Mad Rapur

NNCL1124-47Ev1.0

ROBERT MERLE Madrapur

Európa Könyvkiadó Budapest 1981 Fordította Somogyi Pál László ISBN 963-07-2095-7

-1-

1. November 13. Úgy írom ezt a történetet, ahogy átélem. Napról napra. Vagy inkább - ne legyünk annyira optimisták - óráról órára. Egyébként nagyon jól tennénk, ha egy egész világot sűrítenénk bele minden percünkbe. Mert nincs olyan sok. A leghosszabb életet is ki lehet fejezni másodpercekben. Végezzük csak el a szorzást: az eredmény egyáltalán nem csillagászati szám, és nem is túlságosan megnyugtató. Amikor ezt írom, még fogalmam sincs, mi lesz a vége ennek a kalandnak. És azt se sejtem, mi rejlik mögötte. Pedig megpróbálkoztam jó néhány feltevéssel. A történetem nyilván befejeződik egyszer, és talán a legvalószínűbb módon. De az már nem biztos, hogy értelme is van, vagy - ami ugyanaz - hogy értelmezni tudom majd: "A kis légy, aki hajnalban születik, és napnyugtakor meghal, nem értheti meg, mit jelent ez a szó: éjszaka." Amikor Roissy-en-France-ban kiszállok a taxiból, ugyancsak meglepődöm. Üres az egész légi kikötő. Se utasok, se alkalmazottak, se stewardessek. Egyedül vagyok, teljesen egyedül ebben a fém- és üvegépítményben, ahol síri csend honol. Képtelen hasonlat, de roppant ablakfalaival Roissy inkább olyan, mint egy óriás melegház. Bőröndjeimet rárakom egy kis poggyászkocsira, és nekivágok vele ennek a fényárban úszó pusztaságnak. S közben érzem, milyen nevetséges, hogy így tologatom földi javaimat, amikor senkit se látok, aki átvehetné őket. Nem mintha még reménykednék, hogy elindulhatok Madrapurba. De szeretnék legalább felvilágosítást kapni valakitől. És a poggyászomat azért kocsikáztatom, mert semmi kedvem otthagyni őrizetlenül egy sarokban. Ami annak a jele, hogy a megdöbbenés egy kicsit főbe is kólintott, hisz ahol nincsenek utasok, tolvajok sincsenek. Arra is rájövök, hogy Roissy üressége és csendje enyhe szorongást kelt bennem - ha egyáltalán lehet enyhe szorongásról beszélni. Hogy higgyem el, hogy rajtam kívül senki sincs ezen a repülőtéren, amelyet láthatólag ezrek számára építettek? Ha hirtelen kimondták a munkabeszüntetést, és nem indítják a járatokat, az érkező gépeket pedig Orlyba irányítják, hol vannak azok az utasok, akiket, mint engem, váratlanul ért ez a meglepetésszerű sztrájk? Hol vannak a helyben sztrájkolók, hol vannak a nem sztrájkolók, a rendőrök, a rohamrendőrök, hol a különböző szolgálatok, falatozók, üzletek, irodák személyzete? És hogy lehet akár csak egy pillanatra is feltételezni, hogy Roissy-en-France roppant gépezete egyszer csak megáll, és álomba merül? Roissy sajátos építészeti megoldása is csak fokozza a feszültséget bennem. Először vagyok itt, és rögtön feltűnik valami: ez a légi kikötő, amely nyilván gyakorlati célokat szolgál, egyúttal mintha a végtelen érzését is fel akarná kelteni az utasokban. A főépület kerek, nincs se eleje, se vége, s a közepe üres, szintén körkörösen. Ebben az űrben nagy átmérőjű üvegcsövek - az aljuk mozgólépcső - visznek a felső szintre. Tehát ezek az úgynevezett "belek", ez a kivilágított bélrendszer szolgál arra, hogy megeméssze az utasok tömegét, állapítom meg. De utast egy szálat se látok. Miután kétszer körbejártam az alsó szintet, és nem találkoztam senkivel, betolom kis kocsimat az egyik "bélbe". Különös érzésem támad: mintha egy Lunaparkban volnék, s az az óriási masinéria vinne felfelé, amely azzal szerez "élményt" az embernek, hogy hírtelen a mélybe ejti. Ez azonban nem történik meg, szépen felérek a felső szintre. És folytatom amit lent abbahagytam: kerengeni kezdek a középső űr körül, várva, hogy belébotlom valakibe. Itt is két teljes kört teszek meg. Arra gondolok, milyen keserves lehet aranyhörcsögnek lenni és csak loholni, loholni a kalitkába szerelt kis keréken. Megtorpanok. Már nem vagyok egyedül Roissy üvegsivatagában. Megpillantottam egy stewardesst. Amikor először haladtam el az előtt a pult előtt, a szemem végigfutott rajta, és üres volt, az biztos. Most viszont, hogy másodszor jövök erre, hirtelen felbukkan ez a szőke, zöld szemű, kis termetű lány, a fején stewardess-sapka. Nem akarok rejtélyt látni a felbukkanásában. Épp eléggé szaporodnak a kérdőjelek a madrapuri utam körül. Lehetséges, hogy amikor először néztem abba az irányba, a stewardess lehajolva keresett valamit a táskájában, s a pult eltakarta. -2-

Másrészt, miközben nagy lendülettel csörtetek felé a kis kocsimmal, rádöbbenek, hogy ennek a lánynak, ennek az egyetlen élőlénynek a megjelenése Roissy pusztaságában csak súlyosbítja a helyzetet, mert még valószerűtlenebbé teszi. A stewardess mindenesetre nem kísértet. Nagyon is hús-vér teremtménynek látszik - és kétségkívül jó bőr. Első pillantásra megállapítom: a csinosak kategóriájában - a maga korlátaival, de a maga bájával is, mely mindenkire hat, s ezért senki se vonja kétségbe - ez a stewardess felülmúlhatatlan. Az a fajta lány, akit a nők könyörtelenül mustrálnak, s akit a férfiak majd felfalnak a szemükkel. És én, noha már erjed bennem a nyugtalanság, osztozom a közös sorsban. Pedig tudom, mire való a stewardessek szépsége: nem más, mint vizuális cukorka, mellyel a felszállás szorongását igyekeznek feloldani a légitársaságok - míg az utas szopogatja, a magasba lendül a gép. És mégis beleesem a csapdába. Sok mindent szeretnék kérdezni a leányzótól a helyzettel kapcsolatban, de semmit se kérdezek, legalábbis egyelőre. Elragadó arcocskáját bámulva átnyújtom neki a jegyemet. - Ön Mr. Sergius? - kérdezi angolul, s ez megint elbűvöl, mert csapnivaló a kiejtése. - Yes - felelem kissé fölöslegesen. És franciául folytatom: - Mi történik itt? Sztrájk van? - Kicsit későn jött, Mr. Sergius - mondja a lány mosolyogva. - A többi utas már beszállt. - De hát - képedek el - a formaságokat se tudtam elintézni: vám, rendőrség... - Ne törődjék vele - mondja a stewardess újabb mosollyal, amelynek már semmi köze az előírt kedvességhez. Ez a mosoly baráti, sőt szinte gyengéd. Úgy ér, mint az áramütés, s ez az áramütés végképp harcképtelenné tesz. - Hopp, a bőröndjei! - mondja a stewardess. - Lent kellett volna hagynia őket! Ide csak kézipoggyásszal szabad feljönni! - Lent? - ámulok el. - De hiszen lent nincs senki! Meglepődöm a hangomon, a modoromon: mintha nem is tiltakoznék. Vagy ha igen, olyan lagymatagon, hogy semmi hatása se lesz. A stewardess rám néz zöld szemével, és lebiggyeszti gyermekded ajkát: - Tényleg azt hiszi? Jöjjön, majd leküldjük a bőröndjeit. Kijön a pultja mögül, és elindul. Tetőtől talpig szemügyre vehetem. Kis termetű, a dereka karcsú, a melle kerek, a lába hosszú. Megyek utána a kis kocsimmal. Megnyom egy gombot, aztán még egyet. - Az első a poggyászosnak szól - mondja. - De hisz nincs odalent senki - tiltakozom ismét, de elég erélytelenül. Csak egy mosoly a válasz. A felvonó ajtaja kinyílik, s a stewardess sürgetni kezd: - Gyorsan, míg be nem csukódik az ajtó! Tolja be a kocsit! Nem, nem - ragadja meg a karomat -, ön ne szálljon be! Csak az aktatáska maradhat önnél. Engedelmeskedem, de a torkom elszorul. Az ajtó becsukódik a két bőröndöm mögött, s hallom, amint a felvonó elindul lefelé. Csak állok mozdulatlanul. És ezúttal tényleg elfog a kétségbeesés, mert egész határozottan érzem, hogy sose fogom viszontlátni sem a holmimat, sem a becses kézikönyveimet, amikre pedig nagy szükségem lenne a madrapuri nyelv tanulmányozásához. De a stewardess a karomra teszi kis kezét, zöld szeme fogva tartja az enyémet. - Jöjjön, Mr. Sergius - mondja ugyanolyan sürgetően, mint az előbb. - Máris sokat késünk ön miatt. Várja a gép. - Vár? - szalad fel a szemöldököm. A lány nem felel: Megperdül a sarkán, és fürge léptekkel nekivág annak a harmonikafélének, amely közvetlenül a gép ajtajába viszi az utasokat. Utána sietek, s miközben igyekszem lépést tartani vele - mert a termetéhez képest megdöbbentő gyorsan halad -, még egyszer összeszedem magam, és megkérdezem: - Mondja, kisasszony, kaphatnék végre valami magyarázatot? Mi történik itt? Sztrájk van? Hogy lehet az, hogy senki sincsen Roissyban, még egy árva rendőr se? A lány ismét meggyorsítja a lépteit, és derékból visszafordulva - szemem rögtön rátapad szép mellére - könnyedén odaveti: - Magam sem értem az egészet. -3-

És egy oldalpillantással rám villantja a mosolyát, amely most különös elegye az őszinteségnek és a hamisságnak. Loholok tehát mellette, vagy inkább lihegek utána, mert bármilyen szaporán szedem is hosszú lábamat, a stewardess, aki pedig aprócska, folyton megelőz. És közben úgy érzem, gyönge voltam, kudarcot vallottam; bűntudatom van. Mintha egyáltalán nem a saját jószántamból szállnék be a madrapuri gépbe. A stewardess mellbedobással legyőzött, zöld szeme és mosolya sugarából pórázt font a nyakam köré, s most itt kutyagolok mögötte alázatosan és kifosztva - mert, ugyebár, a bőröndjeimet is otthagytam egy felvonóban. Alig bírok a nyomában maradni. Valósággal repül. Időnként hátrafordul, rám pillant, én pedig meggyorsítom a lépteimet. De a gép ajtajában lecövekelek csökönyösen, mint a ló, mikor nem hajlandó felmenni a teherkocsira. Nem tudom, milyen erő bénít meg, miért nem akarom átlépni a válaszvonalat az igazi talaj és az ármányos padlózat közt, amely hamarosan felvisz a levegőégbe. Az akaratomnak nincs része benne. Bambán ácsorgok, karom lecsüng, mereven magam elé nézek. És bár se belépni, se visszafordulni nem láttam, a stewardesst egyszerre csak a gép belsejében, a választóvonal másik oldalán pillantom meg. Szemben áll velem, mozdulatlanul, testsúlya a fél lábán, derekát meghajtja. És zöld szemét az enyémbe mélyesztve, simogató mosollyal, halk, behízelgő hangon megkérdezi: - Nem tart velünk, Mr. Sergius? - Hogyhogy? Maga is jön Madrapurba? - kérdezem majdnem hebegve. - Hát persze. Nincs más személyzet. És mindkét tenyerét a felajánlás mozdulatával felém fordítva hozzáteszi: - Csak én vagyok. Határozok, ha nem is tudatosan. Felocsúdom a kábulatomból, és átlépem a válaszvonalat. A stewardess pedig tüstént kihajol a gépből, s meglepő erővel és ügyességgel megragadja, becsapja és bereteszeli a nehéz ajtót. Én csak állok, az aktatáska a kezemben, a stewardess hátára meredek. Hihetetlen dolog történt: egy fogadó stewardess a szemem láttára vedlett át légi stewardessé! - Foglaljon helyet, Mr. Sergius - mondja a stewardess. Körülnézek. Vagy tizenöt utas lehet a fülkében, nem több. Az ülések nem úgy vannak elhelyezve, mint a hosszú járatú gépeken általában. És nyilvánvaló, hogy ez itt az első osztály. - De az én jegyem turistaosztályra szól - közlöm kissé zavartan. - Az nem számít - mondja a stewardess. - A turistaosztály üres. - Üres? - visszhangzom. - Amint látja. Csak nem akar egyedül üldögélni? Unatkozna. - Azt hiszem, nincs módomban választani - mondom kissé meglepetten, hogy nekem kell az előírásokra hivatkoznom. - Nem utazhatom magasabb osztályon, mint amilyenre jegyet váltottam, ez világos. Nem óhajtok szabálysértést elkövetni. A stewardess gyöngéd iróniával néz rám. - Ön nagyon lelkiismeretes ember, Mr. Sergius, de biztosíthatom, hogy a dolog teljesen mellékes. És hadd mondjam meg azt is, hogy sokkal könnyebb lenne a munkám, ha itt maradna. Ez az érv és főképp a mosoly, amely kíséri, végképp meggyőz. Letelepszem az egyik ülésre, alácsúsztatom a táskámat, és becsatolom a biztonsági övet. Bár nem láttam, hogy közeledik, a stewardess egyszer csak ott áll mellettem, zöld szemét rám szegezi. - Mr. Sergius, lenne szíves átadni nekem az útlevelét és az összes készpénzt, ami önnél van? - A készpénzt? - kérdezem elhűlve. - De hisz ez sehol sem szokás! - Utasításom van rá, Mr. Sergius. Természetesen nyugtát adok az összegről, és érkezéskor visszakapja a pénzét. - Semmi értelmét se látom ennek a különös rendelkezésnek - mondom ugyancsak bosszúsan. - Képtelen eljárás, sőt elfogadhatatlan!

-4-

- Ide hallgasson, jóember - mondja ekkor angolul, de erős amerikai kiejtéssel az egyik utas -, ne bakafántoskodjon már annyit! Épp eleget fogunk késni maga miatt. Adja le a stekszet a stewardessnek, és el van gereblyézve a dolog! Ezt az otromba legorombítást ugyan eleresztem a fülem mellett, de a többi utas rosszalló pillantásait s a stewardess megbántott, türelmes tekintetét kénytelen vagyok észrevenni. Előveszem a tárcámat, és gondosan megszámolom a tartalmát. - Talán egyszerűbb lenne, ha rám bízná az egész tárcát - jegyzi meg a stewardess. - Ahogy gondolja - mondom kelletlenül. - Odaadjam az utazási csekkjeimet is? - Épp kérni akartam. Azzal otthagy, viszi az egészet. Feldúltan nézek utána. Úgy érzem, hogy kifosztottak: nincs se személyazonossági okmányom, se pénzem, és talán a két bőröndöm se került a gép poggyászraktárába. Ahogy a stewardess sarkon fordul, és már nem vagyok a tekintete bűvkörében, rájövök, hogy a nyugtával adós maradt. Visszahívom. Udvariasan kérem az elismervényt. Megírja. - Tessék, Mr. Sergius - mondja elnéző mosollyal. És miután átadta a papírt, a keze fejével könnyedén arcon legyint, ami lehet pofon is, lehet simogatás is. Mindenesetre bizalmasság, de korántsem érzem megalázónak, inkább jólesik. Talán ez a jelenet az oka, talán a meglepő külsőm, de az utasok mind engem mustrálnak. Megjegyzem, ez nem esik nehezükre, mert az üléseket itt szokatlan módon helyezték el. Nem egymás mögött sorakoznak, mint a repülőgépeken általában, hanem körben állnak, mint a várótermekben. A különbség csak az, hogy odaerősítették őket a padlóhoz, és valamennyit biztonsági övvel látták el. Ebben a körben most én vagyok a tekintetek célpontja, és mint mindig, amikor kitartóan vizsgálgatnak, kényelmetlenül érzem magam. Nem tudom, tisztában vannak-e vele, milyen szörnyű dolog csúnyának lenni. A felkelés percétől kezdve, amikor borotválkozni kezdek a tükröm előtt, egészen a lefekvés percéig, amikor fogat mosok, egy másodpercre se feledkezem meg arról a sajnálatos tényről, hogy arcom egész alsó része, az orrtól lefelé, a majmokhoz tesz hasonlóvá. Egyébként ha meg is feledkeznék róla, kortársaim pillantásai minduntalan eszembe juttatnák. Ó, ki se kell nyitniuk a szájukat! Ha bárhol a világon belépek egy helyiségbe, és a szemek felém fordulnak, nyomban hallom is, amit az illetők gondolnak rólam. A legszívesebben letépném az arcomat, mint egy levedlett bőrt, és elhajítanám. Mert elviselhetetlen igazságtalanságnak érzem. Ami vagyok, amit csinálok, amit elértem - a sport, az érvényesülés és a nyelvek területén -, az mind semmit, semmit se számít. Elég egy pillantás a számra és az államra, s a nullával leszek egyenlő. Akik nézegetnek, nem sokat törődnek vele, hogy állatias és buja vonásaimra rácáfol a szememből sugárzó emberség. Csak azt látják, milyen torz az arcom alsó része, és ebből ítélnek meg - megfellebbezhetetlenül. Mint mondtam, hallom a gondolataikat. Mihelyt megjelenek valahol, hallom, ahogy felkiáltanak magukban: "De hisz ez egy orangután!" És érzem, hogy gúnyolódnak rajtam. Különös játéka a sorsnak, hogy rútságom ellenére roppant fogékony vagyok az emberi szépség iránt. Egy csinos lány, egy bájos gyerek mindig elbűvöl. A gyerekekhez azonban, attól tartva, hogy megijesztem őket, sose merek közeledni. És a nőkhöz is csak igen ritkán. Hadd jegyezzem meg viszont, hogy az állatok, "akiket" imádok, egy cseppet se félnek tőlem, és nagyon hamar a bizalmukba fogadnak. És én is szívesen vagyok együtt velük. Mert nem olvasok ki a szemükből semmi megalázót. Csak szeretetet - kérik, megkapják, viszonozzák. Ó, milyen szép lenne a világ, és milyen boldog lennék benne én, ha az emberek úgy néznének rám, mint a lovak! Nagy erőfeszítéssel összeszedem magam, felnézek, és én is végigmérem az engem méregetőket. Mint mindenki, akit rajtakap az ember, hogy bámulja, álszent módon rögtön másfelé néznek, és közömbös képet vágnak - már csak azért is, mert a fizimiskám elég ijesztő. Nem mintha vad volna a tekintetem, épp ellenkezőleg. Az összhatás fertőzi meg, és lopja belé a fenyegetést. De azok után, amiket az útitársaim gondoltak rólam, s amiket nagyon jól hallottam, igazán nem kell szégyenlősnek lennem. Szép nyugodtan szemügyre, fogom venni mindegyiküket, mégpedig, mivel körben ülnek, balról jobb felé haladva. -5-

A stewardess helye közvetlenül az exit mellett van. A lány már levette kis sapkáját, kecses mozdulattal lesimította arany haját, s tekintete, melyet közben végigfuttat a gondjaira bízott utasokon, korántsem fásult. Tőle jobbra egy szőke nő ül fekete lombdíszes, remek zöld ruhában, amely érvényre juttatja az idomait, és elég feltűnő ékszerekkel; mellette egy magányos fiatal lány; aztán egy szép olasz férfi; egy elragadó német fiatalember, valószínűleg homoszexuális; két felettébb előkelő külsejű hölgy, együtt utaznak, gondolom, özvegyek, az egyik amerikai, a másik francia, s az utóbbi az előkelősége ellenérc se látszik megközelíthetetlennek. Mert nem kapja el a tekintetét, amikor találkozik az enyémmel. Sőt úgy néz vissza rám, mintha kellemesen csiklandozná a gondolat, hogy valahol a dzsungel egy zugában kicsit megerőszakolja egy csupa szőr majom. És az utolsó a bal félkörben: még egy hölgy, akinek az arca valóságos sárga szimfónia. Már az első pillanattól fogva rendkívül ellenszenves nekem, és egyáltalán nem bánom, hogy a középső út, amely a turistaosztályhoz vezet, elválaszt tőle. Az én térfelemen, vagyis a jobb félkörben inkább csak férfiak ülnek: egy amerikai, három francia, jómagam, aki brit vagyok - legalábbis ezt az állampolgárságot vettem fel, mert Kijevben születtem német anyától és ukrán apától -; egy visszataszító alak, aki görög újságot olvas; és végül egy hindu pár: egyedül ők nem mustráltak végig, amikor beszálltam a gépbe. Az igazat megvallva, nem néznek senkire, ki se nyitják a szájukat, és meg se moccannak. Mindketten nagyon szépek, a férfi is. Ha valakire, rájuk ráillik a "rassz" szó. Ez a szemle elszórakoztat, de a nyugtalanságomat nem oszlatja el. Egyre a bőröndjeim járnak az eszemben. Látom, amint eltűnnek a felvonóban, és elszorul a szívem. És kegyetlenül bánom, hogy engedtem a stewardessnek, hagytam magam az orromnál fogva vezetni, amikor pedig tudván tudtam, hogy egyetlen poggyászos sincs az alsó szinten. Ez annyira lefoglal, hogy nem is érzem, amikor a gép felszáll. Csak abból tudom meg, hogy az útitársaim kicsatolják a biztonsági övüket. Repülünk. Talán már az utazási magasságunkat is elértük. Az utasok viselkedéséből mindenesetre ez derül ki. Mozgolódnak, tesznek-vesznek, kotorásznak a kézitáskájukban, szétnyitják az újságjaikat. A férfiak lazítanak a nyakkendőjükön, a testesebbje kigombolkozik, a nők pedig a hajukat igazgatják. Bármennyire megnyugtató is ez a pezsgés, megint felfigyelek egy rendellenességre. Nem hallom a motorzajt, vagy pontosabban: alig hallom. Feszülten figyelek, s ekkor végre sikerül kivennem valami halk, nagyon halk zümmögést, mint amikor egy hűtőszekrény bekapcsol. Azon tűnődöm, nem dugult-e el a hallójáratom a légnyomástól, és a kisujjamat a jobb fülembe dugom. Akárhogy vigyázok, bal szomszédnőm észreveszi a mozdulatot, és olyan mélységes megvetéssel teli pillantással sújt, hogy tüstént kirántom az ujjamat, és a vétkes kezet a nadrágzsebembe száműzöm. Lám, a körben ülésnek nemcsak előnyei vannak! Néhány másodperc múlva már restellem ezt a gyors meghátrálást, és elhatározom, hogy kíméletlenül a szeme közé nézek a Gorgónak, aki megrémített. De sajnos nem vesz észre. Azon fáradozik, hogy felhívja magára a stewardess figyelmét: integet neki. Nem tetszik nekem a külleme, s ez a legkevesebb, amit mondhatok. Negyven és ötven közt lehet, de érett korára kiszikkadt és megkeményedett ahelyett, hogy magára szedett volna egy kis húst. Ebben a tekintetben láthatólag vége mindennek. Valóságos csontváz. Kényelmes tweedkosztüm van rajta, de ebben se látszik teltebbnek. Seszínű, gyér haját hátrafésüli, homloka szűk, de konok. Széles pofacsontja, nem tudom, miért, valami kegyetlen kifejezést ad az arcának. Bőre akár az epebajosoké, fogát megfestette a nikotin. És ezen a sárga tengeren két nagy, kék szem lebeg, amely bizonyára nagyon szép volt akkoriban, amikor őnagysága egy férfira vadászott, hogy feleség és majdan özvegy lehessen. Mert özvegy, az kétségtelen, vagy legalábbis elvált. Nem tudom elképzelni, hogy egy férfi pár évnél tovább bírja ezt a könyörtelen tekintetet. A stewardess nyilván nem olyan érzékeny, mint én, mert Murzecné asszony - így hívják Gorgómat - se a szemével, se a parancsoló kézjeleivel nem tud hatni rá. Fel is adja a küzdelmet, és magas, metsző hangon franciául odaszól: - Kisasszony! - Parancsoljon, asszonyom! - fordul végre feléje a stewardess, és ráfüggeszti nyugodt tekintetét. -6-

- Már egy órája ülünk itt - mondja Murzecné -, és a gép parancsnoka még nem üdvözölt bennünket. - Azt hiszem, rossz a hangszóró - mondja a stewardess derűsen. - Akkor magára hárul ez a feladat - jelenti ki Murzecné vádló hangon. - Tökéletesen igaza van, asszonyom - ismeri el a stewardess, udvariasságára azonban rácáfol teljes közönye. - Meg is volt nekem az egész egy kis cédulán - folytatja ugyanolyan hangon -, de sajnos fogalmam sincs, hova tettem. Azzal kis fintorokat vágva elkezd kutatni az egyenruhája zsebeiben, de sietség és meggyőződés nélkül, mintha eleve biztos volna benne, hogy úgyse talál semmit. Nem tudom levenni róla a szememet, olyan bűbájos az arcjátéka. De azért bizonyos mértékig Murzecnének is igazat kell adnom. Tényleg kutyába se veszik az utasokat ezen a chartergépen. - És magának cédulára van szüksége ehhez a néhány szóhoz? - gúnyolódik Murzecné. - Hát persze - feleli a stewardess elfogulatlanul. - Új vagyok. Ez az első utam Madrapurba. Hopp, meg is van! - kiáltja, és előhúz a zsebéből egy kis négyszögletes papírlapot. Egy pillanatig úgy mered rá, mintha maga is nagyon csodálkozna, hogy előkerült. Majd szétnyitja, és egyhangúan olvasni kezd: - Hölgyeim és uraim, üdvözlöm önöket gépünkön. Tizenegyezer méter magasságban repülünk. Utazósebességünk kilencszázötven kilométer óránként. A külső hőmérséklet mínusz ötven fok. Köszönöm. Csicsergő angolságával megismétli a közleményt, aztán összehajtja és zsebre dugja a papirost. - De kisasszony, a maga közleménye határozottan hiányos! - méltatlankodik Murzecné. Nem tudjuk meg belőle se a parancsnok nevét, se a gép nevét és típusát, és főképp hogy mikor szállunk le Athénban! A stewardess ránéz zöld szemével, és felhúzza a szemöldökét. - Annyira fontos ez? - kérdezi nyugodtan. - Már hogyne volna fontos, kisasszony! - csattan fel Murzecné. - Mindenesetre szokásos! - Végtelenül sajnálom - mondja a stewardess. Ez azonban nem látszik rajta. És végtére is minél tovább gondolkodom a dolgon, annál világosabban érzem, hogy a stewardessnek van igaza. Amikor Murzecné asszony a világra jött biztosan nagyon jó családban -, vajon megkérdezte, kicsoda-micsoda az a Teremtő, és milyen jövő vár erre a bolygóra? És még ha meg is mondják neki, sokra ment volna vele, hogy a parancsnokot Jehovának hívják, az űrhajót pedig Földnek? Ezek szerintem csak névleges igazságok. - Hát akkor menjen oda a parancsnokhoz, és tegye fel neki ezeket a kérdéseket a nevemben! - rendelkezik gőgösen Murzecné. - Várom a válaszait. - Igenis, asszonyom - mondja a stewardess, s felhúzza a szemöldökét, de egy haja szála se mozdul el a helyéről: üde, mint egy pohár víz. Egy angyal bájával libeg el, csak hát az angyaloknak nincsen nemük. Látom, amint a függöny felé tart, amely mögött valószínűleg a tálaló van, s onnan nyílik a pilótafülke. Nézek utána, amíg el nem tűnik. - Hogy kotkodácsolnak ezek a francia tyúkok - mondja vontatott angolságával a tőlem jobbra ülő testes amerikai. Az, aki az imént olyan gorombán rám ripakodott, hogy "adjam le a stekszet" a stewardessnek. - De ön természetesen minden szavukat érti - teszi hozzá. - Miért "természetesen"? - kérdezem nem túl barátságosan. - Mert tolmács az ENSZ-nél. És egy csomó nyelvet beszél. Ha jól tudom, vagy tizenötöt. Gyanakvóan nézek rá. - Honnan tudja? - Mesterségem alapja a tudás - mondja az amerikai, és rám hunyorít. Ami rögtön szembetűnik rajta, az a haja. Olyan göndör, kemény szálú és sűrű a haja, mintha védősisak volna a fején. De az arc többi része is a védekezést szolgálja. Az éles, mindig fürkésző szürke szem vastag lencsék mögött bújik meg. Az orr erős, parancsoló. A szájban nagy fehér fogak -7-

sorakoznak. És a szögletes áll úgy szökik előre, mint egy hajóorr - a gödröcske a közepén cseppet se szívre ható. Szomszédom olyan félelmetes fegyverekkel vesz részt a létküzdelemben, hogy nagyon meglepődöm, amikor a hunyorítás után mosoly terül szét az arcán, s ez a mosoly - a jól kirajzolt ajkak miatt - egész kedélyes. Aztán leereszkedően biccent, s vontatott beszédmodorában és elképesztő bizalmassággal ezt mondja: - Örülök, hogy találkoztunk, Sergius. Jéggé dermedek, de az amerikai ezt, úgy látszik, nem veszi észre. Rövid szünet után hozzáteszi: - A nevem Blavatski. Ezt bizonyos ünnepélyességgel s cinkos és egyben kérdő pillantással mondja, mintha azt várná, hogy ismerem. - Örülök, hogy találkoztunk, Mister Blavatski - felelem, alaposan megnyomva a "mister"-t. Robbie, a fiatal német utas, aki erkölcseit illetően alighanem külön utas, s aki gunyoros arccal figyelte a jelenetet, egy mosollyal biztosít együttérzéséről. Egy kicsit bizalmatlan vagyok a homoszexuálisok iránt. Nem tudom ugyanis, vajon visszariadnak-e a rútságomtól. Kissé prűd tartózkodás tehát a válaszom, amit Robbie rögtön megért, s úgy látszik, jót mulat rajta, mert világosbarna szeme csillogni kezd. Meg kell vallanom, hogy mindennek ellenére nagyon rokonszenves nekem ez a Robbie. Ha valaki ilyen szép és ennyire nőies, érthető, hogy nem érdeklik a nők, hisz magában hordoz egyet. Amellett éles, eleven, okos a tekintete, és szüntelenül ide-oda villantja, miközben állhatatosan udvarol a szomszédjának, Manzoninak. Mert udvarol neki, és azt hiszem, teljesen eredménytelenül. - Ami engem illet - mondja Blavatski a maga lassú beszédmodorában -, engem nem érdekel a parancsnok neve. De azt nagyon szeretném tudni, miféle gép ez. Még sose láttam ilyet. Mindenesetre nem Boeing és nem is DC-10-es. Már arra is gondoltam, hogy talán a maguk Concorde-ja, Sergius. - A mi Concorde-unk - szól közbe egy negyven körüli francia, aki tőlem balra ül. (Blavatski a jobb szomszédom.) A francia éles hangon folytatja, mintha ki akarná oktatni Blavatskit: - Csak a motorok britek. Maga a Concorde francia. Angolsága hibátlan, de érződik rajta az erőfeszítés, s később megtudom, hogy Karamansnak vagy Caramans-nak hívják, nem tudnám eldönteni, hogy a K vagy a C a helyes. Mindenesetre a "man"-t franciásan ejti ki, úgy mint a "charmant" szó második szótagját. - Nem Concorde ez, Mr. Blavatski - kapcsolódom bele a vitába semleges hangon. - A Concorde sokkal keskenyebb. - És nem kilencszázötven kilométeres sebességgel repül - teszi hozzá gúnyos ábrázattal Caramans, mintha ez a sebesség nevetséges volna. - Az viszont biztos, hogy francia gép - jelenti ki Blavatski előredőlve és tekintetét harciasan belevájva Caramans-ba. - Már abból is látszik, hogy ilyen ostobán vannak elrendezve az ülések. A helynek legalább a fele nincsen kihasználva. A franciáknak fogalmuk sincs, mit lehet kihozni egy repülőgépből. Caramans felhúzza a szemöldökét, amely feltűnően fekete és busa, s epésen, de a legteljesebb nyugalommal megjegyzi: - Remélem is, mindnyájunk érdekében, hogy francia gépen ülünk. Nem szeretném, ha tizenegyezer méter magasságban egyszer csak kinyílna a poggyászraktár ajtaja. E galád célzás után Caramans megvető fintorral - kissé felhúzza felső ajka jobb csücskét ismét belemerül a Le Monde-ba. Észreveszem, hogy jólöltözöttsége egész sajátságos: csak a szabás és az anyag számít nála, a színnel egyáltalán nem törődik. Ebből és a beszédmodorából azonnal megállapítom, hogy Caramans úr egy bizonyos francia társadalmi réteg vegytiszta terméke. Messziről lerí róla a Pénzügyi Felügyelőség, a Műszaki Egyetem vagy az Államigazgatási Főiskola. Csak egy kis képzelőerő kell hozzá, s az ember látja homloka mögött az agy jól olajozott, karteziánus pontossággal működő gépezetét, a halk zümmögéssel forgó kerekeket. Abban is biztos vagyok, hogy amikor megint kinyitja a száját, gondosan felépített, a tényeket és érveket egyenként felvonultató, tökéletesen világos és nyugodt fölénnyel előadott eszmefuttatást fogunk hallani. -8-

