Magyar Etimologiai Nagyszotar a Z

a

achát

A, Á a – lásd az aba – ‘durva posztóanyag, daróc’: abaposztó. Oszmán-török eredetű szó, a perzsán át az arab abára megy vissza. abál – ‘főz ‹sós, fűszeres lében›’: abált szalonna. Eredeti és tájnyelvekben ma is élő alakja: abárol. Szláv eredetű szó. Mi a délszlávból vagy/és a szlovákból (obariti ill. obariť) vettük; az orosz obvaritj őrzi a varitj (‘főz’) igei tövet. abárol – lásd abál abbé – ‘francia katolikus világi pap címzése’. pl. Abbé Prévost (18. századi francia író). Francia szó, az arám abba (‘atyám’) latin abbas, abbatis megfelelőjének folytatója; innen ered a mi apát szavunk is. abcúg – ‘le vele! kotródjon!’ Többnyire személynévvel, pl. abcúg Tisza! Főleg politikai gyűléseken volt divatos kiáltás, a pfujozás és kifütyülés megfelelője vagy kísérője a múlt század második felében. Német szó (Abzug), a.m. ‘elvonulás’, az ab- (‘el’) és ziehen, zog (‘húz, vonul’) elemekből, de ilyetén használata a magyarban alakult ki. ábdál – ‘durván kifarag, átabotában összefoltoz’. A latin aptare (‘illeszt, fűz, készít’) igéből; ma már csak nyelvjárásokban él. Lásd még adaptál. abderita – ‘korlátolt, ostoba’. Nemzetközileg használatos szó a görög Abdéritész, azaz ‘Abdéra lakója’ nyomán; ennek a thrákiai városnak a lakói az ókorban közmondásossá váltak korlátoltságukról (ahogy nálunk a rátótiak). aberráció – ‘eltévelyedés, rendellenesség ‹erkölcsi, nemi értelemben›’. – aberrált: ‘rendellenes’. Latin tudományos szakszó (aberratio) az aberrare (‘eltéved’) igéből; ab- (‘el’) és errare (‘téved, tévelyeg’). ablak – ‘fényt, levegőt bebocsátó nyílás a falban’. A legtöbb szláv nyelvben megtalálható oblok, obolok alakban; hozzánk a délszlávból vagy a szlovákból érkezett, és nyíltabbá válással nyerte mai alakját. ablativus – [ablatívusz] ‘a latin főnévragozás ötödik esete’; ‘az eltávolodást kifejező rag vagy viszonyszó és a névszó együttese más nyelvben’, pl. a magyarban háztól, ház elől. Latin szó, az afferre, ablatum (‘elvisz’) származéka: ab- (‘el’) és ferre (‘visz’). Lásd még lativus, prelátus, reláció. abnormális – ‘szabálytalan, rendellenes, fonák, torz.’ – abnormitás: ‘fonákság, szabálytalanság’. A latin abnormis (‘rendellenes’) szóból; ab- (‘el’) és norma ‘mérték’. Korábban nálunk is az abnormis járta; az ~ részint a német abnormal hatására, részint a normális analógiájára lett általánossá. abnormis – lásd abnormális abolicionizmus – ‘a rabszolgaság eltörléséért küzdő mozgalom’. Ez különösen az Amerikai Egyesült Államokban lépett fel sikeresen a 18. század végétől. – abolicionista: ‘az abolicionizmus híve’. A latin abolitio, abolitionis szóból, ennek forrása az abolere (‘megszűntet’) ige. abonál – ‘előfizet’. – abonens: ‘előfizető’. A német abonnieren, illetve Abonnent átvételei latinosított végződésekkel, a tőmássalhangzót megrövidítve. Végső forrásuk a francia abonner ige az ŕ- (‘hozzá’) és bonner elemekből; az utóbbi a borne (‘határ, határkő’) hasonulásos származéka, tehát az ige meghatározott időre szóló (féléves, egyéves stb.) ügyletre utal. Elavult szó. Lásd még bornírt. abortusz – ‘elvetélés’; a mai köznyelvben ‘művi vetélés’: abortusztörvény, abortuszbizottság. – abortál: ‘elvetél’. Latin eredetű orvosi szakszó az aboriri, abortus (‘korán születik’) igéből: ab- (‘el’) és oriri (‘ered, születik, keletkezik’). Lásd még orientál. ábra – ‘rajz, kép’. Nyelvújításunk korában született, Barczafalvi Szabó Dávidtól eredő elvonás az ábrázol igéből. A szláv nyelvekben általános obraz (‘kép’) igen korán átkerült nyelvünkbe eredeti jelentésében, s ábráz alakot öltött. Egy idő után azonban, a csatáz, baltáz s hasonló igék analógiás hatására ezt a szót is igének értették, s már Mátyás korából találunk ilyet: Krisztus ábráztassék tibennetek. A 16. században sorra megjelentek a továbbképzett ábrázol, ábrázolat, ábrázat formák, amelyek a mai nyelvérzék számára is az ~ származékaiként hatnak. Lásd még ábrándozik. abrak – ‘szemes takarmány lovaknak’. Korábban, a 16. századig a cselédségnek járó élelmiszeradagot, porciót jelentette, s általában élelmet is. Abrakolja a lovát. Valamelyik szláv nyelv obrok szavát vettük át, ‘élelemadag’ jelentésben. abrakadabra – értelmetlen varázsszó, varázsige, főleg bűvészmutatványok kíséretében. Latin eredetű nemzetközi szó, végső forrása tisztázatlan. ábránd – ‘érzelmes elképzelés, képzelődés; csalóka remény’:

ábrándokba ringatja magát. Nyelvújítási szóalkotás, Szemere Pál elvonása a korábbról adatolt ábrándozik igéből. Ez nagy valószínűséggel az ábra előzményéből, az ábráz (‘rajzol, képet alkot’) igéből ered, ahogy az ugrál igéből az ugrándozik.

- 1 - oldal

a

achát

abrázió – ‘tengerpart vagy tópart kőzeteinek kopása, pusztulása a hullámverés hatására’. Földtani szakszó a latin abradere, abrasum (‘kitöröl, letarol’) igéből: ab- (‘el, le’) és radere (‘dörzsöl, borotvál, kivakar’). ábrázol – lásd ábra abriktol – ‘oktat, kiképez’ a régebbi katonanyelvben. Későbbi tréfás használatban ‘‹büntetésként› megver, ütlegel’. A német abrichten (‘idomít, kiképez’) igéből: ab- (‘el, meg’) és richten (‘irányít’). abroncs – ‘a hordó dongáit vagy a fa kocsikereket összetartó karika alakú vas pánt’. A legtöbb szláv nyelvben obrucs szót találunk ilyen jelentésben. A magyar szó n hangja azt jelzi, hogy az ~ igen korán, a második évezred elején került nyelvünkbe, amikor sok szláv nyelv őrizte még a nazális magánhangzókat. Az ősi szláv alak obroncs lehetett, s eredetileg karperecet jelentett, a roncs tő ugyanis ‘kéz’ (lásd mai orosz ruka, rucsi). abrosz – ‘asztalterítő ‹főleg étkezéshez›’; régebben a térképet is nevezték földabrosznak. Valamelyik szláv nyelv obrusz (‘kendő, terítő’) szavából ered. absnicli – ‘felvágottak, szalámirudak levágott végei, amelyeket régebben a hentesnél külön és olcsón mértek’. Német szó (Abschnitzel) az abschneiden (‘levág’) igéből; ab- (‘el, le’) és schneiden (‘vág’). Elavult szó. abszcissza – ‘‹derékszögű koordinátarendszerben› független változó’. Latin matematikai szakszó, abscissa (‘lemetszett’) az ab- (‘el, le’) és scindere, scissum (‘vág’) elemekből. Lásd még zsindely. abszint – ‘ürömmel ízesített, zöldes színű pálinka’. Nemzetközi szó, amely a latin absinthium közvetítésével a görög apszinthion (‘üröm’) főnévre megy vissza. abszolút – ‘feltétlen, korlátlan, mindentől független, máshoz nem viszonyított’: abszolút nulla fok, abszolút szám, abszolút többség, abszolút hallás; ‘tökéletes, teljes’: ez abszolút képtelenség. – abszolúte: ‘tökéletesen, feltétlenül’. – abszolutizmus: ‘egyeduralmi rendszer’. – abszolutórium: ‘egyetemi, főiskolai tanulmányokat lezáró vizsga, illetve az ennek letételét igazoló végbizonyítvány ‹1948 előtt›. – abszolvál: ‘végez ‹tanulmányokat›’; ‘teljesít ‹feladatot›’. – abszolvens: ‘végzős hallgató’. Nemzetközi szócsalád a latin absolutus (‘felmentett, teljes, föltétlen’) nyomán, az absolvere, absolutum, azaz ‘elold, felold, felment, felszabadít’ igéből (ab- ‘el’ és solvere ‘old’). abszorpció – ‘gázok oldódása, elnyelődése folyadékban vagy szilárd testben ‘. – abszorbeál: ‘elnyel, felszív’. – abszorbens: ‘gázelnyelő anyag’. Latin eredetű fizikai szakszavak az absorbere (‘felszív’) igéből: ab(‘el, ki’) és sorbere (‘hörpöl’). absztinens – ‘önmegtartóztató, a (káros) élvezeteket kerülő’. – absztinencia: ‘önmegtartóztatás’. Elsősorban az alkohollal és a kábítószerekkel kapcsolatban használatos, de beszélünk nemi absztinenciáról is. A latin abstinere (‘visszatart; tartózkodik) igéből: abs- (‘el’), tenere (‘tart’). absztrakt – ‘elvont, a valóságtól elvonatkoztatott, annak lényeges jegyei révén kiemelt: absztrakt főnév; ‘elvontsága miatt nehezen követhető’: absztrakt fejtegetés; ‘a természeti formák ábrázolásáról lemondó’: absztrakt festészet, szobrászat. – absztrahál: ‘elvon, elvonatkoztat’. – absztrakció: ‘elvonás, elvontság’. A latin abstrahere, abstractum (‘elhúz, elvon’) igéből: abs- (‘el’) és trahere (‘húz’). Az ~ a német abstrakt átvétele. abszurd – ‘képtelen, lehetetlen, esztelen, ésszerűtlen, kivihetetlen’. – abszurdum: ‘képtelen dolog’. – abszurditás: ‘képtelenség’. Latin eredetű nemzetközi szócsalád: absurdus (‘fülsértő, fonák, képtelen’); tövében a surdus (‘süket’) szó rejlik. A ~ a német absurd átvétele. abúzus – ‘visszaélés ‹hatalommal, vagyonnal, erővel›’. Latin szó (abusus), elemei ab- (‘el, félre’) és utere, usum (‘használ’). Lásd még úzus, uzsora. accusativus – [akkuzatívusz] ‘tárgyeset; a latin névszóragozás második esete’. Latin szó az accusare, tkp. ad-cusare (‘vádol’) igéből, amely az ad(‘hozzá’) és causa (‘ok, ügy’) elemekből épül fel, tehát eredetileg ‘megokol’ értelme is volt; az ~ tehát a cselekvés okára, céljára, tárgyára mutat. Lásd még kauzális. acél – ‘edzett vas’. Származékok: acélos, megacéloz. Végső soron késői latin eredetű (aciale), de nyelvünkbe szláv (valószínűleg délszláv) közvetítéssel jutott ocel alakban. acetát – ‘az ecetsav sója’. Latin vegytani szakszó, a latin acetum (‘ecet’) származéka. Lásd még acetilén, aceton, acidózis. acetilén – ‘erős lánggal égő, hegesztéshez használt szerves gáz’. Latin vegytani szakszó (acetylenum) a latin acetum (‘ecet’) és a görög hülé (‘anyag’) elemekből, az ~ ugyanis az ecetsav vegyi

rokonságába tartozik. Lásd még acetát, aceton, acidózis. aceton – ‘kellemes illatú szerves folyadék, fontos oldószer’ Latin vegytani szakszó, a latin acetum (‘ecet’) származéka, az ~ ugyanis az ecetsav vegyi rokonságába tartozik. Lásd még acetát, acetilén, acidózis. achát – [ahhát] ‘színes kvarc féldrágakő’. Nemzetközi szó, végső forrása görög, a szicíliai Akhatész folyó neve, ahol az ókorban (az idősebb Plinius szerint) először találtak ilyen ásványt. Van agát formája is.

- 2 - oldal

a

achát

acidózis – ‘savvérűség, a savtermékek kóros elszaporodása a vérben’ Latin orvosi szakszó (acidosis), az acidus (‘savanyú’) származéka a betegségre utaló -ózis képzővel; a latin szó maga az acere (‘fanyarnak, savanyúnak lenni’) igére vezethető vissza. Lásd még acetát, acetilén, aceton. ács – ‘a tető faszerkezetét készítő, gerendázatot összerovó, fahajót építő mesterember’: tetőács, hajóács. Származékai: ácsol, ácsolat. Ótörök eredetű: türkmén agaccsi, kirgiz zsigaccsi, ujgur jagascsi (‘famunkás, ács’); ezek az agacs (‘fa’) szóból erednek a mesterségre utaló -csi képzővel. Nyelvünkbe agaccsi formában került; az intervokális g utóbb kiesett, a magánhangzó megnyúlt. A régiségben volt s egy-két nyelvjárásban ma is van a szónak álcs alakja; ez az inetimologikus l hang a köznyelvi ejtésből eltűnt, nem úgy, mint a bölcs és hold1 esetében. acsarkodik – ‘‹régebben› fogát vicsorítja’; ‘‹ma› fenekedik, gyűlölködik valakire, ármánykodik’. A szó tövében az agyar szónak egy igen ősi acsar változata rejlik, s így az ige elsőként azt jelenthette: ‘agyarát mutatja’ (pl. vaddisznó, hogy félelmet keltsen). ácsi – ‘állj! megállj! hagyd abba!’ A cigányzenészeknek szóló kiáltás. Cigány szó, az ács- (‘marad’) ige felszólító alakja. ácsingózik – ‘áhítozik, sóvárog’; ‘álldogál’. Első s eredeti jelentésében az áhít és ásít rokonságába tartozik, mindnyájukban közös a szájtátást érzékeltető á hang. A második, ma általános köznyelvi jelentés a hasonló eredetű és jelentésfejlődésű ácsorog ige ráhatására alakult ki. ácsorog – ma így értjük: ‘tétlenül álldogál’. Korábbi jelentései: ‘vigyorog; áhít; bámul, bámészkodik’. Az utóbbiból alakult ki mai köznyelvi értelme, annak alapján, hogy a nyelvérzék az áll 1 ige származékának vélte. Valójában az áhít és ásít rokonságába tartozik, mindnyájukban közös a szájtátást érzékeltető á hang; lásd még ácsingózik. ad – ‘juttat, ajándékoz’. Származékai: adás, adat, adatol, adakozik, adomány, adományoz, adogat, adag, adagol, adódik. Ősi finugor szavunk: finn antaa (‘ad’), votják ud- (‘enni ad’), mordvin andoms (‘táplál’). Lásd még adó, adoma, ebadta. adagium – ‘bölcs mondás, közmondás’. Latin szó az ad- (‘hozzá’) és agio (‘mond’) elemek alapján; az utóbbi a hiányos ragozású aio, ait ige ősibb alakja. ádámcsutka – ‘a gégefő (férfiaknál) kidudorodó porca’. Magyar népnyelvi változat a latin poma Adami (‘Ádám almája’) kifejezésből, amelynek pontos megfelelője a legtöbb európai nyelvben megtalálható, és amely azon a bibliai legendán alapul, hogy a tiltott alma egy darabja megakadt ősapánk torkában. Lásd még csutka. adamita – ‘középkori eretnek szekta, illetve ennek tagja’. A bibliai Ádám nevének görögös képzésű alakja: ‘Ádám-követő’, e szekta tagjai ugyanis vagyon- és nőközösségben éltek, és nem viseltek ruhát. adaptál – ‘átigazít, más célra való alkalmazáshoz átdolgoz, átalakít’, pl. regényt színpadra, filmre adaptál. – adaptáció: ‘átigazítás’. – adapter: ‘műszaki átalakító berendezés’. Latin eredetű nemzetközi szócsalád: adaptare ‘hozzáalkalmaz’ az ad- (‘hozzá’) és aptare (‘illeszt, készít’) elemekből. Az adapter angol származék. Lásd még ábdál. ádáz – ‘vad, dühödt, kegyetlen’. Egy régi, illetőleg népnyelvi ádázik, ádázkodik igéből keletkezhetett elvonás útján. Ezek az igék valószínűleg az áld származékai, akárcsak az átkoz (a különösnek tetsző összefüggés magyarázatát lásd az utóbbi szónál), és egyebek közt ‘átkozódik’ jelentésük volt, innen a melléknév értelme. Az ~ kutyára értve veszettet is jelentett. Babits szelíd kiskutyája tréfából kapta a nevét (Ádáz kutyám). addenda – ‘pótlás, kiegészítés, függelék ‹könyv végén›’. Latin szó, az addendum (‘hozzáadandó dolog’) többes száma az addere (‘hozzáad’) igéből: ad- (‘hozzá’) és dare (‘ad’). adekvát – ‘megfelelő, hozzáillő, odaillő; egyenértékű’. Latin szó (adaequatus) az ad- (‘hozzá’) és aequus (‘egyenlő’) elemekből. adeptus – ‘‹vallás, tan titkaiba› beavatott személy’; ‘tudós odaadó tanítványa’; ‘egy eszme buzgó követője’. Latin szó, a.m. ‘‹valaminek› megnyert’, az adipisci, adeptus (‘megnyer, kivív’) igéből. adhézió – ‘tapadás, tapadóerő’. Fizikai műszó a latin adhaerere, adhaesum (‘odatapad, ráragad’) ige alapján, az ad- (‘hozzá’) és haerere (‘csüng, tapad, ragaszkodik’) elemekből. adjunktus – ‘egyetemi, főiskolai karban a tanársegédnél magasabb beosztású oktató; orvosi karon a tanszék helyettes vezetője, kórházban a főorvos helyettese’. Latin szó (adiunctus), azaz ‘odacsatolt’, az ad- (‘hozzá’) és a iungere, iunctum (‘összeköt’) elemekből. adjusztál – ‘felszerel, kiállít’, pl. ajándékdobozt szépen adjusztál (‘díszesen csomagol’); ‘jól helybenhagy, elver’; agyusztál,

megagyusztál’ alakban is. A késői latin adiustare igéből, amely az ad- (‘hozzá’) és iuxta (‘mellett’) kapcsolatából alakult, jelentése tehát ‘összetesz, melléhelyez’. Nyelvünkbe német származéka, az adjustieren ige révén jutott, latinosított szóvéggel. adjutáns – ‘segédtiszt, hadsegéd, főtiszt mellé beosztott alacsonyabb rangú tiszt’. A francia eredetű német Adjutant átvétele, latinosított szóvéggel. Maga a szó is végső fokon latin: adiutans, -antis, folyamatos melléknévi igenév az adiutare (‘segít’) igéből, az adiuvare (‘megsegít’) gyakorító származékából: ad- (‘hozzá’) és iuvare (‘enyhít, segít’). adminisztrál – ‘hivatali ügyeket intéz, szervez, kimutatást vezet’: jól adminisztrálja magát (‘érdemi munka mellett vagy helyett ügyeskedéssel, összeköttetések szervezésével stb. igyekszik érvényesülni’). – adminisztratív: ‘hivatali, hivatalos’. – adminisztrátor: ‘hivatalnok’. – adminisztráció: ‘hivatali ügyintézés, a hivatalnoki kar’; ‘‹az Amerikai Egyesült Államokban› kormány, államvezetés’. A latin administrare ige mint a minister (‘szolga’) származéka elsőként ‘szolgál’ jelentésű, de már az ókorban kialakult ‘irányít, kormányoz’ értelme. admirális – ‘tengernagy, hajóhad parancsnoka’. – admiralitás: ‘tengernagyi hivatal, tengerészeti főhatóság’. A nemzetközi (pl. német, angol, orosz) admiral szóból alakult latinosított szóvéggel (mint pl. generális a német General nyomán). Az ~ azonban nem latin, hanem arab származású szó, és az emir (‘fejedelem’) eredeti formájából alakult: amir-al-bahr, azaz ‘a tenger fejedelme’. A két első tagból keletkezett a francia és spanyol amiral (‘tengernagy’); az angol forma inetimologikus d-je onnan ered, hogy a szó forrásának a latin admirabilis (‘csodálatra méltó’) melléknevet gondolták. adó – ‘kötelező beszolgáltatás; a kincstárnak fizetendő pénzösszeg’. Származékai: adós, adósság. Az ad ige származékai, s már korai nyelvemlékeinkben megjelennek. Hogy az ~ melléknévi igenév ilyen értelemmel főnevesült, arra talán hatott az, hogy a hazai latinságban a szabályos tributum helyett a datio, datium szavak (dare a.m. ‘ad’) is használatosak voltak. adoma – ‘ismert személyhez kapcsolódó mulatságos, kerek történet, amely élőszóban terjed’. Erdélyi János író ötlötte ki a szót 1851-ben az anekdota magyarítására az ad igéből, a lakoma szó mintájára. Az idegen szót nem sikerült kiszorítania; enyhén régiesnek érezzük. adoptál – ‘örökbe fogad, törvényesen gyermekévé fogad’. – adopció: ‘örökbefogadás’. Latin szóból (adoptare): ad- (‘hozzá’) és optare (‘kiválaszt’). adoráció – ‘imádás, hódolat, bálványozás’. Latin szó (adoratio) az adorare, adoratum (‘imád’) ige alapján, az ad- (‘hozzá’) és orare (‘imád’) elemekből. adrenalin – ‘a mellékvese hormonja’ Latin eredetű orvosi szakszó (adrenalinum) az adrenalis (‘mellékvesei’) szóból; ad- (‘hozzá, mellé’) és renes (‘vesék’). adresszál – ‘címez’. Ma főként átvitt értelemben: a fenyegetés nekem volt adresszálva (‘nekem szólt, nekem címezték’). Francia szó (adresser ‘irányít, címez’), amelyet a német közvetített hozzánk; -dresse- eleme a latin directio (‘irányítás’) származéka (lásd még dirigál). adu – ‘kártyajátékban a legerősebb szín, amely a többi szín bármely lapját üti’. A francia ŕ tout [atu], azaz ‘mindenre (jó)’ származéka. Nyelvünkbe egy ebből eredő német nyelvjárási adut alak került be. Ebből, ill. adutt változatából úgy lett ~, hogy a t- végződést tárgyragnak érezték, és alanyi formában elhagyták. Az igénytelenebb nyelvhasználatban ma is él az adutt, aduttol forma. Lásd még tromf. advent – ‘a karácsonyt megelőző négyhetes időszak a keresztény ünneprendben’. – adventista: ‘keresztény szekta, amelynek tagjai Jézus közeli második eljövetelét, azaz a világ végét hirdetik’. Latin szó (adventus) az ad- (‘hozzá, ide’) és venire, ventum (‘jön’) elemekből. adverbium – ‘határozószó’. – adverbiális: ‘határozói’. Nyelvtani műszók a latin adverbium alapján, az ad- (‘hozzá, mellé’) és verbum (‘szó, ige’) alapján, mivel a határozó általában az igei állítmány bővítménye. aero- – [aero] mint tudományos szakszavak előtagja a levegővel való kapcsolatot jelzi. – aerodinamika: ‘a levegőben mozgó testekkel és a légáramlással foglalkozó tudományág’. – aeronautika: ‘a repüléssel foglalkozó tudományág’. – aeroszol: ‘tartalmát gombnyomásra vékony sugárban kipermetező porlasztótartály, spray’. – aerosztatika: ‘a léghajózás, ballonrepülés tudománya’. A fenti tudományos szakszavak előtagja a görög aér (‘levegő’), ill. ennek latin aer megfelelője. Az utótagok eredete rendre: lásd dinamika; görög nausz (‘hajó’) ⇒ nautész (‘hajós’) ⇒ nautika (‘hajózás’); latin solutio (‘oldat’) első szótagja; s végül lásd statika.

- 3 - oldal

a

achát

Közkeletű hiba az ~ [éro] ejtése. Lásd még ájer. aerobic – [aerobik] ‘zenére végzett lendületes, sok izommozgással járó tornagyakorlatok sora’. Mesterséges szó, amelyben egymásba folynak a görög-latin aero(‘levegő’) és a latin rob(ur) (‘erő’) elemei, hogy a légies könnyedséget és az izmok erősödését sugallják. afázia – ‘beszédzavar, a beszédképesség részleges vagy ideiglenes elvesztése agyvérzés vagy lelki megrázkódtatás folytán’. Görög eredetű orvosi szakszó, aphaszia (‘elnémulás’); az a- tagadó előtagból és a phémi (többes 3. személy phaszin), azaz ‘mond’ igéből. afélium – ‘a bolygók legnagyobb távolsága a Naptól; ennek pontja a bolygópályán’ Görög eredetű csillagászati szakszó latinos formában (aphelium), az apo (‘-tól’) és héliosz (‘Nap’) elemekből. affektál – ‘kényeskedik, mesterkélten viselkedik; színlel ‹nem őszinte érzelmet›’. – affektáció: ‘keresettség; színlelés, megjátszás’. Latin eredetű szócsalád az affectatio (‘színlelés, fitogtatás’) főnévből, ez az affectare (‘törekszik’) származéka, és gyökere a facere (‘csinál’) ige. Lásd még affér. affér – ‘kínos ügy, kellemetlen eset, összezördülés’; ‘a nyilvánosság előtt zajló heves összecsapás, sajtóvita: A duk-duk affér (Ady és Juhász Gyula vitája 1908-ban); ‘‹régebben› lovagias ügy’, azaz ‘párbaj’. Francia eredetű szó: affaire (‘ügy, üzlet; párbaj’), az ŕ faire (‘tennivaló’) szókapcsolatból, a latin ad- és facere (‘csinál’) elemek nyomán. Lásd még affektál. affinitás – ‘rokonság, vonzódás’. Vegyi affinitás (‘az egyes elemek közötti, kisebb-nagyobb vegyülési hajlandóság’); lelki affinitás. Latin szó (affinitas) az ad- (‘hozzá, közel’) és a finis (‘határ’) elemekből, tehát közelséget, szomszédságot, családi (főleg sógori) kapcsolatot jelentett. Lásd még finálé, finom. affrikáta – ‘dörzshang’, mint a c, dz, cs, dzs. Latin nyelvtudományi szó (affricata) az ad- (‘hozzá’) és fricare (‘dörzsöl’) elemekből. áfium – ‘maszlag, mákony’. Az ópium nevű kábítószer régebbi neve, amelyet napjainkban már csak Zrinyi Miklós hadtudományi munkájának címe, A török áfium ellen való orvosság éltet. Az oszmán-török afjún (‘ópium’) latinosított végű származéka. A török szó a perzsán és az arabon át végső soron ugyanarra a görög opionra megy vissza, amelyből a latinon át az ópium lett. áfonya – ‘savanykás ízű kékesfekete bogyókat termő, örökzöld törpecserje’. Nyelvünkben román jövevényszó (afină), a románba viszont valamelyik keleti szláv nyelvből juthatott (lengyel afyna, ukrán jafina). aforizma – ‘tömören és szellemesen megfogalmazott igazság, bölcs és magvas mondás’. – aforisztikus: ‘tömör, szellemes, csattanós ‹főleg stílus›’. A görög aphoriszma tkp. ‘elhatárolás, meghatározás’ az aphoridzó igéből: apo (‘el’) és horosz (‘határ’). afrik – ‘egy afrikai törpepálma levélrostja, amellyel matracokat töltenek’. Nálunk német jövevény; forrása a francia crin d’Afrique [kren dafrik], azaz ‘afrikai lószőr’ kifejezés. afta – ‘apró, gennyes fekély nyálkahártyán, főleg a szájüregben’. Orvosi szakszó a görög aphthai (‘kelés, fekély’) nyomán. ág – ‘növény törzséből vagy tövéből kinőtt erősebb hajtás’, faág, bokor ága; ‘többfelé térő folyó, barlangfolyosó egyik vonala’, pl. Szentendrei Duna-ág; ‘rokonsági, leszármazási vonal’; apai ágon, anyai ágon; ‘szellemi vagy gazdasági tevékenység valamely területe’: tudományág, üzemág, üzletág. Származékai: ágazat, (el-, ki-, le)ágazik. Valószínűleg finnugor eredetű ősi szavunk; egyik valószínű rokonnyelvi párhuzama, a karél-finnben élő hanka evezővillát jelent. Más nézet szerint ugor örökség: vogul tog, tag (‘ág’). Lásd még agancs, ágas, ágasbogas, ágaskodik, tótágas. aga – ‘magas katonatiszti rang a régi török birodalomban’: janicsáraga. Oszmán-török szó, ‘úr’, eredetileg ‘báty’. ágál – ‘színpadon szerepet játszik’; ‘hadonászva, nagy hangon, izgága módon érvel, vitatkozik’. A latin agere (‘cselekszik’) szóból; innen a színész régebbi neve, az aktor is. A szó ma általános fenti második jelentését a színpadon használt szélesebb gesztusok és emeltebb hang magyarázzák. Lásd még: agenda, ágens, agilis, akció, akt, akta, aktív, aktuális, aktus. agancs – ‘szarvasfélék hímjének homlokán nőtt többágú és páros szarvféle, amely évente lehull, s egy-egy ággal bővülve újra nő’. Az ilyet viselő állatok az agancsosok. Mesterséges szóalkotás a múlt század derekáról, az ág főnévből az ugyancsak mesterséges -ancs képzővel; ezt a bakancs, kullancs, bogáncs, bilincs és hasonló szavak végződéséből vonta el Hanák János vadászati szakíró. Mint magából a szarvas állatnévből kitetszik, nyelvünk korábban nem tett különbséget az üreges és

állandó szarv meg a tömör és évente megújuló képződmény között. agapé – ‘szeretetlakoma az ókeresztény egyházban’. A görög szó jelentése ‘szeretet’, az agapó (‘szeret’) igéből. agár – ‘karcsú testű, hosszú lábú, gyors vadászkutya’: orosz, afgán, perzsa agár; agárverseny. Északi szláv jövevényszavunk: lengyel ogar, cseh ohar. A szláv nyelvekben valószínűleg török jövevény. ágas – ‘hántott fatörzs az ágak rövidre vágott csonkjaival’. Hívták ágasfának is. Parasztudvarokon állították fel, s az ágcsonkokra köcsögöket, lábasokat, más edényeket tűztek száradni. Az ág főnév származéka; lásd még ágaskodik, tótágas. ágas-bogas – ‘sokfelé ágazó, kusza; bonyolult, szövevényes’. A ma már ritkábban használt ág-bog származéka; ez az ág és bog alkalmi kapcsolataként görbe, göcsörtös ágak kusza szövevényét jelenti. Más származéka a népi találós kérdésben: Ágadzik, bogadzik, mégsem leveledzik, mi az? (Folyó). ágaskodik – ‘lábujjhegyre állva magasba nyújtózik, hogy valamit elérjen’. Az ágas képzett származéka; a karját felnyújtó ember az ágasfához és annak ferdén felfele nyúló ágcsonkjaihoz hasonlít. agát – lásd achát agávé – ‘tövises, húsos levelű (szub)trópusi dísznövény’. Nemzetközi növénynév, forrása a görög agauosz (‘nemes, dicső’) melléknév nőnemű alakja, agaué. agenda – ‘teendők listája; előjegyzési napló’. Régebben, protestáns szóhasználatban, ágenda alakban: ‘szertartáskönyv, amely beszédeket, imaformulákat, egyházi szabályzatokat tartalmaz’. Latin szó, az agendum (‘megteendő dolog’) többes alanyesete; töve az agere (‘cselekszik’) ige. Lásd még: ágál, ágens, agilis, akció, aktív, aktus. ágens – ‘ügynök, közvetítő politikai ügyekben’; ‘fizikai vagy vegyi folyamatokban a hatást kiváltó tényező’. Latin szó (‘cselekvő, valamit elvégző’), az agere (‘cselekszik’) folyamatos melléknévi igeneve. Első jelentésében régies, a másodikban tudományos szakszó. Lásd még ágál, agenda, agilis, akció, akt, aktív, aktuális, aktus. agg – ‘régi; öreg’. Származéka: aggik (‘vénül, avul’): az farkas megagván meghala (Jókai Kódex, 15. század közepe). Ősi finnugor szavunk: cseremisz szongo (‘öreg’). Ez hosszú átalakulás után az ősmagyarban ag lett, majd fejlődése kétfele ágazott. Egyik ágon megőrizte, s meg is kettőzte a -g végződést. (Ebbe a „konzerválásba” belejátszott, hogy a szó igenévszó volt, s igei alakja mindig megtartotta -g tövét.) A másik ágon a szóvégi -g gyengült, majd u félhangzóvá vált. Az au szabályosan vezetett egyfelől az ó alakhoz, másfelől az avul igéhez és annak etimológiai köréhez (a tó és tav- tőváltozatok mintájára, lásd tó). Az ~ és származéka, az elaggott választékos, enyhén régies, az aggik elavult szó. Lásd még aggódik. aggastyán – ‘hajlott korú, tiszteletre méltó öregember’ A középkorban a koldulni, prédikálni járó Ágoston-rendi (augusztiniánus) barátokat hívta a nép agostyánoknak. Ezek szakállas, gyakran idős emberek voltak, s ezért a szó lassan ‘öreg’ jelentést vehetett fel. Eleinte melléknév volt: egy agostyán róka (16. század). A jelentésfejlődésre és a mai hangalak kialakulására bizonyosan hatott, hogy utóbb az agg származékának érezték. aggat1 – ‘alkalmatlankodik’. Az akaszt ige ak- tövéhez illesztett -gat gyakorító képzővel akgat forma alakult ki, s ebből hasonulás útján jött létre az ~. Értelme tehát: ‘valakibe ismételten beleakad, ráakaszkodik, akadályozza a dolgában’. Tájnyelvi származéka az aggatódzik (‘kötekedik’). aggat2 – lásd akaszt aggatódzik – lásd aggat1 agglomeráció – ‘vonzáskörzet, nagyváros és a hozzánőtt vagy szorosan hozzá kapcsolódó települések együttese.’ Latin tudományos szakszó (agglomeratio), az ad- (‘hozzá’) és glomerare (‘gombolyít, zsúfol’) elemekből; töve a glomus (‘gombolyag’). agglutináló – ‘ragozó’. Az agglutináló nyelvek a szavak mondatbeli viszonyait világosan elkülönülő és lényegében változatlan szótőhöz illesztett ragokkal fejezik ki. Közéjük tartozik a magyar is szűkebb és tágabb rokonságával. A latin ad- (‘-hoz’) és a gluten, glutinis (‘enyv’) elemekből. aggódik – ‘fél, szorong, rosszat sejt’. Miért aggódtok, kicsinyhitűek? (Biblia) Származékai: aggodalom, aggodalmas, aggaszt, aggály, régi aggság, aggalom. Talán az agg származéka; a félelem úgy képes gyötörni a lelket és kínozni a testet, ahogy az öregség. Más vélemény szerint vagy egy ‘szűk, szoros’ értelmű finnugor szó folytatása: pl. finn ankain (‘szoros’), vagy egy ettől eltérő, ugyancsak finnugor szóé, amely szomorút jelentett, pl. zürjén sog. aggregát – ‘két vagy több gép egyetlen működő egységgé összekapcsolt állapota’, pl. gőzturbina és generátor az áramfejlesztőben. – aggregátor: ‘kisebb áramfejlesztő telep’. Latin eredetű nemzetközi műszaki szakszavak az aggregare, tkp. ad-gregare (‘összehalmoz, összegyűjt’) igéből; elemei ad- (‘hozzá’)

- 4 - oldal

a

achát

és grex, gregis (‘nyáj’) aggság – lásd aggódik agilis – ‘tevékeny, mozgékony, ügybuzgó, serény’: ‹régen, gyakran ágilis alakban› ‘félnemes; közember, aki nemes lányt vett feleségül’. Latin szó, az agere (‘cselekszik, űz, mozgat’) származéka. Az ~ második jelentése a hazai latinságban alakult ki. Lásd még ágál, agenda, ágens, agitál, akció, akt, aktív, aktuális, aktus. agitál – ‘mozgósít, buzdít, valamire meggyőzéssel rávesz’; ‘izgat, lázít, bujtogat’. – agitáció: ‘mozgósítás, meggyőzés’. – agitátor: ‘politikai mozgósító’. – agitatív: ‘mozgósító szándékú, hatású’. – agitprop: ‘‹a pártállami időkben› agitációs és propagandaosztály, a „politikai nevelőmunkával” megbízott részleg a különböző szintű pártszervekben’. Latin eredetű nemzetközi szócsalád, alapja az agitare (‘mozgat, űz, nyugtalanít’) ige, amely az agere (‘cselekszik, hajt, mozgat’) gyakorító képzős származéka. agnoszkál – ‘holttestet azonosít’. A latin agnoscere (‘felismer’) igéből; ad- (‘oda’) és noscere, régebben gnoscere (‘ismer, tud’). Hivatalos nyelvi, ma már ritkábban használt szó. agnoszticizmus – ‘bölcseleti felfogás, amely szerint a külső valóság lényegi és megbízható megismerése elvileg lehetetlen’. – agnosztikus: ‘az agnoszticizmus híve; ‹melléknévként› azzal kapcsolatos, rá vonatkozó’. A görög agnosztikosz (‘ismeretlen, meg nem ismerhető’) szóból; elemei a tagadó értelmű a- előtag és a gnószisz (‘ismeret’). Lásd még gnosztikus. agónia – ‘haláltusa, végküzdelem, végvonaglás’. – agonizál: ‘haldoklik’. Görög szó, tkp. ‘küzdelem’ az agón (‘verseny’) nyomán, az agó (‘űz, hajt’) igéből. agora – ‘ókori görög város piactere, a közélet fontos színtere’. Görög szó (agora) az ageiró (‘összegyűlik’) igéből. Lásd még agorafóbia, allegória, kategória. agorafóbia – ‘beteges irtózás a nyílt utcáktól, terektől’. Görög eredetű lélektani szakszó (agoraphobia) az agora (‘piactér’) és phobosz (‘rettegés’) elemekből. Lásd még agora, allegória, fóbia, kategória. ágostai – ‘a (magyarországi) evangélikus egyház hivatalos önmegnevezésének eleme’: ágostai evangélikus; ágostai hitvallás (‘az evangélikus egyház hittételeinek irata’). Ágosta a németországi Augsburg (latinul Augusta) régi magyar neve; itt kötötték 1555-ben a vallásbékét, amely kimondta Luther követőinek különválását a katolikus egyháztól. agráfia – ‘írásképtelenség’ Görög lélektani szakszó (agraphia) az a- tagadó előtagból és a graphó (‘ír’) igéből. Lásd még grafika, grafológia. agrár- – ‹szóösszetételek előtagjaként› ‘a mezőgazdasággal kapcsolatos’: agrárállam, agráregyetem; agrárolló (‘a mezőgazdasági termények ára, illetve az iparcikkek és az energia ára közötti arány mutatója’); agrárproletár; agrárszocializmus. – agrárium: ‘mezőgazdaság’. Latin eredetű: agrarius (‘mezőgazdasági’) az ager, agri (‘szántóföld’) szóból. Az agrárium a sajtónyelvben újonnan felkapott, mesterkélt szólelemény. Lásd még egres. agresszió – ‘támadás, katonai lerohanás, erőszak’. – agresszív: ‘támadó, erőszakos’. – agresszor: ‘háborút kezdeményező (állam)’. Latin eredetű nemzetközi szócsalád, alapja az agressio, korábban aggressio (‘támadás’) főnév az aggredi, aggressus, tkp. ad-gredi (‘odamegy, nekimegy, megtámad’) igéből; ad- (‘neki’) és gradi (‘lép’). agro– ‹összetételek előtagjaként› ‘a földműveléssel, talajgazdálkodással kapcsolatos’: agrobiológia, agrokémia, agrometeorológia, agrotechnika; lásd még agronómia. A görög agrosz (‘szántóföld’) szóból. ágrólszakadt – ‘szegényes, szánalmas, nyomorult’, ‘jöttment, hontalan, földönfutó’. A középkori jogszokás szerint a (bitóra vagy faágra) akasztott ember, ha a kötele elszakadt s ő élve maradt, megúszta száműzetéssel. Ez főként a második jelentést magyarázza; az első talán onnan eredt, hogy a valódi értelem elhomályosulván kezdték a szót így érteni: ‘ágaktól megtépett’. agronómia – ‘a mezőgazdaság tudománya’. – agronómus: ‘képzett mezőgazdasági szakember’. Görög tudományos szakszavak, forrásuk az agronomosz (‘mezőn lakó, földműves’) főnév az agrosz (‘szántóföld’) és nomosz (‘lakás, lakhely’) elemekből. Lásd még agro-. agy – ‘‹eredetileg› koponya, halánték’; ‘‹ma› a koponyát kitöltő velőszerű állomány, a gondolkodás központja’; ‘kemény, központi rész’: kerékagy, puskaagy. Származékai: agyas, (ki)agyal, agyalmány. Ősi szavunk, valószínűleg finnugor eredetű, pl. finn aivo (‘halánték, agy’). A lényeges az aj- tő; a j–gy megfelelésre élő nyelvünkben is

van példa (jer–gyere, szíjjártó–szíjgyártó). Lásd még agyafúrt, agyal, agyalágyult, agyon. ágy – ‘fekvőhely, fekvőbútor’; ‘meder, vájat’: folyóágy, csapágy; ‘vetési hely’: virágágy. Származékai: ágyás, ágyaz, ágyazat. Finnugor eredetű ősi szavunk: zürjén volj, votják valj (‘fekhelyül leterített nemez, rénszarvasbőr’), finn vuode (‘ágy’). Lásd még ágyasház. agyabugyál – ‘üt-ver, elver’. Az agyal ige tréfás ikerítéséből: agyal-bugyál. agyafúrt – ‘ravasz’; ‘‹eredetileg› őrült’. Alanyi szóösszötétel: ‘az agya meg van fúrva’; az agy itt eredetibb ‘koponya’ jelentésében szerepel. Vannak a szónak fúrtagyú, fúrtfejű változatai is. A koponyalékelés ősi szokására utal, amellyel a primitív időkben az őrültséget gyógyították; ezért jelentett az ~ eredetileg tébolyultat. Ma élő jelentése feltehetően a furfangos beleértése folytán alakult ki, akárcsak a furmányos szó esetében. agyag – ‘finom szemcséjű, nedvesen jól formálható talajfajta’: agyagföld, agyagbánya; ‘ebből égetéssel előállított használati tárgyak anyaga’: agyagedény, agyagkorsó; agyaggalamb (‘céllövéshez használt, géppel felhajított agyagkorong’). Ősi agy- tőből, a denominális -g képzővel (mint pl. kéreg). A tő valószínűleg ugor eredetű, de kevés a rokonnyelvi megfelelő (pl. osztyák as), és a hangfejlődés sem egészen szabályos. agyal – ‘üt, ver, agyba-főbe ver’; megagyal. Az agy szóból, annak korábbi ‘koponya’ jelentése alapján; tehát ‘a fejét veri’. Lásd még agyabugyál, agyon. agyalágyult – ‘agylágyulásban szenvedő’; ‘hülye, ostoba’. Százegynéhány éve alkotott orvosi műszó az agylágyulás betegségnévből, az agyafúrt mintájára. Köznyelvi értelmének megrögzülését támogatta a gyagya, együgyű szók hasonló hangzása is. agyar – ‘vaddisznó hosszúra nőtt szemfoga; elefánt vagy rozmár szemfogából alakult hosszú és vaskos képződmény’. Ugor eredetű szó, pl. vogul anysar. A nys ⇒ gy hangfejlődésre párhuzamos példa a magyar népnév. Lásd még acsarkodik. ágyasház – ‘hálószoba, hálóterem’. Régies szó, amelyben a ház korábbi ‘szoba’ értelmében szerepel. ágyék – ‘a hastájnak a combok közötti és feletti része’; ‘‹régies és választékos használatban› külső (férfi) nemi szerv(ek)’. Ősi ágy- tőből, denominális főnévképzővel (mint árnyék, fazék). A tő finnugor eredetű; a rokonnyelvi megfelelők (pl. vogul unys) általában ‘far’ jelentésűek. A későbbi magyar jelentés magyarázata, hogy a szó értelme átvonódott egy közeli testtájra. agyon- – összetett szavak igekötő-szerű előtagjaként arra utal, hogy az alapigével megnevezett cselekvés halált okoz: agyonüt, agyonver, agyoncsap, agyonsújt, agyonvág; agyonlő, agyonszúr, agyonrúg, agyontapos, agyongázol. Túlzó módon, ‘halálra’ jelentéssel: agyonhajszol, agyondolgozza magát, agyonázik. Újabban, ‘túl-, túlságosan’ értelemben: agyonetet, agyonkényeztet, agyondícsér; agyonbeszél, agyonhallgat. Az agy korábbi ‘koponya’ jelentése alapján az agyonver, -üt, -csap stb. a fejre mért halálos ütést jelezte. Innen vonódott át az ~ más, halált okozó tettekre, amelyek már nem (feltétlenül) a fejet érték: agyonlő, -szúr stb. Mai divatos, laza jelentéskörében már a halál mozzanata fel sem merül, olykor még élő személy sem: egy ruhát is lehet agyondíszíteni, agyoncicomázni. agyő – ‘isten vele(d)’ Régebbi búcsúzási forma, a francia ŕ Dieu (kb. ‘Istennel’) kiejtés szerinti átírása. ágyú – ‘löveg, nagy kaliberű lőfegyver’: ágyúcső, ágyútalp, ágyútűz; gépágyú, hajóágyú; nagyágyú (‘befolyásos ember’ a szlengben). Korábbi alakja álgyu. Nagy valószínűséggel ótörök vendégszó: ujgur altag, csagatáj aldag (‘eszköz; csel, csalás’); ezek szabályos úton fejlődhettek álgyu formára. A szó legkorábban kimutatott magyar jelentése is ‘eszköz, szerszám’; később, a puskapor feltalálása után rögzülhetett a ‘robbanással működő hadi eszköz’ értelme. Lásd még ál. áhít – ‘kíván, óhajt’. Származékai: áhítozik, áhítat, áhítatos. Hangfestő eredetű szócsalád; á hangja a kitátott szájat jelzi. A szájtátás az önfeledt, sóvár bámészkodásnak éppúgy lehet kísérője, mint a megilletődött ámulatnak. Hasonló eredetű szavak még ácsingózik, ájtatos, ájul, álmélkodik, ámul, ásít; távolabbról a bámul. ajak – ‘a száj külső, vékony bőrrel borított szegélye’. Az elavult aj (‘nyílás, hézag’) kicsinyítő -k képzős származéka. Az aj ősi finnugor eredetű szó: cseremisz aj, osztják oj (‘nyílás, zsák szája’). Az aj más származékai ajtó, ajz. ajándék – ‘ellenérték nélkül, kedvességből átadott tárgy’. Régebben volt ajándok alakja is. Az ajánl igéből alakult deverbális -dék főnévképzővel (mint nyiladék, váladék). ajánl – ‘javasol’; ‘rábíz’: Uram, kezedbe ajánlom lelkemet. Származékai: ajánlás, ajánlat, ajánlatos, ajánló; ajánlgat, ajánlkozik.

- 5 - oldal

a

achát

Régi szavunk (első írásos adata a 14. századból való), ám eredete ismeretlen. Lásd még ajándék. ajatollah – ‘‹a síita mohamedán társadalmakban› a legtekintélyesebb vallási tanítók címe’. Perzsa szó, jelentése ‘Allah csodajele’. ájer – ‘levegő, szél’. A latin aer [aer] főnévből, amely a görög aér (‘levegő, légkör’) szóra megy vissza, az aémi (‘fúj’) származékára. A j itt hiátustöltő az aer, áer két magánhangzója között. Az ~ elavult, illetve nyelvjárásokba szorult vissza, s ott előfordul ‘bűz’ jelentéssel is. Lásd még aero-. ajnároz – ‘kényeztet, babusgat, dédelget’. Ismeretlen eredetű szó; a nyelvújítás korában valamelyik nyelvjárásból vonták be az irodalmi nyelvbe, s innen terjedt el a köznyelvben. ajser – ‘gazdag’. Jiddis eredetű szó. ájtatos – ‘imába merült; hitbuzgó, kegyes’; ‘szenteskedő’; ájtatos manó (‘imádkozó sáska’). Az ájtatosság katolikus szertartás, pl. litánia. Az áhítatos (lásd áhít) alakváltozata. Kezdetben lehetett egy áítatos alak; ez egyfelől hiátustöltő h hangot kapott, másfelől í eleme j-vé alakult. ajtó – ‘ház vagy szoba bejáratának nyílászáró szerkezete’. Egy ajt (‘nyit’) ige melléknévi igeneve, tehát ‘nyitó, nyíló’. Az alapszó vagy a finnugor eredetű aj (‘nyílás’) főnévből (lásd ajak) a magyarban keletkezett, vagy egy ilyen értelmű finnugor ige (finn avata, osztják ájeta) szabályos származéka. Lásd még ajz. ájul – ‘eszméletét veszti, elalél’. Származékai: elájul, ájuldozik; ájulat, ájulás. A szájtátást festő á hangból alakult ki, először talán ául alakban, amely hiátustöltő j-t kapott. Legkorábbi jelentése ‘bámul’ volt; ám az eszméletlen embernek éppúgy leesik az álla, tátva marad a szája, mint a bámészkodónak. Lásd még ácsingózik, áhít, ájtatos, álmélkodik, ámul, ásít, bámul. ajz – ‘feszít, megfeszít’; ‘felszít, felkorbácsol’. Az elavult aj (‘nyílás, hézag’) igeképzős formája, eredetéről lásd ajak. A mai jelentésekhez az íj (nyíl) felajzása révén jutunk. Mint Vörösmartynál olvassuk: A vadász ül hosszu méla lesben, / Vár felajzott nyílra gyors vadat… Alig hihető, hogy egy vadász hosszú ideig lövésre feszített íjjal várakozik. S a vers is nyilat mond! A felajzás azt jelentette, hogy a nyíl végén lévő kis hasítékot, az ajt a húrra illesztették, a húrt viszont csak a lövés pillanatában feszítették ki. Az eredeti jelentés később elhomályosult, s akkor már az igét egy mozzanattal későbbre értették. Innen az ~ mai konkrét (íjat, hangszeren húrt felajz) és átvitt jelentései: felajzza a kedélyeket, a kíváncsiságot, hangulatot (‘feszültséget kelt’) és az ajzószer (‘sportban tiltott vegyi készítmény, amely túlfeszített teljesítményre teszi képessé a szervezetet’). – „Buda halála” című eposzában Arany az ~ igét (az aj szó ‘nyílás’ jelentése nyomán) ‘nyit’ értelemben használta: Háborodék lassan jó Buda ezekre, / Ajzotta nem egyszer száját feleletre. akác – ‘Amerikából Európába telepített, nálunk is igen gyakori fa, Robinia pseudoacacia’. Alakváltozatai: ákác, agác, ágác, akáca, agácska stb. Nemzetközi elnevezés a latin acacia nyomán; ez a görög akakia megfelelője, s egyiptomi akácot, a szavannák jellegzetes ernyőalakú fáját jelentette. Az újkori és újvilági fa azért örökölte meg az ókori nevet, mert tüskéi, levelei és fehér virágzata hasonlítanak az egyiptomi akácéira. (Ezt a görög-latin tudományos névben a pseudo (‘ál-, nem valódi’) elem jelzi.) akad – ‘nem tud továbbmozdulni; függve marad’: elakad, megakad, felakad; ráakad (ennek van ‘rátalál’ értelme is); akadozik; akadály, akadályoz; akadékos, akadékoskodik; ‘kerül, adódik, találni lehet’: Nézzünk körül, hátha akad belőle több is itt. Származékai: akaszt, akasztó, akasztás, akaszkodik, aggat (‘több tárgyat sorra felakaszt). A szócsalád ak- töve ugor eredetű; az azonos jelentésű rokonnyelvi példákból (vogul tahn-, osztják logant-) bonyolult nyelvtudományi módszerekkel bizonyítható egy szokko ⇒ akk ⇒ ak fejlődésvonal. akadémia – ‘tudományos vagy művészeti társaság’: Magyar Tudományos Akadémia; Széchenyi Akadémia; ‘kötött létszámú írói testület, amelybe új tagot csak elhunyt tag helyébe választanak’: a Francia Akadémia, a Svéd Akadémia; ‘művészeti főiskola’: Zeneakadémia, Képzőművészeti Akadémia, színiakadémia; régebben ‘egyetem’. – akadémikus: ‘‹főnévként› akadémia tagja’; ‘‹melléknévként› elvont, elméleti; merev, szabályokhoz ragaszkodó, az újításokkal szemben ellenséges’. Az ókori Athén közelében, a Képhisszosz folyó mellett terült el az Akadémeia nevű szent liget, amelyben Akadémosz attikai hérosz szobra és kultuszhelye állt. Platón itt tartotta filozófiai előadásait, s ezért nyerte az ő iskolája is az Akadémeia nevet. A szó a latin Academia alakon át jutott el az európai nyelvekbe, és nyerte kettős értelmét: ‘főbb iskola’, illetve ‘tudós társaság’. akar – ‘szándékozik’. Származékok: akarat, akaratlan, akaratos,

akaródzik, akarnok. Valószínűleg ugor eredetű; a rokon nyelvi (vogul, osztják) megfelelők ankver-, angvar- töve általában ‘tekint, pillant’ értelmű. A ‘tekint’ ⇒ ‘akar’ jelentésfejlődésre más nyelvekben is van példa: német absehen (‘megnéz, elles’) – absicht (‘szándék’); latin spectare (‘szemlél; törekszik valamire’). Lásd még akár. akár – választó mellérendelés tagmondatainak (páros) kötőszava: akár tetszik, akár nem; megengedő értelmű kötőszó: felőlem akár el is mehettek (az akárcsak összetétel hasonlító értelmet nyert); megengedő értelmű határozatlan névmások előtagja: akárki, akárhol, akármelyik, akármennyi stb. Az akar ige alakváltozata, valószínűleg annak akarj alakjából. A jelentésfejlődés útja: ‘akar’ ⇒ ‘ha akarod’ ⇒ ‘ha épp úgy tetszik’ ⇒ ’akár’. A magyar fejlődés példája lehetett a latin is: quivis, quamvis, ubivis (‘akárki, akárhogy, akárhol’), ahol a vis elem a velle (‘akar’) ige egyes szám második személye. Hasonlóképp van a spanyolban: cualquiera, dondequiera (‘akármelyik, akárhol’) a querer (‘akar’) ige kötőmódbeli alakjával. akceleráció – fizikai értelemben: ‘gyorsulás’; tágabban: ‘a fiatalok testi és lelki érésének, fejlődésének felgyorsult üteme, amely az utóbbi évtizedekben, és főleg városi környezetben tapasztalható.’ Latin szó (acceleratio, ‘gyorsulás’), az ad- (‘hozzá’) és a celer (‘gyors’) elemekből. akcentus – ‘ejtésmód, amely nem tökéletes az adott nyelv normái szerint, s ezzel elárulja az idegen eredetet’; ‘hangsúly, nyomaték; a hangsúly jele írott szövegben; ékezet’. Latin szó (accentus), tkp. ‘hangsúly’ az ad- (‘hozzá’) és canere (‘hangot ad; énekel’) elemekből. Lásd még kantáta. akceptál – ‘elfogad, elismer; társaságba befogad’. A latin acceptare igéből; ez az accipere, tkp. ad-cipere (‘kap, nyer, fogad’) gyakorító alakja. Elemei: ad- (‘hozzá’) és capere (‘fog, vesz’). akcidens – ‘véletlen eset’; ‘mellékes dolog, járulék’. – akcidencia: ‘véletlen’; ‘‹régen, többes számban› mellékes jövedelem’. Latin szó (accidens) az accidere, tkp. ad-cidere (‘megesik’) igéből: ad- (‘hozzá’) és cadere (‘esik’). akció – ‘cselekvés, cselekmény’: katonai akció; ‘szervezett tevékenység egy adott cél érdekében’: iskolai papírgyűjtési akció, tisztogatási akció (‘közalkalmazottak megrostálása politikai megbízhatóság alapján’); ‘árucikkek átmeneti árleszállítása’: akciós ár; ‘‹egyes sportágakban, főleg küzdősportokban› támadás, kezdeményezés’. Régebben: ‘elbeszélő vagy drámai mű cselekménye; színpadi szerep; bírósági keresetlevél.’ Latin eredetű (actio) nemzetközi szó az agere, actum (‘hajt, mozgásba hoz, cselekszik’) igéből. Lásd még ágál, agenda, ágens, agilis, akt, akta, aktív, aktuális, aktus. akindzsi – ‘török zsoldoskatona’. Török szó, a.m. ‘portyázó’. akklamáció – ‘közfelkiáltás ‹tételes szavazás helyett›’; ‘hangos tetszésnyilvánítás’. Régi közjogi szakszó a latinból (acclamatio) az acclamere, tkp. adclamere (‘felkiált’) ige nyomán; elemei ad- (‘hozzá’) és clamare, clamatum (‘kiált’). akklimatizálódik – ‘meghonosodik; ‘‹áttelepített növény vagy állat› új környezetét megszokja, hozzá alkalmazkodik’. Átvitt értelemben emberre is mondjuk. Latin élettani szakszó (acclimatisatio), de climat- eleme görög, lásd klíma, értelme tehát: ‘az (új) éghajlathoz alkalmazkodik’. akkora – ‘olyan nagy (mint)’. Az az mutató névmásból lett a képzőszerű -kora toldalékkal. Ez utóbbi a (valamilyen) korú változata. Először, gyerekre értve, mondhatták: az korú (‘olyan korú’), mint… értve egyszersmind, hogy ‘olyan nagyra nőtt’; később már kortól s személytől is függetlenül csak a méretre vonatkoztatták. Mai formája és jelentése már a 16. század előtt kialakult. akkord1 – ‘megegyezés; darabbér, szakmánymunka’. Nemzetközi szó a vulgáris latin accordare, tkp. ad-cordare (‘összeegyeztet, összehangol’) ige nyomán; ad- (‘hozzá’) és cor, cordis (‘szív; érzület, elme’). A szó első értelme elavult; az akkordmunka a francia ŕ l’accord (‘megegyezés szerint’, azaz a munkáltató és munkavállaló megegyezése alapján) kifejezésből lett. Lásd még akkord2 ,kordiális. akkord2 – ‘zenei hangzat két vagy több hang egyidejű megszólaltatásából’: d-moll akkord, akkordfelbontás, záróakkord (‘egy folyamat végső, lezáró mozzanata’). Nemzetközi szó a vulgáris latin accordare, tkp. ad-cordare (‘összeegyeztet, összehangol’) ige nyomán; ad- (‘hozzá’) és cor, cordis (‘szív; érzület, elme’); lásd akkord1. A szó zenei jelentésköre bizonyára úgy alakult ki a nyugati újlatin nyelvekben, hogy a szót a latin chorda (olasz corda, francia corde), azaz ‘kötél, húr’ származékának érezték. akkreditál – ‘külképviselet vezetőjét kinevezi és állomáshelyére küldi a fogadó állam fejének címzett megbízólevél kíséretében’; a fogadó állam részéről az akkreditálást a megbízólevél átvétele jelenti.

- 6 - oldal

a

achát

Francia szó (accréditer); a latin eredetű crédit (creditum, tkp. ‘hitel’) itt ‘tekintély, hivatal’ értelmében szerepel. Lásd még kredenc. akkumulál – ‘felhalmoz’. – akkumuláció: ‘felhalmozás’: tőkeakkumuláció. – akkumulátor: ‘áramot felhalmozó, tároló berendezés’. Latin eredetű nemzetközi szócsalád az accumulare, tkp. adcumulare igéből, az ad- (‘hozzá’) és cumulus (‘halom’) elemek alapján. Lásd még kumulusz. akkurátus – ‘pontos, gondos, alapos; rendszerető’. Latin szó (accuratus) az accurare, tkp. ad-curare (‘gondoz, gondosan készít’) igéből; elemei ad- (‘hozzá’) és cura (‘gond, gondosság’). Nyelvünkbe előbb a német akkurát forma jutott el, s akárcsak a németben, határozóként is mondták (akkurát olyan, mint az apja); később latinosították vissza az -us végzettel; volt akkurátos formája is. akna – ‘bánya függőleges vagy lejtős járata’: Zobák-akna, aknász; ‘kályha függőleges tüzelőtere’: egyaknás, kétaknás kályha; ‘felvonószerkezet függőleges ürege’: liftakna; ‘vár vagy más építmény felrobbantása céljából a falak alá ásott s puskaporral megtöltött földalatti járat’: aláaknáz; ‘érintésre robbanó szerkezet’: víziakna, gyalogsági akna, taposóakna; ‘vékony falú robbanó lövedék, amely csőállványból repül ki meredek szögben’ (ez pontos nevén aknagránát, és az aknavetőből repítik ki). A szó szláv előzménye, az okno minden szláv nyelvben ‘ablak, ablaknyílás’ jelentésű. A magyarba bekerült ~ ‘nyílás’ értelmű lehetett; erre vall, hogy korábban ablaknak, hordólyuknak is értették, de már igen korán felbukkant ‘bánya’ értelemben. Ebből könnyen magyarázható a ‘robbantó járat’ jelentés, az pedig közvetlenül vezet át az egyéb robbanó eszközök körébe. akó – ‘régi űrmérték’, kb. 50 liter. Egy akó bor. Szláv, valószínűleg szlovák eredetű: okov (‘vasalt edény; akó’). Régies szó. akol – ‘juhkarám; ól, istálló’. A legtöbb szláv nyelvben megtalálható okol (‘karám; tábor’) magyar folytatása. A szláv szó az okolo (‘körül’) rokona, forrása az ószláv okol (‘kör’). A közvetlen átadó a szlovén nyelv lehetett. Lásd még kiakolbólít. ákombákom – ‘kusza, rendetlen (írás)’: nagy ákombákom betűkkel ír; ‘irkafirka’. Eredetileg ikerszópár: ákom-bákom. Mindkét eleme valószínűleg ‘dadog, hebeg’ jelentésű hangutánzó szó töve: ákorog (‘nyikorog’) és bakog, bákog (‘dadog’) (nyelvjárási példák). Eredetileg tehát zavaros beszédet jelentett, s csak később rendetlen írást. ákovita – ‘pálinka’. A latin aqua vitae vagy az ebből eredt olasz acquavita származéka; elavult szó. Más nyelvekben (svéd, dán, cseh) szintén megtaláljuk az akvavit formát. A középkori latin szókapcsolat (‘az élet vize’) az alkimisták által keresett csodatevő életelexírt jelentette, s ez talán tréfás névadással vonódott át a bor- és gyümölcspárlatokra. Lásd még whisky. akrobata – ‘cirkuszi mutatványos, erőművész, légtornász, kötéltáncos stb.’ – akrobatika: ‘cirkuszművészet, bravúros mutatvány’. – akrobatikus: ‘légtornászi’. Görög eredetű nemzetközi szó (akrobatész) latinos végződéssel, tkp. ‘lábujjhegyen járó’ az akrosz (‘legfelső; csúcs, hegy’) és a bainó (‘jár’) elemekből. akromát – ‘színszórástól mentes, színhibák ellen kombinált ‹optikai lencserendszer›’. Műszaki szakszó a latin achromatus nyomán, amely a görög afosztó előtagból és az ugyancsak görög khróma (‘szín’) szóból alakult ki. akromegália – ‘a végtagok kóros megnagyobbodása’. Görög eredetű orvosi szakszó az akrosz (‘legfelső, legszélső’) és a megalosz (‘nagy’) elemekből. akropolisz – ‘fellegvár, erődítmény ókori görög városok központi, védelemre alkalmas magaslatán’: az athéni Akropolisz. Görög szó az akrosz (‘legfelső’) és a polisz (‘város’) elemekből. akrosztichon – ‘költemény, melyben a verssorok vagy a strófakezdő sorok kezdőbetűi összeolvasva egy nevet (a szerzőét, a vers címzettjéét) vagy értelmes szöveget adnak ki’. Görög szó, az akrosz (‘legfelső, legszélső’) és sztikhosz (‘verssor’) elemekből. akt – ‘ruhátlan emberi testet ábrázoló kép, szobor’: aktfestmény, aktszobor, aktfotó, ülő akt, aktmodell. Német eredetű. A német Akt a latin actus (lásd aktus) származéka, s jelent egyebek közt felvonást is; a fenti jelentésköre a 19. századi német festők szóhasználatában alakult ki. Lásd még ágál, agenda, ágens, agilis, akció, aktív, aktuális, aktus. akta – ‘hivatalos irat, ügyirat’: aktatáska; aktatologatás (‘túlbonyolított, nehézkes ügyintézés’); aktakukac (‘szűk látókörű kishivatalnok’). A hazai latin acta publica (‘nyilvános, közérdekű lépések’) kifejezésből. Az actum (‘elvégzett dolog’) többes alakja, az agere, actum (‘cselekszik, végbevisz’) ige származéka. Lásd még agenda.

aktív – ‘cselekvő’; ‘tevékeny, serény’: aktív pihenés; ‘hivatását ténylegesen gyakorló, még nem nyugdíjazott’: aktív katonatiszt; ‘nyereséget mutató’: aktív pénzügyi mérleg. – aktivitás: ‘tevékenység’. – aktivizál: ‘mozgósít, tettre buzdít’. – aktivizmus: ‘formabontó művészeti irányzat az első világháború idején’. Nemzetközi szócsalád a latin activus (‘cselekvő’) melléknévből; ennek forrása az agere, actum (‘cselekszik, végbevisz’) ige. Lásd még ágál, agenda, ágens, agilis, akció, akt, aktuális, aktus. aktuális – ‘időszerű, soron lévő, éppen megoldásra váró; alkalomszerű; sürgős, szükséges, esedékes’; ‘‹régebben› valóságos, tényleges’. – aktualitás: ‘időszerűség, esedékesség’. – aktualizál: ‘a jelenre, a jelen helyzetre vonatkoztat’ Nemzetközi szócsalád a latin actualis (‘tényleges, működő’) melléknévből. Ennek alapja az actus (‘cselekedet’) az agere, actum (‘cselekszik, végbevisz’) igéből. A szó ‘tényleges’ jelentése az eredeti, és a legtöbb nyelvben így használatos (angol actual, francia actuel stb.). A ma eleven jelentéskör német hatásra alakult ki nyelvünkben. Lásd még ágál, agenda, ágens, agilis, akció, akt, aktív, aktus. aktus – ‘cselekmény, esemény, eljárás’: a koronázás ünnepélyes aktusa; nemi aktus. Latin szó (actus) az agere, actum (‘cselekszik, végbevisz’) igéből. Lásd még ágál, agenda, ágens, agilis, akció, akt, aktív, aktuális. akupunktúra – ‘kínai eredetű gyógymód, amelynek során az idegtörzsek bizonyos pontjaiba tűket szúrnak, s ezzel belső szervek betegségeit gyógyítják’. Latin elemekből alkotott orvosi szakszó (acupunctura): acus (‘tű’) és punctura (‘szúrás’) a pungere, punctum (‘szúr’) igéből. Lásd még akut, punktuáció. akusztika – ‘hangtan, a fizikának a hangjelenségekkel foglalkozó ága’; ‘a hangzás minősége színházban, hangversenyteremben, templomban stb.’: jó az akusztikája; ‘egy szónak a „csengése”, vagyis az általa kiváltott érzelmek bizonyos körökben vagy helyzetben’ (pl. a kötél szónak az akasztott ember házában). – akusztikus; ‘a hangzással vagy a hallással kapcsolatos’. Latinból elterjedt nemzetközi szó, forrása görög akusztikosz az akuó (‘hall’) igéből. akut – ‘heveny, hirtelen, rohamos’: akut hashártyagyulladás; ‘feszült, kiélezett’: akut politikai helyzet; ‘sürgető, égető’: az ügy már nagyon akuttá vált. A latin acutus (‘éles, hegyes, csípős’) szóból; töve az acuere (‘hegyez, köszörül’) ige az acus (‘tű’) nyomán. Lásd még akupunktúra. akvalung – ‘a békaemberek víz alatti légzőkészüléke’. Az angol Aqua Lung márkanévből, melynek első tagja a latin aqua (‘víz’), a második az angol lung (‘tüdő’). Lásd még ákovita, akvamarin, akvarell, akvárium. akvamarin – ‘világoskék drágakő, a berill átlátszó változata’. A latin aqua marina (‘tengervíz’) szókapcsolatból; utóbbi szó a mare (‘tenger’) származéka. Lásd még ákovita, akvalung, akvarell, akvárium. akvarell – ‘vízfesték, vízben oldódó festékanyag; ilyen festékkel készült kép, vízfestmény’. – akvarellista: ‘akvarellfestő’. Művészeti szakszócsalád a francia aquarelle nyomán, amely az olasz acquarello átvétele; töve, az olasz acqua (‘víz’), a latin aqua folytatója. Lásd még ákovita, akvalung, akvamarin, akvárium. akvárium – ‘üvegfalú víztartály halak, víziállatok és vízinövények számára’. Latin eredetű nemzetközi szó; az aquarium eredetileg ‘itató, vizeskorsó’ volt; mai jelentését századunk elején nyerte. Az aquarius (‘vízi, vizes’) melléknév semleges formájából való, ennek forrása pedig aqua (‘víz’). Lásd még ákovita, akvalung, akvamarin, akvarell. akvizíció – ‘szerzemény’: a könyvtár tavalyi akvizíciói; ‘üzletszerzés, megrendelések vagy előfizetések gyűjtése’. – akvizitőr: ‘megrendeléseket, előfizetéseket gyűjtő ügynök’. Nemzetközi szócsalád a latin acquisitio (‘beszerzés’) nyomán, ennek töve az acquirere, acquisitum, tkp. ad-quirere (‘szerez’), elemei ad– (‘hozzá’) és quaerere (‘keres, szerez’). Az akvizitőr franciás szóalak (acquisiteur) félig latinos ejtéssel, [akizitőr] helyett. ál – ‘‹leginkább összetételek előtagjaként› hamis; nem valódi; hamisított, színlelt’: álarc, álhaj, álszakáll; áltört, áltermés, álprobléma; álkulcs, álhír, álpátosz. Származékok: álság, álságos; áltat, áltatás. Ótörök eredetű; az ujgur, csagatáj, oszmán-török al szavak jelentése ‘csel, csalás, rászedés’; ez szerepel szótőként az ágyú ótörök előzményeiben is. Lásd még álca, álnok. al – eredetileg önálló főnév: ‘alsó rész’; lásd alj. Ősi ragokkal képzett származékai az alá, alatt, alól névutók. – Ma összetételek előtagjaként ‘alsó’: Al-Duna, alépítmény; ‘alacsonyabb rangú’: alezredes, alelnök; ‘nagyobb egész részeként működő’: alrendszer, alosztály, albizottság. Ősi örökség az uráli korból: szamojéd alyn, osztyák il, votják ul, mordvin al, észt ala (‘alsó rész’). Lásd még alacsony, alag, alant,

- 7 - oldal

a

achát

alany, alap, alássan, alászolgája, alattomban, aláz, alig, aljas, alom, alsó, alul. alá – lásd al alabárd – ‘hosszú nyelű, szekerceszerű szúró- és vágófegyver’. Sok európai nyelvben meghonosodott, középfelnémet eredetű szó, a helm (‘nyél’) és barte (‘bárd’) elemekből. Nyelvünkbe előbb a német Hellebarde forma jutott el a 16. században, és sok alakváltozatban élt; a ma is használatos ~ valószínűleg az olasz alabarda származék hatására jött létre. alabástrom – ‘a fehér márványhoz hasonló nemes kőfajta, kristályos gipsz’. Latin közvetítéssel (alabastrum, alabaster) sok nyelvben elterjedt görög szó, alabasztron; talán egy ilyen nevű ókori felső-egyiptomi városról, ahol ~ot bányásztak. alacsony – ‘nem magas, szerény termetű’; ‘‹képes értelemben› lentebb álló’: alacsony rang, alacsony beosztás, alacsony származás. Származékai: alacsonyan (‘csekély magasságban’); (le)alacsonyít, (le)alacsonyodik, alacsonyság. Az al főnév származéka ma már nem eleven cs (eredetileg s) melléknévképzővel és az ugyancsak elavult n–ny kicsinyítő képzővel. Lásd még alj, alant, alap, alássan, alászolgája, alig, aljas, alsó, alom, alul. alag – ’‹régebben› pince, földalatti üreg’; ‘‹ma összetételek előtagjaként› hegymélyi, földalatti’: alagút, alagsor (‘pinceszinten épült lakóhelyiségek’), alagcső (‘a talajvíz elvezetésére szolgáló cső’). Az ~ nyelvújítási szó, Barczafalvi Szabó Dávid alkotta az al főnévből a mesterséges -g képzővel, amelyet az agyagból vontak el (lásd anyag). Önálló szóként a múlt század végére elavult, csak összetételei elevenek. Lásd még alacsony, alant, alany, alap, alássan, alászolgája, alattomban, aláz, alig, alj, aljas, alom, alsó, alul. alagút – lásd alag alagya – ‘elégia’. Az elégia 16. századi „magyarítása” az eredeti szó hangtestének önkényes átgyúrásával; alkotója talán a Calepinus-féle tíznyelvű szótár magyar anyagának szerzője, Laskai Csókás Péter volt. A nyelvújítás korában mint az irodalmi nyelv szava jött használatba, de a 19. század második felére elavult. alak – ‘forma’; ‘emberi forma’; ‘ember ‹többnyire rosszalló jelzők kíséretében›’: rémes alak, pimasz alak, elviselhetetlen alak. Legkorábbi ismert jelentése ‘bábú, játék baba’, majd ‘álarc, maskara’; innen az alakoskodik ige: ‘maskarás játékban szerepel’, átvitt és rosszalló értelemben ‘színészkedik, színlel, hamis érzelmeket mutat’. Talán a ‘játékbábú’ jelentésből eredően, ugyancsak régen: ‘szépség, kedves lény’: gyöngyalak Csokonainál. Ismeretlen eredetű szó. ‘Forma’ jelentésével Kazinczy ruházta fel és ő terjesztette el. További származékai is a nyelvújítás korában keletkeztek: alakít, alakul, alakulat, alakzat, alaktalan, megalakul, kialakul stb. alamázia – lásd almázia alamizsna – ‘könyöradomány, koldusnak adott csekély élelem, pénz’; ‘megalázóan és méltatlanul csekély támogatás vagy adomány’. Származékai: alamizsnálkodik; alamizsnás (‘kolduló szerzetes’). A görög eleémoszüné jelentése ‘könyörület’ (eleeó ‘megszán’), illetve ‘könyöradomány’ volt; a latinon (eleemosyna) keresztül több európai nyelvbe eljutott (francia aumône, angol alms, német Almosen). Nyelvünkbe vagy egy késői latin alimosina alak került be, vagy a görög szó valamelyik szláv származéka, pl. szlovén almozna vagy szlovák almuzna, ahol az lm mássalhangzó-torlódás járulékhanggal oldódott fel a magyarban. Lásd még elemózsia. alant – ‘lent, alul’. Származékai: alanti, alantas. Az alatt névutó (lásd al) és a lent (lásd lenn) határozószó alakjainak vegyüléke. Lásd még alacsony, alag, alany, alap, alássan, alászolgája, alattomban, aláz, alig, aljas, alom, alsó, alul. alany – ‘a mondatnak az a része, amelyre az állítmányban foglalt kijelentés vonatkozik’; ‘a személyiség központja, az én, amely gondolkodik és tudattal, akarattal bír: alanyi költő (‘lírikus’); ‘személyiség jogi értelemben’: jogalany, alanyi jogon jár neki valami (= nem anyagi helyzete miatt, hanem pusztán mint személynek); ‘facsemete vagy szőlővessző, amelyet a nemes hajtással beoltanak’; kísérleti alany (‘személy vagy állat, amelyen tudományos kísérletet végeznek). Nyelvújítási szóalkotás az al főnévből a mesterséges -any képzővel, amelyet az arany alapján koholtak (lásd még éleny, higany). Mintája a fenti jelentésekben régebben használt latin subiectum (‘alávetett’) szó. Lásd még alacsony, alant, alap, alássan, alászolgája, alattomban, aláz, alig, aljas, alom, alsó, alul. alap – ‘épületnek részben a talajba ágyazott alsó része, amely annak terhét hordozza’; ‘az a valós vagy gondolati dolog, amin valami megáll, amire valami felépül, ami szerint történik, működik’. Származékai: alapos, alaptalan, alapszik, alapul, alapoz, alapít, alapítvány. Nyelvújítási eredetű szó, az al főnév származéka a talpfőnévből

önkényesen elvont -p képzővel; a 18. század végéig alp, allap formái is voltak. Lehet, hogy megalkotására vagy legalábbis gyors elterjedésére a más eredetű Alap helységnév is ösztönzően hatott. A latin fundamentum helyettesítésére hozták létre, mégpedig oly sikeresen, hogy származékainak és összetételeinek száma mai szókincsünkben a százat is jóval meghaladja. Lásd még alacsony, alant, alássan, alászolgája, alattomban, aláz, alig, alj, aljas, alom, alsó, alul. alarm – ‘katonai riadó; riasztás’. – alarmíroz: ‘riadóztat; felriaszt’. A német Alarm, illetve alarmieren származékai. A német Alarm a francia alarme vezényszó kiejtés szerinti átvétele, az utóbbi pedig az olasz all’arme! (‘fegyverbe! a fegyverekhez!’) csatakiáltásból ered a latin ad- (‘hozzá’) és arma (‘fegyverek’) nyomán. Mindkét szó a régi katonai nyelvből való. alássan – ‘alázatosan’ a régebbi kérem alássan, kérlek alássan formulákban. Az alázatosan szó összevont alakja; lásd aláz. Lásd még alacsony, alj, alant, alap, alászolgája, alattomban, aláz, alig, aljas, alom, alsó, alul. alászolgája – ‘alázatos szolgája (az úrnak)’, üdvözlési forma kb. a 20. század derekáig. Összevont, ill. rövidült szóalak; eredetije a latin servus humillimus (domini) magyarítása (lásd szervusz). Lásd még alacsony, alant, alap, alássan, alattomban, aláz, alig, aljas, alom, alsó, alul. alatt – lásd al alattomban – ‘titkon, rejtve, észrevétlen; ártó szándékát titkolva’. Származéka: alattomos. A szócsalád alapja a régi alatton határozószó; ez az alatt (lásd al) továbbragozása (mint pl. itten, mostan), s ‘lent, valami alatt’ volt az értelme. Az ~ -ban ragja a szóvéget magához hasonította, s ennek hatására a korábbi alattonos is alattomos lett. Az ~ eredeti jelentése (‘lent’) a ‘lapulva’, esetleg ‘lepel alatt’ árnyalatokon át vezetett a titkolt ártó szándék motívumáig; hathatott erre a fejlődésre a támadásra készen lapuló vadállat képzete is. A szócsalád mai értelme már a 16. század végétől kimutatható. Lásd még alacsony, alant, alap, alássan, alászolgája, aláz, alig, aljas, alom, alsó, alul. alattság – ‘vitorlás vagy evezős hajó kötele, kötélzete’: ‘hajó vontatására vagy kikötésére való kötél’. A szó alatt töve a szerb-horvát alát ‘hajókötél’ átvétele, ez pedig a török halat (‘kötél’) származéka. Elavult szó. aláz – ‘megszégyenít; önérzetében mélyen megsért’: porig aláz; ‘‹régebben› hatalma alá vet’. Ma főképp igekötős formában: megaláz, lealáz. Származékai: alázat, alázatos, alázatosság, (meg)alázkodik. Az alá névutóból ill. határozószóból (lásd al) lett -z igeképzővel, mint az odáz, idéz. Első jelentkezésekor visszaható névmással (magát aláztatja, 1372) így értették: ‘alacsonyra teszi magát’. Lásd még alacsony, alant, alap, alássan, alászolgája, alig, aljas, alom, alsó, alul. alba – ‘karing, katolikus pap fehér miseruhája’ Latin szó, a.m. ‘fehér’. Lásd még albínó, album, albumin. albán – ‘balkáni nép’; ‘e néppel kapcsolatos’; ‘e néphez tartozó személy’. A tisztázatlan eredetű latin Albanus névből, a szóvég elhagyásával keletkezett (mint az arab, dán). albatrosz – ‘nagy, fekete szárnyú óceáni viharmadár’. Angol szó a spanyol alcatraz nyomán, amely eredetileg egy más vízi madárnak, a pelikánnak a neve. Ez a szó a portugálon át az arab al-káduszra megy vissza, amely szó a vízemelő kerék egy vödrét jelenti, a pelikán ugyanis vizet visz a csőre alatti bőrzsákban. albigens – ‘középkori francia eretnekmozgalom híve; e mozgalommal kapcsolatos’. Latin szóalak Albi latin Albigae nevéből, a mozgalom ugyanis ebből a délfrancia városból indult el, a bogumil eretnekség távoli ihletésére. albínó – ‘pigmenthiány miatt fehér bőrű, fehér szőrzetű és vöröses szemű ember vagy állat’. Portugál eredetű nemzetközi szó, amely a negros albinos, azaz ‘fehéres négerek’ szókapcsolatból önállósult; a portugálok így nevezték el a nyugat-afrikai partvidéken élő világosabb bőrű négereket. A szó végső forrása a latin albus (‘fehér’). Lásd még alba, albumin. album – ‘(karton)lapokból álló könyv képek, fényképek, bélyegek stb. gyűjtésére’; régebben ‘emlékkönyv, vendégkönyv’. Német szó (Album), amely sok európai nyelvben elterjedt. Előzménye a latin album (‘hirdetmények, hivatalos közlemények kitűzésére való fehér fatábla az ókori Rómában’), amely az albus (‘fehér’) melléknév semleges nemű alakja. albumin – ‘vízben oldódó egyszerű fehérje’. Nemzetközi tudományos szakszó, a latin albumen, albuminis (‘tojás fehérje’) nyomán, töve az albus (‘fehér’). Ennek magyarázata, hogy az ~ a tojás fehérjében található a legnagyobb arányban; így alkották meg a magyar fehérje szót. Lásd még alba, albínó,

- 8 - oldal

a

achát

laktalbumin. álca – ‘álarc, maszk’; ‘rovar lárvája vagy bábja’. Jósika Miklós író alkotta a régies álorca összevonásával. Első jelentésében ma már elavult, de elevenek származékai: álcáz, álcázott, álcázás. Rovartani jelentése a korábbi, latin eredetű lárva megfelelőjeként német hatásra alakult ki, mert németül a Larve álarcot is, rovarlárvát is jelent. (A rovar~ úgy rejti az állat kifejlett alakját, ahogy a maszk az emberi arcot.) Lásd még ál, arc. áld – ‘hálával emleget’; ‘‹Isten, a sors, az ég valakit› testi vagy lelki javakban részesít’. Származékai: megáld, áldó, áldott, áldás, áldásos (‘sok jóval járó, hasznos, előnyös’), áldatlan (‘bajt, kellemetlenségeket okozó’). Finnugor eredetű szó, egy ál- alapszó gyakorító -d képzős származéka. Ez az alapszó a rokonnyelvekben is csak származékokból mutatható ki: pl. cseremisz ultem ‘imádkozik’, mordvin altams (‘felszentel’). Feltehetőleg a pogánykori áldozati szertartásokkal volt kapcsolatos; jelentette egyrészt, hogy valaki az áldozat tárgyát a szellemeknek ajánlja, másrészt hogy ezzel a szellemek jóindulatát kéri, illetve elnyeri a maga vagy mások, pl. a közösség számára. Az utóbbi értelem főképp az igekötős megáld alakban nyilvánvaló. A fenti második jelentés már a keresztény korban alakulhatott ki: ‘Isten a kegyébe ajánlott embert jóban részesíti.’ Még további lépés az első jelentésig, amely ma a legelterjedtebb: ‘hálából Isten jóindulatát kéri valaki számára.’ Lásd még áldomás, áldoz, átkoz. aldehid – ‘nyílt szénláncú, az alkoholokhoz hasonló, de náluk kevesebb hidrogénatomot tartalmazó vegyületek elnevezése’. Mesterséges vegytani szakszó (aldehyd) a latin ALcohol DEHYDrogenatum (‘hidrogéntalanított alkohol’) kifejezés kiemelt betűiből. áldomás – ‘pohárürítés sikeres üzletkötéskor vagy más örvendetes alkalommal’; ‘‹régebben, a költői nyelvben› ‘áldás, adomány’: Köszönjük élet! áldomásidat, / Ez jó mulatság, férfi munka volt! (Vörösmarty); ‘‹eredetileg› ünnepélyes ‹pogány› áldozat’: magnum aldamas fecerunt, azaz ‘nagy áldomást tettek’ (Anonymus: Gesta Hungarorum). Az áld ige származéka -m mozzanatos képzővel (mint pl. a tudomás szóban). A ma általános első jelentést az magyarázza, hogy valaha az áldozatot rituális lakoma követte. Lásd még áldoz, átkoz. áldoz – ‘felsőbb hatalmaknak felajánl, s ennek jeleként megsemmisít, eléget’; ‘valamilyen célra szán, odaad, nem sajnál’; ‘‹ikes formában› katolikus misén kenyeret (és bort) vesz magához mint Jézus jelképes testét és vérét’. Származékai: áldozás, áldozat, áldozó, áldoztat, áldozatos. Az áld ige származéka gyakorító -z képzővel. Lásd még áldomás, átkoz. aleatoria – ‘a hangok véletlenszerű egymásutánjára épülő modern zenei szerkesztésmód’: aleatorikus zene. Zenei szakszó a latin aleator (‘kockajátékos’) főnévből, az alea (‘kocka’) nyomán. alexandrinus – ‘tizenkét (vagy tizenhárom) szótagos, a hatodik szótag után sormetszetet tartalmazó verssor a nyugat-európai költészetben’. Latin szóalak Alexandrosz makedón király (Nagy Sándor) nevéből, mert a sorfaj egy róla szóló 12. századi francia versregényben jelent meg legelőször. alezánc – ‘édes mindegy, egyremegy, egykutya’. Átvétel a hazai német nyelvből: all is ains (irodalmi német all ist eins), azaz ‘mind egy’. A bizalmas nyelv avuló szava. alfa – ‘kezdet, kiindulópont, alapfeltétel’: Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég, ezt mondja az Úr (Biblia, Jel 1,8). Az ~ (alpha) a görög ábécé első betűje, neve a héberből (alef), végső soron a föníciaiból való, és ökröt jelent, mivel a betű eredetileg az ökör piktogramja volt. Lásd még analfabéta. alga – ‘moszat, egyszerű vízinövény’. Nemzetközi tudományos szakszó: latin alga (‘moszat, hínár’). algebra – ‘betűszámtan, ahol a műveletekben szereplő betűk tetszés szerinti számokkal helyettesíthetők.’ Arab eredetű nemzetközi tudományos szakszó: dzsabr tkp. ‘helyreállítás, kiegészítés’. Az ~ forma a birtokost (is) jelölő alelemmel egészült ki, és al-Hvárizmi arab matematikus 9. századi könyvének címéből (Kitáb al-Dzsabr…, ‘a helyreállítás könyve’) terjedt el, latinosított szóvéggel és az arab dzs átírásával. Lásd még algoritmus. algoritmus – ‘egy probléma megoldására vezető egyszerűbb lépések sorozata’. Nemzetközi tudományos szakszó az arab matematikus, al-Hvárizmi (‘a Khorezmből való’) nevéből, annak latinos átírásából; végső alakját befolyásolta a görög arithmosz (‘szám’) szó beleértése is. Lásd még aritmetika. alibi – ‘máshollét; a gyanúsított bizonyított távolléte a bűntett színhelyétől az elkövetés időpontjában’; ‘ürügy, kibúvó, mentség, igazolás’: alibimunka. Nemzetközi büntetőjogi szakszó a latin alibi (‘máshol’)

határozószóból; főnévként, első jelentésében először a francia jogi nyelvben alkalmazták. Második jelentése átvitt értelmű, és több nyelvben is kialakult. alig – ‘nehezen, kevéssé, épphogy csak, ritkán’: alighogy (‘mihelyt’) aligha, alighanem (‘valószínűleg’). Az al főnév -ig ragos származéka lehet: ‘lentig, a legalsó fokig’, ebből ‘már szinte nem is’. Legkorábbi előfordulásaiban (14. század) elig formájú, ezért egyesek felteszik, hogy talán az elég határozószóval kapcsolatos. Lásd még alacsony, alant, alap, alássan, alászolgája, aljas, alom, alsó, alul. alít – ‘gondol, vél’: félelmes szűőnek (‘félénk szívűnek’) engem alejtátok (Apáti Ferenc, 16. század). Ismeretlen eredetű ige; régebbi alakváltozatai alojt, álít, ájjít. A 18. század végére elavult. alj – ‘alsó rész’: ruhaalj, ház alja, kert alja; ‘valami alatt lévő dolog’: csészealj, derékalj; ‘üledék, (bor)seprő’: sok beszédnek sok az alja. Az al származéka, amely eredetileg főnév volt, és az ~ ennek egyes birtokos személyjeles formáiból (al|ja, al|juk)’ vonódott el úgy, hogy a j elem a tőhöz került. Származéka az aljas. aljas – ‘silány, hitvány, becstelen’. Származékai: aljasság, aljasul, aljasodik, aljasít. Az alj képzett formája; eredetére nézve lásd al. A hitványságnak az alulfekvő hellyel való kapcsolata más nyelvekben is megvan, pl. német nieder (‘le’) – niedrig (‘aljas’), angol base (‘alacsony – aljas’). Lásd még alacsony, alag, alant, alany, alap, alássan, alászolgája, alatt, alattomban, aláz, alig, alom, alsó, alul. alkáli – ‘lúg’: alkáli fémek (ezek hidroxidja erős lúg), alkalikus, alkalizál. Arab eredetű vegytani szakszavak; al-kali (‘a hamu’) a kala (‘pirít, éget’) igéből (a kálilúgot hamu forrázatából nyerik). Lásd még alkaloid, kálium. alkalmasint – lásd alkalom alkaloid – ‘különleges élettani hatású (kábító, izgató, gyógyító, mérgező) növényi vegyületek, pl. nikotin, ópium, sztrichnin stb.’ Az alkáli szó származéka a görögös -oid melléknévképzővel (eidosz a.m. ‘kép’), az ~ok ugyanis enyhén lúgos kémhatásúak. alkalom – ‘időpont vagy körülmény, amely kedvező valamilyen cselekvésre’; ‘időpont, eset’: első alkalommal, több alkalommal. Származékai: alkalmas, alkalmatlan, alkalmatlanság, alkalmatlankodik, alkalmatos, alkalmatosság, alkalmaz, alkalmazott, alkalmazkodik, alkalmi, alkalmasint (‘valószínűleg’). Származékszó, az alkot igében szereplő alk- tő -lom főnévképzős alakja (mint pl. jut ⇒ jutalom). A tő ‘illeszkedik’ alapjelentéséből az első így érthető: ‘az adott célhoz illeszkedő, illő időpont’; a második ebből lett jelentésszűküléssel: ‘kedvező időpont’ ⇒ ’időpont’. Lásd még alkat, alkonyodik, alkot, alkuszik. alkat – ‘külső megjelenés’; (testi vagy lelki) felépítés, az ember külső vagy belső tulajdonságainak összessége’. Származéka: alkati. Nyelvújítási elvonás az alkot igéből; vagy úgy, hogy annak régebbi vagy népnyelvi alkat változatát tették meg főnévnek, vagy (valószínűbben) úgy, hogy annak kikövetkeztetett alk- tövét látták el a deverbális -at főnévképzővel (mint irat, járat). Lásd még alkalom, alkot, alkonyodik, alkuszik. alkímia – ‘aranycsinálás; ókori alapokon álló, főleg a középkorban művelt misztikus tudomány, amely a „bölcsek kövét” igyekezett előállítani, azt a vegyületet, amely ősi elképzelés szerint minden fémet arannyá változtat’. Volt alkemia, alkémia alakja is. – alkimista: ‘az alkímia művelője’. Nemzetközi szó az arab al-kimia nyomán, amelynek második eleme a görög khümeia (‘folyadék’) arab átvétele a késői görög ejtés szerint; végső forrás a khümosz (‘nedv, lé’). Az ~ gyakorlatában számos hasznos megfigyelés halmozódott fel és sok kísérleti módszer alakult ki, amelyeket a 17. századtól kifejlődő természettudományos vegyészet is felhasznált, ezért lett a vegytan neve az ~ nyomán kémia. alkohol – ‘cukor erjedésekor keletkező gyúlékony folyadék, mely a szeszes italok alkatrésze; borszesz’; ‘‹kémiailag› hidroxilgyököt tartalmazó nyílt szénláncú szerves vegyület’: metilalkohol, etilalkohol, propilalkohol stb. Származékai: alkoholos, alkoholista, alkoholizál, alkoholizmus. Arab eredetű nemzetközi szó: az al-kohl ‘az antimonitpor’, amelyet az arab nők szempilla és szemöldök festésére használtak. A por és a név az alkimisták gyakorlatába is bekerült; mivel az antimonit gőzzé szublimálható és lecsapható, idővel a lepárlás más termékeire is átvonódott az ~ elnevezés. A 16. században Paracelsus alkotta meg a latin alcohol vini (‘a bor párlata’) kifejezést, s ettől fogva állandósult az ~ szó mai jelentése. alkonyodik – ‘lemegy a nap, beáll az esti sötétség’. Származékszó az alkot igében szereplő alk- tőből, mely ‘hozzáilleszkedik’ jelentésű. A régiségből és a népnyelvből vett adatok alapján feltehető, hogy egy eredetibb alkamodik (mint pl. fut  futamodik) alakból lett előbb alkonodik s végül ~; értelme az, hogy estefelé a nap a látóhatárhoz ér, hozzá illeszkedik. Az alkonyt a nyelvújítás korában vonták el az ~ igéből. Lásd még alkalom, alkat, alkot, alkuszik.

- 9 - oldal

a

achát

alkot – ‘létrehoz; összeilleszt’ Származékai: alkotó, alkotás. Ősi szavunk, melynek al- töve az ugor korból ered, és ‘összetesz’ lehetett az alapjelentése. Az ugor nyelvekből is csak származékai mutathatók ki: vogul alti (‘egyesít, told’), osztják altá (‘hozzáfűz’). A magyar ~ k-ja talán mozzanatos képző; az így létrejött magyar alktő, sok más származékának tanúsága szerint, ‘illeszkedik, alkalmazkodik’ jelentést kapott. Lásd még alkalom, alkat, alkonyodik, alkotmány, alkuszik. alkotmány – ‘alkotás, mű’; ‘szerkezet, ember alkotta tárgy, építmény’: rozoga alkotmány; ‘egy állam alaptörvénye’. Származékai: alkotmányos, alkotmányoz, alkotmányozó, alkotmányozás. Az alkot ige képzett alakja. Harmadik jelentése a nyelvújítás korából való, a latin eredetű konstitúció szó (constitutio tkp. ‘összeállítás, elrendezés, alkat’) magyarításaként. alkóv – ‘nagyobb szobához boltíves szabad nyílással csatlakozó, fülkeszerű helyiség’. Nemzetközi szó az arab al-kobba (‘a boltív, a mellékszoba’) nyomán, amely a spanyol alcoba (‘hálóhelyiség’) révén terjedt el más európai nyelvekben. alkörmös – ‘fürtös virágzatú dísznövény, börzsöny’; ‘ennek bogyóiból nyert élénk vörös színű festőanyag, amelyet régen ételfestésre és gyógyszerkészítésre használtak’; ‘ilyen festékkel színezett pálinka’. Volt álkörmös, alkermes alakja is. Az arab al-kirmiz (‘a bíbortetű’) nyomán sok nyelvben elterjedt vándorszó. Töve az óindiai krmih (‘féreg’) származéka. A bíbortetű kisajtolt nedve az ókor óta értékes festékanyag volt; a szín hasonlósága alapján vonódott át később növényi festékekre. A magyar álkörmös alak népetimológiás hatást mutat. alkuszik – ‘egyezkedik’. Származékai; alkudozik, alku, alkuvó, megalkuszik, megalkuvó; alkusz (‘tőzsdei ügynök’). Származékszó az alkot igében szereplő alk- tőből, mely ‘hozzáilleszkedik’ jelentésű; ebből vezethető le az ~ ‘egymáshoz illeszkedni, alkalmazkodni igyekszik’ értelme. Az alku korai elvonásnak látszik az ~ igéből, de talán inkább az alk- tő alkó (‘egyezkedő, egyezkedés’) származékából lett, amely voltaképp melléknévi igenév, és írásos emlékekből adatolható (15.század). Az alkuszt a nyelvújítás korában vonták el az alapigéből. Lásd még alkalom, alkat, alkot, alkonyodik. áll1 – ‘(ember vagy állat) a lábaira nehezedve egy helyben van’; ‘függőleges helyzetben van’; ‘nem mozdul el, nem mozog’; ‘valamilyen részekből van’: öt cikkelyből áll; ‘‹régebben› van, létezik’. Származékai: állás, állhatatos, állhatatlan, állhatatosság, állhatatlanság; állat (‘felállít’ pl. állata őrzeni négy alabárdost, Arany), állít, állomány, állvány, állványoz, állványzat. Ősi finnugor eredetű igénk: votják szil- (‘áll’), cseremisz sal(gem) (‘áll’). A szókezdő sz, s a magyarban eltűnt, a tőbeli l később megkettőződött. Lásd még állag, állam, állandó, állapot, állat, állítmány, állítólag, állomás, álltó, székálló, útonálló. áll2 – ‘az arcnak a száj alatti, előre nyúló része’: állszíj, állcsont, állkendő, állgörcs. A finnugor korból származó szavunk; rokonnyelvi megfelelőiből, pl. vogul ols (‘állkapocs’), mordvin ulo, ula (‘áll’), lapp oalol (‘állkapocs’) egy ősi ol- tövet lehet kikövetkeztetni, amely a magyarban nyíltabbá vált, és mássalhangzós töve megkettőződött. Lásd még állkapca, állkapocs. álladalom – lásd állam állag – ‘lényeg; állomány’. Az áll1 ige származéka, annak régi ‘létezik’ jelentése alapján, a latin szubsztancia mintájára (substare a.m. ‘fennáll, létezik’). Nyelvújítási alkotás az agyag, hézag s hasonló szavak végéről elvont fiktív -g képzővel. Lásd még állam, állandó, állapot, állat, állítmány, állítólag, állomás, álltó, székálló, útonálló. állam – ‘egy ország átfogó politikai szervezete’. Nyelvújítási szó, a múlt század derekán alkották az áll 1 igéből, a latin státus szó (stare, statum a.m. ‘áll’) helyettesítésére, a folyam s hasonló igei alapú főnevek mintájára. Egy ideig párhuzamosan élt a jó fél évszázaddal korábban, azonos jelentésre alkotott álladalom szóval, de az utóbbi hamar elavult. Lásd még állag, állandó, állapot, állat, állítmány, állítólag, állomás, álltó, székálló, útonálló. állandó – ‘fennmaradó, változatlan’ Származékai: állandóság, állandósul, állandósít. Az áll1 ige régi származéka -andó képzővel (mint forgandó, jövendő, kelendő stb.). Talán hatott rá a latin constans, amely a constare (‘megáll, fennáll’) folyamatos melléknévi igeneve. Lásd még állag, állam, állapot, állat, állítmány, állítólag, állomás, álltó, székálló, útonálló. állapot – ‘helyzet, létezési mód’. Származékai: megállapít (‘egy helyzetet felmér’), megállapodik. Az áll1 ige származéka. Töve egy elavult állapik (‘megáll’) ige, melynek mozzanatos -p képzője megvan a csillapodik, ülepedik igékben. A ‘megáll’ jelentést ma is mutatja a megállapodik ige ‘nyugvópontra jut’ értelme. Az állapotos mai ‘terhes’ értelme a másállapot (‘terhesség’) szóból ered egy ma már nem használt másállapotos formán át, az első elem elhagyásával. Lásd még

állag, állam, állandó, állat, állítmány, állítólag, állomás, álltó, székálló, útonálló. állapotos – lásd állapot állat – ‘‹a legkorábban› létező dolog, állag’: Az kaldeusok vélték az ő istenöknek lenni az négy éltető állatokat: mint az eget, az tüzet, az földet és az vizet (Szent Barlaám és Jozafát élete, 15. század); ‘‹később› lény, élőlény’: lelkes állat (‘ember’), asszonyi állat (‘nő’), oktalan (‘értelem nélküli’) állat; az utóbbi szókapcsolatból önállósult az ~ ‘szerves anyaggal táplálkozó élőlény’ jelentésben. Az áll1 ige ‘van, létezik’ értelméből alakult -at deverbális főnévképzővel (mint él ⇒ élet). Lásd még állag, állam, állandó, állapot, állítmány, állítólag, állomás, álltó, székálló, útonálló. allé – ‘fasor, kerti sétaút,’. Francia szó (allée), a tisztázatlan eredetű aller (‘megy, jár’) igéből; hozzánk német közvetítéssel juthatott. allegória – ‘elvont fogalom jelképes ábrázolása képen vagy szoborban, emberi (leginkább női) alakban megszemélyesítve’; ‘‹az irodalomban› példázat, képes beszéd, olyan mű, amelynek mögöttes értelme van’. – allegorikus: ‘jelképes’. – allegorizál: ‘jelképesen ábrázol’. Görög eredetű művészeti szakszócsalád az allé (‘máshol, másként’) és agoreuó (‘szónokol’) elemekből (utóbbi az agora, azaz ‘köztér’ nyomán), vagyis az ~ másról szól, mint amit közvetlenül mond vagy mutat. Lásd még agora, agorafóbia. allegro – ‘gyors ütemű zenemű vagy annak tétele’; ‘erre utaló tempójelzés’. – allegretto: ‘kissé gyorsabb ütemű zene; ennek tempójelzése’. Olasz zenei szakszavak az allegro (‘vidám’) nyomán, amely a latin alacer, alacris (‘élénk, vidám’) folytatója; az allegretto kicsinyítő képzős változat. alleluja – ‘ujjongó, Istent dicsőítő ének’; ‘ujjongást kifejező felkiáltás’: allelujázik, hallelujázik. A héber halelú jáh (‘dicsérjétek Jahvét’) latinizált alakja. allergia – ‘a szervezet fokozott, rendellenes reagálása külső hatásokra, főleg ételekre, vegyi anyagokra’; ‘erős ellenszenv, irtózás, ingerült ellenérzés’. – allergikus: ‘allergiai jellegű’. Görög eredetű orvosi szakszó, tkp. ‘eltérő működés’ az allé (‘másként’) és ergon (‘mű’) elemekből. Lásd még erg. alligátor – ‘krokodil-féle páncélos testű hüllő, amely Amerikában és Kínában honos ‘ Az angol alligator nyomán elterjedt nemzetközi szó; forrása a spanyol el lagarte (de Indias), azaz ‘a (nyugat-indiai) gyík’. A spanyol lagarte előzménye a latin lacerta (‘gyík’). alliteráció – ‘betűrím, szókezdő mássalhangzók összecsengése egy vagy több verssoron belül’. – alliterál: ‘betűrímet alkot (egy másik szóval)’; ‘betűrímeket tartalmaz ill. alkalmaz’. Latin verstani szakszó az ad- (‘hozzá’) és littera (‘betű’) elemekből. állítmány – ‘az a mondatrész, amely a voltaképpeni kijelentést, állítást tartalmazza’ Az áll1 ige állít származékából alkották -mány képzővel a nyelvújítás korában, először ‘létrehozás’, majd ‘állítás’ értelemmel; mai nyelvtani jelentésében Verseghy Ferenc költő használta először. Lásd még állag, állam, állandó, állapot, állat, állítólag, állomás, álltó, székálló, útonálló. állítólag – ‘más(ok) állítása szerint’. Származéka: állítólagos. Az áll1 ige állít származékából; korábbi jelentése ‘igenlőleg’ volt. Lásd még: állag, állam, állandó, állapot, állat, állítmány, állomás, álltó, székálló, útonálló. állkapca – ‘állkapocs’. Az áll2 főnévből való összetétel. Utótagja csak távoli etimológiai rokonságban áll a ‘csizmabélelő rongy’ jelentésű kapcával, a szláv kapica ‘pata’ értelmét hordozza, vagyis az állcsontnak a ló patacsontjához való hasonlításán alapul. Elavult, illetve tájnyelvi szó. Lásd még: állkapocs. állkapocs – ‘állcsont’. Nyelvújítási szóösszetétel a régibb állkapca helyett, amelynek utótagját már nem értették, és mivel látszólag a kapcarongyot (lásd kapca) idézte, ízléstelennek is tartották. állomás – ‘közlekedési eszköz megállóhelye; a hozzá tartozó épület’: állomásépület, állomásfőnök. Az áll1 igéből alkották a nyelvújítás korában a hallomás, látomás és más ilyen igei főnévszármazékok analógiájára. Korábban volt ‘(hivatali) állás’ jelentése is. Lásd még állag, állam, állandó, állapot, állat, állítmány, állítólag, álltó, székálló, útonálló. álltó – csak az álltó helyében (‘álltában, ott, ahol áll’) kifejezés elemeként fordul elő. Az áll1 ige származéka; az álltában és álló helyében alakok keveredése hozta létre. Lásd még állag, állam, állandó, állapot, állat, állítmány, állítólag, állomás, székálló, útonálló. allúzió – ‘utalás, célzás, példálózás’. – alludál; ‘hivatkozik, utal’. A latin alludere, tkp. ad-ludere (‘tréfálkozik, tréfásan céloz’) igéből; ad- (‘oda’) és ludere (‘játszik, tréfál, becsap’). Lásd még , ludimagiszter. allűr – ‘járásmód, modor’; ‘modoros vonás, viselkedés’. Francia szó (allure) a tisztázatlan eredetű aller (‘megy, jár’) igéből.

- 10 - oldal

a

achát

alma – ‘gyümölcs, az almafa termése’: almáskert; almásderes, almásszürke (‘kerek foltokkal tarkázott ezüstös szőrű, illetve szürke ló’). Ótörök eredetű szó: kipcsak, csagatáj, kirgiz alma, oszmán elma. almanach – ‘évkönyv’: a góthai almanach (ez az európai uralkodó és nemesi családok adatait tartalmazta); ‘vegyes irodalmi gyűjtemény, zsebkönyv’: almanach-líra (érzelmes, túlfinomult magyar költői irányzat a múlt század harmincas-negyvenes éveiben). Nemzetközi szó a középkori latin almanachus (‘naptár’) nyomán. Ennek eredete körül sok a vita. Talán az ógörög alemenikhiaka (‘egyiptomi naptár’) szóból való, amely maga is kopt (egyiptomi) forrásból való. Mások szerint a szír-arab al-manhai (‘jövőre’) származéka, amely kifejezés a holdújév alkalmából kibocsátott hivatalos feljegyzéseket jelentette. almárium – ‘polcos, fiókos szekrény’. A középkori latinból való (almarium), amely elhasonulással keletkezett az ókori armariumból; ez az arma (‘fegyverek, szerszámok, eszközök’) származéka, s ezek tartására való bútort jelentett. Régies szó. Lásd még alarm, ármádia. almázia – ‘pálinka’. Volt alamázia alakja is. A szlovák almázia (‘édes, fűszeres bor’) átvétele, mely a sok nyelvben használatos Malvasia-bor nevéből lett hangátvetéssel. Ez az édes bor a dél-peloponneszoszi Monemvaszia régi olasz nevét, Napoli di Malvasiát őrzi. Lásd még mazsola. Elavult szó. álmélkodik – ‘csodálkozik, ámul’. Hangfestő eredetű szó; á hangja a kitátott szájat jelzi, amely a csodálkozás ismert kísérője („még a szája is tátva maradt”). Eredeti alakja ámélkodik, vagyis közeli alaktani rokona az ámul igének. Az első szótag l hangja utólagos betoldás, talán a második szótag azonos hangjának hatására. Lásd még ácsingózik, áhít, ájtatos, ájul, ámul, ásít, bámul. álnok – ‘hamis, ravasz’. Valószínűleg az ótörök forrású ál szóból alakult a szláv eredetű -nok képzővel (lásd bajnok), így eredetileg főnév lehetett (‘hamis ember’). Kevésbé hihető, hogy egy délszláv jalnik (‘csaló’) a forrás; e magyarázat szerint ennek első tagja, a jal (‘gyűlölség; csalás’) korábban al is lehetett, és vagy egyenest a törökből való, vagy a magyar al átvétele. aloé – ‘liliomhoz hasonló pozsgás délszaki növény’. Latin kölcsönszavunk, amely az azonos görög szó átvétele; ez keleti eredetű, de pontosabbat nem tudni róla. alól – lásd al álom – ‘az alvás állapota; alvás közben látott képek sora’. Származékai: álmos (Álmos vezér nevében ‘álommal kapcsolatos’), álmatag, álmodik, álmodozik. Ősi finnugor eredetű szavunk: vogul olem, osztják álem, mordvin udem (‘alvás’). Az al- tőhöz (lásd alszik) már a finnugor alapnyelvben illeszkedett a deverbális -m névszóképző. alom – ‘háziállat fekvőhelyéül leszórt szalma vagy avar’; ‘egy ellésből származó állatkölykök együttese’. Ősi szavunk az ugor korból; a mai rokonnyelvi megfelelők (pl. osztják ilem) jelentése ‘szénabetét csizmában’. Töve azonos az al főnévvel, amelyhez ősi denominális -m főnévképző járult. A szó második jelentése így érthető: ‘azok a kölykök, amelyek ugyanazon az almon feküdtek, amikor világra jöttek.’ Lásd még alacsony, alag, alant, alany, alap, alássan, alászolgája, alattomban, aláz, alig, aljas, alsó, alul. alómars – ‘gyerünk! hordd el magad!’ A német katonai nyelv francia eredetű vezényszavából: allons marche! (‘menet indulj!’); aller (‘megy’) és marche (‘menetelés’). Avuló bizalmas nyelvi és nyelvjárási szó. Lásd még mars, masíroz. álomszuszék – ‘aluszékony (ember)’. Összetett szó, utótagja (lásd szuszék) liszt- vagy gabonatartó ládát jelent. Így értendő: ‘egy egész ládára való álom (alhatnék) van benne’. Rokon szemléletű népnyelvi összetételek: álomtarisznya, álomzsák; más rossz tulajdonságra célozva: méregzsák, boriszák. alpaka – ‘hosszú és selymes szőrű lámaféle Dél-Amerikában’; ‘ennek szőre, ill. a belőle szőtt kelme’. A kecsua indián alpaco (‘teve-kecske’) szó nyomán. alpakka – ‘újezüst, réz, cink és nikkel ötvözete, rozsdamentes fém’. Az ausztriai német Alpacca ipari márkanévből keletkezett, amely az alpakára megy vissza. alpári – ‘közönséges, útszéli’. Alpár község nevéből ered, de ennek okát nem ismerjük; csúfság okából emlegetett falunévre más példa a mucsai, kutyabagosi. Jelen esetben talán szerepe volt az azonos szótaggal kezdődő aljas, alantas szavak hatásának. alpinizmus – ‘magas, meredek, sziklás hegyek sportszerű megmászása különleges felszereléssel és technikával’. – alpinista: ‘sziklamászó’. Nemzetközi szavak az Alpok nevéből, a késő latin alpinus (‘alpesi’) formán át, latinosított görög végződésekkel. alsó – ‹melléknévként› ‘alul lévő, alacsonyabban fekvő’: AlsóAusztria; ‹főnévként› ‘magyar kártyában a legkisebb értékű figura’:

makk alsóval üt; ‘alsónemű, alsónadrág’. Származékai: alsós, alsózik. Az al főnév származéka -só képzővel, amely valahol lételt fejez ki (mint első, hátsó stb. szavainkban). Lásd még alacsony, alant, alap, alássan, alászolgája, aljas, alom, alul. alszél – ‘déli szél’ Az al- előtagnak régen és ritkán volt ‘déli’ jelentése is; az alföld szó legelső, 13. századi írásos előfordulásában is ‘délvidék’ jelentésű. Elavult szó. Lásd még felszél1 alszik – ‘az alvás állapotában van’. Származékai: altat, aluszékony; alvad, alvaszt, alvadék, aludt (tej). Finnugor eredetű igető (al-) származéka: osztják alata, mordvin udomsz (‘alszik’), vogul ulem (‘alvás’). Az eredeti igető van az alhat, altat alakokban; egyébként az ~ az sz-szel és d-vel bővülő vtövű igék csoportjához tartozik: alussza, aludni, alvó stb. Lásd még álom. alt – ‘mély női hang; ilyen hangú énekesnő’; melléknévként is: alt szólam, alt énekes. Nemzetközi szó az olasz alto nyomán, amely voltaképp magasat jelent (latin altus a.m. ‘magas’), mert ezt a hangfekvést sokáig férfiak énekelték magas fejhangon (lásd falzett). által – ‘révén, folytán’; régebben ‘keresztül, át’: általút, általvető. Az ugor korból való ragos alakulat; ált- tövében az az mutató névmás kapott ablativusi l ragot és hollétet jelző t ragot: vogul últtá, osztják ulti (‘keresztül’). Ennek a tőnek az egyik szabályos fejleménye az át, a másik az ~, amely még egyszer megkapta a l ragot (talán először egy l nélküli tőhöz illesztve: átal, s ez a forma hatott vissza az átra). Élő nyelvünkben a ~ konkrét helyviszonyra utaló jelentése háttérbe szorult, főleg eszköz- és módhatározó szerepű. Származékai az általján, általán (‘keresztül-kasul, széltében’) alakon, annak jelentését bővítve jöttek létre. Lásd még át, átalag, átalány, átall, átlag, átló, egyáltalában. alteregó – ‘hasonmás, valakihez megtévesztően hasonlító másik személy’. A latin alter ego (‘másik én’) kifejezésből. Lásd még alternatív, altruista, egoista, egocentrikus. alternatív – ‘két lehetőséget hagyó’. – alternatíva: ‘két vagylagos lehetőség közül az egyik’. Nemzetközi szó a latin alternare, azaz ‘váltakozik, felváltva csinál ‹valamit›’ alapján; töve az alter (‘másik’) névmás. Lásd még alteregó, altruista. altruista – ‘önzetlen, a mások javáért önérdek nélkül munkálkodó (személy)’. – altruizmus: ‘önzetlenség’. A latin altrui (‘más számára’) névmási alakból; ez az alter ‘(valaki) más’ részeshatározói esete. Lásd még alteregó, alternatív alul – ‘alsó részén’: alul fekete, felül sárga; ‘lent (valakihez, valamihez viszonyítva)’: én vagyok alul, te felül. A honnan? kérdésre felelő alól névutó (lásd al) alakváltozata, amely idővel amattól elkülönült, és hol? kérdésre felelő határozószó lett, akárcsak a felől–felül esetében történt. Lásd még alacsony, alj, alant, alap, alássan, alászolgája, aljas, alom. alumínium – ‘a bauxitból nyert könnyű, ezüstös színű fém’. Nemzetközi szó a timsó (~szulfát) latin alumen, aluminis nevéből; Henry Davy angol kémikus alkotta meg. A nyelvújítók által javasolt magyar timany név nem vert gyökeret. alumnátus – ‘bentlakásos iskola’. – alumnus, alumnista: ‘bentlakásos iskola növendéke’. Latin eredetű, régies szavak az alumnus (‘valaki neveltje’) nyomán, az alere (‘táplál, nevel’) igéből. alveoláris – ‘a nyelv hegyével a felső fogmedernél képzett (mássalhangzó)’, pl. t, d, l, n, sz, z. Fonetikai szakszó a latin alveolus (‘fogmeder, a fogak töve feletti domborulat’) szóból; ez az alveus (‘medence’) kicsinyítő képzős származéka. ám – ‘bizony’; ‘de, ámde’; ‹felszólító módú ige mellett› ‘legyen hát’: ám jöjjön, ha akar. Elhomályosult összetétel, melynek első eleme az az magánhangzós töve (a) mint távolra mutató névmás, az m pedig egy kiemelő szerepű névmás, amely az íme módosítószóban is szerepel. Legelőször rámutató jellege volt (lásd am-), s ebből nyert ‘bizony’ jelentést: jövök ám (‘íme jövök ⇒ jövök bizony’). Megengedő értelme másodlagos; mivel gyakran szerepelt ám jöjjön, de (nem örülök neki) -féle szerkezetekben, ebből kifejlődött ellentétes kötőszói funkciója is, főleg az ámde összetételben: Tán csodállak, ámde nem szeretlek (Petőfi). Lásd még em-. am- – távolra mutató névmások nyomatékosító előtagja: ama(z), amarra, amoda, amott, amúgy, amonnan. Az ~ eredetileg önálló figyelemfelhívó szócska volt, s valószínűleg az ám szóhasadással elkülönült változata. Ennek tanúja a régi ámhol (‘amott’). Lásd még em-. amalgám – ‘valamely fém higannyal való ötvözete, foncsor’. A középkori latin amalgama szó eredetére nincs bizonyított magyarázat. amarillisz – ‘liliomféle, sárgásvörös virágú hagymás dísznövény’. Görög eredetű szó (amarüllisz), a.m. ‘fényes’.

- 11 - oldal

a

achát

amatőr – ‘műkedvelő’: amatőr fotós, csillagász stb.; ‹sportban› ‘nem hivatásos’: amatőr ökölvívó, korcsolyázó. Francia eredetű nemzetközi szó (amateur), a latin amator (‘valamit szerető, kedvelő’) nyomán tudatosan képzett szó a 18. századtól; végső töve a latin amare (‘szeret’) ige. Értelmi párhuzamaként lásd dilettáns. amaz – lásd am-, az amazon – ‘legendás ókori nép tagja, mely népből csak a nők hadakoztak, férfiaikat szolgasorban tartották’; ‘harcias, kemény, férfias erélyű nő’. Görög szó (amadzón), az ókori magyarázat szerint ‘kebeltelen’ értelmű (a fosztó előtag és madzosz, azaz ‘emlő’), mert az ~ok jobb mellüket levágták vagy elsorvasztották, hogy az íjjal és dárdával bánni tudjanak. ámbátor – lásd bátor2 ambíció – ‘becsvágy, törekvés’. – ambiciózus: ‘becsvágyó: – ambicionál: ‘célul tűz maga elé, törekszik rá’: nem ambicionálja a zajos sikert. Nemzetközi szócsalád a latin ambitio (‘körüljárás’) nyomán: ambi(‘körül’) és ire, itum (‘jár’). Az ókori Rómában a hivatalra pályázók a választások előtt körbe járva felkeresték azokat, akiknek a támogatását el akarták nyerni. Lásd még ambitus, ámbitus, amputáció. ambiguitás – ‘kétértelműség’. Logikai szakszó a latin ambiguus (‘ingadozó, kétes’) nyomán, amely az ambigere (‘bizonytalankodik’) ige származéka az ambo (‘mindkettő’) és agere (‘hajt, cselekszik’) elemekből. Lásd még ambivalencia, ambó1. ambitus – ‘hivatalra pályázó kortesútja az ókori Rómában’; ‘hangterjedelem, egy hangszer legmagasabb és legmélyebb hangja közötti távolság’. Latin eredetű történelmi, ill. zenetudományi szakszó (ambitus), tkp. ‘körüljárás’ az ambi (‘körül’) és ire, itum (‘jár’) elemekből. Lásd még ambíció, ámbitus, amputáció. ámbitus – ‘tornác’. Latin eredetű, régies szó, tkp. ‘körüljárás’ az ambi (‘körül’) és ire, itum (‘jár’) elemekből. Lásd még ambíció, ambitus, amputáció. ambivalencia – ‘két ellentétes véglet ‹pl. szeretet és gyűlölet, öröm és bánat, vágyódás és félelem› egyidejű érvényesülése érzelmekben, viselkedésben’. – ambivalens: ‘két ellentétes véglet közt hányódó’. Latin eredetű (ambivalentia) lélektani szakszók, az ambo (‘mindkettő’) és valere (‘ér, érvényes’) elemekből. Lásd még ambiguitás, ambó1 ambó1 – ‘kettős találat a régi lottójátékban (lásd lutri)’. Latin szó (ambo), a.m. ‘mindkettő’. Lásd még ambiguitás, ambivalencia. ambó2 – ‘szószék az ókeresztény bazilikákban két oldalán lépcsőfeljárattal’. Művészettörténeti szakszó, a görög anabainó (‘felmegy’) származéka az ana- (‘fel’) és bainó (‘megy’) elemekből. ámbra – ‘a cet hasüregében képződő sárgás színű viaszos váladék, illatszerek alapanyaga’ Nemzetközi szó a francia ambre nyomán; ennek forrása az arab anbar. ambrózia – ‘az ókori görög elképzelés szerint az olümposzi istenek eledele’. Görög szó (ambroszia), ez az ambrotosz (‘halhatatlan’) származéka: a fosztó előtag és brotosz ‘halandó’. A brotosz korábban mbrotosz, eredetileg pedig mrotosz volt; tőmássalhangzói (mrt) sok indoeurópai nyelvben kapcsolatosak a halállal: latin mors, mortis (‘halál’), cseh mrtvy (‘halott’), német Mord (‘gyilkosság’), perzsa mard (‘halál’), szanszkrit amrti (‘halhatatlan’). Lásd még mortalitás. ambulancia – ‘orvosi rendelő járóbetegeknek’; ‘‹régebben› mozgókórház.’ – ambuláns: ‘járóbeteg’. – ambulanter: ‘bejáró betegként’. Latin eredetű orvosi szakszavak: ambulans, ambulantis (‘járó’), folyamatos melléknévi igenév az ambulare (‘járkál, sétál’) igéből. Lásd még szomnambulizmus. ámen – ‘ima befejező szava’; ‘jóváhagyás’: a vezetőség még nem mondta ki az áment. A héber ámén (‘bizonyosan’) szóból a Biblia görög, majd latin fordításai nyomán terjedt el a keresztény országok nyelvében, ‘úgy legyen!’ jelentéssel. Innen érthető ‘jóváhagyás’ értelme is. amerikáner – ‘kézi hajtású fúrógép’. Német szó (Amerikaner), a.m. ‘amerikai’. amerikázik – ‘munkalassítással harcol jobb bérekért’; ‘lazsál, a napot lopja’. A szó első értelme a munkalassító sztrájkokra utal, amelyek ugyan Skóciából indultak ki a múlt század végén, de hamarosan Amerikában is elterjedtek, s bizonyára az erről szóló hírek nyomán született meg magyarul az ~ szó; mára kissé elavult, illetve csak második, tágabb jelentésében él az idősebbek nyelvi tudatában. ametiszt – ‘féldrágakő, a kvarc kékeslila színű változata’.

Nemzetközi szó a görög amethüsztosz nyomán; ez a tagadó aelőtag és methüsztosz (‘részeg’) kapcsolata (methü a.m. ‘bor, részegítő ital’). Az elnevezés alapja, hogy az ókori görögök a részegség elleni védő erőt tulajdonítottak ennek az ásványnak. amfibia – ‘kétéltű állat (béka, gőte stb.)’; ‘kétéltű jármű ‹pl. hidroplán, autó-motorcsónak›’. Görög szó az amphi- (‘kettős’) és biosz (‘élet’) elemekből. Lásd még amfiteátrum, amfora, amfoter. amfiteátrum – ‘ógörög vagy római körszínház’. Latin építészeti szakszó (amphitheatrum) a görög amphi- (‘körül’) és theatron (‘színház ‘) alapján. Lásd még amfibia, amfora, amfoter, teátrális. amfora – ‘nagy kétfülű agyag kancsó’. Latin szó (amphora) a görög amphoreusz (‘kétfelől hordozható’) nyomán; amphi (‘kétfelől’) és pheró (‘visz’). Lásd még amfibia, amfiteátrum, amfoter, ámpolna, ampulla. amfoter – ‘hol savként, hol lúgként viselkedő, kettős jellemű ‹elem vagy vegyület›’. Görög eredetű vegytani szakszó: amphoterosz (‘mindkettő’). Lásd még amfibia, amfiteátrum, amfora. amice – ‘barátom, barátocskám’. Régi, kissé leereszkedő latin megszólítás, az amicus (‘barát’) megszólító esete (vocativus). amid – lásd aminosav aminosav – ‘a fehérjék felépítésében fontos kristályos vegyület’. A vegytani szakszó amino eleme mesterséges alkotás az ammónia első két betűjéből (a vegyületeknél gyakori -in végződéssel, mint anilin, kinin), akárcsak az amin és amid kémiai nevek, mivel ezek a vegyületek mind az ammóniára jellemző atomcsoportot tartalmaznak. ammónia – ‘szúrós szagú, nitrogéntartalmú gáz’, más néven ammóniák. Görög eredetű (ammoniakosz); a szó a hellenisztikus Líbia Ammoniosz nevű városára utal, ahol Zeusz Ammoniosznak (Zeusz és az egyiptomi Amon vagy Ammon isten szinkretikus alakjának) temploma állt, és ahol az ~ kloridját bányásztak. Más vélemény szerint az ammoniakosz az Armeniakosz, azaz ‘Arméniából való, örmény’ alakváltozata annak okán, hogy ez az ókori ország volt a lelőhelye az ~ különböző kristályos vegyületeinek. A görög forma mindenképp arra mutat, hogy nyelvünkben az ammoniák alak az elsődleges. Lásd még aminosav. amnesztia – ‘közkegyelem, a hátralévő büntetés elengedése az elítéltek bizonyos köre számára, bizonyos vétségekkel kapcsolatban’. Görög jogtudományi szakszó (amnésztia), tkp. ‘feledékenység, elfelejtés’ az a- tagadó előtag és a mnaomai (‘emlékszik’) elemekből. Lásd még amnézia, anamnézis. amnézia – ‘az emlékezet átmeneti vagy tartós kiesése többnyire (agyi) sérülés folytán’. Görög lélektani szakszó a görög amnésztó (‘elfelejt’) alapján; az atagadó előtag és a mnaomai (‘emlékszik’) elemekből. Lásd még amnesztia, anamnézis. ámokfutó – ‘dührohamában vagy tébolyában vaktában gyilkoló személy’: ámokfutás. A német Amoklaufer tükörfordítása. Az ámok előtag a maláji ámuk (‘dühöngő’) szóra utal; a délnyugat-ázsiai malájok között fellépő sajátos idegroham betege rohangálni kezd, és mindenkit leszúr, akit ér. amorális – ‘erkölcsön kívüli; az erkölcsi elveket tagadó ‘. A latin amoralis az ellentétet is jelentő a(b)- (tkp. ‘el-’) és a moralis (‘erkölcsi’) elemekből áll; utóbbira nézve lásd morális. amorett – ‘szárnyas gyermekalak az ókori mitológiát tárgyazó festményeken és szoborcsoportokon’. Francia képzőművészeti szakszó (amorette) az olasz amoretto nyomán; ez a latin Amor isten (‘Szerelem’) olasz formájának (Amore) kicsinyített alakja. Lásd még amorózó. amorf – ‘kristályszerkezetbe nem rendeződő ‹szilárd anyag›’ Görög eredetű fizikai szakszó az a- tagadó előtag és a morphé (‘forma’) elemekből. Lásd még morféma, morfológia, tériomorf. amorózó – ‘hősszerelmes, szerelmes fiatal férfiak szerepeit alakító színész’; ‘jó külsejű, behízelgő modorú nőhódító’ Olasz szó; amoroso a.m. ‘szerelmes (férfi)’; amore (‘szerelem’) az amare (‘szeret’) igéből; forrása az azonos latin ige. amortizáció – ‘adósság törlesztése’; ‘állóeszközök költségének fokozatos megtérülése a velük előállított termékek értéke révén, amit évente levonnak a berendezések értékéből’. – amortizálódik: ‘megtérül’. Újkori latin közgazdasági szakszó az amortisare (‘kihalást okoz’) igéből, melyben a mors, mortis (‘halál’) rejlik. Lásd még mortalitás. amőba – ‘alakját változtató egysejtű lény’. Latin élettani szakszó (amoeba), amely a görög amoibé (‘változás’) átvétele. ampa – ‘bádogvödör’: Sikáltam hajót, rántottam az ampát (József A.). A bajor-osztrák amper (‘vödör’) származéka; ez a latin amphora (‘kétfülű nagy korsó’) szóból ered.

- 12 - oldal

a

achát

ampelológia – ‘szőlészet’ Mezőgazdasági szakszó a görög ampelosz (‘szőlő’) és logosz (‘tanulmány’) elemekből. amper – ‘az áramerősség mértékegysége’. A jeles francia fizikus, André-Marie Ampčre nevéből. amplitúdó – ‘inga kilengése; fizikai rezgésnek a középértéktől való eltérése’: amplitúdómoduláció (‘rádióhullám amplitúdójának módosítása hangvitel céljára, AM’). Latin fizikai szakszó, amplitudo (‘tágasság’), az amplus (‘tágas’) tőből. ámpolna – ‘kis kancsó a misében a bor és víz számára’; ‘függőlámpa, templomi örökmécses.’ Az ~ a latin ampulla, az amphora kicsinyítő képzős származéka nyomán alakult ki nyelvünkben ll ⇒ ln elhasonulással (mint a kápolna a latin capella nyomán). A második jelentése német hatásra alakult ki. Lásd még amfora, ampulla. ampulla – ‘szűk nyakú gyógyszeres üvegcse’. A gyógyszerészeti szaknyelv latin szava, a latin amphora kicsinyített alakja. Lásd még amfora, ámpolna. amputáció – ‘végtag sebészeti csonkolása vagy eltávolítása’. – amputál: ‘végtagot levág, csonkol’. Latin orvosi szakszó az amputare (‘lenyes, lemetsz’) igéből; ennek elemei ambi- (‘körül’) és putare (’tisztít’; fát megnyes’). Lásd még ambíció, ambitus, ámbitus. ámul – ‘csodálkozik, bámul’. Származékai: ámulat, ámulatos, ámít, ámítás, ámító. Hangfestő eredetű szócsalád; á hangja a kitátott szájat jelzi, amely a csodálkozás ismert kísérője („még a szája is tátva maradt”). Az ámít úgy értendő, hogy szájtátó csodálatra bírünk valakit, aki aztán mindent készséggel elhisz nekünk. Lásd még álmélkodik. Hasonló eredetű szavak még ácsingózik, áhít, ájtatos, ájul, álmélkodik, ásít; távolabbról a bámul. amulett – ‘nyakban hordott ékkő vagy más tárgy, amelynek bűvös erőt, védő hatást tulajdonítanak’. Nemzetközi szó az ismeretlen eredetű latin amuletum nyomán; a magyar forma közvetlenül a németből lett, az pedig a francia amulette változatból. Értelmi párhuzamaként lásd talizmán. anabaptista – ‘újrakeresztelő’. A görög ana- (‘fel, újra, vissza’) és baptidzó (‘keresztel’, tkp. ‘megmerít’) elemekből. Az ~ protestáns szekta nem tekintette érvényesnek a történelmi egyházakban nyert keresztséget, és híveit újra keresztelte. Lásd még baptista. anagramma – ‘egy szó betűinek átcsoportosításával nyert új szó vagy szavak’, pl. anagramma – na, maga mar! Így alkotta meg Ady is a Léda nevet (amely egyébként a legendás spártai királynénak, Helené anyjának a neve) Brüll Adél keresztnevéből. Görög szó az ana- (‘fel, újra, át’) és gramma (‘írás; betű’) elemekből, az utóbbi a graphó (‘ír’) származéka. anakoréta – ‘remete’. Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról, / Hogy Thebaisnak puszta téreit / Vad anachorétákkal népesítsék (Madách). Görög eredetű szó (anakhórétész) az anakhóreó (‘visszavonul’) igéből; ana- (‘fel, el’) és khóreó (‘távozik’). Régies szó. anakronizmus – ‘a kornak nem megfelelő, elmaradott jelenség’; ‘kortévesztés ‹pl. irodalmi műben›’. – anakronisztikus: ‘idejétmúlt, túlhaladott, elmaradott’. Görög elemekből alkotott nemzetközi szó: ana- (‘vissza, helytelenül’) és khronosz (‘idő’). Lásd még krónika, krónikus, kronométer, szinkron. analfabéta – ‘írástudatlan (személy)’; ‘valamihez nem is konyító’: zenei analfabéta. – analfabétizmus: ‘az írástudatlanság mint az adott népesség egy bizonyos hányadára jellemző állapot’. Görög elemekből alkotott nemzetközi szó: ellentétet jelző anaelőtag és alphabéta (‘ábécé’, a görög betűsor első két tagja). Lásd még alfa. analgetikus – ‘fájdalomcsillapító, érzéstelenítő’. Orvosi szakszó a görög ana- tagadó előtagból és az algészisz (‘fájdalom’) szóból. anális – ‘a végbélnyílással kapcsolatos’. Orvosi szakszó, a latin anus (‘gyűrű; végbélnyílás’) származéka. analizál – ‘elemez, összetevőire bont, taglal’. – analízis: ‘vegyi elemzés, lélekelemzés’. – analitikus: ‘elemző jellegű’: analitikus geometria; ‘‹főnévként› vegyi elemzést, lélekelemzést végző személy’. – analitika: ‘analitikus geometria’. Görög eredetű tudományos szakszavak, az analüszisz (‘feloldás’) származékai: ana- (‘fel’) és lüó (‘old’). Lásd még dialízis, paralízis. analógia – ‘hasonlóság, párhuzamosság’. – analóg: ‘hasonlóságot mutató’; ‘‹a kibernetikában› tetszőlegesen kicsiny mennyiséget (is) mutató’, pl. analóg (‘mutatós’) óra; ellentéte a digitális. Görög tudományos szakszó (tkp.’ viszony, arány, megfelelés’) az ana- (‘fel, át’) és logosz (‘tanulmány’) elemekből; legó (‘beszél’). anamnézis – ‘kórelőzmény, a betegség előtörténete a beteg elmondása alapján’. Görög orvosi szakszó, anamnészisz, tkp. ‘visszaemlékezés’ az ana (‘vissza’) és mnaomai (‘emlékszik’) elemekből. Lásd még

amnesztia, amnézia. ananász – ‘ízes, lédús trópusi gyümölcs’. Nemzetközi szó a spanyol, portugál ananas nyomán; ennek forrása a brazíliai guarani indián nana. anapesztus – ‘két rövid és egy hosszú szótagból álló antik versláb’: anapesztikus ritmus. Latin formája anapaestus a görög anapaisztosz (‘hátracsapott’) nyomán, az ana- (‘vissza’) és paió (‘lök’) elemekből. A név arra céloz, hogy az ~ épp a visszafordítottja a jóval gyakoribb daktilusnak. anarchia – ‘fejetlenség, zűrzavar, felfordulás’. – anarchikus: ‘fejetlen, zűrzavaros’. – anarchizmus: ‘az államhatalom szétzúzására törekvő, terrorista eszközökkel dolgozó politikai mozgalom’. – anarchista: ‘az anarchizmus híve’. Nemzetközi szócsalád a görög anarkhia latinos formája nyomán; ennek elemei a tagadó értelemben is használt ana- és az arkhé (‘uralom, kormányzás’). Lásd még hierarchia, monarchia. anasztigmát – ‘hibátlan leképezést adó fényképészeti lencserendszer’. Műszaki szakszó a görög ana- tagadó előtagból és a sztigma, sztigmatosz (‘jel, folt, hiba’) szóból. Lásd még stigma. anatéma – ‘személyre vagy tanra kimondott egyházi átok’; ‘szigorú kárhoztatás, tiltás ‹a hatalom vagy a közvélemény részéről›’. Görög szó (anathéma) az ana- (‘fel’) és (ti)thémi (‘helyez’) elemekből; tkp. ‘áldozati ajándék’. anatómia – ‘bonctan’; ‘a test belső felépítése’. – anatómus: ‘a bonctan tudósa’. Görög orvosi szakszó (anatomia vagy anatomé) az ana- (‘fel, szét’) és temnó (‘vág’) elemekből. Lásd még atom, tomográfia. ancúg – ‘férfiruha, öltöny’. A német Anzug (‘felöltő’) kiejtés szerinti átvétele; elemei an- (‘fel, rá’) és a ziehen, zog (‘húz’) ige főnévi Zug (‘húzás, huzat, vonat’) származéka. Lásd még cúg. andalog – ‘kellemes hangulatban sétál’; ‘‹korábban› méláz, mereng’: E helybe andalogni jó, / E hely poétának való (Csokonai). Származékai: (el)andalodik, (el) andalít, andalító; andalgó (‘lassú magyaros tánc a 19. század első felében’). Korai példákban az ~ és andalodik jelentése ‘elbambul, elbámul, tompán bámészkodik’; Arany is így használja: Széles országúton andalog a jobbágy… A 16. században még antalodik, antalkodik alakjaikat találjuk. Mivel akkoriban önállóan is előfordul az antal szó ‘ostoba, bamba’ jelentésben, ezt tekinthetjük a szócsalád alapjának. Csupán az vitatható, hogy ez az Antal személynév származéka-e (ilyesmire van példa néhány újlatin nyelvben), vagy pedig hangfestő jellegű, a szájtátást érzékeltető a, á hang révén, és távolabbról az ámul, álmélkodik s hasonló szavak, pl. a nyelvjárási ámolyog (‘ténfereg, bámészkodik’) rokonságába tartozik; az utóbbi a legvalószínűbb. Az ~ szót és származékait kellemes hangzásukért, „megfinomodott” jelentésben, a 19. század költői nyelvezete tette kedveltté. andante – ‘lassan, lépésben ‹adandó elő›’. – andantino: ‘lassacskán’ Olasz zenei műszó: ‘járva’ (andare a.m. ‘jár, megy’); az andantino ennek kicsinyített alakja. andezit – ‘tömör vulkanikus kőzet’. Egyik legfőbb lelőhelyéről, a dél-amerikai Andok hegységről, annak spanyol Andes nevéből, -it ásványnév-képzővel (mint galenit, krizolit, pirit). anekdota – ‘ismert személyről szóló kerek, gyakran mulatságos történet’: Mátyás király-anekdoták. – anekdotikus: ‘anekdotai jellegű’: anekdotikus realizmus: (Mikszáth s utóbb Illés Béla elbeszélő technikájára faragott marxista irodalomtudományi szakszó). Görög eredetű nemzetközi szó, az anekdotosz (‘kiadatlan’) melléknév többes semleges alakja. Ilyen címen jelent meg Prokopiosz 6. századi bizánci történetíró műve, a császári udvar előkelőiről szóló vitriolos történetek gyűjteménye – a szerző halála után: innen a cím. anémia – ‘vérszegénység’. Latinon (anaemia) át elterjedt görög orvosi szakszó, anaimia, tkp. ‘vértelenség’ az ana- fosztó előtagból és a haima (‘vér’) szóból. Lásd még hematológia, urémia. anemóna – ‘szellőrózsa’ A görög anemosz (‘szél’) szóból. aneroid – ‘száraz ‹barométer›’: aneroid barométer. Nemzetközi szó a görög a- fosztó előtag és a nerosz (‘nedves’) elemekből. Az elnevezés arra utal, hogy az ~ nem higannyal, hanem rugalmas fém szelencével méri a légnyomás változásait. anesztézia – ‘érzéstelenítés’. – aneszteziológus: ‘műtéti érzéstelenítést végző szakorvos’. Görög eredetű orvosi szakszó-család az ellentétet jelző anaelőtagból meg az aiszthészisz (‘érzés’), valamint a logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből, latinos átírás (anaesthesia) alapján. Az aiszthészisz eredetéről lásd esztétika. angária – ‘részletfizetés; fizetség’. A hazai latinságban a szó robotot is meg lóállítási kötelezettséget is

- 13 - oldal

a

achát

jelentett. Görög előzménye az angareia: ‘perzsa lovasfutárszolgálat’; ennek töve, az angarosz perzsa eredetű. Lásd még angelus. angazsál – ‘alkalmaz, szerződtet’. Angazsálja magát (‘elkötelezi magát, kötelezettséget vállal valamilyen ügyben’). Francia szó: engager a gage (‘bér’) tőből; ez egy germán *wad(‘zálog’)tőből származik (pl. gót wadi). angelus – [angelusz] ‘esti (hatórai) harangszó, amely imára szólítja a katolikus hívőket’. Az ilyenkor mondott latin nyelvű imádság, az Angelus Domini (‘Az Úr angyala’) kezdőszava. Forrása a görög angelosz (‘küldött’), az angarosz alakváltozata; ennek eredetéről lásd angária, angyal. angin – ‘sűrű pamutszövet’. Bécsi német szó, amely az olasz anchinából ered; távolabbról talán Nanking kínai várossal kapcsolatos. anglicizmus – ‘az angol nyelvre jellemző szóhasználati, kifejezésbeli sajátosság’. Latin nyelvészeti szakszó (anglicismus) az anglicus (‘angol’) melléknévből. Lásd még anglikán, anglománia. anglikán – ‘az angliai protestáns államvallással kapcsolatos’; ‘‹főnévként› az angol államegyház tagja’. Nemzetközi szó a késői latin Anglicanus nyomán; ez az Anglicus (‘angliai’) továbbképzett formája. Lásd még anglicizmus, anglománia. anglománia – ‘túlhajtott rajongás mindenért, ami angol’. – anglomán: ‘anglomániát mutató (személy)’. Mesterséges szó az anglo- előtagból (amely a latin anglus tőalakja) és a latin mania (‘téboly’) szóból, mely a görög maneia (‘őrjöngés’) megfelelője; az anglomán németes szóalak. angol – ‘az Angliában élő nép, ennek nyelve, ennek tagja; ‘e néphez tartozó, e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. A latin anglus nyomán előbb anglis, anglus, ánglus alakok járták; az angoly, majd ~ forma a nyelvújítás korában szilárdult meg; a ritkább ánglius az ánglus és angliai keveréke. A népnév az angol törzsek korábbi hazájára, Schleswig-Holstein Angeln nevű tartományára utal, amely a nevét horog alakjáról vette (angolul angle, németül Angel). angolna – ‘kígyó alakú hal’ A latin anguilla magyarosodott formája; elhasonulással jött létre, feltehetőleg a kápolna mintájára. angóra – ‘finom szőrű kis-ázsiai kecskefaj’; ‘ennek gyapja, illetve a belőle készült kelme’; ‘más ilyen szőrű állat’, pl. angóramacska. A török főváros, Ankara korábbi (olaszos) Angora nevéből, amely város az ~ipar középpontja volt; ókori görög neve Anküra (‘horgony’). ángy – ‘sógornő; nagynéni; idősebb férfirokon felesége’ Ősi szavunk az uráli korból: vogul ányi (‘nagynéni’), zürjén onya (‘sógornő’), szelkup onye (‘nagynéni’). Szoros rokonságban van anya szavunkkal. A német eredetű sógornő (lásd sógor) szó elterjedése miatt a nyelvjárásokba szorult vissza; lásd még süv. angyal – ‘szárnyas égi lény a zsidó, keresztény és mohamedán hitvilágban’; ‘jóságos emberi lény, főképp nő’; ‘a szeretett lény megszólítása’: angyalom, angyalkám. Vagy közvetlen a latin angelus-ból, vagy egy délszláv angyel közvetítésével került nyelvünkbe, s hangrendi illeszkedéssel vette fel mai alakját. Forrása a görög angelosz (‘küldött’) mint az azonos értelmű héber mahal fordítása (az ~ok általában Isten üzenetét közvetítik a bibliai elbeszélésben). Lehet, hogy ez végső soron a perzsa eredetű angarosz (‘lovasfutár’) származéka. Lásd még angária, angelus, arkangyal. angyalbőr – ‘katonai egyenruha’. A puska vállszíjának régi nevéből, a pantallérból lett népetimológiás úton: antallér ⇒ antalbőr– angyalbőr. Maga az ~ is eleinte puskaszíjat jelentett (amely valóban bőrből volt), majd átvonódott a katonaköpenyre, amelyet meneteléskor hurkába tekerve s ugyancsak a vállon átvetve hordtak, s legvégül az egész katonai uniformisra. anhidrid – ‘savból vagy lúgból víz elvonása útján létrejött vegyület’. Kémiai szakszó a fosztó értelmű görög ana- előtagból és a hüdór, hüdrosz (‘víz’) szóból a vegyületeknél általános -id képzővel. anilin – ‘aminobenzol, a festékgyártás fontos alapanyaga’ Az anil- tő a spanyol ańilon át az arab an-nilból jön. Ez voltaképp alnil, a perzsa níl (‘kék’) határozott névelős alakja; a perzsa szó végső forrása a szanszkrit nílí (‘indigócserje’). animál – ‘serkent, lelkesít, buzdít, ösztönöz’. – animáció: ‘megelevenítés’; ‘rajz- vagy bábfilmkészítés’. – animátor: ‘rajzfilmkészítő’. – animális: ‘az élet őserejéből fakadó, elemi’. A latin anima (‘lélek, életerő’), illetve az animare (‘lélekkel tölt el’) származékai. Lásd még animizmus. animizmus – ‘az a hiedelem ‹primitív népeknél›, hogy minden tárgynak, növénynek lelke van’. Tudományos szakszó a latin anima (‘lélek’) nyomán. Lásd még animál. animozitás – ‘rosszindulat, gyűlölség, ellenségesség’. Latin szó (animositas) a latin animusból, amelynek sok egyéb

mellett van ‘kevélység, harag, düh’ jelentése is. anion – ‘negatív töltésű ion’. Fizikai szakszó a görög ana- (‘fel’) és ion (‘menő’) elemekből, az ~ ugyanis „felfelé”, a pozitív pólus felé törekszik. Lásd még anód. ánizs – ‘fűszernövény’ A latin anisum alapján elterjedt nemzetközi szó; forrása a görög anéthon egyik alakváltozata, az aniszon, de ennek eredetét nem sikerült tisztázni. ankét – ‘értekezlet’; ‘körkérdés’ A francia enquęte (‘nyomozás, vizsgálat, értekezlet’) kiejtés szerint átírt alakja. A latin inquirere, inquisitum (‘vizsgál, nyomoz’) ige származéka az in- (‘bele’) és quaerere (‘keres’) elemek alapján. Lásd még inkvizíció. annálé – ‘évkönyv mint történetírói műfaj’; ‘bizonyos intézmények ténykedését időrendben rögzítő és évenkénti csoportosításban közlő kiadvány’. Régebben használták a latin többesen alapuló annálesek formát is. A latin annales (pl. Tacitus ilyen című műve a kora császárkorról) az annalis (‘évenkénti’) melléknév többes alakja (annus a.m. ‘év’), és a libri annales (‘évi könyvek’) szókapcsolatból állandósult. Lásd még biennálé, millennium. annektál – ‘bekebelez, magához csatol ‹idegen területet›’. – annexió: ‘bekebelezés’. Politikai szakszók a latin annectere (tkp. ad-nectere), annexus (‘hozzáköt’) igéből; ad- (‘hozzá’) és nectere (‘köt, kapcsol’). Lásd még nexus. annó dacumál – ‘hajdanában, régen, annak idején’. Német eredetű tréfás, bizalmas nyelvi szókapcsolat; első tagja a régi latinos keltezésekből ismerős, pl.: anno 1812 (‘az 1812. évben’), az évszám helyén pedig a német dazumal (‘valaha’) áll. annotál – ‘feljegyez, kivonatol’. – annotáció: ‘rövid ismertetés, tartalmi kivonat ‹írásművekről, okiratokról›’ Latin eredetű szakszó az annotare, tkp. ad-notare igéből: ad(‘hozzá’) és notare (‘feljegyez’); utóbbi forrása a nota (‘jegy, írásjegy’). Lásd még nótárius. annullál – ‘hatálytalanít, érvénytelenít’. Jogi szakszó a latin annullare, tkp. ad-nullare igéből: ad- (‘hozzá’) és nulla (‘semmi’). annunciáció – ‘az Angyali Üdvözlet, Jézus fogantatásának hírüladása mint képzőművészeti alkotások tárgya’. Művészet-történeti szakszó (annuntiatio) a latin annuntiare, tkp. ad-nuntiare (‘hírülad’) nyomán, az ad- (‘hozzá’) és nuntius (‘hírnök’) elemekből. Lásd még nuncius. anód – ‘pozitív töltésű elektród’. Görög fizikai szakszó (anodosz) az ana- (‘fel’) és hodosz (‘út’) elemekből, tehát ‘feljárat’, az elektronok és a negatív ionok ugyanis e sarok felé tartanak. Lásd még anion. anomália – ‘rendellenesség, fonákság, visszásság’; ‘‹a meteorológiában› a középértéktől való eltérés’: pozitív hőmérsékleti anomália (=magasabb évi középhőmérséklet, mint az adott földrajzi szélességen elvárható). Görög szó, tkp. ‘egyenetlenség’ a tagadó értelmű ana- előtag és a homalosz (‘egyenletes’) melléknév nyomán; homosz ‘ugyanaz’. anonim – ‘név szerint ismeretlen’; ‘ismeretlen szerzőjű’: anonim dráma, anonim műfaj (pl. a népköltés). – anonimitás: ‘szerzői névtelenség’. Nemzetközi szó a görög anónümosz nyomán, az ana- tagadó előtag és onoma (‘név’) elemekből. Latinos alakjával nevezzük meg Anonymust, a „Gesta Hungarorum” szerzőjét, akinek kilétére két és fél évszázad kutatása sem tudott fényt deríteni. Lásd még pszeudonímia anorák – ‘csuklyás, vízhatlan rövid zubbony’. Az eszkimó ánoraq szóból, amely az anoré (‘szél’) származéka, tehát szél ellen védőt jelent. anorexia – ‘kóros étvágytalanság’. Orvosi szakszó görög elemekből: ellentétet jelző ana- előtag és orexisz (‘étvágy’), utóbbi az oregó (‘vágyik, kíván’) ige nyomán. anorganikus – ‘szervetlen’. Vegytani szakszó görög elemekből: ellentétet jelző ana- előtag és organon (‘szerv’), utóbbi az ergon (‘munka, mű’) származéka. Lásd még energia, ergonómia. antagonizmus – ‘szöges és lényegi, áthidalhatatlan ellentét’. – antagonisztikus: ‘szögesen ellentétes’. Görög eredetű nemzetközi szavak az antagónisztész (‘küzdőfél, ellenfél’) nyomán; ennek elemei az anti- (‘ellen’) és agónisztész (‘bajvívó’); agón a.m. ‘küzdelem’. antal – lásd andalog antant – ‘államok közötti szövetség’, különösen Nagy-Britannia és Franciaország szövetsége századunk elején (1904-től), mely utóbb Oroszországgal és az Egyesült Államokkal bővült. A francia entente cordiale (‘szívélyes egyetértés’) első tagjának kiejtés szerinti átírása. Az entendre (‘megért’) és s’entendre (‘megértik egymást’) származéka; latin forrása az intendere (‘odafordít’, t.i. a figyelmét, akaratát). Történettudományi szakszó. Lásd még intenció.

- 14 - oldal

a

achát

antedatál – ‘korábbra keltez’. Latin szó az ante- (‘előtt, előbb’) és datare (‘keltez’) elemekből; lásd dátum. antenna – ‘elektromos rezgések sugárzására vagy vételére való berendezés’; ‘‹eredetileg› hajóárboc’. A latin antenna, antemna (‘árboc, vitorlarúd’) mai műszaki értelme külső hasonlóság alapján fejlődött ki. anti- – ‹összetett idegen szavak előtagjaként› ‘-ellenes’: antifasiszta (lásd fasizmus), antifeudális (lásd feudális), antiklerikális (lásd klérus), antialkoholista. Újabban magyar szavak elé is tesszük: antianyag, antirészecske (itt ellentétes előjelekről van szó); tréfásan is: antibébi (‘fogamzásgátló’). Átellenes fekvésre utal az Antarktisz nevében (Arktisz = északi sarkvidék). Görög elöljárószó és igekötő (‘szemben, ellen, viszont’); napjainkban korlátlanul képezhetünk vele új szavakat: antidráma, antihős, antitalentum, antiallergogén stb. Lásd még antagonizmus, antibiotikum, antipátia, antiszemita, ánti. ánti – csak az ántiját! (‘a mindenségit!’) bosszús felkiáltásban. A görög-latin Antikrisztus (‘Ellen-Messiás’) nevéből; a teljes szó kiejtését babonás okból kerülték, mert az a sátán egyik neve. Régies, ill. nyelvjárási szó. antibiotikum – ‘élő szervezetek (pl. penicillingombák) életműködése folytán keletkezett anyag, amely gyulladást okozó baktériumokat, vírusokat pusztít’. Orvostudományi szakszó a görög anti- (‘ellen’) és biotikosz (‘az élettel kapcsolatos’) elemekből; bioté a.m. ‘élet’. Lásd még biológia. anticiklon – ‘magas nyomású, derült időjárást hozó légköri képződmény’. Meteorológiai szakszó a görög anti-, azaz ‘ellen(kező)’ és küklosz (‘kör’) elemekből. Lásd még ciklon. anticipál – ‘vitában egy még bizonyításra szoruló állítással mint bizonyítottal érvel’. Tudományos szakszó a latin anticipare (‘elővételez’) nyomán; elemei ante- (‘előtt, előre’) és capere (‘fog, vesz’). antifóna – ‘egy zsoltárverset tartalmazó rövid templomi ének’. A görög anti- (‘át, ellen, viszont’) és phóné (‘hang, hangzás, ének’) elemekből, a.m. ‘válasz-ének’. antik – ‘ódon, régi (és ezért értékes)’: antik bútor, antik ezüst; ‘az ókori görög és római kultúrával kapcsolatos’: antik irodalom, antik bölcselet. – antikvitás: ‘az ókori görög és római műveltség egésze’. – antikvárium: ‘régiséggyűjtemény; régi könyvek boltja’. – antikvárius: ‘régiséggyűjtő, régi könyvek árusa’. – antikvár: ‘régi ‹könyv, műtárgy›’. – antikva: ‘álló (tehát nem dőlt, kurzív) betű ill. szedés’. Nemzetközi szavak a latin anticus ill. antiquus (‘hajdani, régi’) nyomán; mindkét változat az ante- (‘előtt, előbb’) származéka. Az antikva betű az ókori római írásképet követi, innen a neve. antilop – ‘afrikai üreges szarvú kérődző állat’. Nemzetközi szó a bizánci görög antholopsz nyomán; a mi szavunk a francia alakváltozat (antilope) kiejtését követi. antimon – ‘szürkés, fémfényű kristályos elem’. A késő latin antimonium nyomán; ennek forrása talán az arab alithmidun (‘szemfesték’), erre a célra ugyanis antimonitport használtak. antinómia – ‘ellentmondás, ellentétes érvényű tétel’. Görög bölcseleti szakszó az anti- (‘ellen’) és nomosz (‘törvény’) elemekből, tehát önellentmondó törvényt jelent. antipátia – ‘ellenszenv’. – antipatikus: ‘ellenszenves’. Görög eredetű nemzetközi szavak az anti- (‘ellen’) és pathosz (‘szenvedés, szenvedély’) elemekből. Lásd még apátia, homeopátia, pátosz, patológia, szimpátia. antiszemita – ‘zsidóellenes’. – antiszemitizmus: ‘zsidóellenesség, zsidógyűlölet’. A görög anti- (‘ellen’) és a német Semit (‘szemita’) elemekből alkotott mesterséges nemzetközi szavak. Valójában pontatlanok, mert a szemita megjelölés sok más nép mellett az arabokat is megilleti, pedig azok többnyire nagyonis zsidóellenesek. Maga a szemita vagy sémita, sémi megnevezés Noénak Szem (vagy Sém) nevű elsőszülött fiára utal, aki a Biblia szerint (Héber nevű dédunokája révén) a zsidók, azon kívül az asszírok, arámok és elamiták őse volt. antiszeptikus – ‘fertőzés elleni, a kórokozókat pusztító’. Gyógyszerészeti szakszó a görög anti- (‘ellen’) és széptikosz (‘rothadó’) elemekből; az utóbbi a szépó (‘rothad, üszkösödik’) származéka. Lásd még szepszis. ántivilág – ‘a régi (szép) világ’. Az még az ántivilágban volt. Az előtag a latin ante- (‘előtt, előbb’) megfelelője. Régies szó. antocián – ‘növényi eredetű kék festékek gyűjtőneve’. Kémiai szakszó a görög anthosz (‘virág’) és küanosz (‘kék’) elemekből. Lásd még antológia. antológia – ‘versgyűjtemény, irodalmi szöveggyűjtemény.’. Görög eredetű nemzetközi szó, tkp. ‘virággyűjtés, virágcsokor’ az anthosz (‘virág’) és legó (‘gyűjt’) elemekből. Lásd még antocián, florilégium.

antonima – ‘ellentétes értelmű szó’: a szép antonimája a csúf. A görög anti- (‘átellenben’) és onoma (‘név’) elemekből álló nyelvtani szakszó. Lásd még onomasztika. antracit – ‘a legnagyobb széntartalmú kőszénfajta’. A görög anthrax (‘szén’) származéka az ásványok gyakori -it végződésével (mint galenit, pirit). antropofágia – lásd antropológia antropológia – ‘embertan’. – antropofágia: ‘emberevés’. – antropomorf: ‘ember alakú, emberi jegyeket hordozó’; ‘‹vallási vonatkozásban› az isteneket emberalakban ábrázoló’. A görög eredetű tudományos szakszócsalád közös első tagja az anthroposz (‘ember’), ehhez járulnak sorra a logosz (‘vélemény, tanulmány’), a phagó (‘eszik’), illetve a morphé (‘forma’) származékai. Lásd még fagocita, morfológia. antropomorf – lásd antropológia anzágol – ‘lódít, henceg’. A német ansagen (‘bejelent, bemond’) ige származéka; fenti értelme a magyar nyelvhasználatban alakult ki. Az igénytelen köznyelv szava. anzix – ‘látképes postai üdvözlőlap’. Párizsi anzix (József A. versének címe). A német Ansichtskarte (‘képes levelezőlap’) első tagjából; Ansicht a.m. ‘látvány, látkép’ az ansehen (‘megnéz’) igéből. Elavulóban van. anya – ‘nőnemű szülő’. Származékai: anyó, anyóka, anyu, anyai, anyaság, anyátlan, anyáskodik. Ősi szavunk az uráli korszakból, a rokonnyelvi megfelelők azonban többnyire különféle nőrokonokat jelentenek (lásd ángy). Az is lehet, hogy az ~ és megfelelői mind gyermeknyelvi eredetű szavak, és az egyes nyelvek külön életében keletkeztek. Lásd még anyag, anyós. anyag – ‘a tudattól függetlenül létező valóság’: az anyag megmaradása; ‘textilanyag, kelme’. Származékai: anyagi, anyagias, anyagtalan. Nyelvújítási szóalkotás a latin materia mintájára, amely a mater (‘anya’) származéka (merthogy minden létező belőle születik). Az anya szóhoz az agyagból elvont szóvéget mint -g képzőt illesztették. annyi – ‘olyan sok’. Az az mutató névmásból a mértéket jelző -nyi képzővel keletkezett. anyós – ‘a házastárs anyja’ Eredetileg ‘anyóka’ jelentésű, kedveskedő szó volt az anya kicsinyítő képzős származékaként. Mai értelme mintegy kétszáz éve ismeretes; azóta teljesen kiszorította a korábbi napa szót. aorta – ‘a szívből kiinduló fő ütőér’. Orvosi szakszó a görög aorté (tkp. ‘tarisznya’) nyomán. apa – ‘férfinemű szülő’. Származékai: apai, apaság, apátlan; apó, apus, apu. A szó ap- töve lehet ugor kori örökség (pl. vogul apa), de lehet gyermeknyelvi eredetű is a magyar nyelv külön életéből, mivel sok más nyelvben volt vagy van hasonló hangalakú szó ‘apa’ jelentésben: török, mongol aba, arám abba (lásd apát) stb. Lásd még após. apáca – ‘női szerzetes’ A latin abbatissa (‘apátnő’) nyomán keletkezett szlovén vagy horvát opatica magyar származéka. A szó tehát elsőként a zárda főnöknőjét jelentette; tágabb értelme már az átadó nyelvben is kialakulhatott. A magyar szót nyíltabbá válás és a két nyílt szótagos tendencia alakította ki: opatica ⇒ apatica ⇒ apatca ⇒ apácca ⇒ apáca. Lásd még apát. apacs – ‘észak-amerikai indián törzs tagja’; ‘kültelki csibész, vagány’ Az észak-amerikai indián törzs nemzetközileg ismert francia neve (apache) a jumá indián apa-agwa-cse (‘hadak népe’) megnevezésből ered. Az alvilág bizonyos rétegét Párizsban nevezték el először az ~ indiánokról. Második értelmében avuló szó. apanázs – ‘rendszeres pénzbeli támogatás’. Franciából elterjedt nemzetközi szó (apanage) a középkori latin ap(p)anagium (‘ellátás’) nyomán, az ad- (‘hozzá, neki’) és panis (‘kenyér’) elemekből. Lásd még kompánia. apartheid – ‘színesbőrű lakosság teljes elszigetelése a fehér kisebbségtől’. A hollandból alakult afrikaans nyelv szava az apart (‘külön, félre’) alapján: ‘elkülönülés’. Az ~ gyakorlata a Dél-afrikai Köztársaságban uralkodott 1991-ig. apartman – ‘lakosztály szállodában’; ‘kis konyhát s mellékhelyiséget is tartalmazó lakrész üdülőben, nyaralóban szállóvendégek számára’. Nemzetközi szó (pl. angolban apartment); az ~ a francia appartement (‘egybetartozó dolog’) kiejtés szerinti átírása; appartenir a.m. ‘hozzá tartozik’ a latin ad- (‘hozzá’) és pertinere (‘illet, érint’) elemek nyomán. Lásd még impertinens. apát – ‘katolikus kolostor elöljárója’; apátság. A szlovén vagy horvát opatból; az a latin abbas, abbatis származéka, és az arám abba (‘atyám’) megszólításból ered. Lásd még apáca.

- 15 - oldal

a

achát

apátia – ‘fásultság, közöny, érzéketlenség’. – apatikus: ‘fásult, közönyös’. A latin apathia nyomán támadt nemzetközi szócsalád a görög apatheiára megy vissza, amely a sztoikus bölcselők ajánlotta szenvedélymentességet, a lélek megrendíthetetlen nyugalmát jelentette: a- fosztó előtag és pathosz (‘szenvedés, szenvedély’). Lásd még antipátia, pátosz, patológia, szimpátia. apellál – ‘fellebbez’. – apelláta: ‘fellebbezés; fellebbviteli fórum’: ez ellen nincs apelláta (‘ez parancs, ellenvetés nélkül engedelmeskedni kell’). Latin eredetű jogi szakszavak az appellare, tkp. ad-pellare (‘megszólít, felszólít, védelmet kér’) ige nyomán, az ad- (‘hozzá’) és pellere (‘hajt, érint, meghat’) elemekből. aperitif – ‘étvágygerjesztő ital’. Francia szó, tkp. ‘megnyitó’, a latin aperire (‘megnyit’) származéka. Lásd még aperte, április. aperte – ‘nyíltan, kertelés nélkül, őszintén’. Volt áperte, ápertén alakja is. A latin apertus (‘nyílt’) határozói alakja, az aperire, apertum (‘nyit’) igéből. Lásd még április, aperitif. apetitus – ‘étvágy’. A latin appetitus (‘vágy, kívánság’) a középkor vége felé vette fel a szűkebb ‘étvágy’ jelentést. Forrása az appetere, tkp. ad-petere (‘érte nyúl, törekszik’) ige; ad- (‘hozzá’) és petere (‘kér, támad, tör valamire’). Lásd még petíció. apodiktikus – ‘megcáfolhatatlan; ellentmondást nem tűrő’. Görög logikai fogalom (apodeiktikosz) latinos formája; az apo (‘el-, elő-’) és deiknümi (‘mutat’) elemekből, tehát ‘bebizonyított’. apogeum – ‘földtávol, a Föld körül keringő természetes és mesterséges égitestek pályájának legtávolibb pontja’. Latinos csillagászati szakszó a görög apo (‘el’) és Gé (‘föld’) elemekből. apokaliptikus – ‘végítéletszerű, mindent elpusztító, iszonyatos’: Picasso Guernicája a háború apokaliptikus borzalmait festi. Szent János Jelenéseinek könyve, görög nevén az Apokalipszis (apokalüpszisz) a végítélet borzalmait tárja fel hét látomásban: görögül apo- (‘el, fel’) és kalüptó (‘takar, fed’). apokrif – ‘a Biblia könyveinek elfogadott listájához nem tartozó’ (lásd kánon). A görög apokrüphosz (‘elrejtett’) szóból, úgy értve, hogy a nem hiteles könyveket elrejtették a hívők elől; apo- (‘el’) és krüptó (‘rejt’). Lásd még kripta. ápol – ‘betegségében gondoz’. Származékai: ápolás, ápolgat, ápoló, ápolt, ápolatlan. Ismeretlen eredetű szó. A 18. század előtt apol formában élt s jelentése eredetileg ‘csókol’ volt: Jaj, ha még csak egyszer láthatnám… nemes hölgyemet! Jaj, ha csak egyszer apolhatnám meg! (Heltai Gáspár). Mai értelme így alakulhatott ki, a tőmagánhangzó megnyúlásával párhuzamosan, az apolgat formából: ‘csókolgat’ ⇒ ‘dédelget’ ⇒ ‘szeretettel gondoz’ ⇒ ‘bajban, betegségben gondoz’. apol – lásd ápol apológia – ‘egy tan, hit vagy felfogás védelme szóban vagy írásban; védőbeszéd, védőirat’. – apologetika: ‘a keresztény hittudomány ága, amely a vallási tételek igazolására és az ellenük felhozott észérvek cáfolatára törekszik.’. Görög szó, tkp. ‘védekezés’ az apologeomai (‘védekezik’) igéből, az apo- (‘el’) és legomai (‘beszél’) elemek nyomán. áporodott – ‘állástól rossz szagúvá lett (étel, levegő)’. Alapja, a (meg)áporodik ige ismeretlen eredetű; egyes feltevések szerint köze van a záp szóhoz. após – ‘a házastárs apja’ Eredetileg ‘apóka’ jelentésű, kedveskedő szó volt az apa kicsinyítő képzős származékaként. Mai értelmében az ~ a 19. századtól terjedt el az irodalmi nyelvben; azóta a köznyelvben is kiszorította a korábbi ipa szót. apostol – ‘Jézus tizenkét tanítványának egyike’: Péter apostol, János apostol; ‘valamely eszme buzgó terjesztője’: Az apostol (Petőfi elbeszélő költeménye). – apostoli: ‘a pápával vagy a püspökökkel kapcsolatos’: apostoli áldás, apostoli körlevél. A latin egyházi szókinccsel került nyelvünkbe (apostolus), de görög eredetű: aposztolosz a.m. ‘küldött, követ’ az aposztelló (‘elküld’) igéből; apo (‘el’) és sztelló (‘küld’). aposztata – ‘hitehagyó’. Julianus Apostata római császárt (331-363) gyermekkorában megkeresztelték, de császárként a pogány istenek kultuszát igyekezett helyreállítani. – aposztázia: ‘hittagadás, elpártolás egy nemes ügytől’. Görög eredetű nemzetközi szavak (aposztatész, aposztaszia) az apo- (‘el, félre’) és (hi)sztémi (‘áll’) elemekből. aposztrofál – ‘‹beszéd közben egy jelenlévőt› megszólít, hozzá fordul; ‹egy távollévőt› említ, hivatkozik rá’. – aposztróf: ‘hiányjel’, mint pl. a tudj’isten kifejezésben. Görög eredetű nemzetközi szavak az apo- (‘el’) és sztrophé (‘fordulat’) elemekből; utóbbi a sztephó (‘fordul’) főnévi származéka. Úgy értendő, hogy a szónok elfordul közönségétől a

megszólított felé. Lásd még strófa. apotéka – lásd patika apoteózis – ‘megdicsőülés, istenné válás’, pl. a római császároknak a haláluk utáni ünnepélyes istenné nyilvánítása. Görög szó (apotheószisz) az apotheuó (‘istenné tesz’) nyomán, az apo- (‘el’) és theosz (‘isten’) elemekből. Lásd még teológia. apparátus – ‘eszköz, készülék, berendezés’: fotóapparátus; ‘közintézmény(ek) személyi állománya, szervezeti egységeinek rendszere’: közigazgatási apparátus; a rendőrség nagy apparátussal nyomoz; ‘tudományos mű jegyzeteinek, forrásjegyzékeinek és mutatóinak együttese’. Latin eredetű (apparatus) nemzetközi szó, tkp. ‘készület, felkészülés, pompás kiállítás’ az ad- (‘hozzá’) és parare (‘készül, készít’) elemekből. appendicitis – [-citisz] ‘vakbélgyulladás’. Latin orvosi szakszó az appendix, appendicis, tkp. ad-pendix (‘vakbél’, tkp. ‘függelék’) nyomán (ad- ‘hozzá’ és pendere ‘függeszt’), a gyulladást jelző -itis végződéssel. appercipiál – ‘világosan észlel’. – appercepció: ‘több érzék útján szerzett világos észlelet’. Latin lélektani szakszó, a percipiál nyomatékosított alakja, a latinban ad- előtaggal: appercipere. applikál – ‘ alkalmaz’; ‘hozzáilleszt, rászerel’. – applikáció: ‘alkalmazás’. Latin szó (applicare) az ad- (‘hozzá’) és a plicare (‘összerak’) elemekből. apport – ‘tárgyi betét társas vállalkozásban ‹pl. ingatlan›’. Francia szó (apport) az apporter (‘odahoz’) igéből; ennek eredetéről lásd apportíroz, riport. apportíroz – ‘‹kutya› eldobott tárgyat vagy elejtett vadat gazdája elé hoz’. A német apportieren átvétele latinos végződéssel; forrása a francia apporter (‘odahoz’), ez pedig a latin apportare, tkp. ad-portare folytatója az ad- (‘hozzá’) és portare (‘hoz’) elemekből. Lásd még apport, riport. apprehendál – ‘zokon vesz’; ‘neheztel’. Latin szó (apprehendere), tkp. ‘megragad, megfog’ az ad- (‘hozzá’) és prehendere (‘fog’) elemekből. A fenti jelentések a magyarországi latinságban fejlődtek ki. approbál – ‘jóváhagy, engedélyez, szentesít’. Latin szó (approbare) az ad- (‘hozzá’) és probare (‘helyesel’) elemekből, a probus (‘jó, helyes, derék’) alapján. approximatíve – ‘megközelítőleg, körülbelül’. Latinos szóalak latin határozói formája, de csak az approximare, approximatum, tkp. ad-proximare tő (‘megközelít’) latin, a végső forma a franciában alakult ki. A latin ige az ad- (‘hozzá’) és proximus (‘legközelebbi’) elemekből áll, utóbbi a prope (‘közel’) felsőfoka. április – ‘az év negyedik hónapja’. Latin eredetű, az Aprilis mensis (‘április hónap’) kifejezés első tagja, amely valószínűleg az aperire (‘kinyit’) ige származéka (a rügyek, bimbók nyílására értve). apriorisztikus – ‘a tapasztalatot, a tényeket megelőző’; ‘eleve eltökélt, elhatározott’. Bölcseleti szakszó a latin a priori (‘eleve’) kifejezésből: a(b) (‘-tól, -től’) és prior, prius (‘előbbi, korábbi’). Lásd még prior, priusz. apró – ‘kicsi’: Aprókörtvély (helységnév 12. századi oklevélben). Származékok: aprít, apróság, aprólék, aprócska, aprára, apránként, apródonként, apróz, aprólék, aprólékos. Valószínűleg ótörök eredetű: ujgur oprak (‘apránként széthullott’), opruk (‘feldarabolt’). Lásd még apród. apród – ‘uralkodó vagy főúr udvarában nevelkedő nemesifjú’: Szondi két apródja (Arany versének címe). Az apró származéka -d kicsinyítő képzővel. Először melléknév volt (‘aprócska’), majd főnévként ‘gyermek’, utóbb ‘ifjú fegyverhordozó’. apropó – ‘erről jut eszembe’; ‘‹főnévként› kapóra jött alkalom, jogcím, ürügy’. Francia eredetű: ŕ propos (‘a szóhoz’, ti. hozzá fűzve); írták nálunk így is: apropos. A propos a latin propositio folytatója, lásd propozíció. apszis – ‘templom főhajójának félköríves lezárása a főoltár mögött ‘. A latinon át elterjedt görög építészeti szakszó (apszisz), tkp. ‘körív’; eredetileg az ellipszis alakú bolygópályák két legszélső pontját jelölte; forrása az aptó (‘illeszt’) ige. Lásd még szinapszis. ár1 – ‘pénzben kifejezett érték’. Származékai: áru, árus, árul, árusít, áruda, áruló, árulás, árulkodik. Ősi finnugor eredetű szavunk: finn arvo (‘érték’), zürjén artalni (‘kiszámít’). Az (el)árul és származékai arra utalnak, hogy az áruló valami díj, fizetség fejében szolgáltat ki személyt vagy titkot az ellenségnek. ár2 – ‘áramló víztömeg’ ‘valaminek nagy, mozgó tömege’ Származékok: árad, áradat, áradás, áraszt, áradozik (‘lelkes érzelmek áradnak belőle’). Ősi szavunk az ugor korból: vogul tor (‘tó’), osztják lar, jar

- 16 - oldal

a

achát

(‘árterület’). Lásd még áramlik. ár3 – ‘lyukasztó szerszám’ A finnugor korból való ősi szavunk: finn ora, mordvin ura, lapp viorre (‘ár’). Végső eredete talán indoeurópai: óind ará. ár4 – ‘földterület mértékegysége, 100 négyzetméter’. Francia eredetű nemzetközi szó; a forradalmi mértékreform idején (lásd méter) vezették be, és nevét a latin area (‘terület, telek’) alapján alkották meg. ara – ‘menyasszony’ Valószínűleg ugor kori örökségünk, de vitás, hogy melyek a rokon nyelvi megfelelők: pl. vogul oar (‘anyai rokon’), osztják arseh (‘nővér gyermeke’), avagy osztják uorti (‘az anya öccse’). Nyelvünkben mindenképp ar volt a kezdeti alakja, s nőági férfirokont jelentett, majd utóbb menyet, s közben magába olvasztotta a birtokos személyjelet: valakinek az ara ⇒ ara. A fentebbi jelentést, amely máig megmaradt az irodalmi nyelv stílusszintjén, a nyelvújítás korában ruházták rá az ~ szóra. arab – ‘egy nagy sémi nép neve’; ‘e néphez tartozó személy, e nép nyelve’; régen arabs, arabus formában is: arabs telivér, aki nem tud arabusul… A latin arabs, arabus nyomán terjedt el a legtöbb nyelvben; a név magából az arab nyelvből való, és eredetileg alighanem nomádot jelentett. arabeszk – ‘stilizált növényi elemekből álló, szövevényes díszítőmotívum. Francia szó (arabesque), annyit tesz: ‘arabos’, mert ez a motívum nyugati arab (mór) eredetű. áram – lásd áramlik áramlik – ‘‹folyadék vagy gáz, vezetékben elektromos töltések tömege› mozog, továbbhalad’ Az ár2 főnévből alkotta meg Verseghy Ferenc a háramlik mintájára. Az áram későbbi elvonás ebből a szóból; mai elektrotechnikai értelmében való használatát Jedlik Ányos javasolta 1858-ban. aranka – ‘élősködő kúszónövény’ Eredetileg aranyka (az arany kicsinyítő képzős alakja), sárga virágairól és vékony sárga indáiról kapta nevét a népnyelvben. arany – ‘értékes sárga fém’; ‘e fémből készült pénzérme’. Származékai: aranyos, aranyoz, aranyozás, aranylik. Finnugor kori örökségünk: vogul tareny (‘réz’), osztják lornye, jornyi (‘réz’), votják, zürjén zarnyi (‘arany’). Mindezek távolabbról óiráni eredetűek: perzsa zarin, zerin (‘arany’). Az ugor szavak ‘réz’ jelentése olyan ősi korból való, amikor még a fémművesség kezdetleges foka miatt nem tettek a fémek közt pontos különbséget. Lásd még aranka, arzén, sárarany. arány – ‘két mennyiség, nagyság egymáshoz való viszonya’ Származékai: arányos, arányoz, aránylag, aránylik, aránytalan, aránytalanság. Az ~ hosszú ideig egyenértékű alakváltozata volt az irány szónak, és ez állt származékaikra is; az arányoz pl. azt jelentette: ‘gondol, gyanít, céloz’. Feltehető ar ill. ir alapszavuk (veláris!) talán az ugor korból való: vogul jar, jer (‘hely’), osztják ur, jir (‘szegély, szél’). Az ~nak és származékainak mai jelentésköre a nyelvújítás jegyében, a múlt század derekára állapodott meg. Lásd még egyaránt. aranyér – ‘visszértágulat a végbélben’ A latin aurea vena orvosi megnevezés pontos fordítása. arasz – ‘a hüvelykujj és a kisujj hegye közti távolság szétterpesztett tenyéren’. Finnugor eredetű: vogul torasz, osztják szorasz, mordvin szur (‘arasz’). Lásd még bakarasz. arat – ‘(érett gabonát) levág’. Valószínűleg irt igénknek alakváltozata (ort ⇒ orat ⇒ arat), amely igen korán elkülönült jelentésében (‘erdőt vág’ – ‘gabonát vág’). Közös finnugor kori előzményük: osztják jorta, vogul sir, zürjén sirni (‘vág’). Más vélemény szerint a szótő ótörök eredetű: csagatáj or-, oszmán ora- (‘vág, sarlóz’), ám ez utóbbi esetben a magyar szó -t képzőjét bajos magyarázni. árboc – ‘hajó vitorlázatát tartó magas rúd’; ‘zászlórúd’. Valószínűleg latin eredetű, az arbor (‘fa’) ritkább, a hazai latinban ismert arbos alakja nyomán; kezdetben mindig árbocfa formában, s talán ebből való elvonással lett az ~. Az sz ⇒ c változás szabályos, csakhogy a hazai latin ejtésben a szó végén inkább s-t várhatnánk, illetve ebből lett cs-t. Lásd még arborétum. arborétum – ‘botanikus kert ritka fákból’. A latin arbor (‘élőfa’) nyomán alkotott tudományos szó. arc – ‘a fej elülső oldala a homloktól az állig’. Származékai: arcátlan (‘szemtelen, szégyentelen’, értsd: ‘nincs arca, hogy pirulhatna a szégyentől’), arcátlanság, arculat. Ősi örökségünk a finnugor korból, legalábbis elemei révén, mivel az ~ az orr és száj összetétele. Az a legvalószínűbb, hogy maga az összetétel is már kialakult legkésőbb az ugor korban, mivel sok rokonnyelv nevezi meg az ~ot ilyen vagy hasonló szerkezettel: vogul nol-tusz (‘orr-száj’), osztják nol-szam (‘orr-szem’), észt suusilmad (‘száj-szemek’). Mivel az orr eredeti alakja or és a szájé szá volt, egy korai orszá formával kell számolnunk, amelynek szóvégi magánhangzója megrövidült, majd az orsza belsejében affrikálódás

lépett fel. Az irodalmi nyelvben a közelmúltig eleven orca mellett megjelent a nyíltabb tőhangzójú arca, majd a nyelvérzék számára ez birtokos személyjeles alaknak tetszett („valakinek az arca”), és így lett köznyelvivé az ~ forma. archaikus – ‘régi, ősi, kezdeti’. – archaizmus: ‘régiesség’. – archaizál: ‘műalkotásban régies stílusjegyeket helyez el’. A görög arkhaiosz (‘ősi’) szó latinos formájú származékai; arkhé a.m. ‘kezdet’. Lásd még archeológia, archivum. archeológia – ‘régészet’. – archeológus: ‘régész’. Latinon át (archaeologia) elterjedt tudományos szakszó, amely a görögön alapul: arkhaiosz (‘ősi, kezdeti’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’). Lásd még archaikus, archívum. archívum – ‘levéltár, irattár’. – archivál: ‘levéltárba, irattárba helyez hosszabb ideig való megőrzésre’. A latin archivum a görög arkheion (‘középület, elöljáróság székhelye’) származéka; ennek töve az arkhé (‘kezdet’, ill. ‘uralom’). Lásd még archaikus, archeológia. aréna – ‘cirkuszi porond’; ‘küzdőtér’. Latin szó (arena), a.m. ‘föveny, homok’, a római cirkusz küzdőtere ugyanis homokkal volt felszórva. A mai szleng ~ (‘patália’) és arénázik (‘jelenetet rendez’) az azonos értelemben használt cirkusz és cirkuszol szavak helyettesítője az ~ első értelme alapján. árenda – ‘bér, haszonbér, bérlemény’. Középkori latin szó (arrenda), amely a spanyol arrendar (‘bérbe ad’) szóra megy vissza, ennek latin forrása pedig a reddere, későbbi elhasonult (dd ⇒ nd) alakban rendere (‘visszaad’) ige. Elavult szó. Lásd még rentábilis. argentin – ‘Argentínához tartozó’; ‘‹főnévként› ennek az országnak a polgára’. Argentina latinul ‘ezüstös’ az argentum (‘ezüst’) szóból; ezt a nevet a függetlenné válás után fő folyója, a Rio de la Plata (spanyolul ‘Ezüst folyó’) nyomán vette fel az ország. argó – ‘csibésznyelv, tolvajnyelv, alvilági nyelv’. – argotikus: ‘a tolvajnyelvbe tartozó’. A francia argot kiejtés szerinti átvétele; ez talán az ófrancia hargoter (‘civakodik’) igéből való. argon – ‘kémiai elem, a nemesgázok egyike’. Kémiai szakszó, a görög argosz (‘tétlen’) semleges nemű alakja. A névadás alapja, hogy az ~ (a többi nemesgázhoz hasonlóan) nem hajlandó más elemekkel vegyülni. argumentum – ‘érv’. Latin szó, tkp. ‘bizonyíték’, az arguere (‘bizonyít, vádol, fedd’) igéből való. árgus – ‘szigorú, gyanakvó, figyelő’: árgus szemekkel figyeli. A görög monda Argosz nevű alakjáról, akinek a testén száz szem volt; Héra őrá bízta vetélytársnőjének, a tehénné változtatott Iónak az őrizetét. Az ~ forma a név latinos Argus alakjából való. árgyélus – ‘bolyongó’: Egy árgyélus kismadár / Nem száll minden ágra (Népdal); ‘enyhe szitokszó’: az árgyélusát neki!. Árgirus nevének torzulása; ez a királyfi egy 16. századi széphistória hőseként Tündér Ilonát keresve bejárta a világot. Szitkozódásokban talán az arkangyalt helyettesítette eufémisztikus módon. ária – ‘ének, magánénekszám operában, vokális műben’. – arioso: ‘rövidebb, áriaszerű szakasz recitativón belül’. Olasz szó (aria), amely eredetileg levegőt jelentett a latin aer nyomán, majd ‘sajátos arckifejezés, külszín, látszat’ értelmet nyert, és csak végül lett nemzetközi használatú zenei szakszóvá (de például angolul, franciául is air ‘levegő’, ‘modor’ és ‘ária’). áristom – ‘letartóztatás, őrizet, fogság’. Kaszárnyaáristom. Késő ókori latin szó (arrestum) az ad (‘hozzá’) és restare (‘marad’) elemekből. arisztokrácia – ‘főnemesség’; ‘a nagybirtokos nemesség uralma mint ókori államforma’. – arisztokrata: ‘a főnemesség tagja’. – arisztokratikus: ‘a főnemességre jellemző, vele kapcsolatos’. Görög eredetű nemzetközi szócsalád, alapja az arisztokrateia, ‘a legjobbak uralma’ az arisztosz (‘legjobb’) és krateó (‘uralkodik’) elemekből. aritmetika – ‘számtan, a valós számokkal foglalkozó matematikai tudományág’; ‘‹régebben› számelmélet’. Nemzetközi tudományos szakszó a görög arithmosz (‘szám’) nyomán. Lásd még algoritmus, logaritmus. aritmia – ‘szívritmuszavar’. Görög orvosi szakszó az a- tagadó előtagból és a rhüthmosz (‘ritmus’) elemekből. árja – ‘indoeurópai, indoiráni (rassz, nyelv)’; ‘‹a két világháború közötti Európában› nem zsidó’. Az óperzsa és óind arya (‘jogszerű; nemes’) szó előkelőt is jelentett. A német nácizmus idején az ~ szót tudománytalanul, a zsidóktól való megkülönböztetésre használták. árkád – ‘boltívekkel összekapcsolt oszlop- vagy pillérsor’. Francia építészeti szakszó (arcade) a régi provanszál arcada nyomán; ez a latin arcus (‘ív, boltív’) származéka; lásd még árkus. arkangyal – ‘főangyal’ A görög arkhangelosz latinos formájából (archangelus) elterjedt nemzetközi szó; arkhi- (‘fő’) és angelosz (‘küldött’); lásd még

- 17 - oldal

a

achát

angyal. árkus – ‘papírív’; ‘‹jelzőként› egyívnyi’: egy árkus papír. Latin szó (arcus), a.m. ‘ív, íj, szivárvány’; ‘boltív’; ‘ívben többször meghajtott papír’. Lásd még árkád, erkély. ármádia – ‘hadsereg’, régebben ármáda is. Az olasz armata, még inkább az északolasz armada származéka, latinosított szóvéggel. Az olasz szavak alapja az armare (‘felfegyverez’) ige a latin arma, armorum (‘fegyverek’) szóból. Lásd még alarm, ármális, armatúra, lárma. ármális – ‘nemesi levél’, „kutyabőr”. A latin litterae armales (tkp. ‘címeres levél’) kifejezés második tagjából önállósult; az arma a klasszikus latinban fegyvert, a hazai latinságban címert jelentett. Lásd még alarm, ármádia, armatúra. ármányos – ‘furfangos, cselszövő’. – ármány: ‘cselszövés, gonosz fondorlat’. Az ~ töve német szó, armmann (‘paraszt, jobbágy’), betű szerint ‘szegény ember’. Eleinte nyelvünkben is ilyen értelemben honosodott meg (talán a törökkorban nálunk járt német zsoldosok révén), és meg is kapta a foglalkozást jelző -os végzetet (mint mészáros, furmányos). Mai értelme csak később, a 18. század végére fejlődött ki; utóbb vonták el belőle az ármány főnevet, már ma használatos jelentésében. armatúra – ‘fegyverzet (elektromos értelemben is)’; ‘szerelék, tartószerkezet’. Latin szó az armare, armatum (‘felfegyverez’) igéből, az arma, armorum (‘fegyverek’) nyomán. Lásd még alarm, ármádia, ármális. árnyék – ‘sötét folt, amit átlátszatlan test vet fényforrás előtt’; ‘lombsátor, fészer’. Származékai: árnyékos, árnyékoz, árnyékol. Ismeretlen eredetű; az árny- tőhöz járuló -k denominális főnévképző valószínűleg azonos az ágyék, fazék s hasonló szavakban találhatóval. Az árny alakot Kazinczy alkotta az ~ból elvonással. Ez irodalmi nyelvi szó maradt, de származékai (árnyas, árnyal, árnyalat) széles körben használatosak. árok – ‘hosszanti mélyedés, vízelvezető csatorna’; legősibb példája az aruk tüe (‘árok töve’) a Tihanyi Alapítólevélben (1055). Származékai: árkol, árkász. Ótörök eredetű: ujgur arik (‘patak, csatorna’), kirgiz arik (‘árok’). A példák második szótagában veláris i van, a szó ősi magyar alakja aruk volt. aroma – ‘jellegzetes, kellemes zamat; erős ízesítő hatású vegyület’. – aromatikus: ‘fűszeres; erős ízű’; ‘‹a vegytanban› benzolgyűrűt tartalmazó’: aromás vagy aromatikus vegyületek. Latinból elterjedt nemzetközi szó, alapja a görög aróma, arómatosz (‘fűszer’); eleinte nyelvünkben is ez volt a jelentése. árpa – ‘főleg sörkészítésre használt gabonafajta’. Ótörök szó: ujgur, oszmán arpa, csuvas orpa. Árpád vezér nevében az ~ kicsinyítő képzős alakja áll. arpeggio – [arpeddzsó] ‘hárfajátékszerűen ‹adandó elő›’. Zenei utasítás az olasz arpeggiare (‘hárfázik’) igéből; arpa a.m. ‘hárfa’. arrivé – ‘beérkezett, hírnevét megalapozott ember’. Francia szó, az arriver (‘megérkezik’) befejezett melléknévi igeneve. Forrása a késő latin arripare, tkp. ad-ripare (‘partot ér’) az ad- (‘hozzá’) és ripa (‘part’) elemekből. arrogáns – ‘arcátlan, kihívó modorú, erőszakosan követelőző’. – arrogancia: ‘kihívó modor’. Németen át hozzánk származott francia szó (arrogant) latinosított szóvéggel; forrása a latin arrogare, tkp. ad-rogare (‘jogtalanul magának követel’) ige: ad- (‘hozzá, oda’) és rogare (‘kér’). Lásd még derogál. arszlán – ‘divatfi, ficsúr, piperkőc’. Oszmán-török szó: arslan (‘oroszlán’), és azonos oroszlán szavunk előzményével. A 19. század harmincas éveiben jött divatba a francia lion (‘divatfi’, tkp. ‘oroszlán’) magyarítására; elavult. árt1 – ‘rosszat tesz, kárt okoz’: Származékai: ártó, ártalmas, ártatlan, ártatlanság, ártalom. A szó ár- töve ősi finnugor örökség: osztják árita (‘eltörik’), zürjén orni (‘szétszakad’), votják ur- (‘leszakít’). A magyar szó végén műveltető képző áll. árt2 – (csak a beleártja magát valamibe kifejezésben) ‘avat(kozik)’. Másodlagos alak, korai előfordulásaiban mindig r nélkül találjuk (beleátsad, beleátom). Ez az át az avat rövidült formája. Az r megjelenését vagy az árt1 igével való összetévesztés magyarázza (aki illetéktelenül avatkozik be, az kárt is okozhat), vagy a belemártja magát kifejezéssel való keveredés. ártány – ‘herélt hím disznó’. Valószínűleg ótörök eredetű, pl. ujgur, oszmán arit (‘kiherél’), de kialakulásának részletei tisztázatlanok. artéria – ‘verőér’.– arterioszklerózis: ‘a verőerek elmeszesedése’. Görög eredetű orvosi szakszavak. Az artéria az ókorban légcsövet jelentett; lásd még szklerózis. artézi – ‘mélyfúrású (kút)’. Nemzetközi szó a francia puits artésien, azaz ‘artois-i kút’ nyomán; ebben az észak-franciaországi tartományban fúrtak először ilyen egészséges vizű kutakat. A mi nyelvünkbe a németen keresztül, az

artesischer Brunnen első tagja révén jutott. articsóka – ‘mediterrán főzeléknövény’ Az olasz articiocco révén elterjedt nemzetközi szó, forrása az arab al-arsuf. A magyar szóalak a velencei olasz tájszólásból való. artikulus – ‘cikkely, törvénycikk’; ‘‹a nyelvtanban› névelő’. – artikulál: ‘tagol; tagolt beszédhangokat képez’. –artikulálatlan: ‘tagolatlan, egybefolyó’. – artikuláció: ‘beszédtagolás, a beszédhangok ejtése, képzése’. A latin articulus (‘izület, ujjperec’) származékai, nemzetközi, részben tudományos szavak; az articulus az artus (‘csukló, tag, végtag’) kicsinyítő képzős formája. artista – ‘cirkuszi mutatványos’. A francia artiste (‘művész’) nyomán elterjedt nemzetközi szó, végső forrása a latin ars, artis (‘művészet’). A magyar szóvég visszalatinosítást mutat. A más nyelvekben általános ‘művész’ jelentés a mi nyelvünkben német hatásra szűkült le a cirkuszművészet fogalomkörére. Lásd még artisztikus. artisztikus – ‘művészies’. – artisztikum: ‘művészi jelleg, hatás az alkotásban.’. A francia artiste (‘művész’) szóból képzett s részben visszalatinosított szóalakok; végső forrásuk a latin ars, artis (‘művészet’). Lásd még artista. artritisz – ‘izületi gyulladás’. Orvosi szakszó a görög arthrosz (‘tag, izület’) szóból, a gyulladásra utaló -itisz végződéssel. Lásd még poli-. árva – ‘gyermek, aki elvesztette szüleit’; ‘magányos, elhagyatott’. Származékai: árvaság, (el)árvul; árvácska. Ősi finnugor eredetű szavunk: mordvin urus, finn orpo, lapp oarbesz. Végső soron az indoeurópai nyelvekből származott át rokonnyelveink alaprétegébe: örmény orb, latin orbus, görög orphanosz (‘árva’). árverés – ‘eladás annak, aki a legtöbbet kínálja az áruért’. Származékai: árverez, árverezés. Nyelvújítási szóalkotás a (fel)- veri az árat kifejezésből; az árverez szabálytalanul képzett igei forma egy nem létező árver- tőből. arzén – ‘mérgező hatású, szürke kristályos elem’ A latin arsenicum (görög arszenikon) az arab asz-szernikből ered, amely egy aranyszínű arzénvegyületet jelent; ennek töve a perzsa zerní (‘arany’), amely a mi arany szavunknak is távoli őse lehet. arzenál – ‘fegyvertár’; ‘gazdag gyűjtemény’. Arab eredetű nemzetközi szó: dár asz-szináa ‘hajóépítő műhely’, tkp. ‘a mesterség háza’, ebből lett a régi olasz darsena (‘hajódokk’) és a spanyol arsenal. Hozzánk a német katonai nyelv szavaként jutott. ás – ‘lapáttal földet mozgat’. Származékai: ásó, ásás, ásatag; áskál, áskálódik. Bizonytalan eredetű szó. A régiségből kimutatható egy ‘ás’ értelmű áj ige, amely talán olyan kapcsolatban van ~ igénkkel, mint a vásikkal a váj. Ez az áj szintén vitatott eredetű, egyesek szerint köze van az aj főnévhez (lásd ajtó, ajz). Lásd még ásvány. askenáz(i) – ‘a középkorban német területeken élt, illetve az onnan Közép- és Kelet-Európába s utóbb az Egyesült Államokba elszármazott, sokáig jiddis nyelvű zsidósághoz tartozó (személy)’. A Teremtés könyve 10,3 szerint Askenáz Noé dédunokája volt. A név fenti értelmű használata valószínűleg arra vezethető vissza, hogy ez a zsidó népcsoport eredetileg azon a vidéken (Rajna mente, Északkelet-Franciaország) telepedett meg, amelynek francia neve Ascusion volt. aspektus – ‘nézőpont, szemszög, szemléletmód’; ‘megjelenés, vonatkozás’. Latin szó (aspectus), a.m. ‘rátekintés’ az ad- (‘rá’) és spectare (‘szemlél’) elemekből. Lásd még respektál. aspirál – ‘törekszik’. – aspiráció: ‘törekvés’. – aspiráns: ‘pályázó’. – aspirantúra: ‘tudományos képzési és minősítési rendszer’. – aspiráta: ‘‹a nyelvtudományban› hehezetes mássalhangzó’, pl. az ógörög théta, khi, phi. A latin aspirare, tkp. ad-spirare (‘rálehel; áhítozik’) származékai, nemzetközi, ill. szaktudományos szavak; ad- (‘rá’) és spirare (‘lélegzik, lehel’). Lásd még konspirál, perspiráció, spiráns, spiritiszta, spirituális, spiritusz, spiritusz rektor. áspis – ‘mérges kígyó’; ‘házsártos nőszemély’. A latin aspis (‘vipera’) nyomán elterjedt nemzetközi szó; forrása a görög aszpisz. Lásd még aszpik. ásvány – ‘földmélyi anyag, a bányászat tárgya’. Az ás ige származékaként már legkorábbi nyelvemlékeinkben felbukkan, de ‘kiásott árok, kút, meder’ értelemben. Mai tudományos jelentésében a nyelvújítók elevenítették fel a már kihalóban lévő szót. ász – ‘a legerősebb lap a kártyában’. A francia (as) vagy angol (ace) nyomán elterjedt nemzetközi szó a latin as-ra megy vissza, amely az ókorban kis értékű rézpénz volt, s a középkorban a kockán az egyes számot jelentette; a latin szó talán a görög eisz (‘egy’) folytatása. Felértékelődését talán az magyarázza, hogy bizonyos kockajátékokban az egyes volt a nyerő szám.

- 18 - oldal

a

achát

aszat – ‘szúrós gyomnövény’. Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén, bolgár oszat. aszcendens – ‘csillag pályájának (a láthatártól) emelkedő szakasza’. Tudományos szakszó, a latin ascendere, tkp. ad-scendere (‘felhág’) folyamatos melléknévi igeneve; ad- (‘hozzá’) és scandere (‘hág, fellép’). Lásd még skandál. aszfalt – ‘szurokszerű, útburkoláshoz használt kőolajszármazék’. Nemzetközi szó a görög aszphaltosz nyomán, latin közvetítéssel (asphaltus). A görög szó talán sémi eredetű, de lehet, hogy az ellentétet jelző görög a- előtagból és az ugyancsak görög szphalló (‘leesik’) igéből való arra utalva, hogy a sűrű aszfalt ragasztóként rögzítésre is használatos. aszfodélosz – ‘liliomféle, amely az ókori hit szerint az alvilágban nőtt’. Görög szó (aszphodelosz), végső forrása ismeretlen. aszik – ‘szárad, hervad’. Származékai: aszal, aszott, aszály, aszályos; aszkór (‘a szárazbetegség néven is ismert tüdőbaj, tbc’). Az ugor korból való: vogul tószasz (‘száradt’), osztják szaszem (‘apad, szárad’). Lásd még aszó, aszú. aszimmetria – ‘részaránytalanság’. Görög szó (aszümmetria) az a- tagadó előtaggal; lásd még szimmetria. aszimptota – ‘egyenes, amelyet egy függvénygörbe végtelen mértékben megközelít, de el soha nem ér’. Mértani szakszó görög elemekből: ellentétet kifejező a-, a szün (‘együtt, együvé’) és ptótosz (‘hullandó’) a (pi)ptó (‘hullik’) igéből, tehát az ~ ‘egybe nem eső’. aszkéta – ‘a testi élvezeteket magasabb célokért megtagadó ember’. – aszkézis: ‘az élveket megtagadó életvitel’. – aszketikus: ‘az aszkétára jellemző’. Nemzetközi szócsalád a görög aszkétész (‘valamilyen foglalkozást űző, atléta’) alapján; aszkészisz (‘testedzés’), aszkétikosz (‘fáradságos, atlétai’). Mindezek alapja az aszkeó (‘gyakorol’) ige. aszkór – lásd aszik aszkorbinsav – ‘a C vitamin vegyi neve’. Vegytani szakszó az ellentétre utaló görög a- előtagból és a skorbut latin nevének első szótagjából, a vegyületeknél szokásos -in végződéssel. aszó – ‘völgy, vízmosás; száraz folyómeder’: Aszófő (‘egy száraz völgy nyílása’), Szárszó (‘száraz aszó’) és Aszód (‘kis aszó’) helynevek. Lehet, hogy az aszik ige melléknévi igeneve, tehát ‘száradó, kiszáradt’. Más feltevés szerint egy kiveszett asz főnév (‘patakmenti rét’) kicsinyítő képzős formája; ez a szó finnugor eredetű volna: zürjén adzs, észt aas; ez esetben a jelentés fejlődését másodlagosan alakította volna az aszik ige. ászok – ‘gerendatalapzat pincében hordók alatt’: ászoksör (‘fahordóban érlelt sűrű, szűretlen sör’). Ismeretlen eredetű szó. aszparágusz – ‘örökzöld dísznövény’. Latin növénynév (asparagus) a görög aszparagosz (‘fiatal hajtás, spárga ‹mint főzeléknövény›’) nyomán; töve a szpargaó (‘nedvektől duzzad, nő, tenyészik’) ige. Lásd még spárga1. aszpik – ‘hús nélküli, finom kocsonya’. Francia szó (aspic) tkp. áspis; mi német közvetítéssel (Aspik) vettük át. Nincs rá hitelt érdemlő magyarázat, miért viseli ez az ételnemű a mérges kígyó nevét. asszignál – ‘utal, utalványoz’. – asszignáta: ‘utalvány’. Régies hivatali szakszók a latin assignare, tkp. ad-signare (‘kijelöl’) nyomán, az ad- (‘hozzá, neki’) és signum (‘jel’) elemekből. asszimilál – ‘magához hasonít, magába olvaszt’; ‘‹növény› szervetlen anyagból szervest állít elő’. – asszimiláció: ‘növényi táplálékképzés’; ‘nyelvtani hasonulás’; ‘idegen (nyelvű) népcsoport beolvadása’. Nemzetközi szócsalád a latin assimilare, tkp. ad-similare nyomán: ad- (‘hozzá’) és similis (‘hasonló’). Lásd még szimulál. asszír – ‘ókori mezopotámiai nép; vele kapcsolatos’; ‘e nép tagja, nyelve’. A latin Assyrus szóból, mely az ~ok birodalmának görög Asszüria alakját tükrözi. Saját neve Assur volt, az akkád a-suar (‘vízben gazdag’) származéka. asszisztál – ‘segédkezik’; ‘tétlen, de egyetértő szemlélőként jelen van’, pl. asszisztál egy bűnténynél. – asszisztens: ‘beosztott munkatárs’. – asszisztencia: ‘orvosi segédlet, a műtétnél segédkezők együttese’. Nemzetközi szócsalád a latin assistere, tkp. ad-sistere (‘odaáll, melléáll, segít’) igéből, az ad- (‘oda’) és a sistere (‘megáll’) elemekből; utóbbi a stare (‘áll’) gyakorító származéka. asszó – ‘‹kardvívásban› roham, kitörés; egy menet ‹vívásban›’. Francia szó (assaut), a.m. ‘támadás’ a késő latin assalire, assaltum, tkp. ad-salire igéből: ad- (‘neki’) és salire (‘ugrik’). A vívás műszavaként került nyelvünkbe; a mesterséges csörte kiszorította. asszociál – ‘gondolatban összekapcsol; képzettársítást végez’. – asszociáció: ‘képzettársítás’; ‘‹a kémiában› molekulák egyesülésén alapuló vegyi folyamat; vegyülés’.

Nemzetközi szócsalád a latin associare, associatum, tkp. ad-sociare igéből, az ad- (‘hozzá’) és sociare (‘társít, kapcsol’) elemekből; utóbbi töve a socius (‘társ, kísérő, követő’) a sequi (‘követ’) igéből. Lásd még szociális. asszonánc – ‘magánhangzós rím’. A francia assonance (‘egybehangzás’) nyomán elterjedt verstani szakszó; forrása a latin assonantia, tkp. ad-sonantia az ad- (‘hozzá’) és sonare (‘hangzik’) elemekből. Lásd még szonáns. asszony – ‘nő, férjes nő’; ‘‹eredetileg› királyné, nagyasszony’: vimággyuk szent ahszin máriát (Halotti Beszéd). Iráni, közelebbről alán eredetű: ahszín (‘fejedelemnő’); a hangfejlődés ahszin  ajszun  asszun  asszony lehetett. Az eleinte magas rangot jelzett szó értéke idővel csökkent, akárcsak a jobbágy, kend s más szavak esetében. asztag – ‘gabonakévékből felrakott magas halom’. Szláv eredetű: bolgár, horvát, szlovén sztog. A szó eleji ejtéskönnyítő a a mássalhangzó-torlódást oldja fel. asztal – ‘bútor, melynél enni, írni, dolgozni lehet’. Származékai: asztalos, asztalnok (‘az étkezésre felügyelő királyi főember’). Szláv eredetű: szerb, horvát, szlovén, szlovák sztol; a szó eleji a a mássalhangzó-torlódást oldja fel. aszténia – ‘alkati gyengeség’. Latin orvosi szakszó (asthenia) a görög asztheneia (‘erőtlenség’) nyomán; ennek elemei az a- fosztó előtag és a szthenosz (‘testi erő’). aszter – ‘őszirózsa’. Latin virágnév (aster) a görög asztér (‘csillag’) szóból. Lásd még aszteroida, asztrológia, asztronauta, asztronómia. aszteroida – ‘kisbolygó’. Csillagászati szakszó a görög aszteroeidész (‘csillagszerű’) nyomán, az asztér, aszterosz (‘csillag’) és eidosz (‘kép’) elemekből. Lásd még aszter, asztrológia, asztronauta, asztronómia. asztma – ‘légzési nehézséggel járó allergikus betegség’. – asztmatikus: ‘asztmában szenvedő; erre a betegségre jellemző. Az orvosi nyelv latinon át (asthma) elterjedt szakszavai; forrásuk a görög aszthma, aszthmatosz (‘lihegés’) az aadzó (‘nehezen lélegzik’) igéből. asztrakán – ‘különleges orosz bárányprém’. A Volga menti Asztrahány város nevéből, amely a nyugat felé irányuló karakülprém-kereskedés központja volt. asztrológia – ‘csillagjóslás’. – asztrológus: ‘csillagjós’. Nemzetközi szócsalád a görög asztron (‘csillagkép’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még aszter, aszteroida, asztronauta, asztronómia. asztronauta – ‘űrhajós’, tkp. ‘csillaghajós’. Nemzetközi tudományos szó a görög asztron (‘csillagkép’) és nautész (‘hajós’) elemekből. Lásd még aszter, aszteroida, asztrológia, asztronómia. asztronómia – ‘csillagászat’ – asztronómus: ‘csillagász’. Nemzetközi tudományos szavak a görög asztron (‘csillagkép’) és nomosz (‘törvény’) elemekből. Lásd még aszter, aszteroida, asztrológia, asztronauta. aszú – ‘száraz, hervadt, aszalódott’; ‘‹főnévként› aszúbor’: Tokaji ötputtonyos aszú. Az aszik ige folyamatos melléknévi igenevének (lásdaszó) alakváltozata. Mai nyelvünkben csak a főnévi jelentése eleven. át – ‘keresztül’. Névutó és igekötő is: a kerten át; átjön, átlátszó. Az által alakváltozata; az ugor kori ált- tő l hangjának kiesésével jött létre. Az általtól eltérőleg az ~ főleg konkrét helyviszonyt jelöl. Lásd még átalag, átalány, átall, átlag, átló, egyáltalában. átalag – ‘boroshordó; régi űrmérték, kb. 75 liter’. Valószínűleg az által átal formájából lett -lag raggal, úgy értve, hogy általlag (‘általánosan’) használatos (hordó, ill. mérték). Elavult szó. Lásd még át, átalány, átall, átlag, átló, egyáltalában. átalány – ‘becsléssel megállapított átlagos díj’; régebben ‘átlag’. Nyelvújítói alkotás, elvonás az á(l)talános melléknévből, amit akkor ‘abszolút, egyetemes’ értelemben (is) használtak, a szóvéget az ugyancsak akkoriban képzett példány, magány s hasonló szavak mintájára igazítva. Legelső példái is ‘abszolútum’ jelentést mutatnak, s csak később nyerte el a fenti jelentéseket. Lásd még által, át, átalag, átall, átlag, átló, egyáltalában. átall – ‘restell, szégyell ‹megtenni valamit; főképp tagadó mondatban›’: ‘‹régebben› vonakodik’. Bizonytalan eredetű, talán az által határozószó származéka -l igeképzővel. Jelentésfejlődésének egyik tanúja a népnyelvi elátal (‘elállja az útját, meggátol’) ige lehet. A fejlődés feltehető állomásai: ‘akadályoz egy cselekvést’  ‘vonakodik azt megtenni’  ‘rest megtenni’  ‘restelli’. Lásd még megátalkodik, át, átalag, átalány, átlag, átló, egyáltalában. atamán – ‘a doni kozákok választott vezetője’. A török odaman (‘táborparancsnok’) szóból ered. atavizmus – ‘visszaütés, távolabbi ősök vonásainak megjelenése élőlényeken az átöröklés során’. – atavisztikus: ‘az ősökre visszaütő’; ‘elavult, ósdi’. A latin atavus (‘szépapa, előd, ős’) származékai, nemzetközi

- 19 - oldal

a

achát

szavak. ateista – ‘istentagadó’. – ateizmus: ‘istentagadás, az a felfogás, hogy a világ megértéséhez nincs szükség természetfölötti lény feltételezésére’. Görög eredetű nemzetközi szócsalád az a- tagadó előtag és a theosz (‘isten’) elemekből; az athéisme francia alkotás. Lásd még teokrácia, teológia. atilla – ‘zsinórozott 19. századi magyaros kabát, mente’. Attila hun király nevéből, egy atilla-mente szókapcsolatból; régies szó. átkoz – ‘keserű gyűlölettel szidalmaz’; megátkoz: ‘‹Istentől, felsőbb hatalmaktól, sorstól› rosszat kíván valaki számára’. Származékai még: átok, átkos, átkozott, átkozódik; elátkoz, kiátkoz. Az áld ige származéka -koz gyakorító képzővel; az l kiesett, a d zöngétlenné hasonult; az átok szó elvonás az ~ igéből mint annak vélt tőalakja (pl. a méreg–mérgez analógiájára). A két ellentétes értelmű szó közös eredetére van példa a rokon nyelvekben, de a latinban is: a sacer egyként jelentett szentet és átkozottat. Ennek vallástörténeti magyarázata, hogy az istenségnek szánt tárgy, állat vagy személy egyrészt ‘szent’ lesz, mert már az istenségé, másrészt pedig tabu az emberek számára, azaz eltulajdonítása vagy akár csak érintése is szerencsétlenséget, halált okozhat az istenség haragja folytán. Lásd még áldoz. átlag – ‘középérték’. Származékai: átlagol, átlagos(an). Nyelvújítási szó az át határozószóból, azzal a -lag névszóképzővel, amely megtalálható egyebek közt a pamlag, tömkeleg szavakban. Első jelentése ‘átló, átmérő’ volt, de hamarosan mai értelmében lett általánossá. Mindkét jelentés mögött a német Durchmesser (‘átmérő’), ill. Durchschnitt (‘átlag’) ill. ezek durch (‘át’) eleme áll ihlető példaként. Lásd még át, átalag, átalány, átall, átló, egyáltalán. atlasz1 – ‘mintás szövésű selyem kelme; ilyenből készült ruha’. Nemzetközi szó az arab atlasz (‘simára törölt’) nyomán; ez a talasza (‘simít’) ige származéka. atlasz2 – ‘földrajzi térképfüzet’: iskolai atlasz. Az ógörög hitregék titánjáról, Atlaszról, aki gyakran szerepelt térképfüzetek címlapján, vállán hordozva a földgolyót. (Atlasz valójában az eget tartotta a vállán az ókori elképzelés szerint!) Lásd még atlasz3. atlasz3 – ‘izmos férfialakot ábrázoló szobor oszlop vagy falpillér szerepében’. Az ógörög hitregék titánjáról, Atlaszról, aki az eget hordozta vállán. Lásd még atlasz2. atlétika – ‘futásokból, ugrásokból és dobásokból álló sportok összefoglaló neve’. – atléta: ‘atlétikát űző sportoló’. – atletikus: ‘erős, sportos’. – atletizál ‘atlétikát űz’. Latin formákon át elterjedt nemzetközi szócsalád: athletica ars (‘küzdő mesterség’), athleta (‘küzdő, versenyző’). Forrásuk a görög athlétész (‘küzdő, versenyző’); ennek töve az athleó (‘küzd’) ige és az athlón (‘küzdelem’). Az atletizál a német athletisieren magyarítása latinos végződéssel. átló – ‘négyszög vagy sokszög két nem szomszédos csúcsát összekötő egyenes’. Nyelvújítási szóalkotás, eleinte általló, átalló alakban, tehát az által határozószóból képzett általl (‘átmegy, keresztülfekszik’) főnevesült melléknévi igeneve. A rövidebb ~ alakot Bolyai Farkas matematikus honosította meg. Lásd még át, átalag, átalány, átall, átlag, egyáltalában. atmoszféra – ‘a Föld légköre’; ‘a légnyomás régebbi mértékegysége’; ‘hangulat egy adott helyen vagy társaságban’. Latin szóalkotás (atmosphaera) a görög atmosz (‘pára, gőz’) és szphaira (‘gömb’) elemekből. A 17. században jött létre a korábbi elképzelések jegyében, hogy ti. az égitestek párát lehelnek ki, s ez gömbhéjszerűen veszi körül őket. átok – lásd átkoz atom – ‘az anyagot alkotó elemek legkisebb része’: atomhéj, atommag, atomszerkezet. – atomizál: ‘elemeire bont, szétszór’; ‘elszigetel, egyedeire bont’: atomizált társadalom. A görög atomosz (‘elvágatlan, oszthatatlan’) szóból: az a- tagadó előtag és a temnó (‘vág’) elemek alapján. A rengeteg atom- előtagú magyar összetétel az atommaghasítás technikájával kapcsolatos, és a nemzetközi nukleáris melléknevet helyettesíti: atombomba, atomenergia, atommáglya, atomerőmű, atomtengeralattjáró stb. Lásd még anatómia, tomográf. atonális – ‘hangnem nélküli ‹zene›’. – atonalitás: ‘hangnemnélküliség, olyan zene, amelyben minden hang és félhang szabadon előfordulhat’. A latin tonus (‘hang, hangnem’) tonalis (‘hangnemi’) származékából görög a- tagadó előtaggal. Maga a tőszó is görög eredetű: tonosz tkp. ‘megfeszített dolog’ (teinó a.m. ‘feszít’), ebből ‘húr, hang, hangzat’. Lásd még tonik, tónus. atrocitás – ‘erőszakos cselekmény, kegyetlenkedés’. Nemzetközi szó a latin atrox, atrocis (‘szörnyű, vad, kegyetlen’) alapján. atrófia – ‘sorvadás’.

Görög orvosi szakszó (atróphia) az ellentétet jelölő a- előtagból és a trophé (‘táplálék’) szóból, amely a trephó (‘táplál’) származéka. atropin – ‘görcsoldó hatású alkaloida’. Latinul atropinum, a görög Atroposz (‘megkerülhetetlen’) név alapján (a- tagadó előtag és trepó ‘fordul, kerül’). Atroposz a három moira (a sorsistennők) legidősebbike volt, aki az ókori görögök hite szerint ollójával elvágta az emberek élete fonalát; az ~ alapanyagai, a nadragulya és a beléndek nedve ugyanis töményen halálos mérgek. Lásd még belladonna, trópus. attacca – ‘közbülső szünet nélkül játszandó ‹az új tétel az előző után›’. Olasz zenei utasítás, az attaccare (‘hozzákapcsol’) ige felszólító módja; ennek eredetére nézve lásd attak. Lásd még staccato. attak – ‘roham, támadás’: huszárattak; ‘‹orvosi értelemben› roham’: szívattak (=infarktus). Francia eredetű (attaque) régies katonai ill. orvosi műszó; forrása az olasz attaccare (‘hozzácsatol, ti. magát a harchoz; nekiront; megtámad’) ige. Ez a latin ad- (‘hozzá’) és egy germán tack (‘szög’) elemekből épült fel. Lásd még attasé, staccato. attasé – ‘megszabott ügykörű követségi tisztviselő’: katonai attasé, kereskedelmi attasé, sajtóattasé, kultúrattasé. Francia szó (attaché), a.m. ‘hozzákapcsolt, odatartozó (személy)’. Eredetéről lásd attak. attentát – ‘(politikai) merénylet’. Német kölcsönszavunk; mintájának forrása a latin attentatum az attentare, attentatus (‘megkísérel’) igéből; ez gyakorító formája az attendere, tkp. ad-tendere igének, amelynek elemei ad- (‘hozzá’) és tendere (‘igyekszik’). Elavult szó. attesztál – ‘tanúsít, igazol’. Latin szó (attestari) az ad- (‘hozzá’) és testis (‘tanú’) elemekből. Régies szó. attitűd – ‘viselkedés, modor mint valamely lelkület megnyilvánulási formája’; ‘álláspont, állásfoglalás’. A franciából (attitude) elterjedt nemzetközi szó, forrása az olasz attitudine (tkp. ‘hajlam, képesség’), amely azt is jelenti: ‘szobor testtartása’. A latin gyökér: aptitudo (‘alkalmasság’); aptus (‘illesztett; megfelelő’). attrakció – ‘vonzás, vonzerő’; ‘nagy közönséget vonzó, sikeres műsorszám.’ – attraktív: ‘vonzó, megnyerő, csinos’. A latin attrahere, attractum, tkp. ad-trahere (‘vonz’) ige származékai az ad- (‘hozzá’) és trahere (‘húz’) elemekből. Az ~ második jelentése az angol attraction nyomán terjedt el; a magyar szóvég visszalatinosítás eredménye. attribútum – ‘lényegi jegy’; ‘istenek, hősök, szentek megkülönböztető jegyei, jelvényei a képzőművészeti ábrázolásban’: Zeusznak a villám, Szent Péternek a kulcsok, Justitiának a mérleg az ~a. Latin szó az attribuere, tkp. ad-tribuere (‘tulajdonít’) igéből: ad(‘hozzá’) és tribuere (‘ad, oszt, ajándékoz’), tehát jelentése: ‘az illetőnek tulajdonított dolog.’ atya – ‘apa’; ‘az Atyaisten’; ‘pap vagy szerzetes megszólítása’ Származékai: atyai, atyáskodik, atyus, atyuska, atyó. Akárcsak az apa és anya esetében, gondolhatunk gyermeknyelvi eredetre, illetve arra, hogy a finnugor rokonnyelvi megfelelők is párhuzamos gyermeknyelvi alakulatok: votják ataj, cseremisz atja, finn ätti, mordvin atje (‘nagyapa’), mivel más nyelvcsaládoknál is találni hasonló szavakat: görög, gót atta, albán at. atyafi – ‘fivér, testvér’; ‘rokon’; régebben leereszkedő megszólítás, főleg parasztemberé. Az atyámfia, atyjafia stb. jelölt birtokos jelzős összetételekből önállósult. audiencia – ‘kihallgatás, fogadás magas rangú személynél’: pápai audiencia. Latin szó (audientia) az audire (‘hall, meghallgat’) igéből. Lásd még audiovizuális, auditál, auditor, auditórium. audiovizuális – ‘a hallással és látással kapcsolatos’: audiovizuális eszközök, készülékek, módszerek. A modern hírközlési technika szakszava; latin alapú mesterséges szóösszetétel az audire (‘hall’) és videre, visum (‘lát’) elemekből. Lásd még audiencia, auditál, auditor, auditórium. auditál – ‘könyvvizsgálatot végez ‹bank, cég üzletmenetéről›’. Az angol audit (‘kivizsgál’) igéből; ennek forrása a latin auditus (‘meghallgatás’) az audire, auditum (‘hall’) igéből. Lásd még audiencia, audiovizuális, auditor, auditórium. auditor – ‘hadbíró’. A régi jogi nyelv szava, tkp. ‘kihallgató’ a latin audire, auditum (‘hall’) igéből. Lásd még audiencia, audiovizuális, auditál, auditórium. auditórium – ‘előadóterem ‹főleg egyetemen›’. A latin audire, auditum (‘hall, meghallgat’) ige származéka. Lásd még audiencia, audiovizuális, auditál, auditor. aufklérista – ‘a felvilágosodás híve’. A német Aufklärung (‘felvilágosodás’) nyomán, az auf- (‘fel’) és klar (‘világos, tiszta’) elemekből; utóbbi a latin clarus (’tiszta’) származéka; nálunk főleg a 18. század végén, a császárilag (II.

- 20 - oldal

a

achát

József által) is támogatott felvilágosodás híveire használták. auflág – ‘példányszám’. Régi német nyomdászati szakszó (Auflage) az auflegen (‘fölfektet, ‹könyvet bizonyos példányszámban› kiad’) igéből: auf- (‘fel’), legen (‘helyez, fektet’). augur – ‘ókori római jóspap’. A szó au- eleme az avis (‘madár’) av- tövét rejti. Lásd még auspicium, malőr. augusztus – ‘a nyolcadik hónap’. Latin eredetű: az Augustus mensis (‘augusztus hónap’) önállósult első tagja. Az augustus ‘magasztos, felséges, szent’ jelentésű, töve az augere (‘növel, gyarapít’) ige. Ezt a jelzőt, amely korábban csak az isteneknek járt ki, Octavianus Caesar imperátorra ruházták (Kr.e. 27), és utóbb ő adta ezt a nevet az akkor még Sextilis, azaz ‘hatodik’ hónapnak (az év ugyanis korábban márciussal kezdődött), amely születésének hónapja volt. aukció – ‘árverés, főleg műtárgyaké, könyveké’. Latin szó (auctio) az augere (‘növel, emel’) igéből. Lásd még auktor. auktor – ‘tekintélyes (főleg ókori) szerző’. – auktoritás: ‘tekintély, meghatalmazás’. A latin auctor az augere (‘növel’) ige származéka, az ~ tehát az irodalmi művek összességét gyarapította. Az általa kivívott írói tekintély, az auctoritas utóbb tágabb értelmet nyert. Lásd még autorizál, aukció, oktrojál. aula – ‘egyetemi díszterem’; ‘‹korábban› az uralkodó udvara’. – aulikus: ‘udvarhű’; ‘az uralkodói udvarhoz kapcsolódó’. Latin szó, a római ház oszlopos belső tornáccal körülvett központi udvara; forrása a görög aulé (‘tornác’). aureola – ‘dicsfény, glória ‹szentek feje körül művészeti ábrázolásban›’. Latin szó, az aurea (‘aranyból való’) kicsinyített formája az aurum (‘arany szóból’); az ~kat a képeken arannyal festették be. auspicium – ‘madárjóslás az ókori Rómában’; ‘(kedvező) jósjel’. Eredetileg avispicium, a latin avis (‘madár’) és specere (‘néz, figyel’) elemekből. Lásd még augur. auszkultáció – ‘belső szervek működésének megfigyelése hallgatózással’. Orvosi szakszó a latin auscultare, auscultatum (‘hallgatózik’) igéből. ausztrál – ‘Ausztráliával kapcsolatos’; ‘ennek az országnak a polgára’. Az állam, illetve a földrész neve a latin Terra Australis (‘déli föld’) kifejezés utótagjából alakult; Austro a déli szelet megszemélyesítő istenség neve volt a római mitológiában. autarkia – ‘önellátás, egy állam elzárkózása a gazdasági külkapcsolatoktól’. Nemzetközi szó a görög autosz (‘önmaga’) és arkhé (‘igazgatás’) elemekből. Lásd még autentikus, autizmus, auto-, autochton, autodafé, autodidakta, autogejzer, autogén, autogiró, autogram, autokrácia, automata, automobil, autonómia, autopszia, autoszifon, autosztráda, autoszuggesztió, efendi. autentikus – ‘megbízható, hitelt érdemlő’: autentikus forrásból; ‘illetékes’. Görög szó (authentikosz) az autosz (‘önmaga’) és hentész (‘kézzel működő’) elemekből, tehát ‘saját kezű’. Lásd még autarkia, efendi. autizmus – ‘magábazárkózás: lelki rendellenesség, amely lehetetlenné teszi a másokkal való kapcsolatteremtést’. – autista: ‘autizmusban szenvedő (személy)’. Orvosi szakszó a görög autosz (‘önmaga’) névmásból, a görög -iszmosz és -isztész képzők latinos formáival. Lásd még autarkia. auto- – ‹idegen szavak előtagjaként› ‘ön-, maga-’. A görög autosz (‘önmaga’) visszaható névmásból. Lásd még autarkia. autóbusz – ‘géperejű társas bérkocsi’. A franciában keletkezett nemzetközi szó (autobus) az automobil és az omnibusz francia megfelelőinek (automobile, omnibus) összevonása útján. Lásd még busz. autochton – ‘őshonos, ősi, bennszülött, helyben keletkezett’. Tudományos szakszó a görög autosz (‘önmaga, ugyanaz’) és khthonosz (‘föld’) elemekből. Lásd még autarkia. autodafé – ‘halálra ítélt eretnekek nyilvános megégetése ünnepélyes egyházi szertartás keretében a 16-17. századi Spanyolországban és Portugáliában’. Portugál kifejezés: auto da fe (‘a hit aktusa’; ‘szent színjáték’). Az auto latin előzménye az actus (az agere igéből), a fe szóé a fides (‘hit’). Lásd még aktus, fidélis. autodidakta – ‘önművelő, önképző ember’. Görög szó latin változatából (autodidacta); a görög elemek autosz (‘önmaga’) és didaktész (‘oktató’); ennek eredetéről lásd didaktika. Lásd még autarkia. autogejzer – ‘gázzal működő, folyamatosan melegvizet adó háztartási készülék’. Ipari márkanév a görög auto- (itt az automatára utal) elemből és az izlandi eredetű gejzír (‘felszökő melegforrás’) szóból. Lásd még autarkia.

autogén – ‘olyan hegesztés jelzője, ahol a két fém szúrólángtól megolvadva, idegen kötőanyag nélkül forr össze’. Az ~ a görög autosz (‘önmaga, saját’) és a genea (‘nem, faj’) elemekből áll, tehát ‘saját fajtájú’ az értelme. Lásd még autarkia. autogiró – ‘a helikopterhez hasonló csavarszárnyas repülőgép, amelyet külön légcsavar hajt előre’. Műszaki szakszó a görög autosz (‘önmaga’) és gürosz (‘forgás’) elemekből. Lásd még autarkia. autogram – régebben autogramm, ‘saját kezű aláírás’. – autográf: ‘kézirat a szerző hiteles kézírásával’. A nemzetközi használatban az autográf megfelelői (angol autograph, francia autographe, olasz autografo) jelentik a sajátkezű aláírást. Az autogram(m) alak a németben fejlődött ki a korábbi Autograph helyett az Epigramm, Telegramm s hasonló szavak mintájára, tehát nyelvünkben is német jövevény. A szópár elemei görög eredetűek: autosz (‘önmaga’), graphó (‘ír’) és gramma (‘írás’). Lásd még autarkia. autokrácia – ‘önkényuralmi rendszer’. – autokrata: ‘önkényúr’. Nemzetközi szócsalád a görög autosz (‘önmaga’) és kratosz (‘erő, hatalom’) elemekből az arisztokrácia s hasonló szavak mintájára. Lásd még autarkia. automata – ‘önműködő (készülék)’. Főnév is, melléknév is: telefonautomata; automata telefonközpont; ‘pénzbedobásra árút kiadó készülék’: kávéautomata, cigarettaautomata. – automatikus: ‘önműködő’. – automatizmus: ‘önműködő rendszer, jelleg’. – automatizál: ‘önműködővé tesz, automatákkal szerel fel’. Az ~ a görög automatosz (‘önmozgó’) melléknév többes semleges alakja; az automatizál a német automatisieren latinosított végű változata. Lásd még autarkia. automobil – ‘gépkocsi’; mai, rövidült formában autó. Mesterséges nemzetközi szó a francia automobile nyomán, a görög auto- (‘maga’) és a latin mobilis (‘mozgékony, mozgó’) elemekből, tehát ‘magától mozgó’ (autosz, ‘maga’ és movere, ‘mozog’). Autóvá a francia nyelvben rövidült. Lásd még autarkia. autonómia – ‘önrendelkezés, önállóság, függetlenség’: a palesztín autonómia; egyetemi autonómia (‘egyetemek, kollégiumok kiváltsága, hogy belső ügyeikben függetlenek az adott város hatóságaitól’). – autonóm: ‘önálló, önrendelkezéssel bíró’: autonóm tartomány, autonóm (független) személyiség. Nemzetközi szócsalád a görög autosz (‘önmaga’) és nomosz (‘törvény’) elemekből. Lásd még autarkia. autopszia – ‘halottkémlés, a holttest megvizsgálása a halál okának megállapítására’. Orvosi szakszó a görög autosz (‘maga, saját’) és opszisz (‘látás’) elemekből, tehát ‘saját szemmel való megfigyelés’. Lásd még autarkia. autorizál – ‘felhatalmaz, feljogosít’. A német autorisieren igéből, latinosított szóvéggel; ez a francia autoriser-ből való, amely a latin auctoritasra (‘tekintély’) megy vissza: lásd auktor. autoszifon – ‘házi szódavízkészítésre való palack’. Ipari márkanév a görög auto- (‘önmaga’; itt utalás az automatára) és a szifon (görög sziphón), azaz ‘hajlított cső’ elemekből. Lásd még autarkia. autósztráda – ‘autópálya’. Az olasz autostrada (‘autóút’) nyomán; a strada a latin via strata (‘leterített út’) önállósult második tagjából alakult ki a sternere, stratum (‘leszór, leterít’) ige nyomán. autoszuggesztió – ‘önszuggesztió’. Orvosi szakszó a görög autosz (‘önmaga’) és a latin szuggesztió elemekből. Lásd még autarkia. avagy – lásd vagy1 avantgárda – a régi katonai nyelvben ‘előőrs’. A francia avantgarde, azaz ‘előcsapat’ (avant ‘elöl’ és garde ‘gárda’) a németen keresztül jutott nyelvünkbe. Lásd még avantgardizmus. avantgardizmus – ‘a hagyományos formákat és ábrázolási módszereket elvető művészeti mozgalmak és törekvések a 20. század első három évtizedében’; e közös elnevezés alá tartozik a futurizmus, kubizmus, dadaizmus, konstruktívizmus, szürrealizmus stb. A francia avantgarde (‘előörs’) szóból, lásd avantgárda. avanzsál – ‘előlép, magasabb rangot vagy beosztást kap’. A németből kölcsönzött, latinosított végű, ám francia eredetű szó: avancer a.m. ‘előrehalad’ az avant (‘elöl’) szóból. avar1 – ‘lehullott száraz lomb’ Annak az av- tőnek a származéka, amely az avul, avas2, ó szavakban található; az -r deverbális névszóképző, vagy ún. árnyalatképző, mint pl. a tompor szóban. Legkorábbi jelentése ‘száraz fű’, illetve ‘száraz fűvel borított mező’ volt, és idővel a tájnyelvekbe szorult vissza; ma ismert értelmében a nyelvújítás hozta divatba. avar2 – ‘egy nép neve, amely a népvándorlás korában a Kárpátmedencében alapított rövid életű birodalmat.’ A latin avari talán egy ótörök abar (‘engedetlen, lázongó’) név

- 21 - oldal

a

achát

származékaként lett nemzetközi szóvá. avas1 – ‘tiltott, bekerített erdő, vadaskert’, pl. a miskolci Avas domb; ‘korhadó, pusztuló erdő, nádas’: Messze az avasba esik a vadállat, / Nagy darab helyütt letördeli a nádat… (Arany). Lehet, hogy a második jelentés az ősibb, s így az ~ és az avas 2 azonos szó, tehát elöregedett erdőre utal a név. Más magyarázat szerint az óv (vagyis ‘őriz’) származékával van dolgunk, tehát a védett, tiltott jelleg az elsődleges az elnevezésben. avas2 – ‘állástól megromlott, kellemetlen szagú ‹étel, főleg zsír, zsiradék›’. Az agg, avul, ó szavakban rejlő av- tőből lett deverbális -s melléknévképzővel; régebben volt ‘régi, elavult’ jelentése is. Lásd még avas1. avat – ‘kendert, lent áztatással tömörít; új textilneműt folyadékba áztat’; ‘valamely tisztségbe ünnepélyesen beiktat’: pappá, püspökké avat; ‘‹be- igekötővel› valamely titok, keveseknek való tudás részesévé tesz’; ‘‹feligekötővel› rendeltetésének ünnepélyesen átad’: felavatja az új stadiont. Származékai: avatás; avatott, avatatlan (‘be nem avatott’), beavatkozik (‘közbelép’), beleavatkozik (‘illetéktelenül kezd foglalkozni valamivel’); lásd még árt2. Az avik1 ige műveltető képzős alakja, tehát alapjelentése ‘behatolását elősegíti’: vízét a rostokba, személyét tisztségbe vagy titokba vagy mesterségbe, elkészült alkotásét a használatba. avatára – ‘valamelyik hindu istenség (főleg Visnu) földi megtestesülése ember vagy állat alakjában’. Szanszkrit vallástörténeti fogalom, a. m. ‘alászállás’. áve – ‘Üdvözlégy, katolikus Mária-imádság’. Az ima latin szövegének (Ave Maria, azaz ‘üdvözlégy, Mária’) kezdőszava; latin köszönés, az avere (‘valaminek megörül’) felszólító módú alakja. averbó – ‘az ige szótári formája, az a néhány (többnyire 3-4) alak, amelyből az ige összes többi alakját képezni lehet’, pl. latin amo, amare, amavi, amatum (‘szeret’), angol go, went, gone (‘megy’), magyar eszik, evett, egyék, enne. Nyelvtani szakszó a latin a verbo (‘az igéből’) kifejezés alapján. averzió – ‘irtózás, undor, idegenkedés’. Latin szó (aversio), tkp. ‘elfordulás’ az a- (ab-), azaz ‘el-’ és vertere, versus (‘fordul’) elemekből. aviatika – ‘a mesterséges szerkezetekkel való repülés tudománya és gyakorlata’. – aviatikus: ‘repülő, repülőgéptervező vagy -szerelő’. Nemzetközi szócsalád a latin avis (‘madár’) nyomán; mindkét szó leginkább a repülés hőskorában volt használatos. avik1 – ‘behatol, beivódik’: Halljuk, hogy a nemességet, szépséget… magasztalják szüleink, ezért belénk avik ezeknek becsülése és kívánása (Pázmány). Ősi örökség az uráli korból; a rokonnyelvi megfelelők (pl. vogul to, mordvin sovams) általában ‘bemegy’ jelentésűek. Elavult szó, csak avat származéka eleven. Lásd még olt1. avik2 – lásd avul avitaminózis – ‘vitaminhiány’. Mesterséges orvosi szakszó a latin vitaminból a görög a- tagadó előtaggal és a betegségre utaló -ózis képzővel. aviticitás – ‘ősiség, a magyar hűbéri birtok öröklését szabályzó régi szokásjog’. Történelmi szakszó a latin aviticus (‘nagyatyai, ősi, öröklött’) szóból, töve az avus (‘nagyapa, ős’). avizál – ‘értesít, tudósít, figyelmeztet’. A német avisierenből latinosított végződéssel, ez pedig a francia aviser-ből, melyben a latin visus (‘látvány, nézet, vélemény’), a videre, visum (‘lát’) származéka rejlik. avokádó – ‘Közép-Amerikából származó forró égövi, körte alakú gyümölcs’. Nemzetközi szó avogado alakban, amely népetimológiai jellegű spanyol szó az azonos ejtésű abogado (‘ügyvéd’) mintájára. Valójában aguacate [agvakate], és a mexikói nahuatl (azték) nyelvből való, a jelentése ‘here’. ávós – ‘államvédelmi karhatalmista ‹1949-1956 között›’. Az Államvédelmi Osztály ÁVO rövidítéséből. avul – ‘megöregszik, idejétmúlttá válik’: Származékai: avatag, avítt (‘elavult, ócska’). Egy ősi finnugor eredetű ag- tő szabályos származéka az ó melléknévvel együtt: lásd agg. Eredetibb formája avik volt, ez már elavult. axióma – ‘alapigazság, olyan tudományos alaptétel, amely nem szorul bizonyításra’, pl. Eukleidész mértani axiómái. Görög szó, tkp. ‘érték, értékelés’ az axiosz (‘valamennyit érő’) melléknévből; tudományos ‘feltevés’ értelme már az ókorban kialakult. axonometria – ‘egy tárgy leképezése három, egymással derékszöget bezáró síkra való vetítéssel’. Mértani szakszó a görög axón (‘tengely’) és metron (‘mérték’) elemekből, a három vetületet ugyanis egy függőleges és két vízszintes tengely választja el egymástól. az – egyfelől távolra mutató névmás: ki nopun emdül oz gyimilcstül…

(Halotti Beszéd, 1195). Ragos főnév előtt maga is jelet és ragot vesz fel, és határozott névelő áll utána: attól a gyümölcstől, azokban az időkben. Nyomatékosító képzővel bővült alakja: azon (pl. azon emberek, akik…). A hasonló szerepű am- előtaggal amaz formát ölt, s így még távolabbra mutat: ez, az és amaz. Vonatkozó névmások előtagja is lehet: aki, amely, ahol, amikor; ezek a korábbi az ki, az mely stb. alakokból vonódtak össze. – Másfelől az ~ határozott névelő. Ez a szerepe a 15. század elejére fejlődött ki; példa a Jókai-kódexből (1450 körül): Mer vala az gyülekezésben néminemő prédikáló fráter… Mássalhangzós kezdetű szavak előtt z elemét fokozatosan elvesztette; helyesírásunkban sokáig hiányjel állt a helyén: a’ haza és a’ szabadság. Teljes eltűnése előtt hosszú ideig még éreztette hatását, a rá következő mássalhangzó ugyanis meghosszabbodott. E tény ismerete nélkül romantikus költőink időmértékes verssorait olykor sántának érezzük. Pl. Kölcsey Husztjának utolsó félsora csak így olvasva adja ki a pontos „tá-titi tá-titi tá” ritmust: s a’ (h)haza fényre derül; a magyaros verselésben olykor a rímhelyzet követeli az ilyen olvasatot:…kit éji szállásra prüszkölve visz a’ (l)ló… / Háta mögött farkas, feje fölött holló. (Petőfi) Ősi finnugor, sőt tágabban uráli örökségünk az ~ban szereplő mélyhangú magánhangzó. Eredetileg nyelvünkben is o vagy akár u lehetett, erre vallanak mutatószó-rokonai: ott, oda, úgy. A z elem külön névmásképző. Lásd még ám, ez. azalea – ‘rododendron-féle virágos növény’. Neve a görög adzaleosz (‘száraz’) melléknév nőnemű alakja, talán mert a növény nem kedveli a túl sok nedvességet. azbeszt – ‘éghetetlen ásványi szálas anyag; ebből szőtt tűzálló szövet’. A latin asbestusból; ez valójában görög szó (aszbesztosz), igazi jelentése ‘olthatatlan’, az a- tagadó előképző és a szbennümi (‘elolt’) elemekből. Mai használata annak tulajdonítható, hogy az ‘olthatatlan’ helyett ‘eléghetetlent’ értettek. ázik – ‘nedvessé lesz; folyadékban áll’. Származékai: áztat; ázalék (‹eredetileg› ‘leves, főzelék’, ‹ma› ‘állott vízben elszaporodó egysejtű ‹állatok›’); ázalag (‘ázalékállat’). Finnugor eredetű szó: vogul tot-, osztják jolta, zürjén sözny (‘nedves’). azilum – ‘menedék, menedékjog (pl. szentélyé)’ ; ‘menedékhely’. Latin szó (asylum), amely a görög aszülonból, az aszülosz (‘biztonságos’) semleges alakjából való. Ennek két eleme a tagadó a- előtag és a szülaó (‘megragad, kifoszt’) ige. azon – lásd az azonban – ‘de’. Az az mutató névmás nyomatékos azon alakjának ragos formája; eredeti jelentése időhatározói: ‘azalatt’. A de… azonban kapcsolatból értődött bele idővel a ‘mégis’ jelentésárnyalat, mígnem végül önálló ellentétes kötőszó lett; eredetére vall, hogy többnyire nem a (tag)mondat élén áll. azonnal – ‘rögtön, késedelem nélkül’ Az az mutató névmás nyomatékos azon alakjának ragos formája, tehát ‘azzal’; az ‘azzal együtt’  ‘vele egy időben’  ‘rögtön’ jelentésfejlődés útján nyerhette mai értelmét. azonos – ‘valamivel megegyező’. Származékai: azonosít, azonosság. Az az mutató névmás nyomatékos azon alakjának képzett formája; nyelvújítási alkotás. azót – ‘nitrogéngáz vagy ammóniagáz’. A nitrogén régi (francia és angol) neve a görög a- tagadó előtagból és zótikosz (‘éltető’) szóból (zóé a.m. ‘élet’) annak alapján, hogy a nitrogén nem táplálja az életet és az égést. azték – ‘Mexikó indián őslakója’. A spanyol azteco nyomán elterjedt nemzetközi szó a nahua indián aztecatlból; ennek jelentése talán ‘északi emberek’. azúr – ‘élénk kék szín; az ég kékje; az ég’. A középkori latin lapis lazuli (‘lazúrkő, élénk kék színű ásvány’) második tagja nyomán, a spanyol azul, a francia azur és olasz azzurro alakokon át terjedt el; ezekben a nyelvekben ugyanis a szókezdő mássalhangzót határozott névelőnek érezték (mintha l’azuro volna), s ezért elhagyták. Eredetéről lásd lazúr. ázsió – ‘érték, becs; banki árfolyam-felár’. Nagy az ázsiója (‘nagyra értékelik, keresik, kapós’). Az olasz aggio szóból a francián át terjedt el mint pénzügyi szakkifejezés. Eredete vitatott, valószínűleg az olasz aggiungere (‘hozzátesz, hozzáfűz’) igével kapcsolatos, amely az azonos jelentésű latin adiungere folytatója az ad- (‘hozzá’) és iungere (‘kapcsol, egyesít’) elemekből. A magyarba a német Agio került a francia kiejtés szerinti alakban. azsúr1 – ‘áttört hímzés, kézimunka’. A francia broderie ŕ jour (‘lyukacsos hímzés’) kifejezésből; a jour szó itt a ritkább ‘lyuk’ jelentést hordozza. Lásd még azsúr2 azsúr2 – csak az azsúrban van kifejezésben: ‘napra készen áll, nincs lemaradása, lépést tart’. A francia ętre ŕ jour (‘nap szerint lenni’) kifejezés nyomán. A jour a latin diurnus (‘napi’) származéka; töve a dies (‘nap’). Lásd még zsúr, zsurnaliszta.

- 22 - oldal

a

achát

B bá – ‘báty, bácsi’ megszólításként: Miska bá’, János bá. A bácsi vagy báty rövidült formája, főleg nyelvjárásokban él. bab – ‘hüvelyes főzeléknövény’. Babos: ‘kerek fehér pöttyös’, pl. babos kendő. Szláv jövevény; szinte az összes szláv nyelvben megvan bob alakban, amelyből nyíltabbá válás révén lett ~. báb – ‘játék baba’; ‘bábjáték figurája’: bábszínház, bábjáték; ‘akarat nélküli ember’: bábkormány’; rovarbáb’. Gyermeknyelvi szó, a baba és bábu alakváltozata. Legkorábbi jelentése talán ‘kislány’ volt. A ‘rovarbáb’ értelem a latin tudományos név, a pupa révén vonódott rá, amely szintén játék babát jelent eredetileg. baba – ‘kisgyermek’; ‘játékbábu’; ‘valakinek a szeretője, kedvese’: új babája van; Szánt a babám (népdal). Származékai: babuska, babusgat. Gyermeknyelvi eredetű szó, akárcsak a báb és bábu. Más nyelveken is: angol baby, francia bébé. A ‘szerető’ értelem kedveskedő megszólítás útján alakult ki. bába – ‘szülésznő’; ‘‹régebben› vénasszony, boszorkány’: vasorrú bába. Származékai: bábaság, bábáskodik (‘valaminek a létrejöttét elősegíti’). Szláv jövevényszó, minden szláv nyelvben megvan azonos (baba) alakban, a fenti jelentéskörön túl ‘nagymama, dajka’ értelemben is. babér – ‘örökzöld növény’; ‘babérkoszorú; diadal’: babért arat. Régi, de ismeretlen eredetű szavunk. babiloni – ‘az ókori Babilon állammal kapcsolatos’. A görög Babylon az ősi sémi Báb-Ilu (‘isten kapuja’) név folytatása. babona – ‘tévhit’; ‘bűbájosság’. Származékai: babonás, babonaság. Északi szláv, valószínűleg szlovák jövevény: bobona. Első értelme a ‘tévhit’ volt, ebből eredően ‘babonás hiten alapuló mesterkedés, varázsolás’. babrál – ‘kotorász, fogdos, piszmog’. Népnyelvi változatok: babirkál, babrikál, bibirkél, biberél, bibirtél, birbitél, babrákol, babricsál. Hangfestő eredetű szó, valószínű rokonai a bíbelődik és a bibe. Hasonló hangzású és jelentésű szavak a szláv nyelvekben is vannak: szlovák babrať, cseh babrati se stb., de nincs szükség feltenni, hogy a mi szavunkat tőlük kölcsönöztük. A ~ igéből elvont babra csak a babramunka (‘piszmogó, aprólékos, nehezen haladó munka’) összetételben fordul elő. babramunka – lásd babrál bábu – ‘játékbáb; társasjáték stilizált ember alakú figurája’: sakkbábu, kuglibábu. A báb származéka kicsinyítő képzővel (mint anya–anyu). bacchanália – [bahhanália] ‘tivornya, dorbézolás’. – bacchánsnők: ‘a Dionüszosz ünnepén tobzódó, őrjöngve táncoló nők’. Az ókori Rómában a ~ Bacchus mámoristen tiszteletére rendezett vallási szertartás volt, amely hamar hírhedté vált szabados, kicsapongó jellegéről. Bacchus egyébként a görög Dionüszosz boristen egyik melléknevének, a Bakkhosznak (‘őrjöngő’) latinos átírása. bacilus – ‘pálcaalakú baktériumfajta’. Nemzetközi szó a latin bacillus nyomán, ez a baculum (‘pálca’) változata más kicsinyítő képzővel. Eredetileg a lépfene pálcika alakú kórokozóit nevezték el így; a köznyelvben ma a ~ a baktérium szinonimája. bács – ‘számadó juhász’. A román baci [bacs], azaz ‘számadó juhász’ nyomán; ez talán az albán baç (‘sajtkészítő juhász’) átvétele. Az erdélyi nyelvjárások szava. Lásd még bacsa. bacsa – ‘számadó juhász’. Szlovák jövevényszó; a szlovákba viszont a románból jutott, így végső soron azonos eredetű bács szavunkkal. bácsi – ‘nagybátya’; ‘idősebb férfi; ennek megszólítása ‹főleg gyerekek részéről, névvel vagy anélkül›’. A báty, bátya származéka, az -i becéző képző, de a cs elemre nincs teljesen kielégítő magyarázat; talán kicsinyítő képző, amely a rövidült bá alakhoz járult. badar – ‘zagyva, zavaros’. Származéka: badarság. Nyelvújítási elvonás a hadar-badar (‘hadarva beszél’) és a hadaribadari (‘hadarós’) ikerszavak második tagjából. badminton – [bedminton] ‘tollaslabda’. Az angliai Badminton városról, ahol először játszották. bádog – ‘ónozott vaslemez’: bádogedény, bádogtető. Ismeretlen eredetű szó; legkorábbi jelentése ‘ón’ volt. bagaria – ‘durva bőr’; ‘csizma’. Az oszmán-török bulgari átvétele esetleg szláv közvetítéssel; a név nem a balkáni, hanem a volgai bolgárokra utal, akik híres bőrmívesek voltak. A szóvégi a vagy latinosításnak, vagy a bagazia analógiás hatásának az eredménye. bagatell – ‘apróság, semmiség, csekélység, potomság’; ‘könnyű zenei darab’: Beethoven bagatelljei. – bagatellizál: ‘túl könnyen

vesz, könnyelműen fog fel ‹veszélyt›. Francia szó (bagatelle) az olasz bagatella (‘semmiség’) nyomán; ez a latin baca (‘bogyó’) kicsinyített származéka. Lásd még bagázsia, pagát. bagazia – ‘festett vászon; vászonszoknya’. A szerb-horvát bogoszija származéka nyíltabbá válással, ez pedig az oszmán-török bogaszi (‘vászon, bélés’) szóból való; lásd még bakacsin. Elavult szó. bagázs – ‘csőcselék’. Civilbagázs: ‘civilek’ ‹régebben, a katonatisztek megvető szóhasználatában›. A francia bagage (‘katonapoggyász’) a németben nyerte ‘csőcselék’ értelmét, s mi is innen vettük át a szót ebben a formában és jelentésben. bagázsia – ‘menetelő katona poggyásza’. A német katonai nyelv Bagage szavából, latinosított szóvéggel; forrása a francia bagage [bagázs] (‘katonapoggyász’), a középkori latin baga (‘batyú’) származéka. Lásd még bagatell. bagett – ‘hosszú, vékony francia kenyér’. Francia szó (baguette), a.m. ‘pálca’, az olasz bachetta átvétele, amelynek forrása a latin baculus (‘bot, pálca’). Lásd még bacilus. bagó – ‘pipaszutyok’; ‘rágni való dohány’; ‘‹a bizalmas nyelvben› ‘cigaretta’: bagózik (‘bagót rág; cigarettázik’); ‘kevéske pénz’: bagóért dolgozik. A ~ a rágásra való pipaszutyok régi, tréfás bagolyhús nevéből, ennek bagóhús változatából vált ki. A legutóbbi jelentés a pipaszutyok értéktelenségére utal. A bagoly szó becsmérlő használatára lásd még bagóhit. bagóhit – a bagóhiten (‘vadházasságban’) él kifejezésben használatos. A hit elem itt régi ‘eskü’ értelmében áll, és az esküvőre utal; az első tag a bagoly madárnévből rövidült, amely becsmérlő jelentésű lehet: bagó, bagolytüdő (‘aszalt gyümölcsből főzött leves’). bagoly – ‘éjjeli ragadozó madár’: éjjeli bagoly (‘éjszaka éber ember’). Ismeretlen eredetű. A ~ néha becsmérlő kifejezések eleme, lásd bagó, bagóhit. bagzik – ‘párzik ‹állat›; üzekedik’; ‘felfokozott nemi gerjedelemtől űzve járkál ‹ember is›’. A bak szóból alakult visszaható -zik képzővel (mint pl. porzik), a tő mássalhangzójának zöngésség szerinti hasonulásával. bágyad – ‘erejét veszti, lankad’. Származékai: bágyaszt, bágyatag. Bizonytalan eredetű, talán a bámul, báva hangfestő jellegű szócsaládjába tartozik. A bágyatag az irodalmi nyelv nem túl régi alkotása. baj – ‘harc, párviadal’: bajt vív, bajvívó; ‘gond, nehézség’; sok baja van a fiával; ‘betegség’: szívbaj, tüdőbaj, agybaj. Származékai: bajos, bajlódik, bajmolódik. A szerb-horvát boj (‘párviadal’) átvétele, de a legtöbb szláv nyelvben megtalálható a szó ‘harc, csata, verés’ értelemben; a biti (‘üt, ver’) ige származéka. A második és harmadik jelentés magyar fejlemény; a ~ itt olyasmi, amivel meg kell küzdeni, illetve ami fájdalmat vagy akár halált okoz. Lásd még bajnok, bojnyik, párbaj. báj – ‘varázslat, mágia’: bűbájos (‘varázstudományú’) ember; ‘kellem, kedvesség’. Származékai: bájos, bájol, bájolog. Ótörök vendégszó: ujgur bag (‘kötelék’), kun bav (‘bilincs’), oszmán-török bag (‘mágikus kötés’). A mágikus praktikáknak egyik fontos eleme a „megkötés”, például beszédképtelenség előidézése („megoldódik a nyelve”). A második jelentést (‘varázsosan ható szépség, kedvesség’) az alapszóban és származékaiban a nyelvújítás kora hozta divatba; erre hathatott a francia charme hasonló jelentésfejlődése is. Lásd még bűbáj. bajadér – ‘indiai táncosnő’. Nemzetközi szó a portugál bailadeira (‘táncosnő’) nyomán, a bailar (‘táncol’) igéből; a mi szavunk a francia bayadčre ejtés szerinti változata. Lásd még balett, balerina, ballada. bajnok – ‘bajvívó; hős harcos’; ‘valamely sportág kiválósága’: futóbajnok, világbajnok, bajnokcsapat. Származéka: bajnokság. A szerb-horvát bojnik (‘bajvívó’) átvétele; hasonló szó több szláv nyelvben van, töve a boj (lásd baj). A szláv -nik képző más szláv eredetű szavaink előzményeiben is szerepelt (pl. pohárnok, asztalnok, udvarnok), s mint a példák mutatják, a magyarban hamarosan -nok lett belőle, majd magas hangrendű -nök párja is keletkezett, mint színtiszta magyar képzőinknek, s végül más eredetű szavaink is felvehették: fegyvernök, gondnok, mérnök, ülnök stb. Lásd még bojnyik. bajonett – ‘szurony, puskacsőre erősíthető szúrófegyver’ (bajonét, bajnét, bajnétum alakban is). Nemzetközi szó a francia baďonette nyomán, amelyben a délfrancia Bayonne város neve rejlik, mivel a szuronyt itt gyártották először. Hozzánk a németen át került a régi katonai nyelvbe. A szurony kiszorította; ma csak a bajonettzár (‘rányomásra és elfordításra bekattanó zár’) összetételben él a műszaki nyelvben. bajor – ‘egy délnémet tartomány, a korábbi Bajorország lakója’. A német Bayer (‘bajor ember’) nyomán; ez a latin Boii népnévre megy vissza. Az ily nevű kelta nép (saját nyelvükön ‘félelmesek’) előbb Csehország mai területén telepedett meg (ezért lett a táj

- 23 - oldal

a

achát

latin neve Boihaemum, Bohémia), majd nagyobb részük a későbbi Bajorországba vándorolt, s magát baernek, baiernek nevezte. bájt – ‘nyolc bitből álló, egy betűnek vagy számnak megfelelő információegység a számítástechnikában’. Az angol byte kiejtés szerinti átírása; tkp. by eight (‘nyolcasával’). Lásd még bit. bajtárs – ‘katonatárs’. Származékai: bajtársi, bajtársias, bajtársiasság. Látszólag a baj (régen ‘harc’) és társ összetétele, s a későbbi szaktárs, kartárs, elvtárs és hasonló szavak ihletője. Valójában a török eredetű pajtás népetimológiai szellemű „értelmezése” hozta létre, valószínűleg a 18. században. bajusz – ‘a felső ajk felett hordott szőrdísz’: bajuszos ember. Ismeretlen eredetű szó; alakváltozatai bahusz, bajuc, bajsz, bojsz, bausz stb. bak – ‘egyes patás állatok (kecske, zerge, őz) hímje’; ‘szekér, kocsi első ülése’; ‘egyszerű faállvány’: fűrészbak; ‘ilyen alakú tornaszer’: bakot ugrik; bakot tart (‘térdére támaszkodva hátát tartja, hogy arról valaki bakot ugorhasson’). A német Bock korai átvétele; a német szóban már eredetileg megvolt a szó mindhárom jelentésköre. Lásd még bagzik, baklövés, boksa, bűnbak. baka – ‘gyalogos katona’: bakakáplár. Magyar szóalakulat, talán a bakancsos szó rövidüléséből (lásd bakancs), a gyalogosok ugyanis csizma helyett ilyen egyszerűbb lábbelit hordtak. Más magyarázat szerint a ~ a boka szó alakváltozata, s a marha lábszárbőrét jelenti; végső soron ez a bakancs szó forrása is. bakacsin – ‘fekete vászon, gyászszövet’. Kölcsönszó az olaszból: boccaccino (‘finom lenszövet’), ez az oszmán-török bogasi (‘béléskelme’) származéka, így a ~ végső soron azonos eredetű régi bagazia szavunkkal. A gyásszal való kapcsolata a magyar nyelvben alakult ki, nem tudni, mi okból. Elavult szó. bakafántos – ‘akadékoskodó, makrancos’. Magyar szóalakulat, de első elemének eredete ismeretlen; a -fántos tag valószínűleg azonos a kacifántos szó megfelelő elemével. bakancs – ‘bokáig érő erős lábbeli’. Valószínűleg a boka származéka denominális -cs képzővel; a bokacs, bakacs szóalakba később került a szervetlen járulékhang, mint a bogáncs esetében, vagy mint a bogrács ritkább bográncs alakváltozatában. bakarasz – ‘kis arasz, a hüvelykujj és a mutatóujj szétfesszített hegye közti távolság’. Az arasz előtt álló bak más szavakban is jelzi a szokásosnál kisebb méretet: bakszekér (‘ember húzta kétkerekű kordé’), bakmeggy (‘apró szemű meggy’), bakszakáll (‘moha’). bakator – ‘magyar szőlőfajta; ennek bora’. Ismeretlen eredetű, de a 14. század óta adatolt szavunk. bakcsó – ‘gémfajta madár’. A madár kvakk-bakk kiáltását utánzó szó a -csó kicsinyítő képzővel. bakelit – ‘formaldehid műgyanta alapú műanyag’. Nemzetközi szó a flamand feltaláló, Baekeland [bákeland] nevének első két szótagjából, az -it anyagnévképzővel (mint pirit, hematit stb.) bakfis – ‘süldőlány, kamaszlány’. Német szó, Backfisch (tkp. ‘sült hal’); a német diáknyelvben először alsó évfolyamos egyetemistákra alkalmazták, de a 16. század óta kimutatható mai jelentése. bakfitty – ‘bukfenc’; ‘semmiség’: az neki bakfitty. A népi bakfincál, bakfincozik (‘bukfencezik’) alakokból vonódhatott el. Ezek a bak és a régi fincál, fincároz (‘ugrabugrál’) elemekből állnak, tehát eredetileg bakkecske ugrándozását jelentették; ezt erősítik a bukfenc olyan népnyelvi szinonimái is, mint pl. a kecskebucska. A -fitty utótag talán a fitty, fitying, fityisz rokonságába tartozik, s innen érthető a fenti második jelentés. baklövés – ‘durva hiba, felsülés’. A bakot lő kifejezésből, amely a német einen Bock schiessen (‘hibázik’, tkp. ‘bakot lő’) pontos fordítása. Ez a régi német lövészversenyek ama szokásából magyarázható, hogy a legrosszabb lövő egy bakkecskét kapott vigaszdíjként. bakó – ‘hóhér’. Ismeretlen eredetű szó; a nyelvújítás korában a népnyelvből emelték az irodalmi nyelvbe. bakog – ‘dadog, hebeg’. Hangutánzó eredetű nyelvjárási szó. Lásd még ákom-bákom, makog. baksis – ‘borravaló’. Az oszmán-török bahşişból, amely egy azonos hangzású és értelmű perzsa szóra megy vissza. baktat – ‘lassan jár’. Hangfestő eredetű igetőből, amely talán a bukik változata, és pl. a battyog igében is benne rejlik; az eredeti jelentés ‘bukdácsolva halad’ lehetett. Az eredetileg műveltető -tat képző jó néhány

mozgást jelentő szóban szerepel inkább gyakorító jelleggel: csörtet, léptet, törtet, vágtat. bakter – ‘‹régen› éjjeli őr ‹városban›’; ‘vasúti pályaőr’. A német tájnyelvi (bajor-osztrák) wachter (‘őr, csősz’) származéka; ez a Wache (‘őrség’) szóból jön, töve a wach (‘éber’) melléknév. A szókezdő v a régi német vendégszavaknál gyakran alakul b-vé, lásd berdó, billikom, bognár. baktérium – ‘mikroszkopikus kórokozó’. – bakteriológia: ‘a kórokozókkal foglalkozó tudományág’. Orvostudományi szakszó a latin bacterium alapján; ennek forrása a görög baktérion (‘pálcika’), a baktéria (‘bot’) kicsinyített alakja. Lásd még bacilus. bal – ‘a szív oldalán fekvő’; ‘rossz, helytelen, gonosz’: balul üt ki, balsors, balhit, balszerencse; ‘‹főnévként› bal oldal, bal kéz’: valakinek a balján megy, a balját nyújtja neki. Bizonyára ősi szavunk, talán a finnugor korból, de az egyetlen feltehető rokonnyelvi példa (votják paljan) körül is sok a bizonytalanság. A ‘bal’ és a ‘rossz’ közötti értelmi kapcsolat a legtöbb nyelvben éppoly természetes, mint az ellenkező oldal kapcsolata a ‘jó, helyes’ fogalmával; ennek okairól lásd jobb. Lásd még balkörmű, baloldal. bál – ‘táncmulatság’. Nemzetközi szó a középkori latin ballare (‘táncol’) ige nyomán; ennek forrása talán a görög ballidzó (‘táncol’) szó. A mi szavunk vagy közvetlenül a francia bal, vagy a belőle való német Ball származéka. Lásd még balett. bála – ‘köteg’: gyapjúbála, bálázó. A régi német balle (mai Ballen), azaz ‘köteg, göngyöleg’ átvétele latinosított végződéssel. balalajka – ‘pengetős hangszer háromszög alakú hangdobozzal’. Orosz szó. balanszíroz – ‘egyensúlyoz’. A francia balancer németes formájának (balancieren) átvétele a szóvég magyarosításával. A francia balance (‘mérleg’) a latin bilanx, bilancis (‘mérleg’) származéka a bi- (‘kettős’) és lanx (‘tál, serpenyő’) elemekből. balázsolás – ‘balázs-áldás, templomi szertartás Balázs-napon’; ‘balázsjárás, gyerekek adománygyűjtő körútja Balázs-napon a falu házaiban a tanító javára’. Van palázulás formája is. Szent Balázs (Blasius) ókori szebasztei püspök nevéből, aki a torokbetegségek elleni védelem szentje vértanúsága folytán (lefejezték). Ünnepén, február 3-án a katolikus pap két X alakban összekötött égő gyertyát tart a hívők álla alá, és imádságot mond. baldachin – ‘oszlopokon álló vagy falból kinyúló selyem vagy bársony dísztető oltár, trón vagy főrangúak ágya felett’; ‘hordozható sátortető ‹körmenetben a szentséget vivő pap felett›’. Az olasz baldacchino [baldakkínó] szóból, amely az arab Bagdad régi olasz Baldacco nevével kapcsolatos, és eredetileg bagdadi selyemszövetet jelentett, másodlagosan az ilyenből való sátortetőt. balek – ‘könnyen becsapható ember’. Az oszmán-török balik (‘hal’) a legtöbb balkáni nyelv argójában él ‘hamiskártyások becsapott áldozata’ jelentéssel, így nem tudni pontosan, hogy melyikből került a magyarba. A ‘hal’ értelem arra utal, hogy az ilyen ember könnyen „bekapja a csalit”, „horogra akad”. balerina – ‘balett-táncosnő’. Nemzetközi szó az olasz ballerina nyomán, amely a ballare (‘táncol’) származéka. Lásd még bajadér, balett, ballada. balett – ‘színpadi táncjáték’. Nemzetközi szó az olasz balletto (‘zenés színpadi táncjáték’) nyomán; ez a ballo (‘tánc’) kicsinyítő képzős alakja. A magyarba a szó német származéka, a Ballett került be. Lásd még bajadér, bál, balerina, ballada. balhé – ‘lárma, veszekedés, botrány’; ő viszi el a balhét (‘ő lesz a bűnbak, ő felel a botrányért’). Származéka: balhézik. A magyar szleng jiddis eredetű szava a német argó balhe közvetítésével; végső forrása a héber behálá (‘riadalom’), a ~ tehát hangátvetéses forma. balkon – ‘erkély’. Nemzetközi szó az olasz balcone nyomán, amely a longobárd balko (‘gerenda’) szó nagyító képzős alakja, s eredetileg gerendamennyezetet jelentett. A magyarba a francia balcon a német Balkonon keresztül került be. balkörmű – ‘tolvaj, lopós’. Az összetétel előtagja a bal ‘rossz’ jelentésben; a köröm a tolvajlással kapcsolatos: hosszú körmű, körmös (‘lopós, csenő’). Régi és tájnyelvi szó. ballada – ‘drámai és elbeszélő elemeket tartalmazó népköltői műfaj’: skót, székely népballadák, Kőmíves Kelemenné balladája; ‘három hosszabb strófából és ajánlásból álló, kötött rímszerkezetű provanszál és francia vers’: Ballada a tűnt idők asszonyairól (Villon versének címe); ‘romantikus zenedarab’: Chopin balladái. Nemzetközi irodalom- és zeneelméleti szakszó: francia ballade, német Ballade, angol ballad, olasz ballata; végső forrása a provanszál balada (‘tánc, táncdal’) a középkori latin ballare

- 24 - oldal

a

achát

(‘táncol’) igéből. A magyarba valószínűleg a németen át (Ballade) került; a szóvég latinos formát kapott. ballag – ‘lassan jár’; ‘végzős növendékként búcsúzásul teremről teremre végigjárja iskoláját’: Ballag már a vén diák. Származékai: ballagó, ballagás. Hangfestő eredetű ige, a billeg és bolyong rokonságába tartozik. A mai ballagás régi német diákszokás átvétele, nálunk a 18. században indult meg a selmecbányai kollégiumban. ballaszt – ‘vitorlás hajó fenéksúlya, holtsúlya’; ‘léggömb nehezéke, amelyet kidobnak az emelkedés érdekében’; ‘‹átvitt értelemben› tehertétel, visszahúzó erő’. Nemzetközi szó a hajózás nyelvében a német Ballast (‘holtsúly, nehezék’) nyomán, ez talán skandináv vagy alnémet összetétel a bar (‘csupasz’) és last (‘teher’) elemekből. ballisztika – ‘lövedékek röppályáját vizsgáló fizikai tudományág’. – ballisztikus: ‘a röppályával kapcsolatos’: ballisztikus görbe (‘a lövedék röppályája, amely a leszálló ágban meredekebb a levegő ellenállása miatt’). Tudományos szakszó a latin ballista (‘kőhajító hadigép’) alapján. Ez a görög ballisztész (‘hajító’) változata a balló (‘hajít’) ige nyomán. Lásd még hiperbola, metabolizmus, parabola. ballon – ‘léggömb’; ‘gömb alakú vagy hengeres tartály’: kénsavas ballon; ‘vízhatlan szövet’: ballonkabát. Nemzetközi szó az olasz pallone (‘nagy labda’) alapján, amely a germán eredetű palla (‘labda’) nagyító képzős formája. Az ebből származott francia ballon közvetlenül vagy német közvetítéssel jutott a magyarba. A francia szókezdő b az ugyancsak germán eredetű balle (‘golyó’) hatásának tulajdonítható. A sűrű szövésű textilfajta ~ neve onnan ered, hogy korábban ilyet használtak léggömb burkolataként. bálna – ‘nagy testű vízi emlős’: bálnavadászat. A latin balaena, balena származéka. Eredeti baléna alakját a nyelvújítás korában alighanem Bugát Pál módosította ~ formára a márna, málna, pálma és hasonló szavak mintájára. balneológia – ‘a gyógyforrások, gyógyfürdők hatásával és alkalmazásával foglalkozó orvostudományi ág’. – balneoterápia: ‘betegség kezelése gyógyfürdőben’. Orvostudományi szakszavak a latin bal(a)neum (‘fürdő’) szó nyomán, mely a görög balaneonból ered, az ugyancsak görög logosz (‘tanulmány’) és therapeia (‘gyógyítás’) utótagokkal. balog – ‘balkezes; suta’. A bal származéka denominális -g képzővel, mint pl. gyalog. Mint gyakori ragadványnév lett idővel önálló családnévvé. baloldal – ‘főképp a szocialista, kommunista, radikális és liberális pártok által képviselt politikai irányzat’: baloldali, középbal, szélsőbal. A bal előtag arra a történelmi tényre utal, hogy a francia forradalmi nemzetgyűlésben a radikális képviselők a házelnök baloldalán ültek; ez a mai parlamentekben is így szokás. balusztrád – ‘báboskorlát: áttört kő mellvéd erkélyek, teraszok, lépcsők szegélyeként’. Francia építőművészeti szakszó (balustrade) az olasz balausta (‘korlátbáb’) nyomán. Ez a szó eredetileg gránátalmavirágot jelent, forrása az azonos értelmű görög balausztion. A magyar szó a franciát részint kiejtés, részint az íráskép alapján (ü helyett u hang) adja vissza. bálvány – ‘kőoszlop’: Lót felesége sóbálvánnyá vált; ‘kapuoszlop, kapufélfa’: kapubálvány; ‘istenként tisztelt szobor; pogány, hamis istenség’: bálványozás, bálványimádás. A balvan szóalak a legtöbb szláv nyelvben megvan ‘kőszál, gerenda, szobor, kőtömb’ s néha ‘bálványszobor’ jelentésben is. Talán közülük valamelyik adta át a magyarnak, de mivel legkorábbi nyelvemlékeinkben a ~ szó már kimutatható, lehet, hogy a szláv nyelvekbe is ugyanonnan került, ahonnan a magyarba: egy közelebbről nem ismert ótörök nyelvből. Talán az orchoni feliratokban található balbal (‘síremlék’) szóval kapcsolatos, amely viszont kínai eredetű lehet. Az első jelentés mindenesetre az ‘oszlop’ volt; a ‘hamis istenség szobra’ értelem onnan való, hogy a Biblia szerint a kánaáni népek kőrakások és dombtetőn álló magános fák képében tisztelték Baált s más, Jahvéval ellenséges isteneiket. balzsam – ‘gyógyhatású, illatszerként használható, a holttestet tartósító olajos, gyantás kenet ‹régebben balzsamom alakban is›: holttestek balzsamozása. Nemzetközi szó a latin balsamum nyomán, mely a görög balszamon átírása; mindkettő jelenti a balzsamcserjét és a terméséből készült kenetet is. A szó végső forrása az arab basám (‘balzsamcserje’). A magyarba a latinból került először balzsamum, balzsamom alakban, a ~ későbbi átvétel a németből (Balsam). bamba – ‘szájtáti, bámész; tompa eszű’. Származékai: bambaság, (el) bambul. Hangutánzó vagy hangfestő szó, a ba elem a szájtátó csodálkozást jelzi, akárcsak a bámul esetében. Az ‘ostoba’ értelem onnan jön, hogy az üres tekintetű bámészkodás az értelmi fogyatékosok ismert jellemzője. Lásd még banga.

bambusz – ‘trópusi nádfajta’. A német Bambus átvétele; ez a maláj bambu szóra, az pedig a szanszkrit vambha alakra megy vissza. bámul – ‘meredt szemmel néz ‹valamit›’; ‘csodálkozik’; ‘csodál ‹valakit›’. Származékai: bámulat, bámulatos, bámész, bámészkodik. Hangutánzó vagy hangfestő szó, a szájtátó csodálkozást jelző bá és a hasonló eredetű ámul körébe tartozik, talán a kettő vegyülésével vagy az alkalmi ámul-bámul ikerszó-párral is magyarázható a keletkezése. Származékai közül csak a bámészkodik való régebbről, a többi nyelvújítás kori képzés, illetve elvonás. Lásd még ámul, bamba, banga, bárgyú, báva. bán1 – ‘sajnál’: bánom is én!; ‘sajnálja, hogy elkövetett valamit’: a bűnét bánja; ‘kárt szenved’: ezer forintja bánja. Származékai: bánat, bánatos, bánkódik, bánkódás. Ismeretlen eredetű, de régi szavunk; ennek tanúsága, hogy a szlovák és ukrán nyelvbe (banovat, banuvatyi) is átkerült. Alapértelme ez: ‘bajnak tart valamit’. Lásd még bánik, bánt. bán2 – ‘középkori királyi főtisztviselő, kormányzó a déli országrészekben’: horvát-szlavón bán, Bánk bán, bánság. A régi horvát ban átvétele; ez a 6. századi avar kagánnak, Bajánnak a nevéből alakult. (Személynévből lett méltóságnévre jó példa mind a király, mind a császár). banális – ‘elcsépelt, untig megszokott’. – banalitás: ‘laposság, elcsépelt dolog’. Nemzetközi szó a francia banal nyomán. Ez a ban (‘hűbérúr hadba szólító parancsa’) származéka, és a földesúri birtokon élők közös használatára szolgáló létesítmények (malom, pékség stb.) jelzője volt; innen nyerte ‘közös, közönséges, mindennapos’, majd ‘untig ismert, triviális’ jelentését. A magyar szó végződése a hasonló szerkezetű latin szavakét (pl. fiskális, ármális, generális) követi. banán – ‘trópusi gyümölcsfajta’. Nemzetközi szó a portugál banana nyomán, amely talán bantu vagy guineai eredetű; a magyar forma a francia banane ejtését követi. banda – ‘zenekar’: cigánybanda, katonabanda, rezesbanda; ‘csapat’: rablóbanda, tolvajbanda; ‘munkavállalók csoportja’: aratóbanda, bandagazda (‘a banda irányítója, szószólója’). Nemzetközi szó a középkori latinból (banda) ‘katonai csapat’ jelentéssel, a bandum (‘katonai zászló, hadi jelvény’) nyomán; ez a longobárd bando (‘hadi jelvény’) szóra megy vissza. Lásd még bandéria. bandázs – ‘sebkötés, kötszer’. Nemzetközi szó a francia bandage nyomán; ez germán eredetű, pl. német binden, band ‘köt’. A magyar szó a francia kiejtés szerinti változata, de kaphattuk német közvetítéssel is. bandérium – ‘főurak, megyék és városok által kiállított lovas zászlóalj’; ‘‹1848 után› lovas díszszázad’. – bandériális: ‘~okból álló’. Történelmi szakszó a hazai latinságból; a középkori latin banderium magát a zászlót jelentette (lásd olasz bandiera, angol banner). A szó töve a latin bandum (‘zászló, hadi jelvény’). Lásd még banda. bandita – ‘útonálló, haramia’. – banditizmus: ‘szervezetten űzött rablás, gyilkolás’. Nemzetközi szó az olasz bandito (‘száműzött’) nyomán; ez a bandire (‘száműz’) befejezett melléknévi igeneve. A száműzetés gyakran súlyos bűnök büntetése volt, ezért alakult ki (az olaszban is) a ~ ‘gonosztevő, rabló, gyilkos’ jelentése. A magyar szóvég az olyan görög-latin szavakét követi, mint erémita, szodomita, parazita, talán azért is, mert a naiv nyelvérzék a ~ szót a (rabló)banda származékának vélte. bandukol – ‘ballag; botorkál’. Hangfestő szó a ballag, baktat, barangol rokonságából; további tájnyelvi formák: bandalog, bambalyog, babbogat. bandzsa – ‘kancsal’. Származékai: bandzsalít, bandzsít. Ismeretlen eredetű szó. A ritkább bandzsal változat és a bandzsalít ige töve az azonos értelmű kancsal szóval való alakkeveredésre vall. banga – ‘bamba, buta’. Hangutánzó vagy hangfestő szó, a ba elem a szájtátó csodálkozást jelzi, akárcsak a bámul esetében. Lásd még bamba, bárgyú, báva. bánik – ‘‹jól vagy rosszul› viselkedik valakivel szemben’: úgy bánik vele, mint a hímes tojással, kutyául bánsz velem; ‘kezel ‹eszközt›’: ügyesen bánik a tollal. A bán1 ige ikes ragozású párja; alapértelme: ‘bajlódik valakivel, valamivel’. bank – ‘pénzintézet’. – bankár: ‘banktulajdonos, vezető banktisztviselő’. Nemzetközi szó az olasz banca, banco nyomán; ez a szó a középfelnémet bank (‘asztal, pad’) származéka, és eredetileg a pénzváltók asztalát jelentette. A latin banco változat nyomán nyelvünkben régen a ~ bankó alakban is előfordult, de ez utóbb más értelmet nyert: lásd bankó. A ~ forma német átvételre vall. Lásd még bankett. banka – ‘egy madárfaj’.

- 25 - oldal

a

achát

A banga alakváltozata, mivel a néphit szerint ez a madár igen buta; francia neve is dupe, ami baleket jelent. bankett – ‘ünnepi étkezés’: bankettet ad, bankettezik. Nemzetközi szó az olasz banchetto nyomán; ez a banco (‘pad, asztal’) kicsinyítő képzős származéka. A magyar szó a német Bankett átvétele. Lásd még bank. banknóta – ‘bankjegy’. A német Banknote (‘bankjegy’) félfordítása, amennyiben a Note elemet a származásilag igen, de értelmileg kevéssé megfelelő nóta szavunkkal adja vissza. Jókai ki is használta az ebből adódó kétértelműséget:… az én nótáim… többet érnek Petőfi nótáinál. Ezeres banknóták. A szót a nyelvújítási bankjegy hamar kiszorította. bankó – ‘bankjegy’: Kossuth-bankó (a forradalom idején kibocsátott magyar papírpénz). A bankócédula első tagjából önállósult; ez a német Bankozettel (‘bankcédula’) tükörfordítása; a bank szónak a régebbi magyar nyelvben is megvolt a bankó alakváltozata. Régies szó. Lásd még bank, banknóta. bankrott – ‘csőd’. Az olasz banca rotta (‘tönkrement bank’) nyomán keletkezett német Bankrott átvétele. Az olasz rotta a latin rompere, ruptum (‘tör, ront’) ige rupta (‘széttört, tönkrement’) befejezett melléknévi igenevének folytatója. Elavult szó. banlon – ‘gyapjúszerű szintetikus szál, illetve a belőle készült szövet’. Márkanév a gyártó amerikai Bancroft társaság nevének első három betűjéből és a mesterséges nylonból elvont -lon végződéssel (lásd danulon). bánt – ‘sért, háborgat, gyötör’. Származékai: bántás, bántalom, bántódás, bántatlan, bántalmaz. A bán1 ige műveltető képzős származéka; alapértelme ‘bajt okoz’. Átkerült több szláv nyelvbe (szlovén bantuvati, szlovák bantovat) és a románba (băntui). banya – ‘komisz öregasszony; boszorkány’. Egy kiveszett jóbanya (‘nagyanya’) szóból lett téves tagolás által. A jób a jobb régi alakváltozata; a jobbanya a szépanyához hasonló szemléletű összetétel. Később jó banya elemek együttesének érezték, és így önállósult a második tag; a banya a 17. századig őrizte ‘nagyanya’ jelentését. bánya1 – ‘földmélyi ásványok kitermelésére való üzem’. Származékai: bányász, bányászik, bányászat. Északi szláv, valószínűleg szlovák eredetű: szlovák baňa, cseh baňe, egy ‘üreg, boltozat’ jelentésű szláv szóból. Lásd még banyakemence. bánya2 – ‘hévíz, szabadtéri gyógyfürdő’. Délszláv, talán horvát eredetű régi és nyelvjárási szavunk (szerbhorbát banja); ide tartozik még az orosz banja (‘gőzfürdő’) is. Forrásuk egy népi latin baneum, a klasszikus latin bal(a)neum származéka. banyakemence – ‘boglyakemence, búbos kemence’. A kemence szóhoz járuló banya előtag valószínűleg a szlovák baňa (‘kupola’) származéka, így távolabbról kapcsolatos a bánya1 szlovák eredetijével. baptista – ‘a felnőttkori keresztelést alkalmazó protestáns vallás; ennek híve’. Az angol baptist szóból; ez a görög baptisztész (‘keresztelő’) származéka; töve a baptidzó (‘alámerít’) ige. Lásd még baptisztérium, batiszt. baptisztérium – ‘keresztelőkápolna’. Latin egyházművészeti szakszó (baptisterium) a görög baptisztérion nyomán; ennek töve a baptidzó (‘keresztel’, tkp. ‘alámerít’) ige. Lásd még baptista. bar – ‘a légnyomás egyik mértékegysége, kb. egy atmoszféra’. Tudományos szakszó, a görög barüsz (‘nehéz’) első három betűje. Lásd még bariton, bárium, izobár. bár1 – ‘jóllehet, ámbár’ (megengedő kötőszó): jó, bár jobb is lehetne; ‘legalább’ (határozószó) ó, bár (bárcsak) jönne hamar!; határozatlan névmások előtagja (az akár egyenrangú megfelelőjeként): bárki, bárhol, bármennyi, bármikor stb. A bátor2 határozószó rövidült formája. bár2 – ‘ivó, ivópult; (éjjeli) mulató’. Nemzetközi szó az angol bar nyomán, amely az ivó pultjánál való kiszolgálást, illetve a pult előtti magas székeken ülve való iszogatást jelenti. A szó elsődleges jelentése ‘rúd, korlát’, majd ‘az ivópult magasított szegélye’, végül ‘ivópult’. Forrása a francia barre, ezé pedig a talán kelta eredetű népi latin barra (‘korlát’). baráber – ‘vándormunkás; csavargó’. Német (bajor-osztrák) eredetű (baraber), ez pedig az olasz baraba, barabba (‘csavargó, naplopó’) átvétele. Az olasz szó a bibliai Barabbás nevéből lett, a gyilkoséból, akit Pilátus a zsidók kívánságára Jézus helyett szabadon bocsátott. Nyelvjárási szó; a név arám jelentése ‘az atya fia’. barack – ‘csonthéjas magvú gyümölcs’: barackos, őszibarack. Szláv eredetű: horvát praska, szlovák broskev, lengyel broskiew.

Ezek a népi latin persica (‘perzsiai’) származékai a korábbi latin malum Persicum (‘perzsa alma’) kifejezés nyomán. A magyarban a brosk- tő magánhangzója nyíltabbá vált, a szóeleji mássalhangzótorlódás egy oldó hangot kapott, az sz pedig affrikálódott, mint a palack szóban: brosk  boroszk  baraszk  barack. barakk – ‘ideiglenes (fa) épület (katonai) szállás céljára’. Nemzetközi szó a francia baraque nyomán, amely a népi latin baraca származéka; ennek eredete tisztázatlan. A szó a német Baracke nyomán került a magyar katonai nyelvbe. barangol – ‘járkál, kóborol, tévelyeg’. Lehet hangfestő eredetű szó a ballag, baktat, bandukol köréből, de talán inkább a bolyong változata gyakorító -l képzővel. Az utóbbi nézetet támogatják ilyen régi és nyelvjárási alakok: borongol, ballangol, bulyangol. bárány – ‘fiatal juh’. Szláv eredetű; a baran a legtöbb szláv nyelvben megtalálható, leginkább ‘kos’ jelentésben. Az átadó nyelv a szlovák lehetett, mert ott van a szónak ‘fiatal juh’ jelentése is. bárányhimlő – ‘himlőszerű, enyhe lefolyású gyermekbetegség’ A himlő szóhoz csatolt bárány előtag az egyébként súlyos betegség „szelíd, ártatlan”, enyhe változatára utal, mint pl. az angol chicken pox (‘csibehimlő’) is. barát – ‘szerzetes’: szürkebarát, barátcsuha, Lőrinc barát; ‘embertárs, felebarát’: szerelmes brátim (Halotti Beszéd); ‘jóakaró, segítő társ’: testi, lelki jó barátok. Származékai: baráti, barátság, barátságos, barátságtalan, barátkozik; barátocskám ‹fiatalabb ember kissé lekezelő megszólításaként›. Valamelyik szláv nyelv, legvalószínűbben a horvát vagy a szlovák brat (‘fivér; szerzetes’) szavának korai átvétele; eredete szerint a brat összefügg más indoeurópai nyelvek ‘fivér’ szavaival: latin frater, német Bruder, görög phratria (‘testvériség’) stb. A magyar szó eleje a mássalhangzó-torlódás feloldásával alakult ki. A másodlagos ‘embertárs’ és ‘jó barát’ jelentés valószínűleg már az átadó nyelvekben is megvolt. Lásd még fráter. barátfüle – ‘derelye’. Lapos, többnyire kerek alakjáról nyerte tréfás fül nevét ez a tésztaféle, a barát (itt ‘szerzetes’) előtag talán a papok jó konyhájára utal. barázda – ‘ekével húzott sekély, keskeny árok a vetés számára’; ‘ehhez hasonló hosszú, keskeny mélyedés’: hanglemezbarázda. Származékai: barázdás, barázdál, barázdált. Szláv vendégszó, közelebbről a szlovén vagy szlovák brázda átvétele; a szó eleje ejtéskönnyítő magánhangzót kapott. barbakán – ‘kapuerőd, vár bejárata elé nyúló köríves bástya’. Nemzetközi szó a francia barbacane nyomán. Ennek eredete bizonytalan, talán az arab bab-al-khana (‘a kapu háza’) származéka hangátvetés útján. barbár – ‘vad, durva, civilizálatlan (ember)’: a barbárság kora; ‘idegen, nem görög, ill. római (ember); ilyenekre jellemző’: barbár pusztítás. Nemzetközi szó a latin barbarus nyomán; ez a görög barbarosz (‘hebegő, dadogó, érthetetlen beszédű’) átírása. Az idegen megjelölése „érthetetlen” beszéde alapján más népnevek eredetét is magyarázza: lásd német, tatár. A szó ma elsődleges értelme már az ókorban kialakult; a görög, illetve római civilizáció körén kívül élőket eleve vadnak, durvának, kegyetlennek tartották. Lásd még rebarbara. bárca – ‘cédula; hatósági papír’. Ismeretlen eredetű; nyelvjárási szóból hivatalossá lépett elő a nyelvújítás korában. Jelentette pl. vasúti rakomány szállítólevelét, befizetés nyugtáját, a prostituáltak rendőrileg kiállított működési engedélyét (bárcás kurva). Régies szó. barchent – ‘egyik oldalán bolyhos sűrű pamutszövet’. Német szó a középkori latin barracanusból; ennek forrása az arab barrakán (‘teveszőrből szőtt ruhaanyag’). barcog – ‘‹dámvad, zerge hímje párzási időszakban› mekegő vagy röfögő hangot hallat’. Hangutánzó eredetű szó a vadászat nyelvében. bárd1 – ‘széles fejű fejsze’. Származékai: bárdos, bárdolatlan (‘faragatlan, durva’). Vándorszó egy régi germán barda nyomán; a magyarba talán ennek ófrancia barde formája került be. Lásd még alabárd. bárd2 – ‘régi kelta költő-énekes’: A walesi bárdok; ‘dalnok, ‹főleg hazafias› költő’: Magyarnak, bárdnak, poétának termett (Ady Vajda Jánosról). Nemzetközi szó az ír és gael bard nyomán. barett – ‘ellenző nélküli lapos sapka’, barét alakban is. A francia barette (‘papi sapka’) szóból, német közvetítéssel. Végső forrása ugyanaz, mint a birétumé. bárgyú – ‘együgyű, ügyefogyott’. Valószínűleg hangfestő eredetű szó a bámul, bamba rokonságából, tehát a szájtátó bámészkodást érzékelteti. Hangalakjára talán hatott a borjú tájnyelvi borgyú változata is. barhesz – ‘húsvétkor fogyasztott fonott kalács a zsidóknál’. Héber szó.

- 26 - oldal

a

achát

bari – ‘bárányka’. A bárány becéző bari, barika formája egyben állathívogató szó is volt. Lásd még barka. barikád – ‘utcai torlasz forradalmak idején’; ‘jelképes választóvonal a forradalom hívei és ellenfelei között’: a barikád két oldala. Nemzetközi szó a francia barricade nyomán; ez a barrique (‘hordó’) képzett formája, a torlaszokat ugyanis gyakran emelték homokkal töltött boroshordókból. barisnya – ‘(orosz) kisasszony, úrilány’. Orosz szó, a barin (‘földbirtokos’) származéka, amely végső soron a magyar báró oldalági rokona. barit – lásd bárium bariton – ‘középmély férfi énekhang’: baritonista; ‘egy régebbi, csellószerű húros hangszer neve’. Görög eredetű nemzetközi zenei szakszó a barüsz (‘súlyos’) és tonosz (‘hang’) elemekből (lásd tónus); ennek olasz baritono alakja terjedt el más modern nyelvekben. A magyar szóalak német közvetítés (Bariton) nyomát mutatja. bárium – ‘az alkáli fémek közé tartozó kémiai elem’. Tudományos szakszó (latin baryum) a görög barüsz ‘nehéz’ melléknévből; a névadás alapja, hogy először egy nagy fajsúlyú kőzetből, a baritból (súlypát) állították elő . barka – ‘fürtös, bolyhos virágzat fűzfán s más növényeken’. A bari szó barika formájából keletkezett, az i kiesésével, a kisbárány selymes, bolyhos szőrével való hasonlóság alapján. bárka – ‘kisebb hajó, nagyobb csónak’: Noé bárkája. Nemzetközi szó a késői latin barca s az ezt folytató olasz barca nyomán; ezek talán az óegyiptomi eredetű görög barisz (‘egyiptomi csónak, tutaj’) származékai. barkács – ‘ezermester, fúró-faragó ember’: barkácsol. Ismeretlen származású szó; azt sem dönthetjük el, hogy az ige vagy a főnév volt-e előbb. A régiségben mindkettő előfordul a méhészkedés jelentéskörében is. barkarola – ‘bárkadal’; ‘a velencei gondolások éneke’. Olasz zenei szakszó (barcarola) a barca (‘bárka’) nyomán. barkó – ‘oldalszakáll’. Valószínűleg szláv eredetű: horvát brko (‘nagybajszú ember’), szlovák brko (‘madártoll’). Régies szó. barkohba – ‘szóbeli társasjáték, amelyben egy elrejtett szót „igen” és „nem” feleletek alapján kell kitalálnia a kérdezőnek’. A játék a 19. század végétől ismeretes; fenti nevét az 1920-as években Budapesten kapta azon legendás mozzanat alapján, hogy Bar Kochbának, a 2. századi Róma-ellenes zsidó szabadságharc vezérének egy kémje kivágott nyelvvel ért vissza az ellenséges táborból, és ezért csak bólintással tudott igent vagy nemet inteni a vezér kérdéseire. Az arám Bar Kohhba név jelentése ‘Csillag Fia’; a vezér eredeti neve Bar Kosziba volt. barlang – ‘sziklás üreg hegyoldalban’: a medve barlangja; barlanglakók. Szláv eredetű szó: szlovén brlog, szlovák brloh (‘vadállat vacka, búvóhelye’). A magyarba egy ‘medve vacka’ jelentésű szó kerülhetett be, talán az ószlovákból borlog alakban, mely nyíltabbá váláson ment át; a második szótag n-je másodlagos fejlemény. A ‘medve vacka’  ’medve barlangja’  ’sziklaüreg’ jelentésfejlődés könnyen érthető. barna – ‘sajátos, sötét szín’ Német eredetű (braun), valószínűleg a hazai szász nyelvjárások brón, brún alakjából, ejtéskönnyítő hangátvetéssel és nyíltabbá válással, valamint a szóvégen járulékos magánhangzóval: brón  born  barn  barna. Régi előfordulásaiban gyakran ‘sötét’ volt a jelentése, ahogy Aranynál is: Mint a barna éjfél szeme pillantása. báró – ‘főnemesi cím; ennek viselője’: országbárók; báró Eötvös József. Nemzetközi szó (pl. francia, angol, német baron) a késői latin baro, baronis (‘királyi főtisztviselő’) nyomán, ez a germán baro (‘harcias férfi’) származéka. Eleinte magas tisztséghez járó cím volt, s csak az újkor elején vált örökletessé. A magyar alak a hazai latinból ered. Lásd még barisnya, baronesz. barokk – ‘a reneszánszból fejlődött újkori művészeti stílus’; ‘‹melléknévként› erre jellemző’; ‘furcsa, meghökkentő’: barokk ötlet. A nemzetközi művészeti szakszó (olasz barocco, francia baroque stb.) eredetére többféle magyarázat van: forrása 1. a portugál barruca (‘kagyló alakú gyöngy’) azon az alapon, hogy a ~ ornamentikában nagy szerepet játszik a kagylódísz; 2. az olasz barocco (‘túlhajtott szillogizmus, nyakatekert okoskodás’), mivel ez a stílus különc, szélsőséges ötleteivel igyekezett a reneszánszt meghaladni; 3. a francia perruque [perrük], azaz ‘paróka’, mivel a hosszú vendéghaj a ~ megjelenése idején terjedt el; 4. az új stílus egyik kezdeményezőjének, Federico Barocci 16. századi olasz festőnek a neve. Újabban a 2. magyarázatot tekintik a legvalószínűbbnek. barom – ‘jószág, szarvasmarha; ostoba ember’. Származékai: baromi, baromság, barmul. Ótörök eredetű: türk, ujgur, csagatáj barim (‘vagyon’); ez a bar-

(‘van’) igető származéka, akárcsak a magyar vagyon esetében látható. Az átvett ótörök szó jelentésfejlődése párhuzamos volt a marha szóéval. Lásd még baromfi. barométer – ‘légnyomásmérő’, régebbi magyarítás szerint ‘légsúlymérő’. Mesterséges tudományos szakszó a görög barüsz (‘súlyos’) és metron (‘mérték’) elemek alapján. baromfi – ‘házi szárnyas’. A barom ‘szarvasmarha’ értelme alapján a -fi itt kicsit jelent, tehát a marhánál kisebb jószágot, s eleinte valóban inkább kecskére, juhra értették, csak később rögzült mai jelentése, párhuzamosan az aprójószág, aprómarha megjelöléssel. baronesz – ‘bárókisasszony’. A francia baronnesse átvétele, esetleg német közvetítéssel; a forrás a báró francia formájának (baron) nőnemű alakjából (baronne) ered, a ‘valaki lányát’ jelző -esse végződéssel (mint pl. princessz). Lásd még barisnya. bársony – ‘finom tapintású, puha szövet’. Ótörök eredetű szavunk: kipcsak barcsin (‘brokát’), csuvas purzsen (‘selyem’); ezek a perzsa ebresem (‘selyem’) szóra mennek vissza. A magyar ~ bekerült a szerb-horvátba és szlovénbe (barsun), valamint a románba (barşon). barter – ‘külkereskedelmi ügylet közvetlen árucsere révén’. Angol szó: ‘árucsere’; forrása valószínűleg kelta: breton barad, walesi brad, ír brath (‘csalás, becsapás’) basa – ‘török méltóság’; ‘kiskirály, kényúr’: basáskodik. Az oszmán-török pasa (‘tartományi kormányzó’) származéka; ez talán a perzsa padisah (‘nagyvezír) szóból ered. A magyar szóeleji b, mint egyes balkáni nyelvekben is, annak tudható be, hogy a pasa szót összetévesztették a más eredetű basi tisztségnévvel, amely pl. a harambasi (‘rablóvezér’), bülükbasi (‘gyalogsági tiszt’), bimbasi (‘ezredparancsnok’) szavakban szerepel; e szó értelme ‘a feje valaminek’. baseball – [bézból] ‘ütőkkel játszott amerikai csapatos labdajáték’; ‘ennek felszerelése’: baseball-sapka, baseball-ütő. Angol szó, a base (‘alap, bázis’) és ball (‘labda’) összetétele. Az elnevezés alapja, hogy a pálya közepén egy négyzet négy sarkán „bázisokat”, alappontokat jelölnek ki, és ezeket kell az ellenfél ütőjátékosának ‘bevennie’. Lásd még bázis. baskír – ‘az Urál és a Volga közt élő, törökös nyelvű nép; ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’. A ~ név eredete vitatott; vagy egy mondabeli állattal, a bas kurttal (‘vezérfarkas’) kapcsolatos, amely a ~okat jelenlegi hazájába vezette, vagy (kevésbé valószínű feltevés szerint) távoli rokonságban áll a magyar népnévvel. bástya – ‘vár védfala’; ‘egy sakkfigura’. Több nyelvben elterjedt szó az olasz bastia nyomán, amely a magyar ~nak is előzménye; ennek elődje az ófrancia bastie. Az utóbbiból való a francia bastille [basztijj] (‘városerőd bástyája’) is; Párizs ilyen nevű erődjét, amelyből állami börtön lett, a francia forradalomban rombolták le 1789 július 14-én. baszik – ‘közösül’; ‘‹a nyelv durva rétegében› nem törődik ‹vele›’: baszik rá. A ma durvának számító szó eredetileg eufémisztikus okokból került a magyarba valamelyik ótörök nyelvből: türk, oszmán basz-, csuvas pusz- (‘megnyom’), egy ma már nem ismert, nyilván finnugor eredetű ige helyettesítésére. (Olyan szerepe lehetett a ~nak, mint ma a dug igének). Lásd még boszorkány. baszk – ‘a Pireneusok vidékén élő, ismeretlen eredetű nép; ennek tagja; e néppel kapcsolatos’. Nemzetközi szó a francia basque nyomán; ez a spanyol vasco(ngado) (‘baszk ember’) tövén alapul. Mindezek forrása a latin Vascones (‘baszkok’) népnév, amely végső soron a ~ok euszkaönmegnevezéséből ered (Euszkadi ‘Baszkföld’, euszkara ‘a baszk nyelv’). basszbariton – lásd basszus basszus – ‘a legmélyebb zenei szólam’: számozott basszus; ‘a legmélyebb férfihang’: basszista; ‘mély hangú hangszerváltozat jelzői előtagja’: basszuskürt, basszustrombita, basszustuba; basszuskulcs (‘F-kulcs a kottavonalon a mély szólamok lejegyzésére’). Nemzetközi zenei szakszó az olasz basso nyomán; ez a késő latin bassus (‘alsó, mély’) szabályos folytatása. A magyar szó a latin formát követi, amely régtől élt a magyar énekkari hagyományban mint az alsó szólam neve. Rövidebb, németes bassz- formája található néhány zenei szakszóban, pl. basszbariton (‘basszus és bariton közti fekvésű mély férfihang’). Lásd még bessz. bataillon – [batajjon] ‘zászlóalj’. Francia szó, a bataille (‘csata’) származéka, és német közvetítéssel került régi katonai nyelvünkbe. A francia bataille a latin battualia (‘verekedés’) folytatója a battuere (‘üt, ver’) ige nyomán. Lásd még battéria, rabatt. batár – ‘régimódi utazókocsi, hintó’. Az ausztriai német batarde (‘fedett bécsi hintó’) átvétele a végmássalhangzó (d) elhagyásával. A német szó egy francia

- 27 - oldal

a

achát

voiture bâtarde (‘korcs, fattyú kocsi’) kifejezés második tagjából állandósult. Ilyet a francia nyelv nem ismer, bizonyára a bécsi francia nyelvhasználatban alakult ki. batáta – ‘dél-amerikai édesburgonya’. Spanyol szó (batata) a haiti indiánok nyelvéből; ez a forrása az angol potato (‘burgonya’) szónak is. batik – ‘mintás kelmefestési eljárás’. Származékai: batikol, batikolás. Nemzetközi szó, maláj eredetű, és a hollandon át terjedt el Európában; az eljárás Jáva szigetéről származik. batiszkáf – ‘készülék nagy tengermélységbe való lemerülésre’. Technikai szakszó a francia bathyscaphe nyomán; ennek görög elemei a bathüsz (‘mély’) és szkaphosz (‘sajka’). batiszt – ‘finom len- vagy pamutvászon’. Nemzetközi szó egy francia takács, Baptiste Chambray [batiszt sambre] nevéből, aki a ~ szövési eljárását feltalálta. A név a JeanBaptiste (‘Keresztelő János’) név második eleme. Lásd még baptista. batka – lásd fabatka bátor1 – ‘merész, hős’; ‘‹régen› biztonságos’. Származékai: bátorít, bátortalan, bátorkodik, (neki)bátorodik; bátorság (ez régen ‘biztonság’ értelmű is volt: Lászlóvárott a magyarság / Vala bátorságban – Aranytól)’. Ótörök eredetű: türk, kun, mongol bagatur, kazár, oszmán batir (‘hős, merész’). A ‘merész’ és ‘biztonságos’ jelentések így kapcsolódnak: ‘nem fél’  ‘nincs ok félelemre’. Lásd még bátor2. bátor2 – ‘noha, ámbár; legalább; bárcsak’. A bátor1ral azonos szó, talán az abból való bátoron, bátran alak ragtalanul használt változata. Először megengedő értelmű határozószó lehetett: bátoron (‘hadd’) jöjjön, majd ráhagyó (‘igaz ugyan’) értelmű; ebből egyfelől óhajtó szerepe lett: ó, bátoron jönne! (‘lenne bátor jönni’), másfelől megszorító értelmű ellentétes mondat kötőszava lett: megjött, bátor (‘noha’) elkésve. Mindezekben a funkciókban később kiszorította rövidült alakja, a bár1. battéria – ‘tüzérségi üteg’; ‘villamos telep’. Nemzetközi szó a francia batterie (‘verekedés; több ágyú együttese; elem, akkumulátor’) alapján, amely a francia battre, végső soron latin battuere (‘üt’) származéka. A magyar ~ latinos forma; vagy a németen át kölcsönzött francia szó tudatos latinosítása folytán, vagy mert a szó a hazai latinságba már korábban bekerült batteria alakkal azonos. Az ‘elem, akkumulátor’ jelentés onnan ered, hogy a legkorábbi villamos telep, a Voltaoszlop egységei külön-külön is elektromos kisülést, ütést okoztak. Lásd még bataillon, rabatt. bátya – ‘idősebb fivér’; ‘nagybácsi’. Valószínűleg gyermeknyelvi eredetű szó, akár az atya és anya. Más vélemény szerint szláv kölcsönszó: bolgár bacso, szerb-horvát batya, szlovák baťa, orosz népi batyuska. Áthidaló megoldásként feltehető, hogy a szláv alakok (vagy azok alapnyelvi őse) párhuzamos gyermeknyelvi képződmények. Lásd még bá, bácsi. battyog – ‘kullog’. Hangfestő eredetű ige, alighanem a baktat rokonságából. batyu – ‘csomag, teher’. Származékai: batyus, batyuzik. Alighanem hangfestő eredetű szó a bugyolál, bútor, bonyolít és motyó családjából. bauxit – ‘az aluminium érce, a timföldgyártás alapanyaga’. Nemzetközi szakszó az érc első lelőhelyének, a dél-franciaországi Les Baux [lébó] község nevének írásképe alapján, az ásványnevek -it végződésével. báva – ‘bamba’. Hangutánzó, illetve hangfestő szó, a szájtátó bámészkodást érzékeltet bá- elemével. Lásd még bamba, bárgyú. bazalt – ‘vulkánikus kőzetfajta’. Nemzetközi ásványtani szakszó az újkori latin basaltes (‘próbakő; sötét, kemény kőzet’) nyomán. Ez 16. századi íráshiba basanites helyett, amely a görög Baszanitész lithosz származéka. Ez vagy a palesztinai Básán tartomány nevéből ered, vagy az arab bahan (‘próbakő’) szóból. bazár – ‘keleti piac’; ‘vegyeskereskedés’. Nemzetközi szó az oszmán-török bazar, pazar révén, forrása a perzsa bázár (‘vásár’), s ennélfogva vásár szavunknak is oldalági rokona. Lásd még pazarol. bazedovkór – ‘a pajzsmirigy kóros működése okozta betegség’. Első leírójának, Karl Basedow német orvosnak a nevéből. bazilika – ‘ókori keresztény csarnoktemplom; székesegyház’. Latin eredetű nemzetközi szó. A basilica római középület volt (törvényszék, vásárcsarnok) több belső oszlopsorral tagolva, neve a hellenisztikus görög sztoa basziliké (‘királyi oszlopcsarnok’) utótagjából ered. A korai római keresztények nagyobb templomai is ilyen stílusban épültek vértanúk sírja fölé, később más országokban is. Mai ‘székesegyház’ értelme (pl. az esztergomi bazilika) késői és voltaképp pontatlan szóhasználat eredménye. Lásd még bazsalikom, baziliszkusz. baziliszkusz – ‘sárkánygyík, legendás ókori lény, amely pillantásával öl.’

Nemzetközi szó a latin basiliscus nyomán; ez a ‘királyi’ értelmű szó (a görög baszileusz, ‘király’ származéka) az idősebb Plinius szerint onnan ered, hogy az állat fején látható fehér foltok koronához hasonlítanak. Az újkorban a ~ nevet adták egy tarajos leguánfajnak. Lásd még bazilika, bazsalikom. bazilita – ‘ortodox szerzetesrend tagja’. A rend alapítójának, Basziliosz bizánci egyházatyának a nevéről. bazíroz – ‘alapoz, épít’: terveit a laza ellenőrzésre bazírozta. A német basieren szó származéka; forrása a francia baser a base (‘alap’) nyomán; végső forrása azonos bázis szavunkéval. Bizalmas nyelvi szó. bázis – ‘alap, talapzat’; ‘katonai támaszpont’: légibázis; ‘lúg, lúgos kémhatású anyag’.– bázikus: ‘lúgos’. Latin eredetű nemzetközi szó (basis), végső forrása a görög baszisz (‘lépés, láb, alapvonal’) a bainó (‘megy’) igéből. Második jelentése a huszadik században alakult ki, a harmadik viszont a 17. századból ered. bazsalikom – ‘fűszerként is használt virágos növény’. Nemzetközi növénytani szakszó a latin basilicum alapján; ez a görög baszilikon (‘királyi’) átírása. A magyar szó a latin szabályos fejleménye; a latin intervokális sz hang régi átvételeinkben általában zs lett, lásd petrezselyem, muzsika, uzsora. Lásd még bazilika. bazsalyog – ‘mosolyog, somolyog’. Tréfás hangulatú nyelvjárási változat a mosolyog alapján. bazsarózsa – ‘pünkösdi rózsa, peonia’. Első tagja a délszláv bozsur, bazsur (‘sáfrány’ vagy ‘pünkösdi rózsa’) megfelelője; ez egészült ki a magyar rózsa szóval. be1 – ‘befelé’ értelmű határozószó (be a házba!), illetve igekötő (beállít, belép stb.). A legvalószínűbb, hogy a bele határozószó csonkult alakja; erre vall középfoka, a beljebb is, amely megőrizte a korábbi szótövet. be2 – ‘mennyire’: be szép is volna! Önkéntelen hangkitörésből eredő indulatszó, illetve határozószó; mai nyelvünkben a de vette át a helyét beamter – ‘hivatalnok’. Német szó az Amt (‘hivatal’) nyomán, amely egy kelta ambakte (‘küldött’) főnévre megy vissza. Az 1849-1867 közötti magyarországi osztrák közigazgatás tisztviselőinek megnevezéseként vált nyelvünk eleven szavává, s később is megőrizte enyhén rosszalló, ‘szolgalelkű, szűk látókörű bürokrata’ jelentésárnyalatát. Ma már elavultnak számít. beat [bít] – ‘amerikai zenei és művészeti irányzat és nonkonformista életforma az 1960-70-es években’: beatnemzedék. – beatnik: ‘a beatnemzedékhez tartozó személy’. Angol szó, jelenthet ütemet, levertet, letörtet, legyőzöttet; más magyarázat szerint a ~ a latinos beatitude (‘boldogság’) első szótagja, és a kábítószer által keltett jóérzésre utal. A beatnik oroszos képzésforma. beavatkozik – lásd avat bébi – ‘baba, kisgyermek’: bébiétel, lombikbébi. A gyermeknyelvi eredetű angol baby kiejtés szerinti átvétele. becéz – ‘dédelget; kedveskedő megszólítással illet; egy név helyett annak becenév-alakját használja’: a Jánost Jancsinak is, Jankónak is becézik. Becenév: ‘egy név kedveskedő változata’: az Ilike, Juci, Jóska becenevek. A bece eredetileg kisborjú hívószava volt; főnévként ‘borjú’, majd ‘elkényeztetett gyerek’. becő – ‘hüvelyes termés’. Ismeretlen eredetű növénytani szakszó. becs – lásd becsül becsiccsent – ‘becsíp’. A csiccsent ige hangutánzó szó, a cuppant, csettint, ciccent körébe tartozik, s itt a jó bor megízleltekor hallatott, elégedett csettintést festi. A be- igekötő a lerészegedést jelentő igék legtöbbjében megtalálható: beiszik, beszeszel, berúg, benyakal, bekap, becsókol stb. becsinál – ‘elzár, betöm’: Itt egy üveg borocskát / A zöld gyepágyra tettem, / És gyenge rózsaszállal / Száját be is csináltam (Csokonai); ‘(be)főz, lében főz’: becsinált leves (‘húsos, zöldséges leves’); ‘székletét a nadrágjába ereszti’. A három eltérő jelentésben a csinál elem más-más nyelvi háttérrel bír. Az első jelentésben a szó mára elavult ill. tájnyelvi lett; a ~ itt a német zumachen (‘bezár’) hozzávetőleges tükörfordítása (német machen a.m. ‘csinál’). A második esetben a német einmachen (‘befőz, lében főz’) tükörfordításáról van szó; a harmadikban a csinál a szarik ige eufemisztikus helyettesítője. becsmérel – ‘ócsárol, gúnyol, leszól’; becsmél, becsmérez, böcsmél, böcsmöl alakja is van. A becsül tövét alkotó becs származéka -m mozzanatos és -él, -érel gyakorító képzővel, hasonlóan az ész–eszmél alakpárhoz. Eredeti jelentése ‘becsülget, értékét méregeti’ lehetett, s csak később vett fel rosszalló értelmet, talán igekötős alakokon keresztül (mint lebecsül); erre vallhat, hogy első írásos előfordulásában (1650) elbecsmél formát találunk. Lásd még becsül.

- 28 - oldal

a

achát

becsül – ‘értékel, tisztel’. Származékai: becsület, becsületesség; becs, becses, becstelen, becstelenség, (meg)becstelenít, becsüs. Bizonyára ősi, de ismeretlen eredetű szócsaládunk. Azt sem tudjuk, hogy vajon a becs maga a tőalak, vagy csupán elvonás az eredetibb becsül igéből. bédekker – ‘útikönyv, útikalauz’. Karl Baedeker lipcsei könyvkiadó publikált elsőként sorozatban részletes és alapos, minden gyakorlati tudnivalót felölelő útikönyveket a 19. század végén. beduin – ‘sivatagi nomád arab’. Nemzetközi szó az arab badwín (‘szavannalakó’) nyomán, melynek töve a badw (‘szavanna’). A magyar szóalak a franciából (Bédouin) jön német (Beduine) közvetítéssel. befejez – ‘véghez visz’. A fej2 főnévből képzett ige. Más nyelv is használja e testrész nevét azonos értelmű igében, például a francia achever ige chev eleme a latin caput (‘fej’) szabályos folytatója. befen – ‘beken’: Bűvös álomírral / Szájt, szemet befensz (Vörösmarty). A fen igének van ‘ken’ értelme is; lásd még bennfentes. befolyás – ‘hatás, ráhatás’. Származékai: befolyásos, befolyásol, befolyásolás, befolyásolható. A nyelvújítás korában alkotott tükörszó a késői latin influxus mintájára, amely az influere (‘befolyik’) tudós származéka a középkorból. Az ugyancsak latin mintára képzett és azonos értelmű német Einfluss bizonyára segítette a ~ elterjedését és meggyökerezését. bég1 – ‘régi török méltóságnév’: Olej bég. Az oszmán-török régebbi rétegéből való kölcsönszó (beg; a modern oszmánban bey). Ugyanezt a szót az ótörökből már korábban átvettük: lásd bő. Lásd még bej. bég2 – lásd béget béget – vagy bég: a bárány hangadását festő ige. Hangutánzó szó; a bég alak talán a bőg hatását tükrözi. begina – ‘középkori vallásos nőközösség tagja’. A főleg Németalföldön elterjedt és a szerzetesekéhez hasonlóan működő közösségek közül a legelsőt Lambert de Beghe hitszónok alapította Ličge-ben 1180-ban. beglerbég – ‘tartományi kormányzó a régi török birodalomban’. Oszmán-török szó: beglerbegi (‘bégek bégje’), modern török beylerbey; hozzánk talán szerb közvetítéssel jutott. begónia – ‘trópusi eredetű virágos dísznövény’. A nevet felfedezője, a francia Plumier adta pártfogója, Michel Bégon tiszteletére. bégum – ‘indiai maharadzsa első felesége’; ‘indiai muzlim hercegnő’. Angolos írású szó az urdu begam nyomán; ez törökös vendégszó, a bég nőnemű formája. begy – ‘madár gyomra (voltaképp nyelőcsövének kiöblösödő része)’; ‘ujjvég belső oldala’: ujjbegy; ‘női mell’: begyes-faros menyecske; ‘lélek, szív, emlékezet’: tartogat valamit a begyében. Származékai: begyes, begyeskedik. Ismeretlen eredetű szó. behemót – ‘ormótlan nagy, idomtalan ember vagy állat’. Nemzetközi szó a Bibliában (Jób 40,15–41,36) leírt hatalmas és félelmetes állat neve alapján. Ez héber szó, behémóth, a behémá (‘barom’) többes száma alapján. A fenevad mibenléte máig vita tárgya; a leírás leginkább a vízilóra illik, de fordították már az idők során krokodilnak, sőt cethalnak is. bej – ‘úr’. Oszmán-török szó (bey), korábban katonatisztek címe, ma bárkinek kijáró ‘úr’ megszólítás. Lásd még bég1. bejgli – ‘mákos vagy diós tekercs’. Bajor-osztrák eredetű: beugel [bajgl], tkp. patkó alakú sütemény neve a beugen (‘hajlít’) ige alapján. béka – ‘kis kétéltű, brekegő hangot hallató állat’; ‘a behajlított felkar kidudorodó izma’. Ótörök jövevény: tatár, kirgiz baka, oszmán baga; bizonyára hangutánzó eredetű. A magyarban az első szótag magánhangzója hangrendileg elhasonult; ez ritka, de nem példátlan jelenség, lásd gyertya, békó; így lett a latin Bartolomeusból a magyar Bertalan név. Lásd még békasó. bekáfol – ‘berúg’. A tréfás tájnyelvi szó káfol eleme a német kaufen (‘vásárol’) megfelelője, tehát a szó tkp. ‘bevásárol’ értelmű. Lásd még kufár, kupec. békasó – ‘simára csiszolódott fehér kavics’: (Goethének) … gyémánt volt a feje, de a szíve békasó (Petőfi). Elavult szó, azt a népi hiedelmet tükrözi, hogy a kavicsokat békák nyalják simára, mert a téli álom idejére egy-egy kavicsot vesznek a szájukba, és abból táplálkoznak. béke – ‘nyugalom, háború nélküli állapot’; ‘háborút lezáró egyezmény a hadviselő felek között’: vasvári, nikolsburgi béke. Származékai: békesség, békés, békességes, (meg)békél, békéltet, békül, békülékeny, békít, békíthetetlen; béketűrő, béketűrés. Bizonyára régi szavunk, de eredete ismeretlen. A régi irodalmi

nyelvünkben lelhető bék nem szótő, hanem tudatos írói elvonásnak tetszik. bekecs – ‘rövid, zsinóros szőrme kabát’. Lengyel kölcsönszavunk, de érdekes módon magyar személynév alapján. Báthori István lengyel király hadvezére, Bekes Gáspár tette kedveltté ezt a viseletet a lengyel urak között, s ezért lett a szőrmekabát lengyel neve bekieszka, bekiesza [bekjeska, bekjesa]. A szó a magyarba jutva előbb hangrendi illeszkedéssel bekese lett, majd a szóvégi e elmaradt, mivel birtokos személyjelnek érezték, végül a szóvégi mássalhangzó affrikálódott. bekk – ‘hátvéd’. Régebbi labdarúgó szakszó, az angol back (‘hátul, hátsó’) kiejtés szerinti átvétele. béklyó – ‘legelő állat mozgását gátló bilincsféle, amely első két lábát köti össze’. Volt s van békó, bikó, bikló alakja is. Valószínűleg ótörök eredetű: ujgur bukagu, oszmán bokagi (‘béklyó’). A magyar szóalakok nem mind magyarázhatók a hangfejlődés ismert törvényei alapján. bél – ‘belső’: Bakonybél (‘a B. belseje’); ‘az emésztőrendszernek a hasüregben lévő hosszú, tekervényes csőszerű szakasza’; ‘gyümölcs húsa’; ‘gyertya, lámpa kanóca’: lámpabél. Származékai: bélel, belez. Ősi, finnugor eredetű szavunk; a rokonnyelvi megfelelők gyakran maguk is ragos alakok: zürjén pelsin (‘-ben’), votják poli (‘bele’). A feltehető finnugor tő pel-; a szókezdő mássalhangzó zöngésedése a l hatásának tulajdonítható, mint a bal, bőr esetében. A belviszonnyal kapcsolatos határozói ragok, -ben, -be, -ből a ~ ragos formáiból vonódtak össze, és lettek az eredeti névutóból raggá. Ennek a fejlődésnek a tanúi a Halotti Beszédben a vilagbele (‘világba’, tkp. ‘a világ belsejébe’), és az Ómagyar Máriasiralomban a buabeleül (‘bújából’, tkp. ‘búja belsejéből’) forma. Lásd még be1, bele, béles, bélés, belső, belül, benn. bele – ‘a belsejébe’. A bél főnév bel változatából lett az ősi -é lativusi raggal, belé, bele tehát annyit tesz ‘a belsejébe’. Határozószó volt, és névutó is, amely aztán rövidült formában a -be (-ba) raggá lett; e folyamat közbülső állomását mutatja a vilagbele (‘világba’) a Halotti Beszédben. Lásd még be1, bél, béles, bélés, belső, belül, benn. belég – ‘könyvelési tétel melléklete (számla, nyugta stb.)’. Német szó (Beleg) a belegen (‘fed, bizonyítékkal ellát’) igéből. A hivatali zsargon szava. beléndek – ‘mérges gyomnövény’. Szláv eredetű: szlovén, szlovák, cseh blen. Ezek magyarázzák a magyar szóalak belén tövét, s valójában sok régi és nyelvjárási előfordulása mutat belén, belény, belim, bilin formát. A szintén gyakori belénd alak talán a bolond szó hatását mutatja, mert a drogokban gazdag növényt bolondítófűnek is nevezték; az -ek végzetet a retek, lednek s hasonló növénynevek példája teszi érthetővé. bélés – ‘ruhanemű belső rétege’. A bél (‘belsőrész’) igei bélel, béll származékából; korábbi formája béllés volt. Lásd még be1, bele, béles, belső, belül, benn. béles – ‘töltelékes tésztaféle’: túrósbéles, vargabéles. A bél származéka -es melléknévképzővel; főnévvé egy béles tészta (‘belsejében töltött tészta’) szókapcsolatból kiválva lett. Lásd még be1, bele, bélés, belső, belül, benn. belga – ‘a Németalföld déli részén kialakult állam lakója; ezzel az állammal kapcsolatos’. Nemzetközi szó az ókori Gallia északi részén lakott kelta nép latin Belgae nevéből; ez a kelta bhelgh (‘dühösködik, büszkélkedik’) származéka lehet. bélista – ‘elbocsátásra kijelölt állami alkalmazottak névjegyzéke’: bélistás (‘elbocsátásra kijelölt ‹személy›’); bélistázták (‘elbocsátják, elbocsátották’). A két világháború között A jelű listán jegyezték a megtartandó, B jelű listán az elbocsátandó közalkalmazottakat. Elavult szó. beljebb – lásd be belladonna – ‘nadragulya’; ennek terméséből nyerik az atropin nevű gyógyszert. Olasz szó: bella donna (‘szép nő’); a név onnan ered, hogy az atropin híg oldatát szokás volt szembe cseppenteni, mert a kitágult pupillájú szem szebbnek, csillogóbbnak hat. belletrista – ‘szépíró, irodalmár’. – belletrisztika: ‘sajtóban megjelenő, könnyebb fajsúlyú szépirodalom’. Németből (Belletrist, Belletristik) kölcsönzött szavak; forrásuk a francia belles-lettres [belletr], azaz ‘szépirodalom’, tkp. ‘szép betűk’. Elavult szó. belorusz – ‘fehérorosz, keleti szláv népcsoport’; ‘Belorusszia lakója, polgára’. Saját nevük belorusszki, az országé Belarusz a szláv belo, bela (‘fehér’) és Rusz (‘Oroszország’) elemekből. bélpoklos – ‘leprás; fekélyes’; ‘falánk’. Volt bőrpoklos alakja is, ez egy ideig az elefantiázisban szenvedőket jelölte, később a ~ változataként használták. A pokol utótag külön is jelölhetett fekélyes betegségeket, pl.

- 29 - oldal

a

achát

pokolvar (‘gennyes daganat’). Az előtag vagy a bél (‘belső rész’) főnévvel azonos, és arra utal, hogy a leprát gyakran kísérték bélhurutos tünetek, vagy az eredetibb bőrpoklos alak első tagja változott el hasonulás és népetimológia útján (bőr  ből  bél). A szótörténeti adatok alapján az első magyarázat a valószínűbb. Eredeti értelmében elavult szó; a ‘nagyétkű’ jelentés újabb keletű, és a nyelvjárási pokol a béle (‘égeti belül az éhség’) szólásból keletkezhetett. belső – ‘belül lévő’; ‘bizalmas, közeli’: belső tanácsos; ‘‹főnévként› belső rész’: a város belsejében. A bél (‘belső rész’) bel változatából lett a hollétet kifejező -ső képzővel (mint alsó, felső, utolsó stb.). Lásd még be1, bele, béles, bélés, belül, benn. belül – ‘‹valaminek a› belsejében’. Birtokos személyjeles formája, a belőle a személyes névmás -ből ragos alakja. A bél (‘belső rész’) -l ragos alakja, s eredetileg honnan? kérdésre felelő névutó volt, amely aztán a -ből raggá vált, ahogy a Halotti Beszédben a timnucebeleul (‘tömlöcéből’) forma mutatja. A ~ eredeti ablativusi jelentése már a 14. századra locativusira változott. A bévül alakváltozat a kívül-belül szópárban alakult ki az első tag hatására (kívül-bévül). Lásd még be1, bél, bele, béles, bélés, belső, benn. bélyeg – ‘jószág bőrébe égetett tulajdonosi jel‘; ‘ismertetőjel’: Káinbélyeg; ‘postai díj befizetését igazoló, felragasztható jegy’. Régi és népnyelvi változatai: bélleg, billog, béjog, bijjag. Származékai: bélyeges, bélyegez, bélyegző. Ótörök jövevényszó: ujgur bilik, volgai bolgár balik, kirgiz belgi (‘jel’). E szavak a bil- (‘tud’) ige származékai. Az átvett ótörök szó *bilik alakú lehetett. béna – ‘mozgásképtelen; sánta, erőtlen’; ‘‹a szlengben› ostoba, idétlen’. Származékai: bénaság, bénul, bénít. Talán a szlovák bedný, bedná (‘szegény, satnya’) nyomán, hasonulás és más hangváltozások (bedna  benna  bénna  béna) útján keletkezett. A feltevés gyenge lábakon áll, annak ellenére, hogy létezik a szónak néhány bidna, bédna alakváltozata is, ezek ugyanis igen későn jelentkeznek, s így másodlagosnak tekinthetők. bencés – ‘benedekrendi’. Az alapító szent, Benedek (latinul Benedictus) nevének becézett magyar Bence alakja nyomán a 19. században lett általánossá, korábban a rend tagjait Bence-barátnak vagy (nemzetközi szóval) benediktinusnak nevezték. A becenévből alakult rendi név párhuzama a dömés. bendő – ‘kérődzők összetett gyomrának első tagja’; ‘has’: megtömi a bendőjét; ‘marhapacal’. Nagyon eltérő alakváltozatai vannak: bondó, bandó, bongyó, böngyő, bödő, gönde, gömbő. Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szó. bendzsó – ‘hathúrú pengető hangszer’. Az amerikai angol (néger) banjo kiejtés szerinti változata. Talán a spanyol bandurria (‘mandolinszerű hangszer’) romlott formája; ez az olasz pandorán át a görög pandurára (‘három húrú pengető hangszer’) megy vissza; ez feltehetően egyiptomi eredetű. Lásd még mandolin. benefícium – ‘javadalom, adománybirtok’; ‘kedvezmény, kiváltság’. Latin történelmi szakszó (tkp. ‘jótétemény’) a bene (‘jól’) és facere (‘tesz, csinál’) elemekből. benevolencia – ‘jóakarat, jószándék, jóindulat’. Latin szó (benevolentia) a bene (‘jól’) és volentia elemekből, előbbi a bonus (‘jó’) határozói alakja, az utóbbi forrása a velle, volui (‘akar’) ige. benjámin – ‘a legkisebb (és elkényeztetett) fiúgyermek a családban vagy más közösségben’. A bibliai Jákob pátriárka tizenkét fia közül Benjámin volt a legkisebb, idős apjának szemefénye. benn – ‘belül’. Származékai: benső, bensőség, bensőséges. A bél (‘belső’) -n ragos alakja, amely hangkiesés és hasonulás útján (belen  beln  benn) fejlődött ki. Eredetileg névutó is volt, s mint ilyen a szóvéghez tapadva -ben (-ban) raggá vált. A bent a lent analógiás hatására alakult ki, vagy a rövidebb ben forma kapott locativusi -t ragot. A benső és származékai nyelvújítási eredetűek. Lásd még be1, bél, bele, béles, bélés, belső, belül, benneteket, bennfentes. benneteket, bennünket – ‘titeket, minket’. A benn birtokos személyjeles származékai. A legrégibb alakok bennetek, bennünk; ez ún. partitivus, azaz részleges tárgy volt: ‘belőlünk néhányat, belőletek néhányat’ (a benn régebben így is értődött: ‘belőle’). Amikor e két szó már szabályos tárgy lett, felvette a tárgyragot: ~. A harmadik személyű bennüket alak ritka volt, és idővel teljesen kiveszett. bennfentes – ‘beavatott, bejáratos, az adott környezetet jól ismerő’: bennfentességét fitogtatja. Az összetétel előtagja a benn határozószó. A fentes szó csak ebből az összetételből ismeretes. Alighanem a fen ige rejlik benne, vagy ‘élesít’ értelmében (tehát a ~ ‘éles eszű’), vagy ‘ken’ jelentésében (lásd befen), vagyis „minden hájjal megkent”, ravasz fickóról van

szó. Más vélemény szerint a második tag a tájnyelvi fentet (‘láb alatt van’) származéka, a ~ tehát ‘belül lábatlankodik’. bent – lásd benn bentonit – ‘derítőföld, vízben erősen megduzzadó szilikátiszap’. Az amerikai Fort Benton helység nevéből, amelynek közelében először bányászták. benzin – ‘a kőolaj lepárlásának terméke, fontos üzemanyag’. Német eredetű nemzetközi szó; Mitscherlich német vegyész alkotta meg a középkori latin benzoe (‘illatos keleti gyanta’) tövéből, a vegyületeknél gyakran használt -in képzővel (pl. anilin). A latin szó az olaszon át az arab luben dzsaví (‘jávai gyanta’) kifejezésre, ennek ben dzsav elemeire megy vissza, az olaszban ugyanis a szót lo bengiavi formában tagolták, az első szótagot névelőnek értve. A ~ név először a benzolt jelölte, mai értelmében az ugyancsak német J. Liebig vegyész használta először. benzol – ‘hat szénatomból álló gyűrűt tartalmazó szerves oldószer’. Ezt a szót Liebig német vegyész alkotta meg a vegyület számára a korábban használt benzin változataként és helyett; eredetét is lásd ennél a címszónál. benyomás – ‘a külvilág hatásai nyomán keletkezett belső élmény, tapasztalat’. A latin impressio mintájára keletkezett tükörszó. Amaz az imprimere ige származéka az in (‘bele’) és premere, pressum (‘nyom’) elemekből; a latin szó maga is tükörfordítás a görög entüpósziszból. A hasonlóképp latin mintára alkotott német Eindruck bizonyára hozzájárult a magyar ~ elterjedéséhez és megszilárdulásához. bér – ‘fizetség elvégzett munka vagy használatba vett tulajdon ellenértékeként’: munkabér, házbér, haszonbér. Származékai: béres, bérel, bérlet, bérlemény, bérenc. Talán ótörök eredetű: a türk bér-, ujgur bir-, csuvas par- igetövek mind ‘ad’ jelentésűek. Származékai közül a bérlet, bérlemény, bérenc nyelvújítási képzések. berbécs – ‘kos, ürü’. Nyelvjárási szó a román berbece [berbecse] nyomán. berber – ‘észak-afrikai arab törzs tagja; e néppel kapcsolatos’. Nemzetközi szó, valószínűleg a latin Barbari (lásd barbár) nyomán, amely később átkerült az arabba, és ~ formára változott. bérc – ‘hegytető, sziklás hegy’. Délszláv jövevény: szerb-horvát brdec, szlovén brdce (‘domb, kis hegy’). Az átvett szó mássalhangó-torlódását a d kiesése, majd ejtéskönnyítő hang oldotta, talán berec, berce közbülső formák útján jött létre a ~. Mai, kissé választékos és irodalmi stílusértéke és ‘sziklás csúcs’ jelentése a romantikus irodalomban alakult ki. berdó – ‘őrt álló katona kiáltása’. A német (bajor-osztrák) wer da? (‘ki van ott?’) kiáltás régi magyar átvétele; a szóeleji v  b változásra példák: bakter, billikom, bognár. berek – ‘liget, láprét’. Finnugor eredetét egy pár kétes rokonnyelvi példa javallná, melyek mocsárral, sárral kapcsolatosak. Nem túl meggyőző a szláv származtatás sem a szláv nyelvekben általános breg, bereg (‘part’) alapján, mivel a part  parti liget  liget jelentésfejlődés bizonyíthatatlan, és eléggé erőltetettnek hat. berill – ‘féldrágakő, a berillium nevű elem szilikátja’. Mindkét szó a dél-indiai Belur város nevére megy vissza; az óind veruliya (‘beluri’) a görög bérülloszon és a latin berylluson át jutott az európai nyelvekbe. A magyar ~ a német Beryll kiejtés szerinti alakja. berkenye – ‘élénk piros bogyókat termő fa’. A szláv nyelvekben általános brekinya szó magyaros változata ejtéskönnyítő szóeleji oldóhanggal, a két nyílt szótagú tendencia jgyében és hangrendi kiegyenlítődéssel: brekinya  berekinya  berekinye  berkenye. bérmál – ‘‹katolikus püspök serdülő hívőt› ünnepélyes szertartás keretében hitében megerősít’. Származékai: bérmálás, bérmálkozik. A szlovén vagy horvát bermati származéka magyaros végződéssel; a délszláv szavak a népi latin firmare, fermare (‘megerősít’) alapján keletkeztek. berreg – ‘sajátos hangot ad ‹mint pl. a kereplő›’. Hangutánzó szó. berúg – ‘leissza magát, lerészegedik’. A szó eredetibb jelentése ‘nagyot iszik’ volt; erre a hangulatos, humoros szinonimák általában a be- igekötőt alkalmazzák, gyakran erős mozgást jelentő igével: beállít, bedob, behajít, benyakal, s így került a rúg ige a szóba. A kiadós ivás és a lerészegedés közt kézenfekvő az összefüggés. berzenkedik – ‘húzódozik, iszonyodik’; ‘ingerülten méltatlankodik, tiltakozik’. A berzen- tő a borzas, borzol szavak magas hangrendű rokona; a berzeng, berzeszkedik szavak nem ismeretlenek két-háromszáz évvel ezelőtti szövegekben. Mindez a párzani vagy az egymással dühösen verekedni készülő kakasok s más hím madarak viselkedését festi: felborzolt tollal igyekszenek a valónál

- 30 - oldal

a

achát

nagyobbnak, félelmesnek (vagy imponálónak) mutatkozni. A szőr felmeresztése viszont a rémület jele (is). E két körből adódnak a ~ emberre vonatkoztatott jelentései. Lásd még borzad. besamel – ‘vajból, lisztből és tejből készült, tetszőlegesen fűszerezett mártás’. Francia szó, XIV. Lajos udvarmesterének, Béchamel márkinak a nevét őrzi. besenyő – ‘egy törökös népcsoport tagja’. Ótörök eredetű szó, amelyet középkori arab (pacsanak), bizánci görög (padzinak) és későbbi orosz pecseneg formában feljegyezve ismerünk. A magyarba valószínűleg egy bacsanag vagy basanag alak került; ez előbb magas hangrendűvé lett, majd szabályos besenő formára alakult, amely valóban jelen van a 14. század előtti adatokban. Az n palatalizációja későbbi fejlemény; előfordulnak besnye, besnyő alakok is; mind ez utóbbi, mind a ~ sok helységnévben szerepel, pl. Besenyőtelek, Máriabesnyő. beste – ‹szitokszóként› ‘gonosz, gyalázatos ‹személy›’: beste lélek lánya (népballada). A latin bestia (‘állat, vadállat’) származéka a szóvég hangrendi illeszkedésével, bestye alakban is. Elavult. bestia – ‘fenevad’; ‘komisz, önző nő’; ‹bizalmasan› tetszetős lány, nő: csinos kis bestia! – bestiális: ‘embertelenül gonosz’. – bestialitás: ‘vadállati kegyetlenség’; ‘állatokkal való nemi közösülés’. A latin bestia (‘állat, vadállat’) szó köznyelvi származékai. Lásd még beste. bestseller – [besztszeller], hibásan [bezzeller] ‘igen kelendő, olvasmányos könyv’. Már meghonosodott, de még magyar írásképet nem nyert angol eredetű szó a best seller ‘a legjobban elad(hat)ó’ kifejezésből; a best a good (‘jó’) felsőfoka; sell a.m. ‘elad’. beszéd – ‘szóbeli megnyilatkozás’. Származékai: beszédes, beszél, beszélő, beszélget, beszélgetés, beszélgető, beszély. Szláv kölcsönszavunk: horvát, szlovén, szlovák beseda. A szóvégi a talán hangrendi illeszkedéssel előbb e lett, majd a beszede, beszéde véghangzója birtokos személyjelnek érződött, s ezért idővel lekopott. A beszél ige beszédel  beszédl  beszéll  beszél hangfejlődéssel keletkezett. A beszély nyelvújítási alkotás ‘elbeszélés’ értelemben: költői beszély. bessz – ‘tőzsdei árfolyamok esése, tartós alacsony szintje’: besszre spekulál. Francia tőzsdei műszó (baisse) kiejtés szerinti átvétele; a baisser (‘süllyed’) igéből, töve a bas (‘le, lenn, alacsony’), a latin bassus (‘alacsony, mély’) folytatója. Lásd még basszus. béta – ‘a görög ábácé második betűje, hangértéke b’. Neve a fönícia bet (‘ház’) szóból való, mivel a megfelelő betű eredetileg a ház piktogramja volt. Lásd még betatron. betatron – ‘elektrongyorsító berendezés’. Az atomkutatás mesterséges szakszava a BÉTa-sugárzás és elekTRON szavak kiemelt betűiből. Lásd még béta. beteg – ‘egészségének híjával való (ember)’. Származékai: beteges, betegség, betegít, betegedik, betegeskedik. Bizonyára igen régi szavunk, de eredetét homály fedi. Lehet, hogy egy bet- tőből és -g képzőből épült fel. bétel – ‘maláj élvezeti szer a bételdiófa terméséből, amelyet rágcsálnak’. A betel maláj növénynév, amely a portugálon keresztül jutott Európába. betlehem – ‘Jézus születése helyét a bibliai alakokkal együtt ábrázoló, templom alakú papír vagy deszka alkotmány’; ezzel mennek a betlehemesek karácsonykor betlehemezni. A héber Bét-lehem jelentése ‘az élelem háza’; ez a latin révén terjedt el az európai nyelvekben. betli – ‘játékfajta ultiban, amelyet az nyer, aki bejelentésének megfelelően egyet sem üt’. A német Bettel (‘koldulás; apróság, semmiség’) magyaros változata. beton – ‘cement és sóder vizes keverékéből megkeményedő építőanyag’. Nemzetközi szó; a franciából terjedt el, ahol a korábbi bitume (‘bitumen’) szóból keletkezett. A magyarba a ~ a németen át érkezett. betű – ‘az írás egy-egy beszédhangot jelölő eleme’. Ótörök jövevényszó: türk, ujgur, oszmán bitik (‘írás, irat’) a bit- (‘ír’) igetőből. A magyarba került bitig szabályosan fejlődött bető, betű formára a tőhangzó nyíltabbá válásával és a szóvégi „gyenge” g vokalizálódásával. A ~ eleinte általában írást jelentett, s csak a 15. századtól az egyes írásjegyeket. betyár – ‘útonálló, rabló’: betyárnóta, betyárbecsület; ‘haszontalan gyerek’; ‘‹melléknévként› csibész, durva, rossz’. A szerb-horvát bećár átvétele; ez a perzsa bíkárból való oszmántörök bekár (‘foglalkozás nélküli legényember’) szóból származik, és ezzel a jelentéssel került a magyarba. A fenti, ma is ismert jelentésén kívül régebben értették idénymunkásnak, semmiházinak, csavargónak, cselédnek, zsellérnek, hajóvontatónak, még fogadott gyermeknek is. Lásd még

kapcabetyár. bezupál – ‘hivatásos katonának áll’. A zupás szóból alkotott ige. bezzeg – ‘igaz, biztos’: Simeonnak bezzeg szava ére (Ómagyar Mária-siralom); ‹ellentétes értelmű módosítószóként›: ő bezzeg elmegy, én meg maradhatok! A bízik ige rövidebb biz tövéből fejlődött, de hangalakjának és jelentésének fejlődése körül még sok a kérdőjel. bézs – ‘nyersgyapjú-színű, homokszínű, szürkéssárga’. Francia szó (beige) kiejtés szerinti átvétele német közvetítéssel; a francia az olasz bigio [bídzsó], azaz ‘szürkésbarna’ származéka; ennek eredete tisztázatlan. biandria – ‘kétférjűség’. Nemzetközi szó a latin bi- (‘kettős’) elemből és a görög androsz (‘férfi, férj’) szóból, a bigámia „női párja”. biankó – ‘üres, kitöltetlen; űrlap’: biankó csekk, váltó. Az olasz bianco (‘fehér, üres’) germán eredetű, a régi német blanch (‘fényes’) származéka. A ~ a körülbelüli olasz ejtése szerinti átvétel (pontos ejtése [bjankó]). Régebben olaszosan (bianco) is írták. Lásd még blanketta. bibas – vagy bibaszt: ‘‹cigányok egymás közt használt csúfondáros megszólítása›’; főnévként: ‘gyámoltalan, ostoba ember’. Cigány szó (bibah, bibaht), tkp. ‘szerencsétlen’. bibe – ‘fájó, érzékeny pont’: ez volt az ő bibéje (16. századi szövegben); ‘a virág termőjének felső része, amely a virágport felfogja’. A gyermeknyelvi szó első jelentése ‘seb’ (lásd bibi). A növénytani jelentés a múlt század elejéről való, voltaképp a latin stigma (‘jegy, bélyeg’) fordítása. Lásd még bíbelődik. bíbelődik – ‘bajlódik, piszmog ‹valamivel›’. Hangfestő eredetű szó, valószínűleg a bibével és távolabbról a babrál igével is kapcsolatos. bibi – ‘kis seb’. Gyermeknyelvi szó; lásd még bibe. bíbic – ‘kistermetű madárfaj’. Hangutánzó szó, a madár éles, vijjogó hangja után. Más nyelveken is hasonló a neve: német Kiebitz, angol peewit, orosz csibisz. bibircsók – ‘daganat, szemölcs, pattanás’. Hangfestő jellegű szó, erre vall sokféle alakváltozata: bibircs, buborcs, biborc, boborcsék, babircsók, böbörcsék, bübörcső stb. Kapcsolatos lehet a búb és buborék szavakkal; a -csók, -csék végződés talán kétszeres kicsinyítő képző. biblia – ‘a zsidó és keresztény szent könyvek együttese, Szentírás’. – biblikus: ‘a Bibliával kapcsolatos, rá jellemző’. – bibliapapír: ‘rendkívül finom, vékony papír’. Nemzetközi szó a görög biblia nyomán, amely a biblion (‘könyvecske’) többes száma; alapszava a biblosz (‘könyv’), amely az ókori könyvek alapanyagával, az egyiptomi papirusszal (görögül büblosz) kapcsolatos. biblio- – ‹nemzetközi szavak előtagjaként› ‘könyvvel kapcsolatos’. Bibliogáfia, bibliográfus (‘könyvészet, ill. a könyvészet tudósa’); bibliotéka (‘könyvtár’); bibliofil (‘könyvbarát, könyvgyűjtő; könyvkedvelőknek való, különleges: bibliofil kiadás’). Az összetételek első tagjára nézve lásd biblia; a -gráfia, -gráfus alapja a görög graphó (‘ír’), a bibliotékára nézve lásd téka; a harmadik szóban a philosz (‘barát’) rejlik. biboldó – ‘zsidó’. Cigány eredetű gúnyos megnevezés, tkp. ‘kereszteletlen’. bíbor – ‘élénk kékesvörös szín’. Származéka: bíboros (‘egyházi főméltóság, aki bíborszínű öltözetet visel’). Eredete bizonytalan. Mivel korábbi jelentése ‘finom lenszövet’ volt, felteszik, hogy a len búbos termése alapján egy kicsinyített bubor alak jött létre, amely elhasonulással ~ lett, és a ‘len termése’  ’len’  ’lenszövet’ jelentésfejlődésen ment át. A vörös színnel talán úgy került kapcsolatba, hogy többnyire ilyen színben készült egy bizonyos lenszövet vagy a vele gyakran együtt emlegetett bársony (mint a régi gyermekdalban: bíborba, bársonyba, gyöngyös koszorúba). Kevésbé valószínű, hogy a ~ a latin purpura (‘bíborcsiga, bíborszín’) szóból alakult; ezt a nézetet sem az ismert adatok, sem a hangfejlődés ismert törvényei nem támogatják. biceg – ‘sántítva jár’; ‘billeg’. Származékai: bice(bóca) (‘sánta’), biccen, biccent (‘fejével int’). Hangfestő eredetű szó, talán összefügg vele a bócorog és a ficamodik ige. bicepsz – ‘a felső kar ún. kétfejű izma, amely a kar behajításakor kidudorodik és megkeményszik’. Latin orvosi szakszó (biceps); első tagja bi(s) (‘kétszer’), a cepelem a caput (‘fej’) tövével azonos. bicikli – ‘kerékpár’. Származékai: biciklizik, biciklista; bicaj (szleng szóváltozat a csonkított tőhöz tett jiddis eredetű -aj képzővel, pl. hepaj). Az angol bicycle a múlt század derekán keletkezett mesterséges úton a latin bi (‘kettős’) előtagból, valamint a görög küklosz (‘kör’) latinos cyclus formájából, és a legtöbb európai nyelvben elterjedt. A magyar változat részben az írott, részben a kiejtett formát követi, a

- 31 - oldal

a

achát

mássalhangzó-torlódást követő ejtéskönnyítő magánhangzóval. bicinium – ‘kétszólamú ének’. Latin zenei szakszó a bi(s) (‘kétszer’) és a canere, cecini (‘énekel’) elemekből. bicsak – ‘összecsukható zsebkés’. Valószínűleg ótörök jövevényszó: kun, oszmán bicsak, tatár pecsak (‘kés’); ezek a bics- (‘vág’) tőből valók. Lásd még bicska. bicsérdista – ‘a kizárólag nyers gyümölcsökből és zöldfélékből álló étrend híve’. A ~ mozgalom az ezerkilencszázhúszas-harmincas években hódított Magyarországon; e vegetáriánus irányzat a kezdeményezőjéről, Bicsérdy Béláról nyerte a nevét. bicska – ‘összecsukható zsebkés’. Vagy egy oszmán-török eredetű bicski (‘lapos fűrész; csizmadiakés’) átvétele, esetleg szláv közvetítéssel, vagy az ugyancsak török eredetű bicsak alakváltozata a csutak–csutka szópár analógiájára. bidé – ‘az alsótest öblítésére való ülőmosdó’. Francia szó (bidet), amely eredetileg kis nyergeslovat jelentett. biedermeier – [bídermejjer] ‘a tizenkilencedik század első felének művészeti irányzata főleg a német nyelvterületen és a Habsburgbirodalomban’. Elnevezését Biedermeier úrról, a Fliegende Blätter című élclap komikus figurájáról kapta; ez az élelmes, kotnyeles és korlátolt kispolgár, Eichrodt és Kussmaul írók közös leleménye vált a kor közfelfogásának enyhén szatirikus jelképévé. biennálé – ‘kétévenkénti művészeti esemény’: grafikai biennálé. Latin szó (biennale), első tagja bi(s) (‘kétszer’), enn- eleme az annus (‘év’) tövével azonos. Lásd még annálé, millennium. bifláz – ‘magol, gépiesen tanul’. A német büffeln magyarosítása; a német ige a Büffel (‘bivaly’) játékos származéka, tehát az ilyen tanulást az igavonó állat erőlködéséhez hasonlítja. A német szó egyébként oldalágon a bivaly rokona. bifokális – ‘kétfókuszú’: bifokális lencse, szemüveg. Latin optikai szakszó a bi(s) (‘kétszer’) és focus (‘tűz, tűzhely; gyújtópont’) elemekből. Lásd még fókusz. bifsztek – ‘hirtelen sült bélszínszelet’. Volt biftek (a francia bifteck nyomán) és „magyarosított” böftök alakja is. Nemzetközi szó az angol beefsteak nyomán: beef (‘marhahús’) és steak (‘sütni való vastag hússzelet’). A magyar ~ nagyjából az eredeti kiejtést tükrözi (pontosan [bífsztéjk]). bifurkáció – ‘kétfelé ágazás, szétválás’. Földtani szakszó a latin bi(s) (‘kettős’) és a furca (‘vasvilla’) elemekből. bigámia – ‘kétnejűség’. – bigamista: ‘kettős házasságban élő (férfi)’. Nemzetközi jogi szakszó a középkori latin bigamia (‘kettős házasság’) nyomán, ez a bigamus (‘kétszer házasodott’) származéka. A szó félfordítás a görög digamoszból, a di- (‘kettős’) elemet felcserélve az azonos jelentésű latin bi-re. A gamosz görögül ‘házasság’. bige – ‘régi magyar gyermekjáték, más néven pilincke’. Származéka: bigézik. Sok alakváltozata van: büge, pige, pigre, biga, püge. Az alakváltozatok gazdagsága láttán hangfestő eredetre gondolhatunk, esetleg hangutánzásra is a felpattanó pecek hangja nyomán. A szlengben élő bige (‘lány’) valószínűleg más eredetű. bigott – ‘vakbuzgó’. – bigottéria: ‘vakbuzgóság’. Német kölcsönszó, amely a francia bigot (‘szenteskedő’) átvétele; eredetére többféle magyarázat van, (pl. hogy az angol bi God, by God, azaz ‘Istenre’ kifejezésből jön, vagyis hogy a ~ olyan ember, aki folyton Isten nevét emlegeti), ám ezek egyike sem tekinthető bizonyítottnak. biggyeszt – ‘függeszt, illeszt, kapcsol’; ‘‹ajkát› megvetően kifelé csücsöríti’. Hangfestő eredetű szó tájnyelvi származékaival (bigyeg, biggyedt, bigyerít) együtt; bizonyára kapcsolatban van a fityeg igével is. Lásd még bögyörő. bigyó – ‘apró izé, vacak’. A bogyó elkülönült változata; a szlengben régebben pénzt is jelentett. bika – ‘nagyobb kérődző patások hímje’: szarvasbika. Ótörök jövevény: türk, kirgiz buqa, kun boga, oszmán boga. A nyelvünkbe került szó első szótagjában veláris i lehetett, amely szabályosan fejlődött i-vé. Lásd még bikacsök, bikavér. bikacsök – ‘a bika szárított és kitömött hímvesszejéből készült korbácsféle fenyítőeszköz’. A szó csök eleme török eredetű: oszmán çök, csuvas csög, tatár csük (‘hímvessző’). bikavér – ‘nemes száraz vörös borfajta’: egri, szekszárdi bikavér. A fantázianév a vér vörös színét és a bika által jelképezett vad természeti erő képzetét egyesíti. bikfic – ‘tapasztalatlan ifjonc’. Ismeretlen eredetű szó. bikini – ‘kétrészes női fürdőruha’. Fantázianév a csendes-óceáni Bikini atollról, ahol 1946-ban az első

kísérleti fúzius atomrobbantást végrehajtották. Az elnevezés egyébként Franciaországban született meg, s arra célzott, hogy a (majdnem) fedetlen női test látványa úgy elvakítja a mohó férfiszemeket, mint egy atomrobbanás villanása. Lásd még monokini. bikonvex – ‘kétszeresen domború ‹optikai lencse›’. – bikonkáv: ‘kétszeresen homorú ‹optikai lencse›’. Fizikai szakszók a latin bi(s) (‘kétszer’) előtagból, valamint a konkáv, konvex szavakból. bilabiális – ‘két ajakkal ejtett’: bilabiális mássalhangzók: p, b, m. Latin hangtani szakszó a bi(s) (‘kétszer’) és labium (‘ajak’) elemekből. Lásd még labiális, labiodentális. bilaterális – ‘kétoldalú’: bilaterális egyezmény. Latin sajtónyelvi szó a bi(s) (‘kétszer’) és latus, lateris (‘oldal’) elemekből. biléta – ‘cédula; belépőjegy’. A francia billet (‘levélke; jegy’) nyomán alakult nemzetközi szó; a magyar ~ a német Billett korábbi billet változatából való, latinosított szóvéggel. A francia billet forrása a latin bulla (‘pecsét’). bilgeri – ‘puha szárú, a torkában fűzős csizma’. G. Bilgeri osztrák ezredesről, aki divatba hozta. bili – ‘éjjeliedény’. Valószínűleg a serbli szó végéből, annak egy feltehető serbili alakjából lett, esetleg gyermeknyelvi becézéssel. Más vélemény szerint a cigány piri, biri, pili (‘edény’) változatok valamelyike lenne a forrás. biliárd – ‘különleges asztalon, meglökött golyókkal való játék’. Nemzetközi szó a francia billard [bijjár] nyomán, ez a bille (‘golyó’) -ard képzős alakja. A magyarba egy német tájnyelvi biliard alakváltozaton át jutott be. bilincs – ‘láncra erősített karperec’. Ótörök eredetű: csagatáj bilakcsa, oszmán, kirgiz bilezik, ezek a bilak (‘csukló’) származékai. A magyarba egy bilecsek alak kerülhetett; ez felvett egy járulékos n hangot (mint a bakancs, bogáncs), majd elvesztette a többesjelnek érzett -ek végződést. bilingvis – ‘kétnyelvű ‹ember vagy könyv›’. Latin nyelvészeti szakszó a bi(s) (‘kétszer’) és lingua (‘nyelv’) elemekből. Lásd még lingvisztika. billeg – ‘ide-oda dől’. Származéka: billen. Hangfestő eredetű; összefügg a ballag igével, annak magas hangrendű párja, s olykor ikerszó-féle együttest is alkotnak: billegballag. billikom – ‘nagyobb serleg, ivókupa’. Milljom átok! bort a billikomba! (Petőfi). A német willkommen üdvözlő formula bajor-osztrák willkum alakjából; ennek kb. jelentése ‘szívesen látott’, a Wille, azaz ‘(jó)akarat’ és a (ge)kommen ‘jött’ elemekből. A ~ tehát az érkezőnek üdvözlésül nyújtott poharat, serleget jelentette. A szóeleji v  b változás szabályos a régi német jövevényszóknál: bakter, berdó, bognár. billió – ‘milliószor millió’. Francia szóalkotás (billion) a 18. század végéről a latin bi(s) (‘kétszer’) és million elemekből; a bis itt a második hatványra utal. Később a franciában és ennek nyomán az amerikai angolban a ~ ‘milliárd’ értelmet kapott, s így használják ma is; a többi országban a régi francia jelentésében ismerik. A magyar szóvég latinos, a millió nyomán. bilux – ‘kettős fényű’: biluxlámpa (‘autóreflektor, amely egy kapcsolóval tompított, illetve országúti fényvetésre állítható át’). Műszaki szakszó a latin bi- (‘kettős’) és lux (‘fény’) elemekből. bimbó – ‘rügy, virágrügy’. Származékai: bimbós, bimbózik; mellbimbó. Alighanem a bomol, bomlik igék bom- tövének a származéka, de kialakulásának útját és módját nem látjuk világosan. Talán egy feltehető bomó, majd bommó (‘bomló’) alakból lett elhasonulás útján bombó-vá, s ebből újabb, ezúttal magánhangót érintő elhasonulással, ~vá. bimetál – ‘ikerfém, két egymásra hengerelt különfajta fém’. Latin műszaki szakszó a bi(s) (‘kétszer’) és a metallum (‘fém’) elemekből. Lásd még metallurgia. bináris – ‘kettős állapotú’: bináris (kettes alapú) számrendszer. Tudományos szakszó: latin binaris, a bini (‘két-két, kettesével’) származéka. Lásd még kombinál. binokuláris – ‘két szemlencsével ellátott ‹optikai eszköz›’: binokuláris távcső, mikroszkóp. Latin szakszó a bini (‘két-két’) és ocularis (‘szemhez való, szemlencse’) elemekből; utóbbi az oculus (‘szem’) származéka. Lásd még bináris, okuláré. binomiális – ‘kéttagú’. Matematikai szakszó a latin bi- (‘kettős’) és nomen (‘név’) elemekből. bio- – ‹nemzetközi szavak előtagjaként› ‘az élettel kapcsolatos’. Biográfia, biográfus (‘életrajz, életrajzíró’); biológia, biológus (‘élettan, ill. annak tudósa’); bioszféra (‘a Földnek az a zónája, ahol élet található’).

- 32 - oldal

a

achát

Nemzetközi szavak görög elemekből. Az előtag a biosz (‘élet’) tőalakja a bioó (‘él’) igéből; az utótagok közül -gráfia, gráfus a graphó (‘ír’), -lógia, -lógus a logosz (‘tanulmány’), míg a -szféra a szphaira (‘gömb, gömbhéj’) származéka. biplán – ‘kétfedelű (kettős szárnyú) repülőgép’. Latin műszaki szakszó a bi(s) (‘kétszer’) és planum (‘sík’) elemekből. Lásd még planíroz. bipoláris – ‘kétsarkú’. Latin villamossági és élettani szakszó a bi(s) (‘kétszer’) és polus (‘sarok’) elemekből. Lásd még pólus. bír – ‘‹valamivel ~› birtokolja’; ‘legyőzi’: lebírja; ‘ráveszi valamire’: rábírja; ‘képes rá; győzi erővel’: fel bír állni. Származékai: birodalom, birtok, birtokos, birtokol. Bizonyára régi szavunk, de előzményeiről semmi biztosat nem tudunk. Az ige eredeti jelentése ‘hatalma van felette, hatalmában tartja’ lehetett. Lásd még birkózik, bíró, bírság. birétum – ‘katolikus papi süveg’. Alakváltozatai: beretra, biretra, beretrom. Középkori latin szó (birretum vagy birettum) a korábbi latin birrus (‘csuklyás köpeny’) nyomán. Ennek francia származéka, a barette szintén bekerült a magyarba (lásd barett). birizgál – ‘piszkál’. Hangfestő eredetű szó, kapcsolatban lehet a bizgat igével. birka – ‘juh’. Alakváltozatai: birke, berke, berga, birge, bürge. Cseh jövevényszó: cseh, morva, szlovák birka (‘juh’), megvan az ukránban is. A bir, birr juhterelő szóból alakult. Hozzánk egy bizonyos fajta morva juh neveként került be. A köznyelv számára a ~ és a juh teljes szinonima, a juhhús megnevezésére viszont főként a ~ használatos: birkahús, birkacomb, birkatokány. birkózik – ‘ellenfelét átnyalábolva a földre teríteni igyekszik’. Az igéből elvont birok csak a birokra kel, birokra áll ki (‘birkózni kezd, birkózást vállal’) kifejezésekben használatos. A bír ige ‘lebír, bír vele’ jelentése nyomán alakult ki visszaható, illetve kölcsönösséget kifejező -kozik képzővel. bíró – ‘peres felek közt ítélkező, erre felhatalmazott személy’; ‘‹régebben› a falu közigazgatásának vezetője’: öregbíró, falu bírája. Bírák: ‘az ószövetségi zsidóknál ítélkező hatalmú vezérek, mint Gedeon, Jefte, Sámson’. Származékai: bíróság, bíráskodik, bírál, bírálat. A bír ige ‘birtokában tart’ értelme alapján ‘hatalommal bíró’ lehetett a szó eredeti jelentése, mert az ítélkezés joga kezdetben az ilyeneket illette meg. Lásd még bírság. birs – ‘vastag héjú almaszerű növények neve’: birsalma, birskörte. Ismeretlen eredetű szó. A legkorábbi alakjai bis, biss voltak, az utóbbiban állt elő az ss  rs elhasonulás, mint a hárs, nyárs, nyers szavaknál. bírság – ‘szabálysértésért kiszabott (pénz)-büntetés’. A bír ige -ság képzős alakja az ige ‘hatalma van’ jelentése alapján, de már a ‘bíráskodás’ árnyalata is benne van. Eredeti értelme ugyanis ‘ítélet’ volt, a Halotti Beszédben birsagnop (bírság-nap) áll ‘ítéletnap’ jelentésben; a ‘bíróilag kiszabott büntetés’ értelem csak később jelent meg. Lásd még bíró. biszexuális – ‘mind az ellentétes nemhez, mind a sajátjához vonzódó’. Latin lélektani szakszó a bi(s) (‘kétszer’) és sexus (‘nem’) elemekből. Lásd még szexuális. bisztró – ‘kocsma, falatozó’. Nemzetközi szó a francia bistro, bistrot (‘kiskocsma’) nyomán. Ennek végső forrása tisztázatlan; esetleg a bistrouille (‘keverék ital, pancsolt bor’) vagy a poitou-i tájszólásban élő bistraud (‘kecskepásztor’) származéka. bit – ‘az információ legkisebb egysége a számítástechnikában’. Angol mozaikszó a BInary digiT (‘kétértékű számjegy’) kifejezésből, egyszersmind azonos az angol köznyelvi bit (‘darabka, falat’) szóval. bitang – ‘hitvány, alávaló ember’. Származéka: bitangol (‘csavarog’). A középfelnémet biutunge (‘hadizsákmány’, irodalmi német Beute) vagy ennek cseh változata, a bitung áll a ~ mögött, és ez volt szavunknak eredeti értelme: De mikoron nagy nyereséggel hazajöttek volna, és az bitangot osztani akarnák… (Szent Lászlólegenda, 14. század). Következő jelentése: ‘gazdátlan, elkóborolt jószág’, majd ‘csavargó, otthontalan ember’: sehonnai, bitang ember (Petőfi). Becsmérlő jelentése több forrásból érthető: az elbitangolt jószág sok kárt tehet; az otthontalan csavargóból könnyen lesz gonosztevő. bitó – ‘akasztófa’. A bizonytalan eredetű szónak ez a legkésőbbi jelentése; előbb ‘oszlop, pellengér’, sőt ‘hóhér’ volt, ráadásul ‘kendertörő eszköz’ is. Ez okból úgy vélik egyesek, hogy talán a ‘kendert tör’ értelmű tájnyelvi bitol ige származéka mint a bitoló kurtított alakja vagy a bit- tőből való melléknévi igenév. Lásd még bitorol. bitorol – ‘jogtalanul birtokol’: trónbitorló. A szó nyelvújítási alkotás a tájnyelvi bitol és butorol (‘elragad, elnyű, tönkretesz’) alakokból. Az Arany által is kedvelt bitor melléknév (bitor hatalma; bitor országlásod) elvonás az így alkotott

igéből. Maga a bitol is kérdéses eredetű; nem tudni, van-e köze a bitó feltehető alapszavához. bitumen – ‘kátrányszerű, eredetileg olajpalából, ma főleg kőolajlepárlásból nyert anyag; szurok, aszfalt’. Nemzetközi szó a latin bitumen (‘földiszurok, aszfalt’) alapján. Lásd még beton. bivaly – ‘szarvasmarhaféle erős, fekete kérődző állat’. Alakváltozatai számosak: bihal, bial, bijal, bihó, bihol, biaj stb. Délszláv jövevényszó: bolgár, horvát, szlovén bivol. Ezek a latin bubalus, buvalus származékai; ugyaninnen van a német Büffel (lásd bifláz) és az angol buffalo. bizantinizmus – ‘az állam vezetőjét övező mértéktelen hódolat, hízelgés, szolgalelkűség’. A kelet-római birodalom utódjának, a bizánci császárságnak az udvarára volt jellemző ez a légkör. A név a kis Büzantion város emlékét őrzi, mert Konstantinápoly ennek kibővítése útján jött létre. bizarr – ‘különös, furcsa, szeszélyes’. Nemzetközi szó a spanyol bizarro alapján; ez eredetileg ‘hősies, gáláns’ jelentésű volt, s talán a baszk bizarra (‘szakáll’) a forrása. bizgat – ‘ingerel, bolygat’; ‘biztat, felbújt’. Hangfestő eredetű szó, első jelentése a vele rokon bizgelődik (‘ingerkedik’) alapján érthető; a második jelentésbe inkább a biztat igéé szivárgott be. Tágabb körébe tartoznak még a birizgál, piszkál, esetleg a berzenkedik is. bízik – ‘bizalmát veti ‹valakibe›, reménykedik’; ‘valakinek gondozásra átad’: ‘ráhagy’: rábíz valakit; rábízza az ügyet. Származékai: bizodalom, bizodalmas, bizakodik, bizalom, bizottság, bizottmány, bizomány, bizományos, bizalmi, bizalmatlan, bizalmatlankodik. Sok származéka tanúsítja, hogy igen régi szavunk lehet, ezért finnugor származása valószínű, habár csak egy rokonnyelvi tanúja van, a votják baz- igető (‘remél, bizakodik’). A második jelentés úgy kapcsolódik az elsőhöz, hogy akire fontos személyt, komoly értéket rábízunk, abban bízunk, abban bizalmunk van. Lásd még bezzeg, bizony, bizton, biztos, bízvást. bizmut – ‘vörösesfehér, fémfényű kémiai elem’. Latin nevét, a bismutumot G. Agricola német mineralógus alkotta meg a német Wismut alapján; ennek eredetét többféleképp magyarázzák (‘fehér fém’ vagy ‘mezőn orzott’), de egyik vélekedést sem sikerült bizonyítani. bizony – ‘igaz, úgy van ‹állítás nyomósítására›’: bizony hogy ő is ott volt, úgy bizony; ‘‹régen› bizonyos’: mert az halál bizony, de az halálnak órájánál semmi bizonytalanabb (Haláltánc). Származékai: bizonyos, bizonyság, bizonnyal, bizonyára, bizonyul, bizonytalan, (meg)bizonyosodik, bizonyítvány, bizonylat, bizonyíték. A bízik igéből, annak első jelentése alapján, -n névszóképzővel alakult ki; a szóvég utólag palatalizálódott. Határozószói szerepe így alakult ki: bizony (‘bizonyos az’), hogy mind meghalunk  bizony mind meghalunk. Lásd még bizton, biztos, bízvást. bizton – ‘bizonyosan’; ‘bátran, biztonságban’: itt már bizton vagyunk. Származéka: biztonság. A bízik ige származéka; a t deverbális főnévképzővel (mint jő  jövet) egy ‘bizalom’ értelmű bizt- tő jön létre, amely a -n módhatározóraggal adja ki a ‘megbízható módon’ jelentést. Lásd még bizony, biztos, bízvást. biztos – ‘‹melléknév› kétségtelen; biztonságos; megbízható’; ‘‹főnévként› valamivel megbízott személy’: rendőrbiztos. Származékai: biztosít, biztosító, biztosíték, biztosság. A bízik ige származéka; a t deverbális főnévképzővel (mint jő  jövet) egy ‘(valakiben meg)bízás’ értelmű bizt- tő jön létre, s ez kap -s melléknévképzőt. A biztosít és származékai a nyelvújítás korából valók. Lásd még bizony, bizton, bízvást. bízvást – ‘bizakodva; bizonyára’. A bízik ige határozói igenevéből jött létre a -st módhatározó raggal (mint örömest, egyenest). Lásd még bizony, bizton, biztos. bizsereg – ‘zsibbad; pezseg; nyüzsög’. Nyelvjárási rokonai: bizserél (‘cirógat, csiklandoz’), bizseg (‘hemzseg; zsibbad; viszket’), bozsog (‘hemzseg’), bizserget (‘pezsdít’). Hangfestő szócsalád, rokonságába tartozik a pezseg is közvetlen származékaival együtt. A b-zs, p-zs mássalhangzók a nyüzsgést, sürgés-forgást és az ehhez gyakran kapcsolódó susogó hangokat érzékeltetik. bizsu – ‘ékszer, ékszerutánzat; kis csecsebecse’. Francia szó (bijou), ez a breton bizou (‘drágaköves gyűrű’) származéka a biz (‘ujj’) nyomán. blabla – ‘halandzsa; mellébeszélés’. Blablázik (‘mellébeszél’). Francia eredetű, hangutánzó szleng szó, az értelmetlen habogást érzékelteti. blamál – ‘szégyenbe, kínos helyzetbe hoz; megszégyenít’. – blamázs, blama: ‘felsülés, kudarc, szégyen’. Francia eredetű szócsalád a blâmer (‘helytelenít, hibáztat’) igéből, amely a késői latin blasphemare (‘káromol, szid’) származéka. A szó a német blamieren alakon át jutott hozzánk; előbb blamíroz formában, majd latinosított szóvéget kapott. A fenti jelentések, amelyek az eredeti francia igéével nem azonosak, a bécsi francia

- 33 - oldal

a

achát

nyelvhasználatban alakultak ki, akárcsak a franciának (blamage) ható blamázs, ilyen ugyanis a francia nyelvben nincsen; a blama magyar elvonás a ~ igéből. A bizalmas nyelv szavai. Lásd még blaszfémia. blanketta – ‘űrlap, kitöltendő papír’. A német Blankett latinosított végű átvétele. A német szó a blank (‘fényes, üres’) nyomán való franciás képzés, mintha a francia blanquette átvétele volna, ám az a franciában mást jelent (fehérborfajtákat, nyári körtét). A ~ oldalágon rokona biankó szavunknak. blaszfémia – ‘istenkáromlás; kegyeletsértés, szentségtörés’. Nemzetközi szó a latin blasphemia nyomán, amelynek forrása a görög blaszphémia (‘rágalom’); ennek blasz- eleme a blabosz (‘kár, ártalom’) összevonása; a phémi jelentése ‘beszél’. blatt – ‘lap, kártyalap’: veri a blattot (‘kártyázik’). – blattol: ‘kártyázik’; ‘ismeretlen zenedarabot „lapról” (kottából) első látásra elénekel, eljátszik’. A német Blatt (‘lap’) származékai. blazírt – ‘fásult, közönyös, szenvtelen’. A német blasiert szó átvétele; ennek alapja a francia blasé (‘kedvetlen, kiábrándult’), a blaser (‘zsibbaszt’) befejezett melléknévi igeneve. blende – ‘fényképezőgép állítható fényrekesze’: blendel, blendéz, leblendéz. Német fényképészeti szakszó a blenden (‘vakít’) igéből; ez a blind (‘vak’) származéka. blézer – ‘könnyű, élénk színű zakóféle, ingkabát’. Angol divatszó (blazer) a blaze ige ‘jelzéssel ellát’ értelme alapján, a ~ ugyanis mint sportegyesületek formaruhájának darabja terjedt el, s általában a klub jelvényét hordozta. bliccel – ‘viteldíj vagy belépődíj megfizetését elmulasztja’; ‘iskolát kerül, kötelezettség alól kibújik’. A német blitzen (‘villámlik’) a bécsi nyelvhasználatban nyerte ‘fizetés elől megfut’ értelmét; az utóbbi jelentés már a magyarban alakult ki. blikk – csak az egy blikkre, első blikkre (‘első látásra, rögtön’) kifejezésekben. A német Blick (‘pillantás’) magyaros átírása. Lásd még blikkfang. blikkfang – ‘figyelmet felkeltő dolog; fő látnivaló, ami a közönséget vonzza’: blikkfangos (‘a figyelmet megragadó’) címlap, könyvborító. A reklámnyelv német szakszava (Blickfang) a Blick (‘pillantás’) és fangen (‘elfog, megragad’) elemekből. bliktri – ‘semmi, semmiség’: Orczy zongorázni is tudott, hát neki bliktri volt az egész kotta (Móricz). Középkori latin szó (blictri), talán a görög blitüri (hárfahúr pendülése) nyomán. Elavult. blizzard – ‘heves hóvihar jeges széllel’. Angol szó, eredete bizonytalan, talán hangutánzó eredetű. blokád – ‘ostromzár’; ‘‹orvosi nyelven› az idegrendszer egy részének megbénítása műtéti érzéstelenítés céljára’: novokainblokád. Német szó (Blockade) az olasz bloccata (‘körülzárás’) nyomán, az olasz képzőt a megfelelő franciára (-ade) cserélve. A magyar szóvég is az ilyen végződésű francia szavak (pl. balusztrád) mintáját követi. blokk – ‘tömb’: blokkház; ‘írótömb’: jegyzetblokk; ‘pártok vagy államok tömörülése’: baloldali blokk; ‘vásárolt árut megnevező és kifizetését igazoló pénztárjegy’. A német Block (‘tömb’) magyaros átírása. blőd – ‘ostoba, idétlen’. – blődli: ‘hülyeség: blődlizik. A német blöde (‘hülye’) szó nyomán, ez az ónémet blodi (‘gyenge, erőtlen’) származéka. Bizalmas nyelvi szavak. blöff – ‘durva megtévesztés; megfélemlítési kísérlet’; ‘kártyajátékban az ellenfeleket megtévesztő hamis bemondás’. Az amerikai angolból (bluff) elterjedt szó; valószínűleg németalföldi eredetű: holland bluffen (‘fejbe ver’), fríz bluffen (‘zajt csap, kérkedik’). blues – [blúz] ‘amerikai néger népi táncdal’. A blue (‘kék’) szónak az amerikai négerek angoljában ‘bánat, rosszkedv’ a jelentése; ez a ~-dalok melankolikus alaphangjára utal. blúz – ‘női ing; ‹korábban› munkazubbony’. Az ismeretlen eredetű francia blouse (‘munkaruha, zeke, zubbony’) nyomán elterjedt nemzetközi szó; magyar formája a francia kiejtést követi. boa – ‘óriáskígyó’; ‘nyakba, vállra vetett prém mint női viselet’ A latin boa (‘vizikígyó’) nyomán elterjedt nemzetközi tudományos szakszó. A Boa constrictor rendszertani név második eleme a constringere, constrictum (‘összeszorít’) ige származéka, mivel ez a kígyófaj rátekeredve összeroppantja áldozatát. A divatnyelvben honos második jelentés hasonlóságon alapul. bóbiskol – ‘‹ültében› alszik’. Hangfestő szó a bókol, bólogat, bólint családjából; az ülve alvónak ugyanis rendre előre bicsaklik a feje. bóbita – ‘némely madár fején seprősen felálló tolldísz; pitypang s

hasonló növények termésének pihés ernyőzete’. A búb szó bób alakváltozatából alakult kicsinyítő képzőegyüttessel (mint pl. a bokréta). bócher – lásd bóher boci – ‘kis borjú’. Eredetileg állathívogató szó, talán a borjú szó becéző formája; ma főleg a gyermeknyelvben a borjú és tehén megjelölése. bocs – ‘medve kicsinye’. Ismeretlen eredetű szó. bocsát – ‘bűnének következményeit elengedi’: es bulcsássa mend ű bűnét (Halotti Beszéd); ‘(el)enged’: útjára bocsát, szárnyra bocsát. Származékai: bocsánat, bocsánatos; bocsátkozik (‘engedi magát, pl. egy kútba lebocsátkozik’); bocsánik (‘megbocsáttatik’; elavult szó). Ótörök szójövevény: kun, oszmán, tatár bosat-, csuvas puzsat (‘elenged, megszabadít’). Az ősi ‘enged’ jelentés mindkét mait magyarázza. A bulcsássa inetimologikus l-je ilyen hangtani helyzetben gyakori, s éppen ótörök eredetű szavaknál: bölcs, bölcső, gyümölcs. A régi bocsánik ige, amely csak származékaiban él tovább, ugyancsak ótörök: türk, oszmán, karakalpak bosan(‘megszabadul’). bocskor – ‘kezdetleges lábbeli, a lábszárra szíjazott bőrtalp’. Ismeretlen eredetű szó. bódé – ‘fa házikó’. A német Bude átvétele; ennek forrása egy középnémet baude (‘hegyi pásztorkunyhó’), illetve annak a csehbe átszármazott, majd onnan visszakölcsönzött bouda alakja. Lásd még budi. bodega – ‘italmérés, ahol hideg ételeket is árusítanak’. Ez a régies szavunk spanyol eredetű nemzetközi szó a latin apotheca nyomán, amelynek forrása a görög apothéké (‘lerakat, raktár’); hozzánk a német közvetítette. Lásd még butik, patika. bodicsek – ‘testtel való ütközés jégkorongban’. Angol sportszakszó: body check, azaz ‘testtel (való) akadályozás’. bódít – ‘kábít, szédít’. Származékok és kapcsolt szavak: bódul, bódulat. Talán a bolydít, bolydul (lásd bolyong) különvált alakváltozatairól van szó; ezt támogatja, hogy régebben gyakoriak voltak a boldít, boldul formák. bodnár – ‘kádár’; ‘szekérgyártó’. Szláv vendégszó: szlovén bednar, szlovák, ukrán bodnar (‘kádár’). Ezek egy beden, bedna (‘láda, bödön’) szó származékai a foglalkozást jelző -ar képzővel (lásd még bödön). A második jelentést a más eredetű bognár szó hatása magyarázza: részint mert erősen hasonló a két szó hangzása, részint mert mindkét mester fával dolgozik. bodobács – ‘a poloskák rendjébe tartozó rovar’. Ismeretlen eredetű. bodor – ‘göndör, hullámos’. Származékai: bodros, bodroz, bodorodik; bodri (‘göndör szőrű kutya becéző megnevezése, majd gyakori kutyanév’). Talán a fodor szónak igen régi alakváltozata; a szóeleji b–f váltakozás olyankor fordul elő, ha mindkét szó ősi finnugor p-re megy vissza. (Ez itt nem bizonyítható, mert a fodor finnugor eredete kétséges). A nem ritka bondor, bondorkás, bongyor alakok talán a göndör, kondor1 hatásával magyarázhatók. bodza – ‘ernyős virágú bogyótermő bokor’. Szláv eredetű: bolgár, szlovén bozje. A magyarban a bozja hasonulással bozza lett, ebből pedig elhasonulással ~. boforc – ‘légvédelmi ágyú a második világháborúban’. Márkanév a gyártó svéd Bofors-Gullspang cég nyomán; a svéd ejtés tkp. [búfors]. bog – ‘csomó’; ‘‹korábban› ág’ (lásd ágas-bogas). Származékai: bogas, bogoz. Hangfestő szó; keletkezhetett a finnugor időszakban, vagy utóbb, a magyar nyelv önálló életében. Lehetséges rokonnyelvi megfelelők: vogul pohlep (‘gomb’), osztják punket (‘daganat’), votják pog (‘rög’). Az ‘ág’ jelentés valószínűleg későbbi, és hasonlóságon alapul, mivel az ágak is gyakran göbösek, görcsösek. Feltehető, hogy a b–g mássalhangzóegyüttes megfordítása is ugyanezt a hangfestő szerepet látja el, és így a ~ rokonságába tartozik a gomb, guba, gubacs, gubó. Lásd még bogáncs, boglya, bokor, buga. bogáncs – ‘szúrós kórószerű növény’. A bog származéka -cs képzővel, amely kicsinyítő vagy ellátottságot fejez ki, tehát a bogács ‘csomócska’ vagy ‘csomós’; ez a növény gömbölyű, ruhába tapadó termésére utal. Az n itt inetimologikus járulékhang, mint a bakancs, bilincs szavakban. Lásd még boglya, bokor, buga. bogár – ‘fedeles szárnyú rovar’; ‘rigolya’: sok a bogara, bogaras ember; ‘pupilla’: a szem bogara, szembogár. Származékai: bogarász, bogarászik (‘piszmog, vacakol’); bogárzik (‘megvadultan futkároz bogarak, legyek csípése miatt’: szétbogárzik a gulya). Ismeretlen eredetű szó. Második értelme is „bogaraktól” (bögölyöktől) zaklatott állatok vad, kiszámíthatatlan viselkedésére utal; a harmadik jelentés a bogár feketeségével kapcsolatos.

- 34 - oldal

a

achát

boglár – ‘gombalakú ékköves, zománcos, fémveretes dísz ruhán, süvegen’. Német jövevény, a régi bucklere (‘köldökös kerek pajzs’) nyomán; ez az ófrancia boucle (‘fémveretes pajzsköldök’) származéka, amely viszont a latin buccula (‘arc; sisak arcvédője’) szóra vezethető vissza. A magyarban a régi német szó némi jelentésváltozással (‘köldökös pajzs’ helyett ‘pajzsköldök’) honosodott meg, s a hasonló ékszerre vonódott át. A boglárka virágnév távoli hasonlóságon alapul. boglya – ‘kupola alakú, embermagasságú szénarakás’; ‘ilyen alakú kemence’: boglyakemence. Talán a bog ‘csomó’ jelentése alapján képzett szó; a -la (utóbb -lya) képzőre példa a nyelvjárási szeglye (‘sarok’) a szeg (‘szöglet’) nyomán. Kevésbé valószínű, hogy egy feltételezett, de ki nem mutatott ótörök *boglag (‘összekötött dolog’) szóból ered. bognár – ‘kerékgyártó, szekérkészítő’. A hazai német wogner szóból, ez megfelel az irodalmi német Wagnernek, és a Wagen (‘szekér’) származéka. A szóeleji v  b változásra más példa is van német szavainkban: bakter, berdó, billikom. Ennek magyarázata az, hogy az átadó nyelvekben a w-vel jelölt hang annak idején úgynevezett bilabiális réshang volt (mint ma az angolban), s ezt a magyar az azonos képzésű zárhanggal helyettesítette. Lásd még vagon. bogrács – ‘szabad tűz fölé akasztható kisebb üst’. Oszmán-török szó (bakraç), a bakir (‘réz’) származéka; a balkáni nyelvekben is megvan, hozzánk a szerb közvetítette. bogumil – ‘a Balkánon elterjedt középkori eretnekség híve’. Valószínűleg az óegyházi szláv Bogu miluj (‘Istenem, könyörülj’) kifejezésből, amely egy fohász kezdete. bogyó – ‘apró gyümölcs’. Talán finnugor eredetű: vogul pol (‘bogyó’), zürjén pul, finn puola (‘vörös áfonya’). Ezekből egy boj alak, majd bogy jöhetett létre (mint jer  gyere), a szóvégi ó ez esetben kicsinyítő képző, mint a mogyoró, csomó szavakban. Lehet azonban a ~ belső, hangfestő eredetű szó is. Lásd még bigyó. bohém – ‘könnyelmű, kötetlen életmódot folytató (személy)’. Francia szó (bohčme) [boem], s eredetileg cigányt jelent, mert a Franciaországból a 16. században kitiltott cigányok Csehországot (franciául Bohémie) mondták hazájuknak. A ~ szó mai jelentése Henri Murger francia író 1849-ben megjelent Scčnes de la vie bohčme (‘Jelenetek a cigányéletből’) című regénye, majd Massenet és Puccini belőle készült népszerű operái (Bohémélet) nyomán alakult ki még a múlt században. bóher – ‘rabbiképző növendéke’; ‘zsidó segédlelkész’. Jiddis szó az ókori héber bochur (‘felnőtt férfi’) nyomán. bohó – ‘nevetségesen együgyű’; ‘játékosan bolondozó’. Származékai: bohóc, bohózat. A bolyong ige önállóan nem élő boly- tövéből először bolyó (‘tévelygő; téveteg eszű’) forma keletkezett, s élt egészen a 19. század elejéig. A bolyó  bohó hangváltozásra példa a tájnyelvi csalán  csilyán  csihán. A bohózat és a bohóc nyelvújítási képzések a ~ második jelentése alapján. bója – ‘a víz felszínén lebegő, lehorgonyzott hajózási jelző’. A német Boje átvétele a szóvég latinosításával; ez a francián (bouée) és a hollandon (boeye) át az alsófrank bokan (‘jel’) szóra vezethető vissza. bojár – ‘orosz vagy román földbirtokos nemes’. Régen boér, bojér alakban. Szláv szó: bolgár boljarin, orosz bojarin, s ezek nyomán román boiariu. Mai nyelvünk ~ szava a német Bojar átvétele. bojkott – ‘kiközösítési, elszigetelési akció személy vagy cég, intézmény, állam stb. ellen’. – bojkottál: ‘megtorlásul vagy kényszerítés céljával elszigetel’. Charles Boycott írországi telekügynökről. 1880-ban az Ír Föld Liga nevű ír szervezet „leprásként való” kiközösítést helyezett kilátásba azoknak, akik a brit hatóságok által elkobzott farmokat megveszik: Boycott volt az első, aki ellen ezt az intézkedést foganatosították. bojler – ‘melegvíztároló készülék’. Angol szó (boiler) a boil (‘forral’) igéből. Helytelen az olykor látható boyler írásmód. bojnyik – ‘zsivány, útonálló’. Volt bunyik, bujnyik alakja is. A szlovák zbojnik (‘zsivány’) átvétele; a mássalhangzó-torlódást itt a z elhagyása oldotta fel. A ~ távoli rokonságban áll bajnok szavunkkal. bojt – ‘csomó, bog, rojt; szőrcsomó’. Ismeretlen eredetű szó. bojtár – ‘juhászlegény’. Alighanem a bujt2 ige származéka foglalkozást jelző -ár képzővel. A ‘felbujt’  ‘űz’  ‘hajt’ jelentésváltozás teszi érthetővé a juhok hajtására alkalmazott ~legények ilyen elnevezését; az alaki fejlődést viszont az valószínűsíti, hogy a legkorábbi előfordulásokban bujtár, bútár alakokat találunk. bojtorján – ‘fészkes virágzatú lila gyomnövény’. Ótörök jövevényszó: csagatáj baldirgan, tatár baltargan. A két szóban szereplő „lágy” g szabályosan j-vé vált, a l pedig hozzá

hasonult. bók – lásd bókol boka – ‘a lábszár és lábfej közti csont’. Származékai: bokázik. Ótörök eredetű: csagatáj bokay (‘juh sípsontja’). Első magyar előfordulásaiban valóban ‘sípcsont’ a ~ jelentése. A szóvégi j a birtokos személyjeles bokáj|a alak boká|ja tagolása folytán tűnhetett el. bokály – ‘cserépkancsó, bormérő edény’. Az olasz boccale (‘fajanszkancsó’) átvétele; ez a latin baucalis (‘borhűtő cserépedény’) származéka, amely viszont a görög baukaliszból ered; emennek feltehető egyiptomi forrása nem ismeretes. Régi és nyelvjárási szó. bókol – ‘hajlong, bólint’; ‘kellemeseket mond’. Hangfestő szó, kapcsolatos a bólogat és bóbiskol családjával. Lényeges eleme a fej, illetve az egész test előrehajlása, ebből érthetők az első jelentés árnyalatai. A bók Szemere Pál elvonása a ~ igéből a német Kompliment magyarítására. Az ige második jelentése már ennek hatására alakult ki: ‘bókokat mond’. Lásd még hajbókol. bokor – ‘cserje; törzs nélküli fás szárú növény’; ‘munkacsapat’: halászbokor; ‘csokor, masni’. Származékai: bokros, bokrosodik; megbokrosodik. Ismeretlen eredetű szó; nem lehetetlen, hogy a bog származéka annak alapján, hogy a fával ellentétben a ~ ágai egy csomóban látszanak kinőni a földből. bokréta – ‘csokor’. A bokor származéka lehet a ritka -éta, -ita képzővel; ennek példái bóbita, pocséta. A tövüknél összekötött virágok valóban kis bokrot alkotnak. boksa – ‘légmentesen lezárt farakás, amelyből faszenet égetnek’. A bak származéka -sa kicsinyítő képzőegyüttessel (ez a -csa párja, pl. a tárcsa) szóban. Korábbi jelentése ‘kecskebak’, majd ‘kínpad’ volt. boksz1 – ‘ökölvívás’; bokszol. Nemzetközi szó az angol box ‘ökölcsapás’ értelméből; ez egy ősi germán bokken (‘üt’) tőből ered, akárcsak a holland beuken és a német pochen. Magyarítása csak az alapszót szorította ki a (hivatalos) nyelvből; a bokszol helyett nincs „ökölvív” igénk. boksz2 – ‘rekesz, fülke ‹lóistállóban, kávéházban, vasúti kocsiban›’. Nemzetközi szó az angol box ‘doboz’ értelméből; ez a latin buxum (‘puszpángfából való láda’) folytatója, amely a görög püxisz (‘szelence’) szóra megy vissza. Lásd még buksza, bukszus, pikszis. boldog – ‘szent’: boudug michael archangelt (Halotti Beszéd); ‘derűs lelkiállapotú, sorsával elégedett; szerencsés’; ‘vastag’: a bot boldogabbik vége. Származékai: boldogság, boldogságos, boldogtalan, boldogtalanság, boldogságos, boldogít, boldogul; boldogult (‘elhunyt’); boldogol (‘boldognak tart, mond’). Ismeretlen eredetű. Legkorábbi alakja bódog volt, ezt egy időben mint a latin eredetű Félix (‘boldog, szerencsés’) magyar változatát keresztnévként használták. Az l utólagos, inetimologikus betoldás, mint pl. a hold1 esetében. Feltehető, hogy a -g itt névszóképző, akár a csillag, harag, világ szavakban. Egyesek az így kikövetkeztetett bód- tövet összefüggésbe hozták a bódít igével azon az alapon, hogy a bódulat, önkívület rokon az önfeledt boldogság állapotával, ám a két szó alakjának és jelentésének fejlődéstörténete ezt a maygarázatot nem teszi valószínűvé. A jelentések közül az első mutatható ki legkorábbról (egyházias szövegben, mint a latin beatus, azaz ‘boldog, szent’ fordítása), de hihetően a második az eredeti; a harmadik jelentés a ~ régebbi s ritkán mutatkozó ‘gazdag’ értelme alapján, egy ‘gazdag’  ’erős’  ’vastag’ fejlődéssel magyarázható. bólé – ‘gyümölcs cukros, fűszeres, szeszes lében’. A német Bowle átvétele a körülbelüli kiejtés szerint (pontos kiejtés [bóle]). Ez az angol bowl (‘ivóedény, öblös tál’) szóval azonos, amely egy régi germán bolle (‘gömb, labda’) főnévre megy vissza, tehát az angol ball oldalági rokona. A ~ nálunk is használatos jelentése a németben alakult ki. boleró – ‘spanyol tánc’; ‘rövid női kabátka’. Spanyolból elterjedt nemzetközi szó (bolero); eredetileg ‘hazug ember’ a bola (‘golyó’) másodlagos ‘hazugság’ értelme alapján. A ‘női kabátka’ jelentés már a spanyolban kialakult, mivel ehhez a tánchoz a nők ilyet viselnek. bolgár – ‘egy balkáni nép, ennek tagja, ennek nyelve; ezzel a néppel kapcsolatos’. A nép saját neve (kb.) balgar, más népek nyelvében többnyire bulgar. Ez ótörökül ‘keverék’ jelentésű szó. A ~ok eredetileg törökös nép, mely korábban a Volga vidékén élt (volgai bolgárok); egy népcsoportjuk a 7. században birodalmat alapított az Al-Duna és a Balkán hegység közti területen, ám hamar beolvadt a nagyobb lélekszámú helyi lakosságba, s átvette annak szláv nyelvét. A ma egyre inkább terjedő bulgár változat az állam, Bulgária nevének hatását mutatja. Lásd még bagaria, bugris. bolha – ‘apró vérszívó rovar igen kifejlett ugrólábakkal’. Származékai: bolhás, bolház, bolhászkodik. Szláv szójövevény: szlovén bolha, szlovák blcha, orosz bloha.

- 35 - oldal

a

achát

bólogat – ‘többször fejet hajt ‹helyeslés jeléül›’; ‘hajladozik ‹lombozat›’. Származékai: bólingat, bólint. Hangfestő szócsalád, összefügg a bókol és a bóbiskol szókkal. bolond – ‘zavart elméjű (ember)’; ‘mérges ‹növény›’: bolondgomba. Származékai: bolondság, bolondos, bolondozik, bolondul, bolondít, bolondéria. Szláv eredetű: régi szlovén blond (‘hiba, tévedés’), szlovák blud (‘tévelygés, bolyongás’). A magyar nyelvbe akkor jutott a szó, amikor a szláv nyelvek még őrizték régi orrhangú magánhangzóikat (mint pl. az abroncs, parancs, péntek mutatja); a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő o oldotta fel. Az ősi szláv ‘bolyongás’ értelemből a magyar ‘zavart elmével tévelygő’ jelentés jól érthető; a szláv szó változatai a keleti egyházhoz tartozó szláv nyelvekben (egy másfajta „eltévelyedés” alapján) paráznaságot, feslettséget jelentenek. A mérges növényekre talán azért alkalmazták a szót, mert azok mérgező hatása olykor elmezavarhoz hasonló tüneteket okoz. A bolondéria játékos képzés olyan franciásnémetes-latinos szavak alapján, mint pedantéria, prüdéria, rafinéria. bolsevik – ‘a volt szovjet kommunista párthoz tartozó, vele kapcsolatos’. – bolsevista: ‘bolsevik’. – bolsevizmus ‘szovjet rendszerű kommunizmus’. Ma már történeti szakszavak az orosz bolse (‘több’) szó nyomán. Az orosz szociáldemokraták 1903-i brüsszeli kongresszusán a Lenin vezette forradalmi balszárny megszerezte a szavazatok többségét, s ettől fogva magát ~nak nevezte, a mérsékelt szárnyat pedig menseviknek a menyse (‘kevesebb’) szóból. bolt – ‘üzlet(helyiség)’: jó boltot csinált, boltot nyitott; ‘boltív’; ‘kripta’: sírbolt. Származékai: boltos, boltoz, boltozat, boltozati. Az olasz volta (‘boltív, boltozat’) nyomán keletkezett valamely délszláv szó (szlovén, horvát bolta) átvétele. Az olasz szó forrása a késő latin voluta (‘hengeres, ívszerűen hajlított’) a volvere, volutum (‘forgat, hengerít’) igéből. A szó kezdő mássalhangzója az átadó nyelvben vagy már valamelyik olasz nyelvjárásban vált b-vé; a szóvégi a azért kopott le, mert birtokos személyjelnek érződött. A ma fontosabbik, de időben másodlagos ‘üzlet’ jelentés szintén kimutatható az északi olaszban s az átadóként számításba jöhető nyelvekben, a ‘boltíves mennyezetű helyiség’ értelem alapján. Ugyanilyen okból beszélünk sírboltról mint boltozatos földalatti temetkezőhelyről. boly – ‘hangyák földalatti lakóhelye’; ‘nyüzsgő, sűrű embercsoport’: élboly a futóversenyen. Valószínűleg hangfestő eredetű szó, a bolyong igének és származékainak alapszava, az élénk, nyüzsgő, zavaros mozgást érzékelteti. bolygó – lásd bolyong bolyhos – ‘szőrös; bolyhokkal borított’. Ismeretlen eredetű szó. Alaki viselkedése és hangtani felépítése is hasonlít a pehely szóéhoz (bár boholy formája nem ismeretes), ezért lehet, hogy annak változata, és vele együtt hangfestő eredetű. A bolyh nyelvújítási elvonás, de csak többes formában (bolyhok) használatos. Lásd még molyhos. bolyong – ‘céltalanul járkál; tévelyeg’. Származékai: bolygó, bolygat, bolydít, bolydul. Hangfestő eredetű szócsalád, esetleg a bolyból mint alapszóból eredezik. A bolygó mai főnévi értelmében a bolygó csillag szókapcsolatból önállósult. bomba – ‘robbanó lövedék’; ‘robbanó szerkezet’: levélbomba, bombariadó. Nemzetközi haditechnikai szakszó az olasz bomba alapján; ez a latin bombus (‘tompa zúgás, fülzúgás’) folytatója, amely a hangutánzó görög bomboszból ered. A ~ ilyen értelme a repülő lövedék keltette zúgó hangon alapszik. bombardon – ‘mély hangú rézfúvós hangszer’. Az olasz bombardone nyomán; ez a bombarda (‘aknavető, bombázó’) nagyító képzős származéka, s az orgona legmélyebb regiszterét is jelenti. Mindkét hangszernév a bombarobbanás mély, dörgő hangjára utal. bombaszt – ‘fellengzős beszéd; hangzatos, puffogó stílus’. – bombasztikus: ‘dagályos, fellengzős’. Nemzetközi szó az angol bombast (‘vatta, válltömés’) alapján, amely a késő latinon (bombax) át a görög bombüx (‘selyem, pamut’) szóra megy vissza, ez viszont feltehetőleg a régi perzsa pambak (‘pamut’) származéka. A ‘dagályosság’ jelentés már az angolban kialakult a kitömött kabát és a pöffeszkedésre valló beszédmód hasonlósága alapján. A szó német közvetítéssel jutott nyelvünkbe. bomlik – ‘összezavarodik’: bomlott elme; ‘szétjön, szétesik’: kibomlik a csomó; cserebomlás; ‘bolondul ‹valakiért›’: bomlik egy lány után. – bont: ‘szétszed’: tábort bont; ‘megtör, megszeg’: felbontja az egyezséget, szükség törvényt bont; ‘kinyit’: felbontja a levelet, csomagot. Ismeretlen eredetű szócsalád; valódi töve a bom-, amely a bont műveltető -t képzője előtt képzésmód szerint hasonult. Lásd még boncol.

bon – ‘ideiglenes nyugta, elismervény’; ‘pénz vagy áru átvételére jogosító utalvány’. Francia kereskedelmi szakszó, a bon (‘jó’) melléknévből, amely a latin bonus (‘jó’) folytatója. Lásd még bonbon, bonitás, bonton, bonviván. bóna – ‘bolondéria, bolondóra’: rájött a bónája. A latin bona hora (‘szerencsés óra’) kifejezés első tagjának önállósult formája tréfásan kifordított értelemben. bonbon – ‘cukorka, kis töltött csokoládé’. Francia szó a bon (‘jó’) melléknév megkettőzéséből. Lásd még bon, bonitás, bonton, bonviván. bonc – ‘buddhista pap’. Nemzetközi szó a japán bonzo alapján, amely a portugál révén terjedt el Európában; a japán szó forrása a kínai fan-seng (‘vallásos ember’). A magyar szó hangalakja a német változat (Bonze) átvételére vall. boncol – ‘tüzetesen vizsgál’: egy problémát boncol; ‘ember tetemét, állat testét vizsgálat céljára felbontja, részeire szedi’: élveboncolás. A bont ige (lásd bomol) származéka a -szol gyakorító képzőegyüttessel (mint hajszol, unszol, vonszol); a t+sz olvadt össze c-vé. A vélt tő elvonásával alkották meg a bonctan, boncmester, boncasztal származékokat. bonitás – ‘hitelképesség’. Kereskedelmi szakszó a latin bonitas (‘jó-ság, megbízhatóság’) alapján, a bonus (‘jó’) melléknévből. Lásd még bon, bonbon, bonton, bonviván. bonszai – ‘törpe díszfa’; ‘törpefák nevelésének technikája’. Japán kertészeti műszó, a.m. ‘tálcába ültetett.’ bont – lásd bomlik bonton – ‘illendőség, jó modor.’ Francia kifejezés, bon ton, azaz ‘jó tónus’; lásd tónus. Lásd még bonbon, bonitás, bonviván. bonviván – ‘világfi, életművész’; ‘operett hősszerelmese ‹mint színész és mint szerepkör›’. Nemzetközi szó a francia bon vivant (‘világfi, élvhajhász’) alapján; ennek elemei a bon (‘jó’) és a vivre (‘él’) ige folyamatos melléknévi igeneve. A magyarban is az első jelentés volt az eredeti (a szót többnyire franciásan, esetleg kötőjelesen írták); a második jelentés a magyar színházi gyakorlatban alakult ki, mai ~ alakjával együtt. Lásd még bon, bonbon, bonitás, bonton. bonyolít – ‘gombolyít; kuszál, gabalyít’. Származékai: bonyolítás, bonyolódik, bonyolult. A szócsalád hangfestő eredetű; a bony- tő, amely megvan a tájnyelvi bónyál (‘bepólyál’) alakban is, rokonságot tart a bugyolál, batyu és bútor szavakkal. Lehet, hogy egy ugyancsak hangfestő eredetű ősi finnugor tő folytatásáról van szó: osztják pony-, votják biny- (‘begöngyöl’), de ezt az elméletet gyengíti, hogy a ~ és származékai csak eléggé későn bukkannak fel. Az alapjelentés a ‘kuszál’ lehetett, a többi konkrét és átvitt jelentés ebből vezethető le. A ~ mai henye használata ‘lebonyolít, végrehajt’ jelentésben az igekötő indokolatlan elhagyásán alapul. bór – ‘barnás, nem fémes elem’. Nemzetközi vegytani szakszó, a ~ legfontosabb ásványa, a bórax nevéből. bor – ‘szőlő levéből erjesztett ital’. Származékai: boros, boroz(gat), borász, borászat. Ótörök eredetű szó a törökös nyelvek déli ágából: ujgur, kipcsak, kun bor. A borász nyelvújítási képzés. Lásd még borissza. bóra – ‘száraz, hideg, viharos északi szél a dalmát tengerparton’. Nemzetközi meteorológiai szakszó az olasz bora nyomán, ez a latin Boreason át a görög Boreasz (‘az északi szél istene, Asztraiosz és Eósz fia’) névre vezethető vissza. bórax – ‘a bórsav nátriumsója’. Nemzetközi vegytani szakszó a latin borax nyomán; ez a perzsa bórakra megy vissza arab közvetítéssel (burak). Lásd még bór. borbély – ‘hajfodrász’; ‘‹régebben› egyszerűbb sebészi és orvosi teendőket (is) ellátó mesterember’. A bajor-osztrák barbir (irodalmi német Barbier) átvétele; a szóvégi -ly (régebbi -l) elhasonulással, majd palatalizációval keletkezett. A német szó, akárcsak a francia barbier, olasz barbiere a kései latin barbarius (‘szakállnyíró’) származéka, végső forrása a latin barba (‘szakáll’). borbolya – ‘sóskafa’ A növény késő latin barbaris nevéből. borda – ‘a gerincből kiágazó tizenkét pár íves csont egyike’; ‘a borda egy részét is magában foglaló hússzelet’: sertésborda, borjúborda; ‘takácsfésű’: egy bordában szőtték őket (‘egyformán gonoszak’); ‘hajótest bordázatának egy eleme’. Származékai: bordás, bordáz, bordázat. Szláv eredetű szó: horvát, szlovén, szlovák brdo (‘takácsfésű’). Ez tehát a magyar szónak is első jelentése; az emberi és állati csontokra, majd később a hajóbordázatra hasonlóság alapján vonódott át. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magángangzó oldotta fel. bordély – ‘nyilvános ház’.

- 36 - oldal

a

achát

Sok nyelvben elterjedt szó a francia bordel alapján, amely az ófrancia borde (‘deszkakunyhó’) kicsinyítő képzős változata, végső forrása a germán bord (‘deszka’). Mai értelme a franciában alakult ki; hozzánk vagy közvetlenül, vallon telepesek útján, vagy olasz származéka, a bordello közvetítésével került; a szóvégi l palatalizálódott, mint pl. a borbély esetében. bordó – ‘sötétvörös szín’. Nemzetközi szó a francia Bordeaux [bordó] vidékén termesztett vörösborok jellegzetes színe alapján; nálunk talán a bordóvörös összetétel első tagjából önállósult. bordűr – ‘szegély, szegélydísz’. Francia szó (bordure) kiejtés szerinti átvétele; forrása az alnémet bord (‘szegély’). borgisz – ‘9 pontos betűnagyság’. Nyomdászati szakszó az olasz borghese [borgéze], azaz ‘polgár, városlakó’ szóból. borissza – ‘borkedvelő’. Magyar fejlemény, de kialakulásának mikéntjére három elképzelés is van: 1. a bort issza kifejezésből összetapadt jelöletlen tárgyas összetétel, mint a szájtáti, lánchordta; 2. második tagja az iszó melléknévi igenév alakváltozata (eredetileg borisza alakban, amelyre bőven van példa), mint a hulló–hulla szópárban szemlélhető; 3. elvonás a boriszák (‘borzsák’) szóból; ez esetben a szóvégi k mint vélt többesjel lekopott, a sz pedig utólag kettőződött meg az iszik ige beleértése folytán. Másodlagosan jöhetett létre tagadó párja, a főként családnévként ismert bornemissza. borít – ‘burkol, ellep’; ‘feldönt’; ‘‹kandisznó› párzik’. Származékai: borul, borogat, borogatás, ború, borús, borong, borongós. A szócsalád bor- töve ótörök örökség: kun, oszmán bur- (‘csavar, burkol’). A ‘csavar’ jelentésből érthetők a felborul, felborít; a ‘burkol’ a többit magyarázza. A ború és a borong (mindkettő a fedett ég sötétjével kapcsolatos) a nyelvújítás korában kerültek át a nyelvjárásokból az irodalmi, majd a köznyelvbe. Lásd még bura, burok. borjú – ‘szarvasmarha kicsinye’; ‘‹régebben› katonai hátitáska’. Származékai: borjas, borjazik. Az ótörök nyelvek csuvasos rétegéből való kölcsönszó: csuvas poru; távolabbi rokonok a mongol biragu, burját buru. A más török nyelvek példái (pl. oszmán buzagu) alapján a magyar nyelvbe került szó *buragu lehetett; ez bureu, boriu formákon át fejlődött ~vá. A második jelentés onnan eredt, hogy a katonai hátitáska borjúbőrből készült, amelyen a szőr is rajta volt. bornemissza – lásd borissza bornírt – ‘korlátolt’. Német kölcsönszó (borniert) a francia borné (‘behatárolt’) nyomán; ennek töve a borne (‘határkő’). Az ‘ostoba’ jelentés már a franciában kialakult. boróka – ‘sötétkék bogyókat termő örökzöld bokor; ennek bogyója’: borókapálinka. Szlovák eredetű: borievka, ez a bor (‘fenyő’) kicsinyített származéka. Lásd még borovicska. borona1 – ‘a felszántott és bevetett föld elegyengetésére való vontatható fogas eszköz’. Származékai: boronál, elboronál. Déli szláv jövevényszó: szerb-horvát, makedón, szlovén brana. A szóeleji mássalhangzó-torlódás járulékhanggal oldódott, a két o elhasonulásnak tulajdonítható a korábbi barana szóalakból. borona2 – ‘gerenda; deszkakerítés’: boronafal (‘a sarkoknál csapolt gerendákból épített fal’). Szláv vendégszó: szerb-horvát, szlovén, szlovák brvno (‘gerenda’). A magyarban a mássalhangzó-torlódás a v kiesésével és egy járulékhanggal oldódott; a szó magánhangzóin a más eredetű borona1 hatása érződik, amely a korai időkben maga is szögekkel kivert gerenda volt. borosta – ‘borotválatlan arc sörtéi’; ‘kefe, meszelő’. A hazai német (bajor-osztrák, szász) nyelvjárások burst, borste (‘sörte’) szavaiból való; irodalmi német Borste. A szó belsejében lévő mássalhangzó-torlódás járulékhanggal oldódott, a szóvégi a hangrendi illeszkedésnek tulajdonítható. A második jelentés hasonlóság alapján, s talán az irodalmi német Bürste (‘kefe’) hatására jött létre. borostyán1 – ‘repkény’; ‘babér’: Más csak levelenként kapja a borostyánt (Petőfi). A szerb-horvát brstyan átvétele a mássalhangzó-torlódás kétszeres feloldásával. Lásd még boroszlán. borostyán2 – ‘sárgásfehér féldrágakő megkövesedett gyantából’. A német Bernstein (‘borostyánkő’) átvétele; ez a középalnémet barnsteinből való, amelynek első eleme a brennen (‘ég’) igével kapcsolatos, tehát ‘égő kő’ ragyogó sárga színe alapján. A magyar szóban a mássalhangzó-torlódás járulékhanggal oldódott; a magánhangzókra a más eredetű, jóval régebbi borostyán 1 hangalakja hathatott. boroszlán – ‘élénkpiros bogyókat termő kisebb cserje’. Szerb-horvát eredetű: brsztan (‘borostyán’); ez a szó alakváltozata csupán a borostyán1 alapszavának. A ~ szó a mássalhangzótorlódás kétszeres feloldásával alakult borosztán formára; a t  l

változásra példa a poroszló és a zászló. borotva – ‘az arcszőrzet eltávolítására való kés’. Származékai: borotvál, borotválkozik. Szláv eredetű: horvát, szlovén, szlovák britva. A szóeleji mássalhangzó-torlódás járulékhanggal oldódott; az eredetibb beretva alak hangrendi illeszkedéssel vette fel a ma általánosabb ~ formát. borovicska – ‘borókapálinka’. Szlovák szó (borovička), etimológiáját lásd boróka. bors – ‘erős fűszer’. Ótörök eredetű: oszmán burç (‘bors’); ennek forrása egy iráni marcs szó. Török eredetű szavainkban nem ritka a cs  s változás: lásd borsó. borsó – ‘hüvelyes konyhakerti növény’. Ótörök eredetű: ujgur, burcsak, oszmán burçak, tatár borcsak, csuvas porzsa. A magyarba *burcsag alak kerülhetett; ennek szóvégi ó-ja szabályos fejlemény, s nem példátlan a cs  s változás sem, lásd bors. borz – ‘üreglakó, hegyes orrú, hosszú sörtéjű emlős állat’. Ótörök jövevény: csuvas puras, csagatáj borsz(uk). A szóvégi sz az r hatására zöngésedett. borzad – ‘feláll a szőre ‹rémületében, iszonyatában›’; ‘iszonyodik’. Származékai: borzol, borzas, borzong, borzongat, borzaszt, borzalom, borzalmas. Hangfestő eredetű szócsalád, a hidegtől való reszketést és az undorodást festi főleg br mássalhangzóival. A szócsalád a fázás és undorodás két testi tünetét, a szőrzet felmeredését és a reszketést idézi fel; a kettőből minden konkrét és elvont jelentésárnyalat megmagyarázható. A ~ tágabb köréhez tartozik a berzenkedik ige is. bosnyák – ‘délnyugat-balkáni, mohamedán vallású és szerb-horvát nyelvű szláv nép, ennek tagja; e néppel kapcsolatos’. Szerb-horvát szó (bošnjak) átvétele. boszorkány – ‘varázshatalmú gonosz aszszony a mesékben’; ‘‹régebbi keresztény hit szerint› az ördög szolgálatába állt s annak segítségével varázslatokat művelő nő, esetleg férfi’. Ótörök eredetű szó: üzbég baszargan (‘boszorkánynő’), csagatáj baszirgan (‘lidércnyomása van’). Ez és sok hasonló szó a török nyelvekben a basz- (‘nyom’) igető származéka (lásd baszik), tehát olyan lidércre vonatkoznak, amely a babonás hit szerint rátelepszik az alvó ember mellére, megnyomja, és ezzel kínzó álmokat idéz elő. A ‘lidérc’  ‘ártó szellem’  ‘ártó varázst űző nő’ jelentésfejlődés részben az átadó török nyelvekben is kifejlődhetett. Az első jelentés eleven lehetett a pogány hitvilágban, s a keresztény tiltás folytán a népmesék világába költözött át; a második viszont a kereszténység felvétele után keletkezett. A boszorka népnyelvi, talán játékos-becéző elvonás lehet. bosszant – ‘mérgesít’. Származékai: bosszankodik. Ótörök jövevényszó: ujgur buszan- (‘szomorkodik’), tatár buszan(‘mérgelődik, elkeseredik’); mindezek egy busz- (‘nyugtalanít’) igető származékai. Lásd még bosszú. bosszú – ‘megtorlás’. Származékai: bosszul, bosszús, bosszúság. Ótörök eredetű szó: türk buszancs (‘bánat’), ujgur buszus (‘gond, bánat’); mindezek egy busz- (‘nyugtalanít’) igető származékai, tehát egy családba tartoznak a bosszant ótörök előzményeivel. A két szó között a magyarban is erős a tartalmi átfedés; maga a ~ is eleinte bosszúságot jelentett, és csak később jelent meg az ‘ádáz haragból fakadó megtorlás’ jelentése. bot – ‘hosszú, vékony fa pálca támaszkodásra, ütlegelésre’. Vagy ótörök eredetű: türk butig (‘faág’), oszmán buda (‘gallyaz’), kirgiz buta- (‘elágazik’), s így szavunk eredeti jelentése ‘faág’ volt – vagy szláv vendég: horvát, szlovák bat (‘bunkó, fustély’), orosz bat (‘tölgyfabot’). Mindkét magyarázatnak vannak vitatható pontjai. botanika – ‘növénytan’. – botanikus: ‘a növénytan tudósa’. – botanizál: ‘növényt gyűjt tanulmányozás céljára’. A latin botanica (sciencia) (‘növénytudomány’) kifejezésből lett nemzetközi tudományos szakszó. Alapja a görög botanikosz (‘a növényekkel kapcsolatos’) melléknév, a botané (‘legelőn nőtt fű’) származéka. botlik – ‘lába elakadása miatt jártában meginog’; ‘erkölcsileg hibázik’; ‘véletlenül találkozik ‹valakivel›’: a barátjába botlott. Van botol alakja is. Származékai: botlás, botladozik. Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szó; bizonyára kapcsolatban van a botor, botorkál, botránkozik szavakkal, amelyekben a bizonytalan járás képzete él. botor – ‘balga’. A botorkál, botlik, botránkozik szavak családjába tartozik, amelyek mind a járás bizonytalanságát festik; a balga ember botladozó, gyakran hibázó eszű, ezért ~. botorkál – ‘bizonytalanul jár, botladozik’. A botlik, botor, botránkozik szavak családjába tartozik; tájnyelvi változatai a botorkáz(ik), botorászik, botrog, botrángol. botos – ‘nemezcsizma’. Sok nyelven elterjedt szó magyar változata, forrása a francia botte

- 37 - oldal

a

achát

(‘csizmaféle’); vagy ez jutott hozzánk közvetlenül, vagy (hihetőbben) ennek újkori latin származékából, a botusból alakult a ~. botránkozik – ‘botlik’; ‘megütközik’; ‘vétkezik’. A botrány ‘általános megütközést keltő eset’; aki megbotránkoztat, az megütközést, felháborodást vált ki valakiből. A botlik ige származéka, ezt tanúsítja az első és legkorábbi jelentés. A ma általános második jelentés lelki értelemben való belebotlásról szól; erre utal a botránykő (‘a megütközést kiváltó személy vagy tény’) kifejezés. A harmadik jelentés értelme: ‘megbotlik az erény útján, bűnbe esik’; így értendő a régi Bibliafordításokban, hogy jaj annak, aki egyet megbotránkoztat (‘a bűn útjára visz’) a kisdedek közül. A botrány nyelvújítás kori elvonás, Szemere Pál alkotása a latin eredetű skandalum magyarítására. bourrée – [burré] gyors ütemű, régi francia (auvergne-i) tánc, barokk szvitek gyakori tétele. Francia zenei műszó; eredeti jelentése ‘rőzseköteg’. bóvli – ‘értéktelen áru’. A héber babelből eredő jiddis bowel szó német közvetítéssel jutott nyelvünkbe; végződése jellemző a szillabikus l magyar feloldására (mint sercli, tipli). boy – [boj] ‘szállodai liftesfiú’; ‘küldönc’: Boyszolgálat Bt. Angol szó (‘fiú’), ősi germán örökség, oldalágon rokon a német Bube (‘fiú’) szóval (lásd bubi). bozontos – ‘kócos’; a bozont ‘sűrű és kócos haj, szőrzet’. A bozót származéka inetimologikus n hanggal, mint a bakancs, barlang, bogáncs. A bozont elvonás a ~ból. bozót – ‘cserjékkel, bokrokkal sűrűn benőtt terület’. Hangfestő eredetű szó, kapcsolatban lehet a borzad, borzol családjával, és a bozontos alapszavával; értelme mélyén a bokros terület kuszasága rejlik. bozsog – lásd bizsereg bő – ‘gazdag’: bőségben él, a bőség zavara; ‘bőséges, tágas’; ‘‹főnévként› bőség’: bővében van bornak, búzának. Származékai: bőség, bőséges, bővül, bővít, bővítmény, bővelkedik. Ótörök szavunk: türk, ujgur, régi oszmán beg (‘herceg, nemesúr’), tehát azonos tőről fakad a jóval később, oszmán-török forrásból átvett bég szavunkkal. A magyar hangalak szabályosan fejlődött beü, böü formákon át, s az ősibb v tövű névszók (pl. kő, tő) csoportjába került. Az ‘előkelő’  ‘gazdag’  ‘bőséges’ jelentésfejlődés könnyen érthető, és a dús példája is támogatja. bödön – ‘fa vagy fém edény élelmiszer (főleg zsír) tárolására’; ‘egyetlen fatörzsből kivájt csónak’: bödönhajó. Déli szláv jövevényszó: szerb-horvát badanj (‘dézsa’), szlovén bedenj (‘kád, dézsa’); ezek germán közvetítéssel (ófelnémet butin) a latin butina s rajta át a görög pütiné (‘fonott burkolatú borospalack’) szavakra vezethetők vissza. Mivel a magyar szó legkorábbi példái bodon alakúak, bizonyára mély hangrendű szláv szót vettünk át, és ebből hangrendi átcsapással keletkezett beden, majd ebből labializációval ~. A régiségben volt a szónak ‘kivájt fatörzs, méhköpü, kútgyűrű, bányalift’ jelentése is; ezek jó része már az átadó nyelvekben kialakult. Lásd még bodnár, puttony. böffent – ‘a lenyelt levegőt a gyomrából öblös hang kíséretében a száján át kiengedi’; ‘vaktában, óvatlanul vagy kelletlenül kimond valamit’: kiböffenti a titkot. A böf- tő hangutánzással keletkezett; rokoni körébe tartozik a pöfög, puffan. A böfög a tő gyakorító képzős származéka. böfög – lásd böffent bőg – ‘‹szarvasmarha, szamár, szarvasbika› jellegzetes hangját hallatja’; ‘‹ember› ordít; hangosan sír’: bőgőmasina (‘sírós gyerek’); ‘‹tárgy, természeti jelenség› elnyújott zúgó hangot ad’: bőg a szél, a vihar, a sziréna. Származékai: bőgés, bőgő, bőgőzik, bődít, bődül, bődületes. A szó bő- töve hangutánzásból ered, hasonlóan a bömböl és a béget szavakhoz; az utóbbi egyes nyelvjárásokban keveredik is a ~ jelentéseivel. bögöly – ‘kellemetlen csípésű légyfajta’. Valószínűleg hangutánzó megnevezés, így rokonságban áll a bőg igével; a szóvégi -ly deverbális névszóképző, mint a sirály, fogoly1 esetében. Más elképzelés szerint a szó ótörök eredetű: baskír, kazár bögelek (‘bögöly’); a hangfejlődés útja itt nem minden részletében magyarázható. bögre – ‘füles cserép ivóedény’. Ismeretlen eredetű; esetleges ótörök származása a csagatáj bögür (‘üst’) alapján még alaposabb vizsgálatra szorul. bögyörő – ‘kisfiú hímvesszeje’. Alakváltozatai: begyerő, bögyörű, bögyöllő, begyellő. Vagy a biggyeszt családjába tartozik, és a vele kapcsolatos bigyeg (‘függ, fityeg’) igéből való, vagy a begy származéka, annak ‘kidudorodás’ jelentésárnyalatából. Tréfás hangulatú nyelvjárási szó; a krumplinudli népnyelvi neve angyalbögyörő. böjt – ‘éhezés, illetve húsételtől való tartózkodás vallásos okokból’; ‘ennek időszaka’: nagyböjt, pénteki böjt, hosszúnapi böjt. Ismeretlen eredetű; legkorábbi előfordulásaiban büht, beht alakú, amiből a ~ szabályosan alakult ki.

bök – ‘döf, szúr, taszít’. Származékai: bök, bökdös, bököd, bökken, bökkenő (‘akadály valamely elgondolás kivitelében’). Ismeretlen, talán hangfestő eredetű szó. bölcs – ‘tapasztalt, okos, jó ítélőképességű (ember)’. Származékai: bölcsesség, bölcselkedik; bölcselet, bölcsész, bölcsészet. Ótörök vendégszó: csagatáj bügicsi, oszmán büjüçü (‘varázsló’); ezek egy bügü (‘varázs’) szó származékai a foglalkozást jelölő -csi képzővel. Az ebből szabályosan alakult bűcs inetimologikus l hanggal bővült, mint pl. az ács régi és tájnyelvi álcs változata. A pogány korban magyar jelentése is ‘varázsló, sámán’ lehetett, majd a keresztény korban ‘sok titkot tudó ember’, s ebből ~. A mai népi nyelven is gyakran nevezik a vajákos embert, javasasszonyt, jósnőt tudónak, tudósnak. Lásd még bűvös. bölcső – ‘csecsemő (ringatható) ágyacskája’. Ótörök eredetű: kipcsak besik, jakut biszik. A mai magyar hangalak egy ótörök bişigből magyarázható; a szóközépi lcs kialakulására a gyümölcs kínál analógiát. bölény – ‘nagy testű, vadon élő patás állat’. Ótörök eredetű: baskír bülen, tatár bolan, csuvas polan (‘jávorszarvas’). A szóvégi n palatalizálódott. A jelentésváltozás úgy érthető, hogy eleink egy később megismert, némileg hasonló állatra ruházták azt a nevet, amelynek eredeti megnevezettje már régen nem volt látókörükben. Lásd még bölömbika. böllér – ‘a disznó leölését és feldolgozását alkalmilag vállaló ember’. A hazai német peller (‘kolbászkészítő, húsfüstölő’) szóból, amely viszont a magyar bél származéka. bölömbika – ‘egy gémfajta’. A bika név a madár mély, buffogó hangjára utal; a latin botaurus (‘ökör-bika’), az angol bull-of-the-bog (‘mocsári bika’) és a spanyol avetoro (‘madárbika’) jelzi, hogy más népek is így hallják ezt a madárhangot. A bölöm előtag hihetően a bölény alakváltozata, a tájnyelvi bőbika, bömbölő bika, bőrömbika formákat a népetimológia hozta létre. bömböl – ‘ordít’; ‘mély, zúgó hangot hallat’; ‘ordítva sír’. A szó jelentésköre erős átfedést mutat a bőg igéével, s a hangutánzó eredet szintjén is valószínűleg összefüggnek. bönge – ‘szüretkor a tőn maradt szőlőfürt’. Van benge, böngő, böncső, böngyő alakja is. Származékai: böngészik (‘megmaradt szőlőfürtöket keres; könyvben elszórt adatok után kutat; használt könyvek, ruhaneműk között válogat’), böngészget, böngészde (‘használt könyvet, ruhát, más holmit árusító üzlet’). Ismeretlen eredetű szó. böngészik – lásd bönge bőr – ‘a testet burkoló rugalmas élő szövet’; ‘iparilag kidolgozott állatbőr’: bőrcipő, bőrruha; ‘‹a szlengben› nő’: jó bőr! Származékai: bőrös, bőröz, bőrke. Ősi uráli örökségünk: osztják per, szamojéd pir (‘nyírfakéreg’). A szóeleji p a r hatására zöngésedett. börberi – ‘könnyű szövetfajta’. A gyártó angol cég (Burberry) nevének kiejtés szerinti átvétele. bőrönd – ‘utazótáska’. Nyelvújítási lelemény, Barczafalvi Szabó Dávid alkotta bőrönde formára a bőr szóból, önkényesen formált képzővel. Mai rövidebb alakja talán azért rögzült, mert a Zala megyei Börönd község neve hatott rá. börtön – ‘fogház’. Ismeretlen eredetű szó. Korábbi jelentése hosszú időn át ‘hóhér’ volt; talán egy börtönház (‘a hóhér háza’) összetételből vonódott el új értelmében annak alapján, hogy egy idő után abban a házban őrizték a kivégzendő elítélteket, majd más rabokat is. börze – ‘pénztőzsde’; ‘elfekvő készletek értékesítési formája’. A német Börse átvétele; ez a holland beurs [bőrsz] szón át a latin bursa (‘erszény’) főnévre megy vissza, amely viszont a görög bürsza (‘állatbőr’) átvétele. A ‘tőzsde’ jelentés a hollandban alakult ki. Lásd még naturbursch. börzsöny – ‘berzsenyfa’; ‘egy vörös festék’ (lásd alkörmös). Talán az olasz verzino (‘berzsenyfa; vörös festék’) származéka, amely (ismét csak feltehetőleg) az arab wersz (‘szezámszerű sárga növény’) szóból ered. Nem tudjuk, hogy az olasz szó pontosan hogy jutott nyelvünkbe, de a berzseny változat elég szabályos fejleményének látszik, a ~ ebből labializációval keletkezett. bőszít – ‘dühít’. Származékok és kapcsolt szavak; bőszítő, bőszül, bősz. Ismeretlen eredetű szócsalád; feltehető töveként a bőszt a nyelvújítás korában vonták el az igei alakokból. böszörmény – ‘mohamedán vallású hvarezmi vagy volgai bolgár kereskedő a magyar középkorban, más néven izmaelita’. Ótörök eredetű: kirgiz, tatár buszurman (‘mohamedán’), ezek az oszmán müsülman (‘muzulmán’) származékai. brácsa – ‘hegedűhöz hasonló, annál kissé nagyobb vonós hangszer’. A német Bratsche átvétele a végződés latinosításával. A német szó forrása az olasz viola da braccio (‘karhegedű’) második eleme, amely a latin bracchium (‘kar’) folytatása. Lásd még perec. brahman – vagy brahmin ‘a hindu papi kaszt tagja’. Brahmanizmus (India uralkodó vallása).

- 38 - oldal

a

achát

Nemzetközi vallástudományi szó a szanszkrit brahmana (‘szent ember’), illetve ennek hindi brahman formája után; ezek forrása a brahman (‘ima’, tkp. ‘a lélek nagysága’) a brhant (‘nagy, nagyság’) alapján. A szó portugál vagy angol közvetítéssel terjedt el Európában. A gyakori [brámán, brámánizmus] kiejtés hibás, német olvasásmódra vezethető vissza. brancs – ‘szakmai vagy üzletág’; ‘összetartó, egymást segítő társak, pajtások köre’: ő is benne van a brancsban. A francia branche [brans], azaz ‘faág, elágazás, család ága, szakmai ág’ szóból lett affrikálódással. Bizalmas nyelvi szó; ma inkább második értelmében használatos. brandy – [brendi] ‘borpárlat’. Angol szó, „becézett” forma a korábbi brandwine-ból, amely a régi holland brandwijn (‘égetett bor, borpárlat’) átvétele. Ennek elemei a branden (‘éget’) és wijn (‘bor’). A magyarban a ~ kizárólag a kereskedelmi és vendéglői nyelvezetben honos, ott is inkább írásban, ám mindenki konyaknak olvassa. A konyak ugyanis védett márkanév, csak a Cognac megyében készült termék viselheti a nemzetközi egyezmények értelmében. bratyizik – ‘haverkodik, bizalmaskodva barátkozik’. A ritkábban használt bratyi (‘cimbora, pajtás’) igei származéka. Forrása a szlovák brat (‘fivér’) megszólító esete, a brate [bratye]. brávó – ‘bérgyilkos’. Olasz szó a bravo ‘bátor, vitéz’ jelentéséből; a ‘főurak mindenre kész fegyveres bérence’ jelentés magában az olaszban alakult ki. Lásd még bravó, bravúr. bravó – lelkes kiáltás ‘nagyszerű! helyes! éljen!’ értelemben. Az olasz bravo! kiáltás nyomán, amely főleg operában szokta a tapsot kísérni. A bravo jelentése ‘vitéz, derék, ügyes’; végső forrása tisztázatlan. Lásd még brávó, bravúr. bravúr – ‘bámulatos teljesítmény; nyaktörő mutatvány’. Származékai: bravúros, bravúroskodik. Francia szó (bravoure) az olasz bravura nyomán, amely a bravo (‘derék, ügyes’) főnévi származéka. Lásd még bravó, brávó. brazil – ‘Brazília lakója’; ‘ezzel az országgal kapcsolatos’. Az ország neve a portugál brasil (‘börzsönyfa-féle’) szóból ered, amely fából a felfedezők sokat találtak a ~ok földjén. breccsa – ‘törmelékes, durva szemcsés üledékes kőzet’. Olasz földtani szakszó (breccia, tkp. ‘nyílás, hasadék, zúzalék’) kiejtés szerinti átvétele. Az olasz forrása az ősi germán brehhan (‘tör’), a mai német brechen elődje. brekeg – ‘‹béka› jellegzetes hangját hallatja’. Hangutánzó szó; korábbi előfordulásai rekeg, repeg, retyeg alakúak; a br- szókezdet későbbi, talán irodalmi fogantatású (görög brekekex), vagy a béka hangját utánzó, és ettől függetlenül keletkezett brekeke! kiáltásból való. brettli – ‘énekes-táncos számokat játszó kabarészínpad’. A német Brettel átvétele; ennek eredeti jelentése ‘deszka’, értve a színpad deszkáira. Lásd még predella. bréve – ‘egyszerűbb pápai leirat egyházkormányzati ügyben’. A latin litterae breves (‘rövid levél’) kifejezésből. Lásd még breviárium. breviárium – ‘a katolikus papi zsolozsma imáit tartalmazó könyv’; ‘írók műveiből készült szemelvénygyűjtemény’: Goethe-breviárium. A latin brevis (‘rövid’) származéka. Lásd még bréve. bricsesz – ‘csizmanadrág, lovaglónadrág’. Az angol breeches (‘térdnadrág’) szóból, esetleg német közvetítéssel. Az angol egy ősi germán brok (‘comb, nadrágszár’) szó többes brek alakjából lett, a breeches tehát kétszeresen többes számú alak. bricska – ‘könnyű, nyitott kocsi’. A lengyel bryczka [bricska] nyomán elterjedt szó, hozzánk vagy közvetlenül, vagy a szlovák brička közvetítésével jutott. bridzs – ‘négyszemélyes kártyajáték’. Nemzetközi szó az angol bridge alapján, de ennek nincs köze az azonos alakú, ‘híd’ jelentésű szóhoz; legfeljebb ahhoz, hogy a korábbi, és ismeretlen eredetű, biritch szó írásban is bridge alakot öltött. Ezt az a tény támogatta, hogy a ~ben lejátszáskor a játszó kezében lévő lapok és szemben ülő partnerének az asztalra terített lapjai között „híd” képződik. bríftasni – ‘levéltárca’. Német szó (Brieftasche) a Brief (‘levél’) és Tasche (‘táska, tárca’) elemekből; a bizalmas nyelv szava. brigád – ‘katonai dandár’; ‘‹a pártállami időben› munkacsapat’: brigádverseny, brigádnapló. Nemzetközi szó az olasz brigata alapján; ennek alapja a brigare (‘törekszik’, régebben ‘harcol’) ige az ismeretlen eredetű briga (‘viszály, harc’) nyomán. Lásd még brigadéros, briganti. brigadéros – ‘dandárparancsnok’. A német Brigadier átvétele a foglalkozást jelző -s képzővel. Forrása a francia brigadier. Lásd még brigád, briganti. briganti – ‘útonálló’. Az olasz brigante (‘bandita, bűnöző’) átvétele, talán többes alakban. A szó a brigare igével kapcsolatos, lásd brigád. brikett – ‘téglaformára sajtolt szénpor mint tüzelőanyag’.

Nemzetközi szó a francia briquette nyomán, amely a brique (‘tégla’) kicsinyítő képzős alakja. A szó forrása a holland brik, de ennek eredete tisztázatlan. briliáns – ‘csiszolt gyémánt’; ‘‹melléknévként› ragyogó’: briliáns okfejtés, briliáns alakítás. Nemzetközi szó a francia brillant [brijjan], azaz ‘csillogó’ alapján; ez hozzánk ausztriai német (briliant) közvetítéssel került, és latinos végződést kapott. A szó töve, a francia briller (‘csillog’) az olasz brillare átvétele; ez a ragyogó ékkő, a berill latin beryllus nevéből származik. Lásd még brilliroz, brillantin. brillantin – ‘illatos olaj a haj fényesítésére’. Francia szó (brillantine) a brillant (‘ragyogó’) szóból, töve a briller (‘ragyog’) ige. Lásd még briliáns, brillíroz. brillíroz – ‘remekel’. Az azonos értelmű német brillieren átvétele, amely a francia briller (‘ragyog’) ige változata; a francia szó etimológiájáról lásd briliáns. brindza – ‘juhtúró’. A balkáni és közép-európai nyelvekben elterjedt szó a román brinză nyomán. Nyelvjárásainkban nem csak a román szó, hanem a belőle való szlovák brynză átvételeivel is találkozhatunk. briós – ‘zsemle vagy tekercs kalácstésztából.’ Nemzetközi szó a francia brioche (‘kalács’) nyomán; a magyar szó a kiejtés szerinti átírást mutatja. brit – ‘egy kelta eredetű ókori törzs tagja’; ‘Nagy-Britannia állampolgára; ezzel a néppel, állammal kapcsolatos.’ A latin Britannus nyomán elterjedt népnév; ennek kelta alapszava talán ‘zavargó, lázongó, harcos’ jelentésű volt. brokát – ‘arannyal átszőtt selyemszövet’. Nemzetközi szó az olasz broccato nyomán; ez a régebbi broccare (‘hímez, átsző’) befejezett melléknévi igeneve; a végső forrás a késői latin brocca (‘tű, szög’). Szavunk a német Brokat közvetítésével került a magyarba. bróker – ‘tőzsdeügynök, befektetéseket kezelő cég ügynöke’. Angol szó (broker), eredetileg ‘borkereskedő’, az ófrancián át a késői latin broccator (‘hordó csapraverője’) szóra megy vissza, a brocca (‘szög, fémtüske, tű’) származékára. Lásd még bross, brosúra. brokkoli – ‘spárgakel, a karfiolhoz hasonló, sötétzöld főzelékféle’. Olasz szó (broccoli). bróm – ‘maró szagú, folyékony halogén elem’. Nemzetközi vegytani szakszó a francia brome nyomán, amelyet Balard francia vegyész, a ~ felfedezője alkotott a görög brómosz (‘bűz’) szóból. bromélia – ‘trópusi eredetű virágos dísznövény’. Olaus Bromel svéd botanikusról, akinek a tiszteletére elnevezték. bronchitisz – ‘hörghurut’. A latin bronchus származéka, amely a görög bronkhosz (tkp. ‘légcső’) átírása, a gyulladásra utaló -itisz végződéssel. brontesz – ‘hatalmas, tagbaszakadt ember’. Az ógörög regék Brontész nevű óriási küklopszáról, akinek a neve dörgőt jelent. Régies szó. Lásd még brontoszaurusz. brontoszaurusz – ‘ősvilági növényevő sárkánygyík’. A görög regék óriás termetű küklopszáról, Brontészről elnevezett ősállat nevének másik eleme a görög szaurosz (‘gyík’). Lásd még brontesz. bronz – ‘réz és ón ötvözete’. Nemzetközi szó az olasz bronzo alapján. Ez a középlatin bronzium révén vagy az ókori latin aes Brundusinum (‘Brindisiből való réz’) kifejezésből való, ahol az idősebb Plinius szerint a legszebb bronz tükröket készítették, vagy a perzsa biring (‘réz’) szóra megy vissza. bross – ‘díszes női melltű’. A francia broche szóból ered, esetleg a német Brosche közvetítésével. Töve, a brocher (‘tűz’) ige a késői latin brocca (‘tű’) szóból ered. Lásd még brosúra. brosúra – ‘vékony, fűzött könyvecske’; ‘‹a pártállami idők elején› a kötelező ideológiai oktatás anyagát tartalmazó füzetek egyike’: le van maradva egy brosúrával (‘nem tudja a legfrissebb híreket, pletykákat’). A francia brochure (‘tűzés; füzet, fűzött könyvecske’) szóból, valószínűbben ennek németes formája, a Broschüre közvetítésével, a szóvég latinosításával. A francia szó a brocher (‘tűz’) igéből ered, végső forrása a késői latin brocca (‘tű’). Lásd még bross. brucellózis – ‘háziállatok fertőző betegsége’. David Bruce angol bakteriológus nevéből, aki a kórokozóját meglelte. brúgó – ‘cipó, napi kenyéradag ‹a régi kollégiumokban›’. Ismeretlen eredetű diáknyelvi szó. brummog – ‘‹medve› jellegzetes hangját hallatja’. Hangutánzó szó; késői felbukkanása miatt elképzelhető, hogy a szintén hangutánzó német brummen átvétele. brutális – ‘durva, kíméletlen, erőszakos’. – brutalitás: ‘durvaság, erőszakos viselkedés’. – brutalizál: ‘durván bántalmaz’. Nemzetközi szavak a latin brutalis nyomán, amely a brutus (‘durva, nehézkes, bárgyú’) származéka. Lásd még bruttó. bruttó – ‘nyers, teljes ‹súlyról›’; ‘levonások nélkül számított

- 39 - oldal

a

achát

‹pénzösszeg›’: bruttó fizetés; ‘‹határozóként› levonások nélkül’: keresek bruttó hatvanezret. Nemzetközi szó az olasz brutto (‘csúf, gonosz; nyers’) nyomán; ennek forrása a latin brutus (‘durva, nehézkes, bárgyú’). Lásd még brutális. brüszk – ‘nyers, rideg, sértő modorú’. Francia szó (brusque) az olasz brusco (‘fanyar’) nyomán. Avulóban lévő szó. bú – ‘bánat’. Származékai: bús, búsul, búslakodik, búsong. Bizonyára ótörök eredetű: türk, ujgur, oszmán bun (‘bánat’). E szavak végén az az n-féle hang áll, amely a magyar ing, láng szavakban hallható. Feltehető, hogy ennek a hangnak volt ún. lágy g változata is (ami nem ritka a törökségben), mert a magyar ~ csak egy ilyen szónak lehet a szabályos fejleménye. Lásd még mélabú. búb – ‘dudor’; ‘madár bóbitája’; ‘fejtető’: a feje búbjáig. Hangfestő szó, rokonságában található a buborék, bibircsók, bóbita is, amelyek mind tartalmazzák a ‘kidomborodás’ jelentéselemét. Lásd még bíbor, púp. buba – ‘baba, ‹főképp› játék baba’. Gyermeknyelvi szó, a baba változata. bubi – ‘kisfiú’: bubifrizura (‘körben fiúsan rövidre vágott női frizura’); ‘figura a francia kártyában a tízes és a dáma között’. A német Bube (‘fiú, legény’) magyaros formája. A német szó oldalágon rokon a boy angol eredetijével. Lásd még pubi. buborék – ‘szappanhártyából való lebegő gömb’; ‘folyadék felszínén keletkező félgömb alakú hólyag’. Bár rokonságban áll a hangfestő eredetű búb szóval, főleg a folyadékon úszó ~ alakja révén, a szó inkább hangutánzásból ered, a szétpattanó hártya hangját imitálja. Erre vall, hogy más nyelvekben is gyakran hasonló a megfelelő szó hangalakja: angol bubble, spanyol burbuja, német tájnyelvi bobbel, horvát bubuljica, szlovák bublina. Lásd még bugyborék. bubus – ‘mumus, gyermekek ijesztgetésére kitalált rémalak’. Gyermeknyelvi szó, főleg nyelvjárásokban él. buci – ‘kis cipó formájú péksütemény’. A bucka szóban is szereplő, és ‘púp, dudor’ értelmű buc tő kicsinyítő képzős alakja. Lásd még pocak. bucka – ‘kisebb halom’; ‘szélhordta homokkupac’: homokbucka. A legvalószínűbben a buci szóban is rejlő, és ‘púp, dudor’ értelmű buc tő -ka kicsinyítő képzővel formált származéka. Lásd még pocak. búcsú – ‘távozótól való elválás’: eljött a búcsú napja; ‘elváláskor szokásos köszöntés’: búcsút mond, búcsút vesz; ‘a bűnbocsánat egy neme ‹a katolikus egyházban›, a bűnösre váró purgatóriumi szenvedés bizonyos idejének elengedése’: száz napi búcsú, teljes búcsú; ‘katolikus templom felszentelésének vagy védszentjének évenkénti ünnepe’: Mária-napi búcsú, búcsújárás; ‘az ilyen napon tartott vásár, népünnepély’: búcsúsok, búcsúfia (‘búcsúból gyereknek vitt ajándék’). Származékai: búcsúzik, búcsúzkodik, búcsúztat. Ótörök eredetű vendégszó: ujgur bosug, kun bosav (‘felmentés’). E szavak töve, a bosa- (‘szabadul’) azonos a magyar bocsát előzményével. Ezek szerint a ~ is a bocsát ‘enged’ értelme alapján vezet a fenti három jelentéshez. Első jelentése így alakult ki: ‘engedély távozásra’  ‘távozás’  ‘a távozás formalitásai’. A második jelentés lényege a túlvilági büntetésnek vagy egy részének elengedése. A harmadik jelentés abból fakad, hogy az egyház búcsút, tehát bűnbocsánatot engedélyezett annak, aki a felszentelését vagy védőszentjét ünneplő templomot a mondott napon meglátogatta, és ott misét hallgatott; a búcsúnapi vidám népünnepély már érthető módon vette fel ugyanazt a nevet. buddhizmus – ‘a Kelet-Ázsiában uralkodó vallás, melyet a legendás Buddha alapított’. – buddhista: ‘e vallás híve’; ‘‹melléknévként› e vallással kapcsolatos’. Sziddhárta Gautama indiai (kósalai) királyfi (Kr.e. 6. század) utóbb fölvett neve, a szanszkrit Buddha (‘megvilágosult’, tkp. ‘felébredt’) alapján. budi – ‘árnyékszék’. A német Bude származéka, akárcsak a bódé; etimológiáját lásd ott. budoár – ‘női öltözőszoba; kis női szalon’. Francia szó (boudoir), a bouder (‘duzzog’) igéből, vagyis ‘a duzzogó hölgyek félrevonulásának helye’. buffó – ‘komikus szerepekre való ‹énekes›’, főképp a buffó tenor, buffó basszus kifejezésekben, amelyek szerepkört is, hangfajt is jelölnek. Az olasz buffo (‘mókás, mulatságos’) szóból, főképp az opera buffa (‘vígopera’) kifejezés hatására. búg – ‘tompa, mély hangot hallat’: búgócsiga; ‘‹galamb› turbékol’: galambbúgás; ‘‹disznó› párzási időszakban van vagy párzik’. Származékai: búgás, búgat. Hangutánzó szó; a jelentések közül a legutóbbi az állatok ilyenkor hallatott hangjával kapcsolatos. buga – ‘fürtösen összetett virágzat’; ‘kerek, gömbölyű vagy kúpalakú termés’. A bog származéka; az -a kicsinyítő képző.

bugris – ‘paraszt; fajankó, faragatlan ember’; ‘‹melléknévként› faragatlan, modortalan’. Pontos eredetét nem ismerjük; talán abból az elavult buger (‘paraszt’) szóból való, amely a francia bougre (‘pasas’) szóra vezethető vissza; ez korábban eretneket és szodomitát jelentett, és a bolgár népnévvel azonos. Ennek az a magyarázata, hogy a Balkánon keletkezett bogumil eretnekség miatt, amely a középkorban Dél-Franciaországban is elterjedt, a bolgároknak „rossz hírük” lett Nyugat-Európában. Lásd még buzerál. bugyborék – ‘buborék’. Származéka: bugyborog. A buborék olyan alakváltozatának tekinthető, amelynek tövére hatott az ugyancsak hangutánzó bugyog ige. bugyelláris – ‘pénzeszacskó, pénztárca’. A latin pugillar (‘írótábla’) többes pugillares alakjából lett a szókezdő p zöngésedésével; a g  gy fejlődés tipikus, lásd evangyéliom, angyal. A szó korábbi előfordulásai a latinhoz közelálló ‘jegyzőfüzet, jegyzőkönyv’ értelemben állnak, ma ismert jelentése hazai és elég késői fejlemény. bugyog – ‘‹folyadék› szűk nyílásból sajátos hangot adva kifolyik’; ‘‹ruha, nadrág› gömbölydeden kitüremlik’. Származékai: buggyan, buggy (‘gömbölyded kitüremkedés ruhán, nadrágon’: buggyot vet a nadrág); bugyogó (‘bő nadrág’); bugyi (‘gyermeknadrág; női alsónadrág’ ‹a bugyogó becézett formája›). Hangutánzó eredetű szócsalád, főképp a palackból kifolyó víz hangját imitálja. A szó átvonódása a kiöblösödő ruhára talán a szélben lebegő és kidudorodó vászon hasonló hangjával magyarázható. A Bugyi helységnév nem tartozik ide; jó ötszáz évvel előbb említik oklevelek, mint ahogy a női fehérnemű neve kimutatható. bugyolál – ‘begöngyöl, betakar’. Hangfestő eredetű ige, a batyu és a bonyolít családjából. buja – ‘érzéki, kéjes; kéjelgő’; ‘dúsan tenyésző, bőven termő’: buja trópusi vegetáció. Származékai: bujaság, bujálkodik. Szláv eredetű szavunk: szerb-horvát buja, buje (‘gazdag, termékeny, kéjelgő’). A kétféle jelentés, amely az élénk szexuális tevékenység és a bőséges szaporodás fogalmi kapcsolatában tartozik össze, már megvolt az átadó nyelvben is. bújik – ‘rejtőzik’; ‘behatol’: ágyba bújik, bebújik az oduba, barlangba; ‘magára ölt’: ingébe, ruhájába bújik. Származékai: bujdosik, bujdosó, bujdokol, bujkál, bújtat, bújócska, bújócskázik. Lehet, hogy finnugor eredetű szó: finn pukea (‘öltöztet’), észt pugema (‘mászik, bújik’); a szóeleji p  b változásra van példa (lásd bél, bőr). Az eredeti tőalak bú volt (bútt az üldözött – Kölcsey); a bújik és a búvik alakváltozat a búik hiátusának két különféle betöltése révén keletkezett. Lásd még bujt1, búvár, lebuj. bujt1 – ‘‹ágat, indát, szőlővesszőt› föld alá dug ‹hogy gyökeret eresszen›’. Származékai: bujtás, bujtat, bujtvány. Valószínűleg egy buk- tő származéka; ez vagy a bukik tövével azonos, vagy a bújik igével kapcsolatos. bujt2 – ‘sugall, rávesz, ‹valami rosszra› buzdít’. Származéka: felbujt, felbujtó, bujtogat. Bizonytalan eredetű; talán a bolyong ige tövének műveltető képzős származéka eredetileg ‘indít, mozgat’ értelemben. Lásd még bojtár. bukéta – ‘virágcsokor’. Nemzetközi szó a francia bouqet nyomán, amely kicsinyített származék a bois (‘erdő’) szóból; ez a késői latin boscumból ered. A magyarba a német Bukett közvetítette; a végződés latinos formát öltött. Elavult szó. bukfenc – ‘átfordulás fejen és háton’: bukfencezik. Magyar fejlemény több forrásból: lehet a népnyelvi bakfincál, bakfincoz változatokból való elvonás, melynek első tagja a bukik hatására cserélt magánhangzót; lehet magának a bukik igének a származéka, míg a második elem a népnyelvi fincol, fincároz (‘ugrál’) igével lenne kapcsolatos. bukik – ‘esik’: orra, árokba bukik; ‘lemerül’: víz alá bukik; ‘kudarcot vall, csődbe jut’; ‘nagyon kíván’: bukik rá. Származékai: bukás, buktat, bukkan (‘keresés nélkül rátalál), bukdácsol (‘többször felbukik’, illetve ‘vízben le-lemerül’). Valószínűleg hangfestő eredetű szó; más elképzelés szerint a bújik ige bú- tövéből lett mozzanatos -k képzővel, ám ez nem igazolható a hangfejlődés ismert szabályai alapján. Átvitt jelentései, főleg az el- és meg- igekötős szavakban, az ‘esik’ értelemből magyarázhatók. buklé – ‘hurkolt szövésű textília, főleg szőnyegszövet’. Francia szó (bouclé), a boucle (‘csat, csomó, karika, tincs’) szóból, tehát csomózott kötést jelent. A francia szó eredeti jelentése ‘pajzs köldöke’ volt, előzménye a késő latin buccula, a bucca (‘pofa, arc, száj’) kicsinyítő képzős alakja. Lásd még vukli. bukméker – ‘fogadóiroda vezetője lóversenyen’. Angol szó (bookmaker), tkp. ‘könyvcsináló’ a book (‘könyv’) és make (‘csinál’) elemekből. A magyar szó az angol kiejtést tükrözi. bukolika – ‘pásztorköltészet’. – bukolikus: ‘az ‹ókori› pásztorköltészettel kapcsolatos, rá jellemző’; ‘a falu és a romlatlan természet hangulatát tükröző’. Nemzetközi irodalomelméleti szakszavak a latin bucolica és

- 40 - oldal

a

achát

bucolicus nyomán; ezek forrása a görög bukolosz (‘marhapásztor’) a bu(sz) (‘ökör’) és kelló (‘hajt, terel’) elemekből. Lásd még bulímia, busztrofedon. buksi – ‘nagy, bozontos (gyerek)fej’: vakarja a buksiját; ‘‹melléknévként› nagy, bozontos’; ‘ostoba’. Valószínűleg hangfestő eredetű szó, de lehet, hogy a bukik tövéből játékos -si képzővel keletkezett (mint tömzsi, kapzsi), amely példákban a képző utólag zöngésült. buksza – ‘pénztárca’. A német Büchse (‘doboz, persely’) szóból ered; ez a latin buxum (‘puszpángfából való láda’) folytatója, amely a görög püxisz (‘szelence’) szóra megy vissza. A magyar szó hangalakja alapján feltehető, hogy a szó a szlovák buksa közvetítésével jutott nyelvünkbe. Itt egyébként ugyancsak ‘persely’ volt a korábbi jelentése, és csak utóbb nyerte ‘pénztárca’ értelmét. Lásd még bukszus, puska, pikszis. bukszus – ‘puszpáng’. Latin tudományos szakszó (buxus) a görög püxosz nyomán; ennek eredete ismeretlen. Lásd még buksza, puska, pikszis. bukta – ‘töltött sütemény kelt tésztából’. A szlovák buchta átvétele. buldog – vagy bulldog: ‘tömzsi, erős kutyafajta’. Az angol bulldog átvétele; a bull (‘bika’) arra utal, hogy ez az eb (dog) régebben állatviadalok sztárja volt, amelyeken kutyákat uszítottak megbéklyózott bikákra. bulémia – lásd bulímia bulgár – lásd bolgár buli – ‘házimuri, ifjúsági társas összejövetel’: születésnapi buli, szombaton bulizunk; ‘közös vállalkozás’: beveszik a buliba, kimarad a buliból; ‘egy játszma kártyában; tányér a tétként összeadott pénzérméknek’. A német Poule, nyelvjárási boule [búle] átvétele; ennek forrása a franca poule [pul], azaz ‘tyúk’, de ‘tányér a kártyatéteknek’ jelentése már a franciában kialakult azon az alapon, hogy régen gyakran tojás volt a tét. A szó a latin pulla (‘tyúk’) szó folytatása. A magyarba is a harmadik jelentéssel került; a második a tétekért játszó kártyáskompánia közösségére utal, s innen vezet tovább az út a ma legáltalánosabb első jelentésig. bulímia – ‘lelki okokra visszavezethető kóros falánkság’. Orvosi szakszó a görög bulimia (tkp. ‘ökör-éhség’) nyomán; ennek elemei a bu(sz) (‘ökör’) és limosz (‘éhség’). A gyakran olvasható vagy hallható hibás bulémia alak a vérrel kapcsolatos orvosi szakszavak (pl. anémia, urémia) hamis analógiájára jött létre. Lásd még bukolika, busztrofedon. bulla – ‘ünnepélyes pápai rendelet’; ‘pecsétes középkori oklevél’: Aranybulla. Nemzetközi szó a latin bulla (‘buborék; függő pecsét’) alapján. bulldog – lásd buldog bulldózer – ‘talajgyalu’. Angol szó (bulldozer), eredetileg ‘pisztoly, kényszerítő eszköz’ a bulldoze (‘megfélemlít, gyötör, kényszerít’) igéből; ennek eredete tisztázatlan. bulletin – [bülten] ‘hivatalos közlemény’; ‘ilyeneket tartalmazó alkalmi vagy (inkább) rendszeres kiadvány’. Francia szó az olasz bollettino nyomán, amely a bulla latin forrásának kétszeres kicsinyítő képzővel alakított származéka. bulvár – ‘körút, sétaút’: bulvárlap, bulvársajtó (‘nagy példányszámú, az igénytelen átlagolvasó igényeit szenzációk bőséges tálalásával kielégítő ‹lap, ill. ilyen lapok összessége›)’. A ~ a francia ‘körút, széles, fásított sétaút’ jelentésű boulevard magyaros átírása. Ez a francia szó a régi holland bolwerk (‘sánc, védőbástya’) folytatója, amely a skandináv eredetű bol (‘fatörzs’) és a werk (‘mű’) elemekből áll, azaz fatörzsekkel erősített sánc volt eredetileg. A francia szó ‘körút’ jelentése onnan ered, hogy a 1819. században a francia városok régi bástyáit többnyire lebontották, és széles, fásított sétautakat építettek ki a helyükön. bumeráng – ‘hajítófegyver, amely találat híján visszaröppen az elhajítóhoz’. Az ausztráliai őslakók nyelvéből való szó, amely az angol boomerang alakjában terjedt el Európában; a ~ ennek kiejtés szerinti átírása. bumfordi – ‘esetlen, ügyetlen, alaktalan’. Hangfestő eredetű szó; tövére a bamba, a bufti (‘ostoba’) és a mufurc elemek hathattak, míg -di végződése játszi képzésforma, akár az oktondi, kortyondi esetében. bumli – ‘lassú járatú vonat; vicinális’: bumlizik (‘lassú vonaton döcög; vicinálissal jár’). A német Bummelzug (‘lassú személyvonat’) részfordítása, a bumlivonat első tagjaként önállósult. A német szó forrása a bummeln (‘sétálgat, ténfereg’) ige. bunda – ‘állat szőrméje’; ‘szőrmekabát’; ‘az ellenfél csapatának lefizetése, hogy engedje legyőzni magát’. Ismeretlen eredetű. A sportzsargonban kifejlődött harmadik jelentése a bunda alatt és sundám-bundám (‘titokban’) szólások révén magyarázható.

bungaló – ‘kis faház, nyárilak, hétvégi ház’. Nemzetközi szó az angol bungalow nyomán, amely ‘szellős, verandás, zsúptetős indiai ház’ jelentésben terjedt el. Forrása a bengáli bangalah, azaz ‘bengáli’. bunker – ‘kiépített fedezék csatatéren; földalatti óvóhely bombázás ellen’. A ~ szó angol, de skandináv eredetű, pl. dán bunke (‘tartály’), és hajó széntárolóját, raktárrekeszt, végül bombabiztos fedezéket jelent; utóbbi értelmében a németen át jutott hozzánk a második világháború idején. bunkó – ‘csomó’; ‘vastag végű bot’; ‘faragatlan, műveletlen, durva (ember)’. Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szó; a -kó végzet feltehetőleg kicsinyítő képző. bunyevác – ‘a horvátok egyik népcsoportja Dél-Magyarországon; velük kapcsolatos, rájuk jellemző’. A horvát bunjevac név átvétele. bunyó – ‘verés, pofon; verekedés’. Bizonytalan, talán hangfestő eredetű; az alvilági nyelvből a bizalmas köznyelvbe emelkedett; bunyós származéka főnévként ökölvívót jelent. búr – ‘dél-afrikai holland telepes’. A holland boer [búr], tkp. ‘földműves’ az angolon át terjedt el a 20. század elején, az angol-búr háború idején. A holland szó etimológiai megfelelője a német Bauernek, s így pór szavunknak is oldalági rokona. bura – ‘védőburok, lámpaégő körüli üveg vagy más anyagú burok’. Nyelvújítási alkotás a borít ige népnyelvi burít formájának elvont bur- tövéből, a csusza, inga és hasonló szavak mintájára. burgonya – ‘krumpli’. Valószínűleg kapcsolatos Burgundia nevével, annak francia Bourgogne [burgony] vagy olasz Borgogna [borgonya] formájával, de e névadás okát s közelebbi körülményeit nem ismerjük. A ~ a múlt század elejéig Baranya egy részén élő nyelvjárási szó volt; manapság hivatalos és szaknyelvi használatú. Lásd még burgundi. burgundi – ‘vörösborfajta’. Valószínű származási helyéről, Burgundia (Bourgogne) francia tartományról kapta a nevét. Lásd még burgonya. burizs – ‘hántolt búza mint rizspótló’. A második világháború idején alkotott kereskedelmi megjelölés a búza és rizs szavak összevonásából. Elavulóban van. burján – ‘dudva, gaz’. Származéka: burjánzik. Szláv jövevényszó: horvát burjan (‘földi bodza’), szlovák burina, ukrán burjan (‘gaz’). Valószínűleg délszláv forrásból vettük. burkus – ‘egy mesés ország, Burkusország lakója’; ‘‹régen› porosz’. A név a poroszországi Brandenburg tartomány nevéből lett, a latinos brandenburgus (‘brandenburgi, porosz’) formából, ennek a szónak két utolsó szótagjából. A szó ilyen rövidülését elősegítette az, hogy a népnyelvben már létezett egy burgus, burkus szó, a borít származékaként, ‘lombos, bozontos’ jelentésben: innen való a Burkus (‘kócos’) kutyanév. A ~ eredeti jelentése elhomályosult a porosz térhódítása nyomán, így lett egy távoli ország neve a népmesékben (lásd még óperencia). burleszk – ‘bohózat’: filmburleszk; ‘‹melléknévként› nyers komikuma révén nevettető’: burleszk helyzet. Nemzetközi szó az olasz burlesco nyomán, amely a bizonytalan eredetű burla (‘gúny, tréfa, csíny’) származéka. A magyar szó a német burlesk átvétele kiejtés szerinti átírásban, ezért indokolatlan a gyakran hallható angolos [börleszk] ejtés, néha még írás is. burnót – ‘tubák, orrba szívott dohánypor’. Oszmán-török eredetű szó, burunotu, tkp. ‘az orr füve’. Hozzánk a szerb burnut közvetítésével került. burnusz – ‘beduinok fehér gyapjúból szőtt csuklyás köpenye’. Nemzetközi szó az arab burnusz nyomán; ennek forrása a görög birrosz (‘csuklyás köpeny’). burok – ‘külső borító réteg’; ‘a magzatot körülvevő hártyazsák’. Származékai: burkol, burkolódzik, burkoló, burkolat. A borít bur- tőváltozatából keletkezett -k deverbális főnévképzővel. Lásd még bura. bursikóz – ‘fiatalos, diákosan vidám, legénykedő’. Német szó (burschikos) a Bursche (‘legény, diák’) szóból, a görögös-latinos -icosus melléknévképző hozzáadásával. Lásd még naturbursch. burzsoá – ‘polgár, polgári’. – burzsoázia: ‘polgárság, az az osztály, amely a nagy francia forradalomban a hatalmat magához ragadta’. Nemzetközi szó a francia bourgeois (‘polgár, városlakó’) nyomán, eredeti ejtés szerint átírva. A szó töve a bourg (‘város’), a középkori latin burgus (‘erődített hely’) folytatója, ez pedig a germán burgból (‘vár’), a bergan (‘véd, fedez’) ige származékából ered. A burzsuj forma az oroszból való, s megvető értelemben volt használatos századunk húszas évei óta, amikor feltehetőleg hazatérő oroszországi hadifoglyok hozták magukkal. busa1 – ‘nagy, széles ‹fej, homlok›’; ‘nagyfejű’; ‘sűrű, tömött’: busa szemöldök; ‘komor, haragos’. Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szó. Lásd még busa2, busás.

- 41 - oldal

a

achát

busa2 – ‘zömök testű növényevő hal’. A Kínából a hatvanas években betelepített halnak mélyen fekvő szeme és széles homloka miatt adták ezt a magyaros nevet a busa 1 jelentése alapján. busás – ‘bőséges’: busás haszon, nyereség. A busa1 melléknévi formája -s képzővel. Nyelvjárási szó, több jelentése közül a fenti a nyelvújítás korában emelkedett köznyelvi szintre. busman – ‘dél-afrikai bennszülött’. Angol szó (bushman, tkp. ‘bozótlakó’) a bush (‘bokor, bozót’) és a man (‘ember’) elemekből. busó – ‘dél-magyarországi sokác népszokás, a busójárás faálarcos résztvevője’. A szerb bušu eredete tisztázatlan. busz – ‘autóbusz’. Nemzetközi szó az angol, német, francia bus (‘autóbusz’) nyomán, az autobus utolsó szótagjának önállósodásával. Ez az önállósodás voltaképp az autóbusz megalkotásakor már létrejött, a szó ugyanis az auto|mobil első eleméből és az omnibusz önkényesen lemetszett -busz végződéséből állt össze. Az önállósult ~szal sokféle új megnevezés alkotható közlekedési eszközökre: vízibusz, mikrobusz, síbusz (‘síelőket a síterepre szállító ~’, légibusz ‘nagyobb utasszállító repülőgép’). busztrofedon – ‘olyan ősi írás, amelynek sorait felváltva jobbról balra, majd balról jobbra kell olvasni’. Tudományos szakszó; a görög ~ tkp. ‘ökörszántás’, mivel a barázda végén az ökör mindig visszafelé indul el. Elemei a busz (‘ökör’) és sztrophé (‘fordulás’) a sztrephó (‘fordul’) igéből. Lásd még bukolika, bulímia, aposztrofál, katasztrófa. buta – ‘ostoba’. Származékai: butaság, butáskodik, butul, butít, butácska, butus, butuska. Eredetéről semmi biztosat sem tudunk. bután – ‘nyílt láncú, négy szénatomos telített szénhidrogéngáz; a belőle készült fűtőgáz’. Vegytani szakszó a latin butyrum (‘vaj’) első szótagjából, a szénhidrogént jelölő -án végződéssel (mint metán, etán, propán stb.). A vaj úgy kerül ide, hogy a vajsav (acidum butyricum) is négy szénatomos nyílt láncú vegyület. butélia – ‘palack’. A német Buttel átvétele a szóvég latinosításával. A német szó forrása a francia bouteille, a késő latin butta (‘borostömlő’) kicsinyített származéka. A ~ hangalakjára a hazai latinban régen létező butellia is hatott. butik – ‘elegáns ruhaneműt árusító kis bolt’. A francia boutique (‘bolt’) átvétele kiejtés szerinti átírásban, olykor franciás írásban is. Az utóbbi évtizedek divatszava; végső forrása a görög apothéké (‘raktár, bolt’) az apo- (‘el, félre’) és (ti)thémi (‘tesz’) elemekből. Lásd még patika, téka. butik1 – ‘csapszék, falatozó, pálinkamérés’: pálinkás butik. A német nyelvjárási butike átvétele; ennek etimológiáját lásd bodega. Avuló szó. butik2 – ‘kis divaáruüzlet’. A francia boutique (‘üzlet’) újabb kelletű átvétele. Végső forrása azonos a butik1-éval. bútor – ‘szobaberendezési tárgy’; ‘‹sok nyelvjárásban› batyu, poggyász’: betyárbútor. Alakváltozatai: butyor, bugyor, buttyor, putyor, bujtor, butér. Származékai: bútoroz, bútorzat. Valószínűleg hangfestő eredetű szó, amit alakváltozatainak gazdagsága is sugall. Legközelebbi rokonai a batyu és a bugyolál. Korábbi jelentése ‘batyu, poggyász’ volt, s csak a 18. század végétől vonódott át a rögzített helyen álló lakberendezési tárgyakra. Szláv eredeztetése, holott igen szemrevaló egyeztetéseket kínál (horvát butura, szlovén butora, ukrán butura), épp azért nem meggyőző, mert nem adnak magyarázatot az igen sok magyar alakváltozatra; inkább az gyanítható, hogy ezek a szláv szavak (mind ‘batyu’ jelentésűek) a magyarból való kölcsönzések. butykos – ‘szűk nyakú korsó’. A bugyogós korsó összetételből formálódott, tehát a bugyog származéka. Alakváltozatai még bugyka, butykó. búvár – ‘víz alá merülő, ott munkát végző ember’; ‘víziszárnyas’: búvármadár; ‘kutató’: természetbúvár. Származékai: búvárol, búvárkodik, búvárlat. Nyelvújítási alkotás, a bújik ige búvik változatából elvont búv- tőhöz illesztett -ár képzővel (mint pl. tanár). búvik – lásd bújik búza – ‘kenyérgabona’. Ótörök eredetű: ujgur, kun bugdaj, oszmán bugday, tatár bodaj. A magyarba egy ótörök *bugzaj kerülhetett, ami a csuvasra jellemző változat; a szóvégi aj-ból úgy lett a, mint a boka esetében. buzerál – ‘zaklat’. – buzeráns: ‘homoszexuális’. – buzi: ‘ugyanaz ‹tréfásan vagy gúnyosan becéző alakban›’. – buzera: ‘kerülő lökés a biliárdban’. A magyarban német vendégszavak: Buserant (‘homoszexuális ember’), Busero (‘kerülő lökés’). Ezek az olasz buggerone, régebbi buzzerone (‘homoszexuális’) származékai. A szó a latin Bulgari

(‘bolgárok’) népnévre megy vissza, akik közt a középkori bogumil eretnekség elsőként ütötte fel a fejét, majd terjedt nyugat felé, és ezért e népnév különféle gyalázkodó kifejezések alapja lett (pl. bugris). buzog – ‘felfakad, ömlik’; ‘lelkesen ténykedik’. Származékai: buzgó, buzgóság, buzgólkodik, buzgalom, buzdít, buzdul. Hangutánzó vagy hangfestő eredetű szócsalád, a felfakadó víz hangzását és mozgását érzékelteti. Vannak hasonló hangalakú és jelentésű finnugor szavak is, de ezek maguk is hangfestő jellegűek, így szavunknak nem feltétlenül előzményei. A ma túlnyomórészt átvitt jelentéskör a felzubogó víz és a serény, lelkes mozgás, tevékenység közti gondolati párhuzamon alapszik. buzogány – ‘bunkós, ütésre való kézifegyver’; ‘nád bugaszerű termése’; ‘palack alakú tornaszer’. Ótörök jövevényszó: a buz- (‘összetör’) igetőből szabályosan képzett *buzgan folytatója lehet; a korábbi magyar alak valóban buzgány. Csak az a bökkenő, hogy a buzgan formát nem sikerült még a török nyelvekből kimutatni. Más lehetőség az azonos tőről fakadó oszmán buzdugan mint forrás, esetleg a szerb buzduhan vagy román buzdugan közvetítésével. S valóban, a magyar régiségben nem ritka a bozdogány, buzdogány, buzzogány alak sem; lehet, hogy mai alakját a buzog ige beleértése is elősegítette. bűbáj – ‘varázslat’; ‘báj’. Származéka a bűbájos: ‘varázslatos, elbűvölő’; ‹főnévként› ‘vajákos, babonás varázslással foglalkozó személy’. Úgynevezett tautologikus összetétel (mint búbánat, szóbeszéd) a bűvös és a bűvöl szavak bű- tövéből és az azonos jelentéskörű báj szóból. büdös – ‘kellemetlen szagú’; ‘‹szitkozódásban› rossz’: ezek a büdös kölykök! Származékai: büdösség, büdösít, büdösödik. A bűz származékának, a bűzösnek az alakváltozata. A tőhangzó z váltakozása d-vel nem példátlan: lásd édes. büdzsé – ‘állami költségvetés’. Nemzetközi szó az angol budget alapján, amely eredetileg bőr zacskót jelentett az ófrancia bouge nyomán; ez a kelta eredetű (pl. óír bolg) latin bulga (‘bőrzsák’) folytatása. ‘Költségvetés, annak évi összege’ értelme az angolban alakult ki egy pénzzel teli zsák képzetéhez kapcsolódva; ilyen jelentésben a szó angol formája is elterjedt. Mi a francia származékot vettük át kiejtés szerint. büfé – ‘falatozó’; ‘fogadáson a hideg ételek és az italok asztala, ahol a vendégek állva fogyasztanak ‘. Nemzetközi szó az ismeretlen eredetű francia buffet (‘tálaló, pohárszék; hideg ételek s borok asztala’) nyomán; ‘pályaudvari vendéglő’ értelme már a franciában kialakult. A magyar ~ írásmódja a franciás ejtést tükrözi. bükk – ‘sudár és sima törzsű erdei fa’; régebbi alakokban bik, bikk. Ismeretlen forrású jövevényszó, bár volt néhány tetszetős kísérlet eredeztetésére: ótörök (csagatáj) bük (‘tölgy’), német Buche, büche (‘bükk’), szláv (cseh, szlovák, lengyel) buk (‘bükk’), ám főleg hangtani okokból egyiket sem lehet véglegesen bizonyítottnak tekinteni. bükköny – ‘pillangós virágú takarmánynövény’. Német eredetű: hazai német wicken [vikken]. A v  b hangcsere példái bakter, berdó, billikom, bognár; a szóvég alakulása (en  ön  öny) a korai átvételt tanúsítja, mert az ilyen végződésű német szavaink később -kni formát öltenek, pl. zokni. bűn – ‘vétek; törvényszegés’. Származékai: bűnös, bűntelen, büntet, büntetés, bűnözik, bűnöző, bűnhődik, bűnhődés. Sok származékából sejthető, hogy ősi szavunk, de eredetét homály fedi. Lásd még bűnbak. bűnbak – ‘olyan személy, aki mások hibájáért lakol’. A kifejezés egy ókori zsidó szertartásra utal: engesztelés napján a főpap kézrátétellel egy kecskebakra ruházta Izrael népének minden bűnét, majd a bakot kiűzték a sivatagba, „a démonok közé”. A magyar ~ a német Sündenbock tükörfordításával jött létre. bürokrácia – ‘a közhivatalok gépezete’; ‘gépies és bonyolult ügyintézés’. – bürokrata: ‘(szűk látókörű) hivatalnok’. – bürokratikus: ‘hivatali formaságokhoz ragaszkodó, agyonbonyolított’. Nemzetközi szócsalád a francia bureaucratie [bürokraszi] alapján. A 18. század végén jött létre a bureau (‘íróasztal; iroda’) szóból az aristocratie, démocratie szavak mintájára, amelyek második eleme a görög kratosz (‘erő, hatalom’) származéka, tehát a ~ a hivatalok uralmára utal. A magyar szó végződése az arisztokrácia és hasonló szavak latinos mintája szerint alakult ki. bürök – ‘ernyős virágú, mérgező gyomnövény’. Ismeretlen eredetű szó. bürü – ‘palló, kis híd, gyaloghíd.’ Délszláv jövevényszó: horvát, szlovén brv. A szóeleji mássalhangzótorlódást ejtéskönnyítő magángangzó oldotta, a szóvégi v pedig vokalizálódott. A v  ü változásra sok ősibb eredetű szavunk kínált példát: szív–szű, könyv–könyű, hív–hű. büszke – ‘rátarti, gőgös’. Származékai: büszkeség, büszkélkedik. A bűz főnévből jött létre -ke kicsinyítő képzővel (mint hetyke) annak alapján, hogy a gőg éppoly visszataszító, mint a kellemetlen

- 42 - oldal

a

achát

szag. Más vélemény szerint a ~ ember gyakran fintorgatja meg „fenn hordja” az orrát, mintha bűzt szagolna, mintha büdösnek tartana mindenki mást, s innen a szó származtatása. büszt – ‘mellszobor’. Nemzetközi szó a francia buste (‘emberi felsőtest; mellszobor’) alapján; ez az olasz busto (‘törzs’) szóból ered, melynek forrása a késői latin bustum (‘emberi felsőtest’). A magyar szó a francia ejtést tükrözi. bütü – ‘fatörzs keresztmetszete’; ‘gerenda laposra vágott vége’. Tisztázatlan eredetű szó; talán a bütyök tövéből származik. bütyök – ‘csomó; csontos kidudorodás, kinövés lábfej belső oldalán, ujjizületeken’. Származékai: bütykös; bütyköl (‘szerel, barkácsol’). Hangalakjából és számos alakváltozatából (bötyök, bityak, bőcsök, betyek, bötyek, bögyök, bügyek) a hangfestő eredetre lehet következtetni; a ~ valószínűleg összefügg a butykó (‘bunkó’) meg a buci, bucka szavakkal is. bűvész – ‘szemfényvesztő mutatványokkal másokat szórakoztató artista’. Nyelvújítási alkotás, a bűvös szóból elvont bűv- tőhöz illesztett, foglalkozást jelölő -ész képzővel (mint művész, erdész, nyelvész). bűvös – ‘varázsos, mágikus’. Származékai: bűvöl, bűvölet. A szócsalád bű(v)- töve ótörök eredetű: ujgur bögü, csagatáj bügü, oszmán büyü (‘varázslat’). A szabályosan fejlődött magyar bű- tő a bűbáj szóban látható; a korai bűöl, bűös alakokban a v hiátustöltőként lép fel. A bővebb tövet találjuk a bűvész szóban és a bűverő, bűvkör, bűvszer összetételekben. bűz – ‘kellemetlen szag’. Származékai: bűzös, bűzhödik, bűzöl (‘szimatot fog’), bűzölög, bűzlik (‘gyanús’ értelemben is: ebben az ügyben bűzlik valami). Tisztázatlan eredetű szó. Lehet, hogy iráni nyelvekből származik: oszét búd (‘tömjénfüst’), közép-perzsa bód (‘illat’); a bizonyítást hangtani és jelentéstörténeti nehézségek gátolják. Másik lehetőség, hogy az íz szó ikerített formáiból (íze-bíze, ízetlen-bűzetlen) önállósult, ám a szótörténet ezt a feltevést nem támogatja. A ~ legkorábbi jelentése ‘szag’ volt, a kellemetlenség képzete később társult a szóhoz. Lásd még büdös.

- 43 - oldal

a

achát

C cafat – ‘foszlány’; ‘ringyó’. Hangfestő eredetű szó, a caflat, cáfol, cafrang, cefet, cefre családjából. Első kimutatható jelentése ‘ruhára tapadt sár’ volt a cafatos (‘sáros, mocskos’) melléknév alapján; a ~ ebből vonódott el spontán módon. Az összesározódott és a tépett ruhaalj hasonlósága alapján nyerte a ~ a fenti első, ma leginkább ismert jelentését, elsősorban ‘ruhafoszlány, rongyfoszlány’ értelemben, de további hasonlítási alapon húscafatokról is beszélünk. A ‘ringyó’ jelentés a ~ rokonságába tartozó cafka szóból szűrődött át, de érthető a ~ ‘rongy’ értelméből is: ‘rongy nő’. cafka – ‘ringyó’. Hangfestő eredetű szó, a cafat, caflat, cáfol, cafrang, cefet, cefre családjából. A szócsalád több tagjában jelenlévő ‘sár, mocsok’ jelentés alapján érthető a ~ ilyen értelmű használata. caflat – ‘sárban gázolva, nehézkesen jár’. Más alakjai: caplat, cablat, ceflet, cappolódik. Hangfestő, egyben hangutánzó szó, leginkább a sárban cuppogó lábbali hangját utánozza. Hangfestő rokonságába tartozik még a cafat, cáfol, cafrang, cefet, cefre. cáfol – ‘‹egy állítást› valótlannak nyilvánít’. Származékai: cáfolat, cáfolhatatlan. Hangfestő eredetű szó, a cafat, cafrang, cefet, cefre családjából. Legkorábbi jelentése a caflat igéével azonos lehetett; ebből alakult ki ‘sárba tipor, legázol’ értelmén keresztül az, ahogy ma értjük: ‘más állítását szétzúzza’. cafrang – ‘lecsüngő dísz, sallang lószerszámon, bundán’; ‘felesleges cifraság, sallang’. Hangfestő eredetű szó, a cafat, caflat, cáfol, cefet, cefre családjából. Egyes nyelvjárásokban, bizonyára a cafka hatására, ‘ringyó’ jelentésben is használatos. cakk – ‘szögletes vagy félkörös szegett dísz ‹ágynemű, terítő szélén›’. Cakkos: ‘csipkézett szélű.’ A német Zacke tájnyelvi zack (‘csúcs; csipkés ruhaszegély’) alakjának átvétele. Lásd még cikcakk. cakkpakk – lásd cakompakk cakó – ‘gólya’. Ismeretlen eredetű szó; nem túl valószínű feltevés szerint a madár hangját utánozza. A keleti nyelvjárásokban élt. Lásd még cankó. cakompakk – ‘mindenestől’; ‘‹főnévként› cókmók’. A német „mit Sack und Pack”, azaz ‘zsákkal és csomaggal’ kifejezésből magyarososodott a régi katonai nyelvben, ‘teljes menetfelszereléssel’ értelemben. Rövidült formája, a cakkpakk azt is jelenti, hogy ‘útra készen’. cammog – ‘bandukol, nehézkesen jár’. Hangfestő szó, a hasonló értelmű cankózik, csámpás, csángó rokonságából. cankó – ‘hosszú csőrű és lábú, kisebb termetű madárfajok neve’. A cakó nevének önállósult alakváltozata, amely n járulékhanggal bővült. A ~k közül több faj vizenyős réteken él, akárcsak a gólya, ezen az alapon ruházták rá ezt a névváltozatot a madártan tudósai. cáp – ‘kecskebak’. Román eredetű szó (ţap) a keleti nyelvjárásokban, olykor ‘herélt hím háziállat’ értelemben is. cápa – ‘nagy termetű ragadozó tengeri hal’. Eredetét nem ismerjük pontosan, talán mesterséges alkotás a nyelvújítás korának elejéről egy már kiveszett capabőr (‘halpikkelymintásra kidolgozott bőr’) szó német eredetű első tagjából, azon az alapon, hogy ezt a bőrfajtát cápabőrből is készítették. capistráng – ‘esti takarodó’. A régi katonanyelv német eredetű szava; a Zapfenstreich már a harmincéves háború korában felvette a ‘takarodó’ jelentést. Voltaképpen a hordó csapjára (Zapfen) mért ütést (Streich) jelentette, s arra utalt, hogy a katonai táborban a takarodót jelző dobszó után a markotányosok a csap helyébe dugót ütöttek a boros- és söröshordókba. A magyar szóalakot népetimológiai törekvés alakította ki. caplat – lásd caflat cár – ‘korábban a bolgár és szerb állam, majd az orosz birodalom uralkodójának címe.’ Származékai: cári, cárevics (‘cár fia, aki a trón örököse’), cárizmus. Orosz szó (carj), rövidült forma az ősi szláv ceszarj (‘császár’) szóból; ez éppúgy a latin Caesar személynévből ered, mint a mi császár szavunk. cárt – ‘finom, kecses, törékeny’. Német szó (zart) kiejtés szerinti átvétele, a társasági nyelv kissé avuló eleme. cech – ‘vendéglői számla; ennek az összege’: állja a cechet (‘fizeti a társaság fogyasztását’). Német szó (Zeche) a zechen (‘mulat, társaságban iszik’) igéből. A bizalmas nyelv szava. Lásd még céh. cécó – ‘zajos mulatság’; ‘lármás jelenet’; ‘fölösleges ceremónia, hűhó’: minek ez a sok cécó?

Ismeretlen eredetű; különféle feltételezések szerint kapcsolatos lenne a csélcsap hangfestő jellegű első szótagjával vagy a hajcihő második elemével, de ezek nem bizonyíthatók. céda – ‘kacér, hamis’: Ott járhatott egy céda ősöm… (Ady); ‘‹főnévként› szajha’: pap-céda a lányom (Ady). Ismeretlen eredetű; esetleg a hangfestés szintjén kapcsolatos lehet a cemende, condra, cafka szókkal. cedál – ‘átenged, átruház’. A latin cedere (‘átenged, felad’) származéka, a kereskedelmi és hivatalos nyelv kissé elavult eleme. Lásd még koncesszió. cédrus – ‘sudár törzsű, melegebb éghajlaton honos fenyőféle’: a Libanon cédrusa. Nemzetközi szó a latin cedrus nyomán, ez a tisztázatlan eredetű görög kedrosz átírása. Lásd még citrom. cédula – ‘kisebb papírlap’. Származékai: céduláz, cédulka. A középkori latin nyelv szava (cedula), az ókori scheda, scida (‘papiruszlap’) kicsinyített származéka. A scheda a görög szkhidé (‘fahasáb, zsindely’) átírása; ennek forrása a szkhidzó (‘hasít, leszakít’) ige. Lásd még cetli. cefet – ‘ringyó’. A cafat magas hangrendű változata. A bizalmas nyelvben használatos cefetül határozó (pl. cefetül berúgott) alighanem a durvább kurvára eufemisztikus helyettesítése. Lásd még caflat, cáfol, cafrang, cefre. cefre – ‘pálinkafőzéshez összegyűjtött, erjedő gyümölcs’. Hangutánzó és hangfestő eredetű szó a cafat, cafka, caflat, cáfol, cafrang köréből. Benne lehet a bugyogó gyümölcslé hangjának imitálása is; egyben a szagosan erjedő lének a sárhoz, mocsokhoz való hasonlósága is a szócsaládhoz kapcsolja. Régebbi és nyelvjárási ‘szajha’ értelme ugyancsak meglelhető a szócsalád több tagjában. cég – ‘ipari vagy kereskedelmi vállalat’. Nyelvújítási elvonás a cégér szóból (mint a gyökérből a gyök) azon az alapon, hogy a vállalatok általában a régi idők cégérrel jelölt kis műhelyeiből és boltjaiból nőttek ki. cégér – ‘műhely vagy bolt tevékenységi körét jelző, a bejárat fölé illesztett tárgy, kép vagy címerszerű ábrázolás’; ‘‹régebben› a szégyenoszlopra kötött vétkes nyakába akasztott tábla, amely felírva vagy képszerűn ábrázolva mutatta az illető vétségét’: cégéres gazember. A középfelnémet vagy hazai szász zeger átvétele (irodalmi német Zeiger, ‘mutató’); ezek alapja a zeigen (‘mutat’) ige. A ma legismertebb első jelentés már az átadó nyelvben megvolt. céh – ‘iparosok és kerekedők érdekvédelmi szervezete szakmánként és városonként a hűbéri korban’. Történeti szakszó a hazai német nyelv zech szavából. Ez azonos cech szavunk forrásával, és a két szó a jelentés szintjén is összefügg: az ipartestület életében jelentős esemény volt az időnkénti céhlakoma, amelynek számláját a közös vagyont őrző céhládából fizették. cekker – ‘háncsszatyor, hálószatyor’. A hazai németség zecker szavának átvétele az eredeti kiejtés szerint. cékla – ‘vörös répa’. Délszláv kölcsönszavunk: horvát, szlovén cvikla; ezek egy görög szeuklon szóra vezethetők vissza, amelynek eredete nem ismeretes. A szóeleji mássalhangzó-torlódást a v kiesése oldotta fel, mint a más eredetű cérna, cikkely esetében is. cél – ‘a pont, amelyre a lövést irányozzuk’; ‘a végpont, amely felé mozgunk’; ‘a kívánt eredmény, amelynek érdekében valamit teszünk’. Származékai: céloz, célzás, célzat, célozgat, céltalan, célzatos. Az irodalmi német Ziel korai és nyelvjárási megfelelőiből, a zel, zil változatokból eredt magyar szó; elsődleges jelentései a lövészet és hadászat körébe tartoznak. celebrál – ‘‹ünnepélyes egyházi szertartást› végez’: püspöki misét celebrál. Nemzetközi szó a középkori latin celebrare (‘ünnepélyesen végbevisz’) nyomán; forrása a latin celeber, celebris (‘ünnepélyes, híres’). Lásd még celebritás. celebritás – ‘híresség, nevezetes személy’. Nemzetközi szó a latin celeber, celebris (‘ünnepelt, híres’) melléknév alapján. Lásd még celebrál. cella – ‘kis szoba kolostorban’; ‘börtönzárka’. Latin szó (‘éléskamra; szentély’) a celare (‘elrejt’) igéből. Lásd még celluloid. celluloid – ‘átlátszó, rugalmas műanyag, egyebek közt a film alapanyaga’. Eredetileg márkanév volt az amerikai angolban, alapanyagának, a cellulóznak a nevéből, -oid végződéssel, amely a görög eidosz (‘kép’) származéka. Lásd még cella, cellulóz, celofán. cellulóz – ‘a növényi sejtek falát alkotó szénhidrát’. Payen francia vegyész által alkotott szó (cellulose) a cellule (‘sejt’) nyomán, a vegyületekben gyakori -ose képzővel (pl. glukóz). A szótő a késői latin cellula megfelelője, amely a cella (‘kamra,

- 44 - oldal

a

achát

szentély, méhsejt’) kicsinyítő képzős formája. Lásd még cella, celluloid, celofán. celofán – ‘vékony, átlátszó természetes alapú műanyag hártya’: befőző celofán. Francia márkanév (cellophane) a hártya alapanyaga, a cellulóz nevének első szótagjából és a görög diaphanész (‘áttetsző’) phantövéből. Lásd még celluloid, fantaszta. cemende – ‘szajha’; ‘rongyos, silány, szenynyes ‹ruházat›’. Ismeretlen eredetű szó; talán hangfestő jellegű kapcsolatban áll a condra, céda, cafat szavakkal. Ma nyelvjárásainkban él. cement – ‘szürke, porszerű építőipari kötőanyag, a beton alapanyaga’; ‘hasonló kötő- vagy tömőanyag’: fogcement. Nemzetközi szó az angol cement nyomán, amely a francia ciment közvetítésével a latin caementum (‘építkezéshez való fejtett kő’) szóból ered; ennek korábbi caedmentum alakjában a caedere (‘levág, fejt’) igetövet találjuk. Lásd még cementál. cementál – ‘vas felületén széndúsabb, ezért keményebb réteget alakít ki’. A német zementieren ige átvétele latinosított szóvéggel; alapja a középfelnémet zement, amely az alkimisták gyakorlatában használatos aranytisztító por neve volt; ez ugyanarra a latin szóra vezethető vissza, mint a cement. cenk – ‘hitvány ember’: … ha ittam, nincs az cenkekért: / Talpig ember, akit én említék (Vörösmarty). Ismeretlen eredetű, bár elég régi szavunk. Fenti jelentése a múlt század irodalmi nyelvében bukkant fel; legkorábban ‘vadászkutya’ volt, utóbb ‘lovászlegény, suhanc, újonc’, sőt ‘ügyvéd’ értelemben is használták. Elavult szó. centenárium – ‘századik évforduló, századéves ünnep’. Nemzetközi szó a latin centenarius (‘százas, száz egységet tartalmazó’) számnévből, forrása a centum (‘száz’) számnév centeni (‘százanként’) származéka. A centennárium hibás alak a millennium hamis analógiája alapján. center – ‘középcsatár ‹a régebbi sportnyelvben›’. – centerhalf: ‘középhátvéd’. Az angol centre (‘közép’), illetve az és a half (‘fedezet’, tkp. ‘fél’) szavak nyomán; a centre eredetéről lásd centrum. centi – ‘centiméter, a méter századrésze’; ‘centiméteres beosztású mérőszalag’: szabócenti; ‘egy centiliter’: öt centi konyak. Származékai: centiz, kicentiz. A centi- mint mértékegységek előtagja az alapmérték századrészét jelöli a latin centum (‘száz’) alapján: centiliter, centigram. Lásd még centuria. centrális – ‘központi’. – centralizál: ‘központosít, összpontosít’. – centralizáció: ‘központosítás’. – centralizmus: ‘központi irányítás, a helyi szervek alárendelése a központiaknak’; ‘reformkori politikai törekvés az elavult megyei struktúra megreformálására. – centralista: ‘e törekvés híve’. Nemzetközi szócsalád a latin centralis (‘központi’) és francia származéka, a centraliser nyomán. Eredetére nézve lásd centrum. Lásd még centrifugális, centripetális. centrifugális – ‘a kör középpontjától kifelé ható ‹erő›’. – centrifuga: ‘nagy fordulatszámú készülék, amely a ~ erő elve alapján a nedvességet távolítja el mosott ruhaneműből vagy más anyagokból’. Nemzetközi szó a centrum és az ugyancsak latin fuga (‘futás’) elemekből. Lásd még centrális, centripetális, fúga. centripetális – ‘a kör középpontja felé ható ‹erő›’. Nemzetközi szó a centrum és az ugyancsak latin petere (‘odarohan, ráront’) elemekből. Lásd még centrális, centrifugális, petíció. centrum – ‘kör középpontja’; ‘központ, középső hely’: sportcentrum, városcentrum; ‘politikai közép’: centrumpárt. Latin szó, forrása a görög kentron (‘ösztöke, dárdahegy, tövis, körző hegye’, ebből ‘a kör középpontja’). Lásd még centrális, centrifugális, centripetális. centuria – ‘katonai század az ókori Róma légiójában’. – centurió: ‘a centuria parancsnoka’. Történelmi szakszavak, a latin centum (‘száz’) származékai. Lásd még centi. cenzúra – ‘sajtóközlemények és megjelenésre szánt könyvek előzetes elbírálása politikai és erkölcsi szempontok szerint állami hivatal által’; ‘maga a hivatal, amely Magyarországon 1848-ban szűnt meg.’ – cenzor: ‘az elbírálást végző hivatalnok’. Nemzetközi szócsalád a latin censura alapján; ez az ókori Rómában a censor hivatalát, méltóságát jelentette, azét a főtisztviselőét, aki (másodmagával) az ötévenkénti adóbecslést, a censust végezte; ennek nyelvi forrása a censere (‘felbecsül, vél’) ige. A censorok hivatalához tartozott az erkölcsök felügyelete és az íratlan törvények ellen vétők megrovása is, ez vezetett a ~ szó újkori értelmének kialakulásához. Lásd még recenzió. ceremónia – ‘vallási szertartás’; ‘formaság, formalitás’. – ceremoniális: ‘szertartásos; a formaságokhoz ragaszkodó’. Latin szó (caeremonia), eredete tisztázatlan. cérna – ‘vékony varrófonal’. A hazai németség zwerno (‘két szálból sodort fonal’) szavából lett,

a v hang kiesésével és az e nyúlásával. Mind a zwerno, mind az irodalmi német Zwirn a zwei (‘kettő’) számnév származéka. cerográfia – ‘viaszmetszés mint szobrászati eljárás’. Művészeti szakszó a latin cera (‘viasz’) és görög graphia (‘rajz’) elemekből, lásd grafika. ceruza – ‘grafitbelű íróeszköz’. Latin eredetű: a cerussa az ólomkarbonát, a festőanyagként használt ún. ólomfehér neve. Forrása a görög kérussza, ami viszont ‘viasszal bevont’ jelentésű. A ‘fehér festék’ értelemben nemzetközi szóvá lett cerussa egyedül a magyarban lett egy feketén (vagy egy ideje élénk színekkel is) író eszköz neve, ám hogy mi módon, azt máig nem sikerült felderíteni. cet – ‘a bálna másik neve’. A latin cetus szóból lett, amely viszont a görög kétosz megfelelője; a magyarban a ~ a Biblia útján, a Jónás prófétáról szóló elbeszélés révén honosodott meg. cetli – ‘kis papírszelet, cédula’. A német Zettel szóból, amely a középkori latin cedula származéka; ennek eredetét lásd cédula. A bizalmas nyelvben otthonos szó. cett – csak az ától cettig (‘elejétől végig’) kifejezésben használatos. A kifejezés a német von A bis Z fordítása a z betű németes [cett] kiejtését megőrizve. Ez az ejtés a görög zéta betűnévből ered. cétus – vagy cőtus, református kollégiumban 6-10 diák lakóközössége, illetve közös tanuló- és hálószobája. Latin szó (coetus) a coire (‘összejön’) igéből; régies szó. Lásd még koitusz. cezarománia – ‘hatalmi téboly’. Lélektani szakszó a latin Caesar tulajdonnévből (amelyet az első római császárok viseltek) és a görög maneia (‘őrjöngés’) főnévből. Lásd még császár. cezaropapizmus – ‘olyan uralmi rend, ahol a legfőbb világi és egyházi hatalom egy személyben egyesül’. Történelmi szakszó a caesar (‘császár’) és papa (‘pápa’) elemekből. cézium – ‘ezüstfehér, lágy alkáli fém, vegyi elem’. Latin nevén caesium, a caesius (‘kékesszürke’) szóból, mivel a színképében a kék vonal a legerősebb. cezúra – ‘éles határ, választóvonal’; ‘‹verstanban› sormetszet, olyan hely a verssorban, amely mindig szóhatár’. Latin szó (caesura) a caedere (‘metsz’) igéből. chaconne – [sakon] ‘zenei változatok sora egy páratlan ütemű, visszatérő témára’. Francia zenei szakszó, a spanyol chacona átvétele; ez a baszk chucun (‘csinos’) szóból ered. champagne – [sampány] ‘pezsgő’. A bortermő észak-francia Champagne régióról, amelynek neve a latin campania (‘mezőség’) folytatója, a campus (‘mező, sík’) szóból. Lásd még kampány. charleston – [csálszton, cselszton] ‘amerikai tánczene, a foxtrott egyik változata’. Charleston városról, ahonnan divatja elindult. cián – ‘halálosan mérgező gáz, a kéksav (ciánhidrogén) gőze’. Ciánoz: ‘ciángázzal féregirtást végez’. A német Zyan átvétele; ez a latin cyanuson át a görög küaneosz (‘sötétkék’) szóra vezethető vissza, a ciánsav és vegyületei ugyanis többnyire élénk kék színűek. cibak – ‘kétszersült’. A német Zwieback (‘kétszersült’) szó magyarosodott formája; a szóeleji mássalhangzó-torlódás hasonlóképp oldódott fel a cérna, cikkely szavakban is. A német szó az azonos értelmű olasz biscotto vagy francia biscuit (lásd piskóta) tükörfordítása. A régi katonanyelv elavult szava. cibál – ‘tépáz, ráncigál’. Tájnyelvi alakváltozatai: cimbál, cimpál, cipárol, cibárol. Hangfestő eredetű szó lehet, s talán kapcsolatban áll a cincál igével. cibere – ‘gyümölcsből, korpából főtt savanyú leves’. Bizonytalan eredetű szavunk. Lehet a szlovén cibora (‘kökényszilva’) származéka, mivel a ~ előfordul ‘híg szilvalekvár’ értelemben is; ám ez az utóbbi adat nagyon késői és elszigetelt. Más magyarázat szerint a ~ hangfestő vagy épp hangutánzó eredetű, a cefre alakváltozata, és a fővő leves vagy lekvár bugyborgó hangját imitálja. Ez esetben a cafat is a távolabbi rokonságába tartozik; ezt támogatja, hogy a ~nek ismeretes korábbi ‘szajha’ jelentése is. cibórium – ‘románkori templom főoltára fölé emelt márvány mennyezet’; ‘az áldoztatáshoz megszentelt ostyát tartalmazó arany kehely, amit ebben tartottak’. Egyházművészeti szakszó a latin cibus (‘élelem’) alapján, amely itt lelki tápláléknak értődik. cica – ‘kismacska’; ‘barka’; ‘fogócskához hasonló labdás gyermekjáték’. Származékai: cicás, cicázik. A macskát hívogató cic! szóból lett -a végződéssel, mint pl. a koca. A macskát néhány szomszéd nép nyelvén is hasonlóképp szólítják: szerb, horvát, szlovén, szlovák cica, cicka. A második jelentés a selymes szőrű kiscica és a puha tapintású növényi elem

- 45 - oldal

a

achát

hasonlóságán alapul. Lásd még cika. cicerél – ‘‹kakas tyúkot› búbol, párzik vele’; ‘‹férfi nőt› cirógat, tapogat’. Eredeti első jelentése bizonyára a párzó állatok hangjait utánozza; a másodikra a hasonló helyzeten kívül a cirógat és a csöcsörész hangalakja hathatott. ciceró – ’12 pontos betűnagyság’. Nyomdászati szakszó a római szónok, író és államférfi, Cicero nevéből, amely a latin cicer ('csicseriborsó') szóból ered. Lásd még cicerone. cicerone – [csicseróne] ‘idegenvezető’: … ciceróneként járt a szája: / „Ez a Rotschildék palotája” (Ady). A neves római szónok és államférfi, Cicero nevének olasz változata; kiváló beszédkészségükért nevezték el így az olasz idegenvezetőket. Lásd még ciceró. cici – ‘mellbimbó’; ‘női mell’. Gyermeknyelvi eredetű hangutánzó szó a szopást kísérő hangjelenség érzékeltetésével. Más nyelvekben is hasonló hangalakok jöttek létre ‘mellbimbó’ jelentéssel a magyartól függetlenül, pl. német Zitze, cseh cec, cecik. cicisbeo – [csicsiszbeó] – ‘férjes nő állandó lovagja, kísérője; házibarát’. Bizonytalan eredetű olasz szó; talán kapcsolatban áll a velencei nyelvjárás alighanem hangutánzó eredetű cici (‘női csevely, fecsegés’) elemével. cickafark – ‘fehér, fészkes virágzatú gyógynövény’. A cica szó cicka változatából született elnevezés; a növény sűrű és apró levélzete ugyanis macskafarokhoz hasonlítható. cickány – ‘egérféle apró termetű emlős’. Tudományos állattani szakszóként született a tatár szicskan nyomán, német közvetítéssel; a ~ hangalak talán a cickafark hatását mutatja. cicoma – ‘fölös, rikító díszítés’. Származékai: cicomás, cicomáz. Gyermeknyelvi szó; jelentésfejlődésére hathatott a cica ‘barka’ értelme, valamint a csicsa szó is. cidri – ‘hideg, zimankó’: nagy cidri van. Származéka: cidrizik. A hazai németből eredő zidri szó előbb a szlengben lépett fel, majd átkerült a bizalmas városi nyelvbe; kapcsolatos az irodalmi német zitterig (‘reszketős’) szóval, amely a zittern (‘reszket’) ige származéka. Lásd még citera. cifferblatt – ‘arc, pofa’. A német Zifferblatt (‘óra számlapja’) szó tréfás értelmű alkalmazása a régebbi bizalmas nyelvben. A Ziffer (‘számjegy’) arab eredetű: sifr (‘nulla’), lásd még cifra, sifríroz, zéró. cifra – ‘díszes; csillogó’: cifra nyomorúság (‘a rang külsőségeinek fitogtatása anyagi alapok nélkül’); ‘tarka, cikornyás’: cifra káromkodás; ‘furcsa, kínos’: cifra história; ‘‹főnévként› pompa; dísz, díszítmény’. Származékai: cifraság, cifráz, cifrázat, cifrálkodik. A középkori latin nyelv szava (ziphra, ziffra, cifra), amely az arab sifr (‘üres’) szó átvétele. Mind az arab, mind a latin szó nullát, majd tágabb értelemben számjegyet jelentett. A magyarban is eleinte matematikai műszóként bukkant fel: egy cifra is semmi, száz cifra is semmi (Csokonai). Mai jelentésköre úgy alakulhatott ki, hogy bőrdíszműveseknél s más mesterségekben a zérus jele, a kör díszítő motívumok gyakori eleme volt. Előbb keletkezett a cifráz (‘körökkel díszít’) ige, majd ebből vonódott el a ~ főnévi, s végül a ma általánosabb melléknévi szerepében. Lásd még sifríroz, zéró. cigány – ‘az Indiából elszármazott, Európa számos országában elszórva élő, önmegnevezése szerint roma nép, ennek tagja, ennek nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos, rá jellemző’. Származékai: cigányos; cigánykodik (‘kunyerál, alkudozik, hazudozik’). Délszláv kölcsönszavunk: szlovén cigan, de a szó hangalakját befolyásolhatta a többes számú román ţigani [cigany] alak is. Ezek forrása a bizánci görög cinganosz, amelyből az olasz zingaro, spanyol cingaro és a német Zigeuner is ered; a görög szó etimológiája tisztázatlan. A ~ népet övező ősi előítéletek alapján a szó gyakran értéktelenséget vagy helytelenítést fejez ki összetételek előtagjaként: cigánybúza (‘kalászos gyomnövény’), cigánymeggy (‘apró szemű, keserű meggy’), cigányzab (‘vadzab’), cigányútra megy a falat (‘a nyelőcső helyett a légcsőbe jut, görcsös köhögést okozva’). cigaretta – ‘keskeny papírhüvely vágott dohánnyal töltve’: cigarettázik. Nemzetközi szó a francia cigarette nyomán, amely a cigare (‘szivar’) kicsinyített formája, ez utóbbi pedig a tisztázatlan eredetű spanyol cigarro szóból való. Nyelvünkben a német Zigarette kiejtés szerinti átírása jelent meg, s kapott utólag latinos szóvéget. ciha – ‘párna vagy dunyha huzata’. A német Zieche szó származéka, esetleg vagy részben az ugyanonnan való szlovák cicha közvetítésével. A német szó forrása a középkor latin theca útján a görög théké (‘tartó tok’). Lásd még téka. cihelődik – ‘kászálódik, szedelőzködik’. Alakváltozatai: cihődik, csühölődik, ciholódik, cuholódik, cirhelődik, cühölődik.

Ahogy a változatok bősége sejteti, hangfestő eredetű igével van dolgunk. ciher – ‘bozótos hely; avar’: róka jár a rőt ciherben (Áprily). Ismeretlen eredetű, főleg Erdélyben elterjedt tájszó. cika – ‘fogócskaszerű, labdával is játszott gyermekjáték, cicázás.’ A cica alakváltozata, annak ‘gyermekjáték’ jelentése alapján; talán első szótagjának kicsinyítő képzős származéka. Lásd még cikázik. cikákol – ‘fuldokolva köhög ‹a légcsőbe jutott ételtől vagy italtól›’. Hangutánzó szó. cikázik – ‘sebesen ide-oda mozog’; ‘‹villám› zegzugos vonalban felvillan’. A cika nevű gyermekjáték nevéből képzett ige. cikcakk – ‘zegzugos vonal’. A német Zickzack átvétele; ez a cakk német eredetijének (Zacke) alapján jött létre, ikerítéssel s hangfestő jelleggel. cikk – ‘a törvénytárba besorolt parlamenti törvény’: törvénycikk; ‘sajtóban közölt írás’: vezércikk; ‘kereskedelmi tétel’: árucikk. A cikkely szóból metszették le a nyelvújítás korában; a fenti első jelentés még amazénak felel meg. cikkely – ‘szöveg egy szakasza, bekezdése’: törvénycikkely; ‘gyümölcsgerezd’. A német Zwickel (‘ruha ék alakú betoldása’) hazai német megfelelőiből ered. A szó elejének alakulása a szlávból kölcsönzött cékláéra emlékeztet; a szóvég a régebbi német átvételekre jellemző, mert ilyen hangtani helyzetben utóbb a -kli végződés lett általánossá, mint ugyanennek a szónak egy újabb időkből való formája, a cvikli mutatja. ciklámen – ‘lilás-vöröses virágú gumós növény’. Latin növényi név (Cyclamen) a korábbi latin cyclaminum nyomán; ennek forrása a görög küklaminosz, a küklosz (‘kör’) kicsinyített formája. A névadás bizonyára a növény kerek levelein alapszik. Lásd még bicikli, ciklus. ciklon – ‘pusztító trópusi forgószél’; ‘alacsony nyomású légtömeg’. Meteorológiai szakszó; első jelentésében a múlt század derekán alkották angol nyelven (cyclone) a latin cyclus nyomán, melynek görög előzménye a küklosz (‘kör’). A második jelentés is azon alapul, hogy az időjárásunkat alakító nagy légmozgások körpályát írnak le. Lásd még ciklopfal, ciklotim, ciklotron, ciklus, enciklopédia. ciklopfal – ‘szabálytalan alakú kőtömbökből, kötőanyag nélkül épített fal’. Építészeti szakszó a görög küklópsz (‘egyszemű óriás’) latin cyclops alakjából, az ókori monda nyomán, mely szerint hét küklópsz építette fel ily módon Tirünsz városának falait. A görög név tkp. kerekszeműt jelent a küklosz (‘kör’) és ópsz (‘szem’) elemek összetételeként. Lásd még ciklon, ciklotim, ciklotron, ciklus, optika. ciklotim – ‘hirtelen hangulatváltozásokra hajlamos (embertípus)’; ‘mániás-depressziós elmebajban szenvedő (személy)’. Lélektani szakszó a latin cyclothymus nyomán, a görög küklosz (‘kör’) és thümosz (‘lelkület’) elemekből. A magyarba a német Zyklothym közvetítette. Lásd még ciklon, ciklopfal, ciklotron, ciklus. ciklotron – ‘kör alakú részecskegyorsító berendezés’. Az atomkutatás szakszava a görög küklosz (‘kör’) latinos cyclo alakjából és az elektron, neutron, pozitron szóvégi -tron eleméből. Lásd még ciklon, ciklotim, ciklopfal, ciklus. ciklus – ‘szabályosan visszatérő időszak’; ‘szabályos időközönként ismétlődő események egységnyi szakasza’: női ciklus; ‘egy köteten belül szorosabban összetartozó versek vagy elbeszélések csoportja’: versciklus, novellaciklus; ‘azonos témakörű előadássorozat’: Beethoven-ciklus a Zeneakadémián. – ciklikus: ‘körfolyamatszerű, visszatérő egységekből álló’. Nemzetközi szó a latin cyclus nyomán, amely a görög küklosz (‘kör’) mgfelelője. Lásd még bicikli, ciklámen, ciklon, ciklopsz, ciklotim, ciklotron, enciklopédia. cikória – ‘egy katángfajta, amelynek gyökeréből pótkávé készül’: cikóriakávé. A latin cichorea, cicoria nyomán, amely a görög kikhoreia átvétele. Lásd még cikornyás. cikornyás – ‘túlcifrázott, túldíszített’; ‘szóvirágos, dagályos ‹beszédmód, stílus›’. Származékai: cikornya, cikornyátlan. A cikória régi cikornya változatából elsőként a ~ melléknév jött létre, s ebből vonódott el a cikornya főnév. Az új jelentés alapja az, hogy a cikória cifrán csipkézett, finom rajzú levele gyakori motívum volt a népi díszítőművészetben. cilicium – ‘durva szőr vezeklőköntös’; ‘szőrből való vagy szögekkel kivert vezeklőöv’. Vallástudományi szakszó az ókori kis-ázsiai Kilikia tartomány latinos Cilicia nevéből, ahonnan az ilyen szövetfajta származott. cilinder – ‘kürtőkalap’; ‘lámpaüveg’; ‘hengeres zárbetét’: cilinderzár; ‘‹régebben› belsőégésű motor hengere’. Nemzetközi szó a latin cylindrus (‘henger’) nyomán, amely a görög külindrosz átvétele; ez a külindeó (‘hengerget’) ige származéka. A magyar szó közvetlen forrása a német Zylinder volt. cím – ‘rangot, méltóságot jelző szó’: grófi cím; ‘könyv vagy műalkotás címe’; ‘lakhely megjelölése’: lakáscím, postacím. Származékai: cím, címez, címzés, címzetes, címlet, címke.

- 46 - oldal

a

achát

Nyelvújítói elvonás a címer1 szóból. cimbalom – ‘verőkkel megszólaltatott húros hangszer’. Származékai: cimbalmos, cimbalmozik. Nemzetközi szó a latin cymbalum nyomán, amely a görög kümbalon átvétele; mindkettő cintányérféle hangszert jelentett, amelyet ütővel zendítettek meg; forrásuk a görög kümbé (‘ivókehely, tál’). A középkori Európában a szót előbb kalapáccsal megzendített harangjátékra (is) alkalmazták, majd ennek nyomán nagyobb húros hangszerre, amelyhez ütőt használtak, s végül az olasz cembalo esetében már az ütő mozzanata sem szerepel. A legtöbb modern nyelvben azonban mindmáig él a szó kettős, ókori és újkori jelentése. Lásd még csembaló. cimbora – ‘társ, pajtás’; ‘cinkostárs’. Származékai: cimborál, cimboraság. A román sîmbră (‘szövetkezés, társulás’) nyomán a szónak nálunk is ez volt az első értelme; a közösség tagját cimborásnak nevezték, vagy a magyarrá lett szóból képezve, vagy az ilyen értelmű román sîmbraş külön átvételével. Kevéssel utóbb már felbukkant a ~ mint az egyes ember megjelölése, sőt hamarosan megjelent a hozzá fűződő elítélő árnyalat is. A román szó egyébként korai szláv vendég (pl. szerb szuprug), s szláv megfelelői két szegény gazda társulását jelentik arra, hogy egy-egy ökrüket szántáshoz egy járomba fogják. címer1 – ‘nemesi családnak, országnak, városnak vagy más közösségnek pajzs formájú, ábrás, színes megkülönböztető jelvénye’; ‘kukorica vagy nád virágzata’: kukoricacímer; ‘szarvasmarha ívesen hajló szarva’: címeres ökör (‘ostoba ember’ értelemben is). Sok európai nyelvben megtalálható a középkori latin cymarium (‘sisaktaréj, sisakdísz’) valamely származéka azonos jelentésben, pl. német Zimier, francia cimier; forrása a görög küma (‘hajtás, csúcs’). A ~ mai értelme a magyarban alakult ki annak alapján, hogy a nemesi címerek fölött általában tollbokrétás sisakdísz rajza van. A szó francia alakja 13. századi lotaringiai telepesek révén került Magyarországra. Lásd még címer2. címer2 – ‘marha, borjú, juh vagy vad konyhakész combja’: borjúcímer. A konyhai szaknyelv ritka szava. Ugyanarra a francia cimier szóra, csak épp annak másik értelmére vezethető vissza, mint a címer1. cimet – ‘fahéj’. A hazai német zimmet (irodalmi német Zimt) átvétele. A szó a latin cinnamum nyomán sok európai nyelvben elterjedt. Végső forrása a maláji kajumanisz (tkp. ‘édes fa’); ez a héber qinnamón és a görög kinnamomion alakokon át jutott el a latinig. Elavult szó. cimpa – ‘a fülkagyló alsó, húsos része’; ‘az orrnak az orrlyukakat körülvevő része’. Bizonytalan eredetű szavunk; talán a csimbók származéka; erre vall, hogy ~ értelemben a nyelvjárások csembő, csömbő alakokat is használnak, de köze lehet a comb szóhoz is, annak ‘húsdarab’ értelme révén. cin – ‘ón’. A német Zinn átvétele; ennek eredete bizonytalan. Talán mint az ötvösmesterség szakszava honosodott meg, mert az ón korábban ‘ólom’ jelentésben is használatos volt. cincál – ‘ráncigál’. Hangfestő eredetű tájnyelvi szó; újabban szétcincál (‘széttép’) származéka divatos lett a városi bizalmas nyelvben is. cincár – ‘makedóniai eredetű román kereskedő’. Az északi románok csúfneve erre a népcsoportra annak alapján, hogy annak tagjai az ‘öt’ számnevet (románul cinci) a szabályos [csincs] helyett [cinc] formában ejtik. Avuló nyelvjárási szó; jelentett alkalmilag mészárosként tevékenykedő embert is. cincér – ‘hosszú csápú bogár’: hőscincér. Nyelvújítói alkotás a cincog ige alapján, a bogár által hallatott éles hang miatt. cincog – ‘‹egér› jellegzetes vékony hangját hallatja’. Az állat hangját utánzó szó. Lásd még cincér, cintányér. cineráma – ‘félkör alakú vászonra vetített, térhatású hanggal játszott film’. Az angol CINEma (‘mozi’) és görög panoRAMA kiemelt betűiből alkotott technikai szakszó. Lásd még panoráma. cinerária – ‘csöves virágú cserepes dísznövény’. A latin cinis, cineris (‘hamu’) szó származéka a finoman bolyhos levelek hamvas felülete alapján. cingár – ‘vékony, sovány’. Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szó. cingulus – (vagy cingulum) ‘reverenda széles, rojtos végű, selymes deréköve’. Latin szó a római katonák kardkötő öve, a cingulum alapján; ennek alapja a cingere (‘felköt, körülövez’) ige. cinikus – ‘az eszményeket és értékeket nem tisztelő, hitványságát szégyentelenül beismerő vagy azzal kérkedő ‹ember›’. – cinizmus: ‘cinikus magatartás’. Nemzetközi szócsalád a latin cynicus alapján; ennek forrása a görög künikosz (‘kutyaszerű’) a küón (‘kutya’) szóból. Az ókori

cinizmus (azaz küniszmosz) Antiszthenész által alapított erkölcsfilozófiai iskola volt, mely a lélek egyensúlyát, a szenvedélyektől és fölös élvektől való tartózkodást, a konvenciók és az istenhit elvetését hirdette. A cinikusok gúnynévként kapták a kutyákkal kapcsolatos elnevezésüket, de ők magukra vállalták mondván, hogy ők „az erkölcs házőrző ebei”. A szó mai értelme annak a jele, hogy eszmei ellenfeleik kárhoztatása (amit főleg a ~ok istentelensége váltott ki) túlélte az évezredeket. cink – ‘horgany, kékesfehér, kristályos szerkezetű fémes elem’. A német Zink kiejtés szerinti átvétele. Ez a középlatin zincum folytatója; Paracelsus nevezte el így e fémet. cinkel – ‘‹hamiskártyás kártyát a hátán› titkos jellel megjelöl’. Nincs köze a cink szóhoz, hanem a német Zinken (‘jelzés’) nyomán honosodott meg a kártyások nyelvében. cinkos – ‘bűntárs’. Származéka: cinkosság. Ismeretlen eredetű szavunk; első előfordulása a 16. században még ‘hóhér, pribék’ értelmű. A cinkel jelentéskörével, a ‘hamis jelölés’ értelmű német Zinkennel való egybevetés tetszetős, csakhogy a magyar szó két évszázaddal korábbról adatolható, mint az így feltételezett forrása. cinnia – ‘mexikói eredetű virágos dísznövény’. Leírójának, Zinn német botanikusnak a nevéről. cinóber – ‘egy narancsvörös színű, higanytartalmú ásvány’; ‘ez mint festékanyag és mint szín’. Nemzetközi szó az ismeretlen eredetű görög kinnabarisz alapján, ennek latin cinnabaris formáján keresztül. A magyar a német Zinnober változatot vette át. cintányér – ‘réz tányér, amelyet felfüggesztve ütővel, seprővel vagy kézben, párosával egymáshoz ütve szólaltatnak meg’. A szó első tagja nem a cin fémmel, hanem valószínűleg a cincog igével kapcsolatos, annak hangutánzó tövével; erre vall, hogy régen (a 17. században) még cincina volt a hangszer neve; a ~ alighanem késői és tudatos névadás eredménye. Kevésbé valószínű feltevés szerint a német Tschinellen (‘cintányér’) volt a magyar név forrása. cinterem – ‘a templom körüli temetőkert’; ‘sírbolt’. Nemzetközi szó a latin coemeterium nyomán: angol cemetery, francia cimitičre, olasz cemeterio, szlovák cintorín stb. (‘temető’). Forrása a görög koimétérion, tkp. ‘nyughely, alvóhely’ a koimaó (‘elalszik’) alapján. A coemet  cint összevonódás a szó elején korán megjelent; a szó vége népetimológiás hatásra alakult ki. Az eredeti jelentés a köznyelvben már a múlt század végére elhomályosult, s felbukkant a szó új, hamis értelme: ‘régi vár, kastély címerterme, lovagterme’. cionizmus – ‘zsidó mozgalom, amely célul tűzte ki a világ zsidóságának Palesztinában való letelepítését, mely törekvés részleges eredménye Izrael állam megalakulása’. – cionista: ‘a cionizmus eszméjének híve’. Nemzetközi szó Jeruzsálem szent hegyének, a Sionnak héber Cijon nevéből. cipel – ‘erőlködve visz ‹terhet›’. Származéka: cipekedik. Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szó, esetleg a cibál és egy ‘vesződik’ értelmű nyelvjárási szepelkedik szó alakjainak a keveredéséből való. cipellő – ‘kicsi, könnyű lábbeli’. A középkori latin zipellus (‘egy fajta lábbeli’) származéka. Korábbi alakja ennek megfelelően cipellős, cipellös, cipelles volt, s csak később maradt el a végéről a melléknévképzőnek vélt s. Ma a ~ úgy él a köznyelvben, mintha a cipő kicsinyített származéka volna, ‘gyermekcipő, kecses női cipő’ értelemben. cipó – ‘kisebb, rendszerint kerek kenyér’; ‘ütés nyomán támadt púp’: cipóra ver. Ismeretlen eredetű szó; a magyarbál származott át több szomszédos nyelvbe (horvát, szlovák cipov, román ţipău) cipő – ‘(többnyire) bőrből készült, zárt lábbeli’. Származékai: cipőcske, cipész. A korábbi cipellő összevont formája, amely a 18. századtól egyre inkább háttérbe szorította forrását. ciprus – ‘sötét lombú, magas és hegyes koronájú fenyőfajta’. A latin cyprus átvétele a görög küprosz nyomán. Ez valójában egy magyalfajta neve, ám a magyar ~ igen korán fölvette mai értelmét az annak megfelelő latin cupressus, cyparissus hasonló hangzása folytán. Ez a görög küparisszosz latinos formája; ebből a forrásból való a ~ neve más európai nyelveken: német Zypress, angol cypress, olasz cipresso stb. cipszer – ‘szepességi szász’. A felvidéki német Zipser szóból, a Szepesség német Zips neve alapján. cipzár – ‘villámzár’. Az (amerikai) angol Zipper márkanévből, amely a zip (‘vászon tépésekor hallható hang’) szóra alapul. A magyar ~ a német Zipverschluss részfordításával jött létre, az első tag németes kiejtése alapján. ciráda – ‘kacskaringós díszítés’. A német Zierat (‘díszítmény, cifrázat’) szóból való, latinosított

- 47 - oldal

a

achát

szóvéggel. cirbolya – ‘egy fenyőfajta’: cirbolyafenyő. A német Zirbel átvétele; a szó végét alighanem a növénytan múlt századi tudósai formálták a borbolya, nyoszolya s hasonló szavak mintájára. cirfandli – ‘fehér borfajta, szilváni’: pécsi cirfandli. Borászati szakszó a hazai németség cirfandl szavából, amely az irodalmi német Silvaner (‘szilváni’) névből alakult népetimológiás módon, mintha a Zier (‘díszítmény’) származéka volna. Lásd még szilváni. cirill – ‘a keleti szláv népek betűírásával kapcsolatos’: cirill betű, cirill írás. Nemzetközi szó a görög Kürillosz szerzetes nevének latinos Cyrillus formája nyomán. A hagyomány szerint Kürillosz, a szláv népek nagy térítője alkotta meg ezt a betűírást a 9. században; valójában ő a hozzá hasonló glagolita ábécét formálta ki, a ~ írás pedig az ő tanítványának, Klimentnek az alkotása. ciripel – ‘‹tücsök› jellegzetes hangját hallatja’. Van cirpel alakja is. Hangutánzó szó, összefügg a csiripel igével; erre vall, hogy a nyelvjárásokban a ~ kisebb madarak hangjára is használatos. Az azonos értelmű német zirpen bizonyára nem forrása a magyar szónak, hanem vele párhuzamos hangutánzó képződmény. cirka – ‘körülbelül’. A latin circa kiejtés szerinti átvétele; ez a circus (‘kör’) szóból származik. Lásd még cirkál, cirkalom, cirkusz. cirkál – ‘őrként körbejár ‹valahol›’; ‘kószál’. Cirkáló: ‘őrjáratot s védelmet ellátó hadihajó’. A latin circare (‘körüljár’) ige kiejtés szerinti átvétele; forrása a circus (‘kör’). Lásd még cirka, cirkalom, cirkusz. cirkalom – ‘‹régen› körző’; ‘díszítés, cifrázat’. Származékai: cirkalmas, cirkalmaz (‘kidíszít, ‹beszédet› túlcifráz, túlbonyolít’). A latin circulus (‘köröcske’) származéka, annak tárgyeseti alakjából (circulum). Ma általános jelentésköre talán a cifra mintájára alakult ki; támogathatta továbbá ennek a szónak s a cafrang, cicoma főneveknek a hasonló hangzása is. Lásd még cirka, cirkusz. cirkónium – ‘félnehéz fémes elem’. A jácint néven is ismert drágakő francia zirkon nevéből való, amelynek a ~ az egyik alkotó eleme; a szó a perzsa zargun (‘aranyszínű’) származéka. A magyar szó a német Zirkon ejtését tükrözi. cirkoráma – ‘olyan mozi, ahol a nézőteret körbevevő vászonra vetítik a filmet’. Angol technikai szakszó (circorama) a latin circus (‘kör’) ablativusi CIRCO alakjából és a görög eredetű panoRAMA kiemelt betűiből. Lásd még panoráma. cirkulál – ‘körben jár’; ‘‹pénz› forgalomban van’; ‘‹folyadék zárt rendszerben› kering’. – cirkuláció: ‘(pénz)forgalom’; ‘keringés’. Nemzetközi szó a latin circulari (‘körben jár’) igéből; forrása a circus (‘kör’). Lásd még cirkál, cirkusz, ricercar. cirkusz – ‘sátorban vagy épületben működő, állatszámokkal és ügyességi mutatványokkal szórakoztató üzem’; ‘veszekedés, botrányos jelenet’: cirkuszol (‘botrányt csap’). Nemzetközi szó a latin circus (‘kör’) alapján, amely már az ókori Rómában felvette a ‘kör alakú vagy körbejárható porond köré épített kocsiversenypálya és mutatványokkal szórakoztató intézmény’ értelmet: Circus Maximus. A szó második jelentése a mai bizalmas nyelvben részint a cirkuszi előadások harsányságára utal, részint arra, hogy a botrányos jelenetek gyakran a szemlélők kaján mulatságára szolgálnak. Lásd még cirka, cirkalom. cirmos – ‘szürke alapon barnásan csíkozott ‹állat, főleg macska›’; ‘csíkozott’: cirmos alma; ‘‹nyelvjárásokban› maszatos’. Ismeretlen eredetű. Alapjelentése ‘mocskos’ lehetett, ezt tanúsítják a nyelvjárási cirom (‘piszok’) és cirmol (‘mocskol, gyaláz’) származékok. cirógat – ‘simogat’. Bizonyára hangfestő eredetű, gyermeknyelvi szó. cirok – ‘seprőkészítésre használt pázsitfűféle’. Délszláv eredetű: szerb szirak, szlovén sirek; ezek forrása az olasz sorgo nyelvjárási soreg változata, s végső soron a latin suricumra vezethetők vissza, amely egy korábbi syricum granum (‘szír gabona’) kifejezés első tagjából lett. A magyar szó elején sz  c affrikálódás történt. cirrózis – ‘májzsugor’. Orvosi szakszó, latin cirrhosis a görög kirrhosz (‘narancsszín’) nyomán, a betegséget jelző -ózis végzettel (mint szilikózis, trombózis). cirrusz – ‘pehelyfelhő, amely nagy magasságban jégtűkből képződik’. Meteorológiai szakszó a latin cirrus (‘hajfürt’) nyomán. ciszta – ‘hólyagszerű, folyadékot tartalmazó kóros üreg az emberi testben’. Orvosi szakszó a görög küsztisz (‘hólyag’) latinos cysta formája alapján. ciszterci – ‘katolikus szerzetesrend, a bencés rend egyik ága’. – cisztercita: ‘a ciszterci rend tagja’.

A rendalapítás színhelyének, a franciaországi Cîteaux városának latin Cistertium nevéből. A ciszter forma a 19. század derekán keletkezett szókurtítás eredményeként. ciszterna – ‘(földalatti) esővízgyűjtő medence’. Nemzetközi szó a latin cisterna alapján, amely a cista (‘láda, tartály’) származéka; forrása a görög kiszté (‘kosár, tok’). Lásd még csatorna. citadella – ‘fellegvár; város közepén álló erődített hely’. Az olasz cittadella a cittŕ (‘város’) régi cittade alakjának kicsinyített formája, tkp. ‘városka’; forrása a latin civitas a civis (‘polgár, városlakó’) nyomán. A ~ az olasz szó lényegében íráskép szerinti átvétele. citál – ‘megidéz’: bíróság elé citál; ‘szöveget szó szerint idéz’: antik szerzőket citál. – citátum: ‘szövegidézet’. Nemzetközi szó a latin citare (‘megmozgat, hív, törvény elé idéz’) ige nyomán. A ~ szó kissé régies, a citátum elavulóban van. citera – ‘húros pengető hangszer’. Származékai: citerás, citerázik. A latin cithara (‘négyhúrú lant’) származéka; ennek forrása a görög kithara. Ugyanerről a tőről való a gitár is. A citerázik tréfás ‘reszket’ értelmű használata nem a hangszer nevével, hanem a német zittern (‘reszket’) igével kapcsolatos, és a cidri rokona. citológia – ‘sejttan’. Orvosi szakszó a latin cytologia nyomán, a görög kütosz (‘üreg, urna, sejt’) és logosz (‘tanulmány’) elemekből. citrancs – ‘grapefruit’. A sok kiejtési gondot okozó angol gyümölcsnév helyett alkotott mesterséges szó a citrom és narancs keresztezéseként; sajnos nem terjedt el. citrom – ‘savanyú levű déligyümölcs’. Nemzetközi szó a középkori latin citrum (‘citrom’) nyomán, amely a citrus (‘citromfa’) szóval kapcsolatos, ez pedig a görög kedrosz (‘cédrus’) egy önállósult latin változata. Lásd még cédrus, citrancs. civakodik – ‘veszekszik’; van civódik alakja is. Valószínűleg a veszekedő madarak harsány rikoltozását utánzó igeként keletkezett, és csak utólag szélesült ki a jelentése. civil – ‘polgári (személy), nem egyenruhás testület vagy a papi rend tagja’; ‘polgári öltözet ‹szembeállítva az egyenruhával, papi reverendával›’: civilben van; ‘állampolgár mint magánember’: civilszervezetek; civilkurázsi (‘magánemberek bátorsága, kezdeményező készsége közügyekben való közös fellépésre’). A német Zivil szó kiejtés szerinti átvétele; forrása a latin civilis (‘polgári’) a civis (‘polgár’) nyomán. Lásd még civilizál, civillista. civilizál – ‘polgárosít; az anyagi és szellemi fejlettség magasabb szintjére emel’: civilizálja a barbárokat. – civilizáció: ‘a társadalmi szerkezet és az anyagi, szellemi fejlettség magas foka’: az ősi maya civilizáció. – civilizátor: ‘a civilizáló törekvések képviselője’. Nemzetközi szavak a latin civilis (lásd civil) nyomán, az ebből képzett francia civiliser és civilisation szavak alapján. A magyar ~ szó valószínűleg a német zivilisieren átvétele latinosított végződéssel. Lásd még civillista. civillista – ‘az uralkodónak és családjának személyes kiadásait és az udvartartás költségeit fedező összeg, amelyet a költségvetés folyósít’. A német Zivilliste kiejtés szerinti átvétele latinosított szóvéggel; a civil elem arra utal, hogy a ~ eredetileg a polgári (civil) kormányzat költségeinek jegyzékét tartalmazta. Lásd még civilizál. cívis – ‘parasztpolgár, városi polgárjoggal bíró jómódú gazda, iparos vagy kereskedő egyes alföldi mezővárosokban.’ A latin civis (‘polgár’) származéka az íráskép szerinti ejtéssel. Lásd még civil. cizellál – ‘vésővel finoman megmunkál’. A német cisellieren átvétele a szóvég latinosításával. A német szó forrása a francia ciseler a ciseau (‘véső’) régebbi cisel formája nyomán; ez utóbbi a latin népi cisellum származéka, s töve az (in)cidere, (in)cisum (‘bevés’) ige. coboly – ‘prémes ragadozó állat, nyuszt’. Sok nyelvben meghonosodott szó az orosz szobolj nyomán; a magyarba talán a német Zobel révén került be, alighanem irodalmi úton, de lehet, hogy ez az alak keveredett a szlovákból bejutott soboľ alakkal. A 18. század dereka előtt az állatnak nálunk nyuszt volt a neve. coca – ‘disznó, malac kedveskedő megnevezése, főleg a gyermeknyelvben’. Eredetileg állathívogató szó, s ez a használata is él máig. cókmók – ‘holmi, poggyász’. Valószínűleg ikerszó a tájnyelvi cók (‘ruhafolt’) főnévből kiindulva, de lehet hangfestő eredetű is a celecula, cucc szavak köréből. col – ‘hüvely mint mértékegység’: colos, colstok (‘összehajtható mérőpálca’, colostok alakban is). A német Zoll (‘hüvelyk’), illetve Zollstock (‘col-pálca’) átvétele kiejtés szerinti formában. comb – ‘a lábszár térd fölötti része’. Tisztázatlan eredetű szó; régi alakjainak (bonc, boncs, csombó, cemp, csemp) gazdag változatossága alapján hangfestő eredetre is lehet gondolni. A ~ eredeti jelentése ‘vastag húsdarab’ lehet. Lásd

- 48 - oldal

a

achát

még cimpa, cubák. condra – ‘rongy’: A csillagászat egy vak koldusasszony / Condráin méri a világokat (Vörösmarty); ‘szajha’. Tisztázatlan eredetű szó. Igen hasonló alakok szinte minden környező nép nyelvében megtalálhatók a fenti két jelentés egyikével vagy mindkettővel (pl. román ţundră, szlovén cundra, horvát candra) de nem lehet bizonyítani, hogy mind a magyarból való átvétel-e (ami nem valószínű), s ha nem, melyik az eredetibb, s hogyan jutott a szó egyik nyelvből a másikba. A leghihetőbb, hogy ezek párhuzamos hangfestő alakulatok mindegyik vagy a legtöbb nyelvben. A két jelentés összefüggésére példa a cafat is. Lásd még cudar. copf – ‘varkocs, hajfonat’; ‘késő rokokó építészeti stílus’. A német Zopf átvétele. A copf stílus az általa gyakran alkalmazott, copfszerű füzérdíszről kapta a nevét. córesz – ‘nyomorúság, baj’. Jiddis szó (zores) a zoir (‘kevés, csekély’) nyomán. cosinus – [koszinusz] ‘a szög melletti befogó és az átfogó arányát kifejező szám’. Latin matematikai szakszó a co- (‘együtt’) és sinus (‘görbület, öböl’) elemekből. Lásd még +szinusz. cotangens – [kotangens] ‘a szög melletti és a vele szemben lévő befogó arányát kifejező szám’. Latin matematikai szakszó a co- (‘együtt’) és tangens (‘érintő’) elemekből. Lásd még tangens. cőgeráj – ‘bentlakásos katonatisztképző középiskola’. A régi német Zögerei (‘nevelőintézet’) magyarosodott alakja; forrása a ziehen, zog ritkább ‘nevel’ értelme. Elavult szó. cölibátus – ‘papi nőtlenség a katolikus egyházban’. Latin szó (coelibatus) a coelebs, coelibis (‘legényember, agglegény’) nyomán. cölöp – ‘faoszlop’. Szláv kölcsönszó: szlovén, orosz sztolp, szlovák stľp (‘oszlop’). A magyarban az átvett sztlp mássalhangzó-torlódása a t kivetésével és a második szótagban ejtéskönnyítő magánhangzóval oldódott. Az így létrejött szlop két különböző úton fejlődött tovább. Az egyik az oszlop szóhoz vezetett. A másik úton újabb toldalékhang oldotta a még mindig fennálló torlódást, majd az így lett szolop alak sz hangja affrikálódott, s végül hangrendi átcsapással alakult ki a celep, cölöp forma. cönobita – ‘kora középkori keresztény szerzetes-remete Egyiptomban’. Vallástörténeti szakszó a latin coenobita alapján; ez a görög koinobitésznek felel meg, amely a koinosz (‘közös’) és biosz (‘élet’) elemeket tartalmazza. cövek – ‘rövid, hegyes karó’: sátorcövek. Származéka: (le)cövekel. A hazai németség zwek (‘faszeg, faék’) szavából, a szóeleji mássalhangzó-torlódást betoldott e oldotta fel: cevek, majd utóbb ~ lett belőle. croissant – [kroasszan] ‘rongyoskifli’. Francia szó (‘növekvő hold’), a croître (‘nő’) ige folyamatos melléknévi igeneve; ez esetben a péksütemény alakjára utal. cubák – ‘csontos, mócsingos húsdarab’. A comb cob vagy cub alakváltozatából ered denominális -k képzővel. cucc – ‘holmi’. Hangfestő eredetű, a cókmók és a nyelvjárási celecula (‘holmi’) köréhez tartozik. A bizalmas városi nyelv szava. cucli – ‘gumi szopóka csecsemő táplálására való üvegen’. A hazai németség zuzl szavából, a szillabikus l véghangzós feloldásával; a németben gyermeknyelvi eredetű, párhuzamosan a magyar cumi szóval. A két szó értelme a köznyelvi használatban összekeveredett. cudar – ‘komisz, gonosz (ember)’; ‘igen kellemetlen’: cudar hideg van. Bizonytalan eredetű. A hangfestés szintjén összefügghet a condra főnévvel, amelynek ‘rongy; ringyó’ jelentése a ~ előéletében is megtalálható. Szótörténeti okok miatt kevésbé valószínű, hogy a ~ a cvíder (‘nyűgös, ellenkedő’) német zuwider előzményéből fakadt volna. cúg – ‘huzat, légvonat’: nagy cúg van itt; ‘a felhúzást megkönnyítő rugalmas betét cipő szárában’: cúgos cipő; ‘pohár kiürítése egyhuzamban’: jó cúgja van (‘megy belé az ital’). A német Zug (‘légvonat; vonat; szakasz’) alapja a ziehen, zog (‘húz’) ige. Lásd még ancúg. cugehőr – ‘kellék, hozzávaló ‹ruhához›’. A régebbi német Zugehör (‘tartozék’) kiejtés szerinti átvétele a (zu)gehören (‘hozzá tartozik’) ige alapján a szabászat nyelvezetében; enyhén avul. cugszfűrer – ‘szakaszvezető’. A német Zugsführer kiejtés szerinti átvétele: Zug (‘katonai szakasz’) és Führer (‘vezető, vezér’) a führen (‘vezet’) igéből. A régi katonai nyelv szava. cujka – ‘román szilvapálinka’. A tisztázatlan eredetű román ţuică átvétele.

cukkol – ‘piszkál, „húz”, ingerel’. A német zucken (‘rándul, rángat’) igéből képzett bizalmas nyelvi szó. cukor – ‘cukornádból, cukorrépából nyert szénhidrát, édesítő anyag’. Származékai: cukroz, cukrász, cukrászda, cuki. A német Zucker hazai német zuckar változatából; ezek forrása az olasz zucchero. A messzi keletről a ~ a következő úton jutott az európai nyelvekbe: szanszkrit csarkara  perzsa sakar  arab (al) szokkar  spanyol azúcar  francia sucre ill. olasz zucchero. culág – ‘fizetéskiegészítés’: … adok neked évenként kétezer forint culágot (Jókai). A német Zulage (‘pótlék, fizetésemelés’) magyarosodott formája a zulegen (‘hozzátesz’) igéből; elavulóban van. culáger – ‘anyaghordó segédmunkás építkezésnél’. Valószínűleg a német zulangen (‘odanyújt, adogat’) igéből formált, a tőben kissé módosult szó, s így első jelentése ‘téglaadogató’ lehetett. Elavult szó. cumi – ‘csecsemőnek, kisgyermeknek adott szopóka’. Hangutánzó szó, a szopó gyermek által hallatott cuppogást imitálja. A köznyelvi használatban értelme összekeveredett a hasonló eredetű, de németből kölcsönzött cucli szóéval. cupfol – ‘tépeget, tépáz’; ‘lop’. A német zupfen (‘huzigál’, ‘‹húrt› penget’) igéből; második jelentése a szlengben alakult ki. cuppan – ‘‹csók› csettintéshez hasonló hangot hallat’: cuppanós puszi. Gyakorító változata: cuppog. Hangutánzó szó. cupringer – ‘cselédközvetítő’. A hazai német zupringer szóból; ez valószínűleg az irodalmi német Zubringer (‘adogató’) megfelelője, amelynek a délnémetben van ‘állásszerző’ értelme is. A foglalkozás eltűntével a szó is elavult. curukkol – ‘hátrál’; curikkol alakban is. A német zurück (‘hátra’) határozószóból vagy ennek hazai német változataiból (zruck, zrugg); maga a curukk! igás állatnak kiáltott szó volt, s leginkább a katonai fogatosok nyelvéből kerülhetett a régebbi köznyelvbe és nyelvjárásokba. cvekedli – ‘kockatészta’: káposztás cvekedli. A hazai német zweckerl szóból, a jellegzetes szóvégződéssel (mint puszedli). A német szó bizonyára a zwicken (‘csíp’) ige származéka, s így eredetileg laposra gyúrt tésztából kézzel csipkedett darabkákat jelentett. Lásd még cvikker. cvíder – ‘kelletlen, nyűgös, ellenkedő’. A német zuwider (‘ellen, szembe, ellenére’) elöljárószó hazai német zwider alakjából; a bizalmas városi nyelv enyhén avuló szava. cvikker – ‘orra csíptethető szemüveg’. A német Zwicker ejtés szerinti magyar változata a zwicken (‘csíp’) nyomán. Lásd még cvekedli. cvikli – ‘ék alakú betoldás ruhában’; ‘szorult helyzet’. A német Zwickel (‘ék, betoldás’) származéka; második jelentése a magyar városi nyelv alsó rétegében alakult ki. A szó mindkét jelentésében avulóban van. Lásd még cikkely.

- 49 - oldal

a

achát

Cs csábul – ‘hajlamos engedni a kísértésnek’. Származékok és kapcsolt szavak: csábít, csábító, csáb, csábos. Hangfestő jellegű szócsalád, a kábul, kábít (lásd kába) szavak változatai, amelyek idővel jelentésükben elkülönültek, ám nem teljesen, hisz a csábító is elkábítja, akit meg akar nyerni, összezavarja az eszét. A szóeleji k–cs változás nem ritka a hangfestő szavaknál: kajla–csajla, kattog–csattog, kúszik–csúszik. A csáb és csábos a nyelvújítás korából való elvonás, illetve ennek képzése. csacsenol – ‘hízeleg’. A cigány csacserel (‘bizonyít, igazol’) nyomán; tolvajnyelvi szó. csacsi – ‘szamár kicsinye; szamár kedveskedő megnevezése’; ‘‹emberre› butuska, oktondi’. Bizonyára állathívogató szóból keletkezett, mint a cica, coca, csibe, csikó. Második jelentése enyhítő, kedveskedő forma a szamár helyett. csacska – ‘fecsegő, felszínes’; ‘balga, butuska’. A szó a csacsog származéka, olyan képzés, mint a locska vagy a fecske. Második jelentése nyilván onnan van, hogy a naiv nyelvérzék a csacsika összevont formájának véli. csacsog – ‘fecseg, cseveg’; ‘csicsereg’. Hangutánzó eredetű szó, második jelentése, a madárhangok festésére, lehetett az eredeti; összefügghet a nyelvjárási csárog igével. Személyre alkalmazva eleinte rosszalló értelmű volt, pletykás, rágalmazó emberre mondták, ám idővel, nyilván hangalakja miatt, kedveskedő jellegű lett. Lásd még csacska. csahol – ‘‹kutya› éles hangon, szaggatottan ugat’ Származéka: csahos. Állathangot utánzó szó. csaj – ‘lány’. Cigány szó, a csávó (‘fiú, legény’) nőnemű párja. A szlengből már átlépett a bizalmas köznyelvbe. csája – ‘tea’. Nem csak az oroszban s néhány szláv nyelvben él a csaj ‘tea’ jelentésben; a portugál cha [sa] közvetítése nyomán a 18. században megjelent a bécsi s más német dialektusokban is tschai formában; a mi ~ szavunk is bizonyára innen való, bár a szóvégi a eredete nem világos. Mindezek forrása az észak-kínai tsa (‘tea’); a mi tea szavunk a dél-kínai té változatból ered. Mára elavult szó. csajka1 – ‘katonai evőtál’. Szlovák eredetű, a saľka (‘csésze’) voltaképp a német Schale átvétele kicsinyítő képzővel. A magyar szó (korábban salka) talán a sajka s ennek csajka változata hatására öltötte fel mai alakját, egyebek közt a két tárgy némi alaki hasonlósága miatt. csajka2 – lásd sajka csak – ‘csupán’; ‘‹nyomatékosító›’: egyszer csak ott állt; ‘‹biztatás›’: mondd csak!; ‘bárcsak’; ‘legalább’: csak annyit engedj, hogy … Összetételei: csakhogy, csakhamar, csaknem, csakugyan, csakis. Fontos és régi, de ismeretlen eredetű határozószónk. csákány – ‘kőfejtésre való nyeles szerszám’. Valószínűleg török eredetű, talán a honfoglalás utáni kun-besenyő hatás révén. Példák más törökös nyelvekből: szeldzsuk, kirgiz, kazah, ujgur csakan (‘csatabárd’). Figyelemre méltó, hogy a szláv nyelvek többségében is van csakan, csekan ‘csákány’ értelemben; lehet hogy ezek egyike a ~ forrása, de hihetőbb, hogy szintén vagy török nyelvekből, vagy éppenséggel a magyarból erednek. csakliz – ‘(meg)kaparint, csen’. A hazai német schachern (‘ad-vesz, csereberél’) származéka, talán a jiddisen keresztül. A sahr  csakl hangfejlődés több lépcsős, lényeges eleme a szó elejének affrikálódása (lásd sajka) és a l  r változás. A bizalmas nyelv szava. csáklya – ‘vashegyben és kampóban végződő rúd, halászok és hajósok eszköze’. Bizonytalan eredetű; talán egy nyelvjárási csák (‘hegyezett bot, csúcs; csáklya’) képzett alakja. Ám a csák eredetét is homály fedi; lehet, hogy éppenséggel elvont alak a ~ból. csákó1 – ‘magas tetejű, ellenzős katonai fejfedő’; ‘‹régen› süveg leffentyűje’. A régi nyelvjárási csákó2 szóból keletkezhetett, valószínűleg egy csákó süveg (‘süveg, melynek hasított karimája oldalt eláll’) kifejezés első tagjának önállósodásával. Mint huszárcsákó Európaszerte ismert lett, és ma sok nyelvben megvan mint katonai fejrevaló neve: angol shako, francia chako, német Tschako, lengyel czako stb. csákó2 – ‘felfelé és széjjel álló ‹szarv›’. Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó; a Csákó mint tehén vagy ökör, bika neve ehhez a jelentéshez tartozik. csal – ‘hamis, megtévesztő látszatot kelt’; ‘anyagiakban tisztességtelenül jár el’; ‘hamisan, szabálytalanul játszik’: csal a kártyában; ‘‹valahová› csábít’; ‘félrevezetéssel megszerez’: elcsalja tőle, kicsalja belőle. Származékai: csalás, csaló, csalóka, csalárd, csalárdság, csalóka, csalogat, csalódik, csalatkozik, csalékony,

csali. Igen régi szavunk, amit sok származéka is bizonyít, de eredetéről semmit sem tudunk. Lásd még csalogány, csel. család – ‘szülők, gyermekek, valamint közelebbi és távolabbi hozzátartozók vérségi közössége’; ‘gyermek mint családtag’: négy családja van; ‘leszármazási alapon összetartozó lények vagy képződmények együttese’: méhcsalád, a rózsafélék családja; szócsalád; a finnugor nyelvcsalád. Származékai: családi, családias, családos, családtalan. Szláv jövevény, a legtöbb szláv nyelvben megvan a cseljad ‘háznép, egy család gyermekei’ jelentésben; az átadó nyelvet nem tudjuk meghatározni. A vegyes hangrendű szláv szó egyrészt a mély hangrend irányában egyenlítődött ki, így lett a ~, másrészt ellenkező irányban: lásd cseléd. A fenti második jelentés nyelvjárási szinten él. csalafinta – ‘ravasz, hamis’. Összetétel a csal ige folyamatos melléknévi igenevének -a végű változatából (lásd hulla, csusza) és a nyelvjárási finta melléknévből. csalamádé – ‘zöldtakarmánynak való sűrűn vetett kukorica’; ‘vegyes vágott savanyúság’. Ismeretlen eredetű szó. csalán – ‘érintésre égő fájdalmat okozó gyomnövény’. Származékai: csalános; csalánozók (‘áldozataikba bénító mérget lövellő tengeri lények’, pl. medúzák). Alakváltozatok: csohán, csoján, csójjány, csóvány, csuhány, csiján, csihány stb. Ótörök jövevényszavunk: csagatáj csalagan (‘csalán’), tatár csalgan (‘tüskebokor’). Már az átadó nyelvben lágy g volt, s ez utóbb kiesett. csalfa – ‘hamis, hűtlen’; ‘csalóka’: Istenségnek látszó / Csalfa vak Remény (Csokonai). Összetétel a csal ige tövéből (mint pl. csalétek) és a fa főnévből; eredetileg alighanem vadállatot csapdába csaló eszköznek fa alkatrészét jelentette. Tény, hogy a szó eleinte inkább főnévként szerepelt, ‘csábító eszköz’ jelentésben, s csak utólag vette fel mai melléknévi jelentését. csalinkázik – lásd csámpás csalit – ‘bozót, cserje; berek’. Valószínűleg törökös, közelebbről kun eredetű: oszmán çali, çalti, üzbég csalik (‘tüskebokor, bozótos’). A nyelvújítás korában emelték nyelvjárási szintről az irodalmi nyelvbe. csalma – ‘süveg’. A palatinus levette … fekete kócsagos csalmáját (Mikszáth). Az oszmán-török çalma (‘turbán’) átvétele, esetleg délszláv közvetítéssel. Elavult szó. Lásd még csalmatok. csalmatok – ‘beléndek’: Meglopta bátyád ezt a titkos órát, / Üvegben átkos csalmatok levével … (Shakespeare: Hamlet – Arany fordítása). Nyelvújítási tudós névadás e mérges gyomnövény süveg alakú termése nyomán (lásd csalma); elavult szó. csalogány – ‘fülemüle’. Nyelvújítási lelemény, Kazinczy alkotása a csal ige csalogat származékából, az akkoriban kedvelt -ány képzővel. Ő ugyan a poszáta nevének szánta, s egy ideig különféle énekes madarakat illettek vele, csábos dalolásukra utalva, míg végül rögzült mai jelentése. csamangó – lásd csámpás csámborodik – lásd csámpás csámcsog – ‘nyitott szájjal, csettenő hangokat hallatva eszik’. Hangutánzó szó, ma főleg ember illetlenül zajos evésére, de eleinte állatéra is értették. Lásd még csócsál. csámpás – ‘görbe, gacsos ‹láb›’; ‘sántikáló ‹járás›’; ‘félretaposott ‹cipősarok›’. Hangfestő eredetű szó, amely kapcsolatos a cammog, valamint a nyelvjárási csalinkázik (‘félrekaszál’), csamangó (‘csavargó’), csámborodik (‘tévelyeg’) szavakkal. csanak – ‘nyeles fa vízmerítő edény’. Honfoglalás utáni török (kun vagy besenyő) szójövevény: kun csanak (‘csésze’), türk csanak (‘fatál’). Nyelvjárási szó. csángó – ‘kelet-erdélyi és moldvai magyar népcsoport tagja; ‘‹melléknévként› e népcsoporttal kapcsolatos’. A régi népnyelvi csáng (‘fel-alá jár, kóvályog, billeg’) ige folyamatos melléknévi igeneve; ilyen jelentésben közszóként él több nyelvjárásban. A ~k e nevet maguk nem használják, bizonyára gúnynévként kapták környezetüktől, talán mert a Kárpátokon innenről vándoroltak ki elszórt csoportokban. csánk – ‘patás háziállatok hátsó lábának bokacsontja’. Feltehetőleg a cigány csang (‘térd’) szó átvétele. csáp – ‘ízeltlábú állatok páros érzékelő nyúlványa a fejrészen.’ Valószínűleg Főldi János alkotása a csápol igéből. csap1 – ‘üt, vág: fejbe csap; (le)hajít’: földhöz csap; ‘irányt változtat’: oldalt csap, lecsap a magasból; ‘megrohan’: az ellenségre csap; ‘rendez’: lagzit, mulatságot csap. Származékai: csapás, csapó, csapott, csapkod, csapdos, csapódik. Ősi finnugor örökségünk: zürjén csapkini (‘dob’), votják csapki (‘üt, tapsol’), vepsze csapan (‘vág’). A rokonnyelvi megfelelők, és így az

- 50 - oldal

a

achát

alapnyelvi szó is hangutánzó volt, a csattanó ütéssel kapcsolatos. Lásd még csapa, csapadék, csapat, csapda, csapinós, csapodár, csápol, csapong, csappan, csapzott, csélcsap, karikacsapás. csap2 – ‘folyadék leeresztésére való nyílás, cső; ennek elzáró szerkezete’; ‘csap alakú tárgy, rész’: tengelycsap, nyelvcsap, fülcsap; ‘fa elemek illesztésénél a kiemelkedő rész, amely a horonyba illik’: csapolt deszka, gerenda. A régi hazai német zappe, zopp (‘hordócsap, dugó’) származéka; ezek az irodalmi német Zapfen megfelelői. A ~ szóeleji cs hangja korai átvételre vall, a 13. század előtt ugyanis a magyarban még nem volt általános a szókezdő c hang, s átvett szavakban cs-vel helyettesítették. Lásd még csapágy, csaplár. csapa – ‘vadállat nyomainak összefüggő sora, csapása’: csapáz (‘vadállatot űz a nyomait követve’). A csap1 ige származéka, az azonos értelmű (vad)csapás alakváltozata a vadászok nyelvében. Lásd még csapadék, csapat, csapda, csapinós, csapodár, csápol, csapong, csappan, csapzott, csélcsap, karikacsapás. csapadék – ‘a levegő páratartalmának lecsapódása: eső, jégeső, hó’; ‘vegyi folyamatokból keletkező, a folyadék alján lerakódó szilárd anyag’. Nyelvújítási alkotás a csap1 igéből a cselekvés eredményét jelölő -dék képzővel (mint üledék). Elsőként az utóbbi értelmében jelentkezett; első és ma általánosabb jelentését talán a német Niederschlag (tkp. ‘lecsapódás’) hatására nyerte el. Lásd még csapa, csapat, csapda, csapinós, csapodár, csápol, csapong, csappan, csapzott, csélcsap, karikacsapás. csapágy – ‘a tengelyvég golyós vagy görgős ágyazata, amely a súrlódást csökkenti’. Összetett szó a csap2 ‘tengelycsap’ jelentéséből és az ágyból. csapat – ‘csoport’: munkacsapat, cserkészcsapat; ‘katonai egység’: rohamcsapat, páncélos csapattest; ‘sportegyüttes’: focicsapat, csapatkapitány. A csap1 ige származéka deverbális -t főnévképzővel (mint menet, élet), talán az egymáshoz csapódó, csoportosuló emberekre értve. Lásd még csapa, csapadék, csapda, csapinós, csapodár, csápol, csapong, csappan, csapzott, csélcsap, karikacsapás. csapda – ‘vadállat elfogására való eszköz’; ‘cselfogás, amellyel valakit lépre csalnak’. A csap1 származéka, kezdetben csapta formában is, és talán tudatos alkotás a labda korábbi lapta, lapda alakjainak mintájára. Az alapige az állatfogó eszköz rugós vasának összecsapódását jelzi. Lásd még csapa, csapadék, csapat, csapinós, csapodár, csápol, csapong, csappan, csapzott, csélcsap, karikacsapás. csapinós – ‘ferde, rézsútos, enyhén emelkedő’: Fel, csapinós lejtőn, gyalog ifjak törnek … (Arany). Alakváltozatai: csaponos, csapanós, csapinyós. A csap1 ige mozzanatos csaponik (‘letér, oldalt csap’) alakjából; legkorábbi csaponos alakja olyan képzés, mint a szoros, tilos. Elavult szó. Lásd még csapa, csapadék, csapat, csapda, csapodár, csápol, csapong, csappan, csapzott, csélcsap, karikacsapás. csaplár – ‘kocsmáros; csapos, italmérő’. Alighanem a régi német zapfler (‘kocsmáros’) korai átvétele; töve azonos csap2 szavunkéval. csapodár – ‘állhatatlan, ‹szerelemben› hűtlen természetű’. A csap1 ige csapod (‘csapong’) alakjából lett olyan -ár képzővel, mint a búvár, csiszár. Lásd még csapa, csapadék, csapat, csapda, csapinós, csápol, csapong, csappan, csapzott, csélcsap, karikacsapás. csápol – ‘csapkod, hadonászik’. A csap1 ige származéka lehet gyakorító -l képzővel. Lásd még csáp. csapong – ‘ide-oda csapódik’; ‘ingadozik’: csapongó kedély; ‘‹beszédben› egyik témáról a másikra szökken’. Kicsapong: ‘korhelykedik; csapodárkodik’. A csap1 ige származéka gyakorító -ng képzőegyüttessel (mint borong, tolong). Lásd még csapa, csapadék, csapat, csapda, csapinós, csapodár, csápol, csappan, csapzott, csélcsap, karikacsapás. csappan – ‘csattanással (neki)csapódik’. Megcsappan: ‘csökken’. A csap1 ige mozzanatos származéka. A megcsappan mai értelme úgy magyarázható, hogy a púpozva megrakott vékáról csapófával lekotorták a fölös mennyiséget, s így tartalma kevesebb lett. Lásd még csapa, csapadék, csapat, csapda, csapinós, csapodár, csápol, csapong, csapzott, csélcsap, karikacsapás. csapzott – ‘nedves és kuszált ‹haj, bunda›’. A csap1 ige csapzik (‘összekuszálódik’) származékának befejezett melléknévi igeneve. Lásd még csapa, csapadék, csapat, csapda, csapinós, csapodár, csápol, csapong, csappan, csélcsap, karikacsapás. csárda – ‘vendégfogadó, kocsma pusztán, út mentén’. Származéka: csárdás. A szerb-horvát csardak (‘katonai őrtorony, erkély’) átvétele; a szóvégi k idővel lekopott, mert többes jelnek érződött. Az oszmántörökön át a perzsa csárták (‘négyszögletes erkély vagy szoba’) szóra megy vissza, ez a csar (‘négy’) és ták (‘boltív’) elemekből áll.

A magyar szó legkorábbi jelentése is ‘őrtorony’ volt; ‘pusztai kocsma’ értelme a két építmény magános, elhagyatott voltának a hasonlóságán alapul. A csárdás, a népi elemekből alkotott magyaros társastánc a 19. század elején kapta elnevezését a ~ról mint a népi vigasságok jellegzetes színhelyéről. csarnok – ‘fedett, tágas, többnyire oszlopsorokkal tagolt helyiség’: előcsarnok, kiállítási csarnok, pályaudvari csarnok, vásárcsarnok. Ismeretlen eredetű szó. császár – ‘egy birodalom uralkodója’: római, osztrák, kínai, török császár. Származékai: császári, császárság. Szláv jövevényszavunk: szerb ceszar, szlovén cesar; ezek forrása Julius Caesar neve, amelyet az első római imperátorok még családnévként viseltek, majd utóbb méltóságnévvé lett. A ~ szóeleji cs hangja korai átvételre vall, a 13. század előtt ugyanis a magyarban még nem volt általános a szókezdő c hang, s átvett szavakban cs-vel helyettesítették. A végső ~ alak hangrendi kiegyenlítődéssel jött létre. Lásd még cár, császármetszés. császármetszés – ‘szülésre érett magzat műtéti kiemelése az anyaméhből’. Orvosi műszó a középkori latin sectio caesarea (tkp. ‘caesari metszés’) felszínes fordítása révén. A latin kifejezés ugyanis Caius Julius Caesarra utal, aki ily módon jött a világra, és aki az idősebb Pliniustól eredő hagyomány szerint ezért kapta a Caesar nevet, a caedere, caesum (‘metsz’) ige alapján. Valójában a nagy államférfinak már ükapja is a Caesar nevet viselte. császkál – ‘mászkál, csavarog’. Talán egy császkál-mászkál ikerszópár első tagjaként önállósult; ez lehet a csúszik-mászik módosult alakja. A nyelvjárásokból a szó átkerült a bizalmas köznyelvbe. csat – ‘kapocs ‹övön, szíjon, ruhán, cipőn›’. Származékai: csatos, csatol, csatló, csatlakozik. Török vendégszavunk a török nyelvekben általános csat(‘összeköt’) igetőből, illetve annak valamely származékából, vagy a honfoglalás előttről, vagy későbbi kun-besenyő forrásból. Lásd még csatlós. csata – ‘ütközet’. Származékai: csatározik, csatázik, csatár. Délszláv vendégszó: szerb-horvát cseta (‘katonai csapat, osztag’); a ~ alak hangrendi kiegyenlítődéssel jött létre. A szó a törökellenes harcok idején került nyelvünkbe az eredetinek megfelelő jelentéssel; mai értelme érintkezéses névátvitelnek köszönhető. Lásd még csetnik. csatakos – ‘nedves, lucskos, sáros’. Hangfestő szó, de a hangutánzás eleme is benne van, a sárban járás hangjait érzékelteti. A ritka csatak (‘lucsok’) utólagos elvonás lehet a ~ból, amely összefügghet a latyak, lucsok, csatangol, csetres szavakkal is. csatangol – ‘járkál, kószál’. Hangfestő szó, talán a csatakos, nyelvjárási csatangos (‘lucskos’) köréből, de hangalakjára hathatott a barangol is. csatlós – ‘lovat vezető vagy a kocsi előtt nyargaló szolga’; ‘fegyverhordozó’; ‘valakinek elvtelen kiszolgálója’; ‘‹jelzői előtagként› idegen hatalom érdekeit kiszolgáló’: csatlóskormány, csatlósország. A csat főnévből alakult csatol származéka a csatló, azaz ‘kantárszíj’; ezt tartotta a ~, amíg ura nyeregbe szállt. A ~ szoros viszonya urához vezetett a ‘lovag fegyverhordozója’ jelentésig, bár ezt talán a romantikus irodalom alakította ki és terjesztette el, mert a régiségből nincs példa rá. csattan – ‘éles, dörrenő hangot hallat’. Gyakorító származéka: csattog’. Hangutánzó eredetű szócsalád a csatt- tőhöz járuló mozzanatos, illetve gyakorító képzővel. csausz – ‘török levélvivő, futár’. Oszmán török szó: çauş. A szóvégi hang képzésmód szerinti elhasonulás útján alakult ki, mint a csiriz esetében. Lásd még csősz. csáva – ‘bőrkikészítő lé, amelyben a bőr húsos részei lerohadtak’: benne van a csávában (azaz kellemetlen helyzetben, mint amilyen lehetett beleesni a bűzös csávázó gödörbe). Szláv eredetű: horvát, szlovén ščava (‘moslék’). A szóeleji s elmaradt a mássalhangzó-torlódás feloldása érdekében. Lásd még cserbenhagy. csavar – ‘‹igeként ›hossztengelye körül fordít, teker’; ‘‹főnévként› spirális menetű hengeres vagy kúpos test különböző gépelemek, alkatrészek összeerősítésére’; ‘hasonló elven működő hajtó- illetve húzóelem’: hajócsavar, légcsavar, csavarszárny. Származékai: csavargat, csavarodik, csavarint, csavaros. Valószínűleg a kavar ige párhuzamos alakulata, mint a csábul a kábul ige mellett. Nagyon tetszetős a türk csavür, csagatáj csavur, karakalpak csuvur (‘fordít’) szavakkal való egybevetés mint a ~ ótörök származásának bizonyítéka, ám a hangfejlődés törvényei szerint ilyen török előzményekből nem ~, hanem csór-féle szóalak keletkezett volna, mint a szór ige bizonyítja. A ~ főnévi értelme a nyelvújítás idején alakult ki. Lásd még csavarog. csavarog – ‘kószál, tévelyeg; dologtalanul lézeng’. Származékai:

- 51 - oldal

a

achát

csavargó, csavargás. A csavar ige származéka gyakorító képzővel; úgy értendő, hogy ‘csavaros, kiismerhetetlen utakon jár’. csávó – lásd csaj cseber – ‘favödör’. Más alakjai: csöbör, csübör, csobor. Déli szláv eredetű: szerb-horvát čabar, horvát čeber. Ma leginkább a cseberből vederbe kifejezésben használatos. csecs – ‘női mell’; ‘állati emlő, tőgy’; ‘korsó ivónyílása a fülön’: csecses korsó. Alakváltozatai: csöcs, csücs, csicsi. Gyermeknyelvi eredetű szó. Egyes rokonnyelveinkben is vannak hasonló hangalakú és (többé-kevésbé) hasonló értelmű szavak, de valószínűbb, hogy ezek párhuzamos alakulatok, és nem szavunk előzményei, akárcsak a cici esetében. Lásd még csecse, csecsemő. csecse – ‘‹kisgyermek nyelvén› szép’. Gyermeknyelvi szó, hasonló hangzásút más nyelvekben is találunk: német népnyelvi tschatsch (‘gyermekjáték’), cseh čača (‘szép’), votják csacsa (‘gyermekjáték’). Lásd még csecsebecse. csecsebecse – ‘kis dísztárgy’. Ikerszó a csecse alapján. csecsemő – ‘szopós gyermek’. Tárgyas összetétel a csecs főnévből és az elavult emik (‘szopik’) ige folyamatos melléknévi igenevéből, tehát ‘csecsszopó’. Lásd még emlő. cseh – ‘egy északnyugati szláv néphez tartozó’; ‘‹főnévként› e nép tagja’. Saját megnevezésből: csehül Čech (‘cseh ember’). A ~ végén eleinte erős h hangzott, mint a doh szóban, de ez idővel szabályos h lett; a ~ bekerült a düh, juh, méh családjába, ahol a h a szó végén nem hangzik. csehó – ‘lebúj, kiskocsma’. Szleng szó az ausztriai német tschecherl (ivó) nyomán; forrása a jiddis schecher (‘szeszesistal’). csekély – ‘kevés, kis mértékű’. A csökken szóból ismert csök(ik) ige tövéből alakult ki -ély képzővel (mint meredély). Eleinte főnév volt, alacsony vízállású folyószakaszt, homokzátonyt jelentett, és melléknévvé válva is egy ideig őrizte ezt az értelmet. Később ezt a szó önállósult alakváltozata, a sekély vette át, a ~ pedig a mai, tágabb és általánosabb jelentéshez jutott. csekk – ‘banki befizetéshez, bankszámláról való kifizetéshez használt űrlap’. Nemzetközi szó az angol cheque, check nyomán, amely a francia échec (‘sakk’) szóból ered, de a jelentések összefüggése homályos. csel – ‘megtévesztés céljára kiötlött ravasz fogás’. Származékai: cseles, cselez, cselezés. A csal magas hangrendű párja. Valószínűleg másodlagos fejlemény, egyrészt mert csak későbbről van adatunk róla, másrészt mert alig van származéka. Feltehető, hogy a csal kezdetben igenévszó volt, majd főnévi jelentésében a ~ vette át a helyét. csélcsap – ‘állhatatlan, hűtlenkedő’. Bizonytalan eredetű összetétel; második tagja a csap 1 igéhez kötődik, az első pedig a csel alakváltozata lehet. A ~ igei szerepben is fellépett ‘kétszínűen viselkedik’ értelemben, sőt lehet, hogy ez volt az eredeti funkciója ‘cselt csap, cseleskedik’ jelentéssel. Melléknévként a ~ korábbról sok különféle elítélő jelentésben ismeretes; mai köznyelvi értelme bizonyára a csapodár beleértéséből adódik. cseléd – ‘uradalomba elszegődött mezőgazdasági bérmunkás’; ‘a munkaadójánál lakó háztartási alkalmazott’; ‘a gazda vagy úr házanépéhez tartozó szolga’; ‘‹régebben› gyermek mint családtag’: van két kis cselédem; ‘nő’: fehércseléd, vászoncseléd. Szláv jövevény; a legtöbb szláv nyelvben van cseljad szó ‘háznép, egy család gyermekei’ jelentésben, ezért az átadó nyelvet nem tudjuk meghatározni. A vegyes hangrendű szláv szó egyrészt a mély hangrend irányában egyenlítődött ki, így lett a család, másrészt ellenkező irányban, s ez a ~et eredményezte. A ~ szó, akárcsak a család, hosszú ideig, bizonyos patriarkális szemlélet folytán, magában foglalta a háznéphez számító szolgaszemélyzetet is. A 19. századtól, amikor a nyelvújítás a család szót foglalta le a vérségi kötelékre épülő egységnek, a szó egyéb jelentéseit a ~ vette át. cselekedik – vagy cselekszik: ‘tesz, csinál ‹valamit›’. Származékai: cselekedet, cselekvő, cselekvés, cselekmény. Ismeretlen eredetű csel- igető gyakorító, illetve visszaható képzős származéka (mint verekedik, verekszik). A cselekmény nyelvújítási alkotás egy tévesen elvont cselek- tőhöz illesztett -mény képzővel. cseleszta – ‘harmóniumszerű billentyűs hangszer, mely acélrudakat csendít meg’. Olasz szó (celesta) a celeste (‘mennyei’) melléknév alapján, utalva a hangszernek légies, harangjátékra emlékeztető hangjára. A szó előzménye a latin caelestis, a caelum (‘ég, menny’) származéka. cselleng – ‘ténfereg’. Hangfestő szó a nyelvjárási csalinkázik (‘kószál’) és csügg szavak köréből, alakjára a lézeng is hathatott. cselló – ‘gordonka’. – csellista: ‘gordonkajátékos’.