Blavatski odahajol hozzám, a hangja halk, de nagyon jól érthető. - Ettől a franciától rám jön a... - mondja. - Már megyek is a W. C.-re. Nagyot nevet, megmutatva jókora fogait, felkel, és súlyos, de fürge léptekkel elindul a gép hátsó része felé. Caramans meg se rezzen. Mihelyt Blavatski eltűnik, egy alacsony, kövér, olajos bőrű és roppant közönséges külsejű utas sietve átvág a körön, leül az amerikai üresen maradt helyére, s oly közel hajolva hozzám, hogy majdnem megérint, de közben, ami felettébb különös, Caramans-ra is rá-rápislantva, angolul halkan ezt mondja: - Mr. Sergius, fogadjon el tőlem egy tanácsot: vigyázzon ezzel a Blavatskival. A CIA embere. - Alázatosan hozzáteszi: - A nevem Kresztopulosz. Görög vagyok. Nem felelek. Semmi kedvem kapcsolatba kerülni egy ilyen tolakodó alakkal. Aki ráadásul még kellemetlen is. Mert bűzlik a fokhagymától, a verejtéktől és az olcsó kölnitől. Caramans azonban nem így fogja fel a dolgot. Ő is előrehajlik, s mohón és nagyon halkan megkérdezi Kresztopulosztól: - Mire alapozza ezt az állítását? Helyzetem kényelmetlen és nevetséges, mert a két férfi, akik közül az egyik tőlem jobbra, a másik balra ül, a gyomrom fölött dugja össze a fejét. - Az ösztönömre - feleli Kresztopulosz. - Az "ösztönére"? - ismétli Caramans, s megint hátradől az ülésen, és felhúzza a felső ajka jobb csücskét. Látom, amint Kresztopulosz pofazacskói visszalöttyednek. Ő is felegyenesedik, tekintete csupa szemrehányás, ahogy Caramans-ra néz, és gyatra, botladozó angolsággal, de sok szenvedéllyel vág vissza: - Csak ne gúnyolódjon az ösztönömön! Ha nem tudnám rögtön kitalálni, ki kicsoda, rég becsukhattam volna a boltot. - Rólam is kitalálta? - kérdezi Caramans az idegesítő kis fintorával. - Hogyne - feleli Kresztopulosz. - Ön francia diplomata, akit hivatalos ügyben Madrapurba küldtek. - Nem vagyok diplomata - jelenti ki Caramans fagyosan. Kresztopulosz csendes diadallal elmosolyodik, s én is biztos vagyok benne, hogy rátapintott az igazságra. Caramans visszatér a Le Monde-jához, ez azonban nem zavarja a görögöt. - Én mindenesetre szóltam önnek - mondja nyájasan. - Ennek a pasasnak valószínűleg tele vannak a zsebei apró lehallgatókészülékekkel. - Nem kérdeztem öntől semmit - veti oda Caramans foghegyről, fel se nézve az újságból. Mi értelme ennek a figyelmeztetésnek? - Szeretek kis szívességeket tenni - feleli Kresztopulosz, s pofazacskóit széles mosoly feszíti szét. - És szeretem, ha ezt alkalomadtán viszonozzák. Azzal felemeli kövér hátsóját Blavatski üléséről, s visszamegy a helyére, magával vive a fokhagyma- és pacsuliillatot. Nyomban el is feledkezem róla és a célzásairól: a tálaló ajtajában megjelenik a stewardess, tolókocsin begördíti a vacsorát. Amilyen derűs volt eddig, olyan sápadt most, alsó ajka remeg. Hiába próbálom elkapni a tekintetét, nem néz rám. De másra se. A kör közepén megállítja a kocsit, és elkezdi szétosztani a tálcákat. A tálcák az ülések karfájához kapcsolódnak, nem szeretem ezt a rendszert: úgy érzem, hogy fogoly vagyok. A stewardess tőlem jobbra, Blavatskinál kezdi, tehát én leszek az utolsó. Le nem veszem róla a szemem, és türelmetlenül várom, hogy sorra kerüljek, nem mintha éhes volnék, vagy éppen szeretném azokat az ételeket, amikkel a repülőgépeken traktálják az embert, de talán magamra tudom vonni a figyelmét, és láthatom a szemét. Amikor felerősíti a tálcámat, a tárgyhoz cseppet sem illő izgalommal megkérdezem: - Kaphatnék egy kis sót? Semmi eredmény. Rámutat a tálcámon heverő zacskóra, de egy szót se szól, és nem néz rám. Pedig az arca nagyon közel van az enyémhez, és megint láthatom, mennyire sápadt. Az ajka viszont már nyugodt. Sikerült elnyomnia a remegését, ennek azonban ára van: görcsösen megfeszül a szája. Másodszor nem hagy szóhoz jutni. Mihelyt elém tette az adagomat, hirtelen hátrahúzza a kocsit, és egy pillanat alatt eltűnik vele a tálaló függönye mögött. Valahogy menekülésszerű ez a -9-

gyors távozás, s a kifejezésből, amely Murzecné elviselhetetlen tekintetű kék szemében és sárgás arcán megjelenik, mindjárt megértem, hogy őelőle vagy inkább a kérdései elől szökött meg. - Ez a kis dög nem felelt nekem - szólal meg Murzecné a sok dohányzástól férfiasra pácolódott hangon. Nem azért mondja ezt, mert helyeslésre számít. Legalábbis a férfiak részéről. Gyűlöli az erősebbik nemet, ez nyilvánvaló, és nem vár tőle semmi jót semmilyen téren, a fizikait is beleértve az utóbbit illetően, azt hiszem, rég áttért már az önellátásra. Azt viszont, gondolom, szívesen venné, ha a két előkelő külsejű hölgy, aki együtt utazik, s akik közül az idősebbik mellette ül, pártjára állna a stewardessel szemben. Ezek a hölgyek, bár barátnők, nemigen hasonlítanak egymásra. Inkább azt mondanám, vigasztalan özvegyek, akiket közös sorsuk összesodort. Robbie, aki ugyan buzgón és reménytelenül udvarol Manzoninak, de közben semmit se szalaszt el abból, ami körülötte történik, csak viudáknak hívja őket - vigyázva, hogy meg ne hallják. Robbie ugyanis, ez a mininyelvzseni, anyanyelvén, a németen kívül franciául, angolul és spanyolul is tud. És a spanyol viuda - özvegy - szót választva az angol widow, a német Witwe vagy a francia veuve helyett, bebizonyítja, hogy a nyelvi finomságokhoz, sőt a finom nyelvöltögetéshez is van érzéke. Az előbbi szavak közül ugyanis a spanyol viuda áll a legközelebb a latin viduá-hoz, ami üres-et jelent. Amikor később megkérdezem Robbie-tól, miért nem sorolja Murzecnét, aki szintén özvegy, a viudá-k közé, szép gesztenyebarna szeme csillogni kezd, és szokott élénkségével s a maga egyéni módján mindkét kezét vállmagasságba emelve, rávágja: "Nem, nem, azt nem lehet. Az más. Murzecnénél az üresség hivatás." A viudá-knál a jelek szerint valóban nem volt az. Nem hiányzik belőlük a báj, bár mindkettő más típus. Mrs. Boyd a civilizált és kozmopolita idős amerikai hölgy; Mrs. Banister pedig sznob és magabiztos barna nő, akinek kisportolt teste sokat megőrzött régebbi szépségéből - nálam fiatalabb férfiak, gondolom, szívesen foglalkoznának ezekkel a maradványokkal. Miután Murzecné hangosan és, mondhatni, "a színfalak mögé" beszélve megtette kellemetlen megjegyzését a stewardessel kapcsolatban, észreveszem, hogy Mrs. Boyd és Mrs. Banister szeme többször is összevillan. És máris tudom, hogy hallgatólagosan megegyeztek: nem adják meg a támogatást, amit Murzecné - szintén némán - kért tőlük. Ezt a jelenetet figyelve gyűröm le az adagomat, többek közt egy szelet hideg ürücombot semmi örömöm sincs az egészben. Sietek. Badarság, de azt képzelem, hogy minél gyorsabban végzek, annál hamarabb jön be a stewardess a tálcákért. Befejeztem. Várom, hogy a többiek is lenyeljék az utolsó falatot, és most még inkább a tálcám foglyának érzem magam, amely tele van maradékokkal. Milyen keserves is repülőgépen étkezni! Bár a művelet nem is érdemli meg az "étkezés" szót. Mondjuk inkább, hogy mint maga a gép, üzemanyagot vesz fel az ember. A függöny félrehúzódik anélkül, hogy látnám a stewardess kezét, feltűnik a kis kocsi és végül ő maga: lesütött szemmel tolja be. Arca már színesebb egy kicsit, de a gondolatai, úgy látszik, messze járnak, emészti a nyugtalanság. Gépiesen dolgozik, egyetlen mosoly, egyetlen szó nélkül, mintha semmi köze se volna hozzánk. És hirtelen valami hidegséget érzek a szívem táján, s elszomorodom: amikor elveszi előlem a tálcát, pontosan annyi figyelemre méltat, mintha üres volna az ülésem. Váratlanul megszólal Murzecné: - Kisasszony - mondja rekedtes, de pallérozott hangján -, magának bizonyos dolgokat meg kellett kérdeznie nevemben a gép parancsnokától. Hallhatnám a válaszait? A stewardess összerezzen, s látom, hogy remeg a keze. De nem fordul Murzecné felé, és nem emeli rá a szemét. Levegő után kapkodva, színtelen hangon feleli: - Sajnos nem, asszonyom. Nem tudtam megkérdezni a parancsnokot.

- 10 -

2. - Nem tudta? - kérdezi Murzecné. - Nem, asszonyom - hangzik a válasz. Csend. Arra számítok, hogy őnagysága nem éri be ennyivel, és ridegen kérdőre vonja a stewardesst, miért nem tudta teljesíteni a megbízását. De nem teszi. Pedig konok homlokával és acélkék szemével Murzecné maga a kérlelhetetlenség. Nehéz elképzelni, hogy visszahúzza a karmait, ha valakinek egyszer belévágta az irhájába. A körben senki se hajlandó átvállalni a vallatást. Se Blavatski, aki annyira magabiztos; se Caramans, aki örökké a jogain lovagol; se az arcátlan Kresztopulosz; se a viudá-k, akik olyan jól érzik magukat a nagyvilági hölgyek szerepében; se Robbie, aki mindig kész odapöckölni valami pimaszságot. Mintha a válaszok, amiket kedves útitársnőnk kaphatna, egyáltalán nem érintenének bennünket. Persze nekem is ez a véleményem: Murzecné három vagy négy kérdésének önmagában nincs különösebb jelentősége. A válaszok elmaradásának azonban igenis van. Nem lehet tűrni, ez világos, hogy a stewardess befejezettnek tekintse az ügyet. Mégis ez történik. Mindnyájan hallgatunk, engem is beleértve. Tekintetünk Murzecné asszonyon. Tőle várjuk, hogy tovább faggatóddzék. És várakozásunknak ez a veleje: ő verte fel a nyulat; üldözze ő! Murzecné nagyon jól érzi, milyen körmönfont és gyáva ürügyekbe kapaszkodunk, hogy átháríthassuk rá az üldözés feladatát. És hallgat. Talán így fortyog magában: "Aha, most meg azt szeretnétek, ha kinyitnám a számat! Hát azért se nyitom ki!" A csendet Kresztopulosz töri meg, de nem szavakkal, hanem zajokkal. Nagyot sóhajt, és két vaskos tenyerével többször rácsap kövér combjára. Nem tudom, mit jelent ez a mozdulat: türelmetlenséget vagy nyugtalanságot. Ez a Kresztopulosz állandóan izzad és izgul, amellett láthatólag nagyon kényelmetlenül érzi magát a nadrágjában, amely ugyancsak feszül tekintélyes potrohán és lejjebb, a nemi szervén - az akkora, hogy erősen szétvetett lábbal kell ülnie. Nincs szegényesen öltözve, az kétségtelen. Sőt inkább azt lehetne a szemére vetni, hogy túlzásba viszi a fényűzést, főképp ékszerek tekintetében: egy csomó csecsebecsét, gyűrűt hord, és mind arany. Sárga a mellét díszítő, széles selyem nyakkendő és a cipője is. Piszkosnak se lehet mondani, bár valóban kellemetlen szagot áraszt. Csak az a fajta férfi, akin két óra elteltével kétes tisztaságúnak látszik az ing és gyűröttnek a zakó - túl sok verejték, nedv és nyálka szivárog a bőrből és a testüregekből: a fülben zsír képződik, a szem sarkában csipa, a hónalj körül folt terjeng, a láb bűzlik, egyszóval kiváló a kiválasztás. Kresztopulosz feje kerek, sűrű, deresedő haj koronázza, szeme akár a mátyásmadáré: átható, de ideoda rebbenő a tekintete, bokros szemöldöke fekete vonallá folyik össze, s orra alatt, amely hosszával és formájával pajzán gondolatokat ébreszt, tömött janicsárbajusz sötétlik. Kresztopulosz még egyszer ráver a combjára húsos tenyerével, aztán Blavatskira sandít, feláll, átvág a jobb félkörön, felemeli a függönyt, és otthagyva nekünk a szagát meg a cipője két fénylő aranyfoltját, átmegy a turistaosztályra. Néhány másodperc múlva hallani, ahogy különösebb szemérmetesség nélkül kinyitja és magára zárja a W. C. ajtaját. Blavatski úgy pattan fel, mintha rugó lökné, a nagy testű emberek mozgékonyságával ő is átsiet a jobb félkörön, csak ellenkező irányban, majd mindnyájunk megdöbbenésére előkapja Kresztopulosz kézitáskáját az ülés alól, az ülésre teszi, kinyitja, és nekifog, hogy átvizsgálja a tartalmát. A hindu pár, mely Kresztopulosztól jobbra ül, és eddig tökéletes közönnyel szemlélődött, nagy izgalmat árul el, s a nő már-már közbelép, de a férfi nyomatékosan ráteszi a kezét az alsókarjára, és ránéz nedves, fekete szemével: talán ennek a hindu párnak is van miért tartania Blavatski kíváncsiságától? A többi utasban különböző érzelmeket kelt az amerikai gátlástalansága. És elsőnek - még Caramans-t is megelőzve, igen - egy nagy és dülledt szemű, kopasz francia nyilvánít véleményt, aki balra ül Kresztopulosztól. Felháborodottan mondja: - No de uram, ehhez aztán igazán nincs joga! - 11 -

- Szerintem sincs - erősíti meg Caramans angolul, megjátszott diplomata-nyugalommal. Blavatski ügyet se vet Caramans-ra, fejét, melyre sisakként borul a sűrű haj, harciasan a kopasz francia felé fordítja, s nyugodtan tovább kotorászva a görög táskájában, kedélyes pimaszsággal odaveti: - És miből gondolja, kérem, hogy nincs jogom hozzá? A franciasága kitűnő, de a kiejtése erősen amerikaias. - Abból, hogy ön nem vámos - feleli a francia. - És még ha az lenne is, akkor se kutathatná át egy utas táskáját az illető távollétében. - A nevem Blavatski - közli az amerikai széles fogpasztareklám-mosollyal és gyerekes büszkeséggel. - A Narcotic Bureau-nak dolgozom - teszi hozzá. Zsebéből igazolványt vesz elő, és hanyag mozdulattal messziről odamutatja a franciának. - Nem tudom, miért jogosítaná ez fel, hogy egy francia repülőgépen egy görög utas poggyászában turkáljon - jegyzi meg a kopasz kimérten. - Én megmondtam önnek a nevemet - mondja Blavatski valami megfoghatatlan erkölcsi fensőbbséggel. - Ön viszont nem mondta meg nekem az önét. Ez az álszentség - akit az imént kénytelen volt rendreutasítani, hirtelen erényes férfiúvá változik - felbőszíti a franciát. Dülledt szeme meglobban, hangja csattan: - A nevemnek semmi köze ehhez! Blavatski, aki legjobbnak látta kiborítani Kresztopulosz táskáját az ülésre, most a műanyag bélést tapogatja. Fel se emelve a fejét, leckéztető hangon ezt mondja: - Nem társaloghatnánk úgy, ahogy felnőttek közt szokás? A kopasztól balra ülő nagyon sovány, szinte összeaszott férfi ekkor odahajol a szomszédjához, és néhány szót súg a fülébe. A kopasz, aki közel járt hozzá, hogy kirobbanjon, összeszedi magát, és hidegen így szól: - Ha annyira ragaszkodik hozzá, bemutatkozom. Jean-Baptiste Pacaud vagyok. A vállalat, melyet vezetek, furnérlemeznek való rönkfát importál. Bouchoix úr - a tőle balra ülő aszott férfira mutat - a jobbkezem és a sógorom. - Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Pacaud - mondja Blavatski leereszkedő nyájassággal. És önt is, Mr. Bouchoix. Mr. Pacaud, van önnek fia? - kérdezi aztán, miközben sietség nélkül visszarakosgatja Kresztopulosz táskájába a kiszórt holmikat. - Nincs, de miért? Hogy kerül ez ide? - ámul el Pacaud, aki, ha nyugodt, nagy és dülledt szemével különben is mindig olyan, mintha csodálkozna. - Ha volna fia - mondja Blavatski egy prédikátor komolyságával -, ön is azt kívánná, hogy tegyék ártalmatlanná a kábítószer-üzéreket, nagyokat és kicsinyeket egyaránt. Márpedig, kedves Mr. Pacaud - folytatja az amerikai, visszatéve Kresztopulosz táskáját az ülés alá -, okunk van feltételezni, hogy Madrapur a kábítószer-kereskedelem egyik gócpontja Ázsiában, és hogy Mr. Kresztopulosz fontos szerepet játszik, mint közvetítő. Caramans összevonja fekete szemöldökét, s felső ajka jobb csücskét felhúzva, éles hangon és tagoltan angolul megjegyzi: - Ha ez így van, akkor visszafelé kellett volna átkutatnia Kresztopulosz táskáját, nem pedig odafelé. Blavatski leül mellém, előrehajol, és kedélyes fölénnyel rámosolyog Caramans-ra. - Természetesen nem kábítószert keresek - mondja a maga vontatott hanghordozásával. Félreértett, Caramans. Kresztopulosz nem szállító, hanem közvetítő. - Mindegy - mondja Caramans, s gunyoros arcjátéka ezúttal még erőteljesebb -, a puszta gyanú alapján átkutatni egy útitárs poggyászát merőben törvényellenes! - Már hogyne volna az! - mosolyog derűsen Blavatski, kivillantva nagy fehér fogait. - Már hogyne volna törvényellenes! De a cinikus hangról hirtelen átváltva a moralizálóra, rögtön hozzáteszi: - Csakhogy én inkább a kábítószer-csempészés ellen küzdök, ha néha bele is kell rúgnom a törvényességbe, mint hogy fegyvereket adjak el a fejlődő népeknek. Caramans most egyszerre rántja fel a jobb szemöldökét és az ajka jobb szögletét. - Azt akarja ezzel mondani, hogy az Egyesült Államok nem ad el fegyvereket a fejlődő népeknek? - 12 -

- Én nagyon jól tudom, hogy mit akarok mondani - feleli Blavatski. A két férfi már olyan éles hangot használ, hogy elszánom magam a beavatkozásra. Ezt könnyen megtehetem, mert Caramans tőlem balra, Blavatski pedig jobbra ül, s úgyszólván a fejem fölött bombázzák egymást. - Uraim - mondom csöndesen -, nem lehetne befejezni ezt a vitát? De Caramans-ban, bár nem adja semmi külső jelét, forr a visszafojtott méreg. - Ellentmondásokba keveredett, Blavatski - veti oda halkan, és szinte hallani, hogy összecsikordul a foga. - Maga nem a Narcotic Bureau embere. Az igazság az, hogy maga a Narcotic Bureau-val mint fedőszervvel a CIA-nek dolgozik. A hindu párt mintha megint elfogná a nyugtalanság. Ez a benyomás azonban csak átsuhan a tudatomon, mert éppen Blavatskit figyelem. Milyen különös arc! Csupa páncél és pajzs. A sisakforma haj, a szemüveg, melynek vastag lencséin semmiféle ellenséges pillantás se hatolhat át, s a hosszú, hófehér, sűrű növésű, jókora fogak: mint két cölöpsor, úgy zárják le a szájat. Egyébként a látszat nem téveszt meg. Tudom, hogy ennek a két lábon járó erődítménynek támadó fegyvere is van, mégpedig egész sereg: a tekintete, a nevetése, a beszéde, a pökhendi modora és - ami meglepő - a kedélyessége. Mert ez a nagydarab, szúrós szemű ember elbűvölő is tud lenni. És él is ezzel a képességével, hol a javára, hol a kárára annak, akivel beszél. - Ugyan, ugyan, Caramans - mondja Blavatski, s hatalmas fogai kivillannak, apró szürke szeme pedig fényleni kezd a lencsék mögött -, nem kell mindent elhinni, amit Kresztopulosz összefecseg rólam! Ez a vén zsivány azt képzeli, hogy maga bennfentes a MIK-nél, és a védőszárnyai alá vágyik. Nem, semmi közöm a CIA-hez. Na persze - folytatja és kacsint egyet -, utána kellett néznem, hogy kik lesznek az útitársaim, ami gyerekjáték volt; a gépünk charter, és ha jól tudom, az első, amit Madrapurba indítottak. Caramans nem válaszol. Amikor egy diplomata hallgat, olyan, mintha kétszeresen hallgatna. Caramans nem nyúl a térdén heverő Le Monde-ért. Mozdulatlanul ül, lesüti a szemét, mintha az orrán nézegetne végig, és szigorú, rendezett profilját mutatja Blavatskinak - nemrég nyiratkozott, minden szál haja a helyén. Észreveszem, hogy az ajka jobb fele még nyugalmi helyzetben is felhúzódik egy kissé, mintha a megvetés lassacskán ráfagyott volna az arcára. Azt hiszem, Caramans megbánta, hogy nem ügyelt jobban a nyelvére, és nagyon szeretné, ha legalább Blavatski ügyelne. De ha nem tévedek, az amerikainak esze ágában sincs hallgatni. Eleinte csak ámultam, hogy egy úgynevezett titkos ügynök ennyi titkot kifecseg a nyilvánosság előtt, de most már gyanítom, hogy szántszándékkal teszi. És gyanúm bizonyossággá válik, amikor Blavatski lomha szájmozgásával és ártatlannak szánt, de karikatúrának sikerült arckifejezéssel ezt mondja: - Higgye el, Caramans, nem tartozom a CIA-hez. Csakis kábítószerügyekkel foglalkozom. És a legteljesebb mértékben fütyülök a maga olajkútjaira meg a fegyverszállításaira meg a befolyására a MIK-nél, ha ugyan van... Caramans összerezzen, gyorsan és aggodalmasan körülvizslat, majd összeszorított foggal odasziszegi: - Mindenesetre köszönöm, hogy ilyen nagy reklámot csinál nekem. Blavatski elneveti magát. Nevetése azt akarja kifejezni, hogy ő "jó fiú", de az ujjongás is kihallik belőle, s ez egy csöppet se rokonszenves. Caramans újra beleássa magát a Le Monde-ba, arca megkövül az erőfeszítéstől, mert alig tudja féken tartani az indulatait. A közjáték véget ért, vagy legalábbis hamarosan véget ér. Ismét csend lesz, és belép Kresztopulosz. Sárga cipője villog előtte, illategyvelege hosszan úszik mögötte, ahogy a helyére megy, és leül a hindu és Pacaud közé. Olyan sokáig maradt kint, hogy az emberben felötlik a kérdés, vajon nem álldogált-e egy ideig a turistaosztály függönye mögött, nem hallotta-e, esetleg elejétől végéig, Blavatski és Caramans szócsatáját. Ezen a gépen én már semmin se csodálkozom. Talán nem ismerte-e el Blavatski is egy utalással, hogy szintén hallotta - akár ugyanígy, akár valamilyen technikai eszköz segítségével -, amikor Kresztopulosz néhány perccel előbb óvatosságra intette Caramans-t vele kapcsolatban? A stewardess visszajön a tálalóból, és leül a bal félkaréj túlsó végén, kezét összekulcsolva az ölébe ejti, s csak gunnyaszt mozdulatlanul, üres tekintettel, nem nézve senkire. Különös gondolatom - 13 -

támad. A stewardess viselkedését azzal magyarázom - de persze van némi hajlamom a miszticizmusra, amint talán már észrevették -, hogy valami jelentős és lesújtó felfedezést tett: például rádöbbent, hogy nincs Isten. Előre tudom, mi lesz az ellenvetésük. Azt fogják mondani, hogy az istenhitet elveszteni éppolyan nehéz, mint megszerezni. Ebben tökéletesen egyetértünk. De azért hadd mondjam el, én hogyan igyekszem megőrizni az enyémet. Azt tartom, hogy mivel a vallási meggyőződés hit dolga, olyat hinni, amire nincs bizonyíték, érdem. Ez persze, önök is kitalálják, angyali ravaszdiság. Mert minden kétely a priori, eleve gyanús. Azonfelül kényelmetlen is, és ahogy az angolok mondják, "nem fizetődik ki". Az ember semmit se nyerhet, de mindent elveszíthet vele - legalábbis mindent, ami nekem fontos: Istent, akit atyámnak tartok, a világegyetemet, amelynek így van értelme, és a túlvilág vigaszos gondolatát. Még egy szót erről a témáról: nem akarom példaképül feltolni magam, de elmondanám, mivel érem el, hogy béke honol a házam táján. Értelmemet rekeszekre osztottam, és a legkisebb, legvastagabb falú, legsötétebb rekeszbe bezártam a kételyeimet. Ha valamelyik elő meri dugni a fejét, irgalmatlanul visszatuszkolom. Ahogy most elnézem a stewardesst, és észreveszem arcán a kétségbeesés összes jelét, szenvedélyes érzések buzognak fel bennem. Szeretnék felugrani, hogy a karomba kapjam, megvédjem. Őszintén szólva engem lep meg a legjobban, hogy ebben a korban és ezzel a külsővel még ilyen ifjú a szívem. De elbűvölőnek találom ezt a lányt, ez tény. És már minden gátlás nélkül bámulom, tele csodálattal, vággyal, gyöngédséggel és természetesen részvéttel, mert nyilvánvaló, hogy szörnyen gyötrődik. Amióta levette kis sapkáját, szép haja arany sisakként fogja körül a fejét, karcsú nyakát is kiemelve és szerintem a vonásait is sokkal jobban érvényre juttatva. Ami a szemét illeti, amelynek zöldjébe egy kis kékség is vegyül, így, szomorúan, még szebbnek látom. Csak nézem, és nem tudok betelni vele. Ha pusztán szemmel birtokba lehetne venni valakit, már a feleségem volna. Mert a szándékaim, ezt mondanom se kell, tisztességesek, bármilyen kevés is az esélyem, hogy meghallgat. Eltelik néhány perc, és nem bírom tovább. Mindenképp kapcsolatot kell teremtenem a stewardessel, a legcsekélyebb ürügy is jó. - Kisasszony - mondom -, lenne olyan kedves, és hozna nekem egy pohár vizet? - Hogyne, Mr. Sergius - feleli. (Örömmel tapasztalom, hogy én vagyok itt az egyetlen, akit a nevén szólít.) Azzal kecsesen feláll, és indul a tálaló felé. Utánanézek. Ennek a bájos kis teremtésnek már a járásában is kimondhatatlan örömem telik. Már jön is vissza, teli poharat hoz egy tálcán. Az utóbbira semmi szükség, mert a másik kezével fogja a poharat, nehogy felboruljon, de gondolom, a tálca használatát előírják a szabályok, és isten tudja, miért, róla lévén szó, ettől az apró megkötöttségtől is elérzékenyülök, mert "szolgálat". - Tessék, Mr. Sergius - mondja, s ahogy megáll Blavatski és énközöttem, s hozzám hajol, megcsap a jól ápolt, üde női test illata. Átveszem a poharat, de rögtön megrémülök, mert a stewardess mintha sarkon akarna fordulni - ilyen gyorsan itt hagy? -, s hallatlan bizalmaskodásra ragadtatom magam: kinyújtom a karomat, és megfogom a kezét. - Várjon, legyen szíves - mondom sebesen. - Mindjárt visszaviheti a poharat. A lány elmosolyodik és vár, sőt nem is próbál szabadulni, s miközben iszom - mi tagadás, iszonyú zavarban -, oldalról ámulva nézem, hogyan simul bele kis keze az én nagy, szőrös mancsomba. Háttal áll Blavatskinak, Murzecné őnagysága azonban megvető fújtatással jelzi, hogy észrevette a mozdulatomat, bal szomszédom, Caramans pedig, tovább olvasva a Le Monde-ot, egy kicsit feljebb húzza az ajka csücskét. Egyszerre nagyon ellenszenvesnek érzem ezt a Caramanst a lenyalt fejével és a konzervatív diplomataképével. De mégse kortyolhatok az idők végezetéig egy pohár vizet, akkor se, ha egyáltalán nem vagyok szomjas, és nem üldögélhetek az üres pohárral a kezemben, ha a stewardess várja - mélabús arcával most egészen olyan, mint a Máriát köszöntő angyal Leonardo da Vinci képén. Megint feltűnik, milyen szomorú a szeme, és halkan megkérdem: - Bántja valami? - 14 -

- Nem is akármi - hangzik a meghökkentően sokat sejtető, de keveset mondó válasz. Így folytatom: - Tudja, a tapasztalat megtanított valamire. Ha az embernek problémái vannak, csak várni kell türelemmel, s a problémák önmaguktól megoldódnak. - A halálra gondol? - kérdezi a stewardess aggodalmas tekintettel. Megdermedek. - Nem, nem - mondom kissé bizonytalanul. - Nem, dehogy, az még nagyon messze van. Egyszerűen csak arra gondolok, hogy idővel az ember másképp látja a dolgokat, és nem érzi a gondjait olyan égetőknek. - De vannak kivételek - jegyzi meg a lány. Keze, mint egy kis rab állat, fészkelődni kezd a markomban, mire gyorsan elengedem, és visszaadom a poharat - még egyszer rám mosolyog, és elmegy, s most igazán ráillik a hasonlat: letört virág. Kapcsolatba kerültem vele, ahogy kívántam, de abból, ami a lelkét nyomja, semmit sem árult el. Sose találkoztam vonzóbb és rejtélyesebb egyéniséggel. Hadd térjek vissza arra a körülményre, hogy ezen az első osztályon az ülések körben vannak elhelyezve, s hadd könnyítsem meg krónikási feladatomat egy hevenyészett ábrával, amely bemutatja, hogy, mint az angolok mondanák, "ki ki mellett ül". Jólesik elbíbelődni ezzel a vázlattal. A század eleji angol detektívregények jutnak az eszembe: majd mindegyikben volt egy kis helyszínrajz, amely kellemesen felcsigázta az embert. Itt

azonban - megmondom előre, bár talán "kifogom vele a szelet a vitorlámból" - a legkevésbé sem valószínű, hogy meggyilkoljanak valakit, akármennyire "rá van szabva" Kresztopuloszra mind a két szerep. Rajzomon jól látszik az első osztály merőben szokatlan; valamint a turistaosztály hagyományos ülésrendje. Az ebből eredő helyveszteség nyilvánvaló: az első osztály hosszabb, mint például egy DC-9-esen, ahol pedig tizenkettő az ülések száma, itt viszont jóval nagyobb területen csak tizenhat. Ez megmagyarázza Blavatski megjegyzését: "A franciáknak fogalmuk sincs, hogy kell kihasználni egy repülőgépet."

- 15 -

Ez persze csak olcsó komiszkodás. Könnyen elképzelhető ugyanis, hogy a gépet ilyen belső kiképzéssel rendelte meg egy államfő, aki repülés közben is tanácskozni akart a munkatársaival. Az illető államtól aztán megvásárolta ez a chartertársaság, s már nem akart áldozni az átalakítására. Ami engem illet, nem is ez lepett meg a legjobban az eddigi úton. Azt, hogy a turistaosztály üres, sokkal inkább furcsállottam, nem is szólva a kihalt Roissy-en-France-ról, a bőröndjeimről, amiket elnyelt a légi kikötő egyik liftje, az útlevelekkel és a készpénzzel kapcsolatos utasításokról és a csonka üdvözlés esetéről, amely mindeddig tisztázatlan maradt. Bölcs elhatározásra jutok: nem fogok ezen rágódni az elkövetkezendő tizenöt óra alatt, nem fogok mindenféle - valószínűleg alaptalan - aggodalmakkal foglalkozni, nem engedem, hogy nyugtalan természetem tönkretegye az utamat. Hátradőlök tehát az ülésen, és igyekszem kellemesen tölteni az időt: szememet félig lehunyva, az útitársaimat mustrálom. Ez igazán nem nehéz, mert hála a sajátos ülésrendnek, jól látom valamennyit. Első megállapításom egész mulatságos: az utasok elhelyezkedésében bizonyos nemi elkülönülés mutatkozik meg. A jobb félkörben a hindu asszony kivételével csak férfiak ülnek: középkorú üzletemberek és magas rangú államhivatalnokok. A bal félkörben viszont jobbára csak nőket látok, a kivétel itt Manzoni, aki hihetőleg nagy nőbarát, és Robbie, aki nem az, de nem akart elszakadni a barátjától. Amennyire a ruhájukból és a modorukból meg lehet ítélni, ezen az oldalon a férfiak éppúgy, mint a nők, a jómódú turisták válfajába tartoznak. Nem vettem észre mindjárt, mert Blavatski és Caramans szópárbaja lefoglalt, de a bal félkörben is kialakultak már feszültségek, másfajták ugyan, de éppolyan erősek, mint a jobb félkörben megnyilvánulók. Sőt nem is feszültségek - szenvedélyek ezek, és ráadásul keresztezik egymást. Mrs. Banisternek, a két viuda közül annak, aki még nem mondott le az érzéki örömökről, nagyon tetszik a szép Manzoni, de sajnos Robbie elválasztja tőle. Az utóbbi, mint már említettem, osztozik jobb szomszédnője vonzalmában bal szomszédja iránt, de bár taktikailag előnyösebb helyzetben van, hogy udvarolhasson Manzoninak, ez az udvarlás meglehetősen reménytelen. Ami mármost Manzonit illeti, őt - legalábbis pillanatnyilag - a zsenge bájak izgatják, és egész figyelmét az ifjú Michou-nak szenteli. Michou viszont, akinek egy tincs a homlokába hull, elmélyülten olvas egy detektívregényt, és rá se hederít az olaszra, még egy közömbös vagy annak álcázott pillantásra se méltatja. Hogy úgy mondjam, ő az ütköző, mely megállítja a vágyak vonatát. Mivel Manzoni Michou-t bámulja, én is bámulom. Ennek még mindig több értelme van, mint a bőröndjeim sorsán töprengeni vagy fülelni, hogy hallom-e a motorzajt. Nekem is kedvemre való ez a Michou, bár minden hiányzik nála, amit általában értékelek a nőknél: se melle, se fara, se csípője; a homloka alacsony, és a gondolatok nem tolonganak mögötte. Mégis bájos. Szép tojásdad arca finom vonású, és ártatlan tekintete rácáfol szabados viselkedésére. A tizennyolcadik században "megható szépség" volna selyem és bársony ruhakölteményekben. A huszadik században csak egy kifakult farmeres, garbós "csaj" a sok közül. Ebben a "szerelés"-ben olyan, mint akármelyik munkáslány a kedves papa gyárából - azzal a különbséggel, hogy "proli" garbója kasmírból van. És ha behatóbban megvizsgálnám a száját - de ezt inkább Manzonira hagyom -, megállapíthatnám, hogy noha alig látszik, szabályozták a fogsorát, amit nyilván egy drága szakorvos végzett el. - Kisasszony - szólal meg végül is Manzoni sotto voce(halkan) és egy kissé selypes franciasággal -, ne haragudjon, de szeretnék valamit kérdezni magától. Michou feléje fordítja a fejét, és ránéz a szemébe lógó világosbarna fürtön keresztül. - Tessék - mondja kurtán. - Az előbb fejezte be a regényt, amit olvas, és rögtön újrakezdte. Maga nagyon rejtélyes leányzó. - Nincs ebben semmi rejtély - mondja Michou. - Mire a végére érek, elfelejtem az elejét. Azzal megint belemerül a könyvébe. Nem tudom, szándékosan mondta-e, amit mondott, de az adott helyzetben jó a válasz: Manzoni törheti a fejét, komolyan beszélt-e, vagy csak ugratta. A férfi habozik is néhány pillanatig, aztán elneveti magát kedvesen, könnyedén. - De hát nem bosszantó, amikor az ember regényt olvas, hogy ennyire csapnivaló a memóriája? - Csapnivaló? Egyszerűen nincs - feleli Michou, és még csak fel se néz. - 16 -