A német Cello átvétele az abban is tükröződő olaszos ejtés szerint. A szó ugyanis az olasz violoncello (‘gordonka’) két utolsó szótagja, amelyet egy összetett szó második tagjának éreztek, és így választottak le. Valójában az olasz szó a viola (‘nagyobb hegedűféle hangszer’) nagyító képzős violone (‘bőgő’) alakjából az összetett -cello kicsinyítő képzővel alakult a bőgőnél kisebb gordonka megnevezésére. csembaló – ‘billentyűs húros hangszer, a zongora elődje, amelyben a húrokat tüske pendíti meg’. Az olasz cembalo kiejtés szerinti átvétele. Ez egy korábbi clavicembalo önállósult utótagja; a teljes szó a középkori latin clavicymbalum folytatója a második tag olaszosításával. A latin clavis (‘kulcs’) a középkorban vette fel a ‘hangszerbillentyű’ jelentést, a cymbalum pedig a görög kümbalon megfelelője a kümbé (‘csésze’) nyomán; ez a hangszer ugyanis az ókorban ilyesféle alakú lehetett. csemege – ‘ínyencfalat, nyalánkság’. Származéka: csemegézik. Bizonytalan eredetű szó; talán a nyelvjárási csömöszöl (‘szőlőt zúz’) ige származéka, s eleinte gyümölcskészítményt jelentett. csemete – ‘növényi hajtás’; ‘gyermek’. Alakváltozatai: csimota, csomota, csömöte. Eredetére kétféle magyarázat van: vagy a régi nyelvjárási csuma, csima (‘rügy’) szóból lett összetett kicsinyítő képzővel (mint bóbita, bokréta), vagy az olasz cimetta (‘ághegy’) származéka, amely a görög kümé  latin cyma  olasz cima vonalba illik, az utóbbi kicsinyített alakjaként. A második értelem magyar fejlemény a zsenge növény és a növendék gyermek hasonlítása alapján. csempe1 – ‘cserépkályha mázas építőeleme’; ‘kerámia falburkoló lap’. Ismeretlen eredetű szó. csempe2 – ‘törött szélű, csorba’; ‘ferde, fittyedt ‹száj›’. Ismeretlen eredetű szó. csempészet – ‘áru behozatala vagy kivitele az államhatáron a vámkezelés kijátszásával’; ‘személy illegális átjuttatása a határon’: embercsempészet. Származékai: csempész, csempészik. Nyelvújítási alkotások az ismeretlen eredetű nyelvjárási csempes (‘csalárd’) kikövetkeztetett csemp- tövéből. A főnévinek vélt tövet a kertész, kertészet s hasonló szavak mintájára képezték. csen – ‘lop’. Ismeretlen eredetű szó. csencsel – ‘csereberél’. Az angol change (‘cserél, csere’) szó torzított kiejtés szerinti átvétele (helyesen [cséjndzs]); a húszas-harmincas évek nemzetközi cserkésztalálkozóin a jelvények, nyakkendők s más emléktárgyak cserélgetését kísérte az egyszerű change?, azaz ‘cserélsz? cserélünk?’ kérdés. Az angol szó a francia changer származéka, amely a népi latin cambiare igéből ered. A második világháború végeztével kialakult össznépi cserekereskedelem is a csencselés nevet kapta. csend – lásd csendes csendélet – ‘élettelen tárgyak képen való ábrázolása’. Képzőművészeti szakszó a német Stilleben ügyetlen tükörfordításából. A német szó első tagjában ugyanis nem a Stille (‘csend’) főnév rejlik, hanem a still melléknév ‘mozdulatlan’ értelemben, tehát a mozdulatlanná dermesztett élet ábrázolásáról van szó. A német szó mintája a holland stilleven volt, ezt követte az angol still life is; más nyelvek számára a francia nature morte (‘halott természet’) adott példát. Lásd még csendes. csendes – ‘hangtalan, halk; nem zajos, békés’. Származékok és kapcsolt szavak: csendesül, csendesít, csendesedik, csend. A szócsalád legkorábbi alakja az ismeretlen eredetű csendesz. Ez talán a képzett csendesz-ség szóalakban hasonulva kapott s végzetet (csendes-ség), vagy a hegyes, béres és hasonló melléknevek deverbális képzőjének analógiájára. Ennek eredményeként a szó csend- elemét főnévi tőnek kezdték érezni, és idővel el is vonták, így jött létre a csend. Lásd még csendélet, csendőr. csendőr – ‘zsandár, falusi karhatalmi testület tagja ‹nálunk 1945-ig›’. Alakváltozatai: csender, csöndér, csendúr, csindér stb. Nyelvújítási alkotás a zsandár magyarítására, a korábban már létrejött rendőr szó mintája alapján, mint egy csendőrző rövidülése vagy ‘a csend őre’ értelmű birtokos összetétel. Elterjedését segíthette az is, hogy a ~ némi eltéréssel a zsandár magas hangrendű párjának érezhető. Lásd még csendes. csendül – lásd cseng cseng – ‘‹megütött fémtárgy› magas, tiszta hangot hallat’; ‘‹emberi hang› tisztán, zengőn szól’. Származékai: csengő, csenget, csengés, csengetés, csengettyű, csendül, csendít, csendület, csendítés. Hangutánzó szó; más nyelvekben is találunk hasonló hangalakot ebben a jelentésben: angol jingle, török çangir-, cseh cinkati. Lásd még csilingel. csép – ‘magokat a kalászból vagy hüvelyből kiverő eszköz’: cséphadaró. Származékai: csépel, cséplő. Szláv, valószínűleg délszláv eredetű: szerb cijep, horvát, cseh,

- 52 - oldal

a

achát

szlovák cep (‘csép, bot, husáng’). A szóeleji c hang cs-vé válása korai átvételre vall (lásd császár). csepeg – ‘cseppenként hull’. Származékai: csepp, cseppen, csepereg. Mindezek az alakok ö-vel is köznyelviek: csöpög, csöpp stb. A vízbe hulló vízcsepp hangját utánzó szócsalád; nem tudjuk biztosan, hogy valójában a csepp főnév vagy a ~ ige az elsődleges. Hasonló hangzású és értelmű szavak rokonnyelveinkben is vannak: votják csop (‘csepp’), lapp cahpa (‘csepegtet’) stb., de ezek éppúgy lehetnek önálló hangutánzó fejlemények, mint egy közös finnugor alapszóra visszavezethető szórokonok. cseperedik – ‘serdül, növekszik’. Egy ismeretlen eredetű csep- igető származéka; összetett képzője olyan szerkezetű, mint az áporodik, töpörödik szavakban. Ugyane tőről fakad a nyelvjárási csepe (‘fiatal tölgyfa’), cseplye (‘sarjerdő’), cseplesz (‘sarjadzás’) és csepőte (‘növényi hajtás’) is, tehát a tő legfőbb tartalmi eleme a zsenge fák növekedése, ami megmagyarázza a ~ jelentését. csepű – ‘kóc, szösz’. Származéka: csepül (‘ócsárol’). Ótörök eredetű: tatár, csuvas csübek. Az átvett törökös szó csöpeg lehetett, amiből többé-kevésbé szabályosan csöpű, csepű keletkezett. A csepül úgy értendő, hogy ‘csepűnek, semmit érőnek mond’. cser – ‘cserfa, a tölgyek egyik válfaja’. Származékai: cserez (‘a cserfa gubacsából kiáztatott vagy más anyaggal bőrt tartósít’), cserző, cserzett. Déli szláv jövevényszavunk: szerb, horvát, szlovén cer, ezek forrása a latin cerus. A szóeleji c hang cs-vé válása korai átvételre vall (lásd császár). Lásd még cserbenhagy, cserje. csér – ‘sirályfajta, halászmadár’. E madarak éles, cserregő kiáltását utánzó szó. cserbenhagy – ‘bajban magára hagy’; ‘a segítségnyújtást elmulasztja’: cserbenhagyásos gázolás. A cserben hagy szólás tömörülése. A cser itt a cserzőlé, amelyben hajdan a tímárok a kikészítésre való bőröket áztatták. Aki ilyen áztató gödörbe, a bűzös lébe esett, az ugyancsak bajban volt, s rászorult a segítségre. Hasonló értelmű és jellegű szólások eleme a csáva és a pác. cserdít – ‘élesen csattanó hangot kelt (valamivel)’: nagyot cserdített az ostorával. Hangutánzó szó a cserreg, csörög, csörtet rokonságából, csördít alakban is; d eleme alighanem kezdő, illetve mozzanatos képző. csere1 – ‘egy tárgy átadása egy másik ellenében’. Származékai: cserél, cserélget. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még cserebere. csere2 – lásd cserje cserebere – ‘cserélgetés’; ‘személyek, dolgok gyakori váltogatása’. Ikerszó a csere1 főnévből. cserebogár – ‘vörösesbarna, kora nyáron megjelenő kártékony bogár’. Az ismeretlen eredetű régi és nyelvjárási cserebók, cserebüly népetimológiás alakulása a bogár szó beleértése folytán. cserény – ‘vesszőfonatos falakból álló kezdetleges, fedetlen pásztortanya’. Bizonytalan eredetű szó; egy feltevés szerint a sző ige csertőváltozatából lett -ény képzővel. Ennek jelentéstani nehézsége, hogy itt fonás és nem szövés eredményéről van szó. cserép – ‘égetett agyag’: cserépedény; ‘ilyen anyagú tetőfedő elem’: tetőcserép; ‘ilyen anyagú virágtartó edény’: virágcserép. Származékai: cserepes, cserepez, cserepesedik. Délszláv eredetű: horvát, szlovén črep. A szóeleji mássalhangzótorlódást ejtéskönnyítő e oldotta fel. cserepár – ‘határőrvidékek gyalogos katonája ‹1848 előtt›’: A maroknyi hadammal is, ha beveszem magam a szorosba, ki nem ver onnan tízezer cserepár (Jókai). A szerb-horvát csarapar átvétele; ez gúnyos megnevezés a csarapa (‘harisnya’) alapján, mivel ezek a katonák fehér lábszárvédőt hordtak. Az első két magánhangzó a magyarban elhasonult, mint a nyelvjárási derál, kepál (‘darál, kapál’) példákban. Elavult szó. cseresznye – ‘fán termő édes, csonthéjas magvú kerek, vörös gyümölcs’. Szláv származékszó: szerb-horvát črešnja, szlovák čerešna. Ezek forrása a népi latin ceresia a latin cerasus (‘cseresznyefa’) szóból, amely viszont a görög keraszosz megfelelője; ez egy ókori pontoszi város neve, de a hely és a gyümölcs neve közti kapcsolat tisztázatlan. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel. Az eredetibb és nyelvjárásokban ma is gyakori cseresnye forma képzésmód szerinti elhasonulás útján alakult a mai köznyelvi ~ alakra. cserfel – ‘nyelvel, fecseg’. Származéka: cserfes. Hangutánzó, hangfestő eredetű szócsalád a csörög rokonságából; talán a zajos, cserregő madarak hangját imitálja. cserge – ‘durva gyapjúszőttes; pokróc’. Balkáni vándorszó, de végső forrása bizonytalan; az erdélyi tájnyelvbe a román cerga révén jutott be a szóvég hangrendi

illeszkedésével. cserje – ‘bokor, bokros terület’. Vagy szláv eredetű, vagyis a horvát cerje (‘cserfaerdő’) szót vettük át az ugyanonnan eredő cser főnévvel együtt, vagy pedig a magyar nyelvjárási csere (‘bozót’) alakváltozata. Mivel a csere eredetét is e két forrásra vezetik vissza vagylagosan, a kétség aligha dönthető el. cserkész – ‘erdőőr’; ‘egy angol eredetű ifjúsági mozgalom tagja’. Származéka: cserkészik. Hangutánzó és hangfestő szó a csörög, csörtet családjából; azokat a zajokat érzékelteti, amelyeket az erdei avarban, száraz gallyakat tapodva, erdőben vad után járkáló ember kelt. Valójában az ige volt az elsődleges. A ~ ma általános második jelentése annak köszönhető, hogy a cserkészmozgalom hazai megalakulásakor ezt a nevet találták alkalmasnak az angol boy-scout (‘felderítő fiú’) magyarítására. (A német megfelelő pl. Pfadfinder, azaz ‘ösvénykereső’ lett.) csermely – ‘ér, patak’. A Kassán átfolyva a Hernádba torkolló Csermelye patak nevéből eredő köznév. A nyelvújítás korai szakaszában Kazinczy javasolta a szláv eredetű patak helyett. Gyors elterjedését segíthette, hogy más nyelvújítók a hasonló hangzású, egyébként hangutánzó eredetű tájnyelvi csergeteg, csörgeteg szavakat hozták divatba ugyanilyen jelentésben. A szónak mindmáig megmaradt irodalmias stílusértéke. Lásd még csörög. csésze – ‘kis ivóedény’. A régi cseh nyelv češe (‘serleg’) szavából való a második magánhangzó képzésmód szerinti elhasonulásával, mint a cseresznye, csősz szavakban. Az Árpád-kori magyar-cseh dinasztikus kapcsolatok folytán kerülhetett nyelvünkbe. csetepaté – ‘verekedés; csatározás’. Alakváltozatai: csetépaté, csatapata, csitepata, csetipati stb. Ikerszó, amelynek első tagja a csattog, csetteg, a második pedig a pattog ige rövid mássalhangzós tövéből ered (mint pl. dörrenből a dör|ej). A csata- előtagú változatok népetimológiára vallanak, a szónak ugyanis nincs köze a csata főnévhez. csetnik – ‘az első és második világháború idején működött szerb szabadcsapatok tagja’. Szerb szó, a cseta (‘csapat’) származéka denominális főnévképzővel. Lásd még csata. csetres – ‘csatakos, lucskos’; ‘‹főnévként› elmosatlan edény’. Hangutánzó, hangfestő nyelvjárási szó a csatakos családjából. csevapcsicsa – ‘vagdalthúsból készült, faszén fölött grillezett kolbászka’. A többes formájú szerb čevapčiči átvétele egyes számúvá igazítva. A szó čevap- eleme az arab eredetű török kebab (‘sült hús’) szó megfelelője. cséve – ‘fonal feltekerésére való üreges hüvely’. Származékai: csévél, csévélő. A bolgár vagy régi szlovák ceva (‘cső, cséve’) korai átvétele, amire a szóeleji c  cs változás mutat (lásd császár); a hangrendi kiegyenlítődés a szóvéget alakította át. A szláv előzmény etimológiai kapcsolatban áll cső szavunk forrásával. Lásd még csörlő. cseveg – ‘beszélget, könnyeden társalog’. Hangutánzó eredetű ige; mint korábbi jelentése is tanúsítja, a madarak csivitelését imitálja. csevice – ‘savanyúvíz; ennek forrása’. A szlovák štavica nyelvjárási ščevica alakjából ered a szókezdő mássalhangzó elhagyásával és a szóvég hangrendi illeszkedésével. A szlovák minta csáva szavunk előzményének kicsinyített származéka. cséza – ‘homokfutó: könnyű, rugós lovas kocsi’. A francia chaise de poste (‘postakocsi’) kifejezés első tagjából ered a német scheza, scheize formák közvetítésével; a szóeleji s  cs változásra példát nyújt a sekély, csekély szópár. A francia chaise voltaképpen ‘szék’, és bonyolult úton a latin cathedrára, katedra szavunk előzményére megy vissza. csibe – ‘kis csirke’. A kiscsirkák csipogását utánzó, egyben állathívogató szó főnevesült formája. Lásd még csibész. csibész – ‘utcagyerek; csirkefogó’. Első jelentésében ‘csirkeárus’, tehát a csibe származéka a foglalkozást jelző -ész képzővel (mint erdész, tehenész). A szó mai értelme bizonyára a csirkefogó hatására alakult ki a 19. század vége felé. csibor – ‘csíkbogár’. Nyelvújítási szó, a csíkbogár töredékeiből összevonva. csibuk – ‘hosszú szárú pipa’. Oszmán-török jövevényszó: török çibuk, çubuk (‘bot, pipaszár, pipa’); lehet, hogy valamelyik balkáni nyelv közvetítette hozzánk. csicsereg – ‘‹madár› csivitel, csiripel’. Alakváltozatai: csicseg, csicserész. Hangutánzó eredetű szavak, a csivitel, csirpel, csacsog, cseveg családjából.

- 53 - oldal

a

achát

csicskás – ’tisztiszolga’. A régi csicska (‘V alakú piros paszomány a tisztiszolga zubbonyujján’) származéka melléknévképzővel; az alapszó talán a csúcs kicsinyített változata. Elavult szó. csicsóka – ‘a napraforgóval rokon növény, amelynek ehető gyökérgumója van’; ‘‹nyelvjárásokban› burgonya’. Valószínűleg a csúcs szó származéka annak alapján, hogy a gyökérgumó göcsörtös, csúcsokban végződő alakot mutat. A ~ egy kicsinyítő képzős csucsóka elhasonulással keletkezett változata. A ‘burgonya’ jelentés onnan ered, hogy a ~t burgonya módjára elkészítve ették. csiga – ‘spirális mészházban élő puhatestű állat’; ‘bevájt peremű korong emelőeszközön’: emelőcsiga, csigasor; ‘csigaemelővel működő nyújtó mint kínzóeszköz’; ‘pörgő játékszer’: búgócsiga. Származéka: csigáz. Bizonytalan eredetű; talán a törökségben általános csig- (‘teker, csavar’) igető egy nem ismert magyar származékából való folyamatos melléknévi igenév rövidült végzettel (mint hinta, hulla). Mai igei értelme a hajdani kínzócsigával előidézett fájdalmas feszítésre utal. Lásd még csigolya. csiger – ‘savanyú, silány bor’. Honfoglalás utáni török jövevényszó lehet, a kun-besenyő rétegből: kun csagir, kipcsak csakir (‘bor’). Nyelvjárási szó. csigolya – ‘a gerincoszlophoz tartozó gyűrűs csont’. A csiga származéka; a nyak~ ismert változata a nyaka csigája. Az -olya lehet képzőegyüttes. Ha a csiga török származástatása helytálló, akkor a ~ egy kiveszett csig- igető származéka is lehet gyakorító képzős csigoló vagy csigola (‘tekergető’) alakon keresztül, az l palatalizációjával. csihad – ‘csillapodik’. Valószínűleg a csi! (‘pszt!’) és a csicsi (‘aludj’) indulatszók származéka, s távolabbról a csitt! is rokona. A csi- tő és az -ad igető hiátusát itt h töltötte ki. csihés – ‘olyan ember, akiből mindenki csúfot űz’: béresek között is től (‘tettél’) cudar csihésnek. Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó; Arany „Toldi”ja emelte be az irodalomba. csihol – ‘szikrát kelt ‹acéllal és kovával›’: tüzet csihol. A régi tűzgyújtási módszert kísérő hangokat utánzó szó. csík1 – ‘keskeny hengeres testű mocsári halfajta’: csíkos káposzta; fürge, mint a csík; ‘metélt tészta’: mákos csík. Ismeretlen eredetű szó; második jelentése alaki hasonlóságon alapul. Lásd még csíkos. csík2 – lásd csíkos csikar – ‘görcsös fájdalmat okoz ‹a hasban›’: hascsikarás. Valószínűleg a csikorog származéka; eredeti hangutánzó jellegét a nyelvjárásokban élő ‘karcol, horzsol’ jelentések magyarázzák s egyben támogatják. csikasz – ‘sovány’; ‘‹főnévként› farkas’: Nagy csikasz vad ugrik fel … (Arany). Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó, Arany tette ismertté az irodalmi nyelvben. csikk – ‘eldobott cigarettavég’. Valószínűleg cigány, kevésbé hihetően olasz eredetű vándorszó; a magyarba a német (Tschick) közvetíthette, de vehettük egyenest a cigányból is. csikland – ‘érintéssel bizsergető, nevetésre ingerlő érzést okoz’. Alakváltozatai: csiklánd, csiklandoz, csikol. Származékai: csiklik, csikló, csiklandós. Hangfestő eredetű szócsalád. Valószínűleg nyelvünk külön életében keletkezett, bár az alakilag hasonló rokonnyelvi megfelelők, pl. cseremisz csegelt, lapp csagalduttet alapján elképzelhető, hogy mindnyájan valami ilyesféle finnugor alapnyelvi szó származékai. A kl és tl mássalhangzók mindenesetre több más nyelvben festik ezt az érzést: latin titillare, német kitzeln, angol tickle, szlovák stekliť, spanyol casquillear, francia chatullier, svéd kittla stb. csikó – ‘ló, szamár kicsinye’; ‘‹régen› aranypénz’: körmöci csikók. Származéka: csikós. A csikót hívogató vagy terelgető csi! kiáltásból keletkezett -kó kicsinyítő képzővel. csikorog – ‘fülsértő hangokat hallat’. Származékai: csikorgás, csikorgat, csikordul. Hangutánzó szócsalád. Valószínűleg nyelvünk külön életében keletkezett, bár az alakilag hasonló rokonnyelvi megfelelők, pl. osztják tyikorta, votják zsukirt, mordvin csikor alapján elképzelhető, hogy mindnyájan valami ilyesféle finnugor alapnyelvi szó származékai. csíkos – ‘sávos, sávokkal mintázott’: csíkos szövet. Származékai: csíkoz, csík (‘sáv, vonal’). A ~ melléknév a csík1 képzett alakja, mivel ez a halfaj hosszában sávos, tarka mintázatú. A ‘sáv’ jelentésű csík főnév elvonás a ~ból. csilingel – ‘‹csengő› éles, magas hangot hallat’. Hangutánzó szó, kapcsolatos a cseng családjával. csillag – ‘fényes apró égitest az éji égbolton’; ‘ennek stilizált ábrázolása’: ötágú csillag, Dávid-csillag; ‘híresség’: filmcsillag,

teniszcsillag. Származékai: csillagos, csillagtalan, csillagoz, csillagzat, csillagász, csillagászat, csillagda (‘csillagvizsgáló’). Ugyanarról az ősi finnugor csill- tőről fakad, mint a csillog ige; képzője deverbális főnévképző, mint a világ, virág, harag szavakban. A ~ ‘híresség’ értelme az angol eredetű sztár fordítása. A származékok közül a három utolsó a nyelvújítás korában keletkezett. Lásd még csillámlik. csillámlik – ‘fel-felragyog’. A korábbi csillámik forma a csillog tövének mozzanatos képzős változata; ebből vonódott el a csillám főnév. Később lépett be a gyakorító l képző, s így a ~ (hasonlóan a villámlik és csuszamlik igékhez), a botlik, siklik-félék tág csoportjába sorolódott be. Lásd még csillag. csillapít – ‘nyugtat, csendesít; mérsékel’. Származékai: csillapodik, csillapul. A bizonyára hangfestő csill- alapszónak egyetlen rokonnyelvi megfelelője ismeretes, a zürjén csel, csöl (‘csendes’), ezért valószínűbb, hogy ~ önálló magyar fejlemény; a p mozzanatos képző, mint az ülepedikben. csillár – ‘karos mennyezeti világítótest’. Nyelvújítási alkotás a csillog tövéből a hordár, futár s hasonló képzések mintájára. Eredetileg ‘szentjánosbogár’ jelentést adtak neki, de ez hamar elavult. Lásd még csillag, csillámlik. csille – ‘keskeny sínen vagy függőpályán futó kisebb teherkocsi’. Ismeretlen eredetű szó. Korábban tutajt is jelentett; ennek alapján egy elmélet a német Zille (‘hajó, sajka’) származékának tartja; ez azonban nem magyarázza a jóval korábbi és más értelmű adatokat. csillog – ‘fénylik, ragyog, tündököl’. Mozzanatos származékok: csillan, csillant. A szó csill- töve ősi hangfestő igető a finnugor korból: vogul sülg-, votják silal-, cseremisz colgazs- (‘csillog, szikrázik’). A magyar szó g-je gyakorító, a csillan n-je mozzanatos képző. Lásd még csillag, csillámlik, csillár, sajog. csimasz – ‘cserebogárlárva’; ‘poloska’. Bizonytalan eredetű szó. Szóba került az olasz cimice (‘poloska’), a latin cimex, cimicis folytatója mint forrás, de az ebből levezetett magyar szó hangfejlődése nem volna szabályszerű, és közvetlen népi érintkezés nélkül egy ilyesfajta megnevezés amúgy is ritkán kerül át egyik nyelvből a másikba. csimbók – ‘hajfonat’; ‘összetapadt, összecsomósodott szőr’; ‘bog, csomó’. Valószínűleg a csomó egy olyan tőváltozatából ered, amely nyelvjárásokban nem ritka: csombó (‘csomó’), csombolyodik (‘összecsomósodik’). A kicsinyítő képzős csombók első magánhangzója elhasonulással alakulhatott ki. Más elmélet szerint a ~ forrása a csimpaszkodik nyelvjárási csimbalkodik alakja, amin át a csügg igéhez jutunk. csimborasszó – csak az ez a pimaszság csimborasszója (‘a netovábbja, a mindent felülmúló mértéke, legfelső foka’) és hasonló kifejezések elemeként használatos. A Chimborazo az Andok egyik legmagasabb csúcsa; Ecuador területén áll, és spanyol neve a kecsua indiánok nyelvén eredetileg azt jelenti: ‘Chimbo falu havasa’. Nyelvünkbe a német Chimborasso forma jutott a németes kiejtéssel; spanyolul [csimboraszó]. csimpánz – ‘kisebb termetű afrikai emberszabású majom’. Nemzetközi szó, amely az angol chimpanzee nyomán terjedt el; ez valamelyik közép-afrikai törzsi nyelvből ered, de közelebbi jelentése nem ismeretes. A magyarba valószínűleg a német Schimpanse alakon át jutott. A szókezdő cs talán a csimpaszkodik hatására jött létre. csimpaszkodik – ‘görcsösen kapaszkodik’. Alakváltozatai: csimbalkodik, csimeszkedik, csimpeszkedik, csipeszkedik, csipaszkodik. Hangfestő eredetű szó, legvalószínűbben a csügg családjából; rokonai a nyelvjárási csingaszkodik (‘kapaszkodik’) és csingolódik, csingál (‘himbálózik’) ige. csimpolya – ‘duda’. Előre tökszár, csimpolya, doromb… (Arany). A román cimpoi (‘duda’) átvétele, amely talán a latin centipollium (‘marha százrétű gyomra’) szóból ered. A magyar szóvég a gomolya, pocsolya s hasonló szavak analógiájára alakult át. Az erdélyi nyelvjárásban elevenen él, bár más népi hangszereket (furulya, doromb, kisdob) is jelenthet. csín – ‘rend, mérték’: csínján bánik a pénzzel; ‘tetszetősség, ízléses külső’: külcsín. Származékai: csinos, csinosít, csinosodik, csinosodás; csintalan (‘rendetlen, szertelen, pajkos’), csintalankodik. Szláv eredetű: szerb-horvát čin (‘tett, rang, hivatal’), szlovén, szlovák čin (‘tett’). A szó legrégebbi értelme ‘rend, mód’ lehetett, s ilyen jelentéssel került nyelvünkbe is; a csintalan például ennek az értelemnek az ellentétese. A ma eleven jelentéskör a rendezett külső és a tetszetősség összefüggése nyomán alakult ki. Lásd még csinál, csíny, csínja-bínja. csinál – ‘tesz, készít, előidéz’; ‘‹be- és le- igekötővel› székletet ürít’: becsinál a nadrágjába. Alakváltozatai: csinyál, cseál, csiál. Származékai: csináltat, csinálmány.

- 54 - oldal

a

achát

Szláv jövevény: szerb-horvát csinjati, lengyel czyniać (‘csinál’). Ezek a szavak, akárcsak a többi szláv nyelvben megtalálható igekötős származékok, csín szavunk szláv forrására vezethetők vissza. A szó köznyelvi alakjában az n depalatalizálódott. Lásd még csínja-bínja, csíny. csínja-bínja – ‘fortélya, fogása’: ismeri a mesterség minden csínjátbínját. Ikerszó, melynek első tagja a csín főnévből való, annak legkorábbi ‘rend, mód’, s ebből levezethető ‘módszer’ értelmében. Lásd még csinál, csíny. csínján – lásd csín csinovnyik – ‘lélektelen hivatalnok, bürökrata’. Orosz szó, töve az a csin (‘rend, rang, méltóság, hivatal’) főnév, amely a mi csín szavunknak is rokona. csíny – ‘pajkosságból eredő rossztett’: gyerekcsínyek, csínytevők; ‘kópéság, ravasz felültetés’: Till Eulenspiegel vidám csínyjei. A ~ a csín alakváltozata, mégpedig nem csak abban, hogy a szóvége palatalizálódott, hanem abban is, hogy magas hangrendűvé lett: csínja, de csínye. A ~ alig kétszáz éve különült el alakilag és jelentésében. Értelme eleinte jóval elítélőbb volt, erre vall a nyelvújítási államcsíny (‘államrend erőszakos megdöntése’) szólelemény. csíp – ‘‹bőrt› két ujj vagy két tárgy közé szorít’: a karjába csíp, becsípi az ujját az ajtó; ‘‹rovar› megszúr’: darázs csípte, szúnyogcsípés; ‘‹erős fűszer› szájban égető érzést okoz’. Származékai: csipdes, csipked, csíptet; csipet, csipetnyi, csippent, csipeget, csiptető, csipetke, csipkelődik. Talán ősi hangfestő szó a finnugor időkből: zürjén csepel (‘csipetnyi’), votják csepilt (‘megcsíp’), de lehet önálló, párhuzamos magyar fejlemény is. Lásd még csipisz, csipke1, csípő. csipa – ‘a szem sárgás váladéka’. Ótörök eredetű: ujgur, tatár csapak. Az első szótag magánhangzója elhasonulás eredménye. csiperke – ‘egy gombafaj, melynek nemesített változata a sampinyon’. Alakváltozatok: cseperke, csöpörke, csuporka, csaporka, csepölke, seperke stb. Szláv szójövevény: szlovén, szlovák pečarka; ezek a pek- (‘süt’) tő származékai, és így rokonai pecsenye, pekár szavainknak. A magyar változat szóeleji hangátvetéssel alakult; a vegyes hangrend az alakváltozatok többségében a magas felé egyenlítődött ki. csipisz – ‘pöttöm gyerek’; ‘ujjal mutatott füge’: csipiszt mutat. Valószínűleg a csíp származéka, olyan alakulat, mint a dugasz vagy a rekesz, és eredeti jelentése ‘csipet’ lehetett. csipke1 – ‘finom fonálból készített áttört, mintás díszítő szövedék’: csipkedísz, halasi csipke. Valószínűleg azonos a csipke2 szóval, amelynek van ‘vadrózsatövis’ értelme is, ez pedig könnyen összefüggésbe hozható a ~ legkorábbi ‘cakkos ruhaszegély’ értelmével. Ezt a nézetet támogatja az is, hogy a ~t néhány más nyelvben szintén ‘csúcs, hegy’ értelmű szóval nevezik meg: német Spitze, spanyol puntilla. Más nézet szerint a ~ a csíp ige származéka egy csipked, csipkéz alakon keresztül, a cakkos ruhaszegély „csipkedett” jellege alapján. csipke2 – ‘vadrózsa’: csipkebokor, csipkebogyó, csipkelekvár. Szláv vendégszó: bolgár sipka, szlovák šipka; ezek a šip (‘tövis’) kicsinyített formái. A ~ a szóvég hangrendi kiegyenlítődésével és szóeleji s  cs változással alakult ki (mint pl. a cséza esetében). Lásd még csipke1. csipog – ‘‹csibe vagy madár› vékony, magas hangot hallat’. Hangutánzó szó a sipít, cseveg, csicsereg családjából. csíra – ‘magból vagy gumóból sarjadó fiatal hajtás’: árpacsíra, krumplicsíra; ‘a megtermékenyített petesejtből sejtosztódással keletkezett állati, emberi kezdemény’: szedercsíra. Származékai: csírázik, csíráztat. Bizonytalan eredetű szó; az ugor rokonnyelvi megfelelőkkel, mint vogul tsürkit (‘csírázik’), sirk (‘csíra’), az egyeztetés hangtani nehézségeket okoz. csira – ‘meddő tehén’; ‘hermafrodita vagy homoszexuális férfi’. Nyelvjárási szó, a szlovák štira (‘hermafrodita’) tájnyelvi ščira alakjának átvétele. Román közvetítéssel az újgörög sztirosz (‘meddő’) nőnemű sztira formájára vezethető vissza. A magyar szóban a szóeleji mássalhangzó-torlódást a szókezdő s hang kiejtése oldotta fel. csirió – ‘egészségedre! ‹koccintáskor›’. Az angol cheerio kiejtés szerinti átvétele. Ez ma búcsúzó köszöntés a brit bizalmas nyelvhasználatban, de régebben koccintáskor is mondták; ma ilyenkor cheers járja. Kétségtelenül a cheer (‘öröm, éljenzés, biztatás; jó ital’) szóval kapcsolatos, amely az ófrancián át a késő latin cara (‘arc’) szóra megy vissza, de kialakulásának módja tisztázatlan. csiripel – ‘‹madár, főleg veréb› éles, magas hangot hallat’. Hangutánzó szó; közeli rokona a ciripel igének, amelyet egyes nyelvjárásokban a ~ értelmében is használnak. csiriz – ‘cipész ragasztószere’. Alakváltozatok: csirisz, csilisz, csirizs. Oszmán-török szó (çiriş), amely talán szerb közvetítéssel jutott hozzánk. A szóvég képzéshely szerinti elhasonulással állt elő,

akárcsak a csausz esetében. csirke – ‘tyúk kicsinye’. Hangutánzó eredetű szó, a csiripel s hasonló szavak tövéből jött létre kicsinyítő képzővel. csirkefogó – ‘mihaszna, semmirekellő ember’. A szó eredeti jelentése valószínűleg ‘csirketolvaj’ volt; lásd még csibész. csiszár – ‘‹régen› fegyverkovács’: S ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral (Balassi); ‘lókupec’. A csiszol ige származéka a foglalkozást jelző -ár képzővel (mint búvár, tanár). Az eredeti jelentés a kardok, páncélok csiszolásával kapcsolódik. A második, ma már szintén kissé avuló értelme tréfás célzás lehet arra, hogy a lókereskedők az öreg lovakat a foguk lereszelésével „fiatalították meg”. csiszol – ‘dörzsöléssel simít, fényesít’. Származékai: csiszolt, csiszoló, csiszolás, csiszolat, csiszolódik, csiszolatlan. Hangutánzó eredetű szócsalád, távolabbról a csoszog, csúszik rokonságába tartozik. Lásd még csiszár. csitri – ‘kamaszlány’. Bizonytalan eredetű szó. Korábbi s főleg melléknévi jelentései a kurta hajjal kapcsolatosak, ezért lehet, hogy egy nyelvjárási sutri (‘rövidfarkú’) szó származéka csutri formán át, amelyre több régi adat is van. csíz – ‘pintyféle apró énekes madár’. Szláv szóvendég: szlovén, horvát, szlovák čiž. A magyarba került csizs forma szóvége képzéshely szerinti elhasonulással keletkezett, mint a csiriz esetében. csízió – ma csak az érti a csíziót (‘ravasz, ügyes, talpraesett’) szólásban használatos. Korábban a ~ ‘verses kalendáriumféle’, majd ‘álmoskönyv’ volt: A csízió is megjövendölte … hogy híres ember leszek (Petőfi). Latin eredetű szó, a circumcisio (‘körülmetélés’) önállósult második tagja; a hazai latin ejtés alapján előbb valószínűleg cizsió lett, majd a képzési hely megcserélődésével alakult ki mai formája. A latin szó egyébként a circum (‘körül’) és caedo, caesum (‘vág, metsz’) elemekből áll. A régi naptár, amely az év ünnepeit sorolta verses magyarázatokkal, azért kapta a ~ nevet, mert az újév napjával kezdődött, s az Jézus körülmetélésének ünnepe. Az ‘álmoskönyv’ értelme onnan való, hogy a régi kalendáriumokban szokás volt időjóslatokat és más jövendöléseket közölni. Innen eredhet különben a fent idézett szólás is, eredetileg úgy értve, hogy ‘tud az álmoskönyvből jósolni’. csizma – ‘magas szárú lábbeli’. Balkáni vándorszó az oszmán-török çizme nyomán; hozzánk a szerb-horvát čizma révén került. Lásd még csizmadia. csizmadia – ‘csizmakészítő mester’. Alakváltozatok: csizmazia, csizmasia, csismadia, csizsmadíja, csismaggya. A szerb-horvát čizmedzija átvétele, amely a török çizmeciből ered; ez csizma szavunk török eredetijének származéka a foglalkozást jelző -ci [dzsi] képzővel. Az átvett csizmadzsia alak dzs hangja a köznyelvi ~ esetében a zs elemet vesztette el, más változatokban a d-t. csobán – ‘juhász’. Balkáni vándorszó az oszmán-török çoban nyomán, mely egy perzsa subánra megy vissza. Nálunk az erdélyi nyelvjárásokban otthonos a román cioban származékaként. csobban – ‘‹folyadékba hulló vagy merülő test› csattanásszerű hangot hallat’ Gyakorító származéka: csobog. Hangutánzó szavak, esetleg összefüggésben állnak a cuppan családjával. Lásd még csobolyó. csobolyó – ‘kis lapos hordó’: Bort ez csobolyóban, az kecsketömlőben… (Arany). Egyik magyarázat szerint hangutánzó szó, a csobban származéka, és a hordóba ömlő folyadék hangját imitálja; ilyen eredetű edénynév a butykos is. Más nézet szerint a szó csobol- töve ugor eredetű: osztják sombal, vogul sumbel (‘nyírfakéreg ivóedény’). csócsál – ‘majszol’; ‘‹kisgyermek számára ételt› előre megrág’: szájába csócsál. Hangutánzó szó, kapcsolatos a csámcsog igével. csoda – ‘természetfeletti erőknek tulajdonított rendkívüli jelenség, esemény’: Szent Antal csodái; ‘rendkívüliségével ámulatba ejtő esemény’: az orvostudomány csodákat művel; ‘csodálkozás’: a csodájára járnak; ‘bosszúság, elhárítás kifejezésére’: menj a csodába! hol a csodában jártál?; ‘‹határozószóként› nagyon’: csoda jól, csoda gyorsan; csodaszép. Származékai: csodál, csodás, csodálat, csodálatos, csodálkozik, csodálkozás. Szláv eredetű vendégszó; úgyszólván minden szláv nyelvben megvan csudo (čudo) formában; az átadó nyelv talán a horvát vagy szlovén lehetett, ahonnan a kereszténységgel kapcsolatos szláv szójövevényeink többsége származik. A magyar szóvég nyíltabbá vált, és a tőbeli magánhangzó is, így lett a mai köznyelvi ~ forma. Az eredetihez közelebb álló csuda ejtésváltozat sem tekinthető igazán nyelvjárásinak; némely esetben inkább ez a köznyelvi: Mi a csudát akarsz? Csuda hülyeségeket beszélsz! Lásd még kicsoda, micsoda.

- 55 - oldal

a

achát

csók – lásd csókol csóka – ‘varjúféle madár’. Hangutánzó eredetű. Ennek a madárnak jellegzetes hangja más nyelvű megnevezéseiben is felismerhető: szerb csavka, angol chough [csaf], francia choucas [suka]. csókol – ‘felpattanó ajakkal érint ‹ajkat, arcot, kezet›’. Származékai: csók, csókolgat, csókolózik, csókdos, csókos. Hangutánzó eredetű szó az ugor korból: vogul sohal, sokel. A szótő magánhangzója a magyarban nyúlt meg, ahogy a sóhajt a sohajt változatból. A csók utólagos elvonás az eredetibb igei alakból az agy–agyal s hasonló szópárok analógiájára. csokoládé – ‘kakaóporból készült szilárd édesség, illetve ital’. Nemzetközi szó a régi spanyol chocolate alapján, amely a mexikói azték (nahua) csokolatl szóból való; ennek etimológiája ismeretlen. A ~ a német Schokolade nyomán honosodott meg, a szóvégi e nyúlásával; a szókezdő s  cs változásra sok magyar példa van: cséza, csekély. csokor – ‘virágbokréta’; ‘szalagon, nyakkendőn kötött, könnyen kioldható csomó’. Hangfestő eredetű szó, valószínűleg a nyelvjárási csukorog (‘kuporog’), csuporodik (‘összehúzódik’) és a köznyelvi csoport köréből. A szócsalád alapjelentése ‘összeszorul, egy helyre gyűlik’ lehetett. Egyetlen rokonnyelvi példa, a zürjén csukar (‘rakás, csoport’) alapján nem bizonyítható a finnugor eredet, de mindenestől elvetni sem lehet. A nyelvjárási szinten élő ~ szót Baróti Szabó Dávid emelte a köznyelvbe ‘szalagcsokor’ jelentéssel. csoma – ‘pestis; torokgyík’; ‘rémalak gyermekek ijesztgetésére’. Kelet-európai vándorszó az oszmán-török çuma, illetve a román ciuma nyomán; talán az utóbbit tekinthetjük forrásnak azon az alapon, hogy a többi török nyelvben nincs párhuzama. A magyar ~ alak alighanem a csomó hatását mutatja, mivel a pestis a nyirokcsomók megduzzadásával járt. Nyelvjárási szó. csomag – ‘szállítás céljára beburkolt holmi, áru’; ‘‹újabban a sajtónyelvben› egymással összefüggő, együtt kezelt tételek’: törvénycsomag. Származékai: csomagol, csomagolás, csomagolatlan. Nyelvújítási alkotás a csomó kikövetkeztetett csom- tövéből g képzővel (mint anyag, lényeg). csomó – ‘görcs ‹növényen›’: a kákán is csomát keres; ‘bog kötélen, madzagon’; ‘köteg’: aktacsomó; ‘‹melléknévként, határozott névelővel› sok’: egy csomó elintéznivalóm van. Származékai: csomós, csomóz, csomósodik. Ősi örökség a finnugor korból: mordvin sulmo, finn solmi (‘csomó’). A magyar szóvégi ó kicsinyítő képző. Az alapszó jelentése ‘köteg’, illetve ‘köt, csomóz’ lehetett. Lásd még csimbók, csomag. csónak – ‘kisebb vízi jármű’; ‘szövőgép vetélője’. Szláv eredetű: szerb-horvát čunak, szlovén čolnak, szlovák člnok. Az eredetibb csolnak l hangja az o-ba olvadt bele s megnyújtotta. A ‘vetélő’ jelentés alaki hasonlóságon alapul, s már az átadó nyelvben jelen volt. csonka – ‘végtagját vesztett ‹ember›’; ‘nem teljes, nem egész’: csonka torony. Származékai: csonkul, csonkít, csonkol, csonk. Bizonytalan eredetű; talán az olasz cionco [csonko] (‘megcsonkított’) származéka. A csonk késői, részben nyelvújítási elvonás a ~ melléknévből. csont – ‘gerincesek szilárd vázát alkotó kemény testszövet egy darabja, ennek anyaga’; ‘‹tréfásan› ember’: vén csont, rosszcsont. Származékai: csontos, csontosodik, csontoz, csontozat. A szó finnugor származásának egyetlen lehetséges tanúja a lapp csutta (‘bokacsont’), amely a magyarban egyrészt járulékos n-t vett fel (mint pl. peder-penderít), és jelentése kiszélesedett. Az utóbbira a német kínál példát: a Bein lábszárt is, csontot is jelent. Más nézet szerint a ~ a csomó tövéből alakult ki denominális t főnévképzővel, közbülső csomt alakon át, talán a nagyobb csontok csomós, göbös végződése alapján. Erre is van párhuzam a németben: Knochen (‘csont’) – Knoten (‘csomó’). csoport – ‘több egyed együttese’: facsoport, embercsoport. Származékai: csoportos, csoportosít, csoportosítás, csoportosul, csoportosulás. Hangfestő eredetű szó a nyelvjárási csukorog (‘kuporog’), csuporodik (‘összehúzódik’) és a köznyelvi csokor köréből; az utóbbinak jelentésben elkülönült alakváltozata. A legkorábbi adatok csopor formát mutatnak; a -t alighanem másodlagos, képzőszerű elem. csór – ‘lop’. Cigány szó; az alvilági nyelvből került a bizalmas köznyelvbe. csorba – ‘törött szélű’; ‘hiányos fogú’; ‘‹főnévként› csorbulás’: kiköszörüli a csorbát (konkrét s átvitt értelemben is). Származékai: csorbaság, csorbul, csorbít, csorbítatlan, csorbíthatatlan. Szláv eredetű szó: szlovén ščrba, horvát, szlovák štrba (‘csorbaság, foghíj’). Az átvett szó elejének mássalhangzó-torlódása a szókezdő s elhagyásával és egy járulékos magánhangzóval oldódott fel. A főnévi jelentés volt az elsődleges; a melléknévi kialakulására példa a bolond, gonosz esete. csorda – ‘együtt őrzött szarvasmarhák csoportja’; ‘‹megvető

értelemben› embercsoport’. Szláv vendégszó: horvát, szlovén čreda, szlovák črieda. A magyarba átkerült alak szóeleji magánhangzó-torlódása a korai adatok fényében két irányban oldódott fel: hangáthelyezéssel cserda jött létre, amiből aztán hangrendi illeszkedéssel ~ lett, illetve toldóhanggal csereda, csarada alakult, amelynek tövét aztán a két nyílt szótagos tendencia alakította csarda, csorda formára. csordul – lásd csorog csóré – ‘meztelen’. Cigány szó; a csóró alakváltozata. csóró – ‘szegény, szűkölködő (ember)’; ‘‹főnévként› egy illető, valaki’. Cigány szó: csoro, csorro (‘szegény’). A bizalmas köznyelvben is megtalálható. csorog – ‘vékony sugárban folyik’; ‘‹eső› esik’. Származékai: csorgó, csurgó, csurran, csorgat, csordul, csordultig, csordít, csordogál. A szócsalád csor- töve ősi örökség az uráli korból: vogul csork-, finn sorottaa, szelkup sormba (‘folyik’). Hangutánzó igék, akárcsak a közös uráli tő magyar származékai. A ~ majd minden származékának van csur- tövű formája is köznyelvi szinten; a csurgó, csurran csakis így használatos. csoroszlya – ‘az ekevas előtti függőleges kés’: Mint egy nagy csoroszlya, lóg ki zöldes nyelve (Arany); ‘vénasszony’. Szláv vendégszó: szlovák régi čreslo. A magyar a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzóval oldotta, az l palatalizálódott, a hangrend pedig a mély irányában egyenlítődött ki. csoszog – ‘lábát a földön húzva jár’. Származékai: csosszan, csosszant. A lábbeli keltette súrlódó hangot utánzó szócsalád, a csiszol és csúszik társaságában. csótány – ‘svábbogár’. Ismeretlen eredetű szó. csótár – ‘díszes lótakaró’. Az oszmán-török çultar származéka, valószínűleg a szerb-horvát csoltar közvetítésével. Az l kiesése megnyújtotta az előtte álló magánhangzót. csóvál – ‘lóbál’. Hangutánzó, hangfestő szó, a suhintó, forgó mozgást kísérő hangjelenségeket érzékelteti, a tűzrakáshoz gyújtott szalmakötegben ugyanis lóbáló mozdulatokkal élesztették a lángot. A csóva (‘tűzgyújtásra való szalmacsutak’; ‘üstökös farka’) elvonás az igéből. csóvál – lásd csóva cső – ‘hosszú, üreges belsejű hengeres test’: puskacső, kályhacső, vízvezetékcső. Származékai: csövecske; csövez, csöves („csőlakó”, azaz hajléktalan, utcán vagy szükséghelyen megalvó ember). Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén čev. A szóeleji c  cs változás korai átvételre vall (lásd császár); a szóvég szabályos ev  eu  ő vonalon fejlődött. Lásd még cséve. csőcselék – ‘hitvány, gyülevész népség’; ‘‹melléknévként› szedettvedett’: egy csőcselék, elszánt hadat toborza (Shakespeare: Hamlet, Arany fordítása). Feltehetőleg egy nyelvjárási csöcselék (‘éretlen gyerekek csoportja’) szóból ered, amely a csecs csöcs alakjával kapcsolatos, vagyis csecsemőkre, csecsszopókra utal. Az első szótag megnyúlását bizonyára a csődül ige beleértése, illetve a csődület szóval való alakkeveredés okozta. csőd – ‘cég bukása, fizetésképtelensége’: csődbe megy, csődbiztos, csődeljárás; ‘kudarc’: a nagy terv csődöt mondott. Nyelvújítási alkotás a csődül ige tövéből azon az alapon, hogy a bukott cég maradék vagyonának a hitelezők közötti felosztására csődítő pert volt szokás tartani, ahová tehát mindenkit összehívtak, akinek a céggel szemben követelése volt. csődör – ‘ló, szamár s más nagyobb patás állat hímje’. Török vendégszavaink kun-besenyő rétegéből való, egy valószínű *csevdür szó szabályos fejleménye. Ilyen szóra ugyan nincs írott bizonyíték, de a rokon csagatáj csavdur alapján feltételezhető. csődül – ‘tódul’. Műveltető szármatéka: csődít. Bizonytalan eredetű szócsalád; talán a csördül ige alakváltozata. Tény, hogy egy 17. századi szövegben olvassuk: híre csődül (‘kel, terjed’), és nyelvjárásokban nem ritka a híre csördül kifejezés sem. Eszerint a ~ mai értelme másodlagos, és részint a hasonló hangzású tódul hatására alakult ki, részint a csődülő hír meg a hírre csődülő tömeg jelentéselemei keveredtek össze benne. csökken – ‘alábbhagy; kisebbedik, kevesbedik’. Származékai: csökkent, csökevény, csökevényes, csökött. A szócsalád csök- töve török eredetű: ujgur, oszmán, altáji csök(‘meghajlik, hanyatlik, süllyed’); lehet ótörök vagy későbbi, a kunbesenyő érintkezéshez kapcsolódó kölcsönzés. Nyelvünkben elsőként csökik alakot öltött; a ~ ennek mozzanatos képzős változata, míg a csökött, csökevény a rövid tőről fakadt, az utóbbi -vény képzővel (mint jövevény). csökönyös – ‘engedetlen ‹ló, szamár, aki megköti magát›’; ‘nyakas ‹ember›’.

- 56 - oldal

a

achát

A csökken ige csökön alakjából, az ige ritkább ‘riadozik, megijed’ jelentése alapján jött létre a csökönös forma, melyben az n palatalizálódott. csömör – ‘túltelítettségből fakadó undorodás ‹ételtől›’; ‘unalomból vagy túlságból eredő utálat’: a csömörig kiélvezte gazdagságát. Származékai: (meg)csömörlik, csömörletes. Vitatott eredetű szó. Lehet szláv jövevény: szerb-horvát csemer (‘keserűség, epe’), szlovén čemer (‘méreg, harag’), szlovák čemer (‘véralvadásos betegség’); a hangtani megfelelés kifogástalan, ám a jelentések, amelyek végső soron a hunyor nevű mérgező növény hatására vezethetők vissza, csak erőszakoltan kapcsolhatók a ~ mai és régebbi jelentéseihez. Valószínűbb, hogy a ~ a sömör alakváltozata annak alapján, hogy a gyomorrontás gyakran okoz kiütéseket az ajkon. A szókezdő s–cs váltakozásra példa a sekély, csekély szópár is. csöpög – lásd csepeg csőr – ‘madár megnyúlt, kemény állkapcsa’. Nyelvújítás-kori csonkításos összetétel a cső és orr főnevekből (ahogy a lég lett a levegő és ég egybeillesztéséből). csördül – lásd cserdít csörlő – ‘kötél dobra tekerésével valamit vontató vagy felemelő szerkezet’. Alakváltozatok: csivellő, csövöllő, cséllő, csillő, csüllő, csöllő. A cséve származéka, eredetileg csévélő, azaz fonalat a csévére tekerő egyszerű szerkezetet jelentett. A korán megjelent összevont alakok közül a csöllő lett a ~ forrása ll  rl elhasonulás révén. A csőröl utólagosan kikövetkeztetett igei alap a ~ből mint melléknévi igenévből. csörög – ‘kemény, zörgő hangot ad’; ‘‹szarka› cserregő hangot hallat’; ‘táncol’. Származékai: csörgő, csörgés, csörget, csörgedezik, csördül, csörren. Hangutánzó szó, rokonságába tartozik a csermely, cserdül, cserreg, csöröge, csörömpöl, csörtet, valamint a cserdül, cserreg. A ‘táncol’ jelentés talán a más eredetű csurglizik hasonló hangzása alapján jött létre. csöröge – ‘zsírban sült édes tészta’: csörögefánk. A csörög ige főnevesült folyamatos melléknévi igeneve; a képzésmódja olyan, mint a csusza, penge szóké. A névadás alapja a keményre, szárazra sült tésztadarabok hangja. csőröl – lásd csőrlő csörömpöl – ‘éles csörgő hangokat kelt ‹fém-, üveg- vagy kerámiatárgyak összeütésével›’. Hangutánzó szó, a csörög, csörtet családjából. csörte – ‘vívásban a mérkőzés egy menete’. Mesterséges sportműszó a csörtet igéből, a kardcsörtetés konkrét értelme alapján, a korábbi asszó magyarítására; ez a francia assault (‘támadás’) átvétele az eredeti kiejtésnek megfelelő alakban. csörtet – ‘zajosan tör előre ‹főleg erdőben, bozótosban›’; ‘csörgetve ráz ‹fenyegetésképp›’: kardot csörtet. Hangutánzó szó a csörög, csörömpöl családjából. Lásd még csörte. Formailag műveltető képzője a fenti első értelemben olyan, mint a baktat, törtet igéké. csősz – ‘mezőőr, gyümölcsösök őrzője’. Származéka: csőszködik. Török vendégszó, a csausz magas hangrendű párja, egy kun vagy besenyő *csevüs szabályos fejleménye. Ilyen szó létére csak következtetni lehet a törökség más ágaiban otthonos mély hangrendű megfelelőkből: türk, csagatáj csavus, akárcsak a csődör esetében. A szóvégi sz képzéshely szerinti elhasonulás eredménye. csúcs – ‘‹valaminek a› hegye, magas és kiálló része’: hegycsúcs; ‘tetőpont’: csúcsteljesítmény; ‘síkidom sarka’; ‘nagyhatalmak vezetőinek találkozója’: a madridi csúcs; ‘sportrekord’: olimpiai csúcs. Származékai: csúcsos, csúcsosodik. Hangfestő szó, valószínűleg ősi finnugor örökség: mordvin csocsanya (‘csúcsos tető’), de nyelvünkben önállóan is létrejöhetett. Lásd még csicsóka, csücsök. csuda – lásd csoda csúf – ‘rút’; ‘szégyenletes’: csúf árulás, csúful bántak vele; ‘‹főnévként› szégyen, nevetség tárgya’: csúffá tesz, világ csúfjára. Származékai: csúfol, csúfít, csúfság, csúfos, csúfolódik, csúfolkodik. Ismeretlen eredetű; nem lehetetlen, hogy eredeti főnévi jelentése az olasz ciofa [csofa], azaz ‘hitvány, megvetett ember’ szóra vezethető vissza. A szócsalád szinte minden tagjának jelentése a szégyennel kapcsolatos; a ~ mai elsődleges értelme azon túl, hogy a rossz külső és a szégyenkezés nem áll messze egymástól, a más eredetű csúnya hatására is kialakulhatott. Lásd még csúfondáros. csúfondáros – ‘gúnyos, gúnyolódó’. A csúf származéka, de a szóvégről nem tudjuk, hogy bonyolult és ritka vagy épp játékos képzőegyüttes-e, vagy pedig a fondor származékaként egy feltett csúf-fondoros (‘csúfolkodó-ravaszkodó’) összetétel második tagja. csuha – ‘szerzetesek durva szövésű öltözete’; ‘‹gúnyosan› reverenda’: csuhás. Oszmán-török jövevényszó: çuha (‘gyapjúkelme’); ennek forrása a perzsa csuhha (‘gyapjúszövet’). A magyar szó korábban köntöst,

dolmányt, köpönyeget jelentett. csuk – ‘‹ajtót› betesz’; ‘‹valakit valahová› bezár’: börtönbe csuk. Bizonytalan eredetű szó. Az ősi uráli származást csak távoli szamojéd nyelvekből vett gyér példák (például szelkup csagazap, ‘becsuk’) támogatják. csuka – ‘ragadozó édesvízi hal’; ‘cipő’. Szláv eredetű: horvát, szlovén ščuka. A szóeleji mássalhangzótorlódást a s hang kivetése oldotta fel, mint pl. a csáva esetében. csuklik1 – ‘a rekeszizom görcsös összehúzódása folytán hirtelen vesz lélegzetet’; ‘‹emberi hang› hirtelen elakad’: elcsuklik a hangja. Származékai: csuklás, csukladozik. A sajátos jelenséggel keltett hangot utánzó szó. Lásd még csuklik2. csuklik2 – ‘‹ízület› helyzetéből hirtelen kimozdul’: megcsuklik a térde; ‘hirtelen fordul, billen’: mellére csuklik a feje. Valószínűleg hangfestő szó, és távolabbról rokon a csuklik1 igével, a csetlik-botlik előtagjával és a bicsaklik igével. Lásd még csukló. csukló – ‘a kézfejet az alsókarral összekapcsoló ízület’; ‘forgó gépelemek kapcsolódási helye’: kardáncsukló, gömbcsukló. A csuklik2 ige főnevesült folyamatos melléknévi igeneve; eleinte mindenfajta ízületre értették, s csak másfél évszázada rögzült mai, szűkebb jelentése. csuklya – ‘köpeny vagy kabát gallérjára erősített csúcsos fejfedő’. Az egyházi latin cuculla (‘papi fejlepel, kapucni’) szó származéka. A ~ egy közbülső kukla formából eredhet a l palatalizációjával és k  cs hangváltozással, amely lehet elhasonulás eredménye vagy a csuha hangalakjának hatása. csúnya – ‘rút, visszatetsző, kellemetlen’. Származékai: csúnyul, csúnyácska. Bizonytalan eredetű; talán ótörök jövevényszó: kipcsak csonak (‘vágott fülű’), kazah csunak (‘megcsonkított’). Az átvett szóban utólag palatalizálódott az n (régi és nyelvjárási adatokban nem ritka a csuna); a szóvég olyan fejlemény, mint a csipa szóban. A ‘torz’ és a ‘rút’ között szoros az értelmi kapcsolat. csupa – ‘merő’: csupa víz vagyok; ‘‹egyes számmal használva› kizárólag’: csupa férfi ült az asztalnál; ‘egészen’: csupa fül vagyok. Származéka: csupán (‘csak, mindössze’). Ismeretlen eredetű melléknév, eredeti jelentése ‘üres, csupasz’ lehetett. Lásd még csupasz. csupasz – ‘meztelen’. Származékai: csupaszít, csupaszodik. A csupa és kopasz szavak vegyüléséből keletkezett. csupor – ‘bögre, kis fazék’. A szó csup- töve finnugor eredetű: zürjén csipis, csipleg (‘nyírfakéregből készített ivóedény’). csurog – lásd csorog csuromvíz – ‘elázott, bőrig ázva’. Az összetétel első tagja a csorog csur- tőváltozatából ered, talán a ragos csuron (‘csorduláson’) alak hasonult csurom formája. csusza – ‘kocka- vagy metélt tészta’: túrós csusza. A csúszik ige főnevesült folyamatos melléknévi igeneve, tehát olyan étel, amely „csúszik”. Az eredeti csúszó végződése a hintó, hulla, penge mintájára alakult. csúszik – ‘síkos felületen könnyedén mozog’; ‘kúszik’: csúszómászó; ‘síkos’: csúszik a járda; ‘ízlik’. Származékai: csúszó, csúszós, csúsztat, csúszás, csúszkál, csúszda, csusszan, csuszamodik. Hangutánzó szó, a súrlódó felületeken keletkező hangokat érzékelteti, akárcsak a csiszol, csoszog. Lásd még csuszka. csuszka – ‘harkályhoz hasonlóan kéregkopogtató kisebb madár’. A csúszik ige csúszkál származékából elvont főnév annak alapján, hogy ez a madár sokszor fejjel lefelé futkos a fák oldalán. csuszpájz – ‘rántással készült főzelék’: babcsuszpájz. A német Zuspeise (‘húshoz való zödségköret’) származéka, amely a zu (‘hozzá’) és Speise (‘étel’) elemekből áll. A magyar szó első két mássalhangzója a képzési hely megcserélődésével alakult ki. Nyelvjárási szó, illetve a bizalmas nyelv avuló eleme. csutka – ‘lerágott alma torzsája’; ‘kukoricatorzsa’; ‘szivarvég, cigarettacsikk’. Kapcsolt szavak: csutak, csutakol. Ismeretlen eredetű szócsalád; török származtatása az oszmán çutuk (‘fatuskó’) alapján nem meggyőző. Lásd még ádámcsutka. csutora – ‘lapos fakulacs’; ‘a pipaszár szopókája’. Balkáni vándorszó, feltehetőleg az olasz ciotola (‘köcsög’) és a román ciutura (‘kulacs’) párhuzamos származékai. Ezek lehetséges forrása egy nem ismert késői latin szó, amely a görög kotülé (‘csésze’) főnévre vezethető vissza. A második jelentés a magyarban alakult ki, bizonyára a kulacs szájának és a pipa szopókájának a hasonlósága alapján. csuvas – ‘bolgár-török eredetű, a Volga középső folyásánál élő nép tagja, e nép nyelve; ‹melléknévként› e néppel vagy nyelvvel kapcsolatos’. A nép saját neve csavas; ez a tatár dzsivas (‘békés, szerény’) szóval függ össze. csúz – ‘köszvény, reuma’. Német eredetű szó, a Schuss (‘lövés; nyilalló fájdalom’) hazai német suz változatából (lásd hexensussz). A szóeleji s  cs változásra példa a cséza, csűr. Lásd még hexensussz. csúzli – ‘gumipuska’.

- 57 - oldal

a

achát

Valószínűleg német eredetű, a Schuss (‘lövés’) származéka, de alakfejlődése még részben földerítetlen; a szókezdet a csúz mintája alapján jött létre. csücsök – ‘szögletes tárgy sarka’: párna csücske. A csúcs hangrendi átcsapással keletkezett változatának, a csűcsnek kicsinyített származéka. csüd – ‘a ló patája feletti csukló’. Ismeretlen eredetű szó. csügg – ‘függ, lóg’; ‘egész lelkével ragaszkodik ‹valakihez, valamihez›’: Az ember, aki csügg anyja szerelmén… (József Attila). Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szócsalád. A csüng alakváltozat, amely mindenben azonos jelentésű és stílusértékű, összefügghet a nyelvjárási csingolódik (‘himbálózik’) és csinga (‘hinta’), valamint a cselleng, csimpaszkodik szavakkal. csügged – ‘reményét, kitartását veszti’. Származékai: csüggedés, csüggedez, csüggedtség, csüggedetlen, csüggeteg, csüggeszt. A csügg igéből eredő szócsalád. A jelentésfejlődés vonala: ‘függ’  ‘bizonytalan’  ‘elbizonytalanodik’  ‘elveszti reményét’. csülök – ‘sertés lábvége; ebből készült étel’: csülökpörkölt Ismeretlen eredetű szó. csüng – lásd csügg csűr1 – ‘csavar’. Származéka: csűrő (‘ellentetten működő páros légterelő lap a szárnyvégeken a repülőgép hossztengely körüli forgatására’). A csavar ige magas hangrendű párja, amely a csűr-csavar ikerszópár első tagjaként önállósult. csűr2 – ‘pajta, fedett szérű’. Német jövevény, a középfelnémet schiur [sűr] folytatója (irodalmi német Scheuer); a szóeleji s  cs változásra lásd csúz, cséza. csűr-csavar – ‘kertel; értelméből kiforgat’: csűri-csavarja a szót. Olyan ikerszó, amelynek mindkét tagja önállóan is megáll. A csűr a csavar magas hangrendű párja; talán korábbi csivir alakból vonódott össze csírré (ilyenre van írott adat), majd labializálódott csűr formára. csűrdöngölő – ‘gyors ütemű székely férfitánc’. A ~t eleinte a kalákába gyűlt férfiak azért járták, hogy az elkészült csűr2 földjét vagy a ház földes padlóját keményre döngöljék. csürhe – ‘disznófalka’; ‘‹megvetően› csőcselék’. Ismeretlen eredetű szó; talán hangfestő kapcsolatban áll a csörtet igével. csütörtök – ‘a hét negyedik napja’. Alakváltozatok: csetürtük, csütürtük, csetertük, csetertek, csötörtök, csütörtek. Szláv szóvendég: bolgár csetvrtok, horvát četvrtak, szlovén četrtek, mindezek a csetvrt (‘negyedik’) származékai. A magyar valószínűleg a szlovénből ered, korábbi csetvrtek alakból; a mássalhangzó-torlódás a v kivetésével és járulékos magánhangzóval oldódott (csetertek), majd a magánhangzók (a különböző változatokban részben vagy egészben) labializálódtak; az első szótag ü-je elhasonulás eredménye a csötörtök formából. A ~ változat csak a 19. században lett általánossá. A csütörtököt mond (‘‹fegyver› nem sül el’) szólás egy korábbi csettet vet, csöttöt mond kifejezésből ered, amely a fegyver lecsapódó kakasának csettenő hangját utánozta. A csöttöt helyébe tréfásan illesztették a hasonló hangzású csötörtök, csütörtök szót.

- 58 - oldal

a

achát

D daci – ‘elégtelen osztályzat ‹a régi diáknyelvben›’: bedacizik (‘elégtelent kap’). Vitatott eredetű szó; vagy a szekunda utolsó szótagjának becézett formája, vagy a nyelvjárási doca, doci (‘zömök’, illetve ‘fél lábára sánta’) szó alakváltozata. E kevésbé valószínű magyarázat szerint a szó az akkori legrosszabb osztályzatnak, a négyesnek az alakjára utalt volna. dacos – ‘sértettségből ellenszegülő’. Származékok és kapcsolt szavak: dacoskodik, dac, dacol. A ~ alighanem a nyelvjárási dúc (‘gyürke, kiduzzadás, kinövés’) szó alakváltozatából ered -s melléknévképzővel. A szó tehát a sértetten leszegett fejre utal, az áll alatt kiduzzadó tokát jeleníti meg, akárcsak az értelmileg is rokon duzzog ige. A magatartás látható testi megnyilvánulására céloz a gőgös szó is. A dac elvonás eredménye; a dacára (‘ellenére’) a maga névutói szerepében nyelvújítási alkotás. dada – ‘dajka’: dadus, daduska. Gyermeknyelvi szó. dádá – ‘verés’. Gyermeknyelvi eredetű. dadaizmus – ‘polgárpukkasztó, minden értelmet és formát elvető művészeti irányzat a huszadik század elején’. A nevet az egyik alapító, Tristan Tzara adta a mozgalomnak a francia gyermeknyelvi dada (‘paci’) szó alapján, amely a köznyelvben a ‘vesszőparipa’ átvitt értelmében is használatos. dádé – ‘(öreg) cigány ‹gúnyos megnevezésként vagy megszólításként›’. A ~ a cigány dad (‘apa’) megszólító esete; régies és nyelvjárási szó. dadog – ‘akadozva beszél’. Származékai: dadogás, dadogós. Hangutánzó szó, azt imitálja, hogy a hibás beszédű többnyire ismételgeti a szó első szótagját, mielőtt egészében ki tudná mondani. dafke – ‘csak azért is, csak azért sem’: ő pedig dafke elment a bulira. Jiddis eredetű: davko ‘biztos, teljes’. A magyarba a német szleng aus Dafke (‘szándékosan’) kiszólás révén került. A bizalmas nyelv alacsonyabb rétegében otthonos szó. dagad – ‘térfogatában megnövekszik’. Származékai: dagadozik, dagaszt, dagasztás, dagadó, dagi. Bizonytalan eredetű szó; dag- tövének finnugor eredetére csak a zürjén dundini hozható fel bizonyítékul, s ez is csak akkor érvényes, ha a dun- tő egy korábbi dung- folyománya, ami valószínű, de nincs bebizonyítva. Lásd még dagály, daganat, dagonya, dágvány, degesz. dagály – ‘a tenger vízszintjének naponkénti emelkedése’; ‘fellengzős, erőltetett képekben tobzódó stílus’; ‘‹régebben› gőg’: Más az Atridák ragyogó dagályát / Tarka pórázon mosolyogva nyögje … (Berzsenyi). Származéka: dagályos. A dagad ige származéka a kikövetkeztetett dag- tőből, a deverbális -ály képzővel (mint akadály, aszály). Értelme elsőként ‘gőg’ volt a dölyfös ember dagadó, kidüllesztett mellére célozva; a ma is élő első két jelentést a nyelvújítás idején kapta. Lásd még daganat, dagonya, dágvány, degesz. daganat – ‘fájdalmas duzzanat a bőrön’; ‘szövetburjánzás a test belsejében’: rosszindulatú daganat. A ~ a dagad ige tövének mozzanatos képzésű, önállóan nem ismeretes dagan származékából való, a cselekvés eredményét jelző -at képzővel. Lásd még dagály, dagonya, dágvány, degesz. dagerrotípia – ‘kezdetleges fényképezési eljárás a 19. század első felében; ilyen eljárással készült másolhatatlan pozitívkép’. A feltaláló, a francia Louis Daguerre [dager] nevéből és a görög tüposz (‘véset’) szóból; utóbbi a tüpoó (‘megjelöl, mintáz’) származéka. Lásd még tipográfia, típus. dagonya – ‘vaddisznó sárfürdője’: a vad dagonyázik. Valószínűleg a dagad származéka, de képzésmódja nem világos; talán a dágvány alakváltozata. Lásd még dagály, daganat, degesz. dágvány – ‘ragadós, mély sár’. A szó töve talán a dagad igéével azonos, mivel a mély sárban járás a kelt tészta dagasztásához hasonlítható; a -vány gyakori deverbális főnévképző. A ~ bizonyára kapcsolatos a dagonya szóval. Lásd még dagály, daganat, degesz. dajka – ‘csecsemő szoptatására, gondozására felfogadott nő’. Származékai: dajkál, dajkaság. Szláv eredetű szó: horvát, szlovén, szlovák dojka; ezek a doiti (‘fej’) ige származékai, s maga a dojka egyes szláv nyelvekben emlőt, tőgyet (is) jelent. Az átadó nyelvet nem tudjuk meghatározni. dajna – ‘testes, lompos nő’; ‘szajha’: Ám egyes könnyű, dajna nők … / Ajkukat megnedvesíték nyelvecskéikkel (Füst Milán). Bizonytalan eredetű régi és nyelvjárási szó; a szlovák dojna, azaz ‘fejős ‹tehén›’ szóval való kapcsolata alig valószínű. dák – ‘az ókori Dácia lakója’; ‘‹melléknévként› ezzel a tartománnyal kapcsolatos’.

A latin Dacus szóból; ez állítólag a dák daosz (‘farkas’) főnévből való, s a ~ok önmegnevezése lett volna. dákó – ‘rúd a biliárdgolyó lökésére’; ‘‹szleng› hímvessző’. Az ausztriai német Dako átvétele; az a bizonytalan eredetű spanyol taco (‘dugó, dákó, magas cipősarok’) szóból származik. dakota – ‘a Missouri mentén élt sziú indián nép; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’. Sziú indián megnevezés, annyit tesz: ‘hét tanácstűz népe’. dakszli – ‘tacskó, borzeb’. A hazai német daksl átvétele a szóvégi mássalhangzó-torlódás ilyen esetekre jellemző feloldásával (mint pl. dudli, kifli). Az irodalmi német Dachsel a Dachs (‘borz’) származéka, mert ezt a kutyát borzvadászatra használták. daktiloszkópia – ‘ujjlenyomatok vizsgálata; a gyanúsított személy azonosítása ilyen úton’. Bűnügyi szakszó a görög daktülosz (‘ujj’) és szkopeó (‘megfigyel’) elemekből. Lásd még daktilus. daktilus – ‘egy hosszú és két rövid szótagból álló időmértékes versláb’: daktilikus vers. Latinos forma (dactylus) a görög daktülosz (‘ujj’) nyomán. Az elnevezés alapja, hogy korábban nagyobb, fél vagy egész soros egységnek szólt a láb (pusz) elnevezés, a kisebb mértékek közül pedig az epikában oly fontos ~ kapta nevét a kisebb testrészről. Lásd még daktiloszkópia. dal – lásd dalol dalesz – ‘nyomor, nélkülözés’. Jiddis eredetű szó a dal (‘szegény’) tőből. dali – ‘délceg’; ‘díszes’: dali pár pisztolyom (Népdal). A deli és a dalia alakjainak keveredéséből származik. dalia – ‘hős harcos’; ‘délceg férfi’. Származéka: daliás. Délszláv kölcsönszó: szerb delija (‘harcos, hős’), ennek forrása az oszmán-török deli (‘esztelen, szilaj, vad’). Az átvett szó hangrendileg a szóvéghez igazodott. Lásd még dali, deli. dália – ‘virágos kerti dísznövény’. Növénytani szakszó (Dahlia); a virágot Andreas Dahl svéd botanikusról nevezték el. dalmahodik – ‘domborodik, dagadozik’: … az ég karimáján / Dalmahodó hegyeket … (Fazekas Mihály). Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó. dalmát – ‘Dalmácia lakója’; ‘‹melléknévként› e tartománnyal kapcsolatos’. A latin Dalmata szóból, amely egy illír néptörzs nevéből ered. dalol – ‘énekel’. Alakváltozatok: danol, dall. Származékai: dal, dalolgat, dalos, dalnok, dallam, dallamos, dalárda. Hangutánzó eredetű szócsalád, a halkabb és mélyebb hangú, a dúdoláshoz hasonló, de tagolt szöveget mondó éneklést érzékelteti; rokonságban áll a dong, dunnyog, dünnyög igékkel is, valamint a dínomdánom szóval annak első jelentése (‘kurjongatós lakodalmi ének’) alapján. Mindezek szerint a danol alakváltozat látszik az eredetibbnek. Egy danogat származék időben valóban megelőzi a ~ legkorábbi megjelenését; és ez esetben a ~ dal- töve hasonulásnak köszönhető. Nem lehetetlen azonban, hogy fordítva történt, és a danol lett elhasonulással a ~ból. A dal korai megjelenése ellenére elvonás lehet; a nyelvújítás korában született származékok (a fenti példákból az utolsó négy) mind belőle indulnak ki. dáma – ‘úrnő, hölgy’; ‘királynét ábrázoló lap a francia kártyában’; ‘sakktáblán korongokkal játszott játék’. A német Dame régi tájnyelvi dama alakjából való. A német szó a francia dame átvétele, amely viszont a latin domina (‘úrnő, a ház asszonya’) származékaként a domus (‘ház’) szóra vezethető vissza. A ~ mindhárom jelentése az átadó nyelvből való. Lásd még dominó. damaszt – ‘mintázott szövésű kelme’. Nemzetközi szó Damaszkusz nevének olasz Damasco változatából, ez a szövésmód ugyanis ebből a szíriai városból ered. A ~ a német Damast kiejtés szerinti átvétele. Lásd még lampasz. dámvad – ‘a szarvasnál kisebb kérődző patás állat’. A német Damwild részfordítása. Első eleme az állat latin rendszertani nevéből (Dama dama) való, amely talán egy kelta szóra megy vissza, az ír dam pl. szarvast is jelent. dán – ‘a többségében Dániában élő nép tagja, e nép nyelve’; ‘‹melléknévként› ezzel az országgal kapcsolatos’. A latin Danusból; ez a nép saját megnevezésével (dansk) kapcsolatos, amely talán az óskandináv dane (‘síkföld’) jelzői származéka. dancs – ‘labdarúgásban az ellenfél játékosa ellen elkövetett szabálytalanság’. A ~ a román danci (‘cigánypurdé’) nyomán került az erdélyi nyelvjárásokba ‘mocsok, mocskos’ értelemmel; a román szó a cigány den csi (‘adj valamit’) származéka, tehát a kéregető cigánygyerekekre utal. Magyar értelme a régi vándorcigányok külleme alapján alakult ki. Sportnyelvi szakszóként 1940 táján vezették be az angol fault magyarítására, de nem gyökeresedett meg sem a köznyelvben, sem a szakmában.

- 59 - oldal

a

achát

dandár – ‘nagyobb katonai csapattest, brigád’; ‘‹munka› java, legnehezebb része’: Most van a dandárja réten a munkának (Arany). Az oszmán-török dümdar (‘hátvéd’) származéka, de feltehetően délszláv közvetítéssel kaptuk: régi horvát, szlovén dondar (‘sereg’). A török szó a perzsa dom-dár (‘utóvéd’) átvétele. Legkorábbi magyar jelentése is ‘tartalékhad’ volt, később ‘derékhad, zöm’ (innen eredhet a munka dandárja kifejezés), és a 18. század derekán nyerte el mai jelentését. dandy – [dendi] ‘divatfi, ficsúr, piperkőc’. Angol szó; eredete ismeretlen. danol – lásd dalol danulon – ‘szintetikus fonál; ebből készült szövet’. A magyar fejlesztésű és gyártású termék márkaneve a Duna latin DANUbius nevének elejéből és a nylon -LON végződéséből alakult. dara – ‘szemcsés gabonaőrlemény, gríz’: tejbedara; ‘apró jégszemekké fagyott csapadék’. Származékai: darál, darálás, daráló. Valószínűleg ótörök eredetű: kun tari, csagatáj tarig, kirgiz tarú (‘köles’). A szó eleje a magyarban zöngésült, de lehet, hogy valójában az oszmán-török dari átvételéről van szó, amelynek veláris i-je nemcsak a szókezdet, hanem a szóvég fejlődését is könnyebben magyarázza. Az apró szemű terményről a szemcsés őrleményre hasonlóság alapján ment át az elnevezés; ugyanilyen lépés vezet a ‘jégdara’ jelentéshez. darab – ‘letört rész’; ‘‹azonos tárgyak közül› egy példány’: darabonként; ‘idő, távolság egy szakasza’: egy darabig tűrte, egy darabon elkísértem; ‘színmű, zenemű’: színdarab, előadási darab. Származékai: darabos, darabka, darabol. Szláv szójövevény: szlovén: drob (‘darabka, törmelék’), szlovák drob (‘darabka, apró rész’). A ~ vagy egyiknek, vagy a másiknak az átvétele; a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel, majd mindkét o nyíltabbá vált. Az eredeti az első jelentés volt; a szó ‘színmű, zenemű’ értelme a német Stück (‘darab, szín- vagy zenedarab’) mintájára alakult ki. darabont – ‘‹régen› gyalogos katona, testőr, csatlós’; ‘‹a 19. században› megyei vagy városi hajdú’; ‘‹az Osztrák-Magyar Monarchiában› a testőrség egyik alakulatának tagja’: darabontkormány (az 1905–6-os Fejérváry Géza-féle kormány csúfneve azért, mert a miniszterelnök a ~ok kapitánya volt); ‘Fejérváry kormányának tagja, támogatója’. Alakváltozatok: darabonc, darabánc, garabán, garabont. Kalandos történetű vándorszó. A középkorban a németalföldi Brabant tartományból való gyalogos zsoldoskatonát jelentett (pl. francia brabançon), s így jutott a hazai németség nyelvébe brabant formában, majd a magyarba is ‘városi katonaság, karhatalom tagja’ jelentéssel. A magyarban jöhetett létre elhasonulás útján a drabant alak, és ez talán Zsigmond király és császár magyar testőrsége révén jutott újra nyugatra. Itt az olasz trabante, német Trabant, cseh drabant szókat s több mást ihletett ‘testőr’ vagy ‘csatlós’ jelentésben; a német Trabant, a hajdani autómárkanév az utóbbi értelme folytán mellékbolygót is jelent. A magyarban a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta; az utolsó szótag o-ja elhasonulással jött létre a darabant formából. darázs – ‘a méhvel rokon sárga-fekete csíkos rovar’. Ismeretlen eredetű szó. dárda – ‘szúró- és hajítófegyver’. Sok európai nyelvben otthonos szó a francia dard nyomán; végső soron germán eredetű: frank, óangol darad. A magyarba vagy a középkori latin darda, vagy az olasz dardo révén került; utóbbi esetben a szóvég alakulása olyan, mint a pálya, spárga1 szavaknál. daróc – ‘durva posztószövet’. Ismeretlen eredetű szó. daru – ‘szürke, gólyaszerű gázlómadár’; ‘emelő szerkezet’. Ősi finnugor eredetű szavunk, amely a madár hangját utánozza: vogul tárov, osztják táreh, zürjén, votják turi (‘daru’). A hangfejlődés nem igazán szabályos, ezért nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget sem, hogy a ~ önálló magyar hangutánzó szó. Nyelvjárásainkban a madár hangját krú-krú vagy drú-drú jelzi, s más nyelvekben is ilyenképp hangzik a ~ neve: olasz gru, francia grue, angol crane. Az emelődaru a madár felnyújtott csőrére hasonlít, ezért sok más nyelvben is a ~éval azonos vagy hozzá hasonló (pl. német Kranich–Kran) a neve. A két jelentés a magyarban csak a többes szám alakjában különbözik: darvak (madarak), de daruk (emelők). dativus – [datívusz] ‘részeshatározó; a névszóragozás negyedik esete a latinban’. Latin nyelvtani szakszó a dare, datum (‘ad’) igéből, az esetnevek jellegzetes végződésével (mint ablativus, nominativus). Lásd még dátum. datolya – ‘húsos, kemény magvú déli gyümölcs’. A velencei olasz dattolo szóból, valószínűleg délszláv közvetítéssel (szerb-horvát datula) jutott hozzánk. Ennek végső forrása a görög daktülosz, amely elsősorban ‘ujj’ jelentésű. Ennek az elnevezésnek az alapja talán némi alaki hasonlóság; más elgondolás szerint egy

hasonló hangzású sémi szó (pl. arám dikla, arab dakal) került a görögbe, amely idővel alakilag összeolvadt a daktüloszszal. A magyar szó l-je palatalizálódott, feltehetőleg az ibolya, naspolya s hasonló szavak analógiájára. dátum – ‘keltezés’; ‘időpont’. – datál: ‘keltez’. – datálódik: ‘‹valamely időponttól› számítódik, ‹attól› kezdődik’: a magyar-lengyel barátság első Árpád-házi királyaink idejéből datálódik. A középkori latin nyelvű okiratok kezdő formulája volt a Datum est …, azaz ‘kiadatott’ (ez és ez az irat itt és itt, ekkor és ekkor); idővel a ~ önálló főnévvé lett, mint más nyelvekben is. A datál ige vagy a hazai latin datare származéka, vagy a francia dater jutott hozzánk a német datieren közvetítésével, s a szóvég utólagos latinosodásával. Lásd még dativus. dauer – ‘tartós hullám hajban’. – dauerol: ‘‹fodrász› hajba tartós hullámot tesz’. A német Dauerwelle (‘tartós hullám’) első tagjának átvétele; az ige magyar képzés a ~ból. Nyelvjárásokban s a köznyelv igénytelenebb rétegében is általános a szó [dajjer] ejtése. dauphin – [dofen] ‘a francia trónörökös címe ‹1349 és 1830 között›’. A Dauphiné nevű tartományról, amely a mindenkori trónörökös birtoka volt. A ~ tkp. ‘delfin’, a népi latin dalphinus folytatója; a tartomány korábbi urainak, Vienne grófjainak ugyanis a delfin volt a címerállata. dávoria – ‘kornyikálás, részeg lárma’: … hejjehujja, szitok-átok, dávoria / Hallatik (Arany). A régi szerb-horvát davorija (‘harci dal, harci lárma’) származéka. Elavult szó. de – ellentétes mellérendelő mondat kötőszava: megjött, de későn; ‘nagyon’: de szeretném látni! Ismeretlen eredetű szó. deák – lásd diák debatter – ‘ügyes, szavakész vitázó’. Az angol debater (‘vitázó’) átírása, de nem az angol kiejtés [dibéjter] szerint, hanem a francia eredetű debattál (‘vitatkozik’) írásképe alapján. Az angol debate egyébként maga is az ófrancia debatre származéka, amely a latin de- (‘el’) és battuere (‘üt’) elemekre megy vissza, a vitázó tehát „félreüti” az ellenfél érveit, mint a vívó a vágásokat. debella – ‘idomtalan, nagytestű nő’. A szerb-horvát debeo (‘kövér’) nőnemű debela alakjából való; az l kettőződése talán az Ella, Bella, Nella nevek analógiájára következett be. debilis – ‘(szellemileg) gyenge, erőtlen’. – debilitás: ‘enyhe szellemi fogyatékosság’. Latin lélektani szakszó az (itt) ellentétet kifejező de- előtag és a habilis (‘ügyes, alkalmas’) összevonódásából. Lásd még habilitáció. debütál – ‘‹színpadon, hangversenyteremben vagy valamely szerepben› először lép fel’. A német debütieren szóból, amelynek forrása a francia débuter, a début (‘kezdet; játékban az első dobás’) igei származéka a dés- (‘től’) és but (‘jel’) elemek alapján; az utóbbi germán eredetű. A magyar szó latinos végződést kapott. december – ‘a tizenkettedik hónap’. Latin eredetű, a Decembris mensis (‘december hónap’) kifejezés önállósult első tagja, amely nyelvünkbe német Dezember származéka révén került. A név a decem (‘tíz’) származéka, azaz ‘a tizedik hónap’, mivel a római év korábban márciussal kezdődött. decens – ‘illedelmes, tapintatos, tartózkodó’. A latin decet (‘illik’) ige folyamatos melléknévi igeneve. decentralizál – ‘széthelyez; megszünteti a (túlzott) központosítást’. Politikai és sajtónyelvi szó, a latin eredetű centralizál (lásd centrális) ellentéte az (itt) ilyen szerepű de- előtag jóvoltából. deci – ‘deciliter, a liter tizedrésze’: féldeci pálinka; ‘‹összetételek előtagjaként› az alapmérték tizedrésze’: deciméter, decigramm, decibel. Nemzetközi mértéknév a latin decimus (‘tizedik, tized’) szó első két szótagjából. decimális – ‘tizedes ‹tört›’; ‘tizedes ‹osztályozás könyvtárban›’. Latin szó, a decimus (‘tizedik, tizedrész’) származéka; alapja a decem (‘tíz’) számnév. Lásd még decimális, dézsma. déd- – ‘a nagyszülők szüleit, illetve e generációs viszony fordítottját jelölő előtag’: dédanya, dédapa, dédszülők, dédunokák. A ~ előtag a szláv nyelvek mindegyikében meglelhető, valószínűleg gyermeknyelvi eredetű ded (‘nagyapa’) megfelelője, az átadó nyelvet épp ezért nem tudjuk megjelölni. A ~ a magyarban eleinte olyan összetételekben szerepelt, amelyek a nagyapa felmenőit jelölték: dédős (‘nagyapa őse’), dédük (‘nagyapa üke’), ahogy 15. századi nyelvemlékek mutatják. Idővel az előtag pontos jelentése elhomályosult, és csak a ‘távoli felmenő’ értelmet érezték benne; így lett először nagyszülők szüleinek vagy nagyszüleinek megnevezése, míg végül a mai jelentésben rögzült. dédelget – ‘gyengéd szeretettel gondoz, kényeztet’; ‘‹tervet, gondolatot› ápolgat, melenget’. A ~ egy korábbi dédel (‘csalogat, becéz’) gyakorító képzős származéka. Ez utóbbi hasonulással jött létre egy nyelvjárási gédel,

- 60 - oldal

a

achát

gedél szóból, amely a gida, gede, gödölye kedveskedő hívó szava volt. Állathívóból lett ilyen értelmű szó a becéz. dedikál – ‘ajánl ‹műalkotást›’; ‘az ajánlást könyvbe beírja’: öttől hatig dedikál a könyvsátorban. – dedikáció: ‘műalkotás névre szóló ajánlása’. Latin szó (dedicare) a dicare (‘kinyilvánít, ‹valakinek› szentel, felajánl’) igéből, amely a dicere (‘mond’) alakváltozata. A dedicare a középkori latinban ‘Istennek vagy védőszentnek felajánl, oltalmába ajánl’ értelmet nyert, többnyire templomszenteléssel kapcsolatban. dedó – ‘óvoda’. A régebbi kisdedóvó közepéből kiragadott szóelem, valószínűleg maguknak a gyermekeknek a szóhasználatában alakult ki. Ma leginkább a kissé gunyorosan használt dedós, azaz ‘kisgyerekes, korához képest gyámoltalan vagy értelmetlen’ származéka eleven. dedukció – ‘levezetés, az általánostól az egyediig haladó következtetés’. – deduktív: ‘a dedukció módszerét használó’. Tudományos latin szakszó (deductio) a de- (‘le’) és ducere, ductum (‘vezet’) elemekből. Lásd még indukció. defekál – ‘székel’. Latin orvos szakszó (defaecare) a de- (‘le, el’) és faex, faeces (‘borseprő; ürülék’) elemekből. Lásd még fekália. defektus – ‘fogyatékosság’; ‘sérülés’: lelki defektus. – defekt: ‘üzemzavar’: motordefekt, gumidefekt; ‘‹melléknévként› hiányos, hibás’: defekt könyv (= oldalak, ívek hiányoznak belőle vagy fel vannak cserélve). Latin szó (defectus) a deficere, defectum (‘fogytán van, hiányzik’) igéből; ez a de- (‘el’) és facere (‘csinál’) elemekből áll, s eredeti értelme ‘elpártol, cserbenhagy’. A defekt a németből való. Lásd még defetizmus, deficit. defenzív – ‘védekező, védelmi’: defenzív hadművelet. – defenzíva: ‘védekező helyzet’; defenzívában van: ‘védekezésre kényszerül, kicsúszott a kezéből a kezdeményezés’. Hadtudományi szakszó a latin defendere, defensum (‘véd, védekezik’) igéből; ennek elemei a de- (‘el’) előtag és a fendere (‘sújt’). Lásd még offenzív. defetizmus – ‘az ügy bukását jósló, a vereségbe előre beletörődő szellem, magatartás’. – defetista: ‘kishitű (személy), aki háborúban a harc kilátástalanságát hirdeti, csüggedést kelt’. Nemzetközi szók a francia défaite [defet], azaz ‘vereség’ nyomán, görög eredetű latin képzőkkel. A francia szó a défaire (‘leront, legyengít’) származéka, és ugyanazokra a latin elemekre megy vissza, mint a defektus, deficit. deficit – ‘mérleghiány, a kiadások többlete a bevételekhez képest’: deficites (‘veszteséges’). Német szóként (Defizit) került hozzánk, amely a francia déficit (‘mérleghiány’) származéka. A francia szó a régi latin nyelvű leltárak hiányjegyzékében szereplő gyakori ilyen kitételből ered: deficit mensa (‘hiányzik egy asztal’). A ~ ma elsősorban az államháztartás mérleghiányával kapcsolatban használatos. Eredetéről lásd defektus. defilíroz – ‘‹katonai alakulat› díszmenetben elvonul ‹zászló vagy szemlét tartó személy előtt›’. Német szó (defilieren) a francia défiler nyomán; ennek töve a file (‘katonák sora, menetalakzat’), a latin filum (‘fonal’) folytatója. definiál – ‘meghatároz’. – definíció: ‘meghatározás’. – definitíve: ‘határozottan, véglegesen’. Nemzetközi szavak a latin definire, definitum (‘körülhatárol, meghatároz’) alapján; ennek elemei a de- (‘el’) és finis (‘határ’). Lásd még affinitás. defláció – ‘a pénz értékének emelkedése’; ‘kőzeteknek a szél általi letarolása’. Közgazdasági és földtani szakszó a latin deflare (‘lefúj’) igéből: de(‘le, el’) és flare, flatum (‘fúj’). A szó az első, közgazdasági értelemben mesterséges alkotás mint az infláció ellentéte, s képszerűn „leeresztésnek” érthetjük (mint pl. egy felfújt léggömbét). deflorál – ‘szüzességétől megfoszt’. – defloráció: ‘a hüvelybemenetet záró ún. szűzhártya átszakítása ‹az első közösüléskor vagy műtéti úton›’. Latin orvosi szakszó (deflorare, defloratio) a de- (‘el’) és flos, floris (‘virág’) elemekből, tehát ‘virágjától megfoszt’. Lásd még fioritúra, forint. deformál – ‘eltorzít, elferdít, alaktalanná tesz’. – deformáció: ‘torzulás’. – deformitás: ‘torzság, alaktalanság’. Latin ige (deformare) a de- (‘el, félre’) és a forma (‘alak, szépség’) elemekből. Lásd még forma. defterdár – ‘török adóügyi főtisztviselő, a telekkönyvi és adónyilvántartás vezetője’: Egy levelet hoztam Haly basának a lippai defterdártól … (Jókai) Történelmi szakszó; az oszmán-török defterdar a defter (‘adólajstrom’) származéka a perzsa eredetű -dar képzővel. Maga a defter a görög diphthera, azaz ‘pergamen, oklevél’ átvétele. Lásd még diftéria. degenerált – ‘elfajzott, elkorcsosult’. – degenerálódik: ‘‹az átöröklés

során› elkorcsosul’. Nemzetközi szók a latin degenerare (‘elfajzik’) alapján, a de- (‘el, félre’) és a genus, generis (‘nem, nemzetség, faj’) elemekből. degesz – ‘kidagadásig teli’: degesz pénztárca; degeszre tömi a hasát. A dagad szónak nyelvjárásokban élő, magas hangrendű változatából, a degedből ered olyan képzéssel, mint a kopasz. Lásd még dagály, daganat, dagonya, dágvány. degradál – ‘lefokoz, rangjától megfoszt’. A latin degradare igéből, esetleg a német degradieren közvetítésével, de latinosított szóvéggel. Elemei a de- (‘el, le’) és gradus (‘lépcsőfok, fok’). Lásd még gradáció, grádics, graduále, posztgraduális. degresszió – ‘fokozatos csökkenés’. – degresszív: ‘(arányosan) csökkenő’. Latin szó (degressio) a degredi, degressus (‘levonul, távozik’) ige nyomán, a de- (‘el, le’) és gradi (‘lép’) elemekből. Lásd még agresszió, progresszió. degusztál – ‘elundorít, kedvét veszi ‹valamitől›’. A szó látszólag a latin de- (‘el’) és a gustus (‘ízlés, jó íz’) elemek kapcsolata ‘elveszi a gusztusát’ értelemben. Valójában ezeknek az elemeknek francia származékát, a dégoűter igét latinosították vissza ilyen formára, amely régebben, németes degoutíroz alakkal a magyarban is használatos volt. Megjegyzendő, hogy valóban létezik egy klasszikus latin degustare ige, ám ennek jelentése ‘megízlel’. Lásd még gusztus. deheroizál – ‘(hamis) dicsőségétől megfoszt’. Mesterséges szó a latin de- (itt ellentétet fejez ki) és a görög hérósz (‘hős’) főnévből alkotott késő latin heroisare (‘hőssé avat, hősként tisztel, dicsőít’) elemekből. Lásd még heroikus. dehidrál – ‘‹vegyületet hevítéssel› víztelenít’. Vegytani szakszó a latin de- (‘el’) és a görög hüdór, hüdrosz (‘víz’) elemekből. Lásd még hidratál, hidro-, hidrogén. dehonesztál – ‘méltóságában, becsületében sért, megaláz’. Latin jogi műszó (dehonestare) a de- (‘el’) és honestas (‘becsület’) elemekből, értelme tehát: ‘becsületétől megfoszt’. A honestas a honos, honoris (’tisztség, tisztesség, becsület’) származéka. Lásd még honorál. deizmus – ‘vallásbölcseleti felfogás, mely elfogadja a teremtő Isten létét, de tagadja annak személy voltát, a gondviselést és a vallás szükségességét’. – deista: ‘a deizmus híve’; ‘e felfogással kapcsolatos’. A latin deus (‘isten’) görög-latin képzésű alakjai, bölcseleti szakszavak. deka – ‘dekagramm, tízgrammnyi súly’; ‘az alapmérték tízszerese’: dekaliter, dekalumen. A görög deka tízet jelent. Lásd még dekád. dekád – ‘tíznapos időszak’. A latin decas, decadis (‘tíz valamiből’) a görög dekasz, dekadosz átvétele, ennek pedig a deka (‘tíz’) számnév az alapja. A francia forradalom egy időszakában (1793-1805) a hónapokat hetek helyett décade-okra, azaz három tíznapos szakaszra osztották. A pártállami időkben a ~ mint tíznapos termelési időegység volt használatos. Lásd még deka. dekadencia – ‘szellemi, erkölcsi hanyatlás’. – dekadentizmus: ‘művészeti és szellemi áramlat a 19–20. század fordulóján, amely az értékek hanyatlását látva pesszimista vagy irracionalista módon reagált’. – dekadens: ‘a dekadencia jeleit mutató’. Latin szó (decadentia) a középkori latin decadere (‘leesik, süllyed’) folyamatos melléknévi igenévi decadens, decadentis alakjából; elemei de- (‘le’) és cadere (‘esik’). Lásd még kadencia. dekalógus – ‘a Tízparancsolat’. Vallástörténeti szakszó a görög deka (‘tíz’) és logosz (‘beszéd, kijelentés’) elemekből, latinos végződéssel. dekameron – ‘elbeszélésgyűjtemény’. Eredetileg Boccaccio Decamerone című, száz elbeszélésből álló gyűjteménye; a görög ~, azaz dekahémeron (‘tíznapnyi idő’) a deka (‘tíz’) és hémera (‘nap’) elemekből arra utal, hogy a kerettörténet szerint tíz nap alatt mondták el a novellákat azok a firenzeiek, akik a pestisjárvány elől egy hegyi palotában kerestek menedéket. dékán – ‘egyetemi kar választott vezetője’; ‘‹régebben› esperes’. Nemzetközi szó a késői latin decanus (‘tíz ember elöljárója’) alapján, a decem (‘tíz’) számnévből. Ez a középkortól ‘kolostori elöljáró’, majd ‘tíz plébániát összefogó egyházmegyei egység vezetője’ értelmet nyert. A ma általánosan ismert jelentés nemzetközi példák nyomán alakult ki. Lásd még decimális, dénár, dézsma. dekatlon – ‘tízpróba, tíz számból összetett atlétikai verseny’. Sportnyelvi szakszó görög elemekből: deka (‘tíz’) és athlon (‘harc, küzdelem’). Lásd még atléta, pentatlon. dekkol – ‘‹harctéren› fedezékben tartózkodik’; ‘lapul, bujkál ‹hogy valami alól kibújjék›’. Bizalmas szó a német Deck (‘fedélzet, fedezék’) nyomán. deklamál – ‘szónokol, szaval’. – deklamáció: ‘szavalat, szónoklat’;

- 61 - oldal

a

achát

‘dagályos előadásmód’; ‘‹énekben› pontos szövegejtés’. Latin eredetű szócsalád a declamare, declamatus (‘szaval, hangoskodik’) nyomán, töve a clamare (‘kiált’) ige. deklarál – ‘kijelent, kinyilvánít’. – deklaráció: ‘nyilatkozat’. Nemzetközi szó a latin declaratio alapján; a declarare, declaratum (‘megmagyaráz, kinyilvánít’) a de- (‘el, ki’) és a clarus (‘világos, tiszta, érthető’) elemekből áll. deklasszált – ‘lecsúszott, eredeti társadalmi helyzetéből kedvezőtlenebb helyzetbe került’. Latinosított forma a francia déclassé helyett, amely a dé- (‘el, le’) és classe (‘osztály’) elemekből áll; az utóbbi forrása a latin classis. Lásd még klasszis. deklináció – ‘névszóragozás’; ‘‹fizikában, csillagászatban› elhajlás’. – deklinál: ‘ragoz ‹névszót›’. Latin tudományos szakszó (declinatio) a de- (‘el’) és clinare, clinatum (‘hajlik’) elemekből, utóbbi a görög klinó (‘hajlik’) átvétele. Lásd még klíma. dekódol – ‘‹kódolt üzenetet› megfejt’; ‘‹a kódolt jelekből› az eredeti (nyelvi) jelsort visszaállítja’. Informatikai szakszó az angol decode nyomán, amely az ellentétet jelölő latin eredetű de- és a francia eredetű code (‘kód’) elemekből áll. Lásd még kód. dekoltázs – ‘női ruha tág nyakkivágása, mely a mell és a hát egy részét (és a vállakat) fedetlenül hagyja’. – dekoltál: ‘női ruhán nyakkivágást szab’. Francia divatnyelvi szó (décolletage) kiejtés szerinti átírása; a dé (‘el’) és collet (‘gallér, nyakrész’) elemek alapján (latin collum a.m. ‘nyak’) a szó jelentése: ‘a nyakrész eltávolítása’. Lásd még gallér. dekoncentrált – ‘szórakozott, szétszórt figyelmű, szellemi összpontosításra képtelen’. A latin eredetű koncentrál származéka az (itt) ellentétet kifejező de- előtaggal. dekonjunktúra – ‘gazdasági hanyatlás, pangás’. Latin gazdasági szakszó, a konjunktúra ellentéte, amit a de- előtag fejez ki. dekorál – ‘díszít, ékesít’. – dekoráció: ‘díszítés, díszítmény’. – dekoratív: ‘díszítő’; ‘látványos, mutatós’. A latin decorare (‘díszít’) igéből; ez a decus, decoris (‘dísz, csín’) származéka a decere (‘illik’) ige alapján. Lásd még decens, dekoratőr, dekórum. dekoratőr – ‘díszlettervező’; ‘díszletező munkás’; ‘épületbelső díszítésének tervezője’. Francia szó (décorateur) a décorer (‘díszít’) igéből; ennek latin eredetéről lásd dekorál. Lásd még dekórum. dekórum – ‘dicsőség, kitüntetés, megtiszteltetés’: sok szakmai dekórummal bír. Latin szó (decorum), tkp. ‘kidíszített dolog, dísz’. Lásd még dekorál, dekoratőr. dekrétum – ‘uralkodó vagy államhatalmi szerv határozata’. Latin szó (decretum) a decernere, decretum (‘eldönt’) igéből; ennek elemei de- (‘el’) és cernere (‘különválaszt, felismer, dönt’). dél – ‘a nappal közepe, amikor a Nap a legmagasabban áll az égbolton’; ‘az az égtáj, amely fele a Nap ‹az északi félgömbön› ilyenkor mutat’. Származékai: delel (‘‹a Nap vagy más égitest› az égbolton a legmagasabban áll’; ‘‹legelő jószág› déli pihenőt tart’). Ótörök eredetű szavunk, a csuvasból vagy egy hozzá közel álló nyelvből, amelyben a más török nyelvek s hangjának l felel meg. A csuvasból ugyanis ma már nem lehet kimutatni a ~ megfelelőit, csak a kun, kirgiz és ujgur tüs alakokat. Egy feltehető dül vagy dil formából a ~ szabályos fejleményként levezethető. delavár – ‘három törzs szövetségéből létrejött észak-amerikai indián népcsoport’. Az eredeti törzsi területük nagy folyója, a Delaware nyomán kapták nevüket az angoloktól; saját nevük lenivenepi (‘igaz emberek’). A folyó Virginia első kormányzójának, Thomas West De la Warrnak a nevét őrzi. délceg – ‘magas és erős, jó tartású, nyalka’. Ismeretlen eredetű szó, régen szilajt, féktelent is jelentett; mai értelme talán a deli hatására alakult ki. deleál – ‘töröl, kitöröl ‹szöveget›’. Nyomdai szakszó a latin delere ige nyomán; ez a delinere rövid formája, melynek elemei: de- (‘el’) és linere (‘töröl’). delegál – ‘kiküld ‹küldöttség tagjaként›, meghatalmaz’. – delegátus: ‘küldöttség tagja’. – delegáció: ‘küldöttség’. Nemzetközi szócsalád a latin delegare (‘utasít, megbíz’) ige alapján; ez a de- (‘el’) és legare (‘megbíz, kiküld’) elemekből áll; az utóbbi töve a lex, legis (‘törvény, szabály’). Lásd még legális. delej – ‘mágnesség’: delejtű; ‘titokzatos vonzás, ‹emberi› vonzóerő’. Delejez: ‘mágnesez’: delejes: ‘titokzatosan vonzó’. Az egyik legmesterségesebb nyelvújítási alkotás: a mágnestű két átellenes pontjának, a délnek és éjszaknak a nevéből, illetve az előbbinek a rövidebb, del- tövéből, az utóbbinak pedig első szótagjából illesztették össze. Ennek megfelelően előbb deléj volt, majd kevéssel utóbb ~ alakot öltött. A mágnességgel kapcsolatos jelentéseiben elavult, átvitt értelemben választékos, irodalmias

szóként él. delén – ‘könnyű, puha tapintású kelme’. Textilipari szakszó a francia mousseline de laine [muszlin dölen] (‘gyapjú muszlin’) kifejezés két utolsó tagjából, valószínűleg a német Delaine közvetítésével, a körülbelüli kiejtés szerint átírva. delfin – ‘nagy testű, hal alakú tengeri emlősállat’. A latin delphinus származéka; ez a görög delphisz birtokos esetének (delphinosz) a latinos átírása. deli – ‘délceg, arányos termetű ‹férfi›’. Az oszmán-török deli (‘vad, heves’) régebben magyarul is jelentett török katonát; ma ismeretes jelentése a dalia hatását is tükrözheti. délibáb – ‘tükröződés forró levegőréteg határán’: Délibábos ég alatt kolompol / Kiskunságnak száz kövér gulyája (Petőfi). Az összetétel első tagja a dél mint napszak, mert ez a tünemény a legnagyobb meleg idején mutatkozik; a báb talán a bába rövidült alakja a szó ‘boszorkány’ értelme alapján, vagyis ‘képzelt, mesebeli dolog, látvány’. A bába szónak egyébként sok összetétel előtagjaként van ‘nem valódi’ értelme: bábaszarka, bábaszilva. Korábbi nyelvjárási szóból Vörösmarty és Petőfi művei tették irodalmivá, majd köznyelvivé. delikát – ‘ínycsiklandó’: delikát falatok; ‘finom, vékony’: delikát termet; ‘kényes, tapintatot igénylő’: delikát ügy. – delikátesz: ‘csemege, ínyencfalat’. Nemzetközi szó a francia délicatesse (‘tapintat, könnyedség, érzékenység, finomság’) nyomán; ennek töve, a délicat a latin delicatus (’tiszta, finom, kényes, válogatós’) származéka, amely a deliquare (‘leszűr, tisztít’) igéből ered: de- (‘le’) és liquet (’tiszta’). A ~ a német delikat átvétele. deliktum – ‘bűntett, bűntény’ Régies jogi szakszó a delinquere, delictum (‘vétkezik’) igéből; ennek elemei a de- (‘el’) és linquere (‘hagy, elhagy’). Lásd még delikvens. delikvens – ‘tettes, bűnös’; ‘a szóban forgó személy ‹akire valami nehéz vagy kínos dolog vár›’. Latin szó (delinquens), a delinquere (‘vétkezik’) folyamatos melléknévi igeneve a de- (‘el’) és linquere (‘hagy, elhagy’), a delinquens tehát az, aki elhagyja a helyes utat. A ~ből ejtéskönnyítés okából eshetett ki a n hang. Ma csak a második értelemben használatos, amely úgy vonatkozik pl. egy vizsgázóra, ahogy az ítélet előtt álló vádlottra. Lásd még deliktum. delírium – ‘lázas önkívületi állapot’. – delirál: ‘önkívületben van, félrebeszél’. Orvosi szakszó a latin delirare (‘nincs eszénél, félrebeszél, eszelősködik’) ige nyomán; ez a de- (‘el’) és lira (‘barázda’) elemekből áll, tehát eredeti értelme: ‘kitér a barázdából, mellészánt’. delizsánsz – ‘régi lófogatú személyszállító postakocsi’. A hazai német delischanz szóból lett a s zöngésülésével; a szóvégi c  sz csere valószinüleg az irodalmi német Diligence, ill. forrása, a francia diligence helyes [dilizsansz] ejtése hatására következett be. A francia szó a voiture de diligence (‘gyorskocsi’) önállósult utolsó tagja; ez tkp. ‘szorgalom, igyekvés’ a latin diligentia nyomán. A latin szó a diligere (‘kiválaszt, tisztel, kedvel’) származéka a dis (‘szét’) és legere (‘szed, választ’) elemekből. A fogalommal együtt elavult szó. delnő – ‘hölgy, úrinő, dáma’. Nyelvújítási összetétel a deli első szótagjával. A múlt század irodalmi nyelvében népszerű volt, ma már csak gúnyos vagy tréfás értelemben használatos. delta – ‘a görög ábácé negyedik betűje, hangértéke d’; ‘háromszög’; ‘tengerbe ömlő folyó több ágra szakadt torkolata’: a Nilus deltája. Neve a fönícia daleth (‘sátorajtó’) szóból való, mivel a megfelelő betű eredetileg ennek piktogramja volt. Lásd még deltoid. deltás – ‘izmos felsőtestű, széles vállú ‹férfi›’. Bizalmas nyelvi szó a görög delta nyomán, amely a görög ábécé negyedik betűje, és ennek alakja folytán a szó ‘háromszög alakú’ jelentésben is használatos: delta-torkolat, deltaszárny. A ~ arra utal, hogy a széles vállú és keskeny csípőjű felsőtest elölnézetből háromszög alakot mutat. A görög ~ betű a föníciai dalet (‘sátorajtó’) átvétele, és a keletről átvett betű eredeti képírási szerepére utal. deltoid – ‘sárkányidom. Mértani szakszó a delta nyomán a ‘-szerű’ értelmű -oid képzővel, ezt az idomot ugyanis két egyenlőszárú háromszög összetételének tekinthetjük. Lásd még delta, deltás. demagóg – ‘népámító, felelőtlen izgató’ (pl. a két demagóg „Az ember tragédiája” athéni színében). – demagógia: ‘népámítás’. Görög szó (démagógosz) a démosz (‘nép’) és agógosz (‘vezér’) elemekből, az agó (‘vezet’) ige nyomán. A szó elítélő értelme már az ókorban kialakult. demarkációs – csak a demarkációs vonal kifejezésben: ‘fegyverszünet kötésekor kijelölt ideiglenes határ a hadviselő felek között’. Nemzetközi szó a francia démarcation alapján; ez a spanyol demarcar (‘határt kijelöl’) származéka a de- (‘el’) és marca

- 62 - oldal

a

achát

(‘határvidék’) elemekből. A marca germán eredetű, és kapcsolatban áll a márki szóval. demencia – ‘elbutulás’. Latin orvosi szakszó (dementia) a fosztó értelmű de- és a mens, mentis (‘értelem’) elemekből. Lásd még mentális. demilitarizál – ‘katonai egységeket, fegyvereket és felszerelést eltávolít ‹egy adott területről›’: demilitarizált zóna. A latin eredetű militarizál ellentéte az ilyen szerepű de- előtag révén. demiurgosz – ‘világteremtő szellem ‹a platonista filozófiában›’. Görög szó, démiurgosz, tkp. ‘mesterember, kézműves, alkotó’, a démosz (‘köznép, közösség’) és ergon (‘munka’) elemekből, tehát ‘a népnek dolgozó’. Lásd még demográfia, demokrácia. demizson – ‘gyékényfonattal burkolt öblös, (fogantyús) borosüveg’. Alakváltozatok: debizson, devizson, demijon. Sok nyelvbe elszármazott szó a francia dame Jeanne (‘Johanna asszony’) nyomán; ez a régi francia tengerésznyelvben keletkezett. Boros edények ilyesféle névadása nyelvünkben sem ismeretlen: vörös gyurkó, mihók, miska (boroskancsó-fajták). A magyar szó a német Demijohn átvétele, de ennek angolos [-dzson] ejtése helyett franciás ejtéssel. demográfia – ‘népesedéstudomány’. – demográfus: ‘ennek tudósa, művelője’. Tudományos szakszó a görög démosz (‘nép’) és graphé (‘leírás’) elemekből. Lásd még demiurgosz, demokrácia. demokrácia – ‘népuralom, népképviseleten alapuló uralmi forma’. – demokratikus: ‘a demokrácia elveinek megfelelő’. – demokrata: ‘a demokrácia híve’. – demokratizmus: ‘a demokrácia elveinek érvényesülése’; ‘valakinek demokratikus volta’. – demokratizál: ‘demokratikussá tesz’. Történelmi és politikai szakszócsalád a görög démokratia alapján, amely a démosz (‘község, köznép’) és a kratosz (‘uralom’) elemekből épült fel. Lásd még demiurgosz, demográfia. démon – ‘gonosz szellem’; ‘pusztító szenvedély’: a rombolás démona; ‘érzéki varázsú, hódító nő’: szőke démon. Nemzetközi szó a késői latin daemon(ium) alapján; ez a görög daimón (‘szellem, isteni lény’), ill. daimonion (‘belső isteni szózat’) átírása. A görög szó forrása a daiomai (‘eloszt, kiszab’) ige, a ~ tehát ‘az, aki a sorsot osztja’ mint az isteni hatalom és az ember közti közvetítő. Lásd még demonológia. demonológia – ‘a boszorkányokra, ördögökre és ártó szellemekre vonatkozó babonás hiedelmek összessége; ez mint középkori tudomány tárgya’. Tudományos szakszó a latin daemon (görög daimón), azaz ‘gonosz szellem’ és a logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még démon. demonstrál – ‘bemutat’; ‘bebizonyít’; ‘tüntet’. – demonstráció: ‘tüntetés’; ‘‹valaminek› bemutatása, bizonyítása’. – demonstratív: ‘tüntető ‹melléknévként›’. – demonstrátor ‘egyetemi tanszéken kisegítő munkával megbízott hallgató’. Nemzetközi szócsalád a latin demonstrare (‘megmutat, bizonyít’) ige alapján, a de- (‘el, ki’) és monstrare (‘mutat’) elemekből; az utóbbi eredetéről lásd monstrum. Lásd még monitor, monumentum, muszter. demoralizál – ‘bomlaszt, elcsüggeszt, lezülleszt’. Nemzetközi szó a francia démoraliser nyomán; ez a hiányt vagy ellentétet jelző dé- előtag és a moraliser (‘erkölcsileg javít’) ige kapcsolata. Az elemek az azonos értelmű latin dis- előtagra, ill. a mos, moris (‘erkölcs’) szóra vezethetők vissza. Lásd még morál. dénár – ‘ókori római pénz’; ‘egykor sok országban használatos középkori ezüstpénz’. Az eredeti latin denarius (‘tíz egységből álló’) név arra utal, hogy ez a pénz kezdetben tíz as értékű volt; a szó töve deni (‘tízenként’) a decem (‘tíz’) számnévből (deceni  decni  deni). Ennek a latin szónak a származéka a volt jugoszláv pénznem, a dinár neve is. Lásd még decimális, denier, dékán, dézsma. denaturált – ‘vegyi úton emberi fogyasztásra alkalmatlanná tett’: denaturált szesz, népszerű nevén spiritusz. A német denaturierter Spiritus kifejezés első tagjának fordításaként került nyelvünkbe, amely a francia dénaturé származéka; a magyar szó latinos végződést kapott. A francia szó a hiányt vagy ellentétet jelző latin dis- előtagra és a natura (‘természet’) főnévre megy vissza, tehát azt jelenti: ‘(való) természetétől megfosztott’. Lásd még naturális. dendi – lásd dandy dendrit – ‘faág formájú kristályképződmény’; ‘idegsejtből elágazó nyúlvány’. Tudományos szakszó a görög dendron (‘fa’) alapján, a származékot jelzi -it képzővel. Lásd még rododendron. denevér – ‘apró repülő emlős, bőregér’. Ismeretlen eredetű szó. denier – [dönjé] ‘a fonal finomságának mértékegysége, 9000 méter fonal grammokban mért súlya’. Francia szó, a latin denarius (‘dénár’) folytatója. dentális – ‘foghang, olyan mássalhangzó, melynek képzésekor a

nyelvhegy a foggal érintkezik.’ Nyelvészeti szakszó a latin dens, dentis (‘fog’) nyomán. dentin – ‘a fog belsejét alkotó csontszerű anyag’. Orvosi szakszó a latin dens, dentis (‘fog’) nyomán, a vegyi származékot jelölő -in képzővel (‘mint anilin, kinin’). denunciál – ‘besúg, beárul, feljelent’. – denunciáns: ‘besúgó’. Latin szó (denuntiare) a de- (‘el’) és nuntiare (‘hírül visz, jelent’) elemekből. depilál – ‘szőrtelenít’. – depiláció: ‘szőrtelenítés’. Kozmetikai szakszó a latin de- (‘el’) és pilus (‘hajszál, szőrszál’) elemekből. depó – ‘lerakat, raktár’; ‘letét’. A francia depôt származéka német közvetítés útján. Ez a latin deponere, depositum (‘letesz’) utóbbi alakjából fejlődött (deposite  deposte  depost  depôt). Lásd még deponál. deponál – ‘letétbe helyez’. Hivatalos nyelvi szó a latin deponere (‘letesz’) igéből: de- (‘el, le’) és ponere (‘tesz’). Lásd még depó. deportál – ‘száműz; kényszerlakhelyre telepít; haláltáborba hurcol’. Nemzetközi szó a latin deportare (‘elszállít; száműz’) nyomán: de(‘el’) és portare (‘visz, szállít’). Lásd még portó. depresszió – lásd deprimál deprimál – ‘lehangol, elcsüggeszt’. – depresszió: ‘kóros levertség, nyomott kedélyállapot’; ‘gazdasági pangás’; ‘‹a földtanban› mélyföld, a tengerszintnél mélyebben fekvő szárazföldi terület’. Nemzetközi szaktudományos szavak a latin deprimere, depressum (‘lenyom, lefojt’) igéből: de- (‘le, el’) és premere (‘nyom’). Lásd még eszpresszó, expressz, expresszionizmus, impresszió, kompresszor, presszió, represszió. deputál – ‘követségbe küld, képviselettel bíz meg’; ‘felbecsül, méreget, gusztál’: … a piacon vették készen a ruhát, négyen is deputálták, elalkudtak rajta … (Tömörkény). – deputáció: ‘kiküldetés; küldöttség’. – deputátus: ‘küldött, követ, képviselő’. Nemzetközi szócsalád a latin deputare (‘lenyes; valamire becsül’) nyomán, melynek töve a putare (‘vél, becsül’) ige. A képviselettel és kiküldetéssel kapcsolatos és ma a legáltalánosabb jelentéskör a franciában alakult ki. A népnyelvben élő ‘méreget’ értelem áll a legközelebb az eredeti latin szóéhoz. Lásd még kompjúter. dér – ‘megfagyott harmat’. Származékai: deres, deresedik (‘őszül’). Ismeretlen eredetű, bár alighanem igen régi szavunk. Korai jelentése egyrészt ‘fagy’ lehetett, másrészt ‘derült idő’ azon összefüggés alapján, hogy derült éjszakán a legerősebb a lehűlés és a harmatképződés; így magyarázhatók a ~ származékaiként az eléggé eltérő jelentésű dermed és derül igék. Lásd még deres. deranzsál – ‘zavar, megzavar’. A francia déranger (‘elmozdít, zavar, eltérít’) szóból, amely a latin eredetű dé- (‘el’) előtag és a germán eredetű rang (‘sor, rend’) elemek együttese. Régies szó. derbi – ‘a legmagasabb díjért kiírt lóverseny’: epsomi, alagi derbi; ‘‹más sportban› rangadó mérkőzés’. Edward Stanley, Derby 12. earlje kezdeményezte az ilyesfajta lóversenyeket. A magyar szó az angol írásképet követi (angol ejtése [darbi]). derce – ‘szemcsés gabonaőrlemény; korpás liszt’. A déli szláv nyelvekben lelhető trice (‘korpa’) származéka; a t az r hatására zöngésült, a szóeleji mássalhangzó-torlódás pedig az r áthelyeződésével oldódott fel. dereglye – ‘szállításra használt lapos fenekű, széles vízi jármű; komp’. Tisztázatlan eredetű szó; bizonyosan összefügg a horvát dereglija (‘csónakféle’) főnévvel, de minthogy annak származása ismeretlen, lehet, hogy nem forrása, hanem átvétele a magyar ~-nek. derék – ‘emberi vagy állati test törzse, a törzs középtája’; ‘fatörzs’; ‘középrész’: derékhad, a hegy dereka, élete derekán, a nyár derekán; derékba törik; ‹melléknévként› ‘helyes, becsületes, jóravaló, elismerésre méltó’; ‘szép szál, jó növésű’: magas, derék ember. Származékai: derekas, derekasan. Valószínűleg szláv eredetű: szlovák driek (‘derék, fatörzs’), driečny (‘délceg’), horvát drik (‘kocsiderék’), drečan (‘erős,’). A közvetlen forrás a szlovák lehetett. E származtatásnak két gyengéje van. Az egyik, hogy a ~ megfelelőit csak a magyarral érintkező szláv nyelvekben lehet kimutatni, amire alig van példa más, bizonnyal szláv eredetű szavaink esetében; a másik, hogy az egyébként szabályos dr(i)ek  derek  derék hangfejlődés nem magyarázza meg, miért viselkedik a ~ mély hangrendű szóként: derekam, derekat stb., s nem pld. a kerék módjára. Lásd még derékszög. derékszög – ‘kilencven fokos szög’. Matematikai szakszó, Dugonics András alkotta a latin angulus rectus magyarításaként. A latin kifejezés, akárcsak a belőle való német rechter Winkel vagy angol right angle tkp. ‘egyenes szög’, ám ezeknek a mellékneveknek egyszersmind ‘helyes, igaz’ értelme is van, s bizonyára ezért döntött nyelvújítónk az ilyen jelentésben is használatos derék mellett. derelye – ‘tasakszerű főtt tészta túróval vagy lekvárral töltve’. Bizonytalan származású szó, talán a dereglye alakváltozata. Ezt

- 63 - oldal

a

achát

támogatja, hogy a ly–gly hangváltakozásra akadnak nyelvjárási példák, pl. furulya–furuglya, saroglya–sarolya, másrészt hogy e tésztaféle egyik népnyelvi neve, a sifli a német Schiffel (‘hajócska’) származéka. dereng – lásd derül deres – ‘pad, amelyre régen a botozásra ítéltet kötözték’. Tréfás elnevezés a szónak ‘szürkés szőrű ló’ jelentéséből (lásd dér). A hasonló alkotmányok viselhetik állat nevét, pl. fűrészbak. derít – lásd derül derivál – ‘származtat, levezet’. – deriváció: ‘levezetés; eltérés ‹röppályától›’. – derivátum: ‘származék, ‹nyelvtanban› képzett szó’. Tudományos szakszó a latin derivare (‘elterel, elvezet’) nyomán, amely a de- (‘el’) és a rivus (‘patak’) elemekből áll, s az (öntözésre is használt) vízfolyás más irányba terelését jelentette. Lásd még rivális. dermatológia – ‘bőrgyógyászat’. Orvosi szakszó a görög derma, dermatosz (‘bőr’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. dermed – ‘hidegtől megszilárdul’; ‘‹rémülettől› megmered, mozdulásra képtelenné válik’: kővé dermed, sóbálvánnyá dermed. Származékai: dermszt, dermesztő. Valószínűleg a dér származékai annak ‘fagy’ értelme nyomán. A képzésmód szokatlan, de nem példátlan: élemedett, förmed, ámbár ezekben az esetekben igei alaphoz járul a képzőegyüttes. derogál – ‘‹valami› nincs ínyére ‹neki›; méltóságán alulinak tekinti’: …az úgyis olyan úr, akinek a sietés derogálhat (Mikszáth). – derogáció: ‘törvény vagy jogszabály részleges visszavonása, enyhítése’. A ~ nemzetközi jogi szakszó a latin derogare (‘elvesz, kisebbít’; ‘‹törvényt› módosít, visszavon)’ alapján. A legtöbb nyelvben ez a jelentés él, s régebben így volt a magyarban is. A magyar köznyelvben általános, bár kissé avuló jelentés így alakulhatott ki: (a dolog) derogálja őt (kisebbíti, respektusát csökkenti)  derogál neki. Ez az értelmi árnyalat egyébként megvan pl. az ige angol derogatory (‘elítélő, sértő’) származékában. A derogáció újabb sajtónyelvi karrierje azokkal a kérelmekkel kapcsolatos, amelyekben a csatlakozni készülő országok az Európai Unió valamely szigorú rendelkezése alóli felmentésért vagy halasztásért folyamodnak. Lásd még arrogáns. derül – ‘‹ég› világosodik, felhőtlenné lesz’, ‘‹kedély› vidul’, ‘‹folyadék› tisztul’; ‘kitudódik, nyilvánvalóvá lesz’: kiderül. Származékai: derít, derű, dereng. A ~ és derít valószínűleg a dér főnévből való képzések az alapszó ritkább ‘felhőtlen ég’ értelméből (erről lásd ott). Innen magyarázható a világossággal és a tisztasággal kapcsolódó jelentéskör. A derű és a dereng nyelvújítási alkotás; az előbbi elvonás a ~ből, az utóbbi az akkoriban kedvelt -ng gyakorító képzőt tartalmazza (mint pl. busong, hajlong, tátong). Lásd még dermed. dervis – ‘mohamedán kolduló szerzetes’. Nemzetközi szó az oszmán-török derviş nyomán, amely a perzsa dárvís (‘koldus’) változata. desiffríroz – ‘megfejt, kihüvelyez ‹titkosított írást›’. A francia déchiffrer németes dechiffrieren formájából. A siffríroz ellentéte az ilyen szerepű dé- előtaggal. design – [dizájn] ‘ipari forma, formatervezés, ipari termék tetszetős kivitele’. Újkeletű angol kölcsönszó; a francia désigner (‘megjelöl’) szón át a latin designare (‘kijelöl, ábrázol, elrendez’) igére megy vissza: de(‘el, ki’) és signum (‘jel’). Lásd még szignál. desperádó – ‘mindenre elszánt kalandor, zsoldos’. Spanyol szó (desperado), a.m. ‘reményvesztett’, eredetére nézve lásd desperál. desperál – ‘kétségbeesik, reményét veszti’. Latin szó (desperare) az ellentétet kifejező de- előtagból és a sperare (‘remél’) igéből. Lásd még desperádó. despota – ‘kényúr, zsarnok’. – despotizmus: ‘önkényuralom’. – despotikus: ‘kényúri, zsarnoki’. Nemzetközi szócsalád a görög deszpotész (‘a ház ura; uralkodó, korlátlan úr’) nyomán. A bizánci birodalomban magas udvari méltóságot jelölt; a középkorban Szerbia fejedelmeinek címe volt deszpot alakban. destruál – ‘rombol, bomlaszt, zülleszt’. – destrukció ‘rombolás, bomlasztás’. – destruktív: ‘romboló, züllesztő, bomlasztó’. Nemzetközi szócsalád a latin destruere, destructum (‘rombol’) alapján: de- (‘el, le’) és struere (‘épít’). Lásd még instruál, konstruál, struktúra. deszant – ‘légi úton bevetett katonai egység’: légideszant. Francia szó (descente) kiejtés szerinti átvétele. Végső forrása a latin descendere (‘lejön, leereszkedik’) ige: de- (‘le’) és scandere (‘hág, lép’). Lásd még aszcendens, deszcendens, skandál. deszcendens – ‘a csillag pályájának a lenyugváskor elért pontja’; ‘‹melléknévként› a múlttól a jelen felé tartó’. Tudományos szakszó, a latin descendere (‘lejön, leereszkedik’) ige folyamatos melléknévi igeneve: de- (‘le’) és scandere (‘hág, lép’). Lásd még deszant, aszcendens.

deszka – ‘fatörzsből fűrészelt vékony, hosszú fa lap’. Származékai: deszkáz, deszkázat. Szláv eredetű: horvát, szlovén deska, szlovák doska (‘tábla, deszka’). Az ószláv daszka előzménye egy ősi germán disc (‘kerek falap, amelyről esznek; tál, kis kerek asztal’), amelyből egyfelől az angol dish (‘tál’), másfelől a német Tisch (‘asztal’) származik. Mindezek végső forrása a görög diszkosz. desszert – ‘édesség, csemege ‹mint az étkezés utolsó fogása›’. Német jövevényszavunk (Dessert) a francia dessert (vagy desserte) nyomán; ez a desservir (‘asztalterítéket leszed’) ige származéka, s így vette fel az ‘asztalbontáskor felszolgált sajt, gyümölcs, édesség’ jelentést. A francia ige a des- ellentétjelző előtagból és a servir (‘terít, felszolgál’) elemekből áll; utóbbi a latin servire (‘szolgál’) ige származéka a servus (‘szolga, rabszolga’) alapján. Lásd még szervíroz. detektív – ‘nyomozó’. Nemzetközi szó az angol detective policeman (‘nyomozó rendőr’) kifejezés nyomán, melynek első tagja már az angolban főnévként önállósult a 19. század derekán. Ez a detect (‘felfed, leleplez’) ige származéka a latinból eredő -ive képzővel. A szótő forrása a latin detegere, detectum (‘felfed’) ige a de- (‘el, le’) és tegere (‘fed’) elemekből. Lásd még detektor. detektor – ‘valamely fizikai jelenség érzékelésére és jelzésére való műszer’: sugárzásdetektor; ‘‹a rádiózás hőskorában› rádióhullámokat egyenirányító egyszerű berendezés’: kristálydetektor, detektoros rádió. Nemzetközi műszaki szakszó az angol detector valve (‘érzékelő szelep’) kifejezés első tagjából; ez voltaképp latin szó a detegere, detectum (‘felfed’) igéből, melynek elemei de- (‘el, le’) és tegere (‘fed’). Lásd még detektív. detergens – ‘szintetikus tisztítószer, mosópor’. Latin kereskedelmi szakszó, a detergere (‘letöröl, tisztít’) folyamatos melléknévi igeneve: de- (‘el, le’) és tergere (‘töröl, tisztít’). determinál – ‘meghatároz, kijelöl’: tetteit ez a hibás döntés determinálta. – determináns: ‘döntő, meghatározó’; ‘‹matematikában› mátrix elemeiből képzett szorzatösszeg’. – determinizmus: ‘felfogás, mely szerint a világ történéseit isteni vagy más törvények irányítják a véletlen kizárásával, illetve hogy tetteinket nem szabad akaratunk, hanem külső körülményeink és belső késztetéseink határozzák meg’. Tudományos szakszó-család a latin determinare ige nyomán: de(‘el’) és terminus (‘határkő’). Lásd még terminus. detonáció – ‘robbanás’. – detonátor: ‘robbanó berendezést működésbe hozó szerkezeti elem’. Nemzetközi haditechnikai szó a francia détonation nyomán, amely a latin detonare, detonatum (‘mennydörög’) igéből ered. detoxikál – ‘‹szervezetet› méregtelenít’; ‘súlyos részegségből orvosi beavatkozással kijózanít’. Orvosi szakszó a latin de- (‘el, ki’) és toxicum (‘méreg’) elemekből; az utóbbi a görög toxikosz (‘nyíllal kapcsolatos’) szóból ered, amely a toxikon pharmakon (‘nyílra való ír’) szókapcsolatban a ‘nyílméreg, méreg’ jelentést is felvette. Lásd még toxikus. detronizál – ‘trónjától megfoszt’. Nemzetközi szó a késői latin dethronisare ige nyomán, amely a de(‘le, el’) előtagból, a görög eredetű thronus (‘trón’) főnévből és a végső soron ugyancsak a görögből való -isare képzőből áll. Lásd még trón. dettó – ‘ugyanaz, ugyanolyan; hasonlóképpen’: Nőm, gyermekem csókolnak benneteket… én magam dettó (Arany). Olasz szó (detto), a dire (‘mond’) ige befejezett melléknévi igeneve, tehát: ‘(a) mondott, a fent nevezett’. Az üzleti levelezésben, árulisták, leltári tételek visszatérő megjelölései helyett volt használatos, és innen került a bizalmas nyelvbe. deutérium – ‘a hidrogén izotópja, amely a nehézvízben található’. Tudományos szakszó a görög deuterosz (‘második’) nyomán, ez az izotóp ugyanis kettes atomsúlyú. dévaj – ‘pajkos, pajzán, incselkedő’; ‘‹régebben› duhaj’. Ismeretlen eredetű szó. Jelentése az idők során jócskán szelídült; a 18. század végéig hitványnak, hazugnak, feslettnek értették. devalvál – ‘‹pénzt› leértékel’. – devalváció: ‘pénznem árfolyamának leértékelése’. Latinosnak ható szóalakok, de valójában a német devalvieren és Devalvation nyomán alakultak ki a hazai latinságban. A német szavak a francia évaluer (‘értékel’) mintájára, annak ellentéteként öltöttek alakot, mintha francia kölcsönzések lennének; valójában a dévaluer és dévaluation csak a huszadik századtól mutatható ki a franciában, vagyis a németből „tért vissza”. Mindezek hátterében a latin valere, valui (‘ér ‹valamit›’) ige áll. Lásd még valőr, valuta. deviáció – ‘elhajlás, eltérés ‹mágnestűé a földrajzi északtól, hajóé a kitűzött iránytól stb.›’. Tudományos szakszó a deviare (‘letér az útról, eltévelyedik’) ige nyomán: de- (‘el’) és via (‘út’). Lásd még deviáns. deviáns – ‘a társadalom normáit tagadó, semmibe vevő’: deviáns fiatalok. – deviancia: ‘deviáns magatartás’.

- 64 - oldal

a

achát

Társadalomtudományi szakszó a deviare (‘letér az útról, eltévelyedik’) folyamatos melléknévi igenévi devians, deviantis alakja nyomán: de- (‘el’) és via (‘út’). deviza – ‘idegen pénznemre szóló utalvány’. Francia eredetű szó (devise), amely talán német közvetítéssel került hozzánk, és latinos végződést kapott. A francia szó a deviser (‘feloszt’) ige származékaként eredetileg címertani műszó volt, a címer egy részletét, osztását, sávját, majd ennek folytán az ahhoz tartozó jeligét, jelmondatot jelentette. Mai pénzügyi értelme is a franciában alakult ki s onnan terjedt el, de a jelentésváltozás háttere tisztázatlan. Lásd még diviz, divízió. dextrin – ‘keményítőből készített ragasztó’. – dextróz: ‘szőlőcukor’. Vegytani szakszavak a latin dexter (‘jobb’) szóból annak alapján, hogy a ~ és a szőlőcukor vizes oldata a poláros fényt jobbra forgatja. dezavuál – ‘‹a nyilvánosság előtt› meghazudtol, lejárat’. Francia szó (désavouer) latinosított szóvéggel; dés- eleme ellentétet fejez ki az avouer (‘elismer’) igével. Ez utóbbi a latin advocare (‘összehív’) származéka. dezentor – ‘katonaszökevény’; ‘‹tréfásan› komisz kölyök’. A dezertőr (dezertál) régi nyelvjárási változata, amely elhasonulással és a szóvég latinosodásával jött létre. dezertál – ‘katonai alakulatától elszökik’; ‘valamely ügyet, pártot gyávaságból vagy érdekből cserbenhagy’. – dezertőr: ‘katonaszökevény’. Nemzetközi szócsalád a francia déserter (‘cserbenhagy’) ill. déserteur (‘szökevény’) nyomán, amelyek a latin deserere, desertum (‘elhagy’) származékai; az utóbbi a de- (el) és serere (‘fűz, illeszt’) elemekből áll. A magyar ~ ige latinos végződést kapott; a dezertőr a francia kiejtés szerinti átírást mutatja. Lásd még dezentor. dezilluzionizmus – ‘általános kiábrándultság mint életérzés ‹a 19. század derekának és második felének irodalmában›’. A francia désillusion (‘kiábrándulás’) származéka a művészeti irányzatok nevében használatos görög eredetű -izmus képzővel (pl. realizmus). A tőszó a francia dés- (‘el, ki’) előtag és az illusion kapcsolata; ennek eredetére nézve lásd illúzió. dezinficiál – ‘fertőtlenít’. Latinos formájú orvosi szakszó. Inficiál eleme valóban latin: inficiare: ‘megfertőz’ (az in, azaz ‘bele’ és facere, azaz ‘csinál’ elemekből), ám ellentétet kifejező előtagja a franciában keletkezett désinfection (‘fertőtlenítés’) szóból ered. Lásd még infekció. dezodorál – ‘szagtalanít’. – dezodoráns, dezodor: ‘a kellemetlen testszagokat elfedő készítmény’. Francia eredetű kozmetikai szakszó (désodorer, désodorant) az ellentétet jelző dés- előtagból és az odorer (‘szaglik, illatozik’) igéből; utóbbi forrása a latin odor (‘szag, illat’). dézsa – ‘kétfülű, dongákból készült nagyobb faedény’. Szláv eredetű: horvát diža, szlovén, szlovák deža (‘bödön, sajtár, teknő’). A közvetlen átadó a szlovén vagy a szlovák lehetett. dézsma – ‘az évi termés tizede mint (egyházi) adó’. Származéka: dézsmál. Nemzetközi szó a latin decima (‘tized’) alapján, a decem (‘tíz’) számnévből. A magyarba a 19. század elejéig járatos dézma valószínűleg, a ~ biztosan északolasz nyelvjárásokból (diezma, diezsma) került. Ma történelmi szakszó, csak a (meg)dézsmál (‘titokban lopkod belőle’) ige eleven. Lásd még decimális, dékén, dénár. diabétesz – ‘cukorbetegség’; ‘állandó szomjúsággal és kóros mennyiségű vizeléssel járó betegség, diabetes insipidus’. – diabetikus: ‘cukorbetegséggel kapcsolatos; cukorbetegnek való’: diabetikus csokoládé. Görög orvosi szakszó, mely eredetileg a kóros vizeléssel kapcsolatos, a diabétész ugyanis körzőt jelent, s a szétnyitott szárú körző alakjával a széttárt lábbal vizelő embert jelzi. Más (kevéssé valószínű) magyarázat szerint a ~ a diabainó (‘átmegy’) ige származékaként arra utal, hogy a megivott rengeteg víz átmegy a szervezeten. diabolikus – ‘ördögi, sátáni’. Nemzetközi szó a latin diabolus (‘ördög’) nyomán; ez a görög diabolosz megfelelője, amely eredetileg rosszindulatú, vádaskodó, rágalmazó embert jelentett; a Biblia görög szövegében, a Sátán (tkp. ‘ellenség, vádló’) fordításaként vette fel az ‘ördög, gonosz lélek’ jelentést. E görög szó forrása a diaballó (‘vádol, rágalmaz, egyenetlenséget kelt’) ige a dia- (‘át, keresztbe’) és balló (‘dob’) elemekből. Lásd még diaboló, sátán. diaboló – ‘két végén nyeles zsinórból és rajta ide-oda gördíthető, felfeldobható gurigából álló játékszer’. A német Diabolo átvétele; ez az olasz diavolo (‘ördög’) szóból keletkezett, talán márkanév módjára. A szó eredetére nézve lásd diabolikus. diadal – ‘győzelem, siker’. Származékai: diadalmi, diadalmas, diadalmaskodik. Ismeretlen eredetű szócsalád; di- töve sejthető a dísz, divat és talán a díj szavakban. A feltételezett s bizonnyal régi igető

jelentése ‘jól van, erős, sikeres’ lehetett; ennek -dalom képzős alakja a 14. század óta kimutatható diadalom, amelynek m-je a ~ származékaiban is jelen van. A ~ nyelvújítás kori elvonás, bizonyára a viadal mintájára. diadém – ‘ékköves arany pánt mint (uralkodói) fejdísz’. Nemzetközi szó, amely a németből (Diadem) került nyelvünkbe. Végső forrása a görög diadéma (‘hajpánt, uralkodói fejdísz’), tkp. ‘körülkötött’ a dia (‘át’) és deó (‘köt’) elemekből. diafilm – lásd diapozitív diafragma – ‘rekeszizom’; ‘‹fényképezőgépen› fényrekesz’; ‘‹vegytanban› féligáteresztő hártya folyadékok, gázok szűrésére’. Görög tudományos szakszó, tkp. ‘válaszfal’, a dia- (‘át’) és phrasszó, tkp. phrag-szó ‘elkerít’ elemekből. diagnózis – ‘kórmeghatározás, kórisme’. – diagnosztizál: ‘‹betegséget› meghatároz, megállapít’. – diagnoszta: ‘kórmegállapító orvos’: kiváló diagnoszta. – diagnosztika: ‘a kórisme készítésének tudománya’. Görög orvosi szakszó (diagnószisz), tkp. ‘megkülönböztetés, megállapítás’ a dia- (‘át’) és gnószisz (‘ismeret’) elemekből; utóbbi a gignószkó (‘felismer, véleményt alkot’) ige származéka. Lásd még gnósztikus. diagonális – ‘átlós, rézsútos’. Tudományos szakszó a latin diagonalis nyomán; ez a görög diagóniosz megfelelője a dia- (‘át, szemben’) és gónia (‘hajlat, szög’) elemekből; az utóbbi a gonü (‘térd’) származéka. diagram – ‘változásokat szemléltető ábra’. Görög eredetű nemzetközi szó (diagramma) a dia- (‘át’) és gramma (‘írás’) elemekből; utóbbi a graphó (‘ír’) ige származéka. Lásd még grafika, grammatika. diák – vagy deák: ‘tanuló, hallgató’; ‘‹régebben› tanult, írástudó ember; írnok’; ‘‹melléknévként, csak deák alakban› latin’: deák nyelv; deákos (a latin időmértékes ritmust alkalmazó) verselés. Déli szláv vendégszó: bolgár, szerb dijak (‘diakonus; írnok’). Forrása a görög diakonosz, bizánci görög diakosz (‘szerpap, diakonus’). A középkorban az írástudást leginkább egyházi iskolákban, papnevelőkben lehetett megtanulni; a diakonusok, vagyis a tanulmányaikat már bevégzett, de még fel nem szentelt papok többsége a királyi udvarban, nemes uraknál, városi hatóságoknál vállalt írnoki állást (íródeák). Az írásbeliség nyelve a latin volt, ezért lett ez ‘az írnokok nyelve’, a deák nyelv. A szó mai értelme is elég régi, a 16. század óta kimutatható, vagyis amióta nyilvános iskolák, kollégiumok vannak; az itt tanultak ugyancsak a latinos műveltséget sajátították el. diakonus – ‘szerpap, a katolikus és ortodox egyházban a felszentelést megelőző papi fokozat’. – diakonissza: ‘szociális és egyházi szolgálatra alakult protestáns közösségben élő nő’. Latin egyházi szó (diaconus), a görög diakonosz (‘szolga, felszolgáló’) nyomán. A diakonissza a szó görög női formája; az ókeresztény kor óta kihalt szót a 19. században elevenítették fel az akkoriban alakult protestáns női közösségek számára. Lásd még diák. diakritikus – ‘megkülönböztető’: diakritikus jelek (‘betűk alá, fölé írt mellékjelek’). Tudományos szakszó a görög diakritikosz (‘különbséget tevő’) melléknévből, a diakrinó (‘megkülönböztet’) ige alapján; dia- (‘át, szét’) és krinó (‘választ’). Lásd még kritika, krízis. diakron – ‘a nyelvet történeti fejlődésében tekintő ‹szemlélet, vizsgálat›. – diakrónia: ‘időrend’; ‘a nyelvi tények történeti szemlélete’. Tudományos szakszók a görög dia- (‘át, végig’) és khronosz (‘idő’) elemekből. Lásd még krónika, krónikus. dialektika – ‘vitakészség’; ‘a fejlődést az ellentétek küzdelmében és meghaladásukban látó bölcseleti felfogás’. – dialektikus: ‘a dialektikával kapcsolatos, annak módszereit alkalmazó’: dialektikus materializmus. Görög eredetű szócsalád; a ~ a dialektiké tekhné (‘vitatkozási művészet’) kifejezés önállósult első tagja. Alapja a dialegomai (‘megbeszél, megvitat’) ige a dia- (‘át’) és legomai (‘beszél’) elemekből. Lásd még dialektus, dialógus. dialektus – ‘nyelvjárás, tájszólás’. Latin nyelvtudományi szakszó (dialectus) a görög dialektosz (‘beszélgetés, beszédmód, nyelvhasználat’) nyomán; ez a dialegomai (‘beszélget’) igéből ered, amelynek elemei dia- (‘át’) és legomai (‘beszél’). Lásd még dialektika, dialógus. dialízis – ‘oldott anyagok szétválasztása diffúziós úton’; ‘beteg vese funkcióinak ellátása gyógyászati berendezéssel’. Görög tudományos szakszó (dialüszisz) a dialüó (‘szétválaszt’) igéből; ennek elemei a dia- (‘át, szét’) és a lüó (‘elold’) ige. Lásd még analízis, paralízis. dialógus – ‘párbeszéd ‹drámai vagy prózai műben›’; ‘párbeszédes formában írt értekezés’: Platón dialógusai. Latin irodalomtudományi szakszó (dialogus) a görög dialogosz nyomán; ez a dialegomai (‘beszélget’) igéből ered, amelynek elemei dia- (‘át’) és legomai (‘beszél’). Lásd még dialektika, dialektus.

- 65 - oldal

a

achát

diametrális – ‘átellenes’; ‘éles, szöges ‹ellentét›’. Latin szó, a diametrus (‘átmérő’) jelzői származéka. Alapja a görög diametrosz a dia- (‘át’) és metreó (‘mér’) elemekből. diapazon – ‘kamarahang, normál á hang’; hangterjedelem, oktáv. Görög zenei szakszó a dia paszón khordón (‘végig az összes hangon’) kifejezés első két eleméből. diapozitív – ‘átlátszó filmre készült, vetítésre való pozitívkép’, népszerű nevén dia. A diafilm ~-képekből álló filmszalag, állóképenként vetített mesefilm, ismeretterjesztő film. Fényképészeti szakszó a görög dia- (‘át’) és a pozitív elemekből. Lásd még diaszkóp. diaré – ‘hasmenés’. Köznyelvi szó, a francia diarrhée kiejtés szerinti átvétele. Az orvosi szaknyelvben a szó latin-görög eredetije, a diarrhoea szerepel, görög elemei a dia- (‘át’) és a rhoé (‘folyás’) a rheó (‘folyik’) igéből. Lásd még hemorrea, logorrea, reuma. diárium – ‘napló’. Latin szó (diarium), a dies (‘nap’) képzett származéka. Elavult szó. Lásd még diéta1. diaszkóp – ‘átlátszó képek szemlélésére való eszköz’. Műszaki szó a diapozitívra utaló görög dia- és a szkopeó (‘néz’) elemekből. diaszpóra – ‘szórvány, szórványközösség’, pl.: zsidó, örmény, kurd stb. diaszpóra. Nemzetközi szó a görög diaszpora (‘szétszóródás’) nyomán; alapja a diaszpeiró (‘szétszór’) ige a dia- (‘át, szét’) és szpeiró (‘vet, hint’) elemekből. Lásd még sperma, spóra, sporadikus. diasztolé – ‘a szívritmus elernyedési fázisa’. Görög orvosi szakszó, tkp. ‘tágulás’ a diasztelló (‘kitágít’) ige nyomán; ennek elemei a dia- (‘át’) és sztelló (‘bevon ‹vitorlát›’). diatermia – ‘beteg testrészre alkalmazott rövidhullámú hőkezelés’. Görög orvosi szakszó a dia- (‘át’) és therma (‘meleg, forróság’) elemekből. Lásd még termosz. diatónia – ‘a dúr és moll hangnemeket magába foglaló hétfokú zenei rendszer’. – diatonikus: ‘hétfokú ‹hangrendszer›, amelyben a hangok egymástól tiszta kvint távolságban is ábrázolhatók’. Görög zenei szakszó a dia- (‘át’) és tonosz (‘feszülés; húr; zenei hang’) elemekből. Lásd még tónus. dibdáb – ‘hitvány, haszontalan’: Könnyű dibdáb játék maga, esküvése (Arany). Ikerszó, de elemeit nem tudjuk azonosítani; első tagja talán egy nyelvjárási díbol (‘tör, rongál’) igével kapcsolatos. Nyelvjárási és irodalmi szó. dicső – ‘hírnévvel övezett’. Származékai: dicsőség, dicsőséges, dicsőít, dicsőül; dicsér, dicsérget, dicséret, dicséretes; dicsekedik, dicsekvés; dics, dicstelen. A sok származék tanúsága szerint igen régi szavunk, de eredetét teljes homály fedi. Feltehető dics- töve ige vagy igenévszó lehetett, a dicső ennek folyamatos melléknévi igeneve, a dicsér gyakorító képzős forma, a dicsekedik pedig visszaható képzős (mint mosakodik, vetekedik). A dics ‘dicséret, dicsőség’ s utóbb ‘dicsfény’ értelmével nyelvújítási elvonás, mára elavult. didaktika – ‘oktatástudomány’. – didaktikus: ‘az oktatás elméletének tudósa’; ‘‹melléknévként› oktató (szándékú, jellegű)’. Nemzetközi szócsalád a latin didactica, didacticus nyomán. Ezek alapja a görög didaktiké tekhné (‘oktatástudomány’) kifejezés első tagja, amely a didaszkó (‘tanít’) ige származéka. didereg – ‘a hidegtől reszket’. Alakváltozatok: dedeg, dedereg, dödereg, debereg, döbörög. Hangutánzó, hangfestő szó, a fázó ember fogainak összeverődését imitálja. didi – ‘női mell’. Gyermeknyelvi szó, egyben hangfestő is, a szopást kísérő hangjelenségeket érzékelteti. diéta1 – ‘rendi országgyűlés 1848 előtt’: Diétai Magyar Múzsa (Csokonai egyszemélyes folyóirata az 1796-os pozsonyi országgyűlés idején). A latin szó (dieta) első jelentése, lévén a dies (‘nap’) származéka, ‘napidíj’ volt. ‘Országgyűlés’ jelentése a németben alakult ki, ahol ezt a fogalmat a Landtag (tkp. ‘országnap’) képviseli, és a gyűlés maga Tagung. A ~ egyébként a képviselők napidíját is jelentette. Történelmi szakszó. diéta2 – ‘megszabott étrend’. – diétázik: ‘egészségi, szépészeti vagy más okokból bizonyos ételfajták fogyasztását kerüli’. – dietétika: ‘az egészséges étrenddel foglalkozó tudományág’. Nemzetközi szó a latin diaeta (‘orvostól elrendelt életmód’) nyomán; ez a görög diaita (‘lakószoba, háztartás, életmód’) származéka. diffamál – ‘rossz hírbe kever’. Latin szó (diffamare), mely eredetileg ‘híresztel’ értelmű volt; a megfosztottságot (is) kifejező dis- előtagból és a fama (‘hír, hírnév’) főnévből áll, és ezért vette fel utóbb a ‘(jó)hírétől megfoszt’ jelentést. Lásd még fáma. differencia – ‘különbség; nézeteltérés’. – differenciál: ‘különbséget tesz’; ‘‹főnévként› hajtott autótengely kiegyenlítőműve’; ‘felsőfokú

matematikai számításmód’: differenciálhányados. Nemzetközi és tudományos, műszaki szakszavak a latin differentia nyomán, amely a differre (‘különbözik’) melléknévi igenévi differens, differentis alakjából ered: dis (‘szét’) és ferre (‘hord, visz’). diffundál – ‘molekuláris mozgás révén légnemű vagy folyékony közegével elvegyül’. – diffúzió: ‘szétterjedés molekuláris mozgás révén’. – diffúz: ‘szórt ‹fény›’; ‘elmosódott’; ‘szétszórt ‹figyelem›’. Latin tudományos szakszavak a latin diffundere, diffusum ige nyomán, a dis (‘szét’) és fundere (‘önt, szór’) elemekből. Lásd még fúzió. difi – ‘baj, gond, probléma’: mi a difi, pajtikám? Bizalmas nyelvi szó, a differencia (‘különbség’) játékosan kurtított alakja. diftéria – ‘torokgyík’, pontosabb orvosi neve difteritisz. Orvosi szakszó a görög diphthera (‘pergamen, hártya’) alapszóból a gyulladást jelző -itisz végződéssel (mint pl. appendicitisz), a ~ ugyanis a torok nyálkahártyáját támadja meg. Lásd még defterdár. diftongus – ‘kettőshangzó, egy szótagot alkotó két magánhangzó’, pl. az autó első szótagja. Görög nyelvtudományi szakszó a di(sz) (‘kétszeres’) és phthongosz (‘zenei hang’) elemekből. digitális – ‘(kettes számrendszerbeli) egész számokkal dolgozó’: digitális óra. Latin informatikai szakszó a digitus (‘ujj; számjegy’) főnévből. Ellentéte az analóg. digó – ‘olasz ‹csúfnéven›’. A velencei olasz digo (‘mondom’) amolyan visszatérő fordulat ‘hé! hallja csak!’ jelentésben; az Itáliában állomásozó magyar katonák révén vagy a nálunk dolgozott olasz kubikosokat, fagylaltárusokat hallva itthon (vagy mindkét módon) lett az olaszok enyhén csúfolódó megnevezése. Hosszú ideig nyelvjárási szinten élt; az 1970-es évektől a köznyelv felkapta; azok a lányok „digóztak”, akik a hozzánk látogató jómódú olasz turistákat ajándékért megkörnyékezték, az ügyesebbek kitartatták vagy elvetették magukat velük. digresszió – ‘kitérés, elkalandozás ‹a beszéd tárgyától›’. Latin szó a digredi, digressus (‘eltér, kitér’) nyomán; dis- (‘el, szét’) és gradi (‘lép’). díj – ‘szolgálat ellenértéke’: fuvardíj, vérdíj; ‘juttatott pénz’: kegydíj; ‘kitüntetésként adott pénz’: Nobel-díj. Származékai: díjaz, díjtalan, díjnok. Vitatott eredetű szó. Vagy a diadal, dísz, divat szavakban rejlő régi, de ismeretlen eredetű tő származéka, vagy egy arab dija (‘vérdíj’) oszmán-török dije változatát vettük át, esetleg magát az arab szót izmaelita kereskedőktől. Egyik magyarázat sem kielégítő. dikció – ‘szónoklat’; ‘költői előadásmód, stílus’; ‘színházi szövegmondás’: erőteljes a dikciója. – dikciózik: ‘szónokol, pohárköszöntőt mond’. Latin szó (dictio) a dicere, dictum (‘mond’) igéből; első jelentésében régies. Lásd még diktafon, diktál, diktátor. dikics – ‘csizmadiakés’. Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó. dikó – ‘szalmafonatos keskeny ágy, lóca’. Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó. diktafon – ‘szövegrögzítő (kis) magnetofon’. Angol márkanév (Dictaphone) a dictate (diktál) és magnetophone (lásd magnetofon) szavak részleteiből. diktál – ‘tollba mond’; ‘parancsol’. – diktátum: ‘rendelkezés, parancs’; ‘egy államra rákényszerített megállapodás’. Latin eredetű szó: dictare (‘mondogat, tollba mond; megszab, parancsol’), ez a dicere, dictum (‘mond’) gyakorító alakja. Lásd még dikció, diktafon, diktátor. diktátor – ‘vészhelyzetben rendkívüli hatalommal felruházott főtisztviselő a köztársasági Rómában’; ‘parancsuralmi rendszerben korlátlan hatalmú államfő, pártvezető’; ‘valamely területen megfellebbezhetetlen tekintély’: divatdiktátor. – diktatúra: ‘az ókori Rómában a ~ tiszte, hatalma’; ‘parancsuralmi rendszer’. – diktatórikus: ‘parancsuralmi’; ‘önkényeskedő, erőszakos’. Nemzetközi szócsalád a latin dictator, dictatura nyomán; forrása a dictare (‘előmond, előír, parancsba ad’) ige, a dicere, dictum gyakorító alakja. Lásd még dikció, diktafon, diktál. diktum-faktum – ‘a szót tett követte; amint mondta, úgy is lett’. Latin szópár (dictum, factum): ‘kimondva, (máris) megtéve’. A dicere, dictum (‘mond’) és facere, factum (‘tesz, csinál’) igék befejezett melléknévi igenevének semleges alakjai. dilatáció – ‘tágulás ‹pl. hő hatására›’. Latin fizikai szakszó (dilatatio) a dis (‘el, szét’) és latus (‘széles’) elemekből. dilemma – ‘kényszerű választás két egyformán kedvező vagy kedvezőtlen lehetőség között’. Görög logikai szakszó (dilémma), tkp. ‘kettős tétel’, a di- (‘kettős’) és lémma (‘feltételezés’) elemekből; utóbbi a lambanó (‘felfog’) származéka. díler – ‘márkakereskedő’; ‘kábítószer-kereskedő’.

- 66 - oldal

a

achát

Újkeletű angol jövevényszó (dealer), tkp. ‘kupec, orgazda’, a deal (‘kioszt, elad’) ige származéka, amely ige ősi germán tőről fakad (pl. német teilen, ‘eloszt’). dilettáns – ‘műkedvelő ‹főként valamely művészetben›’. – dilettantizmus: ‘hozzáértés nélküli ténykedés’. Nemzetközi szó az olasz dilettante (‘kedvelő, ‹valamiben› gyönyörködő’) nyomán; ez a dilettare (‘gyönyörködtet’) folyamatos melléknévi igeneve, és a latin delectare igéből ered. A német közvetítéssel (Dilettant) hozzánk került szó latinos végződést kapott. dili – ‘bolondság, bolondéria’: kész dili, diliház, diliflepni, dilibogyó (‘idegcsillapító’), dilihopp (‘idegroham’). Származékai: dilis, dilinós, dilinyós. A szócsalád a cigány dilino, dilinyo (‘bolond’) származéka. Ez a magyarban főnévnek érződött, így vette fel az -s végződést, s ebből rövidüléssel lett a dilis, amelyből aztán a ~ főnév vonódott el. Bizalmas és szleng rétegbe tartozó szavak. diluviális – ‘jégkorszaki’. Latin szó a diluvium (‘jégkorszak’, tkp. ‘vízözön’) alapján, a dis (‘széjjel’) és luere (‘mos, áztat’) elemekből. Lásd még alluviális. dimenzió – ‘kiterjedés’; ‘méret, nagyság’. Nemzetközi szó a latin dimensio (‘felmérés’) alapján, amely a dimetiri, dimensus (‘kimér, felmér’) ige származéka a dis (‘szét’) és metiri (‘mér’) elemekből. A mérés, méret és kiterjedés fogalmai közel állnak egymáshoz. diminuendo – ‘fokozatosan elhalkulva ‹adandó elő›’. Olasz zenei utasítás a diminuere (‘csökken’) ige alapján; ez az azonos latin ige folytatója: dis- (‘el, szét’) és minor, minus (‘kisebb, kevesebb’). Lásd még minusz. dinamika – ‘az erőkkel foglalkozó fizikai tudományág’; ‘lendületesség’. – dinamikus: ‘erőteljes, lendületes’. – dinamizmus: ‘tetterő, lendület, mozgékonyság’. Tudományos szakszavak a görög dünamisz (‘erő’) nyomán; ez a dünamai (‘bír, képes ‹valamire›’) ige származéka. Lásd még dinamit, dinamó, dinasztia. dinamit – ‘kovasavgélben eloszlatott nitroglicerin mint robbanóanyag’. A görög dünamisz (‘erő’) származéka a vegyületek nevében használatos -it képzővel (mint bauxit, ekrazit); az elnevezést a feltaláló, Alfred Nobel svéd kémikus alkotta. Lásd még dinamika, dinamó, dinasztia. dinamó – ‘öngerjesztés alapján forgással áramot fejlesztő berendezés’. A német dynamo-elektrische Maschine (‘erő-villamos gép’) kifejezés önállósult első tagja; az elnevezést feltalálója, Siemens alkotta. A dynamo a görög dünamisz (‘erő’) szóból való, a dünamai (‘bír, képes rá’) származékából. Lásd még dinamika, dinamit, dinasztia. dinár – lásd dénár dinasztia – ‘uralkodócsalád’. – dinasztikus: ‘az uralkodóházzal kapcsolatos’. Nemzetközi szócsalád, végső forrása a görög dünasztész (‘fejedelem, uralkodó’), illetve dünasztikosz (‘korlátlan hatalmú’); ezek töve a dünamai (‘erős, képes rá, bírja’) ige. A ~ a latin dynastia formából való. Lásd még dinamikus, dinamó, dinamit. diné – ‘ünnepi ebéd vagy vacsora, díszvacsora’. A francia dîner kiejtés szerinti átvétele. Ez a szó a késő latin disjejunare rövidült disjunare alakjából ered disjuner  disner  dîner alakváltozatokon át. A latin szó az ellentétet jelző diselőtagból és a jejunare (‘koplal, böjtöl’) igéből tevődik össze. A ~ eredeti értelme tehát: ‘megszűnik böjtölni, enni kezd’. Ugyanilyen értelmű az angol breakfast (‘reggeli’): ‘a böjt megtörése’. dingi – ‘a legkisebb sportvitorlás’. Angol szó (dingy) kiejtés szerinti átírása; a bengáli nyelvből ered (dinghi). dinka – ‘pirosas szőlőfajta’; ‘‹szlengben› bolond, buta’. Szerb-horvát eredetű; a dinka, dinjka talán a dinnye szláv eredetijének becézett formája. A szó jelentése a magyar szlengben mindenképp a dinnyével kapcsolatos. dínomdánom – ‘mulatozás, tivornya’. Hangutánzó eredetű indulatszó-féle, a mulatozás közben elhangzó danolást, nótázást, illetve az énekbe illesztett rikkantásokat imitálja. dinoszaurusz – ‘hatalmas termetű őshüllők összefoglaló neve’. Latin tudományos szakszó (dinosaurus), de görög elemek alapján: deinosz (‘hatalmas, félelmetes’) és szaurosz (‘gyík’). dinsztel – ‘fedő alatt párol’. A hazai német dinsten igéből; irodalmi német megfelelője dünsten a Dunst (‘pára’) alapján. Kissé avuló „konyhanyelvi” szó. Lásd még dunszt. dinnye – ‘a tökfélék családjába tartozó édes gyümölcs: görögdinnye, sárgadinnye. Szláv, mégpedig feltehetően délszláv eredetű: horvát, szlovén dinja. A magyar szó vége hangrendi kiegyenlítődést mutat, a ny geminálódott. Lásd még dinka.

dió – ‘csonthéjas gyümölcs’; ‘sertéscomb gömbölyű izma’. Ótörök jövevényszó: középtürk jagak, kirgiz zsangak, mongur dzsiag. A magyarba az utóbbi vagy ahhoz hasonló alak került, amelyből szabályosan gyió lett; a 14. század előtti írásos forrásokban s egyes nyelvjárásokban ez az alak az uralkodó. A gy később depalatalizálódott, mint a disznó esetében. dióda – ‘kételektródos elektroncső’. Elektrotechnikai szakszó a görög di(sz) (‘kétszeres’) és hodosz (‘út’) elemekből. dioptria – ‘optikai lencsék fénytörésének mértékegysége’. Nemzetközi optikai szakszó a görög dioptreia (‘szintező műszer’) alapján, amely a diopteuó (‘kémlelődik’) ige származéka a dia(‘át’) és opteuó (‘figyel’) elemekből. Lásd még optika. dioráma – ‘áttetsző térhatású kép’; ‘múzeumi tárgyak bemutatása a természetes környezetet utánzó háttér előtt’. Tudományos szakszó a görög dia- (‘át’) és horama (‘látvány’) elemekből; az utóbbi a horaó (‘lát’) származéka. diorit – ‘szürkés, kristályos mélységi kőzet’. Földtani szakszó a görög dioridzó (‘körülhatárol’) ige tövéből a horosz (‘határ’) nyomán, az ásványoknál gyakori -it képzővel (mint galenit, pirit). diperte – ‘három betegség elleni egyesített védőoltás kisgyermekeknek’. Gyógyszerészeti mesterséges szó a DIftéria (lásd ott), PERtussis (‘szamárköhögés’) és TEtanusz (lásd ott) kiemelt betűiből. diploma – ‘oklevél’; ‘felsőfokú tanulmányok elvégzését igazoló irat’: diplomás ember. – diplomatika: ‘oklevéltan’. Nemzetközi szó a görög diplóma nyomán; ez tkp. ‘kettéhajtott irat, fatábla’ a di(sz) (‘kettős’) és ploosz (‘hajlott, görnyedt’) elemekből. Lásd még diplomácia. diplomácia – ‘a külügyek, államközi kapcsolatok intézése; az erre hivatott állami apparátus’. – diplomata: ‘külügyi szolgálatot végző tisztviselő, politikus’; ‘hajlékony, ravasz, óvatos ember’. – diplomatikus: ‘a diplomáciával kapcsolatos’; ‘kényes helyzetekben ügyesen, tapintatosan, ravaszul viselkedő’. Nemzetközi szócsalád a végső soron görög diploma szó alapján. A külügyekkel kapcsolatos jelentéskör a francia diplomatique (‘oklevéltan’, ebből ‘nemzetközi ügyekkel kapcsolatos oklevelek’) szóban alakult ki a 18. század végén, és a franciából terjedt át más nyelvekbe, az ugyanott keletkezett diplomate és diplomacie származékokkal együtt; ezek az aristocratique, aristocrate, aristocracie és hasonló szócsaládok mintájára képződtek. A magyarban mindezek a szavak latinosított végződést kaptak. diptichon – (vagy diptychon) ‘kétszárnyú, két összehajtott táblából álló oltárkép’. Görög művészeti szakszó (diptükhon) a di- (‘kétszeres’) és a ptüx, ptükhosz (‘hajtás, réteg’) elemekből; az ókorban a viaszréteggel befelé összehajtott kettős írótáblát jelentett. Lásd még triptichon. directoire – [direktoár] ‘francia építészeti és bútorstílus a 18-19. század fordulójáról’. Francia szó, tkp. ‘direktórium’; a francia forradalom 1795–1799 közötti időszakára utal, lásd direktórium. direkt – ‘közvetlen(ül), egyenes(en)’; ‘szántszándékkal’. – direkte: ‘egyenesen, éppenséggel, kifejezetten’. A ~ német jövevény, ezért használatos jelzőként is, határozóként is. Forrása a latin directus (‘egyenes’), amelynek határozói directe alakja áll a (már régiesnek számító) direkte mögött. A latin szó a dirigere, directum (‘egyenesbe állít, irányít, elrendel’) igéből való, ez pedig az (itt) nyomatékosító di(s) és a regere (‘irányít, kormányoz’) elemekből áll. Lásd még directoire, direktor, direktórium, dirigál. direktor – ‘igazgató’. Becézett alakja diri. – direkció: ‘igazgatás’. – direktíva: ‘irányelv.’ Nemzetközi szó a latin director alapján, amelynek forrása a dirigere, directum (‘egyenesbe állít, irányít, elrendel’) ige, ez pedig az (itt) nyomatékosító di(s) és a regere (‘irányít, kormányoz’) elemekből áll. Lásd még directoire, direkt, direktórium, dirigál, direktrisz. direktórium – ‘igazgató testület’; ‘öttagú államfői testület a francia forradalom alatt (1795-99)’. Nemzetközi szó a latin directorium (tkp. ‘meghatározott irány’) nyomán. Ez a dirigere, directum (‘egyenesbe állít, irányít, elrendel’) igéből való, amely az (itt) nyomatékosító di(s) és a regere (‘irányít, kormányoz’) elemekből áll. A ~ mai értelme a franciában alakult ki és onnan terjedt el. Lásd még directoire, direkt, direktor, dirigál. direktrisz – ‘üzletvezetőnő, áruházi részlegvezetőnő’. Francia szó (directrice), ez a latin directrix (a direktor női alakja) szó folytatója. dirigál – ‘irányít, igazgat’; ‘‹kórust, zenekart› vezényel’; ‘fölényesen parancsolgat’. – dirigens: ‘karmester, karnagy’. Nemzetközi szó a dirigere, directum (‘egyenesbe állít, irányít, elrendel’) igéből, amely az (itt) nyomatékosító di(s) és a regere (‘irányít, kormányoz’) elemekből áll. Lásd még directoire, direkt, direktor, direktórium. dirndli – ‘puffos ujjú, bő szoknyájú, köténykés könnyű női ruha’.

- 67 - oldal

a

achát

A bajor-osztrák Dirndl (‘parasztlányka; lánykaruha’) átvétele ejtéskönnyítő szóvégi i-vel. A német szó az irodalmi Dirne (‘vidéki lány’) változata az -rl kicsinyítő képzővel, amely itt elhasonulással dl lett. diskurál – ‘cseveg’; ‘‹régebben› tárgyal’. – diskurzus: ‘társalgás’. – diszkurzív: ‘értekező (jellegű)’. Latin eredetű szócsalád a discurrere, discursum (‘szétfut, portyázik’) ige nyomán, ez a dis- (‘szét’) és currere (‘fut’) elemekből áll. A mai jelentés másodlagosan fejlődött ki, így értve: ‘különféle témákat futtában érint’. Bizalmas nyelvi szavak. Lásd még konkurál. disputál – ‘vitázik’. – disputa: ‘vita’. Latin eredetű szócsalád a disputare (‘fejteget, vitat, vitázik’) igéből; ennek elemei a dis- (‘szét’) előtag és a puto (’tisztáz, felbecsül, vél’) ige. A disputa magyar elvonás a ~ból. distancia – ‘távolság’: distanciát tart (előkelőségből, ridegségből). Latin szó (distantia) a distare, azaz ‘széjjeláll, (egymástól) távol áll’ igéből; ennek elemei a dis- (‘széjjel’) és stare (‘áll’). distingvál – lásd disztingvál dísz – ‘ékítmény’; ‘pompa’: díszben áll a város; díszbe vágja magát; ‘dicsőség’: ő az iskola dísze. Származékai: díszes, dísztelen, díszít, díszítmény, díszlik, díszeleg, díszlet. Régi szavunk, de eredete ismeretlen. Talán abból az ugyancsak ismeretlen forrású di- tőből való, amely a diadal, divat és hihetően a díj szavakban is rejlik. A már-már elavult szót a nyelvújítás korában élesztették fel, és képeztek belőle új szavakat (díszlik, díszeleg); a korábban ‘megbecsülés’ értelmű díszletnek is ekkor adták mai színháztechnikai jelentését. diszacharid – ‘kettős cukor ‹pl. a répacukor›’. Vegytani szakszó a görög disz (‘kétszer’) és szakkharon (‘cukor’) elemekből; lásd szacharin. diszciplína – ‘fegyelem’; ‘tudományág, tanszak’. Nemzetközi szó a latin disciplina (‘oktatás, tudomány; fegyelem, rend’) nyomán. Ez a discipulus (‘tanítvány’) továbbképzett alakja; mindkettő forrása a discere (‘tanul’) ige. A tanulás és a fegyelem az iskolai munka világában kapcsolódik össze. diszfunkció – ‘hibás működés’ Latin szó (disfunctio) a dis- (‘szét, széjjel’) és functio (‘működés’) elemekből; utóbbi a fungi, functus (‘eljár, végez’) ige származéka. Lásd még fungál, funkció. diszgráfia – ‘az írásképesség zavara agykérgi rendellenesség folytán’. Lélektani szakszó a latin dis- (‘félre, el’) előtagból és a görög graphó (‘ír’) ige tövéből. Lásd még grafika. diszharmónia – ‘az összhang hiánya’; ‘egyenetlenség, nézeteltérés’. – diszharmonikus: ‘nem összeillő, nem egybehangzó’. Latin szó (disharmonia) az ellentétet jelölő dis- előtagból és a harmonia (‘összhang’) elemből. Az utóbbi görög szó, eredetére nézve lásd harmónia. diszjunkció – ‘szétválasztás’; ‘egymást kölcsönösen megengedő fogalmak vagylagossága’. – diszjunktív: ‘szétválasztó’; ‘vagylagos’. Latin tudományos szakszó a disiungere, disiunctum (‘szétválaszt’) alapján, az ellentétet kifejező dis- és a iungere (‘összekapcsol’) elemekből. Lásd még adjunktus. diszkant – ‘a felső szólam, szoprán ‹többszólamú énekben›’: Üvölt a discant, zúg a basso … (Arany). Forrása a középkori latin discantus tkp. ‘ellen-ének, átellenes ének’ (az alatta futó basszushoz viszonyítva); az ellentétet, szemben-létet jelző dis- előtagból és a cantus (‘ének’) szóból áll. Az utóbbi a canere, cantum (énekel) ige származéka. A ~ot a magyarba a német Diskant közvetítette; elavult szó. Lásd még kantáta, kántus. diszkó – ‘zenés, táncos ifjúsági szórakozóhely’. Az angol disco kiejtés szerinti átvétele; ez rövidült forma a francia discothčque [diszkotek], azaz ‘lemeztár’ nyomán, amely mesterséges alkotás a disque (‘diszkosz, korong, hanglemez’) szóból a bibliothčque (‘könyvtár’) mintájára. Lásd még diszkográfia, diszkosz. diszkográfia – ‘hanglemezjegyzék’. Mesterséges szó a bibliográfia (lásd biblio-) mintájára a görög diszkosz (‘korong’) szóval, amelynek modern nyelvi megfelelői (francia disque, angol disc stb.) hanglemezt (is) jelentenek. diszkont – ‘‹régebben› váltóleszámítoláskor a hátralékos kamatok fejében levont összeg’; ‘‹ma, melléknévként› engedménnyel árusító’: diszkont áruház; ‘árengedményes’: diszkont ár. A régebbi szóalak az olasz disconto (‘leszámítás’) németes Diskont formájaként került nyelvünkbe; újkeletű divatja az angol discount mintáját követi, de a régi írásformával. Az olasz közvetlenül, az angol pedig a francián át a középkori latin discomputare igéből ered; ez a dis- (‘szét, el, le’) és computare (‘számol’) összetétele; az utóbbi a con- (‘össze’) és putare (‘felbecsül, értékel’) elemekből áll. Lásd még komputer, kontó. diszkontinuitás – ‘a folytonosság hiánya; szakadás ‹pl. matematikai függvényben›. Tudományos szakszó’ az ellentétet kifejező latin dis- és continuus (‘szakadatlan, folyamatos’) elemekből; az utóbbi a continere

(‘egybefog, összetart’) származéka: con- (‘együvé’) és tenere (‘tart’). diszkosz – ‘hajítókorong mint sporteszköz’ Nemzetközi szó a latin discus nyomán, a görög diszkoszból; ez a dikó (‘hajít’) ige származéka. Lásd még deszka. diszkotéka – lásd diszkó diszkreditál – ‘‹valakinek a› hitelét rontja, lejáratja’. Latin szó a fosztó értelmű dis- és a creditum (‘hitel’) elemekből; az utóbbi a credere, creditum (‘hisz’) származéka. Lásd még akkreditál, kredenc. diszkrepancia – ‘össze nem illés, lényegi eltérés’. Latin szó (discrepantia) a dis- (‘széjjel’) és crepare (‘hangzik’) elemekből. diszkrét – ‘tapintatos, titoktartó’; ‘feltűnést kerülő, mértéktartó’: diszkréten öltözik; ‘‹matematikában› elkülönült, nem folytonos’: diszkrét mennyiség, diszkrét halmazok. – diszkréció: ‘tapintat, titoktartás’. – diszkrecionális: ‘saját belátás, választás szerinti’. Nemzetközi szócsalád a latin discretus (‘elkülönített’) nyomán, amely a discernere, discretum ige befejezett melléknévi igeneve; elemei a dis- (‘szét’) előtag és a cernere (‘szitál; szétválaszt’) ige. A ma általános köznyelvi jelentéskör azon alapul, hogy a tapintatos ember külön tudja választani a helyes és helytelen, illendő és illetlen cselekvést. A ~ német közvetítéssel (diskret) a franciából (discrčte) került nyelvünkbe. Lásd még diszkriminál. diszkriminál – ‘(hátrányosan) megkülönböztet ‹egyént, csoportot›’. – diszkrimináció: ‘(hátrányos) megkülönböztetés’. Nemzetközi szócsalád a latin discriminare, discriminatum (‘szétválaszt’) ige alapján; ennek töve a discrimen (‘választóvonal, különbség’) a dis- (‘szét’) és cernere (‘szitál; szétválaszt’) elemekből. A ~ tehát egy tőről fakad a diszkrét szóval; lásd még kriminális. diszkusszió – ‘vita, megvitatás, tanácskozás’; ‘‹értekezésben› a téma, a tétel kidolgozása’. Latin szó (discussio) a discutere, discussum (‘szétráz, szétzúz’) igéből, a dis- (‘szét’) és quatere (‘ráz, üt’) elemek alapján. A mai jelentés a késői latinban alakult ki, úgy értve, hogy az ellenfél érveit szétrázzuk, szétzúzzuk. diszkvalifikál – ‘versenyből kizár’; ‘‹régen› párbajképtelennek nyilvánít, társaságból kizár’. Latin szó (disqualificare) az ellentétet jelző dis- előtaggal; lásd kvalifikál. diszlexia – ‘az olvasásképesség zavara agykérgi rendellenesség folytán’. Lélektani szakszó a latin dis- (‘félre, el’) előtagból és a görög lexisz (‘beszéd, olvasás’) tövéből a legó (‘olvas’) nyomán. Lásd még lexikális, lexikon. diszlokáció – ‘eltolódás, áthelyeződés’; ‘ficam’. Latin tudományos szakszó a latin dis- (‘el, szét’) és locare (‘helyez’) elemekből; az utóbbi a locus (‘hely’) származéka. Lásd még lokális. disznó – ‘sertés’; ‘gyalázatos, mocskos, gusztustalan ember’; ‘‹melléknévként› trágár’. Származékai: disznóság, disznólkodik. Ótörök jövevényszó: csuvas sziszna, ócsuvas *dzsisznag. A (feltételezett) ősi csuvas alak szabályosan gyisznó lett nyelvünkben; erre a 15. század előtti írásbeli adatok és sok nyelvjárási alak (gyesznó, gyisztó stb.) adnak bizonyítékot. A szókezdő hang depalatalizálódott, akárcsak a dió esetében. diszparát – ‘eltérő, össze nem egyeztethető’. Latin szó (disparatus) az ellentétet kifejező dis- és a paratus (‘egyenlőnek számító, egyező’) elemekből; utóbbi a par (‘pár; azonos valamivel’) származéka. Lásd még paritás. diszpécser – ‘üzemi munkairányító’. Angol eredetű szó, a dispatch (‘elküld ‹postát›; sürgős postai küldemény’) származéka; a fenti értelemben az orosz diszpetcser átvételeként volt használatos a pártállami idők üzemeiben. diszpenzáció – ‘felmentés’. Latin szó (dispensatio) a dispensare (‘eloszt’) igéből; elemei a dis(‘szét’) előtag és pendere, pensum (‘mérlegel, mér’) ige. A fentebbi értelem a hazai latinságban alakult ki a mentességek elosztásával kapcsolatban. Lásd még penzum. diszperzió – ‘szóródás ‹pl. fényhullámoké›’; ‘szilárd anyag finom szemcséinek eloszlása folyadékban’. Latin tudományos szakszó (dispersio) a dispergere, dispersum (‘szétszór’) ige alapján; elemei a dis- (‘szét’) előtag és a spargere (‘szór’) ige. diszponál – ‘rendelkezik ‹valamilyen ügyben›’. Nincs (jól) diszponálva: ‘nincs alkalmas lelkiállapotban ‹pl. színész, énekes a fellépéshez›’. – diszpozíció: ‘rendelkezés’; ‘kedv, hangulat, lelkiállapot ‹valamilyen feladat elvégzéséhez›’. – diszponibilis: ‘rendelkezésre álló’; ‘amivel számolni lehet’. Nemzetközi szavak a latin disponere, dispositum ige (‘szétoszt, rendez’) alapján; elemei a dis- (‘szét’) előtag és a ponere (‘tesz, rak, helyez’) ige. Lásd még pozíció. disszenter – ‘angliai protestáns hitfelekezet neve, amely a 17. században kivált az anglikán egyházból’. Angol szó (dissenter), tkp. ‘egyet nem értő’; végső forrása a latin

- 68 - oldal

a

achát

dissentire (‘más véleményen van’) a dis- (‘széjjel’) és sentire (‘érez, vélekedik’) elemekből. Lásd még szentencia, szentimentális, szenzor. disszertáció – ‘doktorátusra, tudományos fokozatra pályázó értekezése’. – disszertál: ‘tudományos értekezést készít’. Tudományos szakszavak a latin dissertare (‘fejteget, taglal’) alapján; ez a disserere (‘kifejt, megbeszél’) gyakorító alakja a dis(‘szét’) és serere (‘illeszt, fűz’) elemekből. disszidál – ‘‹az állampárti időkben› engedély nélkül külföldre távozik’; ‘‹eredetileg› felekezetéből, pártjából kilép, vagy azon belül (többedmagával) ellenzéki csoportot alkot’. – disszidens – ‘egyetnem-értő, pártja vagy felekezete többségéből kiváló, attól félrevonuló személy’; ‘‹a pártállami időkben› az országot engedély nélkül elhagyott személy’. Nemzetközi szócsalád a latin dissidere (‘ellenvéleményen van, különbözik’) alapján, amely a dis- (‘félre’) és sedere (‘ül’) elemekből áll, tehát azt jelölte, hogy valaki (vallási) közösségén belül külön ült, elkülönült a többiektől. A külföldre távozással kapcsolatos jelentéssel a kommunista időkben ruházták fel a megbélyegzés szándékával, az értékelésében semleges emigrál, emigráns helyettesítésére. Lásd még emigrál. disszimiláció – ‘elhasonulás’. Latin nyelvtani szakszó (dissimilatio) az ellentétet jelző diselőtagból és a similis (‘hasonló’) melléknévből. Lásd még asszimilál. disszimulál – ‘alakoskodik’; ‘‹valamit› titkol, elrejt’. Latin szó (dissimulare) az ellentétet jelző dis- és a simulare (‘hasonlóvá tesz’) elemekből. Lásd még szimulál. disszociáció – ‘szétbomlás’. Vegytani szakszó a dis- (‘széjjel’) és sociare (‘társul’) elemekből; utóbbi a socius (‘társ’) származéka. Lásd még szociális. disszolúció – ‘szétbomlás, feloldódás’. Vegytani szakszó a latin dis- (‘széjjel’) és solutio (‘oldás, oldat’) elemekből; utóbbi a solvere, solutum (‘felold’) ige származéka. Lásd még abszolvál. disszonáns – ‘rosszul hangzó, fülsértő’; ‘egyenetlenséget okozó, sértő’. – disszonancia: ‘rossz hangzás, össze nem illő hangok együttese’; ‘egyenetlenség ‹emberi viszonyban›’. Latin zenei szakszavak (dissonans, dissonantia) a dis- (‘széjjel’) és sonare (‘hangzik’) elemekből; utóbbi a sonus (‘hang’) származéka. disztichon – ‘párvers (egy-egy hexameterből és pentameterből)’. Verstani szakszó a görög di(sz) (‘kétszer’) és sztükhé (‘verssor’) elemekből. disztingvál – ‘különbséget tesz’. – disztingvált: ‘választékos, finom’: disztingvált megjelenésű. – disztinkció: ‘különbségtétel’; ‘kitüntetés’. Latin eredetű szócsalád a distinguere, distinctum (‘különböző színekre fest; megkülönböztet’) ige alapján; ennek elemei a dis(‘széjjel’) előtag és a tingere (‘fest’) ige. Lásd még tinktúra, tinta. disztribúció – ‘felosztás, megoszlás’. – disztributív: ‘osztó ‹pl. számnév›’. Tudományos szakszó a latin distributio (‘felosztás’) nyomán, a dis(‘széjjel’) és tribuere (‘feloszt’) elemekből; az utóbbi a tribus (‘törzs, választókerület’) származéka, eredetére nézve lásd tribun. ditirambus – ‘csapongó lírai költemény’; ‘túlzott magasztalás’. Görög szó (dithürambosz), amely eredetileg Dionüszosz mellékneve volt; eredete tisztázatlan, de valószínűleg összefügg az istenség tiszteletére tartott díszmenet thriambosz nevével (lásd triumfál). diuretikum – ‘vizelethajtó szer’. Orvosi szakszó a görög diurétikosz (‘vizeletkiválasztást segítő’) semleges alakjából; elemei a dia- (‘át’) és uron (‘vizelet’). Lásd még urológia. diurnista – ‘napidíjas köztisztviselő, írnok’. Mesterséges képzés a latin diurnus (‘nappali, naponkénti’) szóból; ez végső soron a dies (‘nap’) származéka. Lásd még diéta, azsúr, zsurnaliszta. díva – ‘ünnepelt énekesnő, színésznő, táncosnő’: operadíva. Sok nyelvben meghonosodott olasz szó (diva), tkp. ‘istennő’, a latin dea folytatója. divagáció – ‘elkalandozás, eltérés a tárgytól’. Latin szó (divagatio) a dis- (‘el, széjjel’) és vagare, vagatum (‘jár, vándorol’) elemekből. Lásd még vágáns. díván – ‘a hajdani török szultánok államtanácsa’; ‘‹araboknál› állami számadáskönyv; versgyűjtemény’: Nyugat-keleti díván (Goethe késői verskötetének címe). Arab szó (díván) a davvana (‘feljegyez’) igéből; perzsa közvetítéssel jutott az oszmán-törökbe. dívány – ‘kárpitozott heverő, kerevet’. Származásra azonos az arab-perzsa eredetű díván (‘a hajdani török szultánok államtanácsa’) szóval; ‘fekvő-ülő bútor’ értelme az oszmán-törökben alakult ki annak alapján, hogy az államtanács helyiségében szőnyeggel takart, párnákkal díszített pad futott körbe. A szóvég a magyarban palatalizálódott. divat – ‘sokak által felkapott és követett új szokás, főleg az öltözködésben’. Származékai: divatos, divatozik; dívik (‘szokásban, divatban van’).

Ismeretlen eredetű szó, pontosabban annak az ismeretlen eredetű di- tőnek a származéka lehet, amely a diadal, dísz és valószínűleg a díj szavakban rejlik. Korai jelentése ‘bőség’ és ‘érték’ volt. A mármár elavult nyelvjárási szót a nyelvújítók emelték a köznyelvbe; ekkor alkották a vélt tőből a dívik igét. divergál – ‘széttart, megoszlik ‹nézetekről, véleményekről›’. – divergens: ‘széttartó, egymástól távolodó’. – divergencia: ‘szétágazás; véleményeltérés’. Részben tudományos szakszavak a latin divergere (‘széttart’) igéből, a dis- (‘széjjel’) és vergere (‘hajlik’) elemek alapján. Lásd még divertimentó, diverzió. divertimento – ‘kamarazenekarra írt, négynél több tételes, régebben főleg tánctételekből álló zenemű’: Mozart D-dúr Divertimentója. Olasz szó, tkp. ‘szórakozás, mulatság’, a divertirsi (‘szórakozik’) ige főnévi származéka. Forrása a latin divertere, azaz ‘elterel’ (ti. a figyelmet a gondokról), a dis- (‘el, félre’) és vertere (‘fordít’) elemekből. (A magyar szórakozik ige is a figyelem szétszóródásaként értendő, mint a szórakozott melléknév is jelzi.) Lásd még diverzió. diverzió – ‘elterelő hadmozdulat’; ‘kártevő, felforgató tevékenység az ellenséges hátországban’. – diverzáns: ‘kártevő, felforgató, aknamunkát végző személy’. A ~ régi katonai szakszó a latin divertere, diversum (‘elterel’) igéből. Második jelentése az oroszban alakult ki, akárcsak a latin szempontból szabálytalan képzésű (és a magyarban meglatinosított végződésű) diverzáns (helyesen divertens volna). Lásd még divertimentó. diviz – ‘kötőjel, választójel’. Francia nyomdai szakszó (divise) kiejtés szerinti átvétele; forrása a latin dividere, divisum (‘megoszt, elválaszt’) ige. Lásd még divízió. divízió – ‘hadosztály ‹a régi katonai nyelvben›’. Latin szó (divisio), tkp. ‘(fel)osztás’ a dividere, divisum (‘oszt’) igéből; ez a dis- (‘szét’) és viduus (‘özvegy’, tkp. ‘megfosztott’) kapcsolata. Lásd még diviz, individuum. divulgál – ‘közhírré tesz, kifecseg, elhíresztel’. A latin divulgare (‘elterjeszt’) ige magyar változata: dis- (‘szét’) és vulgus (‘nép, tömeg’). Lásd még vulgáris. dizentéria – ‘vérhas’. Latin orvosi szakszó (disenteria) a dis- (‘szét, ki’) előtagból és a görög enteron (‘bél’) szóból, tehát a belek gyors ürülésére utal. Lásd még enteritisz. dizőz – ‘kabaréban szavaló, éneklő művésznő’. Francia szó (diseuse) a dire (‘mond’) ige bővebb dis- tövéből. A ~ a francia szó kiejtés szerinti átírása. Enyhén avulóban van. dob1 – ‘hajít’. Származéka: dobál, dobálózik, dobó, dobás. Ősi szavunk az ugor korból: vogul tamp (‘dob’). A szókezdő t a szabályosan fejlődött szóvégi b hatására zöngésült. dob2 – ‘bőrrel bevont, verővel megszólaltatott vékony falú, üreges ütőhangszer’; ‘gép vagy szerkezet hengeres, üreges forgó része ‹pl. cséplőgépben›’. Származékai: dobol, dobos. Bizonyára hangutánzó eredetű, rokonságban a dobog, dobban, dübög igékkel. Sok más nyelvben van a ~nak hasonló hangzású neve: oszmán tabul, újperzsa tambak, francia tambur, újgörög timbano, román tobă stb. Kevésbé valószínű feltevés szerint a ~ a domb szó jelentésben elkülönült alakváltozata. dobermann – ‘nagy termetű, rövid szőrű, hegyes fülű őrző-védő kutyafajta’. Nevét kitenyésztőjéről, a német Ludwig Dobermannról kapta. dobhártya – ‘a hangrezgést felfogó hártya a középfül bejáratánál’. Orvosi szakszó, a latin membrana tympani (tkp. ‘dobon lévő bőr, hártya’) pontos fordítása. dobog – ‘tompa, mély hangot ad’; ‘hasonló hangot adva lüktet’: dobog a szív. Származékai: dobogás, dobogó, dobban, dobbant, dobbantás, dobaj. Hangutánzó eredetű szócsalád, főleg az üreges tárgyak ütődésekor keletkező hangok imitálására. A dobban mozzanatos változat a gyakorító képzős ~ mellett (mint pl. csepeg–cseppen). Lásd még dob2, dübög. dobostorta – ‘kemény karamellréteggel bevont tetejű csokoládés piskótatorta’. Első készítőjéről, Dobos C. József budapesti cukrászról kapta a nevét, aki az 1885. évi országos kiállításon mutatta be. A szó a szomszédos nyelvekbe is átszármazott: német Doboschtorte, horvát doboštorta. doboz – ‘papír, fa vagy fém ládácska, tok, tartó’. Alakváltozatok: toboz, dobasz, döböz. Származékai: dobozka, dobozol, dobozos. Vagy a dob2 főnév származéka -sz, -z kicsinyítő képzővel; vagy a toboz értelmileg elkülönült alakváltozata; vagy egy ‘bőrzacskó, tarisznya’ jelentésű szláv szóból alakult: szerb-horvát tobolac, szlovén tobolec. Egyik eredetmagyarázat sem igazán meggyőző. Lásd még toboz. docens – ‘rangban a professzor alatt álló egyetemi oktató’. A német Dozent átvétele latinosított szóvéggel. A végső forrás a latin docens, docentis (‘oktató’), a docere (‘tanít, oktat’) ige

- 69 - oldal

a

achát

folyamatos melléknévi igeneve. Lásd még doktor, doktrina, dokumentum. dodekaéder – ‘tizenkét egybevágó sokszögű síklappal határolt szabályos mértani test’. Mértani szakszó a görög dodeka (‘tizenkettő’) és hedra (‘alap’) elemekből. Lásd még dodekafónia, ikoszaéder, tetraéder. dodekafónia – ‘hangnem nélküli zenei szerkesztésmód, amely az oktáv tizenkét félhangjának tetszés szerinti rendben való használatát megengedi’. – dodekafon: ‘a ~ elvén alapuló’: dodekafón kompozíció. Zenei szakszó a görög dodeka (‘tizenkettő’) és phóné (‘hang’) elemekből. dodonai – ‘talányos, homályos, többféleképp érthető’: dodonai jóslat, dodonai kijelentés. Az epiruszi Dódóna Zeusz jóshelye volt; akárcsak más ókori görög jósdákban (pl. Delphoiban), itt is többnyire olyan választ adtak a jóslatot kérőknek, amely az ellenkező értelemben is magyarázható volt, tehát feltétlenül „bevált”. dodzsem – ‘elektromos hajtású, autószerű kis kocsikkal működő vidámparki berendezés’. Az amerikai angol köznyelvi dodge ‘em kiejtés szerinti átvétele. Ez a kifejezés (irodalmi nyelven dodge them) azt jelenti: ‘kerülgesd (cselezd ki) őket’. dog – ‘nagy termetű, hegyes fülű, sima szőrű kutyafajta’: dán dog. Az angol dog (‘kutya’) megfelelője. doge – lásd dózse dogma – ‘‹eredetileg› hittétel, amelyet kételkedés nélkül el kell fogadni’; ‘bizonyítottnak, megfellebbezhetetlennek tekintett tudományos tétel, ideológia, elmélet’. – dogmatika: ‘a keresztény (katolikus) egyház hittételeinek rendszere’. – dogmatikus: ‘a dogmákkal kapcsolatos’; ‘hivatalosan jóváhagyott vagy tekintélytől szentesített tételeken alapuló, ill. azokhoz ragaszkodó’. – dogmatizmus: ‘merev ragaszkodás a tételekhez’; ‘kritikátlan gondolkodásmód’. Nemzetközi szócsalád, forrása a görög dogma (‘vélemény; tétel, határozat’), a dokeó (‘valamilyennek látszik; gondol, vél’) igéből. A többi származéka is lényegében görögös képzés, de latinos alakjukban (dogmatica, dogmaticus, dogmatismus) terjedtek el az európai nyelvekben. Lásd még doketizmus, doxológia, heterodoxia, ortodox, paradox. doh – ‘kellemetlen szag ‹penészgombáktól›’. Származékai: dohos, dohosodik. Szláv eredetű szó: horvát, szlovén duh (‘lélek; lehelet, szag’). Lásd még dúskál,nátha. dohány – ‘nikotintartalmú növény, amelynek leveleiből szivart, cigarettát készítenek’; ‘‹szlengben› pénz’. Oszmán-török jövevényszó (duhan), amely a perzsán át az arab duhhan (‘füst’) szóból származik. A magyarban az u nyíltabbá vált, a szóvég palatalizálódott. A ma már avuló szleng jelentés azzal magyarázható, hogy régebben a pénzt és a pipadohányt azonos erszényfélében („kostökben”) tartották, de lehet, hogy a bankóköteg meg a dohánylevél kötege közti hasonlóságon alapul. dohog – ‘mérgelődik, zúgolódik’; ‘tompa fújtató vagy zúgó hangot hallat ‹mint jó huzatú kályhában a tűz, mint a működő cséplőgép, gőzgép›’. Hangutánzó szó; a ma legáltalánosabb első jelentése igazában másodlagos lehet, a sértett morgolódást hasonlítja az élettelen zajokhoz. dóka – ‘félhosszú posztó kabátka’: … behúzta mind a két kezét a flanelldókája hosszú ujjaiba (Jókai). Lényegében ismeretlen eredetű szó, bár nem lehetetlen, hogy a tóga változata, régi kollégiumi diákok névadása olymódon, hogy a zöngésséget felcserélték a két mássalhangzó között. doketizmus – ‘ókori keresztény eretnekség, amelynek tanai szerint Krisztus emberi teste, földi élete, szenvedése és kereszthalála merő illúzió volt’. Vallástörténeti szakszó a görög dokeó, azaz ‘látszik ‹valaminek›’ ige nyomán. Lásd még dogma, doxológia, heterodoxia, ortodox, paradox. dokk – ‘hajóépítő vagy hajójavító vízparti műhely’. Nemzetközi szó az angol dock nyomán; ennek forrása a középholland dokke, de a szó korábbi története homályos. doktor – ‘orvos’; ‘egyetemi doktori fokozatot szerzett személy’; ‘akadémiai doktori cím birtokosa’: a kémiai tudományok doktora. – doktorál: ‘elnyeri a doktori fokozatot’. – doktorátus: ‘doktori cím’: három doktorátusa is van. – doktorandus: ‘doktori szigorlatára készülő személy’. Nemzetközi szócsalád a latin doctor (tkp. ‘tanító’) alapján, amely a docere, doctum (‘tanít, oktat’) főnévi származéka. A ~ a középkorban olyan tudósok címe volt, akik nyilvános egyetemi előadásokat tarthattak. A magyar nyelvben a ~ elsődleges köznyelvi jelentése az orvosdoktor összetétel révén állandósult. Lásd még docens, doktrina. doktrina – ‘tan, tanítás, elmélet’. – doktrinér: ‘egy elmélethez mereven ragaszkodó, elvont, elméleties, életidegen gondolkodású

(személy)’. Nemzetközi szócsalád a latin doctrina (‘tanítás, tan, tudás’) alapján, amely a docere, doctum (‘tanít’) származéka. A doktrinér a franciában keletkezett (doctrinaire) a 19. század húszas éveiben, egy olyan párt tagjait jelölte, akik az államot mereven felfogott liberális elmélet (doctrine) alapján akarták igazgatni; hozzánk a német doktrinär közvetítette. Lásd még docens, doktor, dokumentum. dokumentum – ‘hiteles tárgyi vagy írásos bizonyság’; ‘hatósági igazolás’. – dokumentál: ‘tényekkel, írásos adatokkal bizonyít’. – dokumentáció: ‘dokumentumokkal való bizonyítás’; ‘egy tárgykörre vonatkozó dokumentumok gyűjtése, rendezése; az ezzel foglalkozó intézmény, osztály’. Nemzetközi szócsalád a latin documentum (‘bizonyíték, tanulság, példa’) alapján; forrása a docere, docui (‘tanít’) ige. Lásd még docens, doktor, doktrina. dolina – ‘tölcsérszerű mélyedés (víznyelő) mészkőhegyek fennsíkjain’. Földtani szakkifejezés a szlovén dolina (‘karsztvölgy’) szóból; ez a legtöbb szláv nyelvben megvan ‘völgy(katlan)’ jelentéssel; töve a dole (‘lenn’) határozószó. dollár – ‘pénznem az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában’. Angol szó (dollar), amely a holland daalder, daaler formán keresztül az alnémet daler (‘tallér’) szóra vezethető vissza. Ennek eredetére nézve lásd tallér. dolmány – ‘zsinóros díszítésű zubbony, kabát’. Oszmán-török jövevény: dolaman (‘posztókabát, janicsárköpeny’), a dola- (‘körülteker’) igető származéka. Mivel a ~ a magyar katonai viselet jellegzetes darabja volt, neve a huszárok révén sok európai nyelvben elterjedt. dolmen – ‘nyers kőtömbökből emelt újkőkori kultikus emlékmű, talán síremlék’. Régészeti szakszó a breton nyelvből; elemei: tol (‘asztal’) és men (‘kő’). dolog – ‘tennivaló, munka, elintézésre váró ügy’: sok a dolga, dolgára megy’; ‘életkörülmények’: jó dolga van; ‘tárgy, holmi’: rendet tett dolgai közt; ‘gondolati, képzeleti tárgy’: a gondolkodás nehéz dolog. Származékai: dolgos, dolgozik, dolgozó, dolgozgat, dologtalan, dolgozat. Szláv vendégszó: bolgár, szlovén, orosz dolg (‘adósság, kötelesség’). A szóvégi mássalhangzó-torlódást a magyarban ejtéskönnyítő o oldotta fel. dolomit – ‘kalcium- és magnéziumkarbonátból álló, mállékony kőzet’. Földtani szakszó a kőzet első leírójának, D. G. de Dolomieu francia mineralógusnak a nevéből, az ásványoknál használatos -it képzővel (mint hematit, pirit). dóm – ‘székesegyház’: a mainzi dóm. A magyarban német jövevény (Dom), ez a Domkirche önállósult első tagja, amaz pedig a latin domus ecclesiae (‘az egyházközség, a gyülekezet háza’) körülbelüli fordítása. Hasonló szerkezetből lett az olasz duomo, valamint a francia dôme, az utóbbi azonban csak ‘kupola’ jelentésben használatos. Lásd még dáma, dominó. domb – ‘a hegynél alacsonyabb felszíni kiemelkedés’; ‘földhányás’: szánkódomb. Származékai: dombos, dombság. Ősi örökség az ugor korból: vogul tomp. A p az m hatására zöngésült, majd ez a b hasonlóképp hatott a szókezdő t-re. A szóvégi mp szabályos származéka egyébként b lenne (lásd pl. hab), ezért egyesek a ~ eredetét összekapcsolják a dob2éval. Az m vagy megőrzött régiség, előtérbe került ritka nyelvjárási változat, vagy a magyar nyelv külön életében, másodlagosan lépett be a szóba. Lásd még domború. domború – ‘dombszerűen kiemelkedő’; ‘síkjából kiemelkedő’. Származékai: domborodik, domborul, domborít, domborzat. A domb származéka; a ~ egy feltehető -r képzős dombor igéből ered mint annak folyamatos melléknévi igeneve (‘domboruló’); a képzésmódra példa homorú, keserű. A nyelvújítók is elvonták a dombor tövet, de névszóként, s részint a dombormű összetételben használták, részint a domborzat szót képezték belőle. domesztikál – ‘‹vadon élő állatot› háziasít’; ‘megszelídít’. – domesztikáció: ‘háziasítás, háziasodás; megszelídítés’. Tudományos szakszó a latin domesticus (‘házi, a házhoz tartozó’) melléknévből képezve; töve a domus (‘ház’). dominál – ‘vezető szerepet játszik’; ‘más elemek közül kiemelkedik’: a festményen a meleg színek dominálnak. – domináns: ‘uralkodó, a legfőbb szerepet játszó’; ‘‹zenében› a skála ötödik fokára épülő’: domináns akkord; ‘‹főnévként› a skála ötödik hangja, vezérhangja’. Nemzetközi szó a latin dominari (‘úrnak lenni’) alapján; ez a dominus (‘úr, a ház gazdája’) származéka, s végső forrása a domus (‘ház’). Lásd még dáma, domesztikál, dominikánus, domínium, dominó. dominikánus – ‘domonkosrendi szerzetes’. Latin szó (dominicanus), a rend alapítójának, Szent Domonkosnak, eredetileg Domingo de Guzmánnak latinosított Dominicus nevéből való melléknévi származék, ‘domonkosi’. A spanyol Domingo,

- 70 - oldal

a

achát

akárcsak forrása, a latin Dominicus tkp. ‘vasárnap’, mégpedig a dies Dominicus (‘az Úr napja’) kifejezésből állandósulva; régen szokás volt ezt a nevet adni a vasárnap született fiúgyermeknek. Maga a dominicus (‘az úré, az úrhoz tartozó’) a latin dominus (‘úr, a ház gazdája’) szóból ered, ez pedig a domus (‘ház’) származéka. Lásd még domesztikál, domínium, dominó. domínium – ‘birtok, uradalom’; ‘a Brit Nemzetközösség tagállama (1907–1949 között)’. Latin történelmi és politikai szakszó (dominium) alapján, a dominari (‘úrnak lenni’) származéka. Lásd még domesztikál, dominál, dominikánus, dominó. dominó – ‘pontokkal számozott lapocskákból álló kirakós játék’. A szó végső forrása a latin dominus (‘úr, a ház gazdája’) a domus (‘ház’) nyomán. A névadás hátterét nem ismerjük pontosan. Talán a dominó (‘farsangi ruha, köpeny’) volt a minta, mivelhogy az is többnyire fekete-fehér színösszeállítású, akárcsak a fekete alapon fehér pöttyös játéklapocskák. Más magyarázat, hogy a játék nyertese domino (‘úr’) címet kapott; erre azonban semmi bizonyíték, ráadásul ez a szó ‘úr’ értelemben egyetlen újlatin nyelvben sem használatos. Lásd még dáma, dóm. dominó1 – ‘fekete vagy színes, mintás farsangi ruha, köpeny’; ‘az ilyet viselő személy’. Nemzetközi szó; az olaszban papi talárt is jelentett. Végső forrása a latin dominus (‘úr, a ház gazdája’) a domus (‘ház’) nyomán. A kámzsás papi talár neveként az olaszban alakult ki, talán mert a papok gyakran így köszöntötték egymást latinul: Benedicamus Domino (‘áldjuk az Urat’). A ‘farsangi öltözet’ jelentést a ~ a franciában vette fel. Lásd még domesztikál, dominál, dominikánus, domínium, dominó2. dominó2 – ‘pontokkal számozott lapocskákból álló kirakós játék’. A szó végső forrása a latin dominus (‘úr, a ház gazdája’) a domus (‘ház’) nyomán. A névadás hátterét nem ismerjük pontosan. Talán a dominó1 volt a minta, minthogy az is többnyire fekete-fehér színösszeállítású volt, akárcsak a fekete alapon fehér pöttyös játéklapocskák. Más magyarázat, hogy a játék nyertese domino (‘úr’) címet kapott; erre azonban semmi bizonyíték, ráadásul ez a szó ‘úr’ értelemben egyetlen újlatin nyelvben sem használatos. Lásd még domesztikál, dominikánus, domínium. domonkos – ‘dominikánus, középkori alapítású szerzetesrend (tagja). A rend alapítójának, Szent Domonkosnak a nevéből. Eredetileg Domingo de Guzmánnak hívták, latinosított Dominicus nevéből való a rend nemzetközileg használt dominikánus neve. donátor – ‘oltárkép vagy üvegfestmény adományozója, annak költségeit fedező személy (akit a művész többnyire megörökített a kép szélén térdeplő mellékalak formájában). – donáció: ‘templomnak, egyházi intézménynek tett adomány, alapítvány’. Nemzetközi szócsalád (donator, donatio) a latin donare (‘adományoz’) alapján; ez a dare (‘ad’) igéből való donum (‘adomány’) származéka. Lásd még donor. dong – ‘tompa, mély hangot hallat’; ‘‹nagyobb repülő rovar› zümmög’. Főnévi származéka: dongó. Hangutánzó szó a dunnyog, döng rokonságából; az utóbbinak mély hangrendű párja. donga – ‘a hordó vagy dézsa oldalát alkotó fa elemek egyike’. Déli szláv eredetű: szerb-horvát duga, szlovén doga [donga]. Korai átvétel abból az időből (legkésőbb a 11. századból), amikor még a legtöbb szláv nyelvben éltek a nazális magánhangzók. Ugyanennek a szónak későbbi átvételéről tanúskodik a dugába dől kifejezés. donhuán – vagy donzsuán: ‘nőcsábász, szoknyavadász, híres nőhódító’: nagy donhuán volt fiatalabb korában. Nemzetközi szó a középkori eredetű spanyol Don Juan-monda alapján; a magyar ~ az eredeti spanyol ejtést követi, a régebben divatos pedig (nagyjából) a franciát, a neves nőhódító történetét ugyanis Moličre Don Juan [donzsüan] című komédiája tette nálunk ismertté. donnervetter! – ‘a mennydörgős mennykőbe!’ Német szitkozódás: Donnerwetter (‘zivatar’); a hangutánzó Donner (‘mennydörgés’) és Wetter (‘időjárás’) elemekből. Elavult szitkozódás. donor – ‘véradó; olyan személy, akinek valamely szervét vagy testszövetét egy arra rászoruló beteg testébe ültetik át’. Angol szó a francia donneur (‘adó’) nyomán, amely a donner (‘ad’) igéből ered, utóbbi pedig a latin donare (‘adományoz’) folytatója a dare (‘ad’) igéből való donum (‘adomány’) alapján. A latinos -or képzővel alkotott angol szó a maga kissé szabálytalan alkatával végső soron a donátor megfelelője. donzsuán – lásd donhuán dopping – ‘sportteljesítmény fokozása vegyi ajzószerekkel’. – doppingol: ‘ajzószert ad ‹lónak vagy versenyzőnek›’; ‘ajzószert szed’. A szó először a lóversenysportban terjedt el az angol doping [dóping] nyomán; ez a dope (‘sűrű folyadék, lakk; kábítószer, izgatószer’) főnév származéka, és forrása a holland doop (‘pép, mártás’) a dopen (‘márt, merít’) igéből. A szó az 1960-as évek óta

egyre inkább az embersporttal kapcsolatban használatos: doppingvizsgálat, doppingbotrány. A magyar ~ ejtése (és írása) intervokális kettőződés eredménye, talán a koppint, roppant s hasonló szavak alaki hasonlósága folytán. dór – ‘ókori görög népcsoport, mely a Peloponnészosz félszigeten élt’; ‘e népcsoporttal kapcsolatos’: dór nyelvjárás, dór oszloprend, dór hangnem. Történelmi és művészeti szakszó a görög Dórieusz (‘dór’) alapján; ez a latinosított Dorus formában jutott nyelvünkbe, majd az -us végződés elmaradt, mint pl. az arab, dán esetében. dorbézol – ‘féktelenül mulatozik’. Ismeretlen eredetű szó. dorgál – ‘fedd, korhol’. – dorgatórium: ‘korholás, feddés’. Alighanem az uráli korból származó ősi örökség: cseremisz torlem, finn torua (‘szid’), lapp doarro (‘harc’). A tor- tő kezdő hangja az r hatására zöngésült; a szóvég g-je gyakorító képző. A dorgatórium tréfás latinos forma, mintha egy latin dorgare ige származéka lenne; valószínűleg kollégiumi diákok leleménye, akárcsak a pipatórium (lásd pipa). dorgatórium – lásd dorgál dormitórium – ‘közös hálóterem ‹kolostorban, régi kollégiumban›’. A latin dormire, dormitum (‘alszik’) főnévi származéka (mint pl. auditórium). doromb – ‘szájba vehető és pengethető egyszerű hangszer’. Az azonos jelentésű nyelvjárási doromblya szó rövidült formája lehet. Ez a szó szláv eredetű: szerb-horvát drombulja, szlovák drumbľa; végső forrása a középfelnémet trumbel (‘dob’), az irodalmi német Trommel előzménye. A magyar szóban a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő o oldotta fel. A ~ írásos adatai korábbiak, mint a doromblyáéi, ezért egyesek felteszik, hogy inkább a dorombol igével áll származási kapcsolatban. dorombol – ‘‹macska› halk, mormogó hangot hallat elégedettsége jeleként’. Alakváltozatai: drombol, dorombál, dorombajáz, darambál, dorombékol stb. Hangutánzó szó a dörömböl, dörmög családjából. dorong – ‘rúd, vastag bot, bunkósbot’. Szláv eredetű: szerb-horvát drug, szlovén drog (‘rúd’). Korai átvétel lehet *drong formában, legkésőbb a 11. századból, amikor még a legtöbb szláv nyelvben éltek a nazális magánhangzók. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel. dosszié – ‘iratköteg; egy adott ügyhöz tartozó iratok együttese’; ‘iratgyűjtő tok, mappa’. Nemzetközi szó a francia dossier (‘üléstámla; hátlap; irattartó’) nyomán, amelynek a magyar szó az eredeti kiejtés szerinti átvétele. A francia szó a dos (‘hát’) származéka, az pedig az azonos jelentésű latin dorsumból vagy annak vulgáris dossum alakjából ered. A ma általános jelentés alapja, hogy az ügyiratok kötegeit, illetve azok borítóit a hátoldalon volt szokás megcímezni. doszt – vagy dosztig ‘bőséggel, untig, rogyásig’. Szláv eredetű: horvát, szlovén dosti, szlovák dost (‘elég’). A szláv szavak egy ősi dosziti (‘jóllakásig’) alakra mennek vissza. A bizalmas köznyelv szava. dotál – ‘díjaz, javadalmaz; anyagilag támogat’. – dotáció: ‘anyagi támogatás’; ‘kulturális ténykedésnek nyújtott rendszeres támogatás állami vagy városi költségvetésből’. Nemzetközi szó a latin dotare, dotatum (‘hozománnyal ellát’) ige nyomán; alapja a dos, dotis (‘hozomány’). doxológia – ‘Istent dicsőítő ima, ének’. Görög szó a doxa (‘vélemény, tan, dicséret’) és logosz (‘beszéd’) elemekből; az előbbi forrása a dokeó (‘valaminek látszik’) ige. Lásd még dogma, doketizmus, heterodoxia, ortodox, paradox. doyen – [doajen] ‘egy testület ‹főleg diplomáciai testület› legidősebb vagy rangidős tagja, s ennél fogva tiszteletbeli elöljárója’. Francia szó, eredetét tekintve a dékán megfelelője. dózer – lásd bulldózer dózis – ‘adag ‹gyógyszerből›’. Orvosi szakszó a görög dószisz (‘adomány, adag’) alapján; ennek forrása a (di)dómi (‘ad’) ige. dózni – ‘cigarettatárca’. A hazai német dózn (irodalmi német Dose), azaz ‘doboz’ származéka; a köznyelvben elavult. dózse – ‘a hajdani velencei köztársaság választott államfője’. A velencei olasz doge kiejtés szerinti átvétele; ez az irodalmi olasz duce (‘vezér’) megfelelője, és forrása a latin dux, ducis (‘vezér’) a ducere (‘vezet’) igéből. Lásd még duce, dukát, duktus, düsessz, indukál, redukál, viadukt döbben – ‘(meg)dobban, döndül’; ‘megütődik’: megdöbben. Származékai: döbbenet, döbbenetes. A hangutánzó eredetű dübög ige ritka, illetve nyelvjárási döbög alakjának mozzanatos párja. A mai köznyelvben inkább átvitt jelentéssel s igekötős alakokban (megdöbben, rádöbben, belédöbben) használatos. döcög – ‘‹jármű› lassan, akadozva megy’. Alakváltozatok: deceg, dücög, diceg, döccög stb. Kapcsolt szó: döccen, döccenés. Hangfestő, részben hangutánzó eredetű szó.

- 71 - oldal

a

achát

döf – ‘szúr, öklel’. Származékai: döföl, döföd, döfköd. Ismeretlen eredetű szó. dög – ‘állati tetem’; ‘‹szidalomszóként› gyalázatos teremtés’: te nyomorult dög! Származékai: döglik, döglött, döglődik, dögletes; dögös, dögész. Ismeretlen eredetű. Legkorábbi jelentése feltehetőleg ‘betegség, járvány’ volt, erre mutat a régi döghalál (‘pestis’) elnevezés is. dögönyöz – ‘gyúr, masszíroz’; ‘‹régebben› páhol’. Egy elavult nyelvjárási dögönyeg (‘furkósbot’) szó tévesen elvont dögöny tövéből alakult -z denominális igeképzővel. A dögönyeg az oszmán-török degeneg (‘bot’) származéka. dől – vagy dűl: ‘‹valami függőlegesen álló› oldalra billen, ferde helyzetbe kerül’; ‘árad’: csak úgy dőlt belőle a panasz; ‘‹kérdés, vita, kétes helyzet› a megoldódáshoz közelít’: eldőlt a régi vita. Származékai: dülöng, dülöngél, düledezik, düledék, dülled, dülleszkedik. Ótörök jövevényszó; bizonyosan egy csuvas *dül- származéka. A mai csuvasban nem lehet kimutatni, de a neki hangtanilag pontosan megfelelő düs-, tüs- (‘esik, omlik’) megvan az oszmántörökben, ujgurban és kirgizben. Lásd még dönt, dűlő. dölyfös – ‘gőgös, rátarti’. – dölyf: ‘gőg, rátartiság’. Ismeretlen eredetű; a dölyf utólagos elvonás. dömés – ‘domonkos-rendi’. A Domo(n)kos név becéző Döme formájából a bencés mintájára alkotott rendi megnevezés a 19. század derekáról; nem terjedt el igazán, s ma már elavultnak számít. Lásd még domonkos. dömper – ‘billenő platójú, önkiürítő tehergépkocsi’. Angol szó (dumper) a dump (‘ledob, lezúdít’) igéből; a ~ alak a tőmagánhangzó régies ejtésmódját mutatja (mint löncs, piköp stb.). Lásd még dömping. dömping – ‘egy termék tömeges piacra dobása áron alul, a konkurencia kiszorítása céljából’: dömpingáru. Nemzetközi kereskedelmi szakszó az angol dumping alapján; ez a dump (‘ledob, lezúdít’) igéből származik. A ~ a tőmagánhangzó régies ejtésmódját mutatja (mint löncs, piköp stb.). Lásd még dömper. döng – ‘tompa, erős hangot ad’; ‘dong, zúg, zümmög’. Származékai: dönget, döngöl, döndül, döngicsél. Hangutánzó szó, a dong magas hangrendű párja; rokonságába tartozik még a dünnyög. dönt – ‘‹valami függőlegesen állót› ferde irányba szorít’; ‘kiönt’; ‘határoz’. Alakváltozatok: döjt, dőlt, dőt, dűt. Származékai: döntő, döntés, döntöget, döntetlen, döntvény. A dől ige műveltető képzős alakja. A szótő és a -t képző kapcsolata sok változatot eredményezett; hogy végül a ~ lett köznyelvivé, azt bizonyára az önt, ont, ront, hint, szánt igék analógiás hatása okozta. dőre – ‘eszelős, ostoba’. Ismeretlen eredetű. Nyelvjárási szóból Baróti Szabó Dávid emelte az irodalmi nyelvbe. dörgöl – lásd dörzsöl dörmög – ‘brummog, morog’. Hangutánzó eredetű szó a dörög, dörömböl rokonságából; mély, fojtott morgást érzékeltet. dörög – ‘mennydörög’; ‘üvölt’: rádörgött a gyerekekre; ‘dübörög’; ‘‹ágyú elsütéskor› dübörgő hangot ad’. Származékai: dörgés, dördül, dördülés, dörren, dörrenés, dörej, dörgedelem, dörgedelmes. Hangutánzó eredetű szócsalád a durrog, dorombol, dörömböl, dörmög, dürrög rokonságából. dörömböl – ‘erős ütésekkel dörgő hangot kelt ‹ajtón, kapun›’. Hangutánzó szó a dörög, dörmög, dorombol családjából. dörzsöl – ‘súrol, horzsol’; ‘súrlódással kellemetlen érzést kelt’: a cipő dörzsöli a sarkát. Alakváltozatai: dörgöl, dörsöl, törsöl, törzsöl, dersel, derzsel. Magyar fejlemény; vagy a töröl ige tövéből alakult -söl gyakorító képzőegyüttessel (ezt támogatják a korábban gyakori törsöl, törzsöl alakok), vagy hangutánzó, hangfestő szó a súrlódás hangjainak érzékeltetésére. dőzsöl – ‘tivornyázik, lakomázik’; ‘dúskál ‹javakban, élvezetekben›’. Talán német jövevényszó a dösen (‘bóbiskol’) régebbi ‘dorbézol’ értelme alapján; ennek tanúja az erdélyi szász deseln (‘zajong’). drabális – lásd trabális drága – ‘értékes, költséges’; ‘igen kedves, szeretett’. Származékai: drágaság, drágít, drágul, drágulás, drágáll. zszláv jövevényszó: szerb-horvát, szlovén drag, draga, drago. A magyarba vagy a nőnemű draga, vagy a semleges drago került be. A dr- kezdetű szláv vendégszavak közt a ~ egyedül áll abban, hogy a szóeleji mássalhangzó-torlódás nem oldódott fel, illetve hogy az ilyen alakváltozatok (darága, derága) nyelvjárási szinten rekedtek meg. Lásd még drágalátos. drágalátos – ‘értékes’: Szent kerályok közt drágalátus gyöngy … (Ének Szent László királyról, 15. század); ‘kedves, szép’. Valószínűleg a drága összetétele a lát ige ritka látos (‘látni érdemes, szép’) alakjával, amely képzésmódban a teljes, tilos

analógiája. Más nézet szerint a szó korai írott alakjait (dragalatus, dragalatos) nem ~nak, hanem drágálatosnak kell olvasni, ez pedig olyan képzés a drágából, mint a csodából a csodálatos. dragon – vagy dragony: ‘övszerű pánt kabát vagy köpeny hátán, derékvonalban’. A dragonyos szóból való mint a katonai viselet egyik eleme. dragonyos – ‘könnyűlovassági katona’. Nemzetközi szó (angol dragoon, német Dragoner, olasz dragone stb.) a francia dragon (‘sárkány; könnyűlovas’) nyomán. Ez a latin draco, draconis (‘sárkány’) folytatója, emez pedig az azonos jelentésű görög drakónból való. A ~ok azért kapták ezt a nevet, mert könnyű puskájuk csövének végén sárkányfej mintázat volt. A ~ szóvége a foglalkozást jelző képzőt kapta meg (mint kocsmáros, mészáros). Lásd még dragon, drákói. drákói – ‘szigorú, könyörtelenül erélyes’: drákói rendszabályok. Nemzetközi szó a görög Drakón nevének latinos Draco alakjából. Ez az athéni államférfi a hagyományok szerint a Kr.e. hetedik század végén vezette be a szokásjogon alapuló, roppant szigorú törvényeit. Neve egyébként sárkányt jelent: lásd dragonyos. dráma – ‘szereplők által színen előadott párbeszédes történet’; ‘feszültséggel teli, nagy indulatokat mozgató esemény’. – dramatizál: ‘epikai művet drámává dolgoz fel’; ‘‹sajtónyelven, bizalmas nyelvben› a valósnál drámaibbnak, fenyegetőbbnek állít be ‹helyzetet, eseményt›’. Nemzetközi szócsalád a görög drama, dramatosz (‘tett, színpadi cselekmény, színmű’) alapján, amely a draó (‘tesz, cselekszik’) főnévi származéka. A dramatizál nem görög forma, hanem a francia dramatiser igére megy vissza; ezt mi latinosított szóvéggel vettük át. Lásd még dramaturgia, drasztikus. dramaturgia – ‘a dráma elmélete, a színműírás és a színjátszás elméleti kérdéseivel foglalkozó tudomány’. – dramaturg: ‘a drámaelmélet tudósa’; ‘színházi vagy filmgyári szakember, aki az előadandó vagy elkészítendő műveket kiválasztja, elbírálja’. Nemzetközi szavak a görög dramaturgia, illetve dramaturgosz nyomán, amelyek a drama, dramatosz (‘színmű’) és ergomai (‘csinál’) elemekből épülnek fel, a dramaturg(osz) tehát eredetileg drámaírót jelentett. Lásd még dráma, drasztikus. drapéria – ‘nagyobb felületet vagy (ábrázolt) emberalakot díszítő redőzött textília’. Sok nyelven használatos szó a francia draperie (tkp. ‘posztógyár, posztókereskedés’) nyomán, amely a draper (‘posztónak készít, posztóval bevon; redőz’) igéből lett; alapja a drap (‘posztó’) a késői latin drappus (‘rongy’) szóból, amely valószínűleg kelta (gall) eredetű. A magyarban a szóvég latinos formát kapott. Lásd még drapp. drapp – ‘halvány szürkésbarna ‹mint ruhaanyagok színe›’. Sok nyelven használatos szó egy bizonyos gyapjúszövet neveként (francia drap, azaz ‘posztó’), amelynek jellegzetes színe végül színjelöléssé (is) lett. A magyarba a német drappfarbig szó drappszínű félfordításából, az összetétel első tagjaként önállósult a fenti jelentéssel. Lásd még drapéria. drasztikus – ‘igen erősen ható ‹gyógyszer, gyógymód›’; ‘durva, kíméletlen’: drasztikus módszerek; ‘vaskos’: drasztikus kifejezéseket használ. Nemzetközi szó a görög drasztikosz (‘hatékony’) alapján, amely a draó (‘megtesz, elvégez’) származéka. Eredeti értelme a gyógyszerekkel kapcsolatos volt. A magyar szó a latinos drasticus formát követi. Lásd még dráma, dramaturgia. dravida – ‘India déli és Sri Lanka északi részén élő, különféle nyelveket beszélő nagy népcsoport megnevezése’. Az óind Dramila változata; forrása a tamil, a legnagyobb dravida nép neve. drazsé – ‘csokoládéval bevont cukorka’; ‘cukormázas gyógyszertabletta’. Nemzetközi szó a francia dragée alapján; ez latin közvetítéssel a görög tragéma (‘szárított gyümölcs, édesség, nyalánkság’) szóból ered. Lásd még trágya. drehus – ‘vasesztergályos’. Magyaros képzés a német drehen (‘forgat, esztergályoz’) igéből, illetve ennek magyar drehál származékából; a régebbi üzemi zsargon avuló szava. drekk – ‘piszok, szenny, szar’: benne vagyunk a drekkben. Bizalmas nyelvi német szó: Dreck (‘szenny, trágya, szar’). drénez – ‘csővel elvezet ‹sebből váladékot, talajból vizet›’: dréncső. Az angol drain (‘folyadékelvezető cső, csatorna’) szó kiejtés szerinti átvétele; angolszász előzményében (dreahnian, tkp. ‘kiszárad’) a dry (‘száraz, szárít’) töve ismerhető fel. dressz – ‘sportmez’; ‘‹női› fürdőruha’. Nemzetközi szó az angol dress (‘ruha, öltözet’) nyomán, amelynek forrása a francia dresser (‘felállít, felszerel, felöltöztet’) ige. Ez a népi latin directiare származéka a directus (‘egyenes’) szóból, a dirigere, directum (‘irányít’) alapján. Lásd még direkt, dresszíroz. dresszíroz – ‘idomít’; ‘‹mutatványt› begyakoroltat’. – dresszúra: ‘idomítás’; ‘lélektelen fegyelmezés’. Német eredetű szavak: dressieren, Dressur; forrásuk a francia

- 72 - oldal

a

achát

dresser (lásd dressz). A dresszúra a magyarban latinos végződést kapott a cezúra, kultúra és hasonló szavak analógiájára. driád – ‘fában lakozó nimfa az ógörög regékben’. Görög szó (drüasz, drüadosz) a drüsz (‘tölgyfa, olajfa’) nyomán. A magyarba a német Dryad közvetítette. dribli – vagy tribli: ‘cselezés, a labda ügyes vezetése a labdarúgásban’: dribliz. Nemzetközi sportszakszó az angol dribble (tkp. ‘csepeg, csepegtet’) alapján; hozzánk valószínűleg a német Dribbel közvetítésével került. A magyarban a csel, cselezés kiszorította. drill – ‘gépies fegyelmezés’; ‘vakfegyelem’. A régi katonai nyelv német szava a drillen (‘forgat, fúr; szigorú gyakorlatokkal kiképez, fegyelmez’) alapján. drinkbár – ‘italpult szállodában, vendéglátó helyen rövid és kevert italok fogyasztására’. Angol jövevény (drink bar): drink (‘ital’) és bar (‘korlát, pult’). drog – ‘kábítószer’. Nemzetközi szó a francia drogue (‘vegyszer’), illetve ennek származéka, az angol drug (‘gyógyszer, altató, kábítószer’) alapján. A francia szó eredete vitatott, talán a régi alnémet droge (‘száraz’) a forrása, mások szerint keleti eredetű. Lásd még drogéria. drogéria – ‘egészségügyi és kozmetikai vegyszerek boltja’. – drogista: ‘vegyszerbolt tulajdonosa’. Nemzetközi szó a francia droguerie és droguiste alapján, amelyek a drogue (‘vegyszer’) származékai; lásd drog. A magyarba német közvetítéssel került mindkét szó, és latinos végződést kaptak. dromedár – ‘egypúpú teve’. Nemzetközi szó a latin dromedarius alapján, amely a görög dromasz, dromadosz, azaz ‘(gyorsan) futó’ származéka a dromosz (‘futás, futópálya’) nyomán. drót – ‘fémhuzal’; ‘‹régebben és tájnyelveken› távírda’: leadja a drótot (‘titokban értesít’). Alakváltozatok: darót, derót, dirót, dráta. Származékai: drótoz, drótos, dróttalan. A hazai német drót átvétele (irodalmi német Draht). A szó a drehen (‘forgat, csavar, sodor’) származéka, eredetileg sodrott fonalat jelentett, és így vonódott át a fémszálra. Lásd még drehus. druida – ‘pap, varázsló az ókori kelta népeknél’. Ősi kelta szó: ír, gael druidh (‘varázsló, mágus’). drukkol – ‘szorong, szorít, izgul’; ‘‹sportversenyen› szurkol’. Származékai: drukk, drukker. A német drucken (‘nyom, nyomtat; szorít, nyomaszt’) származékai. Sporttal kapcsolatos jelentéseiben a szurkol, szurkoló kiszorította, egyébként a bizalmas nyelv szava (pl. nagy drukkban van). drusza – ‘‹valaki mással› azonos keresztnevű személy’. Szláv hangzású szó, de a szóba jöhető szláv szavak vagy alaktanilag nem tekinthetők forrásnak, mint a lengyel drużba (‘drusza’), vagy jelentésükben állnak távol, mint az orosz druzja (‘barátok’), vagy eleve a magyar ~ átvételei, mint a szlovák drusa. duális – ‘kettős’; ‘‹nyelvtanban› kettős szám’. – dualista: ‘kettős berendezkedésű’. – dualizmus: ‘két állam tartós kapcsolata, kettős állam (mint az Osztrák-Magyar Monarchia volt)’; ‘filozófiai tan, amely szerint az anyag és szellem két önálló független létező’; ‘‹vallásilag› az a hit, hogy a világot egy jó és egy gonosz istenség teremtette’. – dualisztikus: ‘a dualizmuson alapuló, kettős rendszerű, kételvű’. Nemzetközi szavak a dualis (‘kettős’) nyomán; ennek alapja a duo (‘kettő’) számnév. Lásd még dubitál. dubitál – ‘kétkedik, habozik’. – dubiózus: ‘kétséges’. A latin dubitare (‘kétkedik’) igéből, illetve forrásából, a dubium (‘kétség’) szóból; közös alapjuk a duo (‘kettő’) számnév. Lásd még duális. dublé – ‘drágakő- vagy nemesfém-utánzat’. Francia szó (doublé), a.m. ‘megkettőzött’ a doubler (‘kettőz’) igéből, amely a latin duplicare származéka; erről lásd dupla. Az elnevezés alapja a nemesfém bevonat és az alapfém kettőssége, illetve hogy az értékes kő alapját üveg alkotja. Lásd még dublett, dublőr, dublőz. dublett – ‘másodpéldány’; ‘nyelvtani alakváltozat’; ‘‹ékkőről, nemesfémről› hamisítvány’. Francia szó (doublette), a double (‘kettős’) kicsinyítő képzős alakja; eredetéről lásd dublé. Lásd még dublőr, dublőz. dublőr – ‘filmszínészt veszélyes jelenetekben helyettesítő férfi’. Francia szó (doubleur), a doubler (‘kettőz; tartalékkal felvált, helyettesít’) főnévi származéka. Eredetére nézve lásd dublé. A ~ a francia szó kiejtés szerinti átvétele. dublőz – ‘filmszínésznőt veszélyes jelenetekben helyettesítő nő’. Francia szó (doubleuse), a doubler (‘kettőz; tartalékkal felvált, helyettesít’) főnévi származéka. Eredetére nézve lásd dublé. A ~ a francia szó kiejtés szerinti átvétele. Lásd még dublőr. dúc1 – ‘(oszlopon álló) galambház’; ‘faoszlop, gerenda ‹alátámasztásra›’; ‘‹nyomdában› klisé’. Származéka: (alá)dúcol. Ismeretlen eredetű szó; elsődleges jelentése a fenti második lehetett; nyomdai értelme a fametszetek nyomására használt, vésett felületű fa gerenda vagy deszka hasonlóságára keletkezett. dúc2 – lásd dacol, durcás

duce – [dúcse] ‘vezér, Mussolini olasz fasiszta diktátor önmagának adományozott címe’. Olasz szó, a latin dux, ducis (‘vezér’) folytatója. Lásd még dózse, dukát, duktus, düsessz, indukál, redukál, viadukt duci – ‘kövér(kés)’. Hangfestő eredetű szó a duzzad, durcás, dacos családjából. duda – ‘bőrtömlőre szerelt sípokkal megszólaltatott népi hangszer’; ‘éles hangú jelzőszerkezet’: autóduda. Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén duda (‘síp, tilinkó’); ezeknek általában többes dude alakja hordozza a ~ jelentését. Az autódudát régebben a ~hoz némileg hasonlóan, gumitömlő nyomkodásával lehetett megszólaltatni. dudli – ‘cucli’. Származéka: dudlizik. A hazai német dudl (‘mellbimbó’) átvétele; a szillabikus l-t -li helyettesíti (mint dakszli, kifli). dúdol – ‘halkan zümmögve, szöveg nélkül énekel’. Származéka; dudorászik. Hangutánzó szó, távolabbról a dalol rokona. dudorodik – ‘gömbölyűen kiemelkedik, púposodik’. Származékai: dudor, dudorít. Hangfestő szó a dundi, duzzad családjából. dudva – ‘gyom, gaz’. Ismeretlen eredetű szó. duellum – ‘párbaj’. – duellál: ‘párbajozik’. Nemzetközi szó a klasszikus latin duellum (‘háború, harc’) alapján, amely a bellum (‘háború’) archaikus alakváltozata. A középkori latinban a két szó etimológiai kapcsolata már elhomályosult, és a ~ tövében a latin duo (‘kettő’) számnevet vélték; így alakult ki a szó ‘párviadal, párbaj’ jelentése. A ~ és igei párja elavult. duett – ‘énekhangra írt vagy így előadott zenei kettős’. Zenei szakszó az olasz duetto nyomán; ez a duo kicsinyített formája (lásd duó). A magyarba a német Duett közvetítette. dug – ‘valaminek a belsejébe tesz’; ‘rejt’: eldug; ‘‹bizalmas nyelven› titokban ad’: dug neki egy ezrest, dugipénz; ‘‹szlengben› közösül’. Származékai: dugó, dugasz, dugaszol, dugít, dugul, dugulás, dugdos, dugattyú, dugvány. Ősi finnugor örökség: mordvin tongams (‘bedug’), finn tunkea (‘nyom, benyomul’). Az ősi *tung- tőből szabályosan fejlődött a szóvég, amelynek hatására a szókezdő mássalhangzó zöngésült. dugába dől – ‘meghiúsul, kudarcot vall’. Az itt szereplő duga ugyanaz, mint a donga, csak későbbi átvétel valamely délszláv nyelvből (pl. szerb-horvát duga), amikor már nem éltek a nazális magánhangzók. A kifejezés a kádármesterség nyelvéből ered: a rosszul faragott vagy illesztett dongák összedőltek, beroppantak, amikor a mester az abroncsot rájuk feszítette. duhaj – ‘féktelen, zajosan mulatozó’. Származéka: duhajkodik. Hangutánzó, hangfestő szó a dohog, duhog (‘zúgolódik’) családjából. A szóvég, amely a dörej, zsivaj s hasonló szavak sajátja, arra vall, hogy a múlt századból kimutatható ‘veszekedés, lárma, verekedés’ jelentés volt az elsődleges; a mai melléknévi jelentés talán a duhajkodik igéből vonódott el. dukál – ‘kijár ‹neki›, megilleti’. Hangzásra latin eredetűnek tetsző szó, de sem a ducere vagy a középkori latin ducare ‘vezet’ jelentéséből, sem a hazai latin ducere ritkább ‘kap, nyer’ értelme alapján nem lehet meggyőzően levezetni. dukát – ‘középkori aranypénz’. Sok nyelvben használatos szó a latin ducatus, illetve az olasz ducato alapján. Mindkettő hercegséget jelent a dux, ducis (‘vezér, fejedelem, herceg’) alapján; a latin szó az olasznak előzménye. Ez úgy lett pénznévvé, hogy az 1284-ben Velencében vert aranypénznek ilyen körirata volt: Sit tibi, Christe, datus, quem tu regis, iste ducatus (‘Legyen neked ajánlva, Krisztusom, az, amin uralkodol, eme hercegség’). Más nézet szerint már a 10. században veretett ~ot a Dukasz dinasztiából való X. Konstantin császár, s pénzén megjelent a név birtokos Dukatosz alakja, amely azután Ducatus formában latinizálódott. A magyarba a német Dukat közvetítette. Lásd még dózse, duce, duktus, düsessz, indukál, redukál, viadukt. dukkóz – ‘légpisztollyal lakkoz’. A sűrített levegővel felhordható nitrolakk a nagy amerikai festékgyár, a DU Pont de Nemours and COompany terméke volt, és márkanevét (Duco) a cég nevének elemeiből alkották meg. A magyar szóalakban a k geminálódott. duktus – ‹régen› ‘földmérő vonalzója’: indzsenéri duktus (Csokonai); ‘‹kézírásban›’ a sorok vonalvezetése. Latin tudományos szakszó (ductus) a ducere, ductum (‘vezet’) igéből. Lásd még duce, dukát, düsessz, indukál, konduktor, redukál, viadukt. dúl – ‘pusztít, rombol’: tatárdúlás; ‘pusztító erővel zajlik’: Háború dúl most a nagy világban… (Vörösmarty). Ismeretlen eredetű szó. Lásd még dúl-fúl, dúvad. dulcsáca – ‘gyümölcsből és virágsziromból cukorsziruppal készített balkáni édesség’.

- 73 - oldal

a

achát

Erdélyi tájszó, a román dulceaţa (‘édesség’) kiejtés szerinti megfelelője; emez a dulce (‘édes’) származéka, forrása a latin dulcis (‘édes’). dúl-fúl – ‘tajtékzik dühében’. Ikerszó a dúl és a fúl igékből, a dühében fuldokló és haragjában pusztító emberről. duma – ‘beszéd, fecsegés’; ‘hazugság’: süket duma. Származéka: dumál. Végső soron szláv eredetű szó; a legtöbb szláv nyelvben megvan ‘gondolat, szó, beszéd’ értelemben; az oroszban államtanácsot, nemzetgyűlést is jelent. A magyar szlengben és bizalmas nyelvezetben cigány közvetítéssel terjedt el. dundi – ‘kövér(kés)’. Hangfestő eredetű szó, a dudorodik családjából, valószínűleg a szó dundorodik alakváltozatából. dunnalúd – ‘északi lúdféle, amelynek pelyhével ágyneműt töltenek’. Nyelvújítási szóösszetétel az alnémet eiderdune (‘a dunnalúd pihéje’) második tagjának felhasználásával, amely az óskandináv dúnn (‘pehely’) megfelelője; ezt a más eredetű dunyha tájnyelvi dunna alakjával helyettesítve illesztették a lúd elé. Lásd még düftin. dunszt – ‘gőz, gőzölés’; ‘párakötés sebre’; ‘sejtelem’: dunsztom sincs róla. Származéka: dunsztol. Német szó: Dunst (‘pára, gőz, párolás’); a ‘sejtelem’ jelentés a hazai németből való. Lásd még dinsztel. dunyha – ‘tollal töltött vastag, meleg takaró’. Alakváltozatok: duhnya, dunha, dunna, dugna, dunya. Szláv jövevényszó: szerb népi duhnja, szlovák duchna; ezek eredete tisztázatlan. A magyarban a tőmássalhangzók megcserélődtek, akárcsak a konyha esetében. duó – ‘két hangszerre írt zenemű’; ‘együtt szereplő két előadóművész’. Olasz zenei szakszó a due (‘kettő’) számnév nyomán, illetve ennek korábbi, latinos duo alakjából. Lásd még duett. duodénum – ‘nyombél, patkóbél’. Orvosi szakszó a latin duodeni (‘tizenkettenként’) szóból; magyarul hívják tizenkét hüvelyknyi bélnek is. dupla – ‘kétszeres’. – dupláz: ‘(meg)kétszerez’. – duplum: másodpéldány. – duplikátum: ‘hivatalos irat másodlata’. A latin duplus, dupla, duplum (‘kettős, kétszeres’) melléknév különböző alakjainak átvétele. Ez a görög diploosz (‘kettős, kétrétű’) megfelelője, egyben a latin duplex, duplicis alakpárja. Ennek előtagja a duo (‘kettő’) számnév, utótagja a plicare (‘hajt, rétegez’) ige. Lásd még dublé. dúr – ‘hétfokú skála, amelyben a harmadik és hetedik lépés félhangközre esik’. Zenei szakszó a német Dur nyomán; forrása a latin durus (‘kemény’) melléknév. durábel – ‘cipőfelsőrésznek való vízhatlan, tartós bőr’: durábel bakancs. Német jövevényszó (durabel) a francia durable, illetve előzménye, a latin durabilis (‘tartós’) nyomán; forrása a durare (‘tart, kitart, elvisel’) ige. durák – ‘kártyajáték, amelyben a vesztes a ~ nevet kapja’. Szlovák szó, a.m. ‘bolond, ostoba ember’. durcás – ‘dacos, sértetten duzzogó’. A nyelvjárási dúc (‘kenyér gyürkéje’) duccos, duccás (‘kidudorodó’) származékából alakult cc  rc elhasonulással. A szó eredetileg a biggyesztett ajkat vagy a felvetett fej alatt kidudorodó tokát, ádámcsutkát festette mint a dacos, ellenszegülő magatartás testi jegyeit. durchmars – ‘hasmenés’; ‘olyan játéknem kártyában (pl. ultiban), amelynél minden ütést el kell nyerni’. Német katonai szakszó (Durchmarsch), tkp. ‘átvonulás; erőltetett menet’: durch (‘keresztül’) és mars. Lásd még durrdefekt. durmol – ‘alszik, szundít’. Hangutánzó szó a dorombol, duruzsol, dörmög rokonságából. Eredetileg a ~ is hangot jelentett (‘duruzsol, dorombol’). Mai értelme az alvást gyakran kísérő szuszogás és (halk) horkolás hangjelenségeire vezethető vissza. durrdefekt – ‘autókerék belső gumitömlőjének átszakadása’. A német Durchdefekt (kb. ‘átszakadás’) átvétele; az első tag népetimológiás úton változott el a német durch (‘át’) elemből, a kipukkadó gumitömlő ugyanis nagyot durran. Lásd még defektus. durrog – ‘többször mély, erős, csattanó hangot ad’. Származékok és kapcsolt szavak: durran, durranás, durrant, durrogat. A hangutánzó durr tő származékai, a ~ gyakorító, a durran mozzanatos és a durrant további műveltető képzővel. Rokonságába tartozik a dorombol, durrog, durmol, duruzsol. duruzsol – ‘mély, halk, morgó hangot hallat ‹pl. tűz a kályhában›’; ‘hosszan, halkan, zsongítóan beszél’. Hangutánzó szó a dorombol, durrog, dörmög rokonságából. durva – ‘kemény, érdes ‹felület›’; ‘goromba, nyers, kíméletlen’. Származékai: durvaság, durváskodik, durvít, durvul. Ismeretlen eredetű szó.

dús – ‘gazdag, bő’; ‘buja ‹növényzet›’; ‘‹valamiben› bővelkedő’. Származékai: dúsul, dúsít, dúsított. A velencei államfő (dózse) nevéből ered, a horvát duž (‘dózse’) közvetítésével. Korábban főnévként dózsét, majd gazdag embert jelentett, ebből származtathatók fenti melléknévi jelentései. dúskál – ‘bővében van ‹valaminek›’: dúskál a pénzben, a javakban. Az elavult duska (‘pohár kiürítése egy lélegzetre’) származéka; ez szláv eredetű, és a legtöbb szláv nyelvben meglévő duh, dusek (‘lélegzetvétel’) szavakból ered. Ennek megfelelően a ~ korábbi értelme ‘iszik, mulatozik’ volt. Később a dús szót érezték bele, innen van mai jelentése és tövének hosszú ú-ja. Lásd még doh, nátha. dutyi – ‘börtön, fogda’ Tréfás, népnyelvi elnevezés a duttyán korábbi ‘sötét kis kamra’ jelentése alapján, a szó becézett formájával. duttyán – ‘lacikonyha’; ‘árus sátra’. Az arab dukkanból való oszmán-török dükkan, dukkan (‘bolt, bódé’) átvétele a szerb dućan [dutyán] közvetítésével. Nyelvjárási szó. Lásd még dutyi. dúvad – ‘vérszomjas vad(állat)’. Nyelvújítási alkotás, de előtagjának eredete tisztázatlan; talán a dúl ige egy régi tájnyelvi dulság, dúság (‘pusztítás’) származékából, annak elejéről vonták el. duzzad – ‘dagad, növekszik’. Származékai: duzzaszt, duzzanat. Hangfestő eredetű szócsalád a dacos, durcás, duzzog családjából. duzzog – ‘dacol, sértetten hallgat, félrevonul’. Hangfestő szó a dacos, durcás, duzzad családjából. Eredetileg ‘dagad’ értelmű volt; a jelentés fejlődése a ‘dacol’ irányában olyan lehetett, mint a dacos, durcás esetében. dübög – ‘tompa, mély hangot ad’. Származékai: dübörög, dübörgés. Hangutánzó szócsalád, a ~ a dobog rokona és magas hangrendű párja. A ~ gyakorító, a dübörög kétszeresen gyakorító képzős alak; mint mozzanatos származék ide is tartozik a döbben. düftin – ‘bársonyos, sűrű szövésű pamutszövet, ördögbőr’. Nemzetközi szó a francia duvetine [düvtin] nyomán, amely a német közvetítésével jutott hozzánk. Ez a duvet (‘pihe’) szóból való, amely régebben dumet volt; ennek forrása pedig az óskandináv dúnn (‘pehely’). Lásd még dunnalúd. düh – ‘hirtelen, heves harag’; ‘heves vágy, késztetés’: párzási düh. Származékai: dühös, dühösít, dühösködik, dühödik, dühödt, dühöng, dühöngés. Ismeretlen eredetű szó; avulófélben élt nyelvjárási szinten, amikor a nyelvújítók az irodalmi nyelvbe emelték. Legelső értelme ‘veszettség’ volt, amiből ma ismert jelentései jól levezethetők. dűlő – ‘a határ két út vagy mezsgye közé eső, névvel jelölt része’. A dűlőút, dűlőföld önállósult első tagja, a dől ige dűl alakváltozatából, a folyamatos melléknévi igenév főnevesült alakja. Itt az ige korai, ma már nem élő ‘nyúlik, elterül’ jelentésével kell számolnunk. dűne – ‘szélhordta vízparti homokdomb(sor)’. Nemzetközi szó a régebbi holland dune alapján; nyelvünkbe a német Düne közvetítette. dünnyög – ‘morog, motyog’. Hangutánzó szó. dürög – vagy dürrög: ‘‹fajdkakas› a párzás időszakában van’. A dörög ige jelentésben elkülönült alakváltozata; a fajdkakas párzás idején hallatott hangjait imitálja. düsessz – ‘nehéz atlaszselyem’. Francia szó (duchesse), a.m. ‘hercegnő’, a duc (‘herceg’) nőnemű formája; a duc előzménye a latin dux, ducis (‘vezér, fejedelem, herceg’). Lásd még dózse, duce, dukát, duktus, indukál, redukál, viadukt. dűzni – ‘porlasztó fúvókája’. A német Düse (‘fúvóka’) magyarosodott formája; forrása a cseh duše (‘lélek, lélegzet’). Avuló szó. dzsámi – ‘mohamedán templom’. Az oszmán-török cami [dzsami] szóból. dzsem – ‘darabos gyümölcsíz’. Az angol jam (‘gyümölcsíz’) kiejtés szerinti átvétele. dzsentri – ‘angol köznemesség’; ‘magyar középnemesi réteg; ehhez tartozó személy’. Nemzetközi szó az angol gentry nyomán; ez a francia gentilise (‘nemesi rang’) gentirise alakváltozatából lett. A francia szó a késő latin gentilitia folytatója, amely a klasszikus latin gentilis (‘nemes’) szóra megy vissza; végső forrás a gens, gentis (‘nemzetség, törzs’). A ~ az angol szó kiejtés szerinti átvétele. dzsessz – ‘észak-amerikai négerek tánczenéje’. Az angol jazz nagyjából kiejtés szerinti átvétele. A jazz eredetére nézve igen különböző s egyaránt bizonyítatlan feltevések vannak; a legvalószínűbb, hogy az amerikai néger argó ősi, afrikai eredetű eleme. dzsida – ‘lándzsaszerű hajítófegyver’. Oszmán-török szó (cida); elavult. dzsigg – ‘sarokkal és talppal járt kopogós (színpadi) tánc’: dzsiggel. Angol szó (jig); eredete homályos; bizonyára összefügg a francia

- 74 - oldal

a

achát

gigue (‘bizarr matróztánc’) szóval, de nem bizonyítható, hogy melyik származik a másikból. Lásd még dzsigoló. dzsigoló – ‘parkett-táncos, selyemfiú’. Olasz szó (gigolo), tkp. ‘dzsigg-táncos’, lásd dzsigg. dzsihad – ‘mohamedánok „szent” háborúja a hit terjesztésére vagy a hit védelmében’. Arab szó, a.m. ‘erőfeszítés, küzdelem’. dzsinn – ‘pajkos vagy gonosz szellem, démon ‹a keleti mesékben›’. Nemzetközileg használatos arab szó, a démonok összességét jelenti; az Ezeregyéjszaka fordításai révén vált ismertté Európában. dzsip – ‘erős terepjáró kis gépkocsi’. Angol jeep, ez a G.P. rövidítés kiejtését [dzsípí] imitálja más helyesírással. Maga a rövidítés a general purpose (‘általános rendeltetésű’) kifejezést rejti, amely a kis gépkocsi sokoldalú használhatóságára vonatkozik. dzsóker – ‘lap a francia kártyában, amely bármely másikat helyettesítheti’. A kártyán szereplő bohócfigura, a Jolly Joker (‘vidám tréfamester’) angol nevéből; a joke jelentése ‘tréfa’, forrása a latin iocus (‘tréfa, játék’). Lásd még giocoso, jokulátor, zsonglőr. dzsúdó – ‘cselgáncs, japán küzdősport’. Az angolos judo kiejtés szerinti átvétele; forrása a japán dzsú dó (‘lágy út’) kifejezés. dzsungel – ‘őserdő’; ‘áttekinthetetlenül bonyolult helyzet, jelenség’. Nemzetközi szó az angol jungle [dzsangl] alapján; ennek forrása a hindi jangal (‘erdő, puszta’). dzsunka – ‘távolkeleti kis vitorlás bárka’. Az angol junk szóból, latinosított szóvéggel; az angol a portugál junco [zsunku] és maláji dzsong szavakon át valószínűleg a kínai csuan (‘hajó’) szóra vezethető vissza.

- 75 - oldal

a

achát

,É

E

e – lásd ez eb – ‘kutya’. Ugor kori örökségünk: vogul, osztják ämp. A szóvég hangtani fejlődése hasonló a dob1, hab és talán a láb szavakban. Az ~ ma már csak hivatalos és szaknyelvi szóként (ebadó, ebtenyésztő), illetve szólások, mondások elemeként (eben gubát cserél, ebek harmincadjára vet, ebül szerzett jószág ebül vész, eb ura fakó stb.) használatos. Lásd még ebadta, ebihal, ebugatta. ebadta – ‘hitvány, rossz, semmirekellő (ember)’. Az eb szóból alkotott alanyi összetétel, értelme az azonos jelentésű, nyelvjárási ebellette révén világosodik meg: ‘olyan személy, akit eb adott, ellett’, tehát maga is kutya. Párhuzamos kifejezések még: eblelkű, eb anyájú, kutya teremtette. Régen egyszerű szitokszó is volt: ebadtázik (‘szitkozódik’). Ma leginkább komisz, vásott fiúra mondják, hogy ebadta kölyök. Lásd még ebihal, ebugatta. ebéd – ‘déli étkezés; az ezen feltálalt ételek összessége’. Származékai: ebédel, ebédlő. Szláv vendégszó: szerb, szlovén, szlovák obed (‘ebéd’, tkp. ‘evés, étkezés, falatozás’). A tág jelentéskörű ob- igekötő itt az ed- igető előtt áll, amely evést jelentő ősi indoeurópai elem, és egyebek közt a latin edere és az angol eat (‘eszik’) igék etimológiai rokona, szerepel továbbá medve szavunk szláv eredetijében is. Az ~ alak hangrendi kiegyenlítődéssel és a második szótag magánhangzójának a megnyúlásával jött létre. Eredeti jelentése a magyarban ‘a nap fő étkezése’ lehetett, erre vall a délebéd és az estebéd régebbi megkülönböztetés. ében – ‘forró égövi fa, amelynek értékes anyaga fekete vagy sötétszürke’. Nemzetközi szó a görög ebenosz latin hebanus, hebenus, ebenus származékából; végső egyiptomi forrását hbnj mássalhangzókkal írták. A magyar szó mai ~ alakja valószínűleg a német Ebenholz (‘ébenfa’) első tagja hatására, illetve ennek ébenfa fordításából, az első tag önállósodásával jött létre. Lásd még ebonit. ebihal – ‘békalárva’. Az összetétel előtagja, az eb származékaként, arra utal, hogy a békaporonty ugyan vízben úszkál, de halnak „kutya”, azaz hitvány, semmit érő. Lásd még ebadta, ebugatta. ebionita – ‘első századi keresztény szekta, melynek tagjai visszatértek a zsidó szokásokhoz’. Hittudományi szakszó a héber ebjón (‘szegény’) nyomán. ebonit – ‘keménygumi, a kaucsuk kétszeres vulkanizálásával előállított anyag’. Az angol ebony (‘ében’) szóból eredő ipari terméknév, a vegyületek nevében gyakori -it képzővel. Az ~ elnevezés, amely az anyag fekete színére utal, a 19. század derekán, Amerikában született, ahol ekkoriban kezdték meg az ~ ipari előállítását. Lásd még ében. ébred – ‘álmából felocsúdik, felserken’. Származékai: ébredés, ébredezik, ébreszt, ébresztő, ébresztget, ébren, éber, éberség. Bizonyára régi szavunk, de eredetéről semmi bizonyosat nem tudunk. ebrúd – lásd kiebrudal ebugatta – ‘‹tárgyesetben, felkiáltásként› teringettét, a mindenségit!’ Eredetileg s melléknévként az ebadta változata, talán eufemisztikus megfelelője volt; ilyen használatában elavult, szitokszóként is régies vagy irodalmias. éca, écesz – ‘ötlet, tanács’. A jiddis eze (‘tanács’), s ennek többese, az ezes a héber ecáh (‘tanács’) szóból ered. A kétféle magyar alak külön átvétel; az éceszgéber (‘ötletadó’) ugyancsak jiddis szó (Ezes-Geber) származéka. A bizalmas városi nyelvben otthonos szavak. ecet – ‘etilalkohol erjedéséből keletkező szerves sav, az ~sav vizes oldata’. Szláv kölcsönszavunk: horvát, szlovén ocet, amely a latin acetum (‘borecet’) szóból ered, talán gót közvetítéssel; a latin szó az acere (‘fanyarnak, savanyúnak lenni’) ige származéka. A magyar szóalak hangrendi kiegyenlítődéssel jött létre. Lásd még acetát. echó – [ekhó, ehhó, ehó] ‘visszhang’. Latin szó (echo) a görög ékhó (‘hang, visszhang’) nyomán, amely az ékhosz (‘csengő hang, a fül csengése’) főnévvel kapcsolatos. A mitológiában Ékhó volt a neve egy nimfának, a visszhang megszemélyesítőjének. Az ~ ritka, főként költői nyelvbe illő szó; régebben írták ecchó, ekhó, ékhó alakban is:…amelyért víg hanggal ekhózik a Mátra…. (Csokonai). Lásd még ekhó, katekizmus. ecset – ‘sörtéből készített festőeszköz’. Szláv, közelebbről alighanem délszláv szóvendég: horvát, szlovén ščet (‘meszelő, ecset, kefe’). A szó magyar hangtani fejlődése szokatlan, mert az ilyen kezdetű szláv jövevényszavakban általában cs-t találunk: lásd csáva, csorba, csuka. Lehet, hogy itt a

szóeleji mássalhangzó-torlódást egy előzékhang oldotta fel escset formán, majd az s hang kiesett. édeleg – ‘bájolog, kellemkedik; szerelmesen enyeleg’. Az édes származéka az éd- tőhöz járuló -leg képzőegyüttessel (mint az enyeleg, fanyalog, őgyeleg szavakban). A ritkább éldeleg alak a más eredetű, de jelentésben némileg rokon éldel szóval való keveredés eredménye. éden – ‘a bibliai Paradicsomkert; a boldogság helye, állapota’. A héber Gan Éden (‘gyönyörűség kertje’) kifejezésből, latin közvetítéssel lett nemzetközi szóvá. edény – ‘tartály folyadék vagy porszerű anyag számára’. Ismeretlen eredetű szó. édes – ‘a méz és cukor jellegzetes ízével bíró’; ‘kedves, szeretett’; ‘vér szerinti ‹szülő, gyermek›’; ‘‹vízről› nem sós; ‹paprikáról› nem csípős’. Származékai: édesség, édeskedik, édesít, édesítő, édesget, édesedik, édeskés. Magyar származék az ízes melléknév (lásd íz) régi ézes formájából (lásd ézes mézűl, azaz ‘édes mézként’, Ómagyar Mária-siralom), annak jelentés szerint is elkülönült alakváltozata. A z  d váltakozásra mai nyelvjárásainkban is van példa: vizes  vides, Jézus  Jédus; lásd még büdös–bűz. Ugyancsak kézenfekvő a kapcsolat az ‘ízes, jóízű’ és az ‘édes’ jelentés között, ebből érthetők az átvitt ‘szeretett’ és ‘vér szerinti’ értelmi árnyalatok is. ediktum – ‘uralkodói rendelet’. Latin történelmi szakszó az edicere, edictum (‘kimond, elrendel’) igéből; elemei e(x), azaz ‘-ból’ és dicere, dictum (‘mond’). edz – ‘‹acélt, szervezetet› keményít, szívósabbá, rugalmasabbá tesz; ‹sportoló› testét erősítő gyakorlatokat végez; ‹edző a sportolóval› ilyen gyakorlatokat végeztet’. Származékai: edzett, edződik, edzés, edző. Vitatott eredetű szó. A legvalószínűbb, hogy egy ‘víz, folyó’ jelentésű ősi ügy szó korábbi igy, egy alakváltozatából jött létre denominális igeképzővel. Ezt a nézetet támogatja a szó legelső (16. századi) adatának egyzeth írásmódja, s az a tény, hogy a vasat izzó állapotban való vízbe mártással edzik acéllá. Hasonló jelentésből indul ki az a vélemény, hogy az önt ige ritkább öt alakjának (lásd ötvös) -sz ragos formájáról van szó, ám ez esetben sem a fent említett korai adat, sem a későbbiek, sem a szótő zöngésülése nem magyarázható. Ugyancsak hangtani nehézségek, valamint a korai egyzeth adat gyengítik az ugor származás érveit: osztják ättä (‘vasat edz’). efemer – ‘múlékony, kérészéltű, átmeneti’. Nemzetközi szó a görög ephémerosz (‘egy napra való’) alapján; elemei epi- (‘rá’) és hémera (‘nap’). Nyelvünkbe hihetőleg a német ephemer közvetítette. efendi – ‘úr, uram ‹török állami hivatalnokok s tanult emberek megszólításaként›’; régebben effendi alakban is. Török szó a bizánci görög afthendisz megszólító afthendi formájából, ahol a th úgy hangzik, mint az angol three szóban; a szókezdő magánhangzó a törökben a hangrendi kiegyenlítődés során módosult. Az afthendisz a klasszikus görög authentész (‘illetékes’) folytatója; eredére nézve lásd autentikus. effektív – ‘valós, tényleges, meglévő’: effektív haszon, effektív készlet. – effektíve: ‘valójában, tényleg’. – effektuál: ‘foganatosít, végrehajt, elintéz’ – effektus: ‘‹technikai eszközökkel kiváltott› hatás, hatáselem’: fényeffektus, hangeffektus, színpadi effektusok. Nemzetközi szó a latin efficere, effectum, tkp. ex-ficere (‘létrehoz, alkot, véghezvisz’) ige nyomán, az ex-, azaz ‘-ból’ és facere, factum (‘csinál’) elemekből. effeminált – ‘elnőiesedett, elpuhult’. Nemzetközi szó a latin effeminare, tkp. ex-feminare (‘nőiesít, elpuhít’) ige nyomán, az ex- (‘el’) és femina (‘nő’) elemekből. effendi – lásd efendi ég1 – ‘lángol, parázslik’. Származékai: égő, égés, éget, éghető, éghetetlen, égedelem. Valószínűleg finnugor örökségünkhöz tartozik; a rokonnyelvi megfelelőkből (pl. cseremisz engem, azaz ‘lángol’) egy olyan ősi tövet lehet kikövetkeztetni, amelyben nyílt e hang állt, s utána az a nazális mássalhangzó, amely az ing szóban a g előtt hangzik. Ebből az ~ g-je szabályos fejlemény, de a magánhangzó zártságára nincs kielégítő magyarázat. ég2 – ‘égbolt; mennyország’. Ősi finnugor örökségünk: zürjén szünöd (‘levegő’), finn sää (‘időjárás’). A szóeleji sz a magyarban eltűnt (mint az áll, akaszt s más szavak esetében); a szó tövében eredetileg az a nazális mássalhangzó állt, amely az ing szóban a g előtt hangzik. Ebből az ~ g-je szabályos fejlemény; a magánhangzó a hangsúlyos helyzetben megnyúlt, majd zártabbá vált. Lásd még éghajlat, égöv. egál – ‘egyenlő, kiegyenlített’: egálban vagyunk; ‘mindegy’: nekem aztán (ganc) egál. – egalizál: ‘kiegyenlít, egyenlővé tesz’. – egalitárius: ‘egyenlősítő, a (társadalmi) egyenlőséget célzó, annak fontosságát hirdető’. Az ~ a németből került nyelvünkbe (egal), de francia eredetű: égal (‘egyenlő’), s végső forrása a latin: aequalis az aequus (‘egyenlő, egyforma, sík’) melléknévből. Az ~ mindkét jelentésében a

- 76 - oldal

a

achát

bizalmas köznyelv szava; az egalizál a francia égaliser latinosított formája a német egalisieren közvetítésével; az egalitárius ugyancsak francia szó (égalitaire) latinosítása. egér – ‘apró termetű mezei és házi rágcsáló’. Származékai: egerész, egerészik. Ősi finnugor szavunk; vogul tenker, osztják lonker, mordvin sejer. A rokonnyelvi megfelelők szókezdő mássalhangzója a magyarban eltűnt; a g hang a közelebbről rokon ugor nyelvek nk-jának szabályos folytatása. éger – ‘egy fajta lombos fa’. Ismeretlen eredetű szó; korábbi alakja eger volt, és mivel vizet kedvelő fa, több folyóvíznek s a közelükben alakult településnek adott nevet: Eger, Egregy, Zalaegerszeg. egész – ‘teljes, ép, összes’. Származékai: egészség, egészségi, egészséges, egészségtelen. Valószínűleg iráni, közelebbről alán vendégszó: oszét egasz, igasz (‘egészséges, ép, eleven’); ez talán a szkíta Akaszasz személynévből való. éghajlat – ‘az adott földrajzi helyre jellemző időjárási körülmények összessége’. Nyelvújítási alkotás a görög eredetű klíma magyarítására, amely ‘hajlás’ jelentésű. Lásd még ég1, égöv. égisz – ‘oltalom, védőszárny’; csak a (valaki, valami) égisze alatt (‘védnökségével, támogatásával’) kifejezésben használatos. A latin aegis nyomán, amely a görög aigisz megfelelője. Ez volt a neve Zeusz, valamint Pallasz Athéné pajzsának; voltaképp a fa pajzs kecskebőr bevonatát jelenti, az aigosz (‘kecske’) nyomán. egoizmus – ‘önzés, önösség’. – egoista: ‘önző (ember)’. – egocentrikus: ‘önző, önközéppontú, önmaga körül forgó’. Nemzetközi szócsalád a latin ego (és görög egó), azaz ‘én’ alapján, a görög eredetű -izmus és -ista képzőkkel. Az ~ és egoista a humanista latinból a francián keresztül terjedt el; hozzánk részben német közvetítéssel jutottak és latinosított végződést kaptak. Az egocentrikus második eleme a centrum szóból való. égöv – ‘éghajlati övezet’. Nyelvújítási alkotás a görög eredetű zóna magyarítására, amely ‘öv’ jelentésű. Lásd még ég1, éghajlat. egres – ‘köszméte, piszke’. Sok nyelvben elterjedt szó a latin agresta (‘éretlen szőlőbogyó; ennek leve; savanyú bor’) nyomán; ez tkp. mezeit, vadon termőt jelent az agrestis (‘mezei’) alapján, az ager (‘szántóföld’) szóból. A magyar ~ közvetlenül (vagy, részben, bajor-osztrák közvetítéssel) az olasz agresta (‘sötétzöld, savanyú bogyójú szőlőfajta’) származéka; az ugyancsak zöld bogyójú és savanykás gyümölcsre alaki hasonlóság alapján vonódott át az elnevezés. A korábbi egrest alak e-je hangrendi illeszkedésnek köszönhető; a szóvégi t-t a nyelvérzék tárgyragnak érezte, s ezért elhagyta idővel, mint pl. az esperes esetében. Lásd még agrár-. egzakt – ‘pontos, szabatos’. Nemzetközi szó a latin exactus (‘bevégzett, megmért’) nyomán, amely az exigere, exactum (‘behajt, megkövetel, elvégez’) ige származéka: ex- (‘ki’) és agere (‘hajt’). egzaltált – ‘érzelmileg szertelen; felfokozott; ‹régebben› magasztos’. – egzaltáció: ‘magasztalás, felmagasztosítás’. A latin exaltare (‘felemel’) igéből; ennek elemei ex- (‘ki, fel’) és altus (‘magas’). Lásd még alt. egzámen – ‘vizsga’. – egzaminál: ‘megvizsgál; vizsgáztat’. A latin examen (‘a mérleg nyelve; vizsgálat, próba’) az ex- (‘ki’) és agmen (‘csapat, falka’) elemekből áll, utóbbi az agere (‘űz’) ige származéka. Az ~ és egzaminál régies szavak. egzecíroztat – ‘‹katonákat› gyakorlatoztat, kiképez; parancsolgat, önkényesen utasítgat’. A német exerzieren magyarosodott alakja a hajdani német katonai nyelvből. A szó forrása a latin exercere (‘megmozgat, hajszol, gyakorol’) ige az ex- (‘ki’) és arcere (‘bekerít, elhárít’) elemekből. Ma csak ‘parancsolgat’ értelmében használatos. egzekúció – ‘végrehajtás, ingó és ingatlan jószág lefoglalása adótartozás fejében’. – egzekvál: ‘végrehajt, ‹jószágot hatóságilag› lefoglal’. A latin exsequi, exsecutus, azaz ‘üldöz, végére jár, (jogának) érvényt szerez’ igéből; elemei az ex- (‘ki’) és a sequi, secutus (‘követ, üldöz’) ige. Régies szavak. Lásd még perzekutor. egzisztál – (‘létezik, fennáll; megél’). – egzisztencia: ‘létezés’; ‘megélhetés’: egzisztenciát teremt; ‘egyén, személy’: kétes, gyanús egzisztencia. – egzisztenciális: ‘a létezéssel, a megélhetéssel kapcsolatos’. – egzisztencializmus: ‘bölcseleti irány, amely az egyént sajátos léthelyzetébe állítva vizsgálja’. – egzisztencialista: ‘ennek a filozófiának híve, képviselője; rá jellemző, vele kapcsolatos’. Nemzetközi szócsalád a latin existere, eredetileg exsistere (‘előlép, felmerül, megjelenik’) ige alapján: elemei az ex- (‘ki’) és a sistere, statum (‘megáll, fennáll, fennmarad’) ige; utóbbi a stare (‘áll’) gyakorító származéka. Lásd még asszisztál, konzisztens. egzotikus – ‘távoli, idegenszerű, tengerentúli, forró égövi’. – egzotikum: ‘az egzotikus vonások megjelenése valamiben; különös

idegenszerűség’. Nemzetközi szó a latin exoticus (‘külhoni, idegen’) nyomán; ez a görög exótikosz (‘külső’) megfelelője, mely az exó (‘kívül’) határozószóból ered. egy – ‹számnév› ‘a számsor első tagja’; ‹határozatlan névelő›. Származékai: egyes, egyik, egyszer, egyszeres, egyszeri, egység, egységes, egységesít, egységesül. Igen régi szavunk, pl. tilutoá üt igy fa gyimilcsétül (Halotti Beszéd). Valószínűleg a finnugor eredetű, közelre mutató névmás (lásd ez) e- tövéből való képzett forma, s így eredeti jelentése ‘több közül ez az egy, amelyik itt áll hozzám közel’; hasonló szófejlődés egyes rokonnyelvekben is kimutatható. Az ~ határozatlan névelői szerepe természetes belső fejlődéssel is kialakulhatott, akárcsak a legtöbb újlatin és germán nyelvben; feltehetőleg a német nyelv példája erősítette ezt a folyamatot. Lásd még egyáltalában, egyéb, egyed, egyedül, egyel, egyelőre, egyen-, egyén, egyenes, egyetem, egyetlen, egyezik, egylet, egymás, együgyű, együtt. egyáltalában – ‘egyébként is, mindent összevéve’. – egyáltalán: ‘tulajdonképpen’; ‹tagadó mondatban› ‘semmiképp, a legkevésbé sem’. Összetett szó. Az egy előtag nyomósító elem (mint az egynéhány, egymaga, egyhamar, egykönnyen szókban); az utótag az által származéka egy általjában véve, ill. általján fogva kifejezés rövidülésén keresztül. Ezek értelme ‘keresztül, széltébenhosszában véve’, azaz ‘teljességgel, mindenestől’ volt, és valóban, az ~ legkorábbi (16. századi) előfordulásai ezt jelentették. Lásd még át, átalag, átalány, átall, átlag, átló. egyéb – ‘más’. Származékai: egyébként, egyébkor, egyebütt, egyebüvé, egyebünnen. Az egy számnév származéka, amely feltehető korábbi, névmási szerepében a középfok jelét kapta meg, ez ugyanis eredetileg -b volt. Erre analóg példa a görög heterosz ill. a német ander (‘más’), mindkettő középfokú alak lévén. egyed – ‘önállóan létező egyes dolog vagy élőlény, egyetlen példány’. Származéka: egyedi. Nyelvújítási alkotás, az egyedül utólagosan elvont töve, amely véletlenül egybeesik annak nyelvtörténetileg valószínűsíthető tőalakjával. egyedül – ‘magában, magányosan, társtalanul’. Származékai: egyedüli, egyedülség. Az egy számnév származéka, annak a feltehető régi egyed, azaz ‘egyedüli, egyedülálló, egyetlen (valaki)’ főnévnek, ill. melléknévnek az állapothatározói ragos alakja, amely az Ómagyar Mária-siralomban is előfordul egyedüm (‘egyetlenem’) formában. egyel – [eggyel] ‘kapásnövényt úgy ritkít, hogy egy bokorban csak egy növény maradjon’. Az egy számnév származéka. egyelőre – ‘a jelen pillanatban; még egy (rövid) ideig’. Az egy számnév származéka, amely itt nyomatékosító szerepet játszik, mint pl. az egyáltalán vagy az egyhamar, egykönnyen szavak esetében. Mind kiejtésben, mind írásban gyakori a hibás egyenlőre forma, amely persze csak a fenti értelemben használva hibás, ám helyénvaló ‘egyenlő hosszúra, egyenlő nagyra, egyformára’ jelentéssel. egyen- – ‘‹összetett szavak előtagjaként› egyenlő, azonos; egyenletes’: egyensúly, egyenruha, egyenjogú, egyenáram. Nyelvújítási alkotás a latin aequi-, ill. német gleich- előtagok visszaadására, pl. aequilibrium, Gleichgewicht (‘egyensúly’); forrása az egyenes, ill. egyenlő melléknevek kikövetkeztetett töve. egyén – ‘az ember mint különálló személy, individuum’. Származékai: egyéni, egyéniség. Nyelvújítási alkotás, az egy számnév és az én névmás összetétele egyenes – ‘irányát nem változató’. Származékai: egyenesít, egyenesség, egyenget, egyenetlen, egyenlő, egyenlít, egyenlet, egyenleg. A szócsalád egyen- töve az egy számnévből ered vagy -n névszóképzővel (ill. névmásképzővel), vagy -n határozóraggal. Az egyenlő és származékai tövében az l alighanem igeképző (bár *egyenlik ige önállóan nem mutatható ki); az is lehet, hogy a hasonlít ige analógiás hatására jött létre. Lásd még egyenegyes – ‘az első tőszámnévvel jelölt’: egyes villamos; ‘egymagában tekintett’: az egyes ember; ‘némely’: egyes emberek; ‹főnévként› ‘egyes osztályzat’; ‹többes számban› ‘némely személyek’: egyesek úgy vélik. Származékai: egyesség (‘egyetértés’, az ~ korábbi ‘békés, egyetértő’ jelentése alapján ), egyesít, egyesül, egyesület. Az egy számnév származéka a denominális s névszóképzővel. egyetem – ‘együttes, összesség, mindenség’: világegyetem: ‘a legfontosabb tudományok felsőfokú oktatási intézménye’. Származékai: egyetemes, egyetemi, egyetemista; egyetemleges (‘minden érintettet egyenlőképpen kötelező’). Nyelvújítási alkotás a régi egyetemben (‘együtt’) határozószó vélt tövének önállósításával. Ez a szó az egy számnév származéka a t és n, valamint a -ban határozóragok együttesével, valódi és eredeti töve tehát egyeten-. Olyan raghalmozás eredménye, mint a holtomiglan, naponta, újonnan s hasonló szavak.

- 77 - oldal

a

achát

egyetemben – lásd egyetem egyetlen – ‘csak egy’. Az egy számnév származéka. A -tlan fosztóképző látszólag ellentmond a szó voltaképpeni értelmének, ám nem ritka, hogy ez a képző éppenséggel nyomatékosító, fokozó szerepet játszik: végestelen végig, időtlen idők óta. Az ~ is valószínűleg az egyetlen egy szókapcsolatból önállósult. egyezik – ‘‹valamivel› azonos, összhangban áll vele’. Származékai: egyezkedik, egyeztet, egyezség, egyezmény. Az egy számnév származéka denominális igeképzővel; a származékok közül a három utolsó nyelvújítási alkotás. egyhamar – lásd egyáltalában egyhangú – ‘unalmas (mert változatlan, egyforma)’: egyhangú táj; ‘teljes egyetértést tükröző’: egyhangú állásfoglalás, szavazat. Származékai: egyhangúság; egyhangúlag. Nyelvújítási alkotás; első értelmében a görög monotonosz, a második esetben a német einstimmig elemenkénti fordítása. egyház – ‘valamely keresztény vallás híveinek összessége mint szervezett, intézményesült közösség’; ‘‹régebben› templom’. A szó utóbbi jelentése (amely a Veresegyház, Kiskunfélegyháza s hasonló helynevekben, valamint az ugyancsak régies egyházfi, azaz ‘templomszolga’ szóban maradt fent) az eredeti. Első tagja nem az azonos számnévvel, hanem a régi (és ismeretlen eredetű) id, igy (‘szent’) melléknévvel kapcsolatos, amely ül2 és ünnep szavunkban is jelen van. Az eredeti jelentés tehát ‘szent ház’ volt; ez idővel elhomályosult, ezért vette az ~ maga elé a szent szót: (anya)szentegyház. Az ~ ma általános értelme más nyelvekben is a ‘templom’ szó jelentésének kibővülésével jött létre: francia Eglise, olasz Chiesa, német Kirche, angol Church stb. egyívású – ‘nagyjából azonos életkorú, azonos nemzedékbe tartozó’. Az egy számnév és az ívás (ívik) szavak összetételének származéka; az egy ívásból származó halak azonos életkorúak, ebből vonódott át a jelentése emberi korviszonyokra. A második elem értelme napjainkra elhomályosult, ezért sokan az ~ szót így értik, használják: ‘azonos felfogású’ vagy ‘azonos társadalmi rétegbe tartozó’, sőt: ‘szesztestvér, ivócimbora’. egykönnyen – lásd egyáltalán egylet – ‘egyesület’. Nyelvújítási alkotás az egy számnévből; a -let mint önállósult denominális képzőegyüttes járult a névszói tőhöz, akárcsak a képlet esetében. E képzőegyüttes olyan szavakból vonódhatott el, mint munkálat, vezérlet, ügyelet, ahol tehát egy névszóból képzett ige (munkál, vezérel, ügyel) a további képzés alapja. egymás – kölcsönös névmás, amely alanyként nem, csak tárgy, határozó, jelző szerepében használatos: egymást, egymásnak, egymásról stb. Az egymás kezét fogva szókapcsolatban az ~ jelöletlen birtokos jelző, az egymás helyett esetében pedig a névutós határozói szintagma jelöletlen alaptagja. Az egyik és másik határozatlan névmások tőalakjaiból kapcsolódott össze ilyen mondattani helyzetekben: egy(ik) a más(ik)at szereti, egy (a) másnak jót akar stb. A két névmás összetapadása után az igei állítmány értelemszerűen többes számúvá lett; ez nyelvünkben már korán végbement, amint egy 14. századi forrás tanúsítja: kérlek titeket, drágalátos atyámfiai, hogy szeressétek egymást (Jókai-kódex). A kölcsönös névmások más nyelvekben is többnyire hasonló összetételek, ill. szerkezetek: német einander, francia l’un l’autre, angol one another. együgyű – ‘ostoba, hiszékeny, gyámoltalan’; ‘‹régebben› egyszerű, romlatlan, jámbor’. Az egy számnév és az ügy összetételéből képzett melléknévi származék. Az ügy itt korai ‘tény, ok, dolog’ jelentésében értendő, az ~ tehát eredetileg ‘egyszerű’, illetve ‘egy dologra tekintő, nem ravaszkodó, hátsó gondolatok nélküli’ emberre volt használatos. Az ‘egyszerű’  ‘ostoba’ jelentésfejlődés más nyelvekben is végbement: latin simplex, német einfältig; ezt a folyamatot nyelvünkben bizonyára megerősítette az ~ és a gügye, gyüge, gyagya, bugyuta, agyalágyult szavak hasonló hangzása. együtt – ‘egymás társaságában’; ‘másokkal, más dolgokkal egybevéve’. Az egy mutató névmásból a -tt helyhatározói raggal formált határozószó. Eredetileg maga is helyhatározó volt ‘egyhelyütt, egyazon helyen’ értelemben, majd így értődött: ‘valakivel, valakikkel egyazon helyen’, s ezen az úton nyerte mai jelentését. egyveleg – ‘keverék’: ‘vegyes elemekből öszszeállított mű’: zenei egyveleg. Eredetibb egyeleg alakja és határózói jelentése (‘vegyesen’) folytán -leg ragos alaknak látszik, az egye-, egyve- tő azonban talányos. Nagy valószínűséggel köze van az elegyít, vegyít igékhez, de az alakulás módja nem világos. éh – ‘‹régebben› éhes’: éh farkas; ‘éhség’: Éhe kenyérnek, éhe a Szónak… (Ady). Származékai: éhes, éhezik, éhség, éheztet. A mai köznyelvben már önállóan nem használatos ~ talán az eszik ige ősi folyamatos melléknévi igeneve; ennek az igenévnek eredeti lágy g képzője járult az ige e- tövéhez, és eredményezte az eh, éh formát. Az ‘evő’  ‘falánk’  ‘éhes’ jelentésfejlődés könnyen

elképzelhető. Lásd még éhenkórász, éhkopp, éhomra. éhenkórász – ‘szegény, nincstelen, elhanyagolt külsejű (személy)’. Eredetileg ige: éhen (‘éhesen’) kórász (‘kószál, keresgél, böngészik’), másodlagosan alakult ki mai főnévi és melléknévi jelentése. éhkopp – csak az éhkoppon marad és nyeli az éhkoppot (‘éhezik’) szólásokban használatos. Alighanem az éh főnévből és a koplal ige első szótagjából alakult elhomályosult összetétel, talán az éhezik–koplal igepárból való elvonással, de második tagja eredhet a felkopik az álla vagy a kopog a szeme az éhségtől szólások megfelelő szótagjából is. éhomra – ‘éhgyomorra’. Elhomályosult összetétel az éh szóból és a régi jonh (‘belső rész, gyomor; szív, lélek’) feltehető második *hon eleméből. Régi, illetve nyelvjárási szó. éj – ‘az alkonytól virradatig tartó napszak’. Származékai: éji, éjjel, éjjeli, éjjeledik. Ősi finnugor eredetű szavunk: osztják ej, észt öö, lapp jijj (‘éjszaka’). Ma inkább irodalmi stílusértékű szó, a köznyelvben helyette az éjszaka, illetve az eredetileg időhatározói éjjel használatos; ez ugyanúgy lett főnévvé, mint az azonos szerkezetű reggel és a nappal. Lásd még éjfél, éjszaka. ejakuláció – ‘magömlés, az ondó kilövellése a hímvesszőből’. Latin orvosi szakszó (eiaculatio) az eiaculari, eiaculatus (‘kivet, kilök’) igéből: ex- (‘ki’) és iaculari (‘dárdát hajít’); utóbbi a iacere (‘dob’) gyakorító alakja. éjfél – ‘az éjszaka közepe, éjjeli 12 óra’. Az éj és fél2 szavak összetétele; eredetileg alighanem birtokos szókapcsolat volt: éj fele, ebből éjfele (erre vall sok régi írásos adat), majd ~. Hasonló elemekből állnak a finnugor és szláv nyelvek megfelelő szavai, pl. finn puoliyö, orosz poljnocs, tkp. ‘féléj’. Más indoeurópai nyelvekben ‘éjközép’, pontosabban ‘közép-éj’ szerkezet található: német Mitternacht, angol midnight, francia minuit, olasz mezzanotte, újgörög meszanihta. éjszaka – ‘az alkonytól virradatig tartó napszak’. Az éj származéka, eredetibb formájában éjtszaka, ahol a t locativusi rag, a második elem pedig a szak (‘darab, szakadás, szakasz’) főnévből való. Eredeti jelentése időhatározói volt: ‘az éj szakadtáig, egész éjjel’; utóbb lett főnévvé, akárcsak az éjjel. Hasonló alakulat a ma már régies, illetve tájnyelvi nyaratszaka, teletszaka (‘egész nyáron, egész télen’). A főleg tájnyelvi éccaka ejtés a korábbi éjtszaka hasonulásos formája. Lásd még észak. ejt – ‘esni enged’; ‘harcban leterít’: lám mendent te ejtesz, ki tevéled küzdik (Ének Szent Lászlóról, 15. század); ‘kimond’. Származékai: ejtés; ejtőzik (‘evés után pihen’, tehát ‘elejti magát’). Az esik ige származéka műveltető t képzővel. A szótőben végbement s  j hangfejlődés közbenső állomása egy olyan h-féle hang lehetett, amely az ihlet szóban hangzik. Hasonló viszonyban áll a feslik–fejt igepár. ék1 – ‘hegyesszöget alkotó lapokkal határolt merev test hasítás, szétfeszítés, rögzítés céljára’; ‘ilyen rajzos forma’: ékírás. Származékai: ékez, ékezet. Talán ugor vagy finnugor eredetű: vogul töngül (‘dugó’), osztják lonk (‘faszeg’), lapp szagge (‘ék’). Az összevetés gyengéje, hogy a rokonnyelvi szótövek alapján magyar g tőhangzó lenne a szabályos fejlemény. Lásd még ékes. ék2 – lásd ékes ekcéma – ‘belső eredetű, viszkető bőrbetegség’. Orvosi szakszó, latinul eczema, ez a görög ekzema, azaz ‘‹hőség okozta› bőrkiütés’ átvétele. A görög szó elemei: ek- (‘-ból’) és zema (‘hőség’). A magyar ~ a német Ekzem kiejtését követi latinos szóvégződéssel. eke – ‘szántáshoz használt munkaeszköz’. Ótörök eredetű, a csuvas aka feltehető ócsuvas *ekeg előzményéből; ennek töve feltehetőleg azonos a törökségben általános ek- (‘szánt, földet művel’) igetővel. ékes – ‘díszes, díszített, választékos, pompás’. Származékai: ékesség, ékességes, ékesít, éktelen, éktelenség, éktelenkedik. Bizonytalan eredetű szó. Feltehető ék alapszava a régebbi forrásokból nem mutatható ki, csak a nyelvújítás korában vonták el a szócsalád tagjaiból ‘dísz’ jelentéssel: nyakék, fejék, ékszer. Vitatható az a nézet, hogy az alapszó az ék 1 volna, és fafelületek ék alakú bemetszéseire mint díszítő elemekre utalna. ekhó – ‘kocsiernyő, szekérponyva’; leginkább az ekhós szekér, ekhós kocsi szókapcsolatokban szerepel. A görög eredetű echó, azaz ‘visszhang’ szó megfelelője, és feltehetőleg a debreceni diáknyelvben keletkezett. Talán arra utal, hogy az ilyesfajta, nap és eső elleni védőtető visszaveri a kocsiban ülők hangját. eklatáns – ‘szembetűnő, feltűnő, igen meggyőző’: eklatáns példa, eklatáns bizonyíték. A francia éclatant (‘ragyogó, harsány’) latinosított formája az éclater (‘felcsattan, felvillan’) ige nyomán; ennek eredete tisztázatlan, talán germán származású, pl. az alnémet klappen (‘csattan’) igével kapcsolatos, egy feltehető vulgáris latin

- 78 - oldal

a

achát

*exclappitare ige közvetítésével. Más nézet szerint az ófrancia esclater alak egy germán slitan (‘széthasít’) származéka. eklektikus – ‘különféle rendszerek elemeiből, jegyeiből önkényesen válogató ‹irányzat, stílus›’. – eklekticizmus: ‘építészeti és filozófiai irányzat, amely különféle stílusok, ill. gondolatrendszerek elemeit válogatja ki és ötvözi egybe’. Nemzetközi tudományos és művészeti szakszó a görög eklektikosz (‘válogató’) nyomán; ennek elemei ek- (‘ki’) és legó (‘gyűjt, válogat’). Lásd még ekloga. eklézsia – ‘egyházközség, gyülekezet ‹főleg a protestáns egyházakban›’. A latin ecclesia szóból, a görög ekklészia (‘népgyűlés’) nyomán, amely már az újszövetségi görög nyelvben felvette a ‘gyülekezet’, illetve az ennek helyéül szolgáló ‘templom’ jelentést; innen ered (a latinon át) a francia église, spanyol iglesia, olasz chiesa (‘templom, egyház’). A görög szó alapja az ekklétosz (‘összehívott’) igenév az ek- (‘ki, elő’) és kaleó (‘hív’) elemekből. Az ~ zs-je a hazai latin ejtés sajátsága, mint az elemózsia, uzsora, zsinat, zsoltár s hasonló szavak mutatják. ekliptika – ‘a Nap látszólagos pályája az éggömbön a csillagképek között’. Csillagászati szakszó a latin ecliptica alapján, amely a görög ekleiptiké melléknév megfelelője az ekleipszisz (‘kimaradás, napfogyatkozás, holdfogyatkozás’) nyomán: ek- (‘el’) és leipó (‘hagy’). Az elnevezés alapja, hogy nap- és holdfogyatkozás csak olyankor következik be, amikor a hold az ~ síkjában tartózkodik. Lásd még ellipszis ekloga – ‘pásztori költemény’. Irodalomelméleti szakszó a görög eklogé (‘válogatás, gyűjtemény’) alapján, de valójában latin megfelelője, az ecloga lett a fenti műfaji megjelölés alapja, mivel Vergilius Eclogae címen adta közre a görög Theokritosz pásztoridilljeinek mintájára írt tíz költeményét. A görög szó alapja az eklegó (‘válogat’) ige, így rokona az eklektikus. ekrazit – ‘pikrinsavból készült robbanóanyag’. Nemzetközi szó a francia écraser (‘szétzúz, elpusztít’) igéből, a vegyületekben gyakran használt -it képzővel. A francia szó a középangol crase (‘zúz’) átvétele, ez pedig skandináv eredetű (pl. svéd krasa). ekrü – ‘sárgásfehér, a nyers selyeméhez és a fehérítetlen nyers vászonéhoz hasonló (szín)’. Francia szó (écru) a cru (‘nyers, ki nem főzött’) melléknévből, amely a latin crudus (‘nyers’) folytatója. eksztázis – ‘önkívület, révület’; ‘‹vallásos› elragadtatás’; ‘rajongó lelkesültség’. – eksztatikus: ‘önkívületi; rajongó, fellelkesült’. Nemzetközi szó a latin exstasis, extasis nyomán, amely a görög eksztaszisz (‘elmozdítás, eltávolodás, révület’) átvétele. Ennek elemei az ek- (‘el, ki’) és sztaszisz (‘állás, helyzet’), utóbbi a (hi)sztémi (‘állít’) igéből, értelme tehát ‘nyugalmi helyzetből való kimozdulás’. Az ~ régebbi, akkor még nálunk is elfogadott extázis formája a latin, illetve a francia (extase) írásmódot tükrözte. ektoderma – ‘a csírasejt külső rétege, amelyből a bőr és az idegrendszer fejlődik ki’. Élettani szakszó a görög ekto (‘külső’) és derma (‘bőr’) elemekből. Lásd még ektozoa, dermatológia. ektozoa – ‘a bőrben élősködő állatok összessége’. Élettani szakszó a görög ekto (‘külső’) és zóa (‘állatok’) elemekből; utóbbi a zóon (‘lény, létező, állat’) többes száma. Lásd még ektoderma, zoológia. ekvilibrista – ‘cirkuszi egyensúlyozó művész’. Nemzetközi szó a latin aequilibrium (‘egyensúly’) nyomán; ez az aequus (‘egyenlő’) és libra (‘kétkarú mérleg’) elemekből áll. Lásd még ekvinokcium, ekvivalens. ekvinokcium – ‘napéjegyenlőség’. Csillagászati szakszó (aequinoctium) a latin aequus (‘egyenlő’) és nox, noctis (‘éj’) elemekből. Lásd még ekvilibrista, ekvivalens, noktürn. ekvipázs – ‘könnyű fogat, hintó’. Francia szó (équipage), amely főrangú úr kíséretét (hintók, lovak, szolgák) s hintót is jelent, valamint hajó legénységét. A szó équipe töve végső soron a germán skip (‘hajó’) szóra megy vissza (holland schip, angol ship, német Schiff, svéd skip). Az ~ kiejtésében a francia [ekipázs] és a latinos keveredik. ekvivalens – ‘egyenértékű (dolog)’; ‘a megfelelője ‹valaminek›’. – ekvivalencia: ‘egyenértékűség, értékbeli azonosság’. Nemzetközi szó a latin aequivalens nyomán; ennek elemei az aequus (‘egyenlő’) és a valere (‘ér ‹valamit›’) ige. Lásd még ekvilibrista, ekvinokcium, valőr, valuta. el – ‹határozószó és igekötő› ‘távolodó irányban’. Az ‘elülső rész’ értelmű el főnévvel ma formailag azonos, de eredetileg elé volt az é irányhatározó raggal bővülve, majd a végmagánhangzó megrövidült, s végül (a 15.-16. században) lekopott. Eredetének megfelelően jelentés is ‘előre’ volt, majd kibővült a távolodás, a kezdés, bevégzés stb. jelentéskörével. Lásd még elő. él1 – ‘az élet jelenségeit mutatja’; ‘használ’: él vele; ‘‹valakivel

huzamosan› együtt van’; ‘‹valahol› lakik’. Származékai: élet, élés, éleszt, élesztő, éltet, élemedett, éled, éledezik, élősködik, élősdi, élmény, élhetetlen, élénk, élénkít, élénkül, éldel. Ősi szavunk az uráli korból: votják ul, cseremisz el, finn elää, lapp ellet, szamojéd jíle, szelkup ili (‘él’). A szó tőmagánhangzója a magyar nyelv önálló életében nyúlt meg. Az élénk és élmény származékok nyelvújítási alkotások; az éldel (‘huzamosan élvez’) régies, irodalmi szó. Lásd még eledel, élelem, eleség, eleven, élv él2 – ‘vágóeszköz vékonyra köszörült szegélye’; ‘vékony szél, szegély’; ‘síkidom lapjainak találkozási vonala’; ‘vonuló csoport eleje’. Származékai: éles, élesít, élez, életlen. Valószínűleg ugor kori örökség: vogul ilem. Korábban szúró szerszám vagy fegyver hegyét, hegy csúcsát is jelentette. Lásd még élc. elaborátum – ‘tudományos értekezés; (kidolgozott) tervezet’. Latin szó az elaborare, elaboratum (‘kidolgoz’) igéből, az e(x) (‘ki’) és labor (‘munka’) elemek alapján. Lásd még laboratórium. elán – ‘lendület, hév’. Francia jövevényszó (élan), az élancer (‘elhajít’) első két szótagja. Az ige lancer (‘hajít’) töve a latin lancea (‘hajítódárda’) utóda a vulgáris latin lanceare, azaz ‘(lándzsát) hajít’ igén keresztül, így lancetta, lanszíroz és lándzsa szavainknak is rokona; a végső forrás a görög lankia (‘szíjas dárda’). elasztikus – ‘rugalmas, ruganyos’. – elaszticitás: ‘rugalmasság’. Nemzetközi szó a mesterséges görög elasztikosz (kb. ’előrelökő’) nyomán, amelyet az elainó (‘űz, hajt’) ige egyik származékából, az elasztér (‘kocsihajtó’) szóból alkottak. élc – ‘tréfa, vicc, szellemes mondás, csattanó’. Nyelvújítási alkotás az él2 főnévből, az akkor már csak kevés szóban élt denominális -c névszóképzővel (pl. gömböc), a német Witz magyarítására. Az alapszó arra utal, hogy a szellemes tréfa vág, metsz, mint a kés éle. eldorádó – ‘a mesés bőség országa’; ‘eszményien alkalmas hely valamire’: a vizisportok eldorádója. A spanyol hódítók a 16. században sokáig keresték a mai Kolumbia területén El Dorado (‘a Bearanyozott’) király legendás országát, ahol minden csupa arany és drágakő. A hiedelem alapja a csibcsa indiánok szokása volt, hogy a trónra lépő fejedelem testét aranyporral fújták be. A spanyol szó alapja a dorar (‘aranyoz’) ige az oro (‘arany’) nyomán; ez a latin aurum folytatója. elé – ‘vele szemben (lévő helyre)’. Határozószó. Származékai: eléje, elébb, elébe. Valószínűleg az elő1 névszó el- alapszavából lett -é lativusi raggal. Ugyanolyan felépítésű, mint az elő2 határozószó és igekötő, s hosszú ideig azonos funkciókat is töltöttek be, ám idővel az ~ háttérbe szorult igekötői szerepében: régen volt eléjön is, ma csak előjön. Lásd még előtt. eledel – ‘ennivaló, táplálék’. Az él1 igéből, annak ritkább, rövid magánhangzós tövéből származik (-del képzőegyüttessel, mint ví–viadal), akárcsak az élelem, eleség. elefánt – ‘Afrikában és Ázsiában honos nagy testű ormányos emlős’. Nemzetközi szó az ismeretlen eredetű görög elephasz, elephantosz nyomán, a latinos elephans, elephantis alakokon át. elefantiázis – ‘elefántkór, a végtagok kóros megvastagodása’. Orvosi szakszó a latin elephans, elephantis (‘elefánt’) nyomán, a betegségre utaló -ázis végződéssel. elég – ‘elegendő, kellő ‹mennyiség›’; ‘a kellő mértékben’: elég nagy. Származékai: eléggé, elégség, elégséges, elegendő, elégtelen, elégtelenség, elégedik, elégedett, elégedetlen, elégedetlenkedik, elégít, elégül, elégületlen, elégszik, elégel. Bizonytalan eredetű szó; talán az elő főnév el- tövéből ered -ig, -ég határozóraggal, vagyis ‘az elejéig, teljesen’ jelentése fejlődött így: ‘a szükséges mértékig’. Határozói jelentése másodlagosan alakult ki. elegáns – ‘választékosan ízléses ‹viselkedés, öltözet, gesztus, stílus stb.›’. – elegancia: ‘választékos ízlés’. Nemzetközi szócsalád a latin elegans (‘választékos’) és elegantia (‘finomság, ízlés, választékosság’) nyomán; ezek alapja az eligere (‘kiválaszt ige’) az e(x)-, azaz ‘ki’ és legere (‘olvas, gyűjt, választ’) elemekből. Nyelvünkbe mai értelmükben a németen át a franciából kerültek, a korábbi elegánt utóbb latinosodott ~ formára. elégia – ‘borongós hangulatú költemény’; ‘‹az ókorban› disztichonban írt költemény’, pl. Propertius elégiái. – elégikus: ‘borús, borongó ‹kedély, hangulat›’; ‹főnévként› ‘elégiaköltő.’ Irodalomelméleti szakszó a latin elegia nyomán, amely a görög elegeia megfelelője. Ez a nőneműnek tetsző szó voltaképp a semleges elegeion (‘disztichon’) többes száma. A szó végső forrására nézve több feltevés van; a legvalószínűbb, hogy egy örmény elegni (‘nádsíp’) szóból ered. A „borongós hangulat” értelmi árnyalata az ókorban nem tartozott az ~ jelentéskörébe, sőt még Goethe Római elégiai is derűs, pajzán szerelmes versek. Ez a fordulat annak a 19. századi etimológiának tulajdonítható, amely a szó eredetét a görög elegosz (‘sírvers, gyászének’) főnévhez kötötte. Lásd még alagya.

- 79 - oldal

a

achát

elegyít – ‘kever, vegyít’. Származékai: elegyül, elegyedik, elegy, elegyes. Ismeretlen eredetű szócsalád; lehet, hogy az elegy a voltaképpeni tőalak, de késői írásos felbukkanása folytán valószínűbb, hogy elvonás az igei alakokból. Lásd még vegyít. eleinte – ‘kezdetben’. Az elő névszó birtokszemélyjeles alakjából (eleje) lett n és t ragokkal. Az így kialakult -nte, -nta ragegyüttes talán épp az ~ révén lett időhatározói rag (naponta, hetente). elektor – ‘közvetett választási rendszerben olyan személy, aki választói nevében szavaz’; ‘‹történelmi szakszóként› választófejedelem ‹a hajdani német-római császárságban›’. Latin szó (elector) az eligere, electum (‘választ’) igéből; ez az e(x), azaz ‘-ból’ és legere (‘olvas, gyűjt, kiszemel’) elemekből áll. Lásd még elit. elektro- – ‹összetételek előtagjaként› ‘a villamossággal kapcsolatos’: elektroakusztika, elektrodiagnosztika, elektrodinamika, elektrofizika, elektrokémia, elektromágnes, elektromechanika, elektrometallurgika, elektromotor, elektrosokk, elektrosztatika, elektrotechnika, elektroterápia stb. Az ~ a görög élektron (‘borostyán’) származéka annak alapján, hogy elsőként borostyánrúd dörzsölésével sikerült a statikus villamosság jelenségét előidézni és tudományosan leírni. Az összetételek utótagjának eredete a megfelelő szónál keresendő. Lásd még elektród, elektroenkefalográf, elektrokardiográf, elektrolit, elektrolízis, elektromos, elektron1, elektronika. elektród – ‘villamos vezető végződése, ahol az áram más közegbe lép át’. Tudományos szakszó a görög elektro- elemből és az ugyancsak görög hodosz (‘út’) szóból; lásd még anód, katód. elektroenkefalográf – ‘az agyműködés keltette elektromos áramok ingadozásait regisztráló, és ezzel az agyműködés rendellenességeit kimutató készülék’. – elektroenkefalográfia: ‘az ilyen készülékkel végzett vizsgálat, ennek elmélete, módszere’. – elektroenkefalogram: ‘az ilyen készülékkel rögzített grafikus görbék együttese’. Orvosi szakszócsalád az elektro- előtagból, a görög enkephalosz (‘agy’) szóból és a graphó (‘ír’), illetve gramma (‘írás’) szavakból; maga az enkephalosz jelentése ‘koponyában (lévő)’ az en- (‘-ban’) és kephalosz (‘koponya’) elemekből. Rövidítése EEG. elektrokardiográf – ‘a szívműködés keltette elektromos áram ingadozásait regisztráló, és ezzel a szívműködés rendellenességeit kimutató készülék’. – elektrokardiográfia: ‘az ilyen készülékkel végzett vizsgálat, ennek elmélete, módszere’. – elektrokardiogram: ‘az ilyen készülékkel rögzített grafikus görbe’. Orvosi szakszócsalád az elektro- előtagból, a görög kardia (‘szív’) szóból és a graphó (‘ír’), illetve gramma (‘írás’) szavakból. Rövidítése EKG, népszerű kiolvasása ékágé. elektrolit – ‘az áramot töltéssel bíró részecskék (ionok) mozgásával vezető közeg (többnyire valamilyen oldat)’. Vegytani szakszó a görög elektro- előtagból és a lüó (‘felold’) ige lütosz (‘feloldható’) származékából. Lásd még elektrolízis. elektrolízis – ‘vegyi bomlás áramnak elektroliton való átvezetése során, elemek előállítása céljából’. Vegytani szakszó a görög elektro- és lüszisz (‘feloldás’) elemekből; utóbbi a lüó (‘felold’) igéből ered. Lásd még analízis, elektrolit. elektromos – ‘villamos ‹melléknévként›’. Származéka: elektromosság. A latin electrum (‘borostyán’) magyaros elektrom alakjából való denominális -s képzővel. Lásd még elektro-. elektron1 – ‘a legkisebb negatív töltésű elemi részecske, az elektromosság hordozója’. Tudományos szakszó a görög élektron (‘borostyán’) nyomán; erről bővebben lásd elektro-. Lásd még elektronika. elektron2 – ‘‹az ókorban› arany és ezüst ötvözete’; ‘‹napjainkban› magnézium, cink és alumínium ötvözete’. Ókori görög elnevezés (élektron) az élektór (‘fényesség, sugárzás’) szóból. elektronika – ‘a légüres térben, gázokban és félvezetőkben végbemenő villamos jelenségek tudománya és technikája’; ‘elektronikus berendezés’. – elektronikus ‘az elektronikán alapuló’; ‘‹főnévként› az elektronika szakembere’. Tudományos szakszó a görög élektron (‘borostyán’) nyomán; erről bővebben lásd elektro-. élelem – ‘eledel, ennivaló’; ‘‹régebben› megélhetés, létfenntartás’. Származékai: élelmez, élelmes; élelmi (élelmiszer). Az él1 ige származéka (az -elem képzővel), akárcsak az eledel, eleség. Az ~ a hivatalos nyelv és a kereskedelmi szaknyelv szava; az élelmes mai köznyelvi értelmében (‘talpraesett, életrevaló’) nyelvújítási alkotás az ~ korábbi ‘létfenntartás’ jelentése alapján. elem – ‘a természeti erő(k)’; ‘a világot alkotó négy alapanyag egyike ‹ókori elképzelés szerint›’; ‘tovább nem bontható kémiai anyag’; ‘alkotórész’; ‘tudománynak, ismeretnek alapja, kezdete’; ‘villamosságot termelő berendezés’. Származékai: elemi, elemez, elemista, elemes.

A nyelvújítás korában alkották a latin elementum (tkp. ‘első elv’) magyarítására, az elő főnévből -em főnévképzővel, mint szellőből szellem. A szó ilyen képzését alighanem a latin szó hangzása is sugallta: elem(entum). elementáris – ‘elemi erejű, ellenállhatatlan, sodró, magával ragadó’. A német elementarisch (‘elemi’) átvétele, amely a francia élementaire közvetítésével a latin elementariusra megy vissza, ez pedig az elementum (‘első elv, őselem’) melléknévi származéka. elemózsia – ‘úti élelem’. Forrása ugyanaz, mint alamizsna szavunké, tehát a latin eleemosyna (‘könyöradomány’), amely a görög eleémoszüné, azaz ‘könyörület’ (eleeó a.m. ‘megszán’) megfelelője. Korábbi elemózsina alakjából az n kiesett, ez az eklézsia, litánia, parókia s hasonló szavak végződésének analógiás hatásával magyarázható. Mai jelentése feltehetőleg a régi diáknyelvben alakult ki. eleség – ‘élelem, táplálék, ennivaló’. Az él1 igéből, annak ritkább rövid magánhangzós tövéből származik a deverbális -ság névszóképzővel (mint pl. tanul–tanulság). Lásd még eledel, élelem. elevátor – ‘emelő és szállító szerkezet’. Nemzetközi szó a latin elevare (‘felemel’) alapján, amely az e(x) (‘ki’) és levare (‘emel’) elemekből áll; az utóbbi forrása a levis (‘könnyű’) melléknév. Lásd még levitáció eleve – ‘kezdetben’: menyi milosztben terumtevé elevé miü isemüküt adamut (Halotti beszéd, 13.sz.); ‘kezdettől fogva; jó előre’ Az elő főnév korábbi eleü alakjából keletkezett az -é lativusraggal, amely utóbb megrövidült. Legkorábbi jelentése eszerint ‘előrefelé, (az) elejére’ lehetett. eleven – ‘élő’; ‘élénk, mozgékony’. Származékai: elevenül, elevenít, elevenedik, elevenség. Az él1 ige folyamatos melléknévi igenevének (élő) igen korai elege alakjából (ahol ún. lágy g állt) -n határozóraggal jött létre. A gyenge mássalhangzó idővel kiesett, és a helyére hiátustöltő v került. Az eredetileg módhatározó ~ úgy vált melléknévvé, ahogy pl. a meztelen. elévül – ‘elavul’; ‘megszabott idő múltán érvényét veszti’. Származéka: elévülhetetlen (pl. elévülhetetlen érdem). Az ige töve az év, mivel a német verjähren mintájára alkották a nyelvújítás korában, az pedig a Jahr (‘év’)’ származéka. Ma leginkább második, jogi értelmében használatos. eliminál – ‘kiküszöböl, eltávolít’. Nemzetközi szó a latin eliminare alapján, amely az e(x) (‘ki’) és a limen, liminis (‘küszöb’) elemekből áll, így voltaképpeni jelentése: ‘a küszöbön kívülre tesz, kidob’. elit – ‘a társadalomnak, az emberek valamely csoportjának a színejava’; ‘‹melléknévként› rangos, kiemelkedő, előkelő’. Nemzetközi szó a francia élite (‘kiválasztott’) alapján, amely az élire (‘kiválaszt’) ige befejezett melléknévi igenevéből főnevesült; forrása a latin eligere (‘kiválaszt’), lásd elektor. elixír – ‘csodás hatású szer, ital’: életelixír. Nemzetközi szó az arab el ixír nyomán, amely az alkimisták legendás csodaszere volt, tkp. ‘a bölcsek köve’. Az el határozott névelő, az ixír pedig voltaképp egy porfajta, a görög xérion (‘száraz por’) származéka. Lásd még xerox. elízió – ‘hangkivetés’, pl. gazdasszony ehelyett: gazdaasszony. Nyelvtani szakszó a latin elidere, elisum (‘kiüt, elűz’) alapján, az e(x) (‘ki’) és laedere (‘üt, sért’) elemekből. ellen – ‘‹valakivel, valamivel› szemközt; ellentétes irányban; ‹valakinek› ártalmára’; ‘‹főnévként› ellenség’. Származékai: ellenség, ellenséges, ellenségeskedik, ellenébe, ellenkedik, ellenez, ellenző, ellenkezik, ellenkező, ellenkezés, ellenkezőleg, -ellenes, ellenzék, ellenzéki, ellenzékieskedik. Alighanem az elő főnév el-, illetve ele- tövéből jött létre -n locativusi raggal; a szó tövének l-je utólag nyúlt meg intervokális helyzetében. Eredeti jelentése tehát ‘előtte’, majd ‘vele szemben’ (pl. átellenben); később ‘feléje’, végül ‘támadólag valaki felé’ irányban fejlődött névutóként. Főnévként nyelvújítási elvonás, talán az ellenség, ellenkezik származékokból; ebben az értelmében régies, irodalmi szó. Összetett szavak előtagjaként, illetve igekötői szerepben is sok szó eleme, többnyire latin (contra-) és német (gegen-) előtagú összetett szavak mintájára: ellenáll, ellenvetés, ellenszél, ellenfél, ellenméreg, ellenőriz, ellenérzés, ellenvélemény stb. Lásd még ellenszenv. ellenszenv – ‘ösztönös ellenérzés ‹valakivel szemben›’. Nyelvújítási szóalkotás a latin, végső soron görög eredetű antipátia magyarítására. A -szenv elem természetesen a szenved kikövetkeztetett töve, ez az ige ugyanis a görög pathoszban rejlő értelmi kettősségnek (‘szenvedés, szenvedély’) megfelelően pozitív érzelem kifejezésére is alkalmas. Hasonló szóalkotás a hasonszenvi, rokonszenv. ellik – ‘‹emlősállat nősténye› szül’. Bizonyára finnugor eredetű: finn syntyä, észt sündima (‘keletkezik, születik’). A rokonnyelvi példák magyar -ed igetőhöz vezethetnek; feltehető, hogy az ~ korábbi edlik formából alakult hasonulással, akárcsak a villa1 és ül2 esetében történt.

- 80 - oldal

a

achát

ellipszis – ‘a körhöz hasonló, de lapult síkidom’; ‘‹stilisztikában› egy vagy több szó kihagyása az érzelmi hatás fokozására’. – elliptikus: ‘ellipszisalakú’; ‘hiányos, kihagyásos ‹mondat›’. Mértani, illetve stilisztikai szakszó a görög elleipszisz (‘hiány, kihagyás’) latinos ellipsis formája nyomán. A görög szó az elleipó, tkp. ek-leipó (‘hiányzik, távol van’) igéből való, az ek- (‘el’) és leipó (‘hagy’) elemek szerint; valójában az ekliptika alapigéjének olyan változata, amelyben kl  ll hasonulás állt be. elme – ‘értelem, ész; értelmi képesség’. Származékai: elmés, elmélkedik, elmélkedés, elmélet. Régi szavunk, de eredetéről semmi biztosat nem tudunk. elnök – ‘szervezet, testület, állam feje, első számú (választott) tisztségviselője’. Származékai: elnöki, elnökség, elnököl. Nyelvújítási alkotás: a Barczafalvi Szabó Dávid ajánlotta elölülnök összevont alakja, amely valószínűleg Bugát Páltól származik. Az elölülnök a latin praeses, a latin tőről fakadt francia président, ill. a német Vorsitzende értelmi megfelelőjeként született, ezek ugyanis mind ‘elöl ülő’ jelentésűek. elokvens – ‘ékesszóló’. – elokvencia: ‘ékesszólás’. – elokúció: ‘szónoklat’. Latin szócsalád (eloquens, eloquentia, elocutio) az eloqui, elocutus (‘kimond, előad, szónokol’) ige nyomán, az e(x) (‘ki’) és loqui (‘beszél’) elemekből. eloxál – ‘alumínium felületet elektrokémiai úton színes oxidbevonattal lát el’. Műszaki szakszó az ELektro és OXidál szavak kiemelt betűiből összeillesztve, az -ál igeképzővel. elő – ‘valaminek elülső része’: századelő. Származékai: előleg, előlegez, előny, előnyös, előnytelen, előke. A szó el- töve finnugor eredetű ősi szavunk: vogul élen (‘elöl’), osztják íle (‘előre’), finn edellä (‘elöl’). Az ~ ma leginkább használatos birtokjeles formája (eleje) olyan tőtípusra vall, mint a fő  feje, tehát az el- tő névszóképzővel egészült ki. Az ~ fenti származékai a nyelvújítás korából való képzések. Az ~ sok összetett szóban áll előtagként, olykor igekötői jelleggel, részben latin és német szavak mintájára: előhegy, előszó, előhang, előjel, előkép, előszoba, előítélet, elődöntő, előfelvétel, előmenetel; előfordul, előmozdít, előkészül, előterjeszt, előad stb. Lásd még el, elé, elég, elem, eleve, ellen, elnök, előd, előkelő, előtt, első, elv. előd – ‘ős’: az elődök tisztelete; ‘valamely tisztségben, munkakörben, pályán korábban működött személy’: elődje példáját követi. Nyelvújítási alkotás Előd vezér nevéből, a korábbi és ugyancsak nyelvújítási eldőd helyett. Az utóbbi pedig elvonás a 17. század óta kimutatható eldődi, elődedi (‘hajdani, régebbi’) szóból, amely az elő képzett származéka. előkelő – ‘a társadalom kiváltságos rétegeihez tartozó (személy); ilyennel kapcsolatos, rá jellemző’; ‘kiemelkedő, elsőrangú, választékos’. Összetett szó az elő(re), elé, elő(bb) határozószóból, amely itt igekötő szerepét tölti be, és a kel 1 ige folyamatos melléknévi igenevéből. A régiségben bőven van példa elölkel, elékel, előbbkel (‘mások előtt jár, másokat megelőz, kiválik, kitűnik’) igei alakokra, ezek jól érthetővé teszik az ~ önállósodását és mai jelentését. elöl – ‘az élen, az előtérben, mások előtt’. Határozószó az elő főnévből ablativusi -l raggal; idővel a szó locativusi jelentésű lett (mint a felül, hátul). előtt – ‘valaki, valami előterében’; ‘valakit, valamit időben megelőzve’. – elől: ‘valaki, valami előteréből távozóban’. – elé: ‘valaki, valami előterébe’. Származékai: előbbi, előz, előzetes, előzmény, előzék, előzékeny. Névutók az elő főnévből, az essivusi -t raggal (amely utóbb kettőződött), illetve az ablativusi -l és a lativusi -é raggal. elparentál – ‘‹halottat› elbúcsúztat’; ‘‹valamely ügyet› eleve reménytelennek nyilvánít’. A latin parentare, azaz ‘‹szülőért, rokonért› halotti áldozatot mutat be’ igéből, amely a parens (‘szülő’) származéka, a parere (‘szül’) nyomán. Az el- igekötő a cselekvés befejezettségét jelzi (mint pl. a végez – elvégez) igepárban). elpasszol – ‘elszalaszt, lemarad (róla)’. A német verpassen részfordítása; a passen (‘odaillik’) ige értelmét a ver- igekötő a visszájára fordítja. Bizalmas nyelvünk szava. elpatkol – ‘meghal’. Tréfás eufémizmus, amely talán a Szent Mihály lovának, a koporsóvivő alkalmatosságnak a képzeletbeli „patkóira” utal. első – ‘sorrendben a legelöl álló; időrendben a többit megelőző’. Származékai: elsőség, elsőbbség, elsős, elsődleges. Az elő főnév el- tövéből alakult a -só képzőegyüttessel (mint alsó, felső stb.); kevésbé valószínű, hogy az elül eső szókapcsolatból rövidült a (valóban létező, bővebb) elülső alakon át. eltökél – ‘szilárdan elhatároz’. Származékai: eltökélt, eltökéltség. A ma már csak nyelvjárási szinten élő tökél igéből a származik, amely tökéletes szavunknak is alapja. eltussol – ‘‹kényes ügyet› elkendőz, eltitkol, elhallgat’. A német vertuschen ige részfordítása, mintha annak második eleme a tus1 főnévvel volna kapcsolatos; valójában az eredete

ismeretlen. elv – ‘meggyőződés, amely tetteinknek irányt szab’: elvei szerint él; ‘gondolatrendszer sarkalatos eleme’: alapelvek. Származékai: elvi, elvileg, elvtelen. Mesterséges szó a nyelvújítás korából; a latin principium (tkp. ‘kezdet’) magyarítására előbb Dugonics András alkotta meg az eleve szóból az elev alakot, s ezt Szemere Pál rövidítette ~ formára. élv – ‘öröm, gyönyörűség’. Származékai: élvez, élvezet, élvezetes, élveteg. Nyelvújítási alkotás (Szemere Páltól) az él igéből, a kedv, nyelv szavakból tévesen kikövetkezetett -v főnévképzővel (mint az érv, szerv, terv szavakban is). Csak származékai és az élvhajhász összetétel elevenek köznyelvünkben. em- – közelre mutató névmások nyomatékosító előtagja: emez, emerre, emide, emitt, emígy, eminnen. Elhomályosult összetétel, melynek első eleme az ez magánhangzós töve (e) mint közelre mutató névmás, az m pedig egy kiemelő szerepű névmás, amely az íme módosítószóban is szerepel. Lásd még am-. emanáció – ‘kisugárzás ‹mint isteni erő›’; ‘radioaktív bomláskor keletkező nemesgáz’. Tudományos szakszó a latin emanatio nyomán, az emanare, emanatum (‘kifolyik, kiáramlik’) igéből, az e(x) (‘ki’) és manare (‘folyik, terjed’) elemek szerint. emancipál – ‘egyenjogúsít’. – emancipáció: ‘egyenjogúsítás’. Nemzetközi szócsalád a latin emancipare, emancipatum ige nyomán, amely a nagykorúvá lett fiúgyermeknek az apai hatalom alól való elbocsátását jelentette; az e manu capere (‘kéztől elvesz’) kifejezés összevonódott formája. embargó – ‘hadi fontosságú áruknak valamely országba szállítását és eladását sújtó tilalom’. Nemzetközi szó a spanyol embargo nyomán; ez az embargar (‘zárlat alá vesz, akadályoz, visszatart’) igéből ered, amely a késő latin imbarricare (‘korláttal elzár’) folytatója. Ennek töve, az ugyancsak késő latin barra (‘korlát, sorompó’) tisztázatlan eredetű. ember – ‘fejlett értelemmel és nyelvvel bíró főemlős’; ‘valaki, akárki ‹általános alanyként›’: az ember sose tudhatja; ‘férfi’. Származékai: emberi, emberség, emberséges, emberiség, emberies, embertelen, embertelenség, emberke, megembereli (magát). Ősi összetétel finnugor elemekből: em- eleme ‘nőstény’ (lásd emse), míg -ber utótagja azonos a férj, férfi szavak első elemével, amelynek ősi kezdő p-je az előtte álló hangtól zöngésült. Más finnugor nyelvekben is található ‘nő-férfi’ értelmű összetétel ‘ember’ jelentéssel; az ún. egybefoglaló összetételek másik példája nyelvünkben az arc. emberöltő – ‘nemzedék; egy nemzedékváltás ideje, kb. 33 év’; ‘‹helytelenül› emberélet (ideje)’. Az ember és az ölt igéből képzett igenév összetétele; Arany Toldija (Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben) emelte nyelvjárási szintről az irodalmi, majd a köznyelvbe. Az utótag valószínűleg a varrás képzetéhez kapcsolódik: ahogy az öltések, úgy öltődnek egymásba az emberi életek. embléma – ‘jelképes díszítmény; rajzos védjegy; jelvény’. Nemzetközi szó a görög embléma (‘domborműves fémmunka, mozaik’) latin emblema megfelelője nyomán. A görög szó az emballó (‘bedob, rávet, beleilleszt’) igéből való, az en- (‘bele’) és balló (‘dob’) elemekből. Lásd még embólia. embólia – ‘vérrög okozta (halálos) verőér-elzáródás’. Orvosi szakszó a görög embolia nyomán, amely az embolon (‘ék, faszeg’) származéka, ez pedig éppúgy az emballó igéből ered, mint az embléma. embrió – ‘méhmagzat a fejlődés legkorábbi stádiumában (embernél három hónapos korig)’. Orvosi szakszó, latinul embryo, a görög embrüon (‘magzat’) nyomán; ez az en- (‘benne’) és brüó (‘duzzad, csírázik’) elemekből áll. émed – ‘ébred’: Egy hang: s feledett régi dalra émed (Arany). – émette, imette, imetten: ‘ébren, virrasztva’: A játszi reménység amidőn imette / A boldogtalannál hitelét vesztette, / Álmot küld szemére… (Arany). Az ~ (vagy émik) ige ismeretlen eredetű; az émette, imette személyjeles határozói igenevek („az ő émette”, vagyis „az ő éber állapotában”). Elavult szavak. emel – ‘felfelé mozgat’; ‘épít’; ‘fokoz’. Származékai: emelget, emelkedik, emelkedő, emelés, emelet, emelő, emeltyű, emelvény. Bizonytalan eredetű ige. Ha elfogadható, hogy legkorábban elmtöve volt, amely hangátvetéssel eml-, végül ~ formát öltött, akkor ugor kori örökségünkhöz tartozik: osztják álem, vogul elm (‘emel’). Írásos vagy más, akár közvetett bizonyíték a fenti feltételezésre nincsen. émelyeg – ‘hányingere van; undorodik ‹valamitől›’. Származékai: émely, émelyedik, émelyít. Ismeretlen eredetű szócsalád. ementáli – ‘félkemény, lyukacsos, édeskés (sajt)’.

- 81 - oldal

a

achát

A svájci Emmental völgyről, ahonnan érlelési eljárása ered. emeritált, emeritus – ‘kiérdemesült, nyugdíjazott’. Latin szó az e(x) (‘ki’) és meritum (‘érdem’) elemekből. Lásd még meritum. Avuló szó. emészt – ‘táplálékot ‹emésztőszerveivel› feldolgoz’; ‘pusztít, sorvaszt’; ‘gyötör’; ‘‹elméjében, lelkében› feldolgoz’. Származékai: emésztés, emésztő, emésztődik. Bizonytalan eredetű. Lehet, hogy az eszik e- tövéből való mozzanatos -m és gyakorító vagy műveltető -szt képzővel. Ez az egyeztetés jelentéstanilag tetszetős, mivel az eszik és az ~ sok esetben párhuzamosan használható (pl. eszi a bánat – emészti a bánat), hangtanilag azonban némi gondot okoz. emfázis – ‘(érzelmi) nyomaték, hangsúly, kiemelés, lendület’. – emfatikus: ‘érzelmi töltésű, érzelmileg nyomatékos’. Nemzetközi szó a görög emphaszisz (‘megmutatás, kijelentés, nyomaték’) alapján, az emphainó (‘megjelenít’) igéből: en- (‘bele’) és phainomai (‘megjelenik’). emigráció – ‘kivándorlás ‹politikai, vallási okokból›’; ‘a kivándorlás, idegenben élés állapota’; ‘a kivándoroltak adott helyen együtt élő csoportja vagy összessége’. – emigráns: ‘kivándorolt személy’. – emigrál: ‘hazáját elhagyja ‹politikai vagy vallási okokból›’. Nemzetközi szócsalád a latin emigrare, emigratum (‘kivándorol’) alapján; ennek elemei az e(x) (‘ki’) és migrare (‘vándorol’). Lásd még migráció. emik – ‘szopik’. Származékai: emtet (‘szoptat’), emlő, emlős. Ősi szavunk az uráli korból: osztják emte, finn imea, észt imema, szamojéd nimme (‘szopik’). Az alapige elavult, csak emlő és csecsemő származékai, valamint az Emőke (tkp.’kis csecsemő’) lánynév elevenek. eminens – ‘kiemelkedő, elsőrendű’: eminens érdek, szempont; ‘kitűnő (tanuló)’. – eminencia: ‘‹birtokos személyraggal, bíboros megszólításaként› kitűnőséged’: eminenciád, őeminenciája. – eminenciás: ‹bíboros megszólításában› eminenciás uram!; ‹főnévként› szürke eminenciás (‘az eseményeket a háttérből irányító, szerény beosztású, de valójában nagy hatalmú ember’). Nemzetközi szócsalád a latin eminere (‘kiáll, szembetűnik, kiemelkedik’) folyamatos melléknévi igeneve (eminens, eminentis) nyomán, az e(x) (‘ki’) és minari (‘magaslik, fenyeget’) elemekből, utóbbi a minae (‘hegycsúcs’) származéka. emír – ‘arab fejedelem’. Nemzetközi szó az arab amír (‘nemesember, fejedelem’) nyomán, az amara (‘parancsol’) tőből. Lásd még admirális. emisszárius – ‘titkos vagy bizalmas politikai megbízatásra kiküldött személy’. Latin szó (emissarius) a latin emittere, emissum (‘kiküld’) igéből; e(x) (‘ki’) és mittere, missum (‘küld’). Elavult szó. Lásd még emisszió. emisszió – ‘kibocsátás ‹értékpapíré, elektromos hullámoké, elemi részecskéké›’. Tudományos szakszó a latin emittere, emissum (‘kiküld’) igéből; e(x) (‘ki’) és mittere, missum (‘küld’). Lásd még emiszszárius, misszió. emlékezik – ‘gondolatban felidéz, megőriz’. Származékai: emlékezés, emlékezet, emlékezetes, emlékeztet, emlékeztető; említ, említés; emleget; emlék, emlény (‘nefelejcs’), emléz (‘emlékezetébe vés’). Ismeretlen eredetű szócsalád. Feltehető eml- tövéhez visszaható, műveltető, illetve gyakorító képzők járulnak az ~, illetve az említ és emleget esetében. Az emlék nyelvújítási elvonás az ~ igéből (a vétkezik – vétek szópár mintájára); a belőle képzett emlény és emléz elavultak. emlő – lásd emik emóció – ‘érzelem, indulat, felindulás’. – emocionális: ‘érzelmi, indulati’. Lélektani szakszó a latin emotio, emotionis (tkp. ‘kimozdítás’) alapján, amely az emovere, emotus ige származéka az e(x) (‘ki’) és movere (‘mozdít’) elemekből. empire – [ampir] ‘művészeti stílus a 19. század elején, amely antik mintákat utánzott’. Francia szó (‘birodalom, császárság’) a latin imperium (‘hatalom, uralom, birodalom’) nyomán, melynek forrása az imperare (‘parancsol, vezérel’) ige az in- (‘bele’) és parare (‘felfegyverez’) elemekből. Az elnevezés alapja, hogy e stílus Napóleon császársága idején volt divatban. Lásd még impérium. empireum – ‘‹az ókori természetbölcseletben› az ég felső része, ahol a tűz összegyűlik’. Tudománytörténeti fogalom a latin empyreum nyomán, a görög empüreuó (‘meggyújt’) igéből: en- (‘benne’) és pür (‘tűz’). Lásd még pirotechnika. empíria – ‘tapasztalás, tapasztalat’. – empirikus: ‘tapasztalati, a tapasztalatokon alapuló’. Nemzetközi szócsalád a latin empiricus alapján, amely a görög empeirikosz átvétele; ennek elemei az en- (‘benne’) és peira (‘próba, tapasztalás’), utóbbi a porosz (‘út, mód’) származéka. emprimé – ‘nyomott mintájú selyemszövet’.

Francia szó, az imprimé (‘nyomtatott’) kiejtés szerinti alakja. A szó az imprimer befejezett melléknévi igeneve; forrása a latin imprimere (‘megnyom, nyomtat’) az in- (‘bele’) és premere (‘nyom’) elemekből. emse – ‘disznó nősténye, anyakoca’. Az em- szótő ősi gyermeknyelvi szó az uráli korból: finn emä (‘anya, nőstény’), észt ema (‘anya, anyaméh’), szelkup eme (‘anya’). Az ~ s- eleme kicsinyítő képző; a szónak régebbről eme formáit is ismerjük. emu – ‘ausztráliai futómadár a struccfélék családjából’. Ausztrál bennszülött szó, amely a portugálon át terjedt el; az ~ hímjének jellegzetes rikoltását utánozza. emulzió – ‘egymásban nem oldódó folyadékok látszólag egynemű elegye’; ‘film fényérzékeny rétege’. Tudományos szakszó a latin emulgere, emulsi (tkp. ‘kifej’) ige nyomán; az elnevezés alapja, hogy a tej maga is víznek s különféle oldhatatlan anyagoknak (pl. vaj, kazein) stabil elegye. én – ‘személyes névmás, amelyet a beszélő magára értve használ’; ‘‹birtokos jelzőként› ami az enyém’: az én házam; ‘‹főnévként› személyiség, egyéniség’: a jobbik énem. – engem: ‘az ~ tárgyesete’. Valószínűleg ősi örökség az uráli korból: vogul em, osztják me, mordvin mon, finn minä, szamojéd mon, szelkup man (‘én’). Az uráli nyelvekben az egyes szám első személyt általában m jelöli, ahogy a fenti példák szókezdő mássalhangzóján látjuk (a vogulé kivételével), és nyelvünkben is -m ragja van a megfelelő igeragoknak és birtokos személyjeleknek. A fenti példák n eleme finnugor névmásképző, amely megmaradt pl. az ennen, tennen és önnön nyomatékos névmási alakokban, vagy pl. a ten(fiad) esetében. Az ~ tehát nem más, mint a magára maradt névmási képző; eredetibb en alakjában utólagos magánhangzó-nyúlás következett be. Más nézet szerint az ~ önálló magyar fejlemény a közelre mutató névmás (ez) e eleméből, amely az n névmásképzővel egészült ki. Egyik származtatás sem ad választ minden felmerülő kétségre. – Az engem alakban a g elem ugyancsak ősi névmásképző (lásd téged), a m pedig az egyes szám első személy jele. Lásd még egyén, enyém. encián – ‘tárnics, kék virágú hegyvidéki növény’. A német Enzian átvétele; ez a növény latin nevéből (herba Gentiana) lett, amely az idősebb Plinius szerint Gentius illír királyra (Kr.e. 2. század) utal. Nyelvünkben főleg az enciánkék összetételben használatos. enciklika – ‘pápai körlevél’. Egyházi szakszó a latin encyclica epistula (‘körlevél’) kifejezésből, melynek első tagja a görög enkükliosz (‘körben haladó, kör-’) átvétele, és így az ~ az enciklopédia rokona. Lásd még episztola. enciklopédia – ‘lexikon, tudományos kézikönyv, átfogó ismerettár’. – enciklopédikus: ‘átfogó, minden ismeretre kiterjedő’: enciklopédikus tudás. – enciklopédista: ‘a Nagy Francia Enciklopédia (1750–1777) munkatársa, szerzője’. Nemzetközi szó a latin encyclopaedia alapján, amely főleg a francia encyclopédie révén terjedt el származékaival együtt. A szócsalád alapja az ókori görög enkükliosz paideia, azaz ‘átfogó oktatás’ szókapcsolat, amely az általános ismeretek körét mint az oktatás alapanyagát jelölte. Az enkükliosz jelentése ‘kerek, teljes, átfogó’ a küklosz (‘kör’) nyomán. A latin forma a középkorból ered mint a görög elemek formailag szabálytalan összevonásának eredménye. Lásd még ciklon, logopédia, ortopéd, pedagógus, pedáns, pederaszta, pediáter, pedológia. endliz – ‘ruhavéget beszeg’. A német Ende (‘vég’) hazai német kicsinyített endl (‘végecske, szegély’) alakjából. endogámia – ‘beltenyészet; az a szokás, hogy adott népcsoport tagjai csak egymás között házasodhatnak’. Tudományos szakszó a görög endon (‘belül’) és gamosz (‘házasság’) elemekből. Lásd még bigámia, exogámia. endogén – ‘belső keletkezésű, belső okokkal magyarázható’: endogén allergia. Tudományos szakszó, elemei a görög endon (‘belül’) és a (gi)gnomai (‘születik’) gen- töve. Lásd még gén, genetika. endokarditisz – ‘szívbelhártya-gyulladás’. Orvosi szakszó a görög endon (‘belül’) és kardia (‘szív’) elemekből, a gyulladásra utaló -itisz végződéssel (mint appendicitis). Lásd még kardiológia. endokrin – ‘belső elválasztású’: endokrin mirigy. – endokrinológia: ‘a belső elválasztású mirigyekkel foglalkozó tudományág’. Tudományos szakszavak a görög endon (‘belül’), krinó (‘elválaszt, megítél’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még kritika, krízis. endoszkóp – ‘hajlékony orvosi műszer a test belsejének tükrözéses vizsgálatára’. – endoszkópia: ‘a test üreges belsejének tükrözéses vizsgálata’. Orvosi szakszócsalád a görög endon (‘belül’) és szkopeó (‘néz, vizsgál’) elemekből. ének – ‘dal; éneklés’; ‘költői mű’: Zrinyi második éneke (Kölcsey);

- 82 - oldal

a

achát

‘epikus költői mű egy nagyobb egysége’: a Toldi hatodik éneke. Származékai: énekel, énekes, éneklés. A szó én- töve ősi finnugor örökség: finn ääni (‘hang, zaj’), lapp jiedna (‘hang’); a k denominális névszóképző, mint a fazék, lélek, torok s más szavak esetében. energia – ‘tetterő, hatóerő’; ‘‹a fizikában› munkavégző képesség’: helyzeti, vegyi, nukleáris energia. – energikus: ‘tetterős, erélyes’. – energetika: ‘az energia formáival és felhasználásával foglalkozó tudomány’. – energetikus: ‘energetikával foglalkozó, az energiagazdálkodást irányító szakember’. Nemzetközi szócsalád a latin energia alapján, amely a görög energeia (‘működés, tevékenység’) átvétele, ez pedig az energosz (‘dolgos’) származéka; elemei en- (‘-ban’) és ergon (‘munka’). Lásd még erg, ergonómia, orgánum. enervált – ‘kórosan fáradt, fásult, ideggyenge’. Orvosi szakszó a latin enervare (‘gyengít, elernyeszt’) igéből: e(x) (‘el’) és nervus (‘ín, íj húrja’); az utóbbi szót az újkorban ruházták fel ‘ideg’ jelentésével. Lásd még neurenged – ‘hagy tenni ‹valamit›’; ‘nem áll ellent’; ‘feladja szándékát’; ‘enyhül’: enged a fagy. Származékai: engedelem, engedelmes, engedelmesség, engedetlen, engedetlenség, engedékeny, engedély, engedélyez, engedmény, engedményes; engesztel, engesztelő, engesztelés, engesztelődik, engesztelhetetlen. Ősi és kiterjedt családot alkotó szavunk, de eng- tövének eredetéről semmi biztosat nem tudunk. Az ~ kezdő vagy gyakorító d képzőt kapott, az engesztel végén -szt műveltető képzőegyüttes áll (mint pl. a füröszt, növeszt, támaszt igéknél), s ehhez gyakorító l képző járul (mint marasztal, híresztel). Az engedély, engedmény s származékaik nyelvújítási képzések. enigma – ‘talány, rejtély, találós feladvány ‹gyakran vers formájában›’. Nemzetközi szó a latin aenigma alapján, amely a görög ainigma (‘homályos értelmű kijelentés’) átvétele; ez az ainisszomai, tkp. ainig-szomai (‘talányokban beszél, céloz, példálózik’) származéka; töve az ainosz (‘elbeszélés’). enjambement – [anzsambman] ‘áthajlás, átívelés: az a jelenség, hogy egy szókapcsolat szorosan összetartozó elemeit a verssor vége különválasztja’. Francia költészettani szakszó, az enjamber (‘átgázol’) származéka; ennek elemei az en- (‘bele’) és jambe (‘lábszár’), utóbbi a vulgáris latin gamba (‘lábszár’) folytatója. enkausztika – ‘ókori eredetű festési eljárás, a festék forró viasszal való beégetése’. Művészeti szakszó a görög enkausztikosz (‘beégetéses’) nyomán, az en- (‘bele’) és kaiszisz (‘égés, égetés’) elemekből; utóbbi a kaió (‘éget’) igéből. Lásd még hipokausztum, kausztikus. enkefalitisz – ‘agyvelőgyulladás’. Orvosi szakszó a görög enkephalosz (‘agy’) szóból, amely az en(‘benne’) és kephalosz (‘koponya’) összetétele; az -itisz elem a gyulladásra utal. Lásd még hidrokefália. enkefalográfia – lásd elektroenkefalográfia enkláve – ‘egy állam külső területe, amely egy másik állam területébe van beékelve’. Diplomáciai szakszó, a francia enclave (‘zárvány’) betű szerinti ejtése alapján; ez a francia en- (‘benne’) és a latin clavis (‘kulcs’) elemekből áll. enózis – ‘politikai törekvés Ciprusnak Görögországhoz való csatolására’. Újgörög szó (enoszisz), a klasszikus görög henószisz (‘egyesítés’) megfelelője, az eisz, mia, hen (‘egy’) számnév harmadik, semleges nemű alakjából. entellektüel – ‘értelmiségi (személy)’. A francia intellectuel (‘értelmi, szellemi; a szellem embere’) kiejtés szerinti átvétele; ennek eredetéről lásd intellektus, intelligens. enteriőr – ‘szobabelső, (meghitt hangulatú) belső tér ‹mint festmény, fénykép tárgya›’. A francia interieur (‘belső’) kiejtés szerinti átvétele; forrása a latin interior (‘belső, beljebb fekvő’), az inter (‘között, benne’) középfokú alakja. enteritisz – ‘bélhurut, bélgyulladás’. Orvosi szakszó a görög enteron (‘bél’) alapján, a gyulladásra utaló -itisz végződéssel. Lásd még dizentéria. enteroszolvens – ‘bélben oldódó ‹tabletta, kapszula›’. – enteroszkópia: ‘béltükrözés’. Orvostudományi szakszavak a görög enteron (‘bél’) és a latin solvens, azaz ‘oldódó’ (solvere ‘old’), illetve a görög szkopeó (‘figyel, őriz’) elemekből. entitás – ‘valamely lénynek, létező dolognak konkrét mibenléte, tulajdonságainak összessége’. Mesterséges bölcseleti szakszó a latin ens, entis (‘lény, létező’) nyomán, amely az esse (‘lenni’) folyamatos melléknévi igeneve. entomológia – ‘rovartan’. – entomológus: ‘a rovartan tudósa’. Tudományos szakszó a görög entomon (‘rovar’) szóból, amely az entomosz (tkp. ‘bemetszett’) semleges alakja, a temnó (‘vág’) ige származéka; a logia a logosz (‘vélemény, tanulmány’)

származékaként a tudományra utal. entrópia – ‘az energia átalakulási képességének, illetve az átalakulás irányának jellemzője’. Tudományos szakszó a görög entroposz (‘fordulat’) szóból, a trepó (‘fordul’) ige nyomán. entuziaszta – ‘rajongó, lelkesült (személy)’. – entuziazmus: ‘elragadtatott lelkesülés, rajongás’. Nemzetközi szócsalád a latin enthusiasmus nyomán, amely a görög enthusziaszmosz (‘isteni ihletés’) átvétele. A görög szó töve az entheosz (‘istennel eltelt, tőle ihletett’) melléknév az en- (‘benne’) és theosz (‘isten’) elemekből. enumeráció – ‘felsorolás; eposzi seregszemle’. Utóbbi jelentésében irodalomtudományi szakszó a latin enumerare, enumeratum (‘elszámlál, felsorol’) alapján, az e(x) (‘el, ki’) és numerus (‘szám’) elemekből. enzim – ‘az anyagcsere folyamatait serkentő, erjesztő hatású bonyolult fehérje’. Tudományos szakszó a görög en- (‘benne’) és zümé (‘kovász’) elemekből. enyeleg – ‘‹szerelmesen› évődik, játszik, kötődik’. Ismeretlen eredetű, esetleg hangfestő szó. enyém – ‘az én tulajdonom ‹állítmányként vagy önállóan használatos birtokos névmás›’: ez az enyém, az enyém meg a tied. Az én személyes névmás rövid tőhangzós en alakjából (lásd engem) keletkezett az -é birtokjellel és az egyes első személyre utaló m raggal; az eredeti eném, nyelvjárásokban enim n-je az utána álló magánhangzó hatására palatalizálódott. enyészik – ‘eltűnik, ‹természetes úton› megsemmisül’. Származéka: enyészet. Ismeretlen eredetű szó; feltehető eny- töve mellett a sz elem vagy gyakorító képző, vagy denominális igeképző. enyh – lásd enyhely enyhely – ‘védett hely, menedék’: Ritkán talál itt enyhelyet a derék (Berzsenyi). Összetétel az elavult eny, enyh (‘széltől, esőtől óvott hely’) és a hely szavakból. Az előtag valószínűleg finnugor eredetű: zürjén in (‘száraz hely’), votják iny (‘hely’); h eleme utólag került a szóvégre vagy épp az ~ összetételből, vagy az enyhít szócsaláddal való keveredés folytán, amellyel egyébként nincs rokonságban. Az ~ maga is régies, irodalmi szó. enyhít – ‘csillapít, mérsékel ‹fájdalmat, büntetést›, könnyít’. Származékai: enyhítő, enyhül, enyhülés, enyhület, enyhe. Ismeretlen eredetű szócsalád; a kétségtelen értelmi rokonság ellenére a feltehető enyh- igető nincs összefüggésben az enyhely szó első eny, enyh elemével. ennyi – ‘ilyen sok’. Az ez mutató névmás és a mennyiséget jelölő -nyi képzőegyüttes kapcsolódása; a hosszú ny a tő z-jének a hasonulásával magyarázható. enyv – ‘ragasztószer’. Származékai: enyves, enyvez. Valószínűleg ugor eredetű: vogul ilem, osztják ijem (‘enyv’). A hangfejlődés állomásai részben tisztázatlanok; a legrégebbi ismert magyar példák eny, enyü alakúak, amelyekből éppoly szabályosan fejlődött a szóvégi v, mint a könyv, kedv, nyelv esetében. eocén – ‘hajnalkor, a földtörténeti újkor egyik korai szakasza’. Tudományos szakszó a latin eocaenus nyomán, amely a görög éósz (‘hajnal’) és kainosz (‘új’) elemek megfelelőit tartalmazza. A magyar szó a német Eozän átvétele. Lásd még eolit, eozin, eozoikum; holocén, miocén, oligocén, pliocén, pleisztocén. eol – ‘ókori eredetű hangsor neve’. Zenei szakszó a latin aeol(us) alapján, amely a görög aiolosz (tkp. ‘gyors, ügyes’) névvel nevezett ókori görög népcsoportra utal. Lásd még eolhárfa. eolhárfa – ‘szabadban, magasan elhelyezet húros hangszekrény, amelynek húrjait a szél pendíti meg’. A német Äolsharfe tükörfordítása; ennek első eleme a szél görög istenére, Aioloszra utal, aki az aiol népcsoport névadója is volt; lásd még eol. eolit – ‘harmadkori kovakő’. Földtani szakszó a görög éósz (‘hajnal’) és lithosz (‘kő’) elemekből; korábban ugyanis ember megmunkálta marokkőnek hitték, amely mintegy az emberré válás „hajnalának” tanúja. Lásd még eocén, eozin, eozoikum. eón – ‘évezred, világkorszak’. Görög szó (aión), tkp. ‘élettartam, kor, örökkévalóság’. eozin – ‘fémes fényű vöröses, színjátszó kerámia máz’. A görög éósz (‘hajnal’) szóból; a pécsi Zsolnay-gyár védjegyzett márkaneve. Lásd még eocén, eolit, eozoikum. eozoikum – ‘földtörténeti korszak, amelyben az élet első jelei mutatkoztak’. Földtörténeti szakszó a görög éosz (‘hajnal’) és dzóé (‘élet’) elemekből. Lásd még eocén, eolit, eozin. ép – ‘egész, sértetlen, egészséges’. Származékai: épség, épít, építés, építő, építmény, épül, épülés, épület, épületes, építkezik, építész, építészet.

- 83 - oldal

a

achát

Ismeretlen eredetű szócsalád; két utolsó tagja nyelvújítási képzés. Lásd még épkézláb, éppen. epe – ‘a máj emésztő váladéka’. Származékai: epés, epéskedik. Ősi örökségünk a finnugor korból: vogul tap, zürjén, votják szep, finn sappi, lapp szappe. A szókezdő mássalhangzó a hangfejlődés során eltűnt (mint pl. az egér esetében). A legrégibb magyar szóalak *ep lehetett, a szóvégi -e alighanem megszilárdult birtokos személyjel, mint a vese, zúza esetében. Lásd még eped. eped – ‘kesereg, gyötrődik’; ‘erősen vágyakozik’. Származékai: epedez, epekedik, epeszt. Az ~ az epe feltehető ősi *ep- alakjából ered, denominális képzője olyan, mint az árad, hamvad igéké; az epeszt műveltető, az epekedik visszaható képzővel áll. A szócsalád jelentése főként az epe keserűségével kapcsolatos; régi példákon viszont megfigyelhető a ‘szárad, sorvad’ értelem is: búval aszok, epedek (Ómagyar Mária-siralom), A hold megepedett keserűségében (Névtelen, 17. század), és ebből érthető a ‘hevesen vágyakozik’ jelentés. eper – ‘aprómagvas gyümölcs, szamóca; eperfa termése’. Származékai: epres, eprész, eprészik. Ugorkori ősi szavunk: vogul eperjeh (‘földieper’). Eredetibb magyar alakja eperj volt (lásd Eperjes helynév), amelynek j eleme előbb mássalhangzós toldalékok előtt maradt el (pl. eperjben  eperben), majd a köznyelvben végleg eltűnt; tájnyelvekben gyakori az eperj, eperje, epergye, epernye alak. epicentrum – ‘a földfelszín azon pontja, amely a földrengés fészke fölött van’. Földtani szakszó latinos alakban, a görög epi- (‘rajta, fölött’) és kentron (‘dárdahegy, körzőhegy, kör középpontja’) elemekből. epidémia – ‘járvány’. Nemzetközi szó a görög epidémia (‘tartózkodás ‹valahol›’) nyomán, amely az epi- (‘között’) és démosz (‘nép’) elemekből áll, s csak a latin epidemia közvetítésével vette fel ‘a nép között terjedő (járvány)’ értelmet. epidermisz – ‘felhám’. Orvosi szakszó a görög epi- (‘fenti’) és derma (‘bőr’) elemekből. epidiaszkóp – ‘mind átlátszatlan, mind átlátszó képek vetítésére alkalmas készülék’. Optikai szakszó görög elemekből; eredetére nézve lásd diaszkóp, episzkóp. epifánia – ‘Vízkereszt’. Görög szó (epiphaneia), tkp. ‘megjelenés, megmutatkozás’, t.i. Jézusé a napkeleti bölcsek előtt, az epiphainomai (‘megmutatkozik’) igéből: epi- (‘rajta’) és phainomai (‘látszik’). epigon – ‘nagy előd példáját kellő tehetség, eredetiség nélkül követő (személy)’. Nemzetközi szó a görög epigonosz (‘utód’) szóból, az epi- (‘rá, után, utóbb’) és gonosz (‘született’) elemek alapján; az utóbbi a (gi)gnomai (‘születik’) ige -gn- tövével kapcsolatos . epigráfia – ‘ókori feliratok megfejtésével foglalkozó tudományág’. Régészeti szakszó a görög epigraphé (‘felirat’) szóból, az epi- (‘rá, fölé’) és graphó (‘ír’) elemek alapján. Lásd még epigramma. epigramma – ‘rövid, szellemes és csattanós, (eredetileg) disztichonban írt költemény’. – epigrammatikus: ‘az epigrammákra jellemző’: epigrammatikus él, tömörség. Görög költészeti szakszó, tkp. ‘felirat’ az epi- (‘rá’) és gramma (‘írás’) elemekből; utóbbi töve a graphó (‘ír’) ige. Az elnevezés alapja, hogy az ~k eredetileg szobrok, edények feliratának készültek. Lásd még epigráfia. epika – lásd eposz epikrízis – ‘a lezajlott betegség „utóélete”, következményei’. Orvosi szakszó a görög epi- (‘után’) és kriszisz (‘válság’) elemekből; az utóbbi eredetéről lásd krízis. epikureus – ‘Epikurosz elveit követő, az élet nyújtotta örömöket bölcs mértékkel élvező (személy)’; ‘‹mai értelmében› az élveket minden más érték fölé helyező (személy)’. Az ókori görög bölcs, Epikurosz nevéből. epilál – ‘szőrtelenít’. – epiláció: ‘szőrtelenítés’. Mesterséges szó a latin e(x) (‘el, ki’) és pilus (‘szőr’) elemekből. epilepszia – ‘merevgörcs, nyavalyatörés, eskór’. – epileptikus: ‘merevgörccsel kapcsolatos’; ‘merevgörcsben szenvedő személy’. Orvosi szakszó a latin epilepsia közvetítésével; a görög epilépszia tkp. ‘roham’ az epi- (‘rajta’) és lambanó (‘megragad’) elemekből áll. epilógus – ‘utóhang, utószó, záradék; utójáték’. Irodalmi szakszó a latin epilogus nyomán, amely a görög epilogosz átvétele; ennek elemei epi- (‘után’) és logosz (‘szó, beszéd’). episzkóp – ‘átlátszatlan kép vetítésére alkalmas tükrös szerkezet’. Optikai szakszó a görög epi- (‘rá’) és szkopeó (‘néz, vizsgál’) elemekből. Lásd még püspök. episztemológia – ‘ismeretelmélet’. Bölcseleti szakszó a görög episztémé (‘ismeret’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből: epi- (‘rá’) és sztémi (‘tud, ismer’). episztola – ‘(költői) levél’. A latin epistola görög előzménye, az episztolé tkp. ‘küldemény,

üzenet’ az epi- (‘felé’) és sztelló (‘küld’) elemekből; az utóbbi révén az apostol rokona. epitáfium – ‘sírfelirat, sírvers’. Irodalmi szakszó, latin epitaphium a görög epitaphion alapján, az epi- (‘rá’) és taphosz (‘sír’) elemekből. epithalamium – ‘nászének’. Irodalmi szakszó, latin forma a görög epithalamion alapján, az epi(‘rá’) és thalamosz (‘nászszoba’) elemekből. epizód – ‘elbeszélő mű vagy dráma mellékszála, a fő cselekményhez nem tartozó esemény’; ‘kevésbé jelentős mozzanat, esemény’; ’televíziós vagy filmsorozat egy alkalommal vetített része’. Nemzetközi szó a latin episodium alapján, amely a görög epeiszodion megfelelője. Ennek elemei az epi- (‘mellett’) és eiszodosz (‘bejárat’), tehát ‘a mellékbejárathoz tartozó, mellékes’. Az utóbbi elem tagjai: eisz- (‘be’) és hodosz (‘út’). épkézláb – ‘egészséges, sértetlen’. Az ép keze, lába (tehát minden, ami a munkához szükséges) kifejezésből vonódott össze. epolett – ‘katonai vállrojt’. Francia szó (épaulette) kiejtés szerinti átvétele, az épaule (‘váll’) kicsinyített alakja; ez a latin spatula (tkp. ‘kardlap’) folytatója. Lásd még spatula. eposz – ‘hősköltemény, nagy terjedelmű elbeszélő költemény’. – epika: ‘elbeszélő költészet, irodalom’. – epikus: ‘elbeszélő jellegű’; ‘‹főnévként› elbeszélő költő, eposzíró’. Irodalomtudományi szakszócsalád, latin közvetítéssel a görög eposz (‘hősköltemény’) és epikosz (‘eposzi’) nyomán, az eipon (‘mond, beszél’) ige alapján; az epika az epiké poiészisz (‘eposzi költészet’) latin epica poesia változatából önállósult. éppen – ‘teljesen’: éppen olyan, mint; általában nyomatékosító, fokozó, megengedő vagy megszorító szerepe van. Származékai: éppenséggel, épp. Az ép határozói n ragos alakjából (épen) a p megnyúlásával keletkezett: ‘épen’  ‘egészben’  ‘teljesen’. epszilon – ‘a görög ábécé ötödik betűje; hangértéke e’. Az e hang és pszilosz (‘csupasz, egyszerű’) elemekből. Az elnevezés a bizánci korban keletkezett, amikor már az ai kettőshangzónak is e hangértéke volt, s így az egyjegyű ~ „egyszerű e” volt hozzá képest. Lásd még ipszilon. ér1 – ‘‹valahová› eljut, érkezik’; ‘hozzáér, megérinti’: az ütés a vállát érte; ‘‹valami› történik ‹vele›’: baj éri; ‘‹valameddig› terjed’: haja a derekáig ér; ‘valamely ideig él’: sok évet ért meg; ‘‹valamire› ideje van’: nem ér rá; ‘‹valamekkora› értéke van’: aranyat ér; ‘érvényes, szabályos’: nem ér a nevem. Származékai: érkezik, érkezés; érték, értékes, értékel, értéktelen, értékesít, érvény, érvényes, érvénytelen, érvénytelenít, érvényesít, érvényesül. Vitatott eredetű szó. Valószínűbben ótörök jövevény: türk, csagatáj ir-, oszmán er- ‘elér’, de lehet finnugor eredetű is: vogul szartit, cseremisz szüran (‘érint’); mindkét esetben maradnak megoldatlan hangfejlődési kérdések. Az ‘értéke van’ jelentéskör másodlagos fejlemény: ‘eléri valaminek a mértékét, nagyságát’  ‘fontos, értékes’. A fenti származékok az első kettő kivételével az ‘értéke van’ jelentéskörbe tartoznak, és az első négyet kivéve nyelvújítási képzések. Lásd még érdekel, érdes, érez, érint, ért, érme, érv. ér2 – ‘vékony, csőszerű véredény’: verőér, visszér; ‘leveleken a tápanyagot szállító vékony cső’; ‘kőzetek hasadékait kitöltő ásvány, fémérc, színarany’: bányaér, az arany ere, telér. Származékai: eres, erez, erezet. Ősi finnugor örökségünk: osztják ler (‘gyökérrost’), votják szer, cseremisz ser (‘vérér’). Lásd még ér3 ér3 – ‘keskeny patak, vízfolyás’. Valószínűleg az ér2 szóval azonos, annak egyik magától értetődő jelentésváltozata (az ~ medrében úgy folyik a víz, mint a vér az erekben), de az is lehet, hogy finnugor eredete egy másik ágról vezethető le: zürjén sor, votják sur (‘folyó, patak’). Lásd még aranyér, visszér. éra – ‘korszak, időszak, időszámítás’: a keresztény éra; ‘politikai, uralmi időszak’: a Horthy-éra, Rákosi-éra. Nemzetközi szó a latin aes, aeris (‘réz, rézpénz, zsold’) többes alanyesetéből (aera), amelynek utóbb ‘fizetési határnap’ s ebből ‘a határnapig tartó időszak’ értelme is kialakult. érc – ‘fémtartalmú kőzet’; ‘fém, ‹különösen› bronz’: ércpénz, ércszobor, érckakas. A német Erz középfelnémet előzményéből ered első értelmében. Második jelentésében a szó ma régiesnek vagy költőinek hat, illetve átvitt, tágabb értelemben használatos: az érces csengésű férfihang kifejezésben választékos. érdekel – ‘figyelmet kelt’: engem érdekel az ügy; ‘‹valakit› érint, rá tartozik’: ebben én is érdekelve vagyok. Származékai: érdekelt, érdekeltség, érdeklődik, érdeklődés, érdek, érdekes, érdektelen, érdekű. Az ér1 ige származéka, annak ‘érint’ jelentése alapján, a gyakorító szerepű -dokol, -dekel képzővel (mint pl. fuldokol, öldököl), s eredeti jelentése valóban ‘érintget, bökdös, (ellenséget) szorongat’ volt a 18. századig. Az érdek nyelvújítási elvonása a vélt igetőnek,

- 84 - oldal

a

achát

és a fenti származékok is ugyanabból a korból valók. Lásd még érdes, érez, érint, ért. érdem – ‘elismerésre méltó tett, szolgálat’: érdemei elismerésével felmentették; ‘valaminek a lényege’: az ügy érdemi része. Származékai: érdemel, érdemes, érdemesít, érdemetlen, érdemtelen, érdemesült, érdemleges. Ótörök vendégszavunk: ujgur, kipcsak erdem (‘férfiasság, erény’). A törökségben általános er- (‘férfi’) tő képzett származéka; a férfiasság és erény fogalmainak kapcsolata a latinban is megtalálható a virtus szóban (vir a.m. ‘férfi’). érdes – ‘durva, nem sima ‹felület›’; ‘durva, kellemetlen ‹hangnem, modor›’. Az ~ mint melléknév a nyelvjárásokban keletkezett olymódon, hogy az érdekel (eredetileg ‘érintget’) és a hasonló értelmű nyelvjárási érdez, érdes (az utóbbi ige, mint pl. kapdos!) szavakból egy érd- tövet vontak el, s ehhez illesztettek deverbális -s képzőt (mint pl. a tilos, szorgos esetében.) A nyelvújítás korában emelték köznyelvi szintre. erdő – ‘fákkal benőtt terület’. Származékai: erdős, erdőség, erdei, erdőcske, erdész, erdészet, erdősít. Az ered folyamatos melléknévi igenevéből, az eredőből való, a középső magánhangzó kiesésével (két nyílt szótagos tendencia), az alapige ‘sarjad’ jelentése nyomán. Származékai közül a három utolsó nyelvújítási képzés. ered – ‘indul’: útnak ered; ‘származik ‹valahonnan›’; ‘keletkezik, fakad’: forrásból ered a folyó; ‘‹növény› megfogan, kisarjad’. Származékai: eredet, eredeti, eredetiség, eredezik, eredeztet, eredendő, eredmény, eredményes, eredménytelen, eredményez. – ereget: ‘ismételten el- vagy felbocsát’: szappanbuborékokat ereget. – ereszt: ‘küld, indít’; ‘távozni enged’; ‘‹tartály, cső› a tárolt vagy vezetett folyadék egy részét kiengedi’. – ereszkedik: ‘lefelé mozog, lebocsátkozik’. Az igecsalád er- töve ugor örökség: vogul teret (‘ereszt’), osztják jeremte (‘tereget’). Az ~ -d képzője mozzanatos vagy kezdő; az ereget gyakorító és az ereszt műveltető, az ereszkedik pedig gyakorító és visszaható képzőegyüttest tartalmaz. Lásd még erdő, eresz. erekció – ‘a hímvessző merevedése’. – erigál: ‘‹hímvessző› feláll, megmerevedik’. Orvosi szakszó (erectio) a latin erigere, erectum (‘felállít, emel’) ige alapján, az e(x) (‘el, fel’) és regere (‘irányít, kormányoz’) elemekből. ereklye – ‘szentnek tartott személy testi maradványa mint vallásos tisztelet tárgya’; ‘megbecsült emléktárgy’. Valamelyik újlatin nyelvből való jövevényszó: ófrancia ariquile, régi olasz arliquie. Ezek a latin reliquiae (‘maradék, hátrahagyott dolgok’) származékai, amelyek hangátvetés útján, egy közbülső erliquiae, ill. eriquilae alakon keresztül jöttek létre; az alapszó a relinquere, relictum (‘hagy, elhagy, hátrahagy’) igéből való, a re(‘hátra’) és linquere (‘hagy’) elemek szerint. Nem lehet eldönteni, hogy az ~ végül melyik nyelvből és milyen úton kerülhetett a magyarba. Lásd még relikvia. erély – ‘tetterő, határozottság’. Származékai: erélyes, erélytelen. Nyelvújítási képzés az erő vélt er- tövéből (akárcsak az erény esetében), a denominális -ély képzővel (mint pl. szeszély). erémi – ‘remetei’: Oh, van-é még egy erémi szállás…? (Csokonai). – eremita: ‘remete’. Régies szavak a latin eremita, illetve görög előzménye, az erémitész (‘pusztalakó’) nyomán; ez az erémosz (‘elhagyott, puszta’) erémia (‘sivatag’) származékából ered. erény – ‘az erkölcsi jóra való törekvés’; ‘női ártatlanság’. Nyelvújítási képzés az erő vélt er- tövéből (akárcsak az erély esetében), a denominális -ény képzővel (mint pl. regény), a latin eredetű virtus magyarítására. A szóalkotás azon a téves etimológián alapul, hogy a virtus a vis, többes vires (‘erő’) származéka, holott az a vir (‘férfi’) szóból ered, tkp. ‘férfiasság’. Kazinczy sugallatára Szemere Pál a szót rény alakra kurtította, de ez csak az irodalmi nyelvben élt néhány évtizedig. eresz – ‘a háztetőnek alsó, a fal síkjából kinyúló része’. Az ered ige ere- tövéből való -sz főnévképzővel (mint pl. támasz, válasz), voltaképp ‘kieresztett rész’. eretnek – ‘az egyház tanításával ellentétes nézeteket hirdető személy’; ‘az ilyen tanítással kapcsolatos’: eretnek eszmék. Nemzetközi szó a latin haereticus nyomán, amely a görög hairetikosz átvétele, ez pedig a haireszisz (‘vétel, választás, filozófiai iskola’) származéka a haireó (‘megragad, kiválaszt’) ige alapján. A görög szó már az ókori keleti egyházban elnyerte a vallási „tévtanítással” kapcsolatos jelentését. A magyarba a horvát eretnik, jeretnik formák révén kerülhetett. Lásd még herézis. érez – ‘érzékszervi észleleteket felfog’; ‘fájdalmat, örömet lelkében átél’; ‘bizonyos jelek alapján sejt, gyanít’: érzi, mint kutya az esőt. Származékai: érzet, érzelem, érzelmes, érzelmesség, érzés, érzék, érzékeny, érzékenység, érzékenykedik, érzékenyül, éreztet, érzemény, érzéki, érzékiség, érzékel, érzeleg, érzelgős, érzület, érzékletes, érzéstelenít.

A kiterjedt szócsalád alapja az ér1 ige a ‘‹valamihez› hozzáér’ értelmében. Az ~ tehát a gyakorító -z képzővel eredetileg azt jelentette: ‘ismételten vagy tartósan érint, tapintással érzékel’; ebből vezethetők le más jelentései is. erg – ‘a munkavégzés egysége a fizikában’. A görög ergon (‘munka’) csonkításával nyert elnevezés. Lásd még allergia, energia, ergonómia. ergó – ‘tehát’. Bizalmas nyelvben használatos latin szó: ergo (‘ezért, ennélfogva, tehát’). ergonómia – ‘a munka gazdaságos megszervezésével, a szerszámok célszerű kialakításával, az optimális munkafeltételekkel foglalkozó műszaki tudomány’. Tudományos szakszó a görög ergon (‘munka’) és nomosz (‘törvény’) elemekből. Lásd még erg, energia, orgánum. erigál – lásd erekció érik – ‘‹termés, gyümölcs› teljesen kifejlődik, fogyasztásra, felhasználásra kész’. Származékai: érett, éretlen, érettség, érettségi, érlel, érlelés, érlelődik. Az ér1 ige ikes változata, amely jelentésében elkülönült; a jelentésfejlődés vonala: ‘elér ‹valahová›’  ’a kifejlettség állapota felé fejlődik’. Származékaiban gyakori az ember testi, szellemi és jellembeli kifejlődésével kapcsolatos, átvitt jelentés. erika – ‘hanga’. Latin virágnév (Erica), a görög ereiké átírása. érint – ‘fizikai kontaktusra lép ‹valamivel, valakivel›’; ‘mellékesen említ’: csak érintette a témát; ‘‹valakit› illet’: a dolog engem is érint. Származékai: érintés, érintget, érintő, érintkezik, érintkezés, érintkező, érintetlen, érinthetetlen. Az ér1 ige származéka, annak ‘hozzáér’ jelentése alapján, -int mozzanatos képzővel. erjed – ‘fermentálódik, cukortartalma szesszé és széndioxiddá alakul’. Származékok és kapcsolt szavak: erjedő, erjedés, erjedési, erjeszt, erjesztő, erjesztés. Nyelvújítási képzés az erő főnévből, előbb erejedzik alakban (a gyökeredzik s hasonló szavak mintájára), majd erjedzik formában (mint sarjadzik), végül ebből vonódott el és szilárdult meg az ~ alak. A szóalkotás alapja, hogy az erjedést az anyagban rejlő sajátos erő megnyilvánulásának tekintették. erkély – ‘falból kiemelkedő, a belső térből nyíló épületrész’. Hazai német (bajor-osztrák) eredetű szó: erker (‘várfalból, városfalból kiemelkedő épületrész’); irodalmi német Erker (‘erkély’). A magyar szóvég r  l elhasonulással és palatalizációval alakult ki. erkölcs – ‘a társadalom által megkívánt magatartásformák összessége’; ‘szokás, természet, magaviselet’. Származékai: erkölcsös, erkölcstelen, erkölcsi, erkölcsiség. Ismeretlen eredetű szócsalád. érme – ‘fémpénz’. – érem: ‘domborművel díszített fémkorong’. Az ~ nyelvújítási alkotás az ér1 ige ‘értéke van’ jelentéséből, az önkényesen alkotott -me képzővel (mint eszme, szakma, szőrme stb.). Az érem alakváltozat a birtokos személyjeles formának érzett ~ („valakinek az érme”) feltételezett tőalakjaként jött létre, majd jelentésében elkülönülve önállósult. ernyed – ‘erejét veszti, lankad, fárad’. Származékai: ernyedt, ernyedetlen, ernyeszt, ernyesztő. Ismeretlen eredetű szócsalád. ernyő – ‘nap, eső ellen védő, kocsira kifeszített vagy kézben hordható és összecsukható szövet felület’; ‘fény felfogására való vászon felület’: vetítőernyő ‹moziban›; ‘tévé, számítógép képvetítő felülete’. Ismeretlen eredetű szócsalád. Régebben, főleg a költő nyelvben ‘lombfedte, árnyas hely, lugas’ jelentése is volt: a zengő labyrint ernyei közt (Berzsenyi). erodál – lásd erózió erogén – ‘nemi izgalmat kiváltó, ebben részt vevő’: erogén zónák. Orvostudományi szakszó a görög erósz (‘érzéki szerelem’) és a szülést, létrehozást jelentő gen- tő (pl. genezis) elemeiből. Lásd még erotikus, erotománia. erotikus – ‘az érzéki szerelemmel kapcsolatos’. – erotika: ‘érzékiség’; ‘az érzéki szerelem mint költői téma’. Nemzetközi szavak (latin közvetítéssel) a görög erótikosz (‘szerelmi’) alapján, amely az erósz, erótosz (‘szerelem, vágy’) származéka; az erotika forma alighanem a latin többes carmina erotica (‘szerelmi énekek’) kifejezésből önállósult. Lásd még erogén, erotománia. erotománia – ‘kielégíthetetlen, kórosan felfokozódott nemi vágy’. – erotomán: ‘nemileg kielégíthetetlen ‹személy›’. Orvostudományi szakszó a görög erósz, erotosz (‘szerelem, vágy’) és maneia (‘őrjöngés’) elemekből; az erotomán a szó francia formájának (érotomane) átvétele. Lásd még erogén, erotikus. erózió – ‘a víznek a föld felszínét alakító munkája’; ‘kopás, elértéktelenedés ‹szellemi, erkölcsi értelemben›’. – erodál: ‘‹víz földfelszínt› lehord, lepusztít’. Latin tudományos szakszó (erosio) az e(x) (‘el, le’) és rodere,

- 85 - oldal

a

achát

rosum (‘rág’) elemekből. Lásd még korrodál. erő – ‘valamely hatás előidézésére, fizikai munkára való képesség’; ‘‹a fizikában› a testek kölcsönös egymásra hatása’; ‘lelki, szellemi vagy erkölcsi hatást kiváltó képesség’. Származékai: erős, erősít, erősítés, erősödik, erősködik, erőtlen, erőtlenít, erőtlenedik, erőlködik, erőltet, erőltetett, erőd, erődít, erődítés, erődítmény. Ótörök eredetű szócsalád: ujgur, kun erk (‘erő, hatalom’), kirgiz erk (‘kény, akarat’). A magyarba került alak *erig lehetett, amelynek szabályos fejleménye az ~. Lásd még erény. erráta – ‘sajtóhibák jegyzéke a helyes változatokkal ‹könyvhöz mellékelve vagy utólag beleragasztva›’. Nyomdai szakszó, a latin erratum (‘tévedés’) többes számú alakja az errare, erratum (‘téved’) ige nyomán. Lásd még aberráció. érsek – ‘több egyházmegye fölött felügyeletet gyakorló püspök’. Származékai: érseki, érsekség. Némileg bizonytalan eredetű szavunk. Feltétlenül a görög arkhiepiszkoposz (‘érsek’, tkp. ‘főpüspök’) első elemével kapcsolatos, amely az arkhé (‘uralom’) származéka. Közvetlen görög átvételre sem szótörténeti, sem hangfejlődési okokból nem gondolhatunk. A régi bolgár arsik mint a görög arkhi- származéka a szláv nyelvekben gyakori -ik személynév-képzővel tetszetős forrás lenne, de itt is szótörténeti nehézségek akadnak, a horvát jersek, ersik pedig bizonyíthatóan a magyarból való átvétel. erszény – ‘pénztárca, ‹régebben› fémpénznek való zacskó’; ‘ausztráliai emlősök nőstényeinek hasi bőrzacskója kicsinyeik hordására’. Származéka: erszényes. Ismeretlen eredetű. ért – ‘eszével felfog’; ‘szaktudása van ‹valamiben›’: ért hozzá; ‘‹valahogyan› gondol, szán’: nem úgy értettem, amit mondtam; ‘‹beszédet› tisztán, érthetően hall’. Származékai: (meg)értet, értő, érthető, érthetetlen, értődik, értetődik, értetlen, értetlenség, értelem, értelmes, értelmetlen, értelmetlenség, értelmez, értelmezés, értelmező, értelmi, értelmiség, értelmiségi, értekezik, értekezés, értekezlet, értesít, értesítés, értesítő, értesül, értesülés. A tágas szócsalád alapja, az ~ az ér 1 ige mozzanatos képzős alakja. Eredeti értelme tehát ‘megérint’ lehetett, ebből alakult ki az ‘ésszel hozzáér, feléri, felfogja’ jelentés. Hasonlóképp van több más nyelvben is: a latin concipere, az olasz capire és német ergreifen egyaránt jelenti, hogy ‘megfog’ és ‘megért’. érte – ‘számára, kedvére, helyette’. Az -ért határozórag személyjeles alakja, régebben érette formában is. A -t vagy ett bizonyára locativusi rag, a feltehető *ér alapszó pedig, amely ismeretlen eredetű, ‘hely’ értelmű lehetett. Alapjelentése ezek szerint ‘helyett’, ebből fejlődött a ma általánosabb ok- és célhatározói szerep. erudíció – ‘tanultság, tudás, műveltség’. Latin szó (eruditio) az erudire, eruditus (‘kiművel’) ige alapján, az e(x) (‘-ból’) és rudis (‘durva, nyers’) elemekből, tehát a tudatlanság nyers állapotából való kiemelésre utal. erupció – ‘tűzhányó kitörése’; ‘napkitörés’. – eruptív: ‘vulkáni eredetű ‹kőzet›’; ‘indulati kitörésekre hajlamos’. Tudományos szakszó (eruptio) a latin erumpere, eruptum (‘kirohan, előtör, kifakad’) ige alapján, az e(x) (‘el, ki’) és rumpere (‘tör’) elemekből. Lásd még rutin. érv – ‘megokolás’. Származéka: érvel, érvelés. Nyelvújítási alkotás; -v eleme a nyelv szóból tévesen kikövetkeztetett képző, amelyet az élv, szerv, terv szavak formálásánál is felhasználtak, feltehetőleg az élv mintájára. A képzés alapszava azonban bizonytalan, valószínűbben az ér 1 ige, annak ‘érvénye van’ jelentéskörében, de belejátszhat az erő töve is, önkényes megnyújtással; ez utóbbira vall, hogy a szót kezdetben és elvétve ‘energia’ értelemben is használták, igaz, hogy ekkor erv formában. és – ‘kapcsolatos kötőszó azonos mondatrészek vagy mellérendelt mondatok között’. Az is alakváltozata, amelynek es formája is van a régiségben és a nyelvjárásokban; az ~ ebből jött létre a magánhangzó nyúlásával. Eredete ismeretlen. Az ~ mai szerepe ilyesféle szerkezetekben alakult ki: evett es, ivott es  evett es ivott  evett és ivott. esd – ‘könyörög’. Származékok és kapcsolt szavak: esdekel, esedezik, esedezés, eseng, esenkedik. A szócsalád alapszava az esik ige es- töve, amely a címszóban gyakorító -d képzőt, a többi szóalak esetében hasonló szerepű -dekel, -dez, -ng, illetve -nkedik képzőegyüttest kapott (mint pl. fuldokol, nyiladozik, szorong, pironkodik). A mindnyájukban közös, sőt a köznyelvben ma kizárólagos ‘könyörög’ jelentés azt az ősi szokást tükrözi, hogy aki a kegyelmét kérte valakinek, az az illető lábához borult, „földre esett” előtte. esély – ‘eshetőség; egy kívánt esemény bekövetkezésének lehetősége, valószínűsége’. Származékai: esélyes, esélytelen. Nyelvújítási alkotás, Jósika Miklós képezte az esik igéből a francia chance (‘véletlen, eshetőség’) magyarításaként, amelynek végső forrása a latin cadere (‘esik’), mégpedig a játékkocka kiszámíthatatlan esésére, fordulására utalva. esik – ‘lefelé mozog, hull’; ‘történik’; ‘‹csapadék› hull’; ‘jut’: rá

félmillió esett, rá esett a választás; ‘tetszik’: jobban esik ülnöm. Származékai: esés, eset, esetleg, esetleges, eseti, esetlen, esendő, esemény, eselék, esedékes, eshetőség. Ősi örökség a finnugor korból: vogul esz- (‘‹madár› leereszkedik’), zürjén usní, votják us (‘esik’). Lásd még ejt, esd, esély, eskór, esküszik, eső, est, estély. eskór – ‘nyavalyatörés, epilepszia’. Nyelvújítási eredetű tükörszó a német Fallsucht (‘eleső betegség’) nyomán, az esik ige tövéből és a kór (‘betegség’) főnévből, az epilepsziás roham ugyanis eszméletvesztéssel jár, a beteg a földre zuhan. A szó sem a köznyelvben, sem az orvosi nyelvben nem vert gyökeret. esküszik – ‘Istent hívja tanúnak állítása igazáért’; ‘Isten színe előtt fogad ‹pl. örök hűséget házastársának›’. Származékai: eskü, esküvés, esküvő, esküdözik, esküdt, esket. Az esik ige származéka; a szócsalád esk- töve annak ősibb, igenévszói es tövéből alakult -k mozzanatos képzővel, sőt a 15. század előtt még a puszta es alak is előfordult ‘~’ jelentésben. Az ige az sz-szel és d-vel bővülő igék (alszik, fekszik stb.) csoportjába került. A jelentésfejlődés lényegében párhuzamos az esd igéével: az esküt tevő az istenséghez könyörög, hogy tanúsítsa igazmondását, vagy hogy legyen tanúja fogadkozásának, s ennek jegyében leborul előtte, a földre esik. Az eskü nyelvújítás kori elvonás az ~ igéből. eső – ‘folyékony csapadék’. Az esik ige folyamatos melléknévi igenevének főnévvé válásából keletkezett. esperes – ‘katolikus egyházmegyében több plébániából álló kerület, a protestáns egyházakban az egyházmegye papi elöljárója’. Valószínűleg északolasz jövevényszó, az irodalmi olasz arciprete velencei argiprest [arzsiprest] változatából, amely talán közvetlenül, talán valamely katolikus délszláv nyelv közvetítésével jutott hozzánk: horvát, szlovén ješprišt. Az olasz szó első eleme a a latin archi-, végső soron görög arkhi- (‘fő’) tő, a második (prete) a latin presbyter (‘pap’) szóból ered. Az eredeti esperest alak végmagánhangzója tárgyragnak érződött, ezért a 15. századra eltűnt. est – ‘a nappal és éjszaka közti napszak’. – este: ‘est’; ‘‹időhatározóként› napnyugta után, sötétedéskor’. Származékaik: esti, esteli, estéli, esteledik. A szócsalád alapja, a ma régiesnek vagy költőinek érzett ~ az esik ige tövének -t devervális főnévképzővel bővült alakja: ‘esés, leesés’. Az este mint időhatározó egy korábbi estvel alakból jött létre (mint a reggel vagy a tavasszal). Előbb a szóvégi l kopott le, s az estve alak sokáig élt, egyes nyelvjárásokban ma is él, majd a v esett ki, mint pl. a körte korábbi körtvély alakjából. A szó főnévi jelentése ezzel párhuzamosan, a napeste (‘a nap leesése, lenyugvása’) összetételből önállósult mint birtokos személyjeles alak. Lásd még estély. estély – ‘esti ünnepség, fogadás, táncmulatság’. Az est szó estve alakjának származéka, talán az estvélig, estvélyig határozós alakokból vonódott el, egyébként ‘este’ értelemben. Mai jelentésével a nyelvújítás korában ruházták fel. ész – ‘értelem, szellemi képesség’. Származékai: eszes, esztelen, (ki)eszel, eszelős, eszélyes, ésszerű, ésszerűtlen. Ótörök jövevényszó: ujgur, csagatáj, kun, kirgiz esz (‘ész, értelem’). A magánhangzó a magyarban, utólag nyúlt meg, származékai túlnyomó részében az eredeti rövid tövet találjuk. Lásd még eszeveszett, eszmél, eszmény. észak – ‘a déllel átellenes égtáj’. Az éj és a ‘darab, rész’ jelentésű szak1 elhomályosult összetétele, elemei szerint tehát az éjszaka párhuzamos formája. Mai jelentése bizonyára azzal kapcsolatos, hogy az ~ mint égtáj éppúgy átellenese a délnek, ahogy a dél mint időpont az éjszakának vagy épp az éjfélnek. Más nyelvekben is akad példa rá, hogy az északot az ‘éjfél’ jelentésű szó jelölik: német régi Mitternacht, orosz régi és népnyelvi poljnocs, lengyel północ. eszcájg – ‘evőeszköz’. Az ausztriai német Eßzeug (‘evőeszközök’) kiejtés szerinti átvétele; elemei az eßen (‘eszik’) ige töve és a Zeug (‘eszköz, holmi’). A bizalmas köznyelv enyhén avuló szava. eszencia – ‘növényi vagy állati anyagokból nyert tömény kivonat’; ‘erős (kevésbé higított) ecet’. A latin essentia (‘lényeg, létezés’) magyaros ejtésformája. A ‘szokottnál töményebb étkezési ecetsav’ jelentésben régebben eszenc alakban is használták, ez a német Essenz kiejtés szerinti átvétele. Lásd még esszencia. eszer – ‘földreformot és polgári átalakulást hirdető oroszországi párt a huszadik század elején’. Történelmi szakszó saját nevük, a szocialiszti-revolucionyeri (‘szociál-forradalmárok’) kezdőbetűiből (sz.r.). eszeveszett – ‘bolond, őrült’. Alanyi összetétel, a mondatértékű az esze (el)veszett szókapcsolatból forrt egybe. eszik – ‘étkezik, táplálkozik; ‹táplálékot› magához vesz’; ‘‹átvitt

- 86 - oldal

a

achát

értelemben› emészt, gyötör’: eszi a méreg. Származékai: etet, étet, evő, evés, étel, étek, étlen, étkes, étkezik, étkező, étkezde, eddegél, ehető, ehetetlen, ehetnék(e van), eszeget, evészet. A szócsalád e- töve ősi finnugor örökség: vogul ti, votják sziini, finn sydödä (‘eszik’). Lásd még éh, emészt, évődik. eszkába – ‘vaskapocs deszkák összefogására’. Szláv jövevényszó: horvát, szlovén, szlovák skoba (‘vaskapocs’). Ma csak eszkábál (‘durván összeró, tákol’) származéka eleven; ez eredetileg deszkák vaskapoccsal való összefogását, illesztését jelentette. eszkaláció – ‘(helyi) háború lépcsőzetes, fokozatos kiterjesztése, újabb államok bevonódása a konfliktusba’. Nemzetközi szó az angol escalation nyomán, amely a francia escalade (‘ostromlétra’) származéka a latin scala (‘lépcső’) szóból. Az ~ latinosított forma. Lásd még skála. eszkatológia – ‘a „végső dolgok” tudománya, hittudományi ág, amely a halál utáni élettel, az utolsó ítélettel és a feltámadással foglalkozik’. Hittudományi szakszó a görög eszkhatosz (‘legutolsó’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. eszképizmus – ‘menekülés a nyers valóság elől ‹művészetben, filozófiában›’. Tudományos szakszó az angol escape [eszkép] (‘menekül’) ige nyomán, az irányzatoknál használatos görögös -izmus képzővel. Az angol szó az ófrancia escaper (mai francia échapper), azaz ‘menekül’ származéka; ez egy latin ex cappa (‘köpenyből’) kifejezésből ered, azaz ‘kibújik a köpenyéből’. eszkimó – ‘főleg Alaszka és Kanada északi tájain élő nép; ennek tagja; ‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’. Nemzetközi szó az algonkin indiánok nyelvéből: askimeg (‘nyershúsevő’); az európai nyelvekbe a dán közvetítette. Maguk az ~k saját nevükként az inuk (‘ember’) többes alakját (inuit) használják. eszkort – ‘fegyveres kíséret, díszkíséret’. Francia szó (escorte), az olasz scorta (‘kíséret’) átvétele; ennek forrása, a scorgere (‘megfigyel, vezet’) a latin ex- (‘ki’) és corrigere (‘javít, helyesbít’) elemekből alakult ki. eszköz – ‘munkavégzéshez használt tárgy’; ‘valamely célra felhasznált dolog vagy személy’. Származéka: eszközöl. Ismeretlen eredetű szó. eszmél – ‘ocsúdik, öntudatra ébred’; ‘elgondolkodva rádöbben valamire’: ráeszmél. Származékai: eszmélés, eszmélkedik, eszmélet, eszméletlen; eszme, eszmei, eszmeiség. Az ~ az ész főnév esz tőalakjának származéka a denominális -mél igeképzővel, amelyet megtalálunk a becsmél és a tájnyelvi kegymél (‘kényeztet, dédelget’) igékben is. Az eszme nyelvújítási elvonás Barczafalvi Szabó Dávidtól. Lásd még eszmény. eszmény – ‘elgondolt példakép, tökéletes dolog, ideál’. Származékai: eszményi, eszményít. Nyelvújítási képzés az ész esz tövéből a denominális -mény képzővel (mint okmány, szakmány stb.). eszperantó – ‘a legsikeresebb mesterséges nemzetközi nyelv’; ‘‹melléknévként› e nyelvhez tartozó, vele kapcsolatos’. – eszperantista – ‘e nyelv ismerője, oktatásának és terjesztésének híve, tevékeny részese’. Az ~ megalkotója, Dr. Ludwig Zamenhof lengyel szemorvos a nyelv első kézikönyvét Dr-o Esperanto, azaz (eszperantóul) ‘Dr. Reménykedő’ néven publikálta 1887-ben, így lett ez a név az új nyelvnek a neve is. eszpresszó – ‘túlnyomásos gőzzel működő gépen készült, erős feketekávét árusító vendéglátó helyiség; kisebb cukrászda, amely italokat is árusít’. Az olasz cafč espresso (‘gépkávé’) kifejezés önállósult második tagja a bécsi németben vette fel másodlagosan az ‘~kávét árusító vendéglátó helyiség’ jelentést, és így jutott nyelvünkbe a harmincas évek végén. A magyaros írásmód az ötvenes évekből ered; körülbelül azóta általános a szó elején csonkított presszó, presszókávé forma. Az olasz espresso eredeti jelentése ‘kifejezett, határozott’, ám főnévi ‘expresszlevél’ és ‘expresszvonat’ értelménél fogva a gyorsaság jelentésárnyalata is beleszűrődött, így a cafč espresso voltaképp ‘gyorskávé’. A szó végső latin forrása az exprimere, expressum (‘kinyom, kifejez’) ige az ex- (‘ki’) és premere (‘nyom’) elemek alapján. Lásd még expresszió. esszé – ‘művészi igénnyel írt tanulmány’. – esszéista: ‘esszéíró’. Nemzetközi szócsalád a francia essai (‘próbálkozás’) nyomán, amely a latin exagium (‘súlypróba, megmérés’) folytatója; ennek eredete rokon az egzámen (eredetileg exagmen) szóéval. Fentebbi értelmét Montaigne Essais címen közreadott erkölcsi értekezései alapján nyerte, de a szó maga igazán az angol Francis Bacon filozófus révén lett nemzetközivé, aki Montaigne mintájára s nem sokkal őutána Essays címen publikálta tanulmányait. Az esszéista eredetije már az angol nyelvben keletkezett: essayist. esszencia – ‘lényeg, valaminek a veleje’. – esszenciális: ‘lényeges, lényegi’. Filozófiai szakszó a latin essentia (‘lényeg, létezés’) nyomán. Ez a

szó a késői, főleg az egyházi latinban született meg mint Krisztus isteni és/vagy emberi lényegének szakterminusa. Voltaképp erőszakolt képzésen alapszik, az essens, essentis ugyanis úgy hat, mintha az esse (‘van, létezik’) folyamatos melléknévi igeneve volna, holott az valójában ens, entis (lásd entitás). Lásd még eszencia, kvintesszencia. esszénus – ‘ókori zsidó szekta, amelynek tagjai aszketikus közösségekben éltek’. Vallástudományi szakszó az arámi haszija (‘jámbor’) nyomán. észt – ‘egyik északi (balti) rokonnépünk, ennek tagja, ennek nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos, rá vonatkozó’. A német Este, ill. Estland (‘Észtország’) szavakból, amelyek az ősgermánig vezethetők vissza, ezek nyomán Tacitus Aestinek nevezett egy balti népet Germánia című művében. Az észtek csak a múlt század óta használják eesti nevüket, korábban magukat maameesnek, azaz parasztnak (tkp. ‘földi ember’) nevezték. esztena – ‘havasi juhkarám, juhászkunyhó’. A román stînă származéka, amely viszont talán szláv kölcsönszó: bulgár, szerb sztan (‘tábor, szállás, tanya’). A székely nyelvjárás szava. esztendő – ‘év’. Valószínűleg egy *ezten idő szókapcsolatból keletkezett, elhomályosult összetétel. Az ezten előtag, amely az ez mutató névmás ragos és képzett alakja, más időhatározói kifejezésekben is előfordul a régiségben: ezten nap (‘egy hét múlva’), ezten szerdától (‘a következő szerdától’). Az ezten idő tehát ilyesmit jelenthetett kezdetben: ‘a mostani idő(pont) viszszatérésig eltelő (hosszabb) idő(szak)’. Ezt az elgondolást az analógia révén támogatja néhány katolikus szláv nyelv példája, ezek ugyanis a hetet mint időszakot ‘ezen nap’ értelmű összetétellel jelölik: szlovén teden, cseh tyden, lengyel tydzien. észter – ‘szerves sav és alkohol egymásra hatásából keletkező vegyület’. Vegyészeti szakszó a német Esther nyomán, amely az Eßig (‘ecetsav’) és Aether (‘éter’) összevonása. Lásd még éter. eszterág – ‘gólya’: Féllábon állva itt busúl az eszterág (Tompa). Délszláv eredetű: horvát štrok, szlovén štrk. A magyar szóalak a mássalhangzó-torlódást két, illetve három ejtéskönnyítő magánhangzóval oldotta fel. Elavult szó. esztergályos – ‘fa vagy fém tárgyakat, alkatrészeket forgópadon megmunkáló szakember’. Származékai: eszterga, esztergál, esztergályoz. Délszláv eredetű vendégszavunk: horvát, szlovén strugar (‘esztergályos’) a strug (‘esztergakés’) nyomán. A szóeleji mássalhangzó-torlódást a magyarban részint ejtéskönnyítő magánhangzó, részint belső hangáthelyezés oldotta fel, majd r  l  ly elhasonulás és palatalizáció következett. A mesterséget jelölő -os képző éppoly tautologikus, mint a kocsmáros, mészáros esetében. eszterhéj – ‘eresz; szalmatető’: Béketűréssel fogadjad, / Ha tulajdon eszterhéjad / Alól kizaklatna (Arany). Délszláv eredetű szó: horvát, szlovén streha (‘tető’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást a magyarban részint ejtéskönnyítő magánhangzó, részint belső hangáthelyezés oldotta fel eszterha alakra; a -héj, -haj végződés a héj (lásd hiu) ‘tető, padlás’ értelmének ideértésére vezethető vissza. Nyelvjárási szó. esztétika – ‘széptan, a művészi szép törvényszerűségeivel foglalkozó tudomány’. – esztétikus: ‘az esztétikával kapcsolatos’; ‘művészi, tetszetős’. – esztétikum: ‘művésziség; műalkotásoknak az a tulajdonsága, hogy nézőjében esztétikai élményt kelt’. – esztéta: ‘az esztétika tudósa, művelője’. – esztéticizmus: ‘olyan életfelfogás, amely a szépség, a művészet átélését tekinti a legfőbb értéknek’. Nemzetközi szócsalád a latin aesthetica alapján; ezt a filozófiai szakszót a német Baumgarten alkotta meg a 18. században a görög aiszthétikosz (‘észlelő, érzékelő’) nyomán, amely az aiszthanomai (‘érzékel’) ige származéka, akárcsak az aiszthétész (‘érzékelő, észlelő’). Lásd még szinesztézia. esztováta – ‘szövőszék’. Délszláv vendégszó: horvát, szlovén stativa (‘a szövőszék állványa’); ezek végső forrása a latin stativus (‘álló’). A magyar szóalak a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzóval oldotta fel, a szó belsejében t–v  v–t hangátvetés történt. Alakváltozata osztováta. Nyelvjárási szó. esztrád – ‘zenés és prózai számokból álló, szórakoztató előadással kapcsolatos’: esztrádműsor, esztrádzenekar. A francia estrade (‘emelvény’) szóból, amely a németben nyerte el ‘színpad, zenekari dobogó’ jelentését. Forrása a spanyol estrado (‘trón vagy elnöki asztal emelvénye’) a latin stratum (‘vánkos, fekvőhely’) alapján a sternere, stratum (‘földre terít’) igéből. esztrenga – ‘juhfejő rekesz a karámban’: ne tódulj, mint az esztrengára hajtott juh, a tanítód után… (Pázmány). A román strungă származéka, a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel. A keleti nyelvjárások szava. etalon – ‘alapmérték, hiteles mintapéldány’.

- 87 - oldal

a

achát

Tudományos szakszó a francia étalon (‘súlyminta’) alapján; ennek forrása az alnémet stil (‘fogantyú, szár’), amely talán a latin stilus (‘vessző’) szóra megy vissza. etán – ‘két szénatomos telített szénhidrogén’. Vegytani szakszó a latin aether (lásd éter) első betűiből a telített szénhidrogénsort jelölő -án végződéssel (mint metán, bután stb.). etap – ‘állomás, szakasz ‹egy folyamatban›’. A francia étape (‘vonuló sereg pihenőhelye; két pihenő közti távolság’) átvétele; ennek forrása a középholland stapel (‘rakás, dokk, raktár’). etatizmus – ‘törekvés az államhatalom kiterjesztésére és megerősítésére ‘. – etatista: ‘az etatizmus híve’. Politikai szakszó a francia état (‘állam’) alapján; forrása a latin status a stare, statum (‘áll’) igéből. Lásd még státus. éter – ‘altatáshoz (is) használt illékony szerves folyadék, etiléter’; ‘‹régebbi feltételezés szerint› a világűrt kitöltő finom, rugalmas anyag’: az éter hullámain (ti. a rádióban). Származékai: éteri, éterikus. Nemzetközi szó a latin aether (‘a felső légréteg’) alapján, amely a görög aithér átvétele, ez pedig az aithó (‘fénylik’) származéka, mivel az ókorban ezt a felső légtömeget fénylőnek, sugárzónak képzelték, mint amely az égbolt fényességét adja. A vegytani elnevezés a feltételezett űranyag könynyűségére utal. eternit – ‘azbeszt, cement és pala keverékéből sajtolt építőipari lemez’. Márkanév a latin aeternus (‘örök’) melléknévből, a termékanyagoknál gyakori -it képzővel (mint pl. bakelit). etika – ‘erkölcstan’. – etikus: ‘erkölcsös’. Bölcseleti szakszó, a latin disciplina ethica (‘etikai tan’) önállósult második eleme; forrása a görög éthikosz (‘erkölcsi, szokásszerű’) az éthosz (‘szokás, erkölcs’) alapján. etikett – ‘az illemszabályok rendszere’; ‘‹régebben› címke’: üvegcsék… amikre kívül egy halálfős etikett van ráragasztva (Jókai). Nemzetközi szó a francia étiquette (‘címke, cédula’) nyomán (pl. angol ticket); az ófrancia estiquier igéből való, s a hasonló jelentésű németalföldi stikken (‘felszúr, kitűz’) származéka. Mai közkeletű jelentése onnan eredhet, hogy az udvari szertartás rendjét kezdetben cédulára írva jól látható helyen kitűzték. Lásd még tikett. etil- – ‘‹a szerves kémiában› két szénatomos, nyílt szénláncú vegyületek nevének előtagja: etilén, etil-alkohol, etil-éter, etilészter’ stb. Vegytani szakszó, a latin aethyle kiejtés szerinti átvétele a német Äthyl közvetítésével; elemei a latin aether (lásd éter) és a görög hülé (‘fa, anyag’) annak alapján, hogy az ide tartozó vegyületek közül néhányat kezdetben fa lepárlásával nyertek. etimológia – ‘szószármaztatás, szófejtés’; ‘szóeredet’. – etimológus: ‘az etimológia tudósa’. – etimologikus: ‘szóelemző’; ‘a szószármaztatás szabályainak megfelelő’. – etimologizál: ‘szóeredeztetéssel foglalkozik’. – etimon: ‘egy szó őse, alapformája, amelyből levezethető’. Nyelvtudományi szakszócsalád a latin etymologia és származékai nyomán; ezek forrása a görög etümologia az etümosz (‘való, igaz, eredeti’) és logosz (‘beszéd, vélemény, értekezés’) elemekből. etiológia – ‘az eredet és okok kutatása’; etiológiai mese (‘egy nép vagy szokás eredetének mondai megokolását nyújtó mese’). Tudományos szakszó, a görög aitia (‘ok’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. etióp – ‘egy északkelet-afrikai ország népe, nyelve’; ‘‹melléknévként› e néphez, országhoz tartozó, vele kapcsolatos’. Görög eredetű nemzetközi szó: aithiopsz (tkp. ‘égett arcú’) az aithó (‘meggyújt’) és opsz (‘arc’) elemekből. Az ógörög monda szerint az ~ok bőre akkor égett feketére, amikor Phaétón, Héliosz fia járatlansága miatt túl közel vitte a földhöz a Nap szekerét, amelyet apja egy napra őrá bízott. etnikum – ‘népesség’; ‘egy nép jellegzetes sajátosságainak összessége’. – etnológia: néptudomány, egyetemes összehasonlító néprajz. – etnológus: ‘az etnológia kutatója’. – etnogenezis: ‘egy nép kialakulása’. – etnográfia: ‘néprajz’. – etnográfus: ‘néprajzkutató’. – Tudományos szakszavak a görög ethnosz (‘tömeg, nép’), valamint a logosz (‘vélemény, értekezés’), a geneszisz (‘születés, származás’, lásd genezis), a graphia, azaz ‘(le)írás’, illetve graphosz, azaz ‘(le)író’ elemekből (lásd grafika). etruszk – ‘homályos eredetű ókori közép-itáliai nép’; ‘‹melléknévként› e néphez tartozó, vele kapcsolatos’. A latin etruscus népnévből; ennek eredete tisztázatlan. etűd – ‘hangszerre írt, a technikát fejlesztő rövid zenedarab’. Francia szó (étude) kiejtés szerinti átvétele, a latin studium (‘tanulmány’) származéka; eredetéről lásd stúdium. eucharisztikus – ‘az oltáriszentség imádásával kapcsolatos’: eucharisztikus világkongresszus. Az egyházi latin eucharisticus szóból, amely a görög eukharisztia (‘hálaadás’) származéka az eu (‘jól’) és kharidzó (‘kegyel’)

elemekből (kharisz a.m. ‘kegy’). Az elnevezés alapja, hogy az utolsó vacsorán Jézus hálaadás kíséretében nyújtotta tanítványainak a kenyeret és bort, így alapítva meg az oltáriszentséget. eudémonizmus – ‘olyan felfogás, amely a legfőbb jónak a boldogságot tekinti’. A latin eudaemonismus szóból, amely a görög eu (‘jól’) és daimón (‘istenség, isteni szellem’) elemekből áll. eufémizmus – ‘szépítő szóhasználat’; ‘durva, illetlen szó helyett használt enyhítő szó, kifejezés, körülírás’. – eufemisztikus: ‘szépítő, enyhítő’. Nyelvtani szakszó a görög eu (‘jól’) és phémi (‘beszél’) elemekből képezve. eufónia – ‘jóhangzás, szép hangzás’. Nyelvtani szakszó a görög eu (‘jól’) és phóné (‘hang’) elemekből. eufória – ‘felfokozottan jó közérzet, indokolatlan jókedv ‹pl. kábítószer hatása alatt›’. Lélektani szakszó a görög eu (‘jól’) és pheró (‘visel, hord’) elemekből. eugenika – ‘fajegészségtan, az öröklés célszerű befolyásolásának tudománya’. Élettani szakkifejezés a görög eu (‘jól’) és genea (‘születés’) elemekből. eukaliptusz – ‘fává növő mirtuszféle, amely illatos olajat ad’. Latin növénynév a görög eukalüptosz, azaz ‘jól fedett’ alapján, az eu (‘jól’) és kalüptó (‘fed, takar’) elemekből. Az elnevezés alapja, hogy a virág pártája erősen fedi a bibét. Lásd még apokalipszis. eunuch – ‘háremőr’; ‘herélt (férfi)’. Nemzetközi szó a latin eunuchus nyomán, ennek mintája a görög eunukhosz, az euné (‘fekhely, hálóhely’) és ukhosz (‘őr’) elemekből; utóbbi töve az ekhó (‘őriz’) ige. euritmia – ‘a beszéd és a mozdulatok összhangja, tetszetős tagoltsága’; ‘ilyen elveken épülő mozdulatművészeti iskola’. Művészeti szakszó a görög eu (‘jól’) és rhüthmosz (‘ritmus’) elemekből. Lásd még ritmus. eutanázia – ‘a halál orvosi segítséggel való siettetése fájdalmas és gyógyíthatatlan betegség végső szakaszában’. Orvosi szakszó, euthanaszia (‘könnyű halál’) a görög eu (‘jól’) és thanó (‘meghal’) elemekből. eutrófia – ‘jóltápláltság’. Orvosi szakszó a görög eu (‘jól’) és trophé (‘táplálás’) elemekből; trephó a.m. ‘táplál’. év – ‘esztendő, háromszázhatvanöt napból álló időszak’. Származékai: évi, éves, ével, évelő. Ősi finnugor örökségünk: mordvin ije, finn ikä (‘életkor’), lapp jakke (‘év’). Az ~et a 16. század végére kiszorította az esztendő, és csak a 18. század legvégén emelte a jeles nyelvújító Baróti Szabó Dávid az irodalmi nyelvbe. Hamarosan a köznyelvben is elterjedt, s ezúttal az esztendő szorult háttérbe. évad – ‘idény, szezon’. Bizonytalan eredetű, talán összetett szó; első tagja az éj tőalakja lehet, az utótag ismeretlen. A nyelvjárási szinten, ‘idő’ jelentésben élt szót a múlt század végén egyebek közt azért emelték az irodalmi nyelvbe, mert az év származékának vélték. evakuál – ‘kiürít ‹katonailag, azaz csapatait, felszereléseit az adott területről kivonja›’; ‘‹katonaság civil lakosokat ellenséges támadás elől› áttelepít’. Nemzetközi szó a latin e(x) (‘ki’) és vacuus (‘üres’) elemekből. Lásd még vákuum. evangélikus – ‘a lutheri protestáns egyházhoz tartozó (személy)’. Az evangélium szó származéka, latinul evangelicus, azaz ‘evangéliumi’, arra utalva, hogy az új vallás a Szentírásban lefektetett igazságokat előbbre valónak tartja az egyház tanító tekintélyénél. evangélium – ‘a Jézus életét, halálát és feltámadását előadó négy újszövetségi írás egyike’. – evangélista: ‘az evangéliumok egyikének írója ‹a hagyomány szerint Máté, Márk, Lukács vagy János›’. – evangelizál: ‘az evangéliumot, Jézus tanítását hirdeti’. A latinos evangelium a görög euangelion, azaz ‘jó hír’ átvétele; elemei a görög eu (‘jó, jól’) és angelion (‘hír, üzenet’); lásd még evangélikus. eves – ‘gennyes’: Rossz kedvem… / csak vén betyár, aki eves / sebét fájlalja és morog. Az avult ev (‘genny’) származéka, amely ősi finnugor szó: cseremisz sü, mordvin szi. Az ~ is régies és tájnyelvi szó. evez – ‘csónakot lapáttal hajt’; ‘hadonászik’. Ősi örökség a finnugor korból. Vagy a finn evä (‘uszony, evezőlapát’) folytatása, ez esetben a -z elem denominális igeképző, vagy a közelebbről rokon vogul tovv- (‘evez’) igéé, amikor a z deverbális képzőnek tekinthető. Lásd még evickél. evickél – ‘kapálózik, vergődik’; ‘‹sárban, hóban› nehezen halad előre’. Az evez ige tájnyelvi evedz változatából alakult ki gyakorító -kél képzővel. Eleinte valóban úgy értették, hogy ‘hajókázik’; ma is élő jelentései a mozgó evezők és a riadt vagy erőlködő karmozdulatok

- 88 - oldal

a

achát

hasonlóságán alapulnak. evidens – ‘szemmellátható, nyilvánvaló’. – evidencia: ‘nyilvánvaló, magától értetődő dolog’; ‘‹a hivatalos nyelvben› nyilvántartás’: evidenciába vesz, evidenciában tart. Nemzetközi szócsalád a latin evidens, evidentia alapján, az e(x) (‘ki’) és videre ‘lát’ elemekből. evoé – ‘ujjongó kiáltás’: Csengve, nevetve / kibuggyan a kedve / s egy ős evoét a fénybe kiált (Áprily). A latin evoe a görög euóé, euólé megfelelője. Ezekkel a kiáltásokkal az ókori görög Dionüszosz-ünnepeken köszöntötték a mámoros résztvevők az istenséget, s így származott át a kiáltás a római bacchanáliákra. evolúció – ‘fejlődés; törzsfejlődés ‹az élővilágban›’. Tudományos szakszó a latin evolvere, evolutum (‘kihengerít, kibont, kibomlik’) alapján, a latin e(x) (‘ki’) és volvere (‘forog, gördít’) elemekből. évődik – ‘tréfásan kötekedik, incselkedik’. Az eszik ige ev- tövéből lett visszaható képzővel, ennek megfelelően első jelentése ‘felemésztődik’, illetve ‘emészti magát’ volt. Másodlagos a tájnyelvi ‘civódik’ értelem (a veszekedők „eszik, marják egymást”), és ebből már jól érthető fejlemény az ~ mai jelentése. ex – ‘fenékig ‹ki kell inni›!’ Azonos a latin ex (‘ki, -ból’) elöljárószóval; ivók társaságában felszólítás (volt régebben) arra, hogy a poharat mindenki egyhuzamban fenékig ürítse. Feltehetően a latinos diáknyelvből terjedt el. ex- – ‹összetételek előtagjaként, valamely tisztséggel kapcsolatban› ‘volt, korábbi’: exkirály, exminiszter, exelnök, ‹tréfásan› exférjem, exnejem. Azonos a latin ex- (‘ki, -ból’) elöljárószóval, s azt jelzi, hogy az illető a szóban forgó tisztségből már kicsöppent, abból távozott. Ilyen összetételt más nyelvek is használnak: angol ex-chancellor, német Exkaiser, francia ex-ministre stb. excellál – ‘kitűnik ‹valamiben›’. – excellencia: ‘kitűnőség’; ‘‹miniszterek, követek stb. megszólításaként, birtokos személyraggal›’: excellenciád, excellenciátok, őexcellenciája. – excellenciás: ‹megszólításban›: excellenciás uram! Latin szó (excellentia) az excellere (‘kitűnik, kiemelkedik’) ige alapján. excenter – ‘nem a középpontja körül forgó, „körhagyó” tárcsa; ilyennel működő berendezés’: excenterprés. – excentrikus: ‘nem azonos középpontú’: excentrikus körök; ‘különc, különcködő (személy)’; ‘‹főnévként› cirkuszi artista, aki nevettetően groteszk számokat mutat be.’ Nemzetközi szócsalád a latin ex- (‘ki, kívül’) és centrum (‘középpont’) elemekből (lásd centrum). Az ~ a németből (Exzenter) került nyelvünkbe. excepcionális – ‘kivételes’. A latin exceptio (‘kivétel’) származéka az ex- (‘ki’) és capere, ceptum (‘vesz’) elemekből. excesszus – ‘kilengés, kihágás, túlkapás, kicsapongás’. – excesszív: ‘kicsapongó, féktelen, mértéktelen’. A latin excedere, excessurus (‘túllép’) származékai az ex- (‘ki, el, túl’) és cedere (‘megy’) elemek alapján. exedra – ‘félkör alaprajzú falfülke, az apszis elődje’. Építészeti szakszó a görög ex- (‘külső’) és hedra (‘szék’) elemekből. exegézis – ‘(bibliai) szövegmagyarázat’. – exegéta: ‘szövegmagyarázó’. Nemzetközi szó a görög exégészisz (‘értelmezés’) alapján, az ex(‘ki’) és hégeomai (‘vezet’) elemekből. Lásd még hegemónia. exhibicionizmus – ‘a nemi szervek nyilvános mutogatásában megnyilvánuló nemi rendellenesség’. – exhibicionista: ‘ilyen ferdeségben szenvedő személy’. Lélektani szakszó (exhibitionismus) a latin exhibere, exhibitum (‘mutat, bemutat, kiállít’) alapján, a latin ex- (‘ki, elő’) és habeo (‘bír, visel, tart’) elemekből. exhortáció – ‘buzdító beszéd ‹az ifjúsághoz, egyházi szertartás keretében›’. A latin exhortari, exhortatum származéka az ex- (itt nyomatékozó szerepű) és hortari (‘bátorít’) elemekből. exhumál – ‘holttestet kiás’. A késői latin exhumare (‘kiás’) igéből, a latin ex- (‘ki’) és humus (‘talaj, termőföld’) elemek alapján. exitál – ‘meghal’. – exitus: ‘halál’. Orvosi szakszavak a latin exire, exitum (‘kimegy’), illetve exitus (‘kimenetel’) alapján, az ex- (‘ki’) és ire (‘megy’) elemekből. exkavátor – ‘földkiemelő munkagép’. Technikai szakszó a latin excavare, excavatum (‘kiváj’) alapján, az ex- (‘ki’) és cavum (‘üreg, odú’) elemekből. Lásd még kaverna. exkluzív – ‘kizárólagos; a kevesek, a beavatottak számára fenntartott’. – exkluzíve: ‘kizárólagosan’. – exkluzivitás: ‘kizárólagosság, elzárkózás; kiválasztottság’. Nemzetközi szócsalád a latin excludere, exclusum (‘kizár’) alapján, az ex- (‘ki’) és claudere (‘zár’) elemekből. exkommunikál – ‘‹pápa› egyházi átokkal sújt, a (katolikus)

egyházból kiközösít’. – exkommunikáció: ‘egyházi átok, kiközösítés’. Egyházi szakszók a latin excommunicare, excommunicatum (‘kiközösít’) alapján, az ex- (‘ki’) és communis (‘közös’) elemekből. Lásd még kommuna. exkrementum – ‘ürülék’. Orvosi szakszó, excrementum (tkp. ‘váladék’) a latin excerno, excretum (‘elkülönít’) igéből: ex- (‘ki, el’) és cerno (‘elválaszt’). exkuzál – ‘menteget, mentegetőzik’. Nemzetközi szó a latin excusare (‘elhárít, menteget’, tkp. ‘leráz’) alapján, az ex- (‘ki, le’) és cutere, cussum (‘ráz’) elemekből. exlex – ‘törvényen kívüli (állapot)’; ‘törvényen kívül helyezett (személy)’. Politikai szakszó; alkalmi összetétel a latin ex- (‘ki, kívül’) és lex (‘törvény’) elemekből. exlibris – [ekszlibrisz] ‘könyvjegy, könyvtábla belső oldalára ragasztott, rajzos címke a könyv tulajdonosának nevével’. A címke latin EX LIBRIS X.Y. (‘X.Y. könyvei közül’) feliratáról; ex- (‘ból, közül’) és liber, libri (‘könyv’). exodus – ‘kivonulás ‹a zsidó népé Egyiptomból›; a második mózesi könyv hagyományos címe’; ‘az európai zsidók tömeges menekülése Palesztinába a második világháború vége felé’. Latin szó a görög exodosz (‘kimenet’) nyomán: ex- (‘ki’) és hodosz (‘út’). exogámia – ‘az adott népcsoporton kívüli személlyel kötött házasság ‹mint társadalmi szokás vagy követelmény›’. Tudományos szakszó a görög exó (‘kívül’) és gamosz (‘házasság’) elemekből. Lásd még endogámia. exogén – ‘külső eredetű’. Tudomá-nyos szakszó a görög exó (‘kívül’) és a (gi)gnomai (‘születik’) szóban rejlő gen- tő nyomán. exonerál – ‘felment, mentesít’. Régies szó a latin exonerare nyomán az ex- (‘ki, el’) és onus, oneris (‘teher’) elemekből. exorbitáns – ‘túlzó, szertelen, mértéktelen’. Latin szó az ex- (‘ki’) és orbita (‘kerékvágás’) elemekből; az utóbbi az orbis (‘kerék, kerekség’) származéka, a ~ tehát ‘a kerékvágásból, a szokott vagy helyes mértékből kizökkenő’. Lásd még orbitális exorcizál – ‘ördögöt űz ‹vallási szertartás keretében›’. – exorcista: ‘ördögűző’. – exorcizmus: ‘ördögűzés ‹mint katolikus szertartás›’. Vallási szakszó a latin exorcizare igéből. Ez a görög exorkidzó (‘átokkal kiűz’) átvétele; elemei ex- (‘el’) és orkosz (‘eskü, átok’). expander – ‘széthúzható rugós izomerősítő eszköz’. Angol szó az expand (‘kiterjeszt’) igéből, amely a latin expandere szóra megy vissza: ex- (‘ki’) és pandere (‘nyújt, terjeszt’). Lásd még expanzió. expanzió – ‘hatalmi terjeszkedés’; ‘‹a fizikában› gázok kiterjedése’. – expanzív: ‘erőszakosan terjeszkedő ‹pl. politika›’. Politikai szakszók a latin expandere, expansum (‘kiterjeszt’) alapján, az ex- (‘ki’) és pandere (‘feszít, terjeszt’) elemekből. expatriál – ‘kivándorol, hazáját elhagyja’. Latin szó az ex- (‘-ból’) és patria (‘haza’) elemekből; lásd még pátria, repatriál. expediál – ‘a címzetthez juttat’. – expedíció: ‘küldemények szétküldése’; ‘tudományos kutatóút’; ‘katonai akció’: büntető expedíció. Nemzetközi szócsalád a latin expeditio (‘hadjárat’) alapján, az expedire, expeditum (‘végrehajt, előkészít’) igéből; ennek elemei ex- (‘ki, el’) és pes, pedis (‘láb’). Lásd még spedíció. expektorál – ‘kifakad, ömleng, kiönti lelkét’; ‘felköhög’. Latin szó az ex- (‘-ból’) és pectus, pectoris (‘mell’) elemekből. experimentális – ‘kísérleti ‹művészet, műalkotás›’. Esztétikai szakszó a latin experimentum (‘kísérlet, próba’) alapján, az experiri, expertus (‘próbát tesz’) igéből; elemei ex- (‘ki, el’) és periri (‘körüljár’). explicit – ‘kifejtett, kifejezett’. – explicite: ‘világosan, érthetően’. Nemzetközi szó a latin explicare, explicatum, explicitum (‘kihajtogat, kifejt, megmagyaráz’) nyomán, az ex- (‘ki’) és plicare (‘rétegekbe hajt’) elemekből. Az explicite eredeti latin határozói alak. explodál – ‘felrobban’; ‘dührohamban tör ki’. – explózió: ‘robbanás’. – explozíva: ‘‹a hangtanban› zárhang’. Nemzetközi szócsalád a latin explodere igéből, amely az ókorban azt jelentette: ‘színészt zajos „nemtetszés-nyilvánítással” a színpadról lezavar’; erre vall az ex- (‘ki, el’) és plaudere (‘tapsol’) elemek kapcsolata: „el-tapsol”. A ‘robbanás’ értelem a hirtelen kitörő hangzavarból ered. exponál – ‘kitesz ‹veszélynek, kockázatnak, a nyilvánosságnak, bírálatnak›’: exponálja magát, exponált helyzet; ‘megvilágít ‹fényérzékeny anyagot›’; ‘előkészít ‹irodalmi műben cselekményt›’. – exponens: ‘hatványkitevő ‹matematikában›’; ‘‹főnévként› valamely irányzat ismert képviselője’. – exponenciális: ‘az ismeretlent a hatványkitevőben tartalmazó ‹egyenlet, ennek görbéje›’. – expozíció: ‘megvilágítás ‹fényképészetben›’;

- 89 - oldal

a

achát

‘cselekmény előkészítése ‹irodalmi műben›’; ‘a témák kifejtése ‹zeneműben›’. – expozé: ‘bevezető beszéd, előterjesztés’. Nemzetközi szócsalád a latin exponere, expositum (‘kitesz, előad’) alapján, az ex- (‘ki’) és ponere (‘helyez’) elemekből; az expozé a francia exposé átvétele. export – ‘kivitel’. – exportál: ‘kivisz ‹terméket idegen országba›’. – exportőr: ‘áruk kivitelével foglalkozó személy, cég’. Nemzetközi szócsalád, kereskedelmi értelmében leginkább az angol export (‘kivisz, kivitel’), valamint a francia exporter (‘kivisz’) és exporteur (‘kiviteli cég’) révén terjedt el. Latin alapjuk az exportare (‘kivisz’) ige az ex- (‘ki’) és portare (‘visz, szállít’) elemekből. Lásd még portó. expressz – ‘sebes, gyors’; ‘‹főnévként› expresszlevél, expresszvonat’. Nemzetközi szó, forrása a latin expressus (‘kinyomott, kifejezett, élénk’); lásd expresszió. expresszió – ‘kifejezés’. – expresszív: ‘kifejező, nyomatékos’. – expresszívitás: ‘kifejezőerő’. – expresszionizmus: ‘művészeti irányzat a 20. század elején, amely a külsődleges ábrázolás helyett a művész belső látomásának kifejezésére törekedett drámai, olykor torzító eszközökkel’. – expresszionista: ‘a művészeti expresszionizmus híve, gyakorlója’. Nemzetközi szócsalád a latin expressio (‘kifejezés, kiemelés’) nyomán, az exprimere, expressum igéből, melynek elemei ex- (‘ki’) és premere (‘nyom’). extázis – lásd eksztázis extemporál – ‘rögtönöz’. A latin ex tempore (‘rögtön, abban a pillanatban’) kifejezésből: ex(‘-ból’) és tempus, temporis (‘idő’). extenzív – ‘kiterjedt, külterjes’. Tudományos szakszó a latin extendere, extensum (‘kifeszít, kinyúlik’) alapján, az ex- (‘ki’) és tendere (‘feszít’) elemekből. exteriőr – ‘külső (helyszín)’; ‘külső megjelenés’. Francia szó (extérieur) a latin exterior (‘külső’) nyomán, amely az extra (‘kívül’) elöljárószó középfoka. externista – ‘külsős, kinnlakó diák ‹régi kollégiumokban›’. – externátus: ‘bejáró diákoknak való iskola’. A latin externus (‘külső’) származékai; elavult szavak. Lásd még internátus. exterritoriális – ‘területenkívüli; ilyen jogállást élvező’. Politikai szakszó a latin ex- (‘ki, kívül’) és territorium (‘város határa, felségterület’) elemekből; utóbbi a terra (‘föld, birtok’) származéka. Lásd még territórium. extra – ‘különleges’: extra minőség; ‘soronkívüli, ráadás-’: extra költségek; ‘az átlagtól eltérő’: extra méret. A latin extra (‘kívül’) elöljárószó ilyen melléknévi használata német mintára honosodott meg nyelvünkben. extradíció – ‘‹tettes› kiadatása más ország hatóságainak’. Diplomáciai szakszó a latin extradere, extraditum (‘kiad, kiszolgáltat’) nyomán, az ex- (‘ki’) és tradere (‘átad’) elemekből; az utóbbiban a tra(ns) (‘át’) és dare (‘ad’) rejlik. extragalaktika – ‘külső (a Tejútrendszeren kívüli) csillagrendszer’. Csillagászati szakszó a latin extra (‘kívül’) és a görög galaktika (lásd galaxis) elemekből. extrapolál – ‘‹számértéket az ismert adatok alapján› közelítő módszerrel meghatároz’. – extrapoláció: ‘közelítő meghatározás’. Matematikai szakszó a német extrapolieren igéből, végső soron a latin extra (‘kívül’) és polire (‘finomít’) elemekből, latinosított alakban. Lásd még politúr. extraszisztolé – ‘szabálytalan szívmozgás, korai összehúzódás’. Orvosi szakszó a latin extra (‘kívül, külön’) és a görög szüsztolé (‘összehúzódás’) elemekből; az utóbbiban a szü(n) (‘össze’) és sztelló (‘helyez’) ige rejlik. extravagáns – ‘különcködő, bogaras’. – extravagancia: ‘különcködés, hóbort’. Nemzetközi szó a latin extra (‘kívül, túl’) és vagari (‘bolyong, kóborol’) elemekből. extravurst – ‘kivételezés, kiváltságos elbánás’. Német szó (Extrawurst), a.m. ‘különvirsli, különleges virsli’ (Wurst ‘kolbász, virsli’); a németben is megvan ‘kivételezés’ értelme. extrém – ‘szélsőséges, túlzó, szertelen’; ‘rendkívüli, végtelenül nagy’. – extremitás: ‘szélsőség’; ‘‹régebben› végtag’: összecsapá a két mellső extremitását (Jókai). Nemzetközi szavak a latin extra (‘kívül, külső’) felsőfokából: extremus (‘legszélső’). Az ~ alak közvetlenül a németből vagy a franciából való. extrovertált – ‘érdeklődésével kifelé forduló, tevékeny’. Lélektani szakszó a latin extra (‘kívül, kifelé’) és vertere (‘fordít’) elemekből. Lásd még verzió. extrudál – ‘rúd alakban sajtol’. – extruder: ‘csigaprés, rúdsajtoló’. Angol eredetű műszaki szavak: extrude (‘kiprésel’) a latin extrudere (‘kihajt’) nyomán. ez – közelre mutató névmás. Jelzői helyzetben névelő módjára viselkedett: ez ember, e ház, de ez a forma elavult. Ma a határozott névelőt veszi maga után (ez az ember, ez a ház), ragos főnév előtt

pedig maga is jelet és ragot vesz fel: ettől a perctől, ezekben az időkben. Ragos alakokban z eleme a rag első magánhangzójával olvad össze s megnyújtja: ebben, erről, ennek stb. Magánhangzós töve ősi örökség az uráli korból: osztják i, zürjén, mordvin e (‘ez’), votják e (‘ilyen’), szamojéd e-ke (‘ez itt’). Az ~ z eleme névmásképző (mint az az esetében); itt, így, ide származékainak i hangja vagy egy ősnyelvi változat folytatása, vagy önálló magyar alakulat. Lásd még egy, em-, én, esztendő, ide, ily, innen, itt. ezer – ‘tízszer száz’. Származékai: ezres, ezred, ezredes, ezredik, ezrednyi, ezrelék. Az iráni nyelvek egyikéből, valószínűleg az alánból való: alán azari, oszét erze, perzsa hazár, hezár. ezoterikus – ‘titkos, rejtett, csak a beavatottak számára való, általuk érthető’. Nemzetközi szó a latin esotericus nyomán, amely a görög eszoterikosz (‘belső’) átvétele; ez utóbbi az eszó (‘belül’) középfokának (eszóterosz) származéka. ezüst – ‘fehér nemesfém’. Származékai: ezüstös, ezüstöz. A finnugor nyelvek permi ágától örökölt szó: zürjén ezis, votják azves; t eleme másodlagos, valószínűleg magyar fejlemény.

- 90 - oldal

a

achát

F fa – ‘élőfa’; ‘fa mint anyag’. Származékai: fás, fásít, fásítás, fásul, fátlan. Ősi örökség az uráli korból: vogul pa, zürjén pu, finn puu, szamojéd pa (‘fa’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb. Lásd még fabatka, fakó. fabatka – csak a fabatkát sem ér szólásból: ‘értéktelen pénz’. A cseh babka (‘garas, fillér’) nyomán a régi magyar nyelvben önállóan is élt az elhasonulás útján lett batka, amely már a 16. században felvette a ‘csekély érték’ jelentést. Ezt csak megerősítette a fa- előtag mint a valódinál is értéktelenebb utánzat jelzése; régebbről is kimutatható a fapénz összetétel ilyen értelemben. fabiánus – ‘angliai reformer szocialista mozgalom a 19. század végén; ennek tagja, híve; vele kapcsolatos’. A ~ az angol Fabian Society (‘fabiánus társaság’) megnevezésből ered, s az ókori római Fabius diktátorra és hadvezérre utal, akit kortársai Cunctatornak, azaz habozónak neveztek el, mert Hannibál ellenében sokáig kitért a nyílt összecsapások elől, ám végül éppen így sikerült felőrölnie ellenfele kezdeti nyomasztó túlerejét. Maga a Fabius név egyébként a faba (‘bab’) származéka. fabrikál – ‘készít, összeállít’. Latin eredetű: fabricari (‘készít, ácsol, alkot’) a fabrica (‘műhely’) szóból, a faber (‘munkás, kézműves’) nyomán, végső soron a facere (‘csinál, készít’) igéből. A bizalmas nyelvben, gúnyos értelemben használjuk szakértelem nélkül végzett munkára. fabula – ‘állatmese, tanító célzatú mese’. Latin irodalomtudományi szakszó, a fari (‘mond, szól’) származéka. Lásd még fáma, fátum, infáns, infantilis. fácán – ‘színes tollazatú tyúkféle vadmadár’. Vándorszó (pl. német Fasan, angol pheasant, francia faisan) a görög phaszianosz nyomán, amely a Kaukázus déli lejtőin eredő Phaszisz folyóval mint e madarak (vélt) származási helyével kapcsolatos. A magyar szóalak a németen vagy a latin phasianus alakon keresztül honosodhatott meg nyelvünkben a szóközépi sz affrikálódásával. facér – ‘alkalmazás nélkül lévő’; ‘éppen használaton kívüli’; ‘ráérő, szabad’: van egy facér estém; ‘magános, állandó partner nélküli’: facér fiatalember. A német (bajor-osztrák) vazierend [facírend], azaz ‘állás nélkül lévő’ igenév tövéből lett, ma inkább a bizalmas nyelvben otthonos, ott is enyhén avuló szóalak. A vazieren ige végső soron a latin vacare (‘üresen áll, szabad idővel bír’) szóra vezethető vissza. Lásd még vákuum. fach – ‘rekesz, fiók’. A német Fach (‘rekesz; szak, szakma’) szó átvétele; bizalmas nyelvi szó. facsar – ‘‹nedves ruhaneműt a víz eltávolítása végett› csavar’. Finnugor eredetű szavunk: osztják pusram (‘szorít’), zürjén pidzsirtni (‘facsar’), finn pusertaa (‘szorít’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb. facsimile – lásd fakszimile fád – ‘fásult, kedélytelen, unalmas’. A német fad(e) (‘ízetlen, unalmas’) átvétele, amely a francia fade (‘ízetlen’) szóból ered, emennek pedig a latin vapidus, azaz ‘állott, romlott ‹ital›’ a forrása. faggat – ‘kitartóan, erőszakosan kérdezget’. Származéka: faggatózik. A fakad ige fak- tövéből lett -gat gyakorító képzővel, kg  gg hasonulás útján. Valódi értelme tehát: ‘kifakasztani igyekszik’, ti. valakiből a titkát. fagocita – ‘falósejt, a fehér vérsejtek egyik fajtája’. Latin élettani szakszó (phagocyta) kiejtés szerinti változata a görög phagó (‘eszik’) és kütosz (‘üreg, cella’) elemek nyomán. Lásd még kromofág. fagott – ‘mély hangú fafúvós hangszer’. Nemzetközi szó az olasz fagotto nyomán, amelynek eredeti ‘köteg, nyaláb’ jelentése valószínűleg a hangszer többszörösen összehajtott hosszú csövére utal. fagy – ‘nulla fok Celsius alatti hőmérsékletet ér el’: megfagy, befagy; ‘‹a természetben› nulla fok alatt van a hőmérséklet’: erősen fagyott az éjszaka; ‘‹főnévként› olyan alacsony hőmérséklet, amelyen a víz jéggé válik’: hajnali fagyok várhatók. Származékai: fagyos, fagyoskodik, fagyás, fagylal, fagylalt, fagylaltos, fagylaltozik. Ősi, finnugor eredetű igenévszó: vogul palji (‘megfagy’), finn palella (‘fázik, fagy’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb., akárcsak a szó belsejében az ősi finnugor lágy lből lett gy. A fagylalt főnevesülése mai értelmében nyelvújítási alkotás a német Gefrorenes (tkp. ‘megfagyott’) mintájára. fagyal – ‘fényes levelű orgonaféle cserje’. A szó fagy- töve egy ‘fűzfa’ jelentésű finnugor szóra megy vissza: zürjén, votják bagy, finn paju, lapp puaja; az l denominális névszóképző. A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal,

fazék, fél, fog stb. faggyú – ‘kérődző állatok zsírszövete’. Származékai: faggyas, faggyaz, faggyúz. A szó faggy- töve ugor kori örökség: osztják poltj (‘zsír, faggyú’); a szóvégi ú olyasféle kicsinyítő képző lehet, mint a fiú szóban. fair – [feer] ‘sportszerű, tisztességes, méltányos’. Angol szó (‘szép, szőke; tisztességes’), skandináv eredetű: izlandi fagr, svéd fager (‘szép, helyes’). A sportnyelvből, a fair play (’tisztességes, sportszerű játék’) kifejezésből terjedt el sok más nyelv mellett a magyarban is. fáj – ‘kínos érzést okoz ‹valamely testrész›’; ‘lelki kínt okoz’: fájt neki a mellőzés. Származékai: fájás, fájós, fájlal, fájdít, fájdalom, fájdalmas. Talán olyan finnugor szavakkal rokonítható, mint vogul polj (‘szilánk’), votják pilj (‘hasít’), mivel saját hasít, hasogat igénket is használjuk ‘fáj’ jelentésben. faj – ‘származásilag kapcsolatban álló növényi vagy állati, emberi egyedek összessége’: mend ű fojánek halálut evék (Halotti Beszéd); ‘tenyésztett állatokkal kapcsolatos’: fajkutya, fajtisztaság; ‘‹rasszista szóhasználatban› emberfajta’: fajvédő, fajüldözés. Származékai: faji, fajzik, fajzás, fajzat, fajul, fajtalan, fajtalanság, fajtalankodik. Bizonytalan eredetű szó; forrása talán azonos a fiú főnévével; a fiú is, a ~ is tekinthető úgy, mint valakinek leszármazottja, illetve a leszármazottak összessége. A közös forrás egy foj alak lehetett (ezt találjuk a fenti HB-idézetben, a ~ értelmében), amelyből a fiú is levezethető. Lásd még fajta. fajansz – ‘festett mázas cserép’. Nemzetközi művészeti szakszó az itáliai Faenza városáról, amely a középkor vége óta a kerámiai ipar központja volt; a magyarba is eljutott szóalak a francia vaisselle de Faďence (‘faenzai edény’) szókapcsolat utolsó tagjának kiejtés szerinti átvétele. Maga az olasz városnév a latin Faventia folytatója; ennek jelentése ‘kedvező előjel’ (lásd favorit). fajd – ‘tyúkféle vadmadár’. Ősi finnugor szavunk: vogul poljt (‘nyírfajd’), zürjén baideg (‘hófajd’). A szabályos fejlemény fajt lenne, ám ennek t-je az előtte álló hang miatt zöngésült. fájin – ‘finom, kiváló’. A német fein kiejtés szerinti átvételéből [fájn] alakult a diftongus hasadásával. A német szó forrása azonos finom szavunkéval. Ma nyelvjárási és enyhén régies bizalmas nyelvi szó; fáintos alakja inetimologikus t-t kapott (mint tulipánt, rubint), valamint tautologikus -s melléknévképzőt. fájl – ‘egyedi névvel ellátott számítógépes adatállomány, amely egyetlen paranccsal hívható be’. Angol szó (file), tkp. ‘dosszié, iratköteg, iratrendező fiók’. A francia fil (‘fonal, szál’) átvétele, forrása a latin filum (‘szál’), eredetileg tehát zsineg volt, amellyel az egybetartozó iratokat összefűzték. fájront – ‘a munkaidő vége’: fájrontot csinál (‘befejezi a munkát’). A hazai német és erdélyi szász nyelvek fájaromt, fairamd alakjaiból, amelyek az irodalmi német Feierabend (‘ünnep előestéje’) változatai; a ~ tehát eredetileg a szombat estét, a munkahét végét jelentette. Ma bizalmas nyelvi szó. fajta – ‘‹dolgok, lények› bizonyos tulajdonságok által jellemzett csoportja, együttese’: borfajták; ‘‹biológiailag› egy fajon belül külső vonások alapján elkülönülő csoport’: emberfajták, kutyafajták; ‘‹utótagként› -szerű’: újfajta. A faj származéka a ritka -ta kicsinyítő képzőegyüttessel (mint pl. bokréta). Az alapszó és a ~ jelentése sok téren erős átfedést mutat. fakad – ‘‹növény› nőni kezd, ‹virág› nyílik’; ‘előbuzog, kiömlik’: forrás fakad; ‘‹személyből erős érzelemmel valami› kitör’; sírva fakad, dalra fakad. Származékai: fakaszt, fakadozik. A fak- tő finnugor eredetű: vogul pakmant (‘megreped’), osztják pakemta (‘felfakad’), finn pakkua (‘megreped’). Az ősi finnugor tő alighanem hangutánzó eredetű, a buggyanó, pukkanó hangot imitálja, amely a kirepedést, kifakadást gyakran kíséri. A -d devervális igeképző. A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb. Lásd még faggat, fekély. fakír – ‘hindu aszkéta és szemfényvesztő’; ‘mindent eltűrő, igénytelen ember’. Nemzetközi szó az arab fakír (‘szegény’) alapján, amely ennélfogva kolduló mohamedán szerzetest, dervist, aszkétát is jelent. Európában az angolon és francián keresztül terjedt el, eredetileg ‘mohamedán dervis’ értelemben. fáklya – ‘szurokba mártott végű bot mint egyszerű világító eszköz’. A latin facula származéka, ez pedig a fax, facis (‘fáklya’) kicsinyített formája. Korábbi fákla alakja a középső magánhangzó kiesésével jött létre, mint a tábla, tégla; az l palatalizálódott. fakó – ‘sárgásszürke árnyalatú; halvány, színét vesztett’; ‘‹régen, főnévként› sárgásszürke kutya, ló’: eb ura fakó (‘kutya parancsoljon a kutyának, de ne nekem’). Származékai: fakít, fakul. A fa főnév származéka: ‘fához hasonló színű’; képzője ugyanaz, mint a vaskó (‘sárkaparó vasdarab, rossz késpenge’) szóé.

- 91 - oldal

a

achát

fakszimile – ‘régi könyv, nyomtatvány pontos hasonmása’: fakszimile kiadás. A latin facsimile kiejtés szerinti átvétele, illetve írásmódja; ez a fac simile (‘csinálj hasonlót’) szókapcsolat összevont formája a facere (‘csinál’) ige és similis, simile (‘hasonló’) szavak alapján. Lásd még asszimilál, fax. fakszni – ‘szeszély, hóbort, rigolya’. A német Faxe (‘hóbort’) többes Faxen alakjának átvétele; a szóvég a szillabikus n szokásos magyar feloldását mutatja, mint pl. kaszni, smarni, spulni. faktor – ‘tényező ‹matematikában›’. Latin szó (factor), a facere, factum (‘tesz, csinál’) származéka. Lásd még faktum, faktúra. faktótum – lásd tótumfaktum faktum – ‘tény’. – faktuális: ‘ténybeli, tényleges’. Nemzetközi szavak a latin factum alapján, a facere, factum (‘tesz, csinál’) igéből. Lásd még faktor, faktúra. faktúra – ‘ecsetkezelés, amely a festmény felületét sajátosan alakítja’; ‘‹régebben› áruszámla’. Latin művészeti, illetve kereskedelmi szakszó (factura) a facere, factum (‘csinál’) igéből. Lásd még faktor, faktum. fakultás – ‘tudományszak; főiskolai, egyetemi tanszak’. Nemzetközi szó a latin facultas (tkp. ‘lehetőség, képesség’) nyomán, amely a facilis (‘könnyű’) származéka. Lásd még fakultatív. fakultatív – ‘szabadon választható, nem kötelező’: fakultatív tantárgyak. – fakultáció: – ‘tetszőleges választás különböző, de bizonyos számban kötelező tantárgyak között; ilyen oktatási rendszer’ A ~ az oktatással kapcsolatos szóként a francia facultatif révén terjedt el, amely a fakultás latin eredetijének továbbképzett formája; a magyar a francia szóvéget visszalatinosítja. fal1 – ‘‹mohón› eszik’; ‘nagy mennyiségben, gyorsan fogyaszt’: falja a könyvet, falja a kilométereket. Származékai: falás, falat, falatozik, falatozó, faldos, falánk, falánkság. Ősi uráli örökségünk: vogul, osztják pól, finn pala (‘falat’), szamojéd pálle (‘felfal’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fazék, fél, fog stb. Lásd még falka, foldoz, folt. fal2 – ‘ház vagy helyiség oldalait határoló felület’. Származékai: falas, falaz, falazat. Ősi örökség az ugor korból: osztják pol (‘halfogó rekeszték’). A rokonnyelvi megfelelők vesszőfonatos halászati eszközöket jelentenek. A szó előbb a sárral kitapasztott vesszőfonadékra mint kezdetleges házfalra vonódott át, majd felvette mai, általánosabb jelentését az épülethatároló felület anyagától függetlenül. Hasonló jelenséget találunk a német Wand (‘fal’) esetében, amely a winden (‘fon’) ige származéka. falangista – ‘a Franco-féle spanyol fasizmussal kapcsolatos’; ‘‹főnévként› a spanyol fasizmus híve’. A spanyol fasiszta párt Falange [falanhhe] nevének származéka, amely a görög falanx spanyol megfelelője. falanszter – ‘közös termelésen és fogyasztáson alapuló, igen erősen szakosodott alapegység a jövő társadalmában ‹a korai utópikus szocialisták elképzelése szerint›’. A szót (phalanstčre) a francia Fourier utópikus író alkotta meg a 19. század elején az általa létrehozott kísérleti telepek számára a görög phalanx (‘ókori görög hadrend’) és a francia monastčre (‘rendház’) szavak elemeiből. Nálunk Madách Az ember tragédiája c. drámai költeménye révén vált a szó közismertté mint a természetes emberi igényekkel ellenkező, merev és túlszervezett társadalmi rend neve. Lásd még falangista, falanx. falanx – ‘az ókori görögök nehéz fegyverzetű gyalogosainak tömött, zárt hadrendje’; ‘az ebben harcolók egysége’. Görög szó (phalanx, phalangosz), eredeti jelentése ‘rúd, fahasáb’. Lásd még falangista, falanszter. falc – ‘horony, rovátka, hosszanti vájat ‹egymásba illő alkatrészek egyikén›’. Német szó (Falz), amely a falzen (‘hornyol, rovátkol’) igéből főnevesült. falka – ‘bizonyos állatok ‹főleg kutyák› csoportja’. A fal1 ige származéka ‘leharapott darab, rész’ alapjelentéssel; ennek késői változata a ma élő ‘állatfalka’ értelem. fallosz – ‘(felmeredt) hímvessző ‹főleg mint a termékenység jelképe, stilizált ókori ábrázolások tárgya›’. – fallikus: ‘a fallosszal kapcsolatos’: fallikus szobor. Tudományos szakszó a görög phallosz (‘hímvessző’) nyomán. fals – ‘hamis’. Német szó (falsch) átvétele; forrása a latin falsus (‘hamis’) a fallere, falsum (‘csal’) igéből. Lásd még falzett. falu – ‘kisebb, főleg mezőgazdasági jellegű település’. Származékai: falusi, falusias, falubeli, falvacska. A szó fal- töve ősi örökség az ugor korból: vogul paul, osztják pugel; az u–v szóvég (falu–falv-ak) magyar fejlemény, valószínűleg denominális névszóképző. A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb. A falusi melléknév látszólagos -si

képzője, amely utóbb a tanyasi alakot is eredményezte, téves elvonás a városi melléknév végéről. falzett – ‘fejhang mint férfi énekhang’. Zenei szakszó az olasz falsetto nyomán, mely a falso (‘hamis’) kicsinyített formája, forrása a latin falsus (lásd fals). A magyar ~ a francia falsette kiejtés szerinti átvétele. fáma – ‘hír, híresztelés, szóbeszéd, mendemonda’; ‘hírnév’: szárnyára kapta a fáma. Latin szó (fama), a fari (‘kimond’) származéka, így rokona a fabula, fátum, infáns, infantilis. família – ‘család’. – familiáris: ‘családias, meghitt, bizalmas’; ‘‹főnévként› előkelő nemesúr szolgálatába szegődött szegény nemes, köznemes’. A latin familia (‘család’, tkp. ‘háznép, cselédség’) átvétele, illetve származéka, közvetlen rokona a famulus szónak. famulus – ‘szolga, asszisztens, állandó segítő’. Latin szó, a.m. ‘a házban lakó, a családdal élő szolga, cseléd’. Választékos használatú; lásd még família. fan – ‘nemi szőrzet’: fanszőrzet. Származékai: fanos, fanosodik. Ősi finnugor szó, valószínűleg a vogul pon, osztják pun, mordvin pona (‘szőr’) leszármazottja; kevésbé megalapozott vélemény szerint a fon ige főnévi alakváltozata. A ~ nyelvjárási szó, a fanosodás élettani szakszó. fanarióta – ‘előkelő, vagyonos görög Isztambulban’. Történelmi szakszó az újgörög fanariotisz nyomán, Isztambul Fanar (ma Fener) nevű városrészéről, ahol máig is összpontosul a hajdani Konstantinápolyból megmaradt, főleg kereskedéssel foglalkozó görögök többsége. A szóvég latinosított forma a patrióta s hasonló szavak mintájára. fanatikus – ‘vakbuzgó, megszállott’. – fanatizmus: ‘megszállottság, elvakultság’. – fanatizál: ‘feltüzel, felkorbácsolja indulatait’: a fanatizált tömeg ölt, rombolt és gyújtogatott. Nemzetközi szócsalád a latin fanaticus (‘istenségtől megihletve őrjöngő, rajongó’) nyomán, görögös végződésekkel (tkp. -ikosz, -iszmosz, -idzó). A forrás a fanum (‘szentély, szent hely, az istenség lakhelye’), amely a fas (‘isteni törvény’) szóból ered; lásd még profán. fandangó – ‘gyors spanyol népi tánc’. Eredetibb fadango alakja a portugál népies műdal, a fado nevéből származik; ez a latin fatum (‘végzet’) folytatója. Lásd még fátum. fándli – ‘malteroskanál’; ‘serpenyő’. A német Pfanne (‘lapos edény, serpenyő’) származéka a hazai német nyelvjárások kicsinyített pfannl, pfandl, fandl alakjai révén. fanfár – ‘harsonaszó; rézfúvós hangszereken felhangzó zenei jeladás ünnepség kezdetén, végén’. Francia eredetű nemzetközi szó (fanfare), hangutánzó eredetű. fánk – ‘zsírban sült kelt tészta’. Az irodalmi német Pfannkuchen (‘palacsinta; omlett’) erdélyi szász fankoh változatából előbb fánkó lett, majd a kicsinyítő képzőnek érzett szóvég elmaradásával lett a ~. fantázia – ‘képzelet; elképzelt dolog, ábránd’; ‘zenei ábránd’: Schubert Wanderer-fantáziája. – fantasztikus: ‘képzeletbeli’: fantasztikus regény. – fantasztikum: ‘képzeletbeliség, a képzelet szüleménye, fantasztikus jelleg’. – fantaszta: ‘légvárakat építő, túlfűtött képzeletű ember’. Nemzetközi szócsalád a latin phantasia, illetve phantasticus és phantasta alapján. Ezek a görög phantaszia, phantasztikosz és phantasztész átvételei, amelyek forrása a phantadzó (‘képzetet kelt, láthatóvá tesz’) ige a phainó (‘megmutat, megjelenik’) igei tőből. A fantasztikum modern kori szóalkotás. Lásd még fantazma, fantom, fázis. fantazma – ‘megvalósíthatatlan elképzelés’. – fantazmagória: ‘agyrém’. A görög phantaszma (‘tünemény’) megfelelői, ugyanúgy a görög phantadzó ige származékai, mint a fantázia szócsaládja; a fantazmagória második eleme az agora (‘gyűlés’). Lásd még fantom. fantom – ‘kísértet, ijesztő látomás’: fantomokkal viaskodik. Nemzetközi szó a francia phantôme nyomán, amely egy népi latin fantauma formán keresztül a phantasma folytatója: lásd fantazma. fanyalog – ‘kelletlenkedik, kényeskedve húzódozik ‹valamitől›’. Származéka: fanyalodik (‘kénytelenségből elfogad ‹valamit›, rászánja magát’). A fon ige tájnyelvi fony alakjának származéka annak ‘sodor, teker’ értelme alapján, gyakorító és visszaható szerepű képzőegyüttessel. Ennek megfelelően a ~ korábbi jelentése ‘szorult helyzetében kígyózó mozgást végez’ volt, ebből lett részben ‘civakodik’, részben ‘savanyú képet vág hozzá’ értelme. Lásd még fanyar. fanyar – ‘ a szájat összehúzóan savanyú’; ‘kesernyés’: fanyar mosoly. A fanyalog (‘savanyú képet vág valamihez’) ige fanyarog alakváltozatából vonódott el mint annak vélt töve. far – ‘ember, emlős állat testének alsó, illetve hátsó kerek, húsos része, tompora’; ‘hajó hátsó része’. Származékai: faros, farol. Ősi örökség az uráli korból: osztják pir (‘háttér’), vogul peru,

- 92 - oldal

a

achát

szamojéd purdá (‘vissza, hátra’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb. Lásd még farok. farad – ‘az elektromos kapacitás egysége’: mikrofarad, pikofarad. Tudományos szakszó Michael Faraday angol fizikus nevéből. fárad – ‘lankad’; ‘fáradozik ‹valamiért›’; ‘‹valahová› fáradsággal megy’: fáradjon beljebb. Származékok és kapcsolt szavak: fáradság, fáradságos, fáradt, fáradtság, fáradozik, fáradozás, fáradatlan, fáradhatatlan, fáradékony, fáradalom, fáraszt, fárasztó. A szócsalád fára- töve ősi ugor örökség: vogul povr(mat), povvar(ál) (‘elfárad’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb. A ~ gyakorító, a fáraszt műveltető képzőt kapott. farag – ‘késsel formál, vés’. Származékai: faragó, faragás, faragvány, farigcsál, faricskál, faradék. A szócsalád fara- töve ősi uráli örökség: vogul par (‘csónakot váj’), szamojéd varra (‘késsel vakar’). A ~ g-je gyakorító képző; a faricskál hangátvetéses alak. Lásd még forgács faramuci – ‘furcsa, alattomos ‹ember›’; ‘nyakatekert, körmönfont’: faramuci magyarázat. Ismeretlen eredetű szó. fáraó – ‘az ókori Egyiptom uralkodója’; ‘‹régebben› hazárd kártyajáték’. Nemzetközi szó a latin Pharao, illetve előzménye, a görög Pharaón nyomán; ez a héber parr’ah alakon át az óegyiptomi per-a’a (‘nagy ház’) kifejezésre megy vissza, amely az uralkodó öt címének egyike volt. farba – ‘szín ‹kártyajátékban›’: előáll a farbával (‘színt vall’), ki a farbával (‘tessék nyilatkozni’). Német szó, Farbe (‘szín’), csak a fenti szólásokban él. Lásd még ferbli. farce – [farsz] ‘középkori bohózat, tréfás színmű’. Francia szó, tkp. ‘húsvagdalék, töltelék’, a latin farcire (‘töm’) származéka. Lásd még fasírt. fardagály – ‘abroncsszoknya, krinolin’. A régies német Vertugale magyaros változata, a népetimológia remek példája, hiszen az ilyen szoknya farrésze valóban kidagadt. Valójában a spanyol verdugal (‘sarjerdő, vessző, hajtás’) szóból eredt, mivel a szoknyaabroncsot általában hajlékony fűzfavesszőből készítették. A spanyol szó forrása a latin viridis (‘zöld’) mint a virere (‘zöldell, virul’) származéka. farizeus – ‘a törvénytisztelet elsőségét hirdető zsidó vallási és politikai szekta tagja az ókori Júdeában’; ‘képmutató, álszent (ember)’. Nemzetközi szó a latin Pharisaeus nyomán, amely a görögön (Phariszaiosz) át a héber perisajjá (‘elkülönültek’) szóra vezethető vissza; ennek töve a páras (‘elkülönít’) ige. A Biblia révén terjedt el; másodlagos értelme azoknak a vonásoknak tulajdonítható, amelyeket az evangéliumi szövegek szerint Jézus vetett a ~ok szemére. fark – vagy farok, ‘az állati test hátsó, elvékonyodó nyúlványa’; ‘madár hátrafelé kinyúló tollainak együttese’; ‘hímvessző’. Származékai: farkacska, farkatlan, farkinca. A far származéka k denominális képzővel. Lásd még farkas. farkas – ‘a kutyával rokon, vadon élő állat’; ‘bőrbetegség’: bőrfarkas. A fark főnév származéka -s melléknévképzővel. Valószínűleg egy farkas állat körülírás önállósult első tagja, mivel totemállat volt, és valódi nevét tilos volt kiejteni, akárcsak a szarvas esetében. farm – ‘gazdaság, tanya, földbirtok ‹az angolszász országokban›’. – farmer: ‘gazdálkodó az angolszász országokban’; ‘erős kék vászonból készült nadrág, öltöny, ennek anyaga ‹mint az utóbbi évtizedek főleg ifjúsági divatcikke›’. Angol szócsalád a francia ferme (‘tanya’) és fermier (‘tanyásgazda’) nyomán; ezek forrása a latin firmus (‘szilárd, biztos, állandó’) nőnemű firma alakja, amely a késői latinban vette fel az ‘állandó összegért bérbe vett föld’ jelentését. A farmer mai közkeletű divatnyelvi jelentése a pártállami időkből való, amikor a nemzetközileg használt blue jeans [blú dzsínz] elnevezést váltották fel vele, talán a könnyebb kiejthetőség kedvéért, vagy talán azért, hogy a nálunk is gyártott anyagot elszakítsák „kapitalista gyökereitől”. Az angol szópár jeans eleme egyébként nem a Jean női nevet, hanem az itáliai Genova város nevét rejti, ahol a középkorban kiváló szöveteket (is) készítettek. Lásd még firma. farmakológia – ‘gyógyszerészet’. – farmakológus: ‘a gyógyszertudomány művelője’. Tudományos szakszó a görög pharmakon (‘gyógyszer’) és logosz (‘tanulmány’) elemekből. farok – lásd fark fárosz – ‘világítótorony’; ‘vezérlő, útmutató szellem’. A görög Pharosz sziget nevéből, amely Alexandria kikötője előtt feküdt, és az ókor hét világcsodájának egyike, egy 180 méter magas világítótorony épült rajta. farsang – ‘a katolikus nagyböjtöt megelőző időszak, zajos mulatságok ideje’. Származékai: farsangi, farsangol. A hazai német vaschang szóalakből, az irodalmi német Fasching változatából való; az ss  rs változás elhasonulás eredménye, mint

a hárs, tarsoly esetében. A német szó a Faste (‘böjt’) és (Aus)schank (‘kimérés’) elemekből épült fel, tehát eredetileg a böjt (előtt)i italok kimérését jelentette. fasé – ‘harag, neheztelés’: faséban van (valakivel). Csak a fenti kifejezésben használatos a bécsi német Fasché (‘nézeteltérés, viszály’) átvételeként; ez a francia fâché (‘dühös, bosszús’) származéka a fâcher (‘bosszant’) ige alapján, amely a népi latin fasticare igére megy vissza, s rajta át a fastus (‘dölyf, megvetés, lenézés’) szóig. fasírt – ‘vagdalt hús’. – fasíroz: ‘‹húst› apróra vagdal vagy darál’: fasírozott. A „konyhanyelv” ausztriai német elemei a faschieren (‘húst vagdal’) igéből, illetve ennek befejezett melléknévi igenevéből (faschiert); a ~ a német faschiertes Fleisch (‘vagdalt hús’) kifejezés részfordításaként kerülhetett az étlapnyelvbe. Forrásuk a francia farcir (‘húsvagdalékkal megtölt’) ige, a latin farcire (‘töm’) folytatója. Lásd még farce, infarktus. fasizmus – ‘totalitárius szélsőjobboldali mozgalom és uralmi rendszer; ennek ideológiája’. – fasiszta: ‘a fasizmussal kapcsolatos’; ‘‹főnévként› a fasiszta eszmék híve’. Nemzetközi szó az olasz fascismo nyomán (a magyar ~ ennek latinosított alakja), amely a fascio [fasso], azaz ‘nyaláb, köteg’ főnévből ered. Elsőként azért, mert az olasz ~ emblémája az ókori Róma közhatalmi jelvénye, a vesszőnyalábba foglalt bárd (latinul fasces) volt; másodsorban azért, mert az olasz ~ elindítója, Mussolini a fasci di combattimento (‘harci kötegek’) nevet adta terrorista rohamosztagainak, amelyek élén 1922-ben Rómába vonult és megragadta a hatalmat. fásli – ‘szalagszerű sebkötöző pólya’. A hazai német Faschl magyaros változata; ez az olasz fascia [fassa], azaz ‘szalag, csík, pólya’ szóra megy vissza. fasz – ‘hímvessző’. Talán ősi finnugor örökség, de csak egyetlen és távoli rokonnyelv, a lapp buoccse szava bizonyíthatja. faszari – ‘zsugori, fösvény’. Az azonos értelmű fasza-rágó és facsari alakok keveredéséből keletkezett, nyelvjárási szó. Lásd még fasz. faszol – ‘vételez ‹katonaságnál›’. A német fassen (‘fog, vesz, átvesz, vételez’) igéből keletkezett a régi katonai nyelvben; elavult szó. fater – ‘apa’. A német Vater [fáter], azaz ‘apa’ megfelelője az igénytelen közbeszédben. fátermörder – ‘magas álló gallér a 19. század elejének férfi viseletében’. Német szó (Vatermörder) tkp. ‘apagyilkos’; tréfás névadás, de eredetét nem ismerjük. Elavult szó. fátum – ‘végzet’. – fatális: ‘végzetes’. – fatalizmus: ‘hit a végzetben, annak feltétlen elfogadása’. – fatalista: ‘a végzetben hívő, azt elfogadó (ember)’. Nemzetközi szócsalád, alapja a latin fatum a fari, fatus (‘kimond’) igéből. A ~ tehát ‘kimondott dolog’, amit a végzet erői valahol, valamikor kinyilvánítottak, és ami ezért feltétlenül végbemegy. Lásd még fabula, fáma, infáns, infantilis. fátyol – ‘áttetsző, könnyű kelme’. Származékai: fátyolos, fátyoloz, fátyolozott. Eredetére kétféle magyarázat is van. Vagy annak a sok nyelvből ismert szónak köszönheti létét (pl. olasz fazzuolo, román fachiol, szlovák fateľ), amely a latin faciale (‘verítéktörlő arckendő’) szóra, a facies (‘arc’) származékára megy vissza; vagy a nyelvjárási fágy (‘rétegesen elrendez’) igéből való -l deverbális névszóképzővel (mint pl. lepel), és így rokona a patyolat szónak is. fattyú – ‘házasságon kívül született gyermek’; ‘fölös, szabálytalan’: fattyúhajtás. Ismeretlen eredetű szavunk. fault – ‘az ellenfél játékosa ellen elkövetett szabálytalanság a labdarúgásban’. Angol szó (tkp. ‘hiba’) betű szerinti ejtése (helyesen [fót]); a magyar sportnyelvből idővel kiszorult, s nem honosodott meg a helyébe ajánlott dancs sem. faun – ‘kecskeszarvú, patás emberalak, alsóbbrendű erdei istenség a római mitológiában.’ Nemzetközi szó Faunusnak, Latium mondabeli királyának nevéből, aki halála után az erdők és mezők jótékony istensége lett; idővel alakját megsokszorozták, és a ~okat megtették a görög szatüroszok (lásd szatír) megfelelőinek. A faunus név a favere (‘kedvez, kegyel’) ige származéka, így a favorit és főn rokona. Lásd még fauna. fauna – ‘egy adott területen honos állatfajok összessége’: Magyarország faunája. Tudományos szakszó Fauna istennőnek, Faunus isten (lásd faun) nővérének (vagy feleségének) nevéből, aki a mezei jószág védnöke volt. A fenti értelemben a svéd Linné használta először. favorit – ‘a legesélyesebb versenyző’; ‘‹régebben› kedvenc, kegyenc’. – favorizál: ‘kegyel, előnyben részesít, ‹másokkal

- 93 - oldal

a

achát

szemben› kedvez ‹valakinek›’. Nemzetközi szócsalád az olasz favorito nyomán, amely a favorire (‘kegyel’) befejezett melléknévi igeneve; töve a favore (‘kegy’) a latin favor-ból, végső soron a favere (‘kedvez, helyesel’) igéből. A ~ közvetlenül a németből került hozzánk az angol favourite nyomán, amelynek ‘a legesélyesebb versenyló’ jelentése szintén az angolban alakult ki; a favorizál a francia favoriser latinosított formája. Lásd még faun, főn. fax – vagy telefax: ‘elektronikusan képpontokra bontott írás vagy kép telefonon továbbítva’; ‘az írástovábbító, illetve fogadó készülék’. Angol szó, a latin facsimile (lásd fakszimile) első négy betűjének átírásával - mintha magyarul a rákszűrést így rövidítenénk: ráx. A telefax első eleme természetesen a telefonra utal (lásd tele-). fazék – ‘főzőedény’. Származékai: fazekas, fazekasság. A ~ faz- töve ősi finnugor örökség: vogul pot, osztják put, finn pota (‘lábas, üst’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fakad, fél, fog stb. A -k elem denominális főnévképző. A finnugor alapszó esetleg indoeurópai eredetű: angol, francia pot, skandináv potta (‘fazék’) latin potus (‘ivás’). fazenda – ‘tanya, birtok, ültetvény (Brazíliában)’. Portugál szó, a fazer (‘csinál, előállít’) származéka, forrása a latin facere (‘csinál’). Etimológiai megfelelője a spanyol hacienda. fazetta – ‘szabályos sokszögű sík felület csiszolt drágakövön, üvegtárgyon’. A francia facette szó latinosított formája, a face (‘arc; mértani test síklapja’) kicsinyítő képzős származéka. A francia face a latin facies (‘arc’) folytatója. fázik – ‘hidegtől kellemetlen érzése van’; ‘húzódozik, tart ‹valamitől›’. Származékai: fázós, fázékony. Ősi örökség az ugor korból: vogul put (‘jégkéreg’), osztják patta (‘fagy, megfagy’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fakad, fazék, fél, fog stb., a szótő t  z megfelelésének példája a fazék, kéz. fázis – ‘egy (kör)folyamat valamelyik szakasza’: a fejlődés fázisai; a hold fázisai. Tudományos szakszó a latin phasis (‘égitestek fényváltozásainak egy szakasza’) alapján; ez az azonos értelmű görög phaszisz átvétele, forrása a phainó (‘látszik, megjelenik’) ige. Lásd még fantázia, fenomén. fazon – ‘szabás, minta, készítési mód’; ‘zakógallér kihajtója’; ‘ember, alak, ipse ‹a szlengben›’. Nemzetközi szó a francia façon (‘mód, modor; ruhaszabás’) nyomán; a magyarba a német Fasson közvetítette. Forrása a latin factio, factionis (‘cselekvés’) a facere, factum (‘tesz, csinál’) igéből. február – ‘a második hónap neve’. Latin eredetű, a Februarius mensis (‘február hónap’) kifejezés önállósult első tagja, amely német Februar származéka révén került nyelvünkbe. A név az ókori római februa nevű tisztulási és engesztelési ünnepségre utal, amelyet ennek a hónapnak mint (korábban) az év utolsó hónapjának a derekán tartottak; töve a februum (’tisztítószer’). fecni – ‘kis papírszelet, cédula’; ‘rongy’. A német Fetzen (‘rongy’) szó magyaros formája, a szillabikus n szokásos ni feloldásával (mint pl. fakszni, kalocsni). fecseg – ‘sokat és komolytalanul beszél’; ‘titkot kibeszél’: kifecseg valamit. Hangutánzó szó, kezdetben madarak csivitelését jelentette, mint a cseveg is. Lásd még fecsérel, fecske, fecskend, fröccsen. fecsérel – ‘pazarol, pocsékol, veszteget’. Hangutánzó szó, a fröcskölést imitálja, mert eredeti jelentése ‘fröcskölve szétszór’ lehetett. Lásd még fecske, fecskend, fröccsen. fecske – ‘villás farkú, gyors röptű madár’. Hangutánzó szó, valószínűleg önálló magyar fejlemény, a fecseg ige családjából, de lehet, hogy finnugor eredetű: zürjén piscsi, votják poski, finn pääsky (‘fecske’). Feltehető, hogy a rokonnyelvi szavak is hangutánzásból erednek. fecskend – ‘fröcsköl’. Származékai: fecskendő, fecskendez. Hangutánzó eredetű szó a fecseg, fecsérel, fecske, fröccsen családjából. fed – ‘takar, leborít, véd’. Származékai: fedés, fedő, fedetlen, fedez, fedezés, fedezet, fedezetlen, fedezék. Ősi örökség a finnugor korból: vogul pent (‘becsuk’), osztják pente (‘beföd’), votják pod (‘bezár’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fakad, fél, fog stb., hasonlóképp a nt  d, lásd lúd. Lásd még fedél, födém. fedd – ‘dorgál, korhol’. Származékai: feddés, feddhetetlen. Ismeretlen eredetű; korai előfordulásaiban fegy alakot találunk, amely tovább él a fegyelem, fenyít és figyelem szavakban. A ~ depalatalizációval, majd a fed d-jének megkettőződésével jött létre. fedél – ‘háztető’: egy fedél alatt élnek, fedél van a feje fölött; ‘felnyitható, leemelhető felső rész’: könyvfedél, dobozfedél. Származékai: fedeles, fedélzet. Ősi ugor örökség: vogul pántel (‘tető’). A szótő itt a magyar fed ugorkori előzményének vogul megfelelője, az -l deverbális névszóképző.

féder – ‘rugó ‹mint kocsialkatrész›’: féderes hintó. Német szó: Feder (‘toll; rugó’). Elavult szó. Lásd még fédervejsz. federális – lásd föderáció fédervejsz – ‘síkpor, talkum’. Német szó: Federweiss, azaz ‘tollfehér’, utalásul a zsírkőre, amelyből őrlik, és amelynek madártollra emlékeztető leveles kristályai vannak. fegyelem – ‘közösségben fenntartott rend’; ‘rendszeresség, mértéktartás cselekvésben, magatartásban’. Származékai: fegyelmez, fegyelmi, fegyelmezetlen, fegyelmezetlenség. A fedd ige korai és valószínűleg eredetibb fegy alakjának származéka -elem névszóképzővel (mint pl. sérelem). Legkorábbi jelentése ennek megfelelően ‘feddés’ volt, ebből lett előbb ‘fegyelmezés’, majd maga ‘a megkívánt rend’ értelme. A nyelvújítás korában a kikövetkeztetett fegy- tőből alkották a fegyenc szót, majd összetételek első tagjaként a büntetésvégrehajtás jelentéskörébe illesztették: fegyház, fegyintézet, fegyőr. Lásd még figyelem. fegyenc, fegyház, fegyőr – lásd fegyelem fegyver – ‘harci eszköz’. Származékai: fegyveres, fegyverez, fegyvertelen, fegyverkezik, fegyverzet. Bizonyára régi, de ismeretlen eredetű szó. fehér – ‘hószínű’. Származékai: fehérül, fehéredik, fehérség, fehérlik, fehérje. Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy első feh, fej eleme (lásd pl. Fejér megye!) finnugor örökség: lapp peju (‘fehér’). Ez esetben a ~ szóvége képző; a h, illetve j egyaránt lehet hiátustöltő. Az egyetlen távoli nyelvből vett példa bizonyító ereje azonban vajmi csekély. A fehérje szót Szily Kálmán alkotta meg az albumin (‘a tojásfehérje proteinje’) helyettesítéséül a tojás fehérje szókapcsolatból. Lásd még fehérnép, fehérorosz. fehérnép – ‘asszonynép’; ‘nő’: ej, de takaros fehérnép! A fehércseléd, fehérszemély, vászoncseléd arra utalnak, hogy a nők régen főként fehér, festetlen vászonban jártak. A ~ érdekessége, hogy noha kezdetben nyilván csoportnév volt, hamar egyes nőt jelölő szóvá vált. Ennek német analógiája a Frauenzimmer, tkp. ‘nők szobája’, ‘egy szobára való nő’, amely ma szintén egy személyt jelöl. fehérorosz – ‘az ukránhoz és az oroszhoz közelálló nyelvet beszélő szláv nép, ennek tagja, ennek nyelve’; ‘e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. A nép saját belarusz nevének a fordítása. fej1 – ‘állat tőgyéből tejet nyom ki’. Származékai: fejős, fejés. Ősi finnugor eredetű szavunk lehet, de csak a mordvin pedjamsz (‘szűr’), illetve a finn piimä (‘sűrű aludttej’) szavak tövére lehet hivatkozni, ami jelentéstanilag sem erős bizonyíték. fej2 – ‘a test legelső vagy legfelső része, amely a fontos érzékszerveket és az agyat magában foglalja’. Származékai: fejes, fejű, fejez, fejetlen, fejetlenség. Ősi finnugor örökségünk: vogul penk, finn pää (‘fej’), zürjén pom, mordvin pe (‘vége, hegye valaminek’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fakad, fél, fog stb. Az eredeti alak a fő, amely ma is eleven a főhajtás, fővesztés szavakban, illetve a nem konkrét jelentésekben (öt fő, kormányfő stb.). A ~ a birtokos személyjeles fejem, fejed, feje alakokból vonódott el, viszonylag későn; a fő választékos, régies vagy költői stílusértékű szó maradt eredeti értelmében. Hasonló kettős tő a nő–neje, de itt az utóbbi alak értelmileg is kissé elkülönült (‘felesége’) a nője alaktól. Lásd még befejez, fejedelem, fejezet, fő2, hétfő, kútfő. fejedelem – ‘törzsek, nemzetségek feje’; Árpád fejedelem; ‘királyi címet nem viselő uralkodó’: Erdély fejedelmei. A fej2 szó származéka a régi eredetű -delem képzővel, amely itt denominális (szemben a gyakoribb fájdalom, birodalom, bizodalom típussal). fejezet – ‘írásmű egy szakasza’; ‘oszlopfő’. A fej2 származéka, a fejez igéből, a latin capitulum mintájára, amelynek töve a caput (‘fej’). fejsze – ‘favágó eszköz, balta’. Bizonytalan eredetű, talán a fejt ige fej- tövének gyakorító sz képzős alakjából való igenév (fejsző helyett, mint penge, szüle), tehát ‘szétválasztó’ értelmű. fejt – ‘szétválaszt, leválaszt’; ‘‹termést hüvelyéből› kiszed’: borsót fejt; ‘‹bányában szenet a kőzetből› leválaszt’; ‘‹kiforrt bort üledékétől› elválaszt’; ‘rejtett értelmet keres’: rejtvényt, titkot fejt. Származékok és kapcsolt szavak: fejtés, fejtő, fejteget, fejtegetés, fejlik, fejlett, fejletlen, fejlődik, fejlődés, fejleszt, fejlesztés, fejlemény. A ~ olyan párja a feslik igének, mint az ejt az esiknek; mindkettő műveltető képzőt hordoz. A fejt–fejlik páros a bont–bomlik, önt– ömlik s hasonló kapcsolatok analógiájával jött létre. fék – ‘jármű mozgását lassító szerkezet’. Származékai: fékez, féktelen, féktelenkedik. Ugor kori örökség: vogul pehh, osztják pek (‘kantárszár’); eredetileg magyarul is a ló mozgásának irányítására való eszközt (‘kantár, zabla’) jelentette, mint sok más nyelvben is: francia freine

- 94 - oldal

a

achát

(‘fék’) a latin frenum (‘zabla’) nyomán. fekália – ‘emberi ürülék’. Latin szó (faecalia) a faex, faecis (‘borseprő; ürülék’) főnévből. Lásd még defekál. fekély – ‘gennyes kelés, tályog’. Származékai: fekélyes, fekélyesedik. A fakad tövének magas hangrendű fek- változatából származó, eredetileg deverbális -l képzős szó (mint fonál, halál); a képző idővel palatalizálódott, mint a fogoly1 esetében. fekete – ‘koromszínű’; ‘a hatóság kereskedelmi, munkaügyi előírásait megszegő’: feketepiac, feketén árusít, feketemunka; ‘‹főnévként› néger; feketekávé’. Származékai: feketeség, feketés, feketít, feketedik, feketül, feketéllik, feketézik. Valószínűleg ugor eredetű: osztják pehte, puti (‘fekete’); ezek a feke- tő előzményei, a -te magyar képző. A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb. fekszik – ‘vízszintes helyzetben pihen’; ‘‹dolog› van, elterül ‹valahol›’. Származékai: fekvés, fektet. Az ige fek- töve talán finnugor eredetű: zürjén pukal, votják puk (‘ül’). Az ülés és a fekvés logikai kapcsolata a nyugalmi helyzet lehet. A ~, hasonlóan az alszik igéhez, hármas (sz, d, v) tövű ige: ~, feküdni, fekvő. fel – ‘‹határozószóként és igekötőként› magasabb hely irányában’; ‘‹buzdításként› ébredj, talpra, munkára!’: Fel, fel, vitézek a csatára! A föl főnév fel alakváltozatából lett igekötővé, eredetileg -é lativusraggal, amely előbb megrövidült, majd lekopott; hasonlóképpen lett a Halotti beszédben olvasható migéből meg (migé szokosztja  megszakasztja). Lásd még fellebbez, fellengős, fenn. fél1 – ‘aggódik’; ‘rettegést érez ‹valamitől›’; ‘rettegve tisztel’: féli az Istent. Származékai: félés, félős, félelem, félemlik, félelmes, félelmetes, félelmetesség, félénk, félsz, félt, féltő, féltékeny, féltékenység, féltékenykedik, félemlít, félelmetes. Ősi örökség a finnugor korból: vogul pil, mordvin pelemsz, finn pelätä (‘fél’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fakad, fog stb. A félsz ragozott igealak főnevesülése, mint a mersz, eszemiszom, nemulass. fél2 – ‘kétfelé osztott egész egyik része’; ‘kapcsolatban álló személyek, társak egyike’: ellenfél, ügyfél, peres felek, lásd még felebarát; ‘párosan összetartozó személyek, dolgok egyike’: házasfél, lásd még feleség; ‘oldal’: félreeső, jobbfelől. Ősi örökség az uráli korból: vogul pal, osztják pelek, zürjén pel (‘fél’), cseremisz, mordvin pel (‘oldal’), szamojéd pelle, szelkup pele (‘fél’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fakad, fog stb. Lásd még feled, felel, felemás, felesel, felől, félre, félszeg, vőfély. felcser – ‘tábori seborvos’. Német szó a régi katonai nyelvben: Feldscher, a régebbi Feldscherer (‘tábori borbély, seborvos’) rövidült formája a Feld (‘föld, mező, katonai tábor’) és scherer (‘nyíró, borbély’) elemekből, utóbbi a scheren (‘nyír’) igéből. felebarát – ‘embertárs’. A fele-barátja szókapcsolatból önállósult; ez olyan tautológiás összetétel, mint a kénye-kedve vagy búja-baja, első eleme ugyanis a fél2 főnév, annak ‘társ’ értelmében. A bibliafordítások révén terjedt el, az egyházi nyelv szava maradt. feled – ‘emlékezetéből kiejt’; ‘szórakozottságból elhagy’: nálad felejtettem a szemüvegemet. Származékok és kapcsolt szavak: feledés, feledékeny, feledékenység, feledhetetlen, felejt, felejtkezik, felejthetetlen. Bizonytalan eredetű szó. Talán a fél 2 rejlik benne ‘oldal’ értelmében, az elfeledett dolgot ugyanis elménkben félre, oldalra ejtjük. felekezet – ‘‹eredetileg› csapat, közösség’; ‘vallási közösség’: felekezeti ellentétek, felekezeten kívüli. Egy elavult felekezik (‘közösül; társul, szövetkezik’) ige származéka, végső soron a fél2 szóra megy vissza, annak ‘társ’ jelentésére. felel – ‘választ ad’; ‘felelősséget vállal, szavatol’: én felelek érte; ‘‹tanuló az órán› szóbeli feladatot elmond’. Származékai: felelet, felelés, felelget, feleltet, felelős, felelősség, felelőtlen. A fél2 főnévből lett -l képzővel, így értve: ‘beszédben kommunikáló félként viselkedik’. Második jelentése: ‘peres ügyben a törvény előtt válaszol’  ‘vállalja, hogy valamiről a törvény előtt számot ad’. felemás – ‘aminek hozzá nem illő párja van’: felemás cipő; ‘meghatározatlan; egyik szempont szerint sem kielégítő; se ilyen, se olyan’: felemás megoldás. A fél2 származéka, a mondatértékű fele más (‘a pár egyik fele nem olyan, mint a másik’) szókapcsolatból vonódott össze melléknévvé. feles1 – ‘valamiben osztozó társ’: Már-már félreteszem lesbosi lantomat, / Érzésim felesét… (Berzsenyi) A fél2 származéka, annak ‘társ’ jelentése alapján; régies szó. Lásd még felesel. feles2 – lásd fölösleg feleség – ‘házaspár női tagja’.

A fél2 származéka, annak ‘társ, páros kapcsolat egyik tagja’ értelme alapján, -ség képzővel. felesel – ‘(tiszteletlenül) visszabeszél, vitázva beszél, perlekedik’. A feles1 származéka gyakorító -l képzővel. Eredetileg a hasonló jelentésfejlődést mutató felel párja volt, és csak idő múltán alakult ki mai, rosszalló értelme. felett – lásd felül felette – vagy felettébb: ‘nagyon, túlságosan’: Miklós a kudarcon búskodik felette (Arany). A felett névutó (lásd felül) birtokos személyjeles alakja, annak átvitt, ‘valamin túl’ jelentése alapján; talán egy mértéknek felette (‘mértéken túl’) szókapcsolatból önállósult. felhérc – ‘a kocsirúdhoz erősített megvasalt fa, amelyhez a hámfákat akasztják’: Reccsen a rúd, felhérc, és az ostor pattog (Arany). Alakváltozatok: ferhéc, förhéc, főhéc, fürjéc, farhéc, felehérc, ferhinc, fürhenc stb. Ismeretlen eredetű, tájnyelvi szó. felhő – lásd felleg felicitál – ‘gratulál, szerencsét kíván’. Nemzetközi szó a késői latin felicitari (‘szerencsét kíván’) alapján; töve a felix, felicis (‘szerencsés, boldog’) melléknév. Régies szó, a gratulál kiszorította. félkegyelmű – ‘gyengeelméjű, bolond’. Az összetétel első tagja a fél2 főnév; a szó a féleszű, félbolond mintájára alakult, többnyire tréfás szinonimák (félnótás, félcédulás, félnadrág stb.) egyike. Második eleme alighanem vallásos jelentésében (‘Isten kegyelme’) értendő, s inkább szánakozást fejez ki. fellah – ‘arab (főleg egyiptomi) paraszt’. Arab eredetű nemzetközi szó a falaha (‘szánt, kapál’) igéből. fellebbez – ‘ügyét magasabb törvénykezési fórum elé viszi’. A fel határozószó középfokából (fellebb, feljebb) alakult -z igeképzővel. Mai jogi jelentését a nyelvújítás korában nyerte; korábban így értették: ‘kevélykedik’, illetve ‘előléptet’. felleg – ‘felhő’. Származékai: felleges, fellegtelen, (be)fellegzik. – felhő ‘kicsapódott pára a felső légkörben’. Származékai: felhős, felhősödik, felhőtlen, felhőz, felhőzet. A két szóalak fel- töve ősi finnugor örökség: osztják peleg, votják piljem, finn pivi (‘felhő’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb. A legrégebbi alak feleg lehetett; ennek egyfelől l-je megkettőződött az intervokális helyzetben, s így lett ~, másfelől g eleme vokalizálódott, és eu  ő irányban fejlődött, de hogy az ebből várható felőbe hogyan került a h, arra nincs meggyőző magyarázat. A két szóalak közül a ~ régies, illetve irodalmi, kivéve az átvitt értelemben használatos befellegzett (neki) származékát (‘kudarcot vallott, vége’). fellengős – ‘magasröptű, emelkedett’; ‘dagályos, keresetten fennkölt, hamisan ünnepélyes’. Származékai: fellengző, fellengzős. Mindhárom szóalak lényegében azonos jelentésű nyelvújítási alkotás, a fenn leng (‘magasan szárnyal’) szókapcsolat összevonásából hasonulás útján létrejött felleng ige különféle képzései. Kezdetben ez az ige valóban szárnyalást jelentett: S a lelkes élet játszva felleng / Hesperidák bibor aetherében (Berzsenyi). Származékai hamarosan felvették mai elítélő értelmüket; közülük ma csak a fellengzős eleven a választékos stílusban. felni – ‘autó kerékabroncsa’. A német Felge (‘kerékabroncs’) valamely hazai német alakjából (felln, feln). felől – ‘valakinek, valaminek az irányából’; ‘valamelyik oldalon’: jobbfelől; ‘valamivel kapcsolatban, azt érintve ‹beszél›’: sokat mesélt felőle. – felé: ‘valakinek, valaminek az irányába’; ‘valamely részen, vidéken’: sokan élnek arrafelé. A fél2 (‘oldal, rész’) névutói származékai ablativusi -l és lativusi -é raggal. félre – ‘oldalt, oldalra’; ‘helytelenül’: félrevezet, félreért. Határozószó, a fél2 megszilárdult -re ragos alakja, a szó ‘oldal’ értelme alapján. Második jelentése így fejlődött ki: ‘oldalra’  ‘nem egyenes irányban’  ‘hibásan, helytelenül’. felsál – ‘színhús marha vagy borjú felső combjából’. A bajor-osztrák Oberschale (‘felsőcomb’) részfordítása; mivel második tagja magyarul nem él önállóan, gyakran mondják felsárnak, fősárnak is. A húsipari nyelv szakszava. felség – ‘király vagy császár (címzése)’: felséged. Származéka: felséges. A föl (‘felső rész’) főnévből lett denominális -ség képzővel; lásd még fenség. felső – ‘magasabban elhelyezkedő’; ‘‹főnévként› figura a magyar kártyában’. A föl főnév származéka a hollétet jelző -ső képzővel. félszeg – ‘gyámoltalan’; ‘ferde’: félszegúszó hal. Összetett szó a fél2 és a szeg2 (‘szöglet’) elemekből. Eredeti értelme ‘csonka, hiányos’ volt, mint aminek ‘nincs meg minden szöglete’; mai jelentésével a nyelvújítás korában ruházták fel. felszél1 – ‘északi szél’. Én csak felszéllel vagyok bolond; ha délről fú,

- 95 - oldal

a

achát

én is megismerem a sólymot a gémtől (Arany fordítása Shakespeare Hamletjéből). A fel- előtag (tkp. ‘felső’) régebben északit is jelentett; a Felvidék (ma Szlovákia) elnevezés nem arra utalt, hogy a vidék jórészt hegyes, hanem hogy északon fekszik. Elavult szó. Lásd még szél1, alszél. felszél2 – ‘felvég, falu magasabban vagy északabbra fekvő része’. A fel- (‘felső’ ill. ‘északi’) előtag és a szél 2 kapcsolata. Lásd még felszél1. felszín – ‘felület ‹vízé, földé›’; ‘(csalóka) látszat’. Származéka: felszínes. Nyelvújítási tükörszó a felső tövéből és a szín2 főnévből, annak korábbi ‘külszín, arculat’ értelme alapján. Valószínűleg a német Oberfläche (tkp. ‘felső sík’) alapján alkották, amelynek mintája viszont a latin superficies volt, ám az is lehet, hogy közvetlenül ez utóbbi ihlette ~ szavunkat. feltétel – ‘olyan körülmény, amely nélkülözhetetlen valaminek a megvalósulásához’; ‘teljesítendő követelmény’. Származékai: feltételes, feltételez, feltételezés, feltétlen. A feltesz ige származéka, amely a latin propositum (‘szándék, terv, tétel’, tkp. ‘előre helyezett dolog’) mintájára jött létre, korábban ‘tétel, feltevés, szándék’ értelemben. Ma eleven jelentése a nyelvújítás korában alakult ki. felukka – ‘evezővel is hajtható könnyű kétvitorlás földközi-tengeri hajó’. Nemzetközi szó az olasz felucca nyomán, amely az arab fulük (‘hajó’) származéka. felül – ‘fent’; ‘túl’: felülmúl, felülüt. Származékai: felület, felületes. – felett: ‘‹névutóként, valaminél› felsőbb szinten’. Származéka: felettes. – fölé: ‘‹valaminél› magasabbra’. A föl főnév megszilárdult ragos alakulatai, a ~ ablativusi -l, a felett locativusi -tt, és a fölé lativusi -é raggal. felvág – ‘henceg, kérkedik’. Ebben az értelemben tükörszó a német aufschneiden nyomán. A mit grossem Messer aufschneiden (‘nagy késsel szeletel fel ‹húst, kenyeret›’) szólás németül olyasmit jelent, mint magyarul a nagy kanállal eszik, azaz ‘dús lakomát rendez, ilyenen vesz részt’. Másodlagos értelme lett, hogy ‘jómódjával, szerencséjével henceg’, s végül az ilyen értelmű szólás jelentése az igébe sűrűsödött össze. félvér – ‘két különböző fajta keresztez(őd)ésével létrejött egyed (ember vagy tenyészállat)’. Tükörszó az angol half-blood alapján, amely sok más nyelv ilyen értelmű szavait ihlette, főleg mint lótenyésztési szakszavakat. Az így keletkezett német Halbblut bizonyára hozzájárult a ~ meghonosodásához. Ellentéte a telivér. felvilágosít – ‘‹valakivel› szükséges tudnivalókat közöl ‹valamivel kapcsolatban›’. Származéka: felvilágosítás. – felvilágosodás: ’17.18. századi racionalista, egyházés feudalizmus-ellenes eszmeáramlat’. Származéka: felvilágosult (‘ilyen eszméket követő’). Nyelvújítási tükörszavak a német aufklären, illetve Aufklärung nyomán; ennek elemei auf (‘fel’) és klar (’tiszta, világos, érthető’). felvonás – ‘színpadi mű nagyobb egysége, melyet általában szünet előz meg vagy követ’. Nyelvújítási tükörszó a német Aufzug (tkp. ‘felhúzás’) nyomán, mely szó a ~ kezdetét jelző függönyfelhúzásra utal. fém – ‘hőt és áramot jól vezető, fényt visszaverő, rugalmas, hajlítható anyag’. Nyelvújítási alkotás, a fénylik ige fémlik változatából elvont tő önállósodása. Eleinte ‘fény’ jelentése volt, és csak a 19. század közepén szilárdult meg mai jelentése. feminin – ‘nőies ‹férfira értve›’. Nemzetközi szó a latin femininus (‘női’) nyomán, a femina (‘nő’) szóból. Lásd még feminizmus. feminizmus – ‘a nők egyenjogúságát követelő polgári mozgalom’. – feminista: ‘a női egyenjogúságot követelő (személy)’. Nemzetközi szavak a latin femina (‘nő’) nyomán, görögös képzőkkel. Lásd még effeminált, feminin. fen – ‘csiszol, élesít’; ‘ken’: Bűvös álomírral / Szájt, szemet befensz (Vörösmarty), kikent-kifent. Ősi finnugor örökség: vogul poni (‘fen’), votják penon (‘köszörűkő’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb. A másodlagos ‘ken’ jelentés a mozdulatok hasonlósága folytán alakulhatott ki. Lásd még bennfentes, fene, fenék, fenekedik, fenkő, fenyeget, fenyít. fene – ‘gennyes, üszkös, rákos seb’: egye meg a fene; ‘‹kérdőszó indulatos nyomatékosítója›’: ki a fenét, hová a fenébe, mi a fenének?; ‘‹indulatos mondattagadó szó›’: fenét, fenéket! A fen ige folyamatos melléknévi igenevének (fenő) alakváltozata (mint pl. hinta, hulla, penge), s eredetileg a fogát fenő, támadásra kész vadállatra értődött. Így lett jelentése ‘vad, iszonyú’: Rémülve megszűnt a fene háború (Berzsenyi), majd főnévi értelemben ‘vadállat’. Mivel betegségek nevében gyakran szerepel állatnév (bőrfarkas, torokgyík, rák), a ~ különféle bőrbetegségek s más nyavalyák neve is lett (lépfene, rákfene): Megszült Pőcze Borcsa, /

Kit megettek a fenék (József Attila). Szitokszó és indulatos nyomatékosító szó is ennek folytán lett, akárcsak a nyavalya, rosseb. Lásd még fenekedik, fenevad, fenyeget, fenyít. fenék – ‘‹tó, folyó, gödör, üreges edény› legmélyebben fekvő része’; ‘‹ember, állat› fara; ‹nadrág› ülepe’. Származékai: fenekes, fenekel, feneketlen, (meg)feneklik. Bizonytalan eredetű; talán a fen származéka deverbális -k képzővel (mint pl. maradék), az ige ‘horzsol, dörzsöl’ értelme alapján. fenekedik – ‘acsarkodik, gyűlölködve rosszat forral ‹valaki ellen›’. A fen ige származéka a gyakorító és visszaható -kedik képzővel; a fogát fenő, támadásra kész vadállat képzetét őrzi. Lásd még fene, fenyeget. fenevad – ‘vérengző vadállat’. Főnevesült jelzős szókapcsolat a fene ‘vad, iszonyú’ jelentése alapján. Régebben ilyen szókapcsolat volt a fene farkas, fene párduc, fene oroszlán. fenkő – ‘fenőkő, kaszakő’. Nyelvjárási szó a fen ige alapján; a fenőkő változat a köznyelvben is csak a 19. század óta él. fenn – ‘magasan’; ‘ébren, talpon’: már hajnalban fenn voltunk; ‘hangosan’: fennszóval, fennhangon. Alakváltozatok: fent, fönn, fönt. A föl főnév fel változatából lett -n locativusi raggal, hasonulás útján. A fent változat egy második locativusi raggal (t) bővült; a másik két alakváltozat az alapszó labiális változatát követi. Lásd még fennen, fennhéjáz, fennkölt. fennen – ‘nagy hangon’: fennen hirdeti, hogy…; ‘gőgösen’: fennen beszél. A fenn határozószó olyan bővült alakja, mint az ezen, ígyen, itten; eredeti értelme ‘magasan’ volt. Ma eleven jelentéseiben is választékos vagy irodalmi. fennhéjáz – ‘dölyfösen viselkedik’. Magyar elemekből összetett szó, első tagja a fenn határozószó, de második eleme vitatott. Vagy úgy értendő, hogy héjaz, tehát a héj, híj, hiu (‘padlás, tető’) nyomán ‘tetőz, tetőt rak, épít’ a jelentése, vagy a héja nevű madár röptével kapcsolatos. Az előbbi esetben a gőg abban nyilvánul meg, hogy a másokénál magasabb tetőt rak a házára, a másodikban a héja módjára magasban köröző, másokat lenéző emberre kell gondolnunk. Egyik magyarázat sem igazán meggyőző. fennkölt – ‘emelkedett, magasztos, méltóságteljes’: fennkölt eszmék. Származéka: fennköltség. Nyelvújítási szóösszetétel egy régebbi felkölt (‘magasra emelkedett, nagyravágyó, kevély’) mintájára, amelyben a költ a kel igenévi alakja az ige ‘emelkedik’ jelentéséből (lásd napkelte). A fel helyébe lépett fenn jóvoltából a szó a fenséges jelentését is magába vonta, háttérbe szorult a korábbi alak nem kívánatos ‘kevély’ értelme, valamint a felkölt (‘felébreszt’) igével való öszetévesztés lehetősége. fenol – ‘vagy karbolsav, hidroxilgyököt tartalmazó benzolszármazék, színtelen vagy kristályos anyag’. – fenolftalein: ‘fenolszármazék, enyhe hashajtó’. A ~ mesterséges vegytani szakszó (phenol) a görög phainó (‘mutat’) és a latin oleum (‘olaj’) elemeiből, mivel a benzol és származékai a kőolajból állíthatók elő. fenomén – ‘ritka, tüneményes tehetség’: sportfenomén, énekes fenomén. – fenomenális: ‘tüneményes, bámulatos, rendkívüli’. Nemzetközi szó, tkp. ‘tünemény, jelenség’, a görög phainomenon (‘jelenség’) latinos phaenomenum alakja nyomán; a magyar ~ a francia phenomčne kiejtés szerinti átvétele, de elterjedéséhez a német Phänomen is hozzájárult. A görög szó alapja a phainomai (‘látszik, tűnik’) ige. Lásd még fázis, fenomenológia. fenomenológia – ‘modern bölcseleti irányzat, amely a dolgokat előzetes ismereteink felfüggesztésével, puszta megjelenésük alapján vizsgálja’. Bölcseleti szakszó a görög phainomenon, azaz ‘jelenség, megjelenés’ (phainomai, a.m. ‘látszik, tűnik’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még fenomén. fenszterli – ‘sétálgatás az imádott nő ablaka alatt’. A hazai német fensterl (‘ablakocska’) szóból, a szillabikus l szokásos feloldásával. A bizalmas nyelv avuló szava. fent – lásd fenn fény – ‘az elektromágneses hullámoknak az a tartománya, amely szemünkkel érzékelhető’; ‘sima felületről visszavert sugárzás’: fénymáz, padlófény; ‘díszes külső, pompa, ragyogás’: elkápráztatta az udvar fénye. Származékai: fényes, fényesség, fényességes, fényesít, fényesedik, fényeskedik, fénylik, fényez, fényezett, fényezetlen, fénytelen. Bizonyára ősi, de ismeretlen eredetű szavunk. Lásd még fém. fenyeget – ‘megfélemlít ‹büntetés, megtorlás kilátásba helyezésével›’; ‘‹kedvezőtlen esemény› bekövetkezhet’: súlyos árvíz fenyeget. Alighanem a fen ige származéka gyakorító -get képzővel; eredetileg így értődött: fenegeti a fogát valaki ellen, s így értelmi párhuzama a fenekedik ige. A palatalizálódott igető-változatra

- 96 - oldal

a

achát

(feny) több példa van a nyelvjárásokban: ken–keny, von-vony stb. Lásd még fenyít. fenyít – ‘(veréssel) büntet’; ‘‹régebben› fenyeget’. A szó igei töve talán a fen ige palatalizált tőváltozatával azonos, mint a fenyeget esetében; erre mutat, hogy korábban volt a ~nek ilyen jelentése is. Más nézet szerint a ~ a fedd ige korai és valószínűleg eredetibb fegy alakjából ered, fegyít  fenyít hangváltozással. Bár ez a tő írásos emlékeinkben nem mutatható ki, az ilyen hangváltozásra van más példa is: megyek  menyek; ráadásul a ~ legkorábbi példái ‘int, dorgál’ jelentésűek. fenyő – ‘tűlevelű, örökzöld fa’. Származéka: fenyves. Ősi finnugor eredetű szavunk: zürjén ponel (‘fenyő’); cseremisz pinj (‘magnak hagyott fenyő’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb. Az eredeti magyar fen- vagy feny- tő után álló ő, korábban ü talán kicsinyítő szerepű képzőelem. fényűzés – ‘túlzó pompa, az élet javainak pazarló élvezete’. Származéka: fényűző. Nyelvújítási szóalkotás a latin luxus, luxuria (tkp. ‘buja tenyészet, élvhajhászat, kicsapongás’) magyarítására. Az összetétel első elemét az magyarázza, hogy alkotója a latin szóalakokat a lux (‘fény’) származékainak vélte, holott semmi etimológiai kapcsolat nincs közöttük. fér – ‘elég helyet talál ‹valahol, valamiben›’: nem fér a bőrébe. Igekötőkkel: összefér (‘békében megvan vele’); hozzáfér (‘utat talál hozzá’); ráfér (‘szüksége van rá’). Származékai: (be)férkőzik, (össze)férhetetlen. Valószínűleg finnugor eredetű szó. Ennek tanúja talán a votják pir, cseremisz perem (‘bemegy’), esetleg a vogul peevri (‘kézre kerül’). A jelentéstani összefüggések az előbbi véleményt támogatják; a magyar jelentésfejlődés ez lehetett: ‘bemegy’  ‘befér’  ‘elfér’. A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb. ferbli – ‘kártyával játszott hazárdjáték’. A bajor-osztrák färbln származéka, amely a farb (irodalmi német Farbe), azaz ‘szín, kártyaszín’ szóból ered. A névadás alapja, hogy a győzelemhez egy adott színben a lehető legtöbb pontot vagy sorozatot kell gyűjteni. Elavult szó. Lásd még farba. fércel – ‘nagy öltésekkel összevarr’. Származéka: férc. A német fitzen (‘ráncol, ölt’) származéka cc  rc elhasonulással, mint pl. a piac népi piarc formájában. A fircel nyíltabbá válásával lett a ~; a férc utólagos elvonás. ferde – ‘az egyenes iránytól eltérő’; ‘helytelen, hamis, torz’. Származékai: ferdeség, ferdül, ferdít, ferdítés. A szó ferd- töve a fordul (lásd fordít) tövének magas hangrendű változata, végződése pedig a folyamatos melléknévi igenévképző olyan változata, mint a fene, fürge, lenge s hasonló szavakban található. A ~ tehát ‘az egyenestől elforduló’. Lásd még fertő, förgeteg, fürge. féreg – ‘puha testű, megnyúlt gerinctelen állat’; ‘kártékony élősdi rovar’; ‘hitvány, jellemtelen ember’. Származékai: férges, férgesedik. Ősi finnugor eredetű szavunk: vogul perk (‘féreg’), zürjén perk (‘tetű’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb; a magyar g a r melletti zöngésüléssel keletkezett. ferences – ‘Szent Ferenc rendjével kapcsolatos’; ‘a rendhez tartozó személy’. A rendalapító szent latinos nevének (Franciscus) magyaros formájából alkotott megnevezés a franciskánus helyettesítésére; lásd még bencés, dömés, pálos. ferencjóska – ‘a 19. század végén divatos szalonkabát, császárkabát’. A császár katonás zubbonyának mintájára készült Ferenc Józsefkabát népies eredetű neve a császár bizalmas magyar megnevezéséből. férfi – ‘hímnemű felnőtt ember’; régebben férfiú alakban is. Származékai: férfias, férfiatlan, férfiasság, férfiúi. Összetett szó a férj és fi(ú) elemekből. Mivel a férj maga is kétszeresen tartalmazza a ‘férfi’ jelentésű szóelemet, a ~ban ez háromszorosan található. fergeteg – lásd förgeteg férj – ‘férfi házastárs’. Származékai: férjes, férjezett, férjezetlen. Elhomályosult összetétel a fi (lásd fiú) szóból és az önállóan nem használatos *erj (‘férfi’) elemből. Az utóbbi finnugor eredetű: cseremisz erge (‘fiú, valaki fia’), finn yrkä (‘legény, kérő’). Az összetétel még az ősmagyar korban jöhetett létre, eredetileg alighanem ‘férfi’ jelentéssel; mai értelme csak utóbb, bizonyára az összetételi elemek elhomályosulása után alakult ki. Lásd még férfi. ferkelt – ‘fordított’: egy sima, egy ferkelt. A kézi kötés szakszava a német verkehrt alapján (verkehren a.m. ‘megfordít’), r  l elhasonulással. Enyhén avult. fermán – ‘szultáni rendelet, okirat’. Oszmán-török jövevényszó nyelvünkben, végső forrás a perzsa farmán (‘rendelet’). fermáta – ‘nyugvópont, szünet a zenei előadásban’. Olasz szó, tkp. ‘megállás’ a fermare (‘megállít, rögzít’) igéből; ennek alapja a latin firmus (‘szilárd, erős, biztos’). Lásd még firma,

konfirmál. fermentál – ‘erjeszt’. – fermentum: ‘erjesztőanyag, enzim’. Vegyészeti és élettani szakszók a latin fermentum (‘kovász, élesztő’) alapján; ennek töve a fervere (‘forr, pezseg’) ige. fermium – ‘mesterséges radioaktív elem, a transzurán sor tagja’. Enrico Fermi olasz származású amerikai atomfizikus nevéből, az elemekre jellemző -ium végződéssel (mint hélium, kálium). ferrit – ‘igen kis széntartalmú vas’: ferritantenna. A latin ferrum (‘vas’) származéka a vegyületeknél gyakori -it végződéssel. fertály – ‘negyed’: fertály óra; ‘falu vagy város valamelyik negyede, része’: az alsó fertályon lakik. A német Viertel (‘negyed, városnegyed’) középfelnémet előzményéből (virtail) alakult ki. Régies szó, csak a tréfás hátsó fertály (‘far’) kifejezésben fordul elő. fertő – ‘mocsár, láp, ingovány’: Fertő-tó; ‘erkölcsi züllöttség’. Származékai: fertőz, fertőzet, fertőző, fertőzés, fertőződik, fertőzetlen, fertőtlenít. A szócsalád alapja az a fert- igető, amely a fetreng igében is jelen van, és a ferde, förgeteg, förtelem, fürdik szavakkal együtt a forog ige tövének magas hangrendű változatához kapcsolódik. A ~ eredeti jelentése ‘disznó, bivaly sáros fetrengőhelye, fürdőhelye’. Ebből jött előbb a ‘mocsár, láp’ értelem, majd a ‘sár, mocsok’ jegyében az ‘erkölcsi mocsok’ („az ember olyan kéjjel fetreng a bűnben, mint a disznó a sáros dagonyában”). A fertőz, fertőzés, fertőtlenít egészségügyi jelentése a ragályos betegségekhez úgy kapcsolódik, hogy a piszok a betegség terjedésének a melegágya. ferula – ‘pápai pásztorbot a csúcsán feszülettel’. Latin szó, a.m. ‘pálca’ a ferire (‘üt, ver’) igéből. feslik – ‘a varrás mentén szétválik ‹kelme›’; ‘kibomlik ‹virág, bimbó›’. Származékai: feslés, feslett, feslettség. Az ige fes- töve ősi ugor örökség: vogul pist (‘elold’), osztják petsita (‘szétválaszt’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb. A ~ l-je gyakorító képző. A tő műveltető képzős változatából alakult a fejt; a két igető-változat párhuzama az esik– ejt. A feslett mai értelme (‘erkölcstelen, züllött’) a rendetlen ruha és a rendetlen életmód gondolati egybevetésén alapul. fess – ‘csinos, divatos, tetszetős ‹személy, öltözet›’. A bécsi német fesch kiejtés szerinti átvétele. A német szó az angol fashionable (‘divatos’) első szótagjából lett. Az angol szó töve a fashion (‘mód, szokás, divat’), amely a latin facere, factum (‘készít’) szóra megy vissza, s közvetlen francia előzményéből ered a mi fazon szavunk. fest – ‘színező anyaggal bevon, átitat’; ‘falra, vászonra, más anyagra színező anyagokkal képet készít’; ‘valamilyennek mutatkozik’: jól festett új ruhájában. Származékai: festő, festői, festőiség, festék, festékes, festés, festet, festeget, festett, festetlen, festmény, festészet. Bizonytalan eredetű szó; fes- tövének esetleges finnugor származtatását mindössze egy elszigetelt lapp példa javallná, s jelentésre az is elég távol áll (‘folt állat szőrén’). A -t elem valószínűleg műveltető képző. fésű – ‘haj rendezésére való sűrű fogas eszköz’. Származékai: fésül, fésűs, fésületlen, fésülködik. Alighanem a feslik ige tövéből való képzés, voltaképp folyamatos melléknévi igenév, tehát ‘szétfejtő, szétbontó’ az értelme. fészek – ‘madarak maguk építette lakóhelye, más kisebb állatok búvóhelye’; ‘gócpont, kiindulópont’: tűzfészek. Származékai: fészkes, fészkel, fészkelődik. A fész- tő ősi örökség az uráli korból: vogul pitji, osztják pit, cseremisz pezses, finn pesä, szamojéd pidje (‘fészek’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fél, fog stb. A -k elem denominális névszóképző, mint az ének, fazék, lélek s hasonló szavak esetében. Ez a képzés elég késői, mert nyolcszáz éve, a Halotti Beszédben még így volt: halálnek és pukulnek fésze. A fészkelődik mai jelentése (‘nyugtalanul izeg-mozog’) a fészkére telepedő madár jellegzetes helykereső mozgására utal. fészer – ‘kisebb gazdasági épület, melléképület, szín’. A fél2 és szer szavak elhomályosult összetétele, az utóbbi tag a régi és népnyelvi ‘sor, oldal’ jelentésében áll. Eredetileg egy félszer tető-féle szókapcsolat első tagja lehetett, mivel a ~ teteje csak egy irányban lejt, tehát mintegy fele a megszokott, kétfelé lejtő nyeregtetőnek. feszes, feszít – lásd feszül feszt – ‘szilárdan’: a beásott oszlop feszt áll; ‘folyton, szüntelenül, kitartóan’: feszt a sikereiről beszél. A német fest (‘szilárd, állandó’) kiejtés szerinti átvétele határozói értelmében. A bizalmas nyelv kissé avuló szava. fesztáv – ‘repülőgép szárnyvégei, híd két alátámasztási pontja közötti távolság’. Műszaki szakszó, tükörfordítás a német Spannweite nyomán: spannen (‘feszít’) és weit (‘távol’). fesztivál – ‘ünnepség, kulturális vagy sportesemények ünnepélyes keretek között zajló sorozata’: a cannes-i filmfesztivál. Nemzetközi szó az angol festival (‘ünnepi, ünnepélyes’) szó

- 97 - oldal

a

achát

főnevesüléséből. Ennek forrása a latin festivalis, távolabbról festivus (‘ünnepi’) a festum (‘ünnep’) főnévből. Lásd még fiesta. feszül – ‘egyenesre kinyúlik, feszes lesz’. Az igető további származékai: feszült, feszület, feszes, feszít, feszeget, feszeng; fesz, feszeleg, feszély, feszélyezett, fesztelen. Ismeretlen eredetű szócsalád; az öt utolsó származék nyelvújítási képzés. fétis – ‘primitív népek bálványa’. – fetisizmus: ‘kezdetleges vallás, ~ek tisztelete’; ‘torz nemi kötődés testrészekkel kapcsolatos tárgyakhoz (kesztyű, cipő stb.)’. – fetisizál: ‘vakon tisztel, bálvánnyá avat’. Nemzetközi szócsalád a francia fétiche és származékai nyomán, azok kiejtése szerint. Forrása a portugál feitiço (‘bűbáj, bűvölet, talizmán’) a késői latin factitius (‘csinált, mesterséges’) szóból, amelynek eredete azonos faktum szavunkéval. fetreng – ‘fektében ide-oda hánykolódik’. Annak a fert- tőnek a származéka, amelyből a ferde, förgeteg, förtelem szavak is erednek, és amely a forog magas hangrendű változata. Előbb egy gyakorító képzős ferteng jött létre, (mint pl. dülöng, tolong), és a 16. század előtt csak ilyen alakokat találunk; utóbb rt  tr hangátvetéssel alakult ki a mai forma. fett – ‘kövér, vastag betűs ‹szedés›’. Nyomdai szakszó, a német fett (‘zsíros, kövér’) átvétele. feudális – ‘hűbéri’. – feudalizmus: ‘hűbériség’. Történelmi szakszó a középkori latin feudum (‘hűbér, hűbérbirtok’) alapján, amely a frank fehu (‘jószág, haszonállat’) szóra megy vissza; d eleme talán puszta segédhang a feu tő és az -um végződés között. fez – ‘vörös posztóból készült, csonka kúp alakú, bojtos mohamedán fejfedő’. Nemzetközi szó a marokkói Fez város nevéből, ahonnan a viselet elterjedt. fezőr – ‘nagyszabású, de gyanús üzleti vállalkozások nyélbeütője, gazdasági szélhámos’. A francia faiseur (tkp. ‘készítő; fecsegő, áskálódó’) a faire (‘csinál’) ige fais- tövének származéka, forrása a latin facere. A ~ fenti üzleti értelme az ausztriai francia szóhasználatban alakult ki, és így került hozzánk. fiáker – ‘kétlovas városi bérkocsi’. Az ausztriai német Fiaker átvétele, amely a francia fiacre (‘bérkocsi’) szóból ered. Névadója Szent Fiacrius, franciául Fiacre, mivel az első párizsi bérkocsi-állomás egy olyan ház előtt volt, melynek falára a szent képe volt festve. fiaskó – ‘kudarc, felsülés’. Nemzetközi szó az olasz fiasco (‘szalmafonatú borospalack’) nyomán; ez rokona flaska, palack szavainknak is. A szó fenti értelmű használata az olaszban alakult ki, a fare fiasco (‘felsül’, tkp. ‘palackot csinál’) szólás alapján. Választékos, enyhén avuló szó. Fiastyúk – ‘a Plejádok, szabad szemmel látható csillaghalmaz a Bika csillagképben’. Népnyelvi összetétel. Pontos mintája nem ismeretes, de más nyelvekben is van hasonló megnevezése a csillagképnek, pl. francia Poussiničre (‘tyúkborító kas’). fiatal – ‘ifjú’; ‘korai’: fiatal az idő. Származékai: fiatalos, fiatalka, fiatalság, fiatalít, fiatalodik. A fiú rövidebb fi alakjának képzett alakja; a talán kicsinyítő denominális -tal képzőre vagy képzőegyüttesre nyelvünkben nincs más példa. A ~ legkorábbi, főnévi jelentése ‘fa tövén, fa gyökeréből nőtt hajtás’ tehát „a fa fia” lehetett; ebből keletkezett melléknévi jelentése. fibrin – ‘a vér megalvadásakor kicsapódó fehérje, amely a seben vart képez’. Élettani szakszó a latin fibrum (‘rost’) nyomán, a vegyi származékoknál gyakori -in végződéssel. fibula – ‘ékszerként használt melltű, kapocs, csat’; ‘a szárkapocscsont’. Latin szó, a figere (‘odatűz, megerősít’) származéka. Lásd még fix. ficamodik – ‘‹izület forgója› helyéből kiugrik’. Származékai: (ki)ficamít, ficam. Hangutánzó, hangfestő szócsalád, a biceg és fickándozik rokonságából. ficánkol – lásd fickándozik fickándozik – vagy ficánkol: ‘szertelenül ugrándozik’. Hangutánzó, hangfestő szó, a ficamodik és viháncol rokonságából. fickó – ‘fiatal legény’; ‘férfi, ember, alak ‹leereszkedő vagy lenéző mellékzöngével›’. A fiú rövidebb fi tövének származéka -c (-cs) és -kó kicsinyítő képzőkkel. A népnyelvből csak a 18. században került át a köznyelvbe. ficsúr – ‘piperkőc, nyegle fiatalember’. A román fecior [fecsor], azaz ‘legény, szolga’ átvétele; mai jelentése és alakja a múlt században alakult ki, az úr szó beleértése folytán. fidélis – ‘kedélyes, jó kedélyű, vidám’. Latin szó (fidelis), tkp. ‘hűséges, megbízható’, a fides (‘hűség,

tisztesség’) nyomán; fenti értelme a magyarországi latinságban alakult ki. Elavult szavunk. Lásd még autodafé, perfid. fidibusz – ‘összesodort papírdarab pipa vagy szivar meggyújtására’. Német szó (Fidibus), és a régi német diáknyelv leleménye, talán az Et ture et fidibus (‘tömjénnel és lantzenével’) kezdetű Horatiusódához (I.36.) kapcsolódik, a tömjénfüstöt a pipafüsttel vetve össze. Elavult szó. fiesta – [fieszta] ‘spanyol bikaviadal’. Spanyol szó, tkp. ‘ünnepség, népünnepély’, a latin festum (‘ünnep’) többes festa alakjából. Lásd még fesztivál. fifikus – ‘furfangos’. Származéka: fifika. Német szó (Pfiffikus), amely a pfiffig (‘ravasz’) tréfás latinosításával keletkezett a régi német diáknyelvben. A fifika már a magyarban kapcsolódott hozzá, a taktikus–taktika szópár analógiája alapján. Bizalmas nyelvi szó. figura – ‘alak’; ‘stílusalakzat’; ‘változat, mozzanat ‹táncban›’; ‘(furcsa) ember’. – Származékai: figurás, (ki)figuráz (‘utánzással kigúnyol’), figuráns: ‘földmérésnél a mércét hordó, tartó segéd’. Latin szó, a fingere (‘képez, alakít’) származéka, így rokona a fikció. figyelem – ‘a tudat ráirányítása valamire’; ‘óvatosság’; ‘előzékenység’. Származékai: figyelmes, figyelmez, figyelmeztet, figyelmetlen, figyelmesség, figyelmetlenség; figyel. Vitatott eredetű szócsalád. Mivel a 19. századig csupán a ~ és származékai ismeretesek, ez lehet a család alapja, a figyel pedig utólagos elvonás; ez esetben a ~ a fegyelem alakváltozata. Az ‘odafigyel’ és ‘megfedd’ jelentésköre nem esik messze egymástól, a latin animadvertere ige pl. mindkét jelentést hordozza; továbbá a figy- és fegy- tőalak mindkét szó alakjaiban jó ideig szabadon váltakozott. Más meggondolás szerint mégis, késői felbukkanása ellenére is a figyel ige az alapszó, amely deverbális -m képző révén (mint pl. álom, öröm) lesz ~’; maga a figyel a fülel alakváltozata volna. Ez a nézet kevésbé meggyőző. fika – ‘baka, gyalogos katona’: Országod őrzik idegen fikák (Vajda János). A fiú rövidebb fi alakjának származéka kicsinyítő -ka képzővel. Eredeti jelentése bizonyára ‘fiúcska’ volt. Fenti jelentésében is elavult. fikarc – ‘szinte semmi’: épp egy fikarcnyi. Ismeretlen eredetű szó. fikció – ‘kitalált, elképzelt dolog’. – fiktív: ‘képzeletbeli’; ‘(csalárdul) kitalált, nem létező’: fiktív szállítmányokat számláztak. Latin eredetű nemzetközi szó (fictio) a fingere, fictum (‘képez, kohol’) igéből. fikusz – ‘kaucsukfüge mint szobanövény’. A növény latin Ficus elasticus (‘rugalmas füge’) nevéből; a latin ficus a végső forrása füge szavunknak is. filagória – ‘kerti lugas, faházikó’. Bizonyítatlan eredetű szó; egy megfejtési kísérlet szerint az egyházi latin phylacteria (‘ereklyetartó szekrényke’) volna a forrása, amely görög eredetű: phülaktérion, a.m. ‘őrház’ a phülasszó, tkp. phülakszó (‘őrködik’) igéből. Avulóban van. filantrópia – ‘emberbaráti érzés, jótékonykodás’. – filantróp: ‘emberbarát, jótékonykodó ember’. Nemzetközi szó a görög philosz (‘barát, kedvelő’) és anthroposz (‘ember’) elemekből. Lásd még antropológia. filatélia – ‘bélyeggyűjtés’. – filatelista: ‘bélyeggyűjtő’. Mesterséges szó a görög philó (‘kedvel’) és atelosz (‘bérmentes’) elemekből. Az utóbbi maga is mesterséges alkotás az a- fosztó képzőből és a telósz (‘vám’) szóból, a bélyeg ugyanis a bérmentesítést tanúsítja. filc – ‘nemezposztó’. Német szó (Filz), amely egy germán felti (‘összenyomott’) tő származéka. filé – ‘hússzelet’. Nemzetközi szó a francia filet nyomán, amely a fil (‘szál, fonal’) kicsinyített formája, végső forrása a latin filum (‘szál’). filharmónia – ‘zenekedvelés; zenészek társulása hangversenyekre’: filharmóniai társaság, zenekar. Nemzetközi szó a görög philosz (‘barát, kedvelő’) és harmónia (‘összhang’) elemekből. Lásd még harmónia. filiálé – ‘leányvállalat; leányegyház (nem önálló, egy másik plébániától függő egyházközség)’. Nemzetközi szó, a latin filia (‘lánya valakinek’) származéka. Azért „leány”, mert mind a cég (firma), mind az egyházközség (ecclesia) nőnemű szó a latinban. filigrán – ‘finom nemesfém fonalból készült, áttört ötvösmunka’; ‘‹melléknévként, főleg nőre› kecses, törékeny alkatú’. Nemzetközi szó az olasz filigrana (‘aranyfonatos ékszer’) alapján, a filo szál és grano (‘szemcsézett’) elemekből; előbbi forrása a latin filum (‘szál’), utóbbié a granum (‘szemer, gabonaszem’). Lásd még filé, granulál, profil. filippika – ‘éles hangú, fontos személyt támadó vagy leleplező politikai szónoklat’. Nemzetközi szó a latin Philippicum (‘fülöpi’) többes alakja (Philippica) nyomán; ez a görög Philippika (‘fülöpiek’) átvétele. Az

- 98 - oldal

a

achát

elnevezés onnan ered, hogy Démoszthenész a Kr.e. 4. században szenvedélyes szónoklatokkal igyekezett feltüzelni athéni honfitársait II. Philipposz (Fülöp) makedóniai király ellen, aki a görög városállamok leigázására készült; ezek kapták a Philippika nevet. A Philipposz név egyébként lókedvelőt jelent: philosz (‘kedvelő’) és hipposz (‘ló’). A voltaképp többes számú ~ a magyarban egyes számúnak értődik: Cicero filippikái Antonius ellen. filiszter – ‘nyárspolgár’. Német szó (Philister), a.m. ‘filiszteus’, ennek forrása a héber pelistim, amely egyben a Palesztina földrajzi név (‘filiszteusok földje’) alapja. A szó fenti jelentése a kora újkori német egyetemi városokban alakult ki, ahol a városi polgárokkal való gyakori összetűzések során a diákok magukat a „választott néppel”, a polgárokat pedig az izraeliták ádáz ellenségeivel azonosították a bibliai elbeszélések szellemében. filkó – ‘ostoba fickó’; ‘a felső mint kártyafigura’; ‘egy kártyajáték, amelyben a felső a legerősebb lap’: a pimasz körökbe / Makkfilkózni jársz (Vörösmarty). A szlovák filko (‘felső; ostoba fickó’) átvétele. Végső forrása a görög Pamphilosz (‘mindenkitől kedvelt, simulékony férfi’), amely francia pamphile származékában felvette a ‘fiú, bubi mint kártyafigura’ jelentést. A cseh és szlovák ezt népetimológiás módon Pan Fil (‘Fil úr’) formán értette, majd a szlovákban a Fil megkapta a becéző -ko végződést. A szó ma csak a tökfilkó (tkp. ‘tök felső’) összetételben eleven. fillér – ‘aprópénz, váltópénz’. A régi német Vierer [fírer], azaz ‘négyes’ származéka, elhasonulással filér lett, majd intervokális kettőződés állt be. film – ‘átlátszó celluloid szalag fényképek rögzítésére’; ‘ilyen szalagra készült mozgóképek sora’; ‘mozgóképekben előadott történet, műsor’. Származékai: filmez, filmes, (meg)filmesít. Nemzetközi szó az angol film (tkp. ‘hártya’) nyomán. filogenezis – ‘törzsfejlődés az élővilágban’. Biológiai szakszó a görög phülé (‘törzs’) és geneszisz (‘eredet, létrejövés, származás’) elemekből. Lásd még genezis. filológia – ‘nyelv- és irodalomtudomány’. – filológus: ‘a ~ tudósa, művelője’. Nemzetközi szócsalád a latin philologia, philologus nyomán; forrásuk a görög philologia (‘a beszéd, a tudomány kedvelése’) a philó (‘kedvel’) és logosz (‘szó, beszéd, értekezés’) elemekből. filosz – lásd filozopter filoszemita – ‘a zsidósággal rokonszenvező’. Mesterséges szó a görög philó (‘kedvel’) és a német Semit (‘szemita’) elemekből, a hasonlóan szerkesztett antiszemita ellentéte. A magyar szóvég latinosítás eredménye. filoxéra – ‘szőlőtetű’. A latin Phylloxera állatnévből, amely a görög phüllon (‘levél’) és xerosz (‘száraz’) elemekből ered, és a ~ kártételét jellemzi, a szőlőlevek korai hervadását és lehullását. Lásd még xerox. filozófia – ‘bölcselet’. – filozófus: ‘bölcselő’. – filozofál: ‘bölcselkedik’. – Tudományos szócsalád a latin philosophia nyomán; ennek forrása a görög philoszophia (‘a bölcsesség szeretete’) a philó (‘kedvel’) és szophia (‘bölcsesség’) elemekből. filozopter – ‘bölcsészhallgató’. Az 1880-as években a Borsszem Jankó humoristái alkották meg, talán a filozófus és a filiszter alakjainak keverésével. Ennek rövidülésével keletkezett jó fél évszázaddal később a filosz alak, amely máig eleven. filter – ‘szűrő’. – filtrál: ‘szűr, átszűr, derít’. Német szó, a középkori latin filtrum (‘nemez szűrő’) megfelelője; forrása a germán felti (‘nemez’), a német Filz s egyben a magyar filc előzménye. finálé – ‘zárójelenet; zenemű záró tétele’. Nemzetközi szó az olasz finale (tkp. ‘végső’) nyomán; forrása a latin finalis (‘végső, határoló’), a finis (‘határ, vég’) származéka. Lásd még finalista, finis, finom. finalista – ‘sportverseny döntőjének résztvevője’. Angol szó (finalist) latinosított végződéssel és ejtéssel; latin eredetére nézve lásd finálé. finánc – ‘pénzügyőr’; ‘‹régebben› pénzügy’: fináncminiszter. – financiális: ‘pénzügyi, anyagi’: financiális nehézségek. – finanszíroz: ‘pénzzel támogat, költségeit fedezi’. Nemzetközi szó a latin finances (‘pénzügy, vagyoni helyzet’) nyomán, amely az ófrancia finer (‘célhoz ér; fizet’) származéka a fin (‘cél, vég’) szóból; végső forrása a latin finis (‘vég’) illetve finire (‘bevégez’). A financiális a francia financielből ered, míg a finanszíroz mintája az (ugyancsak francia eredetű) német finanzieren. A ~ ‘pénzügyőr’ értelemben a német Finanzwachtman első elemének átvétele. findzsa – ‘csésze’. Az oszmán-török fincan [findzsan] származéka, amely az arabon keresztül a perzsa pingán (‘csésze’) szóra megy vissza. finesz – ‘fortély, furfang, ügyes fogás’. A francia finesse (‘finomság, ügyesség, ravaszság’) származéka,

német közvetítéssel került nyelvünkbe. A francia szó a fine (‘finom, ügyes’) képzett alakja, forrása a késő latin finus (‘kiváló, igen jó’), lásd még rafinált. fing – vagy fingik: ‘szellent’; ‹főnévként› ‘szellentés’. Származékai: fingás, fingat. Ősi, hangutánzó igenévszó az uráli korból: vogul ponkhun, osztják pon, szamojéd pie. A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb. A szóvégi g más hangutánzó igéink (cseng, döng, peng) azonos elemével rokon. finis – ‘hajrá, végküzdelem, sportverseny végső szakasza’. – finiser: ‘egy munkafolyamat utolsó fázisát végző gép, berendezés, pl. az útburkolat legfelső aszfaltrétegét leterítő munkagép’. Nemzetközi sportműszó, illetve műszaki szakszó az angol finish (‘vég, befejezés’) nyomán, ez az ófrancia finir nyomán a latin finire (‘befejez’) igére, illetve ennek tövére (finis, azaz ‘vég’) megy vissza. Lásd még finálé, finesz, rafinált. finn – ‘legnagyobb északi rokonnépünk tagja; e néppel kapcsolatos’. Óskandináv eredetű nemzetközi szó, (finnr), tkp. ‘kóborló’; eredetileg a lappok megnevezésére szolgált. A finnek és a lappok saját neve (suomalainen, illetve same) egyébként ugyancsak rokonságban áll, és a (legalábbis nyelvileg) közös eredetre utal. finom – ’tiszta, vegyítetlen’; ‘nagyon apróra őrölt’; ‘kiváló; jóízű’. A késői latin finus semleges finum alakjából mint a finum aurum (‘színtiszta arany’) s hasonló összetételek első tagjából jött létre nyíltabbá válással. A szó az olasz fino és a francia fin (‘finom’) visszalatinításának eredménye; ezek voltaképpeni forrása a klasszikus latin finis (‘vég’), amely már az ókorban elnyerte a ‘valaminek végpontja, tetőpontja’ jelentést. Lásd még finálé, finis. fintorog – ‘orrát felhúzza, arcvonásait eltorzítja a megvetés vagy undor jeléül ‘. Származékai: fintor, fintorgat, fintorít. Hangfestő eredetű szócsalád a finnyás, fitos családjából; a fintor utólagos elvonás. finnyás – ‘kényes, válogatós’. Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szócsalád; az utóbbi esetben összefügghet a fintorog igével; a szó hangalakját a rokon jelentésű fanyalog ige is befolyásolhatta. fiók – ‘asztal vagy szekrény kis ládaszerű, kihúzható része’; ‘nagyobb intézménynek helyi részlege’: bankfiók. A fiú kicsinyítő képzős alakja, azonos a fióka szóval, s korábban vele azonos értelemben is használták. A ma általános konkrét jelentés a korábbi ládafia, asztalfia alakok kicsinyített ládafiók, asztalfiók változatainak második eleméből önállósult. fióka – ‘állat, főleg madár kicsinye’. Akárcsak rövidebb alakja, a fiók, a fiú kicsinyítő képzős alakja (mint pl. János – Janóka). fiola – ‘vékony falú üvegcse gyógyszer, vegyszer tartására’. Késői latin szó, eredetileg phiala, amely a görög phialé (‘ivóedény’) változata. fioritura – [fjoritúra] ‘zenei ékítmény, főleg énekes számnál’. Olasz zenei szakszó, tkp. ‘felvirágozás’ a fiorire (‘virággal díszít’) igéből; ez a fiore (‘virág’) származéka, amely a latin flos, floris szóból ered. Lásd még deflorál, flóra, forint. firhang – ‘függöny’. Német eredetű szó, de az irodalmi német Vorhang helyett a hazai német nyelvjárások fürhang, firhang változatain alapszik. firkál – ‘hevenyészve ír, rajzol; összevissza vonalakat vet papírra’. Származékai: firkant, firkász, firka. A latin fricare (‘dörzsöl, kapar’) igéből ered hangáthelyezéssel, s eredeti értelme is ez volt; ma általános jelentésének létrejöttét jól festi a macskakaparás (‘kusza írás’) szó. A firka utólagos elvonás, a firkász (‘silány író, újságíró’) nyelvújítási képzés. firlefánc – ‘semmiség, vacakság, ostobaság’. Német szó (Firlefanz), a középfelnémet virlei (‘táncfajta’) származéka, annak forrása viszont az ófrancia virelai (‘refrénes dal’); a fanz elem a Tanz (‘tánc’) beleértésével magyarázható. firma – ‘cég’; ‘‹régebben› cégér; kézjegy, aláírás’; ‘‹gúnyosan› kétes hitelű személy’: jó firma! Késői latin szó, a firmus (‘erős, szilárd, állhatatos, biztos’) származéka: firmare a.m. ‘kézjegyével megerősít’. A ‘cég’ értelem az angolban alakult ki (firm) és onnan terjedt el. Ma csak gúnyos értelmében használatos. Lásd még farm, firmamentum, konfirmál. firmamentum – ‘égbolt’. Késői latin szó, tkp. ‘megerősítés, támasz’ a firmus (‘erős, szilárd, állhatatos, biztos’) alapján; az ókori eredetű elképzelésre utal, hogy az ég szilárd gömbhéjak koncentrikus sorából áll. Lásd még firma. firnisz – ‘kence, lenolaj’; van firnájsz alakja is. A német Firnis, illetve a bajor-osztrák firnejs átvétele; ezek forrása a francia vernis (‘lenolajkence’). Végső soron alighanem az északafrikai Bereniké város latinos Berenice nevéből ered, ahonnan a festékanyag gyantája származott. Lásd még vernisszázs. fírol – ‘‹a be- igekötővel› becsap, rászed’. A szleng szava; valószínűleg a német führen (‘vezet’) származéka, s fenti értelmét az orránál fogva vezet szólás révén kapta. firtat – ‘faggatózva tudakol ‹valamely kényes, kínos dolgot›’. Hangfestő szó, talán kapcsolatban áll a népnyelvi fartat (‘faggat’)

- 99 - oldal

a

achát

és fitet (‘keresgél’) igékkel. fiskus – ‘államkincstár’. – fiskális: ‘kincstári’; ‹főnévként, régen› ‘ügyvéd’. Nemzetközi szócsalád a latin fiscus (‘kosár; pénztár, a császár magánpénztára’) alapján. A ~ elavult, a fiskális régies szó. fisztula – ‘sipoly’; ‘fejhang’: fisztulázik (‘fejhangon, sipítva énekel’). Latin szó: fistula (‘nádsíp, vízvezető cső, gennyező seb’). Ma az orvosi nyelv szava. fitogtat – ‘kérkedve, feltűnést keltve mutogat ‹tudást, képességet, ügyességet›’. Hangfestő szó, a fityeg közeli és a biggyeszt távolabbi rokona; tkp. „fityegtet”, azaz kérkedve lóbál valamit. Lásd még fityula fitológia – ‘növénytan’. – fitotéka: ‘gyógynövény-kereskedés’. Latin tudományos szakszavak (phytologia, phytotheca) a görög phüton (‘növény’) nyomán, amely a phüó (‘ültet, sarjaszt’) származéka, valamint a logosz (‘vélemény, tan’), illetve a théké (‘láda, szekrény’) elemből. ásd még szaprofita. fitos – ‘pisze orrú’. Hangfestő szó a fintorog családjából; a fint- és fit- tő között csak az orrhangúság, ill. annak hiánya a különbség. fitt – ‘ereje teljében lévő, munkabíró’. Az angol fit (‘alkalmas, illő’) szó átvétele. Ez a skandináv eredetű fit (‘illeszt, hozzáköt’) ige párhuzamos alakja, pl. svéd fittja (‘hozzáköt’). A szóvégi t megnyúlása a balett, mulatt, rabatt és sok más hasonló idegen szó analógiás hatásának tulajdonítható. fityeg – ‘csüng, lóg’. Hangfestő szó, távolabbról rokon a biggyeszt igével; lásd még fityma, fitymál, fityula. fitying – ‘csekély értékű pénzdarab’: nincs egy fityingje sem. Tréfás képzés a fitty szóból. fityisz – ‘ujjal mutatott füge, a gúny vagy megvetés jele’. A fitty alakváltozata, talán a csipisz mintáját követi. fityma – ‘a hímvessző előbőre’. Hangfestő szó, a fityeg rokonságába tartozik; alakjára a fitymál ige is hathatott. fitymál – ‘fölényeskedve leszól, kicsinyell’. Hangfestő eredetű szó, a fityeg és biggyeszt rokonságából, és a megvető ajkbiggyesztésre utal. fitty – ‘ujjal való pattintás ‹a lekicsinylés jeleként›’: fittyet hány (valamire); ‘hűhó’: nagy fittyel. Hangutánzó szó, az ujjpattintást imitálja. fityula – ‘keményített női fejkendő ‹apácáké, ápolónőké stb.›’ A fityeg szó származéka, játékos képzés. fiú – ‘hímnemű gyermek’; ‘valakinek a fiúgyermeke’: fia, fiam. Származékai: -fi, fiús, fiacska, fiúcska, fiadzik, fial, fiúcska, fiúsít, fiúzik. Ősi örökség a finnugor korból: votják pi, cseremisz pi, mordvin pijo, finn poika, észt poeg (‘fiú, fia)’. A szókezdő f szabályos fejlemény (lásd fa, fazék stb.); a fiú–fia alakpár a bíró–bírák, borjú–borjak stb. tőtípust idézi. Lásd még férfi, férj, fiatal, fickó, fiók, fióka, fivér, iafia, ifjú. fivér – ‘férfi testvér’. A fiú és vér szavak összetétele; az utóbbi ‘rokoni kapcsolat’ jelentésében értődik, mint a testvér szóban is. fix – ‘rögzített; biztos’: fixen áll; fix fizetés; az fix! – fixál – ‘rögzít’. – fixíroz; ‘mereven, kihívóan néz ‹valakit›’; ‘‹fényképet› rögzítőoldatban kezel’. Németből (fix, fixieren) kölcsönzött szavaink a francia fixe (‘rögzített’) és fixer (‘rögzít’) nyomán; ezek forrása a latin fixus (‘tartós, állandó’) a figere, fixus (‘odatűz, megerősít’) igéből. A fixál latinos szóvéget kapott. Lásd még krucifix, panofix. fizet – ‘vásárolt holmiért, munkáért, szolgáltatásért ellenértéket ad’. Származékai: fizetés, fizetség, fizettet, fizetetlen, (ki)fizetődik. Vitatott eredetű szó. Talán a fűz ige fűzet alakjának illabiális változata, és arra az ősi időre utal, amikor prém- vagy bőrdarabok szolgáltak pénz gyanánt: vásárláskor ezek kötegéből lefűzték vagy lefűzették a megfelelő számú darabot; mindenesetre a latin solvere (‘old’) igének is van ‘fizet’ jelentése. Más magyarázat szerint a ~ ige iráni (oszét) kölcsönszó egy fed-, fíd- (‘fizet’) tőből; a szóbelseji d  z változásra van példa, pl. a bűz, édes szavakban. fiziátria – ‘természetes gyógymód’. Orvosi szakszó a latin physiatria nyomán, amely a görög phüszisz (‘természet’) és hiatria (‘gyógyítás’) elemekre megy vissza. Lásd még fizika, fiziognómia, fiziokrata, fiziológia, metafizika. fizika – ‘természettan’. – fizikus: ‘a természettan tudósa’. – fizikum: ‘a testi adottságok együttese’: erős fizikuma van. – fizikoterápia: ‘fizikai erőkkel, főleg villamossággal végzett gyógyítás’. Nemzetközi szócsalád a latin physica, physicus nyomán, amelyek a görög phüszikosz (‘természeti’) származékai a phüszisz (‘természet’) szóból eredve; ennek töve a phüó (‘sarjaszt, nemz’) ige. A ~ maga a görög phüsziké theoria (‘természeti elmélet’) önállósult első tagjából alakult ki a latinon keresztül. A fizikoterápiára nézve lásd terápia. Lásd még fiziátria, fiziognómia, fiziokrata, fiziológia, metafizika.

fizimiska – lásd fiziognómia fiziognómia – ‘arc, az arcvonások összessége; az arcismeret tudománya’. Tréfás népnyelvi torzítása a fizimiska. Latin tudományos szakszó (physiognomia) a görög phüszisz (‘természet’) és gnómé (‘ismeret’) elemek nyomán. Lásd még fiziátria, fizika, fiziokrata, fiziológia, gnómon, metafizika. fiziokrata – ‘annak a 18. századi francia közgazdasági elméletnek a híve, mely szerint minden gazdagság alapja a mezőgazdaság, mert az a természet erejét aknázza ki’. Mesterséges tudományos szakszó a görög phüszisz (‘természet’) és kratosz (‘erő’) elemekből. Lásd még fiziátria, fizika, fiziognómia, fiziológia, metafizika. fiziológia – ‘élettan’. – fiziológus: ‘az élettan tudósa’. Orvosi szakszócsalád a latin physiologia nyomán, a görög phüszisz (‘természet’) és logosz (‘vélemény, tan’) elemekből. Lásd még fiziátria, fizika, fiziognómia, fiziokrata, metafizika. fjell – ‘nagy kiterjedésű kopár hegyvidék vagy fennsík Skandinávia északi részén’. Földrajzi szakszó a svéd fjäll, illetve a norvég fjeld (mindkettő [fjell]) nyomán. fjord – ‘meredek sziklafalak közt a szárazföldbe mélyen benyúló tengeröböl’. Norvég eredetű nemzetközi szó. flagelláns – ‘középkori önostorozó szekta tagja’. Történelmi szakszó a latin flagellare (‘ostoroz’) alapján; a flagellum a flagrum (‘ostor’) kicsinyítő képzős származéka. flakon – ‘illatszeres üvegcse’; ‘kis műanyag palack’. Francia szó (flacon), a népi latin flasco, flasconis (‘palack’) származéka. flamand – ‘nyugati germán nép Belgium területén, amely a hollandhoz igen közel álló nyelvet beszél; ennek tagja; e néppel és nyelvvel kapcsolatos’. A nép francia Flamande megnevezéséből; ennek alapja a ~ Vlaming [fláming], azaz ‘flamand ember’ szó. Lásd még flamenco, flamingó. flambíroz – ‘hússzeletet tálalás előtt szesszel leöntve meggyújt’. Konyhai szakszó a német flambieren nyomán, amely a francia flamber átvétele. Ez a flamme (‘láng’) származéka, végső forrása a latin flamma, tkp. flag-ma (‘láng’) a flagrare (‘ég’) igéből. flamenco – [flamenkó] ‘szenvedélyes andaluziai népdal és tánc’. Spanyol szó, tkp. ‘flamand’, de cigányt is jelent, mivel a spanyol cigányok régebben – saját előadásuk szerint – Németalföldről települtek be; a ~ban a cigány népzene motívumai jelen vannak. Lásd még flamand, flamingó. flamingó – ‘rózsaszín tollazatú gázlómadár’; ‘szélsőséges republikánus ‹az 1848-as magyar forradalom idején›’. Nemzetközi szó a spanyol flamenco (‘flamand’) nyomán, amely a flamandok saját Vlaming megnevezéséből ered; az elnevezés alapja, hogy a spanyolok a németalföldieket vöröses hajúnak s pirospozsgás arcszínűnek látták. Második jelentése azon alapul, hogy a köztársaság magyar hívei kalapjukhoz vörös tollat tűztek. Lásd még flamand, flamenco. flanc – ‘felvágás, jómódot fitogtató öltözködés, viselkedés’. Származéka: flancol. A bécsi német pflanz (‘pipere, cicoma’) nyomán keletkezett, magyaros ejtésű, kissé avuló bizalmas nyelvi szó. A minta az irodalmi német Pflanze (tkp. ‘növény’) megfelelője, de a jelentésváltozás pontos menete ismeretlen. flanel – ‘mindkét oldalán bolyhos pamut- vagy gyapjúszövet’. Nemzetközi szó az angol flannel nyomán, amely n  l elhasonulással keletkezett az eredeti flannenből, és a walesi (kymri) gwlan (‘gyapjú’) származéka. A magyarba francia és német (Flanell) közvetítéssel került. flangál – ‘dologtalanul kószál’. A bajor-osztrák flankieren származéka; korábbi flangíroz alakja utóbb latinos végződést kapott. A német szó voltaképpeni jelentése (a francia flanquer nyomán) ‘oldalaz, oldalba vág’; fenti értelme talán az (ugyancsak francia eredetű) flanieren (‘sétálgat’) igével való alakkeveredés folytán jött létre. flaska – ‘palack’. A középkori latin flasca átvétele, amely viszont az ófelnémet flaska származéka (irodalmi német Flasche). Lásd még fiaskó, palack. flastrom – ‘sebtapasz’. A középkori latin plastrum (‘tapasz; gipszburkolat’) átvétele, amely korábban emplastrum volt, és a görög emplasztronból ered. Ennek eredeti formája emplaszton volt, és vakolást jelentett, az emplasszó (‘agyaggal vagy viasszal borít’) ige alapján. Lásd még flaszter, piaszter, plasztron. flaszter – ‘kő vagy aszfalt útburkolat’. A német Pflaster átvétele a latin emplastrum (‘sebtapasz; gipszborítás’) nyomán. Ennek eredetére nézve lásd flastrom. flegma – ‘közönyösség, nemtörődömség, hidegvér’; ‘‹melléknévként› egykedvű’. – flegmatikus: ‘egykedvű, közönyös’. Nemzetközi szócsalád a görög phlegma (‘nyálka’) alapján, az ókori eredetű felfogás szerint ugyanis az ilyen indulati embertípusban a

- 100 - oldal

a

achát

testnedvek közül a nyálka mennyisége dominál. flekk – ‘szennyfolt’; ‘folt ‹cipőre, ruhára›’; ‘egy szabvány kéziratoldal’. Német szó (Fleck) átvétele, első két jelentésében avulóban van. Lásd még flekken. flekken – ‘parázs fölött, rostélyon hirtelen sült hússzelet’. Az erdélyi szász nyelv flakn, flekn szavából, amely eredetileg, akárcsak az irodalmi német Fleck (lásd flekk), foltozáshoz való bőrdarabot jelentett. flektál – ‘hajlít ‹nyelvtani értelemben›’: flektáló nyelvek (az indoeurópai és sémi nyelvek, amelyek a szó mondatbeli viszonyait a tőmagánhangzók váltakozásával és ragokkal fejezik ki’). – flexió: ‘‹nyelvtani› hajlítás’. Nyelvtani szakszók a latin flectere, flectum (‘hajlít’) alapján. Lásd még flexibilis. flepni – ‘igazolvány, tanúsító irat’: diliflepni (‘elmebetegség orvosi tanúsítványa’). A bizalmas nyelv szava a német tolvajnyelvi Flebbe, Fleppe (‘igazolvány’) nyelvjárási flepn alakja nyomán. fler – ‘hirtelen és nagymértékű fényerő-növekedés egy égitestnél’. Angol csillagászati szakszó (flare, azaz ‘fellobbanás’); ez skandináv eredetű szó: norvég flara (‘lángol’). flexibilis – ‘hajlékony, hajlítható ‹anyag, kedély, jellem›’. Latin szó a flectere, flexum (‘hajlít’) ige alapján. Lásd még flektál. flikflak – ‘szaltóugrás helyből hátrafelé’. Nemzetközi sportszakszó a francia flicflac (‘egyfajta tánclépés’; ‘hátraszaltó’) nyomán, amely az ostorpattogás hangutánzó szava. flinta – ‘kovás puska’. A régi német Flintbüchse (‘kovás puska’) önállósult előtagja, a Flinte (ma ‘sörétes puska’) átvétele latinos végződéssel. A német Flint (‘tűzkő, kova’) ősi germán szó, távolról a görög plinthosz (‘tégla’) rokona. flipper – ‘elektromos játékautomata’. Angol szó a flip (‘pöcköl’) igéből, az ilyen gépek alaptípusánál ugyanis egy golyót kell fogantyúkkal lyukakba továbbítani. flitter – ‘apró, fényes fémkorong női ruhák díszítésére’. Német szó, elvonás a flittern (‘csillog’) igéből. flóbert – ‘kis kaliberű vadászpuska’. A fegyver feltalálójának, a francia Nicolas Flobert-nek a nevéből; a magyar szóalak betűejtés eredménye (franciául [flober]). flogiszton – ‘elképzelt láthatatlan, súlytalan, illó anyag, amely egy régebbi, téves vegytani elmélet szerint égéskor az égő anyagból távozik, előidézve a hő- és fényjelenségeket’. Mesterséges szóképzés, a görög phlogisztosz (‘égő’) semleges alakja a phlogidzó (‘éget’) igéből; töve a phlegó (‘ég, lángol’) ige. flokon – ‘könnyű, vékony pamutszövet’. Francia szó (flocon), tkp. ‘pihe’, a latin floccus (‘pehely’) származéka. floppi – vagy floppy: ‘számítógép hajlékony lemeze’. Angol szó, a floppy disk (‘hajlékony lemez’) szókapcsolat első tagja; forrása a hangutánzó eredetű flop (‘pottyan, huppan, fityeg’) ige. flór – ‘cérnázott, erős szálú pamutfonal’: flórharisnya. Német szó (Flor), s eredetileg fátyolszövetet jelentett. Ez a holland floers [flursz], azaz ‘vékony szövet’ átvétele. flóra – ‘a növényfajok összessége egy adott területen’: Dél-Európa flórája. Tudományos szakszó, voltaképp a tavasz és a virágok római istennőjének neve (Flora); forrása a latin flos, floris (‘virág’). Lásd még deflorál, fioritura, florilégium. florilégium – ‘irodalmi szemelvények gyűjteménye’. Kissé avuló latin irodalomtudományi szakszó (florilegium), tkp. ‘virágcsokor, virággyűjtés’ a flos, floris (‘virág’) és legere (‘olvas; szed, gyűjt’) elemekből, az antológia görög eredetijének tükörfordítása. Lásd még fioritúra, flóra. flóta – ‘fuvola’. Származéka: flótás. Ismeretlen (talán provanszál) eredetű vándorszó (angol flute, német Flöte, olasz flauto stb.). A magyar szó egy régebbi német flaute átvétele latinosított szóvéggel s népnyelvi au  ó hangváltozással (mint autó–ótó). Ma tájnyelvi szó, csak a szerencsétlen flótás (‘ügyefogyott vagy peches ember’) szókapcsolatban köznyelvi. flott – ‘ügyes, könnyed, fesztelen’. Német szó, az alnémet flot (‘szabadon úszó, vízben lebegő ‹hajó›’) átvétele. A másodlagos ‘könnyed, akadálytalan, fesztelen’ értelem már a németben alakult ki, valószínűleg a diáknyelvben, a flott leben (‘könnyedén él’) kiszólás révén. Bizalmas nyelvi szó. Lásd még flotta. flotta – ‘hajóhad’; ‘egy ország (kereskedelmi) hajóinak összessége’. – flottilla: – ‘kisebb hadihajókból álló kötelék’. Nemzetközi szócsalád, végső forrása az óskandináv floti (‘hajóraj’), illetőleg ennek töve, a flota ige (‘vízen lebeg, úszik’). A francia flotte révén terjedt el; mi a német Flotte alakot vettük át, és a szóvéget latinosítottuk. Lásd még flott. flört – ‘kacérkodás, nem komoly udvarlás’; ‘futó szerelmi viszony’: flörtöl.

Az angol flirt kiejtés szerinti átvétele; a szó eredeti jelentése ‘csúfolódik’, illetve ‘könnyeden kitér’ volt, s hangfestő eredetű. fluidum – ‘folyadék’; ‘az egyéniségből áradó sajátos erő, sugárzás’. A latin fluidus (‘cseppfolyós’) semleges nemű alakja; forrása a fluere (‘folyik’) ige. Lásd még fluktuál, fluor, fluviális, influenza. fluktuál – ‘ingadozik, hullámzik’. – fluktuáció: ‘ingadozás’. Nemzetközi szócsalád a latin fluctuare (‘hánykódik ‹a hullámokon›’) igéből, amely a fluctus (‘hullámzás, viharos tenger’) származéka, s végső forrása a fluere (‘folyik’) ige. Lásd még fluidum, fluor, fluviális, influenza. fluor – ‘zöldessárga színű, szúrós szagú gáz, halogén elem’. – fluoreszkál: ‘‹valamely anyag bizonyos sugárzás hatására› halvány zöldessárga fényt bocsát ki’. – fluoreszcens: ‘fluoreszkálni képes ‹anyag›’. – fluoreszcencia: ‘a fluoreszkálás jelensége’. Tudományos szakszó; latin fluor tkp. ‘folyás’ a fluere (‘folyik’) igéből; a fluroeszkál és származékai a mesterségesen képzett latin fluorescere (kb. ‘fluorkodik’) igéből valók. Lásd még fluidum, fluktuál, fluviális, influenza. fluszpapír – ‘selyempapír’. A német Fliesspapier részfordítása; ennek előtagja a fliessen (‘folyik’) igéből ered, és arra utal, hogy az ilyen vékony, enyvezetlen papíron a tinta szétfolyik. A magyar flusz magánhangzója a német Fluss (‘folyó, folyás’), Einfluss (‘befolyás’) szavak hatására módosulhatott. fluviális – ‘folyóval kapcsolatos, folyó által létrehozott’: fluviális üledék. Tudományos szakszó a latin fluvius (‘folyó’) származéka a fluere (‘folyik’) igéből. Lásd még fluidum, fluktuál, fluor, influenza. fóbia – ‘beteges irtózás valamitől ‹gyakran összetételek utótagjaként›’. Lélektani szakszó a görög phobosz (‘rettegés’) nyomán, a phobeó (‘megriaszt’) igéből. Lásd még agorafóbia, klausztrofóbia. foci – ‘futball-labda’; ‘labdarúgás’. Származékai: focizik, focista. Játékos, becézett forma a futball korábbi fodbal formájából, amely az angol eredeti betű szerinti ejtésén alapul. fodor – ‘redőzött szalag mint dísz ruhán, függönyön stb.’; ‘kisebb hullám taraja’; ‘‹régebben, melléknévként› fodros, göndör’: azon ereszkedik fodor fejér bárány (Népballada). Származékai: fodros, fodorít, fodroz, fodrozódik, fodrosodik, fodrocska, fodrász, fodrászat, fodrászkodik. Ismeretlen eredetű; talán távoli kapcsolatban áll a bodor, fondor szavakkal. A fodrász és származékai nyelvújítási képzések. fog1 – ‘kézbe vesz, kézzel tart, kézzel megragad’; ‘zsákmányul ejt’; ‘hat’: nem fog rajta a szó; ‘ért’: fog az agya; ‘‹mosáskor› fest, foltot hagy’. Származékai: fogás, fogat, fogság, fogda, fogdos, fogódzik, fogó, fogós, fogható, foghatatlan, fogócska, fogantyú, fogékony, fogékonyság. Ősi örökség az ugor korból: vogul pugi (‘megfog’). A szóeleji p  f megfelelés szabályos, lásd fal, fazék, fél stb. Lásd még fogad, fogalom, fogan, fogamzik, foglal, foglár, fogoly. fog2 – ‘harapásra, rágásra való csontszerű képződmény a gerincesek szájában’; ‘tárgy peremén kiálló rész’: fűrészfog, kerékfog (fogaskerék). Származékai: fogas, fogaz, fogazat, fogatlan, fogzik, fogzás, fogász, fogászat. Ősi örökség a finnugor korból: vogul ponk, mordvin pev, finn pii (‘fog’). A szóeleji p  f megfelelés szabályos, lásd fal, fazék, fél stb. fogad – ‘(magához) enged, vesz’; ‘alkalmazásába vesz’; ‘ünnepélyesen megígér’; ‘fogadást köt’. Származékai: fogadás, fogadtatás, fogadalom, fogadalmi, fogadkozik, fogadkozás, fogadott, fogadatlan. A fog1 ige származéka -d mozzanatos, illetve kezdő képzővel. fogalom – ‘dolog, jelenség gondolati képe’; ‘tapasztalati ismeret, nézet’: fogalmam sincs róla; ‘kiválónak ismert valami’: ez a sörfajta fogalom! Származékai: fogalmi, fogalmaz, fogalmazás, fogalmazvány. 1 Nyelvújítási alkotás a fog igéből, annak ‘felfog, megért’ jelentése alapján; példájául szolgált egyrészt a latin conceptus, másrészt a német Begriff, amelyeknek szintén ‘megfog, összefog, megragad’ értelmű ige az alapja (concipere, illetve begreifen). A fogalmaz és továbbképzett formái ugyancsak a latin concipere elmagyarosodott formái helyett születtek: koncipiál, koncipista, konceptus. fogamzik – ‘‹élőlény› megkezdi önálló magzati életét’; ‘csírájában kialakul ‹ötlet, gondolat›’. Származéka: fogamzás. A fogan ige régebbi foganszik, foganzik származékaiból alakult ki és önállósult; a tő m hangja talán a fogalmilag közel álló nemz analógiás hatásának tulajdonítható. fogan – ‘‹utód› az anyaméhben fejlődésnek indul’; ‘‹anya› méhében magzat kezd fejlődni’: fiút fogan; ‘‹gondolat, mű› csírájában létrejön’. Származékai: fogantatás, foganat, foganatosít. A fog1 ige származéka mozzanatos -n képzővel. A régebbi foganik alak szenvedő értelmi árnyalattal bírt, így alakult ki a fenti első jelentés, míg a második arra tanú, hogy a ~ eredetileg ‘fogad, befogad’ értelmű volt. fogas1 – ‘süllő, balatoni halfaj’.

- 101 - oldal

a

achát

A fogashal, fogassüllő megnevezések első tagjából állandósult; a névadás a ~ feltűnően erős elülső fogain alapul. fogas2 – lásd fog2 fogdmeg – ‘poroszló pandúr, hajdú’. A fogd meg! felszólító igealak (lásd fog1) összevonódásával és főnevesülésével jött létre. Hasonló képződmények: félsz, mersz, lebuj. foglal – ‘birtokba vesz’; ‘előre leköt’; ‘tartalmaz’: magában foglal ‹valamit›; ‘keretbe helyez’: aranyba foglal ‹ékkövet›; ‘hatóságilag zálogba vesz tartozás fejében’. Származékai: foglalat, foglalás, foglaló, foglalkozik, foglalkozás, foglalkoztat, foglalkoztatás, foglalatos, foglalatosság. A fog1 ige származéka; a -lal itt elemismétléses gyakorító képző, amelynek műveltető jelentésárnyalata is van, ami más igéknél (pl. fagylal, hizlal) még nyilvánvaló. A foglalkozik (valamivel) úgy értendő a visszaható képző folytán, hogy valamilyen munkába ‘belefoglalja magát’, benne van, azzal dolgozik. Lásd még foglár. foglár – ‘börtönőr’. A fog1 ige származéka annak ‘elfog, fogva tart’ értelme alapján. Az l elem gyakorító képző, akárcsak a foglal igében, csak egyszeresen; ez egészült ki a foglalkozást jelentő -ár névszóképzővel (mint búvár, csiszár, vezér stb.). fogoly1 – ‘háborús fogságba esett vagy hatóságilag elzárásra ítélt személy’; ‘csapdába került állat vagy személy’. A fog1 ige származéka deverbális l névszóképzővel (mint lepel, fedél), amelynek palatalizált változata (ly) is gyakori (aszály, uszály). fogoly2 – ‘a fácánnal rokon madárfaj’. A szó fog- töve ősi uráli örökség: osztják ponk, mordvin pov, finn pyy, szamojéd pége. A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb. Ezek a rokonnyelvi szavak az északabbra honos császármadarat jelentik; a délre költözött magyarság utóbb ruházta a ~ nevet az itteni, hasonló küllemű madárra. fogy – ‘egyre kevesebb lesz’; ‘soványodik’. Származékai: fogyás, fogyaszt, fogyasztás, fogyasztó, fogyaték, fogyatékos, fogyatkozik, fogyatkozás, fogyhatatlan. Valószínűleg ősi finnugor örökség, bár csak egyetlen rokonnyelvi példa bizonyítja: cseremisz puts- (‘apad, csökken, elpárolog’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. fohászkodik – ‘(rövid) imát mond’. A fú (fúj) ige származéka, eredetileg -ász gyakorító képzővel (mint kaparász, heverész stb.) és h hiátustöltő hanggal (fuhász), ‘fújkál’, majd ‘sóhajt’ értelemben; ez kapott utóbb visszaható s egyben gyakorító szerepű -kodik képzőt. Az eredeti ‘sóhajtozik’ jelentésből fejlődött ki a ma eleven ‘Istenhez sóhajt, kérő imával fordul hozzá’ értelem. A fohász (‘röpke ima’) későbbi elvonás a ~ igéből, mert a nyelvérzék ezt denominális származéknak vélte, mint pl. a tamáskodik szóban. A nekifohászkodik így értendő: ‘Isten segítségét kérve nekifog ‹valami nehéz munkának›’. fojt – ‘(valakinek) a fulladását idézi elő’; ‘elolt, visszaszorít ‹tüzet, indulatot›’; ‘a lélegzést nehezíti’: fojtó bűz. Származékai: fojtás, fojtós, fojtogat, fojtogatás. A fúl1 ige származéka -t műveltető képzővel, egy közbülső fujt formán keresztül; más nézet szerint a ~ korábbi alakulat, és a fúl ige eredeti finnugor fú- tövéhez adott ősibb -kt műveltető képző hozott létre egy fuht, majd fujt, s végül ~ alakot. fok – ‘a szárazföldnek a tengerbe szögellő része’; ‘hegynek, várnak kiugró része’: Ő álla halála vérmosta fokán (Arany); ‘kés, kard tompább oldala’; ‘tűnek, baltának az a vége, amelyen lyuk van’; ‘lépcsőnek egy eleme’; ‘mértani, fizikai skálának egy beosztása’: szögfok, hőfok; ‘melléknév viszonyítási mértéke’: középfok, felsőfok. Származékai: fokoz, fokozat, fokozatos, fokozatosság, fokozódik, fokozódás, fokol, fokoló. Valószínűleg ugor kori örökség, ahogy a vogul pop ‘nyíl, tű foka’ és az osztják nyelvjárások példái: pohh, pihh (‘tű foka’), pou (‘kés nyele’) mutatják. A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. A magyar jelentések az eredeti (ugor) ‘tűfok’-ból részint alaki hasonlóság révén (partfok, hegyfok), részint az utóbbiakból elvonatkoztatással (kiugró, elkülönülő darab  lépcsőfok, hőfok, szögfok, intenzitás foka) fejlődtek ki. Lásd még fokos. fóka – ‘kisebb testű vízi emlősállat’. Sok nyelvben elterjedt szó a latin phoca nyomán, amely a görög phóké átvétele. fokos – ‘hosszú nyelű, kicsi fejű baltára formázó régi harci eszköz’. A fok származéka (‘aminek foka van’), a fokos balta, fokos csákány szókapcsolatok önállósult első tagja. fókusz – ‘gyújtópont’; ‘középpont’. – fókuszál: ‘fénysugarakat egy pontba egyesít’. Tudományos (mértani és fénytani) szakszó a latin focus (‘tűz, tűzhely’) nyomán, amely a fovere (‘melegít’) ige származéka. Lásd még foyer. foldoz – ‘foltoz’; ‘foltokból, darabokból összetold’. Valószínűleg a foltoz (lásd folt) alakváltozata, és a toldoz-foldoz

szókapcsolatból önállósult, amelyben a második tag eredeti alakja az első tag analógiájára változott el. Más magyarázat szerint a ~ külön képzés a folt tövét alkotó fal1 igéből, gyakorító -doz képzőegyüttessel (mint pl. hajladozik). fólia – ‘vékony fém- vagy műanyag lemez, hártya’. Nemzetközi technikai szakszó a latin folium (‘levél, könyv lapja’) többes folia alakja nyomán. Lásd még fóliáns, portfólió. fóliáns – ‘nagy alakú, vastag könyv’. – fólió: ‘ugyanaz’. A szócsalád tagjai a nyomdászatban régóta használt latin in folio (‘ívben, egy egész, hajtogatás nélküli lapon ‹nyomott könyvoldal›’) kifejezés második tagjából valók, amely a latin folium (‘levél, könyvlap, papírív’) ablativusa; a latin szó a görög phüllon (‘lomb’) rokona. A nemzetközi használatban a folio az általános, a német azonban Foliant formát képzett belőle (a Quartant, azaz ‘négyfelé hajtott, negyedrét’ mintájára), és néhány nyelvben ez terjedt el, így a magyarban is; a mi ~ szavunk latinosított szóvéget kapott. Enyhén régies, választékos szó; a nyomdászat szaknyelve nálunk is a fólió alakot használja. Lásd még fólia, klorofil, portfólió. folketing – ‘a dán képviselőház’. Dán szó a folke (‘nép’) és ting (‘összejövetel’) elemekből; az utóbbi oldalági rokona az angol thing és német Ding (‘dolog, elintézendő’) szavaknak. folklór – ‘szellemi néprajz (népköltés, népdal, népi hiedelmek)’. folklorista: ‘a szellemi néprajz tudósa’. Tudományos szakszócsalád az angol folklore nyomán, amely a folk (‘nép’) és lore (‘tan, ismeret’) elemekből áll; az utóbbi a német Lehre megfelelője, s rokona az angol learn igének is. A mi folklorista szavunk végződése latinosítás eredménye. folt – ‘az alapszíntől eltérő rész valamely felületen’: tintafolt, foltos ruha; ‘szövet, bőr, fém stb. darabja lyuk, repedés befedésére, javítására’. Származékai: foltos, foltoz, foltozás. A fal1 ige származéka, annak ‘darabokra tép, darabol’ jelentésárnyalata alapján, deverbális t névszóképzővel, tehát a falat (‘darabka’) jelentésileg elkülönült alakváltozata. A fal–folt magánhangzóváltakozás analóg a vala–volt vagy a (meg)hal–holt szópárokéval. Lásd még foldoz. folyik – ‘‹víz› medrében halad; ‹folyadék› magasabb szintről mélyebb felé mozog’; ‘‹történés, cselekvés› halad, történik, folyamatban van’. Származékai: folyó, folyás, folyam, folyamat, folyamatos, folyvást, folyton, folytonos, folytonosság, folytonossági, folyat, folyamodik, folyamodvány, folydogál, folyadék, folyvást, folyomány, folyékony. Bizonyára ősi, de igen bizonytalan eredetű szavunk. Az esetleges ugor eredetre csak az osztják pol-pol (a csónak oldalán csobbanó víz hangját utánzó szó) és vogul polida (‘kibuggyan ‹víz›’) hozható fel ingatag bizonyítékul, hiszen ~ szavunknak sosem volt a folyadék hangjával kapcsolatos jelentése. Lásd még folyondár, folyosó, folytat. folyondár – ‘kúszónövény’. A folyik ige származéka, annak ma már kiveszett ‘felkúszik’ jelentése alapján, egy feltehető folyond (‘folydogál, kúszik’) alakjából, -ár deverbális névszóképzővel (mint pl. futár, vezér). folyosó – ‘hosszú, keskeny összekötő helyiség épület belsejében’. A folyik ige származéka, annak ‘megy, halad’ jelentése alapján; a gyakorító képzős folyos (‘haladgat’) igealak folyamatos melléknévi igeneve. folytat – ‘‹cselekvést› továbbra is végez, ill. megszakítás után újra kezd’; ‘‹foglalkozást› űz’: orvosi gyakorlatot folytat; ‘rendszeresen tesz’: viszonyt folytat. Származékai: folytatás, folytatódik, folytatólag, folytatólagos. A folyik ige származéka, az elemismétléses -tat műveltető képzővel. fon – ‘rostokat fonallá sodor’; ‘szálakat, szalagokat stb. mintára hajtogatva egyesít’: copfot fon, szalagot fon a hajába, fonott kalács. Származékai: fonal, fonál, fonat, fonatos, fonadék, fonás, fonó, fonóka, fonoda, fonottas. Ősi örökség az uráli időkből: vogul pun-, zürjén pinni, votják pun-, finn punoa, szelkup pannau (‘fon’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. Kevésbé valószínű feltevés szerint a ~ a fan névszó igei párja. Lásd még fonák, fondor, fonynyad, körmönfont. fónagy – ‘falu bírája’. A falu és a nagy szavak összetétele; első eleme a szó rövidebb fal, fol alakjában lelhető benne (a legrégebbi adatokban folnagy szerepel), a nagy pedig főnév ‘vezető, elöljáró’ értelemben, mint a hadnagy, őrnagy, várnagy összetételekben. Elavult, illetve nyelvjárási szó. fonák – ‘a szokottal ellenkező, furcsa, kínos ‹jelenség, helyzet›’; ‘‹főnévként› a színével ellentétes, hátsó (kidolgozatlan) oldal, ‹valaminek a› visszája’: a levél, a szőttes fonákja; ‘‹teniszben, pingpongban› az ütő külső oldalával, „visszakézből” adott ütés’. A fon ige származéka, egy korábbról adatolt fona alak kicsinyítő k képzővel megfejelve. A fonás és a helytelenség jelentéstani kapcsolata nem épp kézenfekvő; talán a régebbről is kimutatható ‘befon, behálóz’, illetve ‘cselt sző, fon’ jelentésárnyalatok hatására

- 102 - oldal

a

achát

kell gondolnunk, amit bizonyos fokig a fondor szó példája is támogat. foncsor – ‘ezüstamalgám, tükör hátsó fényvisszaverő bevonata’. Származékai: foncsoroz, foncsorozás. Vegytani szakszó; nyelvújítási elvonás a tisztázatlan eredetű régi foncsorol (‘higanyt és fémet kever’) igéből; Bugát Pál alkotása. fondant – ‘cukor túltelített oldatából felfőzéssel készült puha cukorkaanyag’. Cukrászati szakszó, a francia fondant (‘folyadékkal töltött cukorka’) betű szerinti ejtése (helyesen [fondan]); tkp. ‘olvadó’, folyamatos melléknévi igenév a fondre igéből, amely a latin fundere (‘önt, ömlik’) folytatója. Lásd még fúzió. fondor – ‘ármányos, mesterkedő, cselszövő’. Származékai: fondorkodik, fondorlat, fondorlatos. Eredetére két eltérő magyarázat van. Vagy a fodor (‘göndör’) n hanggal bővült alakváltozata, amely ‘nem egyenes, csavaros (eszű), tekergős’ jelentésárnyalatával teljesen elkülönült (a hangváltozásra példa a fitos–fintor és a kacsint–kancsal szópár); vagy a fon igének volt egy gyakorító képzős fond alakja (mint pl. tapos–tapod), amely deverbális r névszóképzőt kapott (mint pl. huny–hunyor). A fon ige és az ármánykodás jelentéstani összefüggéséről lásd fonák. fonéma – ‘olyan beszédhang, amelynek jelentést megkülönböztető szerepe van egy adott nyelvben’. Nyelvtudományi szakszó, a görög phóneó (‘hangzik’) származéka, tkp. ‘hangzás’. Lásd még fonendoszkóp, fonetika, foniátria, fonográf, fonológia. fonendoszkóp – ‘orvosi készülék a test belső zörejeinek kihallgatására’. Orvosi szakszó a görög phóné (‘hang’), endon (‘belül’) és szkopeó (‘vizsgál, figyel’) elemekből. fonetika – ‘hangtan, a beszédhangok tudománya’. – fonetikus: ‘a hangtan tudósa’; ‘‹melléknévként› kiejtés szerinti’: fonetikus átírás. Nyelvtudományi szakszó a görög phónétikosz (‘a beszédhanghoz tartozó’) alapján, amely a phóné (‘hang’) származéka; nemzetközi szóvá a latin phoneticus, phonetica változatok révén vált. Lásd még fonéma, foniátria, fonográf, fonológia. foniátria – ‘a beszédhibák gyógyítása’. Orvosi szakszó a phóné (‘hang’) és hiatreia (‘orvoslás’) elemekből. Lásd még fonéma, fonendoszkóp, fonetika, fonográf, fonológia. fonográf – ‘hangokat viaszhengerre rögzítő készülék, a gramofon elődje’. Műszaki szakszó a görög phóné (‘hang’) és graphó (‘ír’) elemekből. Lásd még fonéma, fonendoszkóp, fonetika, foniátria, fonológia. fonológia – ‘a beszédhangoknak a nyelvben betöltött szerepével foglalkozó tudományág’. Nyelvtudományi szakszó a görög phóné (‘hang’) és logosz (‘vélemény, tan’) elemekből; a ~ a fonetika mellékága. Lásd még fonéma, fonendoszkóp, foniátria, fonográf. fonotéka – ‘hanglemez- és magnófelvételek tára’. Technikai szakszó a görög phóné (‘hang’) és téké (‘láda, szekrény’) elemekből, a bibliotéka (lásd biblio-) mintájára. font – ‘régi súlymérték (kb. fél kg), illetve pénzegység’; ‘‹régen› mérleg’: fontra tesz, megfontol. Származékai: fontol, fontoló, fontolgat, fontolatlan. Német eredetű: középfelnémet phunt, erdélyi szász font, irodalmi német Pfund. Ezek forrása a latin pondus (‘súly’), a pendere (‘függ’) ige nyomán. Angol származéka a pound (‘font mint súly és mint pénzegység’). Lásd még fontos. fontos – ‘tekintélyes; lényeges, jelentékeny’. Származékai: fontosság, fontoskodik, fontoskodás. A font származéka, s eredeti értelme ‘súlyos’ volt; mai jelentései a szó átvitt használatából erednek. fonnyad – ‘szárad, hervad, töpörödik’. Származékai: fonnyadt, fonnyadoz, fonnyadás, fonnyaszt. A fonny- (korábban fony-) tő eredetére két magyarázat van. Vagy a fon ige származéka annak ‘sodor’ értelme alapján (a fonnyadó levél összesodródik), vagy a fogy igéből való (ami töpörödik, az tömegében is fogy); a tőbeli gy–ny változásra példák: mogyoró–monyoró, bonyolít–bugyolál, megyek–menyek. fór – ‘versenytársnak adott előny’. Német jövevény, a vor (‘előtt, előre’) ejtés szerinti átvétele. A német vorgeben (‘előre enged, előnyt ad’) első elemével azonos, amely mint igekötő különválik ilyen szerkezetben: ich gebe dir eine Runde vor (‘egy kör előnyt adok neked’), s az idegen fül számára külön szónak, főnévnek tetszhet. forgács – ‘fa faragásakor, fém megmunkálásakor keletkező keskeny, vékony, összegöndörödő hulladék’. Származékai: forgácsol, forgácsolódik. A farag ige származéka, tkp. ‘faragás’, de a képző véghangzója affrikálódott, a megrövidült tőben (fargács) pedig a  o változás lépett fel, mint a (meg)hal–holt, vala–volt szópárokban. forint – ‘több ország pénzneme a 13. század óta’. Nemzetközi szó (angol, francia, német florin, holland florijn) az

olasz fiorino (‘virágocska’), illetve ennek latinosított florinus alakja nyomán. A névadás alapja, hogy az elsőnek Firenzében vert ~ok hátoldalán a város címerében szereplő liliom volt. A fiorino a fiore (‘virág’) kicsinyített formája, forrása a latin flos, floris (‘virág’). A magyar a szóeleji mássalhangzó-torlódást az l kivetésével oldotta fel; a szóvégi t valószínűleg szervetlen toldalék, mint a rubint, tulipánt alakokban, de azzal is magyarázható, hogy ezt a pénzt régen Florentinus (‘firenzei’) néven is emlegették. Lásd még fioritúra, flóra. forma – ‘alak; tárgy vagy személy megjelenési módja’; ‘minta’: öntőforma; ‘testi-lelki állapot ‹főleg sportban›’: jó formában van, pocsék a formám; ‘a tartalom megjelenítésének módja’: időmértékes versformák. Származékai: formás, formáz, formál, formálódik, formátlan, formaság. Nemzetközi szó a latin forma (‘alak, mód, minta’) nyomán. Lásd még deformál. formaldehid – ‘egy szénatomos, színtelen, szúrós szagú, vízben jól oldódó gáz’. – formalin: ‘a formaldehid vizes oldala, fertőtlenítőszer’. Vegytani szakszavak, form- elemük a latin formica (‘hangya’) szóból való, mivel az egy szénatomos hangyasav vegyi származékai. A ~ aldehid elemének magyarázatát lásd ott; a formalint a ~ első két szótagjából alkották a vegyi anyagoknál gyakori -in képzővel. Lásd még kloroform. formális – ‘alaki, külsődleges, nem lényegi’; ‘valóságos’: formálisan félrelökött. – formalitás: ‘formaság, külsőség’. – formalizmus: ‘a formaságok, külsőségek túlértékelése, túlhajtása’. – formalista: ‘a formaságok híve’; ‘‹melléknévként› a formai követelményeket túlhangsúlyozó ‹esztétikai irányzat›’. Nemzetközi szócsalád a latin formalis (‘formai’) nyomán; forrásuk a forma (‘alak, forma’). Lásd még formáns, formátum, formula, informális. formáns – ‘a szavakhoz járuló nyelvi elem (jel, rag, képző)’. Nyelvtudományi szakszó, a latin formare (‘alakít’) ige folyamatos melléknévi igeneve a forma (‘alak’) nyomán. Lásd még formális, formátum, formula. formátum – ‘megszabott méret, alak ‹könyvé, papírlapé›’; ‘emberi, erkölcsi, művészi nagyság’: nagy formátumú politikus. Nemzetközi szó a latin formatum (‘nagyság, méret’) nyomán, amely a formare (‘alakít’) ige befejezett melléknévi igenevének semleges alakja. Lásd még formális, formáns, formula. formula – ‘állandósult kifejezési, szövegezési mód’: az eskü formulája; ‘‹régebben› tudományos tétel, képlet’. – formuláré: ‘hivatalos szövegezéseket tartalmazó gyűjtemény, könyv’. Nemzetközi szó a latin formula alapján, amely a forma (‘alak, forma’) kicsinyítő képzős származéka. A formuláré a német Formular átvétele; végződése az okuláré és hasonló szavak mintájára alakult ki. Lásd még formális, formáns, formátum. forog – ‘középpont vagy tengely körül mozgást végez’; ‘gyakran megjelenik valahol’: jó társaságban forog. Származékok és kapcsolt szavak: forgó, forgás, forgandó, forgolódik, forgalom, forgalmas, forgalmaz, forgalmista, forgat, forgatás, forgatag, forgattyú; fordul, fordulás, forduló, fordulat, fordulatos; fordít, fordítás, fordító, fordított. A fenti igék for- töve minden bizonnyal ősi hangutánzó, ill. hangfestő szótő a finnugor, vagy még az uráli korból: votják porjal(‘forog, kering’), mordvin puvramsz (‘forgat’), szamojéd puroldam (‘megfordít’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. A ~ gyakorító, a fordul mozzanatos, a fordít mozzanatos és műveltető képzőt visel. A ~ tövének magas hangrendű változata is volt (fer-, fir-), ennek származékai a ferde, fertő, förtelem, fürdik, fürge. Lásd még forr. forr – ‘bugyborékolva fő’; ‘erjed’: forr a bor; ‘forrong, nyugtalankodik’; ‘összenő ‹seb, csont›’. Származékai: forró, forróság, forral, forráz, forrázat, forrong. A forog ige for- tövéből ered, a tőbeli mássalhangzó utólagos megkettőződésével; a forrásban lévő víz gázbuborékainak forgó, örvénylő mozgására utal. Lásd még forrad, forradalom, forrás. forrad – ‘‹törött csont› összenő, ‹seb› beheged’. Származékai: forradás, forradásos. – forraszt: ‘‹törött csontot, sebet› begyógyít’; ‘‹két fémet› olvasztott kötőfémmel egymáshoz rögzít’. A forr ige származékai, kezdő értelmű -d, illetőleg műveltető -szt képzővel. Az alapige e sajátos jelentésköre talán a megsérült fakéreg gyógyulásával kapcsolatos: a gyógyító fanedv forrás módjára fakad ki. Lásd még forradalom, forrás. forradalom – ‘fegyverekkel kivívott, nagyarányú politikai fordulat’; ‘gyökeres változás, átalakulás’: az ipari forradalom. Származékai: forradalmi, forradalmár, forradalmasít. Nyelvújítási alkotás (valószínűleg Kazinczyé) a forr igéből, a deverbális -dalom képzővel, az alapige ‘forrong’ jelentése alapján, a nemzetközileg használt revolúció (tkp. ‘fordulat’) magyarítására. Lásd még forrás, forrad. forrás – ‘földből vagy hegyoldalból előtörő víz’; ‘ok, eredet’: a viszály forrása; ‘adatok, ismeretek lelőhelye, kútfő’. A forr ige származéka, annak ma már nem élő ‘felfakad’ jelentése

- 103 - oldal

a

achát

nyomán; az előtörő, örvénylő víz mozgása valóban hasonlít a forrásban lévő vízéhez. Lásd még forradalom, forrad. forspont – ‘előfogat, katonai szállításhoz kötelezően szolgáltatott ló mint régi hadiadófajta’. A német Vorspann (‘előfogat’) magyar változata; a szóvégi t későbbi járulékhang, mint pl. a rubint, tulipánt esetében. A német szó elemei vor (‘elöl’) és (Ge)spann (‘fogat’); az utóbbi a spannen (‘feszít; lovat kocsi elé fog’) igével kapcsolatos. forsriftos – ‘előírás szerinti, szabályos’. A német Vorschrift (‘előírás’) főnevet kiejtés szerint követő, kissé avuló bizalmas nyelvi szó a vor (‘előre’) és schreiben (‘ír’) elemek alapján. forsz – ‘valaminek a fortélya, nyitja, megoldása’: tudja a dolog forszát. Német jövevény; mintája, a Force (‘különleges képesség’) a francia force (‘erő, bátorság’) átvétele, s mind a német, mind a magyar szó ennek kiejtését tükrözi. A francia szó a népi latin fortia (‘erő’) révén a latin fortis (‘erős, bátor’) melléknévre megy vissza. Lásd még forszíroz, forte, forzando, sforzato. forszíroz – ‘erőltet, sürget, siettet’. Német vendégszó (forcieren) a francia forcer (‘kényszerít, erőltet’) igéből, amely a force (‘erő’) származéka; ennek eredetére nézve lásd forsz. forte – ‘erősen, hangosan’. – fortissimo [fortisszimó]: ‘teljes erővel’. Olasz zenei jelzések a dinamikára: forte (‘erős’) ill. fortissimo (‘igen erős’); a latin fortis, illetve fortissimus (‘erős, legerősebb’) származékai. Lásd még forsz, forzando, sforzato. fortély – ‘csel, furfang’; ‘valaminek a nyitja, megoldása’. A német Vorteil (‘előny’) korai újfelnémet előzményéből, a vorteil, vortel, azaz ‘előnyös helyzet, mesterfogás’ alakokból ered, nagyjából kiejtés szerinti átvételként; a korábbi fortél vége a magyarban palatalizálódott. fortyog – ‘bugyborékolva fő’; ‘magában mérgelődik’. Származéka: (fel)fortyan. Hangutánzó igepár gyakorító, illetve mozzanatos képzővel, hangalakjuk a horkan, horkol, szortyog, rotyog igékkel függ össze, de lehet, hogy a forr igével is kapcsolatos, hiszen a forrásban lévő étel hangját is érzékelteti. fórum – ‘hivatalos hely, hatóság’; ‘bíróság valamely foka’: a legfelső fórumig viszi ügyét; ‘nyilvánosság’; ‘lap, rádió- vagy tévéadó mint közéleti megnyilatkozások színhelye’. Nemzetközi szó a latin forum (‘város piactere, köztere, nyilvánosság’) nyomán; ez a foras, foris (‘künn’), tkp. ‘az ajtó (foris) előtt, a szabadban’ származéka. forzando – [forcandó] ‘erőteljesen, fokozott nyomatékkal ‹adandó elő›’. Olasz zenei utasítás a forzare (‘erősít, erőltet’) igéből; a forza (‘erő’) a népi latin fortia (‘erő’) folytatója, forrása a fortis (‘erős, bátor’) melléknév. Lásd még forsz, forszíroz, sforzato. forzícia – ‘aranyfa, tavasszal nyíló, élénk sárga virágú fa’. Latin növénynév (Forsythia) W. Forsyth [forszájt] angol botanikus nevéről. fos – ‘híg ürülék, hasmenés’. Származékai: fosik, fosás, fostos, fosóka. Ősi, hangutánzó jellegű finnugor örökség: vogul, osztják pos, finn paska. A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. Akár a legtöbb rokonnyelvi megfelelő, a ~ igenévszó. foszfát – ‘a foszforsav sója’: alumininiumfoszfát. Vegytani szakszó, a franciában keletkezett (phosphate alakban) a foszfor szó tövéből, a sókat jelölő -át végződéssel (mint pl. nitrát, szulfát). foszfor – ‘gyúlékony, a sötétben fénykibocsátó puha, nemfémes elem’. – foszforeszkál: ‘megvilágítás után sötétben hideg fényt bocsát ki’. – foszforeszcencia: ‘a hideg fény kibocsátásának jelensége’. Vegytani szakszócsalád a latin Phosphorus (‘hajnalcsillag’, utóbb ‘foszfor’), illetve phosphorescere (‘foszforként fényt bocsát ki’) szavak nyomán. Ezek forrása a görög Phószphorosz (‘hajnalcsillag’), tkp. ‘fényhozó’ a phósz (‘fény’) és pheró (‘hoz’) elemekből. Lásd még fotó, foton. foszgén – ‘erősen mérgező harci gáz’. Vegytani szakszó a görög phósz (‘fény’) és genea (‘születés’) elemekből; az elnevezés alapja, hogy ez a vegyület erős fény hatására jön létre szén-monoxid és klór elegyéből. Lásd még foszfor, fotó. foszlik – ‘szétmállik, leválik, megsemmisül’. Származékok és kapcsolt szavak: foszló, foszlós, foszlat, foszladozik, foszt, fosztás, fosztogat. A fosz- alapszó valószínűleg ősi finnugor örökség: vogul paszli (‘elkopik’), osztják pusz (‘kopott’), votják post (‘elnyű’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. A magyar igékben l gyakorító, illetve t műveltető képző található. fosszilis – ‘a földtörténeti ókorban megkövesedett’; ‘a földből kiásott, ásatag’. – fosszilia: ‘a földből kiásott, megkövesedett állati vagy növényi maradvány’.

Tudományos szakszavak a latin fossa (‘árok, barázda’) nyomán. fotel – ‘párnázott, öblös karszék’. A francia fauteuil [fotöj] magyarosodott változata, esetleg német közvetítéssel. A francia szó régi formája faldestueil, amelynek forrása egy ősi frank-germán *faldistol (‘összehajtható szék’) lehetett (német falten ‘hajt’ és Stuhl ‘szék’). fotó – ‘fénykép’. – fotográfia: ‘fénykép’; ‘fényképészet’. – fotográfus: ‘fényképész’. – fotografál: ‘fényképez’. A nemzetközi szócsalád mesterséges alkotás a görög phósz, photosz (‘fény’) és graphó (‘ír’) elemekből. A magyarban a köznyelvből a fénykép és származékai mára kiszorították őket, csak a rövidült ~ alak eleven. Lásd még foszfor, foto-, foton. foto- – ‹tudományos szóösszetételek előtagjaként› ‘a fénnyel kapcsolatos’: fotocella, fotofóbia, fotokémia, fotométer, fotoszféra, fotoszintézis, fototropizmus. Az előtag a görög phósz, photosz (‘fény’) szó tövéből való; az utótagok eredete a megfelelő szavaknál keresendő. Lásd még fotó, foton. foton – ‘a fénysugárzás elemi energiaegysége’. Fizikai szakszó a görög phósz, photosz (‘fény’) tövéből; az -on végződés az elemi részecskéknél általános (elektron, proton, neutron stb). Lásd még fotó, foto-. foxi – ‘rövid szőrű, kis termetű kutyafajta’. – foxterrier: ‘foxi’. Az angol foxterrier a fox (‘róka’) és terrier (‘üregi, üregásó’) elemekből áll, itt tehát olyan kutyát jelent, amely a rókát kiássa földalatti vackából. A terrier az azonos francia szó (‘földi’) átvétele, amely a terre, végső soron a latin terra (‘föld’) származéka. A ~ az ausztriai német Foxl magyarosodott formája. foxi, foxterrier – ‘rövid szőrű, kis termetű kutyafajta’. Az angol foxterrier a fox (‘róka’) és terrier (‘üregi, üregásó’) elemekből áll, itt tehát olyan kutyát jelent, amely a rókát kiássa földalatti vackából. A terrier az azonos francia szó (‘földi’) átvétele, amely a terre, végső soron a latin terra (‘föld’) származéka. A foxi az ausztriai német Foxl magyarosodott formája. foxtrott – ‘négynegyedes ütemű, amerikai eredetű társas tánc’. Nemzetközi szó az angol fox-trot (‘rókaügetés’) nyomán; a szóvégi t megnyúlása a balett, mulatt, rabatt és sok más hasonló idegen szó analógiás hatásának tulajdonítható. foyer – [foajé] ‘szálloda, színház, mozi előcsarnoka’. Nemzetközi szó a francia foyer (‘tűzhely, tűzfészek; otthon, ház, terem’) nyomán. Ennek forrása a késő latin focarium (‘tűzhely’) a focus (‘tűz’) szóból. Lásd még fókusz. fő1 – ‘‹étel› vízben, tejben stb. forralva készül’; ‘‹fej› erősen gondolkodik’: miben fő a fejed? Származékai: főz, főzet, főzés, főzelék, fővetlen, főzőcske, (valakinek a) főzte. Ősi uráli örökség: vogul poáji, mordvin piems, szamojéd pís (‘fő’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. fő2 – ‘‹régiesen› fej’: főbe lövik, főhajtás, fővesztés; ‹melléknévként, illetve jelzős összetételek előtagjaként› ‘legelső, legnagyobb, legfontosabb, legrangosabb’: fő irány, főváros, főhadnagy, főiskola, főúr stb. Származékai: főleg, főképpen, főként, főség. A fej2 alakváltozata; eredetét lásd ott. Lásd még főbenjáró. főbenjáró – ‘halálos ítélettel járó ‹bűn›’; ‘igen fontos’. Régi magyarítás a latin capitalis szóból, amely a caput, capitis (‘fej’) származéka; a szó első eleme a fővesztésre utal, amellyel régen a felségárulással kapcsolatos ún. ~ perek többnyire végződtek. Lásd még kapitális. födém – ‘többszintes épületben az egyes szinteket elválasztó, teherhordó sík szerkezeti elem’. Építészeti szakszó, nyelvújítási alkotás a fed, föd igéből; Baróti Szabó Dávid leleménye. föderáció – ‘szövetségi állam’. – föderális, föderatív: ‘szövetségi alapon felépülő ‹állam›’. – föderalizmus: ‘a szövetségi államberendezkedés elve’; ‘kisebbségek törekvése, mozgalma az állam szövetségi alapon való átalakítására’. – föderalista: ‘a föderalizmussal kapcsolatos’; ‘‹főnévként› a szövetségi államberendezkedés híve’. Nemzetközi szócsalád a latin foedus, foederis (‘szövetség, szerződés’) nyomán. Idegen példák hatására (pl. francia fédération, angol federal stb.) nálunk is előfordultak federáció, federális stb. alakok. Lásd még konföderáció. föl – ‘felső rész’; ‘tej felszínén összegyűlt sűrűbb réteg’: tejföl; ‘színejava ‹valaminek›’. Származékai: fölös, fölösleg, fölöz, fölény. Ugor kori örökség: osztják pol (‘magas’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. Lásd még fel, föld. föld – ‘talaj, annak anyaga’; ‘megművelhető terület’; ‘szárazföld ‹a tengerrel szembeállítva›’; ‘égitestünk’; ‘ország, tartomány, vidék’: alföld, Jakutföld. Származékai: földes, földtelen, földel. Bizonytalan eredetű szó, talán a föl (‘felső rész’) származéka -d képzővel, amely eredetileg ugyan kicsinyítő szerepű, de korántól van személy- és helynévképző funkciója: Árpád, Előd, Aszód, Halmod, Sarkad stb. Lásd még mérföld. földszint – lásd szint

- 104 - oldal

a

achát

fölé – lásd felül fölöstököm – lásd früstök főn – ‘meleg, száraz déli szél az Alpoktól északra’. Nemzetközi szó a német Föhn nyomán; ez a késő latin faonius formán át a latin favonius (‘enyhe tavaszi szél’) szóra megy vissza; ennek forrása a favere (‘kedvez’) ige. Lásd még faun, favorit. főnix – ‘‹ókori legenda szerint› csodás egyiptomi madár, amely elöregedvén elégeti magát, és hamvaiból megifjodva támad fel’. Nemzetközi szó a latin Phoenix nyomán, amely a görög Phoinix (‘föníciai’) átvétele, s arra utal, hogy a madár oly csodás tarka színekben pompázott, mint a főniciai festett kelmék. Más nézet szerint a név az óegyiptomi benu származéka; ez azoknak a szürke gémeknek a neve volt, amelyeknek érkezése minden évben a Nílus „újjászületését”, azaz áradását előzte meg. fönn, fönt – lásd fenn förgeteg – vagy fergeteg: ‘viharos szél’. Származéka: förgeteges, fergeteges. A forog ige származékának, a forgatagnak magas hangrendű párja; a nagy erejű szél gyakran örvénylő mozgású. förmed – ‘indulatosan (rá)kiált valakire’: ráförmed. Származéka: förmedvény (‘valakit durván támadó írás’). Bizonytalan eredetű. A för- tő talán a forog ige tövének az a magas hangrendű változata, amely a ferde, förgeteg, fürge s más szavakban található; az m mozzanatos, a d kezdő képző, mint pl. a futamodik szóban. A ~ felépítése erősen hasonlít a régi füremedik (‘felfrissül, megélénkül’) igére, s lehet, hogy végső soron egy tőről fakadnak; a jelentésbeli kapcsolat a ‘megindul’  ‘felindul’  ‘megdühödik’ vonalon valószínűsíthető. förtelem – ‘undokság, rútság, visszataszító dolog’. Származéka: förtelmes. A ~, illetve illabiális fertelem változata annak a fert- igének -elem képzős alakja, amely a fertő szóban is rejlik. fösvény – ‘fukar, szűkmarkú’. Származékai: fösvénység, fösvénykedik. Ismeretlen eredetű. főte – ‘bányaüreg mennyezete’. Nyelvújítási képzés a fő2 szóból; a -te végződés talán a nyelvjárási előte (‘kemenceajtó’, tkp. ‘előtét’) példáját követi. föveg – ‘fejfedő’. Egy sajtóhiba szülötte: a híres Calepinus-féle tíznyelvű szótár 1585. évi kiadásában így jelent meg a söveg (süveg) szó. A későbbi kiadásokban is így maradt, majd átkerült más szótárakba, és hosszú ideig használatban maradt, mivel a fő2 származékának vélték. föveny – ‘vízparti homok(os rész)’. Bár igen régi, majd ezer éve adatolt szavunk, eredetéről nem tudunk semmit. frajla – ‘kisasszony; ‘nevelőnő’; ‘szobalány’. Német eredetű, egy olyan nyelvjárásból (felsőnémet), amelyben az irodalmi német Fräulein (‘kisasszony’) fräule formában használatos; mindkettő a Frau (‘asszony’) kicsinyítő képzős származéka. Elavult szó. frakció – ‘elkülönült csoport párton belül’; ‘‹fizikában› sugártörés’. Származékai: frakciós, frakciózik. – frakcionál: ‘különböző forráspontú vegyületeket ‹pl. nyersolajból› szakaszos lepárlással elkülönít’. Nemzetközi szó a latin fractio, fractionis (‘törés, töredék’) alapján; ez a frangere, fractum (‘tör’) származéka. Lásd még fraktúra. fraktúra – ‘(nyomtatott) gótbetűs írás’; ‘csonttörés’. Nyomdászati, illetve orvosi szakszó a latin factura (‘törés’) nyomán, amely a frangere, fractum (‘tör’) ige származéka. A gót írás azért ~, mert a görbületek helyén sarkos, tört vonalak vannak. Lásd még frakció. franc1 – ‘‹régebben› francia’. Latin eredetű, a többes Franci (‘frankok; franciák’) alakból; az egyes számú latin Francus nyomán nálunk is élt a hosszabb francus alak. Lásd még franc2, francia, franciskánus, frank1, frank2, frankó, fringia. franc2 – ‘vérbaj’; ‘szitkozódás eleme’: menj a francba! Azonos a franc1 szóval, és a franc nyavalya szókapcsolatból önállósult a fenti első jelentésben. Az elnevezés oka, hogy az Amerikából behurcolt betegség európai elterjedését a kora újkori francia hadjáratoknak tulajdonították; a franciák egyébként is régtől buja emberek hírében álltak. A betegség mint szitkozódás eleme mindennapos: törje ki a nyavalya, egye meg a rosseb! Első jelentésében a ~ már elavult. Lásd még francia, frank 1, frank2, fringia. francia – ‘a Franciaországban élő népre vonatkozó; ‹főnévként› annak lakója, nyelve’. A latin Francia (tkp. ‘a frankok földje’) országnév átvétele, amely idővel egy pleonasztikus Franciaország összetétel előtagjaként népnévnek értődött (mint pl. Lengyelországból a lengyel), s végül teljesen kiszorította a helyes franc1 alakot. Lásd még franc2 frank1, frank2, fringia. franciskánus – ‘ferences rendi (szerzetes)’.

Nemzetközi szó a rendet alapító Assisi Szent Ferenc latinos Franciscus neve nyomán. E név, ill. olasz megfelelője, a Francesco frankot, franciát jelent; ez a rendalapító ragadványneve volt anyja francia származása folytán; valójában Giovanni Bernardonénak hívták. Lásd még francia. frank1 – ‘germán törzsekből alakult nép, mely a kora középkorban Gallia északi részén telepedett le és birodalmat alapított, Franciaország történelmi elődjét’; ‘e néppel kapcsolatos’. A latin Francus (‘frank’) tőalakjából alakult szó, amelyre a német Franke is hathatott; forrása valószínűleg az ősi germán franka (‘merész’). Lásd még franc1, franc2, frank2, fringia. frank2 – ‘francia, belga és svájci pénznem’. A francia franc nyomán elterjedt nemzetközi szó. Neve a Jó János király aranypénzén olvasható latin Francorum rex (‘a frankok királya’) felirat első négy betűjéből ered. Kerülendő a francia ejtésmódot affektáló fran kiejtés. Lásd még franc1, franc2, frank1, frank2, fringia. frankó – ‘bérmentesítve’; ‘akadálytalanul’; ‘‹melléknévként› remek’. A német franko (‘költségmentesen’) átvétele, amely az olasz porto franco (‘szállítás bérmentesítve’) kifejezés második eleméből való. Az olasz franco a francia franc (‘szabad, mentes’) megfelelője; ez azonos a frank népnévvel, a frank hódítók ugyanis mentesítve voltak a hűbéri szolgáltatások alól. A ~ fenti első jelentése kereskedelmi szakszó, a szlengben élő melléknévi jelentés bizonyára onnan ered, hogy ami küldemény ~ érkezik, azért nem kell fizetni. fránya – ‘átkozott, vacak ‹jelzőként enyhe bosszúság kifejezésére›’: már megint nem találom azt a fránya szemüvegemet! Talán a franc régi, népnyelvi fránca alakjából lett eufémisztikus elferdítés révén; korábban főnév volt: kopassza meg a fránya! (Csokonai). Lehet, hogy a kánya madárnév is hatott a ~ hangalakjára, mivel azt már korábban is használták szitkozódásokban (csípje meg a kánya!). frappáns – ‘találó, csattanós; meglepő, hatásos’: frappáns válasz, ötlet. – frappíroz: ‘meglep, meghökkent’. A német frappant, illetve frappieren szavak átvétele, az előbbi latinosított szóvéggel. A német szavak forrása a francia frapper (‘megüt, meglep’) és ennek folyamatos melléknévi igeneve, frappant; az ige a frank hrapon (‘tép’) származéka. frász – ‘görcsrohamokkal járó betegség ‹különösen csecsemőnél›’: kitörte a frász, fogfrász; ‘‹a bizalmas nyelvben› nagy ijedség’: a frászt hozod rám, csengőfrász; ‘‹a szlengben› nagy pofon’; ‘‹indulatos elutasításban› fenét!’. A hazai német, főleg bajor-osztrák nyelvjárások frais, fras (‘görcsroham csecsemőnél’) szavából ered; ezek az azonos jelentésű irodalmi német Fraisen (többes alak) megfelelői, és az ófelnémet freisa (‘rémület’) szóra mennek vissza, az viszont a gót fraisan (‘kísértésbe visz’) igére. Lásd még frászkarika. frászkarika – ‘‹indulatos elutasításban› fenét, frászt, dehogyis!’: egy frászkarikát! Az összetétel első tagja a frász ‘csecsemő görcse’ jelentésében. A szó babonás népi gyógyító eljárás emlékét őrzi: egyes vidékeken a görcsbe esett csecsemő fejét egy különleges tésztából sütött karikán (ez a ~) bújtatták át. Az eredeti jelentés elhomályosultával a szót a frász módjára kezdték használni elutasítás kifejezésére. fráter – ‘laikus szerzetes(testvér)’; ‘‹becsmérlő jelző kíséretében› ember, férfi’: nagyképű fráter, pimasz fráter. – fraternizál: ‘komázik, bizalmaskodik ‹valakivel›’. A ~ a latin frater (‘fivér’) átvétele; oldalági rokona a barát. A fraternizál az ugyane tőről való francia fraterniser átvétele, valószínűleg a német fraternisieren közvetítésével. Lásd még konfraternitás. frázis – ‘kifejezés; (zenei) mondat, szakasz’; ‘üres szólam’: frázisokat pufogtat. – frazíroz: ‘‹zeneművet, dallamot előadás során› kifejezően tagol, motívumait kiemeli’. – frazeológia: ‘(valamely szakmára) jellemző szóhasználat, kifejezésmód’: jogi frazeológia; ‘egy nyelv állandósult szókapcsolatainak összessége, ezek gyűjteménye; a nyelvtudománynak ezekkel foglalkozó ága’. Nemzetközi szócsalád a latin phrasis (‘szólásmód, szónoki kifejezésmód’) alapján; ez a görög phraszisz, phraszeosz (‘beszéd, kifejezés’) átvétele, amely a phradzó (‘mond, kifejez’) igéből ered. A frazíroz a német phrasierenből való, a frazeológia második eleme a logosz (‘vélemény, tanulmány’) származéka. fregatt – ‘‹régebben› háromárbocos vitorlás hadihajó’; ‘tengeralattjárók elleni harcra való cirkáló-féle’. Nemzetközi szó a francia frégate nyomán, amely az olasz fregata átvétele; végső forrása ismeretlen. fregoli – ‘visszájára fordítva is viselhető ruhadarab’; ‘a mennyezetig felhúzható ruhaszárító szerkezet’. Az olasz Leopoldo Fregoli színész nevéből, aki híres átváltozó művész volt a 19-20. századfordulón. A fenti második jelentés egy márkanévből ered. frekvencia – ‘másodpercenkénti rezgésszám ‹főleg a híradástechnikában›’. – frekventál: ‘rendszeresen látogat’: az éttermet főleg egyetemisták frekventálták.

- 105 - oldal

a

achát

Latin eredetű nemzetközi szavak, a latin frequens, frequentis (‘számos, népes, gyakori’) származékai; az előbbi tudományos és műszaki szakszó, az utóbbi választékos. frenetikus – ‘lelkes(ítő), tomboló, viharos’: frenetikus siker, taps, ünneplés. Nemzetközi szó a latin phreneticus (‘eszelős’) nyomán, amely a görög phrenétikosz átvétele; tkp. ‘agyhártyagyulladásban (phrenitisz) szenvedő’, a phrén (‘elme’) származéka. Lásd még frenológia, hebefrén, oligofrén, szkizofrén frenológia – ‘túlhaladott tudományos elmélet, amely a koponya alkatát összefüggésbe hozta az ember értelmi és erkölcsi adottságaival’. Tudományos szakszó a görög phrén (‘elme’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még frenetikus, hebefrén, oligofrén, szkizofrén. freskó1 – ‘(a nedves vakolat anyagába kevert festékkel készülő) falfestmény, mennyezetfestmény’. Művészeti szakszó az olasz al fresco (‘a frissre’) kifejezésből; ennek második eleme az ófelnémet frisc (‘friss’) származéka, amelyre a mi friss szavunk is visszavezethető. Nyelvünkbe esetleg a német Fresko közvetítésével jutott; az ejtésmód az írásképet követi, de hathattak rá a fiaskó, flaska s más hasonló szavak is. Lásd még freskó2. freskó2 – ‘nyomással mintázott könnyű pamutszövet’. Az olasz fresco (‘friss, hűvös’) szó átvétele; a megnevezés arra utal, hogy az ilyen kelméből készült ruha hűs, szellős viseletű. Nyelvünkbe esetleg a német Fresko közvetítésével jutott; az ejtésmód az írásképet követi, de hathattak rá a fiaskó, flaska s más hasonló szavak is. Lásd még freskó1. freudizmus – [frajdizmus] ‘személyiségünk tudattalan rétegének fontosságát hirdető, a lélekelemzést alkalmazó lélektani elmélet és gyakorlat’. – freudista: ‘a freudizmussal kapcsolatos’; ‘‹főnévként› e tan híve; gyakorló lélekelemző’. Tudományos szakszó a tan megalapozójának, Siegmund Freud bécsi pszichológusnak a nevéből. fréz – ‘pirosba hajló rózsaszín, eperszín’. A ruhakelmékkel kapcsolatos divat-szakszó a francia fraise (‘földieper; ennek színe’) nyomán; ennek forrása a latin fragum (‘eper’). frézel – ‘mar ‹szerszámgépen›’. A német Fräse szóból, amely a francia fraise (‘marószerszám; ‹korábban› fodros gallér’) átvétele, s végső forrása a népi latin frassa (‘borjúmirigy’). Avuló szakmai szó. frézia – ‘tölcsér alakú, illatos virágokat hozó gumós növény’. H. Freese német orvos nevéből, a növényneveknél általános latinos -ia végződéssel. fricska – ‘orra, fülre adott pöccintés’; ‘apró bosszantás’: a sors fricskája. Származéka: (meg)fricskáz. A szlovák frčka (‘orrpöccintés’) átvétele; a szóeleji mássalhangzótorlódást ejtéskönnyítő i oldja fel. fridzsider – lásd frizsider fríg – ‘ókori kisázsiai néptörzs’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’: fríg sapka (lecsüngő végű vörös sapka, a jakobinusok viselete a nagy francia forradalomban); ‘hétfokú hangsor (félhanglépéssel az első és ötödik hangközben)’. A latin többes Phrygesből ejtés szerint lett nyelvünkben frígek, s ebből vonódott el az egyes ~ alak. Forrása a görög Phrüx, Phrügesz népnév, amely talán egy indoeurópai bhrúg (‘gyümölcs’) szóval kapcsolatos (lásd pl. frugális, fruktóz). Lásd még fríz2. frigid – ‘nemileg közönyös, hideg ‹nő›’. – frigiditás: ‘a nemi gerjedelmek hiánya, érzéki közönyösség ‹nőnél›’. Orvosi szakszavak a latin frigidus (‘hideg’) nyomán, a frigere (‘fázik, hideg’) igéből. A ~ alak szóvége a francia femme frigide (‘hideg nő’) szókapcsolat utótagjának a hatását mutatja. Lásd még frizsider. frigy – ‘‹korábban› békekötés, fegyverszünet’; ‘szövetség’: frigyláda (az Úr és a zsidó nép szövetségének záloga); ‘házasság’: frigyre léptek. A középfelnémet frid (‘békekötés, nyugalom’) származéka a szóvég palatalizációjával; irodalmi német megfelelője a Frieden (‘béke, békekötés’). A jelentés kitágulásával alakult ki nyelvünkben a ‘szövetség’, majd a ‘házasság(i kötelék)’ jelentés. Ma az első kettő elavult, és az utóbbi is avulóban van, illetve tréfásan ünnepélyes szó. frikció – ‘súrlódás’. – frikatíva: ‘réshang, dörzshang’. Tudományos szakszók a latin fricare, frictum (‘dörzsöl, súrol’) ige alapján. Lásd még frottír. fringia – ‘fínom acélból készült (szablya)’. A délszláv nyelvekből (szerb, bolgár frengija) került nyelvünkbe, végső soron az oszmán-török frengi (‘frank’, azaz ‘európai’) szóból, amely az európai szabású, egyenes kardot is jelentette. Eleinte nyelvünkben melléknév volt: igaz fringia kard (Arany), s utóbb ilyen szókapcsolatokból lett főnévvé. Elavult szó. Lásd még franc1, franc2, francia, frank1, frank2. friss – ‘új, nem romlott ‹étel, ital›’; ‘fürge’;’hűvös, üdítő’; ‘gyors

ütemű ‹tánc, főleg csárdás›’. Származékai: frissít, frissítő, frissül, frisseség, frissiben. A német frisch azonos középfelnémet elődjének átvétele; ennek előzménye az ófelnémet frisc [friszk]. fritőz – ‘elektromos olajsütő’. Francia műszaki szakszó (friteuse), a frit, frite (‘olajban sütött’) melléknév (kissé szabálytalan képzésű) származéka; forrása a latin frigere, frictus (‘aszal, pörköl’) ige. frivol – ‘léha, felelőtlen, könnyelmű’; ‘illemsértően tiszteletlen’: frivol megjegyzés. – frivolitás: ‘frivolság’; ‘sajátos csipkeszerű kézimunka’. Nemzetközi szócsalád a latin frivolus (‘hitvány, semmi, értéktelen’) nyomán, a friare (‘szétmorzsol’) igéből. Jelentése így fejlődhetett: ‘morzsalék’  ’értéktelen’  ’hitványságokkal törődő’  ’léha, ledér’. Az utóbbi jelentéskörben a francia (frivole, frivolité) és angol (frivolous) megfelelők révén terjedtek el. A magyar ~ a franciából való, német közvetítéssel. fríz1 – ‘a holland, német és dán partvidék szigetein élő germán nép tagja, e nép nyelve’; ‘‹melléknévként› e néphez tartozó, vele kapcsolatos’. A latin Frisii (többes) vagy a német Friese (többes), vagy mindkettő hatására létrejött frízek szóból elvonódott egyes számú alak. A név talán a fríz frisle (‘hajfürtök’) szóból ered, s a nép régebbi hajviseletével kapcsolatos. fríz2 – ‘a koszorúpárkány alatt futó, domborművekkel díszített sáv (főleg antik épületeken)’. Nemzetközi építészeti szakszó a francia frise nyomán, mely hozzánk a német Fries közvetítésével kerülhetett. Forrása talán a késői latin fresium (‘hímzett ruhaszegély’) az ókori latin vestes Phrygiae (‘díszesen hímzett ruhák’, tpk. ‘fríg ruhák’) második eleme nyomán. Lásd még fríg. frizura – ‘hajviselet, formára fésült haj’. – frizíroz: ‘hajat bodorít, süt, fésül ‹valakinek›’. A német Frisur, illetve frisieren átvétele, az előbbi latinosított szóvéggel; forrásuk a tisztázatlan eredetű francia friser (‘bodorít’) ige. frizsider – ‘(elektromos) hűtőszekrény’. A francia frigidaire kiejtés szerinti átvétele; helytelen, angolos fridzsider ejtése, illetve írása is elterjedt volt egy időben. A francia szó latin előzménye, a frigidarium valójában a római közfürdők hidegvizes medencéje volt; forrása a frigidus (‘hideg’) a frigere (‘fázik, hideg’) igéből. Lásd még frigid. frocliz – ‘ugrat, bosszant, hergel’. Felsőnémet eredetű: frotzeln (‘bosszant’). A frocli főnév utólagos elvonás a magyarban. A bizalmas nyelv szava. front – ‘homlokzat’: a ház utcai/udvari frontja; ‘arcvonal, szembenálló haderők érintkezési vonala’; ‘‹tágabb értelemben› hadszíntér’: a frontra küldték; ‘politikai tömörülés’: népfront; ‘különböző hőmérsékletű légtömegek találkozási vonala’; ‘‹kissé pontatlan köznyelvi használatban› időjárásváltozást okozó légtömeg’: frontbetörés, hidegfront. – frontális: ‘az ellenség teljes arcvonala elleni’: frontális támadás; ‘szemből való’: frontális ütközés. Nemzetközi szócsalád a latin frons, frontis (‘homlok, előrész, arcvonal’) alapján. frottír – ‘hurkokkal bolyhozott felületű pamutszövet’: frottírköpeny. A német Frottiertuch (‘dörzstörülköző’) s hasonló összetételek első tagjának kiejtés szerinti átvétele; ez a frottieren (‘dörzsöl’) igéből való, amelynek forrása a francia frotter (‘dörzsöl’), s az ófrancia freter révén a latin fricare (‘dörzsöl’) műveltető frictare alakjára vezethető vissza. Lásd még frikció. fröcsög – ‘cseppekben szétszóródik’. Származékai és rokon alakjai: fröccsen, fröccsent, fröcsköl, fröccs. A szócsalád fröcs- töve hangutánzó eredetű; ehhez járulnak különböző gyakorító, kezdő, illetve műveltető képzők. A fröccs (‘szódás bor’) elvonás a fröccsent tövéből, a német eredetű spriccer magyarítására. frufru – ‘a homlokra fésült, egyenesre vágott (női) haj’. A szó kétségtelenül francia eredetű (frou-frou), de a nyelvünkben majd másfél százada kimutatható fenti jelentés nem magyarázható sem a francia hangutánzó szó eredeti értelméből (‘suhogás, zizegés’), sem a faire du frou-frou (‘parádézik, flancol’) kifejezésből; még az átadóként szóba jöhető német Frou-frou (‘elegáns alsószoknyák suhogása’) sem igazít el. frugális – ‘mértéktartó, igénytelen, szegényes ‹étkezés›’. Latin szó (frugalis), a.m. ‘takarékos, jól gazdálkodó’; kapcsolatos a frui (‘felhasznál, élvez’) igével és a frux, frugis (‘gyümölcs, termény’) főnévvel. Lásd még fríg, fruktóz. fruktóz – ‘gyümölcscukor’. Vegytani szakszó a latin fructosus (‘gyümölccsel kapcsolatos’) alapján, mely a fructus (‘gyümölcs, termés’), s végső soron a frui (‘használ, élvez’) származéka. A ~ forma a francia fructose-ból a német Fruktose alakon át jutott nyelvünkbe. Lásd még frugális. fruska – ‘virgonc süldőlány’. A Fruzsina becézett Fruska alakjából vált főnévvé. Ez a női név a latin Euphrosyna németesen csonkult elejű alakja (mint pl.

- 106 - oldal

a

achát

Stefánia–Fanny); forrása a görög Euphroszüné (‘vidámság’). frusztrál – ‘fontos törekvéseiben gátol ‹személyt›’. – frusztráció: ‘csüggedt vagy éppenséggel feszült, agresszív lelkiállapot, amelyet a vágyak, törekvések meghiúsulása vált ki’. Lélektani szakszavak a latin frustrari (‘meghiúsít’) alapján; forrásuk a frustra (‘hiába, sikertelenül’). früstök – ‘reggeli’. Származéka: früstököl. Német eredetű szó a Frühstück azonos középfelnémet előzményéből. A német szó, elemei szerint, ‘korai darab’ jelentésű, vagyis a korán reggel fogyasztott ételdarab(ok)ra utal. A magyar szó történetében sokáig a fölöstököm alakváltozat volt a leggyakoribb, amely a szóeleji mássalhangzó-torlódás feloldása és r  l hangváltozás által jött létre; a szóvégi m egy régebbi, latinosított frustucum-féle alakból magyarázható. A ~ forma bizonyára későbbi átvétel valamelyik hazai német nyelvjárásból. Lásd még stikli. fuccs – ‘odavan! vége van!’: fuccs a pénznek!; ‘‹főnévként› kudarc, meghiúsulás’: fuccsba ment; ‘‹huszonegyes kártyajátékban› a parti elvesztése (túl nagy lap húzása miatt)’. Származéka: (be)fuccsol. A hazai német futsch, pfutsch (‘vége!’) hangutánzó indulatszó átvétele; a kártyásnyelvből terjedt el. fúga – ‘adott témát az összefonódó szólamokon végigvezető zenemű’. – fugato: ‘fúga-szerű rész zenei tételben’. Zenei műszók az olasz fuga (‘futás, menekülés’) alapján, melynek forrása az azonos alakú és jelentésű latin szó; a fugato olasz képzés a fugare (‘menekül’) igéből, lényegében a fenti jelentéssel. Az elnevezés alapja, hogy a zenei téma mintegy ‘menekül’ egyik szólamból át a másikba. Lásd még centrifugális. fuga – ‘téglák, csempék közötti hézag’. Származéka: fugáz (‘hézagot kötőanyaggal tölt ki’). A német Fuge (‘rés, hézag, illeszték’) átvétele a szóvég hangrendi illeszkedésével. fúj – ‘ajkai résén át tüdejéből levegőt bocsát ki’; ‘‹szél› mozog’; ‘‹fúvóshangszert› megszólaltat’: fújja furulyáját; ‘énekel’: a nótáját fújja; ‘dühösködik’: mindig fúj a menyére. Származékai: fújdogál, fújtat, fújtatás, fújtató, fuvall, fuvalom, fuvat, fúvós, fúvóka, (fel)fuvalkodik. Ősi hangutánzó szó az uráli korból: vogul puv-, osztják pog-, cseremisz puem, szamojéd puts, szelkup puav (‘fúj’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. A voltaképpeni tő a fú (önállóan is él választékos, régies alakként); a fuv- tő v-je éppolyan hiátustöltő, mint a ~ j-je. fuj – lásd pfuj fukar – ‘szűkmarkú, fösvény’. Származéka: fukarkodik. Német eredetű szó, forrása a kora újfelnémet fukker (‘gazdag kereskedő, uzsorás’). A szó az augsburgi Fugger bankárcsalád nevéből lett közszóvá; a Fuggerek a középkor végén óriási vagyonra tettek szert egész Európára kiterjedt kereskedelmi ügyleteikkel. A ~ szó nyelvünkben sokáig főnév volt ‘sáfár, pénzváltó, kufár’ jelentéssel; mai értelmében vagy kétszáz éve mutatható ki. A második szótag a-ja hangrendi illeszkedésnek tudható be. fukszia – ‘piros vagy lila virágú dísznövény’. Kertészeti szakszó Ludwig Fuchs német botanikus nevéből. Lásd még fukszin. fukszin – ‘anilinszármazék, vörös textilfesték’. Nevét a fukszia virágáról kapta annak jellegzetes bíborvörös színe miatt, a vegyületeknél gyakori -in végződéssel. fúl1 – ‘‹főleg igekötős megfúl alakban› levegőhiány miatt életét veszti’. Származékai: fullad, fullaszt, fulladozik, fuldokol. Az ige fú- töve ősi finnugor örökség: osztják pikim (‘rothad’), zürjén pedni (‘megfullad’), mordvin puvamsz (‘megfojt’), észt pooma (‘felakaszt’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. A ~ l-je gyakorító képző. fúl2 – lásd fullánk, fúr fulgurit – ‘robbanószer’. A latin fulgur (‘villám’) szóból eredő márkanév. fullajtár – ‘nagyúr kocsija előtt járó lovas kísérő’; ‘küldönc’; ‘ügybuzgó alantas, kiszolgáló’. Német jövevény, a Vorreiter (tkp. ‘elöl lovagló’) szóból alakult rr  ll elhasonulással (mint pl. fillér), illetve a második és harmadik szótagban hangrendi illeszkedéssel. Eredeti jelentésében elavult szó. fullánk – ‘méh, darázs potrohvégi szúró szerve’. Származékszó egy elavult fúl (‘szúr’) igéből, amely ugor eredetű: vogul pulep (‘dugó’), osztják pulta (‘szúr’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. A korábbi fulák alak lehet az eredeti, ahol a k deverbális névszóképző; az intervokális l megnyúlt, a szóvég pedig alighanem a falánk, félénk s hasonló igei származékok hatására változott el. fulmináns – ‘dörgedelmes, nagyhangú ‹beszéd, megnyilatkozás, cikk›’. Latin szó, a fulminare (‘villámlik’) ige folyamatos melléknévi igeneve, a fulmen (‘villám’) származéka. Választékos szó. fumigál – ‘semmibe vesz, lekicsinyel’.

A latin fumigare (‘füstölög, kifüstöl’) magyaros alakja; a szó töve a latin fumus (‘füst’). Mai értelme a ‘füstnek néz, füst számba vesz’ jelentésárnyalaton keresztül alakult ki. Lásd még sfumato. fundál – ‘alapít’; ‘‹ki- igekötővel› kiötöl, kieszel’. A latin fundare (‘alapoz’) ige magyaros alakja; végső forrása fundus (‘fenék, alap’). Lásd még fundamentum. fundamentum – ‘alapzat, alap’. – fundamentális: ‘sarkalatos, alap-’. – fundamentalizmus: ‘a Biblia (vagy a Korán) tanainak betű szerinti értelmezéséhez ragaszkodó, azok elveiből jottányit sem engedő, szélsőséges felfogás’. – fundamentalista: ‘a fundamentalizmusra jellemző’; ‘‹főnévként› annak elveit valló személy’. Nemzetközi szócsalád a latin fundamentum (‘alap’) szóból, amely a fundare (‘alapoz’) ige származéka; végső forrása fundus (‘fenék, alap’). Lásd még fundál, plafon. fungál – ‘működik’. – funkció: ‘működés, tevékenység; sajátos feladat, szerep’: az epe funkciója az emésztésben; ‘szerepkör, beosztás’: pártfunkció. – funkcionál: ‘működik, dolgozik; ellát ‹feladatkört›’: az új szabályzat nem funkcionál. – funkcionális: ‘működésbeli’: funkcionális hiba; ‘tárgyát működésében vizsgáló ‹tudományág›’: funkcionális nyelvészet. – funkcionalizmus: ‘építészeti irányzat, amely a formát alárendeli az építmény célszerűségi elvének, illetve abból bontakoztatja ki’. – funkcionárius: ‘mozgalom, párt vagy közigazgatás (magasabb rangú) tisztségviselője’. Nemzetközi szócsalád a latin fungi, functus (‘eljár, teljesít, végez’) ige alapján; egy részük a franciában létrejött formák (fonctionner, fonctional, fonctionnaire) „visszalatinosítása” alapján keletkezett. funicolare – [funikoláre] ‘drótkötélpálya, siklóvasút’. Olasz szó a latin funiculus (‘kötél’) nyomán; ez a funis (‘kötél, póráz’) kicsinyítette alakja. fúr – ‘forgó eszközzel lyukat mélyít’; ‘‹régebben› izgat, aggaszt’; ‘alattomban áskálódik’: fúrja a kollégáját (a főnöknél). Származékai: fúró, fúrás, furat, fúródik, furkál, furkálódik, furakszik, furdancs. Vitatott eredetű szó. Valószínűleg ősi örökség az uráli korból: vogul pore (‘ár’), osztják por, finn pura, szamojéd parre (‘fúró’); a szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. Más nézet szerint a ~ egyszerű alakváltozata annak az elavult fúl (‘szúr’) szónak, amely fullánk szavunknak alapja; rokonnyelvi megfelelőit lásd ott. A felteendő l  r hangváltozásra a legfőbb példa a világ–virág szópár. Lásd még agyafúrt, fura, furcsa. fura – ‘különös, mulatságos, furcsa’. A fúr ige származéka annak ma már nem eleven ‘aggaszt, izgat’ jelentése alapján a régi, ritka -a (-e) folyamatos melléknévi igenévképzővel (mint hinta, hulla, penge). Nyelvjárási szóból a nyelvújítók emelték a köznyelvbe. Hasonló eredetű a furcsa szó. furcsa – ‘szokatlan, különös, fura ‹gyakran rosszalló értelemben›’. Származékai: furcsáll, furcsálkodik. A fúr ige származéka annak ma már nem eleven ‘aggaszt, izgat’ jelentése alapján, egy belőle képzett furos gyakorító alakból (hasonlók a repes, futos), a régi, ritka -a (-e) folyamatos melléknévi igenévképzővel (mint hinta, hulla, penge). Az így kialakult furosa a két nyílt szótagos tendencia alapján fursa lett, majd s  cs affrikálódás következett be (mint hágcsó, lépcső). Hasonló eredetű a fura szó. furfang – ‘ravasz csel, fortély, leleményesség’. Származékai: furfangos, furfangoskodik. Valószínűleg olasz eredetű szó, a furfante (‘gazfickó, kópé, csibész’) magyarosult formája, bár az nt  ng hangváltozást más példák nem támogatják. Legkorábbi előfordulásaiban kétségtelenül furfánt alakú, és személyt jelent. A ~ ma általános jelentése úgy alakult ki, hogy a személyt jelentő szóból képzett melléknévi furfangos (mint kópés, csibészes) származékban a tőszót idővel már fogalomnak érezték (mint pl. a fortélyosban), és ilyen értelemben vonták el újra belőle. furgon – ‘zárt szekrényű kis teherkocsi személygépkocsi alvázon’. Francia szó (fourgon), eredetileg ponyvával fedett hosszú szekeret jelentett; forrása ismeretlen. fúria – ‘a bosszú istennőinek egyike a római mitológiában’; ‘házsártos nőszemély’. Latin szó (Furia), tkp. ‘őrjöngés, düh’ a furere (‘zajong, dühöng’) igéből. Lásd még furioso. furioso – [furiózó] ‘hevesen, vad indulattal, szenvedélyesen ‹adandó elő›’. Olasz zenei utasítás, a latin furiosus (‘dühödt, őrjöngő’) folytatása; eredetére nézve lásd fúria. furír – ‘élelmezési altiszt’. Német szó (Furier), a francia fourrier átvétele; ennek forrása a fourre (‘széna, abrak’) a gót fodr (‘abrak’) nyomán. A régi katonai nyelv szava volt. furkó – ‘bunkó’. Talán a latin furca (‘fa vagy vas villa’) magyaros formája; az ó végződés vagy a bunkó, karó szavak analógiás hatása, vagy kicsinyítő képző. Első jelentése ‘szöges hajítófegyver’, illetve ‘villás végű gránátvető bot’ volt; mai értelme későbbi keletű.

- 107 - oldal

a

achát

furmányos – ‘‹régebben› szekeres, fuvaros’: furmányos tót gúnyájában gurítgatta a kereket (Mikszáth); ‘agyafúrt, ravasz’. A német Fuhrmann (‘szekeres’) szóból, melynek első eleme a Fuhre (‘kocsiszállítás, kocsirakomány’). A német szóból előbb furmány lett azonos értelemben, majd a szó fölösen megkapta a mesterségneveknél gyakori -os képzőt (akárcsak kocsmáros, mészáros). Az eredeti jelentés elhomályosultával a nyelvérzék a ~t a furfangos és ármányos szavak vegyülékének vélte, s századunk húszas éveitől ilyen értelemben használatos. Lásd még fuvar. furmint – ‘borszőlőfajta; ebből érlelt finom fehér bor’. Egy francia froumenté, fourmenté szőlőnévből; ez a froment (‘búza’) szó származéka, és a latin frumentum (‘gabona’) szó a forrása. Az elnevezés alapja, hogy e szőlőt préselés előtt búzaszalmán töppesztették, hogy mustja édesebb legyen. Lehet, hogy nyelvünkbe azok a vallon-francia szőlőművesek hozták, akik a középkorban a Hegyalján telepedtek meg. furnér – ‘rétegelt falemez’. A német Furnier (‘nemesfa borítólemez’) a furnieren (‘lemezzel borít’) származéka; ez a francia fournir (‘ellát, juttat, szállít’) ige német megfelelője, szűkült jelentéssel. A francia szó germán eredetű: ófelnémet fruma (‘haszon, előny’). furtonfurt – ‘folyton, állandóan’. A német fort und fort (‘tova és tova, folyton’) kifejezés magyarosodott alakja; nyelvjárási és bizalmas nyelvi szó. furulya – ‘pásztorsíp, ajaksípos egyszerű népi hangszer’. A balkáni és kelet-európai nyelvekben elterjedt vándorszó a román fluier, fluieră (‘pásztorsíp’) szóra vezethető vissza, amely hangutánzó eredetű, a fluiera (‘fütyül, süvít’) igével kapcsolatos. A magyar ~ alak úgy jött létre, hogy előbb a szóeleji mássalhangzótorlódás hangzócserével (flu–ful) oldódott fel, majd a l és r hangok helyet cseréltek, végül az l palatalizálódott. A tájnyelvekben gyakori furugla g elemére nincs kielégítő magyarázat. furunkulus – ‘gennyes kelés’. Orvosi szakszó a latin furunculus nyomán, amely a fur (‘tolvaj’) kicsinyített formája; előbb a szőlőrügy tövén keletkezett, a nedveket elszívó dudort jelentette, majd alaki hasonlóság nyomán vérhólyagot, gennyes kelést. fuser – ‘kontár’. – fuserál: ‘kontárkodik’; elfuserál (‘elront, tönkretesz’). – fusi: ‘feketemunka ‹üzemben›’. A német Pfuscher (‘kontár’) származékai, részben hazai német nyelvjárások fuscher alakjából. fustély – ‘bunkósbot’. A román fuşte (‘bot, dorong’) végartikulussal ellátott fuştele (‘a dorong’) formájából magyarosodott keleti nyelvjárásainkban, palatalizációval (a kastély, erkély s hasonló szavak analógiájára); a véghangzót talán birtokos személyjelnek érezték, azért maradt el. fuszekli – ‘zokni’. A bajor-osztrák fuss-söckl magyar változata, tkp. ‘láb-zoknicska’, azaz pleonasztikus összetétel, mint a magyar nyaksál. A söckl az irodalmi német Socke (‘zokni’) kicsinyített alakja; eredetére nézve lásd zokni. Avuló bizalmas nyelvi szó. fuszulyka – ‘bab’. A román fasui (‘bab’) magyaros fuszuly alakjának kicsinyített formája; forrása az újgörög faszuli az ógörög phaszélosz (‘bab’) nyomán. Népnyelvi szó. Lásd még paszuly. fut – ‘szalad’; ‘szökik, menekül’; ‘‹forrásban lévő tej› az edény peremén túlfolyik’; ‘‹kúszónövény› szétágazva terjed’: fut a rózsa. Származékai: futás, futó, futos, futkos, futkározik, futtat, futamodik, futamít, futamat, futólag, futólagos, futár. Ősi örökség az uráli korból: osztják pota (‘elfut’), cseremisz poktem (‘elűz’), szamojéd paktag (‘fut’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. Lásd még futrinka. futball – ‘labdarúgás mint sport’; ‘ehhez való bőrlabda’. Származékai: futballista, futballozik. Nemzetközi szó az angol football (‘láb-labda’) nyomán. A magyar sportnyelv magyarítása során a ~t a labdarúgás, a futballistát a labdarúgó kiszorította a hivatalos nyelvezetből, az informális beszédben azonban tartják magukat, illetve a becézett foci, focista helyettesíti őket; a futballozik igének nincs elfogadható „hivatalos” formája. futrinka – ‘hosszú, gyors lábú rovar’. A fut ige származéka; a népnyelvi futri (‘futkározó, szeles’) kicsinyített alakja (mint Kati–Katinka). futurizmus – ‘az erő és sebesség kultuszát hirdető formabontó képzőművészeti és irodalmi irányzat a 20. század elején’. – futurista: ‘a futurizmussal kapcsolatos’; ‘‹főnévként› eme irányzat követője’. Nemzetközi szócsalád a latin futurum (‘jövő’) alapján; a mozgalom névadója az olasz Marinetti Manifesto futurista (‘Futurista kiáltvány’) című írása (1909) volt. Lásd még futurológia. futurológia – ‘jövőkutatás’. Tudományos szakszó a latin futurum (‘jövő’) és a görög logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. fuvar – ‘bérszállítás járművel’; ‘kocsirakomány’: egy fuvar homok. Származékai: fuvaros, fuvarozik. Alakváltozatok: fuhar, fuharos.

A bajor-osztrák fuar (‘szállítás, rakomány’) magyar változata v, illetve h hiátustöltő hanggal. Az irodalmi német megfelelő Fuhre. Lásd még furmányos. fuvola – ‘fafúvós hangszer’. Származékai: fuvolás, fuvolázik. Nyelvújítási képzés a fúj fuv- tövéből (mint fuvallat). Hangalakját talán a furulya befolyásolta. fúzió – ‘egyesülés, összeolvadás’: bankfúzió, magfúzió. – fuzionál: ‘egyesül ‹cég, intézmény egy vagy több másikkal›’. Nemzetközi szócsalád a latin fusio, azaz ‘kiöntés, olvasztás’ nyomán, a fundere, fusum (‘önt, olvaszt’) igéből. A fuzionál a francia fusionner latinosított formája. Lásd még konfundál. fuzsitos – ‘féleszű, hóbortos’. Román jövevényszó, a fugi [fudzsi], azaz ‘fut, menekül’ ige befejezett melléknévi igenevéből: fugit, magyar -s melléknévképzővel. A román dzs helyén álló magyar zs lehet hanghelyettesítés vagy román nyelvjárási sajátság. A magyar jelentés a futóbolond fogalmán át alakulhatott ki. fű – ‘alacsony, keskeny levelű, lágyszárú növény; ennek tömege’; ‘füves hely, pázsit, kaszáló’: a fűre lépni tilos; ‘gyógynövény’: ezerjófű. Származékai: füves, füvesít, füvel (‘legel, legeltet’), füvész, füvészkedik. Ősi örökség az ugor korból: vogul, osztják pum (‘fű, széna’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. A füvész nyelvújítási alkotás. Lásd még fű-fa. fű-fa – ‘minden, mindenki’: fűhöz-fához kapkod, fűnek-fának adós, fűvel-fával csalja az urát. A ~ egybefoglaló összetétel, eredetileg ‘akármiféle növény’ volt a jelentése azáltal, hogy a növényvilág legkisebb és legnagyobb fajtáját nevezi meg. Csak ragos alakokban használatos, ma már főként a fenti, tágabb értelemben. Lásd még fű, fa. füge – ‘édes, húsos, apró magvú déli gyümölcs’; ‘csúfolódó kézmozdulat az ujjak közt kidugott hüvelykujjal’. A velencei olasz nyelvjárás fighe (‘fügék’) szavából, a figa többes alakjából; ez az irodalmi olasz fico változata, amely a latin ficusra megy vissza. A magyar szó korábbi fige alakja labializálódott. A fenti második jelentés (pl. a fügét mutat kifejezésben) az olaszban alakult ki, egyebek közt a fico és a fica (‘női szeméremtest’) hangzási hasonlósága folytán. függ – ‘lóg’; ‘alárendelt viszonyban van ‹valakivel›’: két főhatóságtól is függ; ‘valaminek a bekövetkeztén fordul meg’: ez attól függ, hogy mikor érkezel; ‘félbemaradt’: függő sakkjátszma’. Származékai: függő, függés, függeszt, függeszkedik, független, függetlenség, függetlenségi, függetlenít, függőleges, függöny, függelék, függvény. Bizonyára régi szavunk, de eredetéről semmi biztosat nem tudunk. fül – ‘a hallás páros szerve’; ‘külső fül, fülkagyló’; ‘hallás’: jó füle van; ‘tárgy kiálló, fogónak használt része’: a kancsó, a táska füle; ‘könyv külső borítójának behajtott, ismertető szöveget tartalmazó része’: fülszöveg. Származékai: füles, fületlen, fülel, fülecske, fülész, fülészet. Ősi finnugor örökség: vogul pil, zürjén, votják pelj (‘fül’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. Korábban fil alakokat találunk, utóbb ez labializálódott. Lásd még figyel, fülke. fülemüle – ‘csalogány’. Latin jövevényszó, a philomela magyarosodott alakja: labializáció, hangrendi illeszkedés, valamint az ikerszó-szerű könnyed hangzás igénye együtt hozta létre. Az első két szótagra hathatott a madár szép hangja miatt beleértett fül szó is. A latin szó előzménye a görög philoméla, amely a philosz (‘barát’) és mélé (‘ének’) elemekből áll, tehát ‘az ének kedvelője’. Egy görög monda szerint Philoméla balsorsú athéni királylány volt, akit az istenek csalogánnyá változtattak, hogy megmenekülhessen üldözői elől. Valószínűleg nem az ő neve köznevesült madárnévvé, hanem a madárnév vált személynévvé az eredetmondában. fülke – ‘nagyobb helyiségből nyíló kisebb’; ‘vonaton elkülönített szakasz’; ‘különálló szűk építmény’: telefonfülke. A fül kicsinyített alakja; az alapszónak régen volt s nyelvjárásokban ma is van ‘falmélyedés, vakablak, rejtekhely’ jelentése. füllent – ‘‹apró dologban› valótlant mond’. Ismeretlen eredetű szó; korábban volt fillent alakja, amely utóbb labializálódott. Nyilvánvalóan mozzanatos képzés, de a szótő nem azonosítható. fürdik – ’tisztálkodás vagy felüdülés céljából vízbe merítkezik’. Származékok és kapcsolt szavak: fürdő, fürdős, fürdés, fürdet, fürdőzik, füröszt. A szócsalád tagjai annak a fer-, för-, für- tőnek a származékai, amely a ferde, fertő, fetreng, förgeteg, fürge szavakban található, és amely a forog család tövének magas hangrendű változata; a ~ visszaható, a füröszt műveltető képzős szóalak. A ~ eredeti jelentése tehát ‘forgolódik’, ebből vezethető le a ‘vízben forgolódik’ értelem. fűrész – ‘szilárd anyag darabolására való, fogazott pengéjű szerszám’. Származékai: fürészes, fűrészel. Ismeretlen eredetű szó.

- 108 - oldal

a

achát

fürge – ‘mozgékony, gyors, élénk’. Annak a fer-, för-, für- tőnek a származékai, amely a ferde, fertő, fetreng, förgeteg, fürge szavakban található, és amely a forog család tövének magas hangrendű változata. A ~ g-je azonos a forogéval, a szóvégi e pedig a folyamatos melléknévi igenév régi végződése (mint pl. penge), így a szó voltaképpeni jelentése ‘forgó, pergő’, ebből vezethető le a ‘gyors, élénk’ értelem. fürj – ‘zömök, sötétszürke mezei madár’. Ismeretlen eredetű szó; a korai adatokban für alakot találunk. fürkész – ‘aprólékosan kutat; vizsgálódva figyel’; ‘‹melléknévként› figyelő, kutató’: fürkész szemekkel; ‘‹főnévként› fürkészdarázs’. Bizonytalan eredetű szó; talán a firtat szó hangfestő tövének fürváltozatából alakult ki mozzanatos és gyakorító képzőegyüttes révén, a rokon jelentésű cserkész ige hatására. fürt – ‘haj, szőr hullámos kötege, csomója’: hajfürt; ‘egy tövön tömörülő virágzat, illetve bogyós termés’: virágfürt, szőlőfürt, ribizlifürt. Származékai: fürtös, fürtöz. A ~ für- alapszava finnugor örökség: votják per, pur (‘fürt’); a t denominális névszóképző, mint a füst, menyét, sziget s más szavak esetében. A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. füst – ‘égéstermékeknek felfelé szálló, kékes, szürkés vagy fekete, légnemű tömege’; ‘ez mint ételneműk tartósításának eszköze’: füstre akaszt. Származékai: füstös, füstöl, füstölt, füstölődik, füstölög. A ~ füs- töve ősi ugor örökség: vogul possem, osztják pozen (‘füst’). A t itt denominális névszóképző, mint a fürt, menyét, sziget s más szavak esetében. A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. fűszer – ‘ételnek sajátos zamatot vagy színt adó, többnyire növényi anyag’. Származékai: fűszeres, fűszerez. A ~ és a régiségben gyakori fűszerszám első eleme a fű, annak ‘(nem fás) növény’ értelmében; második eleme a szer, illetve a szerszám ezek ‘eszköz, kellék’ jelentése alapján. fűt – ‘‹helyiséget› felmelegít’; ‘‹kályhában, tűzhelyben› tüzet rak’; ‘lelkesít, ösztönöz’: fűti a tettvágy. Származékok és kapcsolt szavak: fűtés, fűtőzik, fűthető, fűtetlen, fűlik, fülled, fülleszt. A szócsalád fűl töve ősi ugor örökség: vogul pilüt (‘meggyújt’), palti (‘fűt’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. A ~ valószínűleg analógiás származék a hűl–hűt vagy gyűlik–gyűjt alakpárok mintájára. fütykös – ‘furkósbot, bunkó’. Ismeretlen eredetű szó. fütyül – ‘csucsorított ajakkal éles, magas hangot ad’; ‘‹madár› dalol’: fütyül a rigó; ‘élésen süvít’: fütyül a szél; ‘síppal jelet ad’. Származékai: fütyörész, füttyent, füttyöget, fütty, fütyülő. Hangutánzó szó; a fütty elvonás a mozzanatos képzős füttyent alakból. fűz1 – ‘öltésekkel, szállal, kapoccsal egymáshoz erősít’: koszorút fűz, fűzött könyv; ‘‹szálat› szűk nyíláson áthúz’: cérnát tűbe fűz; ‘kapcsol, köt ‹érzelmi viszony valakihez›: régi szerelem fűz hozzá’; ‘‹szlengben› ámít, szédít’: fűzi a csajt. Származékai: fűzés, fűzött, fűződik, fűzöget, fűzős, fűzetlen, füzet, füzetes, füzér. Ősi finnugor örökség: cseremisz pidem (‘köt, fűz, csomóz’). A szóeleji p  f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog, fogas stb. Lásd még fűz2. fűz2 – ‘vízparton növő, barkás virágzatú, hajlékony vesszejű fa vagy bokor’. Bizonyára ősi örökség a finnugor korból, mégpedig azonos a fűz1 igével, amely ősi igenévszó lehetett; az ige jelentése úgy vonódott át a fáéra, hogy annak ágai fonásra, fűzésre alkalmasak. Más nézet szerint a ~ külön rokonnyelvi szócsaládba tartozik: zürjén pacsa (‘fűzfaág’), votják pucsi (‘kecskefűz, barka’); egy kevésbé valószínű feltevés egy lapp szóval hozza a ~et kapcsolatba. Lásd még fűzfapoéta. fűzfapoéta – ‘hitvány költő’. A könnyen korhadó fűzfa (fűz2) sok népi kifejezésben jelez értéktelenséget: fűzfakatona, fűzfadiák, fűzfaalma.

- 109 - oldal

a

achát

G gabalyít – ‘kuszál, gubancol, összekever’. Származéka: gabalyodik. Valószínűleg a hangfestő jellegű gombolyag, gubacs, gubanc családjába tartozik. Ezt a feltevést csak az gyengíti, hogy a fenti jelentéskör viszonylag későn bukkan fel, és talán éppen az említett szavak hatására alakult ki; korábban a ~ így értődött: ‘tákol, tataroz; kanyarít’. gabardin – ‘átlósan bordázott, vízhatlan gyapjú- vagy pamutszövet’. A francia gabardine kiejtés szerinti átvétele, forrása a spanyol gabardina (‘esőkabát’) a gabán (‘kabát’) és a francia tabard (‘köpeny’) elemek keveredéséből; a gabán forrása a késő latin capanna (‘köpeny’). gabona – ‘lisztes magvú kalászos növények (főleg búza, rozs, árpa, zab) egybefoglaló neve’. Szláv, leginkább déli szláv eredetű szó: szerb-horvát gobino (‘tönköly’), keleti délszláv gobino (‘bőség, termés’); e szavak a gót gabeins, azaz ‘gazdagság’ származékai. A magyar szóalakot hangrendi kiegyenlítődés formálta ki. gáborján – lásd gébics gácsér – ‘a kacsa hímje’. A szlovák kačer átvétele; ez a szó a kacsa szláv előzményének hímet jelentő változata. A szóeleji k  g változásra példa gerezna, guzsaly. gacsos – ‘görbe, csámpás ‹kéz, láb›’; ‘girbegurba ‹növény›’. Alighanem hangfestő eredetű szó, és rokonságban áll a gáncs, kacs, kacska, kacsó, kancsal szókkal. Vélhető gacs töve önállóan nem mutatható ki. gádor – ‘pince torkolata’; ‘gödör, árok, sziklaüreg’. Német eredetű, a Gatter (‘rács, rácskapu’) valamely nyelvjárási formájából (pl. bajor-osztrák goder); a magyar jelentések talán egy ‘rácsos ajtó mögötti helyiség’ értelmi árnyalaton keresztül magyarázhatók. Régies és nyelvjárási szó. gael – [gél] ‘az Írországban, Skócia egyes részein és a Man szigeten élő kelta nép, s ennek nyelve’; ‘‹melléknévként› ezekkel kapcsolatos’. A ~ nép saját Gaidheal nevéből gágog – ‘‹liba› jellegzetes hangot ad’. Hangutánzó eredetű szó, és ezáltal összefügg a gége és gőgicsél szavakkal. gagyog – ‘‹kisgyermek› a beszédet utánzó, de jelentés nélküli hangcsoportot hallat’. Hangutánzó szó, a gügyög párja. gajdesz – ‘halál’: gajdeszba küld (‘megöl’). A hangzás alapján feltehető jiddis eredetet nem sikerült bebizonyítani; a szleng és egyes nyelvjárások szava. gajdol – ‘kurjongat, elnyújtva énekel’. Hangutánzó szó a kiabál, kajabál családjából. gála – ‘ünnepi estély’: gálakoncert; ‘ünnepi öltözet’: gálaruha. Nemzetközi szó a spanyol gala (‘díszruha, dísz, pompa’) nyomán, amely az ófrancia gale (‘vígság, szórakozás’) átvétele; ennek forrása a galler (‘vigad’) ige, talán az *ófelnémet wallan (‘zarándokol’) származéka, a középkori zarándoklatok ugyanis szórakoztató társaságot jelentettek a résztvevőknek. Lásd még gáláns. galacsin – ‘puha anyagból gyúrt golyó’: galacsinhajtó (‘bogár, amely petéit trágyából hengergetett golyóba rakja’). Ismeretlen eredetű szó. galád – ‘alávaló, becstelen’. Származéka: galádság. A középkori latin goliardus, gallardus (‘vándor klerikus, vásári énekes’) származéka; erre mutat, hogy a ~ szó legkorábban adatolt jelentése ‘csavargó, kóbor diák’. A csavargás és gonoszság fogalmi összekapcsolódását a bitang szó is tanúsítja. A latin szó lehet a bibliai Góliát nevének változata, aki Isten népének ellensége volt, de belejátszhat a latin gula, olasz gola (‘torok’) szó is, amely a torkosságra és iszákosságra utal, a vándor énekesek közmondásos tulajdonságaira. galagonya – ‘vörös bogyókat termő tüskés cserje’. Déli szláv eredetű: horvát, szlovén gloginja. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő a oldotta, a magánhangzókban hangrendi kiegyenlítődés ment végbe. galaktika – ‘a Tejútrendszer’; ‘nagyobb csillagrendszer’. – galaxis: (‘ugyanaz’). Csillagászati szakszók; a ~ a görög galaktiké hodosz (‘tejút’) szókapcsolat első eleméből való, amely a gala, galaktosz (‘tej’) képzett származéka (‘tejjel kapcsolatos’); a galaxis ugyanennek más származéka. galamb – ‘gyors röptű, turbékoló hangot adó, tenyésztett madár’; ‘‹kedveskedő megszólításként› szerelmesem, kedvesem’: galambom. Származékai: galambos, galambocska, galambász. Szláv, valószínűleg déli szláv eredetű (horvát golub, szlovén golob), ám a 10. század előtti átvétel, amikor még a legtöbb szláv nyelvben megvoltak a nazális magánhangzók, s így egy *golombféle alak került nyelvünkbe, majd nyíltabbá válás révén nyerte el

mai alakját. A szláv eredeti távolabbról rokon a latin columba (‘galamb’) szóval. Lásd még kolumbárium. galand – ‘keskeny szalag’. Régies szó a francia galon (‘paszomány, szegélydísz’) nyomán, német közvetítéssel; a szóvégi d szervetlen járulékhang. A köznyelvben csak a galandféreg (‘az emberi bélben élősködő szalagféreg’) összetétel révén használatos. gáláns – ‘udvarias, (nők iránt) előzékeny’; ‘udvarló, bókoló ‹modor›’; ‘szerelmi viszonnyal kapcsolatos’: gáláns kalandok; ‘nagyvonalú, bőkezű’. – galantéria: ‘könnyed udvariasság, előzékenység ‹nők irányában›’; ‘udvarlás’. A francia galant (‘udvarias, szerelmes, szerető’) és galanterie (‘udvariasság, udvarlás’) származékai (német közvetítéssel), a szóvégek latinosításával. A francia galant az ófrancia galer (‘vigad, szórakozik’) folyamatos melléknévi igeneve; a szó eredetéről lásd gála. galenit – ‘ólomérc’. Galenus (Galénosz) ókori orvos nevéből. galeri – ‘fiatalok bandája’; ‘bűnbanda’. A német Galerie (‘galéria’) szó újkeletű ‘alvilág’ jelentéséből; a magyar galéria szónak is van némileg hasonló értelmi árnyalata. galéria – ‘hosszú, fedett, díszes folyosó’; ‘színházi karzat’; ‘képtár, képzőművészeti múzeum’; ‘társaság ‹kissé gúnyosan›’. Nemzetközi szó a késő latin galeria (‘hosszú oszlopcsarnok’) nyomán; ennek eredete vitatott. Lásd még galeri. galiba – ‘bonyodalom, baj, kellemetlenség’. Ismeretlen eredetű szó. gálic – ‘kristályos réz-, vas- vagy cinkszulfát’: rézgálic. Német eredetű: bajor-osztrák galicnstan (‘gálickő’); az összetétel előtagja talán Spanyolország északkeleti tartományával, Galiciával van kapcsolatban mint az ilyen ásványok fontos lelőhelyével. galimatiász – ‘zagyvaság, értelmetlen, badar beszéd’. Francia szó (galimatias); forrása, a középkori latin gallimathias valószínűleg a latin gallus (‘kakas’) és görög matheia (‘tudás’) elemekből áll, tehát ‘kakastudomány’. gall – ‘ókori kelta nép, mely Gallia tartományt (kb. a mai Franciaország, Belgium, Észak-Itália) lakta’; ‘‹melléknévként› e néphez tartozó, vele kapcsolatos’; ‘francia’: a gall kakas (a fancia nemzet jelképe). – gallicizmus: ‘a francia nyelvre jellemző kifejezésbeli sajátosság’. – gallikán: ‘a Rómával szembeni nagyobb önállóságra törő irányzat neve a francia katolikus egyházon belül a 15.–19. században’. Nemzetközi szócsalád a latin galli (‘gallok’) nyomán; a gallicizmus görög-latin képzésű; a gallikán az anglikán mintáját követi. A kakas azért lett ~ jelkép, mert latinul gallus kakast jelent, a két szó azonban nincs származási kapcsolatban. Lásd még gallium. gallér – ‘kabát, ruha nyakrésze’; ‘ujjatlan, hosszú esőköpeny’: körgallér. Német eredetű: középfelnémet goller, koller, irodalmi német Goller (‘páncél, utóbb ruha nyakrésze’). A német szó forrása a középkori latin collarium (‘páncél nyakrésze’) a collum (‘nyak’) nyomán. Lásd még dekoltázs. gallium – ‘lágy fémes elem’. Szülőhazája latin nevéről, Galliáról (lásd gall) nevezte el felfedezője, a francia Lecocq de Boisbaudran. gallon – ‘angolszász űrmérték (3,7-4,5 liter)’. Az ófrancia galon folytatója, amelynek talán ‘nagy tál, korsó’ jelentése volt; a szó vége ún. nagyító képző, de töve ismeretlen. galóca1 – ‘nagy testű lazac-féle hal’. Délszláv eredetű: horvát, szlovén glavatica, a glava (‘fej’) képzett alakja. A magyar szóalak egy rövidült glavica formából vezethető le a legkönnyebben, a szóeleji mássalhangzó-torlódást oldó járulékhanggal és av  ó változással (mint lóca). Lásd még galóca2. galóca2 – ‘mérgező gombafajta’. Bizonytalan eredetű; talán a galóca1 halnévből ered, de ennek miértjét nem ismerjük. galopp – ‘ló vágtája’. – galoppíroz: ‘vágtat’. Német jövevényszavaink (Galopp, galoppieren); ezek forrása a francia galop (‘vágta’) és galoper (‘vágtat’). A francia szó germán eredetű, talán az ószász walh hlopan (‘kelta futás’), talán a frank wala hlaupan (‘jól futni’) szókapcsolatok összevonódásából alakult ki. galuska – ‘apró darabokra szaggatott lágy főttészta’. Lengyel eredetű, a gałuszka kiejtés szerinti átvétele. Lásd még haluska. galván- – ‹összetett szavak előtagjaként› ‘vegyi áramforrással kapcsolatos’: galvánelem, galvánáram. – galvanizál: ‘villamos áram vegyi hatása által fémréteggel bevon’; ‘‹az orvosi nyelvben› galvánárammal kezel’; ‘‹átvitt értelemben› felvillanyoz’. – galvanométer: ‘műszer igen kicsiny áramerősség mérésére’. – galvanoplasztika: ‘tárgyakról galvánárammal készített plasztikus másolat’; ‘ennek eljárása’. Tudományos szócsalád a fémek és sóoldatok között keletkező elektromosság fölfedezőjének, az olasz Luigi Galvaninak a nevéből; lásd még méter, plasztika.

- 110 - oldal

a

achát

gálya – ‘evezőkkel és vitorlákkal fölszerelt nagy hajó’. Vagy az olasz galea, vagy a középkori latin gallea, galea magyar származéka, vagy mindkettő hatása érvényesült. A l palatalizálódása annak is betudható, hogy kezdetben galia formájú volt (13. századi adat), tehát gálja ejtéssel számolhatunk. gally – ‘vékony faág’. Származékai: galylyas, gallyacska, gallyaz. Szláv, s talán szlovén eredetű: gol, többes goli (‘levágott gallyak’); rokon szavak más szláv nyelvekben is vannak: fehérorosz galle, orosz golj. gambit – [gembit] ‘gyalogáldozat a sakkmegnyitásban’. Angol szó a spanyol gambito nyomán, amely az olasz gambetto (‘gáncs, csel’) átvétele; ennek töve a gamba (‘lábszár’). Más magyarázat szerint a spanyol szó forrása az arab ganbi (‘oldalt’), mivel a gyalog rézsút oldalt üt. gáncs – ‘lábmozdulat menő vagy futó ember felbuktatására’: gáncsot vet neki; ‘rosszallás, hibáztatás’: őt nem érheti gáncs. Származékai: gáncsol, gáncsos, gáncsoskodik, gáncstalan. Alighanem hangfestő eredetű szó a gacsos, kacs, kancsal családjából; a n hang másodlagos lehet, mint pl. a kacsint – kancsal szópár második tagjában. Eredeti jelentése ‘mozgást akadályozó görbe, horgas tárgy’ lehetett. ganéj – vagy gané, ganaj: ‘állati ürülék’; ‘(istálló)trágya’; ‘alávaló, hitvány (ember)’: te ganéj! Származékai: ganés, ganéz. Délszláv eredetű: horvát, szlovén gnoj (‘trágya’); ebből a szóeleji mássalhangzó-torlódás járulékhanggal oldódott, a gonoj nyíltabbá válással ganaj lett. A ~ alak a paraj–paréj, taraj–taréj szópárok hatására jött létre. Lásd még genny. gang – ‘nyitott folyosó, tornác’; ‘‹városi bérházban› függőfolyosó’. Német szó: Gang (‘menés, menet, folyosó, tornác’). Fenti második jelentésében a városi nyelv alacsonyabb szintjén él. gangos – ‘büszke, hetyke’: gangosan jár. A tájnyelvi gangó (‘horog’), kankó (‘kampósbot’) származéka; a szót előbb hosszú nyakú, méltóságteljes járású állatokra (ló, liba, hattyú, páva) alkalmazták, amelyek fejtartása járás közben horogra emlékeztet. Nyelvjárási szó. Lásd még kankó1. gangréna – ‘üszkösödés ‹sebé›’. Latin orvosi szakszó (gangraena), a görög gangraina (‘sebüszök’) megfelelője. gánica – ‘krumplis kukoricagaluska’. Szláv vendégszó: horvát, szlovén žganci, cseh žgance (‘kukoricagombóc’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást a magyar az első hang kivetésével oldotta fel; a nem ritka gánca változat vége talán a tubica, Katica s hasonló becézett szavak hatására lett ~ formájú. Tájnyelvi szó. garaboly – ‘kézikosár’. Valószínűleg jövevényszó; mind a német nyelvjárási körbl, mind a horvát krbulja (vagy más hasonló szláv szavak), mind az olasz gorbello szóba jöhetnének forrásként, de hangtani vagy szóföldrajzi, szótörténeti nehézségek miatt egyik feltevés sem bizonyítható. Nyelvjárási szó. garabonciás – ‘varázsló, vihartámasztó (ember, diák)’. Alakváltozatok: garaboncás, garboncsás, görböncses, barboncás, gabroncás, gorgoncás, verboncás stb. Bizonytalan eredetű szó. Egy megfejtési kísérlet szerint a tőnek tekinthető garabonca (‘varázslat’) a régi olasz gramanzia (‘bűbájosság’) szóból ered; ez a negromanzia rövidült alakja, s a latin necromantia (‘jóslás halottidézés révén’) folytatója. Csakhogy az alapszónak feltett garabonca későn bukkant fel és ritkán fordul elő, inkább elvonásnak tetszik az eredetibb ~ formából. Az igen sokféle alakváltozat tovább nehezíti az eredet azonosítását. garádics – lásd grádics garancia – ‘jótállás, kezesség, biztosíték’. – garanciális: ‘áru vagy szolgáltatás jótállásával kapcsolatos’: garanciális javítás. – garantál: ‘kezeskedik ‹érte›’. Nemzetközi szócsalád a francia garantie és garantir alapján; ezek a németen át jutottak nyelvünkbe, s itt latinos végződést kaptak; a garanciális már hazai képzés a ~ból a forma–formális és hasonló szópárok mintájára. A francia szavak töve a garant (‘kezes, jótálló’) az ófrancia warantból, amely germán eredetű, valószínűleg az ófelnémet weren (modern német gewähren), azaz ‘jóváhagy’ folyamatos melléknévi igenevének (werent) folytatója. garas – ‘régi ezüstpénz, utóbb (több országban) aprópénz’; ‘csekély értékű pénz’: nem ér egy lyukas garast. Származékai: garasos, garasoskodik. Sok nyelven használatos volt vándorszó a középkori latin denarius grossus (‘vastag dénár’) szókapcsolat második tagjából; a 13. században felbukkant új pénz súlyosabb volt, mint az addig használt dénár, s így jóval nagyobb értékű; később aprópénz lett. Neve franciául gros, olaszul grosso, németül Groschen, csehül groš lett; mivel nálunk a cseh ~ terjedt el a legkorábban (az Anjoukorban), valószínűleg a nevét is ebből a nyelvből vettük át, a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hanggal oldva (goros), majd a magánhangzók nyíltabbá váltak. garat – ‘tölcsérszerű alkatrész ‹malomban›, amelybe az őrlendő gabonát töltik’; ‘a szájüreg hátsó része a gégefő és nyelőcső előtt’.

Déli szláv szójövevény: horvát, szlovén grot (‘malomgarat’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta (gorot), majd a magánhangzók nyíltabbá váltak. garázda – ‘durván erőszakos, féktelenségében kárt okozó, tettlegességre vetemedő’. Származékai: garázdálkodik, garázdaság. Ismeretlen eredetű szó. garázs – ‘kocsiszín ‹autónak, busznak›’. Nemzetközi szó a francia garage (‘garázs, pályaudvari rendezőtér, járműjavító műhely’) nyomán; hozzánk német közvetítéssel került az eredeti kiejtésnek megfelelő formában. A francia szó a garer (‘biztonságba helyez; vonatot tolatással rendez’) igéből ered, amely a frank waron (‘megőriz, véd’) szóra vezethető vissza. garbó – ‘magas, visszahajtható nyakú pulóver’. A svéd származású amerikai filmcsillag, Greta Garbo nevéből, ugyanis ő hozta divatba ezt a viseletet. A nevet egyébként rendezője ajánlatára választotta művésznévként az eredeti Gustaffson helyett. gárda – ‘testőrség’; ‘katonai elitcsapat’. Származéka: gárdista. Nemzetközi szó, amely, főleg ‘testőr’ jelentésben, több nyelven is a francia garde nyomán terjedt el. Mi a német Garde származékát vettük át a szóvég latinosításával. A szócsalád gyökere germán, az óalsófrank warda (‘védelem, oltalom’) szó a wardon (‘figyel, őriz’) igéből, így oldalági rokona a várta. Lásd még avantgárda, gvárdián. gardedám – ‘idősebb nő, aki társaságban fiatal lány(ok)ra felügyel’. Német szó, Gardedame (tkp.’ hölgy-őr’) a francia garde (‘őr’) és dame (‘hölgy’) elemekből; a bécsi németben keletkezett a francia garde-port (‘kikötőőr’), garde-frein (‘vasúti fékőr’) és hasonló szerkezetű szavak mintájára. Lásd még gárda, gardíroz, gardrób gardénia – ‘fényes levelű, fehér virágú dísznövény’. A. Garden angol természetbúvár nevéből. gardíroz – ‘‹fiatal lányt› társaságba elkísér s ott felügyel rá’. A régi német gardieren (‘véd, megőriz’) átvétele; annak forrása a francia garder (‘őriz, vigyáz’) ige (lásd gárda). A ~ a fenti jelentést valószínűleg a bécsi németben nyerte a gardedám szó révén. gardrób – ‘‹beépített› ruhásszekrény’; ‘(privát) ruhatár, (színházi) jelmeztár’. Nemzetközi szó a francia garde-robe (‘ruhásszekrény’, tkp. ‘ruhaőrző’) nyomán; egyes idegen nyelvekben ‘színházi ruhatár’, ‘öltözőszoba’, sőt ‘illemhely’ jelentése is kialakult. Lásd még gárda, gardedám. gargarizál – ‘bugyborgó hangot hallatva torkot öblöget’. Nemzetközi szó a latin gargarizare, s rajta át a görög gargaridzó igék nyomán; mindkettő a toroköblítés jellegzetes hangját utánozza. A köznyelvben van r–›l elhasonulásos gargalizál alakja is. garmada – ‘halom, nagy mennyiség ‹valamiből›’: könyvek garmadája, garmadával áll nála a pénz. Szláv eredetű szavunk: szerb gramada, horvát gromada, szlovén grmada (‘rakás, farakás, halom’); hasonló szavak a többi szláv nyelvben is vannak, a közvetlen átadó nyelvet nehéz meghatározni. A magyarban a szóeleji mássalhangzó-torlódást hangáthelyezés oldotta fel (gra  gar). garmond – ‘tíz pont magasságú betű’; ‘ilyenből készült szedés, szöveg’. Nyomdai szakszó C. Garamond francia tipográfus nevéből. garnéla – ‘hajlékony páncélú kisebb tengeri rákfaj’. Nemzetközi szó a régi holland ghernaert nyomán, amely a középkori latin grano (‘szakállszőr’) származéka. garni – ‘találkahelyül szolgáló kisebb szálloda’. Francia szó, a hôtel garni (‘bútorozott szállás, szálloda’) önállósult második tagja; fenti jelentése a magyarban alakult ki. A ~ eredetére nézve lásd garníroz. garníroz – ‘körettel lát el ‹húsételt›’. – garnírung: ‘köret’. A német garnieren (‘szegélyez; körít’) és Garnierung (‘szegélydísz, köret’) átvétele; ezek forrása a francia garnir (‘fölszerel, ellát’) ige, egy korai germán warnjan (‘gondoskodik, ellát’) folytatója. Lásd még garnitúra, garnizon. garnitúra – ‘készlet, összetartozó tárgyak együttese’: bútorgarnitúra; ‘irányító szerepű együttes’: új garnitúra a pártvezetésben. A német Garnitur (‘készlet, berendezés’) átvétele latinosított szóvéggel. Forrása az azonos jelentésű francia garniture a garnir (‘fölszerel, ellát’) igéből, amely egy korai germán warnjan (‘gondoskodik, ellát’) folytatása. Lásd még garníroz, garnizon. garnizon – ‘katonai helyőrség’; ‘csapatok állomáshelye’. Nemzetközi szó a francia garnison (‘helyőrség’) nyomán, amely német közvetítéssel került nyelvünkbe. A francia szó forrása a garnir (‘fölszerel, ellát’) ige, egy korai germán warnjan (‘gondoskodik, ellát’) folytatója. Lásd még garníroz, garnitúra. garral – csak a nagy garral, azaz ‘hangoskodva, nagy hűhóval’ kifejezésben használatos; a vélhető gar tő eredete ismeretlen. garzon – ‘‹régebben› egyedülálló fiatalember’; ‘garzonlakás, egy-két személyre méretezett kis alapterületű lakás’. A francia garçon (‘fiú, fiatalember, nőtlen ember’) átvétele kiejtés szerint, esetleg német közvetítéssel; ez a frank wrakjo (‘szolga,

- 111 - oldal

a

achát

zsoldos’) leszármazottja. gasztronómia – ‘szakácsművészet, ínyesmesterség’. – gasztronómus: ‘ínyesmester; a mesterség elméleti szakértője’. Nemzetközi szó a görög gasztér, gasztrosz (‘gyomor’) és nomosz (‘törvény’) elemek alapján. Lásd még gasztroszkóp. gasztroszkóp – ‘gyomortükör’. – gasztroszkópia: ‘gyomortükrözés’. – gasztroenterológia: ‘a gyomor- és bélbetegségek gyógyászata’. Orvosi szakszók a görög gasztér, gasztrosz (‘gyomor’) és a szkopeó (‘figyel, vizsgál’), illetve enteron (‘bél’) és logosz (‘tanulmány, vélemény’) elemekből. Lásd még gasztronómia. gát – ‘folyóvíz kiöntése ellen emelt hosszanti földhányás’; ‘víz lefolyása elé épített akadály’: völgyzáró gát; ‘akadályozó körülmény’: köztünk már nem vala gát (Arany); ‘sportfutók útjába állított, átugrandó akadály’: gátfutás. Származékai: gátol, gátló, gátlás, gátlásos, gátlásosság, gáttalan, gátlástalan. Szláv jövevényszó: szerb, horvát, szlovén, régi szlovák gat (‘gát, töltés, akadály’). Az átadó bármelyik lehetett a fenti nyelvek közül. gatya – ‘térden alul érő bő vászon nadrág mint régi paraszti viselet’; ‘alsónadrág’; ‘dús tollazat némely madár csüdjén’: gatyás galamb, gatyás ölyv. Származékai: gatyás, gatyázik. Szerb-horvát eredetű szavunk: gaće (‘parasztgatya, alsónadrág’). A szótő mássalhangzóját ty helyettesíti, mint a kótyavetye esetében. gaucho – [gaucsó] ‘dél-amerikai lovas marhapásztor’. Spanyol szó. gaudium – ‘hangos vigasság; (kár)öröm’: a jelenlévők nagy gaudiumára belesült a szónoklatba. Latin szó, a gaudere (‘örül’) származéka; ma csak a fentihez hasonló kifejezésekben eleven. gavallér – ‘divatos öltözetű, jó fellépésű, nők iránt előzékeny férfi’; ‘udvarló, szerelmes, szerető’; ‘‹melléknévként› bőkezű’: gavallérosan fizet. Nemzetközi szó az olasz cavaliere (‘lovas katona; lovag’) nyomán, melynek előzménye a késő latin caballarius (‘lovas katona, lovász’) a caballus (‘igásló’) szóból, ez pedig az azonos értelmű görög kaballészból ered. A ~ a német Kavalier nyelvjárási (bajor-osztrák) gawalier [gavalír] alakjából származik; ‘udvarló’ jelentésében enyhén elavult. Lásd még kavalkád. gavott – ‘ünnepélyes régi francia tánc’. Francia zenei szakszó (gavotte) a provanszál gavot (egy alpesi népcsoport neve) alapján. gáz – ‘‹normális hőmérsékleten és nyomáson› légnemű anyag’. Származékai: gázos, gázosít. Nemzetközi szó, a flamand J. B. Helmont orvos és vegyész alkotta meg a 17. században gas formában a latin chaos-ból, amely a görög khaosz (‘a gomolygó ősanyag, a mindenség kialakulása előtti zűrzavar’) megfelelője. Az új szó eredeti jelentése ‘pára, légneműség mint halmazállapot’ volt; mai vegytani értelme csak a következő században rögzült. gaz – ‘gyom(növény)’; ‘‹melléknévként› aljas, hitvány’. Származékai: gazos, gazol, gazság. Ismeretlen eredetű szó. gazda – ‘a ház feje’: házigazda; ‘tulajdonos’: a kutya gazdája; ‘földműves, paraszt’: kisgazda, nagygazda; ‘munkaadó’: a magam gazdája vagyok. Származékai: gazdaság, gazdasági, gazdaságos, gazdaságosság, gazdálkodik, gazdálkodó, gazdálkodás, gazdátlan, gazdász. Szláv szójövevény, a számos szláv nyelvben megtalálható gospoda (‘urak, uraságok; házigazda; vendéglő’) magyarosult formája. A középső szótag kiesett (mint pl. a voevoda  vajda esetében), a goszda-féle alakból pedig zöngésüléssel és nyíltabbá válással állt elő a ~. gazdag – ‘vagyonos’; ‘értékes dolgokban, szellemi kincsekben bővelkedő, dús’: gazdag föld, gazdag gyűjtemény, színekben gazdag. Származékai: gazdagság, gazdagít, gazdagodik. Bizonytalan eredetű szó; talán az iráni alán qäzdig, gazdug (‘gazdag’) a forrása. Ez azért nem meggyőző, mert a szó családtalanul áll az iráni nyelvekben, és a ~ legkorábbi adatai kazdag formájúak; mai alakja talán a gazda hatását tükrözi. gázel – ‘arab és perzsa lírai versforma’. Arab szó (ghazal) a ghazila (‘szerelmesen cseveg’) igéből. gazella – ‘antilophoz hasonló kérődző patás emlős’. Nemzetközi szó az észak-afrikai arab gazál (‘antilopfajta’) nyomán; a magyar ~ talán a német Gazelle átvétele latinosított szóvéggel, de lehet a tudományos latin Gazella dorcas származéka is. gázol – ‘‹sekély vízben, sárban, hóban› lábol, gyalogol’; ‘(le)tipor’: legázolja a vetést, a becsületembe gázol; ‘‹járművel› elüt, fellök, megsebesít’. Származékai: gázló, gázoló, gázolás. Déli szláv vendégszó: szerb-horvát, szlovén gaziti (‘gázol, lábol, tipor’). gazolin – ‘cseppfolyós szénhidrogének elegye’. Vegyi szakszó a francia gaz (‘gáz’) és a latin oleum (‘olaj’) elemeiből, a vegyi anyagokban gyakori -in végződéssel. gázsi – ‘fellépti díj, fizetés ‹színészé, előadóművészé, artistáé›’. A német Gage [gázse] magyarosult alakja; ez a francia gage

(‘zálog, biztosíték’) átvétele, amelynek többese (gages) ‘bér, díjazás’ értelmű. A francia szó a frank wadi (‘zálog’) folytatása. gazsulál – ‘‹önös érdekből› hízelkedik’. A német kajolieren [kazsolíren] átvétele latinosított szóvéggel. A szó forrása a francia cajoler (‘hízeleg’), egy régebbi caioler (‘csacsog, fecseg’) igéből, amely madárcsivitelést utánozott. gebe – ‘hitvány ló’; ‘sovány, göthös ember’. Hangfestő eredetű szó, kapcsolatos a gebed, gebeszkedik, gémberedik igékkel, távolabbról a göb szóval. gebed – ‘hal, döglik’: éhen gebed, meggebed. Hangfestő eredetű szó, kapcsolatos a gebe, gebeszkedik, távolabbról a göb szóval. gebeszkedik – ‘ágaskodik, erőlködik’. Hangfestő eredetű szó, kapcsolatos a gebe, gebed, gémberedik, távolabbról a göb szóval. gébics – ‘kampós csőrű, kisebb énekes madár’. Valószínűleg a sárgarigó tájnyelvi gáborján alakjával kapcsolatos, annak feltehető magas hangrendű párjával (*géberjén); az ebből rövidült géb alak kapott kicsinyítő -ics képzőt. gebin – ‘vendéglátói vállalkozás pontos elszámolási kötelezettség nélkül a pártállami időkben’. Származéka: gebines. Valószínűleg a német Gewinn (‘haszon’), illetőleg annak hazai német formája alapján jött létre és lett divatos az ötvenes évek végétől. geci – ‘ondó’. A Gergely név becéző Geci alakjából lett köznév; személynév ilyen használata az “illetlen” szavak körében nem ritka: jancsi (‘hímvessző’), palkó (‘fing’); lásd még pete. gége – ‘torok, légcső, nyelőcső’; ‘gégefő’. Hangutánzó eredetű szó a gágog, gőgicsél rokonságából; lásd még gőgös. geil – ‘túl zsíros vagy édes, émelyítő ‹étel›’; ‘émelyítően érzelgős ‹vers, színmű stb.›’. Német szó. gejzír – ‘időszakosan magasra felszökő forróvízű forrás mint vulkáni tevékenység része’. Nemzetközi szó egy híres izlandi forrás, a Geysir nevéből, ez az izlandi geysa (‘önt, feltör, lövell’) ige származéka a gjósa (‘ömlik’) nyomán. Lásd még autogejzer. gél – ‘kocsonyás, kolloid halmazállapot’; ‘ilyen állapotú anyag, rendszer’. Vegytani szakszó, a német Gel átvétele, amely a francia gelatine (‘kocsonya’) rövidült formája; forrása a latin gelidus (‘fagyos, fagyott’) a gelu (‘jég’) nyomán. Lásd még zselé, zselatin. gelencsér – ‘fazekas’. Alakváltozatok: gerencsér, göröncsér, gölöncsér. Déli szláv eredetű: szerb-horvát grnčar; ez és szláv rokonai egy ószláv grncs (kis fazék) származékai a mesterséget jelölő -ar végzettel (mint a bodnár, kocsmáros, mészáros szláv előzményeiben). A magyar szóban a szóeleji mássalhangzótorlódást két ejtéskönnyítő hang is oldotta (grn-  geren-), az utolsó szótagban hangrendi illeszkedést látunk (gerencsér), majd r  l elhasonulással jött létre a ~ forma. gém1 – ‘szürke gázlómadár’; ‘kinyúló emelő rész’: kútgém, gémeskút. Ismeretlen eredetű szó. gém2 – ‘‹teniszben› játék, a mérkőzés legkisebb egysége’. Sportműszó, az angol game (‘játék’) kiejtés szerinti átvétele. gémberedik – ‘hidegtől elmerevedik’ (főleg meg-, el- igekötőkkel). Hangfestő eredetű, a gebe, gebed, gebeszkedik, távolabbról a göb családjából. gemináció – ‘mássalhangzó kettőződése’. Nyelvtani szakszó a latin gemini (‘ikrek’) szó geminare, geminatum (‘megkettőz’) származékából. gemkapocs – ‘drótból hajlított iratkapocs’. Az összetétel az angol GEM paper clips (‘G. papírkapocs’) feliratból lett, amely a harmincas években nálunk forgalmazott iratkapcsok dobozán állt; ennek első eleme márkanév: ‘csiszolt drágakő’. A ~ban az első elem betű szerinti ejtésben maradt meg, helyesen [dzsem] volna. gemma – ‘alakos vésetű (fél)drágakő’. Latin szó, eredeti jelentése ‘rügy, bimbó’, de már a klasszikus latinban kialakult, hasonlóság alapján, ‘drágakő’ értelme. Művészeti szakszó. gén – ‘az élőlények öröklődő tulajdonságait hordozó legkisebb anyagi egység’. Tudományos szakszó a görög gennaó (‘nemz’) ige első szótagjából; nyelvünkbe a német Gen közvetítette. Lásd még genealógia, genetika, genezis. genealógia – ‘leszármazástan’; ‘egy család leszármazási rendje, családfa’. Görög szó (‘nemzetségtábla’) a genea (‘születés’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. generáció – ‘nemzedék, emberöltő’. Nemzetközi szó a latin generatio (‘nemzetség’) alapján, mely a generare (‘létrehoz’) származéka a genus, generis (‘születés’)

- 112 - oldal

a

achát

tőből; forrása a (gi)gnere, genui (‘nemz’) ige. A ‘nemzedék’ jelentés a Biblia latin szövegében (Vulgata) alakult ki és annak révén terjedt el az európai nyelvekben. Lásd még generál, generális, generatív, generózus, genitáliák, géniusz. generál – ‘gerjeszt, előidéz’: feszültséget generál. – generátor: ‘elektromos áramot gerjesztő készülék’. Nemzetközi szócsalád a latin generare (‘létrehoz’) alapján, a genus, generis (‘származás’) tőből; forrása a (gi)gnere, genui (‘nemz’) ige. Lásd még generáció, generális, generatív, generózus, genitáliák, géniusz, regenerál. generális1 – ‘tábornok’; ‘katolikus szerzetesrend legfőbb elöljárója’. – generalisszimusz: ‘főhadvezér, a haderő legfőbb parancsnoka’. Nemzetközi szók a latin generalis (‘nemhez, fajhoz tartozó; az egész nemre kiterjedő; általános’) nyomán, a dux generalis (‘általános vezér, fővezér’) második, melléknévi eleméből főnevesülve. A genralissimus a ~ melléknévi felsőfoka. Lásd még generáció, generál, generatív, generózus, genitáliák, géniusz. generális2 – ‘általános (érvényű)’. – generalizál: ‘általánosít’. – generáloz: ‘általános nagyjavítást végez ‹motoron, járművön›’. Nemzetközi szócsalád a latin generalis (‘nemhez, fajhoz tartozó; az egész nemre kiterjedő; általános’) nyomán. A generáloz magyar képzés a generáljavítás (‘nagyjavítás’) első eleméből, amely szó a general- előtagú német összetételek mintájára alakult. Lásd még generáció, generál, generatív, generózus, genitáliák, géniusz. generatív – ‘a nyelvi szerkezeteket algebrai jellegű képletekkel létrehozó’; modern nyelvészeti irányzat jelzője: generatív nyelvészet. Tudományos szakszó a latin generativus (‘létrehozó’) alapján; ez a generare (‘létrehoz’) származéka a genus, generis (‘születés’) tőből; forrása a (gi)gnere, genui (‘nemz’) ige. Lásd még generáció, generál, generális, generózus, genitáliák, géniusz. generózus – ‘nagylelkű, bőkezű’. – generózitás: ‘nagylelkűség’. Latinosított formák a francia généreux, générosité nyomán; ezek a latin generosus (‘nemes származású; nemes lelkű’) származékai a genus, generis, azaz ‘(nemes) születés, származás, nemzetség’ nyomán. Lásd még generáció, generál, generális, generatív, generózus, genitáliák, géniusz, kongeniális, zsenerőz. genetika – ‘örökléstan’. – genetikus: ‘az örökléstan tudósa’; ‘‹melléknévként› az eredetet, fejlődést kutató, történeti oknyomozó’: genetikus szemlélet; ‘öröklési, leszármazási’: genetikus kapcsolat. Tudományos szakszók a görög genetikosz (‘születéssel kapcsolatos’) latin megfelelőjének (geneticus) alapján; a ~ a genetica scientia (‘genetikai tudomány’) szókapcsolatból önállósult. Lásd még gén, genealógia, genezis. genezis – ‘keletkezés, származás’: a filmművészet genezise, a Genezis (Mózes első könyve a Bibliában, amely a világ teremtését adja elő). Nemzetközi szó a görög geneszisz (‘születés, eredet’) nyomán, a gennaó (‘nemz’) igéből. Lásd még gén, genealógia, genetika. gengszter – ‘bandita, szervezett bűnbanda tagja’. – gengszterizmus: – ‘banditizmus, szervezett bűnözés’; ‘a bűnbandák összefonódása hatalmi ágakkal’. Nemzetközi szavak az angol gangster (‘bandita’) nyomán; ez a gang (‘csoport, banda’) származéka a cselekvőt jelölő, olykor rosszalló árnyalatú -ster végzettel (mint pl. gamester, ‘szerencsejátékos’). genitáliák – ‘nemi szervek’. Orvosi szakszó a latin genitalis (‘nemző’) semleges többese (genitalia) alapján; a magyar ~ tehát kétszeresen többes forma. Lásd még generáció, generál, generális, generatív, genitivus, géniusz. genitivus – ‘birtokos eset ‹a latin, görög nyelvtanban›’. Nyelvtani szakszó, a latin (gi)gnere, genitum (‘nemz’) ige származéka, tkp. ‘nemző’; itt inkább az ‘eredetet mutató’ értelmi árnyalat szerepel. géniusz – ‘védő szellem, nemtő ‹az ókori római felfogásban›’; ‘rendkívüli tehetség, nagy szellem, lángész’. Latin szó (genius) a (gi)gnere, genitum (‘nemz’) igéből. Lásd még generáció, generál, generális, generatív, generózus, genitáliák, kongeniális, zseni. genocídium – ‘népirtás’. Viszonylag újkeletű jogi fogalom; latin szó a genus (‘nép, nemzet’) és -cidium (‘ölés’) elemekből, a patricidium (‘apagyilkosság’) s hasonló szavak mintájára; a második elem a caedere (‘öl’) ige származéka. Lásd még germicid. gentry – lásd dzsentri genny – ‘gyulladáskor keletkező fehér vagy sárga váladék’. Származékai: gennyes, gennyedzik, gennyed, gennyedés. Bizonytalan eredetű szócsalád. A legkorábban adatolt genyett (‘hitvány, alávaló’) melléknév, majd ‘genny’ értelmű főnév talán szláv igékkel – horvát gnjiti, szlovén gniti, szlovák hniť (‘korhad, poshad’) – van kapcsolatban (amelyek egyébként ganéj szavunk szláv előzményének rokonai), ám nagy nehézség a szláv főnévi igenevek és a magyar melléknév, illetve főnév jelentésbeli

összeegyeztetése. A nyelvújítás korában a nyelvjárási genyettet így értették: gennyedt, s elvonták belőle a gennyed igét, majd a ~ főnevet. geocentrikus – ‘annak az (ókori) világképnek a jelzője, amely a Földet tekintette a mindenség középpontjának’. Tudományos szakszó a görög gaia, gé, geó- (‘föld’) és latin centrum (‘középpont’) elemekből; az utóbbi is görög eredetű: kentron (‘dárdahegy, körzőhegy, kör középpontja’). Lásd még geodézia, geográfia, geológia, geometria. geodézia – ‘földméréstan’. Tudományos szakszó a latin geodaesia, illetve görög előzménye, a geódaiszia (‘földelosztás, földmérés’) nyomán, a gaia, gé, geó(‘föld’) és daió (‘szétoszt’) elemekből. Lásd még geocentrikus, geográfia, geológia, geometria. geográfia – ‘földrajz’. – geográfus: ‘földrajztudós’. Tudományos szakszavak a latin geographia, geographus nyomán, amelyek a görög geógraphia (‘földabrosz’) és geógraphosz (‘földleíró’) megfelelői a gaia, gé, geó- (‘föld’) és graphó (‘leír’) elemekből. Lásd még geocentrikus, geodézia, geológia, geometria. geológia – ‘földtan’. – geológus: ‘a földtan tudósa, kutatója’. Tudományos szakszavak a görög gaia, gé, geó- (‘föld’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még geocentrikus, geodézia, geográfia, geometria. geometria – ‘mértan’. – geometrikus: ‘mértani’. Tudományos szakszavak a latin geometria, geometricus nyomán, amelyek a görög geómetria (‘földmérés; mértan’) és geómetrikosz (‘földmérési’) megfelelői. A görög szó első eleme a gé, gaia, geó(‘föld’), a második a metron (‘mérték’) származéka. Lásd még geocentrikus, geodézia, geográfia, geológia. georgina – ‘a dália egyik fajtája’. J. G. Georgi német botanikus nevéből. gép – ‘energiát átalakító, munkát végző szerkezet’; ‘adott feladatra szerkesztett gépezet’: írógép, cséplőgép, repülőgép, számítógép; ‘‹összetett szavak előtagjaként› géppel hajtott, önműködő’: gépkocsi, gépfegyver stb. Származékai: gépi, gépel, gépezet, gépesít, gépies, gépész, gépészet. Nyelvújítási elvonás a korábbi, főleg nyelvjárási gépely (‘emelőgép bányában, járgány’) szóból. Ez a szó német eredetű: bajor-osztrák göppel (‘bányai emelő’), irodalmi német Göpel (‘járgány’). gepida – ‘népvándorláskori germán néptörzs; ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e néphez tartozó, vele kapcsolatos’. Ókori latin elnevezésük (Hebetes) talán ‘tunya’ értelmű. geránium – ‘gólyaorr, virágos növény’. Latin szó a görög geranionból, ez a geranosz (‘gém’) származéka, mivel a növény termését az ókorban a gém csőréhez hasonlították. gerbera – ‘margarétához hasonló, élénk színekben pompázó kerti virág’. T. Gerber német orvosról nyerte a nevét. gereben – ‘kender fésülésére való eszköz deszkába vert vasfogakkal’. Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén greben, szlovák hreben (‘fésű’); ezek forrása egy ősszláv grebti (‘kapar, ás’) ige, akárcsak a gereblye szláv előzményei esetében. A magyar szóban a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő e oldotta fel. gereblye – ‘fogazott nyeles szerszám széna, lomb összehúzására, felásott föld elegyengetésére’. Déli szláv jövevényszó: szerb-horvát, szlovén grablje; forrása egy ősszláv grebti (‘kapar, ás’) ige, akárcsak a gereben szláv előzményei esetében. A magyar szóban a szóeleji mássalhangzótorlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel; ezután hangrendi kiegyenlítődés következett be (garablye  gereblye). gerely – ‘hajítódárda mint fegyver, illetve sporteszköz’. Német eredetű: középfelnémet gerel (‘dárda’). gerenda – ‘vastag, megmunkált szálfa’; ‘páros tornaszer’. Származékai: gerendáz, gerendázat. Szláv jövevényszó: szerb-horvát, szlovén greda, szlovák hrada. Nyelvünkben bizonyára igen régi jövevény, a 10. század előttről, amikor még a legtöbb szláv nyelv őrizte a nazális magánhangzókat. Egy ilyen *grenda alakból lett a ~; a szóeleji mássalhangzótorlódást ejtéskönnyítő e oldotta fel. gerezd – ‘szőlőfürt’; ‘‹gömbölyű termésből, gyümölcsből kifejthető› szelet, cikkely’: fokhagymagerezd, narancsgerezd. Déli szláv jövevényszó: horvát grezd, szlovén grozd (‘szőlőfürt’). A magyarban a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő e oldotta fel. gerezna – ‘szőrme készítésére való nyers bőr’. Szláv, talán déli szláv eredetű szó: horvát, szlovén krzno (‘prém, szőrme’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást két ejtéskönnyítő hang oldotta; a szóeleji k  g hangváltozásra példa gácsér, guzsaly. geriátria – ‘az öregkori betegségek gyógyászata’. Orvosi szakszó a görög gerón (‘öreg’) és hiatreia (‘gyógyítás’) elemekből. Lásd még gerontológia, gerúzia. gerilla – ‘szabadcsapat tagja, partizán’. Nemzetközi szó a spanyol guerrilla (‘nem reguláris harci alakulat’) nyomán. A szó a spanyol guerra (‘háború’) kicsinyített formája, tkp.

- 113 - oldal

a

achát

‘kis háború’. Forrása a germán werra (‘viszály, zavar’), lásd még angol war (‘háború’). Más nyelvekben a ~ megfelelője a spanyol jelentést őrzi (‘szabadcsapat; ilyenekkel vívott háború’), az egyes szabadharcos a spanyolban pl. guerrillero. gerinc – ‘a nyak- és hátcsigolyák sora’; ‘hegység magasabb csúcsainak egybefüggő vonulata’; ‘élben találkozó lapok kiképzett vonala’: tetőgerinc, könyvgerinc; ‘központi, összekötő elem’: a cselekmény gerince; ‘szilárd erkölcsi magatartás’: gerinces ember. Származékai: gerinces, gerinctelen. Bizonytalan származású szó. Talán hangfestő eredetű, és gereleme a nyelvjárási gernye (‘szikár; gerinc’), gercsa (‘gerinc, ádámcsutka’), gernyó, géra, girbic (‘sovány, púpos’) és geréb (‘csigolya, hátgerinc’) családjába tartozik. Korai geréc, geric alakjai lehetnek az eredetiek, az n hang alighanem későbbi betoldás, mint a bakancs, barlang, bogáncs szavakban. gerjed – ‘‹tűz› lángra kap’; ‘‹érzelem, indulat› ébred, támad, keletkezik’. Származékai: gerjeszt, gerjedez, gerjedelem. Ismeretlen eredetű szócsalád. gerlice – ‘galambhoz hasonló erdei madár, gerle’. Alakváltozatok: görlice, gilice, gilica, gili. Déli szláv kölcsönszó: szerb-horvát, szlovén grlica (‘gerle’); ez az ősi szláv grdlo (‘torok’) kicsinyített alakja. A magyarban a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta, a szóvég hangrendi illeszkedéssel alakult ki. A gerle utólagos elvonás a magyarban is kicsinyítőnek ható ic elem (pl. Katica, tubica) elhagyása által. germán – ‘az indoeurópai nyelvcsalád egyik nyugati csoportjának nyelveit (ma főleg a német, holland, angol és skandináv nyelveket) beszélő európai népekhez tartozó, e népekkel és nyelvekkel kapcsolatos’; ‘‹szűkebb értelemben› német’: a germán faji felsőbbrendűség eszméje; ‘‹főnévként› a fenti népek valamelyikéhez tartozó személy’. – germanizál: ‘németesít’. – germanizáció: ‘németesítés’. – germanizmus: ‘a német nyelvre jellemző kifejezésbeli sajátosság’. – germanisztika: ‘a germán nyelvekkel foglalkozó nyelvtudományi ág’. – germanista: ‘a germanisztika tudósa’. Nemzetközi szócsalád a latin Germani (‘germánok’) alapján; ennek eredete tisztázatlan. germánium – ‘szürkésfehér, rideg fémes elem’. Nevét felfedezőjétől, a német Winklertől kapta a latin Germania (‘Németország’) nyomán. germicid – ‘antiszeptikus gyógyszer, „csíraölő”’. Márkanév a latin germen, germinis (‘csíra’) alapján, a -cida (‘ölő’) utótaggal: caedere (‘megöl’). Lásd még genocídium. gérokk – ‘régi szalonkabát’. A német Gehrock kiejtés szerinti átvétele; a német szó valószínűleg az Ausgehrock (‘kimenőkabát’) csonkult változata (ausgehen a.m. ‘kimegy’). Elavult szó. gerontológia – ‘az időskori élettani jelenségekkel, az időskori betegségek gyógyításával foglalkozó orvostudományi ág’. – gerontokrácia: ‘olyan társadalmi berendezkedés, ahol az öregekből álló vezető testületek kezében összpontosul a hatalom’. – gerontofília: ‘rendellenes nemi vonzódás jóval idősebbekhez’. A nemzetközi szócsalád geronto- elemének alapja a görög gerón, gerontosz (‘öreg’); a második elemeké rendre az ugyancsak görög logosz (‘vélemény, tanulmány’), kratosz (‘erő’) és philia (‘kedvelés’). Lásd még geriátria, gerúzia. gersli – ‘hántolt árpa’. Az ausztriai német Gerstel (‘dara, árpakása’) magyar megfelelője a szillabikus l szokott feloldásával (mint cucli, kifli, nokedli stb.). A német szó a Gerste (‘árpa’) kicsinyített alakja. gerundium – ‘a latin nyelv egyik (ragozható) főnévi igeneve’; ‘‹régen› tűzoltáskor a tűzfészek szétverésére való vasalt bunkósbot’. Latin nyelvtani fogalom a gerundus, korábban gerendus (‘végbeviendő’) szóból, amely a gerere (‘visel, elvégez’) beálló melléknévi igeneve. A fenti második jelentés a régi debreceni diákok tréfás névadásából ered. Lásd még gesta, gesztus. gerúzia – ‘öregek tanácsa ókori görög városállamokban’. Görög szó (geruszia) a gerón (‘öreg’) nyomán. Lásd még gerontológia, szenátus. gésa – ‘hivatásos japán társalgónő, táncosnő’. Nemzetközi szó a japán geisa alapján, amely az angol révén terjedt el az európai nyelvekben. gesta – [geszta] ‘középkori történetírói mű, amely az eseményeket némi írói igényességgel és koncepcióban adja elő’: Anonymus gestája. Az ilyen írások latin címének első eleméből: Gesta Hungarorum, Gesta Romanorum (‘a magyarok, a rómaiak tettei’); ez a gestum (‘cselekedet, viselt dolog’) többes alakja a gerere, gestum (‘véghezvisz, visel, viselkedik’) igéből. Lásd még gesztikulál, gesztus. gestapó – ‘titkosrendőrség a fasiszta Németországban’. A szervezet német nevének kiemelt betűiből alakult rövidítés: GEheime STAatsPOlizei (‘titkos államrendőrség’).

geszt – ‘a fa törzsének belső, sötét és kemény része’. Ismeretlen eredetű szó. gesztenye – ‘barna héjú, (többnyire) ehető belsejű termés’: szelídgesztenye, vadgesztenye. A német Kastanie (‘gesztenye’) bajor-osztrák nyelvjárási alakjaiból (kestene, kesten) származik. A német szó forrása a latin castania, ez pedig a görög kasztanon révén valamelyik elő-ázsiai nyelvre mehet vissza. A szóeleji k  g változásra példa: giccs, gitt. gesztikulál – ‘beszédét élénk taglejtésekkel kíséri’. Az azonos értelmű latin gesticulari igéből ered, az pedig a gesticulus (‘kisebb kézmozdulat’) szóból, amely a gestus kicsinyített alakja; erről bővebbet lásd gesta, gesztus. gesztus – ‘kézmozdulat’; ‘olyan kijelentés vagy tett, amely egy bizonyos lelkületre, álláspontra vall’: engesztelő gesztusok, nemes gesztus. A latin gestus (‘mozdulat, magatartás’) átvétele; az a gerere, gestum (‘viselkedik, végez’) igéből való. Lásd még gerundium, gesta, gesztikulál. gettó – ‘zsidók lakta, elkülönített városnegyed’. Nemzetközi szó az olasz ghetto (‘elhanyagolt városrész, szegénynegyed’) nyomán, amely a 16. században a velencei zsidónegyed neveként tűnt fel. Eredetéről biztosat nem tudunk. géz – ‘fátyolszerű sebkötöző pólya’. Nemzetközi szó, forrása talán a perzsa kázs, gázs (‘nyersselyem’). A magyar szó a francia gaze vagy a német Gaze átvétele (indokolatlan) angolos ejtéssel. gezemice – ‘gizgaz, limlom’; ‘vegyes vágott savanyúság’. Ikerszónak tetszik, de sem kialakulásának módját, sem elemeinek eredetét nem sikerült megnyugtatóan tisztázni. gézengúz – ‘gazfickó, komisz kölyök’. Bizonytalan eredetű; talán ikerszóból alakult, de a részleteket nem ismerjük. ghibellin – [gibellin] ‘a pápával szemben a császárt támogató párt, ennek híve a középkori Itáliában’. A ~ olaszos forma a württenbergi Waiblingen várának nevéből, amely III. Konrád császár birtokában volt. Lásd még guelf. gibbon – ‘nagy testű, hosszú karú majom’. Nemzetközi szó a francia gibbon nyomán; ez indiai eredetű. gibic – lásd kibic giccs – ‘olcsó hatásra törő, sekélyes ízlésű, magát művészinek álcázó műtárgy, írás, film stb’. Származékai: giccses, giccsőr (‘giccsfestő, giccskészítő’). Német eredetű: Kitsch, a kitschen (‘az utca sarát öszszekaparja’) ige származéka, s először silány festményekre alkalmazták ‘mázolmány, maszatolás’ jelentésben. A szó értelme azóta, különösen a magyar nyelvi használatban, jelentősen kitágult. A giccsőr tréfás hazai képzés francia foglalkozásnevek (pl. hipnotizőr, mettőr) mintájára. gida – ‘kecske kicsinye’. Alakváltozatok: geda, gedő, gidi, gidó, göde. Alighanem állathívogató szó, amit a sok alakváltozat valószínűsít; bizonyára kapcsolatos vele a gödölye. Kevésbé hihető feltevés, hogy a Gedeon név becéző Gida alakjáról van szó azon az alapon, hogy a bibliai Gideon vezér kecskét főzött az Úr angyalának. giga- – ‹mértéknevek előtagjaként› ‘milliárdszoros’: gigawatt, gigabájt. Mesterséges tudományos szóelem a görög Gigasz (lásd gigász) szó csonkításával. gigász – ‘óriás’: gigászi munka. – gigantikus: ‘óriási, hatalmas’. Nemzetközi szavak a görög Gigasz, Gigantosz, illetve latin megfelelőik (Gigas, Gigantis) nyomán. A ~ok az ógörög mondákban Földanya, Gaia óriási fiai voltak, akik az olümposzi istenek ellen is háborút indítottak. gigerli – ‘piperkőc’. Az ausztriai német Gigerl (‘divatmajom’) átvétele, tkp. ‘kakas’. A szóvég ejtéskönnyítő i véghanggal bővült a magyarban; figyelemre méltó, hogy a kicsinyítő -erl végződésű német szavakat más esetekben -edli végződéssel vettük át (hecsedli, hokedli, nokedli stb.). gikszer – ‘a hang megbicsaklása ének közben’; ‘balfogás, baklövés’; ‘lecsúszott lökés biliárdban’. Ausztriai német jövevény: Gickser (‘hangbicsaklás’); német gicksen (‘rikkant’). Bizalmas nyelvi szó. giliszta – ‘föld alatt élő gyűrűs féreg’; ‘bélféreg’: gilisztája van. Szláv szójövevény: horvát, szlovén glista. A szóeleji mássalhangzótorlódást ejtéskönnyítő i oldotta fel. gilt – ‘rendben van; ér, érvényes ‹főleg tagadó mondatban›’: ez így nem gilt! A német gilt szó átvétele; az a gelten (‘ér, érvényes’) ige egyes szám harmadik személyű alakja. A köznyelv alacsonyabb szintjén is avulóban van. gím – ‘szarvas vagy dámvad nősténye’: Elejtették már a hímet – / Üldözik a szarvas-gímet (Arany). Ismeretlen eredetű, régies szó. gimnasztika – ‘torna, testgyakorlás’. Nemzetközi szó a latin gymnastica ars (‘a testgyakorlás

- 114 - oldal

a

achát

művészete’) nyomán. Forrása a görög gümnasztikosz (‘a testgyakorlással kapcsolatos’) melléknév a gümnadzomai (‘testgyakorlást végez’) igéből, a gümnosz (‘meztelen’) alapján, az ókori görögök ugyanis ruhátlanul tornáztak és sportoltak. Lásd még gimnázium. gimnázium – ‘általános műveltséget nyújtó, egyetemre felkészítő középiskola’. – gimnazista: ‘gimnáziumi tanuló’. Latin jövevényszó (gymnasium), a görög gümnaszion (‘tornacsarnok’) nyomán, amely a gümnosz (‘meztelen’) szóra megy vissza: lásd gimnasztika. A ~ fentebbi értelme a németben alakult ki (s onnan vettük át mi is), annak alapján, hogy az ókori római gymnasium egyszersmind filozófusok és tanítványok gyülekezőhelye is volt; a legtöbb idegen nyelvben a ~ megfelelői sportcsarnokot, tornatermet jelentenek. gin – [dzsin] ‘borókapálinka’. Nemzetközileg használt angol szó, a korábbi geneva rövidült alakja, amely az ófrancia genevre (‘boróka’) szóból ered; forrásuk a latin juniperus (‘boróka’). ginekológia – ‘nőgyógyászat’. Latin orvosi szakszó (gynaecologia) a görög güné, günaikosz (‘nő’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még mizogin. giocoso – [dzsokózó] ‘játékosan, tréfásan ‹adandó elő›’. Olasz zenei utasítás, a gioco (‘játék’) származéka, forrása a latin iocus (‘játék, tréfa’). Lásd még dzsóker. gipsz – ‘vízzel gyorsan megkötő kiégetett kalciumszulfát-por’. Származékai: gipszes, gipszel. Nemzetközi szó a latin gypsum alapján; ez a görög güpszosz átvétele, végső forrása egy sémi gábis (‘kristály’) szó. A magyarba a német Gips alak került. girardi – [zsirardi] ‘lapos tetejű férfi szalmakalap’. A. Girardi bécsi színészről, aki divatba hozta. girhes – ‘sovány, nyiszlett, göthös’. Talán hangfestő szó, és a nyelvjárási gernye (‘szikár; gerinc’), gercsa (‘gerinc, ádámcsutka’), gernyó, géra, girbic (‘sovány, púpos’) és geréb (‘csigolya, hátgerinc’) családjába tartozik; lásd még csigolya. girland – ‘virágfüzér’. Nemzetközi szó az olasz ghirlanda nyomán; ennek eredete tisztázatlan. girondista – [zsirondista] ‘mérsékelt köztársaságpárti a nagy francia forradalom nemzetgyűlésében’. A francia Gironde megye nevéből, mivel a ~k többsége annak küldötte volt. giroszkóp – ‘pörgettyűs szerkezet repülőgép s más szerkezetek térbeli helyzetének ellenőrzésére’. Műszaki szakszó a görög gürosz (‘gyűrű, kör’) és szkopeó (‘figyel’) elemekből. gitár – ‘hathúrú pengetős hangszer’. Származékai: gitáros, gitároz(ik). Nemzetközi szó a spanyol guitarra nyomán, amely az arab kitára közvetítésével a görög kithara (‘négyhúrú pengetős hangszer’) főnévre megy vissza, akárcsak más úton a mi citera szavunk. gitt – ‘lenolaj alapú gyurma ablaküveg rögzítésére’. A német Kitt (‘gitt, ragasztó’) átvétele; a k zöngésülése magyar fejlemény (mint pl. giccs). giusto – [dzsusztó] ‘szabott, feszes, pontos ritmusban ‹adandó elő›’. Olasz zenei utasítás, a.m. ‘helyes, igazi’, forrása a latin justus (‘igaz, helyes’) a ius (‘jog’) alapján. glaciális – ‘jégkorszakbeli’; ‘a jég által létrehozott’: glaciális üledék. Földtani szakszó, latin glacialis (‘jeges’), a glacies (‘jég’) származéka. Lásd még glaszé, gleccser, interglaciális. gladiátor – ‘az ókori Róma cirkuszaiban társaival vagy vadállatokkal életre-halálra vívó, kiképzett rabszolga’. Latin szó (gladiator) a gladius (‘kard’) nyomán. Lásd még gladiólusz. gladiólusz – ‘kardvirág’. Nemzetközileg használt latin virágnév (gladiolus), a gladius (‘kard’) kicsinyített formája. Lásd még gladiátor. glagolita – ‘a legősibb szláv betűírás, a cirill elődje’. Az ősi szláv glagol (‘szó, ige’) görögös képzésű származéka; a név az isteni Igére utal, mivel a szlávok eme új írásmód révén ismerkedtek meg a keresztény tanítással, a Biblia szövegével. glanc – ‘ragyogás; fény, máz ‹valamin›’. Származéka: glancol (‘fényesít’). A német Glanz (‘fény, ragyogás’) kiejtés szerinti átvétele a köznyelv igénytelenebb rétegében. glaszé – ‘puha, tompa fényű kecske- vagy báránybőr’: glaszékesztyű. A francia gants glacés (‘glaszékesztyű’) második eleméből; ez a glacer (‘fagylal; cukormázzal borít; fényesít’) ige befejezett melléknévi igeneve a glace (‘jég’) tőből, mely a latin glacies származéka. A magyar szó közvetlen előzménye a német Glacéhandschuh (‘glaszékesztyű’) első eleme is lehetett. Lásd még glaciális, gleccser. glasznoszty – ‘a politika és tájékoztatás nyíltsága ‹a Szovjetunió fennállásának utolsó szakaszában, Gorbacsov által meghirdetett

elv›’. Orosz szó, a.m. ‘nyilvánosság’, a glasznij (‘nyilvános’) származéka a golosz (‘hang’) nyomán. glaubersó – ‘kristályos nátriumszulfát, enyhe hashajtó’. Vegytani szakszó Johann R. Glauber német gyógyszerész és vegyész nevéből. glazúr – ‘üvegszerű máz ‹kerámián›’. Német szó (Glasur), latinos képzés a Lasur (‘lazúrkő’) mintájára a glasieren (‘mázzal bevon’) igéből, a Glas (‘üveg’) alapján. Elavulóban van. Lásd még klázli. gleccser – ‘jégár’. Nemzetközi szó a (svájci) német Gletscher nyomán. Ez a svájci újlatin (rétoromán, ladin) nyelvjárásokban alakult ki egy népi latin glaciarium alakból, amelynek forrása a latin glacies (‘jég’). Lásd még glaciális, glaszé. gléda – ‘egyenes sor ‹pl. katonáké›’: glédában állnak, glédába állít. A régi katonai nyelv szava a német Glied (‘tag; rend, sor’) nyomán; ma csak a fenti két kifejezésben eleven. gledícsia – ‘lepényfa, Krisztustövis’. Növénytani szakszó J.G. Gleditsch német botanikus nevéből. gleichni – ‘falegyen, a falazás elkészülte épülő háznál’. A bajor-osztrák gleichn (‘egyenlő, egyenletes valami’) átvétele a szillabikus n szokásos feloldásával (mint pl. felni). Avuló szó. gleichschaltol – ‘erőszakkal egységessé, egyformává tesz ‹sajtót, közéletet ideológiai, politikai szempontok szerint›’. Sajtónyelvi szó a német gleichschaltenből, amely a gleich (‘hasonló, azonos’) és schalten (‘kapcsol’) összetétele, tehát ‘azonos kapcsolóállásba helyez’. glett – ‘elsimított felület a festendő falon’. Származéka: glettel. Szakmai szó, a német Glätte (‘simaság’) rövidült magyar formája. A német szó a glatt (‘sima’) származéka egy ősi germán glada (‘fénylő’) tőből, mely az angol glad (‘vidám’) forrása is. glicerin – ‘sűrű, színtelen, édes szerves vegyület, kozmetikai szerek alapanyaga’. Vegytani szakszó a francia glycérine nyomán, amelyet a görög glükerosz (‘édes’) tövéből alkottak a vegyületeknél gyakori -in képzővel (mint pl. kinin, tannin). Lásd még glukóz. gliptotéka – ‘antik szobrok gyűjteménye, múzeuma; szobortár’. Művészeti szakszó a görög glüphó (‘vés, farag’) és théké (‘láda, tár’) elemekből. Lásd még hieroglifa, triglif, téka. glissando – [glisszandó] ‘csúszás egyik hangtól egy távolibb másikig úgy, hogy a közbeeső hangokat csak futólag érintjük’. Olasz zenei szakszó a glissare (‘csúszik’) igéből, amelynek forrása az ófelnémet glitan. globulin – ‘egyszerű fehérjefajta’: gamma-globulin. Mesterséges tudományos szakszó a latin globula (‘gömböcske’) alapján (lásd glóbus); az elnevezés alapja, hogy a ~ok apró gömbök alakjában csapódnak ki. glóbus – ‘földgömb; a földkerekség’. – globális: ‘az egészre kiterjedő, általános’: globális szemlélet; ‘az egész földkerekségre kiterjedő’: globális felmelegedés, globális stratégia. – globalizáció: ‘az az újkeletű jelenség, hogy a gazdaság, a pénzügyek és a távközlés műveleteinek hatóköre az egész földkerekségre kiterjed’. Nemzetközi szócsalád a latin globus (‘gömb’) és globalis (‘gömbszerű’) alapján, amelyek az újkori világkép kialakulása óta vonatkoznak a földgömbre, s így az egész világra. Lásd még globulin, golyóbis. glokni – ‘harangszabás ‹szoknyáé›’: gloknis szoknya. A bajor-osztrák glokn (‘harang, harangszoknya’) átvétele; a szillabikus n helyén -ni áll (mint kapucni, zokni, kalucsni stb.). Az irodalmi német Glocke (‘harang’) egy hangutánzó kelta klokke származéka. glória – ‘dicsfény, fénykoszorú ‹szentek feje körül képzőművészeti ábrázolásokon›’; ‘dicsőség’; ‘mise részlete, mely a Gloria in excelsis Deo (‘Dicsőség Istennek a magasságban’) szavakkal kezdődik’.– gloriola: ‘szentek glóriája’ – glorifikál: ‘dicsőít, magasztal’. Nemzetközi szavak a latin gloria (‘hírnév, dicsőség’) alapján. A gloriola kicsinyítő képzős alak; a glorifikál második eleme a facere (‘csinál, tesz valamivé’) fic- tőváltozata. Lásd még gloriett. gloriett – ‘kis körtemplom vagy kerek pavilon barokk és klasszicista kastélyok parkjában’. Művészeti szakszó, a francia gloire (‘dicsőség’) kicsinyített alakja (gloriette), végső soron a latin gloria származéka. Lásd még glória. glossza – ‘lapszéli vagy lapalji jegyzet’; ‘‹sajtóban› napi eseményhez kapcsolódó rövid, többnyire gunyoros hangú cikk’. – glosszárium: ‘irodalmi mű szokatlan szavainak, kifejezéseinek betűrendes, magyarázatos jegyzéke a könyv végén’. Nemzetközi szavak a latin glossa (‘magyarázandó szó, magyarázat, megjegyzés’) és ennek származéka, a glossarium nyomán. Ezek forrása a görög glóssza (‘nyelv, beszéd’). Lásd még glosszolália, glottogónia. glosszolália – ‘‹az ókeresztény egyházban› „nyelveken szólás”, a gyülekezetben önkívületi állapotban elhebegett, összefüggéstelen és érthetetlen szavakból álló megnyilatkozás, amelyet isteni sugallat forrásának tekintettek’.

- 115 - oldal

a

achát

Egyháztörténeti szakszó a görög glóssza (‘nyelv’) és laleó (‘csacsog’) elemekből. Lásd még glossza, glottogónia. glottogónia – ‘a nyelvek eredetével és kialakulásával foglalkozó nyelvtudományi ág’. Tudományos szakszó a görög glótta (‘nyelv’) és gonosz (‘születés, eredet’) elemekből. A glótta a glóssza alakváltozata. Lásd még glossza, glosszolália. glukóz – ‘szőlőcukor’. Vegytani szakszó a latin glycosus (‘édeskés’) nyomán; forrása a görög glükerosz (‘édes’). Lásd még glicerin. gneisz – ‘kvarcból, palából és csillámból összetett kőzetfajta’. Földtani szakszó a német Gneis nyomán; az ófelnémet gneista (‘szikra’) folytatója. gnóm – ‘manó’; ‘torz, törpe testű ember’. Sok nyelvben elterjedt szó a francia gnome alapján; ennek forrása a kora újkori svájci tudós, Paracelsus műveiben emlegetett latin gnomus mint rejtett kincsek felfedezésére képes apró szellemlény neve. Ez bizonyára kapcsolatos a görög gnószisz (‘ismeret’) valamelyik származékával: gnóma, gnomon. gnóma – ‘szállóigéket, egyszerű igazságokat kifejtő rövid vers mint ókori műforma’. Irodalomelméleti szakszó, latinos forma a görög gnómé (‘felismerés, ítélet’) alapján. Lásd még gnóm, gnomon, gnoszticizmus. gnomon – ‘napóra, illetve annak mutatója’; ‘egyszerű csillagászati eszköz a napállás mérésére’. Nemzetközi szó, görög gnómón (‘ismerő, tolmácsoló; napóra mutatója’). A magyarban elavult. Lásd még gnóm, gnóma, gnoszticizmus. gnoszticizmus – ‘erősen dualisztikus vallási és filozófiai irányzat a 23. században, amely az isteni lényeg mély megismerését üdvözítő célként hirdette’. – gnosztikus: ‘a gnoszticizmussal kapcsolatos’; ‘‹főnévként› e tan híve, hirdetője’. Filozófiai szakszócsalád a görög gnószisz (‘ismeret, megismerés’) és gnósztikosz (‘ismereti’) nyomán, a (gi)gnószkó (‘megismer’) igéből; a gnószisz szónak a hellénizmus korában ‘titkos, kinyilatkoztatáson alapuló, csak beavatottak által elérhető tudás’ jelentést is tulajdonítottak. Lásd még agnosztikus, prognózis. gnú – ‘afrikai antilopfajta’. Nemzetközi szó egy hottentotta törzsi nyelvből; az angol révén terjedt el. góbé – ‘csavaros eszű (székely) ember’. Bizonytalan eredetű szó, talán a kópé alakváltozata; mind a k  g, mind a p  b hangmegfelelésre bőven van példa: kunyhó–gunyhó, lompos–lombos stb. gobelin – [goblen] ‘(kézzel) szőtt, képi ábrázolású falikárpit’. Nemzetközi szó a francia Gilles Gobelin kelmefestő, egy 16. századi párizsi szőnyegszövő műhely alapítója nevéből. góc – ‘gyújtópont’; ‘középpont, (forgalmi) csomópont’. Ismeretlen eredetű szó; legkorábbi előfordulása ‘kemence’ jelentésű, amiből mai jelentései jól levezethetők. gofri – ‘két oldalról, rácsos mintázattal sütött puha, édes tészta’. A lengyel gofry szóból, amely a francia gaufre (tkp. ‘méhlép’) kiejtés szerinti átvétele többes számúvá alakítva, ez a tésztaféle ugyanis először Lengyelországból hozott gépeken sütve jelent meg nálunk. A francia szó forrása az alnémet wafel (‘méhlép’, ebből ered az angol waffle is), mert a tészta mintázata a méhsejtekére emlékeztet. gógyi – ‘ ravaszság, csavaros ész’: van neki gógyija! Nyelvjárási szó a gyermeknyelvi eredetű gógyé, gócó (‘fej’) alapján; a bizalmas nyelvben is használatos. goj – ‘nem zsidó ember ‹eredetileg a zsidók szóhasználatában›’. Jiddis szó a héber gój, azaz ‘(idegen, pogány) nép’ alapján; a héber Bibliában ennek többes gójim alakja volt használatban ‘a (zsidóságon kívül álló, más) népek’ értelemben. gokart – ‘karosszéria nélküli törpe versenyautó’. Nemzetközi technikai sportműszó az angol go-cart alapján; ez eredetileg kerekes járókát jelentett, amelybe beszíjazva a baba járni tanult. Elemei: go (‘megy, jár’) és cart (‘szekér, talicska’). gól – ‘‹csapatjátékokban› a labda (vagy korong) bejuttatása az ellenfél kapujába’; ‘az ily módon szerzett pont a játékban’: gólarány, gólszerző. Nemzetközi sportműszó az angol goal (‘labdajáték póznákkal vagy gerendakerettel kijelölt célpontja’; ‘törekvés célja’) alapján; a magyar ~ ennek kiejtés szerinti átvétele. gólem – ‘életre kelt agyagóriás, 16. századi prágai zsidó legenda szerint Lőw rabbi alkotása’. Héber szó, a.m. ‘alaktalan, nem kész’; a szobor ugyanis csak akkor kelt életre, amikor alkotója egy papírszeletre írva Isten nevét tette a szájába. golf – ‘szabad terepen játszott labdajáték, melynek során kis tömör labdát botforma ütővel kijelölt lyukakba kell bejuttatni’. Nemzetközi sportműszó az angol golf nyomán; ez a holland kolf (‘labdaütő’) származéka, és egy ‘buzogány, bunkósbot’ jelentésű ősi germán tőről fakad, akárcsak az izlandi kólfr (‘harangnyelv’) és

a német Kolben (‘bunkó’). golgotavirág – ‘fehér, kék vagy piros virágú kúszónövény’. A latin passifloria (‘passióvirág’) szabad fordítása; a név ugyanis a töviskoszorúra emlékeztető virág miatt Krisztus kínszenvedésére utal, amely a bibliai leírás szerint a jeruzsálemi Golgotha hegyén teljesedett ki. Ez a név a latinon és görögön át az arám gulgoltá (‘golyó, koponya’) szóra megy vissza; a névadás alapja a sziklacsúcs formája lehetett. gólya – ‘nagy testű, költöző gázlómadár’; ‘elsőéves egyetemi hallgató’. Bizonytalan eredetű szó; lehet, hogy összekapcsolható a hangutánzó tájnyelvi gagó, gagólya, gógó, góga (‘gólya’) szavakkal. A második jelentés alapja, hogy a költözés során hazatérő ~k is javarészt “újoncok”, új fészket kell építeniük. golyhó – ‘együgyű, faragatlan ember’. Bizonytalan eredetű szó; talán a golyó (‘here’ jelentésében) és a bohó alakvegyüléséből keletkezett. golyó – ‘gömb alakú kisebb tömör tárgy’: agyaggolyó, golyóscsapágy; ‘tűzfegyver lövedéke’: puskagolyó, ágyúgolyó. Származékai: golyós, golyóz(ik). Bizonytalan eredetű szó; talán az olasz coglion (‘here’) régi nyelvjárási coio alakjából származik; a k  g hangmegfelelésre példa a kunyhó–gunyhó alakpár. Bár e nézetnek vannak hangtörténeti nehézségei, támogatja az, hogy a ~ legkorábbi előfordulásai ‘here’ értelműek. golyóbis – ‘golyó’. A latin globus (‘gömb, golyó’) magyarosodott formája; a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta, majd az l palatalizálódott; a szóvégi us  is hangváltozásra példa a grádics korábbi garádis formája. Elavult szó; a nyelvújítás idején kiszorította a hasonló hangzású, de más eredetű golyó. Lásd még glóbus. golyva – ‘nyaki duzzanat a pajzsmirigy kóros megnagyobbodása folytán’; ‘egyes madarak kiálló gégéje vagy begye’. Délszláv jövevényszó: horvát gljiva (‘golyva’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást a magyar hangáthelyezéssel oldotta fel; az első szótagban hangrendi kiegyenlítődés következett be: gljiva  giljva  gilyva  golyva. gomb – ‘korong vagy félgömb alakú kellék ruhadarabok egybekapcsolására vagy dísz gyanánt’; ‘megnyomásra egy készüléket bekapcsoló elem’: csengőgomb, nyomógomb. Származékai: gombos, gombol, gomboz, gombolkozik. Alighanem hangfestő eredetű szó a gombolyag, guba, gubacs, gubó, távolabbról a bog családjából, a gömb mély hangrendű alakváltozata. Lásd még gombóc, gombolyag. gomba – ‘tönkből és kalapból álló, spórával szaporodó, levélzöld nélküli növény, melynek egyes fajai ehetőek, mások mérgezőek’. Szláv szójövevény: horvát guba, szlovén goba, szlovák huba (‘gomba; szivacs’). Korai, 10. század előtti átvétel, amikor a legtöbb szláv nyelvben megvoltak még az orrhangú magánhangzók; az átvett szláv alak *gumba lehetett. gombóc – ‘főtt tésztából vagy húsféléből formált gömb alakú eledel’: húsgombócleves, szilvás gombóc. A hangfestő eredetű gomb, gombolyag szócsalád tövéből alakult -óc, -óca kicsinyítő képzővel; a gömböc mély hangrendű alakváltozata. gombolyag – ‘szálból, fonalból tekert gömb alakú csomó’. Származékok és kapcsolatos szavak: gombolyít, gombolyodik. A gömbölyű családjába tartozó mély hangrendű változat; összefügg a hangfestő eredetű gomb, guba, gubancos, gubó szavakkal is. Lásd még gomolyog. gomolya – ‘édes juhtejből gömb formára készített egyszerű sajt’. Szláv vendégszó, a horvát, szlovén gomolja sira (‘gömbformájú sajt’) első tagjának átvétele; a szláv szó tkp. ‘gömb formájú csomó valamiből’. gomolyog – ‘kavarogva száll ‹füst, köd, felhő›’. Származékok és kapcsolatos szavak: gomolyít, gomolyag, gomoly. Hangfestő eredetű szócsalád a gombolyag, távolabbról a göngyölít rokonságából; a gomoly nyelvújítás-kori elvonás. gond – ‘aggasztó tudat’: gondban van; ‘törődés’; övé a ház gondja; ‘pontosság, igényesség ‹munkában›’: nagy gonddal dolgozik. Származékai: gondol, gondolat, gondolati, gondolkozik, gondolkodás, gondolkodó; gondos, gondosság, gondoskodik, gondoz, gondozás, gondnok, gondatlan, gondatlanság, gondtalan, gondtalanság. Kiterjedt családjából is sejthető, hogy igen régi szavunk, de eredetéről semmit sem tudunk. gondola – ‘jellegzetes velencei csónak’; ‘léghajó kosara, függő utastere’. Nemzetközi szó a velencei olaszból; ez egy korábbi gonda (‘csónak’) kicsinyítő képzős származéka, amely talán egy görög kondü (‘ivóserleg’) szóból ered alaki hasonlóság révén; végső forrása a perzsa kandú (‘agyagedény’) lehet. gong – ‘ütésre kongó hangot adó fémkorong’. Nemzetközi szó az angol gong nyomán; ez a hangutánzó maláji

- 116 - oldal

a

achát

gung, egung átvétele. goniométer – ‘síkok hajlásszögének mérésére való műszer’. Tudományos szakszó a görög gónia (‘zug, szöglet, szög’) és metron (‘mérték’) elemekből. Lásd még trigonometria. gonokokkusz – ‘gömb alakú baktérium, a gonorrea kórokozója’. Orvosi szakszó a latin gonococcus alapján; ez a görög goné (‘nemzés’) és kokkosz (‘bogyó’) elemekből ered. Lásd még gonorrea. gonorrea – ‘kankó vagy tripper, gennyes folyással járó nemi betegség’. Orvosi szakszó a latin gonorrhoe szóból, ez a görög goné (‘nemzés’) és rheó (‘folyik’) elemekből ered. Lásd még gonokokkusz. gonosz – ‘rosszindulatú, rosszakaró, elvetemült’; ‘‹főnévként, esetleg nagybetűvel› gonosz lélek, az ördög, a Sátán’. Származékai: gonoszság, gonoszkodik. Szláv vendégszó: horvát, szlovén gnus (‘mocsok, undokság, undor’), szlovák hnus (‘förtelem’). A szóeleji mássalhangzótorlódást ejtéskönnyítő hang oldotta a magyarban; a magánhangzók nyíltabbá váltak. A főnévként átvett szó ma uralkodó melléknévi jelentésköre egy képzett gonoszság (mint szemétség, piszokság) formán keresztül alakulhatott ki; idővel ennek tövét már melléknévnek érezték (mint a csúnyaság, rosszaság esetében), és így vonták el belőle. (Így nyert mára a piszok, szemét is melléknévi szerepet: piszok alak, szemét ember). goodwill – [gudvil] ‘vállalat, cég eszmei értéke, jó üzleti hírneve’. Angol kereskedelmi szakszó, tkp. ‘jóakarat, jószándék’. górcső – ‘mikroszkóp’. Nyelvújítási alkotás a nyelvjárási gór (‘hosszú, nagy’) felhasználásával, tehát ‘nagy(ító)cső’; Bugát Pál leleménye. Elavult szó; még rövidebb életű volt a górugrány (‘kenguru’) és górüveg (‘nagyítóüveg’). gordonka – ‘középnagy vonós hangszer, cselló, kisbőgő’. Származékai: gordonkás, gordonkázik. Kicsinyítő forma a gordon (‘nagybőgő’) szóból, amely talán magyar származék az olasz bordone (‘zúgás; mély hangú hangszer’) nyomán; a szóeleji b  g váltakozásra példa a barboncás– garabonciás szóalakpár. góré1 – ‘csőszkunyhó’; ‘lécfalú építmény csöves kukorica tárolására’. Ismeretlen eredetű szó. góré2 – ‘főnök’. Cigány eredetű szó: goro, gairo, gueri (‘gazda’). A ~ megszólító eset a cigányban. A szleng és a bizalmas köznyelv szava. gorgonzola – ‘finom, puha olasz sajtfajta’. Az észak-itáliai Gorgonzola [gorgoncóla] város nevéből. gorilla – ‘nagy testű afrikai emberszabású majom’. Nemzetközi szó az állat latin neve (gorilla) alapján, végső forrása valamely afrikai bennszülött nyelvben kereshető. A 19. században terjedt el, de már az ókori görögben felbukkant egy Hanno nevű pun utazó görögre fordított útleírásában hai gorillai (‘gorillák’) alakban. goromba – ‘nyers, durva, érdes, faragatlan’. Származékai: gorombaság, gorombáskodik, (le)gorombít. Szláv vendégszavunk: bulgár, szerb grub, szlovén grob, szlovák hruby (‘durva, nyers’) stb. Korai, 10. század előtti átvétel, amikor a legtöbb szláv nyelvben megvoltak még az orrhangú magánhangzók; egy közelebbről meg nem határozható szláv nyelvből egy nő- vagy semlegesnemű *gromba, grombo alakot vettünk át, amelyben a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő o oldotta fel. gót – ‘ókori germán népek (keleti gótok, vizigótok) és nyelvük neve’; ‘‹melléknévként› a gótokhoz tartozó, velük vagy nyelvükkel kapcsolatos’; ‘tört, szálkás vonalú írás, fraktúra’: gót betűk. Nemzetközi szó a latin Gothus (‘gót’) nyomán, amely a gót Gutthiuda (‘gót nép’) első eleméből ered; ennek etimológiája tisztázatlan. gótika – ‘a késő középkor magasba törő, csúcsíves formákat kedvelő építészeti stílusa’. – gótikus: ‘a gótikához tartozó, annak stílusjegyeit viselő’: gótikus palota, székesegyház. A latin Gothicus (‘gót, a gótokkal kapcsolatos’) származékai; ez a megnevezés jóval a stílus hanyatlása után, az érett reneszánsz idején Itáliában keletkezett, mégpedig a megbélyegzés szándékával, ama tévhit alapján, hogy az északabbra honos (volt) stílust a „barbár gótok” teremtették meg. gouache – [guas] ‘vízfesték-fajta, amelynek a színei nem keverednek egymással’. Francia művészeti szakszó az olasz guazzo nyomán, amely az acqua (‘víz’) származéka; forrása a latin aqua. Lásd még akvarell. göb – ‘csomó, bog’. Hangfestő eredetű szó a gomb, gömb családjából; hangátvetéses bög alakpárja révén a bog körébe is beletartozik. göböly – ‘hízott vagy hizlalásra fogott marha’. Talán a hangfestő eredetű göb, gömb, gömbölyű szócsaládjába tartozik, és a hízlalt állat gömbölyűségével kapcsolatos. göcsörtös – ‘csomós, bütykös, dudoros’: göcsörtös ág, bot, láb;

‘rögös, egyenetlen’: göcsörtös út. A görcs göcs alakváltozatának származéka; a göcsört (‘dudor, rög’) későbbi elvonás. gödény – ‘pelikán, csőre alatt bőrzacskót viselő vízimadár’. Valószínűleg ótörök eredetű szó: jakut küten (‘daru’), oszmán-török kutan (‘pelikán’). Nyelvünkbe egy *küten alak kerülhetett, amelynek mássalhangzói zöngésültek, a szóvége pedig palatalizálódott. Lásd még hattyú. gödölye – ‘kecske kicsinye’. Valószínűleg a gida egyik alakváltozatának (gedő, gödő) származéka -l vagy -lő képzővel, illetve képzőegyüttessel, amely utóbb palatalizálódott. Az a nézet, hogy a ~ forrása egy német nyelvjárási kittle, gittele (‘nőstény kecske, gida’) volna, sok hangtani és szótörténeti nehézségbe ütközik. gödör – ‘földbe ásott lyuk’; ‘kis mélyedés arcon, állon’. Származéka: gödrös. Ismeretlen eredetű szó. gőgicsél – ‘‹csecsemő› elégedettségében tagolatlan beszédhangokat hallat’. Hangutánzó szó; összefügg a gége főnévvel is. gőgös – ‘kevély, rátarti, dölyfös’. – gőg: ‘kevélység, dölyf’. A ~ melléknév a gége sok alakváltozatának egyikével kapcsolatos; eredeti jelentése ‘kiálló gégéjű’ volt („gégés”); mai jelentése azon alapul, hogy a kiálló gége a kevélyen fölvetett fej képzetéhez társul. A lelkület és testtartás összefüggésére példa lehet a dölyfös szó is. A gőg valószínűleg másodlagos alak, elvonás a ~ből. gömb – ‘golyó, labda’; ‘szabályos mértani test, melynek felszíne minden ponton azonos távolságra van a középponttól’. Hangfestő eredetű szócsalád tagja: lásd gömbölyű, gomb, gombolyag, guba, göb. Mértani jelentése a nyelvújítás korából való (már Dugonics András használta ilyen értelemben), de a csak a 19. század végére sikerült a teke szót kiszorítania. gömböc – ‘disznósajt’; ‘alacsony, kövér ember’. Abból a hangfestő tőből ered -c kicsinyítő képzővel, amelyből a gömb, gömbölyű szavak is valók; az ugyane családba tartozó gombóc magas hangrendű párja. gömbölyű – ‘gömb alakú, kerek, hengeres’. Származékok és kapcsolt szavak: gömbölyeg, gömbölyget, gömbölyít, gömbölyödik, gömbölyded. Hangfestő eredetű szó, közvetlen rokonai (lásd göb, gömb, gömböc, göngyölít) a gombolyag család tagjainak magas hangrendű változatai. A ~ feltehető gömböl töve is a gombol magas hangrendű párja, így a ~ talán eredetileg folyamatos melléknévi igenév volt: gömbölő, gömbölyő. A gömbölyded nyelvújítási képzés a kisded mintájára. gönc – ‘összedobált vagy batyuba kötött ruhanemű’; ‘ócska ruha’; ‘limlom, kacat’. Alighanem elvonás egy tájnyelvi göncöl (‘gyömöszöl, gyűr’) igéből. Göncölszekér – ‘a Kis Medve és Nagy Medve csillagképek népnyelvi eredetű neve’. A ~ összetétel utótagja a csillagkép alakjára utal, s egybehangzik több más nyelv hasonló megnevezéseivel. Az előtag a német Konrád név becézett Künzel, Günzel alakjából ered; különböző vidékeken viszont Döncöl, Gönci, Dencel, Dönci, Bence, Vencel és Ganci szekeréről is beszélnek. A névadás okát nem ismerjük. göndör – ‘csigásan csavarodó ‹haj, szőr›’. Származékai: göndörség, göndörül, göndörít, göndörödik. A kondor1 szó alakváltozata; eredetét lásd ott. göngyölít – ‘hengeresre csavar’. Származékai: göngyöl, göngyölget, göngyölet, göngyöleg. Hangfestő eredetű szó, valószínűleg a gömb, gömbölyű családjából; az mb  ngy hangváltozás azonos lehet azzal, amelyet a rombol  rongy szópárban tapasztalunk. gönnol – ‘kíván ‹valakinek›, nem sajnálja, nem irigyli tőle’: gönnolom neki ezt a nagyszerű nőt (azaz: megérdemli, méltó rá). A német gönnen átvétele magyaros végződéssel; a bizalmas nyelv szava. görbe – ‘az egyenestől elhajló, ív alakban hajlított’; ’tisztességtelen’: görbe úton jár; ‘szabálytalan, kicsapongó’: görbe estét csap; ‘‹főnévként› grafikon vonala’: lázgörbe. Származékai: görbít, görbed, görbül, görbület. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén grba (‘púp, ránc, redő’). A szlávságtól átvett szó elején a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő u oldotta; az eredeti gurba (amelyet máig őriz az ikerszó-szerű girbegurba) hangrendi átcsapás folytán gürbe, ~ lett. Lásd még göreb. görcs – ‘fájdalmas izomösszehúzódás’; ‘csomó, bütyök fában’; ‘fejletlen, vézna ember’; ‘hirtelen éles fájdalom’. Származékai: görcsös, görcsöl. Déli szláv jövevényszó: szerb grcs, szlovén grča (‘görcs fában’), szlovén krč (‘fájdalmas izomösszehúzódás’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel; a feloldás más módja az r kivetése volt, így jött létre a göcs. Lásd még göcsörtös. gördít, gördül – lásd görög1

- 117 - oldal

a

achát

göreb – ‘lombik, retorta, lepárlóedény’. Nyelvújítási alkotás a görbe szó két utolsó betűjének megcserélésével, a lombik hosszú, görbült csöve alapján. Elavult szó. görény – ‘bűzmirigyes, menyétféle ragadozó’. Ótörök vendégszó, e nyelvek csuvasos rétegéből. A mai csuvasban már nincs meg, de a kirgiz és tuvai küzen (‘görény, menyét’) megfelel egy hajdani csuvas *kürennek (ahogy a csagatáj tengiz a magyar tengernek). A szóeleji k  g változásra e körből példa gödény, güzü; a szóvég palatalizálódott. görl – ‘revütáncosnő; női könnyűzenei együttes énekes, táncos vagy hangszeren játszó tagja’: a Siegfeld-görlök. Az angol girl (‘leány’) átvétele az eredetit megközelítő kiejtésben és átírásban. görnyed – ‘hátát meggörbítve hajol’; ‘roskadozik ‹teher alatt›’: rabságban görnyed. Származékai: görnyedezik, görnyeszt. Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szó, rokonságába tartozhat a nyelvjárási gernye (‘szikár’) és gönye (‘púpos, nyomorék’), valamint a kornyadozik; számolhatunk a hasonló hangzású régi görbed (lásd görbe) analogikus hatásával is. görög1 – ‘gurul, hengeredik’. Származékok és kapcsolt szavak: gördül, gördület, gördülékeny, gördít, görget, görgő, görgeteg. Hangutánzó eredetű szócsalád, a guruló tárgy keltette hangot imitálja; korai előfordulásaiban a ‘dörög, csörgedezik’ jelentés dominál, s valóban, a ~ és a dörög családja nem áll messze egymástól. Lásd még göröngy. görög2 – ‘ma javarészt Görögországban élő, indoeurópai nyelvet beszélő nép, ennek tagja vagy nyelve’; ‘‹melléknévként› e néphez tartozó, vele kapcsolatos’; ‘a bizánci birodalomban kialakult kereszténységgel kapcsolatos’: görögkeleti, görög katolikus. Szláv szóvendég, egy déli szláv (szerb-horvát, szlovén grk) vagy óorosz grek átvétele; a szóeleji mássalhangzó-torlódást egy (vagy két) ejtéskönnyítő hang oldotta, a szóvégi k hasonulás útján zöngésült, majd az eredetibb gereg szóalak labializálódott. A szláv szavak a latin Graecus származékai, amely a görög Graikosz átvétele; ez a hellenisztikus korban az epiruszi görögök neve volt, majd a római szóhasználatban jelentése kiterjedt a teljes görögségre. göröngy – ‘rög, csomóvá száradt vagy fagyott földdarab’. Származéka: göröngyös. Bizonytalan eredetű szó; talán a hangutánzó görög1 családjába tartozik a rögök gördülékenysége okán. görvély – ‘a nyaki nyirokmirigyek kóros megduzzadása’. Bizonytalan eredetű. Talán kapcsolatos a szlovák hrvoľ (‘golyva’) szóval, de minthogy az rokontalanul áll a szlávságban, valószínűbben származéka, mintsem forrása a magyar ~nek. A görvélykór összetételben is elavult, régi orvosi nyelvi szó. gőte – ‘gyíkféle kétéltű állat’: tarajos gőte. Ismeretlen eredetű szó. göthös – ‘betegesen köhögő’; ‘beteges, gyenge’. Valószínűleg hangutánzó szó, az erőtlen, kínos köhécselés hangját imitálja. gőz – ‘folyadék párolgásával keletkező légnemű anyag’: vízgőz, benzingőz; ‘hevített vízgőz mint gépek hajtóanyaga’: gőzgép, gőzhajó, gőzmozdony; ‘gőzfürdő’: megyünk a gőzbe; ‘sejtés’: halvány gőzöm sincs róla. Származékai: gőzös, gőzöl, gőzölés, gőzölög. Ismeretlen eredetű szó. grácia – ‘kecs, kellem, báj’; ‘a szépség és báj ókori római istennőinek egyike’: a három grácia; ‘‹régen› kegyelem’: A kopasz koponyáról lesiklott a kendő, s Martinovics az öröm mosolyával pillanta körül. Grátiát reményle. (Kazinczy). Latin szó; gratia (‘kellem, báj; kegy’), Gratiae (‘a gráciák’); forrásuk a gratus (‘kedves, kellemes, szép’) melléknév. Ma első jelentésében is avulófélben van. Lásd még graciőz, gratulál, grazioso. gracilis – ‘kecses, törékeny, karcsú’. A latin gracilis (‘nyúlánk, karcsú, finom’) átvétele. Feltehetőleg egy korábbi *cracilis formából való, amely a cracens (‘karcsú’) folytatója. graciőz – ‘kecses, karcsú’. Francia szó: gracieux (‘kecses’), a késő latin gratiosus (‘bájos’) folytatása a gratia (‘kellem’) tőből. A magyar ~ a korábbi, és a latinnak megfelelő graciózus szóalakot szorította ki a francia szó (indokolatlanul idevont) nőnemű alakjával (gracieuse). Lásd még grácia, grazioso. gradáció – ‘fokozás ‹melléknévé›’. – gradiens: ‘mennyiség változása a hely függvényében’: függőleges hőmérsékleti gradiens. – graduál: ‘fokokra oszt’; ‘magasabb tudományos képesítést szerez’. – graduális: ‘fokozatos’. Nemzetközi szavak, a gradus (‘lépés, lépcső, fok, fokozat, rang, hangfok’) származékai a gradi (‘lép’) nyomán. Lásd még degradál, grádics, graduále,grasszál,posztgraduális. grádics – ‘lépcsőfok, lépcső’. A latin gradus (‘lépés, lépcső, fok’) magyaros formája, régebben garádis, garádics formában is; forrása a latin gradi (‘lép, megy’). A

szóvégi us  is  ics változásra részben párhuzamot kínál a golyóbis. Elavult, illetve nyelvjárási szó. Lásd még gradáció. graduále – ‘lépcsőima, a katolikus mise bevezető szakasza’. – ‘katolikus szertartáskönyv a mise énekelt részeivel’. Latin szó, a gradus (‘lépcső’) származéka a gradi (‘lép’) igéből; ezt az imát a pap az oltár lépcsőjén állva mondja. graffiti – ‘falfirka, falba karcolt, olykor falra vagy járműre festékszóróval festett kép s felirat, a nagyvárosi amatőr „művészet” új keletű műfaja’. Nemzetközi szó, az olasz graffito (‘falba karcolt írás, kép’) többes számú alakja; forrása a graffiare (‘kapar, karmol, karcol’) ige. Lásd még sgraffito. grafika – ‘rajzolással vagy metszet sokszorosításával készült képi műalkotás’: modern grafikák kiállítása; ‘a grafikai technikákat magába foglaló képzőművészeti ág’: a németalföldi grafika fénykora. – grafikus: ‘grafikai technikákat alkalmazó művész’; ‘‹melléknévként› rajzos, rajzzal kapcsolatos’: grafikus ábrázolás. Nemzetközi művészeti szakszók a görög graphé (‘írás, rajz’) származéka, a graphikosz (‘írásbeli, rajzos’) nyomán. A magyar a német Graphik és Graphiker szókat vette át és látta el latinos végződéssel, a fizika–fizikus és hasonló szópárok mintájára. Lásd még grafikon, grafit, grafológia, grafománia. grafikon – ‘mennyiségi összefüggéseket szemléletesen ábrázoló (görbe) vonal’. Nemzetközi szó, a görög graphikosz (‘írásbeli; rajzos’) melléknév semlegesnemű alakja; ennek töve a graphé (‘írás, rajz’). Lásd még grafika, grafit, grafológia, grafománia. grafit – ‘az elemi szén puha, kristályos módosulata, a ceruzabél anyaga’. Nemzetközi szó a német Graphit nyomán; ezt A. G. Werner német geológus alkotta meg a görög graphó (‘ír, rajzol’) ige tövéből, az ásványneveknél (pld. bauxit, dolomit) szokásos -it végződéssel. Lásd még grafika, grafikon, grafológia, grafománia. grafológia – ‘a kézírásban megnyilvánuló személyiségjegyek elemzésével foglalkozó tudomány’. – grafológus: ‘a grafológia tudósa vagy gyakorlati alkalmazója’. Tudományos szakszó a görög graphé (‘írás’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még grafika, grafikon, grafit, grafománia. grafománia – ‘beteges íráskényszer, féktelen irodalmi alkotóvágy’. – grafomán: ‘beteges íráskényszerben szenvedő (személy)’. Nemzetközi szavak a görög graphé (‘írás’) és maneia (‘őrjöngés’) elemekből. Lásd még grafika, grafikon, grafit, grafológia. gramm – ‘elemi súlymérték, 1 köbcentiméter 4 fokos víz súlya’. Nemzetközi szó a latin gramma (‘írásjel, betű; kicsi súly’) nyomán, amely a görög gramma, tkp. graph-ma (‘betű, irat’) átvétele. A görög szó a graphó (‘ír’) származéka. Lásd még anagramma, grammatika, gramofon. grammásdiák – ‘‹régen› kisdiák’: Ki voltam öreg grammás-diák korban… (Ady). A grammás elem a régi gimnáziumi rendszer grammatikai osztályára utal, a szó rövidített alakjaként, tehát 10-12 éves életkorra. A grammatika (‘nyelvtan’) latin, s végső soron görög szó, a gramma, grammatosz (‘írás, írásjegy’) származéka a graphó (‘ír’) igéből. grammatika – ‘nyelvtan’. – grammatikus: ‘a nyelvtan tudósa’. – grammatizál: ‘nyelvtannal foglalkozik, nyelvtani elemzést végez’. Tudományos szakszók a latin grammatica (ars) (‘nyelvtani tudomány’) és grammaticus (‘nyelvtantudós’) nyomán. Ezek a görög grammatikosz (‘írott nyelvvel kapcsolatos, nyelvtani’) melléknév nő-, illetve hímnemű alakjának latin megfelelői; a görög szó töve a gramma, grammatosz, tkp. graph-ma (‘irat, írásjegy’), amely a graphó (‘ír’) származéka. Lásd még gramm, gramofon. gramofon – ‘felhúzós szerkezetű hanglemezjátszó készülék’. A német Grammophon átvétele; ez márkanévként keletkezett a görög gramma (‘írás, véset’) és phóné (‘hang’) elemekből. Lásd még gramm, grammatika. gránát1 – ‘(többnyire) vörös színű féldrágakő’. Nemzetközi szó a középfelnémet granat nyomán; ez a latin lapis granatus második tagjából jön. Ezt a szókapcsolatot az ugyancsak latin pomus granatus (‘gránátalma’) ihlette az ékkő és a gránátalma hasonlóképp vörös színe miatt. Lásd még gránát 2, gránit. gránát2 – ‘robbanó tüzérségi lövedék’. Származéka: gránátos. Nemzetközi szó az olasz granata, illetve a spanyol granado (‘gránátalma’) nyomán, a korai, általában kézből hajított ~ok ugyanis alakra és nagyságra egy gránátalmához hasonlítottak. A magyar szó a német Granate átvétele. Lásd még gránát1, gránit. Lásd még grenadírmars. gránátalma – ‘bőrős héjú, élénkvörös levű, sokmagvú délszaki gyümölcs’. A német Granatapfel átvétele részfordítás útján; a német szó végső forrás a latin pomum granatum, azaz ‘magvas alma’; második eleme a granum (‘gabonaszem, mag’) származéka. grand1 – ‘spanyol főnemes, nagyúr’.

- 118 - oldal

a

achát

Nemzetközi szó a spanyol grande de Espana (‘Spanyolország nagyja’) cím első tagja nyomán; a forrás a latin grandis (‘nagy’). Lásd még grand1. grand2 – ‘‹a szlengben› fillér, krajcár’; csak a nincs egy (alzó) grandom se szólásban használatos. Tisztázatlan eredetű szó. grandiózus – ‘nagyarányú, nagyszabású, hatalmas, lenyűgöző’. Nemzetközi szó az olasz grandioso alapján; ez olyan képzés a grande (‘nagy’) szóból (latin grandis), mint a latin gloriosus (‘dicsőséges’) a gloria (‘dicsőség’) alapján. A magyar szóvég visszalatinosításból jött létre. gránic – ‘határ’. Átvétel valamely hazai német granitz, gränitz alakból; ezek az irodalmi német Grenze (‘határ’) formával együtt a nyugati szláv (szorb, poláb) granica származékai; azonos szó van a lengyelben, oroszban, szerb-horvátban stb. Régies, illetve nyelvjárási szó. Lásd még granicsár. granicsár – ‘határőr katona’. A szerb-horvát graničar (‘parasztkatona a régi határőrvidéken’) átvétele; elavult szó. Lásd még gránic. gránit – ‘igen kemény, szemcsés, világosszürke kőzet’. Nemzetközi szó az olasz granito alapján; ez a granire (‘szemcséz’) befejezett melléknévi igeneve, tehát ‘szemcsézett’; végső forrása a latin granum (‘gabonaszem, szemcse, mag’). Nyelvünkbe a német Granit közvetítette. Lásd még gránát1, gránát2, gránátalma, granulál. granulál – ‘szemcséz, por alakú anyagot szemcsékké tömörít. – granulátum: ‘szemcsézett anyag vagy termék’. Nemzetközi műszaki szakszavak a latin granulum (‘szemcse, szemer’) nyomán; ez a granum (‘gabonaszem, mag’) kicsinyített alakja. Lásd még gránit. grapefruit – [grépfrút] ‘narancs és citrom kereszteződéséből kialakult, kesernyés gyümölcs, citrancs’. Angol szó a grape (‘szőlő’) és fruit (‘gyümölcs’) elemekből; a furcsa névadás oka állítólag az, hogy a kérdéses gyümölcs íze néha kissé hasonlít a szőlőéhez. A grape forrása a francia grappe (‘szőlőfürt’), amely egy ‘horog’ jelentésű ófelnémet krapfo szóra megy vissza. A fruit is francia eredetű, a latin fructus (‘gyümölcs’) folytatása, annak forrása pedig a frui (‘örvend, hasznosít’) ige. A legtöbbnyire helytelenül ejtett (és írt) idegen szó magyarítására nagy szükség volna; sajnos az ötletes és jó hangzású javaslatot, a citrancsot a nyelv nem fogadta be, még hivatalos használatban sem él. grasszál – ‘hetykén, fenyegetően járkál ‹valahol›’; ‘garázdálkodik’; ‘‹járvány› dühöng, pusztít’. Nemzetközi szó a latin grassari (‘járkál, garázdálkodik, dühöng’) nyomán; ez a gradi (‘jár, lép’) gyakorító képzős alakja. Ma a fenti első két jelentésben használatos, inkább bizalmas társalgásban. Lásd még gradáció. gratulál – ‘‹örvendetes esemény alkalmával› szerencsét kíván’; ‘‹kiváló teljesítmény láttán, hallatán› elismerését fejezi ki’. – gratuláció: ‘szerencsekívánat’. Nemzetközi szócsalád a latin gratulari (‘szerencsét kíván, örömét nyilvánítja’) nyomán; ennek forrása a gratus (‘kedves, becses, hálás’) melléknév. Lásd még grácia. gravámen – ‘a magyar rendi alkotmányt ért jogsérelem ‹a Habsburgkormányzat részéről 1848 előtt›’; ‘emiatt emelt panasz a rendi országgyűléseken’. A régi magyar közjogi nyelv szava; a latin gravamen (‘neheztelés’) a gravare (‘megterhel, nyomaszt’), ez pedig a gravis (‘nehéz, súlyos’) származéka. Lásd még grave, gravid, gravitál. grave – [gráve] ‘igen lassan, ünnepélyesen ‹adandó elő›’. Olasz zenei szakszó: grave (‘súlyos’), a latin gravis (‘nehéz’) folytatója. gravid – ‘terhes, viselős’. – graviditás: ‘terhesség’. Orvosi szakszavak a latin gravidus (‘megterhelt; viselős’) nyomán, a gravis (‘nehéz, súlyos’) melléknévből. Lásd még grave, gravámen, gravitál. gravíroz – ‘bevés, (fémbe, márványba) metsz’. A német gravieren (‘metsz’) átvétele; forrása a francia graver (‘metsz’) az ófelnémet graban (‘ás, vés’) nyomán. Lásd még gribedli. gravitál – ‘igyekszik, törekszik, vonzódik, tart ‹valamerre›’: Korunkban a munkaerő a faluról a városok felé gravitál. – gravitáció: ‘nehézkedés, nehézségi erő; a tömegvonzás mint fizikai jelenség’. Nemzetközi tudományos szakszavak a késő latin gravitare (‘nehézkedik; súlyánál fogva valamerre mozog’) nyomán a latin gravitas (‘nehézség, teher, nyomás’) szóból; ennek töve gravis (‘súlyos, nehéz’). Lásd még gravámen, grave, gravid. grazioso – [graciózó] ‘kecsesen, könnyeden ‹zenei előadás utasítása›’. Olasz zenei szakszó, a latin gratiosus (‘kecses’) folytatója. Lásd még grácia, graciőz. gregorián – ‘régi, egyszólamú egyházi (ének)’: gregorián mise; ‘a jelenleg is érvényes naptár’: gregorián(us) naptár.

Nemzetközi szó a latin Gregorianus (‘gergelyi’) nyomán; a Gergely latin Gregorius eredetijéből képzett melléknévi forma. A fenti jelentések két Gergely (Gregorius) pápa nevével kapcsolatosak; I. Gergely pápa a 6. században szabályozta a liturgikus zene rendjét, XIII. Gergely pedig az ókori eredetű (juliánus) naptárt reformálta meg a 16. században. A név görög eredetű (Grégoriosz), a.m. ‘őrző’, a grégoreó (‘virraszt, őrködik’) igéből. grémium – ‘irányadó vezető testület ‹párton, szervezeten belül›’. Nemzetközi szó a latin gremium (‘öl, belső, középpont’) nyomán. grenadin – ‘ritka szövésű, könnyű vászon vagy selyem kelme’. Francia eredetű nemzetközi szó (grenadine), amely a spanyol Granada városra utal mint e kelmefajta származási helyére. A város neve valószínűleg kapcsolatos a gránátalma spanyol granada nevével. grenadírmars – ‘krumplistészta, gránátoskocka’. A német Grenadiermarsch (‘gránátosok indulója’) kiejtés szerinti átvétele a köznyelv igénytelenebb rétegében; a névadás oka ismeretlen. A német Grenadier a francia grenadier (‘gránátoskatona’) megfelelője, második elemére nézve lásd gránát2, mars. gribedli – (vagy griberli) ‘gödröcske arcon, állon’. Az ausztriai német Grüberl (‘gödröcske’) magyaros formája a tőhangzó delabializációjával; a szóvég alakulására párhuzam: vimedli. A német szó töve a Grube ‘gödör’ a graben, grub (‘ás’) igéből. Lásd még gravíroz. griff – ‘sas és oroszlán testi jegyeit elegyítő mesebeli óriás szárnyas lény’. Nemzetközi szó a latin gryphus nyomán; ennek eredetibb gryps alakja a görög grüpsz átírása. A görög szó talán a grüposz (‘görbe, horgas’) szóra megy vissza, amely a madár csőrére utalna. grill – ‘hússütő rács, rostély’; ‘rostonsült húsokat kínáló vendéglő’. Nemzetközi szó az angol grill (‘rostély’) nyomán, amely a francia gril (‘rostély’) átvétele; ez talán egy késő latin craticula szóra megy vissza, amely a latin cratis (‘vesszőfonadék’) kicsinyített alakja. Lásd még grillázs. grillázs – ‘édesség pirított cukorból és darált dióból, mogyoróból, mandulából’. A francia grillage (‘pörkölés roston’) kiejtés szerinti átvétele. Forrása a griller (‘roston süt’) a gril (‘rostély’) alapján; ez talán egy késő latin craticula szóra megy vissza, amely a latin cratis (‘vesszőfonadék’) kicsinyített alakja. Lásd még grill. grimasz – ‘fintor’. Francia szó, talán egy germán (frank) gríme (‘álarc’) származéka. grimbusz – ‘fölfordulás, hangos veszekedés, botrány’. Ismeretlen eredetű szó nyelvünk bizalmas rétegéből. gringó – ‘idegen, külföldi, (főleg amerikai) ember ‹a latin-amerikai szóhasználatban›’. Spanyol szó (gringo), a griego (‘görög’) alakváltozata, tkp. ‘érthetetlen nyelvet beszélő’. A ‘görög’ már a középkori latinos kultúrában az érthetetlenség jelzője lett, ahogy a Graeca sunt, non leguntur (‘görögül vannak, senki se olvassa őket’) szólás tanúsítja. A griego a latin Graecus révén a görög Graikosz folytatója; ez eredetileg egy kisebb görög népcsoport neve volt, amely Epiruszban élt; a név a rómaiak szóhasználatában terjedt ki az egész görögségre, saját nevükén hellénekre (görögül Hellénikosz). grippe – ‘náthaláz, influenza’. A német Grippe átvétele, az pedig a francia grippe szóé a gripper (‘karmaival megragad, elkap’) igéből; ennek forrása az alnémet gripan (‘megragad’). grisaille – [grizajj] ‘dombormű hatású üveg- vagy zománcfestmény egy alapszínnek (többnyire a szürkének) árnyalataival’. Francia művészeti szakszó, a gris (‘szürke’) származéka. Lásd még grizette. gríz – ‘búzadara’; ‘darakása’: tejbegríz. A német Griess (‘szemcsés homok; gabonadara’) átvétele a szóvég zöngésülésével. grizett – ‘(könnyű erkölcsű) párizsi varrólány, divatárusnő’. Francia szó (grisette), eredetileg ‘könnyű, olcsó szürke szövet, szegények viselete’; a gris (‘szürke’) kicsinyítő formája. Már a franciában kialakult a ~ ‘szegény munkáslány, aki jómódú pártfogóra vadászik’ jelentése. Lásd még grisaille. gróf – ‘öröklődő főnemesi cím (birtokosa)’. Német jövevényszó, az irodalmi német Graf helyett annak nyelvjárási (bajor-osztrák, szepességi szász) gróf változatából. A német szavak az ófelnémet gravio származékai, ez talán, egy későlatin graphio alakon át, a görög grapheusz (‘írnok’) szóra vezethető vissza, amely bizánci udvari tisztség, illetve cím volt. grog – ‘rum, cukor és forró víz keverékéből készült ital’. Angol szó, a grogran (‘durva szövésű vászon’) rövidült alakja; előzménye a középfrancia grosgrain (‘durva bordázatú szövet’) a gros (‘durva, vastag’) és grain (‘mag, szem, szövet öltése, bordázata’) elemekből. A névadás alapja, hogy Vernon admirálist, aki 1745-ben rendelte el, hogy matrózai a rumot vízzel hígítva igyák, Old Grognak nevezték, mert mindig grogran-nadrágban járt. groteszk – ‘furcsa, torz, fantasztikus, meghökkentő’; ‘talpatlan,

- 119 - oldal

a

achát

egyenletes vastagságú vonalakból álló ‹betűfajta a nyomdászatban›’. Nemzetközi szó az olasz grottesco (‘zsúfolt reneszánsz díszítmény’) nyomán, amely a grotta (‘barlang’) melléknévi származéka: ‘barlangi’. A névadás onnan ered, hogy a reneszánsz művészek Rómában az antik épületek föld alá került helyiségeiben (mintegy barlangokban) a falakon találtak rá azokra a bizarr növényi, állati és emberi motívumokkal zsúfolt dekorációkra, amelyeket a maguk műveihez mintául vettek. Lásd még grotta. grotta – ‘mesterséges sziklabarlang barokk kertekben’. Művészeti szakszó az olasz grotta (‘barlang’) nyomán, amely a latin crypta folytatója; ennek etimológiájáról lásd kripta. Lásd még groteszk. grund – ‘beépítetlen városi telek’. Német szó: Grund (‘alap, talaj, telek’). Lásd még gründol. grupp – ‘dísznövényekkel beültetett virágágy’: rózsagrupp; ‘csoport’. Nemzetközi szó az olasz gruppo nyomán; forrása az ófelnémet kropp (‘kerek valami, daganat’). grúz – ‘a georgiainak is nevezett kaukázusi nép, annak tagja, nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. Elvonás az orosz eredetű Grúzia országnévből (mint pl. Dánia nevéből dán). A ~ok saját neve kartveli. gründol – ‘alapít ‹céget, vállalatot›’. A német gründen (‘alapít, megalapoz’) magyarosodott szóvégű alakja, a Grund (‘alap’) származéka. guanó – ‘szerves trágya tengeri madarak felhalmozódott ürülékéből’. Spanyol szó (guano) a kecsua (perui indián) wanu (‘trágya’) nyomán. guba1 – ‘fürtösre szőtt gyapjúból való kabátféle felsőruha’. Bizonyára hangfestő eredetű szó a gomb, gubacs, gubó, göb, gubancos családjából; gub- töve talán a bog hangátvetéses formája. guba2 – ‘tejjel forrázott, ízesített sült kelt tészta’: mákos guba; ‘‹a szlengben› pénz’. Alighanem hangfestő szó, a guba1 párja, eredetük is azonos. gubacs – ‘kemény, gömbölyű kinövés tölgyfa levelén’. Hangfestő eredetű szó lehet, a guba2 kicsinyítő képzős származéka, eredetére nézve lásd guba1. gubancos – ‘összegabalyodott, összetapadt ‹szőr›’. Származékai: gubancol, gubancolódik, gubancosodik; gubanc. Bizonyára hangfestő eredetű szó a gomb, gubacs, gubó, göb családjából; gub- töve talán a bog hangátvetéses formája. A gubanc későbbi elvonás a ~ melléknévből, bár lehet, hogy a gubanc mellékalakja, a gubancs nem más, mint a gubacs n-nel bővült változata, s így lett önálló szóvá, sőt alapszóvá. gubbaszt – ‘összekuporodva üldögél’. Bizonyára hangfestő eredetű szó a gomb, gubacs, gubó, göb családjából, de hathatott rá a gunnyaszt alakja is. guberál – ‘szemét, hulladék között hasznosítható holmik után kutat’; ‘‹aprópénzt zsebéből› darabonként előszed’: leguberál hat ötvenet. Valószínűleg a német szleng kuberieren (‘fizet’) szavából alakult latinos szóvéggel, a k zöngésülésével. A német szó eredete mindenképp a jiddishez visz, de több különféle szó is elképzelhető mint forrás. A magyarban a fizetéssel kapcsolatos jelentés a korábbi; a ma általánosabbik arra a mozzanatra alapul, hogy a fizetésre kötelezett ember kelletlenül kotorászik a zsebében a pénzdarabok után. gubernátor – ‘kormányzó’ Nemzetközi szó: latin gubernator a gubernare (‘kormányoz, vezet’) igéből. Forrása a görög kübernaó (‘kormányoz’), amelyből a kibernetika is származik. A ~ elavult szó. Lásd még guvernánt. gubó – ‘selyemhernyóbáb burka’; ‘toktermés’: mákgubó. Valószínűleg hangfestő eredetű szó a gomb, guba, gubacs családjából; gub- töve talán a bog hangátvetéses párja. guelf – [gvelf] ‘pápapárti a középkori Itáliában a császár és az egyházfő évszázados viszálykodása idején. Történelmi szakszó, a német Welf név olasz változata; VI. Welf bajor herceg a császár legfőbb németországi ellenfele volt, és így a ~ek az ő párthíveinek tekintették magukat. guggol – ‘térdét behajlítva a sarkán ül’. Hangfestő eredetű szó lehet a kuksol, kunkorodik és a tájnyelvi kucorog, kutyorodik szócsaládjából. gugyi – ‘pálinka’. Ismeretlen eredetű, tréfás hangulatú nyelvjárási szó. guillotine – [gijjotin] – ‘nyaktiló, nyakazógép ‹a nagy francia forradalom idejétől›’. J. F. Guillotin francia orvos nevéből, aki alkalmazását elsőként javasolta az addig szokásos, sokkal kegyetlenebb nyakazási mód helyett. gúla – ‘szabályos mértani test egy csúcsban összefutó, háromszög alakú oldallapokból’; ‘piramis’. Az olasz guglia (‘gúla alakú építmény, torony csúcsa’) átvétele; a korábbi gúlya azért cserélődött ki ~ alakra, hogy ne okozzon zavart a gulya (‘marhacsorda’) szóval való hasonlósága. Az olasz szó eredetibb aguglia formája a provanszál agulha szóból való, ez

pedig a latin acus (‘tű’) késő latin acucula kicsinyítéséből. Lásd még akut. gulya – ‘marhacsorda’. Származéka: gulyás. Bizonytalan eredetű szó. Talán egy kaukázusi nyelv (dargin) gula (‘hízásra fogott marha’) szavából ered; szótörténeti okokból ez inkább véletlen egyezésnek tetszik. Lásd még gulyás1. gulyás1 – ‘paprikás, hagymás zsírban párolt apróhúsból krumplival főtt leves’. A gulyáshús, gulyásleves összetétel önállósult első tagja, amely ‘marhapásztor’ jelentéssel értendő (lásd gulya), tehát ‘olyan hús, leves, amit gulyások főznek’. A szó sok európai nyelvbe bekerült: Gulasch (német), goulash (angol), goulache (francia) stb. gulyás2 – lásd gulya gumi – ‘kaucsuk vulkanizálásával készült rugalmas anyag’. – gumíroz: ‘ruhaujj tövét, zokni, harisnya szárát beszőtt gumiszálakkal rugalmasan tágíthatóvá teszi’: gumírozott zokni. Nemzetközi szó a latin commi, népi latin gummi (‘mézga, gyanta’) nyomán, amely a görög kommi átvétele, s végső forrása egy egyiptomi kemai szó. gumiarábikum – ‘arab mézga, folyékony ragasztószer’. A latin gummi arabicum összevont, kiejtés szerinti magyar változata a gumi eredeti ‘mézga’ jelentése alapján, az arabicus (‘arábiai’) melléknév ideillő semleges alakjával. Kissé avuló szó. gumó – ‘növény megvastagodott gyökérrésze vagy földalatti szára’: krumpligumó. Hangfestő eredetű lehet a gomb, gubó, guba rokonságából; a gümő mély hangrendű párja. gúnár – ‘a lúd hímje’. Középnémet eredetű: gunner, ganner, ezek az irodalmi német Ganser (‘gúnár’) változatai. A magyar szó hangrendi illeszkedéssel alakult ki. gúnya – ‘(szegényes) ruha’. Szláv eredetű: bolgár, orosz gunja (‘szűr, ujjas’), horvát, szlovén gunj (‘daróc felsőruha’). gunnyaszt – ‘gubbaszt’. Hangfestő eredetű szó lehet a gubbaszt, kornyadoz köréből. gúnyol – ‘csúfol, kinevettet’. Származékai: gúnyolódik, gúnyos, gunyoros, gúny. Bizonytalan eredetű szócsalád; hangfestő jellegű is lehet, bár az alakilag lehetséges rokonok (lásd gunnyaszt, gubbaszt, guggol) révén nehéz a ma ismert jelentés kialakulását megmagyarázni. gurguláz – ‘gargarizál’. Hangutánzó szó. guriga – ‘gördíthető tárgy, játékszer’. Származékai: gurigázik. Hangutánzó szó, a gurít származéka, talán a karika analógiás hatására alakult ki. gurít – ‘gördít’. Származékok és kapcsolt szavak: gurító, gurítás, gurul, guruló. Hangutánzó szavak, a gördülő tárgy keltette hangot érzékeltetik, akárcsak a velük kapcsolatba állítható görög1 és származékai; ide vonható a göröngy is. gurtni – ‘heveder’. A német Gurt (‘heveder’) tájszólási gurtn alakjából lett a szillabikus n szokásos feloldásával (mint pl. zokni). guru – ‘indiai vallási tanító, szellemi vezető’. Hindi szó, szanszkrit eredetű, a.m. ’tiszteletre méltó’. gusztus – ‘ízlés’; ‘étvágy, kívánság, kedv’: nincs rá gusztusom. Származékai: gusztusos, gusztustalan; gusztál (‘élvezettel vagy vágyódva nézeget’). Nemzetközi szó a latin gustus (‘kóstolás, ízlelés’) nyomán, illetve a gustare (‘megízlel’) igéből. Lásd még degusztál. guta – ‘szélütés’: megüti a guta. A latin gutta (‘csepp’) magyar változata azon régi hiedelem alapján, hogy a szélütést az agyról leváló cseppek okozzák. gutturális – ‘torokhang’. Nyelvtani szakszó, a latin guttur (‘torok’) melléknévi származéka. guvad – ‘dudorodik, kidagad’: kiguvad a szeme. Bizonytalan eredetű; talán a nyelvjárásokban élő, hasonló jelentésű duvad alakváltozata. guvernánt – ‘‹régen› a lányok nevelésére és kísérgetésére alkalmazott (idősebb) hölgy jómódú családoknál’. Francia szó (gouvernante), a gouverner (‘kormányoz’) folyamatos melléknévi igenevének nőnemű alakja. Forrása a latin gubernare (‘kormányoz’) ige; ennek eredetére nézve lásd gubernátor. gúzs – ‘vesszőből csavart kötél’; ‘béklyó, bilincs’. Szláv szóvendég: bolgár gozs (‘vesszőkötél’), szlovén gož (‘szíj, gúzs’), fehérorosz guzs (‘szíj, kötél’). guzsaly – ‘kézi fonáshoz való eszköz, amelynek pálcájára tekerik a fonni való szöszt, gyapjút’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát kuželj (‘a pálcára tekert szösz’), szlovén koželj (‘guzsalypálca’), szlovák kužel (‘buzogány’). A magyar szó elején a k  g hangváltozásra sok példa van a szláv eredetű szavak között: gácsér, gerezna stb. gügyög – ‘‹csecsemő› gagyog’; ‘érzelegve, kényeskedve beszél’ szerelmes gügyögés.

- 120 - oldal

a

achát

Hangutánzó szó, a csecsemő hangadását érzékelteti. gügyü – ‘házasságközvetítő asszony’. Talán hangutánzó szó, a gügyög származéka, a foglalkozáshoz tartozó kedveskedő, rábeszélő hangot jellemzi. gümő – ‘daganat’; ‘a tubekolózis bacilusa által előidézett góc a tüdőben’: gümőkór. Hangfestő eredetű szó lehet, a gumó magas hangrendű párja. gürcöl – ‘keserves, megerőltető munkában fáradozik’. Ismeretlen eredetű; valószínűleg -cöl képzőegyüttest tartalmaz, mint harcol, hurcol. güzü – ‘a háziegérrel rokon mezei rágcsáló’. Valószínűleg ótörök eredetű: tatár küsze (‘patkány’). A szóeleji k  g hangmegfelelésre az ilyen eredetű szavak között példa a gödény, görény. gvárdián – ‘házfőnök, kolostori elöljáró a ferences, kapucinus és minorita rendházakban’. Az egyházi latin guardianus (‘rendházfőnök’, tkp. ‘őriző, gondnok’) magyaros formája, a késő latin guarda (‘őrizet, oltalom’) melléknévi származéka. Az utóbbi szó eredetére nézve lásd gárda.

- 121 - oldal

a

achát

GY gyagya – ‘ostoba, ügyefogyott, tökéletlen (személy)’. Hangutánzó szó a gagyog családjából; a fogyatékos értelműeknél gyakori hebegő, érthetetlen beszédre utal. gyak – ‘‹férfi nővel› közösül’. Ugor kori örökség: vogul jek (‘átszúr’), osztják jageszti (‘szúr’). A szóeleji j  gy alakulás szabályos a finnugor eredetű szavaknál: lásd gyalog, gyakran, gyógyul, gyökér. A ~ ige korai előfordulásaiban is a ‘szúr’ jelentés az általános; fenti értelme eufemisztikusan alakult ki, akárcsak korábban a baszik esetében történt. Nyelvjárási szó. gyakorol – ‘elsajátítás céljából ismételten megtesz, elvégez’; ‘rendszeresen folytat’: harminc évig gyakorolta a mesterségét; ‘‹kezdő orvos, tanár, ügyvéd stb.› szakmai gyakorlatot folytat’. Származékai: gyakorlás, gyakorlat, gyakorlati, gyakorlatias, gyakorlatozik. A régi és népnyelvi gyakor (‘számos, gyakori, sűrű’) származéka denominális l igeképzővel. Lásd még gyakran. gyakran – ‘ismételten, sűrűn, sokszor’. Származékai: gyakorta, gyakori, gyakorít, gyakorító, gyakornok. Egy korábbi, ma már nem eleven gyakor (‘sűrű, gyakori’) melléknév módhatározói alakja. Ennek gyak- töve ősi finnugor örökség lehet: zürjén, votják juk, finn joukko (‘rakás’). A szóeleji j  gy alakulás szabályos a finnugor eredetű szavaknál: lásd gyak, gyalog, gyógyul, gyökér. Az eredetileg tehát ‘halom, rakás’ értelmű magyar szótő a denominális r képzővel (mint botor, keserű) olyasféleképp nyert ‘sűrű, gyakori’ értelmet, mint a német Hauf (‘halom, rakás’) nyomán a häufig (‘gyakori’). Lásd még gyakorol. gyaláz – ‘durván szid, becsmérel, ócsárol’. Származékai: gyalázat, gyalázatos, gyalázkodik, gyalázkodás. Vitatott eredetű szó. Talán denominális -z igeképzővel alakult egy ótörök eredetű, de írott forrásainkból vagy a nyelvjárásokból soha ki nem mutatott *gyala (‘rágalom’) szóból: kun, tatár, mongol jala (‘rágalom, bűn’), kirgiz zsala (‘rágalom’). Más vélekedés szerint a gyalog szóban rejlő finnugor *jal (‘láb’) volna a forrás, egy ‘lábbal tipor’ jelentésen keresztül. Egyik elgondolás sem bizonyítható. gyalog – ‘saját lábán ‹járva›, nem járművel’; ‘‹főnévként› gyalogos; ‹sakkban› paraszt, a legkisebb játékerejű 8 figura egyike’. Származékai: gyalogos, gyalogosan, gyalogol, gyalogság. A szó gyal- töve finnugor eredetű: cseremisz jal, finn jalka, észt jalg, lapp juolge (‘láb, lábszár’). A szóeleji j  gy alakulás szabályos a finnugor eredetű szavaknál: lásd gyak, gyakran, gyógyul, gyökér. A ~ g eleme denominális névszóképző (lásd pl. kéreg, lovag). A főnévi jelentés lehet az elsődleges; ragtalan határozóként való használatára párhuzamot kínál a mezitláb, négykézláb. gyalom – ‘nagy kerítőháló’. Ótörök eredetű: kun, jakut ilim, türkmén jilim (‘halfogó háló’). A magyarba került szóalak *dzsilim lehetett, veláris a hangokkal. Nyelvjárási szó. gyalu – ‘sík fafelületek megmunkálására való forgácsoló kéziszerszám’. Származékai: gyalul, gyalulatlan. Vitatott eredetű. Talán csuvasos jellegű ótörök jövevényszó, egy feltehető csuvas *jilig, jilag szabályos származéka; ennek csupán közvetett bizonyítéka, hogy más török nyelvekben (baskír, tatár, kirgiz) létezik az ennek hangtanilag megfelelő jisi- vagy zsisi(‘dörzsöl, gyalul’) igető. Más vélekedés szerint ugorkori örökség: vogul jarga (‘gyalul’), feltehető későbbi r  l hangváltozással. Mindkét magyarázat nélkülözi a meggyőző erőt. gyámol – ‘támasz, támasztópillér’; ‘gondozó, támogató’: Rabolni kezdék édesanyjokat, / A gyámolától elesett hazát (Petőfi). Származékai: gyámolít, gyámolatlan, gyámoltalan, gyám, gyámság, gyámkodik, gyámkodás. Ismeretlen eredetű szócsalád. A gyám elvonás a nyelvújítás korából; összetételek előtagjaként ‘támasz’ értelmű: gyámfal, gyámkő, gyámpillér stb. gyanánt – ‘-ként, ‹megtévesztésül vagy tévedésből valaki vagy valami más› képében, helyett’: arany gyanánt adott el ócska rézgyűrűket. Valószínűleg a gyanú főnév származéka, annak régi gyanó alakjából, a birtokos személyjeles gyanóján, gyanaján (‘gyanújával’) formán keresztül, amely előbb gyanánra vonódott össze, majd nyomatékosító szerepű locativusi t ragot kapott (mint iránt, szerint). Jelentése így fejlődött: ‘mást gyanítva, vélve’  ’más helyett, más képében’. gyanta – ‘fenyő vagy más növény sebéből szivárgó sűrű, ragadós, megszilárdulva üvegszerű nedv’. Származékai: gyantás, gyantáz. A középkori latin gentarum (‘borostyánkő’) származéka, s nyelvünkben a 17. századig a gyantár alak volt általános, mégpedig ‘borostyánkő’ jelentésben. A szó a balti nyelvekből ered (litván gentaraš, lett dzintars), és az oroszon (jantarj) keresztül több más nyelvbe eljutott. A ~ mai jelentése a magyarban fejlődött ki hasonlóság alapján; a r kiesése valószínűleg a toldalékos alakokban (gyantárt, gyantárból stb.) következett be.

gyanú – ‘árulkodó mozzanatokra alapozott sejtés’; ‘valakinek bűnösségére vonatkozó, nem bizonyított feltevés’: gyanúba kever; emberölés alapos gyanúja. Származékai: gyanús, gyanúsít, gyanúsítás, gyanútlan, gyanít, gyanakszik, gyanakvás, gyanakodik. Ismeretlen eredetű szócsalád. Lásd még gyanánt. gyapjú – ‘birka, kecske s más állat göndör szőrzete’; ‘ez mint textilipari nyersanyag’. Származéka: gyapjas. Ótörök eredetű vendégszó: oszmán-török yapak, baskír japaga (‘birkagyapjú’). A magyarba egy *dzsapagi alak kerülhetett, amelynek vége a borjú szóéhoz hasonlóan alakult ki gyapot – ‘textilipari nyersanyagot adó finom magszőréért termesztett cserje’; ‘ennek magszőre’; ‘vatta’. Ismeretlen eredetű szó. gyarapodik – ‘megnő, megsokasodik’: gyarapodik a tudása; ‘gazdagodik’. Származékok és kapcsolt szavak: gyarapszik, gyarapul, gyarapít. A szócsalád gyarap- töve ismeretlen eredetű. gyarló – ‘‹vallási értelemben› esendő, bűnre hajló’; ‘gyatra, gyenge’: Nincs halandó, földi gyarló / Féreg, aki azt bevárja (Arany). Származéka: gyarlóság. Valószínűleg ótörök eredetű. Lehet a köztörök jaril(‘elszegényedik’) tőből való kun jarli, tatár jarle, kirgiz zsarli (‘szegény, nyomorult’) származéka egy átvett *dzsarlig alak nyomán; kevésbé valószínű, hogy egy ki nem mutatott csuvasos dzsarlig (‘bűnös’) lenne a forrás, amelynek töve megfelelne a köztörök jaz- (‘vétkezik’) igetőnek. gyarmat – ‘‹az ókorban› idegen földön létesített település’; ‘‹az újkorban› európai országok által birtokba vett, leigázott s uralmuk alatt tartott terület más földrészeken’. Származékai: gyarmati, gyarmatos, gyarmatosít, gyarmatosító, gyarmatosítás. Nyelvújítás-kori elvonás a Balassagyarmat, Fehérgyarmat, Füzesgyarmat s hasonló helynevekből, annak a téves elképzelésnek az alapján, hogy ezek az utótagok ‘település’ értelműek, holott valójában a honfoglaló Gyarmat törzs szálláshelyei voltak. A Gyermatu törzsnév ótörök eredetű, talán egy dzsor- vagy jor- tőből való *dzsormati (‘fáradhatatlan’) szóra mennek vissza, de ez nem tekinthető bizonyítottnak. gyárt – ‘nagyipari eszközökkel, nagyobb mennyiségben készít’. Származékai: gyártó, gyártás, gyártmány; gyár, gyári, gyáros. Az ige ótörök eredetű: türk, kun, oszmán-török és tatár jarat(‘alkot’). A magyarba egy *dzsarat alak kerülhetett, amelyből a kétnyíltszótagos tendencia alapján a második szótag magánhangzója kiesett, s helyette nyúlás következett be: gyarat  gyart  gyárt. A járt alakváltozat (szíjjártó, kerékjártó stb.) olyan kettősségre vall, mint jer–gyere, jön–gyün. A gyár nyelvújítási elvonásból való. gyász – ‘szeretett személy halála miatt érzett fájdalom’; ‘ennek külső megnyilvánulásai viseletben, temetési szertartásban’: gyászt visel, gyászruha, gyászbeszéd stb. Származékai: gyászos, gyászol. Ótörök eredetű: ujgur jasz, türkmén jász, oszmán-török yas (‘gyász’); a magyarba egy *dzsasz alak kerülhetett. gyatra – ‘gyenge, hitvány, silány’. Ismeretlen eredetű szó; a nyelvújítás emelte a nyelvjárásokból a köznyelvbe. gyaur – ‘hitetlen ‹a muzulmán szóhasználatban›’. Nemzetközi szó az oszmán-török kafir (‘hitetlen’) régebbi és népnyelvi gavur alakja nyomán: német Giaur, angol giaur, orosz gjaur stb. A magyarba a szerb djaur közvetítésével került. Forrása az arab káfir (‘megtagadó’). Lásd még kaffer. gyáva – ‘félős; kiállni, veszéllyel szembe nézni nem merő’. Származékai: gyávaság, gyávul, gyáváskodik. Ismeretlen eredetű szó. gyehenna – ‘a pokol, az örök bünhődés helye ‹Jézus példabeszédeiben›’. A bibliai latin gehenna (‘pokol’) magyaros alakja. Forrása a héber Gé-Hinnom, azaz ‘Hinnom völgye’, a Jeruzsálemtől délnyugatra húzódó völgy; itt az ősidőktől a késő királykorig gyermekáldozatokat mutattak be pogány kánaáni istenségeknek, ezért elátkozott helynek, az alvilág bejáratának számított. gyékény – ‘sás leveleiből font takaró, szőnyeg’; ‘maga a széles levelű sás’. Ótörök eredetű: kipcsak jegen, tatár jikan (‘gyékénysás’). A magyarba egy *dzseken, dzsiken alak kerülhetett; a magánhangzók nyúlását az első szótagban a hangsúly, a másodikban az elsőhöz való hasonulás okozhatta. gyémánt – ‘drágakő, az elemi szén színtelen kristályos változata’. Német eredetű: középfelnémet diemant, bajor-osztrák demant. Ezek s az irodalmi német Diamant a francia diamant (‘gyémánt’) átvételei. Ez a latin adamas, adamantis (‘kemény fém, mágneskő, gyémánt’) származéka a népi latin (a)diamas, (a)diamantis alakváltozaton keresztül. A végső forrás a görög adamasz, adamantosz (‘igen kemény fém, gyémánt’), tkp. ‘legyőzhetetlen’, az ellentétet jelölő a- előtagból és a damaó (‘leigáz’) ige származékából. gyenge – ‘erőtlen’; ‘zsenge’; ‘erélytelen’; ‘elégtelen mértékű,

- 122 - oldal

a

achát

hatású’; ‘‹főnévként› aminek nem tud valaki ellenállni’: az ital a gyengéje. Származékai: gyengeség, gyengéd, gyengédség, gyengül, gyengülés, gyengít, gyengélkedik. Ismeretlen eredetű szócsalád. gyep – ‘pázsit’; ‘füves sportpálya’. Származékai: gyepes, gyepesedik. Ismeretlen eredetű szó; lehet, hogy van valami köze a gyepűhöz. gyeplő – ‘a zablához erősített szíj a ló irányítására’. Ótörök eredetű: csagatáj jiplik, oszmán-török iplik, türkmén jüplük (‘fonal, kötél’). Nyelvünkbe egy *dzsiplig alak kerülhetett ‘kötél’ jelentéssel; a mai értelme másodlagos fejlemény. gyepű – ‘járhatatlan erdősáv, mesterséges akadály, torlasz ‹a középkori Magyarország határvidékein ellenség betörése ellen.›’ Ismeretlen eredetű szó; lehet, hogy köze van a gyephez. gyér – ‘ritka, ritkás’; ‘nem gyakori’. Származéka: gyérül. Ismeretlen eredetű szó. gyermek – vagy gyerek: ‘nem felnőtt személy’; ‘valakinek közvetlen leszármazottja’: a húgom gyerekei; ‘‹falusi szóhasználatban› fiú(gyerek)’: van egy gyerekem meg két lányom. Származékai: gyermekded, gyermeteg, gyermekes, gyermektelen, gyerekes, gyerekeskedik, gyerkőc, gyerekség. Ismeretlen eredetű szócsalád. Valószínűleg a ~ a korábbi szóalak; ma inkább a formális nyelvben élvez elsőséget. gyertya – ‘viaszból készült, kanóccal égő, rúd alakú világító eszköz’; ‘gépkocsi hengerében gyújtófej’; ‘tarkónállás’: gyertyát csinál. Ótörök eredetű: altáji jarta (‘fáklya’), csuvas surda (‘gyertya’), a törökségben általános jar- (‘világít’) tő származékai. A magyarba egy *dzsarta alak kerülhetett; a t úgy palatalizálódott, mint a kártya, portya szavakban; az első szótag magánhangzója elhasonult. Lásd még gyertyán. gyertyán – ‘sudár, egyenes törzsű, makktermésű erdei fa’. Alakváltozatok: gyártyán, gyártvány, gyertovány stb. A gyertya származéka -n, -ny denominális névszóképzővel (mint pl. vadon, kemény, sovány); vagy a fa sudár alakja magyarázza ezt, vagy az, hogy a ~ gallyait sok helyen primitív fáklyaként használták a közelmúltig. gyík – ‘négy lábú, hengeres farkú hüllő’. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még gyíkleső. gyíkleső – ‘rövid díszkard’; ‘szurony’. Tréfás névadás, arra céloz, hogy az ilyen fegyver nem való komoly harcra; az életlen kést hasonló okból nevezik békanyúzónak. gyilkos – ‘szándékos emberölés tettese’; ‘‹melléknévként› halálos, halált hozó, okozó’: gyilkos harag, gyilkos járvány. Származékok és kapcsolt szavak: gyilkosság, gyilkol, gyilkolás, gyilok (‘tőr’). A szócsalád eredete ismeretlen; a gyilkol és gyilok nyelvújításkori származék, illetve elvonás a ~ vélt tövéből: a gyilkol a harc(os)– harcol, a gyilok a nyirkos–nyirok szópárok analógiáján alapul. gyógyul – ‘egészsége (fokozatosan) helyreáll’; ‘‹betegség, sérülés› javulóban van’. Származékok és kapcsolt szavak: gyógyulás, gyógyít, gyógyítás, gyógyíthatatlan, gyógyász, gyógyászat. A szócsalád gyógy- töve a jó melléknév régi jóg középfokú alakjából lett. A szóeleji j  gy alakulására példa a jer–gyere, jön–gyün vagy nyelvjárási jökér–gyökér szópár; a gyógul g-je már a szókezdő hang hatására palatalizálódott. Ez a tő a nyelvújítás kora óta számos összetétel előtagja lett: gyógyszer, gyógyszertár, gyógynövény, gyógyeljárás, gyógyhatás stb. gyolcs – ‘finom fehér vászon’. Valószínűleg a középfelnémet golsch, golisch (‘kölni kelme’) magyarosult alakja a szóvég affrikálódásával; a szóeleji g  gy hangfejlődésre kevés példa van e körben. A német szavak az irodalmi német Kölnisch (‘kölni’) alakváltozatai. Lásd még kölni. gyom – ‘haszonnövények közt termő gaz vagy káros növény’. Származékai: gyomos, gyomosodik, gyomlál. Ótörök vendégszó a csuvasos rétegből: csuvas sum (‘burján’). A magyarba került alak *dzsom lehetett. gyomor – ‘a tápcsatorna kiöblösödő része’. Ótörök jövevényszó: kipcsak jumur, oszmán-török yumur, kirgiz zsumur (‘a kérődzők egyik gyomra’) a jum- (‘összenyom’) tőből. A magyarba egy *dzsumur alak kerülhetett, melynek magánhangzói nyíltabbá váltak; az ‘emberi gyomor’ jelentés már nyelvünkben alakult ki. gyónik – ‘bűneit bevallja ‹papnak vagy gyülekezetnek›’. Származékai: gyónás, gyónó, gyóntat, gyóntató, gyóntatás. Alighanem ótörök eredetű szó, egy feltételezett nyelvjárási *jogan (‘önmagát vádolja’) magyar folytatása lehet. A feltevés gyengéje, hogy ezt a szót vagy megfelelő rokon alakját nem sikerült kimutatni a törökségben, csupán ‘vádol’ értelmű szótövének más képzőkkel való származékait. gyopár – ‘sárgás virágú erdei növény’. Valószínűleg ótörök eredetű szó: türk, ujgur jipar (‘mósusz’); oszmán-török népnyelvi ipar (‘gyopár’). A magyar nyelvbe *dzsipar alakban kerülhetett. gyors – ‘sebes, nagy iramú, szapora’. Származékai: gyorsaság, gyorsít, gyorsító, gyorsul, gyorsulás, gyorsulási. Ismeretlen eredetű szócsalád. gyökér – ‘növénynek a föld alá nyúló, táplálékfelvevő és rögzítő

szerepű része’; ‘fog, haj töve’; ‘eredet, forrás’: a bajok gyökeréig hatol. Származékai: gyökeres, gyökerezik, gyökeresedik, gyökérzet, gyökértelen, gyök. Ősi örökség az ugor korból: vogul jeker (‘gyökerestől kidőlt fa’), jukar (‘kidőlt fa gyökérzete földestől’). A szóeleji j  gy alakulás szabályos a finnugor eredetű szavaknál: lásd gyalog, gyakran, gyógyul. A gyök ‘gyökvonással kapott szám’, illetve ‘szótő’ jelentésében nyelvújítási elvonás a ~ből, ám ettől függetlenül egyes tájnyelvekben is létrejött az alapszó jelentésével. gyömbér – ‘trópusi növény; ennek fűszerként használt gyökere’. Nemzetközi szó a latin gingiber, zingiber nyomán; a magyar szó a gingiber formából alakult a második szótag kiejtésével (gember), majd a szókezdő g palatalizációjával; ezt talán a gyöngy analógiás hatása segítette. A latin szó forrása a görög dzingiberisz az arab zendzsebilből, amely végső soron egy szanszkrit srngavéra (‘szarvacska’) szóra vezethető vissza. gyömöszöl – ‘‹szűk helyre rendetlenül› benyomkod’. Vitatott eredetű szó. Talán a töm nyelvjárási döm, gyöm alakváltozatából lett gyakorító képzőegyüttessel, de lehet hangfestő eredetű is a dömöcköl, csomoszol családjából. gyöngy – ‘tengeri kagylóban keletkező értékes színjátszó gömböcske’; ‘díszítésre használt felfűzhető gömböcske üvegből vagy más anyagból’; ‘a legértékesebb ‹valakik, valamik közül›’: te vagy a lányok gyöngye!; ‘vízcsepp, buborék’: a harmat gyöngyei, gyöngyöző bor. Származékai: gyöngyös, gyöngyöz, gyöngyöző. Ótörök jövevényszó: türk, ujgur jincsü, kipcsak dzsindzs, oszmántörök inci; végső forrásuk a kínai csen-csu (‘igazi gyöngy’). A magyarba egy *dzsindzsü alak kerülhetett; a véghangzó lekopása után a tőhangzó labializálódott, majd nyíltabbá vált. gyönyörű – ‘igen szép’. Származékok és kapcsolt szavak: gyönyörűség, gyönyörűséges, gyönyörködik, gyönyörködtet, gyönyör. Bizonytalan eredetű szócsalád; egy ingatag feltevés szerint a gyöngy származéka (mint domb  domború), ám az ezt bizonyítani hivatott gyöngyörű adat igen kései, alig kétszáz éves, a gyöngynek viszont soha nem volt kimutatható gyön- tőalakja. A gyönyör elvonás a nyelvújítás korából. gyötör – ‘kínoz, fájdalmat okoz’. Származékai: gyötrés, gyötrődik, gyötrelem, gyötrelmes. Bizonytalan eredetű szó. Talán ótörök jövevény: türk, ujgur jitür, oszmán-török jitir (‘elveszít’); a magyarba egy *dzsitür alak kerülhetett. A törökségi szavak és a magyar szó között nem könnyű a jelentésbeli eltérést áthidalni. győz – ‘ellenfelén felülkerekedik’. Származékai: győző, győztes, győzelem, győzedelem, győzelmes, győzedelmes, győzhetetlen, győzködik, győzködés. Ismeretlen eredetű szócsalád. gyufa – ‘foszforos végű, dörzsölésre gyulladó pálcika’. Nyelvújítási összetétel ‘gyújtó fa’ jelentésben, előtagja a gyújt ige rövid magánhangzójú töve (mint pl. a gyulladásban). gyújt – ‘lángra lobbant’; ‘tűz keletkezését okozza’; ‘‹világítást› bekapcsol’: lámpát, villanyt gyújt; ‘‹énekbe› kezd’: nótára gyújt. Származékok és kapcsolt szavak: gyújtó, gyújtás, gyújtogat, gyújtogató, gyújtogatás; gyúl, gyullad, gyulladás, gyulladásos, gyullaszt, gyulladozik, gyúlékony; gyutacs. A szócsalád eredetéről semmit sem tudunk. Lásd még gyufa, gyujtoványfű. gyujtoványfű – ‘halványsárga virágú mezei gyógynövény’. Az összetétel előtagja a gyújt ige régi, tájnyelvi gyujtovány (‘láz, hideglelés’) származékával azonos, vagyis jelzi, hogy a növény mily betegség elleni gyógyító szernek számított. gyúl – lásd gyújt gyula – ‘a honfoglalás előtti magyarságnál a kende utáni legfőbb méltóság: főbíró és fővezér’. Ótörök eredetű: besenyő Yula (törzsnév), baskír Yulaman (törzsnév). Ez a törzsnév a törökségben általános jula (‘fáklya’) köznév megfelelője lehet, és feltehetőleg a kazárban lett méltóságnévvé; így vette át a magyar, *dzsula alakban. Az elavult ~ szót a 19. században újították fel személynévként mint a latin, német, angol Julius vagy a francia Jules, olasz Giulio stb. magyar megfelelőjét. gyúr – ‘‹képlékeny anyagot› nyomkodással tömörít’; ‘nyomkod, dögönyöz, masszíroz’; ‘hosszasan rábeszél ‹valakit valamire›’. Származékai: gyúró, gyúródik, gyurma. Ótörök vendégszó: kun júr, ujgur jogur, kirgiz zsur (‘gyúr’). A magyarba került alak *dzsogur lehetett, amelyből a gyenge képzésű g kiesett. Lásd még gyűr. gyurgyalag – ‘búbos banka’. Ismeretlen eredetű szó. gyűjt – ‘egy helyre hord, halmoz’: egybegyűjt; ‘‹azonos jellegű tárgyakat› szenvedélyesen darabonként beszerez és egy helyben tart’: bélyeget, festményeket gyűjt. Származékok és kapcsolt szavak: gyűjtés, gyűjtő, gyűjtemény, gyűjtöget, gyűjtögetés; gyűlik, gyűlés, gyűlésezik, gyülekezik, gyülekezés, gyülekezet, gyülemlik, gyülevész.

- 123 - oldal

a

achát

Valószínűleg ótörök eredetű szócsalád: türk jig, oszmán-török yig (‘összegyűjt’); ezekből magyarázható a ~ gyű- töve, amely a műveltető -t képzővel alakult ki, míg a gyűl(ik) ben a tőhöz visszaható szerepű -l képző járult. Az is lehet, hogy a szócsalád magyar alapszava a gyűl(ik), mégpedig az ujgur, tatár jigil, oszmántörök yigil folyományaként; ez esetben a ~ a maga műveltető képzőjével lt  jt hangváltozáson ment át. gyűlöl – ‘heves ellenszenvet, ellenséges indulatot táplál ‹valaki, valami iránt›’. Származékai: gyűlölet, gyűlöletes, gyűlölség, gyűlölködik, gyűlölködés. Ismeretlen eredetű szócsalád. gyümölcs – ‘növények nyersen ehető, édes vagy savanykás termése’: héon tilutoá űt igy fa gyimilcsétűl (Halotti Beszéd); ‘tevékenység eredménye’: munkájának gyümölcseit élvezi. Származékai: gyümölcsös, gyümölcsözik, gyümölcsöző. Ótörök jövevényszó: ujgur, türk jimis, oszmán-török yemiş, tatár *dzsimes (‘gyümölcs’). A magyarba egy dzsimis alak kerülhetett; a szóvégi s  lcs változásra példa a bölcs, bölcső. gyűr – ‘ráncossá tesz’; ‘földre teper’: maga alá gyűr, legyűr. Származékai: gyűrött, gyűrődik, gyűrődés, gyűrhetetlen, gyürkőzik. Bizonytalan eredetű; talán a gyúr ige magas hangrendű változata. gyürke – ‘kenyér héjának kidudorodása; kenyérvég’. Egy ismeretlen eredetű nyelvjárási gyűr (‘domb, bucka’) kicsinyítő képzős alakja; nincs köze a gyűr igéhez. gyűrű – ‘ujjra húzható, karika alakú ékszer’: jegygyűrű, pecsétgyűrű; ‘karika alakú tárgy, alkatrész’: kútgyűrű, dugattyűgyűrű; ‘kötelekre függesztett karikapár mint sporteszköz’. Származékai: gyűrűs, gyűrűz, gyűrűzik. Ótörök szóvendég, e nyelvek csuvasos rétegéből: csuvas sere, türk, kun jüzük, nogaj dzsüzük. Az utóbbi szavak a jüz (‘íz, tag’) származékai, és így rokonságban állnak íz2 szavunk ótörök előzményével. A magyarba egy *dzsürüg alak kerülhetett. gyűszű – ‘varráskor a tűt nyomó ujjra húzott kis védőtok’. Ótörök jövevényszó: türk, csagatáj jükszük, oszmán-török yüksük (‘gyűszű’). Ezek töve a jük (‘varrás’) szó, amely szűcs szavunknak is előzménye. A magyarba egy *dzsügszüg alak kerülhetett; a gyenge g hangok kiesése a magánhangzókat megnyújtotta.

- 124 - oldal

a

achát

H ha – ‘feltéve, hogy…’; ‘amikor majd…’: szólj, ha kész vagy; ‘‹megengedő kötőszóként› habár, noha’: ha kicsi is, a miénk. Annak a h- névmási tőnek a ragos formája, amely a hány, hogy, hol, honnan szavakban is szerepel; ehhez járult egy -á lativusi rag. Az így létrejött há, szerkezetét és jelentését tekintve, a hová megfelelője volt. A ~ szóvége megrövidült, s az eredetibb helyhatározó funkciót (amelyre a hová „szakosodott”), időhatározóra cserélte (amikor majd…), s utoljára alakult ki a ma általánosabb feltételes és megengedő szerep. hab – ‘apró buborékokból álló laza szerkezetű anyag’; ‘‹régi és költői› hullám a vízen’: Lágyan zsongó habok / Ezer kis csillagot / Rengetnek a Dunán (Arany). Származékai: habos, habzik. Ősi örökség az uráli korból: osztják kump (‘hullám’), finn kummuta (‘hullámzik’), szamojéd hampp (‘hullám’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hal, hat, ház, hó, hód stb., akárcsak a tőbeli mp  b (lásd eb). A ~ jelentése sokáig ‘hullám’ volt a magyar nyelvterület nagy részén. Amikor a nyelvújítók ezt a jelentését a tájnyelvből kiemelt hullám szóra ruházták, előtérbe lépett ma általános jelentése. Ez már a 16. század óta létezett másodlagosan, a hullámok taraján képződő tajték megnevezéseként. Lásd még háborog, háború, habozik. habán – ‘svájci eredetű, anabaptista vallású felvidéki német népcsoport’; ‘ennek népművészete’: habán kancsó. A német Haushaben (‘házbirtok’) az anabaptisták lakóközösségét jelentette, ez szlovákul habensky dvór (‘háben-udvar’) lett, s a kifejezés első tagjából önállósult nyelvünkben a ~ forma. habanéra – ‘kubai eredetű spanyol tánc’. Spanyol szó a kubai főváros, Havanna, spanyolul La Habana nevéből; spanyol ejtése [avanéra]. Lásd még havanna. habar – ‘kever, kavar’; ‘főzeléket tejfölbe kevert liszttel sűrít’. Származékai: habarék, habarcs. Hangfestő szó, rokonságába sok tájnyelvi szó tartozik: habrincs (‘hadaró beszédű’), habridál (‘hadonászik’) stb. Lásd még habókos, hadar. habilitáció – ‘tudományos fokozat, doktori (vagy régen egyetemi magántanári) cím odaítélése, illetve elnyerése’. Latin szó (habilitatio), a habilitas (‘ügyesség, alkalmasság’) származéka a habilis (‘ügyes, alkalmas’) melléknévből; forrása a habere (‘tart, bír’) ige. Lásd még habitus, rehabilitál. habitus – ‘lelkialkat, érzület’; ‘alkat, külső megjelenés’; ‘‹régen› öltözék’: Hol vehette a mesteremberes habitust? (Mikszáth). Latin szó (‘magatartás, külső megjelenés’), a habere, habitum (‘bír valamivel; visel, tart’) igéből. Lásd még habilitáció, habitüé. habitüé – ‘törzsvendég, rendszeres látogató ‹főleg színházban, operában›’. Francia szó (habitué, tkp. ‘megszokott’), az habituer (‘hozzászoktat’) befejezett melléknévi igeneve; latin forrása azonos habitus szavunkéval. A ~ a franciának részint írás szerinti, részint ejtés szerinti átvétele. habókos – ‘hóbortos, ütődött, kelekótya’. Alighanem hangfestő eredetű szó, a rokonságába tartozik a tájnyelvi habókol (‘fickándozik’), valamint a habar ige (az utóbbi habarcs származéka eszelőst is jelent), továbbá a magas hangrendű hebrencs is. háborog – ‘‹vízfelület› hevesen hullámzik’; ‹személy, tömeg› ‘dühösen zúgolódik’; ‘‹gyomor› émelyeg’. Származékok és kapcsolt szavak: háborgat, háborít, háborodik, háborgás. A szócsalád tagjai gyakorító, műveltető, illetve visszaható képzős származékok egy feltehető hábor ige nyomán, amely a hab főnévből, annak ‘hullám’ jelentése alapján jött létre -r denominális igeképzővel (mint pl. tipor). Az eredeti ‘hullámzik’ jelentés (lásd fent is) kiszélesedésével magyarázható a különféle származékok mai értelme. Lásd még háború háború – ‘fegyveres harc államok vagy népcsoportok között’; ellentétes érdekek, nézetek összecsapása’. Származékai: háborús, háborúság, háborúzik, háborúskodik. A háborog igében benne rejlő hábor igetőből ered, annak folyamatos melléknévi igeneve (eredetileg háboró), amely idővel főnévvé vált (mint pl. temető). habozik – ‘tétovázik, ingadozik, határozni képtelen’. Származékai: habozó, habozás. A hab főnévből ered, annak ‘hullám’ jelentése szerint, eredeti értelme tehát ‘hullámzik, hullámok közt hányódik’; ebből érthető mai ‘ellentétes megfontolások közt hányódik’ jelentése. habzsol – ‘mohón fal ‹ételt, élvezeteket›’. Származéka: habzsi (‘mohó, falánk’). Hangutánzó szó, a mohó falással járó gyors szájmozgás hangját érzékelteti. A -zsol (-sol) gyakorító képző (mint morzsol, tapsol). hacacáré – ‘zajos mulatozás’; ‘rikító tarka öltözet’. Eredetileg tánc közben hallatott kurjantás lehetett, talán összefügg a hancúroz igével. Fenti második jelentése abból ered, hogy a túl

élénk szín is tud „kiabálni”: rikító szín. hacienda [aszjenda] – ‘nagyobb birtok Mexikóban s Dél-Amerika spanyol nyelvű országaiban’. – haciendero [aszjenderó]: ‘nagybirtokos’. Spanyol szó, tkp. ‘tennivaló’, a hacer (‘tesz, csinál’) ige származéka; forrása a latin facere (‘tesz, csinál’). Lásd még fazenda. hacuka – ‘könnyű kabátka’; ‘viseltes, divatjamúlt ruha’. Az újfelnémet hasuck (‘köntös, kabát, zeke’) a szlovák hazucha (‘köpeny, zeke, körgallér’) révén került nyelvünkbe. Végső forrása egy ófrancia houce [usz], azaz ‘köpeny’ lehetett. Ma bizalmas nyelvi szó, főleg fenti második értelmében használatos. had – ‘sereg’; ‘háború’: hadat visel; ‘nagy csoport, tömeg’: Szúnyogok hadával háborúra kelnek (Arany). Származékai: hadi, hadakozik, hadakozás, hadászat. Ősi finnugor örökség: vogul hont (‘háború’), finn kunta (‘gyülekezet, nép’), észt kond (‘nagycsalád’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb., hasonlóképp a tőbeli nt  d (mint ad, tud). Az eredeti jelentés bizonyára ‘nemzetség’ volt, a ma elsődleges, háborús jelentéskör, amely a fenti vogul példa tanúsága szerint már az ugor korban megjelent, annak tulajdonítható, hogy őseink nemzetségi szervezetben vonultak hadakozni. Lásd még hadastyán. hadar – ‘csapkod, verdes’: cséphadaró; ‘gyorsan, kapkodva beszél’. Hangutánzó, hangfestő család tagja lehet, amelybe a habar, valamint a hadonászik is beletartozik; ebben a körben a ~ mindkét mai jelentése, valamint a régebbi ‘kavar’ is jól érthető: a hadaró ember nyelve pl. úgy jár, mint a cséphadaró. hadastyán – ‘kiszolgált (és rokkant) katona’. Nyelvújítási alkotás a had főnévből és az aggastyán -astyán eleméből, amelyet a szó kiötlője, Samarjai Károly az agg szóhoz járuló képzőnek vélt. A ~ a végső fokon latin eredetű veterán (vetus, veteris a.m. ‘öreg’) magyarítása szándékával született, de már a 19. századunk végére elavult. hadd – módosító szó, amely első személyben kívánságot, harmadik személyben megengedést, ráhagyást fejez ki felszólító mód mellett: hadd lássam, hadd jöjjön. A hagy ige egyes szám második személyű tárgyas felszólító alakjából (hagyd) jött létre hasonulással. Eleinte önálló főmondat volt: Hagyd, hogy lássam! Hagyd, hogy jöjjön!, ebből lett hagyd, lássam! majd hadd lássam! stb. Lásd még haddelhadd. haddelhadd – ‘verés’. A verést szenvedő ember könyörgése: hagyd el (abba), hagyd!, az ige hasonulásos alakjával (hadd). Igei szókapcsolatok nem ritkán válnak főnévvé: lásd fogdmeg, lebuj, nemulass. hadiláb – csak a hadilábon áll vele kifejezésben használatos: ‘haragban, rossz viszonyban van vele’; ‘nem ért hozzá, képtelen megtanulni’: hadilábon áll a matematikával. A ~ eredetileg ‘háborús készültség állapota’ volt, a fenti kifejezés pedig a német auf den Kriegsfuss stellen (‘hadilábra állít’) tükörfordítása, amannak viszont az azonos jelentésű francia mettre sur pied de guerre adott mintát. A láb más szavainkban is állapotot jelez: szabadlábon van, nagy lábon él. hadnagy – ‘(ma) a legalacsonyabb tiszti rangfokozat’; ‘‹régebben› hadvezér, főparancsnok’: Vitéz hadnagy (Zrinyi hadtudományi munkája a hadvezérlésről). A had és nagy elemek összetétele; az utóbbi szó ilyen főnévi használatban máskor is lehet ‘vezető ember’ jelentésű: őrnagy, fónagy, násznagy, várnagy. hadonászik – ‘kezével vagy kezében tartott tárggyal heves, összevissza mozgást végez’: hadonászik a botjával. Hangutánzó, hangfestő szó lehet, közeli rokona a hadar igének. hadova – ‘beszéd, duma’. – hadovál: ‘(összevissza) beszél, hetethavat összehord’. Cigány eredetű szó. hafnium – ‘kemény, nagy fajsúlyú fémes elem’. Koppenhága latin Hafnia nevéről; felfedezője, a magyar Hevesi György adta nevét, mivel akkor épp a koppenhágai egyetem professzora volt. A latin szó a város dán Křbenhavn (tkp. ‘kereskedők kikötője’) nevének második feléből való, amely a német Hafen és angol haven (‘kikötő’) oldalági rokona. hág – ‘hegyre, magasabb helyre felmegy’; ‘valamire, valamibe lép’: a lábamra hágott; ‘‹mén, bika, nagyobb hímállat› párzik’. Származékai: hágás, hágat, hágó. Ősi örökség az ugor korból: vogul hank, osztják honta (‘mászik, felmegy’). Lásd még hágcsó. hágcsó – ‘létra’: kötélhágcsó; ‘fellépő járművön’: a kocsi hágcsója. A hág ige származéka; a gyakorító -s képzős hágos (mint futos, repes) folyamatos melléknévi igeneve. A hágosó előbb a két nyílt szótagos tendencia alapján egy magánhangzót vesztett, majd a hágsó s eleme affrikálódott, akárcsak a lépcsőben. haggada – az Ószövetség történeteihez kapcsolódó ókori zsidó kommentárok és legendák gyűjteménye. Vallástudományi szakszó; a héber haggadah tkp. ‘elbeszélés’. hagiográfia – ‘a szentek életrajza, ilyen írásokat tartalmazó

- 125 - oldal

a

achát

gyűjtemény’. – hagiolátria: ‘a szentek imádata, túlzott tisztelete’. Vallástudományi szakszók a görög hagiosz (‘szent’) és graphó (‘leír’), illetve latreia (‘szolgálat’) elemekből. hagy – ‘otthagy, hátrahagy’; ‘állapotán nem változtat’: parlagon hagyja a földet; ‘nem bolygat’: hagyjuk a témát!; ‘végrendeletében örökségként jelöl meg’: két házat hagyott a fiára; ‘engedi ‹hogy valaki valamit tegyen›’: hagyjuk a holtakat pihenni. Ősi uráli örökség: vogul kolj- (‘elhagy’), zürjén koljni (‘marad’), cseremisz kodem, szamojéd hajje (‘elhagy’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb; a tőbeli lj, jj  gy hangfejlődésre belső nyelvi példa a hajma–hagyma, jer–gyere kettősség. Lásd még hadd, hagyján. hagyján – ‘‹az még› megjárja ‹,de…›’: Hagyján, hogy lusta, de még kérkedik is vele! A hadd járjon! (‘az még elmegy’) kifejezés összevonódásából keletkezett. Lásd még hadd, hagy. hagyma – ‘növények húsos levelű, szaporításra alkalmas földalatti hajtása’: tulipánhagyma, liliomhagyma; ‘étkezési hagyma, vöröshagyma (Allium)’. A szó hagym- töve finnugor örökség: vogul kosmen (‘egyfajta fűszerhagyma’), zürjén komidzs (‘hagymaféle’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A sok nyelvjárásban honos hajma alak olyan változat, mint gyere mellet a jer. hagymáz – ‘lázas önkívületi állapot’. Valószínűleg szóösszetétel, eredeti jelentése ‘tífusz’, ez a betegség ugyanis delíriumos tünetekkel jár. Mindkét tagja ugor, illetve finnugor eredetű lehet. A hagy- talán ugor: vogul hosz (‘gyomorbetegség’), osztják kanta (‘betegeskedik’), de lehet, hogy finnugor eredetű, és a betegséget okozó démon babonás hitével kapcsolatos: votják kil (‘betegség-szellem’), észt koll (‘madárijesztő, mumus’). Az utótag rokonnyelvi megfelelői lehetnek: vogul mas (‘sérülés’), osztják mots (‘kár’), cseremisz mazs (‘betegség’). A ~ tehát mint összetétel vagy ‘gonosz szellem okozta betegség’, vagy tautológikus összetétel, amelynek mindkét tagja ‘betegség’ értelmű. Régies, illetve irodalmi szó. hahaha – ‘kacagás’. Hangutánzó eredetű indulatszó, a hangos nevetés, kacagás kifejezése. hahó – ‘figyelemfelhívó kiáltás’. Önkéntelen hangkitörésből eredt indulatszó. hahota – ‘harsány nevetés’. Forrása, a hahotál, hahotázik ige szláv eredetű: szlovén hohotati, orosz hohotaty, szlovák chachotať. Mindezek hangutánzó eredetűek. haiku – ‘háromsoros, 5-7-5 szótagú, rímtelen japán vers’. A japán haikai no hokku (‘tréfás láncvers’) összevont alakja. háj – ‘emberi és állati test zsírszövete’. Ősi finnugor örökség: cseremisz koja, mordvin kuja (‘zsír, zsíros’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. haj1 – ‘a fej szőrzete’. Származékai: hajas, hajzat. Ősi ugor örökség: vogul hoj (‘haj’). haj2 – ‘indulatszó’: haj, de régen volt! Önkéntelen hangkitörésből ered. Lásd még hajcsi, hajhász, hajkurász, hajszol. hajadon – ‘fedetlen ‹fej›’: hajadonfővel, hajadonfőtt; ‘‹főnévként› házasulatlan leány; szűz’. A haj1 főnév származéka; d eleme valószínűleg kicsinyítő képző, így a ~ eredeti jelentése: ‘hajasan’. A ma általános második, főnévi jelentés alapja, hogy népi szokás szerint a férjes asszonyok csak főkötővel mutatkozhattak („bekötik a fejét”). hajbókol – ‘‹alázatosan› hajlong, hízelkedik’. Valószínűleg a hajol és bókol igék szóvegyülésének terméke. hajcihő – ‘hűhó, cécó, felhajtás’. Hármas összetétel:  haj2, ci (lásd csikó) és hő2. Eredetileg az egybeterelt különféle állatok okozta hangzavart érzékeltette. hajcsár – ‘állathajtó’; ‘embereket kíméletlenül munkára hajszoló személy’. A hajt2 ige származéka a foglalkozást jelző -ár képzővel (mint csiszár, futár stb.); az s elem az igéhez kapcsolódó gyakorító képző lehet: *hajtos (mint futos, repes stb.); hasonló a tölcsér esete. hajcsi – kisgyermeket alvásra biztató indulatszó; ‘alvás’: hajcsiba megy. Származékai: hajcsizik. Gyermeknyelvi eredetű szó, a haj2 játékosan képzett alakja, de kapcsolatos lehet az ugyancsak alvásra biztató csijja, csicsijja szavakkal is. hajdan – ‘valamikor, réges-régen’. Származékai: hajdanán, hajdanában, hajdanta. A ha határozószóból ered, annak ‘mikor’ jelentése alapján, a lativusrag eredeti i alakjából, valamint a -t és -n határozóragokból felépítve; az eredetibb hajtan t-je zöngésült, talán a majd, majdan analógiás hatására (is). Azonos értelmű származékai úgy jöttek létre, hogy a ~ szót újabb ragokkal látták el, mivel eredeti ragozott volta már elhomályosult.

hajdina – ‘pohánka’. Horvát eredetije (hajdina) átvétel a bajor-osztrák hajdn nyomán; ez a középfelnémet heidenkorn (‘pogányok termelte gabona’) szóból ered. hajdú – ‘marhahajcsár’; ’16.-17. századi gyalogos parasztkatona’; ‘magyar néprajzi csoport tagja ‹Hajdú-Bihar megyéből›’; ‘magyaros öltözetű altiszt, poroszló’. A hajt2 folyamatos melléknévi igenevéből (hajtó) lett a d zöngésülésével (mint hajtan  hajdan, fajt  fajd); a szóvégi ó  ú változásra példa: aszú, háború, sanyarú. A szó sok európai nyelvbe átszármazott, részben (főleg a Balkánon) ‘szabadharcos, felkelő’, illetve ‘betyár, rabló, útonálló’ jelentésben. Az idegen alakok általában a magyar szó többes, illetve tárgyragos alakján alapulnak: német Heiduck, francia heiduque, román haiduc, szerb hajduk, oszmán haydut. hajhász – ‘kerget, elérni igyekszik’: a népszerűséget hajhássza; ‘‹főnévként› kergető’: élvhajhász. A haj2 indulatszó származéka, esetleg a hajkurász és hajszol alakkeveredéséből állt elő. hajít – ‘dob, vet’. A szó haj- töve talán finnugor eredetű: zürjén kojni (‘kiönt’), votják kujak (‘elhány, szór’). Más vélemény szerint a tő a hagy alakváltozata (lásd hagyma–hajma), ám az ‘elhagy’ és ‘elhajít’ jelentése között nem könnyű a különbséget áthidalni. hajkurász – ‘kerget, kutat’. A haj2 indulatszó származéka, talán a vadat űzők egymást biztató kiáltozásával kapcsolatos. Lásd még hajhász. hajlék – ‘szállás, lakás, otthon’. Származéka: hajléktalan. A hajol, hajlik ige (lásd hajt) tövének származéka deverbális -k képzővel. Eredeti alakja hajlok volt; a jelentés alapja vagy a szállás fölé védőn hajló lomb, sűrű, vagy a fedett helyiség fölé hajló boltozat lehet. hajnal – ‘kora reggel napkelte előtt’. Származékai: hajnali, hajnalodik, hajnallik; hajnalka (‘virágát korán reggel nyitó kúszónövény’). Ősi örökség az ugor korból: osztják kujnel (‘vörösség az égen’), vogul khuj (‘hajnal’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. hajó – ‘nagyobb vízi jármű’; ‘templom középső hosszanti tere’. Származékai: hajós, hajózik, hajózó, hajózás, hajókázik. Vitatott eredetű szó. Lehet ótörök jövevény: csagatáj kajuk, oszmán kayik, jakut hajik (‘hajó, csónak’); a szóeleji k  h változás azt jelzi, hogy a szó igen korai jövevény, azt a hangváltozási utat járta be, amely inkább finnugor, illetve ugor eredetű szavainkra jellemző. Lehet az is, hogy a ~ ősi örökség az uráli korból: vogul kal, finn koivu, szamojéd kho (‘nyírfa’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. E magyarázat szerint a magyar ~ előzménye ‘(nyír)fából, fakéregből készült edény’, majd ‘fatörzsből vájt kezdetleges sajka’ jelentésű volt. hajrá – ‘biztató kiáltás ‹főként sportversenyen›’; ‘futó- vagy úszóverseny végső szakasza, finis’. A haj2 és a rá (‘nyomába, neki’) határozóragos névmási alak összetétele. A második jelentés tudatos műszóalkotás eredménye az angol eredetű finis magyarítására. Lásd még rá, rajta. hajsz – ‘‹igásállatnak kiáltott szóként› balra!’ Egyik szeme hajszra, másik szeme csára (Arany). A haj2 indulatszó bővebb hajsza változatából (második eleme mint az addsza, monddsza szókban; lásd még nesze). Tájnyelvi szó. hajsza1 – lásd hajsz hajsza2 – lásd hajszol hajszol – ‘űz, kerget’. – hajsza: ‘űzés, kergetés ‹vadászat során›’. A haj2 indulatszó származékai; a ~ gyakorító képzőegyüttest kapott, mint az unszol, vonszol. A hajsza lehet elvonás a ~ vélt hajsz tövéből, hozzátapadt egyes harmadik személyű birtokos személyjellel („a szarvas hajsza”), de lehet vadászok egymást biztató kiáltása is a haj2 bővebb alakjával (lásd hajsz). hajt1 – ‘íves alakúra görbít’; ‘kiürít’: felhajtja a pohár bort; ‘hajtással visszájára fordít’: lapot, kelmét behajt, kihajt; ‘figyel ‹valakire›’: Cifra asszony színes szóra / Tetteti, hogy mit se hajt (Arany). Származékok és kapcsolt szavak hajtás, hajtogat, hajtogatás, hajthatatlan; hajol, hajlik, hajladozik, hajlong, hajlékony, hajlat, hajlít, hajlam, hajlamos, hajlandó. A szócsalád haj- alapszava ugor örökség: vogul khojt (‘hajlít’); a származékokban gyakorító, műveltető, mozzanatos, illetve visszaható képzőket vagy ezek együtteseit találjuk. Lásd még kajla, hajt2 hajt2 – ‘‹állatokat› terel’; ‘űz, kerget, hajszol, siettet’; ‘kikövetel, beszed’: behajtja az adót; ‘hasmenést okoz’: hashajtó; ‘lovas vagy gépi járművet vezet’: fogathajtó, jobbra hajts; ‘‹gépet› működtet’: a gépet gőz hajtja; ‘késztet’: a kívácsiság hajtott. Származékai: hajtó, hajtás, hajtási, hajtány. A szó eredetére nézve két elmélet van. Az egyik: a ~ azonos a hajt 1 igével; annak ‘ív alakúra görbít’ jelentése így is érthető: ‘eredeti irányától eltérít’, s ebből már levezethető a ‘terel’ és sorra a többi jelentés is. A másik vélekedés szerint a ~ műveltető képzés egy

- 126 - oldal

a

achát

önálló ugor eredetű haj- igetőből: vogul khujt (‘izgat, unszol’). Lásd még hajcsár, hajt3. hajt3 – ‘‹növény› virágot, levelet, új ágat növeszt’; ‘‹virág, levél stb.› kinő’. Valószínűleg a hajt2 igéből keletkezett tárgyas jelentésében: a növény az új ágat, virágot stb. ‘kihajtja magából’; a második, tárgyatlan jelentés másodlagos lehet. Hasonló jelentésfejlődés más nyelvben is tapasztalható: német treiben (‘űz – kihajt’), francia pousser (‘kerget, nyom – kinő, rügyezik’). háklis – ‘bogaras, szeszélyes, finnyás, akadékos’. Töve, a hákli német eredetű: bajor-osztrák hakl, hakli (‘kényes, finnyás, válogatós’). A ~ s eleme pleonasztikus melléknévképző. hakszni – ‘lábszár’. A német Hachse, Haxe (‘marha lábszára’) átvétele a többes alak (Haxen) jellegzetes alakításával (mint pl. felni, kalocsni). A bizalmas nyelv avuló szava. hál – ‘alszik ‹valahol megszállva›: a szabad ég alatt háltunk; ‘közösül ‹valakivel›’: elhálja a házasságot. Származékai: hálás, háló. Ősi finnugor örökség: vogul kol, osztják kalta (‘éjszakázik’), votják kol (‘megszáll éjszakára’). hal1 – ‘életét bevégzi ‹főleg meg- igekötővel›’; ‘élő szervezet része elzsibbad’: elhal; ‘beleolvad, belevész valamibe’: hangom a szélvészbe halt. Származékai: halál, halálos, halandó, halódik, halódó, haldoklik, (el)halálozik, halott, halotti, halottas, halhatatlan, halhatatlanság. Ősi örökség az uráli korból: vogul kale, osztják kola, zürjén kul, finn kuolla, szelkup kulem (‘meghal’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal2, hat, ház, hó, hód stb. Lásd még holt. hal2 – ‘vízben élő kopoltyús, pikkelyes gerinces állat’. Származékai: halas, halacska, halászik, halász. Ősi örökség az uráli korból: vogul kul, mordvin kal, finn, észt kala, szamojéd halle (‘hal’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal1, hat, ház, hó, hód stb. hála – ‘a köszönet és lekötelezettség érzése jótevőnk iránt’. Származékai: hálás, hálálkodik, hálátlan, hálátlanság. Déli szláv szójövevény: szerb-horvát, szlovén hvala (‘hála’). A szóeleji mássalhangzó-torlódás a v kiejtésével oldódott fel, mint pl. a szabad, szent esetében. halad – ‘térben előbbre jut’; ‘‹idő› múlik’; ‘(szellemi) fejlődésben előbbre lép’: szépen halad tanulmányaiban; ‘‹ügy, munka› eredményesen közeledik befejeződéséhez’: nem halad az építkezés; ‘egyre magasabb fejlődési fokra lép’: sokat haladt az emberiség. Származékok és kapcsolt szavak: haladó, haladás, haladék, haladéktalan, haladvány, halaszt, halasztás, halaszthatatlan, halogat, halogatás. A szócsalád hal- alapszava ősi uráli örökség: osztják kogalta (‘lépked’), mordvin koljemsz (‘folyik’), finn kulkea (‘halad’), szelkup kallam (‘vándorol’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A magyar szavak gyakorító, illetve műveltető képzővel alakultak ki. halandzsa – ‘értelmetlen, kitalált szavakkal megtűzdelt beszéd’; ‘mellébeszélés’; ‘zavaros fecsegés’. Származéka: halandzsázik. Karinthy leleménye, egy novellájának címe; ez a képügynökről szól, aki a ~ szót és sok mást elhadarva zavarba hozta kiszemelt kávéházi áldozatait, majd zavarukat kihasználva gyorsan pénzt kért tőlük kölcsön. halánték – ‘a homlok két oldalsó, vékony, kissé homorú csontja’. Alakváltozatok: halánk, halándék. A szó töve bizonyosan a hal1 ige, amelyhez -n, -t és -k képzők járultak, de ezek funkciója és egymáshoz való viszonya nem világos. Olyasféle képződmény, mint pl. a tájnyelvi suhanték (‘híg rántás’), vagy még inkább az ajándék; a halánk felépítése a falánkhoz hasonlít. Mindenképp arra utal a szó, hogy a ~ törékeny, sérülése könnyen halált okoz. A ~ csak a nyugati és székely nyelvjárásokban volt otthonos, másutt e jelentésben vakszemet mondtak. halaszt – lásd halad halef – ‘bicska, kés’. Jiddis szó (‘kés a rituális vágáshoz’). half – ‘fedezet ‹labdarúgásban›’. Angol szó, tkp. ‘fél’, mivel ez a játékos félúton áll fel a hátvédek és csatárok között; sportnyelvünk magyarítása során a fedezet kiszorította. Lásd még center. halina – ‘nemezelt gyapjúszövet’. Szláv eredetű szavunk: szerb-horvát haljina, cseh, szlovák halena. A délszláv szó az oszmán-török hali (‘szőnyeg’) származéka, ez pedig a perzsa hálí szóé. halk – ‘csekély hangerejű, csendes’; ‘enyhe, gyenge’. Származékai: halkul, halkít. Ismeretlen eredetű szavunk. Lehet, hogy valami köze van hall1 vagy hallgat szavunkhoz, esetleg a hal 1 igéhez („elhaló hang”), de a képzés módja nem érthető. hall1 – ‘fülével hangrezgéseket fog fel’; ‘szóbeli közlésből tud meg’: híreket hall. Származékai: hallás, halló, hallomás, hallgat, hallgató, hallgatás, hallatlan, hallat, hallatszik.

Két azonos jelentésű és hasonló alakú ősi, finnugor eredetű ige, a hall és a hadl összeolvadásából keletkezett; az utóbbira példa: hadlavá holtát terümteve istentül (Halotti beszéd). – A hall előzményei: vogul kal, cseremisz kolam, finn kuulla (‘hall’); a hadl szóé: vogul kanta (‘fülel’), osztják kungalta (‘hall’), finn kuuntelen (‘hallgat, kihallgat’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A magyarban a dl  ll változásra példa: villa1. Lásd még hallgat. hall2 – ‘csarnok, terem’; ‘városi lakások második előtere, ablak nélküli szobája’. Nemzetközi szó az angol hall (‘csarnok’) nyomán, amely ősi germán szó; nyelvünkbe német megfelelője (Hall) került. hallali – ‘a vad(ak) elejtését és a vadászat végét jelző kürtszó’: Vagy űzni falka fürtjét, / Hallani hallali kürtjét (Tóth Árpád). Hangutánzó eredetű nemzetközi szó, a franciából terjedt el. halleluja – lásd allelúja hallgat – ‘‹beszédre, előadásra, zenére› odafigyel’; ‘szót fogad’: hallgat a szóra, intelemre. Származékai: hallgatag, hallgatólagos, hallgatózik, hallgatóság. A hall1 ige származéka a cselekvés tartósságát jelző -gat képzővel. halló – ‘figyelemkeltő kiáltás’; ‘‹telefonban jelentkezéskor› hallom, itt vagyok’. Német eredetű szó, de hasonló van más nyelvekben is: angol hallo, hullo, hello (bizalmas üdvözlésként is), francia allô, spanyol holá (‘bizalmas üdvözlés’). Mint a telefonban való jelentkezés szava az amerikai angolból terjedt el; hazai meghonosodását segítette, hogy a hallom (lásd hall1) igealakhoz formailag közel áll. hallucinál – ‘érzékcsalódásai vannak; nem létező dolgokat vél látni, hallani, érezni stb.’ – hallucináció: ‘érzékcsalódás’. Latin eredetű nemzetközi szócsalád az alucinari, hallucinari (‘álmodozik, ábrándozik, tévelyeg’) igéből; ez a görög alüó (‘magán kívül van, zavarodott’) származéka. A köznyelv csak a hallással kapcsolatos érzékcsalódásokra használja, mert tévesen a magyar hall ige játékos származékának vélik. halma – ‘kockás táblán korongokkal játszott, ókori eredetű társasjáték’. Nemzetközi szó a görög halma (‘ugrás’) nyomán, a hallomai (‘ugrik’) igéből. halmaz – ‘rakás, halom ‹valamiből›’; ‘valamely tulajdonságukban megegyező dolgok összessége ‹a matematikában›’: a törzstényezők halmaza. A ~ elvonás a régebbi halmazat főnévből, amely a halom igei származékából (halmoz, halmaz) képződött. háló – ‘fonalból készült rács’: halászháló, szúnyogháló, pókháló. Származékai: hálós, hálóz, hálózat. Ősi finnugor örökségünk: vogul hulep, osztják kalev, zürjén kulem, észt kale (‘halászháló’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. halogén – ‘fémekkel közvetlenül sót képző ‹kémiai elem›: fluor, klór, bróm, jód’. Vegyi szakszó a görög hal (‘só’) és gennaó (‘nemz’) elemekből. halom – ‘kisebb domb’; ‘rakás, sokaság, csomó ‹valamiből›’. Származékai: halmos, halmoz, halmazat. Szláv eredetű: szerb-horvát régi hlm, szlovén holm, szlovák chlm (‘kis domb’); e szláv szavak forrása egy germán holm (‘kis sziget, félsziget’), pl. svéd Stockholm (‘cölöpsziget’). Az átadó szláv nyelvet nem tudjuk meghatározni; a második jelentés a magyarban alakult ki. Lásd még halmaz. haluska – ‘galuska’. Szlovák eredetű szó (halušky), főleg az északi nyelvjárásokban, a más (lengyel) eredetű galuska helyett. halva – ‘keleti édesség, törökméz’. Arab szó (halvá, a.m. édesség), amely perzsa, oszmán-török s végül szerb-horvát közvetítéssel jutott nyelvünkbe. halvány – ‘gyenge ‹fény›’; ‘sápadt, vértelen ‹arc›’; ‘fakó ‹szín›’; ‘elmosódott, alig látható ‹kép›’; ‘az igazira alig emlékeztető’: halvány mása valaminek. Alakváltozatok: halovány, halavány. Származékai: halványság, halványít, halványul, halványodik. A hal1 ige származéka -vány képzővel (mint ingovány, tanítvány, jövevény); eredetileg a ~ is főnév volt ‘holt folyóág’ jelentéssel. Később a melléknévi jelentéskör lépett előtérbe, de megmaradt a ‘halódó, alig élő, gyengülő’ jelentésárnyalat. hályog – ‘a szemlencsén képződő, a látást gyengítő hártya’. A hály- szótő ősi finnugor örökség: vogul halav (‘a nyírfa vékony kérge’), osztják halev (‘hártya, pikkely’), finn kalvo (‘vékony bőr; hályog’). A magyar ~ szóvégén a -g kicsinyítő képző (mint a balog, jog esetében). hám1 – ‘igáslónak a szügyet és a törzset övező szerszámzata’. Német eredetű: alnémet haam, holland haam (‘hám’). hám2 – lásd hámoz hamadriád – ‘fákban élő nimfák, védőszellemek’. Nemzetközi szó a latin hamadryades (‘hamadriádok’) nyomán; a görög hamadrüasz a drüasz (‘fa-szellem’, lásd driád) változata, a hama (‘szintén’) előtaggal bővülve. hamar – ‘rövid idő alatt, gyorsan’; ‘‹régebben, melléknévként› gyors,

- 127 - oldal

a

achát

elsietett’: hamar munka ritkán jó. Származékai: hamaros(an), hamarjában, hamari, (el)hamarkodik. Ismeretlen származású szó; a melléknévi használat az eredetibb. hamburger – ‘meleg zsemlében fogyasztott, grillezett és ízesített vagdalt marhahús-pogácsa’. Nemzetközileg elterjedt angol szó, a.m. ‘hamburgi’, de nem a német kikötővárosra, hanem az amerikai, New York állambeli Hamburg kisvárosra utal, ahonnan diadalútja elindult. hamis – ‘az eredetit utánzó, nem valódi’; ‘álnok, hűtlen’; ‘téves, helytelen’: hamis nyomon jár; ‘a dallamtól, a hangnemtől eltérő’: hamisan énekel, fütyül, játszik. Származékai: hamisság, hamiskás, hamiskodik, hamisít, hamisítás, hamisítvány. Bizonytalan eredetű szó; talán a hámoz hám tövével kapcsolatos, annak ‘felszíni réteg’ értelme alapján, tehát azt akarja mondani: ‘valamilyen felszínt, színt, látszatot mutató’. hamita – ‘egyes északkelet-afrikai népek neve’; ‘ezek nyelvei (óegyiptomi, kopt, berber, hausza). Nemzetközi tudományos elnevezés a bibliai Kámról vagy Hámról, Noé harmadik fiáról, akinek ezek a népek a leszármazottjai (a Biblia szerint). hámlik – lásd hámoz hamm – ‘a mohó falást érzékeltető hangkitörés’: hamm, bekapta! Hangutánzó indulatszó, a hirtelen becsukott száj keltette hangot érzékelteti. hámor – ‘fémmegmunkáló kisüzem, kovácsműhely’. A középfelnémet hamer (‘kalapács’) származéka (irodalmi német Hammer). A középkori északi bányavidékek német nyelvéből került a magyarba; itt a második szótag hangrendi illeszkedés során változott el. hámoz – ‘‹valaminek› a héját, felületi rétegét vékonyan levágja’. – hámlik: ‘felületi rétege, héja, borítása leválik’: hámlik a bőre. – hánt: ‘‹valaminek› a burkát, héját leválasztja’. Származéka: hántol. – hám: ‘a bőr felső rétege’: hámszövet, felhám. A szócsalád hám töve ősi uráli örökség: votják kumel (‘hársfaháncs külső kérge’), cseremisz kom (‘kenyérhéj’), szelkup kam (‘pikkely’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A magyar hánt a műveltető képző előtt a bomlik–bont, romlik– ront szópárok mintájára alakult. A hám elvonás a nyelvújítás korából. Lásd még háncs. hamu – ‘elégett anyag szürke, porszerű maradéka’; ‘‹többes számban› halott ember testi maradványai’: hamvai idegenben nyugszanak. Származékai: hamvas, hamvad, hamvaszt, hamvaz. A szócsalád ham- töve finnugor eredetű: vogul hulem (‘hamu’), osztják kájem (‘nyárfahamu’), mordvin kulu (‘hamu’). Nyelvünkbe egy finnugor *kulma alak juthatott, amelyből az l eltűnt; a tőbeli u– v váltakozás egy igen korai v-féle képzővel magyarázható. A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. Lásd még hamupipőke. hamupipőke – ‘agyondolgoztatott, cselédsorban tartott leánytestvér’. Az ismert Grimm-mese figurája a német eredetiben Aschenputtel (‘hamulányka’). A magyar ~ második eleme a szlovák popelka (‘hamvacska’) magyarosodott formája (popol a.m. ‘hamu’), tehát valójában tautologikus összetétel. Az utótag végső formája talán népetimológiára vall, a naiv nyelvérzék a pipőkét talán a cipőke változatának vélte, a mesebeli ~ történetében ugyanis a cipőcske fontos szerepet játszik. Lásd még hamu. hancúrozik – ‘pajkosan, lármásan játszik, ugrál, futkározik’. Valószínűleg hangfestő, esetleg hangutánzó szó, talán kapcsolatos a hacacáréval. Korábbi alakja hancúzik volt: Hancúzni a Parnassuson mezitláb (Arany). háncs – ‘fás növények kérge alatti vékony, rostos réteg’. A hámoz ige, illetve a hánt származéka, de kialakulásának módja tisztázatlan. handabanda – ‘szájhősködés’; ‘kapálózás’. Származéka: handabandázik. Vitatott eredetű szó. Talán a latin andabata (‘vakon harcoló gladiátor’) a forrása, amelynek alakja keveredett a hadonászéval. Más feltevés szerint a ~ elvonás a korábbi handabandáz igéből, ez pedig egy handáz-bandáz féle ikerszó volt eredetileg, és első tagjában a hadonász vagy tájnyelvi megfelelőinek (handáz, handrikál, handálgat) egyike keresendő. handlé – ‘ószeres, házaló kereskedő’. Jiddis szó (handle), a házaló kereskedő kiáltása a ház udvarán. Kapcsolatos a német handeln (‘kereskedik’) és Händler (‘kereskedő’) szókkal. Lásd még hentes. handzsár – ‘ívelt pengéjű, rövid keleti kard’. Oszmán-török eredetű: hançer, régi hancar, az arab, s végső fokon perzsa handzsar folytatása. A magyarba részben a szerb-horvát handžar is közvetíthette. hanem – ‘de, ám’. A ha és a nem2 összetétele. Ma párhuzamos mondatrészek vagy részmondatok közti ellentétet fejez ki; régebben hanemha formája is volt, s kifejezhetett megszorítást: senkit nem szeretek, hanemha (‘csupán’) téged.

hang – ‘a levegő vagy más közeg rezgése, amely füllel felfogható’; ‘zenei hang’; ‘emberi énekhang’: szép hangja van; ‘beszédhang, amely egy vagy több betűvel lejegyezhető’; ‘megnyilatkozás, beszéd hangneme’: ilyen hangot nem használhatsz velem szemben! Származékai: hangos, hangosság, hangoskodik, hangzik, hangzat, hangzatos, hangoztat, hangol, hangoltság, hangtalan, hangicsál. Valószínűleg ősi hangutánzó szó, talán a kong párja; a k–h szóeleji hangmegfelelés sok ugor vagy még régebbi eredetű szavunkban megvan, mint pl. hajlik–kajla. Kevésbé meggyőző feltevés, hogy a ~ iráni eredetű, mert ennek bizonyítékai egy félreeső kis iráni nyelv egyetlen elszigetelt szavával kapcsolatosak. Lásd még hangszer, hangulat, hangverseny. hanga – ‘erika, törpecserje-féle’. Ismeretlen eredetű szó. hangár – ‘repülőgépcsarnok’. Francia szó (hangar), tkp. ‘csűr, pajta, fészer’, a frank haim-gard (‘az otthon körüli kert’) származéka; a fenti jelentésében német közvetítéssel került nyelvünkbe. hangszer – ‘zenei hangokat adó szerszám, készülék’. Származékai: hangszeres, hangszerel, hangszerelés. Nyelvújítási szó (valószínűleg Csokonaitól) a latin eredetű instrumentum magyarítására, a hang és a szer együttese; az utóbbi már korábban is szerepelt több szó utótagjaként, pl. ékszer. hangulat – ‘sajátos érzelmi állapot’. Származékai: hangulati, hangulatos, hangulattalan. Nyelvújítási eredetű szó a német Stimmung (‘hangulat’) mintájára, amely a stimmen (‘hangol’) képzett alakja. hangverseny – ‘zeneművek nyilvános előadása, koncert’. Nyelvújítási szó, Helmeczy Mihály alkotása a nemzetközi koncert magyarítására. A verseny elem a latin concertare (‘vetélkedik, verseng, vitázik’) jelentését kívánja visszaadni. hangya – ‘szervezett közösségben élő apró rovar’. Származékai: hangyás, hangyász. Ősi finnugor örökség: vogul küns, zürjén kogyzul, votják kuzsili, finn kusilainen (‘hangya’). A magyarba valószínűleg egy *kunjcse alak került. A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. hant – ‘kis domb’; ‘sírhalom, sír’; ‘‹régen› göröngy’: Ez éltetőd, s ha elbukál, / Hantjával ez takar (Vörösmarty). Származékai: hantos, hantol. A szó feltehető han- töve talán ugor örökség: vogul hamesz (‘dudor’), osztják homasz (‘száraz domb a lápban’), de lehet hogy a hany rövidebb han tövével azonos; a -t denominális névszóképző lehet, mint pl. sziget, út szavainkban. hánt – lásd hámoz hantál – ‘hazudozik, fecseg’. A német hantieren (‘foglalatoskodik’) átvétele latinosított szóvéggel (mint blamieren  blamál); a német szónak a tájnyelvekben van ‘fecseg’ jelentése is. Forrása a francia hanter (‘látogat’), ennek eredete eldöntetlen. A hanta utólagos elvonás a ~ igéből. A szleng és a bizalmas nyelv szava. hanti – ‘az Ob mentén élő ugor (finnugor) nép’. Ez saját nevük, a nemzetközi szakirodalom orosz eredetű nevük alapján osztjákoknak nevezi őket. hanukka – ‘zsidó örömünnep november-decemberben annak emlékére, hogy Makkabeus Júdás Kr.e. 164-ben visszafoglalta a szíriaiaktól és újraszentelte a jeruzsálemi Templomot’. Héber szó, avatást, szentelést jelent. hanzli – ‘a sör lefejtett és összegyűjtött habja’. Német szó (Hansel), a Hans (‘Jancsi’) kicsinyített formája. Elavult szó. hany – ‘mocsár, láp’. Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi finnugor örökség: osztják kanen (‘part, szél’), zürjén kanj (‘oldal’); fel kell tennünk egy ‘oldal’  ‘part’  ‘mocsaras part’  ‘mocsár’ jelentésfejlődést, amelynek állomásaira nincsenek adataink. A nyugati nyelvjárások szava; a Hanság a Fertő-tó lefolyása körüli lápvidék régi neve. Lásd még hant. hány1 – ‘dob, dobál, vet, hajigál ‹kézzel, lapáttal›’; ‘kilövell magából’: tűzhányó; ‘ételt, italt száján át visszaöklend’. Származékai: hányó, hányás, hányat, hánytat, hánytató, hányadék, hánykódik, hánykolódik. Ősi finnugor örökség: vogul hún (‘mer, szed’) osztják kinta (‘ás’), zürjén kundini (‘elás’). A jelentésfejlődés menete: ‘kiás, kimer’  ‘a kiásott földet, kimert vizet odébbdobja, odébbönti’. A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. Lásd még hányaveti. hány2 – ‘mennyi? ‹darabszámra›’. Származékai: hányas, hányszor, hányad, hányadik, hányadán, hányados. Ugyanabból a névmási tőből ered, mint a ha, hogy, hol, hová; második eleme a -nyi mértéknévképző (például maroknyi) mássalhangzós eleme. Lásd még mennyi. hanyag – ‘nemtörődöm, felületes, gondatlan’. Származékai: hanyagság, hanyagol.

- 128 - oldal

a

achát

Ismeretlen eredetű szó; korábbi jelentése ‘langyos’ volt. hanyatlik – ‘dől, roskad, esik’: A napnak hanyatlik tündöklő hintaja (Csokonai); ‘romlik, visszafejlődik’: ereje hanyatlik. Származékai: hanyatló, hanyatlás. A hanyatt határozószóból ered -l igeképzővel (mint hátrál, ismétel); eredeti jelentése nyilván ‘(hátra)esik’ volt. hanyatt – ‘hátra’; hanyattesik; ‘a hátán (fekve)’. Megszilárdult ragos alakulat. Hany- alapszava finnugor eredetű: vogul kanav, osztják kongi (‘hanyatt’), mordvin kuntst (‘háton’); a szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A ~ legrégebbi alakja hanyatá, ahol a tőhöz locativusi -t és lativusi -á járult. A -t aztán az intervokális helyzetben megkettőződött, majd a végmagánhangzó lekopott. Lásd még hanyatt-homlok. hanyatt-homlok – ‘fejvesztve, kapkodva, sietősen’. A hanyatt (‘hátra’) és a homlok alkalmi összetétele, az utótag ‘homlokra’, azaz ‘előre’ értelmű; a ragtalanságra példa mezítláb, tegnap. A ~ értelme ‘kapkodásában hol előre, hol hátra rohanna’. hányaveti – ‘nyegle, hetyke’; ‘hanyag, felületes’. A hányja-veti magát (‘kényeskedik, henceg’) kifejezésből alakult, mint a kivagyi vagy szájtáti. hapci – ‘tüsszentés’: hapcizik. A tüsszentés zaját utánzó szó. Hasonló van más nyelveken is: német hatschi, hatzi, olasz etci, francia atchoum, angol atishoo, szlovák hapči stb. haplológia – ‘egyszerejtés, két egymást követő azonos vagy hasonló szótag, hangcsoport közül az egyiknek a kiejtése’; pl. a latin camomilla szó -mo-mi- elemei közül a magyar az elsőt kiejtette, így lett a kamillavirág neve. Nyelvtani szakszó a görög haploisz (‘egyszer’) és logion (‘mondás’) elemekből. hápog – ‘‹kacsa› jellegzetes hangját hallatja’. Hangutánzó szó. happening – [hepening] ‘rendhagyó, vegyes műfajú előadás meglepetésekkel, rögtönzésekkel és a közönség aktív részvételével’. Angol szó, tkp. ‘történés’; a happen ige alapja a skandináv eredetű hap (‘véletlen, szerencse’). Lásd még hepiend. happol – ‘megkaparint, elragad’: elhappol. A német happen (‘harap egyet’) magyaros formája; a bizalmas nyelv szava. hapsi – ‘ember, férfi, pasas’. Valószínűleg a haver származéka, a szó hav- tövéhez járuló -si képzővel, amely a szlengben igen kedvelt: kuksi, pipsi, bibsi stb. hapták – ‘vigyázzállás’. Az ausztriai német habt acht (‘figyeljenek’) vezényszóból magyarosodott a régi katonai nyelvben. hara – ‘szőrzsák, szőrruha’; ‘csuha’: Pej paripán vágtat egy iszonyú barát, / Ki magára öltött egy durva szőr harát (Arany). Balkáni vándorszó az oszmán-török harar (‘kecskeszőr zsák’) nyomán, amely az arab girára (‘zsák’) származéka; a magyarba nemcsak a török, hanem a szerb-horvát harar és a román arar is közvetíthette. A régebbi harál alak elhasonulással keletkezett, majd ennek szóvégi l eleme lekopott, mint a findzsa esetében is. Nyelvjárási szó. harács – ‘a török birodalomban a hitetlenekre kivetett adó’; ‘‹régen› hadisarc, hadizsákmány’. Származéka: harácsol. Oszmán-török jövevény (haraç), a perzsa és arab haradzs (‘adó’) folytatója. A harácsol ige mai értelme (‘mohón, mások kárára szerez, gyűjt’) a törökkori adóbehajtás kíméletlenségének emlékét őrzi. harag – ‘bosszús, indulatos lelkiállapot’. Származékai: haragos, haragszik, haragít. A ~ har- töve ősi finnugor örökség: vogul kor (‘civakodik’), mordvin kor (‘harag’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A szóvégi g névszóképző, mint a boldog, csillag esetében. harakiri – ‘hagyományos japán öngyilkossági forma, a has felmetszése’. Nemzetközi szó a japán harakiri (‘a has felvágása’) nyomán, amely az angol révén terjedt el más nyelvekben. A ~ vulgáris szónak számít a japánban a szabályos szeppuku helyett. harákol – ‘krákogva köhög’. Hangutánzó szó. harámbasa – ‘rablóvezér’; ‘‹a hódoltság korában› gyalogos csapat alparancsnoka’. A szerb-horvát harambasa (‘szabadcsapat vezére’) átvétele, forrása az oszmán-török harami basi (‘a rablók vezetője’). Elavult szó. haramia – ‘zsivány, betyár, bandita’. A szerb-horvát haramija (‘útonálló’) átvétele; ez az oszmán-török harami (‘rabló, útonálló’) szóból ered, amely viszont az arabból jön (harámi), s végső soron az arab harám (‘tiltott dolog’) származéka. Lásd még hárem. háramlik – lásd hárít harang – ‘fémből öntött, fordított serleg alakú, lengő nyelvvel

megszólaltatott hangadó eszköz’. Származékai: harangos, harangoz, harangozó. Ótörök eredetű: oszmán kazan, csuvas khuran (‘üst’). Korai átvétel lehet (egy csuvasos nyelvi rétegből), mert még részt vett a finnugor eredetű szavak elejének k  h hangváltozásában (mint hab, hal, ház stb.). A hangfejlődés útja khuran  horan  haran; a szóvégi g eredetére csak feltevések vannak. A nomád népek a felfordított üst kongatásával jeleztek különféle dolgokat; később ez formai hasonlóság alapján átvonódott a templomi harangra. Lásd még kazán. haránt – ‘ferdén, keresztben, rézsút’. A ~ egy régebbi haránték (‘ferde’) rövidült alakja; ez utóbbi egy har- tőből ered a halánték szóéhoz hasonló képzéssel. A tő maga lehet a hárít családjának feltett ‘odébbtol’ jelentésű alapszava, s ebből érthető az ‘eltolt’  ‘ferde’ jelentésfejlődés. Más elképzelés szerint a tő uráli eredetű elem: osztják hor (‘folyókanyar’), votják kirizs (‘kampós, horgas’), szamojéd harro (‘görbe, ferde, sanda’). Egyik magyarázat sem teljesen kielégítő. harap1 – ‘fogaival leszakít, tép’. Származékai: harapdál, harapós. Hihetőleg finnugor örökség: zürjén kurcsal, votják kurtcsi (‘harap’). E szók kur- töve vezet el a ~ har- tövéhez; a szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A szóvégi -p elem mozzanatos képző: lásd állapik (‘állapodik’). Lásd még harap2. harap2 – ‘avartűz, erdőtűz’: Mint az lángos harap, ha nádban ütközött… (Zrinyi). Bizonyosan származékszó, de har- tövének forrása vitatható. Valószínűbben finnugor eredetű: zürjén kor, votják kvar (‘falevél’), s első jelentése ‘avar’ volt, utóbb véve magába az ‘avarban gyúlt tűz’ értelmet; ez esetben a -p denominális képző, mint a közép szóban. Más vélemény szerint a keresett tő azonos a harap1 igéével, vagyis az utóbbi szó és a ~ egyetlen igenévszó, az ‘erdőtűz’ jelentés tehát arra utal, hogy a tűz ‘beleharap’ az avarba, nádasba, erdőbe stb. Mindkét magyarázat különféle nehézségeket vet fel. A ~ elavult szó. Lásd még harapódzik. harapódzik – ‘‹tűz› egyre tovább terjed’; ‘‹ártalmas dolog, jelenség› mind nagyobb teret hódít’. Valószínűleg a harap2 származéka, denominális -z, -dz képzővel. Mivel azonban ennek a szónak az eredete talán azonos a harap1 igéével, a ~ lehet ez utóbbinak képzett származéka is, analóg tehát a fogódzik, kapálódzik s hasonló szavakkal. hárász – ‘könnyű gyapjúszövet’. A német Harras átvétele; a név az észak-francia Arras [arasz] városra utal, amely a középkor óta nevezetes gyapjúiparáról. haraszt – ‘lehullott száraz lomb, avar’; ‘spórákkal szaporodó, virágtalan növény’. Szláv eredetű szó: szlovén hrast (‘rőzse’), szlovák régi chrast (‘hullott levél’); a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel. harcol – ‘fegyveresen küzd’; ‘szívósan küzd ‹valamiért›’. Származékok és kapcsolt szavak: harc, harci, harcos, harcias, harcászat. A ~ hangfestő eredetű, a horzsol családjába tartozó harzsol, horhol, s talán a harsan igével is rokonságot tart; a jelentés tehát a ‘kapar’  ‘súrlódik’  ‘veszekszik’  ‘megküzd’ vonalon fejlődött. A harc korai elvonás a ~ igéből. harcsa – ‘nagy testű, ragadozó folyami hal’. Ismeretlen eredetű szó. hardver – ‘az elektronikus számítógép mint mechanizmus, annak tartozékai és alkatrészei’. Számítástechnikai szakszó, az angol hardware kiejtés szerinti átírása. A hardware elemei szerint ‘kemény áru’, hagyományos értelme ‘vasárú, fém szerszámok’. Lásd még szoftver. hárem – ‘nők elzárt lakrésze mohamedán házban, palotában’. Nemzetközi szó az arab harám, harim (‘tiltott, tilalmas dolog’) nyomán, a harama (‘megtilt’) igéből. A magyarba közvetlenül vagy (részben) szerb-horvát közvetítéssel az oszmán-török harem került. Lásd még harambasi, haramia. hárfa – ‘háromszögletű nagy hangszer, amelynek szabadon álló húrjait ujjal pengetik’. Származékai: hárfás, hárfázik. A német Harfe átvétele, a szóvég hangrendi illeszkedésével. A német szó ősi germán harpo (‘pengetős húros hangszer’) tőre megy vissza; ez a késői latinba is bekerült arpa formájában, s innen örökölték az újlatin nyelvek: olasz arpa, francia harpe. hári – ‘haj’. A német Haar (‘haj’) származéka a szlengben. haris – ‘harsogó hangú költöző madár’: Nem szól a harsogó haris a fű közül (Petőfi). Valószínűleg a hangutánzó harsan tövének származéka. Rokon nyelveinkben vannak hasonló hangzású szavak: vogul harskan, mordvin kersi (‘haris’) stb., de ezek valószínűleg nem előzményei a mi ~ szavunknak, hanem párhuzamos hangutánzó fejlemények. harisnya – ‘a lábat közvetlenül borító, térden felül érő ruhadarab’. Ukrán eredetű: holosni (‘vastag fehér posztó férfinadrág’). A magyar szóban a középső szótag magánhangzója elhasonult, a l  r változásra példa az Elizabet  Erzsébet.

- 129 - oldal

a

achát

hárít – ‘kivéd ‹ütést, támadást›’; ‘másra fog, tol ‹kellemetlen dolgot, tennivalót›’. Kapcsolt szavak: háramlik, hárul. Bizonytalan eredetű szócsalád. A hár- igető a feltehető eredeti, konkrét ‘tol, lök, taszít’ értelem alapján hangutánzó jellegű lehet, s a földön odébbtolt tárgyak zaját jelezheti; alighanem rokona a tájnyelvi harizsál (‘kotor’), valamint a horzsol igéknek. Lásd még haránt. harkály – ‘fakopáncs, a fák törzsén kúszó és kopogó madár’. Alakváltozatok: harkány, harakály, harukáj stb. Ősi hangutánzó szó az ugor időkből: vogul karkai. harmat – ‘hajnalban és alkonyatkor kicsapódó légköri nedvesség’. Származékai: harmatos, harmatozik. Ismeretlen eredetű szó. harminc – ‘háromszor tíz’. Származékai: harmincad, harmincadik. Elhomályosult összetétel; harmi- eleme a három számnév változata; -nc végződése nyilván ‘tíz’ jelentésű, de ez csak közvetve igazolható a permi nyelvekből. A zürjénben és a votjákben egy -misz elem szerepel a ‘8’ és ‘9’ számnévben, pl. zürjén kekja-misz (‘8’), ek-misz (‘9’), s ezek ‘kettő tízből’, illetve ‘egy tízből’ szerkezetek. Az eredeti magyar harma-misz egyszerejtéssel harmisz, a sz affrikálódással c lett. A harmic alak gyakran szerepel régi írásainkban; az -nc végzet olyasféleképp alakult ki, mint a gerinc, bogáncs szavak vége. Lásd még nyolc, kilenc. harmónia – ‘összhang’; ‘jól hangzó zenei összecsengés’. – harmonikus: ‘összhangzó, összhangban lévő; kiegyenlített, zavartalan’. – harmonizál: ‘összhangban van ‹valamivel, valakivel›’; ‘‹dallamot› zenei kísérettel lát el’. Nemzetközi szócsalád a görög harmonia (‘összeillesztés; arány, (zenei) összhang’) és harmonikosz (‘összeillő’) nyomán; ezek a harmosz (‘illeszték’), végső soron az aró (‘összeilleszt’) ige származékai. A szócsalád két első tagja latin közvetítéssel terjedt el; a harmonizál forrása a francia harmoniser ige. Lásd még harmonika, harmónium. harmonika – ‘redőzött fújtatójú, billentyűs kézi hangszer’; ‘kicsiny, fém nyelvsípokból álló, fújással működtetett hangszer’: szájharmonika. A német Harmonika átvétele; forrása az angol harmonica (‘szájharmonika’). Végső soron a latin harmonicus (‘összhangzó; a zenei harmóniával kapcsolatos’) nőnemű alakjával azonos. Lásd még harmónia, harmónium. harmónium – ‘fújtatóval és nyelvsípokkal működő, pianínó alakú billentyűs hangszer’. Nemzetközi szó a francia harmonium nyomán, amelyet feltalálója, Debain hangszerkészítő alkotott a francia harmonie (‘harmónia’) szóból. Lásd még harmónia, harmonika. három – ‘3 ‹számnév›’. Származékai: hármas, harmad, harmadik, harmados, harmadol, háromszor, háromszoroz, harmadszor, háromság, hármasság. Ősi finnugor örökség: vogul korem, mordvin kolmo, finn kolme. A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A rokon nyelvek többségében -lm- tővéget találunk; a l  r változás esetleg már az ugor korban lejátszódott (lásd a fenti vogul példát), vagy a magyar nyelv külön életében ment végbe, mint pl. a világ  virág esetében. hárpia – ‘házsártos, komisz nő’. Nemzetközi szó a latin Harpya nyomán, amely a görög Harpüia átvétele. A Harpüiák a görög mitológia madártestű ártó istennői voltak, akik kiszemelt áldozatuk elől mindent felfaltak; nevük a harpadzó (‘elragad, elrabol’) ige származéka. hárs – ‘mézillatú virágot termő fa’. Ősi finnugor örökség: zürjén kats, finn kosku (‘fakéreg’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A korábbi hás alak véghangzója toldalékok előtt, intervokális helyzetben megkettőződött, majd ss  rs elhasonulás következett be (mint birs, nyárs, nyers stb.) A rokon nyelvekből eredő ‘fakéreg, háncs’ jelentés sokáig párhuzamosan élt nyelvünkben a szó mai jelentésével; a ~ talán egy ‘háncsfa, háncsnak való fa’ értelmű hársfa összetétel előtagjaként lett önálló fanévvé annak alapján, hogy a hársfa héja igen alkalmas háncskészítésre. harsog – ‘erős, átható hangon szól’. Származékok és kapcsolt szavak: harsan, harsány; hars, harsona. Hangutánzó eredetű szócsalád; a hars- tő valószínűleg a herseg tövének magas hangrendű változata, bár kapcsolata lehet a harcol körébe tartozó tájnyelvi harsánkodik (‘veszekszik’) szóval is. A hars elvonás, a harsona pedig új szóalkotás a nyelvújítás korából. Lásd még haris. hártya – ‘emberi és állati testben vékony, áttetsző, rugalmas szövet’: hashártya, szűzhártya, szívbelhártya; ‘‹régen› pergamen’. Sok nyelvben elterjedt vándorszó a bizánci görög hartion (‘papirusz’) többes hartia alakja, illetve az ennek megfelelő latin charta (‘papirusz, írás, irat, levél’) nyomán; forrásuk az ógörög khartion (‘papirusztekercs’) szó, amely valószínűleg egyiptomi eredetű. A szó értelme utóbb más íróanyagokra (főleg a pergamenre) is áterjedt. A magyar ~ közvetlen forrása valószínűleg

a bizánci görög, de gondolhatunk délszláv közvetítésre is: szerbhorvát régi hartja. Lásd még kártya. hárul – lásd hárít haruspex – ‘ókori római pap, aki az áldozati állatok belső részei alapján mondott jóslatot’. A szó első eleme (haru) ismeretlen, valószínűleg etruszk eredetű szó, a második a specere (‘néz’) származéka. has – ‘a törzsnek az emésztőszerveket magában foglaló része’. Származékai: hasas, hasal, haskó. Ismeretlen eredetű szó. hasáb – ‘felhasogatott tűzifa egy darabja’; ‘sík oldallapokkal és egybevágó alap- meg fedőlappal ellátott mértani test’; ‘‹nyomtatvány egy oldalán› oszlopszerű, keskeny szövegtest’. A hasad szócsalád tövének származéka deverbális -b képzővel, mint pl. nyaláb, tehát ‘lehasított darab’. hasad – ‘ütés, vágás nyomán (hosszában) kettéválik’; ‘‹kelme› reped’. Származékok és kapcsolt szavak: hasadék, hasogat, hasít, hasítás, hasíték. A szócsalád has- töve ugorkori örökség: vogul (kün)kasl (‘reped, hasad’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A fenti származékokban mozzanatos, műveltető és gyakorító képzők találhatók. Lásd még hasáb, hasonít, hasonlít, meghasonlik. hasé – ‘vagdalt hús’. A német Haschée átvétele. Ennek forrása a francia viande hachée (‘felvagdalt hús’) kifejezés önállósult második tagja, a hacher (‘vagdal’) ige befejezett melléknévi igeneve. Ez az hache (‘fejsze’) szóból, az alnémet hacke folytatásából ered. hasis – ‘indiai kender virágzatából készült kábítószer’. Nemzetközi szó az arab hasís (‘indiai kender’; tkp. ‘szárított fű, széna’) nyomán. hasmánt – ‘hason, hasra’. A szó a has és mál összetétele; az utóbbi a mell mély hangrendű változata; a -t essivusi rag, tehát a ~ annyi, mint ‘hason-mellen’. Az l  n változás olyan, mint a sármány, vőfény (lásd vőfély) esetében. hason- – ‘‹előtagként› hasonló, azonos’: hasonnevű, hasonelvű, hasonszőrű; hasonmás (‘valakihez megtévesztően hasonlító másik személy’). A ~ előtag a hasonlít, hasonló szavakból elvont hason- tővel azonos. A fenti szavak nyelvújítási lelemények; a ~ a német gleich előtagot volt hivatva helyettesíteni (pl. német gleichnämig, tkp. ‘hasonló nevű’). Lásd még hasonít, hasonszenvi. hasonít – ‘hasonlóvá tesz’; ‘‹hangtanban› hasonulásra késztet’. – hasonul: ‘hasonlóvá lesz’. Származéka: hasonulás. Nyelvújítási származékok a csak összetételek előtagjaként használt, ugyancsak nyelvújítási eredetű hason- elemből; ez névszói jellege folytán vehette fel a denominális műveltető, illetve visszaható képzőket. hasonlít – ‘bizonyos vonásokban azonosságot mutat’: hasonlít hozzá; ‘két személyt vagy dolgot egybevet’: összehasonlít. Származéka: hasonlítás, hasonlítható, hasonlíthatatlan, hasonló, hasonlatos, hasonlatosság, hasonló, hasonlóság. A szócsalád tagjai egy elavult hasonl (‘hasonlóvá tesz, egybevet’) ige származékai. Ez maga a hasad szócsalád igei tövéből ered -n deverbális névszóképzővel (mint a vagyon), amelyhez -l denominális igeképző járul. A ‘hasadás’ és ‘hasonlóság’ jelentésbeli kapcsolata ez: a széthasadt dolog két fele azonos anyagból való és alak szerint is egybeillő, ezért egybevethetők és bizonyos fokig azonosak. A ‘hasadás’ jelentés jobban érezhető a hasonl ige egy más származékában: lásd meghasonlik. hasonszenvi – ‘az észlelt betegségéhez hasonló tüneteket okozó gyógyszerek alkalmazásán alapuló ‹gyógymód›’. Nyelvújítási szóalkotás a görög eredetű homeopátia magyarítására, a szóelemek tükörfordítás-szerű átültetésével. haszon – ‘anyagi előny, nyereség’; ‘szellemi, erkölcsi nyereség’. Származékai: hasznos, hasznosság, hasznosít, hasznosítás, használ, használt, használható, használhatatlan, használat, használatos, haszontalan, haszontalanság, haszontalankodik. Bizonytalan eredetű szó. Talán egy hasz- igető származéka deverbális -n képzővel, mint pl. vagyon. Az igető alighanem ősi örökség, de a rokonnyelvi megfelelőkről vitatkoznak a tudósok. Vagy a mordvin kas(omsz), finn kasvaa (‘növekszik’), észt kasu (‘növekedés, előny, haszon’) magyar folytatásáról van szó, vagy a zürjén kozsin, votják kuzsim, cseremisz kuzsek (‘ajándék, nászajándék’), mordvin kazs(emsz) (‘ajándékoz’) tekinthetők finnugor előzményeknek. A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. Lásd még hasztalan. hasztalan – ‘eredménytelen, meddő, hiábavaló’; ‘‹határozószóként›’: ‘hiába’. A haszontalan (lásd haszon) melléknév öszszevont alakja; a nyelvújítás hozta divatba, de első adatai annál korábbiak. hat1 – ‘működik, eredményes’: ez a gyógyszer hatott; ‘változást idéz elő ‹valakiben, valamiben›’: nem hat rá a jó szó; ‘valamilyennek látszik’: zavartnak hatott; ‘valameddig eljut’: messze hatott a

- 130 - oldal

a

achát

hangja. Származékai: (meg)hat, (meg)hatódik, (be)hatol, hatás, hatásos, hatástalan, hathatós, (minden)ható. Ősi örökségünk az uráli korból: osztják katta (‘odalopózik’), votják kut (‘megfog’), szamojéd kat(iko) (‘elhatol’). Az ősi ‘előre megy’ jelentésből fejlődött a magyarban az ‘odajut’, majd a ‘képes rá’ értelmi árnyalat; így lett a ~ egyszersmind képességet, valószínűséget, lehetőséget, megengedést vagy erkölcsi elvárást kifejező igeképzővé: láthat, jöhet, mondhat stb. Lásd még hatalom, hatály, határ, hatóság, hatvány, karhatalom. hat2 – ‘ötnél eggyel több ‹számnév›’. Származékai: hatos, hatod, hatodik, hatodszor, hatodjára. Ősi finnugor örökségünk: vogul kat, cseremisz kut, finn kuusi (töve kuuden). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, ház, hó, hód stb. Lásd még hatvan. hát1 – ‘emberi vagy állati testnek a mellsővel ellentétes oldala’; ‘domború felszín’: hegyhát, hátság; ‘fonák, másik oldal, mögöttes rész’: a könyv háta. Származékai: hátul, hátsó, hátulsó, hátra, hátrább, hátrál, hátráltat, hátrány, hátrányos, hátralék. Ősi uráli örökség: vogul hutai (‘mögé’), szelkup kotta (‘hátra’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. hát2 – ‘tehát’: kérted, hát elhoztam; ‘jelentés nélküli, nyomatékosítást, megokolást, összegezést, tétovázást kifejező töltelékszó’. Valószínűleg abból a ha- névmási tőből alakult, amelyből a ha, hogy, hol stb., -i lativusi és -t locativusi raggal. Ebből következőleg kezdetben helyhatározó lehetett, majd időhatározó (erre már van adat a 15. századból), végül következtető kötőszó. hatalom – ‘az uralkodásnak, kormányzásnak lehetősége, joga’: harc a hatalomért; ‘annak lehetősége, hogy akaratunkat másokra kényszerítsük’: hatalmamban tartom őket; ‘az uralmat, kormányzást, igazságszolgáltatást gyakorló személy, társadalmi csoport, közeg’: a hatalom kiszolgálói; ‘lelki, szellemi hatóerő’: a tudás hatalma. Származékai: hatalmas, hatalmasság, hatalmi, hatalmaskodik, (meg)hatalmaz. A hat1 szó származéka deverbális -alom képzővel, az ige ‘képes rá’ jelentése alapján. hatály – ‘érvényesség’: a törvény hatálya erre is kiterjed. Származékai: hatályos, hatálytalan, hatálytalanít. Nyelvújítási szóalkotás a hat1 igéből, annak ‘működik’ jelentése alapján, deverbális -ály képzővel, mint szabály, irály; eredetileg ‘hatás’ értelme is volt. határ – ‘terület széle, szegélye’; ‘két birtok, megye, ország stb. közötti választóvonal’; ‘valaminek a szélső értéke, netovábbja’: túlmegy minden határon; ‘falu körül fekvő (megművelt) földek’: a harmadik határban. Származékai: határos, határol, határoz, határozó, határozott, határozat, (meg)határozás, (meg)határozhatatlan, határozatlan, határozatlanság. Valószínűleg a hat1 igéből származik deverbális -ár képzővel (mint pl. futár), s azt a végpontot jelentette eredetileg, ameddig el lehet hatolni. hatóság – ‘törvényes hatalommal felruházott közigazgatási szerv’. Nyelvújítási származék a hat1 ige folyamatos melléknévi igenevéből (ható). hatvan – ‘hatszor tíz’. Ősi, finnugor kori összetétel a hat2 számnévből és egy ‘tíz’ jelentésű elemből. Ez a vogul naliman, zürjén neljamin (‘negyven’) s más rokonnyelvi szavak tanúsága szerint eredetileg mone lehetett; a mon  van mássalhangzós változás valószínűleg már a magyar nyelv külön életében következett be. A szóvég magas hangrendű párja a negyven, ötven, hetven, kilencven számnevekben található. hatvány – ‘egy mennyiség önmagával való (egyszeri vagy többszöri) szorzása révén kapott szám’. Származékai: hatványoz, hatványozott, hatványozódik. 1 Nyelvújítási képzés a hat igéből a deverbális -vány képzővel, a latin potentia (tkp. ‘hatalom’) mintájára. hattyú – ‘kecses, fehér, ívelt nyakú lúdféle vízimadár’. Ősi örökség az ugor korból: vogul hotan, osztják koden; a szóvégen hátulképzett n található (mint az ing szóban). Az ugorban ótörök jövevényszó volt: csagatáj kotan, oszmán kutan (‘hattyú, kócsag’); ezek a magyar gödény szónak is előzményei (lásd ott). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. Lásd még hattyúdal. hattyúdal – ‘utolsó, a halál előtt alkotott mű’. Tükörszó a német Schwanengesang mintájára. A más nyelvekben is ismerős kifejezés alapja az ókori eredetű hiedelem, hogy halála előtt a hattyú panaszos éneket hallat. haubic – ‘tarackágyú’. A német Haubitze átvétele a birtokos személyragnak érzett véghangzó elejtésével. Forrása a cseh houfnice; ez a hofny (‘tömeges’) származéka, ezt az ágyúfajtát ugyanis tömegek, zárt hadsorok szétzilálására használták. havanna – ‘finom szivarfajta’. Kuba fővárosának, Havannának a nevéből. Lásd még habanéra.

haver – ‘barát, pajtás, cimbora’. Származékai: haverság, haveri, haverkodik. Jiddis eredetű: chawer (‘társ, barát’); forrása a héber hávér (‘barát, társ’). A bizalmas nyelv szava. Lásd még hapsi. ház – ‘lakás céljára emelt épület’; ‘lakás, otthon’; ‘család’: jó házból való; ‘uralkodó dinasztia’: Árpád-ház; ‘háztartás’: nagy házat visz; ‘‹régen› szoba’: ágyasház (‘hálószoba’). Származékai: házas, házasság, házasodik, házasulandó, (ki)házasít, házi, házias, háziasság, házikó, házal, házaló. Ősi finnugor örökség: osztják kat, mordvin kud, finn kota, észt koda (‘ház, kunyhó’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, hó, hód stb; a tővégi t  z változást megtaláljuk a fazék, kéz szóban is. Lásd még haza1, haza2, hon, honn. haza1 – ‘az otthon felé, otthonába’. – hazul(ról): ‘otthonról el’. Megszilárdult ragos alakulatok a ház szóból. A ~ lativusi -á ragot kapott, majd a házá magánhangzói megrövidültek; az eredeti hazul ugyanazon tő ablativusi -l ragos származéka (‘háztól’). A mai hazulról szóalakban tkp. ragismétlés van; a már elhomályosult eredeti raghoz az eleven -ról rag járult. Lásd még haza2. haza2 – ‘otthon, szülőföld’. Származéka: hazátlan. A haza1 határozószó főnevesülésével jött létre, amikor már a szóvégről nem érezték, hogy lativusi rag. Lásd még hazafi. hazafi – ‘hazáját szerető, érte önzetlenül tevékenykedő ember’. Származékai: hazafiság, hazafias, hazafiatlan. Olyan jelöletlen birtokos jelzős összetétel, mint az atyafi, egyházfi. hazárd – ‘nagy kockázattal járó’: hazárd vállalkozás, hazárdjáték (‘szerencsejáték’). – hazardíroz: ‘kockáztat’. Nemzetközi szócsalád a francia hasard (‘véletlen, szerencse’) nyomán; ennek forrása az arab az-zar (‘a játékkocka’). Nyelvünkbe mindkét szót a német közvetítette; a hasardieren forrása a francia hasarder (‘kockáztat’) ige. háztűznéző – ‘a vőlegénynek vagy szüleinek látogatása a kiszemelt menyasszony házánál’. A szó első két eleme jelöletlen tárgyas összetétel két tagja, egy házat, tüzet néz szókapcsolat származéka. A ház és a tűz(hely) együtt az egész háztartást, családot (is) jelenti. hazudik – ‘szándékosan valótlant mond’. Származékok és kapcsolt szavak: hazud, hazudozik, hazudós, (meg)hazudtol; hazug, hazugság. Ismeretlen eredetű szócsalád. házsártos – ‘civakodó, kötekedő, zsémbes’. A szó legkorábbi jelentése ‘kockajátékos’ volt, lévén régi házsárt (‘kockajáték’) szavunk képzett alakja; ezek forrása a francia hasard vagy ennek német származéka, így rokona hazárd szavunknak. A szerencsejáték gyakran volt veszekedések, sőt véres verekedések forrása, innen alakult ki a szó mai értelme. hé1 – ‘figyelem felkeltésére, megszólításra használt indulatszó’: Hé, maguk ottan! Önkéntelen hangkitörésből eredt szó. hé2 – lásd hekus hebefrénia – ‘serdülőkori elmezavar’. Orvosi szakszó a görög hébé (‘ifjúkor’) és phrén (‘elme’) elemekből. Lásd még frenetikus, frenológia, oligofrén, szkizofrén. hebeg – ‘akadozva beszél ‹ijedtében, izgalmában›; dadog’. Hangutánzó szó. Lásd még hebehurgya, hebrencs. hébe-hóba – ‘olykor, néha, ritkán’. A hő és hó1 szavak ragos alakjainak összetétele; a hő itt hé(v) alakváltozatával szerepel. A ~ eredeti jelentése tehát ‘hőben és hóban’, azaz ‘mindig’. Eleinte így is értődött; talán az első tag eredeti értelmének elhomályosulása okozta, hogy értelme az ellenkezőjére fordulhatott. A ~ olyasféle összefoglaló összetétel, mint pl. a fű-fa. Lásd még hetet-havat. hebehurgya – ‘szeles, kapkodó, meggondolatlan’. Hangutánzó eredetű szó a hebeg családjából; második eleme talán a tájnyelvi hurít (‘kurjant’) rokonságába való. héber – ‘a zsidó nép egyik neve az ókorban’; ‘az ókori zsidóság (szent) nyelve’. – hebraisztika: ‘a héber nyelvvel, a zsidó műveltséggel és irodalommal foglalkozó tudományág.’ Az ószövetségi Héber pátriárka, Sém dédunokája lett a zsidóság egyik névadója (lásd még izraelita). A név jelentése ‘szövetséges’. A hebraisztika a görög hebraiosz (‘héber, zsidó’) származéka. hébér – lásd hévér hebrencs – ‘hebegő; kapkodó, szeles’. Hangutánzó, hangfestő szó a hebeg, valamint a habar igék rokonságából. hecc – ‘ugratás, bosszantás’; ‘kaján mulatság’: ez jó hecc lesz!; ‘uszítás, hajsza’: hecckampány. Származéka: heccel. Német eredetű szó: Hetze (‘hajsza’) a hetzen (‘‹vadat› hajszol, űz’) igéből. Bizalmas nyelvi szó. hecsedli – ‘csipkebogyóból főzött lekvár’. Német eredetű szó: bajor-osztrák hetscherl (‘csipkebogyó’). A szóvég a hokedli, nokedli szavak mintáját követi. hederít – ‘‹főleg tagadó mondatokban› törődik vele, ügyet vet rá’: rá sem hederít. Hangfestő eredetű szó, valószínűleg a hadar magas hangrendű

- 131 - oldal

a

achát

változata, de kapcsolatos a hempereg, hentereg igékkel is. Eredeti jelentése ‘mozdít, billent’ volt, ahogy sok nyelvjárási alakváltozata máig tanúsítja; mai köznyelvi jelentése tehát egy ‘rá se billent’ szóláson keresztül jöhetett létre. hedonizmus – ‘ókori görög filozófiai irányzat, amely szerint az élet javainak ésszerű élvezése a legfőbb jó’; ‘élvhajhászat’. – hedonista: ‘a hedonizmus híve’; ‘élvhajhász, élveteg ember’. Nemzetközi filozófiai szakszó a görög hédoné (‘élvezet, gyönyör’) nyomán. hedzsira – ‘Mohamed menekülése Mekkából Medinába (622), a mohamedán időszámítás kezdő éve’. Arab szó (hidzsra), tkp. ‘különválás’ a hadzsr (‘elválaszt’) igéből. heged – ‘beforrad, gyógyul ‹seb›’. Származékok és kapcsolt szavak: hegeszt, hegesztő, heg, heges, hegesedik. Ismeretlen eredetű szócsalád; a heg nyelvújítási elvonás, a hegeszt pedig késői képzés a mered – mereszt és hasonló szópárok analógiájára. hegedű – ‘a legkisebb négyhúrú vonós hangszer’. Ismeretlen eredetű szó. hegemónia – ‘vezető szerep, hatalmi fölény’. – hegemonizmus: ‘törekvés más népek, országok feletti uralomra’. Nemzetközi szavak a görög hégemonia (‘vezetés, főhatalom’), illetve töve, a hégemón (‘hadvezér, fővezér’) nyomán; forrása a hégeomai (‘vezet’) ige. hegy – ‘dombnál magasabb felszíni térforma’; ‘valaminek a csúcsa’: késhegy, ceruzahegy. Származékai: hegyes, hegyecske, hegység, hegyez, hegyezés, hegyező. Valószínűleg ősi finnugor, esetleg uráli örökség. Talán a finn kasa (‘kiemelkedés’), észt kadsa (‘baltaél csúcsa’), lapp gaeccse (‘hegy, csúcs’) rokonságába tartozik; a szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. Kevésbé meggyőző a szamojéd hoi (‘hegyhát’) és szelkup kee (‘domb’) szavak tanúsága önmagában, hiszen igen távoli nyelvrokonságról van szó. hehezet – ‘h hang ejtése szókezdő magánhangzó előtt vagy egyes mássalhangzók után ‹ph, th, kh, rh›)’. Nyelvtudományi szakszó; nyelvújítási alkotás a mesterséges hehez (‘h-t mond’) igéből. hej – ‘különféle érzelmeket kifejező indulatszó’. Önkéntelen hangkitörésből keletkezett. Lásd még hé1. héj – ‘külső burok fán, termésen, gyümölcsön; kagyló védőburka’; ‘tető, fedél’. Talán finnugor eredetű szó: finn koja (‘fakéreg’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. Az ősi szó mély hangrendje a ~ haj alakváltozatában él: kenyérhaj, fahaj stb. A ‘tető’ jelentés azzal magyarázható, hogy az ősidőkben a kunyhót fakéreggel fedhették. héja – ‘kisebb ragadozó madár’. A madár vijjogását utánzó, egyben az elriogatására használt hé, hí, híj indulatszó származéka lehet; hasonló eredetű és szerkezetű állatnév a liba, koca. hejehuja – ‘zajos mulatás’. A tánc közben, pohárürítéskor hallatott jókedvű hej! huj! rikkantásokból eredt szó. hékám – lásd hékás hékás – ‘kedélyes vagy leereszkedő megszólítás’: Hát te, hékás, mit keresel itt? A hé1 tréfásan becézett héka, hékám alakjából lett -s denominális névszóképzővel. hekatomba – ‘csatában elesettek testeinek hatalmas tömege’; ‘súlyos háborús véráldozat’. Nemzetközi szó a latin hecatombe nyomán, amely a görög hekatombé (‘száz ökörből álló ünnepélyes áldozat’) átírása; elemei a hekaton (‘száz’) és busz (‘ökör’). hektár – ‘földterület mértéke, az ár százszorosa, azaz tízezer négyzetméter’. A hektó és ár4 szavak összetétele. hektika – ‘tüdővész’. – hektikus: ‘tüdőbajos’; ‘lázas, izgatott, zaklatott’. Nemzetközi szó a latin febris hectica (‘tüdőbajos láz’) kifejezés második tagjából, amely a görög hektikosz püretosz (‘tartós, tüdőbajos láz’) részfordítása. A görög szó töve a hexisz (‘állapot, testi adottság’) az ekhó (‘tart, megszáll’) igéből. A ~ népnyelvi változata a heptika. hektó – ‘hektoliter, száz liter’. A nemzetközi hektoliter mértéknek a magyarban önállósult első eleme az összetétel jelentésében. A hekto mértéknevek előtagjaként százszorost jelent: hektogramm, hektár, hektopascal stb. Forrása a görög hekaton (‘száz’). hekus – ‘detektív; rendőr’. Tréfás latinos képzés a tolvajnyelvi hé (‘rendőrség, rendőrkapitányság’) szóból. A hé nálunk a német argóból való jövevény, végső forrása azonban a lengyel vagy német cigányság nyelve: chev, chew (‘lyuk, barlang, zárka’). Lásd még óberhé. helianthus – [heliantusz] ‘napraforgó’. Latin növénytani szakszó a görög hélianthosz nyomán; ennek

elemei héliosz (‘Nap’) és anthosz (‘virág’). Lásd még antológia, heliocentrikus, hélium. helikopter – ‘csavarszárnyú repülőgép’. Nemzetközi műszaki szakszó a görög helix, helikosz (‘csavar, csigavonal’) és pteron (‘szárny’) nyomán. heliocentrikus – ‘a napot a világegyetem középpontjának tekintő ‹világkép›’. Latin csillagászati szakszó (heliocentricus) a görög héliosz (‘Nap’) és kentron (‘dárdahegy, körzőhegy, középpont’) elemekből. Lásd még centrum, helianthus, hélium. heliport – ‘leszállóhely helikopterek számára’. Nemzetközi szó az angol HELIcopterr és airPORT (‘repülőtér’) szavak kiemelt betűiből. hélium – ‘a nemesgázok legkönnyebbike, a kettes rendszámú elem’. A görög Hélioszról, a Nap istenéről kapta nevét, mert színképvonalait először a Nap fényében fedezték fel. Lásd még helianthus, heliocentrikus. hellén – ‘(ókori) görög’. – hellénisztika: ‘az ókori görögség kultúrájával foglalkozó tudományág’. – hellénista: ‘a hellénisztika tudósa’. – hellenizmus: ‘az ókori görög műveltség expanzív, három világrészre kiterjedő korszaka (Kr.e. 4–1. század)’. – hellenisztikus: ‘a hellenizmussal kapcsolatos’: hellenisztikus birodalmak (a Szeleukidáké és a Ptolemaidáké). – hellenizál: ‘(el)görögösít’. A szócsalád alapja a görög hellénikosz, eredetileg egy északgörögországi törzs neve, amely Deukalión fiát, Hellénoszt tekintette mitikus ősének; az elnevezés már a klasszikus korban átment az egész görögségre, és a földrajzi Hellasz név is belőle ered. helóta – ‘állami rabszolga az ókori Spártában’; ‘rabsorba taszított, jogfosztott ember’: Helóta nép, helóta költő, / Találkozzunk ti meg én (Ady). Történelmi szakszó a latin helota nyomán, amely a görög helótész átvétele. A szó eredetére nézve több elmélet van, de legvalószínűbb, hogy a haireó (‘foglyul ejt’) ige egyik múlt idejú alakjával (heleu) kapcsolatos. helvét – ‘svájci’; ‘református’. A latin Helvetus (‘a mai Svájc területén élt ókori kelta nép tagja’) népnévből ered a Danus–dán, Dacus–dák s hasonló szópárok analógiájára. Vallási értelme onnan való, hogy a református vallást a svájci Genfben működött Kálvin alapozta meg, s ott adták ki e vallás alapokmányát, a Confessio Helveticát (‘helvét hitvallás’). Ma a szó mindkét fenti jelentésében elavult. hely – ‘a térnek az a része, amit valaki, valami elfoglal vagy el szokott foglalni’: ezt tedd a helyére; ‘vidék, tájék, község’; ‘sorrendi helyzet’: az ötödik helyen végzett; ‘ülés nézőtéren, járművön’. Származékai: helyez, helyezkedik, helyi, helyzet, helyzeti, helység, helyiség. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még helyes, helyett, helyre, mihelyt. helyes – ‘a valóságnak, az igazságnak, a szabályoknak, a rendeltetésnek megfelelő’; ‘helytálló, helyénvaló’; ‘csinos, tetszetős’. Származékok és kapcsolt szavak: helyesel, helyesbít, helyesség, helyeske, helytelen, helytelenség, helytelenkedik. A ~ a hely származéka denominális -s melléknévképzővel, s így értendő: ‘a maga rendelt helyén lévő’. Lásd még helyett, helyre, mihelyt. helyett – ‘valaki, valami másnak a helyében, azt helyettesítve, pótolva’: évek helyett órák. Névutó a hely szóból locativusi -t (-tt) raggal. A megfelelő szó vagy kifejezés más nyelvekben is ‘helyen, helyén’ jelentésű: orosz meszto–vmeszto, német Statt–anstatt, francia lieu–au lieu de, angol place–in place of. Lásd még helyes, helyre, mihelyt. helyre – ‘csinos, takaros ‹nő›’; ‘ügyes, talpraesett ‹legény›’. A hely ragos formája, talán a hely(é)re való (‘odaillő, alkalmas’) szókapcsolatból önállósult, és úgy vette fel mai jelentéseit, mint a helyes. Lásd még helyett, mihelyt. hematit – ‘vörösvasérc’. Ásványtani szakszó a latin haematites nyomán; forrása a görög haimatitész (‘vérhez hasonló’) a haima, haimatosz (‘vér’) szóból. Lásd még hematológia, hemofília, hemoglobin, urémia. hematológia – ‘vértan’. – hematológus: ‘a vér kórtanával foglalkozó szakorvos’. Orvosi szakszó a görög haima, haimatosz (‘vér’) és logosz (‘tanulmány, vélemény’) elemekből. Lásd még hematit, hemofília, hemoglobin. hemiszféra – ‘félgömb, félteke’. Tudományos szakszó a latin hemisphaera nyomán; forrása a görög hémiszphaira a hémi (‘fél’) és szphaira (‘gömb’) elemekből. Lásd még migrén, szemi-. hemofília – ‘vérzékenység’. Orvosi szakszó a latin haemophilia nyomán; ez a görög haima (‘vér’) és philia (‘vonzalom’) elemekből áll. Lásd még hematit, hematológia, hemoglobin. hemoglobin – ‘a vörös vértestek színező, oxigént szállító fehérjéje’. Élettani szakszó a görög haima (‘vér’) és a latin globus (‘gömb’) elemekből, a vegyületek nevében gyakori -in végződéssel. Lásd

- 132 - oldal

a

achát

még hematit, hematológia, hemofília. hempereg – ‘ide-oda gurul, hengeredik’. Származékok és kapcsolt szavak: hemperedik, hemperget, hemperít. Hangfestő, részben hangutánzó eredetű szócsalád a hederít, hencser, hengerít, hentereg, hömpölyget családjából; a gördülő mozgás zaját érzékelteti a mindenütt jelenlévő mp, nt hangzópár. hemzseg – ‘nyüzsög, tömegesen van jelen’. Valószínűleg hangutánzó vagy hangfestő ige, de lehet, hogy a szlovák hemžiť (‘nyüzsög’) átvétele, bár az ilyen eredetű igékben a -g képző szokatlan. henceg – ‘kérkedik, hetvenkedik’. Bizonytalan eredetű szó, talán a hancúrozik családjával tart rokonságot. Erre mutat, hogy a ~nek nyelvjárásainkban van ilyen értelme is; feltehető, hogy ez volt az eredeti, akárcsak a hetvenkedik esetében. Az ‘ugrál, hányja-veti magát’ és a ‘kérkedik’ jelentésköre nem áll messze egymástól. hencser – ‘heverő’. Mintegy százéves elvonás a hangfestő eredetű nyelvjárási hencsereg, hencseredik igékből, amelyek a hempereg, hengerít, hentereg rokonságába tartoznak. hendikep – ‘előnyverseny ‹lósportban›, ahol az esélyek kiegyenlítése céljából az esélyesebb indulókat hátránnyal sújtják’; ‘hátrány, akadályozó körülmény’: hiányos műveltségem hendikep ezen a pályán. Nemzetközi szó az angol handicap nyomán; ez a hand i’ cap, teljesebb formájában hand in the cap (‘kéz a sapkában’) szókapcsolatból állt egybe; a kifejezés valószínűleg sorshúzásra utal. hengerít – ‘gördít’. Származékok és kapcsolt szavak: hengerget, hengereg, hengeredik, hengergőzik, henger. Hangutánzó, hangfestő eredetű szócsalád a hempereg, hentereg, hömpölyög rokonságából. A henger nyelvújítási elvonás, akárcsak a rokon származású hencser. henna – ‘növényi eredetű vörös (haj)festékanyag’. A henna-cserje neve arab eredetű: hinná-a. hentes – ‘sertés levágásával, húsának feldolgozásával és árusításával foglalkozó személy’. Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy a már elavult hentellér (‘céhen kívüli hentes, mészáros’) csonkult alakjából jött létre a foglalkozásneveknél gyakori -s képzővel (mint csapláros, korcsmáros, mészáros); ez a szó a középfelnémet handeler (‘kereskedő’) átvétele, esetleg szlovák közvetítéssel. Lásd még handlé. henyél – ‘tétlenkedik, lustálkodik’. A ~ ige valószínűleg a szlovák hniť (‘rothad; henyél’) származéka; a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel, így lett a korábbi henyel alak, majd a második magánhangzó nyúlásával a ~; a henye (‘tunya; odavetett’) utólagos elvonás. A szlovák ige délszláv megfelelőiből erednek gané és genny szavaink. hepaj – ‘mulatság, muri’; ‘veszekedés, verekedés’. Ismeretlen eredetű, a szlengben használatos szó. hepatitisz – ‘fertőző májgyulladás’. – hepatológia: ‘a májbetegségekkel foglalkozó orvostudományi ág’. A görög hépar, hépatosz (‘máj’) származékai a gyulladásra utaló -itisz végződéssel, illetve a logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemmel. hepciás – ‘kötekedő, izgága’. Származéka: hepciáskodik. Ismeretlen eredetű szó. hepehupás – ‘dimbes-dombos ‹táj›’; ‘gödrös, buckás ‹útfelület›’. Az eredetibb hápahupás hasonulásos alakulat a hátahupás nyomán. Az összetétel első tagja a hát1 főnév, a másodikban rejlő hupa a hangfestő eredetű nyelvjárási homp (‘kupac’) és hoporcs (‘dudor’) rokonságába tartozik. A mai forma a hangrendváltó ikerítések olyan mintáit követi, mint a dimbes-dombos, sete-suta stb. hepiend – ‘szerencsés végkifejlet ‹regényben, filmen stb.›’. Az angol happy end(ing) (‘boldog, szerencsés vég’) kifejezés magyaros formája. A happy alapja a skandináv eredetű hap (‘véletlen, szerencse’). Lásd még happening. hepp – ‘hóbort, rögeszme’. Ismeretlen eredetű, bizalmas nyelvi szó. heptika – lásd hektika herbárium – ‘növénygyűjtemény’; ‘‹régebben› füvészkönyv’. Latin szó, a herba (‘fű, gyomnövény’) származéka olyan képzéssel, mint az almárium, akvárium stb. Lásd még herbatea. herbatea – ‘gyógytea’. Az összetétel első eleme a latin herba (‘fű, gyomnövény’); a ~ a gyógyszerészeti latin herbae thea részfordítása. Lásd még herbárium. herceg – ‘az uralkodó családjának férfi tagja’; ‘a legmagasabb főnemesi cím birtokosa’. A német Herzog átvétele hangrendi illeszkedéssel. Ennek forrása az ófelnémet herizogo, tkp. ‘a sereggel vonuló’: irodalmi német Heer (‘sereg’) és Zug (‘vonulás’). hercehurca – ‘huzavona’.

Elvonás a hercehurcál (‘zaklat, meghurcol, rágalmaz’) igéből; ez az eredetibb hercehurcolból lett, a hurcolra alapuló, hangrendváltó ikerítéssel. hercig – ‘bájos, aranyos’. Német szó (herzig), a Herz (‘szív’) származéka. herdál – ‘pazarol, elveszteget’. A hord ige gyakorító képzős hordál (‘hordogat’) származékából lett hangrendi elhasonulással (mint gyertya, hernyó). here – ‘férfi vagy hím emlősállat páros ivarmirigye’; ‘a méhek hímje’; ‘dologtalan, mások munkájából élő ember’; ‘hármas levelű mezei gyomnövény, lóhere’. Ősi uráli örökség: vogul kár, osztják kar (‘rénbika’), finn koiras, szamojéd hóro (‘hím’). Az uráli alapszó *kojer-ra lehetett (második eleme denominális névszóképző); az első elem alighanem azonos hím szavunk forrásával. A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A magyar szó hangrendet cserélt (talán ősi j eleme hatására); véghangzója elhomályosult birtokos személyjel lehet (mint epe, vese, zúza). hereditárius – ‘öröklött’. Tudományos szakszó a latin heres, heredis (‘örökös’), illetve hereditas (‘örökség’) nyomán. herézis – ‘eretnekség’. – heretikus: ‘eretnek’. Nemzetközi szavak a latin haeresis és haereticus nyomán. Ezek a görög hairészisz (‘választás’) és hairetikosz (‘választásra képes’) megfelelői, a haireó (‘fog, vesz, választ’) ige származékai, az eretnekséget tehát mint a hivatalostól eltérő tan választását, elfogadását értelmezik. Ugyane tőről fakad a magyar eretnek szó is. Lásd még szinerézis. hergel – ‘ingerel, bosszant’. Hangutánzó szó, a herreg, hörög rokona, az ingerelt kutya morgását imitálja. hérics – ‘boglárka-féle növény’. Ismeretlen eredetű. hering – ‘az északi tengerekben élő kisebb halfaj’. A német Hering átvétele; ez egy ősi germán haringa folytatása; ennek első eleme, a har nem csak szőrszálat jelentett (pl. német Haar, angol hair), hanem halszálkát is, a ~ tehát ‘szálkás hal’. herkentyű – ‘nem létező dolog, képzelt valami’: tengeri herkentyű (szárazföldi billentyűje). Ismeretlen eredetű szó. Nyelvjárásokban élő eredeti jelentése ‘zsírban sült tésztaféle’; a köznyelv bizonyára kissé komikus hangzásáért társította hozzá a fenti értelmet, valamint azért, mert jelentése nem lett általánosan ismertté. herkópáter – ‘‹nyomatékos elemként tagadó mondatokban› senki’: a herkópáternek sem hajlandó előjönni. Valószínűleg egy Hirkó János nevű 17. századi katolikus papról van szó, aki a protestánsok üldözésében tanúsított buzgalma révén vált hírhedtté. herma – ‘rövid, négyszögletes oszlopon nyugvó mell- vagy fejszobor’; ‘fej alakú fém ereklyetartó’. Görög szó; az ókorban Hermész istennek állítottak oszlopon álló mellszobrokat útkereszteződéseknél. Lásd még hermafrodita, hermetikus. hermafrodita – ‘kétnemű, hímnős, mindkét nem nemzőszerveivel született ‹egyed›’. – hermafroditizmus: ‘ilyen nemi rendellenesség’. Orvosi szakszó az ókori regék Hermaphroditoszáról, Hermész isten és Aphrodité istennő gyermekéről, aki férfi és nő volt egyszerre. Lásd még herma, hermetikus. hermandad – ‘városok szövetsége a kora újkori Spanyolországban’. Spanyol szó, a.m. ‘testvériség’ a hermano (‘fivér, testvér’) nyomán; ez a latin germanus (‘fivér’) folytatója, és végső forrása a germen (‘magzat, csíra’) szó. hermelin – ‘hölgymenyét’; ‘ennek fehér téli bundájából készült szőrme’: hermelinpalást. Német szó, forrása az ófelnémet harmili, a harmo (‘menyét’) kicsinyített formája. hermeneutika – ‘a bibliamagyarázat, általában a szövegértelmezés módszertana’. Görög tudományos szakszó a herméneutész (‘magyarázó’) nyomán, ez a herméneuó (‘tolmácsol, értelmez, magyaráz’) származéka. hermetikus – ‘légmentesen elzárt’; ‘hozzáférhetetlen’; ‘csak a beavatottaknak szóló ‹tan, művészet›’. – hermetizmus: ‘a nagyközönségtől elzárkózó, csak a beavatottakhoz szóló irodalmi, művészeti irányzat’. Az alkimisták által alkotott szó, tkp. ‘hermészi’, és Thot egyiptomi istenségre, az alkímia tudományának legendás alapítójára utal, akit görögül Hermész Triszmegisztosznak, azaz ‘Háromszor-legnagyobb Hermésznek’ neveztek. Az avatatlanoktól való elzárkózás és titkolózás mindig is az alkimisták jellemzője volt; a légmentes elzárást is ők találták fel: az üveg nyílását megolvasztották és úgy forrasztották össze. hernyó – ‘a lepkék hosszúkás, hengeres puhatestű lárvája’. A legrégebbi nyelvemlékekben található hornyó alak jelzi, hogy a ~

- 133 - oldal

a

achát

a hornyol (‘rovátkol’) ige tövének származéka az állat csíkos, rovátkolt külleme alapján. A mai alakot hangrendi elhasonulás hozta létre (mint gyertya). heroikus – lásd hérosz heroin – ‘morfiumszármazék, igen erős hatású kábítószer’. Mesterséges szó a görög eredetű heroikus (lásd hérosz) első két szótagjából és a vegyületek nevében gyakori -in végződéssel, annak alapján, hogy a görög szót a régebbi orvostudomány és gyógyszerészet ‘igen erős hatású’ értelemben használta. herold – ‘udvari szertartásmester’; ‘középkori lovagi tornák felügyelője’; ‘hírnök, követ’. – heraldika: ‘címertan’. Német vendégszó, amely az ófrancia héralt átvétele; ez utóbbi a germán (frank) heriwalt (‘a hadseregben tevékenykedő’) tisztségnévből ered. A heraldika latinos képzés a ~ szóból annak alapján, hogy az udvari szertartásokra felügyelő herold tiszte volt nyilvántartani a nemesi családok jogállását, leszármazását, és így címereiket is. hérosz – ‘félisten, isteni származású hős a görög mitológiában’; ‘hős ‹harcos›’: S még azok is laurust fűznek magyarinkra, / Kik most finnyás órral néznek hérosinkra (Csokonai). – heroikus: ‘hősi, hősies’. – heroizmus: ‘hősiesség’. – heroizál: ‘‹valakit› hősként ünnepel, hősnek tekint, nyilvánít’. Nemzetközi szócsalád a görög hérósz (‘félisten’) és melléknévi származéka (héróikosz) nyomán, jórészt latin (heros, heroicus, heroismus) közvetítéssel. Lásd még heroin, deheroizál. herpesz – ‘sömör, lázkiütés’. Latin orvosi szakszó (herpes) a görög herpó (‘kúszik, mászik’) ige nyomán. herseg – ‘recseg’. Hangutánzó szó, a harsan családjából; főleg azt a hangot érzékelteti, amely nyers gyümölcsbe, terménybe (répába, almába) harapáskor hallatszik. hertz – ‘az elektromágneses rezgés frekvenciájának mértékegysége’. Heinrich Hertz német fizikus nevéből. hervad – ‘‹virág, növény›’ szárad, kókad, lankad’; ‘‹arc, szépség› üdeségét veszti’. Származékok és kapcsolt szavak: hervadás, hervadhatatlan, hervadékony, hervadozik, hervaszt, hervasztó; hervatag. Bizonytalan eredetű szócsalád. Töve lehet finnugor, sőt uráli eredetű: mordvin kurvams (‘ég, lobog’), finn korvamtaa (‘pörköl’), szelkup kuuram (‘perzsel’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb; a rokonnyelvi megfelelők alapján várható horvadból a ~ hangrendi elhasonulással fejlődhetett ki, mint pl. gyertya, hernyó. E származtatásnak vannak gyengéi. A ‘perzselődik’  ‘hőségtől fonnyad’  ‘hervad’ jelentésfejlődés tetszetősnek hat, de a legrégibb adatokban a sápadás, halványulás, lankadás jelentésköre az uralkodó. hess – ‘háziszárnyasok elűzésére használt indulatszó’. Származéka: hesseget. Önkéntelen hangkitörésből eredt szó, a huss rokona. hét1 – ‘hat meg egy ‹számnév›’. Származékai: hetes, heten, heted, hetedik, hétszer(es). Ősi örökség az ugor korból: vogul szet (‘hét’). Ez ugorkori átvétel valamely iráni nyelvből, s végső soron a szanszkrit sapta, görög hepta (‘7’) oldalági rokona. A hangfejlődés szabályai szerint et szót várhatnánk a magyarban; a szókezdő h- talán a számsorban előtte álló hat analógiás hatásának tulajdonítható. Lásd még hét2. hét2 – ‘hét napból álló időegység’. Származékai: heti, hetes, hetesség. A hét1 számnévvel azonos szó; a kétféle jelentés már bizonyára az ugor korban kialakult. A számnév és az időegység azonossága néhány más nyelvben is megfigyelhető: késői latin hebdomada (‘hét’) a görög hepta (‘7’) származéka, az ugyancsak görög hebdomasz (‘hetes szám’) nyomán; olasz settimana, spanyol semana, francia semaine (tkp.’ hét reggel’) a latin septem (‘hét’) és mane (‘reggel’) elemekből. hétalvó – ‘álomszuszék’. Tükörfordítás a német Siebenschläfer nyomán, amely a latin septem dormientes (‘hét alvó’) pontos megfelelője. A kifejezés forrása egy ókori legenda, amely szerint Decius római császár üldözései elől hét epheszoszi keresztény ifjú egy barlangba menekült; a császár befalaztatta őket, de amikor két évszázad múltán a barlangot felnyitották, az ifjakat alva, elevenen találták. hetéra – ‘szabados életű, férfiak mulatságaira bejáratos nő ‹az ókori görögöknél›’; ‘kéjnő, kurtizán’. Görög szó (hetaira), a hetairosz (‘társ, pajtás’) nőnemű formája; a klasszikus kor ~i gyakran irodalomban és zenében művelt társalkodónők voltak. A magyar ~ a latinos hetaera kiejtését tükrözi. heterodoxia – ‘tévtan, eretnekség’. – heterogén: ‘különféle és különnemű elemekből összetett, vegyes, különnemű’. – heteroszexuális: ‘az ellenkező neműekhez vonzódó, normális nemiségű’. Tudományos szakszavak a görög heterosz (‘egy másik’) előtaggal; az utótagok eredete sorra: görög doxa (‘vélemény’); görög genosz

(‘nem, fajta’) és latin sexus (‘nem’). hetet-havat – ‘válogatás nélkül mindent, tücsköt-bogarat ‹beszél›’: hetet-havat összehord. A ~ eredeti változata hevet-havat volt, tehát a hő1 és a hó1 szavak ragos alakjainak összetételéről van szó; a hőnek itt hév alakváltozata szerepel. A ~ úgynevezett egybefoglaló összetétel, mint pl. a fű-fa, tehát így értendő: ‘mindent’. Az első tag elváltozása talán annak tudható be, hogy a második tagba a hó2 értelmét érezték bele, és így a két tag eredetileg ellentétes értelmét fokozatira (‘hét’–’hónap’) cserélték. Lásd még hébe-hóba. hétfő – ‘a hét kezdőnapja’. A hét2 és a fő (lásd fej) összetétele. hetman – ‘kozák vezér, kormányzó’; ‘‹régebben› a lengyel-litván haderők főparancsnoka’. Lengyel szó, a német Hauptmann (‘kapitány’, tkp. ‘főember’) átvétele. hettita – ‘ókori közel-keleti nép; ennek (indoeurópai) nyelve’. Görögös képzésű alak (hettitész) államuk Hattu neve nyomán; ennek eredete ismeretlen. hetven – ‘hétszer tíz’. A hét1 számnév rövidebb het- tőváltozatából és abból a ‘tíz’ jelentésű elemből épült fel, amely a hatvanban is szerepel. Lásd még negyven, ötven, nyolcvan, kilencven. hetvenkedik – ‘kérkedik, dicsekszik, henceg’. Ismeretlen eredetű szó. Egyes nyelvjárásokban ‘ugrabugrál, hányja-veti magát’ jelentésben találjuk; feltehetőleg ez az elsődleges, és a mai köznyelvi jelentés ebből alakult ki (lásd hányaveti). hetyke – ‘rátarti, kevély’; ‘kackiás ‹bajusz›’. A hegy főnév származéka kicsinyítő -ke képzővel (mint büszke, nyalka). A büszke ember „fennhordja az orrát”, fejét feltartja, hegyként akar kimagaslani a többiek közül. heuréka – ‘megvan! ‹boldog felkiáltás keresett dolog megtalálásakor›’. Görög szó, a heuriszkó (‘megtalál’) ige egyik múlt alakja: ‘megtaláltam’. Állítólag Arkhimédész szürakuszai görög tudós kiáltott fel így, amikor a közfürdőben rálelt a hidrosztatika alaptörvényére. Lásd még heurisztika. heurisztika – ‘olyan gondolati eljárások összessége, amelyek révén új eszmékre, felismerésre juthatunk’. – heurisztikus: ‘felismerésekre rávezető ‹módszer›’; ‘tudományosan megalapozott ötletekre épülő’. Tudományos szakszavak a görög heuriszkó (‘rátalál’) ige alapján. Lásd még heuréka. hév – lásd hő1 heveder – ‘szalag, szíj a nyereg felcsatolására’; ‘széles, erős szalag’. Ismeretlen eredetű szó. heveny – ‘hirtelen fellépő és gyors lefolyású ‹betegség›’. Származéka: hevenyész. A ~ és származéka, a hevenyész nyelvújítási alkotások egy régebbi hevenyében (‘hamarjában’) nyomán. Ez a szó a hő1 hév alakváltozatának határozóragos heven alakjából ered; ez előbb birtokos személyjelet, majd újabb (hely)határozóragot kapott, a hevenében alak n eleme végül palatalizálódott. Az így megszilárdult, többszörösen ragozott alakulat eredeti jelentése tehát ‘azon melegében’, másodlagosan pedig ‘hirtelen’. hever – ‘(tétlenül, felhasználatlanul) fekszik’. Származékai: heverő, heverész, hevertet. Ismeretlen eredetű szó. hévér – ‘csavaros, fogaskerekes kézi emelő’; ‘borlopó’. Alakváltozata: hébér. Német eredetű szó a heben (‘emel’) igéből: szász hewer (‘emelőbak’), irodalmi német Heber (‘lopó’). hévíz – ‘meleg vizű forrás, erre épült fürdő’. Az összetétel első tagja a hő1 hév, hé alakváltozata. hexameter – ‘daktilusokból és spondeusokból álló, hatlábú verssor’. Latin verstani szakszó a görög hexa (‘hat’) és metron (‘mérték’) elemekből. hexensussz – ‘derékzsába, lumbágó’. Német szó (Hexenschuß), tkp. ‘boszorkánylövés’, a Hexe (‘boszorkány’) és Schuss (‘lövés’) elemekből, utóbbi a schießßen (‘lő’) származéka. Lásd még csúz. hézag – ‘nyílás, rés’. A hiu származéka annak ‘üres, üresség’ értelméből; a szóvég névszóképző, de a z elem mibenlétére nincs érvényes magyarázat. hezitál – ‘habozik, tétovázik’. A latin haesitere (‘akadozik, dadog; tétovázik’) magyar formája; a latin ige a haerere (‘tapad, ragad, csüng’) gyakorító származéka, így rokona az adhézió. hí – lásd hív1 hiába – ‘eredmény (vagy annak reménye) nélkül’: hiába is könyörögsz; ‘ok nélkül, fölöslegesen’: nem hiába dolgoztunk; ‘nincs mit tenni’: hiába, ez már csak így van. A hiu szó származéka annak ‘üresség’ értelmében, a szó hí tövéből; birtokos személyjel és határozórag rejlik benne: ‘valaminek a hí|já|

- 134 - oldal

a

achát

ba’. Más nyelvekben is van hasonló szemléletű szóalakulat: olasz, francia vano, vain (‘üres, hiú’) és invano, en vain (‘hiába’). Lásd még hiu. hiacint – ‘drágakő, a cirkon átlátszó, jácintpiros változata’. Ásványtani szakszó, lényegében azonos a jácint virágnévvel, amely a görög Hiakünthosz nevét viseli; ezt a mondabeli ifjút Apollón isten elhajított diszkosza véletlenül halálra sújtotta, s kiömlő véréből virágok fakadtak. hiányos – ‘nem teljes’: hiányos öltözet, hiányos mondat. Származékai: hiányosság, hiány, hiánytalan, hiányzik, hiányzás, hiányol. A ~ a (valami) híján való határozószóból (lásd híja) jött létre -s melléknévképzővel (‘valaminek híján lévő’); a szótő később palatalizálódott. A hiány (‘valaminek nemléte, elmaradása’) utólagos elvonás. Hasonló képzés határozószóból: magán  magános  magányos. hiátus – ‘hézag, nyílás, hasadék ‹pl. a test belső szöveteiben›’; ‘két magánhangzó találkozásakor előálló hangűr, amelyet a nyelv közbeékelt hangokkal (többnyire j, h, v) igyekszik betölteni. Latin tudományos szakszó (hiatus) a latin hiare (‘tátong, nyitva áll’) igéből. hiba – ‘melléfogás, vétség, mulasztás’. Származékai: hibás, hibázik, hibáztat, hibátlan. Szláv eredetű szó: szlovén hiba, szlovák chyba (‘fogyatékosság, tévedés’). hibban – ‘billen, zökken, megcsúszik’: egy álló porszem el nem hibbant (József Attila); ‘‹főleg meg- igekötővel› megbolondul’: hibbant ember. Hangfestő eredetű, a nyelvjárási hibog (‘inog, süppedez’) mozzanatos változata. Mai köznyelvi értelme az elme félrecsúszására céloz. hibernáció – ‘téli álom ‹egyes állatfajoknál›’; ‘az emberi test nagyfokú lehűtése gyógyító beavatkozás során’. – hibernál: ‘‹állat› téli álmot alszik’; ‘élő szervezetet lehűt, hogy testműködését lelassítsa’. Latin biológiai és orvosi szakszócsalád a latin hibernare, hibernatum (‘telel’) nyomán; forrása a hibernus (‘téli’) a hiems (‘tél’) szóból. hibiszkusz – ‘mályvacserje, élénk színű virágokat hozó díszcserje’. Növénytani szakszó a latin hibiscum (‘hibiszkusz’) nyomán. hibrid – ‘keresztezéssel létrehozott ‹növény- vagy állatfajta›’: hibrid kukorica; ‘vegyes, felemás, öszvér-’; ‘‹főnévként› így létrejött fajta’. – hibridizáció: ‘fajok vagy fajták keresztezése’. Nemzetközi biológiai szakszó a latin hybrida, hibrida (‘korcs’) nyomán; a magyarba a német hybrid közvetítette. híd – ‘építmény folyó vagy mélység fölötti áthaladás céljára’; ‘rögzített fogpótló készítmény’; ‘a test hátraívelt helyzete tornában, birkózásban’. Származékai: hidas, (át)hidal, (át)hidalás, hidász. Iráni, közelebbről alán eredetű: oszét héd. hidalgó – ‘spanyol köznemes’. Spanyol szó, az hijo de algo (tkp. ‘valaminek a fia’) kifejezés összevont formája. Az algo forrása a latin aliquod ('valami'); régebben kisebb birtokot is jelentett, a fenti kifejezésben ez értendő. hideg – ‘alacsony hőmérsékletű’; ‘rideg, elutasító’; ‘‹főnévként› kellemetlenül alacsony hőmérséklet, téli(es) idő’. Származékai: hidegség, hidegedik. Alighanem igen régi szavunk, de eredetéről nem tudni biztosat. Ha -deg végződése olyan képzőegyüttes változata, mint amilyet pl. görgeteg szavunkban találunk, akkor hi- töve alighanem kapcsolatos a hiedelem, hűl, hűvös szavakkal. Lásd még hideglelés, hidegvér. hideglelés – ‘hidegrázás’. A leli a hideg kifejezésből ered, amely talán pogány kori hiedelmet tükröz: a betegség démona rálel keresett áldozatára. Lásd még lel. hidegvér – ‘nyugodtság, önuralom’. Származéka: hidegvérű. Sok nyelvben használatos szókapcsolat (pl. német Kaltblut, angol cold blood, francia sang-froid). hidra – ‘sokfejű víziszörny az ókori görög regékben’; ‘édesvízi polip’. A görög Hüdra a hüdór, hüdrosz (‘víz’) származéka, így rokonai a dehidrál, hidrát, hidratál, hidraulika, hidrogén, hidrokefália, hidroplán és a hidro- előtagú szavak. hidrát – ‘vízmolekulák felvételével létrejött vegyület’: szénhidrátok. Kémiai szakszó a latin hydratum nyomán, a görög hüdór, hüdrosz (‘víz’) szóból. Lásd még dehidrál, hidra, hidratál, hidraulika, hidro-, hidrogén, hidrokefália, hidroplán. hidratál – ‘vizet vegyileg megköt ‹más anyagban›’; ‘vízzel, nedvességgel telít ‹bőrszövetet›’: hidratáló kenőcs Kémiai szakszó a latin hydratus (‘vízzel telített’) nyomán, a görög hüdór, hüdrosz (‘víz’) szóból. Lásd még dehidrál, hidra, hidrát, hidraulika, hidro-, hidrogén, hidrokefália, hidroplán. hidraulika – ‘víz vagy olaj nyomásának terjedésén, ennek erősokszorozó hatásán alapuló berendezés’. – hidraulikus: ‘folyadéknyomás terjedésén alapuló’. Technikai szakszó a görög hüdraulisz (‘víziorgona’) szóból; ennek

elemei hüdór, hüdrosz (‘víz’) és aulosz (‘fuvola’). Lásd még dehidrál, hidra, hidrát, hidratál, hidro-, hidrogén, hidrokefália, hidroplán. hidro‹összetételek előtagjaként› ‘a vízzel kapcsolatos’: hidrobiológia: ‘a vizek élővilágával foglalkozó tudomány’. – hidrofóbia: ‘víziszony’; – hidroglóbusz: ‘kisebb víztorony gömb alakú tartálya’. – hidrológia: ‘a vízzel foglalkozó tudomány’. – hidromechanika: ‘a folyadékok egyensúlyi és mozgási jelenségeivel foglalkozó tudomány’. – hidroterápia: ‘vízgyógyászat’. Tudományos szakszavak a görög hüdór, hüdrosz nyomán; az összetételek utótagjainak eredetét lásd a megfelelő címszónál. Lásd még dehidrál, hidra, hidrát, hidratál, hidraulika, hidrogén, hidrokefália, hidroplán. hidrogén – ‘a legkönnyebb gáz, a legkisebb atomsúlyú elem’; ‘haj szőkítésére (is) használt erős oxidálószer, hidrogénperoxid’: hidrogénezett haj. Tudományos szakszó, Morveau francia vegyész alkotása (hydrogčne), a görög hüdór, hüdrosz (‘víz’) és genész a gennaó (‘nemz, létrehoz’) igéből; tkp. ‘vízalkotó’, mivel a vízmolekula három atomja közül kettő a ~é. Lásd még dehidrál, hidra, hidrát, hidratál, hidraulika, hidro-, hidrokefália, hidroplán. hidrokefália – ‘vízfejűség’. Orvosi szakszó a görög hüdór, hüdrosz (‘víz’) és kephalosz (‘fej’) elemekből. Lásd még dehidrál, hidra, hidrát, hidratál, hidraulika, hidro- hidrogén, hidroplán. hidroplán – ‘vízről felszálló s oda leszálló repülőgép’. Nemzetközi szó a ‘víz’ jelentésű görög hüdór, hüdrosz előtagból és az aeroplán (‘repülőgép’) utolsó szótagjából, amely a latin planum (‘sík’) megfelelője. Lásd még dehidrál, hidra, hidraulika, hidro-, hidrogén, hidrokefália; planíroz, pláne, plánum. hiedelem – ‘megalapozatlan, téves vélekedés, hit’; ‘babona’. A szó mai jelentése annak köszönhető, hogy a hisz ige származékának érződik; ez a fejlődés már a 16. században megindult, amikor kezdték így érteni: ‘bizodalom, remény’. Addigra ugyanis elhomályosult eredeti jelentése: ‘felüdülés, enyhülés, hűvösség’. Ez pedig annak az (ismeretlen eredetű) hi- tőnek a származéka volt, amely hideg, hűl, hűvös szavainkban rejlik. hiéna – ‘kutyához hasonló trópusi dögevő állat’; ‘kegyetlen, vérengző ember’: Haynau, a bresciai hiéna; ‘harácsoló, más kárán gazdagodó ember’: tőzsdehiénák. Nemzetközi megnevezés a latin hyaena nyomán, amely a görög hüaina (‘vaddisznó, hiéna’) átvétele, ez pedig a hüsz (‘vaddisznó’) származéka. hierarchia – ‘rangsor, az alá- és fölérendeltségek megszabott rendje ‹egyházi vagy világi szervezetben, intézményben›: A hierarchia csúcsára jutott. – hierarchikus: ‘hierarchián alapuló’. Nemzetközi szó a görög hierosz (‘szent’) és arkhé (‘uralom’) elemekből, a szó tehát elsőként papi rangok rendjére vonatkozott. Lásd még hieratikus, hieroglifa. hieratikus – ‘papi’: hieratikus írás (az óegyiptomi hieroglifa-írás egyszerűsített formája). Nemzetközi szó, a görög hierosz (‘szent’) származéka; itt azt jelzi, hogy az egyszerűbb írásforma a papság használatában alakult ki. Lásd még hierarchia, hieroglifa. hieroglifa – ‘az ókori egyiptomi képírás egy-egy jele’. Írástörténeti szakszó a görög hierosz (‘szent’) és glüphé (‘véset’) elemekből, a glüphó (‘vés’) ige nyomán; az elnevezés arra utal, hogy ezeket a jeleket főleg kőbe vésték. Lásd még gliptotéka, hierarchia, hieratikus, triglif. hifi – ‘kiváló hangminőségű ‹rádió, magnó, lemezjátszó›’: hifitorony (‘ilyen készülékek együttese’). Az angol high fidelity (‘magas, azaz nagyfokú hűség’) kifejezés szavainak két-két kezdőbetűjéből. híg – ‘a szokottnál folyósabb, nem sűrű’. Származékai: hígul, hígít, hígság. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még higany, higgad. higany – ‘ezüstszínű, normál hőmérsékleten folyékony fémes elem’. Nyelvújítási képzés, Bugát Pál alkotása a híg melléknévből, az arany végéről önkényesen elvont -any képzővel. Az ugyanilyen módon képzett horgany is meghonosodott nyelvünkben, ám az éleny (‘oxigén’, mivel az életet táplálja), timany (‘alumínium’, nyersanyagára, a timföldre utalva), dárdany (‘antimon’, amelynek legfőbb ásványa, az antimonit dárdaalakú kristályokat képez), légeny (‘nitrogén’, lévén ez a légkör legfőbb összetevője) és mészeny (‘kalcium’, amelynek karbonátja a mészkő) még a 19. században elavult. Lásd még kéneső. higgad – ‘csillapodik, megnyugszik’. A híg szó származéka denominális -d képzővel, majd intervokális kettőződéssel. Eredeti értelme ‘leülepszik’ volt, ez egyes nyelvjárásokban ma is így él. higiéné  higiénia higiénia – ‘egészségügy’; ‘az egészség megőrzéséhez szükséges tisztaság, ennek követelményei’. – higiénikus: ‘egészségügyi, orvosi szempontból tiszta’: higiénikus csomagolás.

- 135 - oldal

a

achát

Orvosi szakszó a latin hygiene nyomán (ezért pontos használatban higiéné); forrása Hügieia neve, aki az egészség védnöke, Aszklépiosz gyógyistenség lánya volt az ógörög mondákban. higrométer – ‘légnedvességmérő’. – higroszkóp: ‘a levegő nedvességtartalmának változásait kimutató műszer’. – higroszkópikus: ‘nedvszívó’. Tudományos szakszavak; előtagjuk forrása a görög hügrosz (‘nedves’) szó, utótagjuké a metron (‘mérték’), illetve szkoposz (‘megfigyelő’) a szkopeó (‘figyel’) igéből. híja – ‘fogyaték, az, ami nélkül nem teljes valami’: Egy híját esmértem / Örömimnek még (Csokonai). Ragos alakja a híján: ‘‹valaminek, valamennyinek› hiányában’: jobb híján, egy híján húsz. A régi és nyelvjárási hiu hi- tövének birtokos személyjeles származéka, a szó legkorábbi ‘üresség’ értelme alapján. Lásd még hiányos, hiú. hím1 – ‘élőlény, főleg emlősállat egyede, amely a megtermékenyítést végző nemhez tartozik’; ‘‹melléknévként› e nemhez tartozó’: hím ivarsejtek, hímnemű. Ősi uráli örökség: vogul kom (‘férfi’), zürjén komi (‘férfi, a zürjének saját elnevezése’), szelkup kume (‘ember’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A ~ az alapszónak megfelelően mély hangrendű volt a 17. századig. Lásd még húsz. hím2 – ‘díszítés, (varrott)’ minta. Származékai: hímes, hímez, hímzés, hímzetlen, hímetlen. Ismeretlen eredetű szó. himbál – ‘lóbál, hintáz(tat), lóbálózik’. Alkalmasint hangfestő eredetű szó, rokona lehet az imbolyog tájnyelvi himbolyog változata, továbbá a hinta és hintó is. A himba (‘gép kiegyensúlyozó szerepű alkatrésze’) elvonás a ~ igéből; a nyelvjárásokban hintát, libikókát is jelent. hímen – ‘‹régi, irodalmi használatban› házasság’: hímen-hírek (‘házassági hírek, közlemények újságban’); ‘‹orvosi nyelven› szűzhártya’. A latin Hymen származéka, amely a görög Hümén vagy Hümenaiosz nevének változata. Ez az ifjú, Dionüszosz és Aphrodité fia a nász védnöke volt az ógörög mondákban. hímez-hámoz – ‘kertel, mellébeszél’. Az ím-ám szókapcsolatból származik (lásd ímmel-ámmal). Az eredetibb ímez-ámoznak valószínűleg előbb az első tagja változott el, a hímes beszéd (‘körülményeskedő, kertelő beszéd’) kifejezés hatására hímez lett, s ebben utóbb követte az ikerszó-szerű szerkezet második tagja is. himlő – ‘gennyes bőrkiütésekkel járó járványos betegség’. A régi himlik (‘szétszóródik’) ige folyamatos melléknévi igeneve, a bőrön szétszórtan mutatkozó kiütésre utal. A himlik olyan párja a hint igének, mint a bomlik a bontnak. himnusz – ‘istenséget, Istent, a szenteket vagy egy eszmét dicsőítő ének’; ‘megzenésített költemény mint egy állam zenei emblémája, amelyet ünnepélyes alkalmakkor játszanak, énekelnek’. – himnikus: ‘fennkölt, ünnepélyesen szárnyaló, magasröptű’. A ~ nemzetközi szó a latin hymnus nyomán, amely a görög hümnosz (‘ünnepi költemény’) átvétele. himpellér – ‘gazember, semmirekellő, jómadár’. Német szóvendég, a régi hümpler, bajor-osztrák himpler (‘kétbalkezes, kontár’) átvétele; a szó végső fokon alnémet eredetű. hímpor – ‘lepkék szárnyának finom pikkelyrétege’; ‘érintetlen, üde, természetes szépség, ártatlanság’. A hím1 és a por szavak összetétele, korábban ugyanis a virágport, a növény hím ivarsejtjét jelentette. hínár – ‘állóvízben szétterülő vékony szálú, indás növényzet’. Ismeretlen eredetű szó. hindi – ‘az Indiában legelterjedtebb, indoeurópai modern nyelv, a szanszkrit késői utóda’. Urdu szó, végső soron a hindu perzsa forrásából ered. hindu – ‘a legelterjedtebb indiai vallásnak, a hinduizmusnak a követője’; ‘‹pontatlan szóhasználatban› indiai (ember)’. Nemzetközi vallástudományi szakszó a perzsa hindu (‘indiai’) nyomán, ez India perzsa Hind nevével kapcsolatos, amely egy korábbi perzsa hendu (‘folyó’) szóra megy vissza; ugyanezt a szót használták az indiai Indus folyóra. Lásd még hindi. hint – ‘szór, szétszór’. Származékai: hintés, hintő, hinteget. Ismeretlen eredetű ige. Lásd még himlő. hinta – ‘felfüggesztett ülőke, amely előre-hátra leng’. Származékai: hintázik, hintál, hintáztat, hintás. A himbál kikövetkeztetett hint- tőváltozatának származéka, voltaképp folyamatos melléknévi igenév; ennek szabályosabb hintó formájához való viszonyát a hulla–hulló, penge–pengő szópárok szemléltetik. hintó – ‘lovak vonta rugózott, általában (fedett és) díszes kocsi’. A hintó szekér (‘himbálózó, lágyan hintázó kocsi’) szókapcsolatból önállósult. A ~ eredetileg hinta jelentéssel is bírt, s valóban azonos eredetűek (lásd ott), ám később jelentésmegoszlás állt be közöttük.

hiper- ‹összetételek előtagjaként› ‘igen nagy (fokú), túlzott, felfokozott’. – hiperesztézia: ‘túlérzékenység’. – hiperémia: ‘túlzott vérbőség’. – hiperkritika: ‘túl kritikus magatartás, szőrszálhasogatás’. – hipermarket: ‘nagy alapterületű, az árucikkek igen széles körét kínáló áruház’. – hipermodern: ‘a legmodernebb, a modernségben már túlzó’. – hiperrealizmus: ‘festői irányzat, amely a valósághoz való hűséget eltúlozva fényképszerű hatásra törekszik’. – hiperszonikus: ‘a hangsebességet legalább ötszörösen meghaladó ‹sebesség›’. – hipertónia: ‘rendellenesen magas vérnyomás’. – hipertrófia: ‘túlburjánzás ‹testszövetekben›’. – hiperurbanizmus: ‘tudákos szószármaztatás révén létrejött hibás nyelvtani alak. A görög hüper (‘fölött, túl’) megfelelője; mai használatában gyakran a (latin eredetű) szupernél magasabb fokot fejez ki: szupermarket– hipermarket, szuperszonikus–hiperszonikus. Az utótagok forrása rendre: görög aiszthészisz (‘megérzés’, lásd esztétika); görög haima (‘vér’); lásd kritika; angol market (‘piac’); lásd modern; lásd reális; latin sonus (‘hang’); görög tonosz (‘feszülés’); görög trophé (‘táplálék’); lásd urbánus. Lásd még hiperbola. hiperbola – ‘páros mértani görbe, a kettős kúpnak a tengellyel párhuzamos metszete’; ‘nagyítás, túlzás mint az irodalmi stílus eszköze’. Görög tudományos szakszó a görög hüper (‘fölött, fölé, túl’) és bolé dobás elemekből; utóbbi a balló (‘dob’) származéka. Lásd még ballisztika, hiper-. hipis – ‘motozás; házkutatás’. A német tolvajnyelvi Hippe (‘kihallgatás’) átvétele; ez a jiddis hiba (‘szerelem, édeskedés’) származéka, és olyan fajta kihallgatásra utal, amelynek során nem erőszakot, hanem rábeszélést, ígérgetést alkalmaznak. hipnopédia – ‘alva tanulás, tanítás ‹főleg nyelvi ismereteké›’. Mesterséges szó a görög hüpnosz (‘alvás’) és paideia (‘oktatás’) elemekből. Lásd még pedagógia, hipnoterépia, hipnózis. hipnoterápia – ‘gyógyítás alvással, hosszú altatással’. Orvosi szakszó a görög hüpnosz (‘alvás’) és terápia elemekből. Lásd még hipnopédia, hipnózis. hipnózis – ‘különféle módszerekkel előidézett félálomszerű, az önálló akarat részleges vagy teljes hiányával járó állapot’. – hipnotikus: ‘a hipnózissal kapcsolatos’. – hipnotizál: ‘hipnózist idéz elő valakiben’; ‘más akaratát megbénítja, ellenállhatatlanul befolyásolja’. – hipnotizőr: ‘hipnózist előidéző, erre képes személy’. Orvosi szakszócsalád a latin hypnosis, hypnoticus, illetve az ezekhez kapcsolódó francia hypnotiser, hipnotiseur szavak nyomán. Forrása a görög hüpnosz (‘alvás’) és ennek hüpnótikosz (‘altató’) származéka. Lásd még hipnopédia, hipnoterápia. hipochonder – ‘képzelt beteg, aki nem létező betegsége vagy létező betegségének eltúlzása miatt állandó rettegésben él’. – hipochondria: ‘a fenti tüneteket mutató lelki rendellenesség’. Orvosi szakszó; a görög hüpokhondria tkp. ‘lép’, mivel régi elképzelés szerint ennek a hasüregi szervnek a rendellenessége okozza az ilyen képzelődést. A görög szó elemei a hüpo (‘alatt’) és khondrosz (‘szegycsont’), a szerv elhelyezkedésére utalva. Lásd még hipofízis, hipokausztum, hipokrita, hipotézis, hipotónia. hipofízis – ‘agyalapi mirigy’. Élettani szakszó a görög hüpo (‘alatt’) és phüszisz (‘természet; lélek, szellem’) elemekből. Lásd még hipochonder, hipokausztum, hipokrita, hipotézis, hipotónia. hipokausztum – ‘padlóba épített, gőzzel vagy melegvízzel működött fűtés az ókori rómaiaknál’. Latin szó (hypocaustum) a görög hüpo (‘alatt, alul’) és kausztosz (‘elégetett, eléghető’) elemekből; utóbbi forrása a kaió (‘éget, fűt’) ige. Lásd még hipochonder, hipofízis, hipokrita, hipotézis, hipotónia, holokauszton, kausztikus. hipokrita – ‘képmutató, álszent’. – hipokrízis: ‘képmutatás, tettetés’. Nemzetközi szó a görög hüpokritész (‘színész’), illetve hüpokriszisz (‘szerepjátszás’) alapján; az utóbbinak már az ókorban kialakult ‘képmutatás’ értelme. Alapjuk a hüpokrinomai (‘felelget, párbeszédet mond’) ige; ennek krinomai (‘megítél, magyaráz’) eleme kapcsolatos a kritika, krízis szavakkal. Lásd még hipochonder, hipofízis, hipokausztum, hipotézis, hipotónia. hipotézis – ‘feltételezés’; ‘tudományos feltevés, amelynek alapos bizonyítása további kutatásokat kíván’. – hipotetikus: ‘feltételezésen alapuló’. Nemzetközi szócsalád a görög hüpotheszisz (‘feltételezés, kiindulópont, javaslat’) alapján; ennek elemei hüpo (‘alá’) és (ti)thémi (‘helyez’). Lásd még hipochonder, hipofízis, hipokausztum, hipokrita, hipotónia. hipotónia – ‘alacsony vérnyomás’. Orvosi szakszó a görög hüpo (‘alatt’) és tonosz (‘feszülés’) elemekből. Lásd még hipochonder, hipofízis, hipokausztum, hipokrita, hipotézis, hipertónia. hippi – ‘a (fogyasztói) társadalomból kivonult, passzívan lázadó, csoportokban ődöngő elhanyagolt fiatal (az 1960-as évek vége felé)’. Az angol hippie, hippy átvétele; ez vitatott származású szó. Talán a

- 136 - oldal

a

achát

tisztázatlan eredetű hip (‘divatos, menő’) a forrása, talán a hippish (‘világfájdalmas, lelombozott’) melléknév a szlengben élő hip (‘kedélytelenség, mélakór’) nyomán, amely a hypochondry (‘hipochondria’) rövidült formája. hippodrom – ‘lovas- és kocsiversenyek pályája az ókorban’; ‘‹régebben› lovarda bérelhető lovakkal’. A görög hippodromosz modern változata; hipposz (‘ló’) és dromosz (‘futás, út, pálya’). Lásd még dromedár, paripa. hír – ‘valakiről, valamiről szerzett (friss) értesülés’; ‘‹sajtóban, rádióban stb.› friss eseményről szóló közlemény’; ‘‹valakiről› szóbeszéd útján terjedő vélemény’: hírbe hozták a főnökével; ‘hírnév’. Származékai: híres, híresség, (el)hírel, híresztel, híresztelés, hírnök, hirdet, hirdető, hirdetés. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még hírhedt, hirtelen. hírhedt – ‘‹régebben› hírneves’: Hírhedett zenésze a világnak (Vörösmarty: Liszt Ferenchez); ‘‹ma› igen rossz hírű’: hírhedt verekedő. A ~ befejezett melléknévi igenév az elavult hírheszik, hírhedik (‘híressé válik’) igéből; ez olyan denominális igeképzés, mint a kárhozik, bűzhödik, bűnhődik. Talán épp ezeknek az igéknek a pejoratív jellege okozta, hogy a ~ értelme is élesen rosszallóra fordult. hirig – ‘verés, verekedés’. Jiddis eredetű: hereg, hariga (‘gyilkosság’) a héber harag (‘megöl’) nyomán. A magyar szó első szótagjában magánhangzó-hasonulás következett be: harig  hirig. Szleng szó. hirtelen – ‘váratlanul, gyorsan’; ‘‹melléknévként› váratlan, gyors’: hirtelen távozás. Származékai: hirtelenül, hirtelenség, hirtelenkedik. A hír szó fosztóképzős változata; így értendő: ‘hír, híradás, előzetes értesítés nélkül’, tehát ‘váratlanul, meglepetésként’. história – ‘elbeszélés, történet’; ‘különös, kellemetlen eset’: furcsa, kínos história. – historikus: ‘történész’; ‘‹melléknévként› történészi, történettudományi’. – historizmus: ‘történeti szemlélet’; ‘‹az építészetben› a korábbi, főleg a román és gótikus stílusok felelevenítésének törekvése’. A nemzetközi szócsalád alapja a latin historia (‘hír, történet, történelem’), illetve ennek forrása, a görög hisztoria (‘tudakozódás, ismeret, leírás’) a hisztoreó (‘kikérdez, tanulmányoz, ismer; leír, elbeszél’) igéből. hisz – ‘a valósággal egyezőnek tekint’; ‘‹állítást› igaznak fogad el’; ‘bízik’: hiszek a sikerben; ‘vél, gondol’: úgy hiszem, hogy…. Származékai: hihető, hihetetlen, hivő, hitet, hiszékeny, hiszem (pl. abban a hiszemben, hogy…). A ~ néhány leglényegesebb igénkhez (tesz, vesz, lesz, eszik, iszik) hasonlóan viselkedik alaktanilag; ebből és sok származékából sejthetőleg ősi szókincsünkhöz tartozik, de ezt nem sikerült megbízhatóan igazolni. Lásd még hiszen, hit, hitel, hites, hitves, hív2, hű1, meghitt. hiszen – ‘ugyanis, mert’; ‘de hát’; ‘persze, tudvalevőleg’. Rövidebb alakja a hisz: de hisz én nem is láttam! A hisz ige egyes szám első személyű hiszem alakjából keletkezett; a szóvég módosulására példa: talám  talán. Önálló főmondatból vált (eredetileg kötőszó nélküli) tárgyi mellékmondatok magyarázó kötőszavává a mondathatár eltolódásával: hiszem, (hogy) eljött  hiszem eljött  hiszen eljött. hisztamin – ‘az állati testszövetekben és az anyarozsban található vegyület, amely a hajszálereket tágítja’. Orvosi szakszó a görög hisztosz (‘szövet’) szóból és az amin elemből (lásd aminosav). Lásd még hisztológia. hisztéria – ‘idegbetegség, amely váratlan indulati kitörésekkel, szorongással és kényszercselekvésekkel jár’; ‘‹köznapi értelemben› idegesen túlfűtött, ingerlékeny, beszámíthatatlan állapot’; ‘felizgatott, kapkodásra késztető közhangulat’: háborús hisztéria. – hisztérikus: ‘hisztériában szenvedő, ilyen állapotra jellemző’: hisztérikus kacaj. – hisztérika: ‘hisztériára hajlamos, zajos jeleneteket rendező nő’. – hiszti: ‘hisztériás roham’: már megint rajta van a hiszti. Orvosi szakszó a latin hysteria (‘méhbetegség’) és hystericus (‘méhbajban szenvedő’) szavak nyomán. Ezek forrása a görög hüszteré (‘anyaméh’); tkp. ‘mögöttes, lentebbi’, ti. ilyen a méh helyzete a hasüregi szervek között. A hüszterikosz (‘méhhel kapcsolatos’) már a görögben felvette a ‘méhbajban szenvedő’ jelentést, a ~ tünetei ugyanis a régebbi felfogás szerint méhbántalmaktól erednek. A hisztérika a hisztérikus nőnemű formája; a hiszti játékos képzésű, a bizalmas nyelv szava. hisztológia – ‘szövettan, a testszövetekkel foglalkozó orvostudományi ág’. – hisztológus: ‘a szövettan tudósa’. Tudományos szakszó a görög hisztosz (‘szövet’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még hisztamin. hisztriomasztix – ‘álhaj, álszakáll, álbajusz rögzítésére használt ragasztószer’. A latin histrio (‘színész’) és mastix (‘pisztáciagyanta’) összetétele. hit – ‘meggyőződés közvetlenül bizonyíthatatlan dolgokról’: Istenhit; ‘bizalom valakinek a jellemében’: megrendült a hitem barátunkban;

‘egy vallás tételeinek rendszere’: keresztény hitre térítették; ‘‹régen› eskü’: hitet tesz valami mellett; ‘becsületszó’: hitemre mondom. Származékai: hites, hitlen, hitetlen, hitetlenség, hitetlenkedik, hiteget. A hisz ige rövid hi- tövének főnévi származéka (mint lét, tét). Lásd még hiszen, hitel, hites, hitves, hív2, hű1. hitbizomány – ‘családon belül öröklődő, el nem idegeníthető vagyon’. Történelmi és jogtudományi szakszó, a latin fidei commissum (‘hűségre bízott dolog’) fordítása. hitel – ‘szavahihetőség’: amit mond, annak hitele van; ‘bizalom, amelynek alapján kölcsönt adnak valakinek’: hitelképes; ‘bankkölcsön’: hitelt vesz fel; ‘vásárlás, fogyasztás későbbi megfizetésre’: hitel nincs. Származékai: hiteles, hitelesít, hitelesítés, hitelez, hitelező. A hisz ige származéka a rövid hi- tőből, azzal a -tel képzőegyüttessel, amely az étel, vétel, vitel szavakban található. Lásd még hiszen, hit, hites, hitves, hív2, hű1, meghitt. hites – ‘felesküdött ‹hivatása lelkiismeretes gyakorlására›’: hites tolmács, hites könyvvizsgáló; ‘‹régebben› megesküdött, érvényes házasságban élő’: hites uram, hites felesége. A hit melléknévi származéka a szó régebbi ‘eskü’ értelme alapján. Lásd még hitves. hitvány – ‘silány, rossz minőségű ‹termés, áru›’; ‘jellemtelen, becstelen ‹ember›’; ‘‹tájnyelveken› csenevész, fejletlen, beteges ‹gyerek, állat›’. Ismeretlen eredetű szó. hitves – ‘feleség’. A hites melléknév alakváltozata a hit ősibb és teljesebb hitü formája alapján. Jelentése is ugyanaz volt eleinte; mai főnévi szerepére a hitves feleség szókapcsolatból önállósulva tett szert. hiú – ‘önmagát túlbecsülő, mások elismerését hajszoló’; ‘külsejével túl sokat foglalkozó’; ‘‹régebben› hiábavaló, kilátástalan’: hiú erőlködés, hiú ábránd. Származékai: hiúság, hívság, hívságos, (meg)hiúsít, (meg)hiúsul. A hiu jelentésben elkülönült, melléknévi szerepű alakváltozata. Az üresség, hiúság és hiábavalóság fogalmai más nyelvekben is összekapcsolódnak: latin vanus (‘üres, hiú’), vanitas (‘hiábavalóság’). Lásd még hézag, hiába, hiányos, híján, hivalkodik, hüvely. hiu – ‘padlás’; ‘üreg, hézag’. Nyelvjárási szó; ősi örökség az ugor vagy egyenest a finnugor időkből: osztják kom (‘tér a felborított csónak alatt’), finn komi, komo (‘üreg, üreges’). A tőmagánhangzó a magyarban veláris in keresztül i lett, a m pedig lágy b, végül u félhangzó. A ‘hiány’ fogalma révén az önmagában ma már szűk körben használatos ~ kiterjedt szócsalád alapja lett: lásd hézag, hiába, hiányos, híján, hiú, hivalkodik, hüvely. hiúz – ‘fülén szőrpamatos, macskaféle kisebb ragadozó’. Ismeretlen eredetű szó. hív1 – ‘szólít, magához int’; ‘valamilyen néven nevez’: Szalai Jánosnak hívják; ‘telefonbeszélgetést kezdeményez’: inkább délután hívjál. Származékai: hívás, hívogat, hívó, hívatlan, hivatott, hivatás, hivatásos, hivatkozik, hivatkozás. Vitatott eredetű szó. Lehet ősi örökség az uráli korból: szamojéd kierap (‘hív’), ám a túl távoli rokonnyelv tanúsága önmagában nem meggyőző. Más vélekedés szerint a ~ a kíván ige tövének alakváltozata (mint pl. kajla és hajlik); ennek az a gyengéje, hogy a jelentésbeli kapcsolat nem épp kézenfekvő, s a kíván eredete maga is problematikus. hív2 – ‘valakinek a követője’: párthívek; ‘valamit helyeslő, pártoló személy’: nem vagyok híve a túlzott költekezésnek; ‘vallási közösség tagja’: szeretett híveim az Úrban. A hű alakváltozata, amely a fenti jelentésekben főnévvé önállósult; csak többes számban vagy birtokos személyjellel használatos. hivalkodik – ‘dicsekszik, kérkedik’. Származékai: hivalkodó, hivalkodás. A hiu (‘üresség’), illetve hiú (‘üres’) szavakból ered denominális -l képzővel és a gyakorító meg visszaható szerepű -kodik képzővel. Legkorábbi jelentése az alapszó értelmének megfelelően ‘hiábavalóságokkal foglalkozik’ volt. Lásd még hézag, hiába, hiányos, híján, hüvely. hivatal – ‘közügyeket irányító, szabott ügykörű intézmény’; ‘hivatali állás, tisztség, hatáskör’; ‘teendő, megbízatás’: ő látta el a násznagy hivatalát. Származékai: hivatali, hivatalos, hivatalosság, hivatalnok. A hív1 ige származéka deverbális -tal képzővel (mint vétel, jövetel). hízelkedik – ‘törleszkedik’; ‘becézve kedveskedik’. Származékai: hízeleg, hízelgés, hízelgő. Ismeretlen eredetű; a hízelg, hízeleg nyelvújítási alakváltozat. hízik – ‘kövéredik’. Származékai: hízó, hízás, hizlal, hizlalás, hizlaló. Ősi örökség az ugor időkből: vogul khot, osztják hot(leti) (‘hízik’). A szó mély hangrendűsége az alapnyelvi szó magánhangzójára vall; a szótőbeli t  z hangváltozás tipikus, lásd fazék, kéz. hó1 – ‘télen hulló fehér, pelyhes csapadék’. Származékai: havas,

- 137 - oldal

a

achát

havasi, havazik. Ősi örökség az uráli időkből: votják kim (‘dér, hó’), szamojéd chav (‘hó kemény felső rétege’). Az ősi uráli alak *kume lehetett, a tőben m  v változás zajlott le (lásd hiu). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hód stb. hó2 – ‘hónap’. Ősi uráli örökség: osztják huv, mordvin kov, finn kuu, szamojéd ki (‘hold, hónap’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A ~ kezdetben a magyarban is bírhatott ‘hold’ jelentéssel, hiszen régi adatokban a havas holdkórosnak értendő, és mai nyelvjárásokban is él a feljön a hava (‘rájön a bolondóra’) szólás. Lásd még hold1. hó3 – ‘sok helyzetben használatos indulatszó: csodálkozás, öröm kifejezése, megszólítás, figyelemfelkeltés ‹főleg ismétléses, hohó formájában›’. Önkéntelen hangkitörésből ered; a hő2 magas hangrendű párja. hobbi – ‘szenvedéllyel űzött kedvtelés, szórakoztató tevékenység’: hobbija a kertészkedés. Nemzetközi szó, az angol hobby-horse (‘vesszőparipa mint gyerekjáték, hintaló’) szókapcsolat önállósult első tagja, amely már az angolban felvette átvitt ‘vesszőparipa’ (‘kedvenc téma’), majd ‘kedvtelésből végzett tevékenység’ jelentését. A hobby a középangol hobin (‘lovacska’) romlott formája, a hobin pedig alakváltozata a Robinnak, a Robert név becéző formájának. hóbelevanc – ‘batyu, cókmók, holmi’. Ismeretlen eredetű, bizalmas nyelvi szó. hobó – ‘csavargó, csőlakó’. Nemzetközi szó az amerikai angol hobo (‘vándormunkás, alkalmi munkákból élő csavargó’) nyomán; végső forrása ismeretlen. hóbortos – ‘bolondos, rigolyás, szeszélyes’. Származéka: hóbort. Hangfestő eredetű lehet, a hőbörög rokonságába tartozik; a szóvégződést a bakafántos, házsártos és hasonló szavak analógiája magyarázza. A hóbort későbbi elvonás a ~ból. hoci – ‘ide vele!’. Alakváltozatok: hossza, hoca, hoce, hocci. A hoz ige felszólító hozd alakjából való nyomósító -sza elemmel (mint pl. addsza, monddsza, nesze). hód – ‘nagy testű, rágcsáló víziállat’. Ősi ugor örökség: vogul hontel (‘hód’). Az ugor alapnyelvben ótörök származék lehet: oszmán kunduz, tatár kondiz (‘hód’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, akárcsak a szóvégi nt, nd  d megfelelés, lásd gödény, lúd, véd. hodály – ‘juhakol’; ‘nagy, rideg, dísztelen terem’. Az oszmán-török oda (‘szoba, kamra’) elszármazott a legtöbb balkáni nyelvbe; mivel nálunk elsősorban a juhpásztorkodás műszava, a magyar valószínűleg a román odaie régebbi hodaie alakját vette át. A szóvég ly eleme alighanem puszta írásbeli sajátság j helyett, a bokály, homály, szabály s hasonló szavak analógiás hatásával magyarázható. hódol – ‘aláveti magát’: meghódol az ellenségnek; ’tisztelettel adózik’: hódoltak emlékének; ‘enged, teret ad ‹szokásnak, szenvedélynek›’: a pipázásnak hódol. Származékok és kapcsolt szavak: hódoltat, hódoltság, hódít, hódító, hódítás. A ~ a középfelnémet holden (‘szolgájává tesz; szolgai hűséget fogad’) átvétele; ennek irodalmi német folytatója huldigen. A német szavak forrása a holde (‘kegy, jóindulat’); ebből mind a ‘valaki kegyére bízza magát’, mind a ‘kiválóságának hódol’ értelem jól levezethető. Az eredetre a régebbi megholdolt, beholdult alakok vallanak rá; a mai köznyelvi alak az l vokalizációján keresztül alakult ki: holdol  houdol  hódol . Az ellenkező irányú hangfejlődésről lásd hold1. hodzsa – ‘mohamedán pap, hitoktató’. Az oszmán-török hoca kiejtés szerinti átvétele; ott perzsa jövevény: hvádzsa. hogy1 – ‘‹mint kérdőszó› miképpen?’; ‘‹mint vonatkozó határozói névmás› ahogyan’; ‘‹időhatározói alárendelés kötőszavaként› amikor’: abban a pillanatban, hogy észrevette…. Ugyanabból a névmási tőből alakult, amelyből a ha, hány, hol, hová, honnan. Ez a névmási tő ősi uráli örökség: vogul kan, osztják koji (‘ki?’), zürjén kod (‘hol?’), finn kuin (‘honnan?’), szamojéd kú (‘hová?’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A magyar ~ gy eleme vagy egy -l ablatívuszi ragból palatalizálódott, majd ly  gy változáson esett át, vagy pedig azonos az egy, így, úgy szavak megfelelő elemével, amely egy finnugor -ntcs-re visszavezethető névmásképző. hogy2 – ‘sokféle alárendelés kötőszava’. Eredetében azonos a hogy1 névmással. Funkciója ilyesféle mondatbeli helyzetek révén alakult át: Láttam! Hogy vágtatott a ló!  Láttam, hogy vágtat a ló. hóhányó – ‘szélhámos, megbízhatatlan ember’. Alighanem a cigány hohano (‘hazug, csaló’) népetimologikus származéka a bizalmas nyelvben. Kevésbé valószínű, hogy tükörfordítás a német Schneeschauffler (‘hólapátoló’) szóból, amelynek a német argóban ‘fehérneműtolvaj’ jelentése van. hóhem – ‘ravasz, csalafinta ember, nagyokos’. Jiddis eredetű bizalmas nyelvi szó: chochem (‘bölcs ember’).

hóka – ‘a homlokán fehér foltot viselő ‹ló, marha›’; ‘sápadt, halvány, fakó’. A hó2 származéka, annak korábbi ‘hold’ jelentése alapján, -ka kicsinyítő képzővel, tehát ‘holdacska’. A ma általánosabb második jelentés a holdacska fehér színére utal. hokedli – ‘támla nélküli konyhai szék’. A bajor-osztrák hockerl (‘kis támlátlan szék’) átvétele; ez az irodalmi német Hocker származéka kicsinyítő -l képzővel. A szóvégződés a hecsedli, nokedli s hasonló szavak mintájára alakult. hoki – ‘gyepen vagy jégen, hajlított ütővel játszott labda- illetve korongsport’. Nemzetközi szó az angol hockey nyomán; ennek valószínű forrása az ófrancia hoquet (‘kampó’), ami a hokibot alakjára utal. hókon – ‘halántékon ‹üt›’. Bizonytalan eredetű nyelvjárási szó; hók töve talán hasonló szerkezetű, mint maga a halánték, vagyis a hal1 ige származéka deverbális -k névszóképzővel. hókuszpókusz – ‘bűvészmutatványt kísérő (tréfás) varázsige’; ‘bűvészkedés, szemfényvesztés’; ‘ceremónia, formaság, hűhó’. Nemzetközi ikerszó-féle; legkorábban az angolból mutatható ki hocus-pocus formájában. Valószínűleg latin hangzású halandzsa; egy szellemes magyarázat szerint a misében elhangzó latin hoc est enim corpus meum (‘mert ez az én testem’) tréfás elferdítése, ez a szöveg ugyanis valóban „varázsige”, a pap az ostyát Jézus testévé változtatja vele. hol – ‘melyik helyen?’; ‘ahol’: Hol sírjaink domborulnak (Petőfi). Ugyanabból a névmási tőből alakult, amelyből a ha, hány, hogy, hová, honnan, mégpedig -l ablativusi raggal. Mivel jelentése elsősorban locativusi, a tájnyelvekbe szorult hon? hun? alakváltozatok lehetnek az eredetibbek a maguk -n locativusi ragjukkal. hold1 – ‘földünk mellékbolygója, az éjszaka fénylő égitest’; ‘mellékbolygó’: a Jupiter holdjai; ‘rőtvad farán fehér folt’. A hó2 származéka, annak eredetibb ‘hold’ jelentése alapján, -d kicsinyítő képzővel. A korábbi hód alak (mint Zrínyinél is: Míg élek, harcolok az ottomán hóddal) úgy kapott utólagosan betoldott l hangot, mint a bölcs, boldog, old. hold2 – ‘földterület régi magyar mértékegysége (1600, illetve 1200 négyszögöl). Egy ma már nem élő, ‘hajnal, reggel’ jelentésű hol származéka -d kicsinyítő képzővel; ez a szó található holnap szavunkban is; eredetét lásd ott. A névadás alapja, hogy a hajnalban munkába álló ember estig épp egy ~ területet tud felszántani. Hasonló szemlélet más nyelvekben is található: német Morgen, szerb-horvát, szlovén, szlovák jutro (‘reggel’ és ‘területmérték’). holding – ‘más vállalatokban tőkerészesedéssel bíró, azokat ellenőrző és irányító gazdasági tömörülés’. Nemzetközi gazdasági szakszó az angol holding nyomán, amely a hold (‘tart, hatalmában tart, birtokol’) ige származéka. holizmus – ‘olyan filozófiai felfogás, amely a világot mint a dolgok alkotta magasabbrendű egészet vizsgálja’. Bölcseleti szakszó, a görög holosz (‘egész, teljes’) származéka. Lásd még holocén, holográfia, holokausztum. holland – ‘a Németalföld északi tartományaiból alakult állam lakója’; ‘e lakók nyelve’; ‘‹melléknévként› ezzel az állammal, nyelvvel kapcsolatos’. Alakváltozatok: hollandus, hollandi. Az újkori latin Hollandus átvétele a végződés elhagyásával. Az elnevezés az egyik tartomány, Holtland nevéből ered, ennek jelentése ‘fás, erdős vidék’ az óalnémet holt (‘fa’) alapján; ez a német Holz (‘fa’) megfelelője. holló – ‘a varjúnál nagyobb fekete madár’. Ősi hangutánzó szó az uráli korból: vogul kolah, osztják kolak, szamojéd hulli. A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A magyar szó ll hangzója intervokális kettőződés eredménye. holmi – ‘mindenféle dolog, tárgy’; ‘személyes tárgyak összessége’: szertehagyja a holmiját; ‘‹melléknévként› valamiféle, akármiféle’: holmi kifogásokkal állt elő. A hol határozószó és a mi2 névmás összetétele ‘hol ez, hol az’, illetve ‘ez is, az is’ értelemben. holmium – ‘ritka földfém, kémiai elem’. Stockholm város latin Holmia nevéből, az elemeknél általános -ium végződéssel (hélium, nátrium). holnap – ‘a mai után következő nap(on)’. A kihalt hol (‘reggel’) és az ‘időegység’ értelmű nap összetétele, tehát a ‘(következő) reggelen kezdődő nap’. A hol ősi uráli örökség: vogul kol (‘reggel’), szamojéd hú (‘a holnapi nap’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A maira következő napot sok nyelv nevezi meg a ‘reggel’ értelmű szóval: spanyol mańana, német morgen, angol (to)morrow (‘reggelre’), orosz zavtra (za utra, azaz ‘reggel után’), olasz domani és francia (de)main (a népi latin de mane, azaz ‘reggeltől’ nyomán). A hol eredeti értelme a kihalt holval (‘hajnalban, reggel’) időhatározóban szemlélhető; lásd még hold2. holocaust – [holokauszt] ‘zsidók millióinak elhurcolása és

- 138 - oldal

a

achát

meggyilkolása a német fasiszták uralma alatt az 1940-es években’. Nemzetközivé vált történelmi szakszó; angol szó, a holokausztum megfelelője. holocén – ‘a földtörténeti újkor negyedidőszakának utolsó, ma is tartó korszaka’. Földtani szakszó a latin holocaenus nyomán, a görög holósz (‘egészen’) és kainosz (‘új’) elemekből. A magyar szó a német Holozän átvétele. holográfia – ‘a tárgy térhatású képének előállítása két lézersugár interferenciája által’. – hologram: ‘holográfia útján készült kép’. Tudományos szakszó a görög holosz (‘egész’) és graphó (‘ábrázol, leír, leképez’), illetve gramma (‘leírás, ábrázolás’) elemekből. Lásd még grafika, holizmus, holocén, holokausztum. holokausztum – ‘egészen elégő áldozat, az ókori zsidó vallás egyik áldozati formája’. Latin vallástörténeti szakszó (holocaustum), a görög holokauszton átvétele. Ennek elemei a holósz (‘egészen’) és kauszton (‘elégetett dolog’), utóbbi a kaió (‘éget’) igéből. Lásd még hipokausztum, holizmus, holocaust, holocén, holográfia. holott – ‘noha, jóllehet’; ‘‹régen› ahol’:…a végeknél, / Holott kikeletkor / A sok szép madár szól (Balassi). A hol vonatkozó névmás és ott határozószó kapcsolata. A második tag nyomatékosító szerepű. Az ~ eredeti jelentés ‘ahol’ volt, és csak utóbb lett mellérendelt mondatok megengedő kötőszava. holt – ‘‹melléknévként› nem élő, halott (ember)’; ‘élettelen, mozdulatlan’: holtág; ‘kihalt’: Holt vidék (József Attila versének címe); ‘nem hasznosított’: holt idő, holt tőke; ‘pangó, szünetelő’: holtszezon; ‘‹összetételek előtagjaként, olykor›: teljesen, nagyon’: holtbiztos, holtfáradt, holtrészeg. – ‘‹főnévként› (valakinek a) halála’: holta után, holtomiglan; A ~ melléknévi, illetve főnévi szerepében két külön, kissé eltérő fejlődésű szó. A holt melléknév a hal1 ige befejezett melléknévi igeneve az ideillő -t képzővel (mint pl. dőlt, nyúlt), az ige holtőváltozatából. A ~ mint főnév ugyanannak az igének névszói származéka a deverbális -t főnévképzővel, mint hit, lét vagy jövet, menet; a tő viselkedését is tekintve még közelebbi párhuzam a telik–(hold)tölte szópár. hólyag – ‘vékony falú, levegőt vagy folyadékot tartalmazó burok élő szervezetben’: húgyhólyag, halhólyag, tüdőhólyagok; ‘bőrön, festéken, burkolaton keletkező vékony falú kidudorodás’; ‘ostoba ember’: nagy hólyag a barátod. Származékai: hólyagos, hólyagzik. Ismeretlen eredetű szó; -g eleme alighanem denominális névszóképző, mint a féreg, kéreg s más szavaké. Eredetileg hójag volt, írásmódját bizonyára a hályog analógiája befolyásolta. homály – ‘félsötétség’; ‘rejtélyesség, bizonytalanság’: az ügyet egyelőre homály fedi. Származékai: homálylik, homályos, homályosodik, (el)homályosul, (el)homályosít. A szó hom- töve ősi finnugor örökségünk: vogul hom(hatasz) (‘leszállt a köd’), zürjén kimer, mordvin komol (‘felhő’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A szóvég egy -l denominális névszóképző palatalizálódott változata. homár – ‘tízlábú, hatalmas ollójú, ízletes húsú tengeri rák’. Francia szó (homard) kiejtés szerinti átvétele; forrása egy óskandináv humarr szó, pl. svéd hummer (‘homár’). hombár – ‘gabonatartó láda’; ‘magtár’. Oszmán-török vendégszó: oszmán ambar (‘magtár, hajóraktár’). Forrása az azonos értelmű perzsa ambár az ambárdan (‘megtölt’) igéből. A szókezdő h arra vall, hogy a szó a szerb-horvát hambar változat közvetítésével jutott nyelvünkbe. homeopátia – ‘hasonszenvi gyógymód, kezelés a leküzdendő betegség enyhe tüneteit előidéző szerek kis adagjaival’. – homeopata: ‘a hasonszenvi gyógymódot alkalmazó orvos’. Orvosi szakszó a latin homoeopathia nyomán; ez a görög homoiosz (‘hasonló’) és pathosz (‘betegség’) elemekből áll. homiletika – ‘az egyházi ékesszólás, ennek elmélete’. Görög szó, a homilétiké tekhné (‘a társalgás, előadás művészete’) kifejezés önállósult első tagja; lásd homília. homília – ‘bibliamagyarázat; bibliai idézetre épülő szentbeszéd’. Görög szó, tkp. ‘oktatás, előadás’ a homileó (‘társalog’) igéből. Lásd még homiletika. homlok – ‘a koponyának a hajzat és a szemöldök közötti része’. Származéka: homlokzat. Egy elavult homlít (‘gördít, borít’) homl- tövének származéka deverbális -k névszóképzővel (mint pl. burok). A homl- tőben magában denominális -l képző rejlik (mint okol, vádol). A hom alapszó ősi örökség az uráli időkből: mordvin koma(msz) (‘meghajol’), zürjén kimesz, votják kimasz (‘homlok’), észt kumm (‘boltozat’), szelkup kamd (‘arccal lefelé’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. Az ősi jelentés ‘domborodó rész’ lehetett, de mivel sok rokonnyelvi szóban a ‘hajlik, hajlít’ értelem szintén jelen van, e családba tartozik a homorú is. homo- ‹idegen összetételek előtagjaként› ‘azonos, egynemű’ . – homofília: ‘a hasonló helyzetűekkel való kapcsolattartás’. – homofónia: ‘eltérő értelmű szavak azonos hangzása: pl. apádtól–

apáttól’. – homogén – ‘egynemű, azonos elemekből álló’. – homogenitás: ‘egyneműség’. – homogenizál: ‘egyneművé, állandó minőségűvé tesz ‹pl. különböző helyekről származó tejet a feldolgozás során›’. – homológ: ‘azonos természetű és eredetű’. – homonímia: ‘eltérő értelmű szavak alaki azonossága, pl. nyúl (állat)– nyúl (ige)’. – homoszexuális: ‘azonos neműekhez vonzódó’. – homoszexualitás: ‘azonos neműekhez való vonzódás’. – homoúzion: ‘egylényegű ‹mármint Krisztus az Atyaistennel; a katolikus egyház kifejezése›’. Az összetételek előtagja a görög homosz (‘azonos, egyenlő’); utótagjuk sorra: görög philia (‘barátság’); görög genosz (‘fajta’); görög logosz (‘értelem, számítás’); görög onoma (‘név’); latin sexus (‘nem’), sexualis (‘nemi’); görög uszión (‘lényegi’) az uszia (‘lét, lényeg’) nyomán. homofág – ‘emberevő, kannibál’. Mesterséges szó a latin homo (‘ember’) és a görög phagó (‘eszik’) elemekből. homoiúzion – ‘hasonló lényegű ‹mármint Krisztus az Atyaistennel; az ariánusok kifejezése›’. Görög vallástörténeti szakszó a homoiosz (‘hasonló’) és uszión (‘lényegi’) elemekből, az utóbbi az uszia (‘lét, lényeg’) származéka a létige (eimi) cselekvő folyamatos melléknévi igenevének nőnemű alakjából (usza). Lásd még homeopátia, homo-. homok – ‘parányi szemcsékből álló sárgás színű kőzetmálladék; ebből álló talaj’. Származékai: homokos, homoki, homokosodik, homokoz, homokozó. Ótörök eredetű: csagatáj, kirgiz kumak, jakut kumah (‘homok’). Olyan régi átvétel, hogy a szó eleje még részt vett a finnugor szavakra jellemző k  h változásban (mint hab, hal, ház stb.) homokos – ‘homoszexuális ‹férfi›’. Tréfás, részben eufémisztikus szó a görög-latin eredetű homoszexuális (‘azonos nemiségű’) hangzásának utánzásával; korábbi formája homokszállító volt. homorú – ‘a közepe felé görbülő, mélyülő ‹felület›’: homorú lencse, tükör. Származékok és kapcsolt szavak: homorul, homorulat, homorít, homorodik. E szócsalád hom- alapszava azonos a homlokéval; eredetét lásd ott. A ~ -r eleme valószínűleg deverbális névszóképző, amely a finnugor alapnyelvben feltehető igenévszó ‘hajlik’ jelentésű változatához kapcsolódott (mint botor). A fenti szóalakok párhuzamot mutatnak a domború megfelelő alakjaival. homunculus – ‘lombikban előállított emberi lény ‹az alkimisták elképzelése szerint›’. Latin szó, a homo, hominis (‘ember’) származéka a -culus kicsinyítő képzővel. hon – ‘haza’. Származékai: honol, honi, honos, honosít, honosítás, hontalan. A honn határozószó főnevesülése eredetibb hon alakja révén. A nyelvújítók elevenítették fel az addigra elavult szót ‘szülőföld’ értelmében; mára ismét régies, irodalmi szóvá lett jellegzetes honfi(ú), honleány összetételeivel együtt; eleven maradt viszont származékaival együtt a honos és hontalan, valamint a honfoglalás, honvágy, honvéd összetétel. Lásd még otthon. hón – ‘hónalj’: hónom alatt. Ősi finnugor örökség: vogul hanel (‘valaminek a feneke’), finn kainalo (‘hónalj’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. Mivel a ~ és a megfelelő rokonnyelvi szavak csak ‘alj, alatt’ értelmű kiegészítésekkel együtt szerepelnek, maga a hón eredetileg talán a kar vállizületét jelentette. hónap – ‘az év tizenkettedrésze mint időegység’. A hó2 és a nap (mint ‘időegység’) összetétele. A hó eredeti ‘hold’ jelentése alapján a ~ kezdetben ‘hold-idő’, ‘hold-fordulás’ lehetett. Amikor utóbb a hó felvette a ‘hónap’ jelentést (is), a ~ továbbra is használatban maradt (sőt mára ez lett a köznyelvi forma), bizonyára azért is, hogy könnyebb legyen különbséget tenni a hó ‘időszak’, illetve ‘téli csapadék’ jelentése között. honn – ‘otthon, a maga házában’: Ott vagyok honn, ott az én világom (Petőfi). A ~ régi határozószó -n locativusi raggal, amely megkettőződött. A szótő maga valószínűleg a ha, hogy s hasonló szavakban rejlő névmási tő, s ez esetben szavunk lényegében azonos a hol határozószó hon változatával; az ‘otthon’ jelentés talán egy ihol, ihon (‘itt, ehelyt’) átmeneti forma révén fejlődött ki. Más vélemény szerint a szótő a házzal azonos; a finn is hasonlóképp formálta ki a kotona (‘otthon’) szót: kota (‘ház’) és -na locativusi rag. E magyarázat hibája, hogy a házból vagy rövidebb haz alakjából bajosan lehet a ho- tövet levezetni. Lásd még hon, otthon. honnan – ‘mi felől? mely irányból?’; ‘ahonnan’. Ugyanabból a névmási tőből alakult, amelyből a ha, hány, hogy, hol, hová, az -n locativusi rag megismétlésével és egyikük intervokális megkettőződésével (ho-n  hona-n  honnan). A ~ ma nem locativusi, hanem ablativusi értelmű; ennek magyarázatát lásd a hasonló felépítésű innen szónál. honorácior – ‘közhivatalt viselő közrendű személy’. Latin történelmi szakszó (honoratior), a honoratus (’tisztelt,

- 139 - oldal

a

achát

tekintélyes’) középfoka a honorare (’tisztel’) igéből; töve honos, honoris (’tisztelet, megbecsülés’). A ~ tehát arra utal, hogy az ilyen személy tekintélyesebb, mint a többi „nemtelen”, de annyira mégsem, mint a nemesek. Lásd még honorál. honorál – ‘megbecsül, méltányol’; ’tiszteletdíjat juttat ‹orvosi vagy ügyvédi szolgáltatásért, művészeti tevékenységért›’. – honorárium – ’tiszteletdíj’. Nemzetközi szók a latin honorare (’tisztel, megtisztel, becsül’) ige alapján; töve a honos, honoris (’tisztelet, megbecsülés’). A honorárium olyan képzés, mint pl. az almárium. Voltaképp eufémizmus az alantasnak érzett bér, fizetség helyett, amelyek a régebbi felfogás szerint nem illenének a magas képzettséget vagy különös adottságokat megkívánó ténykedésekhez. Lásd még honorácior, honőr. honőr – ‘a négy legmagasabb értékű kártyalap (bubi, dáma, király, ász) bármelyike a francia kártyában’. Francia szó (honneur [onőr], tkp. ‘becsület, megbecsülés, tisztesség’) részint kiejtés, részint írás szerinti átvétele. Lásd még honorál. honvéd – ‘a magyar hadsereg katonája ‹1848-tól›’; ‘rangfokozat nélküli magyar katona’. Származékai: honvédség, honvédelem, honvédelmi, honvédő. Tükörszó a német Landwehr (‘tartalékállomány, népfelkelés’) szó Land (‘ország’) és Wehr (‘fegyverzet, ellenállás, védekezés’) elemei alapján, a hon főnévből és a véd ige alkalmi főnevesítéséből (mint pl. ügyvéd). Nyelvújítási alkotás, Kisfaludy Károly leleménye; ő általánosabb ‘hazáját védő harcos’ értelemben használta, míg Széchenyi 1831-ben még ‘honvédelem’ jelentést tulajdonított neki. hoplita – ‘nehézfegyverzetű gyalogos az ógörög seregben’. Történelmi szakszó a latin hoplita nyomán; ez a hoplon (‘fegyver, nehéz pajzs’) szóból eredő görög hoplitész átvétele. hopmester – ‘udvarmester’. Részfordítás az irodalmi német Hofmeister középfelnémet előzménye (hovemeister), illetve középnémet hobmeister formája nyomán; régi, illetve nyelvjárási szó. hopp – ‘különféle helyzetekben használt indulatszó, felkiáltás’. Változatok: hoppá, hoppsza. Hangutánzó szó, a lehuppanás, toppantás hangját imitálja. A hoppon marad, azaz ‘kimarad valamiből, nem jut neki (ami a többieknek igen)’ szólás kialakulása tisztázatlan. hóra – ‘román népi tánc’. Román szó (hora), a bolgáron át az újgörög horosz (‘tánc, bál, kórus’) szóra megy vissza. hord – ‘visz, cipel’: teherhordó; ‘rendszeresen visz valahová’: szénát hord, újságkihordó; ‘visel ‹cipőt, ruhaneműt›’; ‘‹lőfegyver lövedéket valamilyen távolságra› eljuttat’: messzehordó ágyú. Származékai: hordoz, hordozó, hordozható, hordár, hordalék, hordalékos. Ősi ugor örökség lehet: vogul kart-, harti (‘húz, vonszol’). Az öröklött kar- (eredetibb kor-?) szó a magyarban gyakorító -d képzőt kapott (mint kérd, mond). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. Lásd még hordó. horda – ‘garázdálkodó fegyveres csapat’; ‘a mongol és türk népek harci és közigazgatási szervezete’: Arany Horda (laza szervezetű közép-ázsiai mongol-türk államalakulat a 13.–16. században). Nemzetközi szó a törökségben általános orda, ordu (‘tábor, hadsereg’) szavak nyomán. Az ukránon (ahol a szókezdő h-t kapta), majd a lengyelen át jutott több európai nyelvbe; mi alighanem a német Horde alakot vettük át a szóvég latinosításával. hordó – ‘kiöblösödő hengeres tartály, eredetileg abroncsokkal összefogott dongákból’: boroshordó, söröshordó. A hord ige folyamatos melléknévi igeneve, amely a (víz)hordó (edény) -féle szókapcsolatokból önállósulva főnévvé lett. horgany – ‘cink’. Nyelvújítási szó az ezüstös fényű fémes elem magyarítására a horog horg- tövéből, az arany önkényesen elvont -any szóvégével mint képzővel, annak okán, hogy e fém horgas törésfelületet mutat. Az ugyanilyen módon képzett higany is meghonosodott nyelvünkben, ám az éleny (‘oxigén’, mivel az életet táplálja), timany (‘alumínium’, nyersanyagára, a timföldre utalva), dárdany (‘antimon’, amelynek legfőbb ásványa, az antimonit dárdaalakú kristályokat képez), légeny (‘nitrogén’, lévén ez a légkör legfőbb öszszetevője) és mészeny (‘kalcium’, amelynek karbonátja a mészkő) még a 19. században elavult. horgony – ‘vasmacska, két vagy több horgas ágban végződő vas rúd, amely a vízfenéken fennakadva rögzíti a vízi járművet’. Nyelvújítási alkotás a horog horg- tövéből, a szigony végéről önkényesen elvont -ony képzővel (akárcsak a mozdony, sodrony, szurony szavakban). horhos – ‘vízmosta mélyedés hegyoldalban, szűk patakvölgy’. A tájnyelvi horhó (‘vízmosta mélyút’) más képzésű változata; a régi horhol (‘váj, koptat’) ige származékai; a hangfestő képzés szintjén egy családba tartoznak a horzsol s távolabbról a harc szavakkal. hórihorgas – ‘feltűnően magas, sovány ‹ember›’. Olyasfajta, úgynevezett osztódásos ikerszó, mint a tiritarka

(‘tarkabarka’), vagyis amelyben az utótag kezdő szótagja játékos, becéző alakban válik előtaggá. A horgas alapszó a túl magas emberek többnyire görnyedt testtartására utal. horizont – ‘látóhatár’. – horizontális: ‘vízszintes, fekvő’. Nemzetközi szócsalád a görög horidzón küklosz (‘határoló kör, látóhatár’) szókapcsolat önállósult első eleme nyomán, amely a horosz (‘határ’) származéka. A szó a latinba átjutott horizon (horizontis) révén terjedt el; a horizontális a francia horizontal származék latinosított végű átvétele. horkol – ‘álmában hörgésszerű hangokat hallat’. Származékok és kapcsolt szavak: horkan, horkant. A szócsalád hork- töve hangutánzó eredetű, legközelebb a hortyog áll hozzá, távolabbi rokona a hörög, hurít, hurut. hormon – ‘a belső elválasztású mirigyek váladéka, amely serkentő vagy szabályozó szerepet játszik’. Nemzetközi szó, Starling angol fiziológus alkotása a görög hormón (‘ösztönző’) alapján, amely a hormaó (‘serkent, ösztönöz, siettet’) ige folyamatos melléknévi igeneve. hornyol – ‘rovátkol, váj, vés’. Származékok és kapcsolt szavak: horony (‘hosszanti vájat, rovátka’), hornyolt. Bizonytalan eredetű szó; a ~ horny- töve talán finnugor örökség: cseremisz korno (‘barázda, csík’), finn kuurna (‘barázda’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A horony nyelvújítási elvonás. horog – ‘kampó; visszagörbülő végű fém horgászati eszköz’. Származékai: horgos, horgad, horgol, horgolás, horgász, horgászik. Ismeretlen eredetű szócsalád. Lásd még horgany, horgony, hórihorgas. horoszkóp – ‘a bolygóknak és az állatöv jegyeinek állása ‹valaki születésének pillanatában›’; ‘az erről készült rajz’: horoszkópot állít fel. A csillagjóslás (lásd asztrológia) szakszava a görög hóroszkoposz nyomán; ez a hóra (‘óra’) és szkoposz (‘vizsgáló’) elemekből áll, tehát ‘a (születés) óráját vizsgáló’. horpad – ‘besüpped, mélyedést alkot’. Származékok és kapcsolt szavak: horpadás, horpaszt; horpasz (‘emlősállat hastáján kétoldali horpadás; ágyék’). Bizonytalan eredetű szó. Hor- töve talán a hangutánzó, részben hangfestő horzsol, harcol családjához tartozik a ‘(mélyedést) kapar, váj’ igékbe beleérezhető hangjelenségek révén; ez esetben a ~ p eleme igeképző, mint a terpeszkedik igében. horror – ‘rettenet, borzalom, iszonyat’: horrorfilm. Latin szó, a horrere (‘borzad, irtózik’) főnévi származéka. hortenzia – ‘élénk színű virágzatú dísznövény’. Növénytani szakszó, Commerson francia botanikus alkotta meg Hortense Lepaute asszony nevéből, aki részt vett egyik növénygyűjtő expedícióján. Maga a név a latin Hortensia francia változata; forrása a hortensis (‘kerti’) a hortus (‘kert’) nyomán. hortyog – ‘horkol’. Hangutánzó szó, közelről a horkol, távolabbról a hörög, hurít, hurut rokona. hórukk – ‘rajta! ‹vezényszó egyidejű erőfeszítésre›’. A német ho ruck! átvétele. Ennek első eleme a nyelvünkben is élő hó3 megfelelője, a második a Ruck (‘rántás, lökés’). Lásd még rukkol. horvát – ‘a szerbbel majdnem azonos nyelvet beszélő, de azt latin betűkkel író délszláv nép; annak tagja’; ‘e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. A nép saját hrvat nevéből; a szóeleji mássalhangzó-torlódást nyelvünkben ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel. horzsol – ‘érint, dörzsöl, (könnyebben) sért’. Származéka: horzsolás. A szócsaládban rejlő hor- tő ősi hangutánzó szó a finnugor korból: vogul korsel (‘horoggal a vízfeneket kaparja’), zürjén kuravni (‘gereblyél’), votják kurjal (‘kapar’), finn karvia (‘vakar, reszel, csiszol’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A ~ -zsol, eredetibb -sol képzőegyüttese meglelhető egyebek közt a perzsel, kuksol, tapsol szavakban. Rokonságába tartozik a harcol, horhos, horpad is. hospice – [hoszpisz] ‘öregek nyugdíjas háza ellátással és gyógykezeléssel’. Angol szó, eredetileg ‘menedékház’; a francián át a latin hospitium (‘szállás, pihenőhely’) szóra megy vissza; töve a hospes, hospitis (‘vendég’). Lásd még hospitál, hostess, hotel, ispotály, motel. hospitál – ‘vendégként látogat ‹tanítási órát›. Oktatási szakszó a latin hospitari (‘vendégeskedik’) nyomán; ennek forrása a hospes, hospitis (‘vendég’). Lásd még hospice, hostess, hotel, ispotály, motel. hóstát – ‘külső városrész régi magyarországi (főleg erdélyi szász) városokban’. Történelmi szakszó, a középfelnémet és bajor-osztrák hofstat (tkp. ‘házas telek lakóépülettel és majorral’) átvétele; a f kiesése az első szótag magánhangzóját megnyújtotta. hostess – [hósztesz] ‘légi utaskísérőnő’. Nemzetközi szó az angol air hostess (‘légi háziasszony’) kifejezés második tagja nyomán. Ez a host (‘vendéglátó házigazda, fogadós’)

- 140 - oldal

a

achát

nőnemű formája; a host a francia hôte közvetítésével a latin hospes, hospitis (‘vendég’) szóra vezethető vissza. hossz – ‘az értékpapírok emelkedő árfolyama a tőzsdén’; ‘gazdasági élénkülés’. Nemzetközi szó a francia hausse [osz] nyomán, az hausser (‘emelkedik’) igéből; ennek forrása pedig az haut (‘magas’) latin előzménye: altus (‘magas’). A magyar ~ a francia szó részint kiejtés, részint írás szerinti átvétele. hosszú – ‘egy irányban kiterjedt’; ‘időben soká tartó’; ‘magas növésű’. Származékai: hosszúkás, hosszas, hosszabbít, hosszabbítás, hosszabbodik, hosszít, hosszában, hosszanti, hosszadalmas, hossz, hosszat (pl. utca hosszat). A ~ alapszava ősi uráli örökség: vogul koso, zürjén, votják kuzs (‘hosszú’), szamojéd kunzsu (‘hosszában’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A szóvégi -ú melléknévképző (mint pl. savanyú). A hossz nyelvújítási elvonás a hosszat és személyjeles hosszában alakokból. hotel – ‘szálloda’. Nemzetközi szó a francia hôtel (‘szálló’) nyomán; ez az ófrancia hostel (‘szállás, fogadó’) modern változata, és a latin hospitale folytatása, ez pedig a hospes, hospitis (‘vendég’) szóból képződött. Lásd még hospice, hospitál, hostess, ispotály, motel. hottentotta – ‘dél-afrikai nomád pásztorkodó törzs; ennek tagja, nyelve’; ‘e törzzsel kapcsolatos’. Nemzetközi szó, a nép külső megnevezése (ők magukat khóinak nevezik), valószínűleg a búr (afrikaans) nyelvből terjedt el, s ‘dadogó’ jelentésű. hová – ‘mi felé, mely irányban?’; ‘ahová’. Kérdő, illetve vonatkozó határozószó; ugyanabból a névmási tőből alakult, amelyből a ha, hány, hogy, hol, honnan. A ho- tőhöz járuló lativusi -á rag elé hiátustöltő v ékelődött; alaktani felépítése tehát olyan, mint a ha kötőszóé. Lásd még hovatovább. hovatovább – ‘idővel egyre inkább’; ‘már-már, előbb-utóbb’: ha így költekezel, hovatovább az utcára kerülünk. A hová és tovább összetétele; első eleme ‘minél’ értelmű. Eredetileg ‘minél tovább, inkább(, annál…)’ értelmű volt, fenti és ma általános jelentései utóbb alakultak ki. hoz – ‘a beszélő irányába visz, szállít, juttat’; ‘terem’: sokat hoz idén a gabona; ‘alkot, végez’: törvényt hoz, áldozatot hoz. Származékai: hozat, hozatal, (elő)hozakodik, hozadék, hozam, hozomány, hozomra. Bizonytalan eredetű szó, talán a húz ige alakváltozata, amely korán elkülönült jelentésében; ilyesféle jelentésmegoszlás van az egy tőről fakadt hurcol–hord igepárban. Lásd még hoci. hózentráger – ‘nadrágtartó’. A hazai német hosentrager átvétele (irodalmi német Hosenträger); Hosen (‘nadrág’) és tragen (‘hord’); avuló bizalmas nyelvi szó. hozzá – ‘melléje, a közvetlen közelébe’; ‘feléje, neki’: hozzá beszél; ‘a meglévőhöz ráadásul’: adj hozzá ötöt. Az önállóan nem élő hoz alapszóból ered -á lativusi raggal. Az alapszó ősi ugor örökség: osztják kúten (‘közelség’), haty, hoz (‘hoz’). Az ugor szó ‘oldal, szél’ jelentésű lehetett. A magyar ~ előbb határozószó volt, majd igekötő és névutó lett, végül a lativusrag lekopásával vált -hoz határozóraggá. hozsanna – ‘üdv! ‹mint Istent dicsőítő felkiáltás imákban, zsoltárokban stb.›’. Nemzetközi szó a latin hosanna nyomán, amely a görög hószanna közvetítésével a héber hóshiánná (‘ments meg minket’) kifejezésre vezethető vissza. A latin intervokális s magyar zs megfelelője tipikus: bazsalikom, ekklézsia, muzsika, petrezselyem, uzsora. hő1 – ‘az elemi részek mozgása nyomán keletkező energiafajta, amelyet melegnek érzünk’: olvadási hő, hőelnyelés; ‘‹melléknévként, költői szóként› forró, heves’: leghőbb vágyam látni őt. Származékok és kapcsolt szavak: hőség, hév, heves, heveskedik, heveskedés, hevít, hevítetlen, hevül, hevület, hevülékeny. Ismeretlen eredetű szó. Korai felbukkanása, sok származéka és főképp alaktani viselkedése (mellyel a hó, ló, tó mintáját követi) arra mutat, hogy ősi szavaink közé tartozik, de előzményeiről nem tudunk biztosat. hő2 – ‘figyelemfelkeltést, megszólítást kifejező és állatterelésnél használt szó’. Önkéntelen hangkitörésből eredő indulatszó. Lásd még hők. hőbörög – ‘izgágáskodik, zúgolódik’. Hangfestő szó lehet, a nyelvjárási hőböri, hőbörödött (‘bolondos’) s távolabbról a hóbortos családjából. hők – ‘vissza! hátra! ‹kiáltás igásállatnak›’. Származékai: hőköl, hökken. A ~ az állatűző, állatterelő indulatszavak körébe tartozik, valószínűleg a hő2 a forrása. Két igei származéka is elsődlegesen igásállat viselkedésére vonatkozott: ‹a ló› ‘hátrál’, illetve ‘megriad’. hölgy – ‘nő ‹tiszteletteljes említésként›’; ‘‹régebben› úrinő, dáma’; ‘‹igen régen› hermelin’. Ősi finnugor örökség: vogul kalj (‘nőstény’), lapp kaptye (‘kis prémesállat nősténye’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb; a tőbeli lj  gy  lgy változása is

magyarázható, fel kell tenni továbbá a hangrendi átcsapást is (a  e  ö). A ‘nő’ és a ‘kecses kis ragadozó’ jelentés kettőssége, talán külső hasonlóság alapján, már az ősnyelvben is meglehetett a fenti példák tanúsága szerint; erre nyelvünkben újabb példa a meny és menyét szavak összefüggése. A ~ csak mint hölgymenyét (‘hermelin’) élt már nyelvjárásainkban, amikor a nyelvújítás felkapta és mai értelmében divatba hozta. hömpölyög – ‘‹víz vagy embertömeg› lassú, de erős sodrással nyomul előre’. Származékok és kapcsolt szavak: hömpölyödik, hömpölyít, hömpölyget. A ~ s három eltérő képzésű párja eredetileg a gördülés, hengeredés jelentéskörében mozgott, s nyelvjárásokban ott mozog máig is; a ~ köznyelvi értelme az előre hengeredő és a sodródó mozgás valamelyes hasonlósága nyomán alakulhatott ki. A hangfestő eredetű szócsalád egyéb tagjai: hengerít, hempereg, hentereg. hörböl – lásd hörpint hörcsög – ‘nagy pofazacskójú mezei rágcsáló’; ‘hirtelen mérgű ember’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát hrčak, szlovén hrček, szlovák chrček. A szláv szavak a hangutánzó ősszláv hrkati (‘horkol, hörög’) családjába tartoznak. A magyar szóban a szóeleji mássalhangzótorlódást ejtéskönnyítő hang oldotta, így állt elő a régi forrásokban gyakori hercsek, amely utóbb labializálódott, a szóvég pedig zöngésült, talán a köcsög meg fröcsög, tocsog és hasonló szavak analógiájára. hörög – ‘elfulladt, rekedtes hangot hallat ‹haldokló›’. Származékok és kapcsolt szavak: hördül, hörren, hörgés, hörgő. Hangutánzó szócsalád a horkol, hortyog, hergel családjából. hörpint – ‘egy kortynyit iszik’. Származékai: hörpöl, hörböl. Hangutánzó szócsalád. hős – ‘életét sem kímélő bátor katona’; ‘csodálatos tettek végrehajtója ‹mesékben, regékben›’; ‘bátorságával és helytállásával példamutató ember’: a hétköznapok hősei; ‘irodalmi mű, film jelentős alakja’: regényhős; ‘‹régen s nyelvjárásokban› legény’; ‘‹melléknévként› bátor’: hős katona. Származékai: hősi, hősies, hősiesség, hősködik. Alighanem ősi uráli örökség: vogul kus (‘fiú, bubi kártyában’), szelkup kodzs (‘munkás, jobbágy’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A legrégebbi jelentés ‘ifjú’ lehetett: mind az aggok és hősek, férjfiak és asszonok (Szent Ferenc legendája); ebből alakult ki egyfelől a ‘legényember’, másfelől a ‘harcos, vitéz’ jelentéskör. A nyelvújítás korában a nyelvjárási szinten s már csak ‘legény’ jelentésben élő szót főleg Szemere s Kazinczy hozta divatba az irodalmi nyelvben mai, emelkedettebb értelmében. hőzöng – ‘felelőtlenül hangoskodik, zúgolódik, követelőzik’. Bizonytalan, talán hangfestő eredetű nyelvjárási szó, amely az utóbbi évtizedekben bejutott a bizalmas köznyelvbe is. hú – ‘meglepett felkiáltás’. Önkéntelen hangkitörésből eredt indulatszó csodálkozás, öröm, borzongás, iszonyodás stb. kifejezésére. Talán egy tőről fakad a hujjal. hubertusz – ‘‹régebben› zöld lódenből készült vadászzubbonyszabású rövid felsőkabát’; ‘gyógyfüvekkel ízesített likőrfajta’. Szent Hubertusnak, a vadászok védőszentjének nevéből. Ez a germán Hubert, eredetibb formájában Hugubrecht latinizált formája. A germán név értelme ‘elméjében fényes’; brecht elemének angol megfelelője a bright (‘ragyogó’). húg – ‘ifjabb nőtestvér’; ‘unokahúg’. Ismeretlen eredetű szó. hugenotta – ‘a kálvini tanok francia követője a 16-17. században’. Történelmi szakszó a német Hugenotte nyomán, latinosított szóvéggel; ennek forrása a francia huguenot [ügöno], amely a svájci német Eidgenossra (‘szövetséges társ’) megy vissza; ennek elemei az Eid (‘eskü’) és Genosse (‘társ’). Ez a genfi franciában eyguenot lett, s eredetileg egy politikai párt tagjainak gúnyneve volt, majd átvonódott a kálvinista protestánsokra. húgy1 – ‘vizelet’. Származékai: hugyozik, hugyos. Ősi uráli örökség: vogul kosvet, zürjén kudzs, votják kizs, finn kusi, szelkup kuzs (‘vizelet’). Az uráli *kocse alapformából a szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. húgy2 – ‘csillag, csillagkép’: tudná hugyoknak folyását és füveknek erejét (Jókai kódex, 14. század). Ősi örökség az uráli korból: vogul konys, votják kizsili, szelkup kiska (‘csillag’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A ~ e jelentésben már a 16. századra elavult, csak a Kaszahúgy (‘kaszáscsillag, azaz Orion’) maradt meg máig egyes nyelvjárásokban. huhog – ‘‹bagoly› jellegzetes kiáltását hallatja’; ‘mindegyre bajokat emleget, jósol’. Hangutánzó szó, kapcsolatos a bagoly különféle elnevezéseivel: uhu, tájnyelvi buhu. A ~ második jelentése az elterjedt babonából ered, mely szerint a bagoly kiáltása bajoknak előhírnöke. huj – ‘ősi magyar csatakiáltás, buzdítás’: huj, huj, hajrá! Származékai:

- 141 - oldal

a

achát

hujjog, hujjogat. Önkéntelen hangkitörésből eredő indulatszó. huligán – ‘garázda, bandázó fiatal’. Nemzetközi szó az angol hooligan (‘garázda alak’) nyomán; ez valószínűleg egy ilyen nevű bandavezér nevéből keletkezett a 19. század végén a londoni alvilág nyelvében. hull – ‘esik ‹sűrűn, tömegben, pl. hó›’; ‘egyenként s folyamatosan (ki)esik’: hull a hajam; ‘tömegesen pusztul’: sok baromfi hullott el egy hét alatt; ‘csatában elesik’: Elhullt csatában a derék (Arany). Származékai: hullás, hullat, hullajt, hulladék. Ősi örökség az ugor, esetleg a finnugor korból. A rokonnyelvi párhuzam talán a vogul hul- (‘leválik’, pl. fa kérge), de lehet, hogy az osztják kol (‘megszűnik’) és a finn kulua (‘elkopik, foszlik’) jelzi a forrást, bár ez a jelentésfejlődést kevésbé magyarázza. Lásd még hulla, hullám. hulla – ‘holttest, tetem’: Mint hulla a hulla, veszett a pogány (Arany). A hull ige származéka annak ‘pusztul, elesik’ értelme alapján; a folyamatos melléknévi igenév (hulló) olyan főnévvé vált alakváltozata, mint a csúszó, hintó, pengő, szülő mellett a csusza, hinta, penge, szüle. Lásd még hullám. hullám – ‘mozgásban lévő vízfelület ütemes süllyedő és emelkedő mozgása’; ‘térben terjedő rezgő mozgás, mindenfajta energia terjedési módja’; ‘hullám alakjára emlékeztető dolog’: hajhullám. Származékai: hullámos, hullámzik. A hull ige főnévi származéka, olyan képzés, mint álom, áram, öröm; valószínűleg a víznek az átbukó hullámokban való zuhanó mozgására alapul. Balaton-melléki tájszóból emelték a nyelvújítás korában a költői és köznyelvbe, a korábbi hab helyébe. humánus – ‘emberséges, emberszerető’. – humánum – ‘emberség; emberi érzés, magatartás’. – humanizál: ‘emberségessé, szelíddé tesz’. – humanitárius: ‘emberbaráti, az emberi szenvedéseket enyhítő’: humanitárius segély. – humán: ‘a klasszikus (görög, latin) nyelvek, irodalom, történelem és filozófia ismereteire alapozott’: humán műveltség, érdeklődés; ‘a fenti tárgyak oktatására összpontosító’: humán gimnázium; ‘‹orvoslásban, biológiában› emberrel (és nem állattal) kapcsolatos’: humán oltóanyag, humánbiológia, humángenetika. – humaniórák: ‘a humán tudományok’. – humanizmus: ‘a reneszánsz kor szellemi irányzata, amely a vallásos értékektől az ember és az ókori műveltség felé fordult’. – humanista: ‘a humanizmus elveinek vallója és követője, a reneszánsz kor tudósa’. – humanisztikus: ‘a humanizmussal kapcsolatos’. – humanitás – ‘‹régen› humanisztikus műveltség’; ‘az emberi méltóság tisztelete’. A kiterjedt szócsalád alapja a latin humanus (‘emberi’) szó, a homo, hominis (‘ember’) melléknévi származéka. A humaniórák a melléknév középfokából (humanior) ered; a humán a latin alapszó német megfelelőjének (human) átvétele. humbug – ‘ámítás, szemfényvesztés, szélhámosság’. Nemzetközi szó az ismeretlen eredetű angol humbug (‘szélhámosság’) nyomán. humerále – ‘vállkendő, katolikus pap miseöltözetének darabja’. Latin szó (humerale), a humerus (‘váll’) melléknévi származéka, tehát ‘vállra való’. humor – ‘derűs, tréfálkozásra hajló kedély’: pompás humora van; ‘hajlam, képesség a helyzetekben rejlő komikum felismerésére, élvezésére’. – humorizál: ‘tréfálkozik’. – humorista: ‘humoros írások szerzője’. – humoreszk: ‘rövidebb, szellemesen gunyoros írásmű’; ‘szabad formájú, könnyed kis zenedarab’. Nemzetközi szócsalád a latin humor (‘folyadék, nedv, testnedv’) alapján. Az ókori eredetű felfogás szerint a fontosabb testnedvek valamelyikének túlsúlya sajátos emberi temperamentumot, érzelmi és indulati alkatot eredményez (lásd pl. flegma); ennélfogva a ~ is sokáig temperamentumot, kedélyalkatot jelentett; mai jelentése az angolban alakult ki a 18. századra. A humoreszk a német Humoreske átvétele néma szóvéggel; ennek mintája a burleszk, groteszk s hasonló szavak voltak. humusz – ‘termőföld, televény’. Latin szó (humus), a.m. ‘föld, talaj’. hun – ‘népvándorlás-kori harcos lovas nomád nép, amelyet sokáig tévesen a magyarság rokonának tartottak; ehhez tartozó személy; e néppel kapcsolatos’. A latin többes számú Hunni formából ered; régebben hunn, hunnok formában járta (Ady: Hunn, új legenda); forrása valószínűleg a nép hajdani saját neve. huncut – ‘furfangos’; ‘pajkos, hamiskás, csintalan’. Származékai: huncutság, huncutkodik; huncutka (‘homlokba hulló kunkori női hajtincs’). Német eredetű szó: hazai német, szász hundsfutt (‘gazember, csirkefogó, csaló’) a Hund (‘kutya’) és Fut (‘női nemi szerv’) elemekből. Ebből sejthető, hogy valaha nyelvünkben is kemény szitokszó volt, és csak a 19. századtól, talán játékosnak érzett ~ hangalakja révén, kezdték tréfás, egyre kevésbé rosszalló értelemben használni. hungarocell – ‘szilárd polisztirolhab, igen könnyű hőszigetelő anyag; formába öntve ütésálló csomagoláshoz is használják’.

A világszerte gyártott anyag magyar márkaneve a latin Hungarus (‘magyar’) és cella (‘fülke, sejt’) elemekből. Lásd még hungarológia. hungarológia – ‘magyarságtudomány’. – hungarizmus: ‘sajátos magyar nyelvi fordulat’. – hungarista: ‘szélsőséges magyar nacionalista, fasiszta ‹1945 előtt a nyilaskeresztes mozgalom egyik áramlatának híve›’. – hungarocentrikus: ‘mindent a magyarság érdekeinek szemszögéből tekintő’. – hungarica [hungarika]: ‘magyar vonatkozású könyvek, nyomtatványok együttese ‹mint könytártudományi szakszó›’. A latin Hungarus (‘magyar’) származékai. Az eredetibb Ungarus az ongur, onogur nép nevéből ered, amely néppel a történetírók a 6. század óta ismételten összetévesztették a magyarokat (ahogy mások és máskor a türkökkel, avarokkal és hunokkal). E tévesztés alapja, hogy korábban a magyarok a bolgár–török onogur nép fennhatósága alá tartoztak egy ideig. Az ótörök népnév ‘tíz ugor’ jelentésű. huny – ‘‹szemet› becsuk’; ‘‹el- igekötővel› meghal’; ‘‹tájnyelvekben› alszik egyet’. Származékai: hunyó, hunyorog, hunyorgat, hunyorít. Ősi uráli örökségünk: vogul kony- (‘pislog’), zürjén kuny- (‘szemet behuny’), finn kyyny [kűnü] (‘szem félig nyitott állapota’); szelkup konyijko (‘szemet huny’). A szóeleji k  h változás szabályos, lásd hab, hal, hat, ház, hó, hód stb. A nyelvjárási kum, kumik (‘alszik, bóbiskol’) ugyanez az ige; a szóeleji k megőrzött régiség, mint a hajlik mellett a kajla. Lásd még hunyászkodik, hunyor. hunyászkodik – ‘megfélemlítve összehúzza magát, heves vagy támadó indulatát visszafojtja’. A huny ige származéka a gyakorító és visszaható -kodik képzővel és többnyire meg- igekötővel; a hunyász sz eleme is gyakorító igeképző, mint pl. kaparász. hunyor – ‘a boglárkafélék egy mérgező virágos faja’. A huny ige származéka; az elnevezés arra utalhat, hogy a ~ mérge kábító, altató hatású. hupikék – ‘rikítóan élénk kék’. A huppan családjába tartozó tájnyelvi hupál (‘püföl’) igével kapcsolatos, az összetétel tehát tréfás képzésű (hupi mint csihipuhi), és a veréskor szerzett kék foltokra céloz; korai példái valóban ilyen értelműek. hupp – ‘‹csak a kiveri a huppot szólásban› hűhó, patália’. Szleng szó, valószínűleg hangutánzó eredetű, a verés zaját érzékelteti. huppan – ‘tompa zajjal a földre esik’. Hangutánzó szó. Lásd még hupikék. húr – ‘állati bélből vagy fémből készült, kifeszített rugalmas szál ‹íjon, hangszeren›’; ‘kör két pontját összekötő egyenes’. Ismeretlen származású szó; eredeti jelentése ‘‹emberi, állati› bél’ volt, ennek nyoma a hurka és a tikhúr, tehát ‘tyúkbél’ növénynév. hurcol – ‘erőlködve visz, hord’; ‘‹főleg el- igekötővel› erőszakkal elvisz, magával visz’. A hord ige származéka gyakorító -szol képzőegyüttessel, mint unszol, vonszol. A tőmagánhangzó u megőrzött régiség; a c a d és sz összeolvadásával jött létre (kb. mint boncol). huri – ‘égi kéjnő, aki az igazhitű muszlim férfit boldogítja a paradicsomban’. Arab szó, tkp. a haurá (‘gazella-szemű’) többes alakja, amely egyes számú jelentésben a perzsa, majd a francia közvetítésével terjedt el az európai nyelvekben. hurít – ‘szid, korhol, gyaláz’. Hangutánzó szó a hurrog, hurrogat (‘kurjongat, kiabál, rákiált’) családjából. Nyelvjárási szó. hurka – ‘vérből s belsőségekből disznóbélbe töltött sütnivaló étel’. A húr kicsinyített alakja, annak eredeti ‘bél’ értelmében. hurok – ‘zsinegen kötött csomóval szűkíthető kerek nyílás’; ‘zsinegből vagy drótból készített hurkos állatfogó eszköz’. Származékai: hurkos, hurkol. Török eredetű szó a kun-besenyő rétegből: altáji uruk (‘hurokkal ellátott bot ló befogására’). A szóeleji h talán a húr analógiás hatásával magyarázható. hurrá – ‘harci bíztatást, ujjongást, rivalgást kifejező indulatszó’. Sok nyelvben használatos, általában az angol hurrah nyomán; talán a középfelnémet hurren (‘rohan’) felszólító hurre alakja a forrása. hurrikán – ‘viharos erejű, pusztító forgószél a karibi térségben’. Nemzetközi szó az angol hurricane nyomán, amely a spanyol huracán átvétele; forrása a Haiti szigeti taino indián nyelv azonos szava. Ugyane tőről fakad orkán szavunk is. hurut – ‘a nyálkahártya mirigyeinek fokozott nedvkiválasztása’. Származéka: hurutos. Hangutánzó szó, a huruttal járó hörgő köhögés hangját imitálja. hús – ‘harántcsíkolt izomzat emberi és állati testben’; ‘ilyen állati szövet mint táplálék’: marhahús, sertéshús stb. Származékai: húsos, hústalan, húsol. Ismeretlen eredetű szó. husáng – ‘frissen tört vastag ág’. Hangutánzó eredetű szó, talán a suháng hangátvetéses alakja, és mint ilyen, a suhog igéhez kapcsolódik.

- 142 - oldal

a

achát

húshagyó – ‘böjtkezdő ‹csak a húshagyó kedd, azaz ‘hamvazószerda előtti kedd’ kifejezésben›’. Délszláv mintára alkotott tükörszó: horvát, szlovén mesopust (‘húselhagyás’). A kifejezés arra utal, hogy a nagyböjt kezdetekor negyven napra búcsút mondtak a húsnak. A szláv szó mintája a latin carnem laxare (‘húst elhagyni’) kifejezés lehetett, amely áttételes módon a karneválhoz kapcsolható. Lásd még húsvét. huss – ‘háziszárnyasok, madarak elűzésére használt indulatszó’. Önkéntelen hangkitörésből ered, a hess rokona. húsvét – ‘Krisztus feltámadásának ünnepe a keresztény országokban’. Tükörszó olyan délszláv eredetű szavak alapján, mint a horvát, szlovén vuzem (‘vétel’), ezek ugyanis egy korábbi menszovazam (‘hús vétele’) rövidült formái. A szó arra utal, hogy a nagyböjt elején „elhagyott” húst (lásd húshagyó) a feltámadás napjától újra magukhoz „vehetik” a hívők. húsz – ‘kétszer tíz’. Származékai: húszas, huszad. Ősi finnugor örökség: vogul, osztják kosz, votják kizs, mordvin komas (‘húsz’). E szavak első eleme ‘ember, férfi’ jelentésű (lásd hím), annak alapján, hogy az ember kezén és lábán összesen húsz ujj van; a második eleme (a magyarban -sz) egy igen ősi mutató névmás folytatója. Lásd még huszon-. huszár – ‘régi magyar könnyűlovas fegyvernem katonája’. Származékai: huszáros, huszárság. Szerb-horvát eredetű szó: huszar (‘rabló’) a husza (‘rablás’) tőből; ez végső soron a gót hansa (‘sereg, csapat’) szóra megy vissza. A ~ mai értelmű használata a 15. század végétől mutatható ki. huszita – ‘a huszitizmus híve, követője ‹Csehországban, de Magyarországon is›’. – huszitizmus: ‘a protestantizmus korai formája Csehországban a 15. században’. A latin Hussita szó átvétele, amely szó a mozgalom névadójára, Jan Hus cseh reformátorra és mártírra utal. A szó vége a görög -itész latinos alakja, mint pl. a johannita lovagrend Szent János (Johannes) nevéből. huszon- ‘a 21 és 29 közti számnevek előtagja’. A húsz számnév lativusi -n ragos alakja, tkp. ‘húszon (felül) egy, kettő stb.’. Lásd még tizen-. huta – ‘kohó’; ‘üvegolvasztó kemence’. Felnémet eredetű: ófelnémet hutta (‘sátor, bódé; kohó’). Avuló szó. húz – ‘von’; ‘maga felé mozgat’; ‘rögzített helyéről eltávolít’: fogat húz; ‘‹vonós hangszeren› játszik’: húzd a fülembe a nótámat; ‘‹sok közül› kivesz’: sorsot húz; ‘eltér ‹iránytól›’: a kormány jobbra húz. Származékai: huzat, húzat, huzatos, huzakodik, huzam, huzamos, húzódik, húzódozik, húzódzkodik, huzigál, húzkod, huzal, huzaloz. Ősi örökség az ugor korból: vogul kat (‘szakít, ránt’). Lehet, hogy a ~ azonos eredetű a hoz igével; hangtani kapcsolatuk olyan, mint a hord–hurcol igepáré. huzag – ‘spirális hornyolás lőfegyver csövének belső üregében’. Származéka: huzagol. A német Zug (‘huzat, húzás, huzagolás’) mintájára alkotott késő nyelvújítási szó a húz igéből, az adag, állag, löveg s hasonló szavak mintájára. huzavona – ‘halogatás, körülményeskedés’. A tautologikus húz-von szókapcsolat igenévi származéka, voltaképp húzó-vonó; az egyes elemek a hinta, hulla, penge, szüle alaktani megfelelői. hű1 – ‘ragaszkodó, valaki mellett kitartó, házastársát meg nem csaló’; ‘az eredetihez hasonló, a valóságnak megfelelő’: hű beszámoló, hű fordítás. Származékai: hűség, hűséges, hűtlen, hűtlenség, hűtlenkedik. A hisz ige régi folyamatos melléknévi igeneve, a hivő alakváltozata. A kezdeti hiü, hiő igenév két irányban fejlődött tovább: a kettős magánhangzó első eleme kiesett, s így lett a ~, illetve a két magánhangzó közé hiátustöltő ékelődött, ez pedig a hivő alakot eredményezte. Lásd még hiszen, hit, hitel, hites, hitves, hív2, meghitt. hű2 – ‘ámulatot, meglepetést, rosszallást kifejező indulatszó’. Önkéntelen hangkitörésből eredt, akárcsak a hé, hő. Lásd még hűbelebalázs, hűhó. hűbelebalázs – ‘hebehurgya, meggondolatlanul cselekvő ember’. Szóösszetétel a Hű, bele, Balázs, lovat ad Isten! (‘fogj hozzá, majd megsegít Isten’) szólás első három szavának összetapadásából. A hű2 indulatszó itt biztató értelmű; a Balázs név nem konkrét személyt jelöl, hanem általános érvényű, akárcsak a megfelelő nevek a sedrekati, szélpál, viharjóska (‘szeles, hirtelen nő, illetve férfi’) szavakban. hűbér – ‘feudális birtok’. Származékai: hűbéri, hűbéres, hűbériség. Nyelvújítási szóalkotás a latin feudum magyarítására; a vazallusi hűségeskü fejében bérként juttatott birtokot jelenti. hübrisz – ‘gőg, elbizakodottság’. Görög szó, a.m. ‘dölyf, elbizakodottság’ a hübreó (‘kevélykedik, nem ismer mértéket’) igéből. Az antik mítoszokban a ~ főképp azok vétke volt, akik jósorukat a maguk érdemének tudták be, és elmulasztották hálájukat leróni érte az isteneknek. hűdés – ‘bénulás, paralízis’: szélhűdés, agyszélhűdés. Származékai:

hűdött, hűdöttség. A ~ szócsaládja a szélhűdésből vonódott el, mert megalkotója, Bugát Pál a szél elemet összetételi tagnak érezte, a szót magát pedig az azonos értelmű, s valóban összetételként keletkezett szélütés egyszerű alakváltozatának. Valójában a szélhűdés képzett szó, -hűdik képzőegyüttese ugyanaz, mint a bűnhődik, hírhedik szavakban, tehát „megszelesedés”; ez a régi babonás hiedelemre vezethető vissza, amely szerint bizonyos szelek démoni, ártó hatásúak. A ~ avuló orvosi szó, származékai az irodalmi stílusrétegben otthonosak. hűhó – ‘felesleges hangoskodás’; ‘nagy felhajtás, cécó’. A hű2 és a hó3 indulatszavak összetételéből vált főnévvé (hasonló összetétel a hajrá). hűl – ‘egyre hidegebbé lesz’; ‘‹érzelem› veszít melegéből’. Származékok és kapcsolt szavak: (meg)hűlés, hűtő, hűtés, hűtőzik. A szócsalád hű- töve, amelynek a fenti alakok mozzanatos, illetve műveltető képzős származékai, talán ugyanabból az ismeretlen alapszóból ered, amelyből a hideg, hiedelem, hűvös származik. Lásd még hüledezik, hüllő, hülye. hüledezik – ‘meghökken, álmélkodik’. A hűl ige származéka gyakorító -dez képzővel (mint eredezik, fáradozik). Az alapszónak magának is van hasonló jelentésű formája: Elhűlnétek látván rettenetes pajzsát (Arany). A megdöbbenés a szívverés lassulását, kimaradását is okozhatja, ezért a közfelfogásban hidegérzettel, fagyással kapcsolódik össze: megdermedt rémületében; Döbbenet által a szív ere fagy (Arany). Lásd még hüllő, hülye. hüllő – ‘tüdővel lélegző, nem állandó testhőmérsékletű gerinces állat’. Nyelvújítási képzés, voltaképp folyamatos melléknévi igenév a hűl igéből, az ilyen állatok hidegvérűsége alapján. Lásd még hüledezik, hülye. hülye – ‘gyengeelméjű, idióta’; ‘buta, ostoba, értetlen’: egészen hülye vagy? ‘‹főnévként› ostobaság’: ne beszélj hülyéket! Származékai: hülyeség, hülyéskedik, hülyéskedés, hülyít, hülyül, hülyülés. A szó eredetibb hüle alakja a hűl igéből képzett folyamatos melléknévi igenév olyan változata, mint a pengő, szülő mellett a penge, szüle; az l utóbb palatalizálódott. A ~ eleinte olyan emberre értődött, aki mindenen elhül, hüledezik; ez a bambaság képzetén át vezetett a szó ‘idióta’ jelentéséhez. Ilyenre más nyelvekben is van példa: latin stupere (‘zsibbad, kábul, ámul’)  stupidus (‘hülye’). hűs – lásd hűvös hüvely – ‘egyes termések magtokja’: borsóhüvely; ‘szúró- és vágófegyverek védőtokja’: kardhüvely; ‘lőfegyver töltényének a robbanószert tartalmazó eleme’: töltényhüvely; ‘nő belső nemi szerve, amely a hímtagot fogadja be’. Származékai: hüvelyes, hüvelyez. A ~ hüv- töve bizonytalan eredetű, talán a hiu családjába tartozik; a -ly szóvég denominális névszóképző lehet. Lásd még hüvelyk. hüvelyk – ‘a kéznek a többi négytől elálló, legvastagabb ujja’; ‘hosszmérték ‹kb. 2,5 cm›’. A hüvely származéka denominális -k képzővel; valójában a különböző tájnyelvekben a ~ különféle alakváltozatai (hüvék, hüvők, hüjek) előfordulnak ‘hüvely’ értelemben is, és fordítva, olykor találunk hüvelt ‘hüvelyk’ jelentésben is. A két szó szoros kapcsolata úgy magyarázható, hogy hajdan a nyíllövők a hüvelykujjukon bőr védőtokot, hüvelyt viseltek, s így annak neve átvonódott magára az ujjra is. hűvös – ‘enyhén, nem kellemetlenül hideg’; ‘‹érzelmileg, viselkedésben› tartózkodó, nem szívélyes’; ‘‹tréfásan› börtön’: hűvösre tették. Alakváltozatok: híves, hivös, hűs. Származékok és kapcsolt szavak: hűvöskés, hűvösség, hűvösödik, hűsít, hűsítő, hűsöl. Ismeretlen eredetű szócsalád. Feltehető hi-, hiü- töve azonos lehet a hideg, hiedelem, hűl szavakéval. A szó -s eleme melléknévképző (mint képes, nádas stb.) A híves alak korábbi lehet a ~nél a feltett hiü alapszó nyomán; a hűs összevont alak.

- 143 - oldal

a

achát

,Í

I

iá – ‘a szamár kiáltása’. Származéka: iázik. Hangutánzó szó; más nyelvekben is hasonlóképp hangzik: német, cseh ia, angol hee-haw. iafia – ‘‹valakinek a› gyermeke(i)’; ‘a rokonság, pereputty egy tagja’: elhozta magával minden iafiát. Eredetére két magyarázat van. A valószínűbbik szerint az ~ úgynevezett egybefoglaló összetétel (mint pl. arc), amelynek első, ia eleme egy kihalt ‘leány’ jelentésű szavunk maradványa. Ezt nemcsak a vogul agi, eui, ewe (‘valakinek a leánya’) mint valószínű előzmény tanúsítja, hanem hogy ugyanilyen értelmű összetétel is létezik a vogulban: agipigi (‘gyermek’, tkp. ‘leány-fiú’). Más nézet szerint az ~, régebbi forrásokban ia fia, olyan ikerszó, mint az irulpirul vagy izeg-mozog. ibér – ‘a Pireneusi-félszigeten élt bizonytalan eredetű ókori nép; ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e népre vonatkozó’. A név eredete ismeretlen. íbisz – ‘egyiptomi gázlómadár, Ízisz istennő szent állata’. Latin szóvendégünk (ibis), a latinban egy azonos görög szó átvétele, amaz pedig óegyiptomi eredetű. ibolya – ‘erős illatú, többnyire lila erdei virágos növény’; ‘ibolyalila szín: ultraibolya’. Régebbi ivola, ibola alakjainak tanúsága szerint az ~ a növény latin viola nevének ősi magyar alakváltozata. A latin szókezdő v-je úgy maradt el, mint az imád ősibb vimád formájából. Az iola hiátustöltő v-t kapott, amely idővel b-vé lett (mint a szilva egyes nyelvjárásokban szilba), a l pedig palatalizálódott. ibrik – ‘csésze, csupor, kisebb korsó’. Az oszmán-török ibrik átvétele, amely egy azonos arab, végső soron perzsa szóból származik. icce – ‘régi folyadékmérték, kb. 8 deci’. Bizonytalan eredetű szó. A középkori latin justitia (‘igazság’) és a vele kapcsolatos justa (‘pontos, helyes’) szavaknak volt ‘űrmérték, borospohár’ jelentése is. Az utóbbinak feltehető, bár nem bizonyítható egy *jutia származéka, amelynek magyaros jucca, jucce alakjából az ~ úgy eredt volna, mint a juharból az ihar. ichtiológia – ‘az állattannak a halakkal foglalkozó ága’. Tudományos szakszó a latin ichthyologia nyomán; ez a görög ikhthüsz (‘hal’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből épült fel. Lásd még ichtioszausrusz. ichtioszaurusz – ‘halhoz, delfinhez hasonló őshüllő’. Latin őslénytani szakszó (ichthyosaurus) a görög ikhthüsz (‘hal’) és szaurosz (‘gyík’) elemekből. Lásd még dinoszaurusz, ichtiológia icipici – ‘kicsinyke’. Úgynevezett osztódásos ikerszó, amelynek első eleme az alapszó (pici) szókezdő magánhangzójának elhagyásával jött létre (mint pl. irul-pirul, illeg-billeg). Lásd még pici. ide – ‘a beszélőhöz közeli helyre’. Származékai: idébb, idáig. Az ez mutató névmás egy ősibb id alakjának származéka az -é lativusi raggal, amely a szóvégen megrövidült; az idáig mély hangrendű toldalékai az odáig analógiás hatásával magyarázhatók. Lásd még idéz, idő. idea – ‘eszme, fogalom; ötlet’. – ideális: ‘eszményi’. – ideál: ‘eszmény(kép)’; ‘valakinek a szerelmese, imádottja’: Zsóka volt az én első ideálom (Ady). – idealizál: ‘eszményít’. – idealizmus: ‘a szellem, a tudat elsőbbségét hirdető bölcseleti irányzat’; ‘eszményekért való lelkesedés’. – idealista: e bölcseleti irányzattal kapcsolatos’; ‘eszményekért küzdő’; ‘ábrándos, a valósággal számot nem vető’; ‘‹főnévként› az idealizmus vallója’. – idealisztikus: ‘idealista’. Nemzetközi tudományos szócsalád a latin idea (‘eszme’) nyomán, amely a görög idea (‘alak, forma, megjelenési mód’) átvétele; ennek forrása az eidó (‘meglát, megismer’) ige. Az idealizmus, idealista, idealizál származékok a franciában keletkeztek (idéalisme, idéaliste, idéaliser); az ideál németből való átvétel (Ideal). Lásd még ideogramma, ideológia. ideg – ‘íj, lant húrja’: …én a / Lant idegébe kapok… (Petőfi); ‘az ingerületet vezető, fonálszerű hosszú sejt’. Származékai: idegi, ideges, idegesség, idegesít, idegeskedik. A szó ide- töve ősi örökség az uráli korból: vogul janteg, cseremisz jaden, szamojéd jen (‘íjhúr’). A szóvégi g denominális főnévképző, mint pl. a hályog szóban. A ma eleven élettani jelentéssel a nyelvújítás korában Bugát Pál ruházta fel a szót. idegen – ‘nem ismerős, máshonnan való’; ‘más néphez tartozó’: ‘más állampolgárságú’: idegenrendészet; ‘más tulajdonában lévő’: idegen jószág; ‘‹főnévként› idegen ember’; ‘idegen föld, külföld’: idegenben halt meg. Származékai: idegenség, idegenkedik, (el)idegenül, (el)idegenít, (el)idegenedik, (el)idegenedés. Ismeretlen eredetű szócsalád. idei – ‘ez évi’. Kapcsolt szó: idén. Az ez idei, illetve ez idén kifejezések önállósult második tagja mindkettő; az idő régi ‘év’ jelentése él bennük tovább. Az idén az

idő régebbi idé- tőalakjának ragos származéka, akárcsak az idétlen. Lásd még idény. ideiglenes – ‘átmeneti, nem állandó, nem végleges’. Az idő régi ideiglen (‘valamennyi ideig’) ragos származékából képezték a nyelvújítás korában. idejekorán – ‘a kellő időben’: A török vastag, erős falat talált a kapu mögött. Idejekorán berakta azt Mekcsey. Egy tautologikus mellérendelő idején-korán összetétel módosult alakja, ahol az első tag elvesztette ragját. Az utótag hatására a mai nyelvi köztudatben kezd ‘túl korán, ideje előtt’ jelentése kialakulni. identitás – ‘azonosság’; ‘önazonosság, öntudat’: idegenben is megőrizte magyar identitását. – identikus: ‘azonos’. – identifikál: ‘azonosít’. – identifikáció: ‘azonosítás’. A latin identitas középkori eredetű szó, az idem (‘ugyanaz’) egy kettőzött alakjából (identidem), illetve ennek vélt identi- tövéből képezték. Az identikus és identifikál már francia továbbképzések (identique, identifier) átvételei visszalatinosított formában. idény – ‘évad, szezon’. Nyelvújítási alkotás az idén (lásd idei) határozószóból, a magán  magány s hasonló szópárok mintájára. ideogramma – ‘fogalmat jelentő írásjel a képírásból fejlődött ‹pl. óegyiptomi, kínai› írásrendszerekben’. – ideográfia: ‘fogalomírás’. Tudományos szakszócsalád a görög idea (‘eszme, fogalom’) és a gramma (‘írás’), illetve a graphó (‘ír’) elemekből. Lásd még idea, ideológia. ideológia – ‘egy korszak, egy osztály, egy párt által vallott eszmék, nézetek összefüggő rendszere’. – ideológus: ‘egy eszmerendszer kidolgozója, képviselője’. – ideologikus: ‘egy eszmerendszerrel kapcsolatos, attól függő vagy arra hivatkozó’. Nemzetközi szócsalád a görög idea (‘eszme, fogalom’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még idea, ideogramma. idétlen – ‘ügyetlen, ügyefogyott, ostoba’. Az idő régebbi idé- tövének fosztóképzős származéka, s eredetileg idő előttit, koraszülöttet jelentett. Az ilyenek, főleg régebben, többnyire elmaradtak a szellemi fejlődésben, innen a szó ma eleven jelentése. Lásd még idei. idéz – ‘hív, megjelenésre szólít fel’: szellemet idéz, bírósági idézés; ‘mástól származó szöveget pontosan ismétel szóban vagy írásban’: a Bibliából idéz; ‘megjelenít’: szemünk elé idézte a történteket. Az ide határozószó igei származéka -z denominális képzővel, mint aláz, előz, odáz. idill – ‘derűs, bensőséges helyzet, állapot’; ‘ókori pásztori költemény’: Theokritosz idilljei. Származékai: idilli, idillikus. Nemzetközi szócsalád a latin idyllium (‘pásztori költemény’) nyomán; forrása a görög eidüllion, amely tkp. ‘képecske’, az eidosz (‘alak, forma’) kicsinyítő képzős származéka. A magyar szavak közvetlen forrása a német vagy a francia volt. idiolátria – ‘önimádat’. Tudományos szakszó a görög idiosz (‘külön, saját’) és latreia (‘szolgálat a szentélyben’) elemekből. Lásd még idióta, idióma, idioszinkrázia, idolátria. idióma – ‘nyelvi, beszédbeli sajátság’; ‘nyelvjárás’. – idiomatikus: ‘nyelvjárási’. – idiomatizmus: ‘egy adott nyelvre jellemző kifejezési forma, fordulat’. Az ~ görög szó: ‘sajátosság, egyedi kifejezés’, az idiosz (‘saját, egyéni, egyedi’) származéka. Lásd még idiolátria, idioszinkrázia, idióta. idioszinkrázia – ‘veleszületett túlérzékenység egyes gyógyanyagokkal szemben’; ‘heves, ingerült s lényegében indokolatlan ellenszenv valakivel szemben, irtózás valamitől’. Tudományos szakszó a görög idiosz (‘sajátos, egyedi’) és szünkraszisz (‘keverék’) a szün- (‘össze’) és kerannümi (‘kever’) elemekből. Az ~ értelme tehát: ‘a test nedvei olyan egyedi keveréket alkotnak, amely nem fogad be idegen anyagokat’. Lásd még szinkretizmus. idióta – ‘gyengeelméjű ember’; ‘‹melléknévként› hülye’. – idiotizmus: ‘súlyos gyengeelméjűség’. Nemzetközi szócsalád a latin idiota (‘tájékozatlan ember, kontár’) nyomán. Ennek forrása a görög idiótész (‘magánember; laikus, kontár; tanulatlan, műveletlen ember’), az idiosz (‘saját, személyes, magán-’) származéka. Mai jelentésével az ~ az orvosi latinból lépett át a köznyelvbe. Lásd még idiolátria, idióma, idioszinkrázia. idolátria – ‘bálványimádás’. Vallástudományi szakszó a görög eidólon (‘bálvány’, tkp. ‘hasonmás, arckép, szobor’) és a latreia (‘szolgálat a szentélyben’) elemekből; az eidólon az eidosz (‘külalak, kép, forma’) származéka. idom – ‘síkbeli vagy térbeli forma’: síkidom; ‘női test domborulata’: telt idomok. Származékai: idomít, idomító, idomítás, idomár, idomtalan. A szócsalád valószínű alapszava egy ma már nem élő idomos melléknév, amely az ildomos népnyelvi alakváltozata. Eredetibb ‘alkalmas, ésszerű’ jelentése így fejlődött: ‘rendes’  ‘arányos’  ‘formás’. Az ~ és idomtalan voltak közvetlen származékai; a további képzések már az ~ból erednek. idő – ‘a tér mellett az anyag legfőbb létezési formája, amely a

- 144 - oldal

a

achát

történések egymásutánjában érzékelhető’; ‘időtartam’; ‘időjárás’: szép idő várható; ‘‹régebben› év’. Származékai: idős, idősödik, időtlen, időz, időzít, idült. Vitatott eredetű szó. Talán ótörök jövevényszó a csuvasos rétegből: türk, ujgur öd-, altáji öy- (‘idő’); ennek a származtatásnak elég komolyak a hangtörténeti nehézségei. Más nézet szerint az ~ az ide határozószónak jelentésben elkülönült alakváltozata; eredeti jelentése közelre mutató értelméből eredően ‘jelen időpont’ volt, ahogy az idei, idén, valamint az esztendő szavakban is tetten érhető. Az idült (mint a latin eredetű krónikus magyarítása) és az időzít nyelvújítási alkotások. Lásd még ideiglenes, idejekorán, idény, idétlen, időjárás. időjárás – ‘a légköri jelenségek összességéből adódó helyzet, állapot’. Kora nyelvújítási szóalkotás a szép (csúf, meleg stb.) idő jár(ja) kifejezésből. Az ~ jelenségeit a latin utódnyelveiben is az ‘idő’ jelentésű szó fejezi ki, pl. olasz fa brutto tempo (‘rossz idő van’, tkp. ‘rossz időt csinál’). idus – ‘a hónap 13. vagy 15. napja a római naptárban’: március idusa (március 15.). Ismeretlen eredetű latin szó, tkp. többes számú alak. ifjú – ‘fiatal’; ‘‹főnévként› fiatal, felserdült férfi’. Származékai: ifjúság, ifjúsági, ifjan, ifjonti, ifjonc. Összetett szó; második tagja a fiú, ahogy a korábbi ifiú alak sejteti; első eleme ugorkori eredetű, az osztják ai (‘kicsi, fiatal’) származéka. Az ~ tehát legkorábban főnév volt, és fiatal fiút jelentett. iga – ‘járom’; ‘alattvalói helyzet, szolgaság’: Majd töröktől rabigát / Vállainkra vettünk (Kölcsey); ‘egy pár igásállat’: vett két iga ökröt. Származékai: igás, (le)igáz. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén igo (‘járom’). A szóvég nyíltabbá válással alakult ki. igaz – ‘a valóságnak megfelelő, azt híven tükröző’; ‘őszinte’: igaz szeretet; ‘becsületes, igazságos, méltányos’: egy igaz ember; ‘‹főnévként› jogszerű igény valamire’: nem hagyom az igazamat; ‘helyes állásfoglalás’: ebben igazad van; ’tiszta lelkiismeretű ember’: az igazak álmát alussza. Származékai: igazi, igazán, igazándi, igazában, igazság, igazságos, igazságosság, igaztalan, igazságtalan, igazságtalanság, igazít, igazítás, igazodik, igazodás, igazgat, igazgató, igazgatóság, igazgatás, (meg)igazul, (meg)igazulás, igazol, igazolás, igazolvány. Bizonytalan eredetű szó. Ig- töve valószínűleg a régi jóg (‘jobb oldali’) szóval azonos (ebből ered a jog is), annak olyan változata, mint a hajdani jonkábbnak a mai inkább. A szóvég denominális -z képzőt kapott, mint pl. a nehéz, száraz. A ‘jobb oldal’ és az ‘igaz, becsületes’ fogalma más nyelvekben is összekapcsolódik: francia droit, német recht – richtig, gerecht. ige – ‘cselekvést, történést kifejező szó’; ‘Isten szava, a Biblia szövege’: igehirdetés; ‘bűvös hatalmú szó’: varázsige. Származékai: igei, igéz, igéző. Ótörök eredetű szó, amelynek megfelelői a mai török nyelvekből már nem mutathatók ki, de él a mongolba átszármazott üge (‘szó, beszéd’) főnévben. A magyar szó legősibb jelentése ‘varázsszó’ lehetett. Mai első köznyelvi jelentése a 17. század óta mutatható ki. Lásd még igény. igen – ‘nagyon’: igen megéhezett; ‘úgy van ‹ráhagyó felelet eldöntendő kérdésre›’. Származékai: igenel, igenlő. Ismeretlen eredetű szó. ‘Nagyon’ jelentése a korábbi; mai elsődleges értelme az igenis (‘nagyon is’) összetételből alakult ki. Lásd még igény. igény – ‘jogos (vagy annak tekintett) kívánság, követelés’: igényt tart az apai örökségre; ‘kereslet’: erre a cikkre nincs igény. Származékai: igényel, igénylés, igénylő, igényes, igényesség, igénytelen, igénytelenség. Nyelvújítási alkotás, először Berzsenyinél bukkan fel, de nem biztos, hogy az ő leleménye. Nem tudhatjuk pontosan, hogy igen szavunk volt-e a képzés alapja, tehát „igenlésre” gondolt-e kiötlője, vagy a német Anspruch (betű szerint ‘rámondás’) ihletésére az ige képzett származékáról van-e szó. ígér – ‘kötelezettséget vállal, hogy valamit megtesz, valamit ad (valakinek)’; ‘vételárként felajánl’: ötmilliót ígértek a házért. Származékai: ígéret, ígéretes, ígérget, ígérgetés, ígérkezik. Ismeretlen eredetű szó. iglu – ‘kupolaalakú eszkimó hókunyhó’. Eszkimó szó; az angol igloo révén terjedt el. ignorál – ‘semmibe vesz, nem vesz tudomást róla’: sértően ignorálta a vendégek többsége’. – ignorancia: ‘tudatlanság, műveletlenség’. Nemzetközi szavak a latin ignorare (‘nem tud’) ige nyomán, amelyben a tagadó jelentésű in- előtag i eleme kapcsolódik a tudást jelentő ősi gno- tőhöz. E tő g eleme már eltűnt a noscere (‘tud’) és nomen (‘név’) szavak éléről, de ott van még a cognoscere (‘megismer’) és co-gnomen (‘családi név’) testében. Lásd még ignotus, nobilis. ignotus – ‘ismeretlen’: Ignotus (Veigelsberg Hugó írói neve). Latin szó, a tagadó jelentésű in- előtag i eleméből és a notus

(‘ismert’) ősibb gnotus alakjából; lásd még ignorál. igric – ‘középkori énekmondó’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén igrc, orosz igrec (‘játékos, zenész’); ezek a szláv igrati (‘játszik’) származékai. Az átadó nyelvet nem tudjuk meghatározni. így – ‘ezen a módon’; ‘ennyire’. Az ez mutató névmás e, i eleméből való. Gy eleme eredhet egy ablativusi l palatalizációjából, s ez esetben az ~ nem más, mint az ily affrikálódott változata. Másik lehetőség: a gy elem egy finnugor eredetű denominális névmásképző, amely megfigyelhető pl. a zürjén tadzs (‘így’), kudzs (‘hogy’) szavak végén. Ha ez igaz, akkor az ~ az egy szóval azonos eredetű. Mindkét származás egyformán lehetséges. igyekszik – ‘iparkodik, törekszik’; ‘valamilyen irányba tart’: a városba igyekszünk. Származékai: igyekvő, igyekezet. A régebbi ügyekezik alakok elárulják, hogy az ügy1 az alapszó, az ~ ennek denominális igeképző-együttessel formált származéka, akárcsak a hadnak a hadakozik. Eredeti értelme ‘a maga ügyében jár’. A szótő illabiálissá vált (mint süket–siket), pontosabban egy ilyen változat lett köznyelvivé. ihlet – ‘‹igeként› művészi alkotásra serkent, ilyet létrehozni segít’: legszebb verseit a honvágy ihlette; ‘‹főnévként› ‘műlkotásra serkentő emelkedett, felfokozott lelkiállapot’. Származékai: ihlető, ihletés, ihletett. Egy önmagában nemigen használatos, hangutánzó eredetű ihl, ihel (‘lehel’) ige származékai; a szóalkotásra a mintát a latin inspirare (tkp.’belefúj, rálehel’) ige adta, amely inspirál igénk forrása. ihol – ‘íme itt’: Ihol én, ihol én, pőrölyje világnak (Arany). A hol (‘valahol’) határozószó előtt az ez mutató névmás rövid i eleme áll. Lásd még ide, így, ily, íme. íj – ‘a nyíl kilövésére való meghajlított, húrral ellátott rugalmas fa’. Származékai: íjas, íjatlan. Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi uráli örökség: osztják jógel, mordvin jonks, finn jousi, szamojéd jinta (‘íj’). A szó régi adatai sokáig magas hangrendűek voltak. Az ~ kezdetben puszta í volt, egyes ragos formákban (íak, íat, íel) lépett fel a j mint hiátustöltő, majd átvonódott a tőbe. Más hiátustöltő volt a v; az így keletkezett ív alakváltozat idővel külön jelentést nyert, egyben továbbvitte a magas hangrendű tőváltozatot (lásd ív). ijed – lásd ijeszt ijeszt ‘megriaszt’. Származékok és kapcsolt szavak: ijesztő, ijesztget, ijed, ijedős, ijedség. Ismeretlen eredetű szócsalád. iker – ‘egyszerre született gyermekek egyike’: ikertestvérek; ‘‹összetett szavak előtagjaként› két szorosan összetartozó valamiből álló’: ikertelefon, ikercsillag, ikerablak, ikerszelvény, ikervágány. Származékai: ikerít, ikresít. Ótörök vendégszó a csuvasos rétegből: türk ikkiz, kun egiz, oszmán ikiz, csuvas jeger (‘iker’). Ezek a törökségi szavak az iki (‘kettő’) számnév származékai. A magyarba egy ócsuvas *ikir alak kerülhetett, s legkorábbi nyelvemlékeinkben is még ezt az alakot találjuk. ikes – ‘olyan magyar igék jelzője, amelyek a kijelentő mód jelen idő egyes szám harmadik személyében -ik végződést kapnak’. Ellentéte: iktelen. Nyelvújítási szóalkotás, a nyelvtudomány szakszava. ikon – ‘kép, fatáblára festett bizánci stílusú szentkép’; ‘stilizált ábra, piktogram’. Nemzetközi szó a latin icon (‘kép’) nyomán, amely a görög eikón (‘kép, arckép’) átvétele. Lásd még ikono-. ikono- – ‹idegen szavak előtagjaként› ‘képpel kapcsolatos’: – ikonográfia: ‘képzőművészeti téma képi ábrázolásának egy adott korban érvényes szabályai’; ‘az ezzel foglalkozó művészettörténeti tudományág’; ‘egy valós személyről fennmaradt képi ábrázolások rendszerezett összessége’: a Kossuth-ikonográfia. – ikonográfus: ‘az ikonográfia szakembere’. – ikonoklaszta: ‘képromboló’. – ikonolátria: ‘szentképek imádata, túlzott tisztelete’. – ikonosztáz: ‘szentképekkel díszített válaszfal ortodox templom hajója és szentélye között’. A fenti szavak első eleme a görög eikón (‘kép, arckép, szentkép’). Második, ugyancsak görög elemük forrása sorra: graphó (‘ír, rajzol’); klasztész (‘szétzúzó’) a klaó (‘tör’) igéből; latreia (‘szolgálat a szentélyben’); sztaszisz (‘állvány’) a (hi)sztémi (‘áll’) nyomán. ikozaéder – ‘húsz szabályos háromszög által határolt mértani test’. Tudományos szakszó a latin icosaeder nyomán; ez a görög eikoszi (‘húsz’) és hedra (‘alap’) elemekre megy vissza. ikra1 – ‘halpete, különösen a tokhal petéje mint értékes csemege’. Származékai: ikrás, ikrátlan, ikrásodik. Szláv vendégszó: szerbhorvát, szlovák, orosz ikra (‘halpete’). ikra2 – ‘a lábszár hátsó, kidagadó izomkötege’: lábikra. Szláv jövevényszó: bolgár, szlovák, lengyel, orosz ikro (‘lábikra’). A két ikra szónak a szláv nyelveken belül is csak távoli összefüggése van; talán az ikrás hal hasvégi kidomborodásának és a lábizomnak az alaki hasonlóságára gondolhatunk. iktat – ‘besorol, tagként vagy részként behelyez’: törvénybe iktat;

- 145 - oldal

a

achát

‘közösségbe befogad’: a párt tagjai sorába iktatta; ’tisztségbe ünnepélyesen behelyez:’: elnöki beiktatás; ‘szövegbe betold’: öt szót beiktatott; ‘‹ügyiratot› hivatali nyilvántartásba sorszámozva bevezet’. Származékai: iktató, iktatás. Az ~ a juttat ige jelentésben elkülönült alakpárja. A kettősség az ugor kori (vogul) jokht (‘érkezik, jut’) kétféle továbbfejlődéséből érthető. Egyik ágon jokht  joht  jot  jut, a másikon jokht  jukt  ikt az alakulás útja. A ju  i hangváltást példázzák a juhar– ihar vagy juhász – (tájnyelvi) ihász szópárok. Ez az utóbbi hangváltozás már úgyszólván a szemünk előtt zajlott le, hiszen a Halotti Beszédben még iochtotnia alakot találunk. ildomos – ‘illedelmes, illendő’; ‘‹régen› okos, ésszerű’. – ildom: ‘illem’; ‘‹régebben› ésszerűség’: Így összehat kezünk, szivünk, agyunk, / Vezérszó: ildom… (Arany). Az ~ melléknévi képzés egy ótörökből átvett alapszóból: kirgiz ildam, altáji iltam (‘gyors, ügyes’). Ily módon a magyar ~ is előbb ügyest, majd okost, ésszerűt jelentett. A nyelvújítás idején már mint szinte kihalt szót élesztették fel, s vonták el belőle az ildomot. Mindkét szó hamarosan felcserélte eredeti jelentését a jelenlegire, nyilvánvaló módon az illedelmes hatására. illabiális – ‘ajakkerekítés nélküli ‹magánhangzó›’. Nyelvtani szakszó a latin illabialis, tkp. in-labialis nyomán, ez az ellentétet jelző in- előtag és a labialis (‘ajakkal kapcsolatos’) együttese; labium a.m. ‘ajak’. Lásd még labiális. illan – ‘gyorsan, könnyeden (el)fut’; ‘eloszlik a levegőben’. Az ~ ige egy il- tő mozzanatos képzős származéka; ez a tő az iramlik ir- tövének alakváltozata. Lásd még illat. illat – ‘kellemes szag’. Származékai: illatos, illatozik. Az illan ige il- tövének származéka deverbális -t névszóképzővel. Hogy ma kellemes képzeteket kelt, az jóhangzásának tulajdonítható. illegális – ‘törvénybe ütköző’; ‘az államhatalommal szembehelyezkedő, titokban működő, szervezkedő’: illegális párt, tevékenység. – illegalitás: ‘törvényellenes állapot’; ‘titkos, földalatti tevékenység’: illegalitásba vonul. Nemzetközi szó a latin illegalis, tkp. in-legalis (‘törvénytelen’) nyomán: ellentétet kifejező in- előtag és legalis (‘törvényes’), utóbbi a lex, legis (‘törvény’) származéka. Lásd még legális. illeget – ‹csak az illegeti magát, azaz ‘tetszeni vágyón, kacéran hajladozik, jár’ kifejezésben›. Az illik ige gyakorító képzős származéka. Eredeti jelentése ‘illesztget, hozzáilleszt’ volt; ebből értődött így: ‘testét előnyösnek érzett pózba hajlítja, helyezi’. illegitim – ‘nem törvényes, el nem ismert’; ‘jogtalan, jogosulatlan’. Nemzetközi szó a latin illegitimus, tkp. in-legitimus (‘törvénytelen’) alapján; az ellentétet kifejező in- előtagból és a legitimus (‘törvénytisztelő’) szóból; utóbbi a lex, legis (‘törvény’) és tuere (‘őriz, véd’) együttese. Lásd még legitim. illet – ‘megérint’; kezével illeti; ‘‹valakire› tartozik, vonatkozik’: ez nem engem illet; ‘‹meg- igekötővel› kijár neki; meghat, megindít’. Származékai: illetve, illető, illetőleg, illetőség, illeték, illetékes, illetéktelen, illetmény, (meg)illetődik. Az illik (eredetileg ‘hozzátapad, hozzáér’) ige tövének műveltető képzős alakja. Származékainak jó része a nyelvújítás korából való. illik – ‘hozzá való, jól illeszthető hozzá: ebbe a csatlakozóba más dugó illik; összhangban van vele’: illik az arcához ez a szín; ‘megfelel a társadalmi szokásoknak, szabályoknak’: ilyet nem illik mondani. Származékai: illeszt, illeszkedik, illendő, illetlen, illetlenkedik, illedelmes, illem. Ótörök eredetű szó: ujgur, türk, kun il- (‘függeszt, köt’), oszmán il(‘hozzáér, tapad’). A magyarban a konkrét ‘valamibe beakasztható, odaillő’ jelentésből fejlődött ki az elvontabb ‘összeegyeztethető’. Az illem nyelvújítási elvonás. Lásd még illeget, illet, ölt. illír – ‘egy indoeurópai eredetű ókori balkáni nép; ehhez tartozó személy’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’. – illírizmus: ‘horvát nemzeti mozgalom a 19. század derekán, amely a hajdan ~ek lakta területek, Horvátország, Szerbia és Szlovénia egyesítését célozta’. Elvonás az Illíria országnévből (mint Dániából dán). A nép- és országnév a görög Illüroi (‘illírek’) szóra megy vissza, de végső forrása ismeretlen. illiterátus – ‘műveletlen, a tudományokban és művészetekben járatlan’. Latin szó, a literátus ellentéte az erre utaló in- előtaggal. illogikus – ‘logikátlan’. Latin szó, a logikus ellentéte az erre utaló in- előtaggal. illojális – ‘nem méltányos, rosszhiszemű’; ‘pártjához vagy a politikai rendszerhez nem hű’. Latin szó, a lojális ellentéte az erre utaló in- előtaggal. illuminál – ‘kéziratos kódexet művészi iniciálékkal és képekkel díszít’: illuminált kódex. – illuminátor: ‘kódexeket kézi festéssel díszítő mester’. – illuminátus: ‘‹régebben› megvilágosodott, felvilágosult ember’. – illuminált: ‘‹tréfás szépítő szóval› részeg’. Nemzetközi szócsalád a latin illuminare, tkp. in-luminare (‘megvilágít’) nyomán, az in (‘bele’) és luminare (‘világít’)

elemekből; utóbbinak forrása a lumen, luminis (‘fény, világosság’). Az illuminált mai jelentése német kifejezésből való. Lásd még lumen, lumineszkál. illusztrál – ‘megvilágít, szemléltet’: okfejtését megtörtént esetekkel illusztrálta; ‘szöveges könyvhöz magyarázó vagy díszítő céllal képeket alkot’. – illusztráció: ‘könyvhöz készített kép’. – illusztrátor: ‘szövegképeket készítő művész’. – illusztratív: ‘szemléltető’. Művészeti szakszó-család a latin illustrare, tkp. in-lustrare (‘megvilágít, magyaráz, ékesít’) nyomán, az in (‘bele’) és lustrare (‘megtisztít, fényesít’) elemekből; utóbbi forrása a lustrum (’tisztulási áldozat’) a lavare (‘megmos’) igéből. Lásd még illusztris, illuviális. illusztris – ‘híres, nevezetes, előkelő’: a fogadás illusztris vendégei. Nemzetközi szó a latin illustris (‘fényes, szembetűnő, előkelő’) nyomán; eredete azonos az illusztrál igéével. Lásd még illuviális. illuviális – ‘gazdag humusz- és vastartalmú ‹talaj›’. Geológiai szakszó a latin illuvialis (‘áradásos’) nyomán, amely az illuvies, tkp. in-luvies (‘áradás’) származéka: in- (‘bele’) és lavare (‘mos’). Lásd még illusztrál, illusztris. illúzió – ‘csalóka látszat’: a jólét illúziója; ‘hiú reménység’: illúziókban ringatja magát; ‘érzékcsalódás’. – illuzórikus: ‘csalóka, öncsaló; megvalósíthatatlan, hiábavaló’: illuzórikus elgondolás. – illuzionista: ‘szemfényvesztő, cirkuszi bűvész’. – illuzionizmus: ‘bölcseleti tan, amely szerint a külvilág csak látszat, érzékeink csalóka játéka’. Nemzetközi szócsalád a latin illusio, illusionis, tkp. in-lusio (‘gúny, rászedés’) nyomán. Ez az illudere (‘tréfál, gúnyol, megcsal’) származéka: nyomatékosító in- előtag és ludere (‘játszik, tréfál, ámít’). Lásd még interlúdium, ludimagiszter. ily – ‘ehhez hasonló’. Származékai: ilyen, ilyetén. Az ez mutató névmás e tövének i változatából jött létre -l ablativusi raggal, amely utóbb palatalizálódott. Eredeti jelentése melléknév mellett határozószói volt : ‘ennyire’. ím – lásd íme imád – ‘istenként tisztel’; ‘nagyon szeret’; ‘‹régen› imádkozik, könyörög: vimádjomuk ez szegín ember lilkiért’ (Halotti Beszéd). Származékai: imádság, imádkozik, imádás, imádságos, imádat, ima. Az ~ ige bizonytalan eredetű. Az imá-, illetve eredetibb vimá- tő talán finnugor eredetű: zürjén von(dzsalmi) (‘szemmel ver’); a -d gyakorító képző lehet; a szóeleji v eltűnésére példa az ibolya vagy a Vigmánd helynév mai Igmánd alakja. Az ~ tehát eredetileg pogány varázslással kapcsolatos fogalmat jelölt, s a kereszténység felvétele után, bonyolult jelentésfejlődéssel nyerte el mai értelmét. imaginárius – ‘elképzelt, képzeletbeli’; ‘‹a matematikában› képzetes’: imaginárius szám (i). Tudományos szakszó a latin imaginare (‘elképzel’) ige nyomán; ennek töve az imago, imaginis (‘kép’). Lásd még imagizmus, imágó, imázs. imagizmus – ‘huszadik század eleji angol-amerikai költői irányzat, amely tömör, érzékletes képeket idéz fel kötetlen formájú versekben’. Az izmusok egyike, nevét a latin imago (‘kép’) francia, ill. angol folytatója, az image alapján alkotta meg Ezra Pound költő, mégpedig az angolos imagism formában. Lásd még imágó, imaginárius, imázs. imágó – ‘kifejlett, ivarérett szárnyas rovar ‹a lárvával szembeállítva›’. Tudományos szakszó a latin imago (‘kép, képmás’) nyomán. Lásd még imaginárius, imagizmus, imázs, imitál. imám – ‘mohamedán előimádkozó’. Arab szó, amely perzsa közvetítéssel jutott az oszmán-törökbe, s onnan a magyarba. imázs – ‘arculat, az a kép, amely valakiről a közvélekedésben, a közönségben él’: szakértők igyekeznek javítani a kormányfő imázsát. A francia image (‘kép, arckép’) kiejtés szerinti átvétele. Ez az írásmód még nem általános, de terjed a régebbi image helyett. Újabb jelenség az angolos [imidzs] kiejtés, mivel az image egyben angol szó is. Lásd még imágó, imaginárius, imagizmus. imbecillis – ‘enyhébb fokon gyengeelméjű’. Orvosi szakszó a latin imbecillus (‘gyenge, gyarló, beteges’) nyomán; ennek eredete tisztázatlan. imbisz – ‘kis tálakba adagolt aszpikos vegyes ízelítő’. Német szó (Imbiß), amely az in- (‘bele’) és Biß (‘harapás, falat’) elemekből épül fel, tehát ‘beleharapás, falat, kóstoló’. A Biß forrása a beißen (‘harap’) ige. imbolyog – ‘‹hajó› inogva, dülöngve halad’; ‘himbálózik, hajladozik’: imbolyog a nádas; ‘‹fény› lebeg, tétova mozog’: imbolygó gyertyaláng. Valószínűleg az inog szócsaládjába tartozik, s olyan képzés, mint a támolyog tájnyelvi támbolyog változata, de lehet, hogy az inog és bolyog (tkp. bolyong) alakvegyülése; végül eredhet egy ingbolyong összetételből is. íme – ‘‹közelre mutatva› lásd, lássátok, itt van’: íme az ember. Az ím mutatószóból és az ez rövid e alakjából létrejött összetétel. Az ím maga is kételemű szó; első az ez i tőváltozata, a második a

- 146 - oldal

a

achát

m névmási elem, amely az ám és eme, ama szavakból ismerős. imént – ‘nemrég’. Bizonytalan eredetű szó, talán az ím mutatószó (lásd íme) módhatározó ragos alakja; ragja az alkalmasint, megint, szerint szavakban szereplő -int változata. imette – lásd émed imitál – ‘utánoz’. Nemzetközi szó a latin imitari (‘utánoz’) alapján; ez gyakorító alak egy *imare (‘hasonlít’?) igéből, amelyet írott forrásból ugyan nem ismerünk, de valószínűleg belőle ered az imago (‘kép, hasonmás’) szó. immanens – ‘benne rejlő, természetéből következő’; ‘a tapasztalati világon túl nem mutató’. – immanencia: ‘az érzéki tapasztalat számára hozzáférhető jelenségek összessége, a transzcendencia ellentéte’. Bölcseleti szakszó a latin immanens, tkp. in-manens (‘benne maradó’) nyomán; in- (‘benne, belül’) és manere (‘marad’). ímmel-ámmal – ‘kelletlenül’. Az ím (lásd íme) és ám módosítószók ragos alakjaiból lett szóösszetétel, tkp. álikerszó, a habozás, köntörfalazás jellemzésére. Lásd még hímez-hámoz. immigráció – ‘bevándorlás’. Nemzetközi szó a latin immigratio, tkp. in-migratio (‘beköltözés’) nyomán: in- (‘benne, belül’) és migrare (‘költözik, vándorol’). Lásd még emigráns, migráció. immobil – ‘mozdíthatatlan, elfekvő ‹vagyontárgy›’.– immobilia: ‘ingatlan’. Régi kereskedelmi szakszavak a latin immobilis, tkp. in-mobilis (‘mozdulatlan, mozdíthatatlan’) alapján; az ellentétet kifejező inelőtag és a mobilis kapcsolata, az utóbbi a movere (‘mozog, mozdít’) igéből ered. Az immobilia semleges nemű többes alak. Lásd még mobil. immorális – ‘erkölcstelen, erkölcsellenes’. Latin szó, a morális ellentéte az erre utaló in- előtaggal. immun– ‹összetételek előtagjaként› ‘a szervezetnek a betegségekkel és idegen anyagokkal szembeni védekezőképességével kapcsolatos’: immunhiány, immunválasz, immunreakció, immunbiológia, immunszérum. Orvosi szakszavak eleme; eredetéről lásd immúnis. immúnis – ‘fertőző betegségek ellen védett, ellenállóképes’. – immunizál: ‘fertőzéssel szemben védetté tesz’. – immunitás: ‘öröklött vagy szerzett ellenállóképesség betegségekkel szemben’; ‘‹régen› mentesség valamely törvény vagy szabály hatálya alól, kiváltság’. Tudományos szakszócsalád a latin immunis, tkp. in-munis (‘adómentes, közterhektől mentesített ‹személy›’) nyomán; az ellentétet kifejező in- előtag és a munia (‘közterhek) kapcsolata. Lásd még immun-. imola – ‘búzavirághoz hasonló gyomnövény’. Ismeretlen eredetű növénynév. impasto – [impasztó] ‘a festék vastag felrakása mint festői eljárás’. Olasz művészeti szakszó, tkp. ‘keverék, színkeverék’ az impastare (‘összedagaszt’) ige alapján, az in- (‘bele’) és pasta (‘tészta’) elemekből. Az utóbbi a latinon át a görög pasztéra megy vissza, a passzó (‘meghint’) ige származékára, amely tehát sóval hintett kevert ételneműt jelentett. Lásd még paszta. impassz – ‘olyan hívás a kártyában, amely az ellenfelet egy magas lap kijátszására kényszeríti’. A francia impasse [empasz], azaz ‘zsákutca’ az ellentétet kifejező in- előtag és a passer (‘áthalad’) elemekből épült fel; a magyar szó részint írás, részint kiejtés szerinti átvétel. Lásd még passzol. impedancia – ‘látszólagos ellenállás váltóáramú vezetékben’. Az angol impedance latinosított formája. Forrása a latin impedire, tkp. in-pedire (‘bilincsel, feltartóztat’). Általános vélekedés, hogy az in- (‘bele’) és pes, pedis (‘láb’) elemek kapcsolódnak itt, vagyis a lábbal való akasztás, gáncsolás képzetéről van szó; más nézet szerint a szótőben a görög pedé (‘bilincs’) szó keresendő. imperativus – ‘parancsoló mód’. – imperátor: ‘korlátlan hatalommal felruházott római katonai parancsnok’; ‘császár’. Tudományos szakszavak a latin imperare, imperatum, tkp. inperare (‘parancsol, vezérel’) igéből; ennek elemei az (itt) nyomósító értelmű in- előtag és parare (‘készít, intézkedik’). Lásd még impérium. imperfectum – ‘elbeszélő múlt, félmúlt az indoeurópai nyelvek igerendszerében’. Nyelvtani szakszó, a perfectum ellentéte az erre utaló in- előtaggal. impérium – ‘birodalom; császárság’. – imperializmus: ‘hódító, más népeket leigázó, birodalomépítő, világuralmi helyzetre törő politika’. – imperialista: ‘világuralomra törő, hódító, gyarmatszerző’. Politikai szakszavak a latin imperium (‘fővezéri hatalom; állam, birodalom’) nyomán, az imperare, imperatum, tkp. in-perare (‘parancsol, vezérel’) igéből; ennek elemei az (itt) nyomósító értelmű in- előtag és parare (‘készít, intézkedik’). Lásd még imperativus. implantáció – ‘idegen szövet, anyag beültetése a szervezetbe’. –

implantátum: ‘a szervezetbe beépített idegen anyag, szövet’. Orvosi szakszavak a latin implantare, tkp. in-plantare (‘beültet’) igéből: in- (‘bele’) és planta (‘növény, palánta’). Lásd még palánta, plánta. implicite – ‘beleértve, burkoltan, hallgatólagosan’: kijelentésével implicite csalónak nyilvánított. – implicit: ‘burkolt, bennfoglalt’: implicit függvény (‘nullára redukált egyenlet függvényábrázolása’). A latin implicitus (‘összekuszált, bonyolult’) származékai; eredetükre nézve lásd implikál. Az implicit németből átvett szóalak (implizit). implikál – ‘magában foglal, eleve maga után von’. – implikáció: ‘belekeveredés ‹valamibe›’; ‘‹egy tettel, kijelentéssel› óhatatlanul együtt járó ‹következmény, értelmezés›’: nem mert szembenézni egy ilyen lépés kényes implikációival. Nemzetközi szócsalád a latin implicare, tkp. in-plicare (‘befon, belebonyolít’) nyomán: in- (‘bele’) és plicare (‘hajt, rétegez’). Lásd még implicite, pliszé. impluvium – ‘esővízgyűjtő kis medence az ókori római ház átriumában’. Latin szó: in- (‘bele’) és pluvius (‘eső’), utóbbi a pluere (‘‹eső› esik’) igéből. imponál – ‘elismerést, bámulatot, tiszteletet vált ki; tekintélye van’: bátor fellépése mindnyájunknak imponált. – impozáns: ’tiszteletet parancsoló’; ‘bámulatos’: impozáns eredmények. A német imponieren és imposant szavak átvételei latinosított végződéssel; forrásuk a francia en imposer (’tiszteletet parancsol’) ige, amely a latin imponere, impositum, tkp. in-ponere (‘reáhelyez, megbíz’) folytatója az in- (‘bele’) és ponere (‘helyez’) elemek szerint. A német imponieren, miközben a francia ige értelmét hordozza, maga is félig latinosított alak; ugyanígy nem létező latin igető sejlik az impozánsból. import – ‘behozatal’. – importál: ‘árut külföldről behoz’. – importőr: – ‘behozatallal foglalkozó cég vagy személy’. Nemzetközi szócsalád az angol import (‘behozatal, behoz’), illetve a francia importer (‘behoz’) és importeur (‘behozó’) nyomán. Ezek közös forrása a latin importare, tkp. in-portare (‘bevisz’) ige: in(‘bele’) és portare (‘visz’). Lásd még portó. importunus – ‘kedvezőtlen, alkalmatlan ‹időpont›’; ‘terhes, kellemetlen’. Latin szó, az ellentétet jelző in- előtagból és a portus (‘kikötő’) szóból; az ~ tehát eredetileg kikötésre alkalmatlan időt vagy helyszínt jelentett. Lásd még opportunus, portó. imposszibilis – ‘lehetetlen, szóba sem jöhető’. Latin szó (impossibilis), a posszibilis ellentéte az erre utaló inelőtaggal. imposztor – ‘csaló, szélhámos’; ‘‹tréfásan, főleg gyerekre› gézengúz, kópé’. Késő latin szó (impostor) az imponere, impositum, tkp. in-ponere (‘ráhelyez, megbíz; rászed, megrágalmaz’) ige nyomán, az in(‘bele’) és ponere (‘helyez’) elemek szerint. Lásd még imponál. impotens – ‘tehetetlen’; közösülésre képtelen’. – impotencia: ‘tehetetlenség’; ‘közösülési képtelenség’. Latin orvosi szakszó az ellentétet jelző in- előtagból és potens (‘képes’) elemből; utóbbi a posse (‘tud, bír, képes’) ige folyamatos melléknévi igeneve. impregnál – ‘vegyi anyaggal átitat ‹pl. szövetet, hogy víz-, sav- vagy tűzálló legyen›’. A latin impraegnare, tkp. in-praegnare (‘teherbe ejt’) szóból: in(‘bele’) és praegnas (‘viselős’). Az utóbbi szó a prae (‘előtt’) és natus (‘születés’) alapján ‘szülés előtti’ értelmű; a g elem magyarázatáról lásd pregnáns. impresszárió – ‘előadóművészek fellépéseit, szerződtetését szervező ügynök’. Olasz szó (impresario), az impresa (‘vállalkozás’) származéka, tehát tkp. ‘vállalkozó’; ennek forrása a latin imprendere, imprensum, tkp. in-prendere (‘belefog, vállalkozik’) az in- (‘bele’) és prendere (‘fog’) elemekből. A magyar szó ssz-e a más eredetű impresszió hatásával magyarázható. impresszió – ‘benyomás’. – impresszív: ‘hatásos, mély benyomást keltő’. – impreszszionál: ‘mély benyomást tesz, nagy hatást gyakorol ‹valakire›’. – impresszionizmus: ‘a 19. század utolsó harmadában keletkezett művészeti irányzat, amely a külvilág által a művészben keltett benyomásokat és érzelmeket igyekezett finom árnyalatokban visszaadni’. – impresszionista: ‘a fenti irányzat jegyében alkotó művész’; ‘‹melléknévként› ezzel az irányzattal kapcsolatos.’ Nemzetközi szócsalád a latin impressio, tkp. in-pressio (‘benyomás, hatás’) nyomán, az in- (‘bele’) és premere, pressum (‘nyom’) elemekből. A fenti művészeti szakkifejezések a franciában születtek impressionisme és impressioniste formában, Monet „Egy napkelte impressziója” című festménye nyomán. Lásd még impresszum, imprimatúra, imprinting. impresszum – ‘a kiadásra vonatkozó adatokat tartalmazó szöveg nyomdai termék címlapjának hátoldalán’. Latin nyomdai szakszó (impressum, tkp. ‘rányomás, nyomtatás’) az

- 147 - oldal

a

achát

in- (‘bele’) és premere, pressum (‘nyom’) elemek alapján. Lásd még impresszió, imprimatúra, imprinting. imprimatúra – ‘engedély kiszedett sajtótermék kiadására’; ‘a szerző és a kiadó kinyomási engedélyével felszerelt nyomdai levonat’. – imprimál: ‘javított nyomdai levonatot nyomtatásra engedélyez’. Latin nyomdai szakszavak; alapjuk a hagyományos latin imprimatur (‘nyomassék ki’) szöveg, amelyet a szerző, kiadó, régebben (egyházi) hatóság írt a levonatra engedélye jeléül. Az imprimere, tkp. in-primere (‘rányom’, az újkori latinban ‘nyomtat’) ige elemei: in- (‘bele’) és premere (‘nyom’). Lásd még impresszió, impresszum, imprinting. imprinting – ‘bevésődés, merev viselkedési minta rögzülése egyes állatfajok korai életszakaszából’. Angol állattani szakszó az imprint (‘bevés, rábélyegez’) igéből; ez a francia empreinte (‘bélyeg’) átvétele, s forrása a latin imprimere (‘rányom’, az újkori latinban ‘nyomtat’) ige. Lásd még imprimatúra. improduktív – ‘nem termelő’: improduktív ráfordítás. Latin gazdasági szakszó, a produktív ellentéte az erre utaló inelőtaggal. impromptu – [empromtü] ‘zenei, irodalmi rögtönzés’. Francia szó, a latin in promptu (‘készenlétben’) kifejezés átvétele; promptus a.m. ‘kész, kézügyben lévő’. Lásd még prompt. improvizál – ‘rögtönöz’. – improvizáció: ‘(zenei) rögtönzés’. – improvizátor: ‘rögtönzőművész’. Nemzetközi szócsalád a latin improvisus, tkp. in-provisus (‘váratlan, előre nem látott’) alapján, az ellentétet jelző in- előtagból és a providere, provisum (‘előre lát’) igéből. Lásd még provízió. imprudencia – ‘meggondolatlanság’. Latin szó (imprudentia) az ellentétet jelző in- előtagból és a prudens, prudentis (‘okos, körültekintő’) szóból; utóbbi a providens (‘előrelátó’) összevont formája. Lásd még providencia. impulzus – ‘ösztönzés, hirtelen hatás, lökés, indíttatás’; ‘‹a fizikában› mozgó test tömegének és sebességének szorzata’: impulzusmomentum (‘perdület’). – impulzív – ‘lobbanékony, heves, az első indíttatás szerint cselekvő’. – impulzivitás: ‘hevesség, indulatosság’. Nemzetközi szócsalád a latin impulsus, tkp. in-pulsus (‘lökés, ösztönzés’) alapján, az impellere, impulsum (‘meglódít, ösztökél’) igéből; in- (‘bele’) és pellere (‘lök, hajt, űz’). Lásd még propeller, pulzál, pulzár, pulzus. impúrum – ‘piszkozat’. Latin szó, az impurus, tkp. in-purus (’tisztátalan’) semleges alakja; az ellentétet jelző in- előtagból és a purus (’tiszta’) melléknévből. ín – ‘az izmot a csonthoz kötő rostos szalag’; ‘inda’; ‘‹régen› lábszár’: inába szállt a bátorsága. Származéka: inas. Ősi uráli örökség: vogul tän, osztják jan, zürjén szen, szelkup ten (‘ín, ér’). A rokonnyelvi szókezdő mássalhangzók a magyarba nem kerültek át. Lásd még inal. in flagranti – ‘tetten érve’; ‘tettenérés’. Latin jogi szakkifejezés, az in flagrante delicto (‘forró bűnben’, t.i. érni) kifejezés első két eleme; a flagrans, flagrantis (‘forró, tüzes’) a flagrare (‘ég’) származéka. inal – ‘fut, menekül’. Az ín szó igei származéka denominális -l képzővel, annak régebbi ‘lábszár, lábín’ jelentése alapján. inas – ‘tanonc, kereskedelmi vagy ipari tanuló’; ‘kezdő, újonc’; ‘gazdag házban, hajón személyi szolgálatot végző férfi’: libériás inas. Származékai: inasság, inaskodik. Szláv vendégszó: szerb-horvát, szlovén, szlovák junoš (‘ifjú’). A magyarban valószínűleg délszláv jövevény, és ‘fiú, ifjú, apród’ értelemben vettük át; ‘tanonc’ jelentése már nálunk alakult ki. A szókezdő ju  i hangfejlődést a juhar–ihar, juhász–ihász szópárok példázzák. inaugurál – ‘‹építményt› felavat, felszentel’; ‘‹személyt tisztségébe› beiktat’. – inauguráció: ‘ünnepélyes felavatás, beiktatás’. Nemzetközi szócsalád a latin inaugurare, inauguratum (‘felszentel, felavat’) nyomán, az in- (‘bele’) és augurium (‘madárjóslat’) elemekből, az ókori Rómában ugyanis minden ilyen aktus előtt (kedvező) madárjóslatot kellett kérni. Lásd még augur. incesztus – ‘vérfertőzés’. – incesztuózus: ‘vérfertőző’: incesztuózus viszony. Latin szó (incestus), főnév az azonos alakú melléknévből; ennek jelentése ‘megfertőzött, fajtalan, parázna’; az ellentétet jelző inelőtagból és a castus (’tiszta’) szóból épül fel. incidens – ‘váratlan és kellemetlen esemény, közbejött zavaró mozzanat’: az ünnepséget kínos incidens zavarta meg. – incidencia: ‘véletlenszerű, mellékes mozzanat, körülmény’. Nemzetközi szavak a latin incidens, indidentis, az incidere (‘‹valamely időre› esik, bekövetkezik’) folyamatos melléknévi igeneve nyomán; az ige az in- (‘bele’) és cadere (‘esik’) elemekből áll. incifinci – ‘aprócska, igen kicsi’; ‘jelentéktelen’. Játékos, gunyoros, hangfestő jellegű ikerszó. incselkedik – ‘játékosan ingerel, bosszant’; ‘enyeleg, cicázik’. Származékok és kapcsolt szavak: incselkedés, incseleg, incselgő.

A szócsalád incs- tőalakja bizonytalan eredetű. Talán az int igéből ered -s gyakorító képzővel (mint futos, repes, tapos) és a gyakorítóvisszaható -elkedik képzővel (mint leselkedik, sivalkodik). Az int egy másik származéka, az intet főnév kétségtelenül ‘csábítás, incselkedés’ értelemben áll a Halotti Beszédben: engede ürdüng intetüinek. ind – ‘indiai ‹nyelv, nép›’: ind nyelvek. – indus: ‘indiai (ember)’. Az ~ a latin Indi (‘indiaiak’) többes alakból lett, a Germani–germán szópár mintájára. Az indus a latin Indusból való, amely a görög Indosz megfelelője; ez India perzsa Hind nevével kapcsolatos, amely egy korábbi perzsa hendu (‘folyó’) szóra megy vissza; ugyanezt a szót használták az indiai Indus folyóra. Lásd még hindu, indián, indiáner, indigó, indonéz. inda – ‘a földön elfekvő hosszú növényi hajtás’; ‘kacs’: szőlőinda. Származékai: indás, indázik. Ismeretlen eredetű szó. indecens – ‘illetlen, szemérmetlen’. Latin szó, a decens ellentéte az erre utaló in- előtaggal. indemnitás – ‘büntetlenség, mentesítés a felelősségrevonás alól’. Latin jogi szakszó az indemnnis (‘büntetlen’) nyomán, az ellentétre utaló in- előtagból és a damnum (‘büntetés’) szóból, utóbbi a damnare (‘kárhoztat, elítél’) származéka. indeterminizmus – ‘bölcseleti irányzat, amely tagadja az anyagi világ jelenségei közötti oksági kapcsolatot’. Latin tudományos szakszó, a determinizmus (lásd determinál) ellentéte az erre utaló in- előtaggal. index – ‘jármű irányjelzője’; ‘egyetemi leckekönyv’; ‘könyvvégi mutató(k)’; ‘vegyjel jobb alsó sarkához írt kis szám’; ‘‹régebben› tiltott könyvek listája’: indexre tesz. – indikál: ‘mutat, jelez’; ‘javasol’. – indikáció: ‘jelzés, eligazítás’; ‘‹orvosi› javallat’. – indikátor: ‘jelzőberendezés’; ‘vegyi folyamatot vagy állapotot színváltozással jelző anyag’: a lakmusz sav- és lúgindikátor. Nemzetközi szócsalád a latin index, indicis (‘feljelentő; ismertető, mutató, tartalomjegyzék’) alapján; ez főnévi származék az indere (‘beletesz, melléad, elnevez’) igéből: in- (‘bele’) és dare (‘ad’). Az index szó indici- tövéből jön az indicare (‘jelent, mutat’) ige, a fenti további három szó forrása. Lásd még indicativus. indián – ‘az amerikai kontinens őslakója, az őslakos népek, törzsek valamelyikének tagja’; ‘‹melléknévként› e népekkel, törzsekkel kapcsolatos’. Nemzetközi szó a latin Indianus (‘Indiához tartozó, indiai’) nyomán. Az elnevezés alapja, hogy Columbus, Amerika felfedezője sokáig abban a hitben volt, hogy India keleti partjára jutott, s ezért az ott talált bennszülötteket spanyolul indiosnak nevezte el. indiáner – ‘tejszínhabbal töltött, csokoládéval bevont cukrászsütemény’. Német szó (Indianer), a.m. ‘indián’. Az elnevezés talán a sütemény barna-fehér színösszeállításából eredt, s bár ez inkább szerecsent idéz, a névadó mindenképp valami egzotikusat akart jelezni. indicativus – ‘kijelentő mód’. Latin nyelvtani szakszó, tkp. ‘(valamit) jelző, mutató’, az indicare, indicatum (‘jelent, mutat’) igéből. Lásd még index. indifferens – ‘közömbös, részvétlen’; ‘elfogulatlan, pártatlan’. – indifferencia: ‘közöny, közömbösség’. Nemzetközi szócsalád a latin indifferens (‘közömbös’) nyomán; ez az ellentétet jelző in- előtagból és a differens (‘különböző’) szóból áll, a differre (‘széjjelhord; különbözik’) melléknévi igenevéből; az ige elemei dis- (‘széjjel’) és ferre (‘visz’). Lásd még differencia. indignálódik – ‘méltatlankodik, háborog, megneheztel’. – indignált: ‘méltatlankodó, haragos’. Latin eredetű szó: indignari (‘méltatlannak tart’), az ellentétet jelző in- előtagból és a dignus (‘méltó’) melléknévből. indigó – ‘kék festőanyagot tartalmazó trópusi növény’; ‘‹régebben› kék átütőpapír’. Nemzetközi szó, ez az alakja a spanyolból terjedt el. Alapja a latin indicum (görög indikon), a növény indiai eredete nyomán. Lásd még ind. indirekt – ‘közvetett’; ‘rejtett, burkolt’. Latin eredetű szó, a direkt ellentéte az erre utaló in- előtaggal. indiszkrét – ‘nem titoktartó, tapintatlan, tolakodó’. – indiszkréció: ‘tapintatlanság, titok kifecsegése’. Latin eredetű szó, a diszkrét ellentéte az erre utaló in- előtaggal. indiszponált – ‘lehangolt; a maximális teljesítményt nyújtani képtelen állapotban lévő’. – indiszpozíció: ‘a kellő érzelmi, hangulati állapot hiánya’. Latin eredetű, a diszponált ellentéte az erre utaló in- előtaggal. indít – ‘mozgásba hoz’; ‘útnak ereszt’; ‘indul’: no, indíts (‘lódulj’); ‘kezd, kezdeményez’: háborút indít; ‘késztet’: haragra indít; ‘‹megigekötővel› meghat’. Származékok és kapcsolt szavak: indító, indítás, indítvány, indítványoz, indíték, indul, indulás, indulat, indulatos, induló. A szócsalád in- töve ősi uráli örökség lehet: vogul jamam (‘menni fogok’), szamojéd jamtá (‘elindul’). A -d elem kezdést jelölő mozzanatos képző (mint a fordít, fordul igében); a feltehető korábbi jamd  imd- tő m eleme a képzőhöz hasonult. Lásd még indóház,

- 148 - oldal

a

achát

indok, inog. indium – ‘ezüstfehér, igen puha fémes elem’. A név onnan ered, hogy a fém színképében az indigókék vonalak dominálnak. individuum – ‘egyed; egyén, egyéniség’. – individuális: ‘egyedi, egyéni’; ‘személyes, sajátos’. – individualizál: ‘egyénít’. – individualizmus: ‘az egyént, annak érdekeit elsőbbnek tekintő felfogás’; ‘túlhajtott önzés, a közösség semmibe vétele’. – individualista: ‘önös érdekeit minden más elébe helyező’; ‘‹főnévként› ilyen felfogású személy’. Tudományos szócsalád a latin individuus (‘fel nem osztható’) nyomán; az ellentétet jelző in- előtagból és a dividere (‘feloszt’) igéből áll; az utóbbi a dis- (‘szét’) és viduus (‘özvegy’, tkp. ‘megfosztott’) kapcsolata. Lásd még divízió. indogermán – ‘a legfontosabb európai, iráni és indiai nyelveket magában foglaló ‹nyelvcsalád›’, más nevén indoeurópai. – indogermanisztika: ‘az összehasonlító nyelvtudománynak e nyelvcsaláddal foglalkozó ága’. Az ~ elnevezés a nyelvcsalád legkeletebbi (ind) és legnyugatabbi (germán) nyelvcsoportját jelöli meg, az indoeurópai pedig a két szélső régiót, ahol e nyelvek beszélői élnek. indóház – ‘pályaudvar’. Elavult nyelvújítási összetétel; előtagját az indít, indul igék kikövetkeztetett ind- tövéhez illesztett melléknévi igenévi képzővel alkották. Lásd még indít, indok. indok – ‘indítóok’; ‘megokolás’. Származékai: indokol, indoklás, indokolatlan. Nyelvújítási szóalkotás az indítóok összevonásos csonkításával; hasonló képződmény a lég. indolens – ‘közönyös’; ‘felháborítóan hanyag’. – indolencia: ‘közöny, felháborító nemtörődömség’. Az ~ latin szó, a.m. ‘nem fájó’, az ellentétet jelző in- előtagból és a dolere (‘fáj’) igéből, azaz olyanra utal, akit semmi sem érint érzékenyen. indológia – ‘India nyelveivel és kultúrájával foglalkozó tudomány’. – indológus: ‘e tudomány művelője’. Mesterséges szó az India névből és a görög logosz (‘vélemény, tanulmány’) szóból. Lásd még ind. indonéz – ‘Indonézia lakója’; ‘‹melléknévként› ezzel az állammal kapcsolatos’. Elvonás az Indonézia földrajzi névből (mint Dánia–dán), amely mesterséges angol szóalkotás (Indonesia) az India földrajzi névből és a görög nészosz (‘sziget’) szóból, tehát ‘indiai szigetvilág’. Mintáját a csendes-óceáni régiók hasonló elnevezései: Polinézia, Melanézia stb. adták. Lásd még ind. indukál – ‘előidéz’; ‘‹áramot› gerjeszt’; ‘‹a logikában› az egyesről az általánosra következtet’. – indukció: ‘következtetés egyes esetekből az általánosra’; ‘elektromos áram keltése változó mágneses térrel’. – induktív: ‘indukción alapuló’. – induktor: ‘kézi hajtású áramfejlesztő’. Tudományos szakszócsalád a latin inducere, inductum (‘bevezet, rábír’) nyomán, az in- (‘bele’) és ducere, ductum (‘vezet’) elemekből. Lásd még duktus. indulgencia – ‘elnézés, megbocsátás’. Latin szó (indulgentia) az indulgere (‘elnéz’) igéből; ennek eredete tisztázatlan. indusztria – ‘‹régen›’ ‘szorgalom, iparkodás’; ‘ipar’. – indusztriális: ‘ipari’. – indusztrializál: ‘iparosít’. – indusztrializáció: ‘iparosítás’. Nemzetközi szócsalád a latin industrius (‘tevékeny, serény’) nyomán; ennek eredete tisztázatlan. inercia – ‘‹fizikai› tehetetlenség’; ‘erőtlenség’. – inerciális: ‘a tehetetlenség elvén alapuló, vele kapcsolatos’: inerciális rendszer. Latin tudományos szakszó (inertia) az iners, inertis (‘tunya, lomha, ernyedt’) nyomán; ez az ellentétet jelző in- előtagból és az ars, artis (‘mesterség’) szóból áll. infallibilitás – ‘csal(atkoz)hatatlanság, katolikus hittétel szerint a pápa isteni adottsága, ha hit és erkölcs dolgában nyilatkozik’. Latin szó az ellentétet jelző in- előtagból és a fallibilis (‘megcsalható’) szóból, a fallere (‘becsap, elámít’) ige alapján. infámis – ‘gyalázatos, szégyenletes’: Ha! infámis rossz kerti bor! (Arany). Latin szó az ellentétre utaló in- előtagból és a fama (‘hírnév’) szóból; ennek eredetéről lásd fáma. infáns – ‘spanyol trónörökös’. A spanyol infante (tkp. ‘fiúcska’) latinosított alakja. Eredetére nézve lásd infantilis. infanterista – ‘gyalogos katona’. A német Infanterist (‘gyalogos’) latinosított megfelelője a régi magyar katonai nyelvezetben. A német forrása az olasz infanteria (‘gyalogság’) az infante (‘gyalogos’) szóból. Ez a latin infans, infantis (‘kisgyermek’) folytatója (eredetéről lásd infantilis), ebbe a fegyvernembe ugyanis régen a legfiatalabb, még tapasztalatlan katonákat sorolták be. infantilis – ‘éretlen, gyermeteg’; ‘‹orvosilag, lélektanilag› fejletlen, éretlen, visszamaradt’. – infantilizmus: ‘éretlenség, gyerekesség’;

‘testi, lelki és szellemi visszamaradottság felnőttnél’. Orvosi szakszócsalád a latin infantilis (‘kisgyermeki’) nyomán, amely az infans, infantis (‘kisded’) melléknévi származéka. Az infans tkp. ‘nem beszélő’, az ellentétet jelző in- előtagból és a fari (‘beszél’) igéből áll. Lásd még fáma, infámis. infarktus – ‘(szívizom)elhalás’. Későlatin orvosi szakszó (infarctus), az infarcire, infartum (‘betöm’) ige infartus származékának tudákos megtoldása; in- (‘bele’) és farcire (‘töm’). Lásd még farce, fasírt. infekció – ‘fertőzés’. – inficiál: ‘fertőz’. Az ~ latin orvosi szakszó (infectio) az inficere, infectum (‘beken, beszennyez, megfertőz’)nyomán, az in- (‘bele’) és facere (‘csinál’) elemekből. Lásd még dezinficiál. infernó – ‘pokol, alvilág’; ‘rémség, iszonyat’. – infernális: ‘pokoli’. Választékos szavak az olasz inferno (‘pokol’), illetve ennek latin előzménye, az infernus (‘alantfekvő, alvilági’) alapján; forrásuk az infer (‘alsó’), illetve inferi (‘alvilág’). infiltráció – ‘beszűrődés, beszivárgás’. Orvosi szakszó (infiltratio) a latin in- (‘bele’) és a középkori latin filtrum (‘nemez szűrő’) elemekből; ennek eredetéről lásd filter. infinitezimális – ‘roppant kicsiny’: infinitezimális számítás (‘differnciál- és integrálszámítás’). A német filozófus és matematikus, Leibnitz alkotta meg a latin infinitus (‘végtelen, határolatlan’) nyomán az infinitesimus (‘végtelenedik’) szót a latin centesimus (‘századik’) analógiájára (centum a.m. ‘száz’), s ehhez illesztette az -alis melléknévképzőt. Lásd még infinitivus. infinitivus – ‘főnévi igenév’. Latin nyelvtani szakszó az infinitus (‘határolatlan’) nyomán, az ellentétet jelző in- előtagból és a finis (‘határ, vég’) főnévből; az elnevezés arra utal, hogy az ~ nincs behatárolva szám, személy és igeidő szerint, mint a ragozott igealakok. Lásd még infinitézimális. infláció – ‘pénzromlás, pénzhígulás’. – inflálódik: ‘‹pénz› elértéktelenedik’. Latin közgazdasági szakszó az inflare (‘belefúj, felfúj’) nyomán, az in- (‘bele’) és flare (‘fúj’) elemekből. Lásd még defláció. inflammáció – ‘gyulladás’. Latin orvosi szakszó (inflammatio) az inflammare (‘lángra lobban’) igéből, a flamma (‘láng’) nyomán, mely tkp. flag-ma a fragrare (‘ég’) flag- tövéből. Lásd még flambíroz, in flagranti. inflexió – ‘névszóragozás’; ‘‹fizikában› elhajlás’. Tudományos szakszó, tkp. ‘hajlítás’ az inflectere (‘görbít, változtat, elcsavar’) igéből; in- nyomósító előtag és flectere, flexum (‘hajlít’). Lásd még flexibilis. influenza – ‘náthaláz’. Olasz szó, tkp. ‘befolyás; égitestek hatása az emberi sorsra’; forrása a latin influentia (‘folyás, áradás’) az in- (‘bele’) és fluere (‘folyik’) elemekből. A szó az 1743-as nagy itáliai náthalázjárvány idején vette fel ezt a jelentését, mert a bajt a korabeli babonás elképzelés szerint a szerencsétlen csillagállás befolyása okozta. informál – ‘tájékoztat, felvilágosít’. – információ: ‘felvilágosítás’; ‘közlés, értesülés’; ‘elektronikus jel, adat’. – informatív: ‘tájékoztató (jellegű)’. – informátor: ‘tájékoztató, eligazító személy’; ‘besúgó, följelentő’.– informatika: ‘az adatok, szövegek, jelek elektronikus átalakításával, tárolásával, feldolgozásával foglalkozó elmélet és gyakorlat’. – informatikus: ‘az informatika szakembere’. Tudományos szakszócsalád a latin informare (‘képez, tanít’) nyomán, az itt nyomósító szerepű in- előtagból és a formare (‘alakít, képez’) igéből; ennek forrása a forma (‘alak’). A szócsalád fenti jelentésköre az újkori latinban alakult ki. informális – ‘magánjellegű, nem hivatalos’; ‘kötetlen, fesztelen, formaságok nélküli’. Az angol informal átvétele latinosított végződéssel, az ellentétet jelző latin in- és formalis (lásd formális) elemek alapján. infra- – ‹tudományos összetételek előtagjaként› ‘alacsonyabb, valamin aluli, inneni’: infrahang (‘a hallhatónál kisebb rezgésszámú hang’), infrastruktúra (‘alapfelszereltség’), infravörös (‘vörösön inneni’); más esetekben az ~ az infravörös fénnyel való kapcsolatot jelzi: infrasugárzó, infralámpa, infraszárító, infrateleszkóp. Latin határozószó, illetve elöljárószó: ‘alant, alatt’. infula – ‘püspöksüveg kettős szalaggal’. Latin szó; eredetileg piros szegélyű fehér gyapjúszalag az ókori Rómában mint papok viselete. infúzió – ‘folyadékban oldott gyógyszer lassú bevitele az érrendszerbe’. Latin orvosi szakszó (infusio) az in- (‘bele’) és fundere, fusum (‘önt’) elemekből. Lásd még fúzió, infuzóriák. infuzóriák – ‘ázalékállatok’. Biológiai szakszó a latin infusorium többes infusoria alakja nyomán; alapjuk az infusum (‘forrázat, vizes oldat’) az in- (‘bele’) és fundere, fusum (‘önt’) elemekből. Lásd még infúzió. ing1 – ‘felsőtesten viselt gombos, galléros (férfi) ruhanemű’. Ismeretlen eredetű szó; népnyelvi imeg, ümög változatai valószínűleg eredetibbek, a mai köznyelvi forma a ragos alakokból vonódhatott el: imeg  imeget  imget  inget  ing.

- 149 - oldal

a

achát

ing2 – lásd inog inga – ‘felfüggesztett, szabályos lengést végző test’: órainga. Származékai: ingás, ingázik. Nyelvújítási képzés az inog ige ing alakjából; olyan folyamatos melléknévi igenév, mint a csusza, hinta, hulla, penge. Bugát Pál alkotása. ingerel – ‘szándékosan dühösít’; ‘valamilyen hatást előidéz’: étvágyra ingerlő látvány. Származékai: ingerlő, ingerlés, ingerlékeny, ingerlékenység, ingerkedik; inger, ingerül, ingerület. Ismeretlen eredetű szócsalád; lehet, hogy r eleme gyakorító képző. Az inger nyelvújítási elvonás. ingerencia – ‘befolyás, ráhatás’; ‘hatókör’. Latin szó (ingerentia) az ingerere (‘rávezet, ráhat, ráerőltet’) nyomán, az in- (‘bele’) és gerere (‘tesz, működik, végez’) elemekből. Néha tréfásan, mintha a magyar inger szó származéka lenne, ‘kedv, indíték’ értelemben mondják: nincs rá ingerenciám. ingovány – ‘láp, láperdő, süppedékes talaj’. Származéka: ingoványos. Az inog ige ing tőváltozatából jött létre deverbális -vány főnévképzővel. ingyen – ‘ellenszolgáltatás nélkül’; ‘‹melléknévként› ingyenes’: ingyen kenyér; ‘‹régen, tagadás nyomósítására› egyáltalán’: Ingyen sem véli Detre szász, / Hogy feje fölött ég a ház. (Arany) Származéka: ingyenes Az így határozószó ígyen alakjából lett szóhasadással; ezt elősegítette egy járulékos n hang beékelődése. A jelentés feltehető alakulása: ‘ígyen sem’(‘még így sem’)  ‘sehogyan sem (megy)’  ‘hiába’  ‘ok nélkül’  ‘ellenszolgáltatás nélkül’. inhalál – ‘forró víz vagy gyógyszeres oldat gőzét belélegzi’. – inhaláció: ‘forró gőz belélegzése’. – inhalátor: ‘belélegeztető készülék’. Orvosi szakszavak a latin inhalare (‘rálehel, belélegez’) nyomán, az in- (‘bele’) és halare (‘lélegzik’) elemekből. inhibíció – ‘gátlás’. Latin lélektani szakszó (inhibitio) az inhibere (‘akadályoz, gátol’) ige nyomán, az ellentétet jelző in- előtagból és a habere (‘bír, tart’) igéből. iniciáció – ‘beavatás, beavató szertartás’. Latin néprajzi fogalom (initiatio) az initiare (‘bevezet, beavat’) ige alapján, az initium (‘bemenet, kezdet’) szóból, ez az in- (‘bele’) és ire, itum (‘megy’) elemekből áll. Lásd még iniciál, iniciálé. iniciál – ‘kezdeményez’. – iniciatíva: ‘kezdeményezés, vállalkozó szellem’. – iniciátor: ‘‹valaminek› kezdeményezője, elindítója’. Nemzetközi szócsalád a latin initiare (‘bevezet, beavat’) ige alapján, az initium (‘bemenet, kezdet’) szóból, ez az in- (‘bele’) és ire, itum (‘megy’) elemekből áll. Lásd még iniciáció, iniciálé. iniciálé – ‘nagyobb méretű, díszes és rajzos keretbe foglalt fejezetkezdő betű’. Latin könyvészeti szakszó, az initialis (‘kezdő, kezdeti, bevezető’) semleges alakja az initium (‘kezdet, belépés’) szóból: in- (‘be’) és ire, itum (‘megy’). Lásd még iniciáció, iniciál. injekció – ‘(orvosi) befecskendezés’. – injektor: ‘befecskendező ‹pl. robbanómotorban›’. Nemzetközi szócsalád a latin inicere, iniectum (‘bedob’) nyomán, az in- (‘bele’) és iacere (‘dob’) elemekből. Lásd még projekt, projekció. injúria – ‘jogtalanság, sérelem’. Latin szó az ellentétet jelző in- előtagból és a ius, iuris (‘jog’) főnévből. inka – ‘az ősi Peru uralkodója’; ‘‹tágabb értelemben› a perui őslakossághoz tartozó (személy), ‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’. A perui indián (kecsua) nyelven az ~ ‘úr, király, királyi sarj’. inkább – ‘nagyobb mértékben’: egyre inkább hízik; ‘nagyobb hajlandósággal’: inkább meghal, de nem enged. Egy régi jomkáb (‘jobb’) középfokú melléknév származéka. Az m a jó ugor előzményéből megőrzött régiség (lásd jó), a k pedig kicsinyítő képző (mint pl. pufók); a szóeleji jo  i változásra példa: igaz. Az így létrejött inkáb, inkább régebben különféle határozóragokat is kapott: inkábban, inkáblan, inkábbá, inkábbra; ma a köznyelvben ragtalan határozó (mint pl. négykézláb). inkarnáció – ‘megtestesülés’. Latin vallási szakszó az incarnare, incarnatus (‘megtestesül’) ige nyomán, az in- (‘bele’) és caro, carnis (‘hús, test’) elemekből. inkasszál – ‘‹pénzt› beszed, behajt’ . – inkasszó: ‘pénzbeszedés, kintlevőségek behajtása’; ‘kifizetés bankszámláról’. Kereskedelmi szakszók az olasz incassare (‘beszed’, tkp. ‘ládába, pénzszekrénybe rak’) nyomán, az in- (‘bele’) és cassa (‘láda, pénztár’) elemekből. A cassa forrása a latin capsa (‘szekrény, tok’) a capere (‘fog, befogad, tartalmaz’) igéből. Lásd még kassza, kápsál, kapszula. inklináció – ‘hajlam, hajlamosság ‹valamely betegségre›’; ‘bolygó pályájának a Föld pályasíkjához mért hajlásszöge’. Latin tudományos szakszó (inclinatio) az inclinare, inclinatum (‘hajlít, hajlik’) nyomán, a nyomatékosító in- előtagból és a clinare

(‘hajlik’) igéből. inkluzíve – ‘beleszámítva, beleértve’. Latin szó (inclusive), az includere, inclusus (‘bezár, belefoglal’) nyomán: in- (‘bele’) és claudere, clausum (‘zár’). Lásd még klauzula, klauzura. inkognitó – ‘rang vagy valódi kilét eltitkolása’; ‘‹határozóként› rangrejtve’: inkognitó utazik. Olasz szó (incognito), a latin incognitus (‘ismeretlen’) folytatása, amely az ellentétre utaló in- előtagból és a cognitus (‘ismert’) szóból áll; az utóbbi a cognoscere (‘ismer’) származéka: nyomósító értelmű con- előtag és (g)noscere (‘ismer’). Lásd még ignorál, kognitív. inkoherens – ‘összefüggéstelen’. – inkoherencia: ‘összefüggéstelenség’. Latin szó, a koherens ellentéte az erre utaló in- előtaggal. inkollegiális – ‘kartársakhoz nem méltó’. Latin szó, a kollegiális (lásd kolléga) ellentéte az erre utaló inelőtaggal. inkommodál – ‘terhére van, alkalmatlankodik’: nem szeretném inkommodálni kegyelmedet. Latin szó (incommodare) az ellentétet jelző in- előtagból és a commodus (‘alkalmatos, kényelmes, kedvező’) szóból; az utóbbi a con- (‘együtt’) és modus (‘mód, mérték’) együttese. Lásd még komód, komótos. inkompatíbilis – ‘össze nem illő’. Latin szó, a kompatibilis ellentéte az erre utaló in- előtaggal. inkompetens – ‘hozzá nem értő; illetéktelen’. – inkompetencia: ‘illetéktelenség, hozzá nem értés’. Latin szó, a kompetens ellentéte az erre utaló in- előtaggal. inkonzekvens – ‘következetlen’. Latin szó, a konzekvens ellentéte az erre utaló in- előtaggal. inkonzisztens – ‘összeférhetetlen; állhatatlan’. Latin szó, a konzisztens ellentéte az erre utaló in- előtaggal. inkorporál – ‘bekebelez, belefoglal’; ‘felvesz ‹testületbe›’. Latin szó (incorporare) az in- (‘bele’) és corpus, corporis (‘test’) elemekből. inkorrekt – ’tisztességtelen, nem becsületes’; ‘nem szabatos, nem szabályszerű’. Latin szó, a korrekt ellentéte az erre utaló in- előtaggal. inkriminált – ‘a vád tárgyát képező’: az inkriminált adásvétel; ‘a kifogásolt, (rosszallással) említett’: végre előkerült az inkriminált kézirat. Latin jogi szakszó az in- (‘bele’) és crimen, criminis (‘bűntett, bűntény’) elemekből. Lásd még krimi, kriminális. inkrusztáció – ‘nemes anyagokból készült berakásos díszítés bútoron’; ‘márvány vagy színes kő berakás’. Iparművészeti szakszó a latin incrustare (‘kéreggel bevon’) nyomán, az in- (‘bele’) és crusta (‘kéreg’) elemekből. inkubáció – ‘tojás keltési ideje’; ‘betegség lappangási ideje’. – inkubátor: ‘tojáskeltető gép’; ‘állandó hőmérsékleten tartott berendezés koraszülött csecsemők életbentartására’. A latin incubare (‘kotlik, tojást költ’) igéből, az in- (‘bele, rá’) és cubare (‘fekszik’) elemek szerint. Lásd még inkubus. inkubus – ‘‹középkori babonás hit szerint› démon, aki alvó nőkre fekszik és közösül velük’. Latin kifejezés az incubare (‘ráfekszik’) ige alapján. Lásd még inkubáció. inkunábulum – ‘ősnyomtatvány (1500 előttről)’. Latin szó (incunabulum), tkp. ‘pólya’; átvitt értelemben ‘csecsemőkor, kezdeti időszak’, az in- (‘bele’) és cunabula (‘bölcső’) elemekből. inkurrens – ‘elfekvő, nehezen értékesíthető ‹áru›’. – inkurrencia; ‘eladhatatlan árúk’. Kereskedelmi szakszó (incurrens), a kurrens ellentéte az erre utaló in- előtaggal. inkvizíció – ‘a katolikus egyház törvényszéke a középkorban az eretnekségek felderítésére és üldözésére’. – inkvizítor: ‘az inkvizíciós törvényszék bírája’. Latin történelmi szakszó (inquisitio), tkp. ‘vizsgálat, nyomozás’ az inquirere, inquisitum (‘nyomoz, vallat’) nyomán, az in- (‘bele’) és quaerere (‘kutat, vizsgál’) elemekből. innen – ‘erről a helyről’; ‘ettől a helytől’: innen száz méterre. Az ez mutató névmás e tövének i változatából lett az -n locativusi rag megkettőzésével (inen), majd az előbbi intervokális hosszabbodásával. Az ~ eredetileg locativusi, tehát hol? kérdésre felelő névmás volt; mai ablativusi jelentése talán a közte és az ugyancsak locativusi itt közötti funkciómegosztásnak köszönhető. Ezt elősegíthette a szemléletváltás is: ‘itt (állva) látom a tornyot’  ‘innen látom a tornyot’. innerváció – ‘beidegződés’. Orvosi szakszó az in- (‘bele’) és nervus (‘ín, ideg’) elemekből. innováció – ‘újítás’. Latin szó (innovatio) az innovare, innovatum (‘megújít’) igéből; a nyomatékosító in- előtagból és a novus (‘új’) szóból. inog – ‘bizonytalanul áll, ide-oda mozog’; ‘hajladozik’; ‘‹meg-

- 150 - oldal

a

achát

igekötővel› fennmaradása bizonytalanná válik’: megingott a hite bennem. Származékai: ingás, ingó, ingóság, ingatlan, ingatag, ingadozik, ingadozás. Alkalmasint ugyanannak az im-, in- tőnek -g gyakorító képzős származéka, amely az indul igében is rejlik. Az eredeti alak valószínűleg img  ing volt, az ~ másodlagos a hasonló képzésű forog, mozog, morog stb. analógiájára. input – ‘bemenet, készülék jelfogadó eleme’; ‘‹közgazdaságban› ráfordítás, befektetés’. Angol szó az in- (‘bele’) és put (‘tesz, tevés’) elemekből. ínség – ‘szegénység, nyomorúság’. Származéka: ínséges. A szó ín töve ismeretlen eredetű, s az ómagyar kor elején ‘szolga’ lehetett a jelentése. inspiciál – ‘felülvizsgál’. – inspekció: ‘ügyelet, felügyelet’. – inspektor: ‘felügyelő, ellenőr, felülvizsgáló’. Nemzetközi szócsalád a latin inspicere, inspectum (‘bepillant, megtekint’) nyomán, az in- (‘bele’) és specere (‘néz’) elemekből. Lásd még spektrum. inspirál – ‘sugalmaz, ihlet, ösztönöz’. – inspiráció: ‘sugalmazás, ihletés, ösztönzés’. Nemzetközi szó a latin inspirare (‘sugall, ihlet’, tkp. ‘belelehel’) nyomán, az in- (‘bele’) és spirare (‘fúj, lehel’) elemekből. Lásd még konspirál, spiráns, spiritusz. instál – ‘esedezve kér’: instálom alássan. – instancia: ‘kérvény, folyamodvány’: sokat instanciázott az ügyben. A szócsalád alapja a latin instare (‘mellette áll, szorongat, sürgetve kér’) ige az in- (‘bele’) és stare (‘áll’) elemekből. installál – ‘beiktat ‹hivatalba, méltóságba›’; ‘felszerel, beépít ‹technikai berendezést›’; ‘telepít, üzembe helyez ‹számítógépes programot›’. – installáció: ‘beiktatás’; ‘telepítés’; ‘műtárgyakból, más tárgyakból (és személyekből) elrendezett együttes mint posztmodern műalkotás’. Nemzetközi szó a késő latin installare (‘stallumba helyez’) nyomán, az in- (‘bele’) és stallum (’tisztség, javadalom’) elemekből; az utóbbira nézve lásd stallum. instancia – lásd instál instant – ‘azonnal oldódó ‹kávé, kakaó, tea stb.›’. Angol szó (a.m. ‘pillanat’) a latin instans, instantis, azaz ‘közvetlen, jelenlévő ‹idő›’ nyomán. instinktív – ‘ösztönös’. Nemzetközi szó a latin instinctus (ösztön) nyomán, az instinguere, instinctum (‘ösztökél’) igéből, az in- (‘bele’) és stinguere (‘szúr’) elemek alapján. institúció – ‘intézmény’. Latin szó az instituere, institutum (‘felállít, elintéz’) nyomán, az in(‘bele’) és statuare (‘állít, emel, létesít’) elemekből; az utóbbi a status (‘állás, állapot’) szón át a stare, statum (‘áll’) igére megy vissza. Lásd még statuál, státus, statútum. instruál – ‘oktat’; ‘tájékoztat, utasít’. – instrukció: ‘utasítás, tájékoztatás’; ‘oktatás’. – instruktor: ‘házitanító’. – instruktív: ‘tanulságos, eligazító’. Nemzetközi szócsalád a latin instruere (‘intéz, oktat, utasít’) nyomán, az itt nyomatékos szerepű in- és struere (‘épít, alapít, elrendez’) elemekből. Lásd még destruál, instrumentum, konstruál, struktúra. instrumentum – ‘eszköz, szerszám’; ‘hangszer’. – instrumentalis: ‘eszközhatározó eset’. – instrumentális: ‘hangszeres’. – instrumentál: ‘‹zeneművet› hangszerel’. – instrumentáció: ‘hangszerelés’. Nemzetközi szócsalád a latin instrumentum (‘eszköz, szerszám, felszerelés’) nyomán, amely az instruere (‘alkot, készít’) ige származéka; eredetére nézve lásd instruál. inszeminátor – ‘mesterséges megtermékenyítést irányító állattenyésztési szakember’. Latin orvosi szakszó (inseminator) az inseminare, inseminatum (‘megtermékenyít’) nyomán, az in- (‘bele’) és semen, seminis (‘mag, ondó’) elemekből. inszenzíbilis – ‘érzéketlen, érzéstelen’. – inszenzibilitás: ‘érzéstelenség, érzéketlenség’. Latin szó, a szenzibilis ellentéte az erre utaló in- előtaggal. inszinuál – ‘burkoltan, kerülő úton rágalmaz’. – inszinuáció: ‘burkolt gyanúsítás, ráfogás, rágalom’. A latin insinuare, insinuatum (‘eldug ‹a tóga öblébe›’) ige származékai. Az ige elemei az in- (‘bele’) és sinus (‘kebel, öböl; a vállon átvetett tógának a mell előtt keletkezett öble, amelyet a rómaiak zsebként is használtak’). Lásd még cosinus, szinusz. inszolens – ‘arcátlan’. – inszolencia: ‘arcátlanság, pimaszság’. Latin szavak az insolens, insolentis (‘hetyke, dölyfös’) nyomán, amely az ellentétre utaló in- előtagból és a solere (‘szokott, szokványos’) folyamatos melléknévi igenevéből áll. inszolvens – ‘fizetésképtelen’. – inszolvencia: ‘fizetésképtelenség’. Kereskedelmi szakszók az ellentétre utaló in- előtagból és solvens, solventis melléknévi igenévből, amely a solvere (‘felold; adósságot kifizet’) ige származéka. Lásd még paraszolvencia, rezolúció, szolvens.

inszurgens – ‘nemesi felkelő a magyar rendiség korában’. – inszurrekció: ‘nemesi felkelés, a nemesség hadba vonulása 1848 előtt’. Történelmi szakszó a latin insurgere, insurrectum (‘felemelkedik, felkel’) nyomán, az itt nyomosító szerepű in- és a surgere (‘felkel’) elemekből. int – ‘kéz- vagy fejmozdulattal jelt ad’; ‘így hív’: magához intett; ‘figyelmeztet, óv ‹valamitől›’: óva intette, hogy…; ‘‹meg- igekötővel › fedd, megró’. Származékai: intés, intő, intelem, integet, integetés. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még incselkedik. intaglio – [intaljó] ‘drágakövek vésése bemélyített mintákkal’. Olasz művészeti szakszó az in- (‘bele’) és tagliare (‘vág, vés’) elemekből; utóbbi a késő latin taliare (‘vág, gallyaz’) folytatója a talea (‘gally’) nyomán. intakt – ‘érintetlen, sértetlen’. Német szó a latin intactus (‘érintetlen’) nyomán, amely az ellentétre utaló in- előtagból és a tangere, tactum (‘érint’) elemből áll. Lásd még tangens, taktus. intarzia – ‘faberakás’. Olasz művészeti szakszó (intarsia) az in- (‘bele’) és tarsiare (‘faberakást készít’) elemekből; az utóbbi ennek az eljárásnak arab nevéből (tarszi) ered. integer – ‘érintetlen, sértetlen’; ‘feddhetetlen’. Latin szó, amely az ellentétre utaló in- előtagból és a tango, (te)tigi (‘érint’) ige tövéből áll. Lásd még integrál. integrál1 – ‘egységesít, ‹részeket› nagyobb egységbe foglal’; ‘integrálszámítást végez’ (lásd integrál2). – integráns: ‘lényegi, sarkalatos, szervesen hozzátartozó’: ez a problémának integráns eleme. – integráció: ‘egységesülés’; ‘gazdasági ágazatok szoros együttműködése’; ‘integrálás’ (lásd integrál2). – integritás: ‘sértetlenség, csorbítatlanság ‹ország területéé›’; ‘feddhetetlenség, becsület, jellemszilárdság’. – integrizmus: ‘a katolikus egyház korszerűsítését ellenző belső irányzat’. Nemzetközi szócsalád a latin integer, integra, integrum (‘sértetlen, romlatlan, ép, egész’) melléknévből, amely az ellentétre utaló inelőtagból és a tango, (te)tigi (‘érint’) ige tövéből áll. Lásd még integer. integrál2 – ‘az integrálszámítással kapott függvény vagy számérték, végtelenül sok differenciál összege’. Matematikai szakszó; eredetére nézve lásd integrál1. intelligens – ‘értelmes, művelt’. – intelligencia: ‘értelmi felfogóképesség, ítélőképesség’; ‘értelmiség’: a vidéki intelligencia. – intellektus: ‘értelem, ész, felfogóképesség’. – intellektuális: ‘értelmi, észbeli, szellemi’. – intellektualizmus: ‘az értelmi tényezők túlhangsúlyozása, túlértékelése ‹a lelki, érzelmi elemek rovására›’. Nemzetközi szócsalád a latin intelligere, intellectum (‘megért’) nyomán, az inter (‘közé, együvé’) és legere (‘szed, gyűjt’) elemekből. intenció – ‘szándék, törekvés, célzat’. – intencionális: ‘szándékolt’; ‘valamilyen célra irányuló’. – intencionalizmus: ‘az az elv, hogy a cselekedeteket szándékuk s nem hatásuk szerint kell megítélni’. Nemzetközi szócsalád a latin intentio (‘figyelem, szándék, akarat’) alapján, az intendere, intentum vagy intensum (‘feszít, figyelmet fordít ‹valamire›, törekszik’) igéből: in- (‘bele, felé’) előtag és tendere (‘feszít, törekszik, igyekszik’). Lásd még antant, intendáns, intenzív. intendáns – ‘állami színház, televízió felügyeletével megbízott személy’. – intendatúra: ‘az intendás hivatala, ténykedése’. Nemzetközi szó a latin intendere (‘figyelmet fordít ‹valamire›’) igéből: in- (‘bele, felé’) előtag és tendere (‘feszít, fordít, irányoz’). Lásd még intenció, intenzív, szuperintendens. intenzív – ‘mélyreható, alapos, tüzetes’; ‘átható, erős’; ‘feszített, gyorsított menetű’: intenzív nyelvoktatás; ‘‹mezőgazdaságban› belterjes’. – intenzitás: ‘hatásfok, erősség’; ‘erő, elevenség’. – intenzifikál: ‘erősít, fokoz’. Nemzetközi szócsalád a latin intensus (‘megfeszített’) alapján, az intendere, intensum (‘megfeszít, növel’) igéből: in- (‘bele’) előtag és tendere (‘feszít, fordít, irányoz’). Lásd még intenció, intendáns. inter- – ‹összetételek előtagjaként› ‘közötti’; ‹sok újkeletű összetételben, az internacionális kiragadott előtagjaként› ‘nemzetközi, világ-’: internet (‘számítógépes világhálózat’), Interfrigo (‘fagyasztott áruk országok közti szállítása’), Interpol (‘nemzetközi rendőri szervezet’), intervízió (‘tévéhálózatok nemzetközi szervezete’). A latin inter (‘között, közé’) elöljárószóból. interaktív – ‘kölcsönös érintkezésen alapuló’; ‘a felhasználó vagy néző tevékeny részvételét kívánó’: interaktív színház, könyv, játék. Mesterséges szó a latin inter (‘között’) és activus (‘tevékeny’) elemekből; lásd aktív. intercity – [intersziti] ‘nagyvárosok között közlekedő gyors, kényelmes vonat’. Angol szó a latin inter (‘között’) és az angol city (‘nagyváros, belváros’) elemekből; utóbbi a francia cité (‘belváros’) átvétele, s a latin civitas (‘város, állam’) szóra megy vissza, amely viszont a civis (‘polgár, városlakó’) származéka. Lásd még civil.

- 151 - oldal

a

achát

interdiktum – ‘tilalom’; ‘egyházi kiközösítés’. Latin szó (interdictum) az interdicere, interdictum (‘megtilt, megtagad’) igéből, az inter- (‘között, közbe’) és dicere (‘mond’) elemek alapján. interdiszciplináris – ‘több tudományágat átfogó, szakmaközi’: interdiszciplináris kutatások. Latin tudományos szakszó az inter- (‘között, közé’) és disciplina (‘oktatás, ismeret’) elemekből; lásd még diszciplina. interes – ‘‹régen› kamat’. Latin szó, az interesse (‘érdekében áll’) késői latin származéka az inter- (‘között, közé’) és esse (‘van’) elemekből. interferál – ‘‹két hullám› egymásra hat, egymást erősíti vagy kioltja’. – interferencia: ‘két találkozó hullámmozgás egymásra hatása, egymást (bonyolult minta szerint) erősítő vagy gyengítő hatása’. Tudományos szakszó a latin inter- (‘között, közé’) és ferre (‘hord’) elemekből. interfész – ‘két funkcionális egységet csatoló felület’. Tudományos szakszó, az angol interface ejtés szerinti átvétele; elemei a latin inter- (‘között, közé’) és az angol face (‘arc, felület’), amely a francián át a latin facies (‘arc’) szóra megy vissza. Lásd még fazetta. interglaciális – ‘két jegesedési korszak közötti’. Tudományos szakszó a latin inter- (‘között, közé’) és glacialis (‘jégkorszaki’) elemekből; lásd még glaciális. interjekció – ‘indulatszó’, tkp. ‘közbevetés’. Latin nyelvtani szakszó (interiectio) az inter- (‘között, közbe’) és iacere, iactum (‘vet, dob’) elemekből. Lásd még injekció. interjú – ‘riporter beszélgetése fontos személlyel lapban, rádióban, tévében’; ‘állásra jelentkező kikérdezése’. Nemzetközi szó; az ~ az angol interview körülbelüli kiejtés szerinti átvétele. Az angol szó a francia entrevue (‘találkozás, megbeszélés’) tükörfordítása; entre (‘között, kölcsönösen’) és vue (‘látás’) a latin inter és visum folytatójaként. interkaláció – ‘közbeiktatás’. Latin szó (intercalatio) az inter- (‘között, közé’) és calare, calatum (‘szólít’) elemekből; eredetileg a szökőnap(ok) közbeiktatását jelentette. interkonfesszionális – ‘felekezetek közötti’. Nemzetközi szó a latin inter- (‘között, közé’) és confessio (‘hitvallás, felekezet’) elemekből; lásd konfesszió. interkontinentális – ‘földrészek közötti’: interkontinentális rakéta (5000 km-nél nagyobb hatótávolságú). Nemzetközi szó a latin inter- (‘között, közé’) és continentalis (‘földrészhez tartozó’) elemekből; ennek eredetéről lásd kontinens. interlúdium – ‘közjáték’. Latin színházi szakszó a latin inter- (‘között, közé’) és ludus (‘játék’) elemekből. intermezzo – [intermeddzó] ‘közjáték, közzene’. Olasz szó, a latin intermedium (‘közjáték’) folytatója; inter- (‘között, közé’) és medium (‘közép’). internacionális – ‘nemzetközi’. – internacionálé: ‘különböző országok azonos ideológiájú pártjainak nemzetközi szervezete’: a szociáldemokrata internacionálé. – internacionalizmus: ‘nemzetköziség, a népek szolidaritásának elve’. – internacionalista: ‘az internacionalizmus híve’. Nemzetközi szó a latin inter- (‘között, közé’) és natio, nationis (‘nemzet’) elemekből. Lásd még náció. internál – ‘kényszerlakhelyre telepít’. A német internieren ige átvétele latinos végződéssel; a francián át a latin internus (‘belső’) szóra vezethető vissza. Lásd még internátus. internátus – ‘diákotthon’. – internista: ‘bentlakó diák’. A német Internat és Internist átvételei latinos szóvégződéssel; forrásuk a latin internus (‘belső’). Lásd még externátus, internál. interparlamentáris – ‘parlamentek közötti’. Nemzetközi szó a latin inter- (‘között, közé’) és parlament elemekből. interpellál – ‘‹képviselőként a nemzetgyűlésben› kérdést intéz a kormányhoz’. – interpelláció: ‘képviselői kérdés a kormányhoz a nemzetgyűlésben’. Politikai szakszó a latin interpellare (‘közbeszól’) nyomán, az inter(‘között, közé’) és pellere (‘űz, hat, érint’) elemekből. interperszonális – ‘személyek közötti’. Tudományos szakszó a latin inter- (‘között, közé’) és persona (‘álarc, drámai személy’) elemekből; lásd még perszóna, perszonális. interplanetáris – ‘bolygóközi’: interplanetáris űrhajó. Tudományos szakszó a latin inter- (‘között, közé’) és planeta (‘bolygó’) elemekből. Lásd még planéta. interpolál – ‘beiktat, betold, beszúr ‹szöveget›’; ‘‹matematikában› függvény egy pontjának közelítő értékét meghatározza két szomszédos érték alapján’. – interpoláció: ‘betoldás’; ‘közelítő érték kiszámítása’. Tudományos szakszó a latin interpolare (‘elváltoztat, meghamisít’) nyomán, az inter- (‘között, közé’) és polire (‘csiszol, finomít’)

elemekből. interpretál – ‘értelmez, magyaráz’; ‘szerepet, zeneművet művészien előad’. – interpretáció: ‘értelmezés’; ‘művészi előadás(mód)’. – interpretátor: ‘értelmező személy’; ‘előadóművész’. Nemzetközi szócsalád a latin interpretari (‘tolmácsol, értelmez’) nyomán, az inter- (‘között, közé’) és pretium (‘érték’) elemekből. interpunkció – ‘központozás írott szövegben’. Latin tudományos szakszó (interpunctio) az inter- (‘között, közé’) és punctum (‘pont’) elemekből. Lásd még pungál, punktum. interregnum – ‘köztes uralom, törvényes államfő nélküli átmeneti időszak’. Latin szó az inter- (‘között, közé’) és regnum (‘uralom’) elemekből; lásd még regnál. intersztelláris – ‘csillagközi’. Tudományos szakszó a latin inter- (‘között, közé’) és stella (‘csillag’) elemekből. Lásd még konstelláció. interurbán – ‘városközi, helyközi ‹telefonhívás›’. Az angol interurban szóból, amely a latin inter- (‘között, közé’) és urbanus (‘városi’) elemekből állt össze. Lásd még urbánus. intervallum – ‘köz, időköz’; ‘zenei hangköz’. Latin szó az inter- (‘között, közé’) és vallum (‘sánc’) elemekből; az ókorban a katonai tábor sánca és a szélső sátrak közötti távolságot jelentette. interveniál – ‘közbelép, közbenjár’. – intervenció: ‘fegyveres beavatkozás más állam belügyeibe’: intervenciós háború; ‘közbenjárás’. Politikai szakszó a latin intervenire, interventum (‘közbelép, közbenjár’) nyomán, az inter- (‘között, közbe’) és venire (‘jön’) elemekből. intervokális – ‘két magánhangzó közötti’. Nyelvtani szakszó a latin inter (‘között’) és vocalis (‘magánhangzó’) elemekből; lásd még vokális. intéz – ‘tennivalókat hivatásszerűen ellát’; ‘hivatalos ügyben eljár’: mit intéztél az adód ügyében?; ‘küld, juttat, közöl’: beszédet intéz az egybegyűltekhez. Származékai: intézet, intézeti, intézmény, intézményi, intézményes, intézményesít, intézkedik, intézkedés. A régiségből kimutatható egy ismeretlen eredetű, ‘kedv, ízlés’ jelentésű int főnév; az ~ ennek a származéka lehet denominális -z képzővel (mint fejez, kedvez). A régebbi intez e hangjának nyúlása talán az idéz, igéz s hasonló igék analógiás hatásával magyarázható; a jelentés fejlődése nem minden részletében világos. intim – ‘belső, bensőséges, bizalmas, meghitt’. – intimitás: ‘meghittség’; ‘bizalmas értesülés’. – intimus: ‘bizalmas barát’. Nemzetközi szócsalád a latin intimus (‘legbelső, bizalmas, meghitt’) nyomán; ez az intus (‘belül’) felsőfoka. Az ~ és intimitás németből való átvétel, az utóbbi (Intimitätből) latinosított szóvéggel. intoleráns – ‘türelmetlen, másságot nem tűrő’. – intolerancia: ‘politikai, vallási, faji türelmetlenség’; ‘túlérzékenység bizonyos gyógyszerekre’. Latin szó, a toleráns ellentéte az erre utaló in- előtaggal. intonál – ‘kezdő hangot megad, énekbe vagy hangszeres játékba kezd’; ‘énekhangot ‹valahogyan› képez’: tisztán intonál. – intonáció: ‘hanglejtés ‹beszédé›’; ‘zenei hangképzés, hangvétel’. Latin szó az in- (‘bele’) és tonus (‘hang’) elemekből; ennek eredetéről lásd tónus. intráda – ‘belépés, belépő jelenet’: az első intrádára (‘rögtön az elején’); ‘hangszeres zenei bevezetés’. Régi dialektális olasz szó (az irodalmi olasz szó entrata), ‘belépés’ az entrare (‘belép’) igéből, amely a latin introire (‘bemegy’) folytatása. Lásd még introitus. intramuszkuláris – ‘izomba adott ‹injekció›’. Orvosi szakszó a latin intra- (‘benn, bele’) és musculus (‘izom’) elemekből; utóbbi a mus (‘egér’) kicsinyített alakja. Lásd még muszkli. intranzigens – ‘hajthatatlan, meg nem alkuvó’. Latin szó az ellentétre utaló in- előtagból és a transigere (‘keresztülvisz; megegyezik, alkut köt’) ige melléknévi igenevéből; az ige elemei: trans- (‘át’) és agere (‘hajt’). Lásd még tranzakció, tranzigens. intranzitív – ‘tárgyatlan ‹ige›’. Latin nyelvtani szakszó az ellentétre utaló in- előtagból és a transire, transitum (‘átjár’) igéből; utóbbi elemei trans- (‘át’) és ire (‘megy’). Lásd még tranzit. intravénás – ‘gyűjtőérbe adott ‹injekció›’. Orvosi szakszó a latin intra- (‘benn, bele’) és vena (‘gyűjtőér’) elemekből. intrika – ‘cselszövés, ármány, fondorlat’. – intrikál: ‘cselt sző, ármánykodik’. – intrikus: ‘cselszövő, ármánykodó, bajkeverő ember’; ‘ilyen karakter drámai műben’: Jago, a nagy intrikus. Nemzetközi szócsalád a francia intrigue (‘cselszövény’) és intriguer (‘fondorkodik’) nyomán; forrásuk a latin intricare (‘összezavar, zavarba ejt’) az in- (‘bele’) és tricae (‘baj, kellemetlenség’) elemekből. Az ~ a német Intrige közvetítésével jutott hozzánk, s a fenti latin ige szerint alakult át; belőle képződött utóbb az intrikál

- 152 - oldal

a

achát

ige, valamint az intrikus (a fizika–fizikus és hasonló szópárok mintájára). introitus – ‘a mise bevezető része’. Latin szó, ‘bemenetel’ az intro- (‘benn, be’) és ire (‘megy’) elemekből, a mise szövege ugyanis e zsoltárverssel kezdődik: Introibo ad altare Dei (‘bemegyek az Isten oltárához’). introspekció – ‘önmegfigyelés, lelki önvizsgálat’. Lélektani szakszó a latin intro- (‘befelé’) és specere, spectum (‘néz, figyel’) elemekből. introvertált – ‘befelé fordult, a belső hatások iránt fogékony ‹lelkialkat›’. – introverzió: ‘lelki befelé fordulás, elzárkózás a külső hatásoktól’. Lélektani szakszó a latin intro- (‘befelé’) és vertere, versum (‘fordít, fordul’) elemekből. Lásd még invertál, konvertál, verzió. intuíció – ‘ösztönös megérzés, felismerés’; ‘képesség az igazság élményszerű felismerésére’. – intuitív: ‘ösztönös megérzésen, élményszerű felismerésen alapuló’. Latin lélektani szakszó az intueri, intuitus (‘megszemlél, megfontol’) alapján, a nyomósító szerepű in- előtagból és a tueri (‘megfigyel’) igéből. invalidus – ‘rokkant, munkaképtelen’; ‘hadirokkant’. Latin szó az ellentétre utaló in- előtagból és a validus (‘egészséges, életerős’) szóból; utóbbi a valere (‘jól van, egészséges’) ige származéka. invar – ‘kis hőtágulású vas-nikkel ötvözet’. A latin invariabilis (‘nem változó’) első két szótagjából formált elnevezés. Lásd még variál. invázió – ‘katonai lerohanás, elözönlés’; ‘tömeges támadás’: szúnyoginvázió. Latin politikai szakszó (invasio) az invadere, invasum (‘behatol, benyomul’) alapján, az in- (‘bele’) és vadere (‘megy’) elemekből. Lásd még vademecum. invektíva – ‘éles támadás, kirohanás ‹valaki ellen›’. Latin szó, az invehere, invectum (‘nekitámad, ócsárol’) származéka az in- (‘bele’) és vehere (‘hoz, visz, rohan’) elemekből. invenció – ‘találékonyság, leleményesség’; ‘művészi alkotóképesség’; ‘imitációs zenei forma’: Bach négyszólamú invenciói. – invenciózus: ‘leleményes, találékony, ötletgazdag’. Nemzetközi szócsalád a latin invenire, inventum (‘rátalál’) nyomán, az in- (‘bele’) és venire (‘jön’) elemekből. Lásd még inventár(ium), konvenció. inventár(ium) – ‘leltár’. Latin szó az invenire, inventum (‘rátalál’) nyomán, az in- (‘bele’) és venire (‘jön’) elemekből. Lásd még invenció. invertál – ‘megfordít, átfordít’. – inverz: ‘megfordított’: inverz műveletek, inverz függvény. – inverzió: ‘megfordított szórend mint stilisztikai eszköz’; ‘‹orvosilag› szervek rendellenes helyzete’; ‘‹meteorológiában› az a helyzet, amikor a talajközeli légréteg hidegebb, mint a felette lévő’. Tudományos szakszócsalád a latin invertere, inversum (‘megfordít’) nyomán, az itt nyomósító szerepű in- előtagból és a vertere (‘fordít’) igéből. Lásd még introvertált, konvertál, verzió. invesztál – ‘beruház’. Közgazdasági szakszó a latin investire (‘felöltöztet’) nyomán, az in(‘bele’) és vestis (‘ruha’) elemekből. Lásd még invesztitúra. invesztitúra – ‘püspök vagy más egyházi méltóság beiktatása’. Latin történelmi szakszó (investitura) a késői latin investire (‘felöltöztet’) ige nyomán, az in- (‘bele’) és vestis (‘ruha’) elemekből; itt úgy értendő, hogy a beiktató mintegy ráadja méltóságának díszöltözetét. Lásd még invesztál. invitál – ‘meghív’. – invitáció: ‘meghívás’. Latin szó (invitare) az in- (‘bele’) és vitus (‘hajlandó’) elemekből. invokáció – ‘felfohászkodás, a múzsák vagy más istenség segítségül hívása nagyobb költői mű elején’. Latin irodalmi szakszó (invocatio) a nyomósító szerepű in- előtagból és a vocare, vocatum (‘hív, szólít’) igéből. involvál – ‘magában foglal, ‹mint elkerülhetetlen következményt› maga után von’. Latin szó, involvere (‘begöngyöl’) az in- (‘bele’) és volvere (‘gördít, fordít’) elemekből. Lásd még revolver, volumen, voluta. inzert – ‘televíziós mozgóképbe illesztett állókép vagy felirat’. Angol technikai szakszó (insert), tkp. ‘beillesztés’, forrása a latin inserere, insertum (‘beilleszt’) ige az in- (‘bele’) és serere (‘illeszt’) elemekből. inzulin – ‘a hasnyálmirigy hormonja, amely a vércukor szintjét szabályozza’. Angol vegytani szakszó (insulin) a latin insula (‘sziget’) nyomán, a vegyületeknél gyakori -in utótaggal. Az elnevezés alapja, hogy ezt a hormont a hasnyálmirigyben található Langerhans-szigetek nevű sejtcsoport termeli. Lásd még izolál. inzultál – ‘nyilvános helyen durván megsért, tettleg bántalmaz’. – inzultus: ‘súlyos, tettleges sértés’. Nemzetközi szócsalád a latin insultare (‘ugrál, kicsúfol, gúnyt űz’) ige alapján, amely az insilire (‘ráugrik’) gyakorító alakja az in(‘bele’) és salire (‘ugrik’) elemekből.

inzsellér – ‘földmérő vagy vízszabályozó mérnök’. A német Ingenieur tájnyelvi ingenier [inzsenír] változatából került nyelvünkbe; az átmeneti inzsenér alakot Csokonainál találjuk: Inzsenéri duktus (=mérővessző) nem járt semmi helyen. Ebből lett elhasonulással inzselér, majd népetimológiás úton ~. A magyar nyelvjárásokban tucatnyi alakváltozata volt: incsellér, ingzsellér, hincsellér, ingyenél stb. A német szó forrása a francia ingénieur, ezé pedig a latin ingenium (‘tehetség, lelemény, találmány’), az ingignere (‘beleolt’) igéből: in- (‘benne’) és gignere (‘nemz’). Elavult szó. íny – ‘a fog húsa’; ‘kedv, ízlés, tetszés’: nincs ínyemre a dolog. Származékai: ínyes, ínyenc, ínyencség. Ősi finnugor örökség: zürjén an, finn ien (‘foghús’). A fogíny régebbi elképzelések szerint az ízlelés szerve, innen az ~ fenti második jelentése, valamint az e jelentéskörben fogant nyelvújítási ínyenc szó. ion – ‘elektromos töltésű anyagi részecske’. – ionizál: ‘semleges anyagi részecskét ionná alakít’. – ionizáció: ‘ionizálás’. Az ~ tudományos szakszó, Faraday alkotta a görög eimi (‘megy’) ige folyamatos melléknévi igenevének (ión) semleges ion alakjából, mivel ezek a részecskék elektromos erőtérben az ellenkező pólus felé mozognak, vándorolnak. Lásd még ionoszféra. ión – lásd jón ionoszféra – ‘a légkör legfelső rétege’. Tudományos szakszó a görög ion és szféra elemekből; ebben a rétegben a levegőmolekulák többsége ionizált állapotban van. ióta – ‘a görög ábécé kilencedik betűje’. A sémi (föníciai) jod (‘kéz’) átvétele, ez a betű ugyanis eredetileg a kéz piktogramja volt. ipa – ‘apósa’. Vitatott eredetű szó. Valószínűbb, hogy ip- töve finnugor eredetű: vogul up (‘após, sógor’), lapp vuoppa (‘após’); a szóvégi -a talán birtokos személyjel, talán kicsinyítő képző. Más nézet szerint az ~ a magyar apa régi alakváltozata, amely idővel jelentésében elkülönült. A két magyarázat nem feltétlenül zárja ki egymást, mivel mindkét szó rokonnyelvi megfelelői azonos eredetűek. Elavult, illetve nyelvjárási szó. iparkodik – ‘szorgoskodik, igyekszik’. – ipar: ‘nyersanyagok feldolgozását és használati cikkek előállítását végző gazdasági ágazat’. Származékai: iparos, iparosság, ipari, iparosít, iparosítás, iparosodik, iparosodás. Az ~ egy ismeretlen eredetű ipar- igető gyakorító képzős származéka. A tő kapcsolatos lehet a tájnyelvi iperedik (‘felserdül, erőre kap’) és iperkedik (‘ágaskodik’) szavak tövével, de jelentésbeli összefüggésük homályos. Az ipar nyelvújítás kori elvonás a latin industria (tkp. ‘tevékenység, szorgalom, igyekezet’) mintájára, amely az ‘ipar’ jelentésű nemzetközi szócsalád (német Industrie, angol industry stb.) forrása. ipekakuána – ‘Brazíliában honos félcserje’; ‘ennek gyökeréből készített köptető gyógyszer’. Gyógyászati szakszó a portugál ipecacuanha nyomán; ez a guarani indián ipe-kaa-guanya, azaz ‘kis betegítő növény’ átvétele. ipse – ‘az illető, a szóban forgó személy, pasas’. A latin ipse (‘ő, ő maga’) átvétele; enyhén avuló szó. ipszilon – ‘az y betű neve’. Nemzetközi szó a latin ypsilon nyomán, a görög ábécé huszadik betűjének görög ü pszilon (‘csupasz, egyszerű ü’) nevéből. Az elnevezés a bizánci korban született, amikor már mind az u, mind az oi kettőshangzó i-nek hangzott, s a kettő közül az egytagú u volt az „egyszerűbb”. Lásd még epszilon. 1 ír – ‘hangzó szöveget betűkkel vagy más jelekkel rögzít’; ‘‹régebben› fest, rajzol’: képíró (‘festő’). Származékai: írás, író, irat, iratos, irkál; iromány, irnok, iroda, irodista, irodalom, irodalmi, irodalmias, irodalmár, irály. Ótörök jövevényszó a csuvasos rétegből: csuvas sir (innen a mongol jiru, azaz ‘fest, ír’). Származékainak nagyobb része (fentebb a pontosvessző után) nyelvújítási képzés, illetve továbbképzés. ír2 – ‘gyógykenőcs’; ‘gyógyító hatás’: bánatát a feledés írja enyhítette. Vitatott eredetű szó. Valószínűleg ugor kori örökség: vogul tér (‘orvosság’); lehet másfelől, hogy az ér2 alakváltozata, annak egy régi ‘gyökér’ jelentése alapján, és így értődhetett ‘gyógynövényből, annak gyökeréből készült orvosság’ gyanánt. Az utóbbi magyarázatot támogatja az írmag valószínű szófejtése is. ír3 – ‘az Írországot lakó nép tagja, e nép nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvével kapcsolatos’. Nemzetközi szó: német irisch, angol Irish az ír eriu (‘ír’) nyomán; a magyar szó vagy a német Ire (‘ír ember’) átvétele a szóvégi e ejtésével, vagy elvonás az Írország névből, a Németország–német s hasonló szópárok mintájára. iramlik – ‘(könnyen, gyorsan) fut’. Származékai: iramodik, iram. A szócsalád ir- alapszava talán ősi finnugor örökség: zürjén yrsalni (‘siet’), mordvin arnams (‘fut’). A tőhöz kapcsolódó -m és -l mozzanatos képző. Az iram nyelvújítási elvonás. Lásd még illan,

- 153 - oldal

a

achát

iramszarvas, iringál. iramszarvas – ‘rénszarvas’. Nyelvújítási szóalkotás az iramlik ige frissiben elvont iram (‘futás, lendület’) töredékével. Voltaképp tükörfordítás akart lenni a német Rentier (‘rénszarvas’) magyarítására, ám valójában baklövés, mert a német szó első eleme nem a rennen (‘fut’) származéka, ahogy a szóalkotó hitte, hanem egy skandináv eredetű ren szó. Lásd még rénszarvas. iranisztika – ‘az iráni (perzsa) nyelvvel és kultúrával foglalkozó tudományág’. – iranista: ‘az iranisztika művelője’. Tudományos szakszó Perzsia modern Irán nevéből; ez az árja szóval kapcsolatos. iránt – ‘felé’; ‘valaki irányában’: közömbös iránta; ‘felől’: érdeklődik a munkám iránt. Az irány locativusi -t ragos alakja (mint gyanánt, szerint), s eredetileg hol? kérdésre felelő határozószó volt ‘irányában, oldalán’ jelentéssel, s utóbb lett ‘felé, irányába’ értelmű. irány – ‘mozgásnak egy meghatározott pont felé vezető útja’; ‘cselekvés, történés menete’: új irányt szabott a történelemnek; ‘irányzat, törekvés’. Származékai: irányoz, irányít, irányítás, irányul, irányzék, irányzat. Az ~ és irányoz lényegében azonos az arány és arányoz szavakkal, azok jelentésben elkülönült alakváltozatai. A szócsalád ar-, iralapszava ősi ugor kori örökség (lásd az arány szónál). Az ~, akárcsak az arány, csak későn, a 18. század derekán jelent meg önállóan, addig csak irányoz (‘céloz, vél, gyanít’) irányít (‘vél, gondol’) és irányú (‘nagyságú, arányú’) származékai éltek. Lásd még iránt. irdal – ‘‹halat, szalonnát› bevagdal’. Az irt származéka -l gyakorító képzővel; a t zöngésedése a furdal, vagdal szavak analogikus hatására következhetett be. irdatlan – ‘roppant nagy’. Talán összevont alak egy irdomtalan szóvegyülékből, amely az idomtalan és irtózatos szavakból keveredett össze. irgalom – ‘szánalom, könyörület’. Származékai: irgalmaz, irgalmas, irgalmasság, irgalmatlan. Mivel a Halotti Beszédben még jorgat (‘irgalmaz’) szerepel, egy joralapszót kell feltennünk. Ez talán ősi örökség az ugor korból: vogul jorkol, osztják joreglem (‘elfelejt’). A g valószínűleg magyar gyakorító képző, a -lom deverbális névszóképző (mint siralom); a jor  ir hangváltozásra példa az iktat, inkább. A jelentés fejlődése: ‘elfelejt’  ‘bűnt elfelejt’  ‘megbocsát’  ’ irgalmaz’. irha – ‘prémes állatbőr’; ‘belső oldalán bársonyosra kidolgozott birkabőr’: irhabunda; ‘a bőrnek a hám alatti kötőszöveti rétege’; ‘az ember bőre, az ember maga’: félti az irháját. Német eredetű szó: középfelnémet, bajor-osztrák irch (‘timsóval cserzett fehér szarvas- vagy zergebőr’); lehet, hogy részben a szerb-horvát irha közvetítésével került nyelvünkbe. A német szó végső forrása a latin hircus (‘kecskebak’). irídium – ‘ezüstfehér, igen kemény fémes elem’. A görög irisz, iridosz (‘szivárvány’) származéka az elemeknél megszokott -ium végződéssel (mint hélium, aluminium); a név az ~ vegyületeinek változatos színvilágára utal. Lásd még írisz, irizál. irigy – ‘a maga tulajdonát, jó sorát önzőn féltő’; ‘más jómódját, sikereit bosszankodva figyelő, azokat elkívánó’. Származékai: irigység, irigyel, irigykedik. Igen bizonytalan eredetű szó. Van oly merész vélekedés, amely az irigykedik ritka, korai irelkedik változatára alapozva egy ír- alapszót tételez fel, amely lehetne az érik tövének í-ző változata; a jelentésbeli szakadékot a sárgára érik kifejezés és a sárgul az irígységtől szólás összefüggése hidalná át. iringál – ‘jégen nekifutásból csúszkál’. Az iramlik feltehető ir- tövének gyakorító képzős változata; nyelvjárási szó. írisz – ‘nőszirom’; ‘a szem szivárványhártyája’. Nemzetközi szó a görög irisz (‘szivárvány’; ‘nőszirom’) nyomán, latin közvetítéssel (iris). Lásd még iridium, irizál. irizál – ‘szivárványszínekben játszik’. A francia iriser átvétele latinosított szóvéggel; forrása a görög irisz (‘szivárvány’). Lásd még iridium, írisz. irkafirka – ‘ákombákom, kusza írás’. Ikerszó, elvonás az igei irkál-firkál előzményből. Lásd még ír. írmag – csak az írmagja se maradt (‘egy se maradt belőle, nyoma se maradt’) szólásban szerepel. Az összetétel első tagja az ír2, mégpedig korai ‘gyökér’ jelentésében. Az írmagja (‘gyökere-magja’) tehát egybefoglaló összetétel, a növény két szélső elemével az egészet jellemzi. író1 – ‘a vajköpüléskor visszamaradó tejsavó’. Ótörök jövevényszó a csuvasos rétegből. A más török nyelvi szavakból (pl. baskír jadma) fel lehet tenni egy ma már nyomaiban sem lelhető ócsuvas *irag (‘író’) szót, amely szavunk mai alakjához vezethetett. író2 – lásd ír1 irokéz – ‘észak-amerikai (kanadai) indián népcsoport, ehhez tartozó személy’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’.