Manzoni megint elneveti magát ugyanolyan szeretetreméltóan és ingerkedőn. - Sokat megtakaríthat ezzel - mondja. - Hiszen újra meg újra elolvashatja ugyanazt a könyvet! - Ez azért túlzás - mondja Michou, s a hangja jelzi, hogy le akarja zárni a társalgást. Az első rohamot tehát visszaverték. Manzoni hallgat. De azért nem csügged el. Tudja, milyen fontos a kitartás, ha egy nő meghódításáról van szó. Alaposabban megnézem. Magas, jó alakú férfi, a feje akár egy római császáré, a tekintete simogató, s az eleganciája átmenet a Caramans-é és a Robbie-é közt. Caramans végtelenül "korrekt", a szürke és a fekete különböző árnyalatait válogatta össze. Robbie viszont tobzódik a pasztellszínekben: halványzöld nadrág és égszínkék ing: merész, de kissé hideg párosítás, csak a hajlékony nyakát burkoló narancssárga kendő lop bele némi melegséget az utolsó pillanatban. Manzoni jobban ragaszkodik a hagyományhoz, világos, majdnem fehér öltöny van rajta, mályvaszínű ing és sötétkék kötött nyakkendő. Ez az összeállítás nem olyan szélsőséges, mint a Robbie-é, de művésziesebb, mint a Caramans-é, és, gondolom, többe is került. Manzoninak sok a pénze, ez világos, és abban is biztos vagyok, hogy soha egy napot se kellett a megélhetéséért dolgoznia, Robbie-ról viszont, ha jól meggondolom, nem állítanám ugyanezt. Nehéz tárgyilagosnak lennem Manzonival szemben. Erre önök azt fogják mondani, hogy akinek ilyen megjelenése van, mint nekem, az csak utálhatja a szép férfiakat. Nem ez az ok. Amit Manzoniban utálok, az a Don Juan-i nőgyűlölete. Nagyon jól érezhető ugyanis, hogy ha "megkaphatná" Michou-t, rögtön a stewardess kellene neki, aztán Mrs. Banister, aki az előkelőségével hat rá, és végül a hindu nő. Mindezek után, mélységesen megvetve valamennyit, alig várná, hogy Madrapurba érjünk, és kiaknázhassa az ottani lehetőségeket. Ez a telhetetlenség, amelyhez a gyengébbik nem lenézése társul, olyasféle gondolatokat ébreszt bennem, hogy Manzoni alapjában véve nem különbözik Robbie-tól, holott a látszat szerint az ellentéte. Nagyon is megvan a magyarázata - bár talán ő maga sem ismeri -, hogy eltűri Robbie hódolatát, ha el is hárítja a megnyilvánulásait. Mert csak elhárítja, de nem fojtja el végképp. Manzoni első NYALAT-a(mozaikszó a "nyilvános ajánlat" kereskedelmi kifejezésből), melynek címzettje Michou, egy kicsit megmozgatja a bal félkört. Murzecné, aki most még sárgább, nagyokat fújtat az orrán át, s ez, mint tudjuk, az erkölcsi rosszallás tömör kifejezési formája nála: A két viuda majdnem suttogva cseréli ki véleményét, s Mrs. Banister arcjátékából arra következtetek, hogy ez a vélemény, legalábbis az ő esetében, nem éppen hízelgő. Edmonde-né, Michou bal szomszédja - róla majd később beszélek - nagyon megütközött a dolgon, isten tudja, miért; mert mindennek látszik, csak prűdnek nem. Ami Robbie-t illeti, úgy rémlik nekem, hogy bizonyos elnéző türelemmel szemléli Manzoni próbálkozásait Michou-nál. Élénk, fénylő szeme arcról arcra vándorol, mosolyogva, kecsesen ül a helyén. Különös, de nem magasnak látszik, hanem hosszúnak, és mintha a férfiassága is feloldódott volna a megnyúlt tagjaiban. Véget nem érő és állandóan összegabalyodó lábával, hajlékony csuklójú, hosszú, finom kezével olyan, mint egy túl magasra nőtt, bágyadt virág. Mindenki arra számít, hogy Manzoni illő szünet után újra közeledni próbál Michou-hoz, de most Michou kezdeményez, s ami még meglepőbb, Pacaud-t veszi célba. - Pacaud úr - szólal meg hirtelen -, milyen fát is akar importálni Madrapurból? Pacaud úrnak rózsaszínűvé válik az a pőre koponyája, annyira megrendül, hogy "megható szépségünk" a szakmája iránt érdeklődik. Előredől, merev nyakát behúzza szögletes vállai közé, s atyai mosollyal feleli: - Olyan fát, amiből furnérlemezt lehet csinálni. - És nálunk Franciaországban nincs ilyen fa? - Van, de importálunk is, mégpedig okumét, mahagónit és limbót. - Bocsásson meg - szól közbe Caramans kimérten -, de azt hiszem, limba ennek a fának a neve. - Igaza van, Caramans úr - ismeri el Pacaud. - És hogy készül a furnérlemez? - kérdezi Michou. - Elég bonyolult eljárás - feleli Pacaud dülledt szemében kis mosollyal. - Mindenekelőtt párolni kell a rönköket... Szünetet tart, mire Robbie gyorsan odahajol Michou-hoz: - 17 -

- Tényleg hallani akarja az egészet, amikor úgyse ragad meg a fejében semmi? A társaság buzgón hahotázik, mert mindenki attól félt, hogy el kell szenvednie egy hosszú előadást a furnérgyártásról. Robbie pedig, a kis huncut, szőke fürtjeit megrázva, körülhordozza mosolyát, és sütkérezik a sikerben. - Mekkora a vállalatuk? - kérdezi Caramans felhúzott ajakkal és olyan ábrázattal, mint aki ismét komolyabb mederbe akarja terelni a társalgást. - Ezer munkásunk van - feleli Pacaud nem túl őszintének ható szerénységgel. - Ezer kizsákmányolt - mondja Michou. Pacaud égnek emeli a karját, amitől a zakója ujja hirtelen nagyon rövidnek látszik. Mint sok középkorú francia, ő is mintha kihízta volna az öltönyét. - Egy kis balos! - mondja, s nagy, dülledt szeme még túlozza is a műfelháborodását. - És maga, kisasszony, természetesen szintén kizsákmányoltnak tartja magát, igaz? Michou megrázza a fejét. - Szó sincs róla. Én sose törtem magam, se az iskolában, se odahaza. Sőt kimondottan élősdi vagyok. Az apám nyakán élősködöm. - Gondolkodik, aztán hozzáteszi: - Megjegyzem, az apám is élősdi. Gyárigazgató, mint maga. Különben maga nagyon hasonlít rá, Pacaud úr. Ugyanolyan kopasz, ugyanolyan nagy a szeme. Majd hanyatt vágódtam, amikor megláttam magát. Pacaud koponyáját most a megindultság festi rózsásra, s hiába próbálja cikornyás udvariassággal leplezni az érzelmeit. - Higgye meg, kérem - mondja -, hogy végtelenül örülnék, ha volna egy ilyen lányom, mint maga. - És rövid tétovázás után, hangját lehalkítva, gyorsan hozzáteszi: - Tudniillik nincs gyerekem. Michou ekkor nagyon kedvesen rámosolyog, s azt hiszem, mindenki megérti, hogy Pacaudnak immár van gyereke, legalábbis az út tartamára. Örülök neki, mert minden hibája - nagyon is francia hibája - ellenére rokonszenvesnek találom Pacaud-t. Látom viszont, hogy Edmonde-né gúnyos pillantást küld feléje - a gyáros pedig óvakodik ránézni -, és hogy a velem átellenben balra ülő Murzecné arca megkeményedik. Még mielőtt kinyitná a száját, tudom, hogy támadni fog. Szelíden kezdi, mintha nem is piszkálódni akarna. - Nem gondolja, kisasszony, hogy túlságosan felnagyítja a lustaságát? - Egyáltalán nem. Otthon még az ágyam se vetettem be. Nem is tudtam volna. Rajta feküdtem. - De biztos nem állandóan - mondja Murzecné ugyanazzal a vészterhes nyájassággal, s az az érzésem, hogy a csápjai óvatosan körültapogatják a lányt, mert pontosan akarja tudni, hova döfjön. - Amióta Mike elment Madrapurba, állandóan. Egész nap az ágyamon hevertem, fújtam a füstöt, és krimiket olvastam. - No de gyermekem - mondja a mi Murzecnénk jóságos hangon, amely sokat tompít a kritikáján -, az ilyen tétlenségre nincs bocsánat. - Nem voltam tétlen. Vártam. - Mire várt? - Mike-ot vártam. Amikor fél évvel ezelőtt elbúcsúzott tőlem, visszament az Egyesült Államokba, és onnan azt írta, hogy Madrapurba készül, egy vállalat küldi oda aranyat keresni. - Aranyat Madrapurban? - Blavatski meglepett kérdése franciául hangzik el. - Maga tud erről, Caramans? - Most hallom először. Összenéznek, majd Michou-ra néznek, s megállapítva, hogy rövid eszmecseréjük zavarba hozta a lányt, hallgatólagos egyetértéssel nem mondanak többet. Murzecné könyörtelen kék szeme azonban megvillan. A hangja még anyáskodóbb, ahogy ismét Michou-hoz fordul: - Mondja csak, kedvesem, ez a Mike... - Félbehagyja a mondatát, és színlelt jóindulattal megkérdezi: - Mike, gondolom, a vőlegénye? - Bizonyos értelemben igen - feleli Michou. - Szóval azt szeretném kérdezni - folytatja Murzecné, s előredől, sovány keze ráfeszül a térdére -, azt szeretném kérdezni - ismétli mézédes mosollyal, amely megmutatja nikotin festette fogait -, hogy írt-e már magának Mike Madrapurból. - 18 -

- Nem - vallja be Michou, s hirtelen megszállja valami balsejtelem, talán ő is gyanítja már, mi készül ellene. - Mike nagyon ritkán ír - teszi hozzá bűntudatos képpel. Murzecné megnyalja az ajkát. - Mike tehát nem hívta magát Madrapurba? - Nem. Murzecné felegyenesedik ültében, izzó szeme majd kiugrik a gödréből, sárga feje Michou felé lendül. - Akkor viszont - mondja, s a hangja simogat és mar egyszerre - honnan tudja, hogy még ott fogja találni?

3. Michou kinyitja a száját, de hang nem jön ki belőle, ajka legörbed, arca úgy ráng, mintha pofon vágták volna. Ami következik, szíven üt valamennyiünket: Michou olyan esdeklően néz Murzecnére, mintha egyedül ő tudná helyrehozni, amit tönkretett. Őnagysága azonban nem lágyul meg. Hallgat, lesüti a szemét, s halvány mosollyal a szoknyáját simogatja, mintha a ráncokat akarná eltűntetni. Nem tudom, miért, de ezzel a mozdulattal sikerül végképp megutáltatnia magát. A Murzecné megjegyzését követő jeges csöndben feláll Edmonde-né, s még el sem indul, máris tudjuk, hogy átvág majd a körön, megy a W. C.-re. Ez a körben ülés egyik hátránya: észrevétlenül senki se vonulhat el kiüríteni a hólyagját. Edmonde-nénak alig öt-hat lépést kell megtennie a turistaosztály függönyéig. De a csípőjét ringatva teszi meg, s a hindut kivéve mindannyian ezt lessük a jobb félkörben. Nagy fekete ág- és lombmintás, szorosan testhez álló zöld ruháját nem minden célzatosság nélkül választotta ki. Épp a háta tövében két jókora minta díszlik rajta, amiket a mozgás még jobban kiemel. Ezekre tapad a szemünk. Mihelyt a függöny összecsapódik mögöttük, felkel Pacaud is, átvág a körön, és leül Edmonde-né üresen maradt helyére. A maga bumfordi s kissé együgyű módján elkezdi vigasztalni Michou-t, és - ami talán már meggondolatlanság - megpróbál reményt csepegtetni belé. Tar koponyájával, melyet rózsaszínűre fest az erőfeszítés, hogy meggyőzze a lányt, nagy szemével, mely még jobban kidülled az atyai érzelmektől, megható látvány ez a Pacaud: nem érvel túl ügyesen, az bizonyos, de csupa jóakarat, akár egy behemót, derék kutya. És senki sem érti Edmonde-nét, aki a körbe visszatérve, szikrázó szemmel támad rá: - Engedjen vissza a helyemre, kérem! Csak nem képzeli, hogy leülök a magáéra? Pacaud elvörösödik, de nagy meglepetésemre nem vág vissza. Felkel, és fejét elfordítva, némán, azzal a suta ünnepélyességgel, amely egy kicsit nevetségessé teszi minden mozdulatát, átmegy a helyére. Nem győzök ámulni, hogy ez a könnyen felfortyanó és roppant hiú ember mukkanás nélkül eltűri ezt a hangot, s az a gondolatom támad, hogy régebbről ismeri Edmonde-nét, és - ő tudja, miért - semmi kedve szembeszállni vele. Ami Edmonde-nét illeti, legfőbb ideje, hogy bemutassam. Ó igen, semmi kétség, nagyon is büszke lehet a küllemére! Magas, szőke, jó alakú nő kerek melle nem szorul emeltyűre, és valamilyen praktika folytán állandóan meredeznek a bimbói -, epekedő tekintettel bámulja az összes jelenlevő férfit, sőt a szája is elnyílik, mintha már a látásuktól összefutna benne a nyál. Egyébként sokat húzogatja, biggyeszti, csücsöríti a száját, és néha az ajkát nyaldosva mered az emberre, amit, ugyebár, így kell értelmezni: remek falat leszel! Először ártalmatlan nimfomániásnak néztem Edmonde-nét, de aztán elkaptam a szemében valami hideg, fémes csillogást, s ez inkább arra vallott, hogy üzleti érdekek rejtőznek a feltálalt bájak mögött: mindenét odaadja, hogyne, de nem puszta szívjóságból. Ruhája, melynek olyan fortélyosan vannak elrendezve a mintái, híven kirajzolja kemény keblét és érthetetlenül izgulékony mellbimbóit. Nem sokat takar el a lábából se. Az utóbbi szintén nagyon formás, s az ember eltöprenghet rajta, mitől, hisz oly ritkán szolgál járásra, futásra. Mégsem akaródzik az Úr adományát látni benne. Mert az adománynak nincsen kamatlába, Edmonde-né asszony viszont, ha nem tévedek, szorgalmasan kamatoztatja a lábát. Mióta itt ülök, az összes jelenlevő úriembernek felkínálkozott a szemével és a szájával, csak - 19 -

Pacaudnak nem. Ez a mellőzés szöget ütött a fejembe - és még jóval az iménti legorombítás előtt -, már csak azért is, mert a kopasz francia egyetlenegyszer se hagyta elkalandozni a tekintetét Edmonde-né felé. Pedig igazán van mit nézni rajta, isten a tanúm rá! Maga Caramans is kis híján lépre ment egyszer-kétszer, bár ő a jelek szerint alaposan fel van vértezve az efféle kísértések ellen. Még egy pillantás a stewardessre - de meg se moccan, maga elé mered, keze a térdén -, aztán lehunyom a szemem, és nyilván elnyom a fáradtság, mert álmodom. Nem fogom elmondani az álmomat, legalábbis részletesen nem; túl kínos, és nincs benne semmi eredetiség. Egyetlen téma körül forog, új meg új változatokkal: elvesztettem valamit. Pályaudvaron vagyok, leteszem a bőröndömet, hogy jegyet váltsak. Megyek vissza. A bőröndnek lába kelt. Változik a szín. Párizsban, a Madeleine parkolójában kóválygok: elfelejtettem, hogy melyik szinten állítottam le a kocsimat. Végigjárom az egész föld alatti labirintust. A kocsi sehol. A rambouillet-i erdőben sétálok a stewardessel. A haraszt nagyon magas. Előtte megyek, hogy utat törjek neki. Hátranézek. A lány eltűnt. Kiáltok, hívom. Leszáll az éjszaka, és vele a köd. Elindulok visszafelé. Kétszer vagy háromszor, mindig az ellenkező irányban, megpillantom a lány sziluettjét a fák közt. Rögtön nekiiramodom. De ahogy csörtetek előre, úgy távolodik az árnyalak. Már alig látszik a messzeségben. Rohanok, mint egy őrült: végképp belevész a ködbe. Felébredek, a szívem zakatol, szakad rólam a veríték. A stewardess szép nyugodtan ott üldögél velem szemben. Legalábbis a testi valójában. De hol van ő maga? Hol a nő, aki a lesütött szeme mögött él? Vagy a mosolya mögött, amely oly őszintének látszik... Elfordítom a fejemet, és észreveszem, hogy Pacaud-nak megint izzik az a simára csiszolt koponyája, és kiguvad a szeme: valami nyugtalaníthatja. - Hogy lehet az - néz Caramans-ra -, hogy Párizsban semmiféle Madrapur-térképet se tudtam felhajtani? - Londonban se tudott volna - mondja Caramans, és felhúzza az ajkát. - Csak indiai térképek vannak az országról, és az indiai kormány nem ismeri el a független Madrapurt. A név nem is szerepel a térképeken. - Hát ha a név nincs rajta a térképeken, akkor miből lehet tudni, hogy Madrapur létezik? kérdezi Pacaud széles mosollyal. Caramans is mosolyog, de felettébb kimérten. - Gondolom, abból - feleli, s a hangja csupa gúny -, hogy már jártak ott néhányan. Csend lesz, és a gúny bumerángként csapja fejbe Caramans-t. Az utasok közül, úgy látszik, még senki se fordult meg Madrapurban, vagy ha igen, óvakodik elárulni. Mindenesetre Kresztopuloszra pillantok, de semmit se tudok kiolvasni az arcából, az ide-oda rebbenő tekintet és a busa bajusz jól védi. - Kisasszony - szólal meg Bouchoix, Pacaud összeaszott társa -, ezen kívül indítottak már gépet Madrapurba? - Öregem, erre a kérdésre rég megkaptad már a választ - torkolja le Pacaud olyan ingerülten, hogy meglepődöm. És ugyanebben a hangnemben folytatja: - Kedves kísérőnk már az elején megmondta, hogy ez az első gép. Ugye, kisasszony? A stewardess bólint. Feltűnik nekem, hogy a vér megint kifut az arcából, s a körmeit belemélyeszti a szoknyájába. Nem értem az okát: talán csak nem ő tehet róla, hogy ez az első gép? - Az igazság - mondja Blavatski, aki ezúttal már nem olyan magabiztos -, az igazság az, hogy Madrapurt csak a MIK irományaiból ismerjük. India hallgat róla. Kína szintén. - Mi az a MIK? - kérdezi hirtelen Mrs. Banister a maga hanyag modorában. Valamennyien megdöbbenünk, hogy a bal félkaréj belekapcsolódik a jobb félkaréj férfieszmecseréjébe, de aztán eloszlik a megdöbbenés, és Caramans felel a hölgynek udvariasan, alig egy szemernyi leereszkedéssel: - A MIK a Madrapuri Ideiglenes Kormány. Különben maga francia, asszonyom? Azt hittem, amerikai. - Boitel herceg lánya vagyok - mondja Mrs. Banister fejedelmi egyszerűséggel.

- 20 -

Murzecnét kivéve, akit gúnyos - és hangos - kacajra ingerel ez a bejelentés, az egész társaság megilletődik egy kicsit. Végtére is többé-kevésbé sznobok vagyunk valamennyien; még Blavatski is, aki ettől fogva egészen más szemmel néz Mrs. Banisterre. - De miért ideiglenes ez a kormány? - folytatja a kérdezősködést Mrs. Banister, s Caramansra szegezi éles és nevetős szemét, nyaka és felsőteste tudatosan kacér mozdulatával azonban Manzoni figyelmét igyekszik felkelteni, nyilván örül, hogy mellesleg a tudtára adhatta, ki ő. A nemesi származásnak ugyanis, ha jól meggondoljuk, éppúgy megvan a maga varázsa, mint a Michou zsenge húsz évének. Caramans nagyvilágiasan, de meglehetős sután odabókol Mrs. Banisternek, mintha magát és a Quai d'Orsay-t mindenestül a hercegi család rendelkezésére bocsátaná. Ezek a francia diplomaták a szívük mélyén majdnem mind királypártiak, már volt alkalmam megfigyelni. És jobb lesz, ha nem fanyalgok én se, hanem beismerem, hogy rajongok a nemesi évkönyvekért meg a "jó társaság" névés címtáraiért, bár ezeknek a munkáknak nem kis hányada pusztán a képzelet terméke. Caramans szinte áhítattal mondja: - Blavatski úr helyesen vázolta a tényállást, asszonyom - úgy ejti ki ezt az "asszonyomot", hogy érződik, mennyire szeretne "kegyelmes asszonyomot" mondani, Mrs. Banister azonban az alsóbbrendű nemhez tartozik, s így a hercegi rangnak rá csak a visszfénye hull. Máris folytatja, elemében van: - Hadd ismételjem meg, amit Blavatski úr mondott: India egyetlen kérdésünkre se válaszol Madrapurral kapcsolatban. Mindaz, amit Madrapurról tudunk, a MIK-től származik. Ez röviden és kizárólag a MIK tájékoztatása alapján, a következő: Madrapur India egyik állama, északon fekszik, Bhutántól keletre. Határos Kínával, amely fegyvereket szállít neki. Ismét csak a MIK szerint a madrapuri maharadzsa ezerkilencszázötvenhatban már elszánta magát, hogy belép az Indiai Unióba, ekkor azonban alattvalói elűzték, és gyakorlatilag függetlenné váltak. - Mit ért azon, hogy "gyakorlatilag"? - kérdezi Blavatski, szeme figyelmesen és kétkedően csillog a vastag lencsék mögött. - A "gyakorlatilag" az angol nyelv egyik töltelékszava, jelenteni nem sokat jelent - feleli Caramans finom mosollyal, melyet inkább Mrs. Banisternek, mint Blavatskinak szán. - Legfeljebb talán annyit, hogy India nem óhajtott véget nem érő gerillaháborúba bonyolódni olyan lázadókkal, akik erdő borította magas hegyekben, úttalan vadonokban élnek. - Hogyhogy? Úttalan vadonokban? - kiált fel Pacaud egész feldúltan. - De hát mihez kezdek utak nélkül? Hogy fogom elszállíttatni a rönkjeimet? - A rönkjeit? - Mrs. Banister pajkosan és elbűvölő szeleburdisággal húzza fel a szemöldökét, s közben előrehajol, hogy Manzoninak, akit Robbie részben eltakar, megmutassa a profilját, amely nem is bájtalan éppen, bár az orra hegyes. - Fatörzsekről van szó - siet Caramans a felvilágosítással. - Pacaud úr furnérnak való fát importál Franciaországba. Mrs. Banister odabiccent Pacaud-nak, olyan kegyesen és fensőbbségesen, mintha intézője egy derék bérlőt mutatna be neki. Pacaud nem érzékeli ezt a lekicsinylő árnyalatot. Feje tulipiros, szeme majd kiugrik a gödréből, aggodalmas tekintete Caramans-ról Blavatskira, Blavatskiról Caramans-ra vándorol. Blavatski erős, gödröcskés állát előretolva, lapátfogait kimutatva, elmosolyodik. Szúrós szürke kis szeme azonban megvillan, s az gondolkodóba ejt. Blavatski nem felejtette el összetűzését Pacaud-val, s hahotái, vidám modora és szívélyes otrombasága ellenére valószínűleg haragtartó. - Honnan tudjam? - mondja, és széttárja a karját, úgyhogy látszik, milyen domború a melle. Jóformán semmit se tudunk Madrapurról. Vannak, akik aranyat várnak ettől az országtól. Mások tekintete, mint a borotva, vág Caramans felé - olajat. Ismét mások - nem néz Kresztopuloszra, de kis szürke szeme összeszűkül - kábítószert. Ön pedig, Mr. Pacaud, furnérnak való fát. És miért ne? folytatja, még jobban széttárva a karját. - Végtére is ha Madrapur létezik, és ott van, ahol mondják, erdejének aztán lennie kell bőven. - És az utak? - pattan fel Pacaud. - Az utak? Nekem mindenképp utak kellenek! - jelenti ki, s ez a követelődzés már tényleg nevetséges. - Vagy legalábbis ösvények. - Azt hiszem, egy kicsit sokat kíván - mondja Blavatski álnok jóindulattal és egy kézmozdulattal jelezve, hogy semmit se tehet. - Értesüléseim szerint (de persze nem állok jót értük) - 21 -

egy kínai repülőtéren fogunk leszállni az új állam határán. Onnan aztán helikopterrel visznek bennünket tovább Madrapurba. Amint látja, ez nem arra vall, hogy utakra vagy akár ösvényekre lehet számítani. Pacaud Caramans felé fordul, arcán méltatlankodás és szemrehányás: - Akkor viszont - mondja, mert mint minden francia, rögtön a kormányt teszi felelőssé, ha vállalkozásait veszély fenyegeti - az illetékeseknek figyelmeztetniük kellett volna, mert így csak az időmet fecsérlem. - Tudtommal ön nem fordult hozzánk tanácsért, mielőtt elindult - mondja Caramans hidegen. - Ön éppúgy tisztában van vele, mint én, hogy megy az ilyesmi a minisztériumokban - vág vissza Pacaud. - Felszólítottak volna, hogy adjam be írásban a kérésemet mindenféle melléklettel együtt, és fél évig várhattam volna a válaszra. Nem beszélve arról, hogy esetleg kiszivároghatott volna a dologból valami. Mégse óhajtottam mozgósítani a konkurenciát. - Így azonban - mondja Caramans szárazon, még magasabbra húzva fel az ajka szögletét, mint eddig - ön nem hibáztathat bennünket azért, hogy nem jeleztük a várható nehézségeket, mert nem is tudtunk a tervéről. Blavatskinak az összes foga kivillan, annyira élvezi a két francia epés szóváltását. Sehogy sem értek valamit - nem azt, hogy odamondogatnak egymásnak, hanem azt, hogy Pacaud, egy elég jelentősnek mondható vállalat feje, ilyen bizonytalan értesülések alapján vágott bele ebbe az ügybe. Hacsak nem egy kis indiai kéjutazást engedélyezett magának - on the sly(suba alatt), a cég költségén. De akkor miért hozta el Bouchoix-t, aki bizonyára nemcsak gyámolítja, hanem gyámkodik is fölötte? Egyébként is különös alak ez a Bouchoix. A valóban jelentéktelen emberek titokzatossága lengi körül. Nincs semmi jellegzetes vonása, kivéve a soványságát. Szeme üres, kifejezéstelen. És nincs különös ismertetőjele sem, kivéve azt a hóbortját, hogy egy csomag kártyát markolász, keverget örökké. Legalábbis látszatra középszerű, szürke ember, akiből tizenkettő egy tucat - nem tudom eldönteni, melyik típushoz tartozik. Típusról beszélek, nem kategóriáról, mert az utóbbi tekintetben egyszerű a minősítés: Bouchoix vezető állású szakember, műszaki vagy gazdasági. Pacaud úgy mutatta be, mint a jobbkezét, és harmincesztendős együttműködés után ez a jobb kéz már nagyon jól tudja, hogy nem szabad észrevennie, mit csinál a bal. Bouchoix alighanem az a fajta munkatárs, akit lámpással keresnek az igazgatók - olyan ember, akinek kétarcú a becsülete: a főnökét egy fillérrel se károsítaná meg, az ügyfelet azonban a főnökével karöltve, őt minden erejével támogatva csapja be. Én legalábbis így látom Bouchoix-t, Pacaud-t és kettejük kapcsolatát a cégüknél. Ámbár persze lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy Pacaud aggályosan ügyel a tisztességre, és az adóhivatal sose tud belekötni a költségkimutatásába. Különben is a gomblyukában ott virít a becsületrend szalagja és a Rotary Club jelvénye. Egyszóval sikeres ember és érdemes polgár, akiért két testület kezeskedik. Blavatski belesüpped az ülésbe, szeme félig csukva a szemüveg vastag lencséje mögött, hol Pacaud-t, hol Caramans-t figyeli. Nem tudom, miért, de most olyan, mint egy egérre leső óriási macska. - Különben mégis lenne egy mód, Mr. Pacaud - jelenti ki aztán. (Lám, őt Mr. Pacaud-nak szólítja, engem viszont pofátlanul csak Sergiusnek.) - Igen, lenne rá mód, hogy elszállíttathassa a furnérnak kiszemelt rönkjeit, feltéve, hogy Madrapur tényleg ott van, ahol állítják. Egyszerűen leúsztathatná őket a Brahmaputrán, aztán a Gangeszen egész a Bengáli-öbölig, ha... - Ha?... Miért, mi akadálya van? - kérdezi Pacaud, és nagy, dülledt szemében felcsillan a remény. Blavatski láthatólag mulat rajta. - Hogy mi? Hát India - mondja. Gyors pillantást vetve Caramans-ra, hozzáteszi: - És ez az olajra is érvényes. - India? - csodálkozik Pacaud. - A Brahmaputra, a Gangesz, a Bengáli-öböl Indiához tartozik - magyarázza neki Blavatski, mint egy kisdiáknak -, és nem tudom, miért járulna hozzá India, hogy a területén át szállítsák el egy olyan állam nyersanyagait, amelyet a legjobb esetben is csak fellázadt protektorátusának tekint. - 22 -

Csend következik. Caramans - minden szál haja a helyén, nyakkendője rendben, kényelmesen ül, de nem terpeszkedik el - egy szót se szól. Megint beletemetkezik a Le Monde-ba, vagy úgy tesz, mintha beletemetkezne. Pacaud szintén hallgat, egészen el van szontyolodva. És már-már Blavatskié a győzelem, amikor azzal a tökéletes biztonsággal, amit felmenőinek köszönhet, közbelép Mrs. Banister. - Blavatski úr - mondja csúfondáros hangon, és karcsú nyakát oldalra hajlítva, egész varázsát kifejti (de korántsem Blavatski kedvéért, vele nem sokat törődik: a fő célja változatlan) -, maga már kétszer vagy háromszor kinyilvánította, hogy nem hisz Madrapur létezésében. - Nem is hiszek benne túlságosan - mondja Blavatski, most egy kicsit a világfit játszva meg; ez a szerep mindenesetre nem nagyon való neki. Nem mintha nem tudná a jó modort majmolni meg van kenve minden hájjal -, ezzel azonban nem fér össze az a támadó hang, amit a legszívesebben használ. Egyébként rögtön le is teszi a könnyű vívótőrt, és megint előkapva csatabárdját, új ellenfelet keres magának. - De már sokat haladtam Madrapurt illetőleg - mondja kurta nevetéssel. - Nemrég még azt hittem, hogy az egész MIK a Quai d'Orsay koholmánya. Kihívóan néz Caramans-ra, az azonban fel se pillant a Le Monde-ból, beéri szokott fintorával és egy alig észrevehető vállvonással. Blavatski elmosolyodik. - Az igazat megvallva - folytatja a maga vontatott beszédmodorában -, egy kicsit módosítottam a véleményemet. Amikor megláttam Caramans úr nevét a charter utaslistáján, így okoskodtam: ha Caramans úr Indiába repül, hogy utánanézzen, nem puszta legenda-e a madrapuri olaj, akkor Madrapur talán tényleg létezik. És a madrapuri kábítószer-kereskedelem szintén. Ismét meglepődöm, milyen nyugodtan és nyíltan beszél Blavatski a gyanúiról Kresztopulosz előtt. De a folytatás még nyíltabb és határozottabb. - Mr. Kresztopulosz, járt ön már Madrapurban? - kérdezi Blavatski nyájasan. - Nem - feleli Kresztopulosz, és fekete szeme forogni kezd, mint két kis riadt állat. - Tehát nem tudja megmondani nekem, hozzá lehet-e jutni kábítószerhez Madrapurban vagy sem? - Nem - vágja rá Kresztopulosz, talán egy kicsit túl gyorsan és túl nyomatékosan. Blavatski kedélyesen elmosolyodik. - Ezek szerint ön ugyanolyan helyzetben van, mint Caramans úr, akit az olaj érdekel? Blavatski egy csapással két legyet üt. Bizonyára nem azért veszi Caramans-t egy kalap alá Kresztopulosszal, hogy örömet szerezzen a francia diplomatának. De Caramans-nak egy arcizma se rezzen. Nyelni megtanít a hagyományos diplomácia, ezt az egyet el kell ismerni. Kresztopulosz viszont rákvörös lesz, és kirobban: - Mr. Blavatski, ez gyalázatos dolog - harsogja rossz angolsággal -, önnek nincs joga olyan célzásokat tenni, hogy én kábítószerrel foglalkozom! Nem érzem túl meggyőzőnek ezt a tiltakozást. - Igaza van - mondja Blavatski, megmutatva összes tépőfogát. - Nincs jogom hozzá, főképp nem a nyilvánosság előtt, hogy efféle célzásokat tegyek, úgyhogy bátran pert akaszthat a nyakamba... Hát tessék, akasszon! - veti oda diadalmasan. Kresztopulosz dühében nagyokat fúj sűrű fekete bajszába, rövid karját összefonja a potrohán, és anyanyelvén - amelyet megértek - lefordíthatatlan szitkokat mormol. A Földközi-tenger melléki nyelvekben temérdek a körmönfont trágárság, Kresztopulosz azonban kivételes leleménnyel cifrázza: Blavatski egész rokonsága terítékre kerül. Az izgalom nyilván szaporább működésre serkenti a mirigyeit, mert a veríték végigfolyik az arcán, és a szag, amit áraszt, olyan erős, hogy engem is megcsap. Most őszintén sajnálom Pacaud-t, amiért mellette kell ülnie. - Ami engem illet - szólal meg váratlanul Mrs. Banister, vidám és könnyed hangot ütve meg, hogy Manzoni fiatalabbnak lássa, de szerintem épp az ellenkező hatást éri el -, én igenis bízom benne, hogy megtalálom Madrapurban azt a nagyszerű négycsillagos hotelt, amit a prospektusban láttam. Mert semmi kedvem lombkunyhóban lakni és pocsolyában mosakodni...