A német Irokese átvétele, amely a francia Iroquois szóra megy vissza; ennek forrása az algonkin iroku (‘igazi kígyók’). iromba – ‘tarka’; ‘pettyegetett ‹szárnyas›’: iromba tyúk; ‘sávos szőrű ‹macska›’; ‘ormótlan’. Szlovák eredetű: jarabý (‘tarka’). Nyelvünkbe egy igen régi változat került, a nazális hang tanúsága szerint igen korán, a 10. század vége előtt, feltehetőleg egy jaremba kura (‘tarka tyúk’) szókapcsolatból. A szóeleji ja  i változás hasonlít a jo  i változáshoz (lásd iktat, irgalom). A ma már általános ‘ormótlan’ jelentés nyilván a hasonló hangalakú otromba szóból szivárgott át az ~ba, esetleg sokan az irdatlan és otromba vegyülésének érzik. írón – ‘ceruza’. Nyelvújítási alkotás, a korábbi író ón (‘ólomvegyületből készült íróvessző’) szókapcsolat összevonása. irónia – ‘rejtett, finom gúny, naivságot tettető, szellemes gúnyolódás’. – ironikus: ‘iróniát rejtő, szellemesen gunyoros’. – ironizál: ‘ironikusan fejezi ki magát’. Nemzetközi szócsalád a latin ironia nyomán; ez a görög eiróneia (‘a tudatlanság színlelése’) szóból ered. irracionális – ‘oktalan, ésszerűtlen’; ‘észfeletti, logikai fogalmakkal ki nem fejezhető’; ‘‹a matematikában› végtelen, nem szakaszos ‹tizedes tört›’: irracionális szám. – irracionalitás: ‘észfelettiség, ésszerűtlenség’. – irracionalizmus: ‘filozófiai felfogás, mely szerint az értelem nem képes a valóságot logikai úton feltárni, megismerni’. Tudományos szakszócsalád az ellentétre utaló latin in- előtagból és a racionális szóból (lásd ráció). irreális – ‘valószerűtlen’; ‘képzeletbeli, a valóságban nem létező’; ‘megvalósíthatatlan’: irreális ábrándok, elképzelések. – irrealitás: ‘nem reális volta valaminek’. Nemzetközi szó az ellentétre utaló latin in- előtagból és a reális szóból. irredenta – ‘az irredentizmus híve’; ‘e mozgalommal, ennek követeléseivel kapcsolatos’: irredenta jelszavak. – irredentizmus: ‘olyan mozgalom, amely más országok területeinek elcsatolását követeli etnikai alapon vagy történelmi jogokra hivatkozva’. Maga az ~ olasz szó, az Italia irredenta (‘a meg nem váltott, fel nem szabadított Itália’) jelszó önállósult második eleme. Mint ilyen főnév volt, magát a mozgalmat (is) jelentette, amely az 1860-es évektől az osztrák s francia kézen lévő olaszlakta területek megszerzéséért küzdött; a szó melléknévi értelme a magyarban fejlődött ki a trianoni békeszerződés utáni időkben. Az irredenta az ellentétet jelző in- és a redento (‘megváltott, felszabadított’) elemekből áll; utóbbi a redimere (‘megvált, kivált’) befejezett melléknévi igeneve. A latin forrás a redimere, redemptus (‘visszavásárol, ‹rabszolgát› kivált’) ige: re(d)- (‘vissza, újra’) és emere (‘vásárol’). irreguláris – ‘szabálytalan’; ‘nem a hadsereg állományába tartozó’: irreguláis csapatok (‘szabadcsapatok’). Nemzetközi szó az ellentétre utaló latin in- előtagból és a reguláris szóból (lásd regula). irreleváns – ‘lényegtelen, jelentéktelen, az adott ügyben nem számító’. Latin szó az ellentétre utaló in- előtagból és a releváns szóból. irreverzibilis – ‘visszafordíthatatlan, csak egy irányban ható, végezhető’: irreverzibilis folyamat, művelet. Latin tudományos szakszó az ellentétre utaló in- előtagból és a reverzibilis szóból (lásd reverzió). irrigál – ‘öntöz’; ‘beöntést ad’. – irrigáció: ‘mesterséges öntözés’; ‘beöntés’. – irrigátor: ‘beöntéshez való készülék’. Latin szakszó az irrigare, irrigatum, tkp. in-rigare (‘áraszt, öntöz’) nyomán, in- (‘bele’) előtagból és rigo (‘vizet vezet’) igéből. irritál – ‘ingerel, izgat, bosszant’. – irritáció: ‘enyhe gyulladás, bántalom’. A latin irritare, irritatum (‘ingerel, bosszant’) igéből; ez a hangutánzó irrio vagy hirrio (‘dühösen morog’) gyakorító származéka. irt – ‘növényt tömegesen kivág’; ‘állatot, embert tömegével öl’: szúnyogirtás, népirtás. Származékai: irtás, irtó, irtogat, irtvány. Az arat ige jelentésben elkülönült alakváltozata; eredetét lásd ott. A szóvégen -t műveltető képzőt találunk (mint márt, sért). A legrégibb adatok ort alakot mutatnak; ebből mind az ~, mind az arat levezethető. Lásd még irdal, irtózik. irtó – ‘nagyon’: irtó meleg van itt. Az irtóztató (lásd irtózik) rövidült formája. Hasonló értelemben más túlzó szavak is használatosak: borzasztó, rettentő, szörnyű stb. irtózik – ‘félelemmel vegyes undort érez’: irtózik a pereskedéstől. Származékai: irtózás, irtózat, irtózatos, irtóztató. Alighanem az irt származéka visszaható -z képzővel. A ‘magát irtja (félelmében, undorában)’ szemlélete szerint hasonló a törődik, töri magát (érte, vele), emésztődik, emészti magát, tépelődik (‘tépi magát’), rágódik (‘rágja magát’) szavakhoz és kifejezésekhez. Lásd még irtó. is – ‘szintén’. Az és kötőszó jelentés szerint elkülönült alakváltozata; eredetibb

- 154 - oldal

a

achát

közös es formájukból lett zártabbá válással. Korábbi nyomatékosító szerepét őrzik az igenis, ugyanis, nagyon is, ajánlom is szavak és kifejezések. isiász – ‘az ülőideg zsábája’. A német Ischias szó átvétele a szokványos német ejtésszabályok alapján. Mint orvosi szakszó helyesen [iszkhiász, iszchiász] formán ejtendő, mert a latin ischiason át a görög iszkhiasz (‘csípőfájdalom’) szóra megy vissza, az iszkhion (‘csípő’) származékára. iskola – ‘oktatással, neveléssel foglalkozó intézmény’; ‘tudományos vagy művészeti irányzat’: a prágai iskola (strukturalista nyelvészeti irányzat). Származékai: iskolás, iskolai, iskolázik, iskoláztat, iskoláztatás, iskolázatlan. A latin schola szóból való; a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő i oldja fel (mint istálló, istáp). Végső forrás a görög szkholé (‘szünet, szabadidő; tudományos beszélgetés, oktatás, az oktatás helye’). Lásd még skolasztika. isler – ‘omlós száraztésztából készült lekváros, csokoládés sütemény’. Német szó (Ischler), azaz ‘(Bad) Ischlből való’; az ausztriai fürdőhelyre utal, ahonnan a sütemény ered. ismer – ‘tudja ‹valakiről›, hogy kicsoda, micsoda’: ismerik, mint a rossz pénzt; ‘jártas benne’: ismeri a törvényt. Alakváltozatok: ösmer, ismér, ösmér. Származékai: ismeret, ismeretes, ismeretlen, ismeretség, ismeretlenség, ismerkedik, ismerkedés, ismertet, ismertető, ismertetés, isme. A szócsalád eredetéről semmi biztosat nem tudunk. Az isme nyelvújítási képzés, mára elavult, az orvosi hivatalos nyelv használja csupán kórisme összetételét diagnózis helyett. Lásd még ismérv. ismérv – ‘ismertetőjegy, kritérium.’ Nyelvújítási szóalkotás az ismer ige ismér alakjából; a szóvég az élv, érv, szerv, terv szavak mintájára alakult. Enyhén avuló szó. ismét – ‘újra, megint’. Származékai: ismétel, ismételget, ismétlés. A szó korai (és tájnyelvekben ma is élő) esmeg, esmég, ismég alakjai jelzik, hogy az is és meg 2 összetételéről van szó; az utóbbinak önmagában is volt ‘újra’ értelme, mint még ma is a megújra tautologikus összetételben. A szó mai hangalakja az eredet elhomályosulása után alakult ki. ispán – ‘a vármegye élén álló királyi főtisztviselő’; ‘nagybirtok munkásaira felügyelő alkalmazott’: botos ispán. Szláv jövevényszó: szerb-horvát, szlovén, szlovák župan (‘megyefőnök’). A magyar szó eleje a mássalhangzó-torlódás feloldásának olyan módját mutatja (lásd iskola, ispotály, istáp), amely egy *span vagy *zspan szó átvételét feltételezi; ilyen szláv szóalak hajdani létezése írásos adatokkal igazolható. ispotály – ‘kórház’. Alakváltozatok: ispitál, espotál, ispita. A német régi Spital (‘kórház, aggok menhelye’) átvétele; a szóeleji mássalhangzó-torlódást szókezdő járulékhang oldja fel (mint iskola, istáp). A német szó csonkult elejű átvétel a középkori latin hospitale (‘kolostori vendégszoba, betegszoba’) szóból, melynek forrása a hospes, hospitis (‘vendég.’) Elavult szó. Lásd még hospitál. istálló – ‘nagyobb háziállatok tartására való épület’. Olasz eredetű szó: északolasz stalla, stallo, irodalmi olasz stalla (‘istálló’). Az olasz szó germán jövevény, a német Stall (‘istálló’) stal előzményéből ered, s végső soron éppúgy egy ‘áll’ jelentésű indoeurópai sta- tőre megy vissza, mint pl. a latin stabulum (‘istálló’) is. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő i oldja fel (mint iskola, ispotály, istáp). istáp – ‘segítség, oltalom’: Ki voltál valaha országunk istápja (Ének István királyról); ‘segítő, gyámolító személy’; ‘‹régen› bot, mankó’. Származéka: istápol. A német Stab (‘bot’) magyarosodott változata; a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő i oldotta fel. A jelentés fejlődése: ‘bot’  ‘beteg, öreg ember támasza’  ’támasz bajban, szükségben’  ‘támaszt nyújtó, gyámolító személy’. Elavult szó; istápol származéka választékos. Lásd még stáb. isten – ‘valamilyen jelenséget megszemélyesítő elképzelt emberfeletti lény’: tűzisten, esőisten; ‘‹egyistenhívő vallásokban, tulajdonnévszerűen› a világ teremtője, fenntartója’: Isten nevében. Származékai: isteni, istenes, istenít, istenség, istenke, istenül. Bizonytalan eredetű szó. Talán az ős eredetibb is alakjából ered (lásd Halotti Beszéd: isemüküt Adamut) azzal a kicsinyítő jellegű t– n képzőegyüttessel, amely a nőstény szóból ismerős, jelentése tehát ‘atyácska, öregecske’ lehetett. A magyarázatnak vannak hangtani nehézségei, pl. a Halotti beszédben már mai alakjában (is-ten) találjuk, holott feltételezett alapszava még a jóval ősibb véghangzós formát mutatja: ise-müküt. Lásd még istenuccse. istenuccse – ‘esküszöm, szavamra, hitemre’. Az Isten (engem) úgy segéljen esküforma csonkult, kiejtés szerint írt formája. istráng – ‘a hámot a hámfával összekötő kötél, szíj vagy lánc’. Német jövevényszó: Strang; ez ősi germán szó, rokona az angol string (‘zsineg, húr’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő i oldotta fel (mint istálló, istáp).

iszák – ‘átalvető, tarisznya’. Nagy területen elterjedt vándorszó származéka a késői latin bisacchium (‘kettős zsák’) nyomán: bis (‘kétszer’) és saccum (‘zsák’); az utóbbi eredetéről lásd zsák. A magyarba egy bizánci görög viszakki került; a szóeleji v elmaradására példa az imád. Lásd még iszákos. iszákos – ‘részeges’. Késői képzés egy korábbi iszák (‘részeges ember’) szó nyomán, amely a boriszák (‘borzsák, bortömlő’, lásd iszák) összetétel önállósult második tagja volt. Mivel ez az eredet elhomályosult, az ~ szó a nyelvi köztudatban az iszik családjához számít (mint pl. iszos). iszalag – ‘klematisz, erdei kúszónövény’. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén slak (‘szulák’). A szóeleji mássalhangzó-torlódás kétféleképp oldódott fel. Szókezdő és a két mássalhangzó közötti járulékhanggal: iszlak  iszalak  iszalag, illetve csak az utóbbival: szlak  szulak  szulák (lásd ott). iszamós – ‘nedvességtől csúszós’. Származéka: iszamodik (‘csúszik, siklik’). Egy hangutánzó eredetű elavult iszamik (‘csúszik’) ige származékai, amely a csúszás, siklás, surranás hangját idézi; -amik végződése a régi futamik, csuszamik (‘futamodik, csuszamodik’) példáját követi. Ma nyelvjárási szavak. Lásd még iszkol, iszonyodik. iszap – ‘szabad vizek finom szemcséjű, pépes, tapadós üledéke’. Származékai: iszapos, iszapol. Szláv vendégszó: szlovén isopen (‘homokos’), cseh jesep (‘homokzátony folyókanyarban’). Az átadó nyelvet nem tudjuk pontosan megállapítani. iszik – ‘vizet vagy más folyadékot vesz magához’; ‘szeszes italt mértéktelenül fogyaszt’: iszik, mint a kefekötő. Származékai: ivó, ivás, ivászat, ivódik, ital, italos, itat, itatós, ittas, (meg)ittasul, (meg)ittasodik, iddogál, iszogat, iszos. Ősi finnugor örökség: vogul ai, votják ju, finn juoda (‘iszik’). A finnugor ju- igető a magyarban úgy lett i-, mint juhar, juhászból ihar, ihász. iszkol – ‘kotródik, takarodik’. Az isz- tő hangutánzó eredetű, mint az iszamós szóban. iszlám – ‘a mohamedán vallás’. Nemzetközi szó az arab iszlám (‘önátadás’) nyomán; ez kapcsolatos a szálám (‘béke, megnyugvás’) és távolabbról a héber salóm (‘béke, üdv’) szókkal. Lásd még muzulmán. iszonyodik – ‘hevesen irtózik, elrémül’. Származékok és kapcsolt szavak: iszonyú, iszonyatos, iszonytató, iszonyat, iszony. Az iszamodik (‘elcsúszik’) ige (lásd iszamós) alakváltozata; ma eleven jelentésköre a ‘rémülettől elcsúszik, elesik’ értelmen keresztül alakult ki. A testmozdulatokkal szemléltetett lelki jelenség más példái: felindul, kiborul (‘feldühödik’), a németben schrecken (‘megrémül’), tkp. ‘felugrik’, lásd Heuschrecke (‘szöcske’, tkp. ‘szénában ugráló’). Az iszonyat és iszony késői elvonások. isztmosz ‘földszoros, keskeny földnyelv’. Görög szó (iszthmosz), az ithma (‘lépés’) származéka; nagybetűsen a peloponnészoszi félszigetet a görög szárazfölddel összekötő keskeny korinthoszi földszoros neve volt. ítél – ‘vitás ügyet bíróként eldönt’; ‘bírói döntéssel büntetést szab ki’; ‘értékelő véleményt nyilvánít’: jónak ítéli a helyzetet. Származékai: ítélet, ítélkezik, ítész. Az üt ige származéka lehet régebbi it alakjából -él gyakorító képzővel (mint metsz  metél); talán a bírói pálcára mint büntetés eszközére utal. Értelme tehát eredetileg ‘sújt’ volt; új jelentése a fogsággal sújt – fogságra ítél kifejezések párhuzamossága révén alakult ki. itinerárium – ‘útikönyv’; ‘útiterv, útinapló’. Latin szó az itinerare (‘utazik’) nyomán, az iter, itineris (‘út’) szóból, amely az ire, itum (‘megy’) igére vezethető vissza. itt – ‘e helyen’. Az ez mutató névmás e tövének i változatából lett -t locativusi képzővel, amely intervokális helyzetben, az itten, ittend, itteneg bővült változatokban kettőződött meg. itterbium – ‘ezüstfehér kémiai elem a ritka földfémek csoportjából’. Lelőhelye, a svédországi Ytterby város nevéből, latinos kiejtéssel (svédül [ütterbű]). Lásd még ittrium, terbium. itthon – ‘itt az én házamban’. Mellérendelő összetétel az itt és a honn elemekből. ittrium – ‘szürkés színű, por alakú kémiai elem.’ Lelőhelye, a svédországi Ytterby város nevéből. Lásd még itterbium, terbium. ív – ‘félkör alakú vagy más szabályos görbe vonal’; ‘boltozat, boltív’; ‘papírív’; ‘könyv, kézirat nyomdai mértékegysége (16 oldal, illetve 40 000 betűhely)’. Származékai: íves, ível, ívelődik, ívelt. Az íj alakváltozata, amely jelentésében aránylag későn különült el; eredetéről és az alakváltozatok létrejöttéről lásd ott. A két külön fogalomra más nyelvekben is találunk azonos szót: latin arcus, német Bogen. ivar – ‘élőlény neme’: hímivarú. Származékai: ivari, ivaros, ivartalan, ivarzik.

- 155 - oldal

a

achát

Nyelvújítási képzés, Pólya József orvos leleménye, az ívik ige tövéből való, alighanem az ugyanakkoriban keletkezett szivar mintájára képezve. Nem idegen szónak, hanem a már meglévő magyar nemnek a helyettesítésére alkotta meg Pólya, mivel ez a szó egyszersmind tagadószó, valamint ‘nemzetség’ és ‘fajta’ jelentéssel is bír. ívik – ‘‹hal› párzik: ikrát rak, illetve azt megtermékenyíti’. Származékai: ívás, ivadék (tágabb értelemben is ‘sarj, utód’). Valószínűleg finnugor örökség: finn juosta (‘fut; párzási hév fogja el’), észt jooks (‘futás, párzási idő’). A finnugor juo-  magyar í(v)igető közti hangváltozásra példa az iszik, valamint a juhász, juhar  ihász, ihar párhuzam. Lásd még egyívású, ivar. 1 íz – ‘a nyelvben keletkező érzet’; ‘étel, ital sajátos aromája’; ‘kellemes sajátság’: a nyelv, a stílus ízei; ‘lekvár’: málnaíz. Származékai: ízes, ízlel, ízlelés, ízlelő, izlés, ízléses, ízléstelen, ízletes, ízetlen, ízetlenség, ízetlenkedik. Ősi uráli örökség: vogul et, osztják evel, zürjén isz, szelkup apt (‘szag, bűz’). A szaglás és az ízlelés érzéke közötti kapcsolatot az jelenti, hogy a kettő székhelye egymáshoz közel fekszik, és egy adott íz felismerésében fontosak az egyidejű szagingerek is. A konkrét ízlelés és a szemnek szóló tetszés között szintén kézenfekvő az értelmi átvitel, más nyelvek is azonos szóval nevezik meg mind a kettőt: latin gustus, német Geschmack, orosz vkusz. 2 íz – ‘testrész, izület, porcika’: minden ízében reszket; ‘rokonsági fok’: harmadíziglen; ‘eset, alkalom’: első ízben. Származékai: íziben, ízel, ízesül, izül, izület. Ősi szavunk, de pontos eredetéről vita folyik. Vagy ugor eredetű, a votják jót (‘izület, ághely’) alapján, vagy finnugor származék: zürjén jez, votják joz (‘izület’), finn jäsen, észt jäse (‘láncszem, tag’). A magyar szó eredeti jelentése ‘izület’ lehetett. izé – ‘hogyishívják’. Származéka: izél. A szó töve finnugor eredetű: vogul ut, votják ot (‘holmi’), finn asia, észt asi (‘dolog, izé’). A szóvég régebben izej volt, denominális j főnévképzővel. izgága – ‘kötekedő, akadékoskodó, nyugtalan’. Származékai: izgágaság, izgágáskodik. Szláv eredetű: bolgár, orosz izgaga (‘gyomorégés’), szlovén zgaga (‘ünneprontó ember’), izgaga (‘bosszúság’); mindez az ősszláv jezgaga (‘kiégés’) származéka. A személyre vonatkozó melléknévi jelentések a gyomorbajosokra jellemző vonásokkal kapcsolatosak. izgat – ‘ingerültté tesz; aggaszt’; ‘gyűlöletre, ellenséges fellépésre igyekszik rávenni’: politikai izgatás; ‘erős érdeklődést kelt’: izgatja a probléma. Származékok és kapcsolt szavak: izgatás, izgató, izgatott, izgalom, izgalmas, izgul, izgulós. A szócsalád izg- töve ismeretlen eredetű; az is lehet, hogy a g képzőelem. izmaelita – ‘mohamedán kereskedő az Árpád-korban, böszörmény. A bibliai Izmaelnek vagy Ismaelnek, Ábrahám elsőszülött s később eltaszított fiának nevéből, aki a Biblia szerint az arabok ősatyja volt; az elnevezés az arabokról más mohamedánokra is átterjedt. A héber Jismaél jelentése: ‘meghallgat az Isten’. izmus – ‘forradalmian újító művészeti irányzat a 19-20. századból’: már megint egy új izmus! A közös (latinos) szóvégződés elvonása az újító és az avantgárd művészeti irányzatok (futurizmus, dadaizmus, impresszionizmus, expresszionizmus stb.) nevéből; egyébként az ~ végső soron görög eredetű: -iszmosz (pl. osztrakiszmosz, ‘cserépszavazás’ az osztrakon, ‘cserépdarab’ szóból). izobár – ‘az egyenlő légnyomású helyeket összekötő folytonos vonal a térképen’. Tudományos szakszó a görög iszosz (‘egyenlő’) és barüsz (‘nehéz, súlyos’) elemekből. Lásd még bárium, barométer, izoterma, izotóp. izolál – ‘(el)szigetel’; ‘elkülönít’. – izoláció: ‘szigetelés’; ‘elkülönítés, elkülönülés’. – izolátor: ‘szigetelő anyag’. – izolácionizmus: ‘az elszigetelődés politikája, elzárkózás a nemzetközi kapcsolatoktól’. Nemzetközi szócsalád az olasz isolare (‘különválaszt, elszigetel’) nyomán, az isola (‘sziget’) szóból; ez az azonos jelentésű latin insula folytatója. Az ~ a német isolieren átvétele latinosított végződéssel. Lásd még inzulin. izom – ‘rostos állományú, összehúzódásra képes mozgató szerv’. Származékai: izmos, izomzat. Az eredetibb izmos az íz2 származéka tisztázatlan funkciójú -m képzővel és -s denominális melléknévképzővel. Első jelentése ‘erős, tagbaszakadt’ lehetett; az ~ a maga élettani jelentésével nyelvújítási elvonás. izoterma – ‘az egyenlő hőmérsékletű helyeket összekötő folytonos vonal a térképen’. Tudományos szakszó a görög iszosz (‘egyenlő’) és thermosz (‘meleg’) elemekből. Lásd még izobár, izotóp, termál. izotóp – ‘azonos rendszámú elem eltérő atomsúlyú változatainak egyike’. Fizikai és vegytani szakszó a görög iszosz (‘azonos, egyenlő’) és toposz (‘hely’) elemekből; ez arra utal, hogy egy elem különféle ~jai a Mengyelejev-táblázaton ugyanarra a helyre tartoznak. Lásd még izobár, izoterma, topológia

izraelita – ‘zsidó vallású (személy)’. Nemzetközi szó a latin Israelita nyomán, amely a görög Iszraelitészen át a héber Jiszráél névre megy vissza. Ez Jákob mellékneve volt, és a hagyományos értelmezés szerint ‘Istennel harcol’ jelentésű. izzad – ‘verejtékezik’. Származékai: izzadós, izzaszt, izzadság, izzadmány. Az izzik igéből ered, annak ‘hevül’ értelme alapján. izzik – ‘felhevülve láng nélkül fényt bocsát ki’; ‘‹régen› hevül, izzad’. Származékai: izzó, izzás. Bizonytalan eredetű szó. Lehet finnugor örökség: osztják at(‘befűt’), zürjén ezjini (‘meggyullad’), votják äst (‘fűt’). Az egyeztetésnek hangtani és szótörténeti nehézségei vannak. izsóp – ‘sötétkék virágú félcserje’. A latin hyssopus, rajta keresztül a görög hüsszoposz származéka; zs hangja a magyarországi latin ejtést tükrözi (mint bazsalikom, petrezselyem).

- 156 - oldal

a

achát

J ja – ‘igen’; ‘‹hirtelen ráeszmélés kifejezése› ó igen!’: ja persze!. A német ja (‘igen’) átvétele. jacht – ‘sportra, kéjutazásra használt kisebb (vitorlás)hajó’. Nemzetközi szó, forrása a középholland jacht, tkp. ‘vadászat’, a német Jagd megfelelője, tehát gyors üldözőhajót jelentett. A magyarba a német közvetítette, ahol a szó már a 16. század óta kimutatható. Lásd még jáger. jácint – ‘fürtös virágzatú, erős illatú hagymás szobanövény’; ‘élénkvörös drágakőfajta’. Nemzetközi szó a latin hyacinthus nyomán; ez a görög hüakinthosz átvétele. A monda szerint Hüakinthosz spártai királyfit szerelmes barátja, Apollón isten szándéktalanul fejbe találta a diszkoszával; az első ~ok a haldokló királyfi elfolyó véréből fakadtak, s róla kapták nevüket. A szóeleji hya  já ejtésváltozáshoz hasonlót más nevek esetében is találunk: Hieronymus  Jeromos, Hiob  Jób. jáde – ‘zöldes féldrágakő’. A francia jade [zsad] íráskép szerinti átvétele; forrása a spanyol piedra de ijada (‘lágyékkő’) kifejezés második tagja, amely a latin ilia (‘ágyék’) folytatója. Az elnevezés alapja a régi hiedelem, hogy ez a kő az alhasi betegségekre gyógyító hatású. jáger – ‘erdőőr, vadőr’; ‘urasági vadász’. A bajor-osztrák jager (irodalmi német Jäger) átvétele; a szó a jagen (‘űz, hajszol, vadászik’) származéka. Lásd még jacht. jaguár – ‘dél-amerikai nagytestű macskaféle’. Nemzetközi szó a brazíliai guarani indián nyelvből: jagoara (‘húsevő’). A ~ alak a francián át terjedt el. jaj – ‘fájdalom, panasz, más egyéb érzelem kiáltása’; ‘fenyegetés eleme’: jaj neked!; ‘baj, keserűség’: sok itt a jaj s a baj! Származékai: jajgat, jajgatás, jajdul, jajong. Önkéntelen hangkitörésből eredt indulatszó, amely utóbb főnevesült, majd igék képződtek belőle. Lásd még jajveszékel. jajveszékel – ‘jajgat’. Valószínűleg egy régi jajveszék szó igei származéka denominális -l képzővel, az pedig egy jaj! veszék! (‘jaj, elvesztem!’) kiáltásból főnevesülést. Mivel azonban a veszékel ige a 16. századtól önállóan is kimutatható ‘siránkozik, sirat’ jelentésben, a ~ éppúgy lehet a jaj és a veszékel kapcsolódása vagy egy jajgat-veszékel szókapcsolat összevonódása is. Lásd még vész, vezekel. jakobinus – ‘a legradikálisabb politikai párt tagja a nagy francia forradalom idején’; ‘‹melléknévként› e párttal és politikai nézeteikkel kapcsolatos’: a magyar jakobinus mozgalom. Nemzetközi szó a francia Jacobin nyomán; ez eredetileg a franciaországi dominikánusok neve volt azon az alapon, hogy a rend legnagyobb kolostora a párizsi Rue Saint Jacques-on, azaz a Szent Jakab utcában állt. A politikai csoportosulásra úgy vonódott át, hogy tagjai kezdetben a fenti, akkor már nem egyházi használatú kolostorban tartották üléseiket. A magyar szó a francia név latin Jacobinus változata nyomán keletkezett. jakut – ‘egy észak-szibériai nép, ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvével kapcsolatos’. Orosz megnevezés az evenk nyelvben élő jekot (‘idegen’) nyomán. jámbor – ‘istenfélő, kegyes’; ‘szelíd, béketűrő’; ‘gyámoltalan, mulya’. Származéka: jámborság. A jó és ember elemek összetapadásából keletkezett szó; hangrendje az első tagéhoz idomult. A derékság és a bárgyúság vonásait más nyelvek is összekapcsolják: francia bonhomme (‘jó ember’; ‘balek, ügyefogyott’). jambus – ‘egy rövid és egy hosszú szótagból álló versláb az időmértékes verselésben’. – jambikus: ‘jambusokból álló, ennek megfelelő ritmusú’: jambikus verssor. Verstani szakszó a latin iambus alapján; ez a görög iambosz megfelelője; eredete tisztázatlan. jampec – ‘feltűnően öltözködő, léha fiatalember’. Jiddis szó (jampoc, többes jampec), azaz ‘bolond’, tkp. ‘nagy fasz’, a jam (‘tenger; nagy’) és poz (‘hímvessző’) összetétele; az előbbi héber, az utóbbi germán eredetű. ‘Divatmajom’ jelentése a magyarban alakult ki; a szó a hatvanas évek óta nem használatos. jancsibankó  jancsiszeg jancsiszeg – ‘a bakancs talpába vert gömbölyű fejű szeg’. A jancsi előtag, amely más összetételekben (pl. jancsibankó, azaz ‘szükségpénz, pénz helyett adott vásárlási utalvány’) az értéktelenséget jelzi, ide talán a keljfeljancsi játékszer nevéből került. janicsár – ‘gyalogos katona a régi török hadseregben’. Nálunk szerb-horvát jövevényszó: janjičar; ez a török yeniçeri, azaz ‘új sereg’ származéka. január – ‘az év első hónapja’. Latin eredetű: a Ianuarius mensis (‘Ianushoz tartozó hónap’) kifejezés első tagjának átvétele német származékának, a Januarnak a közvetítésével. Ianus a kapuk, főleg a bejárat római istene volt, egyben minden kezdeté, a napkeltéé, minden hónap első napjáé és az év első hónapjáé.

janzenizmus – ‘a kálvinizmus elveihez közelálló reformmozgalom a katolikus egyházon belül a 17–18. században, amely főleg Franciaországban terjedt el’. – janzenista: ‘a janzenizmus híve’. Vallástudományi szakszó Jansen németalföldi teológusnak, a mozgalom elindítójának nevéből. japán – ‘a Japánt lakó nép tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel s nyelvével kapcsolatos’. Nemzetközi szó a kínai Zsi-pen-kuo (‘a napkelte országa’) megnevezés első két tagjából (angol, német Japan, francia Japon). A magyar szó a németből való; a korábbi Japánországból úgy vált le, mint a Svédországból a svéd népnév. jár – ‘lába segítségével helyét változtatja’; ‘jön-megy’; ‘rendszeresen megy valahová’: iskolába, orvoshoz jár; ‘működik’: jól jár az órája; ‘jogosult rá’: jár neki a fizetésemelés; ‘rendszeresen eljut hozzá’: két napilap jár nekem; ‘táncol’: járja Péter, járja Pál; ‘‹tagadó mondatban› illendő’: mégsem járja, hogy rámcsapod az ajtót!. Származékai: járás, járási, járat, járatos, járatlan, járkál, járdogál, járogat, járható, járhatatlan, jártat, jártányi, járulék, járadék, járandó, járandóság, járda. Vitatott eredetű szó. Talán a finnugor eredetű gyalog gyal- tövének alakváltozata; a gy–j kettősség példája a gyere–jön, a l  r változásé a virág, virrad. Ám lehet, hogy más finnugor előzménye van: lapp jorgat (‘fordít’), jorges (‘ide-oda járó’); a járkálásra nyelvünkben is van csavarog, tekereg ige! Végül a harmadik finnugor szál is a lapphoz vezet: jorrat (‘körbe megy’), jorrot (‘gurul’). A két utóbbi magyarázat gyengéje, hogy csak egyetlen és távoli rokonnyelv példái támogatják. Lásd még járvány, mindjárt, nyargal. járgány – ‘csörlődob’; ‘vasúti hajtány’; ‘‹tréfásan› gépkocsi’. Szerb-horvát eredetű szó: argan, régi jargan (‘emelőcsörlő’); itt olasz kölcsönszó: argano (‘csörlő’) a görög organa nyomán, amely az organon (‘eszköz, szerszám, hangszer’) többes alakja. A ‘vasúti hajtány’ jelentés a magyarban alakult ki, mert a nyelvérzék a jár ige származékának vélte; ugyanez érvényes mai tréfás alkalmazására. járom – ‘igavonó állatok (ökrök) nyakára tett páros fakeret, amelyhez a szekérrúd csatlakozik’; ‘a szolgaság, elnyomatás jelképe’: Járom rátok, gyáva népek, / S maradéktól átok (Batsányi). Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát jaram, szlovén jarem. járvány – ‘ragályos betegség tömeges előfordulása, nagy területen való elterjedése’: kolerajárvány. Származéka: járványos. A jár ige -vány képzős származéka (mint ásvány, halvány). Korábban sűrűn használták melléknévként (mint pl. a halványt, amely az is maradt); főnévvé úgy válhatott, hogy a járvány betegség-féle szókapcsolatból önállósult. jáspis – ‘kvarcféle féldrágakő’. A latin jaspis átvétele; ez a görögön át a héber jaspeh-re vezethető vissza, amely talán asszír eredetű. jász – ‘egy magyarországi néprajzi csoport tagja’; ‘e népcsoporttal kapcsolatos’. Az óorosz jasz (‘alán’) származéka, ez a népcsoport valóban a 1314. században hazánkba telepedett, iráni eredetű alánoktól származik. A ~ végső soron iráni eredetű, és azonos az oszét népnév tövével. jászol – ‘takarmányvályú istállóban’. Szláv jövevényszó: horvát jaslo, szlovén jasli, szlovák jasle (‘jászol’). Korai átvétel lehet az ószlovákból. jassz – ‘csibész, apacs, a nagyvárosi alvilághoz tartozó fiatalember’. Ismeretlen eredetű, avuló szó. Lehet, hogy egy német argó jasser (‘kabáttolvaj’) szóból, amely a jass (‘télikabát’) származéka, előbb egy magyar jasszos alak lett, s utóbb ebből vonódott el a ~. jatagán – ‘hullámosan hajlított pengéjű rövid keleti kard’. Az oszmán-török jatagan átvétele. játék  játszik játszik – ‘szórakozásul, időtöltésül foglalkozik ‹valamivel›’: babával játszik, fogócskát játszik; ‘szerencsejátékban vesz részt’: nagy tétekben játszik; ‘sportmérkőzést vív’: a németekkel játszott a csapat; ‘hangszert szólaltat meg’: hegedűn játszik; ‘‹színház› darabot előad’: ma a Hamletet játsszák. Származékai: játszadozik, játszadozás, játszódik, játszma, játszva, játék, játékos. Bizonytalan eredetű szócsalád. A ját- tő talán ősi finnugor örökség: mordvin jovtams (‘elmesél’), jovks (‘találós kérdés’), finn jutella (‘mesél’). A származtatásnak hangtani és jelentéstani nehézségei vannak. A ~ gyakorító -sz képzőt visel (mint tet-szik, met-sz); a játék -k eleme deverbális névszóképző, mint az ajándék, maradék szókban. jatt – ‘kézfogás’; ‘borravaló’. Származéka: jattol. A szleng és a bizalmas nyelv jiddis eredetű szava. javadalom – ‘egyházi hivatallal járó jövedelem’; ‘ellátmány, juttatás’. Származékai: javadalmas, javadalmaz. Nyelvújítási képzés a jó1 jav- tőalakjából, -dalom képzővel (mint pl. uradalom). javall – ‘jónak, helyesnek tart’; ‘tanácsol’: műtétet javall az orvosom . Származéka: javallat. A jó1 jav- tőalakjából ered, a minősítést jelző denominális -l, -ll

- 157 - oldal

a

achát

igeképzővel (mint helyesel, rosszall). Lásd még javasol. javas – ‘varázserejű’; ‘varázslással, bűverejű gyógyítással foglalkozó’: javasember, javasasszony. Származékszó a jó1 javtőalakjából denominális -s melléknévképzővel, voltaképpen a jós jelentésben elkülönült alakváltozata. Hátterében a jó melléknév ‘egészséges’ értelme áll: jól van, javul, jobbulás. Lásd még javasol. javasol – ‘tanácsol’. Származéka: javaslat. A jó1 jav- tőalakjából ered, denominális -s melléknévképzővel és -l denominális igeképzővel. Képzésmódja párhuzamot mutat a javas szóéval, de lehet, hogy tőle függetlenül keletkezett; írásos adatai mindenképp régebbiek. Lásd még javall. jávor – lásd juhar jávorszarvas – ‘nagy testű, lapátos agancsú északi szarvasféle’. Összetett szó, amelynek előtagja a régi magyar nyelvben ‘bölény’ jelentéssel bírt. Ez bizonytalan eredetű, talán a német Auerochse (‘őstulok’) összetétel első tagjából eredt. jázmin – ‘fehér virágú díszcserje’. Nemzetközi szó a latin jasminum nyomán, amely az arabon át a perzsa jaszamín növénynévre vezethető vissza. jé – ‘meglepetést kifejező indulatszó’. Önkéntelen hangkitörésből ered. jeans – lásd farmer jég – ‘megfagyott víz’; ‘folyó, tó jégkérge’; ‘korcsolyapálya’. Származékai: jeges, jegel. Ősi finnugor örökségünk: vogul jang, osztják jonk, votják jö, finn, észt jää, lapp jiegna (‘jég’). Lásd még jegec. jegec – ‘kristály’. Származékai: jegeces, jegecesedik. Nyelvújítási alkotás a jég szóból a bohóc, élc, gömböc s hasonló szavakban használt -c képzővel. A kristály szó végső forrása, a görög krüsztallosz eredetileg szintén jeget jelentett, majd hasonlóság alapján hegyi kristályt. Elavult szó; legfeljebb kijegecesedik származéka használatos átvitt értelemben, választékos szövegben, ‘szilárd formát ölt’ jelentéssel. jegenye – ‘magasra növő, sudár nyárfa-fajta, amelyet sorfának ültetnek’; ‘más ilyen alakú fafajta’: jegenyefenyő, jegenyetölgy. Délszláv eredetű: szerb-horvát, szlovén jagnied (‘nyárfa’); ezek az ősszláv agnie (‘bárány’) átvételei, amely név a nyárfák bolyhos termésével kapcsolatos. A magyarba átvett szó -d végződése elmaradt (kicsinyítő képzőnek érezték), majd a hangrendi kiegyenlítődéssel kialakult jegnye még egy ejtéskönnyítő magánhangzót kapott. jéger – ‘meleg alsónemű’. Gustav Jäger német higiénikus nevéből, aki a gyapjú alsónemű hordását szorgalmazta. jegy – ‘felismerést lehetővé tévő jel, ábra’: anyajegy; ‘írásjegy, számjegy’; ‘hangjegy’; ‘az állatöv valamelyik csillagképe’: a kos jegyében született; ‘belépti díj, viteldíj kifizetését tanúsító nyomtatott papírszelvény’: mozijegy, villamosjegy; ‘jegyességi fogadalom’: jegyet váltottak. Származékai: jegyes, jegyesség, jegyez, jegyző, jegyzőség, jegyzék, jegyzet, jegyzetel. A jel szó elkülönült alakváltozata a szóvégi l  ly  gy hangváltozás útján; ennek párhuzamát látjuk a val(ó) és vagy igealakok között. A ~ és a jel jelentése még ma is sok átfedést mutat. jehovista – ‘egy amerikai eredetű keresztény vallási szekta közkeletű neve’; ‘e szekta tagja’; ‘‹melléknévként› e szektával kapcsolatos’. E felekezet saját neve Jehova tanúi; innen a fenti név. A Jehova késői és hibás olvasata a héber Jahve istennévnek, amely a hagyományos bibliai értelmezés szerint azt jelenti: ‘vagyok aki vagyok’. jel – ‘mozdulat, magatartás, amivel más számára valamit közlünk vagy utasítjuk őt’; ‘jelképes cselekvés’: tiszteletük jeléül felálltak; ‘műveletet kifejező ábra’: az összeadás jele; ‘nyelvi toldalék’: a többes szám jele; ‘valamire valló tünet’: a fáradság jelei. Származékai: jeles, jelez, jelzés, jelző, jeleskedik, jelöl, jelölt, jelölés, jelvény, jelzet. Ősi finnugor örökség: osztják jagel (‘díszítmény’), finn jälki, észt jälg (‘lábnyom’). Lásd még jel, jelen, jelent, jeles, jelkép, jelleg, jellem, jelmez. jelen – ‘a közléssel egyidejű’: jelen idő, a jelen állapot; ‘‹főnévként› a mostani idő’: a jelennek él; ‘‹határozószóként› ott, a szóban forgó helyen’: én is jelen voltam a balesetnél. Származékai: jelenség, jelenleg, jelenlegi, jelenés, jelenet, (meg)jelenik, (meg)jelenít. A jel szó megszilárdult -n határozóragos alakulata, s elsőként határozószó volt: jelen van, azaz ‘a jelek által láthatóan ott van’, s melléknévi funkciója másodlagos. Főnévi szerepe a jelen kor  jelenkor összetételből való kiválásával alakult ki. A (meg)jelen(ik) ige a határozószói ~ igeként ragozott alakja, ami nyelvünkben egyedülálló jelenség. Lásd még jelent, jeles, jelleg, jellem. jelent – ‘tudtul ad, hírül ad, közöl’: ellenség közeledtét jelentették; ‘bekövetkezendő dolgot előre jelez’: a cirruszfelhők frontbetörést jelentenek; ‘‹jel, nyelvi eszköz› értelmet, tartalmat fejez ki, idéz fel’: régen a marha vagyont jelentett; ‘jelentősége van’: ez a

barátság sokat jelentett neki. Származékai: jelentés, jelentős, jelentőség, jelentget, jelentkezik, jelentkezés, jelentékeny, jelentéktelen, jelentéktelenség. A jelenik ige (lásd jelen) jelen- tövének műveltető képzős származéka. A magát megjelenti (‘megjelenik’) kifejezésből bomlottak ki utóbb más jelentései. Lásd még jel, jeles, jelleg, jellem. jeles – ‘kiváló’; jeles művész’; nevezetes, fontos’: jeles mondás, jeles nap; ‘‹régen, tájnyelven› megjelölt, gyanús’: jeles ember; ‘‹főnévként› a legjobb iskolai érdemjegy’. Származéka: jeleskedik. A jel szó származéka a denominális -s melléknévképzővel, eredeti értelme tehát: ‘megkülönböztető jellel ellátott’. Lásd még jelen, jelent, jelleg, jellem. jelkép – ‘szimbólum’. Származékai: jelképi, jelképes, jelképez. Nyelvújítási alkotás, a jel és kép főnevek összetétele ‘valamit jelző, valamire utaló kép, szókép’ jelentéssel. Lásd még jelmez. jelleg – ‘jellemző vonások összessége’: nemi jelleg; ‘meghatározó sajátosság’: a díszítmény magyaros jellege. Származékai: jellegzetes, jellegtelen. Nyelvújítási képzés a jel főnévből az anyag, lényeg szavakban is alkalmazott -g képzővel. Sokáig párhuzamosan használták a nagyjából ugyanakkor és hasonlóképp alkotott jellem szóval, míg végül emez az erkölcsi vonásokra „specializálódott”, az egyéb jellemzők pedig a ~ jelentéskörében maradtak. Lásd még jelen, jelent, jeles, jellem. jellem – ‘az ember erkölcsi tulajdonságainak összessége’: jelleme minden próbát kiállt; ‘ember a maga (szilárd) erkölcsi mivoltában’: ez a fiú valódi jellem. Származékai: jellemes, jellemtelen, jellemez, jellemző, jellemzés. Nyelvújítási képzés a jel főnévből, a dallam, elem, szellem szavakban is alkalmazott -m képzővel, valószínűleg Szemere Pál alkotása. Sokáig párhuzamosan használták a nagyjából ugyanakkor és hasonlóképp alkotott jelleg szóval, míg végül a ~ az erkölcsi vonásokra „specializálódott”, az egyéb jellemzők pedig a jelleg jelentéskörében maradtak. Lásd még jelen, jelent, jeles, jelleg. jelmez – ‘maskara, álöltözet ‹jelmezbálon›’; ‘a szerephez illő, korhű színpadi öltözet’: a jelmezeket tervezte X. Y. Nyelvújítási szóalkotás, a jel és mez főnevek összetétele ‘valamit jelölő, arra utaló öltözék’ értelemben. Lásd még jelkép. jenki – ‘az Amerikai Egyesült Államok angolszász eredetű, főleg ÚjAngliában élő lakója’. Az amerikai angol Yankee kiejtés szerinti átvétele. A szó eredetére féltucatnyi magyarázat van; a leghihetőbb, hogy forrása a holland Janke, a Jan (‘János’) becéző formája, és eredetileg Nieuw Amsterdam, a későbbi New York holland lakosai alkalmazták a szomszédos Connecticut angol telepeseire. jérce – ‘fiatal, még nem kotló növendék tyúk’. Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovák jarica (‘egyéves, tavaszi keltetésű, még nem tojó tyúk’). A szó a sok szláv nyelvben élő jaro (‘tavasz’) származéka. Az átadó nyelvet nem tudjuk pontosan meghatározni. A magyar szó hangrendet váltott, mint pl. az ugyancsak szláv eredetű csevice, rekettye, szelence. Lásd még jerke. jeremiád(a) – ‘panaszáradat, siránkozás’; ‘a magyarság romlását sirató panaszdal mint 16-17. századi költői műfaj’. Az elnevezés a Biblia egyik könyvére („Jeremiás siralmai”) utal, amelyben a nagy próféta a feldúlt Jeruzsálemet siratja el. Az -ád(a) képző görög eredetű, pl. az Ilion pusztulásáról szóló homéroszi eposz görög címében: Iliasz, Iliadosz. Az utóbbi forma a latinban Iliadesként jelenik meg, a franciában pedig a végződés -ade lett (Iliade vagy pl. Henriade, Voltaire eposza), s a németen át ez került a magyarba is. A Jeremiás név héber eredetije Jirmejáhu: ‘felmagasztal az Úr’. jerke – ‘fiatal, még nem ellett nőstény juh, kecske’. Szláv eredetű: szlovák, ukrán jarka; az átadó nyelv bármelyik lehetett a kettő közül. Forrása a sok szláv nyelvben élő jaro (‘tavasz’). A magyar szó hangrendet váltott, mint pl. az ugyancsak szláv eredetű csevice, rekettye, szelence. Lásd még jérce. jesiva – ‘zsidó vallástudományi főiskola’. Héber szó, tkp. ‘szék, ülés’. jeti – ‘‹megbízhatatlan híradások szerint› a Himalája hegyeiben élő, hatalmas termetű emberforma lény’. Nepáli szó, havasi embert jelent. jezsuita – ‘a Loyolai Ignác által alapított harcias hitvédő szerzetesrend elnevezése’; ‘e rend tagja’; ‘‹melléknévként› e renddel kapcsolatos’; ‘bigott, képmutató, mesterkedő ember’. A ~ az újkori latin Jesuita magyaros változata; maga a rend ezt nem használta, hivatalos neve Societas Jesu (‘Jézus Társasága’). A latin Jesuita képzett forma Jesus (‘Jézus’) nevéből a valakinek követőjét, hívét jelző, görög eredetű -ita képzővel (mint pl. bazilita, johannita). A Jézus név héber eredetije Je(ho)sua (‘megment az Úr’). A ~ gúnyos, elítélő értelme azon alapul, hogy a köztudat ezeket a vonásokat a ~knak tulajdonította. jiddis – ‘a közép- és kelet-európai zsidóság közvetítő nyelve, a németnek egy középkori tájszólása sok héber és szláv

- 158 - oldal

a

achát

jövevényszóval megtűzdelve’. A ~ név az irodalmi német Jüdisch (‘zsidó’) ~ nyelvű változata; ez a latin Iudaeus, azaz ‘Júdeából való’ szóra megy vissza. Ebben Júda, héberül Jehuda (‘áldás’) neve rejlik, mivel a terület javarésze korábban a Júdának, Jákob harmadik fiának nevét viselő törzs birtoka volt. Lásd még judaizmus. jó1 – ‘rendeltetésének, illetve kívánalmainknak megfelelő’; ‘kellemes, kedvünkre való’; ‘erkölcsi vagy társadalmi követelményeinknek megfelelő’: a jó útra tér, jó modora van; ‘gyengéd, mindenkinek kedvére tevő ‹ember›’; ‘nagyon’: jó sok pénzt kapott; ‘‹főnévként› valakinek az érdeke, haszna, előnye’: a javadat akarom, a köz javáért munkálkodik. Származékai: jóság, jóságos, jobbul, jobbulás, jobbára, jobbadán, jócskán, javul, javít, javítható, javíthatatlan, javában. Ősi örökségünk az ugor korból: vogul jomasz, osztják jam (‘jó’). Az átvett ősi ugor alak *java vagy *jova lehetett; az előbbi vezetett a főnévi jó–java tőváltozatokhoz, az utóbbiból jöttek az egytövű szóra valló jók, jót, jól alakok. Lásd még gyógyul, igaz, inkább, jámbor, javadalom, javall, javas, javasol, jobb, jobbágy, jog, jós, jószág. jó2 – ‘folyó’. Ősi uráli örökség: zürjén, votják ju, finn joki, lapp jokk, szamojéd joha (‘folyó’). A ~ önállóan a régiségben sem mutatható ki, csak egyes folyóneveinkben él, olykor kissé elváltozott alakban: Sajó (só-jó), Berettyó (berek-jó), Hejő (hév-jó). jobb – ‘a ballal ellentétes’: jobb középpáholy; ‘‹főnévként› jobb oldal’: jobbom felől foglalj helyet; ‘jobb kéz’: a jobbját nyújtotta. A jó1 melléknév középfoka; a tőmagánhangzó a középfokjel megkettőződése után rövidült meg: jób  jóbb  jobb. A ballal ellentétes irány jelölésére más nyelvek is többnyire a ‘jó, helyes’ értelmű szókat használjak: francia droit, német recht, angol right, orosz pravij stb. Lásd még jobboldal. jobbágy – ‘‹1848 előtt› hűbérbirtokon gazdálkodó, szolgáltatásokra kötelezett, szabadságában korlátozott személy’; ‘‹régen› hűbéres nemesúr’: Mi magunk fő jobbágy, királyhoz egyenlő (Arany). Származéka: jobbágyság. A jó1 melléknév középfokából lett a -d kicsinyítő képző (mint apród, gyengéd) egy elavult -gy változatával, amely a Szilágy, Hajmágy helynevekben található. Elsőnek a királyi kíséret nemesuraira értődött, a „jobbakra”, majd várvédő lovaskatonákra, s csak idő múltán nyerte el, a címek megszokott devalválódása révén, ma elsősorban ismert jelentését. jobboldal – ‘politikai értelemben a fennálló állapotok fenntartásában érdekelt, a jelentős társadalmi változásokat ellenző erők, pártok együttese’. Származékai: jobboldali, jobboldaliság. A nemzetközileg használatos megjelölés a nagy francia forradalom idejéből ered, amikor a konventben a mérsékelt erők a házelnök jobbján, a radikális forradalmárok a baloldalán kaptak helyet. jód – ‘ibolyaszínnel kristályosodó halogén elem’. Nemzetközi szó a francia iode nyomán, amelyet Gay-Lussac francia kémikus alkotott a görög iódész (‘ibolyaszerű’) szóból, az ion (‘ibolya’) nyomán. A magyarba a francia szó német Jod származéka került át. jódlizik – ‘‹tiroli hegylakó› csuklásszerűen mellhang és fejhang közt váltogatva énekel’. A német jodeln (‘jódlizik’) magyaros formája; tövében a jo! kiáltás rejlik. jog – ‘állami szinten szabályozott magatartási normák rendszere’: büntetőjog, polgári jog; ‘az egyén vagy közösség elismert igénye valamire, szabadsága valamiben’: jog az atyai örökséghez, gyülekezési jog; ‘jogtudomány’: jogot tanul. Származékai: jogos, jogtalan, jogosít, jogosítvány, jogosult, jogosultság, jogosulatlan, jogász, jogászkodik. A jó1 melléknév származéka denominális -g főnévképzővel, mint ideg, felleg, kéreg; az ó megrövidülése a jobb analógiás hatásának tulajdonítható, mivel a ~ sokáig maga is jobbot jelentett; mai értelmében a nyelvújítók emelték a köznyelvbe, hogy a latin jus szót (lásd juss) megmagyarítsák. Tehették ezt annál is inkább, mert a ‘jobb’ és ‘jog’ jelentés sok más nyelvben is azonos szóhoz kapcsolódik: francia droit, angol right, német recht–Recht, orosz pravij–pravo stb. Lásd még jogar. jóga – ‘indiai eredetű, légzési és testtartási technikákból álló rendszer, amely a lélek felszabadítását célozza a test felett elnyert uralom és nagy összpontosítás révén’. – jógi: ‘indiai aszkéta, a jóga tanítója, művelője’. Nemzetközi szó az angol yoga nyomán; forrása az óind yugám, azaz ‘járom’, amelynek rokonai a latin iugum, az angol yoke, a szláv igo révén pedig a magyar iga is. Úgy értendő, hogy a ~ gyakorlása „leigázza” a lélek törekvéseit akadályozó testet. jogar – ‘az uralkodó hatalmát jelképező pálca’. Nyelvújítási képzés a jog szóból az agyar önkényesen elvont -ar végződésével, mint ivar, lovar. jogging – [dzsoging] ‘testedző kocogás’. Angol szó a jog (‘dobál, megbök, bökdös’) igéből; ma közkeletű jelentése a jog-trot (‘ló lassú, enyhén dobáló ügetése’) kifejezésből szűrődött át a ~ szóba.

joghurt – ‘különleges baktériumokkal savanyított aludttej’. A német Joghurt átvétele, forrása az oszmán-török yogurt. Ez a yogur- (ejtsd [jour]), azaz ‘gyúr’ tőből ered, amely gyúr szavunk előzménye. johannita – ‘a máltai lovagrend korábbi neve’. A rend védőszentjének, Szent János evangelistának latin Iohannes nevéből a valakinek követőjét, hívét jelző, görög eredetű -ita képzővel (mint bazilita, jezsuita). A János eredeti héber Johanan formája azt jelenti: ‘Jahve kegyelmes’. jokulátor – ‘középkori vándorkomédiás, énekmondó’. Latin szó (ioculator) a ioculari, ioculatus (‘tréfálkozik’) ige nyomán, amely a iocus (‘játék, tréfa’) kicsinyített ioculus (‘tréfa, móka’) alakjából ered. Lásd még jux, zsonglőr. jolle – ‘egyárbocos kis sportvitorlás’. Német szó, eredete tisztázatlan. jóllehet – ‘noha, ámbár’. A megengedő értelemben használt jó, lehet, (hogy) érti, de… szerkezet első két tagjából, azok összetapadásából keletkezett, az l intervokális megnyúlásával: jóllehet érti, de…. jón – ‘ókori görög népcsoport, amely főleg Kis-Ázsia partjait és az égei szigeteket lakta’; ‘építészeti stílus’: jón oszlop (‘csigavonalas fejezetű, karcsú oszlop’). Nemzetközi történelmi szakszó az ógörög Ión, Iónikosz népnévből, amely e népcsoport mondai ősének, Xuthosz fiának, Iónnak nevével azonos. jonatán – ‘zamatos piros téli alma’. Az amerikai angolból ered, Jonathan Hasbrouck botanikus keresztnevéből, aki ezt a fajtát kitermesztette. jonh – ‘szív, lélek; belső rész’: Én jonhom búol fárad (Ómagyar Máriasiralom). Elavult, illetve tájnyelvekben felbukkanó szó egy feltehető korábbi johon alakból, amely két finnugor eredetű elem összetétele: jo (‘belső’) és hon (‘gyomor’). A johon–jonhom olyasféle tőváltozatokat jelezhet, mint a teher–terhem, bár az utóbbi esetben a teher a másodlagos alak. Lásd még éhomra, juhászodik, szomj. jós – ‘jövendőmondó’. Származékai: jósol, jóslat. A jó1 melléknév származéka denominális -s névszóképzővel; a javas jelentésben elkülönült alakváltozata, s régebben ugyancsak értettek rajta varázslót és kuruzslót is. Mai köznyelvi jelentése onnan való, hogy a szellemek segítségével való gyógyítás és a szellemektől nyert jövendő-tudás lényegileg azonos „képesség” megnyilvánulásai. jószág – ‘birtok, tulajdon’; ‘háziállat, állatállomány’: aprójószág, kihajtotta a jószágot a legelőre; ‘gyermek, kedves személy’: aranyos jószág az unokája. A jó1 melléknévből származik a denominális -ság főnévképzőnek a ritkább -szág változatával, amellyel az országban találkozunk; így tehát a ~ nem más, mint a jóság jelentésben elkülönült alakváltozata. jótékony – ‘előnyös, kedvező hatású’; ‘segítő, karitatív’. Származékai: jótékonyság, jótékonysági, jótékonykodik. Nyelvújítási alkotás, a korábbi kártékony szó mintájára képezték, annak ellentéteként. jotta – csak a jottányit sem szókapcsolatban: ‘semennyit sem’. A jotta a latin iota (‘a görög i betű’) magyarosult formája, forrása a görög ióta, a sémi yód módosult alakja. Az ióta betű mint egyszerű vonal, amelyet gyakran csak más betű alá írtak hangérték nélküli apró mellékjelként (iota subscriptum), más nyelvekben is a kicsiség, jelentéktelenség, elhanyagolható mennyiség jelképe lett. joviális – ‘kedélyes, derűs, nyájas ‹férfi›’. – jovialitás: ‘derű, nyájasság, jókedély’. Nemzetközi szó a latin Iovialis (‘Jupiterhez tartozó’) nyomán; a Jupiter név a Iovis pater (‘Jovis atya’) összevont alakja. A ~ azonban nem az istenre, hanem a róla elnevezett bolygóra utal, mivel az asztrológia azt tartja, hogy az e bolygó jegyében született férfiak hajlanak a hízásra és a nyájas, fölényes derűre. józan – ‘eszénél van, nem részeg’; ‘értelmes, megfontolt’: józan belátás. Származékai: józanság, (ki)józanít, (ki)józanodik. Ismeretlen eredetű szó. jozefinizmus – ‘a felvilágosult abszolutizmusnak II. József osztrák császár és magyar király nevéhez fűződő változata’. A német Josephinismus átvétele; ez latinos-görögös képzés a Josephus (‘József’) névből, amelynek héber eredetije Jehoszif (‘meggyarapít az Úr’). jön – ‘a beszélőhöz közeledik’; ‘a beszélővel azonos helyre megy’: holnap kirándulunk, ugye jössz te is?; ‘belülről kifelé mozog’: nem jön a víz a csapból; ‘‹a közeljövőben› bekövetkezik’: Teremtőm, mi jön még ránk?; ‘‹rá- igekötővel› felismer, kitalál’. Származékai: (valakinek a) jötte, jövés, jövő, jövendő, jövetel, jövevény, jövedelem, jövedelmez, jövedék, jövöget, jődögél, jöveszt. Ősi örökség az ugor korból: vogul juv, osztják joda (‘jön’). A finnugor előzményeknek a szó jöv- töve felel meg, a régi jő (jőnek, jőve) ugyanennek a tőnek másik változata; a ~ viszont jőnek  jönnek  jön-nek (mint néz-nek) fejlődéssel alakult ki. Lásd még jövő.

- 159 - oldal

a

achát

jövő – ‘az ezután bekövetkező idő’. A jön folyamatos melléknévi igeneve, amely a jövő idő, jövő kor szókapcsolatokból önállósulva lett főnévvé. Más nyelvekben is van példa a jön ige ilyen használatára: francia avenir (venir ‘jön’), német Zukunft (zukommen ‘eljön’). jubilál – ‘évfordulót ünnepel’. – jubileum: ‘nevezetes (kerek számú) évforduló, ennek ünneplése’. – jubiláris: ‘jubileumi’. – jubiláns: ‘nevezetes évfordulót ünneplő személy’. A késői latin iubilare (‘ujjong, örömkiáltást hallat’) igéből; ez az egyházi latin iubilaeum (‘általános bűnbocsánattal egybekötött ünnepi időszak, búcsúév’) származéka. A szó végső forrása a héber jóbel (‘szertartási kürt, amelyet minden ötvenedik évben ünnepélyesen megszólaltattak’). A jóbel-év a mózesi rendelkezés szerint a béke és megbocsátás éve volt, ilyenkor minden adósságot el kellett engedni, minden rabszolgát fel kellett szabadítani. judaizmus – ‘a zsidó vallás, szellem, világnézet’. – judaisztika: ‘a zsidó vallással és műveltséggel foglalkozó tudományág’. A Juda törzsnévből (lásd jiddis), amely közvetve a magyar zsidó szónak is forrása. júdás – ‘áruló’. A tizenkét apostol egyikének, Júdásnak a nevéből, aki elárulta Jézust. A név a Júda görögös változata; eredetéről lásd zsidó. judícium – ‘ítélőképesség’. Latin szó (iudicium), tkp. ‘ítélet’ a iudicare (‘ítél’) igéből, amely a iudex, iudicis (‘bíró’) tövéből képződött; ez a ius (‘jog, törvény’) és dicere (‘mond’) elemekből áll. Lásd még jurátus, jurista, justizmord, zsüri. jugoszláv – ‘Jugoszlávia állam polgára’; ‘ezzel az állammal kapcsolatos’. Nemzetközi szó az állam saját Jugoslavija nevéből, amely 1929-ben keletkezett a jug (‘dél’) és Slaven (‘szláv’) elemekből. A ~ a magyaros Jugoszlávia országnévből való elvonás, a Norvégia– norvég és hasonló szópárok mintájára. juh – ‘gyapjat adó páros ujjú, kérődző emlősállat’. Származékai: juhos, juhász, juhászat, juhászkodik. Ismeretlen eredetű szó. juhar – ‘karéjos levelű, kettősen szárnyas termésű díszfa’. Alakváltozatok: ihar, jávor. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák javor (‘hegyi juhar’). A magyarban az átvett szó részben megmaradt (jávor), részben a hiátustöltőnek érzett v-jét h váltotta fel, majd kétirányú fejlődés indult meg: jahor  johor  juhor  juhar, illetve jahor  johor  ihor  ihar; az utóbbiban a jo  i váltás olyan jellegű, mint az inkább, iktat, iromba szavakban. juhászodik – lásd juházik. juházik – ‘csillapodik, szelídül, megnyugszik’: Nem rí oly erősen, egy kicsit juházott (Arany). Alakváltozat: (meg)juhászodik. A ~ juha- töve talán a jonh származéka annak ‘szív’ jelentése alapján, értelme tehát ‘megszívesedik, szíves lesz’. Más nézet szerint a jó1 jav- tövéből kell kiindulnunk, amelynek v-jét hiátustöltő szerepében h váltotta fel, vagy eleve egy olyan -hoszik-féle képzőt kapott, mint amilyen a hírheszikben van, tehát így a ~ értelme ‘jóvá lesz, megjavul’. A (meg)juhászodik népetimológiás forma a (szelídnek tekintett?) juhász beleértésével. jukka – ‘pálmaliliom, dél-amerikai eredetű dísznövény’. Botanikai szakszó a spanyol yucca nyomán, amely Haiti bennszülött nyelvéből való. jukker – ‘‹régebben› könnyű kocsi elé fogott, gyorslábú ló’: jukkerló; ‘‹lányra, nőre értve› felvágott nyelvű, férfitársaságban is könnyen mozgó’: Kutya jukkerasszony lesz belőle, ha főkötő alá jut! (Mikszáth). Német vendégszó: Jucker (‘könnyű lábú ló’), egy ónémet jucken (‘ugrándozik’) származéka. július – ‘a hetedik hónap neve’. A latin Iulius mensis (‘július hónap’) kifejezés első tagjának átvétele. Ez a hónap Iulius Caesarról kapta nevét naptárreformja tiszteletére a korábbi Quinctilis, azaz ‘ötödik’ helyett (régebben a római év márciussal kezdődött). junior – ‘ifjúsági’: junior kézilabdaverseny; ‘‹régebben, teljes név után› ifjabb’: Török Zsigmond junior. Nemzetközileg használatos latin szó (iunior), a iuvenis (‘fiatal’) középfoka (korábbi iuvenior alakból). június – ‘a hatodik hónap neve’. – juniális: ‘júniusban tartott szabadtéri mulatság’. A ~ a latin Iunius mensis (‘Iunóval kapcsolatos hónap’) kifejezés első tagjának átvétele; Iuno istennő a házasság védnöke, Jupiter hitvese volt. A juniális a majális mintájára képződött az újkorban. junker – ‘porosz nagybirtokos nemes’. Német szó, a Jungherr (‘fiatalúr’) alakváltozata. Elemei: jung (‘fiatal’), Herr (‘úr’). junta – [hhunta] ‘‹a sajtónyelvben› a hatalom erőszakos megragadására szövetkezett, magas rangú katonatisztekből álló csoport’. Spanyol szó, tkp. ‘szövetség, gyűlés, tanács, bizottság’, a juntar (‘egyesít, összekapcsol’) származéka. Végső forrása a latin iungere,

iunctum (‘egybekapcsol’). A szó fenti értelme annak tulajdonítható, hogy az ilyen típusú hatalomátvételek régóta igen gyakoriak a túlnyomórészt spanyol nyelvű Latin-Amerikában. jurátus – ‘joggyakornok’. A középkori és a hazai latinság szava, iuratus a.m. ‘felesküdött, esküdt’, a iurare, iuratum (‘esküszik’) ige származéka, s rokona a ius, iuris (‘jog, jogrend’) szónak is. Lásd még judícium, jurista, justizmord, zsüri. Elavult szó. jurista – ‘joghallgató’. A középkori és hazai latin iurista (‘jogász’) átvétele; forrása a ius, iuris (‘jog’). Lásd még judícium, jurátus, justizmord, zsüri. juss – ‘jog, jogosultság’; ‘jogos örökrész’: Add ki a jussomat: pénzt, paripát, fegyvert (Arany). Származéka: jussol. A latin ius (‘jog, jogosultság’) átvétele, a magyarban megszokott sező ejtéssel (mint pl. sekrestye). A s kettőződése minden bizonnyal intervokális helyzetben, a jusom, jusa-féle birtokos személyjeles alakokban következett be. Lásd még judícium, jurátus, jurista, justizmord, juszt, zsüri. justizmord – [juszticmord] ‘halálos ítélet, amelyet bírói tévedés folytán vagy a bírói eljárás politikai befolyásolása alapján hoznak’. Német szó, tkp. ‘bírósági gyilkosság’ a Justiz (‘igazságszolgáltatás’) és Mord (‘gyilkosság’) elemekből. A Justiz a latin iustitia (‘igazság’) származéka, és a iustus (‘igazságos, jogszerű’) szón át a ius (‘jog’) főnévre megy vissza. Lásd még judícium, jurátus, jurista, juss, juszt, mordály, zsüri. juszt – ‘‹dacos nyomósításként› csak azért’: juszt is, juszt sem! A hasonló szerepű német just átvétele; ez a latin iuste (‘igazán, jogosan’) szóból, a iustus (‘igaz, igazságos, jogszerű’) határozói alakjából ered, s végső forrása a ius (‘jog’). Lásd még judícium, jurátus, jurista, juss, justizmord, zsüri. jut – ‘elérkezik ‹valahova›’; ‘‹valamilyen helyzetbe, állapotba› kerül’: egyezségre jutottak; ‘elér, megkap’: diplomához jutott; ‘osztályrésze lesz’: a béremelésből egy emberre négyezer jut. Származékai: juttat, juttatás, jutalom, jutalmaz, jutalmazás, jutalék, jutányos. Ősi ugor örökségünk: vogul joht-, osztják jogat (‘jön’). Lásd még iktat. juta – ‘kelet-indiai növény rostjából készült durva zsákszövet’. A sok nyelvben használatos szót mi a német Jute alapján vettük át hangrendi kiegyenlítéssel. Forrása az angolon át a hindi jhuta (‘göndör’). jux – ‘tréfa, csíny, beugratás’. Német jövevény (Jux), a latin iocus (‘játék, tréfa’) leszármazottja. Lásd még jokulátor.

- 160 - oldal

a

achát

K kába – ‘szédült’; ‘mámoros, kótyagos’. Származékai: kábít, kábító, kábítás, kábul, kábulat. Hangfestő jellegű szócsalád, a csábul, csábít alakváltozata, amely jelentésben is elkülönült, bár csak részben, mert a csábító is kábít, összezavarja az eszét a csábítottnak. A szóeleji k–cs változás nem ritka a hangfestő szavaknál: kajla–csajla, kattog–csattog, kúszik– csúszik. kabala1 – ‘tárgy, amely a babonás hit szerint szerencsét hoz’: kabalamackó; ‘‹régebben› cselszövény, ármánykodás’. A héber kabbálá (‘középkori misztikus zsidó írásmagyarázati irányzat’) magyar megfelelője. A héber szó voltaképpeni jelentése ‘elfogadott ‹ti. szóbeli hagyomány›’, a kábál (‘elfogad’) igéből. kabala2 – ‘kanca’: Szupra aggnő, szökj fel kabla (Körmöcbányai táncszó, 1505). Alakváltozatok: kabla, kobla. Szláv jövevényszó: szerb-horvát, szlovén kobila, szlovák kobyla (‘kanca’). Ma nyelvjárási szó. kabaré – ‘zenés, táncos, műsoros kávéház, mulatóhely’; ‘‹újabban› szatirikus jelenetekből, villámtréfákból álló műsor színházban, rádióban, tévében’: szilveszteri kabaré. Nemzetközi szó a francia cabaret (tkp. ‘kocsma, kis kávéház’) nyomán; ennek eredete tisztázatlan. kabát – ‘ujjas, elöl gombolt felsőruha’. Északi szláv eredetű: szlovák, cseh, szorb, lengyel kabat. Itt keleti eredetű: perzsa kaba (‘köpeny’), de a közvetítő nyelv ismeretlen. A magyar nyelvbe a szlovákból került. kabbala – ‘középkori misztikus zsidó írásmagyarázati irányzat’. – kabbalisztika: ‘a kabbalában használatos titkos eljárások, főleg betű-, szám- és névmisztika’. – kabbalisztikus: ‘a kabbalával, illetve a betű- és számmisztikával kapcsolatos’. Nemzetközi szócsalád a héber kabbálá, azaz ‘elfogadott ‹ti. szóbeli hagyomány›’, a kábál (‘elfogad’) igéből. A ~ kabala írásmódja is használatos. Lásd még kabala1. kábel – ‘burkolt, vastag villanyvezeték’; ‘föld vagy víz alá fektetett távíró- vagy telefonvezeték’; ‘sodronykötél’. Nemzetközi szó a francia cable nyomán; ennek forrása a latin caplum (‘pányva’) a capere (‘megfog, elkap’) igéből; a magyarba a német Kabel közvetítette. kabin – ‘hajófülke’; ‘‹uszodában› öltözőfülke’. Nemzetközi szó az angol cabin (‘hajófülke’) nyomán, ennek előzményei sorra: francia cabane (‘kunyhó’), középkori latin capanna (‘csőszkunyhó’). A magyarba a német Kabine került át, de a szóvég elmaradására az angol szó hatott. kabinet – ‘kormány’: az Antall-kabinet; ‘egyetlen tantárgy(típus) oktatására felszerelt tanterem’: angol nyelvi kabinet. Francia szó: cabinet (‘kisebb szoba, fülke’), kicsinyített alak a cabine (‘szoba’) szóból, amely maga is a cabane (‘kunyhó’) kicsinyítése; ez a provanszál cabana révén a késői latin capanna (‘kunyhó’) folytatója. A ~ eredetileg jelentette az uralkodó magánszobáját, majd az itt ülésező szűkkörű államtanácsi, miniszteri testületet; innen a szó mai politikai értelme. kabóca – ‘tücsöknél nagyobb, harsányan cirpelő rovar’. Délszláv eredetű: szerb-horvát, szlovén kobilica (‘sáska’), tkp. ‘lovacska’, kabala2 szavunk előzményének kicsinyített formája; a sáska feje ugyanis kissé hasonlít a lóéhoz, ezért az olaszban is cavalletta, ‘lovacska’, a németben Heupferd, ‘szénaló’. A magyar szó a két nyílt szótagos tendencia alapján kobilca, kobolca, majd végül ~ lett. kabriolet – ‘felnyitható vászontetejű gépkocsi’. A francia cabriolet (‘kétkerekű, egylovas könnyű kocsi vászontetővel’) a cabriole (‘szökdelés’) származéka (a kocsi himbálózására értve) az azonos értelmű olasz capriola nyomán. Ez a caprio (‘zerge’) szóból való, forrása a latin capreolus, a caper, capri (‘bakkecske’) kicsinyítő formája. Lásd még kapric, kapriol, sevró kacag – ‘hangosan, szívből, jót nevet’. Származékai: kacarászik, kacagtat, kacagtató, kacagás, kacaj. Hangutánzó eredetű szócsalád, a kuncog közeli rokona. Hasonló hangzású igék más nyelveken a ~ jelentésével: latin cacchinare, német kichern. kacagány – ‘bal vállra vetve hordott, prémes vadbőrből készült férfi ruhadarab mint régi nemesi és katonai viselet’. Sok nyelven elterjedt vándorszó: francia casaquin (‘rövid köpeny’), olasz casacchino (‘kis női kabát’), középfelnémet kasagan (‘lovaglókabát’). Sem az átadó nyelvet, sem a szó végső forrását nem sikerült meghatározni. A magyarban a sz affrikálódott, mint a kacor1, pecér szavakban. kacaj – lásd kacag kacat – ‘limlom, értéktelen holmi’. Ismeretlen eredetű szó. kacér – ‘tetszelgő, tetszeni vágyó ‹nő›’; ‘szexuálisan kihívó’: kacér mosoly, kacér fürdőruha. Származékai: kacérkodik, kacérkodás. Nyelvünkben a régi német ketzer, katzer (‘eretnek, parázna’)

átvétele. Végső forrása a görög katharosz (’tiszta’), amely a középkori latinban catharus lett, és belőle vezethető le a német szó. Ez a jelző a középkori délfrancia kathar (vagy albigens) eretnekséggel kapcsolatos, és a vele szemben álló hivatalos egyházi álláspont jegyében lett szitokszóvá. A szó mai jelentése a korábbi ‘parázna’ folytatása jóval enyhültebb formában. Lásd még katarzis. kacifántos – ‘nyakatekert, bonyolult’. Bizonytalan eredetű szó, korábbi ‘rátarti, cifrálkodó’ értelme alapján a kackiás tövével lehet kapcsolatban; -fántos eleme megvan a bakafántosban is. kacika – ‘latin-amerikai indián törzsfőnök’; ‘kiskirály, gazdag, befolyásos ember Latin-Amerikában’. A spanyol cacique átvétele; ez Santo Domingó taini nyelvéből ered: ‘főnök, kiskirály’. kackiás – ‘hetyke, nyalka’: kackiás bajusz. A szó kacki- töve bizonytalan, alkalmasint hangfestő eredetű szó; képzője talán a daliás (lásd dalia) hatására vall. kacor1 – ‘fanyelű görbe kés’. Szláv eredetű: szlovén kosir, szlovák kosier (‘metszőkés’). A magyar szót hangrendi kiegyenlítődés és a sz affrikálódása alakította. kacor2 – ‘kandúr’: Kacor király. A szlovák kocur (‘kandúr’) átvétele. kacs – ‘vékony, kapaszkodó növényi hajtás’. Hangfestő eredetű szó, alapja egy egész szócsaládnak, amelyet a ‘görbe, ferde, kunkori’ jelentés fog össze: gacsos, gáncs, kacska, kacsó, kacsint, kacskaringó, kancsal, kanyarít. kacsa – ‘rövid lábú lúdféle háziszárnyas’; ‘vadkacsa, réce’; ‘csöves ágytál’; ‘valótlan újsághír’. A szlovák kača átvétele; sok más szláv nyelvben is otthonos állathívogató szó. Lásd még gácsér. kacsint – ‘fél szemmel hunyorítva jelt ad’: rám kacsintott; ‘lopva rápillant ‹valamire›’. Származékai: kacsintás, kacsingat. A kacs szóból ered mozzanatos -int igeképzővel, az alapszó ‘ferde, görbe’ értelme alapján. Mivel a mozzanatos képző csak igei tőhöz járulhat, fel kell tenni, hogy a kacs eredetileg igenévszó volt, igei értelme pedig ‘ferdül, görbül’. Lásd még gacsos, gáncs, kacs, kacska, kacskaringó, kacsó, kancsal, kanyarít. kacska – ‘görbe, elnyomorodott ‹kéz›’. A kacs kicsinyítő képzős származéka az alapszó ‘görbe, görbül’ jelentése alapján. Lásd még gacsos, gáncs, kacs, kacskaringós, kacsó, kancsal, kanyarít. kacskaringó – ‘kanyargós, tekervényes (út)vonal’; ‘cikornya, cifra’. Származéka: kacskaringós. A kacs szónak és a kering (lásd kerül) ige melléknévi igenevének tautologikus összetétele, az utóbbi ugyanis itt főnévként áll ‘kerülő vonal’ értelemben a ‘görbület’ alapjelentésű kacs mellett. A második tag hangrendje az elsőéhez idomult, illetve a kering igének egy néhány tájszóból kimutatható karing alakváltozatáról van szó. Lásd még gacsos, gáncs, kacs, kacska, kacsint, kacsó, kancsal, kanyarít. kacsó – ‘kezecske ‹nőé vagy gyermeké›’: add a kis kacsódat. A kacs szónak mint igenévszónak igenévi származéka, tehát tkp. ‘görbülő’, s jelentett szőlőkacst is; talán erről vonódott át a könnyű kis kézre. Kedveskedő használatát hangalakja is elősegíthette, ahogy sokféle alakváltozatából sejteni lehet: kacsi, kácsi, csacsó. Lásd még gacsos, gáncs, kacs, kacska, kacsint, kacskaringó, kancsal, kanyarít. kád – ‘fából, fémből, kőből készült nagy, hosszúkás, felül nyitott tartály’: borkád, fürdőkád. Déli szláv jövevényszó: szerb-horvát kada, szlovén kad; ezekbe a görög kadion, kadosz (‘korsó’) közvetítette a végső soron héber szót: kad (‘faveder’). Lásd még kádár. kádár – ‘hordókat, kádakat, dézsákat készítő mester’. Szláv szóvendég: szerb-horvát, szlovén, szlovák kadar (‘hordókészítő’). A szláv szavak a kad (‘kád’) származékai a mesterséget jelölő -ar képzővel. A magyar szó előzménye a szlovén lehetett. kadarka – ‘vörös borszőlő; ebből készült bor’. A szerb-horvát skadarka átvétele. A szóeleji mássalhangzótorlódást a szókezdő s elhagyása oldotta fel; a később elterjedt kadar változat a kicsinyítő képzőnek érzett szóvég elhagyásával jött létre. Az átvett szóban az albániai Shkodër városnév szerb Skadar változata rejlik. kadáver – ‘hulla, tetem’: Kis, romlott ország vén kadáverét / Fűti élettel a vér… (Ady). Latin szó (cadaver) a cadere (‘elesik, meghal’) igéből. Lásd még kadencia, kádencia, kaszkád, kaszkadőr, kázus, kazuisztika, sansz. kaddis – ‘a zsinagógában mondott halotti ima’. Héber szó, szent imát jelent. kádencia – ‘‹régen› rím’; ‘csattanós válasz, elmés megjegyzés’: mindenre tud kádenciát. A latin cadentia (‘esés, lejtés’) származéka a késői latin cadentia (‘esés’) nyomán, a cadens, cadentis (‘leeső’) melléknévi igenévből,

- 161 - oldal

a

achát

végső soron a cadere, casum (‘esik, alászáll’) igéből. A szó ‘rím’ értelme magyar fejlemény annak alapján, hogy sorvéget lezáró szerepében a rím hasonlít a zenei zárlathoz, a kadenciához. kadencia – ‘zenei zárlat’; ‘versenyműben a szólóhangszer önálló rögtönző szakasza az első tétel végén’. Nemzetközi zenei szakszó az olasz cadenza (‘hanglejtés, ritmus, ütem’) nyomán; forrása a késői latin cadentia (‘esés’) a cadens, cadentis (‘leeső’) melléknévi igenévből, végső soron a cadere, casum (‘esik, alászáll’) igéből. A ~ az olasz szó visszalatinosított formája. Lásd még dekadencia, kadáver, kádencia, kaszkád, kaszkadőr, kázus, kazuisztika, sansz. káder – ‘‹régen› katonai egység állandó állománya’; ‘‹a pártállami időkben› a párt, intézmény vagy üzem képzett, vezetésre alkalmas tagja’: káderhiány; ‘káderlap, szakmai és politikai minősítéseket tartalmazó személyi lap’. Származékai: káderes, káderez. Nemzetközi szó a francia cadre (‘keret; tiszti állomány’) szó nyomán; ez az olasz quadro révén a latin quadrum (‘négyzet’) szóra megy vissza. Ez a quadrus (‘négyszögletes’) semleges alakjának főnevesülése; töve a quatuor (‘négy’) számnév. A magyarba a német Kader változat került. Lásd még káró, kvadrál, kvadráns, kvart, kvadrát, kvártély, kvartett, kvaterka, kvaternó. kadét – ‘hadapród, katonatiszti iskola növendéke’. Nemzetközi szó a francia cadet (‘ifjabb fiútestvér’) nyomán, amelynek a késő középkorban alakult ki ‘fiatal tisztjelölt nemes katona’ jelentése. Ennek az az alapja, hogy hajdan a francia nemesi családokban a legidősebb fiú örökölte a birtokot, az ifjabba(ka)t pedig katonai pályákra adták. A cadet a dél-francia gascogne-i tájszólás capdet (‘főnök’) szavából való; ez a provanszálon át a középkori latin capitellum (‘kis fej’) szóra, a caput, capitis (‘fej’) kicsinyített származékára vezethető vissza. Lásd még kapilláris, kapitális, kapitälchen, kapitány, kapitulál, kápó, séf. kadet – ‘orosz polgári liberális párt, illetve annak tagja az 1917-es forradalom előtt’. A ~ a Konsztjitucionalnaja Djemokratjicseszkaja Partjija (‘Alkotmányos Demokrata Párt’) első két elemének kezdőbetűit (K, D) tartalmazza. kádi – ‘mohamedán bíró’. Az oszmán-török kadi átvétele; forrása az arab kádí, a kadá (‘eldönt’) származéka. kadmium – ‘ezüstfehér, nyújtható fémes elem’. A görög kadmeiosz (‘cinkszilikát’) szóból, mivel az elemet ebben az ércben fedezték fel. kaffant – ‘‹kutya› vakkant’. Hangutánzó szó. kaffer – ‘bantu nyelvű dél-afrikai nomád népcsoport; ennek tagja’. Nemzetközi szó az angol kaffir nyomán, amely az arab káfir (‘hitetlen’) származéka; a magyar szó a német Kaffer átvétele. kaftán – ‘keleti népek és ortodox zsidók hosszú, köpenyszerű kabátja’. Az oszmán-török kaftan átvétele, forrása a perzsa haftán (‘páncél alatt viselt mellény’). kagán – ‘a népvándorlás korában török (türk, kazár, avar) népek fejedelme’. Türk szó, a.m. ‘fejedelem’. kagyló – ‘nyitódó-csukódó páncélban élő vízi puhatestű állat’; ‘telefon beszélője’; ‘fajansz mosdótartály’. Származéka: kagylós. Valószínűleg az olasz cocchiglia átvétele, amely a latinon át a görög konkhülion szóra megy vissza, bár az azonos eredetű francia coquille hatását is tükrözi. A magyar szó így alakult: kagilla  kágyilló  kagyló; a szóvégi a  ó változásra példa az istálló, nyoszolyó. Lásd még kokilla. kainozoikum – ‘a földtörténeti újkor’. Tudományos szakszó a görög kainosz (‘új’) és dzoé (‘élet’) elemekből. kajak – ‘kéttollú evezővel hajtott, fedett keskeny csónak’. Nemzetközi szó az eszkimó kajakka nyomán. kajál – ‘eszik’. Származékok és kapcsolt szavak: kajás, kaja. Cigány eredetű bizalmas nyelvi szó: chava (‘eszik’). A magyarba egy kajel változat került, amely hangrendi kiegyenlítődéssel lett ~; a kaja utólagos elvonás. kaján – ‘csúfondáros, kárörvendő, rosszmájú’: Kit a leánytól zár kaján kilincs… (Arany). A bibliai Káin nevének köznévvé vált formája. Az első testvérgyilkos neve más nyelvekben is elítélő értelmű közszóvá vált: katalán caim (‘áruló’), lombard gain (‘álnok’), szicíliai cain (‘kegyetlen’). kajdász – ‘tele torokból kiabál’. Hangutánzó szó a gajdol, kiabál, kiált rokonságából. Azonos alakú, elavult főnévi származéka (a kajdászó rövidült alakja) kikiáltót jelentett. A ~ nyelvjárási szó. kajla – ‘kétoldalt lekonyuló’: kajla bajusz, kajla kalap; ‘hebehurgya, komolytalan’. A szó kaj- töve azonos a hajt ige haj- tövével, annak alakváltozata; hasonló h–k változást mutatnak a huny–kum és a hív–kíván szópárok. A ~ -l eleme tehát gyakorító képző, a szó maga pedig olyan igenév, mint a csusza, hinta, penge. Lásd még kajtat,

kujtorog. kajmán – ‘a krokodilhoz hasonló közép- és dél-amerikai hüllőfaj’. A spanyol caimán szóból, amely valamelyik karibi indián nyelvből ered. kajszi – ‘sárgabarackfajta’. Az oszmán-török kaysi barackot jelent, s egy azonos perzsa szó átvétele; a kajszibarack tehát egyező jelentésű idegen, illetve magyar szó összetétele, mint pl. a micisapka. kajtat – ‘keres, kutat’. A kajla szóban rejlő kaj- tő műveltető -tat képzős származéka. Lásd még kujtorog. kajüt – ‘hajószoba, hajófülke’. Nemzetközi szó a holland kajuit nyomán; ez az ófrancia cahute (‘rozzant kunyhó’) származéka, s forrása az ófelnémet hutta (‘kunyhó’). A magyar szó a német Kajüte átvétele a szóvég elhagyásával. Lásd még huta. káka – ‘sásféle vízinövény’: Füstöl a víz, lóg a káka (József Attila). Talán ótörök eredetű szó: tatár kaki, kazár koga (‘nádféle’). kakadu – ‘bóbitás papagájféle madár’. Nemzetközi szó a hangutánzó eredetű maláji kakatuva nyomán, a holland kakatoe közvetítésével; a magyar szó a német Kakadu átvétele. kakál – ‘székletet ürít’. Származékai: kaka, kaki. A latin cacare (‘székel’) származéka. A kaka elvonás, a kaki játékos képzés. kakaó – ‘babszerű terméséért termesztett trópusi fa’; ‘e növény pörkölt magjának őrleménye, a csokoládénak is alapanyaga’. Nemzetközi szó a spanyol cacao nyomán, amely a mexikói indián (nahuatl) kakava származéka. A magyar szó a német Kakao átvétele. kakas – ‘a tyúkfélék hímje’; ‘más háziszárnyasok, nagyobb madarak hímje’: pulykakakas, pávakakas; ‘pisztoly, puska elsütő szerkezetének rugós eleme’. Származéka: kakaskodik. Szláv szóvendég: szerb-horvát, szlovén, szlovák kokoš; ezek és más szláv megfelelők hangutánzó eredetűek. A magyar szó alakja nyíltabbá válással jött létre. kakofónia – ‘hangzavar’; ‘kellemetlen, rossz hangzás’. – kakofonikus: ‘rossz hangzású, hangzavaros’. Nemzetközi szócsalád a görög kakosz (‘rossz’) és phóné (‘hang’) elemekből. kaktusz – ‘levéltelen, húsos szárú, tüskés trópusi növény’. Nemzetközi szó a latin cactus nyomán, amely a görög kaktosz átvétele; végső forrása ismeretlen. kakukk – ‘tojásait más madarak fészkébe rakó énekes madár’. Származékai: kakukkos, kakukkol. Hangutánzó szó a madár sajátos kiáltása nyomán. Más nyelvek megfelelő szavai: latin cuculus, görög kükkosz, angol cuckoo, német Kuckuck, francia coucou, olasz cucců, spanyol cuclillo, orosz kukuska, lengyel kukułka. kakuminális – ‘nyelvheggyel a szájpadláson képzett ‹mássalhangzó›’. Hangtani szakszó a latin cacumen, cacuminis (‘hegy, csúcs’) nyomán. kaláber – ‘régi kártyajáték, az alsós megfelelője’. Korábbi formája, a kalábriász a német Klabrias átvétele, forrása a tisztázatlan eredetű jiddis klaberjasch. Elavult szó. kalács – ‘tejjel sült kelt tészta’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák kolač (‘kerek édes tészta’), ez a ‘kerek’ értelmű kolo származéka. Lásd még akol, kollár, kóló, kólya, kulimász. kaláka – ‘önkéntes és kölcsönösség jegyében végzett csoportos munka’; ‘az ilyen munkát követő vendégség, mulatság’. Az azonos értelmű román claca átvétele; a szóeleji mássalhangzótorlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldja. Végső forrása szláv: bolgár tlaka (‘esti összejövetel’), szerb-horvát tlaka (‘robot’), a románban tehát hasonulásos t  k hangváltozás történt. kalamajka – ‘zűrzavar, felfordulás, kavarodás’. Szláv eredetű szó: ukrán kolomijka (‘gyors kárpátukrán tánc’); ez Kolomija város nevéből ered. Fenti jelentése vagy a tánc forgatagos jellegére utal, vagy a más eredetű kalamitás (‘viszontagság, baj’) értelme szűrődött bele a szóba. kalamáris – ‘tintatartó’. A latin calamarius (‘az írótollhoz tartozó’) magyaros formája; eredetére nézve lásd kalamus. kalamitás – ‘zavaró, bosszantó eset’. Nemzetközi szó a latin calamitas (‘baj, kár’) nyomán; ennek eredete tisztázatlan. kalamus – ‘íróvessző, írótoll’ A latin calamus (‘nád; írótoll, íróvessző’) magyaros alakja; forrása a görög kalamosz (‘nád, íróvessző’). Lásd még kalamáris. kalander – ‘lemezek nyújtására, simítására való, egymáson forgó hengerekből álló berendezés’. Német jövevényszó (Kalander), forrása a francia calandre (‘mángorló’) a holland kalandern (‘csúszkál’) nyomán. kalandos1 – ‘középkori vallásos társulás az oltáriszentség imádására;

- 162 - oldal

a

achát

ilyen társulás tagja’. A latin Kalendae (‘hónap első napja’) magyaros formája; az elnevezés onnan ered, hogy a ~ok minden hónap első napján tartották összejöveteleiket. Elavult szó. Lásd még kalendárium. kalandos2 – lásd kalandozik kalandozik – ‘zsákmányt keresve portyázik’; ‘céltalanul bolyong’; ‘‹az ész, a vágy› csapong, máshol jár’. Származékai: kalandos, kaland, kalandor. Egy görbülést, elhajlást jelentő hangfestő szótő származéka, akárcsak a nyelvjárási kalandász (‘csatangol’), kalandoroz (‘kószál’), kalangyul (‘kóborol’). A feltett kal- tőből a ~ mozzanatos -m, valamint gyakorító -d és -z képzőkkel alakult ki, mint pl. a fickándozik vagy csiklandoz (lásd csikland). A korábbi értelme ‘kóborol, bolyong’ volt; történelmi jelentése a 19. századból való, akárcsak az elvont kaland és kalandor származék. Lásd még kalimpál, kallantyú. kalangya – ‘kévékből rakott kereszt’; ‘szénaboglya’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, ukrán kladnja (‘gabonakereszt’); ezek a szláv klad- (‘rak’) igető származékai. A magyar szóban a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta; a d és ny mássalhangzók közt hangátvetés következett be. Nyelvjárási szó. kalap – ‘karimás fejfedő’. Származékai: kalapos, kalapoz. Egy régebbi kalapos szóból alakult, a melléknévképzőnek érzett -os elhagyásával; e szó a régebbi kalapos süveg (‘széles, kerek fejfedő’) szókapcsolatból önállósult, de feltehető kal- tövéről semmi biztosat nem tudunk. kalapács – ‘kovácsolásra, szögbeverésre használt nyeles kéziszerszám’; ‘a középfül egyik hallócsontocskája’; ‘atlétikai dobószám golyóforma eszköze’: kalapácsvetés; ‘zongorának a húrra ütő alkatrésze’. Származékai: kalapácsos, kalapácsol. Szláv szóvendég: szlovén, cseh, szlovák, ukrán klepač (‘kalapács’); ez a hangutánzó szláv klepa- (‘kopog’) tő származéka. A magyar szó a szlovénból vagy szlovákból jött; mai formáját a szóeleji mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő hanggal való feloldása és a hangrendi illeszkedés alakította ki. Lásd még kalapál, kelepce. kalapál – ‘kalapáccsal ver’; ‘‹szív› hevesen, hangosan ver’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén klepati, szlovák klepať (‘kopácsol, kalapál’); hangutánzó eredetű szó. Lásd még kalapács, kelepce. kalarábé – lásd karalábé kaláris – ‘korall nyaklánc’. A latin corallus (‘korall’), illetve a hazai latin corallis (‘drágakő’) magyaros formája hangátvetéssel jött létre; van kláris alakja is. Lásd még korall. kalász – ‘gabonafélék és pázsitfűfélék szakállas termése, mely a magokat rejti’. Származékai: kalászos, kalásztalan. Déli szláv jövevényszó: szerb-horvát, szlovén klas. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel. kalauz – ‘vezető, útmutató személy’; ‘eligazító könyv’: útikalauz; ‘menetjegykezelő’: buszkalauz. Származéka: kalauzol. Az oszmán-török kilavuz (‘vezető; elöljáró’) magyaros formája; e szó másik alakváltozata a kalóz. kalcedon – ‘több színben előforduló kvarc féldrágakő’. A latin chalcedon átvétele; ez az ókori Khalkédón kis-ázsiai görög város nevéből való, amely a ~ híres lelőhelye volt. kalcium – ‘ezüstfehér, lágy alkáli földfém, a mész fő alkotóeleme’. – kalcinál: ‘kristályos mészből vagy más anyagból vegyileg megkötött vizet hevítéssel eltávolít’: kalcinált szóda. Vegytani szakszó a latin calx, calcis (‘mész’) nyomán (ez csak alakilag azonos a kalk latin előzményével). Lásd még kalkulus. kaldera – ‘beomlott és feltöltődött hajdani vulkáni kráter’. Földtani szakszó a spanyol caldera (‘üst’) nyomán, amely a késő latin caldaria (‘vízmelegítő’) folytatója a calidus (‘meleg’) szóból, a calere (‘hevül’) ige származékából. Lásd még kalefaktor, kalória, resó, sodó, sofőr. kaldeus – ‘ókori arám nyelvű, fejlett csillagászatáról és asztrológiájáról híres mezopotámiai nép’. A görög khaldaiosz latin chaldaeus formája nyomán; ennek eredete tisztázatlan. kalefaktor – ‘kollégiumi fűtőszolga’; ‘besúgó, bajkeverő’. A latin calefactor (‘fűtő’) a calefacere (‘tüzel, hevít; izgat, nyugtalanít’) származéka a calor (‘meleg’) és facere (‘csinál’) elemek alapján. Átvitt jelentése a diáknyelvből, esetleg német hatásra alakult ki. Lásd még kalória, kaldera, resó, sodó, sofőr. kaleidoszkóp – ‘ hengeres optikai játékszer, amely forgatásra folyton változó színes képeket mutat’. Mesterséges szó a görög kalosz (‘szép’), eidosz (‘alak, kép’) és szkopeó (‘néz’) elemekből, tehát ‘szép képeket néző’. Lásd még kalligráfia, kalokagathia, kalugyer. kalendárium – ‘‹régen› különféle olvasmányokkal és hasznos tudnivalókkal, álomfejtésekkel stb. dúsított képes naptár’; ‘folyóiratnak naptárral ellátott vegyes tartalmú évkönyve’ . Nemzetközi szó a latin calendarium nyomán; ez eredetileg ‘adósságok jegyzéke’ volt, mert az ókori Rómában a Calendae, a

hónap első napja volt az adósságok törlesztésének és a kamat fizetésének napja. A latin szó töve a calare (‘kiált, összehív’) ige; ez arra emlékeztet, hogy korábban a pontifex maximus kiáltotta ki az új hónap kezdetét a holdállás megfigyelése alapján. Lásd még kalandos1, koleda, kolinda. kaliba – ‘rozoga vagy sebtében összetákolt kunyhó’. Nagy területen elterjedt vándorszó, pl. szerb-horvát, szlovén, szlovák koliba, román colibă (‘kunyhó, pásztorszállás’); végső forrása a görög kalübé (‘hajlék, sátor’), illetve ennek újgörög kaliva formája. kaliber – ‘lőfegyver csövének belső átmérője’: kis kaliberű pisztoly; ‘szellemi formátum’. – kalibrál: ‘műszer, mérőeszköz fokbeosztását elkészíti, hitelesíti’. Nemzetközi szó, valószínűleg az arab kalib (‘kaptafa, öntőforma’) nyomán, amely a görög kalopodion (‘kaptafa’) származéka a kalon (‘fa’) és pusz, podosz (‘lábfej’) elemekből. A magyar szó a német Kaliber átvétele. kalifa – ‘mohamedán egyházfő s egyben világi uralkodó’. – kalifátus: ‘egy kalifa uralma alatt álló terület’: a córdobai kalifátus. Nemzetközi szó az arab khalífa (‘hátrahagyott, utód’) nyomán; ez Mohamed próféta utódjának értendő. Lásd még kalifornium. kalifornium – ‘mesterséges transzurán elem’. Az USA Kalifornia államáról, amely a spanyol California átvétele. Ez a név Montalvo spanyol író egy regényében bukkant fel először mint mesésen szép és gazdag ország, afféle földi paradicsom neve, s talán a spanyol califato (‘kalifátus’) szóval mint a keleti pompa jelképével kapcsolatos. Lásd még kalifa. kalikó – ‘vászonkötésű pamutszövet’. Vándorszó az angol Calicut nyomán, amely az indiai Kalkutta hindi nevének (Kalikut) angolos változata. A magyarba a német Kaliko közvetítette. kalimpál – ‘hadonászik, kapálózik a végtagjaival’; ‘‹szív› hevesen, összevissza ver’. Hangfestő eredetű szócsalád tagja, amelybe a kalandozik és a tájnyelvi kalamol (‘lézeng’), távolabbról a koldul is beletartozik. kalitka – ‘madár vagy kisebb állat fogságban tartására való ketrec’. Szláv vendégszó: szerb-horvát, szlovák klietka; a magyar szó forrása a szlovák lehet. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel. kálium – ‘az alkáli fémek sorába tartozó ezüstfehér, puha elem’. Vegytani szakszó az arab al-kalí (‘a fahamu’) második elemének latinos formájában, a ~ karbonátja ugyanis fahamuból állítható elő. Lásd még alkáli. kalk – ‘tükörszó, egy idegen szóösszetétel elemek szerinti lefordítása’ (pl. aus| giebig–ki|adós). Francia szó (calque), tkp. ‘pauszmásolat’, ebből ‘szolgai utánzás’; forrása a latin calcare (‘tapos’) a calx, calcis (‘sarok’) nyomán (ez csak alakilag azonos a kalcium, kalkulus latin előzményével). kalkotípia – ‘réznyomat’. Nyomdai szakszó a görög kalkosz (‘réz’) és tüposz (‘nyomás’) elemekből. kalkulus – ‘érdemjegy, osztályzat’. – kalkulál: ‘kiszámít’; ‘számításba vesz, számol ‹valamivel›’: ezzel az eshetőséggel nem kalkuláltam. – kalkuláció: ‘számítás’: árkalkuláció. – kalkulátor: ‘számításokat végző hivatalnok’; ‘(elektronikus) számológép’: zsebkalkulátor. Nemzetközi szócsalád a latin calculus (‘kövecske’) nyomán, amely a calx, calcis, azaz ‘(mész)kő’ kicsinyített származéka (ez csak alakilag azonos a kalk latin előzményével). A rómaiak a számtani műveleteket egy alkalmas táblán tologatott kövecskékkel végezték; innen a calculare, calculatum (‘számít’) ige is. Lásd még kalcium. kall – ‘ványol, gyapjúkelmét, posztót ütögetéssel tömörít’: kallómalom. Származékai: kalló, kallós. Ismeretlen eredetű ige. Lásd még kallódik. kallantyú – ‘elfordítva zárként működő fogantyú’. Egy hangfestő eredetű kal- tő származéka, amelyből a kalandozik, kalimpál s a nyelvjárási kalamol (‘lézeng’) szavak is erednek. Ennek mozzanatos kalant, kallant alakjából képződött a kallantó folyamatos melléknévi igenév, s ennek a ~ olyasféle alakváltozata, mint a pörgettyű, szivattyú. Lásd még kilincs. kalligráfia – ‘szépírás’. Nemzetközi szó a görög kallosz (‘szépség’) és graphé (‘írás’) elemekből. Lásd még kaleidoszkóp, kalokagathia, kalugyer. kallódik – ‘hányódik’; ‘‹személy› hányatott, céltalan életet él’; ‘‹eligekötővel › elvész, eltűnik’. A kall ige származéka szenvedő-visszaható -ódik képzővel. Legkorábbi jelentése az ‘eltűnik’ volt annak alapján, hogy a posztó a kallás során egyre vékonyabb lesz. kallusz – ‘hegszövet’. Orvosi szakszó a latin callus vagy callum (‘vastag bőr, kérges bőr’) nyomán. kálmánkörte – ‘zamatos sárga nyári körte’. Első eleme régebben kármány volt, s egy dél-anatóliai népcsoportot jelentett a török karamani (‘Karaman vidékéről való’) nyomán. A magyaros alak a kétnyíltszótagos tendencia és a

- 163 - oldal

a

achát

szóvégi palatalizálódás jegyében formálódott ki. A szóeredet elhomályosulván, a népi nyelvérzék a szót a Kálmán utónévvel hozta kapcsolatba, s eszerint formálta át. kalmár – ‘kereskedő’; ‘‹melléknévként, jelzői előtagként› kicsinyesen számító, csak az anyagi előnyökkel törődő’: kalmár lélek, kalmárszellem. Származékai: kalmárság, kalmárkodik. A hazai német kramar (‘vásározó kiskereskedő’) szóból ered, amely egy ófelnémet cram (‘vásári bódé’) származéka. A szóeleji mássalhangzó-torlódást mássalhangzó-áthelyeződés (kramar  karmár), más esetben járulékos magánhangzó (kramar  karamár) oldotta fel, majd elhasonulással jött létre a kalmár, illetve a régi és tájnyelvi kalamár alak. káló – ‘áru súlyvesztesége a szállítás, tárolás folytán’. A német Kalo átvétele, az pedig az olasz calo (‘fogyás’) származéka; ennek forrása a calare (‘apad, fogy, csökken’) ige. kalocsni – ‘sárcipő, cipőre húzott sárvédő gumipapucs’. A bécsi német és bajor-osztrák kalotschen átvétele; ez, valamint az irodalmi német Galosche a francia galoche (‘fatalpú cipő; sárcipő’) mintájára alakult. A szóvég a német szillabikus n feloldásának szokásos módját mutatja (pl. vekni). kaloda – ‘deszkaalkotmány, amelynek kerek nyílásaiba régen bezárták az elítélt végtagjait vagy a fejét, és megszégyenítésül közszemlére tették’. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén klada (‘fatönk; kaloda’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta; a kalada középső a-ja elhasonulással lett o. kalokagathia – ‘a jó és szép egységének gondolata az antik filozófiában’. Filozófiai szakszó a görög kalosz kai agathosz (‘szép és jó’) kifejezés összevonódásából. Lásd még kaleidoszkóp, kalligráfia, kalugyer. kálomista – lásd kálvinista kalória – ‘a hőmennyiség régebbi mértékegysége’; ‘az élelmiszerek tápértékének mértékegysége’. – kalorikus: ‘a hővel kapcsolatos’; ‘hőhatással történő’: kalorikus kezelés. – kalorifer: ‘léghevítő; légfűtéses berendezés’. – kaloriméter: ‘hőértékmérő a fajlagos hő mérésére’. – kalorimetria: ‘a fajlagos hő mérése, ennek tudománya’. A ~ nemzetközi tudományos szakszó, tudatos képzés a latin calor (‘meleg, hő’) alapján, amely a calere (‘hevül’) igéből ered. Származékai közül a kalorifikusban a facere (‘csinál) elem rejlik; a kalorifer a francia calorifčre átvétele a latin caloriferus (‘meleghozó’) nyomán; a két utolsó szóban a görög metron (‘mérés’) származékai az utótagok. Lásd még kalefaktor, kaldera. kalóz – ‘tengeri rabló’; ‘‹régebben› útonálló’. A török eredetű kalauz alakváltozata; az ‘útonálló’ jelentés onnan ered, hogy az elhagyatott vidéken felfogadott vezetők gyakran kifosztották megbízóikat. A ~ ma általános jelentése csak a 19. században alakult ki. kalpag – ‘szőrmesüveg’; ‘kalap’. Az oszmán-török kalpak (‘szőrmesüveg’) átvétele; a szóvégi zöngésülésre példa a köpönyeg, maszlag. A hasonló hangzás és a rokon jelentés miatt sokan a kalap tréfásan képzett változatának értik s úgy is használják. kalugyer – ‘görögkeleti szerzetes’. Vándorszó az újgörög kalojerosz nyomán, amely az ógörög kalogérosz (‘szép öregkorú’) származéka a kalosz (‘szép’) és gérasz (‘öregség’) elemek alapján. A magyarba főképp a szerb-horvát kaludjer közvetítette. Ma jobbára nyelvjárási szó. Lásd még kaleidoszkóp, kalligráfia, kalokagathia. kalumet – ‘békepipa’. Francia szó (calumet), a latin calamus (‘nád’) ófrancia származékának felújítása (a mai köznyelvi chalumeau, azaz ‘nád, furulya’ mellé) a fenti értelemben. A magyar szó a német Kalumet átvétele. kálvária – ‘keresztút, Jézus szenvedését ábrázoló tizennégy stáció szabadban, dombra vezető út mentén’; ‘kellemetlenségek, bosszúságok, szenvedésék sorozata’: valóságos kálváriát járt, mire álláshoz jutott. Latin szó (Calvaria) a calva (‘koponya’) nyomán, az arám eredetű Golgota fordítása, tehát ‘a koponyák hegye’, azaz Jézus kínszenvedésének helyszíne. kálvinista – ‘református’. – kálvinizmus: ‘a protestantizmusnak Kálvin tanain alapuló változata’. Nemzetközi szavak a latin Calvinista, Calvinismus nyomán, ezek a francia születésű svájci hitújító, Jean Chauvin nevének latinos Calvinus változatából valók, akárcsak a nálunk használatos Kálvin név. A ~ régi magyar változata a kálomista. Kálvin eredeti francia neve voltaképp azonos a sovinizmus névadójáéval, és a chauve (‘kopasz’) kicsinyített származéka a latin calvus nyomán. kályha – ‘helyiségek fűtésére való zárt tűzterű berendezés’. A középfelnémet kachle (‘kályhacserép’) szóból való, amely a latinon keresztül a görög kakabosz (‘tégely, serpenyő’) főnévre megy vissza. A magyar szóban hangátvetés, majd palatalizálódás következett be: kachle  kahla  kálha  kályha; az eredeti

‘kályhacsempe’ jelentés kitágult, lett előbb ‘cserépkályha’, majd ‘fűtőalkalmatosság’. kamalduli – ‘a bencés rend szigorúbb szabályzatú ága; ennek tagja’. A rend alapításának helyéről, az észak-itáliai Camaldolóról, amely a CAmpo MALDOLO összevonása. kamara – ‘‹egyes országokban› a törvényhozás alsó- vagy felsőháza’: kétkamarás parlament; ‘foglalkozások, hivatások érdekvédelmi szervezete’: iparkamara, ügyvédi kamara; ‘‹régen› királyi kincstár’: a kamara haszna; ‘‹nyelvjárásokban› kamra’. Származéka: kamarás. Latin eredetű szó: camara, camera (‘bolthajtás, kamra’), forrása a görög kamara (‘boltozatos szoba’). Lásd még kamara-. kamara- – ‹összetételek előtagjaként› ‘kisebb előadóterembe való’: kamaraszínház, kamaradarab, kamarahangverseny, kamarazene; ‘uralkodó által előadóművésznek adományozott cím eleme’: királyi kamaraénekes. A kamara eredeti ‘kis helyiség’ jelentéséből való; eredetét lásd ott. kamarilla – ‘az uralkodó titkos belső tanácsadói köre, amely az állam politikáját a háttérből irányítja’. Nemzetközi politikai szakszó a spanyol camarilla (‘a király magánszobája’) nyomán, amely a camara (‘szoba’) kicsinyített alakja. Lásd még kamera, kamerád. kamásli – ‘gombolós bokavédő’. A bajor-osztrák kamaschen átvétele; a szóvégen várható, a szillabikus n-nek megfelelő -ni helyett a más német szavakból eredő -li (mint kifli, fuszekli) szerepel. Az (irodalmi) német Gamaschen a francia gamache átvétele; ez a provanszálon át a spanyol guadameci (‘cserzett, mintás bőr’) szóra megy vissza, amely az arab gild gadamaszí (‘Gadameszből való bőr’) kifejezés második tagjából ered, azaz a líbiai Gadamesz oázisra, az ilyen bőrök készítési helyére utal. kamasz – ‘serdülő korú fiú’. Származékai: kamaszos, kamaszodik. Ismeretlen eredetű szó; korai adataiban a szó ‘növendék kutya’ jelentésű. kamat – ‘kölcsönadott vagy -vett pénz használatáért fizetett, százalékban kifejezett díj’. Származékai: kamatos, kamatozik, kamatoztat. A szerbhorvát kamata szó átvétele; ez az újgörög kamatosz (‘nehéz munka; keresmény, nyereség’) szóból ered. A magyar ~ végéről a birtokos személyjelnek érzett -a lekopott. kamatyol – ‘közösül’. Hangfestő eredetű bizalmas nyelvi szó, tájnyelveken ismeretes ‘hány-vet, kavar, piszkol’ jelentésben is. kambrium – ‘a földtörténeti ókor egy szakasza’. Földtani szakszó Wales régi latin Cambria nevéből, annak alapján, hogy ott sok e korból való kőzet található. kámea – ‘domborműszerű ábrázolással vésett ékkő’. A német Kamée átvétele latinosított végződéssel. A német szó forrása, a francia camée közvetítésével, az olasz cameo, korábbi formájában cammeo; ennek eredete tisztázatlan. kaméleon – ‘a gyíkkal rokon, színét a környezete szerint változtató állat’. Nemzetközi szó a latin chamaeleon nyomán, ez a görög khamaileón átvétele a khamai (‘földön, földre’) és león (‘oroszlán’) elemek alapján. kamélia – ‘piros virágú, keleti eredetű díszcserje’: a kaméliás hölgy. A latin Camellia növénynév magyaros formája a német Kamelie nyomán; az elnevezés Linnétől ered, a morva származású G. J. Kamel jezsuita botanikus latin Camellius nevéből. kamera – ‘fényképezőgép’; ‘filmfelvevő, videofelvevő készülék’. Műszaki szakszavak a latin camera obscura (‘sötétkamra’) önállósult első tagjából, a görög eredetű camara (‘bolthajtás, szoba, fülke’) alakváltozatából; második tagja az obscurus (‘sötét’) nőnemű alakja. Lásd még kamerád, kamarilla, obskúrus. kamerád – ‘társ, barát, cimbora, bajtárs’. Német vendégszó (Kamerad), a francia camarade (‘bajtárs, társ, kolléga’) származéka; az utóbbi forrása a spanyol camarada (‘társ, iskolatárs, szobatárs’) a camara (‘szoba’) szóból; eredetéről lásd kamera. Lásd még kamarilla. kámfor – ‘könnyen illanó, erős szagú szerves vegyület’. Nemzetközi szó a latin camphora nyomán, ez az arab káfúr, illetve a perzsa kápúr közvetítésével a kámforfa szanszkrit karpúram nevére megy vissza. A magyar ~ a német Kapfer és a latin alak vegyülésével jött létre. kamgarn – ‘fésűsgyapjú fonal’; ‘ebből készült kelme’. A német Kammgarn átvétele: Kamm (‘fésű’) és Garn (‘fonal’). kamikáze – ‘japán önkéntes pilóta a második világháborúban, aki bombával megrakott gépét nekivezette a célpontnak, s maga is elpusztult’; ‘öngyilkos akciót vállaló terrorista’: kamikázeakció. Japán szó, a.m. ‘isteni szél’. kamilla – ‘orvosi székfű; ennek szárított virágából főzött tea’. A német Kamille átvétele latinosított végződéssel; ám a latin forma chamomilla, és a görög khamaimélon megfelelője. A görög szó a khamai (‘földön’) és mélon (‘alma’) elemekből áll, s a ~ virágának almáéra emlékeztető illatára utal.

- 164 - oldal

a

achát

kamin – ‘kürtő, kémény’; ‘kandalló’. A német Kamin átvétele; ez az olasz camino és latin caminus útján a görög kaminosz (‘tűzhely, kemence’) szóból ered, s ez a végső forrása kémény szavunknak is. A ~ nyelvjárási szó. kamion – ‘nemzetközi szállítást végző nagy, zárt rakterű teherautó’. Francia szó (camion), az ismeretlen eredetű tájnyelvi (normandpikárd) chamion (‘kis kocsi’) alakváltozata kamizol – ‘zeke, mellény, pruszlik’. A francia camisole átvétele; ez a késői latin camisia, camisa (‘ing’) kicsinyített camisula formájának folytatása. Elavult szó. kampány – ‘adott célra irányuló, rövid ideig tartó intenzív tevékenység’: választási kampány, hirdetési kampány, kampánymunka. Nemzetközi szó a francia campagne (‘síkság, katonai táborozás, hadjárat’) alapján; a ~ a francia szó kiejtés szerinti megfelelője, feltehető német közvetítéssel. Lásd még kemping. kampec – ‘vége van, befellegzett ‹neki›’: ennek már kampec. Ismeretlen eredetű szó. Régebbi kampesz formája megvan a szlovákban is, de eredetének ismerete nélkül nem dönthető el, melyik nyelv kölcsönözte a másikból. kampó – ‘horog, horgas rész’: bot kampója. Származékai: kampós, kampóz. Annak a ‘görbül, hajlik’ alapjelentésű, hangfestő eredetű szócsaládnak a tagja, amelybe kancsal, kankó 1, kanyarít, konyul szavaink is tartoznak. kamuflázs – ‘álcázás’. Nemzetközi szó a francia camouflage (‘álcázás, elterelés’) nyomán; ez a camouflet (‘füstpamat, amit valakinek a szemébe fújnak’) származéka. Más vélemény szerint a forrás az olasz camuffare (‘álcáz’) a ca(po) (‘fej’) és muffare (‘elrejt’) elemekből, és ez vegyült utóbb a camouflet alakjával. kamuka – ‘damasztszövet’. Vándorszó a középkori latin camoca nyomán; végső forrása talán kínai. Az európai nyelvekbe a perzsa, majd oszmán-török kamha közvetítette. kámzsa – ‘szerzetesi csuha’; ‘ennek csuklyája’. A kései latin camisia (‘katonai, papi ing’) magyaros változata, a zsző ejtésre példa a zsinat, zsoltár. A latin szó talán a gallból való, ahol viszont germán jövevény lehetett, a német Hemd (‘ing’) ófelnémet hamidi előzményéből. kan – ‘disznó s néhány nagyobb háziállat hímje’; ‘vadkan, vaddisznó’. Származékai: kanos, kanász. Ismeretlen eredetű szó; első jelentése talán ‘disznó’ volt, az igen koránról adatolt kanász jelentése is erre vall. kán – ‘török vagy mongol uralkodó’. Nemzetközi szó az ujgur, tatár, kazár, kirgiz kan, oszmán-török han (‘fejedelem’) nyomán. kanafória – ‘hegedűgyanta’; ‘‹tájnyelveken› bedörzsölésre való szesz’. A latin resina Colophonia (‘kolophóni gyanta’), illetve a mintájául szolgáló görög pissza Kolophónia kifejezés önállósult utótagjából való, amely a görög Kolophónra mint gyantakiviteléről híres ókori görög városra utal. A magyar szó először hangátvetéssel (kolofonia  konofolia), majd l  r változással (konoforia), végül nyíltabbá válással jutott el ~ alakjához. Fenti első értelmében elavult szó. kanál – ‘leves ételhez, folyadékhoz való evőeszköz’; ‘ilyen alakú vagy szerepű eszköz’: malteros kanál. Származékai: kanalas, kanalaz. Ismeretlen eredetű szó; sokáig kalán alakja volt általánosabb. kanális – ‘vízelvezető csatorna’. – kanalizál: ‘csatornáz’; ‘‹szabad vizet› levezet, elvezet’; ‘‹bajt, kellemetlen ügyet› elsimít’; ‘‹indulatokat› kellő mederbe terel’. Nemzetközi szócsalád a latin canalis (‘vízlevezető cső, árok’) nyomán, amely a canna (‘nád, cső’) főnevesült melléknévi származéka. Lásd még kanna, kanta. kanapé – ‘támlás, kárpitozott fekvő- és ülőbútor’. A német Kanapee átvétele, amely régebben mennyezetes ágyat is jelentett. A francia canapé-ból való, amely a kései latin canopeum (‘mennyezetes ágy, baldachin’) közvetítésével a görög kónópeion (‘szúnyoghálós egyiptomi ágy’) szóra vezethető vissza; az utóbbi forrása a kónópsz, kónóposz (‘szúnyog’); ez tkp. ‘kúpos arcú’ a kónosz (‘kúp’) és ópsz (‘arc’) elemekből. Lásd még kónusz. kanári – ‘kedvtelésből tartott sárga tollú pintyféle énekesmadár’. Önállósult főnév a kanárimadár összetételből, amely a német Kanarienvogel részfordítása, ez pedig a latin Fringilla canaria (‘kanáripinty’) nyomán született, és a Kanári-szigetekre utal, ahonnan ezek a madarak Spanyolországon keresztül egész Európában elterjedtek. A spanyol Islas Canarias második eleme a latin canarius (‘kutyákkal kapcsolatos’) folytatója, a canis (‘kutya’) nyomán, és arra utal, hogy e szigeteken valaha sok nagy testű kutya élt. Lásd még kánikula. kanaszta – ‘dél-amerikai eredetű, a römihez hasonló kártyajáték’. Nemzetközi szó a spanyol canasta (‘fonott kosár’) nyomán; ennek végső forrása a görög kanasztron (‘kosár alakú agyagedény’). A játékban hét azonos értékű lapból álló sorozat egy kézben a kanaszta, azaz ‘kosár’.

kanavász – ‘ágyneműnek, hímzésalapnak való len- vagy gyapotszövet’. Sok nyelvben elterjedt vándorszó, alapja a latin cannabaceus (‘kenderből való’), a cannabis (görög kannabisz), azaz ‘kender’ szóból. A magyarba vagy a német Kanevas, vagy az olasz canavaccio változat közvetítette. kanca – ‘ló, szamár nősténye’. Szláv jövevényszavunk: cseh konice, ukrán konica; ezek az ősszláv konj (‘ló’) származékai. A magyar szó kiformálódásában a két nyílt szóagos tendencia és a nyíltabbá válás érvényesült (mint kapca, málna): konica  konca  kanca. kancellária – ‘a legfőbb államügyeket intéző hivatal’; ‘‹régen› hivatal’. – kancellár: ‘a kancellária vezetője’; ‘‹Ausztriában, Németországban› miniszterelnök’. – kancellista: ‘kancelláriai hivatalnok; írnok’. Nemzetközi szócsalád a késői latin cancellarius (‘bírósági tisztviselő; hivatalvezető’) nyomán, a cancelli (‘rácsozat, kerítés’) szóból. Az elnevezés eredetileg arra utalt, hogy az illető tisztviselő a bírói emelvényt elkülönítő rácsnál foglalt helyet. kancsal – ‘bandzsa, két szemével nem egy irányba néző’. Származékai: kancsalít, kancsít, kancsi. A kacs szónak egy inetimologikus n hanggal bővült tövéből ered. Az alapszó ‘ferde, görbe’ értelmén alapszik; -al képzőjének mibenléte tisztázatlan. Lásd még gacsos, gáncs, kacs, kacska, kacsint, kacsó, kacskaringó, kanyarít. kancsó – ‘füles, csőrös korsóféle ivóvíz, bor stb. számára’. Ismeretlen eredetű szó. kancsuka – ‘rövid nyelű korbács vastag szíjakból’ A krimi tatár kancsuga (‘bőrszíj’) származéka; átvételének körülményei tisztázatlanok. kandalló – ‘nyílt tűzterű, falba épített szobafűtő berendezés’. Valószínűleg az olasz caldano (‘szobamelegítő, parázstartó’) származéka; a hangátvetés útján létrejött kandaló szóban az intervokális l megkettőződött. Ilyen típusú hangcserére példa a kanafória. Az olasz szó a caldo (‘meleg’) származéka a latin calidus, népi latin caldus nyomán. kandela – ‘a fényerősség mértékegysége’. Tudományos szakszó: latin candela (‘gyertya’) a candere (‘fénylik’) igéből. Lásd még kandeláber, kandidál. kandeláber – ‘karos gyertyatartó’. Nemzetközi szó a latin candelabrum nyomán, amely a candela (‘gyertya’) származéka a candere (‘fehérlik, izzik’) igéből. Nyelvünk a német Kandelabert vette át. Lásd még kandela, kandidál. kandidál – ‘hivatalra pályázik’; ‘tudományos fokozatot szerez’. – kandidátus: ‘jelölt, pályázó’; ‘tudományos fokozat birtokosa’. – kandidatúra: ‘jelöltség’; ‘elnyert tudományos fokozat’. Nemzetközi szócsalád a latin candidatus (‘közhivatalra pályázó jelölt’) nyomán. Ennek eredeti jelentése ‘fehérbe öltözött’, a hivatalra pályázók ugyanis a hófehér tóga (toga candida) felöltésével jelezték ebbeli szándékukat. A candidus (‘hófehér, ragyogó’) a candere (‘fehérlik, fénylik’) ige származéka. Lásd még kandela, kandeláber. kandikál – ‘leselkedik’. Annak a ‘görbül, hajlik’ alapjelentésű, hangfestő eredetű szócsaládnak a tagja, amelybe a kancsal, kankó1, kanyarít, konyul szavak is tartoznak. kandíroz – ‘‹gyümölcsöt› cukorszirupba főz, kristályos cukorral bevon’; ‘cukrot kristályosít’. – kandiscukor: ‘sűrű oldatból fonalra kristályosított cukor’. A ~ a német kandieren közvetítésével a francia candir, ez pedig az olasz candire származéka. Az utóbbi az arab kandí (‘cukorból való’) szóból ered, amely a perzsán át a szanszkrit khanda (‘tört cukor’) szóra, illetve ennek khand (‘tör’) igei tövére megy vissza. A kandiscukor a német Kandiszucker részfordítása. kandúr – ‘hím macska’. Ismeretlen eredetű szó; a kan főnévvel való esetleges kapcsolata alaktani nehézségek miatt igazolhatatlan. kanefora – ‘fején áldozati kosarat hordó leányalak mint oszlop, a kariatidák egyik fajtája’. Művészeti szakszó, a görög kanéphorosz (‘kosárvivő’) nőnemű változata; kanész (‘gyékény, kosár’) és pheró (‘visz’). kánikula – ‘hőség, száraz és igen meleg nyári időszak’. Nemzetközi szó a latin Canicula (‘kiskutya’) nyomán, amely a canis (‘kutya’) kicsinyített származéka. A latin szó egyként jelentette a Szíriuszt, a Nagy Kutya (Canis maior) csillagkép legfényesebb csillagát, s a nyári hőséget, mivel ez az időszak az ókori Rómában a nevezett csillagkép jegyében szokott beköszönteni. Lásd még kanári. kankalin – ‘erdei primulaféle, sárga virágú tavaszi évelő növény’. Annak a ‘görbül, hajlik’ alapjelentésű, hangfestő eredetű szócsaládnak a tagja, amelybe a kampó, kancsal, kankó1, kanyarít, konyul szavak is tartoznak. Közvetlen rokona az a nyelvjárási kankalék, amely (kampós alakja révén) kútágast, kútgémet jelent. kánkán – ‘magasra dobált lábakkal járt gyors ütemű, csoportos francia női revütánc’.

- 165 - oldal

a

achát

Nemzetközi szó a tisztázatlan eredetű francia cancan nyomán. kankó1 – ‘kampó, horog’. Annak a ‘görbül, hajlik’ alapjelentésű, hangfestő eredetű szócsaládnak a tagja, amelybe a kampó, kancsal, kankalin, kanyarít, konyul szavak is tartoznak. Nyelvjárási szó. kankó2 – ‘gennyfolyással járó nemi betegség, gonorrhea’. Talán a német Kanker (‘rákos daganat; szájpenész’) magyaros változata, ám e származtatásnak alaktani nehézségei vannak. kanna – ‘hengeres, bő nyakú, esetleg füles víztartó, vízhordó edény’. A német Kanne származéka. A latin canna (‘nádszár; cső’) nyomán sok európai nyelvben vannak megfelelői; a görög kanna és asszír kanu vonalán a sumér ginig juthatunk, mindvégig a ‘nád’ jelentés jegyében. Lásd még kanális, kanta. kannelúra – ‘görög oszlopok hosszanti, félhengeresen bemélyülő vájata’. Latin művészeti szakszó (cannelura), a canna (‘nád, cső’) származéka. Lásd még kánon, kanül, kanyon. kannibál – ‘emberevő’. – kannibalizmus: ‘emberevés mint egyes természeti népek szokása’ A ~ nemzetközi szó a spanyol canibal nyomán ; ez a caribal (‘karibi ember’) változata; a népnév a guarani indiánok nyelvén hőst, bátrat jelent. A spanyol szó ‘durva, kegyetlen, emberevő’ értelme egyes nyugat-indiai törzsek szokásai alapján fejlődhettek ki. kanóc – ‘gyertya, mécses bele’; ‘gyújtózsinór’. Német eredetű szó: középfelnémet knote (‘bányamécs kanóca’). A magyar szó feltehetőleg egy knot alakból a szóeleji mássalhangzótorlódás feloldásával kanót lett; a t affrikálódására a kalitka–kalicka alakpár a példa. kánon – ‘szabály, törvény, zsinórmérték’; ‘egyházi jogszabály’: kánonjog; ‘a szentírási könyvek mértékadó, hiteles jegyzéke’; ‘többszólamú ének egy neme’; ‘a mise középső, változatlan része’; ‘‹művészetben› eszményi arány, az erre vonatkozó ábrázolási szabályok összessége’. – kanonikus: ‘a kánonhoz tartozó, elfogadott’; ‘egyházi előírásokon alapuló’. – kanonizál: ‘szentté avat, a szentek jegyzékébe felvesz’. – kanonizáció: ‘szentté avatás’. Nemzetközi szó a latin canon alapján, amely a görög kanón (‘nádszál, mérőrúd; szabály, előírás’) átvétele; a görög szó a kanna (‘nád’) származéka. A kanonikus a magyar kanonok szó előzménye. kanonok – ‘a püspök tanácskozó testületéhez, a káptalanhoz tartozó magasabb rangú katolikus pap’. A latin canonicus (‘kánoni’) melléknév főnevesült formája, s az egyházi jogszabályoknak megfelelőt jelent. Forrása a latin canon, amely a görög kanón (‘nádszál, mérőrúd; szabály, előírás’) átvétele; a görög szó a kanna (‘nád’) származéka. A magyar szó végződésére a bajnok, pohárnok s hasonló szavak hatottak. Lásd még kánon, korhely. kanta – ‘nagyobb korsó, kanna’; ‘korsó alakú agyag borosedény’. A bajor-osztrák kante átvétele; végső forrása egy latin olla cannata (‘kifolyócsöves, csőrös fazék’) kifejezés második eleme, a canna (‘nád, cső’) származéka. Nyelvjárási szó. Lásd még kanális, kanna. kántál – ‘elnyújtva énekel vagy éneklő hanghordozással szaval’; ‘‹gyermek falun› házról házra járva énekel s így alamizsnát gyűjt’. Latin eredetű: cantare (‘énekel’), ez a canere (‘énekel’) gyakorító alakja. Lásd még kantáta, kántor, kántus. kantár – ‘a ló fejére csatolható szerszám, amely a zablát és a szárat tartja’; ‘szoknya, kötény vállpántja’. Származékai: kantáros, kantároz. Talán ótörök eredetű: csagatáj kantar (‘rövid gyeplő’); ujgur kantar(‘kötőféket tesz a ló fejére’). Az egyeztetést azt teszi bizonytalanná, hogy a szó igen későn, vagy négyszáz éve bukkant fel. kantáta – ‘szóló énekhang(ok)ra, kórusra és zenekarra írt, lírai és drámai elemeket tartalmazó zenemű’. Olasz zenei szakszó (cantata), a musica cantata (‘énekelt zenemű’) kifejezés főnévként önállósult második eleme, a cantare (‘énekel’) befejezett melléknévi igeneve; forrása a canere (‘énekel’), amelynek a cantare a gyakorító alakja. Lásd még kántál, kantiléna, sanzon. kantiléna – ‘dallam; hangszeres kíséretű szólóének’; ‘középkori, vallásos tárgyú elbeszélő költemény’. Latin szó (cantilena, tkp. ‘elcsépelt régi dal’), a cantare (‘énekel’) származéka. Lásd még kántál, kantáta, sanzon. kantin – ‘kisebb használati cikkeket is árusító üzemi vagy laktanyai büfé’; ‘étkezde ugyanott’. A francia cantine átvétele a német Kantine közvetítésével; forrása a tisztázatlan eredetű olasz cantina (‘borospince’). kantni – ‘él, szegély, perem’. A német Kante (‘szegély’) nyelvjárási kantn alakjának átvétele; ez az ófrancián át a késői latin cantus (‘vas kerékabroncs’) szóra megy vissza. Lásd még kanton. kanton – ‘szövetségi állam Svájcban, illetve kisebb közigazgatási egység Franciaországban’. Francia szó (canton), forrása az olasz cantone, a canto (‘él, oldal, rész, vidék’) nagyító képzős formája; latin előzménye azonos a kantni szóéval. kántor – ‘egyházi szertartást énekével (és orgonán) kísérő egyházi

alkalmazott’. Nemzetközi szó a latin cantor nyomán, amely a canere, cantum (‘énekel’) ige származéka. Lásd még kántál, kántus. kantus – ‘(gyermek)köpeny, pongyola’. A bajor-osztrák kantusch (‘rövid női köpenyke’) átvétele; ennek forrása azonos köntös szavunk előzményével. kántus – ‘protestáns kollégium énekkara’. A latin cantus (‘ének, éneklés, énekkar’) átvétele; forrása a canere, cantum (‘énekel’) ige. Lásd még kantáta, kántál, kántor. kanül – ‘injekciós tű’; ‘üreges tű vér, genny levezetésére’. Orvosi szakszó a francia canule (‘injekciós tű’) nyomán, forrása a latin cannula, a canna (‘nád, cső’) kicsinyített alakja. Lásd még kannelúra, kanyon. kánya – ‘sólyomféle ragadozó madár’. Szláv szójövevény: szerb-horvát, szlovén kanja, szlovák kaňa; ezek a madár rikoltását imitáló hangutánzó szavak. kanyarít – ‘íves mozdulattal vág, szel ‹kenyeret›, dob ‹vállára kabátot›’. Származékok és kapcsolt szavak: kanyarodik, kanyarog, kanyargós, kanyar. Annak a ‘görbül, hajlik’ alapjelentésű, hangfestő eredetű szócsaládnak a tagja, amelybe a kampó, kancsal, kankalin, konyul szavak is tartoznak. A kanyar nyelvújítási elvonás; elsőnek ‘parabola’ jelentést szántak neki. kanyaró – ‘piros kiütésekkel járó járványos gyermekbetegség’. Ótörök eredetű: oszmán-török karamuk, kirgiz karamik (‘egy kiütéses betegség’); kara- (‘fekete’) elemükből sejthetően himlőt jelenthettek. A szabályos karamó származék m-je palatalizálódott (mint iszamó  iszonyú), majd a karanyó hangátvetéssel kapta végső alakját, talán a kanyarít ige formáinak a hatására (is). kanyon – ‘fennsíkba mélyen bevágódott, szűk és meredek falú folyóvölgy’. Nemzetközi szó a spanyol cańón (tkp. ‘cső, ágyú’) nyomán; ez a cańa (‘nád’) nagyító képzős alakja, a latin canna folytatója. Lásd még kannelúra, kanül. kaolin – ‘fehér agyagszerű kőzet, a porcelán alapanyaga’. Nemzetközi szó a kínai Kao-ling hegység nevéből, mivel itt gyakori ez a kőzet; a név jelentése ‘magas hegy’. káosz – ‘zűrzavar, összevisszaság’. – kaotikus: ‘zűrzavaros, kiismerhetetlen’: kaotikus állapotok. Nemzetközi szó a görög Khaosz (‘a teremtést megelőző zűrzavaros, rendezetlen állapot’) nyomán. A szó eredeti jelentése ‘szakadék, űr’ a khaszkó (‘tátong’) alapján. kap – ‘részesül valamiben’; ‘eljut hozzá valami’: levelet kap’; hirtelen mozdulattal nyúl valami felé’: a fejéhez kap; ‘rajtaér’: lopáson kaptak; ‘magasabbra kerül’: lóra kap, felkap a ruha széle. Származékai: kapás, kapós, kapat, kapdos, kapkod, kapkodás. Alighanem hangutánzó szó a kopog, koppan családjából, talán egy eredetibb kop igenévszó jelentésben elkülönült alakváltozata. A hangutánzó eredetnek megfelelően valószínűleg egy ‘‹kutya› szájával utána kap’ jelentés volt a legkorábbi, az összecsattanó fogak hangját érzékeltetve; a többi ebből levezethető. Lásd még kapar, kapaszkodik, kapatos, kapocs, kaptat, kapzsi, koplal, kopó, kopoltyú. kápa – ‘a nyereg elöl és hátul felmagasodó, csúcsos része’: nyeregkápa; ‘a hegedűvonó vastag töve’; ‘‹régen› csuklya, csuklyás köpeny’. A késői latin cappa (‘fejfedő, csuklya’) magyaros formája. Lásd még káplán, kápolna, kapucni, kaput, kaputt, sapka. kapa – ‘talajlazításra, gyomirtásra való nyeles szerszám’. Származékai: kapás, kapál, kapálás. A szócsalád valódi alapja a kapál ige, amely szláv eredetű: szerbhorvát, szlovén kopati, szlovák kopať; az átadó nyelv akármelyik lehetett. A ~ későbbi elvonás az igéből. kapacitál – ‘rábírni igyekszik’: hiába kapacitáltuk rá, nem jött velünk. A hazai latinságban kifejlődött jelentés a kapacitás szó alapján. kapacitás – ‘befogadóképesség, űrtartalom’; ‘kondenzátor töltéstároló képessége’; ‘teljesítőképesség’; ‘szellemi befogadóképesség’. Nemzetközi, részben tudományos szakszó a latin capacitas (‘tágasság, felfogóképesség’) nyomán, a capax (‘tágas, képes, fogékony’) szóból, amely a capere (‘megragad, befogad, felfog’) ige származéka. Lásd még kapacitál. kapar – ‘kotor, vakar’; ‘horzsol’; ‘csúnyán ír’: macskakaparás; ‘‹torok› fájón viszket’. Származékai: kaparó, kaparás, kaparék, kaparász(ik), kapargat, kapirgál, kaparint. A kap ige származéka gyakorító -r képzővel. A jelentésbeli átvezetés az összekapar (‘egy helyre szed, összekapkod; gyűjt, harácsol’) igében történhetett meg; többi jelentésének kialakulására hatással lehetett a vakar, karcol hangalakja is. kapaszkodik – ‘megfogódzik’: a korlátba kapaszkodtam; ‘fán, emelkedőn fogódzva, kúszva felfelé halad’. Származéka: kapaszkodó. A kap ige származéka a gyakorító -sz és a visszaható -kodik képzővel. kapatos – ‘enyhén ittas’.

- 166 - oldal

a

achát

Valószínűleg a kap műveltető származékából, a kapat igéből való olyan képzés, mint a tilos; a bekapnak ugyanis tájnyelven van ‘berúg’ jelentése. kapca – ‘bakancsban, csizmában viselt, a lábfejre tekert vászondarab’; ‘‹összetételek előtagjaként› hitvány, becstelen’: kapcabetyár, kapcarongy. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén kopica, szlovák kopytce; ezek rokonai pata szavunk szláv előzményének. kapcáskodik – ‘kötekedik’. A kapcás alapszónak nincs köze a kapcához; talán a latin kapciózus (captiosus), azaz ‘fogós, csalárd’ szóból, a captio (‘csel, fortély’) származékából ered. Alakját a népetimológia formálhatta ki, a kapca rosszalló jelentésárnyalatát érezve bele. kapicány – ‘lovak járatásakor, idomításakor használt orrfék, láncos zabla’: Jobb, ha mindenki kapicányon tartja a nyelvit (Tömörkény). A régi német kappenzaum származéka a hajdani magyar katonai nyelvben. A német szó az olasz cavezzone (‘kötőfék’) átvétele népetimológiás úton, a Kappe (‘fedél, kupak’) és Zaum (‘kantár, kötőfék’) szavak beleértésével. Az olasz szó nagyító képzős forma a cavezzo, cavezza (‘kötőfék’) nyomán, forrása a latin capitium (‘fejnyílás a tógán’), a caput, capitis (‘fej’) származéka. Lásd még kapitány. kapilláris – ‘hajszálcső’. – kapillaritás: ‘hajszálcsövesség’. Fizikai szakszók a latin capillaris (‘a hajjal kapcsolatos’) nyomán, amely a capillus (‘haj’) származéka, s forrása a caput, capitis (‘fej’). Lásd még kadét, kapitális, kapitälchen, kapitulál, kápó, séf. kapiskál – ‘kezdi érteni’; ‘dereng már ‹neki›’: no, kapiskálod már végre? Az olasz capisco (‘értem’) igealak magyaros származéka az északolasz s-ező ejtés alapján. Valószínűleg a hajdani közös hadsereg Lombardiában szolgált magyar katonái révén került nyelvünkbe. Az olasz ige, a capire (‘felfog, megért’) az azonos értelmű latin capere folytatója. kapitälchen – ‘a nagybetűk formájának megfelelő, de a kisbetűk méretével azonos betű’: ABCDEFG. Német szó (Kapitälchen), a Kapital (‘kapitális’, azaz ‘nagybetű’) kicsinyített alakja. Lásd még kadét, kapilláris, kapitális, kapitulál, kápó, séf. kapitális – ‘‹régen› pénztőke’; ‘‹melléknévként› nagyszerű, nagyszabású’: kapitális tréfa; ‘szépen fejlett agancsú’: kapitális szarvasbika; ‘‹főnévként› nagybetű’. – kapitalista: ‘tőkés ‹személy›’; ‘‹melléknévként› a tőkés társadalmi rendre vonatkozó’: kapitalista viszonyok között; – kapitalizmus: ‘a tőkés termelésen alapuló társadalmi rend’. Nemzetközi szócsalád. A ~ forrása a latin capitalis (‘főbenjáró; kiváló’), de ‘pénztőke’ értelmében már az olasz capitale visszalatinosított formája. Mind az olasz szó, mind a latin a caput, capitis (‘fej’) szóra megy vissza. Ugyancsak az olasz szó német, illetve francia származékaiból (Kapital, illetve capitale) lett, görögös-latinos képzéssel, a kapitalista, illetve a kapitalizmus. Lásd még kadét, kapilláris, kapitälchen, kapitulál, kápó, séf. kapitány – ‘‹régebben› százados; várparancsnok’; ‘hajó, repülőgép parancsnoka’; ‘rendőrség területi vezetője’: országos főkapitány; ‘sportcsapat irányítója’: csapatkapitány. Nemzetközi szó a késő latin capitan(e)us (‘feje ‹valakiknek›, főember, elöljáró’) szóból, a caput, capitis (‘fej’) származékából. A magyarba valószínűleg az olasz capitano, esetleg a korai német kapitan forma jutott; az -n utóbb palatalizálódott. Lásd még kapitális, káplár, káptalan. kapitulál – ‘megadja magát, leteszi a fegyvert’; ‘meghátrál, behódol’. – kapituláció: ‘megadás, fegyverletétel’; ‘behódolás’. – kapituláns; ‘‹régebben› továbbszolgáló’: kapituláns őrmester; ‘megalkuvásból behódoló, önfeladó’: kapituláns politika. Nemzetközi szócsalád a középkori latin capitulare (‘fejezetekre oszt; tárgyal, egyezkedik’) ige alapján; ennek sok nyelven kialakult ‘bizonyos feltételekkel megadja magát, leteszi a fegyvert’ jelentése. A latin ige a capitulum (‘fejezet’; itt ‘a megegyezés cikkelye’) származéka a caput, capitis (‘fej’) alapján. Lásd még kadét, kapilláris, kapitális, kapitälchen, kápó, séf. káplán – ‘segédlelkész’; ‘‹régebben› uralkodó vagy nagyúr udvari papja’. Sok nyelven elterjedt szó a középkori latin capellanus (‘ereklyeőrző, udvari kápolna papja, írnok, titkár’) nyomán, mint a capella (‘ereklyeőrző hely’) származéka; a magyar szó a dialektális olasz caplan forma vagy a szlovén kaplan révén került nyelvünkbe. A szó végső forrására nézve lásd kápolna. káplár – ‘tizedes’. A régi és tájnyelvi német kapral származéka, forrása az olasz caporale (‘tizedes; felvigyázó, parancsnok, vezető’), a capo (‘fej, főnök’) képzett származéka, a latin caput (‘fej’) folytatója. A magyar szóban káprál  káplár hangátvetés következett be, talán a foglár s hasonló szavak analógiás hatására. Lásd még kapitány, káptalan. kápó – ‘koncentrációs táborokban a foglyok közül kijelölt munkafelügyelő’.

Német szó (Kapo) az olasz capo (‘főnök, vezető’) nyomán; az olasz szó a latin caput (‘fej; fő, vezető’) folytatója. Lásd még kadét, kapilláris, kapitális, kapitälchen, kapitulál, séf. kapocs – ‘ruhaszárnyak összefogására való kétrészes fém eszköz’; ‘hasonló szerepű eszköz’: ácskapocs; ‘érzelmi kötelék’. Származékai: kapcsol, kapcsolás, kapcsoló, kapcsolódik, kapcsolat, kapcsos, kapcsán. A ~ elvonás a kap ige kapcsol származékából. Ez egy gyakorító -s képző (pl. futos, tapos) affrikálódott -cs változatával és az ugyancsak gyakorító -l képzővel alakult ki. A jelentés fejlődése: ‘kapdos utána’  ‘belekap’  ‘beleakad’  ‘így tartja, összefogja’. kápolna – ‘alkalmilag használt kisebb templom’; ‘templomnak vagy más épületnek oltárral ellátott helyisége, függeléke’: oldalkápolna, várkápolna. A középkori latin capella átvétele hangrendi kiegyenlítődéssel és ll  ln elhasonulással, mint az ámpolna, angolna szavakban. A latin szó korábbi cappella változata a cappa (‘köpeny’) szó kicsinyített származéka, s eredetileg Szent Márton köpenyét jelentette, amelynek egy-egy darabját sokfelé őrizték ereklyeként. Későbben jelentett mindenféle ereklyeőrző helyet, oratóriumot, majd főrangúak magánkápolnáját. Lásd még kápa. kapor – ‘ernyős virágzatú kerti fűszernövény’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát kopar, szlovén koper, szlovák kopor. A kapor–kaprot tőtípusból sejthető, hogy eredetileg egy kapr alak került nyelvünkbe, amelynek ~ alakja a hármat–három mintájára alakult ki. káposzta – ‘szorosan egymáshoz simuló levelekből álló főzeléknövény’. Származéka: káposztás. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák kapusta. Ezek végső forrása egy késői latin compos(i)ta (tkp. ‘összetett’) szó, s így rokona a magyar kompót és komposzt. kapotnyak – ‘farkasalma-féle gyógynövény’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén kopitnik, szlovák kopytnik. Ezek kapta szavunk szláv előzményének, a ‘pata’ jelentésű kopitonak a származékai; ez a névadás a levelek alakjára utal. Lásd még kapca, kopja. kappa – ‘a k hang jele a görög ábécében’. A görög név a föníciai kaf (‘tenyér’) változata, a neki megfelelő föníciai betű ugyanis eredetileg a tenyér piktogramja volt. kappan – ‘herélt kakas’. Német eredetű szó: az irodalmi német Kapaun régi és tájnyelvi kapaun, koppaun alakjaiból ered. Ezek a francia capon közvetítésével egy népi latin cappo (‘kappan’) szóra vezethetők vissza. káprázik – ‘‹szem› erős fényben vibráló képeket lát’: káprázik a szeme. Származékai: káprázat, káprázatos, kápráztat, kápráztató. Ismeretlen eredetű szócsalád. kápri – ‘egy délszaki növény fonnyasztott bimbója mint fűszer’. Sok nyelvben otthonos szó a növény görög kapparisz s ebből latin cappari neve nyomán. A magyar szó vagy a latinból, vagy az olasz capperi alakból való, de hangfejlődése nem áll tisztán előttünk. kapric – ‘szeszély’. Az ausztriai német Kaprize (‘szeszély, hóbort’) átvétele; forrása a francia caprice az olasz capriccio (‘szeszély; csapongó, kötetlen formájú zenemű’) nyomán, amely talán a capro (‘bakkecske’) származéka, és így eredeti értelme ‘szeszélyes ugrándozás’ lehetett. Elavult szó. Lásd még kabriolet, kapriol, sevró. kapriol – ‘bók, hajlongás’; ‘ugráló tánclépés’. A francia cabriole és olasz capriola (‘szökdelés’) alakjainak keveredése; eredetükről lásd kabriolet, kapric, sevró. kápsa – ‘tarisznya’. Származéka: kápsál, azaz ‘‹szerzetes, kollégiumi diák› adományt gyűjt’. A latin capsa (‘tok, szekrény, láda’) átvétele; elavult szó. Lásd még kapszli, kassza. Lásd még kapszli, kapszula. kapszli – ‘gyutacs’; ‘töltényhüvely’. A német Kapsel átvétele; forrása a latin capsula (‘tokocska, ládikó’), a capsa (‘tok, láda’) kicsinyített formája. Lásd még kápsa, kapszula, kassza. kapszula – ‘tok, burok’; ‘por alakú gyógyszert tartalmazó, lenyelhető kis tok’; ‘az űrhajó nyomásálló kabinja’. Nemzetközi szó; forrása a latin capsula (‘tokocska, ládikó’), a capsa (‘tok, láda’) kicsinyített formája. Lásd még kápsál, kapszli, kassza, kazetta, keszon. kapta – ‘kaptafa, fából készült lábfej alakú cipészeszköz’; ‘‹átvitt értelemben› sablon’: regényei mind egy kaptafára készülnek. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén kopito, szlovák kopyto’ (‘pata; kaptafa’). A magyar szóalakra a nyíltabbá válás és a két nyílt szótagos tendencia hatott: kopito  kapita  kapta. Lásd még kapocs, kapotnyak, kopja. káptalan – ‘püspökség, székesegyház mellett működő papi tanácskozó testület’; ‘szerzetes rendház irányító szerve’: kolostori káptalan; ‘e szervek gyűlése, tanácskozása’; ‘‹régebben› a ~ mint hivatal, mint hiteles hely és irattár’. A latin capitulum (tkp. ‘fejezet’ a caput, capitis, azaz ‘fej’ nyomán)

- 167 - oldal

a

achát

azon az alapon nyerte el a fenti jelentéseket, hogy a ~ gyűlésének bevezetőjéül egy fejezetet olvastak fel a Bibliából. A magyar szó a két nyílt szótagos tendencia alapján előbb kaptolom formát öltött (ilyet sokat találunk a 16. századig); mai végződése a fosztóképzős szavak (pl. bájtalan, folttalan) analógiás hatására vall. Lásd még káplár. kaptár – ‘méhkas’. Az ófelnémet chafteri (‘méhkas’) átvétele, amely a középkori latin capisterium (‘faedény, szekrényke’) származéka, és a görög szkaphisztérion (‘búzatartó edény’) szóig, sőt ennek szkaphisz (‘edény, bödön’) tövéig vezethető vissza. A ~ hangrendi kiegyenlítődéssel alakult ki; a f  p hangváltozás oka, hogy a 14. század előtt nyelvünkben csak szókezdő helyzetben volt f hang. kaptat – ‘meredek úton fölfelé kapaszkodik’. Származéka: kaptató. A kap ige származéka a -tat műveltető képzővel, bár ennek eredeti funkciója már éppúgy elhomályosult benne, mint a mozgást jelentő igék ilyen példáiban: léptet, csörtet, vágtat. A kap ige itt tárgyatlan, ‘feljebb kerül’ értelmével szerepel (mint lóra kap, felkap a ruha széle). kapu – ‘a szabadba vezető, zárható nagyobb nyílás épületen, kerítésen’; ‘‹csapatjátékokban› hálóval felszerelt fa keret, amelybe a labdát (korongot) be kell juttatni’. Származéka: kapus. Ótörök eredetű szó: türk, ujgur, csagatáj kapug, oszmán-török kapi, kun kabak; ezek a kap- (‘bezár’) igető származékai. Lásd még koporsó. kapucíner – ‘kevés tejjel kevert kávé’. A német Kapuziner átvétele, melynek forrása az olasz cappuccino, a kapucinus olasz megfelelője. Ez a névadás az olaszból ered annak alapján, hogy az ilyen kávé színe a kapucinus barátok csuhájáéra emlékeztet. kapucinus – ‘a ferencesek rendjének egyik ága; ehhez tartozó szerzetes’. Latin szó (capucinus) az olasz cappuccino nyomán, amely a cappuccio (‘csuklya, kapucni’) szón alapul, ez pedig vagy a késői latin caputium (‘fejrevaló, csuklya’) átvétele a latin caput (‘fej’) szóból, vagy (valószínűbben) az olasz cappa (‘csuklyás köpeny’) származéka az azonos latin szóból; utalás e rend viseletének tartozékára, a hegyes csuklyára. Lásd még kapucíner, kaput. kapucni – ‘csuklya, kámzsa’. A német Kapuze átvétele; ennek forrása az olasz cappuccio, amely vagy a késői latin caputium (‘fejrevaló, csuklya’) átvétele a latin caput (‘fej’) szóból, vagy (valószínűbben) az olasz cappa (‘csuklyás köpeny’) származéka az azonos latin szóból. A magyar szó végződése inetimológikus, egy sor más német átvétel (dűzni, racsni, stucni stb.) analógiájával magyarázható. Lásd még kápa, kapuciner. kapudán – ‘‹a régi török hadseregben› tengernagy’. Török szó, a francia capitaine (‘kapitány’) átvétele. Lásd még kapitány. kaput – ‘hosszú férfi felsőkabát’. – kaputrok: ‘ugyanaz’; kaputrák, katufrék alakban is. Az ausztriai német Kaput átvétele, forrása a francia capot (‘csuklyás köpeny’), amely a cape (‘köpeny’) révén az olasz cappa származéka az azonos alakú és jelentésű latin szóból. A kaputrok ugyancsak ausztriai német: Kaputrock (‘kaputkabát’). Lásd még kapucíner, kapucinus, kaputt, kepi. kaputt – ‘‹állítmányként› kész, vége, tönkrement’: A vadonatúj kocsim kaputt. A német kaputt átvétele; ez a francia capot származéka az ętre capot (‘‹kártyán› minden tétet elveszt’) kifejezésből. Ez a szó talán a capoter, azaz ‘‹hajó› felfordul, fejreállva elsüllyed’ igéből való és végső soron alighanem a latin caput (‘fej’) szóra vezethető vissza. A ~ kaput alakban is használatos. Lásd még kapucíner, kapucinus, kaput, kepi. kapzsi – ‘haszonleső, mohón szerző’. A kap ige gyakorító -s képzővel (mint futos, tapos) és játszi -i képzővel (mint buksi, tömzsi) alakult származéka. A feltett *kapos ige jelentése ‘elkapdos, elragadoz, zsákmányol’ lehetett. kár – ‘anyagi veszteség’; ‘rombolásból, sérülésből szenvedett hátrány’; ‘‹állítmányként› sajnálatos; fölösleges’: kár, hogy elsietted a dolgot, kár beszélni róla. Származékai: káros, károsul, károsult, károsít, kártalanít, kártalanítás. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén kvar (‘rongálódás, mezei kár, veszteség’), szlovák kvár (‘rongálódás’). A magyar szó valószínűleg a déli szláv nyelvek valamelyikéből való; a szóeleji mássalhangzó-torlódást a v hang kivetése oldotta fel, mint pl. a cérna, hála, szabad, szent szavakban. Lásd még kárhozik. kar1 – ‘ember felső végtagja a válltól a csuklóig’; ‘hasonló alakú rész, nyúlvány, kartámasz’: szék, gyertyatartó karja. Származékai: karos, karol, karoló, karolás. Ótörök eredetű: ujgur kar, türk, kirgiz kari. Lásd még karmantyú, karzat. kar2 – ‘azonos hivatású értelmiségiek testülete vagy összessége’: tanári kar, az orvosi kar; ‘kórus, előadó együttes’: énekkar, zenekar, tánckar; ‘egyetemen rokon tárgyakat oktató részleg’:

bölcsészkar. A latin chorus (‘kartánc, tánckar; sereg’) korai átvétele (eredetéről lásd kórus); az -us végzet elmaradt (mint az advent, angyal, apostol szavakban), a kor pedig nyíltabbá vált. Lásd még karzat. karabély – ‘rövid csövű puska’. Alakváltozatok: karabint, karabény, kalabér. Nemzetközi szó a francia carabine nyomán, amely a carabe (‘puskás lovas’) származéka; ennek eredete homályos. A magyar szóvégi n  l változásra példa a lengyen szó; az -l végül palatalizálódott. karabiner – ‘rugós kampózár’. A német Karabinerhaken (‘karabélykampó’) első elemének átvétele a francia carabine nyomán, amely a carabe (‘puskás lovas’) származéka; ennek eredete homályos. Lásd még karabély. karácsony – ‘Jézus születésének ünnepe’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák Kračun, ukrán kracsun. Ezek egy ősszláv korcsun (‘lépő’), azaz ‘napforduló’ származékai. A magyar szóban a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel, a szóvégi -n palatalizálódott. karaj – ‘sertés gerince melletti finom hús’: sertéskaraj; ‘szelet’. A karéj alakváltozata; eredetét lásd ott. karakán – ‘határozott, talpraesett, szókimondó’. A kolokán nevű, éles és tüskés levelű vízinövény jelentésben elkülönült alakváltozata. karakter – ‘jellem’; ‘jelleg’: a táj délszaki karaktere; ‘‹összetétel előtagjaként› egy-egy uralkodó jellemvonást kidomborító’: karakterszínész, karakterszerep; ‘‹számítástechnikában› a szöveg alapegysége, egy betű, szám, írásjel vagy szóköz’. – karakterizál: ‘jellemez’. – karakterisztikus: ‘jellegzetes, jellemző’. – karakterisztika: ‘berendezés viselkedését mutató grafikus függvény’; ‘a logaritmusnak egész számból álló része’. – karakterológia: ‘a jellemekkel, jellemtípusokkal foglalkozó lélektani tudományág’. Nemzetközi szócsalád a latin character (‘bélyeg; sajátság’) nyomán; ez a görög kharaktér (‘véső, véset, bélyeg; jelleg, jellemvonás’) átvétele, forrása a kharasszó, tkp. kharak-szó (‘bevés’) ige. karakül – ‘juhfajta; néhány napos bárányainak bőréből készül a perzsabunda’. Egy Buharához közeli oázis nevéből. kárál – ‘‹tyúk› elnyújtott, rekedtes hangot ad’: Lompos tyúkja kárál a torsra (József Attila); ‘fecseg, panaszkodik’. Hangutánzó szó, rokonságába tartozik a károg, karattyol. karalábé – ‘gumószerű száráért termesztett főzeléknövény’. A hazai német kohlerabi, kalarabi átvétele; van a némethez közelebb álló magyar kalarábé alak is, de a köznyelvben a hangátvetéses ~ terjedt el. A német irodalmi Kohlrabi az olasz tájnyelvi cauliravi átvétele, ez a cavola (latin caulis) azaz ‘(kel)káposzta’ és rapa (latin rapum), azaz ‘répa’ összetételéből alakult ki. karám – ‘körülkerített, fedetlen hely szabadon legelő háziállatoknak’. Eredetére nézve két feltevés van. Vagy a szlovák kram (‘favágók, szénégetők alkalmi szállása’) a forrása, a német Kram (‘kacat, holmi, vászon védőtető’) átvétele (a szóeleji mássalhangzó-torlódás feloldásával), vagy egy kun-besenyő koram (‘udvar’). Az utóbbira csak közvetett bizonyítékok vannak: a tatárból a mordvinba került koram, valamint hogy sok török nyelvben található ‘elkerít’ értelmű kori- vagy koru- igető. karambol – ‘járművek ütközése’; ‘‹biliárdban› a meglökött golyó egymás utáni ütközése a másik két golyóval’; ‘a vörös biliárdgolyó’. Nemzetközi szó a spanyol carambola (‘ütközés biliárdban; vörös biliárdgolyó’) nyomán. Lehet, hogy a spanyol szó (a portugál carambola révén) az indiai karambolfa marathi karambal nevéből vezethető le, ez a fa ugyanis gömbölyű, vörös termést hoz. A magyar szó a német Karambole átvétele a szóvég elhagyásával. karamell – ‘égetett cukor’; ‘ebből készült édesség’. Sok nyelvben elterjedt szó, a magyarba a német Karamel jutott, a szintén élő karamella forma viszont az olasz caramellára vezethető vissza; a ~ valószínűleg a két alak keveréke. A szó forrása a portugál caramelo (‘égetett cukor’, tkp. ‘jégcsap’), ez elhasonulásos forma a latin calamus (‘nádszál, cső’) feltehető kicsinyítő képzős származékából (*calamellus). Lásd még kalamáris. karantén – ‘vesztegzár ‹kikötőben vagy járvány idején›’. Nemzetközi szó a francia quarantaine (‘mintegy negyven’) nyomán, mivel az ilyen vesztegzár negyven napig szokott tartani. A francia végső forrása a latin quadraginta (‘negyven’); a ~ a francia szó kiejtés szerinti átvétele. kárász – ‘pontyféle folyami hal’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát karaš, szlovén, szlovák karas. Az átadó nyelv a szlovák lehetett. karát – ‘drágakövek súlyegysége, 0,2 gramm’; ‘aranyötvözet finomságának mérőszáma, 24 súlyrészhez arányítva’: húsz karátos arany. Sok nyelvben elterjedt szó az arab kirrát, illetve az ebből

- 168 - oldal

a

achát

keletkezett középkori latin caratus nyomán. Végső forrása a görög keration (‘a szentjánoskenyérfa szarvalakú, hajlott termése’), a kerasz, keratosz (‘szarv’) kicsinyített formája; az ókorban igen kis súlyok mérésére ennek a termésnek a magját használták. A magyar szó közvetlen forrása a német Karat. karattyol – ‘locsog, fecseg, gagyog’; ‘‹tyúk› kárál’. Hangutánzó eredetű szó, rokonságába tartozik a kárál, károg, kuruttyol. karaván – ‘a sivatagban utazó személyek, állatok hosszú sorban vonuló csoportja’; ‘járművek hasonló formációja’: autókaraván. Nemzetközi szó, végső forrása a perzsa karwan (‘vonuló tevesor’). karavella – ‘kerekded oldalú, három-négy árbocos középkori hajó’. Nemzetközi szó a francia caravelle nyomán, amelynek forrása a latin caravella, a késő latin carabus (‘könnyű hajó’) származéka. A ~ az olasz szó átvétele. karbid – ‘fém és elemi szén vegyülete’; ‘‹köznyelven› kalciumkarbid, acetilén fejlesztésére használatos kristályos vegyület’. Vegytani szakszó, a latin carbo (‘szén’) származéka a vegyületek nevében gyakori -id végződéssel. Lásd még karbamid, karbol, karbon, karbonát, karbonári, karbunkulus, karburátor. karbol – ‘karbolsav, fenol’. Vegyi szakszó a latin carbo (‘szén’) és oleum (‘olaj’) elemekből. Lásd még karbid, karbamid, karbon, karbonát, karbonári, karbunkulus, karburátor, karmonádli. karbon – ‘vegyi szén’; ‘a paleozoikumnak a devon és a perm közé eső földtörténeti korszaka’. A német Karbon átvétele; forrása a latin carbo, carbonis (‘szén’). Az elnevezés alapja, hogy ebben a korban keletkeztek a legősibb szénrétegek. Lásd még karbid, karbamid, karbol, karbonát, karbonári, karbunkulus, karburátor, karmonádli. karbonári – ‘titkos olasz politikai szervezet a 19. század elején az osztrák uralom lerázására és Itália egyesítésére’. Történelmi szakszó; az olasz carbonari voltaképp fedőnév, a carbonaro (‘szénégető’) többes alakja, mivel e szervezet tagjai eleinte erdőkben, szénégetők szállásain tartották összejöveteleiket. Lásd még karbamid, karbid, karbol, karbon, karbonát, karbunkulus, karburátor. karbonát – ‘a szénsav sója’: kálciumkarbonát. Vegyi szakszó (carbonatum) a latin carbo, carbonis (‘szén’) nyomán. Lásd még karbid, karbamid, karbol, karbon, karbonári, karbunkulus, karburátor, karmonádli. karbunkulus – ‘vörös színű drágakő’; ‘több tályogból összeálló kelés’. A latin carbunculus a carbo (‘szén, izzó parázs’) kicsinyítő formája; ebből vezethető le mind a ‘vörösen fénylő ékkő’, mind a ‘vöröslő tüzes kelevény’ jelentés. Lásd még karbamid, karbid, karbol, karbon, karbonát, karbonári, karburátor, karmonádli. karburátor – ‘porlasztó’. Az angol carburettor (‘porlasztó’) latinosított formája. A francia carburateur (‘készülék világítógáz szénből való előállítására’) szóból ered, végső forrása a latin carbo (‘szén’). Lásd még karbamid, karbid, karbol, karbonári, karbon, karbonát, karbunkulus. karcer – ‘börtön’; ‘iskolai diákzárka’. A latin carcer (‘börtön’) átvétele; elavult szó. karcinóma – ‘rákos daganat’. – karcinogén: ‘rákkeltő’. Orvosi szakszavak a görög karkinosz (‘rák’) és gennaó (‘nemz, létrehoz’) elemekből. karcol – ‘körömmel, éles tárggyal bemélyedő nyomot hagy’. Származékai: karcos, karc. A ~ ige a német hangutánzó kratzen átvétele; az eredetibb kraccol, krácol szóeleji mássalhangzó-torlódását a r áthelyezése oldotta fel. A karc elvonás a nyelvújítás korából. karcsú – ‘nyúlánk, de nem sovány ‹termet›’. Származékai: karcsúsít, karcsúsodik. Ismeretlen eredetű. kard – ‘markolatos, hosszú pengéjű vágó- és szúrófegyver’; ‘ehhez hasonló fegyver a vívósportban’. Származékai: kardos, kardoskodik. Iráni eredetű: oszét, újperzsa kard (‘kés’), óperzsa krti; a magyarba az alán nyelv közvetíthette. kardán – ‘egymással szögben találkozó tengelyek erőátviteli eleme’: kardáncsukló. Feltalálója, Girolamo Cardano olasz orvos és matematikus nevéből. kardigán – ‘derékig érő, ujjas kötött kiskabát’. Angol szó, és J. Th. Brudenellnek, Cardigan grófjának nevét viseli, aki elsőnek viselt ilyen kabátot. kardinális1 – ‘sarkalatos, döntő, lényegi’: kardinális kérdés, kardinális érdekek. Latin szó (cardinalis), a cardo, cardinis (‘ajtó sarokvasa’) melléknévi származéka; a ~ tehát olyasmi, amin „a dolgok megfordulnak”. Lásd még zsanér. kardinális2 – ‘bíboros’. Nemzetközi szó, a latin cardinalis (lásd kardinális1) főnevesült alakja. kardiológia – ‘szívgyógyászat’. – kardiológus: ‘szívgyógyász szakorvos’.

Orvostudományi szakszó a görög kardia (‘szív’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. karéj – ‘félkör alakú szelet’; ‘ilyen alakú rész’: a hold karéja. Származéka: karéjos. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák kraj (‘valaminek a széle, vége; vidék, táj’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta; a karaj, karéj, garé változatok a gané hasonló formáival vethetők össze. Lásd még karaj. karfiol – ‘kelvirág’. Az ausztriai német Karfiol átvétele; ez az olasz cavolfiore hangátvetéses származéka (calfior  Karfiol). Az olasz szó cavole (‘kel, káposzta’) és fiore (‘virág’) elemei latin eredetűek: caulis (‘káposzta’) és flos, floris (‘virág’). kargó – ‘hajórakomány’; ‘a rakomány biztosítása’. Hajózási szakszó a spanyol cargo (‘teher, rakomány’) nyomán, amely a cargar (‘terhel, megrak’) igén át a késői latin carricare (‘szekérre rak’) szóra s ennek tövére (carrus, azaz ‘szekér’) megy vissza. Lásd még karikatúra, karosszéria, karrier, sarzsi. kárhozik – ‘‹el- igekötővel› halála után örökké tartó túlvilági szenvedésre ítéltetik ‘. Származékai: kárhozat, kárhozatos, kárhozott. A kár szó igei származéka a visszaható szerepű -hodik, -hoszik, -hozik képzőegyüttes egyik tagjával, s így a megújhodik, bűnhődik, hírheszik stb. igetípusba tartozik. A ~, korábbi kárhoszik annyit tesz: ‘károsul, kárt szenved’, ahogy a hírheszik jelentése ‘(el)híresül’. E képzés mintája az egyházi latin damnari (‘kárhozatra jut’) volt, lévén ez a damnum (‘kár, veszteség’) származéka. kariatida – ‘kőből faragott, (fal)oszlopot vagy pillért képező nőalak’. Művészeti szakszó: görög kariatisz, kariatidosz (‘Karia városából való’), mivel ebben a városban Artemisz istennő ünnepén a fiatal lányok fejükön virágkosárral vonultak fel. Lásd még kanefora. karib – lásd kannibál karika – ‘kör alakú, gyűrűszerű tárgy, játék, tornaszer’: karikagyűrű, karikát hajt. Származékai: karikás, karikázik. A kerék kerek- tövének feltehető mély hangrendű párjából (karak) alakult kicsinyítő képzővel. karikatúra – ‘a jellemző vonásokat tréfásan eltúlzó torzkép, gúnyrajz’; ‘ilyen jellegű rövid írás’. – karikíroz: ‘gúnyrajzon ábrázol’; ‘kifiguráz’. – karikaturista: ‘gúnyrajzokat készítő grafikus’. Nemzetközi szócsalád az olasz caricatura alapján; ez voltaképp ‘túlzás’: caricare a.m. ‘megterhel, túlterhel, eltúloz’; forrása a késő latin carricare (‘kocsira rak’) ige a carrus (‘szekér’) nyomán. Lásd még kargó, karosszéria, karrier, sarzsi. karima – ‘kalap szegélye, pereme’. Az északi szláv nyelvek (szorb, lengyel) kroma szavából; a szóeleji mássalhangzó-torlódás feloldásával létrejött koroma, karoma középső magánhangzója elhasonult, mint pl. a harisnya esetében. karistol – ‘karcol, karmol, horzsol’. Hangutánzó eredetű tájnyelvi szó. Lásd még karmol, korhol. karitatív – ‘jótékonysági, emberbaráti’: karitatív akció. Nemzetközi szó a késői latin caritativus (‘szeretetteljes’) nyomán; ez a caritas, caritatis (‘szeretet’) származéka, töve a carus (‘drága, becses, kedves’). karizma – ‘a tömegekre delejesen ható megnyerő, meggyőző erő’. – karizmatikus: ‘igen erős egyéniségű, a tömegekre delejes erővel ható’: karizmatikus politikus. Nemzetközi szó a görög khariszma, khariszmatosz (‘kegy, jóindulat, Isten kegyelmi ajándéka’) nyomán; ez a kharisz (‘kellem, kegy, tekintély’) származéka. karma – ‘buddhista tan, amely szerint az élőlények sorsát a jövendő életükben a jelen életük során végbevitt tetteik határozzák meg’. Szanszkrit szó, a.m. ‘tett’. karmantyú – ‘muff, bélelt hengeres kézmelegítő’; ‘csövek illesztésénél az egyik csővég tágulata, amelybe a másik beleillik’. Lehet, hogy a kar1 főnév származéka, de -mantyú elemének mibenlétére csak óvatos feltevések vannak. karmazsin – ‘élénkpiros (szín)’. Sok nyelven elterjedt szó, forrása az arab kirmizí (‘karmazsinvörös’); eredetéről lásd alkörmös. A magyar szó valószínűleg a német Karmesin átvétele. Lásd még kármin. karmelita – ‘kolduló és szemlélődő szerzetesrend; ennek tagja’. A latin Carmelita átvétele. A palesztinai Karmel hegyére utal, ahol a rend az ott élő remeték közösségéből alakult a 12. században. kármin – ‘bíborvörös szín’. Sok nyelven elterjedt szó a középkori latin carminium nyomán, amely szóvegyüléssel keletkezett a karmazsin latin carmesinus megfelelőjének és a minium (‘cinóber’) szónak az elemeiből. karmol – ‘körömmel, karommal karcol, sért, vág’. Származékok és kapcsolt szavak: karmos, karom. Valószínűleg a hangutánzó kar- tő származéka, amely a karistol igében is szerepel; gyakorító képzőegyüttese található pl. az áramlik, háramlik igékben. Más feltevés szerint a ~ a körmöl mély hangrendű párja; az ilyen irányú, egyébként ritka átcsapást ez esetben a más eredetű karcol analógiás hatása is segítette. karmonádli – ‘rövidkaraj’.

- 169 - oldal

a

achát

A bajor-osztrák karmenadl átvétele; ez az irodalmi német Karbonade révén az olasz carbonata (‘faszénparázs fölött sütött hús’) szóból ered; végső forrása a latin carbo, carbonis, azaz ‘(fa)szén’. Lásd még karbamid, karbid, karbol, karbon, karbonát, karbonári, karbunkulus, karburátor. karneol – ‘hússzínű féldrágakő, a kalcedon egy fajtája’. Ásványtani szakszó a latin caro, carnis (‘hús’) nyomán. Lásd még karnevál. karnevál – ‘farsangi táncmulatság, vidám jelmezes felvonulás’. Nemzetközi szó az olasz carnevale (‘farsang’) nyomán; ennek eredetére több magyarázat van. Naiv vélekedés, hogy a latin carne, vale! (‘hús, isten veled!’) kifejezésből eredne, de mindenképp a hús keresendő benne, amelyet a ~ után következő böjti időszakban tilos volt fogyasztani. A legvalószínűbb, hogy az olasz carnevale egy carnelevale (‘hús elhagyása’) nyomán alakult ki, ennek mintája pedig a középkori latin carnelevarium volt a caro, carnis (‘hús’) és levare (‘könynyít, csökkent’) elemekből; utóbbi a levis (‘könnyű’) származéka. karnis – ‘függönytartó rúd vagy sín külső, díszesebb eleme’. A német Karnies (‘pártázat, párkány’) ausztriai karnische változatának átvétele; forrása az olasz cornice (‘párkányzat’), amely a latinon át a görög korónisz (‘hullámvonal, cikornya’; tetőszegély) szóra vezethető vissza. karó – ‘kihegyezett bot, rúd’; ‘bot futónövények támaszául’: babkaró, rózsakaró. Ótörök jövevényszó a csuvasos rétegből; ma már csak a törökség más ágaiból mutathatók ki az oszmán-török kazik, ujgur kazuk formák. Az átvett ócsuvas forma *karug lehetett. káró – ‘szín a francia kártyában, csúcsára állított rombusz’. A francia carreau (‘négyszög’) kiejtés szerinti átvétele; forrása a latin quadrus (‘négyszög’) késői latin kicsinyített formája (*quadrellus) lehetett. Lásd még káder, kaszárnya, kváderkő, kvadrál, kvadráns, kvadrát, kvart, kvártély, kvartett, kvaterka, kvaternó. károg – ‘‹holló, varjú› jellegzetes rekedtes hangját hallatja’; ‘közelgő veszéllyel riogat’. Hangutánzó szó; ezen a síkon rokonságába tartozik a kárál, karattyol. Fenti második jelentése a babonás hiedelemmel kapcsolatos, hogy a varjú károgása rosszat jósol, talán a beleértett kár főnév folytán is. kárókatona – ‘kormorán, gödényféle vízimadár’. Bizonytalan eredetű szó. Első eleme bizonyára a törökségben általános kara (‘fekete’) szó, de a (nyílván népetimológiás) második elem feltételezett törökös megfelelőivel kapcsolatban (mint katna és kotan, azaz ‘madár’ és ‘gödény’) különféle nehézségek adódnak. karom – lásd karmol káromol – ‘durván gyaláz, szidalmaz’. Származékok és kapcsolt szavak: káromlás, káromló, káromkodik, káromkodás. Ismeretlen eredetű szócsalád. karosszéria – ‘kocsiszekrény’. Nemzetközi szó a francia carrosserie (‘kocsiépítő műhely; hintó szekrénye’) nyomán; ez a carrosse (‘kocsi, fogat’) származéka; az utóbbi az olasz carrozza (‘kocsi, hintó, vagon’), illetve carro (‘szekér’) révén a latin carrus (‘szekér’) szóra vezethető vissza. Lásd még kargó, karikatúra, karrier, sarzsi. karotin – ‘vörös növényi festőanyag, amely sok A-vitamint tartalmaz’. Vegytani szakszó a latin carota (‘sárgarépa’) nyomán, a vegyületeknél gyakori -in végződéssel. karotta – ‘hengeres sárgarépa’. Az olasz carotta átvétele; forrása a latin carota (‘répa’). kárpál – ‘pöröl’; ‘pirongat, szid’. A latin carpare (‘cibál, tépáz, korhol’) magyaros formája. kárpit – ‘ülő- és fekvőbútor szövet huzata’: bútorkárpit; ‘falborító díszes szövésű szőnyeg’: falikárpit. Származékai: kárpitoz, kárpitos. Nemzetközi szó; forrása a tisztázatlan eredetű olasz carpita (‘bolyhos gyapjúszövet, terítő’). karrier – ‘életpálya’; ‘hivatali, üzleti vagy művészi pályán elért kiemelkedő siker’: karriert csinál. – karrierista: ‘gátlástalanul érvényesülni törekvő ember’. Nemzetközi szó, főként a francia carričre (‘lóvagy kocsiversenypálya, életpálya’) nyomán. A késői latin via carraria (‘kocsival járható út’) második eleme a provanszálban főnevesült carreira (‘kocsipálya’) formára, s ez részint a francián át, részint az olasz carriera révén terjedt el az európai nyelvekben. Végső forrása a latin carrus (‘szekér’). Lásd még kargó, karikatúra, karosszéria, sarzsi. karszt – ‘sziklás, kopár, vízben szegény mészkőhegység’; ‘‹összetétel előtagjaként› a szénsavas víz mészkövet oldó hatásával kapcsolatos’: karsztjelenségek, karsztvíz. Származékai: karsztosodik, karsztosodás. Német vendégszó (Karst), a Dinári Alpokban fekvő Karszt hegység nevéből, amelyben ilyen jelenségeket lehet megfigyelni. kartács – ‘vasdarabokkal töltött vékony falú, romboló tüzérségi lövedék’.

A német Kartätsche átvétele a régebbi katonai nyelvben (esetleg bajor-osztrák közvetítéssel). Forrása az olasz cartoccia (‘papírzacskó, papírtok’) a carta (‘papír’) szóból, amely a középlatin charta származéka (lásd hártya). Lásd még karton 1, kartoték, kártya. kártékony – ‘kárt okozó’; ‘káros, ártalmas’: kártékony hatás. Tárgyi összetétel a kár főnévből és a tevékeny rövidült, hangrendileg illeszkedett tékony alakjából. A szóalkotás mintája a latin damnificus (‘károkozó’) lehetett: damnum (‘kár’) és facere (‘tesz, okoz’). A ~ analógiájára képezték utóbb a jótékony szót. kartell – ‘monopóliumok megállapodása a piacon való osztozásról’; ‘‹régen› párbajra való kihívást tartalmazó írás’. A német Kartell (‘fogolycsere-egyezmény; párbajra hívó levél; pártszövetség’) átvétele; forrása az olasz cartello (‘plakát, politikai szövetség’), a carta (‘papír, alapokmány’) származéka a késői latin charta (‘papír, irat, levél’) nyomán. Lásd még , kartoték, kartus. karter – ‘robbanómotor motorteknője’. J. H. Carter angol feltaláló nevéből. karteziánus – ‘Descartes filozófiai elveinek követője’. – kartezianizmus: ‘Descartes filozófiai nézeteinek rendszere’. René Descartes francia filozófus latin Cartesius nevéből. karthauzi – ‘szigorú szabályzatú szerzetesrend; ennek tagja’: A karthausi (Eötvös József regénye). A ~ a rend alapításának helyéről, a franciaországi Chartreuse latin Carthusia nevéből ered; a magyarban ez az alak keveredett a német Kartause (‘karthauzi’) formájával. kartográfia – ‘térképészet, térképrajzolás’. – kartográfus: ‘térképész, térképrajzoló’. Tudományos szakszó az olasz carta (‘papír, térkép’) és a görög graphó (‘ír, rajzol’) elemekből. Az olasz szó a késői latin charta révén a görög khartész folytatója. Lásd még kartell, kartoték, kartus. kártol – ‘gyapjút, gyapotot fésül, bolyhosít’. A bajor-osztrák karten (‘kártol’) átvétele; ez az olasz cardo (‘bogáncs’) szóra, illetve ennek latin carduus előzményére megy vissza, a bogáncs tüskéi ugyanis hasonlítanak a kártolófésű fogaihoz. karton1 – ‘rétegesen ragasztott vastag papírlemez’; ‘tíz doboz cigarettát tartalmazó papírcsomag’. A német Karton átvétele; forrása a latin cartone (‘kéregpapír’), a carta (‘papír’) nagyító képzős származéka a kései latin charta (‘papír’) nyomán. Lásd még hártya, kartács, kartoték, kártya. karton2 – ‘színes nyomású olcsó pamutvászon’. A német Kattun nyelvjárási, elhasonulásos kartun, karton alakjainak egyike került nyelvünkbe; ez a hollandon és a spanyolon át az arab kutun (‘gyapotcserje’) szóhoz vezet. kartoték – ‘adatnyilvántartó kartonlap’; ‘ilyen lapok rendezett összessége’. Nemzetközi szó a görög khartész (‘papírlap’) és théké (‘tartó szekrény’) elemekből, a bibliotéka mintájára; a magyar szó a német Kartothek átvétele. kartus – ‘díszítő keretelés felirat, címer vagy embléma körül, amely bemetszett és hajtogatott kartonpapírt utánoz’. Francia szó (cartouche) az olasz cartoccia (‘papír tok’) nyomán; ennek forrása a késői latin charta olasz carta (‘papír’) folytatása. Lásd még kartell, kartográfia, kartoték. kártya – ‘játék céljára készült színes, ábrás és számos kartonlapocska’; ‘ilyen lapok fajtánként megszabott számú együttese’: magyar kártya, francia kártya; ‘kb. hasonló méretű papír vagy műanyag lap más célra’: névjegykártya, hitelkártya. Származékai: kártyás, kártyázik. Sok nyelven elterjedt szó, forrása az olasz carta vagy ennek előzménye, a latin charta (lásd hártya). A magyar szó előzménye e két utóbbi lehet. karusszel – ‘‹régen› körhinta’; ‘síkesztergagép’. Német vendégszó (Karussell) a francia carrousel (‘lovasparádé’) nyomán, amely a vitatott eredetű olasz carozello átvétele. karvaly – ‘sólyomféle ragadozó madár’. Alighanem ótörök eredetű: türk karguj, kazár kirgij (‘héja’); ezek egy ‘szürke’ jelentésű ótörök tőből erednek. A szó belseji v másodlagos elem a régi adatokban gyakori karuul, karul, karol formák tanúsága szerint. A szóvégi j  l(y) változást nehéz magyarázni. karzat – ‘templomnak, előadóteremnek erkélyszerű belső, emeleti szintje’. Nyelvújítási képzés, elsősorban a kar2 alapján, mivel a templomi ~ a kórus helye, de belejátszik a kar 1 is a kórust lezáró karfa, korlát révén. kas – ‘kosár’; ‘méhkas’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák koš (‘kosár, méhkas’). Lásd még kosár. kása – ‘rizsből, darából pépszerűvé főzött étel’. Származéka: kásás. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák kaša. kasíroz – ‘kartont nemesebb fedőréteggel bevon’; ‘papírt keményebb alapra ráragaszt’.

- 170 - oldal

a

achát

A német kaschieren (‘ráragasztott papírral elfed’) ige átvétele; forrása a francia cacher (‘elrejt’), a népi latin coacticare (‘pokróccal letakar’) igéből: coacticum (‘pokróc’) a cogere, coactum (‘összeterel’) igéből. Lásd még kaspó. kaskavál – ‘juh- vagy kecskesajt’. Román vendégszó (caşcaval) a török kaşkaval nyomán; ez az olasz caciocavallo (‘körte alakúra sajtolt délolasz sajt’) átvétele. Az olasz szó tkp. ‘sajt-ló’ a cacio (‘sajt’) és cavallo (‘ló’) elemekből, a latin caseus (‘sajt’), illetve caballus (‘ló, gebe’) nyomán. Lásd még kavalkád, kazein. kasmír – ‘finom indiai gyapjúszövet’. Nemzetközi szó az indiai Kasmir tartomány nevéből, ahol a helybeli kecskék pehelyszőréből készült a hagyományos szövetfajta. kaspó – ‘kerámia, fa vagy műanyag virágcserép-tartó’. A francia cachepot (‘cseréprejtő’) kiejtés szerinti átvétele; cacher ‘elrejt’ (eredetéről lásd kasíroz) és pot (‘fazék, virágcserép’). kastély – ‘általában parkban álló, előkelő nagy nemesi ház’. A német Kastell ófelnémet kastel előzményének átvétele. A német szó forrása a latin castellum (‘vár, erődítmény’), a castrum (‘tábor, kaszárnya’) kicsinyített alakja, amelynek származékai a legtöbb európai nyelvben megtalálhatók: angol castle, francia château, olasz castello stb. A magyar szóvég palatalizálódott. kasza – ‘fű vagy gabona levágására való kézi szerszám’. Származékai: kaszás, kaszál, kaszálás, kaszáló. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák kosa; a magyar szó átadója a szlovák lehetett. kaszabol – ‘karddal öldös, mészárol’. A régi, ma már csak családnévként használatos kaszab, kaszap (‘mészáros’) mesterségnév igei származéka. A főnév az oszmántörök kasap (‘mészáros’) régebbi kasab formájának átvétele; ennek forrása az arab kasszáb. kászálódik – ‘hosszan szedelődzködik, készülődik’. Hangfestő szó lehet, talán távolabbi, mély hangrendű rokona a kecmereg, kecmeredik igéknek. kaszárnya – ‘laktanya’. Sok nyelvben otthonos szó az ófrancia caserne (‘őrszoba’) nyomán, amely az óprovanszál cazern (‘négyes csoport’) folytatója, és a latin quaterni (‘négyesével’) szóra megy vissza. A magyar ~ a bajor-osztrák kasarna átvétele, n hangja utóbb palatalizálódott. Lásd még kvaternó. kaszat – ‘zárt, száraz növényi termés’. Ismeretlen eredetű szó. kaszinó – ‘az arisztokrácia, a tisztikar, illetve a polgárság zárt társasköre’; ‘ennek épülete’: mágnáskaszinó, tiszti kaszinó; ‘szerencsejátékokra berendezkedett ház’: játékkaszinó. Származéka: kaszinózik. Nemzetközi szó az olasz casino (‘nyári lak, villa, klub’) nyomán; ez a casa (‘ház’) kicsinyített alakja. A magyar szó forrása a német Kasino. kaszkád – ‘lépcsős vízesés díszkertben’; ‘elektromos feszültséget sokszorozó berendezés’: kaszkádgenerátor. Francia szó (cascade, tkp. ‘zuhanás’) az olasz cascata, a cascare (‘hull’) befejezett melléknévi igeneve nyomán; ez egy középlatin casicare (‘tántorog’) alakon keresztül a klasszikus latin cadere, casum (‘esik’) igéből ered. Lásd még kadáver, kadencia, kádencia, kaszkadőr, kazuisztika, kázus, sansz. kaszkadőr – ‘ugrások, zuhanások s egyéb veszélyes mutatványok jeleneteiben a filmszínészt helyettesítő akrobata’. Francia szó (cascadeur) a cascader (‘esik, zuhan’) igéből; ennek eredetéről lásd kaszkád. Lásd még kadáver, kadencia, kádencia, kazuisztika, kázus, sansz. kasznár – ‘a magtárakat kezelő uradalmi tisztviselő’. A bajor-osztrák kastner átvétele a Kasten (‘láda, magtár’) nyomán, hangrendi illeszkedéssel és a t kiejtésével. Lásd még kaszni. kaszni – ‘doboz, láda’. A német Kasten (‘láda, doboz’) átvétele a szillabikus n szokott szóvégi feloldásával (mint vekni, zokni); a szóközép mássalhangzótorlódását a t kivetése oldotta fel. Lásd még kasznár. kassza – ‘pénztár’; ‘a pénztár pénzkészlete’; ‘páncélszekrény’: kasszafúró; ‘‹szerencsejátékban› a tétek összege’. – kasszíroz: ‘pénzt behajt, beszed’. Nemzetközi szó az olasz cassa, illetve előzménye, a középkori latin cassa nyomán; forrása a latin capsa (‘tartó, tok, láda’). A magyar szó talán az olaszból, valószínűbben az ausztriai német Kassa szóból ered, a kasszíroz pedig a német kassierenből. Lásd még inkasszál, kapszula, kazetta, keszon. kaszt – ‘kiváltságait féltékenyen őrző zárt társadalmi osztály’: a főnemesi kaszt; ‘‹Indiában› szigorúan elkülönült társadalmi csoport’. Nemzetközi szó a bizonytalan eredetű portugál casta (‘fajta, rokonsági ág, kaszt’) nyomán. kasztanyetta – ‘az ujjakra párosával erősített kis fa csörgő’. Spanyol szó (castańeta), a castańa (‘gesztenye’) kicsinyített formája; ez a latin castanea révén a görög kasztanonra megy vissza. Az elnevezés alapja az lehet, hogy a csörgők gesztenyehéjra

emlékeztetnek. kasztrál – ‘herél’. A latin castrare (‘vág, kivág, herél’) átvétele; ennek eredete tisztázatlan. katafalk – ‘magas, díszes (templomi) ravatal’. Nemzetközi szó a francia catafalque nyomán, amely az ismeretlen eredetű olasz catafalco átvétele. kataklizma – ‘szörnyű természeti csapás’; ‘nagy társadalmi megrázkódtatás’. Nemzetközi szó a görög kataklüszmosz (‘áradás, özönvíz’) nyomán, a kataklüdzó (‘eláraszt’) igéből: kata- (‘le, át’) és klüdzó (‘mos, áraszt’). katakomba – ‘őskeresztények földalatti gyülekező és temetkező helye’. Nemzetközi szó a kései latin catacumba (‘sírbolt, kripta’) olasz catacomba származéka nyomán; végső forrása ismeretlen. katalán – ‘újlatin nyelvet beszélő, az Ibériai félszigeten élő nép; ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’. Nemzetközi szó a latin Catalanus nyomán; saját nevük Catalá; a név eredete ismeretlen. katalepszia – ‘élettelen, mozdulatlan állapotot előidéző roham, görcs’. Görög orvosi szakszó (katalépszisz, tkp. ‘megragadottság’) a katalambanó (‘megragad’) igéből: kata- (‘le’) és lambanó (‘fog’). katalizál – ‘vegyi folyamatot meggyorsít vagy lelassít a folyamatban részt nem vevő anyaggal’. – katalizátor: ‘vegyi folyamatot gyorsító, de abban részt nem vevő anyag’. – katalízis: ‘vegyi folyamat sebességének megváltoztatása katalizátorral’. – katalitikus: ‘a katalízissel kapcsolatos’. Tudományos szakszócsalád a görög katalüó (‘felold’) ige és katalüszisz (‘feloldás’) nyomán: kata- (‘le, át’) és lüó (‘old’). A ~ és katalizátor a franciában keletkezett catalyser, illetve catalysateur latinosított formái. katalógus – ‘jegyzék’: csillagkatalógus; ‘könyvek, műtárgyak betűrendes vagy más elven rendezett jegyzéke’. – katalogizál: ‘katalógusba rendez’. Tudományos szakszavak a latin catalogus nyomán, ez a görög katalogosz (‘névjegyzék’) megfelelője, forrása a katalegó (‘felsorol, jegyzékbe vesz’) a kata- (‘végig’) és legó (‘válogat’) elemek alapján. katamarán – ‘kéttörzsű hajó’ Nemzetközi szó az angol catamaran nyomán; ez a tamil katmaran (‘tutajféle’) átvétele: kattu (‘kötözés’) és maram (‘fatörzs’). katáng – ‘cikória’. Ótörök eredetű: kipcsak katagan (‘cikória’). katapult – ‘az anyahajóról felszálló repülőgép kezdősebességét megnövelő berendezés’; ‘a pilótát vészhelyzetben az ülésével együtt kivető s ejtőernyővel leszálló szerkezet’. – katapultál: ‘‹repülőgépet katapulttal› indít’; ‘‹pilóta katapulttal› kiveti magát’. Nemzetközi szó a latin catapulta (‘ókori kővető ostromgép’), illetve előzménye, a görög katapeltész (‘hajító’) nyomán: kata- (‘ellen’) és palló (‘hajít’). katarakta – ‘zuhogó, kisebb vízesés’; ‘szürke hályog’. Latin szó (cataracta) a görög katarrhaktész nyomán: kata- (‘le’) és rhattó, tkp. rhak-tó (‘zuhan’). A középkori latinban a szó a várkapuk leereszthető vas rácsozatát is jelentette, így lett a szürke hályog neve, amely a fényt elrekeszti a szem elől. katarrus – ‘hurut’. Orvosi szakszó a görög katarrhoosz (‘lefolyás, hurut’) nyomán: kata- (‘le’) és rheó (‘folyik’). Lásd még reuma. katarzis – ‘a dráma nézőjének lelki megtisztulása és felemelkedése a tragikai igazság átélése révén’. – katartikus: ‘katarzissal járó, annak hatását előidéző’: katartikus élmény. Irodalomtudományi szakszó: görög katharszisz (‘megtisztulás’), a katharosz (’tiszta’) származéka. Lásd még kacér. kataszter – ‘telekkönyv ; ‘nyilvántartás’. – katasztrális: ‘telekkönyvi’; ‘1600 négyszögöl területű’: katasztrális hold. A német Kataster, katastral átvétele, az utóbbi latinosított alakban; a német szavak forrása a francia cadastre, cadastrale a népi latin catastrum (‘telekkönyv’) nyomán. Ennek eredetére kétféle magyarázat van: vagy a középkori görög katasztihon (‘lajstrom’) fejleménye, vagy a capitum registrum (‘fejek listája’) szókapcsolat összevont alakja. Az utóbbi a valószínűbb. katasztrófa – ‘szerencsétlenség, súlyos, végzetes csapás’. – katasztrofális: ‘végzetes, súlyos’: katasztrofális vereség. Nemzetközi szó a latin catastropha (‘fordulat dráma cselekményében’) alapján; ez a görög katasztrophé (‘fordulat, felfordulás, vég’) megfelelője a katasztrephó (‘megfordít’) igéből: kata- (‘el, vissza’) és trephó (‘fordít’). A magyar katasztrofális a német katastrophal átvétele latinosított végződéssel. katatónia – ‘hasadásos elmezavart kísérő mozgási zavar, megmerevedés’. Orvosi szakszó a görög katatonosz (‘megfeszült’) nyomán: kata(‘teljesen’) és teinó (‘feszít’). Lásd még tónus. káté – a katekizmus rövidült formája.

- 171 - oldal

a

achát

katedra – ‘dobogó a tanári asztallal együtt’; ‘egyetemi tanszék’. Nemzetközi szó a latin cathedra nyomán; ez a görög kathédra, azaz ‘(karos) szék’ megfelelője, forrása a kathedzomai (‘leül’) ige. Lásd még katedrális, sezlon. katedrális – ‘székesegyház’. Nemzetközi szó a latin ecclesia cathedralis (‘a püspöki székhez tartozó templom’) második eleme alapján; a cathedra a görög kathédra megfelelője (lásd katedra). A magyar szó a latinból ered. kategória – ‘fogalmilag összetartozó lények, dolgok osztálya’: a szófaj nyelvtani kategória; ‘osztály, csoport’: felsőbb fizetési kategóriába került. – kategorikus: ‘korlátlan érvényű’; ‘ellentmondást nem tűrő, teljes’: kategorikus elutasítás. – kategorizál: ‘osztályoz, kategóriákba sorol be’. – kategorice: ‘határozottan, kereken’: kategorice megtiltották. Nemzetközi szócsalád a latin categoria (‘állítás, meghatározás’) nyomán. Forrása a görög katégoria (‘vád, állítás, meghatározás’) a katégoreuó (‘ellene beszél, szid, vádol’) igéből: kata- (‘ellen’) és agoreuó (‘a nyilvánosság előtt beszél’), utóbbi az agora (‘köztér, népgyűlés’) szóból. Lásd még agora, agorafóbia. katekizmus – ‘vallás vagy egy tan alapelemeit kérdés–felelet formájában feldolgozó könyv’. – katekhézis: ‘katolikus hitoktatás’. – katekhumen: ‘hittanuló, keresztség előtt álló személy az ősegyházban’. Vallástudományi szakszók. A ~ a latin catechismus átvétele, ez a görög katékhiszmosz (‘tanítás’) megfelelője. Ez, valamint a katekhészisz (‘oktatás’) és katekhumenosz (‘oktatott’) mind a katékheó (‘tanít, oktat’) igéből származik: kata- (‘szembe’) és ékheó (‘zeng, kiált’). katéter – ‘testüregekbe, főleg a húgyhólyagba bevezetett cső’. Görög szó, kathétér (‘szonda, mélységmérő ón’) a kathiémi (‘lebocsát’) igéből: kata- (‘le’) és hiémi (‘ejt’). kation – ‘pozitív töltésű ion’. Tudományos szakszó a görög kata- (‘le’) és ion (‘menő, mozgó’) elemekből. Lásd még katód. katlan – ‘üst’; ‘üstház’; ‘hegyekkel körülvett mély terület: völgykatlan. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák kotlina (‘üst, völgykatlan’); a szláv nyelvekben a gót katil közvetítésével a latin catillus (‘tálacska’) származéka. A magyarban hangrendi kiegyenlítődés következett be; a szóvégi a elmaradására példa szláv jövevényszavaink között a beszéd, kolbász, lapát. katód – ‘negatív töltésű elektród’. Tudományos szakszó a görög kata- (‘le’) és hodosz (‘út’) elemekből. Lásd még kation. katolikus – ‘a kereszténység nyugati ágának jelzője ‹a keleti ortodox ellenében›’. – katolicizmus: ‘a katolikus vallás, annak tanítása és szelleme’. – katolizál: ‘a katolikus hitre tér’. Vallástudományi szakszó a latin catholicus nyomán, amely a görög katholikosz (‘egyetemes, általános’) megfelelője, s ennek alapja a katholu (‘egészben, általánosságban’) határozó: kata- (‘szerint’) és holosz (‘egész’). katona – ‘hadseregben szolgálatot teljesítő személy’; ‘harcos nőstény hangya’ ; ‘kis kockára vágott kenyérdarab rajta szalonnával’. Származékai: katonás, katonáskodik, katonásdi, katonaság. A ~ a balkáni nyelvekben elterjedt, tisztázatlan eredetű katun, katund, katuna (‘tábor, málha, szállás, tanya’) szóval lehet kapcsolatos; talán egy katonalegény (‘tábori legény’), katonavitéz (‘tábori vitéz’) típusú összetételből önállósulva vehette fel a ‘harcos’ jelentést. kátrány – ‘szén vagy fa lepárlásából nyert sűrű, fekete folyadék’. Származékai: kátrányos, kátrányoz. Oszmán-török eredetű: katran, forrása az arab katrán (‘kátrány’). Lehet, hogy részben a szerb-horvát katran közvetítette. A magyar szóvég palatalizálódott. kattog – ‘‹kemény, fémes tárgyak egymáshoz ütődve› rövid és éles hangokat hallatnak’: kattog a vonatkerék a sínen. Kapcsolt szavak: kattan, kattant, kattint. Hangutánzó eredetű szócsalád; a ~ gyakorító, a többi mozzanatos és (részben) műveltető képzőt visel. katzenjammer – ‘másnaposság, macskajaj’. Német összetétel a Katz (‘macska’) és Jammer (‘jajgatás’) elemekből. Elavult szó. kátyú – ‘vízzel, sárral teli gödör útfelületen’; ‘fennakadás’: az ügy kátyúba került. Talán a tájnyelvi kotú (‘pocsolya, híg sár’) szó jelentésben elkülönült alakváltozata, és a hangutánzás szintjén rokonságban áll a kotyog igével is. kaució – ‘óvadék, pénzbiztosíték’; ‘‹régebben› katonatisztek házassági óvadéka’. Nemzetközi szó a latin cautio (‘óvatosság’) nyomán: cavere, cautum (‘óvakodik’). Lásd még prekaució. kaucsuk – ‘a kaucsukfa tejszerű nedve, a gumigyártás alapanyaga’. Nemzetközi szó a spanyol cauchuc nyomán; ez a perui indián (kecsua) nyelv azonos szavából ered.

kausztikus – ‘maró, csípő, égető’. Görög szó (kausztikosz) tkp. ‘égető’: kauszisz (‘tűzvész’) a kaió (‘éget’) ige nyomán. Lásd még enkausztika, hipokausztum, holocaust. kauzális – ‘okszerű, okozati’. – kauzalitás: ‘okság, ok és okozat összefüggése’. Bölcseleti szakszócsalád a latin causalis (‘oki, okszerű’) nyomán; ennek töve a causa (‘ok, ügy’). Lásd még accusativus. káva – ‘kút nyílása körüli kő párkány’; ‘szita kérge’; ‘madár csőrének alsó, illetve felső része’. Vitatott eredetű szó. Lehet honfoglalás előtti iráni (alán) jövevény: oszét kaw (‘sövénykerítés’); lehet a latin cavea (‘kalitka, méhkas, sövénykerítés’) cava alakváltozatának átvétele. Egyik magyarázat sem problémátlan. kavalkád – ‘lovas díszfelvonulás’; ‘események, benyomások tarka forgataga’. Francia szó (cavalcade), az olasz cavalcata (‘sétalovaglás’) átvétele a cavalcare (‘lovagol’) nyomán; ez a cavallo (‘ló’) származéka; forrása a latin caballus (‘igásló’), amely az azonos értelmű görög kaballészból ered. Lásd még gavallér, kaskavál. kavar – ‘körbe forgat, kever’; ‘előidéz’: botrányt kavar; ‘‹helyzetet› rosszindulatúan összekuszál’. Feltehetően szóvegyüléssel keletkezett a hasonló mozgásokat idéző kever, csavar és a felbolygatásra utaló zavar igékből. kávé – ‘kávébab, a kávécserje termése’; ‘ebből készült ital’. Származékai: kávés, kávézik, kávézó. Az oszmán-török kahve átvétele, az pedig az azonos alakú perzsa, annak révén pedig az arab kahva származéka. Végső forrása az abesszíniai Kaffa tartomány neve, amely a kávécserje őshazája. A magyar szóból a h kiesett, a véghangzó pedig valószínűleg a ragos és képzett alakokból (kávét, kávés stb.) vonódott el. kaverna – ‘‹régebben› barlang’; ‘kóros üreg belső szervben’: tüdőkaverna. Nemzetközi szó a latin caverna (‘üreg, barlang, odú’) nyomán; ez a cavum (‘üreg’) származéka a cavare (‘kiváj’) igéből. Lásd még exkavátor. kaviár – ‘tengeri hal sózott ikrája’. Vándorszó, forrása a perzsa hávjár, amely a török havyar révén terjedt el az európai nyelvekben. A magyar szó forrása a német Kaviar. kavics – ‘folyóvízben simára csiszolódott kődarab’. A kő kicsinyített kövecs alakjából keletkezhetett hangrendi átcsapással; más nézet szerint a kova ugyancsak -cs képzővel kicsinyített származéka. Mivel a 18. század előtt a szó kovacs alakja volt uralkodó, az utóbbi származtatás hihetőbb. kazah – ‘közép-ázsiai sztyeppelakó, törökös nyelvű nép; ennek tagja, ennek nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’. Nemzetközi szó a nép saját kazak (‘szabad, kóborló, nomád’) neve nyomán. Lásd még kazár, kozák. kazal – ‘hosszúkás, magas széna- vagy szalmarakás’. A szlovák kozol átvétele; a magánhangzókban a nyíltabbá válás érvényesült. kazamata – ‘várpince, várbörtön; erődítmény földalatti alagútszerű helysége, folyosója’. Az olasz casamatta átvétele, ez talán ‘sötét ház’ jelentésű a casa (‘ház’) és matto (‘bolond’, de a szicíliai dialektusban ‘sötét’) elemek alapján. Más nézet szerint a ~ népetimológiás származék a görög khaszma (‘szakadék, mélység’) többes khaszmata alakjából. kazán – ‘zárt fémtartály folyadékok hevítésére vagy gőz előállítására’. Oszmán-török eredetű: kazan (‘üst’), tkp. ‘kivájt’; ez azonos harang szavunk előzményével. kazár – ‘népvándorlás kori törökös nyelvű nép; e nép tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’. A népnév eredete homályos; valószínűleg éppúgy egy törökös kaz(‘kóborol’) tőből ered, mint a kazah és kozák. kazein – ‘a tej fehérjeállományának legfőbb alkotó eleme’; ‘hidegenyv, túróból készített ragasztó’. Vegytani szakszó a latin caseus (‘sajt’) nyomán. Lásd még kaskavál. kazetta – ‘kis díszes doboz’; ‘mélyített mennyezetmező’; ‘film-, mágnes- vagy festékszalagot tartalmazó, könnyen behelyezhető és kivehető zárt tok’. Nemzetközi szó az olasz cassetta nyomán, amely a cassa (‘szekrény, tartó, kassza’) kicsinyített formája; eredetéről lásd kassza. kazuár – ‘Ausztráliában és a környező szigeteken honos nagytestű futómadár’. A maláj kasawari származéka, amely a hollandon keresztül jutott az európai nyelvekbe. kazuisztika – ‘jogi esetek gyűjteménye’; ‘‹orvosi› esettan’; ‘szőrszálhasogatás, álokoskodás’. – kazuista: ‘a kazuisztikában járatos személy’; ‘szőrszálhasogató, az igazságot álokoskodással kiforgató személy’. A latin casus (‘eset’) görögös képzésű származékai, forrásuk a

- 172 - oldal

a

achát

cadere, casum (‘megesik’) ige. Lásd még kadáver, kadencia, kádencia, kaszkád, kaszkadőr, kázus, sansz. kazula – ‘miseruha’. A latin casula (‘útiköpeny, esőköpeny’) szóból. kázus – ‘ügy, eset’; ‘botrányos eset’: kázust csinál. Latin szó (casus), a cadere, casum (‘esik’) igéből. Lásd még kadáver, kadencia, kádencia, kaszkád, kaszkadőr, kazuisztika, sansz. kebel – ‘mell’; ‘női mell’: dúskeblű; ‘‹régebben› a ruha mellrésze’:… van szagos gyümölcse, / Mellyel a sétáló kebelét megtőltse (Csokonai); ‘szív, lélek, érzelem’: dagad a keble az örömtől; ‘csoport, szervezet, intézmény köteléke’: kivált az intézet kebeléből, kebelbeli. Származéka: (be)kebelez. Ismeretlen eredetű szó. kecmereg – ‘nehezen mozog, mászik’. Hangfestő eredetű szó, kec- töve a kászálódik tövének lehet magas hangrendű, affrikálódott párja; rokonságába tartozik még a tájnyelvi kecel, keceficél (‘négykézláb jár, sántikál’). kecs – ‘báj, tetszetősség’. Származéka: kecses. Nyelvújítási elvonás a kecsegtet igéből, amely régebbről ‘bájol, csalogat’ értelemben is kimutatható. keccsöl – ‘terhet emel, cipel’. Bizalmas nyelvi szó az angol catch (‘megfog’) alapján, az eredeti kiejtéshez igazodva. kecsege – ‘hegyes orrú, porcos édesvízi hal’. A Balkán és Kelet-Európa sok nyelvében elterjedt halnév (román caciugă, szerb-horvát kečiga, ukrán csecsiga, újgörög keciga stb.) végső forrása ismeretlen, így azt sem lehet eldönteni, hogy a magyar szó melyik nyelvből merített, illetve melyiknek kölcsönzött. kecsegtet – ‘biztat ‹valamivel›, ígér’: a vállalkozás sikerrel kecsegtet; ‘áltat, hiteget’: Síma száddal mit kecsegtetsz? (Csokonai); ‘‹régen› kényeztet’: Úgy anyám, kecsegtesd ölbeli ebedet (Arany). Hangutánzó szó, a hívogatás, csalogatás szándékával való nyelvcsettintést imitálja, ahogy a tájnyelvi csecseget, csecsegtet alakváltozatok is sejtetik. kecseszkecsken – ‘észak-amerikai stílusú birkózás, amelyben minden fogásnem meg van engedve’. Az angol catch-as-catch-can (‘fogd, ahol éred’) elnevezés kiejtés szerinti átvétele. kecske – ‘a birkával rokon szakállas, tejelő háziállat’. Török eredetű: türk, kipcsak, oszmán kecsi, ujgur kecski; ezekben a nyelvekben állathívogató szó származéka. kecsua – ‘az Andokban élő indián nép, az egykori inka birodalom uralkodó népe; ennek nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. Nemzetközi megnevezés a spanyol quechua nyomán; ez a ~ nép saját megnevezésén alapul. kedd – ‘a hét második napja’. A két számnév ket- tövéből ered -d sorszámnévképzővel. Az elnevezésre a szláv nyelvek adhattak mintát, amelyekben a hét napjait jobbára sorszámmal jelölik (lásd a mi csütörtök, péntek átvételeinket!). A mai forma bizonyára a ragos alakokban alakult ki: keted  keteden  ketden  kedden  kedd. kedély – ‘hangulat, kedv, lelkiállapot’. Nyelvújítási képzés az akkoriban divatos -ály, -ély képzővel (mint aggály, erély, szeszély stb.) a kedv szó kikövetkeztetett kedtövéből. kedig – lásd pedig kedive – ‘az egyiptomi török alkirály címe a török uralom (‘1867– 1914’) idején’. Nemzetközi szó a francia khedive alak nyomán, ez a török, végső soron perzsa khidív (‘herceg’) átvétele. kedv – ‘hangulat, érzelmi állapot’: rossz kedvében találtuk; ‘hajlandóság’: semmi kedvem találkozni vele; ‘tetszés, vágy’: gyere el a kedvemért. Származékai: kedves, kedveskedik, kedveskedés, kedvez, kedvező, kedvezés, kedvezmény, kedvezőtlen, kedvetlen, kedvetlenség, kedvenc. Bizonytalan eredetű szócsalád. Valószínű ked- töve talán ugor eredetű: vogul, osztják kent (‘harag’), ha feltehetjük, hogy e szavak jelentése eredetileg semleges volt: ‘kedv, hangulat’. Ilyen jelentésfejlődésre más nyelveken is van példa: latin animus (‘lelkület’), animositas (‘indulat, harag’). Gond marad viszont, hogy a tőbeli -v jelenlétét nem tudjuk magyarázni, valamint hogy a magyar szó történetében a ‘hangulat’ értelme másodlagosnak látszik, mert aránylag későn jelentkezik. A kedvenc és kedvezmény nyelvújítási képzés. kefe – ‘sűrű, rövid és merev sörtéjű (nyeles) eszköz állat, ruha, edény, padló, fog stb. tisztítására, sikálására, haj rendezésére’. Származéka: kefél. Az oszmán-török kefe átvétele; mint ott, sokáig a magyarban is lóápoló eszközt jelentett, majd jelentésköre hasonlóság alapján szélesedett ki. kefir – ‘aludttej-szerű savanykás, enyhén szénsavas tejtermék’. Nemzetközi szó, de eredete tisztázatlan; talán a kaukázusi nyelvek

egyikéből való: mingrel kipuri (‘aludttej’). kégy – lásd pedig kegyed – lásd kelmed kegyelem – ‘büntetés elengedése vagy enyhítése’: közkegyelem; ‘‹a keresztény dogmatikában› Isten megbocsátó szeretete, segítsége a bűn elkerülésére’; ‘jóindulat’: Isten kegyelméből; ‘megtisztelő megszólítás’ ‹második személyű birtokos személyjellel›’: kegyelmed, kegyelmetek. Származékok és kapcsolt szavak: kegyelmes, kegyelmez, kegyelmi, kegyelmezés; kegyel, kegyelet, kegyeletes; kegy, kegyes, kegyesség, kegyeskedik, kegyetlen, kegyetlenség, kegyetlenkedik. A szócsalád igei természetű kegy- töve bizonytalan eredetű. Talán a kell ige szóhasadással elkülönült alakváltozata; viszonyuk olyan lehet, mint a jegy és jel szavaké, ám a megfelelő jelentésbeli párhuzam szótörténetileg nem igazolható. kehely – ‘serleg, díszes, talpas ivópohár’; ‘misén, úrvacsorán használatos arany vagy ezüst talpas ivóedény’: áldoztatókehely. A német Kelch átvétele, esetleg a horvát és szlovén kelih közvetítésével; az ófelnémet kelich előzménye a latin calix, calicis (‘serleg’), a görög külix, külikosz (‘pohár’) megfelelője. A fenti eredetnek a ~ kelyh- tőalakja felel meg (a -l palatalizálódott); a szó mai alakja hangátvetéssel alakult ki, mint a pehely, teher szavakban. kehes – ‘nehéz légzéssel, fulladozással küszködő ‹ló›’. A ma már csak nyelvjárásokban élő, hangutánzó keh (‘köhögés, fulladozás’) -s melléknévképzős származéka, a köhög rokona. kéj – ‘gyönyör’: Tenger kéj veszen körűl (Petőfi); ‘a nemi kielégülés heves érzete’: elmerül a kéjekben; ‘élvezet, kedv’: kéjjel vetette magát az olvasásba. Származékai: kéjes, kéjeleg, kéjenc. Ősi finnugor örökségünk: vogul kaj (‘bájoló dal’), osztják kojta, zürjén kojni (‘dürrög’). Az átvett keje alak igenévszó lehetett, amely mind a bájolás, mind a párzási hév jelentéselemét tartalmazta. A ~nek korán kialakult kény alakváltozata, és jelentésük csak későn különült el. A fenti származékok nyelvújítási képzések. Lásd még kény, kietlen. kék – ‘a derült égbolt színe’; ‘ilyen színű’. Származékai: kékes, kéklik, kékellik, kékít, kékítő, kékül. Ótörök szójövevény: türk, ujgur, kipcsak, kun, kirgiz kök (‘kék, zöld’); továbbképzett származékaiból ered kökény és kökörcsin szavunk. Az átvett ősi alak köjk lehetett, ebből hanghelyettesítéssel kejk, végül ~ lett. Lásd még kékharisnya, kékszakáll, kékvérű. kékharisnya – ‘művészek és tudósok között forgolódó, műveltségét fitogtató nő’. Az angol bluestocking tükörfordítása, de az azonos szerkezetű német Blaustrumpf is lehetett a mintája. Az angol kifejezés egy 18. századi angol szalon társaságának az elnevezéséből (Blue Stocking Society) ered. Állítólag e név arra utalt, hogy a szalon egyik prominens férfi tagja kék harisnyát viselt; valójában Mrs. Montague, a szalon úrnője egy párizsi klub Bas-bleu (‘kék harisnya’) nevét vette át. kekk – ‘hetyke, pimasz’. Bizalmas nyelvi szó a németből: keck (‘élénk, elfogulatlan’). Ősi germán tőről fakad; oldalági rokona az angol quick (‘eleven, gyors’). keksz – ‘száraz, lapos teasütemény’. A német Keks átvétele; ennek forrása az angol cake (‘sütemény’) többes alakja, a small cakes (‘aprósütemény’) kifejezés második eleme. kékszakáll – ‘hírhedt, kíméletlen nőcsábász’. Nemzetközi szótípus a francia Prince Barbe-Bleu (‘Kék Szakáll herceg’) nyomán. Ez a herceg Perrault egyik meséjének hőse: hat feleségét megölte, de a hetedik a fivérei segítségével megmenekül a haláltól. kékvérű – ‘arisztokrata származású’. Nemzetközi szótípus a spanyol sangre azul (‘kék vér’) nyomán. A mór uralom idején a fehér bőr és a rajta kéken átderengő erek a hibátlan vizigót nemesi leszármazás bizonyságainak számítottak. kel1 – ‘származik, támad’: híre kelt, hogy…; ‘felébredve fekvőhelyét elhagyja’; ‘‹égitest› a látóhatár fölé emelkedik’: felkel a hold; ‘‹növény a földből, szárnyas a tojásból› előbújik’; ‘‹tészta kovász hatására› emelkedik, megduzzad’; ‘‹áru› fogy, kereslete van’: egy darab se kelt el; ‘‹írat, levél valamely napon› íródik, kiállíttatik: Kelt Gyöngyösön, július 6-án. Származékai: kelt, keletlen, kelet, keleti, kelendő, kelendőség, keltez, keltezés, kelevény. Ősi örökség az ugor korból: vogul kel, osztják kul (‘felkel, partra száll’). Lásd még kelés, keletkezik, kerekedik, kikelet, költ, költözik. kel2 – ‘rücskös levelű, lazább fejű káposztaféle’. A bajor-osztrák keel (‘kelkáposzta’) átvétele; ennek forrása, akárcsak az irodalmi német Kohl (‘káposzta’) szóé, a latin caulis (‘szár, torzsa, káposzta’). kelekótya – ‘hebehurgya’. A nyelvjárási kelekóla (‘szeleburdi’) és kótyagos alakok keveredéséből keletkezett. kelempászmadár – ‘‹eredetileg› meggyvágó, a pintyek családjába tartozó madár’; ‘mókus’.

- 173 - oldal

a

achát

A szóösszetétel előtagja a német Kernbeisser (‘meggyvágó’) magyaros alakulata, talán egy német dialektális kernpeiss formából; a mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő a hang oldotta, s r  l hangváltozás következett be. A ‘mókus’ jelentés bizonyára azért alakult ki egyik-másik tájszólásban, mert az ágról ágra „röpködő” állat „kalimpálására” értették a számukra elemezhetetlen szót. A német szó tkp. ‘magharapó’ a Kern (‘mag’) és beissen (‘harap’) elemekből. kelengye – ‘ágynemű s ruhanemű mint a hozomány része’. A szó eredetéről három elmélet született. Lehet a kellendő (‘ami szükséges’) kellende változatának (mint pengő–penge) főnevesült formája palatalizációval s az l rövidülésével. Lehet a latin clenodium (‘kincs’) többes clenodia alakjának származéka (a mássalhangzó-torlódás oldódásával s hangrendi kiegyenlítődéssel); e magyarázat gyengéje, hogy a latin szó ‘hozomány’ értelme csak egyetlen és igen régi írásos adatban jelentkezik. Végül szóba került egy ótörök *kälindik, a törökségben általános kälin (‘menyaszszony’) lehetséges származéka, mint amely a ~ előzménye lehet. Itt meg az a gond, hogy ilyen szót nem sikerült kimutatni, s maga a ~ szó is túl későn bukkan fel ahhoz, hogy ótörök eredetű szavaink közé sorolhatnánk. kelepce – ‘csapda’; ‘valakinek a vesztére kiagyalt helyzet’: kelepcét állítottak a betörőnek. A szlovák klepec (‘csapda’) átvétele; hasonló szó sok más szláv nyelvben található. Ezek a csapda összekattanásának hangját utánzó szavak, és így kapcsolatosak kalapács, kalapál szavaink előzményével. A magyar szó bizonyára a szlovák többes klepce alakból való, a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel. kelepel – ‘‹gólya› jellegzetes hangját hallatja’. Hangutánzó szó; más nyelvekben is hasonlóképp: angol clatter, német klappern. Lásd még kerepel. kelés – ‘gennyes, gyulladásos duzzanat a bőrön’. – kelevény: ‘ugyanaz’ A kel1 ige származékai, annak ‘kiemelkedik, megduzzad’ jelentésárnyalatai alapján, a deverbális -s, illetve -vény főnévképzőkkel. keletkezik – ‘létrejön, kialakul’. A kel1 ige származéka annak ‘támad’ jelentése alapján a mozzanatos -t és a visszaható -kezik képzőkkel (mint pl. csalatkozik, fogyatkozik). kelevény – lásd kelés kelevéz – ‘dárdaszerű hajítófegyver’: Kelevéze ragyog vala balján (Arany). Ismeretlen eredetű szó. kell – ‘szükséges ‹valaki számára, valamihez›’: ez kell nekünk, ehhez sok pénz kell; ‘‹segédigeként› kénytelen, köteles’: amit elkezdtünk, azt be kell fejeznünk. Származékai: kellő, kelletlen, kelletlenkedik. Ősi finnugor örökség: zürjén kolni, votják kula, mordvin kelgems (‘kell, szükséges’). Lásd még kegy, kellék, kellemes, kellő. kellék – ‘hozzávaló’: kellékek egy öltönyhöz; ‘színpadi előadás tárgyi tartozéka’. Származéka: kellékes. A kell ige származéka deverbális -ék főnévképzővel (mint keverék, maradék). kellemes – ‘jóleső, megnyerő, tetszetős’. Származékok és kapcsolt szavak: kellemetes, kellemetlen, kellemetlenség, kellemetlenkedik, kellem, kellemkedik. A szócsalád kellem- alapszava a kell ige származéka; -m képzője lehet mozzanatos igeképző vagy deverbális főnévképző. A kellem főnév nyelvújítási elvonás. kellner – ‘pincér, felszolgáló’. A régebbi városi nyelv német szava: Kellner (‘pincér’), a Kelle (‘pince’) származéka. kellős – ‘‹csak a kellős közepén kifejezésben› pontos’. Forrása talán a kell ige kellő (‘megfelelő, illő, alkalmas’) származékának -s melléknévképzős alakja, amely egyszerű nyomósítószóvá vált. Más nézet szerint a ~ kellő alapszava nem más, mint a küllő egy korai alakváltozata, amelyről ugyan nincs adat, de az ótörök előzményak alapján valószínűsíthető; ez esetben ‘a küllők vonala által kijelölt’ középpontra gondolhatunk. A nyelvtörténeti tények mindkét magyarázathoz adnak alapot. kelme – ‘szövet, ruhaanyag. Ismeretlen eredetű szó. kelmed – ‘kegyelmed’. – kegyed, kend: ‘ugyanaz’. A régen magas rangúakat megillető kegyelmed (lásd kegyelem) megszólításnak a sűrű használatban megrövidült formái. A ~ s még inkább a kend idővel a paraszti szóhasználatba „süllyedt le”, s utóbb még ott is lekezelő jellegűvé lett: Mit képzel őkelme? Hallja-e kend! A kegyed máig főleg nők udvarias megszólítására használatos. kelta – ‘az ókorban nagy és jelentős, ma már csak néhány milliós lélekszámú indourópai népcsoport; ennek nyelvei (ír, walesi, breton)’; ‘‹melléknévként› e népcsoporttal, nyelveivel kapcsolatos’. Nemzetközi szó a latin Celtae (‘kelták’) nyomán; ez ‘harcos’ jelentésű szó lehetett, ahogy az óskandináv hildr (‘háború’) és

litván kalti (‘lesújt’) szavak sejtetik. A magyar szó a német Kelte átvétele, a végződés a latin szóból kikövetkeztetett egyes számú Celta alakhoz igazodott. kelvin – ‘az abszolút hőmérséklet mértékegysége’. Fizikai szakszó az abszolút hőmérsékleti skála megalkotójának, Kelvin lordnak a nevéből. kém – ‘titokban figyelő, megbízója számára fontos adatokat szolgáltató személy’. Származékai: kémlel, kémlelő, kémkedik, kémkedés. Ismeretlen eredetű szó. kemence – ‘fűtésre, sütésre használt építmény’; ‘szárításra, égetésre, olvasztásra való ipari berendezés’. Szláv jövevényszónak tűnik, az e nyelvekben általános kamen(n)ica szónak azonban csupán az északoroszban van ‘kőkemence a gőzfürdőben’ jelentése, másutt ‘kőbánya, kőedény, kőkocka, kőlap’, mindez az ószláv kamen (‘kő’) származéka. Ha e nehézségek ellenére a ~t szláv szónak tekintjük, akkor mai alakját hangrendi illeszkedés formálta ki. kemény – ‘a nyomásnak, megmunkálásnak ellenálló ‹szilárd anyag›’; ‘sok ásványi sót tartalmazó, nehezen habzó ‹víz›’; ‘határozott, kitartó, szívós’: kemény legény, kemény akarat; ‘nagy erőfeszítéssel járó’: kemény munka. Származékai: keménység, keményedik, keményít, keményítő, keménykedik. A ~ kem- töve ősi finnugor vagy épp uráli örökség: mordvin keme (‘kemény, szilárd’), finn kämeä (‘vastag, erős’), szelkup koom (‘kemény’). A szóvég denominális névszóképző (mint kicsiny, sovány, vékony). kémény – ‘füstgázok szabadba vezetésére szolgáló cső, csatorna’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát komin, szlovén komen, szlovák komín. Mindezek az ófelnémet kamin származékai, és a népi latin caminuson át a görög kaminosz (‘kemence’) szóig vezethetők vissza. A magyar szó alighanem szlovén eredetű, és hangrendi kiegyenlítődéssel, a magánhangzók nyúlásával, s végül a szóvég palatalizációjával alakult ki: komen  kemen  kémén  kémény. kémia – ‘vegytan’. – kémikus: ‘vegyész’. – kemikália: ‘vegyszer’. – kemizál: ‘‹a mezőgazdaságban› vegyi anyagokat használ ‹talajjavításra, rovarirtásra›’. – kemoterápia: ‘vegyi anyagok használata a gyógyászatban ‹főleg rákos daganat kezelésére›’. Nemzetközi tudományos szakszócsalád, az arab eredetű alkímia (al-kímíja) második, tehát névelőtlen tagjának önállósodása révén keletkezett: középkori latin chimia, chemia. A magyar ~ a német Chemie latinosított alakja; a kémikus a fizika–fizikus szópár mintájára alakulhatott ki. kemping – ‘táborhely autós túristáknak sátorban vagy lakókocsiban való megszállásra’. Nemzetközi szó az angol camping (‘táborozás’) nyomán; a camp (‘tábor’) a francia camp és olasz campo vonalán a latin campus (‘katonai tábor’) szóra vezet vissza. Lásd még kampány. ken – ‘lágy anyagot vékony rétegben felhord’: vajat ken a kenyérre; ‘ráhárít’: a szomszédjára kente a hibát; ‘veszteget’: kenőpénz. Származékai: kenés, kenő, keneget, kenegetés, kenet, kenetes, kenetlen, kenődik, kenőcs. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még kence, kenceficél, kendő, keszkenő. kén – ‘sárgás, gyúlékony nem fémes elem’. Ismeretlen eredetű szó. kence – ‘lenolajlakk, firnisz’. Lehet a ken ige nyelvújítás kori származéka a szokatlan -ce képzéssel, (hiszen ez a kicsinyítő képző, illetve ennek szokottabb -cse alakja csak névszókhoz kapcsolódik); de talán inkább elvonás a kenceficél igéből. kenceficél – ‘keneget’; ‘‹arcot szépítés céljával› kifest, kikészít’. Korábbi kentefitél, kencse-fencsél alakokból keletkezett ikerszó-féle a ken és a hasonló értelemben használt fen igei elemekből. Lásd még kence. kend – lásd kelmed kende – ‘a honfoglalás előtti magyar törzsszövetség fő fejedelme’. Ótörök, közelebbről kazár eredetű szavunk lehet: altáji kündü (’tisztelet, kultusz’), ez valószínűleg a mongol kündü (‘tekintélyes’) átvétele. Ez volt a honfoglalók egyik törzsfőjének neve, a Kond forma ugyanis téves olvasat. A Künd  Kind  Kend fejlődésű név -e kicsinyítő képzőt kapott, így lett végül ~ . kender – ‘érdes levelű, nyúlánk ipari rostnövény’. Ótörök eredetű: kun, kirgiz, üzbég, ujgur, oszmán kendir (‘kender, len’). Lásd még kenderike. kenderike – ‘pintyféle apró énekes madár’. A kender szó származéka a növény- és állatneveknél nem ritka -ike képzőegyüttessel (estike, füstike); a névadás alapja, hogy ez a madárka főleg len- és kendermaggal táplálkozik. kendő – ‘fejre vagy valaminek befedésére használt, gyakran háromszögű szegett kelmedarab’; ‘kisebb, esetleg alakra szabott kelme más célra’: zsebkendő, nyakkendő; ‘‹régen› arcszépítésre használt kenőcs, festék’: kendőzi az arcát, kendőzött szépség. Ahogy e legutóbbi jelentésből kiderül, a ~ a ken ige származéka, mégpedig egy gyakorító -d képzős kend (‘keneget’) folyamatos

- 174 - oldal

a

achát

melléknévi igeneve, amely a kendő ruha szókapcsolatból önállósulva lett főnév. Lásd még keszkenő. kéneső – ‘‹régen› higany’. Ótörök eredetű: kun köneszu, tatár küne szuj, ujgur köneg szuv. Ezek összetételek a kene (‘atka, kullancs’) és szu (‘víz’) elemekből, tehát ‘élősdiek ellen való folyadék’ értelműek. A magyar ~ népetimológiás alakulat a kén és eső szavak beleértésével. Ma már elavult, illetve nyelvjárási szó. kenéz – ‘középkori erdélyi román telepes község elöljárója, bírája’. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén knez (‘fejedelem, herceg’), bolgár knez (‘falu bírája’); a szóeleji mássalhangzótorlódást járulékos magánhangzó oldotta fel. kenguru – ‘erszényes, növényevő ausztráliai emlősállat’. Az ausztráliai bennszülöttek nyelvéből való szó, amely az angol kangaroo révén lett nemzetközivé; a magyar ~ a német Känguru átvétele. kengyel – ‘a nyeregről kétoldalt lecsüngő fém lábtartó’; ‘ilyen alakú hallócsontocska a fülben’; ‘nadrág talpallója’. Vitatott eredetű szó. Lehet a kihalt kégy (‘abroncs, karika’) származéka a ritka denominális -l képzővel, amelybe utólag lépett be egy szervetlen -n járulákhang (mint bakancs, bogáncs). Más nézet szerint egy kengy-al összetételről van szó, amelynek második eleme tkp. alj, míg az első egy ki nem mutatott, de rokonnyelvi szavak alapján (pl. vogul kenys, azaz ‘bőrharisnya’) feltehető *kengy szó volna ‘lábbeli’ jelentéssel. Lásd még kengyelfutó. kengyelfutó – ‘gyorsfutár’; ‘ura hintója előtt futó kísérő, szolga’. Régies szó; az előtag szerepére nincs kielégítő magyarázat, sem az összetétel jellege nem világos, hogy vajon kengyelt, kengyelben vagy kengyel mellett futót kell-e értenünk. kennel – ‘kutyatenyésztő és kutyaidomító telep’. Angol szó az ófrancia chenil nyomán, amely a késői latin canile (‘kutyaól’) származéka, forrása a canis (‘kutya’). kenotáfium – ‘jelképes síremlék ismeretlen helyen elhunyt számára’. Nemzetközi szó a latin cenotaphium nyomán, amelynek előzménye a görög kenotaphion a kenosz (‘üres’) és taphosz (‘sír’) elemekből. kentaur – ‘felül férfi, alul ló testét viselő képzelt lény a görög mondákban’. Nemzetközi szó a latin centaurus nyomán, amely a tisztázatlan eredetű görög kentaurosznak felel meg. A magyar szó a német Kentaur átvétele. kenter – ‘rövid, könnyű galopp’; kenterben (‘sétagaloppban, könnyedén, nagy fölénnyel’) veri ellenfeleit. Nemzetközi szó az angol canter nyomán, amely a Canterbury gallop (‘kényelmes, nem megerőltető ügetés’) kifejezésből vált ki; az utalás a Canterburybe vonuló középkori zarándokok tempójára vonatkozik. kentum – ‘az indoeurópai család nyugati ágát alkotó ‹nyelvcsoport›’: kentum nyelvek (görög, latin, kelta, germán). A ~ a ‘száz’ számnév latin megfelelője (centum) az ókori kiejtés szerint; ez arra utal, hogy ebben a körben az ősnyelvi szókezdő k megmaradt (vagy, a germán nyelvekben, h-vá vált), szemben a szatem nyelvekkel (lásd ott). Lásd még centi, centuria. kenu – ‘sportcsónak, amelyet féltérden, egytollú evezővel hajtanak’; ‘‹eredetileg› fatörzsből vájt indián csónak’. Nemzetközi szó, amely a spanyol canoa, illetve az angol canoe révén terjedt el; forrása valamelyik indián nyelv lehet, pl. karibi indián ukuni (‘fatörzs’). A magyar szó az angol kiejtést követi. kény – ‘szabad elhatározás, kedv, tetszés’: kénye-kedve szerint jár vagy nem jár iskolába; ‘szeszély’. Származékai: kényes, kényeskedik, kénytelen, kénytelenség, kényeztet. A kéj szóhasadással elkülönült alakváltozata; a j–ny hangmegfelelés ritka, de nem példátlan: lapály– (nyelvjárási) lapány, megyen – (nyelvjárási) mejen, menyen. A kéj és a kény századokig azonos jelentésű volt; a ~ szóban és összetételeiben csak a 18. századtól lép előtérbe az erőszakos akaratérvényesítés mozzanata, talán a más eredetű kényszerít és szócsaládja alaki hatására. Lásd még kényelem, kényúr, kietlen. kényelem – ‘a testi jóérzés állapota, az ezt elősegítő körülmények és dolgok együttese’: kényelemben él, kényelembe helyezi magát. Származékai: kényelmes, kényelmesség, kényelmetlen, kényelmetlenség, kényelmeskedik. Nyelvújítási szóalkotás a kény főnévből, az egyébként deverbális -elem képzővel, a szónak ritkább ‘kényeztetés, elkényeztetettség’ jelentése alapján. kenyér – ‘gabonalisztből gyúrt, kelesztett és sült táplálék’; ‘a megélhetéshez szükséges anyagiak’: kenyeret keres, a maga kenyerén él. Származékai: kenyeres, (le)kenyerez. A permi alapnyelvből az ősmagyar korban kölcsönzött szó: votják kenyir (‘dara, darakása’). A szó jelentése később vonódott át a gabonából készült sült, majd kelesztett alapélelemre. kényszerít – ‘testi vagy lelki erőszakkal rászorít’: prostitúcióra kényszerítették; ‘‹a szükség, a helyzet› ráveszi’: a zápor futásra kényszerített. Származékok és kapcsolt szavak: kényszeredik, kényszeredett, kényszer, kényszerű, kényszerül, kényszeres. A szócsalád alapja az elavult kész, azaz ‘ösztönzést, hajlandóságot

érez’ ige (lásd késztet); ennek -l és -ít műveltető képzőkkel egy készelít származéka jött létre (erre vannak adatok a 15-16. századból). A l  r hangváltozás nem ritka: illan  iramodik, villan  virrad; a készerít is többször bukkan fel régi szövegekben. Az inetimologikus ny valószínűleg a jelentésben is közelálló kénytelen (lásd kény) hatására került a szóba. A kényszer nyelvújítási elvonás. kényúr – ‘zsarnok’. Nyelvújítási tükörszó a német Gewaltherrscher mintájára a kény és úr elemekből. kép – ‘síkban ábrázolt hasonmás’; ‘ez mint műalkotás’; ‘tükrözött vagy vetített látvány’: tükörkép, mozgókép; ‘arc(kifejezés)’: képen teremtették, mogorva képpel ült; ‘valaminek az alakja, megjelenési formája’: a Szentlélek leszállt fehér galamb képében. Ótörök eredetű szó: türk, altáji kep, jakut kieb (‘minta, forma, képmás’). A magyar szó hosszú magánhangzója vagy utólagos nyúlás eredménye, vagy arra vall, hogy egy ilyen ótörök szót vettünk át. Lásd még képes, képest, képez, képlékeny, képlet, képmás, képmutató, képtelen, képviselő, képzel. kepe – ‘gabonakévékből rakott kereszt’; ‘ez mint a szegődött aratók bérének egysége’. Származéka: kepés. Vitatott eredetű szó. Valószínűbb, hogy a szlovén kopa (‘gabonakereszt’) többes kope formájából lett hangrendi kiegyenlítődéssel. Kevésbé hihető ótörök származása a kun keben (‘halom’), tatár kiben (‘boglya’) megfelelései alapján. képes – ‘képekkel ellátott’: képes újság; ‘valaminek véghezvitelére testi, szellemi alkalmassággal bíró’: nem képes megérteni, mindenre képes. Származékai: képesség, képesít, képesített, képesítés, képesítő, képesítetlen. A kép főnév melléknévi származéka denominális -s névszóképzővel. A második jelentés a kép régről kimutatott ‘mód’ értelmével kapcsolatos; ez az értelem lelhető fel a ragjellegű -képpen utótagban: miképpen (‘mi módon’). A ‘módja van rá’  ‘megteheti’  ‘alkalmas rá’ jelentésfejlődés kézenfekvő. Lásd még képest, képtelen. képest – ‘hasonlítva, viszonyítva’: a körülményekhez képest jól vagyunk. A képes melléknév -t határozóragos alakja (mint hamarost, folyvást) az alapszó régről adatolt ‘hasonló’ jelentése alapján; ma névutói szerepet tölt be. képez – ‘alakít, formál’; ‘szakmára, hivatásra oktatással s gyakorlattal felkészít’: tanárképzés. Származékai: képzés, képző, képzet, képzetes, képződik, képződmény. A kép származéka denominális -z igeképzővel. A fenti jelentései jórészt a német Bild–bilden szópár mintájára alakultak ki. Lásd még képzel. kepi – ‘könnyű, ellenzős katonai sapka’. Nemzetközi szó a francia képi nyomán, amely a német Kappe (‘sipka’) származéka; ennek forrása a késői latin cappa (‘csuklyás köpeny’). Lásd még kápa, kapucíner, kapucinus, kapucni, kaput, kaputt. képlékeny – ‘gyúrható, alakítható’. Nyelvújítási alkotás a kép egy önállóan rég nem használatos képel (‘alakít, formál’) származékából deverbális -ékeny képzővel (mint féltékeny, tevékeny). képlet – ‘összefüggés algebrai jelekből álló rövid kifejezése’: egyenletmegoldó képlet; ‘vegyület összetétele vegyjelekben és számokban kifejezve’: a kénsav képlete; ‘kép, ábra’. Származéka: képletes. Nyelvújítási alkotás a kép szóból denominális -let képzőegyüttessel (mint egylet, körlet). képmás – ‘arckép’. Összetétel az ‘arc’ jelentésű kép és a ‘másolat’ értelmű más elemekből. képmutató – ‘alakoskodó, nemes érzelmeket színlelő’. Származéka: képmutatás. Népetimológiás fejlemény egy korábbi képmutáló összetételből, amely az ‘arc’ jelentésű kép és az eredetileg ‘változtat’ értelmű mutál elemekből áll (az utóbbi a latin mutare, azaz ‘változtat’ igéből), tehát ‘arcát változtató’. képtelen – ‘lehetetlen’: képtelen helyzet; ‘alkalmatlan, felkészületlen ‹valaminek véghezvitelére›’: képtelen a feladattal megbirkózni. A kép szóból keletkezett -telen fosztóképzővel mint a képes ellentétes jelentésű párja. képvisel – ‘más nevében eljár’: jogi képviselő; ‘választói nevében működik ‹közgyűlésben, parlamentben›’. Származékai: képviselő, képviselet, képviseleti. Jelöletlen tárgyas összetel a régebbi valaki képét viseli (‘helyette jár el’) kifejezésből, a kép szó ‘arc’ jelentése alapján. képzel – ‘képzetek alapján gondolati képet alkot’: Elképzeltem egy gyenge rózsát (József Attila); ‘nem létező dolgot valósnak vél’: képzelt beteg; ‘valamilyennek elgondol’: Én nem így képzeltem el a rendet (József Attila). Származékai: képzelt, képzelet, képzeleti, képzelődik, képzelődés, képzelgő, képzelgés. A képez ige gyakorító -l képzős származéka.

- 175 - oldal

a

achát

kér – ‘kívánságot fejez ki’; ‘udvariasan felszólít’: kérem, jöjjön elő; ‘felkér’: feleségül kéri. Származékai: kérés, kérő, kérelem, kéret, kérlel, kérlelés, kéreget, kéregetés, kéredzkedik, kérincsél. Ősi finnugor örökség: votják kur(‘eseng’), finn kerjätä, észt kerjämä (‘kéreget’). Lásd még kérd, keres, kereskedik, kérkedik, kérődzik. kerámia – ‘festett mázas égetett agyag edény, dísztárgy’; ‘az ilyen tárgyak készítése mint művészeti és iparág’. – keramikus: ‘kerámiát készítő művész, iparos’. – keramika: ‘agyagművesség’. Nemzetközi szócsalád a görög kerameia nyomán, amely a keramosz (‘agyag, cserépedény’) származéka; ennek forrása a kerannümi (‘vegyít’) ige. Lásd még keramit, kratér, kráter. keramit – ‘meszes agyagból égetett sárga útburkoló tégla; ennek anyaga’. Magyar márkanév a kerámia szóból a kémiai szaknyelvben gyakran használt -it végződéssel; a ~ Rost Ferenc magyar mérnök találmánya. keratin – ‘a szaruanyagok kéntartalmú fehérjéje’. Biokémiai szakszó a görög kerasz, keratosz (‘szarv’) tövéből a vegyületeknél gyakori -in végződéssel. Lásd még rinocérosz. kérd – ‘tudakol’. Származékai: kérdés, kérdez, kérdéses, kérdezősködik. A kér ige származéka -d gyakorító képzővel (mint esd, mond). Eredeti jelentése ‘kérlel’ volt, mai értelme magyarázatot, felvilágosítást, tanácsot kér-típusú kifejezéseken át szűrődött át a ~ igébe. A ‘kér’ és ‘kérdez’ jelentések más nyelvekben is kapcsolódhatnak azonos igéhez: latin rogare, angol ask. kerecsen – ‘sólyomfajta’. Az óorosz krecset szó átvétele, amely a madár kiáltását idéző hangutánzó szó. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő e oldotta fel; a szóvégi t  n változás talán a gereben, szelemen, szerecsen s hasonló hangzású szavak analógiájával magyarázható. kéreg – ‘fák, bokrok törzsét borító lazább, leváló külső réteg’; ‘szervek külső burka: agykéreg, vesekéreg’; ‘bőr elszarusodott felső rétege’: kérges tenyér. Származékai: kérges, kérgesedik. A ~ kér- alapszava ősi finnugor örökség: vogul, osztják ker (‘kéreg’), cseremisz kür (‘hársfaháncs’), mordvin ker (‘hárskéreg’). A magyar szóvégi -g denominális főnévképző (mint felleg, balog). kerék – ‘gördülő mozgást lehetővé tévő kör alakú, központi tengelyen forgó tárgy’; ‘gépezet ilyen erőátviteli alkatrésze’: fogaskerék. Származéka: kerekes. A kerek szóhasadással elkülönült, főnévi alakváltozata. Ez a funkciómegoszlás aránylag későn következett be. A kerek- szótő alanyeseti hangzónyúlása a szekeret  szekér tőtípus mintáját követi. Lásd még kerékpár. kerek – ‘kör alakú’; ‘teljes, jól felépített’: kerek történet; ‘tízzel, százzal stb. osztható ‹szám›’: kereken ötszázat kaptak; ‘nyílt, nem kertelő’: kereken elutasították, kerek perec. Származékai: kerekség, kerekded, kereken, (ki)kerekedik, kerekít, kerekítés, kerekül. A kerül, kerít igék ker- tövének származéka -k deverbális névszóképzővel, a kerék alakváltozata. Lásd még karika. kerekedik1 – ‘keletkezik’: vihar kerekedett, nagy botrány kerekedett a dologból. A kel ige ‘támad’ jelentése nyomán, gyakorító és visszaható -kedik képzővel alakult szó; a l  r hangváltozást az illan–iramodik vagy villan  virrad szópárok példázzák. kerekedik2 – lásd kerek kerékpár – ‘kétkerekű, két pedállal láncon át hajtott jármű’. A bicikli magyarítására az 1880-as években kiötlött szó az emberpár, szempár, testvérpár s más hasonló szavak mintájára. kerepel – ‘csattogó, zörgő hangot ad’; ‘fecseg, locsog’. Hangutánzó szó, a kelepel elhasonulással keletkezett alakpárja. keres – ‘megtalálni igyekszik ‹elveszett dolgot›’; ‘‹valami szükséges után› jár’: állást keres; ‘‹munkájával pénzt› szerez’: jól kereső férje van; ‘haszna van ‹valamiből›’: kétmilliót kerestek a ház eladásán; ‘‹valakivel› találkozni akar’: a gyámügyi előadót keresem. Származékai: keresés, kereset, kereseti, keresgél, keresgélés, kereslet, keresetlen. Egy ker- igető gyakorító -s képzővel formált alakja (mint futos, repes). Ez a tő valószínűleg azonos a kerül, kerget és kerít igék tövével; az ilyen irányú jelentésfejlődés megtalálható a késői latin circare (‘körüljár’) utódnyelvi folytatásaiban: olasz cercare, francia chercher (‘keres’). Más nézet szerint a szóban forgó tő a kér igéével azonos; a jelentésbeli összefüggést itt is támogatja néhány rokonnyelvi példa. A kereslet nyelvújítási alak. Lásd még kereskedik. kereskedik – ‘áruk adás-vételével foglalkozik’. Származékai: kereskedő, kereskedés, kereskedelem, kereskedelmi. A keres ige származéka a gyakorító és visszaható -kedik képzővel, az ige ‘pénzt szerez, haszna van rajta’ jelentése alapján. kérész – ’tiszavirág’. Ismeretlen eredetű szó. kereszt – ‘feszület, függőleges és vízszintes gerendából ácsolt ókori kivégzőeszköz’; ‘ilyen alakú tárgy mint a kereszténység jelképe’;

‘ilyen alakzat’: az ablak keresztje; ‘teher, megpróbáltatás’: az én keresztem az iszákos, csélcsap férjem; ‘‹régen› keresztség’: Vízkereszt, keresztszülők. Származékai: keresztes, keresztez, keresztezés, kereszteződik, kereszteződés, keresztben. A szláv krszt (‘Krisztus; kereszt’) átvétele: bolgár kreszt, szerbhorvát krst, orosz kreszt. A szláv nyelvekbe a gót Krist közvetítette a görög Khrisztosz (tkp. ‘fölkent’) nevet, a khrió (‘beken’) származékát, amely a héber Masijah (‘fölkent’) fordítása). A ‘Krisztus’  ‘Krisztus feszülete’  ‘feszület’  ‘kereszt’ jelentésfejlődés javarészt a szláv nyelvekben ment végbe. Az átadó nyelv valószínűleg az óbolgár volt; a szóeleji mássalhangzótorlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel. A ~ a korai időkben magát Krisztust is jelentette: a helynévi -keresztúr utótag eredeti jelentése ‘Krisztus úr’. Lásd még keresztel, keresztség, keresztény, keresztül, keresztül-kasul. keresztel – ‘keresztségben részesít’; ‘a keresztségben nevet ad’: Pálnak keresztelték; ‘valaminek elnevez’; ‘‹bort› felvizez’. Származékai: keresztelő, keresztelés, keresztelkedik, kereszteletlen. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén krstiti, szlovák krstiť. Lásd még kereszt, keresztény, keresztség. keresztény – ‘Krisztus vallását követő, megkeresztelt személy’; ‘‹melléknévként› a Krisztus alapította vallással, annak híveivel kapcsolatos’: keresztény hit. Származéka: kereszténység. Szláv eredetű szó: horvát krstijan, szlovén kristjan, szlovák kresťan (‘keresztény’), ezek vagy közvetlenül, vagy a latin Christianus közvetítésével a görög Khrisztianosz (‘Krisztusi’) szóból erednek (lásd kereszt). A magyar szó forrása a horvát vagy szlovén volt; a szóeleji mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő magánhangzóval való feloldása révén előbb kirisztján, majd hangrendi kiegyenlítődéssel keresztyén alak jött létre. A 16. század óta mutatható ki a ~ alakváltozat, amely a kereszt szó határozott beleértésével alakult ki; a reformáció korától ez a forma a katolikus használatban állandósult, míg a protestáns felekezetek az eredetibb keresztyén alakkal különböztették meg (s különböztetik meg máig is) magukat. keresztség – ‘víz ráöntésével és imával végzett szertartás mint a kereszténység közösségébe való felvétel jele’. Egy korábbi kereszt (‘keresztelés’) szó denominális -ség képzővel alkotott, lényegében azonos értelmű változata. A korábbi rövid alak, amelynek ma is élő maradványa a Vízkereszt (‘vízzel keresztelés’) és a keresztapa, keresztanya, szláv eredetű: szerbhorvát, szlovén, szlovák krst (‘keresztség, keresztelés’); ezek azonosak a kereszt előzményének számító szókkal. Lásd még keresztel, keresztény. keresztül – ‘át, egyik végétől a másikig’; ‘révén, útján’. A kereszt főnév módhatározói -ül ragos alakja, amely névutóvá, illetve igekötővé vált: a testemen keresztül, keresztülvisz. Lásd még keresztül-kasul. keresztül-kasul – ‘minden irányban át, mindenfelé’. Összetett szó, első tagja a keresztül, második a kacs -ul módhatározó ragos alakja a szó ‘görbe vonal, kacskaringó’ értelme alapján. A kacs  kas változás az eredeti értelem elhomályosulása nyomán jött létre. keret – ‘tárgyat, képet körülfogó és tartó szerkezet’; ‘minden oldalról határoló vonal, szegély’; ‘kötött létszám’: a válogatott keret; ‘adott célra megszabott pénzösszeg’: költségkeret; ‘külső korlát’: az adott keretek között. Származékai: keretes, keretez, keretezés. Nyelvújítási alkotás a kerül, kerít igék ker- tövéből, a deverbális -t névszóképzővel; ez tkp. a már elhomályosult eredetű kert alaktani változata. kerevet – ‘heverő’. Az oszmán-török kerevet átvétele. A török szó forrása az újgörög krevvati, a tisztázatlan eredetű késői görög krabbatosz (‘nyugágy, priccs’) folytatója. kerge – ‘az agyát kínzó élősdiektől megvadult, össze-vissza rohangászó ‹birka›’; ‘bolondos, hebehurgya’. A kerül, kerít igék ker- tövének származéka, egy önállóan ki nem mutatott, gyakorító -g képzős kerg ige folyamatos melléknévi igenevének olyan változata, mint a hinta, inga, penge a hintó, ingó, pengő mellett. Lásd még kerget. kerget – ‘űz, üldöz, hajt’. Származékai: kergetőzik, kergetőzés. A kerül, kerít igék ker- tövének származéka gyakorító -g és műveltető -t képzővel. Az ‘üldöz’ jelentés a vadászat, illetve az állatterelés nyelvében alakult ki a szó eredetibb ‘bekerít’ értelme alapján. Lásd még kerge. kering, kerít – lásd kerül kérkedik – ‘dicsekszik, henceg’. Származékai: kérkedő, kérkedés. A kér ige származéka -kedik gyakorító és visszaható képzővel. A jelentőségfejlődés útja: ‘érdemeire hivatkozva kér’  ‘érdemeit emlegeti’  ‘ilymódon dicséri magát’. Hasonló jelentésbeli összefüggés van a latin rogare (‘kér’) és arrogans (‘önhitt, pöffeszkedő’) szavak között. kerozin – ‘petróleum; repülőbenzin’. Vegytani szakszó a görög kerosz (‘viasz’) nyomán, a vegyi anyagoknál használatos -in képzővel.

- 176 - oldal

a

achát

kérődzik – ‘‹növényevő állat› a lenyelt falatot felböfögve újra megrágja’; ‘rágódik valamin’; ‘valamit ismételten szóba hoz’. Származékai: kérődző, kérődzés. Vitatott eredetű szó. Lehet ősi örökség a finnugor korból: vogul keeraltankve, zürjén gorzedni (‘felböfög ‹rénszarvas›’). Az alapszó lehet ótörök eredetű is: oszmán gevir (‘majszol’), üzbég kevse (‘kérődzik’); egy átvett törökös kevirből a v kiesésével jól magyarázható a ~ töve. Végül gondolni lehet a kér igére is, bár a jelentés alakulása ez esetben nehezen magyarázható. kert – ‘bekerített zöldterület magában vagy ház körül’: virágoskert, gyümölcsöskert. Származékai: kerti, kertes, kertész, kertészet, kertészkedik, kertészkedés A kerül, kerít igék ker- tövének származéka deverbális -t főnévképzővel vagy a -t képzős befejezett melléknévi igenév főnevesülésével, tehát tkp. ‘bekerített dolog’. Lásd még keret, kertel. kertel – ‘mellébeszél, köntörfalaz’. A kerül, kerít igék ker- tövének származéka gyakorító -tel képzőegyüttessel (mint pl. zakatol). A fenti jelentés a szó eredetibb ‘kerülget’ értelméből következik. kerub – ‘Isten trónja körül lebegő szárnyas mennyei lény a héber és keresztény mitológiában’. Nemzetközi szó az ismeretlen etimológiájú héber kerúb nyomán, görög (kherub) és latin (cherub) közvetítés révén. A ritkábban olvasható kerubim, cherubim, cherubin alakok héber többes számú formák. kerül – ‘körüljár’: erdőkerülő; ‘kitérőt tesz’; ‘nem megy a közelébe’: kerülik, mint a bélpoklost; ‘eljut valahová’: bajba kerül; ‘‹valamennyit› fizetni kell érte’: sokba kerül; ‘adódik’; ‘‹megigekötővel› megtalálják’: megkerült a tettes. Származékok és kapcsolt szavak: kerülő, kerület, kerülget, (el)kerülhetetlen; kerít, kerítő, kerítés, keríttet; keringő, keringőzik, keringés, keringet, keringél. A szócsalád ker- töve ősi finnugor örökség: vogul ker- (‘körüljár’), osztják keri (‘megfordul’), finn kierä, észt keer (‘tekergőző’), észt keerima (‘forog’), lapp gierre (‘teker’). Az átvett kere- alapszó igenévszó volt: ‘kerek’, illetve ‘forog, kering’. Lásd még kerek, kerék, keret, kerge, kerget, kert, kertel. kés – ‘nyeles vágó szerszám, konyhai eszköz’; ‘gép vágó, forgácsoló alkatrésze’: esztergakés. Származékai: késes, késel, késelő. Ősi finnugor örökség: vogul keszi, osztják kotseh, cseremisz keze (‘kés’). A finnugor alapforma *kecse lehetett. kese – vagy kesely, ‘sárgásfehér vagy fakó szőrű, alul fehér lábú ‹ló, marha›’: mert levágják az kanomat, keselylábú ártányomat (Népballada). A keselyű madárnévre utal, s e madár test- és lábtollainak sajátos színösszeállítására. Más madarak is szerepelnek lovak színének jellemzésében: daruszőrű, hollófekete. keselyű – ‘a sólyomfélék családjába tartozó nagy testű dögevő madár’. Régebben kesely alakban is: A keselynek szárnya csattogását… (Vörösmarty). Valószínűleg ótörök eredetű, de pontos megfelelőjét nem sikerült kimutatni. Viszonylag közel áll hozzá hangtanilag (bár mély hangrendű) a csagatáj kucsalak (‘keselyű’), illetve a kirgiz kücsügön, amelynek -gön eleme idegen a magyar szótól. Az átvett alak, amelyből a ~ levezethető, *kücseleg lehetett. Lásd még kese. keserű – ‘az epééhez hasonló kellemetlen ízű’; ‘gyötrelmes, kínos’: keserű tapasztalatokat szerzett; ‘kiábrándult ‹ember›’. Származékai: keserűség, keserít, keserítő, keserül, kesereg, (el)keseredik, (el)keseredés, keserves, keserv, kesernyés. A szócsalád keser- töve ősi ugor örökség: vogul kvosertaht (‘erős, fanyar, keserű íze van’). Az ősi alak *kecsere lehetett. A keserv a ~ alakváltozata (mint szaru–szarv), a kesernyés ny-je kicsinyítő képző. keshedt – ‘nyeszlett, göthös’; ‘avítt, fakult, kopott ‹kabát›’. A szócsalád feltehető kes alapszava talán ugor eredetű: vogul kanysi (‘sorvad’), osztják kenjte (‘lefogy’). A magyarba átvett szó ‘soványság’ értelmű névszóvá válhatott, így vehette fel a -hed képzőt (mint sebhed, hírhedt). Lásd még keskeny. késik – ‘várat magára’; ‘‹óra› a kelleténél lassabban jár’. Származékai: késő, késés, késedelem, késedelmes, késlekedik, késlekedés, késleltet. Ótörök eredetű: ujgur, türk kics- (‘késik’); ujgur kics, oszmán geç (‘későn’). A magyarba kécs alak kerülhetett; a török–magyar cs–s megfelelésre lásd borsó, koporsó. keskeny – ‘hosszához képest nemigen széles’: keskeny palló; ‘szűk’; keskeny sikátor; ‘vékony, vézna’. Származékai: keskenység, keskenyül, keskenyedik, keskenyít. A korai kesekeny alakokból valószínű, hogy a ~ a keshedt feltehető *kes (‘soványodik’) tövéből alakult -ékeny képzővel, azaz értelme ‘vékonyodni kész’ volt; ebből mai jelentései levezethetők. kész – ‘befejezett’: kész a leltár; ‘kialakult, lezárt’: kész helyzet elé állítottak; ‘hajlandó’: kész beismerni a hibát; ‘‹főnévként› a kész, befejezett helyzet’: szeret a készre jönni. Származékai: készen, készül, készülés, készület, készülék, készültség, készületlen, készít,

készíttet, készítmény, készlet, készletez. Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi finnugor örökség, de ezt csak egyetlen távoli rokonnyelv, a lapp példái támogatják: kisuk (‘kész, hajlandó’) és kisak (‘hajlik rá’). Lásd még készakarva, készség, késztet. készakarva – ‘önként’; ‘szándékosan’. A kész szó (itt ‘készséges, hajlandó’) ragtalan határozóként (‘készségesen’) erősíti az akarva igenévi alak jelentését; ilyen szerkezetű összetétel még: kisvártatva, nagy sietve. keszeg – ‘lapított testű, szálkás húsú folyami hal’; ‘‹melléknévként› sovány, ványadt’. A ~ kesze- alapszava finnugor eredetű: vogul keszen (‘koncérhal’), osztják kosze, zürjén gitsz (‘kárász’), finn keso (‘egy fajta apró hal’). A -g elem denominális főnévképző (mint ideg, kéreg). keszkenő – ‘kisebb női kendő, díszes zsebkendő’. Elhomályosult összetétel a kéz és ken elemekből, utóbbi ‘töröl’ értelme nyomán, tehát eredetileg ‘kéztörlő’. keszon – ‘túlnyomásos légterű süllyesztőszekrény mélyépítésnél’. Francia szó (caisson) az olasz cassone nyomán, amely a cassa (‘szekrény, láda’) nagyító képzős származéka; végső forrásáról lásd kassza. készség – ‘hajlandóság’: van benne készség a javulásra; ‘ösztönös vagy gyakorlattal megszerzett képesség, ügyesség’: matematikai készség; ‘‹régebben› eszköz, felszerelés’: tűzgyújtó készség. A kész melléknév -ség képzős származéka; eredeti jelentése a fenti harmadik volt. készt – lásd késztet késztet – ‘ösztökél, indít’: ez a szempont gondolkodásra késztet. Származéka: késztetés. A ~ a kész melléknévvel azonos alakú és eredetű ige származéka. A kész eszerint valaha igenévszó lehetett, igei jelentése ‘készséget, hajlandóságot érez’; ebből érthető az elemismétléses -tet műveltető képzővel alkotott ~, illetve az egyszerű képzős, régebbi készt alakok fenti jelentése. Lásd még kényszerít. kesztyű – ‘a kézre felhúzva viselt ruhadarab’. Származékai: kesztyűs, kesztyűtlen. A kéz szóból és a tesz ige régi teü (‘tévő’) igenévi származékából született összetétel. A tesz régebbi ‘formál, képez’ értelme alapján a ~ mint jelöletlen tárgyas összetétel azt jelenti: ‘kezet formázó’; más nézet szerint a jelöletlenség mögött határozói kapcsolat rejlik, tehát ‘kézre tevő’ a valódi értelem. Kevésbé valószínű, hogy a ~ a görög eredetű latin chirotheca (tkp. ‘kéztok, kéztartó’) régi tükörfordítása. két – ‘‹jelzői számnévként› egy meg egy’: két lehetőség. Származékai: kétszer, kétszeres, kétszeri. Ősi finnugor örökség: vogul kit, osztják ket, mordvin kafto, finn kahde- (‘kettő’). A finnugor alapforma kekte lehetett; ebből a magyar szó kekt  kett  ket vagy (valószínűbben) kekt  keit  két úton fejlődött. Lásd még kedd, kétel, kétely, kétes, kétkedik, kétség, kettő. ketchup – [kecsap] ‘fűszerezett paradicsomlé mint ételízesítő’. Angol szó a maláji kícsap (tkp. ‘szójaszósz’) nyomán. kétel – (főleg tárgyas kétlem, kétli stb. alakokban): ‘nem igazán hiszi el, kétségesnek tartja’. Származékai: kételkedik, kételkedés. A két számnévnek egy régi ‘kétség’ értelme alapján jött létre denominális igeképzővel (mint csodál, értékel). Szemléleti hátterét lásd a kétség szónál. Lásd még kétely, kétkedik. kétely – ‘kétség, kétkedés’. Nyelvújítási elvonás a kételkedik igéből (lásd kétel); végződése a gépely, hüvely típusú szavak mintájára alakult. kétes – ‘vitatható’; ‘kétséges’; ‘gyanús’: kétes eredetű pénzek. A két számnév származéka denominális -s melléknévképzővel; szemléleti hátteréről lásd kétség. kétkedik – ‘kételkedik, habozik’. Nyelvújítási alkotás, a kételkedik (‘lásd kétel’) rövidített formájaként keletkezett; kevésbé valószínűen a két számnévből való új képzésként. kétkulacsos – ‘ellentétes érdekeket egyszerre kiszolgáló’. Nagy Ignác „Tisztújítás” című politikai vígjátékával kapcsolatos szóösszetétel. A komikus színész, Hubenay Ferenc, aki a darabban egy züllött kortest alakított, két kulacsot tartott jobb és bal kezében, és felváltva ivott belőlük aszerint, hogy melyik párt jelöltjét éltette. kétli – lásd kétel ketrec – ‘állatok fogvatartására, szállítására való rácsos építmény’. A szlovák koterec átvétele hangrendi kiegyenlítődéssel és a középső magánhangzó kivetésével a két nyílt szótagos tendencia alapján. kétség – ‘bizonytalanság ‹valamire nézve›’: tisztességéhez nem fér kétség; ‘habozás, ingadozás’: kétségek közt hányódik. Származékai: kétséges, kétségtelen, kétségeskedik. A két számnév származéka denominális -ség főnévképzővel. A habozás, ingadozás és kételkedés mindig két alternatíva között lép fel, ezért a ~ fogalomkörét néhány más nyelvben is e számnév származékai jelölik: latin duo–dubium, német zwei–Zweifel.

- 177 - oldal

a

achát

kétszínű – ‘őszintétlen, alakoskodó’. Öszszetétel a két számnévből és a szín2 főnévből, ennek ‘látszat, külső, arc’ jelentése alapján. ketté – ‘kétfelé’. Igekötő, a két számnév -é lativusragos alakja. A t intervokális kettőződése nyomán a szótő magánhangzója megrövidült. Lásd még kettő. kettő – ‘‹önálló, illetve állítmányi számnévként› egy meg egy’: kettőn áll a vásár, kétszer egy az kettő. Származékai: ketted, kettes, kettős, kettőz, kettőzés, kettőztet, kettősség. A ~ a két számnév származéka, ám kialakulása módjáról vita folyik. Lehet, hogy eredetibb kető formája olyan képződmény, amely az ősi duális (kettős szám) jelét őrzi, mint a vogul kiteg és osztják ketken (‘kettő’). Lehet az is, hogy az -é lativusi rag -ő változatát viseli, és így a ketté alakváltozata. Kétségtelen, hogy az utóbbinak a régiségben valóban akad kettő alakváltozata, mégis a fentebbi magyarázat a valószínűbb. ketyeg – ‘percegő, tiktakoló hangot ad’. Származékai: kettyen, kettyint. Hangutánzó szó, a kotyog közeli rokonságából. kéve – ‘learatott gabona vagy ipari növény egy nyalábja, kötege’; ‘nyaláb’: fénykéve. Bizonytalan eredetű szó; feltett ótörök rokonítása, pl. tatár, baskír kübe (‘kis szénarakás’) hangtani nehézségekkel jár. kevély – ‘gőgös, dölyfös’. Származékai: kevélység, kevélykedik. Ismeretlen eredetű szó. kever – ‘folyamatos forgó mozgással különféle folyékony vagy porszerű anyagokat egyesít’; ‘elegyít’: beszédébe idegen szavakat kever; ‘állapotot, rendet felforgat’: kártyát kever; ‘kellemetlen helyzetbe juttat’: bajba kever. Származékai: keverő, kevert, keveretlen, keverés, keverék, keverget, kevergél, kevereg, keveredik, kevercs. Ismeretlen eredetű szó; a kavar magas hangrendű változatának tűnik, de viszonyuk más: a kavar a ~ és a csavar igék vegyüléséből jött létre (lásd ott). kevés – ‘nem sok’; ‘nem annyi, mint amennyi kell(ene)’. Származékai: kevéssé, kevesell, kevesbedik. Bizonytalan eredetű szó. Feltehető keve- vagy kevé- alapszava talán ősi finnugor örökség: votják kapcsi (‘könnyű, enyhe’), finn keveä (‘könnyű, gyors’), lapp geppad (‘könnyű, csekély’). A magyar szó mai jelentése a fentiekből levezethető; a hozzánk került *kepe  keve tő -s képzőt kapott. kéz – ‘a karnak a csuklótól az ujjak begyéig tartó folytatása’; ‘‹kártyajátékban› az egy kézben tartott lapok együttese’: erős kezem van. Származékai: kézi, kezel, kezelő, kézbesít. Ősi örökség a finnugor korból: vogul ket, cseremisz kit, finn käsi (tő käde-), lapp gietta. A magyar szó kez- töve az eredeti, ~ alakja a korábbi véghangzó lekopásakor nyúlt meg. Lásd még keszkenő, kezes1, kezes2, köz. kezd – ‘megteszi egy cselekvés első mozzanatát’; ‘belefog, hozzáfog’. Származékai: kezdő, kezdés, kezdet, kezdeti, kezdődik, kezdemény, kezdeményez, kezdeményezés. Ismeretlen eredetű szócsalád. kézenfekvő – ‘nyilvánvaló’. Késő nyelvújítási lelemény a német es liegt auf der Hand (‘nyilvánvaló’), tkp. ‘a kézen fekszik’ kifejezés ihletésére. kezes1 – ‘jótálló’; ‘‹régen› túsz’. Származékai: kezesség, kezeskedik. A kéz főnév származéka denominális -s névszóképzővel. A jótállást mint egyezséget hagyományosan kézfogással pecsételték meg, innen ered a szó fenti jelentése. kezes2 – ‘az emberhez hozzászokott ‹állat›’; ‘nyájas, engedékeny, szelíd ‹ember›’. A kéz főnév származéka denominális -s névszóképzővel. Állatokra vonatkoztatva a ~ azt jelenti, hogy kézhez szokott, tűri az érintést, simogatást, kézből eszik. khaki – [keki] ‘zöldes szürkésbarna ‹szín, ilyen színű›’. Nemzetközi szó az angol khaki nyomán; ez az urdu kháki (‘poros, porszínű’) átvétele, forrása az urdu és perzsa khák (‘por’). ki1 – ‘személyre utaló kérdőszó’; ‘személyre utaló vonatkozó névmás’: Ki korán kel, aranyat lel; ‘‹páros használatban› személyre utaló határozatlan névmás’; ki ezt hiszi, ki azt. Ősi finnugor eredetű szavunk: zürjén, votják kin, mordvin ki, finn ken, lapp gí. Lásd még senki. ki2 – ‘‹határozószóként és igekötőként› belső helyről külső hely felé’; ‘kinn’: ég a házad ideki. A feltehető kiv- alapszó (lásd kívül) ősi örökség az ugor korból: vogul kün (‘kifelé’), osztják kim (‘külső rész’). A kiv- tőhöz -é lativusi rag járult, majd a v, mintha csak hiátustöltő volna, kiesett, az -é pedig úgy maradt el, mint az elé  el, felé  fel esetében. Lásd még kijjebb, kinn, kül-, küllem, különb, különben, különc, külső, nélkül. kiabál – ‘nagy hangon kiáltozik’; ‘lármázik’; ‘‹szín› rikít’. Hangutánzó szó a kiált rokonságából. Egy kajál-bajál ikerszóból alakult kajabajál  kajabál közbülső alakokon keresztül. Lásd még gajdol, kínál, ordibál.

kiadós – ‘bőséges ‹étkezés, eső stb.›’. Tükörfordítás a német ausgiebig (‘bő, szapora’) mintájára; ennek forrása az ausgeben (‘kiad’) ige. kiakolbólít – ‘kidob, erélyesen eltávolít’. Nyelvújítási alkotás, az akol ragozott akolból alakjának műveltető -ít képzős származéka. Valószínűleg Bugát Pál ötlötte ki az ugyancsak ragos névszókból formált kézbesít, szembesít igék mintájára, mégpedig ‘kiközösít’ jelentéssel, az akol tehát itt a bibliai „egy akol, egy pásztor” kifejezés alapján értendő. kiált – ‘hangosan szól, messze hallhatóan mond’; ‘‹tény valamit› követel’: a gaztett bosszúért kiált. Származékai: kiáltó, kiáltás, kiáltozik, kiáltozás, kiáltvány. Hangutánzó szó, a kiabál közeli rokona. Töve alighanem ennek kajál-bajál előzményével kapcsolatos, a kajál elem alakváltozata -t mozzanatos képzővel; tájnyelveken s régi adatokban nem ritka a kajált szóalak. Lásd még kínál. kibernetika – ‘a komplex rendszerek irányításának logikai és matematikai alapú elmélete és gyakorlata’; ‘az elektronikus számítógépek s irányító egységek tervezésének és építésének tudománya’. – kibernetikus: ‘e tudomány szakembere’; ‘‹melléknévként› e tudománnyal kapcsolatos’. Nemzetközi tudományos szakszó a görög kübernétiké tekhné (‘a kormányzás művészete’) kifejezés első tagjából, a latin cybernetica változat közvetítésével; forrása a kübernaó (‘kormányoz’) ige. Lásd még gubernium, guvernánt. kibic – ‘mások kártyajátékot figyelő személy’. Származéka: kibicel. A német Kiebitz átvétele; ennek származása tisztázatlan. kibuc – ‘mezőgazdasági termelőközösség Izraelben’. Újhéber (ivrit) szó: kibbuc, tkp. ‘összegyülekezés’; bibliai héber előzménye a nagy próféták által megjósolt eszkatológikus eseményt jelentette, amikor a világ népei összegyűlnek Jeruzsálemben, hogy alávessék magukat Jahve uralmának. kicsi – lásd kicsiny kicsiny – ‘nem nagy’; ‘csekély’; ‘‹főnévként› kisgyermek; állat kölyke, fiókája’. Származékok s kapcsolt szavak: kicsinyke, kicsinység, kicsinyít, kicsinyel, kicsinyes, kicsinyeskedik; kicsi, kicsike, kicsiség. Ótörök eredetű szó: csuvas kezsen (‘fiatal, kiskorú’); továbbképzett származékai: altáj kicsinek (‘kicsike’), tuvai kidzsines (‘nagyon kicsi’). Mindezeknek kicsi alapszava a magyar kis előzménye. A magyar ~ korábbi kicsin alakból lett a szóvég palatalizálódásával. A szóalak rövidülésével jött létra a ma köznyelvibb kicsi. kicsoda – ‘ki?’. A ki1 és a csoda összetétele, a micsoda mintájára alakult; eredetét lásd ott. kiebrudal – ‘kidob, kihajít, csúfosan eltávolít’. A szó tövét alkotó ebrúd az a bot, amelyet falusi sihederek a kerítésen kibújó kutya alá dugtak, és jó messze hajították vele. Maga a ~ szó az ebrúdon kivet kifejezésből alakult ki olyanformán, mint a felszarvaz vagy kikosaraz. kies – lásd kietlen kietlen – ‘kopár, puszta, sivár’. – kies: ‘üde, viruló, szemet gyönyörködtető ‹táj›’: Vígadoznak a kies Fürednek / Kútfején és partjain (Csokonai); ‘elhagyatott, lakatlan’. Bizonytalan eredetű szócsalád. Talán a kéj származékairól van szó a fosztó, illetve ellátottságot kifejező -tlen és -s képzővel. Újabb vélemények szerint a fenti szópár egy ‘öltözet’ értelmű ótörök kije szóból ered, tehát ‘meztelen’, illetve ‘felöltözött, díszes’ volt az alapjelentés. A kies ‘elhagyatott, isten háta mögötti’ jelentésben való használata, amely hovatovább kizárólagossá lesz, annak tulajdonítható, hogy a legtöbben így értik: ‘a forgalomból kieső’. kifli – ‘félhold alakú péksütemény’. Német kölcsönszó az ausztriai Kipfel vagy ennek tájnyelvi kifl alakja alapján; ezek a Kipf (‘lőcs’) kicsinyítő képzős származékai, végső forrásuk a latin cippus (‘cölöp, karó’). kígyó – ‘hosszú és hengeres testű, végtag nélküli hüllő’. Származékai: kígyós, kígyózik. Egy kigy- alapszó származéka; ez ősi uráli örökség: votják kij, mordvin kuj, finn kyy, szelkup sű. Az átvett kij- tőhöz kicsinyítő -ó képző járult; a j  gy hangváltozásra példa hajma–hagyma. kijjebb – ‘külsőbb hely felé’; ‘külsőbb helyen’. A kívül összevont kül, kil alakjának középfokú -bb jeles alakulata a beljebb, följebb mintájára. kikapós – ‘hűtlenkedő ‹asszony›’. A kikap (‘túlmegy a mértéken, határon’) ige származéka a harapós, ijedős és más hasonló melléknevek mintájára. kikelet – ‘tavasz’. A kikel (‘‹növény› a földből kibújik’) származéka a deverbális -t névszóképzővel. Az is lehet, hogy az alapige ‘kimegy’ jelentését kell alapul vennünk, és így a szó arra utal, hogy tavasszal a jószágot kihajtják a mezőre. A ~ ma irodalmi szó. kikerics – ‘hegyi réteken ősszel lilás rózsaszín virágokat hajtó, mérgező növény’. A kökörcsin virágnév változata, talán annak rövidült kükercs, kikercs alakjából alakult ki; a két név jelentés szerint is csak későn

- 178 - oldal

a

achát

különült el. kikosaraz – lásd kosár kiküszöböl – ‘megszüntet, eltávoztat’. A latin eliminare mintájára alkotott tükörszó (latin limen, liminis a.m. ‘küszöb’); lásd küszöb. kílbót – ‘kétpárevezős, guruló üléses túracsónak’. A német Kielboot átvétele: Kiel (‘csónakgerinc’) és Boot (‘csónak’). kilenc – ‘tíznél eggyel kevesebb’. Származékai: kilences, kilenced, kilencedik. Elhomályosult összetétel, amelynek első tagja a kívül rövidült kül, kil alakja, a második pedig az a ‘tíz’ jelentésű elem, amely a harminc szóban is szerepel (eredetét lásd ott). A szó tehát ‘(egy) kivételével tíz’ szerkezetű; hasonló felépítést találunk a megfelelő ugor számnevekben. Lásd még kilencven, nyolc. kilencven – ‘kilencszer tíz’. A kilenc számnév származéka a -ven utótaggal, amelynek megfelelője megtalálható pl. a hatvan számnévben; eredetét lásd ott. kiliazmus – ‘hit Krisztus eljövendő ezeresztendős diadalmas földi uralkodásában’. Vallástörténeti szakszó a görög khilioi (‘ezer’) semleges khilia alakja nyomán; ez a hit már az ókeresztény egyházban élt János jövendölése (Jel 20,4-6) nyomán, s később számos eretnekmozgalom és szabadegyház is magáévá tette. Lásd még kilo-. kilincs – ‘ajtó, ablak zárjának fogantyúja’. Származéka: kilincsel. Vitatott eredetű szó. Alighanem az ófrancia clinche főnévből alakult, amely viszont egy frank szóból, a német Klinke (‘kilincs’) feltehető előzményéből ered; ezek a ~ fémes csengését idéző hangutánzó szavak. A magyar szó valószínűleg vallon telepesek nyelvéből ered; a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel. Kevésbé valószínű, hogy a ~ belső, hangfestő eredetű, a kallantyú s távolabbról a kalimpál, kalandozik rokona, amely hangrendi átcsapással keletkezett. kiló – ‘kilogramm’; ‘‹szlengben, régebben› százas bankjegy’. A nemzetközi kilogramm (‘ezer gramm mint súlymérték egysége’) önállósult első eleme köznyelvi szóként; a görög khilioi (‘ezer’) származéka. Lásd még kilo-, kiliazmus. kilo– ‹mértéknevek előtagjaként› ‘az alapmértékegység ezerszerese’: kiloamper, kilobájt, kilogramm, kilohertz, kilokalória, kilométer, kilopond, kilotonna, kilowatt stb. A görög khilioi (‘ezer’) származéka. Lásd még kiliazmus, kiló. kímél – ‘könyörületesen bánik ‹vele›’; ‘nem teszi ki fáradságnak, elhasználódásnak’; ‘‹tagadó mondatban› sajnál’: nem kímélte az erejét. Származékai: kímélet, kíméletes. kíméletlen, kíméletlenség. Ismeretlen eredetű szó. kiméra – ‘agyrém, rémlátomás’: kimérákkal viaskodik. – kimerikus: ‘csalóka, képzelt, látszólagos’. Nemzetközi szók a latin chimaera nyomán; ez a görög khimaira megfelelője. A Khimaira az antik regék oroszlánfejű, kecsketestű és kígyófarkú, tűzokádó lénye volt; a szó eredeti jelentése ‘nőstény kecske’. kimonó – ‘bokáig érő, széles és díszes övvel viselt bő köntös mint hagyományos japán viselet’; ‘japános szabású női ruha’. Nemzetközi szó a japán kimono (‘köntös’) nyomán. kín – ‘gyötrő fájdalom, szenvedés’. Származékai: kínos, kínoz, kínzó, kínzás, kínlódik, kínlódás. Ótörök eredetű szó: türk, ujgur kijin, kun kin. A török előzményekben úgynevezett veláris i volt, ezért kap a ~ mély hangrendű toldalékokat. kínai – ‘a tömegében Kínában élő nép, ennek tagja, nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. A magyar szó melléknévi származék a Kína országnévből, amely a régi olasz China átvétele. Ennek közvetlen forrása a portugál China [sina] az óind Csiná nyomán, amely a Kr. e. 3. századi kínai Ts’in [cin] dinasztia nevéből való; ennek jelentése talán ‘ember, férfi’. kínál – ‘fogyasztásra unszolva nyújt, ajánl ‹ételt, italt›’; ‘megvételre ajánl’. Származékai: kínálás, kínálat, kínálgat. Bizonytalan eredetű szó; -nál végződése alighanem olyan képzőegyüttes, mint a sajnál szóé, s ez esetben a ki- tő azonos lehet a kiabál, kiált igék tövével. A jelentés talán pogány kori szertartásra utal, melynek során az áldozatot az istenségnek hangos szóval felajánlották. kincs – ‘felhalmozott pénz vagy értékes vagyontárgyak összessége’; ‘értékes, hasznosítható anyag’: természeti kincsek; ‘szellemi, erkölcsi, kulturális érték’: műkincsek. Ismeretlen eredetű szó. kinematika – ‘a mechanikának az az ága, amely a mozgást a testre ható erőtől függetlenül vizsgálja’. – kinematográfia: ‘mozgófilm, mozgókép, filmtechnika’. Tudományos szakszavak a görög kinema, kinematosz (‘mozgás’) nyomán; forrásuk a kineó (‘mozgat’) ige. Lásd még kinetika, kinesztézia. kinesztézia – ‘a saját mozgás érzete’. Orvosi szakszó a latin cinaesthesia nyomán; ezt a görög kineó

(‘mozgat’) és aiszthészisz (‘érzékelés’) elemekből alkották; utóbbi forrása az aiszthaomai (‘érez’) ige. Lásd még esztétika, kinematika, kinetika. kinetika – ‘a mechanikának az az ága, amely a mozgást a testre ható erővel kapcsolatban vizsgálja’. – kinetikus: ‘mozgási’: kinetikus energia. Tudományos szakszó a görög kinészisz (‘mozgatás’) és kinétikosz (‘mozgató’) nyomán; forrásuk a kineó (‘mozgat’) ige. Lásd még kinematika, kinesztézia. kinin – ‘a kínafa kérgéből kivont keserű, lázcsillapító hatású gyógyanyag’. Nemzetközi szó a francia quinine nyomán; ez tudós képzés a kínafa spanyol quina nevéből a vegyi anyagok nevében gyakori -in végződéssel (mint pl. anilin); forrása a perui indián (kecsua) kina (‘kéreg’). kinn – ‘zárt terület határán kívül’. Annak a kiv- tőnek locativusi -n ragos alakja, amely a ki2, kívül szavakban található. A n megnyúlása vagy hasonulásnak (kivn  kinn), vagy intervokális kettőződésnek tudható be. A kint változat talán még egy -t locativusi ragot kapott, de létrejöhetett a fent, lent analógiás hatására is. kint – lásd kinn kintorna – ‘verkli, sípláda’; ‘‹régebben› citeraféle pengetős hangszer’. A tisztázatlan eredetű bajor-osztrák kinterne (‘pengetős húros hangszer’) átvétele latinosított végződéssel (kinterna); a középső szótag o magánhangzója hangrendi illeszkedésnek köszönhető. kioszk – ‘villaszerű kertes vendéglő’; ‘elárusító bódé’. Nemzetközi szó a török köşk [kjösk], azaz ‘kerti lak’ nyomán; ez az azonos jelentésű perzsa kusk átvétele. A magyar szó forrása a német Kiosk. király – ‘megkoronázott egyeduralkodó’; ‘uralkodó helyzetű üzletember’: olajkirály; ‘a legkiválóbb, legtekintélyesebb személy vagy lény ‹valamely körben›’: az állatok királya; ‘‹kártyajátékban› a király képét ábrázoló lap’: pikk király; ‘‹sakkban› a legfontosabb figura’. Származékai: királyi, királyság. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén kralj, szlovák kráľ; ezek Nagy Károly frank uralkodó germán Karal, Karl nevéből erednek. A magyar szó az óhorvátból eredhet a szóeleji mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő magánhangzóval való feloldása útján; a korábbi kerál hangrendi illeszkedéssel és a szóvég palatalizálódásával nyerte el mai alakját. Személynévből lett méltóságnév még: bán, cár, császár. kirgiz – ‘a közép-ázsiai Kirgíziában élő, törökös nyelvet beszélő nép, ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. Nemzetközi szó, a ~ek saját neve. kiromantia – ‘tenyérjóslás’. Nemzetközi szó a latin chiromantia nyomán; ez a görög kheiromanteia megfelelője a kheir (‘kéz’) és manteia (‘jóslás’) alapján. Lásd még kirurgia, kiropraktika, nekromantia. kiropraktika – ‘gerincés végtagbántalmak kezelése nyomogatással, csavarással, mozgatással’. – kiropraktikus: ‘a kiropraktika alkalmazója, csontkovács’. Nemzetközi szó a latin chiropractica nyomán; mesterséges orvosi szakszó a görög kheir (‘kéz’) és praktikosz (‘ügyes, hatékony’) elemekből. kirurgus – ‘‹régen›seborvos, felcser’. – kirurgia: sebészet. Nemzetközi orvosi szakszócsalád a latin chirurgus (‘seborvos’) nyomán, amely a görög kheirurgosz hiatrosz, azaz ‘kézzel működő orvos, sebész’ kifejezés önállósult első tagjának felel meg. Elemei: kheir (‘kéz’) és ergon (‘cselekvés, munka’). Lásd még kiromantia, kiropraktika. kis – ‘‹csak jelzői használatban› nem nagy’; ‘kevés, csekély’; ‘fiatal(abb)’: kishúga, kistestvére. Származékai: kisebb, kisebbség, kisebbségi, kisebbedik, kisebbít. Ótörök eredetű szó: türkmén, kun kicsi, kazah kisi. Az átvett kicsi forma cs  s hangváltozással (mint késik, kos) és a véghangzó elhalásával nyerte el mai alakját. A nyelvünkben ma is élő kicsi változat más úton keletkezett (lásd kicsiny). Lásd még kisded. kisded – ‘kisgyermek’; ‘‹régen, melléknévként› kicsike’: Aluszol-e, Fehér Anna, / kipiroslott kisded alma? (Népdal); ‘kevés’: kisded idő múlván; ‘‹ma› ártatlannak feltüntetett, kisstílű’: kisded üzelmek. A kis melléknév származéka a régi -d kicsinyítő képző elemismétléses -ded alakjával, tehát melléknévi ‘kicsike’ értelme az elsődleges. A szó mai, kissé választékos használatban mutatott jelentése egy kisded gyermek szókapcsolatból önállósult főnévvé. A képző más szavakon is fellelhető, az igen régi gyermekded szón éppúgy, mint a nyelvújítási tojásdadon. kísér – ‘együtt megy vagy jön ‹valakivel›’; ‘őrizettel visz’: az őrszobára kísérték; ‘együtt történik ‹valamivel›’: a földrengést szökőár kísérte; ‘aláfestő zenét játszik énekvagy hangszerszólóhoz’: a dalt zongorán kíséri X. Y.. Származékai: kísérő, kíséret, kísérget. Az ige kís- alapszava alighanem ősi ugor örökség: osztják kotjsi (‘nyomon követ’). A szóvégi -r talán gyakorító képző, mint a dicsér,

- 179 - oldal

a

achát

szivárog igékben. Lásd még kísérel, kísért. kísérel – ‘próbálkozik’. Származékai: kísérlet, kísérleti, kísérletezik. A kísér ige gyakorító képzős származéka (mint döföl, keringél); ezzel a jelentésével a nyelvújítás korában ruházták fel a korábbi ‘kísérget’ mellé vagy helyébe. Ez a jelentés már régóta megvolt az alapige egy másik változatában (kísért), ám időközben ennek más jelentései kerültek előtérbe (lásd ott). kísért – ‘‹régen›’próbálkozik’: Csak játszol a karddal, övezni kísérted (Arany); ‘próbára tesz’: ne kísértsd az Istent; ‘bűnre csábít’; ‘‹halott lelke› visszajár’; ‘minduntalan felmerül’: az a régi emlék kísért ma is. Származékai: kísértő, kísértés, kísértet, kísérteties. A kísér származéka műveltető és mozzanatos szerepű -t képzővel. A próbálkozás és bűnre csábítás jelentését némely más nyelvben is egyazon ige tartalmazza: latin temptare, német versuchen. Lásd még kísérel. kisze – ‘savanyú korpaleves mint böjti eledel’; ‘lánynak öltöztetett szalmabáb, amelyet a téltemető népszokás keretében virágvasárnapkor vízbe dobnak’. A szlovák kyseľ (‘savanyú cibereleves’) átvétele; ez a kysly (‘savanyú’) származéka. A kiszebáb vízbe vetése a böjtös ételektől való szabadulást, a húsételek visszatérését jelképezi. kiszmet – ‘a kikerülhetetlen és elháríthatatlan végzet a mohamedán hit szerint’. Nemzetközi szó az arab kiszmat (tkp. ‘osztályrész’) nyomán, a török kismet közvetítésével. kisztihand – ‘kezit csókolom’. Régi köszönő forma, az ausztria német küss’ die Hand magyarosodott változata: küssen (‘csókol’), Hand (‘kéz’). kitin – ‘rovarok, rákok vázának, páncéljának anyaga’. Mesterséges szó a görög khitón (‘ruha, vért, burok’) tövéből a vegytanban gyakori -in végződéssel (mint kinin). kivált – ‘főként, különösképp’: Írjon mindenről hosszan, de kivált ha kegyedről / Ír röviden, haragunni fogok… (Petőfi). Kissé régies szóalak, a ma megszokottabb kiváltképpen önállósult első eleme. Ez a kiválik befejezett melléknévi igeneve az ige ‘elkülönül’ értelme alapján; ma voltaképp ragtalan határozó. Lásd még kiváltság. kiváltság – ‘mentességek és előjogok összessége’: nemesi kiváltságok. Származéka: kiváltságos. A kiválik (‘kiemelkedik, elkülönül’) ige befejezett melléknévi igenevének származéka denominális -ság főnévképzővel. Lásd még kivált. kíván – ‘‹valakire, valamire› vágyik’: felebarátod feleségét ne kívánjad; ‘szeretné, ha másnak jutna ‹valami›’: sok szerencsét kívántunk neki; ‘óhajt, szándékozik’: ezzel nem kívánok foglalkozni; ‘megkövetel’: ez a sértés vért kíván! Származékai: kívánság, kívánalom, kívánatos, kívánós, kívánkozik. Ismeretlen eredetű szó, bár nem képtelen feltevés, hogy kív- töve a hív1 ige alakváltozata; jelentésük a ‘magához hív’  ‘magának kíván’ vonalon függhet össze. Lásd még kíváncsi. kíváncsi – ‘valamit megtudni kívánó’; ‘nem rá tartozó dolgok után illetlenül érdeklődő’. Származékai: kíváncsiság, kíváncsiskodik. A kíván igéből ered; cs eleme talán egy -s gyakorító képző affrikálódott változata; a szóvégződésre a nyelvújítás kori tömzsi, kapzsi s hasonló játékos képzések hatottak. kívül – ‘külső részen’: kívül tiszta, belül poros; ‘‹névutóként› kifelé eső helyen’: a kerítésen kívül; ‘kivételével’: A nagy világon e kivűl / Nincsen számodra hely (Vörösmarty). A feltehető, ‘külső rész’ jelentésű *kiv- főnévből alakult ki -l ablativusi raggal (eredetéről lásd ki2). Lásd még külön. klakk – ‘‹régebben› összelapítható, rugós báli cilinder’: klakkbanfrakkban; ‘felbérelt színházi tapsolók csoportja’; ‘bértaps’. – klakőr: ‘fizetett tapsoló’. Nemzetközi szók a francia claque (‘taps; fizetett tapsolók együttese; rugós kalap’) és claqueur (‘tapsoló’) nyomán; ezek a hangutánzó claquer (‘csattan’) származékai. klán – ‘vérrokonságon alapuló nemzetség Skóciában’; ‘nagycsalád, összetartó rokonság’: a Kennedy-klán; ‘a maffia egy-egy nagyobb csoportja’: a sziciliai klán. Nemzetközi szó az angol clan nyomán; ennek forrása a gael clann (‘ivadék’). klapec – ‘gyerek, kölyök’. A szlovák chlapec (‘fiú’) átvétele. Tréfás, kissé avuló bizalmas nyelvi szó. klappol – ‘egybevág, összeillik, stimmel’. A német klappen (‘csattan; egybevág, stimmel’) igéből. Bizalmas nyelvi szó. klarinét – ‘egy nyelvsípos fafúvós hangszer’. Nemzetközi szó az olasz clarinetto nyomán; ez a clarino (‘magas hangú szólótrombita’) kicsinyített formája; végső forrásuk a latin clarus (‘hangos, tiszta, éles’). Lásd még klíring. kláris – lásd kaláris klastrom – ‘rendház, zárda’. A latin claustrum szóból, amely a claudere, clausum (‘bezár’) ige származéka a clavis (‘kulcs’) nyomán; eredeti jelentése ‘retesz,

lakat; erőd, végvár’; a középkori latinban a claustrum monasterii a rendháznak a laikusok elől elzárt, belső részét jelentette, majd utóbb ‘rendház’ értelemben önállósult. A kolostor kiszorította a köznyelvből. Lásd még enklávé, klausztrofóbia, klauzula, klauzúra, klotűr, klozett, konklávé, konklúzió. klassz – ‘remek, pompás’. A német das ist Klasse (‘ez remek’) kifejezésből került nyelvünkbe rövidült formában; a német Klasse (‘minőségi osztály, fok’) ugyanaz, mint a magyar klasszis. klasszicizmus – ‘az ókori görög-római műveltség eszményeit követő irodalmi, művészeti és zenei irányzat’. – klasszicista: ‘a klasszicista irányzatot követő, ezzel kapcsolatos’. – klasszicizál: ‘a klasszicizmus eszményei szerint alkot’; ‘‹mű, főleg építmény› a klasszicizmus stílusjegyeit mutatja’: klasszicizáló homlokzat. – klasszicitás: ‘klasszikus jelleg’; ‘művészi tökély’. A ~ a latin classicus (lásd klasszikus) továbbképzett formája görög eredetű képzőkkel; a ~ a franciában keletkezett (classicisme), s a magyarba valószínűleg a német Klassizismus közvetítette. Lásd még klaszszifikál, klasszis. klasszifikál – ‘osztályokba sorol’; ‘minősít’. Tudományos szakszó a latin classificare nyomán: classis (‘osztály’) és facere (‘csinál’). Lásd még klasszicizmus, klasszikus, klasszis. klasszikus – ‘az ókori görög-római műveltséggel kapcsolatos’: klasszikus tanulmányok, klasszikus írók, klasszikus nyelvek; ‘kezdeti, a tökély felé fejlődő’: a klasszikus fizika; ‘‹főnévként, a művészetek s tudományok körében› a legnagyobbak közt számon tartott (és többnyire már elhunyt) alkotó’: klasszikus és élő magyar költők; az űrtechnika élő klasszikusa. Nemzetközi szó a latin classicus (‘egy néposztályhoz tartozó, arra vonatkozó’) nyomán, amely már az ókorban felvette a ‘jeles, kiemelkedő’ jelentést; forrása a classis (‘néposztály, hadosztály, minőségi osztály’). Lásd még klasszicizmus, klasszifikál, klasszis. klasszis – ‘‹régen› iskolai osztály’; ‘minőségi fok’: klasszisokkal jobb ellenfeleinél; ‘kiemelkedő tehetség ‹különösen sportban›’: világklasszis. Latin szó: classis (‘néposztály, hadosztály’), amely a középkortól ‘minőségi osztály’, s végül ‘kiválóság’ jelentést is nyert. Lásd még deklasszált, klassz, klasszicizmus, klasszifikál, klasszikus. klausztrofóbia – ‘beteges szorongás zárt térben’. Lélektani szakszó a latin claustrum (‘zárt tér’) és a görög phobé (‘rettegés’) elemekből; első tagjának eredetéről lásd klastrom. Lásd még klauzula, klozett, konklúzió. klauzula – ‘szerződés záradéka’. Nemzetközi szó a latin clausula nyomán, amely a claudere, clausum (‘bezár’) származéka. Lásd még klastrom, klausztrofóbia, klauzúra, klotűr, klozett, konklúzió. klauzúra – ‘kolostor elzárt, csak külön engedéllyel látogatható részlege’. Latin szó (clausura), tkp. ‘lezárás’ a claudere, clausum (‘bezár’) ige alapján. Lásd még klastrom, klausztrofóbia, klauzula, klavír, klotűr, klozett, konklúzió. klaviatúra – ‘hangszer ‹zongora, orgona stb.› vagy írógép, számítógép billentyűzete’. Nemzetközi szó a német Klaviatur nyomán, melynek forrása a latin clavis (‘kulcs; orgonabillentyű’). Lásd még klauzúra, klavír, konklávé. klavír – ‘zongora’. A német Klavier átvétele; forrása a francia clavier (‘billentyűzet’) a latin clavis (‘kulcs; orgonabillentyű’) nyomán. Régies szó. Lásd még klaviatúra, konkláve. klázli – ‘üvegpohár’: Az urak nem isznak a kulacsból, hanem a klázliból (Mikszáth). A bajor-osztrák glasle átvétele; ez az irodalmi német Glas (‘üveg, pohár’) kicsinyítő képzős származéka. Nyelvjárási szó. Lásd még glazúr. kleftisz – ‘újkori görög hegyi szegénylegény, szabadságharcos’. Újgörög szó, tkp. ‘tolvaj’ a klevo (‘lop’) igéből; ókori görög előzményei klephtész, illetve kleptó. Lásd még klepszidra, kleptománia. klenódium – ‘kincs, drága ereklye’. A középkori latin claenodium átvétele; eredete tisztázatlan. klepetus – ‘ujjatlan, galléros bő köpeny’. Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó. klepszidra – ‘ókori vízióra, amely az időt egy tartályból kicsöpögő víz fogyásával méri’. Nemzetközi szó a görög klepszüdra nyomán; elemei a kleptó (‘lop’) és hüdór, hüdrosz (‘víz’), tehát tkp. ‘vízlopó’. Lásd még kleftisz, kleptománia. kleptománia – ‘beteges lopási kényszer’. Lélektani szakszó a görög kleptó (‘lop’) és maneia (‘téboly’) elemekből. Lásd még keftisz, klepszidra. klérus – ‘a katolikus papság’. – klerikus: ‘kispap; a klérushoz tartozó személy’. – klerikális: ‘papi, a papsághoz tartozó, a papsággal kapcsolatos’; ‘az egyház befolyása alatt álló, annak politikai hatalmát támogató’. – klerikalizmus: ‘az egyház politikai

- 180 - oldal

a

achát

hatalmának növelésére törekvő irányzat’. Nemzetközi szócsalád a latin clerus nyomán, amely a görög klérosz átvétele; ennek eredeti jelentése ‘örökség, osztályrész’, és a keresztény korban nyerte ‘papság’ értelmét, mert „az Úr az ő örökrészük” (5Móz 18,2). kliens – ‘ügyvéd ügyfele’; ‘politikai hatalmasságtól függő, őt kiszolgáló személy’. – klientúra, klientéla: ‘ügyvéd ügyfeleinek összessége’; ‘politikai vezetőtől függő személyek csoportja’. Nemzetközi szócsalád a latin cliens (‘patrónus jogi védelme alá helyezkedett, mindenben tőle függő személy’) nyomán; ez a korábbi cluens, cluentis változata, a cluere (‘ráhallgat’) ige folyamatos melléknévi igeneve. klikk – ‘közösségen belül önző céljai elérésére szerveződött érdekcsoport’. Nemzetközi szó a francia clique (tkp. ‘rezesbanda’) nyomán, amely a hangutánzó eredetű cliquer (‘lármázik’) származéka. klíma – ‘éghajlat’. – klimatikus: ‘éghajlati’: ‘éghajlati adottságai miatt kedvező hatású’: klimatikus gyógyhely. Nemzetközi szó a latin clima (‘hajlat, görbület’) nyomán, amely a görög klima, klimatosz (‘hajlás, éghajlat, égöv’) átvétele: forrása a klinó (‘hajlik’) ige. A megnevezés a Földnek az egyenlítőtől a sarkok felé mutatkozó hajlására, görbülésére utal. Lásd még klimatizál, klimax, klinika. klimatizál – ‘légkondicionálással szerel fel’. Nemzetközi szó a francia climatiser nyomán; ennek végső forrása a görög klima, klimatosz (‘hajlás, éghajlat’). A magyarba a német klimatisieren közvetítette; a ~ latinos szóvéget kapott. Lásd még klíma, klimax. klimax – ‘drámai műben a cselekmény csúcspontja, döntő fordulata’; ‘stilisztikai fokozás’; ‘a női vérzés végleges elmaradásának időszaka’: női klimax. – klimaktérium: ‘a női változás időszaka a negyvenes életévek derekán’. – klimakterikus: ‘a női változás időszakával kapcsolatos’; ‘‹régen› válságos, döntő’: Ha majd e klimakterikus napok / Elmúltak, a nagy műt is újra kezdjük (Madách). Nemzetközi szócsalád a görög klimax (‘létra, lépcső’), illetve klimaktér (‘létrafok’) nyomán; ezek a klinó (‘hajlik, lejt’) származékai. Lásd még klíma, klimatizál. klimpíroz – ‘ügyetlenül, botladozva játszik zongorán’. A hangutánzó német klimpern (‘csörög, csörömpöl’) magyar származéka a német eredetű szavakban gyakori -íroz képzővel. klinika – ‘egyetemi kórház, ahol az orvosok képzése és kutatás (is) folyik’ . – klinikus: ‘klinikai szakorvos’. Nemzetközi orvostudományi szakszó a latin clinica (‘gyakorlati orvostudomány’) nyomán. Ennek forrása a görög kliniké tekhné, azaz ‘ágyban fekvő (beteg) gyógyítása’ kifejezés első eleme: a kliné (‘fekvőhely’) a klinó (‘lehajlik, lefekszik’) igéből való. Lásd még klíma. klinker – ‘tömör, tetszetős felületű dísztégla’. A német Klinker átvétele; azonos alakú holland előzménye a hangutánzó klinken (‘cseng’) igéből ered. klipper – ‘hosszú, keskeny, gyorsjáratú háromárbocos vitorláshajó’. Nemzetközi szó az angol clipper szó nyomán; ez a clip (‘sebesen halad’) származéka; végső forrása egy óskandináv klippa (‘nyes, nyír’) ige. klipsz – ‘csíptetéssel rögzített fülbevaló vagy más ékszer’. Angol szó (clips), a clip (‘csippentő’) többes alakja; végső forrása az óskandináv klypa (‘csíp’) ige. klíring – ‘számlarendezés bankátutalással’. Angol kereskedelmi szakszó (clearing) a clear (’tisztít; számlát kiegyenlít’) igéből; ez a francia clair közvetítésével a latin clarus (’tiszta’) szóra megy vissza. Lásd még klarinét. klisé – ‘nyomdai fémlemez képek sokszorosítására’; ‘elkoptatott nyelvi fordulat, szólam’. – klisíroz: ‘klisét készít’ Nyomdászati szakszó a francia cliché nyomán, amely a clicher (‘lemintáz’) származéka. Szavainkat a német közvetítette: Klischee, klischieren. klistély – ‘beöntés, beöntő’. A latin clyster átvétele a szóvég hasonulásával és palatalizációjával. Végső forrása a görög klüsztér a klüdzó (‘öblít’) nyomán. Elavult szó. kloáka – ‘fedett csatorna’; ‘madarak végbéltraktusa’. Latin szó (cloaca), a.m. ‘csatorna’, a görög klüdzó (‘mos’) oldalági rokona. klón – ‘vegetatív úton létrejött egyed’; ‘nem szexuális sejt osztódása révén létrehozott, az eredeti lénnyel genetikailag azonos sejtekből álló új lény’. Élettani szakszó a görög klón (‘ágacska, hajtás’) nyomán. klopfol – ‘‹húst› laposra kiver’; ‘‹szőnyeget› porol’. A hangutánzó német klopfen (‘kopog; üt ‹szerszámmal›’) származéka. klór – ‘zöldessárga színű, szúrós szagú gáz, halogén elem’. Tudományos szakszó a görög khlórosz (‘zöld, zöldessárga’) nyomán; Gay-Lussac francia vegyész vezette be. Lásd még klorofill, klorocid, kloroform.

klorocid – ‘klórvegyületet tartalmazó antibiotikum’. Gyógyszervegyészeti márkanév a görög khlorosz (‘zöld; klór’) és latin -cida (‘-ölő’) elemekből; utóbbi a caedere (‘elejt, megöl’) származéka, és a patricida, fratricida (‘apagyilkos, testvérgyilkos’) meg hasonló szavakban szerepel, és a készítmény baktériumölő hatását jelzi. Lásd még klór, klorofill, klorocid, kloroform. klorofill – ‘a növény zöld anyaga, amely a fotoszintézist végzi’. Tudományos szakszó a görög khlórosz (‘zöldessárga’) és phüllon (‘levél’) elemekből, tehát ‘levélzöld’. Lásd még klór, klorocid, kloroform. kloroform – ‘édeskés szagú, kábító gőzű, altatásra is használt folyadék’. Vegyészeti szakszó a görög khlórosz (‘klór’) nyomán; -form eleme a latin formica (‘hangya’) szóból való, mivel a ~ a hangyasav vegyi gyökét tartalmazza. Lásd még formaldehid, klór, klorofill, klorocid. klott – ‘egyik oldalán fényes pamut bélésszövet’. A német Kloth átvétele, ez pedig az angol cloth (‘posztó, kelme, szövet’) szóra megy vissza. Ez egyébként oldalági rokona a német Kleid (‘ruha’) főnévnek. klotűr – ‘országgyűlési vita lezárása’; ‘a felszólalási jog megvonása vagy korlátozása az országgyűlésben’. Régi politikai szakszó a francia clôture (‘lezárás’) nyomán; ez végső soron a latin claudere, clausum (‘bezár’) származéka. Lásd még klastrom, klausztrofóbia, klauzula, klauzúra, klozett, konklúzió. klozett – ‘illemhely’. A német Klosett átvétele. Ez a Wasserklosett második eleme, a szó maga pedig részfordítás az angol water closet (‘vizes fülke’) nyomán. Az angol kifejezés W.C. rövidítéséből lett a magyar vécé; második eleme francia eredetű (tkp. ‘zárt, szűk helyiség’) és végső soron a latin claudere, clausum (‘bezár’) szóra vezethető vissza. Lásd még klastrom, klausztrofóbia, klauzula, klauzúra, klotűr, konklúzió. klöpli – ‘vert csipke’. A német Klöppel (‘vert csipke’) átvétele; voltaképp ‘harangnyelv’, mivel a klöplizéshez használt cérnaorsó hasonlít hozzá. klú – ‘csattanó’: a dolog klúja az, hogy… Francia szó: clou (‘szeg’); forrása a latin clavus (‘szeg’). Bizalmas nyelvi szó. klub – ‘társaskör, egyesülés’: bélyeggyűjtők klubja; ‘sportegylet’. Nemzetközi szó az angol club (‘egylet’) nyomán; skandináv eredetű: svéd klubb (‘egy csomó; maroknyi ember’). klumpa – ‘fapapucs’. Német tájnyelvi eredetű: bánsági német klumpa; az irodalmi német Klump (‘csomó; tuskó, tönk’) származéka, távolabbról a klub rokona. knédli – ‘gombóc’; ‘csehgombóc’. Magyaros alak a német Knödel, az ófelnémet knode (‘csomó’) kicsinyített formája nyomán. knesszet – ‘Izrael állam országgyűlése’. Újhéber szó, tkp. ‘gyülekezet’ a klasszikus héber könesszet Jiszroél (‘Izrael gyülekezete’) nyomán. know-how – [nouhau] ‘különleges gyártási eljárás, ennek átadása’. Angol kifejezés, a.m. ‘tudni, hogyan’. A know indoeurópai rokonságába tartozik a régi latin gnoscere, utóbb noscere (‘tud’) és a görög gnószisz (‘tudás’.) knyáz – ‘orosz herceg, fejedelem’. Orosz szó. Előzménye, az ősszláv knendz az ógermán kuningoz (‘király’) átvétele, így a ~ az angol king, német König, dán konge stb. távoli rokona. . koacervátum – ‘a kolloid és a kocsonyás közötti átmeneti állapot’. Latin vegytani szakszó (coacervatum) a co(n)- (‘össze’) és acervare (‘halmoz’) elemek alapján. koadjutor – ‘katolikus segédpüspök’. Latin egyházi szakszó (coadiutor), tkp. ‘segítőtárs’ a co(n)(‘együtt’) és adiuvare, adiutum (‘segít’) elemekből. Lásd még adjutáns. koaguláció – ‘fehérje, vér megalvadása’. Biokémiai szakszó a latin coagulare, coagulatum (‘‹tej› megalszik’) nyomán; ennek eredete tisztázatlan. koalíció – ‘politikai pártok szövetsége kormányalakításra’; ‘több állam szövetsége egy kívülálló hatalom ellen’: a Napóleon-ellenes koalíciók, antifasiszta koalíció (a második világháborúban). Politikai szakszó a coalere, coalitum (‘összenő, összeolvad’) alapján; co(n) (‘össze’) és alere (‘táplál, növel, gyarapít’). koaxiális – ‘közös tengelyű’: koaxiális kábel. Műszaki szakszó a latin co(n)- (‘együtt’) és axis (‘tengely’) elemekből. kobak – ‘‹tréfásan› fej’; ‘‹régebben› lopótök; kabaktermés’. Török eredetű: kun, kipcsak, oszmán kabak (‘tök’). A ~ magánhangzó-elhasonulással alakult ki. kobalt – ‘a nikkellel rokon fehér fényű fémes elem’. Az újkori latin cobaltum a német Kobold (‘manó’) származéka. A középkorban a szász bányászok úgy képzelték, hogy ha ezüstérc helyett az akkor még értéktelennek tartott ~ ércére lelnek, akkor az gonosz manók incselkedésének tulajdonítható. Lásd még kobold.

- 181 - oldal

a

achát

kobold – ‘manószerű lény, földszellem, házimanó’. Német szó (Kobold), talán a Kobe (‘istálló, ól’) és walten (‘ellát, igazgat’) elemekből jött létre ‘ház körül segédkező manó’ jelentéssel. Lásd még kobalt. kóborol – ‘kószál, csatangol’. Származékok és kapcsolt szavak: kóborog, kóbor. Valószínűleg a középfelnémet koberen, azaz ‘megszerez’; ‘‹vadászkutya› fürkész, szimatol’ szóból ered, amely a latin (re)cuperare (‘visszaszerez’; ) származéka. A kóbor utólagos elvonás. koboz1 – ‘‹régen› rabol’; ‘‹el- igekötővel› hatóságilag elvesz, lefoglal’. Bizonytalan eredetű szó; talán a kopik családjába tartozik, s feltehető korábbi *kopoz alakja ‘kopaszt, foszt’ értelmű volt. koboz2 – ‘régi magyar lantszerű pengető hangszer’. Származéka: kobzos. Török eredetű szó: ujgur, türk kobuz, oszmán kopuz (‘lant’); kun kobuzcsi (‘lantos’). kobra – ‘dél-ázsiai mérges kígyó’. Nemzetközi szó a portugál cobra de capelo (‘kalapos kígyó’) kifejezés első tagjából; ez a latin colubra (‘kígyó’) folytatója. kóc – ‘csepü’; ‘összekuszált haj’. Származékai: kócos, kócol. Szláv eredetű: szerb-horvát kucina, szlovén kolke, szlovák klk (‘csepü’). A magyar szó a szlovén vagy szlovák többes kolci, klci alak átvétele lehet; az l kiesett és a szóvégi -i lekopott (mint az olasz szóban). Lásd még kóceráj. koca – ‘anyadisznó’; ‘valamiben gyakorlatlan, azt csak alkalmilag művelő’: kocavadász, kocadohányos. Az állathívogató koc-koc szóból ered. A tréfásan becsmérlő jelentés az állatnevek hasonló használatával kapcsolatos: szamár, liba, szuka. Lásd még coca. kóceráj – ‘elhanyagolt, szegényes műhely, bolt, vendéglő’. Tréfás képzés a kóc (‘csepü, értéktelen dolog’) szóból vagy a kócos (‘kócárus, szegényes kiskereskedő, kisiparos’) szó kóc tövéből a német eredetű krájzleráj, kupleráj s hasonló szavak végéről elvont -eráj végződéssel. koch – [kohh] ‘felfújt’: rizskoch. A német kochen (‘főz’) ige koch- tövéből. kocka – ‘hat egybevágó négyzetlappal határolt mértani test’; ‘játékokban használt dobókocka’; ‘ilyen alakú tárgy’: kockakő, építőkocka; ‘‹lazább szóhasználatban› négyzet’: káposztás kocka, kockás füzet; ‘kockázat’: kockára vet, kockán forog. Származékai: kockás, kockázik, kockázat, kockázatos, kockáztat. Szláv, pontosabban cseh eredetű: kostka (‘dobókocka’); ez az ősszláv koszt (‘csont’) kicsinyített alakja, s arra utal, hogy a szerencsejátékhoz használt kockát csontból faragták. Az átvett szláv szó közepének mássalhangzó-torlódását a t kivetése oldotta, az sz pedig k előtt affrikálódott, mint a barack, palack szavakban. kocog – ‘kopog; összeverődik’; ‘lassú futásban üget’. Származékok és kapcsolt szavak: kocogat, kocódik, koccan, koccant, koccint. Hangutánzó eredetű szócsalád, a vékony tárgyhoz (főleg üveghez) való gyenge ütődés zaját érzékelteti. A kocódik (‘veszekszik’) az ugyancsak hangutánzó eredetű összezördüllel állítható párhuzamba; a ~ mai értelme a kemény talajon könnyedén koppanó léptek zajával kapcsolatos. kócsag – ’tiszta fehér tollú gémféle gázlómadár’. Ismeretlen eredetű szó. kocsány – ‘virág vagy termés nyele’. Nagy területen és sok nyelvben elterjedt vándorszó, amelynek forrását nem ismerjük. A magyarba valószínűleg a szerb-horvát kočanj vagy az oszmán-török koçan (‘szár, torzsa’) révén került. kocsi – ‘könnyű négykerekű, lófogatú személyszállító jármű’; ‘kerekes szállítóeszköz, jármű’: kézikocsi, babakocsi, harckocsi; ‘vonat vontatott gördülő eleme’: vasúti kocsi, hálókocsi; ‘autó’: személy(gép)kocsi. Származékai: kocsis, kocsizik, kocsizó, kocsikázik. A magyar kocsi szekér önállósult első eleme. A Komárom megyei Kocs községben készült rugózott függesztésű, könnyű és kényelmes lófogatú járművek a 16. századtól Európa-szerte kedveltek és keresettek voltak; ennek köszönhetően a ~ származékait a legtöbb európai nyelvben megleljük: angol coach, német Kutsche, francia, spanyol, portugál coche, olasz cocchio, svéd kusk, holland koets, román cocie, szerb-horvát kočija, szlovák koč, lengyel kocz, oszmán-török koçu. kocsma – ‘italmérés’. Származéka: kocsmázik. Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén, szlovák krčma; ezek eredete tisztázatlan. Az átadó nyelv nem határozható meg. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta, így jött létre a ma már kissé régies korcsma alak; a r kiejtésével keletkezett a ~. Ezek viszonya olyan, mint a görcs–göcs szópár tagjaié. Lásd még kocsmáros. kocsmáros – ‘italmérés tulajdonosa, vendéglős’. Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén, szlovák krčmar; ez a kocsma előzményének származéka a foglalkozást jelző -ar képzővel (mint bodnár, gelencsér). A magyar szó megkapta még a foglalkozást jelző magyar -s képzőt is (mint esztergályos, furmányos,

mészáros). kocsonya – ‘bőr vagy csont lehűlt főzete, rezgő, félszilárd anyag mint étel’; ‘kolloid halmazállapotú anyag’. Származékai: kocsonyás, kocsonyásodik. Ismeretlen eredetű szó. kód – ‘megállapodás szerinti jelek, szimbólumok rendszere információk közlésére’; ‘jelkulcs’. Származékai: kódol, kódolt. Az angol code átvétele; forrása a francia code (‘kódex, törvénykönyv’), ennek eredetéről lásd kódex. kóda – ‘függelék, befejező szakasz zenemű tételének végén’. Olasz szó (coda), a latin cauda (‘farok’) folytatója. kodein – ‘ópiumból kivont, köhögéscsillapító alkaloida’. Vegyi szakszó a görög kódeia (‘fej, mákfej’) alapján, a vegyületeknél gyakori -in végződéssel (mint anilin, kinin). kódex – ‘régi, kézzel írott könyv’; ‘törvénykönyv’; ‘szabályok gyűjteménye’: párbajkódex. Nemzetközi szó a latin caudex vagy codex (‘fatörzs, fa írótábla; könyv’) nyomán. Lásd még kód, kodifikál. kodifikál – ‘törvénybe iktat’; ‘törvényeket rendszerez’. Nemzetközi szó a francia codifier nyomán; ez a code (‘törvénykönyv’) származéka, forrása a latin codex (‘fatáblás könyv’). A ~ visszalatinosított forma, a francia -fier elem ugyanis a latin -ficare folytatója a facere (‘csinál’) igéből. koedukáció – ‘fiúk és lányok együtt oktatása, nevelése nyilvános tanintézetben’. Nemzetközi szó a latin ‘együtt’ jelentésű co- előtaggal az educare (‘nevel, oktat’) igéből; e(x)- (‘-ból, elő’) és ducere (‘vezet’). koefficiens – ‘együttható’. Latin matematikai szakszó (coefficiens) a co(n)-, azaz ‘együtt’ és efficiens (‘ható, hatékony’) elemekből; utóbbi az efficere, effectum, tkp. ex-ficere (‘létrehoz, keresztülvisz’) ige folyamatos melléknévi igeneve: ex (‘-ból, elő’) és facere (‘csinál’). Lásd még effektus. koegzisztencia – ‘együttélés, együttlétezés’. Politikai szakszó a latin egzisztencia szóból, az ‘együtt’ jelentésű co- előtaggal. kofa – ‘piaci árusnő’; ‘sokat fecsegő lánygyerek’. Ismeretlen eredetű szó. koffein – ‘a kávé élénkítő hatású alkaloidája’. Vegyi szakszó az angol coffee (‘kávé’) szóból, a vegyületeknél gyakori -in végződéssel (mint anilin, kinin). Lásd még kávé. koffer – ‘bőrönd’; ‘nagy (női) ülep’. A német Koffer (‘bőrönd, útiláda’) átvétele; ennek forrása holland közvetítéssel a francia coffre (‘pénzszekrény, láda’), amely a latinon át a görög kophinosz (‘kosár’) szóra megy vissza. kófic – ‘hitvány, semmirekellő alak’. Ismeretlen eredetű; ötletes, de bizonyíthatatlan elgondolás, hogy a szó a fickó szótagjainak felcserélésével jött létre. kognitív – ‘megismerő, a megismerésre vonatkozó’. Bölcseleti szakszó a latin cognoscere, cognitum, tkp. con-noscere (‘megismer’) nyomán, a nyomósító con- előtagból és a (g)noscere (‘ismer’) igéből. Lásd még ignorál. koherens – ‘összefüggő, egybetartozó, összetett’: koherens beszámoló. – koherencia: ‘összefüggés, egybetartozás’. – kohézió: ‘az anyag részecskéit összetartó erő’. Nemzetközi szócsalád a latin cohaerere, cohaesum (‘összefügg, összeillik’) ige alapján; ennek elemei co(n)- (‘össze’) és haerere (‘csüng, tapad’). Lásd még adhézió. kohó – ‘fémolvasztó kemence, üzem’. Származékai: kohósít, kohász, kohászat, kohászati. Az eredetibbnek látszó koh alak bizonytalan eredetű. Lehet gondolni a középfelnémet kuche (‘konyha’) szóra mint forrásra, ám annak a német nyelvterületen nem mutatható ki ‘kohó’ jelentése, mint ahogy a ~ sem jelentett soha konyhát a magyarban. A ~ szóvégi -ója talán előbb toldalékos alakokban jelent meg, s onnan vonódott át a tőhöz: koh  kohot  kohót  kohó (mint a moha esetében). Lásd még kohol. kohol – ‘kieszel’; ‘‹valótlanságot, rágalmat› kiagyal’: koholt vádak alapján ítélték el. Származékai: koholt, koholmány. Az ige a koh származéka denomináls -l igeképzővel, s eredeti jelentése ennek megfelelően ‘kohóban kiolvaszt ‹fémet›’ volt. koincidencia – ‘egybeesés térben vagy időben’; ‘jelenségek, hatások egyidejű fellépése’. Nemzetközi latin szó (coincidentia) a co(n)- (‘együtt’) és incidens, incidentis (‘eset, történés’) elemekből: in- (‘bele’) és cadere (‘esik’). Lásd még incidens. koiné – ‘a hellenisztikus korban kialakult görög köznyelv, amely a korábbi dialektusok (dór, attikai, ión) különbségeit kiegyenlítette’. Görög szó, a.m. ‘közös’. Lásd még cönobita. koitusz – ‘közösülés’. – koitál: ‘közösül’. Orvosi szakszók a latin coire, coitum (‘összejön, egyesül, házasodik’) alapján, a co(n)- (‘össze’) és ire (‘megy’) elemekből. kókad – ‘lankad, bágyad, fonnyad’: Füstöl a víz, lóg a káka / Kókadón a pusztaságba (József Attila); ‘‹le- igekötővel› fonnyadtan vagy búsan lehajlik’: a feje lekókadt. Egy olyan kók-, kuk- tő gyakorító -d képzős származéka, amely a

- 182 - oldal

a

achát

nyelvjárási kók, kóka (‘szőlőkacs’) szókban és a kunkorodik ritkább kukorodik alakjában található. kokain – ‘a kókacserje leveléből előállított alkaloida mint kábítószer és mint gyógyszeralapanyag’. – kokainista: ‘rendszeresen kokaint fogyasztó szenvedélybeteg’: Csodálkozol a kokainistán? / Gondolkodj el az okain is tán! (Kosztolányi). Nemzetközi szó a spanyol coca (‘kókacserje’) szónak a vegyületeknél gyakori -in végződésű származéka alapján. Végső forrása a kecsua indián cuca (‘kókacserje’). Ugyanez a coca alapszó szerepel a népszerű üdítőital, a coca-cola nevében is. kokárda – ‘nemzetiszínű szalagból készült kis csokorszerű kitűző’. Nemzetközi szó a francia cocarde (‘színes szalagjelvény katonasapkán’) nyomán, amely az ófrancia cocquart (‘hiú’) származéka, s forrása a coq (‘kakas’). A magyar szó valószínűleg a német Kokarde átvétele latinosított végződéssel. Lásd még kokett, kokott. kokett – ‘kacér (nő)’. – kokettéria: ‘kacérkodás’. – kokettál; ‘kacérkodik’. Nemzetközi szavak a francia coquet, coquette (‘tetszeni vágyó, hiú’) nyomán; ez elvonás a coquetterie szóból, amely viszont a coq (‘kakas’) származéka, s jelentése ‘a kakas öntelt, peckes járása’, ebből pedig ‘tetszelgés, hiú viselkedés’. Lásd még kokárda, kokott. kokilla – ‘fém öntőforma’. Kohászati szakszó a francia coquille (‘kagylóhéj’) nyomán, amely latin közvetítéssel a görög konkhülion (‘kagyló’) szóból ered. A magyarba a német Kokille közvetítette. Lásd még kagyló. kokkusz – ‘gömb alakú baktérium’. Orvosi szakszó a latin coccus nyomán, ez a görög kokkosz (‘mag’) átvétele. kókler – ‘vásári szemfényvesztő’; ‘ámító, szélhámos’. A német Gaukler nyelvjárási kaukler alakjának átvétele; ennek forrása egy ófelnémet goukal (‘varázslás, bolondozás’) szó. kokott – ‘könnyű erkölcsű, félvilági nő’. Több nyelvben honos szó a francia cocotte nyomán, amely ‘pipi’ értelmű és gyermeknyelvi jellegű képzés a coq (‘kakas’) szó nyomán, és másodlagosan vette fel a ma általános jelentést. koksz – ‘kőszén gázosításával nyert nagy fűtőértékű tüzelőanyag’. Származékai: kokszol, kokszosít. A német Koks átvétele; ez a tisztázatlan eredetű angol coke (‘kokszosított szén’) többes cokes alakjából ered. koktél – ‘szeszes italok és ízesítők keveréke’; ‘délutáni fogadás, társas összejövetel, ahol ilyen italokat szolgálnak fel’: koktélparti. Nemzetközi szó az angol cocktail (tkp. ‘kakasfarok’) nyomán. Az Amerikában született megnevezés eredetére több, mint féltucat szellemes magyarázat van forgalomban, de egyik sem teljesen meggyőző. kókusz – ‘trópusi pálmafaj, ennek nagy dióra formázó gyümölcse’. Nemzetközi szó a spanyol coco (‘kókuszpálma’) nyomán; a latin megnevezés Cocos , amely a német Kokos révén a magyar szó forrása ia; a magyar -usz végződés valószínűleg a latinos növénynevek (mint akantusz, aszparágusz, fikusz) analógiájára alakult ki. kolbász – ‘bélbe töltött, fűszerezett darált (sertés)hús’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák klobasa; a szláv nyelvekben talán valamelyik török nyelvből való jövevény: oszmán külbasti (‘roston sült borda’). A magyarban a szóeleji mássalhangzó-torlódást hangáthelyeződés (klo  kol) oldotta fel; a szóvégi -a talán azért maradt el, mert bizonyos helyzetekben birtokos személyjelnek érződött (mint a beszéd, lapát, szombat szavak esetében is). koldul – ‘kéreget, kunyerál’. Származékai: kolduló, koldulás, koldus. A szócsalád kold- töve alighanem -d gyakorító képzős származék egy még elemibb kol- tőből, amely a ‘csavarog, kószál’ jelentéskörben a kalandozik, kórász, kóricál igéknek is alapja. A koldus valószínűleg a koldulós összevont alakja. koleda – ‘énekes adománygyűjtés karácsonykor vagy vízkereszt napján’. Származéka: koledál. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák koleda. Az ősszláv kolenda a latin Kalendae (‘a hónap első napja’) szóból ered. A magyar szó valószínűleg a szlovák átvétele, mert a ~ az északi nyelvjárásokban él. Lásd még kalendárium, kolinda. kolera – ‘hányással és hasmenéssel járó veszélyes járványos betegség’. Nemzetközi szó a latin cholera nyomán; ez a görög kholera átvétele. A görög szó forrása a kholé (‘epe’), mivel ez a betegség gyakran jár epehányással. Lásd még kolerikus, kólika. kolerikus – ‘indulatos, lobbanékony, heves vérmérsékletű’. Lélektani szakszó a görög kholerikosz (‘epebeteg’) nyomán. Az ókori eredetű felfogás szerint a fenti indulati alkat oka az epe (kholé) túltengése a testnedvek között. Lásd még flegmatikus, melankolikus, szangvinikus; kolera. kólikus. koleszterin – ‘a testszövetekben megtalálható lipoid, az érelmeszesedés egyik okozója’. Mesterséges biokémiai szakszó a görög kholé (‘epe’) és az észter elemekből, a vegyületeknél gyakori -in végződéssel (mint anilin,

kinin). kolhoz – ‘mezőgazdasági szövetkezet a volt Szovjetunióban’. Az orosz KOLlektjivnoje HOZjajsztvo (‘kollektív gazdaság’) kifejezés kiemelt betűiből való szó. kolibri – ‘apró tarka madár az amerikai földrész trópusi erdeiben’. Nemzetközi szó a francia colibri nyomán, amely a Cayenne sziget bennszülötteinek kolibari (‘ragyogó sík’) szavából ered. kólika – ‘hascsikarás, epegörcs’. Nemzetközi szó a latin cholica nyomán, amely a görög kholiké (‘epeömlés’) átvétele; forrása a kholé (‘epe’). Lásd még kolera, kolerikus. kolinda – ‘karácsonyi ének’; ‘karácsonyi kántálás házról házra járva’. Származéka: kolindál. A román colindă átvétele; ennek forrása az ősszláv kolenda, így eredete azonos a koleda szóéval. Lásd még kalendárium. kólint – ‘üt ‹csak a fejbe kólint kifejezésben›’. Mozzanatos képzős igealak, kól- töve talán a régi és nyelvjárási koltog, kótog (‘kopog’) hangutánzó tövével tart rokonságot. Lásd még kolontos. kollaborál – ‘együttműködik ‹a megszálló ellenséges hatalommal›’. – kollaboráns: ‘a megszálló ellenséges hatalommal együttműködő személy’. – kollaboráció: ‘együttműködés’. Nemzetközi szócsalád a latin collaborare, collaboratum, tkp. conlaborare (‘együttműködik’) nyomán: con- (‘együtt’) és laborare (‘dolgozik’). Lásd még laboratórium. kollagén – ‘a porcok és csontok fehérjéje’. Biokémiai szakszó a görög kolla (‘enyv’) és gennao (‘nemz, létrehoz’) elemekből, tehát ‘enyvképző’. Lásd még kolloid, kollázs. kollapszus – ‘rohamszerű, ájulással járó vérkeringési zavar’. Latin orvosi szakszó (collapsus) a collabi, collapsus, tkp. con-labi (‘összeesik’) igéből: con- (‘együtt’) és labi (‘esik’). Lásd még lapszus. kollár – ‘kerékgyártó’. A szlovák kolár átvétele; ez a kolo (‘kerék’) szóból ered. Az l intervokális kettőződésére más példák: szél  szellő, ül  üllő. Tájnyelvi szó. Lásd még kalács, kólya, kulimász. kollázs – ‘felragasztott képelemekből, tárgyakból komponált képzőművészeti alkotás’. Francia szó (collage) a coller (‘ragaszt’) igéből; ennek forrása latin közvetítéssel a görög kolla (‘enyv’). Lásd még kollagén, kolloid. kolléga – ‘kartárs’; ‘‹régen› egyetemi diáktárs’. – kollegiális: ‘kartársi, jó kollégákhoz illő’. – kollegina: ‘‹főleg megszólításként› kartársnő, női kolléga’. Nemzetközi szócsalád a latin collega, tkp. con-lega (‘hivataltárs, tiszttárs’) nyomán; ez a con- (‘együtt’) és legare (‘megbíz, kiküld’) elemek révén azt jelenti: ‘hivatali megbízását ‹valakivel› együtt töltő’. A kollegiális későbbi képzés; a kollegina a német Kollegin átvétele. Lásd még kollégium. kollégium – ‘bentlakásos református tanintézet’: a debreceni református kollégium; ‘szellemi irányítást is nyújtó egyetemi diákotthon’: az Eötvös Kollégium; ‘‹egyetemen, főiskolán› valamely szaktárgyból féléves előadássorozat’: magyar nyelvtörténeti kollégium; ‘magas szintű tanácskozó testület’: bírói kollégium, bíborosi kollégium. – kollégista: ‘kollégium diákja’. Nemzetközi szó a latin collegium, tkp. con-legium (‘hivatali testület’) nyomán; ez a con- (‘együtt’) és legare (‘megbíz, kiküld’) elemek révén azt jelenti: ‘együtt viselt hivatal’. Lásd még kolléga. kollekció – ‘gyűjtemény’. Nemzetközi szó a késői latin collectio nyomán; ennek alapja a collegere, collectum, tkp. con-legere (‘összegyűjt’) ige a con(‘össze, együtt’) és legere (‘gyűjt, olvas’) elemekből. Lásd még kollektív, kollektor. kollektív – ‘közös, társas, együttes, minden félre érvényes’: kollektív szerződés; ‘közösségi’: kollektív szellem. – kollektíva: ‘munkatársi, munkahelyi közösség’. – kollektivizál: ‘közösségi tulajdonba vesz ‹pl. földtulajdont›’. – kollektívizmus: ‘a termelési eszközök állami tulajdonán alapuló társadalmi rend’. Nemzetközi szócsalád a késői latin collectivus (‘közös, együttes’) nyomán; ennek alapja a collegere, collectum, tkp. con-legere (‘összegyűjt’) ige a con- (‘össze, együtt’) és legere (‘gyűjt, olvas’) elemekből. Lásd még kollekció, kollektor. kollektor – ‘összegyűjtő’: napkollektor (‘napfényenergiát összegyűjtő, tároló berendezés’); ‘csúszógyűrűs érintkező villanymotoron vagy generátoron’. Műszaki szakszó a latin collegere, collectum, tkp. con-legere (‘összegyűjt’) ige alapján, a con- (‘össze, együtt’) és legere (‘gyűjt, olvas’) elemekből. Lásd még kollekció, kollektív. kollízió – ‘összeütközés ‹ellentétes erők, érdekek között›’. Nemzetközi szó a latin collidere, collisum, tkp. con-lidere (‘összecsap’) nyomán: con- (‘együtt’) és laedere (‘üt, sért’). kolloid – ‘sűrű, elektronmikroszkopikus méretű részekből álló oldatszerű anyag’: kolloidkémia. Vegytani szakszó a görög kolla (‘mézga, enyv’) szóból, a ‘-szerű’ értelmű -oid végződéssel (a görög eidosz, azaz ‘kép’ nyomán). Lásd még kollagén, kollázs.

- 183 - oldal

a

achát

kollokvium – ‘egyetemi, főiskolai vizsga egy félév anyagából’. – kollokvál: ‘féléves anyagból egyetemi, főiskolai vizsgát tesz’. Latin szó (colloqium), tkp. ‘beszélgetés’ a colloqui, tkp. con-loqui (‘beszélget’) igéből, a con- (‘együtt’) és loqui (‘beszél’) elemek alapján. kóló – ‘délszláv népi körtánc’. A szerb-horvát kolo (tkp. ‘kerék, kör’) átvétele. kolofon – ‘a kiadás adatait tartalmazó szöveg könyv végén vagy a címlap hátoldalán’. Nemzetközi könyvészeti szakszó a görög kolophón (‘csúcs; utolsó simítás’) nyomán. kolokán – ‘tüskésen fogazott levelű, fehér virágú vízinövény’. Ótörök eredetű: baskír, kazár karagan (‘bozót, nád’), oszmán kalkan (‘tüskés bozót’). Lásd még karakán. kolomp – ‘legelő állat nyakába akasztott tompa hangú bádog csengőféle’. Származékai: kolompol, kolompos. Hangutánzó eredetű szócsalád. A főkolompos (‘elítélendő közös akció szervezője’) a ~ot viselő birkára utal, amelyet a nyáj vakon követ. kolompár – ‘üstkészítő’; ‘üstfoltozó, vándorcigány’. A bajor-osztrák klampfer (‘bádogos’) magyarosodott alakja a szóeleji mássalhangzó-torlódás feloldásával; a szóvég a foglalkozásneveknél (bognár, kalmár, kufár) gyakori -ár végzetet vette fel. A klampfer az irodalmi német Klempner változata, forrása a klemmen (‘összeszorít, összekapcsol’) ige. Az is lehet, hogy a német szó a szlovák klampiar (‘bádogos’) közvetítésével került nyelvünkbe. kolompér – lásd krumpli kólon – ‘több verslábból álló egység a klaszszikus időmértékes verselésben’. Verstani szakszó a görög kólon (‘testrész, tag’) nyomán. kolonc – ‘nehezék kútgém végén’; ‘kutya nyakába akasztott, futást akadályozó fadarab’; ‘személy vagy körülmény, amely valakinek terhet, akadályt jelent’. A német Klotz (‘tuskó, rönk, cölöp’) átvétele a szóeleji mássalhangzó-torlódás feloldásával; az így lett koloc inetimologikus n-je olyan affrikáta előtti járulékhang, mint a bogáncs, kopáncs szavakban. Hangrendi átcsapással keletkezett a kölönc alakváltozat. kolónia – ‘idegen államba kivándorolt, azonos nemzetiségű személyek közössége’: a kanadai magyar kolónia; ‘‹régebben› lakótelep’: a MÁV-kolónia; ‘‹az ókorban› római polgárok települése meghódított területen’. – kolónus: ‘telepes ‹gyarmaton›’. – koloniális: ‘gyarmati’. – koloniál: ‘csavart oszlopokkal díszített ‹tölgyfa bútor›’. – kolonizál: ‘gyarmatosít’. – kolonizáció: ‘gyarmatosítás’. – kolonizátor: ‘gyarmatosító’. Nemzetközi szócsalád a latin colonia (‘parasztudvar; gyarmati telep’) nyomán; ez a colere, cultum (‘megművel’) származéka. A koloniál az angol colonialból ered, és az észak-amerikai gyarmatok jellegzetes építészeti és bútorstílusával kapcsolatos. Lásd még kölni, kultúra, kultusz, otkolon. kolonnád – ‘oszlopsor, oszlopcsarnok’. Francia művészeti szakszó (colonnade) a colonne (‘oszlop’) nyomán; ennek forrása a latin columna. Lásd még kolumna. kolontos – ‘bolondos, féleszű’. Talán a kólint ige származéka olyan képzéssel, mint a szoros, tilos; fenti jelentése az ütődöttéhez vethető: akit jól fejbe vernek, az meghibbanhat. Nyelvjárási szó. koloratura – ‘magas hangok gyors egymásutánja szöveg nélkül mint énekszólam ékítménye’. Zenei szakszó az olasz coloratura (‘ékítés, színesítés’) nyomán, a colorare (‘színez’) igéből; forrása a latin color (‘szín’). Lásd még kolorit. kolorit – ‘színezet, színhatás’; ‘egy adott festőre jellemző színhasználat’; ‘‹zenében› hangszín, színárnyalat’. – kolorista: ‘a színhatásokat mesterien alkalmazó festőművész’. – kolorizmus: ‘a színhatások túlsúlya más képalkotó elemekhez képest a festészetben’. Művészeti szakszavak a latin color (‘szín’) nyomán. Lásd még koloratúra, technikolor. kolostor – ‘rendház’. Nyelvújítási alkotás a latin eredetű klastrom régi és tájnyelvi kalastorom változatának rövidítésével; a kezdeti kalastor az azonos jelentésű monostor hangalakjához igazodott. kolosszus – ‘hatalmas szobor’; ‘óriás, hatalmas termetű ember’. – kolosszális: ‘óriási’; ‘nagyszerű, nagy horderejű’: kolosszális ötlet. Nemzetközi szó a latin colossus és colossalis nyomán; ezek a tisztázatlan eredetű görög kolosszosz (‘óriási szobor’) szóból származnak. kolportál – ‘terjeszt ‹könyvet, más árút›’; ‘híresztel, terjeszt ‹rágalmakat›’. – kolportázs: ‘sajtótermékek terjesztése’; ‘könyvek házaló árusítása’. Nemzetközi szók a francia colporter (‘nyakában hord’) s ennek főnévi colportage származéka nyomán. A francia col (‘nyak’), illetve porter (‘visz’) latin előzményei collum és portare.

kolumbárium – ‘hamvvedrek számára való fülkesorokkal ellátott építmény temetőben’. Latin szó (columbarium), tkp. ‘galambdúc’ a columba (‘galamb’) nyomán. Az elnevezés ókori eredetű, és hasonlóságon alapul. Lásd még galamb. kolumna – ‘nyomtatott hasáb ‹könyvben›, rovat ‹újságban›’. – kolumnista: ‘rovatvezető’. Latin eredetű szavak: columna a.m. ‘oszlop’. Lásd még kolonnád. kólya – ‘taligaszerű kis kocsi’; ‘‹régen› gyaloghintó’: Hada tovább indul (magát viszi kólya) (Arany). Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén, ukrán kola (‘szekér’); ezek az ősszláv kolo (‘kerék’) származékai. A magyar szó l-je palatalizálódott. Lásd még akol, kalács, kollár, kulimász. koma – ‘keresztszülő ‹a szülőhöz fűződő kapcsolatában, és viszont›’: komaasszony, komámuram; ‘pajtás, cimbora’: édes egy komám! Származékai: komaság, komázik. Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén, szlovák kum (‘keresztkoma’), kuma (‘komaasszony’). A magyar szóalak talán a harmadik személyű birtokos személyjel rátapadásával jött létre (az ő koma  koma). kóma1 – ‘hosszan tartó öntudatlan állapot’. – komatózus: ‘kómában fekvő’. Görög orvosi szó (kóma, kómatosz), a.m. ‘alvás, mély álom’. kóma2 – ‘az üstökös magját körülvevő, fénylő gázburok’. Tudományos szakszó a latin coma (‘hajfürt’) nyomán; ez a görög komé (‘haj, szakáll’) átvétele. Lásd még kométa. kombájn – ‘arató-cséplő gép’. Az angol combine harvester (‘kombinált aratógép’) önállósult első tagja; nyelvünkbe az orosz kombajn közvetítette. Lásd még kombi, kombinál, kombinát, kombiné. kombattáns – ‘harcos, harcias, erélyesen vitázó’: kombattáns kritikus. Nemzetközi szó a francia combattant (‘harcoló’), a combattre (‘harcol’) származéka nyomán; ez a késő latin combattuere (‘verekszik, harcol’) folytatója a kölcsönös értelmű con- és battuere (‘üt’) nyomán. Lásd még batallion, battéria, patália. kombi – ‘nyújtott kocsiszekrényű, hátsó ajtós személygépkocsiváltozat’: Opel Kadett kombi. A német Kombi a kombiniert (‘kombinált’) rövid alakja. Lásd még kombájn, kombinál, kombinát, kombiné. kombinál – ‘összekapcsol, összeállít, összeegyeztet’: a fényelektromosság és az interferencia elvét kombinálta találmányában; ‘‹játékban› az eshetőségeket számításba véve dönt’. – kombináció: ‘az elemek (változtatható) csoportosítása’: különféle színkombinációk; ‘az eshetőségek számításba vétele, az erre alapuló elképzelés ‹pl. sakkban›’. – kombinatív: ‘kombináción alapuló’; ‘a kombinálásban megnyilvánuló’: kombinatív tehetség. Nemzetközi szócsalád a latin combinare, combinatum (‘egyesít’) igéből, amelynek elemei a con- (‘össze, együtt’) és a bini (‘kettesével’), értelme tehát ‘kettőből egyet alkot’. Lásd még bináris, kombájn, kombi, kombinát, kombiné. kombinát – ‘egy iparág egybekapcsolódó termelési folyamatait egyesítő nagyüzem’: vegyipari kombinát. Az orosz kombinat átvétele; ez a latin combinatus (‘egyesített’) szóból származik; eredetére nézve lásd kombinál. Lásd még kombájn, kombi, kombiné. kombiné – ‘a felsőruhánál rövidebb, vállpántos női fehérnemű’. A bécsi német Kombine (tkp. ‘ingnadrág’) átvétele; ez ugyan írásban nem mutatható ki, de feltűnő, hogy a volt osztrák birodalom nyelveiben (horvát, szlovén, cseh, szlovák) ugyancsak megvan a ~ szó. A kérdéses szó kétségtelenül francia származású, de a francia combiné (‘kombinált, egyesített’) szónak nem ismeretes a mai magyarnak megfelelő jelentése. Lásd még kombájn, kombi, kombinál, kombinát. komédia – ‘vígjáték’; ‘nevetséges jelenet, esemény’: választási komédia; ‘színlelés’: a nagy siránkozása merő komédia volt’; ‹régen› színészet, színjáték’: No csak, hitvány egy élet / Az a komédia (Petőfi). Származékai: komédiás, komédiázik. Nemzetközi szócsalád a latin comoedia (‘vígjáték’) nyomán. Ennek forrása a görög komódia a kómosz (‘mulatozók vidám menete Dionüszosz ünnepén’) és ódé (‘ének’) elemekből. Az attikai ~ valóban a Dionüszosz ünnepén énekelt vidám és pajzán kardalok dramatizálásával indult fejlődésnek. Lásd még komikus, óda. komendál – ‘ajánl, javasol ‹eladó lányt házasulandó legénynek›’: Elmegy Palotára, komendáltak neki ott egy lányt, azt nézi meg (Móricz). A latin commendare, tkp. con-mendare (‘rábíz, ajánl’) származéka; ennek elemei con- (‘össze, együtt’) és mandare (‘rábíz, megbíz’). Lásd még kommandíroz, komtur, mandátum, rekommendál. kométa – ‘üstökös’. Tudományos szakszó a latin cometa nyomán; ez a görög kométész (‘hosszú hajú’) átvétele; csillagászati jelentését a kométész asztér (‘hosszú hajú csillag’) kifejezésből főnévvé önállósulva nyerte. Lásd még kóma2. komfort – ‘kényelem’; ‘lakás fölszereltsége’: összkomfort,

- 184 - oldal

a

achát

komfortfokozat. Származékai: komfortos, komfortosít. Az angol comfort (‘vigasz; gondtalanság, kényelem’) átvétele. Az angol az ófrancia confort (‘segítség, támasz, vigasz’) szón át a késői latin confortare (‘megerősít, megvigasztal’) igére megy vissza; ennek elemei az (itt) nyomósító szerepű con- előtag és a fortare (‘erősít’) ige, utóbbi a fortis (‘erős’) származéka. Lásd még konflis. komi – ‘az Uráltól északnyugatra élő finnugor nyelvű nép, ennek nyelve’. A név eredetéről lásd hím. komikus – ‘mulatságos, nevetséges’; ‘a vígjátékkal kapcsolatos’: komikus tehetség; ‘‹főnévként› vígjátéki szerepeket alakító színész’. – komikum: ‘nevetésre késztő ellentmondásosság, visszásság irodalmi műben’: helyzetkomikum, jellemkomikum. – komika: ‘vígjátéki szerepeket játszó színésznő’; ‘‹régen› vígjáték’: komikai tehetség. A ~ nemzetközi szó a latin comicus alapján; ez a görög kómikosz (‘a kómoszhoz tartozó, vígjátéki, mulatságos’) átvétele, eredetéről lásd komédia. A komika és komikum a latin comicus nő-, illetve semleges nemű alakja. komisz – ‘durva, rosszindulatú’; ‘vásott, kezelhetetlen’: komisz kölyök; ‘durva, rossz minőségű’: komisz dohány; ‘katonasági, kincstári’: komiszkenyér. Származékai: komiszság, komiszkodik, komiszkodás. A német Kommiss (‘katonaság, kincstári felszerelés’) átvétele; ez a latin commissa, azaz ‘‹valakire› rábízott dolgok’ szóból, a committere, commissum (‘rábíz, megbíz’) származékából való. Mai elsődleges jelentése ‘rossz minőségű’  ‘rosszindulatú’ úton fejlődött ki. Lásd még komisszió. komiszáros – lásd komisszár komisszár – ‘‹régen› csendbiztos, rendőrbiztos’; ‘‹a vörös hadseregben› kommunista politikai biztos’. Nemzetközi szó a latin commissarius (‘megbízott’) nyomán; eredetére nézve lásd komisszió. Régen volt komiszáros alakja is. A ~ a német Kommissar átvétele. komisszió – ‘megbízatás’; ‘bizottság’. – komissió: ‘megbízás valaminek elintézésére, megvásárlására’: komissiózik (‘bevásárol, sok üzletet bejárva’). Nemzetközi szó a latin commissio (‘megbízás’) nyomán, amely a committere, commissum, tkp. con-mittere (‘rábíz, megbíz’) igéből származik, a con- (‘össze, együtt’) és mittere (‘küld, ad’) elemek alapján. Lásd még komisz. komitácsi – ‘törökellenes macedón felkelő a 19. század végén’; ‘szerb, bosnyák népfelkelő az első világháborúban az osztrákmagyar csapatok ellen’. Török szó (komitatcsi), a felkelők által alakított komitatok, bizottságok alapján; lásd komité. komité – ‘bizottság, választmány’. A francia comité szó átvétele, ez viszont az angol committee szóé, amely a commit (‘rábíz, megbíz’) ige franciás képzésű származéka; latin forrása azonos a kommisszióéval. Lásd még komitácsi. komló – ‘kúszónövény, amelynek tobozszerű termését sörízesítőként használják’. Ótörök eredetű: baskír komalak, csuvas khumla. kommandíroz – ‘‹régen› parancsnokként irányít ‹sereget›’; ‘parancsolgat ‹valakinek›’. – kommandáns: ‘parancsnok, főparancsnok’. – kommandó: ‘‹régen› vezényszó’; ‘parancsnokság’; ‘különleges feladatra irányított kisebb katonai, rendőri különítmény, rohamcsapat’. Nemzetközi szócsalád az ófrancia commander ige alapján, amely a latin commendare, tkp. con-mendare (‘megbíz’) folytatója; eredetéről lásd komendál. A magyar szóalakok a német kommandieren, Kommando és Kommandant átvételei, az utóbbi latinosított végződéssel. kommenció – ‘mezőgazdasági cselédek természetbeni járandósága’. A konvenció (‘megegyezés’) magyaros alakulata. Lásd még konvent. kommentál – ‘magyaráz, értelmez, megvilágít ‹híreket, szöveget›’. – kommentár: ‘magyarázat, értelmezés ‹szóban vagy írásban›’. – kommentátor: ‘hírmagyarázó’; ‘szövegmagyarázat szerzője’. Nemzetközi szócsalád a latin commentari, commentatus, tkp. conmentari (‘megfontol, tanulmányoz, fogalmaz’) ige alapján, amely a comminisci, commentus (‘kigondol’) gyakorító származéka, valamint a commentarius (‘feljegyzés, napló’) szóból; ezek elemei a con- (‘össze, együtt’) előtag és a memini (‘rágondol, emlékszik’) ige. Lásd még memória, mementó. kommerciális – ‘kereskedelmi’. Latin szó (commercialis) a commercium (‘kereskedelem’) melléknévi származéka alapján; forrása a commercari, tkp. conmercari (‘összevásárol’) ige a con- (‘együtt, össze’) és merx, mercis (‘áru’) elemekből. Lásd még kommersz, marha, merkantilizmus. kommersz – ‘nagy tömegben gyártott, gyenge minőségű’: kommersz konyak; ‘csak anyagi sikerre törekvő, művészileg értéktelen’: kommersz könyv, darab, film. A francia commerce (‘kereskedelem’) szó kiejtés szerinti átvétele;

ennek forrása a latin commercium (lásd kommerciális). A fenti melléknévi értelem a francia vin de commerce (‘kereskedelmi bor’)féle szerkezetekből ered. kommmün – ‘az 1871-es párizsi munkásfelkelés nyomán kialakult diktatúra’; ‘az 1919-es magyar Tanácsköztársaság’. A francia commune (‘község, helyi közigazgatás’) kiejtés szerinti átvétele; eredetéről lásd kommuna. A szó politikai tartalma a Commune de Paris de 1871 (‘az 1871-es párizsi Kommün’) kifejezésből nyerte. Lásd még kommunikál, kommunió, kommunista, kommünár, kommüniké. kommuna – ‘középkori itáliai városok önkormányzata’; ‘férfiak és nők kisebb csoportjának élet- és vagyonközössége mint alternatív családmodell’. – kommunális: ‘községi, városi, a helyi közigazgatás keretébe tartozó’: kommunális fejlesztés, kommunális beruházások; ‘közösségi, a helyi lakosságot kiszolgáló’: kommunális épületek (bölcsőde, óvoda, rendelő stb.). Nemzetközi szavak a latin communis, tkp. con-munis (‘közös’) nyomán; ez a con- (‘össze, együtt’) és munia (‘kötelességek, szolgálatok’) elemekből épül fel, tehát ‘azonos kötelmek közt élő’ a jelentése. Lásd még kommunikál, kommunió, kommunista, kommün, kommünár, kommüniké. kommunikál – ‘közöl’; ‘szóbeli érintkezésben áll’; a volt barátok ma már nem is kommunikálnak. – kommunikáció: ‘közlés, közlemény’; ‘információk közlése vagy cseréje’; ‘kapcsolat, érintkezés’. – kommunikatív: ‘közlékeny’. Nemzetközi szócsalád a latin communicare, communicatum (‘közöl, közössé tesz, megbeszél’) ige alapján, amely a communis (‘közös’) származéka; eredetéről lásd kommuna. Lásd még kommunió, kommunista, kommün, kommünár, kommüniké. kommunió – ‘áldozás a katolikus misében’. Latin vallási szakszó (communio), tkp. ‘közösség’; eredetéről lásd kommuna. Lásd még kommunikál, kommunista, kommün, kommünár, kommüniké. kommunista – ‘a kommunizmus eszméjét valló’; ‘‹főnévként› ilyen személy’. – kommunizmus: ‘‹a marxi elmélet szerint› a termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapuló, osztály nélküli gazdasági és társadalmi rend’. – kommunizál: ‘köztulajdonba vesz’: elkommunizál. Nemzetközi politikai szakszók a latin communis (‘közös’) nyomán (eredetéről lásd kommuna), a görög eredetű -ista, -izmus képzőkkel; a kommunizál a francia communiser átvétele latinosított végződéssel. Lásd még kommunikál, kommunió, kommün, kommünár, kommüniké. kommutál – ‘váltogat, cserélget’. – kommutáció: ‘az áram irányváltozása elektromos gépek forgórészének tekercseiben’. – kommutatív: ‘felcserélhető, tagjai felcserélésétől nem változó’: kommutatív művelet (pl. osztás, szorzás). – kommutátor: ‘áramfordító, az áram irányát felcserélő alkatrész’. Tudományos és műszaki szakszócsalád a latin commutare, commutatum, tkp. con-mutare (‘váltakozik, cserélget’) nyomán, a con- (‘együtt, össze’) és mutare (‘változtat, változik’) elemekből. kommünár – ‘az 1871-es párizsi kommün, harcosa’. A francia communard szó kiejtés szerinti átvétele. Lásd még kommuna, kommunikál, kommunió, kommunista, kommün, kommüniké. kommüniké – ‘hivatalos jelentés, közlemény, nyilatkozat a sajtóban’. A francia communiqué (‘közlemény’) kiejtés szerinti átvétele. A francia szó a communiquer (‘közöl’) befejezett melléknévi igeneve; latin forrására nézve lásd kommunikál. Lásd még kommuna, kommunió, kommunista, kommün, kommünár. komód – ‘széles, alacsony, végig fiókos szekrény, sublót’. A francia commode (‘kényelmes, kezelhető’) főnevesült nőnemű alakjának átvétele a német Kommode közvetítésével; a francia szó a latin commodus, tkp. con-modus (‘célszerű, kényelmes’) folytatója; ez a con- (‘össze, együtt’) és modus (‘mérték, mód’) elemekből áll. Lásd még komótos. komoly – ‘megfontolt, higgadt’; ‘vidámságot nem mutató’; ‘megfontolást érdemlő’: komoly okok szólnak mellette; ‘súlyos’: ez komoly következményekkel járhat. Származékai: komolyság, komolytalan, komolytalanság, komolykodik, komolyodik. A komor szó alakváltozata, amelyet a nyelvújítók ruháztak fel a kevésbé barátságtalan jelentéssel. komondor – ‘nagy testű, lompos fehér szőrű magyar pásztorkutya’. Törökös, mégpedig kun eredetű: a kumandur a kunok kuman nevének továbbképzett alakja, tehát maga is ‘kun’ jelentésű. A kutyanév egy komondor eb (‘kun kutya’) szókapcsolatból önállósulhatott. komor – ‘mogorva, barátságtalan, zord, sötét’: komor ábrázat, komor égbolt. Származékai: komorul, komorodik. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még komoly. komorna – ‘szobalány az úrnő személyes szolgálatára’. Szlovák vagy cseh szó változatlan átvétele. A szláv előzmény a komora (‘kamara, szoba’) melléknévi származéka, a ‘szobához tartozó’ nőnemű alakja. Lásd még kamara, komornyik. komornyik – ‘lakáj, az úr személyes szolgálatát ellátó és a

- 185 - oldal

a

achát

személyzetre felügyelő alkalmazott nagyúri házban’. A szlovák vagy cseh komorník (‘belső inas; kamarás’) átvétele; a ny alapján a szlovák eredet látszik valószínűbbnek. A szláv előzmény a komora (‘kamara, szoba’) származéka, a valahová tartozást, valamivel foglalkozást jelző -nik képzővel (mint udvarnok, pohárnok szavaink szláv mintái). Lásd még kamara, komorna. komótos – ‘kényelmes’; ‘lassú, kényelmes tempójú’: komótosan megtömte pipáját. A német kommod (‘kényelmes’) átvétele az -s melléknévképző hozzáadásával. Forrása a francia commode, a latin commodus (‘célszerű, kényelmes’) folytatója; ez a con- (‘össze, együtt’) és modus (‘mérték, mód’) elemekből áll. Lásd még komód, mód. komp – ‘folyami vízi jármű, amely utasokat és járműveket szállít a szemben lévő két part között’. Bizonytalan eredetű szó. Feltett előzményével, a középfelnémet kump (’tál, csésze, bödön’) szóval az a baj, hogy a németben nincs ‘vízi jármű’ jelentése, valamint a magyar ~ sem jelentett soha edényt. kompakt – ‘tömör, tömött, szoros’; ‘tápláló, laktató ‹étel›’. Nemzetközi szó a latin compactus (‘egyberótt, zömök, vaskos’) nyomán; ez a compingere, compactum, tkp. con-pingere (‘összeilleszt, összeszorít’) ige származéka a con- (‘össze’) és pango (‘beüt, összeilleszt’) elemekből. kompánia – ‘társaság, baráti kör’; ‘társulat, színtársulat’; ‘‹régen› katonai század’. Sok európai nyelvben honos szó, amely a francia compagnie révén terjedt el. Forrása a középkori latinban keletkezett companio (‘társ’) a con- (‘együtt, össze’) és panis (‘kenyér’) elemekből, tehát ‘kenyeres pajtás’. A magyar szó a franciából vagy németből átvett compagnie latinosított formája. Lásd még apanázs. komparatív – ‘összehasonlító’: komparatív lingvisztika. – komparatisztika: ‘összehasonlító irodalomtudomány’. Nemzetközi szócsalád a latin comparare, comparatum, tkp. conparare (‘párosít, összevet’) ige nyomán, a con- (‘össze’) és par (‘pár’) elemekből. kompasz – ‘iránytű’. Nemzetközi szó az olasz compasso (‘körző, körzőszár, iránytű’) nyomán, a késői latin compassare, tkp. con-passare (‘lelép, lépésekkel kimér’) igéből; ennek elemei a con- (‘együtt, össze’) és passus (‘lépés’). A kétágú, nyitható műszert kezdetben távolságmérésre és kör rajzolására egyként használták. Az ‘iránytű tűje’ jelentés hasonlóság alapján, másodlagosan alakult ki. A magyar szó a német Kompass átvétele. Régies szó. Lásd még passzus. kompatíbilis – ‘összeférhető, összeillő’; ‘egymáshoz csatlakoztatható’. – kompatibilitás: ‘egyezés, egymáshoz illés, összekapcsolhatóság’. Nemzetközi szó a késői latin compatibilis (‘egymást elviselő’) nyomán, a compati, tkp. con-pati igéből: con- (‘együtt, egymást’) és pati (‘eltűr, elszenved’). Lásd még páciens. kompendium – ‘kivonatos, összefoglaló kézikönyv valamely tárgyról’. Nemzetközi szó a latin compendium, tkp. con-pendium (‘megtakarítás; rövidebb út’) alapján; elemei a con- (‘együtt, össze’) és pendere (‘lemér’). Lásd még kompenzál, penzió, penzum. kompenzál – ‘kiegyenlít, kárpótol’. – kompenzáció: ‘ellenszolgáltatás, kárpótlás’; ‘külkereskedelmi árucsere’. – kompenzátor: ‘műszaki kiegyenlítő berendezés’. Nemzetközi szó a latin compensare, compensatum, tkp. conpensare (‘kiegyenlít, kárpótol’) nyomán; elemei a con- (‘együtt, össze’) és a pensare (‘megmér, kifizet’) ige, utóbbi a pendere (‘mér’) gyakorító alakja. Lásd még kompendium, penzió, penzum. kompetens – ‘illetékes ‹intézkedni valamely ügyben›’. – kompetencia: ‘illetékesség, hatáskör’: ez nem tartozik az én kompetenciámba. Nemzetközi szó a latin competens, competentis (‘alkalmas’) nyomán, amely a competere, tkp. con-petere (‘összetalálkozik; alkalmas, képes’) ige folyamatos melléknévi igeneve: con- (‘együtt, össze’) és petere (‘siet’). Lásd még kompetitív. kompetitív – ‘vetélkedő, egymás hatását ellensúlyozó vagy korlátozó’. Nemzetközi szó a latin competere, competitum, tkp. con-petere (‘azonos célra tör, vetélkedik’) nyomán, a con- (‘együtt’) és petere (‘siet’) elemekből. Lásd még kompetens. kompilál – ‘mások műveiből összeállít ‹írást›’. – kompiláció: ‘összeállítás, idegen művekből összehordott, nem önálló munka’. Nemzetközi szó a latin compilare, tkp. con-pilare (‘összeszorít, kiaknáz’) ige nyomán; elemei a con- (‘együtt, össze’) és pilum (‘mozsártörő’), jelentése tehát ‘mozsárban összetör, elkever’. komplé – ‘azonos anyagból készült női ruha és kabát együttese’. A francia habit complet (‘teljes öltözet’) kifejezésből kivált és főnevesedett szó; hozzánk valószínűleg német közvetítéssel került, az eredetinek megfelelő kiejtésben. A szó eredetéről lásd komplett. komplementer – ‘kiegészítő’: komplementer színek.

A német komlementär átvétele; ennek forrása a francia complémentaire, a latin complementum képzett származéka a complere (‘betölt, bevégez’) igéből; eredetére nézve lásd komplett. komplett – ‘teljes, hiánytalan’: komplett étkészlet; ‘‹tagadó mondatban, bizalmas szóhasználatban› épeszű’: te nem vagy komplett! – komplettíroz; ‘kiegészít, teljessé tesz’. A német komplett, komplettieren szavak átvétele. Ezek a francia complet (‘teljes’) és compléter (‘kiegészít’) szavakból erednek, amelyek forrása a latin complere, completum, tkp. con-plere (‘betölt, beteljesít, tökéletessé tesz’) a con- (‘együtt, össze’) és plere (‘tölt’) elemek alapján. Lásd még komplé, komplementer, kompliment, plénum. komplex – ‘több elemből (bonyolultan) összetett’: komplex szám (‘valós és képzetes szám összege’); ‘több eljárást alkalmazó’: komplex művelet. – komplexum: ‘bonyolultan összetett együttes’: épületkomplexum. – komplexus: ‘elfojtott, tudattalan vágyak és a velük kapcsolatos gátlások együttese’: Ödipusz-komplexus. Nemzetközi szócsalád a latin complexus (‘körülfont, átfont, bonyolult’) nyomán, a complecti, complexus, tkp. con-plecti (‘körülfon, átfon’) igéből: con- (‘együtt, össze’) és plectere (‘fon’). A ~ a német komplex alak átvétele. Lásd még plexiüveg. komplikál – ‘összebonyolít’. – komplikáció: ‘bonyodalom’; ‘‹betegségnél› szövődmény’. Nemzetközi szócsalád a latin complicare, complicatum, tkp. conplicare (‘összehajt, összegöngyöl’) nyomán: con- (‘együtt, össze’) és plicare (‘rétegez, göngyöl’). Lásd még implikál, plisszé. kompliment – ‘bók’. Német szójövevény; forrása a francia compliment közvetítésével az olasz complimento (‘udvariasság, kellemes beszéd’). Ez a latin complementum (‘kiegészítés, függelék’) folytatója, olyan középkori illemtankönyvekre értve, amelyek függelékben közölték a minden helyzethez illő udvariassági formulákat. Végső forrása a complere ige, eredetére nézve lásd komplett. komplott – ‘összeesküvés, cselszövény’. Német vendégszó, amely a tisztázatlan eredetű francia complot szóból való. Régies szó. komponál – ‘‹zenét› ír, szerez’. – komponista: ‘zeneszerző’. – kompozíció: ‘zenemű’; ‘irodalmi mű belső, szerkezeti felépítése’; ‘művészi hatásra törekvő összeállítás’: virágkompozíció. – kompozit: ‘több stiláris elemből összetett’: kompozit oszlop; ‘‹főnévként› üvegszál, szénszál és műanyag nagy szilárdságú elegye’. – komponens: ‘összetevő, alkotóelem’. Nemzetközi szócsalád a latin componere, compositum, tkp. conponere (‘összeállít, szerkeszt, fogalmaz’) nyomán, a con- (‘együtt, össze’) és ponere (‘tesz, helyez’) elemekből. Lásd még káposzta, komposzt, kompót. komposzt – ‘vegyes hulladékból összeálló szerves trágya’. A német Kompost (‘keverék trágya’) átvétele; ennek forrása az azonos jelentésű francia compost, a latin componere származéka; eredetéről bővebben lásd komponál. Lásd még káposzta, kompót. kompót – ‘befőtt gyümölcs’. Nemzetközi szó a francia compote nyomán, amely a latin composita (‘elegyes dolgok’) szóra, a compositus (‘összetett’) többes semleges alakjára megy vissza; ez a középkori latinban egyes számú nőnemű alakként főnevesült. Eredetéről bővebben lásd komponál. Lásd még káposzta, komposzt. komprehenzív – ‘átfogó, összefoglaló’. Nemzetközi szó a latin comprehendere, comprehensum, tkp. conprehendere (‘összefog, összefoglal’) ige nyomán, a con- (‘össze’) és prehendo (‘megfog, megragad’) elemekből. kompresszió – ‘sűrítés, összenyomás’. – kompresszor: ‘sűrítő, légsűrítő’: kompresszoros hűtőgép. – komprimál: ‘összenyom’. Nemzetközi szó a latin compressio, illetve előzménye, a comprimere, compressum, tkp. con-primere (‘összenyom’) ige alapján; con- (‘össze’) és premere (‘nyom’). Lásd még prés, presszió. kompromisszum – ‘kölcsönös engedményeken alapuló megegyezés’. Nemzetközi szó a latin compromisssum nyomán; ez a compromittere, compromissum, tkp. con-promittere (‘peres felek kölcsönösen ígéretet tesznek, hogy a választott bíró ítéletének alávetik magukat’) igéből ered, amely a con- (‘együtt’) és promettere (‘megígér’) elemekből áll. Lásd még kompromittál. kompromittál – ‘gyanúba kever, rossz hírbe hoz, rossz fényt vet rá’: a cégvezetésre nézve kompromittáló adatok kerültek nyilvánosságra. Nemzetközi szó, amely eredetében azonos a kompromisszum latin igei alapjával; fenti értelmében a francia compromettre révén terjed el. komputer – ‘elektronikus számítógép’. Nemzetközi szó az angol computer (tkp. ‘számító, számításokat végző’) nyomán. Ez a compute (‘számol, számít’) származéka, forrása a latin computare, tkp. con-putare (‘számít, összeszámol’) a con- (‘össze, együtt’) és putare (‘vél, rendez, felbecsül’) elemekből. Terjedőben van az angol kiejtésnek megfelelő kompjúter írásmód

- 186 - oldal

a

achát

is. Lásd még diszkont, kontó. komtur – ‘lovagrend tagja, elöljárója’. Német vendégszó, forrása az ófrancia commendeor közvetítésével a latin commendator (‘ajánló, pártfogó’). Lásd még komendál. konc – ‘kutyának vetett húsos csontdarab’: Rágódunk a koncokon (Vajda János); ‘részesedés a haszonból, zsákmányrész’: kitört a marakodás a koncon. Szláv eredetű: szerb-horvát kus, szlovén kos (‘darab, rész’). A magyarba egy igen régi, az ősi szláv nazális hangot őrző *konsz alak kerülhetett, amelynek szóvége affrikálódott. koncedál – ‘‹tényt, állítást› megenged, elismer, ráhagy’. – koncesszió: ‘engedély, engedmény’; ‘kizárólagos engedély (idegen) cégnek közterületen való építkezésre, bányászatra’: autópályakoncesszió. Nemzetközi szócsalád a latin concedere, concessum (‘elismer, átenged’) a con- (‘együtt’) és cedere (‘megy’) elemekből. Lásd még cedál. koncentrál – ‘összpontosít ‹figyelmet›’; ‘központosít’; ‘‹oldatot› sűrít’. – koncentráció: ‘összeszedettség, figyelem összpontosítása’; ‘központosítás, összevonás’: a termelés, a tőke koncentrációja; ‘csapatösszevonás’; ‘oldat sűrűsége’; ‘elhurcolt emberek táborba zárása’: koncentrációs tábor. Nemzetközi szócsalád a latin concentrare, concentratum (‘központosít’) nyomán, a con- (‘össze’) és centrum (‘középpont’) elemekből; az utóbbi eredetére nézve lásd centrum. Lásd még koncentrikus. koncentrikus – ‘azonos középpontú ‹körök›’. Mértani szakszó (concentricus) a con- (‘együtt’) és centrum (‘középpont’) elemekből. Lásd még centrum, koncentrál. koncepció – ‘elgondolás, terv’; ‘egy mű alapeszméje és annak kifejtése’; ‘felfogás, nézetrendszer’; ‘kiagyalt, eltervezett dolog’: koncepciós perek. – koncepciózus: ‘ötletes, egyéni és eredeti elgondoláson alapuló’: koncepciózus tervezet. Nemzetközi szócsalád a latin conceptio (‘felfogás, elgondolás’) nyomán, a concipere, conceptum (‘befogad, fogan, felfog, kigondol’) igéből: con- (‘össze’) és capere (‘fog, kap’). Lásd még konceptualizmus, koncipista. konceptualizmus – ‘középkori bölcseleti irányzat, amely szerint az értelemben léteznek tapasztalat előtti fogalmak’. Bölcseleti szakszó a latin conceptus (‘fogalom’) továbbképzésével; eredetéről lásd koncipista. Lásd még koncepció. konceptus – lásd koncipista koncert – ‘hangverseny’; ‘versenymű’: d-moll zongorakoncert. Nemzetközi szó az olasz concerto nyomán; ez a concertare (‘megbeszél; zenekarra ír, hangszerel’) származéka, és forrása a latin concertare (‘vetélkedik’) a con- (‘együtt’) és certare (‘küzd, perlekedik’) elemekből. konciliáns – ‘békülékeny, engedékeny, megegyezésre hajló’. – koncilium: ‘gyűlés, népgyűlés’; ‘zsinat’. Nemzetközi szavak a latin concilium (‘összehívás’) és conciliare (‘megbarátkozik, megnyer’) nyomán; ezek elemei a con- (‘össze’) és a calare (‘hív, szólít’) ige. koncipista – ‘fogalmazó’. – konceptus: ‘fogalmazvány, vázlat’. Elavult szavak a concipere, conceptum (‘fogan, felfog, kigondol’) igéből: con- (‘össze’) és capere (‘fog, kap’). Lásd még koncepció, konceptualizmus. kondás – ‘disznópásztor’. Származéka: konda. A ~ ismeretlen eredetű szó; a konda bizonyára későbbi, tudákos elvonás az alapszóból a gulyás–gulya szópár analógiájára. Ennek az a bizonyítéka, hogy a nyelvjárások alig ismerik a kondát, helyette csürhe, falka járja. kondenzál – ‘‹gőzt, gázt› cseppfolyósít’; ‘sűrít’. – kondenzátor: ‘elektromos töltést tároló készülék’; ‘cseppfolyósító berendezés’. – kondenzor: ‘fényt összpontosító gyűjtőlencserendszer ‹vetítőben›’. Nemzetközi szócsalád a latin condensare, condensatum (‘összesűrít’) nyomán a con- (‘össze’) és densus (‘sűrű’) elemekből. kondér – ‘üst, nagy fazék’. A szerb-horvát kondir (‘kupa, serleg, fazék’) átvétele. Ennek forrása az újgörög krondiri (‘boroskanna’) lehet, amely a bizánci görög krüóntérion (‘italhűtő edény’) folytatása. kondíció – ‘testi, egészségi állapot, erőnlét’: jó kondícióban van; ‘‹üzleti› feltétel, kikötés’: a fizetés kondíciói. – kondicionál: ‘megadott állapotba hoz, azon tart’: légkondicionálás; ‘‹sportban› erőnlétet fokoz’; ‘kialakít’: kondicionált reflex. Nemzetközi szócsalád a késői latin conditio (‘egyezség, feltétel; állapot, helyzet’) alapján; ez egy korábbi condicio analogikus alakváltozata, s így elemei a con- (‘együtt, össze’) és dicio (‘fennhatóság’). kondít – ‘‹harangot› megszólaltat’: Én árva fejemnek egyet sem kondítnak (népballada); ‘‹harang vagy óra ütője› megszólal, jelez’: éjfelet kondít. Származékok és kapcsolt szavak: kong, kongat, kondul. Hangutánzó eredetű szócsalád; alakilag a bong, cseng szavakéval azonos felépítésű. kondoleál – ‘részvétet nyilvánít’.

Nemzetközi szó a latin condolere (‘fájlal’) igéből a con- (‘együtt’) és dolere (‘fáj’) elemek alapján. kondom – ‘férfi gumióvszer’. A német Kondom átvétele; ez az angol Conton orvos nevét őrzi, aki először javasolta ezt a védekezési formát a 17. században. kondomínium – ‘két vagy több állam közös gyarmata’. Politikai szakszó a con- (‘együtt’) és dominium nyomán (lásd domínium). kondor1 – ‘göndör’. Származékai: kondorul, kondorodik. Szláv eredetű szó: szerb-horvát kudar (‘göndör’), szlovén konder, szlovák kader (‘göndör fürt’). Korai, 10. század előtti átvétel, amikor a legtöbb szláv nyelvben megvoltak még az orrhangú magánhangzók; egy délszláv *kond(a)r alak kerülhetett át nyelvünkbe, amely a nyelvterület egy részén ~ formában honosodott meg, másutt pedig hangrendi átcsapással és a szókezdő hang zöngésülésével göndör formát eredményezett. kondor2 – ‘kondorkeselyű, dél-amerikai madár’. Nemzetközi szó a spanyol condor nyomán, amely a kecsua indián kuntur madárnévből ered. konduktor – ‘‹régen› kalauz vagy vezető villamoson, vonaton’; ‘sebbe vagy operált belső üregbe vezethető műszer’; ‘elektromos vezető’. Nemzetközi szócsalád a latin conducere, conductum (‘egybeterel, felbérel’) nyomán, a con- (‘össze’) és ducere (‘vezet’) elemekből. Lásd még duce, duktus, indukál, redukál, viadukt konfekció – ‘készruha nagyüzemi készítése’; ‘készruha’. A latin confectio (‘elkészítés’) átvétele; forrása a conficere, confectum (‘elkészít, elintéz’) ige a con- (‘együtt, össze’) és facere (‘csinál’) elemekből. Lásd még konfetti. konferál – ‘műsor tételeit (szellemes formában) bejelenti a közönségnek’. – konferanszié: ‘műsorközlő’. – konferansz: ‘a műsorközlő fellépése, a konferálás szövege’. A ~ a latin conferre (‘összehord, megbeszél’) ige származéka a con- (‘össze’) és ferre (‘visz, hord’) elemekből. A konferansz és konferanszié a francia conférence, illetve conférencier kiejtés szerinti átvétele. Lásd még konferencia. konferencia – ‘‹tudományos, politikai› tanácskozás, megbeszélés’; ‘tanári értekezlet’. Nemzetközi szó a latin conferentia nyomán; ez a latin conferre (‘összehord, megbeszél’) ige folyamatos melléknévi igenévi conferens, conferentis alakjából származik a con- (‘össze’) és ferre (‘visz, hord’) elemek alapján. Lásd még konferál. konfetti – ‘mulatságokon a résztvevőkre szórt apró színes, kerek papírdarabkák’. Nemzetközi szó, az olasz confetto (‘cukrozott gyümölcs, drazsé’) többes confetti alakja nyomán. Az elnevezés a római és nizzai karneválok szokására utal, hogy ti. az álarcos felvonulók eleinte cukorkát, aprósüteményt, később ezek utánzataként színes papírdarabkákat szórtak a közönség közé. A ~ latin forrása azonos a konfekció szóéval. konfidens – ‘bizalmaskodó, tolakodó, arcátlan’. A latin confidens (‘magabízó, elbizakodott’) átvétele; ez a confidere (‘bízik, hisz’) folyamatos melléknévi igeneve; elemei a nyomósító szerepű con- és fidere (‘bízik’). konfirmáció – ‘serdülő korúak ünnepélyes befogadása a ‹protestáns› egyházak teljes jogú tagjai közé’; ‘‹régebben› jogi ügylet megerősítése’. – konfirmál: ‘konfirmációban részesül’: tavaly konfirmáltunk; ‘konfirmációban részesít’; ‘‹régebben› bérmál’; ‘megerősít, jóváhagy’. Nemzetközi szavak a latin confirmare, confirmatum (‘megerősít, elismer’) nyomán, az itt nyomósító szerepű con- előtagból és a firmare (‘erősít’) igéből; utóbbi a firmus (‘erős, szilárd’) származéka. Lásd még firma. konfiskál – ‘elkoboz, lefoglal’. Nemzetközi szó a középkori latin confiscare (‘a kincstár számára lefoglal’) alapján, a con- (‘együtt, össze’) és fiscus (‘kincstár’) elemekből. Lásd még fiskus. konfliktus – ‘nézeteltérés; összeütközés ‹érdekek, személyek, államok között›’. Nemzetközi szó a latin conflictus nyomán, a confligere, conflictum (‘összecsap, ellenkezik’) igéből; con- (‘össze’) és fligere (‘üt, csap’). konflis – ‘egylovas városi bérkocsi’. A korábbi komfortáblis rövidült, összevont alakja; a bécsi német Komfortabel (‘egylovas bérkocsi’) szóból való, amely viszont az angol comfortable (‘kényelmes’) származéka; ennek eredetéről lásd komfort. A magyar komfortáblis szóvégi s eleme talán latinosítás eredménye. konformis – ‘megegyező, azonos, egybevágó’. – konformitás: ‘azonosság, megegyezés’. – konformista: ‘az uralkodó felfogáshoz elvtelenül igazodó’. – konformizmus: ‘a közfelfogáshoz alkalmazkodó magatartás, szellem’. – -konform ‘‹összetételek utótagjaként› összhangban lévő, megfelelő’: eurokonform (‘az Európai Közösség szabványainak megfelelő’). Nemzetközi szócsalád a latin conformis (‘azonos formájú, igazodó’) nyomán: con- (‘együtt’) és forma (‘forma, alak’). Lásd még forma.

- 187 - oldal

a

achát

konföderáció – ‘államszövetség’: Orosz Konföderáció. Latin politikai szakszó (confoederatio) a con- (‘együtt’) és foedus, foederis (‘szövetség’) elemek alapján. Lásd még föderáció. konfraternitás – ‘vallásos társulás’; ‘szerzetesrend’. Latin vallástudományi szakszó (confraternitas) a con- (‘együtt’) és fraternitas (‘testvériség’) elemekből; az utóbbi a fraternus (‘testvéri’) származéka a frater (‘testvér, fivér’) szóból. Lásd még fráter. konfrontál – ‘szembesít, ellentétes nézeteket szembeállít’. – konfrontáció: ‘szembesítés, szembesülés’; ‘szembenállás, szembekerülés’. Nemzetközi szó a középkori latin confrontari, confrontatus (‘szemben áll’) ige alapján: con- (‘össze’) és frons, frontis (‘homlok’). Lásd még front. konfundál – ‘összezavar, összekever’; ‘megzavar, megtéveszt’. – konfúzió: ‘zűrzavar, kavarodás, összevisszaság’. – konfúzus: ‘zavaros, zagyva’; ‘zavaros fejű, szórakozott ‹személy›’. Nemzetközi szócsalád a latin confundere, confusum (‘összeönt, összekever’) ige nyomán, a con- (‘össze’) és fundere (‘önt’) elemekből. Lásd még fúzió. kong – lásd kondít kongeniális – ‘hasonlóan nagy tehetségű’; ‘a műhöz méltó’: Bartók szonátája Menuhin kongeniális tolmácsolásában; ‘‹régebben› rokon szellemű’. Mesterséges szóalkotás a latin con- (‘együtt’) és genius (‘géniusz, szellem’) elemek nyomán: ‘együtt járó, egymáshoz illő géniusz(ok)’. Indokolatlan a franciás [konzseniális] ejtés! konglomerátum – ‘különnemű elemek halmaza’; ‘üledékes kőzetté szilárdult kavicsréteg’. Tudományos szakszó a latin con- (‘össze’) és glomerare, glomeratum (‘összezsúfol’) elemekből, utóbbi a glomus (‘gombolyag’) nyomán. Lásd még agglomeráció. kongregáció – ‘katolikus hitbuzgalmi egyesület’: Mária-kongregáció; ‘a Vatikán 12 fő hivatalának egyike’; ‘a szerzetesekéhez hasonló, de regula nélküli vallásos közösség’. – kongreganista: ‘hitbuzgalmi egyesület tagja’. Egyházi szakszók a latin congregatio (‘összesereglés, egyesület’) nyomán, a con- (‘össze’) és grex, gregis (‘nyáj’) elemekből. kongresszus – ‘sok résztvevővel rendezett, nagy horderejű (nemzetközi) politikai vagy tudományos tanácskozás’; ‘‹egyes államokban› törvényhozó testület’: az amerikai kongresszus. Nemzetközi szó a latin congressus nyomán a congredi, congressus (‘összejön, egybegyűlik’) igéből: con- (‘össze’) és gradi (‘lép, halad’). kongrua – ‘lelkészek jövedelmét kiegészítő állami juttatás’. – kongruens: ‘egyező, egybevágó’. Vallási és matematikai szakszavak a latin congruere (‘összefut, egybevág, egyezik’) igéből; ennek gruere alapszava bizonytalan eredetű. A ~ a congruus (‘megegyező’) melléknév többes semleges alanyesete: ‘egyeztetett dolgok’. konjektúra – ‘gyanítás, sejtés’; ‘romlott, hiányos szöveg javítása, kiegészítése valószínűsíthető feltevések alapján’. Nemzetközi szó a latin coniectura, azaz ‘sejtelem, gyanítás, következtetés’ alapján, a conicere, coniectum (‘egybevet, sejt, következtet’) igéből: con- (‘össze’) és iacere (‘dob, vet’). konjugáció – ‘igeragozás ‹indoeurópai nyelvekben›’. Latin nyelvtani szakszó (coniugatio), tkp. ‘egybefogás’ a con(‘össze’) és iugum (‘iga’) elemekből; utóbbi a iungere, iunctum (‘igába fog, egyesít’) rokonságába tartozik. Lásd még konjunktúra. konjunktúra – ‘gazdasági fellendülés’; ‘körülmények kedvező találkozása’; ‘‹régen› csillagállás’. – konjunkturális: ‘a konjunktúrával kapcsolatos, vele járó’: konjunkturális árak. Közgazdasági szakszó a latin coniunctura, azaz ‘összekapcsolódás’ nyomán, a con- (‘össze’) és iungere, iunctum (‘igába fog, összekapcsol’) elemekből. Eredetileg asztrológiai szakszó volt, csillagállást jelentett, s ennek kedvező (vagy kedvezőtlen) kihatását az emberi tevékenységre. Lásd még konjugáció. konkáv – ‘homorú ‹tükör, lencse stb.›’. Nemzetközi szó a latin concavus (‘kivájt, öblös’) alapján, a nyomósító szerepű con- előtagból és a cavus (‘barlang’) főnévből. A ~ németből való átvétel (konkav). Lásd még konvex. konklávé – ‘a bíborosok testületének pápaválasztó gyűlése’; ‘a számukra elkülönített épületrész a vatikáni palotában’. Nemzetközi kifejezés a latin conclave (‘terem, szoba’) nyomán, a con- (‘együtt, össze’) és clavis (‘kulcs’) elemekből. Lásd még klaviatúra, klavír. konkludál – ‘‹valamilyen› végkövetkeztetésre jut’: mindebből oda konkludáltam, hogy… – konklúzió: ‘végkövetkeztetés’; ‘zárótétel’; ‘végső döntés’. Nemzetközi szócsalád a latin concludere, conclusum (‘összezár, befejez, következtet’) ige alapján, a con- (‘össze’) és claudere (‘zár’) elemekből. Lásd még klastrom, klausztrofóbia, klauzula, klauzúra, klotűr, klozett. konkoly – ‘liláspiros virágú mérgező gyomnövény’. Szláv eredetű: szerb-horvát kukolj, szlovén kokolj, szlovák kukoľ

(‘konkoly’). Nyelvünkbe egy régi, még a nazális hangot őrző szláv *konkolj alak került a 11. század előtt. konkordancia – ‘megegyezés, összhang’; ‘a Biblia rokon helyeinek jegyzéke’; ‘valamely műben vagy egy szerző műveiben használt szavak összes előfordulását tartalmazó szótár’: Shakespearekonkordancia. – konkordátum: – ‘egyezmény valamely állam és a pápaság (1929 óta a Vatikán) között’: wormsi konkordátum (1122). – konkordizmus: ‘a Bibliának a tudománynyal való összehangolását szorgalmazó egyházi irányzat’. Nemzetközi szócsalád a latin concordia (‘egyetértés’) és concordare, concordatum (‘megegyezik, egybehangzik’) alapján; elemeik a con- (‘együtt, össze’) és cor, cordis (‘szív, érzelem’), vagyis szívek összehangolódásáról van szó. Lásd még kordiális, kőr, mizerikordiánus. konkrét – ‘kézzelfogható, érzékelhető, megragadható’: konkrét kifogások; ‘‹filozófiában, nyelvtanban› nem elvont’: konkrét főnevek. – konkrétum: ‘kézzelfogható, tényszerű dolog’: az előterjesztés kevés konkrétumot említ. – konkretizál: ‘kézzelfoghatóvá tesz, adott eset(ek)re alkalmaz’. Nemzetközi szó a latin concretus (‘tömör’) nyomán, amely a concrescere, concretum (‘összenő, összesűrűsödik, összeáll’) ige származéka: con- (‘össze’) és crescere (‘nő’). A fenti szavak német közvetítéssel kerültek nyelvünkbe, az utóbbi a konkretisieren szóvégének latinosításával. konkurál – ‘‹egy üzletágon belül› verseng’. – konkurens: ‘‹üzleti› versenytárs’. – konkurencia: ‘‹üzleti› versengés’; ‘az üzleti versenytársak összessége’: sikerült fölébe kerekednünk a konkurrenciának. Nemzetközi szócsalád a latin concurrere (‘összefut, összecsap, verseng’) ige és származékai (concurrens, concurrentia) alapján; con- (‘együtt’) és currere (‘fut’). Lásd még diskurál, korzó, kurír, kurrens, kurrentál, kurzív, kurzor, kurzus. konkvisztádor – ‘spanyol vagy portugál hódító, gyarmatosító az újonnan felfedezett Amerikában’. A spanyol conqistador (‘hódító, foglaló’) helytelen kiejtéssel átvett formája; helyesen [konkisztádor]. Ez a conquistar (‘hódít’) származéka; forrása a latin conquirere, conquisitum (‘összeszed, kutat’) ige a con- (‘össze’) és quaerere (‘keres’) elemekből. konnektor – ‘elektromos hálózati csatlakozó’. Német vendégszó, forrása az angol connector; ez latinosnak ható képzés a connect (‘összekapcsol’) igéből, amely a latin connectere (‘összeköt’) származéka: con- (‘össze’) és nectere (‘köt’). Lásd még nexus. konnotáció – ‘a szó értelmét stilárisan árnyaló mellékjelentés’. Stilisztikai szakszó a latin connotatio nyomán; ez mesterséges alkotás a con- (‘együtt’) és notare (‘feljegyez’) elemekből. konok – ‘makacs, hajthatatlan’. Származéka: konokság. Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy egy régi, nyelvjárási konokol (‘megszáll, állomásozik’) igével kapcsolatos. Ennek az igének a valódi töve egy oszmán-török eredetű konak (‘katonai tábor’) főnév. Az ige jelentése így fejlődhetett: ’táborozik’  ‘nem mozdul’  ‘nem enged’; a ~ a megkonokolja magát alakzatból vonódhatott el fenti melléknévi jelentésében. konskripció – ‘összeírás’. Nemzetközi szó a latin conscribere, conscriptum (‘összeír’) nyomán, a con- (‘össze’) és scribere (‘ír’) elemekből. konspirál – ‘titokban szervezkedik, összeesküvést sző’. – konspiráció: ‘összeesküvés’; ‘titkos (politikai) szervezkedés’; ‘az ilyen szervezkedéshez szükséges titoktartás’: konspirációs fegyelem. – konspiratív: ‘titkon szervezkedő, illegális’. – konspirátor: ‘összeesküvő’. Nemzetközi szócsalád a latin conspirare, conspiratum (‘‹másokkal› egyetért, összeesküszik’) és származékai nyomán; a con- (‘együtt, össze’) és spirare (‘lehel, fúj’) elemek a titkon összetanakodók egybevegyülő lélegzetét jelenítik meg. Lásd még aspirál, perspiráció, spiritusz. konstábler – ‘‹régen› városi rendőr’. A német Konstabler (‘tüzéraltiszt’) átvétele, de ‘rendőr’ jelentése a megfelelő angol szó (constable) alapján alakult ki. Forrása a francia connétable (‘katonai főparancsnok’) előzménye, a késői latin comes stabuli (‘istállók grófja’), fontos császári, majd frank udvari tisztség neve. Lásd még istálló. konstans – ‘állandó mennyiség’; ‘‹melléknévként› állandó, nem változó’. Latin tudományos szakszó (constans), a constare (‘fennáll, megmarad’) folyamatos melléknévi igeneve: con- (‘össze’) és stare (‘áll’). Lásd még konstatál, kóstál, koszt. konstatál – ‘megállapít’. A latin constat (‘megáll, igaz, tudvalévő’) szó francia constater (‘megállapít’) származékának átvétele a német konstatieren közvetítésével, a szóvéget latinosítva. A latin szó a constare (‘fennáll, egybehangzik’) egyes 3. személyű alakja. Lásd még konstans. konstelláció – ‘helyzet, a dolgok, körülmények állása’; ‘csillagkép’. Csillagászati szakszó a késő latin constellatio (‘csillagzat’) nyomán,

- 188 - oldal

a

achát

a con- (‘együtt’) és stella (‘csillag’) elemekből. konsternáció – ‘megdöbbenés’. Nemzetközi szó a latin consternare, consternatum (‘megriaszt, felháborít’) ige nyomán, a con- (‘össze’) és sternere (‘földre terít’) elemekből. Lásd még sztráda, szubsztrátum. konstipáció – ‘székrekedés’. Latin orvosi szakszó (constipatio) a constipare (‘összeszorít’) igéből: con- (‘össze’) és stipare (‘szorít’). konstitúció – ‘testalkat, testi felépítés’; ‘‹régen› alkotmány’. – konstitucionális: ‘alkati’; ‘‹régen› alkotmányos’. – konstitucionalizmus: ‘alkotmányosság, az alkotmányon nyugvó kormányzás rendszere’. Nemzetközi szócsalád a latin constitutio (‘elrendezés, alkat’) nyomán, a constituere, constitutum (‘összeállít, elrendez, alkot, szervez’) igéből: con- (‘össze’) és statuere (‘felállít, ítél, dönt’); ez utóbbi eredetéről lásd statuál. konstruál – ‘összeszerkeszt, épít, alkot’. – konstrukció: ‘szerkezet, összeállítás, alkotás’. – konstruktőr: ‘géptervező’. – konstruktív: ‘szerkezeti’; ‘alkotó, építő, előremutató’. – konstruktivizmus: ‘az anyagszerűség és a szerkezet elsőbbségét hirdető modern építészeti irányzat’; ‘mértani formákra alapozó képzőművészeti irányzat a huszadik század első harmadában’. Nemzetközi szócsalád a latin construere, constructum (‘összerak, épít, alkot’) nyomán, a con- (‘össze’) és struere (‘alapít, épít’) elemekből. Lásd még destruál, instruál, struktúra. konszekrál – ‘megszentel’; ‘‹misén, katolikus hit szerint› a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé változtatja’. – konszekráció: ‘megszentelés, átváltoztatás’. Latin vallásos szakszavak a consecrare, consecratum (‘valamelyik istennek szentel’) nyomán, a nyomósító szerepű con- és sacrare (‘szentel’) elemekből. Lásd még szakrális. konszenzus – ‘egyetértés, megegyezés’: konszenzusos politika. Nemzetközi szó a latin consentire, consensum ige nyomán, a con(‘együtt’) és sentire (‘érez’) elemekből. Lásd még szenzáció, szenzitív, szenzor, szentimentális. konszern – ‘formálisan önálló vállalatok szoros gazdasági együttműködésen alapuló társulása’. Gazdasági szakszó az angol concern (‘személyes ügy, érdek; cégtársulás’) nyomán; forrása a késői latin concernere (‘illet valakit’) a nyomósító szerepű con- és a cernere (‘megkülönböztet, felismer’) elemekből. konszignáció – ‘meghatalmazó vagy engedélyező aláírás’; ‘írásos utasítás áruk rendelésére, raktározására vagy eladására’: konszignációs raktár. Latin kereskedelmi szakszó (consignatio) a nyomósító szerepű conés a signare (‘aláír’) elemek nyomán; utóbbi forrása a signum (‘jel’). konszolidáció – ‘ingatag gazdasági vagy politikai helyzet megszilárdulása’. Latin politikai szakszó (consolidatio) a consolidare, consolidatum (‘megszilárdít’) igéből: con- (‘együtt, össze’) és solidus (‘tömött, szilárd’). Lásd még konzol, szolid, szolidáris. konszonáns – ‘összhangzó, összecsengő ‹dallam›’; ‘‹főnévként› mássalhangzó’. – konszonancia: ‘összecsengés, összhangzat’. Nemzetközi szó a latin consonans, consonantis (‘egybehangzó, összhangzatos’) nyomán: con- (‘együtt, össze’) és sonare (‘hangzik’); utóbbi forrása a sonus (‘hang’). Lásd még szonáta, szonoritás. kontaktus – ‘érintkezés, kapcsolat ‹személyek között›’; ‘elektromos érintkezés’. – kontakt: ‘teljes felületen érintkező’: kontaktlencse; ‘érintkezésre ható’: kontaktméreg. Nemzetközi szó a latin contactus (‘érintkezés’) alapján, a contingere, contactum (‘megérint’) igéből: nyomósító con- előtag és tangere (‘érint’). A kontakt az angol contact kiejtés szerinti átvétele. Lásd még kontingens. kontamináció – ‘vegyi szennyeződés’; ‘fertőzés’; ‘nyelvi alakkeveredés’, pl. csokor + bokréta = csokréta. Latin szó (contaminatio) tkp. ‘beszennyeződés’ a contaminare, contaminatum (‘bemocskol’) ige nyomán, a con- (‘ össze’) és tagmen, tagminis (‘érintés’) elemekből; az utóbbi forrása a tangere (‘érint’). Lásd még kontaktus, tangens. kontár – ‘mesterségéhez nem értő, rossz iparos’; ‘‹régen› céhen kívül dolgozó mester’. Bizonytalan eredetű szó. Talán a középfelnémet kunter (‘utánzat, hamisítvány’) szó származéka; ez egy kunterfeit (‘kevert, nem tiszta arany’) szó önállósult első eleme, és a francia contrefait (‘hamisítvány’) szóból ered. A német és a magyar szó jelentései között ez az elmélet nem tud kapcsolatot teremteni. kontemplál – ‘fontolgat, tervez; szemlélődik’. – kontempláció: ‘elmélkedés, szemlélődés’. – kontemplatív: ‘szemlélődő, elmélkedő’: kontemplatív szerzetesrend. Nemzetközi szócsalád a latin contemplari, contemplatus (‘megfigyel, megfontol’) nyomán, a con- (‘együtt, össze’) és templum (‘magaslat, szent hely’) elemekből. A szó az augur ténykedésére utal, aki a madárjóslásra kijelölt, szentelt

magaslatról, a templumról végezte megfigyelését. Lásd még templárius, templom. konténer – ‘szállítótartály’. Angol szó (container) kiejtés szerinti átvétele; az angol contain (‘tartalmaz’) ige a francián (contenir) át a latin continere szóra megy vissza: con- (‘össze’) és tenere (‘tart’). Lásd még kontinens, kontinuitás. kontextus – ‘szövegkörnyezet’. Nemzetközi szó a latin contextus nyomán: con- (‘együtt’) és textus (‘szövet, szöveg’); az utóbbi a texere, textum (‘sző’) származéka. Lásd még textil, textus. kontinens – ‘földrész, világrész’. – kontinentális: ‘szárazföldi’: kontinentális éghajlat; ‘egy egész földrészt érintő, arra kiterjedő’. Nemzetközi szó a latin continens, continentis (‘összefüggő’) nyomán, amely a continere (‘együtt tart’) ige folyamatos melléknévi igeneve. Lásd még konténer, kontinuitás. kontingens – ‘megszabott keret, engedélyezett létszám, mennyiség’. Nemzetközi szó, a latin contingere (‘érint valakit, valamit, vonatkozik rá’) folyamatos melléknévi igeneve: con- (‘össze’) és tangere (‘érint’). Lásd még kontaktus, tangens. kontinuitás – ‘folytonosság, folyamatosság’. – kontinuus: ‘szakadatlan’. – kontinuum: ‘megszakítatlan, folyamatos sor vagy érték’: a tér-idő kontinuum. Nemzetközi tudományos szócsalád a latin continuus (‘összefüggő, folytonos’) nyomán; ez a continere (‘összefűz, fenntart’) származéka: lásd konténer. kontó – ‘számla’. Német jövevényszó, forrása az olasz conto, amely a kései latin computus (‘számítás’) folytatója a computare (‘számít, összeszámol’) igéből. Lásd még diszkont, komputer, skontó. kontra – ‘‹kártyában› kétszeres tétre menő ellenjáték bejelentése’; ‘‹zenében› kísérő szólam’; ‘‹kerékpáron› kontrafék’; ‘‹peres felek közt› ellen’: a Kovács kontra Szabó per; ‘a szóban forgó ötletet ellenző’: elmondtuk érveinket pro és kontra. Származéka: kontráz. A latin contra (‘ellen’) elöljárószó átvétele. Lásd még kontra-. kontra- – ‹szóösszetételek előtagjaként› ‘ellen-, -ellenes’; ‘‹zenében› mélyebb hangú’. – kontrabasszus: ‘nagybőgő’; ‘igen mély hangú basszusénekes’. – kontrafagott: ‘egy oktávval mélyebb hangfekvésű fagott’. – kontraindikáció: ‘‹orvosi› ellenjavallat’. – kontrapunkt: ‘‹zenei› ellenpont, többszólamú szerkesztés’. – kontraszelekció; ‘a természetes kiválasztódás ellen ható körülmény’; ‘érdemtelenek és alkalmatlanok előtérbe helyezése a rátermettek rovására’. Az előtag a latin contra (‘ellen’) elöljárószó. Az utótagok közül a punkt a német Punkt (‘pont’) szóval azonos (lásd punktum); a többi eredetét lásd a megfelelő szóknál. kontraktus – ‘szerződés’. Nemzetközi szó a latin contrahere, contractum (‘összehúz, egyesít, megalkuszik’) igéből; con- (‘össze’) és trahere (‘húz’). Lásd még traktál, traktor, traktus. kontraposzt(ó) – ‘az emberi test ellentétes irányú mozdulatokból adódó egyensúlyi helyzete képzőművészeti ábrázolásban’. Művészeti szakszó az olasz contrapposto (‘ellentét’) nyomán a contro (‘ellen, szemben’) és apposto (‘odatétel’) elemekből, a latin contra (‘ellen’) és apponere, appositum, tkp. ad-ponere (‘odatesz’) nyomán: ad- (‘hozzá’) és ponere (‘tesz, helyez’). kontraszt – ‘éles ellentét’; ‘szembetűnő különbség’. Nemzetközi szó az olasz contrasto nyomán; ez a contrastare (‘szemben áll, ellenáll’) származéka, az azonos alakú és jelentésű latin igéből: contra (‘ellen, szemben’) és stare (‘áll’). A magyarba a német Kontrast közvetítette. kontreminál – ‘tőzsdei manővert ellenakcióval meghiúsít’. Nemzetközi szó a francia contreminer igéből, a contremine (‘ellenakna’) nyomán; ez a contre (latin contra), azaz ‘ellen’ és a kelta eredetű mine (‘föld alatt ásott akna’) elemekből áll. kontroll – ‘ellenőrzés’; ‘irányítás, uralom’: önkontroll. – kontrollál: ‘ellenőriz’. Nemzetközi szó a francia contrôle nyomán; ez összevonódott forma egy korábbi contre-rôle (‘ellen-tekercs, lista ellenpéldánya, másodlata ellenőrzés céljára’) szóból. Forrása a latin contra (‘ellen’), illetve rotulus (‘tekercs’). kontroverzia – ‘ellentét, vita’. Latin szó (controversia), a.m. ‘ellenkező irány, vita, per’, a contra (‘ellen’) és versus (‘fordulva valamerre’) elemekből: forrása a vertere, versum (‘fordít’) ige. kontúr – ‘körvonal’. Nemzetközi szó a francia contour nyomán; ennek forrása az olasz contorno (‘körvonal’) a contornare (‘körülvesz’) igéből, amely az azonos alakú és jelentésű népi latin ige folytatója: con- (‘össze’) és tornare (‘kerekít, kerül, fordul’). Lásd még retúr, túra, turné, turnus. konty – ‘befont vagy összecsavart és a fej tetejére tűzött női hajzat’; ‘madár bóbitája’; ‘tető ferde, háromszög alakú oromzati síkja’. Származékai: kontyos, kontyol. Hangfestő eredetű szó a kunkorodik családjából; a tájnyelvi

- 189 - oldal

a

achát

kancsos (‘görbe’), koncsorog, kontyorog, kucsorodik (‘hajlik, csavarodik’) szavak tövével azonos vagy ezeknek közeli rokona. Lásd még kacsint, kancsal, kuncsorog. kónusz – ‘kúp, ilyen alakú tárgy, eszköz’. Mértani szakszó a latin conus (‘sisak csúcsa, kúp’) nyomán; ez a görög kónosz (‘fenyőtoboz, kúp’) átvétele. Lásd még kanapé. konvekció – ‘hőáramlás’. – konvektor: ‘légkeveréses fűtőberendezés’: gázkonvektor. Nemzetközi szócsalád a latin convehere, convectum (‘egybegyűjt’) ige alapján: con- (‘össze’) és vehere (‘hoz, visz’). Lásd még konvex. konvenció – ‘megegyezés, államközi egyezmény’: a genfi konvenció; ‘a társadalmi közmegegyezés diktálta viselkedési szabály’: a konvenciók rabja; ‘‹sajtónyelven› az USA valamelyik pártjának elnökjelöltjét megválasztó gyűlés’. – konvencionális: ‘bevett, hagyományos’; ‘szokványos; üres, semmitmondó’. Nemzetközi szócsalád a latin conventio (‘megegyezés’) nyomán; ez a convenire, conventum (‘összejön, megegyezik’) származéka a con- (‘össze’) és venire (‘jön’) elemekből. Lásd még kommenció, konveniál, konvent. konveniál – ‘megfelel, alkalmas ‹valaki számára›’: a hétfő reggeli indulás neki nem konveniál. – konveniens: ‘megfelelő, tetsző’. Nemzetközi szó a latin convenire (‘összejön, illik, alkalmas’) nyomán: con- (‘össze’) és venire (‘jön’). Lásd még konvenció, konvent. konvent – ‘a nagy francia forradalom törvényhozó testülete (1792– 1795)’; ‘protestáns egyházak egyetemes gyűlése’; ‘egyes szerzetesrendek tagjainak gyűlése’. Nemzetközi szó a latin conventus (‘összejövetel, gyűlés’) nyomán; ez a convenire, conventum (‘összejön, megegyezik’) származéka a con- (‘össze’) és venire (‘jön’) elemekből. Lásd még kommenció, konvenció, konveniál. konvergál – ‘összetart, közelít, közös cél felé halad’: a két mozgalom régóta konvergál. – konvergens: ‘összetartó ‹egyenesek›’; ‘egymáshoz közeledő ‹irányzatok, mozgások›’. – konvergencia: ‘összetartás, közeledés’. Nemzetközi szócsalád a latin convergere (‘összehajlik’) és convergens, convergentis (‘összehajló’) nyomán: con- (‘össze’) és vergere (‘hajlik, közeledik’). konvertál – ‘átalakít, ‹más rendszerbe› áttesz’; ‘egyik pénznemet egy másikra átvált’: valutát konvertál; ‘‹régen› más vallásra tér át’. – konvertita: ‘‹más vallásra› áttért személy’. – konvertibilis: ‘bármely más pénznemre átváltható ‹valuta›’. – konvertibilitás: ‘valuta átválthatósága’. – konverter: ‘áramátalakító berendezés’. – konverzió: ‘átalakítás’; ‘átváltás’; ‘áttérés más vallásra’. Nemzetközi szócsalád a latin convertere, conversum (‘átfordít, megváltoztat, átalakít’) nyomán, a nyomósító szerepű con- előtag és a vertere (‘fordít’) elemekből. A konverter az angol converter átvétele. Lásd még konverzál, vers, verzátus, verzió. konverzál – ‘társalog’. – konverzáció: ‘társalgás’. Nemzetközi szópár a latin conversari, conversatus (‘forgolódik, ‹valahol› tartózkodik, társalog’) nyomán, a nyomósító szerepű conelőtagból és a versari (‘forgolódik’) igéből, amely a vertere gyakorító alakja. Lásd még konvertál. konvex – ‘domború ‹tükör, lencse stb.›’. Nemzetközi szó a latin convexus (‘domború’) nyomán; ennek első eleme a con- (‘össze’), de a második eredete vitatott. Vagy egy ‘görbül, hajlik’ jelentésű vac- tőből (vac-sus  vexus) származik, amely ott sejthető a vacillare (‘ingadozik, hajladozik’) igében, vagy a vehere, vexi (‘hord’) igéből, amely viszont jelentésében eléggé távol áll. Lásd még konvekció. konviktus – ‘katolikus bentlakásos diákotthon’; ‘protestáns étkeztető intézmény’. Latin szó (convictus), a.m. ‘együttélés, együtt étkezés’ a con(‘együtt, össze’) és vivere, victum (‘él’) elemekből. konvoj – ‘zárt egységben haladó járművek csoportja’; ‘hadi fedezet alatt vonuló kereskedelmi hajóraj’. Nemzetközi szó az angol convoy nyomán; ez a francia convoi szón keresztül a középkori latin conviare (‘kísér’) igére vezethető vissza: con- (‘együtt’) és viare (‘utazik’), utóbbi a via (‘út’) származéka. konvulzió – ‘görcs, görcsös vonaglás’; ‘gyötrő lelkitusa’. Nemzetközi szó a latin convulsio (‘szétszakítottság’) nyomán, a convellere, convulsum (‘összetép’) igéből: con- (‘össze’) és vellere (‘szaggat, tép’). konzekvencia – ‘következmény, folyomány’; ‘következtetés, felismerés, tanulság’: levonja az esetből a konzekvenciát. – konzekvens: ‘következetes, állhatatos’. A latin consequens, consequentis, azaz ‘‹valamiből› következő’ és consequentia (‘következmény’) magyar származékai a consequi (‘követ, következik’) ige alapján: elemei a nyomósító con- előtag és a sequi (‘követ’) ige. Lásd még szekvencoa. konzervál – ‘‹élelmiszert› tartósít; ‘‹állapotokat› tartósít, fenntart, megőriz’. – konzerv: ‘tartósított élelmiszer’. – konzervatív: ‘a meglévő állapotokat fenntartó, abban érdekelt ‹politika, személy›’; ‘az újításoktól elzárkózó’. – konzervativizmus: ‘maradiság, a változásoktól, újításoktól való elzárkózás’.

Nemzetközi szócsalád a latin conservare, conservatum (‘megőriz, fenntart’) alapján, a nyomósító szerepű con- előtag és a servare (‘őriz’) elemekből. A konzerv a francia conserve átvétele részben német közvetítéssel. Lásd még konzervatórium, rezerva, szervál1, szerviens, szervilis, szervita, szervo-. konzervatórium – ‘felsőbb zeneiskola’. Nemzetközi szó az olasz conservatorio nyomán; ez a latin conservator (‘megőrző, fenntartó’) származéka, és arra utal, hogy az első ilyen intézmények Nápolyban voltaképp lelencházak voltak, ahol a tehetséges gyermekek zenei oktatást is kaptak. A ~ latinosított végű forma; hozzánk a németből került (Konservatorium). Lásd még konzervál. konzílium – ‘orvosi tanácskozás egy adott súlyos kóreset megítéléséről’; ‘‹régebben› tanács’. – konziliárius: ‘konzíliumra meghívott orvos’; ‘‹régen› tanácsos’. Nemzetközi szók a latin consilium (‘tanácskozás’) és consiliarius (‘tanácsadó’) nyomán. Forrásuk a consulere (‘tanácskozik’) ige a con- (‘együtt, össze’) és sulere elemekből; az utóbbi eredete tisztázatlan. Talán a sedere (‘ül’) igével van valami kapcsolatban, amit a solium (‘szék, trón’) alaki hasonlósága valószínűsít. Lásd még konzul, konzultál. konzisztens – ‘sűrű, tartalmas’; ‘önellentmondástól mentes, egységes’. – konzisztencia: ‘állag, alkat’; ‘sűrűség’; ‘következetesség, önellentmondástól való mentesség’. Nemzetközi szópár a latin consistere (‘áll valamiből, helyt áll, fennáll’) ige folyamatos melléknévi igenevéből (consistens): con(‘össze’) és sistere (‘felállít, megerősít’). Lásd még egzisztál, konzisztórium. konzisztórium – ‘a bíborosok tanácskozása a pápa elnökletével’; ‘egyháztanács’; ‘egyes evangélikus egyházak kormányzó szerve’. Latin egyházi szakszó, consistorium (‘gyülekezőhely’) a consistere (‘áll valamiből, helyt áll, fennáll’) igéből: con- (‘össze’) és sistere (‘felállít, megerősít’). Lásd még egzisztál, konzisztens. konzol – ‘gyámkő, tartópillér’; ‘építmény tartószerkezetéből kinyúló kar’; ‘falnak támaszkodó keskeny asztalka’: konzolasztal; ‘falra erősített, díszes tartóállvány’. Művészeti szakszó a francia console nyomán, amely a késő latin consolidus (‘szilárd, biztosan álló’) származéka (lásd konszolidál). konzorcium – ‘bankok társulása nagyobb pénzügyi műveletre’. Latin pénzügyi szakszó (consortium) a consors, consortis (‘részes, társ, üzlettárs’) nyomán; ennek elemei a con- (‘együtt’) és sors (‘sors’), tehát ‘azonos sorsúak egyike’. Lásd még sors. konzul – ‘az ókori római köztársaság két legfőbb tisztviselőjének egyike’; ‘konzulátus vezetője’. – konzulátus: ‘az ókori konzul hivatala, méltósága’; ‘érdekvédelemmel, gazdasági és útlevélügyekkel foglalkozó követségi ügyosztály vagy önálló külképviseleti hivatal’. Nemzetközi szavak a latin consul és consulatus nyomán, amelyek a consulere (‘tanácskozik’) igével kapcsolatosak; ennek eredetére nézve lásd konzílium. Lásd még konzultál. konzultál – ‘tanácskozik’; ‘‹ügyvédet, orvost› tanácsadásért fölkeres’: több orvossal is konzultáltak; ‘‹levelező felsőoktatás keretében› időnkénti anyagmegbeszélésén vesz részt’. – konzultáció: ‘tanácskozás’; ‘tanácsadás ‹ügyvédnél, orvosnál›’; ‘szakértői tanácskozás’. – konzulens, konzultáns: ‘tanácsadó szakértő’. – konzultatív: ‘tanácskozó, tanácsadó’. Nemzetközi szócsalád a latin consultare (‘tanácskozik, tanácsot kér’) nyomán; ez gyakorító származék a consulere (‘tanácskozik’) igéből, melynek eredetére nézve lásd konzílium. Lásd még konzul. konzumál – ‘fogyaszt’. – konzum: ‘fogyasztás’: konzumnő (‘vendégeket italfogyasztásra ösztönző női alkalmazott’). A ~ a latin consumere (‘használ, elfogyaszt’) származéka: con(‘össze’) és sumere (‘vesz, fog, magához vesz’). A konzum németből való átvétel (Konsum). konyak – ‘borpárlat’. Nemzetközi szó a francia Cognac város nevéről, amely egy borpárlatáról híres borvidék központja. konyha – ‘ételek készítésére való helyiség házban, vendéglőben’; ‘az ételek készítésének módja’: a francia konyha. Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén kuhinja, szlovák kuchyňa. A szláv nyelvekben jövevényszó az ófelnémet chuhhinából, s a latin coquina szóra megy vissza, a coquere (‘főz’) származékára. A magyarban hangátvetéssel kuhinya  kohinya  kohnya  konyha hangfejlődés ment végbe. konyul – ‘lefelé görbül’. Származékok és kapcsolt szavak: konya, konyít, konnyaszt. A kampó, kanyarít, kunkorodik szavak hajlást, ferdeséget kifejező tövének származéka. A konyít hozzá (‘ért hozzá valamelyest’) kifejezés talán egy konyít rá (‘bólint rá, mint aki érti a dolgot’) szókapcsolatból alakult át, az ért hozzá mintájára. kooperál – ‘együttműködik’. – kooperáció: ‘együttműködés ‹üzemek között, termékek közös előállítására›’. Nemzetközi szópár a latin cooperare (‘együttműködik’) alapján: co(n)- (‘együtt’) és operari (‘dolgozik’); utóbbi az opus, operis (‘mű, munka’) származéka. Hibás a koperál írás, kiejtés! Lásd még opera,

- 190 - oldal

a

achát

operál. kooptál – ‘‹választott szervbe új tagként› bevon’. Nemzetközi szó a latin cooptare nyomán: co(n)- (‘együtt’) és optare (‘kiszemel, kiválaszt’). Lásd még opció, optativus. koordinál – ‘mellérendelő viszonyba állít’; ‘összeegyeztet, elrendez’. – koordináció: ‘egymás mellé rendelés’; ‘egyeztetés’; ‘‹nyelvtani› mellérendelés’. – koordináta: ‘egy pontnak a síkban vagy térben elfoglalt helyzetét meghatározó szám’. – koordinátor: ‘egyeztető, összehangoló személy’. Nemzetközi szócsalád a latin coordinare (‘mellérendel’) alapján: co(n)- (‘össze’) és ordinare (‘rendel’); az utóbbi az ordo, ordinis (‘rend’) származéka. Hibás a kordinál írás, kiejtés! Lásd még ordó, ordonánc, ordré. kopácsol – ‘‹kalapáccsal vagy más eszközzel› kopog’. Hangutánzó szó, olyan gyakorító képzés a kopog igéből, mint a köhécsel, rikácsol. Lásd még kopáncs. kopáncs – ‘harkály’. Alighanem elvonás a kopácsol igéből; régebbi kopács alakja idővel inetimologikus n-t kapott, mint a bogáncs. kopár – ‘növényzet nélküli ‹táj›’; ‘dísztelen ‹épület, fal›’. Származékai: kopárság, kopárul, kopárodik. A kopik ige származéka deverbális -ár képzővel, mint búvár, füzér. Lásd még kopasz. kopasz – ‘hajatlan, szőrtelen, tollatlan ‹fej, test, testrész›’; ‘hajatlan ‹ember›’; ‘csupasz, kopár’. Származékai: kopaszodik, kopaszt. A kopik ige származéka a deverbális -sz (-z) névszóképzővel, mint nehéz, száraz. Lásd még kopár. kópé – ‘furfangos fickó’; ‘pajkos, huncut fiúgyerek’: nagy kópé. Ismeretlen eredetű szó; bizonyára kapcsolatban áll a góbéval, de nem tudjuk, melyik az eredeti alak. kopek – ‘orosz aprópénz, a rubel századrésze’. Nemzetközi szó az orosz kopejka nyomán, amely a kopejnij (‘kopjás’) tövének kicsinyített formája; forrása a kopje (‘kopja’). Az elnevezés eredete, hogy a 16-17. században a pénzdarabok hátán kopját tartó cári alak volt látható. koperta – ‘levélboríték’. A középkori latin coperta (‘borítás, boríték’) átvétele; ennek forrása a latin cooperire (‘befed’) a nyomósító co- előtagból és az operire (‘eltakar’) igéből. Elavult szó. kopf – ‘állandó fejrész, rovatcím nyomtatványban’. Nyomdai szakszó, a német Kopf (‘fej’) átvétele. kópia1 – ‘másolat’. – kopíroz – ‘másol’. A középkori latin copia (‘hasonmás’) átvétele; ennek forrása a klasszikus latin copia (‘bőség, készlet’). A kopíroz a németből való: kopieren a középkori latin copiare (‘másol’) igéből. kópia2 – lásd kopja kopik – ‘használat, viselés, súrlódás során kisebb, vékonyabb lesz’. Származékai: kopás, koptat, koptatás, koptató. Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi örökség az uráli korból: zürjén, votják ku (‘bőr’), mordvin kuva (‘kéreg’), észt kőba (‘fenyőfakéreg’), szamojéd kobd (‘irha, kéreg’). A kikövetkeztethető ősi *kopa alak igenévszó lehetett ‘kéreg’, illetve ‘hámlik’ jelentéssel, s a ~ban ez utóbbi folytatódott. Ennek a származtatásnak hangtani nehézségei vannak, de nem elháríthatatlanok. Lásd még koboz1, kopáncs, kopár, kopasz. kopja – ‘lándzsaszerű szúrófegyver’; régen kópia alakban is:… lobogós kópiát vitézek ott viselik (Balassi). Szláv eredetű szó: szerb-horvát koplje, szlovák kopija. Az Erdélyből eredő kopjafa (‘faragványokkal díszített faoszlop mint fejfa’) régi székely szokás emlékét őrzi, hogy ti. a koporsót két kopján vitték ki a temetőbe, s ezeket a hant két végébe tűzték. koplal – ‘éhen van, éhezik’; ‘‹valameddig› tartózkodik az evéstől’. A szó kop- töve a kopog családjába tartozik, s értelmileg a kaphoz áll közelebb; az elemismétléses -l gyakorító képzőt viseli (mint érlel, foglal), tehát jelentésében a kapkod, kapdos szavakhoz áll közel. A fenti értelme így alakulhatott ki: ‘kapdos a szájával’  ‘hiába kapdos’  ‘éhen marad’. Ugyancsak ide tartozhat a felkopik az álla szólás igéje: ‘fogai üresen koppannak össze’. kopó – ‘a vadat felhajtó vadászkutya’; ‘‹gúnyosan› rendőrnyomozó’. A kap ige kop alakváltozatának folyamatos melléknévi igeneve, tehát ‘elkapó’. E *kop tő önállóan nem mutatható ki, de mivel a kap eredete a kopog szócsaládjához vezet, joggal tehetjük fel, hogy létezett. Lásd még koplal, kopoltyú. kopog – ‘ütéssel tompa vagy éles hangot idéz elő’. Származékok és kapcsolt szavak: kopogás, kopogós, kopogtat, kopogtató, kopogtatás, koppan, koppanás, koppant, koppantás, koppantó, koppint, koppintás. A hangutánzó eredetű kop- tő származékai gyakorító, mozzanatos, illetve műveltető képzővel. Lásd még kap, kopácsol, kopáncs, koplal, kopó, kopoltyú. kopoltyú – ‘a halak lemezes légzőszerve’. Egy korábbi kopoltó alak olyan változata, mint a fogantyú, kallantyú, tehát folyamatos melléknévi igeneve egy *kopolt igének. Ez az önállóan ki nem mutatható ige mozzanatos képzés a kap feltehető *kop változatából (mint rikolt, süvölt), s azzal kapcsolatos,

hogy a ~ mintegy bekapja, elnyeli a friss, oxigéndús vizet. A kop tő ugyan önállóan nem fordul elő, de mivel a kap eredete a kopog szócsaládjához vezet, joggal tehetjük fel, hogy létezett. Lásd még koplal, kopó. kopolya – ‘áradástól vájt, vízzel teli gödör’; ‘kövezetlen oldalú, ideiglenes használatra szánt ásott kút’. Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó. koponya – ‘ember vagy állat fejének csontos váza’; ‘ész, eszes ember’: kiváló koponya. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát kopanja (‘fateknő’), szlovén kopanja (‘vályú, dézsa’); ezek az ősszláv kopati (‘ás’) igéből valók, s ‘vájt fa’ jelentésűek (lásd kapa). Az átvett szónak a magyarban is ‘merítőedény’ volt az első jelentése; mai értelmét az agya koponyája (‘az agy tartóedénye’) szókapcsolatból nyerhette. Ennek párhuzama az angol scull, svéd skĺl (‘koponya’), amelyek eredetileg kupát, tálat jelentettek, vagy a német Schädel (‘koponya’), amelynek ‘véka’ a korábbi jelentése. koporsó – ‘fa (vagy fém) láda holttest földbe temetésére’. Ótörök eredetű: csagatáj kuburcsak (‘kis láda’), türk kabircsak (‘láda, koporsó’). A magyarba egy *kopurcsag alak kerülhetett, amelynek szabályos fejleménye a ~. koprodukció – ‘több ország közösen készített filmje’: olasz-francia koprodukció. Mesterséges szó a latin co(n)- (‘együtt’) és productio (‘alkotás’) elemekből; lásd produkció. Hibás a kooprodukció írás, kiejtés! kopt – ‘egyiptomi keresztény’; ‘a kopt egyháznak az óegyiptomiból származó szertartási nyelve’. Arab szó, amely a kopt nyelven át a görög Aigüptosz (‘Egyiptom’) szó güpt eleméből ered. kopula – ‘kötelék’; ‘az összetett állítmány igei eleme’. – kopulál: ‘összekapcsol’; ‘‹pap házasulandókat› összeesket’; ‘párzik, párosodik’. – kopuláció: ‘összeesketés’; ‘párzás, párosodás’. Nemzetközi szócsalád a latin copula (‘szalag, kötél, kötelék’) és származéka, a copulare (‘összekapcsol’) ige nyomán. Lásd még kupleráj, kuplung . kór – ‘betegség’. Származékai: kóros, kórság, kórságos. Északi szláv eredetű: cseh, szlovák, lengyel chory (‘beteg’). A magyarba egy régi szlovák chor alak kerülhetett, s a magyar ~ is sokáig melléknév volt (innen a kórság, azaz ‘betegség’ szó). A nyelvújítás korában az erdő  erdőség, hely  helység szópárok analógiájára a ~t mint főnévi tövet vonták el a kórságból, és széltében használni kezdték orvosi szakszavak alkotására összetételek elő- és utótagjaként: kórház, kórtan, kórterem, kórbonctan, kórokozó, illetve eskór, elmekór, gümőkór, mélakór, sápkor, holdkóros stb. kor – ‘idő, időszak’: a kor parancsa, jelenkor; ‘a történelem, földtörténet egy időszaka’: középkor, hajnalkor; ‘életkor’: ifjabb korában; ‘öregedés’: ez már a korral jár. Származékai: koros, kortalan. Ótörök eredetű szó: türk kur (‘idő, életkor’), oszmán-török kur (‘egykorú’), kirgiz kur (‘idő’). A magyar szó nyíltabbá válással nyerte el mai alakját; -kor formában időhatározói raggá is lett. Lásd még akkora, korán, korántsem. korál – ‘istentiszteleti népének a német protestáns egyházban’. A német Choralgesang (‘karének’) első elemének kiejtés szerinti átvétele; forrása a latin cantus choralis (‘kórusének’). korall – ‘szilárd vázat kiválasztó, telepeket alkotó virágállat’; ‘ilyenek élénkpiros színű változata’; ‘‹melléknévként› ilyenek vázából készült ‹ékszer›’. Nemzetközi szó a latin corallium nyomán, amely a tisztázatlan eredetű görög korallion átvétele. Lásd még kaláris. korán1 – ‘a nap vagy egy időszak legelején’: korán kel, korán kialakult; ‘a szokottnál vagy vártnál előbb’: korán elhúnyt; ‘‹régebben› a maga korán, a kellő időben’: A korán jött esőhöz (Fazekas Mihály versének címe). Származékai: kora, korai. A kor főnév birtokos személyjeles és -n időhatározói ragos származéka. A kora tudatos elvonás, a ~ vélt töveként valószínűleg Faludi Ferenc költő alkotta meg. Lásd még idejekorán, korántsem. korán2 – ‘a mohamedán vallás szent könyve’. Nemzetközi szó az arab korán (‘előadás, felolvasás’) nyomán, amely a kara’a (‘elszaval, előad’) származéka. Általában tulajdonnévként, nagybetűvel írva használjuk: a Korán. A régi Alkorán a határozott névelős arab formából (al-Korán) ered. korántsem – ‘éppenséggel nem, egyáltalán nem’. A korán szó locativusi -t raggal bővült koránt alakjából lett szóösszetétel. Az előtag a korán ‘a maga korában, a maga idejében’ jelentésével szerepel, a ~ eredeti értelme tehát: ‘(még) a maga idejében sem’, azaz: ‘most mégannyira sem, egyáltalán nem’. korbács – ‘szíjostor’. Az oszmán-török kirbaç szóból ered, valószínűleg a szerb-horvát korbač közvetítésével. korc – ‘gatya, szoknya derékban bevarrott szegélye’: gatyakorc; ‘behajlított lemezszegély’. Az ófrancia cors, corps (‘felsőtesthez simuló női ruhadarab’)

- 191 - oldal

a

achát

átvétele; a 12-13. század fordulója táján juthatott nyelvünkbe a francia divat akkori térhódítása kapcsán valamely női ruhadarab neveként. A szóvégi sz (amely akkor még hangzott a franciában) a magyarban affrikálódott, mint pl. az arc esetében. A francia szó forrása a latin corpus (‘test’). korcs – ‘nem fajtiszta ‹tenyészállat›’; ‘elfajzott, elkorcsosult’: Vándor, állj meg! korcs volt anyja vére (Kölcsey); ‘‹főnévként› korcs állat’. Származéka: (el)korcsosul. Bizonytalan eredetű szó, talán a kacsból ered, amelynek van ‘fattyúhajtás’ jelentése is. A szótörténeti adatok ezt a magyarázatot nemigen támogatják. korcsolya – ‘‹régen› gerendaszerkezet hordók pincébe lebocsátására’: borkorcsolya; ‘cipő talpára erősíthető eszköz, amellyel jégen lehet siklani’. Származékai: korcsolyás, korcsolyázik. Ismeretlen eredetű szó; ma elsődleges jelentése késői fejlemény, a hordócsúsztatás és a jégen csúszás hasonlóságán alapszik. kord – ‘bordázott szövet’: kordbársony. Sok nyelvben használatos szó az angol cord (‘kötél, zsineg’) nyomán, eredetére nézve lásd korda. Lásd még kordon. korda – ‘kötél, zsinór’; ‘‹a kordában tart szólásban› fegyelem’. A középkori latin corda (‘bél, húr, kötél’) átvétele, forrása a latin chorda közvetítésével a görög khordé (‘bél, húr’). A ma eleven jelentés a szerzetesi élet fegyelmével és kötöttségével kapcsolatos, amelynek mintegy jelképe volt a több szerzetesrend öltözékéhez tartozó kötélöv. Lásd még kord. kordé1 – ‘kétkerekű, lóvonta taliga’. Bizonytalan eredetű szó. Talán a kordé2 szóval azonos, és egy kordé szekér, kordé taliga (‘jelentéktelen, semmirevaló szekér, illetve taliga’) szókapcsolatból önállósult. Írásos emlék nélkül ez csupán föltételezés; nem sokkal meggyőzőbb a német Karre (‘taliga’) vagy egy régi német kareden (‘nyomorúságos szekér’) szavakkal való esetleges kapcsolata sem. A szónak van kordély alakja is. kordé2 – ‘jelentéktelen, hiábavaló, semmirevaló’; ‘‹főnévként› mihaszna ember’; ‘bolondság’. Elvonás a kordéra határozószóból; ez a jelentés talán azzal magyarázható, hogy az emlékezetből mondott szöveg pontatlanabb, gyatrább az olvasottnál. Ezt a magyarázatot támogatja, hogy maga a kordéra is jelentheti, hogy ‘vaktában, összevissza, csúful’. Elavult szó. kordély – lásd kordé1 kordéra – ‘fejből, kívülről, betéve’: undok virágénekeket írnak, melyeket mind gyermekek s mind leányasszonyok kordéra tudnak (Pázmány); ‘vaktában, találomra, összevissza’. A késői latin corde (‘betéve’) szó átvétele határozóraggal megtoldva; volt kordén alakja is. A latin szó a cor, cordis (‘szív’) ablativusa: ‘szívvel, a szív révén’. Ugyanez a szemlélet tükröződik a francia par coeur és az angol by heart (‘fejből’, tkp. ‘szív szerint’) kifejezésekben. A második jelentés abból eredhet, hogy a puszta emlékezetre való hagyatkozás hanyagság és gyatraság forrása is lehet. Elavult szó. Lásd még kordé2. kordiális – ‘szívélyes, barátságos’. Nemzetközi szó a latin cordialis (‘szívélyes’) nyomán; ez a cor, cordis (‘szív’) származéka. Lásd még akkord, konkordancia, kőr, mizerikordiánus. kordon – ‘terület elzárására kifeszített kötél’; ‘karhatalmi személyek sorfala ugyenezen célra’: rendőrkordon. Nemzetközi szó a francia cordon nyomán; ez a corde (‘kötél, húr’) nagyító képzős alakja; a középkori latin corda átvétele (‘bél, húr, kötél’), forrása a latin chorda közvetítésével a görög khordé (‘bél, húr’). Lásd még kord. kordován – ‘finoman kikészített juh- vagy kecskebőr’. Sok nyelvben otthonos szó a spanyolországi Córdoba város nevéből, amely a mór időkben e bőr gyártásának központja volt. A magyar szó forrása valószínűleg az olasz cordovano. koreográfia – ‘a táncmozdulatok leírása’; ‘balett táncmozdulatainak elrendezése és színrevitelének művészete’. – koreográfus: ‘a koreográfiát készítő táncművész’. Művészeti szakszók a görög khoreiosz (‘a táncra vonatkozó’) és graphó (‘leír’) elemekből. korhad – ‘‹fa nedvesség hatására› bomlik, szétmorzsálódik, szétesik’. Származékai: korhaszt, korhatag, korhadék. Bizonytalan eredetű szócsalád; kor- töve a hangutánzó karistol, karmol szavak tövével lehet rokon, és fenti jelentése a ‘karcol’  ‘dörzsöl’  ‘szétmorzsál’ úton alakulhatott ki. Lásd még korhol. korhely – ‘részeges’. A német Chorherr (‘kanonok’) átvétele: a szóvég r  l  ly alakulása elhasonulás, majd palatalizáció eredménye (mint borbély, erkély szavainkban). A német szó a Chor (‘a főoltár előtti tér’) és Herr (‘úr’) elemekből áll, és a reformáció idején már a németben kialakult ‘bujálkodó’ jelentése. korhol – ‘szid, dorgál, fedd’. A szó kor- töve a hangutánzó karistol, karmol szavak tövével lehet rokon, és fenti jelentése a ‘karcol’  ‘dörzsöl, koptat’  ‘érdes szavakkal illet’  ‘szid’ úton alakulhatott ki. Lásd még korhad.

koriander – ‘ernyős virágú, illatos délszaki növény’; ‘ennek fűszerként használt magja’. Sok nyelvben otthonos szó a latin coriandrum nyomán, melynek forrása a görög koriandron. kóricál – ‘kószál’. Játékos képzés a tájnyelvi kórál (‘kószál’) igéből; ennek kór- töve a kalandozik, kódorog, koldul, kósza, kóvályog szavak tövével áll rokonságban. korifeus – ‘vezető, hangadó személyiség’. Nemzetközi szó a latin coriphaeus, illetve előzménye, a görög korüphaiosz (‘főnök, karvezető, pártvezér’) nyomán; ez a korüphé (‘csúcs, magaslat’) származéka. korlát – ‘karfa, teret határoló, derékmagasságú gerenda, léc, cső’; ‘behatároló, gátló körülmény’: a tehetség korlátai; ‘két párhuzamos rúdból álló tornaeszköz’: felemás korlát. Származékai: korlátol, korlátolt, korlátoz, korlátlan. Ismeretlen eredetű szó. kormány – ‘hajó vagy más jármű menetirányát módosító szerkezet’; ‘az állam irányításának legfelsőbb szerve, a miniszterek testülete’. Származékai: kormányos, kormányoz, kormányzás, kormányzat, kormányzó, kormányzóság. Déli szláv eredetű: szerb-horvát krma (‘hajókormány’), szlovén krma (‘hajófar’). Az átvett szó a szóeleji mássalhangzó-torlódás feloldása után a magyarban kapta meg az -ány végződést, feltehetőleg a buzogány, boszorkány, sárkány s hasonló szavak analógiás hatására. kormorán – ‘fekete vízimadár, kárókatona’. Nemzetközi szó a francia cormoran nyomán, amely egy ófrancia corp maren (‘tengeri holló’) folytatója; elemeinek forrása a latin corvus (‘holló’), illetve marinus (‘tengeri’) a mare (‘tenger’) nyomán. korner – ‘‹futballban› sarokrúgás’. Az angol corner (‘sarok’) kiejtés szerinti átvétele. Az angol szó az ófrancián át a késő latin cornua (‘szöglet’) szóra megy vissza; ez a latin semleges cornu (‘szarv, görbület’) többes nominativusa, amely utóbb nőnemű egyes formának értődött. Lásd még kornéta, kornett. kornéta – ‘lovassági lobogó’. Nemzetközi szó a francia cornette (‘kettős csúcsú lobogó mint parancsnoki jelvény’) nyomán; ez a corne (‘szarv’) kicsinyített alakja, forrása a latin cornu (‘szarv’). Elavult szó. Lásd még korner, kornett. kornett – ‘postakürt, rézfúvós hangszer’. Az olasz cornetto francia cornette származékának kiejtés szerinti átvétele. Az olasz corno (‘szarv, kürt’) kicsinyített formája, forrása a latin cornu (‘szarv’). Lásd még korner, kornéta. kornyadoz – ‘betegeskedik’. Ismeretlen eredetű szó; nem lehetetlen, hogy a görnyedez (lásd görnyed) magas hangrendű párja. kornyikál – ‘fülsértően zenél, énekel’. Hangutánzó szó. kóró – ‘száraz, kemény növényi szár’. Ótörök eredetű: kun kovra (‘gyom, gaz’), kazah kuraj (‘üres szárú növény’), kirgiz kura (‘nád’). A magyarba egy *kurag alak kerülhetett. korog – ‘‹üres gyomor› morgó hangot ad’. Származéka: kordul. Hangutánzó szó, alaki felépítésére a morog, hangzásra a kurrog megfelelője; lehet, hogy az utóbbival egykor azonos volt. korom – ‘tökéletlen égéskor keletkező fekete por, elemi szén’. Származékai: kormos, kormol, kormoz. Ótörök eredetű: kun, oszmán-török kurum. A magyar szóalak a nyíltabbá válásnak köszönhető. korona – ‘uralkodói vagy főnemesi hatalmat, méltóságot jelző nemesfém fejdísz’; ‘az uralkodói javak birtokosa mint jogi személy’: a birtok a koronára szállt; ‘a fognak az állkapocsból kiálló része; az erre készült fogászati burkolat’: arany korona; ‘a Nap külső gázburka’: napkorona; ‘egyes országok pénzneme’: szlovák, dán korona. Származékai: koronás, koronátlan, koronáz, koronázó, koronázás, koronázatlan. A latin corona (‘koszorú, korona’) átvétele; forrása a görög koróné (‘ajtókarika, íjkarika’). korong – ‘lapos henger alakú tárgy; ilyen sporteszköz’: koronglövészet, jégkorong; ‘ilyen alakú, forgatható alkatrész’: fazekaskorong; ‘nap, hold látszólagos képe’: napkorong. Származékai: korongos, korongozik. Szláv eredetű szó: szerb-horvát krug (‘kör, korong, tárcsa’) szlovén krog (‘kör, tárcsa’). A magyarba egy régi, még a nazális magánhangzót őrző szláv *krong kerülhetett a 10. század vége előtt; a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel. Lásd még kuruzsol, ring. korpa – ‘gabonamag héjának őrleménye’; ‘a fejbőrről leváló apró fehér pikkely’. Származékai: korpás, korpásodik, korpásodás. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén krupa (‘dara, kása’), szlovák krupy (‘dara, jégeső’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást hangáthelyeződés oldotta fel: krupa  kurpa  korpa.

- 192 - oldal

a

achát

korporáció – ‘testület’. – korporatív: ‘hivatásrendi’. Nemzetközi szók a latin corpus, corporis (‘test’) nyomán. Lásd még korpulens, korpusz. korpulens – ‘testes, kövérkés’. – korpulencia: ‘testesség’. Késő latin szó (corpulens), a corpus (‘test’) származéka. Lásd még korporáció, korpusz. korpusz – ‘egy kérdéskörre vonatkozó, a kutatás során feldolgozott adatok összessége’; ‘‹feszületen› Jézus testének szoborszerű ábrázolása’. – korpuszkula: ‘az anyag elemi részecskéi, illetve ezek egyike ‹proton, elektron stb.›’. – korpuszkuláris: ‘elemi részecskékből álló’: korpuszkuláris sugárzás. Tudományos szakszócsalád a latin corpus (‘test’) és kicsinyített származéka, a corpusculum nyomán; a korpuszkula ennek többes számú alakja. Lásd még korporáció, korpulens. korrázió – ‘vízben, szélben sodort törmelék koptató hatása a földfelszínre’. Földtani szakszó a latin con- (‘együtt, össze’) és radere, rasum (‘dörzsöl’) elemekből. Lásd még abrázió. korreferens – ‘társelőadó’. – korreferátum: ‘kísérő, kiegészítő előadás’. Latin tudományos szakszók a con- (‘együtt’) és referre (‘előad’) elemekből; bővebben lásd referál, reláció. korreláció – ‘kölcsönös megfelelés, összefüggés ‹két vagy több dolog között›’. – korrelatív: ‘egymással összefüggő, egymásnak megfelelő, kölcsönös’. Latin tudományos szakszavak a con- (‘együtt’) és relatio (‘jelentéstétel; megfelelés, viszony’) elemekből. Lásd még referál, reláció. korrepetál – ‘tananyagot begyakoroltat’. – korrepetitor: ‘házitanító’; ‘énekeseknek szerepüket betanító és őket zongorán kísérő zenész’. Latin eredetű szók a correpetere, correpetitum (‘együtt ismétel’) ige alapján, a con- (‘együtt, össze’) és repetere (‘ismétel’) elemekből; utóbbira nézve lásd repetál. korrespondencia – ‘összeköttetés, kapcsolat, megfelelés’; ‘‹régebben› levelezés’. Nemzetközi szó a latin correspondentia nyomán, az itt kölcsönösséget jelző con- és a respondere (‘felel’) elemekből, tehát ‘felelgetés’. Lásd még responsorium. korridor – ‘folyosó, átjáró’; ‘valamely országot a tengerrel vagy külső területtel összekötő, idegen országon áthaladó területsáv’: a berlini korridor. Nemzetközi szó az olasz corridore (‘futó, versenyló’) nyomán, amely a correre (‘fut’) származéka a latin currere (‘fut’) folytatójaként. A ‘folyosó’ az irodalmi olaszban corridoio, ám régebben a corridorénak is volt ‘galéria, folyosó’ jelentése, és ezt vette át a francia, tőle pedig a német; mi a ~t a németből kölcsönöztük. korrigál – ‘helyesbít, kijavít, helyreüt’. – korrekt: ’tisztességes, becsületes, egyenes’. – korrektor: ‘nyomdai szedéshibák kijavítását végző szakember’. – korrektúra: ‘javítás céljára készített, illetve már javított nyomdai levonat’; ‘nyomdahibák javítása’. Nemzetközi szócsalád a latin corrigere, correctum (‘kiegyenesít, helyreigazít’) nyomán, a con- (‘együtt, össze’) és regere (‘irányít, kormányoz’) elemekből. A korrekt a németből került nyelvünkbe. korrodál – ‘‹nedvesség vagy vegyi hatás fémet› kimar, tönkretesz’. – korrózió: ‘vegyi rongálás fém felszínén’; ‘kőzetek mállása vegyi hatásra’. – korrozív: ‘maró, korrodáló hatású ‹anyag›’. Vegyi szakszó a latin corrodere, corrosum (‘megrág’) nyomán, a con- (‘össze’) és rodere (‘rág’) elemekből. Lásd még erózió. korrumpál – ‘erkölcsileg zülleszt’; ‘megveszteget’. – korrupt: ‘megvesztegethető’. – korrupció: ‘közéleti megvesztegethetőség’. Nemzetközi szócsalád a latin corrumpere, corruptus (‘megront, megveszteget’) nyomán, a con- (‘össze’) és rumpere (‘tör, repeszt’) elemekből. A korrupt a németen át került nyelvünkbe. korsó – ‘öblös, szűk nyakú, egyfülű cserépedény’. A szlovák krčah régi krčag alakja kerülhetett nyelvünkbe a 11. század vége előtt. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta; a szóvég még részt vett az ómagyar szavak végének -ag  ó változásában (pl. szamtag 1002-ben – ma szántó). A cs  s változás szláv szavainkban ritka, inkább a török jövevényekre jellemző (pl. koporsó). kortes – ‘megbízójának képviselővé választásáért ügyködő, neki szavazókat toborzó személy’. Származékai: kortesség, korteskedik. A spanyol Cortes (‘törvényhozó testület’) átvétele félig eredeti, félig betűírás szerinti kiejtésben. E szónak a 19. század eleji spanyol forradalmak szabadelvű eszméinek hatására előbb ‘választó’, majd ‘választókat toborzó’ jelentése fejlődött ki, és az udvarhű érzelműek gúnyból alkalmazták a liberális köznemesekre. A spanyol szó a corte (‘udvar, törvényszék’) többes száma, korábban az ország rendjeire is értették; forrása a latin cohors, cohortis népi cors, cortis alakja (‘udvar, majorság; sereg’). Lásd még kurizál, kurtizán. kortikális – ‘kérgi, agykérgi’. Orvosi szakszó a latin cortex, corticis (‘kéreg’) nyomán. Lásd még kortizon.

kortina – ‘színpadi előfüggöny, kárpit’. Nemzetközi szó az olasz cortina (‘függöny’) nyomán; ez egyben késő latin szó, a cors, cortis (‘udvar’) kicsinyített formája, mivel jelenthette vár belső udvarának válaszfalát is. Lásd még kortes. kortizon – ‘a mellékvese kérgének egyik hormonja’; ‘ilyen hatású, kémiai úton előállított reuma elleni gyógyszer’. Biokémiai szakszó a latin cortex, corticis (‘kéreg’) nyomán. Lásd még kortikális. korty – ‘egy nyelésre megivott italmennyiség’; ‘kortyantás’. Származékai: kortyant, kortyint, kortyol, kortyondi (‘részeges’). Hangutánzó eredetű szócsalád, valószínűleg igei tagjai az elsődlegesek; családjukba tartozik a kotyog, valamint a hortyog is. korund – ‘kristályos alumíniumoxid, egyes változatai (rubin, zafír) értékes drágakövek’. Nemzetközi szó, végső forrása a szanszkrit kuruvinda (‘rubin’). kórus – ‘énekkar’; ‘templomi karzat’. A latin chorus (‘kar, csapat’) átvétele; forrása a görög khorosz (‘színmű ének- és tánckara’). Lásd még kar2. korvett – ‘gyorsjáratú vitorlás hadihajó’; ‘kisebb cirkáló’. Nemzetközi szó a vitatott eredetű francia corvette nyomán; talán a középholland korver (‘üldözőhajó’) származéka, amely a korf (‘kosár’) szóra megy vissza. korvina – ‘a Mátyás király könyvtárából származó értékes kéziratos könyvek valamelyike’. A név a Bibliotheca Corviniana (‘corvinusi könyvtár’) második elemének rövidült alakja, s eredetileg a könyvtárat is jelentette, ma jobbára csak az egyes könyveket. A Corvinus (‘Hollós’) a Hunyadi család latin neve volt a címerükben szereplő hollóról, ami latinul corvus. korzó – ‘széles városi sétaút’. Származéka: korzózik. Nemzetközi szó az olasz corso (‘futás; széles városi kocsiút, sétaút’) nyomán; ez a latin cursus (‘futás, utazás, verseny, pálya’) folytatója a currere (‘fut’) igei tőből. Lásd még diskurál, konkurrál, kurír, kurrens, kurrentál, kurzív, kurzor, kurzus. kos – ‘a juh hímje’; ‘cölöpverő eszköz’; ‘csillagkép’. Ótörök eredetű: türk kocs, oszmán-török koç. A cs  s hangmegfelelésre e körben példa a borsó, koporsó. kosár – ‘vesszőből, gyékényből font, egy- vagy kétfülű tartó, hordozó eszköz’: kézikosár, ruháskosár; ‘‹léghajón› függő személyszállító kas’; ‘‹kosárlabdajátékban› kerek fémgyűrűről lelógó nyitott háló, amelybe a labdát bele kell juttatni’; ‘visszautasítás ‹lánykérésnél›’: kosarat kap. Származékai: kosaras, kosarazik, kosárka. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén košara. A magyar szó véghangzója azért maradhatott el, mert birtokos személyjelnek érződött. kosbor – ‘az orchideákkal rokon bíborvörös virágú növény’. Ismeretlen eredetű szó. kóser – ‘a vallásos zsidóság étkezési előírásainak megfelelő’; ‘helyes, gyanún felül álló’. Nemzetközi szó a jiddis koscher (‘a rituális előírásoknak megfelelő’) nyomán; forrása a héber kósér, azaz ‘‹rituálisan› tiszta’. koslat – ‘‹hím állat párzás céljából› nőstény után jár’; ‘‹férfi nemi vágytól hajtva› nő körül sündörög’; ‘futkos, ólálkodik’. A kos főnév származéka -lat képzőegyüttessel. Hasonló szemléletű ige hímállatot jelentő szóból a bagzik, illetve a tájnyelvi baklat. kóstál – ‘‹valamennyibe› kerül’: mennyit kóstál ez a malac? Az északolasz costar (ejtsd [kostar]) származéka; ez az irodalmi olasz costare (‘kerül valamibe’) megfelelője; latin előzménye a constare (‘fennáll, megegyezik, valamibe kerül’). Olasz vándorárusok révén kerülhetett nyelvünkbe. Enyhén avuló bizalmas nyelvi és tájszó. Lásd még koszt. kóstol – ‘megízlel’; ‘megpróbál’: belekóstolt a tudományokba is. Származéka: kóstoló. A német kosten (‘megízlel’) átvétele egy déli bajor-osztrák nyelvi rétegből, amelyben az st a magyar kiejtésnek megfelelően hangzik. A német szó a kiesen (‘kiválaszt’) rokonságába tartozik. kosz – ‘piszok, szenny’; ‘fonalgomba okozta bőrbetegség’. Származéka: koszos, koszmó. A ~ egy nyelvjárási, hangutánzó koszt, kosztol, koszpitol, koszik (‘koptat, nyű, vás’) igecsoporttal áll származási kapcsolatban, egy feltehető kosz igenévszónak a névszói származéka. Eredetibb jelentése a bőrbetegség volt a pikkelyesen leváló var, felhámdarabkák folytán, s utóbb terjedt át más eredetű, megtapadó vagy leváló szennyeződésre. E nézetet támogatja, hogy a piszok is hasonló jellegű igecsaládhoz kapcsolódik. kósza – ‘kóborló’; ‘bizonytalan eredetű ‹hír›’. Származékai: kószál, kószáló. Azzal a szócsaláddal (kalandozik, kódorog, koldul, kóricál, kóvályog) áll kapcsolatban, amelynek kal-, kol-, kor- tőváltozatai görbülést, tekeredést, elhajlást jelentenek. Lehet, hogy a ~ nem a kószál alapszava, hanem egy önállóan ma már nem élő kósz(ik) ige folyamatos melléknévi igenevének (kószó) olyan változata, mint amilyen a csusza, hinta, penge a csúszó, hintó, pengő mellett. koszekáns – ‘derékszögű háromszögben az átfogó és a szöggel szembeni befogó aránya’

- 193 - oldal

a

achát

Matematikai szakszó a latin cosecans nyomán: co- (‘együtt’), valamint secans (‘metsző’) a secare (‘metsz’) igéből. Lásd még szekáns. koszinusz – ‘derékszögű háromszögben a szög melletti befogó és az átfogó aránya’. Matematikai szakszó a latin cosinus nyomán: co- együtt és sinus (‘kebel, öböl’). Lásd még inszinuál, szinusz. koszorú – ‘virágokból vagy lombból font kerek füzér mint fejdísz, mint kitüntetés vagy mint gyász, megemlékezés jele’: babérkoszorú, koszorús költő; ‘körben álló vagy ülő személyek együtt’: hölgykoszorú. Származékai: koszorús, koszorútlan, koszorúz, koszorúzás. Ismeretlen eredetű szó. koszperd – ‘derékon viselt rövid kard vagy tőr mint díszöltözet darabja’: illett rá tászli, paróka, / Koszperd és bugyogó (Fazekas Mihály). Bizonytalan eredetű szó, talán a középfelnémet kampsvert szóból ered, amely az irodalmi német Kampf (‘harc’) és Schwert (‘kard’) előzményeiből áll. Ez a magyarázat több hangtörténeti gondot vet fel. Elavult szó. koszt – ‘étel, főzés, étkezés’: vendéglői, házi koszt; ‘fizetségért kapott (rendszeres) étkezés’ koszt és kvártély. Származékai: kosztol, kosztos. A német Kost (‘étel, étkezés, ellátás’) átvétele; forrása a középkori latin costa (‘költség’), a klasszikus latin constare (‘fennáll, megegyezik, valamibe kerül’) származéka. Lásd még kóstál. kosztüm – ‘‹színházi› jelmez’; ‘azonos anyagból varrt, kabátkából és szoknyából álló női öltözet’. Nemzetközi szó a francia costume (‘öltözet, jelmez’) nyomán; ez olasz közvetítéssel (costume) a latin consuetudo, consuetudinis (‘szokás, erkölcs’) szóból ered; forrása a consuere (‘megszokik’) a nyomósító con- és a suere (‘hozzászokik’) elemekből. A ~ a francia szó kiejtés szerinti átvétele. kotangens – ‘derékszögű háromszögben a szög melletti befogó és a szöggel szembeni befogó aránya’ Matematikai szakszó a latin cotangens nyomán: co- (‘együtt’), valamint tangens (‘érintő’) a tangere (‘érint’) igéből. Lásd még tangens. kóter – ‘fogda, dutyi’. A bajor-osztrák kotter (‘ketrec’) átvétele. Nyelvjárási szó. kotkodácsol – ‘‹tyúk› jellegzetes hangját hallatja’. Alakváltozatok: kodácsol, kotkodál. Hangutánzó szó. Lásd még kotlik, kotyog. kotlett – ‘sült bordaszelet’. Nemzetközi szó a francia côtelette (‘bordaszelet’, tkp. ‘bordácska’) nyomán; ez a côte (‘oldal, borda’) kicsinyített alakja; forrása a latin costa (‘borda’). A ~ a német Kotelett átvétele a francia ejtéshez közelebb álló formában. kotlik – ‘‹tyúk› tojásainak kiköltésére készül, vagy rajtuk ül’; ‘‹ember› sokáig és nehézkesen csinál valamit’; ‘sokáig otthon ül’. Származékai: kotló, kotlós. Hangutánzó szó a kotyog családjából. kotnyeles – ‘más dolgaiba belebeszélő, beleavatkozó’; ‘‹régebben› nagyszájú, fecsegő’; ‘a konyhában lábatlankodó, torkoskodó’. Származéka: kotnyeleskedik. A szó két eleme a kotyog igével és a nyelv szóval kapcsolatos, tehát a ~ ‘kotyogó nyelvű’, ahogy régebbi jelentése el is árulja. koton – ‘férfi gumióvszer’. A bajor-osztrák koton átvétele; ez módosult forma az irodalmi német Kondom (‘gumióvszer’) nyomán. Lásd még kondom. kotor – ‘kikapar’; ‘medret mélyít’: kotróhajó. Származékai: kotró, kotrás, kotorászik, kotorék, kotródik. A szó kot- töve valószínűleg hangutánzó eredetű, súrlódást imitál, a kutat tövével rokon.; az -r szóvég gyakorító képző. kotta – ‘hangjegy’; ‘hangjegyekkel leírt zenemű’; ‘ilyeneket tartalmazó füzet’. A latin quota (‘hányad’) magyaros alakulata a v kivetésével (mint hála, kár, kintorna) és a t kettőzésével. Forrása a latin quotus (‘hányadik, hányad’) nőnemű alakja. Lásd még kvóta. koturnus – ‘a tragikus szerepekben játszó ókori színészek erősen magasított talpú cipője’. Nemzetközi szó a latin cothurnus nyomán; ennek forrása a görög kothornosz. kótyagos – ‘‹italtól› kába, szédült’; ‘hóbortos, kelekótya’. A kótyag tő a kotyog származéka, s talán a bor kortyolásának jellegzetes hangját jelzi; kapcsolatos a tájnyelvi kotyás, kotyós, kótyos (‘becsípett’) szókkal is. Lásd még kelekótya. kótyavetye – ‘árverés igen alacsony árakkal’; ‘elvesztegetés, eladás mélyen ár alatt’: elkótyavetyélte az apai örökségét. A szerb-horvát ko hoće veće (dati)?, azaz ‘ki akar többet (adni)?’ kifejezésből; ez az árverés kikiáltójának a kérdése. Mivel a ~ a 16. század derekától kimutatható, bizonyára azokkal a rögtönzött árverésekkel kapcsolatos, amelyeken a magyar és horvát katonák a töröktől szerzett hadizsákmányt igyekeztek értékesíteni, akár értékén alul is, hogy némi pénzhez juthassanak. A horvát kifejezés

rövidült ko ‘će veće formája lett a magyar szó alapja; a ć a magyar ty és cs közti hangot jelöl. kotyog – ‘‹kotlóstyúk› rövid, szaggatott hangokat hallat’; ‘‹folyadék edényben› buggyanásszerű hangokat ad’; ‘‹kilazult alkatrész› koccanásszerű hangokat ad’: kotyog a tengely; ‘‹ki- igekötővel› kifecseg’. Származékai: kotyogó, kotyogós, kotyogtat, kottyan, kottyant. Hangutánzó eredetű szó, a buggyanás, löttyenés, koppanás hangját, illetve a tyúk jellegzetes hangadását imitálja. kotyvaszt – ‘sebtében főz, keverget, ‹ételt› összeüt’. Származéka: kotyvalék. Hangutánzó, részben hangfestő szó, a főzet rotyogását is érzékeltetei. kova – ‘szilíciumot tartalmazó, régen tűzcsiholásra használt kemény kő’. A kő köv- tövének mély hangrendű kov- változatából alakult -a kicsinyítő képzővel. Ezt a magyarázatot támogatja egyrészt, hogy a régiségben gyakori kovacs alakok feltűnően a kövecs megfelelői, másrészt hogy az ilyen magas–mély hangrendi párhuzam több régi szavunkban is tapasztalható: mell–mál, szer–sor stb. kovács – ‘fém, különösen vas hevítését és megmunkálását végző iparos’. Származéka: kovácsol. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák kovač; ez a kovati (‘kovácsol’) ige származéka, és rokonságban áll akó, patkó szavaink szláv előzményével. kóvályog – ‘bolyong’; ‘‹a fejről› szédül’: kóvályog a feje. Azzal a szócsaláddal (kalandozik, kódorog, koldul, kóricál) áll kapcsolatban, amelynek kal-, kol-, kor- tőváltozatai görbülést, tekeredést, elhajlást jelentenek. kovász – ‘kenyérsütéshez használt kelesztőanyag’. Származékai: kovászos, kovásztalan. Szláv eredetű szó: bolgár, szerb-horvát, szlovén, szlovák kvas (‘élesztő, kovász’). A magyar szó délről, talán a bolgárból ered; a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta. kozák – ‘lovas ukrán szabad katona’. Az ukrán kozak átvétele, esetleg orosz közvetítéssel. A szó a török nyelvekből való, és kapcsolatos a kazah, kazár népnevekkel. kozma – ‘ételek odaégésekor keletkező kellemetlen íz’. Származékai: kozmás, kozmál. Ismeretlen eredetű szó. kozmetika – ‘szépségápolás’. – kozmetikus: ‘szépségápolással hivatásszerűen foglalkozó személy’; ‘‹melléknévként› kozmetikai’. Nemzetközi szócsalád a görög koszmétikosz (‘csinosító, szépítő’), illetve koszmétiké tekhné (‘a csinosítás művészete’) szavak nyomán; forrásuk a koszmeó (‘elrendez, rendben tart, ékesít’) ige. Lásd még kozmo-, kozmopolita, kozmosz, mikrokozmosz. kozmo- – ‹összetételek előtagjaként› ‘a világmindenségre, a világűrre vonatkozó’. – kozmogónia: ‘a világ, a mindenség keletkezése’: kozmogóniai mítoszok; ‘az égitestek keletkezésével foglalkozó tudományág’. – kozmológia: ‘a világmindenséggel mint egységes egésszel foglalkozó tudomány’. – kozmonauta: ‘űrhajós’. – kozmonautika: ‘űrhajózás’. Az előtag eredetére nézve lásd kozmosz. Az utótagok eredete sorra: görög gonosz (‘származás, eredet’); logosz (‘vélemény, tanulmány’); nautész, nautikosz (‘hajós, hajózási’) a naosz (‘hajó’) nyomán. Lásd még kozmetika, kozmopolita. kozmopolita – ‘világpolgár’. – kozmopolitizmus: ‘világpolgárság, a nemzeti előítéletek elutasítása’; ‘‹elítélően› a nemzeti értékek iránti közömbösség’. Nemzetközi szó a görög koszmopolitész (‘világpolgár’) nyomán, a latin cosmopolita közvetítésével; elemei a koszmosz (‘mindenség, világ’) és politész (‘állampolgár’), utóbbi a polisz (‘város, állam’) szóból. Lásd még kozmetika, kozmo-, kozmosz, politika. kozmosz – ‘világmindenség’; ‘világűr’. – kozmikus: ‘a világmindenségre vagy annak jelentős részére kiható’: kozmikus katasztrófa; ‘a világűrrel kapcsolatos’: kozmikus por, kozmikus sugárzás, kozmikus sebesség. Nemzetközi tudományos szakszavak a görög koszmosz (‘elrendezés, világrend, mindenség’), illetve koszmikosz (‘a világegyetemre vonatkozó’) nyomán; forrásuk a koszmeó (‘elrendez, igazgat’) ige. Lásd még kozmo-, kozmetika, kozmopolita, mikrokozmosz. kő – ‘szilárd, éghetetlen ásvány’; ‘kőből készült tárgy’: utcakő, ékkő, sírkő; ‘kőszerű képződmény belső szervekben’: vesekő, epekő. Származékai: köves, kövecses, kövesedik, kövez, kövezet, kövül, kövület. Ősi örökség a finnugor korból: vogul kü, zürjén ki, mordvin kev, finn, észt kivi (‘kő’). A finnugor tő további útja: kiv  kiü  kű  kő. Lásd még kavics, kova. köb – ‘valamely számnak harmadik (pozitív vagy negatív) hatványa’: köbcenti, köbméter, köbgyök, köbre emel. Nyelvújítási szó a köböl megcsonkításával, a korábbi német Kubus (‘kocka; köb-’), illetve Kubik- (‘köb’) felváltására, amely szavak a latin cubus (‘kocka’) folytatásai. A művelet azon a tévedésen

- 194 - oldal

a

achát

alapult, hogy a köböl forrása a latin cubulus (‘kis kocka’) volna. köböl – ‘régi űrmérték szemes terménynek ‹62, 95, illetve 125 liter helytől és kortól függően›’; ‘ilyen űrtartalmú faedény’; ‘régi földmérték ‹annak alapján, hány köböl búzamagot lehet vetni bele›’: négy köböl (vagy köblös) föld. Szláv eredetű szó: horvát kebel, szlovén kobel (‘dézsa, sajtár’); ezek forrása, ófelnémet közvetítéssel, a latin cupellus (‘gabonamérték’), a cupa (‘bödön, kád’) kicsinyített alakja. Nyelvünkben is elsődleges jelentés volt a faedény, amely aztán mértékül szolgált. Lásd még köb, köpöly, kupa, kupica, kupola, kübli. köcsög – ‘öblös, bő szájú edény’. A ~ köcs- alapszava ősi örökség a finnugor korból: vogul kvosszem (‘nyírhéj kád’), mordvin ketsene (‘merőkanál’). Az átvett alapforma *kücse- lehetett; a szóvégi -g denominális főnévképző, mint a balog, ideg, kéreg s hasonló szavakban. köd – ‘a földközeli légrétegben lebegő, apró cseppekben kicsapódott légköri nedvesség’; ‘kozmikus ködfolt’: az Orion-köd. Származékai: ködös, ködösít, ködlik. Ősi örökség az uráli korból: votják ked (‘pára’), szamojéd kinta (‘füst’). ködmön – ‘gyapjas birkabőrből készült ujjas felsőkabát’. Ótörök eredetű lehet, de a mai törökös nyelvekből csak a ‘felölt’ jelentésű ked- tő s ennek más származékai mutathatók ki; valószínűleg a ~ feltett őséből való az óorosz kedman (‘szerzetesi palást’) is. köhög – ‘(betegség tüneteként) hirtelen görcsös kilégzést végez’. Származékok és kapcsolt szavak: köhögés, köhögős, köhögtet, köhint, köhintés, köhécsel. A szócsalád köh- töve hangutánzó eredetű, a kehes keh alapszavának alakváltozata. kökény – ‘kékesfekete, fanyar bogyót termő tüskés cserje’; ‘ennek termése’. Ótörök eredetű: kipcsak köken (‘szilva’), csagatáj kökem (‘kökény’); ezek a ‘kék’ jelentésű kök származékai. Lásd még kék, kökörcsin. kökörcsin – ‘szőrös, molyhos virágú, tavasszal nyíló évelő növény’. Ótörök eredetű: kun kügürcsin, türkmén gögercsin (‘galamb’), ezek a kök (‘kék’) kicsinyített származékai. A törökségben általános szónak ma nincs növénynévi jelentése, de feltehető, hogy a színbeli hasonlóság alapján a ‘kékecske’ értelmű szó egy virágra vonódott át – már a mi nyelvünkben. Lásd még kikerics. kölcsön – ‘hitelbe, visszaadás fejében ‹kapott vagy adott tárgy, pénz›’: nem kér semmit kölcsön; ‘ily módon adott, kapott’: kölcsön kenyér visszajár; ‘‹főnévként› így adott, kapott pénz’: bankkölcsön, uzsorakölcsön. Származékai: kölcsönös, kölcsönösség, kölcsönöz, kölcsönzés, kölcsönzött. Ótörök eredetű: csuvas kivzsen (‘hitelbe’); ennek eredeti ócsuvas alakja *külcsen lehetett. A magyar szó melléknévi és főnévi jelentése másodlagos fejlemény. köldök – ‘has közepén kis betüremkedés, az elvágott köldökzsinór kiindulási helye’. Kun-besenyő eredetű kölcsönszó: kun, kipcsak kindik (‘köldök’). A magyar szóban n  l változás következett be, (mint a lengyel szóban), majd labializációval küldük, s végül nyíltabbá válással ~ alak állt elő. köles – ‘apró szemű gabonafajta’: köleskása. Ősi örökség az ugor korból: vogul kvolász (‘liszt’), kolasz (‘hallisztből készült kása’). kölni – ‘illatosított és higított finom szesz’. A kölni víz szókapcsolatból önállósult főnév; maga az elnevezés fordítás a francia eau de Cologne-ból, esetleg német Kölnisches Wasser származékából. E német városban a 17. század végétől készítettek és forgalmaztak ilyen illatszert. Köln neve a latin Colonia (‘gyarmati telep’) folytatója. Lásd még kolónia, otkolon. kölönc – lásd kolonc. költ1 – ‘‹ki- igekötővel is › madár a tojásain ülve fiókáit világra segíti’; ‘‹pénzt› kiad’; ‘‹el- igekötővel, ételt › elfogyaszt’: elköltötték ebédjüket. Származékai: költség, költséges, költekezik, költekező, költekezés. A kel1 ige műveltető képzős származéka, a kelt (‘felkelti, elkelni készti’) alakváltozata (mint telít  tölt, halott  holt). Lásd még költ2, költözik. költ2 – ‘‹verset, zeneművet› kitalál, megalkot’; ‘‹rágalmat› kitalál és terjeszt’: rossz hírét költi a szomszédjának. Származékai: költött, költés, költő, költői, költőiség, költemény, költészet, költészeti. A kel1 ige műveltető képzős származéka, a kelt (‘támaszt, létrehoz’) alakváltozata (mint telít  tölt, halott  holt). Lásd még költ1, költözik. költözik – ‘ingóságaival együtt lakóhelyét megváltoztatja’; ‘‹madár› télire délibb lakhelyre vándorol’. Származékai: költöző, költözés, költöztet, költözködik, költözködés. A kel1 ige származéka -t műveltető és -z gyakorító képzővel, az alapige ‘helyéből kimozdul, indul’ (pl. útra kel) jelentése alapján. A tőhang e  ö változására példa: telik  tölt. Lásd még költ. kölyök – ‘kutya- és macskafélék kicsinye’: farkaskölyök;

‘(fiú)gyermek’. Származékai: kölykes, kölykezik. Alighanem ótörök jövevényszó a csuvasos rétegből, eredetileg *kölik formában. Köztörök megfelelői: kipcsak, csagatáj kösek, oszmán köşek (‘teve kicsinye’). kömény – ‘apró barna magvaiért termesztett fűszernövény’. Sok nyelvben otthonos szó, amely a latin cumanum közvetítésével a sémi nyelvekből terjedt el: héber kammón, arab kammún. A magyarba a középfelnémet kümin nyomán kerülhetett. köntörfalaz – ‘kertel, mellébeszél, hímez-hámoz’. Az ikerszó-szerű köntöl-farol (‘kocsi az úton ide-oda csúszik’) összetételből való, s így értendő: ‘nem egyenes úton jár a beszéde’. A tisztázatlan eredetű köntöl jelentése: ‘‹kocsi› oldalt csúszik’. Ennek elhomályosulása után a farol népetimológiás úton vette fel a falaz formát. köntös – ‘‹régen› felsőruha’; ‘kabátszerű ruhadarab mint otthoni viselet’: háziköntös, hálóköntös; ‘pongyola’. A több délkelet-európai nyelvben otthonos szó végső forrása talán a görög kandüsz (‘ujjas perzsa felsőruha’); a magyar szó forrásaként számba jöhet a szerb-horvát kuntoš (‘bunda’), lengyel kontusz (‘hasított ujjú kabát’) és oszmán kontoş (‘tatár kabát’). Mivel az előzmények mind mély hangrendűek, a magyar szó korai hangrendi átcsapás eredménye lehet. Lásd még kantus. könny – ‘a szemmirigy áttetsző, sós váladéka’: Kicsordul a könnyem, hagyom (Tóth Árpád); ‘könnycsepp’: könnyeket hullat. Származékai: könnyes, könnyezik. Ősi örökség a finnugor korból: finn kyynel, lapp ganjol. Az ősibb alak könyű, sőt könyv volt, mely irodalmi szóként a 19. századig élt. A mai ~ a könyv ragos alakjaiból vonódott el, ahol nyv  nny hasonulás következett be: könyvet  könnyet  könny. Ezt a folyamatot siettette, hogy a más eredetű könyv, illetve könnyű szavakkal való zavaró alaki egybeesést el kellett kerülni. könnyelmű – ‘meggondolatlan’. Nyelvújítási összevonás a könnyű elméjű kifejezésből; ez maga is egykorú tükörfordítás a német leichtsinnig szóból. Lásd még könnyű, elme. könnyű – ‘csekély súlyú’; ‘csekély testi vagy szellemi erőfeszítést kívánó’; ‘a gyomrot nem terhelő ‹étel, étkezés›’; ‘szórakozásként élvezhető’: könnyű zene; ‘könnyelmű, felelőtlen, léha’: könnyű nőcske. Származékai: könnyed, könnyedén, könnyedség, könnyít, könnyítés, (meg)könnyebbül, könnyebbség, könnyebbít, könnyül. Ősi örökség az ugor korból: vogul kinna, osztják konneg (‘csekély súlyú’). könyök – ‘az alkart a felkarral összekötő izület; ‘ennek külső, kidudorodó pontja’; ‘‹régen› az ujjhegyektől a könyökig mért távolság mint hosszmérték (443 mm)’. Származékai: könyököl, könyöklés, könyöklő. Feltehető köny- alapszava ősi örökség a finnugor korból: vogul kvengel, osztják konji, cseremisz kenyer, mordvin kenyir, finn kyynärä (‘könyök, rőf’). A feltehető alapszó küne lehetett; a -k denominális névszóképző az ágyék, fazék, torok szavakból ismerős. könyörül – ‘megesik a szíve ‹valakin›’; ‘irgalmaz, megbocsát’; ‘szánalomból segít’. Származékok és kapcsolt szavak: könyörület, könyörületes, könyörög, könyörgő, könyörgés, könyörtelen. A szócsalád bizonytalan eredetű. Feltehető, bár ki nem mutatható köny- alapszava ugor örökség lehet: vogul küöng- (‘bőg, nyöszörög, szűköl’), votják könegte (‘morog’). Ezek főleg állati hangadásra vonatkoznak, de fel lehet tenni egy ‘szánalmasan nyüszít, szűköl’  ‘irgalmat kér’ jelentésfejlődést. Az -r ez esetben gyakorító képző, amelyhez további -g gyakorító, illetve -l visszaható képző járult. A könyörtelen nyelvújítási képzés a kikövetkeztetett könyör tőből; ez utóbbi szerepel a könyöradomány összetételben is. könyv – ‘nyomtatott szöveget tartalmazó lapokból egybefűzött vagy kötött, fedéllel ellátott írásmű’; ‘az ilyen mint szellemi alkotás’; ‘terjedelmes írásmű kisebb tartalmi egysége’: Mózes ötödik könyve; ‘kis könyv formájú okirat’: tagsági könyv; ‘üzleti számadásokat tartalmazó iratok együttese’: könyvvizsgáló. Származékai: könyvecske, könyves, könyvel, könyvelő, könyvelés, könyvészet. Sok ázsiai nyelvben elterjedt vándorszó; forrása talán a sumér eredetű asszír kunukku (‘pecsét’), talán a kínai küen (‘könyvtekercs’). A magyar szó átadója lehetett valamelyik török nyelv, hiszen az írásos műveltség több szava (betű, ír1, szám) ered ebből a körből, de az egyetlen török nyelvi adat, az ujgur küin (‘könyvtekercs’) nem perdöntő bizonyíték. A ~ eredetibb formája könyű, könyő volt; a ~ forma a ragos alakokból vonódott el: könyüet  könyvet. köp – ‘szájából nyálat lök ki’; ‘gyorsan, könnyeden kimond’: csak úgy köpi az adatokat; ‘vallomást tesz’: addig verték, amíg nem köpött. Származékai: köpdös, köpköd, köpés, köpet, köpedelem. Hangutánzó szó; eredetibb pök alakjából hangátvetéssel alakult ki. Több más nyelvben találunk hangutánzó szót e fogalomra: görög ptüó, latin spuere, német spucken, angol spit, cseh plivat, olasz sputare stb. köpcös – ‘széles, zömök, erős ‹testalkatú›’. Ismeretlen eredetű szó.

- 195 - oldal

a

achát

köpeny – lásd köpönyeg köpöly – ‘szívóharang a bőrfelület vérbőségének fokozására ‹mint régi gyógyító eljárás kelléke›’. Származéka: köpölyöz. A szepesi szász köppel átvétele; ez kicsinyített szóalak, és a középnémet kop (‘pohár’) közvetítésével a latin cupa (‘pohár, kupa’) szóból származik. Elavult szó. Lásd még köb, köböl, kupa, kupica, kupola, kübli. köpönyeg – ‘bő felsőkabát’. Alakváltozat: köpeny. Török eredetű szó: csagatáj, oszmán kepenek (‘köpeny’). A szóvégi k  g változás a kalpag, maszlag, tőzeg szavakban is megfigyelhető. A köpeny nyelvújításkori rövidítés eredménye. köpű – ‘vajköpülő faedény’; ‘‹régen› vesszőfonatú kaptár’. Származékai: köpül, köpülő. Ótörök eredetű: tatár göbe, baskír göbö (‘fakád’). kőr – ‘szín a francia kártyában, piros szív’. A francia coeur (‘szív’) kiejtés szerinti átvétele; forrása a latin cor (‘szív’). Lásd még konkordancia, kordiális. kör – ‘zárt görbe vonal, amelynek minden pontja azonos távolságra van egy adott ponttól’; ‘ilyen vonal a Földgömbön’: szélességi, hosszúsági körök; ‘együvé tartozó személyek’: baráti kör; ‘társaság’: előkelő körökben járatos. Származékai: köröz, körözés, körös, körít, körítés, köret, körlet, körzet, körönd, körző, körözvény. Szóelvonás a körül, körött, köré szavakból. Valójában a ~ létezett önálló szóként (‘abroncs, gyűrű’ jelentéssel) az ősmagyar korban, hisz a fenti határozószóknak is alapszava; mai mértani értelmében viszont késői, 16-17. századi elvonásként jött létre. Lásd még környék, környez, körözött, körülmény. kőris – ‘szürke és sima törzsű, dús koronájú fa’. Ótörök eredetű szó: nogaj küyris, csuvas kavras. A magyarba *kevris-féle alak kerülhetett. körmönfont – ‘ravasz, furfangos, nyakatekert’: körmönfont okoskodás, körmönfont gazember; ‘‹régebben› nem sodrott, hanem fonott ‹ostorszíj›’: az eladni való húszat kiszakasztá / És egy körmön-font ostorral az útra riasztá… (Fazekas Mihály). Az utóbbi jelentés az eredeti: az ilyen ostort, szálait a bal hüvelyk körméhez szorítva, igen szorosra fonták. E művelet bonyolultsága miatt alakulhatott ki a ~ ma közkeletű jelentése. környék – ‘egy hely körül vagy közelében fekvő terület’. Származéka: környékez. A körül eredetibb környül alakjának körny- tövéből ered denominális -k képzővel (mint fazék, fészek). Lásd még környez. környez – ‘körülvesz’. Származékai: környezet, környező. Nyelvújítási alkotás, alkalmasint Dugonics András képzése a környül (lásd körül) nyomán alkotott rövid életű körny főnévből. Ma már csak származékai elevenek. Lásd még környék. köröm – ‘lapos szaruképződmény az ujjak utolsó ízén’. Származékai: körmös, körmöl. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még körmönfont. körözött – ‘vaj, (juh)túró és fűszerek (só, paprika, hagyma) keveréke’. A körözött liptói kifejezés főnévvé önállósult első eleme. A kör származéka; eredetileg a tányér közepére helyezett vajat s túrót a fűszerekkel „körözve”, azaz körülvéve szolgálták fel. körte – ‘az almával rokon, szára felé megnyúlt alakú gyümölcs’. Bizonytalan, talán honfoglalás előtti török eredetű szó: kun kertme, nogaj kertpe (‘körte’). Bár a magyar szó nem ezeknek a folytatója, távoli rokonságban épp állhat velük; talán mind valamely kaukázusi vagy iráni nyelvből erednek. A ~ eredetibb körtvély, körtve alakja a 18. századtól adta csak át helyét a mai rövidebb formának, ahogy az estve az estének. körül – ‘minden oldalon vagy több oldalon, illetve oldalra, kört alkotva ‹névutóként és igekötőként›’: a ház körül, körülnéz. Kapcsolt szavak: körött, köré, körébe. A szócsalád tagjai a kör- alapszó származékai ablativusi -l, locativusi -tt, illetve lativusi -é raggal. Az alapszó ősi örökség a finnugor korból: zürjén kor (‘abroncs, gyűrű’), votják kuri (‘gyűrű’), finn keri (‘környék, kerület’), észt keri (‘kis kerék’). A ~ eredetibb környül alakjában az ny olyan denominális névszóképző, mint a kemény, sovány szavakban. A ~ forma csak a kör elvonódása után, annak és származékainak analógiás hatására jutott túlsúlyra, és rögződött véglegesen. Lásd még környék, környez, körülbelül, körülmény. körülbelül – ‘nagyjából, hozzávetőleg’. A körül és belül határozószók összetétele; talán a régi körülbe (‘köröskörül’) alak kiegészüléseként jött létre. Eredeti jelentése ‘körben, a környéken’ volt; ma ismert értelme talán úgy alakult ki, hogy a latin circum (‘körül’)  circiter (‘hozzávetőleg’) szópár második tagjának megfelelőjeként értették. Lásd még kör, környék, környez, körülmény. körülmény – ‘valamivel összefüggő, együtt járó jelenség, tény’; enyhítő körülmény; ‘‹többes számban› a társadalmi és politikai viszonyok összessége’: a körülmények hatalma. Nyelvújítási alkotás a körül határozószóból az akkor divatos volt -mény képzővel, eredetileg ‘burkolat’ értelemmel. Mai jelentésével alighanem Barczafalvi Szabó Dávid ruházta fel, hogy a latin

circumstantia régi magyar utánzatát, a környülállást felváltsa vele. Lásd még kör, környék, környez, körülbelül. kösöntyű – ‘nyaklánc, karkötő vagy csat mint ékszer’. Ismeretlen eredetű szó. köszön – ‘hálát mond ‹valamiért›’: köszönjük a szíves vendéglátást; ‘találkozáskor vagy elváláskor üdvözöl’: köszönj szépen a bácsinak. Származékai: köszönet; köszönő, köszönt, köszöntés, köszöntő. Sem a szó eredetét nem ismerjük, sem két eltérő jelentésének kapcsolatát és kialakulását nem látjuk tisztán. köszörű – ‘vágószerszámokat élesítő készülék’. Származékai: köszörűs, köszörű. A ~ feltehető kösz- töve ősi hangutánzó szó az ugor korból: vogul keszin ku (‘fenő kő’). A magyar szó -r eleme gyakorító képző, az eredetibb köszörő pedig az így létrejöhetett köször ige folyamatos melléknévi igeneve. köszvény – ‘csúz, podagra, fájdalmas izületi betegség’. Bizonytalan eredetű szó. Ha végződése azonos a -vény képzővel (mint szelvény, törvény), akkor kösz- töve esetleg finnugor eredetű lehet: osztják kostaga (‘szétszakít’), votják kes (‘szaggat’); a szaggatás jó megjelenítője a fájdalomnak. E származtatás gyenge pontja, hogy a feltett alapszónak nyomát sem találni nyelvünkben. köt – ‘kötéllel, hurokkal valamihez erősít’; ‘egyenes tűkkel, hurkolással készít’: pulóvert köt; ‘‹kapcsolatot› létesít’: házasságot, barátságot köt; ‘‹pépes anyag› megszilárdul’: a gipsz percek alatt köt; ‘‹valamitől› függővé tesz’: az engedély adott életkorhoz van kötve. Származékai: kötél, kötő, kötés, kötöz, kötöző, kötözés, kötelez, kötelék, kötelem, köteg. Ősi örökség a finnugor korból: vogul köt (‘köt’), votják ketki (‘lovat befog’), finn kytkeä (‘köt’). Lásd még kötekedik, köteles, kötény, kötet, kötvény. kötekedik – ‘kihívó vagy sértő szókkal öszszetűzésre ingerel’: mindenkivel így kötekedik. Alakváltozatok: kötözködik, kötődik. Származékai: kötekedő, kötekedés. A köt ige származéka visszaható képzővel; a kötözködik tövében még gyakorító képző is rejlik. A fenti jelentéskör a beleköt (valakibe) származékon alapul; ennek szemléleti háttere az lehet, hogy a kihívó fél a rossz szándékával, sértő kijelentéseivel mintegy beleakaszkodik a másikba, hozzáköti magát, így kényszeríti szóbeli vagy akár tettleges összecsapásra. Lásd még köteles, kötény, kötet, kötvény. köteles – ‘jogi vagy erkölcsi alapon kénytelen’: köteles vagy jelentkezni nála; ‘kötelező’: köteles példány (kiadótól központi könyvtárnak); ‘‹régen› lekötelezett’: Ki rám szorul egyszer, az köteles szolgám (Arany). Származékok és kapcsolt szavak: kötelesség, kötelez, kötelező, (le)kötelezett, kötelezettség. A köt ige kötél származékából való denominális -s melléknévképzővel, az igei kötelez alak pedig -z képzővel. A jog és erkölcs parancsainak kényszerítő erejét más nyelv is hasonlítja kötélhez, lekötözöttséghez: a latin obligare és obligatus eredeti jelentése valóban ‘lekötöz’, illetve ‘megkötözött’. Alighanem ezek adtak mintát a fenti magyar szavak megalkotásához. Lásd még kötekedik, kötény, kötet, kötvény. kötény – ‘a felsőruhát elölről védő, derékban hátul megkötött ruhadarab’. A köt ige származéka a ritka -ény deverbális névszóképzővel (mint serény). Lásd még kötekedik, köteles, kötet, kötvény. kötet – ‘terjedelmes írásműnek, sorozatnak egy külön bekötött része, darabja’. Nyelvújítási alkotás a köt igéből deverbális -t főnévképzővel (mint irat, nézet). Mintája valószínűleg a német Band (‘kötés, kötet’) volt, a binden (‘köt’) származéka. Lásd még kötekedik, köteles, kötény, kötvény. kötvény – ‘államkölcsön kötelezvénye’: kölcsönkötvény. Nyelvújítási képzés a köt igéből, annak ‘üzletet, szerződést köt’ jelentése alapján, a deverbális -vény képzővel. Korábban volt kötmény változata is. Lásd még kötekedik, köteles, kötény, kötet. kövér – ‘elhízott’; ‘nagy zsírtartalmú’: kövér sajt; ‘dúsan termő’: kövér legelők; ‘‹nyomdai betű› vastag vonalú’: kövér szedéssel. Származékai: kövérség, kövérkés, kövérít, kövéredik. Ismeretlen eredetű szó. köveszt – ‘abál’. Kapcsolt szó: köved (‘abálódik’). A köv- alapszó ősi örökség a finnugor korból: cseremisz küem (‘puhára fő’), finn kiehua (‘főz’). A finnugor alapnyelvi tő *kielehetett; a ~ v-je hiátustöltő a korábbi kieszt, küeszt alakokban. Nyelvjárási szó. követ1 – ‘utána megy, nyomában jár’: követi a vadat; ‘időben utána jön’: az elhatározást tett követte; ‘‹valami› szerint jár el’: kövesd az utasításainkat; ‘‹meg- igekötővel› kiengesztel, bocsánatot kér tőle’. Származékai: követő, követés, követési, követendő, következik, következés, következő, következtet, következtetés, következetes, következetesség, következmény. A ~ köv- töve ősi örökség a finnugor korból: vogul küi (‘vadat nyomoz, üldöz’), osztják köjte (‘fut, szaglász’), zürjén kiedni (‘les, vadat nyomoz’). A finnugor alapalak *kije-, küje- lehetett; a ~ v-je hiátustöltő hang, a -t pedig mozzanatos képző. Lásd még követ 2,

- 196 - oldal

a

achát

követel. követ2 – ‘küldött, üzenetvivő’; ‘valamely állam diplomáciai képviseletének vezetője’: nagykövet; ‘‹régebben› országgyűlési képviselő’: Cicáznak a szép csendőrtollak… / megmondják, ki lesz a követ (József Attila). Származékai: követség, követségi. A követ1 igével származásilag összefüggő szó, talán annak igei kövtövéből ered -t névszóképzővel. Jelentésbeli kapcsolatuk alapja az lehet, hogy a ~ a küldő személy utasításait követi. Lásd még követel. követel – ‘erélyesen, nyomatékosan kér’: magyarázatot követeltek; ‘kintlevőségként tart számon’: félmilliós a követelése. Származékai: követelő, követelés, követelmény, követelőzik. Nyelvújítási alkotás a követ1 igéből gyakorító -l képzővel. Az alapigének magának is volt régen ‘sürgetve kér’ jelentése. köz – ‘személyeket, dolgokat elválasztó tér’; ‘keskeny utca’: Andor köz; ‘két folyó közti terület’: a Duna–Tisza köze; ‘a nagy közösség’: a köz érdeke; ‘kapcsolat’: a két dolognak sok köze van egymáshoz; ‘beleszólási jog’: ehhez semmi közöd; ‘‹régen, melléknévként› közös, általános’; ‘‹összetételek előtagjaként› általános; a közösségre tartozó’: közmondás, köznyelv; közérdek, középület, közoktatás; ‘közbülső’: közfal. Ősi örökség a finnugor korból, ‘közbülső’: vogul kottjel (‘közép’), osztják kot (‘köz’), cseremisz ködal (‘közép’). A finnugor alapalak *kite vagy *köte lehetett. A köze van hozzá jelentéskör alapja, hogy a közép mindkét oldallal érintkezésben van. Lásd még közben, közeg, közel, közép, közepett, közlekedik, közöl, közömbös, közönség, közöny, közös, között, község, közület, közvetít, közvetlen. közben – ‘ugyanazon idő alatt’; ‘‹igekötőként, közbe- alakban› kettő közé’: közbeszól, közbelép. A köz határozóragos alakja. közeg – ‘fizikai hatás terjedésének hordozója’: közegellenállás; ‘hatósági személy’: rendőri közeg. Nyelvújítási képzés a köz nyomán, Bugát Pál leleménye. közel – ‘nem messze’; ‘egyáltalán’: közel sem olyan szép, mint hiszed; ‘‹főnévként› közelség’: az erdő közelében. Származékai: közeli, közelség, közeles, közelg(et), közeledik, közeledés, közeledő, közeleg, közelgő, közelít, közelítés. A köz megszilárdult ablativusi -l ragos formája, mint alul, felül, belül; hozzájuk hasonlóan jelentése locativusivá vált. közép – ‘térbeli vagy időbeli távolság felezőpontjára eső hely, idő’: nyár közepén; ‘az a pont, amely síkban vagy térben a szélső pontoktól nagyjából azonos távolságra fekszik’: a város közepén; ‘‹összetételek előtagjaként› középen lévő; átlagos, közepes’: középút, középkor, középosztály; középszerű, középtermet. Származékai: középső, közepes, közepel. Ősi örökség az ugor korból: osztják kotav, kódev (‘valaminek a közepe’). Az ugor szavak töve azonos köz szavunk előzményével. Lásd még közepett. közepett – ‘‹névutóként, ma inkább közepette alakban› között’: a sok csapás közepett(e) is kitartott; ‘kíséretében’: nagy taps közepett(e) vonult le a színpadról. A közép megszilárdult locativusi -tt ragos alakulata (mint között, mögött). közhely – ‘elcsépelt szólam, untig ismert állítás, érv’. A sok nyelvben fellelhető, azonos értelmű szó vagy kifejezés (pl. angol commonplace), hasonlóan a ~hez, tükörfordítás a latin locus communis nyomán, amely viszont a görög koinosz toposz pontos megfelelője. Ezek ókori értelme ‘sok esetben alkalmazható, általános érv, tétel’ volt; pejoratív mellékzöngéje az újkori nyelvekben fejlődött ki. közlekedik – ‘kapcsolatot tart’: közlekedő edény; ‘személy vagy jármű közúton halad’; ‘‹jármű szárazon, vízen, levegőben› jár, összeköttetést tart fenn’: a járat vasárnap és ünnepnap nem közlekedik. Származékai: közlekedő, közlekedés, közlekedési. Nyelvújítási alkotás a közöl szóból, annak ‘megoszt, közössé tesz’ jelentése alapján, visszaható -kedik képzővel. közöl – ‘kijelent, nyilvánosságra hoz’: a hírt ma közölték; ‘közzé tesz’: verseket közöl; ‘‹erőt, meghajtást› továbbít’: közlőmű. Származékai: közlés, közlendő, közlékeny, közlemény, közlöny. A köz származéka annak ‘közös, többekre vonatkozó’ jelentése alapján, denominális -l igeképzővel. Fenti származékai, az első kivételével, nyelvújítási képzések. Lásd még közlekedik. közömbös – ‘‹valaki számára› érdektelen’; ‘két véglet közt fekvő’; ‘közönyös’. Nyelvújítási alkotás a különb analógiájára, annak ellentéte gyanánt (tehát közös, nem különféle); eredetibb közömb alakja nem sokáig élt. Lásd még közöny. közönség – ‘nyilvános előadás nézői’: ‘újság, könyv olvasói’. Származékai: közönséges, közönségesség. A köz -n határozóragos alakjának -ség képzésű alakja, az alapszó ‘közös, általános’ jelentése alapján. Ennek megfelelően eleinte azt jelentette: ‘közösség, nyilvánosság’, ahogy a közönséges értelme is ‘általános, köz-’ volt: …sok ezer magános / És közönséges bajokat hozott rám / S árva hazámra (Csokonai). Lásd még közöny.

közöny – ‘egykedvűség, nemtörődömség, közömbösség’. Származékai: közönyös, közönyösség. Nyelvújítási alkotás, a közönség közön tövéből alkották az átalány, hiány, magány mintájára. Eleinte melléknév volt ‘általános, közös’ értelemben, s csak évtizedek múltán vette fel mai, főnévi jelentését, főként a közömbös hatására. közös – ‘együttes’; ‘a közösség tagjaira vonatkozó’. Származékai: közösség, közösködik, közösül, közösülés. A köz származéka denominális -s képzővel, az alapszó melléknévi jelentése alapján. között – ‘‹névutóként› személyek, dolgok közösségében’; ‘két pont által kijelölt vonalon’; ‘két időpont közé eső időben’. Van közt alakja is. Származékok és kapcsolt szavak: közti, köztes, közül, közé. A szócsalád tagjai megszilárdult ragos alakulatok a köz nyomán, a locativusi -tt, illetve az ablativusi -l (közül) és a lativusi -é raggal (közé). E sor párhuzamai az alatt, alól, alá, a fölött, fölül, fölé és hasonlók. központ – ‘kör középpontja’; ‘közösség, szervezet irányító részlege’: pártközpont. Származékai: központi, központosít, központosítás; központozás (‘írásjelek használata’). Nyelvújítási alkotás a korábbi középpont megrövidítésével. Lásd még köz, közép. közület – ‘hivatalos vagy közérdekű tevékenységet végző intézmény’; ‘szervezet, egyesület, társaság mint jogi személy’. Nyelvújítási képzés a köz főnévből az akkoriban népszerű, deverbálisan és denominálisan is használt -ület képzővel (mint érzület, lelkület). Ez alapjában téves elvonás az egyesület, terület s hasonló szavakból, hiszen ezek egyesül, terül igékből erednek -t képzővel (mint látszat, nézet), míg érzül, közül, lelkül igék nem léteznek. közvetít – ‘személyek közt kapcsolatot segít létrejönni’: házasságot, munkát, üzletet közvetít; ‘közbenjár, egyeztet, békéltet’: közvetít a harcoló felek között; ‘‹adóállomás műsort› sugároz’; ‘‹eseményt rádió, televízió útján› a hallgatók számára elmond, bemutat, megelevenít’: meccset közvetít. Származékai: közvetítő, közvetítés. Nyelvújítási képzés a közvetlenből elvont közvet- tő alapján, műveltető -ít képzővel. közvetlen – ‘más személy, dolog, eszköz közreműködése nélkül történő: közvetlen kapcsolás; ‘átszállás nélküli’: közvetlen járat; ‘legközelebbi’: közvetlen szomszédok; ‘természetes, fesztelen ‹modor›’. Származékai: közvetlenség, közvetve, közvetett. A régebbi közbevetetlen, közbenvetetlen alakokból rövidült előbb közvetetlen formára, majd egyszerejtéssel jött létre a mai ~ alak, mint az elegendő, okvetlen esetében. A követett és közvetlen már a rövidült szóalak származékai. község – ‘önkormányzati jogokkal bíró kisebb település’; ‘területi vallási közösség’: egyházközség, hitközség. A köz főnév származéka -ség gyűjtőnévképzővel; a közösség (lásd közös) párhuzamos alakulata, s jelentésük is sokáig azonos volt. krajcár – ‘régi váltópénz’; ‘csekély értékű aprópénz’. Származékai: krajcáros, krajcároskodik. A német Kreuzer (‘krajcár’; tkp. ‘keresztes’) átvétele; ez a Kreuz (‘kereszt’) szóból ered, s arra utal, hogy az ilyen pénzérmék hátán hajdan kereszt alakú ábra volt. A német szó az ófelnémet kruze révén a latin crux, crucis (‘kereszt’) származéka. Lásd még krucifix. krájzleráj – ‘szatócsbolt’. Az ausztriai német Greisslerei átvétele; ez a tisztázatlan eredetű Greiss (‘termény, élelmiszer’) származéka az üzleti tevékenységet jelölő -erei végződéssel, amely a magyarban -eráj lett (mint kupleráj, puceráj). Elavult szó. krakéler – ‘kötekedő alak’. A német Krakeeler átvétele; ez a Krakeel (‘lármás veszekedés, kötekedés’) folytatója. Forrása talán az olasz gargagliata (‘lárma, kavarodás’). krakkol – ‘kőolaj hevítésével hosszabb szénláncú szénhidrogénekből rövidebb szénláncúakat állít elő’: krakkbenzin. Vegyipari szakszó az angol crack (‘tördel, feldarabol’) nyomán. krákog – ‘torkát köszörülve rekedt hangot hallat’. Hangutánzó szó. krakoviák – ‘kétnegyedes ütemű lengyel népi tánc’. A lengyel krakowiak (‘krakkói tánc’) átvétele, a város lengyel Kraków nevéből. krampács – ‘vasúti pályamunkások aláverő csákánya’. A szlovák krampáč átvétele; ez a német Krampe (‘csákány’) származéka a szerszámot jelölő -ač képzővel. krampampuli – ‘cukros, fűszeres rumból készült, felszolgáláskor meggyújtott szeszes ital’. A német Krambambuli átvétele, valószínűleg bajor-osztrák tájnyelvi formájában; ez tréfás szóalkotás eredménye lehet. krampusz – ‘a Mikulást kísérő, virgáccsal járó képzeletbeli ördögfigura’. Az ausztriai német Krampus átvétele; eredete tisztázatlan. kraniológia – ‘koponyatan’. Tudományos szakszó a görög kranion (‘koponya’) és logosz

- 197 - oldal

a

achát

(‘vélemény, tanulmány’) elemekből; az előbbi a kara (‘fej’) származéka. kratér – ‘borvegyítő edény az ókori görögöknél’. Görög szó, a kerannümi (‘kever’) igéből ered. Lásd még kerámia, kráter. kráter – ‘tűzhányó csúcsán tölcsér alakú nyílás’. Nemzetközi szó a latin crater nyomán; ez a görög kratér (‘borvegyítő edény’) átvétele, amely a kerannümi (‘kever’) igéből származik. kravall – ‘‹eredetileg› zendülés’; ‘felfordulás, botrányos helyzet’; kravál alakban is. A német Krawall átvétele; ennek eredete tisztázatlan. Első jelentésében elavult szó. kravátli – ‘nyakkendő’. A bajor-osztrák krawatl átvétele, amely az irodalmi német Krawatte-nak felel meg; ez a francia cravate (‘nyakkendő’) származéka. A szó maga ‘horvát’ jelentésű, és fenti értelmében a 17. századi, főleg horvátokból toborzódott lovasezredek katonáinak jellegzetes nyakravalójával kapcsolatban alakult ki. A cravate az irodalmi francia Croate (‘horvát’) változata hiátustöltő v hanggal; ennek forrása a nép saját hrvat(ski) neve. kreál – ‘megtervez, létrehoz ‹ruhát›’; ‘‹állást, hivatalt› létesít valaki számára’; ‘‹bíborost a pápa› beiktat’. – kreáció: ‘alkotás, mű’; ‘ruhaterv’: divatkreáció. – kreatív: ‘alkotó, teremtő, újat létrehozó’: kreatív művész. – kreativitás: ‘teremtő, alkotó képesség, alkotókészség’. – kreatúra: ‘pozíciójába érdemtelenül került személy, aki pártfogóját elvtelenül kiszolgálja’: a miniszter kreatúrája. Nemzetközi szócsalád a latin creare, creatum (‘teremt, alkot’) nyomán. Lásd még kreol, rekreáció. kredenc – ‘pohárszék, ebédlő- vagy konyhaszekrény’. Az ausztriai német Kredenz átvétele, mely az olasz credenza (‘hit, bizalom; tálaló, pohárszék’) szóból ered, végső soron a latin credere (‘hisz, bízik’) igéből. A szó utóbbi jelentése a far la credenza (tkp. ‘megbízhatósági próbát tesz’) kifejezésből ered, ami régebben annyit tett: ‘megkóstolja az ételt ‹hogy nincs-e megmérgezve›’. Mivel a megkóstolandó ételeket egy tálalón sorakoztatták fel, a credenza utóbb ennek a neve lett. krédó – ‘hitvallás ‹nem csak vallásos értelemben›’. A Hiszekegy néven ismert katolikus hitvallás latin kezdőszava: Credo in unum Deum (‘Hiszek egy Istenben’). krém – ‘tejszínhabból vagy tejből készült kocsonyás állagú édesség’; ‘kenőcs’: fogkrém, arckrém; ‘embercsoport színe-java’: a társaság krémje. Nemzetközi szó a francia crčme (‘tejszín’) nyomán, amely a gall eredetű népi latin crama folytatása. A fenti harmadik jelentése azon alapul, hogy a tejszín a tej felületén gyűlik össze. krematórium – ‘halotthamvasztó’. Nemzetközi szó, tudatos alkotás a latin cremare, crematum (‘eléget, elhamvaszt’) igéből a dormitórium, szanatórium és hasonló szavak mintájára. A magyarba a német Krematorium közvetítette. kreol – ‘az egykori latin-amerikai gyarmatokon született fehér személy, az ilyenek leszármazottja’; ‘sárgásbarna ‹bőrszín›’; ‘francia, spanyol vagy portugál alapú, a helyi nyelvek szókincsével és formai elemeivel dúsult keveréknyelv volt gyarmati területeken’: kreol nyelvek. Nemzetközi szó a portugál crioulo nyomán, amely a helyi nyelvekben eltorzult forma a criadilho szóból; ez kicsinyítő képzés a criado (‘jól nevelt’) alapján. A portugál criar (‘termeszt, nevel’) végső forrása a latin creare (‘teremt’). A ~ szót a magyarba a francia créole közvetíthette. Lásd még kreál. kreozot – ‘fa impregnálására használt bükkfakátrány’. Vegyi szakszó (francia créosote) a görög kreasz (‘hús’) és szótér (‘megmentő, megőrző’) elemekből; az utóbbi a szódzó (‘megment, megőriz’) ige nyomán. Az elnevezés alapja, hogy a hústartósító füstölés hatóanyaga a bükkfa füstjében lévő ~. Lásd még pankreasz, szótérológia. krepdesin – ‘kreppes szövésű selyem’. A francia crčpe de Chine (‘Kínából való krepp’) kiejtés szerinti átvétele. Lásd még krepp. krepp – ‘hullámos felületű selyem- vagy gyapotkelme’. Nemzetközi szó a francia crłpe nyomán, amely a latin crispus (‘göndör’) folytatója. Lásd még krepdesin. kresztomátia – ‘szöveggyűjtemény’. Görög szó (khrésztomatheia), a.m. ‘hasznos ismereteket tartalmazó könyv; szöveggyűjtemény’a krésztosz (‘hasznos’) és mathé (‘ismeret’) elemekből. kréta – ‘finom szemcséjű fehér mészkő’; ‘ebből készült fehér vagy színes író- és rajzolószer’. Származékai: krétás, krétáz. A tisztázatlan eredetű latin creta átvétele. kretén – ‘pajzsmirigy-elégtelenség miatt testileg és szellemileg visszamaradott személy’. – kretinizmus: ‘ez a visszamaradottság mint (nép)betegség’. Nemzetközi szó a francia crétin nyomán, az eredetiéhez közelítő

ejtéssel. A szó a francia Svájc egyik kantonjának nyelvéből való, ahol erre a népbetegségre először felfigyeltek; valójában az irodalmi francia chrétien (‘keresztény’) megfelelője. A névadás hátterében a szánakozás áll, ahogy a magyarban is az istenadta általában nyomorultat, gyámoltalant jelent. A ~ forrása a latin Christianus görög Khrisztianosz (‘krisztusi, Krisztushoz tartozó’) előzménye a Khrisztosz (‘fölkent’) nyomán; ennek eredetéről lásd krisztológia. Lásd még krizma. kreton – ‘festett fonalból készült vékony, mintás pamutszövet’. Nemzetközi szó a francia cretonne nyomán, amely a szövőiparáról híres normandiai Creton város nevét őrzi. krigli – ‘félliteres söröskorsó’. Az ausztriai német Krügel átvétele tájnyelvi kriegl formából; ezek az irodalmi német Krug (‘korsó’) kicsinyített alakjai. Az ü  i hangváltozás tipikus a németből átvett szavaknál (lásd kripli, strimfli, tipli szavainkat); a szóvég a szillabikus l helyettesítésének szokott módját mutatja (mint kamásli, tipli). krikett – ‘ütőkkel játszott angol csapatos labdajáték’. Angol szó (cricket), a régi francia criquet (‘egy golyójáték ütője’) átvétele; ennek forrása a középholland crick (‘mankó’). krikszkraksz – ‘olvashatatlan írás, ákombákom, irka-firka’. Német eredetű szó: Kribskrabs (‘limlom, zűrzavar, zagyva beszéd’, régebben ‘irkafirka’), ikerszószerű képzés az alnémet kribben (‘firkál’) és krabben (‘karcol’) igék alapján. kriminális – ‘bűnügyi, büntetőjogi’; ‘csapnivaló, bűnrossz’: kriminális modorod van. – kriminalista: ‘bűnügyi szakértő, büntetőjogász’. – krimi: ‘bűnügyi történet ‹könyvben, filmben›’. Nemzetközi szócsalád a latin crimen, criminis (‘bűn’) melléknévi criminalis (‘bűnnel kapcsolatos’) származékából. A latin szó a cernere, cretum (‘szitál, elválaszt, eldönt’) családjába tartozik, tehát a crimen olyasmi, ami felett a bíró dönt; ez az ige a görög krinó etimológiai megfelelője (lásd kritika, krízis). A krimi átvétel a németből, ahol a Kriminalroman (‘bűnügyi regény’) rövidüléseként keletkezett. krinolin1 – ‘abroncsszoknya’. Nemzetközi szó az olasz crinolino (‘hímzővászon’) nyomán, amely a crino (‘szőr’) és lino (‘vászon’) összetétele. A fenti jelentés a franciában alakult ki, mivel az abroncsszoknya szövetét is lószőr beszövés merevítette. Az olasz szavak latin eredetije crinis (‘haj, szőr’) és linum (‘lenvászon’). Lásd még krinolin2. krinolin2 – ‘vastag, hosszú virsliféle felvágott’. A hazai német Krinolinwurst részfordítása; a névadás talán a ~ vaskosságára utal. Lásd még krinolin1. kripli – ‘nyomorék’. A német Krüppel átvétele. Az ü  i hangváltozás tipikus a németből átvett szavaknál (mint pl. Krügel  krigli); a szóvég a szillabikus l helyettesítésének szokott módját mutatja (mint kifli, sámli stb.). kripta – ‘altemplom’; ‘sírbolt’. A latin crypta ‘fedett folyosó, föld alatti boltozat’ átvétele; ennek forrása a görög krüpté (‘fedett boltozat’), a krüptosz (‘fedett’) főnevesült nőnemű alakja a krüptó (‘elrejt, betakar’) igéből. Lásd még kriptográfia, kripton. kriptográfia – ‘titkosírások készítésének és megfejtésének módszertana’. – kriptográfus: ‘ennek ismerője, gyakorlója’. – kriptogramm: ‘titkosírással készült szöveg’. Tudományos szakszócsalád a görög krüptosz (‘rejtett’) és graphó (‘ír’), illetve gramma (‘írás’) elemekből. Lásd még kripta, kripton. kripton – ‘a nemesgázok közé tartozó elem, amelyet izzólámpák töltésére is használnak’. Vegytani szakszó, a görög krüptosz (‘rejtett’) melléknév semleges nemű alakja. A névadás arra utal, hogy ez az elem sokáig „rejtve maradt”, csak későn sikerült felfedezni. Lásd még kripta, kriptográfia. kristály – ‘szabályos síklapokkal határolt, áttetsző vagy csillogó ásványi képződmény’; ‘dísztárgy finom csiszolt ólomüvege’. Származékai: kristályos, kristályosodik. Nemzetközi szó a görög krüsztallosz (‘jég; hegyi kristály’) nyomán, a latin crystallum forma közvetítésével; a magyarba az újfelnémet kristall került, majd a szóvég palatalizálódott. kriszkindli – ‘karácsonyi ajándék’. Az ausztriai német Christkindl (‘a gyermek Krisztus; karácsonyi ajándék’) átvétele. A kindl a Kind (‘gyermek’) kicsinyített formája. Régies szó. krisztológia – ‘a Jézus Krisztusra mint megváltóra és isteni személyre vonatkozó tanok összesség’; ‘az ezekkel foglalkozó hittudományi ág’. Hittudományi szakszó a görög khrisztosz (‘felkent’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből; az előbbi a khrió (‘megken’) igéből való, és a héber Masijah (‘felkent, messiás’) fordítása. Lásd még kretén, krizma, messiás. kritérium – ‘ismérv, megkülönböztető jegy, a megítélés alapja’. Nemzetközi szó a latin criterium nyomán; forrása a görög kritérion, amely a krinó (‘elválaszt’) ige származéka. Lásd még kritika, krízis. kritika – ‘bírálat’: ‘a műre vonatkozó sajtóbírálatok összessége’: a regény jó kritikát kapott. – kritikus: ‘műbíráló, műítész’;

- 198 - oldal

a

achát

‘‹melléknévként› kifogásoló’: kritikus észrevételeket tett; ‘válságos, problémákkal terhes’: kritikus helyzet; ‘‹fizikában› változást hozó’: kritikus hőmérséklet. – kritizál: ‘bírál, kifogásol’. – kriticizmus: ‘kritikai hajlam’; ‘a világ megismerhetőségének korlátait hangsúlyozó bölcseleti irányzat’: empiriokriticizmus. Nemzetközi szócsalád a latin critica, criticus nyomán, amelyek a görög kritiké (‘az elbírálás mestersége’), illetve a kritikosz (‘a bírálattal kapcsolatos’) átvételei. A görög szók forrása a krinó (‘szétválaszt, eldönt, megítél’) ige. A kritizál a német kritisieren átvétele latinosított végződéssel. Lásd még kriminális, kritérium, krízis. krizantém – ‘késő ősszel nyíló, fehér vagy sárga szirmú virág’. Nemzetközi szó a latin chrysanthemum nyomán; ez a görög khrüszanthemon (‘aranyvirág’) átvétele, elemei khrüszosz (‘arany’) és anthemon (‘virág’). A magyarba a szót a német Chrysantheme közvetítette. krízis – ‘válság’; ‘betegség válságos szakasza, fordulópontja’. Nemzetközi szó a görög kriszisz (‘különbségtétel, döntés, fordulópont betegségben’) nyomán; forrása a krinó (‘szétválaszt, eldönt’) ige. Lásd még kritérium, kritika. krizma – ‘egyházi szertartásoknál használt szentelt olaj, kenet’. A latin chrisma (‘kenet’) átvétele; forrása a görög khriszma (‘kenet’) a khrió (‘megken, felken’) igéből. Lásd még kretén, krisztológia. krizolit – ‘aranyos-zöldes színű, átlátszó kristályokból álló féldrágakő’. Tudományos szakszó a görög khrüszosz (‘arany’) és lithosz (‘kő’) elemekből. krokett1 – ‘burgonyapüré, tojás (és darált hús) keverékéből gyúrt, panírozott és zsírban kisütött feltét’: burgonyakrokett. Nemzetközi szó a francia croquette nyomán; ez a hangutánzó croquer (‘ropog’) származéka. Lásd még kroki. krokett2 – ‘gyepes pályán játszott játék: fa golyókat kell kalapácsszerű fa ütővel kis kapukon át célba juttatni’. Nemzetközi szó az angol croqet nyomán; ez normann-francia jövevényszó, megfelelője az irodalmi francia crochet (‘kampócska’), a croc kicsinyített alakja; forrása a késő latin croccus (‘kampó, horog’). kroki – ‘színes, csattanós karcolat újságban’. A német Kroki átvétele; forrása a francia croquis (‘vázlat’) a croquer (‘felvázol’) igéből; ez voltaképp hangutánzó szó, s eredeti jelentése ‘csikorgat, ropogtat’. krokodil – ‘gyíkalkatú, forró égövi nagy testű ragadozó hüllő’. Nemzetközi szó a latin crocodilus nyomán, amely a görög krokodeilosz átvétele; végső eredete tisztázatlan. A magyar szó a németből ered. krókusz – ‘sáfrány’. Nemzetközi szó a latin crocus, illetve előzménye, a görög krokosz nyomán; ez talán sémi eredetű: arab karkam, héber karkóm. króm – ‘kemény, kékesfehér fényű fémes elem’. Nemzetközi szakszó a görög khróma (‘testfelszín, szín’) nyomán; az elnevezés a ~ felfedezőjétől, a francia Vauquelintől ered. Lásd még kromatikus, kromatográfia, kromofág, kromoszóma. kromatikus – ‘félhanglépésekben haladó ‹hangsor, skála›’; ‘színnel kapcsolatos’: kromatikus eltérés (‘lencsehiba a színek eltérő szóródása miatt’). Tudományos szakszó a görög khrómatikosz (‘színesítő, élénkítő, moduláló’) nyomán, amely a khróma, khrómatosz (‘szín, zenei díszítés, moduláció’) származéka. Lásd még króm, kromatográfia, kromofág, kromoszóma. kromatográfia – ‘kémiai szerkezetükben közel álló vegyületek különválasztása színezési módszerekkel’. Vegytani szakszó a görög khróma, khrómatosz (‘szín’) és graphó (‘leír’) elemekből. Lásd még króm, kromatikus, kromofág, kromoszóma. kromlech – ‘újkőkori építmény kör vagy ellipszis alakban elhelyezett magas kőszálakból Bretagne-ban és a brit szigeteken’. Nemzetközi szó az angol cromlech nyomán; ez a walesi (kymri) nyelvű crom (‘görbe’) és llech (‘lapos szikla’) elemekből áll. kromofág – ‘festék- és lakkoldó vegyi anyag’. Vegyipari szakszó a görög khróma (‘szín, festék’) és phagó (‘eszik, fal’) elemekből. Lásd még fagocita, króm, kromatika, kromatográfia, kromoszóma. kromoszóma – ‘a sejtnek az öröklődő tulajdonságokat hordozó eleme’. Élettani szakszó a görög khróma (‘szín’) és szóma (‘test’) elemekből, a ~k ugyanis bázikus anyagokkal jól színezhetők megfigyelés céljára. Lásd még króm, kromatikus, kromatográfia, kromofág. krónika – ‘történeti események időrendbeni felvázolása’: a gőzvasút krónikája; ‘évkönyv, történeti könyv’: A magyarok krónikája. Nemzetközi szó a latin chronica nyomán; ez a görög khronika biblia (‘évkönyvek’) kifejezés első elemével azonos, tehát többes semleges alak; eredetére nézve lásd krónikus. Lásd még kronográf, kronológia, kronométer.

krónikus – ‘idült, hosszan elhúzódó ‹betegség›’; ‘állandó, régóta tartó’: krónikus panaszok, hibák. Orvosi szakszó a latin chronicus nyomán, amely a görög khronikosz (‘időbeli, az idővel kapcsolatos’) megfelelője; forrása a khronosz (‘idő’). Lásd még krónika, kronográf, kronológia, kronométer. kronográf – ‘a megfigyelés időpontját rendkívüli pontossággal rögzítő készülék’. – kronogramm: ‘olyan felirat, melynek megfelelő betűit (I,V,X,L,C,D,M) római számértékükben véve és összeadva egy évszámot kapunk’: sICVLICIDIVM (‘székelyöldöklés’) = MDCCLVVIIII, azaz 1764, a mádéfalvi veszedelem éve. Tudományos szakszók a görög khronosz (‘idő’) és graphó (‘ír’), illetve gramma (‘írás’) elemekből. Lásd még grafika, gramm, krónikus, kronográf, kronológia, kronométer. kronológia – ‘időrend’; ‘a történeti időszámítás tudománya’. Tudományos szakszó a görög khronosz (‘idő’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még krónika, krónikus, kronográf, kronométer. kronométer – ‘különlegesen pontos óra’. Műszaki szakszó a görög khronosz (‘idő’) és metron (‘mérték, mérő’) elemekből. Lásd még krónika, krónikus, kronográf, kronológia. krőzus – ‘nagyon gazdag ember’. Tulajdonnévből lett közszó a latinos Croesus formából: Kroiszosz ókori lüdiai király mesés gazdagságáról volt híres. krucifix – ‘feszület’; ‘németes szitkozódások eleme’: krucifix donnervetter! A német Kruzifix átvétele; ennek forrása a latin crucifixus (‘keresztre feszített’) a crux, crucis (‘kereszt’) és figere, fixum (‘tűz, függeszt’) elemekből. Lásd még fix. krúda – ‘kinyomott műnek még össze nem fűzött, be nem kötött ívei’. Nyomdászati szakszó, a latin crudus (‘nyers, durva’) többes semleges alakja. Lásd még krudélis. krudélis – ‘kegyetlen, kíméletlen’. Latin szó (crudelis), a crudus (‘nyers, durva’) származéka. Lásd még krúda. krumpli – burgonya. Alakváltozatok: korompély, kolompér, kumpi, kumpri, kolompri stb. Német eredetű szó, amely az idők során különféle tájnyelvi változatokból több alakban (grumpirn, krumpier, krumpl) került nyelvünkbe, s ott gazdagodott új változatokkal. Mindezek forrása egy régi német grundbirne (‘földi körte’), amely értelmi rokona a tiroli német Erdapfel (‘földi alma’) szónak. krupié – ‘játékkaszinó alkalmazottja, aki a (rulett)játékot irányítja’. Nemzetközi szó a francia croupier nyomán. Ez a frank kruppa (‘kidudorodás’) ófrancia croupe (‘ló fara’) származékából képződött, s jelentése így alakult: ‘útitárs (aki a ló farán ül)’  ‘játékostárs (szerencsejátékban)’  ‘szerencsejáték irányítója’. Lásd még krupon. krupon – ‘vastag, erős marhabőr’. Nemzetközi szó a francia croupon nyomán, az ófrancia croupe (‘ló fara’) szóból, ‘lóbőr’  ‘marhabőr’ jelentésalakulás révén; végső forrásáról lásd krupié. kubikol – ‘építkezésnél talicskával földet hord’. Származéka: kubikos. Voltaképp a régi kubik, kubikmunka származékai; forrásuk a német Kubik(meter) (‘köbméter’), a kubikosokat ugyanis az elhordott föld köbmétere szerint fizették. A német szó a latin cubicus (‘kockához tartozó, köb-’) folytatása; forrása a cubus (‘kocka’), a görög kübosz átvétele. Lásd még köb, kubizmus. kubizmus – ‘a tárgyakat és lényeket leegyszerűsített mértani alakzatokban ábrázoló képzőművészeti irányzat a 20. század elején’. – kubista: ‘a kubizmus jegyében alkotó művész’; ‘‹melléknévként› ezzel az irányzattal kapcsolatos’. Nemzetközi szó a latin cubus (‘kocka’) nyomán, görögös képzőkkel; ez a görög kübosz átvétele. Lásd még kubikol. kuckó – ‘szöglet, sarok’; ‘kis kunyhó’: Micimackó kuckója. A keleti szlovák kucik (‘zug, sarok’) átvétele; a végződés alakulására hathatott a szlovák kutka (‘kemence hamuürege’) szó is. kucorog – ‘kuporog, gubbaszt’. Hangfestő szó a kutyorodik, kuksol, kuporog, kunkorodik családjából; közös tövük görbülést, meghajlást fejez ki. kucséber – ‘déligyümölccsel s apró cikkekkel házaló régi kereskedő’: …árulni halk bánatomat, / Mint cukros, fanyar fügét a kucséber? (Tóth Árpád) A bajor-osztrák kutscheber, gottscheewer átvétele. A szlovéniai Gottschee (ma Kočevje) német lakói régen vándorló, házaló kereskedők voltak, a német szavak jelentése tehát: ‘Gottschee faluból való’. Elavult szó. kucsma – ‘szőrmesapka’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák kučma. kudarc – ‘sikertelenség, vereség’. Német eredetű szó, a kurz (‘rövid’) délnémet kuarz változatának átvétele, amely hiátustöltőkkel kuharc, kuvarc, kutarc, kudarc formákat eredményezett. A szó jelentése a német zu kurz kommen

- 199 - oldal

a

achát

(‘megrövidül, pórul jár’) kifejezés révén került az alapszóba. A német szó latin forrása azonos a magyar kurta szóéval. kufár – ‘nyerészkedő ember’; ‘‹régen› kereskedő, szatócs’. A középfelnémet koufer (‘vásárló, adó-vevő, kereskedő’) szó magyarosult alakja, az irodalmi német kaufen (‘vásárol’) családjába tartozik. A ~ alak hangrendi kiegyenlítődéssel jött létre. Lásd még bekáfol, kupec. kuferces – ‘gyors csárdás’: A Zsuzska maradjon… / A kufercest majd vele járom (Arany). Ismeretlen eredetű, régies és tájnyelvi szó. kugler – ‘csokoládés bonbon, desszert a régi Pesten’: öt forintért kuglert venni (József Attila). Kugler pesti cukrászról, Gerbeaud elődjéről. kugli – ‘teke, tekejáték’. Származéka: kuglizik. A német Kugel (‘teke’) tájnyelvi kugl alakjának átvétele, a szillabikus l szokásos feloldásával (mint pl. kifli). kuglóf – ‘csonka kúp alakú, barázdált oldalú, formában sütött kalács’. Az ausztriai német Gugelhopf magyarosodott formája a Gugel (‘csuklya’) és bajor Hepfe (‘élesztő’) elemek nyomán. kujon – ‘kópé, ravasz fickó, gazember; nőcsábász’. A német Kujon átvétele; ez a francia couillon (‘herezacskó; hitvány ember’) szóból ered. kuka1 – ‘süketnéma’; ‘mafla’. Valószínűleg a hangutánzó kukk1 kicsinyített származéka; jelentése a kukkot se szól kifejezés alapján érthető. kuka2 – ‘szemétgyűjtő teherautó’; ‘hozzá való szeméttartó’. Az autók gyártójának (Keller und Knappich Augsburg) betűszónevéből, amely az ilyen kocsik korai típusának oldalán volt olvasható. kukac – ‘rovarlárva gyümölcsben’; ‘földigiliszta’. Származékai: kukacos, kukacosodik, kukacoskodik. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát kukac (‘rovar, féreg’), szlovén kukec (‘szú’). kukk1 – ‘‹csak az egy kukkot sem szól-féle tagadó kifejezésekben› szó, kiejtett hang’. Utóbb főnevesült hangutánzó indulatszó, az akadozó beszéd egy elemét jeleníti meg, mint a mukk (lásd mukkan). Lásd még kuka1. kukk2 – ‘‹indulatszó, amelyet akkor mondunk, ha egy ránk bámuló gyerek pillantását elkapjuk, vagy ha búvóhelyén felfedezzük›’. Származéka: (be)kukkant. Önkéntelen hangkitörésből ered; van kukucs alakja is. Lásd még kukucskál. kukker – ‘látcső’. A német Gucker magyarosodott formája, alapja a gucken (‘kukucskál’) ige. kukorékol – ‘‹kakas› kiált’. Hangutánzó szó. Hasonlóképp más nyelveken is: latin cucurrire, újgörög kukurizo, szerb-horvát kukurekati. kukorica – ‘két méter magasra megnövő, csöves szemtermést hozó takarmánynövény’. Származékai: kukoricás, kukoricázik. Több közép- és kelet-európai nyelvben élő, tisztázatlan eredetű vándorszó: ausztriai német kukuruz, román cucuruz, szerb-horvát, szlovén kukurica. A magyar szó átadója valamelyik déli szláv nyelv lehetett. kuksol – ‘kuporog, lapul’. A guggol származéka a játékos, gyakorító -s képzővel, kétlépéses hasonulás útján: gugsol  guksol  kuksol. kukta – ‘szakácsinas’. A szlovák kuchta átvétele; a szó töve valószíműleg kapcsolatos a kuchyna (‘konyha’) szóval. kukucskál – ‘leskelődik’. Játszi képzés a kukk2 szóból. kulacs – ‘lapos, szűk nyakú italtartó edény’. Talán a szlovák kulač (‘facsutora’) átvétele. Bizonytalanságot csak az okoz, hogy ilyen szó kizárólag a szomszédságunkban élő szláv népek nyelvében található, s etimológiája tisztázatlan, így az is lehet, hogy a kölcsönzés fordított irányban zajlott; ez esetben a ~ot ismeretlen eredetűnek kell tekintenünk. kulák – ‘nagygazda, cselédeket tartó gazda, zsírosparaszt’. Orosz vendégszó (kulak), tkp. ‘ököl’. kuláns – ‘előzékeny, nagyvonalú’. A német kulant átvétele latinosított szóvéggel; ennek forrása a francia coulant (‘folyékony, csúszó, mozgékony’) a couler (‘folyik’) igéből, a latin colare (‘szivárog’) folytatójából. A fenti jelentés a német üzleti nyelvben alakult ki. Lásd még kulissza. kulcs – ‘zár vagy lakat nyitására, zárására való fém eszköz’; ‘hasonló eszköz rugó felhúzására, húr feszítésére’; ‘fejes csavart mozgató eszköz’: villáskulcs, francia kulcs; ‘rejtvény, talány megoldásához, titkosítás megfejtéséhez való segédeszköz, formula’; ‘hangjegyek magassági értékét meghatározó jel a kottasorok elején’: violinkulcs. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén ključ, szlovák kluč, ezek az ősszláv kljuka (‘kampó’) származékai. A szóeleji mássalhangzótorlódást hangáthelyezés oldotta fel, az l depalatalizálódott (mint a család, cseléd szavakban). Lásd még kulcsár, kulcsol.

kulcsár – ‘az éléstár, pince felügyeletével megbízott alkalmazott uradalomban, nagyobb háztartásban’. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén ključar (‘kulcsár, lakatos’). Ezek a kulcs szláv előzményének származékai a foglalkozást jelző -ar képzővel. A szóeleji mássalhangzótorlódást hangáthelyezés oldotta fel. Lásd még kulcsol. kulcsol – ‘‹karral, lábbal› körülfog, átfog’; ‘‹egymáshoz› kapcsol, összeilleszt’: kezét imára kulcsolja. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén ključiti (‘hajlít, görbít’), szlovák klučit (‘összekulcsol’); ezek az ősi szláv kljuka (‘kampó’) származékai. A szóeleji mássalhangzó-torlódást hangáthelyezés oldotta fel. Lásd még kulcs, kulcsár. kuli – ‘kelet-ázsiai teherhordó, kocsihúzó napszámos’. Származéka: kulizik. Nemzetközi szó az angol coolie nyomán, amely a bengáli kúlí (‘napszámos’) szóból való; ez eredetileg egy indiai néptörzs ind neve. A magyarba a német Kuli közvetítette. kulimász – ‘kocsikenőcs’; ‘gyanús massza’; ‘kínos, zavaros helyzet’: nyakig van a kulimászban. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén kolomaz, szlovák kolomaž (‘kocsikenőcs’). A magyar szó magánhangzóiban elhasonulás történt. kulináris – ‘a konyhaművészettel, az ínyességgel kapcsolatos’: kulináris élvezetek. A latin culinarius (‘a konyhával kapcsolatos’) megfelelője; forrása a culina (‘konyha’). kulipintyó – ‘kis kaliba, házikó’. Játékos szóalkotás, bizonyára a kaliba vagy ennek tájnyelvi kuliba formája alapján. kulissza – ‘színfal, színházi díszlet’. Átvétel a német Kulisse nyomán, a szóvég latinosításával. Ennek forrása a francia coulisse (‘csúszósín; csúsztatással mozgatható díszlet’) a couler (‘folyik, csúszik’) igéből; ennek eredetéről lásd kuláns. kullancs – ‘magát a bőrbe fúró vérszívó atkaféle’; ‘lerázhatatlanul tolakodó személy’. Bizonytalan eredetű szó; a feltehető szláv előzmények, pl. szlovák kliešt, magas hangrendűek. kullog – ‘kókadtan megy, baktat’. Hangfestő eredetű szó. kulminál – ‘tetőzik, eléri tetőpontját’: a vita verekedésben kulminált; ‘‹csillag› eléri pályája legmagasabb pontját’. Nemzetközi szó a francia culminer (‘tetőpontra ér’) nyomán; ennek forrása a latin culmen, culminis (‘csúcs’). kultivál – ‘‹valamely kedvtelést, foglalkozást› űz’: a téli sportokat kultiválja. – kultivátor: ‘talajművelő gép’. Nemzetközi szó a francia cultiver (‘művel’) nyomán, amely a késői latin cultivare folytatója, és forrása a latin colere, cultum (‘művel, gondoz’). A kultivátor visszalatinosított forma. Lásd még kolónia, kultúra, kultusz. kultúra – ‘az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége’; ‘a műveltség egy területen, egy nép körében’: az égei kultúra, az egyiptomi kultúra; ‘termesztés, művelés’: növényi kultúrák’ ‘(laboratóriumi) tenyészet’: baktériumkultúra. Származékai: kultúrál, kultúrált, kultúrálatlan. – kulturális: ‘művelődési, a műveltséggel kapcsolatos’. – kultúr-: ‹összetételek előtagjaként› ‘kulturális, a kultúrával kapcsolatos’: kultúrattasé, kultúrember, kultúrnövény, kultúrpolitika. Nemzetközi szócsalád a latin cultura (‘megművelés, kiművelés’) nyomán, a colere, cultum (‘megművel, gondoz’) igéből. A kultúrelőtagú összetételek német mintát követnek. Lásd még kolónia, kultivál, kultusz. kultusz – ‘szertartásokban megnyilvánuló vallásos tisztelet’; ‘túlzott tisztelet, hódolat’: kultuszt űznek belőle, személyi kultusz; ‘‹összetétel előtagjaként› vallásés közoktatásügyi’: kultuszminisztérium, kultusztárca. – kultikus: ‘a vallásos szertartásokhoz, előírásokhoz tartozó, velük kapcsolatos’: kultikus cselekmény, kultikus tisztaság. Nemzetközi szócsalád a latin cultus (‘ápolás; hódolat’) nyomán, a colere, cultum (‘megművel, gondoz’) igéből. A kultuszminisztérium a lényegében azonos német szó átvétele. Lásd még kolónia, kultivál, kultúra. kumisz – ‘kancatejből erjesztett szeszes ital’. Nemzetközi szó az orosz kumisz nyomán; forrása a tatár, kirgiz, ujgur kimiz. kumulusz – ‘gomolyfelhő’. – kumulonimbusz: ‘zivatarfelhő’. kumulosztrátusz: ‘réteges gomolyfelhő’. Latin meteorológiai szakszavak a cumulus (‘halom’), továbbá nimbus (‘zápor’), illetve stratus (‘réteg’) elemekből; utóbbi a sternere, stratum (‘leterít’) származéka. Lásd még akkumulál, nimbusz, sztráda. kun – ‘törökös nép, amelynek egy része az Árpád-korban telepedett meg Magyarországon; ma néprajzi csoport’: kiskun, nagykun. Török eredetű népnév, a ku (‘sárga’) képzett formája, s talán a kunok haj- vagy arcszínére utalt. Magát a nevet csak idegen (arab

- 200 - oldal

a

achát

és latin) forrásokból lehet kimutatni. Lásd még komondor. kuna – ‘horvát pénznem’. A szerb-horvát szó eredetileg nyestet jelentett, majd nyestbőrrel megváltható adót, végül ennek pénzértékét; először 1941–1945 között volt pénznem. Régi forrásokban s nyelvjárásokban ma is előfordul ‘nyest’ jelentéssel. kuncog – ‘halkan, fojtottan nevet’. Hangutánzó szó, a kacag alakváltozata. kuncsaft – ‘vevő, üzletfél’. A német Kundschaft (‘vevőkör’; tkp. ismeret, hírszerzés ) kiejtés szerinti átvétele. A német szó a Kunde (‘vevő’, tkp. ‘ismerős’) származéka, forrása a kund (‘ismert, ismeretes’), a kennen (‘ismer’) igéből. A Kundschaftnak már a németben is kialakult ‘egyes vevő’ értelme. Bizalmas nyelvi, avuló szó. Lásd még kunszt. kuncsorog – ‘rimánkodik, kunyerál’. Hangfestő szó, a kunyerál közeli rokona; tájnyelvekben található ‘csavarog’ jelentésében inkább a görbülésre utaló kucorog, kunkorodik köréhez tartozik. kunkorodik – ‘csavarvonalban görbül’. Származékok és kapcsolt szavak: kunkorog, kunkori, kunkor. Hangfestő eredetű szócsalád, a görbülés, hajlás alapértelme szerint a guggol, kuporog, távolabbról a kacskaringós, kampó rokoni körébe tartozik. kunszt – ‘ügyes mutatvány’: kunsztokra tanítja a kutyáját; ‘mesterség’: nem nagy kunszt egy gyereket legyőzni. A német Kunst (‘művészet, mesterség, mesterfogás’) átvétele, ez a kennen (‘ismer’) és können (‘tud, képes’) igék rokonságába tartozik. Lásd még kuncsaft. kunyerál – ‘megalázkodva kér, kéreget’. A kampó, kanyarít, konyul, kunkorodik szavak hajlást, ferdeséget kifejező tövének származéka; itt nyilván a könyörgő alázatos hajlongására kell gondolnunk. kunyhó – ‘viskó, házikó’. Lehet, hogy a konyha alakváltozata azon az alapon, hogy a konyha sok helyen külön melléképületben működik. Az is lehet, hogy ez a jelentésváltozás a szerb-horvátban zajlott le, s onnan a kuhinja már ‘kunyhó’ jelentésében került be egyes nyelvterületekre, ahol aztán némileg eltérő módon is alakult, bár a hangátvetés (kuhnyó  kunyhó) itt is lezajlott. kúp – ‘mértani test kör alappal és csúcsos palásttal’; ‘hasonló alakú, végbélbe adott gyógyszer’: végbélkúp. Származéka: kúpos. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát szlovén kup (‘csomó, rakás’); ez rokona a kupac előzményének. A ~ szót mértani jelentésével a nyelvújítók ruházták fel. Lásd még kupak. kupa – ‘kehely vagy kancsó alakú ivóedény’; ‘serleg formájú sportdíj’; ‘ennek elnyeréséért folyó verseny(sorozat)’: Középeurópai Kupa, Davis Kupa; ‘‹téfásan› fej’: jól kupán vágták. Több nyelvbe elszármazott szó a latin cupa (‘bödön, hordó, kád’) késői latin cuppa, cupa (‘ivóserleg’) folytatásából. Lásd még köb, kupica, kupola. kupac – ‘kis rakás, halom’. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát kupac, szlovén kupec (‘kis rakás, halom’); ezek a kúp előzményének kicsinyített származékai. kupak – ‘palackzáró fedél’; ‘pipa lecsukható fedele’. Bizonytalan eredetű szó, talán a kúp kicsinyítő -k képzős származéka. kupcihér – ‘tekergő, naplopó ember’. Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó. kupé – ‘vonatfülke, kocsiszakasz’. Nemzetközi szó a francia coupé nyomán; ez a carrosse coupée (‘kétüléses csukott kocsi’) kifejezés önállósult második eleme, tkp. ‘levágott’; eredetéről lásd kupon. kupec – ‘vásározó jószágkereskedő’: lókupec. Származéka: kupeckedik. A szlovák kupec (‘kereskedő’) átvétele; forrása a kupiť (‘vásárol’) ige, amely az ősszlávban germán jövevény volt (holland koopen, svéd köpa, német kaufen), így a ~ rokonságban áll kufár szavunkkal is. kupica – ‘(pálinkás) pohárka’. A szerb-horvát, szlovén kupica (‘pohárka’) átvétele; ezek egy kupa kicsinyített formái, s így alapszavuk a magyar kupa oldalági rokona. kuplé – ‘refrénes szerkezetű, könnyed, gunyorosan érzelmes műdal, kabarédal’. A francia couplet (‘párvers’) kiejtés szerinti átvétele, esetleg német közvetítéssel; forrása a couple (‘pár’), amely a latin copula (‘kötelék’) szóból ered. Lásd még kopula, kupleráj, kuplung. kupleráj – ‘nyilvánosház, bordélyház’. A német Kupplerei átvétele, a krájzleráj, puceráj s hasonló szavakéhoz igazított végződéssel. A német szó azonban nem a helyszínt, hanem az ott folyó tevékenységet jelzi: ‘nők prostitúcióra csábítása, kényszerítése’, a Kuppler (‘kerítő’) nyomán. Ez utóbbi a kuppeln (‘házasságot közvetít; kerít’) igéből való, és forrása a latin copulare (‘összekapcsol, párosít’). Lásd még kopula, kuplé, kuplung. kuplung – ‘tengelykapcsoló’.

A német Kupplung (‘összekapcsolás; forgó gépelemek oldható kapcsolására való szerkezet’) átvétele; ez a kuppeln, koppeln (‘összekapcsol’) ige származéka, amely a francián át a latin copula (‘szalag, kötelék’) szóig vezethető vissza. Lásd még kopula, kuplé, kupleráj. kupola – ‘félgömb alakú boltozat, illetve ennek csúcsosított külső burkolata’. Nemzetközi építészeti szakszó az olasz cupola nyomán; ez a latin cupa (‘csöbör, ivóedény’) kicsinyített cupula alakjából ered. Lásd még köb, kupa, kupica, kübli. kupon – ‘részvény vagy értékpapír szelvénye, amelyért osztalék vehető fel’; ‘jegyszelvény’. Nemzetközi szó a francia coupon (‘szövetmaradék; részvényszelvény, jegy’) nyomán; ez a couper (‘vág’) ige származéka a coup (‘ütés’) szóból, amelynek forrása a latin colaphus (‘pofon’), emezé pedig a görög kolaphosz. Lásd még kupé. kuporgat – ‘apránként félrerakva gyűjt, tartalékol’. Alighanem a kuporog származéka; az összehúzódás és a takarékoskodás fogalma a zsugori szóban is egybekapcsolódik. Kevésbé valószínű, hogy a kapar igéhez volna köze, annak ‘összekapar, megkaparint’ értelme alapján. kuporog – ‘összegörnyed, gubbaszt, guggol’. Hangfestő eredetű, a kucorog, kuksol, kunkorodik családjából. Lásd még kuporgat. kúra – ‘gyógykezelés’. – kúrál: ‘gyógyít, gyógykezel(tet)’. A latin cura (‘gondoskodás, ápolás’), illetve curare (‘gondoz, ápol, gyógyít’) szavak származékai. Lásd még akkurátus, kurátor, kúrtaxa. kurafi – ‘hitvány alak, gazember’; ‘szoknyapecér’. A becsmérlő kurva fia szókapcsolat összevont s módosult származéka, a v ugyanis kiesett, mint az este, körte szavakban. kurátor – ‘református egyházközségnek, illetve alapítványnak a gondnoka’. – kuratórium: ‘alapítványi gondnokok testülete’. A latin curator (‘gondozó, intéző’) származékai; alapszavuk a curare, curatum (‘gondoz’) ige. Lásd még kúra. kurázsi – ‘bátorság, mersz’. A német Courage átvétele; ez a francia courage-ból jön, amely a coeur (‘szív’) képzett alakja, s forrása a latin cor (‘szív’). A ~ a német, s végső soron a francia ejtést követi; a szóvégi -i bajorosztrák közvetítésre mutat, mint a gázsi, módi szavak esetében. kurbli – ‘indítókar ‹autóban, régebben›’. A német Kurbel átvétele, a szóvég szokott alakításával (mint kamásli, tipli). kúria – ‘‹régen› nemesi udvarház’; ‘‹1949-ig› a magyar legfelsőbb bíróság’; ‘a Szentszék’: a pápai kúria; ‘ókori római választókörzet; ennek gyülekezési helye’; a szenátus ülésterme a Forumon. – kuriális: ‘a kúriához tartozó’; ‘latinos szerkezetű, cikornyás, körmondatos ‹stílus›’. A latin curia átvétele, tkp. co-viria, azaz ‘férfiak együttese, összejövetele’ a co(n)- (‘együvé, össze’) és vir (‘férfi’) elemekből. kuriózum – ‘érdekesség, különlegesség, ritkaság’. Nemzetközi szó a latin curiosus (‘gondos, szorgos; kíváncsi’) nyomán, amely a cura (‘gond, gondoskodás’) származéka. A ~ semleges nemű alak, ‘kíváncsiság felkeltésére való dolog’. Lásd még kúra, kurátor. kurír – ‘futár, hírvivő’. A német Kurier átvétele. Forrása a francia courrier közvetítésével az olasz corriere, a correre (‘fut’) igéből, amely a latin currere folytatója. Lásd még diskurál, konkurrál, korzó, kurrens, kurrentál, kurzív, kurzor, kurzus. kurizál – ‘udvarol’. A francia mintára (faire la cour) született német die Cour machen ihlette a régi kurt csinál (‘udvarol’) kifejezést; ennek kiragadott kur eleméből született a ~ a latinos -izál végződéssel. Elavult szó. Lásd még kortes, kurtizán. kurjant – ‘(részeg) jókedvében teli torokból kiált’. Származékai: kurjong, kurjongat. Hangutánzó szócsalád. kúrosz – ‘ruhátlan ifjú alakja a görög szobrászatban’. Görög szó, a korosz (‘ifjú’) alakváltozata. kurrens – ‘folyamatban lévő’: kurrens ügyek; ‘kelendő ‹árucikk›’; ‘folyamatosan megjelenő, le nem zárult ‹kiadványsorozat, folyóirat›’; ‘‹főnévként› kisbetű’; ‘‹régen› körözőlevél’. Nemzetközi szó a latin currens, currentis (‘futó, folyó’) nyomán; ez a currere (‘fut’) folyamatos melléknévi igeneve. Lásd még diskurál, inkurrens, konkurrál, korzó, kurír, kurrentál, kurzív, kurzor, kurzus. kurrentál – ‘köröz(tet)’. A hazai latin currentare (‘köröztet, nyomoz’) származéka a currens, currentis (‘körözőlevél’) szóból; eredetére nézve lásd kurrens. kurrog – ‘‹állat› haragos morgást hallat’. Hangutánzó szó. kurta – ‘rövid’; ‘illetlenül vagy bántóan szűkszavú’: kurtán felel; ‘‹régen› alacsony rangú’: kurtanemes. Származékai: kurtaság, kurtít

- 201 - oldal

a

achát

A latin curtus (‘rövid’) nőnemű curta alakjának átvétele. kúrtaxa – ‘a helyi hatóság által beszedett (gyógy)üdülőhelyi díj’. A német Kurtaxe átvétele latinosított végződéssel; első tagja kúra, a második taksál szavunkkal azonos. kurtizán – ‘előkelő társaságokban járatos félvilági nő, kitartott nő’. A francia courtisane (‘félvilági nő’) átvétele; forrása az olasz cortigiana (‘udvari dáma’), ezé pedig a corte (‘királyi, nemesi udvar’). Eredetére nézve lásd kortes. kuruc1 – ‘Thököly, majd Rákóczi Habsburg-ellenes harcainak résztvevője, támogatója, párthíve’; ‘dacos, ellenzéki magatartású ember, a függetlenségi politika híve ‹a 18–19. században›’. Ismeretlen eredetű szó. A hagyományos felfogás, mely szerint a ~ a Dózsa parasztháborújában részt vett, eredetileg keresztes háborúra készült parasztok crucius, cruciatus (‘keresztes’) megnevezésével, tehát a latin crux, crucis (‘kereszt’) származékával lenne kapcsolatos, ellene mond a szótörténeti és hangtani tényeknek. kuruc2 – ‘‹a bizalmas nyelvben› prostituált’. A kurva tréfás, eufemisztikus elferdítése. kuruttyol – ‘‹béka› jellegzetes hangját hallatja’. Hangutánzó szó. kuruzsol – ‘babonás gyógyító eljárásokat alkalmaz’; ‘szakképzettség nélkül gyógyít’; ‘‹régen› varázsol’. Származékai: kuruzsló, kuruzslás. Szláv eredetű szó: szerb-horvát kružiti, szlovén kružit, szlovák kružiť (‘kering, köröz’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta. A ‘varázsol, varázslással gyógyít’ jelentéskör a magyarban alakult ki, mivel e ténykedésnek hagyományos eleme a „varázskör” leírása az idegen hatások kizárására. kurva – ‘céda nő, kéjnő, prostituált’; ‘‹melléknévként› parázna’; ‘felháborító, boszszantó’: kurva hideg van; ‘‹durva beszédben› nagyon’: kurva jól éreztük magunkat. Származékai: kurvára, kurvul, kurválkodik. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák kurva (‘szajha’). Valószínűleg a szláv nyelvekben általános kura (‘tyúk’) szóval kapcsolatos. Lásd még kurafi, kuruc2. kurzív – ‘dőltbetűs ‹szedés›’. Nyomdai szakszó a késő latin cursivus (‘futással kapcsolatos’) nyomán; ez a cursus (‘futás’) származéka a currere (‘fut’) igéből. Lásd még diskurál, konkurrál, korzó, kurír, kurrens, kurrentál, kurzor, kurzus. kurzor – ‘villogó vagy pulzáló jel a számítógép kijelzőjén, amely a beírandó karakter helyét jelzi’. Angol szó (cursor), az azonos latin szó (‘versenyfutó, gyorsfutár’) átvétele. kurzus – ‘tanfolyam’; ‘valuta árfolyama’; ‘politikai irányzat’: keresztény kurzus. Nemzetközi szó a latin cursus (‘futás, menet, folyás’) nyomán, a currere, cursum (‘fut’) igéből. Lásd még konkurrál, korzó, kurír, kurrens, kurrentál, kurzor, kurzív. kushad – ‘meghúzza magát’. A kussol ige (lásd kuss) származéka, a poshad, rothad mintájára. kuss – ‘hallgass!’. Származéka: kussol. A német kusch! átvétele, a kuschen (‘lapul’) felszólító módja, forrása a francia se coucher (‘fekszik’); eredetileg vadászkutyának szóló kiáltás: ‘feküdj!’. A régebbi kusti forma a bajor-osztrák kusch dich változatból ered, amely szerkezetileg pontosabban követi meg a francia couche-toi felszólító alakot. A francia szó forrása a latin collocare (‘elhelyez’) a con- (‘együtt’) és locare (‘helyez’) elemekből: locus (‘hely’). kusza – ‘bonyolódott, rendezetlen’; ‘összefüggéstelen, zavaros’: kusza előadás. Származékai: kuszál, kuszálódik. Ismeretlen eredetű szó. kúszik – ‘földhöz simulva halad előre’; ‘‹fára, magas tárgyra› kapaszkodik, mászik’. Vitatott eredetű szó. Kúsz- töve talán finnugor örökség: cseremisz kuzem, mordvin kuzsemsz (‘felmászik’), de lehet a csúszik elkülönült alakváltozata, hiszen a cs–k váltakozásra van bőven példa: csábít–kába, csóvál–kóvályog stb. kuszkusz – ‘hántolt gabona darájából készült kása hússal és zöldséggel’. Arab szó, a kaszkasza (‘megtörte, megőrölte’) igealak származéka. kút – ‘földbe ásott mély gödör víz vételére’. Ismeretlen eredetű szó. kutat – ‘keresgél, kajtat’; ‘módszeres tudományos vizsgálódást végez’. Származékai: kutató, kutatás, kutatási. Hangutánzó szó, a kapkodó, mindent széthajigáló keresgélés zajait idézi. Lásd még kotor. kutikula – ‘a fedőhám élettelen külső rétege’. Anatómiai szakszó a latin cuticula nyomán, amely a cutis (‘bőr’) kicsinyített alakja. kutya – ‘négylábú, házőrzésre és nyájterelésre használt háziállat’; ‘elítélendő személy’: gyáva kutya; ‘‹melléknévként› rossz’: kutya időket élünk. Származékai: kutyus, kutyul, kutyagol, kutyaság,

kutyálkodik. Hangutánzó eredetű állathívogató szóból ered; erre mutat sok alakváltozata: kucsa, kucsu, kucsó, kucó. A magyartól függetlenül kialakult, hasonló kutyahívogató szavak: szerb-horvát kuci, ukrán kucsu kucsu, oszmán kuçukuçu. kuvasz – ‘nagy testű házőrző kutya’. Bizonytalan eredetű szó; egy-két lehetséges megfelelője a török nyelvekből (pl. csagatáj kubasz) kevés bizonyító erővel bír. kuvik – ‘egy fajta bagoly’. Származéka: kuvikol. A madár kiáltásának hangját utánzó szó. kübli – ‘vödörféle edény’; ‘árnyékszékként használt vödör börtöncellában’: Gondoljatok a büdös küblire, / mely ködgomolyból küld új nyavalyát (József Attila). A német Kübel (‘vödör, kanna bödön’) átvétele; forrása a latin cupella, a cupa (‘bödön, kád’) kicsinyítő képzős alakja. Erről bővebben lásd a köböl szónál. küklopsz – ‘a görög mondák egyszemű óriása’. Voltaképp ‘kerekszemű’, a küklosz (‘kör’) és ópsz (‘arc, szem’) elemekből. kül– ‹szóösszetételek előtagjaként› ‘külső; külországgal kapcsolatos’: külalak, külcsín, külváros, külvilág; külföld, külügy, külkereskedelem, külképviselet. A külső szó tövének első eleme: a külső város-féle jelzős kapcsolatokból vonódott el összetételi taggá: külváros. Erre a folyamatra a német Aussen- előtagú összetételek is hathattak: Aussenhandel (‘külkeresekedelem’). A többinél jóval régebbi külföld mintája bizonyára az alföld meg a felföld volt. Lásd még küllem, külön, különb, különc. küld – ‘megbízással más helyre irányít’; ‘mással vitet’: virágot küld. Származékai: küldés, küldő, küldött, küldöttség, küldet, küldetés, küldetéses, küldönc. Bizonyára régi, de ismeretlen eredetű szavunk. A küldönc nyelvújítási képzés. küllem – ‘külső megjelenés’. Nyelvújítási képzés a külső, külföld szavakból elvont kül- tő alapján, az illem, jellem, szellem -em képzőjével; a korábbi külem l hangja bizonyára ezek analógiájára nyúlt meg. küllő – ‘kerék talpát az agyhoz kötő, sugárirányú rudak egyike’. Alighanem ótörök eredetű: csagatáj, karakalpak kegej. A legkorábbi kejő, kevő, külő alakok jelzik, hogy a török előzményekből előbb keő lett, s ebbe léptek be a különféle hiátustöltők; végül a külő alak jutott túlsúlyra, majd az l intervokálisan megkettőződött. külön – ‘a többitől félreeső helyen’; ‘szétválasztva, más-más helyen’; ‘megkülönböztetett módon’: ezt külön neked sütöttem; ‘‹melléknévként› egyedi’: külön engedély; ‘egy adott alkalomra szóló, erre létrehozott’: különbíróság. Származékai: különös, különleges, különítmény. A határozószói, illetve névutói kívül rövidebb kül alakjának locativusi -n ragos alakja. Lásd még különb, különben, különc. különb – ‘kiválóbb’; ‘eltérő’. Származékai: különbözik, különböző, különbözet, különbség, különböztet. A külön melléknév -b jeles középfokú alakja (mint idősb). Lásd még különben. különben – ‘ellenkező esetben’: kotródj, különben felpofozlak!; ‘egyébként’: A bőröndöt hagyd itt! Különben nem is bírnád el. A különb melléknév -n módhatározói ragos alakja. különc – ‘eredetieskedő, furcsa szokásaival magát másoktól elkülönítő személy’. Származékai: különcség, különcködik. Nyelvújítási alkotás a külön szóból, a korban divatos -c képzővel (mint élc, bohóc); így a szó beállt a kissé más képzésű kegyenc, fegyenc, küldönc s hasonlók sorába. Megalkotását a német Sonderling példája is ihlethette. külső – ‘kívül vagy kijjebb lévő’; ‘nem a belső munkatársak közé tartozó’; ‘szabadban lévő’: külső felvételek; ‘(főnévként) külalak, megjelenés’: törődik a külsejével. Származékai: külsőleg, külsőség, külsőséges. A határozószói, illetve névutói kívül rövidebb kül alakjának származéka a valahol lételt jelző -ső képzőegyüttessel. A külsőleg nyelvújítási származék. kűr – ‘műkorcsolyázásban a szabadon választott gyakorlatok együttese’. Német szó (Kür), tkp. ‘válogatás, összeállítás’, a kiesen, kor (‘választ’) ige etimológiai családjába tartozik. küret – ‘méhkaparás’; ‘magzateltávolítás ilyen módon’. Francia szó (curette), a.m. ‘kaparókanál’ a curer (‘kikapar, kitisztít’) igéből. kürt – ‘szarvból készült ősi fúvós hangszer’; ‘széles tölcsérű, kerekre hajtott csövű rézfúvós hangszer’; ‘hangjelző autón, hajón’. Származékai: kürtös, kürtöl. Régi, de ismeretlen eredetű szavunk; igen kérdéses, hogy van-e köze a honfoglaló magyarság Kürt-Gyarmat törzsének nevéhez. Lásd még kürtő. kürtő – ‘kemence füstlyuka’; ‘füstelvezető csatorna’. Hasonlóság alapján keletkezett a kürt szóból az -ó, -ő képzőpár egyik tagjával (mint orom–ormó). Lásd még kürtőskalács.

- 202 - oldal

a

achát

kürtőskalács – ‘fahengerre tekerve sült csőszerű kalács, dorongfánk’. Az előtag a kürtő szóval azonos, alaki hasonlóság révén. küszködik – lásd küzd küszöb – ‘az ajtókeret alsó része’; ‘időszak, esemény kezdete’: az év, a forradalom küszöbén. Talán ősmagyar kori átvétel a permi alapnyelvből: zürjén kosp (‘köz’), votják kusip (‘küszöb’), de ekörül némi hangtörténeti aggályok vannak. küzd – ‘szívósan viaskodik’; ‘‹sportban› erejét megfeszítve verseng’. Származékai: küszködik, küzdés, küzdelem. A ~ küsz-, küz- töve talán ugorkori örökség: vogul kászi, osztják kaste (‘versenyez’). A ~ gyakorító képzős, a küszködik viszszaható, illetve kölcsönös képzős alak. A küzd eredetibb sz hangja a d előtt zöngésült. kváderkő – ‘négyszögletesre faragott, szabályos formájú építőkő’. A szó első eleme a német Quader (‘kváderkő, téglatest’) átvétele; ez a latin quadrum (‘négyzet’) folytatója a quattuor számnévből. Lásd még káder, káró, kvadrál, kvadrát, kvadráns, kvart, kvártély, kvartett, kvaterka, kvaternó. kvadrál – ‘összeillik, egyezik’: a mi elgondolásunk nem kvadrál az övékkel. A latin quadrare (‘négyzetet rajzol; teljessé tesz; illik, összevág’) igéből, a quadrum (‘négyzet’) nyomán. Lásd még káder, káró, kváderkő, kvadráns, kvadrát, kvart, kvártély, kvartett, kvaterka, kvaternó. kvadráns – ‘negyedkör, a földi délkör negyedrésze’; ‘helymeghatározásra régebben használt szögmérő eszköz’. Nemzetközi szó a latin quadrans (‘negyedrész’) nyomán; ez a quadrare (‘negyedel’) ige származéka. Lásd még káder, káró, kváderkő, kvadrál, kvadrát, kvart, kvártély, kvartett, kvaterka, kvaternó, svadron. kvadrát – ‘‹régiesen› négyzet(méter); négyszögöl’. A német Quadrat (‘négyzet’) átvétele; ez a latin quadratus (‘négyszögű’) szóból, a quadra (‘négyszög’) származékából való. Lásd még káder, káró, kváderkő, kvadrál, kvadráns, kvart, kvártély, kvartett, kvaterka, kvaternó. kvadriga – ‘kétkerekű, négylovas ókori római kocsi’. Latin szó (quadriga), a quattuor (‘négy’) quadr- tőváltozatából és a iugum (‘iga’) szóból. Lásd még káder, konjugál, konjunktúra, káró, kváderkő, kvadrál, kvadráns, kvadrát, kvart, kvártély, kvartett, kvaterka, kvaternó. kvalifikál – ‘képesít’; ‘minősít’: kvalifikálhatatlan kifejezéseket használt. – kvalifikáció: ‘képesítés, képzettség’. Nemzetközi szó a késői latin qualificare (‘valamilyenné tesz, minőséget, képzést ad’) nyomán: qualis (‘milyen’) és facere (‘csinál’). Lásd még diszkvalifikál, kvalitás. kvalitás – ‘minőség’; ‘‹szellemi› képesség’: nagyszerű kvalitásai vannak. – kvalitatív: ‘minőségi’: kvalitatív elemzés. Nemzetközi szócsalád a latin qualitas, qualitatis (‘milyenség, minőség, tulajdonság’) nyomán, a qualis (‘milyen’) kérdő, illetve vonatkozó névmásból. Lásd még kvalifikál. kvantum – ‘mennyiség, tétel ‹valamiből›’; ‘az energia elemi egysége, „adagja”, amely csak egész számú többszöröseiben fordul elő’: kvantummechanika, fénykvantum. – kvantitás: ‘mennyiség’. – kvantitatív: ‘mennyiségi’: kvantitatív analízis. Nemzetközi szócsalád a latin quantus (‘mennyi’), illetve quantitas, quantitatis (‘mennyiség, nagyság’) nyomán. kvarc – ‘üvegfényű, átlátszó szilikátkristály’; ‘kvarcüveg’. Nemzetközi szakszó a német Quarz nyomán; ez az irodalmi német Zwerg (‘törpe’) középfelnémet querch (‘manó’) előzményéből alakult. Ásványok és manók kapcsolatáról, a bányászbabonákról lásd kobalt. kvargli – ‘pogácsasajt’. Az ausztriai német Kwargel átvétele; ez az irodalmi német Quark (‘túró’) kicsinyített formája, és egy nyugati szláv tvarog (‘túró’) szóra megy vissza. kvart – ‘négyes hangköz, hétfokú skálában az alaphang és a tőle mért negyedik hang köze’; ‘‹kártyában› négy egymás melletti lapból álló sorozat egy színben’; ‘‹nyomdászatban› negyedrét ív’. A német Quart átvétele; ez a latin quartus (‘negyedik’) folytatása. Lásd még káder, káró, kváderkő, kvadrál, kvadráns, kvártély, kvartett, kvaterka, kvaternó. kvártély – ‘‹fizetett› szállás’: koszt és kvártély; ‘‹katonai› beszállásolás’. A német Quartier (‘szállás; városnegyed’) átvétele; a szóvég r  l elhasonulás, majd palatalizáció útján alakult ki. A német szó forrása a francia quartier (‘negyed; katonai szállás’), ez pedig a latin quartarius (‘negyedrész’) folytatója a quartus (‘negyedik, negyed’) szó nyomán. Lásd még káder, káró, kváderkő, kvadrál, kvadráns, kvadrát, kvart, kvartett, kvaterka, kvaternó. kvartett – ‘négy szólista énekszáma’: kvartett a Rigolettóból; ‘négy hangszer együttese, főleg vonósnégyes’: a Tátrai kvartett; ‘ilyen együttesre írt zenedarab’: Schubert d-moll kvartettje; ‘négylapos egység gyermekkártya-játékokban’.