- 23 -

Egy idő óta nagy szükségét érzem, hogy én is elvonuljak a gép hátsó traktusába, de bár önök alighanem mosolyognak majd rajtam egy kicsit, ennyi ember és kivált a stewardess előtt nem tudom rászánni magam. Belátom persze, milyen gyerekség ez a halogatás, ennek ellenére várok addig, amíg egészen sürgős lesz a dolog, csak akkor állok fel. Átsietek a turistaosztályon: megdöbbenek az ürességétől és különösen attól, hogy a légitársaság kifizetődőnek találta ezt az utat, s mindössze tizenöt utassal elindította a gépet. És már majdnem célhoz érek, amikor megszólal mögöttem valaki: - Mr. Sergius! Megfordulok. Pacaud jött utánam. - Mr. Sergius - mondja -, önnek biztos nagy nemzetközi tapasztalata van. Mi a véleménye minderről? Erről az útról például? És Madrapurról? Talán valami nagy ugratás, valami rossz vicc áldozatai vagyunk? Miközben beszél, a bal gomblyukamat nézi, s gondolom, csalódottan állapítja meg, hogy üres. - Tudja, Pacaud úr - felelem, hol az egyik, hol a másik lábamra nehezedve, mert így, álló helyzetben még sürgősebb a dolgom -, vannak, akik szerint maga az élet se más, mint rossz vicc: az ember megszületik, szaporodik, kinyúlik: mi értelme az egésznek? Pacaud szeme elkerekedik (ezzel nem mondtam sokat, hisz amúgy is dülledt szeme van), és magam is meghökkenek, hogy milyen szamársággal fizettem ki. - Aztán itt ez a Blavatski - folytatja Pacaud halkabban -, vajon tényleg az, aminek mondja magát? - Lehet. - Mindenesetre undorító fráter. - Csak annyira, amennyire a mestersége megkívánja. Gyorsan hozzáteszem: - Ne haragudjék, Pacaud úr, de amikor megállított... Félreérthetetlen mozdulattal mutatok a gép vége felé. - Bocsánat, bocsánat - mentegetődzik Pacaud. De az olyan emberek megdöbbentő nemtörődömségével, akik semmiségnek tartják a kényelmetlenséget, amit okoznak, nyugodtan folytatja: - Megengedne még egy kérdést? Ön szerint miért nem szeret bennünket Blavatski? - Bennünket? Caramans-t és saját magát érti ezen, vagy a franciákat általában? - A franciákat általában. - Igazi francia kérdés - mondom kissé csípősen (de már nem tudom, melyik lábamra álljak). - A franciák mindig elvárják, hogy az egész világ oda legyen értük. De tessék megmondani nekem: mi van bennük, amiért annyira oda kell lenni, miben különbek ők a többi nációnál? Azzal sarkon fordulok, és faképnél hagyva Pacaud-t, berontok a W. C.-be. Repülőgépeken szűk, kényelmetlen, fülledt ez a helyiség, és ugyancsak megzötyköli az embert. De azért, mihelyt túl vagyok az első megkönnyebbülésen, és már nyugodtan üldögélhetek, azon kapom magamat, hogy elmélkedem. Higgyék el, tökéletesen átérzem, mennyire nem illik össze ez a hely és ez az elmélkedés. Röviden: szemrehányást teszek magamnak azért az ostobaságért, amit Pacaud-nak mondtam, hogy tudniillik az ember megszületik, szaporodik, kinyúlik, mi értelme az egésznek? Nem ez az én életfelfogásom. Gyötör a lelkifurdalás. Hogy tehettem ilyen megjegyzést? Amikor mint istenfélő ember szentül hiszem, hogy birtokában vagyok az igazságnak, ismerem az élet értelmét. Mert én nem vagyok Oidipusz. Én nem öltem meg mennyei atyámat. Én avégre születtem az ő akaratából -, hogy üdvösségemen munkálkodjam itt a földön, s ha majd méltónak találtatom rá, a jobbjára állhassak. Ó, hogyne, azért lehetnek ártatlan örömeim útközben, és ábrándozhatok egy ideig-óráig tartó kis paradicsomról is, a stewardessel mint hitvesemmel a négycsillagos madrapuri szállodában. De még ezt a paradicsomot is csak zárójelben élvezhetem. Végeredményben egyetlen fontos célom lehet: kiállni a próbát, melynek teremtőm alávet. Igen, semmi kétség, életem igazi értelme az, ami halálom után történik majd velem. - 24 -

Milyen messze van ez attól a képtelen helyzettől, amelyre oly szerencsétlen módon céloztam az előbb! Persze tudom! Tudom! Sokan mondták nekem, és a kétségeim szintén mondják, hogy én is csak egy picurkát szorítom vissza ezt a képtelenséget; és hogy esztelenség az egész életemet ahhoz szabni, ami majd akkor következik be, vagy nem következik be, amikor utolsót sóhajtok. Mivel a hitemen kívül nem találok választ erre a gondolatra, inkább elhessentem, de végleg nem sikerül megszabadulnom tőle. Visszafelé menet valami hirtelen támadt előérzet megállít a turistaosztályt az első osztálytól elválasztó függöny előtt, és hallhatom, amint Mrs. Banister élcelődik rajtam: nyilván Manzonit akarja elkápráztatni. - Drágám - mondja angolul (Mrs. Boydhoz kell intéznie a szót) -, akinek ilyen a külseje, azt én nem engedném emberek közé! Mintha egy kőkorszakbeli barlangból bújt volna elő! A hideg futkároz tőle a hátamon. - Kacarászás. - Biztos vagy benne, hogy nem King-Kongtól meg attól a szerencsétlen nőtől származik, tudod, aki ott szaladgált az Empire State Building tetején? A méretkülönbség ellenére - kacarászás -, ami volt köztük! Mikor megfogta a stewardess kezét, azt hittem, meg fogja hámozni, mint valami hagymát! - Kacarászás. - My dear! - tiltakozik Mrs. Boyd nevetve, ez a tiltakozás azonban inkább biztatásnak hangzik a folytatásra. Eleget hallottam. Bemegyek - dühös vagyok és megalázott -, csend lesz, nagyon feszesen leülök a helyemre, és megrovó pillantást küldök Mrs. Banister felé. Azonnal megkapom a választ, mely mesteri keveréke a kacérságnak, a pimaszságnak és a nagyvilági könnyedségnek: egy cinkos szemvillanást és egy elbűvölő félmosolyt. Az ember azt hinné - és ő éppen ezt szeretné elhitetni velem -, hogy a hideg nemcsak a félelemtől futkároz a hátán. Mrs. Boyd egyébként éppúgy nem jön zavarba, mint a barátnője. Azon tűnődöm, hogy ezeknek a hölgyeknek, akiket oly nagyra tartottam, végeredményben talán jobb a modoruk, mint a szívük. Azt tartom - bár bizonyosan nincs igazam, és sok csalódással fizettem meg érte -, hogy a nő, mivel nem szögletes a teste, és az arca kedves, legyen jóságos és anyás. Ha nem az, már a legfelszínesebb társadalmi érintkezésben is tüstént eretneknek nyilvánítom, aki hűtlen lett női hivatásához, és megutálom. Ez hiba. Amint valószínűleg az is hiba, hogy fülig belehabarodtam a stewardessbe, mert kényeztet egy kicsit, és szeretettel mosolyog rám - mint éppen most is, kárpótlásként. De milyen varázslatos ez a mosoly! Milyen gyorsan megenyhülök és felderülök tőle! Leülök. Alaposan kinyitom a szemem és a fülem. Amíg távol voltam, megváltozott a helyzet a körben, új feszültség érződik, amelynek semmi köze a MIK-hez vagy a furnérnak való rönkökhöz. A kör középpontja most Edmonde-né. Már nem biztatja félhivatásos módra a szemével és a szájával a jelenlevő urakat, de azért tovább bájolog, csak sokkal őszintébben és egyedül Michouval, akitől balra ül. Nem hallom, mit mond neki, mert halkan, bizalmasan beszél, vagy inkább rábeszél. A tekintete, élénksége, hangja, tartása azonban nem a húgát vigasztaló nővéré, hanem a finoman, sőt alattomban udvarló férfié. Mert Michou - aki elhiszi, vagy el akarja hinni, hogy ez a gyöngédség önzetlen, mégis megzavarja, talán meg is perzseli a feléje áradó vágy - már-már megszédül, vagy legalábbis Edmonde-né hatása alá kerül, és szinte nem is veszi észre. Nem akarom eltúlozni Michou naivságát, valószínűtlennek tartom, hogy egyáltalán ne sejtse, miről van szó. Csak hízeleg neki a figyelmesség, mellyel körülveszik, és a struccpolitikát választja. Egészen más az, amit nem tud, sokkal veszélyesebb következményekkel járhat: fogalma sincs, miféle nő ez az Edmonde-né, és milyen utakra viheti a barátsága. Gondolom, mindenki így vélekedik körülöttem, mert a beszélgetők elhallgatnak, és feszült csend támad, ez azonban nem zavarja Edmonde-nét. Nekipirulva, izgatottan, de bámulatos önfegyelemmel folytatja a kétes vigasztalást. Néhány mondatfoszlány megüti a fülünket, csakhogy ezek, az összefüggésből kiesve, egész ártalmatlannak látszanak: semmiképp se avatkozhatunk tehát bele a dologba, holott valamennyien szeretnénk beleavatkozni, és valamennyiünknél jobban Pacaud. A gyáros ismét skarlátvörös, koponyája fénylik a verejtéktől, szeme majd kiugrik a gödréből, s mintha a harag és a félelem viaskodna benne. A keze is reszket, ahogy minden erejével iparkodik féken tartani magát, vagyis ha nem tévedek, a nyelvét. Szerintem hiába. Mint már említettem, Pacaud-ban, aki elég gátlástalan üzletember lehet, bizonyos nagylelkűség lakik. Ez - 25 -

akkor derült ki, amikor szót emelt Kresztopulosz érdekében, noha a saját érdekeit nem fenyegette veszély. Hallgatásunk, melyben annyi visszafojtott indulat feszül, Pacaud lelki tusájától drámaivá forrósodik. Most Pacaud a mágnes, feléje fordulnak a tekintetek. Várakozás, sürgetés van a levegőben. Mindnyájan szívből kívánjuk, hogy Pacaud közbelépjen, annyira nyugtalanítanak bennünket Edmonde-né mesterkedései. Valóban különös, de senki se tételezi fel Michou-ról, hogy meg tudja védeni magát. És Pacaud lesz a lovag, akit a kör hallgatólagosan kijelöl a bajnokául. Azt hiszem, Pacaud megérzi néma unszolásunkat, s ez eldönti a vívódását. Halántékán kidagadnak az erek, arca téglavörösre változik, már bizonyos, hogy győztünk. És önzésünk nyomban felülkerekedik megint: ki-ki hátradől, elterpeszkedik, várja, hogy kirobbanjon a botrány, kezdődjék a színjáték, amelynek mi csak a közönsége leszünk. Pacaud, reszkető kezét vádlón előrenyújtva, kimeredő szemmel, és ha jól sejtem, halálra rémülten, de menekülés helyett bőszült rohamra indulva, irtózatos hévvel támad. - Michou - mondja rekedten -, maga nem tudja, ki ez a nő, akinek van képe itt a nyilvánosság előtt udvarolni magának. Hát majd én megmondom: nemcsak leszbikus a hölgy, hanem prostituált is, egész nagystílű. Sőt kerítőnő, "madám". Övé az egyik legdrágább nyilvánosház Párizsban. Döbbenetes, milyen változást idéz elő ez a leleplezés. Edmonde-né felpattan, elvörösödik, és szája, mely az imént még vigasztaló szavakat susogott, nagy szakértelemmel bájolgott, szörnyű sziszegéssel vonaglani kezd, s okádja a mérgét. Ami engem illet, meglehetősen viszolyogva hallgatom durva visszavágását. A nyelvezete és a képei, a pozitúrák, amiket emleget, zavarba hoznak. Nem is jegyzem fel a szóáradatát in extenso(teljes terjedelmében), épp ellenkezőleg: csak a velejét örökítem meg, s azt is a legilledelmesebb és a legszürkébb módon. Tehát: 1. Edmonde-né csakugyan az, aminek Pacaud mondja, ezért azonban egyedül a férfiakat teszi felelőssé, akik, ugyebár, kéjvágyóak. 2. Intézménye egy napig sem állhatna fenn a Pacaud-félék nélkül, akik megjátsszák a tisztes férfiút, s közben törzsvendégek nála. 3. Pacaudnak, akinek siralmasak a fizikai adottságai, rendkívül furcsa hajlamai vannak. Csak "pihésekkel" tud, de azokkal is rengeteget "gyantázik", míg sikerül neki. 4. Pacaud atyai vonzalma Michou iránt merő álszentség, csakis a perverzitása ösztönzi.

4. Annyira felháborít ez a kíméletlen vájkálás Pacaud magánéletében, hogy elsőként próbálok meg véget vetni neki: - Elég! - kiáltom. Robbie, akit nem sok választ el a sírógörcstől, úgy felzaklatták ezek az ocsmányságok, fülsértően éles hangon megismétli a kiáltásomat. Edmonde-né ekkor ránk zúdítja a haragját - főként Robbie-t szidja, aki "soha be nem meri tenni a lábát hozzá". Aztán elhallgat, mert egyre nagyobb a felzúdulás ellene a körben, a túlerő elnémítja, de meg nem töri: kihívóan járatja körül a tekintetét. Ami Pacaud-t illeti, amennyire látszott rajta a szorongás, mielőtt közbelépett Michou érdekében, olyan bátornak mutatkozik, amikor Edmonde-né kiteregeti a szennyesét. Összefont karral ül - kissé színpadias tartás, de így sokkal könnyebben tudja megőrizni a nyugalmát -, és egy szóval se védekezik, csak szembenéz Edmonde-néval. Pedig nemcsak a mocskolódást kell elviselnie, egy másik tövis is fúródik az oldalába: Bouchoix, a jobbkeze és sógora, akiben, úgy látszik, az a fajta régi, visszafojtott családi gyűlölség él, amellyel oly gyakran találkozunk a francia regényekben. Bouchoix most ujjong. Nagyszerű fegyvert kapott Edmonde-nétól a rokona ellen. Az aljas diadal kiül lesoványodott arcára - nem sok visszataszítóbb látványban volt részem. Túl nyíltan egyikünk se néz Pacaud-ra, de titokban mindegyikünk arrafelé pislog, főképp a viudá-k. Ez a két hölgy szörnyen fel van ajzva. A parte(félre) teszik meg erkölcsi észrevételeiket, és teszik fel egymásnak izgatott kérdéseiket, mert nem mindent értettek meg Edmonde-né kirohanásából, és a kíváncsiság csiklandozza őket. Különösen azt szeretnék tudni, mi az a pihés és a gyantázás. Egy kicsit fintorognak, az igaz, mert az ügy mégiscsak botrányos, de azért boldogok, - 26 -

hogy a madrapuri kaland már a repülőúton megkezdődött. Mert mindenki tudja, hogy a hosszú járatú gépeken általában semmi se történik: nagy adag unalom két kis ijedtség között. Blavatski hozzám hajol, szeme éber a vastag lencse mögött, halkan megjegyzi (mellesleg két stílusa van: az egyiket, a kifogástalant, a hivatalos társalgásokra tartja fent, a másikat, amelyben rengeteg a vaskos kifejezés és az argó, csak négyszemközt használja). - Ha nem ülnék, az előbb seggre estem volna. - Miért? - Mert ez a pofa képtelen árat fizetett azért, hogy egy kicsit jó legyen ennél a kis kurvánál. Vagy másképp: hogy lehet valaki ekkora disznó és egyben Grál-lovag? - Mire következtet ebből? - kérdezem, mert meglep a véleménye. - Semmire - feleli. De megszokott szabadszájúságával rögtön hozzáteszi: - Legfeljebb talán arra, hogy nem olyan lényeges, mit csinál egy férfi, ha letolja a gatyáját. Hallgatok, nem akarok suttogva vitázni, és bár nem értek egyet Blavatskival, a felfogását figyelemre méltónak találom. - Egyébként minden fura ezen a gépen - folytatja -, hogy mást ne mondjak, a motorok. Ön hallja őket? - Alig. Ettől a sok a parté-tól még nyomasztóbb lett a légkör, és Robbie - merő jó szándékból, ebben biztos vagyok - megpróbálkozik a csevegéssel. - Csakugyan különös nyelv ez a francia - kezdi könnyedén, de már az első szavai hamisan csengenek. - Ha azt mondom: "a ház", természetesen meg kell jelölnöm kinek a háza: Péteré vagy Pálé, a népé vagy a kultúráé. De ha azt mondom: "egy ház", világos, hogy ez csak egy olyan ház lehet... Az elszörnyedt arcokat látva elhallgat. Fejtegetése ugyanis egyedül Blavatskit mulattatja, aki, szerintem alaptalanul, oldalvágásnak fogja fel a franciák felé. Michou ekkor elsírja magát. Jobb módot keresve se találhatott volna, hogy végre elvonja a figyelmet Pacaudról. Zokogása részvétet kelt, ami elég kellemes érzés, úgyhogy valamennyien osztozunk benne, kivéve a hindu párt, Murzecnét és persze Edmonde-nét is, aki fejét volt áldozata felé fordítva, bosszúsan szemléli a könnyeit. Bizonyos mértékig meg lehet értetni. Michou burokban született, ő viszont egy olyan környezetben, amelyet vastörvények kormányoznak, s amelyből csak vasakarattal és ravaszsággal, nem pedig pityergéssel tudta felküzdeni magát. Feláll - valószínűleg szépítkezni indul -, és felszegett fejjel, méltóságteljes léptekkel átvonul a körön. Ha csak a külsejét nézem, valóban pompás asszonyi állat, bámulatosan arányos és csupa erő. Mihelyt eltűnik, Manzoni odafordul Robbie-hoz. Nem hallom, hogy mit mond neki, mert nagyon halkan beszél, de úgy rémlik, valamire rá akarja venni a barátját, ami annak egyáltalán nincs ínyére. Végül meglehetősen erélyes lesz, és Robbie, nagyon kelletlenül ugyan, de enged. Bágyadt kecsességgel kigöngyölíti hosszú testét, feláll, és átadja a helyét Manzoninak, az pedig átadja az övét Michou-nak. A lány tehát, aki még mindig hüppög, és jóformán észre se veszi, hogy mi történik, Manzoni és Robbie közé kerül, ahol bal szomszédnője nem férkőzhet hozzá. Ez az elrendezés nem kedvez Robbie-nak, mert ahogy a katonák mondanák, "nincs közös frontja" a barátjával, ám nagyon is megfelel az olasznak, akinek balján most Michou, jobbján Mrs. Banister ül, így kétfelé is kezdeményezhet. Pacaud vegyes érzelmekkel és elég bús képpel figyeli ezt a helycserét, de mivel Edmondené a Michou iránti érdeklődését is gyanúsnak találta, nem mer újra közbelépni. Ami Mrs. Banistert illeti, neki látszólag el se jut a tudatáig, hogy új szomszédot kapott, egészen másfélét, mint Robbie. Pedig mennyivel könnyebb lesz a dolga! Ezentúl nem kell majd előredőlnie, hogy akinek szánja, észrevegye a bájos kis fintorait. Caramans ebben a nagy nyüzsgésben is olyan fegyelmezetten és jól fésülten ül mellettem, hogy elfog a kíváncsiság, és odahajlok hozzá: - Önnek mi a véleménye minderről? - kérdezem majdnem suttogva. - Némi bonyodalom - mondja az ajka csücskét felhúzva és úgy ejtve a szót, mintha valami sajátos, lebecsülő értelmet akarna belecsempészni. - 27 -

Kimérten hozzáteszi: - Ön természetesen tudja, hogy a háború után az efféle házakat betiltották Franciaországban. - De azért máig is működnek, igaz? - Mint szerte a világon - vágja rá élesen, mint aki úgy érzi, meg kell a hazáját védenie ellenem. Néhány pillanat múlva halkan, alig hallhatóan újra megszólal: - Ami ezt az úriembert illeti, okosabban tette volna, ha hallgat. Nem tudom, mi öröme telik benne, hogy maga alatt vágja a fát. - Én se tudom - felelem. - Ennek ellenére nekem elég rokonszenves. Caramans oldalról rám pillant, s most egyszerre húzza fel az ajka szögletét és a jobb szemöldökét. Aztán elhallgat. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy befejezi az eszmecserét. Nem, elhallgat - ahogy egy ajtót becsuknak. Persze nem becsapva, ó dehogy. Ennél ő udvariasabb. Ezúttal tartós lesz a csend. Az órámra nézek: két órája repülünk, nyilván felhők között, mert az ablakok sötétek - sehol egy csillag, szemernyi holdfény sincs, a földről se látszik semmi. Sötét éjszaka. Aludni kellene, ezt kívánja a józan ész, de Mrs. Boydot, a társaság legidősebb tagját kivéve, aki hébe-korba elszundít, nagyon is éberek vagyunk mindnyájan. Én a stewardesst bámulom, s miközben bámulom, a történtek járnak a fejemben: a Pacaudeset sokkal jobban felkavarta a kedélyeket, mint a Madrapurral kapcsolatos vita, amely megelőzte, s amelynek illett volna nagyobb figyelmet szentelni, mert kérdésessé tette az országnak a létezését, ahová igyekszünk. Mi azonban kényelmesen elnyúltunk az üléseken, meggyőztük magunkat, hogy képtelen kalandok csak másokkal eshetnek meg, és egy legyintéssel félresepertük a kételyeket utunk végcélját illetően. Egy másik paradoxon: a repülőgépeken többnyire üresen csordogál az idő, és az emberi kapcsolatok semmitmondóak, itt viszont már felszállás óta élénk, mozgalmas társadalmi élet zajlik. Ezt a pezsgést, mint már említettem, az ülések elhelyezése, körbeállítása tette lehetővé. De most már egy további kérdés motoszkál bennem: vajon csak "lehetővé tette", vagy egyenesen előidézte? Nem szeretnék ködösnek vagy zavaros fejűnek látszani, de nagy fontosságot tulajdonítok a kör jelének. Én nem a buddhisták módján értelmezem, akik számára az élet kerekét jelképezi: a dolgok vég nélküli körforgásban újra meg újra átalakulnak, a lelkek pedig egyik testből a másikba vándorolnak, mígnem megtisztulva kikerülnek a kerékből, és végre elnyerik a nyugodalmat. Számomra a kör nők és férfiak közössége, amelybe én is beletartozom, s amelynek problémáit, feszültségeit, reményeit vállalom. A boldogság számomra az a tény, hogy együtt vagyunk. Másfajtát nem ismerek. Épp ezért már helytelenítem sommás manicheizmusunkat, amellyel Murzecnét kiközösítettük. Igaz, hogy fizikailag nem zártuk ki magunk közül. Különben hogy is zárhattuk volna ki? De gondolatban megbélyegeztük, elkülönítettük, gettóba csuktuk. Egyszóval megtettük bűnbaknak. Túlontúl gyors volt ez az ítélkezés, önkényessége megbotránkoztat. Meg kell hagyni, a drága Murzecné sem igyekszik lefegyverezni bennünket. Ha legalább meghúzná magát, befogná a száját... Eszébe sincs! Beleavatkozik mindenbe! Megszállott beavatkozó! Szüntelenül fáradozik: ráncba akarja szedni az embereket és rendbe a dolgaikat. Nem sokat törődik vele, hogy mivel mindig ár ellen úszik, környezete fogcsikorgatva fogadja a kezdeményezéseit. Ahogy Edmonde-né kivesézte Pacaud-t, az cseppet se volt szívderítő. Neki azonban legalább volt annyi mentsége, hogy a gyáros belékötött. De miért kell a szerencsétlen Pacaud-nak, amikor épp, hogy kiszabadult nagy lihegve a karmaiból, és csak egy kis csendre és nyugalomra vágyik, hogy nyaldoshassa a sebeit - miért kell Pacaud-nak most meg Murzecnével szembekerülnie, aki sárga agyarait kivicsorítva ront rá, hogy szétszaggassa? - Uram - mondja kedvencünk, általános megütközést keltve, mert mi is szeretnénk némi békességet a kínos jelenet után, amit Edmonde-nénak köszönhettünk -, úgy érzem, kötelességem megkérdezni magát, megfelel-e a valóságnak, amit ez a nő elmondott. - De asszonyom - fortyan fel Pacaud lángvörösen, és a szeme kidülled -, magának semmi joga ilyen kérdést feltenni nekem! - 28 -

- Mindenesetre figyelemre méltó, hogy nem hajlandó felelni rá. És hogy nem is cáfolja, amiket ez a nő állított. Ekkor Edmonde-né, akire már kétszer utaltak ezzel a szóval, elneveti magát, és odahajol új szomszédjához, Robbie-hoz: - Micsoda hülye tyúk! - mondja félhangosan. Nagy ámulatomra ugyanis rögtön kibékült Robbie-val, és most játékos cinkossággal enyelegnek. Gondolom, mindketten megnyugtatónak találják a bizonyosságot, hogy sose fognak lefeküdni egymással. - Mindenesetre - visszhangozza Pacaud - semmi köze az egészhez. Magánügy. - A maga magánügye immár közügy - jelenti ki Murzecné ünnepélyesen -, és ebből le kell vonnia, uram, a szükséges következtetéseket. - Miféle következtetéseket? - hökken meg Pacaud. - Hogyhogy "miféle következtetéseket"? - csattan Murzecné hangja, és könyörtelen kék szeme vészjósló állhatatossággal szegeződik Pacaud-ra. - De hisz egész nyilvánvaló, hogy miféléket! Ha van még magában egy szikrányi erkölcsi érzék, meg fogja érteni, hogy nem maradhat köztünk. Megrökönyödött ó!-k röppennek fel, és minden tekintet őnagysága felé fordul. - Micsoda? Micsoda? - bömböli Pacaud. - Megőrült, kérem? Hova menjek, nem mondaná meg? - Át a turistaosztályra - hangzik a válasz. - Oda csak menjen át maga - tajtékzik Pacaud -, ha terhére van a társaságom! - Már hogyne volna terhemre! - mondja Murzecné, s kék szeme kiszikrázik a bőre és a foga sárgájából. - Felteszem a kérdést: kinek nincs terhére azok után, amiket hallottunk? - Hát például nekem - veti oda Mrs. Banister (született Boitel hercegnő) félvállról, és tekintete lustán kapcsolódik a Murzecnéébe. - My dear! - tör ki Mrs. Boyd, égnek vetve a két karját. - You don't want to argue with that woman! She is the limit!(Csak nem akarsz vitatkozni ezzel a nővel! Kiállhatatlan egy perszóna!) - Magának, asszonyom? - kérdezi a mi Murzecnénk egy színpadi királynő ábrázatával (ráadásul rosszul is játszik, mint sok színésznő, akiben nincs meg a kellő "matéria", és kénytelen mesterkélt pózokhoz folyamodni). Mrs. Banister beéri egy bólintással, és még a tartását se változtatja meg, lazán, ernyedten ül, akár a pihenő atléta. Murzecné azonban megérzi, vagy inkább megorrontja, milyen fegyelmezett erőt leplez ez a nemtörődöm modor, és akármilyen bátor, tétovázik. Új ellenfelét sokkal keményebb fából faragták, mint a boldogtalan Pacaud-t, az bizonyos. Csend támad, s Mrs. Banister az ég felé emeli ferde metszésű szép szemét, majd lebocsátja, és tekintete, szinte a véletlen műveként, ismét Murzecnén állapodik meg. E1csodálkozik, olyanformán, mintha az atyai kastély parkjának valamelyik jól ápolt fasorában egy kupac szarra bukkanna, aztán elmosolyodik. Több évszázad, a rang feltétlen társadalmi uralma kellett hozzá, hogy kialakuljon a Boitel-mosoly, de mostani formájában tökéletes. Igaz, Mrs. Banisternek ezenfelül az arca is olyan, hogy a gőg mindennél jobban érvényesül rajta: szeme és szemöldöke a halánték felé húzódik, szembogara szurokfekete, és a szemhéjak közt rendkívül keskeny a rés - talán egyik őse jóvoltából, aki a Távol-Keletre is elvetődött. Mindez a japán színészek maszkjaira emlékeztet, és valami természet adta dölyföt sugároz, amivel Mrs. Banister mesterien bánik: ő valóban remek színésznő. Egészen más eszközei vannak, mint Caramans kissé gépies ajkhúzogatása, sokkal finomabbak. A Boitel-sarj mosolya megvető, de nem önmagában, az arc egésze teszi azzá, és főképp a szem. Ennek a mosolynak a hatására - Mrs. Banister jól számított - Murzecné ábrázata világossárgáról sötétsárgára változik. És minden óvatosságot sutba vágva, lábával a padlót kapálva, leszegi a fejét, s már támad is. - Nyilván megvannak az okai - süvölti -, hogy ennyire elnéző ezzel az úrral szemben! - Persze hogy megvannak az okaim - feleli Mrs. Banister, és elragadóan ártatlan mosollyal néz körül. - Mindenekelőtt az, hogy tulajdonképpen nem is értem, mi a bűne. Például sejtelmem sincs róla, mi az a gyantázás. Magának bizonyára több tapasztalata van ezen a téren, asszonyom, nem árulná el, hogy mi az? - 29 -

Murzecné hallgat. Csak nem ismeri el, hogy több tapasztalata van "ezen a téren", mint az ellenfelének. Ami a jobb félkaréj urait illeti, azok is hallgatnak, mert Pacaud előtt (akinek a koponyájáról megint patakzik a veríték) mégiscsak kínos lenne elmagyarázni a gyantázás mibenlétét. Mrs. Banister ekkor egyenként próbál szóra bírni bennünket kérdő és incselkedő tekintetével, közben azt is éreztetve, mekkora kegy magas személye részéről, hogy annyi kellemet és szellemet tékozol ránk. De hasztalan. Senki se nyitja ki a száját, senki se akarja még jobban felszítani a Pacaud-t pörkölő lángokat. Végül is Manzoni Mrs. Banister füléhez közelíti az ajkát (hozzá is ér, azt hiszem, mert látom, hogy megremeg - Mrs. Banister, nem a füle!), és néhány szót súg neki. - Ó, hát ez az? - ámul a hölgy. És izgalmában, mintha csak véletlenül tenné, megragadja Manzoni csuklóját, és erősen megszorítja, másik kezét pedig megjátszott zavarral a szája elé kapja, kitűnően utánozva a kis zárdanövendéket. - What did he say? What did he say?(Mit mondott? Mit mondott?) - érdeklődik Mrs. Boyd már-már komikus mohósággal, egészen odahajolva Mrs. Banisterhez. Azzal két viudá-nk szapora suttogásba kezd - az ilyen magabiztossággal párosuló neveletlenség jellemző a jobb körökre -, úgy mustrálva közben Pacaud-t, mint egy ritka állatot a múzeumban. Manzoni viszont, ahelyett, hogy kihasználná nyilvánvaló esélyeit a jobb szomszédnőjénél mert végtére is nem mindennap fordul elő, hogy egy Mrs. Banister leereszkedik az emberhez, átfonja a csuklóját hercegi kacsójával -, enged önimádatának, és hibát követ el, aminek szerintem még megadja az árát. Újabb NYALAT-tal próbálkozik Michou-nál. - Nicsak, Chevyt olvas? - hajol föléje, kijátszva fő kártyáit: bársonyos pillantású szemét, hangját és kedves selypegését. - Igen - feleli a lány, és szokott egyszerűségével felemeli a könyvet, megmutatja a borítóját. - Három mulatt lány meg egy fél (hektó) vér - olvassa Manzoni, és felnevet. Majd hozzáteszi: - Nagyon mulatságos... De Michou még csak el se mosolyodik. Megható szépségünk, úgy látszik, olyan lány, aki annyira feloldódik az érzéseiben, hogy a humornak semmilyen formáját se méltányolja. Manzoni alighanem rögtön észreveszi, hogy tréfával nem megy semmire, mert komolyra fordítja a szót: - Nem érzi Chevyt egy kicsit túlságosan szadistának? - Nem - feleli Michou, és elhallgat, mert nincs több mondanivalója. - De mégis - erőlködik Manzoni -, az a rengeteg hulla... - Hát aztán - mondja Michou. Amivel, gondolom, azt akarja kifejezni, hogy az ember nem várhat mást egy detektívregénytől. Ekkor Mrs. Banister karcsú nyakát megmozdítva Manzoni felé fordítja a fejét: "maszk"-ja most még jobban emlékeztet a japán harcosokra, szeméből félelmes láng csap ki. Szerencséje Manzoninak, hogy a huszadik században él, és nem négy századdal előbb: egy tőr azon nyomban véget vetne csapodárságának. - De azért csak borzalmas az a sok vér - mondja Manzoni. - Az - hagyja rá Michou. A könyvből kicsúszik egy fénykép, Manzoni felkapja, gyors pillantást vet rá, s miközben visszaadja Michou-nak, színlelt nagylelkűséggel megjegyzi: - Jóképű fiú! - Ez Mike - mondja Michou hálásan. - Mike? - ismétli Manzoni az értetlent játszva, mintha először hallaná ezt a nevet Michou szájából. - De hiszen tudja - mondja a lány. S egy könnyed mozdulattal a viudá-kra mutatva, hozzáteszi: - Mike az, akiről ezek a hölgyek azt mondanák, hogy a "vőlegényem". Mrs. Banister fekete szeme szikrát hány, de rögtön el is tűnik a ferde szemhéjak közt. Michou ugyan nem akart semmi rosszat, ez kétségtelen, de ha nem is mondta ki, éreztette - és kivel! -, hogy őt már öregasszonynak tartja. - 30 -

Ennek ellenére, amikor felel Michou-nak, ismét nyugodt az arca, és simogató a hangja. Nem, nem fogja támadni Michou-t, méghozzá egy NYALAT kellős közepén - ő nem követ el ilyen hibát! - Ugyan már, Michou - mondja a szerető nővér modorában -, azért nem vagyok én olyan régimódi, mint gondolja! A maga korában nekem nem is egy vőlegényem volt, hanem több. Szünetet tart, majd fejét a vállára hajtva, csillogó szemét ránk szegezve, hanyagul odaveti: - És ugyanazt értem a szón, amit maga. - My dear! - kodácsolja Mrs. Boyd, égnek emelve a két karját. Mrs. Banister ránk - a jobb félkaréjra - mereszti japán szemét, de mi csak a fal vagyunk, amely továbbrepíti a labdát annak, akinek szánta. És pontosan kiszámította a röppályáját: elképesztően merész és fifikás! Jól tudja, hogy semmi se tesz olyan vonzóvá egy nőt a férfiak szemében, mint a beismerés, hogy kedveli őket. Már mi, a fal is kezdünk más szemmel nézni Mrs. Banisterre. És éppen ez az a pillanat, amikor Murzecné - aki csalhatatlan érzékkel választja ki a legalkalmatlanabb időpontokat - ismét támadásba lendül. - És még dicsekszik is vele! - kiáltja felvillanyozottan, mert azt hiszi, hogy meglelte a rést ellenfele páncélján, holott annál a páncél és a bőr egy és ugyanaz. Mrs. Banister biztos a támogatásunkban - gyöngéi megvallásával belopta magát a szívünkbe -, tehát csak ímmel-ámmal helyezkedik vívóállásba, és egyáltalán nem siet a visszavágással, sőt azt is megengedi magának, hogy meghátráljon egy kicsit. - Meg fog botránkozni rajtam - fuvolázza -, de ma már inkább azt sajnálom, hogy elszalasztottam néhány alkalmat. Miközben ezt mondja, ránk néz, és bűbájos mélabúval lehajtja a fejét, mintha mi volnánk ezek az elszalasztott alkalmak. És mi csodáljuk nagy rangjáért, és imádjuk kis fintoraiért, és már a lába előtt heverünk mindnyájan, Caramans-t sem kivéve, aki most elfeledkezik vallásos neveltetéséről. Messze, végtelenül messze van ez Edmonde-né olcsó trükkjeitől. Erotikában a nagyvilági nő mindig sokkal különbnek bizonyul, mint a félvilági. - Micsoda cinizmus! - háborog Murzecné, és igaza is van, csak egy másik síkon, amelyről szeretnénk megfeledkezni. Mrs. Banister a saját fegyverét fordítja vissza ellene: - Gondolom, erényes asszonynak tartja magát, amit szintén az érdemei közé számít. És egyszerre úgy érezzük, hogy az erény nem szalonképes tulajdonság. - Igen, van bizonyos erkölcsi érzékem - feleli Murzecné hűvösen. Azt várjuk, majdnem reméljük, hogy Mrs. Banister erre megkérdezi, miképp egyeztethető össze ez az erkölcsi érzék azzal a gonoszsággal, amivel Murzecné őnagysága legázolta Michou-t. Ám Mrs. Banister nem óhajtja felhívni a figyelmet megható vetélytársnőjére, s még kevésbé óhajtja, hogy Manzoni elérzékenyüljön iránta. Más területen támad. - Szóval - mondja nyugodt magabiztossággal - soha semmi flört? Semmi gyöngédség? Egy kis viszony? Egy önfeledt perc valamelyik gyerekkori barátnővel? Meglepődöm, milyen álnokul s egyszersmind talán milyen éleslátással veti fel Mrs. Banister a homoszexualitást, mint a legvalószínűbbnek látszó lehetőséget. - Ez a felsorolás magára vall - mondja Murzecné. Elég erőteljes válasz, az tény, de rögtön le is rontja a hatását, mert hozzáteszi: - Csalódást kell okoznom magának: nem volt senkim a férjemen kívül, aki oly korán meghalt. Hiszen végtére is lehetséges, hogy nem volt senkije, de miért kellett a hangját rezegtetve mondani ezt az "oly korán"-t? Senki se tudja elképzelni a mi Murzecnénket szerelmes hitvesként és még kevésbé könnyet ontó özvegyként. Ezt Mrs. Banister is megérzi, mert az ég felé emeli mátyásmadár-szemét, majd cinkos pillantást vet ránk, s egy kis sóhajjal, nem nézve ellenfelére, félhangosan megjegyzi: - Felfalta. - My dear! - sopánkodik Mrs. Boyd. - Mit merészel? Miféle célzás ez? - csattan fel Murzecné.

- 31 -

- Semmiféle, elhiheti, hogy semmiféle - feleli Mrs. Banister páratlan pimaszsággal. És ami az előbbi beható érdeklődés után már igazán több a soknál, hozzáteszi: - Semmi közöm a magánéletéhez. - Ezzel, ugye, azt akarja mondani, hogy képtelen megérteni - vág vissza Murzecné. - Amin nem is nagyon csodálkozom azok után, amiket a magáéról megtudtunk. Találat Murzecné javára. Nem éppen telitalálat, nem is túlontúl eredeti, de bizonyítja, hogy őnagysága érti a dolgát. Sajnos azonban most is tönkreteszi az egészet, mert szükségét érzi a kiegészítésnek, és a hangsúlya elviselhetetlenül hamis: - Én ember vagyok, érti, ember; öntudattal és törekvésekkel. Magának viszont pirulnia kellene, mert puszta tárgynak tekinti magát, a szexualitás tárgyának. Mrs. Banister egy sor gunyoros és elragadó kis fintort vág, amiben nagy szerep jut fénylő és ferde szamuráj-szemének. Azt hiszem, döfni készül. A vipera és a skorpió harca mindjárt véget ér. - Kedves asszonyom - mondja Mrs. Banister -, magának egészen ferde nézetei vannak arról, mire szolgál a szexualitás az emberi kapcsolatokban. Higgye el nekem, nem az a szomorú egy nőre nézve, ha a szexualitás tárgya, hanem az, ha sose volt az... Murzecné hallgat, száját összepréseli, elnéz a fejek fölött. De amikor Mrs. Banister diadalittasan Manzoni felé fordul, tekintete nem találkozik a férfiéval. Manzoni rá se hederít, elfordulva, némán bámulja Michou-t. A komédiának vége, a rivaldafény kilobban, s a csöndben, amely átveszi uralmát, a hosszú küzdelem fáradtsága kiül Mrs. Banister vonásaira - hirtelen öregnek látszik. Bár amennyire csak tudja, megfeszíti arcát, közönyt parancsol rá, ferde szemében felködlik a szomorúság. Alighanem azokra az időkre gondol, amikor még nem volt szüksége ennyi hévre, lendületre; amikor ő is elüldögélhetett egy ostoba könyvvel az ölében, s bármilyen kelletlen és csacska válaszokat adott, a férfivágyak szüntelenül ott rajzottak körülötte. Egyelőre egy nyikkanás sincs. De ez bizonyára nem marad így. A vonzódások és ellenszenvek játéka rövid idő alatt olyan élénkké vált a körben, hogy nem számíthatok hosszabb csendre. Igyekszem tehát kihasználni a mostanit: figyelem a viudá-kat, és tapintatlanul fülelek, amikor halkan beszélgetnek egymással. Nyugaton egyre szaporodnak az özvegyek, már senki se törődik velük, olyan sokan vannak. Pedig nagyon is érdemes lenne tanulmányozni őket, mint lélektani-társadalmi jelenséget. Igen, szerintem kutatni kellene, mi a titka a nők hosszú életének, mik az indítékai az elmúlás elleni ádáz küzdelmüknek, mire támaszkodnak, hogyan boldogulnak magányukban. Mindenesetre ez a két viuda itt csak önmagával foglalkozik, és maga a testet öltött derű. Igaz, hogy tele vannak dohánnyal, és az nagy segítség. Felettébb érdekelne, mivel foglalkozott életében Mr. Boyd és Mr. Banister, hogyan szedte össze azt a sok pénzt, amit a nejére hagyott. Mert a hölgyek ruháiból, ékszereiből és úti élményeiből ítélve (mindig luxushotelokban szállnak meg), az elhunytak után tekintélyes vagyonok maradtak. De hogy mekkorák, és mi az eredetük - ennek a pénznek talán mégiscsak van szaga! -, arról nem esik szó. Viszont egyik is, másik is szívesen beszél a rokonságáról; és egy sereg előkelő név - amit jelszóként használnak szövi át a társalgásukat. Nem egykorúak. Mrs. Banister épp hogy csak belépett, tőle telhetőleg fékezve a továbbhaladását, a negyvenes évek második - keservesebb - szakaszába. Mrs. Boyd viszont már. a "harmadik kor" vizein hajózik, s minden arra mutat, hogy a kis örömök, a nagy kényelem és a kielégíthetetlen ínyencség segítségével megtalálta a béke kikötőjét. Nála az ínyencség igazi szenvedély. Robbie azt mondaná, hogy ezzel tölti ki viudá-nk az ürességét. Amikor Mrs. Banister átengedi neki a szót, Mrs. Boyd nagy szakértelemmel és nagy aprólékossággal mesél a jó ebédekről és vacsorákról, amikben része volt. Nem a nagy zabálásról van itt szó, hanem a kicsiről, a negédes, kényeskedő eszegetésről, ezüstvillával, méregdrága éttermekben, pincérhaddal az asztal körül. Ez a sok kedves emlék jólesően melengeti a szívét, s régimódi csigákba szedett szép fehér haját, kerek és sima arcát; üde bőrét, húsos száját és kis pocakját látva, az ember feltételezi, hogy elégedett a dolgok rendjével. És valóban az. Már csak azért is, mert "sose vesz a kezébe se könyvet, se újságot" (még dicsekszik is vele), nem engedi, hogy a nagyvilág nyugtalanító hírei beférkőzzenek kipárnázott kis világába. - 32 -

Kapcsolata Mrs. Banisterrel, ha jól sejtem, meglehetősen bonyolult. Csodálja, de a látszat ellenére irányítja is-a barátnőjét, persze nem korlátozva túlságosan. Erkölcsi felfogása a hagyományos, ám a lelke mélyén örül, hogy Mrs. Banister ellátja témákkal, mert a szexualitás már csak mint pletykálkodási lehetőség érdekli. Bár honfitársak, Mrs. Boyd és Blavatski nem szeretik egymást, az előbbi ugyanis kezdettől fogva feltűnően fagyos az utóbbihoz, s Blavatski nem az az ember, aki lenyeli az ilyen burkolt sértést. Ráadásul bosszantja is viudá-nk nagyvilági csevegése, s amikor Mrs. Boyd, sajátos nyomatékkal, a bostoni származását emlegeti, a szavába vág: - Tudom, tudom - mondja közönséges kiejtéssel, amit még el is túloz -, Bostonban a Lodgeok csak a Cabotokkal állnak szóba, a Cabotok meg csak a Jóistennel! Mrs. Boyd megpróbálja egy megvető pillantással elhallgattatni, de azt hiszem, Blavatski még soha senki előtt se hunyászkodott meg. Máris folytatja: - És maga, Mrs. Boyd - kérdezi vontatottan a vele szemben ülő hölgyet -, maga a Lodge-ok vagy a Cabotok családfáján termett? - Egyiken se- feleli Mrs. Boyd, s igyekszik gőgös kifejezést adni kerek arcának. - Azért vannak más családok is Bostonban, nemcsak a Lodge-ok és a Cabotok. Blavatski elneveti magát. - Ez igazán nagyszerű! - mondja. - Csudára el volnék kenődve, ha csak egyetlen család akadna egész Bostonban, hogy a Jóistennek a köpőcsészét tartsa! És jót röhög. Pedig azok közül való, akikre Mrs. Banister származása a legnagyobb hatást tette. A kettő nem ellenkezik egymással, azt hiszem. A hercegek és a grófok - ez Európa. De az USA-ban ne kezeljék le az embert, főképp olyanok, akiknek egyetlen érdemük, hogy előbb vándoroltak be. Igazat adok Blavatskinak. Engem is bánt, ha Angliában éreztetik velem, hogy friss keletű az állampolgárságom. Mrs. Boyd és Blavatski kis összecsapása után holt idő, üresjárat következik. Aztán a hindu, aki velem szemben ül a félkör másik végén, leveszi a turbánját. Nem azt akarom mondani, hogy szétbontja. Nem, egyben emeli le. Egészen úgy, mint egy kalapot. A különbség csak az, hogy két kézzel fogja meg, és előrehajtja a fejét, mintha valami súlyos tárggyal volna dolga. Aztán rendkívül óvatosan összezárt térdére helyezi a fejfedőjét, béléssel maga felé. Nem tudnám megmondani, milyen anyagból van, és milyen színű ez a turbán. Csak az tűnik fel, hogy nagy, hogy a levétele erőfeszítést kívánt, és hogy a hindu igen vigyázatosan bánik vele.

5. A következő pillanatban a hindu férfi és nő méltóságteljes lassúsággal felkel (mind a kettő nagyon magas), az ülésük mögé állnak, szembe velünk - a férfi a helyén hagyja a turbánját. Arcuk nemes és komoly, s az ember azt hinné, valamilyen vallásos énekre akarnak rázendíteni a társaság épülésére. Mrs. Boyd azonban rémülten felsikolt, mire a hindu udvariasan és rendkívül csiszolt angolsággal odaszól: - Ne féljen, kérem. Nincs szándékomban lőni, legalábbis egyelőre. Ezennel lefoglalom a gépet. Ekkor veszem észre, hogy mindkettőjüknél revolver van, és ránk szegezik. Kezem kissé remegni kezd, hajam az égnek áll. De bármilyen különös, ekkor még nem érzek félelmet: testem megelőzte az agyamat. Nem, amit érzek, az inkább kíváncsiság. Érzékeim hirtelen felélednek. Alaposan kinyitom a szemem, hegyezem a fülem, erősen figyelek. Látszatra azonban ugyanúgy viselkedem, mint a társaim. Nem mozdulok, megmerevedem. Belenézek a felénk meredő revolvercsövek kerek torkolatába, és nem szólok semmit, várok. Sokáig várunk, mert a hindunak nyilvánvalóan nem sietős a dolga... A bejelentése után azt hittem, rögtön beront a pilótafülkébe, parancsokat harsog, és erélyesen hadonászik. Nem tesz semmi - 33 -

ilyet. Ő se mozdul, nagy sötét szeme egyenként araszol végig rajtunk, és alighanem elmélkedik. Az arca különben is arra vall, hogy inkább elmélkedésre, mint cselekvésre termett. - Mi az? Mi az? Mi történik itt? - érdeklődik most Pacaud, kerek szemét forgatva. - Nem látod, hogy mi történik? - mordul rá franciául Blavatski, aki annak idején sokat kószálhatott a Quartier Latinben, s felindulásában a diákok közt szokásos tegezésre vált át. - Ezek itt revolvert fognak ránk - folytatja. - Nem elég ez neked? Tolmács is kell? - De hisz ez gyalázat! Gyalázat! - tör ki Mrs. Boyd mélységes felháborodással, és párnás kezét a szájához emeli. - Az ilyesmit meg kellene tiltani! - Meg van tiltva - közli a hindu szelíden a maga oxfordi angolságával. A mosolynak még az árnyéka se fut át az arcán, amikor ezt mondja, de a szeme csillogni kezd. - Hát ha maga is elismeri, hogy meg van tiltva - kap bele a szavába Mrs. Boyd hihetetlen együgyűséggel -, akkor nem volna szabad megtennie! - Sajnos, asszonyom - hangzik a válasz -, nincs más választásom. Megint ránk zuhan a csend, és a hindu nem is töri meg, talán hogy hozzászoktasson bennünket a sorsunkhoz. A legmegdöbbentőbb ebben az ügyben az, hogy milyen szép ez a pár. Mindketten magasak, méltóságteljesek, finom vonásúak. És mindketten nagyon elegánsak. A férfi úgy fest, mint egy brit Caramans, csak nem antracitszürke az öltönye, hanem világosszürke, és persze flanell. A nő testhezálló szárit visel, amely kiemeli felettébb nőies formáit. Vékonynak nem lehet mondani, de köztudomású, hogy a fehéreknek általában semmi kifogásuk a színes nők duzzadó idomai ellen. Épp ellenkezőleg. Caramans köhint egyet-kettőt. Vajon habozást lát a hindu tétlenségében? Nem tudom, de érzem, hogy megpróbálja majd átvenni a kezdeményezést. Ránézek. Semmi kétség, ha úgy volna öltözve, mint a hindu, ő is nagyszerűen beillene britnek. Kivéve a humort, mert az teljességgel hiányzik belőle. - Azt hiszem - szólal meg végül is kimért modorában -, kötelességem figyelmeztetni önt, hogy a repülőgépeltérítést szigorúan büntetik. - Tudom, uram, köszönöm - feleli a hindu komolyan, de a szemében megint kigyullad a kis fény. Pompás. Lehet, hogy hamarosan halomra ölnek bennünket, de a gyilkosunk modorára igazán nem lehet panasz. Engem azonban, meg kell mondanom, főképp a nő rémít meg. A férfi szemében ugyanis nemcsak éles ész, hanem bizonyos fokú emberi rokonszenv is tükröződik. A nőétől viszont, amely mozdulatlan, ragyogó és kissé dülledt, a hideg futkározik a hátamon. Fanatikus gyűlölettel mereszti ránk. Az embernek az a benyomása, hogy a legszívesebben belénk eresztené a tölténytára egész tartalmát, és nem is kötelességérzetből - élvezetből. - My dear! - jajdul fel Mrs. Boyd a barátnőjéhez fordulva. - Hogy ennek pont velem kell megtörténnie! Gúnykacaj Murzecné részéről. A mi Murzecnénk, ezt merem állítani, egyáltalán nem érez félelmet, annyira élvezi a miénket. - Ugyan már, Elisabeth - feleli Mrs. Banister bosszúsan -, nemcsak veled történik meg! Látod, nem? Azzal rámosolyog a hindura. Ő bezzeg nem remeg, a mi nagyvilági hölgyünk. A hercegi vérrel talán nem fér össze a gyávaság. Vagy azt hiszi, a rangja megóvja minden komoly sérelemtől; s azzal nyomja el az aggodalmakat magában, hogy elképzeli, az erőszak milyen enyhébb formáira számíthat, ha tetszik a szép hindunak? Úgy látszik, a bal félkaréjban többé-kevésbé, legfeljebb árnyalatnyi különbségekkel, általános ez a hangulat. Edmonde-né csábos szeme és szája megint működni kezd. Michou mintha félig már behódolt volna. Robbie nemkülönben. - Mondja már meg, uram - szólal meg ismét Mrs. Boyd szenvedő ábrázattal, de olyan hangon, mintha egy szalonban csevegne -, mit kell tennünk? - Tenniük? - szalad fel a hindu szemöldöke. - Én nem is tudom, talán emeljük fel a kezünket? - javasolja Mrs. Boyd szánalmas igyekvéssel. - 34 -

És felemeli kis hurka-karját. A hindu szeme újra csillogni kezd, de udvariasan feleli: - Kérem, engedje csak le a kezét, asszonyom, fárasztó ez a tartás. Elég lesz, ha jól láthatóan az ülés karfájára fekteti. - Ez mindenkire vonatkozik - teszi hozzá. Engedelmeskedünk. A várakozás, úgy látszik, véget ért, csak azt nem tudom, mire szolgált. Talán arra, hogy a hindu lássa, hogyan fogadjuk a bejelentését. Ha igen, nyilván megnyugodott. Cseppet se vagyunk harciasak. Még Blavatski se, akinél pedig egész biztosan van fegyver. De ő se mozdult, s éppen ez bizonyítja, milyen veszedelmes ez a hindu pár. A kezem ugyan nem reszket már, de lassacskán elhatalmasodik rajtam a rémület. Egyre kevésbé tetszik nekem ennek a nőnek a szeme. Valami mohó kegyetlenséggel szemlél bennünket, s ettől végképp megbénulok. Végre megmozdul a hindu. Ruganyos, de egyben méltóságteljes léptekkel a stewardesshez megy, és néhány szót súg a fülébe. A stewardess felkel, s a tálaló (vagy ahogy ő mondaná: a galley) függönye elé áll, attól körülbelül másfél méternyire. Ekkor a hindu nő mögéje lép, karjával átfogja a nyakát, és magához szorítja, nem túl kíméletesen. Egy fejjel magasabb a stewardessnél, így fegyverével könnyen sakkban tarthatja az egész társaságot. - Segítőtársam nem ért semmiféle európai nyelven - mondja a hindu. - Viszont nagyon jó szeme van, és figyelmeztetés nélkül lőni fog bárkire, aki nem tud parancsolni a kezének. Én most megyek, közlöm utasításaimat a legénységgel. De nem megy, legalábbis még nem. Csak áll mozdulatlanul. Tétovázik. Mintha nem szívesen hagyna magunkra bennünket félelmetes társnőjével. Bizonyára attól fél, hogy távollétében egy kissé elhamarkodottan húzza meg a ravaszt. Odamegy hozzá, és halkan beszél a fülébe. Nem értem, hogy mit mond, de valószínűleg mérsékletre inti. A nő szenvtelen arccal hallgatja, és a tekintete semmivel se lesz szelídebb. A hindu felsóhajt, vállat von, még egyszer körülnéz, és barátságosan, de azzal a high class(előkelő) kiejtéssel, amelytől szavai valami kielemezhetetlenül gúnyos felhangot kapnak, odaveti: - Good luck.(Sok szerencsét!) Aztán a nő mögé lép, felemeli a tálaló függönyét, kissé meggörnyed, és eltűnik. Megmoccanok az ülésemen, és máris hallom a stewardess nyugodt hangját: - Maradjon már veszteg, Mr. Sergius! Senkit se fenyeget itt veszély. Nem fog történni semmi. Döbbenten meredek rá. Mintha kicserélték volna. Az imént még, amikor nem tudott felelni Murzecné kérdéseire, Sápadt volt, remegett, és görcsösen iparkodott uralkodni a mozdulatain, most pedig mosolyog, és derűsnek, magabiztosnak látszik. Azt sem értem, hogyan állíthatja - olyan hangon, ahogy a felnőttek a gyerekeket nyugtatják meg -, hogy nem fog történni semmi, amikor két fegyveres megszállott túszai lettünk. Mégis, a meglepetéstől, a fejemben rajzó kérdésektől, a stewardess viselkedésétől valamennyire visszanyerem a hidegvéremet, s ügyelve, nehogy véletlenül is megmozdítsam a kezem - rögtön megkapnám rá a választ, afelől nincs kétségem-, most én kezdeményezek: hindu nyelven megszólítom őrzőnket. - Mi a céljuk ezzel a vállalkozással? - kérdezem olyan higgadtan, ahogyan csak tudom. Politikai foglyokat akarnak kiszabadítani, vagy váltságdíjat kérnek értünk? A nő megrezzen, aztán összerántja a szemöldökét, megrázza a fejét, de nem szól egy szót se, csak a revolverével jelzi, hogy jobb lesz, ha hallgatok. Olyan gyűlölet izzik nagy fekete szemében, hogy nem is próbálkozom még egyszer. Egyébként azonban nem tudom mire vélni a válaszát. Semmi értelmét nem látom ennek a nemnek, hisz egyformán elutasította mind a két lehetőséget, amit felvetettem. Némi töprengés után arra az eredményre jutok, hogy a hindu nő némajátéka egyvalamit jelenthet csak: nem hajlandó szóba állni olyanokkal, akiket esetleg a másvilágra kell majd küldenie. A verejték szivárogni kezd a hátamon és a hónom alatt. Az a képtelen, de mindenképp gyötrelmes gondolatom támad, hogy ha ennek a nőnek a továbbiak során ki kell végeznie egy túszt, engem választ.

- 35 -

Alig várom, hogy visszajöjjön a férfi, és átvegye az irányítást. Azt hiszem, a többiek ugyanígy éreznek. A feszültség elviselhetetlenné fokozódott a körben, amióta itt hagyott bennünket ezzel a forrófejűvel. Mrs. Boyd kerek arca hirtelen kétségbeesett kifejezést ölt, hangja remegő és gyerekes, ahogy megszólal: - Mr. Sergius, maga beszéli ezeknek a nyelvét, legyen olyan jó, és kérdezze meg ezt a... színes bőrű nőt, hogy fölemelhetem-e a kezemet, mert meg kellene az orromat vakarnom... Porkolábunk megint összevonja a szemöldökét, fenyegetően néz Mrs. Boydra és rám, s fegyverét hol egyikünkre, hol másikunkra fogja. Hallgatok. - Nagyon kérem, Mr. Sergius - mondja Mrs. Boyd. - Szörnyen viszket az orrom. - Sajnálom, Mrs. Boyd. Amint látja, ez a nő nem akarja, hogy szóljunk hozzá, és azt se, hogy egymással beszéljünk. Őrzőnk szeméből ekkor villámok csapnak ki egy sor torokhang kíséretében, amit nehéz lenne értelmes beszédnek minősíteni. De nem annyira a hang riaszt meg, mint inkább a tekintet. Még sohasem láttam ilyen szemet. Nagy, nedves, koromfekete, és határtalan rosszindulatot sugároz. Csend lesz, s már azt hiszem, vége a közjátéknak, amikor Mrs. Boyd megint rákezdi, szepegve, akár egy kislány: - Nagyon kérem, Mr. Sergius, kérdezze meg a nevemben! Már elviselhetetlen a viszketés, biztos, hogy nem sokáig bírok ellenállni - teszi hozzá, s csakugyan érződik, hogy a sírás vagy a hisztériás roham környékezi. Egy pillantást vetek a hindu nőre, és hallgatok. - Nagyon kérem, Mr. Sergius! - erősködik Mrs. Boyd, s a könnyek már kiperdülnek az arcára, a hangja pedig egészen természetellenes sipításba csap át. - Érzem, hogy nem bírom tovább! Rögtön fölemelem a kezemet, és megvakarom az orromat! A nő pedig lőni fog, és a maga gyávasága lesz a halálomnak az oka! - Nem vagyok gyáva, asszonyom! - förmedek rá felháborodottan, mert ez a vád ráadásul még a stewardess füle hallatára hangzott el. - Semmi joga ilyet mondani! Igazán feneketlen az önzése! Nemcsak a maga orra van a világon! Ami engem illet, szerintem az én életem ér annyit, mint a maga orra! - Mr. Sergius, legyen olyan drága... - mondja Mrs. Boyd, s a hangja most olyan esdeklő és gyermeki, hogy tüstént meglágyulok. - Az igazság az - felelem nyugodtabban (és meg kell vallanom, hogy még ebben a pillanatban is nehezemre esik ez a beismerés, mert emlékezőtehetségem kitűnő, és nagyra vagyok vele) -, az igazság az, hogy nem jut az eszembe, mi a "vakarni" szó hindi megfelelője. Ekkor megmozdul a revolvercső, és rajtam áll meg. Őrzőnk célba vesz, mégpedig olyan lassan és határozottan, hogy valóban azt hiszem, lőni fog. Megkövülten ülök, a tekintete megbűvöl, s a veríték patakokban folydogál a hátamon a lapockáim közt. A nő azonban nem húzza meg a ravaszt, hanem nyugodtan és fensőbbségesen megszólal: - Mit akar ez a vén skatulya? - kérdezi hindiül. Azonnal felelek, mert nagy ámulatomra hirtelen meglelem a kérdéses hindi szót. (Freudnak azonban, gondolom, meglenne a véleménye erről a "kiesés"-ről.) - Szeretné megvakarni az orrát. - Hát vakarja meg! - mondja a hindu nő mélységes megvetéssel. - Mrs. Boyd - sietek továbbadni a választ -, engedélyt kapott, hogy megmozdítsa a kezét. - Ó, köszönöm, köszönöm! - hálálkodik Mrs. Boyd, de csakis a hindu nőnek. Mintha nekem semmi szerepem se lett volna az ügyben. Mrs. Boyd rám se néz. Egyébként érthetetlen módon a továbbiakban is kifejezésre juttatja, hogy neheztel rám a közbenjárásomért. Egyszerűen nem vesz tudomást többé rólam. Egy szót se szól hozzám. Egy pillantásra se méltat. Miközben elrebegi a köszönömjét, sőt meg is ismétli, ami az én szememben már a meghunyászkodással határos, Mrs. Boyd felemeli gyűrűkkel ékes fehér, párnás kis kezét, s hosszasan, kéjesen vakarja az orrát. A stewardesst nézem. Nemcsak hogy meg se próbálkozik az ellenállással, hanem merevségnek, félelemnek sincs semmi nyoma a tartásában, egészen laza a teste. Úgy látszik, - 36 -

feltétlen bizalommal engedi át magát a hindu nőnek, mintha ez a nyakfogás - amely pedig nagyon gyorsan fojtogatássá fajulhat - csak valami játékos nővéri ölelés volna. Olyan kényelmesnek találja a helyzetét, mintha az volna az igazi helye, sőt lelkileg is szabadnak érzi magát, mert módját ejti, hogy egy mosolyt küldjön felém. A galley függönye félrehúzódik, és megjelenik a hindu: barna arca kifürkészhetetlen, revolveres karja lecsüng. Halkan mond valamit a társnőjének. Az elengedi foglyát, s a hindu szótlanul, csak egy udvarias kézmozdulattal - kéri a stewardesst, hogy foglaljon helyet. Majd ő is leül a helyére, melyről minden teketória nélkül lesöpörte a turbánt. A revolvert markoló kezét a térdére helyezi, de nem céloz senkire. A nő azonban állva marad, fegyverét ránk szegezi, és tovább méreget bennünket fanatikus szemével, de nem egyenként, hanem tekintetét megsokszorozva, ami felettébb nyugtalanító, egyszerre valamennyiünket. A helyzet hallgatásba és várakozásba dermed néhány másodpercre. Aztán a hindu mindannyian őt nézzük - kifinomult angolságával ezt mondja: - Örülök, hogy a távollétemben nem történt semmi baj. Ismervén társnőm érzelmeit, némi aggodalommal bíztam rá önöket. Pontosan eltalált mindent: az angolságot, a hanghordozást, a mondanivalót, a gondolkodásmódot. Egy kissé már elnyűtt típust elevenít meg, formál remekbe ugyanis: a brit gentleman-t. Utánzásában azonban a karikatúra, a paródia szándékát is fel lehet fedezni. Ismét hagyja megsúlyosodni a csendet, majd így folytatja: - I am annoyed. Ami ennyit jelent: "dühös vagyok", bár az angol kifejezést elég gyakran használják a szó szerintinél enyhébb "bosszús" értelemben. Meglep, hogy a hindu úgy ejti ki ezt a szót, mint valami fejedelem, mintha mindannyiunknak reszketnünk kellene, mert ő annoyed. Körbefuttatja a tekintetét, majd sietség nélkül, ügyelve a kiejtésére, szenvtelenül közli: - Kénytelen leszek módosítani a terveimet, mert szembekerültem egy előre nem látott körülménnyel: a pilótafülkében nincs senki. Megrendülésünk először tökéletes csöndben nyilvánul meg, majd hirtelen, minden oldalról egyszerre, megindul a szavak szökőárja, amely meg a hitetlenkedést, a riadalmat, a megrökönyödést fejezi ki. A hindu némán hallgatja a kitöréseket, megvetéssel az arcán, amihez szerintem nemigen van joga: ő ugyanis jó két percet töltött a pilótafülkében, bőven volt tehát ideje felocsúdni a megdöbbenéséből, amikor felfedezte, hogy nincs legénysége a gépünknek. Így aztán könnyű mindössze annyit mondani, hogy I am annoyed, míg mi valamennyien fel vagyunk dúlva itt a körben. - De hiszen ez lehetetlen! - robban ki Blavatski olyan hangerővel, hogy rögtön csend lesz. Katonai gépeket már láttam, amiket a földről irányítanak, de olyat még sose hallottam, hogy hosszú járatú utasszállító gépeknél is alkalmaznák ezt a módszert. - Én sem - hagyja rá a hindu. - De ha kívánják, gentlemen, kijelölhetnek valakit maguk közül, hogy megtekintse a pilótafülkét... - Én vállalom - ajánlkozik Pacaud. - A háborúban a légierőnél szolgáltam. A hindu odafordítja a fejét. - Milyen minőségben? - Rádiós voltam. - Kitűnő. Hát akkor tessék, Mr. Pacaud. Rádióberendezésnek például semmi nyomát se találtam ott elöl. Pacaud, kezét még mindig az ülés karfáján tartva, hol az egyik, hol a másik légi kalózra néz. A hindu halkan mond valamit "segítőtársának". Aztán int Pacaud-nak, hogy felállhat. A gyáros eltűnik a galley függönye mögött, s a hindu megkérdezi - hindiül - a társnőjétől, hogyan viselkedtünk. - Vigyázz - mondja a nő -, ne beszélj hindiül. Ez a disznó - bök rám a revolvere csövével mindent ért. Természetesen ezt is hindiül közli, hadd épüljek rajta. Én tehát disznó vagyok, Mrs. Boyd pedig vén skatulya. - 37 -

- Ó, szóval ez a gentleman tud hindiül? - mondja a hindu angolul, elég gonosz kis nevetéssel. Annyi gúnyt sűrít ebbe a "gentleman"-be, hogy azt a szót, amit a társnője használt, már szinte becézésnek érzem. A hindu ugyanebben a csúfolódó hangnemben folytatja, s közben végigmustrál sötét szemével, nem is próbálva leplezni az ellenséges érzéseit: - Milyen kedves, hogy ennyi fáradságot áldozott ránk, elsajátította egy színes bőrű nép nyelvét! Egészen foghegyről löki ezt oda, alig mozgatva a száját és minden humor nélkül. - De hiszen - tiltakozom elképedve, hogy így komiszkodnak velem pusztán azért, mert beszélem a nyelvüket - én nem mondtam, hogy a hinduk színes bőrűek! - Csak gondolja - hangzik a vád. - Azt gondolom, hogy a színt illetőleg van különbség az önök bőre és az enyém között, ennek azonban nem tulajdonítok semmiféle jelentőséget. - Micsoda nagy lélek! - mondja a hindu nyílt ellenszenvvel, és elfordítja rólam a szemét. Megkövülten bámulok rá. India a második világháború befejezése óta független és köztiszteletnek örvendő ország, s íme, találkozom egy hinduval, mégpedig fiatal hinduval, aki annyira megsínylette a gyarmati uralmat (amit pedig tapasztalatból nem is ismer), hogy valami harcos ellen-fajgyűlölet fejlődött ki benne az európaiak ellen. Ekkor a feje búbjáig vörösen megjelenik Pacaud, visszamegy a helyére, és lihegve jelenti: - Nincs senki a pilótafülkében, és a hagyományos rádióberendezésnek én se találtam semmi nyomát. - Azt akarja ezzel mondani - kérdi a hindu -, hogy mégis van rádió, csak olyan típusú, amit nem ismer? - Pontosan - feleli Pacaud -, hisz kapcsolatnak mindenképp kell lennie a föld és a gép közt, mert különben nem repülnénk. - Akkor ön ugyanarra a következtetésre jutott, mint én, Mr. Pacaud - mondja a hindu. - Az embernek az a benyomása, hogy a Föld - megnyomja a szót, s ettől kezdve valamennyien követjük példáját, így utalunk azokra, akik odalentről irányítanak bennünket -, az a benyomása, hogy a Föld semmiről se hajlandó tárgyalni velünk, viszont nagyon jól hall mindent, erre mérget veszek, ami itt elhangzik. A hindu most egész barátságosan beszél, szemernyi gúny vagy megvetés sincs a szavaiban, úgy viselkedik, mintha közénk tartozna. Az ember már-már elfelejti, hogy fegyver van a kezében, s hogy a nő ránk szegezi a revolverét. - Nekem más a véleményem - mondja Blavatski kissé remegő hangon, két nyelvi énje közül azt szólaltatva meg, amelyikkel a komoly eszmecserékben vesz részt. - Semmi se bizonyítja... folytatja vontatott angolságával. Megáll. Észreveszem, hogy átható tekintetű szürke szeme nyugtalanul pillog a vastag lencse mögött. Nagyot nyel, és érezhető erőfeszítéssel folytatja: - Semmi se bizonyítja, hogy a Föld hallja, amit mondunk. Blavatskit hallgatva és izgalmát látva átvillan agyamon a gondolat, hogy az amerikai bármelyikünknél gyorsabban - vagy legalábbis nálam gyorsabban - jött rá, mire akar kilyukadni a hindu. És ugyanúgy mondja a Föld szót is, mint a hindu, bár nehezen tudnám megmagyarázni, mit jelent ez az ugyanúgy. - Semmi se bizonyítja... egyelőre - feleli a hindu az udvariassági társalgások modorában. De hamarosan tisztán fogunk látni. Blavatski megremeg, s a hindu sokatmondóan pillant ránk. Volt a hangjában egy kis ostorpattintás is, de ami engem illet, én sehogy sem értem, miért találta Blavatski olyan fenyegetőnek a mondatát. A hindu Pacaud-hoz fordul. - A rádiótól eltekintve olyannak látta a pilótafülkét, amilyen lenni szokott? - Nem tudom - válaszolja Pacaud, s a verejték megint gyöngyözni kezd tükörsima koponyáján. - Nem tudom, milyen szokott lenni egy távirányított repülőgép pilótafülkéje. A műszerfal mindenesetre nagyon csupasz, de ez végtére is természetes, hiszen senki se figyeli a - 38 -

műszereket. Egyvalamit azonban nem tudok megfejteni: mire való az a kis piros lámpa, amely állandóan ég a műszerfal közepén. - Talán jelzőlámpa? - veti fel a hindu. - Esetleg vészjelző? - De kinek jelez? Hiszen nincs pilóta. - Ez a kis piros lámpa nekem is feltűnt - mondja a hindu. És szabályos vonású barna arcán hirtelen feloldódik a merevség, zavar, nyugtalanság veszi át a helyét. De csak egy-két pillanatra, mert szenvtelen fölénye máris visszatér, mintha álarcot tenne fel. Csend telepszik a körre, s minél tovább tart, annál nyomasztóbbá válik. Nem mintha nem szeretnénk megbeszélni a helyzetünket, de a hindu szeme belénk fojtja a szót. Ellentétben társnőjével, aki rögtön kimutatja, milyen féktelen gyűlölet lobog benne, ő úgy tudja fokozni és csökkenteni a tekintete hőfokát, mintha reosztáttal szabályozná. Sőt ez a hasonlat csak a felét érzékelteti a valóságnak, mert a hőfokkal együtt a tekintet kifejezése is változik. - Nem élvezem a Föld bizalmát - mondja a hindu a maga kifinomult angol kiejtésével -, így tehát azt se tudom, hová szándékozik eljuttatni önöket. - Természetesen Madrapurba - jegyzi meg Caramans. Diplomatánk egy kissé sápadt, mint gondolom, jómagam is, és Pacaud kivételével, akinek a koponyája skarlátvörös, az egész társaság. De változatlan méltósággal trónol a helyén, egyetlen szál haja se mozdult el, a nyakkendője makulátlan, a szája szeglete ráng. - Kedves uram - mondja a hindu -, én Bhutánban születtem. Elég illetékes vagyok tehát, hogy felvilágosítsam önöket: Bhutántól keletre nincs semmiféle Madrapur nevezetű állam. Az egész Madrapur puszta legenda, egy tréfacsináló termékeny agyának a szüleménye. A MIK nem létezik. Olaj egy csepp sincs azon a vidéken. Mint ahogy tóparton álló négycsillagos szálloda sincs, amit végtelenül sajnálok a hölgyek miatt. Valóban, ki lehetne sajnálatra méltóbb a hölgyeknél? Bármily különösen hangzik, a szállodájuk elvesztése jobban lesújtja őket, mint az országé, amelyben lennie kellett volna. Mrs. Banister japán szeme elárulja, hogy hirtelen rádöbbent: játszi célzásai valósággá válnak, csakugyan lombkunyhóban kell majd hálnia, pocsolyában mosakodnia, és hogy ez a csapás sokkal fájdalmasabban érinti, mint a gépeltérítés. - De hát ez lehetetlen! - mondja, és esdekelve néz a hindura, ám ugyanakkor arisztokrata csáberejét is latba veti. - Ilyen vicceket nem való csinálni! Szörnyű! Most mi lesz velünk? - A viccet nem én csináltam, asszonyom - feleli a hindu azzal a külsőséges és lenéző udvariassággal, amelyet a nőkkel szemben használ. - Én nem teszek mást, mint megállapítom: nincs Madrapur, tehát szálloda sincs, ez világos. Mrs. Boyd azonban nem hagyja bekalodázni magát ebbe az okoskodásba. Kerek ínyencábrázatát vörösség futja el, és kitör belőle a méltatlankodás: - De hiszen én láttam a hotel képeit egy prospektusban! Úgy láttam őket, ahogy magát látom! Az étteremé is köztük volt! - Egy hotel képeit látta, kérem - veti oda a hindu, de egy pillantásra se méltatja -, és elhitte egy turistacsalogató prospektusnak, hogy ez a hotel Madrapurban van. Az utasok közt ekkor erős mozgolódás támad, hitetlenkedő kiáltások hangzanak el, s a hindu hamarosan felemeli a jobb kezét, hogy rendet teremtsen. A legjobban azonban a stewardess viselkedése lep meg. Moccanás és szó nélkül ül a helyén, de arca, amely csupa derű volt még az imént, teljes tanácstalanságot árul el. Lám, egy egyszerű tagadásnak nagyobb a hatása, mint a ránk szegezett fegyvereknek vagy a hindu nő izmos karjának, mely satuba fogta gyönge nyakát. Amikor a légi kalóz kijelenti, hogy Madrapur állam csak a fantázia birodalmában létezik, tehát jóval azelőtt, hogy a négycsillagos hotel is köddé válna, elsápad, és vonásai eltorzulnak. Bevallom, éppúgy nem értem, mitől zavarodik meg most, mint ahogy nem értettem, miből meríti a nyugalmát a gép lefoglalásakor. Az persze egész természetes, hogy hisz a gép úti céljában, mert ő a stewardess... De hogy egy légi kalóz - aki semmiképp se készült Madrapurba, hiszen más útvonalra téríti a gépet - a kétségbeesésbe kergesse a kétkedésével, ez már mégis túlzás, hacsak olyan okokból nem táplálkozik, amiket nem ismerek. Az utasok nem csillapodnak le, és a hangzavar se szűnik meg, hiába emelte fel a kezét a hindu. - 39 -