Nemzetközi zenei szakszó az olasz quartetto nyomán; ez a quarto (‘negyedik’) kicsinyített alakja, forrása a latin quartus a quattuor (‘négy’) számnévből. Lásd még káder, káró, kváderkő, kvadrál, kvadráns, kvart, kvártély, kvaterka, kvaternó. kvaterka – ‘kedélyes borozgatás baráti társaságban’. Származéka: kvaterkázik. A lengyel kwaterka (‘negyedliter’) átvétele ‘negyedliteres pohár; ennyi bor’ jelentésben. A lengyel szó végső forrása a latin quartarius (‘negyedmérték’) a quartus (‘negyedik, negyed’) szó nyomán. Ma csak a szó igei formája eleven. Lásd még káder, káró, kváderkő, kvadrál, kvadráns, kvadrát, kvart, kvártély, kvartett, kvaternó. kvaternó – ‘négyes találat a régi lottériában’: „Én a quaternót elszalasztám!” (Arany); lásd lutri. Olasz szó (quaterno) a latin quaterni (‘négyesével’) nyomán, a quattuor (‘négy’) számnévből. Lásd még káder, káró, kaszárnya, kváderkő, kvadrál, kvadráns, kvadrát, kvart, kvártély, kvartett, kvaterka. kvazár – ‘csillagszerű kozmikus képződmény, amely rádióhullámon sugároz’. Csillagászati szakszó az angol quasar nyomán, amely a QUASi stellAR radio source (‘csillagszerű rádióforrás’) kifejezés kiemelt betűiből állt össze. Lásd még kvázi. kvázi – ‘mintegy, szinte’; ‘‹összetétel előtagjaként› nem valódi, látszólagos’: kvázilineáris, kvázirészecske. A latin quasi (‘mintegy’) származéka. Lásd még kvazár. kvéker – ‘angol eredetű, ma főleg Amerikában elterjedt keresztény felekezet’. A ~ az angol quaker (‘reszkető’) szó magyaros formája; töve a quake (‘rázkódik’) ige. Ez voltaképp gúnynév, a felekezet saját neve „Barátok Társasága”. Az elnevezés az alapító Fox naplója szerint egy bírótól származik, akit ő arra intett, hogy „reszkessen az Úr szavától”. Valójában már korábban is neveztek ~nek kisebb felekezeteket, mert szertartásaikon eksztatikus rángás, remegés vett erőt rajtuk. kveruláns – ‘folyton panaszkodó, sérelmeit hangoztató’; ‘pereskedő’. A német Querulant átvétele visszalatinosított szóvéggel; ez újkori képzés a latin querulus (‘panaszkodó’) szóból, a queri (‘panaszolkodik’) ige származékából. kvesztúra – ‘a tandíjakat beszedő részleg a régebbi egyetemeken’. – kvesztor: ‘a kvesztúra vezetője’. Latin eredetű szavak: quaestor (‘kezdetben vizsgálóbíró, utóbb számvivő az ókori Rómában’) és quaestura (‘quaestori tisztség, hivatal’) a quaerere, quaesitum (‘keres, nyomoz’) igéből. Fentebbi értelmüket a németben nyerték, és mi is a német Quästur, Quästor szavakat vettük át, az előbbit visszalatinosítva. kvietál – ‘‹régebben› nyugdíjaz’. Magyar szóalkotás a latin quies, quietis (‘nyugalom’) szóból. Lásd még kvietizmus, kvitt, rekviem. kvietizmus – ‘misztikus áramlat a katolikus egyházban, amely a lelki megbékélés és a szemlélődés elsőbbségét hirdeti a szertartásokkal és szentségekkel szemben’. – kvietista: ‘a kvietizmus híve’. Vallástudományi szakszó a latin quies, quietis (‘nyugalom, lelki béke’) nyomán. Lásd még kvietál, kvitt, rekviem. kvint – ‘ötös hangköz, hétfokú skálában az alaphang és a tőle mért ötödik hang köze’. A német Quint átvétele; ez a latin quintus (‘negyedik’) folytatója a quinque (‘öt’) számnévből. Lásd még kvintett, kvintesszencia, kvinternó. kvinternó – ‘ötös találat a régi lottériában’; lásd lutri. Olasz szó (quinterno) a latin quinterni (‘ötösével’) nyomán. Lásd még kvint, kvintesszencia, kvintett. kvintesszencia – ‘lényeg’; ‘sűrítmény, tömény kivonat’. A latin quinta essentia (‘ötödik létező’) összevont alakja; a quintus (‘ötödik’) a quinque (‘öt’), az essentia pedig az esse (‘lenni’) származéka. Az ókori felfogás szerinti négy alapelemhez (föld, víz, tűz, levegő) a püthagoreus filozófusok egy ötödiket tételeztek fel, a világteret átható és mindennek lényegét alkotó „étert”; ez kapta utóbb a latin ~ nevet. Lásd még esszencia, kvint, kvinternó, kvintett. kvintett – ‘öt szólista énekszáma’: a csempészkvintett a Carmenből; ‘öt hangszer együttese’; ‘ilyen együttesre írt zenedarab’: Schubert C-dur vonóskvintettje. Nemzetközi zenei szakszó az olasz quintetto nyomán; ez a quinto (‘negyedik’) kicsinyített alakja, forrása a latin quintus a quinque (‘öt’) számnévből. Lásd még kvint, kvintesszencia, kvinternó. kvitt – ‘rendezve ‹van›’: kvittek vagyunk (‘egyikünk sem tartozik a másiknak, elszámoltunk’). Származéka: (le)kvittel. A német quitt átvétele a quitt machen (‘elszámol’), illetve quitt sein (miteinander) (‘egymással kvittek’) kifejezések alapján. Ez a szó a francia quitte (‘nem adós’) megfelelője; a francia forrása a latin quietus (‘nyugodt’), a késői latin quitus formán keresztül; quies, quietis a.m. ‘nyugalom’. Lásd még kvietál, kvietizmus, rekviem kvíz – ‘szellemi vetélkedő rádióban, tévében’. Nemzetközi szó az angol quiz (‘szellemi vetélkedő’; korábban

- 203 - oldal

a

achát

‘csipkelődés, gúnyos pillantás’) nyomán; ennek eredete tisztázatlan. kvóta – ‘‹megszabott› hányad, arány, keret’: az évi bevándorlási kvóta. A latin quota (‘hányad’) kiejtés szerinti átvétele. A latin szó a quotus (‘hányadik’) nőnemű alakja, a quota pars (‘hányadrész’) szókapcsolatból önállósult; forrása a quot (‘hány, mennyi’). Lásd még kotta.

- 204 - oldal

a

achát

L láb – ‘embernek, állatnak helyváltoztatásra szolgáló végtagja’; ‘lábfej’; ‘tárgynak az a része, amelyen áll’: asztal, zongora lába; ‘hegy, hegység alsó része’: Mátralába; ‘telek, udvar vége’: Árva gólya áll magában, / Egy teleknek a lábjában (Arany); ‘régi hosszmérték ‹kb. 30 cm›’; ‘gabona szára’: lábon adja el a termést; ‘időmértékes vers legkisebb ritmikai egysége’: emelkedő verslábak. Származékai: lábú, lábas, lábatlan, lábol. Bizonytalan eredetű szavunk, talán örökség az uráli korból: szamojéd laamb, lamb (‘csizma eleje, talp’). Az egyetlen és igen távoli nyelvrokontól való példa miatt az egyeztetés gyenge lábon áll. Könynyen lehet, hogy a ~ igenévszó volt: lásd lább. Lásd még lábad, lábadozik, lábatlankodik, lábbeli, lábos. lábad – ‘úszik, lebeg ‹folyadékban›’: könnybe(n) lábad a szeme. Az elavult lább ige rövidebb láb alakjából ered; -d képzője olyan, mint a marad, téved igékben. Régebben volt ‘felülkerekedik’ jelentése is. Lásd még lábadozik. lábadozik – ‘‹súlyos betegségből› felgyógyulóban van’. Az elavult lább ige rövidebb láb alakjából ered gyakorító és visszaható képzőkkel. Jelentésköre átfedést mutat a lábadéval; ma általános értelme nyilvánvaló módon a lábra áll kifejezésből szűrődött át bele, vagy miatta erősödött meg. labanc – ‘a kurucok ellen a császári csapatokban harcoló magyar’; ‘Habsburg-párti magyar’; ‘‹melléknévként› császárpárti’. Feltehetőleg a loboncos szóból való elvonás, és azon alapulhat, hogy a császári főtisztek és főnemesek dús, lobogó parókát viseltek. Ez a magyarázat hihetőbb, mint a hagyományos népszerű magyarázat, hogy ti. a ~ a kurucok gúnyos német nyelvű kiáltása, a Lauf, Hans! (‘Fuss, Jancsi’) magyarosodott formája, ám ezzel is akad probléma. Az a gond, hogy mind a ~, mind a forrásának vélt lobonc vagy nyelvjárási lafanc szavak csak a 19. századtól adatolhatók írásban. lábas – lásd lábos lábatlankodik – ‘‹ténfergésével› útban van, feltart, akadályoz’. A láb fosztóképzős alakjának régebben ‘ügyetlen’ jelentése is volt; a visszaható képzős alak bizonyára az alkalmatlankodik mintáját követi, de belejátszhatott a láb alatt van kifejezés is. lább – ‘úszik’; ‘felülkerekedik’; ‘vízben gázol’. A ~ vagy láb a 16. század előtt általános használatban volt. Eredetére két feltevés van. Az egyik: az igenévszói láb igei alakja, és jelentése a ‘vízben lábol’  ‘víz színére feljőve lebeg’  ‘felülkerekedik’ utat járta be. A másik: hangfestő eredetű szó, és az ingadozó, bizonytalan mozgást jeleníti meg mint a lebeg, libeg, lobog szócsaládjának tagja. Ha az utóbbi feltevés a helytálló – és ezt is el lehet fogadni –, akkor a ‘vízben gázol’ jelentés másodlagos, és a láb beleértésnek tulajdonítható. Lásd még lábad, lábadozik, téblábol. lábbeli – ‘lábon hordott vastag ruházati darabok (cipő, csizma, szandál, papucs stb.) összefoglaló neve’. A voltaképpen ‘lábravaló’ jelentésű szó -beli eleme úgynevezett belső helyviszonyt fejez ki. Ez egyes testrészek kapcsán nyelvünk régi hagyománya: fejünkbe nyomjuk a kalapot, nem a fejünkre; egy 15. századi szövegből: gyűrűk, kiket ujjodban viseltél. A ~ ma hivatalos jellegű kereskedelmi szakszó. labda – ‘gömbölyű, rugalmas játék- és sporteszköz’. Származékai: labdás, labdázik, labdacs. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák lopta (‘labda’). Ezek a magyar lapocka, lapát szláv előzményével vannak kapcsolatban, és más szláv nyelvekben is vannak ilyen szavak ‘labdaütő’ jelentésben. Lehet, hogy a ‘labda’ jelentés a magyarban alakult ki, és onnan sugárzott vissza a velünk szomszédos szláv nyelvekbe. A szótő mássalhangzói a magyarban zöngésültek. labiális – ‘ajakkerekítéses ‹magánhangzó, pl. a, o, ö›’; ‘az ajkak alkotta zárral képzett ‹mássalhangzó, b, p, m›’. – labializáció: ‘magánhangzó ajakkerekítésessé válása’. Latin nyelvtani szakszók: labialis, labialisatio, a labium (‘ajak’) származékai. Lásd még bilabiális, labiodentális. labilis – ‘a súlypont alatt megtámasztott, könnyen felboruló, ingatag egyensúlyú’; ‘bizonytalan, ingatag ‹kedélyállapot, jellem›’. – labilitás: ‘bizonytalan egyensúlyi helyzet’; ‘hangulati, jellembeli ingatagság’. Tudományos szakszó a latin labi (‘esik, csúszik’) igéből, a stabilis (lásd stabil) ellentétéül; voltaképp rövidült, egyszerejtéses alak, a szabályos ugyanis labi-bilis volna (mint sta-bilis). Lásd még lapszus, lavina. labiodentális – ‘a felső fogsorral és az alsó ajakkal képzett ‹mássalhangzó: f, v›’. Latin nyelvtani szakszó (labiodentalis) a labium (‘ajak’) és dens, dentis (‘fog’) elemekből. Lásd még bilabiális, labiális. labirintus – ‘útvesztő’; ‘a belső fül ívjárata’. Nemzetközi szó a latin labyrinthus nyomán, amely a görög labürinthosz (‘folyosók bonyolult rendszere’) átvétele; ez

tisztázatlan, valószínűleg egyiptomi eredetű szó. laboda – ‘gyomnövény; paraj’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák loboda (‘libatop’). laboratórium – ‘(természet)tudományos vizsgálatok, kísérletek céljára berendezett helyiség’; ‘vegyi diagnosztikai vizsgálatok részlege rendelőben, kórházban’. – laboráns: ‘laboratóriumi vagy gyógyszertári alkalmazott, segéderő’. – labor: ‘laboratórium’. Nemzetközi szócsalád a középkori latin laboratorium nyomán, amely a laborare, laboratum (‘dolgozik’) származéka a labor (‘munka’) tőből. A laboráns a német Laborant visszalatinosított alakja; a labor ugyancsak a németből való átvétel. Lásd még labrador. lábos – vagy lábas: ‘alacsony, kétfülű főzőedény’. A lábas fazék, lábas serpenyő-féle szókapcsolatokból önállósult s lett főnévvé. A régi nyílt tűzhelyeken az edényeknek három lábuk volt, hogy alájuk lehessen tüzelni. labrador – ‘nagy testű, fekete vagy zsemleszínű vadászkutya’. Őshazájáról, a kanadai Labrador félszigetről kapta nevét; ez spanyolul földmívest jelent a labrar (‘megművel’) igéből; forrása a latin laborare (‘fáradozik, dolgozik’). Lásd még laboratórium. laci- – ‹összetételek előtagjaként› ‘nyári, szabadtéri’: lacikonyha, lacipecsenye, lacikemence (‘udvaron felállított ideiglenes kemence’). A László név becéző alakja előtagként valószínűleg a László-nappal (június 27) és az akkor szokásos meleg időszakkal kapcsolatos: alighanem erre vall a felült Lackó a nyakára (‘lustán dolgozik’) és az árulja a lacikörtvét (‘ellustul’) szólás is. lacrimoso – [lakrimózó] ‘panaszosan ‹adandó elő›’. Olasz zenei tempójelzés, tkp. ‘könnyes’, a latin lacrimosus folytatója a lacrima (‘könny’) nyomán. láda – ‘deszka doboz áruk szállítására’: ‘felnyitható fedelű régi rekeszes bútor’: tulipántos láda, ládafia. Származékai: ládika, ládikó. Német eredetű: Lade (‘láda, szekrény, fiók’). A szóvég a hangrendi illeszkedés alapján változott. ladik – ‘lapos fenekű csónak’. Déli szláv eredetű szó: bolgár ladijka (‘kis csónak’); a szóvégi -a úgy maradt el, mint beszéd, kolbász szavainkban. ladin – ‘a rétoromán nyelvnek az Inn felső völgyében beszélt tájszólása’. A ~ nyelv saját megnevezése, a latin latinus megfelelője. Lásd még latin, lateiner, rétoromán. lady – [lédi] ‘angol főrangú nő címe’: Lady Hamilton; ‘hölgy’; ‘Szűz Mária’. Angol szó, az óangol hlaefdige (‘kenyérdagasztó’) leszármazottja; a szóelemek mai utódai: loaf (‘cipó’) és dough (‘dagasztott tészta’). Az ősi szó tehát voltaképp háziasszonyt jelentett, aki családja számára a kenyeret készíti, majd ‘a ház úrnője’ lett, s ezen át méltóságnév. A kenyérrel kapcsolatos a ~ férjének, a lordnak a megnevezése is. láger – ‘hadifogolytábor’; ‘koncentrációs tábor’. A német Lager (‘táborozás, tábor’) átvétele; ez a liegen, lag (‘fekszik’) igével kapcsolatos. lagúna – ‘sekély, homokszigetekkel elzárt tengeröböl’. Nemzetközi szó a velencei olasz laguna nyomán; ennek forrása a latin lacuna (‘gödör, tócsa, hézag’), a lacus (‘medence, tó’) kicsinyített alakja. lagzi – ‘esküvői lakoma’. A ‘jóllakik’ jelentésű lakik1 származéka gyakorító -z képzővel; a k  g hangváltozás zöngésség szerinti hasonulás. A szóvégi -i játékos igenévképző. lágy – ‘puha’; ‘könnyen alakítható’; ‘enyhe, langyos’: lágy szellő; ‘könyörületes’: lágy szíve van. Származékai: lágyít, lágyítás, lágyul, lágyulás. Ősi örökség a finnugor korból: vogul landzsan (‘meleg’), osztják lonyzsi (‘langyos’), lapp loazzse (‘folyékony’); az átvett alak londzsi lehetett, ebből az egyik szabályos fejlemény ~, a másik a langy. Lásd még lágyék, lagymatag. lágyék – ‘a hasfal és a combok választóvonala’: lágyéksérv. A lágy származéka a denominális -k képzővel (mint ágyék, fazék). Lásd még lagymatag. lagymatag – ‘erélytelen, határozatlan, közönyös’. A lágy származéka, egy önállóan ki nem mutatható *lagymad (‘lágyul, langyosodik’) igéből alakult az avatag, hervatag, korhatag igékben is szereplő deverbális -tag képzővel. Lásd még langy. laikus – ‘nem egyházi kötelékbe tartozó (személy)’: papok és laikusok; ‘az egyházi rendet föl nem vett (szerzetes)’: laikus nővér; ‘‹főleg orvosi és jogi vonatkozásban› nem szakképzett, így hozzá nem értő, kívülálló (személy)’. Nemzetközi szó a latin laicus (‘a köznéphez tartozó, világi’) nyomán; ez a görög laikosz megfelelője a laosz (‘nép’) szóból. lajbi – ‘mellényszerű gombos férfi posztókabátka mint népviseleti darab’; ‘női ruhán a szoknyához varrott derékrész’. Nyelvjárási szó a bajor-osztrák leibel, leibl, lajbl formák nyomán; ezek kicsinyített alakok a Leib (‘test, felsőtest’) szóból.

- 205 - oldal

a

achát

lajhár – ‘fákon élő, lombbal táplálkozó, feltűnően lassú mozgású trópusi emlősállat’; ‘tohonya ember’. Ismeretlen eredetű szó; bizonyára kapcsolatban áll az ugyancsak ismeretlen eredetű tájnyelvi lajha (‘lomha’) melléknévvel. lajstrom – ‘jegyzék, lista, számviteli könyv’. A középkori latin registrum szóból való, amely a regestum módosult változata; az utóbbi a regerere, regestum (‘visszahord, behord, bejegyez’) igéből való. A ~ szóalak elhasonulás és hangrendi illeszkedés eredménye: registrum  legistrum  lagistrom  laistrom  lajstrom. Lásd még regiszter. lajt – ‘kerekekre vagy kocsira szerelt, víz (vagy víz és élőhal) szállítására való tartály’. A bajor-osztrák lait átvétele; ennek forrása a középfelnémet leite. lajtorja – lásd létra lak – ‘kis ház, lakóház, villa’: Kis lak áll a nagy Duna mentében (Petőfi). – lakik: ‘huzamosan mint otthonában él, tartózkodik ‹valahol›’. Származékai: lakocska; lakás, lakos, lakosság, lakossági, lakozik, lakott, lakatlan, lakályos, lakhatás, lakhatási. Alighanem ősi örökség a finnugor korból: finn lakka (‘födém, eresz, tető’); észt lakk, laka (‘tető, menedék’). A régi magyarban a lak és lak(ik) egy igenévszó két alakja volt. Lásd még lakik1. lakáj – ‘libériás urasági inas, komornyik’; ‘szolgalelkű ember’: a hatalom lakája. Német vendégszó (Lakai) a tisztázatlan eredetű francia laquais (‘komornyik’) nyomán. lakat – ‘kulccsal nyitható kampós függőzár’. Származékai: lakatos, lakatol. Az ófrancia loquet (‘kilincses ajtózár’) átvétele; ez kicsinyítő képzés a loc (‘zár’) szóból, amelynek forrása az angolszász lock (‘zár, lakat’). A ~ vallon telepesek révén kerülhetett nyelvünkbe (akárcsak a kilincs) a 14. század előtt, amikor a franciában még hangzott a szóvégi -t. lakik1 – ‘étellel, itallal töltekezik’: jóllakik, torkig lakik. Származékai: laktat, laktató. Feltehetően a (valahol) lakik (‘lásd lak’) igével azonos eredetű szó, amely a ‘valahol kiadós étkezés céljára megtelepszik, egy ideig vendégként ott lakik’ jelentésárnyalat révén utólag különült el. Lásd még lagzi, lakmározik, lakodalom. lakik2 – lásd lak lakk – ‘oldószerrel felhordott, fényes, vízhatlan bevonatot alkotó (festék)réteg’. Származékai: lakkos, lakkoz. Sok nyelvben használatos vándorszó, amely az arab lakk révén terjedt el; ennek végső forrása a perzsa lák és a középindiai lakkhá közvetítésével a szanszkrit láksá, amely a skarláttölgyfa gyantás nedvét jelentette, eredetileg pedig azt a pajzstetűfélét, amely szúrásával ilyen nedvet fakasztott a fából. A magyarban a ~ a német Lack átvétele. lakli – ‘megtermett, félszeg kamasz’. A tisztázatlan eredetű bajor-osztrák lackl (‘mamlasz’) magyaros alakja. lakmározik – ‘bőségesen és jóízűen eszik-iszik’. – lakoma: ‘bőséges társas ékezés’. Származéka: lakomázik. A szócsalád bizonyára a lakik1 igéből ered, de a képzésmód részletei tisztázatlanok. A lakoma, illetve korábbi lakma alakja a ~ vélt tövének elvonásából jött létre. Lásd még lakodalom. lakmusz – ‘zuzmókból készült színezőanyag, amely savas közegben piros, lúgosban kék’. A német Lackmus átvétele; forrása a tisztázatlan eredetű holland lakmoes. lakodalom – ‘esküvői lakoma, vigasság’. Származékai: lakodalmi, lakodalmas. A lakik1 ige származéka deverbális -dalom főnévképzővel (mint bizodalom, birodalom). Lásd még lakmározik. lakol – ‘‹többnyire meg- igekötővel › bűnhődik’. Ismeretlen eredetű szó. lakoma – lásd lakmározik lakonikus – ‘tömör, velős szűkszavú’. Nemzetközi szó a latin Laconicus nyomán; ez a görög Lakónikosz (‘lakóniai’) megfelelője. Lakónia, azaz lényegében Spárta ókori lakói szűkszavúságukról voltak közmondásosak. laktáció – ‘a tejmirigyek kiválasztó tevékenysége’; ‘fejős háziállatok tejelési időszaka’. – laktóz: ‘tejcukor’. – laktalbumin: ‘a tej egyik fehérjéje, amely forraláskor hártyásan kicsapódik’. Tudományos szakszócsalád a latin lac, lactis (‘tej’), illetve lactare, lactatum (‘tejel’) nyomán; a laktóz alapja a lactosus (‘tejes’) melléknév; lásd még albumin. laktanya – ‘katonai lakhelyül szolgáló épület(csoport)’. Nyelvújítási eredetű, valójában tautologikus összetétel a lak és tanya szavakból. lám – ‘íme’; ‘lássam’: hadd lám. A lát ige látom, illetve lássam alakjainak összevont alakja. Első jelentésében így alakult ki: látom, hogy…  lám, hogy  lám. láma1 – ‘a tevével rokon, gyapjas dél-amerikai állat’. Nemzetközi szó a spanyol lama nyomán, amely az azonos kecsua indián szó átvétele.

láma2 – ‘a tibeti buddhista vallás legfőbb papja’: a dalai láma; ‘tibeti szerzetes’: lámakolostor. Nemzetközi szó az angol lama nyomán; forrása a tibeti blama (‘buddhista pap’); a tibeti szókezdő b- néma. lambda – ‘a görög ábécé 11. betűje, hangértéke l’. – lambdacizmus: ‘más hangok átalakulása l hanggá hibás ejtés vagy hasonulás révén’. A sémi (föníciai) lamed (‘ökörösztöke’) megfelelője, az eredeti sémi betű ugyanis egy kampós végű bot piktogramja volt. lambéria – ‘belső falburkolathoz használt hornyolt faanyag’; ‘‹eredetileg› a szoba falát védő, vállmagasságig érő díszburkolat fából, gipszből, márványból’. A francia lambris származéka, ez pedig végső soron a latin labrusca (‘vadszőlő’) szóra megy vissza; a ~ olaszos szóalak. lamé – ‘fémszálakkal átfont selyemkelme’: aranylamé. A francia satin lamé (‘fémszálas selyem’) utótagjából ered; ez annyit tesz, hogy ‘fémlemezzel bevont, fémszállal díszített’, és forrása a latin lamina (‘lemez, penge’). Lásd még lamella, laminált, lamináris. lamella – ‘vékony, rugalmas kis fémlemez’. Nemzetközi szó a francia lamelle nyomán, amely a lame (‘fémlemez’) kicsinyített alakja; forrása a latin lamina (‘lemez, kardpenge’). Lásd még lamé, laminált, lamináris. lamentál – ‘siránkozik, sopánkodik’. – lamentáció: ‘siránkozás’. Nemzetközi szócsalád a latin lamentari, lamentatus (‘jajgat, siránkozik, megsirat’) nyomán; ennek töve talán egy önállóan ki nem mutatható la- (‘kiált’), amely megvan a la-trare (‘ugat, kiált’) igében is. laminált – ‘rétegezett ‹textília, lemez›’. Nemzetközi szó az angol laminate (‘rétegez’) nyomán, amelynek forrása a latin lamina (‘lap, lemez’). A ~ latinosított alak. Lásd még lamé, lamella, lamináris. lamináris – ‘réteges’: lamináris áramlás (‘súrlódó folyadék rétegeinek nem örvénylő, sima áramlása’). Tudományos szakszó a latin lamina (‘lap, lemez’) nyomán. Lásd még lamé, lamella, laminált. lámpa – lásd lámpás lámpaláz – ‘fellépéssel, nyilvános szerepléssel járó izgatottság’. Tükörfordítás a német Lampenfieber szóból, amely az erős színpadi megvilágításra utal. Lásd még lámpás. lámpás – vagy lámpa: ‘világítóeszköz’; ‘‹kissé régebben› elektroncső’: hatlámpás rádió. Az eredetibb ~ a latin lampas (‘fáklya’) átvétele; forrása az azonos értelmű görög lampasz a lampó (‘világít’) igéből. A lámpa nyelvújítási elvonás az -s képzős alaknak vélt ~ból. Lásd még lampion, lantorna. lampasz – ‘színes, széles posztósáv egyenruha nadrágjának oldalvarrásán’: tábornoki vörös lampasz. A német Lampas (‘nehéz damaszt bútorhuzat’) átvétele; ez a francia lampas (‘festett keleti selyemkelme’) szóból való, és a középkori latin lampascum származéka, amely hibás szóalak a damascum helyett, s akárcsak a damaszt, Damaszkusz városával kapcsolatos. lampion – ‘színes papírból készült lámpaburkolat kerti kivilágításhoz’. Az olasz lampione átvétele, esetleg német közvetítéssel; a szó a lampa nagyító képzős származéka, ennek latin forrása pedig azonos lámpás szavunkéval. lánc – ‘egymásba kapcsolt fémkarikákból álló kötélszerű eszköz’; ‘szövet hosszirányú fonala’: láncfonál; ‘‹régen› földmérő eszköz, illetve földterület mértékegysége (kb. ezer négyszögöl)’; ‘hídfüggesztő elem csuklósan kapcsolt acéllemezekből’: lánchíd. Származékai: láncos, láncol, láncolat. Bizonytalan eredetű szó: talán északi szláv jövevény: cseh, szlovák lancuch, ukrán lancug; ezek etimológiája tisztázatlan. A magyarban az átvett szó *láncó formát eredményezhetett, amelyben a véghangzó kicsinyítő képzőnek érződött, s ezért elmaradt. lancetta – ‘kétélű kés mint sebészeti eszköz’. Az olasz lanzetta átvétele, esetleg a német Lanzette közvetítésével. Az olasz szó kicsinyített alak a lancia nyomán; ennek forrása a latin lancea (hajítószíjas dárda), a görög lonkhé (‘lándzsa’) származéka. Lásd még lándzsa, lanszíroz. lanckenét – lásd landsknecht landauer – ‘előre és hátra lehajtható bőrfedelű hintó’. Gyártási helyéről, a Rajna-vidéki Landau városról kapta nevét. landol – ‘földet ér ‹repülőgép, ejtőernyős›’. A német landen (‘partot ér, földet ér’) magyaros származéka a Land (‘föld, szárazföld’) nyomán. landsknecht – ‘középkori német császári zsoldoskatona’. Német szó, a Land (‘ország’) és ófelnémet kneht (‘ifjú, vitéz, katona’) elemekből. A Land elem az országon belül, s nem idegenből toborzott katonára utal; a kneht rokona az angol knight (‘lovag’). Az irodalmi német Knecht jelentése ‘szolga, béres’. A ~ régi magyar származéka az elavult lanckenét volt. lándzsa – ‘hosszú nyelű szúró, hajító fegyver’. Az olasz lancia [lancsa] átvétele; ennek forrása a latin lancea

- 206 - oldal

a

achát

(hajítószíjas dárda), a görög lonkhé (‘lándzsa’) származéka. A magyar szóban az eredeti cs az n hatására zöngésült. Lásd még lancetta, lamszíroz. láng – ‘égést kísérő, nyelvszerű lobogó fényjelenség’. Származékai: lángol, lángoló, lángos. Vitatott eredetű szó. Talán hangutánzó, részben hangfestő eredetű szó a lobog, távolabbról a lomb családjából. Lehet ősi, finnugor eredetű hangfestő szó is: zürjén lum (‘parázs’), votják lumit (‘enyhe szél’); a magyar ~ -g eleme ez esetben denominális főnévképző lehet. Lásd még lángos. langaléta – ‘magas, sovány ‹fiatal férfi›’. Bizonytalan eredetű szó. A német lange Latte (‘hosszú léc’) mint feltételezett forrás több okból vitatható: a ~ forma nem vezethető le belőle, s nem magyarázza a szó több korai jelentését (‘félmeztelen; bárgyú; lomha’). lángos – ‘kenyértésztából készült, kemencében vagy zsiradékban sült lepény’. A láng származéka, a ~t ugyanis régebben akkor vetették a kemencébe, amikor a kenyérsütéshez gyújtott tűznek még lángja volt. languszta – ‘ízletes húsú nagy tengeri rák’. Nemzetközi szó a francia langouste nyomán, amely a provanszálon át a latin locusta (‘sáska’) szóig megy vissza; az elnevezés némi alaki hasonlóságon alapul. A magyar szó a német Languste átvétele a szóvég latinosításával. langy – vagy langyos: ‘kellemes, enyhén meleg hőmérsékletű’: Langy téa beteg idegemnek (Kosztolány); ‘lagymatag, közömbös’. Származékai: langyít, langyosít, langyosodik. A lágy szó jelentésben elkülönült alakváltozata; valószínűleg az ősi finnugor tő egyik lehetséges folytatása (mint a hangya–húgy 1 esetében), de a n lehet inetimologikus járulékhang is, mint a pép– pempő, potyka–ponty alakpárokban. A langyos olyan fölös képzés, mint a fáin  fáintos, komót  komótos. lanka – ‘enyhe lejtő’; ‘‹régebben› vízparti nádas, rét’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát luka, szlovén loka (‘vízparti rét’), szlovák luka (‘rét’). A magyarba egy régi szláv nazális *lonka került; ma általános jelentése másodlagos, a parti rétek fölötti kis lejtésű domb- vagy hegyoldalra értődve. lankad – ‘fárad, pilled, gyengül’. Származékok és kapcsolt szavak: lankadó, lankadatlan; lankaszt, lankatag. Ismeretlen eredetű szócsalád. lanolin – ’tisztított gyapjúzsír mint kozmetikai alapanyag’. Mesterséges nemzetközi szó a latin lana (‘gyapjú’) és oleum (‘olaj’) elemekből, a vegyületeknél gyakori -in végzettel (mint anilin, kinin). A magyar szó forrása a német Lanolin lehet. lanszíroz – ‘‹tevékenységet› megindít’: a cég két új lapot lanszírozott; ‘felkarol, támogat, sztárol’; ‘felvet, bedob, terjeszt ‹hírt, eszmét, ötletet›’. A német lancieren átvétele; ennek forrása a francia lancer (‘dob, divatba hoz, előmozdít’) a lance (‘lándzsa’) szóból; ennek eredetéről lásd lancetta. lant – ‘domború hátú, ősi pengetős hangszer’; ‘‹ókori ábrázolásokon› líra’; ‘a költészet jelképe’: Letészem a lantot, nyugodjék (Arany). Az újfelnémet laut átvétele; ez az ófrancia luth közvetítésével az arab al- -ud (‘lant’, tkp. ‘a fa’) szóra megy vissza. A magyar szó elhasonulással fejlődött: laut  lalt  lant; ennek állomásai írásos nyelvemlékeinkben nyomon követhetők. lantorna – ‘ablaküveget helyettesítő hártya, hólyag’: Lantornás ablakom ketté szakasztotta (Csokonai). A latin lanterna (‘lámpa’) átvétele; forrása a görög lamptéra (‘lámpa’). A magyar szóalakban magánhangzó-hasonulás történt. Elavult szó. Lásd még lámpás. lány – lásd leány lanyha – ‘enyhe, gyenge’. Ismeretlen eredetű szó, bár bizonyára rokonságban áll a lomhával; ny–m váltakozásra példa az iszonyú–iszamó. lap – ‘tárgy sima, sík felülete’: asztallap; ‘papírszelet’; ‘könyv, füzet egy kétoldalas eleme’; ‘újság’: napilap; ‘kártyacsomag egy darabja’: jó lapjai vannak; ‘kotta’: lapról olvas, játszik. Származékai: lapoz, lapozás, lapozó. A lapos tövével azonos, feltehetőleg belőle keletkezett elvonással. Lásd még lapály, lapít, lappad, lappang, lappantyú. láp – ‘vízinövényekkel sűrűn benőtt mocsár’; ‘ennek gyakran a víz színén lebegő növényzete’: úszóláp. Ősi örökség lehet a finnugor korból: vogul lope, lupi (‘széldöntötte fa’), zürjén lep (‘uszadékfa’). A fenti második jelentés lehet az eredeti. lapaj – ‘hórihorgas, esetlen fiatalember’. Szlovák eredetű: lapaj (‘csirkefogó’; régen ‘pandúr’). Ez a lapať (‘megfog’) felszólító módja: ‘fogdmeg’. lapály – ‘mélyen fekvő síkság’. A lapos szó igenévszói lap- tövéből keletkezett denominális -ály főnévképzővel. lapát – ‘nyeles földhányó szerszám’; ‘evezőlapát’. Származékai: lapátos, lapátol, lapátolás.

Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák lopata; a szóvégi -a úgy maradt el, mint a beszéd, kamat, kolbász szavakban. Lásd még labda, lapocka. lapidáris – ‘tömör, velős ‹szöveg, kifejezés›’. A francia lapidaire (‘kőmetsző’; ‘kőbe vésni való, tömör’) átvétele a német lapidär közvetítésével, latinosított formában; forrásuk a latin lapidarius (‘kővéső’) a lapis, lapidis (‘kő’) szóból. Lásd még lapidárium, lapilli, lápisz. lapidárium – ‘templom vagy múzeum kőtára az ásatások során előkerült faragványok, épülettöredékek tárolására és bemutatására’; ‘faragott kövek gyűjteménye’. Tudományos szakszó a latin lapis, lapidis (‘kő’) nyomán. Lásd még lapidáris, lapilli, lápisz. lapilli – ‘vulkáni kitörésből származó apró kődarabok’. Földtani szakszó, az olasz lapillo (‘kövecske’) többes alakja; forrása a latin lapillus, a lapis (‘kő’) kicsinyített formája. Lásd még lapidáris, lapidárium, lápisz. lápisz – ‘ezüstnitrát, pokolkő’. Gyógyászati szakszó, a latin lapis infernalis (‘pokoli kő’) önállósult első eleme. Lásd még lapilli, lapidáris, lapidárium. lapít – ‘lapossá tesz’; ‘meghúzza magát’. Származékok és kapcsolt szavak: lapított; lapul, lapulás. A lapos, lappang szavak igenévszói lap- tövéből keletkezett denominális -ít, -ul képzővel. lapocka – ‘a hát háromszög alakú, lapos csontja ‹embernél, emlősnél›’; ‘az efölött lévő hús’: sertéslapocka. Alakváltozatok: lapicka, lopacka, lopocka, lepicke, lapócka, lapiszka. Szláv eredetű szó: szlovén, szlovák lopatka (‘kis lapát; lapocka’); ez a lopata (lásd lapát) kicsinyített alakja. A t  c hangváltozás példája: kalitka–kalicka. lapos – ‘sík ‹felszín›’; ‘vékony, sima’; ‘nem túl homorú’: lapos tányér; ‘érdektelen, színtelen ‹előadás, stílus›’. A ~ lap- alapszava ősi uráli örökség: votják lap (‘alacsony’), cseremisz lapka, finn lappea (‘lapos’), szamojéd lapsa (‘lemez’). A magyar szó -s melléknévképzőt visel. Lásd még lap, lapály, lapít, lappad, lappang, lappantyú. lapp – ‘Észak-Skandináviában négy országban szétszórva élő, nomád finnugor nép, ennek tagja’; ‘e néppel, nyelvével kapcsolatos’. Tisztázatlan eredetű, talán finn elnevezés (lappalainen); a ~ok saját neve szame. lappad – ‘lohad’. A lapos, lapít, lappang igenévszói lap- tövéből keletkezett a kezdő igék -d képzőjével. lappália – ‘semmiség, jelentéktelen dolog’. A német Lappalie átvétele latinosított végződéssel. A német szó a Lappen (‘törlőrongy’) származéka, maga is tréfás latinos képzés a personalia (‘személyes dolgok’) és hasonló szavak mintájára. lappang – ‘meglapulva rejtőzik’; ‘rejtetten fejlődik’: lappangó betegség; ‘észrevétlenül, de sejthetően jelen van’: itt valami titok lappang. Volt lappan alakja is. A lapos, lapít szavak igenévszói lap- tövéből keletkezett; előbb -g gyakorító képzővel lappag, illetve -n mozzanatos képzővel lappan formára. A ~ n-je másodlagos fejlemény. Lásd még lappantyú lappantyú – ‘rigó nagyságú, szürkésbarna madár’. A lappan (lásd lappang) ige lappant (‘rejtezik’) származékából való folyamatos melléknévi igenévi alak (mint forgattyú, tolattyú, pattantyú), ez a madár ugyanis késő este, lopakodva indul rovarzsákmánya után. lapszus – ‘nyelvbotlás’; ‘kisebb erkölcsi botlás’. Latin szó (lapsus), a labi, lapsus (‘elesik, botlik, elcsúszik; téved’) ige nyomán. Lásd még labilis, lavina. laptop – [leptop] ‘kisebb aktatáska méretű, hordozható számítógép’. Az angol lap (‘öl’) és top (‘felső rész’) elemekből, tkp. ‘ölbe, térdre tehető’; a szokványos berendezést jelölő desktop (‘íróasztalra való’) mintájára alkotott szakszó. lapu – ‘nagy levelű bojtorján’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát lopuh, szlovén lapuh, szlovák lopuch (‘bojtorján, útilapu’). larghetto – [largettó] ‘szélesen, de nem annyira, mint a largo jelzésnél’. Olasz zenei előadói utasítás; a largo (lásd ott) kicsinyített alakja. largo – ‘‹zenei tempójelzésként› szélesen, áradóan’; ‘zenemű ilyen részlete, tétele’: Xerxes largója Händel operájából. Olasz szó, a.m. ‘széles, bő’, a latin largus (‘bőséges, adakozó’) folytatója. Lásd még larghetto. laringális – ‘a gégefőben képzett ‹beszédhang›’: laringális spiráns (a h hang). – laringoszkópia: ‘gégetükrözés’. – laringitisz: ‘gégefőgyulladás’. Tudományos szakszavak a görög larünx, larüngosz (‘gége’), illetve szkopeó (‘megfigyel’) elemekből; a laringitisz a gyulladásra utaló -itisz végződést viseli. lárma – ‘zsivaj, hangzavar’; ‘hangos veszekedés’. A bajor-osztrák larm, larma átvétele ‘katonai riadó’ jelentésben; ez és az irodalmi német Lärm (‘lárma’) az olasz all’arme!, azaz ‘riadó!’, tkp. ‘a fegyverekhez!’ vezényszóra megy vissza. Lásd még

- 207 - oldal

a

achát

alarm, ármádia, lármafa. lárva – ‘‹régebben› álarc’; ‘rovarálca’. A latin larva (‘rossz szellem, kísértet; álarc’) átvétele. Második jelentése annak alapján fejlődött ki idegen nyelvekben, hogy a rovarálca átmeneti alak, amelyből utóbb kibukkan a valódi lény. Lásd még láva, lavina. lasagne – [la(s)zanye] ‘húsos derelye sajtos, paradicsomos szószban’. Olasz ételnév laska – ‘metélt’; ‘lapos gyúrt tészta’. Északi szláv eredetű: szlovák lokša (‘krumplis tésztából sütött lepény’), ukrán loksa (‘metélt tészta’). Ezek a tatár laksa közvetítésével a perzsa lahsa (‘kásaféle’) szóból erednek. A magyar szóalak hangátvetés eredménye. lassú – ‘csekély sebességű’; ‘hosszú idő alatt végbemenő’; ‘nehézkes’: lassú a keze. Származékai: lassan, lassít, lassítás, lassul, lassulás, lassacskán, lassúdad, lassúság. Bizonytalan eredetű szó. Valószínű lass- alapszava lehet ugor kori örökség: vogul lásel, osztják lasinen (‘lassan’). Az egyeztetés különféle hangtörténeti nehézségek miatt nem tekinthető megalapozottnak. A ~ -ú eleme talán melléknévképző. lasszó – ‘pányva’. Nemzetközi szó a spanyol lazo nyomán; ez a latin laqueus (‘kötél, hurok, tőr’) folytatója. A magyar szó forrása az angol lasso vagy a német Laßo lehet. lasztex – ‘gumifonalakkal átszőtt rugalmas, a testhez simuló textilia’. Ipari márkanév az eLASZtikus (‘rugalmas’) és laTEX (‘kaucsuktej’) szóelemekből; lásd elasztikus, latex. lat – ‘régi súlymérték, a font harmincketted része’. Származékai: latol, latolgat. A német Lot (‘ólom, mérőón; súlymérték’) átvétele, valószínűleg bajor-osztrák lat alakja révén. lát – ‘szemével érzékel, felfog’; ‘szemlél, megtapasztal’: világot lát; ‘fogad’: vendéget lát, szívesen látja; ‘‹el- igekötővel › részesít valamiben, gondoskodik róla’: mindennel ellátja; ‘‹neki- igekötővel› belefog, megkezdi’: nekilát a munkának. Származékai: látó, látás, látomás, látomásos, látszik, látszat, látvány, látványos, látnok, láttamoz, láttamozás, láthatás. Talán ősi örökség az uráli korból: szamojéd lettampá (‘őriz’), litobiz (‘figyel’). A nagyon távoli rokonnyelvekből vett példák miatt az egyeztetés eléggé bizonytalan. Lásd még lát-, látogat. lát- – ‹összetételek előtagjaként› ‘látó, látási’: láthatár, látkör, látcső, látszerész, látlelet, látkép. Nyelvújítási szóalkotások, részben a német Seh- és Schau- előtagú összetételek mintájára. lateiner – ‘latinos műveltségű, szellemi foglalkozású személy, ügyvéd, orvos, tanár ‹a 18-19. században›’. Német szó (tkp. ‘latint tanuló’), fenti jelentése a magyarban alakult ki. Lásd még ladin, latin. látens – ‘rejtett, lappangó’: látens hő, látens betegség, látens kép (megvilágított, de még elő nem hívott filmen). – latencia: ‘lappangás, lappangási idő’. Tudományos szakszócsalád a latin latens, latentis (‘rejtőző’) nyomán; ez folyamatos melléknévi igenév a latere (‘rejtőzik’) igéből. laterális – ‘oldalsó’; ‘a szájüreg oldalsó részén képzett ‹mássalhangzó›, pl. l’. Nemzetközi szó a latin latus, lateris (‘oldal’) nyomán. Lásd még bilaterális, multi-. laterna – ‘‹régen› lámpa’: laterna magica; ‘kör vagy sokszög alapú, ablakos tornyocska kupola csúcsán, a belső tér megvilágítására’. Nemzetközi szó a görög eredetű latin lanterna (lásd lantorna) laterna alakváltozata nyomán. latex – ‘kaucsuktej, a kaucsukfa nedve, a gumigyártás alapanyaga’. Latin szó, tkp. ‘folyadék’. Lásd még lasztex, laticel. laticel – ‘kaucsuktej habjából nyert párnázó gumianyag’. Ipari márkanév a latin latex, laticis (‘kaucsuktej’, tkp. ‘folyadék’) és cella (‘cella, üreg’) elemekből. Lásd még lasztex, latex. latifundium – ‘nagy kiterjedésű földbirtok’. Latin szó a latus (‘széles’) és fundus (‘föld, földbirtok’) elemekből. latin – ‘az ókori római birodalom nyelve, amely a tudomány nyelve maradt a 18. századig, és a katolikus egyháznak szertartási nyelve majdnem napjainkig’. – latinista: ‘a latin nyelvvel foglalkozó tudós’; ‘e nyelv tanulója’. – latinitás: ‘latinság, latinos műveltség, latinos jelleg’. – latinizmus: ‘a latinra jellemző nyelvi alakzat’; ‘latinos idegenszerűség más nyelvben’. Nemzetközi szócsalád a latin Latinus (‘Latiumból való’) alapján; ez a közép-itáliai tartomány volt a római történelem bölcsője. A magyar ~ a szóvégi -us elhagyásával alakult ki (mint arabus, dánus  arab, dán). Lásd még ladin, lateiner. lativus – ‘a hová? kérdésre felelő helyhatározói eset’. Latin nyelvtani szakszó a ferre, latum (‘visz valahová’) igéből. Lásd még ablativus, prelátus, reláció. látogat – ‘felkeres’; ‘rendszeresen jár ‹valahová›’; ‘‹Isten› büntet’: igencsak látogatja az Isten. Származékai: látogató, látogatás.

A lát ige származéka gyakorító -gat képzővel; e képzés mintája a latin visitare (‘látogat’) lehetett, amely a videre, visum (‘lát’) kétszeres gyakorító képzésű alakja. lator – ‘rabló, gonosztevő’; ‘‹melléknévként› elvetemült’. Legvalószínűbben a latin latro (‘rabló, zsoldos, útonálló’) származéka, de alakjára nagyban hathatott a más eredetű német Lotter (‘mihaszna, csavargó, kurafi’). Valószínűleg e két forrásból ered a szerb-horvát lotar, szlovén loter, szlovák lotor (‘tolvaj, naplopó, szoknyavadász’ stb.) is, de nem bizonyítható, hogy ezek volnának a ~ közvetlen forrásai. latrina – ‘nyitott illemhely’. A késő latin latrina (‘fürdő; árnyékszék’) átvétele, ez rövidült forma egy lavatrina alakból, amely a lavare (‘mos’) ige származéka. Lásd még lavabó, lavíroz, lavór. latyak – ‘híg sár’. Hangutánzó szó a sárban járás zajának imitálására. Rokonságába tartozik a locsog, lotyog. laudáció – ‘az ünnepeltet köszöntő és érdemeit méltató beszéd kitüntetés átadásakor, beiktatáskor stb.’. Latin szó (laudatio) a laudare, laudatum (‘dicsér’) igéből. Lásd még laudes. laudes – [laudesz] ‘a zsolozsma kora reggeli imádsága’. Latin szó, a laus, laudis (‘dicséret’) többes alakja. Lásd még laudáció. láva – ‘olvadt kőzet, amely kitöréskor aláömlik a tűzhányó oldalán’. Nemzetközi szó a nápolyi olasz lava nyomán; ez a latin labes (‘esés, csúszás’) folytatója a labi (‘esik, süllyed’) igéből. Lásd még lavina. lavabó – ‘kis kézmosó medence katolikus templomokban az oltár közelében’. A latin Lavabo inter innocentes manus meas (‘Ártatlanok közt mosom majd kezeimet’) zsoltárvers kezdőszava; e szavak kíséretében végzi szertartásos kézmosását a pap a mise felajánlási részében. A ~ a lavare (‘mos’) ige jövő idejű alakja. Lásd még lavíroz, lavór, levendula, lüszter. lavina – ‘hógörgeteg’. Több nyelvben otthonos szó a svájci rétoromán (engadini és ladin) lavina (‘hó- és jéggörgeteg’) nyomán; forrása a késő latin labina (‘zuhanás, csúszás’) a labi (‘esik, csúszik’) igéből. A magyar szó az olasz lavina vagy a német Lawine átvétele. Lásd még lapszus, labilis, láva. lavíroz1 – ‘szél ellenében jobbra-balra kitérve vitorlázik’; ‘ellentétes érdekek közt ügyeskedve igyekszik célját elérni, az összeütközéseket elkerülni’. A német lavieren átvétele; ennek forrása a francia lovier a holland laveren közvetítésével. lavíroz2 – ‘még friss akvarell vagy tusrajz vonalait vizes ecsettel átkeni a színek összefolyatása és árnyalatok kialakítása céljával’. Művészeti szakszó, a német lavieren átvétele; forrása a francia laver (‘mos’), a latin lavare (‘mos’) folytatója. Lásd még latrina, lavabó, lavór, lüszter. lavór – ‘mosdótál’. A délnémet Lavoir, Lavor átvétele; ennek forrása a francia lavoir (‘mosoda, mosdóedény’) a laver (‘mos’) igéből; latin lavare (‘mos’). Lásd még lyavabó. laxatívum – ‘hashajtószer’. Gyógyszerészeti szakszó a latin laxare, laxatum (‘enyhül, enyhít’) nyomán; töve laxus (‘lankadt, ernyedt’) a languere (‘bágyad’) igéből. Lásd még lazsál, lízing. láz – ‘rendellenesen magas testhőmérséklet betegség következtében’: ‘izgalom’: lámpaláz; ‘tömegszenvedély, lelkesedés’: kitört a bevásárlási láz. Származékai: lázas, láztalan. Ismeretlen eredetű szó. Vagy alapja a lázad, lázít, lázong igéknek, vagy elvonás belőlük, bár ez utóbbi kevésbé valószínű. lazac – ‘rózsaszín húsú északi-tengeri hal, amely íváskor a folyók vízébe vándorol’. Északi szláv eredetű: szlovák losos; a szóközépi sz hang zöngésült, a szóvégi affrikálódott. lázad – ‘erőszakosan, fegyveresen felkel a hatalom ellen’; ‘belső elégedetlenség, szembenállás fűti a felsőbbség, a fennálló helyzet ellen’. Származékok és kapcsolt szavak: lázadó, lázadás; lázít, lázító, lázítás; lázong, lázongás. Ismeretlen eredetű szócsalád. Lehet, hogy láz- töve eredetileg igenévszó, és a láz szóval kapcsolatos. lázár – ‘nyomorult, beteg koldus’: Mint a lázárok szeme lakzin… (Babits). Jézus bibliai példabeszédében (Lk 16,19) szerepel Lázár, a fekélyes koldus ; ez a héber Eleázár (‘Isten megsegít’) név rövidült alakja. lazarett – ‘tábori kórház’; ‘‹a középkorban› bélpoklosok háza’. Német szó a francia lazaret nyomán, amely az olasz lazzaretto (‘kórház, menedékhely kitaszítottaknak’) átvétele; forrása a lazzaro (‘beteg koldus’). Jézus bibliai példabeszédében (Lk 16,19) szerepel Lázár, a fekélyes koldus; ez a héber Eleázár (‘Isten megsegít’) név rövidült alakja. lazúr – ‘festményre vékonyan, több rétegben felrakott áttetsző

- 208 - oldal

a

achát

festék’: lazúros színhatás. A késő latin azurium (‘kékkő’), illetve lapis lazuli (‘lazúrkő’) származéka; ez az arabon (lazuward) át a perzsára megy vissza, mert a perzsiai Ladzswurd bányájában fejtették ezt az ásványt. Lásd még azúr. lazsál – ‘lustálkodik’; ‘munkáját túl kényelmesen végzi’. A korábbi lazsíroz képzőcserés változata (mint blamíroz–blamál); forrása a német lachieren [lasíren], azaz ‘lazít, elenged, leereszt’ a francia lâcher (‘lazít, elhagy, kienged’) nyomán, végső soron a latin laxare (‘lazul, enyhül’) igéből. Lásd még laxatívum, lízing. lázsiás – ‘a tallérnál értékesebb ezüstpénz’: Tallér, az angyalát, mégpedig lázsiás (Garay). Valószínűleg az olasz aggio (‘felár’) származéka az olasz eredetinek a határozott névelős (l’aggio) formájából; a szóalakra a máriás1 is hatott. lazsnak – ‘durva pokróc’. Származéka: lazsnakol (‘elpáhol’). Szláv eredetű szó: szlovák ložnik, ukrán lizsnik, orosz lozsnyik (‘ágytakaró, pokróc’); ezek az ősszláv lozse (‘ágy’) származékai a lezsati (‘fekszik’) ige alapján. A ~ nyelvjárási szó. Lásd még lezsák. le – ‘alacsonyabban fekvő hely irányában; alacsonyabb rang felé ‹határozószó és igekötő›’; ‘‹felkiáltásként› pusztuljon!’: le az árulókkal! Bizonytalan eredetű szó. Finnugor származását csak a cseremisz level (‘alsó rész’) első eleme támogatná, ám ez ellen is több nyelvtörténeti meggondolás szól. A ~ korai lee, leve alakjai még lativusi -é ragot tartalmaztak, ám ez utóbb eltűnt, mint a be, fel, el esetében. Lásd még leg-, lejt, lenn. lé – ‘leves’: halászlé; ‘gyümölcs vagy más növényi termék kifacsart nedve’: almalé, paradicsomlé; ‘ételnemű főzésekor keletkező ízes folyadék’: húslé. Ősi finnugor örökség: vogul lem (‘leves’), votják lim (‘édes lé’), cseremisz lem (‘húsleves’), finn liemi (‘leves’). A finnugor előzményekből szabályszerű fejlemény a ~ lev- töve és a régebbi lév alak. Lásd még leves. leáldozik – ‘‹nap› lenyugszik’. A szó második eleme vitatott eredetű. Vagy az alszik al- tövének gyakorító képzős származéka, vagy az áldoz igével kapcsolatos; az utóbbi feltevést a napnyugta székely ‘napszentület’ megnevezése támogathatja. leander – ‘babérrózsa’. A bécsi német Leander átvétele, amely az olasz oleandro piemonti leandro alakjából való. Ezek, valamint a botanikai latin oleander, kevert alakok a latin olea (‘olajfa’) és görög rhododendron elemeiből. Lásd még rododendron. leány – vagy lány ‘nőnemű gyermek’; ‘fiatal férjezetlen nő’; ‘szűzleány’; ‘‹régebben› cselédlány’. Származékai: leányka, leányság, lányság. Valószínűleg ősi összetett szó. Előtagja ugor kori örökség lehet: vogul lai (‘kicsiny’), osztják lojam- (‘gyenge’), utótagja az anya any eleme. Az ősmagyar kori forma *lajanja lehetett, ebből levezethető a lány és, magánhangzó elhasonulásával, a leány. lebben – lásd lebeg lebbencs – ‘laposra gyúrt tészta’; ‘ebből főzött hagymás, paprikás leves’: lebbencsleves. A nyelvjárásokban igen sokféle jelentésű szó a lebben ige (lásd lebeg) származéka a játszi -ncs képzővel (mint puffancs, pukkancs); fenti jelentésében bizonyára a fővő levesben ide-oda lebegő tésztadarabokra utal. lebeg – ‘levegőben vagy folyadékban könynyed, lassú lengéssel mozog’; ‘könnyedén halad’. Származékok és kapcsolt szavak: lebegő, lebegős, lebegtet, lebegtetés; lebben, lebbenő, lebbent. Hangutánzó, hangfestő eredetű szócsalád a lengő, himbálózó, rezgő mozgás megjelenítésére; családjába tartozik a libeg, lobog, leffeg s még jó néhány ige. Lásd még lebbencs, lebeny, lebernyeg, lebzsel, leng, lepke, levegő, levél, libikóka. lebeny – ‘szarvasmarha álla alatt lelógó húsos bőr’; ‘némely szerv karéjosan elkülönülő része’: tüdőlebeny. A lebeg ige leb- tövének származéka -ny képzővel (mint bizony, viszony). Lásd még lebernyeg. lebernyeg – ‘bő, könnyű ujjatlan köpeny’; ‘ruhadarab elálló, lebegő része’. A lebeny alakváltozata járulékos r hanggal és denominális -g képzővel. lébol – ‘éli világát’. A német leben (‘él’) tövéből képzett, enyhén avuló bizalmas nyelvi szó. lebuj – ‘rossz hírű, eldugott kocsma, mulató’. A lebújik igéből lett, annak felszólító alakjából (példa erre a betekints csárda); bizonyára pincekocsmával, alacsony bejáratú csapszékkel kapcsolatos, ahová csak lehajtott fejjel lehet bemenni. lebzsel – ‘tétlenkedik’. A lebeg ige rokonságába tartozó hangfestő szó a leb- tőhöz járuló -sel, -zsel képzővel (mint dörzsöl, perzsel). Nyelvjárási jelentéseihez (‘lobog, szeleskedik’) képest a fenti másodlagosnak tetszik. léc – ‘vékonyra fűrészelt deszka’.

Eredetére két magyarázat van. Lehet az irodalmi német Latte (‘léc’) hazai szász lots változatának fejleménye; lehet déli szláv jövevényszó is: szerb-horvát, szlovén letvice, ez esetben letvice  lecce  lécce  léc úton alakult ki. Hangtanilag mindkét magyarázattal gondok vannak. lecitin – ‘állati szövetekben és tojássárgában található foszforos lipoid’; ‘ebből készült erősítő szer’. Latin szó, lecithin, a görög lekithosz (‘tojás sárgája’) tövéből képezve a vegyszereknél gyakori -in végződéssel (mint anilin, kinin). lecke – ‘iskolások házi feladata’; ‘tanulságos tapasztalat’: ez jó lecke volt neki; ‘felolvasott szentírási szöveg a mise első részében’: szentlecke. Származéka: leckéztet. A latin lectio (‘olvasás, olvasmány’) szóból ered, forrása a legere, lectum (‘olvas’) ige. A lekció  lekce  lecke fejlődésben hangátvetést találunk. Ez valószínűleg a magyarban következett be, de lehet, hogy a hasonlóan alakult középfelnémet meg bajorosztrák letzge, letzgen formák is hatottak a folyamatra. Lásd még lektor, lektűr. lecsó – ‘zöldpaprikából paradicsommal főzött étel’. A locsog családjába tartozó hangutánzó szó, a tájnyelvi lecseg alakváltozatból keletkezett leccs (‘szétfőtt főzelék’) képzett formája. ledér – ‘csapodár, léha, feslett’. A középfelnémet liederlich (‘könnyű, könnyelmű, léha’) lieder eleméből származik, de a hangfejlődés részletei tisztázatlanok. lednek – ‘pillangós virágú gyomnövény’. A szlovák népnyelvi lednik átvétele. lefetyel – ‘‹kutya, macska› nyelvét folyadékba mártogatva iszik’; ‘össze-vissza fecseg’. Hangutánzó szó. leffeg – ‘‹ruha lelógó része, állat füle› a lépés ütemére ide-oda lendül’. Hangutánzó, hangfestő eredetű szó, a lebeg tágabb rokonságába tartozik. lég – ‘levegő’: Kivirult a lég, vidul a határ (Tompa); ‘‹összetételek előtagjaként› levegő-, levegőben való, levegővel kapcsolatos’: légkör, léggömb, légnemű, légüres, légmentes, légvonal, légvédelmi stb. Nyelvújítási alkotás a levegő ég (tkp. lebegő ég) csonkításával; Kazinczy leleménye (lásd még levegő). A ~ egyszótagos voltában szerencsésnek bizonyult mint költői szó, és még inkább mint előtag olyan összetételekhez, amelyek többnyire a német Luft- mintáját követték. Mai nyelvünkben csak ezek az összetételek éltetik, a ~ maga irodalmi szó maradt. leg- ‘‹a felsőfoknak a szó elé illesztett jeleként› mindennél magasabb fokon’. – legesleg-: ‘‹a túlzó fok jele›’. A ~ lehet finnugor eredetű, bár erre csak a cseremisz len (‘nagyon’) kínál példát (n hangja az a hátul képzett változat, amely ing szavunkban hallatszik, s ez fejlődhetett g hanggá). Más magyarázat szerint a ~ a le határozószóból alakult a lativusi rag ritkább -g változatával; a térbeli irány és a mérték kapcsolata a felette, túl használatában is megmutatkozik: felette nagy, túl (értsd: ‘mértéken túl’) szép. A ~ első előfordulásaiban még csak nyomósító elem volt alapfokú határozószók mellett: legott, legelőször, legmélyén; a középfokhoz való kapcsolódása s ezzel jellé alakulása másodlagos fejlemény. A túlzó fokban (legesleg) az -s olyan képző, mint a körös-körül, teli(de)s-tele szópárokban. legáció – lásd legátus legális – ‘törvényes’. – legalitás: ‘törvényesség’. – legalizál: ‘törvényesít, törvényesnek nyilvánít’. – legalizáció: ‘törvényesítés, törvényerővel való felruházás’. Nemzetközi szócsalád a latin legalis (‘törvényes’) nyomán, a lex, legis (‘törvény’) szóból. A legalitas és legalisare középkori latin szóalkotások. Lásd még illegális, legátus, legitim, lojális. legato – [legátó] ‘a hangokat egymáshoz kötve ‹adandó elő›’. Zenei utasítás, az olasz legato (‘kötött’) átvétele a legare (‘köt’) igéből; forrása a latin ligare. Lásd még lián, liezon, liga, ligatúra. legátus – ‘pápai követ ‹alkalmi megbízás alapján›’; ‘‹régi református kollégiumból› egyházi ünnepre prédikálni kiküldött diák’; ‘‹az ókorban› a szenátustól kiküldött helyettes katonai parancsnok, alvezér’. – legáció: ‘református diák prédikációs kiküldetése’: legációban jár. Nemzetközi szavak a latin legatus (‘követ’) és legatio (‘követség’) nyomán; ezek a legare, legatum (‘kiküld’) származékai a lex, legis (‘törvény’) szóból. legel – ‘‹állat› rét, mező füvét foggal tépegetve eszi’. Származékai: legelő, legeltet, legeltetés. Ismeretlen eredetű szó. legenda – ‘vallási tárgyú, a szentek életéről szóló csodás történet’; ‘történeti személy tetteit kiszínezve tálaló történet’: a legendás hírű népvezér; ‘hihetetlen történet, mesebeszéd’. Származékai: legendás, legendázik. – legendárium: ‘vallásos legendák gyűjteménye’. Nemzetközi szócsalád a latin legenda (‘olvasni valók’) nyomán; ez a

- 209 - oldal

a

achát

legere (‘olvas; összegyűjt’) ige gerundivumának (legendum) többes semleges alanyesete. Lásd még lecke, lektor, lektűr, légió. legény – ‘nőtlen (fiatal) férfi’; ‘életrevaló, bátor férfi’: legény a talpán, a gáton. Származékai: legényes, legénykedik. Ismeretlen eredetű szó. leggeramente – [leddzseramente] ‘könnyedén ‹adandó elő›’. Zenei utasítás, az olasz leggero (‘könnyű’) származéka, amely a késői latin leviariusból való, a latin levis (‘könnyű’) képzett alakjából. Lásd még lezser. leghorn – ‘kis testű, fehér, jól tojó tyúkfajta’. Angol szó, Leghorn, ez Livorno olasz kikötőváros angol neve. légió – ‘‹az ókorban› a legnagyobb római katonai egység’; ‘(külföldi) önkéntesekből alakult sereg’: idegenlégió; ‘nagy tömeg, sokaság’: a menekülők légiója. – legionárius: ‘légió katonája’. Nemzetközi szócsalád a latin legio, legionis (‘sereg, légió’), illetve legionarius nyomán, amelyek a legere (‘összegyűjt; olvas’) ige származékai. Lásd még legenda, lektor, lektűr. legitim – ‘törvényes, jogszerű, jogosnak elismert’: legitim kormány. – legitimáció: ‘törvényesség elismerése’; ‘házasságon kívül született gyermek törvényesítése’ – legitimitás: ‘törvényszerűség, jogszerűség’; ‘uralmi rendszer társadalmi elfogadottsága’. – legitimizmus: ‘trónját vesztett uralkodócsalád restaurációs igényeinek támogatása’; ‘ilyen célra törő politikai mozgalom’. – legitimista: ‘a legitimizmus híve’. Nemzetközi politikai szakszócsalád a latin legitimus (‘törvénytisztelő, törvényes’) nyomán; ez a lex, legis (‘törvény’) és tueri (‘őriz, védelmez’) elemekből áll, tehát ‘törvényt megőrző’. Lásd még legális, legátus, lojális. légó – ‘polgári légoltalom’: légópince; ‘légiriadó ‹a második világháborúban›’. A légoltalom (‘légitámadások elleni polgári védekezés’) csonkult formája, mint pl. petró a petróleumból. legott – ‘azonnal, rögtön’. A leg- nyomósító elem és az ott kapcsolódása. Időhatározói jelentése másodlagos fejlemény, mint pl. a nyomban, mihelyt szavaké is. legumin – ‘a hüvelyesek magjának fehérjéje’. Tudományos szakszó a latin legumen, leguminis (‘hüvelyes, bab’) nyomán. légy – ‘fertőzést terjesztő, kétszárnyú apró rovar’. Származékai: legyes, legyeskedik. Ősi örökség a finnugor korból: zürjén ledzs, votják luzs (‘bögöly’). Lásd még legyez, legyint. legyez – ‘levegőt mozgatva hűsít’; ‘parazsat ilyen módon éleszt’. Származékai: legyezés, legyezget, legyező. A légy főnév származéka deverbális -z képzővel; ma általános jelentései a legyet elhessentő kézmozdulatra utalnak, amely szintén légmozgást kelt. Lásd még legyint. legyint – ‘‹gyengén› megüt’: nyakon legyintettem; ‘kezével laza, lefelé irányuló mozdulatot tesz lekicsinylés vagy lemondás jeleként’. Származékai: legyintő, legyintés, legyinget. A legyez ige vélt igei legy- tövéből ered mozzanatos -int képzővel; lásd még légy. légyott – ‘találka’. Ötletes nyelvújítási alkotás, valószínűleg Kazinczytól, a francia rendez-vous, azaz ‘jelenjen meg ‹itt vagy ott›’ magyarítására. léha – ‘könnyelmű, komolytalan, üresfejű’. Származékai: léhaság, léháskodik. Vitatott eredetű szó. Lehet, hogy a lehel, liheg, távolabbról a lebeg hangutánzó, hangfestő családjába tartozik, és a könnyedség, lengeség képzetén keresztül jelzi a jellembeli súlytalanságot. Más nézet szerint a forrás a szlovák lichy (‘hamis, üres’) nőnemű licha alakja. Elképzelhető, hogy a ~ a két külön eredetű s hasonló hangzású szóból olvadt egybe. lehel – ‘tüdejéből nyitott szájjal levegőt enged ki’; ‘lélegzik’: utolsót lehel; ‘légnemű anyagot bocsát ki’: a kert rózsaillatot lehel. Származékai: lehelet, leheletnyi. Hangutánzó szó. Lásd még léha, liheg. léhűtő – ‘naplopó, semmirekellő’. A ~ voltaképpen ‘leveshűtő’ (lásd lé); ez a gúnyos összetétel éppoly fölösleges ténykedést jelöl, mint a népi zabot hegyez, borsót gömbölyít, lencsét laposít kiszólások. leiterjakab – ‘vaskos fordítói melléfogás’. Ágai Adolf író és lapszerkesztő a német Jakobs Leiter (‘Jákob lajtorjája’) kifejezést így fordította: Leiter Jakab. Ezzel köznevetséget keltett, furcsa „leleménye” pedig a fordítói baklövés névadója lett. Lásd még létra. lej – ‘román pénznem’. A ~ a román leu többes lei alakjának kiejtés szerinti átvétele. A leu tkp. ‘oroszlán’, a latin leo folytatója; az elnevezés a pénzérmék hátoldalát régebben díszített címeroroszlánról eredt. lejmol – ‘utcán, vendéglőben ismeretleneket megszólítva kéreget’. A német leimen (‘enyvez’) tolvajnyelvi ‘felültet, becsap’ értelméből. lejsztol – ‘‹nagy erőbedobással› dolgozik’. Bizalmas nyelvi szó a német leisten (‘teljesít, nyújt, végbevisz’) ige

tövéből. lejt – ‘‹út, földfelület› ferdén lefelé tart’; ‘könnyed, táncos léptekkel halad’: ellejtett a bámulók sorfala előtt; ‘‹táncot› jár’: palotást lejtettek. Származékai: lejtés, lejtő, lejtős. A le határozószónak olyan -ít műveltető képzős származéka, mint amilyenek a közelít, távolít. A ~ forma érthetőbb lesz, ha tudjuk, hogy e képző ómagyar kori alakja -ht volt, s ebből magánhangzó után jt lett. lék – ‘jégen, hajó víz alatti részén, dinnyén vagy koponyán vágott nyílás’. Származéka: lékel. Vitatott eredetű szó. Talán ősi uráli örökség: finn leikata (‘vág, arat’), szamojéd lékká (‘hasad, reped’); az ősi szó igenévszó lehetett ‘vág’, illetve ‘vágás, hasadék’ jelentéssel. Más nézet szerint a ~, amelynek a régiségben és a nyelvjárásokban vék alakja is van, ótörök eredetű, ahogy a csuvas vegü (‘lék’) tanúsítja. Az utóbbi magyarázat felteszi, hogy a vék alak az eredeti, a ~ pedig utóbb, a hasonló értelemben is használt lyuk, lik hatására alakult ki. lektika – ‘hordszék, gyaloghintó’; ‘hordágy’: Vitéz Farkasicsot tevék lecticában (Zrínyi); ‘‹nyelvjárásokban› kétkerekű kordé’. Latin szó, lectica (‘hordágy’) a lectus (‘ágy’) nyomán. Elavult szó. lektor – ‘kéziratokat elbíráló kiadói alkalmazott’; ‘tudományos jellegű műveket megbízás alapján ellenőrző szakértő’; ‘idegen nyelvet oktató ‹külföldről meghívott› tanár főiskolán, egyetemen’. – lektorátus: ‘kiadó, rádió, televízió lektori részlege’; ‘élő idegen nyelvek oktatását ellátó egyetemi szerv’. Nemzetközi szócsalád a latin lector (‘olvasó’) nyomán; forrása a legere, lectum (‘olvas; összegyűjt’) ige. Lásd még legenda, lektűr, légió. lektórium – ‘szentélyrekesztő fal középkori templomokban’. Latin szó, lectorium, tkp. ‘felolvasóhely’, a legere, lectum (‘olvas’) igéből. Lásd még lektor, lektűr. lektűr – ‘szórakoztató, irodalmilag igénytelen olvasmány, főleg regény’. A francia lecture (‘olvasmány’) átvétele, részben a német Lektüre közvetítésével; enyhén pejoratív mellékzöngéje a magyarban alakult ki. Mindezek forrása a késői latin lectura (‘olvasmány, olvasat’) a legere, lectum (‘olvas; összegyűjt’) ige alapján. Lásd még legenda, lektor, légió. lekvár – ‘gyümölcsíz’. A szlovák lekvár átvétele; ennek eredete bizonytalan. lel – ‘talál’; ‘‹valakit valami› ér’: hát téged meg mi lelt? Származékai: lelet, lelemény, leleményes, leledzik, lelenc. Ősi finnugor örökség: finn löytää, észt leidma (‘talál’). A lelenc nyelvújítási alkotás a kedvenc, fegyenc stb. mintájára. Lásd még hideglelés, leltár. lélegzik – ‘tüdeje ütemes tágulásával és összehúzódásával légcserét végez’. Származékai: lélegzés, lélegzet, lélegeztet, lélegeztető. A lélek szó származéka denominális -z képzővel (mint pl. bimbózik); a korábbi lélekzikben a k zöngésség szerint hasonult. A lélek rokonnyelvi előzményei mind a lélegzéssel kapcsolatosak. A ‘lélegzés’ és ‘lélek’ nyelvi összefüggése meglelhető a latinban is: spirare és spiritus. lélek – ‘az élet és a személyiség anyagtalan hordozója a testben’; ‘ez mint a halál után továbbélő létező ‹különféle vallások elképzelései szerint›’: lélekvándorlás; ‘testetlen lény, szellem’: a gonosz lélek; ‘pszichikum’: lélekgyógyászat; ‘ember’: Lélek az ajtón se be, se ki (Arany); ‘lakos’: a falu hétszáz lelket számlál; ‘valaminek irányítója, mozgatója’: ő a társulat lelke. Származékai: lelki, lelkes, lelkesít, lelkesítő, lelkesedés, lelkesül, lelkesülés, lelkendez, lelkendezés, lelkedzik, lelketlen, lélektelen, lelkész, lelkészi, lelkiség, lelkizik. A ~ lél- alapszava ősi finnugor örökség: vogul, osztják lil (‘lélegzet, lélek’), votják lul (‘lehelet, pára, lélek’) finn löyly, észt leil (‘gőz, pára’). A Lehel személynév eredeti Lél alakja e tővel lehet kapcsolatos. A magyar szó -k eleme denominális főnévképző (mint fazék, fészek, torok). Lásd még lélekvesztő, lelkiismeret. lélekvesztő – ‘törékeny, könnyen boruló kis csónak’. A szó összetételi elemei, a lélek és veszt (lásd vész) itt ‘lélegzet’, azaz ‘élet’, illetve ‘elpusztít’ értelmükben szerepelnek. lelkiismeret – ‘az egyén saját erkölcsi érzéke, tudata, cselekedeteinek belső megítélése’. Származékai: lelkiismereti, lelkiismeretes, lelkiismeretlen. A lélek és ismer elemek összetétele; a lelke ismerete régebbi lelki ismereti formájából vonódott össze. A korábbi lelkem ismereti szókapcsolatból az összetétel létrejötte után lelkiismeretem lett. Az ismeret elem a latin conscientia (‘lelkiismeret’, voltaképp ‘tudat’) megfelelője. leltár – ‘vagyontárgyak mennyiségét, értékét feltüntető jegyzék’. Származékai: leltári, leltároz, leltározás. Nyelvújítási szóösszetétel a lel igéből és a tár főnévből, részben a latin inventarium mintájára, amely az invenire (‘megtalál’) ige származéka. lemberdzsek – ‘csípőig érő, felül zárt kiskabát-féle’. Az angol lumber-jack(et) (‘favágókabát’) átvétele az eredetihez közel álló kiejtésben (helyesebben [lamber-] volna). A lumber

- 210 - oldal

a

achát

(‘ócska bútor; kitermelt fa’) bonyolult úton-módon az itáliai Lombardia tartomány nevéből ered; erről lásd lombard. lemma – ‘segédtétel filozófiai levezetésben’; ‘vezérszó’. Görög tudományos szakszó (lémma), ‘haszon; szillogizmus egyik tétele’ a lambanó (‘megfog, felfog’) igéből. Lásd még dilemma. lemming – ‘nagy csoportokban vándorló apró északi rágcsáló’. Nemzetközi szó a dán lemming nyomán; ez az óskandináv lómundr folytatása. lemniszkáta – ‘negyedrendű görbe, fekvő nyolcas, a végtelen matematikai jele’. Tudományos szakszó a latin lemniscatus (‘szalagcsokorral ékes’) nyomán; ez a görög lémniszkosz (‘gyapjúszalag’) származéka a lémnosz (‘gyapjú’) szóból. lemur – ‘kísértet’; ‘egy macskanagyságú afrikai félmajom’. A latin lemures (‘lemurok, holtak lelkei, akiknek Rómában engesztelő áldozat járt’) szóból; a ~ német átvétel. len – ‘kék virágú, rostjáért és olajos magváért terjesztett növény’: lenvászon, lenolaj. Szláv eredetű szó: szerb-horvát lan, szlovén len, szlovák ľan. lencse – ‘lapos, kerek termést adó pillangós virágú növény’; ‘ennek termése’: lencseleves; ‘ilyen alakú átlátszó, fénytörő testrész, eszköz’: szemlencse, szemüveglencse, tárgylencse. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén leča (‘lencse’). A magyarba egy 10. század előtti, még nazális hangot tartalmazó, *lencsa hangzású alak kerülhetett, amely hangrendileg illeszkedett. leng – ‘‹egy pontján felfüggesztett tárgy› erre-arra ívesen elmozdul, ing’. Származékok és kapcsolt szavak: lenge, lenget, lengeteg, lengedez; lendít, lendül, lendület, lendületes. A szócsalád len- töve a hangutánzás vagy hangfestés síkján talán a lebeg családjával áll kapcsolatban. lengyel – ‘a Lengyelországot lakó nép, ennek nyelve, ennek lakója’; ‘e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. Honfoglalás előtti óorosz jövevényszó, de forrása csak régi bizánci és arab forrásokból mutatható ki: lendzanini, illetve laudzaneh. A kérdéses óorosz szó feltehetőleg lendzsan volt, és a lendo (‘irtásföld, szűzföld’) származéka. A magyarban hangrendi illeszkedéssel, majd elhasonulással lendzsan  lendzsen  lengyen  lengyel hangfejlődés zajlott le. A ~ek saját neve polski, azaz ‘mezőségi’. lénia – ‘vonalzó’; ‘hosszabb vonal nyomtatott oldalon’. A latin linea (‘zsineg, mérőzsinór, vonal’) magyaros változata. A latin szó tkp. ‘lenfonál’, a lineus (‘lenből való’) főnevesült nőnemű alakja, forrása a linum (‘len’). Lásd még lineáris. lenn – ‘alul, alsó helyen’. A le határozószóból alakult ki -n locativusi raggal, amely a benn, fenn, kinn mintájára megkettőződött. A lent alakváltozat a rövidebb len alak újabb locativusi raggal (-t) való megfejeléséből lett. lento – ‘lassan ‹adandó elő›’. Olasz zenei utasítás, tkp. ‘lassú’, a latin lentus (‘lassú, nyugodt’) folytatója. lénung – ‘zsold’. Német eredetű szó: az irodalmi német Löhnung nyelvjárási lienung, lenung (‘zsoldfizetés, bérfizetés’) alakjainak magyar változata a régi katonai nyelvben; forrása a Lohn (‘fizetség’). Lásd még londiner. lény – ‘létező, egyed, ember’; ‘élő teremtmény’; ‘lényeg, belső való’: egész lényéből áradt a kedvesség. Nyelvújítási alkotás a lesz ige le- tövéből, a tény, erény szavak mintájára, a korábbi hiányból elvont -ny képzővel. A ~ a latin ens (‘létező’) szót volt hivatva felváltani. Lásd még lényeg. lényeg – ‘jellemző tulajdonságok összessége’; ‘a legfontosabb, legjellemzőbb valamiből’. Származékai: lényegi, lényegileg, lényeges, lényegtelen. Nyelvújítási szóképzés, Helmeczy Mihály alkotása. A lény származéka az akkoriban kedvelt -g képzővel (mint adag, jelleg, tömeg), a latin essentia magyarítására. leoninus – ‘középrímes disztichon’: Új leoninusok (Babits verse); ‘rímekkel dúsított antik időmértékes metrumú vers’. Ez a műfaj a középkori újlatin költészetben született meg, de a névadás eredete bizonytalan: talán egy Leon nevű költővel (akiről semmi bővebbet nem tudunk) kapcsolatos, talán II. Leó pápa olasz Leone névformájával, vagy Leoninus 12. századi párizsi kanonokkal, de egyik feltételezésnek sincs hitelt érdemlő indoklása. leopárd – ‘sárga alapon fekete foltos, ragadozó nagymacska’. Nemzetközi szó a latin leopardus, illetve előzménye, a görög leopardosz nyomán; ez utóbbi a león (‘oroszlán’) és pardosz (‘párduc’) összetétele. A magyar szó forrása a német Leopard. Lásd még lej, párduc. lep – ‘elborít’: hólepte táj; ‘‹meg- igekötővel› váratlanul ér, rajtakap; csodálkozást kelt’. Ősi finnugor örökség: vogul líp- (‘befed’), zürjén leb (‘tető’). A magyar eleinte igenévszó volt, mint feltehető őse is, a ~ igen korán leplet is jelentett. Lásd még lép4, lepedő, lepel. lép1 – ‘a járás egy mozdulatát végzi’. Származékai: lépés, lépdel, lépked, léptet, lépeget.

Bizonytalan eredetű szó, talán ugor kori örökség: vogul láp (‘elfér’), osztják levtá (‘bemegy’). Lásd még lépcső, lépték. lép2 – ‘a hasüregben lévő, a vérképzésben részt vevő szerv’. Ősi finnugor örökség: zürjén lop, votják lup, cseremisz lepe. lép3 – ‘fagyöngy bogyójából főzött, kisebb madarak megfogására használt enyvszerű anyag’: lépvessző, lépre megy. Szláv eredetű szó: szlovén, szlovák lep (‘csiriz, enyv’). lép4 – ‘méhek viaszépítménye, amelybe a mézet gyűjtik’: lépes méz. Alighanem a lep igével kapcsolatos szó; ennek régi névszói lep, lép változata, amely a ‘befedő, betakaró valami’  ‘réteg, lemez, tábla’  ‘méhek viaszépítménye’ jelentésfejlődést járta be. lepcses – ‘fecsegő, illetlen beszédű’; ‘fecsegő száj’: fogd be a lepcsest! Hangutánzó szó, a locsogás, cuppogás hangjait jeleníti meg. lépcső – ‘felsőbb vagy alsóbb szintre lépkedést megkönnyítő, azonos magasságú fokokból álló építmény’. Származékai: lépcsős, lépcsőzet, lépcsőzetes. A lép1 ige származéka, folyamatos melléknévi igenév a gyakorító -s képző (mint futos, tapos) affrikálódott -cs változatával alakult igéből (lépeső  lépső  lépcső); hasonló a hágcsóhoz. lepedő – ‘ágyra terített lenvászon’. A lep ige régi leped (‘betakar’) származékának folyamatos melléknévi igeneve. Lásd még lepel. lepel – ‘valaminek letakarására való vászon, kelme’; ‘valaminek a megtévesztő látszata’. Származékai: leplez, leplező, (le)leplezés. A lep ige származéka deverbális -l főnévképzővel (mint fonal). Lásd még lepedő. lepény – ‘lapos sütemény’; ‘méhlepény’. Talán szláv eredetű szó: szerb-horvát lepinje, szlovák lepin’. Mivel e szavak rokontalanok a szláv nyelvek körében, elképzelhető, hogy maguk származnak a magyarból, ahol a ~ a lapos szóból eredhetett, hangrendi átcsapással és -ny névszóképzővel. lépfene – ‘patás állatok fertőző betegsége, amely heves lépduzzadással jár’. A lép2 és a fene (‘fekélyes betegség’) összetétele (mint rákfene). lepke – ‘pillangó’. A szó kicsinyítő képzésű. Lep- töve alighanem a hangfestő lebeg szóéval azonos; de lehet finnugor eredetű is: vogul lepah, finn liippo (‘lepke’). Mindez áll a szó régi lepe, lipe alakváltozatára is. leporelló – ‘kartonlapokból álló, harmonikaszerűen szétnyitható (képes gyermek)könyv’. Leporelló, a címszereplő inasa Mozart „Don Giovanni” című operájában ilyen kihajtogatható könyvből szokta gazdája szeretőit elősorolni a híres Regiszter-ária éneklése közben. A név maga olasz szó, a lepore (‘nyúl’) kicsinyített formája a latin lepus, leporis nyomán. lepra – ‘bélpoklosság, fekélyekkel járó súlyos fertőző bőrbetegség’; ‘‹melléknévként, a bizalmas nyelvben› pocsék, hitvány’: csak ilyen lepra helyre kaptam jegyet. Származéka: leprás. Nemzetközi szó a görög lepra nyomán; ez a lepó (‘lehánt, lehámoz’) származéka. Az európai nyelvekben a latin lepra nyomán terjedt el. lépték – ‘méretarány ‹térképé, maketté›’. Nyelvújítási szó a mérték (lásd mér) mintájára a lép1 igéből. lepton – ‘görög váltópénz, a drachma századrésze’; ‘kis tömegű elemi részecske: elektron, neutrínó’. A görög leptosz (‘sovány, kicsiny’) semleges nemű alakja. Lásd még leptoszom. leptoszom – ‘sovány, gyenge testalkatú ‹ember›’. Tudományos szakszó a görög leptosz (‘vézna, gyenge’) és szóma (‘test’) elemekből. Lásd még kromoszóma, lepton, pszichoszomatikus. les – ‘titkon vagy rejtekhelyről figyel’; ‘feszülten figyel ‹valakire›’: lesi a szavát; ‘vár, számít ‹valamire›’: azt lesheted!; ‘‹főnévként› rejtett figyelőhely’: lest vet, lesből támad; ‘‹labdarúgásban› lesállás’. Származékai: leskel, leselkedik, leselkedő. Ősi örökség az ugor korból: vogul lets- (‘leselkedik’), osztják lási (‘lesben áll’). A ~ egyike néhány fennmaradt igenévszónknak (lásd még fagy, lak, nyom, vész). lestyán – ‘sárgás virágú gyom- és fűszernövény’. A román leustean átvétele; ennek forrása a latin Ligusticum, tkp. ‘ligúriai’. lesz – ‘valamivé válik’: derék emberré lesz; ‘bekövetkezik’: baj lesz belőle; ‘a létige helyettesítője jövő időben, felszólító módban és más alakokban’: lesznek, légy, lennék, lenni, lehet. Származékai: lehet, lehetséges, lehetetlen, lehetetlenség. Ősi örökség a finnugor korból: zürjén loni, votják lu (‘lesz’), cseremisz liem, észt leema (‘van, lesz’). A magyar ige az sz-szel bővülő v tövű igék (hisz, visz, eszik, iszik, alszik) csoportjába került. Lásd még jóllehet, légyott, lény, lényeg, lét, meglehetős, meglett. lésza – ‘fonott ágy, lóca’; ‘táblás vessző- vagy nádfonadék ‹kerítésnek, kocsioldalnak›’. Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén, szlovák lesa (‘vesszőfonadék, kerítés’). Nyelvjárási szó. leszbikus – ‘homoszexuális ‹nő›’; ‘nők közötti’: leszbikus szerelem.

- 211 - oldal

a

achát

Nemzetközi szó a görög Leszbikosz (‘Leszbosz szigetére való’) nyomán; a sziget híres költőnője, Szapphó több szép versében festette női tanítványai iránti szerelmét. lét – ‘létezés, fennmaradás’: harc a létért; ‘élet’: Létem ha végképp lemerült… (Nagy László); ‘a tudattól függetlenül létező valóság’: lét és tudat; ‘‹összetételek előtagjaként› a létezéssel kapcsolatos’: létfeltétel, létkérdés, létszükséglet. Származékai: létezik, létesül, létesít. A lesz ige le- tövének származéka deverbális -t névszóképzővel (mint ét, hit, tét). letargia – ‘fásult közöny, kóros levertség’. – letargikus: ‘fásult, levert, közönyös’. Orvosi szakszó a latin lethargia, illetve ennek előzménye, a görög léthargia (‘álomkór’) nyomán; ez a léthargosz (‘feledékeny’) származéka, töve léthé (‘felejtés’). letenye – lásd litánia létra – ‘párhuzamos hosszanti elemekkel bíró, fokokkal ellátott eszköz magasabb hely megközelítésére’: ostromlétra, kötéllétra. Alakváltozatok: lajtora, lajtra, lajtarja, lajtorja, lajtergya, rétola, rétla stb. A német Leiter középfelnémet leitere előzményéből ered; a legrégebbi alakok tanúsága szerint előbb, hangrendi illeszkedéssel, lajtera, lajtora alak jött létre; ebből aj  é változással (mint ganaj– gané) létera, majd a két nyílt szótagos tendencia révén ~, illetve más vonalon lajtora  lajtorja fejlődés zajlott le. Lásd még leiterjakab. lett – ‘egy balti állam népe, nyelve, e nép tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. A latin Lettus népnévből, az -us végzet elhagyásával. lettrizmus – ‘betűköltészet, a második világháború után jelentkezett neoavantgard irányzat, amely betűk értelmetlen halmazából alkotott verseket’. Az izmusok egyike a francia lettre (‘betű’) szóból; ez a latin littera folytatója. Lásd még literatúra, literátus. leukémia – ‘fehérvérűség’. – leukocita: ‘fehér vérsejt’. Orvosi szakszavak a görög leukosz (‘fehér’) és haima (‘vér’), illetve kütosz (‘barlang, üreg, sejt’) elemekből, a latin leuchaemia és leucocyta közvetítésével. Lásd még leukoplaszt, anémia, fagocita. leukoplaszt – ‘sebtapasz’. Márkanév a görög leukosz (‘fehér’) és plasztosz (‘megformált’) elemekből. Lásd még leukémia, plasztika. leva – ‘bolgár pénznem’. A bolgár leva a lev (‘oroszlán’) származéka, és a pénz hátoldalán látható címerállatra utalt eredetileg, akárcsak a román lej. levegő – ‘a Földet körülvevő gázburok anyaga’; ‘az életet tápláló, beszívott légnemű anyag’; ‘szabad, nyílt térség’: kimegy a levegőre; ‘közhangulat’: van valami a levegőben; ‘üresség, semmi’: a levegőbe bámul, a levegőbe beszél. Származékai: levegős, levegőtlen, levegőzik. Egy korábbi levegő ég (‘lebegő ég’) jelzős kapcsolat önállósult első tagja, tehát a lebeg ige leveg alakváltozatának folyamatos melléknévi igeneve. Régebben az ég jelölt mindent a földfelszíntől a csillagokig; utóbb a fenti, csillagos égbolttól a lebegő ég kifejezéssel különítették el a lenti, mozgásában is érzékelhető, lebegve mozgó régiót. Lásd még lég. levél – ‘a magasabb rendű növények zöld, lemezszerű szerve’; ‘írásban küldött üzenet’; ‘okirat’: oklevél; ‘laposra gyúrt tészta’. Származékai: leveles, levéltelen, levelez, levele(d)zik, levélzet. A ~ valószínűleg a hangfestő lebeg, levegő, távolabbról a libeg, libben családjába tartozik, mivel a szél könnyen lebegteti. Figyelmet érdemel az a nézet is, hogy a ~ lev- alapszava esetleg finnugor eredetű lehet: vogul lapta, osztják lüba (‘falevél’), finn leve (‘pikkely, levelecske’); ez esetben a magyar szó végén denominális -l névszóképző áll. levendula – ‘ajakos lila virágú, erős illatú kerti növény’. A középkori latin lavandula, levindola, levendula változatok kicsinyítő képzések az olasz lavanda nyomán, amelynek eredeti értelme ‘mosás, mosdás’ a lavare (‘mos’) ige alapján, az azonos latin igéből. A névadás alapja, hogy a ~ virágát mosdóvíz és frissen mosott ruhák illatosítására használták. Lásd még lavabó. levente – ‘hős, dalia’; ‘‹a két világháború között› katonai előképzést és irredenta szellemű nevelést nyújtó ifjúsági szervezet tagja’; ‘‹informálisan› a szervezet maga’. A szerb-horvát leventa (‘török tengerész; hős, daliás harcos’) átvétele; ez az oszmán-török levent (‘tengerész, dalia’) közvetítésével a perzsa levend (‘szabad, önkéntes, katona’) szóra megy vissza. leves – ‘első fogásként fogyasztott, hígra főzött étel’; ‘‹melléknévként› bő levű, lédús’: leves körte. A lé származéka denominális -s képzővel, mai főnévi értelmében a leves étek kifejezésből önállósult. levirátus – ‘sógorházasság, a mózesi törvény előírása, hogy a gyermektelen özvegyet az elhunyt férj fivérének kell feleségül vennie’. Nemzetközi szó a latin levir (‘sógor’) nyomán.

lévita – ‘zsidó szerpap’; ‘lelkészi szolgálatot is végző tanító ‹a református egyházban›’. Jákob harmadik fiának, Lévinek a nevéből, akinek törzsében a templomi szolgálat örökletes hivatás volt. A héber név jelentése ‘szövetség’. levitáció – ‘testek lebegtetése elektromos vagy mágneses tér segítségével’; ‘emberi test súlytalan lebegése mint misztikus élmény’. Nemzetközi szó a latin levitatio, a késő latin levitare (‘könnyedén lebeg’) származéka nyomán; forrása a levitas (‘könnyűség’) révén a levis (‘könnyű’) melléknév. Lásd még leggeramente, lezser. lexéma – ‘a nyelvi jelentést hordozó alapegység (szótő, szó, összetétel), amelyhez formánsok kapcsolódnak’. Mesterséges nyelvészeti szakszó (a morféma mintájára) a görög lexisz (‘beszéd, szó’) nyomán. Lásd még lexika, lexikon. lexika – ‘ szókészlet, szókincs’. – lexikális: ‘a szókészlettel kapcsolatos’; ‘szótári’; ‘adatszerűen gazdag, de nem mélyreható, nem rendszerezett’: lexikális tudás. – lexikográfia: ‘a szótárírás elmélete és gyakorlata’. – lexikográfus: ‘e tudomány művelője’. – lexikológia: ‘szótan, egy nyelv szókészletének leírásával és rendszerezésével foglalkozó tudomány’. – lexikológus: ‘e tudomány művelője’. Tudományos szakszócsalád, alapja a latin lexica (ars), ‘a szavak mestersége, tudománya’, illetve előzménye, a görög lexikosz (‘a szavakkal kapcsolatos’) melléknév. Ennek forrása a lexisz, tkp. legszisz (‘beszéd, szó’) a legó (‘beszél’) igéből. Lásd még lexéma, lexikon. lexikon – ‘betűrendes egyetemes vagy szakmai ismerettár’: zenei lexikon; ‘‹régen› szótár’. Nemzetközi szó, a görög lexikon (biblion), azaz ‘szótár’ önállósult első eleme, a lexikosz (‘szavakkal kapcsolatos’) semleges nemű alakja; forrása a lexisz, tkp. leg-szisz (‘beszéd, szó’) a legó (‘beszél’) igéből. Lásd még lexéma, lexika. lézeng – ‘erőtlenül támolyog’; ‘kóborol’: a lézengő ritter; ‘kevesedmagával van ‹valahol›’: csak páran lézengtünk az előadáson. Ismeretlen eredetű szó. lézer – ‘nagy energiájú elektromágneses sugárnyalábot kibocsátó készülék’. Az angol laser mozaikszó kiejtés szerinti átvétele: Light Amplification by Stimulated Emission of Radiation (‘fényerősítés gerjesztett sugárkibocsátással’). lezsák – ‘naplopó, semmirekellő’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák ležak (‘mihaszna’), a ležati (‘fekszik’) ige származéka. Nyelvjárási szó. lezser – ‘könnyed, fesztelen’; ‘kényelmesen bő ‹ruhadarab›’; ‘hanyag’. A francia léger (‘könnyű, könnyed’) átvétele a német leger [leser] közvetítésével. A francia szó, illetve ófrancia legier formája a késői latin leviariusból való, a latin levis (‘könnyű’) képzett alakjából. Lásd még leggeramente. lián – ‘trópusi kúszónövény’. Nemzetközi szó a francia liane nyomán, amely a latin ligamen (‘kötelék’) folytatója volt a normann-franciában a ligare (‘köt’) igéből. Lásd még liga. liba – ‘lúd’; ‘buta nő’: ostoba liba. A lúd hívogatására és terelgetésére használt li, lib, libu szavakból keletkezett állatnév. libáció – ‘italáldozat, a kupából földre loccsantott néhány kortynyi bor az ókori rómaiaknál’. Latin szó (libatio) a libare, libatum (‘italt áldoz’) igéből; ez a görög leibó (‘kiönt, italt áldoz’) folytatója. libeg – ‘lebeg a levegőben’; ‘hajladozik’. Származékok és kapcsolt szavak: libegő, libegés, libben, libbent. Hangutánzó, hangfestő szó a lebeg, lobog, lifeg családjából. Lásd még levegő, libikóka. libella – ‘vízszintező’. A latin libella (‘vízmérleg, vízszintes sík’) szóból, amely a libra (‘mérleg’) kicsinyített alakja. Lásd még nívó. liberális – ‘szabadelvű’; ‘engedékeny’: liberális szellemű iskola. – liberalizáció: ‘korlátozások megszüntetése’. – liberalizmus: ‘szabadelvűség’; ‘(túlzott) engedékenység’. Nemzetközi szócsalád a latin liberalis (‘szabad emberhez méltó; bőkezű’) nyomán; ez a liber (‘szabad’) származéka. Lásd még libéria, libertás, libertinus. libéria – ‘nagyúri ház személyzetének formaruhája’: libériás inas, kocsis. A középfelnémet liberie átvétele latinosított szóvéggel. Forrása a francia livrée (‘cselédség; libéria’), eredetileg ‘árú címzetthez szállítása’ a livrer (‘leszállít, átad, kiszolgáltat’) igéből; ez a latin liberare (‘felszabadít’) folytatója, amelynek a késő latinban ‘átad’ jelentése is lett. Lásd még liberális, libertás, libertinus, liferál. libertás – ‘II. Rákóczi Ferenc idején vert rézpénz’. Latin szó (libertas), a.m. ‘szabadság’, a pénz felirata ugyanis a latin Pro patria et libertate (‘A hazáért és a szabadságért’) jelmondat

- 212 - oldal

a

achát

volt. Lásd még liberális, libéria, libertinus. libertinus – ‘szabados, felszabadított rabszolga az ókori Rómában’; ‘szabados életű, kicsapongó személy’; ‘‹régen› szabadgondolkodó’. Latin szó, továbbképzett változat a libertus szóból, amely a császárkor előtt ugyanezt a fogalmat jelölte; forrása a liber (‘szabad’). Lásd még liberális, libéria, libertás. libidó – ‘nemi vágy’. Latin szó, a libet (‘tetszik’) származéka. libikóka – ‘mérleghinta’. A libeg játékos képzésű, kicsinyített származéka; tájnyelvi változatai: lipinka, liponka, libitóka. libresszó – ‘eszpresszóval egybekötött könyvkereskedés’. Mesterséges szó a latin libri (‘könyvek’) és az eszpresszó elemekből. Lásd még librettó. librettó – ‘zenés színpadi mű szövegkönyve’. – librettista: ‘szövegkönyvíró’. A ~ olasz szó (libretto), a libro (‘könyv’) kicsinyített alakja; a librettista ennek származéka; forrásuk a latin liber, libri (‘könyv’). Lásd még libresszó. libuc – ‘bíbic’: Vén libuc te, gyíkevő! (Vörösmarty). Hangutánzó szó, a bíbic elhasonulásos alakpárja. Nyelvjárási szó. licencia – ‘‹régen› hatósági engedély, szabadalom’; ‘költői szabadság’. – licenciátus: ‘‹némely külföldi egyetemen› a doktorátust megelőző vagy azzal egyenértékű tudományos fokozat; ilyen fokozattal bíró személy’. – licenc: ‘szabadalom, gyártási eljárás felhasználására szóló engedély’: a termék német licenc alapján készül. Nemzetközi szócsalád a latin licentia (‘engedély, szabadosság, szabadság’) alapján, amely a licere ige csak egyes harmadik személyben használt, s ‘szabad’ jelentésű licet alakjával kapcsolatos. A licenc a német Lizenz származék átvétele. líceum – ‘‹régen› latint nem tanító lánygimnázium; tanítónőképző’; ‘‹egyes országokban› gimnázium’; ‘‹régen› katolikus egyházjogi főiskola’: az egri Líceum. Nemzetközi szó a latin Lyceum nyomán, amely a görög Lükeion megfelelője; ez egy Athén környéki liget volt, ahol Arisztotelész tartotta filozófiai iskoláját. A liget a közelben állt szentélyről kapta nevét, amely a nyájőrző Apollónnak, Apollón Lükeiosznak volt szentelve; ez a lükosz (‘farkas’) melléknévi származéka. lichthof – ‘világítóudvar’. A német Lichthof átvétele, ennek tükörfordítása a magyar világítóudvar; helyesebben fényakna volna. Az igénytelen városi nyelv avuló eleme. licitál – ‘árverésen ráígér, felülígér’; ‘‹egyes kártyajátékokban› magasabb értékű játék bejelentésével igyekszik a játék irányítását megszerezni’. – licit: ‘árverezés’; ‘licitálás kártyajátékban’. A latin licitari (‘árverez’) származéka, amely gyakorító képzés az azonos értelmű liceri igéből; forrása a licere (‘eladó, elkel’). A licit magyar elvonás a ~ból, vagy a régebbi licitáció (‘árverés’) rövidült formája. lícium – ‘ördögcérna, liláspiros virágú sövénycserje’. Latin szó, a.m. ‘keresztfonal, szál’. líd – ‘ókori kis-ázsiai nép’; ‘ókori eredetű hétfokú hangsor a 4. és 7. hang utáni félhanggal’; ‘ilyen hangnemben írt ‹dallam›’. Zenei szakszó a latin lydus, illetve az eredetibb görög Lüdiosz (‘Lüdiából való’) nyomán. lidérc – ‘‹babonás hiedelmekben› bolygó tűzként megjelenő ártó szellem’: lidércfény; ‘nyomasztó álmokat okozó gonosz szellem’: lidércnyomás. Alakváltozatok: lüdérc, lodovérc, ludvérc stb. Ismeretlen eredetű szó. lídó – ‘turzás, homoksziget sekély tengeröbölben’; ‘strandolásra alkalmas homokos part’. Nemzetközi szó az olasz lido (‘homokos tengerpart’) nyomán, amely a latin litus (‘part’) folytatója. lidokain – ‘érzéstelenítésre használt vegyület’. Mesterséges szó az acetamiLID és kOKAIN szavak kiemelt betűiből. Lásd még kokain. liezon – ‘futó szerelmi kaland’; ‘hangkötés’ (pl. franciában szóvégi néma hang, s, t stb. kiejtése a következő szó magánhangzója előtt). Francia szó (liaison, tkp. ‘kötelék, kötés’) kiejtés szerinti átvétele; néha írják eredeti francia formájában is. A liaison forrása a késő latin ligatio, ligationis (‘kötés’) a ligare (‘köt’) igéből. Lásd még legato, lián, liga, ligatúra. liferál – ‘‹árut› a megrendelőhöz szállít’. Magyaros szóalak a német liefern nyomán, amely a francia livrer átvétele; eredetéről lásd libéria. lift – ‘felvonó’. Származékai: liftes, liftezik. Nemzetközi szó az angol lift (‘felemel; felemelés, felvonó’) nyomán. Ez az óskandináv lypta (‘levegőbe emel’) származéka. Lásd még luft. liga – ‘szövetség pártok, államok között’: Katolikus Liga (17. század); ‘társadalmi egylet’: állatvédő liga; ‘‹egy sportágban› az országos bajnokság valamelyik osztálya’: második liga. Nemzetközi szó a középkori latin liga nyomán, amely a spanyol liga

és az olasz lega (‘szövetkezés’) szavaknak, a ligar, illetve legare (‘köt’) származékainak a mintájára alakult ki. Végső forrásuk a latin ligare (‘köt’) ige. Lásd még legato, lián, liezon, ligatúra. ligatúra – ‘kötőív zenei hangok között’; ‘két betű összekötése nyomdászatban’, pl. ć, fi, ś. Latin szó, a ligare, ligatum (‘köt’) főnévi származéka. Lásd még legato, lián, liga, liezon. liget – ‘kisebb, ritkás erdő’; ‘fásított park’: Városliget. Bizonytalan eredetű szó. Esetleges finnugor származását csak egyetlen és távoli rokonnyelv, a lapp elszigetelt like- (‘liget’) szavára lehet alapozni; ez egy lig- alapszó előzménye lehetne, mely esetben a -t kicsinyítő képző (mint evet, menyét szavainkban). lignin – ‘a fa anyagának alkotórésze, amely az elfásodást okozza’. Növénytani szakszó a latin lignum (‘fa mint anyag’) szóból a vegytanban gyakori -in végződéssel (mint pl. anilin, kinin). Lásd még lignit. lignit – ‘kis fűtőértékű barnaszén’. Nemzetközi szó a francia lignite nyomán, amely tudós képzés, a latin lignum (‘fa mint anyag’) származéka a kémiai és ásványtani nyelvben használatos -it végződéssel (mint antracit, fluorit, pirit). Az elnevezés a ~ben jól felismerhető, még el nem szenesedett növényi szerkezetre utal. Lásd még lignin. liheg – ‘megerőltetéstől vagy felindultságtól szaporán, szaggatottan lélegzik’. Származékai: lihegő, lihegés. Hangutánzó szó a lehel családjából. likőr – ‘ízesített, édes, féltömény szeszes ital’. A magyarban német jövevény: Likör; forrása a francia liqueure spiritueuse (‘szeszes folyadék’) önállósult első eleme, a latin liquor (‘folyadék’) folytatása a liqui (‘híg, folyik’) ige alapján. Lásd még likvid. liktárium – ‘gyógynövényekből sűrű, mézes oldattá főzött háziorvosság’; ‘sűrű szirupba főzött gyümölcsbefőtt’. Az orvosi latin electuarium (‘szájban olvadó, pépes orvosság’) magyarosodott formája. Forrása a görög ekleikton, az ekleikhó (‘kinyal’) ige származéka. Elavult szó. liktor – ‘római törvényszolga, aki többedmagával vesszőnyalábba kötött bárdot vitt főtisztviselők, főpapok kísérőjeként’. Latin történelmi szakszó (lictor) a ligare (‘köt’) igéből, azaz ‘kötöző’, bizonyára a fascesek (‘vesszőnyalábok’) megkötője. likvid – ‘cseppfolyós’; ‘ ‹kereskedelemben› pénzben meglévő vagy könnyen pénzzé tehető’: likvid tőke. – likviditás: ‘folyamatos, akadálytalan fizetőképesség’. Nemzetközi szócsalád a latin liquidus (‘folyékony; tiszta, zavartalan’) nyomán; a ~ a német liquid átvétele. A pénzbeli fizetés és a folyékonyság, az akadálytalan áramlás képzete a pénzt folyósít, folyószámla kifejezésekben is megnyilvánul. Lásd még likőr, likvida, likvidál. likvida – ‘folyékony hang, olyan mássalhangzó, amely tetszés szerinti ideig hangoztatható’: r, l, j. Latin nyelvtani szakszó (liquida), a liquidus (‘folyékony’) nőnemű alakja (a vox liquida, azaz ‘folyékony hang’ szókapcsolatból). Lásd még likvid, likvidál. likvidál – ‘felszámol, megszüntet ‹céget›’; ‘feloszlat, eltöröl’; ‘megsemmisít’: likvidálták a gerillák több harci egységét. – likvidátor: ‘cég, intézmény felszámolásával megbízott személy’. Nemzetközi szócsalád a késői latin liquidare (‘cseppfolyóssá tesz; rendbehoz’) nyomán; ez a liquidus (‘folyékony; tiszta, zavartalan’) származéka, forrása a liqui (‘híg, folyik’) ige. Lásd még likvid, likvida. lila – ‘a kék és vörös keveredéséből lett szín’. A német lila átvétele. Ennek leszármazási sora: óind nílí (‘indigó’)  perzsa nílak (‘kékes’)  arab lílak (‘orgona’)  spanyol lilac  francia lilas (‘orgona; lila szín’)  német lila. lile – ‘kisebb gázlómadár’: széki lile. A madár li-li-li kiáltását imitáló hangutánzó szó. Lásd még lilik. lilik – ‘vadlibához hasonló, nálunk csak átvonuló vízimadár’. Hangutánzó szó, a madár kiáltását imitálja. Lásd még lile. liliom – ‘illatos tölcsérvirágot hozó, magas szárú kerti növény’; ‘ez mint stilizált díszítő motívum’: a Bourbon liliom. A latin lilium átvétele; ennek forrása a görög leirion. liliputi – ‘igen apró termetű, törpe’; ‘parányi, miniatűr ‹tárgy›’: liliputi vasút. A Swift „Gulliver” című regényében szereplő Lilliput szigetről, a törpék országáról. limány – ‘partmenti nagyobb örvény folyóban’. Szerb-horvát eredetű: liman (‘örvény’, régebben ‘kikötő, öböl’). Ez az oszmán-török liman (‘kikötő’) közvetítésével az újgörög limani (‘kikötő’) szóra, illetve ennek ógörög limén előzményére megy vissza. Nyelvjárási szó. limbus – ‘a pokol tornáca’. Latin szó, tkp. ‘szegély’; fenti értelmét az egyházi latinban nyerte a limbus inferni (‘a pokol szegélye, széle’) kifejezésben. limerick – ‘ötsoros, frappáns rímekre épülő komikus angol vers’. Az írországi Limerick város nevéről, de a műfaj és a város kapcsolatára nézve csak találgatások ismeretesek.

- 213 - oldal

a

achát

limes – [limesz] ‘a római birodalom erődített határvonala a császárkorban’. Latin szó, a.m. ‘határ’. Lásd még limit. limfa – ‘nyirok’. – limfatikus: ‘a nyirokrendszerrel kapcsolatos’. Orvosi szakszócsalád a latin lympha (‘vízinimfa; tiszta víz’) nyomán, amely egy ólatin limpa, lumpa alakváltozata; ez a limpidus (‘áttetsző, tiszta’) szóval kapcsolatos. A lympha írásmód a görög nümphé (‘nimfa’) latinos nympha alakjával való keveredésnek tudható be. limit – ‘határ, határérték’; ‘értékhatár’. – limitál: ‘korlátoz, megszorít’; ‘határt szab’. Nemzetközi szócsalád a latin limes, limitis (‘határ’), illetve igei származéka, a limitare (‘határol’) nyomán. A ~ a francia limite (‘határ’) német Limit utódának átvétele. Lásd még limes. limlom – ‘kacat, értéktelen holmi’. Ikerszó a lom nyomán (mint pl. gizgaz, ringy-rongy). limonádé – ‘cukros, citromos víz mint üdítőital’; ‘érzelgős szerelmi történet’. Sok nyelvben elterjedt vándorszó, forrása a francia limonade vagy az olasz limonata; ezek képzett alakok a francia limon, illetve olasz limone (‘citrom’) szóból, amelyek a perzsa limúnon át maláj szóra vezethetők vissza. A ~ a német Limonade átvétele; a szóvég a csokoládé, parádé szavakéhoz hasonlóan alakult. limuzin – ‘a szokványos, lépcsős hátú gépkocsifajta négy- vagy hatüléses luxuskivitelben’. Francia szó (limousine), a Limousin (‘Limoges városba való’) nőnemű alakja; eredetileg limoge-i köpenyt, majd egyfajta autótípust jelentett. lincsel – ‘‹felbőszült tömeg› önbíráskodást gyakorolva gyilkol’. – lincs, lincselés: ‘tömegerőszak’. Nemzetközi szó az angol lynch nyomán. Ez a szó Charles Lynch virginiai ültetvényes nevéből ered, aki az amerikai függetlenségi háború idején ilyen akciókat szervezett. lineáris – ‘vonalas, egyenes vonalú’; ‘elsőfokú ‹egyenlet, függvény›’. Tudományos szakszó a késői latin linearis (‘vonalszerű’) nyomán, amelynek forrása a linea (‘vonal’); ennek eredetéről lásd lénia. lingvisztika – ‘nyelvtudomány’. – lingvista: ‘nyelvtudós’. Tudományos szakszavak a latin lingua (‘nyelv’) nyomán. Lásd még bilingvis. link – ‘megbízhatatlan, szélhámos, komolytalan’: link fráter. A német link (‘bal’) átvétele a német argóban, illetve a jiddisben kifejlődött ‘hamis, gyanús, rossz’ jelentéssel. linóleum – ‘lenolajból, gyantából és parafalisztből préselt rugalmas padlóborító anyag’; ‘ebből készült nyomólap grafikai metszethez’: linóleummetszet. Mesterséges szó a latin linum (‘len’) és oleum (‘olaj’) elemekből. Lásd még lénia, lineáris. linotype – [lájnótájp] ‘sorszedőgép’. Angol nyomdászati szakszó a line o’ type (betűtestek sora’) szókapcsolatból; a line (‘sor, vonal’) és type (‘betű, nyomás’) a latin linea (‘vonal’) és a görög tüposz (‘nyomás’) származékai. Lásd még lénia, tipográfia. linzer – ‘omlós édes tészta’. A bécsi német Linzer átvétele, amely a Linzer Schnitte (‘linzi szelet’) szókapcsolatból önállósult, és a keletkezés helyére, a felsőausztriai Linz városra utal. liofilizál – ‘fagyasztással víztelenít, s így tartósít’ (pl. rögtön oldódó kávét, teát). Mesterséges szó a görög lüó (‘felold’) és philó (‘kedvel’) elemekből, tehát ‘oldódást kedvelő’, azaz ‘könnyen oldódó’. líra1 – ‘ókori pengetős hangszer’; ‘ez mint a költészet jelképe’; ‘érzelmeket és gondolatokat kifejező költészet’: A líra meghal (Babits); ‘érzelmi telítettség, gazdagság, ennek kifejeződése ‹műben, megnyilatkozásban›’. – lírikus: ‘lírai’; ‘‹főnévként› lírai költő’. – lírai: ‘lírikus, a lírával kapcsolatos’; ‘lágyabb, bensőséges érzelmek kifejezésére alkalmas ‹énekhang›’: lírai tenor, lírai szoprán. Nemzetközi szócsalád a latin lyra, illetve előzménye, a görög lüra (‘lant’) nyomán. líra2 – ‘olasz pénznem’. Az olasz lira átvétele; ez a latin libra (‘mérleg; font mint súly’) folytatója, akárcsak a francia livre (pénznem 1795 előtt). Más pénznemeknek is van súlyt jelentő neve: font, márka. lista – ‘jegyzék, lajstrom’. A hazai latin lista átvétele; ennek végső forrása az ófelnémet lista ‘szegély, szövetcsík’, amiből részben a németben, részben az olaszban ‘papírszalag’, majd ‘erre írott nevek, szavak sora’ jelentésű szó lett. liszt – ‘gabonaszemek finom őrleménye, a kenyér s különféle tészták alapanyaga’. Bizonytalan eredetű szó. Talán egy igei *lisz- alapszó származéka, amely finnugor örökség: finn lestä, lesen (‘őröl, szitál’); a -t befejezett melléknévi igenévi képző. litánia – ‘(délutáni vagy esti) ájtatosság, amelyen a pap és a hívek felelgetéséből álló könyörgés hangzik el’; ‘maga az ilyen

könyörgés’: loretói litánia; ‘hosszú, unalmas felsorolás’: Mind báró, s mindnek egész litánia a neve (Ambrus Zoltán). Nemzetközi szó a latin litania (‘nyilvános könyörgés’) nyomán; ez a görög litaneia átvétele a litaneuó (‘könyörög’) igéből. liter – ‘folyadékmérték, egy köbdeciméter térfogat’. Nemzetközi szó a francia litre nyomán; ez a görög litra (‘fontsúly’) középlatin litra (’12 uncia’) folytatásából való. A magyarba a német Liter közvetítette. literatúra – ‘(szép)irodalom’. – literátor: ‘irodalmár, íróember, szépíró’: elfogták Szolárcsik jogtanárt és Batsányi literátort (Kazinczy). – literátus: ‘irodalmilag művelt; alkalmilag írogató ‹személy›’. Nemzetközi szócsalád a latin litteratura (‘írás, irodalom’), illetve töve, a littera (‘irat, betű’) s ennek többese, a litterae (‘irodalom’) nyomán. Elavult szavak. Lásd még lettrizmus. litiázis – ‘kőbetegség ‹vesekővel, epekővel›’. – litolízis: ‘epekő, vesekő feloldása’. Orvosi szakszók a görög lithosz (‘kő’) nyomán, a betegségre utaló -iázis képzővel, illetve a lüszisz (‘feloldás’) elemmel a lüó (‘felold’) igéből. Lásd még lítium, litográfia, litológia, eolit, monolit. lítium – ‘az alkáli fémek csoportjába tartozó puha, ezüstfehér elem’. A görög lithosz (‘kő’) volt a névadó annak alapján, hogy a fém sokféle kőzetben fordul elő. Lásd még litiázis, litográfia, litológia, eolit, monolit. litográfia – ‘kőnyomás mint grafikai és nyomtatási eljárás’; ‘kőnyomat’. – litográfus: ‘kőnyomatokat készítő grafikus’. Művészeti szakszavak a görög lithosz (‘kő’) és graphó (‘ír, rajzol’) elemekből. Lásd még litiázis, lítium, litológia, eolit, monolit, grafika. litológia – ‘kőtan’. – litológus: ‘a kőtan tudósa’. Tudományos szakszó a görög lithosz (‘kő’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még litiázis, lítium, litográfia, eolit, monolit. liturgia – ‘az egyházi szertartások, különösen az istentisztelet megszabott rendje’. – liturgikus: ‘szertartási, a szertartások rendjével kapcsolatos’: liturgikus öltözet, liturgikus énekek. Nemzetközi szócsalád a latin liturgia nyomán, amelynek forrása a görög leiturgia (‘közszolgálat; istenek szolgálata, papi ténykedés’) a leitosz (‘nyilvános’) és ergon (‘munka, ténykedés’) elemekből; az előbbi a laosz (‘nép’) származéka. Lásd még ergonómia, laikus litván – ‘az egyik balti nép, annak nyelve, e néphez tartozó személy’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. A latin Lituanus származéka az -us végzet elhagyásával (mint arab, dán, lett). Ez a középkori latin Litua (‘Litvánia’) képzett alakja, forrása a lengyel Litwa a litván Lietuva szóból. lízing – ‘kölcsönbérlet’. Az angol leasing kiejtés szerinti átvétele; ez a lease (‘bérbead, bérel’) főnévi származéka. Forrása a francia laisser (‘hagy, átenged’) a latin laxare (‘tágít, lazít, enged’) igéből; töve a laxus (‘laza’) melléknév. Lásd még laxatívum, lazsál. lizoform – ‘káliszappan és formalin szeszes oldata mint fertőtlenítőszer’. Márkanév (Lysoform) a görög lüszisz (‘oldat’) és form (lásd formalin) elemekből. ló – ‘vontatásra és lovaglásra használt páratlan ujjú patás állat’; ‘lófejet ábrázoló sakkfigura’; ‘négylábú, párnázott, két fogantyús tornaszer’. Származékai: lovas, lovász, lovag, lovagol, lovasság, lovacska, lovacskázik, lovar, lovarda. Ősi örökség az ugor korból: vogul ló, luv. Az átvett alak lovu lehetett, a ~ átmeneti lou formából fejlődött ki. Származékai közül a lovag, lovagol képzésmódja a gyalog, gyalogol analógiájára vall. Lásd még loval. lob – ‘gyulladás’: mandulalob, tüdőlob. Nyelvújítási szóelvonás a lobog, lobban tövéből. A ~ így a korábbi lobb (‘láng’) főnév alakpárja lett; ez utóbbi csak a lobbot vet kifejezésben volt használatos. lóbál – ‘lógó tárgyat ingaszerűen ideoda mozgat’. A lóg ló- tövének származéka. lobbizik – ‘gazdasági vagy társadalmi csoport érdekeit igyekszik érvényesíteni a törvényhozók befolyásolásával’. – lobbista: ‘csoportérdekek támogatója, kijárója képviselőknél’. Politikai szakszavak az angol lobby (‘törvényhozókat befolyásolni igyekszik’) és lobbist (‘lobbizó személy’) nyomán. A lobby voltaképp főnév: ‘előcsarnok, hall’; jelenti az angol alsóház vagy a washingtoni szenátus hallját, ahol a képviselők ügyfelekkel tárgyalhatnak, s innen a fenti igei jelentés: ‘képviselőt a lobbyban felkeres s ott valamire rábírni igyekszik’. Az angol szó a középkori latin lobia (‘galéria’) folytatója; eredetéről lásd loggia. lobélia – ‘dél-afrikai eredetű virágos dísznövény’. A virág Matthias de l’Obel 16. századi angol botanikus tiszteletére kapta nevét. lobog – ‘‹laza, lenge tárgy a levegő mozgásától› ide-oda lebben’; ‘‹láng› fel-felcsap’; ‘bugyborékolva forr’: lobog a víz; ‘‹szenvedély, indulat valakiben› lángol’. Származékok és kapcsolt szavak: lobogó, lobogós, lobogás, lobban, lobbant, lobbanékony, lobb. Hangutánzó, hangfestő ige a lább, láng, lebeg, libeg, loboncos,

- 214 - oldal

a

achát

lomb, lompos szavak családjából. loboncos – ‘lobogó, bozontos ‹haj, szőrzet›’. Származéka: lobonc. A lobog szócsaládjába tartozik, annak lob- tövéből való a kicsinyítő -nc képzőegyüttessel (mint farkinca). A lobonc utólagos elvonás. Lásd még labanc. lóca – ‘támla nélküli pad’; ‘priccs, dikó’. A szlovák lavica (‘pad’) átvétele; a két nyílt szótagos tendencia jegyében lavica  lavca  lauca  lóca hangfejlődéssel számolhatunk. locativus – ‘hol? kérdésre felelő helyhatározó’. Nyelvtani szakszó a latin locare, locatum (‘elhelyez’) igéből, a locus (‘hely’) alapján. Lásd még lokál, lokális, lokalizál, lokálpatrióta, lokátor, lokomotív. locsog – ‘‹valaminek csapódó folyadék› jellegzetes hangot ad’; ‘sok haszontalanságot beszél’. Származékok és kapcsolt szavak: loccsan, loccsant, locska, locskol, locspocs. Hangutánzó eredetű szócsalád a latyak, lecsó, locsol, loncsos, lucskos rokonságából. locsol – ‘öntöz’; ‘vizet kiönt’; ‘‹húsvétkor› locsolkodik’. Származékai: locsolgat, locsolás, locsolkodik, locsolkodás. Hangutánzó szó, a locsog közvetlen rokona; igazában fenti első jelentése alapján szigetelődött el annak családjától. lóden – ‘posztószerű, bolyhos felületű szövet’: lódenkabát. A német Loden átvétele; ennek eredete tisztázatlan. lóding – ‘puskaport vagy töltényt tartó tarsoly’; ‘vállra vetett hordszíj’. A német Ladung (‘töltés, lőportöltet’) bajor-osztrák loding változatának átvétele a régi katonai nyelvben; töve a laden (‘megrak, tölt’) ige. lófő – ‘bizonyos kiváltságokat élvezett székely katona’. A ~ ló eleme arra utal, hogy a ~k saját lovukon vonultak hadba (s ennek alapján élveztek köznemesi kiváltságot); maga az összetétel, annak keletkezésmódja és tagjainak viszonya azonban nincs felderítve. lófrál – ‘futkos, kószál, lődörög’. Bizonytalan eredetű szó. Mivel korábban ófrál alakban volt általános, talán a betlehemes játékok szövegében gyakori oferál (‘adakozik, ajándékot ad’) szóval függ össze annak alapján, hogy a betlehemesek is járkálnak házról házra. Az oferál a latin offerre (‘előhoz, felajánl’) igéből ered. A fenti magyarázat ellen szóföldrajzi és jelentéstani szempontok szólnak. lóg – ‘súlypontja fölött felfüggesztve függ’; ‘súlyánál fogva lefelé húzódik’: lóg rajta a ruha; ‘kötelességét mulasztva hiányzik ‹iskolából, munkahelyről›’; ‘tartozik’: lógsz nekem ötszázzal; ‘lézeng, csavarog’: egész nap az utcán lógsz. Származékok és kapcsolt szavak: lógás, lógós, lógat, lódul, lódít, lódítás. A szócsalád ló- alapszava ősi finnugor örökség: cseremisz longam (‘szór’), finn luoda (‘ledob’), lapp lagnit (‘leemel’). A lóg–lódul szópár a cseng–csendül, forog–fordul mintáját követi. Lásd még lóbál, lődörög. logaritmus – ‘az a hatványkitevő, amelyre egy számot fel kell emelnünk, hogy egy bizonyos másik számot kapjunk’. Matematikai szakszó a görög logosz (‘számítás, arány’) és arithmosz (‘szám’) elemekből. Lásd még aritmetika. loggia – [loddzsa] ‘a homlokzat síkjába simuló erkély’; ‘oszlopos vagy pilléres árkádokra támaszkodó, egy oldalán nyitott csarnok vagy galéria’. Olasz építészeti szakszó a késő latin lobia (‘galéria’) nyomán, amely egy ófelnémet, frank laubja (‘lugas’) származéka. Lásd még lobbizik, lózsi. -lógia – ‘‹tudományos szóösszetételek utótagjaként› az előtaggal jelzett dologra vonatkozó tudomány(ág)’: asztrológia, biológia, neurológia, teológia stb.; ‘‹számnevekkel› az összetevők száma’: trilógia; ‘nyelvi kifejezésmód’: haplológia, tautológia (lásd mind a megfelelő szóknál). – -lógus: ‘a szóban forgó tudomány művelője’. Mesterséges szóelemek a görög logosz főnévből, a legó (‘beszél’) származékából, amelynek másfél tucatnyi jelentése közül a ‘beszéd, értekezés, tanulmány, vélekedés’ tartozik közelebbről ide. Lásd még logaritmus, logika, logisztika, logopédia, logorrea, logosz. logika – ‘a helyes gondolkodás formáinak és törvényeinek tana’; ‘következetesség, gondolati rendezettség’: állításodban nincsen logika. – logikus: ‘a logika szabályainak megfelelő’; ‘következetes’: logikus gondolatmenet. Tudományos szakszó a latin logica (ars) (‘a beszéd, gondolkodás művészete’) és logicus nyomán; ezek mögött a görög logiké (tekhné) (‘szónoklattan, gondolkodástan’) és logikosz (‘beszédre vonatkozó’) állnak, a logosz (‘beszéd’) származékai a legó (‘beszél’) igéből. Lásd még logaritmus, logopédia, logorrea, logosz. logisztika – ‘hadtápszolgálat’. Nemzetközi szó a görög logisztiké (‘a számolás tudománya’) nyomán, a logidzomai (‘számot vet’) igéből; töve legó (‘számol’). A szó értelmébe utóbb belejátszott a francia loger (‘elszállásol’) és logis (‘szállás’) is, hiszen ez a ténykedés is a hadtáp keretébe tartozik. Lásd még lózsi. logo – ‘jelvény, márkajel, embléma grafikai elemekből és jellegzetes

írásmódú betűkből, szövegből’. Újkeletű nemzetközi szó az angol logo nyomán, amely a logogram (‘gyorsírási jel, szójel’) rövidült alakja; görög elemei logosz (‘beszéd, szó’) és gramma (‘írás, rajz’) a graphó (‘ír, rajzol’) igéből. Lásd még logopédia, logorrea. logopédia – ‘a beszédhibák javításának elmélete és gyakorlata’. – logopédus: ‘beszédhibákat javító szakember’. Tudományos szakszavak a görög logosz (‘beszéd’) és paideia (‘nevelés’) elemekből. Lásd még enciklopédia, logo, logorrea, pedagógus, pedáns, pedológia. logorrea – ‘kóros bőbeszédűség, szómenés’. Lélektani szakszó a latin logorrhoea nyomán, amelynek görög elemei logosz (‘beszéd’) és rhoé (‘ömlés’), utóbbi a rheó (‘folyik’) igéből. Lásd még diaré, gonorrea, logo, logopédia. lohad – ‘‹daganat› zsugorodik, apad’; ‘‹tűz› kihunyni készül’; ‘‹harag, lelkesedés› gyengül, csökken’. Származékai: lohadó, lohaszt. Hangutánzó szó a lohol rokonságából; második jelentése nyilván a kilobbanó lángok hangzásával kapcsolatos. lohol – ‘lihegve siet’; ‘sok utánjárással keres’: ő másolás után lohol (József Attila). Hangutánzó eredetű szó, a lihegve sietést érzékelteti; közeli rokona a lohad. lojális – ‘állama vezetéséhez, politikai rendszeréhez, saját feletteseihez hű, irántuk méltányos’. – lojalitás: ‘lojális lelkület, magatartás’. A német loyal és Loyalität átvétele latinosított végződésekkel. Ezek mintája a francia loyal (‘őszinte, becsületes, hű’), illetve loyalité, a latin legalis (‘törvényszerű, a törvényekhez hű’) és legalitas (‘törvényesség’) folytatói a lex, legis (‘törvény’) tőből. Lásd még legális, legitim, legátus. lokál – ‘táncos éjszakai mulatóhely’. A német Nachtlokal (‘éjszakai vendéglő, mulató’) második elemének átvétele; ez a francia local (‘helyi’) főnevesült, ‘helyiség’ jelentésű változatából való; latin forrása a locus (‘hely’). Lásd még locativus, lokális, lokalizál, lokálpatrióta, lokátor, lokomotív. lokális – ‘helyi, helyi érdekű, jelentőségű’: lokális háború; ‘a testnek csak egy részére kiterjedő’: lokális bénulás. Latin szó (localis) a locus (‘hely’) főnévből. Lásd még locativus, lokál, lokalizál, lokálpatrióta, lokátor, lokomotív. lokalizál – ‘terjedését megakadályozza’: lokalizálták a tüzet, a járványt; ‘helyét megállapítja’: a történészek a csata színhelyét ebben a völgyben lokalizálták. Nemzetközi szó a francia localiser vagy az angol localise nyomán; ezek forrása a latin localis (‘helyi, helyhez kötött’) a locus (‘hely’) főnévből. Lásd még locativus, lokál, lokális, lokálpatrióta, lokátor, lokomotív. lokálpatrióta – ‘szülőhelye, annak szűkebb körzete iránt rajongó, annak hagyományait gonddal ápoló személy’. – lokálpatriotizmus: ‘a szülőhely iránti elfogult szeretet, rajongás’. A német Lokalpatriotismus átvétele; a ~ ehhez igazodó elvonás a patrióta mintájára. Lásd még lokál, lokális, lokalizál, lokátor, lokomotív. lokátor – ‘ellenséges célpont helyét megállapító készülék’: rádiólokátor, radarlokátor. A latin locare, locatum (‘elhelyez’) származéka a locus (‘hely’) alapján. Lásd még locativus, lokál, lokális, lokalizál, lokálpatrióta, lokomotív. lokni – ‘göndör hajfürt, hajtincs’. A német Locke (‘göndör hajtincs’) többes számú, valószínűleg bajor-osztrák lockn alakjának átvétele, a szillabikus n szokott feloldásával (mint racsni, vekni). lokomotív – ‘mozdony’. Nemzetközi szó az angol locomotive nyomán, amely az újkori latin locomotivus (‘helyéről elmozdító’) származéka a locus (‘hely’) és motivus (‘mozdító’) elemekből; az utóbbi forrása a movere, motum (‘mozdít, mozog’) ige. Lásd még locativus, lokál, lokalizál; motivál, motívum. lom – ‘haszontalan holmi’. Származékai: lomos, lomtalanít. Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén lom (‘törés, törmelék’), szlovák lom (‘törés, kőfejtő, limlom’). Az átadó nyelv a szlovák lehetett. lomb – ‘fák, bokrok levélzete’; ‘(‘régen’) bozontos szőrzet’. Származékai: lombos, lombozat, lombtalan. A hangutánzó, hangfestő eredetű lobog lob tövével kapcsolatos, amely igenévszó lehetett; a ~ ennek a tőnek nazális hanggal bővült változata (mint dob–domb, göb–gömb). Fenti második jelentésének tanúsága alapján a lompos szóval is összefügg. lombard – ‘az észak-itáliai Lombardia lakója’; ‘‹melléknévként› e tájjal, lakóival kapcsolatos’. A Lombardia tartomány neve a longobárd vagy langobárd népnévből ered; e germán nép a 6. században létesített királyságot Észak-Itáliában. A latin longobardus a hagyományos értelmezés szerint a német Langbart (‘hosszú szakáll’) germán előzményén alapul. lombik – ‘gömbölyű, szűk nyakú üveg lepárlóedény kémiai

- 215 - oldal

a

achát

kísérletekhez’. Sok európai nyelvben elterjedt vándorszó a spanyol alambique nyomán, amely az arab al-ambik közvetítésével az ógörög ambix, ambikosz (‘lepárló edény’) szóhoz vezethető vissza; az arab szó aleleme határozott névelő. A magyar szó a középkori latin alembicum származéka; a szókezdő a névelőnek érződött, s ezért maradt el (mint az apotéka  patika esetében); a lembik  lombik változást hangrendi illeszkedés idézte elő. lomha – ‘lassú, nehézkes ‹járású, mozgású›’. Származéka: lomhaság. Ismeretlen eredetű szó. lompos – ‘viselőjén rendetlenül lógó, fityegő ‹ruházat›’; ‘ilyen öltözetű ‹személy›’; ‘bozontos, hosszú bundájú ‹állat›’: Lompos, bús kutya csahol (Ady). A lomb szó lombos származékának alakváltozata. lonc – ‘télizöld meténg, kúszónövény’. Ismeretlen eredetű szó. loncsos – ‘mocskos, rendetlen ‹ruházat›’. A locsog hangutánzó családjába tartozó szó, eredeti jelentése ‘sáros’ lehetett; a locs- és loncs- tövek viszonya olyan, mint a lobog és lomb szavaké. londiner – ‘szállodai szolga, szobainas’. A német Lohndiener átvétele; elemei a Lohn (‘bér’) és Diener (‘szolga’) a dienen (‘szolgál’) igéből. Elavult szó. longitudo – ‘hosszúság, hosszúsági fok’. – longitudinális: ‘hosszanti’: longitudinális hullámok. Tudományos szakszavak a latin longitudo, longitudinis (‘hosszúság’) nyomán; ennek töve a longus (‘hosszú’) melléknév. longobárd – lásd lombard looping – [lúping] ‘bukfenc mint műrepülő mutatvány’. Angol szó, a loop (‘hurok; hurokrepülést végez’) származéka. Forrása a kelta (gael) lub (‘hajlat’). lop – ‘engedély nélkül eltulajdonítja a másét’; ‘titkon valahova juttat’: a szívébe loptam magam; ‘‹időt› haszontalanul tölt’: a napot lopja. Származékai: lopás, lopós, lopdos, lopkod, lopva, loppal, lopódzik, lopakodik. Ismeretlen eredetű szócsalád. Lásd még lopó. lopó – ‘borszívó’. A lopótök önállósult első eleme, de lehet, hogy a borlopó összetételből vált ki s lett főnévvé. A lop ige folyamatos melléknévi igeneve. lord – ‘angol főrend címe’; ‘az Úr’. Angol szó, az óangol hlaefweard (‘kenyérőrző’) leszármazottja; a szóelemek mai utódai: loaf (‘cipó’) és ward (‘őr, gondnok’). Az ősi szó tehát a ház urát jelentette, aki őrködik a lady által készített kenyér, a család megélhetése fölött, s csak később lett méltóságnévvé. lóré – ‘keskeny vágányú vasút szerelvénye, kocsija’; ‘vasúti pőrekocsi’. A német Lore átvétele; ennek forrása a tisztázatlan eredetű angol lorry (‘teherkocsi’). lornyett, lornyon – ‘nyeles szemüveg’. A francia lorgnette, illetve lorgnon (‘csiptetős vagy nyeles szemüveg’) átvételei a kiejtésnek megfelelő alakban; forrásuk a lorgner (‘sandít, kacsint, kacsingat’) ige. lórum – ‘egyszerű kártyajáték magyar kártyával’. Ismeretlen eredetű szó. lót-fut – ‘rohangál’. Származékai: lótás-futás, lótifuti. Úgynevezett forradásos ikerszó, azonos jelentésű és rokon hangzású, önállóan is használatos elemekből (mint ázik-fázik, sír-rí, perdül-fordul). Első eleme az ismeretlen eredetű és elavult lót (‘fut’). lottéria – lásd lutri lottó – ‘állami számsorsjáték ‹nálunk 1957 óta›, melyben kilencven számból ötöt kell eltalálni a legnagyobb nyereményhez’. Vándorszó az olasz lotto (‘rész, részesedés, lottójáték’) nyomán; ez ősi germán tőből ered, s így rokona az angol lot és német Los (‘sors, osztályrész, sorshúzás’) szavaknak. Lásd még lutri. lótusz – ‘szubtrópusi tündérrózsa’. A latin lotus átvétele; forrása a tisztázatlan eredetű görög lótosz. lotyó – ‘szajha’. A lotyog szócsaládjához tartozik, tkp. ‘lotyogó, tocsogó’, és a sáros, rendetlen ruházatra utalhat, mint a hasonló jelentésű cafat, cafka, ringyó. lotyog – ‘‹folyadék edényben› mozgatásra locsogó hangot ad’. Hangutánzó eredetű szó, a lötyög magas hangrendű változata, de összefügg a locsog igével is. loval – ‘‹fel- vagy bele- igekötőkkel is› felbiztat, bujtogat’. A ló származéka denominális -l igeképzővel; eredeti jelentése ‘lóra ültet’; ebből fejlődött mai átvitt értelme, amely a lovat ad alá szólásból is kiviláglik. lóvé – ‘pénz’. A cigány lóve (‘pénz’) átvétele; ez a lovo (‘pénzdarab, érme’) többes száma. A régi tolvajnyelv és a bizalmas nyelv szava. loxodroma – ‘olyan útvonal ‹tengeren, levegőben›, amely a délkörökkel mindig azonos szöget zár be’.

Geodéziai szakszó a görög loxosz (‘ferde’) és dromosz (‘futás, pálya, út’) elemekből. lózung – ‘jelszó’. A német Losung (‘katonai jelszó’) átvétele; ez a középfelnémet lozunge (‘sorsvetés’) szóból ered, s arra utal, hogy a napi jelszót mindig aznap, véletlenszerűen jelölték ki, nehogy idő előtt kiszivárogjon. Lásd még lottó. lózsi – ‘színházi páholy’. A német Loge (‘páholy’) átvétele; végződése mint a gázsi, módi szavakban. Francia eredetű: loge (‘fülke, páholy’), ez a frank laubja (‘lugas’) szóból ered, amely rokon a mai német Laube (‘lugas, hall’) és Laub (‘lomb’) ófelnémet ősével. Elavult szó. Lásd még lobbizik, loggia. lő – ‘fegyverből lövedéket repít ki’; ‘‹lövedékkel› elejt’: szarvast lő; ‘lövedékekkel áraszt el’: lövik a várost; ‘‹összetételek előtagjaként› a lövéssel, tűzfegyverekkel kapcsolatos’: lőpor, lőrés, lőfegyver, lőtávolság, lőszer, lőgyakorlat. Származékai: lövés, lövöldöz, lődöz, lövell, lövész, lövészet, lövedék, löveg. Ősi örökség a finnugor korból: vogul leu (‘dob, vet’), zürjén liini (‘lő’), finn lyödä (‘üt, ver’). A ‘dob’  ‘lő’ jelentésalakulás a vadászat és hadakozás technikájának a fejlődése során következett be. A lő- előtagú összetételek a német Schiess- és Schuss- kezdetű szavak mintájára a nyelvújítás idején születtek. lőcs – ‘a szekéroldalakat a tengelyhez kapcsoló vasalt görbe rudak egyike’. Német eredetű szó, valamelyik tájnyelvi alakból (pl. bajor-osztrák loisch, leische) lett a s hang affrikálódásával. lődörög – ‘céltalanul járkál’. Bizonytalan eredetű, talán hangfestő szó a lóg, lódít, lódul köréből, hangrendi átcsapással. lök – ‘taszít’; ‘eldob’: szemétre löki. Származékai: lökés, löket, lököd, lökdös. Ősi örökség a finnugor korból: vogul lak (‘felrak’), osztják lokkantam, finn lykätä, észt lükkama (‘lök’). Lásd még lüktet. löncs – ‘könnyű déli étkezés’. Nemzetközi szó az angol lunch (‘könnyű déli étkezés’) nyomán; ennek eredeti jelentése ‘vastag szelet ‹kenyér›’ a lump (‘alaktalan darab valamiből’) nyomán. lőre – ‘silány, rosszul kezelt bor’. A középfelnémet liure, régi német lüren, lür alakok valamelyikének átvétele; forrása a késő latin lora, lorea (‘vizezett bor’), a lavare (‘mos’) származéka. Lásd még lavabó, levendula. lösz – ‘finom szemcséjű laza, sárga üledékes kőzet, illetve talaj’. Földtani szakszó a német Löss nyomán; forrása a svájci német lösch (‘laza talaj’). lötyög – ‘‹folyadék edényben› locsogva ide-oda csapódik’; ‘‹ruha› lazán csüng, fityeg’; ‘ténfereg’. Származékok és kapcsolt szavak: lötyögős, lötyögtet, lötty, löttyen, löttyent, löttyed. Hangutánzó szó, a lotyog magas hangrendű párja. lubickol – ‘vízben fickándozik’. Hangutánzó szó. lucerna – ‘pillangós kék virágú takarmánynövény’. A német Luzerne átvétele; ez francia közvetítéssel a latin lucerna (‘lámpás, mécs’) szóra, a lux, lucis (‘fény’) származékára megy vissza. Növénynévvé a provanszálban vált a ~ fényes magvai folytán. Lásd még lucfenyő. lucfenyő – ‘rövidtűjű, kúpos növésű fenyő’. A luc előtag szláv eredetű: szerb-horvát, szlovák luč (‘fáklya, erdei fenyő’). Az ősszláv luč a latin lux, lucis indoeurópai szintű rokona. A magyar szó ma általános c-je régi adatok cz-jének hibás olvasatából ered. Lásd még lucerna, lucidus, lux. lucidus – ‘értelmes, élesen látó’. Latin szó, tkp. ‘világos, tiszta’, a lux, lucis (‘fény’) származéka. Lásd még lucerna, lucfenyő, luciferin, lumen, lumineszkál, lux. luciferin – ‘fénybogarak szervezetében található anyag, amely oxidálódva fényt bocsát ki’. – luciferáz: ‘rovarenzim, amely a luciferin oxidációját gyorsítja’. Vegytani szakszavak a latin lucifer (‘fényhozó, fényt árasztó’) melléknév nyomán, a vegyületekben szokásos -in, illetve az enzimet jelölő -áz végzettel. A latin szó elemei lux, lucis (‘fény’) és ferre (‘hoz’). Főnévként a hajnalcsillagot jelentette; a sátán nevévé a héber Hélél ben Sahár (‘a hajnal fia’) fordításaként lett; ez egyes héber mítoszokban a lázadó angyalok vezérének neveként szerepel. Lásd még lucerna, lucidus, lux. lucskos – ‘sáros, esős, nedves, mocskos’. Származéka: lucsok. Hangutánzó szó a locsog rokonságából. lúd – ‘liba’. Ősi örökség a finnugor korból: vogul, osztják lont (‘lúd’), finn lintu (‘madár’). Ha a finn szó nem ide, hanem más származási összefüggésbe tartozik, akkor a ~ ugor eredetű, és őrzi ősi jelentését. Lásd még ludas. ludas – ‘hibás, vétkes ‹valami csínyben›’. A lúd származéka; korábbi ‘esküszegő’ jelentése folytán valószínű, hogy a szó középkori büntetési forma emlékét őrzi, hogy t.i. az esküszegőknek megszégyenítésül döglött ludat kellett a nyakukban

- 216 - oldal

a

achát

hurcolniuk. ludimagiszter – ‘iskolamester’: Még a ludimagistert is ki akarta csapatni / A jószágából (Fazekas Mihály). Elavult szó a latin ludimagister nyomán, amely a ludus (‘játék, testgyakorlás, iskola’) és magister (‘tanító, elöljáró’) elemekből áll. Lásd még illúzió, interludium, magiszter. ludovikás – ‘‹1954 előtt› a budapesti katonai akadémia hallgatója vagy ott végzett katonatiszt’. Az intézmény Ludovika Akadémia nevéből; a névadó Mária Ludovika császárné és királyné volt, II. Lipót felesége. ludvérc – lásd lidérc luesz – ‘vérbaj, szifilisz’. Latin orvosi szakszó, lues (‘fertőzés, pusztulás’), amely persze csak az újkorban, a szifilisz európai terjedése idején kapta fenti jelentését. luft – ‘labda mellé rúgás’. A német Luft (‘levegő’) átvétele; ez egy óskandináv lypta, lyfta (‘levegőbe emel’) ige származéka. A magyar ~ jelentése a luftot rúg (‘a levegőbe rúg’) kifejezésből ered. Lásd még lift, luftol. luftol – ‘állás nélkül van, munkanélküli’: Magának sincs állása?… Mióta luftol? (Gelléri A. E.). A német Luft (‘levegő’) szóból, azaz: ‘levegőzik, a levegőből él’. Bizalmas nyelvi szó a két háború közti időből. Lásd még luft. lúg – ‘bázis vizes oldata’; ‘a savval ellentétes kémhatású vegyület’. Származéka: lúgos, (ki)lúgoz. Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén lug, szlovák lúh, lengyel lug (‘fahamu’). Az ősszlávba az ófelnémet louga, a mai német Lauge révén került. lugas – ‘kúszónövénnyel, szőlővel befuttatott kerti építmény’. Ismeretlen eredetű szó. lukratív – ‘hasznot hajtó, jövedelmező’. Gazdasági szakszó a latin lucrari, lucratus (‘nyer, kap’) igéből; töve a lucrum (‘haszon, nyereség’). lukulluszi – ‘fényűzően bőséges ‹étkezés, lakoma›’. Lucius L. Lucullus római hadvezérről, aki visszavonulása után pazar lakomáival tette nevét ismertté. lumbágó – ‘derékzsába’. Latin orvosi szakszó (lumbago), a lumbus (‘ágyék’) származéka. lumen – ‘a fényáram mértékegysége’; ‘‹gúnyosan, tagadó mondatban› nagyeszű ember’: nem nagy lumen. Latin szó, a.m. ‘világosság, fényesség’; a lux (‘fény’) rokona. Lásd még illuminál, lucerna, luciferin, lucfenyő, lucidus, lumineszkál, luminista, lux. lumineszkál – ‘hidegen fénylik, villódzik’. – lumineszcens: ‘hidegen fénylő’. – lumineszcencia: ‘anyag utólagos fénykibocsátása gerjesztés hatására’. Tudományos szakszócsalád a latin luminescere (‘világít, fényt bocsát ki’) igéből; ennek töve a lumen, luminis (‘világosság, fényesség’). Lásd még lumen, luminista. luminista – ‘olyan festő, akinek a fény-árnyék kontraszt a legfőbb kifejező eszköze (pl. Rembrandt)’. A latin lumen, luminis (‘világosság, fényesség’) származéka a görög eredetű -ista végződéssel. Ellentéte kolorista. Lásd még lumen, lumineszkál. lump – ‘korhely’. Származéka: lumpol. A német Lump (‘gazfickó, kicsapongó férfi’) átvétele. Lásd még lumpenproletár. lumpenproletár – ‘züllött, rendszeres munkát nem vállaló, pénzért mindenre kapható városi szegény ember’. A német Lumpen (‘rongy’) szóból; lásd még proletár. lunátikus – ‘holdkóros, alvajáró’. Latin szó (lunaticus) a luna (‘hold’) nyomán. Elavult szó. Lásd még lunetta, lunula. lunetta – ‘félkör alakú vagy csúcsíves falmező ajtó, ablak, kapu felett’. Olasz építészeti szakszó, tkp. ‘holdacska’, a luna (‘hold’) kicsinyített alakja. Lásd még lunula. lunula – ‘holdsarló alakú kis aranyozott ostyaállvány a szentségtartó üvegablaka mögött’. Latin szó, a luna (‘hold’) kicsinyített alakja. Lásd még lunetta. lupe – ‘nyeles kézi nagyító’. Németből átvett szó (Lupe), forrása a francia loupe, ‘nagyítólencse’, eredetileg ‘a bőr alatt keletkezett kerek duzzanat, bőrfarkas’ a latin lupa (‘nőstény farkas’) nyomán. lurkó – ‘jó kedélyű, pajkos fiú’; ‘‹régen› semmirekellő, gazfickó’. A latin lurco (‘falánk, korhely ember’) átvétele; forrása a lurcare (‘zabál’) ige. Mai, szelídebb jelentése talán a szó játékos hangzásának köszönhető. lusta – ‘rest, lassú, kényelmes, nehézkes’. Származékai: lustaság, lustul, lustít, lustálkodik. Ismeretlen eredetű szó. lutécium – ‘a ritkaföldfémek közé tartozó ezüstfehér, puha kémiai elem’. Párizs ősi, kelta eredetű latin Lutetia nevéről; ennek lut töve talán mocsarat jelent.

lutheránus – ‘evangélikus’. A vallás alapítójának, a hitújító Martin Luthernek a nevéből. lutri – ‘lottó, számsorsjáték ‹nálunk a 19. század végéig›’; ‘kockázatos, bizonytalan kimenetelű dolog’: nagy lutri az ilyesmi. – lottéria: ‘lottó’. A ~ a német népi lutrie, luteri átvétele, a lottéria pedig az irodalmi német Lotterie formáé, latinosított végződéssel. A németben a holland loterije (‘sorsjáték’) kölcsönzése a lot (‘sors, sorsjegy’) nyomán. Lásd még lottó. lux – ‘a megvilágítás erősségének mértékegysége’. Latin szó, a.m. ‘fény’. Lásd még lucerna, luicfenyő, lucidus, luciferin, lumen. luxus – ‘fényűzés’. Nemzetközi szó a latin luxus (‘buja tenyészet, bőség, pompa’) nyomán; ennek eredete tisztázatlan, talán a görög loxosz (‘ferde, elhajló’) melléknévvel kapcsolatos. A ~ magyar fényűzés fordítása azon a téves vélekedésen alapul, hogy a szó a lux (‘fény’) etimológiai körébe tartozik. Lásd még loxodroma. luzitán – ‘a mai Portugália területén élt ősi kelta nép; ennek tagja’; ‘e néppel kapcsolatos’: Luzitán dal (Vajda János verse). A latin Lusitanus származéka az -us végzet elhagyásával; forrása a tisztázatlan eredetű Lusitania országnév. lüke – ‘együgyű, ütődött’. Ismeretlen eredetű szó. lüktet – ‘‹ér, szív› ütemesen ver, tágul’; ‘‹seb› az érverés ütemére sajog’; ‘élénken zajlik’: lüktet az élet a városban. A ~ lük- töve a lök alakváltozata; a -tet formálisan műveltető képző, de mozgást jelentő igéken olykor gyakorító szerepű, mint itt vagy a baktat, csörtet, léptet, törtet esetében. lüszter – ‘fényes felületű vékony gyapjúszövet’; ‘fémes fényű bevonat üveg- és agyagtárgyakon’; ‘‹régen› csillár’. A német Lüster (‘csillár; lüszterszövet; fémes máz’) átvétele. Forrása a francia lustre (‘ragyogás; csillár’), ezé pedig a latin lustrare (‘megtisztít, megvilágít’) ige a lustrum (’tisztító áldozat’) szóból, amely tkp. lavastrum, töve tehát a lavare (‘mos’) ige. Lásd még illusztrál, illusztris; latrina, lavíroz2, lavór. lyány – lásd leány lyuk – ‘kerek nyílás vagy folytonossági hiány’; ‘üreg’; ‘‹tréfásan› szűk helyiség, lakás’. Származékai: lyukas, lyukad, lyukaszt, lyukasztó, lyuggat, lyukacs, lyukacsos. Alighanem ősi örökség a finnugor korból: cseremisz luk (‘gomblyuk’), finn loukka (‘búvóhely’). A szónak luk és (nyelvjárásokban) lik alakjai is vannak; a köznyelvi ~ szókezdő hangja palatalizálódott.

- 217 - oldal

a

achát

M ma – ‘ezen a napon’; ‘‹főnévként› a mai nap; a jelenkor’: a mának él. A szó alapja egy ősi ma, má mutató névmás, amely a majd, más, most szavakban is megtalálható. Ebből lett -i lativusi raggal mái, majd má, s utóbb ma. Először helyviszonyt jelölt (‘eddig’), majd időt (‘eddig, e napig’), s így lett végül mikor? kérdésre felelő határozó: ‘ekkor, e napon, ma’. Lásd még máma. maca – ‘szerető’: otthagyta a macája. A Maca becenévvel azonos, amely mind a Mária, mind a Margit névhez tartozhat (akárcsak a Manci). macedón – ‘az ókori vagy a jelenkori Macedóniát lakó nép, ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’. Elvonás a latin többes Macedones alakból; ez a görög makedón(esz) átvétele. Az ókori ~ népre, illetve országára inkább a makedón, Makedónia formák használatosak. macerál – ‘piszkál, zaklat, nem hagy békén’. Származéka: macera. A latin macerare (‘áztat, puhít; gyengít, kínoz’) magyaros formája; a macera (‘bosszantás, zaklatás’) utólagos elvonás az igéből. macesz – ‘pászka’. A jiddis mazo (‘kovásztalan lepény, pászka’) többes mazzes alakjának a körülbelüli kiejtést tükröző átvétele; a szó héber forrása a masszáh. macher – ‘csalafinta, agyafúrt ember’: nagy macher! A német Macher (‘valami gonoszat kitervelő személy’) átvétele; tkp. ‘csináló’ a machen (‘csinál, készít’) igéből; a német tolvajnyelvben ez utóbbinak is kialakult ‘lop, csal, hamisan kártyázik’ mellékjelentése. machete – [macsete] – ‘a latin-amerikai cukornádaratók erős kése’. Spanyol szó, eredete bizonytalan. machiavellizmus – [makja-, makia-] ‘céljai elérésére minden eszközt megragadó politika’. – machiavellisztikus: ‘gátlástalan, kíméletlen ‹hatalmi módszer›’. Politikai szakszó Niccolo Machiavelli, a neves firenzei államférfi és író nevéből, aki Il Principe (‘A fejedelem’) című írásában ilyesféle politikát ajánlott a maga korának körülményei között sikerre törő uralkodónak. machinál – ‘mesterkedik, fondorkodik’. – machináció: ‘mesterkedés, cselszövés’. Latin eredetű szavak a machinari, machinatus (‘kieszel, fondorkodik’) ige nyomán, a machina (‘gép, eszköz’) főnévből; ez a görög mékhané (‘eszköz, szerszám, színpadi emelőgépezet’) szóból ered, ennek alapja pedig a mékhanaomai (‘kieszel, kidolgoz’) ige. Lásd még masina. mackintosh – [mekintos] ‘vízhatlan felöltő’. Charles MacIntosh skót vegyésznek, egy impregnáló szer feltalálójának nevéből. mackó – ‘medve, medvebocs’; ‘kezeslábas, tréningruha’: mackó felső; ‘páncélszekrény’. A szlovák macko (‘medve; tipegőruha’) átvétele; ez a Matej (‘Mátyás’) személynév becéző alakja. A ‘pénztárszekrény’ jelentés a magyar tolvajnyelvben alakult ki német mintára. maccs – ‘nagy pontarányú vereség ‹pl. asztaliteniszben tíz szerzett pont alatt›’; ‘‹kártyában› minimális pontszám alatti teljesítés’: maccsban marad. A német Matsch (‘súlyos vereség’) átvétele; ez talán a hangutánzó manschen, mantschen (‘locskol, pancsol’) igéből való. macska – ‘a macskafélékhez tartozó, egérfogó háziállat’. Származékai: macskás, macskásodik. Szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén, szlovák mačka; ugyanez a szó más szláv nyelvekben is megvan, és vagy macskahívogató, vagy a macska hangját utánzó szóból ered. Lásd még mácsonya. mácsonya – ‘tüskés gyomnövény’. A szlovén mačina (‘festő zsoltina’) átvétele; ez a macska szlovén eredetijével rokon, a növény tüskéinek a macskakarmokhoz való hasonlósága alapján. madám – ‘kórházi szülésznő’; ‘francia nevelőnő, nyelvtanárnő’; ‘‹régebben› bordélyház tulajdonosnője’. Nemzetközi szó a francia Madame (‘asszonyom’) nyomán, amely megszólítási forma, és a név első eleme férjes asszonynál (Madame Tussaud). A ma dame (‘az én asszonyom’) szókapcsolatból vonódott össze, ma birtokos névmási alak (latin mea) és dame; ennek latin eredetéről lásd madonna. Lásd még mamzel. madár – ‘tollas, szárnyas, kétlábú, melegvérű gerinces állat’; ‘‹szlengben› pali, balek’: ne nézz engem madárnak! Származékai: madaras, madarász, madarász(ik). Ismeretlen eredetű szó. madeira – ‘erős csemegebor’; ‘lyukacsos hímzés’. A két eltérő jelentés mindegyike Madeira szigetével kapcsolatos: a bort ott termelik, a hímzés onnan terjedt el. A portugál név jelentése ‘fa(anyag)’, a latin materia (‘anyag; épületfa’) folytatója. Lásd még madrigál, matéria, matriarchátus, matrica, matrikula, matróna, metró, metropolis, metropolita, míder.

madonna – ‘a kisded Jézust tartó Szűz Mária képen, szobron ábrázolva’. Olasz szó, tkp. ‘asszonyom’; elemei a ma (teljes formában mia, latin mea) birtokos névmás és a donna (‘hölgy, nő’), amely a latin domina (‘a ház úrnője’) folytatója a domus (‘ház’) tőből. Lásd még dáma, dominó, madám. madrigál – ‘középkori szerelmes témájú, 8-12 soros verstípus’; ‘ennek megzenésített formája’. Költészeti szakszó az olasz madrigale nyomán, amelynek eredetétől máig folyik a vita. Mindenképpen köze van a madre (‘anya’) szóhoz, illetve ennek latin mater, matris előzményéhez. Egy vélemény szerint a velencei olasz madregal (‘egyszerű, mesterkéletlen, együgyű’) szó a forrás, amely a késő latin matricalis (‘anyaméhből való’) megfelelője, tehát értelme: ‘ártatlan, mint a ma született csecsemő, s éppoly üde, természetes’. Más vélekedés a matricale szóból arra következtet, hogy itt anyanyelvi versről van szó, tehát nem latin szövegűről. Ismét mások egy eredetibb mandrigale alakot tételeznek fel, amely a mandriale (‘pásztor’) szóval kapcsolatos, a latin eredetű mandra (‘nyáj’) származékával, tehát pásztori versre utal. Lásd még madeira, matriarchátus, matrikula, matróna, metropolis, metropolita, míder. madzag – ‘zsineg, spárga’. Ismeretlen eredetű szó. maestoso – [maesztózó] ‘emelkedetten, méltósággal ‹adandó elő›’. Olasz zenei utasítás, tkp. ‘fenséges, méltóságteljes’, a maestŕ származéka; ennek eredetéről lásd Maestŕ. Maestŕ – [maeszta] ‘a trónon ülő Szűz Máriát szentekkel körülvéve ábrázoló képtípus’. Olasz szó, a.m. ‘fenség’, a latin maiestas (‘nagyság, fenség, méltóság’) folytatója, ez tkp. ‘nagyobbság’, lévén a magnus (‘nagy’) középfokának, a maiusnak származéka. Lásd még maestoso. maestro – [maesztró] ‘(olasz) zeneszerző, karmester (főképp megszólításként)’. Olasz szó, tkp. ‘mester’, a latin magister folytatója; ennek eredetéről lásd magisztrátus. Lásd még metresz. maffia – ‘Szicíliában kialakult, bűn- és terrorcselekményekre specializálódott, magas fokon szervezett bűnszövetkezet’; ‘a szervezett bűnözés hasonló csoportjai’: az orosz maffia, a kolumbiai drogmaffia. – maffiózó: ‘a maffia tevékeny tagja, szervezett bűnöző’. Nemzetközi szópár a tisztázatlan eredetű szicíliai olasz mafia (tkp. ‘hősködés, vakmerőség’) és származéka, a mafioso (‘maffia-tag’) nyomán. mafla – ‘bamba, ügyetlen, élhetetlen (személy)’. Német eredetű szó, de nem dönthető el, hogy forrása a Muffel (‘tömpe orrú ember’) vagy a Maulaffe (‘szájtáti, bámészkodó ember’) volt; mindkét magyarázatnak vannak hangtani nehézségei. mag – ‘virágos növény termésében rejlő szaporító szerv’; ‘ondó’; ‘ivadék’; ‘tenyésztésre nevelt állat’: meghagyják magnak; ‘legelsőnek kialakult rész’: városmag; ‘valaminek a lényege’: beszédének a magva az volt, hogy… Származékai: magos, magvas, magtalan, magzik, magzat. Ősi örökség a finnugor korból: zürjén mig (‘ölrész, derékrész ruhán’), votják miger (‘test, alkat’), cseremisz monger (‘törzs, test’). A finnugor alapalak *munke lehetett, amely szabályos előzménye a magnak, de a v-t tartalmazó tőalakok (magvak, magva, magvas) nem magyarázhatók meg belőle. A ‘test’ és ‘mag’ jelentések közt van ugyan távolság, de áthidalására alkalmas egyebek közt a maga névmás. Lásd még írmag, magas, magasztal, magol, magvaváló. maga – ‘‹visszaható névmás›’: magára gondol, képezik magukat; ‘saját személye ‹nyomatékként›’ maga jár a lány után; ‘egyedül’: Magam vagyok. / Nagyon (Tóth Árpád); ‘személyes névmás egyes második személye magázó viszonyban’: Én is magával megyek. A magyar nyelv külön életében alakult ki, feltehetőleg a mag főnévből, annak korábbi, inkább a rokon nyelvekben található ‘test’ jelentése alapján, -a birtokos személyjellel. A ‘teste’  ‘ő maga’ jelentésváltozás eléggé kézenfekvő. Kevésbé valószínű, hogy a ~ abból a névmási elemből ered, amely a ma, más, majd, most határozószóknak a töve, kibővülve az engem, téged névmások g nyomósító elemével. Magázó személyes névmássá egy maga kegyelmed formából önállósult. Lásd még magán, magánhangzó, magány. magán – ‘‹régen› magában, külön’; ‘‹öszszetételek előtagjaként› saját (tulajdonú); ‘nem közösségi, nem nyilvános; egyedi, külön’: magánérdek, magánlakás; magánember, magántanuló, magánkönyvtár, magánokirat; magánlátogatás, magánszám, magánénekes. Származékai: magános, magányos, magánzó. A maga visszaható névmás megszilárdult -n állapothatározói ragos alakja. A magán- mint összetételi előtag többnyire a magános (‘magában való, egyedül való’) melléknév jelentését hordozza. Lásd még magánhangzó, magány. magánhangzó – ‘nyílt szájüreggel képzett beszédhang’. Kora nyelvújítási tükörszó a magán határozószóval, a német

- 218 - oldal

a

achát

Selbstlaut mintájára. magány – ‘egyedüllét, egyedülség’; ‘magárahagyatottság’. Nyelvújítási alkotás, elvonás a magán származékának, a magános (‘egyedülálló, magában álló’) melléknévnek régi, palatalizált magányos alakjából. A két alak viszonya olyan, mint a talán–talány szópár tagjaié. magas – ‘függőlegesen nagy kiterjedésű’; ‘nagy rezgésszámú ‹hang›’; ‘függőlegesen nagy távolságra lévő’: magasan száll a sas; ‘nagy hatalmú, sokak fölé rendelt’: magas állás, pozíció, magas látogatók; ‘erkölcsi, szellemi színvonalával kiemelkedő’: magas eszmények, magas kultúra; ‘nehezen felfogható’: ez nekem magas; ‘‹főnévként› magasan fekvő hely’: a magasban van; ‘az ég’: Dunnába bútt fenn a magas (József Attila). Származékai: magaslat, magaslik, magasul, magasodik, magasít, magasított, magasság, magasságos. Bizonytalan eredetű; talán a mag származéka -s denominális melléknévképzővel, a szó ősibb ‘test’ jelentése alapján: ‘testes’  ‘megtermett’  ‘magas termetű’  ‘magas’. Figyelemre méltó a régi és tájnyelvi magos alakváltozat! Lásd még magasztal. magasztal – ‘fennen dicsér, dicsőít’: magasztaljátok az Urat; ‘‹régen› fölemel, magasra tesz’: aki magát felmagasztalja, megaláztatik. Származékai: magasztos, magasztalás. A magas származéka, mégpedig műveltető, egyben gyakorító képzőkkel, mint a marad–maraszt–marasztal esetében. Eredeti értelme ‘magasít, magasba emel’ volt; mai jelentése átvitt értelmű: ‘dicsőítésével mások fölé emel’. Példák erre más nyelvekből: latin altus ‘magas’  exaltare ‘magasztal’, német erheben ‘felemel’  erhaben ‘magasztos’. A magasztos nyelvújítási alkotás az akkoriban elvont magaszt (‘dicsőítés’) főnévből. magazin – ‘‹régebben› raktár’; ‘‹egyes más országokban› áruház’; ‘szórakoztató képes folyóirat’. Sok nyelvben otthonos vándorszó, amely az olasz magazzino révén terjedt el; forrása az arab makházin, a makhzan (‘árulerakat, hadszertár’) többes számú alakja a khazn (‘rakás, készlet’) szó nyomán; ‘folyóirat’ jelentése az angolban jött létre. A magyar szó a német Magazin átvétele betű szerinti ejtésben. mágia – ‘a természetfeletti hatalmak befolyásolására végzett babonás műveletek, szertartások titkos tudománya’. – mágikus: ‘mágiával kapcsolatos, bűvölő, varázsos’. – mágus: ‘mágiát gyakorló személy’; ‘‹az ókori perzsáknál› gyógyító, jövendőmondó, álomfejtő pap’; ‘‹ma› bűvész’. A szócsalád alapja a latin magus, illetve görög magosz előzménye; ez az óperzsa magus szóból ered, amely egy papi ténykedést ellátó méd néptörzs neve volt. A ~ forrása a görög mageia, a mágikusé a magikosz melléknév, illetve ezek latin megfelelői (magia, magicus). magisztrátus – ‘városi hatóság’; ‘‹régebben› tisztviselő, hivatalnok’; ‘‹az ókori Rómában› magas közhivatal, ilyet viselők összessége’. – magisztrális: ‘hatósági’; ‘‹gyógyszertárban› a recept alapján helyben készítendő’: magisztrális költség. – magiszter: ‘a doktorinál alacsonyabb tudományos fokozat ‹a középkorban, helyenként ma is›’. Nemzetközi szócsalád a latin magister (‘elöljáró, vezető, tanító’) és származékai nyomán; ez a magnus (‘nagy’) szóból való, eredetileg a középfokú magis (‘inkább’) -ter képzős határozói alakja. Lásd még maestro, mágnás, major, majordómusz, majuszkula, maximum, maxima, metresz. máglya – ‘keresztben egymásra rakott, majd meggyújtott fahasábok halmaza’; ‘ez mint középkori vesztőhely’: máglyahalált halt. Szláv eredetű szó: szerb-horvát mogila, szlovák mohyla ‘földhányás, sírhalom’. Sokáig az átadó nyelvekbeli jelentés élt a magyarban is (‘rakás, csomó, kupac’); mai értelmével a nyelvújítás korában ruházták fel. magma – ‘a földkéreg izzón folyó kőolvadéka, láva’. A görög masszó (tkp. mag-szó), azaz ‘gyúr, dagaszt’ ige főnévi származéka. Lásd még massza. mágnás – ‘nagybirtokos, főnemes’: mágnáskaszinó. A középkori latin magnas, magnatis (‘főúr’) átvétele; forrása a latin magnus (‘nagy’). E latin szóképzés párja a primus  primas (lásd prímás). Lásd még maestro, magnitúdó, major, majordómusz, majuszkula, maxima, maximum. mágnes – ‘vasat s néhány más fémet magához vonzó anyag’; ‘ilyenből készített mágnesező eszköz’: patkómágnes. Származékai: mágnesség, mágneses, mágnesez. – magnetikus: ‘mágneses tulajdonsággal bíró’. – magnetika: ‘a fizikának a mágnességgel foglalkozó ága’. – magnetizál: ‘mágnesessé tesz’. – magnetizmus: ‘a mágnesesség jelensége’. – magnetit: – ‘mágnesvasérc’. A latin lapis Magnes (‘mágneskő’) második elemének átvétele. Forrása a görög Magnész, Magnétosz (‘Magnészia lakója’), illetve a Magnétisz lithosz (‘magnésziai kő, mágneskő’) szókapcsolat első eleme. Magnészia thesszáliai város híres volt az itt lelt mágneskőről. Lásd még magneto-, magnézium, mangán. magneto– ‹összetételek előtagjaként› ‘a mágnességgel kapcsolatos, azt alkalmazó’. – magnetofon: ‘mágnesszalagos hangrögzítő berendezés’. – magnetoszféra: ‘a Föld körüli övezet, amelyben az elektromosan töltött részecskék a földmágnesség

erővonalai mentén mozognak’. A mágnes görög előzményéből elvont szóalak (Magnész, Magnetosz); a két összetétel utótagjainak eredetéről lásd fonográf, szféra. magnézium – ‘ezüstfehér, gyúlékony fémes elem’. Vegytani szakszó a latin magnesium nyomán, ez a Magnesius (‘a tesszáliai Magnészia tartományból való ‘) semleges alakja. A névadás alapja, hogy ezen a vidéken magnezitet bányásztak, a ~ oxidját. Lásd még mágnes, mangán. magnitúdó – ‘nagyság, nagyságrend, a földrengés erősségét jelző szám’; ‘fényrend, az égitestek látszó fényességének mértékszáma (mely fordítottan arányos a fényességgel)’. Latin tudományos szakszó (magnitudo), a magnus (‘nagy’) főnévi származéka. Lásd még maestro, major, majordómusz, majuszkula, maximum. magnólia – ‘kora tavasszal nyíló, pompás fehér virágú keleti díszcserje’. Pierre Magnol francia botanikus nevéből. magol – ‘szóról szóra (meg)tanul’: bemagolja a leckét. A mag főnév származéka denominális -l igeképzővel, mint szem– szemel; a szókép a magokat gépiesen, egyenként felcsipegető háziszárnyasokat idézi. magvaváló – ‘olyan gyümölcs, amelynek magja könnyen elválik a húsától’: magvaváló szilva. Alanyi összetétel, amely a mag és válik elemekből áll, és majdnem mondatértékű kifejezésből: (e gyümölcs) magva váló (‘a magja elválik’) vonódott össze. Ilyen szerkezetű szó a szárnyaszegett (‘madár, amelynek a szárnya szegett’) is. magyal – ‘fényes, fogas levelű örökzöld díszcserje’. Ismeretlen eredetű szó. magyar – ‘tömegében Magyarországon élő, finnugor nyelvű nép; e nép nyelve, e nép tagja’; ‘‹melléknévként› e népre vonatkozó’. Származékai: magyarán, magyaráz, magyarázat, magyarázkodik, magyari, magyarít, magyaros, magyarosít, magyarosodik, magyarság, magyartalan, magyartalanság, magyarul. A ~ elhomályosult összetétel. Utótagja az a finnugor eredetű eri (‘valakinek a fia’) szó, amely pl. férj (eredetibb fi-eri) szavunkban is megvan. Első eleme a manjsi, az ugor ősnép egy nagyobb csoportjának, nemzetségének (e nemzetség mítikus ősének) neve. Ez maradt fenn a vogul rokonnép saját manysi megnevezésében is, a magyarban pedig  madzs  magy irányban fejlődött, ahogy a vogul anysar a mi agyar szavunk megfelelője. Az eri utótaggal magyeri szó állt elő, amelynek nyomai írásos régiségeinkben a 15. századig megmaradtak. Az idők során hangrendi kiegyenlítődéssel két változat állt elő: a megyer (mely törzsnév is lett, s így sok mai helynevünkben szerepel), és a ~, amely az egész törzsszövetség s utóbb az államalkotó nép neve maradt. A magyaráz ige magyarátöve -i lativusi ragot rejt, tehát ‘magyarra (azaz érthető nyelvre) tesz át.’ mahagóni – ‘trópusi fa, illetve ennek vöröses színű, értékes faanyaga’. Sok nyelvben meglelhető szó, valószínűleg valamelyik karib nyelvből való, és az angol révén terjedt el; a magyarba a német Mahagoni közvetítette. maharadzsa – ‘indiai tartományi uralkodók címe’. – maharáni: ‘a maharadzsa feleségének címe’. Nemzetközi szók a hindi mahárádzsá (‘nagy király’), illetve maháráni (‘nagy királyné’) nyomán. Ezek első tagja a mahá (‘nagy’), melynek indoeurópai rokonságába tartozik a görög megasz, latin magnus, orosz mogu(csij) vagy az angol much óangol micel előzménye. A rádzsa és ráni a latin rex, regis és regina oldalági rokonai. Lásd még mahatma, regále. mahatma – ‘különös tiszteletben álló személyek címe Indiában’: Mahatma Gandhi (tkp. Móhandász Karamcsand G.). A szanszkrit mahátman (‘nagy lélek’) hindi alakja; a lélekvándorlás több fokozatán átment, istenivé tökéletesült embert jelent. Első eleme a mahá (‘nagy’), melynek indoeurópai rokonságába tartozik a görög megasz, latin magnus, orosz mogu(csij) vagy az angol much óangol micel előzménye; az átman (‘lélek’) kapcsolatos a görög atmosz (‘pára, gőz’) és német atmen (‘lélegzik’) szavakkal. Lásd még atmoszféra, maharadzsa. máj – ‘epét kiválasztó nagy, barna hasüregi szerv’. Származéka: májas. Ősi örökség az uráli korból: vogul mait, votják mus, finn maksa, szelkup miita. Az ősi alak *maksza lehetett. maja – ‘indián nép, amely magasrendű civilizációt teremtett a Yucatán félszigeten a 2–15. századok között’. Nemzetközi szó a spanyol maya nyomán. majális – ‘májusban tartott szabadtéri táncos mulatság’. A latin maialis átvétele; ez újkori képzés a maius hónapnévből: lásd május. majd – ‘utóbb’; ‘nemsokára’; ‘kis híján’: majd a nyakát törte. A ma, más, most közös névmási alapszavából jött létre -i lativusi és -t locativusi raggal: má-i-t  májt  majt; a t zöngésülésének párhuzamát a hajdú, hajdan nyújtja. A majdan alakváltozat -n-je

- 219 - oldal

a

achát

újabb locativusi rag (mint mostan, ígyen). A ~ eredetileg helyhatározó volt ‘itt’ jelentéssel, ezután időhatározóként ‘most’  ‘azonnal’  ‘nemsokára’  ‘később’ vonalon fejlődött tovább. Lásd még majdnem. majdnem – ‘kis híján, szinte’. A majd és nem elemek összetétele. Korábban a majdnak is volt ilyen jelentése; ennek elhomályosultával vette fel a ~ a nem tagadószót (mint a csaknem is), s nyert így ‘már-már, de azért mégsem’ értelmet. majolika – ‘ónmázas, égetett cserép, a fajansz egy fajtája’. Az olasz maiolica átvétele; ez Mallorca sziget latin Maiorica nevének változata. Ez a technika a hispániai móroktól Mallorca szigetén keresztül került Itáliába, innen a neve. majom – ‘az emberhez legközelebb álló, fákon élő emlősállat’; ‘valakit nevetségesen utánzó személy’; ‘hiú, kényeskedő személy’: divatmajom. Származékai: majmol, majomkodik. Vándorszó az arab majmún (‘majom’) nyomán, amely a perzsa és az oszmán-török révén sok kelet-európai nyelvben elterjedt. Mivel igen koránról kimutatható, lehet, hogy arab műveltségű középkori izmaelita kereskedők révén került nyelvünkbe. majonéz – ‘tojás sárgájából és étolajból készült hideg mártás’. Nemzetközi szó a francia mayonnaise nyomán. Voltaképpeni jelentése ‘Mahon városából való’. Mahon Menorca szigetének legnagyobb városa, amely 1756-ban került francia kézre; állítólag a győzelem tiszteletére készítette el ezt a mártást elsőnek egy párizsi szakács, s a városról nevezte el. major – ‘a határban fekvő gazdaság’. Származékai: majorság, majoros. A hazai bajor-osztrák meier (‘a gazdaság vezetője’) szóból; ez az irodalmi német Meier (‘intéző, ispán, majorosgazda’) megfelelője, és végső forrása a latin maior (‘nagyobb; elöljáró, felügyelő’). A magyar szó, amely nem személyt, hanem a rábízott birtokot jelenti, talán a majorság szóból vonódott el, mely előbb azt jelentette: ‘a meier hivatala, tisztsége’. Lásd még majordómus. majoránna – ‘fűszerként használt illatos kerti növény’. A tisztázatlan eredetű középkori latin maiorana magyar változata. majordómusz – ‘háznagy, udvarnagy’. Történelmi szakszó a latin maior domus (‘a ház elöljárója’) szókapcsolatból: maior (‘nagyobb; elöljáró’) és domus (‘ház’). Lásd még maestro, magnitúdó, majoreszkó, majuszkula, maximum. majoreszkó – ‘hitbizomány várományos örököse’. A régi olasz majorasco átvétele, amely a spanyol mayorazgo révén a középkori latin maioraticum szóra, a maior (‘nagyobb, idősebb’) származékára megy vissza. Mindezek nem személyt jelentenek, hanem a (leg)idősebb öröklésén alapuló hitbizományi intézményt. Lásd még maestro, magnitúdó, majordómusz, majuszkula, maximum. majré – ‘ijedelem, félelem’. Származékai: majrés, majrézik. A hazai jiddis majre, mojre (‘félelem’) átvétele a magyar szlengben; végső forrása a héber mórá (‘félelem’). majszol – ‘az ételt a szájában forgatva, szopogatva lassan eszik’. Hangutánzó, hangfestő szó, részint a száj lassú, piszmogó mozgását, részint a kísérő, csemcsegő hangokat érzékelteti. majszter – ‘‹kisiparos› mester’. A német Meister átvétele a hazai németség nyelvéből, maister alakban; a német szó az *ófelnémet meistar formán keresztül a latin magister (‘elöljáró’) szóra megy vissza; eredetéről lásd magisztrátus. A népnyelvi majsztram alak a majszter uram összevonódása. Lásd még maestro, mester. május – ‘az év ötödik hónapja’. A latin Maius mensis (‘május hónap’) első elemének átvétele; ez a hónap Maia istennőnek, a sarjadó vetés és a szaporodás védnökének, Vulcanus hitvesének volt szentelve. Lásd még majális. majuszkula – ‘nagybetű, nagy kezdőbetű’; ‘középkori kódexírási típus alsó és felső szár nélküli betűkből’. Latin szó, a maiuscula littera (‘kissé nagyobb betű’) önállósult első eleme, a maius (‘nagyobb’) melléknév kicsinyítő képzős alakja; forrása a magnus (‘nagy’). Lásd még maestro, magnitúdó, majordómusz, majszter, maximum. mák – ‘lila vagy fehér virágú, gömbölyű toktermést hozó, apró olajos magvaiért termesztett növény’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák mak. Az átadó nyelvet nem tudjuk meghatározni. Lásd még mákony. makacs – ‘konok, nyakas, szándékától el nem tántorítható’. Származékai: makacsság, makacskodik. Ismeretlen eredetű szó. makadám – ‘hengerelt zúzottkő borítással készült (út)’. John L. MacAdam skót mérnöknek, a módszer feltalálójának nevéből, részben a német Makadam közvetítésével. makáma – ‘rímes prózában írt humoros elbeszélés’. A Harírí és Hamadáni által teremtett arab műforma arab maqáma neve tkp. ‘tartózkodási hely’; ez ‘udvari összejövetel’, majd ‘elmés csevegés’ jelentéseken át vette fel mai értelmét. A magyarba a német Makame közvetítette. makaó – ‘hazárd kártyajáték’.

Az egykori dél-kínai portugál gyarmat, Macao (portugál Macau) nevéről, e város ugyanis kártyabarlangjairól volt híres. A név forrása a kínai Ama Kao (‘az isteni anya szentélye’). makaróni – ‘csőtészta’; ‘kevert nyelvű költemény’. – makarónikus: ‘kevert nyelvű (vers)’. A ~ az olasz maccheroni (többes számú alak) származéka, valószínűleg az észak-itáliai macaroni formából. Az olasz szó eredete viták tárgya; talán a görög makaria (‘boldogság’) főnévből való, amelynek a középkori görögben ‘árpakása’ jelentése is volt; talán az olasz maccare (‘pépesít’) a forrása, a latin macerare (‘puhít, lágyít’) folytatója. A második jelentés, illetve a maccheronico származék talán azért vonódott át a két vagy több nyelv (kezdetben olasz és latin) szavaiból kikevert költeményre, mert a ~ régen egy tésztából, húsból és több zöldféléből álló vegyestál neve (is) volt. Lásd még macerál. makedón – lásd macedón makett – ‘építménynek kicsinyített térbeli mása’; ‘kiadandó könyvnek nyomatlan lapokból álló mintapéldánya’. Nemzetközi szó az olasz machietta (‘vázlat’) nyomán; ez kicsinyített képzés a macchia (‘folt, petty’) szóból, amely a latin macula (‘folt’) folytatója. A magyarba a francia maquette kiejtés szerinti alakja került, második jelentésében német közvetítéssel. Lásd még makula. maki – ‘félmajom, a lemurok egyik faja’. Nemzetközi szó a malgas (madagaszkári) maky nyomán, amely a francia révén terjedt el. makk – ‘tölgy és bükk termése’; ‘a hímvessző csúcsa’; ‘a magyar kártya egyik színe’. Származékai: makkos, makkol, makkoltat. Ismeretlen eredetű szó. makog – ‘‹nyúl, majom› apró, szakadozott hangokat hallat’; ‘‹ember› szaggatottan, alig érthetően beszél, mond valamit’. Hangutánzó szó, a bakog és vakkant rokonságából. mákony – ‘ópium’. Nyelvújítási alkotás a mák főnévből, a kedvelt -ony képzővel, amelyet a bársony, zátony s hasonló szavakból következtettek ki; ilyen képzés még a horgony, mozdony. A képzés alapja, hogy az ópiumot a nyers mákgubó nedvéből állítják elő. makramé – ‘csomózással készült textildíszítés szőtteseken’. A francia macramé kiejtés szerinti átvétele; forrása az arab mikramah (‘hímzett fátyol’). makrancos – ‘csökönyös, akaratos, ellenszegülő’. Ismeretlen eredetű szó; régen s nyelvjárásokban előfordul a makranc (‘csökönyösség’) is, de nem dönthető el, hogy ez elvonáse a ~ból, vagy maga az alapszó volna. makréla – ‘ízes húsú tengeri hal’. A német Makrele átvétele latinosított szóvéggel; forrása a középholland makereel közvetítésével a tisztázatlan eredetű középkori latin macarellus. makro- – ‹összetételek előtagjaként› ‘nagy ‹ellentétül a mikroelőtagúakhoz›’: – makrofizika: ‘a szabad szemmel látható testek fizikája’. – makrokefál: ‘rendellenesen nagy koponyájú ‹ember›’. – makroklíma: ‘nagyobb földrajzi egységek éghajlata’. – makrokozmosz: ‘a világegyetem, az égitestek világa’. – makroszkopikus: ‘szabad szemmel is látható méretű’. A görög makrosz (‘nagy’) szó származékai; görög kephalé a.m. ‘fej,’, szkopeuó ‘megfigyel’, a többi utótag eredetét lásd a megfelelő szóknál. makula – ‘folt; erkölcsi szeplő’. Származéka: makulátlan. A latin macula (‘folt, anyajegy, szennyfolt’) átvétele; a latin szó alakilag kicsinyítő képzés, de feltehető *maca alapszavának nincs nyoma az ókori latinban sem. A ~ elavult szó, csak makulátlan (‘folttalan, szeplőtlen, hibátlan’) származéka eleven. Lásd még makulatúra. makulatúra – ‘selejtes nyomdai papír, újság’. A német Makulatur átvétele latinosított szóvéggel; a francia maculature révén egy késői latin maculare, maculatum (‘beszennyez’) igére vezethető vissza, a macula (‘folt, szenny’) származékára. Lásd még makula. mál – ‘állat has alatti prémje’: rókamálas mente; ‘‹régebben› hegyoldal’: Zöldmál, Rézmál (a Budai-hegységben); ‘madár begye’: aranymálinkó (‘sárgarigó’). A mell ősi alakváltozata, amely valószínűleg hangrendi átcsapással alakult ki, bár van néhány olyan finnugor, közelebbről votják szó, pl. mol (‘mellrész’), möl (‘madárnyak’), amelyekből önálló eredetre is lehet következtetni. A ~ önmagában elavult szó. Lásd még hasmánt, málinkó, sármány. malac – ‘disznó kicsinye, növendék disznó’; ‘rendetlen, piszkos ‹gyerek›’; ‘illetlen ‹beszéd, vicc›’. Származékai: malacság, malackodik. A szlovén mladec (‘ifjú’) többes mladci (‘szaporulat’) alakjából ered; a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel, a szóvégi magánhangzó elmaradt: mladci  malacci  malaci  malac. malachit – ‘zöld színű kristályos féldrágakő’. Nemzetközi szó a görög malakhé (‘mályva’) szóból, az ásványoknál

- 220 - oldal

a

achát

gyakori -it végződéssel (mint galenit, pirit). malaga – ‘erős, édes spanyol csemegebor’. Fő termőhelyének középpontja, a spanyol Málaga város nevéből. Ennek ókori görög Malaka előzménye egy ‘királynő’ jelentésű pun szóból eredeztethető. maláj – ‘délkelet-ázsiai és óceániai mongoloid nép, ennek nyelve, ennek tagja’; ‘‹melléknévként›’ e néppel kapcsolatos. A német Malaie (‘maláj ember’) átvétele; forrása az angolon keresztül a malájok saját maláju megnevezése. malária – ‘váltóláz, visszatérő hideglelésekben megnyilvánuló fertőző betegség’. Nemzetközi szó az olasz malaria nyomán, amely a mala aria (‘rossz levegő’) szókapcsolatból vonódott össze, e betegség ugyanis főként mocsaras vidéken terjed. Az olasz szavak forrása a latin malus (‘rossz’) és aer (‘levegő’), utóbbi a görög aér átvétele. Lásd még malefaktor, malícia, malőr, maródi. malaszt – ‘isteni kegyelem’: menyi milosztben terümtevé elevé miü isemüküt Adamut (Halotti Beszéd); ‘‹hamis› kegyesség’: írott malaszt (‘beváltatlan nyilvános ígéret’). Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén milost, szlovák milosť (‘kegyelem, könyörület’); ezek a milý (‘kegyes, jóindulatú’) melléknév főnévi származékai. A magyar szóban hangrendi kiegyenlítődés zajlott le; miloszt  milaszt  malaszt. maláta – ‘csíráztatott, aszalt árpa’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát mlata (‘maláta’), szlovén mlata, szlovák mlato (‘malátaseprő’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel. málé – ‘kukoricalepény, kukoricakása’; ‘rest, mamlasz (ember)’. A román mălai (‘köles, kukorica, kukoricaliszt’) átvétele, esetleg az ukrán malaj közvetítésével. Második jelentése talán a máléval teletömött szájú ember bárgyú arckifejezésére utal. malefaktor – ‘csínytevő, gonosztevő’. Latin szó (malefactor), ‘helytelenül cselekvő’ a malus (‘rossz’) és facere, factum (‘tesz, csinál’) elemekből. Lásd még malária, malícia, malőr. malgas – ‘a Madagaszkár szigetét lakó nép, ennek nyelve, ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. Ismeretlen eredetű szó. málha – ‘útipoggyász’; ‘teher ‹lovon, szamáron›’: málhás állat. Származékai: málhás, málház, málházott. A középfelnémet malhe (‘bőrtarisznya, iszák, zsák’) átvétele hangrendi kiegyenlítődéssel. malícia – ‘rosszindulat, gonoszság, kajánság’. – maliciózus: ‘rosszindulatú, rosszmájú, csípős’: maliciózus megjegyzés. Latin eredetű szócsalád, forrása a malitia (‘gonoszság, álnokság’) a malus (‘rossz’) szóból. Lásd még malária, malefaktor, malőr. maligán – ‘bor szeszfoka’. Malligand francia borász nevéből. málinkó – ‘sárgarigó’. Nyelvjárási szó az aranymálinkó vagy sármálinkó (tkp. ‘aranymell, sárgamell’) utótagjából, amely a mál becézett alakja. Lásd még sármány. mállik – ‘(szét)omlik, porlad’. Származékai: málló, mállás, mállaszt, mállékony, mállatag. Ismeretlen eredetű szó. málna – ‘apró, piros bogyókból összetett aprómagvas gyümölcs’. Származékai: málnás, málnázik. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák malina. A magyar szó a két nyílt szótagos tendencia jegyében alakult ki: malina  malna  málna; a kieső i az első szótag magánhangzójának nyúlásához vezetett. malom – ‘kenyérmagvakat őrlő üzem’: szélmalom, vízimalom, gőzmalom; ‘vízierőt felhasználó más üzem’: fűrészmalom, kallómalom; ‘malomjáték; három egy vonalba juttatott korong e játékban’. Származékai: malmos, malmozik. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén mlin (régebbi malin), szlovák mlyn; ezek az ófelnémet mulin közvetítésével a latin molina (‘malom’) leszármazottai a molere (‘őről’) ige nyomán. A magyarba valószínűleg egy molin, malin alak került, amelyből hangrendi kiegyenlítődéssel és szóvégi n  m hasonulással állt elő a ~. Lásd még molnár. malőr – ‘baj, kellemetlenség, kínos eset’. Hogy ön hideg maradt s kegyetlen, / Már az malőrnek mondható (Heltai Jenő). A francia malheur (‘balszerencse, baj’) kiejtés szerinti átvétele. A francia szó a latin malum augurium (‘kedvezőtlen jóslat’) kifejezésből alakult: malus (‘rossz’), lásd még augur. malter – ‘habarcs’. Az irodalmi német Mörtel bajor-osztrák marter, malter alakjának átvétele; ezek forrása a latin mortarium, azaz ‘mozsár’ (mint mészkőzúzó és habarcskeverő eszköz). Lásd még mozsár. malvázia – ‘görög muskotálybor’. Eredetéről lásd mazsola. mályva – ‘rózsaszín vagy vörös virágú gyomnövény’. A latin malva átvétele az l palatalizálódásával. mama – ‘anya kedveskedő megszólítása’; ‘‹újabban› nagymama’;

‘‹nyeglén bizalmaskodó modorban› néni’. Gyermeknyelvi szó; mivel ez egyike a gyermek első tagolt hangadási kísérleteinek, szinte minden nyelvben hasonló hangzású szót találunk: angol mum, mummy, francia maman, német Mama, olasz mamma stb. máma – ‘ma’. A nyomatékos már ma szókapcsolatból alakult, részben a hasonult mámma alakon keresztül, részben úgy, hogy a márnak eleve a hiányos má’ alakja szerepelt benne. mamaliga – ‘puliszka’. Román eredetű szó (mămăligă) a keleti nyelvjárásokban. mameluk – ‘egyiptomi uralkodó réteg (1250-1517)’; ‘Napóleon egyiptomi testőrségének tagja’; ‘a Tisza Kálmán-kormányzat feltétlen híve és kiszolgálója’. A németből átvett szó (Mameluck), amelyben már a fenti harmadik jelentés (‘elvakult kormánypárti’) is benne volt. Forrása az arab mamlúk (‘rabszolga’, tkp. ‘birtoklott tárgy’), az egyiptomi ~ dinasztia ugyanis a korábbi kalifák rabszolgákból képzett testőrségének puccsa révén került uralomra. mamlasz – ‘ügyefogyott, gyámoltalan, mulya (személy)’. A szlovák népi mamlas átvétele. mammon – ‘a pénz bálványa, a gazdagság megszemélyesítője’: Ül pénzes ládáján sovány ábrázattal, / Tisztelvén a mammont örök áldozattal (Csokonai). Nemzetközi szó a szír-arám mámón (‘gazdagság, vagyon’) nyomán, amely a görög és latin bibliafordítások révén terjedt el. Fenti értelme Jézus szavai nyomán keletkezett: Senki sem szolgálhat két úrnak… Istennek és a Mammonnak (Mt 6,24). mammut – lásd mamut mámoros – ‘enyhén ittas’; ‘lelkesülten boldog, jóleső szédületben lévő’. Származékok és kapcsolt szavak: mámorosodik, mámor, mámorít, mámorító. Az oszmán-török mahmur (‘mámoros, kábult’) átvétele fölös -s melléknévi képzővel, bizonyára az ittas, italos szavak analógiájára. A mámor utólagos elvonás a ~ból. mamusz – ‘posztó papucs’. Bizonytalan eredetű szó; talán az oszmán-török mahmuz (‘sarkantyú’) megfelelője, és egy olyan lábbeli neveként honosodhatott meg, amely a sarkantyúra emlékeztetett. mamut – ‘az elefánthoz hasonló, de kihalt nagy agyaras emlős’. Nemzetközi szó (mammut, mammoth) az orosz mamont nyomán; ez talán jakut szó, a mamma (‘föld’) származéka. Az elnevezés magyarázata, hogy amikor az első mamutot Jakutiában kiásták a fagyos földből, a helybeliek azt hitték, hogy földalatti járatokban élő állat. A legutóbbi időkig nálunk is a mammut irásmód járta. mamzel – ‘kisasszony’; ‘nevelőnő’. A német Mamsell (‘gazdasszony uradalomban vagy szállodában’) átvétele, amely rövidült alak a francia Mademoiselle (‘kisasszony’) nyomán. Ennek elemei a ma birtokos névmási alak (latin mea) és a demoiselle (‘előkelő hölgy, hajadon lány’); ez utóbbi forrása a népi latin dominicella, a domina (‘úrnő’) kicsinyített formája. Lásd még madám, dominó. mańana – lásd szicsasz mancs – ‘némely állat mellső, karmos lábfeje’; ‘nagy, erős kéz’. Bizonytalan eredetű szó; talán a nyelvjárási moncsol (‘összegyűr, nyomkod’) igével kapcsolatos. mandarin – ‘narancsféle gyümölcs’. Nemzetközi szó a francia mandarine nyomán, melynek előzménye a spanyol naranja mandarina (‘mandarinnarancs’) második eleme. Ez a mandarin (‘magas rangú hivatalnok a kínai császárságban’) szóval azonos, és talán a hajdani kínai hivatalnokok ruhájának jellegzetes színével kapcsolatos. Ez nemzetközi szó a portugál mandarim (‘kínai tisztviselő’) nyomán, amely a maláj mantari (‘tanácsos, miniszter’) átvétele, s a hindin keresztül a szanszkrit mantrin (‘tanácsos’) szóig, a mantra (‘tanács’) származékáig vezethető vissza. mandátum – ‘képviselői vagy államelnöki megbízatás’; ‘‹a két világháború között› népszövetségi megbízás a győztes hatalmaknak volt német és török területek fölötti gyámságra’; ‘ilyen terület’: Palesztina brit mandátum volt 1921 és 1948 között. Nemzetközi szó a latin mandatum (‘megbízás’) alapján, a mandare, mandatum (‘megbíz, utasít’) igéből. mandiner – ‘a biliárdasztal rugalmas kerete’; ‘olyan lökés, amelytől a golyó a keretről visszapattanva érinti a többi golyót’. Az ausztria német Mandiner forrása tisztázatlan. mándli – ‘posztó dolmány mint régi falusi férfiviselet’. A német Mantel (‘köpönyeg’) tájnyelvi mantl, mandl alakjainak átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint pl. fásli, kifli, knédli). A német szó forrása a késő latin mantum (‘kendő, lepedő, köpeny’) kicsinyített mantellum (‘rövid köpeny’) származéka. mandolin – ‘domború hangtestű, négyhúrú pengetős hangszer’. Nemzetközi szó az olasz mandolino nyomán, amely egy régi mandola, mandora (‘nagyobb négy- vagy hathúros pengető hangszer’) kicsinyített származéka. Ez eredetileg pandora volt, és forrása a görög pandura (‘három húrú hangszer’), amely talán

- 221 - oldal

a

achát

egyiptomi eredetű. Lásd még bendzsó. mandorla – ‘mandula alakú dicsfény Jézus és Mária alakja körül a korai keresztény művészetben’. Olasz szó, forrása a kései latin amandola, a latin amygdala változata; ez utóbbi a tisztázatlan eredetű görög amügdalé megfelelője. mandragóra – ‘a burgonyafélékhez tartozó vastag gyökerű mediterrán növény’. Latin szó (mandragora), a görög mandragorasz átvétele; ennek forrása talán a perzsa mardum-gia (‘ember-növény’). Az elnevezés alapja, hogy a ~ kétágú gyökere emberalakot formáz, és ezért a növény az ókor óta szerelmi és egyéb varázslások eszköze. mandula – ‘lapos, hegyes csonthéjas termés’; ‘ilyen alakú szerv a garatban’: torokmandula, orrmandula. Az olasz mandorla tájnyelvi mandola, mandula alakjainak átvétele; forrásuk a kései latin amandola, a latin amygdala változata; ez utóbbi a tisztázatlan eredetű görög amügdalé megfelelője. mandzsetta – ‘kézelő’. A francia manchette átvétele a német Manchette közvetítésével, latinosított szóvéggel; a francia szó kicsinyített alak a manche (‘ruhaujj’) nyomán, amelynek latin előzménye a manica (‘ruhaujj, kézbilincs’), a manus (‘kéz’) származéka. A magyar szóban zöngésülés és affrikálódás következett be: s  zs  dzs vagy s  cs  dzs (a régi és tájnyelvi alakváltozatokban mindkét útra van példa). Lásd még manikűr, manipulál, manőver, manifeszt, manierizmus, manír, manuál, manufaktúra. mandzsu – ‘a Mandzsúriában lakó nép, ennek nyelve, ennek tagja’; ‘e néppel kapcsolatos’. Nemzetközi szó a mandzsu-tunguz nyelv manchu törzsneve alapján; ennek jelentése ’tiszta’. manézs – ‘a cirkusz porondja’; ‘fedett lovarda’. A francia mančge (‘lóidomítás, lovarda’) kiejtés szerinti átvétele. Ez az olasz maneggio (‘fogás, kezelés, lovarda’) szóból ered, továbbá a maneggiare (‘kezel’) igéből, amely a latin manu (‘kézzel’) és agere (‘cselekszik, űz’) elemekből épült fel. Lásd még menedzser. mangalica – ‘göndör szőrű, lógó fülű zsírsertés’. A szerb-horvát mangulica átvétele; ennek eredete tisztázatlan. mangán – ‘ezüstfehér, kemény és rideg fémes elem’. A német Mangan átvétele; ez csonkítás a késő latin manganesiumból, amely a tesszáliai Magnészia tartományra utal; a ~ tehát a magnézium duplettje. mangó – ‘nagy, leves húsú, fűszeres ízű trópusi gyümölcs’. A mango név tamil eredetű, és a portugál terjesztette el. mángorol – ‘két forgó henger között szárít ‹ruhát›, lapít ‹fémet›’. A német mangeln bajor-osztrák mangerln változatának átvétele; ezek a Mangel (‘mángorló’) származékai, s forrásuk a latin manganum, illetve előzménye, a görög manganon (‘hajítógép’). mangrove – ‘forró égövi tengerpartok árterén honos, léggyökeres növényzetű cserjés’. Tisztázatlan eredetű szó; egyes feltételezések szerint a spanyol mangle (‘gyökérfa’) és angol grove (‘liget’) összetétele. mánia – ‘túlfokozott, izgága, ingerlékeny állapotban megnyilvánuló elmezavar’: mániás-depressziós elmebaj; ‘téveseszme, kényszerképzet’; ‘‹összetételek utótagjaként› fokozott rajongás valamiért; kóros kötődés valamihez’. Nemzetközi szó a latin mania nyomán, amely a görög maneia (‘őrjöngés’) megfelelője a mainó (‘őrjöng, tombol’) igéből. Lásd még anglománia, kleptománia, megalománia, menád manicheizmus – ‘ókori dualisztikus vallás perzsa és keresztény elemekből’. – manicheista: ‘e vallás egykori követője’. A latin manichaeus átvétele, amely a félig-meddig legendás perzsa vallásalapító, Mani nevéből ered. manierizmus – ‘az itáliai művészet 16. századi, mozgalmas és végletekre hajló irányzata’. Olasz művészeti szakszó (manierismo) a maniera (‘mód, modor’) szóból, forrása a latin manuarius (‘a kézzel kapcsolatos’); lásd még manír. Az elnevezés onnan ered, hogy a ~, a korábbi felfogás szerint, a reneszánsznak csak a modorát vitte tovább kevés önállósággal. Lásd még mandzsetta, manikűr, manipulál, manőver, manifeszt, manír, manuál, manufaktúra manifeszt – ‘nyilvánvaló, szemmellátható, kézzelfogható’: manifeszt elmebaj. – manifesztáció: ‘megnyilvánulás’; ‘kijelentés, kinyilvánítás’. – manifesztum: ‘kiáltvány’: a futurista manifesztum. Nemzetközi szócsalád a latin manifestus (‘kézzelfogható’), illetve manifestare (‘nyilvánvalóvá tesz’) nyomán, a manus (‘kéz’) szóból, de -festus elemének eredete és jelentése tisztázatlan; talán az infestus (‘támadó’) szóval kapcsolatos. Lásd még mandzsetta, manikűr, manipulál, manőver, manír, manierizmus, manuál, manufaktúra manikűr – ‘kézápolás’. Nemzetközi szó a francia manicure nyomán; ez mesterséges szóalkotás a latin manus (‘kéz’) és cura (‘gondozás’) elemekből, a pedikűr francia eredetijének (pédicure) mintájára. A ~ régebben manikűröst is jelentett, akárcsak a francia eredeti. Lásd még mandzsetta, manipulál, manőver, manifeszt, manierizmus, manír,

manuál, manufaktúra. manipulál – ‘kezel ‹anyagot, szerszámot›’; ‘babrál ‹valamivel›’; ‘folyamatos visszaélést követ el’: hamis pénztárbizonylatokkal manipulál; ‘ravaszul és közvetetten befolyásol, terel, irányít ‹egyént, közvéleményt›’. – manipuláció: ‘kézzel végzett művelet’; ‘közvélemény befolyásolása a tömegközlési eszközök útján’; ‘mesterkedés, gyanús tevékenység’. – manipulátor: ‘az emberi kéz munkáját elvégző, távolról irányított készülék ‹pl. sugárveszélyes térben›’. – manipuláns: ‘‹régen› katonai gazdasági vagy élelmező altiszt’: manipuláns őrmester. – manipulus: ‘‹az ókorban› római katonai egység, a cohors harmadrésze’; ‘‹katolikus papi öltözetben› a bal alsó karon viselt széles, díszes szalag’. Nemzetközi szócsalád a latin maniplus vagy manipulus (‘marokba való, egy maroknyi’) alapján, elemei a manus (‘kéz’) és plere (‘telít, megtölt’). Ebből érthető a manipulus ókori értelme (‘maroknyi ember’, tkp. 120) és a manipuláns, bár más magyarázat szerint itt egy maroknyi szalmáról van szó, amelyet egy rúdon hadijelvényként vittek, s ebből értődött a manipulus az ekörül összegyűlt katonákra. A középkori latinban született manipulare ige, amelyen a fenti első három szó alapul, a benne rejlő ‘kéz’ elem nyomán vette fel az ókoritól teljesen független új, máig érvényes jelentéskörét. Lásd még mandzsetta, manikűr, manifeszt, manierizmus, manír, manőver, manuál, manufaktúra. manír – ‘modor, modorosság’. A német Manier (‘mód, modor’) átvétele; forrása a francia maničre (‘mód’), a latin manuarius (‘a kézzel kapcsolatos’) folytatója, alapja a manus (‘kéz’). Lásd még mandzsetta, manikűr, manipulál, manőver, manifeszt, manierizmus, manuál, manufaktúra. mankó1 – ‘pénztári vagy raktári hiány’. Nemzetközi kereskedelmi szakszó az olasz manco (‘hiány’) nyomán, amely a mancare (‘hiányzik’) származéka, forrása pedig a latin mancus (‘csonka’). mankó2 – ‘sérült vagy hiányzó lábú személy hóna vagy könyöke alá illeszthető, botszerű támasz’. Ismeretlen eredetű szó. manna – ‘‹a bibliai elbeszélés szerint› égből hullott eledel, amely a pusztában bolygó zsidóságot táplálta’; ‘harmatkása ‹ehető magvú gyomnövény›’. A latin, illetve görög manna a héber mán átvétele. A bibliai szöveg szerint amikor a zsidók első ízben meglátták a csodás táplálékot, így kiáltottak fel: mán hu? vagyis ‘mi ez?’. A mán valójában annak a tamariszkuszfélének az ősi sémi neve, amely apró, édes bogyókat terem. mannlicher – ‘ötlövetű puska’. Feltalálója, az osztrák F. Mannlicher nevéből. manó – ‘törpe termetű mesés lény’. Bizonytalan eredetű szó. Talán a régi monoh (‘szerzetes’) szóból alakult monó  manó úton, az erdei rejtekben élő szakállas, csuhás szerzetesek képéből kiindulva, ám szótörténeti gond, hogy a monoh már sokkal előbb kihalt, mint ahogy a ~ első adatai feltűnnek. manométer – ‘nyomásmérő’. Tudományos szakszó a görög manosz (‘ritka’) és metron (‘mérték, mérőeszköz’) elemekből; az utóbbit a német -meter utótag közvetítette. manöken – ‘divatújdonságokat bemutató próbakisasszony’. A francia mannequin (‘próbakisasszony’, eredetileg ‘próbabábú, kirakati bábú’) kiejtés szerinti átvétele; forrása a flamand manikin (‘emberke’), a man (‘ember’) kicsinyített alakja. manőver – ‘hadmozdulat’; ‘cselfogások sorozata’; ‘hajó irányt kereső mozgása’. Származékai: manőverez, manőverezés. Nemzetközi szó a francia manoeuvre (‘művelet, hadgyakorlat, furfang’) nyomán, amely a középkori latin manuopera (‘kézzel végzett munka’) folytatója a manus (‘kéz’) ablativusa és az opus, operis (‘munka, mű’) többese alapján. A magyarba a német Manöver közvetítette. Lásd még mandzsetta, manikűr, manipulál, manifeszt, manierizmus, manír, manuál, manufaktúra, opera, operál. manréza – ‘lelkigyakorlatos ház’. A spanyolországi Manresa város nevéből; Loyolai Szent Ignác, a jezsuita rend későbbi megalapítója e város közelében, egy barlangban töltött két esztendőt elmélkedéssel, s itt írta meg Lelki gyakorlatok című könyvét. mantilla – ‘a fejet és vállat takaró csipkefátyol’ Spanyol szó. mantissza – ‘a logaritmusnak tizedes törtből álló része’. Latin szó (mantissa) egy korábbi mantisa (‘hozzáadás, toldalék’) nyomán, amely kelta eredetű. manuál – ‘kézi billentyűzet ‹orgonán, harmóniumon, csembalón›’. – manuális: ‘kézi, kézzel végzett’. – manuále: ‘kézikönyv’. Nemzetközi szócsalád a latin manualis (‘kézi, a kézzel kapcsolatos’) nyomán, a manus (‘kéz’) főnévből. Lásd még mandzsetta, manifeszt, manikűr, manipulál, manierizmus, manír, manőver, manufaktúra. manufaktúra – ‘kézműves technikával, de munkamegosztás alapján

- 222 - oldal

a

achát

termelő, 16-18. századi üzem’. Latin szó (manufactura) a manu (‘kézzel’) és factura (‘készítmény’) elemekből, a manus (‘kéz’) és facere, factum (‘csinál’) nyomán. Lásd még mandzsetta, manikűr, manipulál, manőver, manifeszt, manierizmus, manír, manuál. manusz – ‘ember, férfi; illető’. A cigány manus átvétele az igénytelen nyelvi rétegben. A szóvégi sz talán a krampusz, mamusz ejtésének analógiás hatását tükrözi. manzárd – ‘megtört vonalú tető padlástérbe épített lakás körül’: manzárdlakás. A 17. századi francia építész, François Mansard nevéből, aki az ilyen építésmódot divatba hozta. A magyar szó a német Mansarde átvétele a szóvég elhagyásával. manysi – ‘obi-ugor nép, a magyar legközelebbi rokona; ennek nyelve, ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. A ~ név azonos a magyar név magy- elemével: lásd magyar. A ~k nemzetközileg használatos, orosz eredetű neve vogul. maori – ‘az Új-Zéland őslakosságát alkotó nép, ennek nyelve, ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. A nép önmegnevezése, tkp. ‘bennlakó, honos’. mappa – ‘irattartó’; ‘‹régen› térkép’. A latin mappa (‘kendő’) a középkori mappa mundi (‘földabrosz’) kifejezés folytán vette fel a ‘térkép’ jelentést; mai értelme másodlagos fejlemény. már – ‘‹időhatározó szó annak kifejezésére, hogy valami befejeződött, másnál előbb vagy a vártnál előbb történt›’: a ház már készen állt; már ott volt, mire megérkeztem; te már meg is jöttél? Bizonytalan eredetű szó. Gyaníthatóan a ma, majd, más, most tövéből alakult, de -r eleme talány. mar1 – ‘‹állat› fogával tép’; ‘‹kígyó› méregfogával harap’; ‘marógéppel megmunkál’; ‘‹sav vagy lúg› roncsol’; ‘szúró fájdalmat okoz’: szemmaró füst. Származékai: maró, marás, mardos, mardosás, marakodik, marakodás. Ősi örökség az uráli korból: vogul mor- (‘törik’), osztják mori (‘reped’), finn muru (‘darabka’), szamojéd morei (‘széttörik’). A magyarban bizonyára ‘széttör’  ‘szétdarabol’  ‘‹foggal, körömmel› széttép’ jelentésfejlődés ment végbe. Lásd még marcangol, martalék, morzsol. mar2 – ‘állat hátának a lapocka fölött kidomborodó része’: marmagasság. Bizonytalan eredetű szó; a feltehető rokonnyelvi megfelelők (pl. votják muras, lapp mairre) ‘mell, begy’ jelentésűek. marabu – ‘a gólyával rokon afrikai dögevő madár’. A francia marabout kiejtés szerinti átvétele, részben a német Marabu közvetítésével. A francia forrása a portugál marabuto, ezé pedig az arab murabit (tkp. ‘aszkéta, remete’). A madárra komikusan méltóságteljes járása miatt ragadt rá ez a név. marad – ‘nem távozik, nem viszik el’; ‘nem tér vissza’; ‘nem fogyasztják vagy használják el’: neked is maradt a kalácsból; ‘állapota nem változik’: életben maradt; ‘valamilyen helyzetbe kerül’: özvegyen marad; ‘elhunyt hagyatéka’: apámtól maradt rám ez a ház; ‘‹matematikában› kivonás eredményeként mutatkozik’. Származékai: maradék, maradás, maradós, maradi, maradiság, (el)maradozik, maradvány, maraszt, marasztal, (el)marasztal. Bizonytalan eredetű szó. Uráli örökség is lehet, de a távoli szamojéd nyelvek szórványos példái, mint marré (‘nem ad’), mari (‘sóvár, kapzsi’), kevés bizonyító erővel bírnak. Bizonyosra vehetjük, hogy a ~ -d végződése gyakorító képző. maratoni – ’42 195 méteres távon rendezett ‹futóverseny›’: maratoni futás; ‘nagyon sokáig elhúzódó’: maratoni sakkverseny. A görög Marathón helynévből. E városnál aratott emlékezetes győzelmet az attikai sereg a nagy túlerőben lévő perzsák ellen Kr.e. 490-ben; a monda szerint egy harcos megállás nélkül futott a 42 kilométerre eső Athénig, hogy a győzelemről hírt adjon, s a célban holtan esett össze. Ennek emlékére rendezik a ~ versenyt az első újkori olimpia óta. marcangol – ‘foggal, körömmel, kézzel tép, szaggat’; ‘‹indulat› hevesen kínoz’: marcangolta a szégyen. A mar1 ige származéka sokelemű gyakorító képzőegyüttessel; az egyes elemek a cincog, kuncog, illetve szorong, keringél igékben szemlélhetők. marciális – ‘‹régebben› katonai’: Az első volt a marciális törvények életbe léptetése (Jókai); ‘katonás, harcias’. Nemzetközi szó a latin Martialis (‘Mars istenhez tartozó’) nyomán. Mivel Mars a hadak istene volt, ez a szó az újlatin nyelvekben ‘hadi, katonai’ értelmet nyert, s ez visszaszűrődött az újkori latin martialis-ba is, amelyből a magyar szó ered. marcipán – ‘őrölt mandulából és cukorból készült édesség’. A német Marzipan átvétele; forrása az olasz marzapane, talán az arab mautabán származéka. Ennek jelentése ‘ülő király’, s egy bizánci pénzre vonatkozott, amelynek hátoldala a trónon ülő Krisztust ábrázolta. Ennek ‘pénzfajta’  ‘űrmérték’  ‘skatulya’  ‘a bele csomagolt édesség’ jelentésfejlődése hihető, de néhány

ponton homályos. A régi tetszetős magyarázat, mely szerint a ~ a latin Marci panis (‘Szent Márknak, Velence védőszentjének kenyere’) kifejezésből ered, szótörténetileg igazolhatatlan. Naiv népetimológiát tükröz a régi és tájnyelvi magyar marcifánk alak is. március – ‘az év harmadik hónapja’. Latin szó a mensis Martius (‘marsi hónap’) kifejezésből, a hadak istene (Mars, Martis) neve nyomán. Korábban ~ az év első hónapja volt, ezért szentelték a rómaiak (akkor még) legfontosabb istenségüknek. Lásd még marciális. marcona – ‘harcias, zord, kíméletlen’. Ismeretlen eredetű szó. Régebben igen sokféle jelentésben volt használatos : ‘bohókás, gyáva, hitvány, semmiség’; mai értelme bizonyára a marcangol, esetleg a marciális (‘katonás, harcias’) beleértése folytán alakult ki, illetve szilárdult meg. márga – ‘mészkő s agyag keverékéből álló sárgás-szürkés kőzet, illetve talaj’. A valószínűleg kelta eredetű latin marga (‘fehér talaj’) átvétele. margaréta – ‘margitvirág’. Mint növénynév a francia marguerite átvétele a német Margerite közvetítésével a 19. század vége felé, de a szóalak a régebbi margarétával azonos, amely gyöngyöt jelentett, ahogy a francia szó és a Margit név is mind a latin margarita (‘gyöngy’) szóra, illetve görög margaritész előzményére vezethető vissza. Lásd még margarin. margarin – ‘növényi olajból előállított vajszerű zsiradék’. Nemzetközi szó a francia margarine nyomán, amelyet Chevreul francia kémikus alkotott meg az acide margarique (‘margársav’) kifejezésből, a vegyi elnevezésekben gyakori -in végződéssel (mint pl. aszpirin, kinin). A sav neve, gyöngyházhoz hasonló állaga miatt, a görög margaron (‘gyöngy’) szóból ered. Lásd még margaréta. margó – ‘lapszél’. – marginális: ‘a társadalom vagy a közélet peremére szorult’; ‘nem központi fontosságú’. – marginalizál: ‘félreszorít, a társadalom vagy a politikai élet peremére szorít’. Nemzetközi szócsalád a latin margo, marginis (‘szél, szegély, határ’) nyomán. marha – ‘szarvasmarha; ennek húsa’; ‘‹régebben› háziállat, jószág’; ‘‹igen régen› kincs, vagyon’: A vár piacára ezüstöt, aranyt, / Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat (Arany); ‘ostoba ember’; ‘‹melléknévként› igen ostoba; ‘‹határozóként, igénytelen használatban› nagyon’: marha jól éreztük magunkat. Származékai: marhaság, marháskodik, marhul, (le)marház. Az ófelnémet marchat (‘piac, piaci áru’) átvétele; ez az irodalmi német Markt előzménye, és a latin mercatus (‘kereskedés, vásár, piac’) kései latin marcatus változatából ered; a latin szó forrása a mercari (‘kereskedik’) ige a merx, mercis (‘áru’) tőből. A magyar szó -t végzete mint tárgyragnak érzett elem maradt el. A szó jelentése a ‘kincs, vagyon’  ‘állatvagyon’ úton fejlődött tovább; mai elsődleges értelme a szarvasmarha (‘az állatvagyon nagy szarvat viselő egyede’) összetételből való önállósulással rögzült. Lásd még markotányos, marketing, merkantil. máriás1 – ‘Szűz Mária képével díszített régi ezüstpénz’; Mi ezen lúdaknak az ára? … Három márjás, úgymond, párja (Fazekas Mihály). A Mária személynévből való, márjás alakban is. A máriás huncut (‘balek’, régebben ‘gazember’) ugyancsak a Mária névvel kapcsolatos, de aligha a pénzzel, inkább valami szitkozódással összefüggésben. máriás2 – ‘kártyajáték magyar kártyával, amelyben nyerő figura, ha felső és király van egy kézben’. Az ausztriai német mariasch átvétele; ez és az irodalmi német Mariage a francia mariage (‘házasság’) származéka. A francia szó a marier (‘házasodik’) származéka az azonos jelentésű latin maritare nyomán, a maritus, marita (‘férj, feleség’) szóból, melynek végső forrása a mas, maris (‘férfi, hím’). A kártyajátékkal kapcsolatos jelentés alapja, hogy a francia kártyával játszott változatban a király és dáma együttese, „házassága” a nyerő kombináció. marihuána – ‘egy mexikói növényből kivont, cigarettában élvezett kábítószer’. Nemzetközi szó a mexikói Mayaguana sziget régebbi Marijuana nevéből. marinád – ‘ecetes, sós, fűszeres páclé’. – mariníroz ‘ilyen lében pácol ‹halat, vadat›’. A német Marinade és marinieren átvétele; forrásuk a francia marinade és mariner a marin (‘tengeri’) melléknévből, a sós tengervízre célozva; latin marinus (‘tengeri’) a mare (‘tenger’) szóból. marinizmus – ‘dagályos képekben és mitológiai utalásokban tobzódó költői stílus a 17. században’. Az irányzat névadója Gianbattista Marino olasz költő volt. marionett – ‘zsinórokkal mozgatott báb’; ‘ilyen bábokkal előadott bábjáték’. Francia szó (marionette), ez a Marion név becézett alakja, valószínűleg egy ilyen nevű bábfiguráról. marjul – ‘ficamodik’: kimarjult a válla. Ismeretlen eredetű szó.

- 223 - oldal

a

achát

márka1 – ‘némely állam (német, finn) pénzneme’; ‘‹régen› arany, ezüst súlyegysége, fél font’. Sok nyelvben elterjedt szó a német Mark (‘régi súlyegység’; ‘pénznem ‹1871 óta›’) nyomán; eredetéről lásd márka2. A jelentésfejlődés útja: ‘jel’  ‘hatósági jelzéssel ellátott, hitelesített súlyú ezüstrúd’  ‘ezüst súlyegysége’  ‘ezüstpénz’  ‘pénznem’. A magyar szó a középkori latin marca (‘súly- és pénzegység’) átvétele. Lásd még markáns, márki, markíroz, mars, masíroz. márka2 – ‘áruvédjegy’; ‘ezzel szavatolt származású és jó minőségű gyártmány’. Származékai: márkás, márkázott. A mémet Marke (‘jel, jegy, védjegy’) átvétele latinosított formában, illetve a régebbi eredetű márka1 alakjához igazodva. A német szó az ófelnémet marc (‘határ, határ jelzése, jel’) folytatója, és indoeurópai szinten a latin margo (‘határ, szél’) rokona. Lásd még markáns, márki, markíroz, mars, masíroz. markáns – ‘határozott, jellegzetes’. A német markant (‘feltűnő, élesen kirajzolódó’) átvétele latinosított szóvéggel. Forrása a francia marquant (‘szembetűnő’) a marquer (‘megjelöl, jellemez’) igéből; ez az ófelnémet marc (‘jel, határ’) igei származéka. Lásd még márka2, márki, markíroz, mars, masíroz. markazit – ‘zöldessárga, ékkőnek is használt ásvány’. Ásványtani szakszó a francia marcassite nyomán; ennek forrása az arab markasita. markecol – ‘‹ittas, leitatott embert› kizsebel’. Jiddis eredetű szó, merkezzen a.m. ‘fosztogat’. marketing – ‘piackutatás, piacszervezés’. Angol szó, a market (‘piac’) deverbális származéka, tehát az alapszó itt igei, ‘piacra visz, piacon elad’ értelmében szerepel. A market az ófrancián át a latin mercatus (‘piac’) szóra megy vissza, így rokona a merkantilizmus és a régi magyar markotányos is. márki – ‘őrgróf ‹a grófénál magasabb főnemesi rang›’. A francia marquis kiejtés szerinti átvétele. Ez a középkori latin marcha (‘határmenti tartomány’) szóból, az ófelnémet marc (‘jel, határ’) származékából való, akárcsak a német Markgraf (‘őrgróf’), de a ~ formáját inkább az olasz marchese alak befolyásolta. Lásd még márka2, markíroz, mars, masíroz. markíroz – ‘‹színész› a megjelenítés kifejező mozdulatait azok jelzésével helyettesíti’; ‘színlel’: markírozza a munkát; ‘‹régebben› kiemel, hangsúlyoz’. A német markieren (‘jelez, kiemel, színlel’) átvétele; forrása a francia marquer (‘megjelöl, jelez, jellemez, színlel’); eredetéről lásd markáns. Lásd még márka2, márki, mars, masíroz. markoláb – ‘ijesztgetésekben szereplő képzeletbeli gonosz lény, mumus’: vigyázz, mert elvisz a markoláb! A régi, tájnyelvi német markolf (‘szajkó; tréfamester’) átvétele lehet; a német szó a középkori mondákban szereplő agyafúrt paraszt, Markolf nevének köznevesüléséből való. markotányos – ‘katonai táborban ételt, italt árusító kereskedő’. A német Marketender régebbi marckadant változata került nyelvünkbe, s ebből a szóvégi -t elmaradásával (mint tulipán, rubin), valamint a szóvég palatalizálódásával jött létre a 17. század óta adatolt markotány alak. Ez utóbb a foglalkozást jelölő -s képzővel bővült, éppoly fölösen, mint a furmányos, kocsmáros, mészáros. A német szó forrása az olasz mercatante (‘kereskedő’) a késő latin mercatare (‘piacozik, kereskedik’) származéka, a mercatus piac, s végső soron a merx, mercis (‘árú’) nyomán. Lásd még marha. markőr – ‘némely játékban a pontokat felíró személy’. Francia szó (marqueur) kiejtés szerinti átvétele; ez a marquer (‘jelez’) igéből származik. Eredetére nézve lásd markíroz. marmelád – ‘gyümölcsíz’. A német Marmelade átvétele; forrása a spanyol marmelada (‘birsalmalekvár’), amelynek marmela- töve l  r elhasonulásos forma a latin melimelum, illetve ennek görög melimélon előzménye nyomán; ez a meli (‘méz’) és mélon (‘alma’) összetétele. márna – ‘a ponttyal rokon folyami hal’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák mrena. A szóeleji mássalhangzó-torlódást hangáthelyezés oldotta fel, majd hangrendi illeszkedéssel jött létre a ~ alak (mrena  merna  márna). maródi – ‘beteg, gyengélkedő, menetképtelen (katona)’: Maródinak szimuláltam magam (Jókai). A német marode átvétele; a szóvég alakulására példa a gázsi, módi. A német forrása a francia maraud (‘lezüllött, roncs ember’), a latin mala hora (‘rossz óra’) származéka. Elavult szó. Lásd még malária. marok – ‘behajtott tenyér’; ‘ami ebbe belefér’: egy marok(nyi) dió; ‘a levágott gabona nyalábja’: marokszedő nők; ‘valaminek birtoklása, hatalom fölötte’: a markába kaparint, mind az én markomban vannak. Származékai: markos, markol, maroknyi, markolat. A ~ mar- alapszava ősi ugor örökség: osztják murasz (‘a tenyér széle és a hüvelyk csúcsa közti távolság mint mértékegység’). A magyar szó -k eleme denominális főnévképző (mint ágyék, fazék, lélek). maroken – ‘bordázott, vászonkötésű félselyem kelme’; ‘fekete szattyánbőr’; ‘könyvkötéshez használt szemcsés vászon’.

A francia maroquin (‘finom marokkói bőrfajta’) kiejtés szerinti átvétele. Forrása a francia Maroc (‘Marokkó’); az országnév a marokkói Marrakech város nevéből ered, amely berber nyelven erődített helyet jelent. maróni – ‘nagy, nemes gesztenye’. Az ausztriai német Maroni átvétele; ez a tisztázatlan eredetű olasz marrone északolasz maron formájának többes alakja. maronita – ‘szír rítusú katolikus’. Maron pátriárka nevéből, akinek vezetésével ez a közösség a 15. században a pápa fősége alá tért vissza. mars – ‘‹katonai› menet’; ‘‹régen› induló’; ‘‹durva felszólításként› takarodj!’: mars ki innen! Származéka: marsol. A német Marsch (‘menet, induló, indulj!’) átvétele; forrása a francia marche (‘menés, menet, induló’) a marcher (‘megy, vonul’) igéből, amely a frank markon (‘jelöl, nyomot hagy’) folytatója, így a német márka2 előzményének közvetlen rokona. Lásd még alómars, marsruta, masíroz marsall – ‘tábornagy’; ‘magas udvari tisztség viselője’: útimarsall. A német Marschall (‘tábornagy’) átvétele. E jelentés ugyan a francia maréchal hatására vall, de a szó maga az ófelnémet marahscalc (‘istállószolga, lovász’) szabályos folytatása, elemeiből az irodalmi németben Mähre (‘gebe’) és Schalk (‘kópé’) lett. Az ófelnémet szó alsófrank marhskalk megfelelője a franciába került, s a ‘lovász’  ‘főlovászmester’  ‘a királyi istállók főfelügyelője’  ‘a lovasság tábornagya’ jelentésfejlődés kíséretében eredményezte a modern francia maréchal formát, amely nemzetközi szóvá lett ‘tábornagy, főparancsnok’ jelentésében. marsruta – ‘katonai menet megszabott útiránya, útiterve’. A német Marschroute átvétele latinosított szóvéggel. Elemeire nézve lásd mars és rutin. Elavult szó. márt – ‘folyadékba merít’; ‘‹szúrófegyverrel› döf’: ellensége szívébe mártotta kését. Származékai: mártás, mártogat. A ~ már- alapszava ugor kori örökség: vogul mors- (‘merít’), osztják mora (‘bemártva nedvesedik’); ezek a mer1 ige előzményeinek mély hangrendű megfelelői. A szóvégi -t mozzanatos vagy műveltető képző. mart – ‘vízmosta part, vízpart’: mert koporsóm leszen tengernek két martja (népballada). Ismeretlen eredetű szó. martalék – ‘zsákmány, préda’; ‘valaminek áldozatául esett személy, dolog’: a ház a tűz martaléka lett. A mar igének vagy a belőle képzett mardal ige martal alakváltozatának lehet a származéka; jelentését a martalóc is befolyásolhatta. martalóc – ‘fosztogató katona’; ‘rabló, zsivány’. Kelet-európai vándorszó az oszmán-török régi martolos (‘keresztény katona a török hadseregben’) alapján, amely az újgörög amartolosz (‘tévelygő bűnös’) átvétele, s végső soron az ógörög amartanó (‘tévelyeg, vétkezik’) igéből ered. A magyarba leginkább a szerb-horvát martoloz (‘török gyalogos katona; emberrabló, zsivány’) közvetítésével került. martinkemence – ‘acélgyártó berendezés’. Származéka: martinász. A francia feltaláló, Pierre Martin mérnök nevéből; valószínűleg a német Martinofen tükörfordítása. mártír – ‘vértanú’; ‘‹gúnyosan› magát áldozatnak megjátszó ember’: ne vágj olyan mártír képet. – mártirium, mártíromság: ‘vértanúság’. – martirológia: ‘a keresztény vértanúk története’. Nemzetközi szócsalád a görög martüsz, martürosz (tkp. ‘tanú’) és martürion (‘tanúságtétel’) nyomán, a latin martyr és martyrium formák közvetítésével; a ‘vértanú’ jelentéskör az újtestamentumi görög nyelvben alakult ki. A mártíromság magyaros képzés a korai mártirom szóból, amely ugyan a mártirium elmagyarosodott alakja, de ‘mártír’ jelentésben volt használatos. márvány – ‘kristályos, fényesre csiszolható mészkő’. Származékai: márványos, márványoz. A német Marmor elhasonulásos bajor-osztrák marwel változatának átvétele; a szó a latin marmor közvetítésével a görög marmarosz (‘szikla, fénylő kő, márvány’) szóból ered; forrása a marmairó (‘ragyog’) ige. A magyar szó hangrendi kiegyenlítődéssel és szóvégi palatalizálódással fejlődött: marvál  márvály, majd ly  ny változás következett be, mint pl. a sármály  sármány szóban. más – ‘eltérő, nem ilyen vagy olyan’; ‘egyéb’; ‘‹főnévként› nem ugyanaz a dolog, személy’. Származékai: másik, másképp, másként, másít. A ~ má- alapszava ősi finnugor örökség: vogul mát (‘más, második’), osztják mogal (‘egyéb’), votják mid (‘más’), finn, észt muu (‘másik’). A magyar szó -s eleme melléknévképző. Lásd még másfél, máslás, másod, másodfű, másodperc, másol, mássalhangzó, másutt, másvilág, mismás. masamód – ‘divatáruslány, kalaposlány’. A francia marchande de mode [marsandmod], azaz ‘divatárusnő’ magyaros változata; elavult szó. A marchande a népi latin mercatansból, a mercari ('kereskedik') származékából jön, a merx, mercis ('áru') nyomán. Lásd még marketing, markotányos, merkantil, módi.

- 224 - oldal

a

achát

másfél – ‘egy és fél’. A más és fél2 összetétele, így értve: ‘az egyik egész, a más(ik) fél’. E sorba illik a harmadfél (‘kettő és fél’), negyedfél (‘három és fél’) stb. Hasonló a német anderthalb felépítése, vagy a latin sesqui (tkp. semisque), amely azt jelenti: ‘és fél’, az egyet eleve odaértve. masina – ‘gép, mozdony’; ‘‹régen› gyufa’: masinát ivott (azaz gyufáról leoldott foszfort, öngyilkossági szándékkal). – masiniszta: ‘gépész; mozdonyvezető’. – masinéria: ‘gépezet’. Nemzetközi szócsalád a francia machine nyomán, amely a latin machina (‘gép, eszköz’) közvetítésével a görög mékhané (‘eszköz, szerszám, színpadi emelőgépezet’) szóból ered, ennek alapja pedig a mékhanaomai (‘kieszel, kidolgoz’) ige. A magyarba a német Maschine, Maschinist, illetve Maschinerie származékok közvetítették; a magyar változatok vége latinosodott. Lásd még machinál, mechanika. masíroz – ‘menetel’. A német marschieren bajor-osztrák maschiern formájának átvétele; forrása a francia marcher (‘megy, menetel’); ennek eredetéről lásd mars. maskara – ‘báli, farsangi álöltözet, álarc’; ‘nevetséges öltözet’; ‘jelmezt, illetve nevetséges öltözetet viselő személy’. Olasz eredetű szó, a maschera hangrendileg illeszkedett formája, amely az északolasz [maskera] kiejtést követi. A szó a spanyol mascara útján az arab maszkharat (‘bohóc, tréfa, mulatság’) szóig vezet, amely egy szakhira (‘kinevettet’) ige származéka. Lásd még maszk. máslás – ‘tokaji aszú seprőjén erjesztett, jó minőségű bor’: Október egyformán bíztatja előre, / Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre (Csokonai). A más származéka a szó ‘második’ jelentése alapján, formailag a másolás alakváltozata. masni – ‘szalagcsokor’. A bajor-osztrák maschn (‘hurok, kötés, csomó’) átvétele (irodalmi német Masche); e szavak legősibb jelentése ‘szem a hálón’, majd ‘kötés a hálón’, s ebből ‘csomó, hurok’. A szóvégi szillabikus n feloldása a szokásos (mint kalocsni, zokni). másod – ‘az első után következő’. Származékai: második, másodlat, másodlagos. A más származéka -d sorszámnévképzővel. A ‘kettő’ sorszámnévi alakja és a ‘más’ értelmű szó több nyelvben azonos: orosz drugoj, svéd andra. A másodlat, másodlagos a nyelvújítás korában keletkezett. másodfű – ‘második évében lévő ‹csikó›’. A másod elem azt jelenti, hogy az állat másodszor legeli a tavaszi, nyári füvet (lásd fű). másodperc – ‘a perc hatvanadrésze’. A másod elem a latin secundus megfelelője a német Sekunde, francia seconde, angol secund (‘másodperc’) mintájára. Ezek a szavak voltaképp a latin pars minuta secunda, azaz ‘második kisebbített rész ‹a hatvanas számrendszerben›’ utolsó eleméből erednek. másol – ‘írott szövegről az eredetivel egyező példányt készít’; ‘utánoz’: módszereit sokan másolták; ‘műalkotásról kópiát készít’. Származékai: másoló, másolás, másolat. A más névmás származéka, de annak voltaképpeni értelmét csak ma már nem használatos ‘megmásít’ jelentésében őrizte. A fenti jelentések a nyelvújítás korában alakultak ki, s igazában a másik értelméhez kapcsolódnak: ‘egy másik hasonlót, azonost hoz létre’. mássalhangzó – ‘olyan beszédhang, amely a kiáramló levegő útjában álló akadályok révén képződik’. Szabad szóalkotás a nyelvújítás korából a latin consonans (‘együtthangzó’) nyomán; az elnevezés arra utal, hogy a ~kat önmagukban nehéz kiejteni. másutt – ‘nem e helyen, máshol’. A más határozatlan névmás locativusi -tt ragos alakja, mint pl. együtt. másvilág – ‘‹vallásos hit szerint› az a lét, amelybe a halál után távozik a lélek’. A más másik értelméből, ahogy Jézus mondta: „az én országom nem e világból való” (Jn 18,36). maszatol – ‘beken, bepiszkít’. Származékai: maszatos, maszat, maszatolódik. Hangutánzó, hangfestő eredetű szócsalád a tájnyelvi maszkotol, maszutál (‘pepecsel, tesz-vesz’), távolabbról a piszmog, piszkál, piszok szavak rokonságából. A maszat elvonás a ~ból. maszek – ‘magán- ‹-kereskedő, -kisiparos a pártállami időkben›’; ‘kitűnő, elsőrendű’. A hivatalos magánszektor összetétel tagjainak első szótagjaiból alkotott szó; az ötvenes években Kellér Dezső humorista és konferanszié ötlötte ki, vagy legalábbis ő terjesztette el. Második jelentése a nyelvközösség ítéletét fejezte ki spontán módon az állami szektor szolgáltatásainak színvonaláról. A viszonyok változása folytán avuló szó lett. Lásd még szektor. mászik – ‘csúszva, kúszva, kapaszkodva magasba vagy mélybe megy’: fára, kútba mászik, hegyet mászik; ‘csúszva, kúszva halad’:

csúszómászó. Ismeretlen eredetű szó. maszk – ‘álarc; színésznek festékkel, álszakállal, álhajjal stb. a szerephez igazított arca’. – maszkíroz: ‘színésznek maszkot készít’; ‘valaminek álcáz’. – maszka: ‘a maszk régies formája’: maszkabál. A német Maske, illetve maskieren átvétele; forrásuk a francia masque, rövidült alak az olasz maschera (lásd maskara) nyomán, illetve az előbbi masquer (‘álcáz’) származéka. maszkulin – ‘férfias ‹jellegű›’. Nemzetközi szó a latin masculinus (‘hímnemű’) nyomán; ez a masculus (‘hím’) származéka a mas, maris (‘férfi, hím’) tőből. maszlag – ‘a burgonyával rokon mérges gyomnövény’; ‘‹régen› ennek levéből főzött bódító ital’; ‘ámítás, félrevezetés, ilyen célú koholmány’: ki veszi be ezt a maszlagot? Származékai: maszlagos, maszlagol. Sok nyelvben elterjedt vándorszó, forrása az arab masluk (‘maszlag’), amely az oszmán-török maşlik közvetítésével jutott a balkáni és közép-európai nyelvekbe, helyenként más mérgező s bódulatot okozó növények (hunyor, beléndek, nadragulya) neveként. A magyar szó közvetlen átadóját nem tudjuk meghatározni. massza – ‘sűrű, alaktalan, formálható anyag’: csokoládémassza. A latin massa (‘tészta, lágy tömeg’) átvétele. E szó forrása a görög madza (‘tészta, árpakenyér’, tkp. ‘dagasztott dolog’) a masszó, eredetileg mag-szó (‘dagaszt’) igéből. A latin szó ‘tömeg’ jelentésben nemzetközivé vált: angol mass, francia masse, német Masse, pl. angol mass media (‘tömegközlési eszközök’). Lásd még magma, masszázs, masszív, ramazúri. masszázs – ‘gyúrás, a testfelület kenése, nyomkodása és ütögetése az izmok fellazítása céljából’. – masszíroz: ‘gyúr, masszázst végez’. – masszőr: ‘gyúró’. A francia eredetű német Massage és Masseur, illetve massieren szavak átvétele, az előbbiek a francia kiejtésnek megfelelő formában. A francia szavak (az ige esetében masser) az arab massza (‘kézzel érint’) szóra mennek vissza; ez valószínűleg az ibériai mórok révén jutott a franciába a középkorban. Lehet, hogy az arab szó végső forrása a görög masszó (‘gyúr, dagaszt’); lásd masszív. masszív – ‘tömör, szilárd’. – masszívum: ‘kristályos kőzetekből álló ősi hegytömb, hegytömeg, hegyvonulat’. Nemzetközi szócsalád a francia massif (‘vaskos, tömbszerű’) nyomán, amely a masse (‘tömeg’) révén a latin massa származéka (lásd massza). A ~ melléknevet a magyarba a német massiv közvetítette; a masszívum latinosított tudományos szóalak. masztaba – ‘csonka gúla alakú óegyiptomi sírépítmény’. Arab szó (masztabah), tkp. ‘pad’. masztix – ‘pisztácia ragasztószerül használt gyantája’. A német Mastix átvétele; ennek előzményei sorra: francia mastic, latin mastiche, görög masztikhé (‘édes gyanta’). A görög szó a masztadzó (‘rág’) igéből való, a masztax (‘száj’) származékából, mivel a pisztácia magjai rágcsálni valók. Lásd még hisztriomasztix. masztodon – ‘elefántszerű, kihalt őskori állat’. Nemzetközi szó a latin Mastodon nyomán; ez a görög masztosz (‘csecsbimbó’) és odusz, odontosz (‘fog’) elemekből épült fel annak alapján, hogy az állat őrlőfogain csecsbimbóhoz hasonló kinövéseket találtak. maszturbál – ‘önkielégítést végez’. – maszturbáció: ‘önkielégítés’. Nemzetközi szó a latin masturbatio nyomán, amely a masturbari származéka a manu (‘kézzel’) és stuprare (‘beszennyez, meggyaláz’) elemekből, hangátvetéssel és zöngésüléssel: pr  rp  rb . matador – ‘‹bikaviadalon› aki a bikát ledöfi’; ‘‹régen› bajnok’: sakkmatador. Spanyol szó, tkp. ‘ölő’ a matar (‘megöl’) igéből; ez a latin mactare (‘feláldoz, levág’) folytatója. matat – ‘tapogatózva keresgél’; ‘tétován, öregesen tesz-vesz’. Hangutánzó, hangfestő szó a motoz rokonságából. matchbox – [mecsboksz] ‘egészen kisméretű élethű autómodell’. Angol szó, a.m. ‘gyufásdoboz’. Az angol match (‘gyufa’) a francia meche és a késő latinon myxa vonalán a görög müxa (‘kanóc’) szóra megy vissza; lásd még boksz2. matematika – ‘a térbeli és számmennyiségek tudománya’; ‘ez mint tantárgy’. – matematikus: ‘e tudomány művelője, oktatója’. Nemzetközi szócsalád a latin mathematica (‘mennyiségtan’) alapján, amely a görög mathématiké tekhné (‘a matematika tudománya’) első elemének megfelelője. Ez a mathématikosz (‘a tudománnyal, a mennyiségtannal foglalkozó, azzal kapcsolatos’) melléknév nőnemű formája, forrása a mathéma (‘tanulmány, mennyiségtan’) a manthanó (‘megtanul’) igéből. matéria – ‘anyag’. – materiális: ‘anyagi, az anyaghoz kötődő, kézzelfogható’; ‘anyagi, pénzbeli’. – materialista: ‘anyagelvű ember, a materializmus híve’; ‘‹melléknévként› a materializmussal kapcsolatos’; ‘anyagias (ember)’. – materializmus: ‘anyagelvűség, az a bölcseleti nézet, hogy az anyag, a lét elsődleges a tudathoz képest’; ‘anyagiasság’. – materialisztikus: ‘a materializmusra

- 225 - oldal

a

achát

emlékeztető, hozzá hasonló’. – materializálódik: ‘megtestesül, anyagi erővé válik’; ‘‹spiritiszta elképzelés szerint a szellem› anyaggá válik’. – materializáció: ‘materializálódás, megtestesülés’. Nemzetközi szócsalád a latin materia (‘anyag’) nyomán, amely a mater (‘anya’) származéka, ama szemlélet alapján, hogy az anyag mindennek a szülőanyja; ennek jegyében alkották meg a nyelvújítás korában a magyar anyag szót is. Lásd még madeira, matriarchátus, matrikula, matróna, metropolis, metropolita, míder. matézis – ‘matematika ‹régiesen›’. A latin mathesis átvétele; előzménye a görög mathészisz, tkp. ‘megismerés, tudás, tudomány’. Lásd még matematika. matiné – ‘délelőtti műsoros rendezvény’. Nemzetközi szó a francia matinée (‘a délelőtt’) nyomán; ez a matin (‘reggel’) származéka, s forrása a latin matutinus (‘reggeli’) melléknév semleges matutinum alakja. mátka – ‘menyasszony’. Származéka: mátkaság (‘jegyesség’). Bizonytalan eredetű szó. Szláv származásának esetleges tanúi: szerb-horvát, szlovén, szlovák matka (‘anya, anyóka, méhanya’) a mati, materi becéző formái. Az egyeztetés legfőbb nehézsége, hogy a szlávságban a szónak sehol sincs ‘menyasszony’, a magyarban pedig ‘anya’ jelentése. Úgy tűnik, hogy a magyar ~ eredetileg a jegyességgel volt kapcsolatos (ahogy a mátkaság máig is), ezért menyasszonyt s vőlegényt egyként jelenthetett. matlasszé – ‘színén fényes, fonákján bolyhos kelme’. A francia matelassé kiejtés szerinti átvétele; az olasz materasso révén az arab matrah (‘földre szórt szalma’) szóra megy vissza, amelyből a mi matrac szavunk is ered. A névadás onnan ered, hogy a ~t korábban ágyhuzatnak is alkalmazták. matrac – ‘lószőrrel vagy tengerifűvel töltött, tűzdelt, lapos párnaszerű derékalj, ágybetét’. A német Matratze vagy nyelvjárási matraz, mattras változatai nyomán kialakult szó. Ez valószínűleg az olasz materasso átvétele, s forrása az arab matrah, a taraha (‘ledob, leterít’) ige származéka. matriarchátus – ‘anyajogú társadalom’. – matriarchális: ‘anyajogú’. Történelmi szakszó a latin mater, matris (‘anya’) és görög arkhé (‘uralom’) elemekből. Lásd még madeira, matéria, matrikula, matróna, metropolis, metropolita, míder. matrica – ‘‹nyomdászatban› anyaminta; szedésről préselt papírlemez’; ‘levonókép’; ‘lehúzható védőrétegű, öntapadós címke, színes kép’. Nemzetközi szó a francia matrice nyomán, amely a latin matrix, matricis (‘anyaméh; anyakönyv’) folytatása. A magyar szó a német Matrize átvétele latinosított szóvéggel. Lásd még matrikula, mátrix. matrikula – ‘anyakönyv’. A latin matricula átvétele. Ez a matrix, matricis (‘anyaméh; tenyészállat, törzskönyv’) kicsinyített alakja. mátrix – ‘táblázat, melyben az egymáshoz rendelt értékek sorokban, illetve oszlopokban vannak elrendezve’. Matematikai szakszó a latin matrix (‘anyaméh; törzskönyv’) nyomán. Lásd még matrica, matrikula. matróna – ’tisztes idős asszony’. Latin szó (matrona), a.m. ’tisztes római asszony’; ez a mater, matris (‘anya’) nagyító képzős alakja; a képző itt tiszteletet fejez ki. Lásd még madeira, matéria, matriarchátus, matrikula, metropolis, metropolita, míder. matróz – ‘tengerész’. A német Matrose átvétele a véghangzó elejtésével. Ennek fejlődési útja kacskaringós: középfelnémet mazgenoze  középholland mattennoot  ófrancia matenot  holland matroos  német Matrose. A kiinduló mazgenoze értelme ‘élelem-társ’, vagyis aki társaival megosztja ennivalóját. A maz germán megfelelői a svéd mat (‘étel’), az angol meat (‘hús’, régebben ‘étel’), a genoze elem a mai német Genosse (‘társ’) előzménye. matt1 – ‘fénytelen, tompa színű ‹felület›’. A német matt (‘bágyadt, levert; fénytelen’) átvétele, de annak eredete vitatott. Vagy a középfelnémet schach unde mat kifejezés második elemének folytatója (lásd sakk), vagy a francia mat, matte (‘fénytelen’) átvétele, amely a latin madidus, késői latin mattus (‘nedves, részeg, levert’) származéka a madere (‘ázik, nedvesedik’) alapigéből. matt2 – lásd sakk matúra – ‘érettségi vizsga’. – maturál: ‘érettségizik’. – maturandus, maturáns: ‘érettségi előtt álló tanuló’. A német Matur, maturieren, Maturand, Maturant latinosított formájú átvételei a régi iskolai nyelvben. Közös forrásuk a latin maturus (‘érett’). matutinum – ‘a szerzetesek hajnali imádsága’. A latin matutinus (‘hajnali, reggeli’) melléknév semleges alakja. Lásd még matiné. matuzsálem – ‘igen magas korú ember’; ‘kiöregedett ‹jármű›’: autómatuzsálem. Származéka: matuzsálemi. A bibliai pátriárka, Matuzsálem vagy Matusélah nevéből, aki a legenda szerint 969 évet élt. A héber név értelme ‘a kard férfija’. matyó – ‘jellegzetes viseletű, palóc nyelvű néprajzi csoport

Mezőkövesden és környékén’. A Mátyás keresztnév becéző Matyók alakjából lett (mint István  Istók, Mihály  Mihók), a többes jelnek vélt -k elhagyásával. E névadás okát nem ismerjük pontosan. mauser – ‘ötlövetű puska a régi német és osztrák-magyar hadseregben’. A feltaláló Mauser fivérek nevéből. mauzóleum – ‘nagyobb építmény síremlék céljára’. Nemzetközi szó a latin Mausoleum nyomán, amely a görög Mauszóleion változata. Így nevezték a halikarnasszoszi Mauszólosz fejedelem pompás síremlékét, amelyet özvegye emeltetett, és amely az ókori világ hét csodája közé számított. maxim – ‘az első sikeres géppuska’. Hiram Maxim amerikai feltaláló nevéből. maxima – ‘életelv, vezérelv’; ‘ilyet megfogalmazó jelmondat’. Latin szó, a maxima sententia (‘legfőbb mondás, kijelentés’) szókapcsolatból önállósult. Eredetéről lásd maximum. maximum – ‘a legtöbb valamiből, a csúcs, a határ’: a maximumot követeli, hőmérsékleti maximum; ‘‹határozóként› legfeljebb’: maximum egy hétig maradhatsz. – maximális: ‘a (lehető, megengedett) legnagyobb, legtöbb’: maximális sebesség. – maximál: ‘‹valaminek› felső határát megszabja’: maximálták az árakat. – maximalista: ‘túlzott igényű, megvalósíthatatlan’: maximalista követelmények; ‘‹főnévként› túlzottan igényes, követelő személy’. – maximalizmus: ‘a tökély követelése, túlzott igényesség’. – maxi- ‘a szokottnál nagyobb méretű, hosszabb ‹ruhanemű›’: maxiszoknya. Nemzetközi szócsalád a latin maximus (‘legnagyobb’) nyomán, amely a magnus (‘nagy’) felsőfoka a mag- tőből. A ~ ennek semleges alakja; a többi alak a franciában keletkezett (maximer, maximal, maximalisme, maximaliste) és onnan terjedt el. A maxielőtag a mini- ellentettjeként keletkezett a franciában vagy az angolban. Lásd még maestro, magnitúdó, major1, major2, majordómusz, majszter, majuszkula, maxima. máz – ‘zománcszerű bevonat ‹kerámián, festéken›’; ‘valamit leplező hamis külszín’. Származékai: mázos, mázas, mázol, mázoló, mázolás, mázolmány. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák maz (‘kenőcs, máz’). mázli – ‘szerencse’. Származékai: mázlis, mázlista. Bizalmas nyelvi szó a jiddis mazel (‘szerencsecsillag’), illetve mazl (‘szerencse’) nyomán, amely az óhéber mazzálót (‘csillagképek’) révén az asszír mazzaltu (‘a csillagistenek otthona’) származéka. A ~ szóvége a mazl szillabikus l-jének jellegzetes feloldását mutatja (mint kamásli, tipli). Lásd még slamasztika. mazna – ‘erőtlen, bágyadt’; ‘‹régebben› nyafka’. A szlovák mazna (‘kényeskedő, nyafka nő’) átvétele; tájnyelvi szó. mazochista – ‘nemi rendellenesség rabja, aki a partnertől elszenvedett kínzatásban és megaláztatásban, vagy ezek kíséretében lel kielégülést’. – mazochizmus: ‘a fenti rendellenesség mint nemi perverzió’. Pszichopatológiai szakszó Leopold Sacher-Masoch osztrák író nevéből, akinek a regényeiben visszatérő motívum az erotikus indíttatású kegyetlenkedés. mazurka – ‘lengyel eredetű, háromnegyedes ütemű tánc’; ‘ennek zenéje, gyakran stilizáltan’: Chopin mazurkái. Nemzetközi szó a lengyel mazurek nyomán, amely a Mazuri tavak vidékére utal, ahonnan e népi zenei és táncforma ered. A ~ a lengyel szó birtokos esete, amely a grać mazurka (‘mazureket játszik’) s hasonló kifejezésekből terjedhetett el. mázsa – ‘métermázsa, 100 kg’; ‘nagyobb súlyok mérésére alkalmas mérleg’; ‘‹szlengben› egy év ‹mint börtönbüntetés tartamának egysége›’: öt mázsát kapott betörésért. Származékai: mázsás, mázsál. Igen régi szavunk, korábban az épp használatos mértékegységből százat jelentett. Eredete vitatott, vagy inkább bizonytalan. A latin massa (‘tömeg, halmaz’) származéka lehetne, de nincs rá példa nyelvünkben, hogy latin -ss- a magyarban s  zs hanggá fejlődne (lásd massza). Nem sokkal meggyőzőbb, hogy a ~ forrása az ukrán mazsa (‘ökrösszekér’) volna, még ha a magyar szónak ilyen jelentésére van is szórványos adat a régiségben, mert ebből nehéz az általánosabb jelentését levezetni. mazsola – ‘aszalt szőlő’; ‘gyakorlatlan autóvezető’. Származékai: mazsolás, (ki)mazsoláz. Az olasz Malvasia név származéka a v kiesésével (mint a zsálya szóban), majd a malása, malozsa alakban bekövetkezett hangátvetéssel. Az olasz szó, amely elsősorban édes borfajta neveként ismert, a malvasiai szőlő kifejezésből nyerte ‘mazsola’ értelmét. Malvasia a szőlőtermeléséről híres dél-peloponnészoszi görög Monemvaszia város olasz megnevezése. meakulpázik – ‘vétkét beismeri és szánja-bánja’. A katolikus gyónási formula latin Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa (‘Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem’) kifejezésének első két szavából. meander – ‘kígyódísz, szögletes motívum ismétlődéséből álló

- 226 - oldal

a

achát

szegélydísz az ókori görög művészetben’. Művészeti szakszó a latin Maeander nyomán; ez a kanyargós kisázsiai Maiandrosz folyó nevével azonos. mecénás – ‘műpártoló’. – mecenatúra: ‘művészetek anyagi támogatása’. G. Cilnius Maecenas római államférfi nevéből, aki Horatiust, Vergiliust s a kor több kitűnő költőjét támogatta anyagilag és erkölcsileg. mechanika – ‘a fizikának a testek mozgásával foglalkozó ága’; ‘az iparnak a szerkezetek gyártásával foglalkozó ága’; ‘készülék szerkezete’: baj van az óra mechanikájával, angol mechanikás zongora. – mechanikus: ‘gépész, műszerész’; ‘‹melléknévként› gépies’. – mechanizmus: ‘szerkezet, gépezet’; ‘egy tevékenységet irányító elvek rendszere’: a gazdaság mechanizmusa. – mechanisztikus: ‘mindent a mechanika törvényeiből levezető; gépies’. Nemzetközi szócsalád a latin mechanica (‘erőműtan’) nyomán, amely a görög mékhaniké tekhné (‘a gépészet mestersége’) előtagjának átvétele. A görög mékhanikosz (‘leleményes; gépszerkesztő’) a mékhané (‘szerszám, eszköz, gép’) származéka a mékhanaomai (‘kieszel, kidolgoz’) igéből. Lásd még machinál, masina. mécs – vagy mécses: ‘olajba vagy zsírba mártott kanócból álló egyszerű világító eszköz’; ‘‹régen› gyertyabél, kanóc’. Az ófrancia meche (‘kanóc’) átvétele; ennek végső forrása a görög müxa. A francia szó a 13. század elején kerülhetett nyelvünkbe a valószínű akkori kiejtés, [mecs] szerint. A mécses forma egy mécses edény (‘kanócos edény’) szókapcsolatból önállósodhatott főnévvé; a ~ elvonás ebből a szóból, de azonos értelemben. meccs – ‘sportmérkőzés’. Nemzetközi szó az angol match (‘hozzáillő pár, méltó ellenfél; házasság; mérkőzés’) alapján; ez egy ősi, ‘összeillő’ jelentésű germán melléknévi tőről fakad, akárcsak a svéd maka (‘páros, összetartozó, hitves’). mecset – ‘(kisebb) mohamedán templom’. Az oszmán-török régebbi meçit átvétele, esetleg a szerb-horvát mečet közvetítésével. A török szó a perzsán át az arab maszdzsid (‘mecset’) szóból ered. medál(ia) – ‘(katonai) kitüntetés, érdemérem’. – medalion, medaillon [medajjon]: ‘nyakláncra akasztható, kerek vagy ovális ékszer’. Sok nyelvben otthonos szócsalád, melynek alapja az olasz medaglia, illetve ennek nagyító képzős medaglione alakja. Ez szabályos folytatója a késő latin medialia vagy medalia (‘fél értékű pénz, fél dínár’) szónak, melyben a latin medius (‘középső; fél’) rejlik. A magyar alakváltozatok olasz, illetve francia forrásból erednek, a medál csonkult, a medália pedig latinosított forma. Lásd még média, mediátor, mediterrán, médium, mezzanin, mezzomeddig – ‘milyen messze ‹térben vagy időben›’. Kérdőszó és vonatkozó névmás; a mi2 névmás me- változatából alakult -ig határvető raggal, az addig, eddig analógiájára. Korábban a hasonló felépítésű míg látta el a ~ funkcióit: Óh Úristen… / Míg hagyod, hogy éltünk nyomorogjon? (Szenczi Molnár A.). meddő – ‘terméketlen’; ‘‹bányászatban› ércet nem tartalmazó’: meddő kőzet; ‘hiábavaló’: meddő vita. Származéka: meddőség. Bizonytalan eredetű szó. Egy ingatag feltevés szerint korábbi medő alakja révén kicsinyítő képzés egy ismeretlen eredetű *med szóból, amely bizonyos víznevek (Medüs, Medes, Medves) tanúsága szerint ‘időnként kiszáradó’ értelmű lehetett; a jelentés eszerint így fejlődött: ‘kiszáradó’  ‘nem tejelő’  ‘nem ellő’  ‘terméketlen’. A szótörténet ezt a magyarázatot nem támogatja. medence – ‘tálszerű mosdóedény’; ‘víz tárolására való nagyobb építmény’: úszómedence; ‘a földfelszín természetes mélyedése’: a Kárpát-medence; ‘az altestnek a medencecsontok és a keresztcsont határolta része’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák medenica (‘mosdótál, medence mint testtáj’). A magyar szóalak a hangrendi illeszkedés és a két nyílt szótagos tendencia jegyében formálódott: medenica  medenice  medence. meder – ‘folyóágy’. Ismeretlen eredetű szó; tájnyelvekből a nyelvújítás emelte a köznyelvbe. média – ‘tömegközlési eszköz(ök), nyomtatott vagy elektronikus sajtó’: médiasztár, a média (médiák) kedvence. Az angol medium (‘közeg, kifejezőeszköz’) latinos media többesének balkezes átvétele a mass media (‘tömegközlési eszközök’) kifejezésből, helyesen ugyanis médiumok volna. A magyarban tudniillik a media nem érződik többes számúnak, így óhatatlanul létrejött a végképp helytelen médiák forma a tömegközlési eszközök összességére értve, ami olyan, mintha fórumok helyett fórákat mondanánk. Az angol szó latin eredetéről lásd médium. Lásd még mediátor, mediterrán, mezzanin, mezzo-. mediátor – ‘közvetítő, közbenjáró’. Latin szó (mediator) a mediare (‘közbül van, közvetít’) igéből, a medius (‘középső’) nyomán. Lásd még média, mediterrán, médium, mezzanin, mezzo-.

medicina – ‘orvosság’; ‘orvostudomány’. – medicinális: ‘gyógyszerként használt, gyógyerejű’. – medikus: ‘orvostanhallgató’. – medika: ‘orvostanhallgató nő’. – medicinlabda: ‘szőrrel tömött súlyos bőrlabda erőnléti gyakorlatokhoz’. Nemzetközi szócsalád a latin medicina (‘orvoslás, orvosság’) és medicus (‘gyógyító; orvos’) szavak nyomán; ezek a mederi (‘gyógyít, segít’) származékai. A medicinlabda (tkp. ‘gyógylabda’) a német Medizinball félfordítása. Lásd még meditál. meditál – ‘töpreng, elmélkedik’. – meditáció: ‘elmélkedés, tűnődés’. – meditatív: ‘elmélkedő, szemlélődő, tűnődő’. Nemzetközi szócsalád a latin meditari, meditatus (‘elmélkedik, készül valamire’) igéből, amely a mederi (‘gyógyít, segít’) gyakorító képzős származéka. Lásd még medicina. mediterrán – ‘földközi-tengeri’: mediterrán éghajlat. – mediterráneum: ‘a Földközi-tenger melléke, partvidéke’. Nemzetközi szócsalád a latin mediterraneus (‘földközi’) nyomán, a medius (‘középső’) és terra (‘föld’) elemekből. Lásd még média, mediátor, médium, mezzanin, mezzomédium – ‘szuggerálható, hipnotizálható személy’; ‘‹spiritiszta elmélet szerint› a szellemek és élők közt közvetíteni képes személy’; ‘közeg’; ‘tömegközlési eszköz, ‹helytelenül› média’. Nemzetközi szó a latin medium (‘közép; nyilvánosság’) nyomán, amely az újkori latinságban részint ‘közvetítő’, részint ‘környezet, közeg’ jelentést nyert. Lásd még média, mediátor, mediterrán, mezzanin, mezzomedúza – ‘kocsonyás testű, harang alakú csalánozó tengeri állat’. Nemzetközi szó a latin medusa nyomán. Ez megfelel a görög Medusza (tkp. ‘uralkodónő’) névnek, a medó (‘uralkodik’) folyamatos melléknévi igenevének; így hívták az iszonyú ábrázatú, kígyóhajú Gorgón-nővérek egyikét, akit Perszeusz ölt meg. medve – ‘nagy termetű, négylábú, növényi táplálékkal is élő ragadozó’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén medved, szlovák medveď. Az ősszláv medvedj tkp. ‘mézevő’; az összetétel elemei méz, illetve ebéd szavaink előzményeivel is kapcsolatosak. Az ősi szláv megnevezés valószínűleg olyan totemisztikus alapon született körülírás, mint a mi farkas, szarvas szavainké. A magyar szóvégi -d azért maradhatott el, mert kicsinyítő képzőnek érződött (lásd még jegenye). még – ‘továbbra is’: még tart az előadás; ‘egyelőre ‹nem›’: még nem érett a helyzet; ‘azonfelül’: még ő is ott volt; ‘‹határozószók előtagjaként ellentétet fejez ki›’: mégis, mégsem. Módosító szó, a meg2 magánhangzó-nyúlással létrejött alakváltozata, annak ‘és, is’ jelentéséből kiindulva önállósult. 1 meg – ‘‹főleg befejezettséget jelző igekötő›’: megcsinál, megír. A mögött alapszavának ősibb mig változatából lett -é lativusi raggal: migé szokosztja vala, ‘megszakasztja vala’ (Halotti Beszéd). Eredeti értelme ‘mögé, vissza’ lehetett, mint ma is a megad, megfordul, megjön (‘visszaad, visszafordul, visszajön’) igékben. Lásd még meg2, még, megint, mögött. meg2 – ‘és’: egy meg egy; ‘pedig’: mi meg csak nézhettük; ‘‹régebben› megint’: Történelemből ha micskét tanult is, / Meg elfelejté a vizsgálatig (Arany). A meg1 szóval azonos, ennek eredetibb ‘hátra, viszsza’ jelentése alapján ‘ismét’  ‘és’ irányban fejlődve különült el. Lásd még még, megint. mega- – ‘‹mértékek neve előtt› az alapérték milliószorosa’: megabájt, megahertz, megaelektronvolt, megawatt. A görög megasz, megalé, mega (‘nagy’) semleges formája. A fenti utótagok eredete felől lásd a megfelelő szócikkeket. Lásd még megafon, megalit, megalománia, megapolisz. megafon – ‘hangosbeszélő, hangszóró’. Nemzetközi műszaki szakszó a görög mega (‘nagy’) és phóné (‘hang’) elemekből; a mikrofon ellentettje. Lásd még mega-, megalit, megalománia, megapolisz. megalit – ‘óriási faragatlan kőszál, kőtömb vagy ilyenekből álló kultikus építmény ‹dolmen, menhir›’. Nemzetközi szó a görög mega (‘nagy’) és lithosz (‘kő’) elemekből. Lásd még mega-, megafon, megalománia, megapolisz. megalománia – ‘nagyzási hóbort, az én kóros túlértékelése’. Lélektani szakszó a görög megasz, megalé (‘nagy’) és maneia (‘téboly’) elemekből. Lásd még mánia, mega-, megafon, megalit, megapolisz. megalopolisz – lásd megapolisz megapolisz – ‘egymáshoz közel fekvő, lassan összeépülő nagyvárosok alkotta, sűrűn lakott nagy terület, óriásváros’. Nemzetközi szó a görög mega (‘nagy’) és polisz (‘város’) elemekből; megalopolisz formája is van. Lásd még mega-, megafon, megalit, megalománia. megátalkodik – ‘konokul ragaszkodik bűnéhez, hibájához’. Megátalkodott hazudozó. Az átall igekötős származéka (visszaható képzővel), annak ‘vonakodik’ jelentése alapján, azaz ‘nem hajlandó (megjavulni, jobb útra térni)’. meghasonlik – ‘ellentétbe kerül’: apa fiával meghasonlik.

- 227 - oldal

a

achát

Származéka: meghasonlás. A régi hasonlik (‘kettéválik, kettészakad’) igekötős formája; eredetére nézve lásd hasonlít. meghitt – ‘bizalmas, bensőséges’. A régi meghisz (valakit), azaz ‘hisz benne, hitelt ad neki’ ige befejezett melléknévi igeneve. Nem mintája, csak párhuzama a német vertraut igenév. megint – ‘ismét, újra’. A meg2 határozószó megfelelője annak ‘ismét’ jelentése alapján, az -int módhatározó raggal bővülve, mint alkalmasint, részint, szerint. megvált – ‘mentesít’; ‘‹a keresztény hit szerint az örök büntetéstől› megszabadít’; ‘visszavásárol’: pénzbeli megváltás. Származékai: megváltás, megváltó. A vált ige meg- igekötője itt annak eredetibb ‘vissza’ értelmében szerepel (lásd meg1). Példája lehetett a latin redimere (‘megvált’, tkp. ‘visszavásárol’). megy – ‘jár, távolodik’; ‘‹valahová› jut, kerül’: cigányútra ment a falat; ‘‹valamilyen állapotba› kerül’: férjhez megy; ‘halad, működik’: jól megy a sora, megy neki a tanulás; ‘illik’: ehhez a ruhához nem megy a kalapod. Származékai: menés, (valaminek a) mente, menet, mendegél, menetel, meneszt, mehetnék, menő. Ősi örökség az uráli korból: vogul min-, zürjén munni, finn mennä, szamojéd mengem (‘megy’). A finnugor mene- alapforma a magyarban megmaradt. A jelen idő egyes alakjai n  ny  gy hangfejlődéssel jöttek létre; ezek az alakok ma is együtt élnek a tájnyelvek s a köznyelv rétegeiben: megyek–menyek–menek: a harmadik személyben is: mén. Lásd még menedék2. megye – ‘nagyobb közigazgatási egység ‹állami, egyházi›’: vármegye, egyházmegye. Származékai: megyei, megyés. Szláv eredetű szó: szerb-horvát međa (‘határ, sövény’), szlovák medza (‘mezsgye, határ’). A magyarba került szó hangrendileg igazodott, és ‘határ’ ⇒ ‘a helység határa, környező területe’ ⇒ ‘közigazgatási terület’ jelentésfejlődésen mehetett át. Lásd még mezsgye. meggy – ‘a cseresznyéhez hasonló savanykás gyümölcs’. Ősi örökség a finnugor korból: osztják mel (‘ribiszke’), zürjén njurmol (‘tőzegáfonya’), votják muli (‘bogyó’). Az ősi szó végén l ⇒ ly ⇒ gy változás, majd intervokális kettőződés következett be (megyet ⇒ meggyet ⇒ meggy). Az eredeti ‘vörös erdei bogyó’ jelentés idővel a megismert új gyümölcsfajok egyikére vonódott át. méh1 – ‘hártyás szárnyú, háziasított mézgyűjtő rovar’. Származékai: méhecske, méhes, méhész, méhészet, méhészkedik. Ősi örökség a finnugor korból: zürjén mus, cseremisz meks, finn mehilainen. Az ősi finnugor *mekse rokonságot mutat az indoiráni nyelvek megfelelő szavaival: szanszkrit maksiká (‘méh’), óperzsa mahsi (‘légy’). méh2 – ‘nőnek, nőstény állatnak a magzatot hordozó szerve’. Alighanem szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén meh (‘tömlő, fújtató, hólyag’), szlovák mech (‘zsák’). Az egyeztetést némileg kétségessé teszi, hogy az átadó nyelvek egyikében sincs a szónak ‘anyaméh’ jelentése, és fordítva, a magyarban a ~ sose jelentett tömlőt. mekeg – ‘‹kecske› jellegzetes hangját hallatja’. Hangutánzó szó; mély hangrendű párja a makog. mekkora – ‘milyen nagy’. A mi2 névmás me- alakjából keletkezett a képzőszerű -kora utótaggal, az akkora analógiájára. méla – ‘ábrándos, mélabús’: A méla Tempefői (Csokonai színműve). Származékai: mélázó, mélázik. Ismeretlen eredetű szó. melák – ‘termetes, esetlen, nehézkes mozgású (férfi)’; ‘‹régen› nagy termetű mészároskutya’. Német eredetű szó, a régi délnémet nyelvekben kutyanév (Melak); ez François Mélac francia tábornok emlékét őrzi, aki az 1689-es háború során kegyetlenkedéséről vált hírhedtté a Rajna-vidéken. melankolikus – ‘mélabús, búskomorságra hajló’. – melankólia: ‘mélabú, búskomorság’. Nemzetközi szó a latin melancholicus nyomán, amely a görög melankholikosz (‘búskomor’), tkp. ‘fekete epéjű’ megfelelője, a melasz, melanosz (‘fekete’) és kholé (‘epe’) elemekből. Az ókori eredetű felfogás szerint a fenti indulati alkat oka a fekete epe túltengése a testnedvek között. Lásd még flegmatikus, kolerikus, szangvinikus. melasz – ‘a cukorgyártás édeskés, csípős ízű mellékterméke’. Nemzetközi szó a spanyol melaza nyomán, amely a latin mellaceus (‘mézszerű, mézből való’) folytatója, töve a mel, mellis (‘méz’). meleg – ‘kellemesen magas hőmérsékletű’; ‘a test melegét megőrző’: meleg ruha, takaró; ‘szeretettől áthatott’: meleg barátság, melegszívű; ‘izgalmas, nehéz ‹tkp. megizzasztó›’: meleg helyzet; ‘‹újabban› homoszexuális’; ‘‹főnévként› kellemesen magas hőmérséklet, ilyen időjárás’: nagy a meleg; ‘belső melegérzet’: melegem van. Származékai: melegség, melegít, melegítő, melegítés, melegedik, melegedő, melegszik, melenget. A ~ mel- alapszava ősi ugor örökség: vogul meli, osztják melek (‘meleg’). A magyar szó -g eleme alighanem a -k denominális

névszóképző (mint fazék, fészek) zöngésült formája. melíroz – ‘‹hajat› színes csíkokkal fest’. A német melieren átvétele; ennek forrása a francia męler (‘kever’), a népi latin misculare folytatása a miscere (‘kever’) nyomán. Lásd még mesztic, mixer, mixtúra. melizma – ‘egy szótagra énekelt több hang, fioritúra’. Görög zenei szakszó (meliszma), tkp. ‘dal’, a melidzó (‘énekel’) igéből. Lásd még melódia, melodráma. mell – ‘az emberi törzs felső részének arc felőli oldala’; ‘női emlő(k)’; ‘szárnyas mellehúsa’: libamell; ‘mellúszás’: bajnok százas női mellen. Származékai: melles, melleszt. Ősi örökség a finnugor korból: vogul meül, osztják mogel, votják, cseremisz mel, mordvin melke (‘ember, állat melle’), finn mälvi (‘madár melle’). Az ősi alak *melge lehetett, ennek szabályos származéka a ~. Lásd még mál, mellék, mellény, mellesleg, mellett, mellőz, mellső. mellék – ‘környék, valaminek a közele’: Duna-mellék; ‘‹összetétel jelzői előtagjaként› mellékes, nem fő; kiegészítő’: mellékág, mellékbejárat, mellékkereset. Származékai: mellékes, mellékel, melléklet. A mell származéka -ék képzővel (mint környék, tájék). mellény – ‘zakó alatt viselt, derékig érő ujjatlan ruhadarab’. Nyelvújítási szó a mell főnévből -ény képzővel (mint fölény, igény). mellesleg – ‘mellékesen, nem a legfontosabbnak tekintve’. Határozószó a mell főnévből -s melléknévképzővel és -leg módhatározóraggal. mellett – ‘közvetlen közelében’; ‘egyik oldalán’; ‘együtt’; ‘azon felül’. – mellé: ‘közvetlen közelébe’. – mellől: ‘közvetlen közeléből’. Határozószók, illetve névutók, a mell főnév származékai -t, -tt locativusi raggal, -é lativusi raggal, illetve -l ablativusi raggal, az előtt, elé, elől és hasonló sorok analógiájára. mellőz – ‘nem vesz figyelembe’; ‘háttérbe szorít’; ‘‹valami cselekvést› nem hajt végre’: kérjük a dohányzást mellőzni. Származékai: mellőzés, mellőzött, mellőzöttség, mellőztetés. A mellé határozószó (lásd mellett) származéka -z igeképzővel; az eredetibb melléz alakból talán az előz analógiás hatására lett ~. mellső – ‘elülső, a mellhez közel eső’: mellső lábak. Nyelvújítási képzés a mell főnévből, a szélső, végső mintájára (lásd még alsó). meló – ‘munka, nehéz testi munka’. Származékai: melós, melózik. Jiddis eredetű: meloche (‘munka, mesterség’), forrása a héber melákáh (‘munka’). Talán német közvetítéssel került a magyar argóba, s meloche  meloch  melóh  meló hangfejlődéssel jutott el a bizalmas nyelv ~ formájához. melódia – ‘dallam’. - melodikus: ‘dallamos’; ‘a dallammal kapcsolatos’. – melodika: ‘‹egy műre vagy egy zeneszerzőre jellemző› dallamvilág, dallamrendszer’; ‘a dallamképzés tana, technikája’. Nemzetközi szócsalád a latin melodia (‘ének, dallam’) nyomán, ennek görög előzménye, a melódia (‘ének, dallam’) a melosz (‘ének’) és ódé (‘dal’) összetétele. Lásd még melizma, melodráma, óda, odeon. melodráma – ‘zenei kísérettel előadott dráma’; ‘érzelgős, romantikus színmű’. – melodramatikus: ‘melodrámába illő’. ‘érzelgős, könnyfacsaró, hatásvadász’. Művészeti szakszó a görög melosz (‘ének’) és dráma elemekből. Enyhén pejoratív értelme a 18-19. században divatos volt műfaj művészi gyengéiből eredezik. Lásd még melizma, melódia. méltán – ‘megérdemelten’. A méltó módhatározói -n ragos alakja: ‘méltóképpen’. A méltó– méltá- alaki kettősségre példa a bíró–bírák. Lásd még méltányol. méltányol – ‘érdeme, értéke szerint elismer’; ‘kedvezően fogad ‹kérést›’. Származékai: méltányos, méltányosság, méltánytalan, méltánytalanság. Nyelvújítási alkotás a méltán határozószó ritkább méltány alakjából (mint magán–magány  magányos). Lásd még méltó. méltó – ‘‹valamire› érdemes’; ‘illő’: emberhez méltó élet; ‘megérdemelt’: méltó jutalom. Származékai: méltóság, méltóságos, méltóztat, méltat, méltató, méltatás, méltatlan, méltatlanság, méltatlankodik, méltatlankodás. A ~ alighanem igenévi származék egy elavult mélt (‘illik’) igéből, amelyet a 15. századi szövegekben visszatérő tudni mélt (‘tudniillik’) kifejezésből ismerünk. Ha feltehető -t mozzanatos képzőjétől eltekintünk, mél- töve ugor eredetű lehet: osztják melta (‘illik ‹csizma a lábra›’). Fel kell tehát tennünk egy ‘ráillik’  ‘megfelel’  ‘illendő’  ’méltó’ jelentésfejlődést, amelyre rokonnyelvi (finn) példa is van. Lásd még méltán, méltányol. mély – ‘lefelé nagy kiterjedésű’; ‘lefelé meszsze eső’; mélyen alatta áll; ‘befelé nagy kiterjedésű’: mély nyomok a hóban; ‘erősen átélt’: mély érzelmek; ‘sötét árnyalatú ‹szín›’: mélykék; ‘a szájüreg hátsó részében képzett ‹magánhangzó›’; ‘‹főnévként› mélység, mélyebben fekvő rész’: a tenger, a lélek mélyén. Származékai: mélység, mélységes, mélyed, mélyeszt, mélyít, mélyül. Ősi örökség az ugor korból: vogul mel, osztják mal (‘mély’). A magyar szóvég palatalizálódott.

- 228 - oldal

a

achát

mely – ‘melyik, amelyik ‹kérdő és vonatkozó névmás›’. Származékai: melyik. A mi2 kérdőszó me- tőváltozatából alakult ablativusi -l raggal, amely utóbb palatalizálódott. Lásd még ily, oly. membrán – ‘rezgésbe hozható vékony hártya, lemez’; ‘élő sejt biológiailag aktív hártyája’. Tudományos szakszó a latin membrana (‘bőr, hártya, pergamen’) nyomán; ez a cutis membrana (‘testi, állati bőr’) kifejezés önállósult második eleme a membrum (‘testrész, tag’) szóból. mementó – ‘szomorú dologra emlékeztető, figyelmeztető jel’. Latin szó (memento), a meminisse (‘emlékezik’) ige egyes számú felszólító módja: ‘emlékezz! ne felejtsd!’ Lásd még memoár, memória. memoár – ‘emlékirat, neves személy önéletírása, visszaemlékezése élete s kora eseményeire’: Churchill háborús memoárjai. Francia szó, a mémoires (‘emlékek’) átvétele kiejtés szerinti formában; előzménye a latin memoria (‘emlékezet’). Lásd még mementó, memória. memória – ‘emlékezet’; ‘emlékezőképesség’: jó memóriája van; ‘számítógép tárolóegysége’. – memoriter: ‘könyv nélkül megtanulandó tananyag’. – memorizál: ‘betéve megtanul’; ‘pontosan emlékezetébe vés’. – memorandum: ‘emlékirat, emlékeztető ‹tárgyaló fél számára›’; ‘ünnepélyes előterjesztés, nyilatkozat’. Nemzetközi szócsalád a latin memoria (‘emlékezet’) nyomán, a memor (‘emlékező’) melléknév alapján. A memoriter határozó ragos alak, a memorandum egy önállóan nem használt memorare (‘megemlékezik’) ige gerundivuma. Lásd még mementó, memoár. mén – ‘hím ló, csődőr’; ‘hátasló’. Származéka: ménes. Ismeretlen eredetű szó. menád – ‘bakkhánsnő, Dionüszoszt kísérő, őrjöngő mámorban tomboló nő’. Nemzetközi szó a latin maenas, maenadis nyomán, amely a görög mainasz, mainadosz megfelelője a mainó (‘őrjöng’) igéből; a magyarba a német Maenad közvetítette. Lásd még mánia. menazséria – ‘állatsereglet ‹cirkuszban›’. A francia ménagerie átvétele német közvetítéssel; ennek forrása a ménage (‘háztartás’), a szó ugyanis eredetileg a háziállatok udvarát jelentette. A szó eredetére nézve lásd menázsi. menázsi – ‘katonai étkezés, élelemosztás’. Az ausztriai német Menage (‘katonai élelmezés, ellátás’) átvétele a régi katonai nyelvben; a szóvég ejtésére példa gázsi, lózsi, módi. Forrása a francia ménage (‘háztartás, gazdálkodás’), amely a késő latin mansionata (‘család, háztartás’) révén a latin mansio (‘szállás, lakás’) folytatója; ez utóbbi a manere, mansum (‘marad, megszáll’) igéből ered. Lásd még menazséria. mendemonda – ‘szóbeszéd, pletyka’. Ikerszó a mond igéből; az előtag olyan elhasonulásos forma, mint a hercehurca esetében. Lásd még monda. mendiká(n)s – ‘a református legátust kísérő kisdiák’. A latin mendicare (‘koldul, kéreget’) folyamatos melléknévi igeneve, a mendicans átvétele; népnyelvi formája mendikás. A kisdiák dolga volt köszöntőket mondani és a kollégiumnak szánt adományokat összegyűjteni. Elavult szó. menedék1 – ‘menekülőnek nyújtott oltalom, segítség, vigasz’; ‘hely, ahol túrázó, utazó meghúzhatja magát’: menedékház. Annak a men- tőnek a származéka deverbális -dék névszóképző együttessel (mint ajándék, hasadék), amely a menekedik és ment1 igék alapja. menedék2 – ‘lejtő’:…veszett a pogány, / Kő módra befolyván a hegy menedékét (Arany). Származéka: menedékes (‘lejtős’). A megy ige származéka, annak men- tövéből, deverbális -dék névszóképző együttessel (mint ajándék, hasadék). Régies szó. menedzser – ‘nagyobb vállalkozás szervezésével és gazdasági irányításával foglalkozó szakember’; ‘előadóművészek, sportolók fellépéseit, szerepléseit szervező üzletember’. Nemzetközi szó az angol manager nyomán, amely a manage (‘irányít, szervez; boldogul ‹valamivel›’) ige származéka. Forrása a középfrancia maneger (‘lovat irányít’), így eredete azonos manézs szavunkéval. A ~ írásmód az eredeti kiejtést tükrözi. menekedik – ‘veszély vagy üldöző elől biztonságot keres’. Származékok és kapcsolt szavak: menekül, menekült, menekülés, menekít. A ~ men- alapszava ősi finnugor örökség: zürjén minni (‘megmenekül’), mordvin menemsz (‘elmenekül, szabadul’). Az ősi tőből lett régi nyelvünk menik, azaz ‘(meg)menekül szava’ (lásd még menedék1, ment1), részint gyakorító, viszszaható -kedik képzővel a ma már régiesnek ható ~. A nyelvújítás korában ebből az igéből tévesen vontak el egy menek- tövet (mintha a szó felépítése a kerekedik megfelelője volna), és belőle képezték a máig is eleven menekül, majd utóbb menekít szavakat. menekül – lásd menekedik menhir – ‘függőlegesen felállított, durván csiszolt újkőkori kőszál’. A breton men (‘kő’) és hir (‘hosszú’) elemekből. meningitisz – ‘agyhártyagyulladás’.

Orvosi szakszó a görög méninx, méningosz (‘hártya, agyhártya’) nyomán, a gyulladásra utaló -itisz végződéssel (mint pl. appendicitisz). meniszkusz – ‘kívül domború, belül homorú ‹szemüveglencse›’; ‘félhold alakú izületporc a térdben’. Tudományos szakszó a görög méniszkosz (‘félhold, holdsarló’) latinos meniscus alakjából, a méné (‘hold’) nyomán. A ~lencsének a keresztmetszete idézi a holdsarló alakját. Lásd még menopauza. menni – lásd megy menopauza – ‘a havivérzés elmaradása, a női változás időszaka’. – menorrhea: ‘havivérzés’. Orvosi szakszavak a görög méné (‘hold, hónap’) és a latin pausa (‘szünet’), illetve görög rheó (‘ömlik’) elemekből. Lásd még meniszkusz. menóra – ‘hétágú gyertyatartó mint zsidó kultikus tárgy’. Héber szó. mensevik – lásd bolsevik menstruál – ‘‹nőnek› havivérzése van’. – menstruáció: ‘havivérzés’. Orvosi szakszó a latin menstruus (‘egyhavi, havonkénti’) nyomán, a mensis (‘hónap’) és struere (‘összerak, felhalmoz’) elemek szerint. Lásd még szemeszter, trimeszter. ment1 – ‘bajból kisegít, veszélytől megszabadít’; ‘vád alól tisztázni igyekszik’: menti magát, mentegetőzik. Származékai: mentés, mentő, menthető, menthetetlen, mentség, menteget, mentegetőzik, mentelem, mentelmi. A menekedik ősi men- tövének származéka műveltető -t képzővel. Lásd még ment2. ment2 – ‘mentes’: hibáktól ment ember; ‘biztonságban lévő’: …hogy ment legyen pénze a haramiáktól (Csokonai). Származékai: mentes, mentesség, mentesít, mentesítés, mentesítő, mentesül, mentesülés. A régi menik, azaz ‘(meg)menekül’ ige (lásd menekedik) befejezett melléknévi igeneve. Ma már inkább csak származékai használatosak. menta – ‘lila virágú, sajátos illatú, illóolajáért termesztett növény’. A latin mentha átvétele; forrása a görög minthé. mentálhigiéné – ‘lelki egészségügy, egészségtan, az idegbetegségek megelőzésével és kezelésével foglalkozó pszichiátriai ág’. Mesterséges orvostudományi szakszó; elemeire nézve lásd mentális, higiénia. mentális – ‘értelmi, észbeli’. – mentalitás: ‘gondolkodásmód, felfogásmód, lelki alkat’. Nemzetközi szócsalád a latin mentalis (‘észbeli, érzületi’) nyomán, a mens, mentis (‘értelem, gondolat, lelkület’) szóból. mente – ‘prémezett rövid felsőkabát mint a régi magyaros viselet darabja’. Ismeretlen eredetű szó. menten – ‘azonnal’. A megy ige főnévi ment (mint valaminek a mentén, mentében) származéka -n módhatározó képzővel, tehát ‘menés közben, ahogy megy’, ebből ‘ott helyben, rögtön’. Ugyancsak menést kifejező ige van a rokon értelmű mindjárt szóban is. mentol – ‘a borsmenta olajából kivont, friss illatú alkohol’. A latin mentha származéka a vegytanban nem ritka -ol végződéssel (mint benzol, karbol, vitriol); nyelvünkbe a német Menthol közvetítette. mentor – ‘idősebb tanácsadó, pártfogó, atyai barát’; ‘‹régebben› nevelő’: Az úrfiból, akinek mentort tartottak, leckét adó diák lesz (Mikszáth). Mikor Odüsszeusz a trójai háborúba indult, idősebb barátjára, a bölcs Mentórra bízta fiának, Télemakhosznak nevelését és védelmét. menü – ‘előre jelzett fogásokból álló, egységáron felszolgált vendéglői ebéd, vacsora’; ‘étrend’: mi volt a lakodalmi menü? Nemzetközi szó a francia menu (‘étrend, étlap’) nyomán, amelynek melléknévi alapjelentése ‘kicsi’, előzménye a latin minutus a minuere, minutum (‘apróz, kicsinyít’) igéből, a minus (‘kisebb’) származékából. Bizonyára ‘részletezés, apró tételek’ értelemben nyerte fenti főnévi jelentését. Lásd még menüett, minimum, ministrál, miniszter, minorita, minuciózus, minusz, minuszkula, minuta. menüett – ‘francia eredetű, háromnegyedes ütemű régi francia páros tánc’; ‘ennek zenéje, zeneművek ilyen ritmusú tétele’. Nemzetközi szó a francia menuet nyomán, amely a menu (‘apró’) kicsinyített formája, és arra utal, hogy ezt a táncot aprózott léptekkel járták. A magyar szóban a német Menuett alakja és a francia szó kiejtése vegyült. Lásd még menü, minimum, ministrál, miniszter, minorita, minuciózus, minusz, minuszkula, minuta. menza – ‘diákétkeztetés’; ‘egyetemi diákétkezde’. A latin mensa (‘asztal, étkezés’) szóból, amely a metiri, mensum (‘kimér’) ige származéka. Lásd még menzúra. menzúra – ‘kémiai mérőhenger’; ‘a hangjegyek egymáshoz viszonyított időmértéke a középkori hangjegyírásban’. – menzurábilis: ‘mérhető’.

- 229 - oldal

a

achát

Nemzetközi szócsalád a latin mensura (‘méret, mérték’) nyomán, a metiri, mensus (‘mér’) igéből. Lásd még menza. meny – ‘‹valaki› fiának felesége’; ‘‹régebben› fiatalasszony’. Származéka: menyecske. Ősi örökség az uráli korból: vogul min, osztják men, finn miniä, szamojéd mejje (‘meny’), zürjén mon (‘sógornő’). Lásd még menyasszony, menyegző, menyét. menyasszony – ‘eljegyzett nő’; ‘leendő feleség az esküvő napján’. Lényegében két azonos értelmű szó, a meny és asszony tautologikus összetétele. Lásd még menyegző. menyegző – ‘esküvő, esküvői lakoma’. A régi menyekezik (‘nősül, házasodik’) ige származéka, amely a meny szóból ered denominális -kezik képzővel (mint barátkozik, fegyverkezik) ily módon: menyekező  menyekző  menyegző. menyét – ‘karcsú, rövid lábú, vörösesbarna szőrű ragadozó kisemlős’. A meny szó származéka, ‘fiatal nő’ jelentése alapján, régi -d kicsinyítő képzővel: menyed  menyéd  menyét; az elnevezés alapja a kicsiny állat kecses formája és mozgása; lásd még hölgy. menny – ‘ég, égbolt’; ‘‹keresztény tanítás szerint› az a hely, ahol Isten, az angyalok és az üdvözült lelkek élnek’. Származékai: mennyei, mennybéli. Ősi örökség a finnugor korból: mordvin menjel (‘ég’). A magyar szóvégi nny tővégi nyúlás eredménye. Lásd még mennyezet. mennyezet – ‘szobát, zárt teret felülről lezáró sík’; ‘rudakon álló tetőkárpit trón, ágy felett’: mennyezetes ágy. A menny származéka a denominális -zet képzővel (mint ágyazat, héjazat, tetőzet). mennyi – ‘milyen sok ‹kérdő és vonatkozó névmás›’. A mi2 kérdő névmás me- alakváltozatából jött létre a -nyi mértékképzővel, melynek mássalhangzó eleme intervokálisan megkettőződött. mér – ‘méretet, súlyt, időt stb. ismert egységekkel összevetve meghatároz’; ‘‹ütést› irányít ‹valakire›’: csapást mér az ellenségre. Származékai: mérés, mérő, mérték, mértékletes, mértékletesség, mértéktelen, méreget, méricskél, mérnök, méret, méretes. Vitatott eredetű szó. Lehet szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén meriti (‘mér’), ám a szláv igetövek csak -l képzővel kiegészülve lépnek nyelvünkbe: bérmál, kapál, parancsol. Lehet finnugor örökség: zürjén murtalni, votják mertal (‘mér, mérlegel’); ám nem tudjuk, hogy a t elemek a tőhöz tartoznak-e, mert ha igen, az egyeztetés nem áll meg. Lásd még mérce, mérkőzik, mérleg, mérsékel, mérv. mer1 – ‘folyadékból vagy szóródó anyagból valamennyit kiemel’. Származékai: merít, merítő, (ki)meríthetetlen, merítkezik, merül, merülő, merülés. Ősi örökség az ugor korból: vogul mareht (‘merülget’), osztják maretem (‘merül’). Ezek a mély hangrendű szavak voltaképp márt szavunk előzményei; ennek már- alapszavához képest a ~ magas hangrendű változat. Lásd még mereng. mer2 – ‘bátorkodik ‹tenni valamit›’. Származékai: merész, merészel, merészkedik, merészség, mersz. Talán ősi örökség az ugor korból: vogul mári- (‘hisz, bízik’). Az egyeztetés nem túl meggyőző, az egyetlen rokonnyelvből való nyelvjárási példa ráadásul jelentésileg sem áll túl közel. Lásd még merénylet. mérce – ‘mérőrúd; beosztásos üveg mérőedény’; ‘‹régen› mérőedény szemes terménynek’; ‘követelmény’: magas mércével mér. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák merica (‘mérce, véka’); ezek kapcsolatosak a mér esetleges szláv előzményével. A magyar szóalak a hangrendi illeszkedés és a két nyílt szótagos tendencia jegyében, valamint a tőmagánhangzó nyúlásával formálódott: merica  merice  merce  mérce. mered – ‘‹szem, tekintet› irányul’: a jövevényre meredt; ‘feszesen áll, mozdulatlanná válik’: sóbálvánnyá mered. Származékok és kapcsolt szavak: meredt, meredek, meredezik, mereszt, meresztget. A szócsalád mer- alapszava ugor kori örökség lehet: vogul mari(‘reked, elakad’), marem (‘szűk’), osztják merem (‘csupán, merőben’). A magyar ige alapszava ‘szorul, feszül’ jelentésű lehetett, a -d gyakorító képzős igéé így lett ‘feszesen áll’, ‘állhatatosan néz’. méreg – ‘az egészségre, az életre káros anyag’; ‘harag, düh’. Származékai: mérges, mérgez, mérgező, mérgezés, mérgelődik, mérgelődés, méregtelenít. Eredetére két magyarázat is van. Lehet a finn myrkky, észt mürk, mürgi (‘mérges növény, méreg’) rokona, s így kapcsolatos a finn myrkkä (‘szag, bűz’) szóval. Lehet azonban, hogy a finn és észt szó indoiráni jövevény: oszét marg (‘méreg’); ez esetben viszont feltehető, hogy a magyar a megfelelő szót önállóan kölcsönözte az alánból az ősmagyar korban. mereng – ‘elmélázik, elábrándozik’. Származékai: merengő, merengés. A mer1 ige származéka gyakorító -ng képzővel, ‘el-elmerül’ alapjelentésben. Mai jelentése ‘érzelmeibe, ábrándjaiba merülget,

mártózik’ értelemben alakulhatott ki. Mivel a mered igének létezik merenget (‘szemét meresztgeti’) származéka, ennek ‘szemét mélán a semmibe mereszti’ értelme is hozzájárulhatott a ~ jelentéskörének kialakulásához. merénylet – ‘gyilkos szándékú támadás valaki ellen’. Származéka: merénylő. Nyelvújítási képzés a mer2 igéből. Ennek előbb merény (‘bátor tett, próbálkozás, vállalkozás’) származéka született meg: Ily kétkedés által sok nagyszerű / fontos merény kifordul medriből (Arany fordítása Shakespeare „Hamlet”-jéből), majd újabb -let képzővel a ~. Eleinte ez is a merény jelentéskörében mozgott, s csak később rögzült ma használatos jelentése; mellesleg a merény is felmerül ilyesféle értelemben: Bukott a jó, tombolt a gaz merény (Vörösmarty). merevedik – ‘(meg)dermed, elveszti hajlékonyságát, rugalmasságát’. Származékok és kapcsolt szavak: merevedés, merevül, merevít, merevítő, merevítés, merev, merevség. A ~ a merő merev- tőalakjából (mint élő–elev|en) származik, a szó ‘meredő’ értelme alapján. A merev utólagos elvonás a ~ből (a keményedik  kemény analógiájára). mérföld – ‘nagyobb távolság mérésére való, helyenként és koronként változó értékű mértékegység’. Az eredetibb mélföld első eleme a német Meile ó- és középfelnémet mil előzményéből való, az angol mile oldalági rokonaiból; közös eredetük a latin milia passuum (‘ezer lépés’) szókapcsolat önállósult első eleme, tkp. a mille (‘ezer’) számnév többes száma. A mai szóalak a mér ige beleértésével alakult ki, erre vallanak a régebben általános mértföld, mérőföld alakok. A -föld utótag talán a járóföld (mint hozzávetőleges hosszmérték) analógiás hatását mutatja. meridián – ‘‹földi és égi› délkör’. Földrajzi és csillagászati szakszó a latin meridianus (‘déli’) nyomán, ez a meridies (‘dél; déli irány’) származéka. A latin szó egy korábbi medi-dies (‘nap-közép’) d  r elhasonulásos változata a medium (‘közép’) és dies (‘nap’) elemekből. Hozzánk a ~t a német Meridian közvetítette. merinó – ‘spanyol eredetű, finom gyapjút adó juhfajta’. A vitatott eredetű spanyol merino átvétele. meritum – ‘érdem’; ‘lényege, veleje, érdemi része ‹valaminek›’: térjünk az ügy meritumára. Latin szó (‘jutalom, érdem’), a merere, meritum (‘megérdemel’) származéka. merkantilizmus – ‘közgazdasági elmélet, amely az aranytartalék és az aktív külkereskedelmi mérleg fontosságát hirdeti’; ‘haszonlesés, önző érdekek hajszolása’. Közgazdasági szakszó az olasz mercantile (‘kereskedői, kereskedelmi’) nyomán, a mercante (‘kereskedő’) származéka; ennek forrása a latin mercari, azaz ‘kereskedik’ ige a merx, mercis ('áru') nyomán. Lásd még kommerciális, marha, marketing, masamód. mérkőzik – ‘erejét mással összeméri; küzd’. Származékai: mérkőző, mérkőzés. A mér ige származéka visszaható -kőzik képzőegyüttessel (mint férkőzik, vetkőzik). mérleg – ‘súlymérésre szolgáló eszköz’; ‘zárszámadás’: mérlegbeszámoló. Származékai: mérlegel, mérlegelés. Nyelvújítási képzés az akkoriban divatos -leg névszóképzővel (mint átlag, egyenleg, ütleg). merő – ‘feszes, merev’: merőn néz; ‘puszta, tiszta, kizárólagos’: merő rosszindulatból, merő formaság; ‘csupa’: az arca merő vér volt. A mered ige mer- tövéből való folyamatos melléknévi igenév; mai ‘puszta, csupa’ értelme talán a ‘meredő, szembeötlő’ jelentésen keresztül alakult ki. Lásd még merevedik, merőleges. merőleges – ‘egyenessel vagy síkkal derékszöget alkotó ‹vonal, tárgy›’; ‘ilyen vonal’. Nyelvújítási képzés a merő szó -leg ragos alakjából, -s melléknévképzővel, a szó régebbi ‘rámeredő’ jelentése alapján. merre – ‘‹kérdő és vonatkozó névmásként› milyen irányban’; ‘hol’: merre van a szemüvegem? – merről: ‘mely irányból’ A mely névmásból keletkezett -re, illetve -ről helyhatározói ragokkal, az eredetibb mel- tővel való hasonulás útján, de ilyen irányban hathatott az erre analógiája is. mérsékel – ‘csökkent, enyhít, visszafog’: mérsékli magát. Származékai: mérsékelt, mérséklet. A mér ige származéka a tisztázatlan összetételű -sékel képzőegyüttessel. mert – ‘mivel, ugyanis’. A miért kérdő névmás egyszótagos mért alakjából való; okhatározói mellékmondatok kötőszava lett: amiért  amért  mért  mert. mértan – ‘geometria’. Nyelvújítási összetétel a mér igéből, puszta igetővel, mint fekhely, jármű, láthatár. mérv – ‘mérték, arány ‹elvont dologé›’: nagymérvű lemaradás, mérvadó vélemények. Nyelvújítási alkotás a mér igéből, a nyelv szóból tévesen elvont -v

- 230 - oldal

a

achát

főnévképzővel, mint élv, sérv, terv. mese – ‘csodás elemekkel átszőtt, költött elbeszélés’; ‘cselekményes mű történeti váza’: a regény meséje; ‘kibúvó, mellébeszélés’: mese habbal, nincs mese. Származékai: mesés, mesél, mesélget, mesebeli. Feltehető mes- alapszava talán ugor kori örökség: osztják mas (‘monda’). A magyar szó magánhangzója palatalizálódott, talán a palatális tőhangzó s (ugor *njcs) hatására. mesmerizmus – [mezmerizmus] ‘az élő szervezet mágneses kisugárzásának téves elméletén alapuló, ezt gyógykezelésre alkalmazó eljárás a 19. században’. Az elmélet szerzőjéről, J. A. Mesmer német orvosról. messiás – ‘a nép szabadítója ‹az ószövetségi próféták jövendölései szerint›’: Ezerszer Messiások / A magyar Messiások (Ady); ‘‹a keresztény hit szerint› Jézus Krisztus’. – messianizmus: ‘hit a Messiás, egy jövendő szabadító eljövetelében’. – messianisztikus: ‘a messianizmuson alapuló, a felső hatalmak küldte szabadítóra váró ‹hit, szekta, mozgalom›’. Nemzetközi szócsalád a latin Messias nyomán, amely a görög messziasz alakon át a héber másíjah (‘felkent’) szóra megy vissza, a másah (‘önt, felken’) származékára; ennek görög fordításán alapul a Krisztus név (lásd krisztológia). mester – ‘önálló működésre jogosult iparos’; ‘rangos művész ‹főleg megszólításban›’; ‘tanító ‹valamely szakmában, művészetben›’: Mozartnak az apja volt első mestere; ‘ügyes, ravasz személy’: nagy mester a helyezkedésben. Származékai: mesteri, mesterség, mesterséges, mesterkedik, mesterkedés, mesterkélt, mesterkéletlen. Igen sok nyelvben elterjedt szó, alapja a latin magister (‘elöljáró, tanító, vezető’), ez a magnus (‘nagy’) középfokú határozói magis (‘inkább’) alakjának származéka. A magyarba talán az ófrancia maistre révén került magyar diákok útján, akik a 12. század óta látogattak francia egyetemeket. Lásd még magisztrátus. mesto – ‘szomorúan, gyászosan ‹adandó elő›’. Olasz zenei utasítás; a szó a latin maestus (‘szomorú, gyászos’) folytatása. mesüge – ‘kelekótya, félbolond’. A német szleng meschugge átvétele; ez a jiddis meschuggoból ered, forrása a héber mesugga (‘bolond’), a sagag (‘imbolyog, tévelyeg’) ige származéka. mész – ‘mészkőből égetett fehér kötőanyag’; ‘a szervezetben található kalciumvegyület, mely elmeszesedést okozhat’. Származékai: meszes, meszel, meszelés, meszelő, meszesedik, meszesedés. Ismeretlen eredetű szó. mészár – ‘marha, juh és ló levágásával, húsának kimérésével foglalkozó iparos’. Származékai: mészáros, mészárol, mészárlás. A ~ mára már elavult, szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén mesar, szlovák mäsiar (‘mészáros’); ezek a szláv meso, mäso (‘hús’) származékai -ar foglalkozásnév-képzővel. Nyelvünkbe először egy igen korai, még nazális magánhangzót őrző menszár alak került, ez már csak a Menszáros, Mensáros családnevekben él. A ~ későbbi, új átvétel; a hajós, szekeres mintájára ez is fölösen felvette a foglalkozást jelző magyar -s képzőt (akárcsak a csapláros, esztergályos, kocsmáros), és ebből lett a ma általános mészáros forma. A mészárol, mészárlás, mészárszék viszont csakis az eredeti ~ alakból vezethető le. messze – ‘nagy távolságra’; ‘nagy távolságban’; ‘időben távol’; ‘kimagaslóan’: ez messze a legügyesebb. Származékai: messzeség, meszsziről, messzire. A szócsalád mesz- alapszava valószínűleg ősi finnugor örökség: lapp mettsila (‘messze el’). A ~, messzi alakokban -é lativusi rag rejlik. messzely – ‘régi folyadékmérték ‹kb. 3 dl›’; ‘ilyen űrtartalmú pohár, mérőedény’. Alakváltozatok: messző, mésző, mészöly. A hazai bajor-osztrák messel átvétele szóvégi palatalizációval; ez az irodalmi német Mass (‘mérték’) középfelnémet maz alakjának kicsinyített származéka, végső forrása a latin modus (‘mód, mérték’). Lásd még mód, módi. mesztic – ‘fehér és indián szülők utóda’. Nemzetközi szó a spanyol mestizo (‘kevert fajú’) nyomán, forrása a késő latin mixticius (‘kevert fajú’) a mixtus (‘kevert’) szóból, a miscere, mixtum (‘kever’) származékából. Lásd még melíroz, miskulancia, mixer, mixtúra. méta – ‘régi, ütőkkel játszott csapatos labdajáték’. A latin meta (‘határpont’) átvétele a metari (‘kimér, kicövekel’) igéből. Elavult szó. meta- – ‹tudományos összetételek előtagjaként› ‘át-; túl; áttételes’. Lásd metabolizmus, metafora, metamorfózis, metasztázis, metatézis, metonímia; metafizika, metagalaktika, metempszichózis; metakommunikáció. metabolizmus – ‘anyagcsere’. Élettani szakszó a görög metabolé (‘változás’) nyomán; ez a meta (‘át’) és balló (‘dob’) elemekből épül fel. Lásd még ballisztika. metafizika – ‘a filozófiának a tapasztalaton túli dolgokkal, azok

végső okaival foglalkozó ága’. – metafizikus: ‘a metafizikával kapcsolatos’; ‘tapasztalaton túli, érzékeinkkel nem tapasztalható’; ‘‹főnévként› a metafizika híve’. Bölcseleti szakszó a görög meta (‘túl’) és phüszisz (‘természet’) elemekből; utóbbi forrása a phüó (‘sarjaszt, nemz’) ige. Lásd még fiziátria, fizika, fiziognómia, fiziológia. metafora – ‘összevont hasonlat, olyan szókép, amely két dolog vagy fogalom közös vonásain alapul’: rókalelkű, időfolyam, a szívem egy nagy harangvirág. – metaforikus: ‘képletes, átvitt értelmű’. Stilisztikai szakszó a latin metaphora nyomán, amely a görög metaphora (‘átvitel’) megfelelője a metapheró igéből: meta (‘át’) és pheró (‘visz’). metagalaxis – ‘a világegyetemnek jelenlegi eszközeinkkel belátható és mérhető tartománya’. Csillagászati szakszó a meta (‘túl’) és galaxis (lásd galaktika) elemekből. metakommunikáció – ‘a beszédet kísérő, többnyire öntudatlan jelzések (taglejtés, arcjáték, testhelyzet stb.) által közölt fontos járulékos információk’. Információelméleti szakszó a görög meta (‘át, túl’) és kommunikál elemekből. metallurgia – ‘fémkohászat’. Műszaki szakszó a latin metallum (‘fém’) és a görög ergon (‘munka’) elemekből; a latin szó forrása a görög metallon (‘tárna, bánya’) a metallaó (‘kutat’) igéből. metamorfózis – ‘átalakulás’; ‘csodálatos átváltozás ‹a görög mitológiában›’. Nemzetközi szó a görög metamorphomai (‘átalakul’) ige nyomán, a meta (‘át’) és morphé (‘alak’) elemekből. Lásd még morfológia. metán – ‘szénhidrogéngáz’. Nemzetközi szó (Methan) a görög methü (‘bor, erjesztett ital’) szó tövéből, a szénhidrogénsor tagjait jelölő -án végzettel. Lásd még metil, metilén. metasztázis – ‘áttétel, betegségi góc áthelyeződése’. Görög orvosi szakszó (metasztaszisz), tkp. ‘átköltözés’ a meta (‘át’) és sztaszisz (‘helyezés’) elemekből; utóbbi a (hi)sztémi (‘áll, állít’) származéka. metatézis – ‘hangátvetés’: pl. kelyh-(et)  kehely. Görög nyelvtani szakszó (metathészisz) a meta (‘át’) és (ti)thémi (‘helyez’) elemekből. metél – ‘vékony csíkokra vág ‹tésztát stb.›’: diós metélt; ‘apróra vég’. Származékok és csatolt szavak: metélt, metélő, metsz, metszés, metsző, metszet. A szócsalád tagjai egy elavult met (‘vés, farag, nyes’) ige származékai -l, illetve -sz gyakorító képzővel; az utóbbi a játszik, tetszik igékből ismerős. Az alapszó eredete ismeretlen. métely – ‘élősködő laposféreg’: juhmétely, májmétely; ‘ragályszerű erkölcsi gonosz’: a sovinizmus mételye. Származéka: mételyez. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén metilj (‘májmétely’). metempszichózis – ‘lélekvándorlás’. Nemzetközi szó a görög metempszükhószisz nyomán; alapja a metempszükhoó (‘lelket más testbe juttat’) a meta (‘át’), en (‘bele’) és pszükhé (‘lélek’) elemekből. meténg – ‘télizöld, lila virágú évelő növény’. Ismeretlen eredetű szó. meteor – ‘kozmikus eredetű törmelék, amely a Föld légkörébe jutva felizzik: hullócsillag’. – meteorit: ‘meteorkő, a meteor földre jutott darabja’. Tudományos szakszó a görög meteórosz (‘magasban lebegő’) többes semleges meteóra (‘magasan lévő dolgok; égtájak, égitestek’) nyomán; forrása a meteóraó (‘magasba emel’) ige a meta (‘túl’) és airó (‘emel’) elemekből. Lásd még meteorológia. meteorológia – ‘időjárástan, légkörtan’. – meteorológus: ‘az időjárás megfigyelésével és előrejelzésével foglalkozó szakember’. – meteoropata: ‘az időjárás változásaira erősen érzékeny ember’. – meteoropatológia: ‘az időjárás és a betegségek összefüggéseivel foglalkozó orvostudományi ág’. A szócsalád közös előtagja a görög meteórosz (‘magasban lévő, a levegőben lebegő’) melléknév; eredetéről lásd meteor. A -lógia és -lógus utótagok a logosz (‘vélemény, tanulmány’) szóval kapcsolatosak, a -pat- elem forrása viszont a pathosz (‘szenvedés’). Lásd még pátosz. -méter – ‘‹utótagként› valamit mérő eszköz’: termométer, higrométer, barométer (‘hőmérő, nedvességmérő, légsúlymérő’). A német Thermometer, Hygrometer stb. második elemének átvétele; ez a francia mčtre szó révén vezethető vissza a görög metron (‘mérték, mérőeszköz’) szóhoz. méter – ‘a hosszúság alapmértéke az SI rendszerben’. A német Meter átvétele, ez a francia mčtre szóé; forrása a latin metrum közvetítésével a görög metron (‘mérték, mérőeszköz’) a metreó (‘megmér’) igéből. Lásd még metrum. metil- – ‘egy szén- és három hidrogénatomból álló, egy vegyértékű gyök’: metil-alkohol, metil-amin. – metilén-: ‘egy szén- és két hidrogénatomból álló, két vegyértékű gyök’: metilén-diamin, metilénkék.

- 231 - oldal

a

achát

Vegyi szakszavak, a német methyl- és methylen- átvételei. A metán alapjául is szolgáló görög methü (‘bor’) és hülé (‘fa’) elemekből állnak; az előbbi arra utal, hogy e gyökök a metán molekulájából erednek egy, illetve két hidrogénatom kiszakadásával, az utóbbi pedig arra, hogy a metil-alkohol a falepárlás terméke. metodista – ‘az anglikán egyházon belül keletkezett protestáns felekezet, amely az egyéni megigazulás és elmélyült hitélet módszerét ajánlja híveinek’. Az angol Methodist a method (‘módszer’) származéka; eredetéről lásd metódus. metódus – ‘módszer, eljárásmód’. – metodika: ‘módszertan’. – metodikus: ‘a módszertan szakembere’; ‘‹melléknévként› módszeres, tervszerű’. – metodológia: ‘a tudományos kutatás módszertana’; ‘valamely tudományban alkalmazott kutatási módszerek összessége’. Tudományos szakszócsalád a latin methodus, illetve előzménye, a görög methodosz (‘kutatás, módszer, fortély’) nyomán. Ennek elemei a meta- (itt ‘után’) és hodosz (‘út’), tehát ‘valaminek a nyomába vezető út’. Lásd még metodista. metoikosz – ‘jövevény, idegen, nem teljes jogú betelepült ‹az ókori Athénban›’. Görög szó a meta- (‘között’) és oikeó (‘lakik’) elemekből; oikosz a.m. ‘lakhely, ház’. Lásd még ökonómia. metol – ‘fényképészeti előhívókban használt vegyület’. Kémiai összetételének elemeiből: METil-aminofenOL-szulfát. metonímia – ‘névcsere, megnevezés olyan szóval, amely a megnevezendőhöz asszociációs módon kapcsolódik’: a korona birtoka (‘királyi birtok’), vasra verték (‘megbilincselték’). Görög stilisztikai szakszó, tkp. ‘átnevezés’ a meta- (‘át’) és onoma (‘név’) elemekből. metopé – ‘dór templomok párkányfrízében négyzet alakú, domborműves mező két triglif között’. Görög szó a meta- (itt ‘között’) és opé (‘falnyílás a gerendavég számára’) elemekből. metresz – ‘szerető, kitartott nő’. A francia maîtresse (‘szerető’), tkp. ‘úrnő’ átvétele kiejtés szerinti formában. A francia szó a maître (‘mester, úr, gazda’) nőnévképzős alakja (mint báró–baronessz), forrása a latin magister (lásd magisztrátus). Lásd még maestro. metrika – lásd metrum metró – ‘földalatti vasút’. A francia métro átvétele, amely a métroplitaine (‘nagyvárosi’) rövidült formája. Mintája a Londonban a 19. század derekán létesült első földalatti metropolitan railway (‘nagyvárosi vasút’) megnevezése. A szó eredetéről lásd metropolis. metronóm – ‘ingás zenei ütemmérő eszköz’. A német Metronom átvétele; ez mesterséges szó a görög metron (‘mérték’) és nomosz (‘szabály, törvény’) elemekből. Lásd még metrum. metropolis – ‘világváros’; ‘‹az ókorban› görög városállam, a kirajzott lakosai által idegen földön létesített települések viszonylatában’. Nemzetközi szó a görög métropolisz (‘anyaváros’) nyomán, a métér, métrosz (‘anya’) és polisz (‘város, városállam’) elemekből. Lásd még metró, metropolita. metropolita – ‘keleti keresztény egyház vezető főpapja, érsek’; ‘néhány katolikus érsek hagyományos címe’. A görög metropolitész (‘az anyavároshoz, nagyvároshoz tartozó’) latinos formája. Eredetéről lásd metropolis. metrum – ‘versmérték’; ‘‹zenei› ütemmérték, időmérték’. – metrika: ‘versmértékek rendszere’; ‘a verstannak az időmértékekkel foglalkozó része’. – metrikus: ‘időmértékes ‹vers›’; ‘a méterrendszeren alapuló’: metrikus mértékek. Tudományos szakszavak a latin metrum (‘mérték’), metrica, metricus nyomán; forrásuk a görög metron (‘mérték, versmérték, vers’), metriké (tekhné) (‘verstan’) és metrikosz (‘a versmértékekre vonatkozó’). Lásd még metronóm. mettlachi – ‘kerámia padlóburkoló lap’. A német Mettlach város nevéből, ahol először gyártották. mettőr – ‘tördelő szerkesztő ‹nyomdában›’. Francia szó (metteur) német közvetítéssel; a francia mettre (‘tesz, helyez, szöveget tördel’) igéből, amely a latin mittere (‘küld, vet’) folytatója. mez – ‘lepel, jelmez’; ‘sportöltözet’. Nyelvújítási elvonás a meztelen szóból. Lásd még jelmez. méz – ‘méhek által virágokból gyűjtött sűrű, édes táplálék’. Származékai: mézes, mézel, mézelő. Ősi örökség a finnugor korból: mordvin med, finn mesi; az alapalak *mete lehetett. Ennek széles indoeurópai nyelvrokonsága van: szanszkrit mádhu (‘méz’), görög methü (‘édes bor’), orosz mjod (‘méz’), svéd mjöd (‘méhsör’), de nem dönthető el, hogy mi volt a kölcsönzés iránya. mezaliansz – ‘rangon aluli házasság’. Francia szó (mésalliance) kiejtés szerinti átvétele. A més- ellentétet jelölő, illetve ‘rossz, rosszul’ értelmű előtag, a germán nyelvekből

való: angol misdeed, német Missetat (‘rossz cselekedet, bűn’). Az alliance ‘kötelék, házasság’ a késő latin alligantia nyomán, ez a latin alligare (‘hozzáköt’) származéka az ad (‘hozzá’) és ligare (‘köt’) elemekből. Lásd még liga. mézga – ‘bizonyos fák megsérült kérgéből folyó sárgás, gumiszerű váladék’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén mezga, szlovák miazga (‘mézga, fanedv, nyirok’). mezítláb – ‘lábbeli nélkül’. Alakváltozat: meztélláb. Az összetétel előtagja a mezítelen (lásd meztelen) rövidült alakja, az utótag ragtalan határozóként fungál, mint a négykézláb szóban. mezolitikum – ‘átmeneti kőkor’. Földtörténeti szakszó a görög meszosz (‘középső’) és lithosz elemekből, a latin mesolithicum közvetítésével. Lásd még mezon, mezoszféra, mezozoikum. mezon – ‘a középnehéz elemi részecskék összefoglaló neve’. A görög meszosz (‘középső’) származéka az elemi részecskék -on végződésével (mint elektron, neutron, proton). Lásd még mezolitikum, mezoszféra, mezozoikum, pion. mezoszféra – ‘a légkör 50-80 km magasság közé eső rétege’. Tudományos szakszó a görög meszosz (‘középső’) és szphaira (‘gömb’) elemekből, a latin mesosphaera közvetítésével. Lásd még mezon, mezolitikum, mezozoikum. mezozoikum – ‘a földtörténeti középkor’. Földtörténeti szakszó a görög meszosz (‘középső’) és dzóé (‘élet’) elemekből, a latin mesozoicum közvetítésével. Lásd még mezon, mezolitikum, mezoszféra. mező – ‘alacsony növényzetű, füves sík terület’; ‘tevékenység színtere’: a harc mezeje; ‘erőtér’: mágneses mező; ‘‹sakkban› a tábla egy négyzete a 64 közül’. Származékai: mezei, mezőség. A ~ igei mez- alapszava ősi örökség az ugor korból: vogul mees(‘ruház, ruhát ölt’). A ~ tehát folyamatos melléknévi igenév, ‘füvet, növényi ruhát öltő’ jelentéssel. Lásd még mez, mezítláb, mezőny, meztelen. mezőny – ‘labdajátékok játéktere a kapuk előtere nélkül’: mezőnyjátékos; ‘verseny résztvevőinek összessége’: nagyon erős volt a mezőny. Nyelvújítási alkotás a mező szóból, talán a redőny mintájára; Bérczy Károly leleménye. meztelen – ‘ruhátlan, pőre’; ‘leplezetlen’: a meztelen igazság; ‘‹határozóként› fedetlen testtel’: meztelen lépett a szobába. Származékai: meztelenül, meztelenség, meztelenkedik, (le)meztelenít. A mező szóban rejlő mez- (‘ruház’) ige fosztóképzős alakja, tehát ‘felruházatlan’. A képzésmód azonban nem világos; a korai mezejtelen, mezítelen alakok helyett mezetlent várnánk (mint nézetlen, rázatlan), ez azonban csak egészen későn bukkan fel. A ~ igei származása elhomályosult, a nyelvújítás korában egy mez főnév fosztóképzős alakjának érezték, és a vélt alapszót el is vonták belőle (lásd mez). mezüze – ‘bibliai szövegrészletet tartalmazó kis tekercs fa vagy fém tokban, amelyet vallásos zsidók a bejárati ajtó jobb félfájára szögelnek’. Héber szó (mezuzo), a.m. ‘ajtófélfa’. mezzanin – [meddzanin] ‘félemelet’. Az ausztriai német Mezzanin átvétele; ennek forrása az olasz mezzanino (‘félemelet’), kicsinyített forma a mezzano (‘középső’) szóból, amely a latin medianus folytatója a medium (‘közép’) nyomán. Lásd még média, mediátor, mediterrán, médium, mezzo-, mezzotinto. mezzo- – [meddzo] ‹olasz eredetű összetételek előtagjaként› ‘közép-, fél-’. – mezzoforte: ‘‹zenei utasításként› középerősen, félerővel ‹adandó elő›’. – mezzoszoprán: ‘hangfekvésében a szoprán és alt között álló (női) hang’; ‘ilyen hangú énekesnő’. A ~ előtag a latin medius (‘középső’) folytatója; az utótagokra nézve lásd forte, szoprán. Lásd még média, mediátor, mediterrán, médium, mezzanin, mezzotinto. mezzotinto – [meddzotintó] ‘rézmetszési eljárás, amely nem vonalakkal, hanem foltokkal ábrázol’. Olasz szó, a mezzo (‘fél’) és tinto (‘színezett’) elemekből; utóbbi a tingere (‘fest, színez’) származéka a latin tingere, tinctum ige nyomán. Lásd még mezzo-, tinktúra. mezsgye – ‘határjelölő földcsík szántón, kukoricásban stb.’. A bolgár mezsda (‘határcsík’) átvétele hangrendi illeszkedéssel. A bolgár szó, akárcsak a megye szláv međa előzménye, ‘között’ értelmű, és tág indoeurópai rokonságba tartozik: szanszkrit madhjá, görög meszosz, latin medius, angol mid (‘középső, közép’). mi1 – ‹személyes névmás› én és egy vagy több más személy’; mink alakban is. Származéka: minket. Ősi örökség az uráli korból: vogul men, osztják min (‘mi ketten’), votják mi, finn me (‘mi’), szamojéd me (‘mi ketten’). A magyar szóban eleinte hosszú magánhangzó lehetett, a Halotti Beszédből miü olvasható ki; utóbb bizonyára a mi2 analógiás hatására rövidült meg. A nyelvjárási mink elvonás a minket tárgyesetből, amely a tárgyrag előtt -nk birtokos személyjelet visel.

- 232 - oldal

a

achát

mi2 – ‘‹kérdőszóként› miféle dolog, tárgy?’; ‘‹vonatkozó névmásként› ami’; ‘‹határozatlan névmásként, csak összetételben› valami’: holmi, minap, miegymás. Származékai: miért, miként, miképpen, mikor, mire, minek, minél, mivel, mivé. Ősi örökség az uráli korból: vogul maná, osztják mele (‘melyik?’), votják ma, finn mi(kä), észt, lapp, szamojéd mi (‘mi?’). A magyar szónak a nyíltabbá válási tendencia alapján kialakult egy metőváltozata is, amely a meddig, mekkora, mely, mentől, mennyi, merre, mert származékaiban szerepel. Lásd még holmi, miatt, micsoda, míg, milyen, mind, mindig, minő, mint. miákol – ‘‹macska› jellegzetes hangját hallatja’. Hangutánzó szó. miatt – ‘valami okból’; ‘valamire tekintettel’; ‘valami végett’. Akárcsak tájnyelvi mián változata, a ~ a ‘valami’ jelentésű mi2 lativusi -á ragos származékából, az önállóan is adatolt miából alakult ki -n, illetve -t határozóraggal (mián, miát, miat). A ~ szóvégi t-je a birtokos személyjeles formákban (miata  miatta) kettőződött meg. Az eredeti jelentés bizonyára helyhatározói volt, mint az által, keresztül névutóknak is, később lett ok-, s végül célhatározói értelme. miazma – ‘fertőző, kórokozó kipárolgás’. Nemzetközi szó a latin miasma nyomán, mely a görög miaszma (‘szennyezés, fertőzés’) átvétele a mainó (‘szennyez’) igéből. micélium – ‘a gomba tenyésztestét felépítő sejtfonalak szövedéke’. Tudományos szakszó a latin mycelium nyomán, ez a görög mükész (‘gomba’) származéka. Lásd még mikológia. micisapka – ‘ellenzős, lapos szövetsapka. Az összetétel előtagja a német Mütze (‘sapka’) átvétele, esetleg bajor-osztrák formából; forrása a középkori latin almutium (‘papi csuklya, fejfedő’) -mutium eleme; ez a szó talán arab eredetű. A ~ tehát két azonos jelentésű szó egybekapcsolása, mint kajszibarack, kondorkeselyű, lucfenyő. micsoda – ‘mi?’; ‘miféle?’: micsoda lárma ez? A mi2 és a csoda összetétele, amely a mi a csoda az? -féle kifejezésekből vonódott össze. A kérdő névmás mellett más nyelvben is találunk ilyen kiegészítő, nyomatékosító szót: olasz che cosa (‘mi?’), tkp. ‘mi dolog?’. míder – ‘női fűző’. A német Mieder átvétele; ez az ófelnémet muadar (‘has, anyaméh’) révén a görög métra (‘anyaméh’) szóig vezethető vissza, amely a métér (‘anya’) rokona. midi – ‘közepes méretű, hosszúságú ‹ruhanemű›’: midiszoknya. Mesterséges szó a mini-, illetve maxi- (lásd maximum) mintájára az angol mid (‘közép’) alapján; kevéssé valószínű, hogy a francia midi (‘dél’) szóval lenne azonos. midinett – ‘‹francia› divatáruslány, fiatal munkásnő’. A francia midinette átvétele német közvetítéssel; a midi (‘dél’) származéka annak alapján, hogy a munkáslányok általában délben fejezték be a munkát. A midi elemei a mi- (‘közép’) előtag (a latin medius folytatója, lásd médium) és a latin dies (‘nap’). Kevésbé valószínű magyarázat szerint a szó egy midi-dînette (‘fél-ebéd’) egyszerejtéssel összevonódott alapja a midi és dîner (‘ebéd’) elemekből (lásd diné), mivel a munkáslányoknak csak ennyire volt pénzük. midőn – ‘amikor’: Midőn ezt írtam, tiszta volt a lég (Vörösmarty). A mi2 vonatkozó névmásból és az idő határozóragos alakjából összeforrt kötőszó: ‘(a)mely időben’. Ma választékos, irodalmi szó. midrás – ‘legendás mozzanatokat is tartalmazó zsidó szentírásmagyarázat’. Héber szó, tkp. ‘kutatás’. míg – ‘ameddig, mialatt, miközben’; ‘‹régen› meddig?’ Míg ülsz a királyok koronáján, kincsén? (Csokonai). A mi2 névmásból ered -ig határozóraggal; elsőként kérdőszó volt (lásd meddig), majd időhatározói kötőszó. migráció – ‘elvándorlás, áttelepülés’; ‘madarak időszakos csoportos költözése’. Nemzetközi szó a latin migratio nyomán; ez a migrare, migratum (‘költözik, vándorol’) származéka. Lásd még emigráció, immigráció. migrén – ‘görcsös féloldali fejfájás’. Nemzetközi szó a francia migraine nyomán, amely a latin hemicrania folytatása az első szótag elhagyásával. Forrása a görög hémikrania (‘migrén’), tkp. ‘félkoponya’ a hémi (‘fél’) és kranion (‘koponya’) elemekből. A ~ a francia szó kiejtés szerinti átvétele, részben a német Migräne közvetítésével. Lásd még hemiszféra. mihaszna – ‘haszontalan, naplopó, semmirekellő (ember)’. A mi haszna? kérdés, amely magában hordja a semmi haszna feleletet, állító formájú mondatokban is előfordul: Mi haszna kérnünk, úgyse hallgat ránk (azaz ‘haszontalan, fölösleges kérnünk…’). Ilyen helyzetekben forrt össze a két szó melléknévvé, illetve főnévvé. mihelyt – ‘(rögtön,) amint’. A mi2 vonatkozó névmásból és a hely locativusi -t ragos alakjából összeforrt kötőszó. Eredeti helyhatározói funkciójából az időhatározói úgy fejlődött ki, mint az (azon) nyomban kifejezésből, illetve szóból.

mihrab – ‘mohamedán templomnak Mekka irányába tekintő imafülkéje’. Arab szó. mikádó – ‘japán császár’; ‘rövid férfi felöltő’. Nemzetközi szó az angol mikado nyomán; ez átvétel a japánból, s jelentése ‘magas kapu’ vagy ‘félelmetes kapu’. Maga a japán nyelv nem ezt, hanem a tenno szót használja az uralkodó címéül. A ~ második jelentése talán márkanévként került hozzánk. mikológia – ‘gombaismeret, a gombákkal, illetve a gombás megbetegedésekkel foglalkozó tudományág’. – mikológus: ‘a mikológia tudósa’. Tudományos szakszócsalád a görög mükész (‘gomba’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még micélium. mikro- – ‹összetételek előtagjaként› ‘igen kicsi; a szokottnál kisebb (helyre vonatkozó); kicsinyített’: mikroorganizmus; mikrobusz, mikroklíma; mikrofilm; ‘‹mértéknevekkel› az alapmérték milliomodrésze’: mikrométer, mikrobar, mikrofarad, mikrovolt. Az előtag a görög mikrosz (‘kicsi’) megfelelője; az utótagok eredetét lásd a megfelelő szóknál. Lásd még mikroba, mikrofon, mikron, mikroszkóp. mikroba – ‘mikroszkopikus egysejtű élőlény’. Nemzetközi szó a francia microbe nyomán; ez Sédillot francia sebész szóalkotása a görög mikrosz (‘kicsi’) és biosz (‘élet, élettartam’) elemekből. A magyar szó latinos végződést kapott. Lásd még mikro-, mikrofon, mikron, mikroszkóp. mikrofon – ‘hangrezgéseket elektromos rezgéssé alakító szerkezet’. Nemzetközi szó az angol microphone nyomán; a görög mikrosz (‘kicsi’) és phóné (‘hang’) elemekből áll, a megafon ellentettjeként. Lásd még mikro-, mikroba, mikron, mikroszkóp. mikron – ‘a méter milliomodrésze mint hosszmérték’. Tudományos szakszó a görög mikrosz (‘kicsi’) melléknév semleges mikron alakjából. Lásd még mikro-, mikroba, mikrofon, mikroszkóp. mikroszkóp – ‘szabad szemmel nem látható, igen apró tárgyak megfigyelésére való optikai eszköz’. – mikroszkopikus: ‘szabad szemmel nem látható, csak mikroszkóppal megfigyelhető’. Nemzetközi szó az újlatin microscopium nyomán; ez a görög mikrosz (‘kicsiny’) és szkopeó (‘figyel’) elemek alapján keletkezett. Lásd még mikro-, mikroba, mikrofon, mikron. mikulás – ‘télapó, aki december 6-án, Szent Miklós napján ajándékot hoz a gyermekeknek’. A szlovák Mikulaš átvétele; ez a Miklós személynév szlovák formája. milícia – ‘fegyveres szolgálatot teljesítő polgárok karhatalmi szervezete, polgárőrség’; ‘‹egyes országokban› rendőrség’. – milicista: ‘a milícia tagja’. Nemzetközi szó a latin militia (‘katonaság, katonai szolgálat’) nyomán, a miles, militis (‘katona’) szóból. Lásd még militáns, militáris, military. milimári – ‘tejterméket házhoz hordó nő, tejeskofa’. A pestkörnyéki német (sváb) milimari átvétele; ez az irodalmi német Milchmeierin (‘tejes gazdasszony’) összetételből ered a Milch (‘tej’) és Meier(in), azaz ‘gazda(asszony)’ nyomán; ennek eredetéről lásd major. miliő – ‘(közvetlen) környezet’. Francia szó (milieu) a mi- (‘közép’) és lieu (‘hely’) elemekből; ezek a latin medius (‘középső’) és locus (‘hely’) folytatásai. A magyar nyelvbe a német közvetítette. militáns – ‘harcos, harcias, harcra kész’. Nemzetközi szó a latin militans (tkp. ‘katonáskodó’) nyomán; ez a militare (‘katonáskodik’) folyamatos melléknévi igeneve, töve a miles, militis (‘katona’). Lásd még milícia, militáris, military. militáris – ‘katonai, hadi’. – militarizmus: ‘a fegyverkezés és háborús készülődés politikája’; ‘a katonai vezetés politikai uralma’. – militarista: ‘a militarizmus alapján álló’: militarista politika; ‘‹főnévként› a militarizmus híve, gyakorlati megvalósítója’. – militarizál: ‘katonai jellegűvé formál’; ‘a háborús célok szolgálatába állít’. – militarizáció: ‘a katonai szervezet formáinak átvitele a polgári viszonyokra’. Nemzetközi szócsalád a latin militaris (‘katonai’) nyomán, a miles, militis (‘katona’) szóból. A többi származék a franciában és az angolban keletkezett görög eredetű képzőkkel. Lásd még milícia, militáns, military. military – [militeri] ‘összetett lovasverseny’; ‘ifjúsági divat a katonai egyenruha szabását és színeit utánzó kellékekkel’. Angol szó, a militáris latin eredetijének megfelelője. Lásd még milícia, militáns. millenium – 'ezredéves évforduló'. A latin mille ('ezer') és annus ('év') elemekből. Sok hibás formája van elterjedve: mileneum, milleneum, milléneum, millénium. Lásd még annálé, millió, milliárd. milli- ‘‹mértékegységek neve előtt› az alapmérték ezredrésze’: milliamper, milligramm, milliméter, millivolt stb. Nemzetközi szóelem a latin mille (‘ezer’) nyomán; az ilyen összetételek a franciában alakultak ki, és hozzánk a németen, újabban az angolon át jutottak. Lásd még milliárd, millió.

- 233 - oldal

a

achát

milliárd – ‘a millió ezerszerese’. Nemzetközi szó a francia milliard nyomán; ez a million (‘millió’) származéka az -ard nagyító képzővel. Lásd még milli-, millió. millió – ‘ezerszer ezer’. Nemzetközi szó a francia million nyomán. Ez a latin mille (‘ezer’) származéka, mégpedig az -on nagyító képzővel; más nézet szerint a ~ a latin milia milium (‘ezerszer ezer’, tkp. ‘ezrek ezrei’) szókapcsolat második eleméből alakult ki. A régi és tájnyelvi magyar milliom valószínűleg a német Million átvétele. Lásd még milli-, milliárd. milreis – [milreisz] ‘‹régebben› brazil pénzegység’. A portugál mil (‘ezer’) és reis összetétele, utóbbi a real (tkp. ‘királyi’) többes alakja; forrása a latin regalis a rex, regis (‘király’) tőből. Lásd még reál2, regále, régens, regnál mily(en) – ‘miféle ‹kérdő és vonatkozó névmásként›’. Alakváltozat a mely névmásból, amely korábban ilyen jelentéssel is használatos volt; a milyen alak az ily–ilyen analógiájára jöhetett létre. mímel – ‘színlel, tettet’; ‘utánoz’. Nyelvújítási szó, Kazinczy alkotása a francia mime (‘utánzó, pantomimszínész’) szóból, a latin mimus (‘színész’) folytatójából. mimézis – ‘utánzás’. – mimetikus: ‘utánzáson alapuló’: mimetikus művészetek (‘színház- és táncművészet’). – mimetizmus: ‘a legmagasabb fokú mimikri, a környezethez való megtévesztően tökéletes alkalmazkodás’. Nemzetközi szócsalád a görög mimészisz (‘utánzás’) nyomán, a mimeomai (‘utánoz’) igéből. Lásd még mimika, mimikri, mimóza. mimika – ‘arcjáték’: mimikai izmok; ‘kifejező mozgásművészet’. – mimikus: ‘pantomimművész’; ‘‹melléknévként› a mimikával kapcsolatos’. Nemzetközi szócsalád a latin mimicus (‘színészi’) nyomán, a mimus (‘színész’) szóból; ez az azonos jelentésű görög mimosz átvétele a mimeomai (‘utánoz, előad’) ige alapján. Lásd még mimézis, mimikri, mimóza. mimikri – ‘egyes élőlények képessége, hogy testük alakjával, színük változtatásával beleolvadjanak a környezetbe, és így ellenségeik előtt észrevétlen maradjanak’. Nemzetközi szó az angol mimicry (‘utánzás’) nyomán; ez a mimic (‘utánzó’) képzett formája; származása azonos mimika szavunkéval. Lásd még mimézis, mimóza. mimóza – ‘trópusi eredetű növény, melynek levelei érintésre összecsukódnak’; ‘túlzottan érzékeny ember’: mimóza lélek. Nemzetközi szó a növény latin Mimosa nyomán; ez a latin mimus (‘színész’) származéka annak alapján, hogy különleges viselkedésével a növény mintegy „szerepet játszik”. Eredetére nézve lásd mimika. Lásd még mimézis, mimikri. mina – ‘római súlymérték és pénznem’. A görög mna (‘font; egy font ezüst értékű pénz’) származéka, végső forrása a héber máneh (‘ókori súlyegység’). minaret – ‘mohamedán templom mellett álló karcsú torony’. Nemzetközi szó az arab minára (tkp. ‘világítótorony’) nyomán, amely a nár (‘tűz’) tőből ered; ez az oszmán-török minare közvetítésével, a francia minaret révén terjedt el az európai nyelvekben. A magyar szó forrása a német Minarett volt. mind – ‘valamennyi szóban forgó személy vagy dolog’: Es mend paradisumben volou gyimilsiktül munda neki élnie (Halotti Beszéd); ‘az egész’; mind elitta a pénzt; ‘egyre’: mind közelebb jutottunk hozzá; ‘‹összetételek előtagjaként› minden, egészen, együtt, egyre’: mindszent, mindhalálig, mindkettő, mindinkább stb. Származékai: minden, mindenes, mindenütt, mindenkor, mindenestől, mindenünnen, mindenüvé, mindenség. 2 A mi névmásból való, de alakulásának részleteit nem látni világosan. Az -n elem lehet határozórag, mint a mennyi, mint szavakban, de régi névmásképző is; a -d elemre nincs meggyőző magyarázat. A minden -nje módhatározói rag lehetett, mint ketten, öten stb., tehát ‘mindnyájan’ értelmű, s melléknévi jelentése másodlagos fejlemény. Lásd még mindig, mindjárt, mindnyájan. mindig – ‘állandóan’; ‘minden alkalommal’. A mind névmás -ig ragos alakulata. mindjárt – ‘hamarosan, rögtön’. Rövid alak az eredetibb mindjárástból, tehát a mind és jár elemekből áll. Eleinte így értődött: ‘minden (utána)járással’, tehát ‘mindenképpen, teljes igyekezettel’, s ebből ‘mihelyt csak lehetséges’, majd ‘hamarosan’. mindnyájan – ‘a jelzett személyek mind’: mindnyájan az utcára vonultunk. A mind és nyáj elemekből alakult szó; az utóbbi itt ‘gyülekezet, emberek csoportja’ értelmében szerepel. Így értődött: ‘ő és egész nyája’, s eleinte gyakoribb is volt a mindnyája alak; a ~ szóvégére a kevesen, sokan, többen mintája hatott. mineralógia – ‘ásványtan’. – mineralógus: ‘az ásványtan tudósa’. Tudományos szakszók a középkori latin minera (‘bánya’) és görög logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. A latin szó forrása az ófrancia minere (‘bánya’), amely kelta eredetű: gael mein, kymri mynn (‘érc’).

mini- – ‹összetételek előtagjaként› ‘kis, kicsi, rövid’ : miniadag, minibusz, minigolf, miniszoknya stb. Divatos nemzetközi szóelem, amellyel úgyszólván naponta lehet új szavakat alkotni. Az ilyen szavak nagy része az angolban keletkezett, s onnan terjedt el közvetlenül vagy részfordítás formájában (pl. miniskirt  miniszoknya). A ~ szócsonkítás eredménye, de nehéz eldönteni, hogy a miniature (lásd miniatűr) vagy a minimal (lásd minimum) szó első két szótagját kell látnunk benne. Valószínű, hogy a szóalkotók és a beszélők tudatában mindkét forrás jelen van; a mini  midi  maxi sorozat (pl. szoknyák méretével kapcsolatban) mindenesetre azt jelzi, hogy minimal tudati jelenléte erősebb. miniatúra – ‘festett kép, kezdőbetű vagy egyéb dísz középkori kéziratokban’. – miniátor: ‘középkori könyvdíszítő művész’. Nemzetközi szócsalád az olasz miniatura, illetve miniatore nyomán, amelyek a késő latin miniare (‘cinóberrel fest’) származékai a latin minium (‘cinóbervörös’) nyomán, az ilyen könyvdíszek jórésze ugyanis ezzel a festékkel készült. Lásd még mini-, miniatűr, mínium. miniatűr – ‘kis méretű festett kép, arckép’; ‘‹melléknévként› igen kis méretűre készített’: miniatűr óra. – miniatürizál: ‘‹optikai, híradástechnikai készüléket› a lehető legkisebb méretben állít elő’: miniatürizált fényképezőgépek. A francia miniature (‘kis méretű arckép’) átvétele, részben a német Miniatur közvetítésével; a mérettel kapcsolatos jelentéskör a németből érkezett. A szó eredetéről lásd miniatúra. Lásd még mini-, mínium. minimum – ‘a legkevesebb, a legkisebb mennyiség, szám, érték ‹valamiből›’; ‘alsó határérték’; ‘legalább’: ennyit minimum megérdemlek! – minimális: ‘a legkisebb mennyiségű, számú, értékű’. – minimalizál: ‘a lehető legkisebb értékre szorít le’: minimalizálja a kockázatot; ‘a lehető legkisebbnek igyekszik feltüntetni’: nyilatkozatában a szóvivő minimalizálta a hadsereg veszteségeit. – minimalizmus: ‘igénytelenség, a legkönnyebben elérhető célok kitűzése’. – minimalista: ‘a minimalizmus álláspontján álló’. Nemzetközi szó a latin minimus (‘legkisebb’) semleges minimum (‘igen csekély dolog’, illetve ‘legkevésbé’) formája; a minimus a parvus (‘kicsiny’) rendhagyó felsőfoka. Lásd még menü, menüett, mini-, ministrál, miniszter, minorita, minuciózus, mínusz, minuszkula, minuta. ministrál – ‘katolikus szertartáson a papnak segédkezik’. – ministráns: ‘ministráló személy’. Nemzetközi vallási szakszó a latin ministrare (‘nyújt, szolgáltat’) nyomán; ez a minister (‘szolga’) származéka. Lásd még menü, menüett, minimum, miniszter, minorita, minuciózus, mínusz, minuszkula, minuta. miniszter – ‘adott ügykört ellátó kormánytag’: környezetvédelmi miniszter. – minisztérium: ‘az államigazgatás valamely ágát irányító legfőbb hatóság’. – miniszteriális: ‘minisztériumi, valamely minisztérium vagy miniszter hatáskörébe tartozó’. Nemzetközi szócsalád a latin minister (‘szolga’), illetve ministerium (‘szolgálat, tisztség, hivatal’) nyomán; mai értelmük a 17. századi Angliában alakult ki. A latin minister a minor, minus (‘kisebb’) szóból ered -ter főnévképzővel, eredi minuster alakja az ellentétes értelmű magister (lásd magisztrátus) analógiájára alakult át. Lásd még menü, menüett, minimum, ministrál, minorita, minuciózus, minusz, minuszkula, minuta. mínium – ‘vörös ólomoxid’; ‘lenolajos ólomoxid, korróziótól védő alapozó festék’; ‘‹régebben› cinóberpiros’. A tisztázatlan eredetű latin minium (‘cinóberfesték’) átvétele. Lásd még miniatúra. minorita – ‘a ferences rend egyik, kevésbé szigorú ága’; ‘e rendhez tartozó (személy)’; ‘‹melléknévként› e renddel kapcsolatos’. Nemzetközi szó a latin minorita nyomán; ez a latin minor (‘kisebb’) származéka a követőt, valamihez tartozót jelző -ita végződéssel (mint johannita, kármelita), a rend hivatalos neve ugyanis Ordo Fratrum Minorum (‘a kisebb testvérek rendje’). Lásd még menü, menüett, minimum, ministrál, miniszter, minuciózus, minuszkula, minuta. minő – ‘milyen, miféle?’. A mi2 névmásból alkotott korábbi minemű (‘milyen nemű, mi féle’) szó rövidült alakja: minemű  mineü  minő. mint – ‘‹hasonlítást, fokozati különbséget, szembeállítást kifejező kötőszó›’; ‘‹állapothatározó kapcsolására›’ mint barátod kérdezlek; ‘‹kifejtésben› úgymint’: a színek, mint kék, piros, zöld stb. A mi2 névmásból alakult ki -n és -t határozóragok együttesével, amelyek naponta, hetente szavainkban vagy a -ként ragban találhatók. Először ‘hogyan?’ értelmű kérdő névmás volt, ahogy még ma is: (hogy s) mint érzed magad?, s csak később lett kötőszóvá mód- és állapothatározó tagmondatokban. Lásd még mintegy. minta – ‘olyan tárgy, amelynek alapján további azonos tárgyak készülnek’; ‘öntőminta’; ‘ismétlődő díszítő motívum’: szövetminta; ‘kis mennyiség valamiből mutatóba’: áruminta. Származékai:

- 234 - oldal

a

achát

mintás, mintáz, mintázott, mintázat, mintázatos. A lapp minta (‘pénzérme’) átvétele. ~ szavunk egy apró tudományos tévedésnek köszönheti létét. Sajnovics János, a finnugor-magyar nyelvrokonság elméletének megalapozója a lappok körében végzett kutatásai során (1769) a lapp szót egyrészt ősi finnugor szónak vélte, másrészt jelentését is félreértette, és úgy gondolta, hogy a magyar (olyan) mint a… szerkezet megfelelő elemével azonos. Valójában a (norvégiai) lapp minta a norvég mynte (‘pénzérme’) szóból való; ez az angol mint és német Münze germán rokona, s mind a latin moneta származékai. Lásd még monetáris. mintegy – ‘körülbelül’; ‘úgyszólván’: csak úgy mondtam, mintegy vigasztalásul. A mint névmás és egy névelő összetétele; az úgy, mint egy vagy olyan, mint egy szókapcsolatból vált ki s tapadt össze. minuciózus – ‘aggályosan pontos’; ‘aprólékos gonddal készült’; ‘kicsinyes, szőrszálhasogató’. A német Minuziös átvétele latinosított szóvéggel. A német szó forrása a francia minutieux (‘aprólékos’) a minutie (‘apróság’) nyomán; ez a latin minutus (‘apró, jelentéktelen’) többes semleges minutia alakjának folytatója; eredetét lásd minuta. Lásd még menü, menüett, minimum, ministrál, miniszter, minorita, minusz, minuszkula. mínusz – ‘a nullánál kisebb szám, negatív szám jele’: mínusz tizenkét fok hőmérséklet; ‘kivonandó jelzése számtani műveletben’: öt mínusz három; ‘‹főnévként› tartozás, negatív egyenleg’: a számlám mínuszban van. A latin minus (‘kisebb, kevesebb, kevésbé’) átvétele; ez a parvus (‘kicsi’) rendhagyó középfokának (minor, minus) semleges alakja. A min- tő indoeurópai rokonai: izlandi minnr, orosz menjse (‘kisebb’), ír min (‘kicsi’). Lásd még menü, menüett, minimum, ministrál, miniszter, minorita, minuciózus, minuszkula, minuta. minuszkula – ‘kisbetű, kis kezdőbetű’; ‘alsó és felső száras betűkből álló írástípus a középkori kódex- és oklevélírásban’. Latin szó, a minuscula littera (‘kisebb fajta betű’) önállósult első eleme, a minus (‘kisebb’) melléknév kicsinyítő képzős alakja; forrása a parvus (‘kicsiny’) rendhagyó minor, minus (‘kisebb’) középfoka. Lásd még menü, menüett, minimum, ministrál, miniszter, minorita, minuciózus, minusz, minuta. minuta, minutum – ‘‹régebben› perc; pillanat’: abban a minutában, minutumban. A latin minutus (‘kicsiny, parányi’) többes, illetve egyes számú semleges alakjai a minuere (‘felapróz, kisebbít’) igéből, a minor, minus (‘kisebb’) alapján (lásd minusz). ‘Perc’ és ‘ívperc’ jelentése már az ókorban kialakult a pars minuta prima (‘az első felaprózásból eredő rész’) kifejezésből, vagyis amikor ‘az órát hatvan felé, a kört háromszázhatvan felé’ osztottuk. Lásd még menü, menüett, minimum, ministrál, miniszter, minorita, minuciózus, minusz, minuszkula. minyon – ‘édes, színes mázzal bevont, krémmel töltött kis cukrászsütemény’; ‘kisebb méretű ‹égő, foglalat›’: minyonégő. Nemzetközi szó a francia mignon (‘kicsi, kedves; szerető, kegyenc; apró sütemény’) nyomán; ennek eredete homályos. Talán a kelta (ír, breton) min- (‘kicsi’) származéka, és így távolról kapcsolatos a mínusz latin alapszavával, de az is lehet, hogy az ófelnémet minna (‘szerelem’) szóból ered. miocén – ‘a földtörténeti újkor harmadidőszakának kb. 5 millió éve végetért szakasza’. Földtani szakszó a latin miocaenus nyomán, a görög meión (‘kisebb’) és kainosz (‘új’) elemekből, tehát ‘kevésbé új’ a még újabb korszakokhoz (pliocén, pleisztocén, holocén) viszonyítva. A magyar szó a német Miozän átvétele. miokarditisz – ‘szívizomgyulladás’. Latin orvosi szakszó (myocarditis) a görög müón (‘izomköteg’) és kardia (‘szív’) elemekből, a gyulladásra utaló -itisz végzettel (mint pl. appendicitis). Lásd még kardiológia, mióma. mióma – ‘jóindulatú izomdaganat ‹a méhben›’. Latin orvosi szakszó (myoma) a görög müón (‘izomköteg’) nyomán, a daganatokra utaló -óma végzettel (mint szarkóma). Lásd még mioarditisz. miópia – ‘rövidlátás’. Latin orvosi szakszó (myopia) a görög müó (‘pislog’) és ópsz (‘arc, szem’) elemekből; ez a rövidlátók sajátos nézésére utal. mirákulum – ‘csoda, csodálatos jelenség’; ‘csodákat, legendákat feldolgozó középkori színjáték’. Latin szó (miraculum), a mirari (‘csodál, megbámul’) származéka a mirus (‘feltűnő, csodálatos’) nyomán. mirelit – ‘mélyfagyasztott ‹élelmiszer›’: mirelit zöldborsó. Az 1950-es években született Mirelit márkanév köznevesült formája, ma már csak melléknévként használatos; a Mezőgazdasági Ipar Részvénytársaság MIR kezdőbetűiből és a ‘kiváló’ értelemben használ elit szóból állt össze. mirha – ‘gyógy- és illatszerként használt balzsamos illatú gyanta’. A latin myrrha átvétele; a görög mürrha közvetítésével az arám móra, héber mór, asszír murru szavakra megy vissza, amelyek egy

akácféle gyantáját jelentik. A Biblia-fordítások révén került az európai nyelvekbe. miriád – ‘megszámlálhatatlan sokaság’: Körültem csillagmiriád / Versenyt kacérkodik, ragyog (Vajda János). Nemzetközi szó a görög müriasz, müriadosz (‘tízezernyi, megszámlálhatatlan sok’) nyomán; ez a müriosz (‘végtelenül sok’) képzett alakja. mirigy – ‘váladékot termelő belső szerv’; ‘nyirokcsomó’. Ismeretlen eredetű szó. Korábban ‘döghalál’, illetve ‘fekély’ volt a jelentése; mai élettani értelmében Bugát Pál terjesztette el a nyelvújítás korában. mirnix dirnix – ‘se szó, se beszéd, váratlanul, bejelentés nélkül’. A német mir nichts, dir nichts, azaz ‘nekem semmit, neked semmit (se szólva)’ kifejezés magyaros formája a bizalmas nyelv kissé avuló rétegében. mirtusz – ‘menyasszonyi koszorúk, csokrok díszítésére használt örökzöld cserje’. A latin myrtus átvétele; forrása a görög mürtosz. mise – ‘‹katolikus és ortodox› istentiszteleti cselekmény’; ‘a katolikus mise szövegeire írt énekes zenemű’: Bach h-moll miséje. Származéka: misézik. A latin missa szóból való, és alighanem déli szláv közvetítéssel jutott hozzánk: horvát meša, szlovén maša; a magyar szó hangrendi kiegyenlítődéssel és elhasonulással alakulhatott ki: mesa  mese  mise. A latin szó az ite, missa est, azaz ‘menjetek, el vagytok bocsátva’ (tkp. ‘elbocsátás van’) kifejezésből ered, amellyel a katolikus pap fordul a hívőkhöz az istentisztelet végén. A missa a mittere, missum (‘dob, küld, elbocsát’) származéka. miskárol – ‘herél’. A szlovák miškáriť (‘disznót, főleg kocát ivartalanít’) származéka; eredete talán kapcsolatos a miskárolt koca népi mniška (‘apáca’) megnevezésével. miskulancia – ‘valami, holmi, izé’; ‘keverék’; ‘csalafintaság’. A latin misculare (‘kever’) származéka ennek hazai latin misculantia (‘kotyvalék; mesterkedés’) képzéséből, de lehet, hogy szavunk az olasz mescolare (‘kever’) folytatásból eredő mescolanza (‘keverék, vegyes saláta’) visszalatinosított formája. A ‘kever’ és ‘mesterkedik, intrikál’ jelentések a mai bizalmas nyelvben is érintkeznek. Lásd még melíroz, mesztic, mixel, mixtúra. misling – lásd miszlik mismás – ‘bizonytalan egyveleg, keverék’; ‘szedett-vedett’: Múlattaté olyan mismás gyülekezet, / Melyet oda tánc, bor s nem barátság vezet? (Csokonai). A német Mischmasch (‘zagyvalék’) átvétele; ez ikerszó-szerű képződmény a mischen (‘kever’) igéből. misna – ‘a mózesi törvényekhez fűződő hagyományos zsidó magyarázatok gyűjteménye’. Héber szó (misnah), tkp. ‘ismétlés’ a sánáh (‘ismétel’) igéből. mispóche – ‘az egész rokonság, pereputty’. Jiddis szó a héber mispachah (‘család’) nyomán. mísz – ‘rosszkedv; viszolygás’: míszem van tőle; ‘‹melléknévként› lehangolt, kedélytelen’: mísz alak. A berlini német mies átvétele, ez a jiddis mis (‘vacak, nyomorult’) szóból ered. Lásd még míszmachol. miszlik – ‘apró darab’: miszlikbe vágja, miszlikre törik. Bizonytalan eredetű; talán a német eredetű, nyelvjárási misling (‘csalamádé’) szó jelentésben elkülönült változata (hisz a csalamádét is apróra vágva adják a jószágnak), ám a s és sz hangok váltakozása csak régebbi szókölcsönzésekben volt megszokott jelenség. míszmachol – ‘elkedvetlenít, lehangol’. A berlini német miesmachen átvétele; a mies (lásd mísz) és machen (‘csinál, tesz valamivé’) elemekből áll. A bizalmas nyelv avuló rétegéből. misszále – ‘misekönyv’. Latin szó (missale), a missa (‘mise’) származéka. Lásd még misszilis, misszió. misszilis – ‘valóságos, elküldött, tehát nem költött vagy költői levél’. Latin szó (missilis), tkp. ‘hajító, hajítható ‹fegyver›’, a mittere, missum (‘dob, küld’) igéből. Régi szó. Lásd még misszále, misszió. misszió – ‘különleges céllal idegen országba küldött szakértői csoport’: norvég katonai misszió; ‘diplomáciai képviselet idegen országban’; hittérítés; ‘hittérítő telep’; ‘küldetés, hivatás’: a leprások gondozását missziónak tekintette; ‘nagy tömegek számára rendezett katolikus lelkigyakorlat’. – misszionárius: ‘hittérítő’. Nemzetközi szócsalád a latin missio, missionis (‘kiküldés, küldetés’) nyomán, a mely a mittere, missum (‘küld, dob’) igéből való; a misszionárius a francia missionaire latinosított formája. Lásd még mise, misszále, misszilis. misztérium – ‘ókori (egyiptomi, görög, római) titkos vallási tan s a vele kapcsolatos szertartások, amelyeken csak a beavatottak vehettek részt’: az eleusziszi misztérium(ok); ‘‹keresztény› hittitok’; ‘rejtelem, rejtély’; ‘‹a középkorban› epikus jellegű vallásos színjáték’: misztériumdráma.

- 235 - oldal

a

achát

Nemzetközi szó a latin mysterium nyomán, amely a görög müsztérion (‘titkos tan’) megfelelője; az utóbbi a müsztész (‘beavatott’) származéka a müeó (‘beavat’) igéből. Lásd még misztifikál, misztika. misztifikál – ‘ködösít’; ‘‹valakit› félrevezet, megtéveszt’. – misztifikáció: ‘ködösítés, megtévesztés’; ‘csalás, szélhámosság’. Nemzetközi szó a francia mystifier (‘megtéveszt’), illetve mystification (‘megtévesztés’) nyomán; ezek mesterséges alkotások a görög eredetű mystique (lásd misztika) és a latin facere (‘tesz, csinál’) elemekből, a ~ tehát tkp. ‘titokzatossá tesz’. A magyar szavak latinosított formák. Lásd még misztérium. misztika – ‘istenséggel, az Istennel való titokzatos lelki egyesülés, ennek hite, erre való törekvés’. – miszticizmus: ‘misztika’; ‘a természetfeletti titkok iránti vonzódás’. – misztikus: ‘a misztikával kapcsolatos’; ‘rejtelmes, titokzatos’; ‘‹főnévként› a misztika követője’. – misztikum: ‘titokzatosság, sejtelmesség’. Nemzetközi szócsalád a latin theologia mystica (‘misztikus istentan’) második eleme, illetve a mysticus (‘a misztika követője’) nyomán. Ezek görög forrása a müsztiké és müsztikosz, a müsztész (‘titkos tanba beavatott személy’) származékai a müeó (‘beavat’) igéből. Lásd még misztérium, misztifikál. mitesszer – ‘a bőr pórusait eltömő, sötét pontnak látszó kis faggyúcsomó’. A német Mitesser átvétele. Ez tkp. ‘együtt-evő’ a mit (‘együtt’) és eßen (‘eszik’) elemekből, és az orvosi latin comedo (tkp. ‘falánk’) tükörfordítása. A latin elnevezés onnan ered, hogy régebben a kinyomott kis faggyúdugaszokat apró kukacoknak vélték, amelyek a bőrben élősködnek. mitfárer – ‘útitárs, kocsikísérő’; ‘‹régebben, motorkerékpárok versenyében› a pótkocsi utasa’. Német szó (Mitfahrer) a mit (‘együtt’) és fahren (‘utazik’) elemekből. mitológia – ‘egy adott nép(csoport) hitregéinek összessége’: a germán mitológia. – mitologikus: ‘a mitológiával kapcsolatos; abban szereplő; mítoszi’. – mitográfia: ‘mítoszkutatás, mítoszirodalom’. – mitográfus: ‘mítoszkutató’. Nemzetközi tudományos szakszavak a görög müthosz (lásd mítosz) és logosz (‘vélemény, tanulmány’), illetve graphó (‘leír’) elemekből. mítosz – ‘hitrege, istenek és félisteni hősök tetteiről szóló ősi monda’. – mitikus: ‘a hitregékkel kapcsolatos’; ‘mesés, meseszerű, legendás’. – mitizál: ‘mítoszt alkot’; ‘‹történelmi eseményeket› legendássá színez át; ‹valós személyt› a mítoszok világába emel’. Nemzetközi szócsalád a görög müthosz (‘elbeszélés, legenda’) nyomán, a mütheomai (‘elbeszél’) igéből. Lásd még mitológia. mitra – ‘püspöksüveg’. Görög szó, a.m. ‘fejszalag, diadém’. mitugrász – ‘jelentéktelen személy, aki mindenbe beleüti az orrát’. A gúnyos leintést kifejező Mit ugrálsz? kérdő mondatból alakult szó; hasonló eredetű a haddelhadd, fogdmeg, nemulass. mixer – ‘italkeverő edény’; ‘italkeverő személy ‹bárban›’; ‘hangeffektusokat keverő berendezés’. Angol szó, forrása a mix (‘kever’) ige. Ez a vélt tő elvonásaképpen jött létre a korábbi mixt (‘kevert’) szóból, a latin mixtus átvételéből, amely a miscere, mixtum (‘kever’) befejezett melléknévi igeneve. Lásd még melíroz, mesztic, mismás, miskulancia, mixtúra. mixolíd – ‘vezetőhang nélküli, dúr jellegű modális hangsor’. Zenei szakszó a görög meixolüdiosz (‘félig líd’) nyomán, a meixosz, tkp. meig-szosz (‘félig, keverten’) és a Lüdiosz (‘lüdiai, líd’) elemekből; az előbbi a meignümi (‘kever’) származéka. mixtúra – ‘gyógyszerkeverék’. Latin szó a miscere, mixtum (‘kever’) igéből. Lásd még melíroz, mesztic, miskulancia, mixer. mizantrópia – ‘embergyűlölet, emberkerülés’. – mizantróp: ‘embergyűlölő, emberkerülő (személy)’. Nemzetközi szócsalád a görög miszanthropia és miszanthroposz nyomán, a miszosz (‘gyűlölet’) és anthroposz (‘ember’) elemekből; az előbbi a miszeó (‘gyűlöl’) származéka. A magyar mizantróp a német Misanthrop forma átvétele. Lásd még antropológia, antropomorf, filantrópia, mizogámia, mizogínia. mizéria – ‘nyomorúság’; ‘közszükségleti cikk tartós hiánya, ellátási zavara’: húsmizéria. A latin miseria (‘nyomorúság, ínség’) átvétele; ennek forrása a miser (‘szerencsétlen, nyomorult’). Lásd még mizerikordiánus. mizerikordiánus – ‘irgalmasrend’; ‘e szerzetesrendhez tartozó (személy)’. Latin szó (misericordianus) a misericordia (‘részvét, könyörületesség’) nyomán, a misereri (‘megkönyörül’) és cor, cordis (‘szív’) elemekből. Lásd még mizéria, kordiális. mizogámia – ‘irtózás a házasságtól’. Nemzetközi szó a görög miszosz (‘gyűlölet’) és gamosz (‘házasság’) elemekből; az előbbi a miszeó (‘gyűlöl’) származéka. Lásd még bigámia, endogámia, mizantrópia, mizogínia. mizogínia – ‘nőgyűlölet’. Nemzetközi szó a görög miszosz (‘gyűlölet’) és güné (‘nő’) elemekből; az előbbi a miszeó (‘gyűlöl’) származéka. Lásd még

ginekológia, mizantrópia, mizogámia. mnemonika, mnemotechnika – ‘az emlékezést, bevésést megkönnyítő eljárások módszere, elmélete’. Tudományos szakszók a görög mnémé (‘emlékezet’) alapján, a mnaomai (‘emlékezik’) igéből. Lásd még technika. moaré – ‘hullámos mintázatú selyemszövet’; ‘zavaró csíkok, alakzatok színes nyomaton, képernyőn’. Nemzetközi szó a francia moiré nyomán; ennek forrása azonos a moher arab eredetijével. mobilis – ‘mozgó, mozgékony’. – mobilitás: ‘mozgékonyság’; ‘az egyén mozgástere a társadalmi szintek, életpályák között’. – mobilizál: ‘mozgósít ‹katonaságot›’; ‘ingatlan vagyont kézpénzzé tesz’. – mobiliák: ‘‹régen› ingó vagyon, ingóságok’. – mobil: ‘elmozdítható, tetszés szerinti helyen használható’: mobil telefon; ‘‹főnévként› mozgó, forgó, esetleg világító térbeli műalkotás’. Nemzetközi szócsalád a latin mobilis (‘mozgatható’) és mobilitas (‘mozgathatóság’) nyomán; eredetibb movibilis alakja a movere (‘mozgat’) igéből ered. A mobil a németből való. Lásd még autó, mobilis, momentum, motalkó, motel, motívum, motocross, motor. móc – ‘erdélyi román népcsoport tagja’. A román moţ ‘hajtincs, üstök’ átvétele; az elnevezés a móc férfiak jellegzetes hajviseletére utal. moccan – ‘megmozdul’. – mocorog: ‘mozgolódik, izeg-mozog’; ‘‹tájnyelveken› nyöszörög; halkan korog’. Valószínűleg hangutánzó eredetű szavak a morog távolabbi rokonságából, vagyis tájnyelvi jelentései lehetnek az eredetiek; mai köznyelvi jelentésköre talán a mozog hatására alakult ki. Az is elképzelhető, hogy önállóan létezett a mozog mellett egy hangfestő eredetű mocog ige, amelyből a ~ mozzanatos képzés, a mocorog pedig a moroggal vegyült forma. mocsár – ‘növényzettel lepett sekély állóvíz’; ‘az erkölcsi züllöttség állapota’. Származékai: mocsaras, mocsarasodik. Szláv eredetű szó: szerb-horvát močar, szlovák močiar. mócsing – ‘hús inas, rágós része’. Bizonytalan eredetű szó. Talán a régi tájnyelvi bócsing (‘marha lábszárhúsa’) alakváltozata; ez a német Wadschinken bajor-osztrák változatából ered a Wade (‘lábikra’) és Schinken (‘sonka’) elemekből. A b – m váltakozás nem szokatlan nyelvváltozatainkban (pl. madár – badár), ám a jelentések nem fedik egymást. mocsok – ‘szenny, piszok’; ‘hitvány, becstelen (személy)’. Származékai: mocskos, mocskol, mocskolódik. Ismeretlen eredetű szó. mód – ‘cselekvés, eljárás, folyamat sajátos rendje, formája’; ‘cselekvés mértéke’: módjával, módfelett; ‘lehetőség, alkalom’: nem áll módomban, találj módot rá; ‘(jó) anyagi helyzet’: jómódban él; ‘igemód’: felszólító mód. Származékai: módos, módosul, módosult, módosít, módosító, módosítás, módozat, módozati. A latin modus (‘mérték, határ, mód’) átvétele; a szóvégi -us elmaradására példa advent, angyal, apostol stb. Lásd még masamód, modell, moderál, modern, módi, modifikál, modor, modulál. modell – ‘mintadarab, öntőminta’; ‘személy, akiről festmény, szobor, művészi fotó alakját mintázzák’; ‘ruházati vagy más cikkek bemutatása, reklámozása céljából fényképezett személy (főleg nő)’: topmodell; ‘egyedi terv szerint készült ruhadarab’; ‘építmény, szerkezet méretarányosan kicsinyített mása’: hajómodell, repülőmodell. Származékai: modellez, modellező, modellezés. Nemzetközi szó az olasz modello (‘minta, példa, modell’) nyomán, amely kicsinyített alak a latin modulus (‘mérték’) szóból, s ez maga is a modus (‘mérték, mód’) kicsinyítő képzős származéka. Lásd még masamód, modem, moderál, modern, módi, modifikál, modulál. modem – ‘a digitális és hangjeleket oda-vissza egymásba alakító segédberendezés ‹a számítástechnikában›’. Az angol MOdulator-DEModulator kiemelt betűiből; lásd modulál. moderál – ‘mérsékel’. – moderátor: ‘szabályozó szerkezet’; ‘maghasadást lassító közeg ‹atomreaktorban›’; ‘nyilvános viták, kerekasztal-beszélgetések vezetője’. Nemzetközi szócsalád a latin moderari, moderatus (‘fékez, szabályoz’) nyomán; forrása a modus (‘mérték, határ, mód’) főnév. Lásd még masamód, modell, modern, módi, modifikál, modulál. modern – ‘korszerű, az adott kor követelményeinek megfelelő’; ‘újszerű, divatos’. – modernizál: ‘korszerűsít’. – modernizáció: ‘korszerűsítés’. – modernizmus: ‘újszerű elveket hirdető művészeti, főleg irodalmi irányzatok ‹19–20. század› összefoglaló neve’. – modernista: ‘a modernizmus híve’. Nemzetközi szócsalád a középkori latin modernus (‘új, mostani’) nyomán; ez a modus (‘mérték, mód’) származéka a modo (‘imént, épp most’) határozói alakból, a hodie  hodiernus (‘ma  mai’) képzés mintájára. Lásd még masamód, modell, moderál, módi, modifikál, modulál. módi – ‘divat’; ‘szokás’. A német Mode átvétele; a szóvég a gázsi, lózsi, menázsi ejtésmódját követi. A német szó forrása a francia mode (‘mód, ízlés, divat’), a latin modus (‘mód, mérték’) folytatója. Elavult,

- 236 - oldal

a

achát

illetve nyelvjárási szó. Lásd még masamód, modell, moderál, modern, modifikál, modulál. modifikál – ‘módosít’. – modifikáció: ‘módosítás’; ‘vegyi módosulat, változat’. – modifikátor: ‘módosító tényező vagy anyag’. Tudományos szakszavak a késői latin modificare (‘módosít’) alapján: modus (‘mód’), facere (‘csinál, tesz’). Lásd még masamód, mód, modell, moderál, modern, módi, modulál. modor – ‘a társadalmi érintkezésben megmutatkozó magatartás’; ‘illendő viselkedés’: nem tanult modort; ‘mesterkéltség ‹előadóművészben›’. Származékai: modoros, modorosság, modortalan. Nyelvújítási képzés a mód főnévből az akkoriban divatos -or képzővel (mint kalandor, vidor). A korábbi módor alak ó-ja talán a Modor helységnév alakjának a hatására rövidült meg. Lásd még mód, módi. modulál – ‘‹zenében› hangnemet változtat’; ‘‹híradástechnikában› a vivőhullám frekvenciáját vagy amplitúdóját változtatja a továbbítandó hullám (pl. hanghullám) mintájának megfelelően’. – moduláció: ‘zenei vagy elektronikai modulálás’. – modulátor: ‘elektronikai modulációt létrehozó berendezés’. – modulus: ‘arányszám, mértékszám’; ‘‹matematikában› a komplex szám abszolút értéke’. – modul: ‘szabványos méretű egység gépen, berendezésen’. Nemzetközi szócsalád a latin modulari (‘ütemez, ütem szerint mér’), illetve töve, a modulus (‘mérték, ütem’) nyomán; ez utóbbi a modus (‘mód, mérték’) kicsinyített formája. Lásd még masamód, mód, modell, moderál, modern, módi, modifikál. mogorva – ‘barátságtalanul rosszkedvű’. Ismeretlen eredetű szó. mogyoró – ‘bokron növő makkszerű termés, ennek ehető magja’; ‘pillangós virágú növény gyökéren fejlődő termése’: földimogyoró, amerikai mogyoró. A ~ eredeti monyoró formája a mony (‘tojás’) származéka kételemű kicsinyítő képzővel. A ny  gy hangváltozásra példa a menyek  megyek szópár. moha – ‘apró zöld, virágtalan növények bársonyos, szőnyegszerű tömege’. Származékai: mohos, mohosodik. A szó korábbi moh alakja szláv jövevény: szerb-horvát, szlovén mah (‘penész, pihe, moha’), szlovák régi moch (‘moha’). A ma köznyelvi ~ valószínűleg birtokos személyjeles alak, amely a fa moha, kő moha szókapcsolatban alakult ki. Lásd még molyhos. mohamedán – ‘az iszlám híve, muzulmán’. Sok nyelvben és sok alakváltozatban élő szó a vallás alapítójának, Mohamed prófétának a nevéből (arabul Muhammad, tkp. ‘dicséretre méltó’), a valaki követőjét jelölő latin -anus végződés megfelelőjével (mint Christus  christianus, azaz keresztény). A magyar ~ szóalakra az angol mohammedan, illetve német Mohammedaner alak hatott. moher – ‘angórakecske finom gyapja’; ‘ebből készült kelme’. Vándorszó az angol mohair nyomán; ez téves alak a mockair helyett, a hair (‘szőr’) beleértésével. Forrása az arab muhajjar (‘kecskeszőr szövet’). A ~ az angol kiejtést tükrözi. mohikán – ‘az észak-amerikai algonkin indiánok egyik kihalt törzse’; ‘ennek tagja’; ‘‹az utolsó mohikán kifejezésben› valaminek (utolsó) képviselője’. Nemzetközi szó az angol Mohican nyomán, a dakota mahingan (‘farkas’) szóból. mohó – ‘vágyódását fékezni képtelen, azt hevesen kiélni igyekvő’. Származéka: mohóság. Ismeretlen eredetű szó; egy korábbi moh alakból lett a határozói mohon alakon keresztül, elvonásként ennek mohón változatából. moholy – lásd molyhos móka – ‘tréfa, bohóság’; ‘‹régebben› gúny, csúfolódás, fintor’. Származékai: mókás, mókázik. Az északolasz nyelvjárások (friuli, trentói, padovai) moca (‘gúny, fintor, szemfényvesztés’) szavából; ez alighanem olasz vándorkomédiások révén került nyelvünkbe. Forrása ismeretlen, de rokonai vannak az újlatin nyelvekben: portugál moca (‘gúny’), spanyol mueca (‘fintor’), francia se moquer (‘gúnyolódik’). mokány – ‘kis termetű, zömök, szívós ‹ló›’; ‘határozott, önérzetes; szívós, kemény’: mokány gyerek. A román mocan (‘erdélyi román hegyi pásztor; zömök hegyi állat’) átvétele, a szóvég palatalizálódásával. mokaszin – ‘egy darab bőrből szabott puha indián bocskor’; ‘hasonló szabású női papucscipő’. Nemzetközi szó az angol mocassin nyomán; ez az algonkin indián nyelvek valamelyikéből való: odzsibve makiszin, pauhatan mokkaszin. mokka – ‘erős feketekávé’; ‘ehhez való’: mokkacukor, mokkáskészlet. Nemzetközi szó a jemeni Mokha város nevéből, amely a 15. században a legfőbb kávékiviteli kikötő volt. A magyar szó a német Mokka átvétele. mókus – ‘erdei fákon élő fürge, bozontos farkú, barnásvörös rágcsáló’; ‘gyermek, szerelmes társ kedveskedő megszólítása’:

‘ember, pasas’. Hangutánzó szó, az állat makogó, mokogó hangjából, kedveskedő -us végzettel (mint cicus, kutyus). A feltehető móka alapszó Balassi egyik versében található: Friss szép fejér póka (= pulyka) / Édes szűrő (= szőrű) móka, / Porcogós Annóka. Lásd még makog. mól – ‘grammolekulasúly, annyi gramm valamely anyagból, amennyi a molekulasúlya’. Nemzetközi tudományos szakszó, egyben SI mértékegység, a latin moles (‘tömeg, teher’) nyomán. Lásd még molekula, móló. molekula – ‘az anyag legkisebb egysége, amely egy vagy több atomból áll’. – molekuláris: ‘a molekulákra, a molekulák szerkezetére vonatkozó’: molekuláris fizika. A ~ nemzetközi szó a francia molecule nyomán; ez mesterséges kicsinyített szó a latin moles (‘tömeg’) alapján; mintája a latin corpus (‘test’)  corpuscula (‘testecske’)  francia corpuscule képzési sor. A magyar szó latinosított alak. Lásd még mól, molesztál, móló. molesztál – ‘zaklat, terhére van’. A latin molestare igéből, amely a molestus (‘terhes, bosszantó’) származéka a moles (‘tömeg, teher’) nyomán. Lásd még molekula, móló. molett – ‘kövérkés, teltkarcsú ‹nő›’. A bajor-osztrák molet, mollet, mollert formák származéka az irodalmi német mollig nyomán; ez végső soron a latin mollis (‘puha’) szóval kapcsolatos. Lásd még moll. molibdén – ‘ezüstfehér, kemény fémes elem’. Tudományos szakszó a latin molybdaenum nyomán; ez a görög molübdaina (‘ólomdarab, ólomnehezék’) megfelelője, töve a molübdosz (‘ólom’). A magyar szó a német Molybdän átvétele. moll – ‘hétfokú hangsor, amelyben a második és ötödik hangközben félhang távolság van’. A német Moll átvétele; ez a latin mollis (‘lágy’) szóból való, mert a skála elején álló kis terc lágy hangzásúnak érződik. Lásd még molett. molnár – ‘malmos, gabonát őrlő mester’: szárazmolnár, vízimolnár. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén mlinar, szlovák mlynar. Ezek vagy a mlyn (‘malom’) származékai, vagy az ófelnémet mulinari, esetleg a kései latin molinarius átvételei. A magyarba vagy egy korai szláv mulinar jutott, amely a két nyílt szótagos tendencia alapján lett ~, vagy egy mlinar szóeleji mássalhangzótorlódása oldódott fel hangáthelyezéssel: mlinar  milnar  molnár. Lásd még malom. móló – ‘kikötésre is alkalmas, a vízbe mélyen benyúló hullámtörő gát’. Az olasz molo átvétele, esetleg az ausztriai német közvetítésével. Forrása a latin moles (’tömeg, teher, gát’). Lásd még molekula, molesztál. moloch – ‘súlyos véráldozatokat követelő erő’: a háború molochja. A föníciai eredetű kánaáni tűzistenség, Moloch vagy Molok nevéből, akit emberáldozattal, az elsőszülött gyermekek megégetésével tiszteltek. A sémi név királyt jelent; lásd malaga. molto – ‘‹zenei előadási utasításban› nagyon’: molto vivace (‘nagyon élénken’). Olasz szó, a latin multus (‘sok’) határozói multum (‘sokat, nagyon’) alakjának folytatója. Lásd még multi, multi-. moly – ‘lepkeféle, melynek hernyói a gyapjút károsítják’. Származékai: molyos, molyosodik. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén molj, szlovák moľ. molyhos – ‘finom, puha, rövid szőrzetű ‹növény, arc›’. Valószínűleg a bolyhos és a moh, mohos (lásd moha) alakok keveredéséből való. A ritka moholy (‘növény finom szőrzete’) elvonás a pehely–pelyhes szópár mintája alapján. momentán – ‘pillanatnyi’: momentán előny; ‘pillanatnyilag, jelenleg’. A német momentan átvétele; forrása a latin momentaneus (‘pillanatnyi’); ennek eredetéről lásd momentum. momentum – ‘mozzanat, részlet’: az ügynek ez a momentuma elkerülte a figyelmedet. Latin szó (‘mozdulat, mozzanat, pillanat’), eredetileg movimentum a movere (‘mozgat’) igéből. Lásd még mobilis, momentán, moped, motalkó, motel, motívum, motocross, motor. monád – ‘a világ egyedi és oszthatatlan szubsztanciája ‹Leibniz német filozófus szerint›’. – monadológia: ‘a monádokról szóló tan’. Tudományos szakszó a görög monasz, monadosz (‘egység, egyedülvaló’) nyomán; ez a monosz (‘egyedüli’) származéka. A monasz az ókori görög filozófiában is jelentett atomszerű, de anyagtalan elemi egységet. Lásd még monarchia, monizmus, mono-, monogram, monokini, monokli, monológ, monopólium, monostor, monoton. monarchia – ‘az uralkodó öröklődő és élethosszig tartó uralmán alapuló államforma’. – monarcha: ‘egyeduralkodó’. – monarchista: ‘a monarchikus államforma híve’. – monarchizmus: ‘az egyeduralmi államforma helyeslése’. – monarchikus: ‘egyeduralmi’. – monarchisztikus: ‘egyeduralmi jellegű, arra emlékeztető’. Nemzetközi szócsalád a görög monarkhia (‘egyeduralom’) és monarkhikosz (‘egyeduralmi’) alapján, a monarkheó (‘egyedül

- 237 - oldal

a

achát

uralkodik’) igéből, a monosz (‘egyedüli’) és arkhé (‘uralom’) elemekből. Lásd még hierarchia, monád, monizmus, mono-, monogram, monokini, monokli, monológ, monopólium, monostor, monoton. mond – ‘szóban (vagy írásban) közöl’. Származékai: mondás, mondó, mondat, mondható, mondhat(at)lan, mondogat, mondóka. A ~ feltehetőleg gyakorító -d képzős ige, mon- alapszava pedig ősi uráli örökség: cseremisz manams (‘mond’), finn manata, manaan (‘int, buzdít’), szamojéd man- (‘mond’). Az alapszó igen rég elavult, úgyhogy ma a ~ képzett voltát éppoly kevéssé érezzük, mint az áld, esd, kérd igékben. Lásd még mendemonda, monda. monda – ‘történelmi eseményhez, személyhez fűződő, valós és mesés elemeket keverő szájhagyomány, illetve elbeszélés’: a fehér ló mondája. Nyelvújítási alkotás, a mendemonda második elemének elvonása; végső forrása a mond ige. monetáris – ‘pénzügyi, pénzforgalmi’. – monetarizmus: ‘közgazdasági elmélet, amely szerint a nemzet gazdagságát a nemesfém- s devizatartalékok növelése szolgálja’. – monetarista: ‘a (klasszikus) monetarizmuson alapuló’; ‘a pénzkiáramlást visszafogó, a pénzforgalmat csökkentő, kamatlábat emelő ‹pénzügyi politika›’. Nemzetközi szócsalád a latin monetaris, azaz ‘a pénzzel kapcsolatos’ szó nyomán; ennek forrása a moneta (‘pénzverde, vert pénz’). A Moneta a római Juno istennő egyik mellékneve volt (‘Intő, Oktató’) a monere (‘int, oktat, jövendöl’) igéből; a pénzzel kapcsolatos jelentések alapja az, hogy Juno Moneta templomában működött Róma pénzverdéje. Lásd még demonstráció, minta, monitor, monstrancia, monstrum, monumentum, mustra, muszter. mongol – ‘közép- és kelet-ázsiai, tömegében Mongóliában élő nép; ennek nyelve, ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel, e nyelvvel kapcsolatos’. Nemzetközi szó a mongolok saját mongol neve alapján. monitor – ‘folyami vagy partmenti, páncélozott kisebb hadihajó’; ‘televíziós adást ellenőrző kis képernyős készülék’; ‘számítógéphez kapcsolt katódsugaras képernyő’. Latin szó, tkp. ‘intő, figyelmeztető’ a monere, monitum (‘int’) igéből. Fenti első jelentésében az amerikai Monitor hadihajó nevéből köznevesült, amely az északiak oldalán sikerrel harcolt az 1861–65-ös polgárháborúban. Lásd még demonstrál, minta, monstrum, monumentum, mustra, muszter. monizmus – ‘olyan filozófiai felfogás, amely a létet egyetlen alapelvre (vagy anyagira, vagy szellemire) vezeti vissza’. – monista: ‘a monizmuson alapuló’: a materializmus és a pantheizmus monista elmélet; ‘‹főnévként› a monizmus híve’. Bölcseleti szakszók a görög monosz (‘egyetlen, egyedüli’) nyomán. Lásd még monarchia, monád, mono-, monogram, monokini, monokli, monológ, monopólium, monostor, monoton. mono- – ‹összetételek előtagjaként› ‘egyedüli, egy-’. – monodráma: ‘egyszemélyes dráma’. – monofizitizmus: ‘Krisztusnak csak egy, mégpedig isteni természetét valló ókeresztény eretnekség’. – monogámia: ‘egynejűség, egyférjűség’. – monogenezis: ‘az ember vagy valamely faj változatait egyetlen ősre visszavezető biológiai felfogás’; ‘a világ valamennyi nyelvét egyetlen ősnyelvből származtató elmélet’. – monográfia: ‘egyetlen körülhatárolt témát feldolgozó tudományos írás’. – monokróm: ‘egyszínű’. – monokultúra: ‘egyetlen növény termesztésére alapuló mezőgazdasági rendszer’. – monolátria: ‘egy isten kultuszát ápoló (de elvben más isten létét is elfogadó) vallási felfogás’. – monolit: ‘egy darabból vésett hatalmas emlékkő, oszlop’. – monománia: ‘egyetlen gondolat vagy mozzanat köré szerveződött rögeszme, hóbort’. – monoszillabikus: ‘egyszótagú’. – monoteizmus: ‘egyistenhit’. A ~ előtag a görög monosz (‘egyetlen’) származéka; az utótagok eredetére nézve rendre lásd dráma, fizika, bigámia, genezis, grafika, króm, kultúra, idolátria, litográfia, mánia, sillabizál, ateizmus. Lásd még monarchia, monád, monizmus, monogram, monokini, monokli, monológ, monopólium, monostor, monoton. monogram – ‘a személy- és családnevek kezdőbetűit tartalmazó jel’. Nemzetközi szó a latin monogramma (‘díszes névrejtő betű, jel’) a görög monosz (‘egyetlen’) és gramma, tkp. graph-ma (‘írás, betű’) elemekből; utóbbi a graphó (‘ír’) főnévi származéka. Lásd még monarchia, monád, monizmus, mono-, monokini, monokli, monológ, monopólium, monostor, monoton. monokini – ‘csak nadrágrészből álló női fürdőruha, amely a melleket fedetlenül hagyja’. Tréfás nemzetközi megnevezés a bikini (‘kétrészes női fürdőruha’) nyomán, a biplán – monoplán (‘kétfedelű – egyfedelű ‹repülőgép›’) és hasonló szópárok mintájára, mintha a bikini első szótagjában a latin bi- (‘kettős’) elem rejlene. Valójában ez a szó a Bikini helynévvel kapcsolatos; bővebben lásd bikini. monokli – ‘az egyik szemgödörbe szorítva viselt kerek szemüveglencse’; ‘‹tréfásan› ütés sötét nyoma a szem körül’. Nemzetközi szó a francia monocle nyomán, amely a latin monoculus (‘félszemű’) folytatója; ennek első eleme a görög

monosz (‘egyetlen’), a másik a latin oculus (‘szem’). Lásd még monarchia, monád, monizmus, mono-, monokini, monológ, monopólium, monostor, monoton. monológ – ‘színpadi magánbeszéd, amelyben érzelmeit, gondolatait tárja fel a szereplő’. – monologizál: ‘monológot mond’; ‘magában beszél’. Nemzetközi szó a francia monologue nyomán; ez a görög monosz (‘egyedül’) elemet tartalmazza, és a dialogue (lásd dialógus) mintájára született. Lásd még monarchia, monád, monizmus, mono-, monokini, monokli, monopólium, monostor, monoton. monopólium – ‘egyedárusítási jog’: állami szeszés dohánymonopólium; ‘tőkés nagyvállalatok szövetsége’. – monopolizál: ‘kisajátít, kizárólagosan igyekszik gyakorolni, folytatni ‹jogot, tevékenységet›’. – monopolista: ‘nagytőkés, monopólium (rész)tulajdonosa’. Nemzetközi szócsalád a latin monopolium (‘egyedárusítás’) nyomán; ez a görög monopólion átvétele, elemei monosz (‘egyedül’) és póleó (‘elad, árusít’). Lásd még monarchia, monád, monizmus, mono-, monogram, monokini, monokli, monológ, monostor, monoton. monostor – ‘szerzetesi rendház’. Nemzetközi szó a latin monasterium nyomán, amely a görög monasztérion (‘remetelak’) átvétele. Ez a monadzó (‘egyedül van’) származéka a valaminek helyét jelölő -térion toldalékkal (pl. ergasztérion, azaz ‘műhely’ az ergadzó, azaz ‘dolgozik’ szóból), tehát ‘magános életre való hely’. A ~ a latin szó középkori monasteria alakváltozatából vezethető le hangrendi illeszkedéssel; a korai monostora véghangzója úgy maradt el, hogy birtokos személyjelnek érezték. Lásd még monarchia, monád, monizmus, mono-, monogram, monokini, monokli, monológ, monopólium, monoton. monoton – ‘egyhangú’. – monotónia: ‘egyhangúság’. Nemzetközi szócsalád a latin monotonus nyomán, amely a görög monosz (‘egyetlen’) és tonosz (‘feszültség; hang’) elemekre vezethető vissza. A ~ a német monoton átvétele. Lásd még monarchia, monád, monizmus, mono-, monogram, monokini, monokli, monológ, monopólium, monostor, tónus. monseigneur – [monszenyőr] ‘nagyméltóságod ‹főpapok és hercegek megszólítása›’. Francia szó, elemei a mon (‘enyém’) birtokos névmás és a seigneur (‘úr’) szó, a latin senior (‘idősebb’) folytatása: lásd szenior. Lásd még sir, sire. monsieur – lásd szenior monsignore – [monszinyóre] ‘‹főpapok megszólítása›’. Olasz szó, a francia monseigneur félfordításos átvétele. monstrancia – ‘szentségmutató, gazdag ötvösművészi díszítésű katolikus kegytárgy’. Vallási szakszó a latin monstrantia nyomán; ez a monstrare (‘megmutat’) ige monstrans, monstrantis (‘mutató’) igenevének származéka, végső forrása a monere (‘int, figyelmeztet’). Lásd még demonstráció, monitor, monstrum, monumentum, mustra, muszter. monstrum – ‘szörny’; ‘torzszülött’; ‘nagy, idomtalan, ormótlan építmény, szerkezet, mű’. – monstruózus: ‘riasztó méretű, idomtalan, iszonyú’. – monstre: ‘nagyarányú, nagyszabású’: monstre pör, monstre tüntetés. Nemzetközi szócsalád a latin monstrum (‘csodajel, csodás szörnyeteg’) nyomán, ez a monere (‘emlékeztet, figyelmeztet’) származéka. A monstre az azonos értelemben használt német szó átvétele; ennek forrása a francia monstre (‘monstrum’). Lásd még demonstráció, monitor, monstrancia, monumentum, mustra, muszter. monszun – ‘a tenger és a szárazföld között évszakonként váltakozó irányú szél’. Nemzetközi szó, amely a portugál moncăo révén terjedt el az európai nyelvekben; forrása az arab mauszim, azaz ‘kedvező időszak (zarándoklatra, aratásra, szüretre stb.)’, ebből ‘kedvező évszak, széljárás’. A magyar szó a német Monsun révén az angol monsoonra vezethető vissza. montázs – ‘eltérő eredetű képelemekből komponált alkotás’: fotómontázs. – montíroz: ‘montázst készít’; ‘szerel’; ‘‹hang-vagy filmfelvételt› szerkeszt, vág.’ Nemzetközi szók a francia montage (‘szerelés, összeállítás’) és monter (‘felmegy, felszáll; összeállít’) nyomán; utóbbi a késő latin montare (‘hegyre mászik’) révén a mons, montis (‘hegy’) leszármazottja. A magyar szavakat a német Montage és montieren alakok közvetítették. Lásd még mundér, tramontána, ultramontán. monumentum – ‘emlékmű’. – monumentális: ‘méreteivel, arányaival lenyűgöző’; ‘nagyszerű, nagyszabású, fenséges’. – monumentalitás: ‘nagyszerűség, lenyűgöző méret’. Nemzetközi szócsalád a latin monumentum (‘emlékeztető, emlékjel, emlékmű’) nyomán; ez a monere (‘emlékeztet, figyelmeztet’) ige származéka. Lásd még demonstráció, minta, monitor, monstrancia, mustra, muszter. mony – ‘tojás’: tikmony (‘tyúktojás’); ‘here’. Ősi örökség az uráli korból: vogul man (‘tojás’), osztják mon

- 238 - oldal

a

achát

(‘here’), mordvin mona (‘here’), finn muna (‘tojás, here’), szamojéd mona, manu (‘tojás’). A szó eredeti jelentése ‘tojás’ lehetett, de biztosnak látszik, hogy már az uráli alapnyelvben kialakult, hasonlóság alapján, a ‘here’ jelentés is. Elavult, illetve nyelvjárási szó. Lásd még mogyoró. moped – ‘pedállal ellátott, kismotoros kerékpár’. Nemzetközi szó az angol MOtor és PEDal szavak elemeiből. Lásd még motor, pedál. mopszli – ‘tömpe orrú, kerek fejű ölebfajta’:…kólyika kezdi gyötörni / A mopszli-kutyácskát (Petőfi). Az ausztriai német mopsel átvétele. Ez kicsinyítő forma az irodalmi német Mops nyomán, amely alnémet eredetű, és valószínűleg a kutya torz pofájára utaló hangfestő szó, kapcsolatos a holland mopperen és angol mop (‘fintorog, torz pofát vág’) igékkel. mór – ‘arab-berber népcsoport, amely a középkorban ÉszaknyugatAfrikát és az Ibériai félszigetet tartotta kezében’; ‘e nép tagja’: Otelló, a velencei mór; ‘a mórok építészeti és díszítő művészetével kapcsolatos’: mór stílus. A német Mohr átvétele; ez a latin Maurus középkori latin Morus változatából való, s a görög Mauroszra megy vissza. Végső forrása valamelyik ókori észak-afrikai nép nyelvében lehetett. mora – ‘az időmértékes verselésben az egy rövid szótagnak megfelelő időtartam’: a jambus hárommorás versláb. Latin szó, tkp. ‘késedelem; időköz’. Lásd még moratórium. morális – ‘erkölcsi, erkölcsös’: morális aggályok; ‘a hittudomány erkölcstani ága’. – moralitás: ‘erkölcsösség, erkölcs’; ‘‹a középkorban› vallásos erkölcsi tanítást tartalmazó allegorikus színjáték’. – moralista: ‘erkölcsbíró, az erkölcsi szigor hirdetője’; ‘az erkölcsfilozófia művelője’. – moralizál: ‘erkölcsi kérdéseket fejteget’; ‘erkölcsöt prédikál’; ‘‹irodalmi műben› az erkölcsi tanulságot helyezi előtérbe az esztétikai értékek rovására’. – morál: ‘erkölcs(iség)’: Oh, ne sujtsák a szelid nőt / A morál kemény szemöldi (Arany); ‘történetből, írásműből levonható erkölcsi tanulság’. Nemzetközi szócsalád a latin moralis (‘erkölcsi’) alapján; ez a mos, moris (‘szokás, szabály, erkölcs’) származéka. A morál a francia morale szóból való a német Moral közvetítésével. Lásd még móres, morózus. moratórium – ‘haladék, türelmi idő’. Latin szó (moratorium) a morari, moratus (‘késik’) ige nyomán; ennek töve a mora (‘késedelem, időköz’). Lásd még mora , mórikál. morbid – ‘beteges (hajlamú), torz’. – morbiditás: ‘beteges hajlam’; ‘a megbetegedések arányszáma ‹pl. fertőzöttek között›’. Nemzetközi szó a latin morbidus (‘beteges’) nyomán, a morbus (‘betegség’) tőből, amely a mori (‘meghal’) rokonságába tartozik. Lásd még ambrózia, mortalitás. morc – ‘mogorva, rosszkedvű, mérges’. Származéka: morcos. A hangutánzó jellegű morcog (‘duzzog, morog’) nyelvjárási szó származéka. A ~ önállósodását és jelentésfejlődését a mord és marcona szavak analógiája is befolyásolhatta. mord – ‘komor, mogorva ‹ember›’; ‘borús, szeles, csapadékos ‹idő›’. Hangutánzó eredetű szó a morog, morc, mordul rokonságából. mordály – ‘régimódi pisztoly’; ‘régi tölcséres puska’. A középfelnémet mordar, mordär (‘gyilkos, gonosztevő’) átvétele; az irodalmi német Mörder a Mord (‘gyilkosság’) származéka, s a latin mors, mortis (‘halál’) szóéval rokon indoeurópai tőre megy vissza. A magyar szó fenti jelentései egy mordálypuska (‘gyilkos puska’)-féle összetételből magyarázhatók. A szóvég elhasonulással és palatalizációval alakult ki: mordar  mordál  mordály. Lásd még justizmord, mordályégető, morotva, mortalitás. mordályégető – ‘gyilkolási szándékkal gyújtogató ember’: Bérlett gyújtogatónak adta el magát, mordályégető lett’ (Jókai); ‘hagyományromboló, felforgató ember’: Feljelentettek, hogy én olyan mordályégetőkkel árulok egy gyékényen, mint Darwin (Móra). A német Mordbrenner mintájára alkotott tükörszó: Mord (‘gyilkosság’) és brennen (‘gyújt, éget’). A szó első eleme a korábban ‘gyilkos’ értelmű mordály. Elavult szó. mordvin – ‘Volga-menti finnugor rokonnép; ennek nyelve, ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. Nemzetközi szó az orosz mordvin nyomán; ennek végső forrása tisztázatlan. A ~ok magukat két nép, az erze és moksa laza egységének tekintik, s így nincs a ~nak megfelelő egységes önmegnevezésük. more – ‘‹fölényes megszólításként is› cigány(zenész)’. A cigány more (‘hé, te! Hallod-e!’) átvétele; forrása az újgörög more (‘hé, te!’), a morosz (‘ostoba, fajankó’) megszólító esete. móres – ‘illendőség, tisztesség’: Még úri mórest is tanul, / Csókolja a Sors vad kezét (Tóth Árpád). A latin mos, moris (‘szokás, szabály’) többes mores alakjának magyaros változata. Ma már csak a móresre tanít (‘megfegyelmez’) kifejezésben használatos. Lásd még morális. morféma – ‘szóelem, a szó összetevőinek ‹tő és toldalékok› összefoglaló neve’. – morfológia: ‘alaktan, a nyelvi elemek alaki viselkedésével foglalkozó nyelvtudományi ág’. Tudományos szakszavak a görög morphé (‘alak’) nyomán. Lásd

még amorf, tériomorf. morfium – ‘az ópium kristályos, fehér alkaloidja, fájdalomcsillapító és kábítószer’. – morfinista: ‘a morfiumélvezet rabja’. Az orvosi latin morphium származéka; a szó az álom görög istenségének, Morpheusznak a nevéből való; a morphé (‘alak, forma’) szónak van ugyanis ‘álomalak’ jelentése is. A morfinista a német Morphinist átvétele; ez a francia morphine (‘morfium’) származéka. Lásd még metamorfózis, morféma, morfológia. morfondíroz – ‘töpreng, tűnődik’. A német morfondieren átvétele. Forrása a francia morfondre (‘borzongat, dermeszt’) visszaható se morfondre (‘átfagy; elunja a várakozást’) formája. A francia szó a morve (‘lovak takonykórja’) és fondre (‘olvaszt, önt’) elemek elhomályosult összetétele; latin előzményeik: morbus (‘betegség’), fundere (‘önt’). Lásd még morbid. morganatikus – ‘főrangú férfi részéről közrendű nővel kötött ‹házasság›’. Nemzetközi szó a középkori latin matrimonium morganaticum (‘morganatikus házasság’) kifejezés második tagjából. Ez a német Morgengabe (‘jegyajándék’) szóból ered, amely a Morgen (‘reggel’) és Gabe (‘ajándék’) elemek révén arra utal, hogy régen a vőlegény a nászéjt követő reggel nyújtotta át jegyajándékát. A jogi kifejezés értelme, hogy egy ilyen házasságban a szokott jegyajándékon túl a közrendű menyasszony nem tarthat igényt semmire, azaz sem ő, sem gyermekei nem részesülnek a férj rangjával járó kiváltságokban. Lásd még móring. mórikál – ‘‹visszaható névmással› riszáló járásával illegeti, kelleti ‹magát›’. A tájnyelvi mórál (‘sétál, járkál, kószál’) játszi képzésű származéka (mint sántikál, kandikál). Az alapszó talán a latin morari (‘időz, késlekedik’) származéka a mora (‘késedelem, időköz’) alapján. Lásd még moratórium. móring – ‘jegyajándék’; ‘kelengye, hozomány’. A bajor-osztrák morgng, morign (‘reggel, holnap’) magyar fejleménye, az irodalmi német Morgengabe (‘jegyajándék, hozomány’) jelentése alapján; ez a Morgen (‘reggel’) és Gabe (‘ajándék’) elemek révén arra utal, hogy régen a vőlegény a nászéjt követő reggel nyújtotta át a jegyajándékot, illetve vette át a hozományt. Lásd még morganatikus. mormog, mormol – ‘hosszan, egyhangúan s dünnyögve mond’: imát mormol. Hangutánzó eredetű szó a morog családjából; a m elem talán mozzanatos képző, mint a dörmög igében. Hasonló hangzású a latin murmurare, német murmeln (‘morog, mormog’) ige. mormon – ‘Jézus visszatérését váró amerikai felekezet („Az utolsó napok szentjei”) tagja’; ‘‹melléknévként› e felekezettel kapcsolatos’. Az elnevezés a szekta „Mormon könyve” című szent iratából ered, amelyet hitük szerint Mormon angyal írt, eredetileg arany lemezekre. mormota – ‘ürgéhez hasonló havasi rágcsáló’; ‘álomszuszék’. A latin marmota átvétele; hangalakját a mormog ige népetimológiás beleértése hozta létre. Ez párhuzamosan történt a német Murmeltier (tpk. ‘mormogó állat’) forma kialakulásával. Maga a latin név a mus, muris (‘egér’) és mons, montis (‘hegy’) elemekből, a közbülső murmontana (‘hegyi egér’) formán át jött létre. morog – ‘‹állat› csukott szájjal, torka mélyéből fenyegető hangot hallat’; ‘‹ember› fojtott hangon elégedetlenkedik’. Származékok és kapcsolt szavak: morgás, morgat, morgolódik, morgolódás; mordul; moraj, morajos, morajlik. A szócsalád mor- töve hangutánzó eredetű; származékai gyakorító, illetve kezdő képzőt viselnek. A moraj a nyelvújítás korában lett irodalmi nyelvi szó. Lásd még morc, mord, mormog, mormol. morotva – ‘folyó holtága’; ‘‹régen› tengeröböl, lagúna’: Csudákat nevelő gállyákat viselő nagy tenger morotvája! (Balassi). Szláv eredetű szó: szerb-horvát mrtva voda, szlovák mrtvá voda (‘állóvíz, holt víz’). A magyar szó a szláv szókapcsolatok önállósult első, ‘halott’ jelentésű tagjából lett, a mássalhangzó-torlódás kétszeres feloldásával (mrtva  mortva  morotva). morózus – ‘kedélytelen, mogorva’. Nemzetközi szó a latin morosus (‘pedáns; akaratos, duzzogó’) nyomán. Ez a mos, moris (‘szokás, szabály, erkölcs’) származéka; a ~ tehát eredetileg az erkölcsök pedáns számonkérője; mint ilyen, követelőző, s ha intése eredménytelen, akkor duzzog, zsémbel. Lásd még morális. mortadella – ‘szalonnakockákkal készült, vastag felvágottféle’. Olasz kicsinyített szóalak, forrása alighanem a latin murtatum (‘mirtuszcserje’), talán mert eredetileg ezzel fűszerezték a ~t. mortalitás – ‘halálozási arányszám ‹egy bizonyos betegségre vonatkozólag, a megbetegedési esetek számához viszonyítva›’. Latin szó (mortalitas), tkp. ‘halandóság’ a mortalis (‘halandó’) nyomán, a mors, mortis (‘halál’) szóból. Lásd még ambrózia, amortizál, morbid. morva – ‘északi szláv népcsoport Csehország délkeleti felében, ennek nyelvjárása, ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e népcsoportra

- 239 - oldal

a

achát

vonatkozó’. Nemzetközi szó a cseh, morva moravsky nyomán, amely a Morava folyó nevére utal, tehát ‘a Morava melletti’ jelentésű. morze – ‘rövid és hosszú jelek kombinációjából alkotott ábécé táviratozás céljára’. Származéka: morzézik. Az amerikai F. S. Morse nevéből, aki az elektromágneses távírást és az egyszerű jelekből álló ábécét feltalálta. A kiejtés a németet követi, amely a Morsezeichen, Morseschrift (‘morze-jelek, morzeírás’) révén a megfelelő magyar szókapcsolatok mintáit adta. morzsa – lásd morzsol morzsol – ‘tenyérrel, ujjal apró darabokra dörzsöl’; ‘‹kukoricáról› szemeket lefejt’; ‘‹idejét› unalommal tölti’: morzsolja a napokat. Származékok és kapcsolt szavak: morzsolódik, morzsolgat; morzsalék, morzsa, morzsás, morzsál, morzsálódik. Valószínűleg hangfestő szó, de az is lehet, hogy a mar igéből lett a dörzsöl, horzsol igékben szereplő gyakorító -sol, -zsol képzőegyüttessel. A morzsalék a morzsolék alakváltozata, a morzsa pedig elvonás az előbbiből. mos – ‘vízzel (és mosószerrel) tisztít’; ‘‹víz› állandóan nedvesít’: az óceán mossa partjait. Származékai: mosás, mosat, mosatlan, mosakodik, mosdik, mosdat, mosdatás, mosogat, mosogató, mosogatás, mosdó, mosoda. Ősi örökség az uráli korból: zürjén misk-, mordvin muskemsz, szamojéd muszau (‘mos’). Lásd még moslék. moslék – ‘korpából, mosogatóléből és ételmaradékból álló híg disznóeledel’; ‘ízetlen, híg étel’; ‘pocsék, undorító, alávaló’: az egy moslék alak. A mos származéka a deverbális -lék főnévképzővel (mint ázalék, főzelék), eredetibb mosolék formában, amely a két nyílt szótagos tendencia alapján nyerte el ~ alakját. mosolyog – ‘csukott vagy félig nyílt ajkait derűs érzelmei kifejezéséül széthúzza’. Származékok és kapcsolt szavak: (el)mosolyodik, mosoly. A szócsalád feltehető mos- töve talán ősi örökség az ugor korból: vogul masz-, moszg- (‘mosolyog’), de lehet önálló magyar fejlemény is; -ly eleme a -l gyakorító képző palatalizált változata. A mosoly nyelvújítási elvonás. most – ‘ebben az időben’. Származékai: mostani, mostanság, mostanában. Alakváltozatok: mostan, mostand, mostanég, mostandég. A hajdan ‘most’ jelentéssel is bírt ma határozószóból jött létre nyomatékosító -st ragegyüttessel (mint hamar  hamarost); az eredetibb mast alak fellelhető régi iratainkban. mostoha – ‘nem vér szerinti ‹anya, apa, gyermek›’: mostohaanya, mostohafia. A bolgár masteha (‘mostohaanya’) átvétele. Ez és más szláv megfelelői (szerb-horvát, szlovén macseha, szlovák macocha) az ősszláv matjocha származékai, végső soron a matji (‘anya’) változatai. Ennek birtokos materi formája mutatja, hogy indoeurópai alapon rokona a latin mater, görög métér, német Mutter szavaknak, s így ezek származékainak is. mósusz – ‘pézsma, a mósuszszarvas illatos mirigyváladéka’. A német Moschus átvétele; ez a késő latin muscusból való, amelynek ez az eredete: szanszkrit muszkak  perzsa musk  arab muszk  görög moszkhosz (‘mósuszszarvas’). Lásd még muskátli, muskotály. moszat – ‘alga, telepes vízinövény’. A maszat alakváltozata, amely a nyelvújítás korában nyerte el növénytani jelentését. A ~okkal teli, nyálkás víz valóban piszkosnak hat. mószerol – ‘beárul, bemárt, befeketít’. A német alvilági Mosser (‘áruló’) szóból, amely jiddis eredetű. moszkitó – ‘forró égövi szúnyog, amely a maláriát terjeszti’. Nemzetközi szó a spanyol mosquito alapján; ez a mosca (‘légy’) kicsinyített formája a latin musca (‘légy’) nyomán. moszkovita – ‘‹a Szovjetunió fennállása idején› a szovjet irányvonalat szolgaian követő külföldi kommunista (vezető)’. Nemzetközi szó Moszkva latinos Moscovia nevéből, a valakinek követőjét, valaminek hívét jelölő -ita végződéssel (mint huszita, johannita). Lásd még muszka. motalkó – ‘etil-alkohollal kevert benzin mint gépkocsik üzemanyaga’. Német vendégszó (Motalko) a MOTor és ALKOhol szavak kiemelt betűiből. Lásd még alkohol, mobilis, momentum, motel, motívum, motocross, motor. motel – ‘országút menti szálló autós turisták részére’. Amerikai angol szó a MOtorist’s hoTEL (‘autósok szállodája’) szókapcsolat első és utolsó szótagjából. Lásd még momentum, moped, motalkó, motívum, motocross, motor, hotel. motetta – ‘többszólamú énekkari mű, többnyire bibliai eredetű szöveggel’. Zenei szakszó, a német Motette átvétele latinosított szóvéggel. A francia motet révén az olasz mottetto szóra megy vissza; ez valószínűleg a motto (‘mondás, jelige’) kicsinyített formája, amely a műben feldolgozott bibliai szövegrészletre utal. A szó eredetéről lásd mottó.

motívum – ‘indítóok’: tetteinek motívuma a nyereségvágy volt; ‘mű alapgondolata, jellemző részlete’; ‘ismétlődő díszítő elem’: virágmotívumok; ‘zenei hangokból álló jellemző, visszatérő részlet’: vezérmotívum. – motivál: ‘megokol’; ‘ösztönöz’. – motiváció: ‘megokolás’; ‘cselekvést ösztönző, kiváltó körülmény’: nem érzett motivációt a továbbtanulásra. Nemzetközi szócsalád a latin motivum nyomán; ez a motivus (‘mozgató, indító’) semleges nemű alakja: ‘az, ami mozdít’. Forrása a movere, motum (‘mozgat’) ige. Lásd még mobilis, momentum, motalkó, motel, motocross, motor. motocross – [motokrosz] ‘gyorsasági motorkerékpáros terepverseny’. Angol nemzetközi sportszakszó a MOTOrcycle CROSS-country run (‘motorkerékpáros terepverseny’) kifejezés kiemelt szóelemeiből. motolla – ‘forgó fonalgombolyító eszköz’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén motovilo, szlovák motovidlo; ezek jelentése ‘gombolyító villa’ az ősi szláv motati (‘gombolyít’) és vidlo (‘villa’) nyomán. A magyar szó korai példái motola alakúak, ezért az átadó nyelv déli szláv lehetett. A ~ a v kiesése, a szóvég nyíltabbá válása és az l utólagos kettőződése révén alakult ki: motoilo  motolo  motola  motolla . Lásd még villa1. motor – ‘erőgép’; ‘motorkerékpár’. Származékai: motoros, motorozik. – motorikus: ‘motorral működtetett’; ‘mozgató’: motorikus idegek. – motorizál: ‘gépesít’; ‘járművekkel felszerel’: motorizált alakulat. – motorizáció: ‘a gépkocsiforgalom s az azt kiszolgáló létesítmények fejlesztése, illetve ezek fejlettségi szintje’. Nemzetközi szócsalád a latin motor (‘mozgató’) alapján; forrása a movere, motum (‘mozgat’) ige. Lásd még mobilis, momentum, moped, motalkó, motel, motívum, motocross. motoz – ‘matat, babrál, kotorász’: Csend fülel, motoz a setét (József Attila); ‘‹hatósági közeg valakit› végigtapogat, ruháit s holmiját átkutatja ‹tiltott dolgot vagy tárgyi bizonyítékot keresve›’. Származékok és kapcsolt szavak: motozó, motozás; motoszkál. A ~ hangutánzó, hangfestő szó a matat rokonságából. A motoszkál gyakorító képzés (mint járkál, mászkál) a ~ fenti első jelentéskörében, átvitt értelemben is: az a gyanú motoszkált a fejemben… mottó – ‘jelige, jelmondat’; ‘irodalmi műnek vagy egy részletének élén álló, a mondanivaló lényegére utaló idézet’. Nemzetközi szó az olasz motto (‘jelige; szellemes mondás; megmukkanás’) nyomán. Ez a latin muttum (‘mormogás, halkan kiejtett hang, mukk’) folytatása. Lásd még motetta. motyó – ‘batyuba kötött szegényes holmi’. Hangfestő szó, valószínűleg a batyu alakváltozata. motyog – ‘halkan, érthetetlenül beszél’. Hangutánzó, hangfestő szó. mozaik – ‘apró színes kő-, márvány- és üvegdarabkákból összeállított kép ‹falon, padlón›’. Nemzetközi szó az olasz mosaico nyomán, amely a késői latin musaicus (‘kőberakás’) folytatója. Ennek forrása a latin musaeum (opus), azaz ‘kőberakás’, tkp. ‘múzsai mű’ első eleme, a görög muszaiosz (‘múzsai, művészi’) megfelelője; azonos múzeum szavunk előzményével. A magyar szó a német Mosaik átvétele. Lásd még muzikális, múzsa. mozarab – ‘arab műveltségű, de keresztény vallását őrző spanyol ‹a mór uralom idején›’; ‘a mozarabok művészetével kapcsolatos’: mozarab stílus (‘román s mór elemekből ötvözött építészeti stílus’). Nemzetközi szó a spanyol mozárabe nyomán; ez az arab musztarib (‘arabosodott’) szó változata. mozdony – ‘vonatszerelvényt vontató, sínen gördülő erőgép’. Nyelvújítási szóalkotás a mozdít igéből (lásd mozog); ihletője lehetett a lokomotív, melyben a latin movere, motum (‘mozdít’) ige rejlik. mózeskosár – ‘csecsemő hordozására való kétfülű kosár’. Tréfás elnevezés a bibliai elbeszélés nyomán, amely szerint a csecsemő Mózest anyja szurokkal kikent veszszőkosárkában bocsátotta a Nílus vizére, hogy megmentse életét. A név héber Mojse formája a hagyományos etimológia szerint ‘vízből kihúzott’ jelentésű. mozi – ‘filmszínház’. Játszi rövidítés a mozgóképszínház szóból; Heltai Jenő terjesztette el. Lásd még mozog. mozlim – lásd muzulmán mozog – ‘helyét, helyzetét folyamatosan változtatja’. Származékok és kapcsolt szavak: mozgás, mozgó, mozgolódik, mozgolódás, mozgalom, mozgalmi, mozgalmas, mozgalmasság, mozgékony, mozgékonyság, mozgósít, mozgósítás; mozdul, mozdulat, mozdulatlan, mozdulatlanság; mozdít; mozgat. A szócsalád feltehető moz- alapszava talán ősi hangfestő szó az uráli korból: szamojéd majntszera, mozarado (‘mozog’). Az igen távoli rokonnyelvből vett kisszámú példa nemigen támogatja ezt az egyeztetést; valószínűbb, hogy szavunk önálló magyar hangfestő fejlemény a moccan, matat köréből. Lásd még mozdony, mozi, mozzanat.

- 240 - oldal

a

achát

mozzanat – ‘ folyamat, cselekvés apró részlete’; ‘körülmény, tényező, momentum’. Származéka: mozzanatos. Nyelvújítási alkotás; önállóan nem használatos mozzan alapszava mozzanatos képzés a mozog igéből. A ~hoz a latin movere (‘mozdít’) származéka, a momentum adhatta a példát. mozzarella – ‘lágy, édes olasz sajt’. Valószínűleg a mozzare (‘levág’) ige származéka a latin mutilare (‘megcsonkít, kisebbít’) igéből. mozsár – ‘anyagok apróra zúzására használt hengeres edény’; ‘‹régen› kurta, széles csövű ágyúféle’. A középfelnémet morsaer átvétele; ez megfelel az irodalmi német Mörser (‘mozsár’) szónak, amelynek forrása a latin mortarium (‘mészkőzúzó mozsár’). Lásd még malter. mögött – 'a háta felől eső helyen'. – mögé: 'a háta felől eső helyre'. – mögül: 'a háta felől eső helytől'. + Határozószók, illetve névutók, egy elavult meg, mög ('hátulsó rész') főnév származékai -t, -tt locativusi raggal, -é lativusi raggal, illetve -l ablativusi raggal, az előtt, elé, elől és hasonló sorok analógiájára. + Az alapszó a finnugor korból ered: cseremisz monga, mordvin mek- ('után'), lapp mange- ('hátsó'). Lásd még meg1. mucus – ‘kedves, szerető’. Az állathívogató muci szó kedveskedő mucika, mucuska változataiból; enyhén avuló szó. mucsai – ‘faragatlan, parlagi’; ‘elmaradott, kisszerű, provinciális’. A „Borsszem Jankó” című élclap Mucsa című rovatából terjedt el, amelyben Aczél Endre hírlapíró gúnyolta ki a parlagiasságot. A helynévként szereplő Mucsa mint község nem létezik, a nevet valószínűleg Mocsa és Mucsi községek nevéből keverte ki a szerző. muff – ‘karmantyú, hengeres szőrme kézmelegítő’. A bécsi német Muff átvétele, amely a holland moffel közvetítésével a francia moufle (‘egyujjas kesztyű; emelő csigasor’) szóból ered. muflon – ‘csigás szarvú vadjuh’. A francia mouflon (‘korzikai vadjuh’) átvétele a német Mufflon közvetítésével. mufti – ‘mohamedán törvénytudó pap vagy jogtudós’. Arab szó, tkp. ‘elválasztó’, vagyis aki az Iszlám törvényeinek helyes magyarázatát elválasztja a helytelentől. mufurc – ‘esetlen, kétbalkezes’; ‘mogorva, zsémbes’. Hangfestő eredetű szó a bumfordi, valamint a tájnyelvi mufti és bufa (‘ostoba; pufók’) rokonságából. muhar – ‘takarmánynövényként is termesztett pázsitfű-féle’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát muar, szlovák mohár. muki – ‘ember, pasas’; ‘‹régen› kis mozdony’. Játszi képzései: muksi, muksó. A német Muki átvétele; ez becéző forma a cseh eredetű Nepomuk személynévből. mukkan – ‘megszólal, egy hangot kiejt’: meg se mukkan. Származéka: mukk (egy mukk se legyen!). Hangutánzó szó a makog köréből; a mukk utólagos elvonásnak tetszik. mulat – ‘‹régebben› tartózkodik, időt tölt ‹valahol, valakivel›’: Múlass velem soká, szelid emlékezet (Arany); ‘‹ital, zeneszó mellett› vigad, táncol, dalol’; ‘nevet ‹valakin, valamin›’: jót mulattunk a tréfáin; ‘‹időt› kellemesen tölt’: Mulassatok jól! Származékai: mulatás, mulató, mulatós, mulatozik, mulatság, mulatságos, mulattat, mulattató. A múlik ige műveltető -t képzős származéka. Mai jelentésköre egy az időt múlatja kifejezésből ered; a fenti első jelentésben ez még konkrétan értődik. Az idő viszont gyorsabban múlik, ha kellemes, szórakoztató élmények töltik ki, így vette fel a ~ szó ma általánosan használatos jelentését, miközben tőmagánhangzója is megrövidült. mulatt – ‘fehér és fekete szülők utóda ‹Latin-Amerikában›’. Nemzetközi szó a spanyol mulato (‘öszvér’) nyomán; ez a latin mulus (‘öszvér’) leszármazottja. Lásd még mulya. múlik – ‘‹idő› eltelik, múlttá válik’; ‘szűnőfélben van’: már múlik a rosszulléte; ‘‹valakinek a mulasztása miatt valami› meghiúsul’: nem rajtam múlt, hogy elmaradt az előadás; ‘‹divatos, de hibás használatban› függ, áll’: rajtad múlik, hogy sikerül-e a dolog. Származékai: múlás, múló, múlt, múlandó, múlván, múlva, múlhatatlan, múlékony, mulaszt, mulasztás. Ősi örökség a finnugor korból: vogul mal- (‘eltelik’), mordvin molemsz (‘megy’), lapp mollat (‘elmegy valami mellett’). A finnugor alapszó, a vogul példa tanúsága szerint, az ugor korban már felvette a mai magyar szóénak megfelelő jelentést. multi – ‘multinacionális vállalat’: a multik beruházásai a keleti szférában. Rövidített forma az angol multinational (‘különböző nemzetiségű bankokból és beruházókból szerveződött holding tulajdonában lévő’) nyomán, amely a latin multus (‘sok’) és nationalis (‘nemzeti’) elemekből épül fel. Lásd még multi-, nacionálé. multi- – ‹összetételek előtagjaként› ‘többszörös; sok-, több-’. – multilaterális: ‘többoldalú, több félre kiterjedő ‹tárgyalás, egyezmény›’. – multimédia: ‘több megjelenítési mód (szöveg, kép,

hang) alkalmazása ‹számítógépes rögzítésben›’. – multimilliomos: ‘többszörös milliomos’. – multiplex: ‘többszörös, sokrétű; több csatornás, több helyiségben működő’: multiplex mozi. – multivitamin: ‘többféle vitamint és nyomelemet tartalmazó gyógyszerkészítmény’. Nemzetközi szócsalád; az előtag forrása a latin multus (‘sok’), az utótagok eredetéről lásd laterális, média, millió, komplex, vitamin. Lásd még multi. mulya – ‘mamlasz, bárgyú (ember)’. Az eredetibb, s tájnyelvekben még élő ‘öszvér’ jelentés alapján biztos, hogy a ~ végső forrása a latin mulus, mula (‘hím, illetve nőstény öszvér’). Ez különféle utakon számos nyelvbe elszármazott: bajor-osztrák muli, olasz mulo, mula, horvát, szlovák mula; a magyar szó közvetlen átadója nem határozható meg, illetve az idők során többszörös átvétel is történhetett; az l hang palatalizálódott. Mai értelme a gúnyosan használt állatnevekével (szamár, ökör, marha) párhuzamosan alakult ki. Lásd még mulatt. mumbuc – ‘vastag talpú műanyag csizma, hótaposó’. Az angol moonboots (‘holdcsizma’) kiejtés szerinti átvétele a moon (‘hold’) és boot (‘csizma’) elemekből. múmia – ‘különleges eljárással, főleg balzsamozással tartósított holttest’; ‘‹tréfásan› csontig lesoványodott ember’. – mumifikál: ‘‹holttestet› balzsamozással tartósít’. Nemzetközi szócsalád az olasz mummia nyomán; ez az arab mumija révén a perzsa mum (‘viasz, balzsam’) szóra vezethető vissza. A mumifikál szóban a latin facere (‘csinál, tesz valamivé’) rejlik. mumicípium – ‘‹régen› törvényhatóság’; ‘‹az ókorban› lakóinak polgárjogot biztosító római város’. – municipális: ‘törvényhatósági’; ‘a városi önkormányzattal kapcsolatos’. Latin szó, a municeps (‘városi polgár’) származéka a munus (‘kötelesség, adó, teherviselés’) és capere (‘vesz, vállal’) elemekből. mumpsz – ‘járványos fültőmirigy-gyulladás’. Angol szó, a hangfestő mump (‘motyogás, duzzogás’) többes formája; arra az arckifejezésre utal, amelyet a betegség okozta daganat idéz elő. mumus – ‘gyerekek ijesztgetése céljával emlegetett, képzeletbeli lény’: elvisz a mumus! Hangutánzó eredetű gyermeknyelvi szó lehet; korábbi mumu alakja végén az s kicsinyítő képző, az m kettőződését pedig a hasonló értelmű német Mummelmann alaki hatása okozhatta. Más nyelvek ilyesféle szavai, mint a lombard momo, román momăie, újgörög mamuna, alighanem a magyartól és egymástól is függetlenül jöttek létre. mundér – ‘katonai egyenruha’; ‘a katonai testület, tágabb értelemben valamely testület jelképe’: a mundér becsülete (‘a szakma jó hírneve, presztizse’). Elvonás a mundéroz (‘egyenruhával felszerel, ellát’) igéből, amely a német montieren ausztriai német muntieren, mundieren formáinak átvétele volt a régi katonai nyelvben, s forrása a francia monter (‘felállít, felszerel’) ige; ez a késő latin montare (‘hegyre mászik’) révén a mons, montis (‘hegy’) leszármazottja. Lásd még remonda. muníció – ‘lőszer’; ‘hadi fölszerelés’. Latin eredetű szó (munitio), amely a klasszikus latinban erősséget, várat, sáncot jelentett, s a középkorban vette fel ‘élelmiszer, lőszer’ jelentését; ilyen értelemben nemzetközi szóvá vált. A latin szó a munire, munitum (‘falat épít, megerősít’) ige származéka a moenia (‘városfal’) nyomán. munka – ‘az ember céltudatos termelő tevékenysége’; ‘a tevékenység eredménye’: szép munka került ki a keze alól; ‘tennivaló, dolog’: sok a munkám. Származékai: munkás, munkásság, munkál, munkálkodik, munkálat, munkátlan. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák muka (‘kín, baj, gyötrelem, vesződség’). A magyarba még a 10. század vége előtt, nazális magánhangzót tartalmazó alak kerülhetett, s egy ideig őrizte a szláv nyelvekbeli jelentést, ahogy a Halotti Beszédben olvassuk: haraguvék isten, es vetevé üt ez munkás világbele. A ‘kín’  ‘keserves munka’  ‘alkotó munka’ jelentésfejlődés a latinban is lejátszódott, a labor eredeti jelentése ugyanis ‘teher, szenvedés’ volt. murci – ‘kiforratlan újbor’. Játszi képzés a murcos szóból, a forrásban lévő bor színére utalva. murcos – ‘maszatos, piszkos, zavaros’. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még murci. muréna – ‘meleg vizű tengerekben élő angolnafajta’. Latin muraena a görög müraina nyomán; ennek eredete ismeretlen. muri – ‘zajos mulatság’; Úri muri (Móricz regényének címe); ‘lármás veszekedés’: murit csap, murizik. Származékai: muris, murizik. A német argó murer, muri (‘lárma, hűhó’) átvétele; a német szó forrása a héber mórá (‘félelem, riadalom’) a jiddis maure, moire közvetítésével. A fenti első jelentés magyar fejlemény. murok – ‘gyomnövényből nemesített répaféle’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák mrkva

- 241 - oldal

a

achát

(‘pasztinák, répa’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta; a -va szóvég lekopása után a szó a marok– marka tőtípusba került. murva – ‘kőzúzalék’; ‘‹régen› széna, szalma töreke’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák mrva (‘darabka, szénatörek, szalmatörek’); a ‘kőzúzalék’ jelentés megvan a szlovákban is. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel. musical – [mjúzikel] ‘irodalmi mű feldolgozásából készült zenés színpadi mű’. Angol szó, a musical play (‘zenés színdarab’) kifejezés önállósult első tagja; eredetéről lásd muzikális, muzsika. muskátli – ‘piros vagy rózsaszín virágú növény, pelargónium’. A bajor-osztrák muschkatl átvétele; forrása az irodalmi német Muskat(nuss) (‘szerecsendió’), amely a francián át a késő latin muscusra vezethető vissza; ennek eredetéről lásd mósusz. A virág neve pézsmáéhoz hasonló illatával kapcsolatos. Lásd még muskotály. muskéta – ‘régi kanócos puska’. Származéka: muskétás. A német Muskete (‘kanócos puska’) átvétele a szóvég latinosításával; ez a francia mousquet-ből való, s forrása az olasz moschetto. Az utóbbi korábban nyílpuskát s annak lövedékét jelentette; gyors röpte miatt kapta ezt a ‘legyecske’ jelentésű nevet, a mosca (‘légy’) kicsinyített formáját; ez a latin musca folytatója. Lásd még muslica. muskotály – ‘különleges illatú ‹gyümölcs›’: muskotálykörte, muskotályszőlő; ‘‹főnévként› muskotályszőlőből készült bor’: egri muskotály. A középfelnémet muskatel (‘muskotályszőlő’) átvétele hangrendi illeszkedéssel s a szóvég palatalizálódásával. A német szó forrása az olasz moscatello, amely a latin muscus (‘pézsma’) származéka, s eredete azonos mósusz szavunkéval. A névadás e gyümölcsfajtáknak a pézsmáéhoz hasonló illatával kapcsolatos. Lásd még muskátli. muslica – ‘borlégy, erjedő anyagokra szálló apró légy’. A szerb-horvát mušica (‘legyecske’) átvétele lehet, ám az l hang eredetére nincs magyarázat. A muslinca alakváltozat n-je már tipikus: lásd barlang, bilincs, bogáncs. must – ‘erjedés előtt álló szőlőlé’. Sok nyelvben honos vándorszó a latin mustum (‘újbor, must’) nyomán; a magyar szó forrása a latinon kívül az ófrancia must, bajor-osztrák most, olasz mosto vagy szerb-horvát, szlovén mošt közül bármelyik lehetett. Lásd még mustár. mustár – ‘a mustárnövény magjának őrleményéből és sűrített mustból készült sárgásbarna ételízesítő’. Nemzetközi szó az ófrancia mostarde nyomán, amely a most (‘must’) származéka (mai francia moutarde). A magyar szó forrása az ófrancia, a középfelnémet musthart vagy az olasz mostarda egyaránt lehetett. Végső forrására nézve lásd must. mustra – ‘‹régen› katonai ellenőrzés, szemle’; ‘állatok selejtezése’; ‘‹melléknévként› selejtes állat’: mustra ló. Származéka: mustrál (‘selejtez; vizsgálódva nézeget’). Az olasz mostra (‘minta, mutató; szemle, kiállítás’) átvétele, esetleg ennek újfelnémet mustre származékán keresztül. Az olasz szó a mostrare (‘megmutat’) igéből ered az azonos értelmű latin monstrare nyomán. A magyar szó ‘selejtezés’ értelme másodlagos az általánosabb ‘szemle’ mellett. Lásd még demonstráció, monstrancia. muszáj – ‘‹állítmányként használt névszó› kell, szükséges’: muszáj volt elmennem; ‘kényszerítő helyzet’: … de odataszít a muszáj is (József Attila). A német es muss sein (‘meg kell lennie’) kifejezés két utolsó tagjából lett, a korábbi muszájn alakon keresztül. Az igénytelen nyelvben (csak harmadik személyben) segédigeként is szerepel: muszájt, muszájjon, muszájna. muszka – ‘‹régen› orosz (ember)’. A régi Muszkaország (‘Oroszország’) szóból vonódott el, a Csehország–cseh típusú szópárok analógiájára. A Muszkaország szóban a főváros, Moszkva neve rejlik, amely a v kiesésével moszka, muszka alakot nyert. A főváros nevének ilyen szerepe látható a régi Bécsország (‘Ausztria’) megnevezésben is. muszkli – ‘izom, különösen a felsőkar kétfejű izma (bicepsz)’. Bizalmas nyelvi szó, a német Muskel (‘izom’) átvétele (a szóvég a kifli mintáját követi). Forrása a latin musculus (‘izom’), a mus (‘egér’) kicsinyített alakja. musztáng – ‘félvad ló az amerikai prériken’. Indián eredetű angol szó (mustang), forrása a tisztázatlan etimológiájú spanyol mesteńo vagy mostrenco (‘kóbor, gazdátlan’). muszter – ‘vágásra előkészített filmtekercs’. Magyar szóalkotás a német mustern (‘alkalmasság szerint vizsgál, átválogat’) ige nyomán; ez az olasz mostrare (‘megmutat’) igéből, az azonos jelentésű latin monstrare folytatásából ered. Lásd még demonstráció, minta, monitor, monstrancia, monstrum, monumentum. mutál – ‘‹serdülő fiú› a hangváltozás korában van’; ‘‹serdülő fiú

hangja› férfiasra változik’. – mutáció: ‘a genetikai anyag öröklődő megváltozása’; ‘sajtótermék eltérő (nyelvű) szöveggel kinyomott, egyébként azonos változata’. – mutáns: ‘génmutáció révén létrejött, új vonásokat mutató ‹növényi, állati, emberi› egyed’. Nemzetközi szócsalád a latin mutare, mutatum (‘változtat, változik’) nyomán. Lásd még permutáció. mutat – ‘kézmozdulattal valamire irányítja a figyelmet’; ‘megtekintésre átnyújt’: régi képeket mutatott; ‘‹valamit› jelez, kifejez’: arca csodálkozást mutatott; ‘valamilyennek látszik’: pompásan mutatott az egyenruhában. Származékai: mutató, mutatós, mutatás, mutogat, mutatkozik, mutatvány. A szócsalád egy elavult mut (‘mutat’) ige műveltető -t képzős származéka. Lehet, hogy a mut maga is műveltető képzős alak, s így egy mu- alapszót feltételezhetünk. Ez talán ősi örökség a finnugor korból: osztják mujueti (‘találós mese’), zürjén mojd (‘mese’), votják madj (‘mesél’), észt moistma (‘megérint, megért, jelent’). Az utóbbi szó őrizheti az eredeti jelentéskört, amely a ‘megérint’  ‘megtapasztal’  ‘megért’ vonalon vezet muigetövünkhöz, ez pedig a műveltető képző révén ‘megértet’  ‘figyelmet felhív’  ‘megmutat’ irányban fejlődött. muter – ‘anyacsavar’; ‘anya, mama’. A bajor-osztrák muder, szász muter (‘anya, csavaranya’) átvétele; az irodalmi német Mutter indoeurópai rokona a latin maternek és a görög métérnek s ezek származékainak. Lásd még madeira, madrigál, mátka, matriarchátus, matrica, matrikula, matróna, metró, metropolis, metropolita, míder. mutyi – ‘‹kártyában, közös befektetésben› felezés ‹hasznon›’; ‘titokban’: mutyiban. Bizalmas nyelvi szó. ‘Felezés’ értelme a francia moitié [muatjé], azaz ‘fél’ szóból magyarázható, az azonos német származék közvetítésével, bár a hangfejlődés nem látszik szabályosnak. Az is lehet, hogy a ‘titokban’ jelentés az elsődleges (a kártyajátékban gyakori cselfogások kapcsán), és így egy hangfestő szó az alap a sunyi, suttyumban és a tájnyelvi mityimutyi (‘ravasz’) rokonságából. Feltehető továbbá, hogy a két eltérő eredetű forma találkozott össze a kártyázással kapcsolatos jelentéskörben. A francia szó forrása a késő latin medietas (‘fél’) a latin media (pars), azaz ‘fél’ első eleméből. múzeum – ‘műtárgyakat, régiségeket, érdekességeket gyűjtő, tudományosan feldolgozó és bemutató intézmény’. – muzeális: ‘múzeumi, múzeumba való’; ‘igen régi, idejétmúlt’. – muzeológia: ‘a múzeumokban folyó kutatómunkával, múzeumok szervezésével foglalkozó tudományág’. – muzeológus: ‘a muzeológia tudósa, múzeumi kutató’. Nemzetközi szócsalád a latin museum nyomán, amely a görög muszeion (‘a múzsáknak, a művészeteknek szentelt hely’) átvétele; forrása a Musza (‘a különféle művészeteket pártoló kilenc istennő egyike’) szó. Mai közkeletű értelmét a szó az ókori Alexandriában állt híres könyvtárról és műgyűjteményről, a Muszeionról nyerte. Lásd még mozaik, múzsa. muzikális – ‘jó zenei érzékkel bíró; zeneértő’. – muzikalitás: ‘zenei érzék, tehetség’. – muzikológia: ‘zenetudomány’. – muzikológus: ‘zenetudós’. Nemzetközi szócsalád a latin musica ars (‘zenei művészet’) szókapcsolat első tagja nyomán, amely kifejezés a görög musziké tekhné fordítása. A szó a muszikosz (‘a múzsákkal kapcsolatos’) nőnemű alakja. A magyar muzsika szó a latin intervokális s megszokott kiejtését tükrözi (mint eklézsia, múzsa, petrezselyem, rózsa stb. Lásd még mozaik, musical, múzeum, múzsa, muzsika. muzulmán – ‘mohamedán vallású (személy)’. A perzsa muszulman (‘igazhívő’) átvétele angol, illetve német közvetítéssel. Más nyelvekben elterjedtebb formái, a muzlim, mozlim az arab muszlimból erednek. Ez rövidebb formája a muszallim (‘belenyugvó’) szónak; mindezekben az iszlám rejlik, azaz ‘megnyugvás, megbékélés (Allah akaratában)’, s végső forrása a szalama (‘megbékél’) ige. múzsa – ‘a különféle művészeteket és tudományokat pártoló kilenc ókori istennő egyike’. Nemzetközi szó a latin Musa, illetve előzménye, a görög Musza nyomán. A magyar szó a latin intervokális s megszokott kiejtését tükrözi (mint eklézsia, muzsika, petrezselyem, rózsa stb.). Lásd még mozaik, múzeum, muzikális, muzsika. muzsik – ‘orosz jobbágy, paraszt ‹a cári időkben›’. Orosz szó, a muzs (‘férfi’) származéka. muzsika – ‘(szórakoztató) zene, cigányzene’: Nem élhetek muzsikaszó nélkül (Móricz Zs. regényének címe); ‘‹régen› hangszer’. Származékai: muzsikál, muzsikás, muzsikus. A latin musica átvétele; ez a musica ars (‘múzsai művészet’) kiefejezés első eleméből önállósult; forrása a görög musziké (‘múzsai’) a Musza (‘múzsa’) szóból. Lásd még musivcal, muzikális, múzsa. mű – ‘az alkotó tevékenység eredménye’: Be van fejezve a nagy mű, igen (Madách); ‘művészeti, tudományos alkotás’: Petőfi összes művei; ‘‹többes számban› nagy ipari létesítmény’: Gázművek, Elektromos Művek. Származékai: műves, míves, művel, művelés,

- 242 - oldal

a

achát

művelet, műveleti, művelődik, művelődés, művelődési, művelt, műveltség, műveltségi, műveletlen, műveletlenség, működik, működés, működtet, működtetés. Talán ősi örökség az uráli korból: szamojéd mis, meama (‘csinál’). Az igen távoli rokonnyelvből vett példák miatt kétséges a megfelelés. A magyar szó ősibb miv- töve (mint mível, mívelkedik, míves) és a ~ között olyan viszony van, mint a szív–szű vagy hív– hű alakpárok között. Lásd még mű-, műt, műtét, művész. mű- – ‹összetételek előtagjaként› ‘munkával kapcsolatos’: műhely, műszak, műszer, művezető; ‘művészi alkotással kapcsolatos’: műbírálat, műértő, műfordítás, műkedvelő, műkereskedés, műkritikus; ‘mesterséges’: műanyag, műbőr, műfog, műnyelv, műselyem, művégtag; ‘színlelt, mesterkélt, nem igazi’: műbalhé, műfelháborodás, műkönnyek; ‘ismert szerzőjű (tehát nem népi)’: műdal, műköltő, műköltészet. A ~ a mű szóval azonos; összetételei többnyire a Kunst (‘művészet, mesterség’) előtaggal alkotott német szavak mintáját követik: Kunsthandel (‘műkereskedelem’), Kunstleder (‘műbőr’) stb. Lásd még műt, műtét, művész. müezzin – ‘a híveket imára szólító mohamedán papi személy’. Arab szó (muazzin), az azan (‘imára hívás’) származéka az uzn (‘fül’) tőből. müge – ‘illatos fehér virágú gyógynövények nemzetsége’: szagos müge. A francia muguet (tkp. ‘gyöngyvirág’) átvétele az eredeti kiejtés szerint. A magyar botanikában más növényekre használatos. műt – ‘‹sebész› operál’. Származéka: műtő. A ~ Bugát Pál alkotása az operál ige helyettesítésére. Mivel ez a latin opus (‘mű’) származéka, a magyar mű szót vette alapul. A fűt mintájára alkotott ~ azonban téves analógiát követ, mert a mű nem ige. Lásd még műtét. műtét – ‘operáció’. Akárcsak a műt, a ~ is az orvosi nyelv nagy magyarítójának, Bugát Pálnak az alkotása. A mű szóból formálta meg, mivel mintája, a latin operáció az opus (‘mű’) származéka; a -tét, a tétel rövidült formája szerepel a betét, csodatét, jótét szavakban is. mütyürke – ‘apró dísztárgy’; ‘haszontalan tárgy, fityegő’. Alighanem hangfestő szó, kétszeres kicsinyítéssel; távolabbi mintája a picurka lehetett (lásd piciny). művész – ‘a művészet valamely ágában alkotó tevékenységet folytató, képzett személy’: képzőművész, táncművész, színművész stb; ‘valamiben rendkívüli ügyességet, tehetséget tanúsító ember’: életművész. Származékai: művészet, művészeti, művészi, művészies, művészietlen, művészkedik. A mű műv- tőalakjának származéka a mesterséget jelző -ész végzettel. Első jelentésében először azonos volt a főnévként régóta használt, ‘mester’ értelmű művessel (mint kézműves, aranyműves), majd az új alakhoz az új, mai jelentés rögzült. müzli – ‘gabonapehelyből és szárított gyümölcs morzsalékából álló, tejjel fogyasztható táplálék’. A svájci német nyelv szava, kicsinyített forma a Mus (‘pép, püré, kása’) nyomán, amely az irodalmi német Gemüse (‘zöldfélék, főzeléknövények’) szónak is alkotórésze.

- 243 - oldal

a

achát

N na – lásd no, na nábob – ‘dúsgazdag ember’: Egy magyar nábob (Jókai regényének címe); ‘indiai kormányzó, helytartó’. Nemzetközi szó a hindusztáni navváb (‘helytartó’) nyomán, amely az arab náib többes nuvváb alakjának átvétele. A szó az angol nabob révén terjedt el az európai nyelvekben; a magyar ~ forrása a német Nabob lehet. náci – ‘német nemzetiszocialista (párttag)’; ‘a német fasiszta állampárttal kapcsolatos’. – nácizmus: ‘a német nemzetiszocialista párt ideológiája, hatalmi rendszere, uralmi időszaka’. Nemzetközi szó a német Nazi, Nazismus nyomán; ezek gúnyos célzatú csonkítások a német nationalsozialistisch (‘nemzetiszocialista’), illetve Nationalsozialismus (‘nemzetiszocializmus’) szavakból. Az összetételi tagok eredetéről lásd nacionális, szociális. náció – ‘‹régen› nemzet, nemzetiség’; ‘‹gúnyos használatban› nép, népség’; ‘‹nyelvjárási› kölyök, csibész’: megállj csak, te gaz náció!. Nemzetközi szó a latin natio (‘törzs, nemzet, faj’) nyomán, a nasci, natus (‘születik, ered, támad’) igéből. Lásd még náci, nacionálé, nacionális, naiv, natalitás, nativitás, natúr, natúra, naturális, naturizmus. nacionálé – ‘személyi adatok összessége’. Az ausztriai német Nationale átvétele; ez a latin nationalis (‘nemzeti, hovatartozási’) semleges formája nyomán született. Régies szó. Lásd még náci, náció, nacionális, naiv, natalitás, nativitás, natúr, natúra, naturális, naturizmus. nacionális – ‘‹régebben› nemzeti, országos’. – nacionalizmus: ‘a független nemzeti állam megteremtésére törekvő politikai eszmerendszer ‹főleg a 19. század során, utóbb pedig a függetlenségért küzdő gyarmati országokban›’; ‘a nemzetállam fenntartását és erősítését célzó, a nemzetiségi törekvéseket visszaszorító ideológia’. – nacionalista: ‘a nacionalizmus híve, hirdetője’; ‘‹melléknévként› a nacionalizmus alapján álló’. – nacionalizál: ‘államosít’; ‘honosít’. Nemzetközi szócsalád az újkori latin nationalis (‘a népre, nemzetre vonatkozó’) szó nyomán, melynek forrása a latin natio, nationis (‘nemzet’); eredetéről lásd náció. A magyarba a fenti szavakat jórészt a német közvetítette (Nationalismus, nationalisieren stb.) Lásd még náci, náció, nacionálé, naiv, natalitás, nativitás, natúr, natúra, naturális, naturizmus. nád – ‘hengeresen üreges szárú, pázsitfűféle vízinövény’; ‘ennek levágott szára’: nádfedeles kunyhó. Származékai: nádas, nádaz. Ismeretlen eredetű szó. nadály – ‘pióca’. Ismeretlen eredetű szó. nadír – ‘talppont, a zenittel átellenes pont az éggömbön’. Nemzetközi szó az arab nazír (‘megfelelő, átellenes’) nyomán, a spanyol nadir közvetítésével. nádor – ‘a király utáni legmagasabb közjogi méltóság a rendi Magyarországon’. A szláv elemekből álló régi nádorispán (‘palatinus’) későn önállósult első eleme. A nádorispán középkori nadruspan, nadrespan, nodorspan alakjai nyomán egy szláv *nad-dvor-župan, vagyis ‘az udvar felett (álló) ispán’ szerkezetet kell feltételeznünk mint a szó előzményét. Ilyen vagy hasonló szó ugyan nem mutatható ki az átadóként számba jöhető szláv nyelvekben, a magyarázatot mégis valószínűvé teszi az, hogy feudális méltóságneveink többsége (király, udvarnok, vajda s maga az ispán) szláv eredetű. Lásd még ispán, udvar. nadrág – ‘deréktól combig, térdig vagy bokáig érő, páros szárú ruhadarab’. Származékai: nadrágos, nadrágol. Szláv eredetű szó: ószláv, régi bolgár, lengyel, népi orosz nadragi (‘nadrág’) a na- (‘rajta’) és drzsati (‘tart’) elemekből nadragulya – ‘a burgonyafélék családjába tartozó, mérgező növény’. Jövevényszó, feltehetőleg a déli szláv nyelvekből: szerb-horvát népi natragulja, szlovén nadragula. Ezek az olasz mandragola átvételei; ennek forrása a latin mandragora. Az is elképzelhető, hogy a magyar kölcsönözte a szót az olaszból, s adta tovább a szláv nyelveknek. nafta – ‘kőolaj’. Nemzetközi szó a perzsa naft (‘földi gyanta, kőolaj’) nyomán, amely a görög, illetve latin naphtha közvetítésével terjedt el az európai nyelvekben. Lásd még naftalin. naftalin – ‘erős szagú, főleg molyirtó szernek használt kristályos ciklikus szénhidrogén-vegyület’. Vegyi szakszó a nafta nyomán (mivel a kőolajlepárlás egyik terméke), a vegyületeknél használatos -in végződéssel (mint anilin, kinin). nagy – ‘terjedelmes’; ‘számos egyedből álló’; ‘felnőtt’: ha nagy leszek; ‘jelentős arányú, mértékű’: nagy riadalom, nagy fejlődés; ‘kiemelkedő ‹személy›’: nagy író, nagy tudós, Nagy Lajos király; ‹főnévként› ‘nagyobb rész’: a munka nagyját vállalom; ‘felnőtt

személy’: ne beszélj bele a nagyok dolgába; ‘kiemelkedő személy’: történelmünk nagyjai; ‘‹összetételek utótagjaként› vezető, elöljáró’: fónagy, hadnagy, násznagy, őrnagy. Származékai: nagyság, nagyságos, nagysága, nagysád, nagyobbít, nagyobbodik, nagyobbára, nagyjából, nagyít, nagyítás, nagyító, nagyon, nagyol, nagyos, nagyzol, nagyzolás, nagyszerű, nagybani, nagyzás. Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi örökség a finnugor korból: zürjén nadjzs (‘fösvény’), ám az egyetlen rokonnyelvből vett, s jelentésben eléggé távol álló példának csekély a bizonyító ereje. nagy- – ‹összetételek előtagjaként› ‘terjedelmes, nagyarányú’: nagyfejű, nagyszájú, nagybőgő, nagyágyú, nagyipar, nagytőkés, nagyhatalom; ‘tekintélyes’: nagyúr, nagyasszony, nagyboldogasszony; ‘magas korú’: nagyapa, nagyanya, nagyszülők; ‘a húsvéti ünnepkörrel kapcsolatos’: nagyhét, nagypéntek, nagyszombat, nagyböjt. Az összetételek a nagy melléknév legfontosabb jelentésein alapulnak. Az utolsó csoport szláv példákat követ, amelyek viszont a keleti egyház görög szavaira mennek vissza: horvát veliki petak, újgörög megali paraszkevi (‘nagypéntek’). naiv – ‘gyermeteg, hiszékeny’; ‘ilyen lelkületre valló’: naiv kérdés; ‘természetes, mesterkéletlen’; naiv báj; ‘ösztönös tehetségű, tanulatlan ‹művész›’: naiv festők. – naivitás: ‘gyermetegség, hiszékenység’. – naiva: ‘ártatlan fiatal lány ‹mint színpadi szerepkör›’; ‘ilyen szerepeket alakító színésznő’. Nemzetközi szó a francia naif, naive nyomán, amely a latin nativus (‘született, eredeti, természetes’) folytatója a nasci, natus igéből. A fenti szavak német közvetítéssel jutottak hozzánk, a Naivität, Naive esetében a szóvég latinosításával. Lásd még náci, náció, nacionálé, nacionális, natúr, natúra, naturális, naturizmus. najád – ‘források, tavak, folyók nimfája, női istensége az ókori görög mitológiában’; ‘sellő, vízi tündér’. Nemzetközi szó a görög Naiasz, Naiadosz nyomán, a naó (‘folyik’) igéből. A magyar szó forrása a német Najade lehetett. nála – ‘a közelében’. Birtokos személyjeles alak egy önállóan ki nem mutatható *nál határozószóból, amely a -nál,-nél ragnak is alapja. Ez a nál maga is egy na szótő ablativusi -l ragos alakja. A na alapszó valószínűleg az ugor, esetleg egyenest az uráli korból származik: vogul nú(pel) (‘felé, rá’), szamojéd nán, ná (‘felé, hozzá’). A feltételezett na, ná alapszó jelentése ‘közelség’ lehetett. Lásd még nélkül. nano‘‹összetételek előtagjaként› az alapmértékegység ezermilliomodrésze’: nanométer, nanofarad. Tudományos szakszó a latin nanus (‘törpe’) nyomán. nap – ‘hőt és fényt sugárzó égitest, bolygórendszerünk központi csillaga’; ‘napsütés’: kifekszik a napra; ‘huszonnégy órás időegység’; ‘ennek világos szakasza’: éjjel-nappal. Származékai: napi, nappal, napos, napozik, nappalodik, naponta, (ma)napság, napló, (el)napol. Bizonytalan eredetű szó. Esetleges na- alapszava ugor örökség lehet: vogul, osztják nái (‘tűz’). A ‘tűz’  ‘égi tűz’  ‘nap’  ‘egy napnyi időszak’ jelentésfejlődés elképzelhető, ám a hangfejlődést a fenti példákból nehéz megmagyarázni; egyrészt hosszú magánhangzót várhatnánk, másrészt denominális -p névszóképzőt sem ismerünk a finnugor nyelvhasonlítás körében. Lásd még holnap, hónap, naplopó, napraforgó, tegnap, ünnep, vasárnap. napa – ‘anyós(a)’: napamasszony. Ősi örökség lehet a finnugor korból: vogul anip, finn anoppi (‘anyós’). A ~ alak egy feltehető korábbi anapból lett birtokos személyjellel (anapa); a szókezdő a eltűnésére nincs megnyugtató magyarázat. Elavult, illetve tájnyelvi szó. napalm – ‘gyújtóbombák töltete, olthatatlan tűzzel égő keverék’. Angol szó, a keverék egyes alkotórészeinek nevéből kiemelt betűk alapján: NAfténsavas aluminium + PALMitinsav. naplopó – ‘munkakerülő, tétlenkedő’. A német Tagedieb (‘naplopó’, tkp. ‘nap-tolvaj’) mintájára alkotott szó; az is lehet, hogy önálló magyar fejlemény a hasonlóképp német eredetű lopja a napot kifejezésből (den Tag wegstehlen). nappa – ‘puha, nyújtható, finom bárány- vagy kecskebőr’. A kaliforniai Napa város nevéből; a ~ a német Nappa átvétele. napraforgó – ‘olajos magváért termesztett magas szárú, sárga virágú kultúrnövény’. Az elnevezés arra utal, hogy a virág (többnyire) a nap felé fordítja tányérját. A magyar szó mintája alighanem a latin heliotropium növénynév görög héliotropion eredetije volt: héliosz (‘nap’) és trepó (‘fordít’). Hasonlóképp a ‘nap’ és ‘forog’ megfelelőiből épül fel az olasz girasole, spanyol girasol és francia tournesol. narancs – ‘gömbölyű, gerezdes, illatos héjú, édes citrusféle déligyümölcs’. Északolasz nyelvjárási narans, naranz formákból eredeztethető. A szó az arab narandzs révén, főleg a spanyol naranja közvetítésével terjedt el; előzménye a perzsa náráng, ezé pedig az óind nárangah (‘narancsfa’). Az irodalmi olasz arancia és a francia orange szókezdő n-jének eltűnésére több magyarázat van. Hihetőleg előbb létrejött egy elhasonulásos larancia, lorange alak (a portugálban pl. máig laranja a ~); ezt utóbb határozott névelős formának érezték

- 244 - oldal

a

achát

(l’arancia, l’orange), s ezért el is hagyták az l-t. nárcisz – ‘tavasszal nyíló, fehér vagy sárga virágú hagymás dísznövény’. Nemzetközi szó a latin narcissus nyomán, amely a görög narkisszosz átvétele. Az Ovidius közvetítette görög monda szerint a virág Narkisszosznak a nevét őrzi: a szép ifjú az istenek büntetéséből önmaga képmásába szeretett bele, s kielégíthetetlen vágyában halálba sorvadt, míg végül virággá változott. A magyarba a német Narzisse közvetítette. narcizmus – ‘kóros önszeretet, valakinek önnön szépségében, erényeiben való tetszelgése’. A köznyelvben elterjedt ~ forma a német Narzismus átvétele; ez a latin lélektani szakszóból, a narcissismusból rövidült egyszerejtés alapján. Az elnevezés a mondabeli szép görög ifjúra, Narkisszoszra utal, aki elutasította Ekhó nimfa szerelmét, s ezért büntetésül önnön képmásába szeretett bele. nárdus – ‘illatos kenet, kenőcs keleti növények gyökérolajából’. A latin nardus átvétele; ennek előzménye a görög nardosz a perzsa nard szóból. nargilé – ‘vízipipa’. Nemzetközi szó a török nargile nyomán; ennek forrása a perzsa nárgíl közvetítésével a szanszkrit nárikela, azaz ‘kókuszdió’, eredetileg ugyanis ebből készült a ~ víztartálya. narkózis – ‘érzéstelenítő vagy kábítószer által előidézett bódult, öntudatlan állapot’. – narkotikum: ‘kábítószer, érzéstelenítő vagy altató szer, készítmény’. – narkotikus: ‘narkotikummal előidézett’; ‘narkózison alapuló’. – narkotizál: ‘narkotikummal elaltat, érzéstelenít’; ‘bódít, kábít, az öntudatot tompítja’. – narkotizmus, narkománia: ‘kábítószerek kóros, szenvedéllyé vált élvezete’. – narkomán: ‘szenvedélyes kábítószer-élvező’. – narkós: ‘kábítószerélvező’. Nemzetközi szócsalád a latin narcosis, illetve görög előzménye, a narkószisz (‘zsibbasztás’), valamint a narkótikosz (‘zsibbasztó’) nyomán; forrásuk a narkaó (‘megmerevedik’) ige. narodnyik – ‘értelmiségi mozgalom Oroszországban a 19. század második felében, amely a parasztság felszabadításáért küzdött, és benne a forradalom vezető erejét látta’; ‘e mozgalom híve, népbarát’; ‘‹melléknévként› e mozgalommal kapcsolatos’. Orosz történelmi szakszó, a narod (‘nép, nemzet’) származéka a valamihez tartozást jelző -nik képzővel. Az orosz szó rod eleme a rodjitj (‘szül’) ige tövével kapcsolatos. narrátor – ‘beszélő; színmű vagy film olyan szereplője, aki a cselekményben nem vesz részt, csak annak előzményeit mondja el, s az epizódok hézagait tölti ki’. – narratív: ‘elbeszélő jellegű’. – narráció: ‘irodalmi mű elbeszélő része, eleme’. Irodalomelméleti szakszavak a latin narrare, narratum (‘elbeszél’) ige nyomán. narvál – ‘jeges-tengeri cetfaj, hímjének hosszú, csavaros agyara van’. Skandináv eredetű: dán nahrval, izlandi nahvalr, tkp. ‘hulla-bálna’, az állat halványszürke, foltos színéről. násfa – ‘nyakláncon viselt, drágakővel kirakott arany ékszer’. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát našva (‘ékszer’); megvan az oroszban is: nasva (‘rávarrás, díszes csat’). A szláv szavak a nasiti (‘rávarr’) igenévi származékai, és jelentésük a ‘rávarrott dísz’  ‘ruhán viselt ékszer’  ‘ékszer’ úton fejlődött. A magyar szóalak talán a fa népetimológiás beleértésével fejlődött ki. Elavult szó. nasivasi – ‘magyar kártyával játszott régi szerencsejáték’. A szerb-horvát naši-vaši, tkp. miéink–tiéitek átvétele. náspángol – ‘‹pálcával, vesszővel› ver, páhol’. Ismeretlen eredetű szó. naspolya – ‘kis körte alakú, vastag barna héjú, kásás húsú gyümölcs’. Alakváltozatok: nasponya, naszpoja, lasponya, nespora, noszpula, nyispolya, nyuszpulya, muspula, nyárspula stb. Sok nyelvben elterjedt vándorszó a latin mespilum s előzménye, az ismeretlen eredetű görög meszpilon nyomán. A magyar alakváltozatok nagy sokasága arra vall, hogy az idők során több nyelvből is átvettük, így forrása lehet az olasz nespola, szlovén nešplja, horvát nešpulja, de a középfelnémet mispel is. A magyar szó legtöbb alakjában hangrendi kiegyenlítődés következett be. nassol – ‘torkoskodik’. A német naschen (‘torkoskodik, titkon édességet majszol’) ige átvétele; forrása az ófelnémet nascon (‘cuppog, ropogtat’). Bizalmas nyelvi szó. nász – ‘menyegző, házasságkötés’: násznép, nászajándék, nászutazás; ‘párzás’: méhek nászrepülése; ‘‹irodalmi nyelven› szeretkezés’: Ma sem lesz nászunk (Ady); ‘gyermekünk apósa’: a lagzin a nászom mellett ültem. Bizonytalan eredetű szó. Talán a német Nestel (‘szalag, kötés’) ófelnémet nast előzményéből származik; a szóvégi t mint tárgyragnak érzett elem maradhatott el, akár a nyelvjárási damasz, furmin, jácin alakokban. Az egyeztetést támogatja, hogy a Nestel a házasságkötéssel kapcsolatos német szavakban és kifejezésekben is szerepel, pl. bajor-osztrák nestel-eid (ófelnémet nast-ait), azaz ‘a vőlegény esküje, amelyet a menyasszonynak tesz’. Lásd még

násznagy. naszád – ‘kicsi és könnyű (folyami) hadihajó’: torpedónaszád. Szláv eredetű, az óorosz naszad (‘lapos fenekű, magasított oldalú hajó’) átvétele; ez feltehetőleg a naszadjitj (‘ráültet’) ige tövéből való. násznagy – ‘a vőlegény tanúja, a leány kikérője és a lakodalmi ceremónia rendezője, vőfély’. A nász és nagy szavak összetétele, utóbbi ‘vezető’ jelentésében, mint a fónagy, hadnagy, őrnagy s hasonló szavakban. natalitás – ‘születési arányszám ‹ezer lakosra vetítve›’. Latin statisztikai szakszó (natalitas) a natalis (‘születési’) melléknévből, a nasci, natus (‘születik’) nyomán. Lásd még náci, náció, nacionálé, nacionális, naiv, nativitás, natúr, natúra, naturális, naturizmus. nátha – ‘meghűlés’. Szláv eredetű szó: szlovén naduha (‘asztma, légszomj’), szlovák nadcha (‘nátha, az orrüreg gyulladása’); tövük a duha, ducha (‘lélegzet, lehelet’), amely doh szavunknak is előzménye. A magyarba a szlovák szó került. nativitás – ‘a születéskori csillagállás’; ‘ennek alapján készített horoszkóp’: Időjóslásra és nativitásra / Vagyon szükségem, készíts íziben (Madách). Latin szó (nativitas) a nativus (‘született’) nyomán, amely a nasci, natus (‘születik’) származéka. Lásd még náci, náció, nacionálé, nacionális, naiv, natalitás, natúr, natúra, naturális, naturizmus. nátrium – ‘ezüstfehér, puha fémes elem’. Újkori latin szó a nátron-ból képezve. nátron- – ‘nátriumvegyületekkel kapcsolatos’: nátroncellulóz, nátronlúg, nátronpapír, nátronüveg. Nemzetközi szó a spanyol natron (‘szóda’) nyomán; ez az arab natrun átvétele, s forrása a görög nitron közvetítésével a héber nether vagy az egyiptomi ntr (‘szóda’). Lásd még nátrium, nitrát, nitro-, nitrogén. natúr – ‘természetes, eredeti, kezeletlen ‹szín, felület›’; ‘‹összetételek előtagjaként› természet-’: naturfilozófia; ‘panírozatlan’: natúrszelet. A német natur- (‘természeti, természetes’) átvétele. Eredetéről lásd natúra. Lásd még náci, náció, nacionálé, nacionális, naiv, natalitás, nativitás, naturális, naturizmus. natúra – ‘‹régen› a természet’; ‘a környező valóság mint a művészi ábrázolás tárgya’. Művészeti szakszó; a latin natura (‘természet’) a nasci, natus (‘születik’) származéka. Lásd még náci, náció, nacionálé, nacionális, naiv, natalitás, nativitás, natúr, naturális, naturizmus. naturális – ‘természeti’: naturális gazdálkodás. – naturalizál: ‘honosít ‹külföldi személyt›’; ‘örökbe fogad ‹gyermeket›’. – naturalizmus: ‘a nyers valóságot felmutató, az eszményítést elutasító művészeti irányzat’; ‘mindent a természeti törvényekkel magyarázó bölcseleti irányzat’. – naturalista: ‘a filozófiai vagy művészeti naturalizmus híve, művelője’; ‘‹melléknévként› eme irányzatokkal kapcsolatos’. Nemzetközi szócsalád a latin naturalis (‘természeti, természetes’) nyomán, a natura (‘természet’) szóból, amely a nasci, natus (‘születik’) igén alapul. Lásd még náci, náció, nacionálé, nacionális, naiv, natalitás, nativitás, natúr, natúra, naturizmus. naturbursch – [natúrburs] ‘természetes modorú, eleven és őszinte fiatalember ‹színműben, filmen›’; ‘ilyen szerepeket alakító színész’. Német szó, a Natur (‘természet’) és Bursche (‘legény, fickó’) elemekből; az utóbbi előzménye a korai újfelnémet bursch (‘közös kasszából élő legényemberek együttese’) a latin bursa (‘erszény’) nyomán, eredetéről lásd börze. naturizmus – ‘nudizmus’; ‘a természeti jelenségek imádata mint a vallás ősformája’. – naturista: ‘a naturizmus híve, követője’. Nemzetközi szócsalád a német Natur (‘természet’) szó latin-görög képzős származékaiból. Lásd még náci, náció, nacionálé, nacionális, naiv, natalitás, nativitás, natúr, natúra, naturális. naumachia – ‘ókori római cirkuszban rendezett, tengeri ütközetet megjelenítő előadás’. Latin szó a görög naumakhia, azaz ‘hajócsata’ nyomán, a nausz (‘hajó’) és makhé (‘csata’) elemekből. Lásd még asztronauta, nautilusz. nautilusz – ‘trópusi tengerekben élő, mészvázas lábasfejű állat’. Latin szó, a görög nautilosz (‘hajós; polipfajta’) átvétele a nausz (‘hajó’) nyomán. navigál – ‘hajót, repülőgépet térkép és műszerek segítségével irányít’. – navigátor: ‘az ilyen irányítást végző tiszt’; ‘‹autók raliversenyén› a vezető társa, aki térkép alapján jelöli ki az útvonalat’. – navigáció: ‘hajózás; hajók, repülőgépek irányításának elmélete és gyakorlata’. Nemzetközi szócsalád a latin navigare (‘hajózik’) ige nyomán; ez a navis (‘hajó’) származéka. nazális – ‘orrhang’; ‘orrhangú’: nazális magánhangzók; ‘az orral kapcsolatos’. – nazalizáció: ‘orrhangúvá válás’. Latin tudományos szakszó (nasalis) a naso (‘orr’) nyomán. nazarénus – ‘svájci eredetű keresztény kisegyház, amelynek nincsenek papjai és imaházai, és amely tiltja a fegyverviselést’.

- 245 - oldal

a

achát

A név a názáreti (latinul Nasarenus) Jézusra utal. né- – ‘‹kérdő névmásokkal alkotott összetételek előtagjaként› egy kevés, egyik-másik, vala-’: némi, némely, némelyik, néhány, néhol. A né- előtag talán ősi örökség az uráli korból, azonos a nem 2, neki szavak megfelelő elemével. -né – lásd nő2 ne1 – ‘tessék, itt van, fogd, vedd’. – nesze: ‘ugyanaz’ Figyelemfelkeltő szók; a ne valószínűleg a néz felszólító nézd alakjának csonkult formája, mint né csak (‘nézd csak’). A né–ne fejlődési vonal nem problémátlan, mégis valószínű, hogy a nivel együtt a néz származékai; kevésbé hihető, hogy a ne önkéntelen hangkitörésből ered, mint a no. A nesze -sze eleme nyomatékosító szerepű, mint a monddsza csak, addsza csak kifejezésekben. ne2 – lásd nem2 nebáncsvirág – ‘fájvirág, érintésre felpattanó toktermésű, sarkantyús virágú növény’; ‘túlérzékeny ember’. A nebáncs előtag a ne bánts kifejezés összevont, s a kiejtéshez igazodott írásmódú alakja; lásd még nefelejcs. A ~ mintája a növény latin noli-me-tangere (‘ne érints’) neve vagy ennek német megfelelője, a Rührmichnichtan volt; ugyaninnen ered az angol touch-me-not, valamint a ~ magyar tájnyelvi nenyúljhozzám változata. Lásd még bánt, virág. nebich – ‘sajnos!’; ‘bánom is én!’; ‘‹főnévként› nyomorult, jelentéktelen ember’. Jiddis kifejezés (nebbich), eredete tisztázatlan. nebuló – ‘serdülő fiú, pajkos kisdiák’. A latin nebulo, nebulonis (‘széltoló, semmirekellő’) átvétele; ez a nebula (‘köd, felhő’) nagyító képzős származéka. necc – ‘háló, hálószatyor’; ‘‹teniszben, asztaliteniszben› a háló érintése a labda által’. A német Netz (‘háló’) átvétele. nedű – lásd nedv nedv – ‘folyékony anyag ‹növényi, állati vagy emberi szervezetben›’; ‘‹nedű alakjában› nemes ital’. Származékai: nedves, nedvesség, nedvez. Ismeretlen eredetű szó; a v–ű váltakozás benne olyan, mint a keserv–keserű vagy szív–szű, hív–hű alakpárokban. nefelejcs – ‘apró kék virágú növény’. Nyelvújítási alkotás a német Vergissmeinnicht (‘ne-felejtkezz-megrólam’) mintájára; azonos értelmű az angol forget-me-not, az olasz non-ti-scordar-di-me vagy a francia ne m’oubliez-pas. E névadás onnan ered, hogy a virágszimbolikában ez a virág az egymástól elszakadt szerelmesek hűségét fejezte ki. nefelogram – ‘műholdról készített felvétel a földi felhőzetről’. Tudományos szakszó a görög nephelé (‘felhő’) és gramma (‘írás, rajz’) elemekből. nefrit – ‘zöldes, áttetsző ásvány’. A görög nephrosz (‘vese’) szóból, az ásványneveknél gyakori -it végződéssel (mint galenit, pirit). Az elnevezés alapja az ókori eredetű hiedelem, hogy ez az ásvány használ a vesebetegségek ellen. Lásd még nefritisz. nefritisz – ‘vesegyulladás’. Görög orvosi szakszó a nephrosz (‘vese’) nyomán, a gyulladásra utaló -itisz végződéssel (mint appendicitis, hepatitisz). Lásd még nefrit. negatív – ‘a nullánál kisebb’: negatív szám; ‘az elektronokat taszító’: negatív pólus; ‘a feltételezett vagy keresett tünetet, betegséget nem jelző’: negatív lelet; ‘a sötét-világos árnyalatokat fordítva mutató’: fotónegatív; ‘hátrányos, rossz, káros’: negatív jellemvonás; ‘tagadó, nemleges’: negatív válasz, reakció; ‘ellenszenves jellemű’: negatív hős; ‘‹főnévként› fotónegatív’. – negatíve: ‘kedvezőtlenül, elutasítólag’. – negatívum: ‘fogyatékosság’; ‘előnyös tulajdonságok hiánya’. – negatívizmus: ‘visszautasító magatartás’. – negatívista: ‘tagadó, mindent elutasító’. Nemzetközi szócsalád a késői latin negativus (‘tagadó, nemet mondó’) nyomán; ez a negare, negatus (‘nemet mond, elutasít, tagad’) igéből való, amelynek neg- eleme ősi tagadószó, a nec alakváltozata. A ~ német kölcsönzés; a negative latin határozói alak. Lásd még negligál, negociátor, renegát. negédes – ‘mesterkélten finomkodó’; ‘‹régen› büszke, rátarti’: Szeme nyájas, szava édes, / Maga tetsző, bár negédes (Arany). Ismeretlen eredetű szó. Rég elavult már, amikor a nyelvújítás korában feltámasztották negéd és negédség (‘gőg, dölyf’) rokonaival együtt. Az utóbbi kettő hamar kikopott az irodalmi nyelvből; a ~ él még a fenti első jelentésben, amelyet az édes szó téves beleértése folytán nyert idővel. néger – ‘fekete bőrű személy’; ‘más neve alatt, csekély fizetségért dolgozó író, fordító’. A német Neger átvétele; forrása a francia nčgre, amely a spanyol negro révén a latin niger, nigra, nigrum (‘fekete’) szóhoz vezet vissza. Lásd még negrid. negligál – ‘elhanyagol’; ‘semmibe vesz, nem törődik vele’. – negligencia; ‘hanyagság, nemtörődömség’ A latin negligere (‘elhanyagol, lefitymál’) és negligentia

(‘hanyagság’) átvétele. A latin ige egy ősi neg- (tkp. nec) tagadószó és a legere (‘szed, gyűjt, kiválaszt’) ige együttese. Lásd még negatív, neglizsé, negociátor, renegát. neglizsé – ‘otthonias, hiányos öltözet’: neglizsében fogadta vendégeit. A francia costume négligé (‘hanyag öltözet’) önállósult második eleme, a negliger (‘elhanyagol’) befejezett melléknévi igeneve; forrása a latin negligere (‘elhanyagol’); ennek eredetéről lásd negligál. negociátor – ‘közvetítő, alkusz’. Latin szó (negotiator) a negotiari, negotiatus (‘ügyködik, kereskedik’) igéből, ennek forrása a negotium (‘fáradozás, munka, foglalkozás’), a neg- tagadószó (tkp. nec) és otium (‘nyugalom, béke, pihenés’) elemekből. Lásd még negatív, negligál, renegát. negrid – ‘Afrikában őshonos, igen sötét bőrű, gyapjas hajú, széles ajkú és orrú ‹embertani fajta›’. – negroid: ‘a negrid mellett más beütéseket is mutató ‹emberfajta›’. – negritó: ‘délkelet-ázsiai sötét bőrű, kis termetű, őshonos emberfajta’. A spanyol negro (‘néger, fekete’) görögös képzései, illetve (a negrito esetében) spanyol kicsinyítő képzés; forrása a latin niger, nigri (‘fekete’). Lásd még néger. négus – ‘Abesszínia korábbi uralkodóinak címe’. Nemzetközi szó az etiópiai amhara negus (‘király’) nyomán. négy – ‘kétszer kettő’. Származékai: negyed, negyedik, négyes, négyzet, (fel)négyel. Ősi örökség a finnugor korból: vogul nilji, mordvin nilje, finn neljä, lapp nöllje; a ~ negy- tőalakja ezek szabályos fejleménye. Lásd még négykézláb, negyven. negyedfél – lásd másfél négykézláb – ‘egyszerre két kezére és két lábára (vagy két térdére) támaszkodva ‹áll, jár›’. A kézláb elem itt olyan egybefoglaló összetétel, mint az arc eredeti orr-szá(j) formája, tehát ‘végtag’ jelentésű, ezért jár hozzá a négyes szám. A ~ jelöletlen határozó, akárcsak a mezítláb. negyven – ‘négyszer tíz’. A négy számnév negy- tőalakjának összetétele a tizet jelölő -ven elemmel; ennek eredetéről lásd hatvan. nehéz – ‘nagy súlyú’; ‘nagy testi vagy szellemi erőfeszítést kívánó’: nehéz munka, nehéz feladat; ‘nem könnyen emészthető ‹étel›’. Származékai: nehézség, nehezék, nehézkes, nehezít, nehézkedik, nehezül, neheztel, nehezményez. Ismeretlen eredetű szó. nejlon – lásd nylon neki – ‘az ő számára’. Birtokos személyjeles alak az önállóan ki nem mutatható nek határozószóból, amely a -nak, -nek ragban is jelen van. Ez maga is lativusragos alak egy uráli eredetű ne (‘ez’) mutató névmásból, a jelentése tehát így fejlődött: ‘feléje’  ‘számára’. Lásd még né-, nem2. nekro- – ‘‹összetételek előtagjaként› halottal kapcsolatos’. – nekrofilia: ‘perverz indíttatás holttesttel való közösülésre’. – nekrológ: ‘halotti búcsúztató’; ‘az elhunytat méltató cikk, írás’. – nekromantia: ‘halottidézés, jóslás a megidézett lelkek segítségével’. – nekropolisz: ‘nagy kiterjedésű ókori temető’. – nekropszia: ‘boncolás, hullavizsgálat’. Nemzetközi szavak; előtagjuk a görög nekrosz (‘holttest’) töve a nekroó (‘megöl’) igéből. Az utótagok sorra: philia (‘barátság, kedvelés’), logosz (‘beszéd’), manteia (‘jóslás’), polisz (‘város’), ópszisz (‘tekintet’). nektár – ‘az istenek itala a görög mitológiában’; ‘nemes bor’: Tokaj szőlővesszein / Nektárt csepegtettél (Kölcsey); ‘édes nedv a virágokban, amelyből a méhek mézet készítenek’; ‘rostos gyümölcslé’. Nemzetközi szó a latin nectar, illetve előzménye, a görög nektar nyomán. Lásd még nektarin. nektarin – ‘az őszibarack szőrtelen, sima héjú változata’. Nemzetközi szó a francia nectarine nyomán, amely a nektár származéka, és a gyümölcs édes és aromás levére utal. nélkül – ‘‹valaminek, valakinek› híján, távollétében, mellőzésével’. Származékai: nélkülöz, nélkülözés, nélkülözhető, nélkülözhetetlen. A ~ névutó a -nél határozóragnak és a kívül határozószó rövidebb kül alakjának az összetapadásából jött létre ilyesféle szerkezetekben: víznél kül (‘a vízen kívül, attól távol, attól elkülönülve’)  víz nélkül (‘víz hiányával, mellőzésével’). nem1 – ‘élőlények két fő kategóriájának egyike a szaporodásban vitt szerep alapján’: férfi nem, női nem; ‘‹egyes nyelvekben› a névszók ragozási és egyeztetési viszonyait meghatározó osztály’: hímnem, nőnem, semleges nem; ‘(nemesi) nemzetség’; ‘az azonos fajúak összessége’: az emberi nem; ‘fajta’: pénznem, halálnem. Származékai: nemű, nemtelen, nemtelenség, nemi, nemiség. Bizonytalan eredetű szó. Az iráni alán nyelvekhez tartozó oszét nämig (‘mag’) szavával való összevetés gyenge lábakon áll. Lásd még nemes, nemtő, nemz. nem2 – ‘tagadószó’. Származékai: nemleges, ne. Ősi örökség a finnugor korból: vogul ne-, osztják, zürjén nem-,

- 246 - oldal

a

achát

votják no. Ezek az alakok csak névmásokkal együtt fejeznek ki tagadást, hasonlóan a magyar se- előtaghoz: sehol, semmi, senki. Ezek és a ~ ne változata egy ősi uráli nä (‘ez’) névmásból erednek, amely a ‘mi?’ jelentésű -m elemmel bővülve lett nem alakú. Ez eleinte puszta kérdőszó volt; a tagadó funkcióig a kétkedő kérdésen, majd az erős kétség hangoztatásán át vezetett az út. Tagadószók hasonló fejlődésére más nyelvben is van példa: a francia personne (‘senki’) és rien (‘semmi’) a latin persona (‘személy’) és res, rem (‘dolog’) szavakból ered. Lásd még né-, neki, nincs. néma – ‘tagolt beszédre képtelen (személy)’: süketnéma; ‘szótlan, szólni nem hajlandó’; ‘hangot nem adó’: néma a rádió; ‘kiejtésben nem hangoztatott ‹betűk›’. Származékai: némaság, némul, némít. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén nem, nema, nemo, szlovák nemy. A fenti szavak valamelyikének nőnemű formája jutott nyelvünkbe. Lásd még német. némber – ‘megvetésre méltó nőszemély’; ‘‹régen› nő, asszony’. A nő né- alakváltozatából és az ember szóból olvadt össze: néember  némber (mint jó ember  jámbor). Megvető értelme csak a 19. században alakult ki. nemere – ‘hideg, viharos keleti bukószél Erdélyben’. A Kárpátok Nemere nevű csúcsáról, amely nagy területen a keleti irányt jelöli. Ez talán egy szláv Nemira (‘nyughatatlan’) jelentésű szóból, illetve személynévből ered. nemes – ‘a feudális társadalom kiváltságos osztályához tartozó (személy)’; ‘erkölcsileg kiváló’: nemes lélek; ‘különlegesen finom, értékes’: nemes bor, nemes rozsda, nemesfém. Származékai: nemesség, nemesi, nemesít, nemesítés, nemesbedik. A nem1 szó származéka -s melléknévképzővel, a latin genus, generis (‘nem’)  generosus (‘nemes’) szóalkotás mintájára. német – ‘tömegében Németországban élő germán nép; ennek nyelve, ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e népre, nyelvre vonatkozó’. Származékai: németes, németesít, németesség, németség. Szláv eredetű szó: szerb-horvát Nemac, szlovén, szlovák Nemec (‘német’). Az ősszláv nemac töve azonos néma szavunk előzményével, s eredeti jelentése ‘nem szláv’, ‘érthetetlen nyelvet beszélő’ volt (hasonlóan a barbár szó eredetéhez), s csak utóbb rögződött mint a germánság megnevezése. A magyarba a fenti nyelvek bármelyike közvetíthette a szót, mégpedig igen korán, amikor nyelvünkből még hiányzott a c hang, s t-vel helyettesítették. nemez – ‘gyapjú vagy szőr tömörítésével készült vastag, erős kelme, filc’. Iráni eredetű szavunk: oszét nimet, középperzsa namad, újperzsa nemed (‘nemez’). Ezek egy ‘üt’ értelmű ige igenevei, utalásul a ~ előállítási módjára. A magyar szóvég d  z változása nem példátlan: büdös–bűz, édes–íz. nemezis – ‘a büntető, igazságtévő sors’: utolérte a nemezis. Nemzetközi szó a latin Nemesis nyomán, amely a görög Nemeszisz (‘a büntető igazság istennője’) megfelelője. A görög szó mint köznév feddést, megtorlást jelent a nemeszaó (‘neheztel, zokon vesz’) ige alapján. nemtő – ‘védő szellem, géniusz’. Akárcsak a föveg, a ~ is sajtóhibának köszönheti létét. A neves Calepinus-féle tíznyelvű szótár 1585-ös kiadásában jelent meg a latin genius magyar megfelelőjeként a nemtő alak nemző helyett; később más szótárak is átvették, s a nyelvújítás is felkarolta, így lett divatos irodalmi szó: Szerelem, költészet és ifjuság / Nemtője tár örök utat honomba (Madách). A helyesnek szánt nemző a latin genius korai magyarítási kísérlete annak alapján, hogy a latin szó a gignere, genui (‘nemz’) ige származéka; lásd még nem1, nemz. nemz – ‘nemi érintkezés útján a nő(stény) testében támaszt ‹utódot, ivadékot›’: Nemzett József Áron (József Attila). Származékai: nemzés, nemző, nemzet, nemzetség, nemzetes, nemzeti, nemzetiség, nemzetiségi, nemzedék, nemzedéki. A nem1 főnév -z képzős igei származéka, tkp. ‘nemet, nemzetséget hoz létre’. A ‘nem(zet)’ és ‘nemz’ a latinban is kapcsolatos egymással: genus, generis (‘nemzet, törzs’), generare (‘nemz’). néni – ‘szülő nőtestvére, nagynéni’; ‘idősebb nőtestvér’; ‘idősebb nő (kedveskedő vagy bizalmas megszólítása)’. Alakváltozatok: néne, nene, nenne, nénő, nenő. Valószínűleg gyermeknyelvi szó a nana, nyanya rokonságából; kevésbé valószínű, hogy a nő né alakváltozatának ismétléses formája. neo- – ‘‹összetételek előtagjaként› új ‹valamely stílus, elmélet megújított változataként›’: neoavantgárd, neobarokk, neofasizmus, neogótika, neoklasszicizmus, neoliberalizmus, neonácizmus, neorealizmus stb. A görög neosz (‘új’) szóból; az utótagok eredetét lásd a megfelelő címszóknál. Lásd még neofita, neolit, neológ. neofita – ‘valamely vallásra újonnan áttért (ember)’: ‘valamely tan újsütetű, ennek folytán túlbuzgó, türelmetlen híve’. Nemzetközi szó a görög neophütosz, azaz ‘frissen ültetett ‹növény›’ nyomán, a neósz (‘újonnan’) és phüteuó (‘ültet’) elemekből; fenti első értelmét az újtestamentumi görög nyelvben nyerte. Lásd még

neo-, neolit, neológ. neolit – ‘újkőkor, csiszoltkő-korszak’; ‘‹melléknévként› e korral kapcsolatos’. – neolitikum: ‘neolit, csiszoltkő-kor’. Földtörténeti szakszavak a görög neosz (‘új’) és lithosz (‘kő’) elemekből. Lásd még litográfia, monolit, neo, neofita, neológ. neológ – ‘a rituális előírásokhoz az ortodoxoknál kevésbé szigorúan ragaszkodó, egyes liturgikus reformokat elfogadó zsidó vallási irányzat híve, képviselője’: neológ rabbi. – neológia: ‘vallási újítás, reformizmus’; ‘nyelvújítás’. – neológus: ‘nyelvújító’. – neologizmus: ‘új nyelvi jelenség ‹szó, fordulat, nyelvi forma›’. Nemzetközi szócsalád a görög neosz (‘új’) és logosz (‘beszéd’) elemekből. Lásd még neo-, neofita, neolit. neon – ‘nemesgáz, kémiai elem’; ‘ezzel a gázzal töltött ‹fénycső›’: neoncső, neonfény. Tudományos szakszó, W. Ramsey angol vegyész leleménye, a görög neosz (‘új’) semleges alakja. nép – ‘nagyobb emberi közösség, amelyet közös lakóhely, nyelv, eredet és kultúra határoz meg’: A sírt, hol nemzet süllyed el, / Népek veszik körül (Vörösmarty); ‘a társadalom kiváltságokat nem élvező, a termelő munkát végző nagyobbik hányada’: Még kér a nép, most adjatok neki (Petőfi); ‘a paraszti népesség’: népszokás, néptánc, népdal; ‘‹többes számban› emberek’: micsoda népek vannak! Származékai: népes, népség, népi, népies, népesség, népesül, népesít, népesedik, népesedés, néptelen, (el)néptelenedik. Bizonytalan származású szó. Lehet, hogy ősmagyar kori eredetű, úgynevezett egybefoglaló összetétel, szerkezetében az emberhez hasonló: a nő né alakjából és a fi(ú) ugor kori pi előzményéből állt egybe. Ennek a magyarázatnak komoly hangtörténeti nehézségei vannak. Lásd még népszerű. nepman – ‘nyerészkedő kereskedő, vállalkozó ‹a Szovjetunióban a húszas években›’. Angolos formájú orosz szó a húszas években meghirdetett „új gazdaságpolitika” orosz nevének (Novaja Ekonomicseszkaja Politjika) rövidítéséből: NEP, az angol man (‘ember’) szóval. nepotizmus – ‘rokonok és családtagok protekciós támogatása közéleti tisztségek, állások betöltésében’. Nemzetközi szó a latin nepos, nepotis (‘testvérünk fia’) nyomán; a középkori pápák gyakorlatára utal, hogy megválasztásuk után közeli rokonaikat főpapi állásokba nevezték ki. nepper – ‘csaló, üzér, üzleti felhajtó’. Német szó, a tolvajnyelvi neppen (‘szélhámoskodik’) igéből, amely a jiddisen át a héber naap (‘paráználkodik’) igére vezethető vissza. népszerű – ‘közkedvelt’; ‘közérthető’: népszerű regények. Származékai: népszerűség, népszerűsít. Nyelvújítási alkotás a nép főnévből a korábban csak mellék- és számnevekhez használt -szerű képzővel. A mintát a latin populus (‘nép’)  popularis (‘közkedvelt’) szópár nyújthatta. neptúnium – ‘az első mesterséges radioaktív elem’. A Neptunus bolygóról kapta a nevét, mivel ez az Uranosz után következik a Naptól távolodva, ahogy az újonnan felfedezett elem az urániumot követte az elemek táblázatán. Neptunus a római tengeristenség volt, a görög Poszeidón megfelelője. Lásd még plutónium. nerc – ‘vidramenyét’; ‘ennek szőrméjéből készült ‹bunda›’. A német Nerz átvétele. A szó végső soron valamelyik nyugati szláv nyelvből való: szorb norc, ukrán norica. nescafé – [neszkafé] ‘vízben azonnal oldódó kávékivonat’. Márkanév a gyártó Nestlé cég nevének első betűiből és a francia café (‘kávé’) szóból. nesz – lásd neszel nesze – lásd ne1 neszel – ‘fülel; ‹meg- igekötővel› zajáról észrevesz’. Származékok és kapcsolt szavak: neszez; nesz, nesztelen. Bizonytalan etimológiájú szócsalád; talán hangutánzó eredetű, s a tájnyelvi neszetel, neszlet (‘zajt csinál’) rokonságába tartozik. A nesz utólagos elvonás. neszesszer – ‘kis utazótáska testápoló szerek s apró használati tárgyak számára’. A francia nécessaire de toilette (‘toalett-táska’) első elemének átvétele az eredeti kiejtés szerint; ez tkp. ‘szükséges’, a latin necessarius folytatója a necesse (‘szükségeltetik’) alapján. Az utóbbi a ne tagadószó és cedere, cessum (‘felad, lemond, hátrál’) kapcsolata, tehát ‘múlhatatlan, elkerülhetetlen’. nesztor – ‘valamely testület legidősebb tagja, bölcs és megbecsült örege: De megszólalt mostan a gyülés Nesztora, / Fogatlan inyével az öreg Kusztora (Arany). A mondabeli püloszi király, Nesztór nevéből, aki a Tróját vívó görög vezérek tanácsában a legidősebb és legbölcsebb volt. nesztoriánus – ‘ókori keleti keresztény eretnekség, amely elvetette Mária istenanyaságának tanát’; ‘e szektával kapcsolatos; e tan híve’. Az 5. századi konstantinápolyi pátriárka, Nesztoriosz nevéről, aki e tant meghirdette. nett – ‘csinos, tiszta’.

- 247 - oldal

a

achát

Bizalmas nyelvi szó, a német nett (‘csinos, szeretetreméltó’) átvétele; ez holland közvetítéssel a francia net (’tiszta’) szóból származik, amelynek latin előzménye azonos az olasz eredetű nettó szóéval. nettó – ’tiszta ‹súly; ár, jövedelem, kereset›’; ‘‹határozóként› tisztán, a levonások után’: nettó hatvanezret keres. Az olasz netto (’tiszta; a levonások után fennmaradó’) átvétele, német közvetítéssel is: Nettogewicht (’tiszta súly’). Az olasz szó latin előzménye a nitidus (‘fényes, sima, takaros’) a nitere (‘fénylik; jövedelmez’) igéből. Lásd még nett. neuma – ‘a kora középkori hangjegyírás eleme, amely csak a dallam irányát mutatta az énekeseknek, a hangközök s a hangmagasság jelölése nélkül’. Görög szó, tkp. ‘intés, bólintás’. neur- ‘‹összetételek előtagjaként› ideg-’. – neuralgia: ‘idegfájdalom, idegzsába’. – neuraszténia: ‘ideggyengeség, idegkimerültség’. – neurológia: ‘ideggyógyászat’. A ~ elem a görög neuron (‘íj húrja’) szóból való, amelyet az újkorban ‘ideg’ jelentéssel ruháztak fel, akárcsak az azonos értelmű és rokon eredetű latin nervus szót (lásd enervált). Az utótagok: görög algeó (‘fájlal’), aszthenosz (‘erőtlen’, lásd aszténia), logosz (‘vélemény, tanulmány’). Lásd még neuron, neurózis. neuron – ‘idegsejt s annak nyúlványai’. Görög tudományos szakszó, tkp. ‘íj húrja’; az idegrendszerrel kapcsolatos jelentést az újkori tudományosság ruházta rá a húr és az idegszál alaki hasonlósága alapján. Lásd még neur-, neurózis. neurózis – ‘testi és lelki zavarokban megnyilvánuló idegbetegség’. – neurotikus: ‘neurózisban szenvedő, idegbeteg’; ‘idegbetegséggel kapcsolatos’. Orvosi szakszó a latin neurosis nyomán, amely a görög neuron (lásd ott) tőből való a betegségek forrására utaló -ózis képzővel (mint oszteoporózis, szklerózis). neutron – ‘elektromosan semleges, nehéz elemi részecske’. – neutrinó: ‘elektromosan semleges, igen kis tömegű elemi részecske’. Tudományos szakszavak a latin neuter, neutra, neutrum (‘semleges’) alapján (eredetétől lásd neutrum); a ~ -on végződése általános az elemi részecskék nevében (mint elektron, mezon, proton); a neutrinó olaszos, kicsinyítő képzős alak. neutrum – ‘nyelvtani semleges nem’. – neutralizál: ‘semlegesít’. – neutralizmus: ‘semlegesség, elnemkötelezettség’. Nemzetközi szócsalád a latin neuter (‘egyik sem’) semleges neutrum alakja nyomán, a ne tagadószóból és az uter, utra utrum, azaz ‘(vala)melyik a kettő közül’ határozatlan névmásból. Lásd még neutron. név – ‘dolog, személy megjelölésére, megkülönböztetésére használt szó’: tulajdonnév, személynév, földrajzi név; ’tisztesség, hír’: nagy nevet szerzett. Származékai: neves, nevez, nevezet, nevezetes, nevező, névtelen, névtelenség, névleg, névleges. Ősi örökség az uráli korból: vogul, osztják nem, votják nim, finn nimi, szamojéd nim (‘név’). Az indoeurópai kapcsolat (perzsa nam, görög onoma, latin nomen, angol name stb.) kétségtelen, de az esetleges kölcsönzés iránya még tisztázásra szorul. A magyar szóvégi m  v fejlődés szabályos. Lásd még névmás. nevel – ‘‹régen› növel, nagyobbít’: Bencének ez a kép egy betűt se mondott, / Sőt tán még nevelte az előbbi gondot (Arany); ‘‹állatot› tenyészt’: lónevelő trószok; ‘fejlődését elősegítve gondoz, irányít ‹gyermeket›’; ‘ily módon bizonyos tulajdonságokat kialakít’: gyermekeit tisztességre nevelte. Származékai: nevelő, nevelés, nevelt, neveltetés, nevelkedik, neveletlen. A nő1 ige növ- tövének származéka deverbális -l képzővel (mint forral, termel). Valójában a növel illabiális alakváltozata; régebbi jelentése is erről tanúskodik. Idővel a ~ alak a ma általános, áttételes jelentésében elkülönült, önálló igévé vált. nevet – ‘jókedvének, a gúnynak vagy kárörömnek kifejezést ad szája széthúzásával és gyors, szaggatott hangadással’. Származékai: nevetés, nevető, nevetős, nevetgél, nevettet, nevettető, nevetség, nevetséges, nevetségesség, nevethetnék(je). Ősi örökség az ugor korból: vogul magant-, movvind (‘nevet’). Ezek a magyar szó régebbi mevet alakját magyarázzák, amely a 16. századig kizárólagos volt; a -t mozzanatos képző a meve- tövön. A ma általános ~ alak mássalhangzós elhasonulásnak tulajdonítható: a m–v (két ajakhang) közül az első képzéshelyet váltott, foghangú lett: n–v névmás – ‘főnevet, melléknevet vagy számnevet helyettesítő szó’. Nyelvújítási lelemény a latin pronomen (‘nevet helyettesítő’) magyarítására; eredetileg birtokos jelzős összetétel volt névmása (‘névnek a mása’) formában. Lásd még név. nexus – ‘kapcsolat’; ‘‹társasági, üzleti, politikai› összeköttetés’. Latin szó, a.m. ‘összefűzés, összefonódás’, a nectere, nexum (‘köt, összekapcsol’) származéka. Lásd még konnektor. néz – ‘tekintetét ráirányítja ‹valamire›’; ‘a látvány alapján tévesen valakinek, valaminek vél’: sokan a lánya nővérének nézik; ‘tekintettel van rá’: nem néz sem Istent, sem embert; ‘valamerre irányul ‹ház, szoba›’: a szoba az udvarra néz. Származékai: nézés,

néző, nézeget, nézdegél, nézelődik, nézelődés, nézet. Az ige né- alapszava ősi örökség a finnugor korból: vogul nevl (‘látható’), votják naani, mordvin niimsz, finn nähdä, näen (‘néz’). A ~ -z eleme tartósságot kifejező gyakorító képző, mint főz, vonz stb. Lásd még ni. ni – ‘‹figyelmet valamire ráirányító, mutató kézmozdulatot kísérő, esetleg meglepetést kifejező indulatszó›’. Alakváltozatok és összetételek: né, nécsak, nicsak, nini. Valószínűleg a néz ige felszólító alakjából csonkult nézd, nízd  né, ni alakra, ahogy a lássamból lám lett, a találomból tán. Más nézet szerint önkéntelen hangkitörésből keletkezett, az alakilag rokon ne, no indulatszavakhoz hasonlóan. Az első feltevés a valószínűbb. nife – ‘a Föld legbelső, izzó magja, amely feltehetőleg nikkelből és vasból áll’. Geológiai szakszó a két elem vegyjeléből; ezek egyben latin nevük első két betűjét tartalmazzák: NIckelium+FErrum. Lásd még nikkel. nihilizmus – ‘a létezés értelmetlenségét, az erkölcsök és törekvések hiábavalóságát hirdető, kiábrándult felfogás’; ‘a feudális eszmevilágot mindenestől elutasító szellemi mozgalom a 19. századi Oroszországban’. – nihilista: ‘a nihilizmust valló személy’; ‘‹melléknévként› a nihilizmussal kapcsolatos’. Nemzetközi szócsalád a latin nihil (‘semmi’) nyomán, görög eredetű képzőkkel; az eredetibb nihilum a ni tagadószóból s a hilum (‘hajszál, rost’) elemekből épült fel, értelme tehát ‘egy hajszál sem’. nikkel – ‘ezüstfehér, nyújtható, korrózióálló fémes elem’. A német Nickel átvétele. Ez végső soron az újfelnémet kupfernickel szóból való, amelyben egy gonosz manó Nickel neve rejlik, s ez a Nikolaus (‘Miklós’) becéző alakja. A középkori bányászok neveztek el így bosszúságból egy rézfényű ércfajtát, amelyből nem lehetett rezet kinyerni. (Hasonló okból és módon nyerte nevét a kobalt is.) Amikor a svéd Cronstedt felfedezte ebben az ércben az új elemet, a svédbe átszármazott, felében lefordított kopparnickel alak második eleméről nevezte el, s így a ~ név a svédből terjedt el. nikotin – ‘a dohány erősen mérgező alkaloidja’. – nikotinizmus: ‘dohányzási szenvedély’; ‘idült nikotinmérgezés’. – nikotinista: ‘szenvedélyes dohányos’. Tudományos szakszócsalád Jean Nicot francia diplomata nevéből, aki a 16. században a dohányt kalandos úton Franciaországba juttatta, és így lehetővé tette európai termesztését. A szóvég a vegyi anyagok szokásos -in képzője (mint anilin, kinin) nímand – ‘(egy) senki, jelentéktelen ember’. A német niemand (‘senki’) átvétele; ez a ni (je)e (‘semmiféle’) és man (‘ember’) elemekből áll. nimbosztrátusz – ‘réteges esőfelhő’. Meteorológiai szakszó a latin nimbus (‘felhő, zápor’) és stratus (‘lerakott, rétegezett’) elemekből; utóbbi a sternere, stratum (‘szór, terít, kövez’) származéka. Lásd még nimbusz, sztráda. nimbusz – ‘dicsfény, hírnév, tekintély’: a csalhatatlanság nimbusza veszi körül; ‘‹régebben› dicsfény, fénykoszorú szentek feje körül’. Latin szó (nimbus), tkp. ‘felhő’; átvitt értelme a középkori latinban alakult ki. Lásd még nimbosztrátusz. nimfa – ‘a természeti erőket megtestesítő alsóbbrendű istennő a görög mitológiában’; ‘rovarbáb’. – nimfománia: ‘kórosan felfokozott nemi vágy nőkben’. Nemzetközi szó a latin nympha nyomán; ez a görög nümphé, tkp. ‘menyasszony, fiatalasszony’ megfelelője. A nimfománia újkori lélektani szakszó, és azokra a mondabeli szerelmi kalandokra utal, amelyeknek gyakran szereplői a nimfák. nimród – ‘szenvedélyes vadász’. A legendás mezopotámiai király, Nimród nevéről, aki a Biblia szerint „nagy vadász vala az Úr előtt”. nincs(en) – ‘nem létezik’; ‘nem található ‹a jelzett helyen›’. Származékai: nincstelen, nincstelenség. Igei állítmányként (csak jelen kijelentő harmadik személyben) használatos tagadószó, a nem2 és a nyomatékul használt és vagy is összeforrott alakja, a s elem affrikálódásával. nióbium – ‘szürke, középkemény fémes elem’. Az ógörög mitológia tragikus női alakjáról, Niobéról, Tantalosz lányáról, akinek fiait és leányait, fennhéjázása büntetéséül, megölték az istenek. A névadás alapja, hogy a ~ közeli rokonságban áll a tantállal,s annak egyik ércéből sikerült elsőként elkülöníteni. nipp – ‘apró porcelán dísztárgy vitrinben; csecsebecse’. A német Nippes [nip] átvétele; ez a tisztázatlan eredetű francia nippe(s) (‘ruhadarabka, cicoma, pipere’) szó megfelelője. nirvána – ‘teljes megsemmisülés, az egyéni lét boldog megszűnése, kiszabadulás a lélekvándorlás rabságából a buddhista eszmevilágban’. Szanszkrit szó, a nirvá (‘elfúj’) származéka, tkp. ‘elfújás, kioltás’. nitrát – ‘a salétromsav sója’: ammóniumnitrát (‘péti só’). – nitrit: ‘a salétromossav sója’. – nitrid: ‘nitrogén és fém vegyülete’. – nitrifikál: ‘‹talajbaktérium› az ammóniumot nitritté, majd nitráttá oxidálja, s így a növények számára hasznosíthatóvá teszi’. Kémiai szakszavak a görög nitron (‘szóda; salétrom’) nyomán;

- 248 - oldal

a

achát

eredetéről lásd nitro-. nitro- – ‘nitrogénnel kapcsolatos, nitrogént tartalmazó ‹vegyület, készítmény›’: nitrobenzol, nitrocellulóz, nitrofilm, nitroglicerin, nitrolakk. A ~ előtag a görög nitron (‘szóda; salétrom’) származéka, forrása a héber nether vagy az egyiptomi ntr (‘szóda’). Ugyaninnen ered, az arab natrun közvetítésével, a nátron, nátrium is; e kettősség oka, hogy a sokban hasonló kétféle kristályos anyagot, a szódát és salétromot sokáig nem különböztették meg. Lásd még nitrát, nitrogén. nitrogén – ‘a földi légkör négyötödét alkotó színtelen, szagtalan, az élő anyag felépítésében nagy szerepet játszó elemi gáz’. Kémiai szakszó a görög nitron (‘lásd nitro-) és gennaó (‘nemz, létrehoz’) elemekből, tehát ‘salétromot alkotó’. nitt – ‘szegecs’. A német Niet átvétele. nívó – ‘(folyadék)szint’: benzinnívó; ‘(magas) színvonal’: nívós, nívótlan, nívódíj. – nivellál: ‘kiegyenlít ‹különbségeket›, egy szintre hoz’. Nemzetközi szócsalád a francia niveau (‘szintező, vízmérték; szint, színvonal ‘), illetve niveler (‘szintez; kiegyenlít’) nyomán. Ezek az ófranca nivel származékai, amely l  n elhasonulásos alak az eredetibb livelből; az utóbbi forrása a latin libella (‘szintező’), a libra (‘mérleg’) kicsinyített formája. Német közvetítéssel kerültek nyelvünkbe, a nivellál a nivellieren latinosításával. Lásd még líra2. no, na – ‘‹kérő, biztató, sürgető, helytelenítő, méltatlankodó, esetleg nyugtatgató indulatszó›’. Összetételei: nocsak, nohát, nono. Önkéntelen hangkitörésből keletkezett, akárcsak a ne, ni. Lásd még nógat, noha, nos, nosza, noszogat. noa – ‘direkttermő szőlőfajta’; ‘ennek terméséből készült, az egészségre ártalmas borfajta’: noabor, nohabor, novabor. A szőlőfajta eredeti Noah nevéből, ez Noé pátriárka nevének latinos alakja. Az elnevezés alapja, hogy a Biblia szerint Noé volt az első szőlőtermesztő és borkészítő. A tájnyelvi noha, nova alakok hiátustöltő mássalhangzókkal formálódtak ki. nobilis – ‘nemes(lelkű), előkelő, finom’. – nobilitás: ‘nemesség, nemeslelkűség’. Régies szavak a latin nobilis (‘nemes’) és származéka, a nobilitas nyomán. Ezek a noscere, notum (‘ismer’) ige no- tövéből erednek, a nobilis tehát ‘felismerhető, ismeretes, jeles, nemes’. Lásd még agnoszkál, notabilitás, nótárius, notórius. nógat – ‘biztat, ösztökél, sürget’. Származéka: nógatás. A biztató, sürgető értelmű no indulatszóból jött létre -gat gyakorító képzővel (mint jajgat, sürget). Az o megnyúlása a hangsúlyos helyzetnek tudható be. Lásd még noszogat. noha – ‘ámbár, jóllehet’. A megengedő értelmű no és a ha kötőszó összeforrt alakja: no, ha látta (is), nem mutatta  noha látta, nem mutatta. nokedli – ‘galuska’. A bajor-osztrák Nokkerl (‘galuska’) átvétele, amely kicsinyítő képzős alak az északnémet Nock (‘sziklazátony’) nyomán (utalásul a forró vízből fel-felbukkanó tésztadarabkákra). A magyar szóvég rl  dl változást és a szillabikus l szokott feloldását mutatja (mint gribedli, hokedli). noktürn – ‘zongorára vagy zenekarra írt kisebb, melankolikus lírai zenedarab’; ‘‹eredetileg› éji dal, szerenád’. Nemzetközi zenei szakszó a francia nocturne (‘éjszakai’) nyomán; ez a latin nocturnus folytatója a nox, noctis (‘éj’) alapszóból. nomád – ‘állattenyésztő, lakhelyét állandóan változtató ‹nép, népcsoport›’; ‘ilyen életmódra jellemző’; ‘‹főnévként› ilyen nép tagja’: nomádok. – nomadizál: ‘nomád életmódot folytat’. Nemzetközi szó a latin nomades (‘vándorló pásztorok’) nyomán; ez a görög nomasz, nomadosz (‘legelőről legelőre kóborló’) többes alakjának átvétele a nomé (‘legelő’) nyomán. A nomadizál francia eredetű (nomadiser). nómenklatúra – ‘egy tudományág szakszavainak, szakmai kifejezéseinek összessége’; ‘‹a pártállami időkben› a párt- és államapparátus vezető rétege’; ‘névmutató, szakszójegyzék’. Nemzetközi szó a latin nomenclatura (‘névjegyzék’) alapján; ennek forrása a nomenclator (‘névkiáltó’) a nomen (‘név’) és calare (‘kiált, szólít’) elemekből. A nomenclator az a rabszolga volt, aki hivatalra pályázó urát kísérgette szavazatgyűjtő útján, s megnevezte neki mindazokat a polgárokat, akikkel eközben találkozott. Lásd még nomenverbum, nominál-, nominális, nominativus. nomenverbum – ‘igenévszó, olyan szó, amely azonos alakban ige is, névszó is’: pl. les, nyom, vész. Latin nyelvtani szakszó, elemeiről lásd nominális, verbális. nominál- ‘‹összetétel előtagjaként› névleges’: nominálbér (‘névleges bér, pénzben megnevezett bér’). A német nominal átvétele; eredetére nézve lásd nominális. nominális – ‘névleges’; ‘‹nyelvtanban› névszói’: nominális állítmány. – nominalizmus: – ‘‹a skolasztikus filozófiában› az a felfogás, hogy az általános fogalmak puszta nevek, a valóságban csak egyedi dolgok léteznek egyedi tulajdonságaikkal’. – nominalista: ‘a nominalizmus híve’; ‘e felfogással kapcsolatos’.

Nemzetközi szócsalád a latin nominalis (‘név szerinti, névvel kapcsolatos, névleges’) nyomán; ez a nomen, nominis (‘név’) származéka, az utóbbi pedig a noscere (‘ismer’) igéből ered (noscere, no-men). Lásd még nobilis, nómenklatúra, nomenverbum, nominál-, nominativus, notabilitás, renomé. nominativus – [nominatívusz] ‘alanyeset’. Latin nyelvtani szakszó a nominare, nominatum (‘megnevez’) ige nyomán, a nomen, nominis szóból, az esetnevekre jellemző -ivus végződéssel (mint dativus, genitivus). Lásd még nómenklatúra, nomenverbum, nominál-, nominális. non– ‘‹összetételek előtagjaként› nem-’: nonfiguratív, nonkonformizmus, nonlineáris, nonprofit, nonstop. Nemzetközi szócsoport a latin eredetű non (‘nem’) előtaggal; az utótagokat lásd a megfelelő szócikkeknél. Az ilyen összetételek újkeletű divatja az angol nyelvből indult el, s máig is a legtöbb ilyen szó onnan ered. Lásd még nonsalansz, nonszensz. nóna – ‘kilencedik fok ‹zenei skálán›’; ‘szerzetesek zsolozsmájának déli imaórája’. – nonett: ‘kilenc szólóhangra vagy hangszerre írt zenemű’; ‘ilyet előadó együttes’. A ~ a latin nonus (‘kilencedik’) nőnemű alakja a novem (‘kilenc’) számnévből; a nonett a francia nonette átvétele az olasz nonetto nyomán, amely a nono (‘kilencedik’) kicsinyített formája. Lásd még november. noná – ‘mi az, hogy; de még mennyire’. A jiddis nu ná, nü ná módosult változata a no hatására, a német nun (‘most, nos’) és nein (‘nem’) elemekre megy vissza. nóniusz – ‘mérőműszer segédskálája, amelyről a mértékek tizedrész értékeit lehet leolvasni’; ‘ilyen mércével ellátott műszer’. A portugál matematikus, Pedro Nunes nevének latinosított Nonius formájából. nonpareille – [nomparej] ‘hat pont magasságú, nagyon apró betűkből álló ‹szedés›’. Francia nyomdászati szakszó a non tagadószó és pareille (‘hasonló’) elemekből, tehát ‘hasonlíthatatlan’. A pareille a latin par (‘pár, egyenlő’) kétszeres kicsinyítésű késő latin paricillus (egyenlő, hasonló) alakjából ered. nonsalansz – ‘könnyed nemtörődömség, hanyag fesztelenség’. Francia szó (nonchalance) a non tagadószó és chaleur (‘hév’) elemekből, tehát ‘nem-hevülés, lusta közönyösség’; a chaleur a latin calor folytatója, lásd kalória. nonszensz – ‘értelmetlenség, képtelenség’. Angol szó (nonsense) a tagadó non- előtagból és a sense (‘értelem’) szóból, amely a francia útján a latin sensus (‘érzék, érzéklet, értelem’) szóból ered. Lásd még szenzáció, szenzitív, szenzor. nordikus – ‘északi ‹emberfajta›’: nordikus (megnyúlt, magas homlokú) koponya. Latin tudományos szakszó (nordicus) a germán eredetű nord (‘észak’) szó nyomán. Lásd még normann, norvég. nória – ‘folyóvíz mellett használt vízemelő kerék’. Nemzetközi szó a spanyol noria nyomán; ez az arab naura (‘horkoló’) szóból ered, amely a szerkezet keltette zajt érzékelteti. norma – ‘ szabály’; ‘előírás, ‹munkában, felhasznált anyagban› megkövetelt, illetve megengedett mennyiség’; ‘szokott mérték, szabvány’. – normális: ‘szabályszerű, szabványos’; ‘közepes, átlagos’; ‘egészséges, ép, épeszű’. – normalitás: ‘szabályszerűség, egészség, ép értelem’. – normalizál: ‘szabályoz, szabványosít’; ‘a rendes állapotába (vissza)juttatja’. – normatív: ‘irányadó, szabályozó, mértékül szolgáló’. – normatívum: ‘rendszabály, zsinórmérték’. Nemzetközi szócsalád a latin norma (‘szögmérték, zsinórmérték, szabály’) nyomán; ez a noscere (‘tud, ismer, elismer, vizsgál’) ige származéka. normann – ‘viking, (régi) skandináv’. Nemzetközi szó a középkori latin Normannus nyomán; ennek forrása az ódán norrmand vagy az óskandináv nordmadr (‘északi ember’) volt a norr, nord (‘észak’) és mand, madr (‘ember, férfi’) elemekből. Lásd még norvég. norvég – ‘a Skandináv-félsziget nyugati felét lakó nép, ennek nyelve, ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e népre, nyelvre vonatkozó’. Elvonás a Norvégia országnévből, a Dánia  dán, Hollandia  holland szópárok analógiájára. A név forrása az óskandináv Norvegr (tkp. ‘északi út’) megnevezés. A ~ok saját neve norsk, tkp. ‘északi’. nos – ‘‹válaszadásra felszólító, biztatást kifejező indulatszó’. A no meg az és elemekből összeforrt indulatszó. Lásd még nosza. nosza – ‘biztatást, sürgetést kifejező indulatszó’. A no indulatszó és a -sza, -sze nyomatékosító elem kapcsolata (mint nesze, addsza, monddsza). Lásd még noszogat. noszogat – ‘nógat, biztat, ösztökél’. A nosza indulatszóból lett gyakorító -gat képzővel (mint jajgat, hujjogat). Lásd még nógat. nosztalgia – ‘honvágy, elvágyódás; visszavágyódás ‹régebbi idők, emlékek után›’. – nosztalgikus: ‘elvágyódó, a visszahozhatatlan után sóvárgó’.

- 249 - oldal

a

achát

Nemzetközi szócsalád a görög nosztosz (‘visszatérés, hazatérés’) és algeó (‘fájdalmat érez’) elemekből. nosztrifikál – ‘honosít, elismer ‹külföldön szerzett diplomát›’. Nemzetközi szó a latin noster, nostri (‘a miénk’) és facere (‘tesz valamivé’) elemekből. nóta – ‘dal’; ‘dallam’; ‘‹régen› hangjegy, kotta’; ‘ügy, dolog, história’: régi nóta már ez. A latin nota (‘jegy, feljegyzés, írásjegy’, középkori latin ‘hangjegy’) átvétele; a szó a noscere, notum (‘megismer, tud’) ige származéka. A tőmagánhangzó a hangsúly hatására nyúlt meg. Lásd még nótárius, notesz. notabilitás – ‘előkelőség, fontos (közéleti) személyiség’. Latin szó (notabilitas), a notabilis (‘nevezetes, emlékezetes, feltűnő’) származéka a notare (‘feljegyez’) igéből; végső forrása a noscere, notum (‘megismer, megjegyez’). Lásd még nobilis, nominális, nóta, nótárius, notesz, notórius. nótárius – ‘jegyző, írnok’. Nemzetközi szó a késői latin notarius (‘jegyző, írnok’) nyomán, a notare (‘leír, följegyez’) igéből; ez a nota (‘jegy, feljegyzés, írásjegy’, középkori latin ‘hangjegy’) származéka a noscere, notum (‘megismer, tud’) ige nyomán. Elavult szó. Lásd még nobilis, nominális, notabilitás, notórius. notesz – ‘zsebkönyvecske feljegyzések számára’. Valószínűleg a hajdan külföldről behozott ilyen könyvecskék francia (esetleg angol) NOTES feliratának téves, latinos olvasata volt a ~ létrehozója. A felirat mindkét nyelvben a note (‘jegyzet’) többes száma, a latin nota (‘jegy, feljegyzés’) folytatója, helyes ejtése franciából [not], angolból [nótsz] volna. Lásd még nóta, nótárius, notórius. notórius – ‘hírhedt’; ‘megrögzött’: notórius hazudozó. A hazai latin notorius (‘közismert; rosszhírű’) átvétele. Ez a késői latin notorius (‘közhírré tevő; közismert’) megfelelője a noscere, notum (‘megismer, megvizsgál’) igéből. A gonosztevőkkel kapcsolatos jelentéskör sajátos magyar fejlemény, bár van némi alapja a klasszikus latinban, hiszen a nota jelentései között szerepel a ‘cenzori megrovás, szégyenbélyeg, gyalázat’ is. Lásd még nobilis, nominális, nóta, notabilitás, nótárius. nóva – ‘újcsillag, hirtelen fellobbant, eredeti fényességének sokezerszeresével sugárzó csillag’. Csillagászati szakszó a latin stella nova (‘új csillag’) szókapcsolat második eleméből. Lásd még novella, novícius, nóvum. novella – ‘elbeszélés’. – novellista: ‘novellaíró’. – novellisztikus: ‘novellaszerű’; ‘kisprózai’. Nemzetközi szócsalád az olasz novella (‘kis hír, újság, mese, elbeszélés’) alapján; ez az azonos latin szó folytatása, amely a novum (‘új ‹dolog›’) kicsinyített novellum alakjának többes száma. Lásd még nóva, novícius, nóvum. november – ‘az év tizenegyedik hónapja’. A latin November átvétele, forrása a novem (‘kilenc’) számnév, a római év ugyanis korábban márciussal kezdődött. novícius – ‘szerzetesnövendék, próbaidős szerzetes’. – novícia: ‘próbaidős apáca’. – noviciátus: ‘leendő szerzetes vagy apáca próbaideje’. Vallási szakszók a latin novicius (‘új jövevény, új szolga a házban’) nyomán, a novus (‘új’) melléknévből. Lásd még nóva, novella, nóvum. nóvum – ‘újdonság’. Latin szó (novum), tkp. ‘újság, újítás’, a novus (‘új’) főnévi származéka. Lásd még nóva, novella, novícius. nózi – ‘orr(ocska)’: fújd ki szépen a nózidat. Gyermeknyelvi szó a német Nase (‘orr’) hazai német nos, nose formái nyomán. nő1 – ‘nagyobb, magasabb lesz ‹élőlény›’; ‘mennyiségben, méretben, mértékben gyarapodik’. Származékai: növekszik, növel, növeszt, növendék, növedék. Ismeretlen eredetű szó; alaktani viselkedése (amely a fő, lő, sző igékéhez hasonlít) jelzi, hogy szókészletünk ősi eleme lehet. Lásd még nevel, növény. nő2 – ‘nőnemű felnőtt személy’; ‘feleség’: nőm, nejem. Származékai: nős, nősül, nősülés, nőtlen, nőtlenség, nőtlenségi, nőszik (=nősül, nővel közösül), női, nőies, nőietlen, nőcske, nőzik. Ősi örökség az uráli korból: vogul ní, osztják, mordvin ni, szamojéd né (‘nő, asszony, feleség’). A magyar szó a fő–feje tőtípushoz tartozik, ám a neje és nője alakok közt jelentésbeli megoszlás van: ‘felesége’, illetve ‘szeretője, élettársa’. Az asszonynév végén használatos -né elem valószínűleg a neje alak rövidülésével (nej  nei  né) jött létre. Lásd még nőstény, nővér. nőstény – ‘állatfaj nőnemű egyede’; ‘‹melléknévként› nőnemű ‹állat›’: nőstény medve. A nő2 főnév származéka -s, -t és -n képzőegyüttessel, amelyből az s kicsinyítő szerepű; a -t és -n együtt az isten szóban található; az eredetibb nősten, nőstén szóvége csak későn palatalizálódott. A ‘női egyed’ fogalomra egyes más nyelvek is kicsinyítő formát használnak: latin femina  femella, német Weib  Weibchen. növény – ‘szervetlen anyaggal táplálkozó élőlény’. Származékai:

növényi, növényzet. Nyelvújítási szóalkotás, a nő1 ige régebbi növevény származékának megrövidítése egyszerejtéses alapon. nővér – ‘nőnemű testvér’; ‘apáca’; ‘ápolónő’. A nő2 és a ‘rokon’ értelemben önállóan is használatos vér (Véreim, magyar proletárok, Adytól) összetétele, párhuzamban a fivér, testvér szókkal. Az ‘apáca’ jelentés a megfelelő latin szó (soror) fordítása, ‘ápolónő’ értelme pedig onnan való, hogy sokáig betegápoló rendek apácái szolgáltak a kórházakban. Lásd még fivér, testvér. nudizmus – ‘a ruhátlanul fürdőzés, sportolás mozgalma’. – nudista: ‘a nudizmus híve, meztelen fürdőző’; ‘ilyen célra alkalmas’: nudista kemping. Nemzetközi szó a latin nudus (‘meztelen’) nyomán. nudli – ‘burgonyás, henger alakú főtt tészta’. A bajor-osztrák nudl átvétele; ez a tisztázatlan eredetű irodalmi német Nudel (‘főzni való, tojásos tésztanemű’) megfelelője. nugát – ‘őrölt pörkölt mogyoróból vagy dióból kakaóvajjal készült édesség’. Nemzetközi szó a francia nougat nyomán, ez a provanszál nogatból ered, a noga (‘dió’) származékából, amely a latin nux, nucis (‘dió’) folytatója. Lásd még nukleusz. nukleusz – ‘sejtmag’; ‘atommag’. – nukleon: ‘magrészecske, a proton és neutron közös neve’. – nukleáz: ‘a nukleinsavakat bontó enzim’. – nuklein: ‘a sejtmag kromoszómáit alkotó ‹sav›’. – nukleáris: ‘az atommaghasadással kapcsolatos, atom-’: nukleáris fegyverek, nukleáris háború. Tudományos szakszócsalád a latin nucleus (‘mag’) nyomán; ez tkp, ‘dióbél’, s eredetibb nuculeus alakja a nux, nucis (‘dió’) kicsinyített nucula formájából ered. Lásd még nugát. nulla – ‘semmi’; ‘a semmi jele a tízes számrendszerben’. – nulláz: ‘nullára állít ‹órát, műszert, jelzőt, számlálót›’. A latin nullus, nulla, nullum, azaz ‘semmi(lyen), semmiféle, egy sem’ nőnemű alakja. A nullus a ne tagadószó és az ullus (‘egynémely, valami, valamennyi’) névmás egybeolvadása; az utóbbi hasonulásos alak az unulus (‘egyecske, valamicske’) nyomán, amely az unus (‘egy’) kicsinyített származéka. Lásd még annullál, unikum. numera – ‘(egyszeri) közösülés’: leadott három numerát. A szleng szókincséből, a latin numerus származéka, talán a régi latinos numeró 1, numeró 2… (‘először, másodszor…’) felsorolási formula nyomán. Lásd még numerikus. numerikus – ‘számbeli, számszerű’; ‘számjegyes vezérlésű’. Tudományos szakszó a latin numericus alapján, amely a numerus (‘szám’) származéka. Lásd még numera. numizmatika – ‘a régi pénzekkel és érmékkel foglalkozó tudományág’. – numizmatikus: ‘a numizmatika tudósa’. Nemzetközi szakszócsalád a késő latin numisma, numismatis (‘forgalomban lévő pénz’) nyomán. Ez a görög nomiszma, nomiszmatosz (‘szabály; pénzérme’) átvétele a nomidzó (‘szokásba hoz, törvényessé tesz’) ige alapján; ennek forrása a nomosz (‘szokás, törvény’) a nemó (‘feloszt, irányít, kormányoz’) igéből. Lásd még nummulit. nummulit – ‘korong alakú, meszes héjú őskövület, egy eocénkori hatalmas egysejtű váza’. Őslénytani szakszó a latin nummula (‘pénzecske’) nyomán, amely a nummus (‘pénzérme’) kicsinyített alakja; az -it végződés gyakori az ásványnevekben (mint galenit, pirit). Lásd még numizmatika. nuncius – ‘a Vatikán követe, diplomáciai képviselője’. – nunciatúra: ‘pápai (nagy)követség’. Diplomáciai szakszavak a latin nuntius (‘követ, hírvivő’), illetve a nuntiare, nuntiatum (‘hírül visz, hírül ad’) ige nyomán; az előbbi eredetileg *noventius alakú lehetett, a novum (‘újság, hír’) szó származéka. Lásd még renonsz. nút – ‘horony’. A német Nut (‘horony’) átvétele. nutáció – ‘a Föld forgástengelyének kis mértékű ingadozása’. Csillagászati szakszó a latin nutatio nyomán, a nutare, nutatum (‘inog, hajlong’) igéből. nutria – ‘hódpatkány, értékes prémű rágcsáló állat’. Nemzetközi szó a spanyol nutria nyomán; ez a népi latin nutria (‘vidra’) átvétele; forrása a latin lutra (‘vidra’). nüansz – ‘árnyalat’. – nüanszíroz: ‘árnyal, finom részleteket emel ki’; ‘gondosan, finoman kidolgoz’. A francia nuance (‘árnyalat’) átvétele; ez a nuer (‘árnyalatok szerint osztályoz’) származéka a nue (‘felhő’) szóból, melynek forrása a latin nubes (‘felhő, füstfelleg, fátyol’) a nubere (‘befed, fátyoloz’) ige alapján. A nüanszíroz a francia nuancer átvétele a német nuancieren közvetítésével. nünüke – ‘kékesfekete színű nagyobb bogár, kőrisbogár-féle’. A ~ sajátos szóalakulat, a népnyelvi Isten ünükéje (azaz ünőkéje, tehénkéje) bogárnévből való, a szóhatár eltolódásával: Iste|n ünükéje. Lásd még ünő. Ny

- 250 - oldal

a

achát

nyafog – ‘kényeskedve panaszkodik’. Származéka: nyafka. Hangutánzó szó, távolabbról rokon a nyávog igével. nyaggat – ‘kéréseivel zaklat’; ‘‹játékosan, bosszantásul› fogdos, húzgál’; ‘nyű, kímélet nélkül használ ‹hangszert›’. Alighanem a nyekereg ige rövidebb nyekeg formájából, annak műveltető képzős nyegget származékából keletkezett hangrendi átcsapással. Némi gondot csak az okoz, hogy az ilyen átcsapás leginkább magas  mély irányú szokott lenni. nyáj – ‘kisebb patás állatok, főleg juhok együtt őrzött csoportja’; ‘lelkipásztor vezetése alatt álló hívők közössége’; ‘valakit vakon követő emberek csoportja’. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még nyájas. nyájas – ‘barátságos, szívélyes’; ‘‹régen› nyájat, társaságot, közösséget kedvelő’. Származékai: nyájasság, nyájaskodik. A nyáj főnév származéka, eredetileg ‘nyájkedvelő, társulásban élő’ értelemben állatokra alkalmazták, alighanem a latin gregarius (‘nyájban, csapatban élő’) mintájára, amely a grex, gregis (‘nyáj’) szóból ered. A jelentés ‘nyájban élő’  ‘társaságot kedvelő’  ‘barátságos, szívélyes’ fejlődése kézenfekvő; mellesleg a latin szóban is hasonló zajlott le. nyak – ‘a fejet a törzzsel összekötő testrész’; ‘tárgy hasonló alakú, szerepű része, szűkülete’: a palack nyaka; ‘ruha nyakrésze’. Származékai: nyakaz, nyakal, nyaklik. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még nyakas, nyakló. nyák – ‘nyálka’; ‘rizsből, zabpehelyből főzött pépes étel’. Nyelvújítási szóalkotás, a nyál szó nyálka származékának tájnyelvi nyáka alakjából, a szóvég csonkításával. nyakas – ‘makacs, konok’. Származékai: nyakasság, nyakaskodik. A nyak főnév származéka -s melléknévképzővel (mint fejes, kezes, lábas stb.); a vastag nyak a közfelfogás szerint a testi erőnek és akaraterőnek a jele, s ily módon a konokságnak is. Erre vall a régebbi vastagnyakú kálomista kiszólás is, amely a hitükhöz keményen ragaszkodó reformátusokat jellemezte. nyakló – ‘a ló nyakába vetett, alsó végén a kocsirúdhoz erősített szíj, lánc’; ‘fék, mérték’: nyakló nélkül költekezik, iszik. A nyak főnév származéka, egy önállóan nem létező nyak(o)l ige folyamatos melléknévi igeneve, amelynek eredeti értelme ‘nyakba vető, nyakon hordott’ lehetett, a ~ tehát egy nyakló szíj, nyakló lánc-féle szókapcsolatból önállósult. nyál – ‘a szájban képződő, az emésztést segítő színtelen váladék’. Származékok és kapcsolt szavak: nyálas, nyálaz, nyáladék, nyáladzik; nyálka, nyálkás. Ősi örökség a finnugor korból: mordvin nolga, finn nolki, lapp nuolga (‘nyál, takony’). A nyálka lehet kicsinyítő képzős forma, de elvonás is a nyálkás szóból, amely külön -kás képzőegyüttessel jött létre, mint édeskés, savanykás stb. nyal – ‘nyelvével végigsimít’; ‘ilyen módon eszik’: mézet nyal; ‘alantasan, szolgai módon hízeleg’. Származékai: nyaldos, nyalakodik, nyalogat, nyalint, nyalánk, nyalánkság, nyali, nyalizik. Ősi örökség az uráli korból: osztják njala, finn nuolla, lapp njoallat, szamojéd nuljom (‘nyal’). Lehetséges, hogy a ~ és a nyál rokonnyelvi előzményei egyetlen ősi igenévszóra vezethetők vissza. A ~ ‘hízeleg’ jelentése a durva segget nyal kifejezésre céloz; ennek finomított formája a nyali, nyalizik. Lásd még nyalka. nyaláb – ‘szálas anyagból két karral átfogható, összekötött csomó’: egy nyaláb szalma, gally. Származéka: nyalábol. Bizonytalan eredetű szó. Elképzelhető, hogy nyal- szótöve az ugor korból ered: osztják njula (‘össze, egybe’); ez kapcsolatos lehet a nyolc feltételezett ugor alapszavával. A szóvégi -b talán egy igen ősi -pp denominális névszóképzőből ered (lásd közép, küszöb). nyalka – ‘kicsinosított, délceg, peckes’: nyalka huszárok, nyalka járás. A nyal ige származéka kicsinyítő -ka képzővel (mint lepke, locska, röpke), a kinyalja magát szólás nyomán. nyámmog – ‘lassan, kelletlenül eszik’; ‘piszmog’. Hangutánzó, hangfestő szó, a kelletlen majszolás hangját imitálja és a lassú mozgást festi. Lásd még nyimnyám. nyamvadt – ‘gyenge, fejletlen’; ‘silány, gyatra’. A nyom ige származéka visszaható és gyakorító -vad képzővel (mint olvad), a nyomvadt, nyamvadt tehát ‘megnyomott, elnyomorodott, elkorcsosult’. Lásd még nyuvaszt. nyanya – ‘nagyanya’; ‘öregasszony’. Gyermeknyelvi szó, az anya ismételgetéséből. nyápic – ‘vézna, cingár’. Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szó. nyár1 – ‘a legmelegebb évszak’. Származékai: nyári, nyárias, nyaranta, nyaral, nyaralás, nyaraló. Bizonytalan eredetű. Talán azonos a nyár2 szóval, annak korábbi ‘mocsár’ jelentése alapján, mivel a szabad vízfelszín csak a hóolvadás után, a rövid északi nyár idején válik láthatóvá. E magyarázatot gyengíti, hogy a kérdéses szónak egyetlen rokonnyelvben sincs évszakkal kapcsolatos jelentése. Nem áll erősebb lábakon az a nézet sem, hogy a ~ egy ‘tavasz, nyár’ jelentésű őstörök njár szóból ered, mert ezt csak egy ingatag és távoli török-mongol megfelelés igazolhatná.

nyár2 – ‘nedves, homokos talajt kedvelő, gyorsan növő, barkás virágzatú fa’. Ősi örökség az uráli korból: vogul njer, votják njur (‘mocsár’), finn noro (‘nedves völgy’), szamojéd njar (‘tundra’). A ~ legkorábbi magyar jelentése ugyancsak ‘mocsár’ volt, s innen vonódott át a nedves helyeket kedvelő fafajtára. Lásd még nyár1. nyargal – ‘‹ló› vágtat’; ‘‹ember lóháton› vágtat’; ‘‹ember› nagy léptekkel, gyorsan fut’. Származékai: nyargaló, nyargalás, nyargalászik, nyargonc. A jár ige származéka gyakorító -gal képzőbokorral (mint szaladgál); a 16. századi jargal, gyargal, nyargal alakok jelzik, hogy a borjú– bornyú meg a megyek–mejek–menyek változatokban mutatkozó hangváltás történt a szó elején. Legkorábbi jelentése ‘járkál, szaladgál’ volt; a lovaglással, illetve lóvágtával kapcsolatos jelentéskör talán a nyergel szóval (lásd nyereg) való alaki hasonlóság okán fejlődött ki. nyárs – ‘hegyes végű pálca, melyre a szabad tűz felett sütendő húst húzzák’: nyársonsült; ‘kihegyezett végű karó mint kivégzőeszköz’: felnyársalták. Származékai: nyársas, nyársal. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még nyárspolgár. nyárspolgár – ‘szűk látókörű, kicsinyes, előítéleteihez ragaszkodó ember, kispolgár’. A német Spiessbürger nyomán balkezesen alkotott tükörszó, a német Spiess ugyanis nemcsak nyársat, hanem lándzsát is jelent. A Spiessbürger valóban ‘lándzsás polgár’ jelentésű, s eredetileg a polgárőrséget ellátó városiak gúnyneve volt, amelyet a diákok akasztottak rájuk. A szó fenti értelme már a németben kialakult. nyavalya – ‘betegség’; ‘‹indulatos beszédben› fene, ördög’: tudja a nyavalya. Származékai: nyavalyás, nyavalyáskodik, nyavalyog, nyavalygás. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén nevolja (‘ínség, baj’), szlovák nevoľa (‘nyomorúság’). A szláv szavak a ne tagadószó és volja (‘akarat’) kapcsolatai, tehát ‘nem akart dolog’ jelentésűek. A magyar szóban hangrendi kiegyenlítődés történt, a szókezdő n pedig palatalizálódott, alkalmasint a ly hatására: nevolja  navalja  nyavalya. nyávog – ‘‹macska› jellegzetes hangját hallatja’. Hangutánzó eredetű szó a nyafog, nyivákol rokonságából. nyegle – ‘hetyke, hányaveti’; ‘‹régen, főnévként› szemfényvesztő, szélhámos’. Ismeretlen eredetű szó. nyék – ‘vadaskert, erdő’; ‘környék’. A ~ feltehető nyé- alapszava alighanem ősi örökség az ugor korból: vogul nev-, neg- (‘köt’), osztják neveita- (‘befon’). A ~ -k eleme deverbális névszóképző, s a szó első jelentése ‘fonott kerítés, sövény’ volt, majd ‘erdőben elkerített hely’, s így ‘vadaskert’; ‘környék’ jelentése késői, és éppen az utóbbi szó -nyék elemének beleértésére alapul. A ~ kapcsolata az ősi magyar Nyék törzsnévvel, amely helynevekben él (pl. Kápolnásnyék), csak feltehető, de nem bizonyítható. nyekereg – ‘‹hangszer› kellemetlen, elnyújtott hangot ad’; ‘‹bútor, szekér› nyikorog’; ‘nyöszörög, sírdogál’. Származékok és kapcsolt szavak: nyekeg, nyegget, nyekken. Hangutánzó eredetű szócsalád, a nyikorog legközelebbi rokona, távolabbról a nyög, nyaggat, mekeg igékkel is kapcsolatos. Lásd még nyenyere. nyel – ‘nyelvével és nyelőcsöve izmaival a torkából a gyomor felé indít ‹ételt, italt›’; ‘nyálát nyeli’: nagyot nyelt ijedtében; ‘magába fojt’: sok bosszúságot nyeltünk; ‘magába fogad’: elnyelte a föld. Származékai: nyelő, nyelés, nyelet, nyeldes, nyeldekel, nyeldeklő. Ősi örökség az uráli korból: osztják njel-, votják njil-, finn niellä, szamojéd njállá (‘nyel’). nyél – ‘szerszám, eszköz hosszú fogantyúja, markolata’; ‘levél szára’. Származékai: nyeles, nyeletlen. Ősi örökség az uráli korból: vogul nel, osztják nol, szamojéd nir, ner (‘nyél, fogantyú’). A szóeleji palatalizálódás a magyarban következett be. nyelv – ‘az ízlelésnek, nyelésnek (és embernél a beszédnek) a szerve a szájban’; ‘beszédhangokból összetevődő jelrendszer, a gondolatok közlésének eszköze’; ‘más információközlő rendszer’: gesztusnyelv, számítógépes nyelv, virágnyelv; ‘nyelvhez hasonló alakú tárgy’: a cipő, a mérleg nyelve, nyelvsíp. Származékai: nyelves, nyelvel, nyelvetlen, nyelvezet, nyelvész, nyelvészet, nyelvészkedik. Ősi örökség a finnugor korból: vogul njiljem, osztják njálem (‘nyelv’), lapp njalbme (‘száj’). A testrész és hangzó nyelv nevének azonossága más nyelvekben is előfordul : görög glóssza, latin lingua, francia langue (‘nyelv’), angol (mother) tongue (‘anyanyelv’) stb. nyenyere – ‘tekerőlanthoz hasonló húros népi hangszer’. Hangutánzó szó, a ~ nyekergő, nyikorgó hangját imitálja. Lásd még nyekereg. nyer – ‘kap, ‹szerencsével› hozzájut, elér’; ‘‹vetélkedésben, játékban› győzelmet arat’; ‘termékként kap’: az ércből vasat nyerünk. Származékai: nyerés, nyerő, nyereség, nyereséges, nyertes,

- 251 - oldal

a

achát

nyeremény, nyerészkedik, nyerészkedő, nyerészkedés. Valószínűleg ősi örökség az ugor korból: vogul njir- (‘tép’), osztják njer- (‘szakít’); az alapjelentés ‘zsákmányként megszerez’ lehetett, amelyből a fentiek kifejlődtek. nyereg – ‘ló hátára szerelt ülőalkalmatosság’; ‘kerékpár ülőrésze’; ‘hegy két csúcsa közötti alacsonyabb összekötő rész’. Származékai: nyerges, nyergel. Ősi örökség az ugor korból: vogul nevre, osztják noger (‘nyereg’); ezek a magyar nyer- szótő előzményei, a -g denominális névszóképző lehet (lásd pl. féreg). nyerít – ‘‹ló› jellegzetes szaggatott, fokozatosan mélyülő hangját hallatja’; ‘‹ember› bántóan éles hangon nevet’. Hangutánzó eredetű szó, a nyelvjárási nyíret (‘szűköl, nyüszít’) rokona. Lásd még nyirettyű. nyers – ‘fövetlen, sütetlen ‹étel›’; ‘megmunkálatlan, finomítatlan’: nyersanyag, nyersolaj; ‘még csiszolásra, kidolgozásra váró’: nyers kézirat, nyersfordítás; ‘barátságtalan, kíméletlenül őszinte ‹beszéd, hang›’. Származéka: nyerseség. Ismeretlen eredetű szó. nyes – ‘vág, metsz ‹fáról, bokorról fölös ágakat›’; ‘‹labdát teniszben, pingpongban› pörget’. Származékai: nyeső, nyesett, nyeseget, nyesedék. Bizonytalan eredetű. Talán hangfestő szó a finnugor korból: osztják njettje (‘kopaszt’), zürjén njetjsni (‘tép, cibál’). nyest – ‘menyétféle, értékes prémű ragadozó’. Valószínűleg a nő2 főnév származéka kicsinyítő -s képzővel. A -t elem talán a hasonló kisállatok (evet, menyét, nyuszt) nevéből analógiás úton került a szó végére, de lehet hogy a -st képzőegyüttes a nőstény kialakulásának egy korábbi fázisából való. A szóeleji palatalizálódást is a nyuszt analógiás hatása magyarázhatja. nyihog – ‘‹ló› vihogva nyerít’; ‘vihog’. Hangutánzó eredetű szó, a nyelvjárási nyí (‘vonít, nyüszít’) rokonságából. nyikhaj – ‘semmirekellő’. Cigány szó (njikai) a ni (‘se’) és kai (‘honnan’) elemekből, tehát ‘sehonnai’. nyikorog – ‘‹kenetlenül surlódó alkatrész, új cipő stb.› éles, csikorgó hangot ad’. Hangutánzó szó a nyekereg családjából. nyíl – ‘íjról kilőtt hegyes vessző’; ‘ennek stilizált rajza mint iránymutató jel’. Származékai: nyilas, nyilaz. Ősi örökség az uráli korból: vogul njél, zürjén njil, mordvin nal, finn nuoli, szamojéd nié (‘nyíl’). Lásd még nyilallik. nyilallik – ‘ismételt, éles fájdalomérzettel jelentkezik’: nyilallik a dereka, a veséje. A nyíl főnév származéka denominális -ll igeképzővel (mint pl. párállik); a hirtelen heves fájdalom szúrás érzetét kelti. nyílik – lásd nyit nyilván – ‘bizonyára’; ‘‹régen› nyilvánosan’. Származékai: nyilvános, nyilvánosság, nyilvánít, nyilvánul. A nyílik ige (lásd nyit) határozói igeneve, amely önálló határozószó lett: ‘(ki)nyílván’  ‘mindenki előtt nyitottan’  ‘jól láthatóan’. nyimnyám – ‘pipogya, gyámoltalan’. Hangutánzó, hangfestő ikerszó, második eleme a nyámmog nyám tövével azonos, a vontatott evés vagy beszéd hangját és szájmozgását idézi. nyír1 – ‘‹hajat, szőrzetet› levág’; ‘‹gyepet› rövidre vág’; ‘‹papírt, kelmét, lemezt› ollóval vág’; ‘‹ki- igekötővel› megöl’. Származékai: nyíró, nyírás, nyíratlan, nyírat, nyiratkozik, nyirkál. Ismeretlen eredetű szó. Korábban magas hangrendű volt (innen a nem ritka Nyírő mint családnév), csak a 18. század óta kap mély hangrendű toldalékokat, talán a bír, ír, sír igék analógiás hatására. nyír2 – ‘fehéres törzsű, vékony ágú, ritka lombú fa’. Ősi örökség az uráli korból: vogul njer, njir, zürjén njer (‘ág, vessző’), szamojéd njérú (‘fűzfa’). A magyar jelentés talán ‘vesszős ágú fa’  ‘nyírfa’ vonalon fejlődött ki. nyír3 – ‘mocsár, vizenyős rét’. Származékai: nyíres, nyírjes. Ősi örökség az uráli korból, s a magyar Nyírség névadója. Lehet, hogy azonos a nyír2 szóval azon az alapon, hogy a nyírfa szereti a vizenyős helyeket, de elképzelhető az is, hogy a nyár2 szó magas hangrendű alakváltozata, a szó eredetibb jelentése alapján. Lásd még nyirkos. nyirettyű – ‘‹régen› hegedűvonó’; ‘‹nyelvjárási› nádi hegedű’. Hangutánzó szó a nyelvjárási nyíret (‘nyüszít, nyöszörög’) igéből, a nyerít rokonságából, a folyamatos melléknévi igenév sajátos képzőváltozatával (mint pl. billentyű, csappantyú). nyirkos – ‘kissé nedves’; ‘páratelt, hűvös ‹idő›’. Származékok és kapcsolt szavak: nyirkosság, nyirkosodik; nyirok. Valószinűleg a nyír3 származéka, s ennek folytán a nyár2 szóval is kapcsolatos lehet. A -kos olyan képzőegyüttes, mint a vaskos, nyálkás szavakban; a nyirok utólagos elvonás, és a nyelvújítás korában kapta mai élettani jelentését. Elképzelhető az is, hogy a nyirok szó az elsődleges, a nyír denominális -k képzős változata (mint fészek, fazék); ez csak azért kevésbé valószínű, mert a ~ alak

háromszáz évvel régebbről ismeretes. nyiszál – ‘életlen eszközzel vagdal’. Származékok és kapcsolt szavak: nyiszog, nyiszszan, nyisszant. Hangutánzó szó, a súrlódó felületek hangját imitálja, mint a csiszol, reszel; közvetlen rokonságába a tájnyelvi nyiszitel, nyiszbál, nyiszgol (‘nyiszál’) tartozik. nyiszlett – ‘vézna, csenevész, hitvány’. Ismeretlen eredetű szó. nyit – ‘kitár, feltár ‹csukott vagy lezárt teret›’; ‘kezd, indít’: boltot nyit, vitát nyit; ‘‹növény› virágozni kezd’. Származékok és kapcsolt szavak: nyitó, nyitás, nyittat, nyitány, nyitja; nyílik, nyílás, nyilatkozik, nyilatkozat, (ki)nyilatkoztat, (ki)nyilatkoztatás. Ismeretlen eredetű szócsalád. nyivákol – ‘‹macska vagy más állat› éles, panaszos hangot hallat’; ‘‹kisgyermek› így sír’. Hangutánzó szó a nyávog és nyí (‘panaszosan vonít’) rokonságából. nylon – [nejlon] ‘poliamid műanyag, ebből készült szintetikus fonál, ilyen szállal készült kelme’: nyloning, nylonzokni. Nemzetközi szó az angol nylon márkanévből, amelyet alighanem véletlen ötletből adtak neki feltalálói. Utólagos értelmezésére számos találgatás született, hogy pl. nyl- eleme a New York, illetve London városnevek kezdőbetűit tartalmazza, mivel a gyártó du Pont de Nemours cégnek e két városban voltak központi irodái. Annyi kétségtelen, hogy a ~-ból elvont -lon elem azóta több szintetikus szálanyag nevében szerepel: danulon, orlon, perlon. Pontatlan szóhasználatban más eredetű (pl. polietilén) műanyagokat is ~nak neveznek: nylonszatyor, nylontasak, nylonfólia. nyolc – ‘négyszer kettő’. Származékai: nyolcas, nyolcad, nyolcadik. Valószínűleg az ősmagyar korban alakult ki egy nyol- elemből, amelyhez utóbb került a -c elem a kilenc analógiás hatására. Az első elem feltehetőleg azonos a nyaláb ugor kori, ‘egybe, össze’ jelentésű alapszavával. Tudnunk kell, hogy a finnugor korban sokáig hetes számrendszert használtak, a 8 tehát az új, magasabb egység első száma volt; halászó-vadászó népeknél nem ritka, hogy valamely fontos számot egy-egy köteg vagy nyaláb vadbőrrel, szárított hallal, illetve ezek nevével jelölnek. nyolcvan – ‘nyolcszor tíz’. A nyolc számnév és a -van elem kapcsolata; az utóbbi eredetéről lásd hatvan. nyom – ‘súlyával ránehezedik valamire’; ‘valamilyen súlyú’: hatvan kilót nyom; ‘(hozzá)szorít’; ‹főnévként› ‘bemélyedés talajban, amit az ott elhaladó hagyott’: lábnyom, patanyom, keréknyom; ‘érintkezés okozta elváltozás felületen’: vérnyom, a piszkos keze nyoma; ‘látható, tapasztalható jel, bizonyság, tanúság valamiről, ami végbement’: eltűntették a háború nyomait; nyoma sincs betörésnek. Származékai: nyomás, nyomat, nyomtat, nyomogat, nyomaszt, nyomint, nyomakodik, nyomódik, nyomós, nyomaték, nyomatékos, nyomkod, nyomtatás, nyomtatvány, nyomda, nyomdász, nyomdászat; nyomos, nyomtalan, nyomoz, nyomozó, nyomozat, nyomozás. Ősi igenévszónk, amely az ugor, esetleg finnugor időkbe vezet vissza. Valószínűbben a vogul njalemt- (‘nyom’), osztják njolta (‘dagaszt’) tekinthető előzménynek, vagyis egy ugor *njolmaalapszó, amelyben az lm  m fejlődés tipikus (lásd csomó, szem). A zürjén njamljav- (‘dagaszt’), cseremisz njumir- (‘szétnyom’) igékkel való egyeztetés hangtörténeti gondokat okoz. Lásd még nyamvadt, nyomorék, nyuvad. nyomorék – ‘súlyos testi fogyatékos (személy)’. Származékok és kapcsolt szavak: nyomorékság, nyomorít, nyomorgat, nyomorú, nyomorúság, nyomorúságos, nyomorog, nyomorgó, nyomorgás, nyomorodik, nyomorult, nyomor. A népes szócsalád alapja a nyom ige gyakorító -r képzős alakja, amely csak nyomorgat, nyomorodik származékaiban mutatkozik meg jól felismerhetően. Az alapige konkrét ‘nyomkod, ránehezedik’ értelme az egész szócsaládban egy átvitt ‘elnyom, meggyötör, elformátlanít’ körbe emelkedik. A ~ olyan deverbális képzés, mint a keverék, kotorék, tehát ‘a nyomkodás eredménye’; a nyomorú folyamatos melléknévi igenév (mint pl. háború), a nyomorult az elavult nyomorul befejezett melléknévi igeneve. nyoszolya – ‘fekvőhely, heverő, ágy’; ‘‹régen› hordágy’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát nosila, szlovén nosilo (‘hordágy, halott vagy koporsó szállítására való eszköz’), ezek a nositi (‘hord’) ige származékai. A magyar szóban hangrendi kiegyenlítődés következett be, az l palatalizálódott. Elavult, illetve irodalmi szó. Lásd még nyoszolyó. nyoszolyó – ‘koszorúslány ‹menyegzőn›’; ‘a menyasszony körül segédkező asszony, lány’. A nyoszolya alakváltozata, amely a nyoszolyóasszony (‘a menyasszonyi ágyat elkészítő asszony’) összetételből kiválva nyerte új értelmét. Elavult szó. nyög – ‘‹fájdalmában vagy erőlködéstől› fojtott, panaszos, szakadozott hangot ad’; ‘keservesen szenved ‹valami miatt›’: az apja zsarnokságát nyögi. Származékai: nyögés, nyögdel, nyögdécsel.

- 252 - oldal

a

achát

Hangutánzó szó a nyekereg és nyaggat családjából. nyugalom – ‘pihenés, békesség’; ‘mozdulatlan állapot’; ‘munkából való visszavonultság, nyugdíjas állapot’: nyugalomba vonul. Származékai: nyugodalom, nyugalmi, nyugalmas, nyugalmaz, nyugalmazott. A nyugszik ige nyug- tövéből keletkezett deverbális -alom, illetve -dalom névszóképzővel. nyugat – ‘a naplemente irányában fekvő égtáj’; ‘a tőlünk nyugatra eső országok’: nyugatra menekült. Származékai: nyugati, nyugatias, nyugatos. A korábbi napnyugat önállósodott második eleme, a nyugszik ige főnévi származéka (mint jövet, kelet, menet). A napnyugat korábban azonos jelentésű volt a napnyugta szóval; idővel az elsőhöz az irány, a másodikhoz a ‘naplemente’ értelem rögződött. nyugszik – ‘mozdulatlanságban van’; ‘pihen’; ‘a sírban fekszik’: itt nyugszik… Származékai: nyugodt, nyugtalan, nyugtalanság, nyugtalanít, nyugtalankodik, nyughatatlan, nyughatatlanság, nyugvó, nyugoszt, nyugosztal, (valakinek a) nyugta, nyugtat, nyugton. Valószínűleg ősi örökség a finnugor korból: vogul njont- (‘pihen’), osztják njógol- (‘alszik’), mordvin nuvamsz (‘szundikál’). A magyar ige az alszik tőtípusába tartozik. Nyug- tövét a nyelvújítás korában összetételi előtagként használták ‘nyugvó, nyugalmat adó’ jelentésben: nyugágy, nyugállomány, nyugdíj, nyughely stb. Lásd még nyugalom, nyugat, nyugta. nyugta – ‘átvételi elismervény’. A nyugszik ige származéka, rövidebb forma a nyelvújítási nyugtatvány képzésből, amely az újkori latin quietantia, azaz ‘elismervény’ (tkp. ‘megnyugtatás’) mintájára született. nyújt – ‘‹alakítható testet feszítéssel› hosszában, széltében megnövel’; ‘megfeszít’; ‘kezét vagy benne tartott tárgyat valaki elé tartja, odakínál’; ‘ad, produkál’: kiváló teljesítményt nyújtott; ‘juttat, ad’: étkezést nyújt dolgozóinak. Származékok és kapcsolt szavak: nyújtó, nyújtás, nyújtózik, nyújtóztat, nyújtózkodik, nyújtogat; nyúlik, nyúlás, nyúlós, nyúlánk, nyúlékony. A ~ nyú- alapszava ősi örökség a finnugor korból: zürjén njoikavni (‘kinyúlik’), votják nujt- (‘kihúz’). Lásd még nyurga. nyúl – ‘hosszú fülű, rövid farkú, ugrálva futó mezei rágcsáló állat’; ‘ennek üregekben élő, illetve háziasított változata’. Származékai: nyulas, nyulacska, nyulász, nyulászik. Ősi örökség az uráli korból: zürjén njimal, mordvin numal, lapp njoammel, szamojéd noma (‘nyúl’). A finnugor *njomal alapforma m-je a magyarban kiesett. Lásd még nyuszi. nyúlik – lásd nyújt nyurga – ‘nyúlánk, magas és sovány’. Valószínűleg a nyújt ige nyúlik alakjából származik, egy önállóan ki nem mutatható -g gyakorító képzős ige folyamatos melléknévi igeneve (mint kerge, lenge, rozoga). A l  r változás olyan, mint pl. a botol  botorkál szópárban. nyuszi – ‘nyulacska’. Becéző forma az állathívogató nyusz-nyusz alakból, amelynek nyusz eleme a nyúl játszi alakítású változata. nyuszt – ‘menyétféle, értékes szőrmét adó erdei ragadozó emlős’. Ősi örökség a finnugor korból: vogul njoksz, zürjén njazs, észt nugis (‘menyét, coboly, nyuszt’). A ~ szóvégi t-je talán a nyest analógiás hatását mutatja. nyuvad – ‘fullad’. – nyuvaszt: ‘megfojt’; ‘gyötör’. A nyom ige elavult nyomvad, nyomvaszt (‘agyonnyomódik, agyonnyom’) származékából erednek, alak- és jelentésváltozással. Régies és tájnyelvi szavak; a szlengben a kinyuvaszt ‘megöl’ értelemben használatos. Lásd még nyamvadt. nyúz – ‘‹állat› bőrét lefejti’; ‘gyötör, szipolyoz’; ‘zaklat ‹szakadatlan követelőzésével›’: új bicikliért nyúzza az apját; ‘kíméletlenül használ, koptat, nyű’: elnyúzta a cipőjét; ‘elhúz, elnyújt, sokszor játszik ‹dallamot, zeneművet›’: a Czerny-etüdöket nyúzza. Származékai: nyúzó, nyúzás, nyúzott. Feltehető nyú- alapszava alighanem ősi örökség a finnugor korból, de nem tudni, hogy előzménye a lapp njuovvat (‘állatot öl, nyúz’) vagy a vogul njój-, votják njij- (‘nyúz’). A magyar szó -z gyakorító képzőt visel (mint főz, néz). nyű1 – ‘‹kendert, lent› szálastul kitép’; ‘‹ruhaneműt› viseléssel koptat’. Származéka: nyűtt. Ősi örökség az uráli korból: vogul njüv- (‘tép, cibál’), finn nykiä (‘cibál, szakít, kopaszt’), szamojéd njelem (‘kihúz’). Lásd még nyüstöl. nyű2 – ‘légy lárvája’; ‘féreg, tetű’. Származéka: nyüves. Ősi örökség a finnugor korból: vogul njink, osztják nink (‘nyű’), lapp njivnja (‘apró rovar’). nyűg – ‘lószőrből font béklyó’; ‘teher, baj, nyomasztó kényszerűség’. Származékai: nyűgös, nyűgöz, nyűgölődik. Ismeretlen eredetű szó. nyüst – ‘szövőszék alkatrésze, amely a láncfonalakat megemeli’; ‘láncfonal, ilyenek összessége’. A bolgár régi nista (‘fonal’) duális nisti alakjából való, utólagos palatalizációval és labializálódással, valamint a szóvégi

magánhangzó lekopásával: nisti  nist  nyist  nyüst . Lásd még nyüstöl. nyüstöl – ‘nyű, koptat’; ‘ver, páhol’. Valószínűleg a nyű1 származéka, amelyből mindkét fenti jelentése levezethető; a ‘tép, cibál’ és ‘elver, elpáhol’ közt kézenfekvő az összefüggés. A képzésmód azonban homályos, a -töl képző (mint zakatol, szimatol) előtti s magyarázatához fel kell tennünk a nyüst igének, illetve a nyüzsög ige nyüzs- tövének a beleértését is, lévén mindkettő élénk mozgással kapcsolatos. nyüszít – ‘‹kutya› vékony, panaszos hangon vonít, szűköl’. Hangutánzó szó, a nyöszörög közeli rokona. nyüzsög – ‘‹emberek vagy állatok tömege› élénken, szüntelenül és mindenféle irányban mozog’: nyüzsgő hangyaboly, nyüzsgő tömeg; ‘sok van belőle’: a könyvben nyüzsögnek a hibák; ‘tüntetően serénykedik, sürgölődik’. Származékai: nyüzsgő, nyüzsgés, nyüzsgölődik. Hangutánzó, hangfestő szó, a hemzseg távoli rokona.