Nem siet érvényt szerezni az akaratának. Kajánul szemléli a felbolydulást, amit a szavai keltettek, és nyilván élvezi a képmutatásunkat, mert, ugyebár, Madrapurt illetőleg igen komoly és igen sok részletre kiterjedő kételyek ébredeztek köztünk már azelőtt is, hogy ő a színre lépett. - Gentlemen, gentlemen! - szólal meg végül is, és újra felemeli a kezét (a nőkre ügyet se vet, bár általában szertartásos udvariassággal kezeli őket). Amikor helyreáll a csend, fagyos gúnnyal kijelenti: - Egyébként nem kötelező elfogadni a véleményemet. Ha ez megvigasztalja önöket, higgyenek csak továbbra is Madrapur létezésében, nekem semmi kifogásom ellene. - Úgy látom - mondja Caramans -, az ön álláspontja tulajdonképpen nem sokban különbözik az indiai kormányétól, amely megtagadja a politikai elismerést Madrapurtól. A hindu, nagyon kecsesen, nemet int. - Helytelenül látja. Semmi közösséget nem vállalok az indiai kormánnyal. - Kis nevetés. Az én felfogásom merőben más. Én Madrapur fizikai létét is tagadom. - Pedig van egy útleírás - veti ellene Caramans meglehetősen hevesen - még ezernyolcszázhetvenkettőből, amelynek szerzői, a négy Abbersmith fivér, azt állítják, hogy jártak Madrapurban, méghozzá a maharadzsa meghívására. A hindu felhúzza a szemöldökét. - Ó, egy útleírás! - mondja gúnyosan. - Egy százesztendős salabakter! Amit négy tréfás kedvű angol fabrikált! Négy sznob, aki nem átallott egy légből kapott hindu fejedelemre hivatkozni! Ismerem ezt az írásművet, Caramans úr. Tele van ellentmondásokkal és valótlanságokkal. Koholmány az egész. - A szakértőknek más a véleménye - jegyzi meg Caramans feszesen. - Miféle szakértőknek? - kérdezi a hindu. És tekintete olyan erővel fúródik a Caramans-éba, hogy annak torkán akad a szó. Hallgat, de valami külügyéri méltósággal, mintha erőszaknak engedne. És a felső ajka szöglete nyugalmi helyzetben is rángatódzik, mint a levágott csirkének a lába egy-két percig. Talán ő is megértette már, akárcsak Blavatski, és el is borzadt tőle, mibe torkollik a hindu dialektikája. - Szakértők! - háborog a hindu, és bár az arca mozdulatlan marad, a hangja remegni kezd a dühtől. - Szakértők, akik egy kétes értékű szöveget önmagában vizsgálnak, nem véve figyelembe az összefüggéseket! Egyre nagyobb indulattal folytatja: - Igen, az összefüggéseket: a hindu legendákat! A hindu hazugságokat! A hindu csodákat! A köteleket, amelyek megállnak a levegőben! A növényeket, amelyek szemmel láthatóan nőnek! Valamilyen kis ütést érzek jobb felől: elfordítom a szemem a hinduról - ami nagyon is nehezemre esik -, és látom, hogy Blavatskinak remeg a keze. De alighanem ő is észreveszi, hogy nézem, mert megmarkolja az ülés karfáját, és olyan erővel szorítja, hogy az ujjai belefehérednek. Egy kicsit meg vagyok akadva. Elejétől fogva feszülten figyelek, mégse tudok rájönni, miről folyik a szó voltaképpen, és miért látszik olyan rémültnek Blavatski. S közben mintha lassacskán rám is átragadna a pánik. A csöndben, amely következik, Pacaud néhány "ö... ö... ö"-t hallat, s ezzel ismét felhívja a figyelmet dülledt szemére és bíborló koponyájára. Izgalma azonban a jelek szerint messze elmarad a Blavatskit és Caramans-t emésztő félelem mögött. - Ön úgy gondolja tehát - szólal meg franciául, s a hindura néz -, hogy Madrapurban nincsen furnérnak való fa? Mivel Pacaud franciául beszél, a hindu kérdőn felhúzza a szemöldökét, s én fordítok, elámulva, hogy egy értelmes ember ilyen nevetségesen önző kérdést tud feltenni ebben a helyzetben. És valóban, a hindu elneveti magát, de a nevetése gúnyos, nem vidám. - Furnérnak való fát vagy kábítószert - teszi hozzá, megvető pillantást küldve Kresztopulosz felé - bárhol találhat Indiában, Pacaud úr, de Madrapurban nem találhat, mert Madrapur nem létezik. Őszintén szólva egy kicsit komolytalannak találom önt. Azt ajánlom, mondjon le egyszer s mindenkorra az álmairól: ne akarjon potom pénzért nyersanyagot beszerezni a fejlődő országokból vagy, ami voltaképp ugyanaz, néhány rúpiáért serdületlen hindu lányokat bérbe venni éhező szüleiktől. - 40 -

Bouchoix szája gyűlölködő mosolyra görbül, és bár semmi se támasztja alá a hindu sértő feltevését, rögtön hiszünk neki, sőt hinnénk a sógor aljas mosolya nélkül is. Pacaud valósággal megsemmisül. Úgy zsugorodik össze, mint a forró vizet okádó csap alá tévedt pók. A hindu azonban még nem fejezte be a leckéztetést. Könyörtelen szeme továbbra is fogva tartja Pacaud-t, tekintete lángostorral csépeli. - Nem értem, hogy foglalkozhat még most is ilyen jelentéktelen dolgokkal, Mr. Pacaud mondja rövid szünet után -, amikor nem kevesebb forog kockán, mint az élete. - Az életem? - visszhangozza Pacaud, s egy kicsit erőre kap, mindenfelé forgatja riadt szemét, csak a hindut kerüli gondosan. A folytatás egész komikusan hangzik: - De hisz nincsen semmi bajom! Olyan egészséges vagyok, mint a makk! - Ahogy mondtam: az élete - veti oda a hindu hanyagul. És ezúttal már senkire se nézve, halvány mosollyal és halkan hozzáteszi: - De nemcsak az öné. Csend hull a fülkére, s ez a "hull" itt nem csupán kép, mert valóban úgy rémlik, zuhanok álmában él meg ilyen szörnyű zuhanásokat az ember: lába alól kiszalad a talaj, és a szíve összerándul. Caramans-ra pillantok. Mereven és sápadtan ül. Tőlem jobbra Blavatski még mindig görcsösen markolja az ülés karfáját. Kresztopulosz bárgyún és némán mered maga elé, arca olyan sárga, akár a cipője, minden pórusából ömlik a verejték. Pacaud a szemünk láttára indul oszlásnak. Csak Bouchoix, a csontvázzá aszott, de most is a kártyáit tapogató Bouchoix látszik nyugodtnak, talán mert régi ismerőse már a halál, nem ijed meg tőle túlságosan. - Ami a bal félkaréjt illeti, Robbie-t és a stewardesst kivéve mindenki nagyon messze van még a mi lelkiállapotunktól. A nők nyugtalanul mozgolódnak, és figyelmesen hallgatják a párbeszédeket, de inkább csak közönségként, néma tanúk módjára, mintha egy kizárólagos "férfitémá"-ról folyna a vita, amihez nekik semmi közük. Ami Robbie-t illeti, nem győzök csodálkozni rajta. Élénk, fénylő szemét a hindura szegezi, egy szót se szalasztott el, és mindent megértett, azt hiszem, ennek ellenére szemernyi félelmet se mutat, sőt sugárzik róla az öröm. Tarka színeivel - napfogta arca barackárnyalatú, vállára hulló fürtjei aranyszőkék, nadrágja halványzöld, világoskék inge nyílásában narancssárga kendő díszlik, és majd elfeledkeztem egy apróságról: meztelen lábán piros szandál virít, szabadon hagyva a legolvatagabb rózsaszínre lakkozott körmét - Robbie olyan, mint a májusi rét. Nemcsak hogy nem fél, ami nyilvánvaló, hanem mintha fel is villanyozná az eshetőség, hogy hamarosan meg kell halnia. Sőt gondol egyet, s kihívóan nézve a hindura, leveszi nyakából a narancssárga kendőt, s egy kacér és vakmerő mozdulattal lesimítja azúrkék inge gallércsücskeit. Az embernek a fiatal francia arisztokraták jutnak az eszébe, akik a Terror idején mosolyogva hajtották bájos fejüket a nyaktiló bárdja alá. A hindu ránk néz, s megrezdül a pupillája: lesújtani készül. Bár angolul beszél - azzal a high class angolsággal, amit az ő szájában paródiának és elviselhetetlennek érzek -, társnője alighanem gyanítja, hogy mi következik, mert fanatikus szemében elégedettség árad szét. - Szeretném megmagyarázni önöknek a döntésemet, hogy ne találják önkényesnek - mondja a hindu. - Azt hiszem, ha jól megértették - folytatja alig palástolt gúnnyal -, el fogják ismerni, hogy teljesen logikus, és könnyebben elfogadják majd, bármilyen kellemetlen lesz is önökre nézve. A "kellemetlen" szót udvarias félmosollyal ejti ki, mint a sebész, amikor közli a beteggel, hogy kisebb műtétet fog végezni rajta - altatás nélkül. Aztán így folytatja: - Nem tudom megmondani, hogy a Föld, amelynek nem ismerem a szándékait, hová fogja kormányozni önöket a madrapuri út ürügyével. Sejtelmem sincs róla. Ez a Föld ügye. És természetesen az önöké. Félig gunyorosan, félig szánalommal mondja ezt (de a szánalma is kegyetlen), mintha rá akarna ébreszteni bennünket, mennyire siralmas a helyzetünk. Ami engem illet, ez sikerül is neki. A határozottság, ahogy ő, a hindu, tagadta Madrapur létét, maradék hitemet is megingatta, az erőszak pedig, amit velünk szemben alkalmaz s talán még inkább az alattomosabb formája, amivel a lelkünkre hat, halálos rémülettel tölt el; úgy érzem, apró - 41 -

féreggé silányodom, melyet a vadász véletlenül eltapos a csizmájával. Valami szédítő iramú lealacsonyodási folyamat ragadott magával, amiről semmit se tudok mondani, vagy legfeljebb annyit, hogy percről percre tapasztalom, milyen őrületes sebességgel sodródom az erkölcsi megsemmisülés felé. Hány meg hány évszázad kellett hozzá, hogy kialakuljon az emberi méltóság szép eszménye - s talán mennyi mese is, hogy valósággá váljon -, és most összeomlik az egész, és minden elszürkül az életünkben. - Megértik, ugyebár - folytatja a hindu -, hogy ilyen körülmények között nem óhajtok betársulni a körükbe. Épp ellenkezőleg, minél előbb ki akarok kerülni a kerékből, amely magával hurcolja önöket. Én nem vagyok hajlandó szabad kezet adni a Föld-nek, nem bízom rá magam vakon, hogy oda repítsen, ahová jónak tartja, ha ugyan repítene valahova, és az önök utazásának van egyáltalán valami értelme. Ránk néz, valamelyest tompítva vagy szelídebbre hangolva a tekintetét, s arcán ismét szánalom jelenik meg, de ezúttal őszinte. - Gentlemen - folytatja -, amikor ott álltam egyedül a pilótafülkében, felszólítottam a Földet, hogy tegyen le bennünket segítőtársnőmmel egy baráti repülőtéren. Szeretném, ha egész világosan látnák a dolgokat, tehát elmondom, hogy kérésem két feltevésen nyugszik: akárcsak Pacaud úr, én is arra következtettem, hogy a Föld hallja, amit mondok, bár a fülkében nincs látható rádióberen-dezés. Második feltevésem az, hogy a Föld bizonyos mértékig törődik önökkel, utasokkal, mert megszervezte az útjukat... - De ennek a feltevésnek semmi alapja, az égvilágon semmi! - vág közbe Blavatski, s a szeme rémült a szemüveg mögött, ajka és álla remeg. Annyira megfeledkezik magáról, hogy még a kezét is felemeli, de amikor a hindu ráfogja a revolverét, rögtön visszateszi a helyére, és többé nem mozdul, kővé dermed. De tovább beszél, nagy hévvel, ami a mozdulatlansága miatt talán még feltűnőbb. - Ön minden ok nélkül tételezi fel, hogy a Föld törődik velünk! Ezt épp önnek kellene a legjobban látnia, aki a logikára hivatkozik! Ha a Föld becsapott bennünket Madrapurt illetően, ki állíthatja, hogy jók a szándékai? És hogyan jelentheti ki ön, hogy a Föld oltalma alatt állunk, amikor hazudott nekünk? Rekedt hangját hallva, mely már-már panaszos, annyira igyekszik meggyőzni a hindut, az embernek az a benyomása támad, hogy csak beszél, de maga se bízik az érvei erejében. Még mindig nem értem, vagy legalábbis nem egész világosan, hova akar kilyukadni, de torkomat elszorítja a szörnyű előérzet, hogy kísérlete menthetetlenül kudarcra van ítélve. Nem tudom, hogy Blavatski ellenvetései gondolkodóba ejtik-e a hindut. Mindenesetre nem válaszol, és ki tudja, meddig hallgatna, ha nem akadna egy váratlan szövetségese: Caramans felegyenesedik az ülésén; sápadt arca bíborvörösre gyúl, s kissé előrehajolva, hogy lássa Blavatskit - én ülök kettejük közt -, mélységes felháborodással, metsző hangon angolul rátámad: - Nem engedhetem, hogy ilyeneket mondjon, Blavatski úr! Ez nem méltó önhöz és államhivatalnoki mivoltához.! Semmi bizonyíték sincs rá, hogy Madrapur nem létezik, hogy a Föld hazudott nekünk, és főképp hogy elfordult tőlünk, és nem törődik a sorsunkkal. Én az ön helyében szégyellnék ezzel előhozakodni! - Fogja be már a száját, Caramans! - bömböli Blavatski, s úgy nekibőszül, hogy majdnem felugrik az üléséről. - Fogalma sincs róla, miről van itt szó! Ne üsse bele az orrát ebbe a játszmába! Bízza rám, jó? Mindent tönkretesz a süket szövegével! És ami a Föld iránti hűségét illeti, kitörölheti vele a fenekét! - Épp ellenkezőleg, nagyon is van fogalmam róla - vág vissza Caramans fagyos dühvel. Arról van szó, hogy ön cinikusan megtagad egy egész társadalmat! Egy egész életfilozófiát! - Seggfej-életfilozófia! - üvölti Blavatski franciául. - Gentlemen, gentlemen! - szól közbe a hindu egy kecses és csitító kézmozdulattal. - Bár a vitájuk rendkívül érdekes, és nagyon élvezem a rejtett utalásaikat is, szeretném arra kérni önöket, hogy mivel kissé szűkre van szabva az időm, halasszák későbbre, és engedjék befejezni a mondanivalómat. - De ez nem méltányos! - tiltakozik Blavatski kétségbeesetten. - Ön egyáltalán nem vette figyelembe az ellenvetésemet! Legalább adjon rá időt, hogy kifejthessem! - 42 -

- Épp ellenkezőleg, jobban már nem is vehettem volna figyelembe - mondja a hindu. Mindjárt tapasztalni fogja. Felénk fordul, tekintete átfogja a kört, és oxfordi angolságával ezt mondja: - Hadd emlékeztessem önöket, mit kértem a Föld-től: tegyen le társnőmmel együtt egy baráti repülőtéren. Egy órát adtam a Föld-nek kérésem teljesítésére. Ha ez lejár, legnagyobb sajnálatomra kénytelen leszek kivégezni egy túszt... Egy pillanat, kérem, még nem végeztem. Ha a túsz kivégzése után eltelik egy újabb óra, és még mindig nem szállunk le... Nem fejezi be a mondatot, könnyed mozdulatot tesz, és sötét szemét félig lehunyva, olyan hidegen szemlél bennünket, mintha nem is az emberi nemhez tartoznánk.

6. A hatás iszonyatos, és senki se vonhatja ki magát alóla. Mert a halál ezúttal nem elvont fogalom, nem távoli árny. Itt van kéznyújtásnyira. Azonnal jelentkezik a visszahatás is, elsőnek, egész önkéntelenül és ellenállhatatlan erővel, a testé: égnek áll a haj, zakatol a szív, patakzik a verejték, remeg a kéz, ronggyá válik a láb, ürülni akar a hólyag. És máris követi a léleké, vak, de üdvös kétely formájában: az ember nem hiszi el a dolgot. "Nem, nem - áltatja magát -, rólam nem lehet szó. A többiekről esetleg, de rólam semmiképpen." Aztán, talán egy perc se telik el, a folyamat harmadik szakasza: magamba zárkózom. Egyedül a saját becses személyemre gondolok. Egyszerűen nem is látom már a társaimat. Még a stewardessről is megfeledkezem. Csak kuporgok a helyemen magamba roskadva, magamra utalva, senki mással nem törődöm, minden emberi köteléket szétszaggatott a rettegés. Végül is leérek az aljasság legaljára: reménykedni kezdek - idáig süllyedtem! -, mert végtére is tizenhárom esélyem van egy ellen, hogy nem én leszek a kivégzendő túsz. És hirtelen elönt a szégyen: észreveszem, hogy a stewardess halálát is beszámítottam az életben maradási esélyeim közé. Ekkor indulok meg felfelé - nagyon keservesen. Akaratomat a végsőkig megfeszítve próbálom feléleszteni bátorságomat és társadalmi érzéseimet. Az eredmény nem valami fényes. Rettentő lassan haladok, a sztoicizmusban éppúgy, mint a mások iránti érdeklődésben. De a fejem már kibukkant a gödörből, újra látom, hallom a társaimat. Mindenekelőtt Blavatskit, aki, úgy látszik, már összeszedte magát, mert beleköt a hinduba. - Nem nagyon értem, mi mozgatja önt, uram, valami forradalmi eszmény vagy a váltságdíj reménye? - Sem az egyik, sem a másik. Meghökkentő válasz, de Blavatskiról lepattan. - Mindegy - mondja -, semmit se tudok felfedezni, ami igazolhatná egy vagy több ártatlan ember hidegvérű legyilkolását. - Soha senki sem ártatlan - jelenti ki a hindu -, kivált ha fehér és ha amerikai. Gondoljon csak arra a sok gazságra, amit a honfitársai a színes bőrű népek ellen elkövettek. Blavatski elvörösödik: - Ha ön elítéli ezeket a gazságokat - mondja remegő hangon -, még inkább el kell ítélnie azt, amire készül. A hindu elneveti magát, kurtán, hidegen. - A kettőt össze se lehet hasonlítani! Mit számít egy maroknyi fehér kivégzése, bármilyen előkelő és tiszteletre méltó társaság is - teszi hozzá gunyorosan -, azokhoz a népirtásokhoz képest, amiket a honfitársaik Amerikában, Afrikában, Ausztráliában és Indiában elkövettek? - De hát ez már a múlté - mondja Blavatski. - Amit önök szeretnének elfelejteni, mert ez a legkényelmesebb - vág vissza a hindu -, nálunk azonban megvannak a nyomai. Blavatski megmarkolja az ülése karfáját, és kitör belőle a felháborodás: - Remélem, nem bennünket akar felelőssé tenni mindazért, ami a múltban történt! Bűnös mindig csak egy-egy ember lehet, nem pedig egy egész közösség! - 43 -

A hindu Blavatskira szegezi a tekintetét. S ez a tekintet most se nem gúnyos, se nem ellenséges. - Ugyan már, Mr. Blavatski - mondja nyugodtan -, legyen őszinte! Tényleg eljutott odáig, hogy minden tekintetben felmenti a német népet a harminc évvel ezelőtti népirtás vádja alól, amelynek a zsidó nép volt az áldozata? És amikor kiejti a "Németország" szót, nem érzi már azt a bizonyos kis borzongást? - Mellékvágányra futottunk - mondja Caramans, az ajka felső sarkát felhúzva. És ahogy kinyitja a száját, tudom, hogy igazi francia értekezést kapunk, világos, logikus, jól megfogalmazott és a kérdés lényegét messze elkerülő érveléssel. - Végtére is - folytatja - itt nem zsidókról és nem németekről van szó, hanem egy francia charter-társaság gépéről, amely Párizsból indult el, és nagyobbrészt francia állampolgárokat szállít. És szeretném figyelmébe ajánlani foglyul ejtőnknek - ezt a nevet adja a hindunak -, hogy Franciaország a legutóbbi két fájdalmas háború után feloszlatta gyarmatbirodalmát, hogy szerte a világon felkarolja a fejlődő országok ügyét, és hogy a segélyekkel sem fukarkodik. - Meg a fegyverekkel sem - mosolyodik el a hindu. - A fejlődő országoknak joguk van gondoskodni saját védelmükről - mondja Caramans feszesen. - És Franciaországnak a profitjáról. De mit akar mondani mindezzel, Caramans úr - kérdezi a hindu megsemmisítő gúnnyal -, talán azt, hogy maga a Föld is francia? - Ez nagyon valószínű - jelenti ki Caramans szemrebbenés nélkül. A hindu elneveti magát. - Ha a Föld francia, akkor nincs semmi problémánk, és ön is fölöslegesen nyugtalankodik, Caramans úr! A Föld természetesen nem fogja cserbenhagyni az "állampolgárait" - gúnyos arccal ejti ki a szót -, és egy órán, azazhogy bocsánat - az órájára néz - most már háromnegyed órán belül ettől az akkurátusságtól végigfut a hátamon a hideg - igen, háromnegyed órán belül leszállunk. - Van azonban még egy eshetőség - mondja Caramans remegő ajakkal -, mégpedig az, hogy a gépen levő rádióberendezés, amit Pacaud úr nem talált meg, csak vételre alkalmas, adásra nem. Ebben az esetben a Föld nem is hallotta az ön kérését és a hozzákapcsolódó embertelen zsarolást, s így nem tud állást foglalni. Magamban megállapítom, hogy kellett bizonyos bátorság ennek az inhuman blackmail-nek a kimondásához, mert ha a hindu zokon veszi, esetleg Caramans-t jelöli ki első áldozatául. Ám a hindunak a szeme se rebben. Sőt, elmosolyodik. Tény, hogy Caramans-val szemben negyedannyira sem ellenséges, mint Blavatskival és velem szemben. Inkább csak mulat a megjegyzésein. - Annak, amiről ön beszél, nagyon kevés a valószínűsége - mondja bal kezét könnyedén a fegyverére téve, melyet a térdén egyensúlyoz. - De azért tekintetbe kell venni. - Sajnos igen - hagyja rá a hindu faarccal -, és ha valóban ez a feltevés bizonyul helyesnek... - Megint az órájára pillant. - De a többit úgyis tudja, Caramans úr, úgy érzem, nem kell ismétlésekbe bocsátkoznom. - Nem tudom elhinni, hogy hidegvérrel megtesz ilyesmit! - mondja Caramans hirtelen felindulással, de a félelem minden jele nélkül, az tagadhatatlan. A hindu arcán halvány mosoly jelenik meg. - Nyugodtan elhiheti - mondja hidegen. - De hát ez hajmeresztő! - fakad ki Caramans. És szónokias hanghordozással, ami ingerel egy kicsit, így folytatja: - Aki védtelen túszokat kivégez, az lábbal tapodja az isteni és emberi törvényeket! - Ó, az isteni törvények! - mondja a hindu, s függélyesen felemeli a kezét, kifelé ívelő, széles félkört ír le vele a levegőben, majd visszafekteti az ülés karfájára. - Jól értettem: az isteni törvényekre hivatkozott? Ismeri ön ezeket a törvényeket? - Csakúgy, mint mindenki más, aki hisz valamilyen kinyilatkoztatásban - feleli Caramans nagy határozottsággal, amiért csak becsülni tudom. - Ha ismeri őket - mondja a hindu, és szemében vidám fény gyullad ki -, akkor tudnia kell: minden teremtmény halandó. Ön is csak azért él, hogy meghaljon. - 44 -

- Dehogy, dehogy! - tiltakozik Caramans hevesen. - Ez az "azért... hogy" ördögi szófacsarás. Élünk. És a végcélunk nem a halál. A végcélunk az élet. A hindu elneveti magát. Halkan nevet, de hosszan, úgy érzem, sose hagyja abba. Alighanem különös érzéke van az akasztófahumorhoz, mert most mulat a legjobban Caramans-on: amikor hitet tesz az élet mellett. - Ugyan, Caramans úr - mondja végül -, ön pontosan olyan, mint a gyerek, aki odaáll egy satnya kis fa mögé, és azt hiszi, nem látják. Hogy lehet úgy élni... akár csak egy óra hosszáig is teszi hozzá összeszorított foggal -, hogy az ember úgy tesz, mintha nem tudná, hová jut? Szünetet tart, körülfuttatja a tekintetét, mintha valamennyiünkhöz szólna, majd nyomatékosan és a szavakat külön-külön ejtve ezt mondja: - Hiába próbálnak megfeledkezni a halálról: a halál nem feledkezik meg senkiről. Ez a mondat s a mód, ahogy elmondja, rendkívüli hatással van rám. Úgy érzem, megfagyok. Nem sok romantika szorult belém, és képzelegni se szoktam, kivált természetfeletti dolgokról, de ha valaki azt mondaná, hogy a halál hirtelen megelevenedett, és a hindu képében itt ül előttem, azonnal elhinném. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy nemcsak az én tagjaimat járja át ez a dermesztő hideg, mert a társaim egytől egyig olyan mozdulatlanok, mint a panoptikum viaszfigurái. Rádöbbenek, hogy remeg a kezem, akárcsak a Blavatskié. És szomorúan tapasztalom, hogy a stewardess, aki nagyon sápadt, és lesüti a szemét, kerüli a tekintetemet, pedig sejtenie kell, milyen kétségbeesetten igyekszem magamra vonni a figyelmét, mennyire rászorulok most a vigasztalására. Körülnézek tehát, egy kis rokonszenvet, emberi együttérzést keresve, de csak lesunyt fejeket, dermedt arcokat, elfordított szemeket látok mindenütt. Az egyetlen kivétel: Robbie. Mintha áramütés érne, amikor a tekintetünk találkozik. Ő aztán nincs megdermedve. Épp ellenkezőleg. Csupa élet az arca, s felhúzott szemöldökkel, kitágult pupillával mélyen a szemembe néz, talán mert örül, hogy végre akadt tanúja. És felujjong: - Ó, hogy imádom ezt a mondatot! - Miféle mondatot? - képedek el. - Amit az előbb hallottunk! És felszegett fejjel - az égszínkék ing szélesre tárt gallérja megmutatja napbarnított nyakát -, boldog lendülettel, melybe egész teste belefeszül, szavalni kezdi: - Hiába próbálnak megfeledkezni a halálról... Megáll, majd lelkesedéstől ragyogó szemét rám függesztve, németül is elismétli a maximát, lassan, mintha kortyolgatná, s mintha nagy meglepetésére és örömére megtalálta volna benne élete alapelvét: - So sehr Sie vermeiden, an den Tod zu denken, denkt doch der Tod an Sie. Ideírtam a német változatot is, mert ez ragadott meg jobban: az elevenembe vágott, és titokzatos módon egész érzelemvilágomat megmozgatta. Különös, de Robbie nyelvén, Robbie ajkán merőben más értelmet kapott ugyanaz a mondat. A hindu szájából úgy hangzott, mint a lélekharang, a Robbie-éból pedig mint egy sztoicizmusra és hősiességre buzdító szózat. Néhány pillanatig kavarognak bennem az érvek és ellenérvek, tétovázom a két felfogás közt, de már nem vagyok elég fiatal, azt hiszem, se életerőm, se illúzióm nincs annyi, hogy a Robbie-ét válasszam: Nem, én nem úgy képzelem el a halált, mint kellemes pihenőt, amely felé vidám cimborákkal nyargal az ember az alkony hűvösében! És végül is a hindu felfogása mellett döntök. Én is megdermedek, lekapom a tekintetem Robbie-ról, és a földre bámulok. Blavatski és Caramans alighanem belátta, hogy nem érdemes a hinduval vitatkozni, mert mindkettő elhallgat, az egyik visszafojtott dühvel, a másik kimért méltósággal. És senkinek sincs kedve átvenni a szerepüket. A csend úgy zuhan ránk ismét, mint egy ólomfedél. Repülőgépen bizonyos idő után gyötörni kezdi az embert a bezártság érzése. Itt azonban kettős a börtönünk, a másodikba a hindu pár zárt be: kezünket az ülés karfájához szegezi a félelem, s agyunkat gúzsba köti az ultimátum. Amikor a hindu jelezte - és milyen hangon -, hogy már csak háromnegyed óránk maradt, az órámra néztem, s most megint ránézek: elképedve állapítom meg, hogy alig öt perc múlt el azóta. Még negyven percünk van hát, negyven véres verejtékkel, halálfélelemmel terhes perc. Úgy érzem, vánszorog az idő, s alig merem hozzátenni, hogy mint egy vak szörny az iszapban, pedig többször is eszembe ötlik ez a kép. - 45 -

Ekkor fedezem fel, hogy a fogoly, akire halál vár, s akinek semmi lehetősége szökésre vagy lázadásra, a legnehezebben a tétlenséget viseli el: nincs mit tennie, nincs mit remélnie, nincs mit mondania, sőt ha szigorúan vesszük, nincs min gondolkodnia, legfeljebb azon, hogy a testével együtt az értelme is odavész. Ez a borzalmas, ez a kis ízelítő a megsemmisülésből. A hindu tekintete átfogja a társaságot, s bármilyen valószínűtlen is a feltevés - mert kétségkívül az -, nekem úgy rémlik, hogy nincs ínyére a beletörődésünk, és szeretne kimozdítani belőle. Sötét szeme ugyanis kihívó pillantásokat lövell mindenfelé, talán abban a reményben, hogy sikerül felingerelnie bennünket, és felélesztenie a vitát. De minden hiába. Oly levertek vagyunk mindnyájan, és ki-ki úgy befalazta magát saját kétségbeesésébe, hogy nem óhajt szembeszállni a hóhérunkkal, még a dialektika porondján sem. Egy-két perc telik el így mély csendben, amely már nem fagyos, sokkal kínosabb: a kiúttalanság csendje, majd a hindu kiegyenesedik ültében, s a lehető legnyugodtabban, mintha valami szokásos műveletről volna szó, közli: - Gentlemen, társnőm körbe fog menni, és mindenkinek odatart majd egy táskát. Lesznek szívesek beletenni az órájukat, jegygyűrűjüket, pecsétgyűrűjüket és egyéb ékszereiket. Ugyanez vonatkozik természetesen a hölgyekre is. A megrökönyödött arcokat látva, megkérdezi: - Van valami ellenvetés? - Csalódtam önben - mondja Blavatski. - Azt hittem, politikai célok vezetik. - Jellemző - mondja a hindu. - És a képmutatása szintén. Sokkal jobban csalódott volna bennem, ha a politikai céljaim kereszteznék a kormánya irányvonalát. Egyéb ellenvetés? Ismét csend lesz, majd Caramans szólal meg, s azt hiszem, mindenki hálás neki, mert ezt mondja: - De hiszen ez lopás. Mint mindig, amikor Caramans sorompóba lép, egy kis fény gyullad ki a hindu szemében, jelezve, hogy mulat rajta. - Nevezheti így is. Engem nem zavar. De másképp is fel lehet fogni: a lélek megszabadul a földi javaktól, nyűgöktől. Ezt különösen önnek ajánlom, Caramans úr, aki jó keresztény... Caramans azonban, ajkát felhúzva, elzárkózik az efféle eszmefuttatások elől. - Ha nem politikai célok vezetik - mondja meglehetős hidegvérrel (és megint bebizonyítja, hogy francia, a meghatározások embere) -, akkor kicsoda ön? A hindu nem sértődik meg. Épp ellenkezőleg, mintha örülne, hogy felfedheti kilétét. Ezt azonban egész nyilvánvaló gúnnyal és olyan hangon teszi, hogy az ember utóbb eltöprenghet rajta, komolyan beszélt-e. - I am a highwayman(Útonálló vagyok) - jelenti ki komoly hangon, de sötét szemében mosoly bujkál. - Mit mondott? Mit mondott? - kérdezi Murzecné. És felettébb iskolás angolsággal hozzáteszi: - I do not understand(Nem értem). Már nyitom a számat, hogy fordítsak, de a hindu felemeli a kezét, egy pillantásával megbénít, aztán Murzecné felé fordul, és lassan, ügyelve a kiejtésére, szótagolva megismétli: - I am a highwayman. - I see(Értem. Szó szerint azonban: látom) - mondja Murzecünk, és alighanem tényleg lát valamit, ami igen nagy hatással van rá, mert ettől fogva még több tisztelettel tekint a hindura. Hirtelen megsűrűsödik a levegő. A hindu szeme összeszűkül, s tekintetének egész tüze, vakító ereje Kresztopuloszra irányul. Bal keze pedig, amely eddig kecsesen pihent a fegyverén, most felkapja, és a görögre szegezi a revolvert. Nem is tudom érzékeltetni, milyen gyors volt ez a mozdulat. Gondolom, mérni se lehetett volna, még századmásodpercekben sem. - Maradjon nyugton, Mr. Kresztopulosz! - mondja a hindu. Kresztopulosz ránéz, elsápad, és kiveri a veríték, tömött fekete bajusza remegni kezd vastag ajka fölött. - De hisz nem csináltam semmit - kesergi. - Még a kezemet sem emeltem fel. - A tagadásnak nincs értelme - torkolja le a hindu anélkül, hogy felemelné a hangját, de a tekintete megint perzselő. - Rám akarta vetni magát: igaz vagy sem? - 46 -