,Ó

O

1

ó – ‘régi, ódon’: Fű kizöldül ó sírhanton (Arany); ‘idejétmúlt, ósdi’:…a nadrág, / Úgy megritkult, olyan ó (Petőfi); ‘‹összetételek előtagjaként› régi, ősi’: óbor, ódivatú, óhitű, ókor, óváros. Nagy valószínűséggel az agg ősmagyar kori ag előzményének alakváltozata ag  au  ó vonalon. Kevésbé hihető, hogy egy uráli oma lenne az alapforma: cseremisz üma, finn ammoin (‘régen’), szamojéd umo (‘reggel’). Lásd még avar1, avas1-2, avul, ócska, ódon, ósdi, ószeres. ó2 – lásd óh ó3 – lásd óv oázis – ‘termékeny, lakott terület sivatagban’. Nemzetközi szó a latin oasis, illetve görög Oaszisz előzménye nyomán; ez egy település neve volt a líbiai sivatag egy termékeny pontján. Végső forrása az óegyiptomi uht (‘katlan, mélyedés’). A magyar ~ forrása a latin volt. óbégat – ‘jajgat, siránkozik’. Magyar képzés a német oh Weh (‘ó jaj’) indulatszóból, a -gat képzővel (mint jajgat, nógat). Az ~ b-je lehet hanghelyettesítés eredménye (mint bakter, bükköny, bognár), de német nyelvjárási au bé, o bé formák átvétele is. obeliszk – ‘négyoldalú, felfelé keskenyedő, felül gúlában végződő magas (emlék)oszlop’. Nemzetközi szó a latin obeliscus, illetve előzménye, a görög obeliszkosz nyomán; ez az obelosz (‘kihegyezett nyárs; kőszál’) kicsinyített alakja. Az ~ a német Obelisk átvétele. óberhé – ‘rendőr-főkapitányság’. A tolvajnyelv jiddis eleme az óber (‘felső, fő-’) és hé (‘rendőr, rendőrkapitányság’) elemekből; az utóbbi eredetéről lásd hekus. óbester – ‘ezredes ‹a régi katonai nyelvben›’. A német Oberst (‘ezredes’) régebbi Oberster alakjának átvétele a belső r kivetésével (mint masíroz). A német szó az ober (‘felső, magasabb’) melléknév felsőfokú alakjának a főnevesülése. Az -ester szórészben az s hang talán a mester szó analógiás hatását mutatja. objektum – ‘tárgy’; ‘épület, létesítmény’: katonai objektumok. – objektív: ‘valóságos, érzékelhető’: objektív valóság; ‘az emberi tudattól függetlenül létező’; ‘pártatlan, tárgyilagos’: objektív vélemény; ‘‹főnévként› tárgylencse, fotólencse’. – objektivitás: ‘tárgyilagosság’. – objektivál: ‘tudattartalmat kifejez’. Nemzetközi szócsalád a latin obiectum (‘a szem elé állított dolog; a megfigyelés tárgya’) nyomán, amely az obicere, obiectum (‘eléje vet, helyez, szembeállít’) befejezett melléknévi igeneve az ob(‘elé, szembe’) és iacere (‘dob, vet’) elemekből. Lásd még szubjektum. oblátus – ‘szerzetesrend kötelékében élő, de fogadalmat nem tett segítő testvér, vagy a rendhez lazán kötődő világi személy’. Latin szó az offerre, oblatum (‘felajánl’) igéből, a.m. ‘(Istennek) felajánlott’. Lásd még offertórium. obligál – ‘kötelez’. – obligáció: ‘kötelezettség’; ‘‹régen› kötelezvény, kötvény’. – obligát: ‘kötelező, szokványos, elmaradhatatlan’. – obligó: ‘kötelezettség, tartozás’: obligóban vagyunk; ‘‹erkölcsi› kényszer, kényszerhelyzet’. Nemzetközi szócsalád a latin obligare, obligatum (‘leköt, kötelez, elzálogosít’) ige alapján, az ob- (‘mellé’) és ligare (‘köt’) elemekből; az obligó a németen keresztül az olasz obbligo (‘kötelezettség’) formából való. oboa – ‘két nyelvsípos, magas hangú fafúvós hangszer’. A német Oboe átvétele latinosított szóvéggel. Forrása a francia hautbois [oboa], tkp. ‘magas (hangú) fa’ a latin altus (‘magas’) és késő latin buscus (‘erdő, fa’) nyomán; utóbbi a latin buxus (lásd bukszus) hangátvetéses változata. obsit – ‘kiszolgált katona elbocsátó levele ‹a régi katonai nyelvben›’. Származéka: obsitos. A német Abschied (‘búcsú, elválás, elbocsátó levél’) bajor-osztrák

- 253 - oldal

a

achát

opschied alakjából. obskúrus – ‘sötét, zavaros, kusza ‹ügy›’; ‘ismeretlen, kétes hírű, gyanús ‹személy›’. – obskurantizmus: ‘a felvilágosodással és haladással szemben ellenséges felfogás, magatartás’; ‘népbutítás’. – obskurantista: ‘népbutító, a felvilágosodással szemben ellenséges személy’. Az ~ latin szó (obscurus), a.m. ‘sötét, rejtett, ismeretlen’ az ob(‘el’) és scurus (‘fedett’) elemekből. A két utóbbi szóalak német eredetű: obskurantismus, obskurant, a latin obscurare (‘elhomályosít’) származékai. obstruál – ‘parlamenti obstrukciót alkalmaz’. – obstrukció: ‘‹parlamentben› törvény megszavazásának akadályozása vagy késleltetése a hozzászólások véghetetlen sorozatával ‹az ellenzék részéről›’. Nemzetközi szó a latin obstruere, obstructum (‘eltorlaszol’), az ob(‘elé, szembe’) és struere (‘épít’) elemekből, azaz ‘akadályt épít az útjába’. obszcén – ‘szeméremsértő, trágár’. – obszcenitás: ‘szemérmetlenség, trágárság’. Nemzetközi szócsalád a latin obscaenus (‘ocsmány, trágár’) nyomán, az ob(s)- (‘felé’) és caenum (‘sár, szenny’) elemekből. A ~ a német obszön átvétele. obszerváns – ‘a ferencesrend egyik ága, ennek tagja’. A latin observare (‘megfigyel, megbecsül, megőriz’) ige folyamatos melléknévi igeneve (observans); a név arra utal, hogy a minorita ág kiválásakor az ~ ág megőrizte a rend eredeti, szigorúbb szabályzatát. Lásd még obszervatórium. obszervatórium – ‘csillagászati megfigyelőállomás, megfigyeléseket végző tudományos intézmény’. Nemzetközi szó a latin observare, observatum (‘megfigyel; megőriz’) ige alapján, a nyomósító szerepű ob- és servare (‘szemmel tart, őriz’) elemekből. Lásd még obszerváns. obszidián – ‘kagylós törésű, üveges vulkáni kőzet’. Nemzetközi szó a latin Obsidianus lapis, azaz ‘Obsidius köve’ kifejezés nyomán; idősebb Plinius szerint egy ilyen nevű ember bukkant elsőként erre a kőre Etiópiában. obulus – ‘kis értékű ezüstpénz az ókori Athénban, illetve Árpád-kori magyar ezüstpénz’; ‘az a pénzdarab, amelyet az ókori görögök a halott nyelve alá tettek Kharónnak, az alvilági Sztüx folyó révészének fizetségéül’. Nemzetközi szó a latin obulus, illetve előzménye, a görög obolosz (‘pénznem és súlymérték’) nyomán. óceán – ‘világrészeket elválasztó nagy tenger’. – oceanográfia: ‘a tengerekkel foglalkozó tudományok összessége’. Nemzetközi szó a latin Oceanus nyomán, melynek előzménye a görög Ókeanosz (‘a földkorongot körülfolyó elképzelt világfolyó, világtenger; ennek istensége, Gaia fia’). ocelot – ‘amerikai párducmacska, foltos bundájú ragadozó’; ‘ennek értékes prémje’. Nemzetközi szó az azték indián ocelotl (‘párduc’) nyomán. ócsárol – ‘becsmérel’. Régi és tájnyelvi ólcsáll alakja elárulja, hogy az olcsó származéka, annak régebbi ócsó alakjából, -ll képzővel (mint kicsinyell, sokall), illetve -rl képzőegyüttessel, mint abál–abárol, becsmél–becsmérel, sikál–sikárol, tehát ‘olcsónak, csekély értékűnek tart, annak nyilvánít’. ócska – ‘elhasznált, elviselt ‹s ezért már értéktelen›’: ócska ruha; ‘silány, vacak, hitvány’. Származékai: ócskaság, ócskás. Az ó melléknév kicsinyített származéka (mint csúnyácska, nagyocska). ocsmány – ‘rút, ronda, undorító, mocskos’; ‘szemérmetlen, trágár’. Származéka: ocsmányság. Ismeretlen eredetű szó. ocsú – ‘kicsépelt gabona törmeléke, szemete’. Ótörök eredetű: kun ucsuh, tatár ocsok (‘pelyva, ocsú’); ezek egy ucs- (‘elrepül’) tő származékai. ocsúdik – ‘ébred’; ‘magához tér’. Ismeretlen eredetű szó. oda – ‘‹a beszélőtől› távoli irányba, helyre’. Származékai: odább, odáz, odáig. Az az mutató névmás régi oz, od alakjából lett -á lativusi raggal, amely a szóvégen megrövidült. Lásd még ide, ott, úgy. óda – ‘magasztos tárgyú, emelkedett hangú lírai költemény’. Költészeti szakszó a középkori latin oda nyomán, amely a görög ódé (‘ének’) átvétele. Ez egy korábbi aoidéből ered, s forrása az aeidó (‘énekel’) ige. Lásd még odeon. odaliszk – ‘háremhölgy (rabnője)’. Nemzetközi szó a francia odalisque nyomán; ennek forrása a török odalik (‘szobalány’), az oda (‘szoba’) származéka. odeon – ‘zeneterem hangversenyek, táncbemutatók, színielőadások számára’. Nemzetközi szó a francia odéon nyomán; ez a görög ódeion (‘fedett, oszlopcsarnokos terem zenei előadásoknak’) folytatása; utóbbi forrása az oidé, ódé (‘ének’). Lásd még óda. ódium – ‘egy döntés által kiváltott neheztelés, gyűlölet,

népszerűtlenség’: senki sem akarta vállalni egy ilyen lépés ódiumát. Latin szó (odium), a.m. ‘gyűlölet’ az odisse (‘gyűlöl’) igéből. ódon – ‘régi, a régmúlt hangulatát idéző’: ódon várfalak. Nyelvújítási képzés az ó melléknévből, a -don képzővel (mint újdon, tulajdon). odú – ‘korhadással keletkezett üreg fa oldalában’; ‘szűk, sötét lakás, lakóhelyiség’. Származékai: odvas, odvasodik. Ősi örökség a finnugor korból, de forrása nincs eldöntve. Ez lehet a votják udur (‘méhkas szája’), mordvin undo (‘faodú’), finn ontelo (‘üres’) szavak köre, ‘odú’ jelentéssel, de gondolhatunk egy másik, ugor szócsoportra is: vogul ontar (‘anyaméh’), osztják onter (‘hasüreg, mellüreg’), ahol tehát a ‘testüreg’ a fő jelentéskör. odvas – lásd odú ódzkodik – ‘húzódozik, vonakodik’. Az old ige oldoz származékának visszaható oldozkodik alakjából ered oldoz  ódoz  ódz összevonódással, azaz ‘igyekszik eloldani magát’, mármint valami köteléktől, kötelezettségtől. offenzív – ‘támadó’; ‘bántó, sértő’. – offenzíva; ‘általános, nagyarányú ‹katonai› támadás’. Nemzetközi szó a latin offensivus (‘támadó’) nyomán, az offendere, offensum (‘megüt, megsért, megtámad’) igéből, az ob- (‘ellen’) és fendere (‘üt’) elemek alapján. offertórium – ‘felajánlás ‹misében›’; ‘a miseszöveg eme részének megzenésített formája mint zenés mise tétele’. Latin szó az offerre, azaz ‘‹áldozatot› felajánl’ ige alapján, az ob(‘felé, neki’) és ferre (‘hoz’) elemekből. Lásd még oblátus. offícium – ‘hivatali tisztség’; ‘kötelezettség’; ‘a papi zsolozsma’. Latin szó, a.m. ‘kötelesség, hivatal’ az ob- (‘felé’) és facere (‘tesz, végez’) elemekből; más nézet szerint egy opificium szóból ered, és elemei az opus (‘mű’) és facere (‘csinál’). Lásd még oficér. oficér – ‘katonatiszt’. A német Offizier átvétele; forrása a francia officier, a késő latin officiarius (’tisztségviselő’) folytatása; ennek eredetéről lásd offícium. Elavult szó a régi katonai nyelvből. ofszájd – ‘lesállás’. Az angol offside (‘túloldal, tiltott oldal’) átvétele kiejtés szerint a sportnyelv korai időszakában; off (‘túl, el’) és side (‘oldal’). ofszet – ‘színes síknyomó eljárás’. Angol nyomdai szakszó (offset) a set off (‘kiemel, kiegyenlít’) igéből. óg-móg – ‘dohog, kelletlenkedik’. Hangutánzó ikerszó egy nyelvjárási hangfestő mohog, mógg (‘dörmög, dohog’) ige alapján. óh – ‘‹indulatszó fájdalom, szomorúság, vágyódás, máskor kérés, sőt akár csodálkozás, öröm kifejezésére›’. Alakváltozatok: oh, ó. Önkéntelen hangkitörésből keletkezett, úgyszólván nyelvek feletti indulatszó, a klasszikus és élő nyelvek legtöbbjében megtalálható azonos vagy nagyon hasonló alakban. Lásd még óhajt. óhajt – ‘kíván’. Származékai: óhajtás, óhaj. Az óh indulatszóból ered, az -ít műveltető képző -ajt alakváltozatával (mint pl. taszít–taszajt). Eredeti jelentése ‘sóhajt’ volt; ebből ‘sóhajt utána’  ‘vágyik rá’  ‘kívánja’ úton fejlődött ki mai értelme. ohm – [óm] ‘az elektromos ellenállás mértékegysége’. Georg S. Ohm német fizikus nevéből. ohó – ‘‹meglepetést, örömöt, ellenvetést, fenntartást kifejező indulatszó›’. Önkéntelen hangkitörésből keletkezett. ojjé – ‘‹csodálkozás, meglepetés, nyomósítás kifejezésére való indulatszó›’. Az óh és jé indulatszók tapadásával keletkezett. ok – ‘mozgás, változás, történés előidézője’: a kudarc okai; ‘indíték valamire’: nyomós okom van rá, hogy ezt kérjem; ‘magyarázat, megokolás’: okát adta furcsa viselkedésének. Származékai: okol, okoz, okul, okság, oksági, okozat, okozati, oktalan, oktalanság, oktat, oktató, oktatás, oktatási. Az ~ ótörök eredetű: ujgur uk (‘vélemény, értelem’), uk- (‘megért, felfog’). Az átvett szó jelentése ‘értelem’ lehetett, erre vall az igen koránról adatolt okos, valamint az oktalan és oktat szó is. A ‘valaminek az értelme’  ‘valaminek az oka’ jelentésfejlődés kézenfekvő. Az is lehet, hogy az ~ kezdettől igenévszó volt a magyarban; erre vall a nyelvjárási okik (‘okul, tanul’) ige. Lásd még oklevél, okmány, oktondi, okvetlen. okádik – ‘hány’; ‘nagy erővel lövell, ont’: tűzokádó sárkány. Származékai: okádás, okádék. Hangutánzó szó, az ökrendezés hangjait adja vissza. okapi – ‘a zsiráfnál kisebb, rövidebb nyakú afrikai kérődző’. Bantu néger szó. okarína – ‘tojás alakú csőrös agyagfuvola’. Nemzetközi szó az olasz ocarina nyomán; ez kicsinyített alak az oca (‘kacsa’) szóból, a népi latin auca folytatójából, az ~ ugyanis kacsatojás alakú és méretű. oké – ‘helyes, rendben van’. Az angol O.K. rövidítés, illetve okay forma kiejtés szerinti átvétele.

- 254 - oldal

a

achát

Ezek eredetéről vagy fél tucat különféle magyarázat van forgalomban, de egyik sem bizonyítható. okkázió – ‘alkalmi vétel’; ‘alkalmi, engedményes kiárusítása’. A latin occasio (‘alkalom’) átvétele; forrása a (magában nem használatos) occadere, occasum (‘megesik, véletlenül történik’) ige az ob- (‘mellé’) és cadere (‘esik’) elemekből. okker – ‘sárgásbarna szín’; ‘ilyen színű’. A német Ocker átvétele; ez az ófelnémet ogaron át a latin ochra, s végső soron a görög ókhra (‘sárga festőföld’) szóra megy vissza. okkult – ‘rejtett, titkos’; ‘az okkultizmussal kapcsolatos’. – okkultizmus: ‘hit a „rejtett” természetfölötti, titokzatos erőkben, az ezekkel való foglalkozás (mint asztrológia, mágia, spiritizmus)’. – okkultista: ‘az okkultizmus híve’; ‘az okkultizmussal kapcsolatos’. Nemzetközi szócsalád a latin occulere, occultum (‘elrejt, titokban tart’) nyomán, az ob- (‘el’) és celare (‘elrejt, elfed’) elemekből. Az ~ német átvétel. Lásd még okkultáció. okkultáció – ‘‹csillagászatban› fedés, egyik égitest takarása egy másik által a földi nézőpont felől’. Tudományos szakszó a latin occulere, occultus (‘elrejt, eltakar) nyomán, az ob- (‘el’) és celare (‘elrejt, elfed’) elemekből. Lásd még okkult. okkupál – ‘megszáll, elfoglal’. – okkupáció: ‘más állam területének katonai megszállása’: Bosznia okkupációja 1878-ban. Nemzetközi szócsalád a latin occupare (‘megszáll, elfoglal’) alapján, az ob- (‘mellé’) és capere (‘fog, vesz, ragad’) elemekből. oklevél – ‘szakképesítést igazoló irat, diploma’: tanári oklevél, okleveles építész; ‘középkori hivatalos irat’. Középkori eredetű összetétel az ok és levél szavakból, az előbbinek régi ‘bizonyság’, utóbbinak ‘irat’ értelme alapján. Lásd még okmány. okmány – ‘hivatalos irat, okirat’. Nyelvújítási képzés az ok szóból, annak régi ‘bizonyság’ jelentése alapján, az eredetileg deverbális -mány képzővel (mint iromány, találmány, tanulmány stb.). Hasonló denominális képzések: ormány1, tokmány. okos – ‘értelmes, eszes’. Származékai: okosság, okosodik, okoskodik, okoskodás, okosít. Az ok főnév származéka, annak feltehető eredetibb ‘értelem’ jelentése alapján; erre vall az ellentétes értelmű oktalan szó is. oktaéder – ‘szabályos nyolclapú test’. Mértani szakszó a görög októ (‘nyolc’) és hedra (‘sík, alap’) elemekből. A magyar szó a német Oktaeder átvétele. Lásd még oktán, oktáv, oktáva, oktett, októda, oktogon. oktán – ‘nyolc szénatomos, nyílt szénláncú telített szénhidrogén’. Nemzetközi szó a görög októ (‘nyolc’) szóból, a szénhidrogénsor tagjaira utaló -án végzettel (mint metán, propán, bután). Lásd még oktaéder, oktáv, oktáva, oktett, októda, oktogon. oktáv – ‘hétfokú, nyolc hangból álló (diatonikus) hangsor’; ‘a hangsor szélső tagjai közötti hangköz’; ‘egy hang és a tőle számított nyolcadik hang közti hangköz’; ‘‹nyomdászatban› nyolcadrét ív’. Nemzetközi szó a latin octavus (‘nyolcadik’) nyomán, az octo (‘nyolc’) számnévből. Az ~ a német Oktav átvétele. Lásd még oktaéder, oktán, oktáva, oktett, októda, oktogon. oktáva – ‘katolikus ünnepet követő hét; annak utolsó napja’; ‘nyolcsoros versszak, stanza’. Nemzetközi szó a latin octavus (‘nyolcadik’) nőnemű octava alapján. Fenti verstani jelentésében az olasz ottava (rima) visszalatinosított formája. Lásd még oktaéder, oktán, oktáv, oktett, októda, oktogon. oktett – ‘nyolc szólóénekesre vagy szólóhangszerre írt zenedarab’; ‘ilyen előadókból álló együttes’: a bécsi fúvósoktett. A francia octette átvétele a német Oktett közvetítésével, az olasz ottetto nyomán; a latin octo (‘nyolc’) számnév kicsinyített alakja. Lásd még oktaéder, oktán, oktáv, oktáva, októda, oktogon. október – ‘az év tizedik hónapja’. Nemzetközi szó a latin mensis October második eleme nyomán, amely az octo (‘nyolc’) számnévből ered, a római év ugyanis korábban márciussal kezdődött. októda – ‘nyolcelektródos elektroncső’. Műszaki szakszó a görög októ (‘nyolc’) és hodosz (‘út’) elemekből. Lásd még oktaéder, oktán, oktáv, oktáva, oktett, oktogon. oktogon – ‘nyolcszög’. Nemzetközi szó a görög októ (‘nyolc’) és gonia (‘sarok, szög’) elemekből. Lásd még oktaéder, oktán, oktáv, oktáva, oktett, októda. oktondi – ‘együgyű, hiszékeny, ostoba’. Az ok származéka annak régi ‘okosság’ értelme alapján, a pökhendi, kortyondi, ebhendi szavakéhoz hasonló játékos képzéssel; t eleme talán az oktalan szó hatásának tulajdonítható. oktrojál – ‘kényszerít, erőszakol’. A német oktroyieren (‘ráerőszakol’) átvétele latinosított szóvéggel, a francia octroyer (‘meghatalmaz; megvámol’) nyomán; ez az octroi (‘városi vám’) szóból származik, amely a latin auctoritas (‘rendelkezés, meghatalmazás’) folytatása. Eredetéről lásd auktor. okuláció – ‘szemzés’.

Mezőgazdasági szakszó a latin oculus (‘szem; rügy’) nyomán. Lásd még okuláré, ókumlál. okuláré – ‘szemüveg’. A latin vitrum oculare (‘szemre való üveg’) önállósodott második eleme, a latin oculus (‘szem’) származéka magyaros ejtéssel. A későbbi ókula változat ebből, illetve ennek német hatásra keletkezett okulár alakjából vonódott el toldalékos alakokban: okulárra  okulára  okula. Lásd még okuláció, ókumlál. ókumlál – ‘‹régebben› szemlél, fürkész’; ‘kitalál, kiötöl’. A latin oculare (‘megvilágít, felderít’) származéka, az oculus (‘szem’) nyomán. A magyar ige feltehetőleg előbb okulál alakú volt, majd a hasonló jelentésű szemlél, kémlel igék hatására alakult át. Lásd még okuláció. okvetlen – ‘feltétlenül’. Származékai: okvetetlenkedik, okvetetlenkedés. Az elavult okot vet (‘ellenvetést tesz’) kifejezésből előbb okvetetlen (‘ellenvetés nélkül’) alak keletkezett; ez maradt meg az okvetetlenkedik (‘akadékoskodik’, tkp. ‘minden ellenvetést elutasít’) származékban. Utóbb ez a forma egyszerejtés révén egyszerűsödött, akár az elegedendő  elegendő esetében. Lásd még ok. ól – ‘kisebb háziállatok tartására való építmény’: tyúkól, disznóól. Ótörök eredetű szó: ujgur agil, oszmán agil (‘karám’), altáji, tuvai aul (‘falu’). A magyarba agul forma kerülhetett, amelynek szabályos származéka az ~. oláh – ‘a zömében Romániában lakó néphez tartozó személy, e nép nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. Szláv eredetű szó: régi szerb-horvát, szlovén vlahi (‘újlatinok, olaszok, románok’). Az ősszlávban ez a név jelölte általában az újlatin népeket, vlahi és vlasi változatokban. A szó az ófelnémet walhisc (‘újlatin’) átvétele; ez végső soron egy közelebbről meg nem határozható kelta törzs nevéből ered, s etimológiailag az angol Welsh (‘walesi’) szóval kapcsolatos. A szláv szó két változatából született a magyarban egyfelől az olasz, másfelől az ~; a szóeleji mássalhangzó-torlódás a v vokalizációjával oldódott fel: vlah  ulah  oláh. Az önálló román állam megalakulásáig az ~ volt a kizárólagos magyar megnevezés e nép számára. olaj – ‘növényi eredetű, szobahőmérsékleten folyékony zsiradék’: repceolaj, olívaolaj; ‘ásványolaj’; ‘ebből gyártott fűtő- és üzemanyag’: olajtüzelés, dízelolaj. Szláv eredetű szó: szlovén (régi), szlovák olej; ez közvetlenül vagy ófelnémet olei, ole formákon át a latin oleum (‘olaj’) szóra vezethető vissza, amely az oliva (‘olajfa’) szóval kapcsolatos, valamint a görög elaia (‘olajfa’) ősibb elaiva formájával. A magyar szóalak hangrendi illeszkedéssel jött létre. Lásd még olajkáros. olajkáros – ‘olajat, gyógykenőcsöt áruló, házaló (szlovák) kereskedő’. A szlovák olejkár átvétele, amely az olej (lásd olaj) származéka; a magyar -os végzet fölösen jelöli a mesterséget, mint az esztergályos, kocsmáros, mészáros szavakban. Elavult szó. ólálkodik – ‘gyanús szándékkal, leselkedve járkál ‹valahol, valami körül›’. Az orv régi or alakjából keletkezett, korai alakjai orál, orálkodik voltak, ‘orozva, tolvaj módra leskelődik’ jelentéssel. Az r  l változás hasonulásnak, a tőmagánhangzó megnyúlása a hangsúlyos helyzetnek tulajdonítható. olasz – ‘a zömében Itáliában lakó néphez tartozó személy, e nép nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. Szláv eredetű szó: régi szerb-horvát, szlovén Vlasi (‘olaszok’). Az ősszlávban ez a név jelölte általában az újlatin népeket, vlasi és vlahi változatokban. A szó az ófelnémet walhisc (‘újlatin’) átvétele; ez végső soron egy közelebbről meg nem határozható kelta törzs nevéből ered, s etimológiailag az angol Welsh (‘walesi’) szóval kapcsolatos; a németben a legújabb korig használatos volt a Welschland megnevezés, amely Itáliát, Hispániát és Franciaországot foglalta magában. A szláv szó két változatából született a magyarban egyfelől az oláh, másfelől az ~; a szóeleji mássalhangzó-torlódás a v vokalizációjával oldódott fel: vlasz  ulasz  olasz. olcsó – ‘kevés pénzért kapható’; ‘könnyen megszerezhető’: olcsó dicsőség; ‘silány’: olcsó kifogás. Származékai: olcsóság, olcsóbbodik. Bizonytalan eredetű szó. Talán ótörök jövevény. Forrása lehet az ujgur, karakalpak usak (‘csekély’), vagy a türk alcsak (‘szerény’), oszmán-török alçak (‘alacsony’). Az előbbi esetben affrikálódás és inetimologikus l betoldása (mint bölcs, bölcső) magyarázza a ~ formát: usak  osag  ocsau  ócsau  olcsó, az utóbbiban lényegileg szóvégi ak  ag  au  ó hangfejlődés történt. Lásd még ócsárol. old – ‘‹csomót, kötelet› kibont’: oldás és kötés; ‘‹folyadék szilárd anyagot vagy más folyadékot, gázt› molekulákra bontva a maga anyagával elkever’: oldószer, a benzin oldja a zsírt; ‘‹szilárd anyagot folyadékba téve› molekulákra bont’: kevés vízben oldjuk fel a cukrot; ‘‹meg- igekötővel› kiszámít, kiderít, elvégez’: megoldja a feladatot, a rejtélyt. Származékai: oldás, oldoz, oldozás, oldatlan,

- 255 - oldal

a

achát

oldható, oldhatatlan, oldat, oldódik, oldódás. Az ~ feltehető alapszava ó, amely -d gyakorító képzőt kapott; a korai ód- alak utóbb kapta meg inetimologikus l-jét, s rövidült meg ezzel a magánhangzója, mint pl. a bőcs–bölcs szópárban. Az ó közvetlen előzménye ou lehetett, ahogy a Halotti Beszédben látjuk: oudonia és ketnie (‘oldania és kötnie’); ennek valószínű finnugor előzményei: vogul ánk (‘levet’), osztják ánata (‘kiold’), finn avata (‘nyit’). Lásd még ódzkodik. oldal – ‘testnek, tárgynak, térnek a középvonaltól jobbra, illetve balra eső része’; ‘papírlap, lemez egyik felülete’: a könyv első oldalain; ‘valakinek pártja, érdekköre’: a mi oldalunkon áll, baloldali politikus. Származékai: oldalas, oldalaz, oldalsó, oldalt. Bizonytalan eredetű szó. Feltehető olda- alapszava ugor örökség lehet: vogul antjel, osztják ante (‘borda’). A ‘borda’ és ‘oldal’ jelentést azonos vagy rokon szóval megnevezni kézenfekvő dolog, így tesz néhány rokonnyelv, valamint a francia is: côte, illetve côté. A szóvégi -l denominális névszóképző, s ahogy a vogul példa mutatja, meglehetett már az ugor korban is. A fenti egyeztetés csak egy ódal alakváltozatra érvényes. Ilyet bőven találunk a régi adatokban, de nem bizonyítható, hogy ez az eredeti. Ha igen, akkor a szóbelseji l inetimologikus járulék, mint a bölcs, bölcső, old szavakban vagy az ács tájnyelvi álcs változatában. Lásd még oldalog. oldalog – ‘sompolyog, somfordál’; ‘‹el- igekötővel› szégyenkezve eloson’. Az oldal származéka -g igeképzővel, amely inkább igékhez járul; eredeti jelentése ‘oldalt megy, jár’, ebből ‘kerülget’, majd ‘settenkedik’ lett. oleander – lásd leander olefin – ‘az etilénsorba tartozó telítetlen szénhidrogén’. Vegytani szakszó a francia gaz oléfiant (‘etilén’) kifejezés második tagjából, az oléfier (‘olajat képez’) folyamatos melléknévi igenevéből, a latin oleum (‘olaj’) és facere (‘csinál’) elemek alapján. oligarcha – ‘hatalmaskodó főnemes, kiskirály’. – oligarchia: ‘a leggazdagabbak szűk körének uralma’. – oligarchikus: ‘oligarchián alapuló’. Nemzetközi szócsalád a görög oligarkhia (‘kevesek uralma’) nyomán, az oligosz (‘kevés’) és arkhé (‘uralom’) elemekből. Lásd még oligocén, oligofrén. oligocén – ‘a földtörténeti újkor harmadkorának egyik időszaka’. Tudományos szakszó a latin oligocaenus nyomán, a görög oligósz (‘alig’) és kainosz (‘új’) elemekből, tehát ‘kevéssé új’. Az ~ a német Oligozän átvétele. Lásd még oligarcha, oligofrén. oligofrén – ‘gyengeelméjű’. – oligofrénia: ‘öröklés vagy sérülés folytán gyermekkorban fellépő gyengeelméjűség’. Orvosi szakszó az oligosz (‘kevés’) és phrén (‘értelem, szellem’) elemekből. Lásd még frenetikus, frenológia, hebefrénia, oligarcha, oligocén. olimpia – ‘négyévente rendezett, a legtöbb sportágra kiterjedő világverseny’. – olimpiász: ‘az ókori olimpiai játékok közti négyéves időszak mint időszámítási egység’: a 26. olimpiász második évében. – olimpikon: ‘olimpiai játékok résztvevője’. Az ~ az olimpiai játékok kifejezésből ered; ez az éliszi Olümpia ligetre utal, ahol Kr. e. 776-tól négyévente nagyszabású sportjátékokat rendeztek az egész görögség részvételével az olümposzi Zeusz tiszteletére. Az olimpiász forrása a görög Olümpiasz; az olimpikon balkezes magyar szóalkotás, voltaképp az Olümpikosz (‘olimpiai’) melléknév semleges formája. olíva – ‘olajbogyó’; ‘ebből készült’: olívaolaj. A latin oliva (‘olajbogyó’) átvétele. olló1 – ‘két pengéből álló, nyitható, csukható nyírószerszám’; ‘hasonló alakú tárgy, testrész’: rák ollója. Származékai: ollóz, ollózás. Azonos az olló2 szóval, hasonlóság alapján, a gida hátsó lábai ugyanis úgy állnak, mint a nyitott olló szárai. Úgyszintén alaki okból ment át a bak (‘kecske hímje’) neve a fűrészelő állványra. olló2 – ‘kecskegida, őzgida’. Ótörök eredetű szó: türk oglak, csagatáj oglag (‘gida’); ezek az ogul (‘valaki fia’) származékai. A tőben gl  ll hasonulás történt. Az ~ nyelvjárási szó. Lásd még olló1. ólom – ‘szürkés színű, puha, nagy fajsúlyú fémes elem’; ‘‹régebben› ón’. Származékai: ólmos, ólmoz. Valószínűleg ősi örökség a finnugor korból, előzményei azonosak az ónéival. Az ősi oln- tő, amely egyaránt jelentett ólmot, ónt s egyes nyelvekben ezüstöt is, egyrészt hasonulással onn  ónn  ón irányba fejlődött, másfelől olont eredményezett, amelynek szókezdő o-ja a hangsúly hatására megnyúlt, majd bizonyos toldalékok előtt bekövetkezett a n  m változás: ólonban  ólomban  ólom. A két név azonos eredetét támogatja az is, hogy az ~ megnevezésére a 19. századig az ónt is használták, és viszont. Kevésbé valószínű, hogy az ~ a vogul volem (‘ólom’) folytatása volna. olt1 – ‘‹növényt› más növény hajtásának beillesztésével nemesít’; ‘‹élőlényt› betegség elleni védőanyaggal injekcióz’: himlő ellen oltanak. Származékai: oltó, oltás, oltatlan, oltvány. Vitatott eredetű szó. Alighanem ősi ugor kori örökség: vogul alt-

(‘hozzáköt’), osztják alta (‘hozzátold’). A -t műveltető képző, s lehet, hogy már az ugor korban a szóhoz illeszkedett. Ugyanerről a tőről fakad egyébként az alkot ige is. Más magyarázat szerint az ~ az ősi avik1 (‘behatol’) ige av- tövének műveltető képzős származéka avt  aut  ót hangfejlődéssel, s a mai szóalak l-je utólagosan került be, mint pl. a boldog, hold1, oltalom szavak tövébe. Az ~ tájnyelvi ojt formája egy ideig köznyelvi szinten, sőt a helyesírásban is élt, talán hogy segítse a megkülönböztetést az olt 2 igétől. olt2 – ‘oda hat, hogy kialudjék ‹tűz, fényforrás›’; ‘‹belső égést› csillapít’: szomját oltja; ‘‹égetett meszet› vízzel kever’; ‘‹tejet› oltóanyaggal megalvaszt’. Az alszik ige al- tövének -t műveltető képzős származéka; az ~ oját a hal–holt, való–volt, kel–költ szópárok példája magyarázza. Lásd még ótvar. oltalom – ‘védelem ‹veszély ellen›, menedék’. Származéka: oltalmaz. Az óv ige ó alakváltozatából keletkezett deverbális -t és -alom képzőegyüttessel, mint pl. bántalom, régi tételem (‘tétel’). Az eredetibb ótalom forma úgy kapta az l-t, mint a boldog, hold1, olt2. oltár – ‘kő építmény, amelyen istenségeknek (égő) áldozatot mutatnak be’; ‘‹keresztény templomban› asztalforma építmény, amelyen az istentiszteleti cselekmény zajlik’. Valószínűleg egy délszláv szó (pl. szerb-horvát oltar) átvétele; forrása a latin altare, amely az altus (‘magas’) és ara (‘kő vagy föld emelvény, kisebb oltár’) összetétele. olvad – ‘hő hatására szilárd halmazállapotból folyékonyba megy át’; ‘‹havas télen› a levegő hőmérséklete tartósan nulla fok fölött van’: három napja olvad; ‘‹erős érzelem hatására› ellágyul’: majd elolvad a szerelemtől. Származékok és kapcsolt szavak: olvadás, olvadék, olvadékony, olvadozik; olvaszt, olvasztás, olvasztó, olvasztár; olvatag. A szócsalád ol- alapszava ősi örökség a finnugor korból: vogul talasz (‘olvadt’), osztják lola (‘olvad’), zürjén szil (‘olvadt’), finn sulata (‘olvad’). Az alapnyelvi *szula- szókezdő hangja a magyarban eltűnt (mint pl. öl2, őn szavunk esetében is); a tő v-je elhomályosult visszaható képző lehet. olvas – ‘írott szöveget nézve annak értelmét felfogja’; ‘a megértetteket hangosan kimondja’: felolvas; ‘‹más jelrendszer jeleit› megérti’ kottát olvas; ‘‹rejtett tartalmat› kikövetkeztet’: olvas a jelekből, valakinek a szeméből; ‘‹régen› számlál’: a pénz olvasva jó; ‘szemére vet’: ráolvassa, fejére olvassa bűneit; ‘‹ráigekötővel› bűvös igéket mormol fölötte ‹babonás gyógyítás céljával›’. Származékai: olvasás, olvasó, olvasgat, olvastat, olvasott, olvasatlan, olvasható, olvashatatlan, olvasat, olvasmány, olvasmányos. Bizonytalan eredetű szó. Feltehető olva- alapszava talán egy régibbi lova- tő hangátvetéses folytatása -s gyakorító képzővel (mint futos, keres, tapos). A lova- finnugor eredetű: vogul lovant, mordvin lovomsz (‘számol, olvas’). Az eredetibb ‘számlál’ jelentésből ‘betűket sorba számlál’  ‘megérti őket’ fejlődés történt; némileg hasonló a görög legó (‘szed, számít, sorol’), latin legere (‘szed, gyűjt, sorol’), német lesen (‘kiválaszt, gyűjt’) igék esete, amelyek mind felvették az ‘olvas’ jelentést. A fenti származtatás hibája, hogy a feltett hangátvetést nemhogy bizonyítani, de még valószínűsíteni sem tudja. Lásd még olvasó. olvasó – ‘rózsafüzér, zsinórra vagy láncra fűzött szemekből álló füzér az elmondott imádságok számlálására’. Az olvas ige származéka, annak ‘számlál’ jelentése alapján. olvaszt – lásd olvad oly – ‘ahhoz hasonló’; ‘annyira’: oly gyors. Származékai: olyan, olyas, olyik, olyatén, olykor. Az az mutató névmás eredetibb o tőalakjából ered -l ablativusi raggal, amely utóbb palatalizálódott. Eleinte fokhatározó volt melléknévi jelző mellett (mint a fenti példában), majd a jelzős kifejezés egészére értve (pl. oly nagy ember) kezdték melléknévi névmásnak is használni, főleg olyan származékának hatására. Lásd még oda, onnan, óta, ott, úgy. ombudsman – [ombucman] ‘az állampolgári jogok országgyűlési biztosa’. Svéd szó, tkp. ‘megbízott, meghatalmazott személy, jogi képviselő’, az ombud (‘képviselet, meghatalmazás’) alapján. ómega – ‘a görög ábécé utolsó, eredetileg ó hangértékű betűje’; ‘a vég, az utolsó’: Jaj én vagyok az ómega s az alfa (Babits). A görög ó mega (‘nagy o’) megnevezés az egyszerű, rövid o (lásd omikron) szóval áll szemben annak alapján, hogy az ~ (eredetileg) hosszú magánhangzó, s talán azért is, mert írásos (kisbetűs) képe voltaképp a rövid o megkettőzése. ómen – ‘intő jel, (baljóslatú) előjel’. – ominózus: ‘baljóslatú’; ‘‹kellemetlen következményeiről› emlékezetes’: aznap adta postára az ominózus levelet. Nemzetközi szócsalád a latin omen, ominis (‘előjel, intő jel’) nyomán; az ókorban az ~t kedvező jelnek is értették. omikron – ‘a görög ábécé tizenötödik, o hangértékű betűje’. A görög o mikron (‘kis o’) megnevezés a hang rövidségére utal, szembeállítva az ómegával.

- 256 - oldal

a

achát

omlett – ‘tojáslepény; rántotta’. Nemzetközi szó a francia omelette nyomán, az eredeti kiejtés szerint. A francia szó eredetére többféle magyarázat van; valószínűleg a latin lamina (‘lemez’) szóból származik bonyolult, hangátvetéses fejlődéssel. omlik – ‘meglazulva darabjaira esik szét’; ‘‹haj, ruha› tetszetősen szétterülve függ le’; ‘(le)roskad’; ‘‹régebben› ömlik’. Származékai: omlás, omlós, omlatag, omladozik, omladék, omladékony. – ont: ‘bőven áraszt’; ‘sokat termel’: ontja az ötleteket; ‘lerombol’: Minden tüzes ördög népet, falat ont (Arany). Ismeretlen eredetű szó; om- töve a toldalékhoz hasonult az ont szóban. A két alapforma viszonya megfelel az ugyancsak ismeretlen eredetű bomlik–bont, ömlik–önt igealakokénak. Az ~ és ömlik jelentése közt bizonyos átfedés van, főképp az ont–önt esetében. omnibusz – ‘régi lófogatú társas bérkocsi’. Nemzetközi szó a francia voiture omnibus (‘mindenki számára való kocsi’) második eleméből; ez a többes számú latin omnes (‘mindenki’) névmás részeshatározó esete. A magyarba a német Omnibus közvetítette. A szó utolsó -busz eleme él tovább az autóbuszban és a busz utótagú járműnevekben. ón – ‘cin, ezüstfehér, puha fém’. Származékai: ónos, ónoz, ónozó. Ősi örökség a finnugor korból: vogul olen (‘ezüst’), osztják olna (‘ólom’), cseremisz volne (‘ón, ólom’). Az ~ végső soron az ólom alakváltozata, és a két szó bármelyike a két fém bármelyikét jelenthette a 19. századig. A részletekről lásd ólom. onánia – ‘‹férfi› önkielégítés’. – onanizál: ‘‹férfi› önkielégítést végez’. Orvosi szakszó a latin onania nyomán; ez a biblia Onanra, Júda fiára utal, aki „földre vesztegeti vala a magot” (Ter. 38,9). Valójában Onan nem önkielégítést, hanem megszakított közösülést végzett, mert nem akart gyermeket nemzeni kénytelenségből elvett sógornőjének, Támárnak. ondó – ‘hím ivarmirigyek váladéka, sperma’. Ismeretlen eredetű szó. ondolál – ‘‹hajat› hullámosít’. Nemzetközi szó a francia onduler (‘hullámzik; hullámosít’) nyomán, amely a latin unda (‘hullám’) kicsinyített undula alakjából való. A magyar szó a német ondulieren átvétele latinosított szóvéggel. oneiromantia – ‘álomfejtés, jóslás álmok nyomán’. Nemzetközi szó a görög oneirosz (‘álom’) és manteia (‘jóslat’) elemekből. Lásd még onirikus. onirikus – ‘álomszerű, álombeli’. Nemzetközi szó a latin oniricus (‘álombeli’) nyomán; forrása a görög oneirosz (‘álom’). Lásd még oneiromantia. ónix – ‘fehér és fekete rétegekből álló achátféle féldrágakő’. Ásványtani szakszó a latin onyx, illetve előzménye, a görög onüx (‘karom, köröm’) nyomán. Lásd még szardonix. onkológia – ‘a daganatos betegségekkel foglalkozó orvostudományi ág’. – onkológus: ‘ebben az ágban dolgozó orvos, kutató’. Orvosi szakszó a görög onkoó (‘nagyít, felfúj, pöffeszkedik’) igéből, a logosz (‘vélemény, tanulmány’) utótaggal. onnan – ‘arról a helyről’; ‘abból ‹következtetve›’: ezt onnan tudom, hogy… Az az mutató névmás eredetibb o tőalakjából ered az -n locativusi rag ismétlődésével, majd intervokális kettőzéssel: on  onan  onnan. Eredetileg hol? kérdésre felelő határozószó volt; ablativusi jelentése úgynevezett szemléletváltással alakult ki: lásd innen. onogur – ‘török nép, illetve törzsszövetség (5.-6.sz.); ennek tagja, ennek bolgár-török nyelve’. Eredetéről lásd ugor. onomasztika – ‘a szótannak a tulajdonnevekkel foglalkozó ága’. Görög tudományos szakszó: onamasztiké (tekhné) (‘a névadás tudománya’) az onomadzó (‘megnevez’) igéből, az onoma (‘név’) alapján. Lásd még antonima, onomatopoézis, szinonima. onomatopoézis – ‘hangutánzás’. Nyelvtudományi szakszó a görög onoma (‘név’) és poieó (‘létrehoz, költ’) elemekből. Lásd még onomasztika. ontogenezis – ‘‹biológiai› egyedfejlődés’. Tudományos szakszó a görög ón, ontosz (‘lény, lét, létező’) és genészisz (‘eredet, születés’) elemekből. Lásd még ontológia. ontológia – ‘lételmélet, a létezés legáltalánosabb törvényeinek bölcseleti tana’. Tudományos szakszó a görög ón, ontosz (‘lét, létező’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még ontogenezis. opál – ‘több színben játszó, áttetsző ásvány, féldrágakő’. – opalizál: ‘opálos fényben ragyog’. Nemzetközi szócsalád a latin opalus, illetve előzménye, a görög opalliosz nyomán; végső forrása az óind upalah (‘kő’). A magyar szók forrása a német Opal és opalisieren. opart – ‘érzékcsalódások keltette térhatással dolgozó 20. századi képzőművészeti irányzat’. Nemzetközi szó az angol OPtical ART (‘optikai művészet’) szókapcsolat kiemelt betűiből; lásd optika, artista. opció – ‘elővételi jog’; ‘választás joga és lehetősége két dolog, pl. két állampolgárság között’. – opcionális: ‘tetszőleges, választható,

kívánság szerinti’. Nemzetközi szócsalád a latin optio (‘szabad választás’) nyomán, az optare (‘kiszemel’) igéből. Lásd még adoptál, kooptál, optativus. opera – ‘dalmű, zenés dráma’; ‘operaház’. Nemzetközi szó az olasz opera (‘mű, alkotás, dalmű’) nyomán; ez az azonos latin szó (‘fáradság, dolog’) folytatója az opus, operis (‘munka, mű’) alapján. Lásd még operál, operatőr, operett, opus. operál – ‘orvosi műtétet végez’; ‘ügyködik, manipulál’: megbízhatatlan adatokkal operál. – operáció: ‘orvosi műtét’; ‘hadművelet’: operációs bázis. – operatív: ‘műtéti’: operatív beavatkozás; ‘hadműveleti’: operatív csoport; ‘gyakorlatias, gyors, határozott’: operatív ember. – operátor: ‘műveleti utasítás’; ‘számítógép működését biztosító szakember’. Nemzetközi szócsalád a latin operari, operatus (‘foglalkozik, dolgozik’) nyomán, az opus, operis (‘munka, mű’) szóból. Lásd még opera, operatőr, operett, opus. operatőr – ‘‹régen› sebész, operáló orvos’; ‘filmforgatáskor a kamerát kezelő szakember’. Nemzetközi szó a francia operateur (‘véghezvivő, sebész, filmoperatőr’) nyomán; forrása a latin operator (‘ténykedő’), lásd operál. A magyar szó a francia kiejtést tükrözi. Lásd még opera, operett, opus. óperencia – ‘egy képzelt messzi tenger neve ‹népmesékben›’: még az Óperencián (Óperenciás tengeren) is túl. Valószínűleg magyaros szóalakulat a régebbi Ober-Enns (‘FelsőAusztria’, tkp. az Enns folyó felső vidéke), vagy az Ob der Enns (‘az Ennsen túli’) osztrák-német tartománynévből. Az osztrák hadseregben szolgáló egyszerű falusi magyar katonák számára ez már afféle „világ vége” volt, így lett a világvégi képzelt tenger neve is. operett – ‘zenés, énekes, táncos vígjáték’. A francia opérette átvétele német közvetítéssel; forrása az olasz operetta, az opera (‘dalmű’) kicsinyített alakja; eredetéről lásd opera. Lásd még operál, operatőr, opusz. ópium – ‘a nyers mákgubó nedvéből előállított, altató és kábító hatású alkaloida’. Nemzetközi szó a latin opium nyomán, amely a görög opion átvétele az oposz (‘növényi nedv’) szó alapján. oposszum – ‘macska nagyságú, erszényes ragadozó emlős’. Nemzetközi szó az angol opossum nyomán; forrása az amerikai indián opassom. opponál – ‘ellenszegül, ellenáll, ellentmond’. – opponens: ‘ellenfél’; ‘tudományos fokozat elnyeréséért benyújtott értekezés hivatalos bírálója’. – oppozíció: ‘szembefordulás, ellenzéki álláspont’; ‘‹politikai› ellenzék’; ‘‹csillagászatban› bolygók szembenállása’. Nemzetközi szócsalád a latin opponere, oppositum, tkp. ob-ponere (‘szembeállít, ellene vet’) nyomán, az ob- (‘ellen, szembe’) és ponere (‘helyez’) elemekből. opportúnus – ‘alkalmas, időszerű, célszerű’. – opportunizmus: ‘elvtelen alkalmazkodás, megalkuvás’. – opportunista: ‘megalkuvó, elvtelenül alkalmazkodó (személy)’. Nemzetközi szócsalád a latin opportunus (‘kedvező, alkalmas’) nyomán; ez az ob- (‘felé’) és portus (‘kikötő’) elemekből áll, eredetileg tehát olyan szélre értődött, amely a hajót a kikötő felé segíti. Lásd még importunus, portó. optativus – ‘óhajtó mód’. Latin nyelvtani szakszó az optare, optatum (‘óhajt, választ’) ige nyomán. Lásd még kooptál, opció, optimum. optika – ‘fénytan’; ‘látszerészet’; ‘látásmód, szemlélet’; ‘fényképezőgép, látcső, mikroszkóp lencséje, lencserendszere’. – optikus: ‘látszerész’. Tudományos szakszócsalád a latin optica, illetve görög előzményének, az optiké tekhné (‘a látás tudománya’) szókapcsolatnak első eleme, továbbá az optikosz (‘látásbeli’) melléknév nyomán. Ezek a horaó (‘lát’) ige perfektumi opópa (‘látott’) alakjából erednek. Lásd még szinopszis. optimaták – ‘‹az ókori Rómában› a nemesek és vagyonosak pártjához tartozók, arisztokraták’; ‘az előkelők, a gazdag polgárok’. Nemzetközi szó a latin optimas, optimatis (‘az előkelők rendjéhez tartozó’) többes optimates alakja nyomán; ez az optimus (‘legjobb’) származéka. Lásd még optimum. optimum – ‘a legjobb lehetőség, eredmény’: a fejlődés elérte az optimumot. – optimális: ‘a (lehető) legjobb(nak ígérkező)’: az optimális megoldást keresik. – optimalizál: ‘a legjobb hatásfokra állít be, azon tart’. – optimista: ‘derűlátó, a legjobb eshetőségekre számító (ember)’. – optimizmus: ‘derűlátás’. Nemzetközi szócsalád a latin optimus (‘legjobb’) nyomán, amely a bonus (‘jó’) szabálytalan felsőfoka; opt- töve azonos a ‘kiválaszt, óhajt’ értelmű optare igéével (lásd optativus), tehát azt jelenti: ‘a legválogatottabb, legkívánatosabb’. Lásd még optimaták. opuntia – [opuncia] ‘fügekaktusz’. Latin növénytani szakszó, forrása az ókori görög Opusz város nevének Opunto- tőalakja. opus – [opusz] ‘mű(alkotás)’; ‘egy szerző meghatározott sorszámú zeneműve ‹általában op. rövidítéssel›’: Beethoven: Házavatás, op.

- 257 - oldal

a

achát

124. Az ~ semleges nemű szó, az op. posth. rövidítés feloldása tehát opusz posztumum! Latin szó, a.m. ‘mű’. Lásd még opera, operál, operett. or- – ‹összetételek előtagjaként› ‘tolvaj-, lopva’: orgazda, orgazdaság, orgyilkos, orgyilkosság. Az előtag az orv (‘tolvaj’) eredeti or alakja, amely az oroz igének is a töve. Az orgazda ‘tolvajok gazdája’, illetve ‘a tolvajlott holmik gazdája’; az orgyilkos orozva, azaz lopva, tolvaj módjára öl. óra – ‘időegység, a nap huszonnegyedrésze’; ‘időpont’: négy órakor érkezem; ‘időmérő eszköz’: karóra, ingaóra; ‘tanóra’: földrajzóra; ‘fogyasztást mérő műszer’: gázóra, villanyóra. Származékai: órás, órai, órányi. A latin hora (‘óra, időszak, időmérő eszköz’) átvétele; a szókezdő h a középkori és a hazai latinban meggyöngült, illetve elmaradt, lásd még ostya. A latin forrása a görög hóra (‘évszak, hó, óra’). orákulum – ‘jósda, jóshely’; ‘jóslat, jósige’; ‘csalhatatlannak tekintett személy, szaktekintély, mindentudó bölcs’: Aki háznépe által minden szavát mint orákulumot látja tiszteltetni, könnyen elhiteti magával, hogy orákulum (Kármán). Latin szó (oraculum) az orare (‘beszél, kijelent’) igéből, forrása az os, oris (‘száj’). Lásd még orális, orátor, oratoriánus, oratórium. orális – ‘szóbeli’; ‘szájjal kapcsolatos, szájon át való’: orális gyógyszer, orális szex; ‘a szájüregben képzett ‹magánhangzó›’. Latin tudományos szakszó (oralis), az os, oris (‘száj’) származéka. Lásd még orákulum, orátor, oratoriánus, oratórium, perorális. orangután – ‘Borneón és Szumátrán élő emberszabású majom’. Nemzetközi szó a maláj órang-útan (‘erdei ember’) nyomán; az európai nyelvekbe a holland orang oetang közvetítésével jutott. oranzsád – ‘narancsszörp’. Nemzetközi szó a francia orangeade nyomán, amely az orange (‘narancs’) származéka. A szó az arab narandzs révén, főleg a spanyol naranja közvetítésével terjedt el; előzménye a perzsa náráng, ezé pedig az óind nárangah (‘narancsfa’). Az irodalmi olasz arancia és a francia orange szókezdő n-jének eltűnésére több magyarázat van. Hihetőleg előbb létrejött egy elhasonulásos *larancia, lorange alak (a portugálban pl. máig laranja a narancs); ezt utóbb határozott névelős formának érezték (l’arancia, l’orange), s ezért el is hagyták az l-t. orátor – ‘‹régiesen› szónok’. – oráció: ‘szónoklat’; ‘‹vallásos› könyörgés’. Nemzetközi szavak a latin orator és oratio nyomán; forrásuk az orare, oratus (‘beszél, előad; kér, könyörög’) ige az os, oris (‘száj’) szóból. Lásd még orákulum, orális, oratoriánus, oratórium, perorál. oratoriánus – ‘katolikus szerzetesrend, melynek tagjai főleg lelkipásztori ténykedést folytatnak’. Vallástörténeti szakszó, a latin oratorium (‘imádságra való hely’) származéka; eredetéről lásd oratórium. oratórium – ‘imaház, magánkápolna’; ‘emeleti karzat templom főhajójában vagy szentélyében, orgonával’; ‘a kezdetben főleg itt előadott, szólóénekesekre, ének- és zenekarra komponált, bibliai tárgyú drámai zenemű’. Nemzetközi szó a latin templum oratorium (‘imádkozásra való szentély’) kifejezés második eleme nyomán, az orare, oratum (‘előad, kér, könyörög, imádkozik’) igéből. Ennek eredetéről lásd orátor. orbánc – ‘heveny fertőzéses bőrgyulladás’. Kelet-Európában elterjedt vándorszó; a magyarba valószínűleg egy déli szláv nyelvből jutott (szerb-horvát vrbanac, szlovén urbanec), és Szent Orbán (latinul Urbanus) nevével lehet kapcsolatos. Hogy miként, azt nem tudni pontosan, de érdekes, hogy ezt a betegséget régi nyelvünk is egy szenthez kapcsolta, és Szent Antal tüzének nevezte. Más elmélet szerint a szó forrása a bolgár urbalec (‘nagy tűz’); ez összecseng a Szent Antal tüzével, s a román orbalţ alak révén közvetítőt is találhatunk; a szóvégi -lc  -nc változásra példa a zománc; lásd ott). orbita – ‘keringési pálya’. – orbitális: ‘a Föld körüli pályán keringő’: orbitális rakéta. – orbiter: ‘idegen égitest körül keringő műhold’; ‘rakéta-repülőgépnek a Föld körül keringő egysége’. Tudományos szakszócsalád a latin orbita (‘kerékvágás, nyom’) alapján; forrása az orbis (‘kör, kerekség, kerék’) főnév. Az orbiter angol szó, az ~ angol orbit formájának származéka. orchidea – ‘kosborféle nagy trópusi virág’. Nemzetközi szó a latin Orchideae virágnév alapján, amely a latin orchis, végső soron görög orkhisz, orkhidosz (‘here’) szó származéka, és a növény herealakú gyökérgumójával kapcsolatos. A magyar szóalak a német Orchidee átvétele latinosított végződéssel. orda – ‘édes juhtúró’. A román urdă átvétele az erdélyi köznyelvben. ordália – ‘istenítélet’. Középkori latin szó (ordalia) a német Urteil (‘ítélet’) azonos ófelnémet előzménye alapján. Lásd még ortály. ordas – ‘fekete s barna szőrszálakkal tarkázott’: ordas macska, ordas farkas; ‘kiforratlan ‹bor›’: Ordas újbor a pohárban (Arany); ‘kegyetlen, pusztító’: ordas indulatok, ordas eszmék; ‘‹főnévként›

farkas’. Ismeretlen származású szó. Eredeti jelentése ‘csíkozott, tarkás’ lehetett; mai, részben irodalmi ihletésű melléknévi alkalmazása az ordas farkas szókapcsolatból, illetve a jelző főnevesüléséből vezethető le. ordibál – ‘kiáltozik’. Az ordít és kiabál igék alakkeveredéséből ered. Hasonlóképp keletkezett a csokréta, zargat. ordinál – ‘‹katolikus papot› felszentel’; ‘‹régebben orvos› rendel’. A latin ordinare (‘elrendez’) ige átvétele, forrása az ordo, ordinis (‘rend; papi rend’). Lásd még koordinál, ordináré, ordináta, ordó, ordonánc, ordré. ordináré – ‘durva, közönséges, illetlen’. Nemzetközi szó a latin ordinarius (‘rendes, szokásos, közönséges’) alapján, amely az ordo, ordinis (‘rend’) származéka. A szónak a legtöbb modern nyelvben kifejlődött (a ‘rendes’ mellett) a fenti pejoratív jelentésköre. A magyar szó talán a német vagy az olasz régi, tájnyelvi ordinari, illetve ordenari alakjaiból való. Lásd még ordó, ordonánc. ordináta – ‘a derékszögű koordinátarendszerben a függőleges tengely’; ‘adott pontnak a vízszintes tengelytől mért távolsága’. Matematika szakszó a latin ordinare, ordinatum (‘elrendez, rendel’) nyomán; eredetét lásd ordinál. Lásd még ordináré, ordó, ordonánc, ordré. ordít – ‘üvölt’. Származékai: ordító, ordítás, ordítozik. Hangutánzó szó, a torok mélyéről jövő, tagolatlan kiáltást érzékelteti. ordó – ‘érdemrend, rendjel, kitüntetés’: Mutat ordót, bizonyítványt, / Köz- s magános levelet (Arany). A latin ordo (‘rend’) átvétele; elavult szó. Lásd még koordinál, ordinál, ordináré, ordináta, ordonánc, ordré. ordonánc – ‘katonatiszti küldönc’. A német Ordonnanz (‘parancstovábbítóként kiküldött katona’) kiejtés szerinti átvétele a régi katonai nyelvben. Forrása a francia ordonnance (‘rendelkezés, parancs, parancstovábbító’), az ordonner (‘elrendel’) származéka a latin ordinare igéből: ordo, ordinis (‘rend’). Lásd még ordinál, ordináta, ordó, ordré. ordré – ‘parancs, rendelkezés’. A német Ordre átvétele; ez a francia ordre (‘rend; rendelkezés’) megfelelője, utóbbi forrása a latin ordo, ordinis (‘rend’), amely az ordiri (‘kezd’) származéka, lásd primordiális. Lásd még ordinál, ordináta, ordó, ordonánc. oreád – ‘hegyi nimfa az antik mitológiában’. Nemzetközi szó a görög oreasz, oreadosz nyomán, amely az orosz (‘hegy’) származéka. Az ~ a francia oréade átvétele német közvetítéssel. oregánó – ‘vadmajoranna, délszaki fűszernövény’. Olasz szó (oregano) a latin origanum nyomán, amely a görög origanon folytatása az orosz (‘hegy’) és ganosz (‘szépség, dísz’) elemek szerint. orfeum – ‘zenés, műsoros mulató’. A német Orpheum átvétele; ez latinos forma Orpheusznak, az ógörög mondák legendás dalnokának nevéből. organdi – ‘merevített, ritka szövésű pamutkelme’. A francia organdi átvétele német közvetítéssel; eredete ismeretlen. orgánum – ‘emberi hang, hangszín’: telt, mélyen zengő orgánuma volt; ‘hírlap, folyóirat mint szócső, megnyilatkozási fórum’: sajtóorgánum. – organikus: ‘szervi’: organikus betegség (= amely szervi elváltozással jár); ‘szerves’: organikus (azaz növényi, állati eredetű) maradványok a kőzetben; ‘rendezett, összefüggő’: organikus rendszer. – organizál: ‘szervez, rendez’. – organizáció: ‘(társadalmi) szervezet, intézmény’; ‘megszervezés’. – organizátor: ‘szervező, irányító személy’. – organizmus: ‘‹élő› szervezet, élőlény’. Nemzetközi szócsalád a latin organum, illetve előzménye, a görög organon (‘eszköz; testrész; hangszer’) nyomán; ez az organosz (‘tevékeny’) melléknév származéka, és végső soron az ergon (‘munka’) szóból ered. Lásd még energia, erg, ergonómia, orgia , orgona1. orgia – ‘vad, szabados tivornya’; ‘tobzódás, pazar bőség’: a színek orgiája; ‘‹az ókorban› Dionüszosz (avagy Bacchus) isten tiszteletére rendezett vad, kicsapongássá fajuló ünnepség, bacchanália’. – orgiasztikus: ‘kultikus tobzódással járó, abban megnyilvánuló’: orgiasztikus vallások. Nemzetközi szócsalád a latin orgia, illetve azonos görög előzménye nyomán, amely az orgion (‘kultikus cselekmény’) többes alakja, s végső forrása az ergon (‘munka, mű’). Lásd még energia, erg, orgánum. orgona1 – ‘sok sípú, fújtatós nagy fúvós hangszer’. Az ~ a latin musica organa (‘zeneszerszám’) második eleméből ered, amely az organum (‘szerszám, eszköz’) többes alakja; forrása a görög organon (‘szerszám’), az organosz (‘tevékeny’) melléknév származéka, és végső soron az ergon (‘munka’) szóból származik. orgona2 – ‘fehér és lila virágot termő kerti díszcserje’. A növény neve azonos az orgona1 szóval, talán azon az alapon,

- 258 - oldal

a

achát

hogy ágaiból sípot lehet faragni; erre utal latin neve (Syringa) is, amely a görög szürinx, szüringosz (‘pásztorsíp’) megfelelője. A névadásra feltétlenül hatott a növény tájnyelvi orgovány neve is. orgovány – ‘orgonabokor’. A szerb-horvát jorgovan (‘orgonafa’) átvétele; ez az oszmán-török ergovan közvetítésével a perzsa erdzsuván (‘orgona, lilás szín’) szóból ered. Nyelvjárási szó. Lásd még orgona2. óriás – ‘emberhez hasonló, nála sokkalta nagyobb mesebeli lény’; ‘hatalmas termetű ember’; ‘rendkívüli tehetség’: a szellem óriásai. Származéka: óriási. Ismeretlen eredetű szó. orientál – ‘tájékoztat’; ‘irányít valamerre’: igyekszik orientálódni (= tájékozódni). – orientáció: ‘eligazodás; irányulás, iránykeresés, közeledés ‹politikában›’. Nemzetközi szócsalád a francia s’orienter (‘tájékozódik’) nyomán, az orient (‘kelet’) szóból, amely a latin oriens, orientis (‘kelet’) folytatása; eredetéről lásd orientális. A francia ige arra utal, hogy régen az égtájak szerinti tájékozódásban a kelet kiemelt irány volt. A fenti magyar szavak német közvetítéssel jutottak nyelvünkbe, és latinosított végződést kaptak. orientális – ‘keleti, ázsiai’. – orientálás: ‘keletelés, középkori gyakorlat: a templom tengelyének kelet-nyugati tájolása kelet felé eső főoltárral’. – orientalisztika: ‘a (távol-)keleti nyelvekkel és kultúrákkal foglalkozó tudomány’. – orientalista: ‘keletkutató, a keleti tudományok művelője’. Tudományos szakszócsalád a latin orientalis (‘keleti’) nyomán, az oriens, orientis, azaz ‘felkelő (nap), napkelte, kelet’ szóból; ez az oriri (‘feljön, keletkezik’) folyamatos melléknévi igeneve. Lásd még orientál. originál – ‘eredeti’: originál csomagolás; ‘‹főnévként› eredeti példány’. – originális: ‘eredeti, hiteles, hamisítatlan’; ‘furcsa, hóbortos, különc’: originális figura. Nemzetközi szó a latin originalis (‘eredeti’) nyomán, az origo, originis (‘kezdet, eredet’) szóból; ennek származásáról lásd origó. Az ~ német forma átvétele. Lásd még orientál, orientális. origó – ‘eredet, kezdet’; ‘‹matematikában› a koordináta-rendszer alappontja, kezdőpontja’. Latin tudományos szakszó (origo) az oriri (‘keletkezik, kezdődik’) ige nyomán. Lásd még orientál, orientális, originál. orja – ‘sertésgerinc húsostul’: orjaleves. Birtokos személyjeles alak (a disznó orja) az orr szó or előzményéből, amely dombot, magaslatot jelentett: lásd orom. orkán – ‘hatalmas vihar’; ‘tartós lárma’: tapsorkán; ‘műszálas, vékony, vízhatlan textilanyag; ebből készült kabát’. A német Orkan átvétele; ez a holland orkaan révén a spanyol huracán (‘pusztító forgószél’) szóra megy vissza, amely a Haiti szigeti tainó nyelvből való. A spanyol szóból ered az angol hurricane és a francia ouragane is. Az ~ mint textilműszó márkanévként keletkezett. orkesztra – ‘zenekar’. – orkesztrál: ‘‹zenekarra› hangszerel’. – orkesztrális: ‘zenekari’. Zenetudományi szakszócsalád a görög orkhésztra nyomán, amely az orkheomai (‘táncol’) származéka; az attikai színházban ez az énekeket és táncokat előadó kórus helye volt. ormány1 – ‘elefántnak az orr és felső ajak megnyúlásával keletkezett hosszú, hajlékony testrésze’. Nyelvújítási szóalkotás az orr megrövidített or alakjából -mány képzővel; ennek denominális használata eléggé ritka volt (de lásd okmány). ormány2 – lásd orom ormótlan – ‘idomtalanul nagy’. Az orom szó ormó alakváltozatának fosztóképzős származéka. A fenti jelentés alapja az lehet, hogy oromzat és kiszögellések híján az épület vagy a homlokzat esetlennek, terpeszkedőnek hat. ornamens – ‘díszítőelem’. – ornamentális: ‘díszítő, ékítő’. – ornamentika: ‘díszítmény’; ‘egy stílus vagy műtárgy díszítő elemeinek jellege, összessége’; ‘díszítő művészet’. Nemzetközi szócsalád a latin ornamentum (‘ékesség, dísz’) nyomán, amely az ornare (‘díszít’) származéka; az ~ a német Ornament szóból tévesen kikövetkeztetett latin forma; erről lásd szegmens. Lásd még ornátus. ornátus – ‘‹hivatali› díszruha’; ‘katolikus papok szertartási öltözete’. Latin szó (ornatus), tkp. ‘díszített’, az ornare, ornatum (‘díszít’) igéből. Lásd még ornamens. ornitológia – ‘madártan’. – ornitológus: ‘a madártan tudósa’. Tudományos szakszók a görög ornisz, ornithosz (‘madár’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még ornitopter. ornitopter – ‘csapkodó szárnyú repülő szerkezet’. Műszaki szakszó a görög ornisz, ornithosz (‘madár’) és pteron (‘toll, szárny’) elemekből. Lásd még helikopter, ornitológia, pterodaktilusz. orom – ‘hegycsúcs’; ‘építmény magas, (csúcsosan) kiemelkedő felső része’: oromdísz, orommező. Alakváltozatok: ormó, ormány. Származékai: ormos, oromzat. Az orr eredetibb, ‘magaslat’ jelentésű or alakjából való,

denominális -m képzővel (mint pl. alom). Az orom–ormó változat párhuzama: bütyök–bütykő. Az ormány (‘hegyhát, domb’) az ormány1 szótól független, -mány képzős ősi alakulat, és az Ormányság, Ormánd földrajzi nevekben őrződött meg. Lásd még ormótlan. orosz – ‘a zömében Oroszországban élő szláv néphez tartozó személy, e nép nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. Török eredetű szavunk: kazah orusz, oszmán-török urus. Ezek a szláv Rusz (‘Oroszország’) névből valók, amely finnugor eredetű, és északi germánt, vikinget jelent, pl. finn ruotsi (‘svéd’). Az elnevezés alapja, hogy az első orosz államot, a kijevi Ruszt a varég (viking) Oleg (Helgi) alapította meg. A török nyelvekben szókezdeten nem állhat r hang, ezért az ilyen átvett szó magánhangzót vesz maga elé (rusz  urusz) ahogy a magyar pl. st szókezdetnél (lásd iskola, ispotály, istáp). oroszlán – ‘a legnagyobb macskaféle ragadozó, mely Afrikában és Dél-Ázsiában él’. Ótörök eredetű szó: oszmán-török arslan, baskír, karakalpak ariszlan, csuvas araszlan; ezek talán egy arsil (‘vöröses sárga’) melléknévvel kapcsolatosak. A tőmagánhangzók arisz-  oroszalakulásához hasonló történt boszorkány szavunkban. Lásd még arszlán. oroz – ‘‹főleg el- igekötővel› lop’: elorozták a kincseket, vadorzó; ‘lopva, lesből, alattomosan cselekszik’: orozva támad. Az orv (‘tolvaj’) eredetibb or alakjának denominális -z igeképzős származéka. Lásd még or-, orv-. orr – ‘a szaglásnak a száj fölött kiemelkedő szerve’; ‘állat hasonló szerve’; ‘‹tájnyelven› csőr’: gólyaorr (növénynév); ‘szaglás, szimat’: jó orrom van; ‘előreugró rész, előrész’: cipőorr, hajóorr. Származékai: orrol, orront. Az ~ eredetibb or alakja ősi örökség a finnugor korból: osztják uor (‘parti hegyvonulat’), votják vir (‘domb’), finn vuori (‘hegy’). A magyar szó eredeti jelentése is ‘kiemelkedés’ volt, s így vonódott át az arc legkiemelkedőbb részére. Az r kettőződése intervokális úton, toldalékos alakokban következett be: orotok  orrotok  orr. Lásd még orja, ormótlan, ormány1, orom. orsó – ‘fonal, szál, zsineg, szalag feltekerésére való pálca, henger’. Származékai: orsós, orsóz, orsótlan. Ótörök eredetű szó: tatár orcsik, kazár ursik, ujgur urcsuk (‘orsó’). A magyarba egy *urcsug alak kerülhetett, amelyből az ~ szabályos fejlemény. ország – ‘egységes államszervezetbe tartozó nagy terület’; ‘képzeletbeli lények lakóhelye’: Tündérország. Származékai: országos, országol. Az úr szó régebbi uru alakjának származéka a -ság képző ritkább -szág változatával (mint jószág), vagyis az ~ az uraság alakváltozata. Eredetibb alakja, a Halotti Beszéd tanúsága szerint (és oggyun néki münyi uruszágbele utot), uruszág volt, ez a két nyílt szótagos tendencia és nyíltabbá válás jegyében nyerte el mai alakját: uruszág  urszág  ország. ortály – ‘perlekedés, veszekedés’. Származéka: ortályoz. A német Urteil (‘bírói ítélet’) bajor-osztrák régi ortail változatának átvétele; ez az erteilen (‘kioszt, részül juttat’) ige módosult származéka: Teil a. m. ‘rész’. Nyelvjárási szó. Lásd még ordália. ortodox – ‘görög keleti ‹vallású›’; ‘‹a zsidóságon belül› a rítusok ősi, szigorú formáit követő’: ortodox rabbi; ‘hithű, egy tan eredeti formájához, dogmáihoz ragaszkodó’: ortodox marxista. – ortodoxia: ‘ortodox vallási felfogás’; ‘ragaszkodás a tan dogmáihoz’. Nemzetközi szócsalád a görög orthodoxosz (‘igazhitű’) alapján, amely az orthodoxeó (‘helyesen vélekedik’) származéka az orthosz (‘egyenes, helyes, igaz’) és doxa (‘vélemény’) elemekből; utóbbi a dokeó (‘vél’) igéből ered. Lásd még doketizmus, ortográfia, ortokromatikus, ortológia, ortopéd. ortográfia – ‘helyesírás’. Nemzetközi szó a görög orthosz (‘egyenes, helyes’) és graphó (‘ír’) elemekből. Lásd még ortodox, ortokromatikus, ortológia, ortopéd. ortokromatikus – ‘a színeket (a vörösön kívül) a szürke helyes árnyalataiban visszaadó fekete-fehér ‹fotóanyag›’: ortokromatikus film, papír. Fotótechnikai szakszó a görög orthosz (‘helyes’) és khróma, khrómatosz (‘szín’) elemekből. Lásd még króm, kromatikus, ortodox, ortográfia, ortológia, ortopéd. ortológia – ‘nyelvhelyesség’; ‘a nyelvi hagyományokhoz ragaszkodó, az új jelenségeket elutasító felfogás’. – ortológus: ‘nyelvvédő’; ‘az ortológia elvét valló személy’. Tudományos szakszavak a görög orthosz (‘egyenes, helyes’) és logosz (‘beszéd, tan’) elemekből. Lásd még ortodox, ortográfia, ortokromatikus, ortopéd. ortopéd – ‘testegyenesítő, testi hibákat korrigáló’: ortopéd cipő’. – ortopédia: ‘testegyenészet, a mozgásszervek és a csontrendszer torzulásaival, sérüléseivel és azok gyógyításával foglalkozó orvostudományi ág’; ‘kórház vagy rendelő ilyen osztálya’. Orvostudományi szakszó a görög orthosz (‘egyenes, helyes’) és paideia (‘nevelés, gondozás’) elemekből; utóbbi a paideuó (‘nevel,

- 259 - oldal

a

achát

oktat’) ige származéka a paisz, paidosz (‘fiú, gyermek’) szóból. Az ~ a német Orthopäde (‘ortopéd orvos’) formából ered. Lásd még ortodox, ortográfia, ortokromatikus, ortológia; enciklopédia, logopédia, pedagógus, pedáns, pederaszta, pediáter, pedológia. orv – ‘alattomos gonosztevőre jellemző’: orv módszerek, orvul. Alighanem ótörök eredetű szó: ujgur, üzbég ogri, kun ogur (‘tolvaj’); ezek egy magyar or (‘tolvaj’) alak előzményei. Régi írásos adataink szerint ez volt az eredeti alak, ebből magyarázható az or-, oroz; a -v másodlagos fejlemény. Az egykori főnév ma már csak az orvelőtagú, voltaképp jelzői összetételekben él. orv- – ‹összetételek előtagjaként› ‘engedély nélkül, tolvajként cselekvő’: orvhalász, orvhallgató, orvvadász; ‘lopva, lesből, alattomosan cselekvő’: orvlövész, orvtámadó, orvtámadás. Az előtag eredetéről lásd orv. orvos – ‘a gyógyítás egyetemileg képesített szakembere’. Származékai: orvosi, orvosol, orvosló, orvoslás, orvoslat, orvosság, orvosságos. Vitatott eredetű szó. Lehet, hogy -s eleme denominális névszóképző, amely foglalkozást jelöl. Ez esetben az urvu-, urvoalapszó kétféle előzményből magyarázható: finnugor varpa (‘varázslat, bűvölés’), vagy ótörök oru (‘betegség’). Az előbbi példái: finn arpa, arvan (‘sors, varázsvessző’), észt varp (‘rontás’); az utóbbié: kun agrah, kirgiz oru. Lehet az is, hogy az ~ magyar szempontból tőszó, és ótörök eredetű: ujgur arviscsi (‘varázsló’); a varázslás és gyógyítás a nomád kultúrfokon rokon ténykedés. ósdi – ‘ősrégi, divatjamúlt, elavult’; ‘korszerűtlen, maradi’. Nyelvújítási alkotás az ó1 melléknévből az -s és -di kicsinyítő képzőkkel (mint bújósdi, élősdi). Gúnynévként született a reformkorban, a minden haladással szembeforduló konzervatív felfogásúak jellemzésére. oson – ‘nesztelenül lopakodik’. Valószínűleg hangutánzó, hangfestő eredetű szó, amely a magyar nyelv külön életében keletkezett. Ha felteszünk egy os- alapszót, ennek finnugor előzményei lehetnek: vogul uosl (‘lépés’), cseremisz asked, mordvin eskila, finn askele (‘lép’), ez az egyeztetés azonban jelentésbeli és hangtörténeti nehézségekkel jár. ostábla – ‘sakktáblán fehér, illetve fekete kövekkel játszott játék’. A szóösszetétel os- előtagja régi adatainkban ocsk és okcs formában szerepel ‘játékkocka’ jelentéssel. Ez talán ótörök eredetű: türkmén asik, ujgur osuk (‘bokacsont’), oszmán aşik (‘bokacsontból való dobókocka’). Elavult szó. ostinato – [osztinátó] ‘makacsul ismétlődő zene motívum’. Olasz szó, a.m. ‘makacs’, a latin obstinatus (‘eltökélt, makacs, hajthatatlan’) folytatója. Ez az obstinare, obstinatum (‘elhatároz, kitart’) igéből való, az ob- (‘mellett’) és *stanare (‘állít’) elemekből; ez az utóbbi a stare (‘áll’) önállóan nem használatos műveltető formája. ostoba – ‘buta, értelmetlen’. Származéka: ostobaság. Ismeretlen eredetű szó. ostor – ‘botra kötött vékony szíjból, fonott zsinegből álló, állatok serkentésére való eszköz’; ‘ilyen fenyítő eszköz’. Származékai: ostoros, ostoroz, ostorozás. Ősi örökség az ugor korból: vogul aster (‘ostor’); lehet, hogy ide tartozik a cseremisz vaster (‘vessző’) is. A szó az ugor korban kialakult lótartás emléke lehet. ostrom – ‘erődített hely bevételéért folyó hosszabb harci tevékenyég’; ‘‹régebben› támadás, roham’. Származékai: ostromol, ostromlás. A német Sturm (‘támadás, roham’) középnémet storm alakjából ered; a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel, majd a szóvégi -rm torlódáson mássalhangzó-áthelyezés segített: storm  ostorm  ostrom. ostya – ‘igen vékony, kovásztalanul sütött tésztaféle’: szentostya, gyógyszert ostyában vesz be; ‘ropogós, lapos, édesített cukrászati készítmény’. A latin hostia (‘áldozati állat’) átvétele; a szókezdő h a középkori latinban már nemigen hangzott. Az egyházi latinban ‘áldozati állat’  ‘Krisztus, az áldozati bárány’  ‘a Krisztus testét jelképező (kovásztalan) kenyér’  ‘kovásztalan lapos tészta’ jelentésfejlődés ment végbe. oszcillál – ‘rezeg’; ‘ingadozik’. – oszcillátor: ‘rezgő rendszer’; ‘elektromágneses rezgéseket előállító generátor’. – oszcilloszkóp: ‘rezgés grafikus képét képernyőn megjelenítő készülék’. Tudományos szakszócsalád a latin oscillare, oscillatum (‘leng’) igéből, az oscillum (‘inga, hinta’) nyomán; az oszcilloszkóp második eleme a görög szkopeó (‘megfigyel’) ige. ószeres – ‘használt holmit adó-vevő házaló kereskedő’. Az ó1 és szer (‘eszköz, holmi’) elemek összetétele a foglalkozást jelölő -s képzővel. oszét – ‘a Kaukázusban élő, iráni nyelvű néphez tartozó személy, e nép nyelve’; ‘e néppel kapcsolatos’. Grúz eredetű megnevezés, amely az oroszon át terjedt el más nyelvekben; végső, iráni nyelvű forrása azonos jász szavunkéval. oszlik – ‘‹csoport› szétszéled’; ‘‹köd, felhő› fokozatosan eltűnik’; ‘‹tetem› bomlik’; ‘részekre tagolódik’: a szonáta három tételre

oszlik. Származékok és kapcsolt szavak: oszló, oszlás, oszladozik, oszladozás, oszlat; oszt, osztó, osztás, osztódik, osztódás, osztozik, osztozkodik, osztozkodás, osztott, osztatlan, osztható, oszthatatlan, osztalék, osztalékos. A szócsalád osz- alapszava bizonytalan eredetű. Lehet, hogy ősi örökség a finnugor korból: cseremisz uzsas, finn osa (‘rész’). A finnugor előzmény talán igenévszó volt ‘rész’, illetve ‘részekre oszt’ jelentéssel. Az ~nak van oszol alakja is, bizonyos igei alakok ebből képződnek: oszolj, oszolva. Lásd még osztag, osztály. oszlop – ‘gerendázatot vagy ívet tartó, kör vagy sokszög keresztmetszetű, függőleges építészeti elem’: dór oszlop; ‘hasonló, de magában álló építmény’: emlékoszlop; ‘kisebb tárgyakból rakott függőleges alakzat’: könyvoszlop; ‘egymás mögötti sorokban vonuló katonák, járművek alakzata’: menetoszlop, kocsioszlop; ‘közösség erőssége, támasza’: ő volt a csatársor oszlopa. Származéka: oszlopos. Szláv eredetű szó: szlovák stľp, bolgár, orosz sztolp (‘oszlop’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást szókezdő járulékhang oldotta fel, majd a szóvégi -lp torlódáson mássalhangzó-áthelyezés segített, a t pedig kiesett: sztolp  osztolp  osztlop  oszlop . Lásd még cölöp. oszmán – ‘oszmán-török ember’; ‘az oszmán-török néppel kapcsolatos’: az oszmán birodalom. A török osmanli (‘oszmán’) tőelemének átvétele. A törökségnek egyik legjelentősebb ága a birodalomalapító I. Oszmán szultánról (14. század) nevezte el magát. Lásd még ottomán. oszt – lásd oszlik osztag – ‘meghatározott feladatra összeállított kisebb katonai egység’: kivégzőosztag. Nyelvújítási alkotás az oszt igéből (lásd oszlik) az akkoriban kedvelt deverbális -g képzővel (mint adag, köteg, löveg). osztály – ‘valamely szempontból együvé tartozó személyek, dolgok csoportja’: a kétéltűek, a páfrányok osztálya a rendszertanban; ‘a társadalom azonos helyzetű tagjainak nagyobb csoportja’: munkásosztály, uralkodó osztály; ‘iskolai tanulók csoportja’: az 5. b osztály; ‘iskolai osztály tanterme’; ‘intézmény, hivatal részlege’: lakásügyi osztály; ‘‹vasúton, hajón, repülőn› más-más szintű szolgáltatást nyújtó, eltérő díjszabású részleg’: első osztályú kabin, turista osztály; ‘áruk, vendéglátó helyek minőségi kategóriája’: harmadosztályú áru, vendéglő. Származékai: osztályos, osztályoz, osztályozás, osztályzat. Az oszt ige (lásd oszlik) származéka deverbális -ály képzővel (mint akadály, segély). osztentatív – ‘tüntető, fitogtató, kérkedő’. Nemzetközi szó a latin ostendere, ostentum (‘láttat, nyújt, megmutat’) nyomán, az ob(s)- (‘felé’) és tendere (‘nyújt’) elemekből. oszteoporózis – ‘csontritkulás’. – oszteogenezis: ‘csontképződés’. – oszteoplasztika: ‘csontpótlás’. Orvosi szakszavak; első elemük a görög oszteon (‘csont’); a másodikra nézve lásd pórus, genezis, plasztika. osztják – ‘a magyarral közeli rokon finnugor néphez tartozó személy, e nép nyelve’; ‘e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. Nemzetközi megnevezés az orosz osztjak nyomán; ez talán az osztják asz-jah (‘Asz melléki emberek’) kifejezésből ered; az Asz az Ob folyó osztják neve. Az ~ok saját neve hauri. osztováta – lásd esztováta osztracizmus – ‘száműzetés, kiközösítés’; ‘‹az ókori Athénban› az államra nézve veszélyesnek minősített személyek száműzetése kis cserépdarabokkal való népszavazás útján’. A görög osztrakiszmosz átvétele az osztrakidzó (‘cserépszavazással száműzetésre ítél’) igéből; alapja az osztrakon (‘cserépedény darabkája; kagylóhéj’). Az ~ a német Ostrazismus átvétele. osztrák – ‘Ausztria lakosa’; ‘ezzel az állammal, néppel kapcsolatos’. Magyar fejlemény az Austria országnévből, mely így alakult: Ausztria  Ósztria  Osztria. Az utóbbi egy idő után melléknévvé lett, ahogy a Francia (‘Frankország’) tulajdonnévből lett a francia (‘frankországi’) melléknév. A többes osztriák alak utóbb népnév lett; végül a bosnyák, polyák analógiájára az osztriák, osztrák forma már egyes számú alaknak érződött, s kialakult a ma is élő osztrák–osztrákok kettős. A latinos Austria a régi német Ostarrichi (‘keleti tartomány’) névből alakult; az elemek mai megfelelői Ost (‘kelet’) és Reich (‘ország, birodalom’). osztriga – ‘ehető húsú tengeri kagylófaj’. Az északolasz tájnyelvi ostriga átvétele, esetleg a délszláv ostriga közvetítésével. Az irodalmi olasz ostrica forrása a latin ostrea, ostreum, ezé pedig a görög osztreion (‘kagyló, osztriga’) az osztrakosz (‘kemény’) nyomán. óta – ‘‹valamely időtől› kezdődően, fogva’. Az az mutató névmás eredetibb o- tőalakjából képződött olta formában, ablativusi -l, locativusi -t és lativusi -á ragokkal; az utóbbi a szóvégen megrövidült, a szó elején pedig ol  ó hangváltozás történt (mint foltoz–fótoz, fódoz). Lásd még oda, onnan, ott. otkolon – ‘kölnivíz’.

- 260 - oldal

a

achát

A francia Eau de Cologne (‘kölni víz’) átvétele az eredeti [ódkolon] kiejtés alapján. Az elnevezés alapja a német Köln városban a 17. század óta készített kiváló illatszer. A Köln, illetve Cologne városnév a latin Colonia Claudia első elemének folytatása; lásd még kolónia. Az ~t később a kölni kiszorította a használatból. otológia – ‘fülgyógyászat’. – otológus: ‘fülgyógyász’. Orvosi szakszavak a görög otosz (‘fül’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. otromba – ‘durva, megmunkálatlan’ ; ‘idomtalanul nagy’; ‘faragatlan’. Ismeretlen eredetű szó. ott – ‘azon a helyen (van)’: ott a kenyér az asztalon. Származékai: ottan, ottani. Az az mutató névmás eredetibb o- tőalakjából képződött locativusi -t képzővel, amely utóbb intervokális helyzetben megkettőződött. Lásd még oda, onnan, óta. otthon – ‘‹határozóként› saját házában’; ‘‹valakinek› lakása, háza’: ‘az otthon érzetét nyújtó hely, körülmények’: otthonra lelt nálunk. Származékai: otthoni, otthonos, otthonosság, otthontalan. Mellérendelő összetétel, határozószó az ott és honn elemekből; főnévi értelme másodlagos. ottomán – ‘oszmán, török’: Míg élek, harcolok az ottomán hóddal (Zrínyi); ‘keleti típusú, díványszerű kerevet’: a háta mögött egy ottomán talál lenni a szoba közepén (Jókai). Nemzetközi szó a török birodalom alapítója, I. Oszmán szultán nevének arab Utman formájából; ez növendék kígyót jelentett. A bútornév az ottomán dívány szókapcsolatból önállósulhatott. ótvar – ‘gennyes hólyagokkal járó fertőző betegség’. Származéka: ótvaros. A szó régebbi oltvar alakjából sejthető, hogy az ~ első eleme az alvadt szó régebbi olt alakváltozata, amely az alszik al- tövéből közvetlenül képződött befejezett melléknévi igenév; a név a hólyagok nyomán maradt pörkökre utal. óv – ‘véd, oltalmaz, vigyáz’; ‘‹sportban, szabálytalanságra hivatkozva› az eredmény ellen kifogást emel’. Származékai: óvás, óvó, óvatlan, óvatlanság, óvadék, óvakodik, óvoda, óvodás. Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy ugor kori örökség: vogul voijtem (‘lát’); az egyeztetés útjában komoly jelentéstani és hangtani nehézségek állnak. Az ~ régies és irodalmi ó alakváltozata szerepel Aranynál: Sátrában alusztok, a széltől is ó. Lásd még oltalom, óvatos. ováció – ‘zajos ünneplés, üdvrivalgás’. A latin ovatio (‘a triumphusnál kisebb diadalmenet’) átvétele az ovare (‘ujjong, vigad’) ige nyomán. ovális – ‘tojásdad, elliptikus’. Nemzetközi szó a francia ovale nyomán, amely a latin ovum (‘tojás’) származéka. A magyarba német közvetítéssel jutott; az ~ latinosított forma. Lásd még ovárium. ovárium – ‘petefészek’. – ovulum: ‘petesejt’. – ovuláció: ‘peteérés’. Orvosi szakszócsalád a latin ovum (‘tojás, pete’) nyomán; az ovulum kicsinyítő képzős alak. Lásd még ovális. óvatos – ‘vigyázó, a veszélyt kerülő’. Származékai: óvatosság, óvatoskodik. Nyelvújítási alkotás az óv igéből, -atos képzőegyüttessel, a foglalatos, járatos, vigyázatos és más hasonló szavak mintájára. Az alapszó korábbi óva, óvást származékainak is volt már ‘óvatosan’ jelentésük. overál – ‘kezeslábas, egybeszabott munkaruha’. Angol szó (overall) az over (‘fölött’) és all (‘minden’) elemekből. oxalát – ‘az oxálsav (sóskasav) sója’. Vegyi szakszó a latin oxalis (‘sóska’) nyomán; ez a görög oxalisz (‘sóska, savanyú bor’) átvétele, forrása az oxüsz (‘savanyú’). Lásd még oxidál, oxigén, oximoron. oxidál – ‘oxidációt idéz elő’; ‘‹fémet› oxidréteggel von be’. – oxidáció: ‘oxigén felvétele valamely anyag által’; ‘fémfelület bevonása oxidréteggel’. Kémiai szakszavak a francia oxyder és oxydation nyomán; ezek az oxigén első elemének (lásd ott) képzései. Lásd még oxalát, oximoron. oxigén – ‘az égést tápláló színtelen, szagtalan gáznemű elem’. Kémiai szakszó a görög oxüsz (‘éles, csípős, savanyú’) és gennaó (‘létrehoz’) elemekből. Az elnevezés Lavoisier francia kémikustól ered; régebben a savas kémhatást az oxigén jelenlétének tulajdonították. Lásd még oxalát, oxidál, oximoron. oximoron – ‘látszólag egymást kizáró fogalmak összekötése mint retorikai alakzat’, pl. beszédes hallgatás, keserédes, élőhalott. Görög szó (oxümóron) az oxüsz (‘csípős, savanyú’) és mórosz (‘bárgyú, értelmetlen’) elemekből. Lásd még oxalát, oxidál, oxigén. ozmium – ‘a platinával rokon nemesfém elem’. Latin kémiai szakszó (Osmium) a görög oszmé (‘szag’) szóból, az odzó (‘szaglik’) ige alapján, az ~ oxidja ugyanis átható szagú. Lásd még ózon. ozmózis – ‘két eltérő töménységű oldat kiegyenlítődése féligáteresztő hártyán keresztül’. – ozmotikus: ‘az ozmózissal kapcsolatos’: ozmotikus nyomás.

Kémiai szakszó a görög ószmosz (‘lökés’) nyomán, az ótheó (‘lök) igéből. Lásd még ózon. ózon – ‘háromatomos oxigénmolekulákból álló, jellegzetes szagú gáz, amely a légkör magasabb rétegében képződik’. Vegyészeti szakszó, Schönbein német kémikus leleménye; a görög odzó (‘szaglik’) folyamatos melléknévi igenevének (odzón) semleges odzon alakjával azonos. Lásd még ozmium

Ö, Ő ő – ‘az az ismert, említett személy’. Ősi örökség a finnugor korból: zürjén szije, votják szo, észt en (‘ő’). A feltehető alapnyelvi sze bonyolult úton fejlődött a Halotti Beszédben található ü vagy üv formáig. Ebből ü  ö  ő, illetve üv  ű  ő úton alakult ki a mai forma, nyíltabbá válással, az első esetben nyúlással is. öb – ‘lőfegyver űrmérete’: kisöbű sportpuska. Nyelvújítási képzés az öböl szó első eleméből, elsőként ‘üreg’ jelentéssel; ma csak kisöbű, nagyöbű származékai élnek a katonai szaknyelvben. öblít – ‘mozgatott vízzel tisztít ‹edény belsejét›’; ‘‹kimosott ruhát, vegyszerrel kezelt tárgyat› vízben vagy oldószerben áztat, mártogat’. Származékai: öblítés, öblöget. Alighanem hangutánzó szó, a víz mozgását vagy a bugyborékolást érzékelteti. öböl – ‘tónak, tengernek a szárazföldbe benyúló része’: a Botteniöböl. Származékai: öblös, öblösödik, öblösödés. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még öb. öcs – ‘ifjabb fiútestvér’; ‘testvér fia’: (unoka)öcs; ‘gyerek, fiatalabb férfi megszólítása ‹birtokos személyjeles formában›’: Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében? (Arany). Származékai: öcsi, öcskös. Ősi örökség a finnugor korból: vogul es (‘öcs’), osztják itseki (‘öcskös’), votják uzsi (‘sógorasszony’). A finnugor *ecse alapforma a rokonnyelvek, illetve nyelvjárásaik egy részében húgot, unokahúgot is jelent, s erre a magyar régiségben is van példa. A harmadik személyű birtokosra utaló öccse, öccsük szótövében intervokális nyúlás történt. ödéma – ‘daganat’. Orvosi szakszó a latin oedema, illetve görög előzménye, az oidéma nyomán, amely az oideó (‘dagad’) igéből való. Lásd még ödipális ödipális – ‘az Ödipusz-komplexussal kapcsolatos’: ödipális tünetek. Lélektani szakszó az angol, francia oedipal nyomán, latinosított végződéssel. Ezek a freudi lélekelemzésben nagy szerepet játszó mondabeli görög királyra, Oidipuszra utalnak nevének latin Oedipus alakján át. A görög név jelentése ‘dagadt lábú’ az oideó (‘dagad’) és pusz (‘láb’) elemekből; a királyt csecsemőkorában átszúrt bokával kitették, s nevelőszülei adták neki ezt a nevet sebes, feldagadt lábáról. Lásd még ödéma. ődöng – ‘ténfereg’. Ismeretlen eredetű szó; töve talán a rokon jelentésű őgyelegével azonos. őgyeleg – ‘ténfereg, lézeng’. Ismeretlen eredetű szó; tövének feltehető eredetibb őd- töve talán az ődöngével azonos. őkelme – ‘ő ‹tréfás vagy lekicsinylő módon›’: őkelme bezzeg nem méltóztatott elénk jönni. A korábbi, tiszteletet kifejező ő kegyelme formulából rövidült. Lásd még kend. öklel – ‘‹állat a szarvával› döf’; ‘‹régen› lóhátról szúrófegyverrel viaskodik’. Származékai: öklelés, öklelőzik. Az ~ egy ökl- alapszóból gyakorító -l képzővel jött létre. Az alapszó talán nem más, mint az ököl főnév, az ököllel való egyenes ütés és a szúrás, döfés ugyanis némileg hasonló. öklendezik – lásd ökrendezik ökológia – ‘az élőlénynek és környezetének viszonyával, kölcsönhatásával foglalkozó tudomány’. – ökészisztéma: ‘környezet-biológiai rendszer’. Tudományos szakszavak a görög oikosz (‘ház, lakóhely, háztartás’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből; lásd még szisztéma, ökonómia, ökumenikus. ökonómia – ‘közgazdaságtan’; ‘ésszerű gazdálkodás’; ‘takarékosság’. – ökonómus: ‘közgazdász’. – ökonomikus: ‘gazdasági’; ‘gazdaságos, takarékos’. – ökonomizmus: ‘a gazdasági tényezőt túlértékelő történelemfelfogás’. Nemzetközi szócsalád a görög oikosz (‘ház, háztartás, gazdálkodás’) és nomosz (‘tövény, szabály’) elemekből. Lásd még ökológia, ökumenikus. ököl – ‘összeszorított kézfej’. Származékai: öklöz, öklözés, ökölnyi, öklömnyi. Ismeretlen eredetű szó; lehet, hogy kapcsolatos az öklel igével. ökör – ‘herélt hím szarvasmarha’; ‘ostoba ember’. Származékai: ökrös, ökörködik. Ótörök vendégszó a csuvasos rétegből: türk, ujgur, oszmán öküz, csuvas veger (‘ökör’); mongol üker. Lásd még ökörszem.

- 261 - oldal

a

achát

ökörszem – ‘apró erdei énekesmadár, királyka’. Az ~ alighanem a német Ochsenäuglein (‘ökörszemecske’) tükörfordításaként jött létre. Ugyancsak német, illetve latin minta alapján a szónak több más jelentése is élt, illetve tájnyelvekben él máig is: ‘margaréta’ (a görög eredetű latin buphthalmum tükörfordításaként), ‘tükörtojás’, ‘viharfelhő magja’, illetve ‘tojásdad ablak a barokk építészetben’. ökrendezik – ‘hányinger miatt, illetve hányás közben böffenésszerű hangokat hallat’. Hangutánzó szó, öklendezik alakban is, a hányással járó görcsös erőlködés nyögő, böffenő hangjait imitálja. ökumenikus – ‘az egész világot átfogó’; ‘a különböző keresztény vallások közti ellentéteket lebontó, közös vonásaikat hangsúlyozó, őket egységesíteni törekvő’: ökumenikus mozgalom; ‘több keresztény felekezet által közösen rendezett’: ökumenikus istentisztelet. – ökumenizmus: ‘az ökumenikus mozgalom’. – ökumené: ‘az egész kereszténység, annak (áhított) egysége’. Nemzetközi szócsalád a görög oikumené (‘az egész világ’) nyomán. Ez az oikumenosz (‘lakott’) igenév nőnemű alakja, az oikumené gé (‘lakott föld’) kifejezésből önállósult főnévvé; forrása az oikeó (‘lakik, igazgat’) ige. Lásd még ökológia, ökonómia. öl1 – ‘életétől megfoszt’: embert öl, disznót öl; ‘halált okoz’: ez a méreg gyorsan öl; ‘gyötör’: Nem hagyta cselédit – ezért öli bú – (Arany); ‘ráfordít, áldoz’: sok pénzt ölt az építkezésbe. Származékai: ölés, ölő, öldös, öldököl, öldöklő, öldöklés. Ősi örökség a finnugor korból: vogul eli- (‘ölni fog’), osztják uel, votják vij- (‘öl’). Lásd még üldöz. öl2 – ‘ülő ember combja és hasa közti tér’: ölébe vesz, ölébe ül; ‘női szeméremtest’: S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet (Füst Milán); ‘kitárt, majd összezáródó karok öble’: ölben viszi, öleli, ölre mennek; ‘kitárt karok által átfogott távolság mint régi hosszmérték, kb. 1,9 m’. Származékai: öles, ölnyi, ölel, ölelés, ölelget, ölelkezik. Ősi örökség a finnugor korból: zürjén szil, votják szul, mordvin szel, finn syli (‘öl, ölelés’). A finnugor *szüle alapforma szókezdője a magyarban eltűnt (lásd olvad, őn). ölt – ‘fűz, áthúz ‹cérnát›’; ‘összefon’: kart karba öltve; ‘‹ruhadarabot› magára vesz’: ünnepi ruhát öltött; ‘kidug’: nyelvet ölt. Származékai: öltő, öltés, öltöget, öltöny; öltözik, öltözködik, öltöztet, öltöztető, öltözet, öltözék, öltöny. Vitatott eredetű szó. Valószínűbben az illik ill- tövéből lett műveltető -t képzővel; a magánhangzó alakulását a -lt szóvég befolyásolhatta, mint a kel  költ, telik  tölt esetében. Az ill- tő ‘hozzáér, tapad’ értelme alapján a fenti alapjelentések jórészt magyarázhatók. Kevésbé valószínű, hogy közvetlen ótörök előzményre kell gondolnunk: ujgur, kun elt-, oszmán, jakut ilt(‘vezet, visz’), mert ezekből nehéz a ‘ruhát ölt’ jelentést levezetni. Lásd még emberöltő. ölyv – ‘sólyomalkatú ragadozó madár’. Régebbi elü, ülü, ölü alakjaiból ótörök előzményre gondolhatunk. Ilyet azonban nem lehet a török nyelvekből kimutatni, csak a mongolból és közvetlen rokonaiból: mongol elije, burját ilé, ojrat elé (‘sasféle ragadozó madár’). Akárhogy is került nyelvünkbe, a szó így fejlődhetett palatalizálódás révén: ülü  ölü  ölyü  ölyv. ömlik – lásd önt őn – ‘ponty nagyságú, szálkás húsú ragadozó hal’. Ősi örökség a finnugor korból: zürjén szin, mordvin szenjej, finn säynäs (‘pontyféle hal’). A feltehető ősi *szevne alak szókezdő mássalhangzója eltűnt (lásd olvad, öl2), a szó tövében evn  eün  őn változás zajlott le. ön- – ‹összetételek előragjaként› ‘saját’: önérdek, önkezűleg, önfejű; ‘önmagára vonatkozó’: önéletrajz, önarckép; ‘önmagát’: önhordó, önimádó; ‘önmagára nézve’: önveszélyes; ‘önmagának a…’: öngyilkos, önismeret; ‘önmagából eredő’: öntevékenység, öngerjesztő; ‘magától, segítség nélkül (működő)’: önműködő, önjáró, önetető. Az ön1 névmás itt ‘ő maga’ jelentésében szerepel; az összetételek mintája igen gyakran selbst- vagy eigen- előtagú német szó volt: Selbstgefühl (‘önérzet’), eigengesetzlich (‘öntörvényű’). ön1 – ‘‹régen› ő maga’; ‘saját’: ön kényén (lásd önként). Származékai: önös, önösség, önző, önzés, önzetlen, önzetlenség. – önnön: ‘saját, tulajdon’: önnön érdekeit nézi. Az ő személyes névmás rövidebb ö alakjából jött létre -n névmásképzővel (mint én); az önnön esetében képzőismétlés történt, majd önön  önnön változás intervokális megnyúlással. Lásd még ön2, ön-. ön2 – ‘az udvarias megszólítás névmása’: ön, önök. Nyelvújítási alkotás, az önmaga, önként s hasonló összetételek önállósított első tagja; fenti szerepében Széchenyi István terjesztette el. önként – ‘saját akaratából’; ‘magától’: önként adódik a következtetés. Származékai: önkéntes, önkéntelen. A régebbi önkéjén, önkényén (‘a maga tetszéséből’) alakokból keletkezett összevonódással (kéjén, kényén  kén), módhatározói -t raggal. Az önkéntelen nyelvújítás kori alkotás. Lásd még kéj,

kény, önkény. önkény – ‘zsarnokság, az akarat kíméletlen érvényesítése’. Származékai: önkényes, önkényeskedik. Elvonás a régi önkényén (‘a maga kedve, akarata szerint’) határozószóból. Lásd még kéj, kény, önként. önológia – ‘borászat’. – önológus: ‘borász, borszakértő’. Nemzetközi szócsalád a latin oenologia nyomán; elemei a görög oinosz (‘bor’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’). önt – ‘‹folyadékot, szemcsés anyagot› kidönt, ont’; ‘‹megolvasztott fémet, viaszt stb.› formába tölt, hogy ott megszilárduljon’: szobrot önt, gyertyát önt. Származékok és kapcsolt szavak: öntés, öntet, öntöz, öntöző, öntözés, öntözéses, öntvény, öntöde; ömlik, ömleszt, ömleng. Ismeretlen eredetű szó. Eredeti formája öt volt a korai adatok tanúsága szerint, ez maradt meg az ötvös szó körében és Öttevény község nevében (‘kiöntés, vízzel elöntött terület’). Az öt  önt változás inetimologikus n betoldásával jött létre (mint csügg  csüng, rát  ránt); az ömlik másodlagos párhuzamos alak az ~ mellett az ont–omlik analógiájára. Lásd még ötlik. őr – ‘valamire hivatása vagy megbízása alapján ügyelő személy’: éjjeli őr, pénzügyőr’; ‘őrködés, őrhely’: őrt áll. Származékai: őrség, őrködik, őriz, őrizet, őrizetes, őrizkedik, őrizget, őrző, őrzés, őrizetlen. A szócsalád alapja alighanem az őriz ige, amelynek őr- töve az őröl, örvény, őrül szavak ótörök eredetű és ‘forog’ jelentésű tövével azonos. Az őriz ennek deverbális gyakorító -z képzős származéka (mint áldoz, hordoz), eredeti értelme tehát ‘kering, köröz’ lehetett, ami az őrködő jellegzetes tevékenysége, s alighanem ebből vonódott el az ~ főnév. Az egyetlen gond, hogy az őriz ige i kötőhangját nem tudjuk kielégítően magyarázni. Lásd még őrmester, őrnagy, öröm, őrs. ördög – ‘bűnre csábító gonosz szellem, amely a babonás hit szerint az embert megszállni, tetteit irányítani képes’: engede ürdüng intetüinek (Halotti Beszéd); ‘az emberbe befészkelt és őt természetfölötti dolgokra képesítő gonosz lélek’: ördöge van, ördöngös ügyesség. Származékai: ördögi, ördöngös, ördöngösség. Ismeretlen eredetű szó. Azt sem dönthetjük el biztosan, hogy ürdüng, ördöng(ös) alakja-e az eredeti, mert a régiségben ugyan gyakrabban szerepel, mint az ~, de n eleme lehet utólagos járulékhang is, mint pl. a barlang, bogáncs szavakban. őre – ‘dán, norvég, svéd váltópénz, a korona századrésze’. Az óészaki eyrir származéka, amely valószínűleg a latin aureus (‘aranyból való’) szóra megy vissza, az aurum (‘arany’) származékára. öreg – ‘‹régen› nagy’: öreg betű, öregujj, öregtorony, öregbíró, öreg hiba, öregapa; ‘idős’; ‘régi’; ‘‹főnévként› idős ember; főnök’: hivatott az öreg. Származékai: öregbít, öregbül, öregszik, öregít, öreges, öregség. Vitatott eredetű szó. Alighanem ótörök vendégszó: türk irik (‘durva, vastag’), kipcsak, oszmán, kirgiz iri (‘vastag, nagy’). Az átvett török alak *erik vagy *irik lehetett ‘nagy’ jelentésben, az ‘idős’ értelem eszerint másodlagos fejlemény, ami összhangban van a nyelvtörténeti tényekkel. A finnugor eredeztetés a mordvin szire (‘öreg’) szóra támaszkodik; ez esetben az ~ -g eleme olyan denominális névszóképző volna, mint a balog, hideg, meleg szavakban. A fent jelzett okból, és mert a rokonnyelvi példa magában áll, ez a nézet kevésbé meggyőző. Az öregbít (‘növel, gyarapít’) is a korai jelentést tükrözi, és a régi öregb középfokú alakra épül. örmény – ‘egy javarészt a Kaukázusban élő, indoeurópai nyelvet beszélő néphez tartozó személy, e nép nyelve’; ‘e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. A korai ermén forma a török nyelvekben általános, perzsa eredetű ermeni alakból jött létre, az ~hez pedig labializáció és a szóvég palatalizációja vezetett: ermén  örmén  örmény. A más nyelvekben általános Armenier, Armenian stb. a görög Armenioszra megy vissza; ez is perzsa eredetű. Az ~ek saját neve hajkh. őrmester – ‘a legalacsonyabb tiszthelyettesi rangfokozat’. Tükörszó a német Wachtmeister mintájára: Wacht (‘őrség’) és Meister (‘mester’). Nyelvújítási szóalkotás. őrnagy – ‘a századosnál eggyel magasabb katonatiszti rangfokozat’. Az őr és az ‘elöljáró’ értelmű nagy főnév összetétele (mint hadnagy, fónagy, násznagy). Mai jelentését a nyelvújítás korában kapta, korábban ‘őrség kapitánya’ volt. örök – ‘időben végtelen’: örök üdvösség; ‘élete végéig tartó’: örök szerelmet fogadtak; ‹főnévként› ‘örökség’: örökhagyó; ‘valakinek halálakor megüresedett helye, szellemi hagyatéka’: apja örökébe lépett. Származékai: örökkön, örökké, örökös, örökösen, örököl, öröklés, öröklődik, örökösödés. Alighanem ótörök eredetű szó: ujgur ür, jakut ör (‘hosszú’). A magyar szót egy törökös *ürük képzett alak magyarázná; ennek pontos megfelelőjét nem lehet kimutatni a mai török nyelvekben. őröl – ‘forgó szerkezetben apróra vagy porrá zúz’; ‘‹bánat, gond› emészt’. Származékai: őrlő, őrlés, őrlet, őrlődik, őrlemény. Az ige őr- töve ótörök eredetű: ujgur evir, türk evür (‘forgat’),

- 262 - oldal

a

achát

csuvas aver (‘őröl’). Lásd még őr, őrül, örvény. öröm – ‘derűs, vidám lelkiállapot kedvező esemény nyomán’; ‘ilyen kedélyállapotot előidéző esemény’: nagy öröm érte. Származékok és kapcsolt szavak: örömest, örömtelen; örül, örvend, örvendezik, örvendetes, örvendeztet. A szócsalád ör- alapszava vitatott eredetű. Talán finnugor örökség, de az egyetlen és távoli rokonnyelvből való példa, a lapp arvu(k) (‘vidám’) kevés bizonyító erővel bír. Lehet, hogy az őröl, őrül, örvény közös őr- tövéből való az örül, tehát a túláradó öröm okozta heves mozdulatokra utal, hogy valaki „táncra perdül jókedvében”. Az ~ deverbális -m képzőt visel, az örül gyakorító -l képzős származék. őrs – ‘rendőrség, határőrség legkisebb alegysége’; ‘ennek szolgálati helyiségei’; ‘cserkészcsapat, úttörőcsapat legkisebb szervezeti egysége’: cserkészőrs, őrsi gyűlés. Nyelvújítási szóalkotás Örs vezér nevéből vagy az Örs törzsnevet őrző helységek (Budaörs, Kővágóörs) második néveleméből, eredetileg ‘katonai őrhely, őrség’ értelemben. A névbe az őr szót érezték bele, ezért írták ő-vel. őrül – ‘eszét veszti’. Származékok és kapcsolt szavak: őrült, őrülés, őrület, őrületes; őrjöng, őrjöngés, őrjít. Az ~ ótörök eredetű: ujgur, csagatáj evril (‘megfordul, forgolódik’), türk evrül (‘visszatér’); ezek visszaható képzős formák, s szótövük ‘forgat’ jelentésű (lásd őröl). A magyar jelentés a tébolyodottakra jellemző keringő, körben járó mozgás alapján fejlődhetett ki, vagy a sámánok vad forgására utal, amellyel révületet idéznek elő. Az őrjöng, őrjít alakok j eleme lép fel a terül–terjed szópárban is; az őrjöng szóra talán a kering alakja hatott. Lásd még őr, öröm, örvény. örv1 – ‘ürügy, színlelt ok’: régi barátságunk örvén bevont egy kétes vállalkozásba. Azonos az örv2 szóval; annak feltehető eredeti ‘nyakon hordott, tisztséget jelző dísz, ékesség’ jelentése nyomán. A ‹valami› örvén, örve alatt tehát ekképp értődött: ‘az így jelzett tisztségre hivatkozva, annak hatalmát felhasználva’. A latin praetextus (‘ürügy’) is elsőként díszt, ékességet jelentett, s közvetlenül utalt a toga praetaxta (‘bíborszegélyes tóga’) viselőire, a magas rangú állami hivatalnokokra. örv2 – ‘állat bundájának, madár tollazatának nyakrészén körbe futó világosabb csík’: örvös medve; ‘bőr vagy fém nyakpánt kutyán’: nyakörv; ‘‹régen› fémből vagy más kemény anyagból való gallér vérten’. Ismeretlen eredetű szó. A v elem toldalékos alakokban vonódhatott el eredetibb örü formájából: örüe  örve (akárcsak nedü–nedv). örvény – ‘áramló vízben vagy levegőben keletkező forgatag’: vízörvény, légörvény. Annak az ótörök eredetű, forgást jelentő ör- igetőnek a származéka, amely az őröl igében is szerepel, képzője a deverbális -vény. Lásd még őr, öröm, őrül. ős – ‘személy, akitől egy család, nemzetség származik’: isemüküt, Adamut (Halotti Beszéd); ‘egy nép igen régen élt nemzedékei’: honfoglaló őseink; ‘valaminek legrégibb, kezdetleges változata’: a fényképezőgép őse; ‘ősi’: Az ős Bizony, a biztos romlás (Ady). Származékai: ősi, ősiség. Ősi örökség az ugor korból: vogul as (‘anyai nagyapa’), mordvin otjse (‘nagybácsi’), finn isä, szamojéd jasze (‘apa’). A régi magyar is, es alakokból ös lett, amelyben a magánhangzó csak a 18. század vége felé nyúlt meg. Lásd még isten, ős-. ős- – ‹összetételek előtagjaként› ‘eredeti, a kezdetektől való’: őslakosság, őshaza, ősnyelv, ősember; ‘igen régi, a legkorábbi’: ősvilág, őslény, őskor, ősember; ‘legelső’: ősbemutató, őskiadás; ‘eredeti állapotban megmaradt’: őserdő, őspark. Az ős ezekben a szavakban jórészt a német Ur- összetételi előtag megfelelője, pl. Uraufführung (‘ősbemutató’). ösvény – ‘keskeny gyalogút’. Ismeretlen eredetű szó. ősz1 – ‘a nyár és tél közötti évszak’. Származékai: őszi, őszies, őszike. Ősi örökség a finnugor korból: osztják szogesz, mordvin szoks, finn syksy (‘ősz’). A finnugor *szükse alapforma szókezdő sz-e eltűnt (mint olvad, öl2 szavainkban). ősz2 – ‘fehér, szürkésfehér ‹haj, szőrzet›’; ‘fehér hajú’: ősz anyóka. Származékai: őszes, őszül, őszülő. Ismeretlen eredetű szó. őszinte – ‘érzelmeit, véleményét az igazsághoz híven kinyilvánító’; ‘átérzett, hiteles, nem színlelt’: őszinte szeretettel. Származékai: őszintén, őszinteség, őszintétlen. Az ön1 és szín2 (‘felület, külső, arc’) szavak összetétele -t locativusi raggal, az önszint alapforma tehát azt jelentette: ‘a maga képében, a valódi arcát mutatva’. Ez utóbb még -e birtokos személyjelet kapott, a szó elején pedig hasonulásos nyúlás következett be. Az ~ mai melléknévi értelme csak később alakult ki. össz- – ‹összetételek előtagjaként› ‘össze-’: összhang, összhangzat, összjáték; ‘együttes’: össztűz, összhatás, össztánc; ‘összesített, teljes, összes’: összlétszám, összköltség; összdolgozók, összjavítási költség.

Az össze igekötő csonkult alakja. A pártállami időkben, az orosz vszje- mintájára, nyakló nélkül alkották az ~ előtagú összetételeket, főleg ‘összes, teljes’ értelemben (lásd fent); ezeket jobb elkerülni. össze – ‘együvé, egybe’: összecsődül, összeír; ‘kölcsönösen egymás felé’: összenéznek; ‘eggyé’: összeforr, összetapad. Származékai: összesen, összes, összesség, összességgel, összesít, összeg, összegez, összegezés. Az ~ ösz- alapszava ősi uráli örökség: zürjén vats (‘teljesen’), votják vocs, mordvin vjese (‘egész, mind’), szamojéd buissa (‘ép, egész’). A magyar szókezdet az öl1, öt szavakéhoz hasonlóan jött létre; a szóvégen az -é lativusrag megrövidült formáját találjuk; az sz  ssz változás intervokális jellegű. Lásd még össz-. ösztöke – ‘vashegyű bot, amellyel szántáskor az ekét tisztogatták és a jószágot nógatták’. Származéka: ösztökél. A szlovák styk (‘eketisztogató eszköz’) régebbi istyk alakjának átvétele. A szóvégi -e magyar fejlemény, talán birtokos személyjel egy eke ösztöke szókapcsolatból. ösztön – ‘élőlény veleszületett belső késztetése a lét- és fajfenntartás céljából szükséges viselkedésre’: ‘ember nem tudatos megérzése, sugallata’: ösztöneire hallgatva elutasította az ajánlatot; ‘‹régen› ösztönzés’: ösztöndíj; ‘‹tájnyelveken› ösztöke’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, ostan, szlovén osten, szlovák osteň (‘hajtóbot, ösztöke’). A magyar szó hangrendi illeszkedéssel és labializációval nyerte el mai formáját: osten  eszten  ösztön . Mai jelentésköre a szó átvitt értelmű használata folytán fejlődött ki. ösztörű – ‘szénaszárító, fogazott ágas’; ‘‹régen› karó mint kivégző eszköz’: Őket meg a hóhér ösztörűre vonta (Arany). Szláv eredetű szó: szerb-horvát ostrva, cseh ostrev, szlovák ostrv (‘karó, ágas’). A magyarba alighanem egy osztrev alak került, amely hangrendi kiegyenlítődés, hangáthelyezés, a szóvég vokalizációja és labializáció révén nyerte el ~ alakját: osztrev  esztrev  eszterv  eszterü  ösztörű. ösztövér – ‘sovány’; ‘magas, vékony’: Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel (Arany); ‘szegényes’: ösztövér cselekmény. Ismeretlen eredetű szó. ösztrogén – ‘a petefészek tüszőiben termelődő női nemi hormon’. Nemzetközi szó a görög oisztrosz (‘heves vágy’) és gennaó (‘létrehoz’) elemekből. öszvér – ‘ló és szamár keresztezéséből való utód’; ‘felemás, különnemű elemekből való’: öszvér megoldás. Ismeretlen eredetű szó. öt – ‘négynél eggyel több’. Származékai: ötöd, ötödik, ötödikes, ötös, ötször, ötszörös. Ősi örökség a finnugor korból: vogul eit, zürjén vit, mordvin vete, lapp vita. Az alapnyelvi *vitte alakból ütt  üt, majd nyíltabbá válással öt lett. Lásd még ötven. ötlik – ‘felvetődik, felvillan’: eszébe ötlött egy kérdés; ‘kieszel’: kiötlöttem egy jobb megoldást. Származékai: ötlet, ötletes. Az önt ige eredetibb öt alakjából képzett ige, elsőként ‘beleömlik, benyomul’ jelentésben; ebből ‘agyába hatol’  ‘felötlik’. Fenti második jelentése már a nyelvújítási ötlet származékból ösztönösen alkotott, tárgyas (ki)ötöl igéhez kapcsolódik. Lásd még ötvös. ötöl – lásd ötlik ötven – ‘ötször tíz’. Az öt számnév származéka; a -ven elem eredetéről lásd hatvan. ötvös – ‘aranyműves’. Származékok és kapcsolt szavak: ötvösség, ötvöz, ötvözet, ötvény. Az ~ az önt ige eredetibb öt alakváltozatából keletkezett deverbális -s képzővel (mint szoros, tilos); v elemét nem tudjuk kielégítően magyarázni. Az ‘önt’ jelentés azt jelzi, hogy ez az iparművész nemesfémekből való öntvényekkel dolgozott. Ezt figyelembe véve alkották meg a nyelvújítás korában, az ~ből elvont ötv- tő alapján, az ötvény (‘öntéssel előállított fémkeverék’) és ötvöz (‘öntéssel fémkeveréket készít’) szavakat; az utóbbi származéka, az ötvözet később kiszorította az ötvényt a használatból. öv – ‘a ruhát derékban körülfogó pánt, szalag, szíj’; ‘a földgömbön elképzelt, az egyenlítővel párhuzamos körsáv’: égöv, mérsékelt öv. Származékai: öves, övez, övezet. Ősi örökség a finnugor korból: zürjén von, finn vyö, lapp avve. övé – ‘az ő tulajdona’. Az ő személyes névmás ősibb öv alakjából lett -é birtokjellel. őz – ‘a szarvassal rokon, nála kisebb, patás kérődző állat’. Ismeretlen eredetű szó. özön – ‘áradás, áradat’: vízözön; ‘nagy tömege valaminek’: a panaszok özöne. Származékai: özönöl, özönlik. Bizonytalan eredetű szó. Talán ótörök jövevény: kipcsak, kun, karakalpak özan (‘folyó’). özvegy – ‘házastársát elvesztett (személy) ‹főleg nő›’: özvegyek és árvák, özvegy férfi. Származékai: özvegyi, özvegység, (meg)özvegyül. Ismeretlen eredetű szó.

P

- 263 - oldal

a

achát

pá – ‹búcsúzó köszönés, régen nők között, ma főleg gyermek részéről, integető kézmozdulat kíséretében›: pá, drágám! pápá. Az ausztriai német ba, pa, pah átvétele. A felnőttek közt elavult. pác – ‘ízesített sós, ecetes lé hús, sonka puhítására, tartósítására’; ‘színezőanyagos oldat fa konzerválására’: diófapác. Származékai: pácol, pácolt. A bajor-osztrák paz, pais átvétele; irodalmi német formája Beize. A pácol vagy a ~ képzett formája, vagy külön átvétel a német beizen bajor-osztrák pazn formájából. paca – ‘írás közben ejtett tintafolt’. Származékai: pacás, pacáz. A ‘disznó’ jelentésű poca alakváltozata, amely ebben az új jelentésben rögzült, részint a pacni hatására, részint mert a tintafoltot malacnak is nevezték. Mivel mártogatós tollal már nem írunk, a ~ elavulóban van. pacák – ‘ember, ipse, pasas’. Bizonytalan eredetű szó; talán az argó pacek, pacef (‘arc, pofa’) változata a melák, tirpák s hasonló szavak végződésével. A pacef a jiddis parzef (‘arc’) szóból, ez az arám parsufból való, s végső forrása a görög proszópon (‘arc, személy’). pacal – ‘szarvasmarha vagy juh recés gyomra’; ‘ebből készült étel’: pacalpörkölt. Ismeretlen eredetű szó. pacemaker – [péjszméker] ‘a szervezetbe beépített szívritmusszabályozó’. Angol szó a pace (‘járás üteme, tempó’) és make (‘csinál’) elemekből; a pace a francia pas (‘lépés’) révén a latin passus szóra megy vissza, lásd passzus. Lásd még passacaglia, paszpól, paszpartu, passzát, passzázs, passzíroz, passzol1, passzol2, passzus. paci – ‘csikó, lovacska’. Állathívogató szó, talán összefügg a pocával. Ma gyermeknyelvi szó. páciens – ‘‹orvos által kezelt› beteg’. – pacientúra: ‘egy orvos által rendszeresen kezelt betegek köre’: nagy pacientúrája van. Nemzetközi szócsalád a latin patiens, patientis (‘tűrő, szenvedő’) nyomán, amely a pati, passus (‘tűr, szenved’) folyamatos melléknévi igeneve. Lásd még passió, pasziánsz, passzió, passzív. pacifikál – ‘lecsendesít’; ‘‹zendülés esetén, katonai eszközökkel› helyreállítja a rendet’. – pacifizmus: ‘mindenfajta háborút elutasító felfogás, mozgalom’. – pacifista: ‘a pacifizmus híve’; ‘‹melléknévként› a pacifizmuson alapuló’. Nemzetközi szócsalád a latin pacificare (‘békét teremt’) alapján, a pax, pacis (‘béke’) és facere (‘csinál’) elemekből. A pacifizmus, pacifista a francia pacifisme, pacifiste származékai a pacifier (‘pacifikál’) igéből; nyelvünkbe német közvetítéssel jutottak. packázik – ‘hatalmaskodva, szemtelenül bánik‹valakivel›’: velem ne packázz! Vitatott eredetű szó. Talán a régi packa (‘pálcával nyitott tenyérbe mért ütés’) származéka, amely egy hangutánzó szláv szóból ered: horvát packa (‘szíj, ostor’), szlovák packať (‘csapkod’). Ám az is lehet, hogy a szócsalád tagjai a szláv szavaktól független, magyar hangutánzó fejlemények; ez esetben a ~ lehet az alapforma, és a packa belőle való elvonás. pacni – ‘szennyfolt, tintafolt’. Az ausztriai német Patzen (‘paca’) átvétele; a szóvég a szillabikus n szokásos feloldását mutatja (mint gurtni, kalocsni stb). pacuha – ‘rendetlen, lusta, hanyag’: piszkosan és pacuhán jelenünk meg előtted (Arany). Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó. pacsi – ‘tenyérbe csapás ‹üdvözlésül›’: pacsit ad. A hangutánzó ausztriai német Patsche átvétele; ma már gyermeknyelvi szó. Lásd még picsipacsi. pacsirta – ‘barnásszürke kis mezei énekes madár’. A régebbi, hangutánzó pacsir denominális -ta képzővel bővült alakja (mint bóbita). pacsmagol – ‘ecsettel mázol, ken’; ‘pancsol’. Hangutánzó eredetű szó a pancsol, pocskol, pocsolya köréből; a pacsmag (‘pamacs’) utólagos elvonás a fenti első jelentés alapján. pacsni – ‘tőkehús rojtos széle’; ‘lapos, hosszúkás péksütemény’. A hangutánzó eredetű ausztriai német Patschen (‘házicipő, papucs’) átvétele; fenti jelentései alaki hasonlóságból erednek. Elavulóban van. pacsuli – ‘erős szagú, olcsó illatszer’. Nemzetközi szó a francia patchouli (‘keleti illatszer’) alapján, amely a hindi pacsolí közvetítésével a tamil pach-ilai (‘zöld levél’) összetételből ered. A magyarban a német Patschuli átvétele, s idővel pejoratív jelentést nyert. pad – ‘több személynek való ülőbútor támlával vagy anélkül’; ‘ülőrészből és asztalkából álló iskolai bútor’; ‘ülő, térdelő és kartámasztó részből álló hosszú templomi bútor’. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén pod (‘padló’). Elsőként a magyarban is deszkázott padlót jelentett, később deszkaállványt, abból egyszerű ülődeszkát, s utóbb bútort. Lásd még padlás, padló. pádimentum – ‘(föld)padló’: Csizmától, cipőtől a pádimentom reng (Csokonai). A latin pavimentum (‘döngölt padlózat’) származéka a pavire

(‘döngöl’) ige nyomán. Korai pagyimentom alakja arra vall, hogy a latin szóban v  j csere történt (mindkettő hiátustöltő), majd j  gy változás zajlott le (mint jön  gyün), végül depalatalizációval állt elő a ~. Elavult szó. padisah – ‘perzsa vagy török uralkodó’; ‘szultán’. Nemzetközi szó az oszmán-török padişah nyomán, amely a perzsa pád-sáh (‘védelmező király’) átvétele. Lásd még sah, sakk. padlás – ‘a tető alatti tér’. A magyar pad származéka ennek korai ‘deszka’ jelentése alapján, a padol (‘deszkáz’) igéből: padolás  padlás. Lásd még padló. padlizsán – ‘törökparadicsom, tojásforma és sötétlila termésű, tökféle főzeléknövény’. A bolgár patladzsan átvétele a hazai bolgárkertészek szókincséből; forrása a perzsa és arab bádindzsán, amelyet az oszmán-török közvetített a bolgárba. padló – ‘helyiség (burkolt) alsó felülete’. Származékai: padlat, padlós, padlóz, padlózat. A magyar pad származéka a szó korai ‘deszka’ jelentése alapján, a padol (‘deszkáz’) folyamatos melléknévi igeneve. A padlat (‘padlózat’) eredete szerint inkább a padlás körébe tartozik (padolás = padolat). Lásd még palló. padmaly – ‘alámosott meredek partfalban keletkezett üreg’; ‘‹régen› mennyezet, padlás’: A padmalyon holmi ruhák, bútordarabok heverésztek (Eötvös Károly). Szláv eredetű szó: szlovén podmol, szlovák podmoľ (‘vízmosta partüreg’). A fenti második jelentés a padlás szó beleértésével magyarázható. Nyelvjárási szó. paella – [paelja] ‘spanyol eledel, kagylóval, rákkal, hússal dúsított zöldséges rizs’. Spanyol szó, a padilla (‘tál, csésze’) nyelvjárási alakváltozata, a latin patella (‘áldozati tálca’) folytatója. páfrány – ‘szárnyas levelű, virágtalan növény’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát paprat, szlovén paprot, szlovák papradie (‘páfrány’). A 18. századig kizárólagos paprágy, paprán, paprány alakokból a botanikai nyelvújítás alkotta meg a ~t, alighanem a német Farn (‘páfrány’) alakjának a belevegyítésével. pagát – ‘a legalacsonyabb értékű lap a tarokkban’: pagát ultimó. Az északolasz nyelvjárási bagat (irodalmi olasz bagatto) átvétele, részben a német Pagat közvetítésével; ennek eredete azonos bagatell szavunkéval. pagina – ‘könyv oldala, lapja’; ‘oldalszám, lapszám’. Nyomdai szakszó a latin pagina (‘írótábla, lap’) nyomán; ez a fagus (‘bükkfa’) ősibb pagus alakjából ered, az ókori írótáblákat ugyanis ebből a fából készítették. pagoda – ‘toronyszerű, többemeletes buddhista szentély’. Nemzetközi szó a portugál pagode nyomán, amely a maláj, dravida pagódin keresztül a szanszkrit bhagavatí (‘magasztos istennő’) szóra vezethető vissza. A magyar szó a német Pagode átvétele a szóvég latinosításával. pagony – ‘fiatal, ritkás erdő’. Bizonytalan eredetű szó. A szerb-horvát, szlovén pogon (‘hajtóvadászat’) szavaktól eredeztetni jelentéstani okokból nehéz. A ~nak csupán egyetlen késői és elszigetelt adat szerint volt a vadhajtáshoz kapcsolható értelme, a szlávságban pedig sehol sem lelünk ‘erdő’ jelentésre. páhol – ‘üt, ver’. Hangutánzó szó a pohos, puha rokonságából. páholy – ‘több személynek való elkerített rész színház nézőterén, pálya lelátóján’; ‘szabadkőművesek szervezeti egysége’. Ismeretlen eredetű szó. pajesz – ‘hosszú, befont halántéktincs’. A jiddis peies, paies átvétele; forrása a héber péáh. pajkos – ‘játékos, szertelen, csintalan’; ‘‹régen› szemérmetlen, parázna’. Ismeretlen eredetű szó. pajor – ‘cserebogár puha testű lárvája’. Szlovák eredetű: pajed (‘lárva, pondró’). A magyar alak is sokáig pajod, pajót volt (hangrendi illeszkedéssel); a szóvégi d  r változás talán a bogár, rovar szavak hatásának tulajdonítható. pajszer – ‘emelőrúd, feszítőrúd’. Az ausztriai német Beisser (‘feszítőrúd’, tkp. ‘harapó’) nyelvjárási baisser, paisser alakjának átvétele. Lásd még imbisz. pajta – ‘tágas, fedett és többnyire nyitott, tárolásra való melléképület’: szénapajta. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén pojata (‘szín, pajta, csűr’); a két nyílt szótagos tendencia és nyíltabbá válás folytán pojata  pojta  pajta alakulás történt a magyarban. pajtás – ‘barát, cimbora’: játszópajtás. Származékai: pajtásság, pajtáskodik, pajti. Az oszmán-török paydaş (‘társ’) átvétele. Régi pajtárs alakja a társ beleértésének tudható be; tudákos származtatásából alakult a bajtárs. pajzán – ‘sikamlós, kétértelmű’: pajzán tréfák, történetek; ‘csintalan’. Az oszmán-török payzen (‘gályarab; semmirekellő’) átvétele; forrása a perzsa pájzan (‘rabszolga’). Mai magyar jelentései

- 264 - oldal

a

achát

későbbiek, kevésbé elítélőek, akárcsak a pajkoséi. pajzs – ‘karon hordható, szúrást, lövést és vágást hárító harci eszköz’; ‘címermező’; ‘hasonló alakú vagy szerepű más tárgy’: fúrópajzs. A régi olasz pavese (‘páviai pajzs’) északolasz paves formájából lett a v kiesésével, paes  pais  paizs  pajzs fejlődéssel. Az olasz szó Pavia város nevére utal, ahol kiváló könnyű pajzsokat készítettek a középkorban. páka – ‘káka, nád’; ‘hegyes végű forrasztóeszköz’. Szláv eredetű szó: szlovák, cseh pálka (‘gyékény, pálca’); ezek töve azonos a pálca előzményével. Az l a magyarban kiesett. Lásd még pákász. pákász – ‘lápos vidéken halászó, vadászó, madarászó ember’. A páka származéka foglalkozást jelző -ász képzővel (mint halász, madarász, vadász) annak alapján, hogy ezek a lápon s a lápból élő emberek a nádat, gyékényt is gyűjtötték és feldolgozták. pakli – ‘csomag, köteg’: egy pakli dohány, kártyapakli; ‘szövetkezés’: ő is benne van a pakliban. Származéka: paklizik (‘kártyában csal’). A német Pack (‘csomag’) bajor-osztrák kicsinyített származékaiból: packel, pakkl. A szóvég a szillabikus l szokott feloldását mutatja (mint fuszekli, kifli, tipli). Lásd még pakol. pakol – ‘csomagol’; ‘beburkol, borogat, beken’: ecetes, vitaminos pakolás. – pakk: ‘csomag, poggyász’. A német packen, illetve Pack szavak átvétele. Lásd még pakett, pakli, paksaméta. pakompart – ‘pofaszakáll’. A német Backenbart bajor-osztrák pocknpart alakjának átvétele a Backe (‘arc, pofa’) és Bart (‘szakáll’) tagok alapján. Elavult szó. pákosztos – ‘torkos, nyalánk’; ‘vásott’. Származékai: pákosztosság, pákosztoskodik. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén pakost, szlovák pakosť (‘rosszindulat, gonoszság, kár’). Korábban a ~nak is volt a szláv előzményekéhez közel álló jelentése, ám ez idővel leszűkült a mai kedélyes körre, talán a szó hangalakja, talán a koszt beleértése folytán. paksaméta – ‘iratcsomó’. Alighanem a régi pakéta (‘csomag’) szó tréfás magyaros formálása, bizonyára a régi, azonos alakú paksaméta (‘olasz eredetű tánc’) mintájára. Ma bizalmas nyelvi szó. paktum – ‘egyezmény, nemzetközi szerződés’. – paktál: ‘egyezkedik’; ‘‹titokban, mások ellenében› összejátszik, kiegyezik’: lepaktált az ellenséggel. Nemzetközi szócsalád a latin pactum nyomán, a pacisci, pactum (‘megegyezik, szerződést köt’) igéből. Lásd még patt. pakulár – ‘juhász’. A román păcurar átvétele; ez a latin pecus, pecoris (‘nyáj’) származékából, a pecorarius (‘közlegelők haszonbérlője) szóból való. A magyar szó, az erdélyi köznyelv szava, r  l elhasonulással alakult. pakura – ‘nyersolaj’. A román păcură (‘nyersolaj, fűtőolaj’) átvétele; forrása a latin pix, picis (‘szurok’) késő latin kicsinyített picula alakja. Lásd még pech. pala – ‘lapokra váló sötétszürke kőzet’; ‘ebből készült tetőfedő lemez’: palatető. Ismeretlen eredetű szó. palack – ‘italnak való, hosszú nyakú üveg’: borospalack, palackposta; ‘acéltartály cseppfolyósított gáznak’: gázpalack. Származékai: palackos, palackoz, palackozás, palackozott. Szláv eredetű szó: szerb-horvát ploska (‘lapos kis palack’), szlovák ploskač (‘lapos kulacs’). Ezek a magyar flaska előzményével rokon szavak, de jelentésükre hatott a plosky (‘lapos’) melléknév is. A szóvég alakulása olyan, mint barack szavunkban. Lásd még fiaskó. palacsinta – ‘híg tésztából zsiradékban sütött vékony, édes tészta’. A román plăcintă (‘lepény, lángos’) átvétele, forrása a latin placenta (‘kalács, lepény’). A ~ban a szóeleji mássalhangzótorlódást ejtéskönynyítő magánhangzó oldotta fel. paladin – ‘Nagy Károly frank király tizenkét állandó kísérőjének, palotagrófjának egyike ‹a király alakjához fűződő epikus mondakörben›’; ‘kóbor lovag’. A latin palatinus (lásd palatinus) ófrancia alakváltozata. Lásd még palatinus. palánk – ‘deszkakerítés’; ‘‹régen› erőd gerendákkal erősített földfalból’. A német Planke (‘vastag deszka, gerenda’) középfelnémet plank alakjából való a szóeleji mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő magánhangzós feloldásával. A német a pikárd-francián át a késő latin palanca szóra megy vissza, ennek előzménye pedig a görög phalanx (‘gerenda; csatarend’). palankin – ‘(fedett) keleti hordszék, gyaloghintó’. Nemzetközi szó a portugál palanquim nyomán; forrása a hindi palang, a szanszkrit paryanka (‘a testet körülfogó’) folytatója. palánta – ‘magról átültetésre nevelt fiatal növény’. Származékai: palántál, palántáz. A latin planta (‘gyökérhajtás, dugvány’) átvétele a szóeleji mássalhangzó-torlódás feloldásával.

palást – ‘rangot, tisztséget jelző hosszú, bő ujjatlan köpenyforma ruhadarab’: királyi, papi palást; ‘henger, kúp felületének görbe lapja’; ‘a címer mögötti drapéria’. Származékai: palástos, palástol. Déli szláv eredetű szó: bolgár plast, szerb-horvát plašt (‘köpeny’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel. palatális – ‘a kemény szájpadláson képzett ‹mássalhangzó›’; ‘felső nyelvállású ‹magánhangzó›’. – palatalizáció: ‘mássalhangzó bővülése j elemmel ‹l,t,d,n helyett ly,ty,gy,ny›’. Nyelvészeti szakszók a latin palatum (‘íny, szájpadlás’) alapján. palatinus – ‘nádor’. A középkori latin comes palatinus (‘palota-gróf’) második elemének főnevesült formája; előzménye a latin palatium (‘palota, császári udvar’), ez a római Palatinus domb nevéből ered, ahol Augustus óta a császárok udvara állt. Lásd még paladin. paláver – ‘tárgyalás, tanácskozás’; ‘összejövetel megbeszélés céljából’. Nemzetközi szó az angol palaver (‘tárgyalás afrikai feketékkel; hűhó, szófecsérlés’) nyomán. Forrása a portugál palavra (‘szó, beszéd’), hangátvetéses forma a népi latin parabla, parabola (‘beszéd, szó’) alakból; forrása a görög parabolé (‘összevetés, együttállás, példabeszéd) a para- (‘mellett, előtt’) és balló (‘dob’) elemekből. Lásd még parola, pallér. pálca – ‘vékony bot fenyítésre, mutogatásra, vezénylésre’: pálcázás, karmesteri pálca; ‘hatalmi jelvény, jogar’: királyi, hadvezéri pálca. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák palica (‘bot’); a ~ alak a két nyílt szótagos tendencia jegyében jött létre. paleo- – ‘‹tudományos szóösszetételek előtagjaként› régi, ős-, ó-’. – paleográfia: ‘írástörténet, a régi írások megfejtésével foglalkozó tudomány’. – paleolitikum: ‘őskőkor’. – paleontológia: ‘őslénytan’. – paleozoikum: ‘a földtörténeti ókor’. A szócsalád közös eleme a görög palaiosz (‘régi’) származéka a palai (‘régen’) alapján. A többi forrása a görög graphó (‘ír’), lithosz (‘kő’), ón, ontosz (‘lény’) és dzóon (‘állat, élőlény’). Lásd még paleocén. paleocén – ‘a földtörténeti újkor harmadidőszakának legrégibb szakasza’. Földtani szakszó a görög palaiosz (‘régi’) és kainosz (‘új’) elemekből, az előbbi a palai (‘régen’) származéka, tehát ‘az új kor régi szakasza’. A ~t a német Paläozän közvetítette nyelvünkbe a latinos palaeocaenum formán keresztül. Lásd még paleo-, pliocén, pleisztocén. paletta – ‘a festék kikeverésére szolgáló ovális lemez’. Nemzetközi szó a francia palette nyomán; ez az olasz pala (‘lapát’) kicsinyített paletta származékából ered, s forrása a latin pala (‘péklapát’). A magyar szó a franciából vagy a németből ered, a szóvég latinosításával. pálha – ‘hónaljtoldás ingen’; ‘levélke a levélnyél tövén’: pálhalevél. Az ukrán vagy lengyel pacha (‘hónalj’) származéka inetimologikus l betoldásával (mint boldog, bölcs, gyümölcs). Elavult szó, illetve növénytani szakszó. pali – ‘balek, könnyen rászedhető ember’; ‘pasas, alak’. A Pál személynév becézett Pali alakja; az alvilági nyelvben palkó is járta ‘balek’ jelentésben. palimpszeszt – ‘olyan pergamen vagy papirusz, amelyről az eredeti írást még az ókorban kivakarták, hogy új szöveget írhassanak rá’. Írástörténeti szakszó a latin palimpsestus, illetve görög előzménye, a palimpszésztosz (‘újra vakart’) alapján, a palin (‘ismét, vissza’) és pszésztosz (‘vakart’) elemekből, utóbbi a pszaó (‘dörzsöl’) ige származéka. Lásd még palindrom, palinódia. palindrom(a) – ‘olyan szöveg, amely mindkét irányban olvasva azonos’, pl. indul a pap aludni. Nemzetközi szó a görög palindromosz nyomán, a palin (‘újra, vissza’) és dromosz (‘futás, pálya, út’) elemekből, utóbbi a dramó (‘fut’) származéka. Lásd még palimpszeszt, palinódia. pálinka – ‘borból, cefréből lepárlással készült tömény szeszes ital’. Származékai: pálinkás, pálinkázik. Szlovák eredetű szó: palenka, a paliť (‘éget’) származéka. Ugyancsak égetéssel kapcsolatosak a német Branntwein, holland brandewijn, angol brandy (‘égetett bor, pálinka’) szavak is. palinódia – ‘ellendal; olyan vers, amelyben a költő mintegy visszavonja, megmásítja egy korábbi művének állítását, megengeszteli, akit abban megbántott (vagy fordítva)’. Görög költészeti szakszó a palin (‘újra, vissza’) és ódé (‘dal’) elemekből; az utóbbi eredetéről lásd óda. Lásd még palimpszeszt, palindrom. paliszád – ‘karósánc, cölöpfal’. Nemzetközi szó a francia palissade (‘cölöpsor’) nyomán, a palisser (‘cölöpöz’) igéből, ez pedig a palis (‘cölöp’) szóból, amely a latin palus (‘karó, cölöp’) folytatója. palla – ‘katolikus misekehelyre helyezett fedőlap’. Latin szó, tkp. ‘földig érő ráncos női köpeny’. Lásd még palliatív. palladium – ‘a platinacsoporthoz tartozó fémes elem’. A görög Pallasz, Palladosz név pallad- tövéből képezték felfedezői az elemeknél általános -ium végződéssel, az egy évvel korábban (1802-ben) fölfedezett Pallasz kisbolygó tiszteletére. Lásd még

- 265 - oldal

a

achát

palládium. palládium – ‘Pallasz Athéné istennő szobra, amely Trója (s más városok) biztonságának záloga volt’; ‘oltalom, ennek biztosítéka’. Latin szó a görög Palladion nyomán, amely a Pallasz, Palladosz név származéka. Lásd még palladium. pallér – ‘munkavezető ‹kőművesek, ácsok, mezőgazdasági munkások fölött›’; ‘kisebb építkezést néhány emberrel lebonyolító iparos’. A bajor-osztrák pallier, parlier átvétele; ennek forrása a francia parlier (‘szóvivő’) a parler (‘beszél’) igéből; ez a népi latin parabolare (‘példálózik, beszél’) folytatója; latin, illetve görög előzményeiről lásd paláver, parlamament. palléroz – ‘csiszol’: Megpendült harangom, pallérozott kardom (népdal); ‘kicsiszol, kiművel ‹elmét, jellemet, viselkedést, erkölcsöket›’: pallérozott elme, pallérozatlan viselkedés. A bajor-osztrák palliren átvétele; ez az irodalmi polieren s francia előzménye, a polir révén a latin polire (‘simít, csiszol, finomít’) igére vezethető vissza. Lásd még políroz. palliatív – ‘a tüneteket enyhítő, de a lényeget nem érintő ‹intézkedés, gyógymód›’. Nemzetközi szó a latin palliare, palliatum (‘köpennyel eltakar’) nyomán, a pallium (‘görögös köpeny’) szóból, a ~ tehát olyasmi, ami ‘a bajt elfedi’. Lásd még palla. pállik – ‘‹bőr, nyálkahártya› felpuhul, kisebesedik’; ‘‹tájnyelven› fülled, erjed ‹termény, gyümölcs›’. A párol ige párlik származékának módosult alakja rl  ll hasonulással. Eredeti jelentése a fenti második: a fülledés és párlódás valóban rokon folyamatok. palló – ‘keskeny, korlát nélküli deszkahíd’; ‘deszkaszál’; ‘‹tájnyelven› padló’. A padló hasonulásos alakváltozata, amely a köznyelvben jórészt a fenti első két jelentésben él. pallos – ‘hosszú, egyenes, kétélű kard’; ‘ez mint kivégző eszköz’: pallosjog. Sok nyelvben otthonos vándorszó, pl. német Pallasch, olasz paloscio, oszmán-török paljos, de végső forrása tisztázatlan. Még az sem lehetetlen, hogy a legtöbb nyelvbe a magyarból terjedt át, mert ennek az adata a legrégibb. pálma – ‘meleg égövi, fává nőtt, a törzs csúcsán leveleket hajtó egyszikű növény’; ‘a siker, dicsőség jelképe’: ő viszi el a pálmát. Nemzetközi szó a latin palma (‘tenyér; pálmafa, datolya’) nyomán, amely a görög palamé (‘tenyér’) átvétele; a dél-európai pálma ágainak és a nyitott kéz szétálló ujjainak a hasonlósága folytán érthető a latin szó jelentésbeli kettőssége. A pálmaág keleten győzelmi jelvény volt, ma is hordozzák vallásos körmeneteken. palmetta – ‘pálmalevélre emlékeztető, legyezőszerű görög díszítőelem’. Olasz művészeti szakszó, a palma kicsinyített alakja. palóc – ‘főleg Nógrádban élő, jellegzetes tájszólású magyar néprajzi csoport tagja’; ‘e népcsoporttal kapcsolatos’. A szláv, leginkább orosz polovci népnév szabályos fejleménye. A magyarul polovecnek is mondott török-tatár eredetű nép a 13. század előtt Dél-Oroszországban élt, és a tatárjárás szorította magyar területre. A régi oroszban, valamint a cseh nyelvben (plavci) ez a név kunokat (is) jelentett; vagy azért, mert a két nép azonos időben és okokból került országunkba, vagy azért, illetve azért is, mert közeli kapcsolatban álltak egymással. Maga a szláv megnevezés ‘fakósárga’ jelentésű tőből ered. pálos – ‘magyarországi eredetű katolikus szerzetesrend, ennek tagja’. A korábbi latin paulinus (‘páli’) magyarításaként keletkezett a név magyar változatából, hasonlóan a ferences, bencés szavakhoz a 19. században. A rend Thébai Szent Pál remetéről nyerte a nevét. palota – ‘nagy, díszes városi épület’: a Gresham-palota; ‘kastély, vár’; ‘ennek díszterme’: Ottan letevék a hűs palotán (Arany). Szláv eredetű szó: bolgár, szerb-horvát, ukrán palata. Ezek a görög palation (‘császári udvar’) szóból valók, emennek pedig a latin Palatium a forrása; ez a római Palatium domb nevéből ered, ahol Augustus óta a császárok udvara állt. A magyar szóban magánhangzó-elhasonulás történt. palpitáció – ‘túl heves vagy egyenetlen szívdobogás’. Orvosi szakszó (palpitatio) a latin palpitare, palpitatum (‘vergődik’) igéből. pálya – ‘verseny’: Hol van a nép, mely pályát izzadni… / Ősz atyáknak nyomdokin tanult? (Kölcsey); ‘versengés’: pályamunka, pályadíj; ‘a verseny színhelye’: teniszpálya; ‘‹a versenyzők által befutott› útvonal’: életpálya; ‘kiépített közlekedési útvonal’: vasúti pálya, autópálya; ‘mozgó test útvonala’: bolygópálya. Származékai: pályázik, pályázó, pályázat. A régi olasz palio (‘lovasverseny győztesének járó bársony- vagy selyemszövet’) átvétele; ennek már az olaszban kialakult ‘verseny’ jelentése is. Az irodalmi olasz pallio (‘palást, bő köpeny, bársony terítő’) alakváltozata, előzménye a latin pallium (‘görögös köpeny, ágytakaró’), a palla (‘bokáig érő redős köpeny’) származéka. A magyar szóvég o  a változására példa: gabona, széna, spárga 1.

Lásd még pályaudvar. pályaudvar – ‘nagyobb vasúti állomás’. Nyelvújítási tükörszó a német Bahnhof mintájára; a szó hamarosan kiszorította az ugyancsak nyelvújítási indóházat. pamacsol – ‘mázol, ken’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén pomočiti (‘bemárt, benedvesít’); ennek mocs- eleme a magyar mocsár előzményében is fellelhető. A pamacs (‘ecset; puha anyagból való kenőeszköz, pl. púderpamacs’) elvonás az igéből. pamat – ‘vékony szálak csomója’: hajpamat. A bolgár pomet (‘kemenceseprű’) átvétele a mély hangok fele tartó hangrendi kiegyenlítődéssel. Lásd még pemete. pamflet – ‘gúnyos, támadó hangú röpirat’. Nemzetközi szó az angol pamphlet nyomán. A szó forrása vitás, de majdnem bizonyos, hogy a görög eredetű latin Pamphilus névvel kapcsolatos. Az angolban csupán ‘kis fűzött könyv, röpirat’ értelme volt, a fenti és ma általánosabb értelme a franciában alakult ki. A ~ német közvetítéssel s az angolhoz közel álló kiejtéssel került nyelvünkbe. pamlag – ‘dívány, heverő’ Nyelvújítási alkotás a ritkábban főnév képzésére is használt -lag toldalékkal, de alapszavát csak találgatni lehet: talán a pamut csonkult alakja. pampuska – ‘fánk’. A szlovák pampuška átvétele; ez a pampuch kicsinyített formája, és ugyanarra a német Pfannkuche (‘palacsinta, fánk’) szóra megy vissza, mint a magyar fánk. Az északi nyelvjárások szava. pamut – ‘gyapotfonal’; ‘ebből készült textilanyag’. Az oszmán-török pamuk (‘gyapot’) átvétele; ennek forrása a perzsa pambak. A szóvégi p  t változás példája a zamat. pán- – ‹idegen szóösszetételek előtagjaként› ‘a jelzett földrajzi, nyelvi, etnikai vagy vallási egységet átfogó, az egészre kiterjedő’: pánhellén, pánszláv, pángermán, páneurópai, pánamerikai, pánafrikanizmus, pániszlámizmus. A görög pasz, pasza, pan (‘minden’) semleges alakja. Lásd még panácea, pandémia, pandemónium, panegirisz, pankráció, pánkromatikus, panoptikum, panoráma, panteizmus, pantográf, pantokrátor, pantomim. panácea – ‘minden betegségen segítő csodálatos gyógyszer ‹középkori feltételezés szerint›’; ‘minden betegséget gyógyító csodafű ‹ókori hiedelem›’. Latin szó, a görög panakeia folytatása a pan (‘minden’) és akeomai (‘gyógyít’) elemekből. Ez volt a neve a gyógyítás mondabeli istennőjének, Aszklépiosz egyik lányának. Lásd még pán-, pandémia, pandemónium, panegirisz, pankráció, pánkromatikus, panoptikum, panoráma, panteizmus, pantográf, pantokrátor, pantomim. panama1 – ‘nagyarányú és botrányos csalás, közpénzek elsikkasztása hivatalos személyek megvesztegetésével’. Származékai: panamázik, panamista. Nemzetközi szócsalád a francia panama, panamiste nyomán. A szó fenti jelentése a Panama-csatorna építésére alakult részvénytársaság csődjére utal, amelynek nyomán a legmagasabb francia körökig gyűrűző korrupciós botrány robbant ki az 1890-es években. Lásd még panama2. panama2 – ‘könnyű levélfonatú ‹kalap›’: panamakalap; ‘lyukacsos, könnyű inganyag’. Első jelentésében nemzetközi szó az angol Panama hat (‘panamai kalap’) nyomán; ez a dél-amerikai levélrostokból szőtt kalapfajta a latin-amerikai városban került forgalomba, bár Ecuadorban készült. A szó második jelentése a németből való, és márkanévként a hőséghez való könnyű viselet fogalomkörére utal. A Panama városnév a tupi indiánok nyelvéből való, és lepkét jelent. Lásd még panama1. panasz – ‘fájdalom, sérelem, kellemetlenség kifejezése’; ‘beteg által észlelt tünet’: panaszmentes fázis; ‘sérelem hivatalos bejelentése jogorvoslat végett’: panaszt emel; ‘elégedetlenség valakinek magatartásával kapcsolatban’: sok a panasz a gyerekre. Származékai: panaszos, panaszol, panaszkodik. Szláv, mégpedig óbolgár eredetű szó: ponosz (‘szégyen, gyalázat, szemrehányás’); ez a ponositi (‘hord’) származéka, s talán a ‘meghordoz, meghurcol, lehord’ átmenet révén alakult ki fenti jelentése. Lásd még nyoszolya. páncél – ‘vértezet’; ‘harci jármű vastag acéllemezekből álló védőburkolata’; ‘némely állat testét körülvevő kemény védőburok’. Származékai: páncélos, páncéloz, páncélzat. A középfelnémet panzer átvétele; előzménye az ófrancia pancier (‘alsótest vértezete’), a pance (‘has’) származéka, amelynek előzménye a latin pantex, panticis (‘pocak, bendő’). A magyar szóvégi r  l alakulásra a borbély, erkély eredetibb borbél, erkél formái nyújtanak párhuzamot. pancreas – lásd pankreasz pancser – ‘ügyetlen, kétbalkezes, mafla’. A bajor-osztrák pantscher átvétele; ezt eredetileg borát vizező kocsmárosra mondták (lásd pancsol), de fenti jelentése is az átadó

- 266 - oldal

a

achát

nyelvben alakult ki. pancsol – ‘kezével vízben pacskol’; ‘folyadékot szétöntögetve teszvesz’; ‘szeszesitalt kotyvaszt, bort vizez, hamisít’: pancsolt bor. A bajor-osztrák pantschn (‘italt kever, vizez, kotyvaszt’) átvétele; ez a folyadék locsogását imitáló hangutánzó ige. A pancs (‘kotyvasztott ital; fröcskölés’) valószínűleg elvonás a ~ból, de lehet a bajor-osztrák pantsch (‘kotyvalék’) külön átvétele is. pandémia – ‘általános, több országra kiterjedő járvány’. Mesterséges szó, elemei a görög pan (‘minden’) és démosz (‘nép’). Lásd még epidémia; pán-, panácea, pandemónium, panegirisz, pankráció, pánkromatikus, panoptikum, panoráma, panteizmus, pantográf, pantokrátor, pantomim. pandemónium – ‘pokoli felfordulás, zűrzavar’. Latin szó (pandaemonium), ‘az összes démon tartózkodási helye’ a görög pan (‘minden’) és daimón (‘démon, lélek, ördög’) elemekből. Lásd még pán-, panácea, pandémia, panegirisz, pankráció, pánkromatikus, panoptikum, panoráma, panteizmus, pantográf, pantokrátor, pantomim. pandúr – ‘városi vagy megyei hajdú; rendfenntartó fegyveres alakulat tagja a 19. században’. Sok nyelvben elterjedt vándorszó; talán olasz vagy szerb-horvát eredetű, de etimológiáját nem ismerjük biztosan. Előbbi esetben a bandita körébe tartozik, az utóbbiban egy szerb régi puntar (‘lázadó, martalóc’) szó lehet a forrása, amely a német Bund szó régi ‘összeesküvés, lázadás’ jelentéséhez kapcsolódott. A ~ jelentése a magyarban is sokáig erősen pejoratív volt. panegirisz – ‘magasztaló költemény, dicshimnusz’. – panegirikus: ‘mértéktelenül dicsérő, magasztaló’. Görög szó (panégürisz) a pan (‘minden, egész’) és égürisz, agürisz (‘gyűlés’) elemekből, utóbbi az agora ‘köztér, népgyűlés’ rokona; a ~ tehát ‘az egész nép előtt elmondott dicsőítés’. Lásd még pán-, panácea, pandémia, pandemónium, pankráció, pánkromatikus, panoptikum, panoráma, panteizmus, pantográf, pantokrátor, pantomim. panel – ‘előregyártott fal- vagy födémelem’: panelház; ‘műszereket tartalmazó lap, ellenőrző tábla’; ‘véleményt nyilvánító szakértői csoport; kerekasztal résztvevői nyilvános rádió- vagy tévéadásban’. Nemzetközi szó az angol panel nyomán; ennek forrása az ófrancia panel, a modern francia panneau (‘fatábla’) előzménye. Eredetéről lásd pannó. pang – ‘tesped, megreked, nem fejlődik’: pangó víz, gazdasági pangás. Ismeretlen eredetű szó; a dong, kong, peng igékkel való rokonítása jelentéstani nehézségekkel küszködik. panganét – ‘szurony’: Verte tandem a bal combom / Kard… azaz hogy panganét (Petőfi). A felsőnémet pankenett, banganett (‘szurony’) átvétele; ezek az irodalmi német Bajonett tájnyelvi változatai. A ~ elavult szó. Lásd még bajonett. páni – ‘roppant nagy ‹riadalom›’ páni félelem, páni rettegés. Magyar szóalak a német panisch, latin panicus nyomán; ezek a görög Pán istenre, a nyájak kecskelábú védnökére utalnak, aki a monda szerint vad rettegést tudott kelteni félelmes hangjával. Lásd még pánik. pánik – ‘eszeveszett tömeges rémület’; ‘hirtelen támadt, bénító ijedség’. Nemzetközi szó a francia panique nyomán; ez a ‘Pán istennel kapcsolatos, páni’ jelentésű melléknév a fenti értelemben főnévvé vált. A ~ a német Panik átvétele. Eredetéről lásd páni. paniperda – ‘haszontalan kölyök, semmirekellő’. Elavult szó, tkp. ‘kenyérpusztító’, alighanem a hazai latinságban keletkezett a panis (‘kenyér’) és perdere (‘elveszt, elveszteget’) elemekből. Lásd még kompánia, paníroz. paníroz – ‘‹húst, sajtot stb.› sütés előtt tojással és zsemlemorzsával bevon’. A bécsi német panieren átvétele, az pedig a francia paner igéé, amely a pain (‘kenyér’) szóból, a latin panis folytatójából ered. Lásd még kompánia, paniperda. pankráció – ‘minden fogást és ütést megengedő birkózás’; ‘tömeges dulakodás’. Latin szó (pancratio) a görög pankration (‘ökölvívást és birkózást egyesítő ókori sportág’) nyomán, a pan (‘minden’) és kratosz (‘erő’) elemekből. Lásd még pán-, panácea, pandémia, pandemónium, panegirisz, pánkromatikus, panoptikum, panoráma, panteizmus, pantográf, pantokrátor, pantomim. pankreasz – ‘hasnyálmirigy’. Görög élettani szakszó a pan (‘minden’) és kreasz (‘hús’) elemekből, e mirigy húsos jellege miatt. Lásd még pán-, panácea, pandémia, pandemónium, panegirisz, pankráció, pánkromatikus, panoptikum, panoráma, panteizmus, pantográf, pantokrátor, pantomim. pankromatikus – ‘az összes színt a szürke helyes árnyalataiban visszaadó ‹fekete-fehér fotóanyag›’: pankromatikus film. Görög szakszó a pan (‘minden’) és khróma, khrómatosz (‘szín’) elemekből. Lásd még pán-, panácea, pandémia, pandemónium,

panegirisz, pankráció, panoptikum, panoráma, panteizmus, pantográf, pantokrátor, pantomim. pannó – ‘keretezett falvédő fatábla; nagyméretű táblakép, festmény’. Francia szó (panneau), az ófrancia panel folytatása a késő latin pannellum nyomán, amely a pannus (‘szövetdarab’) kicsinyített alakja. Lásd még panel pannon – ‘az ókori római Pannonia tartománnyal kapcsolatos’; ‘a Dunántúllal kapcsolatos’: a pannon táj. Latin eredetű szó, a Pannonii (‘pannonok’) rövidült alakja (mint pl. Dacii  dák). panofix – ‘nemesített gyapjas juhbőrből készült szőrme’. Magyar márkanév a Pannónia Szőrmegyár nevéből és a fix (‘biztos, erős, tartós’) szóból. Lásd még fix, pannon. panoptikum – ‘híres emberek viaszfiguráinak gyűjteménye’; ‘‹régebben› bizarr látványosságok gyűjteménye’. Nemzetközi szó az angol panopticon nyomán; ez mesterséges alkotás a görög pan (‘minden’) és az optikosz (‘látással kapcsolatos’) semleges alakjaiból. Eredetileg börtönépület olyan helyiségét jelentette, ahonnan a körben elhelyezett cellákat mind szemmel lehetett tartani. A magyarba a latinizált alakból való német Panoptikum közvetítette. Lásd még panácea, pandémia, pandemónium, panegirisz, pankráció, pánkromatikus, panoráma, panteizmus, pantográf, pantokrátor, pantomim. panoráma – ‘(kör)kilátás’; ‘vásári körképbódé’. Nemzetközi szó az angol panorama (‘körkép’) nyomán; ez mesterséges alkotás a görög pan (‘minden’) és a hórama (‘látvány’) elemekből; az utóbbi a hóraó (‘lát’) származéka. Lásd még dioráma, pán-, panácea, pandémia, pandemónium, panegirisz, pankráció, pánkromatikus, panoptikum, panteizmus, pantográf, pantokrátor, pantomim. pánt – ‘összefogó szalagszerű tárgy, alkatrész’: hajpánt, csuklópánt. Származékai: pántos, pántol. A bajor-osztrák pand, pant (‘szalag, abroncs’) átvétele; forrása az irodalmi német Band, a binden (‘köt’) ige származéka. Lásd még pantallér, pántlika. pantallér – ‘katonai vállszíj, hordszíj’; ‘vállon átvetve viselt köpenykoszorú’. A régi katonai nyelv német, bajor-osztrák jövevényszava: bandelier, pantalier. Forrása a francia bandouličre, ezé pedig a spanyol bandolera (‘vállszíj, fegyverhordó heveder’), a banda (‘öv, szíj’) továbbképzett alakja; germán előzménye azonos pánt szavunkéval. Lásd még angyalbőr. pantalló – ‘hosszú szárú (férfi)nadrág’. A német Pantalon révén a francia pantalon átvétele. Ez az olasz vándorkomédia (commedia dell’arte) állandó figurájának, Pantalónénak, a velencei kereskedőnek a nevével kapcsolatos, és az általa viselt velencei hosszú nadrágra utal. A magyar szó alakját talán a kandalló analógiája is befolyásolta. panteizmus – ‘az Istent a természettel azonosító, a mindenséget isteni vonásokkal felruházó bölcseleti irányzat’. – panteista: ‘a panteizmus híve’; ‘‹melléknévként› a panteizmus alapján álló’. – panteon: ‘az összes isten tiszteletének szentelt ókori templom’: a római Panteon; ‘a nemzet nagyjainak emlékhelyéül és temetkezési helyéül emelt épület’: a párizsi Panteon. Nemzetközi szócsalád a pan (‘minden’) és theosz (‘isten’) elemek alapján. Lásd még pán-, panácea, pandémia, pandemónium, panegirisz, pankráció, pánkromatikus, panoptikum, panoráma, pantográf, pantokrátor, pantomim. pántlika – ‘(dísz)szalag’. Becézett forma a régebbi pántliból, amely a bajor-osztrák pantle, pantli átvétele; ezek az irodalmi német Band (‘pánt’) kicsinyített származékai. Lásd még pánt. pantográf – ‘rajzok, ábrák tetszés szerinti méretben való másolására való készülék’. Műszaki szakszó a görög pan, pantosz (‘minden’) és graphó (‘ír, rajzol’) elemekből. Lásd még pán-, panácea, pandémia, pandemónium, panegirisz, pankráció, pánkromatikus, panoptikum, panoráma, panteizmus, pantokrátor, pantomim. pantokrátor – ‘keleti falikép- és ikontípus, amely Krisztust mint a világ urát, királyi jelvényekkel ábrázolja’. Görög szó, tkp. ‘mindenek fölött hatalmas’ a pan, pantosz (‘minden’) és krateó (‘hatalma van’) elemekből. Lásd még pán-, panácea, pandémia, pandemónium, panegirisz, pankráció, pánkromatikus, panoptikum, panoráma, panteizmus, pantográf, pantomim. pantomim – ‘művészi némajáték, a cselekményt gesztusokkal és arcjátékkal megjelenítő színpadi játék’. Nemzetközi szó a görög pantomimosz (‘utánzó táncművész’) nyomán, a latin pantomimus közvetítésével; a görög pasz, pantosz (‘minden’) és mimosz (‘utánzó’) elemekből. A magyar szó a francia pantomime átvétele, részben német közvetítéssel. Lásd még mimézis, mimika, mimikri, pantográf, pantokrátor. panzió – ‘teljes ellátást nyújtó kisebb, családias szálló’; ‘szállóvendégnek nyújtott étkezés szervezett utazáson’: szálloda

- 267 - oldal

a

achát

félpanzióval. Nemzetközi szó a latin pensio, pensionis (‘fizetés’) nyomán, a pendere, pensum (‘kimér, kifizet’) igéből. A magyarban régen él a latin szó penzió származéka ‘évjáradék, nyugdíj’ jelentéssel. A fenti értelemben a német Pension új átvétele latinosított végződéssel és francia ejtésmóddal. Lásd még pendli, penzum, pezó, pond, ponderál, spendíroz. panyóka – ‘‹régen› hanyag, rendetlen’: Nem kurjogatnak… panyóka szájjal piszkos dalokat (Arany); ‘‹határozóragokkal› vállra vetve, felöltetlenül’: panyókára vetett kabát, panyókán hordja. A ponyva népnyelvi panyó változatából eredt -ka kicsinyítő képzővel; értelme: ‘ponyva módjára ‹visel kabátot›’. pányva – ‘állatot karóhoz rögzítő hosszú kötél’: kipányvázott ló; ‘hurkos végű dobókötél, lasszó’. Ismeretlen eredetű szó. pap – ‘vallási szertartásokat végző képzett személy’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén pop. Ennek végső forrása a görög pappasz, papasz (‘papa, apa’) megszólító pap(p)a alakja. Lásd még papa, pápa, pápista, pópa. papa – ‘apa’; ‘‹újabban› nagypapa’; ‘idősebb ember bizalmas(kodó), lekezelő megszólítása’. Gyermeknyelvi szó, egyike a gyermek legelső tagolt hangadásainak (akárcsak baba, mama, dada, tata). Igen sok nyelvben lelhető meg csaknem azonos alakban; lásd még pap, pápa, pópa. pápa – ‘Róma püspöke, a katolikus egyház feje’. Származékai: pápai, pápaság. A latin papa átvétele; ez a görög pappasz, papasz (‘papa, apa’) megszólító pap(p)a alakjával azonos. Lásd még pap, papa, pápista, pópa. papagáj – ‘színes tollazatú, kampós csőrű, emberi beszéd utánzására is képes madár’. A német Papagei átvétele. Végső forrása az arab babbagá, talán egy afrikai nyelv hangutánzó szava nyomán, s a bizánci görög papagasz útján terjedt el az európai nyelvek jórészében. pápaszem – ‘szemüveg’. Magyar szóalkotás a pápa és szem elemekből; valaha csak a papoknak, s köztük is a legrangosabbaknak volt módjuk szemüveget viselni. papaverin – ‘az ópium egyik alkaloidája, görcsoldó szer’. Vegyi szakszó a latin papaver (‘mák’) szóból, a vegyületekben gyakori -in végződéssel, az ópiumot ugyanis a nyers mákgubó levéből nyerik. Lásd még pipacs. papi – ‘étel’. Származéka: papizik. Gyermeknyelvi szó, egyben hangutánzó jellegű is, az evéssel járó szájmozgást s annak hangját jellemzi. papír – ‘rongyból vagy fából gyártott, írásra, nyomtatásra, csomagolásra alkalmas vékony lap’; ‘irat, dokumentum’: rendben vannak a papírjaid? Alighanem a német Papier átvétele, ám lehetett nyelvújítási csonkítás is a régebbi, latin eredetű papiros szóból. Feltehető továbbá, hogy a két tendencia egybeesett, egymást támogatta. A német szó egyébként ugyanabból a latin szóból ered. Lásd még papírmasé. papírmasé – ‘hulladékpapírból készített enyves pép, amelyből különféle tárgyakat sajtolnak’. A német Papiermaché átvétele, ez pedig a francia papier mâché (‘zúzott papír’) kifejezésé. Emennek utótagja a mâcher (‘rág, zúz’) igeneve a latin masticare (‘rág’) nyomán. Lásd még papír. papiros – ‘papír’. A latin papyrus (‘papirusznád, ennek háncsából készült íróanyag’) származéka, előzménye a görög papürosz, amely bizonyára egyiptomi eredetű. A ~ máig él a köznyelvben a később született papír mellett. Lásd még papír, papírmasé. pápista – ‘(római) katolikus ‹a protestánsok kissé gúnyos szóhasználatában›’. Újkori latin szó (papista), tkp. ‘a pápa híve’; eredetéről lásd pápa. paplan – ‘takarónak használt bélelt, tűzött ágynemű’. Származéka: paplanos. A bizánci görög paploma (‘tűzdelt takaró’) átvétele az Árpád-kor magyar-bizánci kapcsolatainak idejéből; ez az ókori peplóma (‘köntös, takaró’) folytatója. A magyar szó véghangzója kiesett (mint beszéd, kamat, kolbász szavainkban), a szóvégben képzéshely szerinti elhasonulás történt: p–m  p–n. pappedli – ‘ínyencfalat, csemege’; ‘olyan eset, amelyről pletykálni, rosszmájúan csevegni lehet’. Az ausztriai német Papperl átvétele; ez a gyermeknyelvi Pappe (‘papi’) kicsinyítő képzős alakja, végződése a hokedli, nokedli, puszedli mintája szerint. Bizalmas nyelvi szó. paprika – ‘sárga, zöld, éretten piros fűszernövény’. A szerb-horvát paprika átvétele; ez a papar (‘bors’) származéka az újgörög piperi nyomán, amelynek őse a szanszkrit pippalí (‘füge; bors’). Az Újvilágból áthozott növény neve más nyelvekben is a borssal kapcsolatos: olasz pepperoni, angol red pepper (‘vörös bors’), régi magyar törökbors; sok nyelvbe viszont a magyar révén került a ~, főként mint piros őrleményének neve.

pápua – ‘Új-Guinea szigetén élő sötét bőrű, gyapjas hajú nép neve’. Nemzetközi szó a holland Papoea nyomán, amely a maláji puahpuah (‘göndör’) szóból ered. papucs – ‘kényelmes házicipő’; ‘kéreg és sarok nélküli utcai lábbeli’: papucscipő; ‘a felesége irányítása alatt álló (férj)’. Az oszmán-török pabuç átvétele, forrása a perzsa papus, tkp. ‘lábfedő’. papundekli – ‘kartonpapír, rétegpapír’. A német Pappendeckel (‘kéregpapír’) átvétele. A Pappe (‘csiriz, kása’) és Deckel (‘fedél, borító’) arra utal, hogy a könyvkötők régebben csirizzel összeragasztott papírlapokból készítették a könyvek kötéstábláihoz való kartont. A Pappe a magyar papi német megfelelője, a Deckel pedig a decken (‘fed’) igéből való. pár – ‘‹összetartozó dolgokból› kettő’: egy pár cipő, kesztyű: ‘férj és feleség, élettársak’: eszményi pár; ‘párt alkotó személyek, tárgyak egyike’: az én kedves párom, a kesztyűm párját keresem; ‘valakihez, valamihez hasonló’: nincs párja, párját ritkítja; ‘néhány’: pár napig. Származékai: páros, párosodik, párosít, párosul, párzik, párzás, pároztat, páratlan. A német Paar középfelnémet előzményének átvétele, ez padig a latin par (‘pár, társ; egyenlő, felérő, hasonló’) szóból ered. pára – ‘gőz, kigőzölgés’; ‘finom köd’; ‘‹látható› lélegzet’; ‘élet, éltető lélek ‹állatban›’: kilehelte páráját; ‘állat ‹sajnálkozva›’: alig áll a lábán szegény pára. Származékai: párás, párázik, párázat, párállik, párolog, párolgás, párologtat, párlás, párló. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák para (‘gőz, lélegzet, állati lélek’). Lásd még pállik, párol. para- – ‹olykor, összetételek előtagjaként› ‘melletti, kívüli; szabálytalan, helytelen’. – parafenomén: ‘okkult képességeket mutató egyén, illetve ilyen jelenség’. – parafizika: ‘az okkultizmus egyik ága’. – parahélium: ‘melléknap, hamis nap az égen ‹jégkristály-felhőkön való tükröződés következtében›’. – parakinézis: ‘összerendezetlen mozgás, képtelenség a mozgás rendezésére’. – paralingvisztika: ‘a nyelvi közlés nem hangzó elemeivel, kísérőjelenségeivel foglalkozó tudomány’. – paramilitáris: ‘a hadseregen kívüli, de katonailag szervezett ‹csapat›’. – paramnézia: ‘emlékezetzavar’. – paranormális: ‘természetfölötti, természetes úton nem magyarázható’.– parapszichológia: ‘az okkult jelenségekkel foglalkozó lélektan’. A közös para elem görög elöljárószó és igekötő: ‘mellett, kívül, körül, mentén’. Az utótagokra nézve lásd fenomén, fizika, kinetika, lingvisztika, militáris, amnézia, normális, pszichológia. Lásd még parabola, paradigma, paradox, parafrázis, parainézis, paraldehid, paralel, paralízis, parallaxis, paraméter, paranoia, paraszimpatikus, paraszolvencia, paródia, parókia, parúzia. parabellum – ‘önműködő gyorstüzelő pisztoly’. Márkanév, amely az ókori latin mondásra utal: Si vis pacem, para bellum (‘Ha békét akarsz, készülj fel háborúra’); parare (‘készül, felkészít’), bellum (‘háború’). Lásd még parádé, paraplé, paraván, parazol, paríroz2. parabola – ‘nyílt görbe, melynek minden pontja egy adott ponttól és egyenestől egyenlő távolságban van’; ‘példázat, hasonlat’. – parabolikus: ‘parabola alakú’: parabolikus tükör. Nemzetközi szócsalád a latin parabola, illetve előzménye, a görög parabolé (‘összevetés, együttállás, példabeszéd; mértani görbe’) alapján. Ez a paraballó (‘mellé dob, összevet, hozzászerkeszt’) ige főnévi származéka a para- (‘mellett, előtt’) és balló (‘dob’) elemekből. Lásd még ballisztika, hiperbola. parádé – ‘katonai díszszemle’; ‘látványos ünnepség’; ‘fölösleges pompa, cifrálkodás’; ‘dísz(egyen)ruha’. Származékai: parádés, parádézik. Sok nyelvben elterjedt szó, forrása a spanyol parada (‘díszelgés; szünet, megálló’) a parar (‘megállít, visszatart’) igéből, amely a latin parare (‘készít, felfegyverez, elhárít’) folytatója. A magyar szó a francia parade német Parade származékából való; végződése olyan, mint a csokoládé, pomádé szavaké. Lásd még paríroz2. paradicsom1 – ‘az Édenkert’: paradicsomi állapotok; ‘a (mohamedán) mennyország’: a paradicsomi hurik. Származéka: paradicsomi. Nemzetközi szó a latin paradisus (‘édenkert, mennyország’) nyomán, amely a görög paradeiszosz átvétele. Ez a héber pardez görögös formája, s előzménye az óperzsa pairi-daeza (‘körülkerítés’); a szó a királyi és nagyúri vadaskertekre, díszparkokra vonatkozott. A magyarba a latin szó tárgyesetes alakjában (paradisum) alakjában került át, mint a cirkalom vagy az Egyiptom név esetében. Lásd még paradicsom2. paradicsom2 – ‘húsos, leves, piros gyümölcsöt termő konyhakerti növény’; ‘ennek termése’. Származéka: paradicsomos. A korábbi paradicsomalma elnevezés önállósult első eleme, amely a paradicsomkert (lásd paradicsom1) csábos almájára utal Ádám és Éva bibliai történetéből. A magyar összetétel az ausztriai német Paradiesapfel tükörfordítása volt. paradigma – ‘bizonyításra alkalmazott példa’; ‘egy adott szóhoz tartozó nyelvtani alakváltozatok, ragozott alakok sora’. – paradigmatikus: ‘mintaszerű, szabályszerű’.

- 268 - oldal

a

achát

Tudományos szakszócsalád a görög paradeigma (‘minta, példa’) nyomán, a para- (‘mellett’) és deiknümi (‘megmutat’) elemekből. paradox – ‘(ön)ellentmondásos’: paradox helyzet. – paradoxon: ‘(látszólagos) ellentmondást tartalmazó állítás’, pl. Minden jótett elnyeri méltó büntetését. Nemzetközi szócsalád a latin paradoxus, illetve előzménye, a görög paradoxosz (‘a közvélekedéssel ellenkező’) nyomán, a para(‘mellett, szembe’) és doxa (‘vélekedés, tan’) elemekből; utóbbi a dokeó (‘valaminek látszik’) származéka. A paradoxon a görög szó semleges formája; a ~ a német paradox átvétele. Lásd még dogma, doketizmus, doxológia, heterodoxia, ortodox. parafa – ‘a paratölgy könnyű, szivacsos kérge mint dugók, valamint vízi mentőeszközök anyaga’. A para előtag magyar megnevezés; eredetileg halászháló keretének víz színén tartására szolgáló fa úszót jelentett. Mint ilyen talán finnugor eredetű: vogul, osztják para, zürjén, votják pur (‘tutaj’). Bár a ‘tutaj’  ‘fa úszó’ jelentések kapcsolata magától értetődő, az egyeztetést gyengíti, hogy ilyen hangtani helyzetben magyar szókezdő f várható: lásd fa, fal, fazék, fog stb. parafál – ‘‹tárgyaló küldöttség vezetője államközi szerződés fogalmazványát› kézjeggyel látja el’. A régebbi, német eredetű parafíroz ige (paraphieren) latinosított alakja; előzménye a francia parapher a paraphe (‘kézjegy’) nyomán, amely a paragraphe rövidült alakja; ennek eredetéről lásd paragrafus. paraffin – ‘a kőolajfinomítás során nyert, viaszhoz hasonló termék’; ‘telített, nyílt szénláncú szénhidrogének összefoglaló elnevezése’. Vegyi szakszó a latin paraffinum nyomán, a parum (‘kevéssé’) és affinis (‘határos, rokon’) elemekből; utóbbi eredetéről lásd affinitás. parafrázis – ‘kifejtés, átfogalmazás’; ‘‹zenében› idegen mű témáinak szabad feldolgozása’: Liszt Rigoletto-parafrázisa. Művészeti szakszó a görög para- (‘mellett’) és phraszisz (‘elmondás’) elemekből; utóbbi eredetéről lásd frázis. paragrafus – ‘szakasz, bekezdés’; ‘törvénycikk’; ‘paragrafusjel: §. Nemzetközi szó a késői latin paragraphus (‘kettős s mint szövegtagoló jel’) nyomán, amely a görög paragraphosz (‘a szöveg mellé írt tagoló jel; szakasz’) átvétele a para- (‘mellé’) és graphó (‘ír’) elemekből. A ma használatos, latin eredetű paragrafusjel a subscripsi (‘aláírtam’) szó két s betűjének összefonódásából ered, ezért az újkori latinban a ~nak ‘kézjegy’ értelme is lett: lásd parafál. parainézis – ‘adott személyhez szóló erkölcsi intelem, buzdítás ‹mint irodalmi műfaj›’: Kölcsey Parainesise. Görög szó (paraineszisz) a paraineó (‘tanácsol’) igéből a para(‘mellett’) és aineó (‘beszél, ajánl’) elemek alapján. paraj – ‘spenót’. Az ófrancia porrey (‘póréhagyma’) származéka, amely a latin porrum (‘póréhagyma’) folytatója. A szó valószínűleg a középkorban hazánkba települt francia kertészkedő szerzetesektől ered. Jelentése idővel módosult; paréj alakváltozata különféle gyomnövények neve lett. Lásd még póré. paraldehid – ‘az acetaldehid gyűrűs polimerizációs terméke’. Vegyi szakszó a para- (‘mellett’) és aldehid elemekből; a para itt arra utal, hogy a benzolgyűrűkben az aldehidgyökök parahelyzetben, azaz egymás melletti szénatomokon vannak. paralel – ‘párhuzamos’. – paralelizmus: ‘párhuzamosság’; ‘gondolatritmus’. – paralelogramma: ‘két-két párhuzamos és egyenlő hosszú oldalból álló négyszög’: a négyzet és rombusz paralelogramma. – paralelepipedon: ‘három pár párhuzamos síkkal határolt tér’. Tudományos szakszócsalád, alapszava a német parallel (‘párhuzamos’) a latin parallelus nyomán; ez átvétel a görög parallélosz (‘egymás melletti, párhuzamos’) szóból, a para(‘mellett’) és allélón (‘egymás’) elemek alapján: allosz a.m. ‘más’. Az utótagok: gramma (‘írás, rajz’) a graphó (‘ír, rajzol’) igéből, és epipedon (‘síkidom’); az utóbbi az epi (‘rajta’) és pedon (‘talaj, föld’) elemekből áll. paralízis – ‘bénulás’. – paralizál: ‘megbénít’. – paralitikus: ‘bénulásos’; ‘‹főnévként› bénult személy’. Tudományos szakszócsalád a görög paralüszisz (‘bénultság, tehetetlenség’) nyomán, a paralüó (‘kiold, meglazít, elgyengít’) igéből, a para- (‘mellett, mellől’) és lüó (‘felold’) elemek alapján. Lásd még analízis, dialízis. parallaxis – ‘az a szög, amely alatt a földpálya féltengelye látszik egy más égitestről’; ‘szögeltérés két optikai tengely között’. – parallaktikus: ‘a parallaxist követő’. Tudományos szakszó a latin parallelus, azaz ‘párhuzamos’ (lásd paralel) és axis (‘tengely’) elemekből. paraméter – ‘egyenletben szereplő tetszőleges értékű állandó’; ‘műszaki mutató, jellemző érték’; ‘parabola fókusza és vezérvonala közti távolság’. Tudományos szakszó a latin parameter nyomán; előzménye a görög parametron, a parametreó (‘hozzámér, megmér, összehasonlít’) igéből, a para- (‘mellett’) és metreó (‘mér’) elemek alapján.

parancsol – ‘‹felettes, elöljáró› rendelkezést ad’; ‘kényszerítően előidéz’: gesztusa tiszteletet parancsolt; ‘megkövetel’: a helyzet óvatosságot parancsol; ‘óhajt ‹udvarias kifejezésekben›’: mit parancsol, hölgyem? Származékok és kapcsolt szavak: parancsoló, parancsolat, parancsolgat; parancs, parancsnok, parancsnokol, parancsnokság. Szláv eredetű szó: szerb-horvát poručiti (‘elrendel’), szlovén poročiti (‘megbíz, rábíz’). A szótő a ruka, régi szláv *ronka (‘kéz’), így kapcsolatos abroncs szavunk előzményével. Az átvétel, kb. *poroncsiti formában, igen korai, a déli szláv nazálisok ugyanis csak a 10. század végéig éltek. A parancs utólagos elvonás. paranoia – ‘nagyzási vagy üldözési téboly’. – paranoid: ‘a paranoiára jellemző’; ‘a paranoia jegyeit mutató’. Görög szó, a.m. ‘elmebaj, téboly’ a paranoeó (‘tébolyban szenved’) igéből, a para- (‘mellé, félre’) és noeo (‘gondolkodik, megért’) elemek alapján. parányi – ‘igen kicsiny’. Vitatott eredetű szó. Talán ‘para nagyságú’ az értelme, vagyis a para nevű török aprópénzre utal, amely a líra négyezredrésze volt, és így régi nyelvünkben a kicsiség jelképe is. Kevésbé valószínű, hogy hangfestő szó a pici, pinduri, pirinyó szavak családjából. A főnévi parány nyelvújítási elvonás. parapet – ‘mellvéd, könyöklő’. A francia parapet átvétele német közvetítéssel; forrása az olasz parapetto a parare (‘véd, hárít’) és petto (‘mell’) elemekből; ezek a latin parare (‘felkészít, felfegyverez’) és pectus (‘mell’) folytatói. Lásd még parabellum, parádé, paraplé, paraván, parazol, paríroz2. paraplé – ‘esernyő’. A német Paraplü nyelvjárási paraple alakjának átvétele; forrása a francia parapluie (‘esernyő’), amely a parasol, parevent (lásd parazol, paraván) mintájára alakult a pluie (‘eső’) szóból, a latin pluvia folytatójából, amely a pluere (‘esik’) igéből való. Lásd még parabellum, parádé, paríroz2. paraszimpatikus – ‘a vegetatív idegrendszeren belül gátló hatást kifejtő, a pihenést és táplálkozást szolgáló’: paraszimpatikus idegrendszer. Élettani szakszó a görög para- (‘mellett, szemben, ellen’) és szimpatikus elemekből. paraszolvencia – ‘orvosi hálapénz’. A görög para- (‘mellé’) és a latin eredetű szolvencia (‘fizetés, fizetőképesség’, lásd szolvens) összetétele, tehát ‘mellékes fizetség’. paraszt – ‘földműves’; ‘gyalog ‹sakkjátékban›’; ‘‹melléknévként› faragatlan, modortalan (személy)’. Származékai: paraszti, parasztos, parasztság. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén prost, szlovák prosty (‘egyszerű, közönséges, nyers, durva’). A ~ a magyarban is sokáig melléknév volt az eredetinek megfelelő jelentéskörben; mai főnévi jelentése kissé később, a mi nyelvünkben alakult ki. A ~ a szóeleji mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő hanggal való feloldása és nyíltabbá válás útján alakult ki: prost  poroszt  paraszt. paraván – ‘spanyolfal’; ‘térelválasztó lemez ‹kiállításon›’. A francia paravent (‘szélfogó, spanyolfal’) átvétele német közvetítéssel, az eredetihez közel álló kiejtésben. Forrása az olasz paravento (‘szélfogó, kályhaellenző’) a parare (‘megóv, elhárít’) és vento (‘szél’) elemekből; ezek a latin parare (‘felkészít, felfegyverez’) és ventus (‘szél’) folytatásai. Lásd még parabellum, parádé, parapet, paraplé, parazol, paríroz2. parazita – ‘élősdi (ember)’; ‘élősködő ‹növény, állat›’. – parazitizmus: ‘élősködés ‹mint élettani jelenség›’. – parazitológia: ‘az élősködőkkel foglalkozó biológiai tudományág’. A latin parasita, azaz ‘élősdi, tányérnyaló (nő)’ átvétele; ez nőnemű alak a parasitus (‘asztali vendég’) szóból. Előzménye a görög paraszitosz (‘valakinél étkező’) a para- (‘nála’) és sziteomai (‘étkezik’) elemekből, a szitosz (‘gabona, élelem, étkeztetés’) nyomán. A szó már az ókori latinban felvette a ‘kéretlen vendég, potyaleső, máson élősködő’ jelentést. parázna – ‘házasságtörő, bujálkodó (személy)’: a nagy babiloni Parázna; ‘szemérmetlen, szeméremsértő’. Származékai: paráznaság, paráználkodik. Szláv eredetű szó: szerb-horvát prazan, prazna (‘üres, haszontalan’), szlovén prazniv (‘parázna’). Valószínűleg a szerbhorvát nőnemű alakot vettük át (ejtéskönnyítő hanggal), amelynek egyes származékai tanúsága szerint lehetett ‘buja’ jelentése is. parazol – ‘napernyő’. A francia parasol átvétele német közvetítésével; előzménye az olasz parasole a parare (‘megóv, elhárít’) és sole (‘nap’) elemekből; ezek a latin parare (‘felkészít, felfegyverez’) és sol (‘nap’) folytatásai. Elavult szó. Lásd még parabellum, parádé, parapet, paraplé, paraván, paríroz2. parázs – ‘égő fa, szén stb. izzó maradéka’; ‘‹melléknévként› heves’: parázs veszekedés. Származékok és kapcsolt szavak: parázslik, parázsló; parázsol. A szócsalád voltaképpeni alapja a régi parázsol (‘pörköl, ránt’) ige; ez szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén pražiti, szlovák pražiť

- 269 - oldal

a

achát

(‘pörköl, ránt’); a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel. A ~ későbbi elvonás. párbaj – ‘két személy fegyveres küzdelme ‹sértés megtorlására›’; ‘szellemi erők összecsapása’: szópárbaj, a két elmélet párbaja. Származéka: párbajozik. Nyelvújítási szóalkotás a latin eredetű duellum magyarítására. Az ebbe beleérzett duo (‘kettő’) megfelelője a pár, míg a baj annak eredeti ‘harc’ értelmében áll (lásd bajnok). parcella – ‘művelésre vagy házhelynek való telek nagyobb földterület felosztásából’; ‘temető utakkal határolt, számozott területrésze’. A francia parcelle de terrain (‘földdarabka’) első eleme, amely a német Parzelle révén került nyelvünkbe. Forrása a késő latin particella, a particulus kicsinyített alakja; ez maga is kicsinyítés a pars, partis (‘rész’) szóból. Lásd még parciális. parciális – ‘részleges’; ‘részrehajló’. Nemzetközi szó a késő latin partialis (‘rész szerinti, egy részt érintő’) nyomán, a pars, partis (‘rész’) főnévből. Lásd még parcella, parti, participium, partikula, partita, partitivus, partitúra, partizán, partner, porció. pardon – ‘bocsánat’: nincs pardon!; ‘bocsánatot kérek’: pardon, kisasszony! Francia szó, elvonás a pardonner (‘megbocsát, kegyelmez’) igéből, amely a középkori latin perdonare (‘átenged, elenged, megbocsát’) folytatója a per (‘át’) és donare (‘ad, adományoz’) elemek alapján; az utóbbi alapja a donum (‘adomány’) a dare igéből. Lásd még donátor, donor. párduc – ‘nagy testű, fekete vagy foltos bundájú macskaféle ragadozó’. A görög pardosz (‘párduc’) folytatása a latin pardus vagy az ószláv pardosz közvetítése útján, a szóvég affrikálódásával. parentézis – ‘zárójel’. Nyelvtani szakszó a görög para- (‘mellé’) és enthészisz (‘betétel’) elemekből: en (‘bele’) és (ti)thémi (‘tesz’). parfé – ‘fagylaltszerű édesség’. A francia parfait (‘tökéletes; fagylaltféle’) átvétele az eredeti kiejtés szerint. Ez a latin perfectus folytatása; eredetéről lásd perfekt. parfüm – ‘a kölninél töményebb folyékony illatszer’. A német Parfüm átvétele; forrása a francia parfum (‘illat, illatszer’) a parfumer (‘illatozik, illatosít’) igéből. Ennek előzménye a késői latin perfumare, profumare, amelyekben a fumare (‘füstölög, gőzölög’) ige rejlik a fumus (‘füst, gőz’) nyomán. Lásd még fumigál. párhuzamos – ‘egymástól minden pontjukon azonos távolságban lévő ‹vonalak vagy síkok›’. Származéka: párhuzam. Nyelvújítási alkotás a latin parallelus magyarítására a pár meg a régi huzamos (‘hosszan tartó’) elemekből; a párhuzam utólagos elvonás. pária – ‘kasztokon kívül élő, „érinthetetlen” indiai’; ‘jogfosztott, a társadalomból kitaszított ember’. Nemzetközi szó az angol pariah nyomán; forrása a tamil parayan, amely eredetileg dobost jelentett a parai (‘nagydob’) nyomán; ez régen megvetett foglalkozásnak számított, s az elnevezés átment a dél-indiai napszámosokra, majd a kaszton kívüliekre. paripa – ‘büszke tartású, nemes fajta hátasló’; ‘‹régen› herélt ló’. Több délkelet-európai nyelvben elterjedt vándorszó a bizánci parippion (‘vezeték ló’) nyomán, amely a görög paripposz folytatása a para (‘mellett’) és hipposz (‘ló’) elemek alapján. A magyar szó lehet a bizánci görög többes parippa átvétele (van ilyen adat a 16. század végéről), de számolhatunk a szerb parip közvetítésével is. paríroz1 – ‘engedelmeskedik’. A német parieren (‘engedelmeskedik’) átvétele; forrása a latin parere (‘megjelenik’) ige így értve: ‘hívásra megjelenik’. Bizalmas nyelvi szó. paríroz2 – ‘‹vívásban› szúrást hárít’; ‘‹támadást vitában› kivéd, visszaver’. A német parieren (‘hárít, kivéd; ‹támadást, vágtató lovat› megállít’) ige átvétele; forrása a francia parer, ezé pedig a latin parare (‘felkészít, felfegyverez’). Lásd még parabellum, parádé, parapet, paraplé, paraván, parazol. parízer – ‘párizsi, felvágottfajta’. A német Pariserwurst (‘párizsi kolbász’) önállósult első elemének átvétele; enyhén avuló szó. Párizs városának francia Paris neve egy gall törzstől ered, amelyet latin Parisii nevén ismerünk; ezek lakták az akkor még Lutetia nevű város környékét (lásd lutécium). park – ‘nagy díszkert’; ‘természetvédelmi terület’: nemzeti park; ‘azonos járművek állománya’: a vállalat gépkocsiparkja. Származékai: parkos, parkosít, parkíroz, parkol, parkoló, parkolás. Nemzetközi szó a késői latin parcus, parricus (‘nagy karám, elkerített hely, vadaskert’) nyomán. Ennek előzményét egyesek kelta, mások germán nyelvekben keresik. A magyar szócsalád a német Park, illetve parkieren szavakra megy vissza, a parkol az utóbbinak képzőcserés változata; a német szópár angol eredetű. Lásd még párkány, parkett. párkány – ‘függőleges felület vízszintesen kiugró része’:

ablakpárkány. Származékai: párkányos, párkányzat. A középfelnémet parkan (‘kerítés, kerített hely, fal’) átvétele a szóvég palatalizációjával; nyelvünkben eredetileg sáncot, elővárat jelentett, innen a Párkány helynév is. A német szó összefügg a park latin előzményével. parkett – ‘keményfa lapokból mintásan összerakott padló’; ‘szórakozóhelyen tánctér’: parkett-táncos. Régebben parketta alakban is. Származékai: parkettás, parkettáz. Nemzetközi szó a francia parquet nyomán, amely a parc (lásd park) kicsinyített formája, s eredetileg a bírák számára elkerített helyet jelentette a törvényszék tárgyalótermében. Ma általános jelentése alighanem onnan ered, hogy ennek a kitüntetett helynek a padlóját díszesebb burkolattal látták el. parlag – ‘megműveletlenül hagyott termőföld’. Származékai: parlagi, parlagias. Szláv eredetű szó: szerb-horvát prijelog, szlovén prelog, szlovák preloh (‘ugar, parlag’); ezek jelentése ‘átfektetett, áthelyezett ‹föld›’, és a háromnyomásos gazdálkodásra utal, amelyben évente más darabra „helyezik át” a pihentetést. Az igék log eleme lazsnak, zálog szavainkban is megvan. A magyar szóban a szóeleji mássalhangzó-torlódást hangáthelyezés oldotta, majd hangrendi kiegyenlítődés és nyíltabbá válás történt: prelog  perlog  porlog  parlag. Származékainak mai, átvitt jelentése a műveletlenség, csiszolatlanság elemén alapszik. parlament – ‘nemzetgyűlés’; ‘országháza’. – parlamentáris: ‘népképviseleten alapuló’. – parlamentarizmus: ‘olyan kormányzati rendszer, amelyben a nemzetgyűlés az államhatalom legfelső szerve’. Nemzetközi szócsalád; fenti jelentéskörében az angol parliament alapján terjedt el. Az angol szó forrása a francia parlement (tkp. ‘megbeszélés, tárgyalás’), amely 1790 előtt a legfelsőbb bíróság neve is volt. A parler (‘beszél’) ige származéka, előzménye a népi latin parabolare (‘példálózgat; mesél, beszél’), ennek eredetéről lásd parabola. A származékok alapszava a francia parlemantaireből visszaformált latinos parlamentaris alak. Lásd még paláver, pallér, parlamenter, parola, purparlé. parlamenter – ‘fegyverszüneti egyezmény megtárgyalására valamelyik hadakozó fél által kiküldött személy’. A német Parlamentär átvétele, forrása a francia parlementaire (‘tárgyaló’) a parlement (‘tárgyalás’) szó nyomán; ennek eredetéről lásd parlament. Lásd még paláver, parola, purparlé. parmezán – ‘kissé csípős, kemény, főleg reszelve, étel ízesítésére fogyasztott olasz sajtféle’. Az északolasz nyelvjárási parmesan átvétele, forrása az irodalmi olasz Parmigiano (‘Parma városából való’), tehát a tejtermékeiről híres város nevére utal. párna – ‘tollal, szőrrel töltött textil tok huzattal, puha fejaljként vagy ülésre’. Származékai: párnás, párnáz, párnázott, párnázat. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák perina, a pero (‘toll’) származékai. A magyar szóalakot magánhangzó-hasonulás és a két nyílt szótagos tendencia formálta, végül hangsúly okozta nyúlás állt be: perina  parina  parna  párna. paródia – ‘irodalmi műnek, stílusnak tréfásan torzított utánzata’: Karinthy irodalmi paródiái; ‘torzkép, karikatúra’. – parodizál: ‘tréfás túlzással utánoz, kinevettet ‹főleg színészt, énekest, előadót›’. – parodista: ‘mások modorát kiválóan utánzó előadóművész’. Nemzetközi szócsalád a görög paródia (‘mellékdal, utánzó dal’) nyomán, a para- (‘mellett’) és ódé (‘ének’) elemekből. Lásd még óda. paróka – ‘vendéghaj’. Nemzetközi szó a tisztázatlan eredetű olasz parrucca (‘hajzat’) nyomán; ennek francia perruque változata vette fel a ‘vendéghaj’ jelentést. A magyar szó forrása valamely régi német, nyelvjárási parocka alak lehetett. parókia – ‘egyházközség, plébánia’; ‘paplak, papi állás, ennek jövedelme’. Az egyházi latin parochia átvétele; forrása a görög paroikia (‘átmeneti tartózkodás, lakás’) a paroikidzó (‘valaki mellé települ’) igéből, a para (‘mellé’) és oikosz (‘lakhely’) elemekből. párol – ‘gőzben puhít ‹ételt›’; ‘‹le- igekötővel› légnemű halmazállapotból cseppfolyósít’: szeszlepárlás. Származékai: párlás, párlat. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén pariti, szlovák pariť (‘párol, gőzöl’); ezek alapszava azonos a pára előzményével. Lásd még pállik. parola – ‘kézfogás ‹mint ígéret, egyezség megerősítése›’: parolát ad rá; ‘‹régebben› becsületszó’. Származéka: parolázik. Nemzetközi szó a francia parole, illetve az olasz parola (‘beszéd, szó, jelszó, becsületszó’) nyomán; ezek forrása a népi latin parabola (‘beszéd, szó’); eredetéről lásd parabola. A magyarban a jelentés átvonódott a becsületszót, komoly ígéretet kísérő gesztusra, a kézfogásra. Kissé régies szó. Lásd még paláver, pallér, parlament, parlamenter, purparlé . paroli – ‘egyenruha hajtókáján színes szövetdarabka mint fegyvernemi jelzés’.

- 270 - oldal

a

achát

Az ausztriai német Paroli átvétele; ez eredetileg a kártyalap behajtott sarkát jelentette, amely szerencsejátékban a tét megkettőzésének a jele volt, s erről hasonlóság alapján vonódott át a hajtókára, illetve annak jelzésére. A szó a francián át az olasz paroli, parulo (‘tét kettőzése’) formákra megy vissza, és végső soron a pár latin előzményéhez kapcsolódik. parszek – ‘az a kozmikus távolság, amelyből a földpálya sugara egy ívmásodperc szög alatt látszik, 3,26 fényév’. Tudományos szakszó (parsec) a parallaxis és latin secundum, azaz ‘(ív)másodperc’ szavak első három-három betűjéből. párszi – ‘Indiában élő perzsa eredetű, ősi zoroasztriánus vallását őrző népcsoport’. A ~ név az óperzsa Pársza, azaz ‘perzsa’ folytatója; ez alighanem egy parszua törzsnévből való. párt – ‘hasonló gondolkodású és érdekű emberek tábora’: ő is a mi pártunkon van; ‘a hatalom birtoklására törekvő politikai szervezet’; ‘‹régen› pártviszály’: pártot üt; ‘oltalom, támogatás’: pártját fogja. Származékai: pártos, pártosság, pártoskodik, pártoskodás, pártol, pártoló, (el)pártol. A középfelnémet part (‘osztályrész, csoport, fél’) átvétele; ez a francián át a latin pars, partis (‘rész, darab; oldal, párt, fél’) szóra megy vissza. Lásd még parcella, parciális, parti, participium, partikula, partita, partitivus, partitúra, partizán, partner, porció, portya. part – ‘szárazföldnek természetes vízzel határos vonala’; ‘sportpályának az oldalvonalon kívüli része’: partdobás. Származékai: parti, parttalan. Az olasz porto (‘kikötő’) északolasz tájnyelvi port (‘rév, kikötő, öböl, vízpart’) alakjának átvétele nyíltabbá válással. Korai átvétel, a Velencével megélénkült kereskedelmi kapcsolatok idejéből (12. század). párta – ‘‹régen› hajadon lányok koszorú vagy félhold alakú hajdísze’; ‘szüzesség, leányság jelképe’: pártában marad; ‘virág szirmainak összessége’. Származékai: pártás, pártázat. Német eredetű szó: az irodalmi német Borte (‘szegélydísz, szalag’) bajor-osztrák porte formájának átvétele nyíltabbá válással, hangrendi illeszkedéssel és hangsúly okozta nyúlással: porte  parte  parta  párta. parti – ‘(anyagi vagy társadalmi szempontból előnyös) házasság’: partiképes ifjú; ‘ilyen házasságra alkalmas személy’: Elemér a legjobb parti a társaságban; ‘játszma’: kártyaparti; ‘játszók alkalmi vagy állandó együttese’: veled meglesz a parti’; munkacsoport, műszak’: az éjszakás partiban dolgozik; ‘vendégség, fogadás’: felejthetetlen partit adott. A német Partie átvétele a francia eredetijének (partie) megfelelő kiejtésben. A francia szó (‘rész, mulatság, ügyfél, játszma’) a partir (‘részekre oszt’) befejezett melléknévi igenevének nőnemű alakja, a latin partiri, partitus (‘feloszt’) folytatója a pars, partis (‘rész’) nyomán. A szó ‘vendégség’ értelmében az angol party újabb kori átvétele, olykor az eredetinek megfelelően írják is. Lásd még parcella, parciális, participium, partikula, partita, partitivus, partitúra, partizán, partner, porció. participium – ‘melléknévi igenév’. Latin nyelvtani szakszó, tkp. ‘részesedő, résztvevő’ a pars, partis (‘rész’) és capere (‘fog, vesz’) elemek alapján. Az elnevezés alapja, hogy a ~ mind az ige, mind a melléknév természetéből részesedik. Lásd még parcella, parciális, parti, partikula, partita, partitivus, partitúra, partizán, partner, porció. partikula – ‘módosító szó ‹a nyelvtanban›’; ‘református főiskola fiókintézménye más helyiségben’. – partikuláris: ‘részleges’; ‘helyi, szűkkörű’: partikuláris érdekek. – partikularizmus: ‘törekvés az államtól, a központi irányítástól való függetlenedésre’; ‘helyi érdekek érvényesítése a nagyobb közösség érdekeinek rovására’. Nemzetközi szócsalád a latin particula (‘részecske’) alapján; ez a pars, partis (‘rész’) kicsinyített alakja. Lásd még parcella, parciális, parti, participium, partita, partitivus, partitúra, partizán, partner, porció. partita – ‘szólóhangszerre írt szvit’. Olasz zenei szakszó, a musica partita (‘részekre osztott zene’) önállósult második eleme, forrása a latin partitus (‘felosztott’) nőnemű alakja a partire, partitum (‘feloszt’) igéből, végső soron a pars, partis (‘rész’) szóból. Lásd még parcella, parciális, parti, participium, partikula, partitivus, partitúra, partizán, partner, porció. partitivus – ‘részleges tárgy, formailag birtokos ‹latinban, franciában, szláv nyelvekben›’. Nyelvtani szakszó, a latin partitus (‘felosztott’) rokona; ennek eredetéről lásd partita. Lásd még parcella, parciális, parti, participium, partikula, partitúra, partizán, partner, porció. partitúra – ‘zenekari mű meghatározott sorrendben egymás alá írt szólamait tartalmazó vezérkönyv’. Olasz zenei szakszó, tkp. ‘felosztás ‹mármint szólamokra›’; előzménye a latin partitus (‘felosztott’) igenév, eredetéről lásd partita. Lásd még parcella, parciális, parti, participium, partikula, partitivus, partizán, partner, porció.

partizán – ‘megszálló idegen hatalom ellen a hadsereg kötelékén kívül harcoló személy’. Nemzetközi szó a francia partisan nyomán, amely az olasz partigiano átvétele; mindkettőnek elsődleges jelentése ‘valakinek a párthíve, valamely párton álló személy’. Az olasz szó valószínűleg egy késő latin partitianus folytatója, ez pedig a partitus (‘felosztott’) révén a parti előzményéhez vezet. Lásd még parcella, parciális, parti, participium, partikula, partita, partitivus, partitúra, partner, porció. partner – ‘társ valamely tevékenységben, játékban, ellenfél sportban’: üzleti partner, kártyapartner, teniszpartner; ‘udvarló, szerető’. Nemzetközi szó az angol partner, korábban partener nyomán; ez voltakép íráshiba vagy tudákos igazítás a középangol parcener formán, a part (‘rész’) beleértésével. A parcener az ófrancia parçonier (‘társ’) megfelelője, forrása a késői latin partitionarius egyszerejtéssel rövidült partionarius formája, amely a partire (‘feloszt’) révén a pars, partis (‘rész’) szóból származik. Lásd még parcella, parciális, parti, participium, partikula, partita, partitivus, partitúra, partizán, porció. partvis – ‘kefeseprű’. Az ausztriai német Bartwisch tájnyelvi partwisch alakjának átvétele. Ez az irodalmi német Borstwisch (‘kéziseprő’) népetimológiás alakulata, amelyben a Borst (‘sörte’) előtag helyébe Bart (‘szakáll’) került; a Wisch eredeti értelme ’tisztogatásra való szalmacsutak’. party – lásd parti parúzia – ‘Krisztus második eljövetele az utolsó ítéletkor’. Görög szó (paruszia), tkp. ‘jelenlét, megjelenés’ a pareimi (‘jelen van, megjelenik’) igéből: para- (‘mellett’) és eimi (‘van’). parvenü – ‘felkapaszkodott ember, újnemes, újgazdag ‹akit a született előkelők lenéznek›’. Francia szó (parvenu) a parvenir (‘elérkezik, felérkezik valahová’) igéből, tehát ‘(újonnan) érkezett’; forrása a latin venire (‘jön’). A magyarba a német Parvenü közvetítette. pasa – ‘magas rangú katonák és hivatalnokok címe a hűbéri Törökországban’. Oszmán-török szó (paşa), amely a perzsa pádsáh (‘nagyúr’, tkp. ‘oltalmazó király’) folytatója, vagyis azonos a padisah méltóságnévvel. Lásd még basa. pasas – ‘férfi, ember, muki, ipse’; pasi alakban is. Rövidült forma a régebbi pasasér (‘utas’) szóból, amely az argóban maga is fölvette a fentebbi jelentést. Ez az ausztriai német Passaschier átvétele sz  s hasonulással; forrása a francia passager (‘utas’) a passage (‘utazás, átkelés’) szóból, a passer (‘megy, átmegy, utazik’) származékából; ennek forrása a latin passus (‘lépés’). Lásd még passzol, passzus. paskol – ‘gyengéden csapkod, ütöget’. Hangutánzó eredetű szó a pacskol, pocskol rokonságából, a nyitott tenyérrel való ütés hangzását adja vissza. passacaglia – [passzakalja] ‘lassú olasz vagy spanyol eredetű tánc variációs témákkal’. Olasz zenei szakszó a spanyol pasacalle (‘utcai séta’) nyomán, a pasar (‘végigmegy’) és calle (‘utca’) elemekből; az előbbi forrásáról lásd passzol1, az utóbbi a latin callis (‘hegyi ösvény’) folytatója. Lásd még pacemaker, pasas, paszomány, paszpól, paszpartu, passzát, passzázs, passzíroz, passzol2, passzus. passió – ‘Jézus kínszenvedésének és halálának története az evangéliumi szövegben’; ‘ennek dramatizált változata’: passiójáték; ‘ennek oratóriumszerű feldolgozása’: Bach Máté-passiója. Nemzetközi szó a latin passio (‘szenvedés’) alapján, a pati, passus (‘szenved’) szóból; voltaképp a latin Passio Domini Nostri Jesu Christi (‘a mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedése’) kifejezés első eleme. A szóalak a hazai latin kiejtést tükrözi, pl. mise, ostya, sekrestye. Lásd még páciens, pasziánsz, passzió, passzív. pást – lásd pázsit. pástétom – ‘darált húsból, májból készített fűszerezett, hidegen fogyasztható étel’. Az ausztriai német paschteten átvétele. Az irodalmi német Pastete a hollandon át egy késői latin pastata (‘tésztaféle’) szóra megy vissza, melynek latin, illetve görög előzménye azonos a paszta szóéval. A magyar szó végén az en  om változást talán a latin eredetű liliom, salétrom stb. analógiája segítette. pasticcio – [paszticcsó] ‘különféle szerzők dallamaiból összeállított zenedarab’; ‘más művész stílusában készült hamisítvány’. Olasz szó, a késő latin pastata (‘vegyes tészta’) nyomán (lásd paszta); francia származéka, a pastiche [pasztis] ugyancsak használatos a fenti jelentésekben. pastiche – lásd pasticcio pasziánsz – ‘egyedül játszható, kirakós kártyajáték’. Nemzetközi szó a francia patience (‘türelem; egyszemélyes kártyajáték’) nyomán, a magyarba német közvetítéssel, az eredeti kiejtésnek megfelelő formában jutott. Előzménye a latin patientia (‘türelem’) a pati (‘szenved, eltűr’) ige származéka. Lásd még páciens. pászka – ‘macesz, kovásztalan, vékony tészta a zsidó húsvétra’;

- 271 - oldal

a

achát

‘‹régebben› húsvéti kalács’. A latin pascha átvétele; ez a görög paszkha révén a héber pészah (‘átvonulás’, ünnep az Egyiptomból való kivonulás emlékére) szóból ered. paszomány – ‘ruha díszítésére való zsinór’. Az északolasz passaman, irodalmi olasz passamano (‘zsinórdísz, csipkeszegély’) átvétele a szóvég palatalizációjával. Az olasz szó forrása a francia passement (‘szegély’) a passer (‘vonul, végigmegy’) igéből; eredetéről lásd pasas. paszpartu – ‘fehér kartonpapír keret ‹fényképhez, rajzhoz, metszethez›’. Francia szó (passepartout) a passer (‘elmegy, illik’) és partout (‘mindenütt’) elemekből; latin forrása a késő latin passare (lásd passzol1) és per totum (‘az egész mentén’); totus (‘egész, minden’). Lásd még pacemaker, passacaglia, paszpól, passzát, passzázs, passzíroz, passzol2, passzus. paszpól – ‘szegőzsinór, szegélyszalag ‹ruhán›’. A francia passepoil átvétele az eredetihez hasonló kiejtés alapján. A francia szó a passer (‘végigmegy’) és poil (‘szőr, bunda, szőrme’) elemekből áll, a késő latin passare (lásd passzol1) és pilus (‘szőr, bunda’) nyomán; a ~ tehát eredetileg bunda szegélyén végigvonuló díszítés volt. Lásd még pacemaker, passacaglia, paszpartu, passzát, passzázs, passzíroz, passzol2, passzus. passz – lásd passzol1 passzát – ‘az egyenlítő felé áramló, állandó irányú szél’: passzátszelek. A német Passatwind első elemének átvétele; ennek előzménye a holland passaatwind. Ez alighanem a spanyol viento de pasada (‘átkelésre való szél’) részfordítása, a ~szelek tették ugyanis könnyűvé a vitorlás hajóknak az Atlanti óceánon való átkelést. A spanyol pasada a pasar (‘átkel, átmegy’) származéka, eredetéről lásd passzol1. Lásd még pacemaker, pasas, passacaglia, paszomány, paszpól, paszpartu, passzázs, passzíroz, passzol1, passzol2, passzus. passzázs – ‘fedett folyosó utcák, épületek között’: passzázsáruház; ‘‹zenében› gyors, átkötő dallamszakasz’. Francia szó (passage) a passer (‘áthalad’) igéből; eredetéről lásd passzol1. Lásd még pacemaker, passacaglia, paszpól, paszpartu, passzát, passzíroz, passzol2, passzus. passzió – ‘szenvedéllyel űzött tevékenység, kedvtelés’. Származéka: passziózik. Nemzetközi szó a francia passion (‘szenvedély, indulat, kedvtelés’) nyomán; forrása a latin passio (‘szenvedés’) a pati, passus (‘szenved, tűr’) igéből. A két ellentétes érzelmet (melyek közt a magyar a kissé eltérő szóvéggel tesz különbséget) a lélek belső hullámzása, a felcsigázott kedély, az érzelmek hevülete kapcsolja össze logikailag; ez tapasztalható a görögben is: lásd pátosz. Lásd még páciens, passió, pasziánsz, passzív. passzíroz – ‘‹puha élelmiszert szitán› áttör’. A német passieren (‘áthalad, megtörténik, átnyom’) átvétele; forrása a francia passer, melynek ugyancsak van ‘átnyom, átenged’ jelentése is; eredetét lásd passzol1. passzív – ‘tétlen, közömbös’; ‘nem tevőleges’: passzív választójog; ‘veszteséges’: passzív mérleg. – passzíva: ‘tartozás, adósság ‹kereskedelmi mérlegben›’. – passzívum: ‘szenvedő forma az igeragozásban’. – passzivitás: ‘tétlenség, a cselekvéstől való tartózkodás’. Nemzetközi szócsalád a latin passivus (‘elszenvedő’) nyomán, a pati, passus (‘elszenved, eltűr’) igéből; a ~ a német passiv átvétele. Lásd még páciens, passió, pasziánsz, passzió. passzol1 – ‘‹kártyajátékban› passzot mond, nem vesz részt a licitálásban’; ‘továbbad ‹labdát csapatos labdajátékban›’. – passz: ‘licitben bemondás mellőzése’; ‘labdaátadás’. A német passen, illetve Pass átvétele; forrásuk a francia passer (‘átmegy, átkel, továbbad’), illetve passe (‘haladás, ütés átadása’). Ezek a népi latin passare (‘megy, halad, átenged’) igéből erednek a passus (‘lépés’) nyomán. Lásd még pacemaker, passacaglia, paszpól, paszpartu, passzát, passzázs, passzíroz, passzol2, passzus. passzol2 – ‘illik ‹valamihez›’: ehhez az öltönyhöz nem passzol a csíkos nyakkendő. Származékai: passzít, passzent, passzentos. A német passen (‘illik; átmegy, átenged’) átvétele; forrásáról lásd passzol1. A jelentés az ‘átmegy’  ‘elmegy vele’  ‘megy hozzá’  ‘illik’ vonalon fejlődhetett. A passzent, passzentos a német passend (‘hozzáillő’) igenévből való. Lásd még pacemaker, passacaglia, paszpól, paszpartu, passzát, passzázs, passzíroz, passzus. passzus – ‘‹régen› útlevél’; ‘marhalevél’; ‘írásmű kisebb szakasza’: néhány passzus az első fejezetből. Nemzetközi szó a latin passus (‘lépés, nyom’) alapján, amely a pandere, passus (‘kifeszít, kiterjeszt’) igéből való. A ~ mindegyik jelentésében régies vagy elavult. Lásd még passzol 2, pacemaker, passacaglia, paszpól, paszpartu, passzát, passzázs, passzíroz, passzol1, passzol2. pászta – ‘csík, sáv’. Származékai: pásztás, pásztáz. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén postat (‘vágott rend búzatáblán’). A magyar forma nyíltabbá válással és a tárgyragnak

érzett szóvég elhagyásával, majd hangsúlyos nyúlással alakult ki: postat  pasztat  paszta  pászta. paszta – ’tisztító, fényesítő kenőcs’: fogpaszta, cipőpaszta; ‘‹régen› tésztaanyag’. – pasztózus: ‘vastagon felrakott színekkel készült ‹festmény›’; ‘puffadt, tésztás, rugalmatlan ‹bőr, hús, alkat›’. Nemzetközi szó a késői latin pasta (‘kenyértészta, pép, massza’) nyomán; forrása a görög paszté (‘pép, tészta’), a passzó (‘szór, hint’) befejezett melléknévi igenevének nőnemű alakja. pasztell – ‘lágy rajzkréta’; ‘ilyennel készült rajz’; ‘‹melléknévként› az ilyen rajzra jellemző tompa, halvány ‹szín›’: pasztellkék. Nemzetközi szó az olasz pastello nyomán; ez a latin pastillus (‘keskeny cipó’) folytatása, kicsinyített forma a pastus (‘eleség’) szóból, a pasci, pastus (‘legel, táplálkozik’) származékából. A megnevezés alighanem a rajzkréta korai formájával kapcsolatos. Lásd még pasztilla, pasztorál1, pasztorál2. paszternák – ‘fehérrépához hasonló konyhakerti növény’. Sok nyelvben elterjedt szó a latin pastinaca nyomán, amely a pastinum (‘kétágú kapa’) származéka az ágas gyökerű növény hasonlósága alapján. A ~ a szlovák pastrnak átvétele, ejtéskönnyítő e betoldásával. pasztilla – ‘labdacs, gyógyszertabletta’. Nemzetközi szó a latin pastillus (‘cipócska, lisztgolyó, illatosított labdacs’) nyomán; ez a pastus (‘eledel’) kicsinyített formája, eredetéről lásd pasztell. Az újlatin nyelvekben ennek egy nőnemű késő latin pastilla formája él, amely a más eredetű pasta szóra (lásd paszta) való téves visszaütésből ered. A ~ a németből átvett Pastille latinosított végű alakja. Lásd még pasztell, pasztorál1, pasztorál2. pásztor – ‘kisebb háziállatokat, főleg juhokat őrző, legeltető személy’. Származékai: pásztorol, pásztori, pásztorkodik, pásztorkodás. Szláv eredetű szó: bolgár, szlovén pastir, szlovák pastier; ezek a pasti (‘legeltet’) ige származékai, és csak oldalági rokonai a latin pastornak. A magyar szó hangrendi illeszkedéssel és hangsúlyos magánhangzó-nyúlással fejlődött: pasztir  pasztur  pasztor  pásztor. pasztorál1 – ‘lelkipásztorként működik’; ‘ilyen minőségben ellát ‹vallási közösséget›’. – pasztorális: ‘lelkipásztori, lelkészi’. Nemzetközi szócsalád a latin pastor (‘pásztor, lelkipásztor’) nyomán, amely a pascere, pastum (‘legeltet’) főnévi származéka. Lásd még pasztell, pasztilla, pasztorál2. pasztorál2 – ‘pásztorjáték, pásztori költemény’. A német Pastoral átvétele; ennek forrása a latin pastoralis (‘pásztori’) a pastor (‘pásztor’) szóból; eredetéről lásd pasztorál 1. Lásd még pasztell, pasztilla. pásztoróra – ‘szerelmesek bizalmas együttléte’. Tükörfordítás a német Schäferstunde, vagy ennek mintája, a francia heure de berger alapján. A kifejezés a rokokó idején divatozott pásztoridillek erotikáját idézi. pasztőrizál – lásd pasztőröz pasztőröz – ‘‹tejet, sört› felmelegít s lehűt ‹a káros baktériumok elpusztítása céljából›’. Származéka: pasztőrözött. Az eljárás felfedezőjének, Louis Pasteur francia biológusnak a nevéből. A korábbi pasztörizál forma a német pasteurisieren direkt átvétele volt, amely a francia pasteuriser mintáját követte. paszuly – ‘bab’. A szerb-horvát pasulj átvétele, amely az újgörög faszuli (‘bab’) szóból ered; forrásuk az ógörög phaszélosz. Lásd még fuszulyka. pát – ‘jól hasadó ásványfajta’: földpát, mészpát, izlandi pát. A német Spat átvétele; ez a spalten (‘hasad’) igével függ össze. A magyar ~ először a német Feld|spat (‘földpát’) téves Felds|pat tagolásával jött létre; Bugát Pál javasolta elfogadását ebben a formában. pata – ‘egyes állatok lába végét borító szaruképződmény’. Valószínűleg szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén peta, szlovák päta (‘sarok, láb, pata’). A magyar szó hangrendi kiegyenlítődéssel jött létre. Az egyeztetést gyengíti, hogy ilyen helyzetben a pete irányában való kiegyenlítődést lehetne várni. -pata – ‹összetételek utótagjaként› ‘az előtagban megjelölt dologgal kapcsolatos betegségben szenvedő (személy)’: meteoropata, pszichopata; ‘valamely kezelésmód híve’: homeopata. A latin -patha elemből; ez a görög pathé (‘szenvedés’) megfelelője; lásd még pato-, pátosz. patak – ‘kisebb folyóvíz’. Származéka: patakzik. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák potok (‘patak’), a tek-, tecs- (‘folyik’) tőből. A magyar szó nyíltabbá válással alakult ki. patália – ‘lármás veszekedés’. A ~ a franciából átvett német Bataille (‘csata’) nyelvjárási patali alakjából való, latinosított végződéssel. Forrása a késő latin battualia (‘verekedés, csata’) a battuere (‘üt, ver’) igéből. Lásd még battéria, kombattáns. paténa – ‘ostyatányér ‹a misekehely felett›’. A latin patena átvétele, amely a görög patané (‘tányér’) megfelelője.

- 272 - oldal

a

achát

pátens – ‘uralkodói rendelet’: a Februári Pátens. Nemzetközi szó a latin littera patens (‘nyílt levél’) kifejezés második tagja nyomán, amely a patere (‘nyitva áll’) folyamatos melléknévi igeneve. Lásd még patent. patent – ‘nyomókapocs’; ‘‹régen› szabadalom’; ‘‹melléknévként› jól működő, szorosan záródó’: patent fedél; ‘‹régebben› szabadalmazott, kiváló’. A német Patent (‘szabadalom; kiváltságlevél’), ill. patent (‘praktikus, ügyes’) szavak átvétele; forrásuk azonos a pátensével. páter – ‘katolikus szerzetes pap ‹címzésként és megszólításként is›’: Páter Köteles, Balogh páter. A latin pater (‘apa, atya’) átvétele. Lásd még herkópáter, paternalizmus, páternoszter, pátria, patriarcha, pátriárka, patricius, patrimónium, patrióta, patrológia, patron, patrónus. paternalizmus – ‘atyáskodó, az érintettekről saját belátása szerint, azok véleményét figyelmen kívül hagyva gondoskodó állami vagy intézményi vezetés’. – paternalista: ‘a paternalizmus alapján álló’: paternalista állam. Nemzetközi szócsalád a latin pater, patris (‘apa’) paternus (‘apai’) származékának késő latin továbbképzése (paternalis) nyomán; a ~ mintái a szocializmus, nacionalizmus és hasonló szavak lehettek. Lásd még páter, pátria, patriarcha, pátriárka, patricius, patrimónium, patrióta, patrológia, patron, patrónus. páternoszter – ‘a Miatyánk’; ‘folyamatosan működő, ajtók nélküli felvonó’. A latin Pater noster (‘atyánk’) a Miatyánk latin szövegének két kezdőszava. Mai népszerű jelentése azzal kapcsolatos, hogy az öröklift fülkéi úgy járnak körbe egy végtelenített láncon, mint az imákat jelző gyöngyök a rózsafüzéren, ahol az imák egy csoportját mindig a Miatyánk zárja le. Lásd még páter, paternalizmus, pátria, patriarcha, pátriárka, patricius, patrimónium, patrióta, patrológia, patron, patrónus. patika – ‘gyógyszertár’; ‘‹tájnyelven› gyógyszer, gyógymód’: nincs patika az én bajomra. A latin apotheca (‘raktár, lerakat’) szóból ered, ennek mintája pedig a görög apothéké (‘raktár’) az apo- (‘el, félre’) és tithémi (‘tesz’) elemekből. A latin szónak az újkorban alakult ki ‘gyógynövénybolt, gyógyszertár’ jelentése. A magyarban a szókezdő a névelőnek érződött, s így maradt el (lásd lombik). Lásd még bodega, butik, téka. patina – ‘réz- és bronztárgyakon keletkező zöldes-barnás réteg’; ‘régies színezet, ódon jelleg’: érződött az utcán a régi idők patinája. Származéka: patinás. Nemzetközi szó az olasz patina, ill. azonos latin előzménye nyomán; mindkettő serpenyőt, tálat jelent, tehát a paténa alakváltozatai. A fenti jelentés másodlagosan, a bronzedényeken jelentkező bevonat révén alakult ki. patio – [patió] ‘spanyol házak nyitott belső udvara szökőkúttal, pálmákkal’. Spanyol szó, talán a latin patere (‘nyitva áll, nyitott’) folytatója; más nézet szerint egy tisztázatlan késői latin patuumból ered. patisszon – ‘csillagtök’. Francia szó, az ófrancia pastiz (‘sütemény’) folytatója, amely a középlatin pastitium révén a paszta előzményeire vezethető vissza. A fenti jelentés talán valamely süteményhez való hasonlóság révén alakult ki. patkány – ‘nagyobb testű, kártékony rágcsáló’. Vándorszó az újgörög pondikosz (‘pontuszi egér’) nyomán; vagy olasz pantecana, vagy szlovén podgana alak révén jutott a magyarba, ahol a szóvégi a elmaradt (mint beszéd, lapát, tömlöc stb.), s a szóvég palatalizálódott. patkó – ‘a ló patájára szögelt, kopás ellen védő U alakú vas’; ‘ilyen alakú sütemény’: mákos patkó. Származékai: patkós, patkol. Szláv eredetű szó: szerb-horvát potkov, szlovén, szlovák podkov (‘patkolás’); ezek a pod (‘alá’) és kovati (‘kovácsol’) elemeiből valók. A ~ nyíltabbá válással és vokalizációval alakult: potkov  patkov  patkou  patkó. pato- – ‹tudományos szóösszetételek előtagjaként› ‘betegséggel kapcsolatos’: – patofiziológia: ‘kórélettan’. – patológia: ‘kórtan, a betegségek okaival és tüneteivel foglalkozó orvostudományi ág’. – patológus: ‘a patológia szakembere’. – patologikus: ‘kóros, beteges’. – patopszichológia: ‘kórlélektan’. Orvosi szakszócsalád, közös első elemük a görög pathosz (‘szenvedés, betegség’); második elemük eredetéről lásd fiziológia, pszichológia. Lásd még apátia, antipátia, pátosz, szimpátia. pátosz – ‘nemes szenvedély, emelkedett ünnepélyesség’: Tanuld el életed csucsán / Vad pátoszát a szál fenyőknek (Illyés). – patetikus: ‘szárnyaló, ünnepélyesen emelkedett’; ‘kenetteljes, dagályos’. Nemzetközi szócsalád a görög pathosz (‘szenvedés, indulat, szenvedély’) és pathétikosz (‘szenvedélyes’) nyomán, a paszkhó (‘elvisel, elszenved’) igéből. Lásd még apátia, antipátia, pato-, szimpátia. pátria – ‘szülőföld, haza’: Debrecen volt a szűkebb pátriája. Nemzetközi szó, a latin patria terra (‘atyai föld’) főnévvé önállósult első eleme, a patrius (‘atyai’) nőnemű alakja a pater, patris (‘apa’)

szóból. Lásd még páter, paternalizmus, patriarcha, pátriárka, patrícius, patrimónium, patrióta, patrológia, patron, patrónus. patriarcha – ‘nemzetség, törzs ősatyja’; ‘‹törzsi társadalomban› nemzetségfő’. – patriarchális; ‘apajogú, a leszármazást az apa vonalán vezető’: patriarchális társadalom. – patriarchátus: ‘apajogú társadalom, a törzsi társadalom korai állapota’. Nemzetközi tudományos szakszócsalád a latin patriarcha (‘ősatya’), illetve görög patriarkhész előzménye alapján, amely a patria (‘nemzetség, törzs’, tkp. ‘atyai ágon való leszármazás’) és arkhész (‘vezető, uralkodó’) elemekből áll; az előbbi a patér, patrosz (‘apa’), az utóbbi az arkhé (‘elsőség, uralom’) származéka. Teljesen azonos eredetű szó a pátriárka, s régebben azt is írták ~nak; újabban a chs írású alakok elkülönültek a maguk társadalomtörténeti jelentéskörükkel. Lásd még páter, paternalizmus, pátria, patrícius, patrimónium, patrióta, patrológia, patron, patrónus. pátriárka – ‘a zsidóság legendás ősatyjainak egyike ‹Matuzsálem, Noé, Ábrahám stb.›’; ‘a nemzeti egyház vezető főpapja ‹a görögkeleti egyházban›’; ‘egyes katolikus érsekek címe’: a velencei pátriárka; ’tiszteletreméltó aggastyán’. – patriarkális: ‘régi hagyományokat őrző, régimódian családias, egyszerű’: patriarkális viszonyok között éltek. Nemzetközi szócsalád, eredetére nézve lásd patriarcha. Lásd még páter, paternalizmus, pátria, patrícius, patrimónium, patrióta, patrológia, patron, patrónus. patrícius – ‘‹az ókori Rómában› a született nemesség tagja, gazdag földbirtokos’; ‘‹a középkorban› városi előkelőség, vagyonos polgár’: Az egész piacnégyszöget mind patríciusok lakják (Jókai). Latin szó, a pater, patris (‘atya’) származéka. Lásd még páter, paternalizmus, páternoszter, pátria, patriarcha, pátriárka, patrimónium, patrióta, patrológia, patron, patrónus. patrimónium – ‘nemzetségi birtok’; ‘apai örökség’; ‘az elődök hagyatéka, eszmei örökség’. – patrimoniális: ‘a patrimóniummal kapcsolatos’; ‘apától örökölt’. Történelmi és jogi szakszó a latin patrimonium, azaz ‘(atyától örökölt) birtok, vagyon’ nyomán; ennek elemei a pater, patris apa és munia (‘szolgálat, tisztség, adomány’). Lásd még páter, paternalizmus, pátria, patriarcha, pátriárka, patrícius, patrióta, patrológia, patron, patrónus. patrióta – ‘hazafi’. Nemzetközi szó a latin patriota nyomán, amely a görög patriótész (‘földi, honfitárs’) megfelelője; forrása a patrisz (‘szülőföld’), a patér, patrosz (‘apa’) származéka. Lásd még páter, paternalizmus, pátria, patriarcha, pátriárka, patrícius, patrimónium, patrológia, patron, patrónus. patrisztika – lásd patrológia patrológia – ‘az ókori keresztény egyházatyákkal foglalkozó hittudományi ág’; olykor patrisztika néven is. Hittudományi szakszó a görög patér, patrosz (‘atya’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből; a patrisztika alapja a latin pater, patris (‘atya’). Lásd még páter, paternalizmus, pátria, patriarcha, pátriárka, patrícius, patrimónium, patrióta, patron, patrónus. patron – ‘tölténygyutacs’; ‘cserélhető tartálybetét’: szifonpatron, festékpatron; ‘csattanós mondás, tréfa’: elsütögette legócskább patronjait. A német Patrone (‘minta, sablon, töltényhüvely’) régibb patron alakjának átvétele; forrása francia közvetítéssel a latin patronus, amelynek az újkori latinban ‘minta, forma’ jelentése is lett (eredetéről lásd patrónus). A ‘töltényhüvely’ jelentéskör a németben alakult ki, s ebből való a szónak ‘szabványos méretű, beilleszthető tartály’ értelme is. Lásd még páter, paternalizmus, pátria, patriarcha, pátriárka, patrícius, patrimónium, patrióta, patrológia, patrónus. patrónus – ‘pártfogó, oltalmazó’; ‘védőszent’. – patróna: ‘női védőszent’: Mária, Magyarország patrónája. – patronál: ‘pártfogol, támogat, védnökként segít’: a gyár egy bölcsődét és egy kultúrotthont patronált. Nemzetközi szócsalád a latin patronus (‘pártfogó, védelmező’) nyomán, amely a pater, patris származéka tiszteletet kifejező nagyító képzővel. A patrona ennek nőnemű alakja; a patronál magyar fejlemény egy feltett, de nem létező latin *patronare ige alapján; távoli mintája a német patronisieren vagy a francia patronner (‘támogat’) lehetett. Lásd még páter, paternalizmus, pátria, patriarcha, pátriárka, patrícius, patrimónium, patrióta, patrológia, patron. patrul – ‘katonai járőr’. A bajor-osztrák patrul átvétele; az irodalmi német Patrouille az azonos francia szót követi. Ez utóbbi a patrouiller (‘sárban tocsog, caplat’) igéből való, amely a patte (‘állat lába, mancs, láb’) származéka; ez utóbbi hangutánzó eredetű lehet. Elavult szó a régi katonai nyelvből. patt – ‘‹sakkban› az a helyzet, amikor a lépésben lévő játékos képtelen mozdulni egyedül maradt (és sakkot nem kapott) királyával’; ‘‹átvitt értelemben› kiúttalan helyzet’: patthelyzet. A német Patt átvétele; ennek forrása a francia pat révén az olasz

- 273 - oldal

a

achát

patto, a latin pactum folytatója; a fenti jelentés a siamo pari e patti (‘egyenlően állunk’) kifejezésből ered. pattantyú – ‘ágyú’. Származéka: pattantyús. A pattog ige mozzanatos és műveltető pattant formájának folyamatos melléknévi igeneve, illetve ennek alakváltozata (mint csengettyű, forgattyú stb.). Elavult szó. pattog – ‘roppanó, koppanó hangokat hallat’; ‘ugrál, rugalmasan felfelugrik’; ‘perlekedik’. Származékok és kapcsolt szavak: pattogat, pattogatott, pattogzik, pattogtat; pattan, pattanás, pattanós, pattant, pattingat, pattint, pattintott. Hangutánzó eredetű szócsalád; alakjai gyakorító, mozzanatos és műveltető képzőkkel jöttek létre. Lásd még pattantyú. patvar – ‘veszekedés’; ‘fene, ördög’: hová a patvarba tetted a csizmámat? Származékai: patvarkodik, patvarista (= ügyvédgyakornok). Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák potvora (‘rágalom; szörny, szörnyűség’). A magyar szó értelme a ‘rágalom’  ‘az általa keltett indulatok’  ‘veszekedés, pereskedés’ úton fejlődött. A szóvégi a elmaradására példa beszéd, lapát, tömlöc; a magánhangzókat nyíltabbá válás alakította. A patvarista a magyar jogi latinban a ~ nyomán keletkezett patvaria, azaz ‘joggyakorlat’ szóból való. A köznyelvben ma csak a ~ tautologikus összetétele, a perpatvar él. pátyol – ‘beburkol, betakar’; ‘dédelget, kényeztet’. Származéka: pátyolgat. Alighanem egy hangfestő eredetű tőből ered, amelynek származéka a batyu, bugyolál és talán a fátyol is. Lásd még patyolat. patyolat – ‘finom fehér lenvászon’: patyolatfehér; ‘‹melléknévként› tiszta fehér, hibátlan, makulátlan’: patyolat bőr. Vitatott eredetű szó. Vagy deverbális névszói származék a pátyol igéből, amely esetben a pólyáláshoz használt fehér vásznat jelentette, vagy a fátyol szóból ered. paukol – ‘(bele)sulykol’; ‘magoltat, gépiesen megtanít’. A német pauken (‘dobol’) diáknyelvi ‘magol, magoltat’ értelme alapján, a Pauke (‘üstdob’) szóból. paulinus – ‘pálos (szerzetes)’. A pálos rend eredeti latin neve a latin Paulus nyomán. pauperizál – ‘elszegényít, nyomorba dönt’. – pauperizmus, pauperizáció: ‘tömeges elszegényedés, tömegnyomor’. Újkori, francia eredetű képzések (paupériser, pauperisme) a latin pauper, pauperis (‘szegény’) nyomán. pausálé – ‘átalánydíj’. Az ausztriai német Pauschale (‘összesített ár, átalánydíj’) átvétele. Ennek töve az irodalmi német Bausch (‘duzzanat’) alakváltozata; fenti értelme az in Bausch und Bogen, azaz ‘mindent egybevéve’ szólásból magyarázható. pauszpapír – ‘áttetsző famentes papír másolandó műszaki rajzok számára’. A német Pauspapier átvétele, ha úgy tetszik, részfordítása. A német szó első eleme a pausen (‘áttetsző papírra másol’) igéből való; ez valószínűleg a francia ébaucher (‘tervez, vázol’) és poncer (‘átmásol’) alakok vegyüléséből keletkezett. pauza – ‘szünet, megszakítás’; ‘zenei szünet’. – pauzál: ‘‹régen› szünetet tart; pihen, sziesztázik’. Nemzetközi szó a latin pausa (‘szünet, szünetjel’) nyomán, amely a görög pauszisz (‘beszüntetés’) megfelelője a pauó (‘abbahagy, megszüntet’) igéből. Lásd még póz. páva – ‘díszes farktollazatú fácánféle háziszárnyas’. A latin pavus nőnemű pava (‘pávatyúk’) alakjának átvétele. pavane – [pavan] ‘lassú, méltóságteljes udvari tánc a 16.-17. században’. Francia szó, az olasz padovana folytatása, amely Padova városából valót jelent. pávián – ‘nagy termetű, kutyaalkatú majom’. A német Pavian átvétele; ez a holland baviaan és francia babouin közvetítésével az ismeretlen eredetű népi latin babevynusból származik. pavilon – ‘kisebb kerti épület’; ‘épületszárny, épületcsoport egyik tagja’: a négyes kiállítási pavilon; ‘üvegezett falú árusító bódé, kioszk’. Nemzetközi szó a francia pavillon nyomán, amely a latin papilio, papilionis (‘pillangó; sátor’) származéka. A magyarba a német közvetítette. paxit – ‘TNT tartalmú ipari robbanóanyag’. Márkanév a latin pax (‘béke’) szó nyomán, a vegyületek nevében gyakori -it végződéssel (mint bentonit, nitrit stb.); arra utal, hogy a szer békés célra használatos. pazarol – ‘tékozol, könnyelműen vagy méltatlan célra használ ‹pénzt, időt, erőt›’; ‘a szükségesnél többet használ belőle’: pazarolja az áramot. – pazar: ‘bőséges, pompás’: pazar kínálat; ‘fényűzően gazdag’: pazar lakoma; ‘nagyszerű, remek’: pazar játékkal nyerte a döntőt. Bizonytalan eredetű szó. Talán a szerb-horvát pazariti (‘elad, kereskedik’) szóból való, amely a pazar (‘piac, bazár’) származéka;

ez esetben fel kell tennünk egy ‘elad’  ‘eltékozol’ jelentésfejlődést. A szótörténeti adatok ezt a feltételezést nem igazolják. A pazar nyelvújítási elvonás ‘pazarló bőségű’ értelemben. pázsit – ‘füves terület’; ‘gondozott gyep’. Szláv eredetű szó: szerb pažitj, szlovák pažiť (‘gyep, legelő’). A régi, illetve nyelvjárási pást alakot századunkban tették sportszakszóvá ‘vívószőnyeg’ jelentésben, a kiáll a pástra (‘vállalja a küzdelmet’) szólás alapján; ez persze eredetileg a füves harcmezőre értődött. pecázik – ‘horgászik’. Hangfestő eredetű szó, valószínűleg a peca (‘halfogó horog’) származéka, de lehet, hogy az ige az elsődleges, a pedz, pöcköl rokonságából, és a peca szót, mint a pecek rokonát, belőle vonták el. Eredeti jelentése, a korai adatok alapján, ez lehetett: ‘‹a hal› pedzi, pöcögteti, piszkálja ‹a horgot›’. pecek – ‘kitámasztásra, szétfeszítésre való kis fadarab’: szájpecek; ‘‹tájnyelven› pilincke, bige’; ‘zömök ember, gyerek’. Származékai: peckel, peckes. Hangfestő szó a pecázik, pedz, pöcköl családjából. pecér – ‘sintér’: kutyapecér; ‘‹régen› vadászkutyák gondozója’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát psar, szlovák psiar (‘kutyagondozó’); ezek a szláv pjesz (‘kutya’) származékai a foglalkozást jelző -ar végzettel. A magyarba igen régen egy pjszar alak kerülhetett, a belőle lett piszar pedig hangrendi kiegyenlítődéssel, nyíltabbá válással, affrikálódással és analogikus nyúlással (mint gelencsér s hasonlók) formálódott: piszar  peszar  peszer  pecer  pecér. pécéz – ‘kijelöl’: Fogta, a gyepen egy kis helyet pécézett (Arany); ‘‹ki- igekötővel› kiszemel ‹kellemetlen feladatra, gúny vagy szidalom céltáblájául›’. Bizonytalan eredetű szó. Talán hangfestő eredetű (a pecek, pedz családjából), vagy a hasonló eredetű péce (‘határjelző pózna’) származéka. pech – ‘balszerencse, kellemetlen eset, kudarc’. A német Pech (‘szurok; kellemetlen eset’) átvétele; ez a latin pix, picis (‘szurok’) származéka az ófelnémet beh formán keresztül. Az átvitt értelem arra utal, hogy a szurokkal régen madárfogó vesszőt kentek. Ennek tanúja a német Pechvogel, azaz ‘mindenben balszerencsés, ügyefogyott ember’ szó, tkp. ‘szurokmadár’, azaz szurokba ragadt madár (Vogel). Lásd még pokol. pecsenye – ‘sült hús’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén pečenje, szlovák pečeňa, a sütést jelentő szláv pek- tő (lásd pekár) pecs- változatából (lásd pecsét, pest). pecsét – ‘viaszba nyomott azonosító jel’; ‘bélyegző’; ‘szennyes folt’: pecsétes ruha. Származékai: pecsétes, pecsétel, (meg)pecsételődik. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák pečat (‘pecsét’); ezek talán ‘beleégetett’ jelentésűek, s így pecsenye, pest szavaink előzményeivel rokonok. A magyarban hangrendi kiegyenlítődés történt. pecsovics – ‘a Habsburg-ház, illetve a kormányzat szolgalelkű híve, elvtelen kiszolgálója ‹a 19. században›’. Egy Pecsovics nevű túlbuzgó kormánypárti kortesnek, gróf Festetics Rudolf Tolna megyei földbirtokos tiszttartójának a nevéből köznevesült az 1830-as években. pedagógus – ‘a nevelés szakembere, tanár, tanító, óvónő’. – pedagógia – ‘neveléstudomány’. Nemzetközi szócsalád a latin paedagogus nyomán; forrása a görög paidagogosz (‘nevelő’, tkp. ‘gyermekvezető’) a paisz, paidosz (‘fiú, gyermek’) és agógosz (‘vezető’) elemekből, az agó (‘vezet’) ige nyomán. Lásd még enciklopédia, logopédia, ortopéd, pedáns, pederaszta, pediátria, pedológia. pedál – ‘egy szerkezetet működtető vagy irányító, lábbal nyomott alkatrész’: gázpedál, biciklipedál, zongorapedál. Nemzetközi szó az olasz pedale (‘orgonapedál’) nyomán, amely a latin pes, pedis származéka. A magyarba a német Pedal közvetítette. Lásd még pedikűr, pié, piedesztál. pedáns – ‘kínosan pontos, rendszerető’; ‘szőrszálhasogató, betűrágó, kicsinyes’. – pedantéria: ‘aggályos rendszeretet, kicsinyesség, fantáziátlanság’. A ~ nemzetközi szó az olasz pedante (tkp. ‘iskolamester’; ‘vaskalapos oktató’) szóból, amely a pedare (‘oktat’) folyamatos melléknévi igeneve; ez a késői latin paedare révén a görög paideuó (‘oktat, nevel’) igére vezethető vissza. A magyar szó a német Pedant átvétele latinosított szóvéggel; az ugyancsak latinosított pedantéria forrása a francia pédanterie. Lásd még enciklopédia, logopédia, ortopéd, pedagógus, pederaszta, pediátria, pedológia. pedellus – ‘iskolai altiszt, hivatalsegéd’. A középkori latin bedellus (‘törvényszolga, iskolaszolga’) hazai latin pedellus változatának továbbélése; forrása az ófelnémet butil, bitil (‘törvényszolga, kikiáltó’). Lassan avuló szó. pederaszta – ‘fiatal fiúkhoz nemileg vonzódó férfi’. – pederasztia: ‘férfi rendellenes nemi vonzódása fiatal fiúkhoz’. Orvosi szakszó a latin paederasta, illetve előzménye, a görög paiderasztész nyomán, a paisz, paidosz (‘fiú’) és erasztész

- 274 - oldal

a

achát

(‘szerető’) elemekből; eramai a.m. ‘szeret’. Lásd még enciklopédia, logopédia, ortopéd, pedagógus, pedáns, pediátria, pedológia. pediátria – ‘gyermekgyógyászat’. – pediáter: ‘gyermekgyógyász’. Orvostudományi szakszavak a görög paisz, paidosz (‘fiú, gyermek’) és hiatrosz (‘orvos’), illetve hiatreia ‘gyógyítás’ elemekből; utóbbiak a hiatreuó ‘gyógyít, orvosol’ származékai. Lásd még enciklopédia, logopédia, ortopéd, pedagógus, pedáns, pederaszta, pedológia, pszichiátria. pedig – ‘meg, viszont, noha, mégpedig, márpedig’. Egy korábbi kedig formából való szóeleji k  p elhasonulással (mint pl. köszméte  pöszméte). A kedig egy feltehető, bár önállóan ki nem mutatható kéd (‘idő’) szó -ig ragos származéka. A kéd alighanem depalatalizált származék az elavult kégy (‘körív’) szóból, jelentése a ‘körív’  ‘a Nap pályája az égen’  ‘nap, idő’ vonalon fejlődött. A kedig eredeti jelentése ‘egy ideig, még’ volt, ebből fejlődött ki bonyolult módon a ~ mai jelentésköre. pedigré – ‘tenyészállat leszármazását mutató táblázat’; ’tisztavérűség’: remek pedigréje van; ‘‹gúnyosan› előkelő származás, családfa’. Nemzetközi szó az angol pedigree nyomán; ennek forrása az ófrancia pée de grue, azaz ‘daruláb’ a latin pes (‘láb’) és grus (‘daru’) elemekből. Az elnevezés alapja, hogy a régi leszármazási listákon háromágú nyíllal (ez volt a „daruláb”) jelölték, illetve kötötték össze az egyes tételeket. Lásd még pedál, piedesztál. pedikűr – ‘lábápolás’. Származékai: pedikűrös, pedikűröz. Nemzetközi szó a francia pédicure nyomán, a latin pes, pedis (‘láb’) és cura (‘gondozás, ápolás’) elemekből. Lásd még manikűr, pedál, piedesztál. pedológia – ‘a gyermekekre vonatkozó nevelési, lélektani és szociológiai ismeretek összessége, az erre épülő gyakorlat’. Tudományos szakszó a görög paisz, paidosz (‘fiú, gyermek’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még enciklopédia, logopédia, ortopéd, pedagógus, pedáns, pederaszta, pediáter. pedz – ‘‹hal a csalétket› harapdálni kezdi’; ‘kezdi érteni’: pedzed már a lényeget? Hangfestő szócsalád a pecázik, pöcköl családjából. pegazus – ‘az ógörög regék szárnyas paripája, a szárnyaló költői ihlet jelképe’. Latin szó (Pegasus), görög formában Pégaszosz; ez a pégé (‘forrás’) szóval kapcsolatos, mivel a ~ patái nyomán források fakadtak. pehely – ‘puha, könnyű fedőtoll’; ‘finom, szálas képződmény növényen’; ‘hó vagy más anyag laza, könnyű csomója’. Származékok és kapcsolt szavak: pelyhes, pelyhesedik, pelyhedzik; pihe, pihés. Hangutánzó eredetű szócsalád, amely a kilégzés hangját imitálja, rokona a piheg, pihen. A ~ eredetibb pehel alakjában a -l kicsinyítő képző, amely utóbb palatalizálódott. A pelyh- tőalak hangátvetés eredménye, talán a kehely analógiájára, bár ott a tőforma (kelyh-) az eredeti. pej – ‘vörösesbarna, fekete sörényű (ló)’. Származéka: pejkó. Ismeretlen eredetű szó. pejoratív – ‘rosszalló, helytelenítő, elítélő ‹jelentésárnyalat›’: az amatőrhöz képest a dilettáns pejoratív csengésű. Nyelvészeti szakszó, tudós képzés a latin peior (‘rosszabb’), a malus (‘rossz’) rendhagyó középfoka alapján. pejsli – ‘szalontüdő, savanyútüdő’; ‘tüdő’: kiköpöm a pejslimet (‘ki vagyok fulladva’). Az ausztriai német Beuschel (‘tüdő, állati belsőség, ebből készült étel’) nyelvjárási beischl alakjának átvétele; második jelentésében a szleng eleme. pék – ‘kenyeret, süteményt készítő iparos’. Származéka: pékség. A bajor-osztrák Beck nyelvjárási pek alakjának átvétele hangsúlyos magánhangzó-nyúlással. pekár – ‘pék’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák pekar; ez a sütéssel kapcsolatos szláv pek- tőből ered a foglalkozást jelző -ar képzővel. A ~ elavult szó, csak családnevekben él. Lásd még pecsenye. pelargónia – ‘muskátli’. A görög pelargosz (‘gólya’) szóból alkotta L’Héritier francia botanikus. Az elnevezés alapja, hogy a muskátli is a gólyaorrfélék családjába tartozik, amelynek egyik tagja, a geránium (lásd ott) ugyancsak gázlómadárról kapta nevét. példa – ‘követendő cselekvés, magatartás, személy’: példakép; ‘tanulságos eset’: intő példa; ‘valamit megvilágító adat’: nyelvi, történelmi példa; ‘már megtörtént hasonló eset’: példa nélkül álló botrány; ‘matematikai, fizikai feladat’: számtanpélda. Származékai: példás, példáz, példázat, példázatos, példálózik, példátlan, példány. A középfelnémet bilde (‘kép, alak, mintakép, hasonlat’) átvétele; irodalmi német megfelelője a Bild (‘kép’). A ~ szókezdő hangja a pánt, pántlika, a szóvég s a szó hangrendisége a cérna, párta s hasonlók mintáját követi. pele – ‘a mókushoz hasonló rágcsáló állat’. Vitatott eredetű szó; egyaránt lehet a forrása szláv szó (szlovén

polh vagy szlovák plch), illetve a német Bilch ófelnémet pilih előzménye. pelenka – ‘csecsemő alsótestének bepólyálására való kelmedarab’. Származékai: pelenkás, pelenkáz. Északi szláv eredetű: szlovák plienka, kárpátukrán pelenka, cseh plenka; ezek egy szláv pelena, plena (‘pólya’) kicsinyítő képzős alakjai. A forrásnyelv leginkább a kárpátukrán lehetett. pelerin – ‘a vállat fedő széles, ujjatlan körgallér’. Nemzetközi szó a francia pčlerine nyomán; ez a pčlerin (‘zarándok’) szóból való, amely a latin peregrinus (‘idegen, utazó’) késői, elhasonulásos pelegrinus (‘zarándok, vándor’) változatának folytatója; forrása a peregre (‘idegenbe, idegenben’) határozó a per (‘át’) és ager, agris (‘szántóföld’) elemekből. A ~ tehát eredetileg zarándokok, utazók köpenygallérját jelentette. pelikán – ‘gödény’. Nemzetközi szó a latin pelicanus előzménye, a görög pelekan (‘harkály; pelikán’) nyomán; a név a görögben hangutánzó eredetű, a pelekaó (‘fejszével vág’) származéka a peleküsz (‘fejsze’) alapján. A magyarba a német Pelikan közvetítette. pellagra – ‘vitaminhiányos bőrbetegség’. Nemzetközi szó az olasz pelle agra (‘érdes bőr’) kifejezésből; e szavak forrása a latin pellis (‘bőr’), illetve acer, acris (‘éles, metsző, durva’). pellengér – ‘szégyenoszlop, szégyenfa’. Származéka: (ki)pellengérez. A középfelnémet pranger, prenger átvétele ejtéskönnyítő járulékhanggal, hangrendi illeszkedéssel, r  l elhasonulással, analogikus nyúlással és intervokális kettőződéssel: pranger  prenger  perenger  pelenger, pelengér  pellengér. pelyva – ‘a gabonaszem csépléskor leváló héja’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát pljeva, szlovén, szlovák pleva. A magyarban hangáthelyezés következett be: pljeva  peljva, esetleg utólagos palatalizációval: pleva  pelva  pelyva; az is elképzelhető, hogy még a honfoglalás előtt kölcsönöztünk egy délorosz peleva formát, amelyből a két nyílt szótagos tendencia alapján lett pelva, majd pelyva. pemete – ‘kemencesöprű’; ‘pemetefű’. A bolgár pomet átvétele; ennek két irányú hangrendi kiegyenlítődésével lett egyfelől a pamat, másfelől a pemet alak, amely talán kicsinyítő képzővel vette fel a ~ formát. pempő – ‘pépes étel’; ‘pépes anyag’: méhpempő. Gyermeknyelvi szó, a pép alakváltozata járulékos nazálissal, mint a göb–gömb, lobog–lomb szópárok második tagjában. pemzli – ‘ecset’. A német Pinsel (‘ecset’) középfelnémet pensel előzményének átvétele; a -li végzet bajor-osztrák nyelvjárási alakváltozatra vall. A német szó az ófrancia pincel révén a latin penicilus (‘ecset’) szóra megy vissza, amely a penis (‘farok’) kicsinyített alakja. pendely – ‘vászon alsószoknya vagy női ing’; ‘kisgyermek hosszú, ingszerű ruhája’: pendelyes gyerek. Alakváltozatok: pendé, pentöl, pintő, pengyel, pöndől stb. A német Band (‘szalag’) tájnyelvi, kicsinyített bändel, pendl alakjainak átvétele. Egy korai pendelyes ing (‘szalagdíszes ing’) szókapcsolatból pendelyes, majd pendely alakban önállósult ‘ing’ jelentésben; lásd erre kalap. Lásd még pánt, pántlika. penderedik – ‘csavarodik’; ‘frissen perdül, fordul’. Származékok, illetve kapcsolt szavak: penderít, penderül. Valószínűleg hangutánzó, hangfestő szavak a forgó, guruló mozgás érzékeltetésére; a pödör rokonai, mint a pöndörödik, pöndörül alakváltozatok sejtetik. pendlizik – ‘ingázik, két hely között rendszeresen ide-oda jár, közlekedik’; ‘‹színész› egy este több helyen is fellép’. Származéka: pendli. A német pendeln (‘ing; ingázik’) magyar változata; ez a Pendel (‘inga’) főnévből való, végső forrása a latin pendulum (‘inga’) a pendere (‘függ’) igéből. A magyar pendli alighanem elvonás a ~ből. Lásd még panzió, penzum, pezó, pond, ponderál, spendíroz. penecilus – lásd penicilus penész – ‘szerves anyagon fonalas gombákból képződő zöldesszürke réteg’. Származékai: penészes, penészedik. Szláv eredetű szó: szerb-horvát plesan, szlovén plesen, szlovák pleseň. A bizonyára korán átvett szóban a szóeleji mássalhangzótorlódást ejtéskönnyítő magánhangzó szüntette meg, közben hangátvetés, az l kiejtése, végül a második szótagban az e analógiás megnyúlása következett be: plesn  peleszne  peneszle  penesz  penész. penetráns – ‘orrfacsaró ‹szag, bűz›’; ‘átható, éles, metsző ‹tekintet›’. Nemzetközi szó a latin penetrare (‘behatol, átjár’) igéből, a penus (‘belső rész’) és intrare (‘belép’) szavak elemeiből. A ~ folyamatos melléknévi igenév. peng – ‘‹húr, rugalmas fémtárgy érintésre› lassan elhaló zenei hangot ad’. Származékok és kapcsolt szavak: pengés, penget, pengető, pengetés; pendít, pendül. Hangutánzó eredetű szócsalád; alakjai olyan kapcsolatban állnak, mint pl. cseng–csendít–csendül. Lásd még penge, pengő.

- 275 - oldal

a

achát

penge – ‘kard, tőr, kés vagy borotva fém lapja’. A peng ige folyamatos melléknévi igenevének olyan változata, mint csusza, hinta, hulla, lenge. Lásd még pengő. pengő – ‘magyar pénznem 1927 és 1946 között’. Származéka: pengős. A peng ige folyamatos melléknévi igeneve; a 19. században ezüstpénzre, fémpénzre mondták, a papírpénztől való megkülönböztetésként. A pengő forint kifejezésből lett utóbb önálló főnév, az új pénznem neve. Lásd még penge. penicillin – ‘gyulladást okozó baktériumok elleni gyógyszer’. A Penicillium (‘ecsetpenész’) név származéka a vegyi készítményekben gyakori -in végzettel (mint anilin, kinin), mivel ebből a penészgombából állította elő a szert A. Fleming angol bakteriológus. A gombanév eredetéről lásd pemzli, penicilus, penisz. penicilus – ‘tollkés, zsebkés’; penecilus alakban is: Sohasem bírtam megtalálni többé a kis csontnyelű penecilusomat (Mikszáth). A latin penicillus (‘ecset’) átvétele; ez további kicsinyítés a penis (‘farok’) kicsinyített peniculus (‘pamacs’) származékából. A magyar szó fenti értelme bonyolult úton jött létre: ‘ecset’  ‘íróecset’  ‘írótoll’  ‘írótoll (lúdtoll) hegyezéséhez, vágásához való zsebkés’  ‘zsebkés’. Az ‘íróecset’  ‘írótoll’ átmenetet a hasonló funkción túl az is segítette, hogy a ~t a latin penna (‘toll’) származékának vélték. Ebbe a családba tartozik a francia pinceau (‘ecset’), az angol pencil (‘ceruza’) és a pemzli német eredetije is. A ~ elavult szó. Lásd még penicillin, penisz, penna. penisz – ‘hímvessző’. Az orvosi nyelv szava a latin penis (‘farok’) nyomán. Az elterjedt pénisz ejtés a megfelelő német szó (Penis) külön átvételéből ered. Lásd még pemzli, penicillin, penicilus. penitencia – ‘bűnbánat, vezeklés ‹a katolikus egyházban›’. – penitenciárius: ‘kanonok, aki a különleges bűnesetekben is jogosult a feloldozást megadni’. Nemzetközi szó a latin paenitentia (‘megbánás’) nyomán, amely a paenitere (‘megbán’) ige származéka; végső forrása a paena, poena (‘büntetés’). Lásd még pönálé. penna – ‘‹lúdtollból való› írótoll’: Nem írom pennával… de szablyám élivel… az én örök híremet (Zrínyi). A latin penna (‘madár szárnytolla’) átvétele; ‘írótoll’ jelentése él az angol pen szóban is. Elavult szó. penta- – ‹idegen összetételek előtagjaként› ‘öt’. – pentaéder: ‘ötlapú mértani test’. – pentagon: ‘ötszög’. – pentagondodekaéder: ‘tizenkét szabályos ötszögből álló mértani test’. – pentagramma: ‘ötágú csillag mint ókori, varázserejű jelkép’. – pentameter: ‘négy egész és két fél lábból álló daktilusi verssor’. – pentaprizma: ‘ötoldalú üveghasáb tükörreflexes kamerák keresőjében. – pentatlon: ‘öttusa’. – pentaton: ‘ötfokú ‹zenei skála›’. A görög penta (‘öt’) összetételei; a második elemekre nézve lásd dodekaéder, trigonometria, gramm, metrum, prizma, atléta, tónus. Lásd még pentateuchus, puncs. pentateuchus – ‘az Ötkönyv, Mózes öt könyve az ószövetségi Biblia élén’. Latin szó a görög penta (‘öt’) és teukhosz (‘eszköz, tekercs, könyv’) elemekből. Lásd még penta-, puncs. péntek – ‘a hét ötödik napja’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén petek, szlovák piatok; ezek a szláv pet, piat (‘öt’) származékai, oldalági rokonuk a görög pente (‘öt’). A magyarba még a 10. század vége előtt kerülhetett a régi szláv nazálist őrző *pentek alak, alighanem valamelyik déli szláv nyelvből. Lásd még peták. penultima – ‘utolsó előtti ‹szótag›’. Nemzetközi szó a latin paene (‘csaknem’) és ultima (‘utolsó’), mármint syllaba (‘szótag’) nyomán. Lásd még ultra. pénz – ‘értékmérőként és csereértékként használt fém vagy papír eszköz’; ‘halpikkely’: halpénz. Származékai: pénzes, pénzel. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén penez, szlovák peniaz (‘pénzérme’); ezek töve a német Pfennig és angol penny germán előzményével, végső soron a latin pannus (‘szövetdarabka’) szóval kapcsolatosak, mivel hajdan ruhaneműk is szolgáltak csereérték gyanánt. A ~ a két nyílt szótagos tendencia alapján jött létre toldalékos alakokban, hangsúlyos nyúlással: penez  penezet  penzet  penz  pénz. penzum – ‘kiszabott feladat, munka’; ‘feladat, lecke’. Nemzetközi szó a latin pendere, pensum (‘mérlegel, kimér’) igéből; az ókorban a pensum a rabnőknek egy napra kimért gyapjúadag volt, amit megfonni tartoztak. Lásd még panzió, pezó, pond, ponderál, spendíroz. penny – ‘angol váltópénz, a font századrésze’. Angol szó, eredetibb formájában penning, a német Pfennig megfelelője; közös forrásuk talán a latin pannus (‘szövetdarabka’), mivel hajdan ruhaneműk is szolgáltak csereérték gyanánt. Lásd még panel, pannó. peon – ‘latin-amerikai napszámos’. Spanyol szó, tkp. ‘gyalogos’ a latin pes, pedis késő, nagyító képzős pedo, pedonis alakjából. Lásd még pionír.

peónia – ‘pünkösdi rózsa’. Nemzetközi szó a latin paeonia, illetve előzménye, a görög paiónia nyomán; az utóbbiban Paiónnak, Endümión fiának neve rejlik, aki állítólag e virágot fölfedezte. pép – ‘porszerű anyag és folyadék sűrű keveréke’; ‘áttört vagy reszelt anyagból készült félsűrű ételnemű’. Gyermeknyelvi szó a papi rokonságából; hangutánzó jellege folytán hasonlít a latin pappa, cseh papu (‘gyermekeledel’), német Pappe (‘kása, pép’) szavakhoz. pepecsel – ‘aprólékoskodva foglalkozik valamivel’; ‘piszmog’. Hangfestő eredetű szó. pepita – ‘apró sötét és világos kockákból álló minta’. Ez a minta egy Pepita de Ortega nevű népszerű spanyol táncosnőről kapta nevét, aki a 19. század derekán Európa-szerte sok helyen fellépett, és kockás kendőt viselt. A Pepita a spanyol Pepito nőnemű alakja; ez utóbbi a Jusepe, azaz József keresztnév becéző Pepe alakjának kicsinyített formája. peplosz – ‘ujjatlan, a vállon csattal megerősített női felsőruha az ókori görögöknél’. Görög szó. pepszin – ‘a gyomor fehérjebontó enzimje’. – peptid: ‘fehérjék lebontásakor keletkező egyszerű aminosavas vegyület’. Orvosbiológiai szakszavak a görög pepszisz (‘emésztés’), illetve peptó (‘emészt’) szavakból, a vegyületeknél gyakori -in (mint inzulin, kinin), illetve -id (mint aldehid, klorid) végződéssel. pér – ‘a pisztránggal rokon folyami hal’. Ismeretlen eredetű szó. per1 – ‘törve’: hat per kettő az három; ‘‹alosztály jelölésére›’: három per hármas ügyosztály; ‘‹tréfás kifejezésekben› -nként’: per kopf, per koponya; ‘‹hivataloskodó kifejezésekben kb.› -nyilag’: per pillanat, per ma. A latin per (‘át, révén, szerint, vele’) átvétele; használata régi latin kifejezéseken (pl. per capita, azaz ‘fejenként’) alapul, de német mintákon is: per Jahr, per Stück (‘évente, darabonként’); a per pillanat, per ma semmivel sem indokolható, fontoskodó zagyvaság. Lásd még percent, perorális, persze, pertu. per2 – lásd perel perc – ‘nagyon rövid idő’: egy percig se maradok itt; ‘az óra hatvanadrésze’; ‘az ujj egy íze’: ujjperc; ‘a mértani fok hatvanadrésze’. A percen ige percenés, percegés, percenet alakjaiból vonódott el; jelentésfejlődése: ‘az óra egy percenése’  ‘rövid idő’  ‘kis időegység’  ‘kicsiny darab, rész’. percen – ‘egy halk, kaparászáshoz hasonló hangot ad’; ‘‹óra› egyet tiktakol’. Származékok és kapcsolt szavak: percenés, percenet, percent; perceg, percegő, percegés. Hangutánzó eredetű szócsalád. Lásd még perc, porc, pörc. percent – ‘százalék’. Az ausztriai német Perzent átvétele, forrása az olasz per cento (‘százanként’) a latin per (‘át, által, szerint’) és centum (‘száz’) nyomán. Lásd még procent. percipiál – ‘észlel, érzékel’. – percepció: ‘érzékelés’. – perceptív: ‘észrevevő, felfogó ‹képesség›’. – percepcionalizmus: ‘a megismerést az érzéki észlelésre korlátozó ismeretelméleti felfogás’. Nemzetközi szócsalád a latin percipere, perceptum (‘megragad, észlel, felfog’) igéből, a nyomatékosító per- és a capere (‘fog, megragad’) elemek nyomán. Lásd még appercipiál. perdendo – ‘elhalóan, fokozatosan halkítva ‹adandó elő›’. Olasz zenei utasítás a perdere (‘elvész, elveszít’) igéből, tkp. ‘elveszve’. Lásd még perdita. perdita – ‘bukott nő, prostituált’. Olasz eredetű irodalmi szó, a perdito (‘elveszett, elkárhozott’) nőnemű alakja a perdere (‘elvész’) igéből; előzménye az azonos latin ige. Lásd még perdendo. pereat – ‘vesszen, pusztuljon, le vele’: Minden új hangra, új erőre… pereátot kiáltanak (Ady). Latin szó, a perire (‘pusztul’) egyes harmadik személyű felszólító alakja a per- (‘keresztül, el, félre’) és ire (‘megy’) elemekből. Régies szó. perec – ‘kettős hurokba vagy karikába font vékony péksütemény’: sósperec; ‘nemesfém karika’: karperec, bokaperec. Származéka: pereces. A középfelnémet preze (‘perec’) átvétele (irodalmi német Brezel); ez a latin brachium (‘kar’) feltehető késői *brachitum (‘összefont karok’) származékára vezethető vissza. Lásd még brácsa. pereg – ‘‹szemekben, apró darabokban› hull’; ‘szapora ütésektől folyamatos hangot ad’: pereg a dob; ‘‹főleg pörög alakjában› forog’. Származékok és kapcsolt szavak: pergő, pergés, pörge; perget, pörget, pörgettyű, perdít, perdül, perdület. Hangutánzó eredetű szócsalád, a forgó tárgyak mozgásától keltett hangokat érzékelteti. A jelentések nagy többsége ebbe a körbe tartozik, főleg a labiális változatokhoz (pörög, pördül, pördít) kötődve; a ~ fenti első két jelentése merőben csak a hangzást érzékelteti.

- 276 - oldal

a

achát

peregrinus – ‘vándor, vándordiák, zarándok’. – peregrináció: ‘vándorlás’; ‘költözés ‹madaraknál›’; ‘protestáns lelkészjelölt külföldi tanulmányútjai’. A ~ latin szó, tkp. ‘idegen, külhoni, járatlan’; eredetéről lásd pelerin. perel – ‘perbe idéz ‹valakit›, pert folytat’: kártérítésért perel; ‘‹inkább pöröl alakváltozatában› veszekedik, civakodik’. Származékok és kapcsolt szavak: perlekedik, perlekedés; per, peres, peresít, pereskedik, pereskedés. Szláv eredetű szó: szerb-horvát preti (‘vádol’), szlovák prieť sa (‘veszekszik’); a szóeleji mássalhangzó-torlódást járulékos magánhangzó oldotta fel: preti  pereti  perel; a per utólagos elvonás a magyarban. perem – ‘szegély’. Származékai: peremes, peremez. A középfelnémet brem, prem (‘szegély, szegés’) átvétele; a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta. Lásd még prém. pereputty – ‘rokonság, család, háznép’: vele jött az egész pereputty. Ismeretlen eredetű szó. peresztrojka – ‘gyökeres átalakítás ‹a Szovjetunióban a nyolcvanas években Gorbacsov által meghirdetett politika›’. Orosz szó, tkp. ‘átépítés’ a pere- (‘át’) és sztroitj (‘épít’) elemekből. perfekció – ‘tökéletesség, teljesség’. – perfekcionizmus: ‘a tökéletesre való törekvés’. – perfekcionista: ‘‹munkájában› megalkuvás nélkül a tökéletesre törekvő ember’. – perfekt: ‘tökéletes, hibátlan’; ‘‹idegen nyelvben› tökéletesen jártas’: perfekt angol és francia levelező. – perfektum: ‘‹nyelvtanban› befejezett igeidő’. – perfektuál: ‘véghezvisz, foganatosít’. Nemzetközi szócsalád a latin perficere, perfectum (‘elvégez, véghezvisz’) ige alapján, a per- (‘keresztül’) és facere (‘csinál’) elemekből. A perfekt a megfelelő német szó átvétele. Lásd még parfé. perfid – ‘hitszegő, hűtlen, álnok’. – perfidia: ‘hitszegés, hűtlenség’. Nemzetközi szócsalád a latin perfidus (‘hitszegő’) nyomán, a per(‘el, félre’) és fides (‘hűség, tisztesség’) elemekből. Lásd még fidélis. perforál – ‘átfúr, lyuggat, perforációval lát el’; ‘átfúródik’: perforált a vakbele. – perforáció: ‘apró lyukak sorozata ‹papíron, a letépés megkönnyítésére›’; ‘átfúródás’: vakbélperforáció. Nemzetközi szó a latin perforare (‘átlyukaszt’) szóból, a per- (‘át’) és forare (‘fúr’) elemekből. performance – [pörformansz] ‘színházi és képzőművészeti elemeket kombináló egyszeri műalkotás’. Angol szó, tkp. ‘végrehajtás, teljesítmény, előadás, kiállítás’, latinos jellegű képzés a perform (‘elvégez, teljesít’) igéből; ez voltaképp a francia parfournir (‘bevégez’) származéka; a fournir elem eredetéről lásd furnér. pergamen – ‘írás céljára finoman kidolgozott, vékony állatbőr’. Nemzetközi szó a latin Pergamena charta, illetve előzménye, a görög Pergaméné diphtera (‘pergamoni hártya’) önállósult első eleme alapján, vagyis az ókori kis-ázsiai Pergamon város nevére utal. pergola – ‘nyitott lugas felfutó növényekkel. Olasz szó, a latin pergula (‘karzat, erkély’) folytatója. perhorreszkál – ‘kárhoztat, elítél’; ‘visszariad ‹valamitől›’. A latin perhorrescere (‘elszörnyülködik, megrendül’) szóból, a per(‘keresztül’) és horrere (‘elborzad, irtózik’) elemekből. Elavult szó. Lásd még horror. péri – ‘tündér, jó szellem’: A Paradicsom és a péri (Schumann oratóriuma). Nemzetközi szó a perzsa parí (‘szárnyas szellem’) nyomán; eredetileg ‘szép, de gonosz női démon’. periféria – ‘külső rész, szél’: perifériás látás; ‘külterület, külváros’; ‘a számítógép központi egységén kívüli gépelemek összessége’. – periferiális, periferikus: ‘külső, szélső, a központtól távol eső’; ‘mellékes’. Nemzetközi szócsalád a latin periferia, illetve előzménye, a görög periphereia (‘kör kerülete’) nyomán, a görög peri- (‘körül, körbe’) és pheró (‘visz’) elemekből. perigeum – ‘a Hold vagy mesterséges hold pályájának a Föld középpontjához legközelebb eső pontja’. – perihélium: ‘a bolygók pályájának a Nap középpontjához legközelebb eső pontja’. Csillagászati szakszók a latin perigaeum és perihelium nyomán, a görög peri- (‘körül, mellett’) és gaia, gé (‘föld’), illetve héliosz (‘nap’) elemekből. perikarditisz – ‘szívburokgyulladás’. Orvosi szakszó a görög peri- (‘körül’) és kardia (‘szív’) elemekből, a gyulladásra utaló -itisz végződéssel. perikópa – ‘az adott ünnepnapra kijelölt szentírási szakasz’. A latin pericopa előzménye a görög perikopé (‘körülvágás, levágott rész’) a peri- (‘körül’) és koptó (‘vág’) elemekből. periódus – ‘(visszatérő) szakasz, időköz’; ‘szabályosan ismétlődő jelenségek egy szakasza’: váltóáram periódusa; ‘‹régebben› körmondat’. – periodikus: ‘a szabályos visszatérésen, ismétlődésen alapuló’: periodikus rendszer. – periodika: ‘időszaki sajtótermék,

folyóirat’. – periodicitás: ‘szakaszosság, periodikus jelleg’. – periodizál: ‘korszakol, korszakokra bont’. Nemzetközi szócsalás a latin periodus, illetve előzménye, a görög periodosz (‘körfordulat, szakasz’) nyomán, a peri- (‘körül’) és hodosz (‘út’) elemekből. perioikosz – ‘az ókori Spárta szabad, de politikai jogokkal nem bíró lakosa’. Történelmi szakszó a görög peri- (‘körül, mellett’) és oikidzomai (‘lakik’) elemekből. peripatetikus – ‘Arisztotelész tanítványa’; ‘‹melléknévként› iskolás kötöttség nélkül, csoportosan végzett ‹oktatás›’. Nemzetközi szó a görög peripatetikosz (tkp. ‘járkáló’) nyomán, a peripateó (‘járkál, sétálgat’) igéből, a görög peri- (‘körül’) és pateó (‘lépked, jár’) elemek szerint; Arisztotelész a hagyomány szerint gyakran sétálgatás közben oktatta tanítványait. periszkóp – ‘tükrökből és lencsékből szerkesztett optikai készülék, amellyel akadályok fölött is átlátni’. Nemzetközi szó a görög peri- (‘körül’) és szkopeó (‘néz’) elemekből. perisztaltika – ‘féregszerűen gyűrűző, a beltartalmat így továbbító mozgás ‹nyelőcsőben, bélben›’ . – perisztaltikus: ‘a perisztaltika módszerével folyó’: perisztaltikus mozgás. Élettani szakszó a görög peri- (‘körül’) és sztaltikosz (‘összeszorító’) elemekből. perisztülion – görög és római lakóház oszlopokkal körülvett belső udvara. Műtörténeti szakszó a görög peri- (‘körül’) és sztülosz (‘oszlop’) elemekből. Lásd még sztilita. perje – ‘laza bugájú fű’. Szláv eredetű szó: szlovén pirje (‘tönköly’), szlovák pyrie (‘perje’). A magyar szótőben nyíltabbá válás zajlott le. perjel – ‘rendi elöljáró, prior’. A latin prior (‘előbbi, előbbre való’) származéka; ez a pro, prae (‘elöl, előtt’) középfokának (prior, prius) hímnemű alakja. A magyar szóban a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta, majd hangrendi illeszkedés és r  l elhasonulás történt: prior  perior  perjer  perjel . Lásd még prior, priusz. perkál – ‘mintázott pamutvászon’. Az indiai eredetű perzsa pergál (‘könnyű vászon’) átvétele angol, francia s végül német (Perkal) közvetítéssel. perlit – ‘hevítésre erősen megduzzadó, üveges vulkáni kőzet’. Német ipari szakszó a Perle (‘gyöngy’) szóból, az ipari termékekben gyakori -it végződéssel (mint pl. paxit). permanens – ‘állandó, tartós, folytonos’. – permanencia: ‘készenlét, ügyelet’: permanenciában van. Nemzetközi szócsalád a latin permanens, permanentis alapján, a permanere (‘állandóan megmarad, állhatatos’) igéből, amely az itt nyomatékosító per- előtag és manere (‘marad’) ige kapcsolata. permeábilis – ‘áthatolható, áteresztő’: permeábilis hártya. Fizikai szakszó a latin per- (‘át’) és meare (‘megy’) elemekből. permetezik – ‘finom cseppekben esik, szemerkél’. Származékok és kapcsolt szavak: permetez, permetező, permetezés, permet, permeteg. Ismeretlen eredetű szócsalád. permutáció – ‘felcserélés, sorrend változtatása’. Matematikai szakszó a latin permutatio alapján, a per- (‘át, körül’) és mutare (‘cserél’) elemekből. pernahajder – ‘semmirekellő, haszontalan (ember)’; ‘ebadta kölyök’. A német Bärenhäuter (‘naplopó’) régi és tájnyelvi perenheuter alakjának átvétele; a szó belsejében hangáthelyezés, hasonulás és zöngésülés történt: perenheuter  pernehajter  pernahajter  pernahajder. A német szó ‘medvebőrös’ jelentésű a Bär (‘medve’) és Haut (‘bőr’) elemekből, és az auf der Bärenhaut liegen (‘medvebőrön hever, lustálkodik, a napot lopja’) kifejezésből ered. pernye – ‘elégett anyag könnyű, szállongó maradvány, hamuja’. A szlovák pyrina (‘hamu’) vagy valamely vele rokon északi szláv szó átvétele; a magyar szóban a két nyílt szótagos tendencia érvényesült, majd nyíltabbá válás, hangrendi illeszkedés és palatalizálódás történt: pyrina  pirna  perna  perne  pernye. peron – ‘fel- és leszállásra való kiépített szakasz vasúti vágányok mellett’; ‘vasúti és villamoskocsi vagy busz fel- és leszállásra való része’. A francia perron (tkp. ‘lépcső, feljárat’) átvétele német közvetítéssel; a pierre (‘kő’) nagyító képzős alakja, a latin petra s végső soron a görög petra, petrosz (‘kő, szikla’) folytatója. peronoszpóra – ‘kultúrnövényeken, főleg szőlőn élősködő penészgomba’. Nemzetközi szó az újkori latin Peronospora nyomán, a görög peroné (‘tű, csat, kapocs’) és szpora (‘mag, sarj’) elemekből; a névadás indoka tisztázatlan. Lásd még spóra. perorál – ‘szónokol’; ‘szaval, papol’: Hazudni rút. Ez ellen a morál, / A társas illem egyként perorál (Arany). Latin szó (perorare) a per- (‘át, végig’) és orare (‘szónokol’) elemekből; az utóbbi eredetéről lásd orátor. Lásd még perorális. perorális – ‘szájon át való’; ‘lenyelendő ‹gyógyszer›’: perorálisan

- 277 - oldal

a

achát

szedendő. Orvosi szakszó a latin per ore (‘szájon át’) kifejezésből, a per- (‘át’) és os, oris (‘száj’) elemek alapján. Lásd még perorál. perpatvar – ‘veszekedés’. A per és patvar szavak tautologikus összetétele (mint pl. búbánat, szóbeszéd). persely – ‘keskeny nyílású pénzgyűjtő doboz’; ‘csapszeget, tengelyt körbefogó csőszerű fém alkatrész’. Bizonyosan német eredetű szó. Vagy a középfelnémet burse bajorosztrák kicsinyített pürschel formájából való pörsel  persel  persely fejlődéssel; vagy a német Büchse (‘pénztárca, szelence’) tájnyelvi, kicsinyített büchschel alakjából ered ss  rs elhasonulással (mint pl. farsang). Az első származtatás valószínűbb. perspektíva – ‘‹mértani, festői› távlat’; ‘kilátás, látvány’; ‘jövőkép, kilátás(ok), remények’: ennek a kapcsolatnak nincs perspektívája; ‘nézőpont, szemszög’. – perspektivikus: ‘távlati’; ‘művészi távlat szerint alkotott’: perspektivikus ábrázolás. Nemzetközi szó a késő latin perspectiva ars (‘keresztülpillantó művészet’) kifejezés főnevesült első eleme alapján, amely a perspicere, perspectum (‘megszemlél, keresztüllát’) ige származéka a per- (‘át’) és specere (‘néz’) elemekből. Lásd még spektrum. perspiráció – ‘izzadás; veríték’. Orvosi latin szó (perspiratio) a per- (‘keresztül’) és spirare, spiratum (‘lehel, lélegzik’) elemekből. Lásd még aspirál, konspirál, spiritusz. persze – ‘hogyne, természetesen’. A latin per se intelligitur (‘magától értetődik’) kifejezés első két eleméből összevonódott szó. perszeveráció – ‘szavak, cselekedetek értelmetlen ismételgetése’. Latin lélektani szakszó (perseveratio) a perseverare, perseveratum (‘kitart’) igéből, az itt nyomatékosító szerepű per- és severus (‘szigorú, kemény’) elemek alapján. persziflál – ‘kigúnyol, kifiguráz, nevetségessé tesz ‹műalkotásban›’. – persziflázs: ‘kifigurázás, kinevettetés’; ‘irodalmi vagy zenei paródia’. Nemzetközi szócsalád a francia persifler (‘kinevettet’) és persiflage nyomán; ezekben a siffler (‘fütyül’) ige rejlik, a latin sibilare folytatója; a ~ értelme tehát ‘kifütyül’. perszóna – ‘‹régen› személy’; ‘nőszemély’. – perszonális: ‘személyes, személyi’; ‘‹főnévként› személynök’. – perszonalitás: ‘személyiség’. – perszonalizmus: ‘különféle gondolati rendszerek, irányzatok neve, amelyek Isten vagy az ember személyessége körül forognak’. Nemzetközi szócsalád a latin persona (‘tragikai álarc, drámai személy, személy’) alapján. A hagyományos etimológia szerint ez a personare (‘áthangzik’) ige származéka a per- (‘keresztül’) és sonus elemekből, mivel az ókori színpadi álarcba egy erősítő hangtölcsér volt beépítve, amelyen át a játszó szavai „áthangzottak”, ám a persona hosszú o-ja ezt a magyarázatot valószínűtlenné teszi. A valódi forrás talán egy etruszk phersu szó, amelyet egy maszk felirataként találtak, és feltételezik, hogy maszkot jelentett. A fenti származékok jórészt a franciában jöttek létre, és onnan terjedtek el (personalité, personalisme); a magyar szavak latinosított formák. Lásd még perszonifikáció. perszonifikáció – ‘megszemélyesítés’. Tudós latin szóalkotás a persona (‘személy’) és facere (‘csinál’) elemekből. Lásd még perszóna. pertli – ‘zsinór, keskeny szalag’: cipőpertli. A bajor-osztrák pertl átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint kamásli, tipli); ez kicsinyítő forma az irodalmi német Borte (‘szegély, paszomány’) nyomán, amely a Bord (‘szél, part, szegély’) rokona. Lásd még bordűr. pertraktál – ‘alaposan megbeszél’; ‘kitereget, kitálal’. A latin pertractare (‘körültapogat; megvizsgál, megtárgyal’) igéből, a per- (‘körül, át’) és tractare (‘érint, tapint’) elemek alapján; az utóbbi a trahere, tractum (‘húz’) gyakorító formája. Lásd még traktál, traktátus, traktor. pertu – ‘tegezéses viszony’: pertut isznak, pertuban vannak; ‘‹régebben› bizalmas, tegeződő’: pertu barátom ő. Magyar fejlemény a latin per- (‘szerint’) és tu (‘te’) elemek alapján; a per tu szólít (‘tu, azaz te formában beszél hozzá’) kifejezésből önállósult, összevonódott alak. Mintája lehetett a német per du is, a német egyes második személyű (tegezéses) alak szerint. Lásd még per. perváta – ‘árnyékszék’. A latin privata camera (‘magánfülke’) szépítő kifejezés első eleméből lett; a szóeleji mássalhangzó-torlódást hangáthelyezés oldotta fel, majd nyíltabbá válás történt: privata  pirvata  perváta. Elavult szó; eredetéről lásd privát. perverz – ‘fonák, torz, természetellenes’; ‘elvetemült’. – perverzió: ‘elferdülés, torzulás’; ‘nemi eltévelyedés’. – perverzitás: ‘nemi eltévelyedés’; ‘romlottság, züllöttség’. Nemzetközi szócsalád a latin pervertere, perversum (‘elfordít, félrevisz’) nyomán, a per- (‘el, félre’) és vertere (‘fordít’) elemekből.

A ~ a német pervers átvétele. Lásd még verzió. perzekutor – ‘pandúr, megyei csendbiztos’; ‘ügyész’: perzekutoresztétika (‘irodalmi művek bírósági üldözése politikai vagy vallási vádak alapján’). – perzekúció: ‘üldözés ‹hatóság részéről›’. A latin persecutor (‘üldöző’) átvétele a persequi, persecutus (‘üldöz’) alapján, a per- (‘keresztül’) és sequi (‘követ’) elemekből. Lásd még egzekúció, konzekvens, szekvencia, szvit. perzsa – ‘tömegében Iránban élő, indoeurópai nyelvet beszélő nép tagja; e nép nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. A latin Persa (‘perzsa’) átvétele; ennek forrása a görög Perszész közvetítésével az óperzsa Pársza, amely alighanem egy parszua törzsnévből való. A magyar szó zs-je olyan ejtést mutat, mint izsóp, petrezselyem, zsálya. perzsel – ‘pörköl, leéget’; ‘hevít’: perzselő napsütés; ‘nagyon forró’: perzsel a bőre. Származékai: perzselt, perzselő, perzselődik. Hangutánzó eredetű szó a pörköl, pörsen rokonságából; a labiális alakok (pörzsöl stb.) csak konkrét értelemben használatosak. Lásd még pirít, pirkad, pirongat, piros. pest – ‘(mészégető) kemence’. A bolgár pest (‘kemence’) átvétele; ez az alapja a Pest városnévnek is. A sütéssel kapcsolatos szláv pek-, pecs- tő származéka; elavult szó. Lásd még pecsenye, pecsét. pestis – ‘a nyirokmirigyek elgennyedésével járó, pusztító járványos betegség’. A latin pestis (‘döghalál’) átvétele; ennek eredete tisztázatlan. pesszárium – ‘női hüvelybe helyezett fogamzásgátló eszköz’. A középlatin pessarium a görög pesszon (‘ovális, sima kő’) latin pessum alakjából való, és olyan követ jelentett, amelyet a megsüllyedt méh megtámasztására helyeztek a hüvelybe; végső forrása az arám pissza (‘kavics’). pesszimizmus – ‘borúlátás’. – pesszimista: ‘borúlátásra hajlamos ‹személy›’; ‘a jövőt kedvezőtlenül értékelő’: pesszimista előrejelzés. – pesszimisztikus: ‘borúlátó’. Nemzetközi szócsalád a latin malus (‘rossz’) rendhagyó felsőfoka, a pessimus (‘legrosszabb’) alapján; tagjai a franciában jöttek létre görögös képzőkkel (pessimisme, pessimiste, pessimistique). pesztonka – ‘szárazdajka’. A szlovák pestunka vagy ukrán pesztunka (‘gyermekgondozó nő’) átvétele a pestovati (‘gondoz’) tőből. Lásd még pesztra. pesztra – ‘szárazdajka’. A szlovén pestrnja (‘gyermekgondozó nő’) átvétele a pestovati (‘gondoz’) tőből; a szóközépi magánhangzó-torlódást a nj elem kiejtése oldotta fel. Lásd még pesztonka. peták – ‘igen kis értékű pénz’: egy petákja sincs; ‘‹régebben› öt-, majd hétkrajcáros pénzdarab’. A szerb-horvát petak (‘öt para értékű pénzérme’) átvétele; megfelelői más szláv nyelvekben is vannak, a pet (‘öt’) származékai. Lásd még péntek. petárda – ‘robbanóanyaggal töltött (fém) tok’. A német Petarde átvétele latinosított szóvéggel. Forrása a francia petard, a péter (‘ropog, durran’) igéből, ez a latin peditum (‘fing’) francia pet származékából való. pete – ‘ember, emlős női ivarsejtje’: peteérés, petehormon; ‘ízeltlábúak, rovarok megtermékenyített női ivarsejtje’. A Péter személynév régi Pete becenevének főnevesülése; lásd még geci. petíció – ‘intézményhez, állami szervhez benyújtott kérés, panasz, tiltakozás’; ‘‹régen› folyamodvány’. Nemzetközi szó a latin petitio (‘kérés, peres ügy’) nyomán, a petere, petitum (‘keres, kér, perel’) igéből. Lásd még apetitus. petit – ‘apró nyomdai betűfokozat’. A francia petit (‘kicsi’) szó betűejtéses származéka; amaz talán egy ‘rész’ jelentésű kelta pett tőből való. Lásd még piti. petrence – ‘szálas takarmány kisebb rakása’. A szlovák petrenec többes petrence alakjának átvétele. petrezselyem – ‘fehérrépa illatos, zöld fűszernek használt levele’. A latin petrosilium átvétele több lépcsős hangrendi kiegyenlítődéssel és zöngésüléssel: petrosilium  petresiljom  petrezsiljom  petrezselyem. petróleum – ‘fűtésre, világításra használt kőolajszármazék’. Nemzetközi szó a latin petroleum nyomán, a petra (‘szikla’) és oleum (‘olaj’) elemekből; mintája a görög petrelaion volt (petra és elaion). Régen petrol, petró alakokban is élt. petúnia – ‘széles, tölcséres virágú, enyhén fűszeres illatú kerti növény’. Latin botanikai név a régi francia pétun (‘dohány’) szóból, a két növény közti rokonság alapján. petyhüdt – ‘ernyedt, fonnyadt, lazult’. Az elavult petyhüszik ige befejezett melléknévi igeneve (mint hírheszik  hírhedt), hangfestő szó a fityeg, pittyed rokonságából. pettyeget – ‘foltokkal behint’; ‘szemelget’. Származékok és kapcsolt szavak: pettyegetett, petty, pettyes, pöttyös, pettyez, pötytyent. Hangutánzó, hangfestő szó; a petty, pötty utólagos elvonás. pezó – ‘több latin-amerikai állam pénzneme’. – pezeta: ‘spanyol

- 278 - oldal

a

achát

pénznem’. A spanyol peso és peseta magyaros írású alakjai. A peso (‘súly’) a latin pensum (‘kimért súly’) folytatása a pendere, pensum (‘függ; mér, mérlegel’) alapján; a peseta ennek kicsinyített formája. Lásd még panzió, penzum, pond, ponderál. pezseg – ‘‹folyadék› apró buborékokat fejleszt’; ‘bizsereg, hemzseg’. Származékai: pezsgés, pezsgő, pezsdül, pezsdít. Hangutánzó, hangfestő szócsalád a bizsereg, bizseg, bozsog családjából. pézsma – ‘közép-ázsiai szarvasfajtának illatszer készítésére használt mirigyváladéka’; ‘pézsmapocok’. Vándorszó a latin balsamum középkori latin bisamum (‘szagos kenőcs’) alakjából; a magyar szó közvetlen forrása talán a szláv nyelvekben keresendő: szlovén pižem, cseh pižmo. Lásd még balzsam. pia – lásd piál piac – ‘vásártér’; ‘a gazdasági, főleg kereskedelmi tevékenység átfogó színtere’ : piacgazdaság, piackutatás; ‘eladás’: piacra dolgozik. Származékai: piaci, piacos, piacozik. Az olasz piazza (‘tér’) északolasz piaza [pjaca, piaca] változatának átvétele; a szóvégi -a mint birtokos személyjelnek érzett elem maradt el. Az olasz szó forrása a latin platea (‘széles városi út’), a görög plateia folytatása, amely a platüsz (‘lapos’) melléknévből ered. A régies piarc elhasonulásos alak, a piharcban ezen felül hiátustöltő van. Lásd még platform. piál – ‘iszik’. Cigány eredetű szó: pijel (‘iszik’); ez indoeurópai rokonságban áll a szláv nyelvek piti szavával (lásd pince). A pia (‘ital’) magyar elvonás az igéből. pianínó – ‘álló szekrényű, függőleges húrozatú zongora’. Olasz szó (pianino), a piano (‘zongora’) kicsinyített formája. A piano a korábbi pianoforte névből vált külön mint hangszernév; az előbbi szó a piano és forte (‘halkan’ és ‘erősen’) elemekből forrt össze annak alapján, hogy a kalapácszongora változó hangerejű játékot tesz lehetővé, szemben a korábbi, pengetett csembalóval. Lásd még forte, piano, pianista. pianista – ‘zongoraművész’. Olasz szó a zongora olasz piano neve alapján (eredetéről lásd pianínó); a magyarba a német Pianist került, s szóvége latinosodott. Lásd még piano. piano – ‘halkan ‹adandó elő›’. – pianissimo [pianisszimó]: ‘igen halkan ‹adandó elő›’. Olasz zenei előadási jelzések; a piano (‘sima, halk’) a latin planus (‘sík, sima’) folytatója; a pianissimo úgynevezett abszolút felsőfok, tehát nem hasonlítást, hanem magas fokot jelöl. Lásd még pianínó, pianista. píár – ‘cég reklámtevékenysége’; ‘közszereplő, kormányzat ténykedése a nyilvánossággal való jó kapcsolatok ápolására, a közvélemény befolyásolására, önnön arculatának előnyös formálására’. Származéka: píáros (‘píár szakember’). Friss közéleti vendégszó, az angol PR betűszónak az angol betűzés szerinti ejtése alapján. A PR a public relations, azaz ‘a nyilvánossággal való kapcsolatok’ angol kifejezést fedi. piarista – ‘kegyesrendi szerzetes’; ‘e tanítórenddel kapcsolatos’. Nemzetközi szó a rend latin Ordo Scholarum Piarum (‘kegyes iskolák rendje’) elnevezésének utolsó eleméből; a magyarba a latin piarista került. Lásd még pietŕ, pietizmus. piaszter – ‘több közel-keleti ország aprópénze’. Az olasz piastra (‘fémlemez’) származéka, amely a késői latin plastrum (‘mellpáncél’) latin (em)plastrum (‘gipszburkolat’) előzménye révén a görög emplasztron (‘borogatás’) folytatója az emplasszó (‘beken’) igéből. A magyar szó a német Piaster átvétele. Lásd még plasztron. pici – ‘kicsi, apró’. Származékok és kapcsolt szavak: piciny, picur, picurka. Hangfestő eredetű szó a parányi, pindurka, pirinyó családjából; a pici–piciny szópár a kicsi–kicsiny megfelelője. A magyartól függetlenül más nyelvekben is vannak hasonló hangalakú szavak a kicsinységre: latin pusillus, olasz piccion, picciolo, cseh pičik, román puţin [pucin]. Lásd még icipici. picula – ‘régi tízkrajcáros aprópénz’. Ismeretlen eredetű szó. picsa – ‘női szeméremtest’. Alighanem szláv eredetű szó: bolgár, szlovén, szlovák pička, a pikati (‘vizel’) tövének származékai. A magyar szóalak a fentiekből nem könnyen magyarázható; vagy létezett a szláv szavaknak egy ma már ki nem mutatható *piča alakváltozata, vagy a magyarban esett ki az érezhető kicsinyítő képző k eleme. picsipacsi – ‘vöröspecsenye’; ‘titkos összejátszás’. Ikerszó a pacsi nyomán. pidgin – [pidzsin] ‘kelet-ázsiai segédnyelv, amely angol szavak eltorzult formáit a keleti nyelvek, főleg a kínai mondatalkotás rendszerébe illeszti bele’. A ~ az angol business [biznisz], azaz ‘üzlet’ e nyelvben élő torzult változata.

pié – ‘levarrt hajtás szoknyán, blúzon’. A francia pied (‘láb’) átvétele az eredeti kiejtés alapján. Lásd még pedál, pedikűr, piedesztál. piedesztál – ‘szobor vagy oszlop díszes talapzata’; ‘erkölcsi magaslat, a tekintély helyzete’: a felvilágosodás az észt emelte piedesztálra. Nemzetközi szó a francia piédestal, illetve előzménye, az olasz piedestallo nyomán, végső soron a latin pes, pedis (‘láb’) és a germán eredetű stallum (lásd ott) alapján. Lásd még pedál, pedikűr, pié. pietizmus – ‘a bensőséges vallásosságot és egyéni áhítatot hirdető áramlat a német evangélikus egyházban a 17–18. században’. – pietista: ‘a pietizmus híve’; ‘‹melléknévként› e felfogással kapcsolatos’. Görögös származékok a latin pietas (‘kegyesség, istenfélelem’) szóból; eredetét lásd pietŕ. pietŕ – ‘festmény, szobor, amely Máriát a keresztről levett Jézussal az ölében ábrázolja’. Olasz szó, tkp. ‘szánalom, irgalom’; ez a latin pietas (‘istenfélelem, kegyelet, jóság’) folytatása a pius (‘jámbor, kegyes, jóságos’) alapján. Lásd még pietizmus. piezo- – ‹tudományos összetételek előtagjaként› ‘bizonyos kvarckristályok összenyomásakor keletkező’: piezoelektromosság; ‘az így nyert áram ingadozása alapján működő’: piezomikrofon; ‘vegyületek, folyadékok összenyomhatóságával kapcsolatos’: piezokémia, piezométer. A ~ elem a görög piedzó (‘nyom’) igéből való; az utótagok eredetéről lásd a megfelelő címszókat. pigment – ‘emberi bőrben, élő szervezetben lévő színezőanyag’; ‘festék színanyaga’. – pigmentáció: ‘festékképződés élő szervezetben’. Nemzetközi szócsalád a latin pigmentum (‘festőanyag, festék’) nyomán, amely a pingere (‘fest’) tövének denazalizálódott pigváltozatából származik. Lásd még pikt, piktogram, piktor, pingál, pittoreszk. pigmeus – ‘törpe termetű, kezdetleges kultúrájú közép-afrikai törzs; ennek tagja’. Nemzetközi szó a latin pygmaeus (‘törpe’) nyomán; előzménye a görög pügmaiosz, egy mesés törpe nép neve a pügmón (‘könyök mint hosszmérték’) szóból, tehát ‘könyöknyi magas’ emberekről van szó. Ez a mérték a könyöktől a csuklóig számított, ezért forrása a pügmé (‘ököl, csukló’). piha – ‘fúj, pfuj’. Önkéntelen hangkitörésből eredő indulatszó a pfű, pfí, phí köréből, második eleme talán a ha(h) indulatszó. A ~ kissé régies, irodalmi ízű szó. pihe – lásd pehely piheg – ‘szaporán, gyengén lélegzik’. Származékai: pihegő, pihegés. Hangutánzó szó. Lásd még pehely, pihen. pihen – ‘‹mozgás, fárasztó tevékenység után› nyugalmi helyzetben van’; ‘nem mozdul’: Pihen a komp, kikötötték (Petőfi). Származékai: pihenő, pihenés, pihentet, pihentető, pihenj! Hangutánzó szó a piheg családjából, eredetileg ‘kipihegi, kifújja magát’ értelemben. pika – ‘hosszú nyelű lovassági szúrófegyver’. Alighanem az olasz pica kölcsönzése, amely a francia pique (‘lándzsa’) szóból való, ez pedig a piquer (‘szúr’) igéből, melynek forrása a vitatott, talán germán eredetű pic (‘csákány’). Lásd még pikáns, piké, pikareszk, pikírt, pikk, pikkel. pikador – ‘bikaviadal résztvevője, aki lóhátról lándzsával döfködve ingerli a bikát’. Spanyol szó (picador) a picar (‘lándzsával döf’) igéből; forrása a pica (‘lándzsa’), ennek az eredetéről lásd pika. Lásd még pikáns, piké, pikareszk, pikírt, pikk, pikkel. pikáns – ‘kellemesen csípős ‹íz›’; ‘sikamlós, burkoltan erotikus’: pikáns helyzet, vicc; ‘ingerlően érdekes ‹női arc, egyéniség›’. – pikantéria: ‘pikáns, erotikus jelleg’; ‘botrányos érdekesség’. A német pikant, Pikanterie szavak átvétele latinosított alakban; forrásuk a francia piquant (‘szúrós, csípős, pikáns’) a piquer (‘szúr’) igéből. A Pikanterie német szólelemény, s a szócsalád erotikai jelentésköre is a németben alakult ki. Lásd még pika, pikador, pikareszk, piké, pikírt, pikk, pikkel. pikareszk – ‘az alacsony származású főhős változatos kalandjait előadó, őt és korát ezen keresztül jellemző’: pikareszk regény. Irodalmi szakszó a francia picaresque nyomán; forrása a spanyol novela picaresca (‘kópéregény’) második eleme; ez a picaro (‘kópé, csavargó’) szóból, illetve ennek picar (‘szúr, csípked, bosszant’) forrásából ered; származásáról lásd pika. A ~et a magyarba a német pikaresk közvetítette. Lásd még pikador, pikáns, piké, pikírt, pikk, pikkel. piké – ‘kidomborodó mintájú pamutszövet’. Nemzetközi szó a francia piqué nyomán, amely a piquer (‘szúr’) befejezett melléknévi igeneve. Lásd még pika, pikador, pikareszk, pikáns, pikírt, pikk, pikkel. pikírt – ‘éles, csípős, sértetten ingerült’.

- 279 - oldal

a

achát

Német vendégszó (pikiert), a francia piqué megfelelője a piquer (‘szúr, piszkál, feldühít’) ige nyomán. Eredetéről lásd pika. Lásd még pikador, pikáns, piké, pikk, pikkel. pikk – ‘falevélhez vagy lándzsahegyhez hasonló fekete rajz, a francia kártya egyik színe’: pikk dáma. Nemzetközi szó a francia pique (‘lándzsa’) nyomán; eredetéről lásd pika. Lásd még pikador, pikáns, pikareszk, piké, pikírt, pikkel. pikkel – ‘kirúg, neheztel rá, és ezt kellemetlenkedéseivel érezteti vele’: pikkel rám a magyartanárom. A pikkje van rá kifejezésből alakult ige; ez német közvetítéssel a francia avoir pique contre quelqu’un (tkp.’lándzsája van valaki ellen’) szólásból ered, tehát a képes ‘szurkál, döfköd, piszkál’ jelentést hordozza. A szó eredetéről lásd pika. Lásd még pikador, pikáns, pikareszk, piké, pikírt, pikk. pikkely – ‘hal testét borító vékony, kerek szarulemezkék egyike’; ‘hasonló képződmény más állat testén’; ‘hasonló növényi lemezke’: a toboz pikkelyei. Bizonytalan eredetű szó. Talán a régi bajor-osztrák bückel (‘pajzsköldök, íves fémveret’) nyelvjárási pikel, pickerl formájából ered, a szóvég palatalizálódásával. A ~ sokáig magyarul is fémveret értelmében volt használatos, és később vette fel, hasonlóság alapján, mai elsődleges jelentését. A német szó az ófrancia boucle (‘fém pajzsköldök’) révén a latin buccula (‘sisak arcvédője’) szóra, a bucca (‘arc, száj, pofa’) kicsinyített alakjára megy vissza. piknik – ‘kirándulás, társas összejövetel, ahová a résztvevők maguk viszik a (közösen fogyasztandó) enni- és innivalót’. Nemzetközi szó a francia pique-nique nyomán, amely ikerszószerű képződmény a piquer (‘szúr, csíp, csipeget’) és a germán eredetű nique (‘semmi, semmiség’, pl. német nichts) elemekből, tehát ‘ahol ezt-azt csipegetnek, eszegetnek’. Nálunk angol picnic származéka révén terjedt el. piknikus – ‘zömök, hízásra hajlamos, derűs és kiegyensúlyozott kedélyű’: piknikus alkat. Lélektani szakszó a latin pycnicus szóból, amely a görög püknosz (‘vastag, erős, tömör’) származéka. pikoló – ‘kis adag (2 deci) sör’: egy pikoló világos; ‘‹régebben› szimpla feketekávé’; ‘‹vendéglőben› borfiú, italokat felszolgáló pincértanuló’; ‘a fuvola kisebb, egy oktávval magasabb hangú változata’. Az olasz piccolo (‘kicsiny’) átvétele, jórészt német közvetítéssel, főleg ‘borfiú’, illetve ‘kis fuvola’ jelentésében. Az olasz szó a hangfestő eredetű picciolo (‘pici’) alakváltozata Lásd még pici, pikula. pikszis – ‘szelence’; ‘valaki(k)nek kegye, jóindulata’: benne van a (cukros) pixisben (‘kegyben áll, kedvelik, támogatják’). A latin pyxis, illetve görög előzménye, a görög püxisz (‘puszpángfa szelence’) szóból való, végül a büxosz (‘puszpáng’) növénynévből. Lásd még box2, buksza, bukszus, puszpáng. pikt – ‘ókori nép, amely a mai Skócia területén élt; ennek tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’. A latin Picti (‘piktek’) népnévből; ez voltaképp ‘befestettek’ jelentésű a pingere, pictum (‘fest’) igéből, mivel a ~ek tetoválták magukat. Lásd még pigment, piktogram, piktor, pittoreszk. piktogram – ‘feliratot helyettesítő stilizált rajz (pl. férfi vagy női alak illemhely ajtaján, villamos, busz vagy hév rajza eligazító táblán)’; ‘konkrét tárgyat ábrázoló jel valamely képírásban’. – piktográfia: ‘képírás mint kezdeti írásrendszer’. Tudományos szakszavak a latin pictus (‘festett’) és görög gramma (‘rajz, írás’), illetve graphó (‘ír, rajzol’) elemekből; a pictus a pingere, pictum (‘fest’) igéből való. Lásd még pigment, pikt, piktor, pittoreszk. piktor – ‘festő, szobafestő’. – piktúra: ‘festészet’. Nemzetközi szócsalád a latin pictor (‘festő’) nyomán, a pingere, pictum (‘fest’) igéből. Régies szavak. Lásd még pigment, pikt, piktogram, pingál, pint, pittoreszk. pikula – ‘furulya, fuvola’. Nyelvjárási szó, valószínűleg a cseh vagy szlovák pikola (‘kis fuvola’) átvétele; ennek forrása az olasz piccolo (lásd pikoló). pilács – ‘gyenge fényű lámpa, gyertya’. Valószínűleg elvonás a pilla, pillant családjába tartozó, hangfestő pilácsol (‘pislákol’) igéből. piláf – ‘birkahúsos rizskása’. Sok nyelven elterjedt szó az oszmán-török pilav nyomán; forrása a perzsa piláv (‘rizses, húsos étel’). pilaszter – ‘falpillér’. Nemzetközi szó az olasz pilastro nyomán; ez a latin pila (‘oszlop, pillér’) származéka ún. „becsmérlő képzővel”, a ~ ugyanis nem igazi pillér, többnyire csak díszítő, faltagoló elem. A magyarba a német Pilaster közvetítette. pilincke – ‘bige, két végén kihegyezett fadarab mint játékszer’. Származéka: pilinckézik. Hangfestő eredetű szó a biccen, pöcköl családjából. pilis – ‘kenyér gyürkéje’; ‘‹régen› kopasz fejtető, tonzúra’: Pilises fejeknek hódult magyar nemzet (Papvilág Magyarországon).

Szláv eredetű szó: horvát pliš, szlovén pleš (‘tonzúra’); ezek voltaképpeni jelentése ‘kopaszság’. A magyarban a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel. pilla – ‘szemhéj’: le nem hunyta a pilláját; ‘a szemhéj szőre’: szempillafesték. A pillant ige pill- tövéből való folyamatos melléknévi igenév, jelentése tehát ‘pillogó’; olyan alakváltozat, mint a csusza, hinta, hulla stb. Lásd még pillanat, pillangó, pille, pilled. pillanat – ‘szempillantásnyi idő’. Nyelvújítási alkotás a pillant igéből kikövetkeztetett pillan- tőre alapozva, a régebbi pillantat kiszorítására. Lásd még pilla, pillangó, pille, pilled. pillangó – ‘lepke’; ‘flitter’: pillangós papucs; ‘egy úszásnem’: bajnok kétszáz méter pillangón. Származékai: pillangós, pillangózik. A pillog (lásd pillant) ige pillong, pillang alakváltozataiból lett folyamatos melléknévi igenév, a rovar lebegő, rezzenő, rebbenő mozgását érzékelteti. Lásd még pille. pillant – ‘hirtelen, rövid időre rátekint’; ‘szemével egyet pislog’. Származékok és kapcsolt szavak: pillantás; pillog, pillogat. Hangutánzó, hangfestő ige, amelynek pill- töve libegő, lobogó, lebbenő mozgást érzékeltet, akárcsak a rokon pilla, pillangó, pille, pilled szócsalád pille – ‘lepke’; ‘ostyaszerű, könnyű teasütemény’; ‘forralt tej föle’. A pillant pill- tövének származéka, a pilla magas hangrendű párja; a ~ a szócsaládnak a lebegő mozgással kapcsolatos jelentéskörét képviseli. Lásd még pillangó, pilled. pilled – ‘lankad, ernyed’. A pillant pill- tövének származéka, de magas hangrendű, akárcsak a pille, és gyakorító -d képzőt visel. Az (el)pilled talán a lepke imbolygó röpte és a kimerült ember elbizonytalanodott mozgása közti hasonlóság alapján nyerte fenti jelentését. Lásd még pillangó. pillér – ‘oszlophoz hasonló, négyzetes keresztmetszetű épületelem’; ‘híd kő vagy beton tartóépítménye’: mederpillér. Nyelvújítási szó a késő latin pilare modern származékainak (angol pillar, francia pilier, német Pfeiler) mintájára, a fillér, pallér, tallér szavak hangalakjához igazodva. Végső forrás a latin pila (‘cölöp, tartóoszlop’). pilon – ‘függőhídnak a láncot vagy kábelt tartó kapuzata’; ‘távvezeték tartóoszlopa’; ‘kétoldali kaputorony óegyiptomi szentélyek bejáratánál’. Nemzetközi szó a görög pülón (‘díszkapu, kaputorony’) nyomán. pilóta – ‘repülőgép vezetője’; ‘‹régen› révkalauz’; ‘‹bizalmas nyelven› hivatásos autóvezető’. Nemzetközi szó. Forrása a bizánci görög pidótisz (‘kormányos’), a pidon (‘evező’) származéka; ez az olaszba került, ahol az eredetibb pidotából d  l elhasonulással jött létre a pilota (‘révkalauz’) szó, majd innen terjedt el a modern nyelvekben. A magyar ~ olasz átvételből magyarázható. pimasz – ‘arcátlan, szemtelen’. Származékai: pimaszság, pimaszkodik. Ismeretlen eredetű szó. pina – ‘női szeméremtest’. Bizonytalan eredetű szó. Talán a fan (‘szeméremszőrzet’) szónak olyan alakváltozata, amely őrzi az ugor kori pon mássalhangzóit; a ‘nemi szőrzet’  ‘nemi szerv’ jelentésváltozás tipikusnak mondható. pinakotéka – ‘képtár’; ‘fogadalmi táblák gyűjteménye az ókori Akropoliszon’. Művészeti szakszó a görög pinax, pinakosz (‘tábla’) és théké (‘raktár’) elemekből. Lásd még téka. pince – ‘ház föld alatti szintje’: pincehelyiség: ‘föld alatti vagy hegyoldalba vágott helyiség hordós italok erjesztésére, tárolására’: borospince. Származékai: pincéz, pincér, pincészet. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák pivnica (‘söröző; sörraktár’); ezek a pivo (‘sör’) származékai, s végső forrásuk a szláv piti (‘iszik’) ige. A magyar szó hangrendi kiegyenlítődés, a v kiejtése és a két nyílt szótagos tendencia révén nyerte mai alakját: pivnica  pivnice  pinice  pince. pincsi – ‘kis termetű öleb’. A vitatott eredetű német Pinscher, Pintscher átvétele. pindurka – ‘pici, parányi’. Hangfestő eredetű szó a parányi, pici, pirinyó családjából. pínea – ‘kerek koronájú, alacsony mediterrán fenyőféle’. Latin szó a silva pinea (‘fenyves erdő’) kifejezésből, a pinus (‘fenyő’) nyomán. pingál – ‘fest, festeget, mázol’. A latin pingere (‘fest’) igéből. Lásd még piktor, pint. pingpong – ‘asztalitenisz’. Származéka: pingpongozik. Nemzetközi szó az angol ping-pong nyomán; ez hangutánzó ikerszó a ping (‘csengve koppan’) igéből, talán a játék feltalálójának, J. Gibbnek az alkotása. pingvin – ‘fekete-fehér tollú, csökevényes szárnyú úszómadár a déli sarkvidéken’. Nemzetközi szó a tisztázatlan eredetű angol penguin nyomán; a magyarba a német Pinguin közvetítette.

- 280 - oldal

a

achát

pint – ‘régi űrmérték, kb. másfél liter’. A német Pinte régebbi Pint alakjának átvétele; ez a francia pinte révén a középkori latin pincta (‘befestett’) szóra megy vissza, a pingere, pictum módosult befejezett melléknévi igenévi alakjára. Ez egy pincta canna (‘festett kancsó’) szókapcsolatból önállósulhatott, olyan kancsóra értve, amelyre rá voltak festve az űrmértéket jelző vonalak. Lásd még pingál. pintér – ‘kádár’. A német Fassbinder (‘kádár’) bajor-osztrák binder megfelelőjének nyelvjárási pinter alakja került nyelvünkbe. A német szavak a binden (‘köt’) ige származékai, a hordódongákat ugyanis korábban vesszővel, hánccsal vagy kötéllel kötötték körül. Elavult mesterségnév. pinty – ‘tarka tollú, veréb nagyságú énekes madár’. Hangutánzó szó a pityereg, pityeg, pintyeg rokonságából. Más nyelvekben is ilyen jellegű e madár neve: német Fink, angol finch, olasz nyelvjárási pincione. pióca – ‘nadály, sekély vízben élő, vérszívó gyűrűsféreg’; ‘másokon élősködő, valakit állandóan szipolyozó ember’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák pijavica. A magyar szó a két nyílt szótagos tendencia és a v vokalizációja útján alakult ki: pijavica  pijavca  pijauca  pióca. pion – ‘közepes tömegű elemi részecske’. Összevonás a pi-mezonból, amely a mezonoknak a görög pi (p) betűvel jelölt változata. pionír – ‘úttörő, kezdeményező’; ‘az egykori szocialista országok gyermekszervezeteinek tagja, úttörő’; ‘‹régen› hidász, utász’. Nemzetközi szó a francia pionnier (‘utász, úttörő’) nyomán. Ez az ófrancia pion, peon továbbképzett alakja, amely a késő latin pedo, pedonis (‘gyalogos katona’) folytatója; ez nagyító képzős alak a latin pes, pedis (‘láb’) szóból. A magyar szó a német Pionier átvétele. Lásd még peon. pipa – ‘az égő dohánynak való fejből és füstvezető szárból álló dohányzó eszköz’; ‘pipa alakban meghajlított eszköz; ‘lista elintézett tételéhez írt kampós jel’: kipipál; ‘‹szlengben› düh: nem lát a pipától’. Származékai: pipás, pipál, pipázik, pipatórium. A késő latin pipa (‘cső, síp’) átvétele; ez ‘síp’ értelmében hangutánzó eredetű: pipare, pipiare (‘csipog’). Mai jelentése alaki hasonlóságból ered. A pipatórium (‘pipatartó’) tréfás magyar képzés a dormitórium, szanatórium és hasonló latin eredetű szavak mintájára. pipacs – ‘a mákkal rokon, vörös mezei virág’. Származéka: pipacsos. Hangutánzó szó a pattog, pacskol családjából, a mák szirmát felfújva, tenyérre téve ugyanis a gyerekek csattantós, pukkantós játékokat játszanak. Ilyen eredetre vall a sokféle alakváltozat: papacs, pippancs, pápics, pacsat, paticska, pipócska stb. Más nyelvekben is csattanás, pukkanás hangját érzékelteti a ~ neve: német Klatschmohn, francia coquelicot, angol poppy, latin papaver. pipatórium – lásd pipa pipe – ‘kisliba, kiscsibe’. Állathívogató szó, egyben az apró libák, madarak csipogó hangját utánozza. Lásd még pipi. pipere – ‘szépségápolás, ilyenre használt, finom tisztálkodó- vagy illatszer’: pipereszappan; ‘finom ruhanemű, fehérnemű’: piperemosás. Származékai: piperés, piperéz, piperézkedik, piperkőc. A szócsalád alapja a piperés, eredeti jelentésében ‘fűszeres’ szó, amelyből a ‘cifra, cicomás’ árnyalaton át jött létre a ‘cifrálkodó, szépítkező’ értelem. A piperés eredetibb piperes alakja a latin piper (‘bors’) szóból, a görög peperi származékából ered; a pipere maga a vélt tő elvonása. A piperkőc nyelvújítási alkotás, szóvége talán a gyerkőc mintáját követi. pipetta – ‘mindkét végén elkeskenyedő üvegcső folyadékok felszívására és mérésére’. A francia pipette átvétele német közvetítéssel és a szóvég latinosításával; a francia szó a pipe (‘cső’) kicsinyített formája; végső forrása a latin pipa (‘cső, síp’) a hangutánzó pipare (‘csipog’) igéből. Lásd még pipa. pipi – ‘tyúk, csirke kedveskedő, részben gyermeknyelvi megnevezése’. Állathívogató szó, egyben a kiscsirkék csipogó hangját utánozza. Lásd még pipe. pipiske – ‘búbos pacsirta’. Az eredetibb pipis forma a madár hangját utánzó szó. Lásd még pipe, pipi. pipitér – ‘a kamillához hasonló gyógynövény’. Bizonytalan eredetű szó; talán a púp tájnyelvi píp alakváltozatából való, de képzésmódját nehéz magyarázni. pipogya – ‘bátortalan, gyáva, gyenge akaratú ‹férfi›’. Hangfestő eredetű szó. piramis – ‘gúla’; ‘egyes óegyiptomi fáraók gúla alakú kőépítménye’; ‘hasonló alakú kultikus építmény ‹pl. Közép-Amerikában›’. Nemzetközi szó a latin pyramis, illetve görög püramisz előzménye nyomán; ez talán egyiptomi eredetű szó. pirinyó – ‘aprócska, parányi’.

Hangfestő eredetű szó a pici, pindurka, parányi családjából. pirit – ‘aranysárga, fémes fényű, kristályos rézérc’. Ásványtani szakszó (pyrit) a görög pür (‘tűz’) nyomán, a kristályoknál gyakori -it végződéssel (mint galenit, markazit). Lásd még pirománia, pirotechnika. pirít – ‘lassú tűzön vagy forró zsírban barnára süt’: kenyeret pirít; ‘‹napfény bőrt› pirosra éget’; ‘arcpirulást idéz elő’: rápirít, arcpirító. Származékok és kapcsolt szavak: pirító, pirítós, pirított; pirul, pirulós, pirulás; pír. A szócsalád tagjai abból a hangutánzó eredetű, pir-, per-, pöralakokban élő tőről fakadnak, amely a sütést, pörkölődést kísérő pattogó hangokat idézi, a fentiek mellett a perzsel, pörköl is innen ered. A pír nyelvújítási elvonás. Lásd még pirkad, pirongat, piros, pörsen. pirkad – ‘virrad’; ‘rózsaszínűre válik ‹a keleti ég›’. Származékai: pirkadás, pirkadat. A pirít családjából való ige; eredetibb ‘pirul’ jelentése utóbb, feltehetőleg a rokon eredetű piros hatására, ‘pirosodik’ lett. A -kad képző illogikus elvonás az akad, fakad, lankad típusú igékből, mivel a k elem ezekben nem a képzőhöz, hanem a tőhöz tartozik. Lásd még perzsel, pirongat, pörköl, pörsen. pirog – ‘húspástétommal töltött orosz kelt tészta’. Orosz szó; valószínűleg a pir (‘lakoma’) származéka. piroga – ‘indiánok és óceániai bennszülöttek kivájt fatörzsből készült evezős csónakja’. Nemzetközi szó a francia pirogue nyomán; ennek előzménye a spanyol piragua, amely egy karibi indián szóból ered. A magyar szó a német Piroge átvétele latinosított szóvéggel. pirománia – ‘beteges gyújtogatási kényszer’. Lélektani szakszó a görög pür, pürosz (‘tűz’) nyomán; lásd még empireum, mánia, pirotechnika. pirongat – ‘enyhén szid, dorgál’. Származékok és kapcsolt szavak: pirongatás; pironkodik, pironkodás. A pirít és szócsaládja pir- tövéből ered gyakorító képzővel (mint pl. szorongat); értelme: ‘arcpirulást idéz elő’. Lásd még perzsel, pirkad, piros, pörköl, pörsen. piros – ‘élénk vörös ‹színű›’; ‘‹főnévként› stilizált vörös szívvel jelzett szín a magyar kártyában’. Származékai: pirosság, pirosas, piroslik, pirosodik, pirosít, pirosul. A pirít szócsaládjának pir- tövéből való; mivel denominális -s képzőt visel (mint botos, házas, vizes), fel kell tennünk, hogy a pir eredetileg igenévszó volt, s főnévként a sülés, pirítás eredményeként jelentkező vörösesbarna színt jelentette. Lásd még perzsel, pirkad, pirongat, pörköl, pörsen. pirotechnika – ‘a robbanószerekkel és a tűzijátékokkal foglalkozó műszaki terület’. – pirotechnikus: ‘e terület szakembere’. Szakszavak a görög pür, pürosz (‘tűz’) nyomán; lásd még technika. pirrichius – [pirrikiusz] ‘két rövid szótagból álló versláb az antik időmértékes verselésben’. A latin pyrrhicius görög előzménye, a pürrhikiosz talán a görög ifjak pürrhiké nevű fegyveres táncára utal; a pürrhosz (‘vörös’) szóból ered, talán mert a táncosok vörösre festették testüket. Lásd még pirruszi. pirruszi – ‘túl sok áldozatot követelő’: pirruszi győzelem. Pürrhosz ókori épeiroszi (epiruszi) király nevének latinos Pyrrhus változatából. A király a rómaiak elleni egyik ütközetét akkora véráldozat árán nyerte meg, hogy utána felkiáltott: „Még egy ilyen győzelem, és egyetlen katonám se marad!” A név azonos a görög pürrhosz, azaz ‘vörös (hajú)’ szóval. Lásd még pirrichius. piruett – ‘lábujjhegyen pörgés mint balett- és műkorcsolya-figura’. Francia szó (pirouette), kicsinyítő forma a nyelvjárási piroue (‘forgócsiga’) szóból, amely az azonos jelentésű olasz pirola származéka. pirula – ‘gyógyszerlabdacs, tabletta’. A latin pilula átvétele l  r elhasonulással; a latin szó a pila (‘labda’) kicsinyített alakja. pisil – ‘vizel’. Származékok és kapcsolt szavak: pisi, pisál, pisa, pössent. Hangutánzó szócsalád, hasonló alakú más nyelveken is: francia pisser, angol piss, német pissen, olasz pisciare stb.; ezek a magyartól s jórészt egymástól is független fejlemények. A magyar ~, pisi inkább gyermeknyelvi, a pisál, pisa durvább hangulatú szóalak. piskóta – ‘felvert tojásból, lisztből és cukorból készült puha sült tészta’; ‘ilyenből készült, sajátos formájú száraz sütemény’: babapiskóta. Nemzetközi szó az olasz biscotto (‘kétszersült’) nyomán, amelynek elemei a latin bis (‘kétszer’), illetve coctum (‘sült’) szóra, a coquere, coctum származékára vezethetők vissza. A magyar szó a német Biskotte (‘tojásos piskóta’) bajor-osztrák nyelvjárási piskot változatából való. pislog – ‘pillogat, hunyorog’. Származékok és kapcsolt szavak: pislogó, pislogás, pislogat, pislákol, pisla, pislant. Hangfestő, hangutánzó szócsalád a pillant rokonságából, ll  sl elhasonulásból eredő tőváltozatban.

- 281 - oldal

a

achát

pisze – ‘rövid, kissé felhajló hegyű ‹orr›’; ‘ilyen orrú ‹személy›’. Ismeretlen eredetű szó. piszkál – ‘‹hegyes eszközzel› szurkál, bökdös, kotor’; ‘turkál valamiben’: az orrát, az ételt piszkálja; ‘kellemetlenkedik ‹valakinek›’. Származékai: piszkál, piszkálódik, piszka- (pl. piszkafa, piszkavas). Hangfestő eredetű szó, a piszmog, piszkol (lásd piszok) közeli rokona. piszke – ‘egres’. Vitatott eredetű szó; vagy a ribizli ribizke alakjából vonódott el (bizke  piszke), vagy egy nyelvjárási biszke (‘csáklya, kampós rúd’) szóval kapcsolatos, amely az egres tüskés ágaira utalna. Egyik magyarázat sem meggyőző. piszlicsár – ‘jelentéktelen, kicsinyes, csip-csup’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát pisličar (‘szatócs; kicsinyes ember’); ez a bajor-osztrák bissl (‘csekély, kicsi’) szerb pisl formájából ered, ‘apró dolgokkal kereskedő ember’ értelemben. A német szó a Biss (‘harapás, falat, darab’) kicsinyített alakja. Magyarul piszlicsáré formában gyakoribb. piszmog – ‘hosszasan, fölös aprólékossággal csinál valamit’: három órája piszmog a leckéjével. Hangfestő eredetű szó a piszkál, piszkol (lásd piszok) rokonságából. piszoár – ‘vizelde’. A francia pissoir átvétele a pisser (‘vizel’) ige nyomán. piszok – ‘kosz, szenny’; ‘ürülék’: légypiszok; ‘aljas ember’: megállj, te piszok! Származékok és kapcsolt szavak: piszkos, piszkoskodik, piszkít, piszkozat; piszkol, piszkolódik. A szócsalád alapja a piszkol ige lehet, amely hangfestő szó, a piszkál, piszmog rokona; a pisz- tő gyakorító -kol képzős alakja elsőként a fogdosást jelölhette, majd az ily módon okozott szennyezést, s ebből vonódott el a ~ főnév. pisszeg – ‘figyelmeztető, helytelenítő, csendesítő céllal sziszegő hangot hallat’: rápisszeg, lepisszeg. Származékok és kapcsolt szavak: pisszeget, pisszent, pisszen, pissz. Hangutánzó szócsalád, közel áll a pszt indulatszó hangalakjához. pisztácia – ‘mediterrán cserje olajos magvú termése’. A latin pistacia átvétele; ez a görög pisztaké révén a perzsa pisztáh névre vezethető vissza. pisztol – ‘öt tallér értékű régi aranypénz Délnyugat-Európában’. Vitatott eredetű szó; vagy az itáliai Pistoia város nevéből, vagy pedig a piaszter olasz piastra előzményének kicsinyített piastruola alakjából ered. Lásd még pisztoly. pisztoly – ‘rövid csövű kézi lőfegyver, marokfegyver’; ‘lángot vagy folyadékot kilövellő, fél kézben tartható eszköz’: hegesztőpisztoly, festékszóró pisztoly. Nemzetközi szó a francia pistole nyomán; ez német közvetítéssel a cseh pištala (‘pipaszár; kézi lőfegyver’) szóból ered, amely a huszita háborúk idején terjedt el; régebbi vélekedés szerint a ~ az itáliai Pistoia város nevével kapcsolatos, és előbb egy ott gyártott tőr neve volt, majd úgy vonódott át a kézi lőfegyverre. A magyar szó a régi német Pistol átvétele a szóvég palatalizásával. piszton – ‘rézfúvós hangszer dugattyú-szerű szelepe’; ‘szelepkürt’. Zenei szakszó az olasz pistone (‘dugattyú’) nyomán; ez nagyító képzős alak a latin pista (‘mozsártörő’) szóból. pisztráng – ‘hegyi patakokban élő pöttyös testű, ízletes húsú hal. Szláv eredetű szó: szlovén pestruga, szlovák pstruh. A magyarba egy nazális szláv szó került még a 10. század vége előtt, talán *psztrong alakban; a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel: psztrong  pisztrong  pisztráng. pite – ‘lepényszerű sült tészta’: túrós pite. Az egész Balkánon elterjedt vándorszó az újgörög pitta, pita révén, amely az ógörög pékté (‘sajt’) származéka. A magyarba az oszmántörök pide vagy a szerbhorvát pita, esetleg a román pită közvetítette. piti – ‘kicsinyes, szánalmas ‹ügylet›’. Valószínűleg a francia petit (‘kicsi’) [pti] kiejtéséből keletkezett ejtéskönnyítő magánhangzóval. Lásd még petit. pitizik – ‘‹kutya› szolgál, két hátsó lábára állva kér’; ‘‹ember› kunyerál’. A német bitte (‘kérek, kérj’) nyelvjárási pitte alakjából. pitli – ‘vizesvödör’; ‘‹szitkozódásban› fene, pokol’: menj a pitlibe! A német Butte (‘puttony, sajtár’) ausztriai német, kicsinyített Büttel formájából alakult; a szóvégre nézve lásd fuszekli, kifli. Lásd még bödön, butélia, puttony. piton – ‘óriáskígyó’. A görög Püthón megfelelője; ez annak az óriási sárkánykígyónak a neve volt, amelyet Apollón terített le Delphoiban. pittoreszk – ‘festői, festő ecsetjére méltó ‹táj, jelenet›’. A német pittoresk átvétele, ez pedig az olasz pittorescoé, amely a pittore (‘festő’) melléknévi származéka. A pittore forrása a latin pictor, ennek eredetéről lásd piktor. Lásd még pigment, pikt, piktogram. pitvar – ‘parasztháznak az udvarról vagy tornácról nyíló helyisége’; ‘‹régen› oszlopok nélküli tornác’; ‘a szív egyik felső ürege’. Szláv eredetű szó: régi szerb pritvor (‘templom előcsarnoka’),

végső forrása valószínűleg a latin praetorium (‘helytartói palota’). A magyarban a szóeleji mássalhangzó-torlódást az r kiesése oldotta fel. pityereg – ‘sírdogál, halkan sír’. Származékok és kapcsolt szavak: pityergő, pityergés; (el)pityeredik. Hangutánzó szó a picsog, pityeg, pötyög köréből. pityizál – ‘iddogál’. A latin pytissere (‘kiköp’) származéka, forrása a görög hangutánzó pütidzó ige. A középkori latin pitissare alaknak már ilyen jelentése is volt: ‘bort kóstol (azután kiköpi)’. A magyar szótő palatalizálódott; az eredetibb -iszál szóvég analógiásan igazodott (avizál, gargarizál stb.). Bizalmas nyelvi szó. Lásd még pityókos. pityke – ‘fém gomb’: pitykés mellény. Hangutánzó, hangfestő szó, vagy a biggyeszt, fityeg köréből való, vagy a petty kicsinyített alakja (lásd pettyeget). pitymallik – ‘hajnali szürkület kezdődik’. Bizonytalan eredetű szó. Talán a pillant, pislog körébe való (az égbolt „felpillant, felnyitja a szemét”); erre vall, hogy a ~ és hozzá közel álló nyelvjárási alakok ‘pislog’ vagy ‘villámlik’ jelentéssel is előfordulnak. pityókos – ‘kissé ittas’. Valószínűleg a pityizál tövéből való, képzésmódjának példái a habókos, bohókás és hasonló szavak lehettek. pitypang – ‘gyermekláncfű’. Hangutánzó szó, a növény szárának szétszakításakor hallható csattanó hang alapján. Hasonló eredetű a pipacs neve is. pittyed – ‘lecsüng ‹alsó ajak›’. Származékai: pittyeget, pittyeszt, pitty. Hangutánzó, hangfestő szó a biggyeszt, fityeg, petyhüdt rokonságából. pizza – [pidza vagy picca] ‘paradicsomos és sajtos sült kelt tészta lepény sonka, gomba, hal, kagyló és olajbogyó feltéttel’. – pizzeria: ‘pizzát és más jellegzetes olasz ételeket kínáló vendéglő’. Olasz szó, tkp. ‘csipet’, ami a ~ feltétjére utal: ‘egy csipetnyi ebből, egy abból, egy amabból’. Lásd még pizzicato. pizzicato – [piccikátó] ‘a vonóshangszerek húrjait ujjal pengetve ‹adandó elő›’. Olasz zenei utasítás a hangutánzó pizzicare (‘csipked, penget’) igéből. Lásd még pizza. pizsama – ‘kabát- és nadrágrészből álló hálóruha’. Nemzetközi szó az angol pyjama(s) nyomán; ez a hindi pádzsáma átvétele, forrása a perzsa pái-dzsáma, tkp. ‘láb-öltözet’. placc – ‘elárusítóhely’; ‘egy pincérhez tartozó asztalok köre’. A német Platz (‘hely, tér’) átvétele; forrása a latin platea (‘széles városi út’), a görög plateia folytatása, amely a platüsz (‘lapos’) melléknévből ered. Lásd még plaszíroz. placébó – ‘látszatorvosság, hatóanyagot nem tartalmazó „gyógyszer”, képzelt betegségek gyógyítására’. Latin szó a halotti zsolozsma kezdőszavaiból: Placebo Domino (‘kedvét leli bennem az Úr’); a placebo a placere (‘tetszik’) ige jövő idejű, egyes szám első személyű alakja. Lásd még placet. placenta – ‘méhlepény’. Latin orvosi szakszó, tkp. ‘lepény, kalács’. Lásd még palacsinta. placet – ‘jóváhagyási formula régi okiratokon, kérvényeken’. Latin szó, a.m. ‘tetszik’. Lásd még placébó. plafon – ‘mennyezet’; ‘felső határ ‹pl. pénzösszegre értve›’. A franca plafond átvétele német közvetítéssel. Ez egy korábbi platfond (‘födém’) alakból való, plat (‘lapos’) és fond (‘fenék, alj, alap’) elemei révén a késő latin plattus (‘lapos, sík’) és fundus (‘alap’) szókra megy vissza. plágium – ‘idegen műalkotásnak vagy részletének közreadása saját néven’. Származékai: plagizál, plagizátor. Latin szó (plagium), tkp. ‘emberrablás’ a plagiare (‘tőrbe ejt’) igéből, a plaga (‘vadászháló, tőr, csapda’) nyomán. Mai jelentése a franciában alakult ki. plajbász – ‘ceruza, íróeszköz’. A német Bleiweiss (‘ólomfehér’) tájnyelvi plaiwais alakjából; a v  b hanghelyettesítés gyakori német vendégszavainkban: bakter, billikom, bognár. Az ‘ólomfehér’  ‘ceruza’ fejlődés a német szó ‘ólom’ jelentésű eleme alapján érthető, régen ugyanis ólomvesszőt használtak írásra, rajzolásra. plakát – ‘utcai falragasz, nyilvános hirdetmény, közlemény’. A német Plakat átvétele; ennek kalandos útja így fest: holland plak (‘tábla’)  francia plaque (‘tábla, lemez’)  francia plaquard (‘plakát’)  holland plakkaat  német Plakat. plakett – ‘egyik oldalán domborművű emlékérem’. Művészeti szakszó a francia plaquette nyomán, amely a plaque (‘lemez’) kicsinyített formája, forrása a holland plak. pláne – ‘éppenséggel, különösen, kiváltképpen’: ez se rossz, de az pláne megéri; ‘különös érdekesség’: ebben pedig az a pláne, hogy… A latin planus (‘sík, sima, világos’) határozói plane (‘teljesen, egészen’) alakjának átvétele. planéta – ‘bolygó’; ‘‹régen› papagállyal kihúzatott, jóslást tartalmazó cédula’. – planetáris: ‘a bolygókkal kapcsolatos’. – planetárium:

- 282 - oldal

a

achát

‘kupolás építmény a bolygók és más égitestek mozgásának vetítés általi szemléltetésére’; ‘az ilyen vetítést végző bonyolult optikai eszköz’. – planetoid: ‘kisbolygó’. Tudományos szócsalád a latin planeta, illetve előzménye, a görög planétész (‘vándor’) nyomán, a planaomai (‘vándorol, bolyong’) igéből. A szó planész alakváltozatának többes planétesz alakját egyébként az ókori görögök is használták ‘bolygók’ értelemben. A ~ régi ‘jóscédula’ jelentése, amely a búcsúkat járó planétás ember ténykedésével kapcsolatos, az ilyen jóslatok asztrológiai jellegére utal. Lásd még plankton. planíroz – ‘egyenget, elsimít ‹főleg talajt›’. A német planieren átvétele; előzménye a francia planer (‘síkká tesz’) a plain (‘sík, sima, egyenes’) nyomán; ez a latin planus (‘sík, lapos’) folytatója. Lásd még hidroplán, pláne, plánum. plankton – ‘a vízben lebegő parányi élőlény, az ilyenek összessége’. Tudományos szakszó, a görög planktosz (‘bolyongó, tévelygő’) melléknév semleges nemű alakja. Lásd még planéta. plánta – ‘növény’; ‘palánta’. – plántál – ‘tűz, kitűz’: Zászlónk gyakran plántálád / Vad török sáncára (Kölcsey); ‘‹lelki tartalmat valakibe› beolt, belénevel’: anyja plántálta belé a zene szeretetét. A latin planta (‘hajtás, dugvány’) átvétele; innen való palánta szavunk is. plánum – ‘terv’; ‘tervezet, elgondolás’. Latin szó (planum), tkp. ‘sima, sík felület’; ‘sík lap egy épület alaprajzával’. Régies szó. Lásd még hidroplán, pláne, planíroz. plaszíroz – ‘elhelyez, befektet ‹tőkét›’; ‘jó állásba helyez ‹személyt›’. A német placieren (‘elhelyez’) átvétele; előzménye a francia placer a place (‘hely’) nyomán; eredetére nézve lásd placc. plasztika – ‘szobrászat’; ‘szobrászati műtárgy’: kisplasztika; ‘sérült, elpusztult testrészek pótlása, testi hibák kiigazítása sebészeti úton’: plasztikai műtét. – plasztikus: ‘formálható, képlékeny’: plasztikus jellem; ‘szemléletes, érzékletes’: a regényhős plasztikus ábrázolása; ‘térbeli, kidomborodó’; ‘térhatású’: plasztikus mozi. – plaszticitás: ‘plasztikus jelleg’. – plasztik: ‘‹lágy, formálható› műanyag’; ‘képlékeny robbanószer’: plasztikbomba. Nemzetközi szócsalád a görög plasztikosz (‘formálható’) nyomán, a plasszó (‘gyúr, alakít’) igéből; a ~ jelentésköre a plasztiké tekhné (‘az alakítás művészete’) kifejezésből ered, a latin plastica (ars) közvetítésével. A plasztik a német Plastik átvétele. Lásd még plasztilin, plazma. plasztilin – ‘glicerinnel képlékennyé tett színes gyurma’. Olasz márkanév (plastilina) a görög eredetű plasti- (lásd plasztika) és a latin linere (‘ken’) elemekből. plasztron – ‘‹régebben› keményített ingmell’; ‘mellvédő párnázat ‹vívásban›’. Nemzetközi szó a francia plastron nyomán, amely eredetileg mellpáncélt jelentett. Forrása a középkori latin plastrum (‘gipszburkolat’); ennek eredetéről lásd piaszter. platán – ‘kedvelt díszfa, melynek kérge lemezesen válik le’. Nemzetközi szó a görög platanosz nyomán; a platüsz (‘lapos, széles’) származéka, vagy a ~ leveleinek, vagy az egész fának az alakja folytán. Lásd még piac, platform. platereszk – ‘az ötvösművészet díszítő elemeit és arab motívumokat felhasználó spanyol építészeti stílus a 16. századból’. Művészettörténeti szakszó a spanyol plateresco francia plateresque alakjából; a spanyol szó a platero (‘ezüstmíves’) származéka a plata (‘ezüst’) nyomán; eredetéről lásd platina. Lásd még platform, plató, plattdeutsch, plattni. platform – ‘párt vagy szervezet egységes álláspontjának kinyilvánítása’; ‘csoportosulás egy párton belül, amely az általános irányvonaltól kissé eltérő politikai árnyalatot képvisel’. Nemzetközi szó a francia plate-forme (‘lapos tető; peron; politikai program’) nyomán, a plat (‘lapos’) és forme (‘forma’) elemekből; a plat (akárcsak a német Platte) a latin plattus (‘lapos’) folytatója, ez pedig a görög platüsz (‘lapos’) szóé. Lásd még platereszk, platina, plató, plattdeutsch, plattni. platina – ‘ezüstfehér, jól megmunkálható nemesfém’. Kémiai szakszó a spanyol platina nyomán, amely a plata (‘ezüst’) kicsinyített formája. Előzménye a középkori latin platta (‘fémlemez’); ez a népi latin plattus (‘lapos’) főnevesült nőnemű alakja, forrásuk a görög platüsz (‘lapos, széles’). Lásd még platereszk, platform, plató, plattdeutsch, plattni. plató – ‘fennsík’; ‘tehergépkocsi (oldalfalak nélküli) raktere’. Nemzetközi szó a francia plateau (‘tálca, fennsík’) nyomán; ez a plat (‘tányér’) főnév származéka; eredetéről lásd platform. Lásd még platereszk, platina, plattdeutsch, plattni. plátói – ‘érzelmes, de nemiség nélküli ‹viszony férfi és nő között›’: plátói szerelem, plátói érzelmek. A nagy ógörög filozófus, Platón nevének latinos Plato alakjából. Platón „Szümposzion” című művében Szókratész beszél arról a testiség nélküli vonzalomról, amely ifjú tanítványaihoz fűzi, s ez valóban szokatlannak számított a férfiszerelem klasszikus korában. plattdeutsch – [pladdajcs] ‘alnémet, a Németország északi és nyugati, tengermelléki vidékén beszélt nyelvjárás, amelynek hangrendszere a hollandéhoz áll közel’.

Német szó a platt (‘lapos’) és deutsch (‘német’) elemekből. A platt latin és görög előzményeiről lásd platform; a deutsch ófelnémet diutisc formája egy ‘nép’ jelentésű germán thiud- tőből ered, amellyel rokon a latin eredetű teuton (ókori germán nép neve), valamint az angol Dutch (‘holland’), a deutsch tehát ‘népi, a néphez tartozó’. Lásd még platereszk, platina, plató, plattni. plattni – ‘konyhai tűzhely fém fedőlapja’. A német Platte (‘lemez, tányér’) nyelvjárási platn alakjának átvétele a szillabikus n szokott feloldásával (mint kalocsni, vekni); a német szó latin, illetve görög előzményeiről lásd platform. Lásd még platereszk, platina, plató, plattdeutsch. plauzibilis – ‘valószínű, hihető, elfogadható’: plauzibilis feltevés. Latin szó (plausibilis), a.m. ‘tetszést érdemlő, tetszetős, helyeselhető’, a hangutánzó eredetű plaudere, plausum (‘tapsol’) származéka. playboy – [pléjboj] ‘költséges szórakozásoknak élő gazdag (fiatal)ember’; ‘amerikai erotikus magazin címe’. Angol szó a play (‘játék, szórakozás’) és boy (‘fiú’) elemekből; az utóbbinak oldalági rokona a német Bube. Korábban jelentett női szerepeket játszó fiatal színészfiút, valamint „menőt”, sikeres embert is. plaza – [pláza] ‘spanyol városokban tér, főtér’: Plaza Mayor; ‘‹újabban› bevásárlóközpontok lánca’: Csepel Plaza. Spanyol szó, eredete azonos a placc, plaszíroz szavakéval. plazma – ‘a sejtnek a sejtmagot körülvevő anyaga’; ‘vérsavó, a vér folyékony része’; ‘magas hőmérsékleten ionizált gáz sajátos halmazállapota’. Tudományos szakszó a görög plaszma (‘alak, figura, formázott dolog’) nyomán, amely a plasszó (‘gyúr, mintáz, megformál’) igéből való. Lásd még  plasztika. plázs – ‘fürdőzésre való lapos, homokos tengerpart’. Nemzetközi szó a francia plage nyomán; a magyar szó ennek kiejtés szerinti átvétele; végső forrása a latin plaga (‘vidék, táj’). plébánia – ‘katolikus egyházközség’; ‘ennek lelkészi hivatala’. – plébános: ‘a plébánia vezető lelkésze’. Latin eredetű szócsalád; tagjai a plebs, plebis (‘nép, közrendűek, hívők’) származékai. Lásd még plebejus, plebs. plebejus – ‘szabad, de politikai jogaiban korlátozott római polgár’; ‘‹a középkori városokban› jogfosztott, szegény lakó’; ‘nem nemes, népi származású személy’; ‘‹melléknévként› népi származású, a nép törekvéseit képviselő’. Latin szó, a plebs, plebis (‘köznép’) képzett alakja. Lásd még plébánia, plebs. plebs – [plebsz] ‘népség, szegénynép, jogfosztottak’: Mindenki támadt, élt és szabadult, / Csak a plebs maradt egyedül a listán (Ady); ‘szedett-vedett népség, csőcselék’. Latin szó, a. m. ‘köznép’. Lásd még plébános, plebejus. plecsni – ‘kitüntetés, érdemérem’. A német Plättchen, azaz ‘(fém)lemezke’ átvétele; ez a Platte (‘lemez’) kicsinyített alakja. A német kiejtést követő, bizalmas nyelvi szó. pléd – ‘meleg takaró’. Angol szó (plaid) ejtés szerinti átvétele; forrása a gael, ír plaide (‘takaró’), eredetileg peallaide, azaz ’birkabőr’; ennek peall eleme a latin pellis (‘bőr’) oldalági rokona. pléh – [plé] ‘bádog’. A német Blech (‘fémlemez’) nyelvjárási plech alakjának átvétele. pleisztocén – ‘a földtörténeti újkor negyedidőszakának tízezer éve végetért első szakasza’. Tudományos szakszó a görög felsőfokú pleisztosz (‘leginkább’) és kainosz (‘új’) elemekből; a ~ a német Pleistozän átvétele. Lásd még pleonazmus, pliocén. Plejádok – ‘a Fiastyúk csillagkép’. – plejád: ‘különféle héttagú iskolák, költői csoportosulások neve’. A ~ csillagkép a görög Pleiasz többes Pleiadesz alakjából való; ez a név Atlasz titán és Pleióné leányait illette, akik heten voltak, és önfeláldozásukért Zeusz az égre emelte őket. A leghíresebb plejád az a 16. századi francia költői kör volt, amelynek Ronsard állt az élén. plénum – ‘vezető testület teljes ülése’: a párt plénuma; ‘egy közösség teljessége, nyilvánossága’: a plénum előtt tárgyalták az ügyet. – plenáris: ‘teljes ‹ülés›’. A ~ a latin plenus (‘teli, teljes, egész’) semleges alakja; forrása a plere (‘betölt’) ige. Lásd még komplett. pleonazmus – ‘szófölösleg, azonos jelentésű szavak, kifejezések fölös halmozása’, pl. lábbal rúg, tovább folytat. A görög pleonadzó (‘többszöröz, sokasít’) származéka (pleonaszmosz) a polüsz (‘sok’) rendhagyó pleion, pleon középfokából (‘több’). Lásd még pliocén. pletyka – ‘szóbeszéd, megszólás’; ‘egy fajta futónövény’. Származékai: pletykás, pletykázik, pletykálkodik. A szlovák pletka (‘ármánykodás, megszólás’) átvétele a t palatalizációjával. A szlovák szó és szláv rokonai a plet- (‘sző, fon’) tőből erednek. A fenti második jelentés arra utalhat, hogy ez a növény úgy terjed, mint a ~.

- 283 - oldal

a

achát

plexiüveg – ‘üvegszerű, nem hasadó és megmunkálható polimetakrilsav műanyag’. A német Plexiglas részfordítása; első eleme a latin plexus (‘fonadék’) származéka a plectere, plexum (‘fon’) igéből. Lásd még komplex. plezúr – ‘kisebb seb, horzsolás’. A német Blessur ausztriai német, nyelvjárási plessur alakjának átvétele a régi katonai nyelvben; forrása a francia blessure (‘sebesülés’) a tisztázatlan eredetű blesser (‘sebez’) igéből. Ma a bizalmas nyelv avuló eleme, de néhány nyelvjárásban még eleven. pliocén – ‘a földtörténeti újkor harmadidőszakának utolsó szakasza’. Tudományos szakszó a görög polüsz (‘sok’) rendhagyó pleion, pleon középfokából (‘jobban, inkább’) és a kainosz (‘új’) szóból; a ~ a német Pliozän átvétele. Lásd még pleisztocén, pleonazmus. pliszé – ‘berakás, géppel készült sűrű, egyenletes redőzés szoknyán, más ruhaneműn’: pliszé szoknya. – pliszíroz: ‘berak, sűrű redőkbe vasal’. A német Plissee és plissieren átvétele a francia plissé (‘berakott, redőzött’) és plisser (‘redőz’) nyomán; ezek előzménye a latin plicare (‘hajtogat’) ige. Lásd még dupla, implikál, komplikál, replika. plomba – ‘ólomzár’; ‘fogtömés’: leplombál, plombált fog. A német Plombe (‘ólomzár, fogtömés’) átvétele; a francia plomb (‘ólom, szonda’) révén a latin plumbum (‘ólom’) származéka. plump – ‘nehézkes, esetlen, formátlan’. Hangfestő eredetű német szó. plundra – ‘bő férfinadrág’. A német Pluderhose (‘buggyos nadrág’) első elemének átvétele, részben a szlovák plundre közvetítésével. A német szó a pludern (‘suhog, lobog, lötyög’) igével kapcsolatos. Elavult szó. plurális – ‘többszörös’; ‘többes (szám)’; ‘több politikai erőnek teret adó’: plurális demokrácia. – pluralitás: ‘a többség’; ‘többszörösség’. – pluralizmus: ‘többpártrendszer’; ‘egy ideológián belül eltérő árnyalatokat megengedő irányzat’. – pluralista: ‘a pluralizmus híve’; ‘a pluralizmuson alapuló’. Nemzetközi szócsalád a latin pluralis (‘többes’) nyomán, amely a plus, pluris (‘több’) származéka. Lásd még plusz. plusz – ‘többlet; előny, haszon’: ez sok pluszt nyújt a többihez képest; ‘a nullapont felett(i)’: plusz három fok van; ‘meg ‹összeadásban›’: négy plusz három az hét; ‘ráadásul’: és ehhez vedd plusz a három vendéget. Latin szó (plus), a multus (‘sok’) rendhagyó középfoka. Lásd még plurális. plutokrácia – ‘a gazdagok politikai hatalmán alapuló társadalmi berendezkedés’. – plutokrata: ‘vagyona folytán nagy politikai hatalommal bíró személy’; ‘a plutokrácia híve, támogatója’. – plutokratikus: ‘a plutokrácia rendjén alapuló’. Nemzetközi szócsalád az ógörög Plutosznak, a gazdagság istenének nevéből (amely köznévként vagyont jelent), az arisztokrácia, demokrácia és hasonló szócsaládok mintájára. plutónium – ‘mesterséges radioaktív elem’. Latin kémiai szakszó (plutonium), nevét a Plútóról, a legkülső bolygóról nyerte annak alapján, hogy az elemek táblázatán az uránium és neptunium után következik, amiképp a Plútó bolygó az Uranosz és Neptunusz után a Naptól való távolság szerint. Ez a bolygó a görög Plutón isten (tkp. Hadész) nevének latin Pluto változatát viseli. Lásd még plutonizmus. plutonizmus – ‘meghaladott geológiai elmélet, amely a földi kőzetek eredetét kizárólag a magma megmerevedéséből vezette le’. Tudományos szakszó a görög Plutón istennek, az alvilág urának nevéből; ez Hadész isten másik neve volt. Lásd még plutónium. pluviále – ‘a misén kívüli szertartások alkalmával viselt, brokát díszítésű katolikus papi palást’. Latin szó (pluviale), semleges forma a pluvialis, azaz ‘esős’ melléknévből, tehát ‘esőhöz való’; a ~ valóban ‘esőköpeny’ volt eredetileg. A fentiek forrása a pluvia (‘eső’) a pluit (‘esik’) igéből. plüss – ‘bolyhozott felületű félbársony textília’. A német Plüsch átvétele; előzménye a francia peluche, a késő latin piluccare (‘szőrt kitépked’) származéka a latin pilum (‘szőr’) nyomán. Lásd még epilál. pneumatik – ‘levegővel felfújt gumiabroncs, légtömlő’. – pneumatika: ‘sűrített levegő alkalmazása gépek működtetésére’. – pneumatikus: ‘felfújható’; ‘sűrített levegővel működő’. – pneumatózis: ‘rendellenes helyen lévő levegőzárvány a szervezetben’. Nemzetközi szócsalád a görög pneumatikosz (‘széllel, levegővel kapcsolatos; felfúvódott’) alapján, a pneuma, pneumatosz (‘szél, levegő, lehelet, szellem’) szóból; forrása a pneuó (‘fúj, lehel’) ige. A ~ a német Pneumatik átvétele. Lásd még pneumónia, pneumothorax. pneumónia – ‘tüdőgyulladás’. Orvostudományi szakszó a görög pneumón (‘tüdő’) nyomán; ez a pneuma (‘lehelet’) szóval kapcsolatos, a pneuó (‘fúj, lehel’) igéből eredően. Lásd még pneumatik, pneumothorax. pneumothorax – ‘légmell’; ‘mesterséges légmell, tüdőtöltés’. Orvostudományi szakszó a görög pneumón (‘tüdő’) és thórax

(‘mellkas’) elemekből; az előbbi a pneuma (‘lehelet’) szóval kapcsolatos, a pneuó (‘fúj, lehel’) igéből eredően. Lásd még pneumatik, pneumónia. poca – ‘malac, disznó’. Hangutánzó eredetű állathívogató szó, a coca, koca rokona. Nyelvjárási szó. Lásd még paca. pocak – ‘kidomborodó has’. Valószínűleg a buci, bucka családjába tartozó hangfestő szó. pocok – ‘mezei egér’. Keleti szláv eredetű szó: ukrán, orosz pacjuk (‘patkány’). pocsék – ‘vacak, hitvány’; ‘‹főnévként› elrontott, könnyelműen eldobott dolog’: pocsékba megy. Származéka: pocsékol. A hangutánzó pocs- tő származéka -k főnévképzővel; melléknévi jelentése másodlagos: ‘lucskos sár, pocsolya’  ‘lucsoktól tönkrement holmi’  ‘értéktelenné vált, ócska’. Lásd még pocséta, pocskol, pocskondiáz, pocsolya. pocséta – ‘pocsolya’. A hangutánzó pocs- tő származéka olyasféle kicsinyítő képzéssel, mint a bokréta. Lásd még pocsék, pocskol, pocskondiáz, pocsolya. pocskol – ‘pancsol’; ‘paskol’; ‘piszkít’. A hangutánzó pocs- tő származéka, a paskol alakváltozata. Lásd még pocsék, pocséta, pocskondiáz, pocsolya. pocskondiáz – ‘gyaláz, piszkol’. A hangutánzó pocs- tőhöz kapcsolódik. A pocskol önállóan ki nem mutatott *pocskondi (‘piszkos, gyalázatos’) származékából alakulhatott igévé: ‘pocskondinak nevez’. Ez olyasféle képződmény lehetett, mint a kortyolból a kortyondi. Lásd még pocsék, pocséta, pocsolya. pocsolya – ‘(sáros) tócsa’; ‘erkölcsi fertő’. A hangutánzó pocs- tő származéka a pocsék, pocskol, pocskondiáz rokoni köréből. podagra – ‘köszvényes lábfájás’. Orvosi szakszó a görög pusz, podosz (‘láb’) és agra (‘bilincs’) elemekből. Lásd még ödipális, pódium, polip. podesta – [podeszta] ‘középkori itáliai városok választott főtisztviselője’. Az olasz potestŕ (‘hatalom’) alakváltozata, forrása a latin potestas, a posse, potui (‘képes, bír, -hat’) főnévi származéka. Lásd még posszibilis, potens, potentát, prepotens, puvoár. pódium – ‘emelvény, dobogó ‹szónoknak, előadónak, karmesternek›’. Nemzetközi szó a latin podium, illetve előzménye, a görög podion nyomán, amely a pusz, podosz (‘láb’) származéka. Lásd még ödipális, podagra, polip. poén1 – ‘vicc csattanója’. A francia pointe (‘csúcs, hegy; csattanó’) átvétele német közvetítéssel; ez a latin puncta (‘szúrás, csúcs, hegy’) folytatása a pungere, punctum (‘szúr’) igéből. A francia eredeti kiejtésének megfelelő, és a múlt században még helyesen használt poent forma idővel sajnálatosan háttérbe szorult a némileg más eredetű poén2 alak mögött. Lásd még poentíroz, pointer, pointillizmus, pont, pungál, punktuáció, punktum. poén2 – ‘nyerő egység, pont ‹kártyában, biliárdban, egyes sportokban›’. A francia point (‘pont’) átvétele német közvetítéssel; előzménye a latin punctum (‘pont’) a pungere, punctum (‘szúr’) igéből. A ~ forma nagyjából a francia eredeti kiejtésének felel meg, ám lásd poén1. Lásd még poentíroz, pointer, pointillizmus, pungál, punktuáció, punktum. poentíroz – ‘kiemel, hangsúlyoz’. A német pointieren átvétele francia forrása, a pointer (‘kihegyez, céloz, rámutat’) kiejtése szerint; ez a pointe (‘hegy, csúcs’) származéka, eredetére nézve lásd poén1. Lásd még poén2, pointer, pointillizmus, pungál, punktuáció, punktum. poéta – ‘költő’. – poétikus: ‘költői’. – poétika: ‘költészettan’. – poézis: ‘költészet’. – poéma: ‘költemény, verses elbeszélő mű’. Irodalomtudományi szakszócsalád a latin poeta (‘költő’) és a kapcsolt szavak nyomán. Görög előzménye a poiétész (‘alkotó, szerző, költő’), a poieó (‘alkot, készít, teremt’) igéből, és származékai: poiéma (‘alkotás’), poiészisz (‘alkotás, költés’) stb. nyomán; a poétika a poiétiké tekhné (‘költői mesterség’) kifejezés első eleméből önállósult. pofa – ‘állat fejének a száj körüli része’; ‘‹durván› száj’: fogd be a pofád; ‘az arcnak a szájüreget körülölelő része’: két pofára zabál; ‘arc’; ‘ember, ipse, pali’; ‘gép, szerkezet szorító eleme’: fékpofa, a satu pofái. Származékok és kapcsolt szavak: pofás, pofázik, pofátlan; pofon, pofoz. Egy ősi hangutánzó pof- tő származéka a puffad rokonságából; a felfújt arccal, illetve az így kifújt levegő hangzásával kapcsolatos. A ~ -a végződése lehet kicsinyítő képző, vagy olyan megtapadt birtokos személyjel, mint az epe, zúza esetében. A pofon a ~ eredetibb pof tövéből való, a pofon (‘arcon’) üt kifejezésből önállósult. pogácsa – ‘omlós, kerek sütemény’: tepertős pogácsa. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén pogača (‘kerek

- 284 - oldal

a

achát

kenyér, sütemény, lepény’); ezek előzménye az olasz focaccia (‘formában sült édes tészta’) a késő latin focacea (‘sült tészta’) nyomán; forrása a focus (‘tűz’). Lásd még fókusz. pogány – ‘nem keresztény’; ‘‹régen› nem egyistenhívő’; ‘mohamedán’; ‘kegyetlen, cudar’. Származéka: pogányság. A latin paganus (‘vidéki, falusi’) származéka a pagus (‘vidék, falu’) szóból; mai értelme a kora középkorban alakult ki annak alapján, hogy a római birodalomban terjedő kereszténység a távoli, eldugott falvakba jutott el a legkésőbben. A szó valószínűleg a horvát, szlovén pogan, poganin alakok révén jutott nyelvünkbe, a szóvég palatalizálódott, akárcsak a hasonló úton érkezett keresztény esetében. pogrom – ‘nemzeti, vallási vagy faji kisebbséget sújtó tömegterror, véres garázdálkodás’. Nemzetközi szó az orosz pogrom (‘pusztítás’) nyomán, a gromitj (‘pusztít, megsemmisít’) igéből. A ~ szó az orosz birodalomban 1905-1906-ban kirobbant zsidóellenes zavargások idején terjedt el. poggyász – ‘úticsomag’. Ismeretlen eredetű szó. pohánka – ‘hajdina’. A szlovák pohanka átvétele; ez tkp. ‘pogányka’, azaz ‘pogány gabona’, mivel török és mongol népektől terjedt át a Fekete-tenger mellékéről Európába. pohár – ‘üveg vagy fém ivóedény’. Sok nyelvben elterjedt vándorszó a népi latin bicarium nyomán, amely a görög bikosz (‘boroskorsó’) származéka. A magyarba a német Becher (‘serleg’) óbajor pehhari előzménye vagy az óhorvát, szlovén pehar (‘serleg’) kerülhetett, amelyből hangrendi illeszkedéssel lett pahár, pohár. pohos – ‘kövér’. A hangutánzó puha, páhol szavak köréből való nyelvjárási szó. poinsettia – [pojnszettia] ‘mikulásvirág’. Felfedezőjéről, az amerikai J. R. Poinsett botanikusról kapta nevét. pointer – ‘angol vizsla’. Angol szó, tkp. ‘megmutató’, a ~ ugyanis a meglőtt vadat felkutatja és helyét jelzi a gazdájának. Az angol point ige az ófrancia poinct közvetítéssel a latin punctumból való, akárcsak a mi pont szavunk. Lásd még poén1, poén2, poentíroz, pointillizmus, pungál, punktuáció. pointillizmus – [poentilizmus] ‘az impresszionista festészetben olyan eljárás, hogy a színeket kisebb-nagyobb pontok, pöttyök formájában rakják fel a vászonra’. – pointillista: ‘ilyen technikát alkalmazó művész ‹mint pl. G. Seurat›’. Művészeti szakszók a francia pointiller (‘pontoz’) igéből, amely a point (‘pont, pötty’) származéka; eredetéről lásd poén2. Lásd még poén1, poentíroz, pointer, pungál, punktuáció, punktum. pojáca – ‘bohóc, komédiás’; ‘ízléstelenül kiöltözött, nevetségesen viselkedő személy’. Az olasz pagliaccio északolasz nyelvjárási pajazo, pajaz formáinak átvétele, részben a német Bajazzo ausztriai nyelvjárási pojaz, pojatz alakjai közvetítésével. Az olasz szó tkp. ‘szalmazsák’ a paglia (‘szalma’) nyomán, előzménye a latin palea (‘pelyva’); a név arra utal, hogy az olasz komédiások hosszú, bő köntöse szalmazsákra emlékeztetett. A magyar szóvég -a eleme késői fejlemény a múlt századig dívott pojác után; sokáig a németből átvett bajazzó is eleven volt az irodalmi nyelvben, ezért játsszák ma is Bajazzók címmel Leoncavallo I pagliacci (‘a pojácák’) című operáját. pók – ‘nyolclábú, hálót szövő ízelt lábú állat’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát pauk, szlovák pavuk. Az átvett alak *pauk lehetett. póker – ‘francia kártyával játszott szerencsejáték’. Nemzetközi szó az amerikai angol poker nyomán; ennek eredete tisztázatlan. pokol – ‘a túlvilági örök szenvedés helye a keresztény tanítás szerint’; ‘kínos, gyötrelmes helyzet’: házassága valóságos pokol volt; ‘‹régen› lepra’. Származékai: pokoli, poklos, poklosság. Délszláv eredetű: szerb régi pakal, szlovén pekel (‘pokol’), eredetileg ‘szurok’. A magyarba egy ószláv pekulu alak kerülhetett, amely hangrendi igazodással fejlődött a Halotti Beszédben már szereplő pukul formára; ebből nyíltabbá válással lett a ~. Lásd még pech. pokróc – ‘durva gyapjúból vagy szőrből való takaró’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát pokrovac, szlovén, szlovák pokrovec (‘takaró’), ezek a szláv pokrov (‘fedél’) kicsinyített formái, s forrásuk a pokriti (‘befed’) ige. A magyar szó a toldalékos alakokban a két nyílt szótagos tendencia alapján fejlődött mai alakjára: pokrovacot  pokrovcot  pokroucot  pokrócot  pokróc. poláb – ‘kihalt nyugati szláv nyelv; az ezt beszélt nép egykori tagja’; ‘e nyelvvel kapcsolatos’. A név a po Labe (‘az Elba mentén’) szláv kifejezésből ered, e nép ugyanis ott élt. pol-beat – [polbít] ‘politikai tartalmú szöveg beat jellegű zenével’. Angol kifejezés a POLitical (‘politikai’) első eleméből és a beat

szóból. polc – ‘falra, bútorba erősített vízszintes lap edények, könyvek, más tárgyak tartására’; ‘rang, méltóság’: magas polcra jutott. Származékai: polcos, polcoz. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák polica (‘polc’); kicsinyítő forma a pola (‘deszka’) nyomán. A szóközépi i kiesésére példa a málna, pálca, a szóvégi -a elmaradására a beszéd, kolbász, lapát. Lásd még takonypóc. polder – ‘a mocsaraktól vagy a tengertől elhódított, termővé tett terület’. Holland szó, talán a régi holland hoenderpolder (‘tyúkudvar’) második elemének önállósodása, amely a francia poulailler révén a latin pullarium (‘tyúkketrec’) szóig, illetve a pullusig (‘csirke’) vezet vissza. E névadás alapja, hogy a ~nek kiszemelt területet előbb körülkerítik, majd kiszivattyúzzák a vizét. polémia – ‘vita ‹a nyilvánosság előtt, sajtóban›’. – polemikus: ‘vitázó, valamit vitató’: polemikus hangvétel. – polemizál: ‘(nyílt) vitát folytat’. Nemzetközi szócsalád a görög polemiosz (‘ellenséges, háborús’) nyomán, a polemeó (‘hadakozik’) igéből. polenta – ‘kukoricakása’. Olasz szó, a latin polenta (‘árpadara’) átvétele. polgár – ‘a nemesi rendhez nem tartozó városlakó’; ‘állampolgár’: polgárháború. Származékai: polgári, polgárság, polgárosodik, polgárosul, polgárosult, polgárista. A német Bürger (‘polgár’) korai újfelnémet burger, purger formáinak átvétele hangrendi illeszkedéssel, r  l elhasonulással és nyíltabbá válással: purger  purgar  pulgár  polgár. poli- – ‹idegen szóösszetételek előtagjaként› ‘sok, több’. – poliarthritisz: ‘sokizületi gyulladás’. – poligám: ‘többnejű’. – poligámia: ‘többnejűség ‹mint adott társadalmak szokása, illetve mint törvényellenes családi állapot›’. – poligenezis: ‘tudományos elmélet, amely szerint a biológiai fajok nem mind egyetlen törzsből erednek’; ‘hasonló nyelvészeti felfogás, mely szerint a nyelvek nem egyetlen ősnyelvből származnak’. – poliglott – ‘többnyelvű ‹könyv, ember›’. – polimorf: ‘különféle alakokban is előforduló’. – poliritmika: ‘különböző ritmusú szólamok együtthangzása’. – politeizmus: ‘sokistenhit’. Nemzetközi szavak, első elemük a görög polüsz (‘sok’) semleges polü alakja; a második elemekről bővebben lásd az artritisz, monogám, genezis, glossza, morfológia, ritmus, teológia címszavakat. Lásd még polimer, polinéz, polip. policáj – ‘rendőr’. A német Polizei (‘rendőrség’) átvétele; a magyar jelentés talán a német Polizeibeamter (‘rendőrségi tisztviselő’) első elemének önállósodásaként jött létre, az összetétel jelentésével. A szó a késő latin politia révén a görög politeia (‘állampolgárság, államforma, közéleti tevékenység’) szóra vezethető vissza. Elavult szó. Lásd még politika, politológia. polimer – ‘ismétlődő szerkezeti egységekből álló óriásmolekula; ilyen molekulájú műanyag’; ‘‹melléknévként› sokszorozott, polimerizáció útján keletkezett’. – polimerizáció: ‘óriásmolekulák keletkezése kisebb szerkezeti egységek láncszerű összekapcsolódásával’; ‘ilyen folyamat előidézése’. – polimerizál: ‘vegyi anyagon a polimerizáció folyamatát végzi’. Tudományos szakszócsalád a görög polüsz (‘sok’) semleges polü alakja és merosz (‘rész, darab’) elemekből. Lásd még poli-, polinéz. polinéz – ‘a polinéziai szigetvilág lakója’; ‘az ott élők nyelveinek valamelyike’; ‘‹melléknévként› e népekkel, nyelvekkel kapcsolatos’. A Polinézia (a Csendes-óceán szigetvilágának nyugati, legnagyobb egysége) földrajzi név a görög polü (‘sok’) és nészosz (‘sziget’) szavakból formálódott. Lásd még indonéz. polip – ‘nyolckarú, puhatestű tengeri ragadozó’; ‘nyálkahártyás testüregben támadt duzzanat’. A latin polypus német Polyp származékának átvétele. Forrásuk a görög polüpusz, tkp. ‘soklábú’ a polü (‘sok’) és pusz (‘láb’) elemekből. Lásd még podagra, pódium, poli-. políroz – ‘csiszol, fényesít’. – politúr: ‘bútorfény(ezés)’. A német polieren (‘csiszol’) és Politur (‘fényezés’) átvétele; forrásuk a latin polire, politum (‘csiszol’) ige és politura (‘csiszolás’). Lásd még palléroz. polisz – ‘ókori (görög) városállam’. Görög szó. Lásd még akropolisz, kozmopolita, metropolis, policáj, politika, politológia. politika – ‘egy társadalmi csoportnak az államhatalom megszerzésére és megtartására folytatott tevékenysége’; ‘az ország vezetésében, a közügyek irányításában követett eljárás’: szociálpolitika, kultúrpolitika. – politikus: ‘államférfi, a politikával hivatásszerűen foglalkozó személy’; ‹melléknévként› ‘a politikával kapcsolatos’; ‘politikailag helyénvaló, alkalmas’: ez nem volna politikus lépés; ‘ravasz, agyafúrt’. – politizál: ‘politikai tevékenységet folytat’; ‘politikai jellegűvé tesz, politikát visz bele’: átpolitizált közélet; ‘a napi politikai eseményeket megvitatja’. Nemzetközi szócsalád a latin politica ars (‘az államigazgatás

- 285 - oldal

a

achát

mestersége’) első eleméből; ez a görög politiké tekhné pontos fordítása; a politikosz közéletit, államit jelentett; ezek forrása a polisz (‘város, állam’). A politizál a német politisieren átvétele latinosított szóvéggel. Lásd még policáj, politológia. politológia – ‘a politikával mint társadalmi jelenséggel foglalkozó tudomány’. – politológus: ‘a politológia kutatója, szakembere’. Mesterséges tudományos szakszó a politika szó önkényesen kiragadott és kezelt polit- tövéből, a tudományokat jelző görög -lógia elemmel. polka – ‘kétnegyedes ütemű, gyors páros tánc’; ‘ennek zenéje’: Terefere polka (J. Strauss műve). Nemzetközi szó a cseh polka nyomán; ez tkp. ‘lengyel nő’ jelentésű, de a névadás alapja nem ismeretes, a ~ ugyanis tipikus cseh zene; más nézet szerint a név a cseh pulka (‘rövid lépés’) szóból ered. Lásd még polónium, polonéz. pollen – ‘virágpor’. – pollinizáció: ‘beporzás’. Latin eredetű szócsalád a pollen, pollinis (tkp. ‘finomra őrölt liszt’) nyomán. pollúció – ‘(alvás közbeni) magömlés’; ‘környezetszennyezés’. Tudományos szakszó a latin pollutio (‘beszennyezés’) nyomán, a polluere, pollutum (‘szennyez, megfertőz’) igéből; ez az ősi latin por- (‘felé’) és a luere (‘mos’) elemekből áll. póló – ‘labdajátékok neve’: vízipóló, lovaspóló; ‘nyitott nyakú, rövid ujjú trikóing’. Nemzetközi szó az angol polo nyomán, amely egy tibeti balti nevű nyelv szava, ütővel játszott labdajátékot, illetve annak labdáját jelenti. A ~ második jelentése bizonyára a pólójátékban viselt sportruházati darabra utal. polonéz – ‘háromnegyedes ütemű lengyel nemzeti tánc’; ‘e formában írt zenemű’. Zenei szakszó, a francia (danse) polonaise (‘lengyel tánc’) kifejezésből. A polonais (‘lengyel’) az ország latin Polonia nevéből ered, ez pedig a lengyel pole (‘mező’) szóból, amely saját Polska, polski megnevezésüknek az alapja. Lásd még polka, polónium , polyák. polónium – ‘természetes radioaktív elem’. Felfedezője, Marie Curie-Skłodowska nevezte el így szülőföldjének, Lengyelországnak latin Polonia nevéről. Lásd még polka, polonéz. poloska – ‘lapos testű vérszívó rovar’; ‘miniatűr lehallgató készülék’. A cseh ploška átvétele ejtéskönnyítő magánhangzóval; forrása végső soron a szláv plošky (‘lapos’) melléknév. Fenti második jelentésében az angol bug (‘apró rovar; lehallgató készülék’) szabad fordítása. poltron – ‘gyáva, szájhős’. Francia szó, az olasz poltrone ‘lusta, gyáva’ átvétele; ez a poltro (‘ágy’) nagyító képzős származéka, forrása a latin puledro (‘csirke’), tehát csirketollal tömött ágyról van szó. poltura – ‘kis értékű pénz’. A lengyel półtorak (‘másfél garas értékű pénz a 17-18. században’) átvétele; a szóvégi -k azért maradt el, mert a többes szám jelének érezték. pólus – ‘(földrajzi, mágneses) sark’. – poláris: ‘sarki’: poláris fény; ‘szöges, végletes ‹ellentét›’. – polaritás: ‘‹mágneses› sarkosság’; ‘ellentét, feszültség’. – polarizál: ‘mágneses, elektromos feszültséget hoz létre’; ‘‹fény rezgését› egy síkba rendezi’: polarizált, poláros fény; ‘ellentétes álláspontok vonzásával megoszt ‹társadalmat, közvéleményt›’. – polarizáció: ‘polarizálódás ‹társadalomban›’ ; ‘fény polarizálása’. – polarizátor: ‘sarkított fényt előállító berendezés’. Tudományos szakszócsalád a latin polus (‘a földtengely sarkpontja’), illetve előzmény, a görög polosz (‘tengely, tengelypont’) nyomán; ez a peleó (‘mozog’) ige származéka. pólya – ‘csecsemő begöngyölésére való hosszú, lapos párna’; ‘hosszú, keskeny sebkötöző szövet- vagy gézcsík’; ‘címeren vízszintes sáv’. Származékai: pólyál, pólyáz, pólyás. Szláv eredetű szó. A ~ valószínűleg elvonás a pólyál igéből, amely a szerb-horvát, szlovén povijati (‘burkol, teker, pólyál’) folytatása povija  povjál  pójál hangfejlődéssel. A magyar szó ly hangját a szláv előzményekből nehéz magyarázni. polyák – ‘lengyel (ember)’. A lengyel Polak (‘lengyel ember’) átvétele palatalizációval; forrása a pole (‘mező, szántóföld’), amelyből e nép saját megnevezése (polski) is ered. Elavult szó. Lásd még polonéz. pomádé – ‘erős illatú hajkenőcs’. A német Pomade átvétele; ennek eredete a francia pommade és olasz pomata révén az olasz pomo (‘alma’) latin pomum (‘gyümölcs’) előzményéig vezet. Az olasz pomata eredetileg egy almaillatú kenőcs neve. Lásd még pomagránát, pomológia. pomagránát – ‘gránátalma’. Az olasz pomogranato ‘gránátalma’ átvétele a latin pomum granatum (‘magvas gyümölcs’) nyomán, a granum (‘mag’) szóból. Lásd még grenadírmars , pomádé. pomológia – ‘a gyümölcsismeret és gyümölcstermesztés tudománya’. Tudományos szakszó a latin pomum (‘gyümölcs’) és a görög logosz

(‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még pomagránát, pomádé. pompa – ‘látványos, ünnepélyes külsőség’; ‘gazdag, gyönyörködtető változatosság’: a tavasz pompája. Származékai: pompás, pompázatos, pompázik. A latin pompa (‘ünnepélyes menet, díszfelvonulás’; ‘fény, dísz’) átvétele. pompon – ‘sapkabojt’. Játékos képzésű francia szó a pompe (‘pompa’) nyomán; forrása a latin pompa (‘diadalmenet’). ponc – ‘fémjelzés nemesfém tárgyon’; ‘ennek beütésére való hegyes ötvösszerszám’. Származéka: poncol. A német Bunzel középfelnémet ponze előzményének átvétele; ennek forrása az olasz punzone a latin punctio (‘szúrás’) nyomán, a pungere, punctum (‘szúr’) igéből. Lásd még punci, pungál. poncichter – ‘Sopron környéki német gazdálkodó, főleg szőlőtermesztő’. Bizonytalan eredetű szó, talán a német Bohnenzüchter (‘babtermesztő’) hazai német pohnzichter alakjának átvétele. poncsó – ‘a fejen át felhúzott, takarószerű ruhadarab (mint latinamerikai viselet)’. Az indián eredetű spanyol poncho átvétele az eredeti kiejtés szerint. pond – ‘az erő és súly korábbi mértékegysége’: kilopond. A latin pondus (‘súly’) szóból. Lásd még font, panzió, pendli, penzum, pezó, ponderál. ponderál – ‘fontolgat, mérlegel’. – ponderábilis: ‘lemérhető, megmérhető, kézzelfogható’. – ponderábiliák: ‘pontosan meghatározott, kézzelfogható dolgok’. Nemzetközi szócsalád a latin ponderare (‘megmér, mérlegel’) nyomán, a pondus, ponderis (‘súly, teher’) szóból, amely a pendere (‘függ, függeszt’) ige származéka. Lásd még font, panzió, pendli, penzum, pezó, pond. pondró – ‘növényi részekben élősködő rovarlárva’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát pundrav, szlovák pondrava (‘rovarlárva’); a szóvég av  au  ó úton alakult ki. pongyola – ‘kényelmes, elöl végig nyíló női háziköntös’; ‘lompos, hanyag, pontatlan ‹stílus, kifejezés›’. Hangfestő eredetű szó a bugyolál, bonyolít, batyu családjából, a nyelvjárási bengyele (‘csomag’) mély hangrendű párjának is tekinthető. A melléknévi jelentése lehetett az elsődleges; mai főnévi formája egy pongyola ruha kifejezésből önállósulhatott. póni – ‘apró termetű lófajta’. Nemzetközi szó az angol pony, poney alapján; ez vitatott eredetű. pont – ‘kiterjedés nélküli hely síkban, térben’; ‘kis kerek folt mint írásjel’; ‘sík vagy tér kisebb része’: több ponton is tűz támadt; ‘folyamat egy mozzanata’: ezen a ponton a vita félbeszakadt; ‘szövegegység’: a szabályzat első pontja szerint; ‘a nyomdai betűnagyság mértékegysége, kb. 0,3 mm’: nyolcpontos betűk; ‘az értékelés mértékegysége sportban, játékokban’: négypontos előny a sakkverseny döntőjében; ‘‹határozóként› pontosan, éppen’: pont az én házamra vetett szemet. Származékai: pontos, pontosság, pontatlanság, pontosít, pontoz, pontozott, pontozó, pontozás. A német Punkt (‘pont’) valamelyik középfelnémet előzményének (punkt, punt) átvétele; a k kiesése a magyarban is megtörténhetett a mássalhangzó-torlódás feloldása céljából. Lásd még ponc, punci, pungál, punktum. pontifex – ‘az ókori Rómában a legtekintélyesebb papi testület tagja’. – pontifex maximus: ‘az ókori Róma főpapja’; ‘a római pápa címe’. – pontifikál: ‘főpapi szertartást végez’: a pápa ünnepi misét pontifikált. A ~ a latin pons, pontis (‘híd’) és facere (‘csinál’) elemek alapján ‘hídverő’; e névadás eredete már az ókorban is homályosnak számított. A pápa mint Róma püspöke viseli a pontifex maximus címet. Lásd még ponton. ponton – ‘hajóhíd, állóhajó’. Nemzetközi szó a francia ponton nyomán, ennek forrása a latin ponto, pontonis (‘komp, hajóhíd’), nagyító képzős alak a pons, pontis (‘híd’) szóból. A magyarba német közvetítéssel került. Lásd még pontifex. ponty – ‘lapos testű, ízletes húsú édesvízi hal’. Ismeretlen eredetű szó. ponyva – ‘erős vászonból szőtt vízhatlan textilanyag’; ‘csekély értékű, füzetes formában terjesztett szórakoztató írásmű’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén ponjava; a magyar szó a két nyílt szótagos tendencia jegyében alakult ki: ponjava  ponjva  ponyva. A fenti második jelentés annak emlékét őrzi, hogy az igénytelen füzetes irodalmat régen vásárokban, a földre terített ponyváról árusították. Lásd még panyóka. pop – ‹zenei és művészeti irányzatok angol nyelvű nevében› ‘népszerű, populáris’. – pop-art: ‘az 1960-as évek amerikai eredetű művészeti irányzata, amely a kész tárgyakat állította ki műtárgyak gyanánt’. – popfesztivál: ‘népszerű beat- és dzsesszegyüttesek találkozója’. – popzene: ‘beat, rock és más elemeket keverő amerikai könnyűzenei stílus’.

- 286 - oldal

a

achát

A latin eredetű angol popular (‘népszerű’) önállósult első eleme. Lásd még populáció, populáris, populizmus. pópa – ‘görögkeleti pap’. A román popă átvétele, de máskor s más helyen a szerb-horvát popa szót is kölcsönöztük; az utóbbi a pop (‘pap’) kicsinyített alakja. Végső forrásuk azonos pap, pápa szavainkéval. popó – ‘fenék, ülep’. Származékai: popi, popsi. A német Popo átvétele; ez gyermeknyelvi szó, a Podex (‘ülep’) első szótagjának ismétlése. A podex latin jövevényszó a németben, a pedere (‘szellent’) igéből ered. populáció – ‘népesség, lakosság’; ‘egy állatfajnak egy adott területen élő egyedei összességükben’. Tudományos szakszó a latin populus (‘nép’) nyomán. Lásd még pop, populáris, populizmus. populáris – ‘népszerű, népies’. – popularitás: ‘népszerűség’. – popularizál: ‘népszerűsít, terjeszt’. Nemzetközi szócsalád a latin popularis (‘népi, népszerű, néppárti’) nyomán, amely a populus (‘nép’) származéka. Lásd még pop, populáció, populizmus. populizmus – ‘nacionalista, demagóg, erősen jobboldali politikai irányzat’. – populista: ‘a populizmus híve’; ‘‹melléknévként› a populizmussal kapcsolatos, azon alapuló’. Újabb keletű politikai szakszó a latin populus (‘nép’) nyomán. Lásd még pop, populáció, populáris. por – ‘finom szemcsék tömege’; ‘a földfelszín ilyen anyaga’: porba hull, a porban csúszik. ‘ilyen alakban forgalmazott áru’: porfesték, mosópor; ‘‹főleg többes számban› eltemetett holttest maradványa’: béke poraira. Származékai: poros, porosodik, poroz, porzó, porlik, porzik, porzás, portalan, portalanít, portalanítás, porlad, porladozik, porlaszt, porlasztás, porlasztó, porít, porol, poroló, porhanyó(s), porhanyít. Bizonytalan eredetű szó. A vogul pors (‘szemét’), finn poro (‘forró hamu, törmelék, omladék’) ingatag bizonyíték a finnugor eredet mellett, mivel a szókezdő finnugor p szabályszerűen magyar f-et eredményez (lásd fa, fagy, fél, fiú és sok más). pór – ‘paraszt’. Származékai: póri, pórias, pórul. A német Bauer (‘paraszt’) bajor-osztrák paur változatának átvétele au  ou  ó hangváltozással. A német szó a bauen (‘épít; megművel’) ige származéka. A ~ irodalmi, illetve avuló szó, származékai többé-kevésbé elevenek. póráz – ‘keskeny szíj, pányva’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák povraz (‘kötél, zsineg’); a magyar szóban ovr  our  ór hangfejlődés ment végbe. porc – ‘csontizületet borító kemény, rugalmas szövet’. Nyelvújítási alkotás, elvonás a hangutánzó porcog szóból. Lásd még perc, percen, porcika, pörc. porcelán – ‘kaolin, földpát és kvarc keverékéből égetett finom kerámia’. Nemzetközi szó az olasz porcellana nyomán, amely a vénuszkagyló neve, ennek belső gyöngyházborítása ugyanis a finom porcelán fényéhez hasonlít. A kagyló neve a latin porcella (‘emse’) szóból, a porca (‘koca’) kicsinyítő alakjából származik a kagyló külső héjának sörtés disznóhátra emlékeztető formája miatt. Lásd még porcsin. porcika – ‘porcos csont’; ‘kicsi testrész’: fáj minden porcikája. A porcog ige tövének kicsinyítő képzős származéka. porció – ‘adag’; ‘‹régebben› egy katonaló ellátására való szénamennyiség mint a jobbágyokat terhelő hadiadó egyik neme’. Nemzetközi szó a latin portio (‘osztályrész, viszony, arány’) nyomán; ez a pars, partis (‘rész’) származéka. Lásd még parcella, parciális, parti, participium, partikula, partita, partitivus, partitúra, partizán, partner, proporció. porcog – ‘‹csont, porc törés vagy rágás közben› ropog, pattog, reccsen’; ‘‹régen› pattog, kuncog’: Friss szép fejér póka… / Porcogós Annóka (Balassi). Származékai: porcogó, porcogós. Hangutánzó szó a perceg–pörcög családjából. Lásd még perc, percen, porc, porcika, pörc. porcsin – ‘keserűfű, disznófű, kukacvirág’. Valószínű forrása az olasz porcino (‘disznófű’), a porco (‘disznó’) kicsinyített formája a latin porcus (‘disznó’) nyomán. Lásd még porcelán. póré – ‘hengeres, zöldesfehér hagymaféle, póréhagyma’. Alighanem a latin porrum (‘hagyma’) leszármazottja a francia porrey, majd a német Porree közvetítésével; lehet, hogy az azonos eredetű paraj korán elkülönült alakváltozata. porfír – ‘vörös, kristályos vulkáni kőzet’. Ásványtani szakszó a görög porphüreosz (‘bíborszínű’), illetve előzménye, a porphüra (‘bíborcsiga’) nyomán. porkoláb – ‘börtönőr’; ‘‹régebben› várparancsnok’. A német Burggraf (‘várnagy’) középfelnémet purcrav előzményének átvétele a Burg (‘vár’) és Graf (‘királyi főtisztviselő; gróf’) elemek alapján. A magyar szó a szóbelseji mássalhangzótorlódás feloldásával, r  l elhasonulással és nyíltabbá válással alakult ki: purkrav  purkurab  purkuláb  porkoláb ; a szóvégi v  b hanghelyettesítésre példa berdó, billikom, bognár. A szó ma

ismert értelme a méltóságnevek elértéktelenedésének szokott útján jött létre, lásd asszony, jobbágy, kend, úr. Lásd még gróf. pornográf – ‘szeméremsértő ‹írás, rajz, film›’. – pornográfia: ‘a nemi cselekményeket kendőzetlenül ábrázoló irodalom, rajz, fénykép, film’. Mesterséges szóalkotás a görög pornosz (‘hímringyó, bujálkodó férfi’) és graphó (‘ír, rajzol’) elemekből. porond – ‘cirkusz homokkal felszórt központi köre’; ‘küzdelem, vetélkedés színtere’: kiáll a nemzetközi porondra; ‘‹régen› homok, sóder’: …vagy a jámbor agg / Azért teremtett volna a porondból, / Hogy a világot ossza meg veled? (Madách). Szláv eredetű szó: szerb-horvát prud, szlovén prod (‘kavics, zátony, hordalék’). A magyarba egy nazális magánhangzót tartalmazó régi szláv *prond alak kerülhetett a 10. század vége előtt, amely a szóeleji mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő hangos feloldásával a ~ alakot eredményezte. poronty – ‘kisgyermek’; ‘ebihal’: békaporonty. A tisztázatlan eredetű román prunc (‘csecsemő’) átvétele a szóeleji mássalhangzó-torlódás feloldásával és nyíltabbá válással: prunc  purunk  poronk; a szóvég k  t  ty fejlődése részint a pamuk  pamut analógiájával magyarázható, részint a toldalékos alakokban létrejött palatalizációval: porontja  porontya  poronty. porosz – ‘a hajdani Poroszországban élt német nyelvű népcsoport tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’. Az újkori latin prusus név prus- eleméből való a szóeleji mássalhangzó-torlódás feloldásával és nyíltabbá válással: prus  purusz  porosz. A név forrása a balti nyelvek közé tartozott, kihalt óporosz nyelv prusis szava mint a nép saját neve. poroszka – ‘lassan ügető ‹ló›’. Származéka: poroszkál. A ~ szláv eredetű szó: szerb-horvát prusak, szlovén prusek (‘poroszkáló ló’); ezek a prusati (‘poroszkál’) ige főnévi származékai. A ~ a magyarban melléknévvé vált; prusz  porosz eleme úgy fejlődött, mint a porosz szó esetében; a -ka szóvég talán kicsinyítő képző, vagy talán a szláv előzmény szóvégi -k-ját őrzi. poroszló – ‘törvényszolga, hajdú’; ‘‹régebben› börtönőr’: Ha zörren egy levél, / Poroszlót jőni vél / Kanizsa, Rozgonyi (Arany). Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén pristav (‘bírósági segédtiszt, intéző’), a pristaviti (‘melléje, élére állít) ige származéka. A magyar szó a szóeleji mássalhangzó-torlódás feloldásával, hangrendi illeszkedéssel, szóvégi av  au  ó hangfejlődéssel és szt  szl változással (mint boroszlán, zászló) alakult ki: pristav  pirisztav  porosztav  porosztó  poroszló. porta – ‘kapu ‹nagyobb épületen›’; ‘középület bejáratát ellenőrző személyzet fülkéje’: a kulcsot add le a portán; ‘lakóházas telek; valaki háza, házatája’: az én portámon én vagyok az úr; ‘‹régen› a török szultán udvara, kormánya’: a magas Porta. Származéka: portás. A latin porta (‘kapu, ajtó, bejárat’) átvétele; ez etimológiai kapcsolatban áll a portus (‘kikötő’) szóval, amely szintén bejárat, átjárás a vízről a szárazföld felé; germán rokonaik a német Furt, angol ford (‘gázló, átjáró’), skandináv fjord (‘tengeröböl’), s kapcsolatos a görög porosz (‘rév, gázló, átjáró, nyílás’) szóval is. Lásd még portál. portál – ‘főkapu, díszes bejárat’; ‘üzlet kirakati és bejárati része’. A latin porta (‘kapu’) középkori latin portale (‘kapuzat’) származékának átvétele a német Portal közvetítésével. A latin porta és a portus (‘kikötő’) rokonok, mindkettő ‘bejárat, nyílás’. Lásd még fjord, importunus, opportunus, porta, portikusz, pórus. portamento – ‘énekhang gyors csúszása egyik hangról a másikra’. – portato: ‘előadásmód a legato és staccato között (nem teljesen kötve, de nem is élesen szétválasztva a hangokat)’. Olasz zenei utasítások a portare (‘visz’) igéből, amely az azonos latin ige folytatója. Lásd még portfólió, portó. portéka – ‘áru’; ‘holmi’. A német Parteke (‘kenyérszelet, alamizsna’) régebbi porteke alakjának átvétele; a szó eredete tisztázatlan. portfólió – ‘az egy befektetőhöz tartozó különféle befektetések együttese’: a bank portfóliója. Közgazdasági szakszó az angol portfolio (‘dosszié’) nyomán, amely az olasz portafoglio (‘irattárca, dosszié’) átvétele a portare (‘hordoz’) és foglio (‘levél, lap’) elemek szerint; ezek a latin portare (‘hordoz’) és folium (‘falevél, könyv lapja’) folytatói. Lásd még fólia, fóliáns, portamento, portó. portikusz – ‘épület főhomlokzatához csatlakozó nyitott, oszlopos előcsarnok’; ‘fedett, elöl nyitott oszlopfolyosó’: A véghetetlen portikusznak / egyhangu oldalívei / rejtett forrásu fényben úsznak (Babits). A latin porticus (‘oszlopcsarnok’) átvétele; forrása a porta (‘kapu’). Lásd még importunus, opportunus, porta, portál. portó – ‘postai illeték, szállítási díj’. A német Porto átvétele; ez az olasz porto (‘szállítás, fuvardíj’) szóból való, s a latin portare (‘visz, szállít’) azonos olasz folytatójából ered. portré – ‘arckép’; ‘irodalmi jellemrajz’. – portretista: ‘arcképfestő’. A francia portrait származékai a német Porträt, illetve Porträtist

- 287 - oldal

a

achát

közvetítésével, a ~ esetében az eredeti ejtésnek megfelelő alakban. A francia szó a portraire (‘lefest, lerajzol’) befejezett melléknévi igeneve; előzménye a latin protrahere (‘előhúz, feltár’) ige, amely a késő latinban ‘leképez’ jelentést kapott; pro (‘elő’) és trahere, tractum (‘húz’). Lásd még absztrakt, traktál, traktor, traktus. portugál – ‘az Ibériai félsziget nyugati partvidékét lakó nép tagja; e nép nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvével kapcsolatos’. Az ország eredeti Portugal nevének a magyarban melléknevesült alakja. Forrása Porto városának középkori latin Portus Cale (‘Cale kikötő’) neve, amely előbb a latin Portucale, majd a portugál Portugal alakot eredményezte; ennek jelentése előbb kiterjedt a város tágabb környékére, majd az egész királyság neve lett; a fenti Cale névelem eredete ismeretlen. A ~ melléknév az ország saját nyelvén portuguęs. portya – ‘kisebb katonai egység betörése ellenséges területre’; ‘sportcsapat több állomásból álló külföldi útja’. Származékai: portyázik, portyázó. Bizonytalan eredetű szó. Talán a német Partei (‘parti’) átvétele régebbi ‘portyázó csapat’ jelentésében; az egyeztetés súlyos hangtani nehézségekkel jár. pórus – ‘apró nyílás bőrön, lyukacsos anyagon’. – porózus: ‘lyukacsos, apró nyílásokkal teli’. – porozitás: ‘lyukacsos jelleg, belső üregesség’. Tudományos szakszócsalád a latin porus (‘nyílás’), illetve előzménye, a görög porosz (‘rév, járat, nyílás’) nyomán. Lásd még oszteoporózis. poshad – ‘‹folyadék, étel erjedés, rothadás folytán› bűzössé, élvezhetetlenné válik, megromlik’. Származékai: poshadozik, poshaszt. Valószínűleg hangutánzó szó, az erjedés, rothadás gázainak feltörésével járó hangokat érzékelteti. Lásd még posvány. posta – ‘levelek, csomagok, pénzküldemények továbbításával és távközléssel foglalkozó állami intézmény’; ‘ennek egy hivatala’: megyek a postára; ‘postai úton érkezett küldemények együttese’: levele nincsen a mai postában. Származékai: postás, postáz, postázó. Nemzetközi szó a középkori latin posta statio, azaz ‘elhelyezett, kijelölt állomás ‹az állami hírvivő szolgálat lovasfutárai számára›’ önállósult első eleme nyomán; ez a latin ponere, positum (‘elhelyez, felállít’) befejezett melléknévi igenevének (positus) rövidült nőnemű alakja (posita  posta). A szó mai jelentésköre utóbb, a személyek és küldemények továbbítására létrejött és a lóváltó állomásokhoz kötött rendszeres postakocsi-szolgálat révén alakult ki. Lásd még depó, deponál, imponál, opponál, poszt, posztamens, poszter, pozíció, pozitív, pozitivizmus, pozitron, pozitúra, propozíció. posvány – ‘mocsár’: …hitvány madár gyanánt / Posvány iszapját szopva éldegéljünk? (Vörösmarty); ‘erkölcsi fertő’. Származékai: posványos, posványosodik. A poshad pos- tövének származéka deverbális -vány főnévképzővel (mint ingovány, irtvány). poszáta – ‘apró termetű énekes madár’. A szlovák psota (‘nyomorúság’) átvétele a szóeleji mássalhangzótorlódás feloldásával és magánhangzó-elhasonulással: psota  poszota  poszáta. posszesszív – ‘birtokló, gyermekét érzelmi függőségben tartó ‹anya›’; ‘‹nyelvtanban› birtokos’. Nemzetközi szó a latin possidere, possessum, tkp. post-sidere (‘birtokol’) igéből, amely a post (‘után’) és sedere elemek alapján így érthető: ‘továbbra is ül ‹benne, rajta›’, azaz ‘birtokában tart’. Más magyarázat szerint az első elem a posse (‘képes’) ige pottöve, vagyis az értelem így módosul: ‘képes ülni ‹benne, rajta›’, tehát ‘birtokolja’. Lásd még podesta, posszibilis, potens, potentát, prepotens, puvoár. posszibilis – ‘lehetséges’. A latin possibilis átvétele; forrása a képességet, lehetőséget kifejező posse segédige. Lásd még podesta, posszesszív, potens, potentát, prepotens, puvoár. poszt – ‘‹katonai› állomás’; ‘őrhely’: elhagyja a posztját; ‘‹régen› őrszem’; ‘fontos állás, tisztség’: magasabb posztra került. Származéka: posztol. A német Post (‘katonai állomás, őrhely, posta’) átvétele; ennek eredete posta szavunkéval azonos. Lásd még depó, deponál, imponál, opponál, posztamens, poszter, pozíció, pozitív, pozitivizmus, pozitron, pozitúra, propozíció. poszt- – ‹idegen összetételek előtagjaként, művészeti vagy politikai irányzatokkal kapcsolatban› ‘utáni, késői’: posztgótika, posztimpresszionizmus, posztindusztrializmus, posztkommunizmus, posztmodern, posztromantika. A latin post (‘után’) elöljárószóval alkotott mesterséges szavak; az utótag jelentéséről lásd a megfelelő szócikkeket. Lásd még posztgraduális, posztpozíció, posztumusz. posztamens – ‘szobor, váza vagy oszlop talapzata’. A német Postament átvétele; ez egy elképzelt latin *postamentum

németes alakja, valójában mesterséges alkotás a francia poster (‘felállít, elhelyez’) szóból, melynek forrása azonos posta szavunkéval. A ~ téves latinosítás eredménye, erről lásd szegmens. poszter – ‘falragasz’; ‘nagyméretű, szobafalra ragasztható reprodukció’. Nemzetközi szó az angol poster (‘plakát’) nyomán, amely a post (‘kitűz, felragaszt, kihirdet’) ige főnévi származéka; forrása a latin postis (‘ajtófélfa’), amelynek eredetibb postus alakja a ponere, positum (‘helyez, állít’) positus igenevének összevonódásából ered. Lásd még depó, deponál, imponál, opponál, posta, poszt, posztamens, pozíció, pozitív, pozitivizmus, pozitron, pozitúra, propozíció. posztgraduális – ‘felsőfokú képesítést szerzettek továbbképzését szolgáló’: posztgraduális tanulmányok. Mesterséges szó a latin post (‘után’) és késői latin graduare (‘magasabb fokra lép, egyetemi fokozatot szerez’) elemek alapján; az utóbbi a gradus (‘fok, lépcső’) származéka a gradi (‘lép’) igéből. Lásd még degradál, gradáció, graduále, posztpozíció, posztumusz, posztó – ‘vastag gyapjúszövet’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, cseh postav; ezek a postaviti (‘felállít’) ige származékai, de a jelentésfejlődés tisztázatlan. A magyar szóvég av  au  ó úton alakult ki. posztpozíció – ‘névutó’. Nyelvészeti szakszó a latin post (‘után’) és positio (‘helyezés’) elemekből; utóbbi a ponere, positum (‘helyez’) származéka; mesterséges képzés a prepozíció mintájára. Lásd még poszt-, posztgraduális, posztumusz, pozíció. posztulátum – ‘valamely gondolati rendszer alapját képező, szükségképp igaznak tekintett állítások egyike’. Latin szó, tkp. ‘követelés, követelmény’ a postulare, postulatum (‘követel’) igéből, amely a poscere (‘kér, követel’) gyakorító alakja. posztumusz – ‘hátrahagyott, a szerző halála után publikált ‹szellemi, művészi alkotás›’; ‘a szerző halála után bekövetkező’: posztumusz elismerés. Nemzetközi szó a latin postumus (‘legutolsó’) nyomán, amely a post (‘után’) felsőfoka (postumus), tehát ‘legutóbbi’; a római jog szerint ‘utószülött’ is, vagyis olyan gyermek, aki az apja halála után jött világra; innen mai átvitt értelme. A régebben használatos poszthumusz, posthumus alak a középkori latinból ered, és téves, tudákos etimologizálásnak „köszönhető”: a post és humus (‘föld, televény’) összetételének értelmezték a szót, mintha az a földben porladó alkotóra utalna. Ennek a tévhitnek nyomát viseli ma is a francia posthume és az angol posthumous szóalak. Lásd még poszt-, posztgraduális, posztpozíció. pót- – ‘‹összetételek első tagjaként› pótlólagos, helyettesítő, járulékos, kiegészítő’: pótadó, pótkerék, pótkávé, póthitel, póttag, pótvizsga stb. A ~ előtag a pótol igéből elvont tőalak; az ilyen összetételek a nyelvújítás korától napjainkig keletkeznek, gyakran a német Ersatz-, Zusatz- előtagú szavak mintájára. potencia – ‘férfi képessége közösülésre, nemzésre’. – potenciális: ‘lehetséges, bekövetkezhető’: potenciális veszélyek. – potenciál: ‘teljesítőképesség’: az ország háborús potenciálja (= bevethető hadereje, fegyverzete). Nemzetközi szócsalád a latin potentia (‘képesség’) szóból, amely a posse (‘tud, bír’) potens, potentis (‘képes’) igenevéből való. A potenciál a német Potenzial átvétele. Lásd még podesta, posszibilis, potentát, prepotens, puvoár. potentát – ‘hatalmasság, nagyúr, tekintélyes vezető’: összegyűltek a megye potentátjai. A német Potentat átvétele; ennek forrása a késő latin potentatus a potens, potentis szóból; eredetéről lásd potencia. pótol – ‘megfelelően helyettesít’; ‘‹hiányos dolgot› kiegészít’; ‘‹elmulasztott dolgot› utólag elvégez’; ‘‹kárt, veszteséget› megtérít’: kárpótlás. Származékai: pótlás, pótlék, pótolhatatlan, pótlólagos. Ismeretlen eredetű szócsalád. potom – ‘kevés, csekély, semmit érő’: potom pénzen vette; ‹ragos potomra alakban› hitelbe, ingyen, hiába’. Származéka: potomság. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák potom (‘majd, azután’). A potomra (‘hitelbe’) a fizetés halogatását jelzi (‘majd, később, aztán, egyszer megfizetem’); az ilyen pénz bajos megtérülése miatt alakult ki a ~ szó ‘nem sokat érő’ jelentése. potroh – ‘nagy pocak’; ‘ízeltlábúak testének leghátsó része’. Származékai: potrohos, potrohosodik. Keleti szláv eredetű szó: ukrán, orosz potroh, potruh (‘belsőségek, zsigerek’). potya – ‘ingyenes, fizetség vagy erőfeszítés nélkül kapott’: potyaebéd, potyagól; ‘nagyon könnyű ‹munka, feladat›’. Származékai: potyázik, potyázó. A potyog poty- (‘leesik’) igetövéből származó folyamatos melléknévi igenév, a potyó olyan alakváltozata, mint a csusza, hinta, hulla, penge. Eredeti jelentése tehát ‘ami lepottyan, potyadék’. potyog – ‘‹többedmagával› esik, elesik’. Származékok és kapcsolt

- 288 - oldal

a

achát

szavak: potyogó, potyogás, potyogat, potyogtat; pottyan, pottyant; potyadék. Hangutánzó eredetű szócsalád, a lehulló testek tompán puffanó hangját idézi. Lásd még potya. povedál – ‘‹idegen nyelven› gyorsan beszél’; ‘fecseg’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén povedati, szlovák povedať (‘elmond, tudat’). Eredeti jelentése alighanem ‘szláv nyelven beszél’ volt. póz – ‘mesterkélt testtartás, viselkedés’; ‘testtartás ‹szoboré, modellt álló személyé›’. Származéka: pózol. Nemzetközi szó a francia pose nyomán; ez a poser (‘rak, elhelyez, beállít’) igéből való. Forrása a latin pausare (‘szünetel, pihentető szünetet tart’) a görög pauszisz (‘megszűnés’) nyomán. Különös módon a formailag innen származó francia ige teljes jelentésköre a latin ponere, positum igéével azonos. pozaun – ‘harsona’. A német Posaune átvétele a szóvég elhagyásával; ennek forrása a latin bucina (‘ökörszarvból való kürt’) a bos (‘ökör’) és canere, (ce)cini (‘énekel’) elemekből. pozdorja – ‘len, kender tilolásakor keletkező apró szemű, fás hulladék’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát pozderje, szlovén pazderje, szlovák pazderie. A magyar szó a mélyebb irányba tartó hangrendi illeszkedéssel jött létre. pozíció – ‘hely, helyzet, állás’: sakkozónk nyerő pozíciót harcolt ki; ’tisztség, rang, társadalmi helyzet’; ‘hatalmi helyzet’; ‘álláspont’. Nemzetközi szó a latin positio (‘helyzet’) nyomán, amely a ponere, positum (‘helyez’) származéka. Lásd még depó, deponál, imponál, opponál, posta, poszt, posztamens, poszter, póz, pozitív, pozitívizmus, pozitron, pozitúra, propozíció. pozitív – ‘valóságos, tényleges’; ‘jó, értékes, előrevivő’; ‘állító, igenlő’; ‘nullánál nagyobb ‹szám›’; ‘elektronhiány következtében létrejött ‹elektromos sarok›’; ‘a sötét és világos árnyalatait helyesen mutató ‹film, fénykép›’; ‘a kórtüneteket megerősítő ‹lelet›’. – pozitívum: ‘előnyös, értékes tulajdonság’. Nemzetközi szócsalád a késői latin positivus (‘tevőleges, tényleges’) nyomán, amely a ponere, positum (‘tesz, helyez, állít’) származéka. Lásd még depó, deponál, imponál, opponál, posta, poszt, posztamens, poszter, pozíció, pozitivizmus, pozitron, pozitúra, propozíció. pozitivizmus – ‘a közvetlen érzéki tapasztalatokra alapozott vizsgálódást ajánló filozófiai irány’. – pozitivista: ‘a pozitivizmus híve, gyakorlója’; ‘‹melléknévként› e nézet alapján álló’. Tudományos szakszavak a latin positivus (lásd pozitív) alapján, görögös képzőkkel. Lásd még depó, deponál, imponál, opponál, posta, poszt, poszter, pozíció, pozitron, pozitúra, propozíció. pozitron – ‘pozitív töltésű, igen kis tömegű elemi részecske’. Tudományos szakszó (positron) a latin positivus (lásd pozitív) szóból, az elektron -tron elemével, a ~ ugyanis az elektron pozitív töltésű ellenpárja, antirészecskéje. Lásd még depó, deponál, imponál, opponál, posta, poszt, posztamens, poszter, pozíció, pozitivizmus, pozitúra, propozíció. pozitúra – ‘(furcsa) testhelyzet’; ‘mesterkélt, színpadias testtartás’. A latin positura átvétele a ponere, positus (‘elhelyez’) ige nyomán. Lásd még depó, deponál, imponál, opponál, posta, poszt, posztamens, poszter, pozíció, pozitív, pozitivizmus, pozitron, propozíció. pózna – ‘hosszú (függőleges) rúd’. Szláv eredetű szó: szlovén pavozina, ukrán pauzina; a magyar szó a két nyílt szótagos tendencia jegyében, a v vokalizációjával alakult ki: pavozina  pavozna  pauzna  pózna. pozsgás – ‘húsos, vastag szárú, levelű ‹növény›’; ‘egészséges színű, telt ‹arc›’: pirospozsgás. Bizonytalan eredetű szó, talán a pozsog, pezseg (‘gyöngyözik, forr’) ige származéka; képzésmódja nem egészen világos. pöce – ‘árnyékszék’: pöcegödör; ‘‹régebben› tócsa, pocsolya’. A német Pfütze (‘pocsolya’) bajor-osztrák tájnyelvi pütze változatának átvétele. pöcköl – ‘fricskáz’. Származékok és kapcsolt szavak: pöccent, pöccöget, pöcögtet. Hangutánzó, hangfestő szó a pecek, pedz, pécéz szavak rokonságából. pöcs – ‘hímvessző’. Ismeretlen eredetű szó. pödör – ‘sodor’. Származékai: pödörít, pödörödik, pödörint. Hangutánzó szó a forgó mozgás keltette hang érzékeltetésére; illabiális peder alakja a penderedik közeli rokona. pöfeteg – ‘gömb alakú gomba, amely éretten nyomásra kipukkad és szétszórja spóráit’. Hangutánzó szó a pöfög családjából, annak pöf- tövéből képezve (mint fergeteg, görgeteg). pöffeszkedik – lásd püffed pöfög – ‘‹gőzt kibocsátva› jellegzetes hangot ad’; ‘zsörtölődik’. Származéka: pöfékel. Hangutánzó szó a böfög, pofa, pöfeteg, puffad, pufók, püffed, püföl

rokonságából. pök – lásd köp pökhendi – ‘sértőn fölényeskedő, szemtelen’. A köp ige pök alakváltozatából való a játékos, tréfás képzőegyüttessel, amely az ebhendi, kortyondi, oktondi szavakból ismerős. pönálé – ‘bírság, kötbér’. A német Pönale átvétele; ez a latin poena (‘büntetés’) késő latin, semleges poenale (‘a büntetéssel kapcsolatos’) alakjának felel meg. Lásd még penitencia. pörc – ‘tepertő’; ‘pörsenés ‹az ajkon›’. Hangutánzó szó a percen, porc családjából; a zsírban sülő étel sercegő hangját imitálja. A ~ lényegében a perc labiális párja. pőre – ‘meztelen’; ‘kopár’. Ismeretlen eredetű szó. pörköl – ‘szárazon hevít’: kávét pörköl; ‘‹tűz, nap› erősen éget, hevít’. Származékai: pörkölt, pörkölő, pörkölődik, pörk. Hangutánzó eredetű szó a perzsel, pirít, pirkad, pirongat, pörsen családjából. A pörk késői elvonás, ma hasonlóság alapján beszáradt sebkérget, vart jelent. pöröly – ‘nagy kalapács’. A német nyelvjárási (erdélyi szász) perel (‘kovácskalapács’) átvétele labializációval és a szóvég palatalizációjával: perel  pöröl  pöröly. pörsen – ‘‹kiütés› keletkezik’: pörsenés. A pörköl, perzsel rokonságába tartozó szó, a kiütés vöröses színére s a vele járó, gyakran égető érzésre utal. pösze – ‘beszédhibás, az s hangot sznek ejtő ‹személy›’. Származéka: pöszeség. A hangutánzó nyelvjárási pöszög (‘sziszeg, szepeg’) ige származéka. pöszméte – ‘egres’. Alkalmasint a szlovák kosmaty (‘szőrős, bolyhos’) nőnemű kosmata alakjából való; ennek hangrendi átcsapással keletkezett egy köszmete, köszméte alakja, amely máig él sok nyelvjárásban; a ~ forma talán a gyümölcs piszke nevének hatására jött létre. pöttöm – ‘aprócska’. Származéka: pöttömnyi. A petty, pötty (lásd pettyeget) depalatizálódott származékaiból alakult; vannak pöttöny, pöttyön alakváltozatai is. pötty – lásd pettyeget pracli – ‘kéz, mancs ‹tréfásan›’: add szépen a praclidat. A német Pratze (‘mancs’) bajor-osztrák prazl alakjának átvétele, a szillabikus l szokott feloldásával (mint hokedli, kifli). pragmatika – ‘ügyrend, szabályzat, rendtartás’. – pragmatikus: ‘ügyrendi’; ‘az adott feltételek közt legcélszerűbb megoldást tekintő’; ‘gyakorlatias, ideológiailag semleges’. – pragmatizmus: ‘az anyagot mint az érzetek összességét tekintő filozófiai irányzat’; ‘a gyakorlati hasznosság elsődlegességét hirdető (politikai) felfogás’. – pragmatista: ‘a pragmatizmus híve’; ‘‹melléknévként› a pragmatizmus alapján álló’. Tudományos szakszócsalád a latin pragmaticus (‘gyakorlati, cselekvő’), illetve előzménye, a görög pragmatikosz (‘tevékeny, tettrekész’) nyomán; ennek forrása a pragma, pragmatosz, tkp. prak-ma (‘cselekedet’) a prasszó, tkp. prak-szó (‘cselekszik’) igéből. Lásd még praktika, praxis. prákrit – ‘a köznép által beszélt, majd az irodalomban is felhasznált középind nyelvváltozat ‹szemben a megmerevedett szanszkrittal›’. Nyelvészeti szakszó az ind prákrita (‘általános, megszokott’) nyomán. praktika – ‘fogás, fortély, mesterkedés’. – praktikus: ‘gyakorlati, a gyakorlatban jól felhasználható, jól kezelhető ‹dolog›’; ‘jó gyakorlati érzékű, élelmes ‹személy›’. – praktikum: ‘célszerűség, gyakorlatias dolog’; ‘‹régebben› iskolai gyakorlat’. – praktice: ‘gyakorlatilag’. – prakticizmus: ‘csak a gyakorlati használhatósággal, a haszonnal törődő felfogás, eljárás’. – prakticista: ‘a prakticizmus vallója’; ‘‹melléknévként› a prakticizmus alapján álló’. Nemzetközi szócsalád a görög praktikosz (‘tevékeny, tetterős, ügyes’) nyomán, latin megfelelője (practicus) közvetítésével, a prasszó, tkp. prak-szó (‘cselekszik’) igéből. Lásd még pragmatika, praxis. praktizál – lásd praxis praliné – ‘különféle édességekkel töltött csokoládé bonbon’. A német Pralinee átvétele; ez továbbképzés a francia praline szóból, amely Plessis-Praslin francia marsall nevéből ered; állítólag az ő sütőmestere készített először ilyen édességeket a 17. században. pravaz – ‘orvosi fecskendő’. Feltalálója, a francia Ch. G. Pravaz orvos nevéből. Régies szó. pravoszláv – ‘az orosz görögkeleti egyházhoz tartozó (személy)’. Az orosz pravoszlavnij (‘igazhitű’) szó tőalakjának átvétele; az orosz szó az ortodox görög eredetijének fordítása a pravij (‘helyes, derék’) és szlava (‘hír, híresztelés, tan’) elemek szerint. praxis – ‘gyakorlat, valóság, való élet’: más a teória és más a praxis; ‘gyakorlati tevékenység’; ‘orvos vagy ügyvéd hivatásszerű működése’: ilyen esettel nem találkoztam a praxisomban. – praxi:

- 289 - oldal

a

achát

‘‹régen› gyakornok’. – praktizál: ‘‹orvosi, ügyvédi› gyakorlatot folytat’. – praxiológia: ‘a munka hatásfokának vizsgálatával foglalkozó kutatási ág’. Nemzetközi szócsalád a görög praxisz (‘működés, üzleti tevékenység’) nyomán, a prasszó, tkp. prak-szó (‘cselekszik’) igéből. Lásd még pragmatika, praktika. pre- – ‹összetétel előtagjaként, korszakra, népre, eseményre utalva› ‘előtti, megelőző’: prehellén, preklasszikus, preromantika; prekolumbiánus, preraffaelita. Az előtag azonos a latin prae (‘előtt, elé, elő’) elöljárószóval; az utótagokra nézve lásd a megfelelő címszókat, illetve: a prekolumbiánus a columbusi fölfedezés előtti Amerikára értődik, a preraffaelita pedig egy 19. századi angol festői és költői irányzatra, amely a Raffaello előtti, naivabb olasz művészetet tekintette példaképének. preambulum – ‘alkotmány, törvény, egyezmény bevezető része’. Latin szó (praeambulum) a prae- (‘előtt, elöl’) és ambulare (‘jár, sétál’) elemekből, tehát ‘elöljáró rész’. precedens – ‘jogelőzmény, a későbbiekben mintának szolgáló korábbi jogi eset’. – precedencia: ‘elsőbbség’; ‘az előzmények összessége’. – precesszió: ‘pörgettyű forgástengelyének kitérése’; ‘a tavaszpont előrehaladása az ekliptikán’. Nemzetközi szócsalád a latin praecedere, praecessum (‘elöl megy, megelőz’) folyamatos melléknévi igeneve (praecedens, praecedentis) alapján, a prae- (‘elöl’) és caedere (‘lép, jár’) elemekből. Lásd még recesszió. preceptor – ‘‹régen› tanító, nevelő, házitanító’. A latin praeceptor (‘oktató’) átvétele a praecipere (‘előír, tanít, oktat’) igéből, a prae- (‘előre’) és capere (‘fog, vesz’) elemek alapján. precipitando – [precsipitandó] ‘hirtelen gyorsítással ‹adandó elő›’. Olasz zenei utasítás a precipitare (‘elsiet’) igéből; ennek latin előzményéről lásd precipitátum. precipitátum – ‘csapadék’; ‘üledék, kicsapódott anyag’. – precipitáció: ‘kicsapódás’; ‘elhamarkodás’. Tudományos szakszócsalád a latin praecipitare (‘letaszít, lezuhan; siettet’) igéből, amely a prae- (‘előre’) és caput, capitis (‘fej’) elemek alapján ‘fejjel előre lök, zuhan’ jelentéssel bír. Lásd még kapitális, precipitando. precíz – ‘pontos, alapos’. – precízió: ‘pontosság, szabatosság, finomság’: precíziós óra. – precizitás: ‘pontosság’. – precizíroz: ‘pontosan meghatároz, kijelöl’; ‘finomít ‹utasítást, kijelentést›’. Nemzetközi szócsalád a latin praecisus (‘elöl levágott, megszabott’) nyomán, a prae- (‘elöl’) és caedere (‘vág, öl’) elemekből. A ~ és a precizíroz a német präzis, illetve präzisieren átvétele; közvetlen forrásuk a francia précis (‘pontos’). préda – ‘zsákmány’; ‘könnyen megszerezhető dolog’: szabad préda; ‘pazarlásra hajlamos’: préda nőszemély. Származéka: prédál. Nemzetközi szócsalád a latin praeda (‘hadizsákmány, vadászzsákmány’) és származéka, a praedare, praedatum (‘zsákmányol, ragadoz’) nyomán. predella – ‘az oltárasztal festményekkel vagy domborművekkel díszített alsó része’. Olasz művészeti szakszó, forrása a középfelnémet bretl (‘deszka’). Lásd még brettli. predesztinál – ‘(eleve) kijelöl ‹valamire›’: nagyszerű hangja az énekesi pályára predesztinálta. – prede(s)ztináció: ‘eleve elrendelés, az a kálvinista tan, mely szerint Isten terveiben előre el van döntve mindenkinek üdvözülése vagy elkárhozása’. Nemzetközi szócsalád a latin praedestinare (‘előre elhatároz’) szóból, a prae- (‘előre’) és destinare (‘elszán, meghatároz’) elemek nyomán; az utóbbiban az ‘állít’ jelentésű görög sztanüó ige és szláv sztan- tő önállóan nem használatos latin megfelelője rejlik. prédikál – ‘‹pap› szentbeszédet tart’; ‘igét hirdet’; ‘‹gúnyosan› papol, intő beszédet tart’. – prédikáció: ‘szentbeszéd, igehirdetés’; ‘kioktatás’. – prédikátor: ‘igehirdető’; ‘hitszónok’; ‹régen› református lelkipásztor. Nemzetközi szócsalád a latin praedicare, praedicatum (‘kihirdet, kijelent’) igéből, a prae-, azaz ‘(sokak) előtt’ és dicere (‘mond’) elemek alapján. Lásd még predikátum, predikció. predikátum – ‘nemesi előnév’; ‘nyelvtani, logikai állítmány’. A latin praedicare, praedicatum (‘kikiált, kijelent’) származéka a prae- (‘előtt’) és dicere (‘mond’) elemek alapján; fenti első jelentése arra utal, hogy a ~ a név előtt mondatik ki. predikció – ‘előrejelzés, tudományos jóslat’. – prediktív: ‘tudományos előrejelzésen alapuló’. Tudományos szakszócsalád a latin praedicere, praedictum (‘előre megmond’) igéből, a prae- (‘előre’) és dicere (‘mond’) elemek alapján. Lásd még prédikál, predikátum. prefáció – ‘előszó’; ‘a misének a kánon előtt mondott vagy énekelt része’. Nemzetközi szó a latin praefatio (‘bevezetés’) nyomán, a prae(‘előtt’) és fari, fatus (‘beszél’) elemekből. Lásd még fáma, fátum, infáns. prefektus – ‘‹az ókorban› testőrparancsnok, városi elöljáró’;

‘‹Franciaországban, Romániában› megyefőnök; rendőrfőnök’. – prefektúra: ‘a prefektus tisztsége’; ‘a prefektus hivatalának épülete’; ‘‹egyes országokban› rendőrség’. Nemzetközi szócsalád a latin praefectus (‘elöljáró, felügyelő, parancsnok’) nyomán, a prae- (‘elé’) és facere (‘csinál’) elemekből, a ~ tehát az, akiből mások előtt állót csináltak. preferál – ‘megkülönböztetett figyelemben, másokkal szemben előnyben részesít’; ‘másoknál kedvezőbben értékel’. – preferencia: ‘kivételképp nyújtott kedvezmény, előnyös elbánás’. – preferenciális: ‘kedvezményes, kivételes előnyt nyújtó’. Nemzetközi szócsalád a latin praeferre (‘elébe helyez, elsőbbséget ad) s ennek folyamatos melléknévi igeneve, a praeferens, praeferentis nyomán, a prae- (‘előre, elé’) és ferre (‘visz’) elemekből. Lásd még prelátus, referál. prefixum – ‘előtag, szóeleji toldalék’. Nyelvtani szakszó a latin prae- (‘elé’) és figere, fixum (‘tűz, illeszt’) elemekből. Lásd még fixál. preformáció – ‘meghaladott élettani elmélet, amely szerint a csírában a kifejlett szervezet már mindenestől benne van kicsinyített alakban’. Tudományos szakszó a latin praeformatio alapján, a prae- (‘előre’) és formare, formatum (‘formál, formálódik’) elemekből. pregnáns – ‘súlyos, nyomós’; ‘jelentős’; ‘tömör, lényegre törő’: pregnáns megfogalmazás. A latin praegnans, eredetibb alakjában praegnas voltaképp ‘terhes, vemhes’ jelentésű, a prae- (‘előtt’) és natus (‘születés’) elemek szerint, tehát: ‘születés előtt lévő’. A g elem egy ősibb gnare, gnatus (‘szül’) igéből maradt fenn; ez a hang később kiveszett, így a nasci, natus sum (‘születik’) igében és származékaiban (nativus, nativitas stb.) már nem található. A ~ mai jelentése így alakult ki: ‘terhes’  ’fontossággal, jelentőséggel terhes’  ’súlyos, jelentős’  ’lényegre törő’. Lásd még impregnál. prejudikál – ‘a dolgok ismerete nélkül dönt’; ‘bíróilag még meg nem állapított bűnösséget tulajdonít ‹valakinek›’. Jogi szakszó a latin prae- (‘előre’) és iudicare (‘ítél’) elemekből; utóbbi a iudex, iudicis (‘bíró’) származéka. Lásd még judícium. prekaució – ‘elővigyázatosság’. Latin szó (praecautio) a prae- (‘nagyon’) és cavere, cautum (‘óvakodik’) elemekből. Lásd még kaució. prekoncepció – ‘előzetesen, előre kialakított nézet, vélemény; előítélet’. Nemzetközi szó a latin prae- (‘előre’) és conceptio (‘felfogás’) elemekből; az utóbbira nézve lásd koncepció. prelátus – ‘a pápa által, többnyire kitüntetésképp adományozott főpapi cím’. Latin szó (praelatus) a praeferre, praelatum (‘elébe helyez’) befejezett melléknévi igeneve, tehát ‘mások elé helyezett’, a prae(‘elé’) és ferre, latum (‘visz’) elemekből. Lásd még preferál. prelegál – ‘előad, felolvas’. A latin praelegere (‘előolvas’) igéből, a prae- (‘előre’) és legere (‘olvas’) elemek alapján. prelimináris – ‘előzetes’. Nemzetközi szó a latin praeliminaris nyomán, a prae- (‘előtt’) és limen, liminis (‘küszöb’) elemekből, tehát ‘a belépés előtti’. Lásd még eliminál. prelúdium – ‘‹zenei› előjáték’: d-moll prelúdium és fúga. Zenei szakszó a latin prae- (‘elöl, elő’) és ludus (‘játék’) elemekből. Lásd még interlúdium, ludimagiszter. prém – ‘állati szőrme’. A ~ német forrása azonos ‘perem’ szavunkéval; alakja sokáig perém volt. Fenti jelentése onnan való, hogy a felsőruhákat gyakran szegélyezték, „peremezték” szőrmével. premier – ‘bemutató előadás’. Nemzetközi szó a francia premičre représentation (‘első előadás’) kifejezés első eleméből. A francia premier (‘első’) a latin primarius (‘előkelő’) folytatója a primus (‘első’) nyomán. premissza – ‘a logikai következtetést megelőző két állítás egyike’. Latin szó, a propositio praemissa, azaz ‘előrebocsátott állítás’ kifejezés önállósult második tagja, a prae- (‘előre’) és mittere, missum (‘küld’) elemekből. Lásd még misszió. prémium – ‘(pénz)jutalom’. – premizál: ‘jutalomban részesít, díjaz’. Nemzetközi szó a latin praemium (‘előjog; díj, jutalom’) nyomán, a prae- (‘előre’) és emere (‘vesz, vásárol’) elemekből. premontrei – ‘francia alapítású tanítórend’. A rend az alapítás helyéről, a franciaországi Prémontréről kapta nevét. preparál – ‘előkészít’; ‘‹elejtett állatot› tartósít, kitöm’; ‘szószedetet készít’; ‘‹kártyát› hamisjátékra alkalmassá tesz’. – preparátor: ‘állatkikészítő’. – preparátum: ‘vizsgálatra előkészített anyag’; ‘vegyi, gyógyászati készítmény’; ‘iskolai személtető anyag ‹kitömött állat, szárított növény stb.›’. – preparandista: ‘‹régen› tanítóképző növendéke’. – prepa: ‘preparandista’. Nemzetközi szócsalád a latin praeparare (‘előkészít, felszerel’) nyomán, a prae- (‘előre’) és parare (‘készít’) elemekből. prépost – ‘a püspékénél alacsonyabb katolikus papi cím, méltóság’.

- 290 - oldal

a

achát

Egyházi szó a latin praepositus (‘mások elé helyezett’) nyomán, a prae (‘előtt, elé’) és ponere, positum (‘tesz, helyez’) elemekből. A magyar szóban az i kiesett (mint a káptalan szóban is), az -us végzet pedig elmaradt (mint angyal, mód, trón stb.), majd hangsúlyos nyúlás következett be: praepositus  prepostus  prepost  prépost. prepotens – ‘fölényeskedő, szemtelen’. – prepotencia: ‘pimasz fölényeskedés’. Nemzetközi szó a latin prae- (‘nagyon’) és potens (‘hatalmas, hatalmaskodó’) elemekből. Lásd még podesta, potencia. prepozíció – ‘elöljárószó’. Nyelvtani szakszó a latin prae- (‘előre’) és positio (‘helyezés’) elemekből; utóbbira nézve lásd pozíció. Lásd még posztpozíció, prépost. préri – ‘hatalmas füves pusztaság Észak-Amerikában’. Francia szó (prairie) kiejtés szerinti átvétele; előzménye a késő latin prataria (‘mezőség’) a pratum (‘rét’) nyomán. prerogatíva – ‘előjog, kiváltság’. Latin szó, a prae- (‘elé’) és rogare, rogatum (‘kér, követel’) elemekből. prés – ‘gyümölcsök, főleg szőlő levét kisajtoló készülék’; ‘készülék tárgyaknak nyomással való alakítására’. A német Presse (‘prés, sajtó’) bajor-osztrák presch alakjának átvétele. A szó a francia presse vagy az olasz pressa révén a latin pressare igére, a premere, pressum (‘nyom’) gyakorító származékára megy vissza. presbiter – ‘protestáns egyháztanács tagja’; ‘‹régen› katolikus pap’. – presbitérium: ‘protestáns egyházközség tanácsa’. – presbiteriánus: ‘kálvinista ‹Angliában és Észak-Amerikában›’. Nemzetközi szó a görög preszbüterosz (‘idősebb’), a preszbüsz (‘idős’) középfoka nyomán; ez már az ókorban elnyerte a ‘keresztény gyülekezet vezetője’ jelentést. A kor és a rang összefüggésére lásd szenátor, szenior. prespán – ‘vékony, tömör, rugalmas fényezett lemez’. A német Preßpan márkanév átvétele; ez a preßen (‘présel’) és Span ‘faforgács’ elemekből áll, a ~ alapanyaga ugyanis forgácsból előállított szulfátcellulóz. presto – [presztó] ‘gyorsan ‹adandó elő›’. – prestissimo [presztisszimó]: ‘igen gyorsan ‹adandó elő›’. Olasz zenei utasítások; forrásuk a latin praesto (‘jelen, kéznél, készen’) határozószó a praestare (‘elöl áll, kész’) ige nyomán. presziőz – ‘kényeskedő, finomkodó ‹személy, írói stílus›’. A francia précieuse átvétele a kiejtés szerint; ez a précieux (‘értékes; affektált’) nőnemű alakja; forrásuk a latin pretiosus (‘becses, pazar’) a pretium (‘érték, becs’) nyomán. A francia szó a 17. században nyerte el fentebbi jelentését az antik értékeket mindenek fölé helyező irodalmi, majd ezt követő társasági divatra értve; Moličre ezt a modort több darabjában szatirizálta. presszió – ‘nyomás’; ‘erkölcsi kényszerítés’. – presszionál: ‘kényszerít, nyomást gyakorol ‹valakire›’. Nemzetközi szócsalád a latin pressio (‘nyomás’) alapján, a premere, pressum (‘nyom’) igéből; a presszionál forrása a francia pressionner. Lásd még eszpresszó, expressz, impresszió, kompresszió. presszó – lásd eszpresszó presztizs – ‘tekintély, befolyás, erkölcsi súly’. Nemzetközi szó a francia prestige (‘illúzió, szemfényvesztés; másokra gyakorolt varázslatos hatás’) nyomán. Forrása a latin praestigium (‘szemfényvesztés, ámítás’), melynek eredetibb praestrigium alakja a praestringere (‘elvakít, elkábít’) igéből ered a prae- (‘elöl’) és stringere (‘köt’) alapján, tehát a szem bekötéséről van szó, átvitt értelemben elvakításról, felültetésről. pretendál – ‘igényt tart, jogot formál ‹valamire›’. – pretendens: ‘trónkövetelő’. – pretenció: ‘követel(ődz)és’; ‘elbizakodottság, nagyralátás’. – pretenciózus: ‘elbizakodott, pöffeszkedő, követelődző’. Nemzetközi szócsalád a latin praetendere, praetentum (‘igényt tart’) nyomán, a prae- (‘előre’) és tendere (‘nyújt’) elemekből, tehát ‘igényét, követelését mások elé tárja’. pretextus – ‘ürügy, kifogás’. Régi, némileg hibás formájú szavunk a latin praetextum (‘látszat, külszín’) nyomán; ez a praetexere, praetextum (‘elöl beszeg; palástol’) igéből való a prae- (‘elöl’) és texere (‘szó’) elemek alapján. A ‘palástol’ értelem nyilván a toga praetexta (‘bíborszegésű tóga’) szókapcsolatból szűrődött át a ~ba. prétor – ‘elöljáró, törvényszéki elnök, helytartó ‹az ókori Rómában›’. – pretoriánus: ‘a császári testőrgárda tagja’. Történeti szakszavak a latin praetor nyomán, amely tkp. prae-itor, ‘elöl menő’ a prae- (‘elöl’) és ire, itum (‘megy’) elemek alapján. prevenció – ‘megelőzés’. – preventív: ‘‹a bajt› megelőző’: preventív lépések. Nemzetközi szó a latin praevenire, praeventum (‘elébe vág, megelőz’) nyomán, a prae- (‘elé’) és venire (‘jön’) elemekből. prezentál – ‘bemutat’; ‘benyújt, beterjeszt’; ‘ajándékul ad’. – prezentáció: ‘bemutatás’; ‘kiállítás, csomagolás’. – prezentábilis:

‘bemutatásra alkalmas’. Nemzetközi szócsalád a késő latin praesentare, praesentatum (‘felmutat, bemutat’) igéből, a praesens, praesentis (‘jelenlévő’) nyomán, amely a praeesse (‘jelen van’) folyamatos melléknévi igeneve a prae- (‘elöl’) és esse (‘lenni’) elemek alapján. Lásd még reprezentál. prezidencia – ‘elnöki tisztség; az elnök hivatala, székhelye’. – prezidenciális: ‘az államelnöknek jelentős hatalmat biztosító ‹alkotmány, államforma›’: prezidenciális demokrácia. – prezideál: ‘elnököl’. – prezídium: ‘elnökség’. Nemzetközi szócsalád a késői latin praesidens, praesidentis (‘elnök’, tkp. ‘elölülő’) nyomán, a praesidere (‘intéz, vezet, oltalmaz’) igéből, a prae- (‘elöl’) és sedere (‘ül’) elemek alapján. prézli – ‘zsemlemorzsa’. A bajor-osztrák breisl hazai német prezl változatának átvétele a szóvég szokott alakításával (mint pl. fuszekli, kifli, pracli); forrása az ausztriai német Brösel (‘zsemlemorzsa’). priapizmus – ‘hosszan tartó kóros, fájdalmas erekció nemi inger nélkül’. A torz görög termékenységisten, Priaposz nevéből, akit szobrai apró termettel és hatalmas fallosszal ábrázoltak. pribék – ‘hóhérsegéd’; ‘elnyomó hatalom szolgálatában kegyetlenkedő személy’. A szerb-horvát prebjeg (‘szökevény; az ellenséghez átpártolt katona’) átvétele. A legkorábbi előfordulásokban még a magyar szó is őrizte ezt a jelentést; a későbbiek (régen ‘tolvaj, rabló, útonálló’ is) a hitehagyottak iránti megvetés folytán kapcsolódtak a szóhoz. prím – ‘egy hangsor alaphangja’; ‘első hegedű ‹zenekarban, vonósegyüttesben›’; ‘irányító szerep’: ő viszi a prímet; ‘maradék nélkül csak önmagával és eggyel osztható’: prímszám; ‘első állás a vívásban’. A német Prim, Prime átvétele; forrásuk a latin primus (‘első’), a prae- (‘elöl’) felsőfoka. Lásd még príma, prímás. príma – ‘elsőrendű, kiváló ‹minőségű›’; ‘remek, nagyszerű’: príma ötletem támadt. A német prima átvétele; forrása az olasz prima qualitŕ, azaz ‘első minőség’ kifejezés első eleme, a primo nőnemű alakja, ennek előzménye pedig a latin primus (‘első’), a prae (‘elöl’) felsőfoka. Lásd még prímás. prímabalerina – ‘egy társulat vezető balett-táncosnője’. – primadonna – ‘vezető szerepeket játszó, népszerű színésznő, énekesnő’; ‘szeszélyes, szerepelni vágyó, feltűnősködő nő (ritkán férfi is)’. Olasz vendégszavak a színpad világából a prima (‘első’) és ballerina (lásd balerina), illetve donna (‘nő’, lásd madonna) elemekből; a prima forrása a latin primus (‘első’), a prae (‘elöl’) felsőfoka. primárius – ‘főpap’; ‘vonósnégyes első hegedűse’. Latin szó, a.m. ‘az elsők közé tartozó, tekintélyes’, előzménye a primus (‘első’), a prae (‘elöl’) felsőfoka; közvetlen származéka a primer. prímás – ‘egy ország püspöki karának vezető érseke’; ‘cigányzenekar vezető hegedűse’. Első jelentésében az egyházi latin primas, primatis (‘főember, vezető érsek’) átvétele a primus (‘első’), a prae (‘elöl’) felsőfoka nyomán; második jelentése a magyarban alakult ki. Lásd még primátus. primátus – ‘elsőség, elsőbbség, vezető szerep’. Késői latin szó a primus (‘első’), a prae (‘elöl’) felsőfoka nyomán, ennek primas, primatis származékából. Lásd még prímás. primer – ‘elsődleges, közvetlen’: primer áramkör, primer tekercs. Technikai szakszó a francia primaire (‘elsődleges’) nyomán, amely a latin primarius folytatója: lásd primárius. A magyarba a német primär közvetítette. primícia – ‘a felszentelt pap első miséje’. A ~ egyes számú alak a csak többes számban használt latin primitiae (‘első termés, zsenge, kezdet’) szóból, a primum (‘először’) és ire, itum (‘megy’) elemek alapján. Lásd még primitív. primitív – ‘kezdeti, kezdetleges’; ‘elmaradott’; ‘együgyű, ostoba ‹ember›’. Nemzetközi szó a latin primitivus (‘kezdeti’) nyomán, amely a primitiae (‘kezdet’) származéka; eredetéről lásd primícia. primor – ‘‹régen› a székelyek legelőkelőbb rétegéhez tartozó személy’. Elvonás a latin primores (‘az első sorban álló katonák’) szóból; ez a primoris többes alakja, a primus (‘első’) származéka. Lásd még prím. primordiális – ‘ősi, elsődleges’; ‘alapvető’. Nemzetközi szó a latin primordialis, illetve előzménye, a primordium (‘kezdet’) nyomán. Ez a primum ordium (‘első kezdet’) összevont formája a primus (‘első’) és ordium (‘kezdet’) elemek alapján; az előbbi a prae- (‘elöl’) felsőfoka, az utóbbi az ordiri (‘kezd’) igéből jön, s végső forrása az ordo (‘sor, rend’). primőr – ‘az évszak korai, első termése gyümölcsből, zöldféléből’. A francia primeur (‘első termés’) átvétele; előzménye a latin primus

- 291 - oldal

a

achát

(‘első’), a prae (‘elöl’) felsőfoka. primula – ‘kankalin, kora tavaszi virág’. Latin név, a primus (‘első’) nőnemű prima alakjának kicsinyített származéka. princ – ‘herceg’; ‘család kedvence, társaság elkényeztetett figurája’. – princessz: ‘hercegnő’; ‘mell alatt szűkített női ruhaszabás’. A német Prinz (‘herceg’), illetve Prinzess (‘hercegnő’) átvétele; ezek forrása a francia prince, illetve princesse; az előbbi a késő latin princeps (‘fejedelem’) szónak, a princesse az olasz principe (‘fejedelem, herceg’) női principessa megfelelőjének a folytatója. Lásd még principális, princípium. principális – ‘hivatali főnök ‹főleg ügyvédi irodában›’. – principátus: ‘vezető szerep’; ‘‹az ókori Rómában› a korai császárság, az Augustus által létrehozott államforma, amely egy ideig még őrizte a köztársasági intézményeket’; ‘fejedelemség’. Nemzetközi szócsalád a latin princeps, principis (‘elöljáró, első tisztségviselő’) nyomán, amely a primus (‘első’) és capere (‘fog, vesz’) elemek révén ‘az első helyet elfoglaló’ jelentésű. Lásd még princ, princípium. princípium – ‘alapelv, vezérelv’; ‘‹a filozófiában› alap-ok, ős-ok, végok’. Latin szó, a.m. ‘kezdet, alap-ok’, a princeps, principis (‘első, élen álló’) melléknév nyomán; eredetéről lásd principális. printer – ‘számítógép nyomtatója’. Angol szó, a print (‘nyomtat’) származéka; ez a latin imprimere (‘belenyom’) ófrancia empreindre formájából lett igenévi empreinte (‘nyomat’) szóra megy vissza szóeleji rövidüléssel: empreinte  preinte  printe  print. Lásd még reprint. prior – ‘szerzetesrend házfőnöke’. – priorissza: ‘zárdafőnöknő’. – prioritás: ‘elsőbbség’. Latin eredetű szócsalád. A ~ a prae (‘elöl’) középfokú alakja, tehát ‘előbb álló’; a priorissa ebből képzett női alak. Lásd még priusz. priusz – ‘büntetett előélet’: priusza van; ‘a bűnügyi nyilvántartásban feljegyzett terhelő adatok’. A latin prior, prius (‘előbbi, korábbi’) szóból, amely a prae (‘elöl’) középfoka. Lásd még prior. privát – ‘magán-, magánjellegű, nem hivatalos’. – privátim: ‘magánúton, magánjelleggel, bizalmasan’. – privatizál: ‘‹régen› magánzóként él’; ‘magánosít, állami kezelésből magánkézbe ad’. – privatizáció: ‘magánosítás’. Nemzetközi szócsalád a latin privatus (‘magánszemélyhez tartozó’) és határozói alakja, a privatim alapján; ezek a privare (‘megfoszt, megszabadít’) igéből valók a privus (‘különálló, elkülönített’) nyomán, a ~ ember tehát olyan, akit közéleti kötelmeitől és viszonyításaitól megfosztva (vagy megszabadítva), egymagában tekintünk. A ~ a német privat, a privatizál a német privatisieren átvétele; újabb jelentését az angol privatize nyomán nyerte. Lásd még privilágium. privilégium – ‘kiváltság, (nemesi) előjog’. – privilegizál: ‘kivételes jogokkal ruház fel, előnyökben részesít’. Nemzetközi szócsalád a latin privilegium (‘kivételes törvény, kiváltság’) nyomán, a privus (‘egyedi, elkülönített’) és lex, legis (‘törvény’) elemekből. Lásd még legális, privát. prizma – ‘hasáb’; ‘a fényt színekre bontó háromszög alapú üveghasáb’; ‘ilyen alakú rakás tárolt anyagokból’; ‘macskaszem, fényvisszaverő felület gépjármű hátoldalán’. Nemzetközi szó a latin prisma, illetve előzménye, a görög priszma (‘lefűrészelt darab, fahasáb’) nyomán, amely a prió (‘harap, fűrészel’) származéka. priznic – ‘állottvizes borogatás láz csillapítására’. V. Priessnitz osztrák természetgyógyász nevéről, aki elsőnek ajánlotta ezt a módszert. pro- – ‘‹az ókori Rómában, tisztségnevek előtt› korábbi, volt’: prokonzul, proprétor; ‘‹más tisztségnév előtt› helyettes’: prodékán, prorektor. A latin pro- (‘-ért, végett, előtt, helyett’) elöljárószóval azonos. Lásd még pro. pro – ‘valami mellett ‹szóló érv›’ elmondtak már minden érvet pro és kontra. A latin pro- (‘-ért, végett, miatt’) elöljárószóval azonos. Lásd még pro-. próbál – ‘megkísérel’; ‘igyekszik’; ‘gyakorol ‹pl. zeneszám előadását›’; ‘készülő ruhát felölt ‹hogy lássa, illik-e rá›’. Származékok és kapcsolt szavak: próbálgat, próbálkozik, próbált, próbálatlan; próba, próbás, próbázik, próbáztat. A latin probare (‘megvizsgál’) származéka a probus (‘megbízható, helyes, derék’) nyomán. Lásd még approbál. probléma – ‘megoldásra váró elméleti vagy gyakorlati kérdés’; ‘rejtvény, talány’; ‘bökkenő, baj, akadály’. – problematikus: ‘kétséges, vitatható’; ‘kiismerhetetlen, rejtélyes’. – problematika: ‘egy kérdéssel kapcsolatos problémák összefüggő együttese’. Nemzetközi szócsalád a görög probléma (‘fölvetett kérdés, megoldandó dolog’) nyomán, a proballó (‘elédob, fölhoz, említ’) igéből: pro- (‘előtt, elé’) és balló (‘dob’). procc – ‘pöffeszkedő, előkelősködő, hencegő (ember)’.

A német Protz (tkp. ‘béka’) átvétele; fenti jelentése, amely a német szlengben alakult ki, a felfuvalkodottságra utal, a béka ugyanis gyakran felfújja magát, hogy nagyobbnak lássék, s így riassza el ellenségét. procedúra – ‘hosszadalmas hivatali eljárás’; ‘ügymenet’; ‘perrendtartás’. – processzus: ‘lefolyás, menet’; ‘per’. – processzuális: ‘perbeli, peres eljárással kapcsolatos’. Nemzetközi szócsalád a latin procedere, processum (‘halad’) nyomán, a pro- (‘előre’) és cedere (‘lép’) elemekből. Lásd még processzió, processzor. procent – ‘százalék’. A német Prozent átvétele, amely a latin pro cento (‘százanként’) kifejezésből ered. Lásd még centenárium, percent. processzió – ‘egyházi körmenet’; ‘felvonulás, nagy menet’. Latin szó (processio) a procedere, processum (‘halad’) nyomán, a pro- (‘előre’) és cedere (‘lép’) elemekből. Lásd még procedúra, processzor. processzor – ‘a számítógépnek a műveleteket végző, feldolgozó egysége’: mikroprocesszor. Angol szó (processor), latinos képzés a process (‘feldolgoz, kidolgoz’) igéből; ez az azonos főnévből való, amely a latin processus (‘eljárás, menet’) származéka; eredetéről lásd procedúra. producer – ‘filmgyártási vállalkozó’. Angol szó írás szerinti formában való átvétele; angolul ejtve [prodjúszer]. A produce (‘előállít, termel’) származéka; ennek latin előzménye azonos produkál szavunkéval. produkál – ‘létrehoz, alkot, felmutat’; ‘termel, előállít’. – produkció: ‘termelés, gyártás’; ‘szellemi, művészi alkotás’; ‘előadás, mutatvány’. – produktum: ‘termék, készítmény’; ‘mű, alkotás’. – produktív: ‘alkotó, termelő, termékeny’; ‘hasznot hajtó’: produktív kiadások. – produktivitás: ‘termelékenység, termelőképesség’. Nemzetközi szócsalád a latin producere, productum (‘elővezet, bemutat, létrehoz’) nyomán, a pro- (‘elő’) és ducere (‘vezet’) elemekből. profán – ‘világi, nem vallási’: egyházi és profán zene; ‘közönséges’; ‘a vallási értékeket romboló, kegyeletsértő’. – profanál, profanizál: ‘megszentségtelenít’; ‘‹szent dolgot, nemes eszmét› méltatlan célra használ’. – profanáció: ‘kegyeletsértés, szent ügy megcsúfolása, lejáratása’. Nemzetközi szócsalád a latin profanus (‘fel nem szentelt, ‹istentiszteletbe, kultuszba› be nem avatott’) és profanare (‘meggyaláz’) szavak nyomán, a pro- (‘előtt’) és fanum (‘szentély’) elemekből; utóbbi a fas (‘isteni törvény’) származéka. A ~ tehát ‘a szentélyen kívül álló’, a hely szentségében nem részesülő. A ~ a német profan átvétele. Lásd még fanatikus. professzió – ‘mesterség, hivatás’; ‘‹régen› hitvallás’. – professzionális, professzionátus: ‘hivatásos’; ‘hivatásosoknak, nem amatőröknek való, profi’. – professzionista: ‘hivatásos sportoló, profi’. – professzionizmus: ‘foglalkozásszerűen folytatott sporttevékenység’; ‘ennek rendszere egy sportágban vagy a sportban általában, profizmus’. Nemzetközi szócsalád a latin professio (‘nyilvános bevallás; foglalkozás’) alapján, a profiteri (‘beismer, bejelent, megígér’) igéből, a pro- (‘elő’) és fateri (‘kimond’) elemek alapján; az utóbbi a fari (‘beszél’) származéka. A profi a németből került hozzánk mint a professzionális rövidítése; a profizmus már magyar fejlemény. Lásd még fatális, professzor. professzor – ‘egyetemi vagy főiskolai tanár ‹régen középiskolai is›’; ‘orvosprofesszor, klinika vezető főorvosa’. Nemzetközi szó a latin professor, azaz ‘(bejelentett, nyilvános) tanító’ nyomán, a profiteri (‘bejelent, beismer’) igéből; eredetéről bővebben lásd professzió. próféta – ‘az isteni akarat közvetítője, Isten kiválasztott embere’; ‘jós, látnok’; ‘új tan megszállott hirdetője’: a természetes gyógymód prófétája. – prófécia: ‘jóslat, jövendölés’. – profetikus: ‘prófétai, jóslatos, látomásos’. Nemzetközi szócsalád a görög prophétész (‘hírnök, tolmács, szószóló, jós’) nyomán, a pro- (‘-ért, helyett’) és phémi (‘szól’) elemekből, tehát: ‘valaki nevében beszélő’. profi, profizmus – lásd professzió profil – ‘arcél ‹oldalnézetből›’; ‘keresztszelvény’; ‘üzem, intézmény arculata, feladatköre’: a tankönyvkiadás nem tartozik cégünk profiljába. – profilíroz: ‘kialakítja az üzem termelési arculatát’. Francia szó, mely német közvetítéssel került nyelvünkbe; forrása az olasz profilo (‘vázlat, körvonal’) a pro- (‘elöl’) és filo (‘szál, vonal’) elemekből; az utóbbi a latin filum folytatója. profilaktikus – ‘betegség, baj megelőzésére irányuló’. – profilaxis: ‘‹orvosi› megelőzés’; ‘óvintézkedés, megelőző védekezés’. Orvostudományi szakszó a görög prophülax, prophülaktosz (‘előőrs, őrszem’) nyomán, a prophülasszó, tkp. prophülak-szó (‘véd, óvintézkedéseket tesz’) igéből, a pro- (‘elöl’) és phülaké (‘őr’) elemek alapján. profit – ‘haszon, nyereség’; ‘tőkehaszon’. – profitál: ‘nyer, hasznot húz ‹valamiből›’.

- 292 - oldal

a

achát

A ~ az azonos francia szó átvétele német közvetítéssel; forrása a latin profectus (‘előmenetel, siker, haszon’) a proficere (‘halad, használ, segít’) igéből, a pro- (‘érte’) és facere (‘csinál’) elemekből. profosz – ‘katonai börtön felügyelője’. A német Profos átvétele; amaz az ófrancia provost (‘elöljáró, prépost’) révén a kései latin propositus (‘elöljáró’) szóra megy vissza, amely a praepositus (lásd prépost) alakváltozata. Elavult szó. prófunt – ‘barna katonakenyér’. A német Proviant (‘útravaló, élelmiszer’) régi és nyelvjárási profant alakjából való, amely a magyarban a font tájnyelvi funt változatának hatására formálódott át. A németbe az ófrancia provende vagy olasz provianda közvetítette a latin praebenda (‘nyújtandó, szolgáltatandó dolgok’) népi latin probenda alakját. Elavult szó. prognózis – ‘orvosi jelzés a betegség várható lefolyásáról’; ‘időjárás, gazdasági és társadalmi folyamatok várható alakulásának előrejelzése’. – prognosztizál: ‘prognózist készít’. – prognosztika: ‘tudományos előrejelzés’. Nemzetközi szócsalád a görög prognószisz (‘előismeret, előre tudás’) és prognósztikosz (‘előre tudó’) szavakból, a pro- (‘előre’) és gnószisz (‘ismeret, tudás’) elemek alapján; az utóbbi a (gi)gnószkó (‘megismer’) ige származéka. Lásd még gnoszticizmus. program – ‘terv, tervezet’; ‘időre beosztott cselekvési terv’; ‘adott időre tervezett elfoglaltság’: holnapra semmi programom sincs; ‘tárgysorozat, napirend’; ‘a számítógépet vezérlő utasítások rendezett sora’: játékprogram. – programatikus: ‘programadó’; ‘program szerinti’. – programoz: ‘számítógépre adott feladat ellátásához szükséges programot készít’. Nemzetközi szakszócsalád a görög programma (‘napirend’) nyomán, a pro- (‘elő’) és gramma, tkp. graph-ma (‘írás’) elemekből; utóbbi a graphó (‘ír’) származéka. A magyarba a francia programme német Programm folytatója került, utóbb a szóvég -gram formára egyszerűsödött. progresszív – ‘haladó, élenjáró’; ‘fokozatosan emelkedő ‹arányú›’: progresszív adó; ‘előreható ‹hasonulás›’. – progresszió: ‘fejlődés, haladás’; ‘‹orvosi nyelven› a betegség súlyosbodása’. Nemzetközi szócsalád a latin progredi, progressus (‘előrelép, halad’) igéből, a pro- (‘előre’) és gradi (‘lép’) elemekből. Lásd még gradáció, graduálé. prohibicionizmus – ‘alkoholtilalom’. Nemzetközi szó a latin prohibitio, prohibitionis (‘tilalom’) nyomán, a prohibeo, prohibitum (‘akadályoz, visszatart, megtilt’) nyomán, a pro- (‘elé’) és habeo (‘hord, tart, bír’) elemekből, tehát ‘eléje tart, útjába állít’. projekció – ‘vetület’; ‘vetítés’; ‘saját vágyaink kivetítése másba ‹mint lélektani jelenség›’. – projekt: ‘hosszú távra szóló (tudományos) tervezet’. Nemzetközi szócsalád a latin proiectio (‘kivetés’) nyomán, a proiicere, proiectum (‘elévet, félrevet’) igéből a pro- (‘előre’) és iacere (‘dob’) elemek alapján. A projekt a német Projekt átvétele; újabban használatos egy azonos értelmű, és az angol project nyomán [prodzsekt] ejtésű szóváltozat is. Lásd még injekció. prókátor – ‘szószóló’; ‘(minden hájjal megkent) ügyvéd’. A latin procurator (‘jogi képviselő, ügyész, ügyvéd’) magyaros formája az u, majd ejtéskönnyítésül a r kiesésével, végül hangsúlyos nyúlással: procurator  prokrator  prokátor  prókátor. Lásd még prokurátor. proklamál – ‘kikiált, ünnepélyesen kinyilvánít’. – proklamáció: ‘kiáltvány’. Nemzetközi szócsalád a latin proclamare, proclamatum (‘hangosan kiált’) nyomán a pro- (‘sokak előtt’) és clamare (‘kiált’) elemekből. prokurátor – ‘meghatalmazott, jogi képviselő’; ‘‹régen› ügyész’; ‘‹az ókori Rómában› helytartó’. Latin szó (procurator), ‘intéző, kormányzó’ a procurare, procuratum (‘felügyel, (más) ügyét intézi’) igéből, a pro- (‘-ért, helyett’) és cura (‘gond, gondoskodás’) elemek alapján. Ez a forrása prókátor szavunknak is. prolegomena – ‘előtanulmány, nagyobb mű bevezetése’. A görög prolegomenosz (‘előbb megmondott’) semleges többes alakja a prolegó (‘előbb mond’) igéből: pro- (‘előbb’) és legó (‘mond’). proletár – ‘bérmunkás’; ‘‹az ókori Rómában› állami segélyből élő vagyontalan szabad polgár’. – proletariátus: ‘a bérmunkások társadalmi osztálya’. – proli: ‘proletár ‹lekicsinylően›’. Nemzetközi szócsalád a latin prolatarius (‘vagyontalan polgár’) nyomán; ez a proles (‘sarj, gyermek, utód’) származéka, mivel a ~ok csak gyermekeik nemzésével szolgálták az államot – vagy mert gyermekeikből éltek, hiszen az ő ingyengabona-fejadagjukkal is nőtt a család jövedelme. A ~ végződése a francia proletaire hatására alakult; a proli gúnyosan becéző magyar fejlemény. Lásd még proletkult. proletkult – ‘minden hagyományt elvető művészetpolitikai irányzat az 1920-as években a Szovjetunióban’. Az orosz PROLETarszkaja KULTura (‘proletár kultúra’) kifejezés

kiemelt betűiből. Lásd még proletár, kultúra. prológus – ‘előszó, előhang, bevezető’; ‘a színmű előhangja; az ezt elmondó színész’. Latin szó; előzménye, a görög prologosz a pro- (‘elöl, előtt’) és logosz (‘beszéd’) elemekből áll. prolongál – ‘meghosszabbít, elhalaszt’; ‘‹filmet, színdarabot› a tervezettnél tovább is műsoron tart’. Nemzetközi szó a latin prolongare nyomán, a pro- (‘előre’) és longus (‘hosszú’) elemekből. promenád – ‘séta’; ‘sétány, sétatér’: promenádkoncert. Nemzetközi szó a francia promenade nyomán, a promener (‘sétál’) igéből; ez a késő latin prominare (‘előrehajt, előre vezet’) folytatója a pro- (‘előre’) és minare (‘hajt, vezet’) elemekből; az utóbbi forrása a latin minari (‘fenyeget, ígér’). prométium – ‘a ritkaföldfémek csoportjába tartozó elem’. A görög regék titánjának, Prométheusznak a nevéből; ez ‘előrelátó, előre gondoló’ jelentésű. prominens – ‘kimagasló, kiemelkedő’. – prominencia: ‘kiválóság’. Nemzetközi szócsalád a latin prominens, prominentis nyomán, amely a prominere (‘kiáll, kimagaslik’) származéka a pro- (‘előre’) és eminere (‘kiáll, kiemelkedik’) elemekből. Lásd még eminens. promiszkuitás – ‘válogatás és tartós jelleg nélküli, szabados nemi élet’. Nemzetközi szó a latin promiscuus (‘kevert, vegyes’) nyomán, a nyomatékosító pro- elemből és a miscere, miscui (‘kever’) igéből. Lásd még mixer. promoveál – ‘előléptet’. – promóció: ‘előlép(tet)és, kinevezés’. Latin szók a promovere és promotio nyomán; pro- (‘előre’) és movere, motum (‘mozgat’). Lásd még mobilis. prompt – ‘gyors, azonnali’; ‘azonnal’. A német prompt átvétele a latin promptus (‘kész, kézügyben lévő, gyors’) nyomán; ennek forrása a promere, promptum (‘elővesz, felfed, kinyilvánít’) ige a pro- (‘elő’) és emere (‘vesz’) elemekből. pronaosz – ‘görög templom oszlopos, nyitott előcsarnoka’. Művészeti szakszó a görög pro- (‘elöl’) és naosz (‘templom’) elemekből. pronominális – ‘névmási’. Nyelvészeti szakszó a latin pronomen, pronominis nyomán, a pro(‘helyett’) és nomen (‘név’) elemekből. Lásd még nominális. propagál – ‘terjeszt, népszerűsít, hirdet’. – propaganda: ‘eszmék, tanok terjesztése különféle eszközökkel’; ‘hírverés, népszerűsítés’. – propagandista: ‘tan, eszme terjesztője’; ‘pártpropagandát foglalkozásszerűen folytató személy ‹a pártállami időkben›’. – propagandisztikus: ‘propagandaszerű, hírverés célját szolgáló’. Nemzetközi szócsalád a latin propagare (‘szaporít, terjeszt’) nyomán, a propago (‘hajtás, bujtóág, szaporító vessző’) szóból. A propaganda szó a 17. századi alapítású pápai hivatal, a Congregatio de Propaganda Fide (‘gyűlés a terjesztendő hit ügyében’) kifejezésből ered, ahol ún. gerundivum. propán – ‘három szénatomos telített szénhidrogéngáz’. A propén (telítetlen háromatomos szénhidrogénfajta) első eleméből kapta nevét a metán -án végződésével. A propén a propionból való: pro- (elöl’) és pion (‘kövér’), első szakasza ugyanis telített. propedeutika – ‘előkészítés, bevezetés egy tudományba’. – propedeutikus: ‘bevezető, előkészítő jellegű’. Tudományos szakszók a latin propaedeutica, illetve görög előzménye, a propaideutiké (‘előzetes oktatás’) nyomán, a pro(‘előre’) és paideuó (‘oktat, nevel’) elemekből; utóbbi eredetéről lásd pedagógia. propeller – ‘légcsavar’; ‘hajócsavar’; ‘‹régen› csavargőzös’. Angol szó, a propel (‘előrehajt’) származéka; forrása a latin propellere a pro- (‘előre’) és pellere (‘hajt, lök’) elemekből. Lásd még pulzus. proponál – ‘javasol, indítványoz’. – propozíció: ‘előterjesztés, javaslat, indítvány’; ‘a tárgy megjelölése eposz bevezetésében’. Nemzetközi szócsalád a latin proponere, propositum (‘előad, kifejt, célul tűz ki’) igéből, a pro- (‘elő’) és ponere (‘tesz, helyez’) elemek alapján. Lásd még depó, deponál, imponál, opponál, posta, poszt, poszter, pozíció, pozitív, pozitivizmus, pozitron, pozitúra. proporció – ‘arány, viszony’; ‘arányosság’. – proporcionális: ‘arányos, szabályosan illeszkedő’. Nemzetközi szó a latin proportio, proportionis (‘arányos rész’) szóból, a pro- (‘gyanánt, szerint’) és portio (‘adag, rész’) elemekből; az utóbbi eredetéről lásd porció. proskripció – ‘‹az ókori Rómában› politikai ellenfelek törvényen kívül helyezése vagyonelkobzással, száműzetéssel, gyakran fizikai megsemmisítéssel’. – proskribál: ‘proskripciós listára helyez’. Történelmi szakszó a latin proscribere, proscriptum (‘írásban közzétesz; számkivet, elkoboz’) igéből, a pro- (‘a nyilvánosság elé’) és scribere (‘ír’) elemek alapján. prospektus – ‘képes ajánló, ismertető’; ‘kereskedelmi árjegyzék, reklámfüzet vagy -lap’. Nemzetközi szó a latin prospicere, prospectum (‘előre néz, gondoskodik’) igéből, a pro- (‘előre’) és specere (‘néz’) elemek alapján. Lásd még aspektus, inspekció, respektus.

- 293 - oldal

a

achát

prosperál – ‘virágzik, sikeres, jól halad ‹vállalkozás›’; ‘fellendül ‹gazdaság›’; ‘boldogul, érvényesül’. – prosperitás: ‘fellendülés’; ‘jólét, gyarapodás’. Nemzetközi szócsalád a latin prosperus (‘kedvező, szerencsés’) nyomán; ez a pro- (‘szerint’) és sperare (‘reménykedik’) elemeiből épült fel, s ‘remények szerinti’ jelentésű. prostituál – ‘lealjasít, züllésbe taszít ‹nőt›’; ‘anyagi vagy társadalmi előnyökért elvei feladására, rossz ügy kiszolgálására késztet’: a rendszer prostituálta a sajtót. – prostitúció: – ‘üzletszerűen folytatott szajhálkodás’; ‘erkölcsi, szellemi értékek áruba bocsátása’. Nemzetközi szócsalád a latin prostituere, prostitutum (‘nyilvánosan kiállít, áruba bocsát’) nyomán, a pro- (‘elő’) és statuere (‘állít’) elemekből; az utóbbi a stare (‘áll’) műveltető formája. Lásd még statuál. prostráció – ‘arcraborulás papszenteléskor és a nagypénteki istentiszteleten ‹a katolikus liturgiában›’. Latin szó a prosternere, prostratum (‘földre terít’) nyomán, a pro(‘előre’) és sternere (‘szór, hint, terít’) elemekből. Lásd még konsternáció, sztráda. prósza – ‘köleslepény, kukoricalepény’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák proso. proszcénium – ‘előszín, a színpadnak a függöny és a zenekar közötti része’: proszcéniumpáholy. Nemzetközi szó a latin proscenium, illetve előzménye, a görög proszkénion (‘színpad’) nyomán, a pro- (‘előtt’) és szkéné (‘sátor, színpadi építmény’) elemekből. Lásd még szcéna. proszektúra – ‘kórházi osztály, ahol a holttestek boncolását végzik’. – proszektor: ‘kórboncnok’. Orvosi szakszavak a latin prosecare, prosectum (‘áldozati állatból az oltárra szánt részeket kivágja’) ige nyomán, a pro- (‘elő’) és secare (‘vág’) elemekből. Lásd még szektor. proszit – ‘egészségére (váljék)’. Régebben koccintáskor mondott latin jókívánság, amely a prodesse (‘hasznára van, javára szolgál’) kötőmódbeli alakja: pro(d) (‘érte’) és esse (‘van’). prosztata – ‘dülmirigy, férfiak húgycsövét körülfogó mirigy’. Orvosi szakszó a latin prostata, illetve előzménye, a görög prosztatész (tkp. ‘elölálló, védnök’) nyomán; pro- (‘elöl’) és (hi)sztémi (‘áll’). protagonista – ‘főszereplő ‹színműben›’; ‘főember, vezérszereplő’. Nemzetközi szó a görög prótagonisztész (‘első színész’) nyomán, a prótosz (‘legelső’) és agonisztész (‘versenyző, színész’) elemekből, utóbbi forrása az agonidzó (‘küzd’) ige. Lásd még agónia. protein – ‘egyszerű fehérje’. – proteid: ‘összetett fehérje’. – proteáz: ‘fehérjebontó enzim’. Tudományos szakszócsalád a görög próteion (‘elsőség, vezető szerep’) nyomán, a vegyületek nevében használatos -in, -id, illetve az enzimre utaló -áz végződéssel. Az elnevezés arra az elsőrendű szerepre utal, amelyet a fehérjék az élő anyagban betöltenek. protestál – ‘tiltakozik’. – protestáció: ‘tiltakozás’. – protestáns: ‘a protestantizmus valamelyik felekezetének híve’; ‘‹melléknévként› a protestantizmus alapján álló’. – protestantizmus: ‘a reformáció révén létrejött keresztény felekezeteknek s ezek utódainak összessége’; ‘az eme vallások által hirdetett eszmék rendszere’. Nemzetközi szócsalád a latin protestari, protestatus (‘tiltakozik’ tkp. ‘tanúskodik valaki ellen’) nyomán, a pro- , ‘elöl, a nyilvánosság előtt’) és testari (‘tanúskodik’) elemekből; az utóbbi forrása a testis (‘tanú’). A szó vallási jelentésköre onnan ered, hogy a lutheri reformáció németországi hívei az 1529-es wormsi birodalmi gyűlésen ünnepélyes tiltakozást nyújtottak be az őket sújtó császári rendelkezések ellen. protézis – ‘hiányzó testrész vagy szerv pótlása mesterséges készítménnyel: műfogsor, művégtag’; ‘ejtéskönnyítő magánhangzó betoldása szóeleji mássalhangzótorlódás elé (mint pl. schola  iskola)’. – protetika: ‘a protézisek készítésének elmélete és gyakorlata’. Orvosi szakszavak a görög protheszisz, eredetileg prosztheszisz (‘odatétel, rátétel’) nyomán, a prosz (‘elé, mellé, hozzá’) és (ti)thémi (‘tesz’) elemek alapján. Lásd még tézis. protezsál – ‘pártfogol, támogat’. – protekció: ‘pártfogás, támogatás, védelem’. – protekcionizmus: ‘a hazai ipar támogatása védővámokkal, exporttámogatással’; ‘olyan rendszer, amelyben csak protekcióval lehet érvényesülni’. – protekcionista: ‘a protekcionizmus híve’. – protektor: ‘pártfogó, támogatást nyújtó befolyásos személy’. – protektorátus: ‘védnökség; valamely államnak egy gyengébb állam fölött gyakorolt fennhatósága’; ‘az ilyen fennhatóság alatt álló terület’: Cseh-Morva Protektorátus (a Hitler által szétzúzott Csehszlovákia nyugati felében) – protezsé: ‘védenc, protekciót élvező személy’. Nemzetközi szócsalád a latin protegere, protectum (‘elölről befed; véd, támogat’) nyomán, a pro- (‘elöl’) és tegere (‘takar, fed’) elemekből. Az ige eredeti konkrét értelme: ‘elölről (pajzzsal, vérttel) betakar’. A protezsé a francia protégé (‘támogatott’) igenév kiejtés szerinti átvétele; utóbb ennek hatására torzult el

nyelvünkben az eredeti protegál igei alak ~ formára. protokoll – ‘nemzetközi tárgyalás jegyzőkönyve’; ‘a nemzetközi érintkezés szabályainak összessége’; ‘meghívás, fogadás formaságaira vonatkozó szokások, szabályok együttese’. – protokolláris: ‘a protokoll előírásai szerinti’. – protokollum: ‘‹régen› jegyzőkönyv’. Nemzetközi szó a latin protocollum, illetve görög előzménye, a protokollon (‘papirusztekercs első szelvénye a műre vonatkozó adatokkal’) nyomán, a prótosz (‘legelöl lévő’) és kollé (‘enyv’) nyomán, tehát ‘a tekercs elé ragasztott lap’. A ~ a német Protokoll átvétele. proton – ‘a nehéz elemi részecskék pozitív töltésű változata’. A görög prótosz (‘legelső’) semleges alakja (próton); az elnevezés arra utal, hogy a ~t fedezték fel elsőként a magrészecskék közül. protonotárius – ‘‹régen› ítélőmester’; ‘pápai kollégium elöljárója ‹főpapi cím›’. Nemzetközi szó a görög prótosz (‘legelső’) és a latin notarius elemből: lásd nótárius. protoplazma – ‘a sejt élő alapanyaga’. Biológiai szakszó a görög prótosz (‘legelső’) és plaszma elemekből; erről lásd plazma. prototípus – ‘ősalak, őspéldány’; ‘mintadarab, új gyártmány első példánya’. Tudományos és műszaki szakszó a görög prótosz (‘legelső’) és tüposz (‘lenyomat’) elemekből. Lásd még típus. protozoológia – ‘az élettannak az egysejtűekkel foglalkozó ága’. Tudományos szakszó a görög eredetű protozoa (‘egysejtűek’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből; prótosz (‘legelső’) és dzóon (‘élőlény’). Lásd még zoológia. provanszál – ‘a középkorban Dél-Franciaországban beszélt, irodalmilag nagy fontosságú újlatin nyelv’. Nyelvészeti szakszó a francia provençal, azaz ‘provence-i’ szóból. A Provence név a latin Gallia Provincia (‘G. tartomány’) második eleméből ered; lásd provincia. proveniencia – ‘származás, eredet’. Nemzetközi szó a latin provenientia (‘eredet’) nyomán, a provenire (‘előjön, ered’) igenévi proveniens, provenientis (‘eredő, származó’) alakjából, a pro- (‘elő’) és venire (‘jön’) elemek alapján. providencia – ‘(isteni) gondviselés’. – providenciális: ‘gondviselésszerű’. – providencializmus: ‘az emberi társadalom fejlődését az isteni gondviselésnek tulajdonító elmélet’. Nemzetközi szócsalád a latin providentia (‘előrelátás, gondoskodás’) nyomán, a providere (‘előre lát, gondoskodik’) igenévi providens, providentis (‘gondoskodó’) alakjából, a pro(‘előre’) és videre (‘lát’) alapján. Lásd még provízió, provizor, provizórium. provincia – ‘meghódított és helytartó által kormányzott, Itálián kívül fekvő tartomány az ókori római birodalomban’; ‘tartomány; rendtartomány, katolikus szerzetesrend nagyobb szervezeti egysége’; vidék, a fővárostól messze eső országrész. – provinciális: ‘vidéki, helyi’; ‘vidékiesen elmaradott’; ‘‹főnévként› katolikus szerzetesrend tartományfőnöke’. – provincializmus: ‘a helyi, szűkkörű érdekeket, problémákat minden más elé helyező felfogás’; ‘a tágabb szellemi látókör hiánya, vidékies beszűkültség, elmaradottság’; ‘‹nyelvtanban› tájnyelvi jelleg, jelenség’. Nemzetközi szócsalád a latin provincia (‘tartomány’) nyomán. Ennek eredete tisztázatlan; tövében talán a vincere (‘legyőz’) ige rejlik. provízió – ‘közvetítői díj, jutalék’; ‘‹régen› élelmiszerkészlet’. Nemzetközi szó az olasz provvisione (‘beszerzés; jutalék’) nyomán; ennek forrása a latin provisio (‘előrelátás, gondoskodás’) a providere, provisum igéből; erről bővebben lásd providencia. provizor – ‘felvigyázó, gondnok’; ‘‹régebben› okleveles gyógyszerész, patikafőnök’. Latin szó (provisor) a providere, provisum (‘előrelát, gondoskodik’) nyomán; bővebben lásd providencia. provizóri(k)us – ‘átmeneti, ideiglenes’. – provizórium: ‘ideiglenes, átmeneti állapot’: a Schmerling-féle provizórium. A francia provisoire (‘átmeneti’) átvétele a német provisorisch közvetítésével, visszalatinosított formában; a provizórium ebből alkotott származék. A latin provisorius (‘előrelátó, gondoskodó’) a providere, provisum származéka (lásd providencia). A fentebbi jelentéskör a franciában alakult ki a proviso formulából, amely szerződések záradékában a kizáró feltételeket vezette be, ‘feltéve, hogy…’ illetve ‘hacsak nem…’ jelentéssel. provokál – ‘‹régen› párbajra kihívás jeléül szóban vagy tettlegesen inzultál’; ‘‹titkos ügynök› beugrat, felbujt, erőszakos fellépésre késztet’; ‘előidéz, kivált’. – provokatív: ‘kihívó, sértő ‹viselkedés, beszéd›’. – provokátor: ‘bujtogató’; ‘beugrató ügynök’. – provokáció: ‘kihívás, kihívó cselekmény’; ‘politikai beugrató tevékenység’; ‘‹régen› kihívás párbajra’. Nemzetközi szócsalád a latin provocare, provocatum (‘felszólít, kihív, felingerel’) nyomán, a pro- (‘elő’) és vocare (‘hív, szólít’) elemekből; utóbbi forrása a vox, vocis (‘hang’). Lásd még vocativus.

- 294 - oldal

a

achát

próza – ‘kötetlen, nem verses szöveg’; ‘ilyen formájú irodalmi mű’: széppróza; ‘köznapiság, a rideg, költőietlen valóság’. Irodalmi szakszó a latin prosa oratio (‘egyenes, kötetlen, díszítetlen beszéd’) kifejezés első eleméből. Ez nőnemű forma a prosus (‘egyenes’) szóból; ennek eredetibb prorsus alakja a proversusból rövidült: pro- (‘előre’) és vertere, versum (‘fordít’), tehát: ‘előre fordított, előre tartó, egyenes’. Lásd még vertikális, vers, verzátus. prozelita – ‘‹valamely hitre› újonnan áttért személy’; ‘valaminek újsütetű, (túl)buzgó híve’. – prozelitizmus: ‘térítői buzgóság’. Nemzetközi szócsalád a latin proselytus, illetve görög előzménye, a proszélütosz (‘jövevény, idegen’) nyomán, amely a proszerkhomai (‘odamegy, látogat’) igenévi alakja a prosz- (‘oda, mellé’) és erkhomai (‘érkezik’) elemekből. A fenti jelentéskör onnan ered, hogy az ókorban a zsidóságra áttért görögöket vagy rómaiakat nevezték ~nak. prozódia – ‘a verstannak a hangsúllyal és mértékkel foglalkozó része’; ‘az időmértékes verselés szabályainak összessége’; ‘a zene és szöveg helyes illeszkedésének tana’. Művészeti szakszó a görög proszódia (‘kísérettel előadott ének; hangsúlyozás’) nyomán, a prosz- (‘hozzá, mellé’) és ódé (‘ének’) elemekből. Lásd még óda. pruszlik – ‘kivágott, testhez álló rövid női mellény’. A német Brustfleck (‘mellény’) bajor-osztrák prusflek alakjából lett a f kiejtésével; a német szó elemei Brust (‘mell’) és Fleck (‘szövetdarab, folt’). prücsök – ‘tücsök’; ‘kisgyermek’. Hangutánzó szó. prűd – ‘szemérmeskedő, álszemérmes, erkölcscsősz’. – prüdéria: ‘álszemérem, szemforgatás’. A francia prude (‘álszemérmes, illemcsősz’) és pruderie (‘álszemérem’) átvétele német közvetítéssel, az utóbbi latinosított alakban. A francia szó eredete tisztázatlan. prüszköl – ‘tüsszög’; ‘‹ló› horkantva fúj’; ‘mérgelődik valamiért, húzódozik valamitől’. Származékok és kapcsolt szavak: prüsszög, prüsszent. Hangutánzó eredetű szócsalád, alakjai párhuzamosak a tüsszög megfelelő alakjaival. pszeudo- – ‹idegen szóösszetételek előtagjaként› ‘hamis, ál-, nem valódi’ . – pszeudográfia: ‘hamisított szöveg; íráshamisítás’. – pszeudograviditás: ‘álterhesség’. – pszeudológia: ‘kóros hazudozás’. – pszeudomorfia: ‘álalakúság, más vegyületekre jellemző alakban való kristályosodás’. – pszeudonímia: ‘álnéven való írás’. Tudományos szakszavak, előtagjuk forrása a görög pszeudosz (‘hazugság, csalás’) a pszeudó (‘megcsal, meghazudtol’) igéből; utótagjukra nézve lásd grafika, gravid, morfológia, anonim. psziché – ‘lélek ‹fiziológiai értelemben›’. – pszichikus: ‘lelki természetű, a lelki élettel kapcsolatos’. – pszichikum: ‘a lelki jelenségek összessége’; ‘lelki alkat’; ‘lelki tény, mozzanat’. – pszichózis: ‘elmezavar’; ‘beteges izgatottság, félelem’. – pszichotikus: ‘pszichózissal kapcsolatos’. Orvostudományi szakszócsalád a görög pszükhé (‘lélegzet, lélek, személyiség’) nyomán. Lásd még pszichiátria, pszicho-, pszichológia. pszichiátria – ‘értelmi, érzelmi és magatartásbeli zavarokkal foglalkozó orvostudományi ág’; ‘elmegyógyászat’. – pszichiáter: ‘a pszichiátria szakembere’. Orvostudományi szakszavak a görög pszükhé (‘lélek’) és hiatreia (‘gyógyítás’), illetve hiatrosz (‘orvos’) elemekből; utóbbiak a hiatreuó ‘gyógyít, orvosol’ származékai. Lásd még pediátria, psziché, pszicho-, pszichológia. pszicho- – ‹tudományos összetételek előtagjaként› ‘a lélekkel kapcsolatos’. – pszichoanalízis, pszichoanalitikus: ‘lélekelemzés, lélekelemző’. – pszichodráma: ‘gyógyító célú színjátszás’. – pszichofizika: ‘a lelki és testi jelenségek összefüggésével foglalkozó tudományág’. – pszichopata, pszichopátia: ‘kóros lelki alkatú személy, betegesen zavart lelki állapot’. – pszichoszomatikus: ‘lelki okokra visszavezethető ‹testi tünet, elváltozás›’. – pszichoterápia: ‘idegi eredetű betegségek lelki ráhatásokkal való gyógyítása’. Tudományos szakszócsalád; közös első tagja a görög pszükhé (‘lélek’) szó alakváltozata; az utótagok eredetére nézve lásd analízis, dráma, fizika, pato-, szomatikus, terápia. Lásd még psziché, pszichiátria, pszichológia. pszichológia – ‘lélektan’. – pszichológus: ‘a lélektan szakembere’; ‘jó ember- és lélekismerettel bíró egyén’. – pszichologizmus: ‘a lelki tényezőket egyoldalúan, más tényezők rovására kiemelő vizsgálati módszer, elmélet’. Tudományos szakszócsalád a görög pszükhé ‘(‘lélek’)’ és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még psziché, pszichiátria, pszicho-. pszt – ‘csitító, hallgatást parancsoló indulatszó’. Önkéntelen hangkitörésből ered, a pisszeg közeli rokona. pterodaktilusz – ‘jura-kori repülő őshüllő’. Tudományos szakszó a görög pteron (‘toll, szárny’) és daktülosz (‘ujj’) elemekből. Lásd még daktilus, helikopter, ornitopter. Az

elnevezés arra utal, hogy ennek az őslénynek a meghosszabbodott ujjai alkották a szárnyának a vázát (akár a denevéreknek). pubertás – ‘serdülés, nemi érés’: pubertáskori zavar. Nemzetközi szó a latin pubertas (‘férfiasság’) nyomán, a pubes, puberis (‘megnőtt, kifejlett, szőrösödő’) szó tövéből; a puber- a puer (‘fiúgyermek, kamasz’) alakváltozata. pubi – ‘fiúcska’. A bubi német eredetijének bajor-osztrák pube változatából való. publicitás – ‘nyilvánosság’. – publicisztika: ‘(a közérdekű társadalmi és politikai kérdésekkel igényesen foglalkozó) újságírás’. – publicista: ‘közíró’. A latin publicitas (‘nyilvánosság’), illetve az ebből származó német Publizistik és Publizist szavak átvétele; forrásukról lásd publikus. publikál – ‘nyilvánosságra hoz, közzétesz, ‹könyvet› kiad’. – publikáció: ‘közzététel’; ‘kiadvány’. Nemzetközi szócsalád a latin publicare, publicatum (‘állami használatba vesz; nyilvánosságra hoz’) nyomán; eredetéről lásd publikus. publikus – ‘nyilvános, köztudott’; ‘a nyilvánosságra tartozó’: ez nem publikus anyag. – publikum: ‘közönség ‹előadáson›’; ‘a nagyközönség, a nyilvánosság’. Nemzetközi szócsalád a latin publicus (‘állami, a népre, közösségre tartozó’) és publicum (‘nyilvánosság’) nyomán; ez a populus (‘nép, állam’) származéka egy közbülső *populicus (‘népi, állami’) alakon keresztül. Lásd még publicitás, publikál. pucc – ‘hivalkodó öltözék’: puccba vágja magát. Származékai: puccos, puccoskodik. A német Putz (‘cifraság, cicoma’) átvétele; forrása a putzen (’tisztít, csinosít’) ige. Lásd még pucer, puceráj. pucer – ’tisztiszolga’. A német Putzer (’tisztogató, tisztiszolga’) átvétele a putzen (’tisztít’) igéből. Régies szó. Lásd még pucc, puceráj. puceráj – ‘ruhatisztító üzem’. Az ausztriai német Putzerei átvétele a putzen (’tisztít’) ige nyomán; végződéséről lásd kupleráj. A bizalmas nyelv avuló szava. Lásd még pucc, pucer. pucol, pucovál – ’tisztít’; ‘elmenekül, elsomfordál’. A német putzen (’tisztít’) átvétele; a pucovál ennek szerb-horvát pucovati származékából való. puccs – ‘államcsíny’. – puccsista: ‘államcsínyt szervező, abban részt vevő (személy)’. A német Putsch (‘zendülés, államcsíny’) átvétele. Eredeti jelentése ‘lökés, taszítás’; talán a francia coup d’état (‘államcsíny’) első elemének ‘ütés, csapás’ értelme is hozzájárult a svájci német szó jelentésének ilyen irányú bővüléséhez. púder – ‘kozmetikai arcpor, hintőpor’. – pudrié: ‘púdertartó’. A ~ német Puder átvétele; ez a francia poudre (‘por’) révén a latin pulvis, pulveris (‘por’) szóból való. A pudrié a francia poudrier szó kiejtés szerinti átvétele; ez eredetileg az írás beporzására való por tartóját jelentette. puding – ‘kevert, felvert laza tésztából gőzön főtt könnyű étel’; ‘tejből s ízesített porból készült krémszerű csemege’. Nemzetközi szó az angol pudding nyomán; ez vitatott eredetű szó. Talán a francia boudin (‘véres hurka’) származéka, amit megerősít eme ételnemű angol black pudding neve; más nézet szerint a ~ egy germán pud- (‘dagad’) tőből ered, amit az alnémet puddewurst (‘véres hurka’) és a puddig (‘tömzsi’) szó tanúsítanának. pudli – ‘uszkárkutya’. A német Pudel átvétele; ennek eredetibb Pudelhund alakjában az első elem a pudeln, pfudeln (‘vízben tapos, tapicskol’) igével kapcsolatos. Lásd még uszkár. pudva – ‘korhadék ‹fában›’; ‘eltaplósodott belső rész ‹retekben, kalarábéban›’. Származéka: pudvás. Bizonytalan eredetű szó; egy feltett odvas-podvas ikerszóból való származtatását gyengíti, hogy ilyet még nem sikerült találni. pufajka – ‘vattával bélelt rövid kabát’. Bizonytalan eredetű orosz szó. puff1 – ‘buggyos női felsőruha-ujj’; ‘alacsony, kerek, párnázott kis ülőbútor’. A német Puff (‘tompa ütés; buggy, ránc, alacsony ülőke’) átvétele; ez valószínűleg hangutánzó szó. puff2 – ‘‹ütődés tompa hangjának, lövés dörrenésének utánzása›’; ‘‹váratlan bosszúság kifejezésére›’ puff neki! Származékai: puffan, puffog. Hangutánzó eredetű indulatszó s annak igei származékai mozzanatos, illetve gyakorító képzővel. Lásd még puffad. puffad – ‘levegővel, gázzal megtelve feldagad’; ‘hasában bélgázok okozta feszülést érez’. Származékai: puffadozik, puffaszt, puffasztott. Hangutánzó, hangfestő szó, rokonságban áll a puff2 és származékai, valamint a böfög, pofa, pöfeteg, pöfög, pufók, püffed, püföl körével. pufók – ‘kövérkés, kerekded ‹arc›’. Korábbi pofók alakja a pofa pof tövének nagyító képzős származéka, eredetileg tehát ‘nagy pofa’ jelentésű főnév lehetett.

- 295 - oldal

a

achát

Lásd még böfög, pofa, pöfeteg, pöfög, puffad, püffed, püföl. puha – ‘lágy (tapintású)’; ‘erőtlen, elkényeztetett ‹ember›’. Származékai: puhaság, puhány, puhít, puhul. Hangutánzó szó a páhol köréből, talán folyamatos melléknévi igenév egy puh- tőből, amely a páhol ige puhog, puhol alakváltozataiból ismerős. Mai jelentésköre az ütögetéssel való fellazítás, puhítás mozzanatából jött létre. Lásd még puhatol. puhatol – ‘óvatosan igyekszik kitudni ‹valamit›’. A páhol ige puhol, puhog alakváltozatainak rokona. Mai jelentése ‘ütöget’  ‘tapogat’  ‘tapogatózva keres’ úton fejlődhetett. pukedli – ‘‹női› bókolás térhajlítással’. Az ausztriai német Buckerl nyelvjárási puckerl változatának átvétele; a szóvégződés alakulására lásd hokedli, nokedli, puszedli. A német szó eredete tisztázatlan; talán az irodalmi német Buckel (‘púp, meghajlás’) szóval kapcsolatos. pukkan – ‘‹felfújt tárgy széthasadáskor› éles csattanó hangot ad’. Származékai: pukkant, pukkad, pukkaszt. Hangutánzó eredetű szócsalád. puli – ‘nemezes szőrű, kis testű magyar pásztorkutyafajta’. Bizonytalan eredetű szó; talán a pudli alakváltozata a két kutya szőrzetének némi hasonlósága alapján. puliszka – ‘kukoricamálé’. Ismeretlen eredetű szó. pullman – ‘kényelmes rugózású, forgózsámolyos vasúti kocsi’. A feltaláló, az amerikai G. M. Pullman nevéből. pulmonológia – ‘tüdőgyógyászat’. Orvosi szakszó a latin pulmo, pulmonis (‘tüdő’) és a görög logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. pulóver – ‘kötött, hosszú ujjú felső ruhadarab’. Nemzetközi szó az angol pull-over (‘húzd át’) nyomán, amely azt jelzi, hogy e ruhadarabot a fejen át (over the head) kell felhúzni (pull). pulpitus – ‘emelvény ‹szónoknak, karmesternek›’; ‘‹régen› szószék’; ‘kottatartó’. A tisztázatlan eredetű latin pulpitus (vagy pulpitum), azaz ‘deszkaállvány, emelvény’ első alakváltozatának átvétele. pult – ‘elárusító asztal’. A német Pult (‘elárusító asztal, deszkaállvány, kottatartó’) átvétele; ez a középfelnémet pulpit összevonódott alakja, tehát a latin pulpitus származéka. pulzál – ‘lüktet’; ‘‹csillag› fényességét periodikusan változtatja’. – pulzáció: ‘érverés’; ‘csillagok periodikus fényességváltozása’. – pulzátor: ‘váltakozó irányú egyenáramot létrehozó műszer’. Tudományos szakszócsalád a latin pulsare, pulsatum (‘ütöget, kopogtat, dönget’) igéből, amely a pellere, pulsum (‘üt, lök, űz’) gyakorító származéka. Lásd még impulzus, propeller, pulzár, pulzus. pulzár – ‘kozmikus rádióforrás, amely periodikus lüktetésű sugárzást bocsát ki’. Tudományos szakszó az angol pulsar nyomán, amely a pulse (‘pulzál’) ige tövéhez a kvazár szóban is fellelhető -ar végződést illeszti; latin előzményéről lásd pulzus. Lásd még impulzus, propeller, pulzál. pulzus – ‘érverés’; ‘verőér a csukló tenyér felőli oldalán’. Nemzetközi szó a latin pulsus (‘verés, dobogás’) nyomán, a pellere, pulsum (‘üt, lök’) igéből. Lásd még propeller, pulzál, pulzár. pulya – ‘kisgyermek’; ‘‹melléknévként› gyáva’: Meddig lesz még úr a betyárság / És pulya had mi, milliók? (Ady). Bizonytalan eredetű szó; forrása talán a román pui (‘állat kicsinye, kisgyerek’), a latin pullus (‘csikó’) folytatója. Lehet, hogy az átadás korában a román szó pulu alakú volt; az l a magyarban palatalizálódott, a szóvégi -a pedig megszilárdult birtokos személyjel lehet (mint fiú–fia). pulyka – ‘nagy testű házi szárnyas’. Alighanem állathívogató puj, puly, pul szavakból alakult kicsinyítő képzővel (mint a csirke is); kevésbé valószínű, hogy a páva lett volna egy hasonló képzés alapszava. puma – ‘a tigrisnél kisebb újvilági macskaféle ragadozó’. Nemzetközi szó a perui kecsua indián puma nyomán, amely a spanyol révén terjedt el Európában. pumi – ‘a pulihoz hasonló, de rövidebb szőrű pásztorkutya’. Valószínűleg becéző alak a korábbi pumel, pumli alakokból, amelyek a délnémet pommer (‘pomerániai kutya’) származékai. pumpa – ‘vízszivattyú’; ‘sűrített levegőt adagoló eszköz’: kerékpárpumpa. A német Pumpe átvétele latinosított végződéssel; a németben a holland pompe (‘hajópumpa’) származéka. Sok nyelvben elterjedt szó, de végső forrása tisztázatlan; valószínűleg hangutánzó, hangfestő eredetű. Lásd még pumpol. pumpol – ‘megvág, megfej ‹kölcsönkéréssel›’. A német szleng pumpen (‘kölcsönvesz’) átvétele. Ez lehet a pumpen (‘pumpál’) igével azonos, hiszen a ‘pénzt szivattyúz ki valakiből’ jelentésárnyalat kialakulása igen kézenfekvő, ám valószínűbb, hogy önálló alakulat, és a pumpeln (‘meglök, megszúr’) igéből való. Ez esetben ‘megszúr’  ‘kibök’  ‘pénzt

fakaszt belőle’ lehetett a jelentésfejlődés. Ezt támogatja a magyar megvág ilyen értelmű használata (az érvágásra utalva), vagy pl. a spanyol sablazo (‘kölcsönkérés’), amely voltaképp kardvágást jelent. punci – ‘női szeméremtest’. A német szleng punze szavának átvétele; ez bonyolult s részben tisztázatlan úton régi ponc szavunk német előzményéből fejlődött. puncs – ‘teával higított, fűszerezett forró szeszes ital’. Nemzetközi szó az angol punch (ejtsd [pancs]) nyomán. Ez a hindi pancs (‘öt’) átvétele, mivel az italnak öt alkotóeleme van: rum, tea, citromlé, cukor és fűszerek. A hindi szó forrása a szanszkrit pancsa (‘öt’), amely oldalági rokona a számnév görög megfelelőjének (lásd penta-). A fenti származtatást nem mindenki fogadja el. pungál – ‘orvosi csapolást végez ‹testnedv eltávolítására›’. Orvosi szakszó a latin pungere (‘szúr’) igéből. Lásd még poén1, poén2, poentíroz, pointer, pointillizmus, punktuáció, punktum. punktuáció – ‘központozás, az írásjelek kitétele írott szövegben’. Nyelvtani szakszó (punctuatio) a latin punctum (‘pont’, ebből ‘írásjel’) nyomán; forrása a pungere, punctum (‘szúr’) ige. Lásd még poén1, poén2, poentíroz, pointer, pointillizmus, pungál, punktum. punktum – ‘ezzel vége; az ügy be van fejezve’: a könyvet pedig azonnal visszaadod, és punktum! Mondatértékű szó, eredeti értelme (‘pont’) a mondatzáró írásjelre utal, amely után nincs több „szöveg”. Ilyen használatban a német Punktum átvétele, s természetesen a latin punctum (‘pont’) szóból ered; erről bővebben lásd poén1. Lásd még poén2, poentíroz, pointer, pointillizmus, ponc, pont, pungál, punktuáció. púp – ‘hátgerincgörbület miatt a háton vagy mellen keletkező kidudorodás’; ‘egyes állatok hátán természetes kidudorodás’: teve púpja. Származékai: púpos, púposodik, púpoz. Valószínűleg hangfestő szó, a búb közeli rokona. pupák – ‘mamlasz, mulya ‹ember›’. A szlovák pupák (‘gyerek, taknyos kölyök; esetlen ember’) átvétele; ez talán a pupä (‘bábu’) szó származéka. pupilla – ‘szembogár’. Az orvosi nyelv latin szakszava; tkp. ‘árva leányka’, a pupa (‘játékbábu’) kicsinyített alakja; ‘szembogár’ jelentése már az ókorban kialakult. Ennek talán az a magyarázata, hogy a szembogárban a belenéző arca parányi méretben tükröződik, mintha kicsi bábu lenne. puplin – ‘finom szövésű inganyag’. A német Popeline átvétele, amely a francia popeline révén az olasz papalina származéka. Ez pápait jelent, mert az egykori pápai székhelyen, Avignonban kezdték gyártani. A magyar szó a kétnyíltszótagos tendencia alapján fejlődött: popelin  poplin. A ~ alakot talán a muszliné ihlette, amelynek korábban élt moszlin változata is. purdé – ‘cigánygyerek’. Ismeretlen eredetű szó. purgál – ‘megtisztít ‹beleket›’; ‘eltávolít ‹irodalmi műből politikai vagy más okból nemkívánatos részleteket›’. – purgatívum: ‘hashajtószer’. Latin szó: purgare, purgatum (’tisztít’) a purus (’tiszta’) és ago (‘űz, tesz’) elemekből. Lásd még purgatórium, purifikál, puritán, purizmus, püré. purgatórium – ’tisztítótűz, az ideig tartó túlvilági szenvedés helye a katolikus tanítás szerint’. Egyházi latin szó, tkp. ‘a tisztulás helye’ a purgare, purgatum (‘megtisztít’) igéből; eredetére nézve lásd purgál. Lásd még purifikál, puritán, purizmus, püré. purifikál – ’tisztít, megtisztít ‹közéletet›’. – purifikáció: ‘‹közéleti› tisztogatás, a megromlott közerkölcsök helyreállítása’. – purifikátor: ‘az erkölcsi, közéleti romlottság ostorozója’. Nemzetközi szócsalád a latin purificare, purificatum (‘megtisztít’) nyomán, a purus (’tiszta’) és facere (‘csinál, tesz valamivé’) elemekből. Lásd még purgál, purgatórium, puritán, purizmus, püré. purim – ‘télvégi zsidó örömünnep annak emlékére, hogy Eszter megakadályozta a mezopotámiai zsidóság kiirtását’. Héber szó, tkp. ‘sorsvetés’, a bibliai legenda szerint ugyanis Hámán ilymódon tűzte ki a zsidók tervezett kiirtásának napját. puritán – ‘egyszerű életmódú, feddhetetlen jellemű (ember)’; ‘egyszerű, dísztelen’: puritán berendezés; ‘‹főnévként› a vallási puritanizmus híve’. – puritanizmus: ‘a kálvinista eszmék következetes végigviteléért küzdő vallási és politikai mozgalom a 16-17. századi Angliában’. – puritánus: ‘a puritanizmus híve’. Nemzetközi szócsalád az angol puritan nyomán, amely latinos formájú képzés az angol purity (’tisztaság’) nyomán; ez a latin puritas (’tisztaság’) folytatója a purus (’tiszta’) melléknévből. Az elnevezés arra utal, hogy a protestáns mozgalom „tiszta” egyházat követelt. A magyarban a latinizált puritánus forma volt a legelső, majd az -us végzet elmaradt (mint dánus  dán, anglikánus  anglikán és hasonlók ). Lásd még purgál, purgatórium, purifikál, purizmus. purizmus – ‘a nyelv tisztaságán őrködő, az újszerű jelenségekkel

- 296 - oldal

a

achát

mereven szembeforduló nyelvészeti irányzat’; ‘az építészeti stílus vélt tiszta formáit szigorúan őrző felfogás’. – purista: ‘a purizmus híve’; ‘a purizmus alapján álló’. Mesterséges szakszavak a latin purus (’tiszta’) alapján. Lásd még purgál, purgatórium, purifikál, puritán, püré. purparlé – ‘tárgyalás, egyezkedés’; ‘társalgás’; ‘vita, szóváltás’. A francia pourparler (‘megbeszélés’) átvétele német közvetítéssel, az eredeti kiejtés alapján. Voltaképp ‘megbeszélni való’ a pour (‘számára’) és parler (‘beszélni’) elemek alapján; ennek eredetéről lásd parlament. Lásd még paláver, pallér, parabola, parlamenter, parola. puska – ‘hosszú fémcsőből és fa agyból álló kézi tűzfegyver’; ‘meg nem engedett írásos iskolai segédeszköz’. Származékai: puskás, puskázik. Alighanem a német Büchse (‘persely, doboz; kézi lőfegyver’) régi és nyelvjárási bugse, pukse formáinak átvétele hangrendi kiegyenlítődéssel és hangátvetéssel: pugse  puksa  puska. Hangtanilag meggyőzőbb ugyan az a nézet, hogy a ~ szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák puška (‘lőfegyver’), csakhogy a ~ legkorábbi írásos emlékei ‘persely’ jelentésűek. A szláv szavak egyébként ugyancsak a fenti német szó őséből eredhetnek. A Büchse forrása a latin pyxis közvetítésével a görög püxisz (‘szelence, puszpángfa’). pusmog – ‘suttog, sugdos’; ‘motyog, dünynyög’. Hangutánzó szó. puszedli – ‘süteményfajta, mézes csók’. Az ausztriai német Busserl (‘csók, puszi; süteményfajta’) nyelvjárási pusserl alakjának átvétele; a szóvégződés alakulása a hokedli, nokedli, pukedli mintáját követi. puszi – ‘arcra adott csók’. Származékai: puszil, puszizkodik. A hangutánzó, gyermeknyelvi eredetű régi német buss nyelvjárási puss alakjának átvétele, játékos, becéző -i végződéssel. puszta – ‘füves, lakatlan síkság’; ‘‹régi nagybirtokon› helységtől távol eső mezőgazdasági terület, település’: A puszták népe (Illyés Gyula könyvének címe); ‘‹melléknévként› kiürült, ‹szokott tartozékaitól› megfosztott; önmagában lévő; merő’: puszta a ház, puszta kézzel, puszta kíváncsiságból. Származékai: pusztaság, pusztít, pusztítás, pusztító, pusztul, pusztuló, pusztulás. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén pust, szlovák pustý (‘üres, puszta, kietlen’). A magyarba nőnemű vagy semlegesnemű pusta, pusto alak kerülhetett. Első főnévi értelmében a ~ a magyarból jutott több idegen nyelvbe (pl. német Pussta, szerb-horvát, szlovén, szlovák, cseh, lengyel pusta). putri – ‘földbe vájt vagy sárból tapasztott nyomorúságos ház’. Ismeretlen eredetű szó. puttó – ‘ruhátlan kisfiú alakjában ábrázolt angyalka festői vagy szobrászi alkotáson’. Olasz szó, a latin putus (‘kisfiú’) folytatója. puttony – ‘háton hordozható fa vagy fonatos tartály’. Származéka: puttonyos. A német Butte bajor-osztrák putten alakjának átvétele hangrendi illeszkedéssel és szóvégi palatalizációval: putten  putton  puttony. Végső forrása azonos bödön, pitli szavainkéval. puvoár – ‘hatalom, felhatalmazás, hatáskör’: ehhez nincs puvoárom. A francia pouvoir (‘hatalom; képes valamire’) átvétele; ez a latin posse (‘tud, bír’) népi latin potere alakjából való; közvetlen rokona az angol power (‘hatalom’) is. Lásd még podesta, potencia, potentát, prepotens. puzdra – ‘tegez, nyíltok’. Valószínűleg a szlovák puzdro (‘tok, doboz, tegez’) átvétele. püffed – ‘‹testrész› vizenyősen feldagad’. A puffad magas hangrendű változata. püföl – ‘ütlegel’. Hangutánzó, hangfestő szó, a tompa ütések hangját érzékelteti. pünkösd – ‘keresztény ünnep a húsvét utáni hetedik vasárnapon és hétfőn’. Sok nyelven elterjedt vándorszó a görög pentekoszté hémera (‘ötvenedik nap’) kifejezés első eleméből, a ~ ugyanis húsvéttól ötven napnyira esik. A magyar szó forrása egyaránt lehet a középfelnémet pingeste, az északi olasz pentkost vagy a szlovén binkosti. A korábbi magyar pinkest forma labializálódással lett pünköst; a szóvég egyes toldalékos alakokban (mint pünköstnek, pünköstben) hasonulással zöngésült. Lásd még penta-. püré – ‘főzelék- vagy gyümölcspép’. A francia purée (‘péppé tört étel’) átvétele német közvetítéssel. A francia szó a purer (’tisztít, rostál, ‹szitán› áttör’) befejezett melléknévi igeneve; forrása a latin purus (’tiszta’). püspök – ‘‹katolikus› egyházmegyét kormányzó felszentelt főpap’; ‘‹protestáns› egyházkerület kormányzására megválasztott lelkipásztor’. Származékai: püspöki, püspökség. Sok nyelven elterjedt szó a latin episcopus, illetve előzménye, a görög episzkoposz nyomán; ez eredetileg ‘felügyelő’ az epi (‘rá’) és szkopeó (‘néz, figyel’) elemekből, és a keresztény szóhasználatban nyerte el fenti első jelentését. A magyar szó közvetlen forrása a német Bischof ófelnémet biskop előzménye, illetve ennek tájnyelvi

piskup változata lehetett. A magyarban hangrendi illeszkedés, hangátvetés, majd labializáció következett be: piskup  piskep  pispek  püspök. Lásd még püspökfalat. Lásd még episzkóp. püspökfalat – ‘sült, főtt baromfi ízes farktöve’. A püspök szó valószínűleg a falat ízességére utal, arra, hogy a legmagasabb rangúak kényes ízlésének is megfelel, vagyis a ~ mint ételnév a császármorzsa, császárhús, püspökkenyér, mágnáspite körébe tartozik.

R rá – ‘ismert személyre, tárgyra’; ‘‹biztatásként› neki! oda!’ (lásd hajrá). Korábbi reá alakból rövidült, amely a Tihanyi Alapítólevélben (1055) még névutó volt: Feheruaru rea meneh hodu utu rea, majd idővel rag lett. A ~, reá megszilárdult ragos alak lativusi -á raggal, amely egy feltehető rog alapszóhoz járult. Ez ősi örökség lehet az ugor korból: vogul ronhe (‘kívül’), ranka (‘félre’); ezeknek ‘felszín, hely’ jelentésű ron töve eredményezett a magyar lativusi raggal előbb roá formát, amely magánhangzó-elhasonulással reá lett ‘oda, addig’ értelemben. Más vélemény szerint az alapszó a rokon szóéval azonos. Lásd még rajta, róla. rab – ‘fogoly’; ‘fegyenc’; ‘valaminek kiszolgáltatott, attól szabadulni képtelen személy’: az alkohol rabja. Származékai: rabság, raboskodik. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén rob (‘rabszolga’); a magyar szóban nyíltabbá válás következett be. Lásd még rabol, robot. rabatt – ‘árengedmény (készpénzfizetéskor)’. A német Rabatt átvétele; ennek forrása az olasz rabatto a rabattere (‘lever’) igéből: latin re- (‘újra’), ad- (‘hozzá’) és battuere (‘üt, ver’). Lásd még bataillon, battéria. rabbi – ‘izraelita lelkész, zsidó vallási tanító’. Nemzetközi szó a héber rabbí (‘mesterem, tanítóm’) nyomán, amely a bibliai görög, majd latin szövegek révén terjedt el a legtöbb nyelvben. A héber szó a rab (‘nagy’) megszólító formája. rabiátus – ‘hirtelen haragú, durván erőszakos’. Latin szó a középkori rabiare, rabiatum (‘dühöng’) igei formából, amely a klasszikus latin rabies (‘veszettség, dühöngés’) származéka. Lásd még rabulisztika. rabicfal – ‘vékony válaszfal dróthálóra vert gipszes habarcsból’. Az eljárás feltalálójának, Karl Rabitz berlini kőművesnek a nevéből. rabol – ‘fogságba ejt ‹személyt›’: emberrablás; ‘erőszakkal eltulajdonít ‹értéket, vagyont›’. Vitatott eredetű szó. Hihetőleg a rab igei származéka, elsődlegesen ‘rabbá tesz’ értelemben. Feltehető azonban a német rauben (‘rabol’) bajor-osztrák raabn alakjának átvétele is; igaz, hogy a ~ rövid magánhangzója ennek ellene szól, támogatja viszont az, hogy több szláv nyelvben is ilyen német származékot találunk: cseh, ukrán rabovati, szlovák rabovať, lengyel rabować stb. Lásd még rapsic. rabota – ‘rabszolgamunka’; ‘robot, úrdolga’; ‘lélektelen munka’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén rabota, szlovák robota (‘munka, dolog, úrdolga’); ezek alapszava azonos a magyar rab szláv előzményeivel. Elavult szó. Lásd még robot1, robot2. rabsic – lásd rapsic rabulisztika – ‘körmönfont okoskodás, szócsavarás, az igazságot kicsavaró érvelés’. A német Rabulistik átvétele; forrása a latin rabula (‘törvénycsavaró ügyvéd, szájaskodó, pereskedő’), amely a rabere (‘dühöng’) származéka, s így a rabiátus rokona. rác – ‘szerb (ember)’. A dél-szerbiai Novi Pazar város régi Rasz nevéből alakult; e város vidéke lett a 12. században a későbbi önálló Szerbia magja. A magyar szóban affrikálódás történt; a ~ szó a korábbi Rácország (‘Szerbia’) névből önállósult. rachitis – [rahitisz] ‘angolkór’. A görög rhakhisz (‘gerinc’) szóból, gyulladásra utaló -itisz végződéssel. ráció – ‘ész, értelem, okosság’; ‹régen, katonaságnál› napi élelemfejadag. – racionális: ‘értelemmel felfogható’; ‘ésszerű’; ‘két egész szám hányadosaként kifejezhető ‹szám›’. – racionalitás: ‘ésszerűség’. – racionalizmus: ‘az emberi ész korlátlan megismerő képességét valló ismeretelméleti irányzat’. – racionalista: ‘a racionalizmus híve’; ‘‹melléknévként› a racionalizmus alapján álló’. – racionalizál: ‘‹gazdaságilag› ésszerűsít, átcsoportosít’; ‘munkások, alkalmazottak létszámát csökkenti’. – raciz: ‘állásából elbocsát’. Nemzetközi szócsalád a latin ratio, rationis (‘számítás, értelem, nézet’) nyomán, a reri, ratus (‘számít, vél, gondol’) igéből. A ~ fenti származékai többnyire a franciában alakultak ki, s hozzánk német közvetítéssel kerültek. A raciz bizalmas szó a két világháború közötti időszakból. Lásd még ráta, ratifikál, rezon, rezonőr. racka – ‘hosszú szőrű juhfajta’. Bizonytalan eredetű szó. Talán kicsinyítő képzős származék a

- 297 - oldal

a

achát

különféle nyelvjárásokban élő raci, racó, raca (‘korcs, keverék’) szóból; ennek eredete ismeretlen. rács – ‘lécek, rudak, huzalok alkotta sík térelzáró elem’; ‘átlátszó anyagba karcolt párhuzamos vonalak’: optikai rács; ‘elektronáramlást szabályzó lyukacsos fémlemez elektroncsőben’. Származékai: rácsos, rácsoz, rácsozat. Finnugor eredetű szó lehet: zürjén radzs (‘léces halfogó rekeszték folyóvízben’). Az egyetlen rokonnyelvből való példa az egyeztetést bizonytalanná teszi. raccsol – ‘az r hangot helytelenül képzi’. A német tájnyelvi, hangutánzó ratschen (‘zörög, fecseg, raccsol’) átvétele. racsni – ‘kilincsműves szerkezet, szerszám’. A német hangutánzó Ratsche tájnyelvi ratschn alakjából, a szillabikus n szokott feloldásával (mint kalocsni, vekni). radar – ‘rádiólokátor’. Nemzetközi szó az angol radar nyomán, amely betűszó a RAdio Detecting And Ranging (‘rádiós felderítés és távolságmérés’) kifejezés kiemelt betűiből. Lásd még radiátor, radio-, rádió, rádium, rádiusz, radon. radiátor – ‘fűtőtest’. A latin radiare, radiatum (‘sugárzik’) származéka a radius (‘küllő, kör sugara, fénysugár’) nyomán. Lásd még radar, radio-, rádió, rádium, rádiusz, radon. rádió – ‘alacsony rezgésszámú elektromágneses hullámokkal dolgozó hírközlési rendszer’; ‘ennek vételére alkalmas készülék’; ‘műsorokat rádió útján rendszeresen sugárzó intézmény’; ‘‹összetételek előtagjaként› rádióhullámokat alkalmazó, azokkal működő’: rádiócsillagászat, rádiólokátor, rádiószonda, rádiótávcső, rádiótelefon. Nemzetközi szó az angol radio-telegraphy (‘sugár-távíró’) összetétel első eleméből, amely a latin radius (sugár, sugárzás’) származéka. Lásd még radar, radiátor, radio-, rádium, rádiusz, radon. radio- – ‹tudományos szóösszetételek előtagjaként› ‘a sugárzással kapcsolatos’. – radioaktivitás: ‘egyes kémiai elemek atommagjainak különféle sugarak kibocsátásával járó bomlása’. – radioaktív: ‘ilyen jelenségeket mutató’: radioaktív izotóp. – radiológia: ‘röntgenvizsgálat’; ‘kórházi röntgenosztály’. – radiológus: ‘röntgenvizsgálatok szakembere’; ‘röntgenorvos’. – radiokarbon: ‘a szénnek a kozmikus sugárzás hatására keletkező radioaktív izotópja’. – radioszkópia: ‘röntgen-átvilágítás’. – radioterápia: ‘daganatok sugárkezelése’. A szócsalád ~ elemének eredetéről lásd rádiusz; az utótagok eredetéről lásd aktív, karbon, periszkóp, terápia. Lásd még radar, radiátor, rádió, rádium, radon. radír – ‘törlőgumi’. Származékai: radíroz, kiradíroz. Önállósult előtag a korábbi radírgumiból, amely a német Radiergummi félfordítása. Ez utóbbinak első eleme a radieren (‘kitöröl’) szóból való, amely a latin radere, rasum (‘kapar, vakar, töröl’) igére megy vissza. Lásd még abrázió. rádium – ‘természetes radioaktív fémes elem’. A latin radius (‘sugár, sugárzás’) származéka, az elemek nagy többségére jellemző -ium végződéssel. Lásd még radar, radiátor, radio-, rádió, rádiusz, radon. rádiusz – ‘kör sugara’; ‘hatótávolság’: akciórádiusz.– radiális: ‘sugárirányú’. – radián: ‘a kör sugarával azonos hosszúságú körívhez tartozó középponti szög’. – radiáns: ‘kisugárzási pont’; ‘csillaghalmaz széttartó mozgású tagjainak feltehető közös kiindulási pontja’. – Tudományos szakszócsalád a latin radius (‘küllő, kör sugara, fénysugár’) szóból és származékaiból. Lásd még radar, radiátor, radio-, rádió, rádium, radon. radix – ‘gyök’. – radikális: ‘gyökeres, alapos’; ‘‹főnévként› a politikai radikalizmus híve’. – radikalizmus: ‘‹a politikában› mélyreható változásokat követelő mozgalom’. Nemzetközi szócsalád a latin radix, radicis (‘gyökér’) nyomán; a fenti származékok a franciában és az angolban keletkeztek. rádli – ‘derelyemetélő’. A német Rad (‘kerék’) bajor-osztrák kicsinyített radl alakjának átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint fuszekli, kifli, knédli). radon – ‘radioaktív nemesgáz’. A latin radius (‘sugár, sugárzás’) szó tövéből, a nemesgázokat jelző -on végzettel (mint neon, argon). Lásd még radar, radiátor, radio-, rádió, rádium, rádiusz. rádzsa – ‘indiai herceg, fejedelem’. Nemzetközi szó a hindi rádzsá (‘herceg’) nyomán, az angol rajah közvetítésével; a szó oldalági rokona a latin rex (lásd regále). Lásd még maharadzsa. ráf – ‘kerékabroncs’. A német Reif (‘karika, abroncs’) bajor-osztrák raif, raf alakjának átvétele. Nyelvjárási szó. rafia – ‘kötözésre használt vékony pálmarost’. Nemzetközi szó a madagaszkári malgas rafia (‘egy pálmafajta

neve’) nyomán. rafinál – ‘finomít ‹cukrot, kőolajat›’. – rafinált: ‘kifinomult’; ‘ravasz, furfangos’. – rafinéria: ‘agyafúrtság, körmönfontság’. Nemzetközi szócsalád a francia raffiner (‘finomít, kiművel’) és raffinerie (‘finomítóüzem’) nyomán; ezek a magyarba német közvetítéssel és a szóvégek latinosításával jutottak . A francia szó alapja egy késő latin reaffinare a re- (‘újra’), ad- (‘hozzá’) és finus (‘finom’) elemekből. Lásd még finom. rag – ‘a mondatbeli viszonyokat kifejező szóvégi toldalék’: igerag, névszórag. Származékai: ragos, ragtalan, ragoz, ragozható, ragozhatatlan, ragozás, ragozási. Nyelvújítási szóalkotás, a korábban javasolt ragaszték csonkítása, illetve a ragad ige kikövetkeztetett alapszava. rág – ‘fogaival aprít, morzsol’; ‘idegességében harapdál’; ‘kínoz, emészt’. Származékai: rágás, rágós, rágódik, rágicsál, rágcsál, rágcsáló. Bizonytalan eredetű szó. Talán uráli eredetű, a vogul rogn- (‘rág’), szamojéd runkípós (‘rágcsál’) folytatója. Az egyszeri feljegyzésből ismert vogul szó, illetve az igen távoli rokonságú szamojéd példa ingataggá teszi az egyeztetést. Lásd még rágalom. ragad – ‘tapad ‹valamihez›’; ‘nem tágít ‹valaki mellől›’; ‘‹betegség fertőzés útján› terjed’; ‘hirtelen megfog’: kardot ragad; ‘nagy erővel von’: Megérzi sodrát, hogy ragad (Arany); ‘megkaparint’: magához ragadta a vezetést; ‘‹el- igekötővel› elbűvöl’. Származékok és kapcsolt szavak: ragadós, ragadoz, ragadozó, ragadozás, ragadvány, (el)ragadó; ragaszt, ragasztó, ragasztás, ragaszték; ragaszkodik, ragaszkodó, ragaszkodás; raggat; ragasz, ragály, ragályos, ragacs, ragacsos. Bizonytalan eredetű szócsalád; talán ugor kori örökség: osztják ronki (‘tapadós’). Az egyeztetés gyengéje, hogy az egyetlen rokonnyelvi példa, az osztják szó is csak szűk nyelvjárási körben használatos. rágalom – ‘hazug becsületsértő állítás’. Származékai: rágalmaz, rágalmazó, rágalmazás. A rág származéka -alom névszóképzővel; sokféle korábbi jelentése (‘szitkozódás, istenkáromlás, csúfolódás’) mellett, illetve után későn jelent csak meg a fentebbi, bizonyára a ‘becsületét rágja, marja, kisebbíti’ értelemben. raglán – ‘ujjával egybeszabott vállrészű bő (férfi) felöltő’: raglánszabás. Lord Raglan tábornok nevéből, aki a krimi háborúban a brit csapatok parancsnoka volt, s ilyen szabású kabátot viselt. ragtime – [regtájm] ‘erősen szinkópált ritmusú amerikai néger tánczene, a dzsessz előfutára’. Zenei szakszó a rag (‘rongy’) és time (‘idő, ütem, ritmus’) elemekből; kb. ‘szétszaggatott ritmus’. ragu – ‘apróra vágott húsból és zöldségből készült fűszeres étel’. A francia ragoűt átvétele német közvetítéssel, az eredetinek megfelelő kiejtéssel. A francia szó a ragoűter (‘étvágyat kelt’) ige származéka a latin eredetű re- (‘újra’), ŕ (‘hozzá’) és goűt (‘gusztus, étvágy’) elemekből; utóbbi forrása a latin gustus (‘ízlelés, ízlés’) a gustare (‘megízlel’) igéből. Lásd még gusztus. ragya – ‘himlőhely’; ‘gombák okozta foltosodás levélen’. Származéka: ragyás. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát rda, szlovén rja (‘rozsda, növényi ragya’). A magyar szó a szóeleji mássalhangzó-torlódás járulékhangos feloldásával és a rada, raja alakok keveredésével (radja  ragya) alakult ki. Lásd még rozsda. ragyog – ‘fénylik, sugárzik’; ‘sugárzóan tiszta’; ‘‹szem, arc› örömet fejez ki’; ‘pompázik, kiválik, tündököl’. Származékai: ragyogó, ragyogás, ragyogtat. Ismeretlen eredetű szó. raj – ‘méhek, rovarok, madarak nagy tömege’; ‘katonák legkisebb harci egysége’: rajvonalban; ‘harci repülők együttese’; ‘‹gyermekés ifjúsági szervezetben› az őrsnél magasabb szervezeti egység’: cserkészraj, úttörőraj. Származékai: rajzik, rajzás. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák roj (‘méhraj’); a magyar szó nyíltabbá válással alakult ki. Lásd még rajkó, rajong. rája – ‘vízszintesen lapított testű porcos hal’. Az ismeretlen eredetű latin raia átvétele. rajcsúroz – ‘lármásan hancúroz, rohangál, rendetlenkedik’. A régebbi rajcsúr (‘lármás szaladgálás; lovarda’) szó igei származéka; forrása a német Reitschule (‘lovasiskola’) a reiten (‘lovagol’) és Schule (‘iskola’) elemekből. A rajcsúr a régi német katonai nyelvből ered, de ma eleven jelentése a magyarban alakult ki, nyilván az ilyen intézmények lármás és mozgalmas jellege alapján. rajkó – ‘cigánygyerek’. Lehet a raj kicsinyítő képzős változata; a cigány raklo (‘fickó’) szóból való származtatása hangtanilag problematikus. rajong – ‘lelkesedik’; ‘‹régen› rajzik, rajokban száll’. Származékai: rajongó, rajongás. Nyelvújítási képzés a raj főnévből, a német schwärmen (‘rajzik, rajong’) ige ihletésére, amely a Schwarm (‘méhraj’) származéka. A magyar képzés alaki mintája a zaj  zajong szópár lehetett.

- 298 - oldal

a

achát

rajta – ‘ismert személyen, tárgyon’; ‘‹indulatszóként› gyerünk, indulj, kezdj bele!’. Származékai: rajt, rajtol. A rá feltételezett rog- tövének alakulata -t locativusi raggal és az egyes harmadik személyre utaló -a birtokos személyjellel; e származtatás bizonyítéka egy 14. századi rohtonk (‘rajtunk’) alak. A hangfejlődés rogta  rohta  rojta  rajta lehetett. A rajt sportműszó elvonás az indulatszói jelentés alapján. Lásd még hajrá. rajzol – ‘vonalakkal ábrázol’; ‘ujjaival vagy más eszközzel vonalat húz’: kört rajzol a levegőbe. Származékok és kapcsolt szavak: rajzoló, rajzolat, rajzolás; rajz, rajzos, rajzi. A német reissen (‘vonalat húz, karcol, rajzol’) ige bajor-osztrák raissn alakjának átvételéből származik; a rajz későbbi elvonás. rák – ‘ízelt lábú, páncélos testű, ollós vízi állat’; ‘sejtek kóros szaporodásától előidézett rosszindulatú daganat’: tüdőrák. Származékai: rákász, rákászik, rákos, rákosodik, rákosodás. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák rak. Betegségek állatnévvel való jelölése nem ritka, lásd torokgyík, ínpók, bőrfarkas, idegzsába (a zsaba szláv nyelveken békát jelent). rak – ‘tesz, helyez ‹valahová, valamibe›’; ‘‹rakteret› megtölt’; ‘épít’: fészket rak. Származékai: rakás, rakott, rakodik, rakodó, rakodás, rakódik, rakosgat, rakomány. Valószínűleg ősi örökség a finnugor korból: finn rakkenta (‘készít, épít’), észt rake (‘keret, szegély’). E származtatást nehezíti, hogy csak távoli rokonnyelvekre hivatkozhat. rakéta – ‘világító röppentyű’; ‘kiáramló forró gázokkal hajtott repülő szerkezet’: űrrakéta. Nemzetközi szó az olasz racchetta nyomán, amely a rocca (‘guzsaly’) kicsinyített rocchetta alakjának a változata; az elnevezés alaki hasonlóságból ered. A magyarba vagy az olasz szó került, vagy német Rakete származéka latinosított végződéssel. Lásd még rokka. rakett – ‘teniszütő’. A német Rakett átvétele; forrása az angol racket, majd a francia raquette és végül a spanyol raqueta közvetítésével az arab rahat (‘tenyér’). raki – ‘balkáni (rizs)pálinka’. Nemzetközi szó a török raki nyomán, amely az arab arak (‘veríték, datolyapárlat, pálinka’) folytatása. Régebben nyelvünkben is élt a szerb-horvátból átvett rakia szóalak. rakonca – ‘szekértengely végére szerelt, az oldalakat tartó rúd, lőcs’; ‘‹régen› gát, korlát’: rakoncátlan, rakoncátlankodik. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát rukunica, szlovén rokunice (‘nyél, fogantyú’); ezek valószínűleg az ősszláv *ronka (‘kéz’) származékai. A magyar szó a hangrendi illeszkedés és a két nyílt szótagos tendencia, valamint nyíltabbá válás alapján formálódott ki: rokunice  rokunica  rokunca  rakonca. rallentando – ‘fokozatosan lassítva ‹adandó elő›’. Olasz zenei utasítás a rallentare (‘lassít’) igéből, a latin re- (‘ismét’), ad- (‘hozzá’) és lentus (‘lassú’) elemek alapján. ráma – ‘kép- vagy tükörkeret’; ‘lábbeli felsőrészét és talpát összeerősítő bőr csík’: rámás csizma; kifeszítésre való keret: hímzőráma. Származékai: rámás, rámáz. A német Rahmen (‘keret’) bajor-osztrák rame alakjának átvétele (a szóvég mint cérna, láda, kanna szavainkban). ramadán – ‘a mohamedánok egy hónapig tartó szigorú böjtje’. Arab szó, tkp. ‘a forró hónap’, a ramida (‘nagyon meleg van’) származéka. A ~ a holdév kilencedik hónapja; eredetileg nyárra esett, mostanában inkább kora tavaszra. ramaty – ‘ócska, silány, ronda, nyomorult’. Ismeretlen eredetű szó. ramazúri – ‘felfordulás, lármás veszekedés’. Az ausztriai német Ramasuri átvétele; ez tréfás továbbképzés a francia ramasser (‘összehord’) ige tövéből; ennek latin elemei re(‘ismét’), ad- (‘hozzá’) és massa, lásd massza. ramifikáció – ‘elágazás’. Latin szó (ramificatio) a ramus (‘ág’) és facere (‘csinál’) elemekből, tkp. ‘ágak hajtása’. rámol – ‘rendezget’. A német räumen (‘kiürít, takarít, rendez’) bajor-osztrák raumen alakjának átvétele; a német szavak a Raum (‘tér, hely’) igei származékai. rámpa – ‘lejtős kocsifelhajtó’; ‘emelt szintű rakodóhely sínek mellett’. A francia rampe átvétele német közvetítéssel; a francia ramper (‘kúszik, emelkedik’) az olasz rampare (‘felmászik’) folytatója, ez pedig egy korábbi grampare alak révén a német Krampe (‘kampó’) germán előzményére megy vissza. rámpás – ‘kiforrt, de még zavaros új bor’: És új boron, mikor habos a rámpás… (Kosztolányi). Német nyelvjárási rampas, rampes (‘savanyú bor, lőre’) alakok átvétele; ezek forrása a felső német rapp (‘szőlőkocsány’). ramsli – ‘magyar kártyával játszott hazárdjáték’. A német Ramsch (‘skartjáték licit nélkül’) tájnyelvi, kicsinyített ramschl formájának átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint kamásli, tipli). A szó forrása ugyanaz a francia szó, mint a ramazúrié.

ránc – ‘redő ‹kelmén›’; ‘barázda, árok ‹bőrön›’. Származékai: ráncos, ráncosodik, ráncol, ráncigál. A szócsalád alapja a ráncol, amely a ránt1 igéből ered a -szol gyakorító képzőegyüttessel (mint hajszol, unszol, vonszol); a t+sz olvadt össze c-vé. A ~ utólagos elvonás a képzelt tőből. randalíroz – ‘garázda módon viselkedik, botrányt okoz’. A német randalieren átvétele; ennek randal töve a Skandal (lásd skandalum) és a bajor-osztrák rand (‘csődület’) alakjainak keveredésével keletkezett a német diáknyelvben. randevú – ‘találka, légyott’. Származékai: randevúzik, randi. A francia rendez-vous (‘megbeszélt találkozás’) átvétele német közvetítéssel, az eredeti kiejtésnek megfelelő formában. A francia forma a se rendre (‘elmegy valahová’) többes második személyű felszólító alakja, tehát a rendez vous ŕ…, azaz ‘menjen el (ide és ide, ekkor és ekkor)’ kifejezés első két eleméből önállósult. A rendre a latin reddere (‘visszaad, visszatér’) késő latin rendere alakját folytatja, amely elhasonulással keletkezett; eredetéről lásd rentábilis. rándít, rándul – lásd ránt1 rang – ‘(kiváltságos) társadalmi helyzet, méltóság’; ‘munkakört, hatáskört meghatározó (hivatali) beosztás’: államtitkári rangban; ‘‹karhatalmi testületben› rendfokozat’: rangjelzés. Származékai: rangos, rangú. A német Rang átvétele; forrása a francia rang (‘sor, rend, rangsor’), az óalsófrank hring (‘kör’) folytatója. Lásd még deranzsál. ránt1 – ‘hirtelen mozdulattal (el)húz’ ; ‘hirtelen előhúz’: kardot ránt. Származékok és kapcsolt szavak: rángat, rángatódzik, rándít, rándul, ráng. A szócsalád rán- eleme a reng, renget, rendít körének ren- tövével rokon, annak mély hangrendű párja. A ráng nyelvújítási rövidítés a rángatódzikból. Lásd még ránc. ránt2 – ‘paníroz’; ‘zsiradékban pirított liszttel sűrít ‹levest, főzeléket›’. Származékai: rántott, rántotta, rántás. Ismeretlen eredetű szó. Korábbi rát alakja inetimologikus n-t kapott, mint a csügg  csüng esetében. rapid – ‘igen gyors, sebes’. Nemzetközi szó a latin rapidus (‘rohanó, sebes, vad’) nyomán, a rapere (‘elragad, elsodor, elrabol’) igéből. A magyarba a német rapid közvetítette. rapli – ‘rigolya, hóbort, szeszély’. A német Rappel átvétele; ez a hangutánzó rappeln (‘csörömpöl, lármázik, bolond módra viselkedik’) igéből való. raport – ‘kihallgatás, jelentéstétel’: raportra rendelik. A német Rapport átvétele, ez pedig a francia rapport szóé, amely a rapporter (‘visszahoz, beszámol, jelentést tesz’) igéből való, s végső soron a latin re- (‘vissza’), ad- (‘hozzá’) és portare (‘visz’) elemekből ered. Lásd még apport, apportíroz, riport. rapsic – ‘orvvadász’. A német Raubschütz nyelvjárási raabschitz alakjának átvétele; olykor rabsic formában is írják. A német szó a rauben (‘rabol, fosztogat’) és Schütz (‘vadász’) elemekből áll. Lásd még rabol. rapszódia – ‘szenvedélyes hangú, csapongó gondolatmenetű óda’; ‘egy tételes, fantázia-szerű zenemű több (népzenei) témára’: Liszt magyar rapszódiái. – rapszodikus: ‘hangulati szélsőségek között ingadozó ‹személy, kedély›’; ‘csapongó, kötetlen formájú’. Nemzetközi szócsalád a latin rhapsodia, illetve előzménye, a görög rhapszódia (‘vándor énekes által előadott füzér eposztöredékekből’) nyomán. Ez a rhapszodosz (‘vándor énekes’) származéka; az utóbbi tkp. ‘dalokat összefoldozó’ az ódé (lásd óda) és rhaptó (‘foltoz, összeilleszt’) elemekből. raritás – ‘ritkaság, különlegesség’. Latin szó (raritas), a rarus (‘ritka’) főnévi származéka. ráró – ‘kerecsensólyom’. Ti is rárószárnyon járó sebes lovak… (Balassi). Északi szláv eredetű szó: szlovák raroh, ukrán rarih; ezek a madár hangját utánozzák. Elavult szó. ráspoly – ‘reszelő’. A német Raspel átvétele hangrendi illeszkedéssel és szóvégi palatalizációval: raspel  raspol  ráspoly. raszkolnyik – ‘óhitű, a pravoszláv orosz egyház 17. századi reformjait elutasító személy’. Orosz szó, a raszkol (‘hasadás, szakadás’) származéka a nyelvünkbe is átszármazott szláv képzővel (mint bajnok, pohárnok, udvarnok), a raz- (‘szét’) és szkolotj (‘hasít’) elemekből. A ~ tehát ‘szakadár’ volt az államegyház elítélő szóhasználatában. rassz – ‘embertani fajta’: a nordikus rassz. – rasszizmus: ‘fajgyűlölet, fajüldözés, faji alapon való kirekesztés’. – rasszista: ‘a rasszizmus elveit valló ‹egyén›. Nemzetközi szócsalád a tisztázatlan eredetű olasz razza nyomán; a magyarba a francia race került a német Rasse közvetítésével, a szóvéget elhagyva. Származékai legújabb kori alkotások görögös képzőkkel, az angolban jöttek létre (racism, racist). raszter – ‘nyomdai rács, ponthálózat’. A német Raster átvétele, ez pedig a latin raster (‘kapa’) szóé, a radere, rasum (‘kapar, vakar’) származékáé, amely a középkori

- 299 - oldal

a

achát

latinban ‘szita’ jelentést vett fel. ráta – ‘törlesztési részlet’; ‘rész, hányad’; ‘arány, mérték’: értéktöbbletráta. A latin rata pars (‘kiszámított rész’) önállósult első eleme, a reri, ratum (‘számít, vél, hisz’) befejezett melléknévi igeneve. Lásd még ráció, ratifikál. rátarti – ‘a kevélységig önérzetes’. A régi rátartja magát (‘nagyra van magával, kényeskedik’) szólásból való; a folyamatos melléknévi igenév (rátartó) olyan alakváltozata, mint játszó mellett a játszi, szájtátó mellett a szájtáti. ratifikál – ‘‹országgyűlés› nemzetközi egyezményt jóváhagy, becikkelyez’. – ratifikáció: ‘nemzetközi egyezmény jóváhagyása, becikkelyezése az országgyűlés részéről’. Nemzetközi szócsalád a középkori latin ratificare (‘jóváhagy’) nyomán, a ratus (‘kiszámított, helybenhagyott, érvényes’) és facere (‘tesz valamivé’) elemekből; az előbbi a reri, ratum (‘számít, vél’) származéka. Lásd még ráció, ráta. ravasz – ‘‹régen› róka’: ruoz liku, azaz ‘rókalyuk’ (Tihanyi Alapítólevél, 1055); ‘agyafúrt (ember)’; ‘pisztoly, puska elsütő szerkezetének billentyűje’. Származékai: ravaszság, ravaszdi, ravaszkodik. Ősi örökség a finnugor korból: zürjén rutjs, cseremisz revezs, mordvin rives, finn repo. Az ómagyar rav-, rov- tő a ~ esetében denominális -sz képzőt kapott; ennek a tőnek másik származéka a róka. A ~ mint ‘tűzfegyver elsütője’ a szerkezet bonyolultságával lehet kapcsolatban. ravatal – ‘fekete posztóval takart fa állványzat, amelyre temetés előtt a koporsót helyezik’. A ró ige rav- tőváltozatából való deverbális -tal főnévképzővel (mint hivatal, jövetel), tehát ‘fából összerótt emelvény’. ravioli – ‘húsos derelye fűszeres paradicsommártásban’. Olasz szó, korábban rapioli, a rapa (‘répa’) származéka. ráz – ‘gyorsan s erősen ide-oda mozgat’; ‘‹áram› rázkódásszerű érzést kelt’; ‘‹meg- igekötővel› felbolygat, megrendít ‹esemény lelkileg›’. Származékai: rázó, rázós, rázás, rázogat, rázkódik, rázkódás, (meg)rázkódtatás. A ~ a rezeg ige alapszavának mély hangrendű változata. razzia – ‘rajtaütésszerű (rendőri) ellenőrzés’. A német Razzia átvétele; ennek forrása a francia razzia (rablóportya, fegyveres rajtaütés, fosztogatás) az ilyen értelmű algériai arab rhazijat szóból. reagál – ‘‹szervezet külső hatásra› mozgással, változással válaszol’; ‘‹személy eseményre, gesztusra› valamilyen cselekvéssel, magatartással válaszol’; ‘‹anyag más anyaggal› vegyi reakcióba lép’. – reagens: ‘vegyi kémszer’. – reakció: ‘‹fizikai› visszahatás, ellenhatás’; ‘válasz, reagálás ‹élő szervezettől, személytől›’; ‘kémiai folyamat, vegyi átalakulás’; ‘törekvés a társadalmi, politikai haladás fékezésére’; ‘az ilyenben érdekelt politikai erő(k)’. – reakcionárius: ‘‹régen› reakciós, a társadalmi haladással ellenséges’. – reaktív: ‘a fizikai reakció elvén alapuló’: reaktív repülőgépmotor. – reaktor: ‘vegyi vagy nukleáris folyamatok céljára alkalmas készülék, berendezés’: atomreaktor. Tudományos szakszócsalád az újkori latin reagere, reactum (‘visszahat, válaszol’) nyomán, a latin re- (‘vissza, viszont’) és agere (‘cselekszik’) elemekből. Lásd még ágál, akció, aktív, reaktivál. reaktivál – ‘‹nyugállományban lévő katonatisztet, bírót stb.› újból szolgálatba, tényleges állományba helyez’. Újkori latin szóalkotás a re- (‘újra, vissza’) és activus (lásd aktív) elemekből. Lásd még akció, reagál. reál – ‘régi spanyol, portugál és brazil pénznem’. A spanyol, portugál real (‘királyi’) megfelelője; a szó a latin regalis (lásd regále) folytatója. Lásd még milreis. reál- – ‹összetételek előtagjaként› ‘a valósággal, ténylegességgel kapcsolatos’: reálgimnázium, reálbér, reáljövedelem, reálpolitika. A ~ a német real (‘reális’) forma átvétele; maguk a fenti összetételek is német mintát követnek. Lásd még reális, rébusz. reális – ‘valóságos, tényleges, tárgyi’; ‘kézzelfogható’; ‘gyakorlati, megvalósítható’; ‘a valóságnak megfelelő, hiteles’; ‘valós ‹szám›’. – reáliák: ‘a valóságos, kézzelfogható dolgok’; ‘a természettudományi tárgyak’. – realizál: ‘megvalósít’; ‘pénzzé tesz, értékesít’; ‘tudatára ébred ‹valaminek›’. – realizáció: ‘megvalósítás’; ‘vagyontárgy vagy értékpapír pénzzé tétele’. – realizmus: ‘józan, reális gondolkodásmód, valóságérzék’; ‘a valóságot a maga teljességében ábrázolni törekvő művészeti irányzat’; ‘a középkori filozófia irányzata, amely az általános fogalmaknak valóságos létet tulajdonított’. – realista: ‘gyakorlatias, a megvalósíthatóra törekvő ‹ember›’; ‘a művészeti vagy filozófiai realizmus híve’. – realisztikus: ‘gyakorlati, az adott helyzettel számot vető’; ‘a művészeti realizmusra emlékeztető’. Tudományos szakszócsalád a késői latin realis (‘valós, a dologhoz tartozó’) nyomán, a res, rei (‘dolog’) főnévből; többes semleges alakja realia, ez magyar többesjellel kiegészülve reáliák lett. A többi származék a franciában alakult ki; a magyarba többnyire német

közvetítéssel kerültek, latinizált formában. Lásd még reál-, rébusz. reanimál – ‘újjáéleszt’. – reanimáció: ‘felélesztés a klinikai halál állapotából’. Orvostudományi szóalkotás a latin re- (‘újra’) és animare (‘megelevenít’) elemekből; utóbbi az anima (‘lélek, életerő’) származéka. Lásd még animál. rebarbara – ‘a sóskával rokon, húsos szárú konyhakerti növény’. Valószínűleg az olasz rabarbara átvétele; ez a középkori latin rheum barbarum, végső soron a görög rhéon barbaron, azaz ‘barbár (gyökér, növény)’ szóra vezethető vissza. A rhéon elem talán a növény perzsa revend nevéből származik. A ~ magánhangzó-elhasonulással alakult ki. Lásd még barbár. rebben – lásd repes rebeg – ‘halkan, akadozva mond’. Származéka: rebesget. Hangutánzó szó; az is lehet, hogy az inkább hangfestő repül, repes, esetleg remeg rokonságába számít. rebellió – ‘lázadás, zendülés’. – rebellis: ‘lázadó, pártütő’. Latin szavak a re- (‘újra’) és bellum (‘háború’) elemekből, tehát a szócsalád a folyton megújított háborúskodás, azaz lázongás fogalomkörét képviseli. Régies szavak; lásd még ribillió. rébusz – ‘fejtörő, rejtvény, talány’. Nemzetközi szó (rebus), a latin res (‘dolog’) többes ablativusa. A középkorban, párizsi diákkörökben nyerhette fenti jelentését a non verbis sed rebus (‘nem szavakkal, hanem dolgokkal’) kifejezésből, olyasféle képrejtvények neveként, amikor pl. a farkas szót egy far meg egy kas rajzából kell kitalálni. Lásd még reál-, reális. réce – ‘(vad)kacsa’. Az állat hangját utánzó szó, a ruca változata. Egyes szláv és más nyelvekben is vannak hasonló hangalakú szavak, amelyek a magyartól s valószínűleg egymástól is függetlenül keletkeztek: szlovén raca, román raţă, német tájnyelvi rätsche (‘kacsa’). rece – ‘finom rovátkák sora’; ‘‹régen› hálószerű kézimunka’. Származékai: recés, recéz, recézett. Valószínűleg a régi olasz rezza (‘hálószerű ruhaanyag’) többes rezze alakjának átvétele; ez a latin rete (‘háló’) késő latin retia formájából való. Lásd még retikül. recenzió – ‘‹irodalmi› bírálat’. – recenzens: ‘műkritikus, bírálat szerzője’. – recenzeál: ‘‹írásművet› elbírál, bírálatot ír’. Nemzetközi szócsalád a latin recensere (‘szemlét tart, számba vesz’) alapján, a nyomósító szerepű re- előtagból és a censere (‘megszámlál, felbecsül’) igéből. Lásd még cenzúra. recepció – ‘befogadás, felvétel’; ‘fogadtatás ‹műé a kritika vagy a közönség részéről›’; ‘szállodában a vendégek fogadásával, elhelyezésével foglalkozó részleg’. Nemzetközi szó a latin receptio (‘fogadás, vétel’) nyomán, a recipere, receptum (‘fog, vesz, vállal’) igéből. Lásd még recept, receptív, receptor. recept – ‘orvosi gyógyszervény’; ‘étel, ital elkészítésének leírása’; ‘megoldási mód’: erre még nekem sincs receptem. – receptúra: ‘gyógyszerek, vegyszerek előírás szerinti elkészítése’. A német Rezept átvétele; ennek forrása a latin receptum. Mind a ~, mind a magyarban régen használatos volt recipe a latin recipere, receptum (‘felvesz, fog, vesz’) származéka a re- (‘újra’) és capere (‘fog’) elemekből. A latin nyelvű rendelvényt az orvos így kezdte, a gyógyszerészhez címezve: Recipe…, azaz ‘végy (ebből és ebből ennyi és ennyi grammot)’. A rendelés elkészültekor a patikus ráírta: receptum, azaz ‘véve van, elkészült’. Lásd még koncepció, recepció, receptív, receptor receptív – ‘fogékony, ismeretanyagot könnyen befogadó, felfogó’. Nemzetközi szó a latin recipere, receptum (‘felvesz, befogad’) igéből. Lásd még recept, recepció, receptor. receptor – ‘ingereket felfogó szerv’; ‘kívülről jövő (villamos) impulzusokat érzékelő berendezés’. Latin szó a recipere, receptum (‘felvesz, befogad’) igéből. Lásd még recept, recepció, receptív. recesszió – ‘‹gazdasági› visszaesés’; ‘hanyatlás’. – recesszív: ‘rejtett, lappangó ‹tulajdonság élőlények öröklési folyamatában›’. – recesszus: ‘visszalépés, lemondás’. Tudományos szakszócsalád a latin recedere, recessum (‘visszalép’) nyomán, a re- (‘vissza’) és cedere (‘lép’) elemekből. Lásd még koncesszió. recidíva – ‘visszaesés ‹betegségbe›’; ‘lappangó tulajdonság újbóli felbukkanása ‹öröklés során›’. Tudományos szakszó a latin recidere (‘visszaesik’) igéből, a re(‘vissza’) és cadere (‘esik’) elemek alapján. Lásd még kádencia, kázus. reciklál – ‘ipari hulladékot újrahasznosításra feldolgoz’: reciklált papír. Újkeletű nemzetközi szó az angol recycle [riszájkl] nyomán; ez a latin re- (‘újra’) és az angol cycle (‘kör, ciklus’) elemekből áll, azaz: ‘újra körforgásba hoz’. Lásd még ciklus. recina – ‘gyantás aromájú görög bor’. Újgörög szó (retzina), tkp. ‘gyanta’ az ógörög rétiné (‘fenyőgyanta’) nyomán. Lásd még rezorcin. recipe – lásd recept

- 300 - oldal

a

achát

reciprok – ‘fordított érték’; ‘‹melléknévként› kölcsönös, fordított’: a szorzás reciprok művelete az osztás. – reciprocitás: ‘kölcsönösség, viszonosság’. Tudományos szakszók a latin reciprocus (‘ide s tova menő, visszatérő’) nyomán, a reco, reci (‘hátrafelé’) és proco (‘előre’) elemekből; a ~ a német reziprok átvétele. Lásd még rekuperál. recitál – ‘felolvas, elszaval’. – recitáció: ‘szavalat’. Nemzetközi szócsalád a latin recitare, recitatum (‘felolvas, szaval’) nyomán, a re- (‘vissza’) és citare (‘hív, idéz’) elemekből. Lásd még recitativo. recitativo – [recsitatívó] ‘énekbeszéd, átmenet ének és szavalás között’. Olasz zenei szakszó a recitare (‘szaval’) igéből; latin előzményéről lásd recitál. recseg – ‘törés, repedés vagy részeinek elmozdulása miatt érdes, pattogásszerű hangot ad’; ‘‹hangszer, rádió› pattogástól, sistergéstől eltorzult hangot ad’. Származékok és kapcsolt szavak: recsegés, recsegő, reccsen, reccsenés, reccsent. Hangutánzó eredetű szó. redakció – ‘szerkesztőség ‹a helyiség, illetve a munkatársak›’. – redaktor: ‘szerkesztő’. A francia rédaction és rédacteur szavak átvétele német közvetítéssel, latinizált alakban. Forrásuk a latin redigere, redactum (‘kialakít, elrendez, szerkeszt’) a re(d)- (‘vissza’) és agere (‘űz’) elemekből. Régies szavak. redivivus – [redivivusz] ‘új életre támadt, újra éledt, visszatért’. Latin szó a re(d)- (‘újra’) és vivus (‘élő’) elemekből: vivere a.m. ‘él’. Lásd még vivát, viviszekció. redő – ‘ránc’; ‘‹kelmén› tetszetős, hullámszerű be-, illetve kitüremkedés’. Származékai: redős, redősödik, redőz, redőzet. A szócsalád alapja a redős melléknév, amely egy bizonytalan eredetű régi, nyelvjárási red (‘ránc, kéreg’) -s képzős származéka előbb redes, majd labializálódott redös alakban. Ennek ö-je talán analógiásan nyúlt meg, az esős, erős, sietős és hasonló szavak mintájára, majd ebből az alakból vonódott el a ~ főnév. redukál – ‘csökkent’; ‘egyszerűsít, összevon’; ‘elektronfelvétellel járó kémiai folyamatot idéz elő’. – redukció: ‘egyszerűsítés, csökkentés, összevonás’; ‘elektronfelvétellel járó kémiai folyamat’. – reduktor: ‘feszültségcsökkentő transzformátor’; ‘nyomáscsökkentő szelep’. Nemzetközi szócsalád a latin reducere, reductum (‘visszavezet, visszahelyez’) nyomán, a re- (‘vissza’) és ducere (‘vezet’) elemekből. Ma elsőrendű ‘csökkent’ jelentése az újkori tudományos latinban alakult ki: ‘nagyobb értéktől a kisebb felé visszavezet’  ‘kisebbít’  ‘csökkent’. Lásd még redut. redundáns – ‘terjengős’. – redundancia: ‘új információt nem tartalmazó, de a befogadást megkönnyítő többlet a kommunikációban’. Tudományos szakszavak a latin redundare (‘kiárad, bőségben van’) folyamatos melléknévi igenevéből (redundans, redundantis ), a re(d)- (‘vissza’) és undare (‘hullámzik’) alapján: unda a.m. ‘hullám’. reduplikáció – ‘kettőzés ‹nyelvi elemé›’, pl. latin canere–ce|cini (‘énekel’). Nyelvtani szakszó a nyomósító szerepű re- előtagból és a duplicare (‘kettőz’) igéből; eredetéről lásd dupla. redut – ‘bálterem, vigadó’; ‘‹sokszögű sánccal körülzárt› kis erőd’. Francia szó (redoute) átvétele német közvetítéssel; forrása az olasz ridotto (‘menedék’), a ridurre (‘visszavezet, csökkent’) befejezett melléknévi igeneve; latin előzménye azonos redukál szavunkéval. redves – ‘korhadó, puhuló’; ‘szennyes’. A reves alakváltozata lehet, amely a rokon jelentésű odvas, pudvás melléknevek analógiás hatására keletkezett. Fenti második jelentését talán a hasonló hangzású retkes ilyen értelmű használata ihlette. refektórium – ‘kolostori ebédlőterem’. Latin szó (refectorium) a reficere, refectum (‘helyreállít, felüdít’) ige nyomán, a re- (‘újra, újjá’) és facere (‘csinál’) elemekből. referál – ‘beszámol, jelentést tesz’. – referátum: ‘beszámoló’; ‘egy téma önálló kidolgozása és előadása ‹iskolában, egyetemen›’. – referencia: ‘ajánlás, ajánlólevél’; ‘bizalmas tájékoztatás ‹korábbi munkaadótól, üzletféltől›; ennek tartalma’: jók a referenciái. – referens: ‘előadó ‹hivatalban›’. – referendum: ‘népszavazás’. Nemzetközi szócsalád a latin refero, referre (‘hazavisz, hírül hoz, előterjeszt’) nyomán, a re- (‘vissza’) és ferre (‘hoz’) elemekből. A referátum szabálytalan képzés a ~ alakból, egy nem létező *referare igéből. Lásd még konferál, preferál, reláció. reflektál – ‘utólagos megjegyzést tesz’; ‘‹szóban vagy levélben› válaszol’; egyetlen levelemre sem reflektált; ‘igényt tart, pályázik ‹valamire›’; ‘tükröz’. – reflektor: ‘fényszóró’; ’tükrös távcső’. – reflexió: ‘fényvisszaverés’; ‘megjegyzés, észrevétel’; ‘elmélkedés, szemlélődés’. – reflexív: ‘visszaható ‹ige, névmás›’; ‘elmélkedő’. – reflex: ‘a szervezet gépies visszahatása a külvilágból jövő ingerekre’: feltétlen reflex. Nemzetközi szócsalád a latin reflectere, reflexus (‘visszahajlít, hátragörbít’) igéből, a re- (‘vissza’) és flectere (‘hajlít’) elemek nyomán. A reflex a francia reflexe átvétele.

reform – ‘újítás, javító, fejlesztő célú intézkedés ‹politikában, intézményi vezetésben›’. – reformál: ‘megújít, kijavít. – reformer: ‘reformokat kezdeményező személy’. – reformáció: ‘az apostoli egyház viszonyainak a visszaállításáért küzdött vallási és polgári mozgalom a 16. századi Európában, a protestantizmus létrehozója’. – reformátor: ‘társadalmi reformokért küzdő személy’; ‘hitújító, a reformáció képviselője, harcosa’. – református: ‘a protestantizmus kálvini tanait követő (felekezet); e felekezet tagja’; ‘e felekezettel kapcsolatos’. Nemzetközi szócsalád a latin reformare, reformatum (‘átalakít’) nyomán, a re- (‘újjá’) és forma (‘alak’) elemekből. A ~ a francia eredetű német Reform átvétele. Lásd még informál, konformis. refrakció – ‘hullámok irányváltozása, fénytörés’. – refraktor: ‘lencsés távcső’. Tudományos szakszócsalád a latin refringere, refractum (‘megtör, megtörik’) nyomán, a nyomósító szerepű re- előtag és a frangere (‘törik’) elemekből. Lásd még refrén. refrén – ‘strófák végén azonosan visszatérő, egy vagy több verssorból álló szakasz’. A francia refrain átvétele az eredetinek nagyjából megfelelő kiejtésben, német közvetítéssel. A francia szó az ófrancia refreindre révén a latin refringere (‘megtörik’) igére megy vissza a nyomósító szerepű re- előtag és a frangere (‘törik’) elemekből, és a hullámtörésre, a megtörő hullámok hangjára utal, amelyhez a strófavégek ismétlődése hasonlít. Lásd még refrakció. regále – ‘királyi vagy földesúri haszonélvezet (vám, pénzverés, illetve malom, italmérés után)’; ‘‹régebben› állami egyedárusítás’. A latin regalis (‘királyi’) semleges alakja a beneficium regale (‘királyi haszonélvezet’) kifejezésből; forrása a rex, regis (‘király, vezető, uralkodó’) a regere (‘vezet, irányít’) ige alapján. Lásd még dirigál, direkt, reál, régens, regiment, régió, reglama, regnál, regula, rektor, rezsi, rezsim, rigolya, royalista. regatta – ‘csónakverseny’. Nemzetközi szó a velencei olasz regata (‘evezősverseny’) régebbi regatta, rigatta alakja nyomán; ezek egy régi olasz regattare, rigattare (‘vetélkedik’) igéből erednek, de végső latin forrásuk bizonytalan; talán egy népi latin recaptare (‘ismételten törekszik valamire’) származékai. rege – ‘a szájhagyományban élő ősi mitikus történet’; ‘mese’. Származéka: regél. Vitatott eredetű szó. Lehet, hogy a regél ige az elsődleges, a regöl alakváltozata (lásd regös), és a ~ mint belőle való elvonás keletkezett. Lehetséges az is, hogy a ~ egy reg- igetőből való folyamatos melléknévi igenév (mint penge, inga), a tő pedig egy régi tájnyelvi rekeg (‘rekedten beszél’) összevonódott alakja; ez esetben a regél lesz igei származék. Lásd még regény. régen – ‘a messzi múltban’; ‘hosszú idő óta’. Származékok és kapcsolt szavak: réges-régen, régestelen-régen, rég, régi, régies, régiség, régész, régészet, régente. A rég alapszó a reggel reg tőelemének alakváltozata, amely korán elkülönült jelentésében, majd az e megnyúlásával alakjában is. A jelentésváltozás alkalmasint a ‘reggel’  ‘korán’  ‘korábban, előbb’  ‘régen’ vonalon zajlott. A ~ és régente megszilárdult ragos alakulatok. Lásd még rögtön. regenerál – ‘újranöveszt, feléleszt, felfrissít’. Latin szó (regenerare) a re- (‘újra’) és generare (‘nemz, teremt’) elemekből, a genus (‘nem, törzs’) alapján. Lásd még generáció, generál. régens – ‘a (kiskorú) uralkodó helyett az országot ideiglenesen kormányzó személy’. Latin szó (regens), a regere (‘kormányoz, vezet’) folyamatos melléknévi igenévi alakja. Lásd még dirigál, direkt, reál, regále, regiment, régió, reglama, regnál, regula, rektor, rezsi, rezsim, rigolya, royalista. regény – ‘hosszabb prózai elbeszélő mű’. Származéka: regényes. Nyelvújítási szóalkotás a rege alapján, az akkoriban kedvelt -ény főnévképzővel (mint igény, remény, tény). Szemere Pál alkotta, Jósika népszerűsítette. reggel – ‘a hajnal és a délelőtt közötti napszak’; ‘‹határozóként› ebben a napszakban’. Származékai: reggeli, reggelizik, reggeliző, reggeledik, reggelente. Az elavult reg eszközhatározó ragos alakja, elsődlegesen időhatározó volt, mint a hasonló ragot viselő éjjel, nappal, s utóbb lett a napszakot jelentő főnévvé (is). A reg alapszó a révül rokonságába tartozik, s eredetileg igenévszó lehetett ‘hő; hevül’ jelentéssel; innen való ‘reggel’ értelme is, mert ekkor támad a nappali meleg az éj hidege után. Lásd még regös. regiment – ‘ezred’; ‘sereg; nagy sokaság’. A német Regiment (‘ezred’) átvétele; ez a latin regimen (‘vezetés, kormányzás’) középkori továbbképzett regimentum alakjából való, a regere (‘irányít, vezet, kormányoz’) alapján; ‘katonai ezred’ jelentése a németben alakult ki, s onnan terjedt át sok más nyelvbe. Lásd még dirigál, direkt, reál, regále, régens, régió, reglama, regnál, regula, rektor, rezsi, rezsim, rigolya, royalista. régió – ‘vidék, táj, tájegység’. – regionális: ‘területi, körzeti, egy

- 301 - oldal

a

achát

tájegységre vonatkozó’. – regionalizmus: ‘egy szűkebb terület érdekeit képviselő, annak önállóságáért küzdő felfogás, törekvés’; ‘táji sajátságok jelentkezése irodalmi vagy más művekben’; ‘tájszó, egy tájra jellemző nyelvi sajátság’. Nemzetközi szócsalád a latin regio, regionis (‘irány, határvonal’) nyomán, a regere (‘irányít’) igéből. Eredetileg a ~ az égen húzott képzelt vonal volt, amely madárjósláshoz jobb és bal félre osztotta a vidéket, s innen jött a másodlagos ‘vidék, táj’ jelentés. Lásd még dirigál, direkt, reál, regále, régens, regiment, reglama, regnál, regula, rektor, rezsi, rezsim, rigolya, royalista. regiszter – ‘lajstrom, jegyzék’; ‘azonos hangszínű sípok csoportja az orgonán’; ‘ezek bekapcsoló gombja’; ‘énekhang fekvése’: felső regiszter; ‘lapszél kivágásaiban ábécérendben elhelyezett betűsor a keresés megkönnyítésére’. – regisztrál: ‘feljegyez’; ‘nyilvántartásba vesz’; ‘megállapít’. Nemzetközi szócsalád a középkori latin registrum nyomán, amely a regestum inetimologikus alakváltozata; ez a regerere, regestum (‘visszavisz, visszaad, feljegyez’) származéka a re- (‘vissza’) és gerere (‘visz, hord’) elemekből; a ~ a német Register átvétele. Lásd még lajstrom. reglama – ‘(katonai szolgálati) szabályzat’. A francia rčglement [reglöman], azaz ‘rendtartás, szabályzat’ átvétele német közvetítéssel. Ennek forrása egy késői latin regulamentum forma, a regula (lásd regula) továbbképzett alakja. Elavult szó. Lásd még dirigál, direkt, reál, regále, régens, regiment, régió, regnál, regula, rektor, rezsi, rezsim, rigolya, royalista. regnál – ‘uralkodik, kormányoz, irányít’. A latin regnare, azaz ‘(királyként) uralkodik, parancsol’) átvétele a regnum (‘uralom, kormányzás, királyság’) alapján. Ez utóbbi a regere (‘vezet, irányít’) származéka; ennek családjába tartozik a rex, regis (‘király’) szó is, lásd regále. Lásd még dirigál, direkt, reál, régens, regiment, régió, reglama, regula, rektor, rezsi, rezsim, rigolya, royalista. regös – ‘énekmondó’; ‘jeles napokon a falut járó, énekelő és adománygyűjtő fiatalok egyike’. Származéka: regöl. Vitatott eredetű szó. Vagy a rege szó hangutánzó tövéből ered, vagy a révül családjába tartozik, s annak ősi magánhangzós tövéből lett -g névszóképzővel. Az utóbbi esetben a regölés az ősi időkre utal, a sámánok révületben előadott szavaira értődött eredetileg. regresszió – ‘visszafejlődés’; ‘visszaütés ‹elődök jegyeinek megjelenése utódon›’; ‘visszavezetés ‹matematikában›’. – regresszív: ‘visszaeső, visszafejlődő’; ‘‹hangtanban› hátrafelé ható’: regresszív hasonulás. Nemzetközi szó a latin regressio nyomán, a regredi, regressus (‘hátralép’) igéből, a re- (‘vissza’) és gradi (‘jár, lép’) elemek alapján. Lásd még agresszió, degresszió, kongresszus, progresszió. regruta – ‘újonc katona’. A német Rekrut újfelnémet rekrute előzményéből való, a g hasonulásos zöngésülésével és a szóvég latinosításával. A német szó forrása a francia recrue (‘újoncozás, újonc’) a recroître (‘újra nő’) igéből, a latin re- (‘újra’) és crescere (‘nő’) elemek alapján. A német szóalakot befolyásolhatta a franciában külön is meglévő recruter (‘toboroz, újoncoz’) ige. regula – ‘előírás, szabályzat’; ‘szerzetesrend vagy lovagrend életét szabályzó előírások összessége’. – reguláris: ‘szabályos, szabályszerű’; ‘a hadsereg kötelékébe tartozó’. – regularitás: ‘szabályszerűség’. – regulátor: ‘gép működését automatikusan szabályzó berendezés’. Nemzetközi szócsalád a latin regula (‘zsinórmérték; rendszabály’) alapján, amely a regere (‘irányít, vezet’) származéka. Lásd még dirigál, direkt, irreguláris, reál, regále, régens, regiment, régió, reglama, regnál, rektor, rezsi, rezsim, rigolya, royalista. rehabilitáció – ‘korábbi jogokba való visszahelyezés’; ‘jogellenesen elítélt személy kárpótlása, becsületének helyreállítása’; ‘operált, sérült személy orvosi utókezelése munkaképességének helyeállítására’; ‘régi városrész, lakótömb felújítása’. Nemzetközi szó a latin a re- (‘újra’) és habilis (‘ügyes, alkalmas’) elemekből; utóbbi a habere (‘hord, tart, bír’) származéka. Lásd még habilitáció, habitus. reinkarnáció – ‘változott testi alakban való újjászületés a lélekvándorlásban’. Latin szó (reincarnatio) a re- (‘újra’) és incarnatio (‘megtestesülés’) nyomán; az utóbbi eredetéről lásd inkarnáció. réja – ‘népdalokban refrénszerűen ismétlődő, jelentés nélküli szóelem’: ladi-ladi-lom, tillárom haj, dehó-reme-róma; ‘táncszó, kurjantás’; hejretyutyutyu. Valószínűleg hangutánzó szó a rí rokonságából; más nézet szerint szláv eredetű (szlovén raj, cseh rej) s a német Reigen (‘körtánc’) korai reige, reie formáiból ered. rejt – ‘titkos helyre tesz’; ‘titkol, leplez’; ‘elzárva magában foglal’: a doboz ajándékokat rejtett. Származékok és kapcsolt szavak: rejtő, rejtőzik, rejtőzködik, rejtek, rejtelem, rejtelmes, rejtekezik, rejteget, rejtegetés, rejtély, rejtélyes, rejtvény; rejlik. A ~ műveltető képzős származék egy rej- tőből, amely a rekesz,

rekken szavak rek- alapszavának rokona; a ~ a rekt  reht  rejt hangfejlődésen ment keresztül, s az így kialakult rej- tőből képződött a rejlik ige. Kevésbé valószínű, hogy a ~ a révül rokonságába tartozik; erre csak a szó igen szórványosan előforduló ‘bájol, varázsol’ jelentése mutat, pl. egyes regösénekek Hej, regő, rejtem refrénjében. rekamié – ‘heverőszerű, (ma) ággyá is átalakítható bútor’. Nemzetközi szó Madame Récamier nevéből, akit David híres festménye empire stílusú karos heverőn ábrázol. rekapitulál – ‘‹elhangzottakat› tömören összefoglal, összegez’. Nemzetközi szó a latin re- (‘újra’) és capitulum (‘fejezet’) elemekből, tehát ‘fejezetekbe tagol’. Lásd még kapitulál. reked1 – ‘rekedtté lesz ‹főleg be- igekötővel›’. A hangutánzó tájnyelvi rekeg (‘rekedten beszél’) alakváltozata lehet, de az is elképzelhető, hogy a rekesz családjából való reked igével azonos, hiszen a rekedt ember úgy érzi, hogy valami akadály került a hangja útjába. reked2 – lásd rekesz rekesz – ‘helyiség vagy üreges test válaszfallal elkülönített része’; ‘hézagos oldalú nyitott ládika’: egy rekesz alma; ‘fényrekesz, blende’. Származékok és kapcsolt szavak: rekeszes, rekeszel, rekeszelt; reked; rekeszt, rekesztés, rekeszték; rekken, rekkent. A szócsalád rek- töve bizonytalan eredetű; mindenesetre köze van a rejt alapszavához. A révül körével való esetleges kapcsolata lényegében tisztázatlan. A rekken, rekkent mozzanatos képzésű alakok; az előbbi a meleg levegő megrekedésére, mozdulatlanságára utal: rekkenő hőség. Lásd még rökönyödik. rekettye – Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén rakitje. A magyar szóalak hangrendi illeszkedéssel alakult ki. reklám – ‘hirdetés’. Származéka: reklámoz. A francia réclame (‘fizetett hirdetés’) átvétele német közvetítéssel; ennek forrása a réclamer (‘követel, kér, panaszol’), a latin reclamare (‘ellentmond, méltatlankodik’) folytatója a re- (‘újra’) és clamare (‘kiált’) elemekből. A francia főnév fenti jelentése késői fejlemény; eredetileg ‘őrszó’ volt, a lap végére írt szó, amely a következő oldal első szavát jelzi előre; ahogy ez az olvasót figyelmezteti, úgy hívja fel a figyelmét a ~ is. Lásd még reklamál. reklamál – ‘sérelem miatt panaszt tesz’; ‘jogos járandóságát (vissza)követeli’. A latin reclamare (‘méltatlankodik’) átvétele a re- (‘újra’) és clamare (‘kiált’) elemek alapján. Lásd még reklám. rékli – ‘blúz, kabátka (csecsemőnek)’. A bajor-osztrák reckl átvétele, amely kicsinyített alak az irodalmi német Rock (‘kabát, szoknya’) nyomán; a szillabikus l feloldása olyan, mint a fuszekli, kifli, tipli szavakban. rekommendál – ‘ajánl, javasol’. Nemzetközi szó a latin re- (‘újra’) előtagból és a commendare (‘rábíz, ajánl’) igéből; ennek elemei con- (‘össze, együtt’) és mandare (‘rábíz, megbíz’). Lásd még komendál. rekompenzál – ‘kárpótol, kártalanít’; ‘viszonoz, kiegyenlít’. Nemzetközi szó a nyomósító szerepű latin re- előtaggal; lásd még kompenzál. rekonstruál – ‘töredékek, maradványok alapján eredeti alakjában helyreállít’; ‘feljegyzések, emlékek alapján összeállít ‹múltbeli eseményt›’. – rekonstrukció: ‘a rekonstruálás eredménye’. Nemzetközi szócsalád a latin re- (‘újra’) és konstruál elemekből. rekonvaleszcencia – ‘lábadozás’. Latin orvosi szakszó (reconvalescentia) a latin re- (‘újra’) és convalesco, convalere (‘megerősödik, felépül’) elemekből; az utóbbi a nyomósító szerepű con- és a valere (‘jó erőben van, egészséges’) kapcsolata. rekord – ‘csúcseredmény ‹főleg sportban›’. – rekorder: ‘csúcseredményt elért személy, csúcstartó’. Nemzetközi szó, ebben a jelentésben az angol record (‘feljegyzés, emlékezetes eset, csúcs’) nyomán; végső forrása az ófrancia record (‘tanúság, tanúsítvány’) előzménye, a latin recordari (‘megemlékezik, emlékeibe idéz’) ige a re- (‘vissza’) és cor, cordis (‘szív, értelem, elme’) elemekből. Lásd még rekortán. rekortán – ‘aszfaltból és műanyagból készült rugalmas anyag atlétikai pályák burkolására’. Az angol recortan átvétele; ez a RECORd és tarTAN szavak kiemelt betűiből jött létre, lásd rekord, tartán. rekreáció – ‘üdülés, pihenés, felfrissülés’. Nemzetközi szó a latin recreare (‘helyreállít, felüdít’) nyomán, a latin re- (‘újra’) és creare (‘alkot’) elemekből. Lásd még kreál. rektifikál – ‘helyreigazít, helyesbít’. Nemzetközi szó a késő latin rectificare nyomán, a rectus (‘helyes’) és facere (‘tesz valamivé’) elemekből; az előbbi a regere, rectum (‘irányít, igazgat’) származéka. rektor – ‘egyetem igazgató professzora’. – rektorátus: ‘ rektori hivatal’; ‘rektori tisztség’. Nemzetközi szó a latin regere, rectum (‘irányít, vezet’) igéből. Lásd még dirigál, direkt, reál, regále, régens, regiment, régió, reglama, regnál, regula, rezsi, rezsim, rigolya, royalista.