Irtóztató, mit művel a hindu szeme Kresztopulosszal. Az ember azt hinné, lézersugár járja át a mellét. Görcsös rángás fut végig a testén, és ijesztő sípolással, mintha nem kapna levegőt, többször is kitátja a száját. - Igaz - leheli. A hindu félig lebocsátja a szemhéját, és Kresztopulosz lélegzethez jut, sőt egy kevés szín is visszatér az arcára. De úgy terül el az ülésen, mint egy darab rongy. - Meg se moccantam - mentegetődzik gyerekesen és szánalmasan, s alig hallani, amit mond. - A kisujjamat se mozdítottam meg. - Nagyon jól tudom - mondja a hindu, minden átmenet nélkül zökkenve vissza gunyoros és közömbös modorába. - De elébe kellett vágnom a támadásának... amire különben nem tudom, mi oka volt - teszi hozzá, kérdőn felhúzva a szemöldökét. - Nem forgott veszélyben, Mr. Kresztopulosz. Nem mondtam, hogy ön lesz az első túsz, akivel végzek. Kresztopulosz nagyot nyel, és sűrű fekete bajsza alatt megnedvesíti a száját. Amikor megszólal, egész színtelen hangon, látom, hogy félig folyékony, félig szilárd rostocskák csüngenek a két ajka közt, mintha nehezére esne szétnyitni őket. - Az ok az volt - mondja nem is zavart, hanem kissé réveteg arckifejezéssel -, hogy nagyon ragaszkodom a gyűrűimhez. Mindenki - nemcsak a hindu - Kresztopulosz kezére néz. Hát igen, a görög bal kezén nagy fekete köves gyűrű díszlik egy óriási arany pecsétgyűrű társaságában, a jobb keze kisujján pedig egy másik pecsétgyűrű, szerényebb méretű, de gyémántos, nem beszélve a jobb csuklóját átfogó aranyláncról, melyen egy lapocska fityeg a személyi adataival, és a szintén arany karórájáról, melyet a bal csuklóján hord; a két utóbbi ékesség is komoly érték. A hindu elneveti magát. - Az emberi nem - mondja high class angolságával - újra meg újra ámulatba ejt. Hát nem képtelenség, Mr. Kresztopulosz: ön kész fejjel menni a falnak, hogy az ócskaságait megmentse, de az égvilágon semmit nem tett, amikor az életéről volt szó? Kresztopulosz - sápadt és szörnyen izzad - nem válaszol. Legfeljebb a szája keményedik meg egy kissé, amikor a hindu "ócskaságok"-nak nevezi a drágaságait. Ekkor tűnik fel nekem, hogy a tőlem jobbra ülő Blavatski úgy zihál, mintha az ő lélegzésével is baj volna, de ismerve ingerlékeny természetét, nem tulajdonítok különösebb fontosságot a dolognak. - A következőképpen fogunk eljárni - folytatja a hindu, de nem teszi vissza a revolvert a térdére. (Most Blavatskit veszi célba, látszólag merő véletlenségből.) - Mindenkinek odaállok a háta mögé, s amikor az illető a tarkóján érzi a fegyverem csövét, de hangsúlyozom: nem előbb, beleteszi adományát a táskába, amit odatartok neki. Ha valaki közben nem vigyáz, és fölöslegesen megmozdítja a kezét, segítőtársam azonnal lőni fog. A hindu annyira lekötött, hogy megfeledkeztem félelmetes társnőjéről. Pedig ott áll most is selyemfényű szárijában a stewardess ülése mögött, és figyel bennünket, szobormereven, még csak nem is pillog, s amint már említettem, egyszerre lát mindent és mindenkit. Egy centivel se mozdul odább. Azt hinné az ember, hogy tényleg kővé változott - és a gyűlölet örökre ráfagyott az arcára -, de sötét, fénylő szeme sajnos túlságosan is eleven. Higgyék el, semmi kedvem felemelni a kezemet, még azért se, hogy az orromat megvakarjam. Csak egy pillantást szentelek a hindu nőnek. Tekintetem úgy tér vissza a hindura, mint a mágneses tű északi irányba. Az "adomány" szó, amit használt, még a fülemben cseng, s utólag meglepődöm, hogy semmi gúny nem volt benne. Merőn a szemébe nézve, itt tartok tűnődéseimben, amikor egyszer csak észreveszem, hogy áll. Értsenek meg jól. Nem azt mondom, hogy feláll. Bár le nem veszem róla a szemem, nem látok semmiféle mozgást, semmiféle átmenetet az ülő és az álló helyzet közt. Az egyik pillanatban azt látom, hogy a hindu a helyén ül, a másikban pedig azt, hogy áll, kezében a revolverrel (még mindig Blavatskira fogja rá), de a két állapot közt hiányzik a fokozatos, folyamatos változás, hiányzik az időrés, mintha ezeket a mozzanatokat fortélyosan kivágták volna a filmből, elsikkasztottak volna vagy harminc kockát, így valósítva meg ezt a sajátos felpattanást. A látottak mindenesetre nagy hatást tesznek rám, és még nagyobbat Blavatskira, akire változatlanul rászegeződik a revolver. Az a gondolatom támad, hogy a hindunak csak akarnia kell, és a gép bármelyik pontjára odavarázsolhatja magát. - 47 -

Amikor újra megmozdul, ezúttal lassan és méltóságteljesen, arra számítok, hogy Kresztopulosznál fogja elkezdeni gyűjtő körútját, aztán Pacaud-t és Bouchoix-t veszi sorra, elölről hátrafelé haladva a jobb félkaréjban. De elmegy az első három ülés előtt, pedig az útjába esnek, és Blavatski mögött áll meg. - Ne mozduljon, Mr. Blavatski - mondja a lehető legnyugodtabb hangon -, legalábbis addig, amíg ki nem emelem a tokjából a revolverét, amit a szíve magasságában hord. Így legalább nem fog mindenféle, felettébb kockázatos terveket szőni velem kapcsolatban. Még a halál küszöbén is elég nehezen válunk meg a tulajdonainktól. A körben kelletlenség, döbbenet uralkodik, nem maradnak el a panaszos hangok, sőt - női részről - a könnyek sem. Mert amikor megfosztanak bennünket azoktól a többé-kevésbé értékes tárgyaktól, amiket magunkon hordunk, mintha lényünk egy részét is elrabolnák. Azt hittem, fölötte állok ennek a birtoklási ösztönnek. Tévedtem. Úgy érzem, komoly veszteség ért, sőt - amit egész rendellenesnek találok - emberileg is kevesebb lettem, amikor belerakom karórámat a hindu szkájtáskájába, pedig korántsem becses holmi: az anyaga közönséges, emlék nem fűződik hozzá. Még jobban elkeseríti a társaságot, hogy a hindu majd minden "adomány"-ra kicsinylő megjegyzést tesz, és általában minél drágább az ékszer, annál inkább ócsárolja. Az én szegény órámat ugyan nem bántja, Mrs. Banister gyémántklipszét azonban "hamis"-nak, Mrs. Boyd gyűrűit "bóvli"-nak, Edmonde-né súlyos arany karpereceit "utánzat"-nak minősíti. Ujjheggyel tartja az ütött-kopott, csíkos, foltos, fekete szkájtáskát, és olyan kíméletlenül rázza össze a zsákmányt, annyi megvetéssel kezeli a kincseinket, hogy az emberben felötlik a kérdés, nem fogja-e, ha majd sikerül kiszállnia, beleborítani az egészet egy utcai szemétládába. - Gyerünk, Mr. Kresztopulosz - lép utolsónak a göröghöz -, hajítsa csak ide bele a mázsás rézgyűrűit és egyéb műtárgyait. Mindjárt könnyebbnek fogja érezni magát. Az, hogy az arany meg a gyémánt ennyit ér, végtére is merő konvenció: közmegegyezésen alapszik. Egyébként semmi rendkívüli nincsen bennük. Ez azonban nem vigasztalja meg Kresztopuloszt, és rossz illatú kigőzölgései már szinte az egész fülkét betöltik. Mintha jó fontnyi húst tépne ki a melléből, úgy teszi bele - nem viszi rá a lélek, hogy dobja - az arany karkötőjét és óráját a táskába. Legvégül pedig, amikor a jobb kisujján szikrázó nagy gyémántos gyűrűre kerül a sor, halkan felsóhajt, és panaszos hangon közli: - Vastagabb lett az ujjam. Nem akar lejönni. - Ajánlom, húzza le azt a gyűrűt, Mr. Kresztopulosz - szól rá a hindu szigorúan. - Saját maga. És szaporán. Különben társnőm levágja az ujját... kéjjel... Kresztopulosz látszólag kétségbeesetten igyekszik megválni az ékszertől. Azért mondom, hogy "látszólag", mert egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy őszinte ez az igyekvés. És a stewardessnek kell közbelépnie - a hindu engedélyével egy kis olvasztott vajat hoz be a tálalóból -, hogy a gyűrű végre-valahára lekerüljön. Az akadály szerintem nem is a zsírpárna volt, hanem a kisujj többé-kevésbé tudatos görcse. Elvégeztetett; Kresztopulosz kétségbeesett sóhajjal összeomlik, vértelen, petyhüdt arcán csorognak a könnyek. Nem is ül, hanem hever a helyén. És mint a görény, amikor megszorítják a vackában, olyan orrfacsaró bűzt áraszt, hogy még nekem is kellemetlen, pedig elég távol ülök. Tekintetem végigfut vaskos lábán, s úgy rémlik, hogy a rikító sárga cipő - egyetlen megmaradt aranyfényű holmija - gunyorosan csillog. - Remek, kisasszony! - mondja a hindu. - Hullajtsa csak ide ezt a kis üveg csecsebecsét, és ha már úgyis áll, menjen ki a galley-be. A társnőm meg fogja motozni. Ő maga undorodó arccal beledobja Blavatski revolverét a táskába, amely olyan ócska, és valószínűleg lyukas is, hogy szinte várom, mikor pottyan ki belőle egy gyűrű, aztán odaadja társnőjének, és gyorsan mond neki valamit, de nem hindiül. A nő bólint, és máris indul a stewardess után a tálalóba. A hindu visszamegy a helyére, kecses és fensőbbséges lassúsággal leül, majd keresztbe veti a lábát, s egy kis sóhajjal ránk néz, mintha őt is kimerítette volna a megpróbáltatás, amit ránk mért. Szeretném megkérdezni, miért tartja szükségesnek megmotoztatni a stewardesst, de nincs időm rá: a - 48 -

lány már jön is vissza, sápadtan, szemlesütve. Megpróbálom elfogni a tekintetét, de nagy bánatomra megint elzárkózik minden kapcsolattól. Hirtelen ráeszmélek a helyzetünkre, és tudni szeretném, mennyi időnk van még az ultimátum lejártáig. Megdöbbenve tapasztalom, hogy a csuklóm üres. Iszonyú zavar támad bennem, amely semmiképpen sincs arányban az órám elkobzásával: úgy érzem, hogy a hindu nem egy egyszerű időmérő eszköztől fosztott meg, hanem az életem fonalát vágta el. Ekkor félrecsapódik a galley függönye, és megjelenik a hindu nő is, lógatva hozza a kiérdemesült fekete szkájtáskát, amely, ha jól látom, időközben alaposan megduzzadt. Azt is észreveszem, hogy már nem tátog, csukva van. A hindu nő alighanem küszködött a villámzárral, mert a szkáj a repedésig megfeszül. Töröm a fejemet, hogy mit rakhatott hozzá az ékszerekhez és Blavatski revolveréhez, amitől ekkorára dagadt a táska. Mert most már igazán nem lehet "kis kézipoggyász"-nak nevezni, feltétlenül meghaladja az engedélyezett méreteket. A hindu nő nem leteszi, hanem kímélet nélkül levágja az ülése tövébe; Kresztopulosz összerezzen. Keserves képpel és sóvár szemmel bámulja a táskát, és főképp, azt hiszem, a közepe tájt levő két kis lyukat: mintha abban reménykedne, hogy a gyűrűi és a karkötői saját erejükből kiszöknek majd a börtönükből, és visszatérnek gazdájukhoz. Ami persze képtelenség, már csak azért is, mert a hindu zsákmánya legalul van, azok a tárgyak pedig, amiket a nő zsúfolt be, felülre kerültek, és nyilván túl terjedelmesek ahhoz, hogy kibújjanak két ilyen szűk résen. A hindu nő ismét elfoglalja őrhelyét, sötét szeme izzik a fénylő revolver fölött. Újra ránk telepszik a csend. A hindu az órájára néz - ezt most már csak ő teheti meg az egész gépen, s bennünket úgy letaglózott az értékeink elvesztése, és olyan rettegéssel tölt el az, amihez az idő múlásával egyre közelebb kerülünk, hogy egyikünk se meri megkérdezni, hány óra. A hindu érzi az általános csüggedést, és kihívó hangon közli: - Még húsz perc. Ha az volt a szándéka, hogy egy kicsit felpiszkáljon bennünket, és végét vesse a tespedésnek, ez nagyon jól sikerült. - Megenged egy kérdést? - szólal meg Mrs. Banister: karcsú nyakát meghajlítja, s a szeme, az ajka csupa igézet. - Hogyne - feleli a hindu, és félig lehunyja a szemét. - Ahogy elnézem magát - mondja a szépasszony pimasz és egyben gőgös kacérsággal, mintha a hindu lába elé hanyatlana, de nagyon is méltóságteljesen -, az a benyomásom, hogy igen művelt ember, és valószínűleg igen finom lelkű is. - A hindu elmosolyodik. - Mármost hogy higgyem el, hogy egy ilyen ember húsz percen belül meggyilkolja valamelyikünket? - Nem én magam fogom megtenni - feleli a hindu gúnyos komolysággal. - A társnőmet bízom meg vele. Mint már tapasztalták, ő nem olyan érzékeny. - A társnője vagy maga, az egy és ugyanaz - csattan fel Mrs. Banister tökéletesen megfeledkezve a bájolgásról. - Sajnos igen - ismeri el a hindu. - De mégsem én húzom el a ravaszt, s a dolog így nem üli meg annyira a... lelkemet. - Ráadásul van lelke gúnyolódni rajtunk, ez igazán szomorú! - kiált fel Mrs. Banister, s csak ámulok, milyen hirtelen, átmenet nélkül csap át a csábító modorból a dührohamba. - My dear! My dear! - jajdul fel Mrs. Boyd. - Csak nem fogsz veszekedni ezzel a... gentlemannel! Negyed másodpercnyi habozás után mondta ki a gentlemant. - Színes bőrű gentlemannel - mondja a hindu hidegen. Csend lesz, majd Mrs. Banister kissé színpadiasan felkiált: - Remélem, lesz magában annyi jóérzés, hogy megkíméli a nőket! Murzecné gúnyosan felkacag, a hindu pedig ezt dünnyögi a foga közt: - Helyben vagyunk! Szemét Mrs. Banisterre szegezi, de ahelyett, hogy a végsőkig felfokozná a tekintete erejét, megáll, ha szabad így mondanom, félúton, és lassan, tudatosan, hihetetlen szemtelenséggel végigmustrálja az arcát, a mellét és a lábát, pontosan úgy, ahogy az ablakukba kiülő prostituáltakat mérik fel az arra járók Amszterdamban. Aztán elfordítja a fejét, mintha elégedetlen volna a szemle eredményével. - 49 -

- Asszonyom - mondja azzal a kínos és gúnyos udvariassággal, amit a másik nemmel szemben használ -, a nők nem tarthatnak igényt semmiféle kiváltságra, mert egyenlőek akarnak lenni a férfiakkal, és ebben igazuk is van. Ami pedig engem illet, nekem nincsenek előítéleteim a nemekkel kapcsolatban, ha egy túsz kivégzéséről van szó; férfi vagy nő, egyre megy. A mi Murzecnénk ismét elkaccantja magát, s könyörtelen kék szemét Mrs. Banisterre meresztve, odasziszegi: - Bravó! Sokra ment a kurvasággal! Mrs. Banister félig lehunyja japán szemét, de a fülét nem tudja becsukni: végig kell hallgatnia Edmonde-nét, aki váratlanul durva támadást intéz ellene. Nem jegyzem fel a szóáradatát: túl sok szennyet sodor. Nagyjából azzal vádolja Mrs. Banistert, hogy ártott a nőknek, mert ügyetlen kérdéseivel és kihívó viselkedésével ellenük hangolta a hindut, vagy végképp megerősítette régebben kialakult rossz véleményében. Rendkívül ingerülten beszél, szinte fröcsög belőle a méreg, a válla remeg, a keble hullámzik, a mellbimbói kimerednek. Ekkor Mrs. Boyd, akinek kerek arcát felpuffasztja a kétségbeesés, sírva fakad, de nem azért, mert szíven üti, hogy így beszélnek a barátnőjével, hanem mert Edmonde-né a nevén nevez mindent, és kegyetlen nyíltsága végre ráébreszti a kegyetlen valóságra. Mrs. Banister odahajol hozzá, és vigasztalni kezdi. De rögtön észreveszem, hogy a részvéte nem több felszínes nagyvilági formaságnál. Szamuráj-maszkja ugyanis elárulja, mennyire megveti az idősebbik hölgy könnyeit, s legalábbis ebben hasonlít Murzecnére. Az utóbbi, akit gonoszsága valamiféle sztoicizmussal vértezett fel, ujjongó kacajokkal kíséri Edmonde-né szemrehányásait, s ez éppúgy megviseli az idegeimet, mint Robbie éles hangja - ifjú németünket ugyanis nagyon felajzotta a "női szakasz"-ban támadt felbolydulás, és szünet nélkül hangos megjegyzéseket tesz. Egyvalaki nyugodt csak a bal félkaréjban a stewardessen kívül, aki eddig is szűkszavú volt: Michou. Ám a stewardess nyugalmát az magyarázza, hogy feszülten figyel, a Michou-ét pedig az, hogy egész máshol jár az esze. Se nem lát, se nem hall semmit abból, ami körülötte történik, elragadtatott arccal bámulja a térdén fekvő fényképet: Mike-ot. Jól tudom, mennyire belé tud feledkezni az ember az álmaiba, főképp ha fiatal, mégis elképedek. Michou-ról tehát minden lepergett, Murzecné komisz célzása Mike-kal kapcsolatban éppúgy, mint a hindu kételyei Madrapurt illetően, az első kivégzés bejelentése éppúgy, mint az, hogy már alig van néhány percünk a végrehajtásáig. Hirtelen csend lesz - csalóka csend, mert hamarosan megint rázendít mindenki: Edmonde-né még jobban szidja Mrs. Banistert, Mrs. Boyd tovább zokog, Mrs. Banister tovább vigasztalja, de valamivel hangosabban, Murzecné tovább vihog, Robbie tovább gyártja az észrevételeit, de már harsogva közli őket Michou feje fölött Manzonival; és egyszerre akkora a zsivaj és az izgalom a bal félkörben, hogy a hindu, olyan vad dühvel, amit nem vártam ettől a fegyelmezett embertől, felegyenesedik az ülésen, és elkiáltja magát: - Elég! A társaság elhallgat, de csak fokozatosan és nem is teljesen, mert Mrs. Boyd alig bírja elnyomni a zokogását. A hindu, ismét minden átmenet nélkül, lecsillapodik, és visszaereszkedik előbbi tartásába, s amikor végre helyreáll a csend, felemeli a jobb kezét, és kifinomult angolságával, a brit fair play-t mímelve, amit mindig sok gúnnyal fűszerez, ezt mondja: - Ha a Föld nem teljesíti a kéréseimet, gondolom, méltányos lenne máris megejteni a sorshúzást, hogy eldőljön, ki lesz az a jelenlevő férfiak és nők közül... A félbehagyott mondatot hosszú csend követi. Titkolt, mondhatni, szégyellt pillantások röpködnek a körben, majd Caramans szólal meg: - Erről szó se lehet - mondja fénytelen hangon. - Én a leghatározottabban ellenzem ezt az eljárást. Véleményem az, és társaim többsége remélhetőleg egyetért velem, hogy teljes mértékben önre kell hárítani a felelősséget áldozatai kiválasztásáért. - Azért beszél így - torkolja le Blavatski, harciasan leszegve a fejét (szúrós szeme végigméri Caramans-t a lencsék mögül) -, mert mint francia arra számít, hogy a kalóz kivételt fog tenni magával... A megjegyzés nem vall túlzott nagylelkűségre, de végeredményben tény, hogy a hindu, talán mert egymás ellen akar kijátszani bennünket, nem olyan ellenséges Caramans-nal, mint Kresztopulosszal, Blavatskival és velem szemben. - 50 -

- Eszembe sincs! - kiáltja Caramans megbotránkozva. Felháborodásának azonban, úgy látszik, két szintje van, az egyik a hivatalos személyiségé és diplomatáé, a másik a magánemberé. És egyik se egészen meggyőző. - Blavatski úr - teszi hozzá -, a rágalomhadjárat, amit ellenem folytat, immár tűrhetetlen! Tűzzel beszél, mintha önmagát is meg akarná győzni. És tovább háborogna, ha Blavatski nem vágna elébe: - Senki se tagadhatja - jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon és külön-külön megnyomva minden szótagot-, hogy a sorshúzás az egyetlen demokratikus eljárás, és megvéd bennünket a fanatizmus diktálta önkényes döntésektől. A hindu elmosolyodik, de nem szól semmit. És bár Blavatski érvelése felettébb vitatható van-e önkényesebb és antidemokratikusabb döntés, mint a véletlené? -, helyeslő moraj fogadja, ezzel azonban nem annyira az amerikai mellett, mint inkább Caramans ellen foglal állást a kör. A diplomata jól érzi a közhangulatot, s ahelyett, hogy Blavatski nézeteit cáfolná, sértődötten tiltakozik: - A legnagyobb nyomatékkal és ismételten visszautasítom az ellenem felhozott vádat. A sorshúzással kapcsolatban pedig szavazást kérek. A hindu hidegen veti oda: - Hát akkor szavazzanak, szavazzanak, de gyorsan. Már csak egy negyedóra van hátra. Ekkor a stewardess félénken felemeli a kezét, és szót kér. Ezúttal se tudom lefesteni, túlságosan mohón nézem. Csak annyit mondhatok, hogy hirtelen elönt egy érzelemhullám, s újra fellobbantja, és a százszorosára szítja perzselő szerelmemet, mellyel már az első perc megajándékozott. Higgyék el, tudom jól, mennyire nevetséges, ha egy férfi így beszél, különösen ha ilyen külsővel van megverve, mint én. Sebaj, legfeljebb nevetséges leszek. Viszont hangot adok ennek az édes érzésnek, amely átjár, amikor az általános rettegés közepette megint feltör bennem a szenvedély, ellenállhatatlan erővel lendít imádottam felé, és egyben eltávolít magamtól. Nem mintha egy csapásra megszűnne a félelmem, de rögtön enyhül a szorítása, és ha a szavazásnál hat is még rám, ezzel véget ér a zsarnoksága. Szeretném megállítani ezt a percet, amikor a stewardess sápadtan, derűsen, arany haja glóriájával a feje körül fel meri emelni a kezét. Bizalommal teli szemét a hindura emeli, és szelíd, halk, kissé fátyolos hangján, melyet ezentúl, azt hiszem, sose tudok majd ellágyulás nélkül hallgatni, ezt mondja: - Szeretnék én is véleményt nyilvánítani. - Tessék - mondja a hindu. - Csatlakozom Caramans úrhoz - közli a stewardess. - Szerintem nem szabad sorshúzással eldöntenünk, ki legyen a kivégzendő túsz. Ha megtesszük, cinkosaivá válunk az erőszaknak, amelynek most még csak az áldozatai vagyunk. A stewardess eddig oly keveset beszélt, és annyira kitérő válaszokat adott, hogy ez a világosan megfogalmazott és nemes lélekre valló felfogás felettébb meglep: csak becsülni tudom érte. - Nagyszerű! Nagyszerű! - kiáltja Caramans az ajka csücskét diadalmasan felrántva. - És a kifejezési készsége is nagyszerű, kisasszony - teszi hozzá, s ez a suta bók felbőszít, mintha rajtam kívül senkinek se volna joga a stewardesst csodálni. - Lehetséges - mondja Blavatski, akinek a faragatlanságát most találom először ellenszenvesnek -, lehetséges, hogy a kisasszony úgy okoskodik, hogy ha nem lesz sorshúzás, őt nem fenyegeti veszély, mert valaki mégiscsak kell, aki enni adjon nekünk... - Nincs joga ilyet mondani! - förmedek rá felháborodottan. - Már hogyne volna jogom, mikor élek vele - vág vissza Blavatski olyan könnyedén, hogy leesik az állam. - Különben is nem ez a probléma. A probléma az, hogy a döntésnek demokratikusnak kell lennie. Éppen ezért még mielőtt a szavazásra kerülne a sor - folytatja, mesteri taktikával egy kisebb jelentőségű kérdést dobva be a vitába -, szeretnék tisztázni valamit. Tizennégyen vagyunk: mi történik, ha heten szavaznak a sorshúzásra és heten ellene? - Erre máris megadhatom a választ - mondja a hindu, aki nagy figyelemmel hallgatja a hozzászólásokat. - Ha hét igen és hét nem lesz az eredmény, megállapítom, hogy nem alakult ki többség a sorshúzás javára, és magam döntök. - 51 -

- Rendben van, szavazzunk - mondja gyorsan Blavatski. Kézfeltartással szavazunk. A sorshúzást támogatók száma hét, az ellenzőké hat, és van egy tartózkodás is: Michou ugyanis, akit felzavarunk ábrándozásából, kijelenti, hogy egy szót se hallott a vitából, hogy nincs véleménye, és hogy különben is fütyül az egészre. Azok után, amiket a hindu mondott, egész nyilvánvaló, hogy a sorshúzás hívei Michou nemtörődömségének köszönhetik győzelmüket. Nemmel szavaztak: természetesen Caramans, aztán a stewardess, Edmonde-né, Mrs. Boyd, Mrs. Banister és Murzecné, vagyis Michou kivételével az összes nő. Ez a női egység szerintem nem a véletlen műve, és semmi köze ahhoz az elvi állásponthoz se, amit Caramans és a stewardess fejtett ki. A nők alighanem több-kevesebb tudatossággal arra számítottak, hogy ha a hindunak magának kell kiválasztania áldozatát, választása nem fog nemükbelire esni. A férfiak viszont kétségkívül az ellenkező meggondolásból szavaztak a sorshúzásra. Ami engem illet, azért csatlakoztam hozzájuk, annak ellenére, hogy alapjában véve egyetértettem a stewardessel, mert az utolsó pillanatban eszembe jutott, milyen ellenséges hangot ütött meg velem szemben a hindu: indítékom tehát nem volt túlságosan fennkölt. Bár a választókat is sokszor a félelem irányítja, még egész békés körülmények közt is. Mindenesetre, alighogy felemeltem a kezemet, már meg is bántam. És az összeszámlálás után rögtön furdalni kezdett a lelkiismeret, hogy rossz ügyre adtam a voksomat. - Ezek szerint sorshúzás lesz - mondja a hindu, egyáltalán nem palástolva a megvetést, amelyet a döntésünk keltett benne, s amely ezúttal valóban jogos. - Mr. Sergius - folytatja -, önnek biztos van papírja a kézitáskájában. Lenne szíves elkészíteni tizennégy, névvel ellátott cédulát? Bólintok. És ködös aggyal, megnyirkosodó tenyérrel hozzálátok, hogy teljesítsem a kérését. Ehhez össze kell hajtani, és fel kell szabdalni több lapot, s közben egyetlen gondom van: el akarom titkolni, hogy reszket a kezem. Ez nem könnyű dolog. Mindenki engem néz. A feszültség elviselhetetlenné fokozódik; és valamennyiünkben ott pislákol a meglehetősen restellni való remény, hogy a kihúzott cédulán más név lesz, nem az övé. Ebben a percben tökéletesen átérzem, milyen aljasság ez a sorshúzás, és mennyire igaza volt a stewardessnek, hogy ellenezte. Hisz saját magunk fogjuk egyik társunkat a hóhér kezére adni, hogy a vérével megváltsuk az életünket. Sajnos nincs ebben semmi új. A halálra szánt kijelölése egyenes következménye a kör önzésének. A bűnbaktól minden előzetes figyelmeztetés nélkül, sőt anélkül, hogy tudatára ébredtünk volna, mit teszünk, jutottunk el az engesztelő áldozatig. Éppen befejezem a munkámat, amikor Robbie megszólal: - Szeretnék bejelenteni valamit - mondja a hindunak bizonyos ünnepélyességgel és alig-alig torokhangú angolsággal. - Tessék - feleli a hindu. Felnézek. Úgy látszik, Robbie számára eljött a megdicsőülés perce: szép fejét magasra emeli, haja aranyló csigákban hull karcsú nyakára, élénk szeme ragyog napbarnított arcában. Alig bírja elnyomni a hangja ujjongását, ahogy közli: - Önként jelentkezem: hadd legyek én az első túsz, akit kivégez. A társaságon remegés fut végig. Az összes szempár Robbie felé fordul, de a kifejezésük most korántsem azonos. A bal félkörben a csodálat és a hála uralkodik, a jobb félkörben ebbe szégyenkezés is vegyül. - Ha ez a szándéka, miért szavazta meg a sorshúzást? - kérdezi a hindu olyan arccal, mintha mulasztáson kapná Robbie-t. - Természetesen azért, mert akkor még féltem, hogy esetleg engem választ ki - feleli Robbie nyugodtan. - És most már annyira fél, hogy megfutamodik, csak éppen előre? - vágja oda a hindu, s ez akkora kegyetlenség, hogy elakad a lélegzetem. - Így is be lehet állítani a dolgot - mondja Robbie, s a pillája megrebben. - Csakhogy én nem érzem megfutamodásnak. A hindu, félig lehunyt szemmel, oly sokáig hallgat, hogy Robbie hozzáteszi: - Nagy tisztesség lenne számomra és talán a hazám számára is, ha elfogadná a jelentkezésemet. A hindu ránéz, a hangja rideg: - 52 -

- Nem. Nem fogadom el. Szavazott volna a sorshúzás ellen. Most már késő. Ugyanaz lesz a sorsa, mint a többieknek. A bal félkaréjban csalódott zúgás támad, mire a hindu, anélkül, hogy felemelné a hangját, kijelenti: - Annak viszont nem látom semmi akadályát, hogy aki a sorshúzás ellen szavazott, önként jelentkezzék. Rémült csend, a túloldalon még a lélegzetét is visszafojtja mindenki. Ám a hindunak ez nem elég. Kérlelhetetlen komiszsággal folytatja: - Mrs. Murzec, óhajt jelentkezni? - Nem tudom, miért éppen én... - kezdi őnagysága. - Igennel vagy nemmel válaszoljon. - Nem. - Mrs. Banister? - Nem. - Mrs. Edmonde? - Nem. - Maga, kisasszony? A stewardess megrázza a fejét. - Mr. Caramans? - Nem. - De rögtön hozzáteszi: - Megengedi, hogy egy mondatnyi magyarázatot fűzzek a válaszomhoz? - Nem, nem engedem meg - feleli a hindu. - A magyarázatával amúgy se tudná helyrehozni a becsületét. Caramans elsápad és hallgat. A hindu mond valamit hindiül a társnőjének, mire az lehajol, felveszi a földről a főnöke turbánját, majd Kresztopulosz, Pacaud, Bouchoix és Blavatski mögött elhaladva megáll az ülésemnél, s odatartja nekem a fejfedőt. Én pedig belerakom a tizennégy, névvel ellátott, négyrét hajtott cédulát. - Feltételezem - mondja Murzecné a hindunak rekedtes, de csiszolt hangján -, hogy annak rendje-módja szerint akarja lebonyolítani ezt a sorshúzást. - Természetesen. - Akkor számolja meg a cédulákat, hogy lássa, megvan-e a tizennégy, aztán nyissa szét mindegyiket, hogy lássa, van-e valamennyin név. - De asszonyom! - kiáltom felháborodottan. - Bölcsen beszél, asszonyom - mondja a hindu. - Feltétlenül ragaszkodom hozzá, hogy minden szabályszerűen történjék. Felkel a helyéről, a jobbjára áll, és jobb kezével benyúl a turbánjába (a ballal a fegyverét tartja, de nem szegezi ránk), kivesz egy cédulát, kinyitja, elolvassa, s áttéve a másik kezébe, a revolver agya és a tenyere közé csippenti. A műveletet addig folytatja, amíg el nem fogynak a cédulák. Amikor végzett, felülről lefelé végigmér, és szigorúan - de ebben a szigorban ott szikrázik egy szemernyi gúny is - ezt mondja: - Sose hittem volna, hogy egy brit gentleman csalásra vetemedhet. Márpedig kétségtelen tény: Mr. Sergius csalt. Hallgatok. - Óhajt magyarázatot adni, Mr. Sergius? - kérdezi a hindu, s a szemében egy kis fény gyullad ki, amely korántsem barátságtalan. - Nem. - Beismeri, hogy csalt? - Igen. - És mégse óhajtja megmagyarázni, hogyan és miért? - Nem. A hindu körülfuttatja a tekintetét. - Nos, mi a véleményük a dologról? Mr. Sergius megpróbálta befolyásolni a sorshúzást. Mi legyen a megtorlás érte? - 53 -

Rövid csend, majd Kresztopulosz szólal meg, hangja remeg a bizakodástól: - Javaslom, hogy Mr. Sergius legyen az első kivégzendő túsz. - Pompás! - mondja a hindu, és megsemmisítő pillantást küld feléje. Majd rögtön hozzáteszi: - Ki az, aki egyetért a javaslattal? - Egy pillanat! - lép közbe Blavatski, szeme harciasan szikrázik fel a vastag lencsék mögött. - Ne hamarkodjuk el a szavazást! Én a leghatározottabban ellenzem, és nem is veszek részt benne, amíg nem tudom, hogyan csalt Sergius. - De hiszen hallotta! - mondja a hindu. - Nem óhajtja elárulni önöknek. - Ön viszont nagyon jól tudja! - kaffogja Blavatski, boldogan, hogy megint támadhat. - Van valami akadálya, hogy közölje velünk? - Nincs semmi akadálya - feleli a hindu. És a hangja csepeg a gúnytól, ahogy udvariaskodva hozzáteszi: - Hacsak Mr. Sergius nem tiltakozik ellene. Ránézek, és igyekszem fékezni magam, ahogy mondom: - Fejezzük be ezt a komédiát! Nem vétettem senki ellen. A tizennégy céduláját megkapta. Szerintem ez elég. - Hogy mondta, tizennégy? - figyel fel Murzecné. - Igenis, asszonyom! - fordulok feléje, s most már tajtékzom. - Tizennégy! Egy darabbal se kevesebb! És köszönöm a nemes lelkű célzásait! - Ha jól értem - mondja Blavatski -, Sergius nem hagyta ki a saját nevét. A hindu elmosolyodik. - Rosszul ismeri őt. Mr. Sergius nagyon büszke a nevére. Nem kevesebb, mint két cédulát szentelt neki. Egyébként így jön ki a szám, amelyen Mrs. Murzec meglepődött. - De hát akkor egészen más a helyzet! - mondja Blavatski. - Végtére is - folytatja, és nyerseségével se nagyon tudja leplezni, hogy bizonyos fokig meg van hatva - ha Sergius be akar vágódni valakinél, az az ő dolga. A hindu megrázza a fejét. - Én nem így gondolkozom. Nekem tizennégy névre van szükségem, nem pedig tizennégy cédulára, kettőn ugyanazzal a névvel. Nem tűrhetem el, hogy egyikük mentességet élvezzen, bárki legyen is az. Ez merőben ellentétes a sorshúzás rendjével. Így folytatja: - Elutasítottam öngyilkosjelöltünk hősi ajánlatát. Hogy fogadjam el most hősszerelmesünk áldozatát? Ha önök nem akarnak megtorlással élni, Mr. Sergius javítsa ki az egyik cédulát, melyen a neve van: ez a legkevesebb, amit tehet. Hallgatok. - Fejezzük be végre ezt az ügyet - mondja Blavatski fáradtan. - Ugyan már, öregem - hajol hozzám -, ne kösse meg magát! Megakadályozza a sorshúzást, amit pedig mind demokratikusan jóváhagytunk. - Javítsa ki a második cédulát maga! - robbanok ki. - Én nem nyúlok hozzá többet! És higgye el, sajnálom, hogy a sorshúzásra szavaztam. Disznóság, amit csináltunk! És külön utálom magamat, amiért belementem, hogy megírjam a cédulákat! Blavatski megrántja a vállát, és jelentőségteljesen néz a hindura. Az felemeli a kezét, és a nő, megint csak az ülések mögött haladva, odaviszi a cédulát Blavatskinak. Az amerikai a térdére teszi, s átírja a golyóstollával. Az utolsó betűnél a toll kilyukasztja a papírt, és Blavatski elkáromkodja magát, de sokkal keményebben, mint ahogy az eset indokolná. Azt hiszem, ekkor, a tizennegyedik nevet saját kezűleg leírva érezte át, ami bennem már néhány perccel előbb megvilágosodott: hogy milyen alávaló a döntésünk. A hindu nő átveszi a kijavított cédulát Blavatskitól - annyira vigyázva közben, hogy hozzá ne érjen a kezéhez, mintha a legutolsó pária volna -, majd visszamegy a főnökéhez, és nyitva megmutatja neki. A hindu bólint, mire a nő, fegyverét változatlanul ránk szegezve, fél kézzel és bámulatos ügyességgel összehajtogatja a cédulát, s beledobja a turbánba, amit a hindu a jobb kezében tart. Most veszem csak észre, legalábbis tudatosan, hogy balkezes, mert ezzel a kezével fogja a revolverét. De segítőtársnőjével ellentétben lefelé lógatja, nem céloz senkire. - 54 -

Bár állandóan rajtuk van a szemem, nem látom, hogy elmozdulnak a helyükről. Mégis meg kell állapítanom, hogy mind a ketten hátráltak. Most kívül vannak a körön, a galley függönye előtt állnak, s a hindu arcán feltűnik az az áhítat, amely már az eltérítés kezdetekor megragadta a figyelmemet. Az ember azt hihetné, hogy noha fegyver van a kezében, nem lőni, hanem prédikálni készül. Komolyságában is rendkívül komikus ez a viselkedés, mert ugyan milyen erkölcsi okítást kaphatunk esetleges gyilkosunktól? - Gentlemen - mondja (ezúttal is mellőzve minden utalást a hölgyekre) -, néhány percen belül, ha a gép nem száll le, kénytelen leszek kioltani egy emberi életet, s ezt, higgyék el, mélységesen fájlalni fogom. De nem tehetek mást. Mindenáron ki kell jutnom innen. Nem vállalhatom tovább az önök sorsát, és a mód sincs ínyemre, ahogy önök vállalják. Úgy látom, önöket állandóan lóvá teszik, s ebbe többé-kevésbé bele is nyugszanak. Nem tudják, merre visz az útjuk, nem tudják, ki szabja meg az irányt, és talán önmagukról se nagyon tudják, hogy kik. Nem tarthatok tehát önökkel. A lehető leggyorsabban kiszállni ebből a gépből, kitörni a körből, amelyben önök kerengenek, elszabadulni a keréktől, amely magával ragadja önöket: ez most mindennél fontosabb számomra. Szünetet tart, hogy szavai a kellő mélységig hatoljanak, s helyzetünknek ez a látomásszerű megvilágítása nagy hatást tesz, legalábbis rám: megint elönt a szégyen, mint az előbb, és végtelenül elesettnek érzem magam. A hindu most több hüvelykkel magasabbnak látszik, sötét szeme óriásira tágul, s amikor ismét megszólal, a hangja úgy kong, mint a lélekharang. - Meg kell vallanom, csalódtam önökben. Nem úgy viselkedtek ennek az ügynek a során, mint egy család, hanem mint egy csorda: önző módon csak a maga irháját iparkodott menteni mindenki. Remélem, nem kerülte el a figyelmüket, hogy ez a sorshúzás, amelyet én sugalmaztam, mert kedvez az érdekeimnek, az önök oldaláról nézve voltaképpen becstelenség. És senki, ismétlem: senki se dicsekedhet itt azzal, hogy tiszta a lelkiismerete. Akik nemmel szavaztak, szintén melengettek egy-két hátsó gondolatot, s azok, akik a végkifejletet felháborítónak találták, későn kaptak észbe. Tompa hangon folytatja: - A kockát elvetettük. Visszaút nincs. Áldozatom, áldozatunk neve rögtön kikerül az urnából. Senki se szól. Nyilván senkinek sincs hozzá ereje. Hirtelen kiszárad a szám, annyira félek, hogy az én nevemet húzzák ki, vagy azt a nevet, amit elsikkasztottam. A hindu átadja a turbánt a nőnek, az megfogja, és máris belenyúl, kivesz egy cédulát. A szívverésem is megáll, amíg bontogatja; egy örökkévalóság ez a pár pillanat. A hindu sokáig nézi a nyitott cédulát, először hitetlenül, aztán utálkozva. Amikor végre rászánja magát, hogy megszólaljon, megnyalja az ajkát, és mereven a földet nézve, halkan, rekedten közli: - Michou.