- 302 - oldal

a

achát

rekuperál – ‘visszanyer, hasznosít ‹hőt, áramot›’. – rekuperáció: ‘visszanyerés’. Nemzetközi szó a latin recuperare vagy reciperare (‘visszaszerez’) nyomán; ennek ritkán előforduló reci eleme ‘hátra, vissza’ jelentésű lehetett (lásd reciprok); második eleme a parare (‘készít, szerez’). rekviem – ‘gyászmise’; ‘ennek szövegrészeire írt énekes zenemű’: Mozart Rekviemje. A gyászmise önálló szövegének első sorából, annak első szavaként önállósult: Requiem aeternam dona ei Domine (‘Örök nyugodalmat adj neki, Uram’). A requies (‘nyugodalom’) a nyomatékosító szerepű re- és a quies (‘pihenés’) kapcsolata. Lásd még kvietál, kvietista, kvitt. rekvirál – ‘a hadsereg céljaira lefoglal ‹háborús időkben›’: lovait elrekvirálták. – rekvizíció: ‘rekvirálás’. A ~ a latin requirere, requisitum (‘felkutat, megkövetel’) átvétele a re- (‘újra, vissza’) és quaerere (‘keres, szerez’) elemek alapján. Lásd még rekvizitum. rekvizitum – ‘szerszám, felszerelés’. – rekvizit: ‘színházi kellék, bűvészkellék’. A latin requirere, requisitum (‘felkutat, megkövetel’) utóbbi alakjának átvétele a re- (‘újra, vissza’) és quaerere (‘keres, szerez’) elemek alapján; a rekvizit a német Requisit megfelelője. Lásd még akvizíció, inkvizíció, rekvirál. reláció – ‘kapcsolat, viszonylat, összefüggés, vonatkozás’. – relacionizmus: ‘a világot logikai viszonylatok összességének tartó bölcseleti felfogás’. – relatív: ‘viszonylagos, máshoz viszonyított, feltételes’: relatív többség, relatív hallás. – relatíve: ‘aránylag, viszonylag’. – relativitás: ‘viszonylagosság’; ‘kölcsönös függés’. – relativizmus: ‘az emberi megismerés viszonylagosságát, tudatunktól függő jellegét hirdető ismeretelméleti felfogás’. – relativista: ‘a relativizmust valló (személy)’. Tudományos szakszócsalád a latin relatio (tkp. ‘jelentéstétel’) nyomán, amely a referre, relatum (‘hírül hoz, jelentést tesz, viszonoz, összehasonlít’) igéből való, a re- (‘vissza’) és ferre (‘hoz’) elemek alapján. A relatív az azonos német alak átvétele. Lásd még ablativus, lativus, prelátus. relaxál – ‘fellazul, megpihen, kikapcsolódik’. – relaxáció: ‘feszült testi állapot oldódása’; ‘izmok elernyedése’. – relaxáns: ‘testi, idegi feszültséget oldó gyógyszer’. Tudományos szakszócsalád a latin relaxare, relaxatum (‘megereszt, alábbhagy, könnyebbül’) nyomán, a nyomatékosító szerepű reelőtagból és a laxus (‘lankadt, laza’) szóból, amely a languere (‘bágyad, lankad’) ige származéka. Lásd még lazsál, relé. relé – ‘elektronikus jelfogó’; ‘átjátszó adó’. Nemzetközi szó a francia relais (‘lóváltó állomás, postakocsiállomás’) nyomán; ennek latin előzménye a relaxare (‘pihen’) ige valamely származéka, mivel az ilyen állomások pihent lovakat kínáltak cserébe a fáradtakért. Lásd még relaxál. releváns – ‘fontos, lényeges’. – relevancia: ‘fontosság, jelentőség’. Nemzetközi szócsalád a latin relevare (‘újra felemel, megkönnyebbít’) nyomán, ennek relevans, relevantis folyamatos melléknévi igenévi alakjából, a re- (‘újra’) és levare (‘felemel’) elemek alapján; utóbbi forrása a levis (‘könnyű’). A késői latinban a ~ ‘kiemelkedő’ értelmet kapott, s innen a fenti jelentéskör; lásd még relief. relief – ‘dombormű’. Francia szó, tkp. ‘kiemelkedés’ a relever (‘fölemel, kiemel’) igéből, amely a latin relevare folytatója; erről bővebben lásd releváns. religiózus – ‘vallásos, kegyes’. Latin szó (religiosus), a religio (‘töprengés, babonás aggodalom, istenfélelem, vallás, vallásos kultusz’) származéka. Ez utóbbi vitatott eredetű szó, Cicero szerint a relegere (‘újra olvas’) származéka a re- (‘újra’) és legere (‘olvas’) elemekből, azaz ‘újra átgondol, eltöpreng rajta’. Hagyományos, de kevésbé valószínű feltevés szerint a religere (‘megköt, odaköt’) lenne a forrás, tehát az ember és az istenség közötti kötelékről volna szó. relikvia – ‘ereklye’; ‘emlék, hagyaték’; ’tiszteletben álló személy vagy esemény emlékét őrző tárgy’: a Kossuth-relikviák. – relikviárium: ‘ereklyetartó’. – reliktum: ‘maradvány, hagyaték’; ‘maradványfaj, kihalóban lévő, már csak kis területen élő növényvagy állatfaj’. Nemzetközi szócsalád a latin reliquiae (‘maradék, hátrahagyott dolgok’) nyomán, a relinquere, relictum (‘hátrahagy’) igéből, a re(‘vissza’) és linquere (‘hagy’) elemek alapján. Lásd még ereklye. réma – ‘a mondat új közlendőt tartalmazó része’. Nyelvtani szakszó a görög rhéma (‘mondás, szólás’) alapján, az eiró (‘mond’) ige passzív rhé- tövéből. Lásd még rétor. remake – [riméjk] ‘nagysikerű film felújítása új rendezésben és új szereplőkkel’. Angol szó, a latin eredetű re- (‘újra’) előtagból és a make (‘csinál’) igéből. remanens – ‘visszamaradó’: remanens mágnesség. – remanencia: ‘maradvány’; ‘elmúlt betegség nyomán visszamaradt tünetek’. Tudományos szakszócsalád a latin remanere (‘hátramarad’) remanens, remanentis folyamatos melléknévi igenévi alakjából, a

re- (‘vissza’) és manere (‘marad’) elemek alapján. remeg – ‘apró és gyors rezgéseket végez’; ‘retteg, fél; aggódik ‹valakiért›’. Származékai: remegő, remegés. Alighanem hangfestő szó a reng és rémül családjából. remek – ‘mestermű, remekmű’; ‘‹régen› mestervizsgára készített mintadarab’; ‘‹melléknévként› pompás, kiváló, nagyszerű’. Származéka: remekel. Ismeretlen eredetű szó. remél – ‘reménykedik’. A remény -l igeképzős változata, amely teljes hasonulással fejlődött ki: reményl  reméll  remél. remény – ‘bizakodás a jövőben, annak teljesedésében, amit kívánunk’; ‘biztató kilátás’: nagy reményekre jogosít; ‘olyan személy, akiben sokan remélnek’: ő a család reménye. Származékai: reménység, reményteli, reménytelen, reménytelenség, reménykedik, reménykedő. Ismeretlen eredetű szócsalád. remete – ‘erdőben, pusztában magánosan, vallási elmélkedésnek élő személy’; ‘emberkerülő, magánykedvelő személy’. A régi északolasz remita átvétele hangrendi illeszkedéssel; forrása a latin eremita, illetve előzménye, a görög erémitész (‘remete, pusztalakó’) az erémosz (‘pusztaság’) nyomán. Lásd még erémi. remittenda – ‘lapárusoknál eladatlanul megmaradt lapmennyiség’. Latin szó a remittere (‘visszaküld’) ige gerundiumából (remittendum), többes számú semleges alak, tkp. ‘visszaküldendők’, a re- (‘vissza’) és mittere (‘küld’) elemek alapján. Lásd még misszió, remíz. remíz – ‘kocsiszín’. A francia remise (‘kocsiszín; vadak búvóhelye’) átvétele német közvetítéssel; forrása a remettre, remis (‘visszaszállít, átad, elhelyez’) ige, a latin remittere (‘visszaad, felhagy, elbocsát’) folytatója a re- (‘vissza’) és mittere (‘küld’) elemek alapján. Lásd még remittenda. remonda – ‘lovascsapat lóállományának felfrissítésére vásárolt növendék (ló)’. A francia remonte (‘lóbeszerzés katonai célokra’) származéka német közvetítéssel; a remonter (‘újra emelkedik, felfelé halad, növel’) igéből való, a latin re- (‘újra’) és késő latin montare (‘felmegy’) elemekből; az utóbbi a mons, montis (‘hegy’) származéka. A ~ d-je előre ható zöngésülés eredménye. A régi katonai nyelv szava. remuneráció – ‘alkalmazottaknak juttatott fizetéskiegészítés, nyereségrészesedés’. Latin szó, a.m. ‘visszafizetés’ a remunerari, remunaratus igéből, a re- (‘vissza’) és munus (‘adomány’) elemek alapján. rémül – ‘nagyon megijed’. Származékok és kapcsolt szavak: rémület, rémületes, rémüldözik; rémít, rémítés; rémlik; rémiszt; rém, rémes, rémség, rémséges. A szócsalád rém- töve alighanem hangfestő eredetű, a reng, remeg családjából, és távolabbról a rebeg, repes igékkel is rokonságban lehet. rend – ‘tárgyak, folyamatok szabályozott, áttekinthető sora, állapota’; ‘összefüggés, értelem’; ‘az az állapot, amikor minden a maga szokott helyén van’; ‘lekaszált fű, gabona sora’; ‘a hűbéri társadalom egy osztálya: a nemesi rend’; ‘szerzetesi, lovagi társulás: bencés rend, lovagrend’. Származékai: rendes, rendel, rendelés, rendelet, rendelő, rendelkezik, rendelkezés, rendeltetés, rendre, rendetlen, rendetlenség, rendetlenkedik, rendez, rendező, rendezőség, rendezés, rendezett, rendezetlen, rendezget, rendezkedik, rendeződik, rendi, rendiség. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén red, szlovák rad (‘sor, rend, osztály’). A magyar szó korai átvétel a 10. század vége előttről, egy szláv nazális *rend formájában. rendül – lásd reng renegát – ‘hitehagyott, hitszegő’. Nemzetközi szó a spanyol renegado (‘hitehagyott’) nyomán; ez a népi latin renegare (‘megtagad’) igenévi származéka a nyomósító szerepű re- és negare (‘tagad’) elemekből. A magyarba a német Renegat származék került. Lásd még negatív. rénes – ‘rajnai ‹forint›’: rénes forint. A német rheinisch (‘rajnai’) átvétele a Rhein (‘Rajna’) folyónévből; ez a latin Rhenus folytatója. Elavult szó. reneszánsz – ‘az antik műveltség felélesztésére indult eszmei és művészeti mozgalom a 14-16. századok során’; ‘‹melléknévként› e mozgalommal kapcsolatos’. Nemzetközi szó a francia renaissance (‘újjászületés, megújulás’) nyomán; ez a renaître (‘újjászületik’) származéka a latin re- (‘újra’) és nascor, naqui (‘születik’) elemekből, az utóbbinak népi latin nascere változata alapján. reng – ‘‹nagy tömegű test› rázkódik’: reng a föld; ‘inog, hullámzik’. Származékok és kapcsolt szavak: rengő, rengés, renget, rengedez; rendül, rendületlen; rendít, rendíthetetlen. A szócsalád ren- töve a remeg, rémül tövének alakváltozata képzéshely szerinti hasonulással. A reng–rendít–rendül származékok egymáshoz való viszonya olyan, mint a kong–kondít–

- 303 - oldal

a

achát

kondul igealakoké. Lásd még rengeteg. rengeteg – ‘hatalmas fákból álló sűrű erdőség’; ‘‹melléknévként› roppant nagy ‹erdő›’; ‘igen sok’: rengeteg pénz. A reng ige származéka deverbális -eteg képzőegyüttessel (mint fergeteg, sivatag). Eredetileg alighanem ingó, bizonytalan talajra, mocsárra értődött, lápi erdőre, és talán a rengeteg erdő kifejezésből önállósult, magába szíván az ‘erdő’ jelentést. Elképzelhető az is, hogy széltől hajladozó, ingó erdőre, hegyoldalra alkalmazták először. Erdélyi tájszóból a nyelvújítás korában lett költői, majd közszóvá; Kisfaludy Sándor sokat tett népszerűsítéséért. renitens – ‘ellenszegülő, engedetlen, rendbontó’. – renitencia: ‘ellenszegülés, makacskodás’. Latin szavak a reniti (‘ellenkezik’) ige renitens, renitentis folyamatos melléknévi igenévi alakjából, a a re- (‘vissza’) és niti (‘lábát megveti’) elemek alapján. renomé – ‘jó hírnév, tekintély’. A francia renommée átvétele német közvetítéssel; ez a renommer (‘újra említ, dicsér’) igéből való, amely a re- (‘újra’) és nommer (‘megnevez, említ’) révén a latin nominare (‘megnevez, dicsérőleg említ’) igére vezethető vissza, a nomen, nominis (‘név’) származékára. Lásd még nominális. renonsz – ‘téves szín kijátszása kártyajátékban, ami a játszmát érvénytelenné teszi’. A francia renonce átvétele német közvetítésével; forrása a renoncer (‘lemond, eláll, téves színt játszik ki’) ige, a latin renuntiare (‘lemond, felmond, felhagy’) folytatója a re- (‘vissza’) és nuntius (‘hírnök’) elemek nyomán; erről lásd nuncius. renovál – ‘felújít, tataroz’. A latin renovare (‘megújít, felüdít’) származéka a re- (‘ismét’) és novus (‘új’) elemekből. rénszarvas – ‘Észak-Európában honos szarvasféle’. Részfordítás a német Rentierből, amely a skandináv eredetű ren (‘rénszarvas’) és a Tier (‘állat’) összetétele. A ren egy ősi germán hrain szóból ered, amely a latin cornu (‘szarv’) oldalági rokona. Lásd még iramszarvas. rentábilis – ‘kifizetődő, jövedelmező, hasznot hajtó’. – rentabilitás: ‘jövedelmezőség’. Gazdasági szakszócsalád a francia rentable nyomán, német közvetítés révén. A francia szó a rente (‘bér, járadék, törlesztés’) származéka a késő latin rendere igéből, amely a latin reddere (‘visszaad, megad’) elhasonulásos alakváltozata a re- (‘vissza’) és dare (‘ad’) elemek alapján. A magyar szóalakok latinosítás eredményei. Lásd még árenda, randevú. rény – ‘erény’. A nyelvújítási eredetű erény csonkított változata, Szemere Pál leleménye; csak néhány évtizedet élt az irodalmi nyelvben. renyhe – ‘tunya, lusta, lassú, erőtlen’. Származékai: renyheség, renyhül. Ismeretlen eredetű szó. reosztát – ‘változtatható ellenállás az áramerősség folyamatos szabályozására’. Műszaki szakszó a görög rheó (‘folyik, árad, áramlik’) és sztatidzó (‘megállít’) elemekből. Lásd még statikus. répa – ‘húsos gyökeréért sok változatban terjesztett haszonnövény’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák repa. Lásd még karalábé, repce. reparál – ‘javít, helyrehoz’. – reparatúra: ‘javítás’. Latin vendégszó-család a reparare (‘helyreállít, megújít’) ige nyomán, a re- (‘újra’) és parare (‘készít’) elemekből. Lásd még preparál. repatriál – ‘hazájába visszatér’; ‘‹foglyokat, menekülteket› hazájukba visszatelepít’. A német repatrieren átvétele a végződés latinosításával; forrása a francia repatrier a latin re- (‘vissza’) és patria (‘haza’) elemekből; az utóbbiról lásd pátria. repce – ‘olajos magváért termesztett növény’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák repica; ez a répa kicsinyített alakja. A magyar szóalak hangrendi illeszkedéssel és a két nyílt szótagos tendencia révén jött létre: repica  repice  repce. reped – ‘folytonos vonal mentén kettészakad, kettéválik’. Származékai: repedés, repedezik, repesz, repeszt. Hangutánzó szócsalád, töve alighanem a roppan tövének magas hangrendű változata. Lehet önálló magyar keletkezésű szó a hasadással járó recsegő, ropogó hangok érzékeltetésére, de lehet ősi örökség is a finnugor korból. Ez esetben rokon szavai talán a következők: vogul rept- (‘összetör’), finn repiä (‘széttép’). A repesz késői elvonás a repeszt igéből a rekesz, válasz analógiájára. repertoár – ‘színház műsorrendjén szereplő darabok összessége’; ‘előadóművész által betanult szerepek, illetve számok összessége’. Nemzetközi szó a francia repertoire nyomán; ennek előzménye a latin repertorium; lásd repertórium. repertórium – ‘adattár, címjegyzék, műjegyzék’; ‘név- és tárgymutató’.

Latin szó (repertorium), tkp. ‘leltár’ a repertor (‘rátaláló, kitaláló’) nyomán, amely a reperire, repertum (‘megtalál, kitalál’) származéka a re- (‘vissza’) és parere (‘létrehoz, szerez’) elemekből. Lásd még repertoár. repes – ‘‹kisgyermek anyja felé› vágyakozón karját nyújtogatja’; ‘mozgolódik, ugrál’: repes a szíve; ‘verdes’; ‘csapong ‹képzelet›’. Származékok és kapcsolt szavak: rebben, rebbent. Hangutánzó, hangfestő eredetű szócsalád; rep-, rebtőalakváltozatai a rebeg, repül, távolabbról a remeg, rémül rokonságába tartoznak. repesz – lásd reped repetál – ‘megismétel’; ‘‹menzán, tábori konyhán› további adagot kér, vesz ‹ételből›’. – repeta: ‘újabb ételadag’. A latin repetere (‘megismétel, újra vesz’) ige átvétele a re- (‘újra’) és petere (‘utánajár, kér, elhoz’) elemekből. A repeta elvonás a ~ból. Lásd még korrepetál, repetitív. repetitív – ‘azonos motívumot kevés változtatással ismételgető ‹zene›’. Zenei szakszó a latin repetere, repetitum (‘ismétel, újra kezd’) nyomán, a re- (‘újra’) és petere (‘rohan, támad’) elemekből. Lásd még repetál. repkény – ‘többféle kúszónövény neve’. Ismeretlen eredetű; erdélyi tájszóból Kazinczy avatta irodalmi nyelvi szóvá ‘borostyán’ értelemben. replika – ‘csattanós válasz, visszavágás’: replikázik; ‘műtárgyról készített hiteles másolat’. A francia réplique (‘válasz, visszavágás, másolat’) átvétele német közvetítéssel; végső forrása a latin replicare (‘kigöngyölít’) a re(‘vissza’) és plicare (‘hajt’) elemekből; fenti első értelmét a középkori jogi latin nyelvben nyerte. represszáliák – ‘jogsértő állammal szemben alkalmazott büntető vagy kényszerítő intézkedések’. A német Repressalien átvétele; forrása a középkori latin repre(n)salia (‘rendreutasítás, megfeddés’), a reprendere, reprensum (‘visszavesz, megbüntet’) származéka a re- (‘vissza’) és prendere (‘fog, vesz’) elemekből. Lásd még repriz. represszió – ‘elnyomás, elfojtás’; ‘megtorló intézkedés’. – represszív: ‘büntető, megtorló’. Nemzetközi szócsalád a latin repressio, a reprimere, repressum (‘visszaszorít’) származéka nyomán, a re- (‘vissza’) és premere (‘nyom’) elemekből. Lásd még deprimál, komprimál, presszió. reprezentál – ‘képvisel’; ‘ábrázol’; ‘rangjához, posztjához mérten él, társadalmi tekintélyt mutat’. – reprezentáció: ‘képviselet’; ‘a társadalmi rangnak megfelelő fellépés, magatartás’; ‘fontos közéleti szereppel együttjáró tevékenység’: reprezentációs költségek. – reprezentatív: ‘hivatali, társadalmi rangot tetszetősen jelző’: reprezentatív megjelenés; ‘mutatós, tiszteletet keltő’; ‘részleges, de az egészről hiteles képet adó’: reprezentatív felmérés; ‘képviseleti rendszeren alapuló’. – reprezentáns: ‘valaminek jellegzetes képviselője’. Nemzetközi szócsalád a latin repraesentare (‘megjelenít’) nyomán, a nyomatékosító szerepű re- előtagból és a késő latin praesentare (‘bemutat’) igéből; ennek eredetéről lásd prezentál. reprint – ‘az eredeti kiadás minden részletében hű újabb lenyomata’. Angol szó a latin re- (‘újra’) és print (‘nyomtat, nyomtatás’) elemekből; az utóbbi eredetéről lásd printer. repríz – ‘(színházi) felújítás’. Francia szó (reprise), a reprendre (‘visszavesz, újra elővesz’) befejezett melléknévi igeneve a latin reprendere nyomán; erről bővebben lásd represszáliák. repró – lásd reprodukál reprodukál – ‘az eredetihez híven előad, felidéz’; ‘festményt, grafikát nyomdai úton sokszorosít’; ‘utánoz, visszaad’: reprodukálhatatlan kifejezésekkel válaszolt. – reprodukció ‘nyomdai úton sokszorosított festmény, grafika példánya ‹repró formában is›’; ‘újratermelés’; ‘élőlények szaporodása’. – reproduktív: ‘másoló, sokszorosító ‹eljárás›’; ‘előadó, tolmácsoló ‹művészet›’; ‘szaporodó, szaporító’. Nemzetközi szócsalád a re- (‘újra’) és producere (‘létrehoz’) elemekből; az utóbbi eredetéről lásd produkál. republikánus – ‘a köztársasági eszme híve’; ‘ezzel az eszmével kapcsolatos’; ‘(az amerikai) köztársasági párttal kapcsolatos’; ‘‹főnévként› e párt tagja, híve’. – republikanizmus: ‘a köztársasági eszme vállalása, kiállás mellette’; ‘a köztársasági nézetek összessége’. Nemzetközi szó a francia républicain, illetve az angol republican nyomán, amelyek a latin res publica származékai (lásd respublika). repül – ‘‹szárnyas állat vagy ember alkotta szerkezet, eldobott vagy kilőtt tárgy› a levegőben száll, sebesen mozog’; ‘‹könnyű tárgy széltől felkapva› száll, a levegőben lebeg’; ‘nagyon siet’; ‘‹az idő› gyorsan múlik’. Származékok és kapcsolt szavak: repít, repdes, repked, röppen, röppent, röpke, röppentyű, röpcsi. Hangutánzó, hangfestő eredetű szócsalád, a csapkodó madárszárny keltette surrogó hangokat érzékelteti, és kapcsolatos a rebeg, repes, távolabbról a remeg, rémül igékkel is. Nincs

- 304 - oldal

a

achát

kizárva, hogy a ~ hasonló jellegű finnugor szavakkal áll rokonságban: osztják repete (‘pislog’), vogul repiht- (‘hajít’), finn räppä (‘suhintás, ütés’), észt räpak (‘heves, gyors’). rés – ‘nyílás, hézag’. Származékai: résel, réselő. Ősi örökség a finnugor korból: zürjén rozs, cseremisz razs (‘lyuk’). A magyar szó magas hangrendűvé vált, magánhangzója megnyúlt. reskontó – ‘elismervény, kifizetést igazoló szelvény’. Az ausztriai német Reskontro, Riskontro átvétele; a szóvég a kontó (‘számla’) analógiás hatására változott el. Forrása az olasz scontro (‘találkozás’). resó – ‘kisebb gáz- vagy villanyfőző’. A francia réchaud (‘melegítő, forraló’) átvétele német közvetítéssel, az eredetiéhez közel álló kiejtés alapján; köznyelvi változata a rezsó. A francia szó a réchauffer (‘felmelegít’) ige származéka; ez a nyomósító szerepű ré- előtagból és a chauffer (‘fűt’) igéből való, amely a latin calefacere folytatója; ennek eredetéről lásd kalefaktor. respektál – ’tisztel, méltányol’; ‘fölényét elismerve tart tőle’. – respektus: ‘tekintély’; ’tisztelet, megbecsülés ‹valaki iránt›’. – respektábilis: ’tiszteletre méltó’. Nemzetközi szócsalád a latin respectare (‘tekintetbe vesz’) nyomán, amely gyakorító alak a respicere, respectum (‘visszatekint, megfontol’) igéből a re- (‘vissza’) és specere (‘megnéz’) elemek alapján. respirátor – ‘lélegeztető készülék’. Orvosi latin szó a respirare, respiratum (‘lélegzik’) nyomán, a nyomatékosító szerepű re- előtagból és a spirare (‘lehel, lélegzik’) igéből. Lásd még spirituális, spiritusz. respublika – ‘köztársaság’: Respublika, szabadság gyermeke (Petőfi). A latin res publica (‘közügy, közjó, államérdek, államhatalom’) kifejezés átvétele a res (‘dolog, ügy, érdek’) és publicus (‘nyilvános, közös, az egész néppel kapcsolatos’) elemekből; utóbbi a populus (‘nép’) származéka (lásd publikus). Lásd még republikánus. ress – ‘ropogós, friss’. A hangutánzó eredetű ausztriai német resch átvétele. rest – ‘lusta’. Származékai: restség, restell, restelkedik. Ismeretlen eredetű szó. A restell első értelme ‘rest hozzá’ volt; ebből ‘vonakodik’, majd ‘szégyell’ jelentés alakult ki. restancia – ‘hátralék, maradék’; ‘el nem végzett munka’. Latin szó (restantia) a restare (‘hátramarad’) ige restans, restantis folyamatos melléknévi igenévi alakjából, a re- (‘vissza’) és stare (‘áll’) elemek alapján. Lásd még resztli. restaurál – ‘eredeti formájába visszaállít ‹sérült műalkotást, társadalmi vagy politikai rendet›’. – restauráció: ‘sérült műalkotás helyreállítása’; ‘megdöntött társadalmi rendszer visszaállítása’; ‘‹régen› vasúti vendéglő’. – restaurátor: ‘műalkotások helyreállításával foglalkozó szakember’. Nemzetközi szócsalád a latin restaurare (‘helyreállít’) nyomán; ez a re- (‘újra’) előtagból és a staur- tőből áll, mely utóbbi a görög sztauroó (‘cölöpöt állít, bekerít’) igéből ered. Lásd még resti. resti – ‘vasúti vendéglő’. A vasúti vendéglők feliratában szereplő restaurant szó csonkított alakjának becéző formája; a német Restaurant az azonos francia szóból való, az pedig a restaurer (‘helyreállít, felfrissít’) folyamatos melléknévi igeneve; latin előzménye restaurare (‘helyreállít’). restrikció – ‘megszorítás, korlátozás’. – restriktív: ‘korlátozó, megszorító’: restriktív gazdaságpolitika. Nemzetközi szócsalád a latin restrictio nyomán, amely a restringere, restrictum (‘hátraköt, szorongat’) igéből ered a re(‘vissza’) és stringere (‘összehúz, szorít’) elemek alapján. rész – ‘az egésznek egy darabja’; ‘valakit megillető, reá eső arányos mennyiség valaminek a felosztásakor’: osztályrész, örökrész’. Származékai: részes, részesség, részesedik, részesedés, részesít, részesül, részel, részeltet, részint, részlet, részletes, részletez, részletezés, részleg, részleges, részvény, részvényes. Ősi örökség a finnugor korból: zürjén retjs (‘falat, darab’), cseremisz rezik (‘rész’). Lásd még részvét. részeg – ‘alkoholos italtól kábult (ember)’; ‘mámoros, elragadtatott’: részeg a dicsőségtől, szerelemtől. Származékai: részegség, részeges, részegeskedik, részegít (meg)részegül, (le)részegedik. Egy 12. századi reuseg (révszeg) alak is jelzi, hogy alighanem a révül ige ré(v) tövének származékáról van szó, amelyben gyakorító -sz képző és deverbális -g névszóképző található. Az ősi sámánkultusz alapja volt a forgással, sőt kábítószerrel előidézett félig öntudatlan állapot, a révület, amely hasonlít az alkoholos kábulathoz. reszekál – ‘beteg testrészt kimetsz’. – reszekció: ‘kimetszés’. Orvosi szakszócsalád a latin resecare, resectum (‘visszametsz, kivág’) alapján, a re- (‘vissza’) és secare (‘vág, metsz’) elemekből. Lásd még koszekáns, szekáns. reszel – ‘élelmiszert lyukacsos vagy éles kiemelkedésekkel ellátott készüléken egészen apróra darabol’; ‘munkadarabot érdes felületű szerszámmal alakít, csiszol’. Származékai: reszelés, reszelő, reszelék.

Hangutánzó, hangfestő szó a riszál és távolabbról a reszket, rezeg családjából. reszket – ‘remeg ‹hidegtől, félelemtől›’. Származékai: reszketés, reszketeg, reszketős. A rezeg szó rez- tövéből származik mozzanatos -k képzővel, amely előtt a tővég z-je zöngétlenné vált. reszkíroz – ‘kockáztat’. A német riskieren átvétele; előzménye a francia risquer a risque (‘kockázat’) szóból, amely az olasz risco vagy risico folytatója; eredetükről lásd rizikó. reszort – ‘hatáskör, ügykör’. A francia ressort átvétele német közvetítéssel; ez a tisztázatlan eredetű ressortir (‘valakinek a hatáskörébe tartozik’) igéből való. resztelt – ‘zsírban pirított’: resztelt máj. Magyaros képzés a bajor-osztrák rösten, resten (‘pirít, pörköl’) ige rest- tövéből; ennek forrása az irodalmi német Rost (‘rostély’). resztli – ‘maradék’. A bajor-osztrák restl (‘maradék’), átvétele, amely kicsinyítő forma a német Restből. Ennek forrása az olasz resto, amely a késői latin restum révén a latin restare (‘hátramarad, megmarad’) folytatója a re- (‘vissza’) és stare (‘áll’) elemekből. Lásd még restancia. részvét – ‘együttérzés ‹valakivel bajában, szomorúságában›’. Származékai: részvétlen, részvétlenség. Nyelvújítási tükörszó a német Teilnahme nyomán, amely a Teil (‘rész’) és nehmen (‘vesz’) elemekből áll. rét1 – ‘füves mező, kaszáló, legelő’. Származékai: rétség, réti. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még rét2. rét2 – ‘réteg’; ‘összehajtogatott kelme egy-egy hajtás közé eső darabja’: négy rétbe hajtja a takarót; ‘‹számnév mellett utótagként› valahány rétegbe’: kétrét, hatrét hajtja. Azonos a rét1 főnévvel, amelynek korábban volt ‘síkság, sík felület’ jelentése is. Lásd még réteg, rétes. retardál – ‘késleltet, gátol’. – retardáció: ‘késlekedés, elmaradás’; ‘visszamaradottság ‹szellemi fejlődésben›’. Tudományos szakszócsalád a latin retardare (‘visszatart, akadályoz’) nyomán, a re- (‘vissza’) és tardus (‘lassú, késő, tunya’) elemekből. Lásd még ritardando. réteg – ‘nagy kiterjedésű, nagyjából azonos vastagságú anyagtömeg ‹hasonló formáció fölött vagy ilyenek között›’: talajréteg, szénréteg; ‘egymáson lapszerűen elhelyezkedő szilárd anyagsíkok egyike’: rétegelt lemez; ‘a társadalom azonos viszonyok között élő tagjainak csoportja’: a nyugdíjasok rétege. Származékai: réteges, rétegez, rétegelt. A rét2 főnév származéka denominális -g főnévképzővel (mint jog, kéreg). Lásd még rétes. retek – ‘vastag földalatti száráért termesztett konyhakerti növény’; ‘vastag piszok ‹valamelyik testrészen›’. Származéka: retkes. Szláv eredetű szó: szlovén, szlovák redkev (‘retek’); végső forrásuk a latin radix, radicis (‘gyökér, retek’). A magyarba egy ősi *redky alak kerülhetett, amelyből zöngésségi hasonulással retki, retke lett, majd a véghangzók eltűnése idején a szó az úgynevezett hangzóhiányos tőtípusba sorolódott be (mint torka  torok, ökre  ökör, étke  étek). reterát – ‘árnyékszék’. A német Retirade (‘visszavonulás’) tájnyelvi reterad alakjának átvétele; forrása az olasz ritirata (‘visszavonulás, takarodó’) a ritirare (‘visszahúz, hátrál’) igéből, amely a késői latin retirare származéka, a re- (‘vissza’) és tirare (‘húz, dob, lő’) elemek nyomán; az utóbbi ismeretlen eredetű. Mind a németben, mind az olaszban megvan az ‘árnyékszék’ jelentés is mint ama hely neve, ahová az ember visszahúzódhat. Lásd még retirál, tiráda. rétes – ‘tekert vagy hajtogatott vékony tésztából való sült tészta’. A rét2 főnév származéka, a rétes (azaz ‘réteges’) tészta szókapcsolatból önállósult főnévvé. Lásd még réteg. retesz – ‘tolózár’; ‘gép, szerkezet csúsztatható záró, rögzítő eleme’. Származékai: reteszes, reteszel, reteszelés. Valószínűleg a szlovák reťaz (‘lánc’) átvétele. A ~ hangrendi illeszkedéssel alakulhatott ki, de az is lehet, hogy nyelvünkbe régebbi szlovák tájnyelvi retäz vagy reťez alak került. retikül – ‘női kézitáska’. A francia réticule átvétele német közvetítéssel; ez a latin reticulum (‘hálócska’) folytatója, amely kicsinyített alak a rete (‘háló’) szóból. A ridikül alakváltozat ugyancsak a franciából jutott hozzánk, és szintén német közvetítéssel. A ridicule voltaképpeni jelentése ‘nevetséges’, a latin ridiculus folytatásaként, amelynek forrása a ridere (‘nevet’) ige; a francia nyelv igénytelen rétegében mint ismertebb szó tolakodott a szokatlanabb réticule helyébe. Lásd még retina. retina – ‘látóhártya a szem belsejében’. Késő latin szó, a rete (‘háló’) kicsinyített alakja. Lásd még retikül. retirál – ‘visszavonul, meghátrál, visszakozik’. A német retirieren (‘hátrál, visszavonul’) átvétele latinosított szóvéggel; végső forrása, ezúttal a francia retirer közvetítése útján, azonos reterát szavunkéval. Lásd még tiráda. rétor – ‘szónok’. – retorika: ‘szónoklattan, az ékesszólás művészete’;

- 305 - oldal

a

achát

‘túl hangzatos, szónokias beszéd’. – retorikus: ‘a retorika művelője’; ‘a szónoklattannal kapcsolatos’; ‘szónokias, fellengzős’. Nemzetközi szócsalád a görög rhétór (‘szónok’), illetve a rhetoriké (tekhné) (‘a szónoklat mestersége’) alapján, latin közvetítéssel (rhetor, rhetorica). Alapja az eiró (‘mond, beszél’) ige passzív rhétöve. Lásd még réma. rétoromán – ‘Svájc délkeleti részében és Dél-Tirolban beszélt újlatin nyelv’; ‘e nyelven beszélő személy’. A német Rätoromane átvétele; a szót Gartner osztrák nyelvész alkotta egy ókori kelta nép, latinul Raeti nevéből, amely a mai Tirol területét lakta, valamint a román2 megfelelőjéből. retorta – ‘hevítésre és száraz lepárlásra való, hosszú és hajlított nyakú fém edény’. Latin vegytani szakszó, a retorquere, retortum (‘visszacsavar’) ige származéka a re- (‘vissza’) és torquere (‘csavar, hajlít’) elemek nyomán; az elnevezés a berendezés görbült csövére utal. Lásd még retorzió, torzió, tortúra. retorzió – ‘megtorlás, megtorló rendszabály ‹idegen állammal, annak polgáraival szemben›’. Latin szó (retorsio) a retorquere, retorsi (‘visszahajt, visszafordít’) nyomán, a re- (‘vissza’) és torquere (‘csavar, hajlít’) elemekből. Lásd még retorta, torzió, tortúra. retrográd – ‘visszafelé ható, mutató’; ‘haladásellenes, visszahúzó’. Nemzetközi szó a latin retrogradus (‘visszamenő’) nyomám, a retro (‘hátra’) és gradi (‘lép, megy’) elemekből; az utóbbi a gradus (‘lépés’) főnévvel kapcsolatos. A ~ a német retrograd átvétele. Lásd még grádics, progresszió. retrospektív – ‘visszatekintő’; ‘egy művész vagy irányzat egész fejlődését bemutató’: retrospektív kiállítás. Nemzetközi szó a latin retro (‘visszafelé’) és specere, spectum (‘néz, tekint’) elemek nyomán. Lásd még spektákulum. retteg – ‘huzamosan nagyon fél’. Származékok és kapcsolt szavak: rettegés, rettegtet, retten, rettenés, rettenet. Valószínűleg hangutánzó, hangfestő eredetű szó, a félelemmel járó reszketést jeleníti meg; csak hangzásban, s nem leszármazás szerint rokona a reszket, remeg, reng igéknek. retúr – ‘menettérti (jegy)’. Az ausztriai német Retour átvétele, főleg részfordításként mint a Returbillet (‘menettérti jegy’) összetétel előtagja. Forrása a francia retour (‘visszatérés’) a retourner (‘visszafordul’) igéből, a latin re(‘újra’) és tornare (‘esztergályoz’) elemek alapján. Az utóbbi a görög tornosz (‘körző, esztergapad’) folytatója, és a népi latinban kapta ‘forog, fordul, fordít’ jelentését. Lásd még kontúr, ritornell, túra, turné, turnus. retus – ‘fénykép, nyomat apróbb hibáinak kiigazítása’: retusál. – retusőr: ‘retusálást végző szakember’. Nemzetközi szócsalád a francia retouche és retoucheur nyomán; ezek a retoucher (‘újra hozzányúl, javít’) ige származékai a re(‘újra’) és toucher (‘érint’) elemekből; az utóbbi eredetéről lásd taccs, toccata. retyerutya – ‘távoli rokon’; ‘‹tájnyelven› cókmók’. Hangfestő eredetű ikerszó lehet; eredeti jelentése a fenti második volt, az első talán a pereputty ráhatására alakult ki. reuma – ‘izületekben támadó fájdalmas, gyulladásos betegség, csúz’. – reumatikus: ‘csúzos’. Latin orvosi szakszó (rheuma), forrása a görög rheuma (‘folyás, áramlás’) a rheó (‘folyik’) igéből; a régi felfogás szerint a csúzt a kórokozó nedveknek a szervezetben való ide-oda áramlása okozza. Lásd még diaré, katarrus, ritmus, rítus. rév – ‘folyami átkelő, komp’; ‘kikötő’: révkalauz; ‘(elért) cél’: beevezett a házasság révébe. Az olasz riva (‘part, rakodópart’) vagy észak-olasz többes rive alak átvétele nyíltabbá válással és a véghangzó elmaradásával. reváns – ‘háborús vereség megtorlása vagy ennek vágya’; ‘‹sportban› visszavágás’. – revansista: ‘katonai revansot követelő (személy)’; ‘ilyenre törő ‹politika›’. – revanzsál: ‘viszonoz, meghálál ‹szívességet, ajándékot›’. A szócsalád a francia revanche (‘viszonzás, megtorlás’), illetve revancher (‘viszonoz, megtorol’) szavakból német közvetítéssel került nyelvünkbe. Forrása a nyomatékosító szerepű latin re- és a vindicare (‘igényt támaszt, követel, megtorol’) ige. Lásd még vendetta, vindikál. reverencia – ’tiszteletadás, hódolat’. Latin szó (reverentia) a reverens, reverentis (’tisztelő, hódoló’) nyomán, a reverere (’tisztel’) igéből, a nyomatékosító szerepű reés a vereri (’tisztel’) elemek alapján. Lásd még reverenda. reverenda – ‘(katolikus) papi öltözet’. A latin reverenda vestis (’tiszteletre méltó öltözet’) önállósult első eleme, a reverendus (’tisztelendő’) nőnemű formája a revereri (’tisztel’) ige alapján, a nyomatékosító szerepű re- és a vereri (’tisztel’) elemekből. Lásd még reverencia. reverzális – ‘‹régebben, vegyes házasság esetén› az egyik szülő írásos nyilatkozata, melyben beleegyezik, hogy a leendő gyermekek a másik fél vallását kövessék’. Egyházi latin szó a latin revertere, reversum (‘visszatérít’) igéből, a

re- (‘vissza’) és vertere (‘fordít’) elemekből, tehát ‘visszatérítés ‹a másik vallásra›’. Lásd még reverzíbilis. reverzíbilis – ‘visszafordítható’. Latin szó (reversibilis) a revertere, reversum (‘visszafordít’) igéből, a re- (‘vissza’) és vertere (‘fordít’) elemek alapján. Lásd még reverzális, verzió. reves – ‘korhadt, pudvás, mállatag’: A tűz nem melegít, nem él, / Csak mint reves fáé, világa (Arany). Ismeretlen eredetű szó. Lásd még redves. revízió – ‘ellenőrzés, felülvizsgálat’; ‘módosítás, változás ‹politikai irányvonalban›’. – revizor: ‘ellenőrző vizsgálatot tartó személy’. – revideál: ‘‹ellenőrzésként› újra áttekint’; ‘‹korábbi véleményén, álláspontján› módosít’. – revizionizmus: ‘eszmei, politikai mozgalom alaptételeit felülvizsgáló irányzat’; ‘a trianoni békeszerződés felülvizsgálatát és megváltoztatását követelő irányzat’. – revizionista: ‘revizionizmust valló vagy követelő (személy)’. Nemzetközi szócsalád a latin revidere, revisum (‘újra lát’) és revisere (‘újra meglátogat, megtekint’) igék, illetve közös származékuk, a revisio nyomán, amely a középkori latinban vette fel az ‘átnézés, számbavétel’ jelentést. Lásd még revü, vízió, vizum. revolúció – ‘forradalom’. Latin szó (revolutio), tkp. ‘fordulat’ a revolvere, revolutum (‘visszahengerít, elgörget, fordít’) nyomán, a nyomatékosító szerepű re- előtagból és a volvere (‘gördít’) igéből. Lásd még revolver. revolver – ‘forgópisztoly’. Angol szó, tkp. ‘forgó’ a revolve (‘forog, forgat’) nyomán, amely a latin revolvere (‘forgat’) folytatója a nyomósító szerepű re- és a volvere (‘gördít, forgat’) igéből, francia közvetítéssel; a névadó maga a feltaláló, Samuel Colt lehetett. Lásd még revolúció. revü – ‘látványos énekes és táncos műsorszámok sorozata’; ‘‹régebben› folyóirat’. Francia szó (revue) átvétele, esetleg német közvetítéssel. A revoir (‘átnéz, megszemlél’) ige befejezett melléknévi igeneve; latin forrása azonos a revízióéval. révül – ‘önkívületbe kerül’. Származékok és kapcsolt szavak: révület, réved, révedezik, réveteg. Ősi örökség a finnugor, vagy talán az uráli korból: vogul rei, osztják reu (‘meleg, forróság’), zürjén regid (‘hamarjában, melegében’), votják zsog (‘forró’), szamojéd rejems ‘ég’. Az ómagyar ré- alapszó mai változataiban hiátustöltő v-t találunk (réül, réed  révül, réved); a finnugor előzményekből sejthető ősibb *reg- tőből ered a régen, reggel, regös, rejt, rekesz, rekkent, rögtön. Az egész szócsaládban elsődleges jelentéselem a forróság: a ~ fenti jelentésköre azon az ősi hiedelmen alapszik, hogy a sámán az istenség forró leheletétől esik önkívületbe. Lásd még részeg. réz – ‘vöröses színű, jól munkálható fémes elem’. Származékai: rezes, rezel. Bizonytalan eredetű szócsalád. A kaukázusi avar nyelv rez (‘sárgaréz’) szavával való egyezése alighanem puszta véletlen. A középperzsa ród (‘sárgaréz’) mint előzmény már hihetőbb, a d–z hangváltás a büdös–bűz tő kétalakúságával lenne rokonítható, a hangrendi ellentétet viszont nehéz magyarázni. rezeda – ‘füzéres virágú gyomnövény, illetve ennek kerti változata’. Nemzetközi szó a latin reseda nyomán; ez az idősebb Plinius feljegyzése szerint egy reseda morbos (‘csillapítsd a betegségeket’) kezdetű ráolvasó mondókából való; a nyomatékosító szerepű reelőtaghoz a szedál (‘nyugtat, csillapít’) latin sedare előzménye csatlakozik. Lásd még szedál. rezeg – ‘‹könnyű tárgy› ide-oda mozog, kitér’; ‘‹test, hang, fény› reszket’. Származékok és kapcsolt szavak: rezgő, rezgés, rezget, rezdül, rezdület, rezdülés, rezzen, rezzenés. Valószínűleg hangutánzó, hangfestő eredetű szócsalád a ráz, reszket, rozzant szócsaládjából, de elképzelhető a rez- alapszó finnugor eredete is: vogul reszk- (‘mozog’), cseremisz rezem (‘leráz’). rezerva – ‘ tartalék’. – rezervál: ‘fenntart, kiköt ‹feltételt›’; ‘megőriz, tartalékol’. – rezervált: ‘kimért, tartózkodó ‹személy, modor›’. – rezerváció: ‘‹jogi› fenntartás’; ‘bennszülötteknek kijelölt kényszertar-tózkodási hely’: indián rezervációk. – rezervátum: ‘természetvédelmi terület’. Nemzetközi szócsalád a latin reservare, reservatum (‘félretesz, megtart’) ige nyomán, a nyomósító szerepű re- előtag és a servare (‘megőriz’) elemekből. A ~ a német Reserve átvétele latinosított végződéssel. Lásd még konzervál, konzervatórium, szervál1, szerviens, szervilis, szervita, szervo-, szervusz. rezidencia – ‘államfő, kormányfő vagy püspök állandó lakhelyéül szolgáló épület’. – rezidens: ‘helytartó, kormányzó’; ‘ügyvivő, a helyszínen tartózkodó képviselő ‹pl. utazási irodáé›’. – rezideál: ‘udvart tart, székel ‹valahol›’. Nemzetközi szócsalád a latin residentia (‘szálláshely, székhely’) nyomán, a residere (‘letelepszik, ülve marad’) igéből, a re- (‘újra’) és sedere (‘ül’) elemek alapján. Lásd még reziduum. reziduum – ‘üledék, csapadék’. Vegyi szakszó, a latin residuus (‘hátramaradó’) semleges alakja a

- 306 - oldal

a

achát

residere (‘ülve marad, letelepszik’) igéből; ennek eredetéről lásd rezidencia. rezignált – ‘sorsába beletörődött’; ‘csüggedt, lemondó, reményvesztett’. – rezignáció: ‘a rezignáltság állapota’. Nemzetközi szó a latin resignare, resignatum (‘felbont, eltöröl, felad’) nyomán, a re- (‘vissza’) és signare (‘megpecsétel’) elemekből. Lásd még szignál. rezisztál – ‘ellenáll’. – rezisztencia: ‘‹politikai› ellenállás’: passzív rezisztencia; ‘ellenállóképesség’; ‘elektromos ellenállás’. – rezisztens: ‘ellenállóképes’. Nemzetközi szócsalád a latin resistere (‘ellenáll’) nyomán, a re(‘vissza, ellen’) és sistere (‘megáll’) elemekből; az utóbbi a stare (‘áll’) származéka. Lásd még inzisztál, tranzisztor. rezolúció – ‘elszántság’; ‘határozat, végzés’. Latin szó (resolutio) a resolvere, resolutum (‘felold, megold’) nyomán, a re- (‘újra’) és solvere (‘old’) elemekből. Lásd még inszolvens, szolvens. rezon – ‘ész, értelem, józanság’; ‘ésszerűség’: államrezon (‘az állam jól megfontolt érdeke’). A francia raison (‘értelem’) átvétele az eredeti szerinti kiejtésben; ez a latin ratio, rationis (‘ész, értelem’) folytatója. Lásd még ráció, rezonőr. rezonál – ‘együtt rezeg’; ‘azonos hangot ad’; ‘érzelmileg ráhangolódik’. – rezonáns: ‘együtt hangzó’. – rezonancia: ‘együttrezgés, egy másik test rezgésének átvétele’; ‘érzelmi ráhangolódás, visszhang’. – rezonátor: ‘a rezonancia elvén alapuló hangerősítő berendezés’; ‘hangszer hangszekrénye’. Tudományos szakszócsalád a latin resonare, resonatum (‘visszhangzik’) nyomán, a re- (‘vissza’) és sonare (‘hangzik’) elemekből; utóbbi forrása a sonus (‘hang’). rezonőr – ‘az eseményeket gondosan mérlegelő, józanul gondolkodó ember’; ‘drámai mű bölcselkedő figurája, a szerző szócsöve’. Francia szó (raisonneur), a raisonner (‘következetesen gondolkodik, okoskodik’) származéka a raison (‘értelem’) nyomán; ennek latin forrása azonos ráció szavunkéval. rezorcin – ‘oldható tűk formájában kristályosodó kétértékű fenolvegyület’. Vegytani szakszó a latin resina (‘gyanta’) és olasz orcio (‘olajos kanna’) elemekből, utóbbi a latin urceus folytatója. rezümé – ‘összefoglalás, áttekintés, tartalmi kivonat’. A francia résumé (‘összefoglalás’) átvétele német közvetítéssel; ez a résumer (‘summáz’) révén a latin resumere (‘újra elővesz’) igéből ered a re- (‘újra’) és sumere (‘fog, kézbe vesz’) elemek alapján. rezsi – ‘fenntartási, működési költség, önköltség’. A francia régie (‘jószágigazgatás, színpadi és filmrendezés’) átvétele német közvetítéssel, az eredeti kiejtés szerint; a szó forrása a régir (‘irányít’) ige, a latin regere folytatója. A fenti jelentés úgy jött létre, hogy a német Regiekosten (‘irányítási költségek’) magyar félfordítása, a rezsiköltség első eleme önállósult, magába szívva az összetétel jelentését. Lásd még dirigál, direkt, reál, regále, régens, regiment, régió, reglama, regnál, regula, rektor, rezsim, rigolya, royalista. rezsim – ‘uralom’; ‘uralmi, kormányzati rendszer’. A francia régime (‘uralmi rendszer; étrend, diéta’) átvétele német közvetítéssel, az eredetinek megfelelő kiejtés szerint. Forrása a latin regimen (‘vezetés, kormányzás’) a regere (‘irányít, vezet’) ige alapján. Lásd még dirigál, direkt, reál, regále, régens, regiment, régió, reglama, regnál, regula, rektor, rezsi, rigolya, royalista. rezsó – lásd resó rézsút – ‘ferdén, srégen’. Származékai: rézsútos, rézsű. A szócsalád rézs- vagy rézsü alapszava ismeretlen eredetű; a ~ is alighanem rézsüt, rézsűt volt eredetileg, locativusi -t raggal, csak az út szó népetimológiás beleértése alakította jelen formájára. rí – ‘sír’; ‘‹régebben› süvölt, bőg’. Származéka: (meg)ríkat. Ősi hangutánzó szó; lásd még réja, riad, rian, riaszt, rigó, rikácsol, rikít, rikkant, rikolt, rimánkodik, ripakodik, rivall. riad – ‘üvölt, harsan’:…merész ajakát hadi dalnak eresztvén / A riadó vak mélységet fölverje szavával (Vörösmarty); ‘ijed’; ‘‹álmából› fölrezzen’. Származékok és kapcsolt szavak: riadás, riadó, riadalom; riaszt, riasztás, riasztó; riogat. A ~ és a többi szó a rí származéka kezdő, műveltető, illetve gyakorító képzővel. A jelentések közül a hangadással kapcsolatosak az eredetiek; az ijedség mai jelentésköre a hirtelen hangadás keltette érzelmi állapotra utal. rian – ‘harsan, rivall’; ‘‹tó jege› zajosan megreped’. Származékai: rianó, rianás. A hangutánzó rí mozzanatos származéka. Lásd még riad. ribanc – ‘szajha’. A szláv eredetű, nyelvjárási ribál (‘tép, szaggat’) származéka lehet a játszi -nc képzőegyüttessel (mint lafanc, virgonc), elsődlegesen ‘rongy’ jelentéssel. A ‘rongy’  ‘szajha’ jelentésfejlődésre példa a cafat, ringyó. ribillió – ‘zűrzavar, kavarodás, felfordulás’. A rebellió alakváltozata, amely ebben az átvitt jelentésben rögzült. ribiszke – ‘ribizli’.

Kicsinyítő képzős alak egy elavult ribesz (‘ribizli’) szóból; ennek eredetéről lásd ribizli. ribizli – ‘bokron fürtösen termő, apró piros bogyójú, savanykás gyümölcs’. A bajor-osztrák ribisl átvétele; ez kicsinyítő képzős forma egy régi német ribes alakból, amely a latin ribes (‘ribizli’) megfelelője, és az arabon át a perzsa rébász szóra megy vissza, ámbár ez rebarbarafélét jelentett. A szóvégen a szillabikus l szokott feloldását találjuk (mint fuszekli, hokedli, kifli). Lásd még ribiszke. riboflavin – ‘a B2 vitamin kémiai neve’. A ribonsav és a latin flavus (‘sárga’) elemekből; az előbbi a latin arabinosum (‘arábiai’) származéka. ricercar – [ricserkár] ‘korai hangszeres zenei műfaj, a fúga elődje’. Olasz zenei szakszó, tkp. ‘keresés’, a szólamok egymás utáni futására értve. A ri- elem a nyomósító szerepű latin re- előtagnak, a cercar a népi latin circare (‘körben jár, keres’) igének a folytatója a circus (‘kör’) nyomán. Lásd még cirka, cirkál, cirkalom, cirkulál. richtig – ‘csak azért is, éppenséggel, no persze’: richtig engem szúrtak ki. A német richtig, azaz ‘helyes(en), pontos(an), valóban, éppen’ átvétele az igénytelen köznyelvben. ricinus – ‘olajos magvú növény, amelynek olaja hashajtóként használatos’. Latin szó, tkp. ‘kullancs, tetű’, a növény magva ugyanis e rovarokra emlékeztet. ricsaj – ‘lárma, zaj, kiabálás’. A szlovák ryčaj (‘rikoltozás’) átvétele; forrása a ryčať (‘ordít’) ige. Hangutánzó szó, s csak ezen a szinten rokon a magyar rikolt, rivall igékkel. rideg – ‘barátságtalan, elutasító, részvétlen ‹ember›’; ‘zord, sivár, kietlen ‹táj›’; ‘télen-nyáron szabad ég alatt tartott ‹jószág›’: rideg marha; ‘merev ‹anyag, fém›’; ‘‹régen, nyelvjárásokban› egyedülálló, nőtlen, magános ‹férfi›’: rideg legény. Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy a német ledig (‘magános, szabad, lekötetlen’) középfelnémet ledec, lidic formáiból ered. E nézetet támogatja, hogy a szó legkorábbról kimutatott példái ilyen jelentésűek; ellene szól viszont, hogy a szóeleji l  r hangfejlődést nehéz magyarázni. A szó mai elsődleges jelentésköre talán a hideg beleértésével teljesedett ki. ridikül – lásd retikül rigiditás – ‘merevség’. Latin szó, a rigidus (‘merev, kemény, hajlíthatatlan’) származéka a rigere (‘mered, gémberedik, duzzad’) igéből. Lásd még rigorózus. rigli – ‘tolózár, retesz’. A német Riegel (‘keresztgerenda, retesz’) átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint hokedli, kifli). rigmus – ‘tréfás vers, rímes mondóka’. A ritmus alakváltozata, amely jelentésében is elkülönült; a t  g hangváltozás talán a regös hatásának tudható be. rigó – ‘többféle énekes madár neve’: feketerigó, sárgarigó. Valószínűleg hangutánzó eredetű szó a rikkant, rikolt családjából. A k  g hangváltozásra kevés a példa, de tény, hogy igen régen történhetett, mert a 12. század végén a ~ már jelen alakjában bukkant fel. rigolyás – ‘bogaras, szeszélyes, kötekedő, különcködő’. Származéka: rigolya. A ~ a regulás (‘szabályokhoz túlzottan ragaszkodó’) régi alakváltozata; a latin regula a regere (‘irányít, szabályoz’) igéből való. rigorózus – ‘mereven szigorú’. Latin szó, a rigor (‘merevség, szigorúság’) származéka a rigere (‘mered, gémberedik, duzzad’) igéből. Lásd még rigiditás. rikácsol – ‘éles és kellemetlen hangon kiabál, énekel’. Hangutánzó szó, a rí származéka a köhécsel, kodácsol igékből ismerős gyakorító képzőegyüttessel és a (talán) mozzanatos -k elemmel, amely a rí más szórokonaiban is ott van (lásd rikít, rikkant, rikolt). rikít – ‘kiabál’; ‘‹szín› nagyon éles, szembántó’. Származéka: rikító. Hangutánzó szó, a rí származéka a (talán) mozzanatos -k elemmel, amely a rí más szórokonaiban is ott van (lásd rikácsol, rikkant, rikolt). rikkant – ‘felrikolt’. Származékai: rikkan, rikongat, rikkancs. Hangutánzó szó, a rí származéka a mozzanatos -k elemmel, amely a rí más szórokonaiban is ott van (lásd rikácsol, rikít, rikolt). A rikkancs ma általános jelentésében (‘mozgó újságárus’) vagy százéves, de sokkal régebben él, előbb ‘kacsa’, majd ‘kanász’ és ‘kikiáltó’ volt. rikolt – ‘hevesen, éles hangon kiált’. Származékai: rikoltás, rikoltoz. Hangutánzó szó, a rí származéka a (talán) mozzanatos -k elemmel, amely a rí más szórokonaiban is ott van (lásd rikácsol, rikkant, rikolt). riksdag – [ríkszdág] ‘a svéd országgyűlés’. A svéd rik (‘ország’) és dag (‘nap; ‹régen› gyűlés’) összetétele; a szó tükörfordítás a német Reichstag (‘birodalmi gyűlés, országgyűlés’) nyomán.

- 307 - oldal

a

achát

rím – ‘verssorok sorvégi összecsengése’. Származékai: rímes, rímel, rímelő, rímelés. A francia rime átvétele; ez az ófrancia rithme révén a latin rhytmus szóra megy vissza; eredete tehát azonos ritmus szavunkéval. A jelentésváltozás azon alapszik, hogy a ~ is azonos vagy rokon mozzanat szabályos visszatérése, akár a ritmus esetében. rima – ‘szajha’. Bizonytalan eredetű szó; egy feltevés szerint az orvosi latin rima pudendi (‘szeméremrés’) első elemével azonos, de ennek nyomós szempontok mondanak ellent. rimánkodik – ‘könyörög’. Bizonytalan eredetű szó; talán a rí származéka, amelynek képzésmódja a reménykedik mintáját követte. rinforzando – ‘fokozódó hangerővel ‹adandó elő›’. Az olasz rinforzando (‘erősítve’) a latin re- (‘újra’), in- (‘bele’) és az olasz forza (‘erő’) elemekből áll, az utóbbi a késő latin fortia révén a fortis (‘erős’) folytatója. Lásd még forte. ring – ‘szorító ‹ökölvívásban›’. Az angol ring (‘gyűrű, kör, szorító’) átvétele; ez az angolszász és ófelnémet hrinc (‘kör, gyűrű’) tanúsága szerint oldalági rokona korong szavunk szláv krong, krug előzményének. Lásd még ringli, ringlispíl. ringat – ‘himbál, ‹karjában› könnyeden ide-oda mozgat’; ‘valamely (kellemes) állapotba juttat’: álomba, ábrándokba ringat. Származékai: ringató, ringatás, ring, ringás, ringó. A ~ a renget (lásd reng) mély hangrendű alakváltozata; viszonyuk olyan, mint a nyekken–nyikkan, reszel–riszál szópárok tagjaié. A ring valószínűleg elvonás eredménye. ringli – ‘szardellagyűrű’; ‘fémkarika’. A német Ringel (‘gyűrűcske’) bajor-osztrák ringl, ringli alakjának átvétele. Lásd még ring, ringlispíl. ringlispíl – ‘körhinta’. A német Ringelspiel átvétele a Ringel (‘gyűrű’) és Spiel (‘játék’) elemek alapján. A német szó eredetileg egy lovasjáték neve volt: kör alakú pályán vágtató lovasoknak felfüggesztett karikán dárdát kellett keresztüldobniuk. Lásd még ring, ringli. ringló – ‘gömbölyű, édes, nagy szemű szilvaféle gyümölcs’. Az ausztriai német Ringlotte átvétele; ez az irodalmi német Reneklode változata; forrása a francia reine-Claude, azaz ‘Claude királyné’. Ezt a nevet a gyümölcs I. Ferenc francia király Claude, azaz Klaudia nevű feleségének tiszteletére kapta. A magyar szó korábbi ringlót alakjának t eleme azért kopott le, mert tárgyragnak érződött. ringyó – ‘szajha’. A rongy szóból, annak ikerített ringy-rongy formájából ered -ó kicsinyítő képzővel; a jelentések megfeleléséről lásd cafat, ribanc. rinocérosz – ‘orrszarvú’. Nemzetközi szó a latin rhinoceros, illetve előzménye, a görög rhinokerósz nyomán, a rhisz, rhinosz (‘orr’) és kerasz (‘szarv’) elemekből. Lásd még keratin, rinoplasztika. rinoplasztika – ‘orrformálás plasztikai sebészet útján’. Orvosi szakszó a görög rhisz, rhinosz (‘orr’) és a plasztika elemekből. Lásd még rinocérosz. ripacs – ‘himlőhely, rücsök’; ‘olcsó hatásokra törekvő, rossz színész’. Származékai: ripacsos, ripacskodik. Ismeretlen eredetű szó. Fenti második jelentése egy Ripacs nevű lezüllött kóbor színész nevéből ered, aki Szigeti József egyik vígjátékának figurája volt. Lásd még ripityára. ripakodik – ‘‹rá- igekötővel › ráförmed, rárivall’. A rí származéka a gyakorító, visszaható -kodik képzővel, de p eleme problematikus. Mivel a ~nak van régi és tájnyelvi rivakodik alakja is, feltehető, hogy a p a v helyett áll (mint szív  szipákol), maga a v pedig a rí tövéhez tartozik (síró-rívó). Kevésbé valószínű, hogy a p mozzanatos képző, mint az állapodik, ülepedik igékben. Lásd még rivall. ripityára – ‘darabokra ‹törik›’. Alighanem megszilárdult ragos alakulat a ripacs ripaty alakváltozatából, annak eredetibb ‘göröngy’ jelentése alapján; a ripatyára (‘morzsájára, darabjára’) második szótagjába hasonulásos i lépett be. riport – ‘(helyszíni) tudósítás’. – riporter: ‘(kiküldött) tudósító’. Az angol report (‘beszámol’), reporter átvétele az eredeti kiejtésnek megfelelő alakban. A report a francia rapporter folytatója; eredetéről lásd raport. riposzt – ‘visszavágás ‹vívásban›’; ‘talpraesett, csattanós válasz’. A francia riposte átvétele német közvetítéssel; előzménye az olasz risposta (‘találó válasz, visszavágás’) a rispondere (‘válaszol’) igéből; ennek előzménye a latin respondere a re- (‘viszont’) és spondere (‘ígér’) elemek alapján. ripők – ‘durva, pimasz, faragatlan fickó’. Ismeretlen eredetű szó. Nem lehetetlen, hogy köze van a ripacshoz, de ennek részletei tisztázatlanok. ripsz – ‘bordázott szövésű kelmefajta’. Vendégszó a német Rips nyomán; ez az angol ribs (‘bordák’) kiejtés szerinti átvétele.

ripsz-ropsz – ‘villámgyorsan, egykettőre’. A hangfestő eredetű német ripsraps ikerszó átvétele; a magyar hangalak o-ja talán a ripeg-ropog hatását, esetleg a beleértését mutatja. riska – ‘vöröses szőrű tehén ‹állatnévként is›’. A szlovák ryška átvétele; ez kicsinyített forma a rysavy (‘vöröses’) szóból. riszál – ‘‹derekát, csípőjét, farát járás vagy tánc közben› rázza, ideoda mozgatja’; ‘‹tájnyelven› nyiszál, csiszol’. Teljes jelentésköréből ítélve hangutánzó, hangfestő eredetű szó a reszel, távolabbról a rezeg, reszket családjából; ma általános jelentése már nem a hangzás, hanem a mozgás hasonlóságán alapul. ritardando – ‘késleltetve, meglassulva ‹adandó elő›’. Olasz zenei szakszó a ritardare (‘késleltet’) nyomán, amely a latin retardare folytatója; erről lásd retardál. ritenuto – ‘fokozatosan visszatartva ‹adandó elő›’. Olasz zenei szakszó a ritenere, ritenuto (‘visszatart’) nyomán, amely a latin retinere folytatója a re- (‘vissza’) és tenere (‘tart’) elemekből. ritka – ‘kevés darabban, példányban található’: ritka az ilyen őszinte ember; ‘aminek darabjai, elemei a szokottnál távolabb esnek egymástól’: ritka erdő, ritka haj; ‘különlegesen kiváló, nagyfokú’: ritka bölcsességről tett tanúságot. Származékai: ritkaság, ritkít, ritkítás, ritkul, ritkuló, ritkulás. Szláv eredetű szó: szerb-horvát rijetki, szlovák riedky (‘ritka’). A magyarba egy nő- vagy semlegesnemű déli szláv riedka, illetve riedko alak kerülhetett; a t zöngésség szerinti hasonulás eredménye. ritmus – ‘időbeli jelenségek szabályos váltakozása, visszatérése’: szívritmus; ‘versben, zenében különféle hangzó elemek (rövid– hosszú, hangsúlyos-hangsúlytalan) szabályszerű visszatérése’; ‘térbeli formák szabályos, arányos elrendezése’: az épület homlokzatának ritmusa. – ritmikus: ‘ritmusos, ütemes, szabályosan ismétlődő’. – ritmika: ‘a ritmus elmélete’; ‘a ritmus rendje, rendszere ‹valamely körben›’: az ókori görög ritmika. Tudományos és művészeti szakszócsalád a latin rhythmus, illetve előzménye, a görög rhüthmosz (‘szabályosan visszatérő mozgás, ütem, arány, rend’) nyomán; ez végső soron a rheó (‘folyik’) ige származéka. Lásd még reuma, rím, rítus. ritornell – ‘változó részek közt állandóan visszatérő zenei közjáték’; ‘háromsoros versszak axa rímképlettel’: Fresco-ritornell (Petőfi versének címe). Olasz irodalmi szakszó (ritornello), a ritorno (‘visszatérés’) kicsinyített alakja; latin előzménye azonos retúr szavunkéval. A ~ a német Ritornell átvétele. rítus – ‘vallásos szertartások megszabott rendje’. – rituális: ‘szertartási, szertartásos’. Nemzetközi szócsalád a latin ritus (‘szokás, szertartás’) nyomán, amely valószínűleg egy ősi indoeurópai rí- (‘megy, folyik’) tőből ered, így oldalági rokona a görög rheó (‘folyik’) származékainak is: lásd reuma, ritmus. rittyent – ‘hirtelen készít, összeüt’; ‘csap, üt, vág’: odarittyent. Hangutánzó eredetű szó. rivalda – ‘a színpadnak a nézőtér felőli pereme és a függöny közötti rész’: rivaldafény. Az olasz ribalta magyarosodott formája; ez azt a csapódeszkát jelentette, amely a színpad elején álló gyertya- illetve lámpasort takarta; forrása a rivolgere, rivolto (‘megfordít’) ige a latin revolvere nyomán; eredetéről lásd revolver. rivális – ‘vetélytárs’. – rivalizál: ‘vetélkedik, verseng ‹valakivel valamiért, valakiért›’. A latin rivalis átvétele; ez a rivus (‘patak, csatorna’) származéka, és főnévként olyan birtokszomszédok egyikét jelentette, akiknek közös öntözőcsatornából volt vízkivételi joguk. A szónak már az ókorban kialakult ‘(szerelmi) vetélytárs’ értelme. A rivalizál a francia rivaliser átvétele német közvetítéssel. Lásd még derivál. rivall – ‘‹rá- igekötővel › indulatosan, rikoltva kiált valakire’; ‘‹fúvós hangszer› harsány, éles hangon szól’. Származékai: rivalog, rivalgó, rivalgás. A rí származéka mozzanatos -ll képzővel (mint szökell); a v alighanem a rív- tőváltozat eleme (lásd sírás-rívás). Lásd még ripakodik. rizalit – ‘épületek közepén vagy sarkain előreugró, tagolt homlokzatrész’. A német Risalit átvétele; forrása az olasz risalto (‘kiemelkedés’) a risaltare (‘kiugrik, kiemelkedik’) igéből; latin előzménye a salire, saltum (‘ugrik’) nyomatékosító re- előtaggal. Lásd még szaltó. rizibizi – ‘zöldborsós rizskása’. Az ausztriai német Risibisi átvétele, amely a velencei olasz risi e bisi (‘rizs és borsó’) ételnévből származik; ennek elemei riso (‘rizs’) és biso (‘borsó’), utóbbi a latin pisum révén a görög piszosz (‘borsó’) szóra vezethető vissza. Lásd még rizottó, rizs. rizike – ‘ehető erdei gombafaj’. A szlovák rydzik átvétele; a szóvég a csiperke s hasonló

- 308 - oldal

a

achát

növénynevek analógiás hatására alakult ki. rizikó – ‘kockázat’. Az olasz risico átvétele a német Risiko közvetítésével. Eredete vitatott. Alighanem azonos a spanyol risco (‘szirt’) szóval, amely a latin resecare (‘levág’) származéka (lásd reszekál), tehát ‘levágott, meredek szirt’, amely az arra hajózók számára veszélyt jelentett. Más magyarázat szerint a ~ az arab rizk (‘természetbeni adó’) szó folytatója, s innen ered az ‘anyagi kár veszélye’ jelentés. rizling – ‘apró szemű borszőlőfajta’; ‘ebből készült fehérbor’. A tisztázatlan eredetű német Riesling átvétele. rizóma – ‘gyökértörzs’. Görög szó (rhidzóma) a rhidza (‘gyökér’) nyomán. rizottó – ‘zöldséges hússal kevert párolt rizs’. Az olasz risotto átvétele; ez a riso (‘rizs’) kicsinyített származéka. Lásd még rizibizi, rizs. rizs – ‘vízzel elárasztott talajon termő gabonaféle’; ‘ennek hántoltan fehér szemtermése, a belőle készült étel’. Az olasz riso északi tájnyelvi ris alakjának átvétele a szóvég zöngésülésével. Az olaszba a bizánci görög rizi vagy az arab ruzz révén került; ezek végső, valószínűleg indiai forrása tisztázatlan. rizsma – ‘papír mértékegysége, ötszáz, illetve ezer ív’. Az arab rizma (‘köteg, csomó’) átvétele északolasz tájnyelvi risma alakon keresztül; hangalakja úgy fejlődött, mint dézma  dézsma. ró – ‘‹vonalakat, jeleket, betűket› bekarcol, bevés’; ‘feljegyez ‹berótt vonalakkal›’: felró; ‘‹utat, területet› bejár’: az utcákat rója; ‘‹adót, kötelességet, büntetést› kivet, kiszab’; ‘rosszallását fejezi ki’: megró. Származékai: rovás, rovó, rovott, rovátkol, rovátka, rovátkás. Ősi örökség a finnugor korból: osztják rogatta (‘egy darabot levág’), cseremisz roem (‘vág, vés’). A ‘vés’ alapjelentésből a továbbiak annak alapján érthetők, hogy sokáig a tartozások vagy a jószág számontartása, az adó kivetése fapálcákba vésett rovátkák útján történt. A ‘bűnéül felró’ az adósság felrovására utal, s ebből adódik a megró, megrovás, iskolai rovó. Az utcát rója kifejezés annak emléke, hogy az adókivetők utcánként vették sorra a portákat, s a rovás alapján állapították meg vagy hajtották be az adót. Lásd még ravatal, rovancs, rovar, rovat. robber – ‘két nyert játékból álló játszma ‹bridzsben›’. A német Robber átvétele, ez viszont az angol rubberé, amelynek eredete ismeretlen, nincs ugyanis köze a rub (‘dörzsöl’) igéhez. robinzonád – ‘lakatlan szigetre vetődött(ek) kalandjairól szóló történet’. Defoe hősének, Robinson Crusoe-nak a nevéből; az -ád képzőféle megfelel a magyar Iliász, Zrínyiász szavakban álló -ásznak, és az előbbi cím francia Iliade formájának a végéről vonódott el. robog – ‘‹jármű ütemes robajjal› sebesen halad’; ‘‹gyors járművön› utazik, hajt’: a városba robogtak. Származékok és kapcsolt szavak: robogó, robogás; robban, robbant, robbanó, robbanás, robbantás, robbanékony; robaj, robajlik. Hangutánzó eredetű szócsalád; ez főleg a mozzanatos robban igében és származékaiban nyilvánvaló, a ~ mai jelentésköre viszont másodlagos a mozgás keltette zaj érzékeltetéséhez képest. roborál – ‘‹lefogyott, leromlott szervezetet› megerősít, feltáplál’ . – roboráns: ‘erősítő gyógyszer’. Orvosi szakszavak a latin roborare (‘erősít, edz’) nyomán, a robur, roboris (‘keményfa; erő, szilárdság’) szóból. Lásd még robusztus. robot1 – ‘úrdolga, jobbágyok kötelező ingyenmunkája a földesúr részére’; ‘kényszerből végzett, fárasztó munka’. Származékai: robotos, robotol. A német Robot átvétele; ez szláv eredetű, lásd rabota. Lásd még robot2. robot2 – ‘emberi munka fázisait önműködően végző gépezet’: konyhai robot, robotpilóta; ‘‹a fantasztikus irodalomban› emberi alakkal és intelligenciával bíró gépezet’: robotember. Karel Čapek „R.U.R” című fantasztikus regényében alkotta meg ezt a szót a cseh robota (‘munka’) szóvégi rövidítésével. Lásd még rabota. robusztus – ‘markos, tagbaszakadt’. Latin szó (robustus), a.m. ‘tölgyből, keményfából való; erős, kemény’, a robur (‘tölgyfa; erő, szilárdság’) származéka ennek korábbi robus alakja nyomán. Lásd még roborál rock – [rok] ‘az 1950-es években Amerikában kialakult lüktető, kemény ritmikájú tánczenei stílus’. – rocker: ‘rockzenekar tagja, rockénekes’; ‘motoron száguldozó fekete bőrruhás, rockrajongó fiatal’. A ~ angol szó, a.m. ‘ringat(ás), rángat(ás)’. rocska – ‘fejőedény, csöbör’. Szláv eredetű szó: szlovén ročka (‘kanna, korsó’), szlovák ručka (‘fogantyú’); ezek a szavak ‘kezecske’ jelentésűek, s eredetileg a különböző edények fülére, fogójára értődhettek. Nyelvjárási szó. rodeo – ‘cowboyok ügyességi versenye, rideg marhák és lovak betörése lóhátról közönség előtt’. Spanyol szó, tkp. ‘marhavásártér’ a rodear (‘körbejár, bekerít’) igéből, forrása a latin rotare (‘forgat’) a rota (‘kerék’) nyomán. Lásd még roletta, roller, rolni, roló, rondella, rondó, rotáció, rotunda,

rulett, rund. ródium – ‘a platinacsoportba tartozó nemesfém’. Tudományos szakszó a görög rhodon (‘rózsa’) szóból az elemek többségében szereplő latin -ium végződéssel, a fém színe alapján. Lásd még rododendron. ródli – ‘szánkó’. A német Rodel tájnyelvi rodl alakjának átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint kifli, rigli). rododendron – ‘havasi rózsa, bíbor virágú díszcserje’. Görög név (rhododendron) a rhodon (‘rózsa’) és dendron (‘fa’) elemekből. Lásd még ródium. rogy – ‘összeroskadva esik, dől’: térdre, földre rogy. Származékok és kapcsolt szavak: rogyadozik, rogyásig; roggyan, roggyant. Bizonytalan, talán hangutánzó, hangfestő eredetű szó. rohad – ‘‹szerves anyag› bűzös gázokat fejlesztve bomlik’; ‘‹személy› senyved’: börtönben rohad; ‘‹társadalom, intézmény› erkölcsileg bomlik, züllik’. Származékai: rohadt, rohadó, rohadás, rohadék, rohaszt. Feltehetőleg az ismeretlen eredetű, elavult roh (‘fekete’) származéka, a gyümölcs rohadása, seb üszkösödése során jelentkező feketés elszíneződés alapján. Kevésbé valószínű a hasonló jelentésű rothad igével való etimológiai kapcsolata. roham – ‘gyors katonai támadás’; ‘kóros tünetek hirtelen fellépése’: lázroham, köhögési roham; ‘hirtelen támadt erős felindultság’: őszinteségi roham. Származékai: rohamos, rohamoz. Nyelvújítási alkotás a rohan ige tövéből, az álom, folyam, öröm s hasonló szavak deverbális -m névszóképzőjével. rohan – ‘gyorsan fut, sebesen halad’; ‘gyorsan múlik’: rohan az idő. Származékai: rohanás, rohangál. Hangutánzó szó, a nagyobb tömegű és gyorsan mozgó tárgyak keltette zajokat, levegősuhogást imitálja. Lásd még roham, röhög. rojt – ‘csomózott szálakból álló szegélydísz ‹szőnyegen, szőttesen›’; ‘bojt’; ‘kopott ruhadarab szélén szabadon lógó szálak’. Származékai: rojtos, rojtosodik, rojtoz. Bizonytalan eredetű szó; lehet, hogy a rost jelentésben elkülönült alakváltozata. róka – ‘kutyaféle, bozontos farkú, nyúlánk testű ragadozó állat’; ‘ravasz ember’. A ravasz finnugor eredetű rav- vagy rov- tövéből származik kicsinyítő -ka képzővel: ravka  rauka  róka vagy rovka  rouka  róka. Lásd még rókázik. rókázik – ‘‹részegen› hány, okádik’. A róka szó igei származéka a régi rókát nyúz, rókát szaggat szólások ‘hány’ jelentése alapján. Ennek szemléleti hátterét nem ismerjük, de kétségtelen, hogy Európa-szerte általános hiedelem állhat mögötte. Az ilyen értelmű német einen Fuchs schinden, rupfen (‘rókát nyúz, szaggat’) éppenséggel lehetett a mi szólásaink mintája, de az angol fox vagy a francia renarder ‘hány’ jelentése tágabb összefüggéseket sejtet (fox, renard a.m. ‘róka’). rokfort – ‘csípős ízű, zölden erezett lágy juhsajt’. A francia Roquefort [rokfor] város nevéből. rokka – ‘fonásra való, lábbal hajtott hagyományos eszköz’. A germán nyelvekben általános, skandináv eredetű, ‘guzsaly’ jelentésű rokk (angol rock, dán rok, német Rocken) magyar származéka; szavunk közvetlen forrása vagy a német szó középfelnémet rocke előzménye, vagy inkább az azonos germán tőből való olasz rocca volt. Lásd még rakéta, rokolya. rokkan – ‘roskad, tömörül’; ‘‹többnyire meg- igekötővel› megnyomorodik’. Származékai: rokkant, rokkantság, rokkantsági. Az ige rok(k)- alapszava ősi örökség az ugor korból: vogul ravt(‘dob, vet’), osztják ragvel (‘lerogy’), rahta (‘lesüllyed’); a magyar -n mozzanatos képző. rokokó – ‘a barokkot követő cikornyás, parádésan díszítő 18. századi stílus’. Nemzetközi szó a francia rococo nyomán. Ez alighanem gúnynévként keletkezett, szabálytalan képzéssel, a rocaille (‘kagylódísz’) szóból, amely a roc (‘kő, szikla’) származéka a népi latin rocca nyomán; a kagylódísz a barokk és főleg a ~ kedvelt díszítő motívuma volt. rokolya – ‘szoknya’. A bajor-osztrák rockl, rockele (‘szoknya’) alakok feltehető középfelnémet előzményének átvétele hangrendi illeszkedéssel és palatalizációval: rockele  rokola  rokolya. rokon – ‘‹valakivel› családi kapcsolatban álló (személy)’; ‘‹rendszertani, leszármazási tekintetben vagy egyéniségben, felfogásban› közel álló (személy)’: rokon fajok, nyelvrokon, lelki rokon. Származékai: rokoni, rokonság, rokonsági, rokonít, rokonítás, rokontalan, rokontalanság. Egy rok- alapszó locativusi -n raggal megszilárdult alakja, amely eredetileg ‘közel’ jelentésű határozószó volt. Az alapszó ősi örökség az uráli korból: vogul rav- (‘megközelít’), osztják rahti (‘rokon’), finn rakas (‘kedves’), szamojéd rak (‘közel’); ezek nyomán egy ősmagyar rak igenévszó tételezhető fel ‘közeledik’, illetve ‘közelség’ jelentéssel. A határozóragos ~ szóban ‘közel’  ‘közeli’  ‘vérségileg közel álló (személy)’ jelentésfejlődés ment végbe.

- 309 - oldal

a

achát

Lásd még rokonszenv. rokonszenv – ‘ösztönös vonzódás’. Származékai: rokonszenves, rokonszenvez. Nyelvújítási szóalkotás a latin, végső soron görög eredetű szimpátia magyarítására. A -szenv elem természetesen a szenved kikövetkeztetett töve, ez az ige ugyanis a görög pathoszban rejlő értelmi kettősségnek (‘szenvedés, szenvedély’) megfelelően pozitív érzelem kifejezésére is alkalmas. Hasonló szóalkotás az ellenszenv, hasonszenvi. róla – ‘az említett személyről, dologról’. Ragos névmási alakulat, ablativusi -l ragos forma a rá alapszavából, birtokos személyjellel. rolád – ‘töltött hús- vagy süteménytekercs’. A francia roulade (‘hústekercs’) átvétele német közvetítéssel; a franciáénak megfelelőbb [rulád] ejtés talán a roló, roletta szavak hatására módosult. A francia szó a rouler (‘gördül, gördít’) származéka; ennek előzménye a késői latin rotulare (‘forog’) a latin rotula (‘kerekecske’) nyomán, amely a rota (‘kerék’) kicsinyített formája. Lásd még rodeó, roletta, roller, rolni, roló, rondella, rondó, rotáció, rotunda, rulett, rund. roletta – ‘felhúzható vászonredőny’. A bajor-osztrák rolette átvétele a szóvég latinosításával; francia forrása azonos rulett szavunkéval. Lásd még rolád, roller, roló, rondella, rondó, rotáció, rotunda, rund. roller – ‘kétkerekű, lábbal lökött, kormányozható játék jármű’. A német Roller átvétele a rollen (‘gördül’) ige nyomán; ez a francia rouler átvétele, amelynek eredetéről lásd rolád. Lásd még rodeó, roletta, rolni, rotáció, rotunda, rulett, rund. rolni – ‘tekercs, görgő’. A német Rolle (‘tekercs’) tájnyelvi rolln alakjának átvétele a szillabikus n szokott feloldásával (mint fecni, kalucsni, kapucni). A német szó az ófrancián keresztül a latin rota (‘kerék’) kicsinyített rotula alakjára vezethető vissza. Lásd még rodeó, rolád, roletta, roller, roló, rondella, rondó, rondella, rondó, rotáció, rotunda, rulett, rund. roló – ‘gördülő vászonfüggöny’; ‘redőny’. A német Rouleau ausztriai német Rollo formájának átvétele. Forrása, a francia rouleau (‘henger, tekercs’) a rouler igéből ered; ennek előzményeiről lásd rolád. Lásd még rodeó, roletta, roller, rolni, rondella, rondó, rotáció, rotunda, rulett, rund. rom – ‘elpusztult építmény maradványa’; ‘pusztulás nyomán megmaradt rész, töredék’: vagyona romjaiból él. Származéka: romos. Elvonás a romlik igéből. roma – ‘cigány’. Saját elnevezés: romani, romanoi. román1 – ‘újlatin nyelvet beszélő délkelet-európai nép tagja, e nép nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. A nép saját român nevéből, amely a latin Romanus (‘római’) szabályos fejleménye. Lásd még román2, román3, románc, romantika. román2 – ‘a gótikát megelőző, a római építészet hagyományait továbbfejlesztő középkori (építészeti) stílus’; ‘‹melléknévként› e stílusra jellemző, vele kapcsolatos’: román homlokzat; ‘a vulgáris latinból kialakult újlatin ‹nyelv›’: a román nyelvek. – romanista: ‘a román vagy újlatin nyelvek és irodalmak tudósa’. – romanisztika: ‘a román vagy újlatin nyelvekkel és irodalmakkal foglalkozó tudomány’. Nemzetközi szócsalád a francia roman, illetve romaniste szavak nyomán, amelyek végső soron a latin Romanus (‘római’) szóban gyökereznek. Lásd még román1, román3, románc, romantika. román3 – ‘‹régen› regény’: Szánkáz, s esik néha olyan is a szánba, / Amilyent nemigen tennének románba (Csokonai). A francia roman átvétele német közvetítéssel; ez az ófrancia romant, romanz (lásd románc) származéka, s eredetileg a középkori verses regényekre alkalmazták. Lásd még román1, román2, románc, romantika. románc – ‘középkori eredetű, a balladával rokon rövid elbeszélő költemény’; ‘viszonylag kötetlen formájú, érzelmes zenedarab’: Beethoven F-dúr románca; ‘érzelmes, szerelmes kapcsolat’. Nemzetközi szó a francia romance alapján, amely az ófrancia romanz folytatása. Forrása a késő latin Romanice határozószó a loqui Romanice (‘rómaiul beszél’) kifejezésből; ez a népi latinból lett utódnyelvekre utalt, szembeállítva őket a klasszikus latinnal. A szó provanszál, olasz, francia, spanyol megfelelői (romanz, romanza, romance) később az e nyelveken született költészetre értődtek, majd jelentésszűkülés révén annak egyes műfajaira. Lásd még román1, román2, román3, romantika. romantika – ‘19. századi irodalmi, művészeti irányzat, amely az érzelmek, a képzelet és az egyén szabadságát hirdette, és a klasszikus formák felbontására, újak teremtésére törekedett’. – romantikus: ‘a romantika jegyében álló’; ‘ezt az irányzatot követő (személy)’; ‘kalandos, rendkívüliségével vonzó, regényes’: romantikus házasság, romantikus táj. – romanticizmus: ‘romantika’. Nemzetközi szócsalád az angol romantic és romanticisme nyomán,

amely szavak a francia roman (‘regény’) ófrancia romant előzményéből képződtek. A magyar szavak a német Romantik, illetve Romantizismus átvételei latinosított formában; a romantikus magyar szóalkotás a ~ból a logika–logikus és hasonló szópárok mintájára. Lásd még román1, román2, román3, románc. rombol – lásd romlik rombusz – ‘négy egyenlő oldallal határolt, nem derékszögű négyszög’. – romboid: ‘két-két egyenlő oldallal határolt, nem derékszögű négyszög’. Matematikai szakszók a latin rhombus, illetve előzménye, a görög rhombosz (‘pergő guzsaly’) nyomán, amely a rhembomai (‘forog, bolyong’) származéka; a romboid a német Rhomboid átvétele, forrása a görög rhomboeidosz (‘rombuszhoz hasonló’) a rhombosz és eidosz (‘kép, képmás’) elemekből. romlik – ‘használhatóságából fokozatosan veszít ‹tárgy, szerkezet, ételnemű›’; ‘rossz irányba változik ‹egészségi állapot, erkölcsi érték, időjárás stb.›’; ‘‹régen› romba dől’: Mint bástya, feszült meg romlott torony alján (Arany). Származékok és kapcsolt szavak: romló, romlott, romlás, romladozik, romlékony, romlékonyság, romlatlan, romlatlanság; ront, rontó, rontás, rontott; rongál, rongálás; rombol, romboló, rombolás. Bizonytalan eredetű szócsalád; a rom- alapszó hangutánzó jellegű, amely a zuhanás, ütődés keltette tompább zajokat imitálja. A ront műveltető, a rongál gyakorító képzés; a rombol alakot talán a bömböl, dorombol, dörömböl példája hozta létre. Lásd még rom, roncsol, ronda, rongyos. róna – ‘síkság, alföld’. Származéka: rónaság. A szlovák rovný (‘egyenes’) nőnemű rovná alakjának, esetleg a rovina (‘síkság’) szónak az átvétele. Az utóbbi esetben a két nyílt szótagos tendencia alapján állt elő egy magyar rovna alak, majd a v vokalizációjával rovna  rouna  róna hangfejlődés zajlott le. roncsol – ‘rongál, pusztít, darabokra szaggat’; ‘‹fizikai hatás› tönkretesz’: savtól, sugárzástól roncsolt szövetek. Származékok és kapcsolt szavak: roncsolt, roncsoló, roncsolás; roncs. A ~ valószínűleg a romlik ige rom- tövéből származik egy olyan -sol, -csol képzővel, mely a szürcsöl, tapsol szavakban található. Más vélemény szerint a rongyoshoz tartozó rongyol igével függ szorosabban össze; a gy  cs megfelelésre példa: agyar  acsarkodik. Mivel feltehető, hogy a rongyos is a romlik szó etimológiai körébe tartozik, a két magyarázat nem áll messze egymástól. Lásd még rom, ronda. ronda – ‘igen csúf’. Származékai: rondaság, rondít. Bizonytalan eredetű szó; talán a romlik rom- alapszavából való gyakorító -d képzővel és a hinta, hulla, penge szavakban is élő melléknévi igenévképzővel. rondella – ‘körbástya’; ‘‹régebben› körszínház’. A német Rondell átvétele a szóvég latinosításával. Forrása a francia rondelle, kicsinyítő képzős forma a rond (‘kerek’) szóból, amely a latin rotundus (‘kerek’) folytatója a rota (‘kerék’) nyomán. Lásd még rolád, rodeó, roletta, roller, rolni, roló, rondó, rotáció, rotunda, rulett, rund. rondó – ‘egy témának közjátékokkal tarkított többszörös visszatérése mint zenei forma’; ‘francia eredetű, 13 soros versforma’; ‘kör alakú virágágy’. Nemzetközi szó a francia rondeau (‘korong; körben járás’) nyomán; ez az ófrancia rondel folytatója, vagyis közeli rokona rondella szavunk francia előzményének. Lásd még rolád, rodeó, roletta, roller, rolni, roló, rotáció, rotunda, rulett, rund. rongyos – ‘szakadozott, foszlott ‹ruha, kelme›’; ‘ilyen ruhában járó ‹személy›’. Származékok és kapcsolt szavak: rongyosodik; rongyol, rongyolódik; rongy. Vitatott eredetű szócsalád. A ~ talán a romlik szócsaládjának romtövéből ered, s rongyol alakja lehet a roncsol megfelelője (lásd ott). Más nézet szerint a rongy az alapszó, és ez ősi örökség a finnugor korból: osztják ratji (‘rongy’), cseremisz rondzsjem (‘fölfejt’). ront – lásd romlik rop – ‘‹gyors táncot› tüzesen, szenvedélyesen jár’: ropja a csárdást. Hangutánzó ige, a ropog közeli rokona. ropog – ‘pattogó hangot ad ‹repedező, eltörő tárgy, rágott kemény eledel, léptek alatt a fagyott hó, meggyújtott gally, tűzifa›’. Származékok és kapcsolt szavak: ropogó, ropogós, ropogás, ropogtat; roppan, roppanás, roppant, roppantott. Hangutánzó eredetű szócsalád. Lásd még reped, rop, roppant. roppant – ‘hatalmas’: Rongyos hadak, roppant hadak (Ady); ‘módfelett’: ez roppant fontos kérdés. A ropog családjába tartozó roppan ige befejezett melléknévi igeneve; a fenti jelentéskör kialakulásának legtöbb részlete tisztázatlan. roráté – ‘hajnali mise advent időszakában’: Bús és kopott volt az öreg Úr, / Paskolta, verte a ködöt, / Rórátéra harangozott (Ady). A mise szövegében szereplő zsoltárvers kezdősorából való: Rorate coeli desuper (‘Harmatozzatok, egek, a magasból’). A rorate a rorare (‘harmatozik’) ige többes felszólító alakja a ros, roris (‘harmat’) nyomán. Lásd még rozmaring, rozsólis. rosál – ‘sáncol ‹sakkban›’.

- 310 - oldal

a

achát

Képzőcserés változat a korábbi rosíroz szóból, amely a német rochieren átvétele. A német szó mintája a francia roquer (‘sáncol’) volt, amely a roc (‘szirt’) szóból származik, mivel ez volt a bástya(figura) korábbi neve, a sáncolás pedig a király és a bástya helycseréjéből áll. A német szó roch- eleme a rokon értelmű francia roche (‘szikla’) alakjának belekeveredésével magyarázható. rósejbni – ‘zsírban sült kerek burgonyaszeletek’. A bajor-osztrák rohscheiben átvétele a szillabikus n szokott feloldásával (mint flepni, kalucsni, racsni), a roh (‘nyers’) és Scheibe (‘korong, szelet’) elemekből. roskad – ‘rogyadozik, omladozik’; ‘töpped’: Roskad a kásás hó (József Attila). Származékok és kapcsolt szavak: roskadozik, roskatag, roskaszt. Az elavult roshad ige ros- tövének származékai, képzője a pirkadéval azonos. A ros- talán finnugor eredetű hangfestő szó: zürjén rizs (‘korhadt’), cseremisz raska (‘törékeny’), finn rohka (‘puha, laza’). Lásd még rost. rosseb – ‘vérbaj’; ‘‹szitokszóként› fene, nyavalya’: egye meg a rosseb, mi a rossebet akarsz? Elhomályosult összetétel: rossz seb. rost – ‘növényi szár vázát alkotó hosszú, vékony fonalak egyike’; ‘szövet szála, eleme’: a vászon rostjai; ‘testszövet szálszerű eleme’: izomrostok. Származéka: rostos. Bizonytalan eredetű szó. Talán az elavult roshad ros- alapszavának származéka az ige ‘foszladozik’ jelentése alapján, deverbális -t képzővel, a kert, hit képzésmódjához hasonlóan. Lásd még rojt. rosta – ‘szita’; ‘elbírálás, válogatás alkalmasság szempontjából’: kihullt a rostán. Származéka: rostál. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák rešeto. Régebbi resta alakjából sejthető, hogy a szó a két nyílt szótagos tendencia és a hangrendi illeszkedés alapján fejlődött: reseta  resta  rosta. rostély – ‘fém rács ‹védőrácsként, ételneműk parázs fölött sütésére›’. Származékai: rostélyos, rostélyoz. A német Röster nyelvjárási roster alakjának átvétele; a szóvég elhasonulással és palatalizálódással alakult ki: roster  rostél  rostély. A német szó a rösten (‘tűz fölött pörköl’) származéka a Rost (‘rostély’) nyomán. rostokol – ‘vesztegel’. A régi rostok (‘menetelő katonák pihenője’) származéka; forrása a bajor-osztrák rasttag (‘pihenőnap’) a német Rast (‘pihenés’) és Tag (‘nap’) elemekből. roszog – ‘sercegő, ropogó hangot ad ‹pl. szemcsés anyag cipőtalp alatt›’. Hangutánzó szó. rossz – ‘kellemetlen’; ‘‹használat céljára› meg nem felelő’; ‘működésképtelen’; ‘erkölcsileg helytelen’; ‘fegyelmezetlen, engedetlen ‹gyerek›’; ‘‹főnévként› hátrányos dolog; gonoszság’. Származékai: rosszaság, roszszalkodik, rosszabbodik, rosszall, rosszalló, rosszallás. Valószínűleg ősi örökség a finnugor korból: zürjén rudzs (‘fáradt, lankadt’). Ha az egyetlen rokonnyelvben adódó példa perdöntő, akkor a magyarban ‘fáradt, gyenge, sovány’  ‘hitvány’  ‘silány’ jelentésfejlődés ment végbe. rotáció – ‘körforgás’: rotációs nyomtatás. – rotor: ‘villanymotor forgórésze’; ‘helikopter csavarszárnya’. Technikai szakszavak a latin rotare, rotatum (‘forgat’) nyomán, melynek forrása a rota (‘kerék’). Lásd még rolád, rodeó, roletta, roller, rolni, roló, rondella, rondó, rotunda, rulett, rund. rotacizmus – ‘az r hang belépése más hang (főleg sz hang) helyébe’. Nyelvészeti szakszó a görög rhó (‘r betű’) nyomán. A ~ példái: a német kiesen (‘választ’) ige kor, erkoren alakjai; angol was (‘volt’) német war megfelelője. rothad – ‘rohad, tesped’; ‘bomlik, züllik, hanyatlik’. Származékai: rothadó, rothadás, rothaszt. Vitatott eredetű szó. Alighanem a rút származéka a bűnhődik, hírhed, vénhed szavak denominális igeképzőjével, eredetileg tehát ‘megrútul’. Az is lehet, hogy a rohad igével kapcsolatos; ezt a feltevést erősíti, hogy a két ige jelentésköre szinte teljesen azonos, gyengíti viszont, hogy hangtanilag és alaktanilag a két igét bajos közös nevezőre hozni. rotunda – ‘kerek épület, körbástya’. Latin szó, a rotundus (‘kerek’) nőnemű alakja a rota (‘kerék’) alapján. Lásd még rolád, rodeó, roletta, roller, rolni, roló, rondella, rondó, rotáció, rulett, rund. rotweiler – ‘nagy testű, sima szőrű őrző-védő kutya’. A németországi Rottweil város nevéről, ahol a fajtát kitenyésztették. rotyog – ‘‹erjedő vagy forrásban lévő folyadék› bugyborékoló hangot ad’. Származékai: rotyogás, rotyogtat. Hangutánzó eredetű szó. rovancs – ‘leltár’; ‘pénztári ellenőrzés’. Származéka: rovancsol. Nyelvújítási szóalkotás a ró igéből, annak ‘feljegyez, kivet’ jelentése alapján, a lebbencs, puffancs, rikkancs szavakéhoz hasonló képzéssel. Elavulóban lévő szó.

rovar – ‘az ízeltlábúak legnagyobb fajszámú osztályába tartozó állatok: bogarak, lepkék, hártyásszárnyúak stb. megnevezése’. Nyelvújítási szó a latin insecta (tkp. ‘bemetszettek’) magyarítására. Pólya József ötlötte ki mint a ró (‘karcol, metsz’) -r képzős származékát a lovar s hasonló szavak mintájára. Egy ideig versengett vele a Bugát Pál alkotta robar, a ro(vátkolt) bar(om) összerántott formája, ám hamarosan a ~ kerekedett felül. Lásd még rovancs, rovat. rovat – ‘táblázatos kimutatás oszlopa’; ‘azonos célú költségvetési tételek összessége’; ‘azonos jellegű vagy tárgykörű közlemények, cikkek állandó helye újságban, folyóiratban’: levelezési rovat, tárcarovat. A ró ige nyelvújítási származéka, talán a táblázatokat elválasztó vonalak vagy az egymás alá rótt sorok alapján. royalizmus – ‘királypártiság, királyhűség’. – royalista: ‘királyhű (személy)’. Nemzetközi szócsalád a francia royalisme és royaliste alapján; e latin-görög képzésű szavak alapja a royal (‘királyi’) melléknév a roi (‘király’) nyomán; ez a latin rex, regis (‘király’) folytatója. Lásd még regále, régens, regnál. rozé – ‘kékszőlő-fajták gyors feldolgozásával nyert könnyű, halványvörös vagy rózsaszínű bor’. A francia rosé (‘rózsaszín’) átvétele; alapja a rose (‘rózsa’), amely a latin rosa folytatója, s végső forrása a görög rhodon. Lásd még rododendron, rozetta. rozetta – ‘rózsaablak’; ‘többszirmú, kerek díszítő elem’. Francia szó (rosette) latinosított formája, kicsinyített forma a rose (‘rózsa’) alapján; eredetéről lásd rozé. rozmár – ‘a fókával rokon nagy testű tengeri emlős’. Az újkori latin állattani szakszó, a rosmarus átvétele a szóvég elhagyásával (mint angyal, apostol stb.); ez a norvég rosmaar szóból való. A norvég szó a rosvhal eltorzult formája a skandináv ros(s) (‘ló’) és hval (‘bálna’) elemekből; az elnevezés az állat lónyerítéshez hasonló hangján alapszik. Az összetétel tagjai fordított sorrendben szerepelnek az angol, holland walrus, német Walross, svéd vallross és dán hvalros (‘rozmár’) szavakban. rozmaring – ‘halványkék virágú illatos, örökzöld félcserje’. Nemzetközi szó a latin rosmarinus nyomán, amely a ros marinus (‘tengeri harmat’) kifejezésből vonódott össze. A magyar szó vagy a latinból, vagy az északolasz rozmarin alakból való; a szóvégi -g másodlagos járulékhang, mint pl. a puszpáng esetében. Lásd még rozsólis. rozzant – ‘düledező, megroskadt, megrokkant’. Származékai: rozzan, rozoga. A szócsalád alapszava egy hangutánzó, hangfestő ige, amely a ráz, rezeg, reszket igékben is megtalálható. Mély és magas hangrendű változataik párhuzamot alkotnak: rezeg-rozog, rezzen–rozzan. rozs – ‘a búzánál igénytelenebb gabonanövény’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák raž. Indoeurópai rokonságához tartozik a német Roggen. rózsa – ‘tüskés szárú, illatos virágú kerti cserje’; ‘ennek virága’. Származékai: rózsás, rózsáll. A latin rosa átvétele; a z  zs hangmegfelelésre példa a bazsalikom, muzsika, petrezselyem. A latin szó a görög rodon folytatója. rozsda – ‘vas felületén nedvesség hatására keletkezett barna, lyukacsos oxidréteg’. Származékai: rozsdás, rozsdáll, rozsdásodik, rozsdásodás. A bolgár razsda átvétele; ez közeli rokona ragya szavunk szláv előzményeinek. rozsólis – ‘fűszeres likőrféle’: Így pancsolta össze Horváth uram nagy fifikával a rozsólist (Mikszáth). Az újkori latin ros solis (‘a nap harmata’) kifejezés rossolis, rosolis változatából keletkezett, a zs hang eredetére nézve lásd rózsa. A latin név alighanem hangzatos kereskedelmi elnevezésként keletkezett. rozsomák – ‘borzféle, nagytestű ragadozó állat’. Sok nyelvben otthonos vándorszó; valószínűleg szláv eredetű, s terjesztésében a legnagyobb szerepe a lengyel rosomak szónak volt; lehet, hogy a magyarba is onnan származott át. rögbi – ‘tojásdad labdával játszott labdarúgás-szerű csapatjáték, melyben kéz is érintheti a labdát’. Rugby angol város nevéből, amelynek iskolája kezdeményezte ezt a játékot. römi – ‘francia kártyával játszott kártyajáték’. A tisztázatlan eredetű angol rummy átvétele. röntgen – ‘nagy áthatoló képességű elektromágneses sugarakkal működő’: röntgenkészülék; ‘ilyen sugarakkal készült’: röntgenfelvétel. Tudományos szakszó a sugárzás fölfedezőjének, Konrad Röntgen német fizikusnak a nevéből. rubato – [rubátó] ‘kötetlen, oldott tempóban ‹adandó elő›’. Zenei szakszó az olasz rubare, rubato (‘elrabol’) igéből, úgy értve, hogy ‘elrabolja a pontos mértéket’. rubel – ‘orosz ‹és egy ideig szovjet› pénzegység’.

- 311 - oldal

a

achát

Orosz szó (rublj) a rubitj (‘levág’) igéből; ez annak emlékét őrzi, hogy kezdetben ezüst rudakból vágtak le a kifizetendő összegnek megfelelő értékű darabokat. rubeola – ‘rózsahimlő’. Latin orvosi szakszó, kicsinyített nőnemű alak a rubeus (‘pirosas, szederszínű’) melléknévből, a rubere (‘piroslik’) ige alapján. Lásd még rubídium, rubin, rubrika, rúzs. rubídium – ‘viaszlágyságú, ezüstfehér alkáli fémes elem’. Újkori szóalkotás a latin rubidus (‘piros’) nyomán, az elemeknél gyakori -ium végződéssel; végső forrása a rubere (‘vöröslik’) ige annak alapján, hogy az elem színképében a vörös vonalak a legerősebbek. Lásd még rubeola, rubin, rubrika, rúzs. rubin – ‘élénkvörös színű drágakő’. Nemzetközi szó a latin rubeus (‘vörös’) középlatin rubinus származékából, melynek forrása a rubere (‘vöröslik’) ige. A magyarba a német Rubin jutott. Lásd még rubeola, rubídium, rubrika, rúzs. rubrika – ‘rovat, hasáb ‹hivatalos iratban, jegyzéken›’. Latin szó, a rubrica terra (‘vörös föld, vörös festék’) kifejezés önállósult első eleme, amely már az ókorban ‘törvény, törvénycikk’ jelentést vett fel, mivel a törvények címét vörössel írva emelték ki. Végső forrása a rubere (‘vöröslik’) ige. Lásd még rubeola, rubídium, rubin, rúzs. ruca – ‘kacsa’. Hangutánzó eredetű állathívogató szó, a réce mély hangrendű párja. ruccan – ‘fölkerekedik, megy, rándul ‹valahova›’: kiruccanás. Hangutánzó, hangfestő eredetű szó, felépítésében a koccan, loccsan alaktani mintáját követi. rúd – ‘fából, fémből való hosszú, hengeres vagy szögletes tárgy’: kocsirúd, aranyrúd, rúdugrás. Származékai: rudas, rudal, rudacska. Ismeretlen eredetű szó. rudimenta – ‘elemi ismeretek, alapok’. – rudimentális: ‘elemi, alapvető ‹tények, ismeretek›’; ‘durva, elnagyolt’; ‘fejletlen, csenevész, csökevényes’. – rudimentum: ‘korábbi fejlődési fokra utaló, elcsenevészedett szerv, csökevény’. Nemzetközi szócsalád a latin rudimentum (‘első kísérlet, kezdemény’) nyomán, amelynek a többes semleges formája a ~; forrása a rudis (‘nyers, durva’) szó. rúg – ‘kilendített lábbal erős ütést, lökést ad’; ‘‹fegyver elsütéskor› hátrafelé vágódik’; ‘‹bizonyos összeget› kitesz’: az útiköltség ötvenezerre rúgott. Származékai: rúgás, rúgós, rúgtat, rugdos, rugdal, rugódozik, rugódik, rugaszkodik, rugdalódzik, rugó, rugós, rugózik, rugékony, rugany, ruganyos, rugalmas, rugalmasság. Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi örökség az ugor korból: osztják ronk- (‘vízben gázol’). Ez a mozgás is, akárcsak a rúgás, a lábak erőteljes lendítésével jár. Lásd még berúg, ruggyanta. ruggyanta – ‘gumi’. Nyelvújítási szóalkotás a rugó (lásd rúg) és gyanta elemekből; ez tükörfordítás a német Federharz (‘gumi’) elemei nyomán. Elavult szó. ruha – ‘testünkön viselt textil készítmény’; ‘felsőruházati darab’; ‘‹szlengben› verés’. Származékai: ruház, ruházat, ruhácska, ruhátlan, ruházkodik. A ‘verés’ jelentés a szleng megruház (‘megver’) igéből való elvonás. Szláv eredetű szó: szerb-horvát ruho, szlovén ruha, szlovák rúcho (‘ruha’). rukkol – ‘‹nagyobb katonai egységben› vonul’; ‘húzódik ‹valamerre›’: közelebb rukkol; ‘‹be- igekötővel› bevonul katonának’; ‘‹kiigekötővel › előhozakodik’: kirukkolt a nagy ötlettel. A német rücken (‘mozdul, indul, vonul’) bajor-osztrák rucken formájának átvétele régi katonai nyelvünkben; ebben a jelentéskörben elavult szó. rulett – ‘forgó koronggal és benne gördülő golyóval játszott szerencsejáték’. Francia szó (roulette), kicsinyített forma a rouelle (‘kis kerék’) nyomán, amely a népi latin rotula folytatója a rota (‘kerék’) szóból. Lásd még rolád, rodeó, roletta, roller, rolni, roló, rondella, rondó, rotáció, rotunda, rund. rum – ‘cukornád melaszából főzött pálinka’. Nemzetközi szó az angol rum nyomán; ennek eredetéről több elmélet van. Talán rövidült alak egy rumbullion (‘felfordulás, rumli’) szóból, amely a rumble (‘zúg, dörömböl’) tréfás származéka Barbados szigetéről. Lásd még rumli. rumba – ‘kubai eredetű, páros ütemű társastánc’. Bizonytalan eredetű spanyol szó. rumli – ‘felfordulás, zajos jelenet’. Származékai: rumlis, rumlizik. A német Rummel (‘lárma, nyüzsgés, forgatag’) bajor-osztrák ruml alakjának átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint kifli, rigli). A német rummeln (‘zúg, zajong’) hangutánzó jellegével oldalági rokona az angol rumble igének (lásd rum). rúna – ‘ógermán rovásírás, illetve ennek egy-egy betűjele’. Ősi germán szó, tkp. ‘titok, titkos ismeret’, a ~írás ugyanis eredetileg kultikus tárgyú feljegyzésekre volt használatos. rund – ‘menet, forduló ‹sportban›’; ‘‹ivók között› kör, amelyben

mindenki sorra kerül’: fizetett két rund sört. A német Rund átvétele; forrása a francia rond (‘kör’), a latin rotundus (‘kerek’) folytatója a rota (‘kerék’) alapján. A fenti első jelentés a rokon eredetű angol round hatását mutatja. Lásd még rolád, rodeó, roletta, roller, rolni, roló, rondella, rondó, rotáció, rotunda, rulett, tondó. rúpia – ‘pénzegység Délkelet-Ázsia több országában’. Hindi szó (rúpijah), forrása a szanszkrit rúpja (‘vert ezüst’) a rúpa (‘szépség’) tőből. rusnya – ‘förtelmes, csúf, piszkos, alávaló’. Valószínűleg déli szláv eredetű szó: szerb-horvát ružan, szlovén ružen (‘ocsmány, ronda’). A magyarba ezek valamelyikének nőnemű ružna alakja kerülhetett, amelyben a zs hang zöngétlenné vált, a n palatalizálódott. ruszin – ‘kárpát-ukrán, az észak-keleti Kárpátokban élő keleti szláv népcsoport tagja, nyelve’. – rusznyák: ‘ugyanaz’. A ~ kárpát-ukrán szó, a rusznyák a szlovák Rusniak átvétele; mindkettő végső soron kapcsolatos az orosz russzkij szóval is. Lásd még russzicizmus, ruszki, rutén. ruszki – ‘orosz’. Az orosz russzkij magyar megfelelője, bizalmas, még inkább gúnyos megnevezés. Lásd még russzicizmus. ruszli – ‘orosz hal, ecetes, sós, hagymás hering’. Magyar fejlemény a német Russe (‘orosz; svábbogár; orosz hal’) többes Russen alakja nyomán; ebből először egy ruszni szóalak jött létre, majd képzőcserével ~. Végső forrása azonos a russzicizmus szó tövével. ruszni – lásd ruszli russzicizmus – ‘az orosz nyelvre jellemző sajátos kifejezési forma’; ‘ez más nyelvben mint idegenszerűség’. Latinos-görögös nyevtudományi szakszó az anglicizmus, gallicizmus és hasonlók mintájára az orosz russz(kij) tőből, amely a Rusz (‘keleti szláv fejedelemség’) névre utal; ez finnugor eredetű, és északi germánt, vikinget jelent, pl. finn ruotsi (‘svéd’). Az elnevezés alapja, hogy az első orosz államot, a kijevi Ruszt a varég (viking) Oleg (Helgi) alapította meg. Lásd még ruszin, ruszki. rusztikus – ‘paraszti, falusias’; ‘mesterkéletlen, falusiasan egyszerű’; ‘faragatlan, műveletlen’. – rusztika: ‘nyerskő falazat durván kinagyolt vagy mesterségesen érdesített kövekből’. Nemzetközi szócsalád a latin rusticus (‘falusi, egyszerű, faragatlan’) nyomán, a rus, ruris (‘falu’) szóból. rút – ‘nagyon csúnya’; ‘aljas, felháborító’. Származékai: rútság, rútít. Bizonytalan eredetű. Talán a finnugor korból való ősi hangfestő szó: osztják ratak (‘törékeny’), cseremisz rot lijes (‘korhad, rohad’). A magyar szó jelentése a rothadás undokságával kapcsolatban alakulhatott ki. ruta – ‘zöldessárga virágú, erős szagú félcserje’. Sok nyelvben elterjedt vándorszó a görög rüté nyomán; a magyarba az olasz vagy a (botanikai) latin ruta közvetíthette. rutén – ‘keleti szláv’; ‘ruszin’. A latin Ruthenius (‘orosz’) származéka. Lásd még ruszin, ruténium. ruténium – ‘szürkésfehér, kemény fémes elem’. Tudományos szakszó az elemekre jellemző -ium szóvéggel, forrása Ruthenia, Oroszország középkori latin neve. rutin – ‘nagyfokú jártasság, ügyesség ‹valamiben›’; ‘a gyakorlottság alapján, önállóság nélkül is végrehajtható’: rutinfeladat. Francia szó (routine), tkp. ‘megszokás, bejárt úton haladás’, a route (‘út, útvonal’) származéka; az utóbbi a latin via rupta (‘tört út’) önállósult második eleméből való a rompere, ruptum (‘tör’) alapján. Lásd még eruptív, marsruta. rúzs – ‘ajakfestésre való, többnyire vörös színű festék(rudacska)’; ‘piros arcfesték’. A francia rouge (‘vörös’) átvétele az eredeti kiejtésnek megfelelően; forrása a latin rubeus (‘vörös’) a rubere (‘vöröslik’) igéből. Lásd még rubeola, rubídium, rubin, rubrika. rücskös – ‘ragyás’; ‘érdes, kidudorodásokkal teli ‹felület›’. Származékai: rücsköl, rücsök. Bizonytalan eredetű szócsalád; a rücsök utólagos elvonás; feltételezett rücs- alapszava talán a rügy, kevésbé valószínűen a rög szóval kapcsolatos. rügy – ‘növény ágán, szárán dudor, melyből levél, hajtás fejlődik ki’. Származéka: rügyezik. Ismeretlen eredetű szó. rüh – ‘egy atka által okozott viszkető bőrbetegség’. Származékai: rühes, rühesség, rühesedik, rühell. Ismeretlen eredetű szó. rükverc – ‘hátramenet’. Származéka: rükvercel. A német rückwärts (‘hátrafelé’) átvétele a Rücken (‘hát’) és -wärts (‘felé’) elemekből; az utóbbi ősi germán szóelemre megy vissza, amely a latin vertere, azaz ‘‹valamerre› fordul’ igével áll rokonságban. rüszt – ‘a lábfej felső, domború része’. A német Rüste (‘hajó orrán előrenyúló horgonyfüggesztő gerenda’) átvétele. Lásd még rüsztung. rüsztung – ‘‹katonai› menetfelszerelés’.

- 312 - oldal

a

achát A német Rüstung (‘páncélzat, fegyverzet’) átvétele a rüsten (‘felkészít, felfegyverez’) igéből. Lásd még rüszt.

S sábesz – ‘szombat’. – sábeszdekli: ‘zsidó férfiak kis kerek fekete sapkája, amelyet a fejtetőn viselnek’. Jiddis szavak, forrásuk a héber sabbáth, tkp. ‘pihenés’ a sábath (‘pihen’) igéből, illetve a német Deckel (‘fedő’) a decken (‘befed’) nyomán. sablon – ‘mintadarab’; ‘rajzminta’; ‘önállótlanul utánzott, megmerevedett minta’; ‘elkoptatott kifejezés’. A német Schablone régi schablon formájának átvétele; előzménye a középholland schampelioen; a szó eleje a német schaben (‘kivakar’) ige analógiájára alakult ki. A holland szó forrása talán a francia échantillon (‘minta’) volt, az ófrancia eschantiller (‘árusok mérlegét ellenőrzi’) ige származéka, végső forrása a latin scandere (‘felhág’). saccol – ‘felbecsül, hozzávetőlegesen megállapít’: mennyire saccoljátok a várható veszteséget? A német schätzen (‘felbecsül’) bajor-osztrák schatzen alakváltozatának átvétele; forrása a Schatz (‘kincs’) szó. Lásd még sarcol. sáfár – ‘intéző, gazdatiszt, ispán’. Származéka: sáfárkodik. A középfelnémet schaffer (‘alkotó; intéző, gazdatiszt’) átvétele hangrendi illeszkedéssel; forrása a schaffen (‘alkot, elrendez, intéz’) ige. Régies szó. Lásd még seft. sáfrány – ‘krókusz’; ‘ennek sárga változata, amely fűszer- és festőnövényként is használatos volt’. A késői latin safranum átvétele német közvetítéssel; forrása az arab zaferán. saga – [szága] ‘legendás hősökről szóló kora középkori skandináv monda, prózai elbeszélés’. Óskandináv szó, tkp. ‘elmondás’, rokona a német sagen, angol say, svéd säga (‘mond’) igéknek. sah – ‘perzsa uralkodó’. Nemzetközi szó az újperzsa sáh (‘király’) nyomán; előzmény az óperzsa khsájathija, azaz ‘király’, tkp. ‘irányító, uralkodó’. Lásd még sakk. saját – ‘hozzá tartozó, tulajdonát képező, őt magát illető’; saját vagyonát áldozta rá, a saját érdekedben; ‘‹főnévként, birtokos személyjellel› tulajdona’: ez az ő sajátja. Származékai: sajátság, sajátos, (el)sajátít, (ki)sajátít, sajátságos, sajátosság. Ismeretlen eredetű szó. sajdít, sajdul – lásd sajog sajka – ‘kis csónak’. Alighanem olasz eredetű szó, de forrása vitatott. Valószínűbben egy tisztázatlan eredetű régi saica (‘levantei teherhajó’) átvétele, amely nyelvünkben is ‘folyami hadihajó’ jelentéssel szerepelt a 16. század előtt. Mivel legelső, 14. századi adatában saytias alakot találunk, forrása az ugyancsak régi olasz saettia (‘gyors, könnyű gálya’) is lehetett; ez a latin sagitta (‘nyíl’) folytatója, és a szó már a késő latinban felvette a ‘gyors gálya’ jelentést. sajnál – ‘szán, részvétet érez’: úgy sajnálom szegénykét; ‘szomorkodik valaminek elvesztése miatt’; ‘bánja ‹hogy valamit tett vagy nem tett›’; ‘nem szívesen szán rá ‹valamire›’: sajnálja az időt, pénzt, fáradságot. Származékai: sajnálat, sajnálatos, sajnálkozik; sajna, sajnos. Ismeretlen eredetű ige, bár nem lehetetlen, hogy egy saj- alapszó származéka mozzanatos és gyakorító n+l képzőegyüttessel. Ez esetben a saj- azonos volna a sajog alapszavával, a ~ pedig ezt jelenetén: ‘fájlal’. A sajna, sajnos módosítószók késői szóalkotások. sajog – ‘tompán, de tartósan vagy lüktetve fáj’: sajog a sebem, sajog a szíve; ‘‹régen, és nyelvjárásokban ma is› csillog’: Fénylik mint nap, sajog mint arany (Szent László-ének, 16. század). Származékai: sajdul, sajdít. Bizonytalan eredetű szó. Ha a ‘fénylik’ jelentése az elsődleges – ez mindenesetre jóval korábban jelentkezik írott forrásainkban –, akkor a csillog alakváltozata; a cs  s hangváltozásra példa a csekély–sekély vagy a kicsi–kis szópár. Ez esetben a ma általános jelentés talán a heves fájdalmat kísérő látási zavarokkal kapcsolatban jött létre: „csillagokat lát a fájdalomtól”. Az is lehetséges, hogy a ‘fáj’ jelentésű ~ ige egészen más eredetű: sajtöve azonos a sajnál kikövetkeztethető, bár nem igazolható sajalapszavával. sajt – ‘túróból érleléssel készített tejtermék’; ‘húsból vagy gyümölcsből sajtformára készített eledel’: disznósajt, birsalmasajt. Ótörök eredetű: karakalpak csigit, csuvas csagat. A magyarba egy ócsuvas *sigit alak kerülhetett veláris i-vel, amelyből sagat, majd sagt  saht  sajt lett. sajtár – ‘fejőedény, rocska’. Alakváltozatok: zséter, zsedér, zsétár, zsótár, sejtér, setár, sitár. A német Sechter (‘régi gabonamérték; merítőedény’) ófelnémet sehtari előzményének átvétele; a -ht  -jt hangváltozás példája a

sajt. A szó a latin sextarius (‘hatodrész mint gabonamérték’) folytatója a sex (‘hat’) számnévből. sajtó – ‘prés’: borsajtó; ‘nyomdagép’; ‘a hírlapok összessége’. Származékai: sajtol, sajtolás. Bizonytalan eredetű szó. Feltehető saj- alapszava talán ősi örökség az ugor korból: osztják sojtag (‘nehéz rénszán’), sojleti (‘túlterhelt csónak elsüllyed’). A fentiek soj- töve ‘nyom, szorít’ jelentésű. Lásd még satu. sakál – ‘a kutyával rokon dögevő ragadozó’. India eredetű állatnév, amely a perzsa sagál, majd a török çakal és a francia chacal révén terjedt el; a magyarba a német Schakal közvetítette. sakk – ‘hatvannégy kockás táblán harminckét figurával játszott, keleti (indiai) eredetű játék’; ‘az ellenfél királyát közvetlenül fenyegető lépés; ennek bemondása’: sakkot ad, sakkot mond. – sakk-matt: ‘a játszma végét jelentő állás, amikor a megtámadott király nem tud szabad mezőre lépni’. A ~ (különféle formákban) sok nyelvben otthonos szó a perzsa sáh (‘király’) nyomán (lásd sah), amely a játék legértékesebb figurájának a neve; Európába a játékot és a nevet az arab sáh közvetítette. A sakk-matt az arab as-sáh máta (‘a király meghalt’) kifejezés két középső szótagjából ered. a magyarba a német Schach közvetítette. sakter – ‘metsző, izraelita hitközségi alkalmazott, aki az étkezésre szánt állatok rituális előírás szerinti, kóser levágását és feldarabolását végzi’. Jiddis szó (schachter), a héber sáhat (‘levág’) származéka. sál – ‘nyakban hordott hosszúkás kendő’. Sok nyelvben otthonos szó a perzsa sál nyomán, amely az indiai Sáliát város nevével kapcsolatos, ahonnan e ruházati cikk elterjedt. A magyarba a német Schal vagy a francia châle közvetíthette. salabakter – ‘begyöpösödött, szenilis vénember’: vén salabakter; ‘‹régen› kopott, szakadt öreg könyv’. A német Schaarwachter (‘járőrkatona’) bajor-osztrák scharwachter alakjának átvétele a Schaar (‘sereg’) és Wachter (‘őr’) elemek alapján; a németben is kialakult ‘ódivatúan öltöző férfi’ és ‘öreg könyv’ jelentése. A magyar szóban a belső mássalhangzó-torlódást járulékhang oldotta, majd r  l elhasonulás és v  b, illetve ch  k hanghelyettesítés történt: scharwachter  saravahter  salavahter  salabakter. Avuló bizalmas nyelvi szó. salagvárda – ‘menlevél’. A késő latin salvaguardia (‘kiváltságlevél, oltalomlevél’) magyarosodott formája a latin salvus (‘ép, sértetlen, megmentett’) és középkori latin guardia (‘őrizet’) elemekből; az utóbbi germán vendégszó, az angol ward (‘őrizet’) és német Warte (‘őrség’) rokonságából. A magyarban a v kiesése szabályszerűnek mondhat, így lett a latin salvia magyar folytatása a zsálya. Elavult szó. salak – ‘szén, koksz elégetésekor visszamaradó rögös, szivacsos anyag’; ‘az anyagcsere-folyamatok végterméke’: salakanyagok. Származékai: salakos, salaktalan, salakoz. A német Schlacke (‘salak, selejt’) átvétele a szóeleji mássalhangzótorlódást feloldó ejtéskönnyítő hanggal; a szóvégi -e elmaradására példa a prés. saláta – ‘fejes saláta’; ‘változatos ételneműk keveréke’: vegyes saláta, hússaláta, gyümölcssaláta. Az olasz insalata (‘zöldfélékből készült savanyúság’) régebbi északi salata alakjának átvétele. Az olasz szó a salare (‘besóz’) befejezett melléknévi igenevének bővült formája; forrása a latin salire (‘sóz’) a sal (‘só’) nyomán. Lásd még salétrom, szalámi, szalonna, szelence, szósz. salétrom – ‘kristályos nátrium- vagy káliumnitrát’. A késő latin salnitrum átvétele a sal (‘só’) és nitrum (‘sziksó, lúgsó’) elemekből; az utóbbi a görög nitron alakon át az egyiptomi ntrig vezethető vissza. A n kiesése a szó spanyol salitre megfelelőjében is végbement. Lásd még saláta, szalámi, szalonna, szelence, szósz. sallang – ‘szíjfonatú, rojtos lelógó dísz lószerszámon’; ‘fölösleges cifraság ‹beszédben, stílusban is›’: sallangmentes fogalmazás. A bajor-osztrák schlanke, schlange (‘lecsüngő tárgy, foszlány’) átvétele a szóeleji mássalhangzó-torlódást oldó ejtéskönnyítő hanggal; ez a szó német schlingen (‘hurkol’) bajor-osztrák schlangen (tkp. ‘fityeg’) változatából ered. A szóvégi -e elmaradására példa a prés; az l megnyúlását az intervokális helyzet magyarázza. sallárium – ‘bér, fizetés’. A latin salarium (‘zsold, fizetés, napidíj’) folytatása; eredetileg ‘sópénz, sójutalék’ a sal, salis (‘só’) alapján, amelyet katonák és tisztviselők kaptak. Elavult szó. saller – ‘kilyukadt kerékpártömlő gyors helyszíni vulkanizálására való egyszerű készültség’. Német márkanév (Schaller). sámán – ‘nomád népek varázsló papja’. – samanizmus: ‘természeti népek kezdetleges vallása, amelyben kiválasztott emberek, a sámánok önkívületi állapotban érintkezésbe lépnek a szellemekkel’. Nemzetközi szócsalád a tunguz samán nyomán; ez a sa (‘tud’) származéka, tehát ‘tudó ember’; az orosz közvetítette az európai

- 313 - oldal

a

achát

nyelvekbe. samesz – ‘zsidó hitközség templomszolgája’; ‘alárendelt szerepű fiatal munkatárs, famulus’. A jiddis schammes átvétele; forrása a héber sammás (‘szolga’). sámfa – ‘láb alakú fa eszköz, amelyet cipő kifeszítésére használnak’. A szó sám előtagja ismeretlen eredetű. sámli – ‘zsámoly, alacsony szék’. A német Schemel (‘zsámoly’) bajor-osztrák schaml alakjának átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint pl. kifli). A német szó a latin scabellum (‘zsámoly’) késői latin scamellum alakváltozatát folytatja. Lásd még zsámoly. samott – ‘mázatlan tűzálló anyag’. Az ausztriai német Schamott átvétele; ez egy olasz sciarmotti szóból való, amely viszont a német Scherbe (‘cserép’) tájnyelvi scharme alakjából képződött. Lásd még serbli. sampinyon – ‘csiperkegomba’. A francia champignon (‘gomba’) átvétele német közvetítéssel; forrása a népi latin campaniolus (‘gomba’) a campana (‘mezőség’) szóból, amely a campus (‘mező’) származéka. Lásd még kampány. sampon – ‘jól habzó hajmosószer’. Nemzetközi szó az angol shampoo (‘hajmosás, hajmosószer’) nyomán, amely a hindi csámpo (‘gyúrd, dögönyözd’) igealak átvétele a csampná (‘masszíroz’) igéből. Eredeti jelentése ‘masszázs, fejbőrmasszázs’ volt, s csak utóbb ment át a hajmosásra, s végül a hajmosószerre. A magyar szó az ausztriai német Schampon alakból jön. sánc – ‘védelem céljából emelt földhányás, töltés’; ‘síugráshoz való meredek lejtésű építmény’: síugrósánc; ‘‹sakkban› a király és a bástya helycseréje’. Származéka: sáncol. A német Schanze bajor-osztrák schanz változatának átvétele. Lásd még skanzen. sanda – ‘gyanakvást, bizalmatlanságot kifejező ‹szem, tekintet›’; ‘alattomos’; ‘‹tájnyelveken› kancsal’. Származékai: sandaság, sandít. Bizonytalan származású szó; lehet, hogy hangfestő eredetű, a sunyi, sumákol rokonságából. sansculotte – [szankülot] ‘népi forradalmár a nagy francia forradalom idején’. Francia szó a sans (‘nélkül’) és culotte (‘nemesi térdnadrág’) elemekből, az utóbbi a cul (‘fenék, comb’) származéka, s forrása a latin culus (‘far, fenék’). Az elnevezés arra utalt, hogy a forradalmárok a nemesi nadrág helyett posztó pantallót viseltek. sansz – ‘esély, remény, kilátás’. A francia chance (‘esély, szerencse, véletlen’) átvétele az eredetinek megfelelő kiejtésben; ez a késői latin cadentia (‘esés’) folytatója a cadere (‘esik’) alapján, és a feldobott kocka (kiszámíthatatlan) esésére, fordulására utal. Lásd még kadáver, kadencia, kaszkád, kaszkadőr, kázus, kazuisztika. sánta – ‘hibás lábú’. Származékai: sántít, sántikál, sántaság, sántul. A szócsalád alapja egy ma már nem élő sántál (‘sántít’) ige, amely igen régi szláv átvétel, a cseh šatati (‘csámborog’), szlovák šatovať (‘siet’), ukrán satatiszja (‘inog’) családjának korai előzményéből, a 11. század előttről, amikor még élt a szláv nazális a. A ‘lassan, inogva jár’  ‘sántít’ jelentésfejlődés a magyarban ment végbe, amit az is bizonyít, hogy egyes szláv nyelvek ebben a jelentésben visszakölcsönözték a mi nyelvünkből: szerb-horvát, szlovén šantati. A ~ magyar elvonás a sántál igéből. santung – ‘csomós selyemszálból készült vászonkötésű, könnyű szövet’. Santung kínai város és tartomány nevéből. sanzon – ‘egyszerű, könnyed, érzelmes dal’; ‘francia kabarédal’. Nemzetközi szó a francia chanson (‘ének’) nyomán, amely a latin cantio, cantionis (‘ének’) folytatója a canere, cantum (‘énekel’) igéből. Lásd még kántál, kantáta, kantiléna, kántor, kántus. sanzsan – ‘színjátszó kelme’. A francia changeant (‘változó’) átvétele az eredeti kiejtés szerinti alakban; ez a changer (‘változik, változtat’) származéka, forrása a késői latin cambiare (‘cserél, vált’) cangiare alakváltozata, a latin cambire (‘vált, cserél’) nyomán. sanyargat – ‘kínoz, gyötör’; ‘nélkülözésnek, szenvedésnek vet alá’: önsanyargatás. Származékok és kapcsolt szavak: sanyarú, sanyarog. A szócsalád feltehető igei *sanyar alapszava ismeretlen eredetű. Ennek gyakorító származéka a ~, a sanyarú pedig tkp. folyamatos melléknévi igeneve (sanyaró). Valószínűleg rokonságban áll a senyved, szenved, sínylik szavakkal, ám ezek eredete is ismeretlen. sáp – ‘‹tisztességtelenül szerzett› haszon, jövedelem, részesedés’: sápot húz a drogközvetítésből. A német tolvajnyelvi schab (‘kerítésből, lopás zsákmányából származó részesedés’) átvétele; forrása az azonos jelentésű, talán héber eredetű jiddis schabb. sápad – ‘‹arc› elfehéredik, színtelenné válik’. Származékai: sápaszt, sápadozik, sápadt, sápadtság, sápatag. A szócsalád sáp- alapszava alighanem ősi örökség a finnugor korból: cseremisz sapka (‘kifakult’), sapi (‘sápadt’). A ~

szócsaládját a nyelvújítók emelték a köznyelvbe, odáig nyelvjárási szinten élt. Később a tövét főnévként elvonták, így lett a sápkór (‘vészes vérszegénység’) betegségnév. sápítozik – ‘siránkozik, sopánkodik’. A hangutánzó eredetű sápít (‘jajveszékel’) gyakorító származéka. sapka – ‘egyszerű fejfedő’; ‘zárófedél, védőkupak’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát šapka, szlovák čiapka, orosz sapka. sápkór – lásd sápad sár – ‘víztől képlékeny, híg, ragadós föld’. Származékai: sáros, sároz. Ótörök jövevényszó: kun, tatár, kirgiz szaz, csuvas sor, sur (‘sár, mocsár’). A magyarba ócsuvas *sar alak kerülhetett. sarabol – ‘erre való szerszámmal sekélyen kapál’. Származéka: saraboló. A bajor-osztrák schrabben (‘kapar, vakar’) átvétele a szóeleji mássalhangzó-torlódást feloldó ejtéskönnyítő hanggal (srab  sarab). sárarany – ‘színarany’. A szóösszetétel első, sár eleme a sárga ősibb alakjával azonos. sarcol – ‘a legyőzöttekre pénzbeli vagy természetbeni szolgáltatást vet ki’. A régi, illetve felső német schatzen (‘kincset gyűjt; hadisarcot vet ki, váltságdíjat követel’) igéből, a Schatz (‘kincs’) származékából alakult cc  rc elhasonulással, akárcsak a fércel ige, vagy a piac tájnyelvi piarc formája. A sarc valószínűleg elvonás a ~ igéből. Lásd még saccol. sárga – ‘a citrom, a kén vagy a napraforgó színe’; ‘ilyen színű’; ‘igen sápadt’: sárga az irigységtől. Származékai: sárgul, sárgít, sárgaság. A ~ eredetibb sár alakja ótörök jövevényszó: türk, ujgur szarig, csuvas sure. Alighanem egy ócsuvas *sari alakot vettünk át, amelyből szabályosan sár fejlődött. Mai alakjának g eleme talán denominális névszóképző (mint a balog szóban). sarif – ‘arab nemes, aki a családfáját Mohamed prófétáig vezeti vissza’ Arab szó, a serafa (‘felmagasztaltatott’) származéka. sarj – ‘fiatal növényi hajtás’; ‘utód’. Származékok és kapcsolt szavak: sarjad, sarjadék, sarjadoz; sarjú, sarjadzik. A szócsalád sar- igetöve hangutánzó, illetve hangfestő eredetű, és rokoni kapcsolatban áll azzal a kiterjedt szócsaláddal, amelynek tagjaiban a gyors mozgás, forgás, sodrás, pezsgés jelentéseleme dominál, mint sarkall, serdül, serken, sürög és hasonlók. Esetleges ugorkori eredetükre nézve lásd szorgalom. A ~ valószínűleg elvonás az eredetibb sarjúból; ez elhomályosult folyamatos melléknévi igenévi alak, tkp. sarjó, amelynek j eleme egy ugorkori sarg- tő g-jéből ered. Lásd még sarkantyú, sarok, sellő, serény, sőre, surján, sürget, sűrű. sarjú – lásd sarj sark – ‘a földtengely északi, illetve déli végpontja, pólus’; ‘e tengely meghosszabbításába eső pont az északi, illetve déli éggömbön’; ‘‹felfüggesztett, szabadon mozgó› mágnesrúdnak észak, illetve dél felé mutató vége’. Eredetére nézve azonos a sarok szóval; ~ alakja ebben a jelentéskörben a 19. század folyamán állandósult. sarkall – ‘‹lovat sarokkal vagy sarkantyúval› gyorsabb mozgásra késztet’; ‘ösztökél, serkent’. Kézenfekvőnek látszik, hogy a ~ a sarok igei származéka, de a szótörténeti adatok alapján valószínűbb, hogy egy hangutánzó, illetve hangfestő eredetű sar- tőből kell kiindulnunk, amely a gyors mozgás, forgás, sodrás jelentéselemét hordozza (lád sarj); ennek gyakorító -g képzője lett k-vá, műveltető -l képzője pedig megkettőződött. Mivel a sarok is ugyanabba a kiterjedt szócsaládba tartozik, a két magyarázat nem áll éles ellentétben egymással. Lásd még sarkantyú, sarok, sellő, serdül, serény, serken, sőre, surján, sürget, sürög, sűrű, szorgalom. sarkantyú – ‘lábbeli sarkára erősített hegyes vagy fogazott fém eszköz, amelynek döfésével a lovas a lovat sebesebb mozgásra készteti’; ‘hasonló képződmény néhány szárnyas lábán’; ‘folyómeder szabályozása céljából a partról benyúló gátszerű építmény’. Származékai: sarkantyús, sarkantyúz, sarkantyúka. Főnevesült melléknévi igenév, tkp. sarkantó egy feltehető régi *sarkant igéből, amely a serkent (lásd serken) mély hangrendű megfelelője. Lásd még sarj, sarkall, sarok, sellő, serdül, serény, sőre, surján, sürget, sürög, sűrű, szorgalom. sárkány – ‘szárnyas, karmos, többfejű kígyó mint mondák és mesék szörnye’: a hétfejű sárkány; ‘könnyű favázra feszített vászon vagy papír mint játékszer, amely hosszú zsinegen tartva a levegőbe emelkedik’. Ótörök vendégszó a csuvasos rétegből: kun, kipcsak szazagan, oszmán-török sazagan (‘sárkány, kígyó’). A mai csuvasból nem mutatható ki megfelelő szó, de feltehető, hogy régen volt ilyen, és *sarakan alakban jutott nyelvünkbe. A középső szótag magánhangzója kiesett a két nyílt szótagos tendencia jegyében, a szóvég palatalizálódott. sarlach – lásd skarlát sarlatán – ‘szemfényvesztő, szélhámos’; ‘rossz, tudatlan orvos, kuruzsló’.

- 314 - oldal

a

achát

Nemzetközi szó a francia charlatan (‘szemfényvesztő’) nyomán; forrása az olasz ciarlatano (‘vásári kikiáltó, szemfényvesztő’) a hangutánzó ciarlare (‘fecseg, locsog’) igéből. sarló – ‘félkör alakú, rövid nyelű penge gabona vagy fű vágására’. Származékai: sarlós, sarlóz. Bár a szó több finnugor nyelvben megtalálható (votják surlo, zürjén tsarla), a ~ nem ezek folytatója, hanem hozzájuk hasonlóan kölcsönzés a csuvasból, egy feltehető régi *sarlag alak átvétele (a mai csuvasban surla). sármány – ‘mellén sárga tollazatú tarka pintyféle énekesmadár’. Elhomályosult összetétel a sárga ősibb sár formájából és az elavult mál (‘mell, begy’) szóból. sarmőr – ‘hódító modorú, elbájoló férfi’. A francia charmeur kiejtés szerinti átvétele a charmer (‘elbűvöl’) igéből, a charme (‘báj, bűvölés’) nyomán; ez a latin carmen (‘ének, dal, varázsdal, jósének’) folytatója. saroglya – ‘szekérderék első, illetve hátsó rácsos oldala’; ‘rudakkal ellátott, rácsos szállítóeszköz’. A bajor-osztrák schragl, schragle (‘léces állvány, kecskeláb, hordágy’) átvétele; a szó töve srég szavunk előzményével, a schräg (‘ferde, átlós’) szóval rokon, és a ferdén, keresztben illesztett lécekre, rudakra vonatkozik. A magyar szóalakban a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta, a szóvég palatalizálódással és hangrendi illeszkedéssel alakult: schragle  saragle  sarogla  saroglya. sarok – ‘a lábfej, illetve a talp leghátsó része’; ‘lábbelinek ez alatti, többnyire magasított része’; ‘síknak, térnek összefutó vonalak, illetve síkok által határolt része, szöglet’: a szőnyeg sarka, a szoba sarkában, a ház sarkánál; ‘ajtónak, ablakszárnynak a forgástengelyhez közel fekvő része’: sarokvas; ‘‹régen› világtáj’: a világ négy sarkából; ‘‹pontatlanul› sark (lásd ott)’. Származékai: sarkos, sarki, sarkít, sarkal, sarkalatos. Alighanem egy hangutánzó, illetve hangfestő eredetű sar- tőből származik, amely a gyors mozgás, illetve a forgás jelentéselemét hordozza (lásd sarj), és deverbális -k névszóképzőt tartalmaz. A jelentés alapja e szócsaládban a forgás volt, mind az ajtósarokra értve, mind az emberi sarokra, amelyen könnyű megfordulni, s ez magyarázza a sark önállósodását sajátos jelentéskörében. Lásd még sarj, sarkall, sarkantyú, sellő, serdül, serény, serken, sőre, surján, sürget, sürög, sűrű, szorgalom. saru – ‘szíjakkal a lábhoz erősített bőrtalp’. Ótörök eredetű: türk csaruk, kazah sarík, oszmán çarik (‘lábbeli, saru’); ezek a csar- (‘körülteker’) igető származékai. A magyarba egy feltehető csuvas *sarug alak kerülhetett. sás – ‘magas szárú, hosszú és éles levelű mocsári növény’. Ismeretlen eredetű szó. sas – ‘nagyobb testű ragadozó madár’. Bizonytalan eredetű szó. Talán finnugor örökség: zürjén suzs (‘fülesbagoly’), lapp ciszku (‘sólyom’); a szó ősi, tágabb jelentésköre ‘ragadozó madár’ lehetett. sáska – ‘egyenes szárnyú, ugrólábú növényevő rovar, amely tömeges megjelenésével nagy károkat okoz’. Ismeretlen eredetű szó. saslik – ‘rablóhús’. Nemzetközi szó az orosz saslik nyomán. Ez tatár eredetű. saszla – ‘borkészítésre is alkalmas ízes csemegeszőlő’. A francia chasselas átvétele az eredetinek megfelelő kiejtésben; forrása a francia Chasselas város neve. sasszé – ‘három csúsztatott lépésből álló táncmotívum’. Francia szó (chassé), a chasser (‘vadászik’) származéka, mivel az ilyen lépés a lopakodó vadászéra hasonlít. A francia szó az olasz cacciare, illetve a késői latin captiare közvetítésével a latin captare (‘kapdos, vadászik’) folytatója, amely gyakorító forma a capere (‘elfog’) igéből. sátán – ‘ördög’. – satanizmus: ‘ördöghit, ördögimádás’. Nemzetközi szó, a latin Satan, illetve görög Szatanasz nyomán; forrása a héber szátán (tkp. ‘ellenfél, ellenség’) a szátan (‘üldöz’) igéből. satíroz – ‘árnyékol (rajzon)’. A német schattieren ige átvétele; ez franciás jellegű képzés a német Schatten (‘árnyék’) szóból. satnya – ‘csenevész, fejletlen, elkorcsosult’. Származéka: satnyul. Ismeretlen eredetű szó. sátor – ‘vázra erősített vászonból, nemezből, bőrből való hajlék, amely elbontható s máshol felállítható’. Származékai: sátoros, sátorozik. Ótörök eredetű szó: türk, kun csatir, oszmán, azeri çadir, karakalpak satir. Ezek az ‘összeilleszt’ jelentésű csat- igető származékai (lásd csat). A magyarba talán egy ócsuvas *satur alak került. satrafa – ‘vénasszony, banya, szipirtyó’. Tréfás szóalak a hangutánzó, hangfestő satrat (‘jár-kel, izegmozog’) igéből, amely a csatangol, sattyog, settenkedik rokonságába tartozik. satu – ‘csavaros szorítóeszköz, amelyben a munkadarabot rögzítjük’.

A sajtó alakváltozata, amely jelentésében elkülönült. sattyog – ‘kullog, cammog’. Hangutánzó, hangfestő szó a csatangol, settenkedik családjából. sav – ‘erősen savanyú, lúgokkal sót alkotó vegyület’: kénsav, szerves sav. Nyelvújítási szóalkotás, elvonás a savanyú melléknévből; végső soron a só tövével azonos. sáv – lásd sávos savanyú – ‘fanyarul csípős íz, mint az eceté, citromé’. Származékai: savanyít, savanyodik, savanykás, savanyúság. A szócsalád sav- töve ősi finnugor örökség: vogul sev- (‘savanyít’), cseremisz sapa, finn hapan (‘savanyú’). Ugyane tőből ered só szavunk is. Lásd még sav, savó, sóska. savó – ‘aludttej savanykás ízű híg leve’; ‘vérnek a kocsonyássá alvadt résztől elváló híg eleme’: vérsavó. A savanyú ősi sav- tövének a származéka denominális -ó képzővel (mint orom  ormó). Lásd még sav, só, sóska. sávoly – ‘sűrű szövésű, sávos mintázatú kelme’. A német Schach (‘sakk’) feltehető bajor-osztrák, kicsinyített *schachel alakjának az átvétele lehet; ez hangrendi kiegyenlítődéssel és palatalizálódással sáholy formát eredményezett, majd a hiátustöltő helyzetben h  v csere történt (mint fuhar–fuvar, juhar–jávor). Az elnevezés alapja, hogy a szövés módja némiképp a sakktábla kockáira vagy legalábbis soraira emlékeztető mintát ad. Lásd még sakk, sávos. sávos – ‘‹régen› kockamintás’; ‘csíkos, pásztás ‹mintájú›’. A német Schach szó származéka eredetibb sáhos alakjában; a hiátustöltő helyzetben h  v csere történt (mint fuhar–fuvar, juhar– jávor). A sáv (‘hosszú, keskeny rész, csík, pászta’) nyelvújítási kori elvonás. Lásd még sakk, sávoly. scherzo – [szkercó] ‘vidám hangulatú, élénk ütemű zenedarab (mint szimfónia tétele)’; ‘zenei tréfa’. – scherzando: [szkercandó] ‘játékosan, könnyeden ‹adandó elő›’. Zenei szakszavak az olasz scherzo (‘tréfa’), illetve scherzare (‘tréfál’) nyomán; ez az ófelnémet scherz (‘játék’) szóból vagy longobárd skerzon megfelelőjéből ered. se – ‘‹tiltó kötőszó› szintén ne’: egyikre se várj; ‘‹ugyanaz párosan›’: se házát, se mezejét ne kivánjad; laza használatban a sem megfelelője; tagadó névmások előtagja: sehol, sehová, semerre, semeddig stb. Az is és ne mondattani tapadásával jött létre: azt is ne  azt se. Lásd még sehonnai. seb – ‘a bőrfelületen sérülés folytán támadt nyílás’. Származékai: sebes, sebesül, sebesült, sebesít, sebesedik, sebez, sebezhető, sebezhetetlen, sebezhetetlenség, sebész, sebészet, sebészeti. Ismeretlen eredetű szócsalád. sebes – ‘gyors’. Származékai: sebesség, sebten, sebtében, sebbellobbal. Ismeretlen eredetű szócsalád. Feltehető *seb alapszava ‘gyors’, illetve ‘siet’ jelentésű igenévszó lehetett, a sebten és sebtében ugyanis olyan alakulatok, mint a fogytán, menten, illetve jártában, keltében. sébig – ‘kopott, elhordott ‹ruha›’; ‘elhanyagolt, gondozatlan ‹külső›’. A német schäbig átvétele; ez a schaben (‘karcol, koptat’) igével kapcsolatos. secento – [szecsentó] ‘a tizenhetedik század ‹az olasz művészetben és irodalomban›’. Olasz szó, tkp. ‘hatszáz’ a sei (‘hat’) és cento (‘száz’) elemekből (latin sex és centum); vagyis ‘az ezerhatszázas évek’. séd – ‘patak’. Ismeretlen eredetű régi és nyelvjárási szó; fennmaradt a veszprémi Séd patak, ség alakváltozata pedig Hidegség község nevében. sedre – lásd sodor séf – ‘konyhafőnök, főszakács’; ‘főnök’. Nemzetközi szó a francia chef (‘fő-’) nyomán; ez a latin caput (‘fej’) szabályos folytatása. Lásd még kadét, kapilláris, kapitális, kapit(lchen, kapitulál, kápó. seft – ‘üzlet, üzletelés’. Származéka: seftel. A német Geschäft (‘üzlet’) bajor-osztrák gschäft, kschäft alakjából keletkezett; a szóeleji mássalhangzó-torlódást a kezdőhang kivetése oldotta fel. A német szó a schaffen (‘szorgoskodik, munkálkodik, tesz, szerez’) származéka. A ~ a bizalmas köznyelv enyhén avuló eleme. Lásd még sáfár. segg – ‘far, ülep’. Ősi finnugor örökség: vogul szank (‘ágyék’), cseremisz sengel (‘hátsó rész’). A szóvégi mássalhangzó intervokális helyzetben nyúlt meg: seget, segem  segget, seggem. segít – ‘‹tettel, anyagilag, erkölcsileg› támogat’; ‘bajt, nehézséget enyhít, elhárít’. Származékai: segítség, segítő, segéd, segedelem, segédkezik, segél, segély, segélyez. A szócsalád seg- alapszava alighanem ősi finnugor örökség: mordvin csango(demsz) (‘segít’). A csango  seg hangfejlődés lényegében szabályos; a hangrendi ellentét (a–e) sem ritka a finnugor megfelelésekben (lásd két, tél). sehonnai – ‘jöttment, csavargó, hazátlan’: Sehonnai bitang ember, /

- 315 - oldal

a

achát

Ki most, ha kell, halni nem mer (Petőfi). A sehol névszó régebbi és tájnyelvi sehon alakjából lett -i képzővel; a feltehető *sehoni alak részint a se honja (, se háza), részint a sehonnan (való) kifejezések beleértésével alakult sehonnyai, sehonnai formára. sej – ‘‹indulatszó›’: sej, haj, sejehaj. Önkéntelen hangkitörésből keletkezett, tánckurjantás vagy népdalrefrének eleme. sejk – ‘arab törzsfő’; ‘mecset papi elöljárója’; ‘dervisek elöljárója’. Arab szó (saih), tkp. ‘öreg’, ennek folytán ’tiszteletre méltó’ (mint pl. a szenior, szenátor szavak esetében). sejt1 – ‘megérzés alapján vél, előre lát’: roszszat sejt. Származékok és kapcsolt szavak: sejtet, sejtetés, sejtelem, sejtelmes, sejdít, sejlik. A szócsalád sej- töve a sajog tövének alakváltozata a szó ‘fénylik’ jelentése alapján; a ~ mozzanatos vagy műveltető képzős származék. A jelentésfejlődés útja: ‘fénylik, dereng’  ‘bizonytalanul lát’  ‘sejtelemmel bír róla’ lehetett. sejt2 – ‘méhek lépének kis hatszögű kamrája’; ‘élőlények testszöveteinek legkisebb élettani egysége’: egysejtűek; ‘illegális párt néhány tagból álló szervezeti egysége’. A ~ a selejt alakváltozata, eredetileg slejt formában, ahol a szóeleji mássalhangzó-torlódást az l kiejtése oldotta fel. A szó elsőként a méhlépet jelentette, amely a színméz „alja, silánya”, s másodsorban a lép egyetlen kicsiny celláját; ez utóbbi alapján ruházták fel a szót a nyelvújítás korában mai élettani jelentésével. sékel – ‘ókori zsidó súly- és pénzegység’; ‘mai izraeli pénzegység’. A héber sekel szóból, amely a sákal (‘mér’) származéka. sekk – ‘a vezér fenyegetése a sakkjátékban; ennek bemondása’. A magyar sakknyelvben használatos szó, valószínűleg az angol check (‘sakk bemondása’) átvétele franciás ejtéssel; az angol szó forrása a francia échec, a magyar sakk perzsa előzményének származéka. selejt – ‘értéktelen, hitvány rész’: az osztály selejtje; ‘hibás ipari készítmény’. Származékai: selejtes, selejtez. A német schlecht (‘rossz, silány’) átvétele ht  jt hanghelyettesítéssel; a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel. A ~ eredetileg, a német előzményhez hasonlóan, melléknév volt; selejtes származéka úgy alakult ki, mint a kopott, viselt nyomán a kopottas, viseltes, majd idővel, most már főnévi értelemben vonódott el belőle a ~. Lásd még sejt2. self – ‘kontinentális pad, sekély tengerfenék a szárazföldek partjai közelében’. Földrajzi szakszó az angol shelf (‘polc’) nyomán. sellak – ‘indiai levéltetű váladékából nyert anyag, lakkok, szigetelők gyártásához használatos’. Nemzetközi szó a holland schellak nyomán, a schel (‘halpikkely’) és lak (‘lakk’) elemekből. sellő – ‘halfarkú nőnek képzelt vízitündér’; ‘sebes, torlódó, örvénylő folyószakasz’. A fenti második jelentés az eredetibb, és a szó egy feltehető *serlik (‘forog’) ige főnevesült folyamatos melléknévi igeneve rl  ll hasonulás révén. Ma általános jelentése a 19. század második felében terjedt el a magyar mitológia kutatóinak jóvoltából, valószínűleg korábbi nyelvemlékek félreértése folytán. A feltett ige ser- töve hangutánzó, illetve hangfestő eredetű, gyors mozgást, illetve forgást fejez ki, és így a ~ népes szócsalád tagja: lásd sarj, sarkall, sarkantyú, sarok, serdül, serény, serken, sőre, surján, sürget, sürög, sűrű, szorgalom. selma – ‘kópé, kujon’. Vendégszó, de éppúgy lehet a német Schelm (‘kópé, csirkefogó’) közvetlen átvétele, mint a lényegében azonos jelentésű szlovák šelma szóé, amely ugyanarról a német tőről fakad. selyem – ‘a selyemhernyó gubójáról nyert finom szálból szőtt fényes felületű, könnyű kelme’. Származéka: selymes. Sok nyelvben otthonos vándorszó, amely talán a kínai sze (‘selyem’) folytatója; ez az észak-kínai tartományok lakóinak ősi sze-or megnevezéséből való, ennek első elemével azonos. A szó a görög Széroi, Széresz (‘kínaiak’) révén terjedt el Európában; a latin sericum vagy az angol silk (‘selyem’) ide vezethető vissza. A magyar szó eredetibb selem alakjában palatalizálódás történt. Forrását az ismert nyelvekben nem tudjuk megjelölni, alighanem honfoglalás előtti átvétel valamely kelet-európai nyelvből. selypít – ‘a sz hangot hibásan, s-be hajlóan ejti’. Hangutánzó szó; p eleme más nyelvek azonos jelentésű igéiben is szerepel: német lispen, angol lisp, cseh šeplati. sem – ‘szintén nem’. Az is és nem2 mondattani tapadásából keletkezett tagadó kötőszó; páros használatban is: sem én, sem ő (‘én is nem, ő is nem’). Lásd még se, semleges, semmi, senki. séma – ‘vázlat, tervezet’; ‘lényeges vonásokra egyszerűsített ábrázolás’; ‘gondolkodás nélkül követett vagy követhető forma, eljárásmód; kaptafa, sablon’. – sematikus: ‘séma szerint készült’; ‘vázlatos, főbb vonásaira egyszerűsített’: ez itt a Naprendszer

sematikus rajza; ‘‹a művészetben› a bonyolult valóságot egyszerűsítve ábrázoló’. – sematizmus: ‘sematikus ábrázolási mód’; ‘hajlam a kész sémákban való gondolkodásra’; ‘‹régen› névtár, katonatiszti címtár’. Nemzetközi szócsalád a latin schema, illetve előzménye, a görög szkhéma (‘forma, külalak’) nyomán, a szkhészó igéből, amely az ekhó (‘tart, birtokba vesz’) rendhagyó jövő idejű alakja. A magyarba a német Schema közvetítette, innen a németes ejtés (valójában [szkéma] lehetne, lásd még isiász). sémi – ‘a Közel-Kelet és Észak-Afrika sok kihalt és élő nyelvét magába foglaló ‹nyelvcsoport›’; ‘e nyelvcsoport valamelyik nyelve ‹pl. akkád, főníciai, arameus, héber, arab›’. A hagyományos elnevezésben Noé legidősebb fiának neve rejlik, Sém (vagy Szem) volt ugyanis a Biblia szerint ezeknek a népeknek az ősatyja a vízözön után. Lásd még antiszemita, szemita. semleges – ‘ellenfelek, hadakozók közül egyik pártján sem álló’: semleges állam; ‘ellentétes dolgok, jelenségek egyikéhez sem tartozó’: semleges kémhatású (‘se nem lúgos, se nem savas’), semlegesnemű (‘a nyelvtani hímnem és nőnem egyikéhez sem tartozó’) . Származékai: semlegesség, semlegesít. Nyelvújítási szó, a sem kötőszó származéka -leges képzőegyüttessel (mint nemleges, névleges). semlyék – ‘vizenyős, mocsaras hely’, sömlyék alakban is: Kis sömlyék szélén tehenek legelnek (Juhász Gy.) Ismeretlen eredetű szó; korai alakjai tanúsága szerint hangátvetéssel jött létre az eredetibb selmék, selymék formából. semmi – ‘a létező dolgok közül egyik sem’. Származékai: semmiség, semmis, semmisség, (meg)semmisül, (meg)semmisít, (ki)semmiz. Összetett tagadó névmás a sem és mi 2 elemekből, az utóbbi itt ‘valami’ jelentésében áll. Lásd még semmiházi, senki, soha. semmiházi, senkiházi – ‘haszontalan, semmirekellő, hitvány (ember)’. Tréfás szóalkotások a -házi, házy utótagú családnevek (pl. Esterházy, Petneházy) mintájára, az értéktelenségre utaló tagadó névmásokkal. Hasonló becsmérlő szavak: Ebházi, Tetüházi, Kutyaházi. senhor – lásd szenior senki – ‘a létező személyek közül egyik sem’. Összetett tagadó névmás a sem és ki 1 elemekből, az utóbbi itt ‘valaki’ jelentésében áll. Lásd még semmi, soha. seńor – lásd szenior senyved – ‘kedvezőtlen körülmények közt sínylődik, tengődik’. Származéka: senyveszt. A szenved alakváltozata; hangalakjára hathatott a sanyargat ige is. Lásd még sínylődik. seol – ‘az alvilág, a halottak birodalma a zsidó vallásos felfogás szerint’. Héber szó. seper – ‘szálas eszközzel összekotor, eltakarít ‹szemetet, port, havat›’; ‘sodró mozdulattal eltávolít’: lesöpörte a könyveket az asztalról; ‘‹hosszú ruha, haj› a földet éri’; ‘‹a szlengben› gyorsan távozik’: söpörjünk haza!. Származékai: seprű, seprűz, söpröget, söpredék. Ótörök jövevényszó: ujgur szipir, oszmán süpür, csuvas seber (‘seper’). A magyarba egy régi csuvas *sipir kerülhetett, amely nyíltabbá válással ~ lett, majd ennek labializációjával jött létre a söpör változat, amely a köznyelvben ma általánosabb a ~nél. seprő – ‘must vagy kiforrott bor alján keletkező üledék’: borseprő, seprőpálinka. Ótörök eredetű: tatár csüpre, kirgiz szöbrö, csuvas sepre (‘borseprő, üledék, élesztő’); ezek a szavak a csöp, csüb (szemét) származékai. A magyarba egy csöpreg, söpreg alak kerülhetett, ennek szabályos származéka a ~. ser – lásd sör serbli – ‘éjjeliedény’. Az ausztriai német Scherben nyelvjárási scherbl alakjának átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint kamásli, tipli); ez kicsinyítő forma a német Scherbe (‘cserép, cserépedény, cserépdarab’) szóból. Fenti jelentése az átadó nyelvben fejlődött ki. Lásd még samott. serceg – ‘pattogó, sistergő hangot ad ‹nedvtartalmú anyag forró zsírban›’. Kapcsolt szavak: sercen, sercint. Hangutánzó eredetű szócsalád. sercli – ‘kenyérvég’. Az ausztriai német Scherzl átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint kamásli, tipli); forrása talán az olasz scorza (‘kéreg’), a latin scortea (‘bőrből való’) folytatója a scortum (‘bőr’) alapján. serdül – ‘gyermekből felnőtté érik’; ‘‹tájnyelven› perdül’: serdülfordul. Származékai: serdülő, serdülés. A hangutánzó, hangfestő eredetű ser- igető mozzanatos képzős származéka (mint pereg  perdül), így rokoni kapcsolatban áll azzal a kiterjedt szócsaláddal, amelynek tagjaiban a gyors mozgás, forgás, sodrás, pezsgés jelentéseleme dominál, mint sarj, sarkall, sarkantyú, sarok, sellő, serény, serken, sőre, surján, sürget, sürög,

- 316 - oldal

a

achát

sűrű, szorgalom. sereg – ‘hadsereg, katonák legnagyobb egysége’; ‘személyek, állatok, tárgyak nagy sokasága’: angyalsereg, legyek serege; ‘nagyon sok’: egy sereg probléma merült fel. Származékai: seregestől, sereglik, sereglet. Ótörök vendégszó: ujgur, türk cserig, üzbég cserik, tuvai serig (‘hadsereg’). Lásd még janicsár, seregély. seregély – ‘rigó nagyságú, fekete tollú énekes madár’. A sereg származéka -él, -ély denominális névszóképzővel; az elnevezés alapja, hogy a ~ek nagy csapatokban repülnek, és társas életmódot folytatnak. serény – ‘gyors mozgású, tevékeny, készséges, buzgólkodó’. Származékai: serénység, serénykedik. A serdül, serken igék sertövének származéka -ény névszóképzővel, így rokoni kapcsolatban áll azzal a kiterjedt szócsaláddal, amelynek tagjaiban a gyors mozgás, forgás, sodrás, pezsgés jelentéseleme dominál, mint sarj, sarkall, sarkantyú, sarok, sellő, sőre, surján, sürget, sürög, sűrű, szorgalom. serif – lásd sarif seriff – ‘közigazgatási és bírói tisztet betöltő személy az angliai grófságokban és az Egyesült Államokban’. Angol szó (sheriff) a shire (‘grófság’) és reeve (’tisztségviselő, elöljáró’) elemekből. serke – ‘tetű petéje’. Ótörök eredetű a csuvasos rétegből: türk, azeri, türkmén szirke, csuvas sarga (‘serke’). serken – ‘ébred’: Serkenj fel, kegyen nép, / Mosolyog az hajnal (Népdal). Származékok és kapcsolt szavak: serkent, serkentő, serkentés, serked, serkedezik. Mozzanatos képzésű igealak (mint pl. horkan) egy hangutánzó, illetve hangfestő eredetű ser- tőből, ez pedig rokoni kapcsolatban áll azzal a kiterjedt szócsaláddal, amelynek tagjaiban a gyors mozgás, forgás, sodrás, pezsgés jelentéseleme dominál, mint sarj, sarkall, sarkantyú, sarok, sellő, serdül, serény, sőre, surján, sürget, sürög, sűrű, szorgalom. serleg – ‘kupa, díszes talpas ivóedény, ilyen mint sportverseny díja’. Ismeretlen eredetű szó. serpenyő – ‘lapos, nyeles edény zsírban sütéshez’; ‘mérleg csészéje’: új érvet dobott a serpenyőbe. Déli szláv jövevényszó lehet: horvát, szlovén crepnja (’tégely, kalácssütő edény’); a mássalhangzó-torlódást a szó elején hangáthelyezés, belül ejtéskönnyítő hang oldotta: crepnja  cserpnya  cserpenya, majd szóeleji dezaffrikálódás és hangrendi kiegyenlítődés vezetett el az első, 14. századi adathoz: serpenya  serpenye. sért – ‘‹külső hatás› kellemetlen testi hatást, fájdalmat okoz’; ‘méltóságában, önérzetében bánt’: sérti a hiúságát; ‘‹jogot, érdeket› csorbít, támad’. Származékok és kapcsolt szavak: sértés, sértő, sértődik, sértődős, sértődékeny, sérteget, sértetlen, sérthetetlen; sérül, sérülés, sérülékeny; sérelem, sérelmes, sérelmez. A szócsalád alapja egy elavult sérik (‘sérül’) ige, amelynek műveltető képzős származéka a ~, visszaható a sérül. A sér- tő ősi ugor örökség: vogul sárgi (‘láng nélkül ég’), osztják sarida (‘pörkölődik’), a jelentés az ‘ég’  ‘fáj’ vonalon alakult. Lásd még sérv. serte – ‘erős, kemény szőr ‹főleg vaddisznóé›’; ‘rövidre nyírt, erős szálú haj’. Valószínűleg a szőr származéka olyan denominális -te képzővel, mint a pacsirta szóban; a sz  s hangváltozásra példa sző–sövény, szem–sömör. Más nézet szerint ótörök jövevényszó: csuvas sart (‘sörte, kefe’); ennek gyengéje, hogy nem ad magyarázatot a szóvégi -e-re. A mai köznyelvben a sörte alak lett általánossá; a fenti első magyarázat szerint ez az eredeti alak, a második esetben utólagos labializáció eredménye. Lásd még sertés. sertepertél – ‘nyugtalanul járkál, sürög-forog’. Valószínűleg ikerszó a sürög illabiális sireg, sereg formájából, második elemében a pereg bújhat meg; más vélemény szerint első eleme a tájnyelvi seter (‘jön-megy’) hangátvetéses változata. sertés – ‘disznó’; ‘‹jelzői összetételben› leölt disznóból való’: sertéshús, sertésoldalas, sertésbőr; ‘tenyésztett disznókkal kapcsolatos’: sertéstenyésztés, sertéspestis. A serte származéka, sertés állat, sertés marha-féle jelzős szókapcsolatokból önállósult főnévvé. A közgazdasági, kereskedelmi és étlapnyelv szava, a köznyelvben a disznó tartja magát. sérv – ‘hasüregi zsiger kitüremkedése a testüreg falán’: lágyéksérv, heresérv, köldöksérv. Nyelvújítási alkotás, az elavult sérvés (‘sérülés’) megrövidítésével keletkezett; az előbbi az ugyancsak elavult sérik (lásd sért) ige ritka sérvik alakjából való. sétál – ‘időtöltésül vagy egészségi okból kényelmesen jár(kál)’. Származékai: séta, sétány, sétifikál. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén šetati (‘sétál’). A séta, sétány nyelvújítási elvonás, illetve képzés; a sétifikál tréfás latinos

szóalkotása a trafikál, glorifikál, ratifikál (‘fondorkodik, dicsőít, jóváhagy’) s hasonló igék mintájára. settecento – [szettecsentó] ‘a tizennyolcadik század ‹az olasz művészetben és irodalomban›’. Olasz szó, tkp. ‘hétszáz’ a sette (‘hét’) és cento (‘száz’) elemekből (latin septem és centum), vagyis ‘az ezerhétszázas évek’. settenkedik – ‘ólálkodik, sündörög, óvakodik’. Hangutánzó, hangfestő szó a satrat (lásd satrafa), csatangol és seter (‘sürög, lábatlankodik’) családjából. sevró – ‘fiatal kecske finoman kidolgozott bőre’: sevrókesztyű. A francia chevreau (‘kecskegida’) átvétele az eredeti kiejtés szerint; ez kicsinyített forma a chčvre (‘kecske’) szóból, amely a latin capra folytatója. Lásd még kabriolet, kapric, kapriol. sezlon – ‘magasított fejrészű dívány’. A francia chaise longue (tkp. ‘hosszú szék’) átvétele német közvetítéssel. A chaise az eredetibb chaire alakváltozata, s a latin cathedra (‘ülés’) szóra megy vissza; ennek eredetéről lásd katedra. sforzato – [szforcátó] ‘erőteljesen, egy-egy hang kiemelésével ‹adandó elő›’. Olasz zenei szakszó a sforzare (‘erőszakkal felnyit, kikényszerít’) igéből, a sforzo (‘erőlködés’) származékéból; ez a latin ex- (‘ki’) és a népi latin fortia (‘erő’) elemekből áll, utóbbi forrása a fortis (‘erős’). Lásd még forsz, forte, forzando. sfumato – [szfumátó] ‘légies, a kontúrokat finoman elmosó festésmód’. Olasz művészeti szakszó a sfumare (‘árnyékol, elmos, elmosódik, füstbe megy’) igéből, a latin ex- (‘ki, el’) és fumus (‘füst’) elemek alapján. Lásd még fumigál. sgraffito – [zgraffitó] ‘falfelület díszítésének technikája: a rajzolatot egy felső, világosabb vakolatréteg lekaparásával állítják elő, aholis előtűnik az alsó, sötétebb réteg’. Olasz művészeti szakszó a graffiare (‘kapar, karcol’) ige nyomán. Lásd még graffiti. sherry – [serri] ‘spanyol csemegebor’. Angol szó, torzult forma a spanyol Jerez városnak, a bor termőhelyének nevéből; ez a latin Caesaris (‘Caesaré’) folytatója. sí1 – ‘sír, üvölt, sivít’. Ősi hangutánzó szó, régi sív- tőből; kiterjedt családja van: sikolt, silány, sió, síp, sipít, sipoly, sír, sivár, sivatag, sivít, sívó, süvölt, süvölvény. sí2 – ‘lábra csatolható hosszú, rugalmas páros léc havon való sikláshoz’: síléc, sípálya. Származékai: sízik, síel. Nemzetközi szó a norvég ski nyomán, amely a német Schi közvetítésével került nyelvünkbe. Forrása a régi norvég skida (‘fahasáb’), az azonos jelentésű német Scheit és az angol skid (‘fékezőtuskó, rönk’) etimológiai családjából. sibbolet – ‘varázsszó, kulcsszó’. Héber szó, a.m. ‘kalász’. A bibliai elbeszélés szerint (Bir 12,6-7) a gileádi Jefte katonái e szó kimondatásával ismerték fel az ellenséges efraimitákat, akik a Jordán gázlóin át próbáltak menekülni előlük, ők ugyanis a szót szibbolet formán ejtették. síbol – ‘‹pénzt, értéktárgyakat› külföldre csempész’. – síber: ‘csempész, feketéző’. A német schieben (‘lök, csúsztat’) és Schieber (‘feketéző’) szavak átvétele a bizalmas nyelvrétegben. Lásd még sublót. siculicidium – lásd kronosztichon siemens – [szímensz, zímensz] ‘az elektromos vezetés mértékegysége’. E. W. Siemens német feltaláló nevéből. siet – ‘gyors léptekkel halad’: lánya elé siet; ‘gyorsan végez valamit’; ‘sürgős dolga van, nem ér rá’: ne zavarj, sietek!; ‘‹óra› a kelleténél gyorsabban jár’. Származékai: sietés, sietős, sietség, siettében. Esetleges finnugor származásának egyetlen tanúja a mordvin tsije(msz) (‘fut’); a ~ végén mozzanatos -t képző áll. sifon – ‘ágy- és fehérnemű pamutszövet anyaga’. – sifonér: ‘fehérneműs szekrény’. A francia chiffon (‘sifon’) és chiffonničre (‘rongyszekrény’) átvétele német közvetítéssel; forrásuk a tisztázatlan eredetű chiffe (‘rongy, fecni, szövetdarab’). sifríroz – ‘rejtjelez’. A német chiffrieren átvétele; ennek töve a francia chiffre (‘számjegy’), az arab sifr (‘nulla’) származéka; innen ered a magyar cifra szó is, más ágon pedig a zéró. A fenti jelentés azon alapul, hogy a rejtjelezés egyik kezdeti módja a betűk számjegyekkel való helyettesítése volt. signore – lásd szenior siheder – ‘kamasz, serdülő (fiú)’. Talán a suhanchoz hasonlóan hangutánzó szó, a suhog családjából, a szélben suhogó fiatal fák és a növendék fiú hasonlósága alapján. A szó képzésmódja mindenesetre szokatlan. Lásd még süvölvény. siht – ‘műszak bányában, gyárban’; ‘réteg’. – sihtol: ‘rétegekbe felrak ‹felhasogatott tűzifát›’. A német Schicht (‘réteg, munkacsapat, műszak’) átvétele. A ~nek van nyelvjárási sikta alakja is; a sihtol helyett használatos slihtol téves forma a hasonló hangzású, de más jelentésű schlichten

- 317 - oldal

a

achát

(‘kiegyenlít, elsimít’) igéből. síita – ‘az Iszlám szigorúbb, ma főleg Iránban honos ágához tartozó (személy)’. Görögös képzés az arab sía (tkp. ‘párt’) szóból, a sí at’Ali (‘Ali pártja, hívei’) kifejezés első eleméből (mint huszita, johannita, jezsuita). A ~k csak Mohamed vejét, Alit ismerik el a próféta törvényes követőjének, és elvetik a Szunnát: lásd szunnita. sík – ‘lapos, vízszintes ‹felület›’: sík tükör; ‘csúszós, sima felületű’; ‹főnévként› ‘síkság’; ‘két dimenziójú mértani alakzat’: síkidom; ‘küzdőtér’: síkra száll valamiért. Származékai: síkság, síkos, síkosság. Ismeretlen eredetű szó. Néhány származéka arra vall, hogy eredetileg igenévszó volt, kb. ‘csúszik’ jelentéssel: sikamlós, sikkaszt, siklik. Lásd még sikál. sikál – ‘kemény kefével dörzsölve tisztít, mos’. A sík igei származéka egy eredetibb sikárol szóból (mint abárol  abál, pazarol  pazall). sikamlós – ‘csúszós, síkos’; ‘kétértelmű, pajzán ‹tréfa, megjegyzés›’. A sík igei sikamlik (‘csúszik’) származékából alakult; ennek képzésmódja mozzanatos (mint áramlik, türemlik), s arra vall, hogy a sík eredetileg igenévszó volt, mert e képzőegyüttes csak igéken fordul elő (lásd még sikkaszt, siklik). A ~ olyan továbbképzés a szóban forgó igéből, mint a csúszikból a csúszós. sikátor – ‘igen szűk kis utca, köz’. Régi és tájnyelvi jelentései (‘dűlőút, erdővágás’) alapján feltehető, hogy szavunk a latin secator (‘vágó, metsző’) feltehető középkori latin *sicator alakjából ered, a secare, secatum (‘vág’) származékából. Lásd még szekáns, szektor. sikér – ‘a gabonaszemben lévő, a liszt sütőipari értékét adó fehérje’: sikértartalom. Ismeretlen eredetű szó. Voltaképpeni jelentése ‘agyagos sár, csúszós, ragadós anyag’ volt; fenti jelentését tudatos névszóalkotás jegyében kapta a 19. század második felében, talán a német Kleber szó mintájára, amely ragasztót is, sikért is jelent. Lásd még siker1. siker – ‘ittas, részeg’: totál siker vagy. A szleng jiddis eredetű szava (schicker) a schickern (‘leissza magát’) igéből, végső forrása a héber sikhor (‘részeg’). siker1 – ‘valamely tevékenység szerencsés kimenetele, jó eredménye’; ‘alkotással, magatartással, teljesítménnyel kivívott köztetszés’: énekszáma nagy sikert aratott. Származékai: sikeres, sikertelen, sikerül. A ~ a sikér önállósult alakváltozata; ebben a jelentésében elvonás a sikeres szóból. Ez mint a sikér melléknévi származéka eredetileg azt jelentette: ‘ragadós’: Történék egyszer, hogy az ura egy nagy sikeres sárba dőlne, mind lovastól (Pázmány); a jelentés ezután ‘megtapadó’  ‘hatékony’  ‘eredményes’ vonalon fejlődött tovább. siker2 – ‘ittas, részeg’: totál siker volt. A szleng jiddis eredetű szava (schicker) a schickern (‘leissza magát’) igéből, végső forrása a héber sikhor (‘részeg’). sikk – ‘kellem, báj’; ‘divatosság, ízlés ‹öltözködésben, megjelenésben›’; ‘divatos (társasági) szokás’: nem sikk már a kézcsók a hölgyeknek. Nemzetközi szó a francia chic (‘elegancia, ízlés, könnyedség’) nyomán. A francia szó a német schicken (‘irányít, rendez’) tövének átvétele a visszaható sich schicken alak ‘illik’ jelentése alapján. Az ausztriai német visszakölcsönözte a francia szót, s az így jutott nyelvünkbe; itt főnév lett (a franciának megfelelően), míg az átadó nyelvben melléknévi (‘sikkes’) jelentésben használják. sikkaszt – ‘elrejt, eldug’; ‘‹közpénzt› eltulajdonít, hűtlen kezeléssel megszerez’. Származékok és kapcsolt szavak: sikkasztás, sikkasztó, (el)sikkad. A sík szó igei származéka mozzanatos és műveltető képzővel; ez a főnév eredetileg igenévszó volt (lásd még sikamlós, siklik). siklik – ‘‹sima felületen› alig súrlódva, könynyeden csúszik, mozog’: siklik a szán a havon; ‘sima mozgással, zajtalanul kúszik’; ‘‹tekintet, fénysugár› egyik tárgyról gyorsan másikra irányul’. Származékai: siklás, sikló. A sík szó igei származéka; képzésmódja arra vall, hogy ez a főnév eredetileg igenévszó volt (lásd még sikamlós, sikkaszt). sikolt – ‘éles, magas, tagolatlan hangot hallat’. Származékok és kapcsolt szavak: sikoltás, sikoltoz, sikít, sikítoz, sikong, sikongat, sikoly. A sí1 ige származékai mozzanatos -k képzővel, valamint gyakorító képzőegyüttesekkel; a ~ és családja a rikoltéval erős párhuzamosságot mutat. siksze – ‘(nem zsidó) nő’. Jiddis szó. silabizál – ‘szótagolva, betűzve, nehézkesen olvas’. A középkori latin syllabizare átvétele; ez a görög szüllabidzó megfelelője a szüllabé (‘szótag’) alapján; eredetéről lásd szillabikus. silány – ‘gyatra, rossz minőségű, értéktelen’; ‘fejletlen, satnya’; ‘hitvány, jellemtelen’. Származékai: silányság, silányít, silányul,

silányodik. Alighanem a sí1 ige származéka -ány képzővel (mint kötény, serény); jelentésében a szócsaládon belül a sívó, sivatag szavakhoz áll közelebb. Ezt támogatja, hogy legkorábbi adatai között sivány alakot találunk ‘terméketlen föld’ értelemben; ebből másodlagosan fejlődött ki a ma általános ‘gyatra, hitvány’ jelentéskör. A v és l változat azzal magyarázható, hogy egy feltehető ősibb *siány igealakban mint hiátustöltő hangok váltották egymást. Lásd még zsivány. silbak – ‘őrszem’; ‘őrség’: silbakol. A német Schildwache (‘őrség’) bajor-osztrák schiltwacht alakjának átvétele a mássalhangzó-torlódást okozó t hangok kivetésével, v  b hanghelyettesítéssel (mint a Wachter, Wagner  bakter, bognár esetében). A német szó elemei: Schild (‘pajzs, címer’) és régi Wacht (‘őrség’). A régi katonai nyelv szava. Lásd még salabakter, sild. sild – ‘sapkaellenző’: sildes sapka. A német Schild (‘pajzs, címer, sapkaellenző’) átvétele. Lásd még silbak. sillabusz – ‘előadás vázlata, gondolatmenete’; ‘hivatalos jegyzék tennivalókról a felsőbb hatóságtól ‹ezt néha szillabusnak írják›’. Nemzetközi szó IX. Piusz pápa Syllabus című 1864-es enciklikája nyomán, amelyben tételesen felsorolta a katolikus egyház által kárhoztatott tanokat. Ez a szó romlott forma a késő latin syttyba szóból, a görög szittübé (‘pergamencsík’) átvételéből. siller – ‘héjon erjesztéssel készült világos vörösbor’. A német Schiller átvétele a schielen (‘kancsalít, színt játszik’) ige alapján. siló – ‘takarmány erjesztéses tartósítására való tartály, épület, verem’; ‘többemeletes gabonaraktár’; ‘hadászati rakéta földalatti kilövőürege’: rakétasiló. Nemzetközi szó a spanyol silo nyomán, amely valószínűleg a latin sirus (‘gabonaverem’) folytatója; mi a német Silo szót vettük át betű szerinti ejtésben. sima – ‘teljesen egyenletes felületű’; ‘egyenletesen apró szemcséjű’; simaliszt; ‘díszítés nélküli’: sima fal; ‘egyszerű, bonyodalmak nélküli’: sima ügy, sima lefolyás. Származékai: simaság, simít, simítás, simul, simulékony, simogat, simogatás. Ismeretlen eredetű szó. simléder – ‘(bőr) sapkaellenző’. A német Schirmleder átvétele a mássalhangzó-torlódást okozó r kivetésével, a Schirm (‘ernyő, ellenző’) és Leder (‘bőr’) elemek alapján. simónia – ‘lelki javakkal, egyházi tisztségekkel való üzletelés’. A szamáriai Simon mágus nevéből, aki a szentírási elbeszélés szerint (ApCsel 8,18-22) pénzt kínált Péter apostolnak a hatalomért, hogy kézrátétellel átadhassa a Szentlelket. sín – ‘vasúti vágány hosszanti, páros acél eleme’; ‘rögzítő pánt’; ‘sérült, törött végtag rögzítésére való orvosi eszköz’: sínbe tették a karját. A német Schiene középfelnémet schin (‘sípcsont, fémrúd, fémlemez’) előzményének átvétele, legkorábban ‘abroncsnak való vaspánt’ jelentésben. Lásd még sing, zsineg. sincs – ‘szintén nincsen’. Az is és a nincs tagadó ige mondatbeli tapadással létrejött együttese; lásd még sem, se. sing – ‘könyök, a rőfnél rövidebb régi hosszmérték, kb. 60 cm’: hétsingnyi szakáll; ‘az alsókar kisujj felőli csontja’: singcsont. A középfelnémet schin (‘sípcsont, lábszárcsont’) átvétele; ez az előzménye sín szavunknak is. A fenti jelentés a magyarban alakult ki, s alighanem magyar fejlemény a szóvégi g hang is, akárcsak a puszpáng, rozmaring esetében. Elavult szó. Lásd még zsineg. sinkófál – ‘‹el- igekötővel› eltüntet, elsikkaszt’. A szótő a középkori latin syncopare (‘megkurtít’) ige magyar fejleménye; a 19. század előtti adataiban sinkópál, sinkopál alakokat találunk. Alapja a latin syncopa (‘szórövidülés egy hang vagy szótag kiejtésével’), a görög szünkopé folytatója a szün(‘együtt, össze’) és koptó (‘vág’) elemekből. Az ige ilyen használata a régi magyar diáknyelvből terjedhetett el. sinológia – ‘a kínai nyelvvel és műveltséggel foglalkozó tudományág’. Tudományos szakszó; első eleme Kína óind Csiná nevének változata a francia Chine, portugál China [sin, sina] formák nyomán, a Kr.e. 3. századi Ts’in dinasztia nevéből; második eleme a görög logosz (‘vélemény, tanulmány’). sintér – ‘kutyapecér, gyepmester’; ‘‹gúnyosan› kontár orvos, sebész’. A német Schinder bajor-osztrák schinter alakjának átvétele; a német szó a schinden (‘megnyúz’) igéből ered, a ~ ugyanis többnyire bőréért megnyúzta a befogott és megölt kutyát. sinus – lásd szinusz sínylődik – ‘fejlődésében vagy mozgásában korlátozva tengődik’. Visszaható képzős származék a (meg)sínyli (‘megszenvedi, káros következményeit nyögi’) ige sínyl- tövéből, amely ismeretlen eredetű; valószínűleg az ugyancsak ismeretlen eredetű senyved

- 318 - oldal

a

achát

etimológiai családjába tartozik. sió – ‘‹régen› hegyi patak’; ‘zúgó, vízimalom zsilipes árka’. A sí1 ige főnévvé vált folyamatos melléknévi igeneve, voltaképp a sívó alakpárja, és a hegyről vagy zsilipből alázuhogó víz hangjával kapcsolatos. Mai nyelvünkben csak a Sió folyónév őrzi. síp – ‘egy alaphangot adó csőszerű fúvós hangszer’. Származékai: sípos, sípol. A sí1 ige rokonságába tartozó hangutánzó szó; p eleme talán mozzanatos igeképző (mint az állapodik, ülepedik szavakban), s a ~ a sípol igéből való elvonás. Szótörténeti alapon valószínűbb, hogy a p a sí ige siv- tövében álló v változata. Lásd még sípcsont, sipít, sipoly. sípcsont – ‘az alsó lábszár elülső, vastagabbik csontja’. Nyelvújítási szóalkotás, orvosi szakszó a latin os tibiae (‘síp csontja’) mintájára; az ókorban a sípot, fuvolát többnyire üreges állati lábszárcsontból faragták. sipista – ‘hamiskártyás’. Magyaros képzés a német Schippe (‘lapát; pikk’) szóból, az elemista s hasonló szavak mintájára. Elavulóban lévő szó. sipít – ‘éles, magas hangon beszél’. Származéka: sipítozik. Hangutánzó szó, a sí1 ige származéka, a sivít (lásd süvölt) alakváltozata; p elemének eredetéről lásd síp. sipoly – ‘üreges szervből gennyes váladékot kivezető csatorna’. Orvosi szakszó a nyelvújítás korából, a latin fistula (‘nádsíp, vízlevezető cső’) mintájára, a kedély, szeszély és hasonló szavak denominális -ly képzőjével. sir – [ször] ‘uram ‹udvarias megszólítás›’; ‘angol lovag címe a keresztnév előtt’: Sir John (Falstaff). Angol szó, a francia sire (lásd ott) rövidült alakja. sír1 – ‘fájdalmában, bánatában könnyek közt panaszos hangokat hallat’; ‘kesereg, panaszkodik’. Származékai: sírdogál, siránkozik, siránkozás, sírás, sirat, sirató, siratás, siralom, siralmas, siralmasság, sirám. Hangutánzó szó, távolabbról a sí1 családjához kapcsolható. sír2 – ‘halott ember tetemét őrző verem, erre emelt halom’; ‘‹kifejezésekben› halál’: sírig hű hitvese, sírba visz. Bizonytalan eredetű szó; esetleges finnugor származásának tanúja a cseremisz segerle (‘temető’), süger (‘sír’) lehet. sirály – ‘nagyobb vizek mellett élő szürkésfehér tollazatú, kecses halászmadár’. Hangutánzó szó, a madár éles, vijjogó hangját idézi; -ly eleme alighanem deverbális névszóképző, mint a fogoly 1, harkály szavakban. sire – [szir] ‘felség ‹uralkodó megszólítása›’. Francia szó, a seigneur (‘úr, uram’) végsőkig kopott változata a latin senior (lásd szenior) nyomán; az angolban is használatos [szájr] ejtéssel. Lásd még monseigneur, sir, szenior. sírhógni – ‘edényfogó kampó ‹nyílt tűzhelyen›’. A német Geschirrhaken bajor-osztrák tájnyelvi gschirrhokn alakjának átvétele a szóeleji mássalhangzó-torlódást okozó g kivetésével és a szillabikus n szokott feloldásával (mint hakni, kalucsni, zokni). A német szó elemei: Geschirr (‘edény’) és Haken (‘kampó’). sirokkó – ‘a Szahara felől érkező, tikkasztó földközi-tengeri szél’. Az olasz scirocco átvétele az eredeti kiejtés szerint; forrása az arab sarkí (‘keleti szél’) a sark (‘kelet’) nyomán. Lásd még szaracén. sisak – ‘harcban a fejet védő páncélozott, gyakran rostélyos fejfedő’; ‘hasonló célú fém, parafa vagy műanyag fejfedő’: rohamsisak, trópusi sisak, bukósisak; ‘torony csúcsos fedele’. Ismeretlen eredetű szó; több szláv nyelvben vannak megfelelői (pl. lengyel sziszak), de ezek a magyarból valók. siserahad – ‘garázda, gyülevész sereg’; ‘lármás, zsibongó embercsoport’. A bibliai Sisera nevéből, aki a Bírák könyve szerint Jábin kánaáni király hadvezére volt, és hadaival húsz éven át sanyargatta Izraelt. A fenti második jelentés a tájnyelvi sisereg (‘sistereg, bizsereg, nyüzsög’) ige beleértésével magyarázható. sistereg – ‘sercegő hangot ad ‹zsírban sülő hús, vízzel locsolt parázs›’. Hangutánzó szó; lásd még sustorog. sitt1 – ‘építési törmelék’. Az alsónémet Shiet (‘vacak, értéktelen holmi’) átvétele. sitt2 – ‘börtön ‹a szlengben›’. Elvonás a korábbi besittel (‘börtönbe csuk’) igéből, amely a német tolvajnyelvi verschütten részfordítása. Ez a schützen (‘óv, véd’) alnémet schütten változatából való, amely ‘bekerít, bezár, lefoglal’ jelentésű. sivalkodik – ‘visítoz, hosszasan sivít’. A nyelvjárási sivall (‘felvisít’) gyakorító formája, forrása a sí1 ige. sivár – ‘egyhangúságával lehangoló’; ‘kopár, kietlen, dísztelen’; ‘örömtelen, rideg’. Nyelvújítási alkotás a sivatag szóból elvont siv- tő alapján, a kopár mintájára. sivatag – ‘csapadék és növényzet nélküli homokos, köves pusztaság’.

A sí1 ige származéka -atag névszóképzővel (mint fergeteg, rengeteg, roskatag); korai melléknévi jelentése ‘sivító’ volt, s a száraz, hideg pusztai szélre értődött, majd átvonódott az ilyen széltől felkavart homokra, végül a kopár, homokos pusztaságra: a sivatag földön / álmatlanul fekszem (József Attila). Mai főnévi jelentése késői fejlemény, és sivatag homok, sivatag puszta-féle jelzős szókapcsolatokból önállósodva szilárdult meg. Lásd még sivár, sívó. sívó – ‘futó, szél sodorta ‹homok›’; ‘‹régebben› sivító’. A sí1 ige folyamatos melléknévi igeneve, értelmileg a sivatag melléknévi jelentésköréhez kapcsolódik; fenti első jelentésébe a homokot hordó szél sivítása értődik bele. Lásd még sió. sizofrénia – lásd szkizofrénia skála – ‘fokozatosan növekvő értékek rendszere’: ‘fokbeosztás műszeren’: a hőmérő skálája; ‘zenei hangsor’: C-dúr skála. – skaláris: ‘irány nélküli ‹mennyiség›’. Nemzetközi szó a latin scalae (‘lépcső, ostromlétra’) kikövetkeztetett egyes számú *scala alakja nyomán; ez a scandere (‘felhág’) ige családjába tartozik. Lásd még eszkaláció, skandál. skald – ‘középkori énekmondó a skandináv népeknél’. Nemzetközi szó a tisztázatlan eredetű izlandi skáld nyomán. skalp – ‘a megölt ellenség hajjal együtt lenyúzott fejbőre mint diadalmi jelvény ‹az észak-amerikai indiánoknál›’. Nemzetközi szó az angol scalp (‘fejbőr’) nyomán; eredetibb jelentése ‘koponya’ volt egy ősi germán tőből, amely növényi hüvelyt jelent. skandál – ‘‹időmértékes verset› a verslábak szerint tagolva, a ritmus túlhangsúlyozásával szaval, olvas fel’. A latin scandere, sansum (‘felhág, fellép’) származéka, a hanghordozás ütemes emelkedésére (és esésére) utalva. Lásd még skála, szkenner. skandalum – ‘botrány, botrányos eset’: Ez kész skanadalum! Nemzetközi szó a latin scandalum, illetve görög előzménye, a szkandalon (‘rugós állatcsapda’) nyomán. skandináv – ‘északi germán ‹ország, nép, nyelv›’. A latin Scandia származéka; ez a dél-svéd Skĺne tartomány neve volt, amely a korai középkortól az egész félszigetet is jelentette. Lásd még skandium. skandium – ‘kis fajsúlyú ritka földfém mint elem’. A latin Scandia névből, az elemeknél általános -ium végződéssel; ez a dél-svédországi Skĺne tartomány latin neve, ahol a fémet fölfedezték. Lásd még skandinávia. skanzen – ‘falumúzeum’. Nemzetközi szó a stockholmi Skansen szigeten épült első ilyen szabadtéri múzeum nyomán; a név tkp. ‘sánc’, a magyar sánc szó német Schanz előzményének svéd megfelelője úgynevezett végartikulussal: ‘a sánc’. skapuláré – ‘katolikus papi öltözék váll-lebernyege’; ‘szentkép vagy érme, amelyet egyes katolikus hívők ruha alatt, háton vagy mellen viselnek’. Latin szó (scapulare) ‘a lapockához tartozó, lapocka felett viselt’ a scapulae (‘lapockák’) nyomán; ez kicsinyített forma a scapha (‘csónak’) szóból, a görög szkaphé megfelelőjéből. Lásd még batiszkáf, szkafander. skarabeus – ‘ganajtúró bogár’. Latin szó (scarabaeus) a görög szkarabosz nyomán. skarlát – ‘bíborvörös (szín)’; ‘vörheny’. Nemzetközi szó az olasz scarlatto, illetve a belőle való középkori latin scarlatum nyomán; ezek a perzsa szakalát (‘bíbor szövet’) származékai. A ~ mint betegségnév az orvosi latin scarlatina köznyelvi egyszerűsítése. E betegséget a ~ szó német Scharlach változatának átvételeként régebben sarlach néven is emlegették. skart – ‘a tarokkban félretett, a játszmában részt nem vevő lapok kötege’; ‘tétlenség’: skartba tesz (‘félreállít, tétlenségre kárhoztat’). Az olasz scarto (‘selejt, talon’) átvétele a régi ausztriai német skart közvetítésével. Az olasz szó a scartare (‘kicsomagol, félretesz’) igéből való a latin ex- (‘ki, el’) és olasz carta (‘papír’) elemekből; lásd még kártya. skatulya – ‘kisebb doboz’. Származéka: (be)skatulyáz. Az északolasz scatola átvétele, részben a belőle eredő középkori latin scatula formán keresztül. Forrása a bizonytalan eredetű késő latin castulum (‘láda’) feltehető *castula változata; a ~ olasz előzménye ebből cas  sca hangátvetésessel keletkezett. skicc – ‘vázlat, karcolat’. Nemzetközi szó az olasz schizzo (‘festői vázlat, gyors ecsetvonásokkal feldobott kép’) nyomán, a schizzare (‘fröcsköl’) igéből. Más nézet szerint az olasz szó egy latin schedius (‘sietős, rögtönzött’) szóból ered, amely a görög szkhediosz (‘alkalmi’) átvétele volt. A magyarba egy északolasz schizz forma, esetleg a német Skizze közvetítette. Lásd még szkeccs. skinhead – [szkinhed] ‘bőrfejű, fajgyűlölő, garázda fiatal huligán’. Angol szó a skin (‘bőr’) és head (‘fej’) elemekből, a ~ek (többnyire) kopaszra nyírt fejére mint ismertető jegyre utal. skíz – ‘a legerősebb ütőkártya a tarokkban’. Az ausztriai német Sküs, Skis átvétele; ez a francia excuse

- 319 - oldal

a

achát

(‘bocsánat’) csonkult alakja. Fenti jelentését a német kártyásnyelvben kapta, talán a tréfás vagy gúnyos bocsánatkérés kapcsán, amelynek kíséretében az erős lapot kijátszották. skófium – ‘hímzésre használt arany- vagy– lásd ezüstszál’. A tisztázatlan eredetű latin (s)cophium átvétele; elavult szó. skolasztika – ‘a középkor teológiai filozófiája, amely Arisztotelész tanait és a keresztény dogmatikát igyekezett összhangba hozni’. – skolasztikus: ‘a skolasztika művelője’; ‘a skolasztikán alapuló, vele kapcsolatos’; ‘szőrszálhasogató, meddő ‹vita, okoskodás›’. Tudományos szakszó a görög szkholasztikosz (‘tanulni szerető, tudós, tudálékos’) nyomán; forrása a szkholé (‘időtöltés, tudományos beszélgetés, iskola’); e szó latin schola folytatójából ered iskola szavunk is. skontó – ‘árengedmény készpénzfizetéskor’. Régi kereskedelmi szakszó az olasz sconto (‘levonás, engedmény’), közvetve a conto (‘számla’) nyomán (lásd kontó); a s- előtag a latin ex- (‘ki, el, le’) folytatója. Lásd még diszkont, komputer. skorbut – ‘a C-vitamin hiánya által okozott betegség’. Nemzetközi szó a középkori latin scorbutus nyomán; ez talán a középholland scheurbuyck (tkp. ‘hasfelrepedés’) szóból ered a scheuren (‘hasad’) és buyck (‘has’) elemekből. A magyarba a német Skorbut révén jutott. skorpió – ‘mérgező faroktüskével bíró, rákhoz hasonló ízelt lábú állat’. A latin scorpio átvétele, ez pedig a görög szkorpiosz szóé skót – ‘a Skóciában élő germán néphez tartozó személy’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvével kapcsolatos’. A latin Scotus folytatása az -us végződés elhagyásával (mint Danus–dán); végső forrása a nép saját Scottis(h) neve. skribler – ‘firkász, zugírász’; ‘tehetségtelen író’. Német szó, tréfás, gúnyos képzés a latin scribere (‘ír’) tövéből. skrupulus – ‘erkölcsi aggály, lelkiismereti kétely’. – skrupulózus: ‘aggályoskodó’. Nemzetközi szócsalád a latin scrupulus (‘hegyes kődarab’) nyomán, amely a scrupus (‘szirt’) kicsinyített alakja. A szó már az ókorban fölvette az ‘aggály, kétely, gond’ jelentést, ezek ugyanis éppoly kínzóak lehetnek, mint a talp és a saru közé szorult hegyes kődarabka. slag – lásd slaug slág – lásd slaug sláger – ‘divatos könnyű zeneszám’; ‘felkapott regény, színmű’; ‘kapós árucikk’: divatsláger. A német Schlager átvétele; ez a schlagen (‘üt’) igéből ered, s alighanem arra utal, hogy az ilyen sikeres darab jól irányzott ütésként telibe találja a közízlést, köztetszést. A ~ fogalmára az angol is az ‘ütés’ értelmű hit szót használja. Lásd még slágfertig, slágvort. slágfertig – ‘szavakész, vitában gyors és találó visszavágásra képes’. A német schlagfertig átvétele a Schlag (‘ütés’) és fertig (‘kész’) elemek alapján; a szó elsődlegesen a bajvívásban vagy ökölharcban tanúsított ügyességet jelölhette. Lásd még sláger, slágvort. slágvort – ‘vezérszó, a lényegre emlékeztető (néhány) szó ‹jegyzetben, vázlatban›’. A német Schlagwort átvétele a Schlag (‘ütés’) és Wort (‘szó’) elemek alapján, nyilván a gyorsan odavetett szóra értve, a mit einem Schlag (‘hirtelen’, tkp. ‘egy ütéssel’) kifejezés értelmében. Lásd még sláger, slágfertig. slamasztika – ‘baj, szorongatott helyzet’: benne vagyunk a slamasztikában. A német Schlamassel átvétele a szóvég latinos megtoldásával; forrása a jiddis schlimasel, teljes formában schlimm mazol (‘balszerencse’) a schlimm (‘rossz’) és mazel, mazol (‘szerencse’) elemek alapján; az utóbbi eredetéről lásd mázli. slampos – ‘lompos, elhanyagolt ‹öltözetű›’; ‘hanyag, rendetlen’. – slamperáj: ‘rendetlenség, hanyagság’. A ~ német schlampig (‘rendetlen’) tövének magyar képzős változata a hangfestő schlampen (‘fityeg, rendetlenül lóg, lebeg’) ige nyomán. slaug – ‘locsolócső, tűzoltótömlő’; slag alakban is. A német Schlauch átvétele szóvégi h  g hanghelyettesítéssel. Előzménye, a középfelnémet sluh eredetileg azt jelentette: ‘kígyó levedlett bőre’. slejfni – ‘szalag, pánt’; ‘papírcsík’. A német Schleife (‘hurok, masni’) tájnyelvi schleifn alakjának átvétele a szillabikus n szokott feloldásával (mint kalucsni, vekni). slejm – ‘összesűrűsödött torokváladék, turha’. A német Schleim (‘ragacsos váladék, nyák, takony’) átvétele. slemil – ‘kétbalkezes, gyámoltalan, balsors üldözte ember’. A német Schlemihl átvétele; ez voltaképp jiddis szó, és a héber selo-mo-il (‘semmire sem alkalmas’) kifejezésből ered. slendrián – ‘felületes, hanyag, lompos (ember)’; ‘gyatra, felületes ‹munka›’. A német Schlendrian (‘hanyag ténykedés, ráérős munkavégzés’)

átvétele melléknévi értelemben; a német szó forrása a schlendern (‘ődöng, ténfereg’) ige. slepp – ‘hajóuszály’; ‘ruhauszály’; ‘‹gúnyosan› fontos ember kísérői, a körülötte sündörgők’. A német Schleppe (‘ruhauszály’) átvétele, forrása a schleppen (‘vonszol’) ige. slicc – ‘bevágás, hasíték ruhán, főleg férfinadrág elején’. A német Schlitz (‘hasíték’) átvétele a schlitzen (‘felhasít’) ige nyomán. slichtol – lásd siht sliff – ‘csiszolt, ügyes társasági fellépés’. – sliffentyű: ‘szélhámos, széltoló, csibész’. A ~ a német Schliff (‘csiszoltság, jó modor’) átvétele a schleifen (‘csiszol’) ige alapján. A sliffentyű tréfás magyar képzés, olyan emberre utal, aki biztos és megnyerő fellépésével téveszti meg áldozatait. sligovica – ‘kisüsti szilvapálinka’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák slivovica; részben a fenti nyelvek valamelyikéből, részben a bajor-osztrák Schligawitz közvetítésével került nyelvünkbe, ahol ezek az alakok keveredtek. A szláv szavak slivo- eleme a magyar szilva előzménye. slingel – ‘huroköltéssel (gomblyukat) varr’. A német schlingen (‘hurkol’) átvétele a Schlinge (‘hurok’) szóból. slipper – ‘vasúti talpfa’. Az angol sleeper átvétele németesre igazított formában. Az angol szó a sleep (‘alszik’) származéka, tehát tkp. ‘alvó’; ilyen formán fordítás a francia dormant (‘talpfa’) szóból, amely a dormir (‘alszik’) igenévi alakja. slisszol – ‘oson, (el)szelel’. A bajor-osztrák schlaissen (‘csoszog’) vagy a német sich schleissen (‘elszabadul’) átvétele lehet múlt idejű schliess alak révén. slukk – ‘szippantás ‹cigarettából›’; ‘korty’. A hangutánzó eredetű német Schluck (‘korty’) átvétele. slum – [szlam] ‘nagyvárosi nyomornegyed’. Angol szó, a tájnyelvi slump (‘iszap, latyak, mocsár’) rokona. slussz – ‘derékbőség’; ‘a karaj és comb közötti sertéshús’; ‘‹indulatszóként› vége! nincs tovább!’. A német Schluss (‘zárás, zárlat, vég; derék, derékbőség, derékhús’) átvétele; alapja a schliessen (‘csuk, zár’) ige. smaci – ‘csók, csókolózás’. Régi szleng és diáknyelvi szó a hangutánzó eredetű német Schmatz (‘cuppantás, csók’) átvételéből. smafu – ‘semmiség, érdektelen’. Az ausztriai német schmafu átvétele; ez mondatszó a francia je m’en fous [zs’manfu], azaz ‘fütyülök rá’ kifejezésből, annak körülbelüli kiejtése alapján. A francia kifejezésben a foutre (‘baszik’) ige rejlik, valódi értelme tehát ‘baszok rá’. smakkol – ‘ízlik’; ‘kedvére van’. A német schmecken (‘ízlik’) bajor-osztrák schmacken változatának átvétele. smaragd – ‘zöld színű drágakő’. A latin smaragdus átvétele az -us végződés elhagyásával; ez a görög szmaragdosz megfelelője, forrása az óind marakata, ezé pedig valamely sémi nyelv: akkád baraktu, héber báreket. smarni – ‘császármorzsa’; ‘‹régebben› semmiség, jelentéktelen ügy’. A bajor-osztrák Schmarrn (‘serpenyőben morzsásan sütött édes tészta’) átvétele a szillabikus n szokott feloldásával (mint kalucsni, racsni); forrása a német Schmarre (‘kis sebhely, var, pörk’). smárol – ‘csókol(ózik)’. Ismeretlen eredetű szó. smink – ‘arcfestés’; ‘színészi maszk az arc kifestésével’. Az ausztriai német Schminke (‘arcfesték, szépítőszer’) átvétele. smirgli – ‘dörzspapír’. A német Schmirgel (‘korund, korundszemcsék mint csiszolóanyag’) átvétele; forrása az olasz smeriglio, amely a görög szmürisz (‘korund, csiszolókő’) szóig vezethető vissza. smog – [szmog] ‘(nagyvárosi) füstköd’. Mesterséges angol szó a smoke (‘füst’) és fog (‘köd’) egybeolvasztásából. smokk – ‘előkelősködő, szellemességét fitogtató ember’; ‘bogaras, különc ember’. A német Schmock (‘gerinctelen újságíró’) átvétele némileg eltérő jelentéssel, Freiligrath „A zsurnaliszta” című színművének egy ilyen nevű alakjáról. A szó maga a prágai zsidó zsargonból való, és kótyagos fantasztát jelent. smonca – ‘semmiség’; ‘üres fecsegés, mellébeszélés’. A vitatott eredetű jiddis schmonze (‘csacska tréfa; fecsegés’) átvétele, esetleg német közvetítéssel. smucig – ‘kicsinyesen zsugori’. A német schmutzig (‘piszkos’) bajor-osztrák megfelelőjének átvétele, amelyben a fenti jelentésárnyalat (is) szerepel; forrása a Schmutz (‘piszok’) főnév. smukk – ‘ékszer’. A német Schmuck (‘dísz, ékesség, ékszer’) átvétele a schmükken (‘ékesít, díszít’) igével kapcsolatosan.

- 320 - oldal

a

achát

smúzol – ‘(bizalmasan) cseveg’. A német szleng schmusen (‘cseveg’) átvétele; ez a jiddis schmuoz révén a héber szömuoth (‘beszélgetés’) szóra megy vissza. snájdig – ‘nyalka, kackiás, jó fellépésű ‹férfi›’. A bajor-osztrák schneidig (‘merész, jóvágású, határozott’) átvétele; forrása a német Schneide (‘él; bátorság, vakmerőség’) a schneiden (‘vág’) igéből. Lásd még snassz, snidling, snicli, snitt. snapsz – ‘pálinka’. A német Schnaps (‘pálinka’, eredetileg ‘korty’) átvétele, forrása a hangutánzó schnappen (‘csettint, kortyol’) ige. Lásd még snapszli. snapszli – ‘2-4 személyes kártyajáték magyar kártyával’. Az ausztriai német Schnapsel átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint kamásli, smirgli, tipli); ez távolabbról rokon a snapsz előzményével. snassz – ‘szegényes, kopottas’; ‘hitvány, selejtes’. Az ausztriai német Gschnas (‘hulladék, hamisítvány’) átvétele, a szóeleji mássalhangzó-torlódást a g kiesése oldotta fel. Forrása a német Geschneisse (‘hulladékfa’) a schneiden (‘vág, levág’) igéből. Lásd még snájdig, snidling, snicli, snitt. snaucer – ‘szálkás szőrű, vágott farkú és fülű német kutyafajta’. A német Schnauzer átvétele a Schnauze (‘pofa, csőr’) nyomán. sneff – ‘szalonka’. A német Scnepfe átvétele a régi vadásznyelvben. snicli – ‘hússzelet’. Az ausztriai német Schnitzel (‘szelet’) átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint kamásli, smirgli, tipli); végső forrása a schneiden (‘vág’) ige. Lásd még snájdig, snassz, snidling, snitt. snidling – ‘metélőhagyma’. Az ausztriai német Schnittling átvétele a t zöngésség szerinti hasonulásával. Forrása a német Schnitt (‘vágás’) a schneiden (‘vág’) igéből. Lásd még snájdig, snassz, snicli, snitt. snitt – ‘ruhaszabás’; ‘filmvágás’; ‘egy beállítással készült jelenet ‹filmben›’. A német Schnitt (‘vágás’) átvétele a schneiden (‘vág’) ige nyomán. Lásd még snájdig, snassz, snicli, snidling. snorkel – ‘könnyűbúvárok légzőcsöve’. Angol szó a német Schnorchel (‘légzőcső’) nyomán, amely a hangutánzó schnarchen (‘horkol’) ige származéka. snúrozás – ‘pénzérmék dobálása földre húzott vonalra; az nyer, akinek a pénze a legközelebb esik hozzá’. A német Schnur (‘madzag’) szó magyar származéka, annak alapján, hogy a játékot eleinte kihúzott vagy lefektetett madzagra játszották. A német szó a magyar zsinór előzménye. só – ‘nátriumklorid’; ‘sav és lúg egymásra hatásából keletkezett vegyület’. Származékai: sóz, sózott, sózás, sós, sótlan. A savanyú sav- tövének elkülönült változata, amely a hava–hó tőtípusba került. A sós és savanyú ízérzete között van némi hasonlóság; a kettő korai keveredését jelzi a sóskút (‘savanyúvfizes kút’) mint helynevek eleme, valamint a sóska. Lásd még sóhivatal. sódar – ‘sonka ‹a disznó mellső lábából›’; ‘füstölt lapocka, oldalas’. A német Schulter (‘váll, lapocka’) középnémet scholder változatának átvétele hangrendi kiegyenlítődéssel; az ol  ó változás mindennapos a nyelvjárásokban, pl. folt  fót. sóder – ‘folyami homok és kavics keveréke’; ‘‹a szlengben› üres beszéd, mellébeszélés’: nyomja a sódert. A német Schotter (‘folyami kavics, kőzúzalék’) bajor-osztrák schoder alakjának átvétele. sodó – ‘sült tésztához tálalt édes mártás’: borsodó. A francia chaudeau átvétele az eredetinek megfelelő kiejtés szerint, német közvetítéssel. A francia szó a chaud (‘meleg’) származéka, forrása a latin calidus (‘meleg’) caldus alakváltozata a calere (‘meleg, hevül’) nyomán. Lásd még kaldera, kalefaktor, kalória, resó, sofőr. sodor – ‘ujjak vagy tenyerek közt csavar’: cigarettát sodor; ‘erővel magával ragad’: sodorja a víz, a tömeg, a lendület; ‘‹főnévként› erős áramlás’: Megérzi sodrát, hogy ragad (Arany). Származékai: sodorgat, sodorít, sodrás, sodró, sodródik. Feltehetőleg hangutánzó, hangfestő eredetű szócsalád, főleg a gyors forgó mozgást érzékelteti; magas hangrendű változata a seder, amely főleg sedre (‘hebehurgya, szeleburdi’) származéka révén ismerős szélesebb körben. Lásd még sodrony, sündörög. sodrony – ‘drótkötél, drótháló’; ‘dróthálós, rugalmas ágybetét’. Nyelvújítási szó a sodor igéből, a mozdony, szurony s hasonló szavak képzőjével. Korábbi ‘drót’ jelentése alapján valószínű, hogy mintája a német Draht (‘drót’) volt, amely a drehen (‘forgat, csavar’) származéka. sófár – ‘kosszarv kürt, amelyet újévkor fújnak meg a zsinagógában’. Héber szó. sofőr – ‘gépkocsivezető’. A francia chauffeur átvétele német közvetítéssel. Ennek eredeti jelentése ‘fűtő’ a chauffer (‘fűt’) igéből, amely a latin calefacere folytatója; ennek eredetéről lásd kalefaktor. A szó a gőzhajtású autók korát idézi, amikor a ~nek jóval az indulás előtt be kellett fűtenie a kocsi kazánját. sógor – ‘házastárs fivére, a nőtestvér férje’. Származéka: sógorság.

A német Schwager (‘sógor’) bajor-osztrák schwoger alakjának átvétele hangrendi illeszkedéssel és a szóeleji mássalhangzótorlódást okozó v hang kiejtésével (mint cérna, kotta). soha – ‘a lehető időpontok, alkalmak közül egyikben sem’. Összetett tagadó határozószó a sem és ha elemekből, az utóbbi itt ‘mikor’ jelentésben áll. Az eredeti semha hangrendi illeszkedéssel előbb somha lett, mint az Ómagyar Mária-siralomban: sumha nym… hyul (soha nem hűl), majd elvesztette orrhangú elemét. Lásd még semmi, senki. sóhajt – ‘mélyen beszívott levegőt hallhatóan kibocsát ‹bánat, vágyakozás, megkönnyebbülés stb. jeléül›’. Származékok és kapcsolt szavak: sóhajtás, sóhajtozik, sóhaj. Hangutánzó szó; eredetileg sohajt volt, az első szótag magánhangzója a hangsúlyos helyzetben nyúlt meg. sóher – ‘szegény, pénztelen’; ‘fösvény’. A német tolvajnyelvi schocher (tkp. ‘fekete’) átvétele az azonos jiddis szó nyomán; ennek másodlagos jelentése ‘szegény, leégett, pénztelen’. sóhivatal – ‘‹régen› az állami sótermeléssel és sójövedékkel kapcsolatos ügyeket intéző hivatal’; ‘fölösleges, bürokratikus, az ügyintézést halogató hivatal’. A szó mai jelentése az ilyen hivatalok megszűnése után alakult ki, úgy értve, hogy a rosszul működő intézmény olyan, mintha nem is létezne, illetve jobb volna, ha nem is létezne. sok – ‘nagy számú vagy mennyiségű, tömegű’; ‘hosszú tartamú’: sok idő, sok fáradozás. Származékai: soká, sokaság, sokság, sokszor, sokasít, sokasodik, sokadalom, sokára, sokall, sokszorta, sokszoroz, sokszoros, sokszorosít, sokszorosító, sokszorosítás, sokkalta. Ősi finnugor örökség: vogul sav- (‘sok’), zürjén, udmurt csek (‘sűrűn növő’), cseremisz csoka (‘vastag, sűrű’); a jelentés ‘sűrű’  ‘tömeges’  ‘sok’ vonalon fejlődhetett. sokíroz – ‘megdöbbent, megütközést kelt, sokkol’. A német schockieren átvétele a Schock (‘megrázkódtatás’) nyomán; ennek forrása a francia choc (‘ütközés’), amely maga is germán eredetű, egy alnémet schokken (‘megráz’) származéka. Lásd még sokk. sokk – ‘lelki megrázkódtatás’: ‘idegsokk’; ‘áramütéssel kiváltott epilepsziás roham elmebetegségek kezelésére’: elektrosokk. A francia choc átvétele a choquer (‘megráz’) ige nyomán; ennek eredetéről lásd sokíroz. sólem – ‘békesség’. Zsidó köszönés, teljesebb formájában sólem aléhhem, ‘béke veled’, a héber salom (‘béke’) szóból. sólet – ‘bab füstölt hússal és árpakásával’. A tisztázatlan eredetű jiddis schalet átvétele a hazai jiddis kiejtés szerint. soltész – ‘középkori magyarországi német telepes község választott elöljárója, bírája’. A német Schultheiß (‘községi elöljáró’) korai újfelnémet schultess vagy erdélyi szász scholtes alakjának átvétele. A német szavak jelentése ‘aki a kötelezettségeket kiszabja’ a Schuld (‘tartozás, kötelezettség’) és heißen (‘felszólít, parancsol’) elemek szerint. Elavult szó. sólya – ‘hajó építésére és vízre bocsátására való lejtős pálya’. A szónak ez a jelentése az eredeti ‘szandál, papucs’ nyomán késői fejlemény; forrása a latin solea (‘bőrtalp, bocskor, szandál’), a solum (‘talpazat, fenék, padló’) képzett származéka. sólyom – ‘vadászatra is betanítható ragadozó madár’. Származékai: solymár, solymász, solymászik. Bizonytalan eredetű szó; talán ótörök jövevény: türk, csagatáj, oszmán csavli (‘sólyom, héja, karvaly’). A magyar szó tőalakja a fentiek alapján *solo- lehetett; ebből -m kicsinyítő képzővel, palatalizálódással és a tőmagánhangzó nyúlásával jött létre a ~. som – ‘piros, hosszúkás, csonthéjas erdei gyümölcs’. Ótörök eredetű: türkmén csüm, kun csum. Ez a gyümölcsnév Somogy megye névadója (ahogy Szilágyé a szil). sombrero – ‘széles karimájú latin-amerikai szalmakalap’. Spanyol szó, tkp. ‘árnyékvető’ a sombra (‘árnyék’) nyomán. Ennek forrása a latin umbra (‘árnyék’), talán egy nyomatékosító exelőtaggal megtoldva. somfordál – ‘lopakodva, bűntudattal, szégyenkezve vagy rossz szándékkal megy’. Hangfestő eredetű szó, közeli rokona a sompolyog igének. sommás – ‘nagyvonalú, átfogó, a részletekkel, árnyalatokkal nem törődő’: sommás ítélkezés, vélemény. A ~ szótöve, a somma a latin summa (‘összeg’) magyaros változata, a summáz (‘összegez’) szóval is kapcsolatos. Lásd még summa. somolyog – ‘hamiskásan, alig láthatóan mosolyog’. A mosolyog ige hangátvetéses változata. sompolyog – ‘lopva megy, ólálkodik, settenkedik’. Hangfestő eredetű szó, közeli rokona a somfordál igének. sonka – ‘sertéscomb’; ‘ebből pácolással, füstöléssel előállított hentesáru’. A német Schinken felsőnémet schunke, középnémet schonke

- 321 - oldal

a

achát

alakjainak átvétele hangrendi kiegyenlítődéssel. sonkoly – ‘méhviasz, lép, amely visszamarad a méz kipergetése után’. Ismeretlen eredetű szó. sopánkodik – ‘siránkozik, sápítozik, panaszkodik’. A sí1 ige gyakorító és visszaható képzős származéka, erre vall sipánkodik alakja néhány korábbi előfordulásában. A tőbeli p eredetére nézve lásd síp. sor – ‘személyek, tárgyak, állatok egymás melletti vagy mögötti elhelyezkedése’; ‘írásjegyek, betűk vízszintes vonala’; ‘épületek egymásutánja, utca’: a cigánysoron lakik; ‘események, történések időbeli egymásutánja’; ‘katonasorozás’: sor alá kerül; ‘állapot, helyzet, sors’: jó sora van, szegénysorba jutott. Származékai: soros, sorol, soroz, sorozás, sorozat, sorozatos, sorakozik, sorakozó, sorjázik. Bizonytalan eredetű szó. Valószínűleg a szer igen rég elkülönült, mély hangrendű alakváltozata; a sz–s hangváltakozásra példa a szem–sömör, szorgos–sürög szópár. Az összetartozást a két szó jelentéskörének erős átfedése is valószínűvé teszi. sorompó – ‘felemelhető és leengedhető vagy elfordítható útlezáró rúd’; ‘‹régen› a lovagi küzdőteret kerítő korlát’: sorompóba lép (‘harcba száll’). A bajor-osztrák schrankbaum, schrankpaum átvétele az irodalmi német Schranke (‘korlát, útlezáró rúd’) és Baum (‘fa’) elemek nyomán. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang, a szóbelsejit a k hang kivetése oldotta fel, majd az így előállt feltehető *sarampóm alak -m-je kiesett, mert birtokos személyragjelnek érződött, a magánhangzók pedig egymáshoz hasonultak. sors – ‘életkörülményeink szükségszerű alakulása’; ‘az emberek életét elrendező, elképzelt felsőbb hatalom, végzet’; ‘a véletlenre bízott döntés’: sorsot húz, sorsjáték. Származéka: sorsol. A latin sors (‘sorsolópálca, sorsolás, jóslat, végzet’) átvétele, amely a serere (‘összeilleszt’) igéből ered. Az s-ező ejtés általános a korai latin átvételeknél: apostol, ostya, sekrestye stb. Lásd még konzorcium. sort – ‘rövid, szellős nyári nadrág’. Az angol short (‘rövid’) átvétele az eredeti kiejtésnek megfelelően. sorvad – ‘‹szerv, testrész› zsugorodva gyengül, pusztul’; ‘‹növény› satnyul, pusztul’. Származékai: sorvadás, sorvadozik, sorvaszt, sorvatag. Ismeretlen eredetű szócsalád. sóska – ‘savanykás ízű leveleiért termesztett főzeléknövény’. A só származéka kicsinyítő képzővel; a sós korábban a savanyú íz megnevezésére is használatos volt. sostenuto – [szosztenútó] ‘visszafogottan, kimérten ‹adandó elő›’. Olasz zenei szakszó a sostenere, sostenuto (‘tart, megtart, fenntart’) igéből, a latin sustinere nyomán, a su(p)s (‘fel’) és tenere (‘tart’) elemek szerint. sottis – ‘skótkockás szövet’. A német Schottisch (‘skót’) átvétele; forrása az angol Scottish az eredetibb Scots nyomán. sotto voce – [szottovócse] ‘tompa, fojtott hangon ‹adandó elő›’. Olasz zenei utasítás, tkp. ‘hang alatt’ a sotto (‘alatt’) és voce (‘hang’) elemekből; latin előzményei subter és vox, vocis. sovány – ‘olyan ember, állat, testrész, amelyen kevés a hús- és zsírréteg’; ‘zsírtalan vagy kevés zsírt tartalmazó ‹hús›’; ‘vékony’: sovány erszény. Származékai: soványság, soványodik, soványít. A szó sov- töve ősi finnugor örökség: mordvin csova, sova (‘vékony, finom’), finn huveta (‘lefogy’). A -ny elem denominális melléknévképző, mint a kemény, kicsiny, vékony szavakban. sóvárog – ‘áhítozik, erősen vágyakozik ‹valamire›’. Bizonytalan eredetű szó; talán kapcsolatos a sopánkodik igével, amire a ~ régi és nyelvjárási ‘nyomorog, szűkölködik’ jelentése látszik mutatni; más nézet szerint az ismeretlen eredetű régi sopár (‘fukar’) szóval állhat összefüggésben. Mindkét esetben p–v hangmegfeleléssel kell számolni, amire bőven van példa, lásd síp, sivatag. sovinizmus – ‘a nemzeti felsőbbrendűséget hirdető, más népek ellen gyűlöletet szító, szélsőséges nacionalizmus’. – soviniszta: ‘a sovinizmus híve’; ‘‹melléknévként› a sovinizmuson alapuló’. Nemzetközi szócsalád (általában chauvinisme, chauviniste-féle formákban) egy Napóleon hódításaiért elfogultan rajongó francia katona, Nicolas Chauvin [soven] nevéből; ez a Cogniard fivérek egy színművének figurájaként lett ismertté az 1830-as években. Lásd még kálvinista. sömlyék – lásd semlyék sömör – ‘vírus okozta hólyagos bőrkiütés, herpesz’. Feltehetőleg a szem származéka annak ‘mag, gabonaszem’ értelmében, a kiütésnek ezekhez való hasonlósága alapján; -r denominális névszóképzője megtalálható pl. a tomporban, a szóeleji sz–s megfelelésre példa sző–sövény, szőr–sörény. Más nézet szerint a ~ hangfestő eredetű, és a zsugorodás, ráncosodás képzete él benne. söntés – ‘kocsma, vendéglő italmérő pultja, illetve ennek helyisége’.

A német Schenktisch átvétele; ennek elemei schenken (‘italt tölt, kimér’) és Tisch (‘asztal’). Az eredetibb sentis, söntis szóvége az -és végű szavak (pl. italmérés) analógiájára alakult át. söpör – lásd seper sör – ‘árpamalátából erjesztett szeszes ital’. Származékai: sörös, sörözik, söröző. Mind rokon nyelveinkben, mind a török nyelvekben elterjedt szó: zürjén, votják szur, csuvas szera, tatár szira; a perzsán keresztül az óind szurá (‘szeszes ital’) szóra vezethető vissza. A magyar szó forrását nem tudjuk meghatározni. Korábbi ser alakjából labializációval jött létra a mai köznyelvi ~. sörbet – ‘gyümölcslé mint keleti üdítő ital’: Odalenn vár mézizü sörbet (Arany). Az oszmán-török şerbet átvétele, részben a szerb-horvát šerbet közvetítésével; forrása az arab surbát (‘italféle’), a sariba (‘iszik’) ige származéka. A ~ alak palatalizációval jött létre, de belejátszhatott a sör analógiás hatása is. Lásd még szirup. sőre – ‘hízómarha’: Tántorogva ballag a két kajla sőre, / Alig tetszik rajta, hogy mozog előre (Arany). Bizonytalan eredetű nyelvjárási szó, talán a serdül, sürög, sűrű ser-, sör-, sür- alapszavának származéka, elhomályosult folyamatos melléknévi igenévi alak, s mind a ‘felserdül, felnő’, mind a sűrű régebbi ‘tömött, vastag, kövér’ jelentésárnyalata megbújhat benne. sörény – ‘ló, szamár és hím oroszlán nyakán nőtt, hosszú, dús szőrzet’. Alighanem a szőr feltehető ősi *sör alakváltozatából jött létre denominális -ny képzővel (mint kemény, vadon); a szókezdő sz–s váltakozásra példa sző–sövény, szer–sor. sörét – ‘kis ólomgolyó, amelyet nagy adagban lőnek ki apróvadra, madárra’. A német Schrot (‘dara, vagdalék, sörét’) bajor-osztrák többes schröt, schred alakjának átvétele; a szóeleji mássalhangzótorlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel. sőt – ‘azonfelül még…’; ‘inkább, épp ellenkezőleg’: nem szereti, sőt egyenest utálja. Az is és a meg (‘megint’) elemek elhomályosult összetétele, szerkezetileg az ismét megfelelője; a szókezdő i kiejtésével, labializációval és denazalizációval alakult ki: ismeg  ismet  smet  smöt  söt  sőt. Ezt a fejlődést a régi nyelvemlékek ismeg, smeg, isöt alakjai igazolják. sötét – ‘fény nélküli állapot’: sötétben is lát; ‹melléknévként› ‘meg nem világított, fény nélküli’; ‘feketébe hajló árnyalatú ‹szín›’: sötétvörös; ‘nyomasztó, komor’: sötét kilátások; ‘aljas, gonosz’: sötét gazember; ‘műveletlen, elmaradott’: sötét középkor. Származékai: sötétség, sötétedik, sötétedés, sötétlik, sötétül, sötétít. A szócsalád söt- alapszava ősi ugor örökség: vogul setep(‘sötétedik’), osztják cseti(mate) (‘alkonyodik’). A ~ deverbális képzésű névszó, mint pl. irat, nézet, az e nyúlására párhuzamot kínál a ró, rov- igéből származó rovát(kol). sövény – ‘vesszőből, növényi szárakból font kerítés’. A sző ige származéka annak feltehető *ső alakváltozatából, deverbális -vény képzővel (mint nő–növény), de lehetséges, hogy a szövevény szónak megfelelő sövevény alakból lett egyszerejtéssel. A szóeleji sz–s váltakozásra példa a szer–sor, szőr–sörény vagy a szorgos–sürög szópár. spachtli – ‘simítókés, kaparókanál’. A német Spachtel átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint kamásli, smirgli, tipli); forrása az olasz spatola (‘festő kaparókése’); ennek eredetéről lásd spatula. spacíroz – ‘sétálgat’. A német spazieren (‘sétál’) átvétele; forrása az olasz spaziare (‘repdes, szálldos, kereng’) közvetítésével a latin spatiari (‘sétál, járkál; kiterjeszkedik’) a spatium (‘sétatér; távolság, köz’) nyomán. Lásd még spácium. spácium – ‘köz, távolság ‹térben, időben›’; ‘‹nyomtatásban› szóköz, az egyes szavak közti távolság’. Latin szó (spatium), tkp. ‘versenypálya, sétatér, távolság, térköz, időköz’; eredete tisztázatlan. Lásd még spacíroz. spagetti1 – ‘vékony, hosszú hengeres szálakból álló főtt tészta’. Olasz szó, a spago (‘madzag’) kicsinyített spagetto formájának többes számú alakja: ‘madzagocskák’. spagetti2 – lásd spárga2 spájz – ‘éléskamra’. Az ausztriai német Speis (‘éléskamra’) bajor-osztrák spais alakjának átvétele. Az irodalmi német Speise jelentése ‘élelem, táplálék, készlet’, és a középkori latin spensa (‘éléskamra’) folytatója a latin expensa (‘kiadás, költség’) nyomán, forrása a latin expendere, expensum (‘pénzt kiad, megfizet’). Használatos spejz alakban is. spaletta – ‘fa ablaktábla’. Az ausztriai Spalett átvétele latinosított végződéssel. Forrása az olasz spalletta (‘ablakkeret, ablakmélyedés’), a spalla (‘váll, támasz, ablakfélfa’) kicsinyített formája. spangli – ‘rugalmas hajcsat’; ‘cipőfelső bőrszíja’. A német Spange (‘rugós hajcsat, cipőszíj’) tájnyelvi spangl

- 322 - oldal

a

achát

alakjának átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint kamásli, smirgli, tipli). spaniel – ‘selymes szőrű, hosszú lelógó fülű, rövid lábú vadászkutya’. Angol szó, az ófrancia espagneul (‘spanyol; spanyol kutya’) származéka; a szó a spanyol espańolon keresztül a latin Hispania országnévre vezethető vissza, amely a mi spanyol szavunk forrásával is kapcsolatos. spanyol – ‘az Ibériai félsziget nagyobbik részén kialakult, újlatin nyelvet beszélő nép tagja’; ‘e nép nyelve, amelyet ma LatinAmerika nagy részén is beszélnek’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. Az északolasz spagnuol átvétele; ez a nép saját espańol megnevezésének változata. Forrásuk a félsziget ókori latin Hispania neve. spanyolviasz – ‘pecsétviasz’. Az olasz cera di Spagna (tkp. ‘spanyolországi viasz’) tükörfordítása; ez arra utalt, hogy Spanyolország nevezetes lelőhelye a pecsétviasz vörös festékanyagának, a cinóbernek. spárga1 – ‘a liliomfélékhez tartozó, ízes gyökérhajtásaiért termesztett főzeléknövény’. Az olasz régi, tájnyelvi spargo átvétele; ez a görög aszparagosz latin asparagus formájának folytatója. spárga2 – ‘madzag, zsineg’; ‘figura balettban, tornában’. Az olasz spago átvétele; inetimologikus r hangja valószínűleg a már korábban átvett spárga1 hatására került a szóba. Az olasz szó kicsinyített formája a spagetti. sparherd – ‘(konyhai) takaréktűzhely’. Német szó (Sparherd) a sparen (‘takarékoskodik’) és Herd (‘tűzhely’) elemekből. A szó sparhelt, spórherd, spórhelt formái is általánosak. Lásd még spórol. spartakiád – ‘‹a pártállami időkben› nagy tömegek részvételével rendezett látványos sportünnepség’. Az orosz Szpartakiada átvétele; ezt a Szpartak (Spartacus) névből képezték az olimpiada (‘olimpiász’) mintájára. A trák Spartacus, a Kr.e. 71-ben kitört nagy itáliai rabszolgalázadás vezére az osztályharcos eszme korai bajnokának számított a szocialista országokban. spatula – ‘a nyelv leszorítására való lapocska ‹orvosi vizsgálatnál›’; ‘kis lapátszerű keverő, simító eszköz’. Latin szó, a görög szpathé (‘penge’) latin spatha formájának kicsinyített alakja. Lásd még spachtli. speciális – ‘különleges, sajátos’. – specialitás: ‘különlegesség’; ‘érdekesség, nevezetesség’. – specializál: ‘szakosít, sajátos szakterületekre tagol, alkalmaz’. – specializáció: ‘szakosodás’; ‘munkamegosztás’. Nemzetközi szócsalád a latin specialis (‘egy bizonyos fajtához tartozó, sajátos, különleges’) nyomán, a species (‘alak, külszín, faj, nem’) tőből, amely a specere (‘néz’) ige származéka. Lásd még aspektus, auspicium, inspekció, respektál, specifikus, spektákulum, spektrum, spekulál. specifikus – ‘sajátos, sajátlagos, fajlagos’. – specifikum: ‘különlegesség, egyedi jelleg’. – specifikál: ‘részletez, felsorol’; ‘egyediségében meghatároz’. – specifikáció: ‘felsorolás’; ‘közelebbi meghatározás’. Nemzetközi szócsalád a késő latin specificare (‘meghatároz, megkülönböztet’) nyomán, a species (‘faj, fajta’) és facere (‘csinál’) elemek alapján; az előbbiről lásd speciális. Lásd még aspektus, auspicium, inspekció, respektál, spektákulum, spektrum, spekulál. spedíció – ‘szállítmányozás’. – speditőr: ‘szállítmányozási vállalkozó’. A német Spedition és Spediteur átvétele. Az előbbi forrása az olasz spedizione (‘szállítás’), a latin expeditio (‘hadjárat’) folytatója az expedire (‘szabaddá tesz, lebonyolít, végrehajt, felkészít’) igéből, az ex- (‘ki, el’) és pes, pedis (‘láb’) elemek nyomán. A speditőr franciás képzés az olasz tőről fakadt német spedieren (‘szállít’) igéből. Lásd még expediál. spejz – lásd spájz spékel – ‘szalonnával megtűzdel ‹húst›’; ‘tarkít, fűszerez ‹beszédet, pl. tréfákkal, szellemes bemondásokkal›’. A német Speck (‘szalonna’) magyar igei származéka. spektákulum – ‘látványosság’; ‘zenebona, botrány’. Latin szó (spectaculum), a.m. ‘nézőtér, színdarab, érdekes látvány’ a spectare (‘szemlél’) ige alapján, amely a specere (‘néz’) gyakorító formája. Lásd még aspektus, auspicium, inspekció, respektál, speciális, specifikus, spektrum, spekulál. spektrum – ‘színkép’; ‘széles választék, kínálat’. – spektrális: ‘színképi’. Latin szó (spectrum), tkp. ‘lelki kép, tünemény’ a spectare (‘szemlél’) igéből, amely a specere (‘néz’) gyakorító formája. Lásd még aspektus, auspicium, inspekció, respektál, speciális, specifikus, spektákulum, spekulál. spekulál – ‘töpreng, gondolkodik’; ‘mérlegel, tervez, számítgat’; ‘üzérkedik, nyerészkedik’. – spekuláció: ‘üzérkedés, nyerészkedés’: telekspekuláció; ‘elmélkedés, okoskodás’. – spekuláns: ‘üzér’. – spekulatív: ‘elméleti számítgatáson alapuló’; ‘elvont, elméleti’; ‘töprengő, szemlélődő’.

Nemzetközi szócsalád a latin speculari, speculatus (‘megles, megfigyel’) nyomán, a specula (‘őrtorony, leshely, lőrés’) szóból; alapja a specere (‘néz’) ige. Lásd még aspektus, auspicium, inspekció, respektál, speciális, specifikus, spektákulum, spektrum. spendíroz – ‘rászán ‹összeget valamire›’: erre ötvenezret spendíroztunk; ‘‹régebben› adakozik’. A német spendieren (‘ad, adakozik, kiad’) átvétele; ez a Spende (‘adomány’) rokona és végső soron a latin expendere (‘kimér, kifizet’) szóból ered az ex- (‘ki’) és pendere (‘függ, mér, fizet’) elemekből. Lásd még panzió, penzum, pezó, pond. spenót – ‘konyhakerti paraj, leveléért termesztett főzeléknövény’. Ebben a formájában a német Spinat bajor-osztrák spinot, spenot alakjának átvétele. Sok európai nyelvben elterjedt vándorszó, amely a perzsa aspanáhból az arab ispinah közvetítésével terjedt el (pl. angol spinach, olasz spinacio, spanyol espinaca stb.) sperhakni – ‘álkulcs, tolvajkulcs’. A német Sperrhaken átvétele a Sperre (‘zár’) és Haken (‘kampó’) elemek alapján, a szillabikus n szokott feloldásával (mint kalucsni, smarni, vekni). sperma – ‘ondó’. – spermatozoon; ‘ondó’. – spermium: ‘ondósejt’. Élettani szakszó a görög szperma (‘mag’) nyomán, amely a szpeiró (‘hint, vet’) főnévi származéka. A spermatozoon második eleme a dzóon (‘lény’); a spermium latinos képzés a ~ szóból. Lásd még spóra, sporadikus. spicc1 – ‘cipőorr’. – spiccel: ‘‹balettben› cipője orrán állva lépked’. A német Spitze (‘valaminek a hegye’) átvétele a szóvégi e elhagyásával. Lásd még spitz2. spicc2 – ‘selymes szőrű, hegyes orrú és fülű kutya’; ‘enyhe részegség’: szalonspicc. A német Spitz átvétele. A fenti első jelentése a kutya hegyes orrára és fülére utal: lásd spicc1. A második talán az ein Messerspitze (‘egy késhegynyi, kevéske’) kifejezéssel kapcsolatos. spicli – ‘besúgó’. A német Spitzel átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint dakszli, kamásli). A német szó a Spitz (‘spicckutya’) kicsinyített alakja. Fenti jelentése a bécsi németből terjedt el; talán arra alapul, hogy a spiccet rendőrkutyaként is használták. spíler – ‘szenvedélyes kártyás’; ‘‹szlengben› menő, hozzáértő’. A német Spieler (‘játékos, kártyás’) átvétele a spielen (‘játszik’) ige nyomán. spin – ‘pördület, elemei részecskék impulzusmomentuma’. Angol fizikai szakszó, tkp. ‘pörgés’ a spin (‘fon, pörget, pörög’) ige nyomán. spiné – ‘nő’. Bizalmas nyelvi szó. Eleinte ‘kocsmárosné’ jelentésben volt használatos, ezért lehet, hogy a tolvajnyelvi spí (‘kocsmáros’) szóból alakult ki, s utóbb nyerte el fenti, tágabb értelmét. Más nézet szerint a német argóból ered, a Spinne (‘pók’) alvilági ‘prostituált, vagányok szeretője’ értelme alapján, s utóbb ez ment át a fenti jelentésbővülésen. spinét – ‘csembalóhoz hasonló régi hangszer’. A német Spinett átvétele; forrása az olasz spinetta, a spina (‘tüske’) kicsinyített formája, a hangszer húrjait ugyanis apró tüskék pendítik meg. spion – ‘kém’. Nemzetközi szó az olasz spione (‘kém’) nyomán, ez nagyító képzős alak az azonos jelentésű spia szóból, amely a német spähen (‘leselkedik’) ófelnémet spehon előzményéből való, és így oldalágon a latin specere (lásd speciális) rokona. A magyarba a német Spion közvetítette. spirál – ‘csavarvonal, csigavonal’; ‘ilyen formára hajlított tárgy’: spirálrugó. – spirális: ‘csavarvonalú’. Nemzetközi szó a latin spiralis nyomán, amely a spira (‘tekercs, tekeredés’) származéka, ez pedig a görög szpeira átvétele. A magyar ~ a német Spirale szóból, még inkább a Spiralfeder (‘tekercsrugó’) s hasonló összetételek előtagjából való, a spirális a latin szóból. Lásd még spirochaeta. spiráns – ‘réshang’. Nyelvtani szakszó, a latin spirare (‘lehel, lélegzik’) folyamatos melléknévi igenévi spirans alakja; a réshangok képzésekor a lélegzet kiáramlik a beszélőszervek alkotta szűk résen, pl. a s, sz, z, zs esetében a nyelv és a szájpadlás között. Lásd még aspirál, konspirál, perspiráció, spiritizmus, spirituális, spirituoso, spiritusz, spirométer. spiritizmus – ‘a holtak lelkével, a szellemekkel közvetítő (médium) útján való érintkezés babonás gyakorlata’. – spiritiszta: ‘a spiritizmus híve, művelője’; ‘‹melléknévként› a spiritizmussal kapcsolatos’. Nemzetközi szócsalád az angol spirit (‘szellem’) nyomán, latinosított görög képzőkkel. Az angol szó eredetéről lásd spiritusz. Lásd még aspirál, konspirál, perspiráció, spiráns, spirituális, spirituoso, spiritusz rektor, spirométer. spirituális – ‘lelki, szellemi’; ‘testetlen’; ‘lelki ‹vallásos értelemben›’; ‘‹főnévként› lelkiatya, papnevelő intézet lelki felügyelője’. – spirituálé: ‘az amerikai négerek vallási éneke’.

- 323 - oldal

a

achát

Latin szó (spiritualis), a spiritus (lásd spiritusz) származéka. Főnévi értelmét a pater spiritualis (‘lelki atya’) kifejezésből önállósodva nyerte. A spirituálé latinosított forma az angol spiritualból. Lásd még aspirál, konspirál, perspiráció, spiráns, spiritizmus, spirituoso, spiritusz rektor, spirométer. spirituoso – [szpirituózó] ‘lelkesen, élénken ‹adandó elő›’. Olasz zenei műszó, a spirito (‘lélek, szellem’) származéka; ennek eredetéről lásd spiritusz. Lásd még aspirál, konspirál, perspiráció, spiráns, spiritizmus, spirituális, spiritusz rektor, spirométer. spiritusz – ‘borszesz, denaturált szesz’; ‘szellem, elmésség’. A latin spiritus vini, azaz ‘alkohol’, tkp. ‘a bor lelke’ kifejezés önállósult első tagja. A spiritus tkp. ‘lehelet, pára, lélek’, a spirare (‘fúj, lélegzik, lehel’) ige származéka. Lásd még aspirál, konspirál, perspiráció, spiráns, spiritizmus, spirituális, spirituoso, spiritusz rektor, spirométer. spiritusz rektor – ‘értelmi szerző, szellemi irányító ‹többnyire valami kétes ügyben›’. Latin kifejezés (spiritus rector), a.m. ‘irányító szellem’; elemeinek eredetére nézve lásd spiritusz, rektor. Lásd még aspirál, konspirál, perspiráció, spiráns, spiritizmus, spirituális, spirituoso, spirométer. spirochaeta – [spirochéta] ‘dugóhúzó alakú baktérium ‹egyebek közt a vérbaj okozója›’. Mesterséges latin szó a görög szpeira (‘tekercs, tekeredés’) és khaité (‘sörény’) elemekből. Lásd még spirál. spirométer – ‘a tüdő levegőbefogadó képességének mérésére való eszköz’. Mesterséges szó a latin spirare (‘lélegzik’) és görög metron (‘mérték’) elemekből. Lásd még aspirál, konspirál, méter, perspiráció, spiráns, spiritizmus, spirituális, spirituoso, spiritusz, spiritusz rektor. spleen – [szplín] ‘világfájdalom, életuntság, csüggedtség’. Nemzetközi szó az angol spleen (tkp. ‘lép’; ‘csüggedtség’) nyomán; forrása a latin splen, illetve előzménye, a görög szplén (‘lép’). Az ókori eredetű felfogás szerint általános levertséget okoz, ha e hasüregi szerv nedvei túlsúlyra jutnak a vérben. spondeus – ‘két hosszú szótagból álló láb az antik időmértékes verselésben’. Latin verstani szakszó a görög szpondeiosz nyomán, amely a szpondé (‘italáldozat’) származéka; az elnevezés alapja az, hogy ezt a metrumot eleinte főleg a szertartásokat kísérő ünnepi énekekben alkalmazták. spongya – ‘szivacs’. A latin spongia átvétele, forrása a görög szpongia. spontán – ‘kényszer nélküli, önkéntelen, szabad elhatározásból fakadó’: spontán reakció, spontán döntés. – spontaneitás: ‘önkéntesség, szabad elhatározás’; ‘őszinteség, közvetlenség’. Nemzetközi szócsalád a késő latin spontaneus (‘önkéntelen, belülről fakadó’) melléknévből, amelynek alapja a sua sponte (‘önként, a maga elhatározásából’) kifejezés; ennek második eleme az önmagában nem használatos *spons, spontis (‘akarat, döntés’) főnév ablativusa. A ~ a német spontan alak átvétele. spóra – ‘a gombák és algák ivartalan szaporítósejtje’. Tudományos szakszó a görög szpora (‘vetés, mag’) nyomán, a szpeiró (‘hint, vet’) igéből. Lásd még diaszpora, sperma, sporadikus. sporadikus – ‘szórványos, elszórt, esetenkénti’. Nemzetközi szó a görög szporadikosz (‘szétszórt, egymástól távoli’) nyomán; ez a szpeiró (‘hint, szór, vet’) származéka. Lásd még diaszpora, sperma, spóra. spórhelt – lásd sparherd spórol – ‘takarékoskodik’. A német sparen (‘őriz, kímél, takarékoskodik’) bajor-osztrák és hazai német sporen alakjának származéka. Lásd még sparherd. sport – ‘szabályok szerint, versenyszerűen folytatott testgyakorlás’; ‘sportág’: téli sportok, vízi sportok; ‘virtuskodó, öncélú tevékenység’: sportot űz valamiből. Származékai: sportol, sportoló, sportos. Nemzetközi szó az angol sport (‘szórakozás, kedvtelés, időtöltés, testgyakorlás’) nyomán, amely a korábbi disport rövidült formája. Ez az ófrancia se desporter (‘szórakozik’) formából származik, amely a latin dis- (‘el, félre’) és portare (‘visz’) elemek folytatását tartalmazza, alapértelme tehát: ‘magát félrevonja’, ti. a munkától, mindennapi tevékenységétől, s ebből: ‘magát kedvteléseinek szenteli’. sposalizio – [szpozalíció] ‘Mária és Szent József eljegyzése mint festészeti ábrázolás tárgya’. Olasz szó a sposare (‘eljegyez’) igéből; forrása a latin spondere, sponsum (‘eljegyez’). spray – [szpréj] ‘permet’; ‘szórótartályban forgalmazott folyékony vegyi, kozmetikai vagy gyógyászati termék’: szúnyogirtó spray. Angol szó, tkp. ‘permetező eső’. spriccel – ‘fröcsköl’. – spriccer – ‘(bor)fröccs’. – spricni: ‘fecskendő’. A hangfestő német spritzen (‘fröcsköl’) ige, a bajor-osztrák spritzer (‘futó zápor, borfröccs’), illetve a német Spritze (‘fecskendő’) átvétele, az utóbbi a szillabikus n szokott feloldásával (mint

kalucsni, rolni). Forrásuk a hangfestő spritzen (‘fröcsköl’) ige, illetve Spritze (‘fecskendő’) származéka. sprint – ‘rövidtávú futás, úszás’. – sprinter: ‘rövidtávfutó, gyorsúszó’. Nemzetközi sportszakszavak az angol sprint (‘vágtat, rohan’) nyomán. sprőd – ‘merev, érdes tapintású, törékeny ‹anyag, bőr, haj›’. A német spröde (‘merev, rideg’) bajor-osztrák spröd alakjának átvétele. spulni – ‘cséve, orsó’; ‘(cérna)gombolyag’. A német Spule (‘orsó’) bajor-osztrák spuln alakjának átvétele a szillabikus n szokott feloldásával (mint felni, kaszni, vekni). spurizik – ‘rohan, iszkol’. Bizalmas nyelvi szó, az angol spurt (‘roham, hajrá’) becézett származéka. spurt – lásd spurizik squash – [szkvas] ‘fallabda’. Angol sportszakszó, a squash (‘összelapít, szorít, zsúfol’) ige származéka. Az ófrancia escacher átvétele; ennek késő latin forrása az ex- (‘ki’) és coactare (‘kényszerít’) elemek révén a cogere (‘összeterel, erőszakol’) igére megy vissza: co(n)- (‘össze’) és agere (‘űz, hajt’). srác – ‘gyerek, fiú’; ‘‹régebben› kis csibész, kölyök’. Jiddis eredetű szó (schraz), amelyet a német argó schratz közvetített hozzánk; forrása a héber seresz (‘féreg, pimasz alak’). sramli – ‘bécsi eredetű osztrák népies zeneegyüttes’; ‘ennek jellegzetes muzsikája’: sramlizene. A bécsi katonazenész testvérpár, Johann és Josef Schrammel nevéből, akik a 19. század végén divatba hozták a két hegedűből, gitárból és klarinétból álló együttest; az utóbbit később harmonika váltotta fel. srapnel – ‘apró golyókkal töltött repeszgránát’. Feltalálójának, H. Shrapnell angol katonatisztnek a nevéből. srég – ‘ferde, rézsútos’; ‘‹határozóként› rézsút szemben’: srég vizavi. A német schräg (‘ferde, átlós’) átvétele. Lásd még vizavi. sróf – ‘csavar’. A német Schraube (‘csavar’) bajor-osztrák schrauf alakjának átvétele. stáb – ‘‹régen› törzskar, parancsnokság’; ‘filmforgató csoport’; ‘alkalmi feladatra szegődöttek, egybehívottak csoportja’: kampánystáb, válságstáb. A német Stab (‘bot, vezérkar, munkatársak csoportja’) átvétele. A ‘bot’  ‘marsallbot’  ‘vezérkar’ jelentésbővülés a németben zajlott le a 17. században. Ugyanennek a német szónak korai átvételéből való istáp szavunk (‘bot’  ‘támasz’  ‘gyámolító’). stabil – ‘szilárd, biztosan álló, rögzített’; ‘állandó, megbízható’. – stabilitás: ‘állandóság, egyensúlyi helyzet’. – stabilizál: ‘egyensúlyba hoz, megszilárdít, állandósít’. – stabilizáció: ‘megszilárdítás’. Nemzetközi szócsalád a latin stabilis (‘szilárdan álló, tartós’) és stabilitas (‘állhatatosság’) nyomán, a stare (‘áll’) igéből; a továbbiak a francia stabiliser származékai; ezeket hozzánk a német közvetítette, és a ~ is az azonos német szó átvétele. Lásd még stáció, stadion, stádium, stagione, stanza, statárium, statika, statiszta, statisztika, státus, statuál. staccato – [sztakkátó] ‘szaggatottan, minden hangjegyet külön játszva ‹adandó elő›’. Olasz zenei szakszó a staccare, staccato (‘leválaszt, elkülönít, szótagol’) igéből, az ellentétet jelző s- előtag és az attaccare (lásd attak) önmagában nem használatos *-taccare eleme alapján. stáció – ‘állomás, szakasz, mozzanat’; ‘Jézus keresztútjának egy mozzanata, az ezt ábrázoló kép, dombormű’. – stacionárius: ‘egy helyben álló, állandó, időben nem változó’: stacionárius műhold. Nemzetközi szócsalád a latin statio, stationis (‘megállás, állomás’) nyomán, a stare, statum (‘áll’) igéből. Lásd még stabil, stadion, stádium, stagione, stanza, statárium, statika, statiszta, statisztika, státus, statuál. stadion – ‘sportesemények tartására való nagy pálya és ovális nézőtéri építmény’; ‘ókori görög hosszmérték ‹kb. 200 m›’. Görög szó (sztadion), eredeti jelentése a hosszmérték volt, majd az ilyen hosszúságú olümpiai futóverseny-pályára értették; fenti első jelentésében az újkori olimpiai játékok kapcsán elevenítették fel. A szó forrása a görög sztadiosz (‘szilárdan álló, mozdulatlan’) a (hi)sztémi (‘áll’) ige szté- tövéből, amely a latin stare tövével áll közvetlen rokonságban. Lásd még stádium. stádium – ‘(ki)fejlődési fok, szakasz, állomás’: a betegség végső stádiuma. A latin stadium átvétele, amely pontos megfelelője a görög sztadion szónak (lásd ott). Fenti jelentése az újkori orvosi latinban alakult ki. staféta – ‘váltófutás’. Az olasz staffetta (‘gyorsfutár, lovasküldönc’) átvétele, részben a német Stafette közvetítésével. Az olasz szó a staffa (‘kengyel’) szóból ered, amelynek forrása a régi német Stapfe. A szó mai ‘váltófutás’ értelme onnan ered, hogy a hosszú távra küldött lovasfutárok kijelölt állomásokon lovat váltottak.

- 324 - oldal

a

achát

staffázs – ‘emberi vagy állati mellékalak festményen ‹élénkítésre, a térbeliség kiemelésére›’; ‘díszül, kiegészítésül szolgáló dolgok, járulékok’. A német Staffage szó átvétele franciás kiejtésben. A szó maga franciás képzés a staffieren (‘ellát, felszerel, kidíszít’) igéből; eredetéről lásd stafíroz. stafíroz – ‘‹régen› felszerel, ellát’; ‘‹ki- igekötővel› kelengyével ellát ‹menyasszonyt›’. A német staffieren (‘ellát, felszerel, kidíszít’) átvétele. Ez az ófrancia estoffer révén holland közvetítéssel jutott a régi németbe; a francia viszont maga is germán vendégszó: frank stopfon (‘bedug, betöm’), a ~ tehát oldalágon (zoknit) stoppol szavunknak is rokona. Lásd még staffázs. stagfláció – ‘a forgalomban lévő pénzmennyiség növekedése a termelés emelkedése nélkül’. Modern közgazdasági szómozaik a STAGnál és inFLÁCIÓ szavak elemeiből. Ezek eredetét lásd a megfelelő szócikkekben. stagione – [sztadzsóne] ‘vándor színtársulat’; ‘egy színházi idényre lekötött operatársulat’. Olasz szó, tkp. ‘évszak, idény’ a késő latin staticum (‘tartózkodási hely’) nyomán, a stare, statum (‘áll’) igéből. Lásd még stabil, stáció, stanza, statárium, statika, statiszta, statisztika, státus, statuál. stagnál – ‘pang, vesztegel, megrekedt’. A latin stagnare (‘el van árasztva’) révén a stagnum (‘állóvíz, tó, pocsolya’) szóra megy vissza. Lásd még stagfláció, tank. stájgerol – ‘árat emel, drágít ‹főleg lakbért›’. A német steigern (‘növel, emel’) átvétele a steigen (‘emelkedik, felhág, növekszik’) alapján. Bizalmas nyelvi szó. stallum – ‘kanonoki székek, padsorok ‹püspöki templom szentélyében›’; ‘hivatali tisztség, javadalom’. Középkori latin szó az ófrancia estal, olasz stallo (‘állás, tartózkodás, szentélyszék’) nyomán, amelyek a germánságban általános stall (‘állás, istálló’) szóra vezethetők vissza; ez egyben a magyar istálló szónak is a forrása, és csak oldalági, indoeurópai rokonságban áll a latin stare (‘áll’) ige családjával, amelybe például egy stabulum (‘istálló’) szó is tartozik. stampedli – ‘talpatlan pálinkás, likőrös pohárka, kupica’. A bajor-osztrák stamperl átvétele; a szóvég a hokedli, nokedli, puszedli példáját követi. Eredeti jelentése ‘tömzsi lábacska’ a német Stampfe (‘döngölő’) nyomán. stancol – ‘formát gépi úton kivág ‹keménypapírból, lemezből›’. A német stanzen átvétele; eredete bizonytalan, talán a dán stunte (‘taszít’) igéből ered. stand – ‘elárusító hely, bódé ‹utcán, piacon›’; ‘kis helyiség vagy elkerített rész ‹kiállításon›’. A német Stand (‘állomány, állás, bódé’) átvétele; forrása a stehen, stand (‘áll’) ige. standard – ‘színvonal’; ‘szabvány, szabványos’; ‘mérvadó, mértékadó’: standard műalkotás. – standardizáció: ‘szabványosítás, egységesítés’. Az angol standard (‘zászló, jel, mérték, példa’) átvétele a német Standard közvetítésével; forrása a francia estendard (‘zászló, hadi jelvény’) a latin extendere (‘kinyúlik, kiterül’) igéből: ex- (‘ki, el’) és tendere (‘feszül, vonul, terjed’). Az angol szó végső formáját a stand (‘áll’) ige beleértése is befolyásolta (a kitűzött zászló, hadi jelvény ‘áll’). Manapság az angolból közvetlenül átvett sztenderd alak terjed, írásban is. stangli – ‘rúd alakú kis sütemény’: sós stangli. A bajor-osztrák stangl átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint stopli, tipli); ez a német Stange (‘rúd’) kicsinyített formája. stanicli – ‘zacskó’. A bajor-osztrák stanizl átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint stopli, tipli); ez a tisztázatlan eredetű német Scharnützel (‘papírgöngyöleg’) szóból ered. stanza – [stanca] ‘hatsoros versszak ötös, hatodfeles jambikus sorokból, abababcc rímképlettel’; ‘szoba’: Raffaello stanzái (‘általa freskókkal díszített négy szoba a Vatikánban’). Olasz szó a késő latin stantia (‘megállás, lakhely’) nyomán, amely a stare (‘megáll’) ige stans, stantis folyamatos melléknévi névmásából ered. A ‘versszak’ jelentés onnan való, hogy ennek vége megállást jelent a vers folyamában. Lásd még stabil, stáció, stadion, stádium, stagione, statárium, statika, statiszta, statisztika, státus, statuál. start – ‘rajt, rajthely ‹sportban›’; ‘kezdet, indulás’. – starter: ‘indítógép’. Az angol start (‘indul’) főnévi megfelelőjének átvétele, részben német közvetítéssel, ami a betű szerinti kiejtést magyarázza. statárium – ‘rögtönítélő bíráskodás’. – statáriális: ‘rögtönítélő ‹bíráskodás, eljárás, bíróság›’. Jogi szakszók a latin statarius (‘álló, állandó, helyben maradó’) nyomán, a stare, statum (‘áll’) igéből. A szó a középkori latin statarium judicium (‘rögtöni ítélkezés’) kifejezésben ‘álltó helyben való’  ‘azonnali’ értelmet kapott. Lásd még stabil, stáció, stadion, stádium, stagione, stanza, statika, statiszta, statisztika,

státus, statuál. statika – ‘nyugalmi állapot vagy egyensúly’; ‘az épület egyensúlyi viszonyai, ennek kiszámítása’; ‘a fizikának a nyugvó testek egyensúlyi állapotával foglalkozó ága’. – statikus: ‘nyugalmi állapotban lévő, kiegyensúlyozott’; ‘nyugvó, rögzített’; ‘‹főnévként› a statika szakembere’. A latin statica (ars) görög sztatiké tekhné (‘az álló dolgok tudománya’) előzményének önállósult első eleméből ered, a görög (hi)sztémi (‘áll’) ige szté- tövéből; ez megfelel a latin stare (‘áll’) tövének. Lásd még stabil, stáció, stadion, stádium, stagione, stanza, statárium, statiszta, statisztika, státus, statuál, szisztéma. statiszta – ‘tömegjelenet (néma) szereplője ‹színházban, filmen›’; ‘passzív szerepet játszó, jelentéktelen személy’. – statisztál: ‘tömegszereplőként lép fel’; ‘tétlen szereplőként vesz részt valamiben’. – statisztéria: ‘a statiszták tömege ‹színműben, filmen›’. Nemzetközi szók az újkori latin statista nyomán, amely a stare, statum igéből való görögös képzés. A magyarban a ~ a német Statist, a statisztéria a Statisterie átvétele latinosított végződéssel. Lásd még stabil, stáció, stadion, stádium, stagione, stanza, statárium, statika, statisztika, státus, statuál. statisztika – ‘a társadalmi viszonyok leírása számszerű összefüggések alapján’; ‘tömegesen előforduló események, jelenségek számszerű adatainak feldolgozása és elemzése’: statisztikai szabályszerűség. – statisztikus: ‘a statisztika szakembere’; ‘‹melléknévként› a statisztikára vonatkozó, annak alapján álló’. Nemzetközi szó az újkori latin statisticus (‘az államra vonatkozó’) melléknévből, a status (‘állam’) alapján; eredetéről lásd státus. Lásd még stabil, stáció, stadion, stádium, stagione, stanza, statárium, statika, statiszta, statuál. statuál – ‘rendelkezik’; ‘felállít’: példát statuál. – statutum: ‘szervezeti szabályzat, alapszabály’. Nemzetközi szó a latin statuere, statutum (‘állít, emel, elrendel, ítél’) nyomán; ez a status (lásd státus) főnévből származik. Lásd még stabil, stáció, stadion, stádium, stagione, stanza, statárium, statika, statiszta, statisztika. státus – ‘állapot’; ‘rang, állás, álláshely’; ‘társadalmi pozíció’: státusszimbólum; ‘‹régen› állam’: státusférfiú, státusadósság. Latin szó (status), a.m. ‘állapot, fennállás, rang, állás’ a stare, statum (‘áll’) ige alapján. Lásd még stabil, stáció, stadion, stádium, stagione, stanza, statárium, statika, statiszta, statisztika, statuál. stég – ‘kikötőhíd, hajóhíd, bejáró, palló ‹hajóhoz, csónakhoz›’. A német Steg (‘palló, keskeny híd’) átvétele. Ez kapcsolatos a steigen (‘felmegy’) igével, így rokona a stájgerol. stelázsi – ‘polcos állvány ‹konyhában, kamrában›’. A német Stellage átvétele; forrása az azonos holland szó, a stellen (‘felállít’) franciás képzésű származéka. A magyar szó végződésére lásd gázsi, lózsi. stempli – ‘bélyegző’. A német Stempel átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint stopli, tipli). stencil – ‘rágépelt szöveg sokszorosítására való viaszos papírlap’; ‘az így készült másolat’. Az angol stencil (‘festősablon, kivágott minta’) átvétele az íráskép szerinti kiejtésben (angolul kb. [sztenszl]). Forrása az ófrancia estenceler (‘szikrázik, csillagokkal díszít, élénk színűre fest’) ige, amely a latin scintilla (‘szikra’) késő latin, hangátvetéses stincilla alakváltozatából eredezik. steppel – ‘egyenletes, látható öltésekkel díszít ‹ruha- vagy ágyneműt›’. A vitatott eredetű német steppen (‘soros öltésekkel ellát’) származéka. sterc – ‘burgonyából vagy lisztből hagymás zsírral készült étel’. A bajor-osztrák sterz átvétele; ez a német Sterz (‘madár farka’) szóval azonos; talán tréfás névadásról van szó. steril – ‘terméketlen, meddő’; ‘csírátlanított’: steril pólya. – sterilitás: ‘a csírátlanítás eredménye mint állapot’; ‘szellemi meddőség’. – sterilizál: ‘csírátlanít’; ‘meddővé tesz, nemző- vagy szaporító képességétől ‹műtétileg› megfoszt’. – sterilizátor: ‘fertőtlenítő, csírátlanító berendezés’. Nemzetközi szócsalád a latin sterilis (‘meddő’) nyomán. A ~ az azonos német szóalak átvétele nyelvünkben; a két utolsó a francia stériliser származéka. steward – [sztjuárd] ‘felszolgáló ‹tengeri hajón, repülőgépen›’. – stewardess: [sztjuárdesz] ‘légikisasszony, utaskísérő’. Nemzetközi használatú angol szavak. A ~ az óangol stiweard (‘istálló-felügyelő’) folytatója a mai angol sty (‘istálló’) és ward (‘gondnok’) előzményei alapján; második eleme révén a lord előzményével kapcsolatos. A stewardess a késői latin -issa nőnévképző francia-angol változatát viseli (mint pl. princessz). stich – ‘enyhe mellékíz, szag’: ennek stichje van; ‘szúrás’: stichpróba. A német Stich (‘szúrás, döfés’) átvétele; első jelentése tájnyelvi vagy rétegnyelvi eredetű, és talán a szúrós szaggal kapcsolatos. stift – ‘szegecs’; ‘kozmetikai vagy gyógyszerrudacska’.

- 325 - oldal

a

achát

A német Stift (‘szegecs, rudacska’) átvétele. stigma – ‘testi jel, bélyeg, folt’; ‘szégyenbélyeg’; ‘egyes misztikus szentek testén a megfeszített Jézus sebeinek helyén megjelenő, vérző sebek’. – stigmatizál: ‘megbélyegez, elítél’. – stigmatizáció: ‘a vallásos stigmák megjelenése’; ‘megbélyegzés’. Nemzetközi szócsalád a görög sztigma, sztigmatosz (‘állat bőrébe égetett bélyeg; ismertetőjel, szégyenbélyeg’) nyomán; forrása a sztidzó (‘megjelöl, beéget’) ige. stikában – ‘suttyomban, titokban’. A magyar tolvajnyelv stika (‘titok’) szavának ragos alakulata; forrása a jiddis schtike (‘hallgatás, csend’) az azonos jelentésű arám stiká alapján, a stak (‘hallgat’) igéből. stikli – ‘csíny’. A bajor-osztrák stickl átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint stopli, tipli); ez a német Stück (‘darab; csíny’) kicsinyített származéka. Lásd még früstök. stilisztika – ‘a stílussal foglalkozó, annak törvényeit és eszközeit vizsgáló tudomány’. – stiliszta: ‘a stílus művésze’. – stilizál: ‘stílust csiszolgat’; ‘‹növényi vagy állati formákat, tárgyakat› leegyszerűsítve, lényegükre redukálva ábrázol’: stilizált rózsa. A latin stilus (‘íróvessző; kifejezési mód’) származékai; lásd stílus. A németben jöttek létre (Stilistik, Stilist, stilisieren), és a magyarban latinos végződéseket kaptak. stílus – ‘kifejezési mód ‹írásban, beszédben, művészetekben›’; ‘egy adott korra, irányzatra vagy művészre jellemző kifejezési jegyek, eszközök összessége’: a mozarti stílus; ‘magatartás, viselkedés, modor’: életstílus. – stiláris: ‘a stílussal kapcsolatos’: stiláris jegyek. Nemzetközi szócsalád a latin stilus (‘íróvessző’) nyomán, amely már az ókorban elnyerte áttételes ‘írásmód, kifejezési mód’ jelentését. Lásd még stilisztika. stimmel – ‘egyezik, egybevág’; ‘‹zenész, zenekar› hangol’. – stimmt: ‘úgy van, rendben van, egyezik’. A ~ német stimmen (‘igaz, összhangban van, egyezik; hangol’) ige magyaros formája a Stimme (‘hang’) nyomán; a stimmt német egyes szám harmadik személyű alak. stimulál – ‘ösztönöz, serkent’. – stimuláns: ‘serkentőszer’; ‘‹melléknévként› élénkítő, ösztönző’. – stimulus: ‘inger’; ‘belső ösztönzés, vágy’. Nemzetközi szócsalád a latin stimulare (‘ösztökél’) nyomán, a stimulus (‘hegyes karó, ösztöke, inger’) szóból, amely a stinguere (‘szúr, bökdös’) származéka. stipendium – ‘‹régebben› ösztöndíj’. Nemzetközi szó a latin stipendium (‘zsold, bér’) nyomán, a stips, stipis (‘kis pénzdarab’) és pendere (‘kimér, kifizet’) elemekből. stipulál – ‘kiköt, feltételül szab ‹szerződésben›’. A latin stipulari (‘kiköt’) átvétele a stipulus (‘szilárd, biztos’) nyomán, amely a stipes (‘karó, fatörzs’) származéka. stíröl – ‘bámul, tartósan néz, fixíroz’. A német stieren (‘megbámul’) átvétele a tájnyelvi stier (‘merev, mozdulatlan’) nyomán; ez talán a középholland stuur (‘vad, fenyegető’) szóból való. stóla – ‘katolikus pap nyakbavetője, elöl derékig élő széles szalag’; ‘papi illeték magánérdekű szertartásokért (keresztelő, esketés, temetés)’: stólapénz; ‘széles, sál alakú női vállkendő’. A latin stola (‘hosszú női felsőruha’) folytatója; forrása a görög sztolé (‘ruha, palást, felszerelés’) a sztelló (‘felszerel’) igéből. A fenti második jelentés onnan való, hogy a magánérdekű szertartásokon a pap csupán a ~t viseli a karing felett. stop – ‘‹felszólítás megállásra›’: stoplámpa. – stoppol: ‘megállít; labdát lábbal megállít, levesz; stopperórával időt mér; autót megállásra kér, hogy vezetője egy darabig elvigye kocsiján’. – stopper: ‘gombnyomással működő pontos versenyóra’. Az angol stop (‘megáll, megállít’) átvétele az írás szerinti (voltaképp németes) ejtéssel. stopli – ‘vastag kerek, kidudorodó bőrfolt ‹sportcipő talpán›’; ‘‹régebben› dugó’. Az ausztriai német Stoppel (‘dugó’) átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint stikli, tipli); a szó az irodalmi német Stöpfel megfelelője a stopfen (‘bedug, tömít’) igéből. Lásd még stoppol1. stoppol1 – ‘‹ruhaneműn› lyukat cérnaöltésekkel foltoz’. A német stopfen (‘betöm, tömít, foltoz’) tájnyelvi stoppen alakjának átvétele. Ez végső soron a késői latin stuppare (‘kóccal betöm, tömít’) származéka a stuppa (‘kóc, csepű’) szóból; ugyaninnen ered a stop angol előzménye is. Lásd még stafíroz, stopli. stoppol2 – lásd stop stornó – ‘megkötött ügylet felbontása, rendelés visszavonása’; ‘könyvelési tétel törlése’. – storníroz: ‘töröl, felbont ‹könyvelési tételt, ügyletet›’. Német vendégszavak (Storno, stornieren) az olasz storno (‘fordulat’) szóból a stornare (‘másfelé fordul’) ige alapján; ennek latin elemei az ex- (‘el, félre’) és tornare (‘esztergályoz, forgat’). Lásd még kontur, turné, turnus. storting – [szturting] ‘a norvég parlament’. Norvég szó a stor (‘nagy’) és ting (‘dolog, ügy, nemzetgyűlés’) elemekből.

stósz – ‘halom, rakás’. A német Stoss (‘löket, rakás’) átvétele. stráf – ‘csík, sáv, szalag’. A német Streif (‘csík, sáv’) bajor-osztrák straif alakjának átvétele. stráfkocsi – ‘széles, lapos rakfelületű lovaskocsi, szekér’. Félfordítás a hazai német strafwagn szóból; első eleme valószínűleg a straff (‘feszes, erős, szélesített’) melléknévvel azonos. stramm – ‘erős, izmos, délceg, teherbíró’. Az azonos alakú és jelentésű német szó átvétele; talán a holland stram (‘feszes, erős’) szóra megy vissza. strand – ‘lapos, homokos vízpart’; ‘természetes vagy mesterséges szabadtéri fürdő’. A német Strand (‘homokos tengerpart’) átvétele; a szó a legtöbb germán nyelvben megvan (pl. angol strand). strapál – ‘nyű, koptat; igénybe vesz, fáraszt’. – strapa: ‘megerőltető munka’; ‘fáradozás’; ‘erős igénybevétel(re való)’: strapacipő. Magyar képzésű szócsalád, alapja a régebbi, népi strapácia, strapáció (‘vesződség, fáradozás’), ezek az azonos jelentésű német Strapaze latinosított alakjai. A német szó az olasz strapazzo (’túlerőltetés’) átvétele a strapazzare ige alapján, amely vagy a késő latin extra (‘külön, túl’) és patiare (‘kínlódik, erőlködik’) elemekből állt össze, vagy a germán eredetű olasz strappare (‘húz, tép, szaggat’) igéből való. A magyar ~ a delegáció  delegál s hasonló szópárok analógiájára vonódott el a strapációból, végül a strapa a magyar igéből a kapál  kapa mintájára. stratégia – ‘hadászat’; ‘nagyobb arányú tevékenység tervezése, irányítása, az ennek során alkalmazott eljárások összessége’; ‘a kitűzött cél elérésének átfogó terve’. – stratéga: ‘a stratégia szakembere’; ‘hadvezér, főparancsnok’. – stratagéma: ‘hadicsel, ravasz hadmozdulat’; ‘fortély, furfang’. Nemzetközi szócsalád a görög sztratégia (‘hadvezéri tisztség; haditerv’), sztratégosz (‘hadvezér’) és sztratégéma (‘hadicsel’) nyomán, latin formák közvetítésével. A görög szavak elemei: sztratosz (‘hadsereg’) és agó (‘vezet’); az előbbi a sztornümi (‘terjeszt’) ige származéka. strázsa – ‘őr, őrszem’; ‘őrség’: Őrzők, vigyázzatok a strázsán (Ady). Származéka: strázsál. Alakváltozatok: istrázsa, esterázsa, terázsa. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén straža, szlovák straž (‘őrség, őrállás’). A magyarba déli szláv nyelvből, alighanem a horvátból került; fenti régi és tájnyelvi alakváltozataiban a szóeleji mássalhangzó-torlódás feloldásának különféle módjai figyelhetők meg. stréber – ‘helyezkedő, törtető, minden áron érvényesülni igyekvő személy’. Német szó (Streber) a streben (‘törekszik, igyekszik’) igéből. stressz – ‘az emberi vagy állati szervezet védekező válasza a külvilágból érkező, veszélyt jelző ingerekre’; ‘az ennek folytán előállott feszült, szorongásokat okozó lelkiállapot’. Angol szó (stress), tkp. ‘nyomás, feszültség, hangsúly’ az ófrancia estressier (‘összehúz, feszít’) nyomán; ez egy népi latin strectiare származéka a latin strictus (‘szoros, feszes’) szóból; eredetére nézve lásd strikte. Lásd még stretta, stringendo. stretta – [sztretta] ‘operafelvonások végén gyakori, gyors tempójú ária’. Olasz zenei szakszó, az aria stretta (‘sietős ária’) önállósult második eleme; a stretto (‘szűk, szoros, sietős’) a latin strictus szóból jön, eredetéről lásd strikte. Lásd még stressz, stringendo. strichel – ‘‹utcanő› magát kelletve fel-alá jár az utcán’. A német Strich (‘csík, vonal, vonás’) szóból, annak tolvajnyelvi ‘prostituált magát ajánlgató járkálása’ értelme alapján. strici – ‘utcanő futtatásából élő férfi’; ‘csirkefogó, gazember’. A bécsi német Strizzi (‘naplopó, selyemfiú, nőfuttató’) átvétele; forrása vagy az olasz strizzare (‘kifacsar’) ige, vagy a cseh štryc (‘nagybácsi, atyafi, koma, szomszéd’). strikte – ‘szigorúan, pontosan’; ‘szorosan (véve)’. A latin stricte átvétele; ez határozói alak a strictus (‘szoros, feszes’) igenévből a stringere, strictum (‘összehúz, szorít’) ige alapján. strimfli – ‘harisnya’. A német Strumpf (‘harisnya’) bajor-osztrák, kicsinyített strimpfl alakjának átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint stopli, tipli). stringendo – [sztrindzsendó] ‘a tempót gyorsítva, siettetve ‹adandó elő›’. Olasz zenei szakszó a stringere (‘szorít, siettet’) igéből; latin forrásáról lásd strikte. strófa – ‘versszak’. – strofikus: ‘versszakokra osztott’: strofikus vers. Verstani szakszavak a latin stropha nyomán, amely a görög sztrophé (‘fordulás, fordulat’) átvétele a sztrephó (‘fordul’) ige alapján. Az elnevezés alapja, hogy a görög színházban a kórus a nézőtér egyik feléhez fordulva énekelte el a ~t, majd a másikhoz fordulva az annak formailag megfelelő antistrófát. Lásd még aposztrofál. stróman – ‘olyan ember, aki a valóságban ténykedő személy leplezésére a nevét adja üzlethez, vállalkozáshoz’. A német Strohmann (‘szalmabábú’) átvétele a Stroh (‘szalma’) és Mann (‘ember’) elemek alapján; ez már a németben felvette a fenti

- 326 - oldal

a

achát

jelentést. stroncium – ‘ezüstfehér, kis fajsúlyú fémes elem’. Latinos strontium neve a skóciai Strontian várost idézi, ahol a fém ércét fölfedezték. strucc – ‘nagy testű afrikai futómadár’. Az olasz struzzo északi tájnyelvi struzz [sztrucc] alakjának átvétele; régebben usztruc, usturuc alakjai is voltak. Az olasz szó forrása a latin struthio, ezé pedig a görög sztruthión, amely a sztruthosz (‘madár’) nagyító képzős alakja. struktúra – ‘szerkezet’. – strukturális: ‘szerkezeti’. – strukturalizmus: ‘tárgyát a szerkezet, a rendszer felől kiindulva, formális elemzéssel feltáró tudomány’: nyelvi strukturalizmus. – strukturalista: ‘a strukturalizmus követője’; ‘‹melléknévként› a strukturalizmus alapján álló’. Nemzetközi szócsalád a latin structura (‘építési mód, szerkezet’) nyomán, a struere, structum (‘épít, rendez, kigondol’) igéből. Lásd még destruál, instruál, instrumentum, konstruál. strúma – ‘a pajzsmirigy kóros megnagyobbodása, golyva’. A tisztázatlan eredetű latin struma (‘golyva’) átvétele. stuccol – ‘rövidebbre nyír, kurtít ‹bajuszt, szakállt›’. A német stutzen (‘nyes, rövidebbre vág’) átvétele; a Stumpf (‘csonk’) tájnyelvi Stutz alakjából eredeztetik. stúdió – ‘műterem (filmek készítéséhez)’; ‘rádióés televíziófelvételre szolgáló helyiség’. Nemzetközi szó az olasz studio (‘tanulmány; dolgozószoba, műterem’) nyomán; latin forrásáról lásd stúdium. stúdium – ‘tanulmány, kutatás’; ‘tudományszak, kutatási ág’. – studíroz: ‘tanulmányoz’. A latin studium (‘iparkodás, hajlam, tanulmány, tudomány’) átvétele a studere (‘fáradozik, törekszik, tanul’) ige alapján; a studíroz a német studieren megfelelője. Lásd még stúdió. stuka – ‘német zuhanóbombázó repülőgép a második világháborúban’. Mesterséges német szó a STUrzKAmpfflugzeug (‘zuhanó harci repülőgép’) kiemelt betűiből, a Sturz (‘zuhanás’), Kampf (‘harc, csata’), Flug (‘levegő’) és Zeug (‘eszköz’) elemek nyomán. stukkó – ‘gipszhabarcsból készült mennyezeti (vagy fali) díszítmény’. – stukatúr: ‘gipszvakolatos nádmennyezet’. A ~ az olasz stucco (‘gipsz, gipszvakolat’) átvétele, amely az ófelnémet stukki (‘levált kéregdarab’) szóból ered. A stukatur az olasz stuccatura (‘stukkódísz’) német Stukkatur változata révén jutott nyelvünkbe. stupid – ‘hülye, ostoba, korlátolt’. – stupiditás: ‘hülyeség, korlátoltság, bárgyúság’. Nemzetközi szó a latin stupidus (‘zsibbadt, kábult, ostoba’) nyomán, amely a stupere (‘elzsibbad, elkábul, elámul’) származéka. A ~ az azonos német szó átvétele. suba – ‘gyapjas juhbőrből készült hosszú, ujjatlan pásztorkabát’; ‘‹régen› kabát, bunda’. Sok nyelvben elterjedt vándorszó, forrása az arab dzsubba (‘pamut alsóruha’). A magyar szó közvetlen átadóját nem tudjuk biztosan megjelölni; lehetett a középfelnémet schube (‘prémmel szegett kabát’), de az olasz giubba (‘zubbony’) északolasz tájnyelvi, [zsuba] ejtésű formája is. Lásd még zubbony. sublót – ‘alacsony, széles fiókos szekrény’. A német Schublade (‘fiók’) átvétele az ausztriai és hazai német schublad, schublod formában; elemei Schub (‘lökés’) a schieben, schub (‘lök, csúsztat’) igéből, és Lade (‘fiók, láda’). A ~ ‘fiókos szekrény’ jelentése annak tulajdonítható, hogy a szót a német Schubladkasten (‘fiókos szekrény’) összetétel helyett használták, annak értelmében. sudár – ‘magas, egyenes ‹fa, emberi termet›’; ‘‹főnévként› karcsú fiatal fa; fa csúcsa’; ‘az árboc felső vége’: sudárvitorla. A ~ sud- eleme a hangutánzó suhog régi, tájnyelvi suhod változatának rövidülésével jött létre, és így rokonságban áll a suvad, valamint a súg, sújt, sugár szavakkal is. A szó deverbális -ár képzője ugyanaz, mint a búvár, határ, kopár szavakban. A legkorábbi kimutatható jelentés ‘suhogós, csípős ‹vessző, pálca›’, ebből vonódott át a vékony, vesszőszerű fiatal fára, majd az emberi termetre. sufni – ‘fészer, (fás)kamra’. A német Schuppen (‘fészer’) bajor-osztrák schupfen alakjának átvétele a szillabikus n szokott feloldásával (mint kaulcsni, vekni). súg – ‘fojtott, halk hangon, titkon mond’; ‘titkon javall, sugall’; ‘felszólított tanulóval suttogva közli a feleletet’. Származékai: súgó, sugall, sugallat, sugalmaz, sugalmazás, sugdos, sugdolózik. Hangutánzó szó, régebbi ‘zúg, suttog ‹pl. erdő›’ jelentésének tanúsága szerint a suhog közeli rokona, voltaképp jelentésben elkülönült alakváltozata, amely a hiátustöltő h kiesésével jött létre. Lásd még sugár, sújt, suvad. sugár – ‘egyenes vonalban terjedő anyagi részecskék vagy elektromágneses impulzusok sora: vízsugár, fénysugár, napsugár’; ‘kör vagy gömb középpontjából a kerülethez, illetve felszínhez húzott egyenes’. Származékai: sugaras, sugárzik, sugároz, sugaraz. A súg ige származéka annak eredetibb ‘suhog’ jelentése révén, és

a rokon származású sudárnak is közeli rokona, mind képzésmódjában, mind jelentéskörében, legalábbis eleinte. A ~ is kezdetben egyenes, vékony, hajlékony dolgokat, főleg fát, ágat jelentett, és csak a 17. században alakult ki, hasonlóság alapján, a ‘fénysugár’ jelentés, míg mértani értelme a 18. század végéről adatolható. suhan – lásd suhog suhanc – ‘serdülő fiú, siheder’. Valószínűleg a suhog ige családjába tartozó hangfestő szó, és a szélben suhogó növendék fa meg a serdülő fiú alkati, életkori hasonlóságán alapul, a játékos -nc végződéssel (mint lobonc, ribanc, virgonc). Kevésbé hihető, hogy a suhancár rövidült alakja volna. suhancár – ‘‹régen› testőr’: Örzsike, kit nemrég elvett egy nyalka suhancár… (Verseghy); ‘‹később› suhanc, siheder’. A német Schweitzer (‘svájci’) bajor-osztrák schwainzer alakjának átvétele; a korai, hangrendi kiegyenlítődésből eredt svancár alak a szóeleji mássalhangzó-torlódás feloldásával suancár, majd hiátustöltővel suhancár lett. A svájciak nemcsak a pápai államhoz, hanem más országokba is gyakran szegődtek el testőrnek, innen a szó régebbi jelentése. Ennek elhomályosultával a szót kezdték a suhanc származékának érezni, és egy ideig így használták; mára elavult. suhog – ‘gyors mozgás közben halk surrogó, susogó hangot ad ‹vessző, ostor, pálca›’. Származékok és kapcsolt szavak: suhogó, suhogtat, suhan, suhint. Hangutánzó eredetű szócsalád, közeli rokona a súg, suvad. A suhan mai jelentése a lopakodó mozgást kísérő surrogó nesszel kapcsolatos. sújt – ‘bottal, ököllel, nehéz tárggyal megüt, leterít’: földre sújt; ‘üt, csap’: villámsújtotta fa; ‘büntet, súlyos helyzetbe juttat’: pénzbüntetéssel, átokkal, kiközösítéssel sújt. Származékai: sújtó, sújtás. A suhog ige suh- tövének műveltető -t képzős származéka, eredeti értelme tehát ez volt: ‘suhogó pálcával megüt’, a többi ennek konkrét, majd elvont kiterjesztése. A ht  jt hangváltozás példája: német schlecht  magyar selejt. sukk – ‘régi hosszmérték, egy láb, kb. 30 centiméter’: A virág gyökerei… hat sukknyiról megérzik, hogy hat sukknyira lent a föld alatt olyan föld van, amely ember volt valaha. (Tömörkény). A német Schuh (‘cipő’) középfelnémet schuch alakjának átvétele; a szóvég alakulása ugyanolyan, mint a Schach  sakk szópárban. Elavult szó. suli – ‘iskola ‹a diákszlengben›’. A német Schule átvétele játékos, becéző -i végződéssel ‹mint diri, cigi›, bár a szóvég a gázsi, módi analógiájára is létrejöhetett. A német szó a latin schola folytatója, ennek eredetéről lásd iskola. súly – ‘test tömegének a gravitáció révén kifejtett nyomó-, illetve húzóereje’; ‘teher’; ‘mérlegen való mérésre használt, hitelesített fémdarab’; ‘súlygolyó sportban’: súlylökés; ‘jelentőség’: nincs ekkora súlya a dolognak. Származékai: súlyos, súlyosság, súlyosbít, súlyosbodik, súlytalan, súlytalanság, súlyzó. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még sulyok. sulyok – ‘mosáskor a ruha verésére szolgáló nyeles falap’: Fehér sulyka messze villog (Arany); ‘talajdöngölésre való nyeles bunkóféle’. Származéka: sulykol. Feltehetőleg a súly származéka -k kicsinyítő képzővel (mint pl. farok, törzsök). Van a délszláv nyelvekben is hasonló alakú és értelmű szó: szerb-horvát šuljak (‘tuskó’), szlovén šuljek (‘fatörzsből lefűrészelt darab’), de csak olyan vidékeken, amelyek messze esnek a magyar nyelvterülettől, s ezért a tőlük való kölcsönzés kevésbé valószínű. sulyom – ‘tüskés héjú, ehető magvú mocsári növény, vízidió’; ‘tüskés gömb mint régi hadieszköz’. Igen bizonytalan eredetű szó; feltehető suly alapszava egyesek szerint a sün sül alakváltozatának mély hangrendű megfelelője palatalizálódott véghanggal, ám ilyen megfelelőt eddig nem sikerült kimutatni. sumákol – ‘sunyít, lapít’. A sunyik ige (lásd sunyi) eredetibb sun- tövéből ered -ákol képzőegyüttessel (mint harákol, pöfékel); a n  m hangmegfelelésre példa: húny  (tájnyelvi) hum, kum. Közeli rokon a tájnyelvi summog (‘ólálkodik’) ige is. summa – ‘összeg’; ‘rövid tartalom, összegezés’. Származékai: summás, summáz, summázat. – summárium: ‘összegezés, foglalat, kivonat’. – summa summárum: ‘mindent összevéve’. Latin szó, a summa res (‘legfőbb dolog, lényeg, összesség, összeg’) kifejezés önállósult első eleme; nőnemű forma a summus (‘legfelső, legfőbb’) melléknévből, amely a super (‘fent’) felsőfoka (sup-mus  summus). Lásd még sommás, szuper. sundám-bundám – ‘alattomban, nem egyenes úton’. Ikerszó az ismeretlen eredetű népnyelvi sunda (‘csúf, ocsmány’) szóból, eredetileg sundán-bundán alakban, s ‘csúful, tisztességtelenül’ jelentéssel. A második elem csak véletlenül lett hasonlóvá a bunda szóhoz (mint pl. a handabandáé a bandához), a

- 327 - oldal

a

achát

népi nyelvérzék azonban beleértette, s a ~ot a ‘suba alatt’ kifejezés párhuzamának vélte, így alakult ki ‘alattomban’ jelentése; végső soron innen való a bunda, bundázás mai jelentésköre is. A ~ mai alakja nb  mb hasonulásból ered, amely a második elem végére is kihatott; ezt elősegítette részint az, hogy az ikerszó eredeti jelentése elhomályosult, részint az, hogy a 19. században megszületett a tréfás latinos per sundam bundam alak, s így az -m a második tagban latin accusativusi rag lett. sunyi – ‘alattomos, ravasz’. Származékok és kapcsolt szavak: suny, sunyik, sunyít, sunnyog. Bizonytalan eredetű szócsalád; talán hangfestő eredetű, és a sanda, szunnyad, szundít családjába tartozik. superlát – ‘függöny, kárpit’. A német Sperrlaken (‘elkerítő lepedő, kelme’) szó átvétele ejtéskönnyítő hanggal: sperrlak(en)  superlak  superlát. Elavult szó a sperren (‘elzár’) és Laken (‘lepedő’) elemek nyomán. supinum – ‘a latin ige utolsó szótári alakja, sajátos használatú főnévi igenév-féle’. A latin supinus (‘hanyatt fekvő, ferdén emelkedő’) semleges nemű formája a sub (‘alatt’) sup- alakváltozatából, tehát ‘alul lévő’. suprikál – ‘virgáccsal ver’. A hangutánzó nyelvjárási supál (‘páhol’) származéka gyakorító -r képzővel (mint topog–toporog); a szintén élő suprálból a ~ játékos képzéssel keletkezett (mint babrál–babrikál). Nyelvjárási szó. surján – ‘fiatal hajtás, növendékerdő’; ‘‹melléknévként› serdülő; karcsú, nyúlánk’. Bizonytalan eredetű szó, talán a sarj szóval függ össze. A hangutánzó, hangfestő sar- tő és sur- változata épp olyan viszonyban állhatnak, mint a tágabb rokoni körbe tartozó serdül és sürög igetövei. A ~ -n eleme vagy képző, vagy a burján hatott a szóalak fejlődésére. súrol – ‘dörzsölve tisztít, sikál’; ‘mozgás közben finoman érint’. Származékai: súrlódik, súrlódás, súrlódási. Valószínűleg hangutánzó szó a dörzsölés surrogó hangjának érzékeltetésére; az is lehet, hogy a német scheuern (‘dörzsöl, sikál’) középfelnémet schuren előzményének átvétele. surrog – ‘gyors forgás, verdesés közben halk duruzsoló hangot ad ‹orsó, madár szárnya›’. Származékai: surrogás, surran, surranó. Hangutánzó eredetű szócsalád; a surran esetében a gyors mozgás okozta hanghatás helyett maga a mozgás került előtérbe. susog – ‘suttog’; ‘halk zúgást hallat ‹szélben növényzet›’: susog a sás. Hangutánzó szó. Lásd még sustorog. sustorog – ‘tompán, mélyebb hangon sistereg, zubog’; ‘suttogva beszél’. Hangutánzó szó, a sistereg mély hangrendű párja; közvetlenebbül rokon a susog igével, olyan képzés, mint a tántorog, hentereg. suszter – ‘cipész’. A német Schuster átvétele; ez elhomályosult összetétel a középfelnémet schuoch (‘cipő’) és suter (‘varga’) elemekből; az utóbbi a latin sutor (‘varga’) folytatója a suere, sutum (‘ölt, varr’) ige nyomán. sut – ‘kemencezug’. A régi bajor-osztrák schutt (‘sánc, bányaakna, vakakna’) átvétele. Ma főleg a sutba dob (‘félrevet, mellőz’) szólásban eleven. Lásd még suttyomban. suta – ‘őz nősténye’; ‘‹melléknévként› balkezes; félszeg, ügyetlen, esetlen’; ‘visszás, groteszk’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát šut (‘szarvatlan’), szlovák šuta (‘szarvatlan juh, kecske’), amely alighanem a román ciut, şut (‘csonka, rövid szarvú’) közvetítésével jutott nyelvünkbe. Melléknévi jelentésköre a csonkaság és az ezzel kapcsolatos esetlenség, tökéletlenség képzetéből alakult ki. suttyan – ‘suhan, surran’. Hangutánzó eredetű szó, a gyors mozgást kísérő hangjelenségeket idézi. Lásd még suttyó. suttyó – ‘siheder’; ‘bárdolatlan, otromba legény, férfi’. A szó eredeti ‘suhogós ág, vessző’ jelentése jelzi, hogy a ~ a suttyan ige hangutánzó természetét őrzi -ó kicsinyítő képzővel; akárcsak a siheder, suhanc esetében, ‘fiatal fa’  ‘fiatal legény’ jelentésbővülés történt. A fenti második jelentés újabb keletű, alighanem a szó hangalakja ihlette. suttyomban – ‘titokban, lopva’. A sut régebbi sutton alakjából keletkezett labializációval. suvad – ‘csúszik, csuszamlik’; ‘burkából kifeslik ‹dió, mogyoró›’. Származékai: suvadás, suvaszt. A legkorábbi ‘üt, ver’ jelentés, valamint a gyakoribb suhad alak tanúsága szerint a ~ hangutánzó eredetű szó, és a suhog családjába tartozik (lásd még sújt). A h kiesésével előállt suad formába lépett be később a v mint hiátustöltő, s így lett végül a ~ általánossá. Mai jelentései késői és áttételes fejlemények. suviksz – ‘cipőkenőcs’. A német Schuhwichse bajor-osztrák schuwichs alakjának átvétele a Schuh (‘cipő’) és Wichse (‘fényesítő krém’) elemek alapján; az utóbbi a Wachs (‘viasz’) származéka. Lásd még vikszel.

sügér – ‘tüskés uszonyú, ízes húsú hal’. Ismeretlen eredetű szó. süket – ‘nem halló, nehezen halló (személy)’; ‘‹a szlengben› ostoba, hülye’. Származékai: süketség, süketül, süketít. Ismeretlen eredetű szócsalád. Manapság a szó illabiális siket változata használatos hivatalos megnevezésként, éspedig eufémisztikus okokból, hogy ti. a halláskárosultakat ne sértse a fenti második jelentés beleértődése: Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége. sül1 – lásd süt sül2 – lásd sün süldő – ‘egyévesnél fiatalabb, még nem ivarérett ‹disznó, nyúl›’; ‘serdülő ‹lány›’: süldő lány; ‘‹főnévként› fiatal, még nem ellett koca’. Bizonytalan eredetű szó; talán a sül igével kapcsolatos, és -d képzős származékként azt jelenti: ‘sütni való’. A feltevést gyengíti, hogy süld igével sehol sem találkozunk, s hogy ez a származtatás nem ad magyarázatot a ~ szüldő alakjára, amely nem ritka a korai adatokban. süllő – ‘a fogassüllő nevű, ízes húsú ragadozó hal 1,5 kg-nál kisebb példánya’. Ótörök jövevényszó a csuvasos rétegből: csuvas sela, karakalpak szila, baskír hela ‘fogas’; a csuvas szó a sel (‘fog’) származéka, éppúgy, mint a magyar fogas. Nyelvünkbe ócsuvas *sillig alak kerülhetett. süly – ‘különféle keléses betegségek (polip, vérbaj, skorbut) régi neve’: Jó apostol a sűly, hurut, köszvény, guta, / Majdcsak megtériti, ha vénségre juta (Arany); ‘szitokszó’: hogy a süly esne belé! Ősi örökség az uráli korból: cseremisz segel, finn syyle, szamojéd síla (‘szemölcs’), mordvin silge (‘gennytüsző’); a magyar szóvégen palatalizálódás (l  ly) történt. süllyed – ‘fokozatosan mélyebbre kerül’; ‘‹vízen úszó test› víz alá kerül’; ‘csökken’: süllyed a hőmérséklet; ‘erkölcsileg, társadalmilag mélyre jut’. Származékok és kapcsolt szavak: süllyedés, süllyeszt, süllyesztő. Ismeretlen eredetű szó. sün – ‘kis rovarevő emlősállat, tüskésdisznó’. Alakváltozatok: sül, szül, szűr, szől, szőr, szin, szín, szén. Ősi örökség a finnugor korból: vogul szoule, cseremisz sule, finn siili. A sokféle alakváltozat közül az -l végűek felelnek meg az etimológiai előzménynek, a ~ csak későn, a 19. században bukkant fel. A tudományos szaknyelvben a sül ma egy nyúl nagyságú, a meleg égövön honos rágcsáló állatot jelöl, amelynek a hátát hosszú, hajlékony tüskék borítják: tarajos sül. sündörög – ‘settenkedik, lábatlankodik, hízelkedve lopakodik ‹valakihez›’. Valószínűleg hangfestő eredetű ige, de az is lehet, hogy a sodor magas hangrendű seder, södör változatának továbbképzése inetimologikus n beékelődésével, mint pödör–pöndörödik. Ha az utóbbi feltevés helytálló, akkor a ~ eredeti jelentése ‘forgolódik’, amiből mai jelentésköre jól levezethető. süpped – ‘‹puha, laza anyag ránehezedő súlytól› benyomódik, megsüllyed, puhán enged’: süppedős talaj. A ~ süp- töve alighanem ősi hangutánzó szó az ugor korból: vogul sepi, sepe (‘elmerül, megfullad’). A magyar szó -d-je kezdő vagy gyakorító képző, a -pp intervokális nyúlás, mint a lapos–lappad szópár esetében. sürget – ‘siettet’; ‘valaminek gyorsabb elvégzését, elintézését kéri, követeli’. Származékok és kapcsolt szavak: sürgetős, sürgetés; sürgős, sürgősség, sürgősségi, sürgöny, sürgönyöz. A ~ a sürög műveltető képzős származéka; a sürgős nyelvújítási rövidítés a sürgetős helyébe, s ugyancsak ebben a korban keletkezett a sürgöny is (a közlöny, mozdony s hasonló szavak mintájára). sürög – ‘élénken tevékenykedve jár-kel, serénykedik’: sürög-forog. Származékai: sürgő, sürgés, sürgődik, sürgölődik. A szócsalád sür- igetöve hangutánzó, illetve hangfestő eredetű, és rokoni kapcsolatban áll azzal a kiterjedt szócsaláddal, amelynek tagjaiban a gyors mozgás, forgás, sodrás, pezsgés jelentéseleme dominál, mint sarkall, serdül, serken és hasonlók. Esetleges ugorkori eredetükre nézve lásd szorgalom. A ~ gyakorító képzős származék. Lásd még sarj, sarkantyú, sellő, serény, sőre, surján, sürget, sűrű. sűrű – ‘aminek részei, egyedei, szálai, elemei adott területen igen számosak és szorosan egymáshoz közel vannak’: sűrű haj, sűrű erdő, sűrűn lakott terület, sűrű köd; ‘vastagon folyó, sok szilárd elemet tartalmazó ‹folyadék›’: sűrű leves; ‘időben közeli mozzanatokból álló’: sűrű villámlás; ‘‹tájnyelven› zömök, tömzsi’; ‘‹főnévként› valaminek legmozgalmasabb része’: a dolgok, az élet sűrűjében. Származékai: sűrűség, sűrít, sűrítés, sűrítmény, sűrűsödik, sűrűsödés. A ~ elhomályosult folyamatos melléknévi igenévi alak egy olyan hangutánzó, hangfestő sür- igetőből, amely megvan a sürög, sürget igékben is, és szoros származási kapcsolatban áll a sarj, sarkall,

- 328 - oldal

a

achát

serdül, serken szavak sar-, ser- töveivel, amelyekben a gyors mozgás, forgás, pezsgés jelentésköre él. A ~ uralkodó jelentésvilága a sarjadó növényzet tömöttségéből alakulhatott ki; a tőmagánhangzó vagy a hangsúly hatására, vagy a szóvégi ű szomszédsága révén nyúlhatott meg. Lásd még szorgalom. süsü – ‘együgyű, ostoba’. Alighanem játszi képzésű hangfestő szó. süt – ‘tűzön, forró kemencében vagy forró zsiradékban készít ‹ételt›’; ‘sugaraival hevít’: süt a nap: ‘lefelé irányoz’: lesüti a szemét; ‘‹tűzfegyverből› lövést ad le’: puskáját a vadra sütötte. Származékok és kapcsolt szavak: sütés, sütet, süttet, sütöget, sütkérezik, sütemény, sütöde; sül, sült, sületlen, sületlenség. Valószínűleg ugor kori örökség: vogul set- (‘süt, ti. a nap’), siti (‘süt valamit’). A sül másodlagos forma, a fűt–fűl, hűt–hűl szópárok analógiájára alakult ki. süv – ‘sógor’: Azt a deli tündért vette feleségül; / Süvei most már mind hercegek, királyok (Arany). Alighanem ótörök szójövevény, egy feltehető ócsuvas *sig alak átvétele, amelynek megfelelői az -l képzős türk, ujgur szinil, kazár szinli, csuvas selle (‘húg, öcs’). A ‘testvér’  ‘házastárs testvére’ jelentésváltozás a magyarban zajlott le. A szabályos sű alak többnyire személyjeles formákban (süvem, süved, süve) alakban fordult elő, s ezekből vonódott el a ~. A köznyelvből a német eredetű sógor rég kiszorította, a nyelvjárásokban is lassan avul. süveg – ‘hengeres vagy csúcsos, karimátlan (férfi) fejfedő’; ‘épület, építmény csúcsos felső része’: a torony süvege, süvegboltozat. Származékai: süveges, süvegel. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még föveg. süvölt – ‘‹szél, gyorsan mozgó tárgy› magas, éles hangot ad’: Fúj, süvölt a Mátra szele (Népdal); ‘‹ember› sivalkodik, üvölt’. Származékai: süvöltöz(ik), süvít. Hangutánzó szó a sí1 családjából; alaktanilag párhuzamos a rí  rikolt  rikít sorozattal. Lásd még süvölvény. süvölvény – ‘siheder, kamasz’. A süvölt ige származéka -vény képzővel; akárcsak a siheder és suhanc esetében, itt is a szélben suhogó fiatal fa és a fiatal fiú hasonlítása hozta létre az új jelentést. sváb – ‘a németség délnyugati népcsoportjához tartozó személy’; ‘magyarországi német személy’; ‘svábbogár, csótány’. A bajor-osztrák Schwabe, schwab átvétele; végső forrása a latin Suevus, egy ókori germán népcsoport neve, amelynek eredete ismeretlen. A svábbogár szó azzal is magyarázható, hogy idegen nép neve gyakran szerepel gúnyos vagy épp becsmérlő megnevezésekben: cigányabrak (‘verés’), tótágas; kétségtelen viszont, hogy a bajor-osztrákban is létezik schwabnkefer (‘sváb bogár’) szó, s így innen is kölcsönözhettük tükörfordításként. sváda – ‘beszédbeli ügyesség, talpraesettség, rábeszélő készség’: jó svádája van. A latin suada átvétele; ez mint tulajdonnév (Suada) a meggyőzés istennőjének neve volt a rómaiaknál. Nőnemű alak a suadus (‘rábeszélő’) melléknévből, s a suadere (‘rábeszél, tanácsol’) rokona; forrásuk a suavis (‘édes, kedves, kellemes, szelíd’), a suadere tehát azt jelenti: ‘édessé, kezessé, hajlandóvá tesz’. svadron – ‘lovasszázad’. A német Schwadron átvétele; forrása az olasz squadrone, a squadra (‘négyzet’) nagyító képzős alakja, amely egy késő latin exquadrare (‘négyszögbe állít’) származéka; ennek latin tövéről lásd kvadrát. svájfol – ‘derékban szűkít, karcsúsít’. A német schweifen (‘ívesre vág, kerít’) átvétele. svalizsér – ‘könnyű fegyverzetű lovas katona’. A francia cheval léger (tkp. ‘könnyű ló’) átvétele az eredetinek nagyjából megfelelő kiejtésben. A cheval (‘ló’) a latin caballus (‘gebe’) révén a görög kaballész (‘igásló’) szóra megy vissza; a léger a latin levis folytatója egy késői latin leviarius származék nyomán. svarcgelb – ‘császárhű ‹magyar, a 19. század második felében›’. A német schwarz (‘fekete’) és gelb (‘sárga’) szavakból; ezek a Habsburg császárság színei voltak. Lásd még svarcol. svarcol – ‘feketemunkát végez’. A német schwarz (‘fekete’) szóból. Lásd még svarcgelb. svasztika – lásd szvasztika svéd – ‘a zömmel Svédországban élő skandináv nép tagja, e nép nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. A német Schwede (‘svéd ember’) bajor-osztrák schwed alakjának átvétele. A szó své- eleme a svédek saját sve(nsk) nevével s országukével (Sverige, tkp. Svea rike, ‘svea-ország’) függ össze, és már megtalálható az ókorban, Tacitusnál a Suiones népnév formájában. A -d elemre (akárcsak az angol Swedish esetében) nincs pontos magyarázat. svegliato – [zveljátó] ‘frissen, élénken ‹adandó elő›’. Olasz zenei szakszó a svegliare (‘felébreszt’) igéből, a latin ex- (‘el, ki, fel’) és vigilare (‘virraszt, ébren van’) elemek alapján. svenk – ‘a kamera nagy ívű vízszintes mozgatása filmfelvétel közben’.

A német Schwenke (‘lendülés, fordulás’) átvétele a véghangzó elhagyásával a schwenken (‘befordul, kanyarodik’) igéből; ez a schwingen (‘himbál, lendül’) alakváltozata. Lásd még svung. svert – ‘vitorláshajó fenékuszonya, hajótöve’. A német Schwert (tkp. ‘kard’) átvétele. svihák – ‘szélhámos, csaló’. A szlovák švihák átvétele; ez a švihať (‘csapkod, suhog, surran’) származéka. svindli – ‘szélhámosság, csalás, szemfényvesztés’; ‘szándékosan hamis bemondáson alapuló egyszerű kártyajáték’. – svindler: ‘szélhámos, csaló, szédelgő’. Német vendégszavak: a schwindel (‘szédülés; hazugság, csalás’) és Schwindler (‘hazug, csaló, szélhámos’) átvételei. svung – 'lendület'. + Német szó (Schwung), a schwingen ('leng') ige főnévi származéka. Bizalmas nyelvünk szava. szalutál – 'tiszteleg'. A latin salutare ('üdvözöl') átvétele; ez a salus, salutis ('egészség, üdv') származéka a salvus ('ép, sértetlen, megmentett') szóból. Lásd még szalve, széf, zsálya.

Sz szab – ‘‹lapszerű anyagot› méretre és formára vág’: bőrt, kelmét szab; ‘meghatároz, előír, kijelöl’: feltételeket szab. Származékai: szabás, szabó, szabóság, szabdal, szabvány, szabász, szabászat. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még szabály, szabatos. szabad – ‘tevékenységében, politikai jogaiban nem korlátozott (személy)’; ‘fogságban, börtönben, letartóztatásban nem lévő’; ‘‹állítmányi használatban› megengedett’: nem szabad hazudni; ‘‹kopogtatásra válaszul› be lehet jönni, tessék bejönni’. Származékai: szabadság, szabadít, szabadítás, szabadul, szabadulás, szabadalom. Szláv eredetű szó, alighanem igen korai jövevény, az óegyházi szláv szvobod átvétele, mert az élő szláv nyelvekben csak képzett alakjai (bolgár szvobodan, szerb-horvát slobodan, szlovák slobodny) vannak. A szóeleji mássalhangzó-torlódást a v kiesése oldotta fel (mint a szent esetében is), a magánhangzók nyíltabbá váltak. Lásd még szabadkozik, szabados, szabódik. szabadkozik – ‘‹régebben› mentegetőzik’; ‘szerénységből udvariasan elhárít valamit’. A ~ forrása a szabad melléknév régi igei származéka, a szabadik (‘szabadulni igyekszik’); ebből alakult visszaható és gyakorító -kozik képzővel. Lásd még szabódik. szabadkőműves – ‘testvériséget, erkölcsi tökéletesedést, polgári liberális elveket hirdető nemzetközi titkos szervezet’. Nemzetközi szótípus az angol freemason nyomán; ennek tükörfordításai találhatók meg számos nyelvben; a magyarba a német Freimaurer példája közvetítette. Az első ilyen angliai szervezet egy középkori építőmester-céh szervezeti formáit, jelvényeit és avatási szertartását vette át; ez a céh a hatóságoktól függetlenül, önállóan működött, erre utal az elnevezés szabad eleme. szabadláb – ‘szabad állapot ‹a letartóztatással szembeállítva›’: szabadlábon védekezik, szabadlábra helyezik. Csak a fenti két kifejezésben használatos szó; ezek a német auf freiem (freien) Fuss szókapcsolat pontos fordításai. Lásd még hadiláb. szabados – ‘illetlen, féktelen’; ‘ledér, kicsapongó’; ‘‹az ókori Rómában› felszabadított rabszolga’; ‘‹a régi császári hadseregben› őrvezető’. A szabad melléknév -s képzős származéka (mint őszes, fiatalos, zöldes). Főnévi jelentéseiben a latin libertinus, illetve a német Gefreiter megfelelőinek tették meg, mivel mindkettő ‘szabad’ jelentésű melléknév (liber, illetve frei) származéka. szabály – ‘magatartást, cselekvést, ennek módját előíró rendelkezés’: szabálysértés; ‘a dolgokban megnyilvánuló törvényszerűség’. Származékai: szabályos, szabályoz, szabálytalan, szabálytalanság, szabályzat. Nyelvújítási szóalkotás az akkoriban kedvelt -ály képzővel (mint hatály, dagály, rejtély stb.) szabatos – ‘pontos, a szükségesnél sem többet, sem kevesebbet nem mondó ‹közlés, meghatározás, stílus›’. Származéka: szabatosság. Nyelvújítási szó a szab igéből, illetve annak ma már nem használt főnévi szabat (‘szabás, szerkezet, forma’) származékából, amely maga is nyelvújítási képzés. szablya – ‘egyélű görbe kard’. Sok európai nyelvben élő vándorszó: német Säbel, francia sabre, olasz sciabola, lengyel szabla, szerb-horvát sablja stb. Ezek közül több is bizonyíthatóan a magyarból kölcsönözte a szót mint a szab vélt származékát. Ez utóbbi vélekedés azonban, amely sokáig nálunk is tartotta magát, kétséges, főleg azért, mert az ige ‘vág’ jelentése jóval később bukkan fel, mint a ~ első adatai, továbbá nincs nyoma olyan *szabol igének, amelyből a ~ mint melléknévi

- 329 - oldal

a

achát

igenévi származék levezethető volna. A ~ szót tehát tisztázatlan eredetűnek kell tekintenünk. szabódik – ‘szabadkozik, udvariasságból elhárít kínálást, kedvező ajánlatot’: Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb, – / Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb (Arany). Forrása ugyanaz, mint a szabadkozik igének, csak más visszaható képzővel alakult ki. szabotál – ‘munkáját szándékosan lassan vagy rosszul végzi’; ‘munkaeszközeit megrongálja’; ‘rendelkezések végrehajtását megtagadja vagy kijátssza’. – szabotázs: ‘szabotálás ‹bérharcban vagy politikai követelések kikényszerítésére, megszálló idegen hatalom gyengítésére›’. – szabotőr: ‘szabotázsakcióban részt vevő személy’. Nemzetközi szócsalád a francia saboter (‘facipőben csoszog; összecsap, elfuserál ‹munkát›; ‘rongál ‹munkaeszközöket›’) nyomán, a sabot (‘facipő’) szóból. Ez a nyelvjárási (picard) savate (‘facipő’) és a botte (‘csizma’) alakjainak keveredéséből állt elő; a picard előzménye a perzsa, arab csabat olasz ciabatto származéka. A saboter szó jelentése így fejlődött: ‘facipőben csoszog’  ‘nehézkesen, ügyetlenül dolgozik’  ‘szándékosan rosszul dolgozik, kárt okoz’. A sabotage, saboteur alakok az eredetinek megfelelő kiejtésben, de német közvetítéssel jutottak nyelvünkbe. szacharin – ‘mesterséges édesítőszer’. – szacharóz: ‘nádcukor, répacukor’. Vegytani szakszavak a görög szakkharon (‘cukor’) nyomán, amely a szanszkrit csarkara (‘kristályos cukor’, eredetileg ‘kőzúzalék’) szóból származik. A ~ francia eredetű (saccharine), a vegyületeknél gyakori -in végződéssel (mint pl. anilin, kinin). szád – ‘üreg nyílása’: a barlang szádja; ‘a láncfonalak közti nyílás szövőszéken’. A száj korai szá alakjából alakult denominális -d képzővel. Elavult, csak egyes tájnyelvekben élő szó. száda – ‘ritka szövésű népművészeti textília mint hímzések alapanyaga’. A szerb-horvát sade átvétele hangrendi illeszkedéssel; forrása az oszmán-török sade (‘egyszerű, üres’), a perzsa szád (‘sima, egyszerű’) származéka. szadduceus – ‘‹az ókori zsidóság körében› a hagyományok iránt közömbös vallási és politikai párt, amely szemben állt a farizeusokéval’. Vallástörténet szakszó a latin sadducaeus nyomán, amely a görögön keresztül a héber cedúkímból való, amely a cádók (‘igaz ember’) többes alakja. szadista – ‘nemi eltévelyedés rabja, aki a partner vagy mások kínzásában lel kielégülést’. – szadizmus: ‘szadista hajlam’; ‘gyönyörködés mások szenvedésében’; ‘kegyetlenkedés’. Lélektani szakszó de Sade márki nevéből, aki több regényében ábrázolta ezt a perverziót. szafaládé – ‘vastag bélbe töltött, kurta virslihez hasonló felvágott’. A német Zervelat bajor-osztrák sarfalade, savalade változatának átvétele; forrása az olasz cervellato, tkp. ‘sertésvelőhurka’ a cervello (‘agyvelő’) nyomán; ez a latin cerebrum (‘agy’) kicsinyített cerebellum formájából ered. szafari – ‘afrikai vadásztúra, vadászkaraván’. A szuahéli nyelvből; az arab szafar (‘utazás’) származéka. szaft – ‘nedv, lé; főtt vagy sült hús leve’. Származéka: szaftos. A német Saft (‘lé’) átvétele. szag – ‘az orrban keletkező érzet, illetve az, ami ezt előidézi’. Származékai: szagos, szagosodik, szagosít, szagol, szaglász(ik), szaglik, szaglás, szagtalan. Bizonytalan eredetű szó; talán ősi örökség az uráli korból: szamojéd sangam (‘íz’). A jelentésbeli különbség (íz és szag között) könnyen áthidalható, de az egyetlen és igen távoli rokonnyelvből vett példa kevés bizonyító erővel bír. szágó – ‘egyes trópusi pálmák beléből nyert lisztszerű anyag’. Maláji szó, amely a portugál révén terjedt el az európai nyelvekben. száguld – ‘nagy sebességgel fut, vágtat, hajt’. Származéka: száguldozik. A feltehető *szág- alapszó ősi örökség az ugor korból: osztják szágalta (‘vágtat’), szógem (‘ugrás’). A magyar -uld képzőegyüttes szokatlan, csak a lövöldöz megfelelő eleme hasonlítható hozzá. szahib – ‘az európaiak megszólítása Indiában’. A hindi száhib (‘úr’) az azonos arab szó átvétele; ennek eredeti jelentése ‘(úti)társ’. száj – ‘ember, állat fején lévő nyílás, elsősorban a táplálkozásra’; ‘ennek ürege’; ‘üreg nyílása’: a barlang szája. Származékai: szájas, szájaskodik, szájal. Ősi örökség az uráli korból: vogul szúp, finn suu (‘száj’), szamojéd szó, szú (‘torok’). A magyar szó eredeti alakja szá volt, erre utalnak a szám, szád, szánk stb. birtokos személyjeles alakok (lásd még arc). A ~ a szája formából vonódott el, s így alakultak ki a bővebb szája, szájad, szájunk változatok. szajha – ‘ringyó, rossz nő’. Származéka: szajhálkodik. Ismeretlen eredetű szó. szajkó – ‘tarka tollú varjúféle madár, amelyet beszédre lehet

tanítani’; ‘valamely szöveget értelem nélkül ismételgető ember’. Származéka: szajkóz. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák sojka. A magyar szóvég a -kó kicsinyítő képző hatására alakult át, a szojkó  szajkó változás mögött magánhangzó-elhasonulás áll. szajré – ‘lopott holmi’; ‘holmi, cókmók’. Jiddis eredetű szó: schoire (‘áru, lopott holmi’) a héber szhóráh (‘kereskedőnő’) nyomán. A magyarba német közvetítéssel került. szák – ‘hosszú nyelű, keretes kisebb halászháló’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák sak (‘hálóféle’); ezek végső soron a magyar iszák, zsák etimológiai családjába tartoznak. szak– ‘‹összetételek előtagjaként› valamely szakmához, tudományterülethez tartozó, vele kapcsolatos; ahhoz értő, abban képzett’: szakmunkás, szakszerű, szakszervezet, szakképzés, szakiskola, szaktárs, szakirodalom, szaktudomány, szakorvos; szakember, szakértő, szakavatott. A ~ előtag a nyelvújítási szakma új jelentésben elvont szak tövével azonos; a fenti összetételek német mintára születtek: Facharbeiter, Fachschule, Facharzt (‘szakmunkás, szakiskola, szakorvos’) stb. A német Fach (‘szakma’) eredeti jelentése ‘fiók, rekesz’. szak1 – ‘időtartam meghatározott része’: a nap szaka, időszak; ‘darab, rész’: versszak. Valószínűleg ősi örökség a finnugor korból: osztják szok (‘jég lemálló darabkája’), szagatta (‘darabokra ver’), finn sukku (‘szétzúzottság’). A finnugor alapszó alighanem igenévszó volt ‘darab’, illetve ‘darabol, letör’ jelentéssel; igei mivolta folytatódik a szakad, szakasz, szakmány származékokban. Lásd még éjszaka, észak. szak2 – lásd szakma szakács – ‘ételkészítést foglalkozásszerűen űző férfi’. Sok kelet-európai nyelvben elterjedt vándorszó (szerb-horvát sokačiji, román socaçi stb.); ezek részben a magyarból származnak; lehet, hogy a magyarba régi orosz szokacsiji alakja került. Bár a szó hangalakja a török foglalkozásnevekre emlékeztet (lásd pl. ács), a török nyelvekben nem lehet kimutatni esetleges alapszavát, és a szláv nyelvekben sem őshonos, végső forrása tehát ismeretlen. szakad – ‘eltépődik ‹szövet, szál›’; ‘‹területi, politikai, társadalmi egység› többfelé válik’: három részre szakadt az ország; ‘beomolva lezuhan’: rájuk szakadt a mennyezet: ‘zuhog’: szakad az eső, felhőszakadás; ‘‹meg- igekötővel › félbemarad’: megszakadt a tárgyalás, az életközösség. Származékok és kapcsolt szavak: szakadás, szakadék, szakadékos, szakadozik, szakadozás, szakadatlan, szakadár; szakít, szakítás, szakaszt, szakasztott, szaggat, szaggatás, szakajt, szakajtó. A ~ a szak1 származéka, mégpedig annak korábbi, feltehető igei jelentése (‘tör, tép’) nyomán; olyan deverbális képzés, mint az akad, izzad, reked és hasonlók. A szakajt a szakít alakpárja; a szakajtó olyan gyékényfonatú kosárféle, amelybe a kelesztésre szánt tésztát tették, a dagasztóteknőből szakítva ki a megfelelő adagot. Lásd még szakasz, szakmány. szakajtó – lásd szakad szakáll – ‘férfiaknak az állon és az arc oldalán nőtt szőrzete’; ‘némely állat hasonló szőrképződménye’: a kecske szakálla. Származékai: szakállas, szakálltalan. Ótörök eredetű: ujgur, türk, tatár, kun szakal, oszmán sakal (‘szakáll’). A szóvégi al  áll nyúlás a magyarban következett be. Lásd még szakállszárító. szakállszárító – ‘falusi ház előtti kispad’. Tréfás megnevezés, arra céloz, hogy az ilyen padon, ahol üldögélni, tereferélni szoktak, a megmosott szakállat is meg lehet szárítani a napon. szakasz – ‘cselekvés, folyamat, folyás, útvonal elkülöníthető, meghatározott darabja’: a folyó alsó szakasza, szakaszjegy; ‘beszéd, írás kisebb tartalmi egysége’; ‘törvény szövegének néhány paragrafust összefogó része’; ‘vasúti kocsifülke’; ‘a katonai századot alkotó kisebb egységek egyike’. Származéka: szakaszos. A szak1 származéka -sz deverbális képzővel (mint eresz, rekesz, támasz), ez az alapszó ugyanis eredetileg igenévszó volt, igeként ‘tör, tép’ jelentéssel. Lásd még szakad, szakmány. szakija – ‘állatok hajtotta vízemelő vödörlánc Egyiptomban’. Arab szó. szakma – ‘az iparnak valamely ága’; ‘a benne dolgozók összessége’: a szakma legkiválóbbja volt; ‘‹tágabb értelemben› szakterület’: szakmai elismerés. Származékok és kapcsolt szavak: szakmai; szak, szakos, szakosít. A korai nyelvújítás, közelebbről Barczafalvi Szabó Dávid alkotása, elvonás a szakmányból. Fenti értelemköre az előzménynek a munkával kapcsolatos jelentésárnyalatai alapján alakult ki. Lásd még szak-. szakmány – ‘teljesítménybérezési rendszer’: szakmányban arat; ‘mennyiségileg jelentős, de lélektelen munka’: szakmányban írta regényeit; ‘‹régebben› egy napra kiszabott munkamennyiség’. A szak1 származéka, amely korábban igenévszó volt; ennek igei ‘tör, tép, szakít’ jelentéséhez kapcsolódik a ~, deverbális -mány

- 330 - oldal

a

achát

képzőjével (mint iromány, tudomány). Eredeti jelentése ‘részekre osztás’ lehetett, s ebből ‘a munkamennyiség beosztása’ irányában fejlődtek ki a fentiek. szakóca – ‘kis szekerce’; ‘ősember kőbaltája’. A szlovén sekalce (‘hidegvágó, nyeles véső’) átvétele hangrendi kiegyenlítődéssel és al  ó hangváltozással: sekalce  szakalca  szakóca. A szláv előzmény a szek- (‘vág’) igető származéka, így a ~ rokonságába tartozik a szecska, székács, szekerce, szuszék is. szakrális – ‘isteni, szent, a szentségekkel kapcsolatos’; ‘egyházi, kultikus jellegű’: szakrális tárgyak, szakrális hatalom. – szakramentum: ‘szentség ‹mint keresztelés, oltáriszentség, házasság stb.›’; ‘‹szitkozódásként›’ a szakramentumát! Egyházi szakszavak a latin sacer, sacra, sacrum (‘szent, istenségnek ajánlott’) tőből. Lásd még konszekrál. szál – ‘hosszú és igen vékony tárgy, lény, képződmény’: hajszál, szálfa, szálegyenes; ‘fonal, cérna’; ‘hosszúkás dolgok egy darabja’: virágszál, egy szál kolbász; ‘darab, egység’: gond egy szál se, mind egy szálig odavesztek; ‘emberek közötti kapocs’: rokoni, érzelmi szálak. Származékai: szálas, szálaz. Talán ősi örökség a finnugor korból: vogul szil (‘szálka’), mordvin szalga (‘pálca’), finn salko (‘hosszú rúd’). Más nézet szerint a ~ a régi szil2 ige alakpárja. Lásd még szalag, szálka, szalu. szála – ‘táncterem’. Régies szó, az olasz sala átvétele; ennek forrása a német Saal (‘terem’). Lásd még szaletli, szalon. szalad – ‘fut’; ‘siet’; ‘menekül’; ‘‹helyiség› rendetlen állapotban van’. Származékok és kapcsolt szavak: szaladás, szaladozik, szaladgál; szalaszt, szalajt. A ~ szal- tőeleme finnugor eredetű, és a rokonnyelvi szavak az állatok üzekedésével kapcsolatos jelentéskörben mozognak: zürjén tsuedni (‘felizgat’), udmurt tsuavnisz (‘koslat’). A magyar szótő a fentiekből bonyolult úton vezethető le. A ~ gyakorító, a szalajt, szalaszt műveltető képzés. Lásd még szilaj. szalag – ‘vékony, hajlékony anyagból készült hosszú, keskeny csík’: hajszalag, szalagfűrész, szállítószalag. Származékai: szalagos, szalagoz. A ~ szal- alapszavának eredetére több elmélet is van. Lehet, hogy ősi örökség az ugor korból: osztják szala (‘heveder, szíj’); lehet, hogy a szál főnév származéka, végül a szil 2 igéből is eredeztethető. Az első két esetben -g eleme denominális névszóképző (mint a kéreg, féreg szavakban); az utóbbiban deverbális képző, mint a csillag, harag esetében. szalalkáli – ‘szénsavas ammónia, sütőporok alapanyaga’. A hazai latin sal alcali (‘alkálikarbonát’) kifejezésből, a sal (‘só’) és alkáli elemek nyomán. szalamandra – ‘gyíkhoz hasonló kétéltű állat’. A latin salamandra átvétele a görög szalamandra nyomán; ez talán a perzsa szamander (‘szalamandra’) származéka. szalámi – ‘vastagbélbe töltött sertéshúsból készült tartós hentesáru: téliszalámi. Az olasz salame többes salami alakjának átvétele, esetleg német közvetítéssel. Az olasz szó a sale (‘só’) származéka, tkp. ‘besózás’, forrása a latin sal. A sóval való tartósítás régi módszerére utal a kolbász olasz neve (salciccia) is. szaldó – ‘egyenleg’; ‘számla vagy követelés kiegyenlítése’. Az olasz saldo (‘számla lezárása’) átvétele az ausztriai német Saldo közvetítésével; végső forrása a latin solidus (‘szilárd’). Lásd még szolid, szolidáris. szaletli – ‘kerti lugas, pavilon’. Az ausztriai német Salettl átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint bretli, tipli). Forrása az olasz sala (‘terem’) kicsinyített saletta alakja. Lásd még szála, szalon. szaléziánus – ‘elhagyott gyermekek gondozásával foglalkozó szerzetesrend (tagja)’. Latinos szóalak a francia Szalézi Szent Ferenc nevéből; ez a szent szülővárosának, Sales-nak latin melléknévi Salesius formájából való. szalicil – ‘szalicilsav, erjedést gátló kristályos szerves sav’. Kémiai szakszó, latin salicylum a latin salix, salicis (‘fűzfa’) salictövéből és a görög hülé (‘anyag’) szóból. szálka – ‘fából lehasadt apró szilánk’; ‘hal vékony csontja’; ‘zöldbab hüvelyének lehúzható rostos szála’. A szál kicsinyítő képzős alakja. száll – ‘repül’; ‘a levegőben lebeg ‹por, korom›’; ‘terjed ‹levegőben, anyagtalan közegben›’: száll a dal, a hír, a gondolat; ‘‹lóra, járműre› fellép’: lóra, vonatra száll; ‘ideiglenes lakást vesz’: fogadóba szállt; ‘‹meg- igekötővel› elfoglal, tartósan birtokában tart ‹országot, várost›. Származékai: szállong, szálldogál, szállingózik, szálldos. Ismeretlen eredetű szócsalád, noha bizonyára régi eleme nyelvünknek; ‘repül’ jelentése késői és másodlagos. Lásd még szállás, szállít, szálloda. szállás – ‘az a hely, ahol valaki megszáll’: éjjeli szállás; ‘ideiglenesen bérelt lakás’; ‘nomád nép mozgó települése’: szálláshely; ‘csak nyáron lakott tanya’. Származéka: (be)szállásol.

A száll ige származéka ‘lakást vesz valahol’ jelentése alapján. Több szláv nyelv, továbbá a román, az oszmán-török, valamint ugor és török nyelvek is átvették a magyarból ‘kunyhó, bódé, tanya, sátor’ jelentéskörben. Lásd még szálloda. szállít – ‘közlekedési eszközön visz, hoz’; ‘‹megrendelt vagy kifizetett árút› eljuttat’: házhoz szállít; ‘‹le- igekötővel› csökkent’: leszállított áron. Származékai: szállító, szállítás, szállítmány. A száll ige műveltető képzős származéka, annak ‘járműre lép’ jelentése alapján. szálló – lásd szálloda szálloda – ‘átutazó vendégeknek pénzért szobát, lakosztályt nyújtó vendéglátó üzem’. A száll ige származéka annak ‘lakást vesz, megtelepszik’ jelentése alapján; nyelvújítási alkotás az akkor divatos -da képzővel, amelyet tévesen vontak el a csárda szóból (mint iroda, óvoda, nyomda). Máig sem szorította ki teljesen a használatból a jóval régebbi szállót. szalma – ‘kicsépelt gabona szára, levelei’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák slama; a szóeleji mássalhangzó-torlódást hangáthelyezés oldotta fel, akárcsak a szilva, szolga szavakban. szalmiák – ‘ammóniumklorid’. A német Salmiak átvétele; ez rövidült forma a latin sal ammoniacus (‘ammóniumsó’) kifejezésből; eredetére nézve lásd ammónia. szalmonella – ‘ételmérgezéseket okozó baktériumcsoport’. D. E. Salmon amerikai orvos nevéből, aki felfedezte a ~kat. szalon – ‘fogadószoba’; ‘írók, művészek, tudósok s közéleti emberek magánháznál rendszeresen összejövő társasága’; ‘tárlat, kiállítás’; ‘rendelésre dolgozó női divatáruüzlet’: divatszalon; ‘‹összetételek előtagjaként› szalonokban szokásos, oda illő’: szalondarab, szalonkabát, szalonképes, szalonspicc, szalontánc, szalonzene. A német Salon átvétele; ez a francia salon közvetítésével az olasz salone szóból ered, amely a sala (‘terem’) nagyító képzős formája; eredetére nézve lásd szála. Lásd még szaletli. szalonka – ‘hosszú és vékony csőrű, ősszel vadászott madár’. A lengyel słomka átvétele; a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta, a szóban k előtti m  n hasonulás történt: slomka  szalomka  szalonka. szalonna – ‘sertésnek bőr alatti vastag zsírrétege mint táplálék’. Származékai: szalonnás, szalonnázik. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák slanina (‘szalonna’); ezek a szol (‘só’) származékai, tkp. ‘sózott’ jelentésűek. A szóeleji mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő feloldásával *szalanina alak jött létre; ebből a két nyílt szótagos tendencia jegyében szalanna lett, majd magánhangzóelhasonulással ~. szaltó – ‘ugrás a test hosszanti átfordulásával’. Olasz sportszakszó (salto), a latin saltus (‘ugrás’) folytatója a salire, saltum (‘ugrik’) igéből. szalutál – ’tiszteleg’. A latin salutare (‘üdvözöl’) átvétele; ez a salus, salutis (‘egészség, üdv’) származéka a salvus (‘ép, sértetlen, megmentett’) szóból. Lásd még szalve, széf. szalve – ‘üdvlövés, díszsortűz’. Latin szó: salve (‘üdvözlégy’), a salvere (‘jól van, ép, egészséges’) ige felszólító alakja, tkp. ‘légy jó egészségben’. Lásd még szalutál, széf, zsálya. szalvéta – ‘asztalkendő’. A bajor-osztrák salvete vagy az olasz tájnyelvi salvetta átvétele; ezek közös forrása a francia serviette, a servir (‘felszolgál’) származéka. Lásd még desszert, szervíroz. szám – ‘lények, személyek sora, rendje, csoportja’: emberszámba veszik; ‘megszámlált egységekből álló mennyiség’: páros, páratlan szám; ‘ennek írott jele’: arab szám, kétjegyű szám; ‘műsor, verseny egy pontja, része’: atlétikai számok; ‘újság, folyóirat azonos időpontban kiadott példányainak egyike’: a hétfői szám; ‘nyelvtani szám’: egyes szám, többes szám. Származékai: számos, számtalan, számol, számolás, számolatlan, számít, számítás, számító, számoz, számozás, számlál, számláló, számla, számláz. Ótörök jövevényszó a csuvasos rétegből: türk, ujgur, türkmén, kun szan (‘szám, mennyiség’), csuvas szum (‘szám’); a magyarba ócsuvas *szam vagy *szám került. Lásd még számára, száműz, szán1, szerszám. szamár – ‘a lónál kisebb, hosszú fülű patás igavonó állat’; ‘ostoba (ember)’. Származékai: szamaras, szamárság. Az olasz somaro északi tájnyelvi somar alakjának átvétele az első szótag nyíltabbá válásával. Az olasz szó forrása a görög szagmarion (‘teherhordó állat’) többes szagmaria alakja a szagma (‘teher, tehernyereg’) alapján. számára – ‘neki, az ő részére’. Megszilárdult ragos alakulat a szám főnévből, annak ‘lények csoportja’ jelentése alapján; ma részeshatározói értelmű névutó. szamaritánus – ‘az ókori palesztinai Szamaria tartomány lakója’; ‘irgalmas lelkű ember’. Latin szó (samaritanus) a Szamaria tartománynévből, eredeti héber

- 331 - oldal

a

achát

neve Somrón. A fenti második jelentés Jézusnak az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédéből ered. szamárium – ‘a ritka földfémek csoportjába tartozó kémiai elem’. V. E. Szamarszkij orosz ásványkutató nevéből, az elemeknél gyakori -ium végződéssel (mint hélium, nátrium stb.) szamba – ‘a brazíliai négerektől eredő, gyors ritmusú társastánc’. A portugál samba valamelyik afrikai nyelvből ered. szamizdat – ‘engedély nélkül kiadott nyomtatvány ‹a pártállami időkben›’; ‘illegális politikai irodalom’. Orosz szó, tkp. ‘magánkiadás’ a szam (‘maga, ön-’) és izdatj (‘kiad’) elemekből: iz (‘ki’) és datj (‘ad’). számkivet – ‘száműz’. Származékai: számkivetett, számkivetés. Többszörös összetétel, tkp. szám kivé vet a szám (‘lények, személyek csoportja’) főnévből, a névutóként használt régi kivé (‘kívülre’) határozóból és a vet igéből, tehát ‘az emberek számán kívülre vet’. Régies és költői szó, a száműz kiszorította. szamóca – ‘földieper, főleg ennek vadon termő, apró szemű változata’. Bizonytalan eredetű szó; talán a szlovák smoklica (‘eper’) vagy a szlovén samonica (‘vörös áfonya’) átvétele. Mindkét eredeztetésnek vannak hangtani és jelentéstani nehézségei. szamojéd – ‘északnyugat-oroszországi és észak-szibériai, uráli nyelvet beszélő, sok törzsre oszló nép tagja, e nép nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvével kapcsolatos.’ Nemzetközi szó az orosz szamojed nyomán, amely a lapp Számejemne (tkp. ‘Lappföld’) névből való. Az elnevezés a Kola-félszigeten keletkezhetett, ahol oroszok lappokkal és szamojédekkel éltek együtt, s a két nép között nemigen tettek különbséget. Az orosz szamojed egyébként valószínűleg népetimológiás alak, tkp. ‘önmagát evő’; ennek köszönhető, hogy a ~eknek egy időben emberevő híre terjedt el. szamorodni – ‘nemes hegyaljai borfajta’. A lengyel samorodny (‘született, eredeti, természetes’) átvétele; arra utal, hogy ez a bor a tokaji borszőlő természetes változatából készül, amelyből még nem válogatták külön az aszúsodott szemeket. szamovár – ‘díszes kivitelű fém edény teavíz forralásához’. Orosz szó a szam (‘maga, magától’) és varitj (‘forral, főz’) szavakból, azaz ‘magától forraló’. számszeríj – ‘nyílpuska’; ‘kővető vagy dárdavető középkori hadigép’: Számszeríjat, minden nemüt és formájut / Ácsolnak (Arany). Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, samostrel, orosz szamosztrel. A szláv szavak a szam- visszaható névmásból és a sztrel- (‘lő’) igetőből állnak, jelentésük tehát ‘magától lövő’. A magyarban a szóvég palatalizálódott (l  ly), a belső mássalhangzó-torlódást a t kiesése oldotta. A szó végső alakját a népetimológia alakította ki. A kézi ~ kétségtelenül íj volt, a számszert pedig, noha ilyen szó nem létezik, a népies nyelvérzék a szerszám megfelelőjének vette, és sajátos mechanikája révén a ~ valóban szerszámfélének érződött az egyszerű íjhoz képest. Elavult szó. számum – ‘forró, száraz sivatagi szél’. Az arab szamúm (‘sivatagi szél’) átvétele német közvetítéssel (Samum). szamuráj – ‘nemesi-katonai kaszt a hűbéri japánban; ennek tagja’. Japán szó, jelentése: ‘az, aki szolgál’. száműz – ‘valamely vétségért hazájából elűz, kitaszít’. Származékai: száműzött, száműzetés. A nyelvújítási számkiűz alakból rövidítette Toldy Ferenc abban a hitben, hogy annak ki eleme egyszerű igekötő. Valójában éppolyan alakulat, mint a számkivet megfelelő eleme; maga a számkiűz is ennek az igének a mintájára született. szán1 – ‘‹valamit valakinek› adni szándékozik’: kisebbik fiának szánta a vidéki házát; ‘‹valamilyen célra› kijelöl’: a lányát ügyvédnek szánja; ‘‹el- igekötővel› elhatároz, eltökél’: elszánta magát a döntő lépésre; ‘sajnálatot érez ‹valaki iránt›’: Szánom keserveiteket, emberek (Katona József); ‘bán, megbán’: szánom, bánom bűnömet. Származékai: szánakozik, szánalom, szánalmas, szánandó, (el)szánás. Ótörök eredetű: oszmán-török, azeri san- (‘gondol, vél, feltesz’), türkmén szán (‘számol, értékel’), csuvas szun (‘kíván, akar; kedvel, szeret’). Ez a török szócsalád az előzménye szám szavunknak is. A ~ ma elsődleges jelentésköre (‘sajnál, bán’) a magyarban alakult ki a csuvasból is kimutatható ‘szeret’ értelem alapján: ‘szereti’  ‘bajában részvétet érez iránta’; még további lépés a ‘tettét bánja’ jelentés. Lásd még szándék. szán2 – ‘havas, jeges talajon használt, talpakon csúszó (ló vontatta) jármű’; ‘csúszó gépalkatrész’. Származékai: szánka, szánkó, szánkázik, szánkózik. Nagy területen, finnugor, törökös és szláv nyelvek körében elterjedt vándorszó: vogul szun, finn saani, baskír szana, orosz szanyi stb.; sem ezek végső forrását nem tudjuk, sem azt, hogy melyik nyelvből vettük át a ~ szót. szanál – ‘gyógyít, orvosol’; ‘közpénzből megsegít, talpraállít ‹veszteséges magáncéget, bankot›’; ‘az állami intézmények

költségeit csökkenti (elbocsátásokkal)’; ‘szanálási okokból elbocsát’; ‘‹a pártállami időkben› tervezett nagyobb építkezés területén a meglévő épületeket lebontja’. A latin sanare (‘gyógyít’) ige származéka a sanus (‘ép, egészséges’) nyomán; a fenti jelentéseken végighaladva láthatjuk, hogyan fordult az értelme az idők során éppenséggel az ellenkezőjébe. Lásd még szanatórium, szanitéc. szanaszét – ‘mindenfelé, összevissza’; szanaszéjjel alakban is. A széjjel, szét határozószóból alakult összetétel; szana- előtagja ismeretlen eredetű. szanatórium – ‘(kedvező éghajlatú helyen létesített) gyógyintézet egyes betegségek hosszan tartó gyógyítására, lábadozók kezelésére’: tüdőszanatórium, idegszanatórium; ‘különleges kényelmet nyújtó drága magánkórház’. Nemzetközi szócsalád az orvosi latin sanatorium (‘gyógyító hely’) nyomán, a sanare, sanatum (‘gyógyít’) igéből, töve a sanus (‘ép, egészséges’) melléknév. Lásd még szanál, szanitéc. szandál – ‘könnyű, szellős, többnyire pántokból vagy szíjakból és talpból álló lábbeli’. Sok nyelvben otthonos vándorszó az ismeretlen eredetű görög szandalon s kisebbített szandalion formája nyomán, latin közvetítéssel; a ~ alak a német Sandale átvétele a szóvégi e kiejtésével. szándék – ‘eltökéltség, akarat ‹valaminek véghezvitelére›’. Származékai: szándékol, szándékozik, szándékos, szándéktalan. A szán1 ige származéka annak ‘kijelöl, elhatároz’ jelentése alapján, deverbális -dék névszóképző-együttessel (mint ajándék, nyomdok). Az alapigével nyomatékosított formája a szántszándékkal. szandzsák – ‘török közigazgatási terület’. Török szó, tkp. ‘zászló’. szangvinikus – ‘vérmes, lobbanékony, de könnyen lecsillapodó ‹természet, kedély›’. A latin sanguis, sanguinis (‘vér’) származéka; az ókori eredetű felfogás szerint az ilyen indulati embertípusban a testnedvek közül a vér mennyisége dominál. szanhedrin – ‘a zsidók legfőbb törvényszékének tanácsa az ókori Jeruzsálemben’. Arám szó, a görög szünhedrion (‘összejövetel’) átvétele a szün (‘együtt’) és hedra (‘szék, ülés’) elemek alapján. Lásd még katedra. szanitéc – ‘egészségügyi katona, sebesültszállító’. A német Sanitätskompanie (‘egészségügyi század’) és Sanitätssoldat (‘egészségügyi katona’) összetételekből vonódott el a régi katonai nyelvben. A német Sanität (‘egészség, beteggondozás’) a latin sanitas, sanitatis (‘egészség’) átvétele; forrása a sanus (‘ép, egészséges’). Lásd még szanál, szanatórium. szankció – ‘jóváhagyás, megerősítés’; ‘büntető, megtorló rendelkezés’. – szankcionál: ‘törvényerőre emel’; ‘büntető rendelkezéssel sújt ‹vétséget›’. Nemzetközi szócsalád a latin sanctio (‘rendelet, záradék, büntetés’) nyomán a sancire (‘szentesít, elrendel, tilt, büntet’) igéből. szánkó – lásd szán2 szanszeveria – ‘húsos, kardalakú, fényes zöld leveleiért kedvelt szobanövény’. A dél-itáliai San Severo hercegségről. szanszkrit – ‘az óind nyelv’; ‘e nyelvvel kapcsolatos’. Az óind szamszkrta származéka a szam (‘együtt’) és krta (‘alkotott’) elemekből, tkp. ‘arányosra, szimmetrikusra készített’. szánt – ‘vetéshez a földet ekével felhasítja’. Származékai: szántás, szántó, szántat, szántogat, szántatlan. Ismeretlen eredetű szó. Egy szám- alapszó műveltető képzős származéka, erre mutat a régi és tájnyelvi számlik (‘szántódik, jól szántható’) ige, amely a ~tal olyan párt alkot, mint a romlik, bomlik a ront, bont igékkel. szántszándékkal – lásd szándék szanzadu – ‘adu nélküli játékforma a bridzsben’. A francia sans atout (‘adu nélkül’) átvétele az eredeti kiejtéshez közelálló formában. Lásd még adu. szapora – ‘sok utódot világra hozó’; ‘egymást sűrűn követő elemekből álló’: szapora léptek; ‘kiadós, elkészítés közben megduzzadó ‹élelmiszer›’; ‘gyorsan elkészülő’: szapora munka; ‘‹főnévként› hasmenés’: rájött a szapora. Származékai: szaporaság, szaporít, szaporodik, szaporodás, szaporulat, szaporátlan. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén spor (‘hosszan tartó, kiadós’), szlovák sporý (‘bőséges, tartalmas’). A magyarba nőnemű spora vagy semlegesnemű sporo alak kerülhetett (mint a puszta, ritka, tiszta esetében), a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel (spora  szapora). szappan – ‘zsiradékból lúggal főzött, szilárd tisztítószer’. Származékai: szappanos, szappanoz. Sok nyelven elterjedt vándorszó a latin sapo, saponis nyomán, az angol soap és német Seife közös germán saip előzményéből, amely a csepegéssel kapcsolatos. A magyarba az olasz sapone északi sapon változata került, esetleg a szerb-horvát sapun közvetítésével; a szóközépi kettőződés intervokális jellegű.

- 332 - oldal

a

achát

szaprofita – ‘korhadéklakó ‹növény, mikroorganizmus›’. Latin biológiai szakszó (saprophyta) a görög szaprosz (‘rohadt, korhadt, romlott’) és phütész (‘növény’) elemekből; az utóbbi a phüó (‘ültet, sarjaszt’) származéka. Lásd még fitológia. szapul – ‘megszól, leszól, gyaláz (a háta mögött)’; ‘‹régebben› meleg lúgban áztat ‹szennyes fehérneműt›’. Az ismeretlen eredetű szapu (‘lúgos mosólé’) igei származéka; a köznyelvben általános ‘megszól’ jelentése a bemárt, eláztat igék bizalmas nyelvi használatából jól érthető. szar – ‘ürülék, bélsár’; ‘kínos helyzet’ nagy szarban vagyunk; ‘‹melléknévként› ócska, rossz, gyalázatos’: szarul érzem magam. Származékai: szarik, szaros, szarakodik. Ősi örökség a finnugor korból: osztják sor (‘ürülék’), mordvin serna (‘ürít’). Eredeti igenévszói természete a magyarban is megőrződött, igei formája épp csak ikessé vált. szár1 – ‘alsó lábszár, alsókar’: szárkapocscsont; ‘növénynek a leveleket és virágot, termést hordozó hosszú, függőleges eleme’: búzaszár; ‘nadrágnak, csizmának a lábat borító része’: csizmaszár; ‘a mértani szöget alkotó két egyenes egyike’; ‘írott betűnek a sor alá, fölé nyúló része’: az f betű alsó szára. Ősi örökség az ugor korból: vogul kat-szar (‘alsókar’, tkp. ‘kézszár’), osztják szor (‘lábbeli szára’). szár2 – lásd szárcsa szaracén – ‘afrikai arab, mór’; ‘mohamedán, izmaelita’. Nemzetközi szó a latin saracenus, illetve előzménye, a késői görög szarakénosz nyomán, amely az arab sarkín (‘napkeleti’) származéka a sark (‘kelet’) szóból, végső soron a saraka (‘felkel’) igéből. Lásd még sirokkó. száraz – ‘nedvesség nélkül való’; ‘nem zsíros’: száraz arcbőr; ‘nem édes, enyhén savanyú ‹bor, pezsgő›’; ‘kedélytelen’: száraz humor; ‘‹főnévként› szárazföld’: vízen és szárazon. Származékok és kapcsolt szavak: szárazság, szárazulat; szárad, száradás, száraszt, szárogat, szárít, szárítás, szárítkozik. A szócsalád szár- alapszava ősi finnugor örökség: vogul szúr-, osztják szarda, zürjén surni (‘szárad’). A ~ -z eleme annak a deverbális -sz névszóképzőnek a változata, amely a kopasz melléknév és az eresz, rekesz, szakasz, támasz végén található. A száraszt régies és nyelvjárási alak, a kopasztéhoz hasonló képzés. szárcsa – ‘vadkacsa’. Az elavult, ‘kopasz, világos’ jelentésű szár főnévből kicsinyítő -csa képzőegyüttessel alakult, a madár tollazatának világos foltjáról. Az alapszó bizonytalan eredetű; megtalálható Szekszárd város nevében, amely az ott eltemetett I. Béla királyról kapta nevét; e királyt a nép Szegszárnak hívta, mert barna bőrű volt (lásd szög 2) és kopasz. szardella – ‘apró, ízletes tengeri hal’. Az olasz sardella átvétele; ez olasz kicsinyített forma a sarda (lásd szardínia) nyomán. szardínia – ‘kisebb, heringféle tengeri hal’; ‘a belőle készült konzerv’. Az olasz sardina vagy a belőle eredt német Sardine átvétele; a magyar szó a Szardínia földrajzi név hatására alakult mai formájára, holott nincs köze hozzá. A végső forrás a latin sarda, a görög szardé folytatója; a kicsinyített sardina forma vagy a késő latinban, vagy az olaszban alakult ki. Lásd még szardella. szardonikus – ‘erőltetett, komiszul gúnyos ‹nevetés›’. Latin szó (sardonicus) a görög szardoniosz nyomán; ez egy Szardínia szigetén (görögül Szardó) termett mérges növény, a szardonion nevére utal, amely az arc görcsös eltorzulását okozta. szardonix – ‘a kalcedon barnás, fehér csíkos változata’. Latin ásványtani szakszó (sardonyx) a görög Szardeisz (egy lüdiai város neve mint lelőhelyé) és onüx (‘féldrágakő-fajta’) elemek alapján; az utóbbi eredetéről lásd ónix. szarházi – ‘hitvány, semmirekellő (ember)’; ‘‹régebben› csavargó’. Egy régi és tájnyelvi szarház (‘csavarog, kóborol’) ige folyamatos melléknévi igenevéből (*szarházó) úgy lett, mint hadaróból a hadari. Ennek a formának a megszilárdulását nagyban elősegítette, hogy a ~t a nyelvérzék a semmiházi alakpárjának érezte, s így a szarral kapcsolta össze. szári – ‘az indiai nők felsőruhája, a test köré tekerve s végén vállon átvetve hordott hosszú kelme’. A hindi szarí átvétele angol közvetítéssel. szarka – ‘fekete-fehér tollú, hosszú farkú varjúféle madár’; ‘ragadós kezű ember, alkalmi tolvaj’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát svarka, szlovén sraka, szlovák straka (‘szarka’). Átadója elsősorban a szlovén lehetett, mert a korai adatok szaraka formájúak, amely a srakából vezethető le a legkönnyebben, a szóeleji mássalhangzó-torlódást feloldó járulékhanggal; a ~ a két nyílt szótagos tendencia alapján jött létre. Lásd még szarkaláb. szarkaláb – ‘sarkantyús virágú mezei növény’; ‘apró ráncok a szem körül’; ‘‹régebben› ákombákom írás’. A szarka és láb szavak összetétele; mindhárom jelentése a madárlábhoz, illetve annak rajzolatához való hasonlóságon alapul. szarkasztikus – ‘maróan gúnyos, epés’: Széchenyi végignézett a

sápadt, didergő, gyomorrontásos mágnásokon, szarkasztikus mosolygással köszöntötte őket (Móricz). – szarkazmus: ‘csípős, maró gúny’. Nemzetközi szócsalád a görög szarkaszmosz nyomán, amely a szarkadzó (‘húsába tép, szaggat, gúnyolódik’) igéből való a szarx, szarkisz (‘hús, test’) alapján. Lásd még szarkofág, szarkóma. szarkofág – ‘díszesen faragott kőkoporsó’. Nemzetközi szó a görög szarkophagosz latin sarcophagus változata nyomán, a görög szarx, szarkisz (‘hús, test’) és phagó (‘eszik, emészt’) elemekből. Eredetileg ez egy mészkőfajta neve volt, amelyet a kis-ázsiai Asszosz közelében bányászták, és amely a belé helyezett holttest húsát, az idősebb Plinius közlése szerint, hetek alatt elemésztette. A ~ a német Sarkophag forma átvétele. Lásd még szarkasztikus, szarkóma. szarkóma – ‘a kötőszövet rosszindulatú daganata’. Orvosi szakszó a görög szarx, szarkisz (‘hús’) szark- tövéből a daganatokra utaló -óma végzettel (mint mióma). Lásd még szarkasztikus, szarkofág. származik – ‘ered ‹vérségi vonalon›’: nemes ősöktől származott; ‘‹valahonnan valahová› kerül’: a dohány Amerikából származik; ‘valaminek következményeként keletkezik’: ebből nagy baj származhat. Származékai: származás, származék, származtat. Bizonytalan eredetű szó. Talán egy elavult szarm (‘vízmeder, völgy vagy árok elágazása’) főnévből való, amely a szarv ritka alakváltozata, és a kétfelé ágazó szarv és a folyóágak alaki hasonlóságából nyerte fenti jelentését. A kérdéses szó egyetlen igen korai forrásban szerepel csupán, és ez a feltevést ingataggá teszi. szárny – ‘madarak, rovarok repülésre szolgáló páros testrésze’; ‘repülőgépnek az emelőerőt előállító, páros vízszintes felülete’; ‘páros szervnek, kétfelé nyíló ablaknak egyik tagja’: ablakszárny, bal tüdőszárny; ‘oldalsó rész’: épületszárny, a sereg balszárnya. Származékai: szárnyas, szárnyatlan, szárnyal. Bizonytalan eredetű szó. Talán ótörök jövevényszó a csuvasos rétegből: csuvas surem, jakut szarin (‘hát, váll’). A ‘váll’  ‘szárny’ jelentésfejlődés éppenséggel elképzelhető, de nem biztos; az egyeztetésnek hangtani nehézségei is vannak. Lásd még szárnyék. szárnyék – ‘nádból, vesszőből font szélvédő fal a nyáj számára’. A szárny származéka denominális -k képzővel (mint mellék, tájék), külső hasonlóság alapján. szaru – ‘a szarv, köröm, pikkely élő anyaga’; ‘szarvszerűen elágazó tetőszerkezeti elem’: szarufa. A szarv alakváltozata, amely ebben a jelentésében elkülönült. Voltaképp a finnugor előzményeknek a ~ a szabályos folytatása, a szarv másodlagos alak; erről bővebben lásd ott. szarv – ‘párosan kinövő szaruképződmény egyes emlősállatok fején’: kecskeszarv, kosszarva, bika szarva; ‘agancs’; ‘más állatok hasonló testrésze’: csiga, szarvasbogár szarva; ‘tárgyak görbülten elálló része’: az eke szarva; ‘‹tréfásan› a megcsalt férj állapotának jelképe’: szarvakat visel. Származékai: szarvas, szarvatlan, szarvacska, (fel)szarvaz. Ősi örökség a finnugor korból: vogul sórp, osztják sarvi (‘rénszarvasbika’), finn sarvi, észt sarv (‘szarv’). A finnugor alapnyelvben indoeurópai kölcsönszó: óperzsa szrva, görög kerasz (‘szarv’), latin cervus (‘szarvas’). A magyar szó eredeti szabályos alanyesete szaru volt (lásd szaru), s a v csak toldalékos alakokban jelent meg: szarva, szarvat, szarvas, (mint a tetű  tetve, tetves, vagy a könyv esetében), majd ezek a formák hatottak vissza az alanyesetére, és alakították ~vá. Lásd még szarvas. szarvas – ‘nagy testű kérődző patás állat, amelynek hímje nagy méretű agancsot hord’: gímszarvas, rénszarvas, tarándszarvas, jávorszarvas. A szarv szó származéka -s melléknévképzővel; fenti főnévi jelentése egy feltehető szarvas állat szókapcsolatból való önállósodása révén alakult ki. Ez a megnevezés az ősidőkből ered, amikor a totemként tisztelt állat valódi nevének kiejtését tabu tiltotta; így lett a farkas’ is, valamint a medve szláv előzménye, medvedj, tkp. ‘mézevő’. szász – ‘a németek egyik nagy népcsoportjához tartozó személy’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvjárásával kapcsolatos’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák Sas (‘szász’); ez a német Sachse középalnémet sasse, sass alakjából való, s végső forrása a latin Saxo népnév. Kevésbé valószínű, hogy a magyar közvetlenül a német formákat vette volna át, mivel az ilyen korai (a 13. század előtti) német kölcsönzések szókezdő sz hangja mindig zs vagy s hangot eredményezett (lásd zsák, zsákmány, zsold, sajtár). szatellit – ‘műhold’. Az angol satellite, satelite (tkp. ‘csatlós, kísérő, bolygó’) átvétele; a francián át a latin satelles, satellitis (‘testőr, kísérő’) szóra megy vissza, amely talán etruszk eredetű. szatem – ‘az indoeurópai család keleti ágát alkotó ‹nyelvcsoport›’: szatem nyelvek (indo-iráni, szláv, balti). A ~ a ‘száz’ számnév óperzsa alakja, ez a szláv nyelvekben szto, szta, szot, a litvánban šimtas. Az elnevezés a kentummal

- 333 - oldal

a

achát

szembeállítva azt jelzi, hogy a ~ nyelvekben az ősnyelvi k szókezdő helyzetben többnyire sz hanggá vált: lásd még orosz szerdce – görög kardia (‘szív’). Lásd még száz. szatén – ‘atlaszkötésű, fényes felületű kelme’. A francia satin átvétele német közvetítéssel, az eredetinek megfelelő kiejtésben. Ennek forrására nézve két feltevés van. Valószínűbben a régi spanyol aceituni közvetítésével az arab atlasz zeitúni kifejezés második eleméből származik; ez a kínai Cie-tung kikötőváros nevének arab formája. A másik magyarázat szerint az olasz setina (‘selyem’) szóból való, amely kicsinyítő alak az azonos jelentésű késő latin seta szóból, a latin saeta (‘szőr, serte’) folytatójából. szatír – ‘kecskelábú, apró szarvú, duhaj és érzéki erdei istenség az ógörög mondákban’; ‘nőkkel erőszakoskodó garázda férfi’. – szatiriázis: ‘betegesen túlhajtott nemi vágy férfiaknál’. Nemzetközi szócsalád a görög szatürosz nyomán, a latin satyrus közvetítésével; a magyarba a német Satyr alak került. A szatiriázis szó -iázis képzője nem ritka betegségnevekben, pl. elefantiázis, pszoriázis. szatíra – ‘az egyén vagy a társadalom ferdeségeit gúnyoló, kinevettető (írás)mű’; ‘az ilyen művekben megnyilvánuló, gunyorosan bíráló szellem’: a szatíra fegyvere. – szatirikus: ‘egyéni vagy társadalmi hibákat kigúnyoló’; ‘‹főnévként› szatírák írója’. – szatirizál: ‘a szatíra eszközével kinevettet’. Nemzetközi szócsalád a latin satira, satura (‘vegyes gyümölcstál; elegyes költemények’) nyomán, amely a satur (‘jóllakott, telt, dús’) nőnemű alakja a satura lanx (‘teli tál’) kifejezésből; forrása a satis (‘elég’). A szó mai értelme Horatius gunyoros hangú verseinek gyűjteménye, a Satirae nyomán alakult ki. A szatirizál a francia satyriser származéka. Lásd még szaturál. szatócs – ‘kis vegyeskereskedés tulajdonosa’. Ótörök jövevényszó: ujgur, csagatáj, kun szatihcsi, oszmán-török satiçi (‘kereskedő’); ezek a szat- (‘elad’) szatig (‘kereskedés’) származékából valók a foglalkozásra utaló -csi képzővel (lásd ács, szűcs). szaturál – ‘telít’. – szaturáció: ‘telítés, telítettség ‹fizikai, kémiai értelemben›’. Tudományos szakszavak a latin saturare (‘jóllakat, kielégít’) igéből, amely a satur (‘jóllakott, telt’) révén a satis (‘elég’) szóból ered. Lásd még szatíra. szatyor – ‘bevásárlótáska’; ‘‹gúnyosan› öregasszony’: vén szatyor. Ismeretlen eredetű szó. szattyán – ‘élénk színűre cserzett és festett puha borjú-, juh- vagy kecskebőr’. Az oszmán-török sahtiyan átvétele, részben szerb-horvát közvetítéssel; forrása a perzsa szahtiján (‘kecskebőr’). A magyarban a h kiesésével a rá következő tij  tj  ty elem megnyúlt, így alakult ki a ~ forma. szauna – ‘finn szárazgőz-fürdő’. Finn szó (sauna). szaurusz – ‘a földtörténeti középkorban élt óriáshüllők közös neve’: lásd dinoszaurusz, ichtioszaurusz, tirannoszaurusz. A görög szaurosz (‘gyík’) latinos saurus formájából. szaval – ‘élőszóval előad ‹verset, prózai írást›’; ‘erőltetett ünnepélyességgel mond valamit’; ‘képmutatóan, nagy hangon bizonykodik’: folyton a néphez való hűségéről szaval. A szó szav- tövéből való, -l igeképzővel; a szavaz igével párhuzamos nyelvújítási szóalkotás. szavatol – ‘kezeskedik, jótáll’. Kapcsolt szavak: szavatos, szavatosság. A szócsalád alapja, a régi nyelvi szavat (‘vád vagy gyanú elhárítása’) déli szláv eredetű: szerb-horvát zvod (‘a lopás vádjának elhárítása, az ártatlanság bizonyítása’); a szó tkp. ‘elvezetés’, tehát ‘a gyanúnak más irányba térítése’. A magyar szavatos eredetileg ‘az ártatlanságot bizonyító tanú’, ebből ‘kezes, jótálló’. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta, majd zöngétlenedés és nyíltabbá válás következett: zvod  szovod  szovot  szavat. szavaz – ‘‹gyűlésen› a felvetett alternatívák közül választ, s ezt kinyilvánítja’; ‘‹parlamenti, önkormányzati s hasonló választásokon› a kiválasztott jelölt nevét megjelöli és leadja’. Származékai: szavazás, szavazat. A szó szav- tövéből való, -z igeképzővel; a szaval igével párhuzamos nyelvújítási szóalkotás. szaxofon – ‘fémből készült, pipa alakú, egyszerű nyelvsípú fúvós hangszer’. Feltalálója, Adolphe Sax belga hangszerkészítő nevéből és a görög phóné (‘hang’) szóból, a xilofon s hasonló hangszernevek mintájára. száz – ‘tízszer tíz’. Származékai: százas, század, századik, százados, százalék, (le)százalékol. Ősi örökség a finnugor korból: vogul szat, cseremisz suda, finn sata (‘száz’). A finnugor nyelvekben indoeurópai jövevényszó: szanszkrit csatam, óperzsa szatem, orosz szto. A finnugor tőbeli t magyar z megfelelése szabályos, lásd ház, kéz.

szcéna – ‘színházi jelenet’; ‘botrányos, feltűnő jelenet, nyilvános nagy veszekedés’. – szcenika: ‘a színrevitel művészete, módszere’; ‘színpadtechnika’. – szcenikus: ‘színpadi, színi’; ‘jelenetekre osztott’; ‘‹főnévként› a szcenika szakembere’. – szcenárió, szcenárium: ‘szövegkönyv, forgatókönyv’; ‘színpadi rendezőkönyv’. Nemzetközi szócsalád a latin scaena, scena, illetve előzménye, a görög szkéné (‘sátor, színpadi építmény, szín’) nyomán; a magyarba a német Szene szó került latinosított végződéssel. Lásd még proszcénium. szcientizmus – ‘a természettudományos világnézet’; ‘a tudományos felfogás elsőbbsége a hitre alapozottal szemben’. – szcientista: ‘a szcientizmus vallója’; ‘‹melléknévként› a szcientizmus alapján álló’. – szcientológia: ‘amerikai vallásos mozgalom, mely tudományosnak tekintett pszichoterápiai módszerei révén a szellemi és lelki egészséget ígéri híveinek’. Tudományos szakszócsalád a latin scientia (‘ismeret, tudás, tudomány’) nyomán, a scire (‘tud, ismer’) folyamatos melléknévi igenévi sciens, scientis formájából, latinos-görögös képzőkkel. szeánsz – ‘spiritiszta összejövetel’; ‘‹tréfásan› ülés, értekezlet’. A francia séance (‘ülés’) átvétele a seoir (‘ül’) igéből, amely a latin sedere (‘ül, ülésezik’) folytatója. Lásd még szedál, szedán, szedimentum. szecesszió – ‘elkülönülés, elszakadás’; ‘a 19-20. század fordulójának sajátos képző-, építő- és iparművészeti stílusa’. – szecesszionista: ‘a politikai elszakadás híve ‹pl. a déli államoké az 1861-65-ös észak-amerikai polgárháborúban›’; ‘a művészeti szecesszió alkotója’. Nemzetközi szócsalád a latin secessio (‘félreállás, kivonulás’) nyomán, a secedere igéből, a se(d)- (‘félre’) és cedere (‘megy, indul’) elemek alapján. A soknevű művészeti mozgalmat főleg a volt monarchiában emlegették ~ néven a Bécsben 1897-ben megalakult Sezession művészcsoport nyomán. szecska – ‘apróra vágott szálas takarmány’. Származéka: szecskáz. Szláv eredetű szó: szerb-horvát sječka, szlovén, szlovák sečka; ezek egy ‘vág’ jelentésű szek- igető (pl. szlovák sekať) származékai, így rokonságban állnak szakóca, székács, szekerce szavaink szláv előzményével, indoeurópai szinten pedig a latin secare (‘vág’) igével, amely a szekáns, szekció, szektor szavak forrása. szed – ‘‹apróbb tárgyakat› felvéve vagy leszakítva összegyűjt’: gyümölcsöt, virágot szed; ‘gyűjt, begyűjt, több helyen behajt’: adót szed, tagdíjat szed; ‘‹tányérjára ételt› vesz’; ‘‹gyógyszert rendszeresen› bevesz’; ‘‹nyomdász szöveget› betűkből folyamatosan összeállít’: még nem szedték ki a mai lapot. Származékai: szedés, szedő, szedet, szedeget, szedelőzködik. Bizonytalan eredetű szó; esetleges finnugor eredetére csak a mordvin sindems (‘letör’) lenne a tanú. Ha ez helytálló feltevés, akkor a magyarban ‘letör, leszakít ‹gyümölcsöt›’  ‘egyenként vesz, szerez, gyűjt’ jelentésfejlődés ment végbe. szedál – ‘nyugtat, csillapít ‹idegességet, fájdalmat›’. – szedatívum: ‘idegcsillapító gyógyszer’. Tudományos szakszók a latin sedare, sedatum (‘leülepít, lecsillapít’) igéből, a sedere (‘ül’) nyomán. Lásd még rezeda, szeánsz, szedán, szedimentum. szedán – ‘négyajtós, négy-hat üléses csukott gépkocsitípus’. Francia szó (sédan), tkp. ‘zárt gyaloghintó’, a latin sedes (‘szék’) leszármazottja a sedere (‘ül’) igéből. Más nézet szerint Sédan város nevét őrzi, ahol ilyen gyaloghintókat gyártottak. Lásd még szeánsz, szedál, szedimentum. szeder – ‘gyalogszeder’; ‘bokron termő kékesfekete, aprómagvas gyümölcs’; ‘fán termő eper’. Származékai: szedres, szederjes. Ismeretlen eredetű szó; szederj alakja nem feltétlenül régi vonás, lehet a rokon jelentésű eper régi eperj formájának analógiás hatása is. szedimentum – ‘üledék, lerakodás’. Latin szó (sedimentum) a sedare (‘ülepít’) igéből, a sedere (‘ül’) nyomán. Lásd még szeánsz, szedán, szedál. szédül – ‘kóvályog a feje, egyensúlyzavart és kábultságot érez’. Származékok és kapcsolt szavak: szédülés, szédület, szédülős, szédületes; szédeleg, szédelgő, szédít, szédítés. Bizonytalan eredetű szócsalád. Esetleges szé- alapszava eredhet az ugor korból: vogul szeig (‘forog, kereng’), osztják szeimte (‘forog, szédül’). Az egyeztetés csak akkor helytálló, ha a magyar szócsalád d eleme képző, de ezt nem állíthatjuk biztosan. széf – ‘páncélozott rekesz pénz és értékek őrzésére’. Az angol safe (tkp. ‘biztos, biztonságos’) átvétele az eredeti kiejtés szerint. Az angol szó forrása a francia sauf (‘biztos’), a latin salvus (‘megmentett, biztonságban lévő, egészséges’) folytatója. Lásd még szalutál, szalve. szefárd – ‘a Földközi-tenger nyugati térségéből származó ‹zsidó›’. A héber Szefárad névből, amely Abdiás könyvének 20. versében szerepel mint egy délebbi vidék neve; ezt a zsidó hagyomány később Hispániával azonosította. A ~ok lényegében azoknak a zsidóknak a leszármazottai, akiket a 16. században űztek ki a móroktól visszafoglalt Spanyolországból.

- 334 - oldal

a

achát

szeg1 – ‘tör’: szavát szegi, nyakát szegi; ‘vág’: megszegi a kenyeret; ‘ruhadarab szélét visszahajtva levarrja’: beszegi a kendőt; ‘valamerre fordít’: leszegi, oldalt szegi a fejét. Származékai: szegés, szegő, szegdel, szegetlen, szegély, szegélyez. Ősi örökség a finnugor korból: vogul szeng (‘tör, zúz’), zürjén csegni (‘széttör’), votják cseg- (‘elszakad’). A ‘vág’ és ‘szegélyt varr’ jelentések a magyarban fejlődtek ki; az utóbbi talán a behajtás és megtörés mozdulatának hasonlósága alapján. Lásd még szegődik, szegül. szeg2 – ‘hegyes végű fa- vagy fémrudacska, amely beverve rögzítésre szolgál’. Származékai: szegez, szegel, szegecs, szegecsel. Ősi örökség az ugor korból: vogul szenk (‘ék, cövek, faszeg’). A köznyelvben inkább labiális szög formája él. Lásd még szeg3. szeg3 – ‘sarok, szeglet, zug’; ‘falurész’: alszeg, felszeg. Származékai: szeglet, szegletes. Alighanem ugyanaz a szó, mint a szeg2, az ugor előzmény ‘ék’ jelentéséből magyarázható az ‘ék alakú területrész, kiszögellés, szeglet’ is. Lásd még szegről-végről, sziget, szög1. szegény – ‘anyagi javakban szűkölködő’; ‘sajnálatra méltó’: A szegény kisgyermek panaszai (Kosztolányi verskötetének címe); ‘valamiben nem bővelkedő ‹összetétel utótagjaként is›’: vízben szegény vidék, zsírszegény diéta. Származékai: szegénység, szegényes, szegényedik, szegényke. Ismeretlen eredetű szó. szegfű – ‘fűszeres illatú, csipkés szirmú virág’. A szeg2 és fű összetétele. Eredetileg a szegfűszeg nevű illatos fűszer neve volt, mégpedig annak tömzsi szeghez hasonló alakja miatt. Erős illata miatt a fenti virágot is elnevezték szegfűvirágnak, majd az összetétel első eleme immár a virág neveként önállósult. Ekkor kapta a fűszer a szeg elem nyomatékos ismétlésével a mai szegfűszeg nevét. szegfűszeg – lásd szegfű szegmens – ‘szelet, szelvény’. Ugyanaz a szó, mint a szegmentum; tévesen kikövetkeztetett latinos forma a német Segmentből. E tévedés alapja egy hamis analógia. A német konsequent, latent, Patent, Regent szavakból helyes a konzekvens, látens, pátens, régens alakokat formálni, mivel a fenti szavak valóban -ens, -entis végű latin melléknévi igenevekre vezethetők vissza, francia közvetítéssel (conséquent, latent, patent, régent). A német Segment viszont nem latin melléknévi igenévből, hanem deverbális -mentum képzővel formált főnévből (segmentum) ered, a ~ formának tehát nem létezik latin megfelelője. Ugyanez áll az ornamens, posztamens szavakra, s hasonló a turbulens, virulens esete is. szegment(um) – ‘szelet, szelvény’; ‘körszelet, gömbszelet’; ‘‹biológiai› metszet’. A latin segmentum (‘szelet’) átvétele, a secare (‘levág’) sectövének hasonulásos származéka: secmentum  segmentum. Hibás magyar formája a szegmens. Lásd még szekáns, szekció, szekta, szektor, szex, szignum, viviszekció. szegődik – ‘‹mezőgazdasági munkára› szerződik’; ‘‹valakihez, valamilyen irányzathoz› csatlakozik’. Származéka: szegődmény. A szeg1 ige származéka visszaható -ődik képzővel. A jelentésfejlődést nem látjuk tisztán; alighanem az ige ‘valamerre fordít’ értelméből kell kiindulni. Lásd még szegül. szegregáció – ‘elkülönülés, szétválás’; ‘faji kisebbség intézményes elkülönítése ‹pl. régebben a feketéké az Egyesült Államokban›’. Latin szó (segregatio) a segregare (‘elkülönít’) igéből, a se(d)(‘félre’) és grex, gregis (‘nyáj’) elemek alapján. szegről-végről – ‘távolról ‹rokonok›’. A mellérendelő összetétel mindkét eleme itt ‘faluszél, falurész, faluvég’ értelmében szerepel. A ~ tehát így értendő: ‘olyan távolról (rokonok), amilyen messze esik a falu egyik széle a másiktól’. Lásd még szeg3, vég. szegül – ‘‹csak a nekiszegül, illetve ellene szegül kifejezésekben› irányul, (illetve) ellenáll, szembeszáll’. A ‘szeg1’ származéka -ül visszaható képzővel, az ige ‘fordít, irányít’ jelentése alapján. Lásd még szegődik. szegy – lásd szügy szégyen – ‘annak kínos érzete, hogy mások becsülését elvesztettük’: szégyenbe hoztak; ‘olyan tett, viselkedés, amely ilyen érzetet vált ki’: szégyen, amit tettél. Származékai: szégyell, szégyenkezik, szégyenlős, szégyenletes, szégyentelen, szégyentelenség. Ismeretlen eredetű szócsalád. A szégyell a szégyenel rövidebb szégyenl formájából alakult ki hasonulással. szeizmikus – ‘a földrengéssel kapcsolatos’. – szeizmológia: ‘földrengéstan’. – szeizmográf: ‘földrengésjelző műszer, amely a rezgések erősségét önműködően rögzíti’. Tudományos szakszócsalád a görög szeiszmosz (‘rázás, rengés, földrengés’) nyomán, a szeió (‘ráz’) igéből; az utótagokra nézve lásd logika, grafika. Lásd még szisztrum. széjjel – ‘többféle irányban, szét’: széjjelszaladt a sereg; ‘szerteszét, mindenfelé’. A szél1 főnév (‘valaminek a széle, szegélye’) megszilárdult ragos

formája, határozószó és igekötő. Vagy ablativusi -l raggal, és a *szélel belső l-jének kettőződése útján jött létre, vagy -vel eszközhatározói raggal; mindkét esetben a ll utólag palatalizálódott: ll  jj. Lásd még szét. szejm – ‘a lengyel országgyűlés’. Lengyel szó (sejm), tkp. ‘összejövetel’. szék1 – ‘ülésre való bútordarab’; ‘munka végzésére való állvány’: szövőszék, mészárszék; ‘tanácskozó testület’: iskolaszék; ‘‹a régi Erdélyben› székely vagy szász közigazgatási körzet’; ‘széklet’; ‘‹összetételek előtagjaként többnyire› igazgatási központtal kapcsolatos’: székváros, székhely, székház. Származékai: székes, székel, széklet. Ótörök eredetű: oszmán seki, tatár szeke, kazah szeki (‘pad, padka’). szék2 – ‘tojás sárgája’: ha középen kettévágom a tojást, s a székét kieszem, két tojáskorona marad belőle (Vörösmarty fordítása Shakespeare „Lear király”-ából). Ismeretlen eredetű szó; bár volt szik formája is, nincs köze a szik főnévhez. székács – ‘harkály’; ‘húsvágó bárd’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák sekač (‘hidegvágó’). Egy szek- (‘vág’) igető származéka, így a ~ rokonságába tartozik a szecska, szakóca, szekerce, szuszék is. Fenti első jelentése magyar fejlemény azon az alapon, hogy ez a madár a fakérget bontja, hántja a csőrével. szekáns – ‘derékszögű háromszögben az átfogó és a szög melletti befogó aránya’. Matematikai szakszó, tkp. ‘szelő’, a secare (‘vág, szel, metsz’) folyamatos melléknévi igeneve (secans). Lásd még szegment(um), szekció, szekta, szektor, szex, szignum, viviszekció. szekció – ‘részleg, tagozat, osztály ‹intézményben, szervezetben›’. Latin szó (sectio), tkp. ‘lemetszés, metszet, felosztás’ a secare, sectum (‘levág, metsz’) igéből. Lásd még szegment(um), szekáns, szekta, szektor, szex, szignum, viviszekció. székely – ‘Erdély keleti részén élő magyar népcsoport tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’. Származéka: székelység. Ismeretlen eredetű szó, bár származásának megfejtésére számos kísérlet történt. székelygulyás – ‘savanyú káposztával főzött tejfeles sertéspörkölt, székelykáposzta’. Nem a székely néppel kapcsolatos, hanem Székely József újságíró és levéltáros nevével, aki először készített ilyen ételt. szekerce – ‘rövid nyelű, faragásra való ácsbalta’. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát sjekirica, szlovén sekirica; a magyar szóalak hangrendi kiegyenlítődéssel és a két nyílt szótagos tendencia alapján jött létre: sekirica  szekerice  szekerce. Egy szek- (‘vág’) igető származéka, így rokonságába tartozik a szecska, szakóca, székács, szuszék is. szekrény – ‘ajtós bútordarab főleg ruhaneműk tartására’; ‘hasonló tartóeszköz’: hűtőszekrény. Hihetőleg ófrancia eredetű: vallon scrin (‘szekrény, láda, doboz’), a latin scrinium (‘könyvtekercset tartó tok’) folytatója, amely a scribere (‘ír’) igéből származik. A latin szó a középkorban felvette a ‘szelence, láda, szekrény’ jelentést, s több más nyelvbe eljutott, pl. angol shrine (‘ereklyetartó, szentély’), német Schrein (‘szekrény’). szekta – ‘elismert egyháztól elszakadt vallási csoport, kisegyház’; ‘szűk látókörű, elzárkózó csoportosulás párton vagy más közösségen belül’. Latin szó (secta), a secta pars (‘lemetszett rész’) kifejezés önállósult első eleme a secare, sectum (‘levág’) ige nyomán. Lásd még szegment(um), szekáns, szekció, szektor, szex, szignum, viviszekció. szektor – ‘terület, hatáskör’; ‘a nemzetgazdaság valamelyik ága’: magánszektor (lásd maszek); ‘körcikk’; ‘nézőtér számmal vagy betűvel megjelölt része’: a stadion B szektora; ‘övezet’. Nemzetközi szó a latin sector circuli (‘a kör metszője, körszelet’) kifejezés első eleme nyomán, a secare, sectum (‘metsz, levág’) igéből. Lásd még maszek, szegment(um), szekáns, szekció, szekta, szex, szignum, viviszekció. szekuláris – ‘világi, nem egyházi’. – szekularizál: ‘egyházi javakat világi célokra kisajátít’. – szekularizáció: ‘szekularizálás’; ‘elvilágiasodás, tömeges elfordulás a vallástól, az egyházaktól’. Nemzetközi szócsalád a latin saecularis (‘százévi, évszázados’) nyomán, a saeculum (‘század, emberöltő, kor’) szóból; a ~ fenti jelentése az ‘ehhez a korhoz tartozó’  ‘nem az örök értékeket követő’  ‘nem egyházi’ úton alakult ki. Két származéka a francia séculariser származéka. szekund – ‘zenei hangsor második foka’; ‘két szomszédos hang hangköze’. – szekunda: ‘elégtelen osztályzat’. – szekundum: ‘másodperc’. A latin secundus (‘második’) formaváltozatai; ez tkp. ‘soron következő’ a sequi (‘követ’) igéből. A ~ a német Sekund átvétele. A szekunda fenti értelme onnan jön, hogy hajdan a tanítók mindössze két minőségi csoportba sorolták tanulóikat: a jobbaké volt a prima classis (‘első osztály’), a rosszabbaké a secunda classis (‘második

- 335 - oldal

a

achát

osztály’). A szekundum arra utal, hogy a másodperc az óra második felosztási fokozatának (egy perc hatvan felé) az eleme az óra hatvan felé osztása után. Lásd még konzekvens, szekundál, szekunder, szekvencia. szekundál – ‘segédkezik’; ‘párbajsegédként szerepel’; ‘tettleg vagy hallgatólagosan támogat ‹valakit›’. – szekundáns: ‘‹régen› párbajsegéd’; ‘edzőpartner, tanácsadó ‹pl. sakkversenyző mellett›’. A latin secundare (‘elősegít’) származékai a secundus (‘második; követő, kísérő’) nyomán; eredetéről lásd szekund. Lásd még konzekvens, szekunder, szekvencia. szekunder – ‘másodlagos, más hatására keletkezett’: szekunder mágnesség; ‘mellékes, nem elsőrendű fontosságú’. A német sekundär átvétele; forrása a francia secundaire, a latin secundus (‘második’) késő latin secundarius származékának a folytatója. Lásd még szekund, szekundál, szekvencia. szekurit – ‘szilánkmentesen törő biztonsági üveg’. Német márkanév (Sekurit) a latin securus (‘biztos, biztonságos’) nyomán, a se(d)- (‘félre’) és cura (‘gond’) elemekből, az anyagneveknél gyakori -it képzővel (mint grafit, hematit). Lásd még szekus. szekus – ‘a pártállami idők román állambiztonsági titkosszolgálatának a tagja’. A román Securitate (tkp. ‘biztonság’) köznyelvi rövidített secu alakjából; a román szó a latin securitas, securitatis (‘biztonság’) folytatója, eredetéről lásd szekurit. szekvencia – ‘zenei motívum ismétlései más-más hangfokon’; ‘a mise változó részeinek egyike a gregorián énekben’; ‘a szerkezeti részek kapcsolódási rendje ‹valamely rendszerben›’; ‘sorozat’. Latin szó (sequentia) a sequi (‘követ, sorban következik’) folyamatos melléknévi igenévi sequens, sequentis alakjából. Lásd még konzekvens, szekund, szekundál, szekunder, szvit. szel – ‘szeletbe vág’; ‘hasít ‹pl. hajó vizet›’. Származékai: szelet, szeldel, szeldes, szelvény. Ősi örökség a finnugor korból: vogul szil-, osztják szülte (‘szel, felvág’), cseremisz sela (‘hasít’), finn säliä (‘szel’). szél1 – ‘levegő mozgása a szabadban’; ‘bélgáz’; ‘agyvérzés’: megütötte a szél. Származékai: szeles, szeleskedik, szellő, szellőzik, szellőzés, szellőztet, szellős, szellet, szellent. Ótörök jövevényszó a csuvasos rétegből: csuvas sil, oszmán, azeri yel, tatár jil (‘szél’). Az átvett ócsuvas szó *sel, szel lehetett. A szélütés abból az ősi babonás hiedelemből ered, hogy a szélben rontó lények, betegséget okozó démonok (is) mozognak (lásd szélhüdik). szél2 – ‘kiterjedt tárgynak, területnek az oldalához, határához közel eső része’; ‘szegély’; ‘‹régebben› szélesség’: széle, hossza egy. Származékai: széles, szélesség, szélesít, szélesül, szélesítés, széled, széltében, szélről, szélső, szélsőség, szélsőséges. Ősi örökség az ugor korból: vogul szél, osztják szil (‘oldal, szél’). Lásd még szét. szeladon – ‘érzelgős udvarló’; ‘szoknyabolond’. A francia d’Urfé L’Astrée című pásztorregényének hőséről, Celadonról. szeleburdi – ‘kapkodó, hirtelen, meggondolatlan’. A szó első eleme nyilván a szél 1 főnévvel kapcsolatos, akárcsak ennek szeles (‘szélként rohangáló’) származéka. A -burdi szóelem eredete bizonytalan; a ~ talán a szó korábbi szeleverdi (‘szelet verő, csapó’) változatának módosult alakja, esetleg a purdé beleértésével. szelektál – ‘válogat, kiválogat’. – szelektív: ‘válogató, különválasztó, csak a kiválasztott adó jeleit fogó’. – szelektivitás: ‘szelektáló képesség’. – szelektor: ‘magtisztító és válogató gép’; ‘híradástechnikai berendezés választóeleme’. – szelekció: ‘kiválogatás’; ‘(természetes) kiválasztódás’. Nemzetközi szócsalád a latin seligere, selectum (‘kiválogat’) igéből, a se(d)- (‘félre, szét’) és legere (‘szed, gyűjt, olvas’) elemek alapján. szelemen – ‘gerenda a tetőszerkezetben’. Szláv eredetű szó: horvát, szlovén sleme, szlovák slemeno (‘hegygerinc, tetőgerenda’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel. A szóvégi -n arra vall, hogy egy ősi, nazális e-re végződő szláv alak került nyelvünkbe. szelén – ‘nem fémes kémiai elem, fotocellákban alkalmazzák’. Latin nevén selenium a görög szelené (‘hold’) szóból. Lásd még szelenográfia. szelence – ‘kisebb díszes, fedeles doboz’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát slanica, szlovén, szlovák solnica (‘sótartó, sóraktár’), ezek a sol (‘só’) származékai. A magyar szóalak a szóeleji mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő feloldásával és a két nyílt szótagos tendencia jegyében alakult. Ennek során *szalonca-féle alak volna várható: slanica  szalanica  szalonca; a magas hangrendűségbe való átcsapás alkalmasint a kemence, medence s hasonló szavak analógiás hatásának tulajdonítható. szelenográfia – ‘a Hold leíró földrajza’. Tudományos szakszó a görög szelené (‘hold’) és graphó (‘leír’) elemekből, a geográfia mintájára. Lásd még szelén.

szelep – ‘folyadék vagy gáz áramlását szabályozó, nyíló és záródó szerkezet’. Származékai: szelepes, szelepel. Nyelvújítási alkotás a szél1 szel- tőalakjából, az akkoriban kedvelt denominális -p képzővel (mint szerep, telep, ülep). Mintája a középkori latin ventile (‘szelep’) volt, a német, angol ventil forrása, amely a ventus (‘szél’) szóból ered. szélhámos – ‘mások félrevezetéséből hasznot húzó (személy)’. Származékai: szélhámosság, szélhámoskodik. A szó a szél2 és hám1 összetételből ered, s eredetileg olyan lóra értődött melléknévként, amely a hám széléhez kötve futott a kocsit ténylegesen húzó ló vagy lovak mellett. Mai jelentése ‘csak látszatra húzó’  ‘a munkát imitáló, lógós’  ‘másokat megtévesztő, félrevezető’ úton alakult ki. Belejátszhatott ebbe a folyamatba a más eredetű széltoló (‘felelőtlen, megbízhatatlan alak’) rokon hangzása és értelme is. szélhűdik – ‘megbénul’: szívszélhűdés, agyszélhűdés. A ma már önállóan nem használatos ~ ige denominális képzés a szél1 főnévből, a bűnhődik, hírhedik (lásd hírhedt), kárhozik, sebhedik (‘sebesül’) szavakkal analóg módon. Korai jelentése ‘felbőszül, őrjöng’ volt, mai értelmét a nyelvújítás korában kapta; erről bővebben lásd hűdés. szelíd – ‘vadság és durvaság nélkül való, békés, nyájas’; ‘kezes, az emberhez szokott ‹állat›’; ‘enyhe, mérsékelt’. Származékai: szelídség, szelídít, szelídül. Ismeretlen eredetű szócsalád. szelindek – ‘nagy testű, erős vadászkutya’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák slednik (‘nyomkövető vadászkutya’), a szláv sled (‘nyom’) származéka a denominális -nik képzővel, amely bajnok, pohárnok s hasonló szavaink képzőjének előzménye. A ~ forma a szóeleji mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő feloldása és hangátvetés útján alakult ki: slednik  szelednik  szelendek  szelindek. szellem – ‘természetfölötti, testtelen képzelt lény’: gonosz szellem; ‘halott ember visszajáró lelke, kísértet’: szellemidézés; ‘alkotó elme, értelem’: az emberi szellem diadala; ‘(uralkodó) felfogás, közgondolkodás’: korszellem, szellemtörténet; ‘belső tartalom, lényeg’: a törvények szelleme; ‘ötletesség, elmeél’: csupa szellem a szava. Származékai: szellemes, szellemesség, szellemtelen, szellemi, szellemiség, szellemeskedik. Nyelvújítási szó, Kazinczy alkotása a szél1 szellő, illetve régi szellet származékainak tövéből, az ugyancsak újsütetű elem, kellem s hasonló szavak mintájára. A szellet eredetileg ‘lélek’ értelmű volt. szem – ‘a látás szerve’; ‘nézés, tekintet’: tartsd rajta a szemed; ‘gabonafélék magja, fürtös gyümölcsök egy bogyója’: zabszem, szőlőszem; ‘gömbölyded tárgyak egy darabja’: porszem, egy szem krumpli, kavics. Származékai: szemes, szemel, szemez, szemzés, szemző, szemcse, szemcsés, szemcséz, szemel, szemelget, szemtelen, szemtelenkedik, szemelvény, szemelvényes, szemész, szemészet. Ősi örökség az uráli korból: vogul, osztják szem, mordvin selme, finn silmä, szamojéd seime (‘szem’). Az uráli alapforma *silme lehetett; az ugor nyelvekben lm  mm hasonulás, majd mm  m rövidülés állt be. A fenti két utolsó jelentés alaki hasonlóság alapján fejlődött ki. Lásd még sömör, személy, szemenszedett, szemérem, szemerkél, szemernyi, szemlél, szemölcs, szemöldök. szemafor – ‘karos vasúti jelző a térköz biztosítására’. Mesterséges szó a görög széma (‘jel’) és phorosz (‘hordozó’) elemekből, az utóbbi a phoreó (‘hordoz’) ige alapján. Lásd még szemantika. szemantika – ‘jelentéstan’. – szemiotika: ‘a jel és a jelrendszerek tudománya’. Nyelvtudományi szakszavak a görög szémantikosz (‘jelentéssel bíró’), illetve szémeion (‘jel, jelzés’) nyomán, a szémainó (‘kijelöl’), illetve szémeioó (‘megjelöl’) igékből; forrásuk a széma (‘jel’). Lásd még szemafor. személy – ‘ember, egyén’: több személyre való; ‘drámai mű alakja’: játszó személyek; ‘egyedi mivolta, énje ‹valakinek›’: megállapodtak az elnökjelölt személyében; ‘ige cselekvője a beszélőhöz való viszonyában’: többes szám harmadik személy; ‘jogviszony alanya’: természetes vagy jogi személy; ‘személyvonat’: a nyolc tizenötös személlyel jövök. Származékai: személyes, személyeskedik, személytelen, személyi, személyiség, személyzet, személyzetis, személynök. A szem származéka kicsinyítő, illetve ellátottságot kifejező denominális -ly képzővel (mint pl. lapály). A ~ fogalmát más nyelvekben is fejezik ki valamely testrésszel, az oroszban pl. a lico (‘személy’) eredeti jelentése ‘arc.’ szemenszedett – ‘‹régen› válogatott’: be is boronálnám szemenszedett gyönggyel (népdal); ‘aljas, hitvány’: szemenszedett hazugság. A szó eredeti jelentése ‘szemen(ként) szedett’, tehát ‘válogatott’; a szemenszedett hazugság is elsőként így értődött: ‘külön-külön, az első szótól az utolsóig valótlan’. Lásd még szem. szemereg – lásd szemerkél szemérem – ‘szégyenlősség, ösztönös szégyenérzet az illembe és szokásokba ütköző dolgokkal kapcsolatban ‹különösen a nemi

- 336 - oldal

a

achát

szférában›’; ‘‹szépítőleg› külső nemi szerv’: A te atyádnak szemérmét föl ne fedd (Móz3 18,7). Származékai: szemérmes, szemérmetes, szemérmetlen, szemérmetlenség, szemérmeskedik, szemérmetlenkedik. Bizonytalan eredetű szó; valószínűleg a szem származéka, amit a szemérmetlen és arcátlan szavak azonos értelme is sugall, de formailag talányos. Ilyen képzésre nem ismerünk példát; ha -érem eleme összetételi tag, akkor ez ismeretlen szó. szemerkél – ‘apró cseppekben hullik’; van szemereg alakváltozata is. Mindkét alak gyakorító képzés egy önállóan nem élt *szemer (‘szemenként esik’) igéből, amely a szem főnév származéka annak ‘gabonaszem, szőlőszem, porszem’ jelentése alapján; hasonlóképp lett a háborog a hab (‘hullám’) főnévből. szemernyi – ‘igen kis mennyiségű, parányi’. Alapszava, a szemer nyelvújítási alkotás a szem (‘gabonaszem’) szóból, az agyar, meder és hasonló szavak végéről önkényesen elvont -r képzővel. Bugát Pál leleménye a latin granum (‘gabonaszem’) magyarítására ennek ‘gyógyszerészi súlymérték’ (0,073 gramm) jelentésében; mára csak mértékképzővel alakult ~ származéka maradt fenn. szemeszter – ‘tanulmányi félév’ A német Semester átvétele; forrása a latin semestris, eredetibb alakban semenstris (‘félévi’) a sex (‘hat’) és menstruus (‘havi’) elemekből; az utóbbi eredetéről lásd menstruál. Lásd még trimeszter. szemét – ‘piszok, hulladék’; ‘szemétrakás’: a szemétre vetett fazék; ‘hitvány, aljas (ember)’ te szemét, szemét alak. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén smet, szlovák šmet (‘hulladék, piszok’). A magyarban a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel; a második szótagban pótlónyújtás következett be. szemfényvesztés – ‘csalás, bűvészi mesterkedés, hókuszpókusz’: Ha most feltámadna s eljőne közétek, / Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek (Arany). Kapcsolt szó: szemfényvesztő. A szemfény, szeme fénye azt jelenti: ‘látás’, a veszt ige eredeti értelme pedig ‘megöl, elpusztít, tönkretesz’. A csaló, illetve a bűvész „megrontja látásunkat”, elvakít, elkápráztat, amikor trükkjét bemutatja. szemi– ‘‹tudományos szavak előtagjaként› fél, félig’: szemikonduktív (‘félvezető’), szemilaterális (‘féloldali’), szemipermeábilis (‘féligáteresztő’). A latin semi- (‘fél’) oldalági rokona a görög hémi- (lásd hemiszféra). Az utótagokra nézve lásd konduktor, laterális, permeábilis. szeminárium – ‘katolikus papnevelő intézet’; ‘egyetemi tanulócsoport, ennek keretében végzett gyakorlat a tananyag elmélyítésére’; ‘‹a pártállami időkben› a marxista alapismeretek oktatása előadások és megbeszélések sorozatában’. – szeminarista: ‘katolikus papnövendék’; ‘egyetemi szeminárium résztvevője’. Nemzetközi szócsalád a latin seminarium (‘faiskola, nevelő intézet’) nyomán, a semen, seminis (‘vetőmag’) szóból. szemita – lásd antiszemita szemlél – ‘figyelmesen néz, vizsgál’. Származékai: szemlélet, szemléletes, szemléltet, szemlélődik, szemlélődés, szemle, szemléz. A szem származéka a denominális -lél képzőegyüttessel (mint gyomlál, kémlel, számlál). A szemle nyelvújítás kori elvonás (mint eszme, irka az eszmél, irkál igékből). szemölcs – ‘bibircsók, kemény dudor a bőrön’. Alakváltozatok: szömőcs, szömörcs, szemölcsök, szemölcsény, szömörcső sömörcs, szimőcs stb. A szem származéka ‘gabonaszem’ jelentésében, kicsinyítő -cs képzővel; az -l utólagos járulékhang, mint a hold1 vagy a boldog, bölcs szavakban. Az elnevezés a dudor és a termésszem hasonlóságán alapszik. szemöldök – ‘a szem fölött növő ív alakú szőrzet a homlokon’. Bizonyára a szem származéka, de képzésmódja talányos. A végződése a szándék, ajándék ritkább szándok, ajándok formáiban található képzővel lehet azonos, de mivel ezek deverbálisak, egy *szemel igét kell feltennünk szótőként, s ezt nehéz értelmezni. Még kevésbé valószínű, hogy az -öldök szórész összeteli utótag volna. szén – ‘‹régebben› parázs’: Ha ki akar látni olthatatlan szenet, / Nezsze az én véghetetlen szerelmemet (Balassi); ‘faszén’; ‘kőszén’; ‘az élet szempontjából a legfontosabb kémiai elem, a gyémánt és grafit anyaga’. Származékai: szenes, szenesedik, szenel, szenelő. Feltehetőleg ősi örökség a finnugor korból: vogul seni, cseremisz sen, finn sieni (‘taplógomba’). A magyar szó jelentésköre nyelvünk külön életében alakult ki annak alapján, hogy a tűzcsiholáskor keletkezett szikrától a taplón kis parázsló folt keletkezik, s ennek fújásával lehet tűzgyújtáshoz való parazsat éleszteni; ez a módszer néhány nemzedékkel ezelőttig használatos volt. Az elparázslott famaradék kapta a ‘faszén’ értelmet, amely anyagot sokáig kizárólagosan használtak fémolvasztáshoz; utóbb a jelentés átment

a hasonló célra (is) használt kőszénre. széna – ‘lekaszált és megszárított fű’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák seno. A magyar szóvég nyíltabbá vált, az első szótag magánhangzója a hangsúlyos helyzetben nyúlt meg. szenátus – ‘az előkelők államtanácsa az ókori Rómában’; ‘‹egyes államokban› a kétkamarás parlament felsőháza’; ‘‹régebben› szabad királyi városok tanácstestülete’. – szenátor: ‘a szenátus tagja’. Latin történelmi szakszók (senatus, senator) a senex, senis (‘öreg’) nyomán, a ~ tehát eredetileg ‘vének tanácsa’ volt, mint a görög geruszia. Lásd még szenilis, szenior. szende – ‘naiv, szemérmes’. Főnévként is: drámai szende (‘naiv fiatal lány mint szereptípus, mint ilyen szerepeket játszó színésznő’). Nyelvújítási szó, a szendereg vélt tövének az elvonása; Toldy Ferenc vagy Szemere Pál alkotta, eredetileg ‘higgadt’, illetve enyhe jelentéssel. szendereg – ‘könnyű álommal alszik’. Származékok és kapcsolt szavak: szendergés, szender, (el)szenderül, (el)szenderít. Ismeretlen eredetű szócsalád egy vélhető igei *szender alapszóból. Lásd még szende. szendvics – ‘hideg húsfélével, sajttal megrakott kis kenyérszelet’; ‘‹eredetileg› ilyesféle ételnemű két vékony kenyérszelet között’. Nemzetközi szó az angol sandwich nyomán, az eredetiéhez közel álló kiejtésben (pontosan [szendvidzs]). Sandwich gróf, John Montagu nevéből ered, aki olyan szenvedélyes kártyás volt, hogy még a vacsorához sem kelt fel, a húst a kártyaasztalhoz kérte két kenyérszelet között. szenilis – ‘aggkori elbutulásban szenvedő’. – szenilitás: ‘aggkori elmegyengeség’. Orvosi szakszavak a latin senilis (‘öreges’) nyomán, a senex, senis (‘öreg’) szóból. Lásd még szenátus, szenior. szenior – ‘a család legidősebb férfitagja’; ‘korelnök, egy közösség legidősebb tagja’; ‘felnőtt korú sportoló’; ‘‹régen› főiskola vagy kollégium ifjúsági elnöke’; ‘‹melléknévként régebben, teljes névvel együtt› idősebb, idősb’: Keresztes Aurél szenior. – szeniorátus; ‘öröklési rend, amely szerint a birtokot vagy rangot nem a leszármazott, hanem a család legidősebb élő férfi tagja örökli’; ‘a szeniori tiszt, méltóság’. A latin senior a senex, senis (‘idős, öreg’) középfoka. A kor egyben tisztelet és tekintély forrása, a senior a késő latinban tiszteletet kifejező megszólítássá lett, aminek nyomát őrzik az utódnyelvek: olasz signore, spanyol seńor, portugál senhor, francia (mon)sieur (‘uram’), valamint a monsignore, monseigneur, sir, sire szavak. Lásd még szenátus, szenilis. szent – ‘az istenivel, a vallási értékekkel kapcsolatos’: szent hely, szent időszak; ‘Istennek szentelt’: szent könyv, szentírás; ‘halála után az egyház által tökéletes életűnek nyilvánított’: Szent László; ‘a legnagyobb erkölcsi megbecsülésre méltó’: a haza szent ügye; ‘‹főnévként› példaadó életéért az egyház által kanonizált személy’: a szentek élete. Származékai: szentség, szentséges, szentel, szentelő, szentelés, szentes, szenteskedik, szenteskedés, szentesít, szentély. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén svet, szlovák sväty. A magyarba egy igen régi, még nazális -et tartalmazó, kb. [szvent] ejtésű déli szláv szó kerülhetett, amelyből a szóeleji mássalhangzótorlódás miatt a v kiesett, akárcsak a szabad esetében. szentencia – ‘bölcs mondás, mely általános igazságot vagy erkölcsi alapelvet fejez ki’; ‘ítélet, végzés, megfellebbezhetetlen döntés’. – szentenciózus: ‘velős, magvas, tömör ‹kijelentés›’. A latin sententia (‘határozat, ítélet, jeles mondás’) a sentire (‘érez, vél, belát’) ige származéka. Lásd még konszenzus, szentimentális, szenzáció, szenzibilis, szenzitív, szenzuális. szentimentális – ‘érzelmes’; ‘érzelgős, szenvelgő’; ‘a szentimentalizmusra jellemző, azon alapuló’. – szentimentalizmus: ‘az érzelmek szabadságát hirdető irodalmi irányzat a 18. század végén és a 19. század elején’; ‘érzelgősség, szenvelgés’. Irodalomtörténeti szakszavak az angol sentimental nyomán, amely a középkori latin sentimentum (‘érzelem’) szóra, a latin sentire (‘érez’) származékára megy vissza a francián keresztül. A magyarba a német közvetítette (sentimental), a szó latinos végződést kapott. Lásd még konszenzus, szentencia, szenzáció, szenzibilis, szenzitív, szenzuális. szenved – ‘testi vagy lelki kínt érez’; ‘károsodik’: kárt szenved; ‘baj éri’: sérülést szenved; ‘eltűr, elvisel’: nem szenvedhetem a képét; ‘‹ki- igekötővel › meghal’. Származékai: szenvedés, szenvedő, szenvedély, szenvedélyes. Ismeretlen eredetű szócsalád; alighanem az ugyancsak ilyen eredetű senyved alakváltozata. Lásd még szenveleg, szenvtelen. szenveleg – ‘mesterkélten viselkedik’; ‘tettet, színlel ‹gyengéd érzelmeket, szánalmat›’. Nyelvújítási alkotás a szenved igéből, a téved  tévelyeg szópár mintájára; az is lehet, hogy az igéből akkoriban elvont szenv tő (mint pl. a rokonszenv szóban) alakulata, és inkább az érzeleg, tetszeleg volt a mintája.

- 337 - oldal

a

achát

szenvtelen – ‘érzéketlen, közönyös’. Nyelvújítási szóalkotás a szenved akkoriban elvont szenv származékából (mint pl. a rokonszenv szóban), fosztó képzővel. szenzáció – ‘feltűnést keltő esemény, érdekes hír, izgalmat keltő dolog’; ‘‹az élettanban› érzékelés’. A német Sensation átvétele; forrása a francia sensation (‘érzet, érzékelés, izgalom’), a késői latin sensatio folytatója a latin sensus (‘érzék’) alapján, a sentire, sensum (‘érez, észlel’) igéből. Lásd még konszenzus, szentencia, szentimentális, szenzibilis, szenzitív, szenzuális. szenzibilis – ‘érzékeny, finom érzésű, fogékony’. – szenzibilitás: ‘érzékenység, fogékonyság’. – szenzibilizál: ‘érzékenyít, (fényre) érzékenyebbé tesz ‹pl. fotóanyagot›’. Tudományos szakszócsalád a latin sensibilis (‘érzékeny’) nyomán, a sentire, sensum (‘érez’) igéből. Lásd még konszenzus, szentencia, szentimentális, szenzáció, szenzibilis, szenzitív, szenzuális. szenzitív – ‘érzékeny, finom idegzetű’; ‘kényes’. – szenzor: ‘érzékelő ‹műszer, eszköz›’; ‘hő- vagy fényhatásra működésbe lépő kapcsoló’. Tudományos szakszavak a latin sensus (‘érzék, érzet’) nyomán, a sentire, sensum (‘érez’) igéből. Lásd még konszenzus, szentencia, szentimentális, szenzáció, szenzibilis, szenzuális. szenzuális – ‘érzéki, érzékekkel felfogott’; ‘az érzékekre vonatkozó’. – szenzualizmus: ‘ismeretelméleti irányzat, amely egyedül az érzéki tapasztalatot tartja a megismerés forrásának’. – szenzualista: ‘a szenzualizmus híve’. Tudományos szakszócsalád a latin sensus (‘érzék, érzet’) nyomán, a sentire, sensum (‘érez’) igéből. Lásd még konszenzus, szentencia, szentimentális, szenzáció, szenzibilis, szenzitív. szenny – ‘piszok’. Származékai: szennyes, szennyez, szennyező, szennyezés, szennyeződik. Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy a szócsalád alapja a szennyes, a szenes (‘széntől bepiszkolódott’) alakváltozata, és a ~ utólagos elvonás. A magyarázat gyengéje, hogy a szennyes évszázadokkal korábbról adatolható, mint a feltételezett előzmény, a szenes. szép – ‘tetszést keltő, a látás és hallás számára gyönyörködtető’; ‘derék, tetszetős’: szép eredménnyel vizsgázott; ‘négy nemzedékkel idősebb’: szépapa, szépanya. Származékai: szépség, szépséges, szépül, szépít, szépítget, szépítkezik, szépeleg. Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy finnugor örökségünkhöz tartozik: finn seppä (‘kovács, mester, ügyes’), lapp cseppe (‘ügyes, leleményes’). Ha a távoli rokon nyelvekből vett példák helytállóak, a magyarban ‘ügyes’  ‘tetszetős’ jelentésfejlődés ment végbe. Az eredetibb alak szep volt, ahogy a középfokú szebb tanúsítja; a ~ pótlónyúlással állt elő. A szépapa a ~ ritkább ‘nagy’ jelentésére alapul (pl. szép kort ért meg), és így a nagyapa párhuzamosa; pontos értelme ma is bizonytalan, hogy pl. a szépapa az ükapának a szülője vagy a gyereke-e. Lásd még szépszerével. szeparál – ‘elkülönít, elválaszt’. – szeparáció: ‘elkülönítés’. – szeparatizmus: ‘különválásra, elszakadásra irányuló politikai törekvés’. – szeparatista: ‘a szeparatizmus híve’; ‘‹melléknévként› elszakadásra törekvő’. – szeparátor: ‘a tej fölözését végző centrifuga’: tejszeparátor; ‘a belé helyezett anyagot összetevőire szétválasztó berendezés’. Nemzetközi szócsalád a latin separare, separatum (‘elkülönít, szétválaszt’) nyomán, a se(d)- (‘széjjel’) és parare (‘készít’) elemekből. Lásd még szeparé. szeparé – ‘elkülönített fülke, box, szoba ‹vendéglátó- vagy szórakozóhelyen›’. Francia szó, a chambre séparée (‘elkülönített szoba’) kifejezés önállósult második eleme a séparer (‘elkülönít’) igéből; ez a latin separare folytatója, eredetéről lásd szeparál. szepeg – ‘sírásra készen, csukladozva és szaggatottan lélegzik’. Származéka: (meg)szeppen. Hangutánzó eredetű szó, a kapkodó légzést imitálja. szeplő – ‘apró barnássárga folt arcbőrön, az orr körül’; ‘(kisebb) folt a becsületen’. Származékai: szeplős, szeplőt(e)len, (meg)szeplősít. Alighanem ótörök eredetű: üzbég, kirgiz, kun szepkil (‘szeplő’). Ezek egy szep- (‘hint, szétszór’) ige származékai. Olyan szóalakot (*szeplig vagy *sziplig), amely a ~ előzménye lehetne, nem sikerült kimutatni az ótörök nyelvekben, de létezhetett. szépszerével – ‘békés úton, erőszak nélkül’. A szép és a szer szavak jelzős kapcsolatából ered, az előbbi itt ‘jó, kellemes’ jelentésében szerepel. Volt szépszerén, szépszerint változata is. szepszis – ‘vérmérgezés’. – szeptikus: ‘vérmérgezésre utaló’; ‘gennyes, fertőzött’. Orvosi szakszavak a görög szépszisz (‘rothadás, felbomlás, üszkösödés’) és széptikosz (‘rothadást okozó’) szavak nyomán; forrásuk a szépó (‘rothad, bomlik’) ige. Lásd még antiszeptikus. szeptember – ‘az év kilencedik hónapja’. A latin September átvétele; ennek septem (‘hét’) számnévi eleme arra utal, hogy korábban az eredetileg márciussal kezdődött év hetedik hónapja volt.

szeptett – ‘hét hangra vagy hangszerre írt zenemű’; ‘az ilyen művet előadó együttes’. A német Septett átvétele, amely a duett mintájára képződött a latin septem (‘hét’) számnévből. Lásd még szeptim. szeptim – ‘zenei skála hetedik hangja’; ‘az alaphang és a hetedik hang közötti hangköz’; ‘e két hang együttes megszólaltatása’: szeptim akkord. Zenei szakszó a latin septimus (‘hetedik’) nyomán, a septem (‘hét’) számnévből. Lásd még szeptett. szer – ‘eszköz, szerszám’: tornaszer; ‘(ható)anyag’: vegyszer, gyógyszer; ‘mód, rend’: szerét ejti, szert tesz rá; ‘falurész, utca, házsor’: az alsó szeren, Pityerszer. Származékai: szertelen, szertelenség, szertelenkedik, Ősi örökség az uráli korból: vogul szir (‘mód, állapot’), osztják szir (‘nemzetség’), cseremisz szer (‘lelkület, mód, szokás’), szamojéd ser (‘módon, -képpen’). Az alapjelentés ‘sor’ lehetett, ebből térbeli, majd időbeli elrendeződés felé bővült. A magyar ~ ‘kapcsolódás, társulás’ értelemmel egészült ki. Gazdag szócsalád alapja lett, lásd fészer, fűszer, szépszerével, szerel, szerelem, szerep, szerez, szerint, szerkezet, szerte, szerv, szerzet, szoroz; belőle ered továbbá a -szor, -szer, -ször rag és a képzőféle -szerű utótag. Lásd még sor. szeráf – ‘hatszárnyú, angyalszerű lény a zsidó és keresztény mitológiában’. Nemzetközi szó a héber többes szeráphim nyomán, amely a szaraph (‘ég’) igéből származik, tehát ‘lángként lobogók’. szeráj – ‘a szultán vagy előkelő úr palotája’; ‘hárem’. A perzsa szaraj (‘ház, udvar’) oszmán-török saray, seray származékának átvétele nyelvünkben. Fenti második jelentésében a 18. század végén, európai nyelvekből (német, francia, olasz) kölcsönöztük újra. szeraszkier – ‘a régi török hadsereg főparancsnoka, hadügyminiszter’. A török serasker átvétele a perzsa szer (‘fej’) és az arab aszker (‘hadsereg’) elemekből. szerb – ‘balkáni szláv nép tagja, e nép nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. A nép saját megnevezéséből: főnévi srb, melléknévi srpski, amelynek jelentése ‘nagycsaládhoz tartozó (személy)’. Mivel nálunk e népre a rác megnevezés járta, a ~ aránylag friss jövevény, alighanem a latin Serbus, Servius a forrása. szerda – ‘a hét harmadik napja’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát srijeda, szlovén, sreda, szlovák streda (‘szerda’). A szó voltaképpeni jelentése ‘közép’, a korábbi, vasárnappal kezdődött hét középső napjára utal; ezt teszi egyébként a német Mittwoch (tkp. ‘hétközép’) is. A szláv szó végső soron a srdce (‘szív’) származéka. A magyar szóban a szóeleji mássalhangzó-torlódást a r áthelyeződése oldotta fel. Lásd még szeredás. szerecsen – ‘néger’; ‘‹régebben› mór, arab’. Az olasz saraceno (‘arab, mohamedán’) északolasz seresin formájának átvétele a második s affrikálódásával. Forrása a latin saracenus, illetve előzménye, a késői görög szarakénosz, amely az arab sarkín (‘napkeleti’) származéka a sark (‘kelet’) szóból, végső soron a saraka (‘felkel’) igéből. szeredás – ‘fedeles szőr tarisznya’. A szerda származéka a szóbelseji mássalhangzó-torlódás feloldásával; arra utal, hogy régebben szerdán tartották a hetivásárt, s arra ilyen tarisznyában vitték az elemózsiát a vásározók. szerel – ‘‹főleg fel- igekötővel › a szükséges dolgokkal ellát’; ‘szerkezet, gép összeállításával, javításával foglalatoskodik’; ‘‹labdarúgásban› az ellenfél támadó játékosától elkaparintja a labdát’. Származékai: szerelő, szerelés, szerelék. A szer főnév nyelvújítási származéka az alapige régebbről adatolt ‘felszerelés, valamihez tartozó dolog’ jelentése alapján. szerelem – ‘szeretet’: szerelmes brátim (Halotti Beszéd); ‘szenvedélyes és érzéki vonzódás’. Származékok és kapcsolt szavak: szerelmes, szerelmetes, szerelmi, szerelmeskedik, szerelmeskedés, szeret, szeretet, szerető, szeretkezik, szeretkezés. A szócsalád valószínű alapja a szer, amely legkorábban igenévszó volt, igeként ‘társul, kapcsolódik’ jelentéssel. A ~ olyan képzés, mint a félelem, türelem; ez és a szeretet sokáig azonos értelmű szavak voltak, és csak néhány száz éve rögzült véglegesen mai jelentéskülönbségük. szerenád – ‘éji zene’; ‘több tételes, könnyed zenemű kisebb zenekarra’. A francia sérénade átvétele német közvetítéssel; forrása az olasz serenata a serenare (‘felderít, felvidít’) nyomán, tehát ‘vidító zene’; jelentésébe belejátszik ezek kívül a sereno (‘derült ég’), mindezek a latin serenus (‘derült, világos’) származékai, valamint a sera (‘este’) a latin serus (‘késő’) nyomán. szerencse – ‘‹eredetileg› sors, véletlen’: jó szerencse, balszerencse; ‘a véletlen kedvező fordulata’. Származékai: szerencsés, szerencsétlen, szerencsétlenség, szerencsétlenkedik, szerencséltet.

- 338 - oldal

a

achát

Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát sreća, szlovén sreča (‘sors, szerencse’). A szláv szavak eredeti jelentése ‘(össze)találkozás’, ebből lett ‘az események találkozása’, azaz ‘véletlen’. A ~ igen korai, a 11. század előtti átvétel egy *szrencsa hangzású alakból, nazális magánhangzóval; ebből a szóeleji mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő feloldása és hangrendi illeszkedés formálta ki a ~ alakot: szrencsa  szerencsa  szerencse. Az eredetileg értéksemleges szavak hajlamosak idővel pozitív jelentést fölvenni, mint pl. a (jó vagy rossz) minőség is, amely a minőségi áru vagy garantáljuk a minőséget kifejezésekben csakis jó minőségként értődik. szerény – ‘nem dicsekvő, visszahúzódó’; ‘igénytelen, kevéssel beérő’; ‘nem nagy méretű, összegű, jelentőségű’. Származékai: szerénység, szerénykedik. Nyelvújítási szóalkotás Kazinczy Ferenctől a szer főnévből, annak ‘mód, mérték’ jelentése alapján, a fösvény, kemény, serény szavak végéről elvont képzővel; modellje a latin modestus (‘szerény’) lehetett, amely szintén ‘mód’ jelentésű szó (modus) származéka. szerep – ‘színműben egy alak megformálása, a hozzá tartozó szöveg’: már tudja a szerepét; ‘sajátos feladatkör, rendeltetés’: mi lesz ebben az én szerepem?; ‘megjátszott magatartás’: csak szerepet játszik. Származékai: szerepel, szereplő. Nyelvújítási alkotás a szer főnévből, az alap, telep, terep s hasonló szavak végződésével. szeret – lásd szerelem szerez – ‘munkával, utánajárással, fizetség ellenében tulajdonává tesz, hozzájut’; ‘hozzájuttat, részesít’: nagy örömet szereztél neki; ‘megegyezés útján létrehoz’: békét szerzett a szomszéd országgal; ‘alkot, teremt ‹zenét›’: zenéjét szerezte Erkel Ferenc. Származékai: szerzés, szerző, szerzőség, szerződés, szerződik, szerződtet, szerzemény. A szer névszó származéka denominális -z képzővel, az alapigének a sorba rendezéshez, összeillesztéshez kapcsolódó jelentésköre szerint; a szerződik is úgy értendő, hogy a felek egymáshoz illesztik, összhangba hozzák feltételeiket. Lásd még szerzet. széria – ‘sor, sorozat’. – szeriális: ‘hangok előzetesen kiválogatott sorára felépülő ‹zene›’. A latin series (‘sor, lánc’) származéka a serere (‘illeszt, összefűz’) igéből; a német Serie közvetíthette a magyarba, ahol latinosnak vélt ~ alakját kapta. szerint – ‘‹valaminek› megfelelően’: az előírások szerint; ‘‹valamire› tekintettel’: nagyság szerint sorakozzatok; ‘‹közlés, értesülés alapján›’: a rendőri közlemény szerint. Korábbi szerént alakja jelzi, hogy a szer birtokos személyjeles alakjából -n határozóraggal alakult ki nyomósító -t raggal, az alapszó ‘mód’ jelentése nyomán. szerkezet – ‘egymással összefüggő (alkat)részek összessége építményben, gépezetben’: a ház, a motor szerkezete; ‘természeti vagy társadalmi alakulat részeinek egymáshoz való kapcsolódási módja’: az emberi test, az állam szerkezete; a nyelv vagy szellemi alkotás alkotóelemeinek elrendeződése, felépítése: mondatszerkezet, drámai szerkezet. Származékok és kapcsolt szavak: szerkezeti, szerkeszt, szerkesztő, szerkesztés, szerkesztőség. A ~ deverbálisan képzett főnév az önmagában elavult szerkeszik, szerkezik (‘társul, kapcsolódik, illeszkedik’) igéből; ez utóbbi a szer származéka a kölcsönösséget jelző, denominális -kezik képzőegyüttessel (mint pl. barátkozik), az alapszó ‘mód’ jelentése nyomán. szerológia – ‘szérumtan’. Orvosi szakszó a latin serum (‘savó’) és a görög logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még szérum. szerpentin – ‘éles fordulókkal kanyargó hegyi út’; ‘papírkígyó, vékony színes papírcsík ‹mulatságokon›’. Nemzetközi szó a latin serpentinus (‘kígyózó’) nyomán, a serpere (‘csúszik, kígyózik’) igéből, illetve a serpens, serpentis (‘kígyó’) főnévből, amely voltaképp az előbbi ige folyamatos melléknévi igeneve. szerszám – ‘kézi munka végzéséhez való eszköz’: ácsszerszámok; ‘valamely tevékenység munkaeszköze’: zeneszerszám; ‘lószerszám’: felszerszámozza a lovat; ‘‹tréfásan, szépítően› hímvessző’. Származékai: szerszámos, szerszámoz. A szer és szám főnevek összetétele, előbbi ‘sor’, az utóbbi ‘mennyiség’ értelmében. A két szó együttese régen több szólásban szerepelt ‘az összes hozzávaló’ jelentéssel: egy ló minden szerével, számával; se szeri, se száma; így nyerte a ~ a ‘lószerszám’, majd ‘a munkához szükséges dolgok’ jelentést. szertartás – ‘vallásos cselekmények megszabott rendje, lefolyása’; ‘ünnepélyes formaságok közt végzett hagyományos ténykedés, ceremónia’: a főispáni beiktatás szertartása. Származékai: szertartási, szertartásos. A szer és tart tárgyas összetétele az előbbinek ‘mód, rend’ értelme alapján, tehát ‘az előírt rend betartása’. szerte – ‘sokfelé, sok irányban, széjjel ‹igekötőnként is›’: szerte az országban, szertenéz; ‘‹összetételek utótagjaként› a jelölt területen

mindenütt’: világszerte, városszerte. A szer főnévből származik, annak ‘sor, házsor, falurész, terület’ jelentése alapján, locativusi -t és lativusi -é raggal, ‘a területen el, széjjel’ jelentésben. A szerté alak véghangzója megrövidült, a lativusi mellett megjelent a locativusi jelentés: ‘a területen sok helyen’. szérum – ‘a szervezetnek a kórokozókkal szembeni ellenállását fokozó védőanyag ‹vérsavóból›’. Orvosi szakszó a latin serum sanguinis (‘vér savója’) kifejezés első eleméből, amely valójában tejsavót jelent. Lásd még szerológia. szérű – ‘a gabonaasztagok és a cséplés számára előkészített terület, gyakran elkerített udvarrész’. Ótörök jövevényszó lehet a csuvasos rétegből, feltehető ócsuvas *sürüg előzmény nyomán. Ez ‘kerek tárgy, karika’ jelentésű; a ~ általában kerek hely volt, mert régen a gabonát körben járó lovakkal tapostatva csépelték ki. Ugyanennek az ócsuvas szónak egy más nyelvjárásból való zsirig változatából ered gyűrű szavunk. szerv – ‘élő szervezet meghatározott rendeltetésű egysége’: szaglószerv, nemi szervek; ‘sajátos ügy- és hatáskörű állami, társadalmi vagy gazdasági intézmény’: pártszervek, alapszerv. Származékai: szerves, szervetlen, szervi, szervez, szervezet, szervezés, szerveződik, szerveződés, szervezkedig, szervezkedés, szervezetlen, szervezetlenség. Nyelvújítási képzés a szer nyomán, a kedv, nyelv szavakból önkényesen elvont -v képzőfélével (mint pl. elv, élv, érv, terv). szerva – ‘kezdő ütés, adogatás ‹teniszben, pingpongban›’. A ~ elvonás a szervál igéből (mint kapál  kapa), ez pedig az angol serve (‘felszolgál, adogat’) nyomán jött létre, s a francián át a latin servire (‘szolgál’) szóra megy vissza; végső soron a servus (‘rabszolga’) rokona. Lásd még szerviens, szervilis, szerviz1, szerviz2, szervo-. szervál1 – ‘kisebb termetű afrikai macskaféle ragadozó’. A portugál lobo cerval (‘hiúz’) önállósult második eleme; ez a latin lupus cervarius, tkp. ‘szarvasűző farkas’ folytatója a lupus (‘farkas’) és cervus (‘szarvas’) elemekből. szervál2 – lásd szerva szerviens – ‘a magyar köznemesség csírájából, a királyi szolgálatban álló szabadok felső rétegéből való személy ‹a korai Árpád-korban›’. Latin történelmi szakszó (serviens), a servire (‘szolgál’) folyamatos melléknévi igeneve. Lásd még desszert, szalvéta, szerva, szervilis, szervíroz, szervita, szerviz1, szerviz2, szervo-. szervilis – ‘szolgalelkű, talpnyaló’. – szervilizmus: ‘szolgalelkűség’. Nemzetközi szócsalád a latin servilis (‘szolgai’) nyomán, amely a servus (‘szolga, rabszolga’) származéka. Lásd még desszert, szalvéta, szerva, szerviens, szervíroz, szervita, szerviz1, szerviz2, szervo-. szervíroz – ‘felszolgál’. A német servieren ige átvétele; forrása a francia servir (‘szolgál, felszolgál’), a latin servire (‘szolgál’) folytatója. Lásd még desszert, szalvéta, szerva, szerviens, szervilis, szervita, szerviz1, szerviz2, szervo-. szervita – ‘a Mária-kultusz ápolására alakult katolikus szerzetesrend’; ‘ennek tagja’. A rend saját Servitores Mariae (‘Mária szolgái’) megnevezéséből, a servire, servitum (‘szolgál’) ige alapján, végső soron a servus (‘rabszolga’) szóból. Lásd még desszert, szalvéta, szerva, szerviens, szervilis, szervíroz, szerviz1, szerviz2, szervo-. szerviz1 – ‘asztali étkészlet’: márkás porcelánszerviz; ‘teríték’. A francia service (‘szolgálat, felszolgálás, edénykészlet’) átvétele német közvetítéssel; előzménye a latin servitium (‘szolgaság, szolgálat’) a servus (‘rabszolga’) szóból. Lásd még desszert, szalvéta, szerva, szerviens, szervilis, szervíroz, szervita, szerviz2, szervo. szerviz2 – ‘javítószolgálat’: autószerviz, márkaszerviz. Az angol service (‘szolgálat, karbantartás, javítás’) átvétele; forrása az azonos francia szó; eredetéről lásd szerviz1. Lásd még desszert, szalvéta, szerva, szerviens, szervilis, szervíroz, szervita, szerviz1, szervo-. szervo- – ‘‹összetételek előtagjaként› szerkezetek, gépek áttételes energianövelését ellátó, mozgatását vezérlő’: szervofék, szervokormány, szervomechanizmus, szervomotor. Mesterséges szóelem a latin servus (‘szolga’) servo- tövéből, tehát tkp. ‘szolgálatot ellátó’. Lásd még desszert, szalvéta, szerva, szerviens, szervilis, szervíroz, szervita, szerviz1, szerviz2. szervusz – ‘üdvözlési forma tegeződő viszonyban’. Alakváltozatok: szerbusz, szevasz, sziasz, szia, szió, szióka. A latin servus (‘szolga, rabszolga’) megfelelelője, a régi latin servus humillimus domini, azaz ‘alázatos szolgája (vagyok) az úrnak’ köszöntés első szava. Az ausztriai német példája nyomán honosodott meg nálunk, de elterjedt a cseh és lengyel nyelvben is, feltehetőleg azonos hatásra. szerzet – ‘szerzetesrend’; ‘furcsa, gyanús ember’: miféle szerzet a szomszédod? Származékai: szerzetes, szerzetesség. A szerez ige származéka, annak ‘megegyezés útján létrehoz’ jelentése alapján; nagyjából a szerződés más képzésmódú

- 339 - oldal

a

achát

megfelelője, s lényegében a rendi alapszabályra, a regulára utal, amely kölcsönösen kötelezi a rendet magát és a hozzá csatlakozó rendtagokat. Második jelentése az alapige ‘teremt’ értelméhez kapcsolódik, tehát ‘teremtés, teremtmény’. szerzs – ‘sávolykötéses gyapjú vagy selyem bélésanyag’. A francia serge átvétele német közvetítéssel, az eredetinek megfelelő kiejtésben. Ez a latin serica (‘selyemszövet’) folytatója, nőnemű alak a sericus melléknévből, amely a görög Széresz (‘kínaiak’) szóra mutat. szesz – ‘alkohol’; ‘alkoholt tartalmazó ital vagy gyógyszer’: tömény szesz, hajszesz. Származékai: szeszes, szesztelen, szeszez, (be)szeszel. Talán ótörök szóvendég: oszmán-török sis (‘köd, pára’); ez a jelentés korábban megvolt a magyarban is. Lásd még szeszély. szeszély – ‘pillanatnyi hangulatból fakadó, váratlan ötlet, elhatározás’. Származékai: szeszélyes, szeszélyeskedik. Nyelvújítási alkotás a szesz főnévből (amely eredetileg maga is jelentett ilyesmit), az erély, kedély s hasonló szavak analógiájára, a könnyen illanó alkohol és a röpke, múlékony kedélyállapot hasonlósága alapján. szét – ‘‹főleg igekötőként› egy pontból két vagy több irányba el’: szétágazik, szétszaladtak; ‘két- vagy többfelé’: széthasít, szétoszt. A szél2 (‘valaminek a széle, szegélye’) megszilárdult locativusi -t ragos származéka; eredeti alakja szélt (‘szélén, oldalán’), ahogy a szanaszét összetételben (szanaszét hevertek). Később a lativusi (hová? kérdésre felelő) jelentés erősödött meg, s ma ez az elsődleges. szett – ‘játszma ‹teniszben, pingpongban›’; ‘összetartozó ruhadarabok együttese ‹pl. pulóver és kardigán›’. Az angol set (‘együttes, sorozat, készlet’) átvétele a szóvégi mássalhangzó kettőzésével, a set (‘helyez’) igéből; más nézet szerint fenti második jelentésében a szó más eredetű, az ófrancia sette révén a latin secta folytatója; erről lásd szekta. Lásd még szetter. szetter – ‘hosszú selymes szőrű, angol eredetű vadászkutya’. Az angol setter átvétele; ez a set ige főnévi származéka a set the game, azaz ‘‹a vadászeb› jelzi az elejtett vad helyét mellette ülve, lapulva’ kifejezés jelentése alapján. Lásd még szett. szex – ‘nemiség, nemi élet’. – szexi: ‘nemileg vonzó, izgató, érzékien szép’. – szexizmus: ‘az egyik nem (többnyire a női) hátrányos megkülönböztetése a másikkal szemben ‹munkahelyen, közéletben›’. – szexista: ‘nemi szerepének előnyeit erőszakosan érvényesítő, a másik nemet lebecsülő (férfi)’. – szexepil: ‘nemi vonzerő (nőben)’. Angol eredetű szócsalád a sex (‘biológiai nem, nemiség, nemi aktus’), illetve sexy, sexism, sexist és sex-appeal szavak nyomán; forrásuk a latin sexus (‘nem’), talán a secare, sectum (‘vág, metsz’) származéka. A sex-appeal második eleme a latin appellare (‘megszólít, fellebbez’) folytatója; eredetéről lásd apellál. Lásd még szexológia, szexuális. szexológia – ‘a nemi élet jelenségeit, lélektani és társadalmi vonatkozásait vizsgáló tudomány’. – szexológus: ‘a szexológia kutatója’. Mesterséges szakszó a latin sexus (‘nem’) és a görög logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még szex, szexuális. szext – ‘egy hangsor hatodik foka’; ‘az alaphang és a hangsor hatodik tagja közti hangköz’; ‘ezek akkordja’. Zenei szakszó a latin sextus (‘hatodik’) nyomán, a sex (‘hat’) számnévből; a magyarba a német Sextakkord (‘szextakkord’) kifejezés első elemének elvonásaként került. Lásd még szextáns, szextett, szieszta. szextáns – ‘a földrajzi helyzet meghatározására való, szögméréssel működő hajózó műszer’. Műszaki szakszó a latin sextans (‘hatodrész’) nyomán, a sex (‘hat’) számnévből, a mérést ugyanis a ~ a körív egyhatodán végzi. szextett – ‘hat énekesre vagy hat szólóhangszerre írt zenemű’. A német Sextett átvétele a latin sex (‘hat’) nyomán, a Duett, Quartett (olasz eredetiben duetto, quartetto stb.) mintájára. Lásd még szextáns, szext, szieszta. szexuális – ‘nemi, a nemiséggel, a nemi élettel kapcsolatos’. – szexualitás: ‘nemiség, nemi élet’. Nemzetközi szócsalád a latin sexualis nyomán, a sexus (‘nem’) szóból; eredetéről lásd szex. Lásd még szexológia. szezám – ‘olajos magvú indiai növény’; ‘varázsszó ‹az Ezeregyéjszaka meséjében›’: szezám, tárulj! Nemzetközi szó a görög szészamé nyomán; ez talán sémi eredetű. szezon – ‘idény, évad’. – szezonális: ‘idényszerű, egy évadhoz vagy időszakhoz kötődő’. A francia saison (‘évszak’) átvétele az eredetinek megfelelő kiejtésben. Ez a késő latin satio, sationis (‘vetés, a vetés időszaka, évszak’) folytatója a serere, satum (‘vet’) igéből. -szféra – ‘‹tudományos szakszavak utótagjaként› a földkéregnek, illetve a légkörnek valamely gömbhéjszerű övezete’: litoszféra, troposzféra, bioszféra, sztratoszféra, ionoszféra, magnetoszféra stb. A ~ forrása a görög szphaira (‘gömb, labda’), illetve latin folytatója,

a sphaera; az előtagok forrása a görög lithosz (‘kő’), troposz (‘fordulat’), biosz (‘élet’), latin stratus (‘réteg’); lásd még ion, magneto-. szféra – ‘gömb, gömbfelület’; ‘‹ókori elképzelés szerint› a Földet körülvevő koncentrikus éggömbök egyike, melyeken a bolygók mozognak’: a szférák zenéje; ‘hatáskör, működési terület’: a politika szférája; ‘érdekkör’: érdekszféra. – szferikus: ‘gömb alakú, gömbi’: szferikus háromszög. – szferoid: ‘gömbszerű, gömbhöz közelálló felület’. Tudományos szakszavak a görög szphaira (‘gömb, labda’), illetve latin folytatója, a sphaera nyomán; a szferoid -id eleme a görög eidosz (‘kép’) megfelelője. Lásd még -szféra. szfinx – ‘férfifejű, oroszlántestű egyiptomi kőszobor’; ‘görög mitológiai szörny szárnyas oroszlántesttel és női felsőtesttel’; ‘titokzatos, kiismerhetetlen ember’. A görög Szphinx, Szphingosz név a szphingó (‘megfojt’) származéka, az Oidipusz történetéhez tartozó ~ ugyanis megfojtotta áldozatait. A név utóbb és másodlagosan vonódott át az egyiptomi óriásszobrokra. szibarita – ‘pompában és az élveknek élő, elpuhult ember’: Mi a magyar most? Rút szybarita váz (Berzsenyi). A latin sybarita átvétele; forrása a görög Szübaritész, azaz ‘Szübarisz lakója’; ez a kis-ázsiai város az ókorban közmondásossá vált lakóinak elpuhultságáról. szibiláns – ‘sziszegő hang’. Hangtani szakszó a latin sibilare (‘fütyül, sziszeg’) igéből. Lásd még persziflázs. szibilla – ‘látnok, jósnő az ókori görögöknél és rómaiaknál’. A latin Sibylla, s rajta át a görög Szibülla átvétele. Az ókori hagyomány eltérő forrásai egy, három, négy, illetve tíz ~ról tudnak; ezek igen hosszú életűek voltak, s különböző helyeken működtek. szicsasz – ‘türelem, nyugi, majd, idővel’. Az orosz szejcsasz (‘most, rögtön’) átvétele (a moszkvai kiejtés szerint) a szej (‘ez’) és csasz (‘idő, óra’) elemekből. Fenti, gúnyos értelmű használata azon alapul, hogy ez a szó az oroszban többnyire a halogatás, a kiszámíthatatlan késlekedés kísérőszövege, mint a latin-amerikai spanyolban a mańana, azaz ‘holnap’, valójában ‘sohanapján’. szid – ‘indulatosan megrovó szavakkal illet’. Származékai: szidás, szidalom, szidalmaz. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még szitkozódik. sziderikus – ‘csillagászati’; ‘a csillagokkal kapcsolatos, hozzájuk mért’: sziderikus év, sziderikus keringési idő. Tudományos szakszó a latin sidus, sideris (‘csillagzat, csillag’) nyomán. sziderit – ‘vaspát’; ‘vas-nikkel tartalmú meteorkő’. – sziderurgia: ‘vaskohászat’. Szakszócsalád a görög sziderosz (‘vas’) nyomán; a ~ az ásványoknál gyakori -it végződést viseli (mint galenit, pirit); a sziderurgia második eleme az ergon (‘munka’) származéka. sziéna – ‘vörösesbarna festék’. Siena olasz város nevéből. szienit – ‘mélységi magmás kőzet’. Latinos formában syenit, az egyiptomi Asszuán ókori görög Szüéné nevéből. szieszta – ‘déltáji pihenő időszak ‹meleg országokban›’: sziesztázik. Spanyol szó (siesta), a latin sexta hora (‘hatodik óra’) kifejezés első tagjából, a latin sex (‘hat’) számnév alapján. Az ókori római időbeosztásban a dél a nap hatodik órája volt. Lásd még szext, szextáns, szextett. szifilisz – ‘vérbaj, bujakór’. – szifilitikus: ‘vérbajos, bujakóros’. Latin orvosi szakszó (syphilis); Fracastoro olasz humanista orvos alkotta meg Syphilis sive morbus Gallicus (‘Szifilisz avagy a gall betegség’) című tankölteményében (1530), ahol a betegség egy Syphilus nevű csélcsap pásztort ér Venus büntetéseként. szifon – ‘szívócső, hajlított cső mint bűzelzáró’; ‘barlangnak karsztvízzel elárasztott járata’. Görög szó (sziphón), a.m. ‘szívócső, borlopó’. sziget – ‘természetes vízfelülettől körülvett szárazföld’; ‘elszigetelt embercsoport’: nyelvsziget. Származékai: szigeti, szigetel, szigetelés. A szeg3 régi szig alakváltozatának származéka denominális -t képzővel, az alapszó ‘szöglet, csúcs, kiszögellés’ jelentése alapján; mai értelme ‘folyóba, tóba mélyen beszögellő szárazföld’  ‘vízzel körülölelt föld’ úton fejlődött ki. A szigetel nyelvújítási képzés a német isolieren (‘izolál’) mintájára, amely a latin insula (‘sziget’) folytatója az olasz isola közvetítésével. szigma – ‘a görög ábécé 18. betűje, hangértéke sz’. A föníciai szamekh (‘hal’) származéka, a megfelelő föníciai betű ugyanis eredetileg a hal piktogramja volt. szignál1 – ‘jel, jelzés’; ‘rádió vagy tévé műsorának állandó bevezető zenei motívuma’: a híradó szignálja. Az angol signal átvétele; forrása (francia közvetítéssel) a késő latin signale főnév, tkp. a latin signalis (‘jellel kapcsolatos’) semleges

- 340 - oldal

a

achát

formája a signum (‘jel’) szóból; ez a secare (‘metsz, vág’) származéka. Lásd még szignál2, szignifikáns, szignó. szignál2 – ‘aláír, kézjegyével lát el’; ‘műalkotást kézjegyével magáénak ismer el’; ‘ügyiratot beosztottjára bíz ‹elintézés végett›’: rám szignálta a főnök az ügyet. – szignatúra: ‘aláírás, kézjegy’. A ~ a latin signare (‘megjelöl’) ige átvétele a signum (‘véset, jel, bélyeg, pecsét’) nyomán; ez a secare (‘metsz, vág’) származéka. Lásd még szex, szekta, szignál1, szignifikáns, szignó. szignifikáns – ‘meghatározó, döntő’; ‘jelentéssel bíró’. A latin significare (‘jelt ad, megjelöl, jelent’) folyamatos melléknévi igenévi alakja (significans) a signum (‘jel’) és facere (‘csinál’) elemekből. Lásd még szex, szekta, szignál1, szignál2, szignó. szignó – ‘kézjegy, aláírás’. A latin signum (‘jel’) ablativusi signo alakja. Lásd még szex, szekta, szignál1, szignál2, szignifikáns. szigony – ‘horgas, villás végű nyeles halfogó eszköz’. Ismeretlen eredetű szó. szigorú – ‘keményen követelő, a hanyagságot büntető’; ‘megszegését súlyos büntetéssel sújtó’: szigorú rendszabály; ‘zord, hideg’: szigorú tél. Származékok és kapcsolt szavak: szigorodik, szigor, szigorít, szigorított, szigorlat, szigorol. Ismeretlen eredetű szócsalád. Feltehetőleg egy *szigor (‘erélyesen lép fel, követel’) ige származékai; a ~ folyamatos melléknévi igenév, tkp. *szigoró; a szigor nyelvújítás kori elvonás, s akkori képzés a szigorlat is a latin rigorosum fordításaként, amely a rigor (‘szigorúság, keménység’) származéka. szíj – ‘állati bőrből készült szalag, heveder’. Származékai: szíjas, szíjaz. Vitatott eredetű szó. Feltehetőleg az ősi, igenévszói természetű szil2 (‘hasít’) ige rokona, annak főnévi megfelelője, a ~ ugyanis bőrből kihasítva készül; a l  j változás alighanem másodlagos. Kevésbé valószínű az uráli (szamojéd) szá, szó (‘istráng’) szótól való eredeztetés az igen távoli rokonság és az elszigetelt példák miatt; a finnugor származtatás a vogul szau és osztják szav (‘bőr, héj, kéreg’) alapján a jelentések összefüggésében bizonytalan. szik – ‘a talaj szintjén kikristályosodó nátriumkarbonát’: szikes talaj; ‘sziksót tartalmazó, rosszul termő talaj’. Bizonytalan eredetű szó; talán a vogul tcih, osztják seh (‘só’) szavak örököse. szikár – ‘sovány, csontos és inas ‹termetre›’; ‘kopár, dísztelen’: szikár stílus. Alighanem a szikkad ige szik- tövéből ered deverbális -ár melléknévképzővel (mint kopik  kopár). szike – ‘boncolásra használt finom orvosi kés’. Ismeretlen eredetű szó. szikkad – ‘szárad’. Származékai: szikkadás, szikkaszt. Alighanem a szív1 ige magánhangós szí alakjából -k mozzanatos képzővel alakult, mint rí  rik(ácsol); az újabb mozzanatos képző, a -d előtt a szótő vége kettőződött (mint rikolt  rikkant). szikla – ‘csupasz kőzet nagyobb darabja’. Származéka: sziklás. Szláv eredetű szó: szlovén, szlovák skala. A szóeleji mássalhangzótorlódást a k áthelyezése oldotta fel; a szakla  szikla változás elhasonulás eredménye lehet. szikofanta – ‘hitvány, aljas, talpnyaló ember’; ‘hivatásos besúgó az ókori Athénban’. Nemzetközi szó a latin sycophanta, illetve előzménye, a görög szükophantész (‘fügemutató’) nyomán, a szükon (‘füge’) és phantész (‘valamit mutató’) elemekből, a phainó (‘mutat’) ige alapján. A ‘fügemutató’ és ‘besúgó’ jelentések összefüggését csak találgatni lehet, hiteles ókori magyarázat nincs róla. Lásd még szikomor. szikomor – ‘egyiptomi fügefa’. A latin sycomorus átvétele a szóvég elhagyásával; ennek forrása a görög szükomorosz a szükon (‘füge’) és moron (‘eperfa’) elemek alapján; lehet, hogy ez a héber sikmá (‘szikomor’) népetimológikus jellegű fejleménye. Lásd még szikofanta. szikra – ‘tűzből vagy megütött, köszörült tárgyból kipattanó apró, izzó részecske’. Származékai: szikrás, szikrázik. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák iskra. A szóeleji mássalhangzó-torlódást a sz áthelyeződése oldotta fel. szil1 – ‘fogazott levelű, szárnyas termésű lombos fa’. Ősi örökség a finnugor korból: cseremisz seli, finn salava (‘szil’). Lásd még szilárd. szil2 – ‘hasít, vág’. Ősi örökség a finnugor korból: cseremisz sulam (‘vág, hasít’), finn salia (‘szaggat, hasogat’). Elavult szó, de sok származékában él: szál, szalag, szálka, szíj, szilánk, szirom, szirony, zilál. szilaj – ‘indulatos, heves, féktelenül lendületes’; ‘télen-nyáron a legelőn tartott’: szilaj marha. A szalad ige szal- tövének származéka; -aj képzője ugyanaz, mint a hangutánzó moraj, robaj szavakban. A tőbeli a  i hangváltozásra példát ad a sajog  csillog szópár. szilánk – ‘favágáskor lehasadt darabka’; ‘széttört üveg, cserép apró, szúrós darabkája’. A ‘hasít, vág’ jelentésű régi szil 2 ige olyan származéka, mint a fúr 

fullánk. Eredetibb szilák formája bizonyára az élénk, félénk, falánk s hasonló szavak analógiájára egészült ki inetimologikus n hanggal. szilárd – ‘kemény, állandó alakú’: szilárd halmazállapot; ‘biztos, erős, tartós’; ‘erős alapokon nyugvó’: szilárd hit. Származékai: szilárdság, szilárdul, szilárdít. Nyelvújítás kori szóalkotás a szil2 alapján, a csalárd szóból indokolatlanul idevont -árd képzővel; Szemere Pál leleménye. Kemény anyagú fafajta nevének ilyesféle származéka a latin robur (‘keménység, szilárdság, erő’) is, itt a robus (‘tölgyfa’) az alap. A Szilárd keresztnévvé is előlépett, a Konstantin (latinul ‘állhatatos’) magyarítására. szilencium – ‘hallgatás’; ‘‹régebben› csendes tanulás ideje kollégiumban’; ‘ideiglenes eltiltás ‹ügyvédé működéstől, színészé fellépéstől, íróé megjelenéstől›’. Latin szó (silentium) a silere (‘hallgat’) folyamatos főnévi igenévi silens, silentis alakja nyomán. szilfid – ‘légi szellem, tündér’; ‘karcsú, légies nő’. A középkori latin sylphida átvétele; a szó Paracelsus alkotása, talán a görög szilphé nyomán, de mindenképp annak értelmétől (‘csótány’) függetlenül, az általa elképzelt légi szellemlények neveként. szilícium – ‘grafitszürke, kristályos kémiai elem’. A latin silex, silicis (‘kova’) származéka az elemekben gyakori -ium végződéssel (mint hélium, kálium, kálcium stb.), mivel a ~ a kovakő fő alkotóeleme. Lásd még szilikát, szilikon, szilikózis. szilikát – ‘a kovasav sója’. A silex, silicis (‘kova’) származéka. Lásd még szilícium, szilikon, szilikózis. szilikon – ‘szilícium- és oxigénatomok láncából álló nagy molekulájú műanyag’. Mesterséges szó a szilícium latin előzményéből. Lásd még szilikát, szilikon, szilikózis. szilikózis – ‘krónikus tüdőbetegség kovakőzetek porának belégzésétől’. A latin silex, silicis (‘kova’) származéka a betegséget jelölő -ózis végzettel (mint pl. cirrózis, szklerózis, trombózis). Lásd még szilícium, szilikát, szilikon. szilke – ‘széles szájú, öblös cserépedény’. Ismeretlen eredetű szó. szillabikus – ‘szótagalkotó’. Nyelvtudományi szakszó a latin syllabicus (‘szótagszerű, szótaghoz tartozó’) nyomán, a syllaba (‘szótag’) szóból; olyan mássalhangzóra vonatkozik, amely bizonyos helyzetekben magánhangzóként viselkedik, azaz más mássalhangzók társaságában szótagot alkot, mint pl. az l a cseh Vltava vagy az r a horvát Krk földrajzi névben. Forrása a görög szüllabé, azaz ‘szótag’, tkp. ‘egybefogott (dolog)’ a szün- (‘együvé’) és lambanó (‘fog, megragad’) elemekből. Lásd még silabizál. szillabus – lásd sillabusz szillogizmus – ‘a következtetés logikai alapformája, két előzményből egy következményre vezet’; lásd premissza, konklúzió. – szillogisztikus: ‘következtető, szillogizmuson alapuló’. Latin tudományos szakszó (syllogismus), görög előzménye a szüllogiszmosz, tkp. szün-logiszmosz (‘számítás, érvelés’) a szün(‘össze’) és logidzomai (‘számít’) elemekből; logosz a.m. ‘beszélgetés, érvelés’. szilszkin – ‘nemes szőrme fiatal medvefókák bundájából’. Az angol sealskin kiejtés szerinti átvétele a seal (‘fóka’) és skin (‘bőr’) elemek alapján. sziluett – ‘árnykép, világos háttérből sötéten, csak körvonalaival kiemelkedő tárgy képe’; ‘oldalnézetből ily módon ábrázolt arc, személy’. Etienne de Silhouette 18. századi francia pénzügyminiszter nevéből, aki az ilyen egyszerű portrékat bevezette és takarékosságból a költségesebb festmények helyett propagálta. szilva – ‘csonthéjas magvú, nagyobb kék gyümölcs’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát sljiva, szlovén, szlovák sliva. A szóeleji mássalhangzó-torlódást a l hang áthelyeződése oldotta fel. Lásd még szilvórium. szilváni – ‘szőlőfajta, illetve a belőle készült bor’: zöldszilváni. A tisztázatlan eredetű német Sylvaner átvétele. Lásd még cirfandli. szilveszter – ‘az év utolsó napja, az ilyenkor szokásos eszemiszom, vigalom’. Szent Szilveszter pápa nevéből; ez németes alak (Silvester), latin Silvestris formája ‘erdei’ jelentésű a silva (‘erdő’) szó nyomán. szilvórium – ‘szilvapálinka’. Magyar szóalkotás a szilva gyümölcsnévből a dormitórium, purgatórium (‘hálóterem, tisztítótűz’) s hasonló latin szavak mintájára. Ilyen alapon született a dorgatórium, pipatórium is. szimatol – ‘szaglászik, szag alapján nyomoz’; ‘gyanít’: veszélyt szimatol. Származéka: szimat. A szív1 ige szí- tőalakjának a származéka, feltehetőleg a -matol gyakorító képzőegyüttessel, amely a szöszmötöl igében is szerepel. A szimat utólagos elvonás. szimbiózis – ‘együttélés, összefonódás’; ‘különböző fajú élőlények

- 341 - oldal

a

achát

kölcsönösen előnyös együttélése’. – szimbionta: ‘szimbiózisban élő faj, egyed’. A ~ latin élettani szakszó (symbiosis) a görög szün- (‘együtt’) és bioó (‘él’) elemek alapján. Lásd még bio-. szimbólum – ‘jelkép’; ‘elvont gondolattartalmat megtestesítő (szó)kép’; ‘hitvallás ‹egy adott vallás hittételeinek foglalata›’. – szimbolikus: ‘jelképes’. – szimbolika: ‘jelképek használata’; ‘ezek rendszere, összessége’; ‘‹tudományos› jelölésrendszer’. – szimbolizmus: ’19. századi eredetű művészeti irányzat, amely a művész belső világát megsejtető jelképek alkalmazásával, közvetve és sűrítve idézte meg a valóságot és a mögötte valókat’. – szimbolista: ‘a szimbolizmus híve, alkotója’; ‘a szimbolizmus elveivel és gyakorlatával összefüggő, rajtuk alapuló’. Tudományos és művészeti szakszócsalád a latin symbolum, illetve előzménye, a görög szümbolon (‘jel, jósjel, jelrendszer’) nyomán, a szümballó (‘egybevet, szembeállít’) igéből, a szün- (‘össze’) és balló (‘dob’) elemek alapján. Lásd még ballisztika, hiperbola, parabola. szimfónia – ‘többnyire négytételes, zenekarra írt nagyszabású mű’; ‘‹régebben› összhangzás, zengés’: Nincs már symphonia, s zöld lugasok között / Nem búg gerlice (Berzsenyi). – szimfonikus: ‘szimfónia módjára feldolgozott’: szimfonikus költemény; ‘nagyzenekari művek előadására való’: szimfonikus zenekar; ‘‹főnévként› ilyen zenekar tagja’: a londoni szimfonikusok. Nemzetközi szó a latin symphonia, illetve előzménye, a görög szümphónia (‘zene, összhangzat’) nyomán, utóbbi a szümphónosz (‘összhangzatos’) szóból, a szün- (‘össze, együtt’) és phóné (‘hang’) elemekből. Lásd még fonetika, megafon, mikrofon. szimmentáli – ‘sárgásbarna, jól tejelő s jó húsú marhafajta’. A svájci Simmental völgyről. szimmetria – ‘tükrösség, arányosság, a megfelelő képelemek tükörképszerű elrendezése’. – szimmetrikus: ‘tükrös, tükörképszerű’. Tudományos szakszók a latin symmetria, illetve előzménye, a görög szümmetria (‘helyes arány’) nyomán, a szün- (‘együtt’) és metró (‘mér’) elemekből. szimpátia – ‘rokonszenv, vonzódás’. – szimpatikus: ‘rokonszenves, vonzó’; ‘‹a vegetatív idegrendszeren belül› a belső szervek működését serkentő’. – szimpatizál: ‘rokonszenvez, vonzódik’. – szimpatizáns: ‘valamely eszmei, politikai mozgalommal rokonszenvező, de hozzá nem csatlakozó személy’: kommunista szimpatizáns. Nemzetközi szócsalád a latin sympathia, illetve előzménye, a görög szümpatheia (‘együttérzés’) nyomán, a szün- (‘együtt’) és pathosz (‘szenvedés, érzelem’) elemekből. A szimpatizál és származéka a francia sympathiser átvétele német közvetítéssel. Lásd még pátosz. szimpla – ‘egyszerű, átlagos’; ‘egyrétű’; ‘‹főnévként› kis adag (feketekávé)’.– szimplicitás: ‘egyszerűség’; ‘együgyűség, korlátoltság’. – szimplifikál: ‘bonyolult dolgokat (túlzóan) leegyszerűsít’. A középkori latin simplus (‘egyszerű’) nőnemű formája; az előbbi csupán alakváltozat a simplex (‘egyszerű, egyrétű, mesterkéletlen, együgyű’) szóból, a semel (‘egyszer’) és plicare (‘hajtogat’) elemek szerint. A szimplifikál (latinul simplificare) második eleme a facere (‘tesz valamivé’) igéből ered. Lásd még dupla, komplex. szimpózium – ‘szűkebb körű (nemzetközi) tudományos tanácskozás’; ‘lakoma ‹az ókori görögöknél›’. A latin symposium előzménye a görög szümposzion, tkp. ‘közös ivászat’ a szün- (‘együtt’) és poszisz (‘ital’) elemekből. Mai jelentése Platón „Szümposzion” című dialógusából ered, amelyben a lakoma résztvevői magvas filozofikus eszmecserét folytatnak. szimptóma – ‘tünet, kórtünet’. – szimptomatikus: ‘tüneti, tünetértékű’; ‘jellemző, jellegzetes, valamire valló’. Orvosi szakszavak a latin symptoma, illetve előzménye, a görög szümptóma, szümptómatosz (‘eset, balszerencse’) nyomán, a szümpiptó (‘egybeesik, megtörténik’) igéből: szün- (‘együtt’) és piptó (‘esik’), ptóma, ptószisz (‘esés, eset’). szimulál – ‘tettet, színlel’. – szimuláns: ‘‹betegséget› tettető (személy)’. – szimulátor: ‘valamely helyzetet, egy berendezés viselkedését, az ott uralkodó viszonyokat utánzó modell’. – szimuláció: ‘utánzás, modellálás ‹berendezéssel›’. Nemzetközi szócsalád a latin simulare, simulatum (‘utánoz, színlel’) ige alapján, amely a similis (‘hasonló’) származéka. Lásd még asszimilál. szimultán – ‘egyidejű, egy időben, egyszerre történő’: szimultán folyamatok; ‘‹főnévként› egy időben több ellenféllel folytatott sakkmérkőzés’. Nemzetközi szó a késő latin simultaneus (‘egyszerre történő’) nyomán; ennek töve a simul (‘egyszerre, egy időben’) határozószó, a semel (‘egyszer’) alakváltozata. szín1 – ‘anyagoknak a látással érzékelhető tulajdonsága, amely az eltérő hullámhosszú fénysugarak visszaverődésén alapul’; ‘arcszín’: jó színben van; ‘valaminek a legjobb része’: színe-java’; ‘‹összetételek előtagjaként› tiszta, vegyítetlen, a legjobb minőségű;

egészen’: színbor, színméz, színarany, színigaz; ‘azonos jellel ellátott kártyalapok együttese’: pikk helyett más színt hívott; ‘valakinek közvetlen jelenléte’: ne kerülj a színem elé!; ‘megjelenési forma’: két szín alatt áldoznak; ‘látszat’: olyan színe volt a dolognak, mintha…; ‘ürügy’: barátság színe alatt; ‘felszín’: a tenger színe felett; ‘kelmének, hímzésnek kidolgozott, kívülre kerülő oldala’: színe és visszája. Származékai: színes, színesít, színez, színtelen, színezet, színlel, színlelés, színleg. Ismeretlen eredetű szó, bár bizonyosan nyelvünk igen régi szókincsébe tartozik; elsődleges jelentése a ‘felület, külső’ lehetett, amiből a fenti sokféle jelentés könnyen levezethető. Lásd még szint, szintén, vízszintes. szín2 – ‘nyitott oldalú gazdasági épület’: kocsiszín. Északi szláv eredetű: szlovák sieň (‘terem, csarnok’, régebben ‘pitvar, fészer’). Hasonló szavak vannak a csehben, lengyelben és az oroszban is; eredeti jelentésük ‘árnyék’. Lásd még szín3. szín3 – ‘berendezett színpad’; ‘a színdarabnak egy színhelyen játszódó részlete’: az első felvonás második színe; ‘színpadi előadás’: színre visz. Származékai: színész, színészet, színészkedik. Ugyanaz a szó, mint a szín 2, mivel a színi előadásokat korábban fogadók kocsiszínében vagy lombsátor alatt tartották; mellesleg a görög szkéné (‘színpad’) első jelentése is ‘sátor, kunyhó, bódé’ volt. A ~ feltehetőleg a korábbi játékszín összetételből vált ki és önállósult a fenti első jelentésben. Ezt a folyamatot segíthette, hogy a naiv nyelvérzék a színházi és színészi mesterséget a szín1 szóból származó színlel jelentéskörével kapcsolta össze. szinapszis – ‘idegsejtek csomópontja’. Élettani szakszó a latin synapsis, illetve előzménye, a görög szünapszisz (‘érintkezés, kapcsolódási pont’) nyomán, a szün(‘együvé’) és apszisz (‘hajlás, kötés’) elemekből; utóbbi az aptó (‘köt’) származéka. Lásd még apszis. szindikátus – ‘több iparvállalat ideiglenes szövetsége ‹a piac kézbentartására›’; ‘érdekvédelmi szervezet, szakszervezet’. – szindikalizmus: ‘a szakszervezetek és a sztrájkok különös fontosságát hirdető munkásmozgalmi áramlat’. Nemzetközi szócsalád a latin syndicus, illetve előzménye, a görög szündikosz (‘törvény előtti jogi képviselő, szószóló’) nyomán, a szün- (‘együtt’) és diké (‘igazság, jog’) elemekből; a ~ a francia syndicate származék latinosított formájú átvétele német közvetítéssel. Lásd még teodícea. szindróma – ‘tünetegyüttes, amely egy adott betegségre jellemző’. Orvosi szakszó a latin syndroma, illetve előzménye, a görög szündromé (‘összecsődülés’) nyomán, a szündramó (‘összefut’) igéből: szün- (‘össze’) és dramó (‘fut’). szinekdoché – ‘szóalakzat, a rész használata az egész értelmében, vagy fordítva’, pl. nagy koponya (‘okos ember’), vagy: talpon van az egész ház, értsd: ‘a ház minden lakója’. Görög retorikai szakszó (szünekdokhé), tkp. ‘együtt-értés’ a szün(‘együtt’) és ekdekhomai (‘megért, felfog’) elemekből: ek- (‘-ból’) és dekhomai (‘fogad, vesz’). szinekúra – ‘kevés vagy semmi tényleges munkával nem járó hivatal, állás’. A latin sine cura (‘gond, törődés nélkül’) kifejezés átvétele. Lásd még kúra, kurátor. szinerézis – ‘két magánhangzó összevonódása egy kettőshangzóvá’. Nyelvtani és verstani szakszó a latin synaeresis, illetve előzménye, a görög szünaireszisz (‘összevonás’) nyomán, a szünaireó (‘együvé fog’) igéből: szün- (‘össze’) és haireó (‘fog, vesz’). Lásd még herézis. szinesztézia – ‘egy tényleges érzékelést kísérő másnemű érzet ‹pl. színek látása hangok hallatán›’; ‘e jelenséget idéző költői szófordulat’, pl. bársony nesz, vérvörös kiáltás. Lélektani és költészeti szakszó a latin synaesthesia, illetve görög előzménye, a szünaiszthészisz (‘együttes észlelés’) nyomán, a szün- (‘együtt’) és aiszthanomai (‘észlel, érzékel, érez’) elemekből. Lásd még esztétika. szingli – ‘egyes mérkőzés ‹teniszben, pingpongban›’. Az angol single (‘egyes’) átvétele, latin forrásáról lásd szinguláris. A szóvég a szillabikus l-t tartalmazó német átvételek szokott módján alakult ki (mint dakszli, tipli). szinguláris – ‘egyedi, sajátos’; ‘különlegesen viselkedő ‹a matematikában›’; ‘egyes szám ‹nyelvtanban›’. Latin tudományos szakszó (singularis) a singuli (‘egy-egy, egyesek’) nyomán; ez a semel (‘egyszer’) családjához tartozik. Lásd még szimpla, szingli. szinkópa – ‘egy súlytalan zenei ütemrész összekapcsolása a következő nyomatékossal’; ‘hangsúlytalan magánhangzó kiesése’: gazdauram  gazduram. Művészeti szakszó a latin syncopa, illetve előzménye, a görög szünkopé (‘felaprítás’) nyomán, a szün- (‘össze’) és koptó (‘vág’) elemekből. szinkretizmus – ‘különböző vallási, filozófiai, műveltségi irányok, elemek elegyítése, összehangolása’. – szinkretikus: ‘a szinkrézisre jellemző, annak jegyeit viselő’: szinkretikus vallás. Tudományos szakszócsalád a görög szünkrétiszmosz (‘összefogás,

- 342 - oldal

a

achát

elegyedés’) nyomán, a szünkerannümi (‘elegyít’) igéből: szün(‘össze’) és kerannümi (‘kever’). Lásd még idioszinkrázia, kerámia, kratér. szinkrón – ‘egy időben történő’; ‘egyenlő sebességű’. – szinkrónia: ‘egyidejűség’; ‘a jelen állapotot leíró vizsgálat’. – szinkronikus: ‘a szinkrónia módszerét követő’. – szinkronizmus: ‘két vagy több jelenség, folyamat egybeesése, párhuzamos lezajlása’. – szinkronizál: ‘időben egymáshoz igazít ‹összetartozó berendezések működéséről›’; ‘film idegen szövegét hazai nyelvűvel helyettesíti’. – szinkron: ‘film szinkronizálásával készült hangfelvétel’. – szinkron-: ‘‹idegen összetételek előtagjaként› szinkronizált, időben egybehangolva működő’: szinkronjel, szinkronmotor, szinkronpálya. Tudományos és technikai szakszócsalád a görög szünkhronosz (‘egyidejű’) nyomán, a szün- (‘együtt’) és khronosz (‘idő’) elemekből. Lásd még krónika, kronométer, szinkrotron. szinkron – lásd szinkrón szinkrotron – ‘állandó frekvenciával és változó mágneses térrel dolgozó kör alakú részecskegyorsító’. Tudományos szakszó a SZINKROnikus és elekTRON szavak kiemelt betűiből; eredetüket lásd a megfelelő címszónál. szinódus – ‘egyházi zsinat’; ‘a legfőbb görögkeleti egyházi hatóság’. – szinodikus: ‘az égitestek együttállásával kapcsolatos’: szinodikus keringési idő. Nemzetközi szócsalád a latin synodus, illetve előzménye, a görög szünodosz (‘népgyűlés, összejövetel, csillagok együttállása’) nyomán, a szün- (‘össze, együvé’) és hodosz (‘út’) elemekből. A magyar zsinat szó is innen ered. szinonima – ‘rokonértelmű szó’. – szinonim: ‘rokonértelmű’. – szinonímia: ‘rokonértelműség’. Nyelvtani szakszócsalád a latin synonimus, illetve előzménye, a görög szünónümosz (‘azonos nevű’) nyomán, a szün- (‘együtt’) és onoma (‘név’) elemekből. szinopszis – ‘áttekintés, összefoglalás, tartalmi vázlat’; ‘párhuzamos helyek összeállítása (a Bibliából)’. – szinoptikus: – ‘áttekintő, összefoglaló’; ‘azonos látásmódú’: a szinoptikus evangéliumok (Mátéé, Márké és Lukácsé, mert anyagukat lényegében azonosan kezelik, míg János evangéliuma mindükétől erősen különbözik). Tudományos szakszavak a latin synopsis, illetve előzménye, a görög szünopszisz (‘együttes szemrevétel, közös szemlélet; kivonat’) nyomán, a szün- együtt és optikosz (‘a látáshoz tartozó’) elemek alapján; az utóbbi eredetéről lásd optika. szint – ‘vízszintes sík vagy vonal, amely valaminek a magasságát jelenti’; ‘színvonal’: magas szintű ábrázolás; ‘magasság ‹átvitt értelemben›’: az ügyről a legfelső szinten döntenek. Származékai: szintez, szintezés. Nyelvújítási elvonás a földszint főnévből. Ez eredetileg határozószó volt: Körötte ég földszint a lég (Arany), tehát ‘a föld színén’, második eleme a szín1 szóból jött locativusi -t raggal. szintaxis – ‘mondattan’. – szintaktikus: ‘mondattani’. – szintagma: ‘szószerkezet’. Nyelvtani szakszavak a görög szüntaxisz (‘szerkezet, rendszer’) nyomán, a szüntasszó (‘szerkeszt, elrendez’) igéből, a szün(‘össze’) és tasszó, tkp. tak-szó (‘rendez, kijelöl’) elemek alapján. Lásd még taktika. szintén – ‘is, hasonlóképp, ugyancsak’. – szinte: ‘majdnem’. A szín1 főnévből erednek, annak ‘felület, látszat’ jelentése alapján, -t locativusi raggal és birtokos személyjellel. Eredeti jelentésük ‘látszatára, hasonlóságára’ lehetett. szintézis – ‘egységbe foglalás’; ‘két ellentétnek magasabb egységben való feloldása’; ‘‹a kémiában› bonyolult vegyület előállítása egyszerűbbekből’. – szintetikus: ‘összefoglaló’; ‘vegyi szintézis által létrejött’: szintetikus festék, gyógyszer; ‘a mondatbeli viszonyokat ragokkal jelölő’: szintetikus nyelvek. – szintetizál: ‘egyszerűbb elemekből egyesít’. – szintetizátor: ‘elektronikus hangképző berendezés’. – szintetizmus: ’tiszta színeket és vonaljátékot alkalmazó posztimpresszionista festői irányzat’. Tudományos szakszócsalád a latin synthesis, illetve görög előzménye, a szüntheszisz (‘összeillesztés’) nyomán, a szün(‘össze’) és (ti)thémi (‘tesz, helyez’) elemekből. A szintetizál és származéka a francia synthétiser szóból ered. Lásd még tézis. szinusz – ‘a szöggel szemközti befogó és az átfogó aránya a derékszögű háromszögben’. Tudományos szakszó a latin sinus (‘görbe vonal, öböl, tóga ránca, kebel’) nyomán. Lásd még inszinuál, koszinusz. szipirtyó – ‘veszekedős, vén banya’. A tájnyelvi szipó, szipa alapján feltehető, hogy a ~ a szipog, szipákol szavak (lásd szippant) szip- tőváltozatából ered, a tréfás -irtyó kicsinyítő képzővel, amely hasonlít a kulipintyó végződéséhez. Lásd még szipka, szipolyoz. szipka – ‘szivar, cigaretta tartására és szívására való csőszerű eszköz’. Régen jelentett szívócsövet, borlopót, furulya sípját is. A szív1 ige szip- tőváltozatából való kicsinyített alak. Lásd még szipirtyó, szipolyoz, szippant. szipolyoz – ‘kizsákmányol, fosztogat ‹alattvalókat›’; ‘rendszeresen pénzt csikar ki’: a szüleit szipolyozza.

Képzett ige a régi szipoly (‘poloska, pióca’) főnévből, a szív1 ige szip- tőalakjának főnévi származékából. Lásd még szipirtyó, szippant. sziporkázik – ‘szikrákat szór’; ‘szellemes megjegyzéseket tesz, ‹társaságban› csillogóan szerepel’. Valószínűleg a szikrázik ige (lásd szikra) hangfestő továbbképzése; a sziporka főnév utólagos elvonás. szippant – ‘egy nagyot szív ‹levegőből, pipából, cigarettából, tubákporból›’. Származékok és kapcsolt szavak: szippantás, szippantgat, szipog, szipogás, szipákol. A szív1 ige szip- tőváltozatának származékai, a ~ mozzanatos képzéssel (mint dobbant, roppant), a többi gyakorítóval. Lásd még szipirtyó, szipka, szipolyoz. szirén – ‘madártestű, női fejű ókori mondai szörny’. Görög szó (szeirén), ennek eredete tisztázatlan. sziréna – ‘változó magasságú, éles hangot hallató jelzőkészülék’. Nemzetközi szó a késő latin sirena nyomán, amely a klasszikus latin Siren alakon át a görög Szeirén (‘szirén’) folytatója. Modernkori jelentése (a mitológiai szirének félelmes énekére utalva) a franciában alakult ki; a magyar nyelv a német Sirene formát vette át a szóvég latinosításával. Lásd még szirén. szirom – ‘a virág pártáját alkotó színes levelek egyike’. A szirony képzőcserés alakváltozata, amelyet a nyelvújítás korában a növénytan erre a jelentésre foglalt le. szirony – ‘díszítésre használt színes bőrdarabka, bőrcsík’. Vitatott eredetű szó. Talán a szil2 ige származéka olyan képzővel, mint a bizony szóban, a szóbelseji l  r változásra a világ  virág megfelelés kínál párhuzamot. Más nézet szerint a ~ török eredetű, egy türk siyirim, oszmán şirim (‘ostor, szíj’) folytatója. Eszerint a régiségben is ritka szirom alakváltozat lenne az eredeti alak, amely a szóvégen m  n  ny alakuláson esett át. Régi és nyelvjárási szó. Lásd még szirom. szirt – ‘magános kőszál’. Ótörök eredetű szó: kun, oszmán-török, tatár, ujgur sirt (‘hegyhát, hegygerinc, hát’). A török szavak veláris i-jéből következőleg sokáig mély hangrendű volt: durva bércek, szirtok (Csokonai). szirtaki – ‘váltakozó tempójú görög népi tánc’. Görög szó, eredete tisztázatlan. szirup – ‘sűrű cukoroldat’. Sok európai nyelvben élő vándorszó, végső forrása az arab saráb (‘ital’); a szó az olasz sciroppo tájnyelvi sirupo változata vagy a középkori latin syrupus révén került nyelvünkbe. sziszeg – ‘halk, sivító hangot ad ‹kígyó, lúd›’; ‘fájdalmában, dühében foga közt szedi a levegőt ‹ember›’. Származékok és kapcsolt szavak: sziszegő, sziszegés, szisszen, sziszszenés. Hangutánzó eredetű szócsalád, szisz- tövéhez gyakorító, illetve mozzanatos képző járul. sziszifuszi – ‘kimerítő és kilátástalan, soha eredményre nem vezető’: sziszifuszi munka, sziszifuszi erőfeszítés. Az ókori monda szerint Sziszüphosz korinthoszi király az alvilágban azzal bűnhődött vétkeiért, hogy egy nagy sziklát kellett egy hegycsúcsra felgörgetnie, de valahányszor felért vele, az újra a mélybe gördült. szisztéma – ‘rendszer’; ‘a rendszer szabályainak kifürkészésére alapuló eljárásmód’. – szisztematika: ‘rendszertan’. – szisztematikus: ‘rendszeres, módszeres’; ‘állandóan ismétlődő’. – szisztematizál: ‘rendszerez, rendszerbe foglal’. Tudományos szakszócsalád a latin systema, illetve görög előzménye, a szüsztéma, tkp. szün-sztéma (‘elrendezés, szerkezet’) nyomán, a szün- (‘össze’) és (hi)sztémi (‘áll’) elemekből. Lásd még statika. szisztolé – ‘a szív összehúzódása’. Orvosi szakszó a latin systole, illetve görög előzménye, a szüsztolé nyomán, a szüsztelló, tkp. szün-sztelló (‘összehúz, összeszorít’) igéből: szün- (‘össze’) és sztelló (‘helyez’). szisztrum – ‘fém csörgő mint (ókori) hangszer’. Latin szó (sistrum), a görög szeisztron átvétele a szeió (‘ráz’) ige nyomán. Lásd még szeizmikus. szita – ‘szőrből vagy fémszálakból szőtt sűrű háló porszerű anyagok tisztítására, szemcsenagyság szerinti szétválasztására’. Származékai: szitás, szitál, szitálás. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák sito. A szóvég nyíltabbá válása hasonlóképp történt széna, villa1 szavainkban. szitakötő – ‘‹eredetileg› szitakészítő mester’; ‘vékony testű, hártyás szárnyú ragadozó vízparti rovar’. A szita szó összetétele a köt igenévi alakjával; ezt az igét más mesterségekkel kapcsolatban is használták, pl. gombkötő. Hogy a ~ név mi okból lett e rovaré is, nem tudjuk pontosan; az bizonyosnak látszik, hogy a szó szita eleme a hálószerű finom szárnyakkal kapcsolatos. szitár – ‘indiai gitárféle húros hangszer’. Hindi szó, a görög kithara rokona indoeurópai szinten (lásd szatem). szitkozódik – ‘haragjában durva kifejezéseket használ, átkozódik, káromkodik’. Származékok és kapcsolt szavak: szitkozódás, szitok.

- 343 - oldal

a

achát

A szid ige származéka a gyakorító -koz és visszaható -ódik képzővel, az átkozódik mintájára. szituáció – ‘helyzet, állapot, körülmények’. – szituál: ‘helyez’: jól szituált (‘jó anyagi helyzetben lévő’). A késő latin situatio átvétele a situere (‘helyez’) igéből, a situs (‘helyzet, fekvés’) nyomán, forrása a sinere, situm (‘fektet, helyez’). szittya – ‘szkíta, iráni eredetű ókori lovasnomád nép tagja’; ‘ázsiai eredetére büszke, „tősgyökeres” magyar ember’: S máglyára vinne / Egy Irán-szagú, szittya sereg (Ady). A latin többes Scythae (‘szkíták’) szóból kikövetkeztetett egyes számú forma magyarul előbb szitha lett, majd e szóalakba a Scythia országnév keveredett bele, és szithia  szitja  szitya úton, a tőmagánhangzó intervokális kettőződésével vezetett a ~hoz. A népnév forrása a tisztázatlan eredetű görög Szküthész. A fenti második jelentés onnan ered, hogy középkori krónikásaink a szkítákat a hunokkal azonosították, és így a legendás hun-magyar rokonság alapján sokan őseinket látták bennük. szittyó – ‘káka, hengeres levelű vízparti növény’. Szláv eredetű szó: szlovén sitje (‘szittyó’), szlovák sitie (‘szittyós terület’); ezek egy ‘köt’ jelentésű ige származékai. Nyelvünkbe egy régebbi, szitja-féle alak kerülhetett, s ez analógiás úton (a kagyló, nyoszolyó s más -ó végű szavak hatására) vette fel a ~ formát. sziú – ‘egy dakota törzs neve’; ‘a prériindiánok alkotta törzsszövetség neve’. Nemzetközi szó a francia sioux nyomán; ez a nadowessioux név önállósult utolsó szótagja. Voltaképp dakota szó: nadoviszio (‘csörgőkígyó’). szív1 – ‘‹a szájüreg vagy a tüdő kitágításával› száján át magához vesz ‹folyadékot, levegőt, dohányfüstöt›’: vért szív, friss levegőt, cigarettát szív; ‘légritkítással kiemel, áttölt’: kiszívják a vizet az elárasztott pincéből; ‘szopik’: anyja emlőjét szívja. Származékai: szívó, szívóka, szívás, szívós, szívódik, szívat, szivattyú, szivattyúz, szivárog, szivárgás, szivornya. Hangutánzó eredetű szónak tetszik. Lehet, hogy a finnugor örökséghez tartozik: votják supsini, cseremisz supsam (‘szopik’); más nézet szerint ugor eredetű: vogul sipha, osztják szavta (‘szopik’). Feltehető, hogy ezek is hangutánzó természetű igék, és így az etimologikus kapcsolat nem szükségszerű. A szó rövidebb szí alakja, illetőleg szip- tőváltozata szerepel a szipirtyó, szipka, szipoly, szippant szavakban; a tágabb rokoni körhöz tartozik még szikkad, szimatol, szivacs, szivar, szivárvány, szívós, szopik. szív2 – ‘a vérkeringést fenntartó, ütemesen összehúzódó és elernyedő szerv’; ‘az érzelmek feltételezett székhelye’; ‘kímélet, jóérzés’: nincs benne szív; ‘terület, település központja’: a város szívében. Származékai: szíves, szívtelen, szívesen, szívesség, szíveskedik, szívecske, szível, (meg)szívlel, szívélyes. Ősi örökség az uráli korból: vogul, osztják szem, cseremisz szüm, finn sydäme-, szamojéd szíde (‘szív’). Az ősi alapforma *szüdelehetett, amelynek szabályos származéka egyfelől a ~, másfelől a régebbi és nyelvjárási szű: Mikor két egyes szű / Egymástól megválik (Népdal). A szű–szív alakpár a hű–hív pár megfelelője, egy korábbi -iü szóvég kétirányú fejlődésének produktumai. szivacs – ‘lyukacsos testű, alacsonyrendű vízi állat’; ‘ennek váza mint mosakodó, tisztító eszköz’; ‘kaucsukhabból, műanyagból készült lyukacsos szerkezetű, rugalmas anyag’: mosdószivacs, szivacsmatrac; ‘‹régebben, tréfásan›’ részeges ember. A szív1 ige nyelvújítás-kori származéka a divatos deverbális -cs képzővel, (mint dugacs, gyutacs). Lásd még szivar, szivárvány, szívós. szivar – ‘dohánylevelekből sodort kis henger dohányzás céljára’; ‘‹régebbi szlengben› pasas, ipse, ürge’: öreg szivar. Származékai: szivarozik, szivarka. Nyelvújítási szóalkotás a szív1 ige szivárog származékából; eleinte szivár alakban is. Ez ugyan már sokkal korábban létezett ‘szivacs’ jelentésben, de erre a korra már elavult. A szivar, amely ráadásul hangzásában hasonlított a régebbi, spanyol eredetű cigáróhoz, hamar meghonosodott, nem úgy, mint a belőle képzett szivarka, amely hivatva lett volna kiszorítani a cigarettát; ennek francia eredetije, a cigarette a cigare (‘szivar’) kicsinyített származéka. Lásd még szivacs, szivárvány, szívós. szivárvány – ‘távoli esőcseppeken megtörő napfény által előidézett, körív alakú, sokszínű fénytünemény az égbolton’; ‘‹régebben és tájnyelveken› szívócső, szívókút’: Oly szivárványt adott Isten (a szúnyogoknak), mellyel igen hamar az ember bőrét által fúrják, vérét kiszívják (Pázmány). Származékai: szivárványos, szivárványlik. 1 A szív ige önállóan ki nem mutatható igei *szivár származékából való -vány képzővel (mint irtvány, ragadvány); a feltett ige gyakorító képzős alakja a szivárog. A fénytünemény azért kapta ezt a nevet, mert a néphit szerint a ~ a két végén, ahol a láthatárt éri, vizet szív fel a világtengerből. Lásd még szivacs, szivar, szívós. szívós – ‘erős, kitartó, sok mindent elviselő’. A szív1 ige származéka -s képzővel (mint lakos, tilos); az eredetibb szívos utóbb a harapós, kapós, nyúlós szavak analógiájára vette fel mai alakját. Fenti jelentése bonyolult áttételeken át fejlődött ki az

alapige ma már nem élő ‘húz, nyújt’ értelme alapján, részben a szíjas (lásd szíj) szó beleértésével. Lásd még szivacs, szivar, szivárvány. szizál – ‘mexikói agávéfaj; ennek rostjaiból készült kötél, durva szövet’. A mexikói Sisal kikötőváros nevéből. szkafander – ‘űrhajós ruha’. Mesterséges szó a görög szkaphé (‘csónak, hajó’) és androsz (‘férfi, ember’) elemekből, tehát ‘(űr)hajós ember (viselete)’. szkandium – ‘ezüstfehér színű, három vegyértékű fém’. Felfedezésének helyéről, Skandináviáról, annak latin Scandia neve alapján. szkeccs – ‘vázlat’; ‘rövid bohózat’. Az angol sketch átvétele; végső forrása azonos a skicc szóéval. szkenner – ‘pásztázó elektronsugárral működő optikai olvasó, képmásoló berendezés’. Angol szó (scanner) a scan (‘pásztáz, skandál’) igéből; eredete azonos a skandál igéével. szkepszis – ‘kétség, kétely, kételkedés’. – szkeptikus: ‘kétkedő, hitetlenkedő (ember)’. – szkepticizmus: ‘a tudatunktól független valóság megismerhetőségét tagadó ismeretelméleti irányzat’. Tudományos szakszócsalád a görög szkepszisz (‘kétely’) nyomán, a szkeptomai (‘vizsgálgat, töpreng’) igéből. szkiff – ‘hosszú, keskeny, guruló üléses versenycsónak’. Az angol skiff átvétele; ez a francia esquif és az olasz schifo kerülőútján ugyanarra a germán tőre megy vissza, amelyből az angol ship és a német Schiff (‘hajó’) ered. szkizma – ‘hasadás, (egyház)szakadás’. – szkizmatikus: ‘szakadár (személy)’. Vallástörténeti szakszó a görög szkhiszma, szkhiszmatosz (‘hasadás’) nyomán, a szkhidzó (‘hasít, hasad’) igéből; főleg a keleti és nyugati keresztény egyház 1054-ben bekövetkezett végleges szakítására értjük. Lásd még szkizofrénia, szkizoid. szkizofrénia – ‘hasadásos elmezavar’. – szkizofrén: ‘tudathasadásban szenvedő (személy)’. Lélektani szakszó a görög szkhidzó (‘hasít, hasad’) és phrén (‘elme’) elemekből. Régebbi sizofrénia formáját a latinos schisophrenia helytelen, németes kiolvasásának lehet tulajdonítani. Lásd még frenetikus, frenológia, hebefrén, oligofrén, szkizma, szkizoid. szkizoid – ‘szkizofréniára hajlamos ‹lelki alkat›’. Lélektani szakszó a görög szkhidzó (‘hasít’) és eidosz (‘kép’) elemekből. Lásd még szkizma, szkizofrénia. szklerózis – ‘az erek megkeményedése, elmerevülése, érelmeszesedés’. – szklerotikus: ‘érelmeszesedéses’; ‘ennek folytán zavaros elméjű’. Orvosi szakszó a görög szklérosz (‘kemény’) nyomán, a betegségeknél használatos -ózis végzettel (mint szilikózis, trombózis). szkolion – ‘magyarázó jegyzet, kommentár ókori szerzők műveihez’; ‘filozófiai tétel bővebb kifejtése’. Görög szó, tkp. ‘asztali dal ‹amit a lakomavendégek szabálytalan rendben sorra elénekeltek›’, a szkoliosz (‘kanyargós, görbe’) melléknév főnevesült semleges formája. -szkóp – ‹technikai szakszavak utótagjaként› ‘megfigyelő eszköz, berendezés’: mikroszkóp, periszkóp; ‘valamely belső szerv vizsgálatára való eszköz’: gasztroszkóp, laringoszkóp. A görög szkopeuó (‘néz, vizsgál’) igéből való. szkúner – ‘keskeny, hosszú, két- vagy háromárbocos vitorláshajó’. Angol szó (schooner), tudákos írásmód a scooner helyett; ez egy nyelvjárási scoon, azaz ‘sebesen siklik ‹a vízen „kacsázó” lapos kő›’ igéből való, amely skandináv eredetű. szlalom – ‘sílesiklás cikcakkos úton, zászlókkal kijelölt kapukon keresztül’. Nemzetközi sportműszó az északnorvég slalĺm nyomán; ez a sledalĺm összevont formája a slede (‘szánkó’) és lĺm (‘nyom’) elemek alapján. szlavisztika – ‘a szláv nyelvekkel, irodalmakkal és kultúrával foglalkozó tudomány’. – szlavista: ‘a szlaviszika tudósa’. A német Slawistik és Slawist átvétele a szóvégek latinosításával; alapjuk a Slawe, amely a késői latin sclavus, azaz ‘(szláv) rabszolga’ szóból való, akárcsak a magyar szláv szó is. Végső soron azonos a szlávok saját nevével: szlovene, szlavjan, ám ennek eredetéről nincs pontos képünk. Lásd még szlavofil. szlavofil – ‘szlávbarát’; ‘a pánszlávizmus orosz változatának híve’. Nemzetközi szó a latin s(c)lavus (‘szláv’) és a görög philosz (‘barát, kedvelő’) elemekből. Lásd még szlavisztika. szlem – ’12 vagy 13 nyert ütésből álló játszma bridzsben’: kis szlem, nagy szlem. Angol szó (slam), tkp. ‘a becsapott ajtó döndülése’, hangutánzó kölcsönszó a norvégből: slemma (‘becsap’). szleng – ‘a nagyvárosokban kialakuló, alvilági és csoportnyelvi elemekkel keveredett, fesztelen köznyelvi stílusréteg’. Vitatott eredetű angol szó (slang); talán a norvég slengja (‘parittyával odavet’) származéka.

- 344 - oldal

a

achát

szlip – ‘szár nélküli feszes rövid alsónadrág’; ‘‹műszaki› csúszás’. Az angol slip (‘csúszás; feszes alsó’) átvétele. szlogen – ‘jelszó, jelmondat’. Angol szó (slogan), tkp. ‘csatakiáltás’ a kelta (gael) sluagh-ghairm nyomán, a sluagh (‘sereg’) és gairm (‘kiáltás’) elemekből. szlöjd – ‘kézügyességi foglalkozás (iskolában)’; ‘barkácsolás, kézimunka’. Svéd szó (slöjd), tkp. ‘mesterségbeli ügyesség, fortély’, a slug (‘furfangos, éleseszű, ügyes’) közvetlen rokona. szmoking – ‘selyemmel borított hajtókájú férfizakó mint alkalmi viselet’; ‘ilyen kabáttal kiegészült öltöny’. Az angol smoking jacket (‘dohányzózakó’) kifejezés önállósult első eleme. Lásd még smog. sznob – ‘az előkelők szokásait majmoló közrendű ember, úrhatnám polgár’; ‘divatos művészekért és művekért tüntetően rajongó ember’. – sznobizmus: ‘sznob viselkedés, előkelősködés’. Nemzetközi szó az angol snob nyomán. Eredete bizonytalan. Egy népszerű, de eléggé vitatott magyarázat szerint a ~ szó és értelme onnan való, hogy a közrendű diákok nevét régebben a latin s.nob. (sine nobilitate, azaz ‘nemesség nélküli’) megjegyzés kíséretében írták be a cambridge-i egyetem anyakönyvébe, s az ilyenek igencsak igyekeztek nemesi származású diáktársaik viselkedését és életmódját utánozni. szó – ‘a beszéd legkisebb, önálló jelentéssel bíró egysége’; ‘beszéd’: arról van szó, hogy…; ‘ünnepélyes ígéret’: szavamat adom; ‘felszólalás, ennek joga’: szót kér, szót kap; ‘nyelv’: magyar szóra tanítják; ‘megszólás’: szó ne érje a ház elejét. Származékai: szól, szólás, szólít, szólítás, szólítatlan, (meg)szólal, (meg)szólalás, szózat, szótlan, szótlanság, szólongat, (össze)szólalkozik, szónok, szónokol, szónoklat, szólam, szólamos. Ősi örökség az ugor korból: vogul szav (‘szó, hang’), osztják szou (‘jajszó’). A valószínű *szava alapszó ótörök jövevény az ugor nyelvekben: türk szab, ujgur szav (‘beszéd’), oszmán-török sava (‘hír’); a ~ alaktani viselkedése (hogy a hó, tó tőtípusba került), bizonyossá teszi, hogy nem közvetlenül vettük át az ótörök nyelvekből. Lásd még szaval, szavaz, szófia, zokszó. szoba – ‘épületen belüli helyiség’; ‘‹régen› kemence’. Sok nyelvben otthonos vándorszó: ófelnémet stupa (‘fűthető szoba’), német Stube (‘szoba’), középkori latin stuba (‘fürdőszoba, szoba, kamra’), angol stove (‘kemence, kályha’), ófrancia estuve (‘kemence’). Végső forrása tisztázatlan, de hihetőleg germán eredetű. Az átadó nyelvet nem tudjuk meghatározni. A magyarban a szóeleji mássalhangzó-torlódást a t kivetése oldotta fel, akárcsak a szobor esetében. A ~ azonos alakban található meg a balkáni szláv nyelvekben, a románban és az oszmán-törökben. Van okunk feltenni, hogy a kölcsönzés a magyar nyelv felől indult ki, és nem fordítva, mivel itt a szó a 13. század eleje óta kimutatható. szobor – ‘emberi vagy állati alakot térbeli kiterjedésében ábrázoló műalkotás’; ‘‹régen› karó, oszlop’. Származékai: szobrász, szobrászat, szobros, szobroz. Déli szláv eredetű szó: horvát stabar (‘karó’) szlovén tájnyelvi stobor (‘oszlop’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást a t kiejtése oldotta fel, akárcsak a szoba esetében. Az ‘oszlop’  ‘szobor’ fejlődés a magyar nyelvben zajlott le. szociábilis – ‘társaságkedvelő’. – szociabilitás: ‘társas ösztön, a társas élet kedvelése’. Mesterséges szóalkotás a latin socius (‘társ’) alapján; eredetéről lásd szociál-. Lásd még szociális, szocializál, szocio-, szociográfia, szociológia. szociál- – ‹idegen összetételek előtagjaként› ‘a társas élettel, a társadalommal kapcsolatos’: szociálantropológia, szociáldarwinizmus, szociáletika, szociálpatológia; ‘a politikai szocializmussal kapcsolatos’: szociáldemokrácia, szociálreformizmus; ‘a társadalom általános jólétével kapcsolatos’: szociálpolitika. A ~ eredetéről lásd szociális, az utótagokéról a megfelelő címszókat. Lásd még szocio-. szociális – ‘társadalmi, közösségi’; ‘az egyének társadalmi és anyagi helyzetével foglalkozó, a hátrányos helyzetűeket segítő’: szociális gondozás, szociális segély. – szocializmus: ‘társadalmi rendszer, amelyben a termelőeszközök közösségi tulajdonban vannak’; ‘törekvés az alsóbb társadalmi rétegek helyzetének javítására’. – szocialista: ‘a szocializmus híve’; ‘‹melléknévként› a szocializmussal kapcsolatos’. – szocialisztikus: ‘a szocializmus felé hajló, arra emlékeztető’. Politikai szakszócsalád a latin socialis (‘társas, hitvestársi, szövetségi’) nyomán, a socius (‘társ, szövetséges’) főnévből, amely a sequi, secutus (‘követ’) ige származéka (mint pl. a toga a tegere igéé, lásd tóga). Lásd még szociábilis, szocializál, szocio-, szociográfia, szociológia. szocializál – ‘a társadalom életében való részvételre felkészít ‹pl. gyermeket›’. – szocializáció: ‘az egyén beilleszkedése a társadalom életébe azáltal, hogy elsajátítja annak értékrendszerét és érintkezési technikáit’. Társadalomtudományi szakszó a francia socialiser ige nyomán;

forrása azonos a szociális szóéval. Lásd még szociábilis, szociális, szocio-, szociográfia, szociológia. szocio- – ‘‹összetételek előtagjaként› a társadalommal, egyes társadalmi rétegekkel kapcsolatos’: szociofotó, szociolingvisztika, szociometria, szociopata. A latin socius (‘társ’) szóból; az utótagok eredetéről lásd a megfelelő címszókat, illetve: metrika, pato-. Lásd még szociábilis, szociális, szocializál, szociográfia, szociológia. szociográfia – ‘kisebb-nagyobb társadalmi rétegek, csoportok, vidékek vagy foglalkozási ágak életviszonyait leíró és feltáró kutatás’ ; ‘ilyen tárgyú mű’. – szociográfus: ‘a szociográfia művelője’. Tudományos szakszavak a latin socius (‘társ’) és a görög graphó (‘leír’) elemekből. Lásd még szociábilis, szociális, szocializál, szocio-, szociológia. szociológia – ‘társadalomkutatás’. – szociológus: ‘társadalomkutató’. Tudományos szakszavak a latin socius (‘társ’) és a görög logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még szociábilis, szociális, szocializál, szocio-, szociográfia. szóda – ‘sziksó, nátriumkarbonát’; ‘szódavíz’; ‘szódabikarbóna’. Nemzetközi szó (olasz, angol, német soda, francia soude), végső forrása bizonytalan. szodé – ‘falánk’. Ismeretlen eredetű tájnyelvi szó. szodómia – ‘állatokkal űzött fajtalankodás’. – szodomita: ‘állatokkal fajtalankodó személy’. A német Sodomie átvétele latinosított formában, és a fenti jelentésben. Más nyelvekben a szó férfi homoszexualitást jelent, híven a bibliai elbeszéléshez, amely szerint Szodoma város pusztulását férfi lakói okozták, akik gonosz szándékkal megrohanták Lót vendégeit, a szép ifjak alakjában érkező angyalokat. szófia – ‘alaptalan, megbízhatatlan ‹hír, beszéd›’: szófia beszéd (‘mendemonda’). A szó és fia elemek birtokos jelzős kapcsolata, mint Vörösmartynál is: Mit nekem könyv, a beszéd mind / Szó fia. Így értendő: ‘nem a valóságból, csak üres szókból ered, szó szülte, szószaporítás szülötte’. szofista – ‘szófacsaró, álokoskodó (személy)’: Hallgass, hallgass, te örökös szofista (Madách – Ádám szavai Luciferhez). – szofisztikus: ‘a szofistákra jellemző’. – szofisztika: ‘megtévesztő, látszatra és formailag helyes, valójában téves következtetésre jutó érvelés’. – szofizma: megtévesztő szándékú, formailag hibátlan, de önmagának ellentmondó érvelés’. Nemzetközi szócsalád a görög szophisztész (‘szakértő, bölcselő’) nyomán, amely a szophia (‘bölcsesség’) származéka. Utóbb a szó olyan filozófusra értődött, aki pénzért tanítja mesterségét, majd még az ókorban kialakult fenti, elítélő jelentésköre. Lásd még filozófia. szoftver – ‘a számítógép működtetéséhez szükséges szellemi termékek (algoritmusok, programok, utasításrendszerek és dokumentációk) összessége’. Angol szó (software), tkp. ‘lágy áru’, mesterséges szóalkotás a természetes eredetű hardver mintájára. szója – ‘hüvelyes termésű konyhanövény’: szójabab, szójaliszt. Nemzetközi szó a maláj soi nyomán, amely a kínai si-ju (‘szója’) folytatója; a holland soja révén terjedt el Európában. szokik – ‘rendszeresen, szokásszerűen tesz ‹múlt idejű alakban›’: hatkor szoktam fölkelni; ‘egyre természetesebbnek, meghittebbnek, ismerősebbnek érez ‹valamit, valakit›’: megszokja, hozzászokik. Származékai: szokás, szokásos, szokott, szokatlan, szokatlanság, szokványos, szokvány. Ismeretlen eredetű szócsalád. szoknya – ‘derékban rögzített, alul nyitott, főleg női ruhadarab’; ‘a nő metonimája’: szoknyavadász, szoknyabolond. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén suknja, szlovák sukňa (‘szoknya, női ruha, kabát’); ezek egy ‘posztó’ jelentésű szláv szóból származnak. szoláris – ‘a Nappal kapcsolatos’: szoláris állandó, szoláris szél. – szolarizáció: ‘fényérzékeny bevonat ellentétes viselkedése direkt napfény hatására’. – szolárium: ‘ibolyántúli sugarakkal működő mesterséges napfényfürdő’. Nemzetközi szócsalád a latin solaris (‘a Naphoz tartozó’) és solarium (‘napóra; napozásra való lapos háztető’) nyomán, a sol, solis (‘Nap’) szóból. szoldateszka – ‘erőszakos katonai szellem’; ‘az állam irányításába beavatkozó katonaság’. Nemzetközi szó az olasz soldatesco (‘katonai’) nyomán, a soldato (‘katona’) szóból, amely a soldo (‘fizetség, zsold’) származéka; ez a késő latin soldus folytatója, a nummus soldus (‘színarany pénz’) önállósult második eleme, a solidus (lásd szolid) alakváltozata, a mi zsold szavunknak is előzménye. szolecizmus – ‘durva nyelvtani, mondattani hiba’. Nyelvtani szakszó a latin soloecismus, illetve előzménye, a görög szoloikiszmosz (‘hibás beszéd’) nyomán; ez a kis-ázsiai, kilikiai

- 345 - oldal

a

achát

Szoloi város nevéből való, ahol egy igen romlott görög dialektust beszéltek. szolfatára – ‘kénes gőzök előtörése mint vulkáni utótevékenység’; ‘ilyen kitörés helye’. Olasz eredetű geológiai szakszó a Nápoly melletti Solfatara kráterről; forrása a solfore (‘kén’), a latin sulfur, sulphur folytatója. Lásd még szulfát. szolfézs – ‘zenei alapismeretekre tanító és a hallást fejlesztő zeneiskolai szaktárgy’. Francia szó (solfčge) az olasz solfeggió nyomán, ez a solfeggiare származéka a szolmizációs sol (‘szó’) és fa hangnevek alapján, tehát ‘szó-fa éneklése’. Lásd még szolmizáció. szolga – ‘ház vagy személy körüli fizikai munkára szegődött alkalmazott’; ‘szerénységből vállalt önminősítés’: alázatos szolgája (vagyok) az úrnak; ‘valakinek vagy egy ügynek odaadó s tevékeny híve’: Isten szolgája. Származékai: szolgaság, szolgál, szolgáló, szolgálat, szolgálati, szolgáltat, szolgáltató, szolgáltatás, szolgalom, szolgalmi. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén sluga, szlovák sluha (‘szolga, cseléd’). A magyarban a szóeleji mássalhangzó-torlódást járulékhang oldotta, majd a két nyílt szótagos tendencia és a nyíltabbá válás formálta ki a szót: sluga  szuluga  szulga  szolga. szolgabíró – ‘járás vezető tisztviselője ‹1950 előtt›’; ‘‹régen› a megyei nemesség választott bírája’. A szolga és bíró összetétele; a szolga itt eredetileg a király szolgáit (várjobbágyokat, kisnemességet) jelentette. szolid – ‘erős, szilárd’; ‘megbízható, tisztességes’; ‘rendezett életű’; ‘jó viseletű, szerény, meghúzódó, feltűnést kerülő’. A latin solidus (‘szilárd, sűrű, tömött’) származéka, amely a sollus (‘egész, teljes’) családjába tartozik; a magyarba a német solide közvetítette a véghangzó elmaradásával. Fenti utolsó jelentése, amely mai köznyelvünkben uralkodóvá vált, nincs meg az átadó nyelvekben, így alighanem a szelíd szó beleértésével a magyarban alakult ki. Lásd még szolidáris. szolidáris – ‘összetartó, egyetértő’; ‘támogató, egymásért kölcsönösen kiálló’. – szolidaritás: – ‘kölcsönös kötelesség- és segítségvállalás közös érdekek alapján’: szolidaritási sztrájk. Nemzetközi szócsalád a francia solidaire és solidarité nyomán; ezek egy késő latin solidarius származékai a latin solidum (‘biztos, szilárd alap’) szóból, amely a solidus (‘szilárd, sűrű’) melléknévből ered. Valószínűleg a 15. századi Franciaországban alakult ki a fenti jelentéskör olyan kölcsönös biztosítási társulások révén, amelynek tagjai in solidum (‘az egészért, mindenkiért’) feleltek. szolipszizmus – ‘filozófiai szemlélet, amely csak a szubjektív tudat létezését tekinti bizonyíthatónak, és a világot a vizsgálódó tudat alkotásának tekinti’. Bölcseleti szakszó a latin solum (‘csak’) és ipse (‘ő, az’) elemekből, értve: ‘csak ő létezik ‹t.i. aki vizsgálódik›’. Lásd még szoliter, szóló. szoliter – ‘önállóan befoglalt nagy ékkő, főleg gyémánt’. Francia szó (solitaire), a latin solitarius (‘egyes, egyedi, magános’) folytatója a solus (‘egyedüli’) nyomán. Lásd még szolipszizmus, szóló. szollicitál – ‘kérelmez, szorgalmaz, sürget’. A latin sollicitare (‘izgat, zavar, háborgat’) ige átvétele a sollicitus (‘háborgó, zajgó’) szóból, a sollus (‘egészen, teljesen’) és ciere, citum (‘megrendít, felizgat’) elemekből. szolmizáció – ‘a hétfokú diatonikus hangskála tagjainak megnevezése szótagokkal ‹az olasz, francia és spanyol gyakorlatban›’; ‘a hangok ilyen megnevezése az adott hangnemben elfoglalt relatív helyük szerint’; ‘ennek alapján való énektanítás a kottaolvasás megkönnyítésére’. A latin solmisare, solmisatum származéka a skála két hangjának (sol, mi) kiemelésével. A rendszer Guido d’Arezzo nevéhez fűződik (11. század); a hangok neve (eredetileg ut, re, mi, fa, sol, la) egy latin nyelvű János-himnusz sorainak kezdő szótagjaiból ered: UT queant laxis / REsonare fibris / MIra gestorum / FAmuli tuorum / SOLve pollutis / LAbiis reatum (‘Hogy szolgáid könnyed hangszálakkal zenghessék tetteid, távoztasd el a vétkek szennyét ajkaikról’), a himnusz ugyanis soronként lépkedett felfelé a skála hangjain. A szi vagy ti később adódott a skálához (a la után), az ut pedig a 16. században do-ra cserélődött. szóló – ‘egy hangszerre vagy énekhangra írt (esetleg zongorakíséretes) zenemű, illetve nagyobb zenemű ilyen jellegű részlete’: oboaszóló a nyitány elején; ‘zenei vagy táncos magánszám’. – szólista: ‘magánszámot előadó énekes vagy hangszeres művész, táncos’. Zenei szakszók az olasz solo (‘egyedüli’) nyomán; forrása az azonos értelmű latin solus. Lásd még szolipszizmus, szoliter. szolvens – ‘fizetőképes’; ‘‹főnévként› oldószer’. A latin solvere (‘felold; tartozást kifizet’) folyamatos melléknévi igeneve (solvens). Lásd még rezolúció. szomatikus – ‘testi, a testre vonatkozó’. Nemzetközi szó a görög szóma, szómatosz (‘test’) nyomán. Lásd még pszichoszomatikus.

szombat – ‘a hét hatodik napja’; ‘a zsidóság heti ünnepnapja’. Származékai: szombati, szombatos. Szláv eredetű szó: szerb-horvát subota, szlovén, szlovák sobota; ezek a héber sabbath (‘pihenőnap’) származékai. Az ószláv szó első szótagjában orrhangú magánhangzó volt, amelynek nyoma ott van az ugyancsak szláv eredetű román sîmbătă szóban is. Ez az inetimologikus m már a korai újgörögben megjelent, s a népi latinon át más nyelvekbe is átszármazott: francia samedi, német Samstag (ófelnémet sambaztag), azaz ‘szombat’. szomj – ‘heves kívánság élőlényben, hogy igyék’. Származékok és kapcsolt szavak: szomjú, szomjuhozik, szomjúság, szomjan, szomjas, szomjazik. A szócsalád voltaképpeni alapja a ma már elavult szomjú (‘szomjas, szomjúság’); ez elhomályosult összetétel. Szom- eleme ősi örökség a finnugor korból: zürjén simal-, votják sumani (‘éhséget érez’); a -jú elem a jonh (‘gyomor, belső rész’) megfelelője, az összetétel értelme tehát: ‘éhes gyomrú’. A magyarban ‘éhezik’  ‘szomjazik’ jelentésváltozás zajlott le. szomnambulizmus – ‘holdkórosság, alvajárás’. Orvosi szakszó a latin somnus (‘álom, alvás’) és ambulare (‘sétál’) elemekből. Lásd még ambulancia. szomorú – ‘bánatos, lelki fájdalmat érző’; ‘elszomorító’: szomorú fejlemények. Származékai: szomorúság, szomorít, szomorodik, szomorkodik, szomorkás. A szócsalád igei *szomor alapszava ősi örökség a finnugor korból: mordvin sumurdems (‘bánkódik’). A ~ ennek az alapigének a folyamatos melléknévi igeneve, korai alakjaiban is szomoró (‘bánkódó’). szomszéd – ‘közvetlen közelben lévő, határos’: a szomszéd telek; ‘‹főnévként› az ily közel lakó személy’: jó szomszédaim vannak. Származékai: szomszédos, szomszédság, szomszédol. Szláv eredetű szó: szerb-horvát susjed, szlovén sosed, szlovák sused (‘szomszéd’); ezek a szo- (‘együtt’) és szed- (‘ül’) elemek összetételei. szonáns – ‘önmagában is szótagot alkotó hang’. Latin nyelvtani szakszó (sonans), a sonare (‘hangzik’) folyamatos melléknévi igeneve. Lásd még asszonánc, szonáta, szonett, szonoritás. szonár – ‘ultrahangos mélységmérő’. Az angol SONAR betűszó átvétele az eredetinek megfelelő kiejtésben, a SOund Navigation And Ranging (‘hanggal való tájékozódás és bemérés’) kifejezés kiemelt betűiből; ez a szó a radar mintájára született meg. szonáta – ‘egy vagy két hangszerre írt, három vagy négy tételes zenemű’; ‘‹a 17. századig› bármely hangszeres zenedarab’. – szonatína: ‘kisebb, egyszerűbb szerkezetű szonáta’. Olasz zenei szakszók (sonata, sonatina) a sonare (‘hangszeren játszik, előad’) igéből; forrása a latin sonare (‘hangzik’) a sonus (‘hang’) alapján. Lásd még szonáns, szonett, szonoritás. szonda – ‘vízfenékre bocsátott mélységmérő eszköz, mérőón’; ‘belső szervekbe bocsátott mérő, tükröző műszer’: gyomorszonda; ‘mintavétellel való közvéleménykutatás’: szondázás. A francia sonde átvétele a német Sonde közvetítésével, a szóvéget latinosítva. A francia szó eredete tisztázatlan. Talán a skandináv (dán, norvég, svéd) sund (‘tengerszoros’) szóval kapcsolatos; kevésbé valószínű, hogy egy feltett késő latin *subundare (‘a hullámok alá megy’) folytatója a latin sub- (‘alá’) és unda (‘hullám’) elemek alapján. szonett – ‘két négysoros és két háromsoros strófából álló, kötött rímelésű vers’. Verstani szakszó az olasz sonetto nyomán, amely a sono (‘hangzás, csengés’) kicsinyített formája a latin sonus (‘hang’) nyomán; a magyarba a német Sonett közvetítette a francia sonette alak nyomán. Lásd még szonáns, szonáta, szonoritás. szonoritás – ‘zengés, zengő hangzás’; ‘‹a hangtanban› zöngésség’. Latin szó (sonoritas) a sonorus (‘hangzó, csengő’) melléknévből, ez pedig a sonus (‘hang’) szóból. Lásd még szonáns, szonáta, szonett. szontyolodik – ‘‹el- igekötővel› elszomorodik, elkedvetlenedik’. Bizonytalan, talán hangfestő eredetű szó. szopik – ‘csecsemő, emlős állat kicsinye anyja tejét szívja’: egyéves koráig szopott; ‘ajkával szív’: az ujját szopja. Származékai: szopás, szopogat, szopós, szopóka, szoptat, szoptatós, szopizik. Hangutánzó eredetű szó, esetleg a cuppog rokonságából; kapcsolatos lehet a szív1 ige szip- tőváltozatával is (lásd szipka, szipog). szopornyica – ‘vírus okozta kutyabetegség, takonykór’. Alighanem szláv eredetű szó: szerb-horvát sopoline, szlovák soplivica (‘takonykór’), szerb-horvát soporina (‘takony’). Szavunk forrása egy feltehető, de ma már ki nem mutatható szláv *szopoljnica alak lehetett. szoprán – ‘a legmagasabb női, illetve gyermekhang’; ‘ilyen hangú énekes’; ‘az ilyen hangra írt szólam’. Olasz zenei szakszó (soprano), a késő latin superanus (‘felső, legfelső) folytatója a latin super (‘felett’) nyomán; a magyarba a német Sopran közvetítette. Lásd még szuverén.

- 346 - oldal

a

achát

szór – ‘hint’; ‘‹apróbb tárgyakat› szertedobál’; ‘‹szét- igekötővel› sokfelé küld, űz, telepít’; szétszórták az ellenséget. Származékai: szórás, szóródik, szóródás, szórvány, szórványos. Ótörök eredetű szó: türk, csagatáj szavur, oszmán-török saur, csuvas szavar (‘hint’). A magyarban szavur  szaur  szór hangváltozás ment végbe. Lásd még szórakozik. szórakozik – ‘kikapcsolódik, kellemesen tölti (pihenő) idejét’; ‘valamit időtöltésül tesz’: kártyázással szórakozik. Származékok és kapcsolt szavak: szórakozás, szórakoztat, szórakoztatás, szórakoztató, szórakozott, szórakozottság. Nyelvújítási szólelemény, a szór ige visszaható képzős származéka, a német sich zerstreuen (‘szórakozik’, tkp. ‘szétszórja magát’) pontos megfelelője; ugyanígy megfelel a szórakozott a német zerstreut (tkp. ‘szétszóródott’) mintának. szordínó – ‘hangfogó, hangtompító ‹hegedűn›’. Olasz szó (sordino), a sordo (‘süket’) kicsinyített formája a latin surdus alapján, tehát ‘süketecske’. szorgalom – ‘kitartó odaadás, iparkodás, célratörő buzgalom’. Származékai: szorgalmatos, szorgos, szorgoskodik, szorgoskodás, szorgalmas, szorgalmi, szorgalmaz, szorgalmazó, szorgalmazás. A szócsalád alapja az elavult szorog (‘igyekszik, törekszik, sürgölődik’) ige, amely gyakorító képzés egy szor- igetőből. Ez valószínűleg ősi örökség az ugor korból: vogul szarht- (‘sürget, kerget’), osztják szarak, szarga (‘gyors, gyorsan, nemsokára’). Az s–sz hangmegfelelés alapján, amely a sor és szer főnevek viszonyában is megmutatkozik, a szorog a sürög mély hangrendű alakváltozatának tekinthető, és így közeli rokonságban áll egy kiterjedt szócsaláddal: lásd sarj, sarkall, sarok, sellő, serdül, serény, sőre, surján, sürget, sűrű. szoros – ‘feszes’; ‘sűrűn egymás mellett lévő’; ‘szigorúan pontos’: a szó szoros értelmében; ‘‹főnévként› hegyszoros, tengerszoros’: A Bering-szoros. Származékok és kapcsolt szavak: szorosság, szorít, szorító, szorítás, szorítkozik, szorul, szorulás, szorultság, szorong, szorongás, szorongat. A szócsalád szor- alapszava ősi finnugor örökség: vogul szori (‘völgy’), vogul szart (‘keskeny területsáv’), zürjén sur (‘két folyó közti terület’). Bár a rokonnyelvi példák főnevek, elképzelhető, hogy az alapszó igenévszó volt, legalábbis erre vall igei szorong származéka. Lásd még szurdok. szoroz – ‘adott számot annyiszor ad hozzá önmagához, amennyit a másik szorzótényező mutat’. Származékai: szorzó, szorzás. Nyelvújítási szóalkotás, a sokszoroz toldalékegyüttesét leválasztva önálló szóvá avatták. Ennek -szor- eleme a szer származéka. szortíroz – ‘szétválogat, osztályoz, rendez ‹bizonyos szempont, pl. szín, minta, nagyság, betűrend alapján›’. – szortiment: ‘választék, árukészlet’. A német sortieren és Sortiment átvétele; forrásuk az olasz sortire és sortimento a sorta (‘fajta, féle’) alapszóból, amely a latin sors, sortis (‘sors, sorsolás, nem, fajta’) folytatója. szortyog – ‘váladékos orrát szívja’; ‘‹pipa a szutyoktól› szörcsögő hangot ad’. Hangutánzó szó. szószátyár – ‘fecsegő, bőbeszédű (személy)’. A szó összetétele egy szátyár utótaggal; ez talán egy bizonytalan eredetű, ‘ocsmány, trágár’ jelentésű régi szatyár, szátyár szóval azonos. Kevésbé valószínű, hogy a szatyor lappangana benne. szoteriológia – ‘a katolikus hittudománynak a Krisztus megváltói működésével foglalkozó ága’. Teológiai szakszó, elemei a görög szótér (‘megszabadító’) a szódzó (‘megment, megőriz’) igéből, és logosz (‘vélemény, tanulmány’). Lásd még kreozot. szotyola – ‘napraforgó(mag)’. A nyelvjárási szotyol (‘ver, üt, ütögetéssel puhít’) folyamatos melléknévi igenevének olyan változata, mint a csusza, hinta, penge. A jelentés arra utal, hogy a napraforgó magját bottal szokták kiverni. szottyan – ‘‹túlérett gyümölcs› leesve loccsanó hangot ad’; ‘támad’: kedve szottyan. Hangutánzó szó a pottyan, loccsan családjából. szovjet – ‘a volt Szovjetunióval, annak berendezkedésével kapcsolatos’. Az orosz szovjetszkij melléknév tőalakja, ennek alapszava a szovjet (‘tanács, tanácstestület, munkástanács’). sző – ‘egymást derékszögben keresztező szálakból kelmét készít’; ‘‹pók› testnedvéből hálót készít’; ‘‹terveket, cselt› kieszel’. Származékai: szövés, szövő, szövet, szövedék, szövevény, szövevényes, szövődik, szövöget, szőtt, szőttes, szövődmény, szövődményes. Ősi örökség a finnugor korból: vogul szev- (‘sző’), osztják szohta (‘hajat fon’), zürjén szi (‘fonal, hajfonat’), finn see (‘fonal’). A ~ finnugor előzménye ‘fon’ és ‘(haj)fonat’ jelentésű igenévszó volt; a magyar szónak csak igei jellege maradt meg, és a rokon folyamatok között a fonásról a szövésre rögzült a jelentése. Régebben szőn alakja is volt (mint a lesznek a leszen); ebből származik a szőnyeg. Lásd még sövény, szöveg, szövetség.

szöcske – ‘ugrólábú apró mezei rovar, a sáska kisebb rokona’. A szó a szökik ige származéka. Talán egy szököső (mint futosó) igenévből indulhatunk ki, amelyre 13. századi példa van (zecuseu); ebből affrikációval szököcső, szököcse, majd szökcse lett, amely hangátvetéssel jutott a ~ formáig. Ugyancsak hangátvetéssel, de egy kicsinyítő szökcse alakból is keletkezhetett (amely olyasféle, mint a gyerekcse, vércse). szög1 – ‘egy pontból kiinduló két egyenes által határolt rész a síkon’; ‘a szög két szárának elhajlását számokkal kifejező mérték’: 60 fokos szög, derékszög. A szeg3 ajakkerekítéses változata, amely ebben a jelentésben elkülönült. szög2 – lásd szeg2 szög3 – ‘barna’: szög paripa; ‘világosbarna, szőke’: szöghajú. Valószínűleg a szőke sző- tövének alakváltozata; pontos színértéke az idők során, s nyelvjárásonként is ingadozott a barna és szőke között; az etimológiai előzménynek az utóbbi felel meg inkább. Elavult szó, csak a szöghajú összetételben él, amelyet a nyelvérzék tévesen a szeg2 szóval kapcsol össze, és tüskésen merev hajra érti. szöghajú – lásd szög3 szőke – ‘világos, szalmasárga ‹haj, ilyen hajú ember›’. Származékai: szőkés, szőkeség, szőkül, szőkít. A szó sző- töve ugor örökség: osztják szenki (‘világos, tiszta, derült’); a -ke kicsinyítő képző (mint a szürke, tarka végén). szökik – ‘ugrik’; ‘titkon menekül’; ‘sugárban fellövell’: szökőkút; ‘hirtelen magasabbra kerül’: arcába szökött a vér. Származékai: szökés, szöktet, szöktetés, szökken, szökdel, szökdécsel, szökdös, szökell, szökevény. Ótörök vendégszó: oszmán-török, azeri sek- (‘ugrik, ugrándozik’); a magyar igető labializálódott s utóbb ikesedett. A ‘megszökik’ jelentést magyarázza a hasonló értelemben használt megugrik igealak. szőlő – ‘fürtös, bogyós gyümölcs, a bor alapanyaga’; ‘szőlőskert’: a szőlőben kapál. Régebben szöllő alakban volt használatos. Származékai: szőlős, szőlész, szőlészet. Ótörök szójövevény a csuvasos rétegből: csuvas sirla (‘bogyó’). A magyarba ócsuvas *sileg vagy *sidleg alak kerülhetett. A tőmagánhangzó nyíltabbá vált s labializálódott (i  e  ö), a régebbi -ll vagy a l hangsúlyos megnyúlásának, vagy a dl  ll hasonulásának tulajdonítható. A mai jelentés persze csak akkor alakult ki, amikor a magyarság már délebbi, szőlőt is termő vidékre költözött. szömörcsök – ‘kucsmagomba’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát smrčak szlovén smrček, szlovák smrčok (‘kucsmagomba’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást két járulékhang oldotta fel, majd labializáció következett be: smrcek  szmercsek  szemercsek  szömörcsök. szőnyeg – ‘bútorra, padlóra, falra terített, szőtt vagy csomózott kelme’. A sző ige elavult szőn alakjából lett deverbális -g névszóképzővel (mint forgatag, görgeteg) és az n palatalizációjával. szőr – ‘emlősök bőréből növő sűrű, szálas szaruanyag ‹az emberi haj kivételével›’. Származékai: szőrös, szőrösödik, szőrzet, szőröz. Ősi örökség az ugor korból: vogul ser, szoer (‘lószőr’). Az ősi alapszó másik szabályos folytatása az s- kezdőhangú tőalak: lásd serte, sörény. Lásd még szőrme. szörcsög – ‘szortyogó, szürcsölő hangot hallat’. Hangutánzó eredetű szó. szörf – ‘hullámlovaglás’; ‘széldeszka’. Az angol surf riding (‘a lapos parton átbukó hullámok taraján siklás’) kifejezés önállósult első eleme; ez tkp. ‘habtaraj hullámon’. szőrme – ‘emlősállatnak ruházati célra kikészített gereznája’. Nyelvújítási képzés a szőr főnévből, az eszme, szakma s hasonló szavakban használt -ma, -me képzőfélével. szörnyű – ‘rettenetes, ijesztő, borzalmas’. Származékok és kapcsolt szavak: szörnyűség, szörnyülködik, szörny, szörnyen, szörnyeteg, szörnyed. Ismeretlen eredetű szócsalád. A szörny a vélt alapszó nyelvújítás kori elvonása (mint szívű–szív). szörp – lásd szörpöl szörpöl – ‘folyadékot szürcsölve szív’. Hangutánzó szó, a hörpöl és szürcsöl alakjai keveredtek benne. A szörp (‘cukorral besűrített gyümölcslé’) elvonás az igéből; bizonyára a szirup hasonló hangzása is belejátszott e szóalkotásba. szösz – ‘csepű, kóc’. Bizonytalan eredetű szó. Esetleges finnugor eredetének tanúja lehet a zürjén szödzs (‘csepű, lenkóc’). Lásd még szöszke. szöszke – ‘szőke’. A szösz és a szőke alakjainak keveredéséből jött létre, mivel a szösz világos, szőkés színű. A szöszi úgy lett, hogy a ~ szót a szösz kicsinyített alakjának érezték, és a becéző jellegű -i-vel cserélték fel a -ke képzőt. szöszmötöl – ‘tétován tesz-vesz, piszmog’. Hangutánzó, hangfestő eredetű szó, képzésmódja olyan, mint a szimatol vagy a tájnyelvi kasmatol (‘piszmog’) igéé.

- 347 - oldal

a

achát

szöveg – ‘nyelvileg megformált mondanivaló ‹hosszabb, többnyire írásos› egysége’: szöveggondozás; ‘tartalmatlan beszéd’: unom a szövegedet! Származékai: szöveges, szövegez, szövegel. Nyelvújítási szóalkotás a sző ige szöv- tőalakjából, az akkoriban deverbálissá előléptetett -g képzővel (mint adag, tömeg, üteg). Mintája a latin textus volt, amely a texere, textum (‘sző’) ige származéka. Lásd még szövetség. szövétnek – ‘fáklya’: Vess lángot előttem, éjjeli szövétnek, / Képzelet! (Arany). Szláv eredetű szó: szlovén svetnik, szlovák svietnik (‘gyertyatartó’); ezek a svet (‘világosság’) származékai. A magyar szóban a szóeleji mássalhangzó-torlódást járulékhang oldotta fel; a korai szevetnek forma labialalizáció és hangzónyúlás révén lett ~. Régies és költői szó. szövetség – ‘szerződéses egyezség államok között’; ‘társadalmi erők, osztályok összefogása’: munkás-paraszt szövetség; ‘kisebb egyesületeket összefogó magasabb szintű szervezet’: labdarúgószövetség. Származéka: szövetséges – szövetkezik: ‘szövetségre lép, összefog ‹valakivel›’. Származékai: szövetkezés, szövetkezet, szövetkezeti, szövetkezetesít. Mindkét szó a sző szöv- tőalakjából lett deverbális -t igeképzővel; a ~ esetében ehhez -ség főnévképző járult (mint múlik  mulat  mulatság), a szövetkezikben pedig -kezik visszaható igeképző (mint mér  méret  méretkezik). Lásd még szöveg. szpáhi – ‘nehéz fegyverzetű lovas katona a volt török birodalomban’; ‘bennszülött lovaskatona a volt francia észak-afrikai gyarmatokon’. A török sipahi (‘szolgálatáért földbirtokkal jutalmazott lovaskatona’) átvétele, részben a szerb-horvát spahija közvetítésével. Forrása a perzsa szipáhí (‘lovas katona’) a szipáh (‘sereg’) nyomán. szpíker – ‘rádió- vagy televízióbemondó’. Az angol speaker átvétele az eredetinek megfelelő kiejtésben, a speak (‘beszél’) ige nyomán. szponzor – ‘művészetet, sportot, társadalmi célokat anyagilag támogató intézmény vagy személy’. Latin szó (sponsor), tkp. ‘kezes, jótálló’ a spondere, sponsum (‘ígéretet tesz, eljegyez, kezeskedik’) igéből. szputnyik – ‘szovjet mesterséges hold’. Orosz szó, tkp. ‘útitárs, kísérő; hold’ a sz- (‘együtt’) előtagból és a putj (‘út’) szóból. sztalaktit – ‘a barlang mennyezetéről lefelé növekvő cseppkő’. – sztalagmit: ‘a barlang aljáról felfelé növekvő cseppkőképződmény’. Földtani szakszavak a görög sztalaó (‘csepeg’), illetve sztalagma (‘csepp’) szavak alapján. sztaniol – ‘ezüstpapír, vékonyra hengerelt ónlemez ‹ma főleg alumíniumból készül›’. A német Stanniol átvétele; ez újlatin képzés a stannum (‘ón’) szóból, amelynek eredeti alakja stagnum volt. sztár – ‘felkapott, híres és népszerű személy’: filmsztár, futballsztár, médiasztár, sztármodell. Angol szó (star), tkp. ‘csillag’, ősi germán ster- tőből (pl. német Sterne), amely oldalági rokona a görög asztérnak (lásd asztronómia), valamint a latin stella szónak, eredetibb sterla formája révén (lásd még sztelláris). sztarec – ‘köztiszteletben álló idősebb orosz óhitű szerzetes’. – sztaroszta: ‘az orosz parasztközösség legöregebbje, a falu bírája’. Orosz szavak, a sztarij (‘öreg’) származékai. sztearin – ‘sztearinsavból és palmitinsavból álló zsiradékelegy, gyertyák alapanyaga’. Vegyi szakszó a görög sztear (‘faggyú’) nyomán, a vegyületeknél gyakori -in végződéssel (mint anilin, kinin). sztelláris – ‘a csillagokkal kapcsolatos’. Tudományos szakszó, a latin stella (‘csillag’) származéka. Lásd még sztár. sztenderd – lásd standard sztenográfia – ‘gyorsírás’. – sztenográfus: ‘gyorsíró’. – sztenogram: ‘gyorsírással készült szöveg’. Nemzetközi szócsalád a görög sztenosz (‘keskeny, szűk, szoros’) és graphó (‘ír’), illetve gramma (‘írás’) elemekből. sztentori – ‘hatalmas, átható ‹emberi hang›’. A Trója alatt küzdött Sztentór görög hírnökről, akinek Homérosz szerint olyan erős hangja volt, mint ötven harcosnak együttvéve. sztepp – ‘élénk, feszes ritmusú tánc’: szteppel. Az angol step (tkp. ‘lépés’) átvétele az eredeti kiejtésnek nagyjából megfelelő alakban. sztereo– ‘‹összetételek előtagjaként› térbeli, térhatású’: sztereofónia, sztereofotó, sztereomikroszkóp, sztereoszkópia. Tudományos szakszavak, első elemük a görög sztereosz (‘kemény, szilárd, térbeli’), a második eredetéről lásd a megfelelő szónál. Lásd még sztereotip. sztereotip – ‘másolat a nyomdai szedésről további kiadások számára’; ‘‹melléknévként› állandóan ismételt, ismétlődő, közhelyszerű, elkoptatott ‹kifejezés, szókép, hasonlat›’. – sztereotípia: ‘nyomóforma-másolat előállítása’; ‘merev egyformaság, gépies ismétlődés’. Nemzetközi szócsalád a görög sztereosz (‘kemény’) és tüposz

(‘bélyeg, nyomás’) elemekből. Lásd még sztereo-, tipográfia, típus. sztetoszkóp – ‘hallgatócső, a szív és más mellkasi szervek hangjait vizsgáló egyszerű orvosi készülék’. Orvosi szakszó a görög szthétosz (‘mell’) és szkopeó (‘vizsgál’) elemekből. sztilita – ‘oszlopszent, ókori remete, aki életét egy oszlop tetején töltötte’: a sztilita (vagy oszlopos) Simeon. A latin stylita előzménye a görög sztülitész, a sztülosz (‘oszlop’) származéka. Lásd még perisztülion. sztoikus – ‘a megpróbáltatásokat bölcs nyugalommal viselő (ember)’; ‘a sztoicizmus híve’. – sztoicizmus: ‘ókori görög-római filozófiai iskola, a szenvedélymentes, természetes életmód és a szigorú erkölcs hirdetője’. Bölcseleti szakszavak a latin stoicus nyomán; ennek forrása a görög sztoa (‘oszlopcsarnok’) annak okán, hogy e bölcselet hívei az athéni Sztoa Poikilében, azaz ‘festett oszlopcsarnokban’ tartották összejöveteleiket. sztomatológia – ‘szájsebészet’. – sztomatológus: ‘szájsebész’. Orvosi szakszavak a görög sztoma, sztomatosz (‘száj’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. sztráda – ‘autópálya’. Az olasz strada (‘út, utca’) átvétele az autostrada szó csonkult alakjaként. Az olasz szó a latin via strata (‘kövezett út’) kifejezés önállósult második elemének folytatója. Ez a sternere, stratum (‘leszór, leterít’) igéből való, és leszármazottjai közé tartozik az angol street és német Strasse (‘utca’) is. Lásd még sztratoszféra, szubsztrátum. sztrájk – ‘tömeges munkabeszüntetés bérkövetelések vagy politikai célok nyomósítására’. Nemzetközi szó az angol strike (‘ütés, találat, munkabeszüntetés’) nyomán, az eredetinek megfelelő kiejtésben. sztratoszféra – ‘a földi légkörnek a 12-50 km magasság közé eső rétege’. Tudományos szakszó a latin stratus (‘réteg’) és a görög szphaira (‘gömb, gömbhéj’) elemekből; eredetükre nézve lásd sztráda, szféra. sztrelec – ‘a moszkvai cárok testőrsége a 17. században’. Orosz szó, a.m. ‘lövész’, a sztreljatj (‘lő’) igéből. sztriptíz – ‘(női) vetkőzőszám’. Az angol strip-tease átvétele az eredetinek megfelelő kiejtésben, a strip (‘ruhát levet’) és tease (‘ugrat, bosszant, ingerel’) elemekből. sztroboszkóp – ‘forgássebesség mérésére való optikai eszköz’. Műszaki szakszó a görög sztrobosz (‘forgás, örvénylés’) és szkopeó (‘vizsgál’) elemekből. szú – ‘fában járatokat vájó apró bogár’. Származékai: szuvas, szuvasodik, szuvasodás. Ősi örökség a finnugor korból: vogul szou, cseremisz sogo (‘szú’). A szuvasodás ma főleg a fog korhadására, a karieszre használatos, a szúette fa ugyanis szintén morzsalékossá válik. szub- – ‘‹idegen szavak előtagjaként› al-; alatti: szubdiakónus, szubdivízió, szubdomináns, szubkontinens; szubalpin, szubhumán, szubtrópus. Az előtag az ‘alatt’ jelentésű latin sub elöljárószó; az utótagok jelentését lásd a megfelelő szóknál. Lásd még szubjektum, szubsztancia, szubsztrátum, szubtilis, szubvenció, szubverzió. szubjektum – ‘alany, a megismerő és cselekvő lény’; ‘logikai alany, amelyről az ítélet szól’. – szubjektív: – ‘alanyi, az egyénből, annak tudatából és érzéseiből kiinduló, azt tükröző’; ‘egyéni; egyoldalú, elfogult’. – szubjektíve: ‘egyénileg, a saját felfogása, nézőpontja szerint’. – szubjektivitás: ‘alanyiság’; ‘egyéni, személyes (és esetleg elfogult) nézőpont’. – szubjektivizmus: ‘filozófiai felfogás, amely tagadja az egyéntől függetlenül létező valóságot vagy annak megismerhetőségét’. Nemzetközi szócsalád a latin subiectum (‘alávetett, valaminek kitett dolog’) nyomán, a subicere, subiectum (‘alávet’) igéből, a sub- (‘alá, közel’) és iacere (‘dob’) elemek alapján; a szubjektíve latin határozói alak (subiective). Filozófiai jelentése az objektummal való szembeállításban válik érthetővé: amaz szembe van helyezve az énnel, rajta kívül áll, a ~ pedig alája, a közelébe, tehát hozzá tartozik. Lásd még szüzsé. szublimál – ‘szilárd anyagot hevítéssel közvetlenül légneművé alakít’; ‘megtisztít, felemel, megnemesít’. – szublimáció: ‘szublimálódás’. Nemzetközi szócsalád a latin sublimare, sublimatum (‘felemel, felmagasztosít’) nyomán, a sublimis (‘magasban lévő, fennen lebegő’) szóból, a sub- (‘alá’) és limen (‘küszöb’) elemekből; itt az igekötő a ritkább ‘fölött, fölé’ jelentésben szerepel (lásd még szuszpenzió). szubrett – ‘vidám, pajkos, alacsony származású nőalakok szerepköre az operettszínpadon’; ‘ilyen szerepeket játszó színésznő, énekesnő’. Francia szó (soubrette), tkp. ‘szobalány’; forrása az óprovanszál soubreto (‘kényes, önhitt’) a latin superare, superatum (‘felülmúl, túltesz rajta’) igéből. szubsztancia – ‘minden létező legbensőbb lényege’. –

- 348 - oldal

a

achát

szubsztanciális: ‘lényegi, lényeges, alap-’. Latin bölcseleti szakszó (substantia), tkp. ‘lényeg, minőség, létezés’, a substare (‘létezik’) ige folyamatos melléknévi igenévi substans, substantis alakjából, a sub- (‘alatt, mellett’) és stare (‘áll’) elemekből. szubsztrátum – ‘valaminek a tartalma, ami e dolog tulajdonságainak hordozója’; ‘nyelvi alapréteg, egy eltűnt nyelv, amely az ugyanott beszélt későbbi nyelvekbe is valamennyire beleszűrődik’: a balkáni nyelvek trák szubsztrátuma. Latin tudományos szakszó: substratum, tkp. ‘alapréteg’ a sub(‘alá’) és sternere (‘szór, terít’) elemekből. Lásd még sztráda, sztratoszféra. szubtilis – ‘finom, kényes, törékeny’; ‘pontos, éles, árnyalatnyi ‹megfogalmazás›’; ‘körmönfont, bonyolult’. Latin szó (subtilis), tkp. ‘vékony, finom; pontos, elmés’ a sub- (‘alá, hozzá’) és tela (‘szövet, kendő’) elemekből, tehát ‘finoman szőtt’. szubvenció – ‘pénzbeli támogatás’; ‘állami támogatás művelődési intézményeknek’. – szubvencionál: ‘közpénzből támogat’. Nemzetközi szócsalád a latin subvenire (‘segítségére siet’) igéből, a sub- (‘alá, hozzá’) és venire (‘jön’) elemek alapján. Lásd még szuvenir. szubverzió – ‘felforgatás’. – szubverzív: ‘felforgató ‹tevékenység, akció›’. Nemzetközi szócsalád a latin subvertere, subversum (‘felforgat, megsemmisít’) igéből, a sub (‘alá’) és vertere (‘fordít’) elemek alapján. szuffixum – ‘szóvégi toldalék (képző, jel, rag)’. Latin nyelvtani szakszó (suffixum) a sub- (‘alá’) és figere, fixum (‘rögzít’) elemekből. szuffraganeus – ‘katolikus püspök megjelölése a feletteséhez, az érsekhez való viszonyában’. Latin szó (suffraganeus) a suffrageum (‘szavazat’) szóból, tehát ‘szavazati joggal bíró’ (ti. a püspöki karban). Lásd még szüfrazsett. szufi – ‘mohamedán aszkéta szerzetes’. Arab szó, a.m. ‘gyapjúruhát viselő’. szufla – ‘lélegzet, szusz’. Valószínűleg a latin sufflare (‘fúj’) ige származéka; lehet, hogy egy erre alapuló *szuflál (‘fúj, lehel’) igéből keletkezett elvonással, ám ez adatokkal nem bizonyítható. Lásd még szuflé. szuflé – ‘felfújt ‹mint konyhai készítmény›’. A francia soufflé átvétele az eredeti kiejtésnek megfelelően, a hangutánzó souffler (‘fúj’) igenévi származéka. Lásd még szufla. szuggerál – ‘sugall, sugalmaz’; ‘erős akarattal késztet, rávesz ‹valamire›’. – szuggesztió: ‘más akaratának befolyásolása pszichikai ráhatással’; ‘sugalmazás, ösztönzés’. – szuggesztív: ‘sugalló, ösztönző’; ‘szuggesztión alapuló’; ‘kényszerítő, ellenállhatatlan hatású, elhitető erejű’. Nemzetközi, részben tudományos szócsalád a latin suggerere, suggestum (‘nyújt, szállít, szolgáltat’) nyomán, a sub- (‘alá’) és gerere (‘visz, szállít’) elemekből; fenti jelentésköre a késői latinban és az utódnyelvekben alakult ki. szuicid – ‘öngyilkos’. Orvosi szakszó az angol suicide (‘öngyilkosság’) nyomán; ez újkori mesterséges szóalkotás a latin homicidium, parricidium (‘emberölés, apagyilkosság’) mintájára, a suus (‘saját’) sui alakjának felhasználásával; második eleme a caedere (‘öl’) igével kapcsolatos. szuka – ‘nőstény kutya’; ‘ringyó’. Északi szláv eredetű szó: szlovák, cseh, lengyel suka (‘nőstény kutya’). Valószínűleg a szlovák volt a forrása; a fenti második jelentés is az átadó nyelvből jöhetett. szukcesszió – ‘utódlás, örökösödés’; ‘egymásutániság’. – szukcesszíve: ‘lépésről lépésre, fokozatosan’. Nemzetközi szócsalád a latin successio (‘soronkövetkezés, más helyébe lépés’) nyomán, a succedere, successum, tkp. sub-cedere (‘következik, felvált’) igéből, a sub- (‘alá, mögé’) és cedere (‘lép’) elemek szerint. szulák – ‘sárgás virágú gyomnövény’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén slak; ezek egy korábbi svlak folyományai, s a magyarba ez kerülhetett; a szóeleji mássalhangzó-torlódást a v vokalizációja oldotta fel. Lásd még iszalag. szulfát – ‘a kénsav sója’. – szulfit: ‘a kénessav sója’. – szulfid: ‘egyszerű kénvegyület’. Vegytani szakszók a latin sulfur (‘kén’) alapján. Lásd még szolfatára. szultán – ‘mohamedán uralkodó’; ‘a hajdani oszmán birodalom uralkodója’. Az oszmán-török sultan átvétele; ez az arab szultán szóból ered, esetleg perzsa közvetítéssel. Ennek változata a Zoltán férfinév, amely még a honfoglalás előtt, méltóságnévként került nyelvünkbe. szundít – ‘rövid s nem mély álmot alszik’. Származékok és kapcsolt szavak: szundikál, szundi. A szunnyad rokonságába tartozó, hangfestő szó lehet, s a családba

tartozhat a sunyi is. szundizik – ‘alszik’. Az alvilág nyelvéből elterjedt szó, minden bizonnyal a cigány szundijava (‘álmodik’) igéből ered, a szuno (‘álom’) származékából. Köznyelvi elterjedtsége annak köszönhető, hogy a nyelvérzék a szundít játszi képzésű változatának vélte. szunnita – ‘az Iszlám többségi ágához tartozó (személy)’. Görögös képzés az arab szunnah (‘szokás, törvény’) szóból (mint huszita, johannita, jezsuita). A Szunna a próféta és az első négy kalifa mondásait és cselekedeteit tartalmazó gyűjtemény, amely a ~k felfogásában a Koránnal egyenrangú vezérfonala a hívők életének. Lásd még síita. szunnyad – ‘szendereg’. Származékok és kapcsolt szavak: szunnyadozik, szunyik, szunyókál, szunyál. Bizonytalan eredetű szócsalád; talán hangfestő, s rokonságban áll a szundít s esetleg a sunyi szavakkal. szúnyog – ‘apró, hártyás szárnyú vérszívó rovar’. Ótörök eredetű szó lehet: türk, csagatáj szingek, oszmán, türkmén sinek (‘szúnyog’). A magyar szó egy *sunuk alak átvételéből magyarázható; ennek egykori megléte valószínű. szupé – ‘étkezés a késő esti órákban’. A francia souper átvétele; ez egy germán (alnémet) supen (‘kortyol, hörpöl’) igéből ered, s így rokon a ‘leves’ jelentésű német Suppe, angol sup szókkal, s a magyar zupással is. szuper – ‘pompás, nagyszerű, óriási’. Bizalmas nyelvi szó a latin super (‘fölött’) nyomán; a szuperelőtagú szavak egy részének (pl. szupermarket, szupersztár) jelentésköre hatott a ~ önállósodására. szuper- – ‹idegen összetételek előtagjaként› ‘fölötti, fölötte lévő’; ‘meghaladó, túllépő’ ; ‘különleges méretű, arányú’: szuperegó, szuperlektor, szuperrevízió; szuperszekréció, szuperszonikus; ‘szuperprodukció, szupermarket, szupersztár. A ~ a latin super (‘fölött, fölé’) megfelelője, rövid forma a superus (‘felső’) melléknévből; az utótagok eredetéről lásd a megfelelő szócikkeket. Lásd még szoprán, szuperintendens, szuperlatívusz, szupra-, szupremácia, szuverén. szuperintendens – ‘protestáns egyházkerület élén álló püspök’. Latin szó (superintendens) a super- (‘fölött, fölé’) és intendere (‘figyel’) elemekből. Lásd még intendáns, intenció. szuperlatívusz – ‘melléknév felsőfoka’; ‘mértéktelen, túlzó dicséret’: szuperlatívuszokban beszélnek róla. Nyelvtani szakszó a latin superlativus nyomán, a super- (‘fölé’) és lativus (‘vivő’) elemekből, utóbbi a ferre, latum (‘visz’) származéka. szuplikáció – ‘‹régebben› protestáns kollégiumok diákjainak adománygyűjtő útja az intézmény és az egyház javára’. – szuplikáns: ‘adománygyűjtő kollégiumi diák’. A latin supplicare, supplicatum, tkp. sub-plicare (‘könyörög’) ige származékai a sub- (‘alá’) és plicare (‘hajt’) elemekből. szupra– ‘‹idegen összetételek előtagjaként› feletti’: szupranacionális, szuprakonduktivitás. A latin supra (‘fölött, felül’) éppúgy a superus (‘felső’) melléknév származéka (supera  supra), mint a super (lásd szuper-). Lásd még szupremácia. szupremácia – ‘fennhatóság, főhatalom’; ‘vezető szerep’; ‘fölény’. Nemzetközi szó az angol supremacy (‘fensőbbség, vezető szerep’) nyomán, amely latinos jellegű képzés a latin supremus (‘legfelső’) szóból, a superus (‘felső’) felsőfokából; a magyar szóvég is latinizált forma a demokrácia, grácia és hasonlók mintájára. Lásd még szuper-, szupra-. szúr – ‘hegyes tárgyat mélyeszt ‹valamibe›’; ‘‹testrész› éles fájdalomérzettel jelentkezik’: szúr a szíve, az oldala. Származékai: szurkál, szurdal, szúrós, szurony. Ősi örökség a finnugor korból: cseremisz surem, finn survata (‘döf’). A szurony nyelvújítási képzés. szúra – ‘a Korán egy fejezete’. Arab szó, a.m. ‘lépcsőfok’. szurdok – ‘meredek falú, keskeny vízmosta völgy’. A szoros szor- alapszavának szur- változatából ered -dok, -dék képzővel (mint ajándék, nyomdok, szándék). szurkol – ‘izgul, szorong’; ‘‹kedvenc sportolójának, csapatának› szorít, drukkol’. A szurok származéka; a diáknyelvben keletkezhetett annak alapján, hogy az izgalomtól átizzadt kéz piszkosnak, ragadósnak érződik. szurok – ‘kőszénkátrány lepárlásának maradéka, sűrű, fekete anyag’. Származékai: szurkos, szurkol. A ~ szur- alapszava ősi örökség a finnugor korból: zürjén sor, votják sir (‘gyanta, mézga, kátrány’); a szóvégi -k denominális névszóképző, mint a fészek, lélek, torok szavakban. Lásd még szurkol. szurrogátum – ‘pótanyag, pótszer, pótlék’. Nemzetközi szó a latin surrogatum nyomán, amely a surrogare, surrogatum, tkp. sub-rogatum (‘valaki helyébe választ’) származéka a sub- (‘alá, helyett’) és rogare (‘kérdez, javasol, előterjeszt’) elemekből. szurtos – ‘mocskos, szennyes’.

- 349 - oldal

a

achát

Ismeretlen eredetű szó. Korai szirtos, cirtos alakjából valószínűleg a szurkos beleértése folytán lett ~. szuszakol – ‘gyömöszöl’. Hangutánzó szó; kevésbé valószínű, hogy a szuszog származéka. szuszék – ‘gabonatartó láda’. Szláv, közelebbről szlovák eredetű: susek (‘gabonásláda’). Tövének -sek eleme vágást jelentő igető (lásd szakóca, székács, szekerce); eredetileg a szó levágott, elkülönített részt jelentett a csűrben. Lásd még álomszuszék. szuszog – ‘erőlködéstől vagy eldugult orra miatt sziszegő hangon lélegzik’. Származékok és kapcsolt szavak: szuszogás, szuszmog, szusz, szusszan, szusszant. A szócsalád szusz- alapszava hangutánzó eredetű; maga a szusz utólagos elvonás. szuszpenzió – ‘folyadékban lebegő finom anyagszemcsékből álló diszperz rendszer’; ‘‹régebben› felfüggesztés’; ‘‹zenében› késleltetés’. Kémiai szakszó a latin suspensio (‘lebegés, feszültség’) nyomán, a suspendere, tkp. sub(s)-pendere (‘felfüggeszt, fenntart, függőben tart’) igéből, a sub- (‘alá’) és pendere (‘függeszt’) elemek alapján; itt az igekötő a ritkább ‘fölött, fölé’ jelentésben szerepel (lásd még szublimál). szuterén – ‘alagsor’. Francia szó (souterrain), a latin subterraneus (‘föld alatti’) folytatója a sub (‘alatt’) és terra (‘föld’) elemekből. Lásd még terrénum. szútra – ‘szanszkrit nyelvű, aforizmákból álló tanító jellegű írás, elbeszélés’: Káma-szútra. Szanszkrit szó, a.m. ‘fonal, vezérfonal’. szutykos – ‘piszkos, mocskos, taknyos’. Hangutánzó szó a szotyog, szottyan családjából; a hasonló hangjelenségre utaló locsogból így lett lucskos. szutyongat – ‘nógat, sürget’. Hangutánzó szó, a szottyan családjából; eredeti jelentése ‘sanyargat, nyomorgat’. szuvenir – ‘emléktárgy’. Francia szó (souvenir), tkp. ‘emlékeztet’, főnévként ‘emlékezés, emlék’. A francia ige a latin subvenire (‘segítségére siet’) folytatója a sub- (‘alá, hozzá’) és venire (‘jön’) elemekből. Lásd még szubvenció. szuverén – ‘jogilag és cselekvőképességében nem korlátozott, független ‹állam, személy›’; ‘önálló, senki és semmi által nem befolyásolt’: szuverén döntésem alapján; ‘‹régebben, főnévként› uralkodó’. – szuverenitás: ‘teljes állami függetlenség’; ‘felségjog’. Nemzetközi szócsalád a francia souverain nyomán; ez a késő latin superanus (‘fő, felső, uralkodó’) folytatója a superus (‘felső’) alapszóból. Lásd még szoprán. szűcs – ‘szőrméből ruházati cikkeket készítő iparos’. Ótörök szóvendég a csuvasos rétegből: csuvas seveze, altaji jikcsi (‘szabó’); a -csi a mesterségnév képzője (mint ács, szatócs). Az ócsuvas szó, amely nyelvünkbe került, *sigicsi lehetett, amely sziics  sziücs  szűcs vonalon fejlődött; szavunknak van nyelvjárási szőcs alakja is. szüfrazsett – ‘a nők politikai egyenjogúságáért, elsőként a választójogáért kiálló és küzdő nő ‹főleg Angliában az 19-20. század fordulóján›’. A francia suffragette szó átvétele az eredeti kiejtésben; forrása a suffrage (‘szavazat, választójog’), a latin suffragium (‘szavazat’) folytatója; ennek pontos eredete tisztázatlan. A franciában az angol polgárjogi harcos nők megnevezéseként keletkezett. Lásd még szuffraganeus. szügy – ‘lónak a két mellső lába fölötti izmos mellrésze’; ‘‹szegy alakváltozatban› birka vagy marha hasonló testrésze ‹mint tőkehús›’; ‘‹ugyanez› emberi mell’: szegycsont. Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy legősibb örökségünkhöz tartozik: finn sisälö (‘kebel’), szamojéd sudjo (‘mell’). szűk – ‘szoros, kis belső kiterjedésű’; ‘kis mennyiségű, egyedszámú’: szűk(ös) készlet, a szűkebb család; ‘‹főnévként› kevés, ki nem elégítő volta ‹valaminek›’: helyszűke, szűkében van pénznek. Származékai: szűkös, szűkösködik, szűkül, szűkület, szűkít, szűkítés, szükség, szükséges, szükségtelen, szükségel, szükséglet. Ismeretlen eredetű szócsalád. szűköl – ‘‹kutya, más állat› félelmében panaszos, nyüszítő hangot ad’: ‘‹ember› retteg, gyáván siránkozik’. Hangutánzó szű tőből alakult a nyivákol, prüszköl, sipákol s hasonló szavak gyakorító képzőegyüttesével. szül – ‘‹magzatot› világra hoz’; ‘előidéz, létrehoz’: Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, / Mióta a miénk nevezet elűle (Csokonai). Származékai: születik, születés, születési, születő, szülemény, szülő, szülői, szüle, szülész, szülészet, szülészeti. Alighanem ősi ugor örökség: vogul széli (‘keres, szerez’). Az egyetlen rokonnyelvi megfelelő jelentésileg nem okoz gondot, a ‘szerez’  ‘gyermeket szerez’ ‘szül’ fejlődés más nyelvekben is kimutatható: latin parare (‘készít, szerez’) – parere (‘szül’), angol get (‘kap, szerez’)  beget (‘nemz’). A szülész és származékai nyelvújítási eredetűek.

szűnik – ‘mértékében csökken’: szűnik a fájdalom; ‘‹főleg megigekötővel› abbamarad’. Származékai: szünet, szünetel, szüntet, szüntelen. Ótörök eredetű szavunk: ujgur, csagatáj, oszmán sön-, tatár szün(‘kialszik’). szűr1 – ‘lyukacsos eszközön, anyagon átbocsátva szilárd részeitől megtisztít (‘folyadékot, gázt’)’; ‘szűrővizsgálatnak vet alá’: tüdőszűrés. Származékai: szűrés, szűrő, szűretlen, szűrődik, szüremlik. Ótörök szóvendég a csuvasos rétegből: csuvas ször-; az ócsuvas alak szür- lehetett, a tőmagánhangzó a hangsúly hatására nyúlt meg. Lásd még szüret. szűr2 – ‘vállra vetve viselt, bő köpenyszerű posztó felsőruha’: cifra szűr. A szürke főnév elavult szür alapszavával azonos, amelynek volt ‘egy bizonyos fajta durva posztó’ jelentése is, feltehetőleg ennek színe alapján; a fenti jelentésben való önállósodás szűr csuha, szűr köntös és hasonló jelzős szókapcsolatok útján mehetett végbe. szürcsöl – ‘csücsörített ajakkal hangosan a szájába szív ‹folyadékot›’. Hangutánzó szó. szüret – ‘a szőlőtermés betakarítása és mustnak való feldolgozása’; ‘ennek időszaka, az ezzel kapcsolatos mulatság’. Származékai: szüreti, szüretel. A szűr1 névszói származéka, az ige régi ‘szüretel, bort fejt’ jelentése alapján. szürke – ‘fekete és fehér keveréséből adódó ‹szín›’; ‘egyhangú, unalmas’. Származékai: szürkeség, szürkül, szürkít, szürkület. A szür alapszó, amely korábban önmagában is használatos volt, alighanem ősi örökség a finnugor korból: vogul szeri, votják zsar (‘szürkület’), zürjén dzsor (‘szürke, ősz’). A ~ a színneveknél nem ritka kicsinyítő képzővel alakult (mint szőke, tarka). Lásd még szűr2. szürrealizmus – ‘az 1920-as években elterjedt művészeti irányzat, amely a szabad képzettársítások, álmok és látomások, a tudat alatt kavargó ösztönélet kifejezésére törekszik’. – szürrealista: ‘a szürrealizmus alapján álló’; ‘‹főnévként› ennek alapján alkotó személy’. Művészeti szakszó a francia sur (‘felett’) és réalisme (‘realizmus’) elemek alapján. Ezek eredetéről lásd szuper-, realizmus. szütyő – ‘zacskó, tarisznya’. A tüsző hangátvetéses alakja; a ty palatalizálódással is jöhetett létre, de valószínűbb, hogy a tüsző szókezdetén már eleve palatális hang volt, erről bővebben lásd ott. szűz – ‘nemileg érintetlen (leány)’; ‘érintetlen, természetes állapotában lévő’: szűz hó, szűzföld; ‘felkutatatlan’: szűz terület a tudományban. Származékai: szűzi, szűzies, szüzesség. Bizonytalan eredetű szó; lehet, hogy ősi örökség az ugor, illetve a finnugor korból: vogul ses (‘hajadon’), zürjén szedzs (’tiszta’), votják süzsal (‘megtisztít’); az egyeztetés több hangtani problémát vet fel. szüzsé – ‘irodalmi mű meséje, tárgya, tartalma’. A francia sujet átvétele az eredetinek megfelelő kiejtésben; ez a latin subiectum (‘alany, valaminek a tárgya’) folytatója, eredetéről lásd szubjektum. szvasztika – ‘horogkereszt; ‹eredetileg› ősi indiai napszimbólum’. Szanszkrit szó (szuasztiká) a szu (‘jól’) és aszti (‘lévő, való’) elemek alapján. szvetter – ‘kötött mellény, ujjas’. Angol szó (sweater) átvétele az eredetihez közel álló kiejtésben; jelentése ‘izzasztó’ a sweat (‘izzad, izzaszt’) ige alapján. szving – ‘amerikai eredetű társas tánc’. Angol szó (swing), tkp. ‘hintálás, lóbálás’. szvit – ‘‹a barokk zenében› stilizált táncokból álló, több tételes zenemű’; ‘‹a 19. századtól› közös téma által összefűzött tételekből álló hangszeres zenemű’: Grieg Peer Gynt-szvitje. A francia suite (‘kíséret, sorozat, következmény’) átvétele az eredetihez közel álló kiejtésben. Forrása a népi latin sequita, a sequi (‘követ’) ige származéka. Lásd még konzekvens, szekvencia.

T tabak – ‘tímár, bőrcserző mester’. Az oszmán-török tabak átvétele közvetlenül vagy, valószínűbben, szerb-horvát közvetítéssel; végső forrása az arab dabbág (‘tímár’). Nyelvjárási szó; Tabák formában családnévként is előfordul. tabella – ‘táblázat, rovatos kimutatás’. A latin tabella (‘táblácska, írótábla, irat’) átvétele; ez kicsinyítő forma a tabula (‘deszka, tábla, asztal’) szóból. Lásd még tábla, tabletta, tabló, tabulátor. tabernákulum – ‘katolikus templom oltárán álló díszes szentségház’; ‘védőmennyezet oltár, szobor vagy szentkép felett’. Latin szó (tabernaculum), kicsinyítő képzős származék a taberna (‘sátor, bódé, bolthajtás’) főnévből. Lásd még taverna , tivornya. tábesz – ‘gerincvelősorvadás mint a szifilisz végső stádiuma’.

- 350 - oldal

a

achát

Orvosi szakszó, a latin tabes dorsalis (‘háti sorvadás’) szókapcsolat önállósult első eleme, a.m. ‘rothadás, sorvadás’, a tabere (‘olvad, sorvad, enyészik’) igéből. tábla – ‘négyszögletes fekete falap (amelyre krétával lehet írni)’: falitábla; ‘kisebb ilyen tárgy’: sakktábla, könyvtábla; ‘nagyobb sík, lapos tárgy kőből, fémből stb.’: kőtábla, jégtábla; ‘oszlopra erősített feliratos lap’: útjelző tábla; ‘megművelt földterület kisebb darabja’: búzatábla; ‘‹régebben› felsőfokú bíróság’: királyi ítélőtábla. Származékai: táblás, tábláz, táblázat, táblázatos. A tisztázatlan eredetű latin tabula (‘deszka, fatábla, írótábla’) átvétele; a ~ forma valószínűleg a két nyílt szótagos tendencia jegyében jött létre, de lehet a latin szó középkori tabla formájának átvételével is magyarázni. Lásd még tabletta, tabló. tabletta – ‘lapos, kerekre préselt gyógyszeradag’. A francia tablette átvétele német közvetítéssel, latinosított szóvéggel. Kicsinyítő forma a table (‘asztal, tábla’) szóból, a latin tabula (‘deszka, tábla, asztal’) folytatójából. Lásd még tabella, tábla, tabló, tabulátor. tabló – ‘festmény, kép’; ‘élőkép, hatásos színpadi jelenet’; ‘tanulói vagy más közösség tagjainak fényképeiből összeállított csoportkép’: érettségi tabló. A francia tableau (‘kép, csoportkép, tábla’) átvétele az eredetinek megfelelő kiejtésben, német közvetítéssel; a table (lásd tabletta) továbbképzett alakja. Lásd még tabella, tabulátor. tábor – ‘katonai alakulatok ideiglenes szálláshelye’: tábori konyha; ‘sátrakból vagy barakkokból álló telep’: cserkésztábor, hadifogolytábor; ‘valamilyen szempontból összetartozó emberek csoportja’: az énekes rajongóinak tábora. Származékai: tábori, táborozik, táborozás, tábornok, tábornoki. Török eredetű szó: oszmán-török tapkur, tabgur, krími tatár tabur (‘sánckaró-fal, szekérvár’). Valószínűleg honfoglalás előtti szójövevény; több kelet-európai nyelvbe a magyarból származott át. A hagyományos magyarázatot, mely szerint a forrás a csehországi huszita erődváros, Tábor neve lenne, illetve ezen keresztül a palesztinai Tábor hegyé, a szótörténeti adatok megcáfolták. táboriták – ‘a huszita mozgalom radikális szárnyát alkotók’. A dél-csehországi Tábor városról, a közösségek vagy mozgalmak megnevezésében gyakori görög-latin -ita képzővel (mint abderita, johannita, jezsuita). A várost a forradalmár husziták alapították, s nevét a galileai Tábor hegyről vették, amely fontos szerepet játszott a Biblia ó- és újszövetségi történeteiben. tabu – ‘kultikus tilalom Polinézia természeti népeinél ‹dolgok vagy személyek érintésére, bizonyos szavak kiejtésére stb.›’: tabu alatt áll; ‘érinthetetlen, szent és sérthetetlen dolog’; ‘amiről nem szabad (nyilvánosan) beszélni’: tabutéma. Nemzetközi szó az angol taboo nyomán; ez az új-zélandi maori tapu (‘kultikus tilalom’) szóból ered. tabulátor – ‘rovatbeállító billentyű táblázatok írásához ‹írógépen, számítógép billentyűzetén›’. – tabulatúra: ‘a hangjegyírás korai rendszere, amely betűkkel, számokkal és fogáshelyekkel írta le a (főleg lanton való) előadást’. Latin szók, a késő latin tabulare, tabulatum (‘táblázatot csinál’) származékai a tabula (‘deszka, tábla, asztal’) nyomán. Lásd még tabella, tabletta, tabló. taburett – ‘alacsony, támla és karfa nélküli szék’. A francia tabouret átvétele a szóvég betű szerinti ejtésével; kicsinyítő szóalak a tambour (‘dob’) középfrancia tabour előzményéből. Lásd még tambur. tachikardia – ‘felgyorsult szívverés’. Latin orvosi szakszó (tachycardia) a görög takhüsz (‘gyors’) és kardia (‘szív’) elemek nyomán. taccs – ‘partvonal ‹labdarúgópályán›’; ‘partdobás’; ‘‹szlengben› hányás’: kidobja a taccsot. Az angol touch (‘érintés, érintkezés; a partvonalon túli rész’) átvétele az eredetihez közel álló kiejtésben régi sportnyelvünkben. Forrása a francia touche (‘érintés’); ez ugyanarra a germán tőre megy vissza, mint a toccata. tacskó – ‘rövid lábú, hosszú testű, lecsüngő fülű kutyafajta’; ‘éretlen kölyök’. A középkori latin taxo (‘borz’) átvétele; ez feltehetőleg ‘borzeb’ jelentéssel is bírt; forrása a német Dachs (‘borz’) germán előzménye, így a ~ a dakszli oldalági rokona. A latin szó korai magyaros taksó formájából hangátvetéssel és affrikálódással alakult ki a ~: taksó  taskó  tacskó. tafota – ‘vászonkötésű merev selyemszövet’, újabban inkább taft alakban. Sok nyelvben otthonos vándorszó a perzsa táfte nyomán, amely a táften (‘sző, fon’) igenévi származéka. A ~ a régi olasz tafeta átvétele hangrendi kiegyenlítődéssel, míg az újabb taft forma a német Taftból ered. taft – lásd tafota tág – ‘laza, nem feszülő’; ‘széles nyílású’; ‘tágas, nagy (mozgás)teret engedő’: tág lehetőségek; ‘sok mindent magába foglaló’: tág fogalom. Származékai: tágas, tágasság, tágul, tágulás, tágulási,

tágít. Alighanem a hangfestő tár1, tát igék feltehető tá- tövének származéka; talán olyan deverbális -g képzőt visel, mint a boldog, részeg. tag – ‘testrész, végtag’; ‘közösségben, szervezetben élő, részt vevő személy’: családtag, tagkönyv; ‘mezőgazdaságilag hasznosított föld összefüggő darabja’: szántója két tagban volt; ‘összetett egésznek jól elkülönülő eleme’: tagmondat. Származékai: tagol, tagolt, tagolatlan, tagos, tagosít, taglal, tagolódik, tagság, tagsági, tagozódik, tagozat, tagozatos. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még tagbaszakadt, tagló. tagad – ‘valaminek létezését, megtörténtét nem ismeri el’: istentagadó, tagadja a vádat; ‘‹meg- igekötővel› elutasít’ ‹követelést›, elhatárolja magát ‹valamitől›: megtagadja a fizetést, megtagadja hitét; ‘‹ki- igekötővel› eltaszít; kizár ‹örökségből›’. Ismeretlen eredetű szó. tagbaszakadt – ‘nagytestű, nagycsontú, jól megtermett’. A tag (‘végtag’) és szakad (‘elágazik’) elemek határozós összetétele. Eredetileg állatra mondták, jó négy tagba szakadt (‘négy vaskos végtagú’) értelemben. tagló – ‘szarvasmarha levágásához és feldarabolásához használt hosszú nyelű, fejszeféle szerszám’. A tagol (‘darabol’) ige folyamatos melléknévi igenevéből (tagoló) alakult a két nyílt szótagos tendencia alapján. Lásd még tag. tahó – ‘faragatlan, ostoba (ember). Ismeretlen eredetű szó. táj – ‘a közelben fekvő földterület’: már Dorog táján jártak; ‘környék’: a tájára sem megyek, vesetáji panaszok; ‘domborzata, növényzete által jellemezhető vidék, régió’: magashegyi táj; ‘‹időpontról› körülbelül akkor’: déltájban, éjféltájt. Származékai: tájol, tájék, tájékozódik, tájékoztat, tájékozott, tájékozottság, tájékozatlan, tájékozatlanság. Ősi örökségünkhöz tartozik, valószínűleg az ugor korból: osztják tagi (‘hely’). A szabályos tá származék birtokos személyjeles alakból (tája) vette fel az alanyeseti -j végződést (akárcsak a száj). Kevésbé valószínű, hogy az előzmény a távoli rokonnyelvből, a lappból vett taiva (‘föld része, vidék’) volna. tájfun – ‘viharos forgószél Kelet-Ázsia trópusi vidékein’. Az angol typhoon kiejtés szerinti átvétele. Ennek eredete vitatott. Forrása vagy az arab túfán (‘vihar, forgószél’), vagy az azonos jelentésű portugál tufăo; lehet, hogy egyik vagy mindkettő az ógörög tüphón (‘forgószél’) folytatója; ismét más vélemény szerint a ~ a kínai t’ai fung (‘nagy szél’) szóból származik. tajga – ‘északi erdőövezet Szibériában, főleg tűlevelű fákból’. Nemzetközi szó az orosz tajga nyomán, ez a törökös nyelvekben általános dag (‘hegy’) szóval kapcsolatos. tajték – ‘habtaraj hullámon’; ‘hajszolt vagy dühös állat habzó nyála’; ‘tajtékkő, habkő’. Származékai: tajtékos, tajtékzik. Ismeretlen eredetű szó. takács – ‘szövő iparos’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák tkač, a szláv tkati (‘sző’) származéka. A magyar szó forrása a régi horvát takač forma lehetett. takar – ‘fed, borít, burkol’; ‘elfed, rejt’; ‘‹tájnyelveken› termést betakarít’: Rét gyapja lenyírve, foly a takarás (Arany). Származékai: takaró, takarás, takargat, takarózik, takarmány. Ismeretlen eredetű szócsalád. Lásd még takarék, takarít, takarodik, takaros. takarék – ‘‹régen› begyűjtött és eltett termény’; ‘félretett javak, pénz’; ‘‹ma, összetételi előtagként› takarékossággal, mérséklettel kapcsolatos’: takarékpénztár, takarékláng. Származékai: takarékos, takarékosság, takarékoskodik. A ~ a takar származéka a ‘termést betakarít, felhalmoz’ jelentés alapján, a cselekvés eredményére utaló -ék képzővel (mint keverék, kotorék). A nyelvtörténeti tények alapján az is feltehető, hogy a ~ a takarékosból vonódott el. takarít – ‘‹helyiséget, lakást› portól, szennyeződéstől megtisztít’; ‘‹régen› a betakarítást végzi’; ‘‹meg- igekötővel› nem használ fel, félretesz, felhalmoz ‹pénzt›’; ‘‹régen, halottat› eltemet’. Származékai: takarító, takarítás. A takar igéből származik műveltető, illetve mozzanatos -ít képzővel. Mai elsődleges jelentése a legkésőbbi fejlemény, a termény behordása után tisztán maradt föld képzete élhet benne. takarodik – ‘elvonul, félrevonul ‹katonai csapat›’: takarodót fújnak; ‘kotródik, elhordja magát’: takarodj innen. A takar ige származéka -odik visszaható képzővel, az alapszó ‘termést behord’ jelentése alapján. takaros – ‘csinos, rendezett külsejű’: takaros menyecske; ‘rendes, rendben tartott’: takaros házikó. A takar ige származéka -s melléknévképzővel, amely itt deverbális funkciójú (mint csavaros, szorgos). A fenti jelentés alighanem a betakarított széna gondos, tetszetős elrendezésére utal, a jól felrakott boglyára, kazalra; kevéssé valószínű, hogy a takarít állna mögötte, mivel ennek ’tisztogat’ jelentése csak későbbről adatolható, mint a ~ a fenti jelentésben.

- 351 - oldal

a

achát

tákol – ‘átabotában összeállít’; ‘toldoz-foldoz’. Származéka: tákolmány. Ismeretlen eredetű szó. takony – ‘orrváladék’. Származéka: taknyos. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még takonypóc. takonypóc – ‘taknyos kölyök’. A takony összetétele a polc népnyelvi póc alakjával. Vannak más becsmérlő összetételek is ‘valaminek tartására való’ jelentésű utótaggal: álomszuszék, boroshordó, mai szleng gennyláda. taksa – ‘megszabott díj’. – taksál: ‘felmér, felbecsül ‹értéke szerint›’. A latin taxa (‘ár, díj’), illetve a taxare, taxatum (‘felbecsül’) ige magyarosodott ejtésű alakjai (mint vox  voks). A latin ige gyakorító származék a tangere, tactum (‘érint’) igéből: ‘érintget, végigtapogat’  ‘felbecsül, megállapítja az értékét’. Lásd még tángál, tangens, taxatíve. taktika – ‘harcászat’; ‘harcmód’; ‘a kijelölt cél elérésére alkalmazandó eszközök és módszerek összessége’; ‘ügyeskedés, mesterkedés, fortély’: taktikázik. – taktikus: ‘a taktikai szabályoknak megfelelő’; ‘tervszerű, ügyes, kiszámított’: taktikus lépések; ‘ravasz, ügyeskedő (személy)’; ‘‹főnévként› a katonai taktika szakembere’. Nemzetközi szócsalád a latin tactica ars (‘az elrendezés mestersége’) önállósult első eleméből. Ennek előzménye a görög taktiké a tasszó, tkp. tak-szó (‘elrendez, felállít, kijelöl’) igéből. Lásd még szintaxis. taktilis – ‘a tapintással kapcsolatos, érintési’. A latin tactilis alak átvétele a tangere, tactum (‘érint’) ige nyomán. Lásd még tangens, taksál, taktus, taxatíve. taktus – ‘ütem’. A német Takt (‘ütem’) átvétele. Ennek közvetlen forrása a francia tact (‘érintés, érzék, tapintat’), a latin tactus (‘érintés, hatás, befolyás’) folytatója a tangere, tactum (‘érint’) igéből. A ma általános jelentés a 16. századtól alakult ki: ‘érzék a ritmushoz’  ‘a ritmust jelző ütés’  ‘egy ütésre eső zenei egység’. tál – ‘nagyobb méretű, széles, lapos fenekű edény’: levesestál, mosdótál; ‘fogás étkezésnél’: egytálétel. Származékai: tálas, tálal, tálalás, tálaló. Ősi örökség az ugor korból: vogul tul (‘teknőszerű fatál’). Ez valószínűleg iráni eredetű az ugor alapnyelvben: perzsa tál (‘tál, tányér’). talaj – ‘a földkéreg felszíni része’; köves talaj; ‘megművelendő föld’: kövér, savas, humuszos, szikes talaj. Származéka: talajtalan. Kora nyelvújítási szóalkotás, a talp és alj megcsonkított összetétele: talpalj  talalj  talaly  talaj; valószínűleg Barczafalvi Szabó Dávid leleménye. talál – ‘rábukkan, lel ‹keresés során vagy anélkül›’; ‘valamilyen állapotban lel’: jó színben talállak; ‘eldobott tárggyal, kilőtt lövedékkel célt ér’: szügyön találta a szarvast; ‘‹lövés, célzás› célba üt’: két lövése talált, találó észrevétel; ‘‹kép, leírás› ráillik, egyezik’; ‘‹valamilyennek› ítél, vél’: nem találom célszerűnek ezt a megoldást. Származékai: találó, találós, találat, találgat, találkozik, találkozás, találkozó, találmány, találékony, találomra, találka. A ~ tal- alapszavát -l gyakorító képző egészíti ki (mint dobál, metél). Az alapszó ősi örökségünk az uráli korból: cseremisz tolam, finn tulla, észt tulema, szamojéd tuam (‘jön, érkezik’). A ‘jön, megy’ és ‘talál’ jelentések más nyelvekben is kapcsolatosak: latin venire  invenire, orosz idtji  najtji; mi több, a magyar rájön szónak is van ‘kitalál’ jelentése. Lásd még talán, talány. talán – ‘esetleg; lehetséges, hogy…’. Eredetibb talám alakja a talál ige találom alakjából vonódott össze. Fenti értelme tagmondatok határán alakult ki, kötőszó távollétében: úgy találom, vihar lesz  úgy talám, vihar lesz  talám vihar lesz  talán vihar lesz. Hasonlóképp alakult ki a hiszen határozószó is. A ~ tovább is rövidült, tán alakra; nyomatékos kettőzött formája a talántán. talány – ‘‹régebben› rejtvény, feladvány’; ‘titok, rejtély’. Származékai: talányos, talányosság. Nyelvújítási szóalkotás, Helmeczi Mihály leleménye. Alighanem a talál önkényesen elvont tal- tövéből alkotta a képzőként használt -ány végződéssel (mint hátrány, sétány), elsőként ‘kitalálni való dolog’ jelentésben. talapzat – ‘szobor vagy oszlop kő alépítménye, lábazata’. Nyelvújítási szóalkotás, a talp és alap szók alakjának vegyítéséből; eredetibb talap formája denominális -zat főnévképzővel egészült ki. talár – ‘hosszú, bő palást’. A német Talar átvétele, amely az olasz abito talare (‘reverenda, palást’) második eleméből való. Ennek forrása a latin vestis talaris, azaz ‘bokáig érő ruha’, második eleme ugyanis a talus (‘boka’) melléknévi származéka. Lásd még talon. tálca – ‘ételek, italok, edények fel- és lehordására való, keskeny peremű lapos tárgy’. Az olasz tazza (‘csésze, serleg’) átvétele, kezdetben ‘csésze’, illetve ‘lapos tál’ jelentéssel és az eredeti kiejtéshez közel álló táca alakban; az olasz szó forrása a perzsa tast (‘lapos tál, csészealj’) az arab tásza közvetítésével. A ~ alak l-je későn jelent meg a tál szó

beleértésével; hathatott rá a régi kicsinyítő tálcsa (‘tálacska’) szó formája is. talentum – ‘szellemi tehetség’; ‘igen tehetséges ember’; ‘‹az ókorban› nemesfémek súlyegysége, kb. 25 kg’. A latin talentum átvétele; ennek előzménye a görög talanton (‘mérleg; súlyegység’) nyomán, a talanteuó (‘lenget, mér’) igéből. Ma általános jelentése Jézus példabeszédéből való (Mt 25,14-23), amelynek tanulsága, hogy a ránk bízott nagy értéket (a Bibliában egy ezüst talentumot) kamatoztatnunk, a tehetségünket fejlesztenünk kell. talián – ‘‹régebben› olasz’. Az olasz italiano (‘itáliai’) északi tájnyelvi talian változatának átvétele; ennek i-je úgy maradhatott el, hogy hímnemű határozott névelőnek érezték, a szó többes italiani alakját ugyanis i taliani („a taliánok”) módon tagolták. A magyar szó régebben talján, tallián alakban is élt. talicska – ‘egykerekű, kézzel tolt szállítóeszköz’. Származékai: talicskás, talicskázik. Valószínűleg az ukrán telezska, telizska átvétele; ezek kicsinyítő képzős alakok a taliga szláv előzményéből, hangrendi illeszkedéssel, zsk  sk hasonulással és s  cs affrikálódással. Kevésbé valószínű, hogy a magyar taliga kicsinyítésével egy *taligcsa alak jött volna létre, s ebből hangátvetéssel a ~ forma. taliga – ‘emberi vagy állati erővel vont egyszerű, kétkerekű teherhordó jármű, kordé’. Kelet-európai vándorszó, amelynek végső forrása ismeretlen. A magyarba valószínűleg orosz telega vagy régi ukrán teliga alak jutott; a ~ forma hangrendi kiegyenlítődéssel jött létre. Lásd még talicska. talió – ‘az azonos mértékű megtorlás kezdetleges jogi elve: szemet szemért, fogat fogért’. Késő latin szó (talio) a talis (‘olyan’) névmásból; fenti értelmét a jus talionis (‘hasonló sérelemmel való megtorlás joga’) jogi kifejezésből nyerte. talizmán – ‘apró tárgy, amely a babonás hit szerint minden bajtól megóvja azt, aki magánál hordja’. Nemzetközi szó a spanyol talisman nyomán; ez az arab tilszamán (‘bűvös kép’) átvétele, amely a késő görög teleszma (‘misztérium’) szóból, a teleó (‘véghezvisz, megvalósít, felszentel’) származékából ered; bővebben lásd teleológia. talján – lásd talián tallér – ‘régi, 16-19. századi ezüstpénz’. A német Taler átvétele a l intervokális kettőződésével. A német szó a Joachimsthaler önállósult második eleme; a szó a csehországi Joachimsthal (tkp. Joachim-völgy) városnév melléknévi származéka, és az ottani ezüstbányák fémjéből vert pénzre vonódott át. A német Taler alnémet daler formája a holland közvetítésével az amerikai dollar forrása lett (lásd dollár). tallium – ‘kékesfehér színű, puha és nehéz fémes elem’. Latin nevén thallium, a görög thallosz (‘rügyező ág’) nyomán, az elemekre jellemző -ium végződéssel; az elnevezés a ~ színképének élénkzöld vonalaira utal. tallóz – lásd tarló talmi – ‘‹főnévként› aranyutánzat’; ‘csillogó, de értéktelen, hamis’: talmi ragyogás. Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi (Ady). A német Talmi átvétele, ez pedig francia eredetű. A párizsi ékszergyáros, Tallois nevével kapcsolatos, aki fél-arany (demi-or) néven állított elő tetszetős ötvözetet. A Tal(lois de)mi-or kifejezés (‘Tallois-féle félarany’) kurtításából talmi-or lett, ennek félfordításából német Talmigold, majd ennek első eleme ~ként önállósult. Választékos és irodalmi szó. talmudista – ‘a Talmud alapos ismerője’; ‘merev formákhoz ragaszkodó, betűrágó, szőrszálhasogató (személy)’. A héber Talmud (‘tanítás’) a talmíd (‘tudós’) alakpárja a lámad (‘tanul’) ige nyomán; a név a judaizmus tanainak legteljesebb összefoglalását nyújtó gyűjteményé, amely a zsidóság szent könyvének számít. A ~ mai, elítélő értelme onnan ered, hogy a Talmudban lelhetők a mózesi törvények igen aprólékos magyarázatai is. talon – ‘kártyában az osztás után megmaradt, a játékban részt nem vevő lapok együttese’; ‘értékpapíron szelvényutalvány’. A francia talon (‘sarok, sarkantyú, kenyérmaradék, maradék kártya’) átvétele; előzménye a késő latin talo, talonis (‘sarok’), a talus (‘boka’) nagyító képzős származéka. talp – ‘a lábfej alsó felülete’; ‘lábbeli, zokni, harisnya alja’; ‘tárgy alul kiszélesedő része’: talpas pohár. Származékai: talpas, talpal, talpaló, talpalat, taplalatnyi, talpig. Bizonytalan eredetű szó. Lehet a középfelnémet talpe (‘mancs, állati láb’) szóból eredeztetni, a jelentés fejlődése és a hangtani szempontok nem mondanának ellene, ám az emberi testrészek neve minden esetben nyelvünk ősibb rétegeiből származnak. Lásd még talapzat. táltos – ‘sámán, természetfölötti képességű ember ‹a magyar ősvallásban›; ‘csodás képességekkel bíró mesebeli (ló)’. Származéka: (meg)táltosodik.

- 352 - oldal

a

achát

A ~ tált- alapszava ősi örökség az ugor korból: vogul túlt (‘könnyűszerrel’), osztják tolten (‘varázserővel’), tolt (‘láz’). A magyar szó denominális -s képzővel alakult, eredeti jelentése ‘varázserővel bíró’ lehetett. tályog – ‘kiütés, gennyes kelés’. A szó korai előfordulásaiban gyakori tarjag alak révén két különféle származású szó vegyülésére gondolhatunk. Az egyik szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén talog, szlovák taloh (‘üledék, seprő’), s ez a jelentés a kelés gennyes, szennyező voltával könnyen összekapcsolható. A másik a tarka szó tar töve, ez a gyulladások és kiütések élénk színével lehet kapcsolatban. A ~ alak a szláv előzmény megfelelőjének tetszik az l palatalizációjával. támad – ‘hirtelen keletkezik’: nagy riadalom támadt; ‘felkel’: naptámadatkor, holtak feltámadása; ‘ellenségként lép fel’: hajnalban támadtak a törökre; ‘indulatosan kikel ‹valaki ellen›’: hevesen támadta az elnökség döntését. Származékok és kapcsolt szavak: támadat, támadás, támadó, támaszt, támaszték, támaszkodik, támogat, támogatás, támasz. A szócsalád igei tám- alapszavának eredetét nem ismerjük, bár bizonyára ősi szókincsünkhöz tartozik; rokonsága (a tám- – táptőváltozatokat feltételezve) a támla, támolyog, tántorodik, tápászkodik, táplál szavakat is magában foglalja. Eredeti értelme ‘felemelkedik’ lehetett, ebből levezethető a ‘felkel valaki ellen’, illetve a ‘felemelkedve megtámogat, alátámaszt’ jelentéskör is. tamarind – ‘indiai datolyafa’. Vándorszó, az európai nyelvekben a spanyol tamarindo terjesztette el. Forrása az arab tamr hind (‘indiai datolya’) kifejezés; második eleme perzsa (Hind a.m. ‘India’), és az Indus folyó szanszkrit Szindhu nevéből ered. Lásd még tamariszkusz. tamariszkusz – ‘rózsaszín vagy fehér virágú mediterrán cserje’. Latin szó (tamariscus), talán az arab tamr (‘datolya’) származéka; lásd tamarind. tamás – ‘hitetlenkedő’: Ne hidd, hogy a sas néz a napba, / Tamás voltam, s leszek is, abba (Arany). Származéka: tamáskodik. A bibliai Tamás apostol nevéből, aki nem hitt Jézus feltámadásában, amíg testi valójában nem találkozott vele (Jn 20,24): hitetlen Tamás. A név a görög Thómasz közvetítésével az arám tómá (‘iker’) szóra vezethető vissza, az apostol ugyanis ‘kettős’ volt, egy ikerpár egyik tagja. tambur – ‘dob’; ‘kupoladob’; ‘‹régen› dobos’: tamburmajor (‘katonazenekart vezénylő altiszt’). – tambura: ‘hosszú nyakú, lantszerű pengető hangszer’: Tamburás öreg úr (Arany versének címe). – tamburin: ‘magas, keskeny dob, csörgődob’. Nemzetközi szócsalád a francia tambour (‘dob’) előzménye, az arab tambúr (‘lantfajta, hathúros hangszer; dob’) nyomán, amely talán hangutánzó eredetű; a tambura a szerb-horváton át került nyelvünkbe az arabból. Lásd még taburett, zongora. támla – ‘bútornak a hát vagy a fej megtámasztására való eleme’: széktámla. Nyelvújítási szó, Jósika Miklós leleménye; a támaszt igéből kikövetkeztetett tám- tőhöz a szemle, számla szavak képzőjét illesztette. támolyog – ‘szédüléstől, kábaságtól bizonytalanul, dülöngélve jár’. A támad igének támogat származékából elvont támo- tőből gyakorító -l és -g képzőegyüttessel jött létre, a tévelyeg s néhány hasonló szó mintájára. Lásd még tántorodik. tampon – ‘gézből vagy vattából való dugasz vérzés csillapítására, menstruációs vérzés felfogására’. A francia tampon átvétele; ez nazalizált alak a tapon (‘dugó’) mellett, a taper (‘bedug, elállít’) igéből, amely germán eredetű: holland tap, alnémet tappe (‘dugó’). tamtam – ‘kelet-ázsiai, gongszerű ütőhangszer’; ‘afrikai népek hosszúkás fadobja’; ‘felhajtás, hírverés’: nagy tamtamot csapnak körülötte, veri a tamtamot. Nemzetközi szó az angol tom-tom, tam-tam (‘ázsiai dob’) nyomán; ez a hangutánzó hindi tamtam átvétele. tán – lásd talán tan – lásd tanít tanács – ‘tapasztaltabb egyén segítő szándékú javaslata’; ‘tanácskozó testület’; ‘területi közigazgatási szerv ‹1950-1990 között›’: városi tanács. Származékai: tanácsol, tanácsos, tanácsnok, tanácskozik, tanácskozás, tanácstalan. Feltehetőleg a tanít ige tan- tövének származéka, olyan deverbális képzés, mint a forgács a forgat igéből. Lásd még tanakodik tanagra – ‘ókori kecses agyagszobrocska’. Előállításuk helyéről, a görög Tanagra város nevéből. tanakodik – ‘latolgat, töpreng ‹magában vagy másokkal›’. A tanít ige tan- tövének származéka kölcsönösséget kifejező -kodik képzővel (mint pl. tusakodik). Lásd még tanács. tanatológia – ‘a halállal és annak okaival foglalkozó orvostudományi ág’. – tanatofóbia: ‘(betegesen felfokozott) halálfélelem’. Orvosi szakszavak a görög thanatosz (‘halál’) nyomán, a thnészkó (‘meghal’) igéből; második elemük forrása a logosz (‘vélemény, tanulmány’), illetve phobosz (‘rettegés’). tánc – ‘zene ütemére végzett ritmusos mozgás’; ‘ennek zenéje’:

Brahms magyar táncai. Származékai: táncos, táncol, táncoltat. A német Tanz átvétele; forrása az ófrancia dans, amely germán eredetű, de előzménye körül sok a vita; feltehetőleg egy ‘rángat, vonszol’ vagy ‘ide-oda mozog’ jelentésű frank vagy ófelnémet ige áll a háttérben. tandem – ‘kerékpár két egymás mögötti üléssel és pedállal’; ‘hasonlóképp kapcsolt gépek, gépelemek együttese’. Az angol tandem átvétele, [tendem] ejtéssel is. Ez a latin tandem (‘végül, végre, valahára’) szóval azonos, és eredetileg két egymás mögé befogott lovat jelentett. Ez egyetemi körökből eredt tréfás névadás, mivel a latin szó angol fordítása, at length azt is jelenti; ‘hosszában, egymás után’. tángál – ‘üt, ver’. Az azonos jelentésű hazai latin tangere származéka a klasszikus latin tangere (‘érint’) nyomán, amely egyebek közt tangens szavunk előzménye. Lásd még tangens, taksa. tangens – ‘derékszögű háromszögben a szöggel szembeni és a szög melletti befogó aránya’; ‘‹régen› érintő’. – tangenciális: ‘érintőleges’. Tudományos szakszavak a latin tangere (‘érint’) folyamatos melléknévi igeneve, a tangens, tangentis nyomán. Lásd még taksál, taktilis, taktus, tángál, taxatíve. tangó – ‘lassú, kétnegyedes ütemű társastánc’; ‘ennek eredetije, argentin néptánc’. Spanyol szó (tango) az argentin négerek nyelvéből, talán kongói eredetű. tanít – ‘ismeretet, tudást közöl’; ‘készséget alakít ki ‹valakiben›’: vívni tanítja. Származékok és kapcsolt szavak: tanítás, tanító, tanítvány, taníttat, tanítgat, tanul, tanulás, tanuló, tanulatlan, tanulság, tanulságos, tanulgat, tanulmány, tanulmányi, tanulmányoz, tanulmányozás, tan, tanoda, tanonc, tanár, tanárság, tanári. A szócsalád tan- alapszava ősi örökség az uráli korból: zürjén tun (‘látnok’), votják tunadamsz (‘tanul’), szamojéd tanandang (‘megtanul’). A tan nyelvújításkori elvonás, főleg utótagként eleven (számtan, mértan, orvostan stb.). Ugyancsak a nyelvújítás korában képezték a tanoda, tanonc, tanár szavakat. Lásd még tanács, tanakodik. tank – ‘folyadékok szállítására való tartály’; ‘üzemanyagtartály’; ‘harckocsi’. Nemzetközi szó az angol tank nyomán, amelynek forrása a portugál tanque; ez rövidebb forma a spanyol estanque (‘víztartály’) főnévből, amely a latin stagnum (‘tó, állóvíz’) szóra megy vissza. A ‘harckocsi’ jelentés az I. világháború idejéről való, a britek ugyanis a ~ szót fedőnévként használták az első harckocsi előállításakor. Lásd még stagnál. tannin – ‘csersav’. Vegyi szakszó a kelta (breton) tann (‘tölgyfa, csertölgy’) szó francia tan (‘tölgykéregből őrölt cserzőanyag’) származéka nyomán, a vegyületeknél gyakori -in végződéssel (mint anilin, kinin). tantál – ‘szürke, kemény fémes elem’. A német Tantal átvétele, latinul tantalium; ezt a nevet a görög Tantalosz királyról kapta, aki ravaszul kijátszotta az érte küldött Thanatoszt, a halál istenét, s egy ízben még az alvilágból is sikerült visszakerülnie. A névadás alapja, hogy a ~ vegyületei oldhatatlanok, azaz „ellenállnak a megsemmisülésnek”. Lásd még tantaluszi. tantaluszi – ‘a kéznyújtásnyira lévő, és mégis elérhetetlen dolgok után érzett ‹reménytelen vágyódás›’: tantaluszi kínok. A mondabeli Tantalosz görög király nevéből, aki iszonyú vétkeiért azzal bűnhődött az alvilágban, hogy noha nyakig vízben ült, a víz rögtön eltűnt előle, amint gyötrő szomját csillapítani akarta. Lásd még tantál. tanti – ‘nagynéni’. A német Tante átvétele, ez meg a francia tante szóé. Forrása a latin amita (‘apai nagynéni’); az ófranciában ante lett (innen az angol aunt), majd a gyermeknyelvben játékos ante  tante változáson esett át. tantiém – ‘előadás bevételéből a szerzőnek fizetett jogdíj’; ‘részvénytársaság vezetőségi tagjainak osztaléka a profitból’. Francia szó (tantičme), tkp. ‘annyiadrész’, a tant (‘annyi’) névmásból, a latin tantus származékából, a sor- és törtszámnevek -ičme végződésével (pl. troisičme ‘harmadik, harmad’). Lásd még tantusz. tántorodik – ‘‹főleg meg- igekötővel› hirtelen egyensúlyát veszti; meging ‹átvitt értelemben is›’. Származékok és kapcsolt szavak: tántorodás, tántorog, tántorít, tántoríthatatlan. A támad ige támaszt, támaszkodik származékaiból elvont tám- tő bonyolult származéka. A tántor- elem mozzanatos -t és gyakorító -r képzőt tartalmaz. Akárcsak a támolyog, eredetileg ‘ingadozva, ideoda támaszkodva vagy támaszt keresve megy’ jelentésű lehetett. Lásd még tápászkodik. tantusz – ‘pénzt helyettesítő, meghatározott értékű érme’. A bajor-osztrák tantus (‘játékpénz, zseton’) átvétele; ennek előzménye a spanyol tanto (‘zseton’) többes tantos alakja, végső

- 353 - oldal

a

achát

soron a latin tantus (‘annyi’) után. Lásd még tantiém. tanú – ‘valamiről személyes élményei alapján, hitelt érdemlően beszámolni képes ember’: a vád tanúja; ‘hivatalos cselekményt hitelesítő személy’: házassági tanú; ‘tárgy, építmény, amely múlt események emlékét őrzi’: nagy idők tanúja volt ez a ház. Származékai: tanúság, tanúsít, tanúskodik, tanúsítvány. Ótörök eredetű szó: ujgur, csagatáj, kun tanuk, oszmán tanik (‘tanú’). A magyarba egy ótörök *tanug alak kerülhetett, ennek szabályos folytatója a ~. tanya – ‘falutól távolabb eső, néhány lakóházból és gazdasági épületből álló kis mezőgazdasági település’; ‘pásztorok szállása’; ‘hely, ahol egyesek össze szoktak gyűlni’: a kocsma afféle művésztanya volt; ‘vadállatok búvóhelye’: farkastanya. Származékai: tanyás, tanyázik, tanyasi. Szláv eredetű szó: szlovén tonja (‘mély víz, mocsár’), szlovák toňa (‘csendes mély víz a folyóban’), ukrán, orosz tonja (‘az a hely, ahol a halászhálót kivetik’). Az átadó nyelv bizonytalan. A magyar szó legkorábbi példái (a 15. századig) a fenti jelentéskörben mozognak; a ma általános jelentés ‘halászó hely’  ‘halászok szállása’  ‘szállás’ vonalon fejlődhetett ki. tányér – ‘kerek, széles peremű edény, amelyből asztalnál eszünk’: lapos tányér, mélytányér. Olasz eredetű szó: északolasz taijer (‘fatányér’), az irodalmi olasz tagliere (‘vágódeszka’) megfelelője a tagliare (‘vág’) igéből. Az előzményből kikövetkeztethető magyar *tályér szóban ly  ny változás történt, mint a harkály, vőfély, naspolya tájnyelvi harkány, vőfény, lasponya változataiban. táp – lásd táplál tapad – lásd tapasz tapasz – ‘‹régen› vályogház vakolására való törekes sár’; ‘sebet lezáró, tapadós csík’. Származékok és kapcsolt szavak: tapaszol, tapaszt, tapasztás, tapad, tapadós. A hangutánzó eredetű szócsalád tap- alapszava finnugor eredetű is lehet: mordvin tapan (‘üt, ver’), finn tappaa (‘leüt’); a sárral való tapasztás a sárcsomó odacsapásával jár, s a fenti igék, akárcsak a magyar szó is, ezt a hangot imitálják. Ebből a körből való a tapos, tapsol, topog, toppant is. Más nézet szerint a ~ forrása a lapp toappa (‘elkap’), ám az egyetlen és távolról rokon szó, valamint a jelentésbeli eltérés ezt az összevetést bizonytalanná teszi. Lásd még tapasztal, tapogat. tápászkodik – ‘‹fektéből, ültéből› nehézkesen talpra állni igyekszik’. A támad szócsaládjába tartozó támaszkodik alakváltozata lehet; az ilyen felálláshoz kézzel támaszkodás szükséges. A tőbeli tám-  táp- változás nem áll magában, ilyen a tömör és töpör(ödik) viszonya is. tapasztal – ‘élményei alapján megismer’. Származékai: tapasztalás, tapasztalat, tapasztalt, tapasztalatlan. A tapasz főnév igei tapaszt származékából való szó gyakorító -l képzővel. Eredeti jelentése ‘megérint, megtapint’ volt. Lásd még tapogat. tapéta – ‘fal belső burkolására való mintás papír, régebben szövet, selyem’. A német Tapete átvétele; forrása a középkori latin tapeta (‘szőnyeg, takaró’) a klasszikus latin tapes, tapetis, végső soron a görög tapész, tapétosz (‘szőnyeg, takaró’) nyomán. A legújabb korban ‘faliszőnyeg’  ‘falburkoló mintás anyag’ jelentésváltozás zajlott le. táplál – ‘élelemmel ellát, etet’; ‘hasznos táplálékul szolgál’: a tej táplál; ‘a fenntartáshoz szükséges anyaggal ellát’: táplálja a tüzet; ‘éltet’: Az az egy reménység táplál ezután is (Népdal). Származékok és kapcsolt szavak: táplálék, tápláló, táplálkozik, táp, tápos. A szócsalád igei táp- alapszava bizonytalan eredetű. Talán a támad ige tám- tövének alakváltozata (lásd tápászkodik), amelyhez -lál képző járult; csupán az a gond, hogy ez a képző főnevekhez illik: gyomlál, számlál. A táp elvont alak, s elsődlegesen átvitt értelemben volt használatos: tápot ad a gyanúnak. Összetételi előtagként is kedvelt: tápérték, tápcsatorna, táppénz, tápszer; ‘takarmányanyag’ értelemben való használata (pl. csirketáp) új keletű. tapló – ‘fa oldalán növő, szivacsos anyagú gomba’; ‘ennek régen tűzgyújtásra használt darabja’. Bizonytalan eredetű szó; esetleges török (balkár) tapluk, illetve vogul tápleh előzménye különböző okokból problematikus. tapod – lásd tapos tapogat – ‘ujjaival ismételten s több helyen érint’. Származékok és kapcsolt szavak: tapogatás, tapogatózik, tapint, tapintás, tapintat, tapintatos, tapintatlan, tapintatlanság. Hangutánzó eredetű szócsalád a tapaszt, tapad igék (lásd tapasz) családjából, ezek alapszavának gyakorító, illetve (a tapint esetében) mozzanatos képzései. Az alapige ‘kézzel odaüt, koppint’ jelentése él itt tovább. A tapintat a nyelvújítás korában kapta mai jelentéskörét a német Takt mintájára, amely a latin tangere, tactum (‘érint’) ige tactus (‘érintés, tapintás’) származékának a folytatója.

tapos – ‘lábával ránehezedve nyom’; ‘tipor’; ‘‹mai szleng› törtet’. Származékai: taposás, taposó. Van tapod alakja is. Hangutánzó eredetű szó a tapsol, teper, tipeg, tipor, toboroz, tobzódik, topán, topog, toporzékol népes családjából; a lépésnek, illetve a láb földhöz csapódásának a hangját érzékelteti. E szócsalád tap-, top- alapszava ősi uráli örökségünk része lehet: zürjén tap(edni) (‘apró léptekkel fut’), zürjén tap(irtini) (‘toporzékol’), szamojéd tapparts (‘lép, rúg’). Valószínűleg ide kapcsolódhat a tapaszt, tapint, tapogat családja (erről lásd tapasz). tapsol – ‘tenyerét összeveri ‹tetszése, jókedve jeléül›’. Származékok, kapcsolt szavak: tapsikol, taps. Hangutánzó szó; ezen a szinten összefügghet a tapasz és tapos családjával, illetve ezek feltehető rokonnyelvi előzményeivel. A hangutánzó tap- tőből a kuksol, perzsel, horzsol igékével rokon képzővel alakult ki. A taps nyelvújítási elvonás a ~ból. tar – ‘kopasz’; ‘kopár, letarolt, lombtalan’. Származéka: tarol. Ótörök vendégszó a csuvasos rétegből. A mai csuvasból nem mutatható ki megfelelője, de a hajdani ócsuvas *tar létét bizonyítja a más török nyelvekben (türkmén, ujgur, kun, tatár, nogaj) általános taz (‘kopasz’). tár1 – ‘nyit’: tárva-nyitva. Származékai: tárul, tárlat. Alighanem hangutánzó, hangfestő szó a tág, tát rokonságából, tátövéhez járuló -r képzővel (mint teper, tipor). Az is lehet, hogy maga a ~ az alapszó, a tág, tát pedig képzőcserés változatok. Ez esetben a szó ősi finnugor örökségünkhöz is tartozhat: zürjén taravni (‘szem kidülled’), cseremisz taras (‘kitár’). Lásd még tárna, tárogató. tár2 – ‘tárolásra való hely(iség)’: raktár, ruhatár, kincstár; ‘tölténytár’; ‘‹átvitt értelemben› tárház’: szótár, ismeretek tára. Származékai: tárol, táraz. Nyelvújítási elvonás a régebbi társzekér (‘nehéz terheket szállító szekér’) és főleg a tárház (‘áruk tárolóhelye’) szóösszetételekből. Ez az elem valószínűleg szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén, szlovák, orosz tovar (‘teher, súly, rakomány, áru’). A szláv nyelvekbe a törökségtől került: türk, ujgur, oszmán tavar (‘tulajdon, áru, jószág’). A magyarban lehet honfoglalás kori vagy az előtti átvétel keleti szlávból (pl. óoroszból), de valamelyik törökös nyelvből is. A v kiesésével a tőben oa  aa  á változás zajlott le. Lásd még tárca, tárnok. tára – ‘a csomagolás súlya, a bruttó és nettó súly különbsége’. Az olasz tara átvétele német közvetítéssel; forrása az arab tarh (‘levonás’). tarack1 – ‘rövid csövű tábori löveg’. A bajor-osztrák darax átvétele; ez alakváltozat az újfelnémet tarrassbüchse első eleméből. A tarrass jelentése ‘földhányás, sánc, bástya’ az ófrancia terrasse (‘földhányás, terasz’) nyomán, az ilyen ágyút ugyanis, a lövedék meredek röppályája miatt, jól lehetett használni sánc, bástya mögül való tüzelésre. Az ófrancia szó végső forrása a latin terra (‘föld’), s előzménye a mi terasz szavunknak is. A magyarban darax  taraksz, majd hangátvetéssel és affrikálódással taraksz  taraszk  tarack hangfejlődés ment végbe. tarack2 – ‘indás, nehezen irtható gyomnövény’. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát troska, bolgár troszok (‘tarack, perje’). A magyarba *troszk alak kerülhetett, amely a szóeleji mássalhangzó-torlódás feloldásával, nyíltabbá válással és affrikálódással formálódott ki: troszk  toroszk  taraszk  tarack. A szóvég alakulása olyan, mint a barack, palack, tarack1 szavakban. taraj – ‘húsos, vörös lebeny tyúkfélék fején’; ‘egyes állatok fején, hátán tüskés vagy fogazott képződmény’; ‘sisak ilyen dísze’; ‘hullám tajtékos háta’. Van taréj alakja is. Származéka: tarajos. Ismeretlen eredetű szó. Alakváltozatai a karaj, paraj szavakkal hozzák merőben formai rokonságba. tarantella – ‘háromnegyedes ütemű, gyors tempójú nápolyi tánc’. Valószínűleg a délolasz Taranto város nevéből; a régi néphit a tarantula nevű pókkal hozta kapcsolatba mondván, hogy annak csípése készti az embereket veszett ugrándozásra. A két szó közös eredetű, de nem ezen az alapon. tarantula – ‘egy mediterrán pókfajta’. Latin szó a délolasz Taranto város nevéből, amelynek környékén sok van ebből a pókból. Lásd még tarantella. tárca – ‘zsebben hordható rekeszes tartó papírpénz, okmányok számára’; ‘zsebben hordható cigaretta- vagy szivartartó lapos tok’; ‘miniszteri ügykör, minisztérium’: a külügyi tárca; ‘irodalmi igényű, olvasmányos hírlapi írás’. Nyelvújítási alkotás a tár2 főnévből az álca, mérce, tálca szavak végéről elvont, kicsinyítőnek érzett képzőfélével, a francia portefeuille (tkp. (levélhordó)) azonos német folytatójának magyarítására. A német szóból való a ‘miniszteri ügykör’ jelentés is; a ‘hírlapi írás’ értelem a francia–német Feuilleton (tkp. ‘levelecske’) megfelelője. tárcsa – ‘tengelyen forgó korong’; ‘régebbi telefonokon lyuggatott korong, amellyel a hívott fél számát lehetett ismételt forgatással jelezni: tárcsázom a számát; ‘jelzésre használt színes, nyeles korong’: tárcsás vasúti kereszteződés. Származékai: tárcsás,

- 354 - oldal

a

achát

tárcsáz, tárcsázás. A középfelnémet tartsche (‘kis kerek pajzs’) átvétele szóvégi e  a változással (mint a cérna, láda, példa) esetében. A német szó ófrancia előzménye azonos tárgy szavunkéval. tardando – ‘késleltetve, lassítva ‹adandó elő›’. Olasz zenei szakszó a tardare (‘késleltet’) igéből, illetve azonos latin előzményéből. Lásd még retardál, ritardando. taréj – lásd taraj targonca – ‘egy- vagy kétkerekű, lapos rakterű, kézzel tolt vagy húzott teherhordó eszköz’; ‘négykerekű, akkumulátoros hajtású teherhordó vagy emelő eszköz’: villás targonca. Ismeretlen eredetű szó; korai előfordulásaiban többnyire tarbonca alakot találunk. tárgy – ‘az, akire vagy amire cselekvés, tevékenység irányul’: szerelmem tárgya egy szőke leány; ‘amiről beszélgetés, vita folyik’: eltér a tárgytól; ‘az, amit művészi alkotás ábrázol, téma’: a kép, a regény tárgya; ‘ismeretkör az iskolai oktatásban’: kedvenc tárgya a fizika; ‘a „kit? mit?” kérdésre felelő mondatrész’: tárgyas ragozás; ‘objektíve létező dolog’; élettelen dolog ‹személlyel, élőlénnyel szembeállítva›’; ‘használati eszköz, dolog, holmi’: talált tárgyak osztálya. Származékai: tárgyaló, tárgyalás, tárgyas, tárgyatlan, tárgytalan, tárgyias, tárgyilagos, tárgyilagosság. Az ófrancia targe (‘pajzs, hordozható ostromfedezék’) átvétele a korabeli [tardzs] ejtés alapján; a szó germán eredetű: óizlandi targa (‘kis pajzs’). A magyar szó is sokáig ostromtetőt és pajzsot jelentett, majd céltáblát, mivel régebben ennek is használták a pajzsot nyíllövésnél és dárdavetésnél. A 18. századtól indult meg a ‘lövés célja’  ‘tevékenység, cselekvés célja’ jelentésfejlődés, amely a mai elsődleges jelentéskörhöz, s végül az elvont értelemhez vezetett. Lásd még tárcsa. tarhonya – ‘apró golyók formájára gyúrt száraz tészta’. Az oszmán-török tarhana (‘aludttej és liszt keverékéből gyúrt golyócskák’) átvétele, melynek forrása a perzsa tarháne (‘sajt’). tarifa – ‘díjszabás, díjtétel’. Nemzetközi szó a spanyol tarifa (‘árlista, árszabás’) nyomán, amely az arab taríf (‘tájékoztatás’) átvétele az arafa (‘tud’) ige nyomán. A magyarba az olasz tariffa révén jutott, részben a német Tarif közvetítésével. tarisznya – ‘vállra akasztható, lehajtható fedelű vászon táska’. Kelet-Európában elterjedt vándorszó, amely a bizánci görög taisztron (‘lovak zabos tarisznyája’) többes taisztra alakjának, valamint a középkori latin canistrum (‘fonott kosár’) szóénak a keveredéséből állt elő. A korai tanisztra alakból a mássalhangzótorlódást okozó t kivetésével és n–r  r–n hangátvetéssel jött létre a tariszna forma, amelyben az n palatalizálódott. tarja – ‘a lapocka feletti hús’: sertéstarja. A tar- tő azonos a tarkó alapszavával, s itt birtokos személyjelet visel: a disznó tarja. tarjagos – lásd tályog tarka – ‘sokszínű, különféle színekből összetett’; ‘változatos, különféle elemekből álló’: tarka zenés műsor. Származékai: tarkaság, tarkít, tarkul, tarkállik. Bizonytalan eredetű szó, tar alapszava talán ótörök jövevény: türk targil (‘fehér-fekete sávos hátú állat’), kazár tarlan (‘vörös, sárga és fekete foltos fehér’). A magyar szó -ka kicsinyítő képzővel alakult ki, ami nem ritka a színek megnevezésében, lásd fakó, szőke, szürke. tarkó – ‘a fejnek a nyakba átmenő hátsó része’. Kicsinyített képzés egy tar alapszóból, amely finnugor eredetű: finn turja, észt turi (‘nyakszirt’). Lásd még tarja. tárkony – ‘az ürömmel rokon fűszernövény’. Valószínűleg a középkori latin tarcon átvétele a szóvég palatalizációjával. Európa keleti felében elterjedt vándorszó, az oszmán-török targun közvetítésével az arab tarhúnig vezethető vissza; végső forrása tisztázatlan. tarló – ‘learatott gabonaföld a szárak torzsával’. Származékai: tarlóz, tallóz. Ótörök eredetű szó: kun tarlov, csagatáj tarlag, oszmán tarla (‘szántóföld’). Ez volt a magyar szó legkorábbi jelentése is; mai értelme nyilván a tarol (lásd tar) jelentésének beszűrődése révén szilárdult meg. A tallóz (‘tarlóról elhullott kalászokat gyűjtöget’) hasonulásos forma, amely ma főképp átvitt értelemben használatos: régi könyvekben tallóz (‘elszórt ismeretanyagot szed össze’). tárna – ‘bánya föld alatti vízszintes vágata’. Nyelvújítási szóalkotás, a tár1 igéből -na végződéssel, amelyet önkényesen vontak el az akna főnévből. tárnics – ‘élénk kék virágú növény, encián’. Ismeretlen eredetű szó. tárnok – ‘a királyi kincstár felügyelője ‹a középkori Magyarországon›’. 2 A tár főnévből ered, annak ‘áru, vagyon’ jelentése alapján, a szláv eredetű -nok képzővel (lásd bajnok). Vagy száz évig tavarnik formában élt, de a szláv szó szláv mintájú képzése mindenképp a mi nyelvünkben ment végbe, mert a lehetséges átadó nyelvek

egyikéből sem mutatható ki ilyen szó ilyen jelentésben. tárogató – ‘régi magyar fafúvós hangszer’. Főnévként önállósult szó a régi tárogató síp szókapcsolat első eleméből. Ez talán a tár1 gyakorító formájának igenévi alakja ‘nyitogató’ értelemben, s a lyukak ujjal való nyitására, zárására értendő; csak az a gond, hogy a tárogat ige ilyen értelemben csak igen késői időből mutatható ki. Más magyarázat szerint a szó töve egy hangutánzó tár ige volna, amelynek rokonai más nyelvekből kimutathatók: szorb tarakawa (‘vadászkürt, oboa’), francia régi tarot (‘fagott’), latin taratantara (‘a trombita hangjának utánzása’). tarokk – ‘különleges kártyalapokkal játszott, négyszemélyes kártyajáték’; ‘ebben az ütőlapok valamelyike’. A német Tarock átvétele, forrása a tisztázatlan eredetű olasz tarocco. társ – ‘velünk együtt élő, dolgozó, utazó személy’: házastárs, munkatárs, útitárs; ‘üzlettárs’: Richter és Társa Rt. Származékai: társas, társaság, társít, társítás, társalog, társalgó, társalgás, társalkodik, társalkodó(nő), társalkodás, társul, társulás, társulat, társulati, társadalom, társadalmi, társadalmasít. Valószínűleg szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák tovariš. A magyar szóban az intervokális v kiesett (mint tár2), majd toldalékos alakok előtt, a két nyílt szótagos tendencia jegyében, az i is: tárisa  társa  társ. tarsoly – ‘vállra vethető lapos bőrtáska’. A német Tasche (‘zseb, táska’) bajor-osztrák kicsinyítő taschel alakjának átvétele hangrendi illeszkedéssel, ss  rs elhasonulással (mint a farsang szóban), majd a szóvég palatalizációjával: taschel  tassol  tarsol  tarsoly. Lásd még táska. tart – ‘fog, hogy le ne essen, fel ne dőljön, el ne fusson’; ‘valamilyen állapotban megőriz’: tartsátok szárazon a puskaport; ‘‹állatokat› gondoz, tenyészt’: tyúkokat, teheneket tart, állattartás; ‘‹valamilyen tevékenységet› végez’: előadást tart; ‘‹valamennyi ideig› folyik, elhúzódik’: öt napja tart a sztrájk; ‘vél, gondol, ítél’: ezt a megoldást tartanám jónak; ‘valamely irányban megy’: a rendőrök felénk tartottak; ‘nem fogy el’: eddig tartott a türelmem. Származékai: tartó, tartás, tartam, tartalék, tartalékos, tartalékol, tartós, tartósít, tartósító, tartósítás, tartható, tarthatatlan. Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi finnugor örökség: finn, vót tarttua (‘fog, megragad’); a kevés és távoli rokonnyelvből való példa nem eléggé meggyőző. Jelentésárnyalatainak és származékainak gazdagsága mindenesetre arra vall, hogy nyelvünknek régi eleme. Lásd még tartalom, tartály, tartomány, tartozik, tartóztat. tartalom – ‘valamiben benne lévő anyag vagy dolgok összessége’: a csomag tartalma; ‘írásmű, beszéd foglalata, lényege’; ‘tartalomjegyzék’. Származékai: tartalmaz, tartalmas, tartalmatlan. A tart ige származéka deverbális -alom képzővel (mint pl. fogalom). tartály – ‘tartóedény ‹főleg folyadékok, gázok számára›’: gáztartály, benzintartály. A tart ige nyelvújítási származéka deverbális -ály képzővel (mint pl. aggály). tartán – ‘skótkockás mintájú ruhaszövet, gyapjútakaró’; ‘e minta sajátos színösszeállítása, amely az egyes skót klánok azonosítására alkalmas’; ‘‹újabban› futó- és ugrópályák borítására használatos rugalmas műanyag’. Angol szó, eredete tisztázatlan. tartár – ‘majonéz alapú mártás’: tartármártás. A francia sauce tartare (‘tatár mártás’) átvétele. A tatárok tartar megnevezése sok európai nyelvben onnan ered, hogy a pusztító hadaik keltette rettegés folytán a pokolból szabadult démonoknak tartották őket a középkorban, s így nevüket az ógörög mondák poklával, a Tartaroszszal kapcsolták össze. tartomány – ‘önálló történelmi múlttal s némi önkormányzattal bíró (meghódított) országrész’: Hadd látom, úgymond, menynyit ér / A welszi tartomány (Arany); ‘szerzetesrendnek egy vagy több országra kiterjedő szervezeti egysége’: tartományfőnök. A tart ige származéka deverbális -omány főnévképzővel. tartozik – ‘valamely közösséggel állandó kapcsolata van’: a családhoz tartozik; ‘a hatáskörébe vág’: ez nem tartozik rád; ‘fizetési kötelezettsége van ‹valakivel szemben›’: fűnek-fának tartozik; ‘köteles’: tartozik fölkeresni az adóügyi előadót. Származékai: tartozék, tartozás. A tart ige származéka ennek ‘valamerre tart’ jelentése alapján, a gyakorító, bár itt inkább a huzamosságot kifejező -z képzővel. A fenti két utolsó jelentésben inkább a ‘visszatart’ értelem él: az adósság, illetve kötelezettség a követelőhöz köti, mintegy „hozzá tartozóvá” teszi az embert. tartóztat – ‘marasztal’; ‘visszafog’: tartóztatja magát, haragját. Kapcsolt szavak: tartózkodik, tartózkodó, tartózkodás. A szócsalád alapja a tart ige gyakorító tartóz- formájából alakult ki műveltető -tat, illetve visszaható -kodik képzőegyüttessel. tasak – ‘zacskó- vagy táskaszerű tartó’. Származékai: tasakos, tasakol. A táska eredetibb taska alakjából keletkezett; olyan változatot képez vele, mint a csutkával a csutak.

- 355 - oldal

a

achát

tasizmus – ‘alaktalan, fröcskölt színfoltokkal dolgozó absztrakt festészeti irányzat’. Művészeti szakszó a tisztázatlan eredetű francia tache (‘folt’) nyomán, görögös képzővel; lásd izmus. táska – ‘kisebb tárgyak hordozására való, bőr vagy szövet tárgy fogóval vagy fülekkel’: sporttáska, aktatáska; ‘hajtogatott tésztából készült töltött sütemény’: túrós táska; ‘‹előtagként› hordozható’: táskarádió, táskaírógép. Az olasz tasca (‘zseb’) átvétele régebbi ‘zsák, táska’ jelentése alapján; forrása a német Tasche (‘zseb’) ófelnémet tasca (‘táska’) előzménye, amely talán a latin taxare (‘felbecsül’) tövéből jött létre hangátvetéssel, így rokona taksál szavunknak is. Lásd még tarsoly, tasak. tasli – ‘pofon’. A bajor-osztrák taschl átvétele; ez egy tájnyelvi, hangutánzó tasch (‘csattanós ütés’) kicsinyített származéka. Bizalmas nyelvi szó. taszít – ‘lök, erőteljesen (el)tol’; ‘visszatetszést kelt, ellenszenves’: egész lénye taszít. Származékok és kapcsolt szavak: taszító, taszítás, taszigál. A tosz ige tasz- tőváltozatából ered műveltető, illetve gyakorító képzőkkel. Lásd még tuszkol. tat – ‘hajó fara’: tatfedélzet. Ősi örökség az uráli korból: vogul toht, osztják togat (‘csónak keresztléce’). A magyarban ‘ülésdeszka’  ‘hátsó ülődeszka’  ‘csónak fara’ jelentésfejlődés zajlott le. tát – ‘nagyra nyit ‹főleg szájat›’: szájtáti. Származékai: tátog, tátong, tátogat, tátika. Hangutánzó eredetű szó lehet, a szájtátást kísérő hang érzékeltetésére (mint más vonalon az áhít és rokonsága), akárcsak a tár1 és tág szavak. tata – ‘(nagy)papa’; ‘öreg ember ‹leereszkedő megszólításként is›’. Gyermeknyelvi szó, akárcsak a baba, mama, papa, és sok nyelvben azonos vagy hasonló alakú: latin, görög, szerb-horvát, orosz tata, román tată (‘apa, papa’). tatár – ‘a mongol, illetve türk törzsekből alakult 13-14. századi birodalom elnevezése’: tatárjárás: ‘egy kipcsakkal rokon törökös nép tagja, nyelve’: krími tatár; ‘e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. Mongol eredetű szó, tkp. dadogót jelent; ilyen megnevezés gyakori az „érthetetlen nyelvet beszélő” idegen népre, lásd barbár, német. tataroz – ‘rendbe hoz, kijavít, felújít ‹épületet›’: sortatarozás. Ismeretlen eredetű szó. tauglich – ‘alkalmas ‹katonai szolgálatra›’. Német szó régi katonai nyelvünkben, a taugen (‘alkalmas, képes, használható ‹valamire›’) ige származéka. tautológia – ‘szótöbblet, a tartalom megjelölése két azonos jelentésű szóval’: tényleg valóban, tipikusan jellegzetes. – tautologikus: ‘szótöbbletet tartalmazó’: tautologikus szóösszetétel (pl. szóbeszéd, perpatvar). Görög szó, tkp. ‘ismétlés’, elemei szerint ‘ugyanazt mondás’: tauto (‘ugyanaz’) és legomai (‘beszél’). táv – ‘megteendő út gyorsasági versenyen’: rövid távon fut; ‘elemek, alkatrészek egymás közti távolsága’: távköz; ‘‹összetételek előtagjaként› távolba ható; nagyobb megteendő úttal kapcsolatos; távolról’: távbeszélő, távíró, távközlés; távúszás, távfutás, távgyaloglás; távfűtés, távirányítás, távvezérlés. Származékai: távlat, távlati, távlatos. Nyelvújítási eredetű szócsalád, a távol szótőnek vélt táv- elemét önállósítja. A táv- előtagú összetételek a görög tele-, illetve német Fern- előtagú idegen szavak tükörfordításos magyarítására születtek, pl. tele|gráf (‘táv|író’), Fern|rohr (‘táv|cső’). tavaly – ‘az elmúlt évben’. Származéka: tavalyi. A távol szó alakváltozata, amely igen régen, bizonyára az ősmagyar korban elkülönült ‘időben távol, régen’ jelentésével; a szóvég palatalizálódott. tavasz – ‘a tél és nyár közötti évszak’. A szó tav- alapeleme ősi örökség a finnugor korból: vogul toj-, osztják tava (‘tavasz’), finn touko (‘vetésidő’). A finnugor alapszó is bizonyára a vetéssel volt kapcsolatos. A ~ denominális -sz névszóképzője ugyanaz, mint a ravasz, illetve zöngésült változatban az igaz, száraz szavakban. taverna – ‘olasz kiskocsma, kifőzés’; ‘étterem, éjszakai szórakozóhely’. Olasz szó, a latin taberna (‘bódé, műhely, csapszék’) folytatója; az utóbbi a tabula (‘deszka, tábla, asztal’) szóval kapcsolatos. Lásd még tabernákulum, tivornya. távol – ‘messze, messzire’; tőlünk távol, távol került tőlünk; ‘nem jelen‹lévő›’: távollét; ‘‹főnévként› messzeség’: a távolban vitorla tűnt fel. Megszilárdult ragos alakulat; egy távolra mutató ősi *tanévmástőből lett -l ablativusi képzővel, akárcsak a túl. A szó belsejében talán egy további rag, a lativusi -i járult a tőhöz, s az így előállt tá-ol szótagok között a v mint hiátustöltő jelent meg; az is lehet viszont, hogy a v egy ősi, uráli m névmásképző maradványa m  b  v átalakulás révén. Az eredeti ablativusi jelentés (‘amonnan’) idővel locativusi, illetve lativusi lett (lásd fent); ez

talán a nézőpont váltásával magyarázható: ‘messziről nézve’  ‘messze állva és ide nézve’  ‘messze állva’  ‘messze’. Ennek a fordítottja zajlott le az innen esetében. Lásd még táv, tavaly, távozik, tehát, tékozol, tova, túl. távozik – ‘elmegy, eltávolodik’. A távol szóval azonos módon képződött ige a távolra mutató régi *ta- névmási tőből, a denominális -z névszóképzővel (mint pl. származik). taxatíve – ‘tételesen, egyenként’; ‘becslés szerint, hozzávetőlegesen’. Latinos határozói szóalak a késő latin taxativus (‘felbecsülő’) melléknévből, a taxare, taxatum (‘felbecsül’) ige nyomán; ez gyakorító származék a tangere, tactum (‘érint’) igéből: ‘érintget, végigtapogat’  ‘felbecsül, megállapítja az értékét’. Lásd még taksál, tangens. taxi – ‘bérkocsi’. Nemzetközi szó a francia taxi nyomán; ez elvonás a taxi-auto szóból, amely a TAXImčtre (‘díjmérő’) és AUTOmobile (‘autó’) kiemelt betűiből áll. A taxi a görög taxisz (‘rend, adókivetés’) folytatója. Lásd még taxonómia. taxonómia – ‘az osztályozás, rendszerezés tudománya’. Tudományos szakszó a görög taxisz (‘rend, elrendezés’) és nomosz (‘szokás, törvény’) nyomán. Lásd még taxi. te – ‘a megszólítottat jelölő névmás’; ‘a megszólítottra vonatkozó névmás mint ragtalan birtokos jelző’: a te érdekedben. Származékai: téged, ten-, tegez, tegeződik. Ősi örökség az uráli korból: zürjén te, votják, mordvin, lapp, szamojéd ton. A feltehető eredetibb ti nyíltabbá válással lett ~. A tégedben a g egy ugor névmásképző maradványa, mint az engem esetében is, a -d pedig birtokos személyjel; a ten- (pl. tenmagad, tennen) n-je azzal az uráli eredetű n névmásképzővel azonos, amely az énben található. A tegez nyelvújítási alkotás a téged elvont s megrövidített tég- eleméből (mint ég–egek). Lásd még ti. tea – ‘meleg égövi cserje szárított leveleiből pácolással, szárítással és aprítással készült gyarmatárú’; ‘ennek forrázata mint ital’; ‘más növények virágának, egyéb részeinek forrázata’: kamillatea, hársfatea, csipkehústea; ‘étkezési idő vagy társas összejövetel, ahol teát s harapnivalót fogyasztanak’: ötórai tea. Származékai: teás, teázik, teázó. A latin thea kiejtés szerinti átvétele. Forrása a dél-kínai t’e, amely a maláj téh és a holland thee közvetítésével került a legtöbb európai nyelvbe. Lásd még csája. teátrum – ‘‹régen› színház’. – teátrális: ‘színházi’; ‘színpadias, mesterkélt’. A latin theatrum (‘színház’) származékai a görög theatron nyomán; ez a theaomai (‘szemlél’) ige származéka. tébécé – ‘tuberkolózis’. Az orvosi tbc rövidítés kiejtett formája; a latin tubercolosis első három szótagjának kezdőbetűit tartalmazza. A latin szó a tuber (‘gumó, gümő, daganat’) kicsinyített tuberculum alakjának származéka a betegségre utaló görögös -ózis végződéssel (mint pl. neurózis, pszichózis). Lásd még tubarózsa. téblábol – ‘tétován járkál, lábatlankodik’. Egy régi és nyelvjárási tébláb igéből való köznyelvi származék; újabb -l képzőjét azért kapta, mert az alapszó igei természete már elhomályosult az átlagos nyelvérzék számára. A tébláb voltaképp tapadásos ikerszó, második eleme a régi lább igével azonos, annak ‘lábol’ jelentése szerint, az első pedig a tébolyog alapszava, értelme tehát ‘tévedezve lépked, járkál’. tébolyog – ‘zavartan, tévetegen bolyong’. Származékok és kapcsolt szavak: tébolygó, tébolygás, tébolyít, tébolyodik, tébolyodott, téboly, tébolyda, tébolyul, tébolyult. A szócsalád téb- alapszava a tévelyeg tév- alapszavának alakváltozata, amely a tébláb első elemében él tovább. A ~ vegyes hangrendje annak is tulajdonítható, hogy a rokon jelentésű bolyong ige alakja hatott rá. A ~ és tévelyeg alakilag sok párhuzamot mutató családjai csak a konkrét alapjelentésben (‘utat veszt’) egyeznek; az előbbi aztán az elmebeli megzavarodás jelentéskörére „szakosodott”, az utóbbié maradt az igazságtól való eltérés világa. technécium – ‘mesterségesen előállított radioaktív fémes elem’. Latin szó (technetium) a görög tekhnétosz (‘mesterséges’) nyomán; eredetéről lásd technika. technika – ‘a természet törvényeit hasznosító eljárások, módszerek összessége’; ‘mesterségbeli tudás, készség’; ‘előállítási, gyártási mód’; ‘műszaki felszerelés, berendezés’. – technikus: ‘műszaki szakember’. – technikum: ‘műszaki iskola, szakközépiskola’. Nemzetközi szócsalád a latin technicus, illetve előzménye, a görög tekhnikosz (‘a művészet, mesterség körébe tartozó, szakszerű, ügyes’) nyomán; ez a tekhné (‘ügyesség, mesterség, művészet’) melléknévi származéka, forrása a tekhnaomai (‘ügyesen kigondol, elkészít’) ige. A ~ a német Technik átvétele (ez meg a francia technique szóé) a végződés latinosításával, a fizika, logika, mechanika s hasonló szavak analógiájára; a technikum ugyancsak a németben keletkezett, latinosított forma, egy studium technicum

- 356 - oldal

a

achát

(‘technikai tanulmányok’) szókapcsolatból önállósulva. Lásd még technécium, technikolor, technokrácia, technológia. technikolor – ‘a színes filmek egyik korai gyártási eljárása’. Angol nyelvű márkanév (technicolor) a latin technica (‘mesterség’) és color (‘szín’) elemekből. Lásd még technika, kolorit. technokrácia – ‘a műszaki és gazdasági szakemberek megnövekedett hatalmi helyzete a modern társadalomban’; ‘az ilyen irányban fejlődő, ennek nyomán kialakuló társadalmi rend’. – technokrata: ‘vezető szerepet játszó műszaki, gazdasági szakember’. Modern szóalkotás a görög-latin technika tövéből az arisztokrácia, demokrácia és hasonló szavak analógiájára. Lásd még technécium, technikolor, technológia. technológia – ‘egy termék gyártási eljárásainak összessége’; ‘a technikai eljárások, módszerek elmélete’. Nemzetközi szó a görög tekhnologia (‘a művészetre, mesterségre vonatkozó szabályok összessége’) nyomán, a tekhné (‘mesterség, művészet’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még technécium, technika, technikolor, technokrácia. teddybear – [tediber] ‘műszálból készült szőrmeszerű textília’. Az angol teddy bear (‘plüss játékmackó’) átvétele; ez az elnevezés az amerikai angolban keletkezett Theodore Roosevelt keresztnevének becéző Teddy alakjából, mivel a népszerű elnök szenvedélyes medvevadász volt (bear a.m. ‘medve’). A fenti jelentés valószínűleg a magyarban alakult ki a játékszer, illetve a szövet hasonlóan bársonyos tapintása alapján. tedeum – ‘hálaadó katolikus istentisztelet’. A latin Te Deum főnevesült formája; az ilyenkor, ősi gregorián dallamra énekelt latin nyelvű imádság kezdősorából való: Te Deum laudamus (‘Téged Istenként dicsérünk’). teenager – [tínédzser] ‘tizenéves fiú vagy lány’. Mesterséges angol szó a -teen és age (‘életkor’) elemekből. Az előbbi a 13 és 19 közötti számnevek közös utótagja (thirteen– nineteen), a ten (‘tíz’) módosult alakja, oldalági rokonságban a latin decem számnévvel; az age az azonos francia szóból való, amely az ófrancia edage formán át a késői latin aetaticum (‘kor’) szóra megy vissza, a latin aetas, aetatis (‘kor’) továbbképzett alakjára. Az angol (s általában a germán) nyelvek sajátos számolási módja miatt a magyar tizenéves csak közelítő fordítás, mivel a ~ jelentésébe a tizenegy-tizenkét évesek nem tartoznak bele. teflon – ‘különleges műanyag, amely konyhaedények bevonataként megakadályozza az étel odaégését’. Ipari márkanév az alapanyag, a polimerizált TEtraFLuOr-etiléN kémiai nevének kiemelt betűiből. tégely – ‘fémolvasztáshoz, vegyi műveletekhez való, többnyire tűzálló edény’. A német Tiegel középfelnémet tegel előzményének átvétele a szóvég palatalizációjával. A német szó forrása a késői latin tegula (‘serpenyő’) az olasz teglia közvetítésével. tegez1 – ‘puzdra, nyíltartó tok’. Ősi örökség az ugor korból: vogul tevet, osztják tiget (‘puzdra’). tegez2 – lásd te tégla – ‘égetett cseréphasáb mint falazóelem’. Származékai: téglás, tégláz. A latin tegula (‘tetőcserép’) átvétele; a középső szótag magánhangzója a két nyílt szótagos tendencia jegyében esett ki, az e megnyúlását okozva (mint a málna esetében). A latin szó a tegere (‘befed’) ige származéka, akárcsak a mi tóga szavunk. A ‘cserép’  ‘tégla’ jelentésváltozás alapja, hogy mindkettő azonos anyagú építkezési kellék. tegnap – ‘a mait megelőző nap(on)’. Származéka: tegnapi. A ~ teg- eleme rövidült forma egy elavult tege (‘nemrég, minap’) szóból, amelynek egymagában is volt ‘tegnap’ jelentése. Ez egy ősi, közelre mutató *te- névmási tőből származik egy további -g névmásképzővel kibővülve. Ugyanez a tő szerepel a tétova szóban is. tehát – ‘hát, akkor, ennélfogva’. Régebbi tahát alakja jelzi, hogy első eleme a tova, távol, túl szavakban közös ősi, távolra mutató névmással azonos, második eleme pedig a hát2 határozószóval. A ~ magánhangzóelhasonulással (a–á  e–á) alakult ki. tehén – ‘szarvasmarha nősténye’; ‘más patás állatok nősténye’: szarvastehén, bivalytehén, elefánttehén. Származékai: tehenes, tehénkedik, tehenész, tehenészet. Iráni eredetű szó: óind dhéna, aveszta dhaénu. A szóeleji d  t változás iráni jövevényszavainkban szabályos, lásd még tej, tíz. teher – ‘‹tartani, emelni, hordozni való› súly’: ‘gond, kötelezettség’: terhére van, nagy terhet ró rá; ‘ingatlanra betáblázott adósság’: tehermentes ház; ‘terhesség’: teherbe esik. Származékai: terhes, terhesség, terhel, terhelés, terhelt, terheltség, terhelő. A német Tracht (‘viselet, teher’) bajor-osztrák trächt alakjának átvétele; ezek a tragen (‘hordoz’) ige származékai. A magyar szóban a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta, majd a szóvégi t elmaradt, mivel tárgyragnak érződött: trächt  tereht  tereh: … hogy nézni is tereh (Arany). Ebből mint

hangzóvesztő tőből jönnek egyes toldalékos alakok: terhek, terhet, terhes, terhel; az alanyeset (~) és a hosszabb tő (teherben, teherrel) hangátvetéssel alakult ki, akárcsak a kehely esetében. Lásd még tragacs, trágár. tej – ‘újszülöttek, ivadékok táplálására az anya(állat) emlőjében keletkező fehér folyadék’; ‘növények ehhez hasonló állagú nedve’: kutyatej. Származékai: tejes, tejecske, tejel. Iráni eredetű szó: óind dhájati (‘szopik’), újperzsa dáje (‘dajka’), kasmíri dái (‘tej’). A szóeleji d  t változás iráni jövevényszavainkban szabályos, lásd még tehén, tíz. téka – ‘falipolc, könyvespolc, tartó, mappa’; ‘‹régebben› könyvtár’: Teleki téka (‘régi könyvtár Marosvásárhelyen’). A latin theca átvétele, forrása a görög théké (‘tartóhely’) a (ti)thémi (‘tesz, helyez’) ige nyomán. A ‘könyvtár’ jelentést bizonyára mint a régi bibliotéka önállósult második eleme vette föl. teke – ‘golyó’: tekejáték; ‘gömb’: félteke. Származékai: tekés, tekézik, tekézés. Bizonytalan eredetű szó; talán a tök régi tek alakjának kicsinyítő képzős alakja, bár ez a magyarázat hangtanilag gyenge lábakon áll. teker – ‘csavar, forgat’; ‘felcsavar ‹szálat, csíkot›, körülcsavar’; ‘gyorsan kerékpározik’. Származékai: tekerő, tekerés, tekerget, tekereg, tekergős, tekervény, tekervényes, tekercs, tekercsel, tekeredik, tekergőzik. Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy ótörök kölcsönzés: oszmántörök devir, jakut tögürüj (‘forgat’); ezekből fel lehet tételezni egy ősi *tekir alakot, amely a ~ előzménye lehetett. Lásd még tér1. teketória – ‘körülményeskedés’: minden teketória nélkül elintézte. Származéka: teketóriázik. Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy a latin tectorium (‘stukkó, falfestés, arcfestés’, az utóbbiból ‘színlelés, kertelés’) többes tectoria alakjából való. A latin szó a tector (‘gipszelő, falfestő’) szóból ered, ez pedig a tegere, tectum (‘fed’) igéből, így rokona a tégla, tóga. tekint – ‘néz, pillant’; ‘figyelembe vesz, törődik’: sirou anyát teküncsed (Ómagyar Mária-siralom); ‘tart, vél ‹valaminek›’: ezt nem tekintem sértőnek. Származékai: tekintet, tekintetes, tekintély, tekintélyes, tekinget. A szócsalád tek- alapszava alighanem ugor örökség: osztják tegente (‘emlékezetben tart’). A magyarban mozzanatos -nt képzőegyüttest találunk (mint pl. bólint). Lásd még téns-. teknő – ‘dagasztásra, mosásra való hosszú, vályúszerű házi eszköz’; ‘lapos, hosszú völgy’; ‘a teknőc páncélja’. Származékai: teknős, teknőc. Ótörök eredetű szó: csagatáj, oszmán tekne, kun, üzbég tegene (‘teknő, tál’). A régi tekene szóalakok a szóvégen a szüle–szülő és hasonló szópárok analógiájára alakultak (tekenő), majd a két nyílt szótagos tendencia jegyében jött létre a ~. tékozol – ‘pazarol, elszór, elveszteget’: pénzét tékozolja, a tékozló fiú. Az alapszó egy régi tékozik (‘elszóródik’) ige volt; első eleme a távol tá- elemével azonos eredetű, és a -kozik képző révén ‘távolra kerül’ alapjelentése lehetett. Az első szótagban a tá  té hangváltozást a tétova analógiás hatása okozhatta. tektonika – ‘a földtannak a földkéreg felépítésével és mozgásaival foglalkozó ága’; ‘ipari szerkezettan’. – tektonikus: ‘a földkéreggel, annak mozgásával kapcsolatos’: tektonikus rengések. Tudományos szakszócsalád a görög tektoniké tekhné (‘ácsmesterség’) önállósult első elemének latin tectonica formája nyomán; forrása a görög tektainó (‘kigondol, ácsol, szerkeszt’) ige. tél – ‘a leghidegebb évszak’, Származékai: téli, télies, téliesít, telel, telelés. Ősi örökség a finnugor korból: vogul tél, osztják teleh, zürjén töl, cseremisz tel, finn talvi. tele- – ‘‹idegen összetételek előtagjaként› távoli, távolra ható, távolból való’: telefax, telefon, telegráf, telegram, telekinézis, telekommunikáció, telemetria, teleobjektív, telepátia, teletext, televízió. A ~ a görög téle (‘távol, messzire’) megfelelője; az utótagok eredetéről lásd fax, fonetika, grafika, gramm, kinetika, kommunikál, méter, objektív, pátosz, textus, vízió. Lásd még teleszkóp, telex. telek – ‘házépítéshez való földdarab’; ‘jobbágyföld’: telkes jobbágy. A teljes igenévszói alapszavának főnévi arculatából származik denominális -k képzővel (mint farok, lélek). Eredeti jelentése ‘telített, valamivel tele föld’ lehetett, amit a rokon televény is jelez. teleológia – ‘célokság, a célszerűség tana, olyan filozófiai felfogás, amely szerint a természet minden jelensége, mozgása valami kijelölt, előre meghatározott célra irányul (pl. az isteni világterv megvalósulására)’. Bölcseleti szakszó a görög teleó (‘célhoz ér’) igéből, a telosz (‘vég, cél, eredmény, megvalósulás’) nyomán, illetve a logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemből. Lásd még talizmán. telepedik – ‘leülve elhelyezkedik’: a lócára telepedett; ‘elfoglalja leendő lakhelyét ‹többnyire le-, meg- igekötővel›’: hazatérve szülővárosában telepedett le. Származékok és kapcsolt szavak:

- 357 - oldal

a

achát

telepít, települ, település, telep. A teljes igenévszói tel- tövéből, annak igei jellege alapján jött létre a mozzanatos és kezdő -p képzővel (mint állapodik, csillapul, ülepedik), valamint a gyakorító, visszaható -dik képzővel, alapjelentése tehát ‘hirtelen megtelik, betölt’. Lásd még televény. teleszkóp – ‘(csillagászati) távcső’; ‘egymásba tolt csövekből álló szerkezet’: teleszkópos antenna, lengéscsillapító teleszkóp. Nemzetközi szó az újkori latin telescopium nyomán, a görög téle (‘messze’) és szkopeó (‘vizsgál’) elemekből. A fenti második jelentés a korai, egy szemlencsés, kihuzatos távcsövek szerkezetére emlékeztet. Lásd még tele-, telex. televény – ‘humusz, szerves anyaggal telített termőföld’. A telik igéből (lásd teljes) ered a deverbális -vény képzővel (mint jövevény). Lásd még telek. telex – ‘távgépírós összeköttetés központon keresztül’. Nemzetközi mozaikszó az angol TELetype (‘távgépíró’) és EXchange (‘csere’) szavak kiemelt betűiből. Elemei: görög téle (‘távolba’), angol type (‘gépelés’) a görög tüposz (‘nyomat, bélyeg’) nyomán; exchange (‘kicserélés’) a latin ex- (‘ki’) és angol change (‘cserél’) elemekből; ennek eredetéről lásd sanzsan. telivér – ‘fajtisztán tenyésztett (ló)’; ‘vérbeli, igazi, hamisítatlan’. Az angol full-blooded tükörfordítása, részben az ugyanonnan való német Vollblut mintájára is. A kifejezés az átadó nyelv(ek)ben is a korábbról való félvér ellentéteként született meg. Lásd még teljes, vér. teljes – ‘egész, csorbítatlan, hiánytalan’; ‘a lehető legnagyobb ‹mértékű›’: teljes gőzzel előre; ‘‹valamiben› bővelkedő’: malaszttal teljes; ‘abszolút’: ez teljes képtelenség. Származékok és kapcsolt szavak: teljesség, teljesedik, teljesedés, teljesül, teljesít, teljesítmény, telik, telít, telített, telítetlen, telítetlenség, telhetetlen, telhetetlenség, telhetetlenkedik, tele, teli, telj(e). A szócsalád tel- alapszava ősi örökség a finnugor korból: vogul teül, osztják tel (‘tele’), votják dol (‘teljesen’), finn täyden (‘tele’). A rokonnyelvi megfelelők névszói jellegűek, de a telik, telepedik, televény arra vallanak, hogy a magyarban az alapszó igenévszóvá vált. Lásd még telek, tölcsér, tölt. tellúr – ‘szürkésfehér, könnyen porladó félfém kémiai elem’. A latin tellurium rövidült, németes formája (Tellur), a latin tellus, telluris (‘föld, talaj’) szóból, az elemek nevében gyakori -ium végződéssel (mint alumínium, hélium). téma – ‘a beszélgetés tárgya’: ejtsük ezt a témát; ‘írás, alkotás tárgya, alapeszméje’; ‘bővebb kifejtésre alkalmas zenei gondolat’. – tematika: ‘tárgykör’; ‘apróbb kérdésekre bontott és feldolgozott téma’. – tematikus: ‘tárgykör szerint rendezett, csoportosított’. Nemzetközi szó a latin thema és azonos görög előzménye alapján; tkp. ‘letett (és így vitára, feldolgozásra alkalmas) dolog’ a (ti)thémi (‘tesz, helyez’) the- töve alapján. temet – ‘‹holttestet› elföldel’; ‘temetési szertartást végez, azon részt vesz’: Most temettük el szegény Kosztolányit (József Attila); ‘leomló tömegével elborít’: a fal maga alá temette; ‘‹be- igekötővel› földdel betölt’: betemették az árkot; ‘végleg letesz róla’: temeti álmait. Származékai: temetés, temető, temetkezik, temetkezés, temetetlen. A töm ige régibb tem változatának származéka műveltető vagy mozzanatos -t képzővel. A ‘földdel betöm’  ‘földbe tett holttestre földet töm’  ‘elföldel’ jelentésfejlődés eléggé valószínű. tempera – ‘vízből, olajból és kötőanyagból színező anyaggal kikevert festék’; ‘ilyen festékkel készült alkotás’. Olasz szó, a latin temperare (‘helyes mértékben vegyít, szabályoz, mérsékel’) származéka; ennek eredetéről lásd temperál. Lásd még temperamentum. temperál – ‘mérsékel, enyhít’; ‘szabályoz ‹hőmérsékletet, páratartalmat›’: temperált helyiség; ‘az oktávot 12 félhangra osztja’: a jól temperált zongora. A latin temperare (‘helyes mértékben vegyít, szabályoz, mérsékel’) átvétele; ez a tempus, temporis (‘idő’) határozói temperi (‘kellő időben, jókor’) alakjából való. Lásd még tempera, temperamentum, tempíroz, tempó. temperamentum – ‘vérmérséklet, indulati típus, idegi alkat’; ‘eleven, gyors, lendületes alkat, viselkedésmód’: temperamentumos kezdés. Latin szó, tkp. ‘mérték, mód’, a temperare (‘helyes mértékben vegyít, szabályoz, mérsékel’) ige származéka; ennek eredetéről lásd temperál. Lásd még tempera. tempíroz – ‘időzít’. A német tempieren (‘gyújtószerkezetet időzít’) átvétele; ez német képzés a latin tempus (‘idő’) tövéből. Lásd még temperál, tempó. templárius – ‘templomos lovag, középkori lovagrend tagja’. Latin szó (templarius), a templum (‘szent hely, szentély, templom’) származéka, a rend első rendháza ugyanis Jeruzsálemben, a hajdani salamoni templom helyéhez közel állt. Lásd még kontemplál. templom – 'az istentisztelet háza, helye'; 'szentély'. Nemzetközi szó a latin templum ('felszentelt hely, szentély') nyomán; forrása a görög temenosz ('istentiszteletre körülhatárolt

hely') a temnó (vág') igéből. A római templum eredetileg magaslat volt, amelyről az augur a jósmadarak röptét figyelte; előzőleg botjával az égboltot négyfelé „vágta”. Lásd még kontemplál, templárius. tempó – ‘iram, ütem, lendület’; ‘zenemű előadásának előírt üteme, gyorsasága’; ‘szokás, viselkedés’: micsoda tempóid vannak újabban?; ‘a karok és lábak ismétlődő mozdulata ‹úszásban›’: lábtempó. Az olasz tempo (‘idő, ütem, sebesség’) átvétele német közvetítéssel; forrása a latin tempus (‘idő’). Lásd még temperál, tempíroz. tendál – ‘irányul, törekszik ‹valamerre›’. – tendencia: ‘irány, irányzat, irányulás’; ‘jelenség, esemény kibontakozásának iránya’; ‘elfogultság, részrehajlás, rosszhiszemű beállítás’: ebben tendenciát gyanítok. – tendenciózus: ‘célzatos, irányzatos, elfogult, rosszhiszeműen ferdítő’: tendenciózus kijelentések. Nemzetközi szócsalád a latin tendere (‘feszít, törekszik, igyekszik, céloz’) igéből, illetve folyamatos melléknévi igenévi tendens, tendentis alakjából. Lásd még intendáns, tender, tentákulum. tender – ‘versenytárgyalás (kiírása)’. Angol szó, tkp. ‘ajánlat’; igei megfelelője a francia tendre (‘nyújt, kínál’) átvétele, forrása a latin tendere (‘feszít, odanyújt’) ige. Lásd még tendál, tentákulum. ténfereg – ‘őgyeleg, lézeng’. Korábbi ‘hempereg’ jelentése alapján elképzelhető, hogy a ~ a fetreng tájnyelvi fentereg alakjából lett hangátvetéssel (fentereg  tenfereg  ténfereg); hangalakjára talán a tántorog is hatott. teng – ‘szűkös viszonyok közt él’; ‘cselleng’: teng-leng. Származékai: tenget, tengődik, tengődés. Ismeretlen eredetű szó. tengelic – ‘tarka tollú kis énekesmadár’. Szláv eredetű vándorszó, korábban a szerb-horvát stiglic révén került nyelvünkbe; a szóeleji mássalhangzó-torlódást az s kivetése, a szóbelsejit ejtéskönynyítő hang oldotta, majd inetimologikus n betoldásával létrejött a tingelic, tengelic alak. A tengelice változat egy horvát stiglica átvételével magyarázható; a ritkább stiglinc újabb kölcsönzés lehet a német Stieglitz alapján, ugyancsak inetimologikus n beiktatásával. tengely – ‘forgó vagy lengő testek rögzítésére szolgáló rúd’; ‘forgó test mozdulatlan középvonala’: földtengely; ‘két állam szövetsége’: a Berlin–Róma tengely (Hitler és Mussolini között). Ótörök eredetű szó: karakalpak tengil, oszmán-török dingil (‘tengely’). tenger – ‘nagy kiterjedésű sós állóvíz’; ‘nagy mennyiség’: Nyújts feléje védő kart / Tengerén kínjának (Kölcsey); ‘‹melléknévként› igen sok’: Tenger kéj veszen körül (Petőfi). Ótörök szó a csuvasos rétegből: kun tengiz, üzbég dengiz, oszmántörök deniz. A fentiek által kikövetkeztethető egy ócsuvas *ten(g)ir mint szavunk előzménye. Lásd még tengeri. tengeri – ‘kukorica’. A régebbi tengeri búza főnévvé önállósult első eleme, arra utal, hogy a tengeren túlról került hozzánk. tenisz – ‘egyes vagy páros labdajáték, melyben ütővel, háló fölött kis labdát kell az ellenfél térfelének kijelölt területére juttatni’. Származékai: teniszezik, teniszező, teniszezés. Nemzetközi szó az angol lawn-tennis (‘gyeptenisz’) második eleme nyomán, amelynek kiejtés szerinti átvétele a ~. Az ófrancia tenez szóból ered, amely a tenir (‘tart, fog’) felszólító alakjaként ‘tessék! fogd! fogja!’ jelentésű volt, s a labda elütésekor kiáltották. tenor – ‘a legmagasabb férfi énekhang’; ‘ilyen hangú énekes’; ‘ilyen hangfekvésű szólam’. – tenorista: ‘tenor hangú énekes’. Az olasz tenore átvétele a német Tenor közvetítésével. Az olasz szó a latin tenor (‘folyamat, huzam, tartam’) megfelelője a tenere (‘tart, kitart, fenntart’) ige nyomán, a ~ szólama ugyanis mintegy „tartja, végigviszi” a lényeges zenei anyagot a kísérő basszus mellett, illetve fölött. Lásd még tenuto. téns- – ‘tekintetes’: ténsuram, ténsasszony. A régi tekintetes címzés (lásd tekint) összerántott formája; hasonlóképp alakult ki a kend. tentákulum – ‘rovar csápja, tapogatója’. Latin rovartani szakszó (tentaculum) a tentare (‘megérint, tapogat, megkísérel’) igéből, amely a tendere (‘kinyújt’) gyakorító formája. Lásd még tendál, tender. tente – ‘altató szó kisgyermeknek’: tente baba, tente. Gyermeknyelvi szó. tenuto – [tenútó] ‘nyújtva, a hang teljes értékét kitartva ‹adandó elő›’. Olasz zenei utasítás a tenere, tenuto (‘tart, kitart’) igéből, a latin tenere (‘tart’) nyomán. Lásd még absztinens, kontinens, tenor. tény – ‘vitathatatlan, kézzelfogható valóság’: elméletét tények nem támasztják alá; ‘cselekedet, megtörtént dolog’: ittlétének puszta ténye is sértő. Származékai: tényleg, tényleges, ténykedik, ténykedés. A tesz ige te- tövéből alkotott nyelvújítási szó a lény, vény s hasonlók mintájára.

- 358 - oldal

a

achát

tenyér – ‘a nyitott kéz belső felülete’. Vitatott eredetű szó. Ritka terény formája alapján lehet arra gondolni, hogy a tér3 igenévszói tövének igei ágából alakult -ény képzővel, s a nyitott kéz kiterjedésével volna kapcsolatos; a ~ ebből hangátvetés útján keletkezett volna. Csak az a gond, hogy az így feltételezett előzmény sok évszázaddal később bukkan fel a ~nél. A középfelnémet tener (‘tenyér’) átvétele is elképzelhető az n palatalizálódásával. Testrészneveink azonban mind jóval régebbi eredetűk; hogy mértéknévként való átvételre gondoljunk, annak az az akadálya, hogy a ~ sosem jelölt mértéket a magyarban. tenyészik – ‘‹növény, állat› él, fejlődik, szaporodik’. Származékai: tenyésző, tenyészet, tenyészt. Ismeretlen eredetű szó. teodicea – ‘keresztény hittudományi ág, amely az isteni ténykedés bölcs és igazságos voltának bizonyításával foglalkozik’. Hittudományi szakszó a latin theodicaea nyomán, a görög theosz (‘isten’) és dikaiosz (‘igazságos’) elemekből. Lásd még teogónia, teokrácia, teológia, teozófia. teodolit – ‘földmérő, szintező műszer’. A német Theodolit átvétele; forrása a görögös hangzású, de bizonytalan eredetű angol theodolite. teogónia – ‘az istenek születéséről, származásáról szóló mondák gyűjteménye’. A görög theogonia átvétele a theosz (‘isten’) és gonosz (‘származás, eredet’) elemek nyomán, a gignomai (‘születik’) igéből. Lásd még teodícea, teokrácia, teológia, teozófia. teokrácia – ‘olyan uralmi rendszer, ahol a hatalom a papság kezében van, és az uralkodó az egyház fejével azonos’. – teokratikus: ‘ilyen alapon berendezkedett ‹állam, rendszer›’. Mesterséges szó a görög theosz (‘isten’) szóból, az arisztokrácia, demokrácia és hasonló szavak mintájára. Lásd még teodícea, teogónia, teológia, teozófia. teológia – ‘hittudomány’. – teológus: ‘hittudós’; ‘papnövendék’. Nemzetközi szócsalád a görög theosz (‘isten’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még apoteózis, teodícea, teogónia, teokrácia, teozófia. teorba – ‘sok húrú középkori basszuslant’. Az olasz tiorba átvétele a német Theorbe közvetítésével, latinosított szóvéggel; eredete tisztázatlan. teoréma – ‘tantétel, elméleti tétel’. A görög theóréma (‘elmélkedés tárgya, tantétel’) átvétele latin közvetítéssel; eredetéről lásd teória. teória – ‘elmélet’. – teoretikus: ‘elméleti szakember ‹valamilyen témában›’; ‘‹melléknévként› elméleti’; ‘elvont, nem gyakorlati’. A görög theória (‘megszemlélés, elmélkedés, elmélet’) és theórétikosz (‘szemlélődő, elmélkedő’) szavak átvétele latin közvetítéssel; forrásuk a theóreó (‘megfigyel, megvizsgál’) ige. Lásd még teoréma. teozófia – ‘misztikus vallásfilozófiai rendszer, tan’. Mesterséges szó a görög theosz (‘isten’) és szophia (‘bölcsesség’) elemekből. Lásd még teodícea, teogónia, teokrácia, teológia. tép – ‘húzva, rángatva szakít’; ‘ráncigál’; ‘gyötör’: Balsors akit régen tép (Kölcsey). Származékai: tépés, tépő, tépked, tépeget, tépdel, tépelődik, tépáz. Bizonytalan eredetű szó. Az esetleges finnugor eredet tanúi, a finn tempaan, észt tembana (‘megragad, húz’) azért nem meggyőzők, mert a finnugor mp a magyarban mindig b-t eredményez (lásd pl. hab). A visszaható jellegű tépelődikben a tő gyakorító -l képzőt kapott, jelentése tehát ‘tépdesi magát’; ez jól illik a rokon értelmű emésztődik, gyötrődik, rágódik igék sorába. teper – ‘‹küzdelemben a földre› szorít’: a földre teperte ellenfelét. A tipor magas hangrendű változata. tepertő – lásd töpörtyű tepidárium – ‘ókori római fürdő meleg levegőjű előtere a gőzfürdőhöz’. Latin szó, a tepidus (‘langyos, meleg’) származéka a tepere (‘langyos’) ige nyomán. tepsi – ‘sütésre használt alacsony oldalú edény’. A nyelvjárásokban általános tepszi alak az eredetibb, és az oszmántörök tepsi (‘tálca, lapos tál’) közvetlen átvétele, de az is lehet, hogy ez a forma a még korábbi tepszia rövidülése, amely szerbhorvát közvetítéssel (tepsia) jutott hozzánk. A ma általános ~ alak már magyar fejlemény, de a sz  s hangváltozást nem tudjuk kielégítően magyarázni. tepszi – lásd tepsi tér1 – ‘más irányban megy tovább’: a saroknál balra tért; ‘visszajön’: magához tér; ‘csatlakozik, szegődik’: Istenhez tér, megtér; ‘fordul’: Ha súlyosan vagyon az dolog harcokon, szólítatlan megtérnek (Balassi). Származékai: (meg)térő, (meg)térés. Valószínűleg ótörök eredetű: türk tegire (‘körül’), oszmán-török devir- (‘forgat’), altáji tér- (‘fordít, visszatér’); ezek a teker előzményei között is szerepelnek. Az ige eredeti jelentése tehát ‘fordul’; ebből a többi jól levezethető. Kevésbé meggyőző a tér 2, közvetve a tér3 szavakkal való rokonítás. Lásd még terel, térít. tér2 – ‘fér’: öten is betérnek ide.

Ősi örökség a finnugor korból: zürjén terni (‘bemegy’), votják ter (‘befér’). Lehetséges, hogy e szavak rokonságban állnak a tér 3 névszó ugor előzményeivel; kevésbé valószínű, hogy a tér 1 ige eredetéhez közük volna. A ~, illetve betér (‘befér’) ma csak nyelvjárásainkban használatos. tér3 – ‘terület, térség’: csatatér; ‘épületekkel körülvett városi közterület’: piactér, Hősök tere; ‘az anyag három irányú kiterjedéssel jellemzett létformája’: utazás térben és időben; ‘alkalom, lehetőség’: nagy tere nyílik itt az öntevékenységnek; ‘terület ‹átvitt értelemben›’: nagy javulás a csecsemőhalandóság terén. Származékai: téres, térség. Ősi örökség az ugor korból: osztják tir (‘szélesség ‹hálószemeké›, távolság ‹gyalomfáké›’). Mivel a ~ származékai, a terít, terpeszkedik, terjed deverbálisak, feltehetünk egy ősi tér igenévszót ‘elfér, helyet talál’, illetve ‘férőhely, hely, térség’ kettős jelentéskörrel. Ez igei ágon a tér2 leszármazási vonalával azonos, névszóként pedig a ~ főnévi jelentését adta, de fentebb említett származékai révén itt is éreztette igei jellegét. tera- – ‘‹mértéket jelölő összetétel előtagjaként› az alapmérték billiószorosa’: teravolt. A görög terasz (‘szörnyeteg’) szóból. Lásd még teratológia. terápia – ‘kezelés, gyógyítás’; ‘‹gyakran összetételek utótagjaként is›’: kemoterápia, pszichoterápia (‘gyógyszeres kezelés, lélekgyógyászat’). – terapeuta: ‘kezelőorvos’. Orvosi szakszavak a görög therapeia (‘gondozás, ápolás, kezelés’) és therapeutész (‘ápoló, gondozó’) nyomán, latin közvetítéssel, a therapeuó (‘szolgál, ápol, kezel’) igéből. terasz – ‘lépcsőzetesen egymás fölött elhelyezkedő vízszintes felületek egyike hegyoldalban’: teraszos művelés; ‘a házhoz tartozó nyitott veranda, nagyobb erkély’; ‘lapos háztető’. Nemzetközi szó a francia terrace nyomán; ez az olasz terrazza átvétele, a késő latin terracea (‘földhányás’) folytatója; forrása a latin terra (‘föld ‘). Lásd még terrakotta, terrénum, terrier, territórium. teratológia – ‘a torzszülésekkel és fejlődési rendellenességekkel foglalkozó orvostudományi ág’; ‘a mitológiai és más képzelt szörnyekkel foglalkozó tudományág’. Tudományos szakszavak a görög terasz, teratosz (‘szörny’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még tera-. terbium – ‘a ritkaföldfémek csoportjába tartozó kémiai elem’. Első lelőhelye, a svédországi Ytterby város nevének -terb- betűiből, az elemeknél gyakori -ium végződéssel (mint alumínium, hélium). Lásd még itterbium, ittrium. terc – ‘az alaphangtól számított harmadik hang’; ‘a kettő közötti hangköz’; ‘hármas sorozat egy kézben kártyából’; ‘harmadvágás vívásban’. A német Terz átvétele, forrása az olasz terza a latin tertia (‘harmadik’) nyomán, a tres, tria (‘3’) számnévből. Lásd még tercett, tercier, ternó, terzina. tercett – ‘három énekhangra írt zenemű, illetve más mű ilyen részlete’. Az olasz terzetto átvétele a német Terzett közvetítésével; forrása a latin tertius (‘harmadik, harmad’) a tres, tria (‘3’) számnévből. Lásd még terc, tercier, ternó, terzina. tercier – ‘harmadidőszak, a földtörténeti újkor első nagyobb szakasza’. A német Tertiär átvétele, ez meg a francia tertiaire szóé a latin tertiarius (‘harmadrészhez tartozó’) nyomán, a tertius (‘harmadik, harmad’) szóból. Lásd még terc, tercett, terzina. térd – ‘a lábnak a comb s alsó lábszár közti izülete’. Származékai: térdel, térdepel, térdeplő. Valószínűleg egy ősi *tér szó képzett formája kicsinyítő -d képzővel (mint apród, gyengéd). A feltett alapszó ótörök jövevény lehetett a csuvasos rétegből; a mai csuvas cser és az ujgur, csagatáj, kun, türk tiz összevetése alapján egy ócsuvas *tír vagy *tér szóra következtethetünk. A térdepelben a p elem mozzanatos képző lehet. terebélyes – ‘széles, nagy koronájú ‹fa›’; ‘nagy kiterjedésű ‹tárgy›’; ‘széles, kövér ‹személy›’. Melléknévi származék az olykor önállóan is használt terebély (‘szélesség, fa széles koronája’) főnévből. Ez a terpeszkedik családjába tartozó terped régies terepedik formájából magyarázható, és a terep- tőből képződött az akadály, aszály és hasonló deverbális főnévi származékok mintájára. A terepély és a ~ alakváltozatok egyaránt megtalálhatók az írott forrásokban. Lásd még tér3, terep. terefere – ‘csevegés, könnyed beszélgetés’. Hangutánzó eredetű ikerszó, amit a tiri-firi, dere-bere, derefire, tereficse, terevere s hasonló változatok bősége bizonyít. A ~ valószínűleg elvonás egy tereferél igéből. tereget – lásd terít tereh – lásd teher terel – ‘állatok, emberek csoportját valamerre hajtja’; ‘‹cselekvést, folyamatot› más irányba fordít’: rám terelte a gyanút, a haláleset a felelősségre terelte gondolatainkat; ‘‹mai laza használatban›

- 359 - oldal

a

achát

elterel, más útra irányít ‹forgalmat›’. Származékai: terelés, terelő, terelget. A tér1 ige származéka műveltető -l képzővel, voltaképp a térít más képzésű megfelelője. terem1 – ‘‹növény› életre kel és kifejlődik’: itt jól terem a dinnye; ‘gyümölcs, termés beérik ‹növényen›’: idén sok barack termett; ‘létrejön, keletkezik’: nem terem neki babér; ‘‹hirtelen› megjelenik’: ott termett előtte egy törpe. Származékai: teremt, teremtő, teremtés, teremtmény, termés, termék, termékeny, termékenység, termékenyít, terméketlen, terméketlenség, termény, termel, termelő, termelés, termelékeny, termelékenység, termeszt, termesztés. Kiterjedt családú, bizonyára régi és fontos szavunk, de eredetéről nem tudunk semmi bizonyosat. Lásd még természet, termet. terem2 – ‘nagyobb helyiség, csarnok ‹épületben›’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát trijem, szlovák triem, ukrán, orosz terem (‘csarnok, terem’). A magyarban valószínűleg keleti szláv jövevény; korán elavult, a nyelvújítás korában Révai Miklós elevenítette fel. teremburáját – ‘enyhe szitkozódás szava’. A durva (baszom a) teremtő urát káromkodás szépítő célzatú elferdítése; így keletkezett pl. az istenfáját, kutyafáját is. terep – ‘a földfelszín egy része a rajta lévő természeti tárgyakkal együtt’; ‘valamilyen tevékenység színtere’. A terpeszkedik családjába tartozó terped régies tereped formájából, illetve ennek terepély, terepélyes (lásd terebélyes) alakjaiból vonódott el a nyelvújítás korai szakaszában, de részben spontán módon is. Mindenképp tudatos nyelvújítási szándék rögzítette a szóhoz mai köznyelvi jelentéskörét. Lásd még tér3. teringette – ‘enyhe szitkozódás szava’. A hajdan durvának számított ördög teremtette szitkozódás második elemének szépítő szándékú elferdítése. tériomorfizmus – ‘természetfeletti erők, istenségek állat alakban való ábrázolása ‹mint pl. az ókori Egyiptomban›’. Tudományos szakszó a görög thérion (‘állat’) és morphé (‘alak’) elemekből. Lásd még antropomorf, morfium, morfológia. terít – ‘vékony, göngyölhető anyagot kibontva lehelyez’: elénk terítette a tervrajzokat; ‘asztalra abroszt, tányérokat, evőeszközöket stb. helyez’; ‘‹áruelosztó a boltok között árút› eloszt’. Származékok és kapcsolt szavak: terítés, terítő, teríték, terül, terület, tereget, teregetés. A ~ és családja a tér3 származékai; feltehető igenévszói előzményének igei ágát képviselik a ‘(ki)terjed, teret foglal’ értelem alapján, így közeli rokonai a terjed szócsaládjának. terjed – ‘‹ki- igekötővel is› a tér egy kisebb-nagyobb darabját elfoglalja’: birtoka öt holdra terjedt (ki); ‘egyre több helyet foglal el, egyre tovább jut’: terjed a tűz, a fény terjedési sebessége; ‘egyre szélesebb körhöz jut el’: új híresztelés terjed. Származékok és kapcsolt szavak: terjedés, terjedezik, terjedelem, terjedelmes, terjeszt, terjesztő, terjesztés, terjeszkedik, terjeszkedés, terjeng, terjenget, terjengős. Az eredetileg igenévszói jellegű tér3 származékai annak igei ‘teret foglal’ jelentése alapján. A tőhöz járuló j alighanem szervetlen elem, amely gyakran jelenik meg r után: fürj (eredetileg für), régi eperj, szederj, árjad, továbbá őrjöng, marjul. Lásd még terít. terliszter – ‘gyapjú és poliészter műszál keverékéből való magyar gyártmányú kelme’. Márkanév a kémiai TEReftál-etiléngLIkol-éSZTER név kiragadott betűiből. termák – ‘nyilvános meleg fürdő az ókori Rómában, ennek komplex épülete’: Caracalla termái. A latin többes thermae magyaros változata; forrása a görög thermé (‘hő, melegség’). Lásd még termál-, termik, termit, termo-, termosz, termosztát. termál- – ‘‹összetett szavak előtagjaként› természetes eredetű melegvízzel kapcsolatos’ : termálforrás, termálfürdő, termálvíz. A latin thermalis (‘meleg fürdővel kapcsolatos’) melléknév csonkult német thermal alakjának átvétele; eredetéről lásd termák. Lásd még termik, termit, termo-, termosz, termosztát. természet – ‘az anyagi világ’; ‘az eredeti természeti környezet ‹a városival szembeállítva›’: természetjáró; ‘eredeti megjelenési forma’: természet után fest; ‘az ember érzelmi és indulati alkata’: kutya rossz természete van. Származékai: természeti, természetes, természetesség. A terem1 származéka egy önállóan ki nem mutatható, gyakorító képzős *természik ige (mint bóklászik, régi fohászik) nyomán, deverbális -t névszóképzővel. Lásd még termet. termet – ‘külső forma, alkat, növés’: magas termetű ember. A terem1 ige származéka deverbális -t névszóképzővel; az alapigének a testmagassággal való kapcsolatára példa a (jól) megtermett jelző is. Lásd még természet. termik – ‘kürtő alakban felszálló meleg levegő, emelőszél’. – termikus: ‘hővel kapcsolatos’: termikus emisszió; ‘hő hatására keletkezett’. A latin thermicus (‘hővel kapcsolatos’) származékai a görög thermé

(‘hő’) nyomán; a ~ a német Thermik forma átvétele. Lásd még termák, termál-, termit, termo-, termosz, termosztát. terminus – ‘határidő, határpont’; szakszó, műszó. – terminológia: ‘szakszókincs’. – terminális: – ‘végső, utolsó ‹sorozatban, láncolatban›’. – terminál: ‘fogadó és indító épületek együttese ‹repülőtéren, buszpályaudvaron›’; ‘számítógéphez csatlakoztatható berendezés’. – terminátor: ‘árnyékhatár a Nap által megvilágított Holdon vagy más égitesten’. Tudományos szakszócsalád a latin terminus (‘határkő, határ, korlát’), illetve terminare, terminatum (‘határol’) szavak nyomán; végső forrásuk a görög terma (‘határ, vég’). termit – ‘fémoxidok és alumíniumpor keveréke mint gyújtóbombák töltőanyaga’. Vegyi szakszó a görög thermosz (‘meleg, forró’) tövéből, a vegyületeknél gyakori -it végződéssel (mint galenit, pirit). Lásd még termák, termál-, termik, termo-, termosz, termosztát. termo– ‘‹tudományos összetételek előtagjaként› hővel kapcsolatos’: termodinamika, termoelektromos, termonukleáris, termoszféra, termotropizmus. A görög thermosz (‘meleg’) szóból; az utótagok eredetét lásd a megfelelő címszóknál. Lásd még termák, termál-, termik, termit, termosz, termosztát. termosz – ‘hőpalack’. A német Thermosflasche (‘hőpalack’) első elemének átvétele; forrása a görög thermosz (‘meleg’). Lásd még termák, termál-, termik, termit, termo-, termosztát. termosztát – ‘zárt tér hőmérsékletét a kívánt értéken tartó készülék’. Műszaki szakszó a görög thermosz (‘meleg’) és sztatosz (‘álló’) alapján; a ~ a német Thermostat alak átvétele. Lásd még termák, termál-, termik, termit, termo-, termosz. ternó – ‘hármas találat a régi lottóban’. Olasz szó (terno) a latin terni (‘hármasával’) nyomán, a tres, tria (‘3’) számnévből. Lásd még terc, tercett, tercier, terzina. terpentin – ‘fenyőgyantából párolt híg olaj, oldószer’. A német Terpentin átvétele; forrása a középkori latin terebinthina, a latin terebinthus (‘fekete fenyő’) származéka; a görög terebinthosz (‘pisztáciafa’) szóra vezethető vissza. terpesz – ‘a lábak szétterpesztésével előálló testhelyzet’: terpeszben áll. Nyelvújítási elvonás a terpeszkedik igéből. terpeszkedik – ‘kezét, lábát szétrakva kényelmesen ül’: elterpeszkedett a székben; ‘bántóan nagy vagy feltűnő helyet foglal el’: a szép barokk téren egy modern szálló terpeszkedett. Származékok és kapcsolt szavak: terpeszkedő, terpeszt, terpesztés, terped. Az eredetileg igenévszói jellegű tér3 származékai annak igei ‘teret foglal’ jelentése alapján. A p elem mozzanatos képző, mint az állapodik, ülepedik igékben; a ~ e bővült tőből lett gyakorító, visszaható képzőegyüttessel, mint a kapaszkodik s hasonló igék esetében. Lásd még terebélyes. terrakotta – ‘máz nélkül kiégetett agyag, cserép’; ‘ilyenből készült műtárgy’. Művészeti szakszó az olasz terra cotta nyomán, ez tkp. ‘sütött föld’, a latin terra (‘föld’) és cocta (‘főtt, sütött’) nyomán, a coquere, coctum (‘főz, süt’) igéből. Lásd még terasz, terrárium, terrénum, terrier, territórium. terrárium – ‘kisebb kétéltűek, hüllők tartására való üvegfalú tartály’. Mesterséges szóalkotás az akvárium mintájára, a latin terra (‘föld’) alapján. Lásd még terasz, terrakotta, terrénum, terrier, territórium. terrénum – ‘(föld)terület’; ‘tevékenység, kutatási terület’: a számelmélet volt az igazi terrénuma. A latin terrenus (‘földi, földes, a földhöz tartozó’) semleges alakja a terra (‘föld’) nyomán. Lásd még terasz, terrakotta, terrárium, terrier, territórium. terrier – ‘kotorékeb’. Angol szó, a francia chien terrier (‘földi, föld alá bújó kutya’) második elemének átvétele; előzménye a késő latin terrarius (‘a földdel kapcsolatos’) a latin terra (‘föld’) alapján. Lásd még terasz, terrakotta, terrárium, terrénum, territórium. territórium – ‘terület, felségterület’. – territoriális: ‘meghatározott földterülethez, egy államhoz tartozó, felség-’: territoriális vizek. Nemzetközi szócsalád a latin territorium (‘a város határa, a környező földek’) nyomán, a terra (‘föld’) szóból. Lásd még terasz, terrakotta, terrárium, terrénum, terrier. terror – ‘megfélemlítés céljából alkalmazott erőszak’: terrortámadás; ‘államilag szervezett rémuralom’. – terrorizmus: ‘politikai okokból végrehajtott merényletek, robbantások, gyilkosságok sorozata’. – terrorista: ‘terrorakciókat végrehajtó személy’. – terrorizál: ‘megfélemlít, rettegésben tart’. – terrorisztikus: ‘megfélemlítésre törekvő’. Nemzetközi szócsalád a latin terror (‘rémület’) nyomán, görögös képzőkkel, a terrere (‘megrémít’) igéből. terül – lásd terít terv – ‘a jövőre vonatkozó elgondolás’; ‘a szükséges számadatokat

- 360 - oldal

a

achát

tartalmazó rajz, amelynek alapján épületet emelni, készüléket, gépet stb. készíteni lehet’. Nyelvújítási alkotás a tér3 igei terít, terjed származékaiból kikövetkeztetett ter- alapszóból, a kedv, nyelv szavakból önkényesen elvont, akkoriban divatos -v képzővel (mint elv, élv, szerv). Példája az újkori latin planum (‘tervrajz’) volt, amely a klasszikus latin planus (‘sík, lapos’) távoli származéka a francia plan (‘sík, tervrajz’) közbejöttével. terzina – [tercina] ‘tizenegy szótagos jambikus sorokból álló háromsoros strófa’; ‘versforma, ahol ilyen strófák kapcsolódnak egymáshoz aba bcb cdc… rímképlettel’. Olasz verstani szakszó, a terza (‘harmad, hármas vers’) kicsinyített formája, végső forrása a latin tertius (‘harmadik, harmad’). Lásd még terc, tercett, tercier, ternó. tesped – ‘lomhán, unatkozva tétlenkedik’; ‘pang’. A tapos magas hangrendű *tepes változatához vezethető vissza; ilyen ige csak gyakorító tepseg (‘elterül’) származékában mutatható ki egyes nyelvjárásokból. A ~ ennek tövéből lett hangátvetéssel és kezdő -d képzővel. tessék – ‘fogja, vegyen belőle ‹udvarias felszólítás kínáláskor, kért dolog átnyújtásakor›’; ‘udvarias magázó beszédmód segédigeféléje felszólító módban’: Ne tessék ilyet mondani!; ‘‹ajtón kopogásra› be lehet jönni’; ‘‹kérdő hanglejtéssel, olykor megdöbbenés vagy felháborodás kifejezésére is› hallhatnám még egyszer?’. Származéka: tessékel. A tetszik ige felszólító módjának egyes szám harmadik személyű alakja, értelme tehát ‘legyen tetszésére, tetszésedre’. test – ‘élőlény szervezete’: emberi, állati test; ‘ez a fej nélkül’: nagy testén kicsiny fejet hordott; ‘az anyagi test ‹a lélekkel szembeállítva›’: testestől-lelkestől; ‘a térnek zárt felülettel határolt darabja, ennek anyagi valója’: mértani test, égitest; ‘érzékelhető formában való megjelenés’: vágyai végre testet öltöttek. Származékai: testi, testiség, testes, testesség, (meg)testesít, (meg)testesül, testület, testületi. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még testvér. testál – ‘hagyományoz, örökül hagy’: Ez a világ nem testálódott / Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak (Ady). – testamentum: ‘végrendelet’; ‘a Biblia két fő részének egyike’: Ótestamentum, Újtestamentum. A latin testari (‘tanúskodik, tanúsít, végrendelkezik’) és testamentum (‘végrendelet’) átvétele; forrásuk a testis (‘tanú’). testvér – ‘egy szülőpár gyermekei közül az egyik ‹a többiekhez való viszonyában›’: Hunor s Magyar, két dalia, / Két egytestvér, Ménrót fia (Arany); ‘egy néphez, nyelvcsaládhoz tartozók’: székely testvéreink; ‘felebarát’: Testvéreim az Úrban!; ‘fel nem szentelt szerzetes’: Antal testvér. Származékai: testvéri, testvéries, testvériség, testvértelen. A test és vér szavak összetétele, amely az egytestvér, test-vér atyafiak, egy test-vér féle összetételekből, illetve szókapcsolatokból különválva vette fel mai jelentését. Értelme tehát ‘test és vér szerinti (rokon)’, a régi vélekedés alapján, hogy az átöröklés anyagi hordozója a vér. tesz – ‘cselekszik’: semmit sem tesz az ügyemben; ‘számít’: nem tesz semmit; ‘valamilyen helyzetbe, állapotba hoz’: szabaddá tesz, bolonddá tesz; ‘helyez’: fejére tettem a kezem; ‘jelent’: ez németül annyit tesz…; ‘intézkedik’: tesz róla, hogy…; ‘valamennyire rúg’: ötezer forintot tesz (ki). Származékai: teszeget, tétet, tét, tehetős, tehetség, tehetséges, tehetségtelen, tehetetlen, tétlen, tétemény, tett, tettleges, tettlegesség, tettes, tevékeny, tevékenység, tevékenykedik. Ősi örökség a finnugor korból: mordvin tejs (‘cselekszik’), finn tehdä, teen, lapp tahdet (‘tesz, csinál’). Lásd még tény, tökél. teszt – ‘vizsgálat, próba’: tesztel; ‘képesség, tudás, személyiség vizsgálatára alkalmas feladatok sora’: nyelvi teszt, tesztlapok. Angol szó, eredetileg ‘cserépedény, amelyben fémöntvényt vizsgálnak’, az ófrancián át a latin testa (‘cserépedény, csésze’) folytatója. tészta – ‘lisztből vízzel (és tojással) gyúrt massza’; ‘ebből készült különféle eledel’: száraz tészta, főtt tészta, sült tészta. Szláv eredetű szó: bolgár teszto, szerb-horvát tájnyelvi, szlovén testo. A magyar szóvég nyíltabbá válással alakult (mint széna, villa1). tesztoszteron – ‘a herék termelte férfi nemi hormon’. Orvosi szakszó a latin testis (‘here’) és a görög sztereosz (‘szilárd’) elemekből; az utóbbi a telítetlen alkoholok, a szteroidok megnevezésében szerepel, ezek szilárd molekuláris vázával kapcsolatosan. tetanusz – ‘merevgörcs’. Latin orvosi szakszó (tetanus) a görög tetanosz (‘kifeszített, merev’) nyomán, a teinó (‘megfeszít’) igéből. tetem – ‘holttest’; ‘‹régebben› csont’: elefánttetem (‘elefántcsont’). Egy feltehető *tete- alapszó származéka denominális -m névszóképzővel (mint alom, orom). Az alapszó finnugor eredetű lehet: finn tähti (‘maradvány’), lapp dakte (‘csont’). A ‘csont’ jelentésű ~ többes alakban vette föl a ‘halott csontmaradványai’

jelentést, mint Petőfinél is: …ha előbb halok el, tetemimre / Könnyezve borítasz-e szemfödelet…, majd az eredeti jelentés elhomályosultával a szó egyes számú alakja lett ‘holttest’ értelmű. Lásd még tetemes, tetemrehívás. tetemes – ‘számottevően nagy’: tetemes kár, tetemes haladás; ‘‹régebben› nagycsontú, nagytestű, terjedelmes’. A tetem melléknévi származéka a szó régi ‘csont’, illetve ‘testrész’ jelentése alapján. A ma elsődleges jelentés nem feltétlenül, illetve nem kizárólag a ‘csontos’  ‘nagycsontú’  ‘nagy’ vonalon fejlődött ki; a ~ régebbi és ritkább ‘kézzelfogható, szembeötlő, tagadhatatlan’ (mint tetemes hiba) érelme is elvezethetett ide az alapszó ‘testrész’ értelme alapján. tetemrehívás – ‘gyanúsítottak elvonultatása a meggyilkolt teteme előtt, abban a babonás hitben, hogy a tettes jelenlétében a seb vérezni kezd ‹mint középkori bizonyítási eljárás›’. Aránylag későről adatolható jogi formula a tetem szó ‘holttest’ jelentése alapján; Arany 1877-ben írt ismert balladája Tetemre hívás címet visel. tétova – ‘határozatlan, bizonytalan, téveteg’: tétova mozdulatok, tétova szavakkal; ‘‹határozószóként› ide-oda’: Majd egyszerű dal… melyen a tánc tétova ringat (Arany). Származéka: tétovázik. A régi té (‘ide, erre’) és a tova elhomályosult összetétele, bár külön is találhatók a tájnyelvi se té, se tova (‘se erre, se arra’) szólásban. A té egy önállóan ki nem mutatható *te közelre mutató névmásból lett -i lativusraggal, tei  té fejlődéssel. A névmás ősi uráli örökségünkből való: vogul te (‘ez’), osztják ti (‘ide’), cseremisz ti (‘ez’), szamojéd ti (‘itt, most’). A magyar szó ma eleven melléknévi jelentésében elvonás a tétovázik igéből. Lásd még tegnap, tél-túl. tetovál – ‘szúrás okozta sebhelyekbe bevitt festékkel a test bőrén rajzolatokat alakít ki’. A német tätowieren átvétele a szóvég latinosításával; végső forrása a tahiti nyelv tatau (‘jelzés’) szava, amely az angol tattoo és a francia tatouer révén terjedt el az európai nyelvekben. tető – ‘felülről lezáró elem’: a doboz teteje; ‘épületet felülről borító egy vagy több sík’; ‘legmagasabb rész’: fatető, hegytető; ‘fej(tető)’: tetőtől talpig becsületes ember; ‘csúcs, netovább’: ez aztán mindennek a teteje!; ‘értelem ‹valamiben›’: a tervednek semmi teteje. Származékai: tetős, tetőtlen, tetőz, tetőzet, tetőzik, tetejébe. Az elavult tetik (‘látszik’) ige folyamatos mellléknévi igeneve, amely ‘messzire látszó’ jelentése alapján a ház legfeltűnőbb részének neveként főnevesült; egyéb jelentései ebből vezethetők le. Lásd még tetszhalál, tetszik, tettet. tetraéder – ‘négy egyenlő oldalú háromszöggel határolt mértani test’. A német Tetraeder átvétele; forrása a görög tetrahedron: tetra(‘4’) és hedra (‘alap, szék’) a hedzomai (‘ül’) igéből. A tetra csak mint összetételek első eleme szerepel a görögben, az önálló számnév tesszara vagy tettara. Lásd még tetragramma, tetramorf, tetralógia, tetrarchia. tetragramma – ‘a Jahve nevét rögzítő négy héber írásjegy ‹sok képi ábrázoláson az Atyaisten szimbolikus ábrázolása dicsfénykörben›’. Egyházművészeti szakszó a görög tetra- (‘négy’) és gramma (‘írás, betű’) elemekből. Lásd még tetraéder tetralógia – ‘egységes tárgyú, négy önálló részből álló regény, dráma, opera’: Wagner Nibelung-tetralógiája. Művészeti szakszó a görög tetra- (‘négy’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még tetraéder, tetragramma, tetramorf, tetrarchia. tetramorf – ‘a négy evangélistát jelképező négy lény (ember, sas, oroszlán, bika) ábrázolása egyetlen test és négyfelé néző négy különféle arc formájában’. Egyházművészeti szakszó a görög tetra- (‘négy’) és morphé (‘alak’) elemekből. Lásd még tetraéder, tetragramma, tetralógia, tetrarchia. tetrarchia – ‘négyes uralom, egy terület felosztása négy uralkodó között’. – tetrarcha: ‘negyedes fejedelem, a tetrarchia egyik negyedének uralkodója’. Történelmi szakszó a görög tetra- (‘négy’) és arkhé (‘uralom’) elemekből. Lásd még tetraéder, tetragramma, tetralógia, tetramorf. tetszhalál – ‘a halál látszatát keltő állapot, amelyből fel lehet éledni’. Származéka: tetszhalott. Nyelvújítási tükörfordítások a német Scheintod, scheintot szavak nyomán, amelyek a scheinen ‘‹valaminek› látszik’ rövidült tövét tartalmazzák (Tod, tot a.m. ‘halál, halott’). A tetsz- elem a tetszik önkényesen csonkított töve az ige eredeti ‘látszik’ jelentésében. tetszik – ‘szépnek, jónak, helyesnek látszik, kedvező benyomást tesz’; ‘‹régebben› látszik, mutatkozik’: különösnek tetszik szemünkben; ‘udvarias magázó beszédmód segédige-féléje’: mikor tetszik indulni reggel? Származékai: tetsző, tetszés, tetszetős, tetszetősség, tetszőleg, tetszőleges, tetszeleg, tetszelgés. A szócsalád alapszava, az elavult tetik ige ismeretlen eredetű. A ~ sz bővítménye azonos az sz-szel bővülő v tövű igék (mint lesz, tesz, vesz, hisz) megfelelő elemével, s megvan a metsz, játszik, látszik igékben is. Felszólító módban a tessem, tessék a hagyományos, a

- 361 - oldal

a

achát

tetsszek, tetsszen a hanyag, köznyelvi forma, amely az ikességet is negligálja. A ~ mai uralkodó jelentése a ‘látszik’-hoz képest másodlagos, a szépnek (helyesnek, jónak) tetszik-féle kifejezésekből szűrődött át az igébe. Lásd még tessék, tetszhalott, tettet. tettet – ‘színlel’. Származékai: tettetés, tettetett. Az elavult tetik (‘látszik’) igéből származik műveltető -tet képzővel, ‘‹valamilyen› látszatot kelt’ jelentésben. Az alapigéről bővebben lásd tetszik. tetű – ‘emberen, állaton élősködő apró, szárnyatlan rovar’: lapostetű. Származékai: tetves, tetvesedik, tetvez, tetvészik, tetvészkedik. Ősi örökség a finnugor korból: vogul tehem, osztják togtem, lapp tihke (‘tetű’). A magyar tőalak tetv-, ebben a mind a t, mind a v képzőelem, valószínűleg még az ugor korból, az utóbbi az ugor szavak m-jéből ered. tév- – ‘‹összetételek előtagjaként› téves’: tévtan, tévhit, téveszme, tévút. Nyelvújítási alkotás a téved igéből (lásd tévelyeg) elvont tő alapján, a német Irr- előtagú összetételek mintájára (pl. Irrlehre, azaz ‘tévtan’); a német szó az irren (‘bolyong, téved’) ige tőalakja. teve – ‘egy- vagy kétpúpú kérődző patás állat Ázsia és Afrika sivatagos tájain’. Ótörök eredetű szó: ujgur, türk teve, kun töve, oszmán-török deve. téved – lásd tévelyeg tévelyeg – ‘utat tévesztve bolyong’; ‘erkölcsi normától, vallási tantól eltér’: Származékok és kapcsolt szavak: tévelygő, tévelygés, tévelyít, téved, tévedés, tévedezik, téveszt, tévesztő, tévesztés, tévely, téveteg, téves. A szócsalád tév- alapszava ősi ugor örökség: vogul tepi-, osztják tepem (‘eltéved’); egy téb- tőváltozat a tébláb és tébolyog szavakban él tovább. A tév- tőből közvetlenül képződött a téved és téveszt, míg a ~ egy gyakorító -ly képzővel bővült (akárcsak a tébolyog). A tévely nyelvújítási elvonás a ~ből, míg a téves denominális képzés a névszóként elvont tév tőből. textil(ia) – ‘szövet, szövött anyag, kelme’. – textúra: ‘szövedék, szerkezet’. Nemzetközi szó a latin textilis (‘szövött’) nyomán, a texere (‘sző’) igéből; többes semleges alakja a textilia (‘szövött dolgok’); a textil a német Textil átvétele. Lásd még textus. textus – ‘szöveg, bibliai szövegrész ‹szentbeszéd, prédikáció alapjául›’. – textuális: ‘szövegre vonatkozó’. – textológia: ‘irodalmi művek hiteles szövegének megállapítása, kritikai kiadás szerkesztése mint filológiai tudomány, ténykedés’. Nemzetközi szócsalád a latin textus (‘szövés, szöveg’) nyomán, a texere, textum (‘sző’) igéből. Lásd még textil(ia). tezaurál – ‘felhalmoz’. Közgazdasági szakszó az újkori latin thesaurare (‘kincstárba tesz’) igéből, a thesaurus (‘kincs, kincstár’) származékából, a görög thészaurosz (‘letét, készlet, kincs’) nyomán; ez a (ti)thémi (‘tesz, helyez’) jövő idejű thész- tövéből ered, de a képzés módja tisztázatlan. Lásd még tézis, trezor. tézis – ‘tétel, tantétel’; ‘bebizonyítandó tétel, vitatétel’. Nemzetközi szó a latin thesis, illetve előzménye, a görög theszisz (‘letett dolog, megállapítás, tétel’) a (ti)thémi (‘tesz, helyez’) igéből. Lásd még antitézis, hipotézis, metatézis, szintézis, tezaurál. théta – ‘a görög ábécé 8. betűje, hangértéke th, t’. A föníciai thet (‘kígyó’) átvétele, ez a betű ugyanis eredetileg a kígyó piktogramja volt. ti – ‘több megszólítottat jelölő névmás’; ‘többes második személyű ragtalan birtokos jelző’: a ti érdeketek. Származékai: titeket, tiétek. Ősi örökség az uráli korból: zürjén tije, mordvin tin, finn te, szamojéd ti. A finnugor ti alapalak egy hátul képzett n névmásképzőt kapott, ez később vokalizálódott, és tiv  tiü  tí úton, végül a magánhangzó rövidülésével nyerte el mai alakját. tiamin – ‘a B1 vitamin kémiai neve’. A görög theion (‘kén’) és amin (lásd aminosav) elemekből. tiara – ‘a római pápa hármas koronája’; ‘az ókori perzsa királyok csúcsos fejdísze’. Görög szó, a perzsa fejdíszt jelenti. tibia – ‘sípcsont’; ‘ókori római kettős fuvola’. Latin szó; a hangszert azért jelölte, mert állati lábszárcsontból is faragtak fuvolát. tífusz – ‘különféle járványos betegségek neve’: hastífusz, kiütéses tífusz. Nemzetközi szó a latin typhus, illetve előzménye, a görög tüphosz nyomán; ez tkp. ‘füst, pára’, de ‘lázas önkívület’ is, ami együtt jár ezekkel a betegségekkel. tigris – ‘fekete-sárga csíkos bundájú, Ázsiában honos nagytestű macskaféle ragadozó’. A latin tigris, illetve ennek görög tigrisz előzménye révén az óperzsa tighri (‘nyíl’) szóra, a tigra (‘hegyes’) származékára vezethető vissza. Az iráni névadás a támadó ~ gyorsaságára utalhatott. tikácsol – ‘fuldokolva köhög’. Hangutánzó tájnyelvi szó. Lásd még tikkad.

tikett – ‘tétjegy lóversenyen’; ‘belépőjegy’. Az angol ticket átvétele; ez rövidült forma a francia etiquette nyomán; eredetéről lásd etikett. tikkad – ‘szomjúságtól lankad’: Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta (Arany); ‘‹növény› szárazságtól, hőségtől sorvad, kiég’. Származékok és kapcsolt szavak: tikkadás, tikkaszt, tikkasztó. Hangutánzó szó, a tikácsol tövének származéka kezdő -d képzővel (mint lappad, sápad), a szomjúságtól fuldokló hangjait imitálja. tilde – ‘kis hullámos vonal mint egyes betűk mellékjele ‹pl. spanyol ń›’; ‘ugyanez szótárakban vagy lexikonokban a címszó helyettesítésére ‹mint ebben a szótárban is›’. Spanyol szó, a latin titulus (‘felirat, cím’) hangátvetéses származéka (titulus  titule  title  tilte  tilde). tilinkó – ‘egyszerű furulya’. Származéka: tilinkózik. Bizonytalan, talán hangutánzó eredetű szó, de lehet a román tilincă átvétele is, ahogy az utóbbi a magyar szóé; a nyelvtörténeti tények alapján a kölcsönzés irányát nem lehet eldönteni. tiló – ‘a kender és len szárainak összetörésére és a pozdorjától való elválasztására szolgáló eszköz’. Származékai: tilol, tilolás. Ótörök, pontosabban csuvas eredetű vendégszó: csuvas tila (‘tiló’). A magyarba egy ócsuvas *tilig forma kerülhetett, ennek szabályos fejleménye a ~. tilt – ‘nem engedélyez’: tiltja a dohányzást; ‘erélyesen eltanácsol ‹valamitől›’: tilutoá üt igy fa gyimilcse tül (Halotti Beszéd). Származékok és kapcsolt szavak: tiltás, tiltó, tiltott, tiltakozik, tiltakozás, tilos, tilalom, tilalmas, tilalmaz. A szócsalád til- töve bizonytalan eredetű. Nem túl meggyőző feltevés szerint maga is származék, a titok alapszavának tieleméből való mozzanatos -l képzővel. A ~ mozzanatos -t, a tilos deverbális -s képzővel alakult ki (mint pl. teljes). tímár – ‘bőrcserző iparos’. Vagy az újgörög tomari, vagy az olasz tájnyelvi tomar (‘finomított bőr’) átvétele; az első szótagban lezajlott o  i hangváltozásra példa a csombók  csimbók alakpár. A ‘bőr’  ‘bőrfeldolgozó iparos’ jelentésfejlődést a sok -ár végű mesterségnév (bodnár, bognár, csiszár s hasonlók) analógiás hatása segíthette. timföld – lásd timsó timokrácia – ‘a vagyon uralma, olyan társadalmi rend, ahol a vagyonosabbat több állampolgári jog illeti meg’. Nemzetközi szó az ókori görög timokratia nyomán, amely ugyan ‘a megbecsültség uralma’, de már Arisztotelész használta mai értelmében, a timaó (’tisztel, becsül’) igének ugyanis volt ‘vagyonbecslést végez, adót vet ki’ jelentése is. Lásd még arisztokrácia, demokrácia. timpanon – ‘szobrokkal díszített háromszögű orommező ókori görög és római homlokzat oszlopai fölött’. Művészeti szakszó a görög tümpanon (‘dob’) nyomán. timsó – ‘kálium-alumínium-foszfát, sebösszehúzó és vérzéscsillapító hatású vegyület’. Az ismeretlen eredetű tim előtag összetétele a só főnévvel. A nyelvújítás korában az előtag felhasználásával alkották a timföld szót a bauxitból előállított alumíniumoxidnak, az alumíniumgyártás alapanyagának neveként. tincs – ‘hajfürt’. Ismeretlen eredetű szó. tinktúra – ‘vízzel, szesszel vagy éterrel készült gyógynövénykivonat’; ‘szeszes jódoldat’: jódtinktúra. Vegyészeti szakszó a latin tinctura (‘festőoldat’) nyomán, a tingere, tinctum (‘áztat, fest’) igéből. Lásd még distingvál, tinta. tinó – ‘ökörborjú’. Ótörök eredetű szó, a csuvas tina átvétele; a szóvégi a  ó változásra példa a kagyló. tinóru – ‘vargányagomba’. Elhomályosult összetétel a tinó és orr elemekből, tkp. tinó orrú, alaki hasonlóság alapján. tinta – ‘írásra használt fekete vagy kék oldat’. A középkori latin tincta átvétele a mássalhangzó-torlódást okozó k hang kivetésével; forrása a latin tingere, tinctum (‘áztat, fest’) ige; ez az előzménye tinktúra szavunknak is. Lásd még disztingvál. tipeg – ‘apró léptekkel jár’. Származékai: tipegő, tipegés. A topog magas hangrendű alakváltozata, ahogy a tipeg-topog ikerszóból is kisejlik. tipli – ‘fapecek vagy műanyag hüvely csavarnak falba erősítésére’. A német Dübel ausztriai Tibel, Tippel alakjaiból, a szillabikus l szokott feloldásával (mint kravátli, sercli). tipográfia – ‘nyomdászat, könyvnyomtatás;’ ‘könyvtervezés, könyvművészet’. – tipográfus: ‘betűmetsző, nyomdász’; ‘könyvtervező, könyvművész’. Nemzetközi szócsalád a görög tüposz (‘bélyeg, véset’) és graphó (‘ír, rajzol’) elemekből, ez előbbinek újkori ‘betű, betűminta’ jelentése alapján. Lásd még típus, tipológia. tipológia – ‘valaminek a típusait, fajtáit rendszerező leírás, vizsgálat’. Tudományos szakszó a görög tüposz (lásd típus) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből.

- 362 - oldal

a

achát

tipor – ‘tapos’. A hangutánzó jellegű tapos alapszavának magas hangrendű tipváltozatából ered -r gyakorító képzővel (mint pödör, sodor). tipp – ‘fogadás, jóslat sportmérkőzés esélyeire’: totótipp, lóversenytipp, tippel; ‘javaslat, tanács’; ‘ötlet’: van egy jó tippem. – tipszter: ‘lóversenytippeket pénzért kínáló személy’. Az angol tip (‘borravaló; sportfogadási tanács’) illetve tipster (‘hivatásos tippadó’) átvételei; a tip ebben az értelmében tolvajnyelvi eredetű szó. tippan – ‘pázsitfűféle’. Ismeretlen eredetű szó. típus – ‘közös alapvonásokkal jellemezhető csoport, fajta; ennek egyede’; ‘egy bizonyos emberfajta jellegzetes vonásait sűrítő irodalmi alak’; ‘minta, szabvány’; ‘tömegtermék egyik alakváltozata’: új autótípusok; ‘nyomdai betű, betűfajta, betűminta’. – tipikus: ‘jellegzetes, jellemző, megszokott, elvárható’. – tipizál: ‘jellemző sajátságai alapján típusokba sorol’; ‘‹irodalmi alakot› a társadalmi helyzetét jellemző vonások kiemelésével ábrázol’. Nemzetközi szócsalád a latin typus, illetve előzménye, a görög tüposz (‘öntőminta, véset, bélyeg, jelleg’) nyomán, a tüptó (‘üt, beüt’) igéből. Lásd még tipográfia, tipológia. tiráda – ‘hosszú, szenvedélyes színpadi monológ’; ‘szóáradat, szóvirágos beszéd’. A francia tirade (‘kifejtés, monológ’) átvétele német közvetítéssel, a szóvéget latinosítva; forrása az olasz tirata, voltaképp ‘kihúzott, elnyújtott dolog’ a tirare (‘húz, nyújt, lő’) ige nyomán, amely egy azonos alakú és jelentésű, ismeretlen eredetű késő latin szó folytatója. Lásd még reterát, retirál. tirannoszaurusz – ‘zsarnokgyík, ragadozó őshüllő’. Állattani szakszó, görög elemeinek eredetéről lásd tirannus, -szaurusz. tirannus – ‘zsarnok, önkényúr’; ‘erőszakos, önkényeskedő, kíméletlen ember’; ‘erőszakkal hatalomra jutott ókori (görög) egyeduralkodó’. – tirannizmus: ‘zsarnokság, önkényuralom’. – tirannizál: ‘zsarnokoskodik ‹valaki felett›’. Nemzetközi szócsalád a latin tyrannus, illetve előzménye, a görög türannosz (‘király, egyeduralkodó, önkényúr’) nyomán. Lásd még tirannoszaurusz. tirpák – ‘a Nyírségben lakó szlovák’. Szlovák eredetű szó (trpak), voltaképp gúnynév szokatlan nyelvjárást beszélő szlovákokra, akik a teprv (‘mégcsak’) szót trpov formán mondják. A magyar szóalakban a szóeleji mássalhangzótorlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel. tiszafa – ‘lapos és puha tűlevelű fenyőféle’. A szó tisza előtagja szláv eredetű: horvát, szlovén tisa, szlovák tis. tiszavirág – ‘rövid életű kérészfajta’. A név a Tisza virága kifejezésből forrt egybe; ez arra utal, hogy e kérészek kifejlett példányai rajzásuk egy-két napja alatt sárgás testükkel beborítják a Tisza színét, mintha a folyó „kivirágzana”. tiszt – ‘rang, hivatal, beosztás’; ‘ezzel járó hatáskör’: nem tisztem nyilatkozni ebben az ügyben; ‘egyenruhás testület magasabb beosztású tagja’: katonatiszt, rendőrtiszt; ‘‹régebben› tisztviselő’: postatiszt, gazdatiszt; ‘magasabb figura a sakkban ‹nem gyalog›’: tisztáldozat. Származékai: tisztes, tisztesség, tisztességes, tisztességtelen, tisztség. Szláv eredetű szó: bolgár cseszt, szlovén čast, szlovák čest (‘becsület, tisztesség’). A szóeleji cs  t hangváltozás talán hasonulás a szóvégi t-hez, akárcsak a tiszta esetében. Lásd még tisztel. tiszta – ‘szennytelen, folttalan’; ‘keveretlen, idegen anyagtól ment’: tiszta szesz; ‘a vallási előírásnak megfelelő’: tiszta étel; ‘átlátszó’: tiszta levegő; ‘bonyodalmaktól mentes’: tiszta helyzet; ‘erkölcsileg feddhetetlen’: tiszta nő, tiszta élet; ‘merő’: tiszta rosszindulatból; ‘teljesen’: tiszta hülye; ‘‹főnévként› frissen mosott ruhanemű’: tisztát ölt. Származékai: tisztaság, tisztít, tisztító, tisztítás, tisztul, tisztulás, tisztát(a)lan, tisztogat, tisztogatás, tisztás, tisztáz, tisztázat, tisztázatlan, tisztálkodik, tisztálkodás. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén čist, szlovák čisty (’tiszta, világos, szeplőtlen, tehermentes’). A magyarba egy nőnemű vagy semlegesnemű alak került (mint a drága, néma, puszta esetében); a szóeleji cs  t hangváltozás talán hasonulás a szóvégi t-hez, akárcsak a tiszt esetében. tisztel – ‘nagyra becsül’; ‘valahogy nevez’: minek tisztelhetem az urat? Származékai: tiszteletes, tisztelendő, tiszteleg, tisztelgés, tiszteletlen, tiszteletlenség. Valószínűleg magyar fejlemény a tiszt szóból denominális -l igeképzővel, de lehet, hogy az előbbi szó szláv előzményének szerb-horvát, szlovén čistiti származékaiból alakult magyar képzővel. A kérdés éppúgy nem dönthető el, mint a keresztel, szentel esetében. titán1 – ‘a görög hitregék óriása, Uranosz és Gaia hat fiának és három unokájának egyike’. Görög szó (Titan); eredete vitatott, csak az ókorból három különféle magyarázat maradt fenn.

titán2 – ‘acélszürke, kemény fémes elem’. A német Titan átvétele, latin formája titanium a titán1 nyomán, az elemeknél gyakori -ium végződéssel (mint hélium, kálium). titok – ‘mások előtt leplezett, elhallgatott dolog’; ‘megmagyarázhatatlan, rejtélyes dolog’: a természet titkai. Származékai: titkos, titkosít, titkol, titokzatos, titoknok, titkár, titkolózik. A szócsalád feltehető tit- alapszava talán ősi ugor örökség: vogul tujt- (‘elrejt, eldug’); a -k deverbális főnévképző, mint a nyomdok, szándék szavakban. A titoknok, titkár, titokzatos nyelvújítási szóalkotások. Lásd még tilt. titrál – ‘térfogatos vegyelemzést végez’. Vegytani szakszó, a német titrieren átvétele latinosított szóvéggel. Forrása a francia titre (‘cím; nemesfém ötvözet ezrelékben kifejezett finomsági foka’), a latin titulus (‘cím’) folytatója. Lásd még tilde, titulus. titulus – ‘(nemesi) cím, rang’; ‘a vele járó megszólítás’: a „nagyméltóságod” titulus járt neki; ‘‹régen› ürügy, jogcím’. Latin szó, eredetileg ‘felirat, címzés’. Lásd még tilde, titrál. tivornyázik – ‘zajosan mulat’. A régi tivornya (‘kocsma’) szóból ered, amely a latin eredetű taberna (‘csapszék’) folytatója. A tivornya (‘zajos mulatság’) elvonás az igéből. tíz – ‘kilencnél eggyel több’. Származékai: tized, tizedes, tizedel, tízes, tízszeres, tízszerez. Iráni eredetű szó: óperzsa dasa. Nyelvünkbe egy nyugati középiráni desz alak kerülhetett; a szókezdő d  t hangváltozásra példa tehén, tej. tizenéves – ’11-19 év közötti korú fiatal’. A tizen- kezdetű számnevek önállósított előtagjából képzett összetétel; ez a tíz számnév -n helyhatározói ragos alakja: ‘tízen (felül) ennyi meg ennyi’. A szó mintája az angol teenager a thirteen, fourteen… (’13, 14…’) számnevek önállósodott második eleméből és az age (‘életkor’) szóból. tó – ‘állandó medrű, a tengerrel összekötetésben nem lévő állóvíz’. Származékai: tavi, tavas, tócsa, tócska, tavacska. Ősi örökség az uráli korból: vogul tó, osztják toh, votják ti, szamojéd tó (‘tó’). A tócsa kicsinyítő képzős származék (mint szárcsa, vércse). toalett – ‘divatos női ruha, öltözet’: elegáns toalettben jelent meg; ‘szépítkezés’: toalettet csinál; toalettszappan; ‘illemhely, mosdó’. Nemzetközi szó a francia toilette (‘kis kendő, toalettasztal, szépítkezés’) nyomán; ez kicsinyítő forma a toile (‘kendő’) szóból, a latin tela (‘szövet, kendő’) folytatójából, amely eredetibb texla alakja szerint a texere (‘sző’) folytatója. Mai jelentésköre abból a kendőcskéből ered, amelyen a hölgy mosdó- és szépítőszerei álltak. Más irányú fejlődés (‘szépítkező asztal’  ‘szépítkező helyiség’  ‘intim célokra szolgáló kis helyiség’) vezetett az ‘illemhely’ jelentéshez. Lásd még textil(ia). toboroz – ‘verbuvál, önkéntes jelentkezőkből (katonai) csoportot gyűjt, állít ki’; ‘‹többeket› valamilyen célnak megnyerni igyekszik, szervez’. Származékai: toborzás, toborzó. E jelentéskörben a nyelvújítók alkották meg a ~ igét, a régi toborzó (‘egyfajta tánc’) szóból való elvonásként, s abban a hiszemben, hogy az a táboroz igével áll kapcsolatban. A 16. századból feljegyzett toborzó valójában egy olyan *toboroz (eredetibb alakjában *toporoz) igenévi származéka, amely a toporog ige (lásd topog) némileg más képzésű változata, és talán a szóban forgó tánc sajátos lépésformáit jelzi. Az új jelentés azért is tapadt könnyen a szóhoz, mert a katonák verbuválása táncos mulatság keretében folyt. toboz – ‘a fenyő pikkelyes termése’. A doboz alakváltozata; eredetileg egységnyi csomag fenyőszurkot, fenyőgyantát jelentett. Mai jelentése talán a termés tok jellege folytán, ‘doboz’  ‘tok’ úton alakult ki. tobzódik – ‘dőzsöl, dorbézol’; ‘dúskál ‹valamiben›’. Hangutánzó szó lehet, a tapos, topog, tombol köréből; visszaható formájú képzése nem ritka cselekvő igékben, pl. játszódik. toccata – [tokkáta] ‘zongorára vagy orgonára írt, szabad formájú improvizációs zenedarab’. Olasz szó, tkp. ‘érintés’ a toccare (‘érint, üt’) igéből; ez egy germán tukk- tőből ered, amelynek leszármazottja az angol tuck (‘bedug, betűr’) és a német zucken (‘üt, ránt’). Lásd még taccs. tócsa – lásd tó tocsog – ‘vízben vagy híg sárban lépkedve loccsanó hangokat kelt’. Hangutánzó eredetű szócsalád a toccsan, tocskol formákkal együtt. tódul – ‘özönlik, zúdul ‹folyadék›’; ‘nagy tömegben, tülekedve nyomul ‹emberek sokasága›’. Kapcsolt alak: tódít. A két ige alapja a told, ahogy a korai toldul, toldít alakok is mutatják; a l kiesése az o megnyúlását okozta. (Ez fordítva történt a hold1 esetében.) Az alapige ‘hozzátesz’ jelentése főképp a tódít ‘túlozva ad elő’ értelmében érhető tetten. tóga – ‘bő felsőruha ‹az ókori Rómában›’; ‘talár, palást’. A latin toga átvétele; ez főnévi származék a latin tegere, tectum (‘fed, beborít’) igéből, így rokona tégla, teketória szavainknak is.

- 363 - oldal

a

achát

tohonya – tunya, lusta, lomha’. A tunya játékos, hangfestő jellegű alakítása lehet. tohuvabohu – ‘zűrzavar, összevisszaság’. A bibliai héber tohu va-bohu kifejezésből, amely 1Móz 1,2-ben a teremtés előtti állapot neve: ‘puszta és üres’. tojás – lásd tojik tojik – ‘‹madár, házi szárnyas› tojást rak’; ‘‹tréfásan› székletet ürít’. Származékai: tojás, tojásdad, tojó, tojós. Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi uráli örökség: vogul tól-, mordvin tujemsz, finn tuoda, szamojéd tams (‘hoz, visz, ad’). A magyarban talán egy ősibb monyat tojik, azaz ‘tojást ad, hoz’ szókapcsolat értelme szűrődött át magába az igébe. A ~ ige főnévi tojás származéka idővel teljesen kiszorította az ősibb mony szót. tok1 – ‘burok, tartó’: hegedűtok; ‘termés védőburka’: toktermés; ‘ajtó, ablak falba épített tartója’. Származékai: tokos, tokmány. Ismeretlen eredetű szó. tok2 – ‘porcos vázú, íváskor a folyókba vándorló tengeri hal’. Bizonytalan eredetű szó; talán valamelyik ótörök nyelvből való, de az erre mutató adatok gyérek, pl. türkmén doki (‘viza’). toka – ‘húsos zsírpárna az áll alatt’. Származékai: tokás, tokásodik. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák tuk (‘zsír’) A szó végén az -a megszilárdult birtokos személyjel (mint epe, orja, vese). tokány – ‘felvagdalt húsból hagymával és borssal készült húsétel’. A román tocană átvétele, amely az a toca (‘aprít’) igéből származik. A szóvégi a mint vélt birtokos személyjel elmaradt, az n palatalizálódott. toklász – ‘pázsitfűféle, rozsnok’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák stoklasa (‘zab, rozsnok’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást a sz hang elhagyása oldotta fel (mint a kadarka esetében), a szóvégi a mint vélt birtokos személyjel maradt el. toklyó – ‘egy-két éves juh’. Ótörök eredetű szó: csagatáj, üzbég tokli, oszmán-török toklu. Az eredetibb magyar toklóban palatalizáció történt. tol – ‘nyomással mozdít, taszít, odébb helyez’. Származékai: tolás, toló, tolat, tolul, tolong, tolakodik, tolakodás, tolonc, toloncol. Ismeretlen eredetű szó; a tolonc nyelvújítási alkotás a lelenc, tanonc, védenc s hasonlók mintájára. Lásd még told, tosz. told – ‘hozzátesz, hozzáad, kiegészít’. Származékai: toldás, toldoz, toldozó, toldozás, toldalék. A tol igéből származik gyakorító -d képzővel (mint mond, kérd), az alapszó ‘odébbhelyez’ jelentése nyomán. tolerál – ‘eltűr, elvisel, elnéz’. – toleráns: ‘elnéző, türelmes’. – tolerancia: ‘türelmesség, elfogadó készség mások nézetei, vallása, életformája iránt’; ’tűréshatár’. Nemzetközi szócsalád a latin tolerare (‘eltűr, elvisel’) és folyamatos melléknévi igeneve, a tolerans, tolerantis nyomán; ez a tollere (‘elvesz, felvesz, elismer’) ige gyakorító alakja. toll – ‘a madár testét borító könnyű szaruképződmények egyike’; ‘ez mint régi íróeszköz: tollat hegyez; ‘ez mint az írásművészet metonimája’: a toll mesterei; ‘tintával, festékkel működő bármiféle íróeszköz’: acéltoll, töltőtoll, golyóstoll, filctoll; ‘egyes tárgyak lapos vagy fogazott része’: a nyíl, a kulcs tolla. Származékai: tollas, tollasodik, tollászkodik, tollatlan, tollazat, tollnok. Ősi örökség az uráli korból: vogul tol, osztják togel, mordvin tolga, szamojéd to (‘toll, szárny’). Az eredetibb magyar tol véghangzója a toldalékos helyzetekben geminálódott: tolam  tollam  toll. tolmács – ‘beszédet más nyelvre lefordító, más nyelvűek közt élőszóval közvetítő személy’; ‘más szavainak közvetítője, érzelmeinek kifejezője’. Származéka: tolmácsol. Ótörök eredetű szó: kun tolmacs, csagatáj, tatár, csuvas tilmacs, oszmán-török dilmaç; ezek valószínűleg a til (‘nyelv’) származékai. A német Dolmetsch a magyar szó átvétele. toluol – ‘szerves oldószer, metilbenzol’. Santiago de Tolú kolumbiai város nevéből, a latin oleum (‘olaj’) oltövével. tolvaj – ‘alkalmilag vagy rendszeresen lopó személy’. Származékai: tolvajol, tolvajlás. Ismeretlen eredetű szó. tomahawk – ‘[tomahók] az észak-amerikai indiánok könnyű harci bárdja’. Angol szó, a delavár tamoihekan átvétele, amely talán a krí dialektus otomahuk (‘üsd le’) igei alakjából ered. tombol – ‘dühöng ‹haragos ember, vihar›’. A tomb alapige a régiségben ‘szökdel, táncol’ értelmű volt: Hazajött férjed, tombj, Kató (Körmöcbányai táncszó, 16. század), és a topog tövének m járulékhangos származéka, amelyben ennek folytán p  b zöngésülés történt: top-  tomp-  tomb-. A -l gyakorító igeképzővel létrejött ~ korábbi jelentése ‘‹megvadult ló› dobog, toporzékol’ volt, s ebből alakult ki fenti értelme. tombola – ‘tárgysorsjáték’. Olasz szó, talán a tombolare (‘legurul, lebukfencezik’) ige származéka, de valószínűbb, hogy egy ettől független, ismeretlen eredetű szó.

tomizmus – ‘katolikus vallásfilozófiai iskola, amely az isteni mindenhatóság és a szabad akarat ellentmondásában az előbbit tekinti a döntő tényezőnek’. Latin szó (thomismus) a fenti álláspont meghirdetőjének, Aquinói Szent Tamás 13. századi teológusnak latin Thomas névalakjából. tomográf – ‘rétegfelvételeket készítő röntgenberendezés’. – tomográfia: ‘ilyen géppel végzett vizsgálat’; ‘ilyen gépen készült röntgenfelvétel-együttes’. Orvostechnikai szakszó a görög tomosz (‘szelet, metszet’) és graphó (‘ír, rajzol’) elemekből; előbbi a temnó (‘vág’) ige származéka. Lásd még anatómia, atom. tompa – ‘nem hegyes vagy éles ‹eszköz›’; ‘kevéssé tisztán csengő ‹hang›’; ‘nehéz felfogású ‹agy›’; ‘közömbös, fásult’. Származékai: tompaság, tompul, tompít. Szláv eredetű szó: szerb-horvát tup, szlovén top, szlovák tupý (‘életlen, fásult, ostoba’). A magyarba egy régi, még nazális magánhangzót tartalmazó szláv szó nőnemű alakja, kb. *tumpa kerülhetett (mint a drága, puszta esetében). Lásd még tömpe. tompor – ‘a csípő és farcsont közti domborulat, far’. Denominális -r képzővel formált alak egy régi tomp (‘csípő, far’) főnévből, amely vagy finnugor eredetű, a cseremisz tup (‘hát’) távoli megfelelője, vagy a topog családjába tartozó régi top (‘lábfej’) szóból ered; az utóbbi kevésbé valószínű. Mindkét esetben m járulékhang lépett fel, mint a csíp–csimpaszkodik szópárban. tonális – ‘hangnemi, a hangnemben maradó’. – tonalitás: ‘hangnemiség, az, hogy az adott zenemű valamely hangrendbe illeszkedik’. Zenei szakszók a latin tonalis nyomán, amely a tonus (‘hang’) származéka; előzménye a görög tonosz (‘húr, hangmagasság’), a teinó (‘feszít’) igéből. Lásd még atonális, tonika, tónus. tondo – ‘kör alakú festmény, dombormű’. Olasz szó, rövidült alak a rotondo (‘kerek, gömbölyű’) melléknévből; ez a latin rotundus folytatója a rota (‘kerék’) alapján. Lásd még rotáció, rund. tonett – ‘hajlított fából készült bútorfajta’. Első gyártója, az osztrák M. Thonet nevéből. tonhal – ‘ízes húsú tengeri hal’. A német Thunfisch részfordítása; ennek első eleme a francia thon, olasz tonno, latin thunnus és görög thünnosz vonalán valamely sémi nyelvhez vezethető el: föníciai tinnin, héber tannín (‘nagy hal’). tonic – [tonik] ‘kesernyés ízű, szénsavas üdítő ital’. Angol szó, a tonic water (‘erőt adó víz’) szókapcsolatból. Forrása a latin tonicus, illetve előzménye, a görög tonikosz (‘feszülni képes’), eredetéről lásd tónus. Lásd még tonális, tonika. tonika – ‘a hétfokú skála alaphangja, első foka’. Zenei szakszó az olasz tonica nyomán; ez a latin tonicus (‘a tónushoz tartozó’) nőnemű alakjának folytatója; eredetéről lásd tonális. Lásd még tonic, tónus. tonna – ‘súlymérték, 1000 kg’. A középkori latin tonna, tunna (‘hordó’) átvétele, részben a középfelnémet tonne közvetítésével. Sok nyelvben elterjedt szó eredeti ‘hordó’ jelentésében, amely idővel űr- és súlymérték is lett; végső forrása talán kelta szó, pl. óír tonn (‘bőr’), ebből ‘bőrtömlő’, majd ‘hordó’. Fenti jelentése csak jóval a méterrendszer bevezetése után rögzült. tónus – ‘hangszín, hangárnyalat’; ‘beszédmód, hangnem, modor’; ‘színek minősége, árnyalata, összhangja’; ‘idegek, izmok feszültségi szintje’. Nemzetközi szó a latin tonus, illetve görög előzménye, a tonosz (‘feszülés, húr, zenei hang, hangmagasság’) nyomán, a teinó (‘feszít’) igéből. Lásd még tetanusz, tonika, tonális, tonic. tonzúra – ‘egyes katolikus szerzetesek feje tetején kiborotvált kerek kopasz folt’. Latin szó (tonsura), a.m. ‘nyírás’, a tondere, tonsum (‘nyír’) ige nyomán. topán – ‘cipő, rövid bakancs’. Származéka: topánka. A régi és nyelvjárási top (‘lépés’) szó származékai, amely igenévszó volt; a ~ a feltehető igei jelentés (‘lép’) nyomán, deverbális -án, ány képzővel alakult ki (mint foszlány, kötény). Avulóban lévő szavak. Lásd még topog. topáz – ‘átlátszó, sárgás vagy kékes színű drágakő’. A német Topas átvétele, forrása a latin topazius, illetve előzménye, a bizonytalan eredetű görög topadzion. topless – [toplesz] ‘női fürdőruha vagy estélyi ruha, amely a melleket fedetlenül hagyja’. Angol szó, a.m. ‘felsőrész nélküli’ a top (‘tető, felsőrész’) nyomán. Lásd még monokini. topog – ‘lábát váltogatva emelgeti, talpával a földet verdesi’; ‘apró léptekkel jár’. Származékok és kapcsolt szavak: toporog, toppan, toppant. Hangutánzó eredetű szócsalád, alapszava a tapos ősi eredetű tövével, illetve a top igenévszóval (lásd topán) van szoros összefüggésben. A ~ a top gyakorító képzős származéka, a toppan mozzanatos képzés, míg a toporogban egy további gyakorító r elem

- 364 - oldal

a

achát

rejlik. Lásd még toboroz, tobzódik, toporzékol. topográfia – ‘helyrajz, egy földrajzi terület leírása’; ‘a földfelszín alakzataival, felmérésükkel foglalkozó földrajzi tudományág’. – topográfus: ‘a topográfia szakembere’. Tudományos szakszó a görög toposz (‘hely’) és graphó (‘ír, rajzol’) elemekből. Lásd még topológia, toposz. topológia – ‘a folytonosság törvényszerűségeivel foglalkozó matematikai tudományág’. Tudományos szakszó a görög toposz (‘hely’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még topográfia, toposz. toportyán – ‘farkas’; ‘‹régebben› medve’, toportyánféreg összetétel tagjaként is. Ismeretlen eredetű szó, elavult. toporzékol – ‘indulatosan topog, lábával dobog’. A szó a régi toborzék (‘tánc, ugrálás’) származéka denominális -ol igeképzővel és b  p hangváltással. Ez a szó a toboroz főnévi toborzó eredetének alakpárja, s végső soron a topog ige gyakorító képzésű, ritkább toporoz származékából képződött (mint előzék, fedezék). toposz – ‘közismert, jellemző kép, helyzet, fordulat, amely évszázadokon át műből műbe vándorol’; ‘egy nép, nemzet valós vagy állítólagos jellemző sajátsága ‹pl. hogy a skót fukar, a spanyol büszke›’. Görög szó, tkp. ‘hely, helyzet, írott mű részlete’. Lásd még topográfia, topológia. toprongyos – ‘elhanyagolt külsejű, rongyos ruhájú’. Származéka: topis. A szó lehet összetétel, top- előtagja ez esetben a ‘hopp’ jelentésű topp indulatszóval azonos; van hoprongyos, hatrongyos formája is. Lehet továbbá egy régi toprong (‘szorult helyzetben dúl-fúl’) ige származéka (toprongos), amely pl. a verembe esett farkas tépettsége alapján, illetve a szónak a rongy analógiás hatására létrejött ~ alakja révén nyerte fenti jelentését. Egyik magyarázat sem meggyőző. A topis új keletű, játékos képzés. tor1 – ‘lakodalom’: toroznak; ‘temetés, illetve disznóölés után rendezett bőséges étkezés’: halotti tor, disznótor. Bizonytalan eredetű szó; talán a torok tor- alapszavával azonos annak folytán, hogy ez a szerve a nagy evésnek, a falánkságnak (torkos!). Lásd még torol. tor2 – ‘ízeltlábúak középső testtája a fej és potroh között’. Nyelvújítási szóalkotás a görög thórax (‘mell, mellvért’) latin thorax alakjának önkényesen elvont szótöve alapján. tóra – ‘Mózes öt könyve’; ‘ezt tartalmazó, díszes tokban őrzött tekercs mint zsidó szertartási tárgy’. Héber szó, a.m. ‘tanítás’. torero – lásd torreádor tórium – ‘szürke, félkemény radioaktív fém’. A latin thorium magyaros alakja, Thor germán vihar- és hadisten nevéből. torlasz – ‘mesterségesen emelt útakadály, barikád’. Származékai: torlaszol, torlaszt. Nyelvújítási eredetű szócsalád a torlódik torl- tövéből. A torlaszt ige a szakaszt, száraszt, olvaszt mintájára született; a ~ elvonás az igéből (a francia eredetű barikád magyarítására), belőle pedig a torlaszol képződött. torlódik – ‘fennakadva tömegbe gyűlik, felgyűl, halmozódik’. Származékai: torlódás, torlat, torlik. Vitatott eredetű szó. Talán a tol ige származéka a tőhangzó geminációjával, majd elhasonulásával: tol  toll  torl; ami tolódik, az könnyen összetorlódik. Más nézet szerint a torol igével kapcsolatos, annak régi ‘hány’ jelentése alapján, de ez jóval kevésbé valószínű. Lásd még torlasz. torma – ‘csípős ízű gyökeréért termesztett konyhakerti növény’. Származéka: tormás. Ótörök eredetű szóvendég: oszmán, türk, ujgur, karakalpak turma, tatár, baskír torma (‘retek’); a ~t a német és az angol is reteknek tekinti: Meerrettich, horse radish, azaz ‘tengeri retek’, illetve ‘lóretek’. torna – ‘testedzés, testnevelés’; ‘talajon és szereken bemutatott gimnasztikai számokból álló sportág’; ‘mérkőzéssorozat’: labdarúgótorna; ‘‹régen› ünnepi, sok résztvevős lovagi viadal’. Származékai: tornázik, tornász. A ~ nyelvújítási szólelemény, Dugonics András alkotta a középkori latin tornamentum (‘lovagi torna’) első két szótagjának elvonásával. Ez a szó az ófrancia tornoiement latinosított formája, a tornoier (‘forgolódik, öklel, összecsap’) ige nyomán, amely a latin tornare (‘esztergályoz, forgat, forog’) folytatója. A tornázik, tornász későbbi származékok. tornác – ‘falusi ház nyitott oldalú, gyakran oszlopos hosszanti oldalfolyosója’; ‘teraszhoz vagy verandához hasonló előtér’. Alighanem német eredetű szavunk. Vagy egy régi német, szláv eredetű dornitz, turnitz (‘fűthető helyiség, szoba, étkezőterem’) szó átvétele, vagy a francia eredetű középfelnémet terraß, tarraß (‘terasz’) a forrása, ez esetben rr  rn elhasonulást és szóvégi sz  c affrikálódást kell feltételeznünk. A ~ legkorábbi ‘előcsarnok,

veranda’ jelentése mindkét fenti származtatást elfogadhatóvá eszi. tornádó – ‘viharos forgószél’. Angol szó (tornado) a spanyol tronado nyomán; ez a tronar (‘mennydörög’) származéka, amely a latin tonare (‘mennydörög’) igére vezethető vissza. torok – ‘a szájüreg és a garat közötti rész’; ‘a nyak elülső része’; ‘üreg, cső nyílása’: barlangtorok, ágyútorok. Származékai: torkos, torkosság, torkoskodik, torkolat, torkollik. A ~ tor- alapszava ősi örökség az ugor korból: vogul tor, osztják tur (‘torok’); a magyar szóvég denominális -k képzőt kapott, mint ajak, farok, fészek, lélek. Lásd még tor1. torol – ‘‹meg- igekötővel› megbosszul ‹bűntettet, sérelmet›’. Származéka: (meg)torlás. A tor1 igei származéka, ritkábban ‘tort ül’ értelemben is. A középkorban olyan szolgálatra is értődött, amelyet felszabadított szolga nyújtott az egyháznak ura halála után. Ebből a korai ‘viszontszolgálatot tesz’ jelentésből fejlődhetett ki később, amikor az eredeti szokás már feledésbe merült, a ‘(rosszat rosszal) viszonoz’, ‘megbosszul’ jelentés. torony – ‘kis alapterületű, magas építmény’. Származékai: tornyos, tornyosodik, tornyosul, tornyoz. A német Turm középfelnémet turn, torn alakjának átvétele a mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő feloldásával és a szóvég palatalizációjával: torn  toron  torony. A német szó végső forrása a latin turris (‘torony’) az ófrancia torn közvetítésével. torpan – ‘‹meg- igekötővel› hirtelen megáll’. Ismeretlen eredetű szó; egy korábbi torpad alak képzőcserés változata. torpedó – ‘szivar alakú, robbanóanyaggal töltött, önműködően haladó víz alatti akna’; ‘zsibbasztó rája’. Latin szó, tkp. ‘zsibbadás, bénulás’ a torpere (‘zsibbad’) igéből; már az ókortól jelöli a villamos ütésével bénító tengeri halfélét, s innen kapta nevét a víz alatti csapásmérésre való modern harci eszköz. torreádor – ‘a bikaviadal főszereplője’. Magyaros változat a nemzetközi toreadorból, amely spanyol eredetű, a torear (‘bika ellen küzd’) származéka a toro (‘bika’) nyomán; végső forrása a latin taurus előzménye, a görög taurosz (‘bika’). A spanyolok egyébként ebben a jelentésben a rokon torero formát használják. torta – ‘krémmel rétegesen töltött, szeletekre vágva fogyasztott sütemény’. Az olasz torta (‘formában sült édes tészta’) átvétele; forrása az azonos latin szó ‘fonott kalács’ jelentéssel; valószínűleg a torquere, tortum (‘csavar’) igenévi származéka. Lásd még tortilla. tortellini – ‘apró húsos derelyék sajtos paradicsommártásban’. Olasz szó, a tortello (‘csavart sütemény, tészta’) kicsinyített formájának többes alakja a torta nyomán; eredetéről lásd tortilla. tortilla – [tortilja] ‘latin-amerikai kukoricalepény’. Spanyol szó, a torta (‘torta, kerek lepény’) kicsinyített származéka; ennek forrása a késő latin torta (‘fonott kalács’), a torquere, tortum (‘csavar’) igéből. Innen ered a magyar torta szó is. Lásd még tortellini, tortúra, torzió. tortúra – ‘kínzás, kínvallatás’; ‘gyötrelem, kínszenvedés’; ‘sokáig húzódó, kellemetlen eljárás’. Nemzetközi szó a latin tortura (‘kínzás’) nyomán, a torquere, tortum (‘csavar, kínpadon gyötör’) igéből. Lásd még retorta, retorzió, tortilla, torzió. tory – ‘az angol konzervatív párt’; ‘ennek tagja’. Angol szó, az ír toiridhe (‘üldöző, martalóc’) származéka. A 17. század második felében tűnt fel mint a királyi restauráció híveinek gúnyneve. Lásd még whig. torz – ‘idomtalan, helytelen, a normálistól visszataszítóan eltérő’. Származékai: torzít, torzítatlan, torzul, torzulás. Nyelvújítási alkotás a torzonborz első eleméből, illetve ennek feltehető előzményéből. torzió – ‘csavarás, csavarodás’: torziós inga. Latin szó (torsio) a torquere, torsum (‘csavar’) ige származéka. Lásd még retorta, retorzió, tortilla, tortúra. torzó – ‘végtagok (és fej) nélküli szoborcsonk’; ‘töredék, befejezetlen mű’. Nemzetközi szó az olasz torso (‘csutka, torzsa’) nyomán, amely a késő latin tursus (‘növényi szár’) folytatója; ez a latin thyrsus görög thürszosz (‘repkénnyel körülfont bot, bakkhánsok jelvénye’) előzményére megy vissza. Innen ered a magyar torzsa és talán a törzs szó is. torzonborz – ‘borzas’. Sajátos összetétel a torzas-borzas, torza-borza ikerszavak elemeiből. Ezek első eleme egy feltehető régi, hangfestő eredetű torzan (‘ellenkezik, dacoskodik’) igével kapcsolatos, amelynek torzaszt származéka ‘borzol’ jelentésű lehetett. Lásd még torzsalkodik. torzsa – ‘káposzta, saláta vastag csutkája’. Van hasonló jelentésű tors alakja is: Lompos tyúkja kárál a torsra (József Attila). Az olasz torso (‘vastag növényi szár, torzsa, csutka’) átvétele. Ennek forrása a latin tursus (‘szár, torzsa’), ezé pedig a görög

- 365 - oldal

a

achát

thürszosz, a Bakkhoszt ünneplők szőlőindával befuttatott botja. Ez a forrása torzó szavunknak is. Lásd még torzó, törzs. torzsalkodik – ‘viszálykodik’. A visszaható, illetve kölcsönös képzésű ige torzsal- tőalakja valószínűleg a dörzsöl ige mély hangrendű változata; a ‘dörzsölődik’  ‘súrlódik’  ‘egyenetlenkedik’ jelentésfejlődés kézenfekvő. A szóalakot a régi torzan (‘ellenkezik’) ige beleértése is segített ilyenné formálni (lásd torzonborz). Lásd még torz. tosz – ‘lök, taszít’; ‘‹toszik alakban› közösül’. Ismeretlen eredetű, régies és nyelvjárási szó; lehet, hogy a tol igével közös tőből származik. Lásd még taszít, tusakodik, tuszkol. tószt – ‘pohárköszöntő’. Az angol toast (‘pirított kenyér; pohárköszöntő’) átvétele; a francia tostée révén a latin torrere, tostum (‘szárít, pörköl, pirít’) leszármazottja. Az angolban másodlagos ‘pohárköszöntő’ jelentése abból a régi szokásból ered, hogy ilyen alkalmakkor a szónok egy darab pirított kenyeret tett borospoharába. tót – ‘szlovák (személy)’; ‘‹régebben› szláv, szlovák, szlovén (személy)’. Egy korai tauti, touti alak fejleménye, de az átadó nyelv bizonytalan. A szó beletartozik egy ‘nép’ jelentésű indoeurópai szócsaládba: gót thiuda, ófelnémet tiut, teut, lett tauta, latin Teutoni; ez a forrása a németek saját Deutsch nevének is. A magyar szó előbb általában a szlávokat, majd azokat a szláv népeket jelölte, amelyek magukat slovenskinek nevezték (szlovének, szlovákok), s a 19. században szűkült le a jelentése végleg a szlovákokra. tótágas – a tótágast áll, azaz ‘(szétterpesztett lábbal) fejen vagy kézen áll’ kifejezésben használatos. Az ágas származéka, amely ferde ágcsonkjaival egy karjait felemelő ember képzetét kelti (lásd ágaskodik). A tót előtag itt ‘rossz, torz, helytelen’ értelmű, tehát nem egyenesen, hanem fejtetőn álló ágasra utal. Idegen nép nevét más szavakban is megtaláljuk a csökkentértékűség jelzésére: cigánymeggy (‘apró, savanyú meggyfajta’), cigányútra megy (‘rossz útra téved’). totális – ‘teljes, mindenre kiterjedő’; ‘mindent ellenőrzése alá vonó’: totális állam. – totalitás: ‘teljesség, összesség’. – totalitárius: ‘korlátlan hatalmon alapuló, diktatórikus’. – totál: ‘totálplán, az egész színhelyet mutató, távoli felvétel ‹filmen›’: kistotál, nagytotál; ‘‹határozóként, bizalmas nyelven› egészen, teljesen’: totál kikészítettek. Nemzetközi szócsalád a késő latin totalis (‘teljes, az egészet érintő’) nyomán, a totus (‘egész, összes’) szóból. A totál mindkét jelentésében a németből való. Lásd még totalizatőr, tótumfaktum, tuti, tutti, tuttifrutti. totalizatőr – ‘hivatalos lóversenyfogadó iroda (a versenypályán)’. Francia szó (totalisateur) a totaliser (‘összesít’) igéből; ennek latin előzménye azonos a totális szóéval. Lásd még totó, tótumfaktum, tuti, tutti, tuttifrutti. totem – ‘a törzs ősének tekintett, s ezért kultikus tiszteletben részesülő állat természeti népeknél’. – totemizmus: ‘a totemek kultusza’. Angol szó az algonkin indián ototeman szóból, az ote (‘törzs, nemzetség’) származékából. totó – ‘sportfogadási játék labdarúgó mérkőzésekre’. A német Toto átvétele; ez a totalizatőr német Totalisator alakjának kezdőbetűiből keletkezett, a Lotto (lásd lottó) mintájára. totojázik – ‘piszmog, bíbelődik’. Gyermeknyelvi eredetű szó, eredetibb jelentése ‘dédelget’ volt, amely megőrződött a totojgat, tutujgat alakváltozatban. tótumfaktum – ‘mindenes’; ‘mindennek a mozgatója, kézbentartója’. Magyaros változat a latin totumfac (‘mindenes’) nyomán, ez a totus (‘minden’) tárgyesetéből és a facere (‘csinál’) felszólító alakjából tevődik össze, tehát ‘csinálj meg mindent’. A második elem a magyarban a rokon eredetű faktum szóval cserélődött fel. Az eredeti latin szónak factotum változata is van azonos jelentéssel, az elemek fordított sorrendje alapján, s bár ritkábban, az ennek megfelelő magyar faktótum alak is előfordul. totyakos – ‘lomha, elhízott, lompos’. Játékos képzés a totyog ige alapján. totyog – ‘lomhán, nehézkesen jár’. Kapcsolt szavak: tottyan, tottyad. Hangutánzó, hangfestő szócsalád. Lásd még totyakos, tutyimutyi. tova – ‘el, messzebbre’: tovaszáguld. Származékai: tovább, továbbá, további, továbbít. Eredetibb tová alakja egy távolra mutató ősi *to-, *ta- névmásból formálódott ki -á lativusi raggal (mint hová), majd ez megrövidült (mint haza), a v pedig hiátustöltőként került a szóba. A névmás maga ősi uráli örökség: osztják tom, votják, cseremisz tu, finn tuo (‘az’), szamojéd tuo (‘oda’). Lásd még táv, tavaly, távol, távozik, tehát, tékozol, túl. tovaris – ‘elvtárs’. Az orosz tovariscs (eredetileg ‘társ, barát, pajtás’) átvétele a szóvég könnyített ejtésével. Az orosz szó szláv rokonaiból származik társ szavunk.

toxikus – ‘mérgező’. – toxikológia: ‘a mérgező anyagokkal foglalkozó tudományág’. – toxikáció: ‘mérgezés, mérgezettség’. Tudományos szakszócsalád a latin toxicum, illetve előzménye, a görög toxikon (pharmakon) (‘nyílméreg’) nyomán, a toxosz (‘nyíl’) szóból. Lásd még detoxikál. tő – ‘növénynek a földben lévő vagy közvetlen afölötti része’; ‘hajnak, szőrnek a bőrben lévő része’; ‘szó tovább nem bontható eleme’: szótő; ‘földrajzi hely közvetlen közele’: a hegy tövében. Származékai: töves, tövesedik. Ősi örökség a finnugor korból: zürjén, votják din, finn tyvi, észt tüvi (‘tővég, alsó vég’). Lásd még tőke, tőle, tönk. több – ‘számban, mennyiségben nagyobb’. Származékai: többi, többszörös, többes, többség, többségi, többlet. Egy kikövetkeztethető ősi *tep, *töp (‘sok’) szó középfokú alakja, amelyben a -b előtt zöngésülés következett be, mint a szép  szepb  szebb esetében. Az alapszó finnugor kori örökség: zürjén top (‘sűrű’), votják tupit (‘illő, kellő’). A ‘sűrű’  ‘sok’ jelentésfejlődést valószínűsíti, hogy a sok rokonnyelvi előzményei is többségükben ‘sűrű’ jelentésűek. tőgy – ‘tehén, kecske, juh emlője’. Bizonytalan eredetű szó. Lehetséges rokonnyelvi előzményei, vogul taljh, osztják toi (‘hegy, csúcs, felső folyás’), votják tulim (‘ághegy’), finn tutka (‘csúcs’) főképp a távol eső jelentések miatt kétségesek. tök- – ‘‹egyes összetételek előtagjaként› egészen’: tökrészeg, tökjózan, tökmindegy, tökjó. A tökrészeg a részeg, mint a tök szóláshasonlatból keletkezett, s a későbbiekben ezt az összetételt vették mintául; napjaink bizalmas nyelvében mértéktelenül elszaporodtak az ilyen szóalakulatok, különösen az ifjúsági szlengben. Lásd még tök. Kedveltségét talán részben az magyarázza, hogy a tök ‘here’ jelentését kajánul bele lehet játszani. tök – ‘kúszó indájú, sárga tölcséres virágú növény’; ‘ennek különféle termése’: főzőtök, sütőtök, takarmánytök; ‘here’; ‘ostoba ember’: tökfej; ‘a magyar kártya egyik színe, tkp. csengettyű’. Déli szláv eredetű szó: bulgár, szerb-horvát, szlovén tikva. A magyarba egy régi tyky alak kerülhetett, amely a szóvég elejtésével, labializációval és nyíltabbá válással fejlődött: tyky  tyk  tük  tök. Lásd még tök-. tőke – ‘(kivágott) fa töve’: favágó tőke; ‘tömör fa állvány húsvágáshoz’: tőkehús; ‘szőlőtőke’; ‘pénzalap, kamatozó pénzösszeg’: tőke és kamata; ‘ipari tőke, a kapitalista rend’: Törékeny termetét a tőke / Megtörte… (József Attila). Származékai: tőkés, tőkésít. A tő származéka ‘fatő’ értelmében, kicsinyítő -ke képzővel. Gazdasági jelentésköre a latin capitalis (tkp. ‘fejrész’) magyarítására született, talán olyan szemlélet alapján, hogy a pénztőkéből úgy hajt ki a kamat, ahogy a szőlőtőkéből a vesszők, hogy termést hozzanak. tőkehal – ‘az Északi-tengerben élő, ízes húsú hal’. Tükörfordítás a német Stockfisch nyomán; a német Stock (‘tőke, törzs’) itt arra utal, hogy ezt a halat régebben tőkeszerű állványokon szárították szállítás előtt. tökél – ‘‹el- igekötővel› elhatároz’; ‘‹régen› véghezvisz, teljessé tesz’. Származékai: (el)tökélt, tökéletes, tökéletesség, tökéletesít, tökéletesedik, tökéletlen, tökéletlenkedik, tökély. Alighanem a tesz ige te-, tö- tőalakjának származéka gyakorító -kél képzővel (mint szemerkél, járkál); a ‘(meg)tesz’  ‘tökéletes’ jelentésfejlődésre párhuzamot kínál a latin facere, factum (‘csinál’)  perfectus (‘tökéletes’). Nem lehetetlen, hogy a k a tőhöz tartozik; ez esetben megőrzött régiség az alapige finnugor előzményei nyomán; végül az is lehet hogy a ~ nem a tesz származéka, hanem ismeretlen eredetű. tölcsér – ‘fordított kúp alakú, keskeny szárban végződő eszköz folyadéknak szűk nyíláson át való betöltésére’; ‘ilyen alakú természeti vagy más tárgy’: tölcsértorkolat, virágtölcsér, gramofontölcsér. A tölt ige származéka -ér képzővel. A cs vagy annak tulajdonítható, hogy a képző az ige felszólító tölts alakjához kapcsolódott, vagy pedig az s elem az igéhez kapcsolódó gyakorító képző lehet: *töltös (mint futos, repes stb.); hasonló történt a hajcsár esetében. tőle – ‘ama helytől, személytől el, belőle eredezve’. A személyes névmás -től ragos alakja, amelyben egy önmagában nem adatolható régi től határozószó rejlik, a tő ablativusi -l raggal. tölgy – ‘erős, magas törzsű, karéjos levelű, makktermésű erdei fa’. Származéka: tölgyes. Bizonytalan eredetű szó; talán az oszét túldzs, toldzse (‘tölgy’) szó távolra szakadt rokona. Ennek tol eleme szélesebb indoeurópai összefüggésbe tartozhat, ha tl  dr megfelelést veszünk alapul: óind daru, görög drüsz (‘tölgy’). tölt – ‘telerak, teletesz ‹folyékony, szemcsés vagy légnemű anyaggal›’; ‘önt ‹edénybe, pohárba›’: tölts nekem is; ‘rugalmas burokba képlékeny anyagot nyom’: kolbászt tölt; ‘lőfegyverbe lőszert helyez’; ‘‹időt› felhasznál ‹tartózkodásra›’: két hetet töltött a tengerparton. Származékai: töltő, töltés, töltelék, töltet, töltény.

- 366 - oldal

a

achát

A teljes igei tel- alapszavának műveltető -t képzős származéka; a tőbeli e  ö változás párhuzamos példái: kel  költ, al(szik)  olt. A töltény nyelvújítási szóalkotás. Lásd még tölcsér. töm – ‘anyagot üreges térbe nyomkodással tölt’; ‘valamit így teletölt’: fogat, szalmazsákot töm; ‘telezsúfol’. Származékai: tömés, tömött, tömít, tömköd. Ősi örökség a finnugor korból: cseremisz temem (‘tölt, töm’). A tőben m  p változás is zajlott, lásd töpörödik. Lásd még tömb, tömeg, tömérdek, tömkeleg, tömlő, tömör, tömzsi. tömb – ‘anyag súlyos, egybefüggő nagy darabja’: sziklatömb; ‘elemek zárt egysége’: tömbház, háztömb; ‘összefüggő lapok együttese’: jegyzettömb; ‘politikai csoport, államok szövetsége’: az atlanti tömb. Nyelvújítási szó, Szemere Pál alkotta a töm ige tömeg, tömör származékaiból kiindulva, s a gömb, domb alaki hasonlóságára, mivel ezek is anyag tömörülésével keletkeznek. Lásd még tömeg, tömör. tömeg – ‘egyedek, tárgyak sokasága’; ‘embersokaság’; ‘nagy mennyiségű anyag részeinek összessége’; ‘a test anyagbeli mennyisége’: tömegvonzás. Származéka: tömeges. Nyelvújítási szó a töm ige nyomán, Vörösmarty alkotta az akkoriban divatos -g képzővel (mint adag, köteg, szöveg). Lásd még tömb, tömör. töméntelen – ‘rendkívül sok’. A tömény tömén alakjának származéka régi ‘tízezer, nagyon sok’ értelemben; a -telen fosztóképzőt a számtalan (‘nagyon sok’) mintája magyarázza. tömény – ‘csaknem telített ‹oldat›’; ‘kevéssé higított ‹alkohol›’: tömény szesz, tömény italok; ‘nagyfokú, színtiszta’: tömény rosszindulat. A szónak e melléknévi jelentésköre a nyelvújítóknak köszönhető, akik a töm ige olyasféle származékának vélték, amely a divatos -ény képzővel alakult (mint erény, idény). Valójában ótörök eredetű: kun, türk, csagatáj, oszmán, ujgur tümen (‘tízezer’), s eredetileg a magyar szó is ezt jelentette, majd tízezres értékű bankjegyet, valamint nagy sereget. A ~ alakváltozat nyíltabbá válással, nyúlással és szóvégi palatalizációval alakult ki: tümen  tömen  tömén  tömény. tömérdek – ‘igen sok, rengeteg’. Bizonytalan eredetű szó. Talán a töm ige származéka, amit a szó korai ‘vaskos, zömök, sűrű, terhes, súlyos’ jelentésköre valószínűsít, ellene szól viszont, hogy a 19. század előtt csak temérdek alakja fordul elő, valamint hogy az -érdek szórészt nem tudjuk képzésként értelmezni. Az is lehet, hogy mai értelme a töméntelen analógiás hatására alakult ki. tömjén – ‘templomi füstölőszerként használt trópusi gyanta’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát tamjan, szlovák temjan (‘füstölőszer’), ezek végső soron a görög thümiama (‘füstölőszer’) szóra, a thüó (‘illatáldozatot mutat be’) származékára vezethetők vissza. A magyarban hangrendi illeszkedés és labializáció formálta ki a szóalakot: temjan  temjén  tömjén. Lásd még tuja. tömkeleg – ‘‹eredetileg› kerti útvesztő’: Szép reményink hajnalcsillagánál / A jövendő tündérkert gyanánt áll, / S csak midőn a tömkelegbe lépünk, / Venni észre gyászos tévedésünk (Petőfi); ‘(zavaros) tömeg’. Bizonytalan eredetű szó; lehet a töm származéka, de minthogy -keleg elemét nem tudjuk sem önálló szóként, sem képzésként értelmezni, ezt sem tekinthetjük bizonyítottnak. Korábbi értelme idővel feledésbe merült, s a nyelvérzék a tömeg furcsa képzésű változatának véli. tömlő – ‘bőrből készült rugalmas tartály folyadéknak’: borostömlő; ‘gumi vagy vászon cső vízvezetékként’: tűzoltótömlő; ‘élőlény szervezetében üreges képződmény’; ‘autó, kerékpár kerekének belső, felfújható gumihengere’. A töm ige származéka mint főnévvé vált folyamatos melléknévi igenév; közvetlen forrása esetleg egy önállóan ki nem mutatható, gyakorító képzésű *tömöl ige, de valószínűbb, hogy a szóalak az emlő, himlő analógiájára alakult ki. tömlöc – ‘börtön’: kit úr ez nopun ez homus világ timnücebeleül mente (Halotti Beszéd). Szláv eredetű szó: horvát, szlovén, szlovák temnica (‘börtön’), ez a temen, temny (‘sötét’) származéka. A magyar szóalak hangrendi illeszkedéssel, mn  ml elhasonulással és labializációval formálódott ki: temnicas  temnece  temlece  tömlöce; a szóvégi -e birtokos személyjelnek érződött, és ezért elmaradt. Régies szó. tömör – ‘zömök, tömzsi’; ‘belül nem üres’: tömör kocka; ‘sűrű anyagú, állományú’; ‘a lényeget kevés szóval közlő ‹stílus, előadás›’. Származékai: tömörül, tömörülés, tömörít, tömörség. Nyelvújítási szóalkotás a töm igéből, az akkoriban kedvelt -r képzővel (mint gunyor, tudor, vigyor). Eleinte főnévként is használták ‘katonai ezred, vagyon’, illetve ‘tömeg’ jelentéssel. tömpe – ‘életlen’; ‘széles, lapos ‹ujj, orr›’. A tompa magas hangrendű alakváltozata. tömzsi – ‘alacsony, zömök, kövérkés’.

Tréfás képzés a töm igéből a kapzsi, kíváncsi s hasonló szavak mintájára. tönk – ‘fatuskó, favágó tőke’; ‘gomba szára’; ‘anyagi romlás’: a tönk szélén áll. A tőke szó származéka; előbb n járulékhanggal tönkő alak keletkezett, amelyre sok régi adat van, majd ebből vonódott el a ~ forma. A fenti harmadik jelentés a tönkremegy, tönkretesz, tönkrejut igekötő-szerű előtagjából keletkezett a nyelvújítás korában. Ezek feltehetőleg a folyami hajózás szókincséből valók: a víz alatti vagy vízbe sodródott farönkökre ráfutott hajó könnyen elsüllyedhetett. Csak az a bökkenő, hogy a 19. század vége előttről nincsen ilyenre utaló adat. Más nézet szerint arra a favágó tönkre kell gondolni, amelyen a kidobásra szánt bútort felhasogatták – ám ez sem több spekulációnál. tönköly – ‘régebben termesztett búzafajta’. A német Dinkel középfelnémet dünkel, tinkel alakjának átvétele. A legkorábbi adatok tenkel formájúak, ebből labializációval és a szóvég palatalizációjával lett ~. töpörödik – ‘‹bőr, szalonna sütéskor› zsugorodik’; ‘‹gyümölcs szárazságtól› aszik, fonnyad’; ‘‹személy› öregségtől ráncos, roskadt, sovány lesz’: töpörödött anyóka. Kapcsolt szavak: töpped, töppeszt. A szócsalád alapja egy ma már önállóan nem élő töpik (‘aszik, zsugorodik’) ige; ebből mozzanatos képzés a töpped és gyakorító, visszaható a ~ (mint háborodik, kuporodik). Az alapige a töm alakváltozata lehet tárgyatlanságát kifejező -ik végződéssel, ami ugyanis összeaszik, összezsugorodik, az tömöttebbé, tömörebbé válik. Eszerint a ~ a tömörödik igével párhuzamos képződménynek tekinthető. Lásd még töpörtyű, töpreng, törpe. töpörtyű – ‘kiolvasztott zsírszalonna összetöppedt darabja’. Mondják tepertőnek is. Elhomályosult folyamatos melléknévi igenévi alak a töpörödik igéből, tkp. töpörödő; a szóvég a sarkantyúéhoz hasonló alakulat. A tepertő illabiális változat (mint söpör–seper). töpped – lásd töpörödik töpreng – ‘hosszan gondolkodik, latolgat’. Származéka: töprenkedik. A töpörödik ige töpör- tövéből keletkezett, előbb töprenkedik formában, amelytől később vált csak külön a ma általánosabb ~. A félelem és gond érzete nem ritkán kapcsolódik az összehúzódással, a zsugorodással: aggódik (‘agg lesz, összeaszik’), szorong. tör – ‘‹szilárd testet› szétzúz’; ‘ily módon egy darabot leválaszt’: kenyeret tör; ‘benyomul’: utat tör a tömegen át; ‘küszködik valaminek az elérésére’: a szépre, a jóra tör; ‘hibásan beszél ‹nyelvet›’: töri a németet; ‘‹betegség› rohamokkal kínoz’: töri a frász, a nyavalya; ‘oszt’: három törve hattal; ‘kényszerítve szoktat’: járomba töri az ökröket. Származékai: törés, tördel, tördelés, töret, törik, törékeny, törékenység, töredék, töredékes, töredelem, töredelmes, töredezik, töredezett, töretlen, törhetetlen, törmelék. Bizonyára ősi szavunk, de eredetét homály fedi. Lásd még dörzsöl, törek, törekedik, törleszt, töröl, tört, törtet. tőr1 – ‘rövid, könnyű szúrófegyver’; ‘hoszszabb, vékony pengéjű, szúrásra használt sportfegyver’: tőrvívás, párbajtőr. Valószínűleg ősi örökség a finnugor korból: votják ter (‘fejsze’), cseremisz tür (‘él’), észt tera (‘csúcs, hegy’). tőr2 – ‘madárfogó hurok’; ‘kelepce, csapda’: tőrt vet, tőrbe csal, tőrbe ejt. Sok keleti nyelvben otthonos vándorszó: ujgur, oszmán, tor, kirgiz, mongol, perzsa tór (‘madárfogó háló’). Ezek egyike sem lehet szavunk előzménye, mivel mély hangrendűek, de feltehetőleg volt magas hangrendű alakváltozat valamelyik kelet-európai nyelvben, amelyből még a honfoglalás előtt hozzánk került. törek – ‘szalma és üres kalász csépléskor keletkezett törmeléke’. A tör ige származéka deverbális -k képzővel (mint rejtek, érdek). törekedik – vagy törekszik: ‘valamely cél elérésén fáradozik’. Származékai: törekvő, törekvés. A tör ige származéka gyakorító és visszaható -kedik képzőegyüttessel (mint mosakodik), tehát a töri magát (valami után) kifejezéssel azonos értelmű. törköly – ‘a szőlősajtolás szilárd maradéka’; ‘ebből erjesztett s párolt pálinka’: törkölypálinka. Bizonytalan eredetű szó. Talán a német Torkel (‘szőlőprés’) átvétele hangrendi kiegyenlítődéssel és a szóvég palatalizálódásával; a német szó forrása a latin torculum, a torquere (‘csavar’) ige származéka. Az egyeztetésnek hangtani nehézsége, hogy a hangrendi kiegyenlítődés szabályszerűségei alapján *torkály-féle alakot kellene várnunk, hiányoznak továbbá olyan adatok, amelyek a ‘prés’, illetve ‘a présben lévő maradék’ jelentések hézagát áthidalnák. törleszkedik – ‘hízelkedően dörgölődzik ‹valakihez, pl. macska›’; ‘feljebb állóknak hízeleg, kegyeiket keresi’. A töröl származéka a ‘dörzsöl’ jelentés alapján, gyakorító és visszaható képzőegyüttessel. Lásd még törleszt. törleszt – ‘‹adósságot› részletekben visszafizet’; ‘sérelemért (részben) bosszút áll’. Nyelvújítási képzés a töröl igéből, annak ‘eltöröl’ jelentése alapján,

- 367 - oldal

a

achát

a műveltető -szt képzőegyüttessel (mint pl. fullaszt). Helmeczy Mihály még ‘‹adósságot› eltöröl’ értelemmel alkotta, de hamarosan a fenti jelentésben állandósult. török – ‘ma tömegében Törökországban élő, altaji nyelvet beszélő nép tagja, nyelve’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’; ‘a régi oszmán-török birodalommal kapcsolatos’: török hódoltság; ‘‹összetételek előtagjaként› a törökök révén megismert, tőlük átvett ‹haszonnövény›’: törökbúza, törökbab, törökparadicsom, törökszekfű. Származékai: törökös, (el)törökösödik. A türk törzsnév, amely az oszmán-törökök saját neve, megtalálható a türk és türkmén népnevekben is, és ‘erő’ jelentésű. A magyarban a mássalhangzó-torlódás feloldásával türük alak jött létre, amely nyíltabbá válás révén nyerte el a ~ formát. töröl – ‘kézzel vagy eszközzel dörzsöl, hogy szennyet vagy nedvességet eltávolítson’: szárazra töröl, orrot töröl; ‘‹szövegrészt áthúzással› kiiktat, kihagyandónak jelez’; ‘kihúz’: törlik a tagok névsorából; ‘‹el- igekötővel is› érvénytelenít, megszüntet, megsemmisít’: eltörölték a rabszolgaságot, Karthagót eltörölték a föld színéről. Származékai: törlés, törlő, törölget, törölközik, törölköző. A tör ige származéka gyakorító -l képzővel (mint pl. döföl); az alapige ‘szétzúz’ jelentése a ‘kiiktat, megszüntet, mgsemmisít’ jelentéskörben érezhető leginkább, míg a ’tisztít, szárít’ értelem másodlagos, talán az eltörlő és a letörlő kézmozdulat hasonlóságán alapszik. Lásd még dörzsöl, törleszkedik, törleszt. törpe – ‘a növekedésben feltűnően visszamaradt, torz termetű ember’; ‘apró termetű, emberi formájú mesebeli lény’; ‘a szokottnál sokkal kisebb méretű’: törpebirtok, törpefenyő, törpeautó. Származékai: törpeség, törpül, törpít. A töpörödiknek is alapul szolgáló régi töpik (‘zsugorodik, összemegy’) ige származéka, olyan folyamatos melléknévi igenév, mint a csusza, hinta, hulla, penge szavak. A feltehető eredeti *töpe forma r eleme inetimologikus járulékhang lehet; ilyen a bozót– borzad, topog–torpan, szotyog–szortyog szókapcsolatokban is megjelenik. Lásd még töpörtyű, töpreng. tört – ‘két mennyiség egymással való osztását jelölő, illetve ennek eredményét kifejező szám’: valódi tört, tizedes tört. A nyelvújítási törtszám összetétel főnévként önállósult előtagja, a tör befejezett melléknévi igeneve. Ezt a szót Maróthi György alkotta a latin numerus fractus, illetve a neki megfelelő német Bruchzahl tükörfordításaként. történik – ‘megesik, végbemegy, bekövetkezik’: itt nem történik semmi, mi történt veled? Származékai: történet, történetesen, történés, történész, történelem, történelmi. Ismeretlen eredetű szócsalád. törtet – ‘akadályokon keresztültörve halad előre’; ‘kíméletlenül igyekszik pályáján előrejutni’. Származékai: törtető, törtetés. A tör ige származéka gyakorító és műveltető szerepű -tet képzővel (mint nyomtat); itt a műveltető értelem hiányzik, ami gyakori a mozgást kifejező igék ilyen képzésénél: csörtet, léptet, vágtat. törvény – ‘a társadalom életét irányító, az államhatalom által lefektetett jogszabályok egyike’; ‘ilyen szabályok összessége’: a törvény szelleme; ‘igazságszolgáltató hatóság’: a törvény elé állít; ‘az anyagi világban érvényesülő szabályszerűség’: a természet törvényei; ‘ilyen szabályszerűség tudományos megfogalmazása’: Kepler harmadik törvénye. Származékai: törvényes, törvényesség, törvényességi, törvénytelen, törvénytelenség, törvénykezik, törvénykezés. Bizonytalan eredetű szó. Ótörök eredetére vallhatnának a következők: türk, ujgur törü, kun, csagatáj, oszmán töre (‘törvény, jog, szokás’). A jelentések pontosan megfelelnek, s szavunk töreleme hangtanilag is levezethető belőlük, ám a ~ sajnos nem lehet ennek -vény képzésű származéka, mert ez a képző kizárólag igékhez járulhatott a régiségben. törzs – ‘a testnek a fej és végtagok nélküli része’; ‘fának a gyökerekből kinövő hengeres része’; ‘közös területen élő, azonos származású és nyelvű nemzetségek közössége’: törzsfőnök; ‘katonai kötelék vezetése’: hadosztálytörzs, törzstiszt. Alakváltozat: törzsök, ennek származéka: törzsökös. Bizonytalan eredetű szócsalád. A ~ jelentéstani és hangtani szempontok alapján lehetne a torzsa rövidebb torzs alakjának magas hangrendű változata, a törzsök pedig ennek származéka denominális -k képzővel (mint szemöld–szemöldök). Komoly gond viszont, hogy a feltételezett származék több, mint négyszáz évvel előbb bukkan fel írásos forrásainkban, mint a ~, így az utóbbit több joggal tekinthetjük az ismeretlen eredetű törzsökből való kései elvonásnak. Lásd még torzó. tősgyökeres – ‘a nép jellemző tulajdonságait tisztán mutató’: tősgyökeres székely. A tő és gyökér szavak együtt a növény egészét jelentik. tövis – ‘tüske’; ‘tüskés növény, ág’: töviskoszorú; ‘sérelem nyomán maradt fájós érzés’: tövis maradt a szívében. Egy elavult tövik (‘szúr’) ige származéka deverbális -s melléknévképzővel (mint piros, tilos, szorgos), sokáig töüs, tüs

alakváltozatokban is. Eleinte bizonyára ‘szúrós’ jelentésű melléknév volt, de hamar főnévvé vált, mint pl. a lakos. Az alapszó ősi örökség a finnugor korból: vogul tev- (‘szúr’), osztják togelte (‘betöm’), zürjén toinisz (‘lök’). Lásd még tű, tüske, tűz1. tőzeg – ‘mocsárban rothadó növényrészek tömege’: tőzegláp; ‘‹némely vidéken› tüzelőnek használt szárított trágya’. Ótörök eredetű: türk, csagatáj, oszmán, azeri tezek, tatár tizek (‘szárított trágya mint tüzelő’). A magyar szó első szótagja labializálódott, majd a hangsúly hatására megnyúlt. Ritkább tőz alakja egy tőzek formából vonódott el, a többes jelnek érzett -k kivetésével. Lásd még tőzike. tőzike – ‘nedves helyeket kedvelő, harangszerű virágzatú növény’. Kicsinyítő képzés a tőzeg szó ritka tőz alakváltozatából. tőzsér – ‘marhakereskedő’. Vitatott eredetű szó. Talán a középfelnémet tiuschaere, régi német täuscher (‘csaló, kereskedő’) átvétele a tauschen (‘cserél’), illetve täuschen (‘becsap’) igék alapján, hangrendi kiegyenlítődéssel, labializációval és s  zs hangváltozással (mint mozsár). Más nézet szerint arab vendégszó, mely középkori izmaelita, böszörmény kereskedők révén került hozzánk: tuddzser (‘kereskedő’). Az első magyarázat valószínűbb, de a kérdést nem lehet bizonyossággal eldönteni. trabális – vagy drabális: ‘ormótlanul nagy, tagbaszakadt ‹ember›’. A latin trabalis (‘gerendaszerű’) átvétele, forrása a trabs, trabis (‘gerenda’). A tr  dr hangváltozás nem ritkaság, a tragacsnak is van tájnyelvi dragacs változata. trachoma – ‘idült, fertőző szemgyulladás’. Görög szó (trakhóma) a trakhüsz (‘durva, szúrós, tüskés’) melléknévből, a betegségneveknél gyakori -óma végződéssel (mint mióma, szarkóma). traccs – ‘terefere, fecsegés, pletyka’. Származéka: traccsol. Az ausztriai német Tratsch (‘terefere’) átvétele; ez hangutánzó eredetű szó. Lásd még trécsel. tradíció – ‘hagyomány’. – tradicionális: ‘hagyományos’. – tradicionalizmus: ‘túlzott ragaszkodás a hagyományokhoz, az újítások ellenzése’. – tradicionalista: ‘a hagyományokhoz túlzottan ragaszkodó (ember)’. Nemzetközi szócsalád a latin traditio, traditionis (‘hagyomány’) nyomán, a tradere, traditum (‘átad’) igéből, a tra(ns)- (‘át’) és dare (‘ad’) elemek alapján. trafál – ‘(el)talál’: eltrafál, beletrafál; ‘illik valamihez’. A német treffen (‘talál’) szóból lett trefel  trefál  trafál alakváltozással. trafik – ‘dohányáruda’. Az ausztriai német Tabaktrafik (‘dohányüzlet’) második eleme, amely az összetétel értelmében önállósult az átadó nyelvben, és így került a miénkbe. Forrása az olasz traffico (‘üzlet’), amely talán az arab tarfik (‘kiskereskedés’) szóból származik, talán a tisztázatlan eredetű késő latin traficare (‘átönt, átrakodik’) igéből; az is lehet, hogy a két külön átvétel esett egybe. Lásd még trafikál, trafipax. trafikál – ‘mesterkedik, fondorkodik’. Az olasz trafficare (‘üzletel, mesterkedik’) átvétele a traffico (‘üzlet’) nyomán; ennek eredetéről lásd trafik. trafipax – ‘a megengedett sebességnél gyorsabban hajtó járműveket lefényképező és a sebességet rögzítő készülék’. Mesterséges szó az angol traffic (‘forgalom’) és latin pax (‘béke’) elemekből. Az angol szó eredetéről lásd trafik. trafó – ‘transzformátor’. A német Trafo átvétele; bizalmas nyelvi szó a két szóelem első betűcsoportjából: TRAnsz-FOrmátor. Lásd még transzformál. tragacs – ‘‹régen› talicska’; ‘ócska jármű ‹főleg gépkocsi›’. A bajor-osztrák tragatsch átvétele; ez a cseh trakač szóból ered, mindamellett bizonyára a német tragen (‘hord’) igével kapcsolatos; valószínűleg oda-visszakölcsönzésről van szó a német és a cseh között. Lásd még teher, trágár. trágár – ‘durván szeméremsértő ‹beszéd›’; ‘ilyen beszédű ‹ember›’. Származékai: trágárság, trágárkodik. A német Träger (‘hordár, házaló kereskedő’) bajor-osztrák trager alakjának átvétele; a szóvég hangrendi kiegyenlítődéssel a többi német eredetű foglalkozásnév (pl. bognár, kalmár) alakjához igazodott. Korábban jelentett csavargót, vándorkomédiást is; mai jelentése bizonyára ezeknek a kétes egzisztenciájú embereknek a viselkedésmódja nyomán alakult ki. Lásd még teher, tragacs. tragédia – ‘szomorújáték, a kiváló embernek a világgal való összeütközését és bukását bemutató, nagy szenvedélyeket ábrázoló drámai mű’; ‘szerencsétlenség, gyászos esemény’. Irodalmi szakszó: latin tragoedia, görög tragoidia, tkp. ‘kecskeének’ a tragosz (‘kecskebak’) és ódé (‘ének’) elemekből. Az elnevezés alapja vagy az, hogy a görög színjátszás a Dionüszosz-ünnepségek táncos-jelmezes karénekeiből bontakozott ki, amelyeken a kart kecskebőrbe öltözött „szatírok” alkották; vagy az, hogy a színjáték előtt bakokat áldoztak Dionüszosznak. Lásd még tragikomédia, tragikus. tragikomédia – ‘tragikus és komikus vonásokat egyesítő színmű’;

- 368 - oldal

a

achát

‘szomorú és egyben nevetséges esemény’. – tragikomikus: ‘szomorú és egyben nevetséges’. Irodalmi szakszó a latin tragicomoedia nyomán; ez ún. egyszerejtéses alak a teljes tragico-comoedia helyett. Lásd még tragikus, komédia. tragikus – ‘a tragédiával kapcsolatos, tragédiába illő’; ‘tragédiaíró’: a nagy görög tragikusok; ‘megrendítő, megrázó’; ‘váratlan, ezért megrázó ‹haláleset›’; ‘‹következményeit tekintve› végzetes, gyászos’: tragikus tévedés. – tragikum: ‘tragikus jelleg ‹drámai műben, eseményben›’. – tragika: ‘tragédiai szerepeket játszó színésznő’. Nemzetközi szócsalád a latin tragicus, illetve előzménye, a görög tragikosz (‘tragédiai, magasztos, fenséges, fellengzős’) nyomán; eredetéről lásd tragédia. trágya – ‘állati ürülék, korhadó anyag, vegyi készítmény talajjavításra’: istállótrágya, műtrágya. A középkori latin tragea (‘ételízesítő’) átvétele, gy eleme úgy keletkezett, mint a spongya szóban. Forrása a görög tragémata (‘csemege, nyalánkság’) a trógó (‘rágcsál’) igéből. A ~ magyarul is ételízesítőt, fűszert jelentett eleinte; mai értelme hasonlóság alapján jött létre: a talajt úgy szórják meg trágyával, ahogy az ételt az ízesítővel. Az alapszó későbbi, francián keresztül érkezett átvétele a drazsé. trajektória – ‘kilőtt vagy elhajított test pályája, röppálya’. Latin szó (traiectoria) a tra(ns)- (‘át’) és iacere, iactum (‘dob’) elemekből. Lásd még injekció. trakta – ‘lakoma, bőkezű vendéglátás’. – traktál: ‘vendégel, jóllakat’; ‘‹érdektelen dolgok elbeszélésével› terhel’. A latin tractare, azaz ‘hurcol, kezel, bánik (vele), vendégel’ átvétele; ez gyakorító alak a trahere, tractum (‘húz’) nyomán; a ~ magyar elvonás a traktál igéből. Lásd még pertraktál, traktátus, traktor, traktus. traktátus – ‘értekezés’. Latin szó (tractatus) a tractare, tractatum (‘kezel, foglalkozik, értekezik’) igéből, amely a trahere, tractum (‘húz’) gyakorító alakja. Lásd még trakta, traktor, traktus. traktor – ‘vontatásra, meghajtásra használatos mezőgazdasági erőgép’. Nemzetközi szó a latin tractor nyomán, amely a trahere, tractum (‘húz’) származéka. Lásd még trakta, traktátus, traktus, trén. traktus – ‘épületrész, épületszárny’: a hátsó traktus. Nemzetközi szó a latin tractus (‘kiterjedés, fekvés’) nyomán, a trahere, tractum (‘húz’) igéből. Lásd még trakta, traktátus, traktor. trambulin – ‘ugródeszka’. Az olasz trampolino átvétele a német Trampolin közvetítésével; az olasz szó forrása a német trampeln (‘csörtet’). Lásd még trampli. tramini – ‘zamatos fehér pecsenyebor’. A dél-tiroli Tramin helység nevéből. tramontana – [tramontána] ‘hideg északi, északkeleti szél ÉszakItáliában’. Olasz szó, a.m. ‘a hegyeken túlról jövő’, a tra (‘túl’) és monte elemekből: latin trans és mons, montis. trampli – ‘tenyeres-talpas, nagy termetű, esetlen mozgású nő’. A német Trampel átvétele; ez elvonás a trampeln (‘csörtet, csámpásan jár’) igéből. Lásd még trambulin. trancsíroz – ‘felszel, szeletel, vagdos ‹húst›’. A német tranchieren átvétele, a francia trancher nyomán; ez a latin truncare (‘megnyes, levág’) folytatója a truncus (‘törzs, tőke’) szóból. tranquillo – [trankvilló] ‘nyugodtan, csendesen ‹adandó elő›’ Olasz zenei szakszó, a latin tranquillus (‘csendes, nyugodt’) folytatója. transz – ‘önkívület, öntudatlan állapot’. Nemzetközi szó a francia transe nyomán, amely a transir (‘átmegy’) származéka a latin transire igéből: trans- (‘át’) és ire (‘megy’). Lásd még tranzit. transzcendens – ‘érzékfölötti, a tapasztalatokon túli’. Bölcseleti szakszó, a latin transcendere (‘áthág, meghalad’) ige folyamatos melléknévi igeneve a trans- (‘át’) és scandere (‘hág, emelkedik’) elemekből. transzfer – ‘átvitel, áthelyezés, átutalás’; ‘turistacsoport szállítása kisebb távolságra’; ‘‹lélektanban› régebbi érzelmek átvitele új személyre’. Angol szó (transfer), francia közvetítéssel a latin transferre (‘átvisz’) folytatója a trans- (‘át’) és ferre (‘visz’) elemekből. transzformál – ‘átalakít’. – transzformáció: ‘átalakítás, átalakulás’; ‘váltóáram feszültségének megváltoztatása’. – transzformátor: ‘áramátalakító berendezés’. Tudományos és műszaki szócsalád a latin transformare, transformatum (‘átalakít’) igéből, a trans- (‘át’) és formare (‘alakít’) elemekből, a forma (‘alak’) nyomán. Lásd még trafó. transzfúzió – ‘vérátömlesztés’. Orvosi szakszó a latin trans- (‘át’) és fundere, fusum (‘önt’) elemekből. Lásd még fundál, fúzió. transzhumál – ‘télen sík vidéken, nyáron a hegyek közt legeltet’:

transzhumáló pásztorkodás. Mesterséges szó a latin trans- (‘át’) és humus (‘talaj, termőföld’) elemekből. Lásd még humusz. transzkripció – ‘átírás eltérő írásrendszerű nyelvről, a hangzás alapján ‹például cirillről, kínairól latin betűsre›’; ‘zenemű átirata’. Nemzetközi szó a latin trans- (‘át’) és scribere, scriptum (‘ír’) elemekből. transzliteráció – ‘átírás egy eltérő betűírású nyelvről betűk szerint, a hangzásra való tekintet nélkül ‹pl. görögről latin betűsre›’. Nyelvtani szakszó a latin trans- (‘át’) és littera (‘betű’) elemekből. Lásd még literatúra. transzmisszió – ‘közlőmű, meghajtó áttétel’: transzmissziós szíj; ‘erőátvitel’. Műszaki szakszó a latin transmissio (‘átkelés’) nyomán, a trans(‘át’) és mittere, missum (‘küld, enged’) elemekből. Lásd még misszió. transzparens – ‘átlátszó, áttetsző’; ‘‹főnévként› világító reklám; hordozható tábla vagy széles szalag jelmondattal’. Nemzetközi szó a latin trans- (‘át’) és parere (‘megjelenik, feltűnik’) elemekből, az utóbbi folyamatos melléknévi igenévi alakjával. transzplantáció – ‘(szerv)átültetés’. Orvosi szakszó a latin trans- (‘át’) és plantare (‘ültet’) elemekből. Lásd még plánta. transzponál – ‘‹zeneművet› más hangnembe tesz át’. – transzpozíció: ‘átvitel, (zenei) áttétel’. Zenei szakszavak a latin trans- (‘át’) és ponere, positum (‘helyez, tesz’) elemekből. Lásd még komponál, póz, pozíció, pozitív. transzport – ‘szállítás, szállítmány, fuvar’. – transzportőr: ‘szállítmányozó (cég)’; ‘szállítószalag’. Nemzetközi szó az angol transport nyomán; ez a francián keresztül a latin transportare (‘átvisz, szállít’) igére megy vissza a trans- (‘át’) és portare (‘visz’) elemekből. A transzportőr a francia transporteur átvétele részben német közvetítéssel. Lásd még export, import, portó. transzszexuális – ‘ellenkező neművé átoperált személy’. Orvosi szakszó a latin trans- (‘át’) és sexus (‘nem’) elemekből. Lásd még szex, szexuális. transzverzális – ‘átlós, haránt irányú’; ‘a haladás irányára merőleges’: transzverzális rezgés. Tudományos szakszó a latin transversus (‘keresztben fekvő, ferde, rézsútos’) nyomán, a trans- (‘át’) és vertere, versum (‘fordít, fordul’) elemekből. Lásd még traverz, vers, verzió. transzvesztita – ‘‹nemi rendellenességként› nőnek öltözött férfi vagy férfinak öltözött nő’. Orvosi szakszó a latin trans- (‘át’) és vestire, vestitum (‘ruház, öltöztet’) elemekből, a vestis (‘ruha, öltözet’) alapján. Lásd még invesztitúra. tranzakció – ‘ügylet, vállalkozás, egyezség’; ‘az ügylet lebonyolítása’; ‘egyezkedés, tárgyalás’. – tranzigens: ‘alkura, egyezségre hajló, békülékeny’. Nemzetközi szó a latin transactio (‘végrehajtás, üzlet, egyezség’) nyomán, a transigere, transactum (‘keresztülvisz, megegyezik’) igéből, a trans- (‘át’) és agere (‘űz, hajt’) elemek nyomán. Lásd még ágens, akció, aktív. tranzisztor – ‘félvezető kristály elektromos jelek erősítésére, kapcsolására’. Mesterséges angol szó (transistor) a TRANSfer (‘átvitel’) és resISTOR (‘elektromos ellenállás’) szavak kiemelt betűiből. E szavak latin eredetéről lásd transzfer, rezisztál. tranzit – ‘átutazás ‹egy állam területén›’: tranzitvizum; ‘átmenő, két ország közt egy harmadikon át lebonyolódó’: tranzitkereskedelem, tranzitáru. Az olasz transito átvétele a német Transit közvetítésével; forrása a latin transitus (‘átkelés, átvonulás’) a trans- (‘át’) és ire, itum (‘megy’) elemekből. Lásd még tranzitív. tranzitív – ‘tárgyas ‹ige›’. Nyelvtani szakszó a latin transire, transitum (‘átmegy’) igéből; eredetéről lásd tranzit. trapéz – ‘(cirkuszi) kötélhinta’; ‘négyszög, amelynek két párhuzamos oldala van’. – trapezoid: ‘szabálytalan négyszög’. Mértani szakszó a latin trapezium, illetve előzménye, a görög trapezion (‘asztalka’) nyomán, amely a trapeza (‘asztal’) kicsinyített alakja. Ennek tra-, illetve pez- elemei a tetra- (‘négy’) és pusz, podosz (‘láb’) szavakkal rokonok, tehát eredeti jelentése ‘négylábú tárgy’. A trapezoid (‘trapéz-szerű’) -oid eleme az eidosz (‘kép’) megfelelője. A ~ a német Trapez átvétele. trapper – ‘észak-amerikai prémvadász’. Angol szó, a trap (‘csapda’) származéka, mivel a ~ek főleg csapdával ejtették el zsákmányukat, hogy az értékes szőrme ne sérüljön. trappista – ‘szigorú szabályzatú katolikus szerzetesrend, ennek tagja’; ‘félkemény sajtféle’. A franciaországi La Trappe város nevéről, ahol a rend első apátsága épült; a ~ sajtot a rend gazdasága készítette először. trappol – ‘‹ló› üget’; ‘‹ember› nagy lábdobogással fut’.

- 369 - oldal

a

achát

A hangutánzó német traben (‘üget’) bajor-osztrák trappen változatából való magyaros szóalkotás. trauma – ‘(lelki) sérülés’. – traumatikus: ‘(lelki) sérüléssel kapcsolatos’: traumatikus élmény. – traumatológia: ‘baleseti sebészet’; ‘a sebészetnek a sérülésekkel foglalkozó ága’. Orvostudományi szakszócsalád a görög trauma, traumatosz (‘seb, sérülés’) nyomán. travertin – ‘mésztufa kő’. Német vendégszó, forrása az olasz travertino, torzult alak a latin lapis Tiburtinus (‘Tiburból, a mai Tivoliból való kő’) kifejezés második eleméből. traverz – ‘keresztgerenda’. A francia traverse (‘keresztgerenda, rövidítő út’) átvétele német közvetítés révén; latin forrása azonos transzverzális szavunkéval. tré – ‘rossz, pocsék, vacak’. Bizalmas nyelvi szó, a tréfli csonkult végű alakja. trébel – ‘‹fém lemezt kalapálással› domborít’. Művészeti szakszó az olasz trebbiare (‘csépel’) ige nyomán. trecento – [trecsentó] ‘az olasz művészet és irodalom 14. századi szakasza’. Olasz szó, a.m. ‘háromszáz’ a latin tres (‘három’) és centum (‘száz’) nyomán, tkp. ‘az (ezer)háromszáz(as évek)’. trécsel – ‘cseveg, tereferél’. Valószínűleg a régi terecsel, terécsel szavakból ered, amelyek első eleme az ikerszó-szerű tereferél szóban is megvan; a terél, derél talán a darál magas hangrendű változata, és a gyors, pergő beszédet érzékeltető hangutánzó szó. A ~ alakra hathatott a traccsol bajor-osztrák előzményének trätschen változata is. tréfa – ‘nevettető célú mondás, viselkedés, tett’; ‘nem komoly dolog’; ‘rövid humoros vagy szatirikus színpadi jelenet’: villámtréfa. Származékai: tréfás, tréfaság, tréfál, tréfálódzik, tréfálkozik. Az olasz truffa, trufa (‘móka, gúny, csalás’) átvétele; a magyar szóalak magánhangzó-elhasonulással jött létre. Nyelvünkbe a középkori olasz vásári mulattatók szókincséből került. treff – ‘a francia kártya egyik színe, stilizált fekete lóhere’. A német Treff átvétele; ez a franciából átvett Trefle, Treffle rövidülése, amely a svájci németben következett be, ahol a -le végződést kicsinyítő képzőnek érezték. A francia trčfle (‘lóhere’) a latin trifolium folytatója a tres, tria (‘három’) és folium (‘levél’) elemek alapján. Lásd még fóliáns, triád. tréfli – ‘nem kóser, a zsidó vallás étkezési előírásainak meg nem felelő’; ‘gyanús’; ‘silány, vacak’. A jiddis treefe, treife hazai német treefl alakjából ered a szillabikus l szokott feloldásával (mint sercli, tipli); forrása a héber töréfá (‘rituálisan tiltott’). trehány – ‘hanyag, rendetlen, gondatlan’. A szlovák trhan (‘rongyos ember, csavargó’) átvétele a trhať (‘tép, szakít’) iga nyomán, a szóeleji mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő feloldásával és a szóvég palatalizációjával: trhan  trehán  trehány. tréma1 – ‘‹egyes nyelvekben› két pont magánhangzó felett annak jelzésére, hogy az illető hangot ‹a nyelv általános szabályaitól eltérően› önállóan kell kiejteni, illetve ki kell ejteni’. Pl. francia Haďti [haiti] és nem [heti], spanyol Güell kb. [gvelj] és nem [gelj]. Görög szó, tkp. ‘lyuk, hézag’ a tetrainó (‘kilyukaszt’) igéből. tréma2 – ‘remegés, félelem’: trémázik. Bizalmas nyelvi szó, a német Trema átvétele, forrása a latin tremere (‘remeg’) ige. Lásd még tremoló. tremoló – ‘az énekhangnak vagy a hangszer hangjának remegtetése’: vonóstremoló. Olasz szó (tremolo), tkp. ‘reszkető’ a latin tremulus nyomán, amely a tremere (‘remeg, reszket’) folytatója. Lásd még tréma2. trén – ‘hadtáp, szállítóoszlop ‹szekerekből, gépkocsikból›’; ‘utánpótlás’. A francia train (‘kíséret, szerelvény, igásállatok, szekerek sora, vonat’) átvétele az ausztriai német közvetítésével. A francia szó a traîner (‘vontat’) ige származéka; forrása a késő latin traginare (‘vonszol’) a latin trahere (‘húz’) nyomán. Lásd még traktor, tréning. trend – ‘fő, jellemző irány, áramlat, fejlődési irányzat’; ‘a változás tartósan érvényesülő fő iránya’. Az angol trend (‘hajlat, elhajlás, irány’) átvétele. tréning – ‘edzés ‹sportban›’; ‘előgyakorlat, felkészülés’. – tréner: ‘sportedző’. Angol szavak (training, trainer) a train (‘oktat, felkészít, edz’) igéből; ez a francia traîner átvétele, eredetéről lásd trén. trepanáció – ‘koponyalékelés’. Orvosi szakszó a francia trépanation nyomán; ez latinos képzés a trépan (‘sebészi csontfúró eszköz’) szóból, a középkori latin trepanum folytatójából, amelynek forrása a görög trüpanon (‘fúró’). trezor – ‘páncélszekrény, értékmegőrző’; ‘‹régen› kincstár’. A francia trésor átvétele német közvetítéssel; forrása a latin thesaurus (‘kincstár’), lásd tezaurál. A szóeleji the  tre változásra nincs elfogadható magyarázat. triád – ‘hármas, hármasság’. – triász: ‘háromtagú csoport’: Byron,

Shelley és Keats, a nagy angol romantikus költőtriász; ‘háromság, hármasság’; ‘a földtörténeti középkor legkorábbi időszaka’. Nemzetközi szócsalád a görög triasz, triadosz (‘hármas szám, hármasság’) nyomán; a ~ a német Triad átvétele. Lásd még treff, triangulum, tricikli, trícium, trifórium, triglif, trigonometria, trikolor, trillió, trimeszter, triméter, trinitárius, trió, trióda, triola, triolett, tripla, triptichon, triumvirátus, triviális. triangulum – ‘háromszög alakra hajlított acélpálca mint egyszerű ütőhangszer’. Latin szó a tres, tria (‘három’) és angulum (‘szög’) elemekből. Lásd még triád. tribád – ‘homoszexuális nő’. – tribádia: ‘női homoszexualitás’. Nemzetközi szó a latin tribas, illetve előzménye, a görög tribasz, tribadosz (‘leszbikus nő’) nyomán, a tribé (‘dörzsölés’) szóból. A ~ a német Tribad átvétele. tribli – lásd dribli tribun(us) – ‘néptribun, ókori római főtisztviselő, a köznép érdekeinek védője’. – tribunál: ‘bírósági fórum, tanács’; ‘felsőfokú bíróság’. A latin tribunus (plebis), azaz ‘néptribun’ származékai; ennek forrása a tribus (‘városrész, városharmad’), a tres, tria (‘három’) számnév ablativusából alakult főnév; a tribunal a bírói szék, emelvény neve volt. Lásd még tribün, triád. tribün – ‘(szónoki) emelvény’; ‘lelátó (sportpályán)’. A német Tribüne átvétele a szóvégi magánhangzó elhagyásával; forrása a francia tribune, a latin tribunal középkori latin tribuna alakjának folytatója; eredetéről lásd tribun(us). Lásd még triád. tricikli – ‘háromkerekű bicikli’. Az angol tricycle átvétele németes ejtéssel, a görög tri- (‘három’) és küklosz (‘kör, kerék’) elemekből; a szóalkotás mintája a bicikli volt. Lásd még triád. trícium – ‘a hidrogén radioaktív izotópja’. Latin név (tritium), a görög tritosz (‘harmadik’) nyomán, az elemek nevében gyakori -ium végződéssel; az elnevezés arra utal, hogy a ~ atomsúlya háromszorosa a hidrogénének. Lásd még triád. trifórium – ‘román és gótikus templomok oldalfalán, az ablaksor alatt hármas osztású nyílásokból alakított árkádsor’. Építészeti szakszó a latin tres, tria (‘három’) és foris (‘ajtószárny’) elemekből. Lásd még triád. triglif – ‘téglalap három függőleges vájattal a dór templom párkányzatán’. Építészeti szakszó a görög tria (‘három’) és glüphé (‘véset’) elemekből; lásd hieroglifa. Lásd még triád. trigonometria – ‘szögfüggvénytan, a derékszögű háromszög oldalviszonyaival foglalkozó geometriai tudományág’. Mértani szakszó a görög tria (‘három’), gónia (‘szög’) és metron (‘mér’) elemekből. Lásd még triád. trikó – ‘gépi kötésű pamut’; ‘ilyenből készült rövid ujjú ing, alsónemű’. A francia tricot (‘kötött kelme’) átvétele az eredeti kiejtés szerint; forrása a tricoter (‘köt’) ige; ennek eredete tisztázatlan. trikolór – ‘háromszínű nemzeti lobogó’. Nemzetközi szó a francia tricolore nyomán, a latin tres, tria (‘három’) és color (‘szín’) elemekből; elsőként a forradalmi Franciaország kék-fehér-piros zászlóját jelentette, de más háromszínű zászlóra (pl. az olasz vagy a magyar) is használatos volt. Lásd még triád. trikotázs – ‘kötöttáru’. Francia szó (tricotage) a tricoter (‘köt’) igéből; ez a régi francia estricot (‘pálca’) szó származéka a holland strikken (‘pálcával köt’) nyomán. trillió – ‘milliószor billió’; ‘billió ‹Amerikában›’. A millió mintájára képzett számnév; a latin tres, tria (‘három’) trieleme itt azt jelzi, hogy a ~ a millió harmadik hatványa. Lásd még triád. trimeszter – ‘negyedév’; a tanév egyharmada mint a tanulmányi idő háromhavi egysége’. Latin szó, a szemeszter mintájára keletkezett tres, tria (‘három’) előtaggal. Lásd még triád. triméter – ‘három jambuspárból álló görög verssor’. Verstani szakszó a latin trimeter nyomán, a görög tria (‘három’) és metron (‘mérték’) elemekből. Lásd még triád. trimmel – ‘drótszőrű kutyák bundáját vágja, ritkítja’. Az angol trim (‘egyenget, egyenletesre vág, csinosít’) átvétele. trinitárius – ‘szentháromsághívő’; ‘a Szentháromságról elnevezett, főleg betegápolással foglalkozó katolikus szerzetesrend, ennek tagja’. Latin szó, a trinitas (‘háromság’) továbbképzett alakja. Lásd még triád. trinitro-toluol – lásd trotil trió – ‘háromtagú énekes vagy hangszeres együttes’; ‘három hangszerre írt zenemű’: triószonáta; ‘középrész ‹dalban, rondóban›’. Olasz szó (trio) a tre (‘három’) nyomán; forrása a latin tres, tria (‘három’). Lásd még triád.

- 370 - oldal

a

achát

trióda – ‘háromelektródos, egyrácsos elektroncső’. Tudományos szakszó a görög tria (‘három’) és hodosz (‘út’) elemekből. Lásd még triád. triola – ‘három hangból álló csoport, amelyet két azonos értékű hang ideje alatt kell megszólaltatni’. A német Triole átvétele latinosított végződéssel; a latin tres, tria (‘három’) származéka. Lásd még triád. triolett – ‘nyolcsoros strófa, amelynek mindössze két ríme van, és a kezdő sor háromszor, a második kétszer tér vissza’. A német Triolett átvétele, ez pedig a francia triolet szóé, amely az olasz trio származéka a -let kicsinyítő formában; végső forrása a latin tres, tria (‘három’) számnév. Lásd még triád. tripla – ‘háromszoros’. – triplett: ‘hármas alakzat’; ‘hármasan összetett drágakő’. – triplex: ‘háromrétegű, háromszoros’. Nemzetközi szócsalád a latin triplus (‘háromszoros’) nyomán, amely a görög triploosz átvétele. A triplett franciás származék (triplette), a triplex a latin tres, tria (‘három’) és plicare (‘hajtogat’) elemekből áll. Lásd még triád. tripper – ‘kankó, gonorrhoea, fertőző nemi betegség’. Német szó, tkp. ‘csöpögő’ a tropfen (‘csepeg’) alnémet trippen alakja nyomán; ez a betegség egyik tünetére utal. triptichon – ‘hármas osztású oltárkép’; ‘háromrészes zenemű’. A görög triptükhosz (‘háromrétű, háromszoros’) semleges alakjának latinos formáján (triptychon) keresztül jutott hozzánk, német közvetítéssel. Elemei a görög tria (‘három’) és ptükhosz (‘réteg, ránc, hajtás’). Lásd még triád. tritón – ‘embertörzsű és halfarkú tengeri istenség’. Görög szó Tritónosz tengeristennek, Poszeidón fiának nevéből. triumfus – ‘diadalmenet’; ‘ragyogó siker’. – triumfál: ‘diadalt ül, ujjong’; ‘győzelmével hivalkodik’. Nemzetközi szócsalád a latin triumphus (‘diadalmenet’) és triumphare (‘diadalmenetet tart, ujjong’) nyomán; forrásuk a görög thriambosz (‘Bakkhosz–Dionüszosz ünnepén énekelt ujjongó dal’), amely eredetileg az istenség egyik mellékneve. triumvirátus – ‘három személy szövetkezése a legfőbb hatalom gyakorlására az ókori Rómában’. – triumvir: ‘triumvirátus tagja’. Történelmi szakszó a latin triumvir nyomán, a tres, tria (‘három’) birtokos trium alakja és a vir (‘férfi’) együtteséből, tehát ‘a hármak férfija’. Lásd még triád. triviális – ‘közönséges, útszéli’; ‘közkeletű’; ‘elkoptatott, lapos’. – trivialitás: ‘elcsépelt, lapos kijelentés, közhely’; ‘otrombaság’. A latin trivium (‘keresztút, piac’) származékai a szó középkori értelme alapján: ‘a „hét szabad művészet” oktatásának alsó szintje, grammatika, retorika és dialektika’. Ebből: ‘alapfokú’  ‘túlontúl ismert’  ‘közönséges’. A trivium a tres, tria (‘három’) és via (‘út’) összetétele. Lásd még triád, viaticum. trófea – ‘győzelmi jelvény’; ‘elejtett állat szarva, agyara’: vadásztrófea; ‘sportversenyen nyert díj tárgyi emléke ‹kupa, érem›’. A német Trophäe átvétele a szóvég latinosításával. Forrása a francia trophée, a latin tropaeum folytatója, ez pedig a görög tropaioné, amely az ellenség vereségére céloz: a tropé jelentése ‘megfordulás, megfutamodás, vereség’ a trepó (‘fordul’) igéből. A szótőben lezajlott p  ph változásra, amely [f] kiejtést eredményezett, nincs kielégítő magyarázat. Lásd még tropikál, tropizmus, trópus. tróger – ‘hordár, alkalmi rakodómunkás’: trógermunka; ‘semmirekellő, mihaszna (ember)’. A német Träger bajor-osztrák trager alakjának átvétele a hazai német troger ejtés alapján; német tragen (‘hord’). Lásd még hózentráger. troglodita – ‘barlanglakó’; ‘elmaradott, maradi ember’. Nemzetközi szó a latin troglodyta, illetve előzménye, a görög tróglodütész (‘barlanglakó’) nyomán, a tróglé (‘barlang’) és düó (‘behatol’) elemekből. trojka – ‘hármasfogatú orosz kocsi vagy szán’. Orosz szó, a troje (‘három, hárman’) kicsinyítő képzős alakja a tri (‘három’) nyomán. trolibusz – ‘felsővezetékes, villanyhajtású autóbusz’. Az angol trolleybus átvétele a trolley (‘kézzel tolt négykerekű kis szállítóeszköz’) nyomán, amely a troll (‘gördül’) származéka; ez esetben a ~ áramszedőinek görgős elemére utal, amellyel a vezetéken csúsznak. A ~ hangalak az angolos ejtést tükrözi. Második eleméről lásd omnibusz. trombita – ‘magas hangú rézfúvós hangszer’. Származékai: trombitás, trombitál. Az olasz trombetta (‘kis trombita’) átvétele; ez kicsinyítő alak a tromba (‘trombita’) nyomán, amely a hangutánzó eredetű germán (ófelnémet) trumpa szóra vezethető vissza. trombózis – ‘vérrög elakadása az érrendszerben’: agytrombózis. Latin orvosi szakszó (thrombosis), a görög thrombószisz (‘megalvadás’) megfelelője a thrombosz (‘alvadt vérrög’) szóból. tromf – ‘adu ‹kártyában›’; ‘döntő érv’: letromfol. A német Trumpf (‘adu’) átvétele, ez a Triumph (‘győzelem ‘) származéka, eredetéről lásd triumfus.

trón – ‘díszes uralkodói szék’; ‘az uralkodás vagy uralkodó metonimája’: a trón támaszai. Származéka: trónol. A német Thron átvétele; ennek forrása a latin thronus görög előzménye, a thronosz (‘karszék, trón, jósszék’). Nyelvünkben párhuzamosan él a latinból közvetlenül kölcsönzött, régebbi trónus, de inkább képes értelemben: ő ül a szépség trónusán. tropa – ‘nagyon fáradt, tönkrement’: tropára megy, tropára verik. Mivel a szó eredeti jelentése ‘túl sok (vagyis 21-nél több) pont a huszonegyes kártyajátékban’, ami a játszma elvesztését jelenti, az olasz troppo (‘túl sok’) lehetett a ~ forrása közvetlenül, vagy a szerb-horvát tropa közvetítésével. Az olasz szó a francia trop átvétele; ez a trupp germán előzményére vezethető vissza. tropikál – ‘könnyű nyári ruhaszövet’. Márkanév az angol tropical (‘trópusi’) szóból, lásd trópus1. tropizmus – ‘növények növekedési irányának megváltozása külső inger hatására’: fototropizmus, geotropizmus (‘növekedés a fény irányában, illetve a nehézségi erő irányával ellentétesen’). Tudományos szakszó a görög troposz (‘fordulat, irány’) szó tövéből, a trepó (‘fordul’) ige alapján. Lásd még trófea, tropikál, troposzféra, trópus. troposzféra – ‘a földi légkör legalsó rétege, az időjárási jelenségek színtere’. Meteorológiai szakszó a görög troposz (‘fordulat’) és szphaira (‘gömbhéj, réteg’) elemekből; eredetükről lásd trópus1, szféra. trópus1 – ‘a forró égöv’. Nemzetközi szó a latin tropus, illetve görög előzménye, a troposz (‘fordulat’) nyomán, a trepó (‘fordul’) igéből; a forró égöv ugyanis a két térítő (a Ráktérítő és Baktérítő) közötti sávban fekszik, amelyeken a Nap látszólagos útja megfordul. Lásd még atropin, trófea, tropikál, tropizmus, trópus2. trópus2 – ‘szókép, képes fordulat, szóalakzat’; ‘dallamfordulat a gregorián énekben’. Stilisztikai és zenei szakszó a latin tropus, illetve előzménye, a görög troposz (‘fordulat, kifejezés, dallam’) nyomán (lásd trópus1). trotil – ‘nagy hatású robbanóanyag, trinitro-toluol, TNT’. A német Trotyl átvétele; márkanév a kémiai név, a trinitro-toluol betűiből. Lásd trió, nitrogén, toluol. trotli – ‘bárgyú, ügyefogyott alak’. A német Trottel (‘félkegyelmű’) átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint betli, tipli); a trotteln (‘poroszkál, vánszorog’) igéből. Lásd még trottőrcipő. trottőrcipő – ‘félmagas sarkú női strapacipő’. A német Trotteurschuh félfordítása a francia trotteur (‘ügető; gyors és könnyű járásra alkalmas’) nyomán, a trotter (‘üget, járkál’) igéből, amely valószínűleg germán eredetű, az angol tread és német treten (‘lép, lépked’) közös ősére megy vissza. Lásd még trotli. tröszt – ‘ipari monopólium, amelynek vállalatai egységes irányítás alá kerülnek’. Az angol trust (‘bizalom, gondnoki letét, érdekszövetség’) átvétele. trubadúr – ‘középkori lovagköltő; vándor énekmondó’. Nemzetközi szó a francia troubadour nyomán; ez a provanszál trobador módosult alakja. Az utóbbi a trobar (‘talál, kitalál, költ, zenét szerez’) igéből való, tehát tkp. ‘költő, zeneszerző’. Forrása egy feltehető, és tisztázatlan eredetű, késő latin *tropare (‘talál’) ige, amelyből az olasz trovare és francia trouver (‘talál’) is ered. Egy vitatható nézet szerint a feltett tropare ige a latin tropus származéka ennek ‘vers’ értelme alapján (lásd trópus2), tehát jelentése ‘verset, dalt, szerez’. trucc – ‘dac, makacsság’: truccból, truccol. A német Trotz (‘dac, ellenkedés, makacskodás’) bajor-osztrák trutz alakjának átvétele. trupp – ‘színházi vagy cirkuszi társulat’; ‘csoport’; ‘katonai egység’. A német Trupp átvétele; forrása a francia troupe, a troupeau (‘nyáj’) közeli rokona; előzményük a germán (ó-alsófrank) thorpe (‘falu, csapat, nyáj, sereg’), tehát a német Dorf (‘falu’) és svéd, norvég torp (‘tanya’) szavaknak is rokona. trükk – ‘fogás, fortély’: bűvésztrükk; ‘technikai fogás képtelen dolgok filmfelvételére’: filmtrükk. Nemzetközi szó a francia truc (‘fogás, fortély, kártyaütés’) nyomán; előzménye az óprovanszál truc (‘ütés’) a trucar (‘üt, lök’) igéből, amely a népi latin trudicare révén a latin trudere (‘tol, taszít’) igére megy vissza. tuba – ‘galamb’; ‘‹kedveskedően› szerető, kedves’: tubám, tubicám. Hangutánzó, részben állathívogató szó (tubi-tubi). tubák – ‘burnót, dohánypor, amelyet az orrba szippantva élveznek’. Származékai: tubákol, tubákos. A spanyol tabaco nyomán sok nyelven elterjedt vándorszó, végső forrása a haiti indiánok nyelvében rejlik. A magyarba a német Tabak (‘dohány’) régi, nyelvjárási tobak, tubak alakjai révén jutott. tubarózsa – ‘illatos fehér virágú dísznövény’. A görög-latin botanikai név, Polyanthes tuberosa (‘sokvirágú gumós’) második elemének átvétele; ennek forrása a latin tuberosus (‘gumós, gümős’) a tuber (‘daganat’) nyomán; e tőről fakad a tüdőgümőkor, a tuberkolózis neve is (lásd tébécé). A ~ alak

- 371 - oldal

a

achát

a népetimológia klasszikus példája, a virág ugyanis nem rózsaféle, és a tubához sincs természetesen köze. tuberkulózis – ‘tüdővész, gümőkór’. Orvosi szakszó a latin tuberculum (‘gümő, dudor’) nyomán, amely a tuber (‘daganat’) kicsinyített formája, a betegségeknél gyakori -ózis végződéssel (mint pszichózis, trombózis). tubus – ‘egyik végén lapított, másik végén csavaros fedelű cső krémek számára’: fogkrémtubus; ‘‹régebben› távcső hengeres csöve’. A latin tubus (‘cső’) átvétele, régebbi jelentésében a német Tubus (‘csőfoglalat, látcső’) közvetítését is feltehetjük. tucat – ‘tizenkettő ‹mint régebbi számolási egység›’. A német Dutzend bajor-osztrák tutsat alakjának átvétele. A német szó forrása a francia douzaine (‘tizenkettőnyi’) a douze (‘tizenkettő’) nyomán, amely a latin duodecim (‘tizenkettő’) folytatója a duo (‘kettő’) és decem (‘tíz’) számnevek alapján. tud – ‘ismerete, értesülése, tapasztalata van ‹valamiről›’; ‘ért és beszél ‹valamely nyelven›’: tud franciául; ‘‹felkészülése nyomán› képes végrehajtani’: tud úszni, zongorázni; ‘‹tárgyatlanul› okos, felkészült, ért hozzá’: nagyon tud ez a gyerek; ‘képes ‹valamire›’: nem tudom behajlítani a bal karomat. Származékai: tudás, tudós, tudat, tudatos, tudatosít, tudattalan, tudatlan, tudatlanság, tudomány, tudományos, tudomás, tudakozik, tudakozó, tudakozás, tudakol, tudálékos, tudákos, tudákoskodik, (ki)tudódik, tudor. Ősi örökség az uráli korból: zürjén töd-, votják tud-, finn tuntea, szamojéd tumta (‘tud, megtud’). A ~ az uráli *tunta alapszónak szabályos folytatója. tufa – ‘megszilárdult vulkáni hamuból képződött puha kőzet’. Olasz szó a latin tophus, illetve görög előzménye, a tuphosz (‘horzsakő’) nyomán. tuja – ‘örökzöld dísznövény’. A botanikai latin Thuja átvétele; forrása a görög thüeia (‘illatos cédrus’) a thüó (‘illatáldozatot mutat be’) igéből. Lásd még tömjén. tukmál – ‘‹rá- igekötővel› rábeszél, ráerőltet’. Magyar képzés az elavult tukma (‘alku, egyezség, szerződés’) szóból, amely szláv eredetű: szlovén tekma, szlovák tokma (‘verseny, ár’), ukrán tokma (‘egyezség’). A mai igei jelentés az alkut kísérő kölcsönös rábeszélés elemével kötődik az alapjelentéshez. túl – ‘valaminél messzebb ‹térben vagy időben›’; ‘valaminek a szembenlévő oldalán, átellenben’: a folyón túl; ‘valamilyen mértéket meghaladva’; ‘‹összetételek előtagjaként› túlsó; túl nagy fokú; túlontúl’: túlpart, túlvilág; túlerő, túlnépesedés; túlfeszített, túlbuzgó. Származékai: túli, túlnan, túlsó, túlság, túlságos, túloz, túlzó, túlzás. A távolra mutató *to- névmási tő (lásd távol, tavaly, tova, tékozol) megszilárdult alakulata az -l ablativusi raggal, felépítésében tehát közeli rokona lehet a távolnak. Eredetileg honnan? kérdésre felelt, mai locativusi értelme másodlagos. Ilyen funkcióváltás névmásainkban gyakori (lásd távol), néha pedig fordítva zajlott le, lásd pl. honnan, innen. A túlság, túloz nyelvújítási eredetűek. tulajdon – ‘saját’: a tulajdon édesanyja sem ismerne rá; ‘‹főnévként› az az anyagi vagy szellemi érték, amivel valaki sajátjaként rendelkezik’: ez a ház az én tulajdonom; ‘birtoklás’: a ház az én tulajdonomba került. Származékai: tulajdonság, tulajdonol, tulajdonít, tulajdonos, tulaj. Bizonytalan eredetű szócsalád. Feltehető tul- alapszava talán a tilt ige til- tövének alakváltozata, amelyből a 16. században még élt tulaj (‘egyedüli, kizárólag’) úgy származott, mint a szalad elváltozott tövéből a szilaj. Ezután -d névszóképzővel egy *tulajd (‘elkülönült, elkülönülő dolog’) főnév állt elő, amely végül -n módhatározó raggal bővült. Ebből egyfelől melléknévi névmás lett, amikor a tulajdon te házad (‘kiváltképpen a te házad’) kifejezés helyett a te tulajdon házad (‘a te saját házad’) formát kezdték használni, majd az így használt szóból úgy lett főnév, ahogy a sajátból is lett: ez a ház az én sajátom. tulipán – ‘kehelyvirágzatú, sok színben nyíló hagymás dísznövény’. Vándorszó az európai nyelvekben az olasz tulipa, tulipano nyomán, amely az oszmán-török tulbant (‘turbán’) átvétele; a névadás oka, hogy a kinyílt virág hasonlít a keleti fejfedőhöz. A magyar szó forrása talán a német Tulipan, de az olasz is lehetett. Lásd még turbán. tulipiros – ‘élénk piros’. A szó tuli- előtagjának eredetét nem sikerült megfejteni. túlium – ‘a ritkaföldfémek közé tartozó kémiai elem’. Latinosan thulium, a legendás északi Thule szigetéről, az elemeknél gyakori latinos -ium végződéssel (mint hélium, nátrium). tulok – ‘ökör’; ‘ostoba ember’. Ismeretlen eredetű szó. tumor – ‘daganat’: agytumor. Latin orvosi szó a tumere (‘dagad’) igéből. Lásd még tumultus. tumultus – ‘lármás tömeg, zajos csődület’. – tumultuózus: ‘zajos, kavargó, zűrzavaros’: tumultuózus jelenet. Nemzetközi szócsalád a latin tumultus (‘lázongás, zűrzavar’) nyomán, a tumere (‘dagad, fellobban, nyugtalankodik’) igéből. Lásd

még tumor. tundra – ‘gyér növényzetű, fagyos északi vidék’. Nemzetközi szó az orosz tundra nyomán; ez talán a finn tunturi (‘kopár hegy’) átvétele. tunika – ‘ujjatlan ingszerű alsóruha az ókori Rómában’; ‘csípőig érő öves női blúz’. Latin szó (tunica); eredetibb ctunica alakja az arám kittuna (‘köntös’) szóra megy vissza, s így a görög khitón oldalági rokona. tunya – ‘lusta, lomha, közönyös’. Származékai: tunyaság, tunyul, tunyálkodik. Bizonytalan eredetű szó. Talán játékos, hangfestő képzésű szó, akárcsak jóval későbbi továbbképzése, a tohonya. tupamaró – ‘városi gerilla Uruguayban’. Spanyol szó a 18. századi indián szabadsághős, Tupac Amaro nevéből. tupé – ‘álhaj, idegen fürt a haj dúsítására’. – tupíroz: ‘‹hajat› fésűvel fellazít, tornyosra formáz’. A francia toupet átvétele az eredeti kiejtés szerint, német közvetítéssel; a tisztázatlan eredetű ófrancia toupe (‘sörény’) folytatója. A tupíroz ige toupieren előzménye német szóalkotás. túr1 – ‘a földet forgatja’; ‘vájkál, kotorász’. Származékai: turkál, turkáló. Bizonytalan eredetű szó. Esetleges finnugor eredetének tanúja lehet a finn touria (‘váj, kiás’) ige. Lásd még turcsi, turzás. túr2 – ‘fekély, sebhely, var’: közös lónak túros a háta (‘a kíméletlen használattól kisebesedik’). A szlovén tur, tvor (‘fekély’) átvétele; elavult szó, csak a fenti közmondásban él. túra – 'ismeretszerzésért vagy kedvtelésből megtett utazás gyalog, kerékpáron, csónakon': magashegyi túra. – turista: 'utazó, világjáró'; 'természetjáró' – turizmus: 'más tájakra, országokba való utazás üdülés vagy szórakozás, világlátás céljából'. Újkeletű latinos-görögös képzések az angolban: tourist és tourism a tour ('körutazás, utazás, látogatás') szóból; ez az azonos jelentéskörű francia tour átvétele; forrása a latin tornus ('esztergapad, forgatás') a görög tornosz ('esztergapad, forgástengely') nyomán. Lásd még kontúr, turné, turnus. turba – ‘a tömeget megjelenítő mozgalmas kórusszám passiókban, oratóriumokban’. Zenei szakszó a latin turba (‘tömeg, lárma, zűrzavar’) nyomán. Lásd még turbina, turbó-, turbulens. turbán – ‘kendőből csavart férfi fejfedő mohamedán országokban’; ‘ehhez hasonló divatos női fejfedő’. Sok nyelvben elterjedt vándorszó az oszmán-török tulbant nyomán; forrása a perzsa dulbánd. A magyar a német Turban szót kölcsönözte. Lásd még tulipán. turbékol – ‘‹galamb› jellegzetes burrogó hangját hallatja’; ‘enyeleg ‹szerelmes a társával›’. Hangutánzó eredetű szó. turbina – ‘áramló víz, gőz vagy gáz energiáját forgó mozgássá alakító berendezés’. A német Turbine átvétele a szóvég latinosításával. Forrása a latin turbo, turbinis (‘forgás, pörgettyű, forgószél’) a turbare (‘zavar, felkavar’) igéből. Lásd még turba, turbó-, turbulens. turbó- ‘‹összetételek előtagjaként› turbinával meghajtott, vele összekapcsolt’: turbódinamó, turbógenerátor, turbómotor, turbóreaktor. Az előtag a latin turbo, turbinis (‘pörgettyű, forgószél’) leszármazottja (lásd turbina); az utótagok eredetéről lásd a megfelelő címszavakat. Lásd még turba, turbulens. turbolya – ‘ernyős virágzatú gyomnövény’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát trbulja, szlovén trebelje, szlovák trebuľe (‘bürök, turbolya, baraboly’); a magyar szóban a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönynyítő hang oldotta fel. turbulens – ‘örvénylő’; ‘forrongó, zavargó’. – turbulencia: ‘folyadék vagy levegő rendezetlen örvénylő mozgása benne haladó test körül’. Tudományos szakszócsalád a latin turbulentus (‘viharos, izgatott, zavargó’) szóból, a turbare (‘zavar, felkavar’) igéből. A ~ ún. visszaképzett alak (a tolerancia–toleráns és hasonló szópárok analógiájára), mintha egy *turbulere ige folyamatos melléknévi igeneve volna; hasonló történt a virulens esetében is. turcsi – ‘pisze ‹orr›’. A túr1 igéből való játékos képzés (mint hajcsi, röpcsi); elsőnek a disznó orrára értődött, abból a hiedelemből kiindulva, hogy annak turkáló életmódja formálta ilyenné az orrát. turkológia – ‘az oszmán-törökök, tágabban más töröknyelvű népek nyelvével, történelmével és kultúrájával foglalkozó tudományág’. Tudományos szakszó a latin turcus (‘török’) és görög logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még türkiz. turmalin – ‘magnézium-alumínium-bórszilikát, féldrágakő ásvány’. A német Turmalin átvétele; forrása az angol tourmaline, ezé meg a szingaléz turumali. turmix – ‘daraboló-keverő gép, amely tejből és gyümölcsből egynemű italt készít’; ‘ilyen ital’: eperturmix.

- 372 - oldal

a

achát

Az angol TURn (‘forog, forgat’) és MIX (‘kever’) igék kiemelt betűiből. turné – ‘körutazás’; ‘hangversenykörút, előadóművész körútja’; ‘sportcsapat portyája’. A francia tournée (‘körutazás, ellenőrző út, kirándulás’) átvétele német közvetítéssel, az eredetiének megfelelő kiejtésben; a tourner (‘forgat, forog, körbejár’) származéka, latin előzménye a tornus (‘esztergapad, forgatás’) a görög tornosz (‘esztergapad, forgástengely’) nyomán. Lásd még turista, turnus. turnus – ‘egymást felváltó csoportok egyike’; ‘műszak, munkacsapat, váltás’: a négyórai turnusba osztottak be. A középkori latin turnus (‘forgattyú, körforgás, ismétlődés’) átvétele; forrása a tornus (‘esztergapad, forgatás’) a görög tornosz (‘esztergapad, forgástengely’) nyomán. Lásd még turista, turné. túró – ‘aludttejből készült tejtermék, a sajtkészítés alapanyaga’. Származékai: túrós, túrósodik. Ótörök eredetű szó: türkmén turak, csagatáj torak, csuvas turah; ezek savanyított tejet, sajtot s szárított joghurtot jelentenek. A magyarba egy ősi *turag alak kerülhetett. turpisság – ‘ravasz, megtévesztő tett’; ‘titkolt csíny’: kiderült a turpisság. Képzett forma a régebbi turpis (‘csalárd’) melléknévből; ez a latin turpis (‘csúf, ocsmány, gyalázatos, romlott’) átvétele. turul – ‘sashoz vagy sólyomhoz hasonló ragadozó madár ‹az ősmagyar mondákban›’. Ótörök eredetű: csagatáj tugrul, oszmán-török togrul (‘sólyom’). A magyarban túrul volt a szabályos fejlemény, de amikor a 19. század elején az elavult szót felelevenítették mint az Árpád-törzs totemállatának nevét, a régi írásos adatokat hibásan ~nak olvasták. turzás – ‘állóvizek partja mentén homokból lerakodott félsziget’. A túr1 ige nyelvújítás kori származéka egy hasonló eredetű turz (‘bányában ércet kutat’) ige alapján; az elnevezés alapja, hogy a ~ formája a bányakutatás során keletkező földhalmokéhoz hasonló. tus1 – ‘rajzoláshoz, íráshoz használt tintaszerű festék’: tusrajz, tustoll. A német Tusche bajor-oszták tusch változatának átvétele. Ez a tuschieren (‘tussal rajzol’) igéből vonódott el; forrása a francia toucher (‘érint, feketére fest ‘), ennek eredetéről lásd tus3. tus2 – ‘zuhany’: letusolja magát. A német Dusche (‘zuhany’) tájnyelvi tusch formájának átvétele. A német szó a francia douche közvetítésével az olasz doccia (‘ereszcsatorna, zuhany’) szóra megy vissza. tus3 – ‘találat ‹vívásban›’; ‘kétváll ‹birkózásban›’: tussal győzött. A francia touche (‘érintés’) átvétele a toucher (‘érint, eltalál’) igéből; forrása egy népi latin *toccare (‘érint, üt’), az azonos olasz igének is előzménye; ez egy germán tukk- tőből ered, amelynek leszármazottja az angol tuck (‘bedug, betűr’) és a német zucken (‘üt, ránt’). Lásd még tus1, tus4. tus4 – ‘üdvözlésképpen, tósztiváskor játszott gyors akkordismétlés vagy tremoló (cigány)zenekaron’: tust húztak. A német Tusch (‘zenés üdvözlés’) átvétele; ez a francia touche (‘érintés, ütés hangszerre’) szó megfelelője; eredetéről lásd tus3. tus5 – ‘alsó, vastagabb vége ‹valaminek›’: puskatus. Ismeretlen eredetű szó; tájnyelveken növényi torzsát, fatönköt is jelent. Lásd még tuskó. tusa – lásd tusakodik tusakodik – ‘küzd, harcol’. Kapcsolt szavak: tusa, tusázik. A ~ tus- alapszava talán a tuszkol tusz- tövének változata; sz–s megfelelést találunk a visz és visel között is. A ~ tehát eredetileg a kölcsönös lökdösődést, taszigálást kifejező ige. A tusa (‘küzdelem’) nyelvújítási elvonás, amely öttusa, haláltusa szavainkban eleven, különben, tusázik származékával együtt, régies és irodalmi szó. tuskó – ‘fatönk’; ‘faragatlan, durva ember’. A tus5 származéka -kó kicsinyítő képzővel, mint bunkó, mackó. túsz – ‘kezes, zsarolás szándékával fogva tartott személy’. Ismeretlen eredetű szó. tuszkol – ‘nógatva, lökdösve menni késztet’. A tusz- tő a tosz ige alakváltozata, gyakorító -kol képzője azonos az iszkol, pocskol igékével. Lásd még taszít, tusakodik. tutaj – ‘egymáshoz kötözött fatörzsekből, nádkötegekből álló egyszerű vízi jármű’. Származékai: tutajos, tutajozik. Ismeretlen eredetű szó. tuti – ‘biztos’: tutira megy. Bizalmas nyelvi szó, a bécsi német argó tutti (‘jó, szép, helyes, rendben van’) átvétele; forrása az olasz tutti (‘mind’), erről lásd tutti. tutti – ‘a teljes zenekar belépése a magánszólam után’. Olasz zenei szakszó, a tutto (‘egész, minden, összes’) többes alakja a latin totus (‘egész, minden’) nyomán. Lásd még tuti, tuttifrutti. tuttifrutti – ‘apróra vágott befőtt, nyers vagy cukrozott vegyes gyümölcs ‹mint pl. fagylaltíz›’. Az olasz tutti frutti, ‘minden(féle) gyümölcs’ átvétele; forrásuk a latin totus (‘egész, minden’) és fructus (‘haszon, gyümölcs’) a frui (‘hasznát veszi’) igéből. tutyi – ‘posztópapucs’.

Hangfestő szó, a totyog tövének játékos képzésű származéka. tutyimutyi – ‘tehetetlen, gyámoltalan’. A totyog és motyog igék játékosan alakított tövéből való ikerszó. túzok – ‘pulyka nagyságú, sárgásbarna mezei vadmadár’. Ótörök jövevényszó: csagatáj togdak, azeri togdag. A magyar szó előzménye *togzak lehetett, ami ősi csuvas szó átvételére vall, akárcsak a búza esetében. tű – ‘varráshoz, tűzéshez használt hegyes fém eszköz’; ‘tűszerű alkatrész’: injekciós tű, a tájoló tűje. Az elavult tövik (‘szúr’) ige főnevesült folyamatos melléknévi igeneve. Korai tő, töü, tű változatai közül a ~ azért lett köznyelvivé, hogy a tő szóval való alaki egybeesés kiküszöbölődjék. tüchtig – ‘alapos, gondos, rendes’. Német szó, a középfelnémet tucht (‘használhatóság, alkalmasság’) származéka; forrása a taugen (‘alkalmas valamire’) ige, lásd tauglich. tücsök – ‘ugrólábú, éles hangon cirpelő mezei rovar’. A tájnyelvi prücsök változattal együtt a ~ hangutánzó szó, a rovar cirregő hangját imitálja. tüdő – ‘a légzés páros szerve a mellkasban’. Származékai: tüdős, tüdőz. Bizonytalan eredetű szó. Talán tü- alapszava ősi örökség az uráli korból: zürjén, votják ti, mordvin tevlav, finn tävy, szamojéd tíji (‘tüdő’). A magyar szóban kicsinyítő -d és -ő képzőket tételezhetünk fel. A korai tidő alak lehetett az eredeti, az i labializálódását a szóvégi ő segíthette elő. tükör – ‘a fényt szabályosan visszaverő felület’: víztükör, síktükör, homorú tükör; ‘valaminek a mása’: hű tükre a valóságnak; ‘útmutató uralkodók számára’: Fejedelmek tüköre, királytükör; ‘nyomtatott lapnak a szöveg által elfoglalt felülete’: tükörszélesség; ‘őz farának fehér foltja’. Származékai: tükrös, tükröz, tükröző, tükrözés, tükröződik. Ótörök eredetű szó lehet: mai csuvas töker (‘tükör, üveg, szemüveg’). Ez a török nyelvekben általános, ‘kerek, kerék’ jelentésű szavak (csagatáj tekir, oszmán, azeri teker) körébe tartozik. Lásd még tükörtojás. tükörtojás – ‘forró zsírba ütött, ép sárgájával megsütött tojás’. A német Spiegelei tükörfordítása; a névadás alapja talán az, hogy az épen maradt sárgája domború tükörre hasonlít. tülekedik – ‘tömegen át furakodik, lökdösődve tör előre’. Nyelvújítási szóalkotás a dulakodik (lásd dúl) és a tülköl (lásd tülök) alakjainak a keveredéséből, az utóbbinak régi ‘öklel’ jelentése alapján, amely az alapszó eredeti ‘szarv’ értelméből magyarázható. tüll – ‘hálószerűen szőtt, átlátszó fátyolszövet’. A német Tüll átvétele; forrása a francia tulle, amely Tulle város nevét viseli, mivel itt készítették először ezt a kelmét. tülök – ‘szarv’; ‘kürt’. Származéka: tülköl. A szócsalád korábbi türk, türköl formái alapján lehet gondolni, hogy a kürt, illetve kürtöl hangátvetéses formáiról van szó. Ennek csak az mond ellent, hogy a ~ és a tülköl esetében a ‘szarv’, illetve ‘szarvval öklel’ jelentések évszázadokkal korábbiak a hangadással kapcsolatosaknál, a kürtnek pedig nem ismeretes ‘szarv’ jelentése. tündér – ‘szép és jóságos, varázshatalmú mesebeli (női) lény’; ‘bájos, szép, jóságos (fiatal) nő’; ‘‹melléknévként, régen› múlékony, változékony’: Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted (Berzsenyi). Származékai: tündéri, tündérség. A tűnik ige származéka annak ‘megjelenik’ jelentése alapján, deverbális -ér főnévképzővel (mint pl. vezér); d eleme a tűnődik, tündöklik igékből szervetlenül vonódott ide, azok képzőegyütteséből. Legkorábbi értelme ‘jelenés, tünemény, kísértet’ volt; melléknévi használata ritkább és másodlagos, az alapige ‘eltűnik’ jelentéséhez kapcsolódik. tündöklik – ‘ragyog, csillog ‹pl. csillag›’; ‘‹szépségével, megjelenésével› kitűnik’; ‘sikerei csúcsán áll’: tündöklés és bukás. Származékai: tündöklés, tündöklő, tündökletes. A tűnik ige származéka a ‘látszik, feltűnik’ jelentés alapján, gyakorító és visszaható képzőegyüttessel (mint fuldoklik, haldoklik). Lásd még tündér. tűnik – ‘(fel- igekötővel) megjelenik, élénk figyelmet kelt’: feltűnt az ajtóban, mindenkinek feltűnt izgatottsága; ‘‹ki- igekötővel› kiemelkedik, elismerést vív ki; kiderül’; kitűnt szorgalmával, kitűnt, hogy ráadásul okos is; ‘‹el-, le- igekötővel, vagy nélkülük, de őket odaértve› szem elől vész’: eltűnt a karkötője; tűnik már az éjszaka; ‘‹valamilyennek› látszik, tetszik’: ez a megoldás jónak tűnik; úgy tűnik, hogy ebben hibáztam. Származékai: tünet, tüneti, tünemény, tünedezik, tünékeny. Ismeretlen eredetű szócsalád. A ~ alapjelentése a ‘látszik’, illetve ‘megjelenik’, ez főleg tündér, tündöklik, tüntet, valamint tünet, tünemény származékaiban nyilvánvaló. Mai jelentésköre főleg igekötős formáiban kristályosodott ki: feltűnik, kitűnik, előtűnik, eltűnik. Önálló alakja az átlagos nyelvérzék számára az el- igekötős származék jelentésével töltődött fel; ezért hibáztatják sokan, történeti szempontból persze alaptalanul, az úgy tűnik, hogy… fordulatot. Lásd még tűnődik. tűnődik – ‘gondolataiba merül, töpreng, tanakodik’. Származékai:

- 373 - oldal

a

achát

tűnődő, tűnődés. A tűnik iktelen tűn változatából alakult gyakorító és (formálisan) visszaható képzővel (mint pl. sértődik); a tárgyatlan alapige ‘látszik, megjelenik, sejlik’ jelentéseinek logikai alanya nem annyira a tűnődő ember, mint az agyában feltünedező gondolatok. Lásd még tündér. tüntet – ‘tiltakozását, állásfoglalását magatartásával, jelen- vagy távollétével, távozásával nyilvánvalóvá teszi’: távollétével tüntet, tüntetően kivonul; ‘tiltakozó vagy rokonszenvet kinyilvánító tömegfelvonuláson részt vesz’: tüntettek a faji megkülönböztetés ellen; ‘feltűnést igyekszik kelteni’: tüntetően festi magát. A tűnik ige műveltető képzős származéka az alapszó ‘látszik’ jelentése alapján, értelme tehát ‘láttat, láthatóvá tesz’. Lásd még tündöklik. tűr1 – ‘elvisel ‹fájdalmat, sérelmeket›’; ‘türelemmel várakozik’: tűrj és bízva bízzál (Madách); ‘‹káros jelenségeket› elnéz’. Származékai: tűrés, tűrhető, tűrhetetlen, türtőztet, türelem, türelmes, türelmi, türelmetlen, türelmetlenség. Ótörök jövevényszó a csuvasos rétegből: türk, kun, csagatáj töz-, tatár tüz- (‘elvisel’); ezek alapján feltehető egy ócsuvas *tör- vagy *tür- alak, amely szavunknak előzménye. tűr2 – ‘‹ruha szélét› behajtja, begöngyöli’: feltűrt ingujjal. Származékai: türemlik, türemkedik. Ótörök vendégszó: ujgur, türk, csagatáj tür-, tatár, baskír tör(‘hajtogat’). türbe – ‘mohamedán sírkápolna, síremlék’. Arab szó, hozzánk az oszmán-török közvetítette. türkiz – ‘zöldeskék színű féldrágakő’. A német Türkis átvétele; forrása a francia turquoise, a turquois (‘török’) nőnemű alakja, amely a törökök saját türk nevéből ered. Lásd még turkológia. tüske – ‘tövis’. A tövis régi tüs változatának kicsinyítő -ke képzős származéka. tüstént – ‘azonnal’. Származéka: tüsténkedik. Talán a tő szóból lett, annak ‘kezdet’ jelentése alapján, módhatározói ragok halmozásával: -st (mint most, megest) és -ént (mint megint, szerint). A ‘kezdetül’  ‘már az elején’  ‘rögtön’ jelentésfejlődés hihető. tüsző – ‘övre erősített erszény; széles (erszényes) öv’: Köti kardját tüszőjére (Arany); ‘tasakszerű gennyes képlet nyálkahártyán’: tüszős mandulagyulladás. Feltehetőleg egy ősibb tyüsző depalatalizált formája, amit gyüsző alakváltozatai is sejtetnek. Az egész Kelet-Európában elterjedt kesze, kesza-féle szó (pl. oszmán kese, szerb-horvát kesa, román chiesa) a perzsán és arámin át az asszír kiszú (‘erszény’) szóig vezethető vissza. A magyar olyan nyelvből, illetve nyelvjárásból vehette át a szót, amelyben a ke-, kje szókezdet cs és ty közötti hangként élt (ilyen a szerb-horvátban a ć-vel jelölt hang). tüsszent – ‘az orr nyálkahártyájának ingerlésére hirtelen, csattanó hangú kilégzést végez’. Származékai: tüsszög, tüszköl. Hangutánzó szócsalád, a prüszköl közeli rokonsága. tütü – ‘merev, fodros tüllből készült rövid balettszoknya’. A francia tutu kiejtés szerinti átvétele; ez játékos szóalkotás. tűz1 – ‘tűvel rögzít’: kokárdát tűzött a hajtókára; ‘látható díszítő öltésekkel szeg’: tűzött paplan; ‘vékony tárgyat beszúrva rögzít’: zászlót tűzött a sáncra, virágot tűzött a hajába; ‘kijelöl’: új célt tűztünk magunk elé; ‘beiktat’: műsorra tűz; ‘égetően süt’: tűzött a nap. Származékai: tűzdel, tűzdelés, tűzöget, tűzköd. Az elavult töv(ik) (‘szúr’) ige gyakorító -z képzős származéka (mint hordoz, vonz); lásd még tű, tüzetes. tűz2 – ‘égés mint hő- és fénytünemény’; ‘égő anyag’: tüzet kér; ‘tűzeset, tűzvész’: tűz van!; ‘tüzelés lőfegyverrel’: tüzet szüntess; ‘ragyogás ‹drágakőben›’: mély tüzű gyémánt; ‘lelkesedés, szenvedély’: tűzbe jöttünk. Származékai: tüzes, tüzesít, tüzesül, tüzel, tüzelés, tüzelő. Ősi örökség az ugor korból: vogul teüt, osztják toget; a szóvégi t  z megfelelést példázza a ház, kéz. tüzetes – ‘beható, alapos, részletes’. Nyelvújítási szóalkotás a tűz1 igéből, elvont ‘kitűz’ értelme alapján, a kívánatos, tekintetes és hasonló szavak mintájára. Kezdeti jelentése ‘célul kitűzött’ volt, de hamarosan mai értelmében állandósult. tweed – [tvíd] ‘mintás, kártolt vastag gyapjúszövet’. Az észak-angliai Tweed folyó nevéről, amelynek völgyében először gyártották. twist – [tviszt] ‘divatos, gyors és lüktető ütemű tánc az 1960-as évekből’. Angol szó, tkp. ‘csavarás’, a tánc vonagló, a felsőtestet ide-oda csavaró mozdulatai alapján.

Ty tyuhaj – ‘szilaj jókedvet kifejező indulatszó’. Önkéntelen hangkitörésből keletkezett; a csuhaj alakváltozata.

Gyakran réjaszerűen alkalmazzák népdalokban, táncnótákban: ihajlárom, tyuhaj-lárom. tyúk – ‘egy fajta háziszárnyas nősténye’; ‘rokon madárfajok tojója’: fácántyúk; ‘‹tréfásan vagy durván› nő’. Származékai: tyukos, tyukász. Ótörök eredetű szó: kun, oszmán-török, üzbég tavuk (‘tyúk’). A magyarba egy ősi, csuvasos jellegű *tivuk alak kerülhetett, mert ebből lehet levezetni egyfelől a ~, másfelől a nyelvjárokban élő tík, tik alakot: tivuk  tiuk  tjuk  tyuk, tyúk, illetve tivuk  tiuk  tík, tik. Lásd még tyúkszem. tyúkszem – ‘kerek, fájdalmas bőrkeményedés a lábujjakon vagy a talpon’; ‘érzékeny, fájdalmas pont ‹átvitt értelemben›’. Az orvosi latin oculus pullinus kifejezés pontos fordítása; a megnevezés feltehetőleg alaki hasonlóságon alapul. Ugyaninnen erednek egyes más nyelvek azonos jelentésű szavai, pl. német Hühnerauge, francia oeil de poule. Lásd még tyúk. tyű – ‘indulatszó csodálkozás, megütközés, bosszúság kifejezésére’: tyűha! Önkéntelen hangkitörésből keletkezett.

U, Ú ubikvista – ‘a legkülönfélébb környezetben is megélő ‹élőlény›’. Biológiai szakszó a latin ubiqui (‘akárhol’) nyomán. uborka – ‘a tökkel rokon, hosszúkás zöld termésű konyhakerti növény’; ‘ennek (többnyire kovászolva, ecetesen vagy savanyítva fogyasztott) termése’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát ugorka, szlovén ugorek, szlovák uhorka (‘uborka’). A nyelvünkben is eredetibb ugorka g–k  b–k elhasonulással vette fel a ma általános ~ alakot. Lásd még uborkafa, uborkaszezon. uborkafa – ‘érdemtelenül szerzett vagyon vagy magasabb beosztás’: felmászott az uborkafára, lepottyant az uborkafáról. Csak a fenti és erősen hasonló kifejezésekben élő, gunyorosan abszurd szóösszetétel, az uborka ugyanis lágy szárú kúszónövény. Az ~ részint a szerencsével vagy törtetéssel szerzett pozíció iránti megvetés kifejezője, részint az ilyen helyzet ingatagságára céloz. uborkaszezon – ‘eseménytelen időszak a közéletben ‹a sajtó szemszögéből›’. Az uborka és a szezon (‘időszak’) összetétele; régi keletű, humoros utalás arra, hogy a parlamenti ülésszünet ideje egybeesik az uborka s általában a savanyúságok télire való eltevésének idejével. Valójában a német Sauergurkenzeit (‘savanyúuborka-időszak’) mintájára született, keveredve az ugyanilyen értelmű francia saison morte által ihletett holtszezon kifejezéssel. uccu – ‘gyerünk, rajta!’. Biztatást kifejező indulatszó; eredetileg (vadász)kutyák uszítására volt használatos. Régebben általános uszu, huszu formái alapján feltehető, hogy a szó nem más, mint az unszol, uszít igék forrása; az ~ alak affrikálódással jött létre. udvar – ‘az épülethez tartozó telek beépítetlen és mezőgazdaságilag megműveletlen része’; ‘uralkodó székhelye, palotája és személyi, hivatali környezete’; ‘‹régebben› nemesi kúria’: udvarház; ‘kerek tünemény fényforrás körül’: fényudvar, holdudvar. Származékai: udvari, udvaros, udvarias, udvariasság, udvariatlan, udvariatlanság, udvarol, udvarlás, udvarló, udvaronc. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák dvor (‘udvar’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást az u- előzékhang oldotta fel, a tőmagánhangzó nyíltabbá vált; más elképzelésről lásd udvarnok. Lásd még nádor. udvarnok – ‘az uralkodó udvarában szerényebb tisztséget viselő személy’; ‘‹az Árpád-korban› a királyi udvarnak kézműves munkával vagy terménnyel adózó szolgarendű személy’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, cseh dvornik (‘főudvarmester, udvarbíró, jószágigazgató’). A magyar szóban a szóeleji mássalhangzó-torlódást az u- előzékhang oldotta fel, a tőmagánhangzó nyíltabbá vált (akárcsak az udvar esetében), a tisztséget jelző képzőszerű -nik pedig -nok formát öltött (lásd még tárnok). Mivel a régi szláv adatokban udvornik forma is létezik mint a prepozíciós u dvor(u), vagyis ‘az udvarnál’ kifejezés képzett formája, elképzelhető, hogy nyelvünkbe is ilyen alak került. Ez esetben a magyar szó elején nem kell ejtéskönnyítő u belépését feltételeznünk, sőt az is lehet, hogy ez a szóalak ihlette az udvar magyar formáját analógiás módon. A szónak az Árpád-kori jelentése magyar fejlemény; a fenti első, a szláv eredetikhez közelebb álló jelentést a nyelvújítók tulajdonították az ~nak, részint az udvaronc, részint a -nok képzőjű udvari tisztségek (asztalnok, pohárnok, tárnok) analógiájára. ufológia – ‘az UFO-nak nevezett tárgyak kutatásával foglalkozó új keletű tudomány’. Az UFO betűszóból, amely az angol Unidentified Flying Objects (‘azonosítatlan repülő tárgyak’) kifejezés kezdőbetűiből áll, a görög logosz (‘vélemény, tanulmány’) szóból eredő -lógia utótaggal. Lásd még identifikál, objektum.

- 374 - oldal

a

achát

ugar – ‘műveletlenül meghagyott vagy szántott állapotban pihentetett föld’; ‘elvadult föld mint a tespedés, műveletlenség jelképe’: A magyar Ugaron (Ady versének címe). Szláv eredetű szó: bolgár, szerb-horvát ugar, szlovák uhor (‘ugar, parlag’). Ezek a szavak a szláv ugoreti (‘leég’) igével kapcsolatosak, eredetileg tehát az égetéssel nyert vagy égetés útján trágyázott (szántó)földet jelentették. ugat – ‘‹kutya› éles, jellegzetes hangját hallatja’. Származékai: ugatás, ugatós. Hangutánzó szó. ugor – ‘a magyarokat, manysikat és hantikat (avagy vogulokat és osztjákokat) magába foglaló finnugor népcsoporttal kapcsolatos’. Nemzetközi szó, amely az orosz ugri (‘ugorok’) révén terjedt el, s lett idővel nyelvészeti szakszó is. Forrása az ogur elem az ótörök onogur (tkp. ‘tíz ogur’) szóból; ez egy bolgár-török nép neve volt, amely nép egy ideig fennhatósága alatt tartotta a manysik, hantik és az ősmagyarok Urál-vidéki őshazáját. A magyarok idegen megnevezései, a szláv venger, latin Hungarus, német Ungar és hasonlók mind az onogur–ongur névre vezethetők vissza. ugrabugrál – ‘ugrál’. Kapcsolt szavak: ugrabugra, ugribugri. Az ~ ún. osztódásos ikerszó az ugrál igealakból (lásd ugrik); az ugrabugra ebből való elvonás, az ugribugri pedig játékos melléknévi képződmény. ugrik – ‘lábaival elrugaszkodva a levegőbe vagy mélységbe veti magát’; ‘‹tárgy› rugalmasan felpattan’: az elütött labda hármat ugrott; ‘‹lépést, fázist› kihagy’: itt ugorhatunk egyet; ‘‹szlengben› odalesz, elvész’: ittas vezetésen érték, ugrott a jogsija. Származékai: ugrál, ugrándozik, ugrat, ugratás, ugraszt. Ismeretlen eredetű szócsalád. úgy – ‘olyan módon’; ‘olyan állapotban’: úgy maradt, ahogy volt; ‘olyan minőségben’: nem úgy mondom mint apád; ‘annyira’: úgy, de úgy elfáradtam!; ‘akkor, tehát’: ha nem kell, úgy otthagyhatod; ‘körülbelül’: úgy öt felé érkeztünk. Származéka: ugyan. Az az mutató névmás zártabb (o, u) tőhangzójából alakult; -gy elemének eredetéről lásd így. Az ugyan módhatározói -n raggal bővült ki, s eredetileg módhatározóként is értődött: Szeretsz, rózsaszálam? Én ugyan (= úgy, annyira) szeretlek (Petőfi). Lásd még ugyan-, ugye. ugyan– ‘‹összetett névmások nyomósító előtagjaként› hasonlóképpen, szintén’: ugyanaz, ugyanő, ugyanúgy, ugyanott, ugyanakkor ugyanannyi stb. Az ~ eredetéről lásd úgy. ugye – ‘nemde’. Az úgy és az -e kérdőszócska együttese, eredetileg helyeslést kérő mondatszó volt: Úgy (van)-e? uhu – ‘nagy fülesbagoly’. Hangutánzó eredetű szó, a huhog tájnyelvi uhog alakváltozatából. új – ‘nemrég született, keletkezett, készült ‹lény, dolog, jelenség›’; ‘jelen állapotába nemrég került’: új kolléga; ‘az eddigit felváltó’: új korszak; ‘az eddigihez többletként járuló’: új örömöknek néz elébe. Származékai: újság, újonnan, újabban, újul, újít, újítás, újólag, újdonat (új), újság, újságol, újráz, (meg)újhodik. Ősi örökség a finnugor korból: cseremisz uu, mordvin od, észt uue (‘új’). Lásd még újfent, vadonatúj. újfent – ‘ismét’. Az új melléknévvel alkotott összetétel; -fent elemének mibenléte bizonytalan. Talán a fenn határozószó fent alakváltozata, és nyomatékosító szerepet tölt be, akárcsak az ott a holott esetében. ujj1 – ‘a kéz vagy láb öt-öt mozgékony nyúlványának egyike’. Származékai: ujjnyi, ujjacska. Ősi örökség az uráli korból: vogul tul, osztják tui, szamojéd taje(da) (‘ujj, karikagyűrű’). A fenti alakokból bonyolult, de biztos levezetéssel jutunk el ősibb uj szavunkig, amely magánhangzó-közi helyzetben lett ~: ujam  ujjam  ujj. ujj2 – ‘ruhának, kabátnak a kart fedő csőszerű része’: rövid ujjú ing. Származékai: ujjas, ujjatlan. Vitatott eredetű szó. Valószínűleg ősi uráli örökség: osztják tiit, zürjén szoi, cseremisz soks, lapp suajj, szamojéd tijja (‘kar, ruhaujj’). Az uráli alapforma *szoja lehetett, ebből vezethető le a korábbi magyar uj alak, amely magánhangzó-közi helyzetben lett ~: ujak  ujjak  ujj. Kevésbé valószínű, hogy az ~ azonos lenne az ujj1 szóval a kézujj és a ruhaujj némi alaki hasonlósága alapján. ujjong – ‘hangos kiáltozással fejezi ki örömét’; ‘féktelenül örvend’. Származéka: ujjongás. Az örömet, jókedvet kifejező uj(j), ujjé indulatszóból ered; az -ng igeképző gyakorító szerepű, mint lázong, szállong. ukáz – ‘cári rendelet’; ‘önkényeskedő parancs, utasítás’. Orosz szó, az ukazatj (‘megparancsol’) igéből. ukrán – ‘a zömében Ukrajnában élő keleti szláv nép tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel, nyelvvel kapcsolatos’. Az ~ forma elvonás az országnév régi, latinos Ukránia formájából (mint pl. Albánia  albán). Az orosz, ukrán Ukrajina jelentése ‘határ menti’, a kraj (‘szél, határ’) főnév elöljárós u kraji (‘a határnál’) formájából ered. ulánus – ‘lándzsával felfegyverzett könnyűlovassági katona’.

A német Ulan átvétele a szóvég latinosításával; a lengyel ulan nyomán terjedt el, forrása az oszmán-török ogˇ lan [olan], tkp. ‘ifjú ember’, amely szó végső fokon tatár eredetű. uléma – ‘mohamedán egyházi jogtudós’. Arab szó, az alim (‘tudós’) többes számú alakja. ulti – ‘háromszemélyes kártyajáték, melyben az utolsó ütést az aduszín legkisebb lapjával kell elvinni’. Az ultimó becéző jellegű csonkulása. ultimátum – ‘fenyegetéssel kísért utolsó figyelmeztetés’; ‘erélyes diplomáciai jegyzék, amely egy követelés határidőn belüli teljesítésére szólít fel, ennek megtagadása esetére súlyos következményeket, pl. hadüzenetet helyezve kilátásba’. Újkori latin szó, az ultimus (‘utolsó’) származéka; ez felsőfoka egy önállóan nem használt ősi *uls, ultis (‘távoli, túlnan fekvő’) szónak. Lásd még ultimó, ultra-. ultimó – ‘‹régen› a hónap utolsó napja mint (fizetési) határnap’; ‘‹felsorolásban› végül, utoljára’; ‘utolsó ütés meghatározott feltételekkel több kártyajátékban (‹tarokk, ulti)’. Az olasz ultimo (‘utolsó’) átvétele német közvetítéssel, a latin ultimus (‘utolsó’) nyomán; fenti harmadik jelentése a pagát ultimó (lásd pagát) kártyás kifejezésből önállósult. Lásd még ulti, ultimátum. ultra – ‘párt, mozgalom szélsőséges irányzatának híve’. A latin ultra- (‘túl’) megfelelője, olyan kifejezésekből önállósult, mint ultranacionalista, ultrajobboldali, ultrabalos; lásd ultra-. ultra- – ‹idegen összetételek előtagjaként› ‘mértéktelenül, szélsőségesen’: ultramodern, ultranacionalista, ultrakolonialista; ‘valamin túli’: ultraviolett, ultraszonikus; ‘igen nagy mértékben, felfokozottan’: ultrarövidhullám, ultracentrifúga, ultraszenzitív. A latin ultra- (‘valamin túl’) megfelelője; ez középfokú határozói alakja egy önállóan nem használt ősi *uls, ultis (‘távoli, túlnan fekvő’) szónak. Lásd még ultimátum, ultramarin, ultramontán. ultramarin – ‘a tenger színénél mélyebb kék’. Nemzetközi szó a spanyol ultramarino (‘tengerentúli’) nyomán, a latin ultra- (‘túl’) és marinus (‘tengeri’) elemekből, mely utóbbi a mare, maris (‘tenger’) szóból való. Az ultra- elem vagy a tenger színénél mélyebb árnyalatra utal, vagy arra, hogy az ilyen színű festék alapanyagát a tengeren túlról szállították, lásd lazúr. ultramontán – ‘pápapárti, a pápaság hatalmát és az adott ország katolikus egyházának az ügyeibe való beleszólását támogató’. Nemzetközi szó a francia ultramontain nyomán, a latin ultra- (‘túl’) és mons, montis (‘hegy’) elemekből, tehát ‘hegyeken túli’. Franciaországban, ahol ez a szó a 19. században született, az Alpokon túli Itáliára utalt, s benne Rómára, a pápaság székhelyére. Lásd még ultra, ultra-, ultramarin. umlaut – ‘a tőbeli magánhangzó megváltozása a németben és más germán nyelvekben a toldalékban megjelenő e miatt (a  ä, o  ö,  u  ü), pl. német Buch–Bücher (‘könyv’), svéd fot–fötter (‘láb’). Német nyelvtudományi szakszó az um (‘át’) és Laut (‘hang’) elemekből. un – ‘túl megszokottnak, érdektelennek, nehezen elviselhetőnek érez, tart’. Származékai: untat, untalan, untig, unalom, unalmas, unatkozik. Ismeretlen eredetű szócsalád. Lásd még undok, undorodik. unanimitás – ‘teljes egyetértés, egyhangúság ‹szavazásban, döntésben›’. Latin szó (unanimitas) az unus (‘egy’) és animus (‘lélek, nézet, akarat’) elemek alapján. Lásd még uniformis, unikális, unikornis, unió, unisono, uniszex, unitárius, unitus, univerzum. unberufen – ‘hogy el ne kiabáljam’. Német szó, a tagadó értelmű un- előtagból és a berufen ige azonos alakú befejezett melléknévi igenevéből. Az ige jelentése kb. ‘falra festi az ördögöt’, az ~ tehát így értendő: ‘kimondatlan marad’, nehogy a (nemkívánatos) dolog megtörténjék. A bizalmas nyelv avuló eleme. uncia – ‘tizenkettedrész ‹fontból, lábból›’;’súlymérték (28,3 g)’; ‘hosszmérték, egy hüvelyk, ill. coll’. – unciális: ‘görög és latin nagybetűs írás a 4-8. században’. Latin szó, eredete bizonytalan, talán a görög onkosz (‘tömeg, súly’) átvétele. Az unciális a betűmagasságra (egy hüvelyk) utal. underground – [andergraund] ‘földalatti vasút’; ‘az újbaloldal mozgalma a fennálló (tőkés) viszonyokkal szembenálló életforma és egy ellenkultúra megteremtésére’: underground színház. Angol szó az under (‘alatt’) és ground (‘föld, talaj’) elemekből. undok – ‘undorító, utálatos’. Származéka: undokság. Az ~ spontán elvonás egy korábbi és kiveszett undokol (‘undoknak tart’) igéből, amely az un származéka gyakorító képzőegyüttessel, mint pl. bujdokol, esdekel. Lásd még undorodik. undorodik – ‘visszataszítónak érez ‹látványt, ízt, szagot, személyt›’. Származékok és kapcsolt szavak: undorodás, undor, undorít, undorító. Az un származéka; valószínűleg az undokol (lásd undok) igéből elvont und- relatív tőhöz járul itt egy visszaható képzőegyüttes, olyan, amilyen pl. a háborodikban szerepel. uniformis – ‘egyenruha’. – uniformizál: ‘egységesít, egyöntetűvé

- 375 - oldal

a

achát

tesz’; ‘megszünteti a különbségeket, egyedi vonásokat’. Az ~ latin szó, tkp. ‘egyforma’ az unus (‘egy’) és forma (‘forma’) elemekből; az uniformizál a francia uniformiser átvétele. Lásd még unanimitás, unikális, unikornis, unió, unisono, uniszex, unitárius, unitus, univerzum. unikális – ‘egyedi, egyetlen (példányban lévő)’. – unikum: ‘ritkaság, különlegesség’; ‘párját ritkító jelenség’; ‘egyedülálló, egyetlen dolog’. A latin unicus (‘egyetlen, egyedüli, kiváló’) származékai az unus (‘egy’) nyomán. Lásd még unanimitás, uniformis, unikornis, unió, unisono, uniszex, unitárius, unitus, univerzum. unikornis – ‘mondabeli egyszarvú állat’. Latin szó (unicornis) az unus (‘egy’) és cornu (‘szarv’) elemekből. Lásd még unanimitás, uniformis, unikális, unió, unisono, uniszex, unitárius, unitus, univerzum. unió – ‘szövetség, egyesülés’: Magyarország és Erdély uniója; ‘államszövetség’. – unionista: ‘az egyesülés híve’. Nemzetközi szócsalád a latin unio, unionis (‘egység; magában álló nagy gyöngy’) nyomán, az unus (‘egy’) számnévből. Lásd még unanimitás, uniformis, unikális, unikornis, unisono, uniszex, unitárius, unitus, univerzum. unisono – [uniszónó] ‘egyszólamúan ‹adandó elő›’; ‘egyhangúlag, egybehangzóan’. Olasz szó, tagjainak latin előzményei unus (‘egy’) és sonus (‘hang’). Lásd még unanimitás, uniformis, unikális, unikornis, unió, uniszex, unitárius, unitus, univerzum. uniszex – ‘férfiak és nők által egyaránt viselhető ‹divatruházati cikk›’. Angol szó a latin unus (‘egy’) és az angol sex (‘nem’) elemekből. Lásd még unanimitás, uniformis, unikális, unikornis, unió, unisono, unitárius, unitus, univerzum. unitárius – ‘szentháromságtagadó, csak egyszemélyű Istent hirdető protestáns felekezet’. Latin szó, az unitas (‘egység’) továbbképzett alakja az unus (‘egy’) számnévből. Lásd még unanimitás, uniformis, unikális, unikornis, unió, unisono, uniszex, unitus, univerzum. unitus – ‘egyesült, görög katolikus (egyház, személy)’. A görögkeleti egyháznak a pápa fennhatósága alá visszatért, „újraegyesült” részére utal a késő latin unire, unitum (‘egyesül’) származékaként, az unus (‘egy’) számnévből. Lásd még unanimitás, uniformis, unikális, unikornis, unió, unisono, uniszex, unitárius, univerzum. univerzum – ‘mindenség, világegyetem’. – univerzális: ‘egyetemes, mindent átfogó’; ‘sokféle munkára alkalmas’: univerzális konyharobot. – univerzáliák: ‘a legáltalánosabb fogalmak ‹a filozófiában›’. – univerzitás: ‘‹régen› egyetem’. Nemzetközi szócsalád a latin universus (‘együttes, egész, összes’) nyomán; tkp. ‘egybe, egyfelé fordított’ az unus (‘egy’) és versus (‘fordult’) elemek alapján, utóbbi a vertere, versum (‘fordít’) igéből. Lásd még unanimitás, uniformis, unikális, unikornis, unió, unisono, uniszex, unitárius, unitus. unka – ‘mély hangú kisebb béka’. A német Unke átvétele; a szóvég hangrendi kiegyenlítődéssel alakult ki. unoka – ‘gyermekünk gyermeke’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát unuk(a), szlovén vnuk(a) (‘fiú-, illetve lányunoka’). A magyarba bizonyára nőnemű unuka forma került, de elképzelhető a hímnemű unuk átvétele is megszilárdult birtokos személyjellel vagy -a kicsinyítő képzővel (mint pl. apa). Lehetséges továbbá, hogy vnuk(a) alak került a nyelvünkbe, majd a szókezdő v vokalizálódott, mint az oláh, olasz esetében. Lásd még unoka-. unoka‘‹összetett rokonságnevek előtagjaként› oldalági’: unokatestvér, unokabáty, unokanővér; unokaöcs, unokahúg. Nyelvújítási eredetű összetételtípus az unoka szó felhasználásával,az unokatestvérek ugyanis abban közösek, hogy mind egy bizonyos nagyszülőpár unokái. Ez a rendszer sajnos felemás, mert az unokahúg, unokaöcs egyaránt jelenthet ifjabb unokatestvért, tehát azonos nemzedékbe tartozót (angolul cousin), valamint testvérünk lányát, illetve fiát, azaz egy nemzedékkel lejjebb állót (angolul niece, illetve nephew). unszol – ‘kérlel, rábeszéléssel nógat, biztat’. Származéka: unszolás. Valószínűleg az uszít igével azonos eredetű; inetimologikus n eleme olyan, mint pl. a kacsint–kancsal szópárban vagy a bogrács tájnyelvi bográncs változatában. untermann – ‘artistacsoport tagja, aki az egész embergúlát legalul tartja’. Német szó az unter (‘alul’) és Mann (‘férfi’) elemekből. úr – ‘a hatalom birtokosa’: urak és szolgák; ‘férfi udvarias megszólítása, címzése’: Molnár úr, uram!; ‘valamit kézben tartó, irányító’: ura a helyzetnek, úrrá lett a nehézségeken; ‘férj’: az én drága uram; ‘‹nagybetűvel› Isten, Krisztus, Jahve’: az Úr kegyelme, Krisztus úr, az Úr népe. Származékai: úri, úrias, uras, uraság, uraskodik, ural, uralkodik, uralkodás, uralkodó, uralom, uralmi, uradalom, uradalmi, uraz, urizál.

Bizonytalan eredetű szó. Talán finnugor örökségünk része: finn uros, urhoon (‘férfi, hős’), lapp varesz (‘hím állat’). Mivel az egyeztetés csak távoli rokon nyelveket érint, a megfelelés nem teljesen meggyőző. Lásd még ország, úrbér. urán – ‘a legnagyobb atomsúlyú természetes elem, radioaktív fém’. Latinos formában uranium, nevét az Uránusz bolygóról kapta, végső soron Uranoszról, az égbolt görög istenségéről. urbánus – ‘városi, városias’; ‘a városi, polgári kultúrát és irodalmat képviselő (alkotó) ‹Magyarországon, a „népies” írókkal szembeállítva›’. – urbanisztika: ‘településtudomány, a várostervezés és -rendezés elmélete és gyakorlata’, – urbanizáció: ‘városiasodás’; ‘a lakosság nagy tömegeinek a városokba telepedése’. Nemzetközi szócsalád a latin urbanus (‘városi’) nyomán, az urbs, urbis (‘város’) szóból. urbárium – ‘a jobbágy kötelező szolgáltatásai’; ‘az ezeket megszabó oklevél’; ‘úrbéri földek telekkönyvi nyilvántartása’. Középkori latin szó, tkp. ‘birtoknyilvántartás’, az ófelnémet urberan (‘felhoz bányából, kitermel’) igéből; fenti első jelentése a magyarországi latinságban alakult ki, talán az úr szó beleértésével. úrbér – ‘a jobbágyi szolgáltatások összessége’. Nyelvújítási szóalkotás az úr és bér elemekből a régebbi urbárium (‘a jobbágy kötelező szolgáltatásai’; ‘úrbéri földek telekkönyvi nyilvántartása’) magyarítására. Ez középkori latin szó, voltaképpeni jelentése ‘birtoknyilvántartás’, az ófelnémet urberan (‘felhoz bányából, kitermel’) igéből. A jobbágyi terhekkel kapcsolatos jelentésköre a magyarországi latinságban alakult ki, éppen az úr szó beleértése folytán. urémia – ‘húgyvérűség, a szervezet mérgezettsége veseelégtelenség miatt’. – uréter: ‘húgycső’. – urológia: ‘a vesével és a húgyszervekkel foglalkozó orvostudományi ág’; ‘ilyen osztály kórházban, szakrendelőben’. – urológus: ‘az urológia szakembere’. Orvostudományi szakszócsalád a görög ureó (‘vizel’) és uréthra (‘húgycső’) nyomán, valamint a haima (‘vér’) és logosz (‘vélemény, tanulmány’) elemekből. Lásd még hematológia. urna – ‘halott hamvait tartalmazó vázaszerű edény’; ‘szavazatgyűjtő láda’: az urnákhoz járul az ország. Latin szó, eredetileg ‘vizes korsó’, majd ‘hamvveder’; fenti második jelentésének az az alapja, hogy sorshúzásra, szavazócédulák vagy -golyók tartására régóta szokásos vázaszerű edényt használni. uszály – ‘ruhának, szoknyának, palástnak hosszan a földön elnyúló hátsó része’; ‘üstökös csóvája’; ‘vontatott teherszállító vízi jármű’; ‘valakit elvtelenül követők, kiszolgálók csoportja’: a főnök uszálya. Nyelvújítási alkotás, az úszó alj (‘női ruhauszály’) összevonása; az eredeti kifejezésben az úszik ige ‘lebeg’ jelentésében értendő. úszik – ‘célszerű mozdulatokkal a víz felszínén vagy a víz alatt halad ‹ember, állat, szerkezet›’; ‘csekélyebb fajsúlya révén víz vagy folyadék tetején lebeg’; ‘‹átvitt értelemben› valami körülveszi, valamiben bővelkedik’: úszik a boldogságban, úszik az adósságban. Származékai: úszás, úszó, úsztat, úszkál, uszony, uszadék, uszoda. A szócsalád ú- alapszava gyakorító -sz képzőt visel, mint a játszik, metsz. Az alapszó ősi örökség az uráli korból: vogul, votják uj-, zürjén üj-, mordvin ujemsz, észt ujuma (‘úszik’). Lásd még uszkár. uszít – ‘támadásra biztat ‹főleg vadászkutyát›’; ‘izgat, lázít ‹társadalmi, nemzeti, faji, vallási csoport ellen›’. Származékai: uszító, uszítás. Alighanem egy vadászkutyák biztatására használt uszu, huszu, ucu, uccu kiáltásból ered (lásd még uccu); korábban gyakori volt a huszít alak is. Lásd még unszol. uszkár – ‘hosszú és selymes szőrű, különlegesen nyírt kutyafajta, pudli’. Nyelvújítási szóalkotás az úszkál igéből (lásd úszik), mivel ez a fajta jól úszik, s eredetileg vízi vadászatra tenyésztették ki. usztasa – ‘horvát jobboldali nacionalista fegyveres alakulat tagja’. Horvát szó, a.m. ‘felkelés’, elsőként tehát a szervezet neve volt. út – ‘szárazföldi közlekedésre kiépített sáv’: hodu utu (azaz ‘hadiút’ a Tihanyi Alapítólevélben); ‘az a pálya, vonal, amelyen mozgó test halad’: a lövedék útja; ‘menés, járás, utazás’: néhány órányi út; ‘folyamat, lefolyás’: a történelem útja; ‘cselekvés irányvonala’: az erény útján halad; ‘tervszerű eljárás, módszer’: törvényes úton. Származékai: úti, úttalan, utas, utazik, utazó, utazás. Ősi örökség az uráli korból: vogul aht (‘csatorna’), osztják úgot (‘földszoros’), szamojéd udo (‘út’), vuette (‘nyom’). Lásd még utal, után, utasít, utó, utó-, utód, utol, utoljára, utolsó, útonálló, útszéli, úttörő. utal – ‘hivatkozik, felhívja a figyelmet ‹valamire›’; ‘függővé tesz’: rá vagyunk utalva a segítségére; ‘írásos rendelkezéssel valahová irányít’: kórházba utalták, a pénzt a fiának utaltatta. Származékai: utaló, utalás, utalvány, utalványoz. Az út származéka denominális -l képzővel, mint pl. földel; mai jelentésköre elsősorban az alapszó ‘valamire vezető út, mód’ jelentéséhez kapcsolódik. utál – ‘undorodik ‹valakitől, valamitől›’; ‘erős ellenszenvet érez iránta’. Származékai: utálat, utálatos, utálatosság, utálkozik. Bizonytalan eredetű szó. Valószínűleg gyakorító -ál képzőt visel; ut-

- 376 - oldal

a

achát

alapszava talán ugorkori örökség: vogul ajt-, osztják áget- (‘okád’). Az egyeztetés hangtani és jelentéstani nehézségekkel jár. után – ‘valamely helynél távolabb, valamely időpontnál később’; ‘mozgó tárgyat, személyt követve’: a többiek után ballag; ‘valaminek elmúltával’: heg maradt a seb után; ‘valamihez, valakihez igazodva’: hallás után, Petőfi után szabadon; ‘végett’: pénz után jár. Származékai: utáni, utánoz, utánzó, utánzás, utánzat. Névutó, az út birtokos személyjeles alakja locativusi -n raggal, az útján szerkezeti megfelelője: ‘a szekér útján megy’  ‘a szekér után halad’; az időhatározói s további jelentések másodlagosak. utasít – ‘paranccsal, rendelettel felszólít’; ‘utal, irányít’: ügyemben az osztályvezetőhöz utasítottak; ‘‹el- igekötővel› megtagad ‹kérést›, elküld ‹kérelmezőt›’. Az út főnév származéka denominális -s és -ít képzőegyüttessel, a tudósít, világosít mintájára. Tájszóból a nyelvújítók emelték köznyelvi szintre, elsőként ‘eligazít’ jelentéssel. utca – ‘általában házak közt haladó útvonal településen’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén ulica. Ebből a két nyílt szótagos tendencia jegyében ulca lett (lásd pl. málna), majd az l kiesése után úca; a népetimológia formált utcát belőle, mert a nyelvérzék az út kicsinyített származékát sejtette benne. utilitárius – ‘haszonelvű, mindent a hasznosság szempontjából elbíráló’. – utilitariánizmus: ‘angol társadalometikai tan, amely a tett erkölcsi értékét azon méri, mennyiben hasznos a közjóra nézve’. Nemzetközi szók a latin utilitas (‘haszon, hasznosság’) nyomán, az utilis (‘hasznos, használható’) révén az uti, usus (‘használ’) igéből. Lásd még úzus. utó- – ‘‹összetételek előtagjaként› utólag megjelenő; utolsóként álló’; pótló, kiegészítő’: utóhatás, utóíz, utórezgés; utószó, utótag, utóvéd; utójáték, utókúra. A fenti összetételek nyelvújítási alkotások, általában a német Nachelőtagú összetételének mintájára születtek. Az ~ voltaképp elvonás az utólagból; lásd utó. utó – ‘valaminek a vége’: nyárutó; ‘maradék’: a búza utója. Származékai: utószor, utólag, utólagos. Az út főnév származéka azzal az az -ó képzővel, amely a -só (-ső) képzőben is megvan; eleinte melléknév volt ‘útján, nyomán lévő’  ‘utolsó’ jelentéssel. Kevésbé hihető feltevés, hogy az utol határozószó rövidült alakja. Főnévi jelentése, főleg mint valaminek az utója, a nyelvújítás korától él, amikor a már elavult és elfeledett szót gyakorlatilag újra megalkották, elvonva az utóbb szóból. Lásd még utó-, utód. utód – ‘leszármazott’; ‘olyan személy, aki tisztségében felvált valakit’: zűrzavaros állapotokat hagyott utódjára. Származéka: utódlás. Nyelvújítási alkotás, az előd mintájára formálták meg az utó alapján. utol – ‘‹igekötőként› egészen a nyomába’: utolér; ‘‹régebben› hátul, hátrább, utoljára’; ‘‹főnévként› vége, maradéka’: valaminek az utolja. Származéka: utóbb. Az út megszilárdult ragos alakulata ablativusi -l raggal; az ilyen szavakban gyakori módon (lásd pl. túl) az ablativusi jelleget locativusi, majd lativusi váltotta fel. Főnévi használata az utó alakjával való keveredésnek (utója–utolja) tulajdonítható. Lásd még utoljára, utolsó. utoljára – ‘végül’; ‘utolsóként’. A főnévi értelemben használt utol birtokos személyjeles alakjából (utolja) való határozószó, a jobbára, hevenyében s hasonlók mintájára. Lásd még utolsó. utolsó – ‘a legvégső’; ‘aljas, hitvány’: utolsó fráter. Az utol főnévi megfelelőjéből alakult -só képzővel (mint alsó, első, felső). útonálló – ‘utazókat megtámadó, kifosztó haramia’. Korábbi alakja útálló, vagyis ‘az utat elálló’ volt; az ~ formát talán az ajtónálló, kapunálló szavak analógiás hatása hozta létre. utópia – ‘eszményinek elképzelt, de a gyakorlatban megvalósíthatatlan társadalmi rendszer’. – utópista: ‘utópián alapuló’; ‘délibábokat kergető (személy)’. – utópisztikus: ‘utópia jellegű’. Nemzetközi szócsalád az angol Morus Tamás (Thomas More) Utópia című írása nyomán, amelyben idális közösségi társadalom hazájaként ír le egy ilyen nevű szigetországot. A név a görög u tagadószó és toposz (‘hely’) összetétele, tehát az ~ ‘nemlétező hely’, ‘Seholország’. útszéli – ‘út menti’; ‘közönséges, durva, alpári ‹beszéd, hangnem›’. Az út és szél2 összetételéből alakult melléknévi forma. A fenti második jelentés talán az útszéli kocsma szókapcsolatból szűrődött át a jelzőbe, az ilyen helyeken megszokott faragatlan beszédmód alapján. úttörő – ‘járatlan helyeken elsőként áthaladó (személy)’; ‘újító, új távlatokat nyitó (tudós, művész stb.)’; ‘ilyen jellegű ‹munkásság, alkotás›’; ‘‹a pártállami időkben› a cserkészethez hasonló gyermekszervezet tagja’.

Első jelentésében a német Bahnbrecher tükörfordítása (Bahn tkp. ‘pálya’), az utolsóban körülbelüli fordítás a nemzetközi pionír szó nyomán, amely a francia pionnierből terjedt el, s a késő latin pedo, pedonis (‘gyalogos, utász’) révén a pes, pedis (‘láb’) szóra vezethető vissza. uvuláris – ‘a nyelvcsappal képzett ‹beszédhang›’: uvuláris r (= a franciák jellegzetes “raccsoló” r hangja). Hangtani szakszó a latin uvula (‘nyelvcsap’) nyomán, amely az uva (‘szőlőfürt’) kicsinyítő képzős alakja. úzus – ‘használat, szokás, szokásjog’. Latin szó (usus) az uti, usus (‘használ’) igéből. Lásd még utilitárius, uzsora. uzsonna – ‘könnyű délutáni étkezés’. Származéka: uzsonnázik. Szláv eredetű szó: szerb-horvát užina (‘uzsonna’), szlovén južina (‘ebéd’), lengyel juzyna (‘uzsonna’). Ezek a jug (‘dél’) juzstőváltozatából származnak, tehát eredetileg déli étkezést, ebédet jelentettek; ‘uzsonna’ jelentésük másodlagos, ahogy a szlovén mala južina (‘uzsonna’, tkp. ‘kis ebéd’) kifejezés szemlélteti. A magyar szó talán a horvátból ered, az ~ forma a hangrendi kiegyenlítődés, valamint a n magánhangzó-közi kettőződése révén jött létre. uzsora – ‘(aránytalanul és jogtalanul magas) kamat’. Származékai: uzsorás, (ki)uzsoráz. A latin usura (‘a kölcsöntőke élvezete, haszna, kamat’) átvétele; tkp. ‘használat’ az uti, usus (‘használ’) igéből. Magyar alakját a latin sz  magyar zs hangmegfelelés alakította (mint petrezselyem, muzsika). Lásd még abúzus, utilitárius, úzus.

Ü, Ű übercíher – ‘felöltő’. A német Überzieher átvétele az überziehen (‘felölt, felülre húz’) igéből: über (‘felül’) és ziehen (‘húz’). Avuló szó. übermensch – ‘felsőbbrendű ember, aki az erősebb jogán, önmaga megvalósítása érdekében erkölcsi gátlás nélkül tör uralomra’. Német szó (Übermensch) az über (‘felül, felső’) és Mensch (‘ember’) elemekből, Nietzsche német író és filozófus elméletében. űberol – ‘felülüt ‹kártyában›’; ‘lepipál, túllicitál’. Kártyás szakszó a német über (‘felül’) elöljárószóból. ücsörög – ‘tétlenül üldögél’. Játékos képzés az ül igéből, az ácsorog mintájára, ama téves vélekedés alapján, hogy ez az áll1 igével van leszármazási kapcsolatban. üdül – ‘kellemes környezetben néhány hetet tölt pihenéssel, szórakozással’; ‘‹régebben› gyógyul, erőre kap’: Őrzeni a várat, mostanra elég ez, / A többire nézve, majd ha üdül, végez (Arany); ‘‹fel- igekötővel› felfrissül’. Származékok és kapcsolt szavak: üdülő, üdülés, üdültet, üdültetés, üdít, üdítő, üde, üdeség. A szócsalád feltehető üd- alapszava ismeretlen eredetű; az üde nyelvújítási szólelemény, úgy viszonylik az ~höz, mint a béna a bénulhoz, csak ott épp az utóbbi alakult az előbbiből. üdv – lásd üdvözít üdvözít – ‘a mennyei boldogságra juttat ‹keresztény hit szerint›’; ‘boldogít’; ‘mindent megold, eligazít’: nem ez az egyedül üdvözítő megoldás. Származékok és kapcsolt szavak: üdvözítő, üdvözül, üdvözülés, üdvös, üdvösség, üdvöz, üdv. A szócsalád névszói üdvöz- alapszava ismeretlen eredetű. Alighanem köze van az üdül üd- alapszavához, az ige legősibb jelentése ugyanis ‘gyógyul’, az ~ értelme pedig ‘megment, lelkileg éppé tesz’, s a kettő közti kapcsolatot a valószínű latin minták is sugallják: salvus (‘ép, egészséges’), salvare (‘meggyógyít, megment a kárhozattól, üdvözít’). Az ~ képzésmódja talányos; a -z olyan melléknévképző, mint az igaz, száraz szavakban, a v elemről nem tudunk biztosat. Az üdv nyelvújítási elvonás, akárcsak az üdvös, végső soron mindkettő az üdvösségből eredeztethető, amely igen régi származék, és valószínűleg az üdvöz-ség hasonulásos változata. Lásd még üdvözöl. üdvözöl – ‘‹érkező, közeledő személyt› jókívánsággal köszönt’; ‘ilyen köszöntését, jókívánságát levélben vagy más személy útján juttatja el’: szívélyesen üdvözlöm, üdvözlöm a kedves családot. Származékai: üdvözlés, üdvözlet. Az üdvözít igében rejlő névszói üdvöz- alapszó származéka denominális -l igeképzővel, valószínű értelme ‘üdvözt mond’, ami a régi üdvöz légy párhuzamos alakulata. Az ‘üdvözül’ és ‘üdvözöl’ latin megfelelői, salvari és salutare is összefüggnek a salvus (‘ép, egészséges’) tő révén. üdvözül – lásd üdvözít üget – ‘‹ló› átlós lábaival egyszerre lépve gyorsan halad’; ‘‹ember› szapora léptekkel fut’. Bizonytalan, talán hangutánzó eredetű szó. ügy – ‘‹intézkedést kívánó› eset, helyzet, tényállás’: a továbbtanulásunk ügyében döntenek; ‘közösség, szervezet életében adódó hivatalos tennivaló’: a hivatal csak halogatja a telekügyek elintézését; ‘cél, eszme, ennek elérésére való törekvés’:

- 377 - oldal

a

achát

Benned az emberiség űgye boszulva vagyon (Berzsenyi). Származékai: ügyes, ügyesség, ügyeskedik, ügyeskedés, ügyetlen, ügyetlenség, ügyetlenkedik, ügyész, ügyészség, ügyészi, ügyködik, ügynök, ügynökség, ügynökösködik, ügyel, ügyelő, ügyelet, ügyeleti, ügyeletes. Bizonytalan eredetű szó. Esetleges finnugor származásának egyetlen, és ezért nem perdöntő tanúja lehet a zürjén zilj (‘serény, fürge’), amelyből szabályos levezetéssel igy alakhoz jutunk. Valóban ilyen formát mutat az ~ a legkorábbi előfordulásaiban, s ez megmaradt a belőle fakadt igyekszik igében is, amely jelentésében a zürjén szó értelmét őrzi. Lásd még együgyű, ügyefogyott, ügyvéd. ügyefogyott – ‘gyámoltalan, tehetetlen, félkegyelmű’. Alanyi összetétel az ügy és fogy szavakból (mint pl. agyalágyult, inaszakadt). Értelme: ‘olyan, akinek az ügye, dolga fogyatkozást szenvedett’, tehát ‘rosszul járt, bajban van’. Mai jelentése másodlagos, eredetileg ‘sivár, reménytelen’ volt. ügyvéd – ‘jogi képviselő’. Nyelvújítási összetétel az ügy főnévből és a véd ige főnévként használt tövéből, a honvéd mintájára. ük – ‘távoli ős’; ‘‹rokonságnevek előtagjaként› nagyszülők nagyszülője, illetve unoka unokája’: ükanya, ükapa, ükunoka. Ősi örökség az ugor korból: vogul jüke (‘asszony’). A magyar szó ősibb formája ik, amelyből labializáció formált ~öt. Korai jelentése ‘nagyanya’ volt, utóbb ‘női ős’, és csak a 19. századtól terjedt ki mindkét nemre, illetve rögzült a déd-nél eggyel távolabbi nemzedékre. ül1 – ‘függőleges testének megtámasztott alsó részére helyezkedik ‹ember s némely állat›’: a lócára ült; ‘ilyen testhelyzetben van’; ‘börtönbüntetését tölti’: a váci fegyházban ül; ‘ellep, beborít’: köd ül a völgyön. Származékai: ülés, ülésezik, ültet, ültetés, ültetvény, ültő (hely), üldögél, ülep, ülepedik, ülepít, üledék, üledékes, ülnök. Nyelvünknek bizonyosan igen régi eleme, ám eredetéről semmi biztosat nem tudunk. Lásd még ücsörög, üldöz, üllő. 2 ül – ‘‹ünnepet› megszentel, megtart ‹meg- igekötővel is›’: abban az esztendőben korán ülték a húsvétot; ‘vendégséget, lakomát tart, rendez’: tort ül, menyegzőjét üli. Abból az ősi és ismeretlen eredetű *id szóból való, amely egyház, ünnep szavainkban is rejtve él, és ‘szent’ jelentésű. Régebbi üdl, ill, üll alakjai elárulják, hogy az alapszó denominális -l képzőt kapott, majd hasonulással és palatalizációval fejlődött tovább: idl  ill  üll, végül a tőmássalhangzó megrövidült, alighanem az ül1 analógiás hatására. A ‘megszentel’  ‘lakomázik’ jelentésváltozás abból érthető, hogy az egyházi ünnepek megszentelése is általában bőséges étkezéssel járt együtt. üldöz – ‘nyomon követ, kerget, űz’; ‘nyugtalanít, zaklat’: szerelmével üldözi; ‘vesztére tör, ártani igyekszik neki’; ‘‹világi vagy egyházi hatóság nem kívánatos tevékenységet, irányzatot› erőszakkal elfojtani igyekszik’: üldözendő cselekmény, a protestánsok üldözése. Származékai: üldöző, üldözés, üldöztetés. Az ~ valószínűleg olyan szóalakulat, mint a kérdez, toldoz, vagyis gyakorító -d és -z képzőket tartalmaz. Az ül- alapszó kétféleképp magyarázható. Lehet az öl megfelelője zártabbá válással, eszerint tehát az ~ tkp. ‘öldös’; a vadászat során valóban a leöldösés szándékával űzik a vadat, s a különféle vallási üldözések áldozatai is többnyire máglyán vagy bitón végezték. Más vélemény szerint az alapszó az ül1 igével azonos, mivel a vadat lovon ülve vagy lesben ülve igyekszenek elejteni. Egyik magyarázat sem teljesen kielégítő. üllő – ‘tőkére erősített acéltömb, amelyen a kovácsok a tüzes vasat verve alakítják’; ‘a belső fül hallócsontocskáinak egyike’. Az ül1 ige folyamatos melléknévi igeneve, talán egy korábbi üllő (ülő) vas szókapcsolatból önállósodva. Az alapigének a régiségben volt üll alakváltozata; mivel az ül eredetét nem ismerjük, nem dönthető el, hogy ez ősibb forma továbbélése-e, vagy utólagos kettőződés. ünnep – ‘kiemelt nap valamely esemény örömére vagy a rá való emlékezésre’: állami, családi, egyházi ünnep; ‘ilyen alkalomból beiktatott munkaszüneti nap’: vasárnap és ünnepnap zárva. Származékai: ünnepel, ünneplés, ünneplő, ünnepi, ünnepség, ünnepély, ünnepélyes, ünnepélyesség. A korai idnep, üdnep, innep alakok tanúsága szerint az ~ elhomályosult összetétel a régi *id (‘szent’) és nap elemekből, hangrendi kiegyenlítődéssel, hasonulással és labializációval: idnap  idnep  innep  ünnep. Ugyanez az előtag rejlik az egyház, ül2 szavakban is; az utótag értelmének elhomályosulása folytán jelent meg a voltaképp tautologikus ünnepnap összetétel. ünő – ‘szarvas fiatal nősténye’; ‘‹régebben› fiatal tehén’. Ótörök eredetű szó: kun, oszmán, ujgur inek (‘tehén’). A magyar szó egy ősi ineg alakból vezethető le inő, majd labializációval ~ formában. üpszilon – lásd ipszilon. üreg – ‘üres tér szilárd anyagban, élő szervezetben’; ‘‹régen› barlang’. Származékok és kapcsolt szavak: üreges, üres, üresség, üresedik, üresedés, ürít, ürül, ürülés, ürülék, űr. Ismeretlen eredetű szócsalád; feltehető ür- alapszava főnév,

esetleg igenévszó lehetett. Az űr elvonás az ~ vagy üres alakokból. üres – lásd üreg ürge – ‘üregekben lakó mezei rágcsáló’; ‘‹a szlengben› pasas, manus’. Bizonytalan eredetű szó. Talán az ótörök nyelvek altaji csoportjában lelhető örke, örge (‘ürge’) szavakkal kapcsolatos; az egyetlen gond, hogy ez az eredeztetés nem magyarázza megnyugtatóan a régiségben itt-ott felbukkanó irge alakváltozatokat. üröm – ‘fészkes virágzatú, kesernyés ízű fűszernövény’; ‘keserűség’: örömébe üröm vegyült. Származéka: ürmös. Bizonytalan eredetű szó. Talán ótörök jövevény: csuvas, tatár, baskír erem (‘üröm’). Akárcsak az ürge esetében, itt is gond, hogy ez az eredeztetés nem magyarázza megnyugtatóan a régiségben itt-ott felbukkanó irem, irmes alakváltozatokat. ürü – ‘herélt kos’. Ótörök eredetű szó: oszmán irk, kirgiz irik (‘ürü’). A magyarba ótörök *irig alak kerülhetett. ürügy – ‘hamis ok, jogcím’: fogfájás ürügyével elkéredzkedett a harmadik óráról; ‘‹divatos henye szóhasználatban› alkalom’: a könyve megjelenésének ürügyén megszólaltatták a televízióban is. Az örv1 eredetibb örü alakjából származik a kicsinyítő -d képző gy változatával (mint jobbágy). A valami örvén és valami ürügyén kifejezések máig azonos jelentésűek; az ~ viszont, szemben az örv szóval, önállóan is szélesebb körben használatos: jó ürügy, ürügyet keres, talál. Ez bizonyára annak tulajdonítható, hogy a nyelvérzék az ür(es) és az ügy szavak összetételét véli benne. üst – ‘nagyobb bogrács’; ‘lepárló berendezésben a folyadék forralására való edény’. Származéka: (kis)üsti. Ismeretlen eredetű szó; a kisüsti ‹pálinka› a kis üstben főtt (tehát ‘házi, nem gyári’) kifejezés összevonásából való. üstök – ‘hosszú, dús férfihaj’; ‘a homlok felett nőtt hosszú haj(tincs)’; ‘üstökös csóvája’. Származéka: üstökös. Ismeretlen eredetű szó. üstöllést – ‘azonnal’. Ismeretlen eredetű nyelvjárási szó; esetleg van valami kapcsolata a tüstént határozószóval, de ez formailag nem világos. üsző – ‘fiatal, még nem borjazott tehén’. Lehet, hogy ugorkori örökségünkhöz tartozik: osztják asz (‘anya, anyaállat, jávorszarvastehén’). A feltehető ugor *isze alapformából labializációval és -ő kicsinyítő képzővel (mint pl. Péter  Pető) alakult ki az ~. Más vélekedés szerint az üzekedik szó felételezett régi és tájnyelvi *üzik, üszik alakjaiból kell kiindulnunk, amelyeknek az ~ folyamatos melléknévi igeneve, s egy üsző tehén-féle szókapcsolatból önállósult főnévvé. Az utóbbi nézet a szó- és jelentéstörténet szempontjából ingatag alapon áll. üszög, üszök – ‘gomba okozta, fekete duzzanatként megjelenő gabonabetegség’; ‘tüzes vagy hamvadó parázs’; ‘testszövet elhalása sérülés vagy fertőzés következtében’. Származékai: üszögös, üszkös, üszkösödik, üszkösödés. Ismeretlen származású szó; eredeti jelentése a ‘parázs’ lehetett, majd ‘elszenesedett maradvány’, amelyből mind a gabonabetegség, mind az elhaló sebszövet értelme jól levezethető. A valószínűleg eredeti üszög alakból szóvégi zöngétlenedéssel lett az üszök forma. A nyelvtörténet során a két alak és a fenti jelentések meglehetős szabadsággal kombinálódtak; a mai köznyelvben az első jelentés az üszöghöz, a másik kettő az üszökhöz kötődik. üt – ‘erős lendülettel csapást mér’; ‘ezzel fájdalmat okoz’: fejbe üti, üti a lovát; ‘erős csapással továbbít’: a hálóba ütötte a labdát; ‘kelt’: zajt, lármát üt; ‘bever’: szeget üt a falba; ‘‹óra› az időt jelezve dallamos hangokat ad’: épp kilencet ütött; ‘‹kártyában› erősebb lappal elviszi mások letett lapjait’; ‘‹szín› erősen eltér’: ezek a színek ütik egymást; ‘‹leszármazás alapján› hasonlít’: az apjára üt a gyerek. Származékai: ütés, ütő, ütöget, ütődik, ütleg, ütlegel, ütközik, ütköző, ütközet. Bizonytalan eredetű szócsalád. Talán ősi örökség a finnugor korból: vogul jeht-, osztják évete (‘vág’), zürjén öktinö (‘kivág’). Az egyeztetést kétségessé teszi, hogy a rokonnyelvi előzmények nyomán magyar et volna várható. Az ütleg az ütlek igealak főnevesült formájából való; így keletkezett a félsz vagy a mersz is. Lásd még üteg, ütem. üteg – ‘néhány lövegből (ágyúból) álló tüzérségi alegység’: ütegparancsnok. Nyelvújítási alkotás az üt igéből a divatos deverbális -g képzővel, mint adag, köteg, löveg. ütem – ‘ritmikai alapegység zenében, versben’; ‘folyamat egyik szakasza’: az első ütemben a közművesítés készült el; ‘sebesség, tempó’: jó ütemben halad a munka. Származékai: ütemes, ütemez, ütemezés. Nyelvújítási alkotás az üt igéből a divatos deverbális -m képzővel, mint állam, áram, érem, eredetileg ‘típus’ értelemben; Arany János alkalmazta először mai jelentésével, az ugyancsak nyelvújítási üteny helyett. üveg – ‘homok, mészkő és szóda megolvasztott keverékéből készült

- 378 - oldal

a

achát

kemény, rideg, átlátszó anyag’; ‘ennek sík táblája’: ablaküveg; ‘ebből készült palack’: három üveg sör. Származékai: üveges, üvegesedik, üvegez. Bizonytalan eredetű szó. Végső forrása alighanem az oszét avg (‘üveg’) szóval kapcsolatos, de hangtani okokból nem valószínű, hogy az alánból, a mai oszét őséből vettük volna át, így egy harmadik, ismeretlen nyelv közvetítését kell feltételezni. üvölt – ‘kiált, kiáltoz, ordít ‹fájdalmában, dühében›’; ‘nagy erővel fúj, tombol ‹szél, vihar›’; ‘elnyújtott, mély hangot hallat ‹állat›’. Származékai: üvöltő, üvöltés, üvöltöz. Hangutánzó eredetű szó, képzésmódjára a süvölt is hathatott. űz – ‘kerget, üldöz’; siettet, hajszol’; ‘rendszeresen, foglalkozásszerűen folytat ‹tevékenységet›: ipart űz, sportot űz. Ismeretlen eredetű szó. A fenti harmadik jelentés a német treiben (‘űz, hajt, gyakorol’) hatását is tükrözheti. Lásd még száműz, üzekedik, üzem, üzér, üzlet. üzekedik – ‘‹állat› párosodik’. Az űz ige származéka visszaható, voltaképp kölcsönösséget kifejező -kedik képzőegyüttessel (mint huzakodik, verekedik) annak alapján, hogy a párzó állatok az aktus előtt gyakran kergetőznek, a hím űzi a nőstényt. üzem – ‘gyár’; ‘szerkezet, készülék működése’: üzemben, üzemen kívül van, üzemmód. Származékai: üzemi, üzemel. Az űz ige származéka, nyelvújítási szóalkotás a divatos deverbális -m képzővel, mint állam, áram, érem, ütem, az ige ‘tevékenységet folytat’ jelentése alapján; voltaképp a német Betrieb fordítása a treiben (‘kerget, folytat’) ige szerint. üzen – ‘közvetítő útján közöl, tudat’. Származékai: üzenet, üzenő, üzenget. Ismeretlen eredetű szócsalád. üzér – ‘tiltott árukkal, értékekkel kereskedő, tisztességtelenül nyerészkedő személy’: jegyüzér, valutaüzér. Származékai: üzérkedik, üzérkedés. Nyelvújítási alkotás az űz ige nyomán, a deverbális -ár, -ér képzővel (mint búvár, titkár), az alapige ‘valamivel foglalkozik’ jelentése alapján. üzlet – ‘kisebb kereskedelmi vállalkozás, ennek bolthelyisége’; ‘kereskedelmi ügylet’: üzletet köt; ‘a kereskedelmi tevékenység általában’: első az üzlet, üzleti körök; ‘nyereség lehetősége’: nem lát benne üzletet. Nyelvújítási alkotás az űz igéből, annak ‘valamit folytat’ jelentése alapján, azzal a -let képzővel, amelyet tévesen vontak el az ámulat, indulat, felelet szavakból (ezekben ugyanis az l a tőhöz tartozik), s mind igékhez, mind névszókhoz alkalmazták (kereslet, képlet, többlet).

V vacak – ‘ócska, hitvány, értéktelen (dolog)’. Származékai: vacakol, vacakság. A vacok főnév alakváltozata, amely annak ‘rongyos ruha, szükséghálóhely’ jelentését vitte tovább, elsőként fenti főnévi értelmében; a ma általános melléknévi jelentés legfeljebb száz éve keletkezett. vacillál – ‘habozik, tétovázik’. A latin vacillare (‘ingadozik, dülöng’) igéből. vackor – ‘vadkörte, vadalma’. Ismeretlen eredetű szó. vacog – ‘hidegtől vagy félelemtől reszket’; ‘‹fog› a reszketéstől összeverődik’: Vacog a fogam s fütyörészek (Ady). Hangutánzó szó, az összekoccanó fogak zaját érzékelteti. vacok – ‘kisebb emlősállat fekvőhelye’; ‘szegényes emberi fekhely’; ‘nyomorúságos lakás’. Származékai: vackol, vackolódik. Bizonytalan eredetű szó. Talán a német Watsack (‘ruhazsák, tarisznya’) valamely szláv származékából került nyelvünkbe: lengyel wacek, szlovák vačok (‘oldaltáska, tarisznya’). A magyar szó kimutatható legkorábbi jelentése megfelelne ezeknek az előzményeknek, a maiak azonban nehezen vezethetők le belőle. vacsora – ‘esti étkezés’. Származékai: vacsorál, vacsorázik. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovák večera, szlovén večerja (‘vacsora’). A magyar szó hangrendi illeszkedéssel formálódott ki, mint pl. a család. Lásd még vecsernye. vad – ‘természeti környezetben, erdőn-mezőn élő (állat)’: Vadat és halat, s mi jó falat / Szem-szájnak ingere (Arany); ‘nem nemesített, nem termesztett ‹növény›’: vadzab; ‘természeti állapotában megmaradt’: vadvíz; ‘primitív, civilizálatlan, természeti (törzs, nép, ember)’: vad népek; ‘bősz, indulatos, könnyen dühödő ‹ember, állat›’; ‘féktelen, heves ‹indulat›’: vad harag, vad kacaj; ‘zord, félelmetes ‹táj›’; ‘nem törvényesített’: vadházasság. Származékai: vadas, vadász, vadászik, vadászat, vadul, vadít, vadító, vadóc, vadonc. Ősi örökség az ugor korból: vogul unt, osztják uont (‘erdő, vadon’); az nt  d megfelelés szabályos, lásd ad, hód, lúd, tud. A jelentés ‘erdő’  ‘erdőben élő’  ‘nem szelidített’  ‘kiszámíthatatlanul

viselkedő’ úton fejlődött, akárcsak a francia sauvage (‘vad’) szóban, amelynek forrása a latin silvaticus a silva (‘erdő’) nyomán. Lásd még vadon, vadonatúj. vademecum – [vádemékum] ‘zsebkönyv, útikönyv’; ‘zsebben hordható könyvecske feljegyzések számára’. A latin vade mecum (‘járj velem’) kifejezésből: vadere (‘lép, megy, jár’) és mecum (‘velem’). vádli – ‘lábikra’. A német Wade bajor-osztrák kicsinyített wadl alakjának átvétele, a szillabikus l szokott feloldásával (mint kifli). Lásd még vall. vádol – ‘tiltott vagy jogtalan tett elkövetését állítja ‹valakiről›’: gyilkossággal vádolja; ‘‹ügyészség bűncselekmény miatt› bírósági eljárást kezdeményez ‹valaki ellen›’. Származékok és kapcsolt szavak: vádló, vádlott, vád, vádaskodik. Szláv eredetű szó: óegyházi szláv, szlovén vaditi (‘följelent, vádol, rágalmaz’). A vád utólagos elvonás a ~ igéből. vadon – ‘vad, nem gondozott, sűrű erdő’; ‘‹melléknévként› elhagyatott, zord, kietlen ‹vidék›’. Alighanem a vad szó módhatározó ragos alakja, amely a vadon nőtt, vadon tenyésző szókapcsolatokból az egész jelentést képviselő melléknév lett, majd a vadon erdő jelzős összetételből hasonló módon lett főnév. Lásd még vadonatúj. vadonatúj – ‘egészen új’. A vadonat előtag a vad szóból való -n és -t határozóragokkal; voltak vadonnat és vadonnan formái is. Ezek részint alaki párhuzamot mutatnak az újdonatúj előtagjával, nyomatékosító szerepüket pedig megvilágítja a vadidegen szó, bár ez utóbbi nem lehetett közvetlen minta, mivel jóval később bukkant fel a ~nál, s a német wildfremd tükörfordítása. vág – ‘éles eszközzel több darabra szel’; ‘éles eszközzel megrövidít’: hajat, körmöt vág; ‘éles eszközzel öl’: csirkét vág; Levágva népünk ezrei (Arany); ‘hirtelen vagy nagy erővel dob, tesz’: földhöz vág, zsebre vág; ‘üt’: pofon vág; ‘megy, siet’: elémbe vágott; ‘megszakít’: szavába vág; ‘illik’: szakmájába vág. Származékai: vágó, vágás, vágat, vágódik, vagdos, vagdal, vagdalt. Ősi örökség az ugor korból: vogul vonk (‘üt, ver’). A nk  g megfelelés szabályos, lásd ág, ég2, jég. Lásd még vágóhíd, vágtat. vagabundus – ‘csavargó’. Latin szó, a vagari (‘kóborol’) ige képzett alakja. Lásd még vágáns. vágáns – ‘középkori vándorénekes, vándordiák’: vágánsköltészet. Latin szó (vagans), a vagari (‘kóborol’) folyamatos melléknévi igenévi alakja. Lásd még extravagáns, vagabundus. vagina – ‘női hüvely’. – vaginizmus: ‘a hüvely záróizmainak görcse’. Orvosi szakszavak a latin vagina (‘kardhüvely’) nyomán, ez a vacuus (‘üres’) rokonságába tartozik. Lásd még vakáció, vákát, vaku, vákuum. vágóhíd – ‘nagyobb háziállatok leölésének és feldarabolásának helyszíne’. A német Schlachtbrücke tükörfordítása a vág igéből és a híd szóból; ez az utóbbi arra utal, hogy a levágást többnyire patak vagy vízfolyás fölé eresztett deszkázaton végezték. vagon – ‘vasúti kocsi’. – vagoníroz: ‘vasúti teherkocsiba rak’. A német Waggon és (ein)waggonieren átvétele; forrásuk az angol waggon, ezé viszont a holland wagen (‘szekér’), s így a német Wagennek is megfelelője. Lásd még bognár. vágtat – ‘sebesen fut ‹ló, lovas›’; ‘sebesen halad ‹jármű›’. Származékai: vágtató, vágtatás, vágta, vágtázik. A vág ige származéka műveltető -tat képzővel, amely a mozgást jelentő igéknél többnyire gyakorító értelmű: baktat, csörtet, léptet, törtet. A vágta utólagos elvonás a sportnyelvben, részint a nemzetközi galopp szó magyarítására, részint ‘rövidtávfutás’ jelentésben. vagy – ‘választó mellérendelő kötőszó, párosan is’: ez vagy az, vagy így, vagy úgy. A van ige vagy alakjával azonos, amely eredetileg ‘van’ jelentésű volt. Kötőszói szerepe az vagy (‘van’), (hogy) tetszik? az vagy (‘van’) (hogy) nem? ‘  avagy tetszik, avagy nem  vagy tetszik, vagy nem-féle szerkezetekben alakulhatott ki. Lásd még vagyis. vágyik – ‘erősen, sóvárogva kíván’. Származékok és kapcsolt szavak: vágyás, vágyódás, vágyakozik, vágyódik, vágy. Bizonytalan eredetű szó. Esetleges finnugor előzményei, a zürjén vasot (‘űz’), finn vaatia (‘kényszerít’) nemcsak a hangfejlődés, de a jelentés vonalán is problematikusak. vagyis – ‘azaz, úgymint’: a baromfi, vagyis tyúk, kacsa, liba; ‘illetőleg, jobban mondva’: úgy akarjuk, vagyis úgy szeretnénk, hogy… A vagy kötőszó és a nyomósító szerepű is összetétele. vagyon – ‘tulajdon, birtokolt javak összessége’: ingó és ingatlan vagyon. Származékai: vagyonos, vagyontalan. A van ige régi egyes szám harmadik személyű alakja, tehát ‘van’ jelentésű. Főnevesülésének jeles állomása a Károli-Bibliában talált Jobb az vagyon az nincsennél mondat. A ~ tehát ‘az, ami van (nekem)’. Lásd még vagy. vahabita – ‘az iszlám egyik felekezete, amely Arábia uralkodó

- 379 - oldal

a

achát

vallása; e felekezethez tartozó személy’. A felekezet alapítója, Abdul Wahhab nevéből. váj – ‘‹üreget› kapar, ás, mélyít’; ‘‹hegyes dolgot› belemélyeszt’: húsomba vájta a karmait. Származékai: vájat, vájkál, vájár. Bizonytalan eredetű szó; talán a vás olyan alakpárja, mint az ejt, fejt az esik, feslik igéé. vaj1 – tejszínből köpült zsiradék. Származékai: vajas, vajaz. Ősi örökség a finnugor korból: vogul, votják voj, mordvin vaj, finn voi (‘zsír, zsiradék, vaj’). vaj2 – ‘ó bár’: vajha eljönnének! Önkéntelen hangkitörésből eredő indulatszó. Lásd még vajákos. vajákos – ‘kuruzsló, jós’. Egy vajákol, vajakol, vahákol ige származéka; ezek a vaj2 indulatszó származékai (mint nyivákol, miákol), és jelentésük ‘varázsszavakat kiabál’. A ~ az igéből elvont *vaják névszó -s képzős származéka (mint énekel  ének  énekes). vajda – ‘tartományi fejedelem, vezér’: Havasalföld vajdája; ‘‹a végvári harcok idején› kapitánynak megfelelő rang’: Hadnagyokat, vajdákat előhívatá (Zrínyi); ‘nagyobb cigánycsoport vezetője’: cigányvajda. Származéka: vajdaság. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, vojvoda, orosz vojevoda (‘hadvezér, főparancsnok, fejedelem’); ezek tkp. ‘had-vezető’ jelentésűek. Talán az óoroszból vettük át, a korai alakok erre vallanak. A két nyílt szótagos tendencia kétszeres hatása és a nyíltabbá válás formálta ki a magyar szót: vojevoda  vojvoda  vojda  vajda. vájdling – ‘mosogatódézsa’. A bajor-osztrák weitling (‘mély cserépedény’) átvétele. vajon – ‘(úgy van)-e?’ vajon látom-e még?: ‘ki tudja?’: vajon hányan emlékeznek rám? A van ige val- tövéből eredő elhomályosult igealak, a felszólító mód -j jelével, és a harmadik személyre utaló -n raggal (mint teszen, leszen, mégyen), valjon  vajjon  vajon fejlődéssel. Eredeti értelme tehát ‘legyen’ volt, és megengedő, ráhagyó mondatszó lehetett; az ismert adatok fényében nem értjük pontosan, hogyan fejlődött kérdőszóvá. vajúdik – ‘a szülés fájdalmait szenvedi’; ‘nehezen, lassan alakul ki’: a terv még csak vajúdik. Ismeretlen eredetű szó. vak – ‘világtalan, látásra képtelen (ember)’; ‘sötét’: Vak homály ül bércen, völgyön (Arany); ‘‹régen› a kocka legkisebb értéket mutató lapja’: hatra-vakra (‘így is, úgy is, mindenképp’); ‘gondolkodás nélküli’: vak engedelmesség; ‘irányítatlan’: vak véletlen. Származékai: vakság, vakul, vakít, vakító, vakoskodik, vaksi, vaktában. Bizonyára régi, de ismeretlen eredetű szócsalád. Lásd még vak-, vakmerő, vakondok. vak- – összetételek előtagjaként: ‘nem igazi’: vakszem, vakablak, vakbél, vaktöltés; ‘nem látó, vaktában működő’: vaksors, vakszerencse, vakeset; ‘elvakult, gondolkodás nélküli’: vakbuzgóság, vakhit, vakfegyelem; ‘téves’: vaklárma, vakriadó, vakhír. A vak szó jelentésköréből magyarázhatók a ~ árnyalatokban eltérő jelentései is; az összetételek egy része német minták tükörfordítása, pl. Blinddarm (‘vakbél’), blinder Alarm (‘vaklárma, vakriadó’). Lásd még vakmerő. vakáció – ‘iskolai szünidő’. Latin szó (vacatio), tkp. ‘mentesség, szabadság, váltság’ a vacare, vacatum (‘üresen áll, mentes, szabad’) igéből. Lásd még vagina, vákát, vaku, vákuum. vakar – ‘kapar, dörzsöl ‹viszkető testrészt enyhítésül›’; ‘‹írást, foltot kaparással› eltüntet’: kivakarta a szöveget. Származékai: vakarás, vakargat, vakarózik, vakarék, vakarcs. Ismeretlen eredetű szó. vákát – ‘üres oldal ‹nyomtatott könyvben›’. Nyomdai szakszó, a német Vakat átvétele, forrása a latin vacat (‘hiányzik, üres’) a vacare (‘üresen áll’) igéből. Lásd még vagina, vakáció, vaku, vákuum. vakkant – ‘‹kutya› éles, erős hangot hallat’. Hangutánzó szó. vakmerő – ‘meggondolatlanul merész’; ‘túlzó’: vakmerő remények. Származékai: vakmerőség, vakmerősködik. A vak összetétele a mer2 ige folyamatos melléknévi igenevével, amely eredetileg ‘merész’ jelentésű volt. A ~ tehát mellérendelő összetétel, tkp. ‘vak-merész’, s nem jelöletlen határozói, azaz ‘vakon merő’. vakondok – ‘föld alatti járataiban élő, fekete bundájú rovarevő emlős’. A vak származéka kicsinyítő elemekből álló -ndok, -ndék képzőegyüttessel, mint a lepke tájnyelvi lependék, lepenték formái, tehát ‘vakocska’, a néphit szerint ugyanis ez az állat nem lát. Mai köznyelvi vakond alakja a 19. században született elvonás a többes jelnek vélt -ok kivetésével (mint szemöldökből szemöld). vaku – ‘fényképészeti villanófénylámpa’. A német Vakuumblitz (‘villanófénylámpa’) rövidült alakja a latin vacuum (‘üresség’, lásd vákuum) és Blitz (‘villám’) elemekből, a

készülék ugyanis a villanást légüres térben való elektromos kisüléssel hozza létre. Lásd még vagina, vakáció, vákát. vákuum – ‘légüres, légritkított tér’; ‘‹összetételek előtagjaként› légritka vagy légüres térrel működő, azt előállító’: vákuumszivattyú, vákuumcső, vákuumcsomagolás, vákuumtechnika. Nemzetközi szó a latin vacuum (‘üresség’) nyomán; ez a vacuus (‘üres, megürült, szabad’) semleges alakja a vacare (‘üresen áll’) igéből. Lásd még vagina, vakáció, vákát, vaku. vala- – ‘határozatlan névmások előtagja’: valaki, valami, valaha, valahol, valahogy, valamikor stb. A van ige val- tőalakjából képződött folyamatos melléknévi igenév, a való alakváltozata, mint a csusza, hulla, penge a csúszó, hulló, pengő mellett. Kezdetben a ~ jelzői szerepet játszott ‘létező, való’ értelemben, majd elvesztette konkrét jelentését, s a határozatlanság kifejezője lett. valag – ‘ülep, far, fenék’. Ismeretlen eredetű szó. Legkorábbi ismert jelentése ‘női szeméremtest’, majd értelme a szomszéd testtájra vonódott át. válasz – ‘felelet’; ‘levél írott viszonzása’; ‘‹melléknévi előtagként› választó’: válaszfal. A válik ige származéka olyan deverbális -sz főnévképzővel, mint eresz, szakasz. Lásd még választ. választ – ‘‹több lehetőség közül› egyik mellett dönt’: a jobbik részt választotta; ‘szavazással dönt képviselői vagy más tisztség betöltéséről’; ‘‹el- igekötővel is› elkülönít’: egy világ választ el minket; választóvíz; ‘szoptatását abbahagyja’: elválasztotta a kicsit. Származékok és kapcsolt szavak: választás, választék, választékos, választmány, választmányi, válogat, válogató, válogatás, válogatós, válogatott. A válik ige származékai műveltető -szt, illetve gyakorító -ogat képzővel. Lásd még válasz. valcer – ‘keringő’. Német szó (Walzer) a walzen (‘hengerel’) igéből, a Walze (‘henger’) alapján. Lásd még valcol. valcol – ‘‹mesterlegény szakmai tapasztalatszerzés okából› külföldön vándorol’. A német walzen (‘hengerel, körben jár’) igéből; elavult szó. Lásd még valcer. valdens – ’12. századi dél-franciországi eretnekmozgalom; ennek tagja’. Latinos szóalak a mozgalom alapítójának, Pierre Valdo lyoni kereskedőnek a nevéből. valentine – [velentájn] ‘Bálint-napi ajándék’. Angol szó, azonos a Valentine (magyarul Bálint) névvel, a latin Valentinus folytatójával; ez a valens, valentis (‘jó erőben lévő’) származéka a valere (‘jó erőben van, egészséges, befolyásos, hatalmas’) igéből. Lásd még devalvál, valéta, validitás, valőr, valuta. valeriána – ‘idegcsillapító gyógyszer macskagyökérből’. A növény latin Valeriana nevéből; ez vagy egy Valerius személynévvel, vagy az ókori hispániai Valeria tartomány nevével kapcsolatos. valéta – ‘erdészeti, bányászati főiskolák végzett hallgatóinak ballagása’. A németből átvett Valete latinosított szóvégű alakja; valójában latin szó, a vale! (‘élj boldogul, légy jó egészségben’) köszöntés többes alakja (valete) a valere (‘jó erőben van, egészséges’) igéből. Lásd még valentine, validitás, valőr, valuta. validitás – ‘érvényesség, joghatály’. Latin szó a validus (‘erős, hathatós’) nyomán, a valere (‘jó erőben van, egészséges’) igéből. Lásd még valentine, valéta, valőr, valuta. válik – ‘valamivé ‹mássá› lesz’: a vér nem válik vízzé; ‘alakul, fejlődik’: kiváló zenész válik még belőle; ‘házasságát felbontani készül’: válik a férjétől; ‘‹más részeitől› elkülönül’: háromfelé válik. Származékai: válás, váladék. Ősi örökség a finnugor korból: vogul vail, cseremisz valem (‘leereszkedik, leszáll’), finn valka (‘átkelő’), lapp vuol(get) (‘válik valamivé’). A magyar szó jelentésköre a rokonnyelvi ‘elmegy’-től a ‘különmegy, elkülönül’ irányában fejlődött. Lásd még kiváló, kivált, kiváltság, megvált, válasz, választ, válság, vált, váltig, váltó. valkűr – ‘a skandináv mondák félistennője, aki a csatában az elesendő hősöket kiszemeli, és a Valhallába viszi’. A német Walkür átvétele; forrása az óskandináv valkyrja a valr (‘elesett, meghalt’) és kyrja (‘kiválaszt’) elemekből; az utóbbi német származékáról lásd kűr. vall – ‘meggyőződéssel hisz, hirdet’: az egy igaz Istent vallja; ‘‹vádlott bíróság előtt› bűnösségét beismeri’: vallott a gyilkosság gyanúsítottja; ‘titkait feltárja’: legbensőbb érzéseiről vallott; ‘‹dolog, tény› árulkodik, jellemez’: ez a pimaszság rád vall; ‘elszenved’ kárt vall, kudarcot vall. Származékai: vallás, vallási, vallásos, vallástalan, vallomás, vallat, vallató, vallatás. A vádol ige alakváltozata, a vádl- tő dl  ll hasonulásos formája (mint hall1, villa1). A vádolnak a régiségben volt ‘beismer’ jelentése is, akárcsak szláv előzményeinek; ez a jelentéskör teljes egészében

- 380 - oldal

a

achát

a ~ alakváltozaté lett. váll – ‘páros testrész a nyak és a felkarok töve között’; ‘a vállat fedő ruharész’: ingváll. Származékai: vállas, vállasodik. Ősi örökség a finnugor korból: vogul vojlab (‘vállszíj’), finn olka, lapp oalge (‘váll’). A magyar ~ egy finnugor *volka származéka lehet. Lásd még vállal. vállal – ‘‹kötelezettséget, terhet› magára vesz’: vállalta az unokaöccse tanítási költségeit; ‘megbízást, megrendelést elfogad’: házfelújítást vállalunk; ‘sajátjának elismer’: vállalta balkézről való fiát. Származékai: vállalás, vállalat, vállalati, vállalkozik, vállalkozó, vállalkozás. A váll származéka denominális -l képzővel (mint ölel, kezel), tehát ‘‹képletesen› vállára vesz’. vallon – ‘az Észak-Franciaországban és Dél-Belgiumban élő, romanizált keltákból és germánokból lett, francia nyelvű nép tagja’; ‘e néppel kapcsolatos’. Nemzetközi szó a francia vallon nyomán; ez valószínűleg germán eredetű név. való – ‘létező, valóságos, igazi’: a való életben; ‘‹valahonnan› származó’: Sopronba való(si); ‘illő, alkalmas’: szavalásra való vers, pörköltnek való hús; ‘határozói jelző kiegészítője’: a munkához való jog; ‘‹főnévként› lény, lényeg’: egész valója elborzadt a gondolatra; ‘valóság, való helyzet’: ébredj a valóra. Származékai: valóban, valóság, valóságos, valósággal, valótlan, valós, valójában, (meg)valósul, (meg)valósít. A van ige val- tőalakjának folyamatos melléknévi igeneve. Lásd még alattvaló, vala-, valószínű. valószínű – ‘igaznak tetsző, lehetséges, várható’. Származékai: valószínűség, valószínűsít, valószínűtlen. Nyelvújítási szó, alighanem Toldy Ferenc alkotása a német wahrscheinlich (‘valódinak, igaznak tetsző’) mintájára, a való és szín2 elemekből. valőr – ‘érték, minőség’; ‘színhatás’. Francia szó (valeur) a valoir (‘ér valamennyit’) igéből, ez a latin valere (‘jó erőben van, egészséges’) folytatója. Lásd még valentine, valéta, validitás, valuta. válság – ‘súlyos helyzet, amelyben jó vagy kedvezőtlen kimenetel egyaránt lehetséges’: a beteg válságos állapotban van; ‘feszült, zavaros, nehéz és súlyos következményekkel fenyegető helyzet egyén vagy közösség életében’: lelki válság, belpolitikai válság, gazdasági válság. Származéka: válságos. Nyelvújítási szóalkotás a válik igéből deverbális -ság képzővel (mint pl. nyugság), a görög eredetű krízis magyarítására, amely a krinó (‘elválaszt’) igéből ered. vált – ‘cserél’: ruhát vált, alakot vált, irányt vált; ‘pénzt azonos értékben kisebb címletekre vagy más pénznemre cserélt(et)’; ‘kap és ad’: levelet váltanak, csókot váltanak; ‘vesz, lefoglal’: repülőjegyet vált; ‘átveszi ‹más helyét, szerepét›’: őrségváltás; ‘‹kiigekötővel› megszerez’: kiváltja az útlevelet. Származékai: változik, változás, változó, változtat, változtatás, változatlan, változat, változatos, változékony, változékonyság, váltság, váltakozik, váltogat. A válik ige származéka -t műveltető képzővel, amely itt voltaképp tárgyatlanból tárgyast képez, mint az esik–ejt, nyílik–nyit, fél–félt igepárok második tagjában. Lásd még váltó. váltig – ‘sokáig és gyakran (de hiába)’: váltig mondtam, hogy ebből baj lesz. A válik ige -t képzős főnévi származékából lett -ig raggal, tkp. ‘elválásig’ értelemben, ebből így értve: ‘mindvégig, amíg csak lehet’. váltó – ‘fizetési kötelezettségről kiállított, aláírt értékpapír’. A vált ige származéka, a folyamatos melléknévi igenév főnevesült alakja egy korábbi váltólevél összetételből, amely a német Wechselbrief tükörfordítása. valuta – ‘(külföldi) pénznem, fizetőeszköz’. – valutáris: ‘a valutákkal kapcsolatos’. Olasz szó, tkp. ‘érték’ a valere, valuto (‘ér valamennyit’) ige nyomán, amely a latin valere (‘jó erőben van, egészséges’) folytatója. Lásd még devalvál, valentine, valéta, validitás. vályog – ‘agyag mint házfal anyaga’; ‘sárból és törekből gyúrt, napon szárított tégla’: vályogtégla. Szláv eredetű szó: szerb-horvát valjak, szlovák vaľok, ukrán valjok (‘égetetlen tégla, sárcsomó’), ezek egy valjati (‘dagaszt, gyúr’) ige származékai. A magyarba a szlovák vagy ukrán szó került, a szóvég zöngésedett. vályú – ‘állatok itatására való hosszú, vájt csónakhoz hasonló fa tartály’. Ótörök vendégszó: türkmén oluk (‘teknő, csónak’), tatár, baskír, ujgur ulak, csuvas valak (‘csatorna’); mindezek alapján feltehető egy ócsuvas *valug forma, amelynek a régi magyar válu szabályos folytatója lehet; a mai alak a l palatalizációja révén állt elő. vám – ‘szállított áruk után állam, régebben város határán fizetendő illeték’; ‘a vámfizetés helye’: megállították a vámnál. Származékai: vámos, vámol. Iráni eredetű szó: perzsa vám (‘tartozás, kölcsön’).

vamp – ‘a „végzet asszonya”, erotikusan vonzó, de hideg és számító nő’. Angol szó, a vampire csonkított alakja; lásd vámpir. vámpír – ‘nagy testű denevérfajta’; ‘a babonás hiedelem szerint sírjából kiszálló kísértet, aki alvók vérét szívja ki’. Nemzetközi szó a szerb-horvát vampir nyomán; ez valószínűleg ősi, nazális magánhangzót tartalmazó változata egy általánosabb upir alaknak. Forrása talán az ősi török uber (‘boszorkány’). Lásd még vamp. van – ‘létezik, (valahol) található’; ‘birtokában található’: Van már kenyerem, borom is van (Kosztolányi). Származéka: volta (pl. az ügy bizalmas volta miatt). A magyar létige valódi töve a val-, ahogy a vala, való, volna, volt alakok tanúsítják, és ez a tő ősi örökség a finnugor korból: vogul alam (‘leszek’), osztják olda, zürjén vol-, votják vel-, finn olle (‘van’). Az első és második személyű igealakok (vagyok, vagy, vagyunk, vagytok) töve palatalizálódás útján keletkezett: val  valj  vaj  vagy, mint hajma–hagyma, jer–gyere. A többes harmadik személyű alak vagynak  vannak hasonulással jött létre, és ebből vonódott el az egyes számú ~ a jönnek–jön, fonnak–fon analógiájára. A vala–volt alakok viszonya olyan, mint a (meg)hal– holt, tele–tölt szópároké. Lásd még vagy, vagyon, vajon, vala-, való, voltaképpen. vanádium – ‘acélszürke, kemény fémes elem’. Latin szó Vanadis germán istennő nevéből, az elemeknél szokásos -ium végződéssel (mint hélium, nátrium). vandál – ‘germán nép, amely az ókor végén betört Itáliába, és kifosztotta Rómát’; ‘oktalanul romboló, pusztító ‹ember›’. – vandalizmus: ‘oktalan rombolás, a kultúra értékeinek pusztítása’. A ~ nép neve alighanem az ősi germán wandjon (‘megfordul’) ige származéka, s kapcsolatos lehet az ófelnémet wandalon (‘kóborló’) szóval. vándorol – ‘gyalogosan hosszabb utat tesz meg’; ‘járja a világot’: vándorlegény; ‘‹madár› költözik’: vándormadár; ‘egyik embertől a másikhoz kerül’: vándorol a pohár. Származékok és kapcsolt szavak: vándorló, vándorlás, vándor. A német wandern (‘gyalogol, vándorol’) átvétele hangrendi illeszkedéssel. A vándor későbbi elvonás az igéből. vánkos – ‘párna’. A középfelnémet wangkuss (tkp. ‘arc-párna’) átvétele a g kivetésével és szóvégi sz  s hangváltozással. vánszorog – ‘vonszolja magát, erőtlenül jár’. A ványol igében lelhető vány- tő származéka gyakorító -szorog képzővel (mint ácsorog, nyöszörög). Az eredetibb ‘satnyul’ jelentésben, amely a ványad révén jól érthető, elavult; mai értelme talán a vonszol beleértésének tulajdonítható. ványad – ‘satnyul, soványodik, sápad’. Származéka: ványadt. Gyakorító d- képzős származék a ványol vány- tövéből; az ütögetéssel kallózott gyapjú zsugorodik, tömörödik; ebből jött a ~ jelentésköre állati, emberi testre vonatkoztatva. Lásd még vánszorog. ványol – ‘kallóz, gyapjúszövetet ütögetéssel tömörít, nemezel’; ‘bőrt ütögetéssel puhít’ Az ige vány- alapszava alighanem ősi örökség a finnugor korból: finn vanua (‘zsugorodik’), vanuttua (‘kallóz’), észt vanuma (‘zsugorodik’). Lásd még vánszorog, ványad. vápa – ‘talajmélyedés, gödör, árok’; ‘a csípőizület árka’. Szláv eredetű szó lehet: szlovén vapa (‘tócsa’); ez a jelentés található néhány magyar nyelvjárásban is, innen jött a ‘tócsa gödre’, majd ‘gödör, mélyedés’. vaporettó – ‘a helyi tömegforgalmat lebonyolító kisebb (gőz)hajó, ma inkább vízibusz Velencében’. Olasz szó (vaporetto), a vapore (‘gőz’) kicsinyítő képzős származéka, ‘gőzöske’, a latin vapor (‘pára, gőz’) nyomán. var – ‘gyógyuló seben képződő kéreg’. Származékai: varas, varasodik. Bizonytalan eredetű szó; lehet, hogy a varr ige eredetibb alakja, és a feltehető ősi igenévszó (‘egybetold’–’a toldás helye’) névszói ágát folytatja, a ~ ugyanis a szétnyílt testszövetek összeforradásának helyét jelzi. Lásd még varangyos. vár1 – ‘egy jövendő esemény bekövetkezése él tudatában’: levelet, gyermeket vár, várja a nyugdíjat; ‘nem mozdul, nem távozik, amíg be nem következik valami’: itt várok rád; ‘remél’: sokat várok az új módszerünktől. Származékai: várás, várakozás, várakozik, váratlan, várható, várandós, várományos. Ősi örökség az ugor korból: vogul úri (‘vár, őriz’); az alapnyelvi forma vara lehetett. vár2 – ‘erődítmény’; ‘erődített helyen épült uralkodói vagy főúri palota’. Iráni eredetű szó: aveszta vára (‘fedezék’), középperzsa var (‘erődítmény’). varacskos – lásd varangyos varangyos – ‘bibircsókos bőrű’: varangyos béka. A varangy, akárcsak varacsk változata, a var származéka. A -cs kicsinyítő képző, a varacsk alak a tövisk formai megfelelője,

- 381 - oldal

a

achát

voltaképp kétszeres kicsinyítés. A varacsból lett varagy, amely a göröngy, konty, rongy szavakhoz hasonlóan kapta szervetlen n hangját. varázsol – ‘természetfölötti hatalmak segítségével tesz, előidéz, elváltoztat valamit’. Származékok és kapcsolt szavak: varázslat, varázslatos, varázslás, varázsló, varázs, varázsos. Szláv eredetű szó: szlovén vražiti, szlovák vražiť (‘varázslást művel, igéz, kuruzsol’). A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejjéskönnyítő hang oldotta fel. A varázs elvonás az igéből. varég – ‘normann, viking’. Az orosz varjag átvétele; ez azoknak a normannoknak a megnevezése volt, akik a mai Oroszország területén, folyók mentén kereskedtek. varga – ‘csizmadia, cipész’. Bizonytalan eredetű szó. Feltehetőleg a varr igéből ered, hisz a lábbelikészítés fontos eleme a varrás, de képzésmódját, a g szerepét nem tudjuk értelmezni. A latin suere (‘varr’) és sutor (‘sarukészítő’) kapcsolata is támogatja a fenti származtatást. Lásd még vargabetű. vargabetű – ‘kerülő(út)’: vargabetűt csinál. A kifejezés valószínűleg azokra a kacskaringós vonalakra utal, amelyeket a varga rajzol a bőrre, amelyből a lábbeli elemeit kivágja, és amelyek némiképp betűre hasonlítanak. vargánya – ‘ízletes, nagy gombafajta’. Szerb-horvát eredetű szó: vrganj. A magyar szóban a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta; a szóvég tanúsága szerint nyelvünkbe egy birtokos vrganja alak került. variál – ‘váltogat’; ‘más-más formában ismétel’; ‘‹szlengben› ügyeskedik, manipulál’. – variáció: ‘változat, változatosság’; ‘zenei téma módosult alakja’: Variációk egy rokokó témára (Csajkovszkij zenekari műve). – variáns: ‘változat, szövegváltozat’; ‘biológiai válfaj’. Nemzetközi szócsalád a latin variare, variatum (‘változtat, változik’) igéből, a varius (‘tarka, pettyes, sokféle, változatos’) nyomán. Lásd még varieté. varieté – ‘tarka szórakoztató műsort kínáló színház’. Francia szó (varieté), tkp. ‘változatosság’, a latin varietas folytatója a varius (‘tarka, sokféle, változatos’) nyomán. Lásd még variál. varjú – ‘fekete tollú, nagy testű madár’. Alakváltozatok: varnyú, vargyú, vartyú. A feltehető var- alapszó hangutánzó eredetű az uráli korból: mordvin vartsi, finn varis, szamojéd bare. A magyar szó -jú eleme egy ősi denominális névszóképző maradványa. varkocs – ‘hajfonat, copf’. Szlovák eredetű szó: vrkoč, tájnyelvi varkoč. város – ‘nagyobb település’. Származékai: városi, városias, városka. A vár2 származéka ellátottságot kifejező -s képzővel; egy váras hely-féle szókapcsolatból önállósult főnévként, az o kötőhangos formában (mint lábas  lábos). varr – ‘tűvel, cérnával egymáshoz erősít ‹textil vagy bőr darabjait›’; ‘ily módon készít’: szoknyát varr. Származékai: varrás, varrogat, varrat, varró, varroda, varrottas. Ősi örökség a finnugor korból: zürjén vurni-, votják vur-, cseremisz urgem (‘varr’). Az alapszó talán igenévszó volt, lásd var. A szóvégi rr hangzóközi kettőződés eredménye lehet. Lásd még varga. varsa – ‘vesszőfonatú, tölcsérszerű halfogó eszköz’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák vrša. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta fel. várta – ‘őrhely, őrség’. A német Warte azonos alakú középfelnémet előzményének átvétele a szóvég hangrendi illeszkedésével. A német szó a warten (‘vár, ‹régebben› figyel, ügyel’) igéből ered. vartyog – ‘‹béka› brekeg’; ‘fecseg’. Hangutánzó szó. vas – ‘szürke színű, mágnesezhető, nedvességtől rozsdásodó fémes elem’; ‘bilincs’: vasra ver, talpig vasban; ‘‹bizalmas nyelven› pénz(darab)’: nincs egy vasam se. Származékai: vasas, vasal, vasaló. Ősi örökség az uráli korból: cseremisz vazs (‘érc’), votják ves (‘ón’), finn vaski (‘érc, réz’), szamojéd baza (‘vas’). Az uráli alapforma *vaske lehetett, első jelentése pedig ‘réz’, majd a név átvonódott a később megismert fémekre is. Lásd még vaskos, vastag, vasút. vásár – ‘kijelölt helyen időszakosan tartott, nagyobb arányú adásvétel’: hetivásár, vásártér; ‘árengedményes időszaki árusítás’: nagy hűtőláda-vásár; ‘üzletkötés’: jó vásárt csináltunk. Származékai: vásáros, vásárol, vásárló, vásárlás. A perzsa vázár (‘piac’) átvétele; ez bazár szavunk előzményének alakváltozata. Lásd még pazarol, vasárnap. vasárnap – ‘a hét hetedik (vagy első) napja, a heti pihenőnap’. Jelöletlen birtokos összetétel a vásár és a nap szavakból: eredetileg a hetivásár napját jelentette, amelyet célszerűen a heti pihenőnapon tartottak s olyan helyen, ahova templom is vonzotta az embereket. A szó ragtalan időhatározóként is használatos (vasárnap jövünk), akárcsak a tegnap, holnap. vásik – ‘simára kopik ‹tárgy súrlódástól›’; ‘‹fog savanyú ételtől›

kellemetlenül érzékennyé válik’. Származéka: vásott. Ősi örökség lehet a finnugor korból: vogul ask- (‘levakar’), votják vust- (‘vakar, kapar, reszel’). vaskos – ‘széles, vastag’; ‘nagy, erős’: Vaskos lábnyomától messze reng a parlag (Arany); ‘durva, erős’: vaskos gorombaság. Alighanem a vas származéka olyan képzőegyüttessel (-kos), mint a nehézkes. Lásd még vastag. vastag – ‘hosszméretéhez képest nagy átmérőjű, keresztmetszetű’; ‘vaskos, kövér’; ‘sűrű’: vastag itt a füst; ‘mély, öblös ‹hang›’. Származékai: vastagság, vastagít, vastagodik. Bizonytalan eredetű szó. Nagy valószínűséggel a vas származéka, de képzésmódja talányos, főleg t elemét nehéz értelmezni; a -g olyan denominális névszóképző lehet, mint a balog, kéreg szavakban. vasút – ‘acél sínekből épített pálya tömegközlekedési járműveknek’; ‘vasúti szerelvény’; ‘vasúti szállítást végző vállalat’: a vasút alkalmazta. Nyelvújítás kori összetétel nemzetközi példák nyomán: német Eisenbahn, olasz ferrovia, francia chemin de fer. vászon – ‘lenből, kenderből egyszerű szövéssel készült textília’; ‘vetítővászon’. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még vászoncseléd. vászoncseléd – ‘nőszemély’. A vászon és cseléd szavak összetétele. Az előbbi az egyszerű nők viseletére utal, s a szó ritkább ‘fehér’ jelentése is érződik itt, vagyis a ~ a fehérnép, fehérszemély (‘nő’) párhuzama; a cseléd régebbi ‘családhoz tartozó (nő)személy’ értelmében szerepel. vatelin – ‘vattaszerű puha bélésanyag’. Ausztriai német szó (Watteline), a német Watte (‘vatta’) származéka, a francián át egy északi germán vadd (‘tömés’) szóból ered. Lásd még vatta. vátesz – ‘ókori római jövendőmondó’; ‘látnoki erejű, ihletett költő’: Magyar és vátesz, ez éppen elég, / Hogy honi késsel szent sziven döföljék (Ady). Latin szó (vates), amely már az ókorban megkapta ‘költő’ jelentését. vatta – ‘gyapotszálakból álló laza, puha, fehér anyag’. Származékai: vattás, vattáz. A német Watte átvétele szórendi kiegyenlítődéssel; a sok nyelvben otthonos vándorszó tisztázatlan eredetű. Lásd még vatelin. váz – ‘‹régen› madárijesztő’: Szép zászlónk, az ország, váznál nem egyéb volt (Arany; ‘kísértet’: Nagy zajjal egy dúlt férfi váza / Csörtet fel… (Arany); ‘emberi, állati test megtámasztására való, szilárd anyagú szerkezet’: csontváz; ‘építmény összefüggő elemekből álló tartószerkezete’; ‘fő gondolatmenet’: a regény váza. Származékai: vázol, vázlat, vázlatos. Ismeretlen eredetű szó. Korai jelentésfejlődése: ‘madárijesztő’  ‘ijesztő jelenés, kísértet’  ‘csontváz mint a halál ijesztő ábrázolása’. E jelentéskör elhalványodása nyomán, a 19. században a csontváz szó második elemét már ‘tartószerkezet’ értelmében fogták fel, s így ruházták rá a ma eleven jelentést, amely aztán átvitt értelemben is használatos lett; származékaiban már ez a jelentés él. váza – ‘lakás díszítésére használt virágtartó edény’. Nemzetközi szó a latin vas (‘edény’) alapján; nyelvünkbe a francia vase került a német Vase közvetítésével; a szóvég latinossá formálódott. vazallus – ‘hűbéres, kapott birtok fejében urának katonai szolgálattal tartozó személy’; ‘csatlós, függő helyzetben lévő személy’. Nemzetközi szó a késő latin vassallus (‘szolga’) nyomán; ez kelta eredetű, pl. breton, walesi gwaz (‘szolga’). vazelin – ‘szénhidrogénekből és olajokból álló halványsárga kenőcs’. A német Vaseline ausztriai Vaselin változatának átvétele; mesterséges szó a német Wasser (‘víz’) és görög elaion (‘olaj’) elemeiből. vazomotorikus – ‘az erek tágulását és összehúzódását szabályzó ‹idegek›’. Mesterséges élettani szakszó a latin vas (‘edény’, az újkori latinban ‘véredény’) és motor (‘mozgató’) elemekből, utóbbi a movere, motum (‘mozgat’) ige származéka, lásd motor. Első eleme a végső forrása váza szavunknak is. vécé – ‘(vízöblítéses) illemhely’: vécékefe, vécépapír. Betűszó a W.C. alapján; ez az angol water closet (‘vizes fülke’) rövidítése. Ennek második eleme a forrása klozett szavunknak is (német közvetítéssel); francia eredetű (tkp. ‘zárt, szűk helyiség’), és végső soron a latin claudere, clausum (‘bezár’) szóra vezethető vissza. Lásd még klauzúra, klozett. vecsernye – ‘délutáni vagy esti katolikus templomi ájtatosság’; ‘‹eredetileg› a papi zsolozsma esti része’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén večernja; ez a vecser (‘este’) főnév származéka, amelyből vacsora szavunk is ered. A magyar szóvéget a hangrendi illeszkedés formálta ki. véd – ‘óv, őriz ‹veszélytől, támadástól, káros hatástól›’; ‘‹ügyvéd ügyfelének› érdekeit képviseli ‹bíróság előtt›’; ‘‹vitában álláspontot› érvekkel támogat’; ‘‹összetételek előtagjaként›

- 382 - oldal

a

achát

védelmező’: védszent, védangyal, védegylet. Származékai: védő, védés, védelem, védelmez, védelmező, védekezik, védekezés, védtelen, védtelenség, védenc, védnök. Ősi örökség lehet az ugor korból: osztják vanta (‘megnéz’). Az ugor alapforma *vente lehetett. A ‘megnézi’  ‘figyel rá’  ‘őrzi’  ‘védi’ jelentésfejlődés elképzelhető, hasonló zajlott le a vigyáz esetében is. Lásd még honvéd. vedel – ‘mohón iszik’. A víz származéka egy d-re végződő tőváltozatból, amilyen a nyelvjárási vides (‘vizes’) szóban lelhető; a két szóalak viszonya olyan, mint a bűz–büdös szópár tagjaié. veder – lásd vödör védikus – ‘a Védákkal, az óind irodalom szent gyűjteményével kapcsolatos’. Tudományos szakszó a szanszkrit Veda (‘tudás’) nyomán; ez távoli rokona az angol wit (‘elme’), svéd veta (‘tud’), orosz vedom (‘tudott, ismert’) szavaknak. vedlik – ‘‹állat› időszakonként leveti bőre felső rétegét, szőrét, tollát’: vedlő kígyó. Alighanem a vet ige származéka gyakorító -l képzővel, hasonló alakulat, mint a foszlik, fejlik, hámlik; a képző előtt a tőmássalhangzó zöngésült. vég – ‘határpont térben vagy időben’; ‘pusztulás, megsemmisülés’: mindennek vége; ‘‹többes számban› a török hódoltság korában a török birodalom határán álló várak rendszere’: A végek dicsérete (Balassi versének címe); ‘cél’: mi végre, mivégre. Származékai: végső, véges, végtelen, végtelenség, végez, végzés, végzős, végzet, végzetes, végtére, végig, végleg, végleges, véglegesség, véglegesít, véglegesítés. Talán ősi örökség a finnugor korból: finn viime (‘utóbbi, utolsó’). Az egyetlen rokon nyelvből való példa és a hangtörténeti nehézségek miatt az egyeztetés nem meggyőző. Lásd még végett, végig. vegetál – ‘‹ember› tengődik’; ‘‹növény› tenyészik, terem’. – vegetáció: ‘növényzet, növénytakaró’; ‘tenyészet’. Nemzetközi szócsalád a latin vegetus (‘erős, mozgékony, eleven’) származéka, a vegetari, vegetatus (‘tenyészik’) ige nyomán; forrása a vegere (‘mozgat’) ige. A ~ ma általános jelentése a német vegetieren igével együtt került nyelvünkbe, s bizonyára így értődik: ‘úgy él, mint a növény, nem emberi életet él’. Lásd még vegetárius, vegetatív. vegetárius, vegetariánus – ‘csak növényi eredetű eledelt fogyasztó (személy)’. Mesterséges szóalakok a késő latin vegetarius (‘növényi’) szóból, a vegetari (‘tenyészik’) származékából. Lásd még vegetál, vegetatív. vegetatív – ‘az egyedi élet fennmaradását szolgáló’: vegetatív szervek; ‘az akarattól független belső folyamatokkal kapcsolatos’: vegetatív idegrendszer; ‘ivartalan’: vegetatív szaporodás. Élettani szakszó a latin vegetari, vegetatus (‘tenyészik’) igéből, a vegetus (‘erős, mozgékony, eleven’) nyomán. Lásd még vegetál, vegetárius. végett – ‘céljából, érdekében’; ‘‹pontatlanul› okából’. Névutó, a vég locativusi -tt ragos alakja a szó ‘cél’ értelme alapján. vegzál – ‘zaklat, nyaggat, háborgat’. A latin vexare (‘rángat, gyötör, háborgat’) átvétele; ez gyakorító származék a vehere (‘mozgat, húz’) igéből. Lásd még vehemens, vektor. vegy- – ‘‹összetételek előtagjaként› vegyészeti(leg)’: vegytan, vegyszer, vegyjel, vegyrokonság; vegytiszta, vegyelemzés, vegytisztító. A ~ nyelvújítási elvonás a vegyít igéből. vegyít – ‘kever, elegyít’. Származékai: vegyes, vegyest, vegyül, vegyület, vegyülék, vegyész, vegyészet. A szócsalád alighanem másodlagos alakulat. A ~ az ismeretlen eredetű elegyít ige régebbi és ritka elvegyít alakváltozatából született, az igekötőnek érzett el- szótag elhagyásával. A vegyes, vegyül, valamint az összetételi előtagként használt vegy- mind a nyelvújítás korában jött létre. vehemens – ‘heves, indulatos’. – vehemencia: ‘hevesség, hirtelenség’. Nemzetközi szócsalád a latin vehemens, vehementis (‘tüzes, heves’) nyomán, amely a vehere (‘mozgat, húz, visz’) és mens (‘értelem, érzület, lelkület’) elemekből tevődik össze. Lásd még mentális, vegzál, vektor. vejsze – ‘nádfonatú halfogó rekeszték’. Ismeretlen eredetű szó. véka – ‘gabonaszemek tartására, mérésére való kosár vagy fa edény’: véka alá rejt; ‘ez mint régi űrmérték’: hét véka ezüstért, hét véka aranyért. Alighanem szláv eredetű szó a honfoglalás előtti időkből: orosz tájnyelvi veko (‘kosár’). A szóvég alakulására lásd széna, villa1. vekker – ‘ébresztőóra’. A német Wecker átvétele a wecken (‘ébreszt’) ige nyomán. vekni – ‘cipó’. A német Wecken (‘cipó, zsömle’) átvétele a szillabikus n szokott feloldásával (mint kalucsni, spulni).

vékony – ‘csekély átmérőjű vagy vastagságú’; ‘sovány’; ‘‹főnévként, többnyire véknya alakban› az alsó bordák s a csípőcsont közti testtáj’. Származékai: vékonyul, vékonyodik, vékonyít, vékonyka. A szócsalád feltehető vék- alapszava ősi örökség a finnugor korból: zürjén vekni (‘keskeny’), votják vekcsi (‘vékony’). A magyar szó képzésmódja a kemény, kicsiny, sovány, szegény szavakéhoz hasonló. vektor – ‘iránnyal és nagysággal bíró mennyiségek ábrázolására szolgáló irányított egyenes szakasz’. – vektoriális: ‘vektorral kapcsolatos, vektorra jellemző’. Matematikai szakszócsalád a latin vector (‘vivő, szállító, utazó’) nyomán, a vehere, vectum (‘mozgat, húz’) igéből. vél – ‘‹valamilyennek› gondol, tart, tekint’; ‘hisz, képzel’: Ha zörren egy levél, / Poroszlót jőni vél / Kanizsa, Rozgonyi (Arany); ‘magyaráz, értelmez’: Mire véljem a dolgot? Származékai: vélekedik, vélekedés, vélelem, vélemény, véleményez. Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi örökség a finnugor korból: zürjén velav(ni), votják valal- (‘megért, felfog’). veláris – ‘a lágy szájpadláson vagy közelében képzett ‹beszédhang›’: veláris zárhang. Latin nyelvtani szakszó (velaris), a velum (‘vitorla; lágy szájpalás’) melléknévi származéka. vele – ‘a mondott személlyel vagy dologgal’. A személyes névmás társ-, illetve eszközhatározói formája. A veltő, amely ma a -val, -vel ragpár egyik tagja, egy ve- alapszóból jött létre ablativusi -l raggal. Az alapszó alighanem ősi örökség a finnugor korból: vogul vev, cseremisz és mordvin vij, finn väen (‘erő’), a vel- tehát ‘valaminek erejétől, erejével, általa’ alapjelentést őriz. velin – ‘különlegesen finom pergamenszerű vékony papír’. A francia vélin átvétele német közvetítéssel; forrása a késői latin pella vitulina (‘borjúbőr’) szókapcsolat második eleme, a latin vitulus (‘borjú’) származéka. velocipéd – ‘korai kerékpártípus aránytalanul nagy első kerékkel’. Nemzetközi szó a francia vélocipčde nyomán, a latin velox, velocis (‘gyors’) és pes, pedis (‘láb’) elemekből. velő – ‘hengeres csont üregének puha szövetállománya’; ‘(állati) agyvelő’: vese velővel: ‘belső’: velejéig romlott társadalom; ‘lényeg’: a mondókád veleje az, hogy több pénzt akarsz. Származéka: velős. Ősi örökség a finnugor korból: vogul velam, osztják velem, zürjén, cseremisz vem, votják vijem (‘agyvelő’). veltelini – ‘jó minőségű borszőlő-fajta’. Az olasz Valtellina völgy nevéből. velúr – ‘bársonyszerűen bolyhozott szövet’. A francia velours átvétele német közvetítéssel; ez az ófrancia velous folytatója inetimologikus r-rel bővülve; forrása a latin villosus (‘bozontos, szőrös’) a villus (‘szőr, haj, bozont’) nyomán. vén – ‘öreg, régi’. Származékai: vénség, vénséges, vénül, vénít. Bizonytalan eredetű szó. Talán ősi örökség a finnugor korból: zürjén vener (‘igen régi’). A példa egyetlen rokonnyelv egyik nyelvjárásából ered, így csekély a bizonyító ereje. véna – ‘gyűjtőér’; ‘költői, írói tehetség’. Latin szó (vena), a.m. ‘vérér, bányaér, költői tehetség’; az utóbbi jelentés a bányában rejlő nemesfém erének átvitt használatából való. vend – ‘a szlovének egyik népcsoportjához tartozó személy’; ‘‹melléknévként› e népcsoporttal kapcsolatos’. A német Wende (‘szláv, szorb’) átvétele; ez végső soron a latin Veneti (‘venét’) népnévre megy vissza, és régebben barbárt, vandált is jelentett. vendég – ‘látogatóba érkezett személy’; ‘szálloda, vendéglő szolgáltatásait igénybe vevő személy’; ‘alkalmilag fellépő ‹művész›’: vendégénekes, vendégszereplő; ‘nem eredeti, utólag alkalmazott’: vendéghaj, vendégoldal. Származékai: vendégel, vendégeskedik. Ismeretlen eredetű szó. vendetta – ‘vérbosszú’. Olasz szó, a latin vindicta (‘büntetés, bosszú’) folytatója. Lásd még vindikál. venerológia – ‘az orvostudománynak a nemi betegségekkel foglalkozó ága’. – venerológus: ‘a nemi betegségek szakorvosa’. – venereás: ‘nemi ‹betegség›’. Orvosi szakszócsalád a szerelem istennőjének, Venusnak nevéből, Vener- tőalakján át. ventilátor – ‘villamos meghajtású szellőztető’. – ventiláció: ‘szellőztetés, légcsere’. Nemzetközi szócsalád a latin ventilare (‘gabonát szelel’) nyomán, a ventus (‘szél’) származékából; az ige csak az újkori latinban nyerte el mai jelentését. vény – ‘orvosi recept’. Nyelvújítási szóalkotás a vesz ige ve- tőalakjából az akkoriban kedvelt deverbális -ny főnévképzővel, a lény, tény mintájára, a latin eredetű recept, recipe magyarításaként, ezek ugyanis ‘véve’, illetve ‘végy’ jelentésűek a recipere (‘vesz’) ige alapján.

- 383 - oldal

a

achát

venyige – ‘szőlővessző’; ‘rőzse’: Egy eladó lány a tűzre venyigét rak (Arany). Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén vinjaga (‘kerti szőlő’), a vino (‘bor’) származéka; a magyar szó a magas hangrend irányában egyenlítődött ki, mert alakilag (és jelentésben is) hatott rá az ugyancsak délszláv (szlovén) vejnik (‘rőzsenyaláb’). vér – ‘emberi és állati testben keringő, a tápanyagot, oxigént és salakanyagokat szállító piros folyadék’; ‘szenvedély, indulat’: hajtja a vére, felforr a vére; ‘(vér)rokon’: Véreim, magyar proletárok (Ady); ‘rokoni kötelék’: vér szerinti atyafiak, egy vérből valók; ‘az átöröklés hordozója ‹régebbi hiedelem szerint›’: Korcs volt anyja vére (Kölcsey), az apja vére ütközik ki belőle. Származékai: véres, vérzik, vérzékeny, (össze)vérez, vértelen, vérmes, vérség, vérségi, vérengzik, vérengző, vérengzés, vérbeli. Ősi örökség a finnugor korból: vogul vur, zürjén vir, cseremisz, mordvin ver, finn veri, lapp virre (‘vér’). Lásd még félvér, fivér, nővér, telivér, testvér, vércse, vérhas, vérszem, vörheny, vörös. ver – ‘ismételten és erősen üt’; ‘ütlegel, ütésekkel büntet, fegyelmez’; ‘dobog’: gyorsabban ver a szíve; ‘ütésekkel rögzít’: szöget ver a falba; ‘ütésekkel készít’: pénzt ver, hidat ver, sátrat ver, csipkét ver, kötelet ver. Származékai: verő, verés, veret, vereség, verődik, vergődik, vergődés, verdes, verekszik, verekedés, veretlen, veretlenség. Bizonyára ősi szavunk, de eredetéről semmi biztosat nem tudunk. Lásd még verejték, verőfény. verbális – ‘szóbeli, szóban, beszédben megnyilatkozó’: verbális kommunikáció. – verbalizmus: ‘szószaporítás, a lényeg elsikkadása a szavak áradatában’. Nemzetközi szócsalád a késő latin verbalis (‘szóbeli’) nyomán, a verbum (‘szó, ige, üres beszéd’) főnévből. verbunkos – ‘toborzó, régi magyar tánc’; ‘ennek zenéje’. A ~ verbunk (‘katonatoborzás’) töve a német Werbung (‘hirdetés’, régen ‘katonatoborzás’) átvétele a werben (‘megnyer valakinek, valaminek’) ige alapján. Lásd még verbuvál. verbuvál – ‘‹katonát› toboroz’. A szerb-horvát verbovati vagy a szlovák verbovať (‘toboroz’) átvétele; forrásuk a német werben (‘toboroz’) ige. A ~ alak (a várható verbovál helyett) a rokon eredetű verbunk u-jának a hatását sejteti. vércse – ‘galamb nagyságú ragadozó madár’. A vér származéka kicsinyítő -cse képzővel (mint szárcsa, tócsa), a veres tőalakjából, a madár háttollazatának vöröses színe alapján. verdikt – ‘bírósági döntés’; ‘az esküdtszék döntése’. Az angol verdict átvétele a német Verdikt közvetítésével. Az angol szó az ófrancia verdit folytatója a szóvég tudákos latinosításával. Forrása a késő latin vere dictum (‘igazán kimondva’) jogi formula a latin verus (‘igaz’) és dicere, dictum (‘mond’) elemekből. Lásd még diktál, verifikál, verizmus. veréb – ‘apró, szürkésbarna, az emberi környezetben tömegesen élő madár’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák vrabec. Ez kicsinyítő képzésű forma egy feltehető *varb vagy *verb tőből; a mi szavunk korábbi vereb alakja is egy ilyesféle szóból eredeztethető. verejték – ‘izzadság’. Alakváltozat: veríték. Származékai: verejtékes, verejtékezik. A ver ige származéka, deverbális képzés egy önmagában nem lelhető, műveltető képzős *verejt, verít igéből (mint veszejt–veszít): lásd kiveri a víz, az izzadság. verem – ‘gödör’. Származékai: vermes, vermel. Iráni, mégpedig alán eredetű lehet: oszét verm, orm (‘gödör’). vérhas – ‘dizentéria’. A vér és has összetétele, a betegséggel járó véres széklettel kapcsolatos. Lásd még vérszem. verifikál – ‘igazol ‹állítást›’; ‘állítás igazát ellenőrzi, meggyőződik róla’. Latin jogi szakszó (verificare) a verus (‘igaz’) és facere (‘tesz valamivé’) elemekből. Lásd még verdikt, verizmus. verizmus – ‘az olasz irodalmi és zenei naturalizmus neve a 19. század végén’. – verista: ‘a verizmus jegyében alkotó (művész)’; ‘a verizmus alapján álló’. A ~ latinosított alak az olasz verismo nyomán, amelynek töve a vero, illetve latin verus (‘igaz’). Lásd még verdikt, verifikál. verkli – ‘sípláda, kintorna’. Az auszriai német Werkel (‘zeneszerszám, kintorna’) átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint kamásli, tipli); ez a szó a német Werk (‘mű’) kicsinyített formája. vermut – ‘ürmösbor’. A tisztázatlan eredetű német Wermut (‘abszint, keserűség, ürmösbor’) átvétele. vernisszázs – ‘festménykiállítás ünnepélyes megnyitója’. Francia szó (vernissage), tkp. ‘firniszelés’ a vernisser (‘firnisszel beken’) igéből; a vernis a késő latin veronix folytatója, amely a mai Bengazi ókori Beroniké nevéből ered, a finom gyantát ugyanis innen importálták a középkorban. A ~ fenti jelentése onnan ered, hogy régebben a festményeket a kiállítás megnyitása előtti este

lakk védőréteggel vonták be a festő jelenlétében, aki erre az alkalomra meghívta legszűkebb baráti körét, hogy másoknál előbb láthassák meg a kiállított képeket. Idővel a ~ szó átment a tényleges megnyitóra. verő – lásd verőfény verőce – ‘kis rácsos ajtó’: A kisajtó, a kalantyus kapu, / A csak fakilincs-záratu / Verőcék… (Illyés). Alakváltozatok: verece, verice, veréce. Szláv eredetű szó: szlovén, szlovák, cseh dverce (‘kis ajtó’), kicsinyítő képzés a dverj (‘ajtó’) nyomán. A szóeleji mássalhangzótorlódást a d kivetése, a szóbelsejit e, é, i, ő toldalékhang oldotta fel. Tájnyelvi szó. verőfény – ‘erős, ragyogó napsütés’. A ver igenévi alakjából és a fényből összetett szó, a tájnyelvi ver a nap, napverte oldal kifejezések szemlélete alapján. A verő elem főnévvé önállósult a költői nyelvben: Hol álmodoztam déli verőn (Ady). vers – 'költemény'; 'a bibliai szöveg legkisebb egysége'. Származékai: versel, verselés, verselmény, versezet. A latin versus ('barázda; sor, verssor, költemény') átvétele az -us végzet elhagyásával (mint az apostol, angyal szavakban), a korai sező ejtés szerint (mint sors). A latin szó a vertere, versum ('megfordít') ige származéka, és eredetileg az ekének a barázda végén való visszafordítására utalt. Lásd még vertikális, verzál, verzátus, verzifikál, verzió. verseng – ‘vetélkedik, versenyez’. Származékok és kapcsolt szavak: versengés, verseny, versenyez, versenyző. Ismeretlen eredetű szócsalád. vérszem – csak a vérszemet kap (‘felbátorodva túl követelővé válik, elszemtelenedik’) kifejezésben használatos. A ~ mint a vér és szem összetétele, tkp. ‘véres szem’, s arra utal, hogy a hirtelen indulat, nekibuzdulás gyakran a szem vérbe borulását idézi elő. verszt – ‘orosz mérföld, 1067 méter’. Orosz szó. vért – ‘mellpáncél’; ‘‹eredetileg› pajzs’: Vértes (a hegység neve, ahol a monda szerint 1051-ben a német katonák pajzsaikat elhányva menekültek Béla herceg csapatai elől). Származékai: vértes, vértez, vértezet. Alán eredetű szó: oszét vart (‘pajzs’), ez az óiráni veretra (‘pajzs’) szóra vezethető vissza. vértanú – ‘mártír’. Tükörfordítás a német Blutzeuge nyomán, amely a görög martüsz, martürosz szót „értelmezi”. Ennek eredeti jelentése ugyanis ‘tanú’, de az ókeresztény irodalomban kialakult új értelme: ‘az, aki kiontott vérével tesz tanúságot hitéről’. vertikális – ‘függőleges’; ‘alá- és fölérendeltségen alapuló’; ‘a termelési és értékesítési folyamatok egymásutánjával kapcsolatos’. Nemzetközi szó a késő latin verticalis nyomán, a vertex, verticis (‘az égi sark’) szóból, amely a vertere (‘fordít’) származéka, az égbolt látszólagos körforgásának ugyanis ez a tengelypontja. Lásd még verzál, verzátus, verzifikál, verzió, verzó. verzál – ‘nagybetű ‹nyomtatásban›’. A német Versal átvétele; forrása a középkori latin versalis (‘verssorhoz tartozó’), a verssorokat ugyanis nagy kezdőbetűvel írták. A versus (‘verssor, vers’) a vertere, versum (‘megfordít’) ige származéka. Lásd még vers, vertikális, verzátus, verzifikál, verzió, verzó. verzátus – ‘jártas, gyakorlott ‹valamiben›’; ‘sokfele járatos, világlátott’. Latin szó (versatus) a versari, versatus (‘forgolódik, valahol időzik, valamivel foglalkozik’) igéből, amely a vertere, versum (‘fordít’) gyakorító származéka. Lásd még vertikális, verzál, verzifikál, verzió, verzó. verzifikál – ‘költöget, verseket írogat’; ‘megversel, versbe önt’. – verzifikátor: ‘versfaragó, fűzfapoéta’. A latin versificare származékai a versus (‘verssor, vers’) és facere (‘csinál’) elemekből. A versus a vertere, versum (‘fordít’) származéka, tehát ‘fordulat’  ‘az íróvessző sorvégi fordulása a táblán’  ‘új sor, verssor’  ‘vers’. Lásd még vertikális, verzál, verzátus, verzió, verzó. verzió – ‘változat’; ‘szövegváltozat’; ‘esemény, történet vagy tény értelmezésének, előadásának, beállításának (egyik) módja, változata’. Nemzetközi szó a késő latin versio (‘megfordítás, változat’) nyomán, a vertere, versum (‘fordít’) igéből. Lásd még averzió, vertikális, verzál, verzátus, verzifikál, verzó. verzó – ‘írott vagy nyomtatott lap hátoldala’; ‘érem hátlapja’. Latin szó, a verso folio (‘a megfordított lapon, túloldalt’) kifejezés önállósult első eleme a vertere, versum (‘megfordít’) igéből. Lásd még vertikális, verzál, verzátus, verzifikál, verzió. vés – ‘szilárd anyagba szerszámmal lyukat, vájatot mélyít’: falat vés; ‘vésővel kialakít’: kőbe vésett fájdalom; ‘‹emlékezetbe› rögzít’: eszébe vés, elméjébe vés. Származékai: véső, véset, vésődik. Ősi örökség a finnugor korból: osztják vas- (‘hasít’), zürjén vezs(ini)

- 384 - oldal

a

achát

(‘levág’), finn veistää, észt vestma (‘farag’). vese – ‘a vizelet kiválasztásának páros belső szerve’; ‘állati vese mint étel’: vese velővel; ‘a lélek mélye’: a vesédbe látok. Alighanem ősi örökség az ugor korból: vogul vesig (‘hímvessző’). A jelentés átvitele az egymáshoz közeli vagy egymáshoz kapcsolódó testrészek között mindennapos jelenség (lásd picsa, valag); a finnben és az ófelnémetben a here (muna, illetve niero), a latinban az ágyék (renes) lett a vese névadója. A magyarban egy eredetibb vesből a birtokos személyjel („az ő vese”) megtapadásával jött létre a ~ (mint epe, zúza). vesperás – ‘vecsernye, a papi zsolozsma esti része’. Az egyházi latin ad vesperas horas (‘az esti órákra’) kifejezésből, a vesper (‘esthajnalcsillag, este’) nyomán, amely a görög Heszperosz megfelelője. vész – ‘elpusztul, tönkremegy’: több is veszett Mohácsnál; ‘‹eligekötővel › elkallódik’; ‘‹össze- igekötővel› összekülönbözik’; ‘eltűnik’: ködbe vész, távolba vész; ‘‹meg- igekötővel› veszetté válik’: megveszett a kutyájuk; ‘‹főnévként, régebben pusztulás’: sertésvész, dögvész; ‘vihar’: A vész kitört… / És folyton folyvást ordított a vész (Vörösmarty); ‘csapás, katasztrófa’: a mohácsi vész; ‘‹összetételek előtagjaként› veszély esetére való, veszélyre figyelmeztető’: vészcsengő, vészfék, vészharang, vészkijárat; ‘‹bizalmas nyelven› baj, gond’: semmi vész, én is veled megyek. Származékai: veszély, veszélyes, veszélyeztet, veszedelem, veszedelmes, veszendő, veszte. Bizonytalan eredetű szó, az esetleges finnugor eredetnek egyetlen bizonyítéka a zürjén vez- (‘elhordja magát’). A ~ egyike kevés megmaradt igenévszóinknak, és napjainkban ez a jellege is halványul, mert igei szerepében az egyes harmadik személyű ~ formát a köznyelv régiesnek, költőinek érzi, és az ikes veszik változatot kapta fel, ezáltal a köztudatban a ~ a vesz ige etimológiai körébe csúszik át. Lásd még jajveszékel, veszekedik, vesződik, veszt, veszteg, veszteget, vezekel. vesz – ‘megfog ‹hogy használja, tartsa, megegye›’: tollat vesz, karjába veszi a gyereket, vesz a húsból; ‘‹valahogy› értelmez, felfog’: könnyen veszi a dolgot, semmibe veszi a tanácsot; ‘szerez’: elégtételt vesz; ‘vásárol’: vettem egy pár új cipőt; ‘társul fogad’: feleségül vesz, alkalmazásba vesz. Származékai: vét, vétel, vételez, vevő. A visz ige szóhasadással elkülönült alakpárja. Lásd még húsvét, részvét, vény. veszekedik – ‘civakodik, pörlekedik’; ‘‹tájnyelveken› mohón kívánkozik, bomlik ‹valaki után›’: veszekszik érte. Származékai: veszekedés, (meg)veszekedett. A vész ige származéka gyakorító és visszaható, valójában kölcsönösséget kifejező -kedik, -kszik képzővel, értelme tehát ‘egymást pusztítják’. A fenti második jelentés a megvész érte, elpusztul érte kifejezésekhez kapcsolódik. Lásd még vesződik. veszik – lásd vész veszít – lásd veszt vesződik – ‘fáradságosan, hosszan foglalkozik ‹valakivel, valamivel›’; ‘gyötrődik, tépelődik’; ‘bajlódik’. Származékai: vesződés, vesződség, veszkődik, veszkődés. A vész ige származéka visszaható -ődik képzővel, azaz ‘magát pusztítja’. E jelentéskörben gyakori a ‘magát kínozza’ értelmű szó: emésztődik, tépelődik, gyötrődik. Lásd még veszekedik. vessző – ‘fa vagy cserje hosszú, vékony hajtása’; ‘ilyen mint fenyítő eszköz’: megvesszőzték; ‘ilyen alakú tárgy’: nyílvessző, varázsvessző; ‘írásjel tagmondatok és mondatrészek között’. Származékai: vesszős, vesszőz, vesszőzés. A ~ vesz- alapszava ősi örökség a finnugor korból: vogul vosa, osztják vasa (‘rúd’), cseremisz vaze (‘veszsző’). A magyar szó -ő eleme kicsinyítő képző, tőhangzója intervokális helyzetben kettőződött meg. Lásd még vesszőfutás, vesszőparipa. vesszőfutás – ‘régi katonai büntetés, futás katonatársak kettős sorfala között, akik mind ráhúznak a futóra a puskavesszővel’; ‘megalázó helyzetek, események sorozata’. A vesszőt fut (‘‹katona› vesszőzők közt fut’) kifejezésből vonódott össze. Lásd még vessző, vesszőparipa. vesszőparipa – ‘vessző, bot, amellyel gyermekek lovacskáznak’; ‘valakinek szüntelenül emlegetett kedvenc gondolata’: a sómentes étkezés a vesszőparipája. A német Steckenpferde tükörfordítása; a fenti második jelentés is az átadó nyelvből ered, s rajta keresztül az angol hobby horse-ból; így is mondjuk: már megint a hülye ötletén lovagol. veszt – vagy veszít: ‘‹régen, veszejt alakban is› megöl, kivégez’: vesztőhely; ‘elpusztít’: nemzetvesztő; ‘‹küzdelemben, perben, sportmérkőzésen› alulmarad’: pert vesztett, három kettőre veszített; ‘‹valamijében› megfogyatkozik’: vesztett a súlyából; ‘‹eligekötővel› valakije meghal, valamije elkallódik, más tulajdonába kerül’: elvesztette az édesanyját, a pénztárcáját, a vagyona felét. Származékai: veszte, vesztés, vesztes, veszteség, veszteséges. A vész ige származékai műveltető -t, illetve -ít képzővel. veszteg – ‘nyugodtan, mozdulatlanul, csendben’: maradj veszteg!; ‘‹régebben› tétlen, szótlan’: vesztegséget (=némaságot) fogadtak;

‘‹régen› hallgat’: Mondá a nagyobb Szent Jakab: Vesztegj te János, csoda, hogy szólhatsz! (Apostolok vetélkedése, 16. század). Származékai: vesztegel, veszteglés. Vitatott eredetű szó. Talán a vész ige főnévi veszte származékából való -ig raggal, ‘halálig, mindvégig’ jelentésben, és *vesztig tagad, *vesztig hallgat-féle szókapcsolatokból önállósult, magába véve a szókapcsolat értelmét. E vélekedés ellen szól, hogy vesztig alakot csak igen késői adatból ismerünk, és hogy nem vezethető le belőle a ‘tétlen, tétlenkedik’ jelentés. Nem sokkal meggyőzőbb magyarázat, amely szerint a ~ előzménye a szerb-horvát ves tich (‘egészen csendes’) szókapcsolat volna vagy ennek más szláv nyelvből való megfelelője. Itt is az a gond, hogy a feltett forrás csak jóval későbbről mutatható ki a szóba jöhető szláv nyelvekben, mint a ~ a magyarban. Ennyi bizonytalanság közt azt sem állapíthatjuk meg, hogy az igei, melléknévi vagy esetleg a határozói funkció volt az elsődleges. veszteget – ‘fecsérel’: csak az idejét vesztegeti; ‘‹el- igekötővel is› értékén alul ad el’: húsz forintért vesztegették az almát; ‘‹megigekötővel› pénzzel vagy felajánlott előnynyel hivatali kötelességének megszegésére bír rá’: megvesztegették a döntőbizottság tagjait. Származékai: vesztegetés, (meg)vesztegető. A veszt származéka gyakorító -get képzővel. A fenti első két jelentésben ez kézenfekvő, a harmadik esetében kevésbé; itt talán az ‘erkölcseiben megront’ értelem rejlik, a veszt eredetibb ‘pusztít’ jelentésének megfelelően. vét – ‘bűnt, hibát követ el’: vét az Isten ellen, vét a szabályok ellen; ‘ártalmat, kárt okoz’: a légynek sem vét; ‘‹el- igekötővel› elhibáz’: elvétette a lépést. Származékai: vétek, vétség, vétkes, vétkezik, vétlen. Ismeretlen eredetű szó. vet – ‘dob, hajít’: gerelyt vet, árnyékot vet, pillantást vet; ‘növényi magvakat a megmunkált földbe szór’: kukoricát vet; ‘juttat valahová’: börtönbe vet; ‘készít, kész állapotba hoz’: vályogot vet, ágyat vet; ‘okol’: magadra vess; ‘‹meg- igekötővel› lenéz, alábecsül’; ‘‹sokféle kifejezés elemeként’: gáncsot vet, számot vet, ügyet vet stb. Származékai: vetés, vető, vetemény, vetődik, vetődés, vetetlen, vetület, vetít, vetítés. Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy ősi örökség a finnugor korból: cseremisz üdem, mordvin videmsz (‘magot vet’); az összevetés sem hangtani, sem jelentéstani szempontokból nem meggyőző. Lásd még okvetlen, számkivet, vedlik, vetélkedik, vetélő, vetélytárs, vetemedik, vetít, vetkőzik. vetél – ‘‹életképtelen magzatot› idő előtt világra hoz’. Származéka: vetélés. A vet ige gyakorító képzős származéka (mint dobál), s ebben a jelentésében kapcsolatos az alapige tájnyelvi ‘ellik’ értelmével: a koca tíz malacot vetett. Az életképtelen magzatokat lehet úgy tekinteni, hogy az anyaállat „eldobálta magától”. Emberi viszonylatra az ige másodlagosan alkalmazódik. Lásd még vetélkedik, vetélő, vetélytárs. vetélkedik – ‘verseng, erejét összeméri ‹másokkal›’; ‘‹vetekedik formában› felér vele’: teljesítménye a legjobbakéval vetekedik. Származékai: vetélkedő, vetélkedés. A vet ige származéka; gyakorító és visszaható, vagy inkább kölcsönösséget jelző -kedik képzővel alakult részint közvetlenül az alapigéből (ez a vetekedik forma), részint a gyakorító vetél származékából. A ~ és vetekedik legkorábbi jelentése ‘tudományos vitát folytat’, illetve ‘veszekszik, vitatkozik’ volt, tehát a kölcsönösen egymásnak vetett érvekre, illetve szitkokra kell gondolnunk. Lásd még vetélytárs. vetélő – ‘szövőgép alkatrésze, amely a vetülékfonalat a kifeszített láncfonalak közé befűzi’. A vetél ige főnevesült folyamatos melléknévi igeneve, ezt az alkatrészt ugyanis folyamatosan jobbról balra és vissza dobálják. vetélytárs – ‘azonos célért vetélkedő személyek egyike’: szerelmi vetélytárs. Nyelvújítási szóalkotás; vetély- elemét a vetélkedik igéből elvont vetél- tő nyomán képezték úgy, mint a kételkedikből a kételyt. Lásd még vetél. vetemedik – ‘elfajzik, bűnre szánja el magát’: gyilkosságra vetemedett; ‘‹meg- igekötővel› eltorzul, elgörbül, alakját veszti’: megvetemedett deszka. A hasonló eredetű vetemül csak az elvetemült (‘erkölcsileg lezüllött, mindenre képes’) származékában él. A vet ige származéka mozzanatos -m és -d képzőkkel (mint folyamodik, futamodik); ikes formája révén visszaható értelmet nyert, s így ‘magát félreveti’ a jelentése. veterán – ‘öreg, kiszolgált katona’; ‘egy mozgalomnak érdemes régi harcosa’. Nemzetközi szó a latin veteranus (‘kiszolgált katona’) nyomán, a vetus, veteris (‘régi, öreg’) szóból. A ~ a német Veteran átvétele. vetkőzik – ‘ruháit leveti’. Származékai: vetkőzés, vetkőztet. A vet származéka a gyakorító és visszaható -kőzik képzővel. vétó – ‘ellenszavazat, amely megsemmisít egy testületi döntést’: vétót emel, vétójog.

- 385 - oldal

a

achát

A latin veto (‘nem engedem, megtiltom’) átvétele a vetare (‘akadályoz, tilt’) ige nyomán; eredetileg a néptribunok joga volt e szóval megsemmisíteni a szenátus határozatát. vezekel – ‘bűnéért engesztelésül szenvedést, önsanyargatást vállal’. Származékai: vezeklő, vezeklés. Nyelvújítási szóalkotás, eredetileg ‘sirat’ értelemben; voltaképp egy 16. századi adat téves olvasatából ered, ahol a veszékel ige szerepel (lásd jajveszékel) a régies wezekel írásmódban. A ‘bűnét siratja’  ‘bűnét engeszteli’ jelentésváltozás kevéssel utóbb kapcsolódott az „új” szóhoz. vezényel – ‘katonai egységet parancsnokként vezet’; ‘katonai paranccsal irányít valahová’: a fővárosba vezényelték az ezredet; ‘zenekart kézmozdulatokkal irányít’: vezényelt Toscanini. Nyelvújítási szó a vezér, vezet igék vez- tövéből, a kicsinyel, igényel szavakból önkényesen elvont -nyel végződéssel mint képzővel. vezér – ‘hadvezető’; ‘közösség, mozgalom irányítója’. Származékai: vezérel, vezérlő, vezérlet. A vezet ige vez- tövének származéka -ér képzővel. vezet – ‘előtte haladva irányít ‹személyt›’; ‘rajta vagy benne ülve irányít, kormányoz ‹járművet›’; ‘mozgalom, intézmény tevékenységét tiszténél fogva irányítja’; ‘‹anyag fizikai hatást› magán átenged’: a fém vezeti a hőt, az áramot; ‘folyamatos feljegyzésekből összeállít’: naplót vezet; ‘‹tárgyatlanul› verseny során éppen a legjobb az eredménye’: az első félidő végén még vezettünk. Származékai: vezető, vezetés, vezetőség, vezeték, vezetékes. A ~ vez- alapszava (lásd még vezér) ősi örökség a finnugor korból: cseremisz videm, mordvin vetamsz, észt vedamsz (‘vezet’). A finnugor *vete- alapforma szabályos származéka a vez-; a tőbeli t–z megfelelésre példa a ház, fazék, kéz, víz. vezír – ‘államtanácsos, miniszter, az uralkodó helyettese egyes mohamedán országokban’. Nemzetközi szó az arab vazír nyomán, amely a vazara (‘terhet hord’) igéből való, a ~ ugyanis az állam terheit „hordja a vállán”. vézna – ‘sovány, szikár, vékony csontú’. Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy véz- alapszava finnugor örökségünkhöz tartozik: vogul vis (‘kicsi’), osztják vas (‘keskeny’), cseremisz vetsz(kez) (‘vékony’). A magyar szó -na eleme szokatlan képződmény, a rokonnyelvi egyezések sem biztosak hangtani okokból. viadukt – ‘völgyhíd’. Nemzetközi szó az angol viaduct nyomán; ennek forrása a latin via ducta, azaz ‘(völgy vagy folyó felett) átvezetett út’ a via (‘út’) és ductus (‘vezetett’) elemekből; az utóbbi a ducere, ductum (‘vezet’) származéka. Lásd még duce, duktus, indukál, konduktor, redukál; triviális, viaticum. viasz – ‘a méhlép könnyen olvadó, főleg gyertyaöntéshez használt anyaga’. Származékai: viaszos, viaszkos, viaszol. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén régi vojsk. Ebből ejtéskönnyítő magánhangzóval, nyíltabbá válással és a  i elhasonulással fejlődött ki a magyar szóalak, amely pl. a viaszkos vászon szókapcsolatban él: vojsk  vojoszk  vajaszk  viaszk . A köznyelvi ~ úgy jött létre, hogy a viaszkgyertya s hasonló összetételek határán a mássalhangzó-torlódást a k kivetése oldotta fel, majd e hang végleg elmaradt a szóvégről. viaticum – [viatikum] ‘haldoklónak kiszolgáltatott oltáriszentség és utolsó kenet’. Latin szó, tkp. ‘útravaló, útiköltség’ a via (‘út’) nyomán. Lásd még triviális, viadukt. vibrafon – ‘ütőhangszer behangolt fémlapokból s alájuk helyezett rezonátorcsövekből’. Mesterséges szó a latin vibrare (‘rezeg’) és görög phóné elemekből, a szaxofon s hasonló hangszernevek mintájára. Lásd még vibrál, vibrato. vibrál – ‘rezeg, remeg’. – vibráció: ‘rezgés, rezgő mozgás’. – vibrátor: ‘rezgéskeltő berendezés’. Tudományos szakszócsalád a latin vibrare, vibratum (‘rezegtet, reszket’) nyomán. Lásd még vibrafon, vibrato. vibrato – [vibrátó] ‘a hangok lebegtetése csekély magasságkülönbséggel’. Olasz zenei előadási utasítás a vibrare, vibrato (‘rezeg’) igéből; latin előzményéről lásd vibrál. vicc – ‘csattanós rövid, párbeszédes tréfa, élc’; ‘ugratás, nem komoly dolog’: ez csak vicc volt; ‘fortély, mesterség’: nem nagy vicc ezt megcsinálni. Származékai: vicces, viccel, viccelődik. A német Witz (‘elmésség, elmeél, élc’) átvétele; ez egy germán witti (‘értelem, tudás, bölcsesség’) szóra megy vissza, akárcsak az angol wit (‘értelem, szellem, szellemesség’). vice- – ‘‹összetételek előtagjaként› al-, helyettes’: viceadmirális, viceházmester, viceispán. A csonka ragozású latin vicis (‘fordulat, felváltás, helyettesítés’) ablativusi alakja: ‘helyett, mint…’. Lásd még vicomte, vikárius, viktimológia. vicinális – ‘helyiérdekű vasút’.

Latin szó (vicinalis), tkp. ‘szomszédi, a szomszédságot érintő’ a vicinus (‘szomszéd, szomszédos’) nyomán, amely a vicus (‘tanya, falu, házsor, utca’) melléknévi származéka. vicomte – [vikomt] ‘francia nemesi rang a báró és a gróf között’. Az ófrancia visconte folytatója, forrása a középkori latin vicecomes (‘a gróf helyettese’) a vice (lásd vice-) és comes, comitis (‘gróf’, tkp. ‘kísérő, t.i. a királyé’) elemekből. vicsorog – ‘‹dühében› csikorgó fogait mutatja’; ‘‹tájnyelven› vigyorog’. Származékok és kapcsolt szavak: vicsorít, vicsorgó, vicsori. A ~ a vigyorog alakváltozata, tájnyelven azonos jelentésben; a fenti köznyelvi jelentés részint annak tudható be, hogy a dühtől eltorzult arcon ugyanúgy széthúzódnak az ajkak, mint a széles gúnyos mosolynál, részint annak, hogy a csikorog értelme beleérződött a hasonló hangzású igébe. A gy  cs elváltozás az agyar és acsarkodik példájával is szemléltethető. vidám – ‘víg, jókedvű’. Származékai: vidámság, vidámít, vidít, vidító, vidul, vidor. A szócsalád feltehető vid- alapszava ismeretlen eredetű, bár lehet, hogy az ugyancsak ismeretlen eredetű víg alakváltozata; tőbeli d  g hangváltozásra mindenesetre nemigen van példa. A vidor nyelvújítási szóalkotás, talán a bátor mintája alapján. vidék – ‘valamely tekintetben egységes terület’: dombvidék, hegyvidék; ‘környezet, közel fekvő terület’: Debrecen és vidéke; ‘az ország más részei a fővárossal szembeállítva’: vidékre költözött, vidéki írók. Ismeretlen eredetű szó. video- – ‘‹összetételek előtagjaként› a televíziós képtechnikával kapcsolatos’: videojel, videokazetta, videomagnó, videotelefon. A latin video (‘látok’) szóból, a videre, visum (‘lát’) ige ragozott alakjából. Lásd még audiovizuális, vizavi, vízió, vizit, vizuális, vízum. vídia – ‘forgácsolószerszámok élében használt igen kemény fémötvözet’. Német ipari márkanév a WIe DIAmant (‘mint a gyémánt’) kifejezés kiemelt betűiből, a német kiejtés szerint. Lásd még wipla. vidra – ‘halevő ragadozó állat’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén vidra, szlovák vydra. víg – ‘vidám’. Származékai: vígság, vigasság, vigalom, vigalmi, vigad, vigadó, vigadalom, vigadozik. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még vidám, vigasztal. viganó – ‘régi divatú, egybeszabott női selyem felsőruha’: Apja földje és tinója / Mind fölment már viganóra (Arany). Maria Vigano bécsi olasz táncosnőről, aki a 18-19. század fordulóján az ilyen ruhát divatba hozta. vigasztal – ‘‹valaki› bánatát, szomorúságát szavaival enyhíteni igyekszik’. Származékok és kapcsolt szavak: vigasztalás, vigasztaló, vigasztalódik, vigaszt, vigasz. A szócsalád alapja, a kihalt vigaszik (‘meggyógyul’) alighanem a víg származéka gyakorító -sz képzővel; az ugyancsak elavult vigaszt (‘gyógyít’) műveltető forma, mint a maraszt; a további gyakorító képzővel ellátott ~ (mint marasztal, magasztal) a ‘lelki sebet gyógyítgat’ értelmet vette föl. A vigasz nyelvújítási elvonás. vigéc – ‘kereskedelmi utazó, ügynök’. A német Wie geht’s Ihnen? (‘Hogy van?’, tkp. ‘Hogy megy Önnek?’) köszöntés első két elemének kiejtés szerinti átvétele. A múlt században a jobbára osztrák vagy hazai német áruügynökök így köszöntötték az ügyfelet, ezért ragadt rájuk ez a név. vigília – ‘nagyobb egyházi ünnep előestéje’; ‘ilyenkor szokásos, imádságokkal töltött éji virrasztás szerzetesi közösségekben’. Latin szó, tkp. ‘virrasztás, őrt állás, éberség’ a vigil (‘éber, ébren őrködő’) nyomán, a vigere (‘jó erőben van, eleven’) igéből. Lásd még vigoroso. vigoroso – [vigorózó] ‘erőteljesen ‹adandó elő›’. Olasz zenei szakszó, a vigore (‘erő’) nyomán, forrása a latin vigor (‘erő, elevenség’) a vigere (‘virul, jó erőben van’) igéből. Lásd még vigília vigyáz – ‘éberen figyel, ügyel ‹hogy a bajt elkerülje›’: vigyázz magadra, vigyázz az útkeresztezéseknél; ‘őriz, kímél’: vigyáz a ruhájára; ‘ügyel, felügyel’: ő vigyáz a kistestvéreire; ‘őrködve figyel’: a gyümölcsöst vigyázza; ‘félreáll’: vigyázz innen! Származékai: vigyázat, vigyázatos, vigyázatlan, vigyázó, vigyázz. A ~ vigy- alapszava ősi örökség a finnugor korból: zürjén vidzsni (‘őriz, gondoz’), votják vozs- (‘fenntart’), észt viisime (‘megles, figyel’). A ~ -z eleme gyakorító képző (mint néz, nyúz). vigyorog – ‘fogait mutatva, gúnyosan vagy ostobán mosolyog, hangtalanul nevet’. Származékok és kapcsolt szavak: vigyorgás, vigyorít, vigyori, vigyor. Alighanem hangfestő eredetű szó, a hasonló jelentéskörű vicsorog alakpárja. viháncol – ‘hangosan nevetgélve ficánkol’. A vihog játékos képzésű származéka; a gyakorító -áncol képzőegyüttes folytán a hasonló hangzású hancúroz, ficánkol jelentése is beleszűrődött a szóba. vihar – ‘(nagy esővel, villámlással, dörgéssel kísért) heves szél,

- 386 - oldal

a

achát

égiháború’; ‘társadalmi felzúdulás’: vihart kavart az újabb korrupciós botrány; ‘érzelmek heves kavargása’: vihar dúlt a szívében. Szláv eredetű szó: szerb-horvát vihor, szlovén vihar, szlovák víchor (‘forgószél, vihar’). Szűk körben ismert nyelvjárási szóból a nyelvújítás korában emelkedett köznyelvi szintre, addig a vész volt használatos helyette. viheder – ‘bányalég, sújtólég’:…lelkének komor / Bányáiból a bú vihedere kereng fel (Tóth Árpád). Bizonytalan eredetű szó. Talán a szerb-horvát vjetar, szlovák vietor (‘szél’) szavak átvétele, a tájnyelvekben elsőként ‘vihar, felfordulás’ értelemben. A vietor  vieter  vieder  viheder hangfejlődésben a hangrendi kiegyenlítődés, zöngésedés, valamint hiátustöltő h belépése játszott szerepet. vihog – ‘bántóan, élesen, idétlenül nevet’. Származékai: vihorog, vihorász. Hangutánzó szó, a szaggatott, kellemetlenül éles hangú nevetést imitálja. vijjog – ‘‹sas, vércse, sirály› éles, sivító kiáltást hallat’: Mért vijjog a saskeselyű? (Arany). Hangutánzó szó. vikárius – ‘helynök, a megyéspüspök helyettese’. Latin szó (vicarius), a.m ‘helyettes’, a vice- latin forrásának változata. víkend – ‘hétvége, hétvégi pihenés, szórakozás’: víkendház, víkendtelek. Angol szó (weekend) a week (‘hét’) és end (‘vég’) elemekből. viking – ‘normann hajós; a mai skandináv népek kalózkodó középkori őseinek elnevezése’. Nemzetközi szó az óskandináv víkingr nyomán, amely talán ‘öböllakó’ értelmű a víkr (‘öböl’) főnévből; más nézet szerint egy ‘háború’ jelentésű ősi germán víg szóra vezethető vissza. vikomt – lásd vicomte viksz – ‘viaszos padló- és cipőkenőcs’: Vikszos bajszom úgy áll, mint az / Öreg bika szarva (Népdal); padlót vikszel. A német Wichse (‘cipőfényesítő kenőcs’) átvétele; ez végső soron a Wachs (‘viasz’) származéka. viktimológia – ‘a bűnelkövetőnek és áldozatának kapcsolatát feltáró vizsgálat elmélete’. Újkeletű tudományos szakszó a latin victima, korábban victuma (‘áldozati állat’) szóból, a tudományok nevében használatos, görög eredetű -lógia végződéssel. A latin szó talán a vice (‘helyett’) és tueri (‘megőriz, táplál’) elemekből való, mivel az áldozati állat mintegy helyettesíti az áldozót. viktoriánus – ‘‹Angliában› a 19. század második felére jellemző ‹közfelfogás, építészet, művészeti stílus›’. Viktória királynő nevéből, aki 1837 és 1901 között uralkodott. A név a Viktor női párja a latin victor (‘győztes, győző’) főnévből: vincere, victum a. m. ‘győz’. vikunya – ‘az Andokban honos lámafajta; ennek gyapja’. Spanyol szó (vicuńa) a kecsua indián nyelvből. világ – ‘a tudatunktól létező valóság a maga teljességében’: a világ keletkezése; ‘a földkerekség’: a világ szénkészlete; ‘az emberiség’: magára vonta a világ figyelmét; ‘hasonló lények, dolgok, jelenségek összessége’: állatvilág, a művészet világa, a számok világában; ‘‹régen és tájnyelvekben› világosság, fény’: napvilágnál, a szeme világa, világot gyújt. Származékai: világi, világias, világos, világosság, világosodik, (fel)világosít, (fel)világosítás, (fel)világosult, (fel)világosodás, világol, világít, (ki)világlik. A ~ -g eleme olyan főnévképző, mint csillag, kéreg szavainké, a vilalapszó pedig ősi örökség a finnugor korból, az előzmények tekintetében azonban nem egységes a tudomány. Lehet, hogy a cseremisz volgedo, mordvin valda (‘fényes’), finn valkea, észt valge, lapp vilkit (‘fehér’) köre jelzi az eredetet; más nézet szerint a vogul valg-, zürjén volavni (‘fénylik’), finn valea (‘világos’) csoportjára kell figyelnünk. Mivel a szó kezdettől hangfestő jellegű lehet, a döntés nehéz, illetve lehetséges, hogy a két eredetvonal végső soron azonosnak tekinthető. A magyar szó elsődleges jelentése mindenképp ‘fény’ volt; erre nemcsak a rokonnyelvi előzmények mutatnak, hanem az is, hogy a magyar származékok túlnyomó többsége is ezt a jelentést hordozza. A ‘fény’  ‘mindaz, amit a nap fényénél látni lehet’ jelentésfejlődésre más nyelvekben is van példa: sok szláv nyelv svet, sviet, swiat szava, továbbá a román lumea mind ‘fény’, egyszersmind ‘világ’ értelműek. Lásd még villám, villamos, villany, villog, villong, virág, virány, virrad, virul. vilajet – ‘tartomány a hajdani török birodalomban’. Török szó, forrása az arab veláje (‘körzet’). villa1 – ‘vékony fogakban végződő nyeles eszköz szénahányásra’: favilla, vasvilla; ‘ilyen alakú evőeszköz’: villásreggeli; ‘ilyen alakú tárgy’. Származékai: villás, villáz. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén vile, szlovák vidla. A tájnyelvekben gyakori vidla, vedla forma tanúsága szerint nyelvünkbe a szlovák szó került, köznyelvi formáját dl  ll hasonulás hozta létre.

villa2 – ‘kertes lakóház, nyaraló’. Nemzetközi szó a latin villa (‘vidéki ház, tanya, földbirtok’) nyomán. villám – ‘nagy erejű, fényjelenséggel és dörgéssel kísért légköri elektromos kisülés’; ‘felvillanás’: villámokat szórt a szeme. Származékai: villámlás, villámlik. A villog ige vill- tövéből származik deverbális -m névszóképzővel (mint futam, hullám). Lásd még villamos, villany. villamos – ‘elektromos’: villamos áram; ‘‹főnévként› városi elektromos vasút’. Származékai: villamosság, villamosít, villamosítás. A villam (‘elektromosság’) alapszó nyelvújítási alkotás a villám villtövéből, az állam, dallam s hasonló szavak mintájára. A ~ ennek -s képzős formája; e szó főnévi jelentése a villamos vasút szókapcsolatból önállósult. Az alapszót utóbb a villany kiszorította. villan – lásd villog villanella – ‘pásztordal, pásztortánc; különféle olasz és francia versformák neve’. Olasz szó, a villana (‘falusi lány’) kicsinyítő képzős alakja a latin villa (‘tanya’) alapján. Francia formája villanelle. villany – ‘elektromosság, áram’: bevezették a villanyt; ‘elektromos világítás, lámpa’: felgyújtja a villanyt; ‘‹összetételek előtagjaként› elektromos árammal kapcsolatos, azzal működő’: villanykapcsoló, villanyszámla; villanymotor, villanymozdony. Nyelvújítási szóalkotás a villám vill- tövéből, az akkoriban népszerű -ny képzővel (mint alany, higany, horgany). A melléknévi villanyos származék idővel háttérbe szorult a villamos mögött, maga a ~ viszont kiszorította annak alapszavát, a villamot. villi – ‘tündér’: De most eláll a szél. / De most a csönd beszél. / De most jőnek a villik (Babits). A német Willi átvétele; ez a szlovák vila (‘tündér’) többes vily alakjából ered. Lehet, hogy ide tartozik a villő is, amely a népszokások körébe tartozó téltemetés leányformájú bábúja, és amelyet sárral dobálnak és vízbe vetnek. A ~ az irodalmi nyelv szava maradt. villog – ‘‹fény› sorozatosan felvillan’; ‘‹szem› elszántságtól csillog’; ‘‹bizalmas nyelvben› szavaival, tetteivel köztetszést arat’: villogtál a tegnapi partin. Származékok és kapcsolt szavak: villogás, villogó, villan, villanó, villanás, villant, villantó, villódzik. A ~ alapszava a vill-, amely azonos a villámével, és mindkettő a világ vil- tövének változata; ősi finnugor eredetükről is lásd ez utóbbit. A ~ képzője gyakorító -g, a villané mozzanatos -n. Lásd még villong. villong – ‘perlekedik, tusakodik, viszálykodik’: pártvillongások. Vitatott eredetű szó; talán hangutánzó eredetű, a civakodással együtt járó hangokat érzékelteti; ám lehet, hogy a villog alakváltozata szervetlen n hanggal kiegészülve (mint bolyong, szorong), és a viszálykodók haragtól villámló szemére utal. Egyik magyarázat sem igazán meggyőző. villő – lásd villi vimedli – ‘pattanás’. A bajor-osztrák wimmerl átvétele, ez kicsinyítő képzős alak a német Wimmer (‘fa görcse’) nyomán. A szóvég alakja mint hokedli, nokedli szavainkban. vincellér – ‘szőlő gondozását, szőlőmunkások felügyeletét ellátó szakképzett alkalmazott’. A középfelnémet winzer (‘szőlőmunkás’) átvétele a foglalkozásnevek gyakori -ár, -ér képzőjével megtoldva (mint bodnár, pintér, pincér); a vincerér  vincelér  vincellér hangfejlődésben r  l elhasonulás és intervokális kettőződés játszott szerepet. A német szó forrása a latin vinitor a vinum (‘bor’) nyomán. vinil – ‘szerves kémiai gyök az etilalkoholból’: vinilgyanta, polivinilklorid (PVC). Vegyi szakszó (vinyl) a latin vinum (‘bor’) és görög hülé (‘anyag’) elemekből, az etilalkohol ugyanis borszesz. Lásd még vinyetta. vinkli – ‘szöglet, a (futball)kapu sarka’; ‘derékszög, szögletmérő’: vinklivas. A német Winkel (‘sarok, szöglet’) átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint spakli, tipli). vinkó – ‘silány, savanyú bor’. A szlovák vínko (‘borocska’) átvétele mint a vino (‘bor’) kicsinyített alakja; gúnyos jelentésárnyalata magyar fejlemény. vinyetta – ‘fejléc, keretdísz’; ‘felragasztható címke’. A francia vignette (‘keretezett könyvdíszítő motívum’) átvétele német közvetítéssel, a szóvég latinosításával. A francia szó a vigne (‘szőlővessző’) kicsinyítő képzős alakja, forrása a latin vinea a vinum (‘bor’) nyomán. A ~ fenti jelentése onnan ered, hogy a nyomdai díszítményeken gyakori az indás, szőlőkacs-szerű növényi motívum. Lásd még vinil. vinnyog – ‘‹állat› fájdalmasan nyöszörög, nyüszít’. Hangutánzó eredetű szó. viola – ‘különféle színekben termő illatos kerti virág’; ‘‹tájnyelveken› ibolya, árvácska’; ‘szerelmes kedveskedő megszólítása, megnevezése’: Tetőled, violám, csak a halál old el (Népdal). A latin viola (‘ibolya, ibolyaszín’) átvétele. Lásd még ibolya.

- 387 - oldal

a

achát

violál – ‘megsért, megszeg ‹törvényt, törvényes jogot›’. A latin violare (‘megsebez, megsért’) igéből. Ennek eredete kétséges. Mivel van ‘vörösre fest’ értelme is, lehet, hogy a viola virágnév származéka, s így ‘vörös viola színére fest’  ‘véresre ver’  ‘megsebez, megsért’ úton jutott későbbi jelentéséhez. Más nézet szerint egy feltehető *violus (‘erőszakos’) szóból ered (akárcsak a violencia), s így végső soron a vis (‘erő’) származéka. violencia – ‘erőszak okozta jogsérelem’. A latin violentia (‘erőszak’) átvétele a violens, violentis (‘erőszakos, heves, sebes’) nyomán. Ez folyamatos melléknévi igenévi alaknak tetszik, de nem vezethető le a violare (‘megsért’) igéből (lásd violál); talán egy feltehető *violus (‘erőszakos’) szóból ered, s így végső soron a vis (‘erő’) származéka. vipera – ‘rövid termetű, hazánkban is honos mérges kígyó’; ‘gonosz, áskálódó nőszemély’. A latin vipera átvétele; ez utóbbi egyszerejtéses alak a vivipera (‘elevenen szülő’) nyomán, a vivus (‘élő, eleven’) és parere (‘szül’) elemekből; az előbbi forrása a vivere (‘él’) ige. virág – ‘fejlett növények színes, gyakran illatos szaporító szerve’; ‘virágos növény’: mezei virágok; ‘a legerőteljesebb időszak’: élete virágjában érte a halál; ‘kedveskedő megszólítás’: világ világa, virágnak virága (Ómagyar Mária-siralom). Származékai: virágos, virágzik, virágzás, virágzat. A ~ ősmagyar kori szóhasadás nyomán jött létre a világ szóból, annak ‘fény, világosság’ jelentése szerint. A l  r hangváltozásra példa fullánk  fúró (lásd fúr); a ~ alakváltozat ‘fény’  ‘fénylő, fehérben vagy színekben tündöklő jelenség’  ‘virágzás, virágzat, virág’ jelentésfejlődés végén különült el végleg a világtól. Az orosz szvjet (‘világosság’) és cvjet (‘virág’) is etimológiai kapcsolatban áll. virány – ‘üde, virágos mező, táj’: Itt, a kék Balaton partja virányain, / Hol minden mosolyog, mint az arany világ (Berzsenyi). Nyelvújítási alkotás a virág’ vir- tövéből -ány képzővel (mint nyitány, sétány, talány); elavult szó. virbli – ‘kavarodás, zűrzavar’. A német Wirbel (‘forgás, forgatag’) átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint svindli, tipli). vircsaft – ‘‹rossz, ügyetlen› gazdálkodás, ügyvezetés’: szép kis vircsaft. A német Wirtschaft (‘gazdaság, gazdálkodás’) kiejtés szerinti átvétele; forrása a Wirt (‘gazda, háziúr, fogadós’). virgács – ‘fenyítésre való vesszőnyaláb’; ‘ennek stilizált, aranyozott, szaloncukorral díszített mása mint Mikulás-napi ajándék’; ‘‹szlengben› női láb’: jó virgácsai vannak. A latin virga (‘vessző’) többes virgas tárgyesetéből lett a szóvég affrikálódásával (mint grádics). virginál – ‘csembalószerű billentyűs hangszer’. Angol szó, a latin virginalis (‘szűzi’) folytatója a virgo, virginis (‘hajadon, szűz’) nyomán; az elnevezés arra utalhat, hogy főként ifjú hölgyek játszottak ilyen hangszeren. Kevésbé valószínű, hogy a ~ a latin virga (‘vessző, rőzse’) származéka volna. virilista – ‘a legtöbb adót fizető helyi polgárok egyike, aki ezen a jogcímen tagja volt a helyi önkormányzatnak’. A hazai latin nyelv szava a virilis (‘férfias, állhatatos; tehetség szerinti’) nyomán, a vir (‘férfi’) szóból. Lásd még virtuális, virtuóz, virtus. virrad – ‘hajnalodik’; ‘‹valamire› ébred’: esős napra virradtunk; ‘‹jobb korszak› kezdődik’: virradt már a magyarnak. Származékai: virradat, virradóra, virraszt, virrasztó, virrasztás. A ~ a világ és a virág közös eredetű vil-, illetve vir- tövei közül az utóbbiból való, amelynek tőhangzója a mozzanatos, illetve kezdő -d előtt megkettőződött. Az alapszó ‘fénylik, világos’ jelentése a domináns. A virraszt műveltető képzőt visel, az éjszakát ébren töltő ember mintegy ‘meghozza a reggeli világosságot’, addig le nem pihen. virsli – ‘marhahúspéppel töltött vékony, kolbászforma húsárú, amelyet főzve fogyasztanak’. A német Wurst (‘kolbász’) ausztriai német, kicsinyített würstl, virstl alakjából lett, a mássalhangzó-torlódást a t kivetésével oldva, a szillabikus l szokott feloldásával (mint pl. kifli). virtigli – ‘igazi, hamisítatlan, tősgyökeres’: virtigli sváb gyerek. A német wirklich (‘valóságos, tényleges’) magyar népnyelvi alakváltozata. virtuális – ‘lehetőségként ‹valamiben› benne rejlő’; ‘lappangó’; ‘látszólagos, nem való’: virtuális kép (lencsében, tükörben). A francia virtuel (‘erőkifejtésre képes, de nem működésben lévő’) átvétele német közvetítéssel, a szóvéget latinosítva. Forrása a latin virtus (lásd virtus). Lásd még virilista, virtuóz. virtuóz – ‘káprázatos technikájú (zenei) előadóművész’; ‘‹melléknévként› utolérhetetlen, páratlan (ügyességű)’. Olasz szó (virtuoso), a virtů (‘erény, képesség, ügyesség’) melléknévi származéka; latin forrásáról lásd virtus. A magyar szó a német Virtuose átvétele a szóvég elhagyásával. Lásd még virilis, virtuális. virtus – ‘bátorság, hősiesség’; ‘a bátorság és férfiasság fitogtatása, a

veszélyt lebecsülő vakmerőség’: virtuskodik; ‘‹régebben› erény’: Látja a Virtust letapodva nyögni, / Látja a Bűnnek koronás hatalmát (Berzsenyi). Latin szó, a.m. ‘férfiasság, bátorság, erény’, a vir (‘férfi’) képzett származéka. Lásd még erény, virilis, virtuális, virtuóz. virul – ‘‹növény› virágzik’; ‘‹ember› ereje és szépsége teljében van’: él és virul; ‘‹intézmény, jelenség› virágzik’: virul a feketegazdaság. Származékok és kapcsolt szavak: virulás, virít, virító. A virág vir- tövéből képzett ige; -ul, illetve -ít képzős formái a tanul– tanít s hasonló igepárok analógiájára alakultak ki. virulens – ‘fertőzőképes’; ‘még ártani képes’; ‘‹helytelenül értve› életképes; korához képest jó erőben lévő’: virulens öregúr. – virulencia: ‘fertőzőképesség’; ‘megmaradt károkozó képesség’: a fasizmus virulenciája. Nemzetközi szócsalád a latin virus (‘méreg, mérgező nyálka’) szó virulentus (‘mérgező’) származékából, amelyből a virulentia lett. A ~ ún. visszaképzett alak (a tolerancia–toleráns és hasonló szópárok analógiájára), mintha egy *virulere ige folyamatos melléknévi igeneve volna; ez történt a turbulens esetében is, és hasonlóképp áll a szegmens szóval. A ~ fenti harmadik jelentése, amely a köznyelvben egyre általánosabb, a magyar virul ige naiv beleértésének tulajdonítható. Lásd még vírus. vírus – ‘a baktériumoknál jóval kisebb, egyszerű szerkezetű kórokozó élőlény’. Orvostudományi szakszó, a latin virus (‘méreg, mérgező nyálka’) megfelelője új jelentésben. Lásd még virulens. visel – ‘‹öltözéket, szakállt, szemüveget stb.› hord’; ‘‹terhet› hordoz, tart’; ‘‹költséget, felelősséget, gondot› magára vállal’: gondot visel; ‘folytat’: hadat visel; ‘‹el- igekötővel› eltűr ‹szenvedést, bajt›’; ‘‹valamilyen› magatartást tanúsít’: jól viseli magát. Származékai: viselet, viselős, viselkedik, viselkedés, viseltet, (el)viselhető, (el)viselhetetlen. A visz ige rövid vi- tövéből alakult ki -sel gyakorító képzőegyüttessel (mint pl. tapsol, kuksol vagy, zöngésült formában, horzsol, perzsel). visít – ‘éles, magas hangot ad’. Származékok és kapcsolt szavak: visítás, visong, visongat, visongás. Hangutánzó szócsalád a sivít, süvölt családjából. viskó – ‘szegényes házikó’. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még vityilló. visz – ‘hordoz, szállít ‹valahová›’; ‘vezet, kísér’: iskolába viszlek; ‘eltávolít’: vidd innen ezt a vackot; ‘magával visz, sodor’: viszi a víz a ladikot; ‘juttat’: túlzásba visz, diadalra visz; ‘vezet ‹valamire›’: nem visz ez jóra; ‘jut valamire, elér’: ez a gyerek még sokra viszi. Származékai: vitel, vitet, (ki)vitel, (ki)vitelez, (ki)vihetetlen. A ~ rövidebb vi- töve (pl. vi-het, vi-vő) ősi örökség a finnugor korból: vogul vij, osztják vejem (‘vesz’), votják vaj-, mordvin vije(‘hoz’), észt viima (‘hoz’); a feltehető finnugor *víke alapforma talán rokonítható ilyen értelmű indoeurópai szavakkal: óind váhati (‘vezet, visz’), latin vehere (‘húz, visz’). A ~ből igen régen hasadt le és vált külön a vesz. Lásd még visel. viszálykodik – ‘ellenségeskedik’. Elvont származéka: viszály. A ~ a vissza határozószó régi visza alakjából képződött a visszaható formájú, de a magatartásra utaló -lkodik képzőegyüttessel (mint bővelkedik, alamizsnálkodik). Itt a vissza régi ‘szemben, ellen’ jelentésében szerepel, a viszálkodik tehát ‘ellenkedik, ellenségeskedik’. A l később palatalizálódott; ebből az alakból vonták el a nyelvújítás korában a viszályt az igének megfelelő ‘békétlenség’ értelemben, de utóbb a viszontagság jelentésével is: És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után (Vörösmarty). viszket – ‘kellemetlenül, izgatóan bizsereg ‹bőr, seb, kiütés, rovarcsípés›’. Származékai: viszkető, viszketés, viszketeg. Ismeretlen eredetű szócsalád. Lehet, hogy visz- töve azonos a viszolyog igéével. viszkózus – ‘sűrű, nyúlós ‹folyadék›’. – viszkozitás: ‘az anyagok belsejében az alakváltoztatással szemben ható súrlódási erő’. Késő latin szó (viscosus), tkp. ‘enyvszerű’, a viscus (‘fagyöngy; ebből főzött madárlép’) nyomán; a viszkozitás a francia viscosité átvétele visszalatinosított alakban. viszolyog – ‘irtózik, húzódozik, undorodik ‹valamitől›’. Származékai: viszolygás, viszolyogtat. Ismeretlen eredetű szó. Lehet, hogy visz- töve azonos a viszket igéével. viszonoz – ‘kapott jó (vagy rossz) fejében ugyanazt adja vissza’; ‘‹régebben› felel’: Helyes, viszonzá a gróf. Származéka: viszonzás. Nyelvújítási szóalkotás a viszont korábbi, egyszeres lativusi ragos viszon alakváltozatából -z igeképzővel. Lásd még viszony. viszont – ‘hasonlóképp, kölcsönösen’: viszont kívánom; ‘fordítva, ellenkezőleg (is)’: én utálom őt, ő meg viszont; ‘ismét, újra’: mikor látunk viszont?; ‘‹kötőszóként› ellenben, pedig’: mi korán kelünk, ők viszont hajnalban kerülnek ágyba; ‘‹összetételek előtagjaként› viszonzásképp való’: viszontszolgálat, viszontlátogatás, viszontválasz. Az ismeretlen eredetű, talán ‘hátoldal, túloldal’ jelentésű visz-

- 388 - oldal

a

achát

alapszóból keletkezett (akárcsak a vissza), -n és -t locativusi ragokkal. Lásd még viszontag. viszontag – ‘viszont, viszonzásul, válaszul’: Amely kéz fölemelt, az sújt most porba viszontag (Berzsenyi). A viszont régebbi megfelelője a nyomósító szerepű -g raggal (mint éppeg, szintég). Elavult forma; lásd még viszontagság. viszontagság – ‘hányattatás, a sors különféle, főleg kedvezőtlen fordulatainak egyike’: sok viszontagság után elérte célját. Származéka: viszontagságos. A viszontag főnévi származéka; a viszont ‘kölcsönösen’, illetve ‘ellenkezőleg’ jelentése alapján a ~ az embert oda-vissza vető, illetve a várakozásaival ellenkező eseményekre értődik. viszony – ‘személyek egymással való kapcsolata’: baráti, üzleti, ellenséges viszonyban állnak; ‘dolgok, jelenségek kapcsolata’: oksági viszony, jogviszony; ‘házasságon kívüli nemi kapcsolat’: viszonya van a titkárnőjével. Származékai: viszonyos, viszonyul, viszonylik, viszonyít, viszonyítás, viszonylag, viszonylat. Nyelvújítási szóalkotás; a ~ voltaképp elvonás az ugyancsak nyelvújítási viszonyos (‘kölcsönös’) melléknévből, amely a viszont korábbi, egyszeres lativusi ragos viszon alakváltozatából formálódott a hiány, általány, magány megfelelő származékainak (pl. hiányos, magányos) mintájára. Lásd még viszonoz. vissz- – ‘‹összetételek előtagjaként› visszafelé tartó, visszatérő; kölcsönös’: visszáru, visszér, visszfény, visszhang. A nyelvújítás korában, a vissza csonkításával alkotott előtag. vissza – ‘korábbi helye felé’; ‘korábbi időbe’; ‘korábbi állapotba’; ‘viszonozva’: visszaköszön; ‘fonákul, helytelenül, ellenkezőleg’: visszaél, visszatetsző; ‘‹főnévként› fonák oldal’: színe és visszája; ‘‹régen› ellenkezés, szembeszegülés’: Olyha te is visszát vonsz vala (Bornemisza Péter, 16. század), A szent rokonvérbe feresztő / Visszavonás tüze közt megálltál (Berzsenyi). Származékai: visszakozik, visszára, visszás, visszásság. A ~ egy ismeretlen eredetű visz alapszóból -á lativusraggal jött létre, majd a szóvég megrövidült (mint a hazá  haza esetében), a tőhangzó pedig intervokális helyzetben megnyúlt: visza  vissza. A visz alapszót találjuk a viszont, viszonoz szavakban; a ~ visza alakjából lett a viszálykodik, vissz-. vitális – ‘életbevágó, létfontosságú’: vitális érdek. – vitalitás: ‘elevenség, életerő, életrevalóság’. – vitalizmus: ‘az életjelenségeket egy nem anyagi természetű, titokzatos „életerő” működésével magyarázó elmélet’. – vitalista: ‘a vitalizmus híve’. Nemzetközi szócsalád a latin vitalis (‘az élethez tartozó’) nyomán, a vita (‘élet’) szóból. A vitalitás a francia vitalité átvétele visszalatinosított formában; a vitalizmus alapja a vis vitalis (‘életerő’) szókapcsolat második eleme. Lásd még vitamin. vitamin – ‘a szervezet belső folyamatait szabályozó szerves anyag, amelyből sokféle található a táplálékokban’ (A-vitamin, C-vitamin stb.). Mesterséges szó a latin vita (‘élet’) és az amin (lásd aminosav) elemekből; az utóbbi tévesen került a szóba, mert az aminosavaknak nincs általános szerepe a ~okban. vitat – ‘‹vitában› állítást kétségbe von’; ‘vitát folytat ‹valamiről›’. Származékok és kapcsolt szavak: vitatás, vitatható, vitathatatlan, vitatkozik, vita, vitás, vitázik. A vív rövidebb ví alakjának származéka a -tat műveltető képzővel, eredetileg vítat formában és ‘egymás ellen feltüzel’ jelentéssel. A fegyveres összecsapásról később az érvek viadalára vonódott át a szó értelme; az igéből elvont vita is egy ideig párharcra, viaskodásra értődött. vitéz – ‘hős; bátor ember’; ‘(bátor) katona’: vitéz uram; ‘a Horthy alapította vitézi rend tagja’; ‘‹melléknévként› bátor, hősies’. Származékai: vitézi, vitézlő, vitézség, vitézkedik. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén vitez (‘lovag, hős’); a szó germán eredetű, és talán a vikingek nevével kapcsolatos. vitorla – ‘árbocon kifeszített vászon, amely a szél erejét kihasználva vízi jármű mozgását segíti elő’; ‘szélmalom szárnya’. Déli szláv eredetű szó: bolgár, szlovén vetrilo (‘vitorla, ventilátor’); ez a vetr (‘szél’) származéka. A magyar szóban hangáthelyezés és hangrendi illeszkedés következett be: vetrilo  veterlo  vitorla. vitrázs – ‘keretre erősített fehér, alig átlátszó függöny’. Francia szó (vitrage), tkp. ‘üvegfal, üvegdíszmű’ átvétele az eredeti kiejtés szerint, német közvetítéssel, a vitre (‘üveg’) nyomán, amely a latin vitrum (‘üveg’) folytatója. Lásd még vitrin. vitrin – ‘üvegfalú szekrény apró dísztárgyak számára’; ‘kiállítási tárló’. Nemzetközi szó a francia vitrine nyomán, amely a késő latin vitrinus (‘üvegből való’) folytatója; forrása a latin vitrum (‘üveg’). vitriol – ‘tömény kénsav’. Francia szó, a középkori latin vitriolum (‘gálickő’) folytatója; ennek forrása a latin vitrum (‘üveg’) vitreus (‘üvegből való, átlátszó’) származéka. A gálickő vegyileg rézszulfát, a kénsav előállításának alapanyaga. vitustánc – ‘az arc és a test izmainak heves rángásában megnyilvánuló idegbetegség’. Az elnevezés szent Vitus mártírra utal, akinek a szobra előtt, a

szent ünnepén, a középkor óta népszokás volt táncot lejteni, amely a babona szerint jó egészséget jelentett a következő évre. Ez a tánc helyenként eksztatikussá fajult, ezért lett ~ az idegrángásos betegség neve. vityilló – ‘szegényes kunyhó’. Az ismeretlen eredetű viskó tréfás továbbképzése. vív – ‘fegyveres harcot folytat’: Hogy vítt ezerekkel, hogy vítt egyedül! (Arany); ‘‹várat› ostromol’: Szabács viadala (15. századi vers címe); ‘veszélytelen karddal sportszerű vívást folytat’. Származékai: vívás, vívó, vívmány, viadal, viador, viaskodik, viaskodás. Ismeretlen eredetű szó, noha bizonyára régi eleme szókészletünknek, alakilag ugyanis jórészt az ősi eredetű hív, szív igékkel azonosan viselkedik, pl. hí, szí, ví. Lásd még vitat. vivárium – ‘állatkertben kialakított, az eredeti élőhelyet utánzó mesterséges környezet hüllők és kétéltűek tartására’. Új keletű szakszó a latin vivus (‘élő, eleven’) nyomán, az akvárium, terrárium mintájára. Lásd még vivát, vivipara, viviszekció, vivőr. vivát – ‘éljen, éljenzés’:…víg hanggal ekhózik a Mátra / Az egész országban harsogó vivátra (Csokonai). Latin szó (vivat), a.m. ‘éljen’ a vivere (‘él’) igéből. Lásd még vivárium, vivipara, viviszekció, vivőr. vivipara – ‘elevenszülő’. Biológiai szakszó a latin vivus (‘eleven’) és parere (‘szül’) elemekből. Lásd még vivárium, vivát, viviszekció, vivőr. viviszekció – ‘élveboncolás’. Latin élettani szakszó (vivisectio) a latin vivus (‘eleven’) és secare, sectum (‘metsz, vág’) elemekből. Lásd még szekáns, szekció, szekta, szektor, vivárium, vivát, vivipara, vivőr. vivőr – ‘élvhajhász ember’; ‘életművész’. Francia szó (viveur), tkp. ‘az, aki él’, a vivre (‘él’) igéből, a latin vivere folytatójából. Lásd még vivárium, vivát, vivipara, viviszekció. víz – ‘a Föld nagy részét borító, az élethez nélkülözhetetlen színtelen, szagtalan folyadék’; ‘ivóvíz, fürdővíz’; ‘folyékony vegyi anyag’: királyvíz, választóvíz, kölnivíz. Származékai: vizes, vizetlen, vízi, vizez, vizesedik, vizel, vizelés, vizelet, vizenyő, vizenyős, vízhatlan. Ősi örökség az uráli korból: vogul vit, cseremisz vet, finn vesi, vete, szamojéd vit (‘víz’). Az uráli *vete- alapszó indoeurópai szavakkal is kapcsolatba hozható: gót wato, szláv voda, görög hüdór (‘víz’). A finnugor t  magyar z hangváltozás a tővégen szabályszerű, lásd fazék, ház, kéz, vezet. Lásd még víziló, vízkereszt. viza – ‘íváskor a folyókba vándorló, hatalmasra megnövő tokhal-féle’. Balkáni vándorszó, végső forrása tisztázatlan, talán van valami köze a latin és középfelnémet huso alakhoz. A magyarba talán a szlovén viza közvetítette. vizavi – ‘‹határozóként› szemközt, átellenben’: srég vizavi; ‘a szemközti, a szemben ülő, álló személy’. A francia vis-ŕ-vis (‘szemben’) átvétele kiejtés szerint; tkp. ‘arc arc felé’, az ófrancia vis (‘arc’) a latin visus (‘látás, tekintet’) folytatása a videre, visum (‘lát’) alapján. Lásd még video-, vízió, vizit, vizuális, vízum. vizigót – ‘nyugati gót’. A latin Visigothi szóból; ennek visi- eleme talán ‘nyugat’ jelentésű a germán west, késő latin ueste nyomán. Bár az etimológia nem meggyőző, ezt a nézetet támogatja, hogy a keleti gótok neve Ostrogothi volt, amelynek ostro- eleme már kétségtelenül a germán ‘keleti’ jelentést hordozza: angol eastern, óskandináv austr, svéd östra. víziló – ‘nagy testű, folyamokban élő afrikai patás állat’. A latin hippopotamus szabad fordítása, az ugyanis a görög hippopotamosznak felel meg a hipposz (‘ló’) és potamosz (‘folyó’) elemek alapján. vízió – ‘látomás, jelenés’. – vizionál: ‘víziókat lát, képzelődik’. – vizionárius: ‘látnoki képességű (személy)’. Nemzetközi szócsalád a latin visio nyomán, a videre, visum (‘lát’) igéből. Lásd még video-, vizavi, vizit, vizuális, vízum. vizit – ‘(udvariassági) látogatás’; ‘orvosi szemle kórházban’: nagyvizit. – vizitel: ‘udvariassági látogatást tesz’; ‘‹orvos a kórházban› vizitet tart’. – vizitál: ‘meglátogat’; ‘ellenőrzés céljából fölkeres, megvizsgál’. – vizitátor: ‘ellenőrző szemlét tartó személy’. Nemzetközi szócsalád a latin visitare (‘gyakran lát, szemlélget, meglátogat’) nyomán; ez a videre, visum (‘lát’) gyakorító származéka. Lásd még video-, vizavi, vízió, vizuális, vízum. vízkereszt – ‘Háromkirályok ünnepe, január 6.’. A szerb-horvát Vodokršče tükörfordítása a voda (‘víz’) és krštiti (‘keresztel’) elemek nyomán. A szláv elnevezés vagy a keleti egyházban ilyenkor szokásos vízszentelésre utal, vagy Jézus megkeresztelkedésére (ezt is ünnepelték január 6-án), vagy arra, hogy régebben e napon kereszteltek víz alá merítéssel. vizuális – ‘látási, a látáson alapuló’: vizuális inger. Latin élettani szakszó (visualis) a visus (‘látás’) nyomán, a videre, visum (‘lát’) igéből. Lásd még video-, vizavi, vízió, vizit, vízum. vízum – ‘láttamozás ‹útlevélben›’; ‘ez mint engedély idegen országba való belépésre’: vízumkérelem, vízummentesség. Latin szó (visum), a visum est (‘látva van, láttam’) kifejezés első

- 389 - oldal

a

achát

eleme a videre, visum (‘lát’) igéből. Lásd még video-, vizavi, vízió, vizit, vizuális. vizsgál – ‘alaposan megfigyel, tanulmányoz ‹hogy mibenlétét, állapotát megállapítsa›’. Származékai: vizsgálódik, vizsgálat, vizsga, vizsgázik, vizsgáztat. Bizonytalan eredetű szó; alighanem kapcsolatos a szintén homályos származású vizsla családjával, de formai összefüggésük problematikus. A vizsga nyelvújítási elvonás. vizsla – ‘hosszú lábú, lógó fülű, ügyes vadászkutya’; ‘‹melléknévként› éles szemű, kutató fürkésző’: vizsla tekintetet vetett rá. Származéka: vizslat. Bizonytalan eredetű szó; a horvát, szlovén vižel és szlovák vyžla (‘vadászkutya’) tetszetős bizonyítékok lennének az esetleges szláv származásra, de szóés jelentéstörténeti szempontok meggondolásra késztenek. Feltehető a vizsgál igével való kapcsolat is, ám ezt is nehéz bizonyítani. vocativus – ‘megszólító eset’. Nyelvtani szakszó a latin vocare, vocatum (‘hív, szólít’) nyomán, az esetnevek jellegzetes képzőjével (mint ablativus, dativus). vodka – ‘gabona- vagy burgonyapálinka’. A cseh vagy szlovák vodka átvétele; megvan más északi és keleti szláv nyelvekben is, és a voda (‘víz’) kicsinyítő képzős alakja. vogul – ‘a manysi nép nemzetközi megnevezése’. Orosz szó, az osztják tőből való Vogulka folyónévből származik, amelynek mentén a manysik egy része lakott. vokál- – ‘‹összetétel előtagjaként› énekes, énekesekből álló’: vokálegyüttes, vokálkvartett. A német Vokal átvétele; eredetéről lásd vokális. vokális – ‘énekhangra írt’: hangszeres és vokális művek; ‘‹főnévként› magánhangzó’. – vokalizál: ‘magánhangzóvá változtat’. – vokalizmus: ‘egy nyelv magánhangzóinak sajátos rendszere, összessége’. Tudományos szakszók a latin vocalis (‘hanggal bíró, hangzó’) nyomán, a vox, vocis (‘hang’) szóból. Lásd még vokál-, voks. voks – ‘szavazat’. A latin vox (‘hang, szó, beszéd’) átvétele magyaros ejtéssel (mint taxare  taksál); a szónak a hazai latinban lett ‘szavazat’ jelentése. Lásd még vokális. volán – ‘autókormány’. A francia volant (‘szélmalom szárnya; autókormány’) származéka; a szó tkp. ‘repülő’ a voler (‘repül’) igéből, a latin volare folytatójából. volapük – ‘az első valamennyire sikeres mesterséges nemzetközi nyelv’. A F. Schleyer által kidolgozott nyelv a természetes nyelvek szavait használta igen egyszerű formára nyesve; a vola-pük tkp. ‘világnyelv’ az angol world (‘világ’) és speak (‘beszél’) ~ megfelelőiből. volfrám – ‘ezüstfehér, kemény, magas olvadáspontú fémes elem’. Német eredetű (Wolfram), tkp. ‘farkaspiszok’ a Wolf ‘farkas’ és Rahm (‘piszok, korom’) elemekből; ez eredetileg ónbányászok csúfneve volt a volfrám egyik ércére, amely akkor még értéktelennek számított a hozzá nagyon hasonló ónérchez képest. Hasonlóképp kapta nevét a kobalt és a nikkel. volontőr – ‘‹régen› fizetés nélküli gyakornok’; ‘önkéntes jelentkező’. A francia volontaire (‘önkéntes’) átvétele a német Volontär közvetítésével; forrása a latin voluntarius (‘önkéntes’) a voluntas (‘akarat’) nyomán, a velle, volui igéből. A magyar -őr szóvégződés egyes (más eredetű) francia szavaink (pl. fezőr, vivőr, voltizsőr, szabotőr) analógiás hatását mutatja. Lásd még voluntarizmus. volt – ‘az elektromos feszültség mértékegysége’. Alessandro Volta olasz fizikus nevéből. voltaképpen – ‘valójában, tulajdonképpen’. A van ige főnévi volta (‘valója, léte, lényege’) származékából alakult a -képpen (‘szerint, gyanánt’) határozóraggal. voltizsőr – ‘cirkuszi akrobata, műugró, aki vágtató ló hátán szaltózik’. Nemzetközi szó a francia voltigeur (‘kötéltáncos, lovas akrobata; elit gárdista’) nyomán, a voltiger (‘szálldos, kering’) igéből; forrása az olasz volteggiare (‘kanyarog, köröz’) a volta (‘fordulat’) szóból, végső soron a latin volvere, volutum (‘forgat’) igéből. Lásd még revolver, volumen, voluta. volumen – ’térfogat, terjedelem’; ‘mennyiség’: nagy volumenű szállítás; ‘‹régen› könyvkötet’. – voluminózus: ‘terjedelmes, nagy kiterjedésű’. Nemzetközi szócsalád a latin volumen (‘kanyarodás, körpálya, könyvtekercs’) nyomán, a volvere, volutum (‘forgat’) igéből. Lásd még revolver, voltizsőr, voluta. voluntarizmus – ‘filozófiai irányzat, amely az akaratot elsődlegesnek tekinti a tudatunktól független törvényszerűségekkel szemben’; ‘a valós helyzettel számot nem vető, saját akaratát mindenképp keresztülvinni akaró gyakorlati, politikai ténykedés’. – voluntarisztikus: ‘a voluntarizmussal kapcsolatos, arra emlékeztető’. Tudományos szakszócsalád a latin voluntarius (‘önkéntes, akaratlagos’) nyomán, amely görögös képzőkkel a voluntas

(‘akarat’) származéka a velle, volui igéből. Lásd még volontőr. voluta – ‘csigadísz ión oszlopfőn’; ‘csiga alakú barokk oromdísz’. Latin szó, tkp. ‘tekert’ a volvere, volutum (‘forgat, teker’) igéből. Lásd még revolver, voltizsőr, volumen. von – ‘húz’; ‘‹be- igekötővel› beterít, beburkol’: tortabevonó máz; ‘‹le- igekötővel› kisebbít’: vonj le belőle ötöt. Származékai: vonás, vonakodik, vontat, vonogat, vonakodik, vonakodás, vonó, vonós, vonaglik, vonszol, vonszolódik. Ismeretlen eredetű szócsalád; a vonszol kétszeres gyakorító képzés, az boncol, hurcol, unszol alaki megfelelője. Lásd még vonal, vonat, vonatkozik, vonul, vonít, vonz. vonal – ‘egy kiterjedésű térbeli alakzat, pontok sora’; ‘mozgó tárgy nyoma felületen’: vonalat húz; ‘két helyet összekötő képzeletbeli egyenes’: a Győr–Sopron vonaltól délre; ‘test körvonalai’: vigyáz a vonalaira; ‘útvonal (egy szakasza)’: vonaljegy; ‘katonák, hadi eszközök sora’: az első vonalban esett el; ‘politikai irányzat’: a párt vonalát követi. Származékai: vonalas, vonaloz, vonalzó. Nyelvújítási alkotás a von igéből, deverbális -l névszóképzővel (mint fonal, huzal, lepel). vonat – ‘vasúti szerelvény’; ‘menetrend szerint közlekedő vasúti járat’: a kora reggeli vonattal érkezett. Származéka: vonatozik. Nyelvújítási alkotás a von igéből deverbális -t főnévképzővel (mint hit, huzat, nézet); kezdetben jelentett húzást, arcvonást, huzatot, vonulatot, kivonatot is. vonatkozik – ‘‹valamivel› kapcsolatban van, azt illeti, érinti’: ez rád is vonatkozik. Származékai: vonatkozás, vonatkoztat, vonatkozólag. A von ige származéka a mozzanatos és visszaható elemekből álló -tkozik képzőegyüttessel (mint csalatkozik, szövetkezik, unatkozik). Korábbi értelme ‘elhúzódik, vonakodik’ volt; mai jelentésével a nyelvújítás korában ruházták fel, talán a német sich beziehen (tkp. ‘odavonódik’) mintája alapján. vonít – ‘‹állat› elnyújtottan üvölt’. A von ige származéka mozzanatos -ít képzővel, a hasonló hangadásra használatos nyüszít, sivít, nyerít szavak mintájára. A régebbi nyelvben a ~ az alapige valódi mozzanatos formájaként is szerepelt: Hidegen vonítasz a dologra vállat (Arany). vonul – ‘tömegben, csoportban, kísérettel halad’; ‘így hadba megy’: a török ellen vonultak; ‘lép ‹valamilyen állapotba›’: magányba vonul, nyugdíjba vonul; ‘húzódik’: magas hegyek vonulnak arra. Származékai: vonulás, vonulat. Nyelvújítási szóalkotás a von igéből, visszaható -ul képzővel (mint járul, merül, nyomul). vonz – ‘közeledésre késztet ‹fizikai vagy szellemi, érzelmi hatással›’: a mágnes vonzza a vasat, vonz az orvosi pálya, vonzó női arc; ‹szó› egy bizonyos nyelvi alakot kíván maga mellé: a tetszik ige részeshatározói esetet vonz. Származékai: vonzó, vonzás, vonzalom, vonzat, vonzódik, vonzódás. A von ige gyakorító -sz képzős vonsz származékából (pl. vonszol) alakult ki a képző zöngésülésével. votják – ‘az udmurt nép nemzetközi megnevezése’. Orosz szó, vot- eleme talán a nép saját nevének ud- elemével kapcsolatos. vő – ‘leányunk férje’. Ősi örökség az uráli korból: cseremisz vinge, mordvin ova, finn vävy, lapp vivv, szamojéd bí (‘vő, sógor’). A magyar vejem alak a fő, nő–fejem, nejem alakpárok analógiájára jött létre. vöcsök – ‘hosszú nyakú, hártyás lábú tavi madár’. A vöcs- alapszó ősi örökség a finnugor korból: vogul váz, zürjén vezs, votják vatszi, észt vais (‘kacsa, réce’). A magyar szótő magánhangzója magas hangrendűvé vált a cs tőhangzó előtt; a szóvég denominális -k főnévképzőt kapott (mint fazék, lélek). vödör – ‘víz merítésére, tartására, hordására való füles edény’. A szó eredeti illabiális veder alakja szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák vedro. Ez alighanem többes birtokos vedr alakjában került nyelvünkbe, ahol a mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő e oldotta fel. vőfély – ‘a vőlegény nevében a menyasszonyt kikérő, majd a lakodalmat irányító férfi’. Alakváltozatok: vőfény, bőfény, főfény, vőfi, vőfir, vőfér, lőfény, fővély stb. Összetett szó, eredetileg vőfél, a vő (régen ‘vőlegény’ is) és a fél 2 elemekből, a ~ tehát ‘a vőlegény (segítő)társa’. Több tucatnyi alakváltozata javarészt a népetimológiának tulajdonítható, egyszersmind annak, hogy összetett voltát s elemei jelentését a beszélők többsége régóta nem ismeri fel. vőlegény – ‘menyasszonyával eljegyzett férfi’; ‘leendő férj az esküvője napján’. Összetett szó; a vő- előtag eredete kétféleképp magyarázható. Lehet azonos a vő szóval, amelynek már a 14. század óta ismeretes ‘vőlegény’ jelentése; ez esetben a ~ úgynevezett tautologikus összetétel, ahogy voltaképp a menyasszony is az. Lehet továbbá, hogy a vő a vesz ige folyamatos melléknévi igeneve a puszta vetőből, vevő helyett, ahogy a hű ered a hiszből (hivő helyett) vagy a kesztyű eredeti tő eleme (tevő helyett). A vőlegény a jegyajándékkal valóban „megvette” a menyasszonyt, erre utal bizonyára az eladó lány kifejezés is. Az utóbbi nézetet támogatja az

- 390 - oldal

a

achát

is, hogy a ~ formát másfélszáz évvel régebbről lehet kimutatni, mint a vő szó ‘vőlegény’ jelentését. völgy – ‘két hegy közötti, alacsonyabban fekvő terület’. Származéka: völgyes. Ősi örökség az uráli korból: vogul vuolj (‘folyókanyar’), zürjén vu (‘folyó’), szamojéd vej (‘egyenes folyószakasz’). A magyar szó első jelentése is ‘folyószakasz, folyóvölgy’ lehetett, s később terjedt ki más hasonló földtani alakzatokra. vörheny – ‘skarlát, vörös kiütésekkel járó gyermekbetegség’. Nyelvújítási elvonás a régi és tájnyelvi vörhenyő, vörhenyeges (‘pirosas, vöröses’) szóból. Ezek a vér származékai, akárcsak a vörös. A -heny- képzőelem kissé szokatlan; a -h bizonyára azonos a bűnhődik, hírhedt megfelelő elemével. vörös – ‘piros, pirosas, vérszínű’; ‘a bolsevista forradalommal kapcsolatos’: vöröskatona, Vörös Hadsereg. Származékai: vörösség, vöröslik, vörösödik. Eredetibb veres formája a vér származéka, a véres alakpárja, amely igen régtől elkülönült a fenti jelentésben. A köznyelvben elterjedtebb ~ labializációval alakult ki (mint veder  vödör, seper  söpör). vukli – ‘göndörített hajfürt, tincs’. Az ausztriai német wuckel átvétele a szillabikus l szokott feloldásával (mint rapli, tipli); forrása a francia boucle (‘karika, göndör fürt’), ennek eredetéről lásd buklé. vulgáris – ‘közönséges, alantas’; ‘‹népszerűsítés céljával› túlzottan egyszerűsített, felszínes’: vulgáris materializmus. – vulgarizál: ‘tudománytalanul egyszerűsít ‹tant, elméletet›’. – vulgarizmus: ‘‹nyelvtanban› durva, közönséges szó, kifejezés’. Nemzetközi szócsalád a latin vulgaris (‘általánosan ismert, köznapi, közönséges’) nyomán, a vulgus (‘nép, köznép, sokaság, tömeg’) szóból. Lásd még vulgó. vulgó – ‘azaz, vagyis, közönségesen szólva’: A híres eszmény, vulgo: ideál (Arany). Latin szó (vulgo), a vulgus (‘nép, tömeg, sokaság’) ablativusa, tkp. ‘tömegestől, általában, rendszerint’. Régies szavunk. Lásd még vulgáris. vulkán – ‘tűzhányó’. – vulkanikus: ‘vulkáni eredetű’; ‘elemi erejű, kirobbanó’. – vulkanizmus: ‘a földmélyi izzó anyag felszínre törése, vulkáni tevékenység’. Tudományos szakszócsalád a tűz és kovácsmesterség ősi latin istenének, Vulcanusnak a nevéből. Lásd még vulkanizál. vulkanizál – ‘kaucsukot kénporral hevít, hogy gumit nyerjen’; ‘gumit forraszt magas hőfokon’. Az angol vulcanise átvétele; ez mesterséges szó a tűz ősi római istenének, Vulcanusnak a nevéből. Lásd még vulkán. vulva – ‘a külső női nemi szervek, szeméremajkak’. Latin anatómiai szakszó; tkp. ‘burok, anyaméh’. vurstli – ‘vidámpark’. Az ausztriai német Wurstelprater önállóan átvett előtagja a szillabikus l szokott feloldásával (mint tipli, virbli, vukli). A német szó a bécsi Prater ama részének a neve, ahol régebben bábszínházak álltak, s ahol Wurstel vagy Hanswurst, a német Paprikajancsi (tkp. ‘Kolbász Jancsi’) figurájával szórakoztatták a közönséget. Lásd még extravurst.

W walkman – [volkmen] ‘sétálómagnó’. Angol szó, a.m. ‘járóember’ a walk (‘jár’) és man (‘férfi, ember’) elemekből. watt – ‘az (elektromos) teljesítmény mértékegysége’. James Watt angol fizikus nevéből. western – [vesztern] ‘vadnyugati témájú film’; ‘húros hangszerrel kísért amerikai népdalfajta’. Angol szó, a.m. ‘nyugati’ a west (‘nyugat’) melléknévi alakja. whig – [vig] ‘az angol liberális párt neve 1832 előtt’. Akárcsak a velük szemben álló párt tory neve, ez is eredetileg gúnynév volt, a skót whiggamore (‘lótolvaj’) rövidült alakja. whisky – [viszki] ‘az angolszász népeknél elterjedt gabonapálinka’. Angol szó, a gael uisge-beatha (‘az élet vize’) első elemének átvétele: uisge (‘víz’), beatha (‘élet’); az utóbbi a latin vita oldalági rokona. whist – [viszt] ‘négyszemélyes kártyajáték francia kártyával, a bridge elődje’. Angol szó, jelentése ‘pszt’, a ~játék közben ugyanis nem szabad beszélni. A ~ korábbi neve whisk (‘lesöpör, elkap’) volt, ami talán az ütésben szerzett lapok gyors „besöprésére” utalt. wipla – ‘fogászati fémötvözet koronák és műfogak készítésére’. Német ipari márkanév a WIe PLAtine (‘mint a platina’) kifejezés kiemelt betűiből. Lásd még vídia. wurlitzer – [vurlicer] ‘pénzbedobásos automata lemezjátszó’. A gyártó cég alapítójáról, az amerikai R. Wurlitzerről.

X xenofóbia – ‘idegengyűlölet’. Nemzetközi szó a görög xenosz (‘vendég, idegen’) és phobosz (‘rettegés’) elemek alapján, utóbbi a phobeó (‘rémít’) igéből. xenon – ‘a nemesgázok egyike, kémiai elem’. A görög xenosz (‘idegen’) szóból, mivel angol felfedezői a kriptontól választották el mint idegen anyagot. xerox – ‘elektrosztatikus fénymásoló berendezés’; ‘ilyen gépen készült másolat’. Ipari márkanév a görög xerosz (‘száraz’) nyomán, mivel ez az eljárás kiküszöbölte a hagyományos fotókópiák előhívó és rögzítő oldatait. xilofon – ‘hangolt falemezekből álló ütőhangszer’. Nemzetközi zenei szakszó (xylophon) a görög xülon (‘fa’) és phóné (‘hang’) elemekből. Lásd még xilográfia. xilográfia – ‘fametszet’. Művészeti szakszó a görög xülon (‘fa’) és graphó (‘ír, rajzol’) elemekből. Lásd még xilofon.

Y yard – [jard ‘angol hosszmérték, 0,914 méter’. Angol szó, tkp. ‘pálca’; nincs köze az ‘udvar’ értelmű yard szóhoz. yuppie – [jupi] ‘jól kereső és fényűző életmódot folytató nagyvárosi fiatal’. Az amerikai angolban keletkezett betűszó a Young Urbane Professional Person (kb. ‘fiatal városi diplomás személy’) kifejezés kezdőbetűiből, a becéző -ie végződéssel.

Z zab – ‘takarmánynak használt gabonaféle’. Származékai: zabol, zabos. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén zob. A ~ nyíltabbá válással jött létre. Lásd még zabál, zabigyerek, zabla. zabál – ‘fal’; ‘mértéktelenül sokat eszik’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén zobati (‘zabot eszik’), szlovák zabať (‘magot szemelget’). Ezek az igék a zab szláv eredetijéből képződtek, amely több nyelvben általánosabb ‘mag, szem, madáreleség’ jelentésű. Lásd még zabla. zabigyerek – ‘törvénytelen, házasságon kívül született gyermek’. A zabi (‘zabból való’) előtag arra utal, hogy az ilyen gyereket nem tekintették igazinak, teljes értékűnek; a zab több régi és tájnyelvi kifejezésben fejez ki lebecsülést. zabla – ‘a lószerszámnak a ló szájába illesztett (vas) része’, zabola formában is. A szlovén zobalo átvétele; ez a zabál szláv igei előzményéből való, a ~t ugyanis a ló „eszi, rágja”. A korábbi zabala, zabola alakokból a két nyílt szótagos tendencia alapján lett ~. Lásd még zab. zabrál – ‘fosztogat, harácsol’. Az orosz zabratj (‘elvesz, elvisz’) átvétele a bratj (‘vesz, visz’) igéből; ez oldalági rokona az azonos értelmű görög pheró, latin ferre és angol bear igéknek. zacc – ‘üledék’: kávézacc. A német Satz (‘mondat, tétel, üledék’) kiejtés szerinti átvétele; a setzen (‘tesz, ültet’) származéka, amely műveltető változat a sitzen (‘ül’) igéből. zaci – ‘zálogház’. Becéző forma az igénytelen városi köznyelvben. Lásd zálog. zacskó – ‘kis papírzsák’: egy zacskó cukorka. Alakváltozatok: szacskó, bacskó, gyakcsó, zsecska, acsku, acska, acskó stb. A zsák szó kicsinyített alakja -csó képzővel (zsakcsó), amely hangátvetéssel (így történt a szöcske esetében is) zsacskót eredményezett, majd képzéshely szerinti elhasonulással (zs–cs  z–cs) jött létre a ma köznyelvi ~ forma. A tájnyelveken gyakori acskó a névelős formában bekövetkezett szóhatár-eltolódással állt elő: a | zacskó  az| acskó. zafír – ‘a korund átlátszó, kék változata, drágakő’. A német Saphir átvétele; a latinon és a görögön (szappheirosz) át a héber szappírig vezethető vissza; végső soron valószínűleg indiai eredetű. zaft – ‘húslé, lé, mártás’: zaftos. A német Saft (‘nedv, lé’) átvétele. zagyva – ‘zavaros, értelmetlen’. Származéka: zagyvál. Ismeretlen eredetű szó. zaj1 – ‘zörejek egybefolyó, zavaros keveréke’: nagy a zaj itt az utcán. Származékai: zajos, zajong, zajongás, zajdul, zajtalan. Ősi hangutánzó szó a finnugor korból: vogul szuj, osztják szaj (‘zaj’), finn soida (hangzik). A szaj forma régi forrásainkban is megtalálható, a sz utóbb zöngésült, mint pl. a zarándok, zománc

- 391 - oldal

a

achát

szavakban. zaj2 – ‘jégzajlás’. Származéka: zajlik (‘jégzajlás folyik’; ‘‹valami fordulatosan, viszontagságosan› végbemegy’). Alighanem ősi örökség a finnugor korból: vogul sai (‘zajló jég’), lapp csuokke (‘jégkéreg’). A magyar szókezdő hang sz zöngésülésével jött létre (mint a zaj1 esetében is. zakatol – ‘ütemes kattogó hangot ad’: zakatol a vonat, a malom. Hangutánzó eredetű szó. zaklat – ‘ismételten zavar, háborgat ‹kéréssel, követeléssel›’; ‘izgat, feldúl’: zaklatott lelkiállapotban. Ismeretlen eredetű szó. zakó – ‘kiskabát, öltöny kabátrésze’; ‘verés ‹szlengben›’: akkora zakót kapsz, hogy… A német Sakko átvétele; ez olaszos képzés a Sack (‘zsák’) nyomán, az amerikai angol sack coat (‘bő hátú zsákkabát’) ihletésére. zálog – ‘kölcsön biztosítékául a hitelezőnek átadott vagy lekötött vagyontárgy’; ‘kapcsolat bizonyítéka, jelképe’: szerelmünk záloga legyen ez a gyűrű. Származékai: zálogos, zálogosdi, (el)zálogosít. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén zalog, szlovák záloh (‘zálog’); ezek egy zalozsiti (‘elhelyez, letesz’) igének a tövével kapcsolatosak. zamat – ‘jellegzetes, kellemes íz ‹gyümölcsben, italban›’. Származéka: zamatos. A szimatol ritka szamatol változatából vonódott el; a szóeleji sz úgy zöngésült, mint a zaj1, zarándok esetében. Az illat és zamat között kézenfekvő a kapcsolat. zambó – ‘fekete apa és indián nő gyermeke Brazíliában’. Nemzetközi szó a portugál zambo nyomán; ez bonyolult úton egy feltehető népi latin *strambus (‘felemás’) folytatója a latin strabo (‘kancsal’) nyomán. zanót – ‘pillangós virágú cserje’: tüskés zanót. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén zanovet (‘zanót’), szlovák zanovit (‘mézfű’). A magyar szóban, szokatlanabb módon, a harmadik szótag kiesése szüntette meg a két nyílt szótagot: zanovet  zanovt  zanout  zanót. zanza – ‘összezsugorított emberfej mint latin-amerikai indiánok trófeája’; ‘irodalmi mű elnagyolt változata’: zanzásít. Az Amazon menti indiánok nyelvéből. záp1 – ‘megromlott, rossz szagú’: záptojás. Származéka: zápul. Ismeretlen eredetű szó. záp2 – ‘nagy őrlő ‹fog›’: zápfog. Alighanem ismeretlen eredetű szó; gyenge lábakon áll az magyarázat, amely szerint a záp1-pal azonos szó, mivel ezek a fogak hamarabb romlanak a többinél. zapateado – [szapateádó] ‘spanyol népi tánc, amelynek ütemét a táncos a sarkával veri ki’. Spanyol szó a zapatear (‘sarkával kopog’) igéből, a zapata (‘kurta csizma’) nyomán. zápor – ‘sűrű, zuhogó, gyorsan elvonuló eső’. Származéka: záporozik. Bizonytalan eredetű szó; talán a szapora megfelelője, ennek szláv előzményéből a hímnemű alak átvétele, és a szapor(a) eső szókapcsolatból önállósult főnévvé. A szókezdő sz zöngésült, mint a zaj1, zarándok esetében. zár1 – ‘csukott állapotban rögzít’; ‘szolgáltatásait szünetelteti’: a bolt este hétkor zár; ‘‹embert, állatot› zárt helyre rekeszt’: ketrecbe zár, börtönbe zár; ‘bevégez’: zárom soraimat. Származékai: záras, záros, zárol, zárlat, záródik, zárul, záradék, zárda, zárka. A zár2 főnévből keletkezett elvonással: zárol  zárl  zár; ez a folyamat főképp a mássalhangzós kezdetű toldalékokban indult el, ahol a mássalhangzó-torlódást a l kivetése oldotta fel: zárltam  zártam  zár. Ilymódon a zár nyelvünk újkeletű igenévszójává lett. zár2 – ‘szerkezet ablak, ajtó, fedél stb. csukott állapotban való rögzítésére’; ‘fényképezőgép lencsenyílását elfedő szerkezet’: redőnyzár; ‘hatósági zárlat’: zár alá vették ingóságait. Származékai: zárol, záros, zárlat, závár(zat). Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén zavor, szlovák závor (‘zár’). A magyarban az átvett szó előbb závár lett (ez él még a puska elsütő szerkezetének nevében), majd egyszerejtéssel alakult ki a ~. Lásd még zár1. zarándok – ‘távoli szent helyre, búcsújáró helyre gyalog igyekvő hívő’. Származékai: zarándokol, zarándoklás, zarándoklat. Szláv eredetű szó: óbolgár, óorosz sztrannik (‘idegen’), orosz sztrannik (‘vándor, búcsújáró’); ezek a sztrana (‘ország, vidék’) szóból erednek. A magyar szóban a szóeleji mássalhangzótorlódást a t kivetése és ejtéskönnyítő magánhangzó oldotta fel, később hangrendi kiegyenlítődés, valamint nn  nd elhasonulás játszott szerepet, végül a szó elején zöngésedés zajlott le: sztrannik  szrannik  szarannik  szarannok  szarándok  zarándok. zargat – ‘hajszol, zaklat’. A zavar és kerget igék alakjainak keveredéséből jött létre. zarzuela – ‘spanyol nemzeti daljáték’. A Madrid melletti királyi kastély, a Palacio de la Zarzuela nevéből, ahol az első ~-előadásokat rendezték a 17. században. zászló – ‘színekkel (és ábrával) festett, rúdra erősített kelme mint

ország, sereg vagy más közösség jelképe’; ‘hasonló tárgy mint jelzőeszköz’: a hajó zászlójeleket adott le; mozgalom vagy eszme metonimája: felesküdtek a szabadság zászlajára. Származéka: zászlós. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák zastava (‘lobogó’); ez a zastaviti (‘megállít, felállít’) ige származéka. A magyar szó végén először az a maradt el (mint beszéd, kolbász), majd a v vokalizálódásával av  au  ó, és végül szt  szl változás zajlott le (mint a poroszló esetében): zasztava  zasztav  zasztau  zásztó  zászló. zátony – ‘a vízből kiemelkedő vagy épp a felszín alatt húzódó, a hajózást nehezítő homokpad folyóvízben’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén zaton (‘sziget’), szlovák zatoň (‘sekély víz, gázló’) A szláv szavak -ton eleme tanya szavunk előzményeinek rokonságába tartozik. zavar – ‘háborgat’; ‘kényelmetlenséget okoz’; ‘eltereli a figyelmét’; ‘nehezíti a vételét’: zavarják a rádióadásokat; ‘kerget, hajszol’: kizavarta őket a házából; ‘‹főnévként› szabálytalanság, rendellenesség’: vérkeringési zavarok; ‘elfogódottság’: zavarában a zsebkendőjét gyűrögette. Származékai: zavaró, zavarás, zavarog, zavargás; zavaros, zavartalan. Ismeretlen eredetű szócsalád; a ~ a mai nyelvállapotban igenévszóként viselkedik. zebra – ‘fekete-fehér csíkos afrikai patás állat’; ‘párhuzamos csíkokkal megjelölt gyalogátkelőhely’. Nemzetközi szó a portugál zebra nyomán; végső forrása ismeretlen. A magyarba a német közvetítette. A fenti második jelentés humoros névadás. zecchino – [cekkínó] ‘régi itáliai aranytallér’. A régebbi olasz zecco kicsinyített alakja, forrása az arab szikka (‘aranypénz’). zefír – ‘enyhe, frissítő nyugati szellő’: Nincs rózsás labyrinth s balzsamos illatok / Közt nem lengedez a Zephyr (Berzsenyi); ‘könynyű pamutfonál; ilyenből szőtt szellős kelme’. Nemzetközi szó a görög dzephürosz (‘nyugati szél’) nyomán, a latin zephyrus közvetítésével; a magyarba a német Zephyr került. zeke – ‘durva gyapjúból szőtt rövid férfikabát’. A régi német sege (‘ruhadarab’) vagy a középfelnémet schecke (‘tűzött kiskabát’) átvétele; a magyar szóalak alapján az első a valószínűbb forrás, a latin sagum (‘katonaköpeny’) többes saga alakjára vezethető vissza. zeller – ‘erős illatú, gyökeréért és leveléért termesztett zöldségféle’. A német Sellerie bajor-osztrák zeller változatának átvétele; az olaszon és latinon át a görög szelinonra megy vissza. zelóta – ‘Róma-ellenes fegyveres zsidó felkelők pártjának tagja az Kr.u. első században’. A latin zelota a görög dzélótész (‘lelkes, rajongó párthíve valaminek’) megfelelője a dzélosz (‘buzgalom, igyekezet, féltékenység’) nyomán. A görög szó az arám kanan (‘buzgó, lelkes’) fordítása. Lásd még zsalugáter. zene – ‘a hangok művészete a ritmus, dallam és harmónia eszközeivel’. Származékai: zenei, zenél, zenés, zenész, zenede. Nyelvújítási szóalkotás, a zenebona első elemének elvonásából és önállósításából (mint monda, zűr). zenebona – ‘zaj, lárma, zajos veszekedés’. Hangutánzó eredetű ikerszó, valószínűleg a zeng-bong igepár ikerszói használatából eredezik, ezek zen-, illetve bon- eleméből; esetleg ezek folyamatos melléknévi igenevei rövidebb alakban (mint csúszó  csusza, pengő  penge). Lásd még zene, zeng. zeng – ‘‹fémes tárgy megütve› tiszta, erős hangot ad’; ‘erősen hangzik’: zeng az ég, zeng az egész ház; ‘‹ének› szól, cseng’: zeng az ének. Származékok és kapcsolt szavak: zengő, zengés, zengzet, zengzetes, zengedez, zendül, zendülő, zendülés, zendít. Hangutánzó eredetű szócsalád, alakváltozataival a cseng, kong, peng mintáját követi. Lásd még zenebona, zongora. zenit – ‘az égboltnak épp fölöttünk lévő, legmagasabb pontja’; ‘tetőpont, csúcspont, delelő’: pályájának zenitjén érte a halál. Nemzetközi szó a francia zénith, illetve előzménye, az olasz zenit nyomán; ez íráshibás változat az arab zemt (‘út, irány’) szóból, a zemt-ar-rasz (‘a fej iránya’) kifejezés első eleméből. zeolit – ‘üreges szerkezetű, víztartó szilikátfajta’. Ásványtani szakszó a görög dzeó (‘forr’) és lithosz (‘kő’) elemekből. zeppelin – [cepelin] ‘merev vázú, kormányozható léghajótípus’. Feltalálója, a német Ferdinand Zeppelin gróf nevéből. zerge – ‘kőszáli kecske’. Bizonytalan eredetű szó; végső soron a török nyelvekből ered: csagatáj, kazár, karakalpak szerke, tuvai serge, ám nem tudjuk biztosan, melyik nyelv közvetítésével jutott a magyarba. zéró – ‘nulla’. Nemzetközi szó az olasz zero nyomán; ez összevont alak a korábbi zefiro helyett, amely az arab szifr (‘üres, nulla’) átvétele. Lásd még cifferblatt, cifra, sifríroz. ziccfleis – ‘türelem, kitartás’: nincs hozzá ziccfleisem. A német Sitzfleisch (‘türelem, nyugalom’) átvétele a bizalmas nyelvrétegben. A német szó maga is tréfás használatú; voltaképp

- 392 - oldal

a

achát

‘ülőgumó, fenék’ a Sitz (‘ülés’) és Fleisch (‘hús’) elemekből; aki nem tud egy helyben megülni, arra mondják, hogy „nincs ~e”. zigóta – ‘megtermékenyített petesejt’. Latin élettani szakszó (zygota), a görög dzügótosz (‘egybefogott’) nőnemű dzügóté alakjából, a dzügosz (‘járom, iga’) nyomán. zihál – ‘nehezen lélegzik, fújtat’. Hangutánzó eredetű szó. zilál – ‘kuszál’. A szil1 igéből való gyakorító -l képzővel; a szóeleji sz  z változásra példa a zarándok, zugoly. zimankó – ‘förgeteges, hóviharos idő’. Származéka: zimankós. Ismeretlen eredetű szó. zimáz – ‘alkoholos erjedést előidéző enzim’. Tudományos szakszó (zymase) a görög dzümé (‘kovász’) nyomán, az enzimeknél szokásos -áz végződéssel. zivatar – ‘zápor mennydörgéssel, villámlással, viharos széllel’. Bizonytalan eredetű szó. Talán a szerb-horvát zli vetar (‘rossz szél’) szókapcsolatból forrt össze a l kivetésével és hangrendi illeszkedéssel; erre vall, hogy korábbi jelentése ‘szélvész’ volt. zizeg – ‘súrlódva halk zörgő hangot ad’: Majd a földre hintik a zizegő szalmát (Arany). Származéka: zizzen. Hangutánzó szó. zloty – [zloti] ‘a lengyel pénznem’ Lengyel szó, a.m. ‘arany’. zodiákus – ‘állatöv’. Latin szó (zodiacus), a görög dzódiakosz küklosz (‘állati kör’) szókapcsolat első eleme nyomán. Forrása a dzódion (‘kis állat, állatfigura; az állatöv valamelyik alakja’), a dzóon (‘élőlény, állat’) kicsinyített formája. Lásd még zoo-, zoológia. zokni – ‘bokáig vagy térdig érő rövid harisnya’. Az ausztriai német Socken tájnyelvi sokn alakjának átvétele a szillabikus n szokott feloldásával. Forrása a francia socle (‘lábazat’) a latin socculus (‘cipőcske’) nyomán, amely a soccus (‘cipő’) kicsinyített származéka. zokog – ‘hevesen, rázkódva sír’. Hangutánzó szó, az el-elfulladó, csuklásszerű lélegzetvételt imitálja. Lásd még zokon, zokszó. zokon – csak a zokon vesz (‘megsértődik rajta, rosszul esik neki’) kifejezésben. Nyelvújítási képzés a zokog elvont első eleméből. Lásd még zokszó. zokszó – ‘panasz, szemrehányás, tiltakozás’: zokszó nélkül átvette a felmondó levelet. Az összetétel előtagja a zokog igéből való; kora nyelvújítási lelemény a 18. század derekáról. zománc – ‘agyag- vagy fémtárgyakra ráégetett sima, fénylő, üveges bevonat’; ‘a fog koronáját borító védőbevonat’. A középfelnémet smalz, smelz (‘zománc’) átvétele; ez a smelzan (‘olvaszt, olvad’) igéből való, a zománcot ugyanis olvasztással viszik fel a fém felületre. A szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő hang oldotta; a szóvégen l  n változás zajlott le (mint sül  sün): smalz  zmalc  zomálc  zománc. zóna – ‘éghajlati övezet’: sivatagi zóna; ‘közlekedési díjövezet’: zónahatár; ‘kis adag’: zónapörkölt. Nemzetközi szó a latin zona, illetve előzménye, a görög dzóné (‘öv’) nyomán. zongora – ‘billentyűk mozgatta kalapácsokkal megszólaltatott, vízszintes szekrényű nagy húros hangszer’. Származékai: zongorás, zongorázik, zongorista. Nyelvújítási szóalkotás a zeng igéből, a tambura régebbi tambora alakjából önkényesen elvont -ora végződéssel mint képzővel; az első szótag a hangrendi illeszkedés jegyében változott el. zoo- – ‘‹tudományos szóösszetételek előtagjaként› állat-’: zoofóbia (‘irtózás állatoktól’), zoolátria (‘állatimádás’), zoomorf (‘állatalakban ábrázolt’), zoopszichológia (‘állatlélektan’). A ~ elem a görög dzóon (‘élőlény, állat’) szóból való, a dzaó (‘él’) származékából; az utótag eredetére nézve lásd fóbia, idolátria, morfológia, pszichológia. zoológia – ‘állattan. – zoológus: ‘az állattan tudósa’. Nemzetközi szó, elemei a görög dzóon (‘élőlény, állat’) a dzaó (‘él’) igéből és logosz (‘vélemény, tanulmány’). Lásd még zodiákus, zoo-. zord – ‘kemény, rideg, mostoha, kíméletlen’: zord tél; ‘komor, barátságtalan’. Nyelvújítási elvonás egy korábbi, ismeretlen eredetű zordon alakból, amelyet olyan képzésnek éreztek, mint a vadon a vadból. zökken – ‘‹mozgó jármű kisebb akadálytól› megrándul, ugrik’; ‘rándulással valamilyen helyzetbe jut’: kizökken, visszazökken. Hangutánzó eredetű mozzanatos ige; gyakorító zökög, zököd, zökön formái nyelvjárási szinten maradtak. zöld – ‘a növényi levelekkel azonos színű’; ‘a magyar kártya stilizált levelekkel jelzett színe’: zöld ász; ‘‹főnévként› erdő, mező, természeti környezet’: kirándulás a zöldbe; ‘valaminek zöld leveles része’: petrezselyem zöldje. Származékai: zöldell, zöldül, zöldes, zöldít, zöldség, zöldséges. Bizonytalan eredetű szó. Esetleg alán szóvendég: oszét zelde (‘fűféle’); a régebbi magyar zeld alakok valószínűvé teszik ezt a

származtatást. zöm – ‘nagyobb rész, többség’: a választók zöme délig leszavazott. Nyelvújítási szóalkotás a zömök szó csonkításával. zömök – ‘tömzsi’; ‘alacsony és izmos testalkatú’. Hangrendi átcsapással létrejött alak egy szláv eredetű, elavult zomok, zomak (‘kurta kígyó’) főnév nyomán lett zomok (‘tömzsi’) melléknévből. zönge – ‘hangrezgés ‹magánhangzó ejtése közben›’: zöngés és zöngétlen hangok. Nyelvújítási szóalkotás a zeng ige labiális zöng formájából. zörög – ‘szaggatott, érdes zajokat hallat’. Származékok és kapcsolt szavak: zörgés, zörget, zörgetés, zördít, zördül, zörömböl, zörren, zörgettyű, zörej. Hangutánzó eredetű szócsalád. zötyög – ‘‹jármű› rázódva és zörögve halad’; ‘ilyen járművön utazik’: másfél órát zötyögtünk hazáig. Hangutánzó eredetű szócsalád. zrí – ‘ramazúri, hangos veszekedés’. Korábbi ‘rendőr, rendőrség’ jelentése alapján biztos, hogy ez a tolvajnyelvi szó a Zrínyi név első szótagjával azonos, és a hajdan a Zrínyi utcában állt budapesti rendőr-főkapitányságra utalt a 20. század elejétől. zuáv – ‘francia gyalogos katona az egykori észak-afrikai gyarmatokon’. Francia szó (zouave), eredetileg az algériai kabilok egyik törzsének neve volt zuaua formában. zubbony – ‘egyenruha testhezálló kabátrésze’; ‘csípőig érő bő (vászon) munkakabát’. Az oszmán-török zuban (‘gyermekkabátka’) vagy a szerb-horvát zubun (‘zeke’) átvétele; forrásuk az arab dzsubba (‘pamut alsóruha’). Az eredetibb zubon palatalizálódással és a b kettőződésével lett ~. zubog – ‘‹forrásban lévő víz› mély, tompa hangot adva kavarog’. Hangutánzó eredetű szó. zuboly – ‘szövőszék hengere’. Ismeretlen eredetű szó. zúdul – lásd zúg zúg – ‘folyamatosan átható, mély hangot hallat ‹szél, gépezet›’; ‘zajong’: Miért zúg a tömeg? / Kívánja eskümet? (Arany); ‘kellemetlenül kábult’: zúg a feje. Származékok és kapcsolt szavak: zúgó, zúgás, zúgolódik, zúdul, zúdít. Hangutánzó eredetű szócsalád, alighanem a zuhog elkülönült alakpárja (mint suhog–súg), amely a szóbelseji h kiesésével keletkezett; a zúg–zúdul-zúdít kapcsolat olyan, mint leng–lendül– lendít. zug – ‘nehezen hozzáférhető szöglet, sarok ‹helyiségben, szekrényben stb.›’: a ház minden zugát átkutattuk; ‘szűk, sötét kis szoba’: egy dohos zugban laktam; ‘félreeső hely’: az ország egy távoli zugában; ‘‹összetételek előtagjaként› engedély nélkül, tiltott módon végzett vagy működő’: zugkereskedés, zugügylet, zugügyvéd, zugkocsma, zuglap, zugnyomda. Ősi örökség az ugor korból: osztják szong (‘sarok’). A magyar szó sokáig szug formában élt, s csak későn zöngésedett a szókezdő hang (lásd zarándok, zilál). A ~ mint összetételi előtag a zugban (‘félreeső helyen, titkon, feketén’) határozó jelentéstartalmát sűríti. zuhé – ‘záporeső’. A bizalmas nyelv szava, a zuhog családjába tartozik. Eredetileg a zuhanó tárgy becsapódását festő indulatszó-féle volt, mint pl. az usgyé, hoppá. zuhog – ‘‹víz› ömlik, árad, zúdul’: zuhog alá a vízesés; ‘‹eső› ömlik’. Két napja így zuhog, s hogy ablakom nyitom… (Radnóti); ‘sűrűn ütődik, csapódik’: zuhogtak rá az ütések. Származékok és kapcsolt szavak: zuhogás, zuhogó, zuhint, zuhan, zuhanás, zuhatag, zuhany, zuhanyoz, zuhanyozó. Hangutánzó szócsalád, a sebes folyású vagy magasról lezúduló víz zúgását imitálja. A zuhatag és zuhany nyelvújítási képzések. Lásd még zúg. zupás – ‘továbbszolgáló ‹altiszt›’: zupás őrmester. Származéka: (be)zupál (‘továbbszolgálatra jelentkezik’). A zupa (‘rántott leves mint katonák reggelije’) származékai; aki ~ vagy bezupál, az saját elhatározásából eszi tovább a silány katonakosztot. A szó forrása a német Suppe (‘leves’), a középfelnémet suppen (‘hörpöl, szürcsöl’) igéből. Lásd még szupé. zúz – ‘összenyom, összetör’; ‘zúzódást, sebet okoz’. Származékai: zúzódik, zúzódás, zúzalék, zúzda. Talán hangutánzó szó, kemény tárgyak összetörésének hangjait idézi. Valószínűleg régi igenévszó, lásd zúza. zúza – ‘madarak zúzógyomra’. Egy ősibb zúz alak megszilárdult ragos származéka 3. személyű birtokos személyjellel: ‘az ő zúza’; hasonló alakulat az epe, gége, vese is. A zúz ősi igenévszó lehetett: lásd zúz. zúzmara – ‘hosszú, tű alakú jégkristályok tömege, amelyek a télen túlhűlt tárgyakra lecsapódó ködből képződnek’. A ~ előzménye egy régebbi zúzmaráz alak: Képemen kél búbarázda, / Főmön a tél zúzmaráza (Arany). Ez úgynevezett

- 393 - oldal

a

achát

tautologikus összetétel egy ismeretlen eredetű régi zúz (‘dér’) és az azonos jelentésű maráz szavakból. Az utóbbi szláv eredetű: szerbhorvát, szlovén, szlovák mraz (‘dér, fagy’), a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő a oldotta fel. A szó mai köznyelvi alakja úgy jött létre, hogy az igének érzett zúzmarázból elvonták a vélt ~ tövet a csigáz–csiga, formáz–forma szópárok analógiás hatására; ilyesmi történt az ábra esetében is. zuzmó – ‘kéregszerű, kezdetleges növényi telep fa oldalán, sziklán’. Nyelvújítási szóalkotás a régi zúz (‘zúzmara’) szóból -mó képzővel, mint a koszmó (‘lepedék’) szóban; a szürkészöld ~telep valóban hasonlít a zúzmarához. Lásd még zúzmara. züllik – ‘erkölcsileg hanyatlik, romlik’: züllött nőszemély; ‘mulatozik, lumpol’; ‘‹szét- igekötővel› szétszóródik’: szétzüllött a hajdan dicső sereg. Származékai: züllő, züllés, zülleszt. Ismeretlen eredetű szó. zümmög – ‘‹repülő rovar szárnya mozgatásával› halkan zúgó hangot hallat’; ‘csukott szájjal halkan dúdol’: egy dalt zümmögött. Származéka: zümmögés. Hangutánzó szó. zűr – ‘kavarodás, zűrzavar’; ‘hangos jelenet’: ebből még nagy zűr lehet!; ‘‹régen› káosz’: S hajh! mielőtt aláhaladna / – Hol majd a zűrbe nyugoszik – / Az örökkévalóság napja / Mintha megállott volna itt (Vajda). Nyelvújítási szóalkotás, a zűrzavar első elemének önállósítása. A ‘káosz’ jelentésre ötlötték ki, a szó mitológiai értelmében, de mára a bizalmas nyelvbe került prózaibb jelentéskörével. Hasonlóképp született a monda, zene. zűrzavar – ‘zavaros helyzet, kavarodás, felfordulás’. Származéka: zűrzavaros. A ~ eredetileg igei ikerszó volt ‘összezavar’ jelentéssel; első eleme egy hangutánzó zurbol (‘kever’) ige zur- elemének magas hangrendű párja. A zavar igenévszói jellege folytán idővel a ~ főnévi jelentése szilárdult meg. Ennek folytán a ~ úgynevezett tautologikus összetétel lett, mint a búbánat, perpatvar, szóbeszéd. Lásd még zűr.

Zs zsába – ‘idegfájdalom’: derékzsába. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák žaba (‘béka’); ezeken s más szláv nyelvekben a szó különféle betegségeket is jelent: szívgörcsöt, nyakdaganatot, ínydaganatot, nyelvrákot. A betegségeknek állatnevekkel való jelölésére más nyelvekben, így a mi nyelvünkben is sok példa van: rák, bőrfarkas, torokgyík, ínpók stb. A ~ fenti jelentése a magyarban alakult ki. zsabó – ‘mellfodor’. Nemzetközi szó a francia jabeau (‘madárbegy; mellfodor’) nyomán. zsák – ‘különféle anyagokból, főleg durva vászonból készült hosszúkás, egyik végén nyitott tartó’; ‘ilyen alakú természetes képződmény vagy mesterséges készítmény’: zsákállat, légzsák. Származékai: zsákos, zsákol. A német Sack ófelnémet előzményének átvétele. A latin saccus, illetve előzménye, a görög szakkosz révén, a héber sak közvetítésével egészen az asszír sakku (‘zsák, vezeklőruha’) szóig vezethető vissza; származékai a legtöbb európai nyelvben megtalálhatók (francia sac, angol sack, olasz sacco, szerb-horvát žak stb.). A szóeleji z  zs hangváltozásra példa a zsellér, zsineg. Lásd még iszák, szák, zacskó, zakó , zsákmány. zsakett – ‘elöl rövid és kerekített szárnyú, hátul hosszabb alkalmi férfizakó’. Nemzetközi szó a francia jaquette nyomán; ez a jaque (‘zubbony’; ‘páncéling’) kicsinyítő képzős származéka. Eredete tisztázatlan; valamiképpen köze van a Jacques férfinévhez. zsákmány – ‘háborúban vagy más körülmények között, erőszakkal szerzett holmi, préda’; ‘vadászat, halászat során elejtett állat’. Származéka: zsákmányol. A régi és tájnyelvi német sackmann (‘zsákos ember; zsákmánylás, rablás’) középfelnémet előzményének átvétele; az összetétel előtagja azonos zsák szavunk előzményével. A ‘zsákmánylás’  ‘zsákmányolt holmi’ jelentésváltozás már a magyarban ment végbe. zsalugáter – ‘állítható lécszerkezettel ellátott ablaktábla, zsalu’. A bécsi német schallu-gatter átvétele s  zs zöngésüléssel ; első eleme a francia eredetű német Jalousie (‘zsalu’) népnyelvi változata, a második a német Gatter (‘rács, keret’). A francia jalousie (‘féltékenység’) az olasz gelosia átvétele, és az olaszban alakult ki a ‘féltékenység’ mellett a ‘résre nyitható ablaktábla’ jelentés is (amelynek résein át a féltékenykedő betekinthet). Forrása a geloso (‘féltékeny’) a késő latin zelosus (‘buzgó, féltékeny’) nyomán; ez a görög dzélosz (‘buzgalom, irigység, féltékenység’) szóra megy vissza, a dzéloó (‘törekszik, irigykedik, féltékenykedik’) ige származékára. Lásd még zelóta. zsálya – ‘illatos, lila virágú kerti dísz- és gyógynövény’. A latin salvia átvétele; ez a salvus (‘ép, egészséges’) melléknévből

ered, s a növény gyógyító erejére utal. A magyarban a v kiesése folytán salja-féle alak állt elő, ez szóeleji zöngésülés révén lett ~. Lásd még szalutál, szalve. zsámoly – ‘lábtámaszként vagy ülésre használható támla nélküli, alacsony szék’. A német Schemel középfelnémet, illetve bajor-osztrák schamel alakjának átvétele hangrendi illeszkedéssel, szóeleji zöngésüléssel és szóvégi palatalizációval: schamel  sámol  zsámol  zsámoly. A szó későbbi átvételéből ered bizalmas nyelvi sámli szavunk. zsandár – ‘csendőr’. A német Gendarm ausztriai német schandarm alakjának átvétele a torlódást okozó szóvégi m mássalhangzó kivetésével; így a szó még könnyebben beilleszkedett foglalkozást jelölő, -ár végződésű szavaink (bodnár, bognár, kasznár) sorába. Forrása a francia gendarme, a régebbi gens d’armes (‘fegyveres emberek’) változata; ennek latin előzményei: gens (‘törzs, nép’) és arma (‘fegyverek’). zsanér – ‘csuklópánt’. A német Scharnier átvétele s  zs zöngésüléssel ; forrása a francia charničre, a népi latin cardinaria folytatója a cardo, cardinis (‘ajtó sarokvasa’) nyomán. Lásd még kardinális. zsáner – ‘jelleg, típus’; ‘valakinek tetsző személy’: nem az én zsánerem. – zsánerkép: ‘életkép’. A francia genre (‘fajta, jelleg’) átvétele német közvetítéssel; forrása a latin genus, generis (‘nem, fajta’). A zsánerkép a német Genrebild átvétele részfordítással (Bild a.m. ‘kép’). zsarátnok – ‘(hamvadó) parázs’. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát žeratak (‘parázs’); ez a szláv zsar (‘hőség, parázs’) tő származéka. A magyar szóban hangrendi kiegyenlítődés történt; a zsarátok  zsarátnok változást az asztalnok, pohárnok és hasonló szavak analógiás hatása okozta. A nyelvújítás korában vonták el belőle a zsarát alakot; akárcsak az alapszó, mára ez is az irodalmi nyelvbe szorult vissza. zsargon – ‘egy társadalmi réteg vagy szakma sajátos nyelvhasználata, különösen szókészlete’: műszaki zsargon. Francia szó (jargon), tkp. ‘madárcsivitelés’, ebből ‘érthetetlen beszéd’; hangutánzó eredetű. zsarnok – ‘egyeduralkodó, önkényúr’; ‘hatalmaskodó személy’: a család zsarnoka. Származékai: zsarnoki, zsarnokság, zsarnokoskodik. Nyelvújítási képzés a zsarol ige tövéből, az akkor már főképp foglalkozást jelölő -nok képzővel (mint tollnok, titoknok, hivatalnok). zsarol – ‘erőszakkal vagy fenyegetéssel megszerez’: szerelmet zsarol; ‘kompromittáló titok birtokába jutva hatalmában tart ‹valakit›’. Származékai: zsaroló, zsarolás. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még zsarnok. zsaru – ‘rendőr’. Bizonytalan eredetű szó, talán a zsandár (‘csendőr’) játékos továbbképzéseként került a tájnyelvekből a 19. század végének tolvajnyelvébe. zsázsa – ‘apró fehér virágú gyomnövény’. Ismeretlen eredetű szó. zseb – ‘ruhának kisebb, zacskószerű öble’. Származékai: zsebes, zsebel. Török eredetű szó: oszmán-török ceb [dzseb]; forrása perzsa közvetítéssel az arab dzsaib (‘ruha öble, zseb’). A dzs  zs hangváltozást az indokolja, hogy az átvétel korában (16. század) nyelvünkből még hiányzott a dzs hang (lásd még zsiger, zsivány). zsebrák – ‘fosztogató zsoldoskatona (a Felvidéken a 15. században)’. A cseh žebrák (‘koldus’) átvétele; a magyarban jelentett zsugori embert is. zselatin – ‘állati csont, bőr főzetéből nyert színtelen kocsonya’. Nemzetközi szó az olasz gelatina nyomán, amely a gelato (‘megfagyott, megdermedt, fagylalt’) kicsinyített származéka a gelare (‘megfagy’) igéből, a latin gelu (‘jég, fagy’) alapján. A magyarba a francia gelatine jutott német közvetítéssel. Lásd még zselé. zselé – ‘gyümölcskocsonya’. Francia szó (gelée) a geler (‘megfagy, megdermed’) igéből; ez a latin gelare folytatója a gelu (‘jég, fagy’) nyomán. Lásd még zselatin. zsellér – ‘telketlen jobbágy’; ‘mezőgazdasági bérmunkás’: Koldus, rossz álmú zsellér ébred, / Lompos, bús kutya csahol (Ady). A középfelnémet seldner (‘bérlő, napszámos’) átvétele; forrása a selde, sölde (‘parasztház’). A magyarban a mássalhangzó-torlódást a d kiejtése oldotta, majd ln  ll hasonulás következett be; a szóeleju z  zs hangváltozásra lásd zsák, zsemle, zsineg. zsémbel – ‘zsörtölődik’. Származéka: zsémbes. A német schimpfen (‘szid, szitkozódik’) középfelnémet előzményéből, a schimp (‘gúnyolódás’) szóból ered a szókezdet, illetve a p zöngésülésével; az előbbi párhuzama a zsemle, zsindely, zsinór, zsuppol. zsemle – ‘kis cipószerű péksütemény’. A német Semmel középfelnémet semele előzményének átvétele;

- 394 - oldal

a

achát

forrása a tisztázatlan eredetű latin simila (‘finomliszt’). A magyar szó a két nyílt szótagos tendencia jegyében zemle, majd z  zs változással (mint zsák, zsineg) ~ lett. zsén – ‘kínos zavar’: nagy zsénben voltunk. – zsenánt – ‘kínos, kellemetlen, zavaró ‹helyzet, ügy›’. – zseníroz: ‘feszélyez, zavarba ejt’. A francia gęne (‘kínos zavar’), gęnant (‘zavaró’) és gęner (‘zavar, kínoz’) átvétele német közvetítéssel. A gęne a géhenne (‘gyehenna’) összevont alakja, tehát eredetileg ‘pokol, szenvedés’. A Jézus példabeszédeiben emlegetett gyehenna a héber GéHinnom (‘Hinnom völgye’) névből való; ez a völgy Jeruzsálem közelében húzódott, s az alvilág bejáratának képzelték, talán mert régebben ott mutatták be a gyermekáldozatokat a pogány kánaáni istenségeknek. zsendül – ‘‹növény› fejlődésnek indul’: zsendülő vetés. Ismeretlen eredetű szó. Lásd még zsenge. zsenerőz – ‘nemeslelkű, nagylelkű, bőkezű’. A német generös átvétele, ez meg a francia génereux szóé, a latin generosus (‘nemes származású; nemes lelkű’) folytatójáé; forrása a genus, generis (‘nem, faj’). Lásd még generózus. zsenge – ‘korai, zsendülő, fiatal ‹növény›’; ‘korai ‹termés›’; ‘fiatal, friss’: zsenge kukorica; ‘‹főnévként› első, korai termés; fiatalkori mű’: Petőfi zsengéi. A ~ melléknévi igenévi alak (mint csusza, hinta, penge) egy igei zseng alakból, amely egy tőről fakad az ismeretlen eredetű zsendül igével. zseni – ‘lángelme, lángeszű ember’. – zseniális: ‘lángeszű, roppant tehetséges’; ‘lángészre valló’: zseniális gondolat. A ~ a francia génie átvétele, ez pedig a latin genius (‘védő szellem’) szóé. A zseniális visszalatinosított forma a francia génialeból, a közvetlenül a latinból átvett geniális szavunk mintájára, amely viszont más jelentésű volt (‘szívderítő, vidám’). zseton – ‘játékpénz ‹kaszinóban›’; ‘pénz helyett bedobható érme’. Francia szó (jeton) a jeter (‘bedob’) igéből; előzménye a latin iactare (‘dobál’), a iacere (‘dob’) gyakorító alakja. zsibbad – ‘‹végtag vérkeringési zavar miatt, más testrész érzéstelenítő injekció hatására› érzéketlenné válik’. Származékok és kapcsolt szavak: zsibbadás, zsibbadozik, zsibbaszt, zsibbasztó, zsiborog. Hangfestő eredetű szócsalád. zsibong – ‘‹tömeg› összefolyó zajjal zúg, zajong’. Származéka: zsibongás. Hangutánzó szó. zsibvásár – ‘ócskapiac’. Az összetétel zsib- eleme, amely a zsibárus szóban is jelen van, alighanem egy tisztázatlan eredetű régi sib, zsib (‘tolvaj, gazember, komédiás’) szavunkkal azonos. zsidó – ‘a világszerte szétszórtan, Izraelben saját államában élő nép tagja’; ‘‹melléknévként› e néppel kapcsolatos’. Származékai: zsidós, zsidóság, zsidózik, zsidózó. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén židov; ez a latin Iudaeus révén a héber Juda, tkp. Jehuda (‘áldás’) törzsnévre vezethető viszsza. A magyar szóvégen ov  ou  ó hangváltozás ment végbe. zsiger – ‘a belső szervek valamelyike’. Származékai: zsigeri, (ki)zsigerel. Az oszmán-török çiger (‘máj, tüdő és szív együtt’) régi dzsiger alakjának átvétele a szerb-horvát džiger közvetítésével; perzsa zsigar előzménye oldalági rokona a latin iecur (‘máj’) szónak. A magyar szóban dzs  zs hanghelyettesítés történt (mint a zseb, zsivány szavakban). zsilip – ‘vízszintszabályzó berendezés’. Származékai: zsilipes, zsilipel. Déli szláv eredetű szó: szerb-horvát žlijeb, szlovén žleb (‘csatorna’); a magyarba ‘vízimalom csatornája’ jelentéssel került, mai jelentése másodlagos fejlemény. A magyarba került zslib forma a szó elején ejtéskönyítő i hangot kapott, a szóvég pedig zöngétlenné lett: zslib  zsilib  zsilip. zsinagóga – ‘zsidó imaház, templom’. Nemzetközi szó a latin synagoga, illetve előzménye, a görög szünagógé (‘gyülekezet’) nyomán, a szün- (‘össze, együvé’) és agógé (‘vezetés’) elemekből; utóbbi az agó (‘visz, hajt, vezet’) származéka. zsinat – ‘egyes keresztény egyházak törvényhozó gyűlése, testülete’; ‘lárma, zsivaj’. Származéka: zsinatol. A latin synodus átvétele; ez a görög szünodosz (‘összejövetel’) szó folytatója a szün- (‘együtt, együvé’) és hodosz (‘út’) elemek alapján. Az -us végzet elmaradt ‹mint pl. angyal, apostol›, a szókezdet zöngésült (mint pl. zsálya) és a szóvég zöngétlenedett: synodus  sinodus  sinod  zsinad  zsinat . A második jelentés részint a nagyobb gyűléssel járó hangzavarra utalhat, részint a hangutánzó zsibong, zsivaj szavak naiv beleértésének tulajdonítható. Lásd még szinódus. zsindely – ‘tetőfedésre használt hosszú, keskeny falemez’. Származéka: zsindelyez. A német Schindel azonos középfelnémet előzményének átvétele a

szókezdet zöngésülésével (mint zsemle, zsinór, zsuppol) és a szóvég palatalizációjával. A német szó forrása a latin scindula, a scindere (‘hasít’) ige kicsinyítő képzős származéka. Lásd még abszcissza. zsineg – ‘madzag, zsinór’. A régi népnyelvi sing (‘hosszmérték, fonal’) sineg formájából ered a szókezdő hang zöngésülésével; a sing  sineg olyasféle, mint az ing  imeg, ümög vagy ring  remeg kapcsolat. zsinór – ‘sodrott, font vagy vert zsineg’. Származékai: zsinóros, zsinóroz. A német Schnur átvétele nyíltabbá válással, a szóeleji mássalhangzó-torlódás feloldásával és a szókezdet zöngésülésével: schnur  snór  sinór, zsinór. Lásd még snúrozás. zsír – ‘állati eredetű zsiradék’. Származékai: zsíros, zsírtalan, zsíroz, zsiradék. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén žir (‘makk, táplálék’), szlovák žir (‘zsiradék, háj’). A szlávban talán a zsiti (‘él’) származéka, s ‘eledel’  ‘disznóeledel, makk’  ‘disznó zsiradéka’ jelentésfejlődésen ment át. zsiráf – ‘igen hosszú nyakú és lábú afrikai patás emlősállat’. Nemzetközi szó az olasz giraffa, illetve a francia girafe nyomán; ennek forrása az arab zarráf, amely valamely afrikai bennszülött nyelvből eredhet. A magyarba a német Giraffe közvetíthette franciás kiejtéssel. zsirardi – lásd girardi zsivaj – ‘lárma, zsibongás’. Származékai: zsivajog, zsivajgás. A hangutánzó zsib- tő (lásd zsibong) zsiv- változatából való a tompa hangokat jellemző -j képzővel (mint dörej, moraj, robaj). zsivány – ‘haramia, betyár’. Származékai: zsiványság, zsiványkodik. Vitatott eredetű szó. Lehet zöngésült forma a silány régi sivány (‘gazember’) alakváltozatából; az is elképzelhető, hogy a perzsa dzsaván (‘legény’) oszmán-török civan [dzsivan] származékából való szóvégi palatalizációval és szóeleji dzs  zs hanghelyettesítéssel (mint pl. zseb). zsizsik – ‘apró bogár, gabona vagy borsó, bab kártevője’. Szláv eredetű szó: horvát, szlovén žižek, szlovák žižik; ezek hangutánzó szavak. zsoké – ‘hivatásos versenylovas’. Az angol jockey átvétele franciás kiejtés szerint; ez a Jack becéző Jackey formájának északangol és skót változata. zsold – ‘katona illetménye’. Származéka: zsoldos. Sok nyelvben otthonos vándorszó a latin nummus solidus (‘aranypénz’, tkp. ‘tömör érme’) második eleméből, ennek késői latin soldus formájából. A magyarba az olasz soldo, esetleg a német Sold közvetítette; a szó eleje úgy alakult ki, mint a zsák, zsellér, zsineg szavaké. Lásd még szoldateszka. zsolna – ‘zöld harkály’: A zsolna is, ha férget fog magának, / Féltékenyen körülnéz, s azt hiszi, / Hogy a világon ez legjobb falat (Madách). A szlovák žolna átvétele; a szó a želeny (‘zöld’) melléknévvel kapcsolatos. zsolozsma – ‘papok, szerzetesek naponként elmondandó közös imádságainak összessége’. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák služba (‘szolgálat, hivatal’), az óegyházi szlávban ‘istentisztelet’ is; ez szolga szavunk szláv előzményének származéka. A zsb  zsm hangváltozás ment végbe a legkorábban; utóbb a szóeleji mássalhangzó-torlódást ejtéskönnyítő o oldotta fel; a korábbi szolozsma alak a szóbelseji zs hatására solozsma, majd ~ alakot vett föl. A fenti jelentésben a szláv szó a latin officium (‘zsolozsma’, tkp. ‘szolgálat, hivatal’) fordítása. zsoltár – ‘az ószövetségi Biblia egyik könyvébe foglalt 150 vallásos ének egyike’. Származékai: zsoltáros, zsoltároz. A német Psalter középfelnémet salter változatának átvétele hangrendi kiegyenlítődéssel és szóeleji sz  zs hangváltozással (mint zsák, zsellér, zsindely, zsineg). A német szó forrása a latin psalterium (‘zsoltárkönyv; hárfaféle hangszer’) közvetítésével a görög pszaltérion (‘hárfa’). zsombék – ‘lápból kiemelkedő füves halmocska’. Származéka: zsombékos. Ismeretlen eredetű szó. zsong – ‘‹repülő rovar› zümmög, zúg’; ‘felsejlik a tudatban’: fejében egy dallam zsongott. Hangutánzó eredetű szó. zsonglőr – ‘bűvész, egyensúlyozó művész, kézügyességével dolgozó artista’. Nemzetközi szó a francia jongleur nyomán; ez az ófrancia jogleur révén a latin ioculator (‘vásári mulattató’) szóra megy vissza, ennek forrása pedig a ioculus (‘tréfa’), a iocus (‘játék’) kicsinyítő képzős alakja. Lásd még dzsóker, giocoso. jokulátor. zsorzsett – ‘kreppfonallal készült könnyű női ruhaszövet’. A francia Georgette átvétele kiejtés szerint, német közvetítéssel; ez a Georges (‘György’) férfinév női változata, görög Georgiosz eredetije ‘földművesi’ jelentésű a gé (‘föld’) és ergon (‘munka’) elemek alapján.

- 395 - oldal

a

achát

zsöllye – ‘(drágább) nézőtéri ülőhely’; ‘‹régebben› párnázott karosszék’. Latin eredetű szó: sella (‘trónszék’), hasonulásos forma a sedere (‘ül’) *sedla származékából. A magyar szóalak hangrendi kiegyenlítődéssel, palatalizációval, labializációval és szóeleji zöngésüléssel alakult ki: sella  selle  sellye  söllye  zsöllye. zsörtölődik – ‘morgolódik, elégedetlenkedik, zsémbel’. Kapcsolt szavak: zsörtöl, zsörtös. Hangutánzó eredetű szó. zsúfol – ‘szűk helyre szorít, behelyez ‹sok személyt, tárgyat›’. Származékai: zsúfolt, zsúfolás(ig). A zsúp régi zsúf alakváltozatának származéka; a tetőfedésre szánt szalmát vagy nádat szoros nyalábokba kötik, ebből ered a szó átvitt értelmű használata. zsuga – ‘kártya’. Származékai: zsugás, zsugázik. Ma bizalmas nyelvi szó, alighanem elvonás egy régebbi zsugál szóból, ez pedig a román a juca [zsuka], azaz ‘játszik’ átvétele lehet. zsugorodik – ‘össszehúzódás folytán térfogata, kiterjedése csökken’. Származékai: zsugorodás, zsugorog, zsugorgat, zsugorít, zsugori, zsugoriság. A szócsalád valószínű zsugor- alapszava ősi ugor örökség: vogul sunker- (‘zsugorodik’). A -r gyakorító képző ezek szerint már megvolt az ugor alapnyelvi szóban is; a magyar szókezdet aránylag későn zöngésült. A zsugorgat, zsugori éppúgy az összehúzódással jellemzi a fösvénységet, mint a kuporgat ige. zsúp – ‘tetőfedéshez használt szalmaköteg’. Alakváltozatok: supp, zsupp, zsufa, zsúf. Származéka: zsúpol. A német Schaub középfelnémet schup, schof alakjainak átvétele a szókezdő s zöngésülésével. Lásd még zsúfol. zsuppol – ‘‹ki- igekötővel› kitoloncol’. A német Schub (‘toloncolás’) átvétele; ez a schieben (‘tol’) ige főnévi származéka. zsupsz – ‘indulatszó esés, zuhanás megjelenítésére’: zsupsz! bele a vízbe. Hangutánzó szó, kapcsolatos a régi és tájnyelvi suppan (‘esik, pottyan’) igével. zsúr – ‘háznál rendezett társas összejövetel uzsonnával’. A francia jour (‘nap; vendégek fogadására kijelölt nap’) átvétele német közvetítéssel; forrása a latin diurnus (‘napi’) a dies (‘nap’) nyomán. Lásd még azsúr, zsurnaliszta. zsurló – ‘spórákkal szaporodó, érdes tapintású gyomnövény’. A súrol ige folyamatos melléknévi igeneve, amely zöngésedéssel és a két nyílt szótagos tendencia jegyében nyerte mai alakját: súroló  súrló  zsúrló. A névadás alapja, hogy a növény érdes szára és levelei folytán alkalmas volt edények kisúrolására. zsurnaliszta – ‘újságíró, közíró’. A francia journaliste átvétele német közvetítéssel. Ez a journal (‘napilap, hírlap’) származéka; forrása az újkori latin diurnalis a diurnus (‘naponkénti’) nyomán; eredetéről lásd zsúr. zsűri – ‘versenybíróság’; ‘művészi, pályázati bírálóbizottság’; ‘‹régebben› esküdtszék’. Nemzetközi szó az angol jury (‘esküdtszék’) alapján; ez a francia juré (‘esküdt, felesküdött’) átvétele a jurer, illetve latin előzménye, a iurare (‘esküszik’) nyomán, a ius, iuris (‘jog’) szóból. A ~ a franciába visszaszármazott jury kiejtését követi.

- 396 - oldal

a

achát

Kislexikon ablativus – a latin névszóragozás ötödik esete, a honnan? miről? kivel, mivel? kérdésre felelő határozó. A magyarban honnan? kérdésre felelő helyhatározói eset. Legősibb ragja a -l, amely ott található az összetett -ból, -ról, -tól, -ról ragok és az elől, alól, felől, fölül névutók végén. affrikálódás – dörzshanggá válás. A dörzshangok (c, dz, cs, dzs) vagy latin nevükön affrikáták voltaképp összetett hangok, egy zárhang elem kapcsolódik bennük egy réshang elemmel: t+sz=c, d+z=dz, t+s=cs, d+zs=dzs. Az affrikálódás vagy affrikáció az a hangváltozás, amikor sz hangból c lesz (ez a leggyakoribb), vagy sből cs stb. Saját nyelvünkből példa rá: szláv broszki – magyar barack, régi német schiur [sűr] – magyar csűr. Az elnevezés a latin affricare (‘hozzádörzsöl’) igéből ered. Lásd még dezaffrikálódás. alnémet – a német nyelv északi és északnyugati nyelvjárásainak összefoglaló neve; szemben áll vele a felnémet, amelyhez a középső, déli és keleti nyelvjárások tartoznak. Az alnémet hangrendszere az angolhoz s főképp a hollandhoz áll közelebb; a holland maga nem is más, mint az irodalmi nyelv, amely az alnémet néhány régi nyelvjárásából fejlődött ki. Néhány példa: felnémet Apfel – alnémet, holland appel, angol apple (‘alma’); felnémet zwanzig – alnémet twentig, holland twintig, angol twenty (‘húsz’). analógia – hasonlóság, részleges egyezés, párhuzamosság két dolog között. A nyelvi szerkezetek kialakulásának és változásának egyik legfőbb mozgatóereje a beszélők ösztönös törekvése, hogy hasonló jelenségeket hasonló formákban fejezzenek ki. Így alakult ki nyelvünkben a falusi és tanyasi melléknév: a városi szót vették mintául, amely voltaképp város|i tagolódású. Hiába, hogy nincs falus vagy tanyas alapszó, az analógia ez esetben erősebben hatott a beszélt nyelvre, mint a szóelemzés elve. bajor-osztrák – a délnémet és ausztriai német nyelvjárások összefoglaló elnevezése. A hozzánk földrajzilag legközelebb eső német nyelvi régió ez, ráadásul ebből a körből származik a hazai németek jórésze is, akiket népszerűen és pontatlanul sváboknak neveznek. Ezek folytán a bajor-osztrák a mi német jövevényszavainknak a legfontosabb forrásnyelve. A bajor-osztrák a felnémet nyelvtípusba tartozik. csuvasos – a csuvas nyelv hangtani jellegzetességeit mutató. Az úgynevezett törökös népek (lásd köztörök) nagy táborától a csuvas némileg elkülönül abban a tekintetben, hogy bizonyos hangok szabályszerű eltérést mutatnak benne az összes többi törökös nyelvhez képest. Azok z-je helyett például a csuvasban többnyire r áll, s ilyen szabályos hangváltakozás még a d–z, illetve l–s. Mivel a honfoglalás előtti korban a magyarság egy ideig közelebbi kapcsolatban volt a csuvasokkal, mint más törökös népekkel, az e körbe tartozó kölcsönszavaink közül jónéhány a csuvas révén került nyelvünkbe. Így például a borjú, ökör, tenger megfelelői más török nyelvekben buzagu, öküz, tengiz formát vagy hasonlót mutatnak. Ezért bizonyosra vehetjük, hogy fenti szavaink hajdani csuvas jövevények, még akkor is, ha a mai csuvasból – mint a tenger esetében – már nem tudjuk az ide tartozó szót kimutatni. denominális – névszóból való; olyan képzőkre használjuk, amelyek névszókhoz járulnak, hogy igét (denominális igeképző) vagy másik névszót (denominális főnévképző, melléknévképző) alkossanak belőlük. Denominális igeképzés: tag|lal, sár|oz, fehér|ít, rossz|all. Denominális főnévképzés: tag|ság, jel|zet, fehér|ség. Denominális melléknévképzés: ház|i, erdő|s, kék|es. A szó a latin nomen, nominis (‘név’) származéka. depalatalizálódás – a palatális jelleg elvesztése mássalhangzók esetén, vagyis gy, ty, ny és ly átalakulása d, t, n, illetve l hanggá. Így lett a pöttyből pöttöm, a fegy(elem) tövéből pedig fedd. Lásd még palatalizáció. deverbális – igéből való; olyan képzőkre értjük, amelyek igékhez járulnak, hogy egy másik igét (deverbális igeképző) vagy névszót: főnevet, melléknevet (deverbális főnévképző, melléknévképző) formáljanak belőlük. Deverbális igeképzés: fut|kos, lát|tat, bír| kózik, kel|eszt. Deverbális főnévképzés: véd|elem, dob|ás, vét|ség, zár|lat. Deverbális melléknévképzés: kap|ós, men|ő, hisz|ékeny, őriz|etlen. A szó a latin verbum (‘ige’) származéka. dezaffrikálódás – a dörzshangúság elvesztése mássalhangzók esetén a nyelvfejlődés során. Az affrikátákból (c, cs, dz, dzs) ilyenkor egyszerű réshangok (sz, s, z, zs) lesznek, mint pl. a serpenyő esetében, amely szláv cserpnya szóból ered. Lásd még affrikálódás. egyszerejtés – az a nyelvi jelenség, hogy az egymás mellé került két azonos vagy erősen hasonló szótag, illetve hangcsoport közül az egyik kiesik, és így jön létre a szó végleges formája. A kamilla virágnév forrása a latin camomilla; a mo-mi együttesből eltűnt a mo-. A tragikomédia mint műfaji megjelölés is előbb tragikokomédia volt, a ko-ko ismétlődést már a latin nyelv kiküszöbölte, s a szó ilyen formán jutott hozzánk a francián és németen keresztül.

Magyar szavaink közül ide tartozik az elegendő és okvetlen; ezek eredeti formája elegedendő, illetve okvetetlen volt. A jelenség görög eredetű neve haplológia. ejtéskönnyítő magánhangzó – olyan magánhangzó, amely összetorlódott mássalhangzók elé kerül vagy közéjük furakszik, és ezzel megkönnyíti a kiejtést a magyar beszélő számára. Nyelvünk ugyanis nehezen tűri a mássalhangzó-torlódást, különösen a szó elején; ott már kettő is sok neki, a német Stall, latin schola, szerb slak ezért magyarul istálló, iskola, illetve szulák formára alakult. Más nyelvekben is van példa ilyesmire; a latin schola megfelelője spanyolul, portugálul és franciául escuela, escola, illetve école. Mindez csak a régen meghonosodott szavainkra érvényes; manapság mindenki könnyedén kimondja, hogy strici, pszichológia vagy pneumatikus. elhasonulás – a hasonulással ellentétes, annál feltétlenül ritkább nyelvi jelenség. A szóalak változásaiban néha az a törekvés érvényesül, hogy azonos vagy hasonló hang ne ismétlődjék meg. A mássalhangzók közül az r, l, n és m körében a leggyakoribb ez a jelenség: latin armarium  magyar almárium, latin calamellus  magyar karamella; latin capella  magyar kápolna. Van elhasonulás a magánhangzók világában is: ótörök dzsarta  magyar gyertya. A jelenség latin eredetű neve disszimiláció. eufemisztikus – az eufémia, azaz jóhangzás kedvéért való. A nyelvek világában ezt nem a hangzók kellemes csengésére értjük, hanem arra, hogy a durvának, illetlennek vagy bántónak érzett megnevezések helyett igyekszünk szépítő formákat alkalmazni. A nyelvi illem régebben a káromlást, Isten nevének emlegetését kárhoztatta, így lett istenfáját, istókuccse az Isten f…át, Isten úgy segéljen helyett. Kényes téma a halál, a meghal helyett ma is elhuny, eltávozik, megboldogul, kiszenved járja; anyagcserénk végtermékeinek körében is finomkodunk, árnyékszékről, illemhelyről, székletről és vizeletről beszélünk, ha épp nem bizalmas társalgást folytatunk. A görög eredetű szó az eu (‘jól’) és phémi (‘beszél’) elemekből áll. félfordítás – idegen szó átvétele olyanformán, hogy annak csak egyik elemét fordítjuk le, a másikat eredeti, vagy ahhoz erősen hasonló alakban átvesszük. Így lett a német Passatwindből passzátszél, Plexiglasból plexiüveg. Nevezzük részfordításnak is. felnémet – a déli és keleti német nyelvjárások összefoglaló neve, amelyek Németország nagyobb részében, Svájcban és Ausztriában használatosak, valamint a kelet-európai német szórványokban. Az ófelnémet nyelvben, a 7-10. század során ment végbe az a nagyarányú változás, amely a felnémet hangrendszerét annyira különbözővé formálta nem csupán az alnémetétől, de az összes többi germán nyelvétől is. Ennek példáiról lásd alnémet. Az újfelnémet, kb. a 16. századtól, lényegében azonos a német irodalmi nyelvvel. Ebbe a nyelvi rétegbe tartozik a bajor-osztrák is. finnugor kor – az a kor, amelyben közeli nyelvrokonaink, a finnugor népek feltehetőleg egyetlen őshazában éltek, nagyjából Kr.e. 2000ig. A finnek, észtek ősei messze nyugatra vonultak, az ugorok (lásd ugor kor) közel maradtak az Urál környéki őshazához, a két végpont közti területen élnek máig a zürjének, votjákok, cseremiszek és mordvinok. frank – a nyugati germán nyelvek egyik ága, alnémet jellegű volt; szókincséből merített a francia nyelv is. gael – a kelta nyelv „szigeti ága”, Írországban és Skócia északi részén beszélik, ma már csak igen kevesen. geminálódás – mássalhangzó kettőződése vagy megnyúlása; lásd még intervokális. A latin gemini (‘ikrek’) szóból. gerundivum – a latin nyelv egyik főnévi igeneve, általában -andum, -endum végződésű. gót – a keleti gótok nyelve, amely a keleti germán nyelvek régóta kihalt ágát képviselte. Egy gót bibliafordítás révén, amely a 6. századból maradt fenn, a nyelvet rekonstruálni lehetett; ez az egész germán nyelvcsalád legkorábbi nagy terjedelmű nyelvemléke. hangáthelyezés – egy beszédhang, általában mássalhangzó odébbhelyezése a szóban, többnyire a kiejtés megkönnyítése céljából. A szilva forrása például a számos szláv nyelvben található szliva. A szl mássalhangzó-együttes a szó kezdetén idegen a magyar hangrendszertől, nehéz kiejteni, ezért a nyelvfejlődés az l-t az i magánhangzó másik oldalára helyezte át. hangátvetés – két szomszédos vagy közel álló mássalhangzó helycseréje a szóban a nyelvfejlődés során. Szöcske szavunk például a szök(del) igéből lett -cse kicsinyítő képzővel (mint gyermekcse), eredetileg tehát szökcse volt. Részint ejtéskönnyítés okából, részint a fecske, kecske és hasonló szavak hatására (lásd analógia!) a k és cs hang végül helyet cserélt. A fogalom ismert görög eredetű neve metatézis. hangfestő – a szóhangulatot beszédhangokkal megjelenítő szóalkotás jelzője. A hangfestés nem áll messze a hangutánzástól. Az utóbbi egyszerű és kézenfekvő dolog: mint a neve is mutatja, természeti zörejek, állathangok, általános emberi hangadások (pl. köhögés, tüsszentés, jajdulás) utánzása. Az ilyen szavak szinte nyelvtől függetlenek, hisz a kakukk pl. mindenütt ugyanúgy szól,

- 397 - oldal

a

achát

ezért majdnem azonosan nevezi meg a legtöbb nyelv: latin cuculus, görög kükkosz, angol cuckoo, német Kuckuck, francia coucou, olasz cucců, spanyol cuclillo, orosz kukuska, lengyel kukuľka. – A hangfestés bonyolultabb, áttételesebb dolog. Magyar neve, amely kissé szolgai fordítás a német Lautmalereiből, megtévesztő: nem hangokat festünk, hanem hangokkal; láthatóvá vagy érzékelhetővé teszünk valamit, ami túlmutat a puszta jelentésen. Ha azt mondjuk valakiről, hogy elmegy, keveset tudtunk meg; az odébbáll ehhez annyit tesz hozzá, hogy az illető valami okból jobbnak látta, ha távozik. De ha azt halljuk, hogy elsompolyog, elsomfordál, akkor már szinte látjuk magunk előtt, ahogy emberünk fülét-farkát behúzva, megszégyenülten, a lehető legkisebb feltűnést keltve igyekszik eltűnni a színről. Mindezt a szavak puszta hangtestével (somp, somf) értük el. Nem éppily láttató-e a bámul, bamba, bambul, banga, báva, bárgyú, amely mind a szájtátást jeleníti meg? A hangfestés eszközei többnyire egy adott nyelvközösség tagjai körében hatnak igazán, néha azonban nehéz eldönteni, hogy hangutánzásról vagy hangfestésről van szó. hanghelyettesítés – szókölcsönzés esetén előfordul, hogy a forrásnyelv valamelyik hangja hiányzik az átvevő nyelvből. Ilyenkor a kérdéses hang helyébe egy másik kerül, amely a képzés helye vagy módja alapján közel áll hozzá: ez a hanghelyettesítés. Nyelvünkből például hiányzik az a két ajakkal képzett v-féle hang, amelyet a mai angolban a w betű jelez. Hat-hétszáz évvel ezelőtt a velünk érintkező német nyelvterületen így ejtették a mai v-t, elődeink ezt viszont b-nek hallották, s azzal helyettesítették. Így lett a régi német wognerből bognár, wachterből bakter, wilkomból billikom. hangrendi átcsapás – az a ritka jelenség, amikor egy szó a mély hangrendű magánhangzóit magas hangrendűre cseréli, vagy fordítva (lásd hangrendi illeszkedés). Példának okáért bödön szavunk kezdetben bodon volt, mivel egy délszláv badanj szóból került hozzánk; a régi kövecs (tkp. ‘kis kő, kövecske’) ma leginkább kavics formájában használatos, és hasonló viszonyban áll a kondor és göndör szópár két tagja egymással. hangrendi illeszkedés, hangrendi kiegyenlítődés – az úgynevezett magánhangzó-harmónia következménye. A finnugor és török nyelveknek – ennélfogva a magyarnak is – az a sajátsága, hogy egy szóban vagy csak magas, vagy csak mély magánhangzók fordulnak elő, illetve hogy ennek a magánhangzó-harmóniának a megőrzésére a ragoknak és képzőknek legtöbbnyire két alakjuk van, egy magas és egy mély hangú: ért-elm-es-ség-ünk-kel, ám tilalm-as-ság-unk-kal. Az idegen nyelvekből átvett szavak – főleg a régebben meghonosultak – gyakran úgy módosítják alakjukat, hogy megfeleljenek a magyar hangrendnek. A szláv obedből ebéd lett, cseladból egyfelől család, másfelől cseléd; a német wagnerből bognár, a latin angel(us) ból angyal, petrosiliumból petrezselyem, Catherinából Katalin. A frissebb átvételekben ez a szabályszerűség már jóval kevésbé érvényesül; egyebek közt erről ismerszik meg az idegenségük. hasonulás – az a jelenség, hogy a szomszédos vagy egymáshoz közel álló hangok (általában mássalhangzók) közül a fejlődés során egyik a másikhoz hasonlóvá lesz, vagy a képzés helye, vagy a képzés módja szerint, olykor pedig mindkettő szerint, vagyis azonossá lesz vele. A párlik (‘párolódik’) igealak ma pállik, eredetileg könny szavunk könyv volt, a pasas pedig az ausztriai német Passachier kiejtés szerinti [paszasir] formájából vonódott el. A jelenség latin neve asszimiláció. hiátus, hiátustöltő – a hiátus latin szó, tkp. ‘hézag’; nyelvi értelemben akkor áll elő, ha a szóban két magánhangzó kerül egymás mellé, mégpedig olyanok, amelyek nem alkotnak kettőshangzót (ezért pl. az autóban nincs hiátus). Ez a „hézag” a kiejtésben némi nehézséget okoz, ennek okáért a legtöbb nyelv igyekszik valamiképp a hiátust kiküszöbölni. Gyakori módszer, hogy a két magánhangzó közül az egyiket kiejtjük: így állt elő a gazduram, jójtszakát a gazda|uram, jó|éjtszakát helyett. Még szokványosabb megoldás hiátustöltő mássalhanzót közbeiktatni. Ez legtöbbnyire v, h vagy j, mint a piac tájnyelvi piharc változatában, a bú ige kétféle, búvik, illetve bújik alakjában; a német kurz nyelvjárási kuarz formájából pedig egyenest három magyar változat lett: kuharc, kuvarc és kudarc, míg – szokatlan módon – az utóbbi, a d-s változat lett köznyelvivé. igenévszó – olyan szó, amely azonos alakjában névszó is és a hozzá értelmileg tartozó ige is: fagy (‘fagypont alatti hőmérséklet’, illetve ‘megfagy’), les (‘lesállás’, illetve ‘leskelődik’), nyom (‘láb nyoma’, illetve ‘nyomást gyakorol’), vész (‘vihar, pusztulás’, illetve ‘elvész’), zár (‘zárószerkezet’, illetve ‘bezár’), zavar (‘zavarodottság’, illetve ‘zavart okoz’). Az igenévszó latin neve nomenverbum. illabiális – lásd labiális inetimologikus – azaz nem etimologikus: olyan hangra mondjuk, amelynek megjelenését valamely szóban nem tudjuk megmagyarázni a hangfejlődés, illetve a hangváltozások törvényszerűségeivel. Így lép fel a l hang a korábbi bódog, bőcs, hód szavakban, hogy boldog, bölcs, hold legyen belőlük, vagy az n a bozontosban, amely a bozót származéka. Honnan kerültek oda?

Nem tudjuk, rejtély – ezért nevezzük inetimologikusnak, a szószármaztatás szabályaival ellentétesnek. intervokális – két magánhangzó között álló (mássalhangzó). Az ilyen helyzetből fakadhat a szóban forgó mássalhangzó megkettőződése, mint pl. a kisebb szó s hangja a kiejtésben; ritkábban a zöngésülése: pl. latin basilicum, petrosilium  magyar basalikom, petreselem  bazsalikom, petrezselyem. A latin inter (‘között’) és vocalis (‘magánhangzó’) elemekből. ismeretlen eredetű szavak – a magyar alapszókincs néhány százalékát teszik ki azok a szavak, amelyeknek a származásáról a nyelvtudomány semmi biztosat nem tudott kideríteni. Sok olyan szavunk szerepel ebben a kategóriában, amelyek igen fontos és gyakran használt elemei beszédünknek, és ez, valamint származékaik sokasága sejteti, hogy nyelvünk ősi rétegébe tartoznak. Igaz, hogy a finnugor rokonnyelvekből ez ma már nem bizonyítható, ám alkalmasint azért nem, mert a mi szavunk megfelelője kiveszett belőlük. Gondolnunk kell arra, hogy minden nyelv igen sokat változik, különösen annyi évezred folyamán. Legfőbbképpen abban az időszakban, amikor az írásbeliség még nem konzerválja a meglévő nyelvi formákat – márpedig rokon nyelveink nagy többsége alig egy-két évszázada ismerte meg az írást. Az is lehet továbbá, hogy a kérdéses szavak egy része az ősmagyar kor első másfélezer éve alatt került nyelvünkbe, és eredete azért ismeretlen, mert nem tudjuk, és bizonyára soha nem is fogjuk megtudni, hogy e hosszú idő alatt, a néhány ismerten túl, mely népekkel érintkezhettek őseink. két nyílt szótagos tendencia – a magyar hangfejlődés egyik szabályszerű törekvése, hogy a három vagy annál több szótagú szavak lehetőség szerint megrövidüljenek, mégpedig olymódon, hogy az egymás mellett álló két nyílt (azaz magánhangzóra végződő) szótag közül az egyik elveszti magánhangzóját, tehát a szó egy szótaggal rövidebb lesz. Különösen gyakran fordul ez elő szláv eredetű szavaink fejlődése során: pojatapajta, malinamálna, palicapálca, pijavica  pióca. késői latin – a latin nyelvnek a császárkor végétől a 7-8. századig terjedő korszaka. Ekkor már a klasszikus latin nyelvtani minták felbomlóban voltak, nagy számban jelentek meg germán és kelta szójövevények, és a szóképzésnek új módjai terjedtek el. Az újlatin nyelvek (az olasz, francia, spanyol, portugál, román) törzsökös szókincse ebből a nyelvi rétegből alakult ki. középkori latin – a latin a késői középkorban már régen nem beszélt nyelv, az egyház, az oktatás, a politika és a tudomány használja a klasszikus nyelvtani szabályoknak megfelelően, kevésbé művészien, de a tömegével felmerülő új fogalmaknak is nyelvi keretet teremtve. A nemzetközi tudományos latin szókincs javarészt ebből a korból eredezik. köztörök – a magyar nyelvtani irodalomban a törökös nyelvek nagy többségét nevezzük így a csuvassal szembeállítva. Ezek: az oszmán-török (a mai Törökország nyelve), a türk, türkmén, tatár, baskír, kazah, kipcsak, azeri, karakalpak, valamint a kihalt kun, besenyő és kazár. labiális, labializáció – a két szó a magánhangzók világában az ajakkerekítéssel kapcsolatos, vagyis az a, o, u, ö, ü ama vonásával, hogy ajkainkat kerekre formálva ejtjük ki őket. A hangfejlődés során előfordul, hogy illabiális, azaz széthúzott ajakkal ejtett hang, leginkább e, i helyett az ugyanott képzett ajakkerekítéses hang (ö, ü) lép fel, amint pl. a német nyelvjárási perel, pinkest a magyarban pöröly, pünkösd lesz; ezt nevezzük labializációnak. A szó forrása a latin labium (‘ajak’). lágy g – a g helyén ejtett, de nem felpattanó, hanem réshangszerű zöngés mássalhangzó. Megvolt az ősmagyar nyelvben és megvan a törökös nyelvek nagy részében is. A fejlődés során szóvégen u-féle hanggá vokalizálódott, azaz magánhangzó lett belőle, amely az előtte álló a, e véghangzóval au, eü kettőshangzót, végül -ó, -ő szóvéget adott. Így lett az 1000-ben feljegyzett szamtag szavunkból hamarosan szántó. Két magánhangzó között egyszerűen kiesett ez a hang, így lett a török agaccsiból ács. latin eredetű szavak – az egyház, az állami élet és a tudomány nyelve sok-sok évszázadig a latin volt nálunk, nem csoda hát, hogy nyelvünk szókincsébe is szép számmal kerültek szavak ebből a nyelvből. Ezen nem a latin eredetű nemzetközi műveltségszavakat értem, hanem olyanokat, amelyekről a mindennapok embere ma nem is sejti az idegen eredetet, mint pl. ostya, papiros, petrezselyem, zsálya. Lásd még népi latin, késői latin, középkori latin. lativus – hová? kérdésre felelő helyhatározói névszóeset. Legősibb magyar ragja -i, amely a véghangzókkal -á, -é-vé olvadt össze (rá, hová, felé), majd megrövidült: hazáhaza. Latin szó, tkp. ‘vivő’ jelentésű: ferre, latum (‘visz’). locativus – hol? kérdésre felelő helyhatározói névszóeset. Ősi magyar ragja -t, illetve -n volt, előbbi az itt, ehelyt szavakban és a Kolozsvárt, Győrött, Pécsett helynévi határozókban lelhető, az utóbbi ma is eleven rag külső helyviszonyra: égen, földön, továbbá kinn, fenn, lenn. A latin locus (‘hely’) locare (‘elhelyez’) származékából.

- 398 - oldal

a

achát

mássalhangzó-torlódás – lásd ejtéskönnyítő magánhangzó metonima – olyan tárgy, amelyet gondolattársítás révén egy vele kapcsolatos, de átfogóbb, elvontabb fogalom helyett használunk: párta (‘leányság, szüzesség’), korona, trón (‘királyság, királyi hatalom, az uralkodó jogköre’), szoknya (‘nő, nők’): pártában marad; a korona birtokai; szoknyavadász. Görög szó, tkp. ‘áttételes név’. nazális – magánhangzók esetében orrhangúságot jelöl, vagyis azt, hogy az illető hang kiejtésekor az orrüreg nyitva van a garat felől, és a levegő az orron át is távozik. Ilyen hangok vannak ma egyebek közt a franciában, a portugálban és a szláv nyelvek közül a lengyelben. Mintegy ezer éve más szláv nyelvek is őrizték még eredeti nazálisaikat, ami sok szláv jövevényszavunk alakján érződik. A mi szent, péntek, szombat, korong szavaink a mai horvát, szlovén, szerb nyelvben svat, patek, subota, krug formájúak, mert régóta elvesztették hajdani orrhangúságukat. E vonást a magyar átvételek a szótagvégi orrhangú mássalhangzók (n, m) formájában őrizték meg. A nazális a latin naso (‘orr’) melléknévi származéka. német eredetű szavak – nyelvünk kölcsönszavainak tekintélyes csoportja. Az Árpád-kori szász telepítésektől a 17–18. századi bajor („sváb”) betelepülésig németek milliói jutottak közénk, gyakran fejlettebb ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági kultúrát hozva magukkal, és ez szókincsünkre is nagy hatást gyakorolt. Nyelvi réteg tekintetében a bajor-osztrák volt a legjelentősebb; lásd még alnémet, felnémet. népetimológia – ösztönös szószármaztatás; a szófejlődésnek az a formája, amikor az idegenből átvett szavakat a naiv beszélők úgy alakítják át, hogy a maguk nyelvén is „értelme legyen”. Nyelvünkből jó példa erre a szláv szamosztrel (‘önlövő’) számszeríj formája és az arab forrásból való régi alkermes (‘bíborfesték’) helyett az álkörmös; a latin tuberosa (‘gumós’) nyomán így lett tubarózsa, és cinterem a latin coemeteriumból, ami nyugvóhelyet jelent. népi latin – a késő köztársaságkor és kora császárkor Rómájának köznapi nyelve, és nem is csak az írástudatlan parasztoké és durva katonáké vagy a városi szegényeké. Még az iskolázott emberek beszéde is jobban hasonlított ehhez, mint ahhoz a végletekig csiszolt írott nyelvhez, amelyet Horatius versei vagy Tacitus történeti munkái, Cicero körmondatos szómoklatai őriztek meg számunkra. nyelválláscsere – az a jelenség, amikor a szó fejlődése során két egymáshoz közeli hang közül mindegyik megőrzi a képzésmódját, de átveszi a másik képzéshelyét, és viszont. Jó példa erre a csízió (lásd a szótárban). A latin (circum)cisio második eleme a magyarban szabályosan cizsió lett: a c fognál képzett dörzshang, a zs pedig ínynél képzett réshang. A csízióban ezzel szemben ínynél képzett dörzshangot (cs) és fognál képzett réshangot találunk. nyíltabbá válás – magánhangzók esetében a zártabbak (i, ü, u) felől a középső nyelvállásúak (e, ö, o) felé való lépést, továbbá az oa változást nevezzük nyíltabbá válásnak. A magyar nyelvtörténet utóbbi ezer esztendejében ez a tendencia volt a legerőteljesebb a magánhangzó-rendszer fejlődésében. Elég, ha legelső nyelvemlékeinkből vesszük ezeket a szavakat: aruk tüe (‘árok töve’), pukulnak (‘pokolnak’), lilki (‘lelke’), mundoa (‘mondá’), igy (‘egy’), nopun (‘napon’). ófelnémet – lásd felnémet ómagyar kor – a magyar nyelvtörténetnek a kereszténység felvételétől és az államalapítástól, tehát az ezredfordulótól kb. 1350-ig terjedő időszaka. Ennek eseményeit már írásos emlékekből követhetjük, egyebek között a Tihanyi Alapítólevél (1055), a Halotti Beszéd (kb. 1195) és az Ómagyar Mária-siralom (kb. 1300) révén. Ezalatt tűntek el nyelvünkből a névszók véghangzói, amelyek még jelen voltak 1055-ben: varu, hodu, liku (vár, had, lik); korábbi névutókból kialakultak az új határozóragok: utu reá  útra, világ bele  világba, búja belől  bújából. ótörök eredetű szavak – a magyar nyelvészeti irodalomban azokat a vendégszavainkat nevezzük ótörök eredetűnek, amelyeket a honfoglalás előtti időkben kölcsönöztünk a csuvasból és a köztörök nyelvekből – az utóbbiak közül leszámítva a kunt és az oszmántörököt, mivel ezekkel a népekkel a 13., illetve a 16. században került kapcsolatba a magyarság. ősmagyar kor – az az időszak, amely az ugor testvérnépektől való különválás és az új hazában való megtelepedés között telt el. Ennek első másfél évezredét (kb. Kr.e. 1000–Kr.u. 500) az uráli őshaza környékén töltötte az önálló magyarság, s megismerkedett a nomadizáló életmóddal. Ezalatt alakult át jelentősen a mássalhangzó-rendszer. A finnugor zöngétlen zárhangok jórészt réshangokká fejlődtek: pf, mély magánhangzók előtt kh, tővégen tz, ahogy a finn pota, kala, cseremisz kit magyar faz(ék), hal, kéz megfelelői jelzik; megjelentek továbbá a zöngés zárhangok az mp, nt, nk kombinációkból: vugul kump, finn lintu, hanka  magyar hab, lúd, ág. A kor második szakasza a vándorlás kora, dél és utóbb nyugat felé, sűrű érintkezés a törökös népekkel, a törzsszövetség kialakulása, és végül a honfoglalás, letelepedés és

államalakítás. Ebből az időből származik ótörök eredetű szókészletünk, s a vége feléről a szláv eredetű szavak legősibb rétege. palatalizáció – az a jelenség, hogy a n, t, d, l hangok kiejtésekor a nyelv a szájpadláshoz (latinul palatum) közelít, és lényegében ny, ty, gy és lj hang jön létre. Így lett nyelvünkben az ótörök kürenből görény, a régi német fridből frigy, a tikból tyúk. Lásd még depalatalizálódás. részfordítás – lásd félrfordítás szillabikus – szótagalkotó; olyan mássalhangzóra értjük, amely (egyes nyelvekben) magánhangzó módjára viselkedhet, azaz egyéb mássalhangzók társaságában szótagot alkothat. Erre leginkább a l, r és n alkalmas: lásd cseh Vltava, horvát Krk, német Leben (kiejtve [lébn]). A magyarban az újabb kori német átvételek közt sok olyan szó van, amely az átadó nyelvben szillabikus l-re vagy n- re végződik, pl. Hockerl, Dübel, Schmarren, Socken, kiejtve [hokerl, dűbl, smarn, zokn]. A magyarban nem lévén szillabikus mássalhangzó, az utolsó szótagot hozzátoldott -i alkotja meg az átvett szavakban: hokedli, tipli, smarni, zokni. A szó forrása a görög eredetű latin syllaba (‘szótag’). szláv eredetű szavak – jövevényszavaink egyik legnagyobb rétegét alkotják. A honfoglaló magyarság leginkább szláv népelemeket talált a Kárpát-medencében, s vagy ezer éven át egy állami keretben élt a szerb, horvát, szlovén és szlovák nyelvet beszélők millióival. Szláv kölcsönszavaink túlnyomó része természetes módon ezekből a nyelvekből származik. E szavak átvételének a korát olykor az orrhangúság kérdése dönti el: lásd nazális. szóhasadás – az a jelenség, hogy egy szó két alakváltozata közül mindegyikhez más-más jelentés kötődik, s ily módon idővel külön szavakká válnak. Példa rá a kerek és kerék, a kéj és kény, a jel és jegy. tautologikus összetétel – olyan összetett szó, amelynek mindkét eleme azonos jelentésű, tehát közeli szinonimák: búbánat, perpatvar, szóbeszéd, zűrzavar. A tautológia görög szó, voltaképp ‘ugyanazt mondás’. tükörfordítás – olyan szóalkotás, amely egy idegen összetételt vesz mintául, annak elemeit fordítja le és illeszti össze. Ennek magyar példái: német ein|sehen, aus|giebig  be|látni, ki|adós, angol sky| craper  felhő|karcoló. ugor kor – az az időszak a finnugor kor után, amikor őseink a legközelebbi rokonokkal, a vogulokkal és osztjákokkal (saját nevükön a manysikkal és hantikkal) éltek együtt, már különválva a többi rokonnéptől, az Urál északi vidékén. Ez az időszak Kr.e. 1000 táján ért véget, ekkor kezdődött az ősmagyar kor. újfelnémet – lásd felnémet uráli kor – a finnugor kor előtti időszak, amelyben e népcsoport még együtt élt legközelebbi rokonaival, a szamojéd népekkel, amelyek ma Szibéria északnyugati részein kis lélekszámban élnek. Az uráli kor mintegy hatezer éve zárulhatott le. veláris i – az i-hez hasonló, de hátrahúzott nyelvvel ejtett magánhangzó, amely a hangrendben a mély magánhangzókhoz számít. Megvan a legtöbb finnugor és törökös nyelvben, valamint az oroszban (az úgynevezett jeri vagy jerü) és a románban (î). A magyarban is sokáig élt, majd a honfoglalás utáni időkben fokozatosan átadta helyét a mai (úgynevezett palatális, elöl ejtett) i-nek. Ám nem tűnt el nyomtalanul; ma is nagyjából biztosan megállapítható, mely szavakban volt valaha veláris i, ezek ugyanis máig mély hangrendűek, ilyen toldalékokat vesznek magukhoz. Azt mondjuk: szívek, szíves, de szívok, szívós; színekkel, de kínokkal; hírek, de bírok. vokalizálódás – mássalhangzók magánhangzóvá válása. A mi nyelvünk történetében ez főleg a lágy g-vel esett meg (lásd ott). Ugyancsak gyakran vokalizálódott a v szóvégen vagy mássalhangzó előtt, főképp szláv eredetű szavainkban: akov, potkov  akou, potkou  akó, patkó. A latin vocalis (‘magánhangzó’) igei származéka; lásd még intervokális. zöngésülés – mássalhangzók zöngéssé válása a nyelvfejlődés során. A zöngésségen azt értjük, hogy a hang képzése közben a gégefőben rezgés keletkezik, mint a b, d, g, v, z, zs, dz, dzs hangoknál, míg az ugyanott és ugyanúgy képzett p, t, k, f, sz, s, c, cs esetében a fenti vonás hiányzik, ezeket tehát zöngétlen hangoknak hívjuk. A zöngésülést többnyire a szomszédos zöngés hangok miatti hasonulás idézi elő, mint a kondorgöndör szópár esetében, de lehet oka az intervokális helyzet (latin basilicum  magyar basalikum  bazsalikom), s ritkábban az analógia: török kalpak (‘szőrmesüveg’)  magyar kalpag, a köpenyeg hatására.

- 399 - oldal