7. A döbbenet, a gyáva megkönnyebbülés, a szégyen és a szánalom is, igen, de egy kicsit túl gyors beletörődéssel párosulva: a "pozitív" érzések sorra jelentkeznek, vegyest a többivel. Mindnyájan le vagyunk sújtva, már hogyne. De a részvétünk kissé képmutató, mert nem más, mint a tétlenségünk alibije. Az ember ellitániázza magában: szegény kis Michou, ha tényleg meg kell halnia, bizony nem sokáig élt, és csupa csalódás volt az élete: Mike, Madrapur, ez a repülőút... Egyszóval sajnálja az ember. Teljes szívéből. Amiről nagy kő esett le az imént. Csak növeli az általános zavart, hogy még a hindut se lehet gyűlölni. Nem ő választott. Sőt, bekövetkezett, amit senki se várt tőle: most, néhány perccel az "áldozati bárány" leöletése előtt ledobta a szenvtelenség maszkját, emberibb lett, s úgy látszik, maga is borzad az elkövetkezendőktől. Rögtön odafordul Michou-hoz, a hangja korholó és szánakozó egyszerre: - Nem lett volna szabad ilyen közönyösnek lennie. Ha nem tartózkodik a szavazástól, hanem a sorshúzás ellen foglal állást, hét nem és hét igen lett volna az eredmény, és akkor, ahogy mondtam, nem hagyatkoztam volna a sorsra, hanem magam választok. - 55 -

Nem mond többet, de világos, hogy mire gondol. Szeme parancsolóan rám villan, és máris tolmácsolok. De még így se vagyok biztos benne, hogy Michou csakugyan megérti, mit akar közölni vele a hóhéra. Olyan riadt, mint a fészekből kiesett madárfióka, egy tincs a homlokába hull, világosbarna szeme kikerekedik megdöbbenésében, s mint aki egy szót se hisz el az egészből, megkérdezi a hindutól: - Csak nem akar megölni? Tolmácsolom a szavait, mire a hindu komoly szemmel, kifürkészhetetlen arccal, némán bólint. - Ú, ne, ne! - tiltakozik Michou egész gyerekesen, s arcát a kezébe temetve, zokogni kezd. - Uram - mondja Blavatski -, csak nem fogja hidegvérrel... - Ugyan, hallgasson már! - förmed rá a hindu, a revolverét is rászegezve. - Torkig vagyok ezzel a frázissal. Tartsa meg a hidegvérét magának. Szüksége lesz rá, ha a Föld nem teljesíti a kéréseimet. Most már nem tárgyalok semmiről. Hozzáteszi: - Hacsak valamelyikük nem óhajt Michou helyére lépni. A körben ekkor két mozgás figyelhető meg. Az első: mindenki elfordítja a szemét. A második: mindenki Robbie-ra fordítja. A tekintetek össztüzétől Robbie összerezzen, majd hátraveti a fejét, végignéz rajtunk, és metsző hangon kijelenti: - Ha netán rám gondolnának, hibás a számítás! Hősi felbuzdulásom már elmúlt. Közölték velem, hogy az lesz a sorsom, ami a többié. Vállalom hát a közös sorsot. Isten a tudója, hogy mennyire közös. Csend lesz, aztán Kresztopulosz nehézkesen rohamra indul: - De hisz az előbb önként jelentkezett... - Éppen ez az - mondja Robbie kihívó önimádattal. - Igazi művész nem ismétli magát, ez rontaná a hatást. - Szóval hatásvadászat volt az egész? - veti oda Murzecné. Robbie-t azonban így nem lehet megfogni. - Az - feleli hidegen -, de ez a vadászterület nyitva áll mindenki előtt: tessék szerencsét próbálni! - Persze nagyon jól megértem, mi dolgozik magában - folytatja Murzecné, és kaján tekintete Manzonira, majd Michou-ra siklik. - Semmi kedve megmenteni irigyelt vetélytársnője életét. - Asszonyom, ez már aljasság! - fakad ki Manzoni. - Csend! Csend! - kiáltja a hindu ingerülten. - Elegem van ezekből az ocsmány kis vitákból! Ha nem tudnak másról beszélni, legalább annyi tisztesség legyen magukban, hogy hallgatnak! Michou leereszti a kezét, meglátjuk finom arcát, melyet eltorzít a félelem és a sírás. Gyerek módra engedi át magát a könnyeinek, egyáltalán nem restelkedve, nem törődve senkivel, szája görcsösen szögletesre merevül, mint a görög tragédiákhoz használt maszkoké, és szünet nélkül, szívet tépően jajgat. - Ne nézzenek rám! - kiáltja oda a társaságnak el-elcsukló hangon. - Nem akarom, hogy nézzenek! Ez szörnyű! Tudom, hogy mit várnak! Zokogva megint a kezébe rejti az arcát. Nem tudom levenni róla a szemem, a torkom úgy elszorul, hogy már fáj, mélységesen fel vagyok dúlva, és mégis sok, nagyon sok kellene még hozzá, hogy átugorjam a roppant szakadékot, amely elválaszt az önfeláldozástól. - Indítványozom - szólal meg ekkor Pacaud színtelen hangon, s a nagy, dülledt szeméből ömlő könnyek végigcsorognak vértolulásos arcán -, hogy ismételjük meg a sorshúzást, de Michou neve nélkül. A hindu hallgat, és senki meg se nyikkan. És senki se néz Pacaud-ra. A gyáros odafordul a hinduhoz: - Most mit teszünk; uram? - Az égvilágon semmit. Ezt döntsék el egymás közt. Én nem avatkozom bele. Utálkozó képpel leül Kresztopulosz mellé, és odanyújtja a turbánt Pacaud-nak, aki remegő kézzel veszi át. - Ki ért egyet a sorshúzás megismétlésével Michou neve nélkül? - teszi fel a kérdést Pacaud. - 56 -

Némaság, mozdulatlanság, a földre sütött szemek - az utasok mintha kőszoborrá változtak volna. Velem együtt. A nagy részvét nyomban elpárolog, mihelyt cselekvésre kerül a sor. Mert mi tagadás, senki se kívánja vissza azokat a szörnyű perceket, amiket valamennyien átéltünk a cédula felbontása előtt. Már tőkésítettük roppant megkönnyebbülésünket, és semmi kedvünk megint kockára tenni, úgyhogy másodszor is beleegyezünk - suttyomban, pusztán a hallgatásunkkal Michou halálába. Pacaud kétségbeesett ábrázattal még egyszer felteszi a kérdést, s ekkor történik valami. A stewardess felemeli a kezét. Ránézek: sápadt és komoly, összeharapja a fogát, zöld szeme az enyémbe mélyed. Felemelem én is a kezemet. Nem, ezt nem írom a javamra, eszemben sincs. Csakis azért teszem, hogy ne veszítsem el a stewardess becsülését, mert az igazat megvallva, egy szemernyi részvét se maradt már bennem: a félelem az újabb sorshúzástól teljesen kiölte. Legnagyobb meglepetésemre, mert nem hittem volna, hogy ilyen jó szíve van, Blavatski is felemeli a kezét. Aztán Pacaud is. És ezzel vége. - Robbie? - néz rá Pacaud kérdőn szembe-szomszédjára. - Pacaud úr - szól közbe Caramans fölényesen -, nem szabad befolyásolnia senkit, hogy a szája íze szerint szavazzon! Robbie felszegi az állát, keményen szembenéz Pacaud-val, és jól érthetően, kihívóan odavágja: - Nem! Gúnykacaj Murzecné őnagysága részéről. - Manzoni úr? - kérdez tovább Pacaud. - No de Pacaud úr - mondja Caramans -, ez már mégiscsak hallatlan... Manzoni zavarba jön, elpirul, és alig észrevehetően nemet int, s Pacaud most már Caramanshoz fordul, a hangja gőgös: - És ön? - Pacaud úr! - kiáltja Caramans, felháborodottan rántva fel az ajka szögletét. - Önnek semmi, de semmi joga nincsen korteskedni! Amellett hadd idézzem emlékezetébe, hogy én kezdettől fogva a leghatározottabban szembehelyezkedtem a sorshúzással. Hogy szavazhatnék most a megismétlésére? Hisz ezzel erőszakot tennék a saját elveimen! Elhallgat, igaza biztos tudatában. És talán tényleg igaza van, legalábbis a logika síkján. Pacaud, akinek még mindig patakzik a könnye, körülhordozza a tekintetét, és elfulladó hangon odaveti: - Gyávák! A mi Murzecnénk tüstént felveszi a kesztyűt. - Egy magafajta kéjenc ne akarjon erkölcsi leckét adni nekünk! - süvölti. - Különben is, ha ilyen gyöngéd lélek, miért nem jelentkezik a Michou helyébe maga? - Mert... mert én nem tehetem - feleli Pacaud elbizonytalanodva. - Feleségem van, gyerekeim vannak. - Igen, feleséged, akit megcsalsz a pihésekkel - jegyzi meg Bouchoix gyűlölködő hangon. - Ha ilyen okosakat tudsz mondani - fortyan fel Pacaud, és a sógora felé fordul -, miért nem jelentkezel te? Te, aki reggeltől estig hajtogatod, hogy alig egy éved van hátra... - Éppen azért - feleli Bouchoix. Elneveti magát, s ettől a nevetéstől megfagy bennünk a vér. Összeaszott, csontvázszerű testével Bouchoix olyan, mint maga a halál. És most megtudtuk, hogy a halál nemsokára el is jön érte. Kínos érzés - mindenki elkapja róla a szemét, mintha nem is az emberi nemhez tartozna, s mintha mi magunk nem volnánk szintén halandók. - Egyébként el vagy maradva, Paul - teszi hozzá Bouchoix, aki láthatólag élvezi, hogy megijesztett bennünket. - Már nincs is egy évem, csak egy fél. Képzelheted, mennyire szeretnék már Madrapurban lenni! Megint elneveti magát, s ettől a csikorgó kis nevetéstől, nem tudom, miért, a leprások kereplője jut az eszembe. Michou ekkor abbahagyja a zokogást, felemeli a fejét - arca feldúlt, de a vonásai elég határozottak -, és meglepően tiszta hangon megkérdezi a hindutól: - Mennyi időm van még? - 57 -

A hindu felhúzza a zakója ujját a csuklóján. - Tíz perc - feleli észrevehető tétovázás után. Mindjárt tudom, hogy hazudik, hogy az ultimátum voltaképp már lejárt, s hogy titokban haladékot ad Michou-nak. Megteheti; úgy rendelkezik az idővel, ahogy jónak látja, mert egyedül neki van órája a gépen. - Átmehetek erre a tíz percre a turistaosztályra? - kérdezi Michou, s a hangja már nem remeg. - Át - feleli a hindu azonnal. - Manzonival együtt? A hindunak felszalad a szemöldöke. Megint tüntetőleg udvarias: - Ha signor Manzoninak is úgy tetszik - feleli. Manzoni - római szobrokra emlékeztető, szép arca sápadt és merev - bólint. Úgy látszik, egy szót se tud kinyögni. Michou felpattan, kézen fogja Manzonit, és viszi magával, mint egy gyerek, aki alig várja, hogy játszhasson a pajtásával, de nem a felnőttek szeme előtt. Gyors léptekkel áthalad a körön, húzva maga után a férfit, aki hozzá képest valóságos óriás. A turistaosztály függönye lehull mögöttük. És semmi nem marad Michou-ból, legfeljebb talán a detektívregény, amit siettében leejt, és otthagy a földön, nem vesztegeti az időt, hogy felszedje. A könyv esés közben kinyílik, Mike fényképe kicsúszik belőle, és rövid röppályát leírva földet ér, képes felével lefelé. A hindu felkel, és halkan mond valamit társnőjének, aki aztán rögtön átvág a körön, és odaáll a turistaosztály ajtajába őrködni. Nem húzza el a függönyt: szemmagasságban rést nyit rajta. A csend tovább tart a körben, de új árnyalatot kap. Meg vagyunk rökönyödve. Senki sem érti, hogyan jutott el Michou a kétségbeesett zokogástól az iménti elhatározásig. A pillanat komolyságához nem illő érzéki elem nemtetszést és megbotránkozást vált ki. Talán utálatos dolog, amit mondok, de híven kifejezi az érzéseinket: az a benyomásunk, hogy Michou kiesett a szerepéből. De senkinek, még Caramans-nak sem elég nyugodt a lelkiismerete, hogy megengedjen magának egy ilyenféle célzást. És végül szinte hálásak vagyunk Robbie-nak, amiért másra tereli a figyelmünket. - Felvehetem a könyvet? - kérdezi angolul a hindutól. - Felveheti - hangzik a válasz. Robbie lehajol, egyik kezével a detektívregény, a másikkal Mike fényképe után nyúl, az utóbbit visszateszi a lapok közé, majd az egészet Michou üres ülésére rakja, s már-már azt hisszük, mindezt tapintatból csinálja, hogy Michou ne jöjjön zavarba, amikor visszamegy a helyére, ám ekkor hirtelen, mintha meggondolta volna magát, megint kiveszi a képet a könyvből, és a legteljesebb lelki nyugalommal, roppant ráérősen mustrálni kezdi. - Tetszik magának Mike? - kérdezi Murzecné gúnyos kis kacajjal. Robbie-nak a szeme se rebben, tovább vizsgálódik, majd felemeli a fejét, rám néz, és ezt mondja: - Er ist ein schöner Mann, aber... "Ich fühle nicht die Spur von einem Geist."(Szép férfi, de... "Szellemnek nyomát sem érzem.") Nem, ne fordítsa le, Mr. Sergius - folytatja németül -, fölösleges Lefordítani egy Goethe-sort a jelen körülmények között annyi volna, mint disznók elé gyöngyöt szórni. Nagyon jól tudjuk, hogy vannak emberek, akiknek semmi érzékük a pszichológiához. Becsúsztatja a fényképet a könyvbe, s egy kicsit gőgös arckifejezéssel, mintha attól, hogy Goethét idézte, még egy csillag nőtt volna ki képzeletbeli egyenruhája váll-lapján, visszateszi kezét az ülés karfájára, és összezárja a sarkát, olyan hévvel, komolysággal, mintha valamiféle lelki vigyázzállásban akarna szembenézni a sorssal. Ismét ránk zuhan a csend, aztán Blavatski szeme harciasan felvillan a szemüveg lencséi mögött. - Tehetnék egy észrevételt? - kérdezi határozott hangon. A hindu halkan felsóhajt. Mióta Michou neve kikerült a turbánból, személyisége, viselkedése - vagy talán csak a helyzete közöttünk - némileg megváltozott. Már nem tartja hatalmában a gépet. Sőt mintha bizonyos mértékig őt magát is hatalmában tartaná egy külső erő. És bár változatlanul rendelkezik életünkkel és javainkkal, s engedélye nélkül se megszólalnunk, se - 58 -

moccannunk nem szabad, már nem áll oly magasan felettünk, mert kiderült, hogy ő is részese a kalandunknak, és éppoly kevéssé tudja befolyásolni az alakulását, mint mi. Ahogy múlik az idő (a Föld-nek adott egyórás határidő már lejárt, ebben biztos vagyok), azt hiszem, egyre erősebben érzi, hogy bár velünk tehet akármit, a Föld-del szemben tehetetlen. Ez magyarázza, hogy a sorshúzás után mintha csökkenne a hatása, gyengülne a kisugárzása, és mintha kevesebbet élne a kényszerítő erejével. - Tessék, Blavatski úr - mondja kissé ernyedten. - Tegyük fel - kezdi Blavatski, s a szeme fénylik a lencsék mögött -, tegyük fel, hogy letelik az óra, ha ugyan még le nem telt. Mi fog történni? Ön megtartja a szavát - halkabban folytatja -, kivégzi ezt a lányt. De hadd hívjam fel rá a figyelmét: minden repülőgép tökéletesen zárt egység. Első kérdés: mit fog tenni a holttesttel? - Ezt a részletet nem vagyok hajlandó megvitatni - mondja a hindu, de minden él nélkül, és nem is vonja meg a szót Blavatskitól. Sőt mintha biztatná, hogy folytassa. - Rendben van, kutassuk tovább a jövőt! - mondja Blavatski. - Az első kivégzés után ön megismétli a Föld-höz intézett ultimátumot. A Föld azonban nem hallja önt, vagy hallja, de nem akarja teljesíteni a kéréseit, és a második óra elteltével sem ad parancsot a gépnek a leszállásra. Akkor ön kivégez még egy túszt, és a holtteste odakerül a Michou-é mellé... a tisztesség kedvéért, mondjuk, valahova hátra, ahol nem látjuk. Ettől fogva, ha a Föld továbbra is süket marad az ön követeléseivel szemben, semmi se állíthatja meg a gyászos folyamatot: a turistaosztály átalakul hullaházzá, és mind a tizennégyen odajutunk. Csak ön meg a társnője marad életben ebben a mészárszékben. De mihelyt megérkezik a gép, mindegy, hogy hova, feltétlenül letartóztatják, és vád alá helyezik önöket ezért a vérfürdőért. A hindu keresztbe vetett lábbal, bal kezében a revolverrel (de a cső a föld felé néz), tökéletesen egykedvű arccal hallgatja Blavatski hátborzongató következtetéseit. Aztán megint az órájára pillant, nagyon tapintatosan, akárcsak az előbb. Bármilyen különös, úgy látszik, hogy Blavatski elemzése, ahelyett, hogy zavarba hozná, inkább megnyugtatja. A hangja sem árul el semmiféle izgalmat, amikor felel az amerikainak: - Az ön jövőkutatása, Mr. Blavatski, eredendően hibás. Ugyanis két feltételezésen alapszik: az egyik az, hogy a Föld-ben egyáltalán nincsen jóindulat az utasok iránt; a másik pedig az, hogy én túlontúl sokat követelek a Föld-től. - Kész vagyok megvitatni mindkét feltételezést - mondja Blavatski, leszegve kondor fejét és megfeszítve állkapcsát. A hindunak feltámad a régi énje. - No, no, Mr. Blavatski - mondja maró gúnnyal -, nincs itt semmi megvitatnivaló! A Föld jóindulata az egyenlet egyik ismeretlenje. Az utasok végső sorsa a másik. Különben milyen sokértelmű maga az utas szó is! Nagyszerűen kifejezi, mennyire bizonytalan és átmeneti az önök helyzete! Miközben ezt mondja, szeme végigpásztázza a társaságot, s ami már jó ideje nem történt meg: tekintete teljes erővel izzik fel. A hatás rögtön megmutatkozik. Szorongás fog el, talán a halálfélelemnél is rosszabb, mert megfoghatatlan, alattomos, és nincs határozott tárgya, mégis oly erős, és annyira átjárja egész valómat, hogy a fejem búbjától a lábam hegyéig megborzongok. Pocsék egy érzés. Csak így tudom jellemezni, semlegesebb jelzőt nem találok. Ismétlem: pusztán az váltotta ki, hogy a hindu hogyan ejtette és értelmezte az utas szót. - Helyes - mondja Blavatski sietve, és látom, hogy a pillája verdes a szemüveg védőpajzsa mögött -, térjünk át a második feltételezésre: ön nyilván jobban tudja, hogy mit kért a Föld-től. - Hogy mit kértem - mondja a hindu kurta nevetéssel -, higgye el, hogy semmi különöset! Ön bizonyára mást képzelt, de a legcsekélyebb áldozatot se kívánom a Föld-től! Se politikai foglyok szabadon bocsátását, se váltságdíjat. - Különös mosollyal teszi hozzá: - Voltaképp nem kívánok mást, mint egy tévedés jóvátételét. Mert mi ketten a társnőmmel természetesen csak tévedésből kerültünk erre a gépre. - Tévedésből? - kiáltja Caramans. - Ezt komolyan mondja?

- 59 -

- A legkomolyabban - feleli a hindu. - Egyébként hogy hihette akár csak egy pillanatig is, Mr. Caramans, éppen ön, a megtestesült logika, hogy én is oda készültem, ahová önök eljutni vélnek? Én, aki meg vagyok győződve róla, hogy Madrapur nem létezik! - Ahová eljutni vélünk? - csattan fel Caramans, s az ajka úgy remeg, hogy megszokott fintora nem akar sikerülni. - De hisz egyelőre igenis Madrapur felé tartunk! Kereken elutasítok minden más feltevést! A hindu felhúzza a szemöldökét, és szótlanul elmosolyodik, olyan arccal, mint a türelmes felnőtt, aki csak mulat a csökönyös gyereken. És meg kell mondanom, hogy Caramans erősködése meglehetős hamisan csengett, legalábbis az én fülemben. A hindu megint az óráját nézi, de a türelmetlenség vagy az idegesség legcsekélyebb jele nélkül, mintha most már bátran meghosszabbíthatná a Michou-nak adott hallgatólagos haladékot. Az embernek az az érzése, hogy a Blavatskival folytatott eszmecsere óta - miért, miért se, fogalmam sincs - megint bízik benne, hogy a Föld elfogadja az ultimátumát. Pedig ez a rövid vita kevés újat hozott, azt is csak nekünk: hogy tévedésből szállt fel a gépünkre, s hogy szerények a kérései. Számára ez nem új, és aligha nyugtathatja meg a kísérlete sikerét illetően. Bizakodása amúgy sem oldja fel a körben uralkodó feszültséget. A jövő képe, ahogy Blavatski elénk festette, a hindu kivételével valamennyiünket megrémített, s felötlik bennünk a gondolat - átfurakodva az önvád és a szégyen között -, hogy hosszú távon talán Michou feláldozása se ment meg bennünket. Két vagy három hosszú perc telik el így, egy szó sem esik se egyik, se másik részről, még a parte sem. Aztán a hindu felemeli a fejét, és hindiül megkérdezi a segítőtársnőjétől: - No, hol tartanak? A nő tekintete elszakad a függöny résétől, a férfi felé fordítja megvetéstől eltorzult arcát, s egy szót mond, egyetlen hindi szót, amit nem ismerek, de az arcjátéka mindent megmagyaráz. Hozzáteszi szintén hindiül: - A nyugati nők szukák. Ez nem tetszik a hindunak. Gőgösen összevonja szemöldökét, és mintha egy közismert igazságra akarná emlékeztetni társnőjét, kijelenti: - Minden nő szuka. - Én nem vagyok szuka - mondja a hindu nő, és méltóságteljesen kihúzza magát. A hindu rápillant, szemében gúny fénylik. - Te mit tennél, ha néhány perc múlva meg kellene halnod? - Elmélkednék. - Miről? - A halálról. A hindu most úgy nézi, mintha századok bölcsessége választaná el tőle, és komoly hangon kinyilatkoztatja: - A testi szerelem is elmélkedés a halálról. A nő ekkor észreveszi, hogy figyelem, és dühösen odaszól a hindunak: - Vigyázz, ez a majomképű disznó ért hindiül. A hindu hozzám fordul. - Higgye el, kérem - mondja angolul, és sötét szeme hirtelen csillogni kezd -, hogy nem azonosítom magam segítőtársnőm véleményével. Szeméből cinkos humor sugárzik felém. Mióta rajtakapott a csaláson, megenyhült irántam. Megint felcsillan a szeme. Angolul folytatja, olyan derűsen, mintha a múló percek már nem számítanának, és olyan bizalmas hangot ütve meg - mint férfi a férfival szemben -, hogy elképedek: - Társnőmben túlteng a szenvedély: szeret gyűlölni. - Ha! - kiált fel ekkor a hindu nő, és dús melle megemelkedik, mintha nem kapna levegőt. Karját kinyújtja, ujját előreszegezi, szeme kimered, száját kinyitja, de hang nem jön ki belőle. A hindu hangja viszont úgy pattog, mint az ostor. - Ejnye no! És a nő nyelve hirtelen megoldódik. Még mindig előremutatva, szinte eszelősen kiáltozni kezd hindiül: - Oda nézz! Oda nézz! Mégiscsak lesz valami! Ott! Ott! - 60 -

A hindu hátrafordul, én felnézek. A függönytől jobbra és balra, a falon, amely elválaszt bennünket a galley-től, égnek a világító felírások, s mintha csak egy eseménytelen út egyik állomásához érkeznénk, angolul és franciául a lehető legbékésebben felszólítják az utasokat: KAPCSOLJÁK BE BIZTONSÁGI ÖVÜKET! Különös, de a legkurtább véleménycsere se követi ezt a felszólítást, és a megkönnyebbülésnek semmiféle jelét sem látom a feszülten figyelő arcokon. Egyelőre nem tudunk felkapaszkodni a dráma mélységeiből, nem tudunk kikecmeregni a belenyugvás mocsarából. Pedig a hindu nem követelt váltságdíjat, és foglyokat sem akar kiszabadítani, így nyilvánvaló, hogy kiszállásának nem sok akadálya lesz, és hogy Michou kivégzése mindenképp elmarad. Ezek szerint most már nyugodt körülmények között folytathatjuk az utunkat. Mégis, bár alighanem hamarosan minden megoldódik, továbbra is tele vagyunk kételyekkel a sorsunkat, vagy ami talán ugyanaz, a madrapuri kiruccanásunk sorsát illetően. A csendet a stewardess töri meg. Hivatásszerű személytelenséggel, és mintha a megszokott rend helyreálltával ő is visszatérne a szerepkörébe, megszólal: - Szíveskedjenek bekapcsolni az övüket, kérem! - Csicsergő angolságával megismétli: - Please, fasten your belts. Engedelmeskedem. Egymásba illesztem a csat két fémrészét. Kis kattanás hallatszik, s ettől a kattanástól az a benyomásom támad, hogy elindultam visszafelé a valóságba. Mrs. Boyd is ilyesfélét érezhet, mert kerek arca megszínesedik, odahajol Mrs. Banisterhez, s egy sóhaj kíséretében halkan ezt mondja: - Hála istennek, vége ennek a lidércnyomásnak. A hindu meghallja, s mintha bosszantaná ez az optimizmus, szigorú hangon megjegyzi: - Csak az én számomra van vége. A maguk számára, akik oda vannak béklyózva az idő kereké-hez, folytatódik. Nem mond többet, és senkinek sincs kedve bővebb magyarázatot kérni tőle, se Mrs. Boydnak, se másnak. Különben is a két mozzanat - a biztonsági öv becsatolása és a földet érés között oly kevés idő telik el, hogy a repülőgépeken nem is számolnak vele, annyira eltölti az utasokat a nyugtalan várakozás, a leszállás szorongása. A hindu előrehajol, és hindiül szól társnőjének, hogy hívja be Michou-ékat. Porkolábunk ezt minden tapintat nélkül hajtja végre, vadul félrerántja a turistaosztály függönyét, és parancsoló mozdulatát torokhangokkal toldja meg. Manzoni jelenik meg elsőnek (nyilván kevesebbet kell bajlódnia az öltözékével). A hindu nő, revolverét ráfogva, olyan utálkozó ábrázattal húzódik félre, mintha attól tartana, hogy a férfi véletlenül hozzáér. De Manzoni megáll az ajtóban, vagy úgy is mondhatnám, hogy odaplántálja magát - magas, arányos alakjával képtelenül elegáns a fehér öltönyében -, és olyan gonddal igazgatja nyakkendőjét, mintha a világ jövője függne tőle. Nyilván azért áll ott, mert Michou-t várja, vagy mert fedezni akarja, amíg a lány is rendbe hozza a ruháját. De miközben ránk mereszti kissé üres szemét (az elkényeztetett gyerekeknek ilyen a szemük, s őt először az anyja kényeztette, aztán a nők), valami ellentmondást fedezek fel az arcán: római császárokra emlékeztető vonásai férfiasak, az arca egésze azonban puhának látszik. Odafordul a hinduhoz, és meglehetős színpadiasan, egy kicsit úgy, mintha tóga volna rajta, nagyon jól érthető, de selypes angolsággal kijelenti: - Most pedig, ha ki kell végeznie valakit, az én leszek. - Talán túl nagy volt a megelőző feszültség, és túl sokáig tartott, de ez a mondat csak mosolyokat, sőt itt-ott nevetést arat. És Murzecné, akár egy vadászkutya, rögtön nekiesik a koncnak. - Manzoni úr- süvölti -, kár, hogy odaát a turistaosztályon olvasta a fénybetűs utasítást az övek bekapcsolásáról. Különben hősnek tartanánk, az biztos! - De én nem olvastam semmit! - tiltakozik Manzoni, és annyira meg van bántva, hogy azt hiszem, őszinte. Ennek ellenére, amint később tapasztaltam, a körben soha senki se tételezte fel, hogy valóban volt bátorsága felajánlkozni - a pózaival, a retorikájával és a selypegésével - Michou helyett. Megjelenik Michou: a fürtje a szemébe lóg, a szeme lesütve. Úgy megy el Manzoni előtt, mintha nem is látná, gépies léptekkel vág át a bal félkörön, merev derékkal leül a helyére, - 61 -

összecsatolja az övét, nem néz senkire, nem szól egy szót se, felüti a könyvét, és olvas, vagy úgy tesz, mintha olvasna, egész mindegy. Ő kétségkívül látta a kigyulladó felírást a turistaosztályon amit mindenki úgy értelmez, szerintem helytelenül, mint Manzoni állításának újabb cáfolatát. - Nem akar leülni, asszonyom? - kérdezi a stewardess a hindu nőtől, aki még mindig ott áll a turistaosztály függönye előtt. - A leszállás néha zökkenővel jár. Fordítok. Semmi válasz. Legfeljebb egy megvetéssel terhes pillantás. Először engem sújt vele. Aztán a stewardesst. - Bocsássanak meg segítőtársnőmnek - mondja a hindu a maga sajátságos udvariasságával, amelynek a mélyén mindig ott lappang egy kis gúny. - Egyelőre még őrködnie kell. Mr. Kresztopulosznak sír a lelke a gyűrűi elvesztése miatt, és Mr. Blavatski is gyászolja a revolverét. - Nyugodtan visszaadhatná, amikor kiszáll - mondja Blavatski a világ legtermészetesebb hangján. - Eszemben sincs. - Csak magát a revolvert - alkuszik Blavatski. - A tár nélkül, ha attól tart, hogy le akarom lőni. - Ugyan már, Mr. Blavatski, nem vagyunk a vadnyugaton! - mondja a hindu. És hozzáteszi, elég megnyerő mosollyal, de ellentmondást nem tűrő hangon: - Önnek nincs szüksége fegyverre: a dialektikája többet ér. Azzal ő is becsatolja a biztonsági övét, s ülése tövében a holmijainktól dagadó, fekete szkájtáskával, keresztbe rakott lábbal, rendíthetetlen nyugalommal és gentlemanly módon vár. Közben észrevétlenül megváltozik az arckifejezése is: egészen megközelíthetetlennek látszik, mintha végképp kivált volna közülünk, és többé senkivel se óhajtana szóba ereszkedni. Ami bennünket illet, most már teljesen nyugodtak vagyunk, és percről percre jobban belesüppedünk a megszokás vattaágyába. Mi is várunk, ki-ki magába zárkózva, csak magára gondolva, fegyelmezetten, némán, jól nevelten, jól odakötözve az ülésünkhöz, nyelve a nyálunkat és ismét csak nyelve, hogy megnyíljon a bedugult fülünk, s a leszállás enyhe szorongása elnyomja a másikat, a sorsunkkal kapcsolatost. Mrs. Boyd cukorkát szopogat, Mrs. Banister ásít a tenyere mögött. Kresztopulosz fogvájót rágcsál a bokros bajsza alatt. Bouchoix a kártyáit tapogatja. Michou, a lehető legfagyosabban hátat fordítva Manzoninak, kezdi elölről vérgőzös krimijét. Egyszóval ha valaki most látna bennünket, azt hinné, semmi se történt. Nem volt gépeltérítés, se sorshúzás, és nem volt szó engesztelő áldozatról sem, amit majd tálcán kínálnak fel az istenségnek. Javaink egy részétől megszabadítottak ugyan, de kivéve Edmonde-nét és Kresztopuloszt, akik primitív emberek lévén, nagyon ragaszkodnak a sikert jelképező vicikvacakokhoz, mindenki boldog, hogy ilyen olcsón megúszta, mert az érvágás nem volt sokkal fájdalmasabb egy adóhátralék-behajtásnál. Jól mondta Mrs. Boyd, a lidércnyomásnak vége. És fogadni mernék, hogy a viudá-ink, akik egy ideig egy négycsillagos hotelnak is özvegyei voltak, megint ábrándozni kezdenek a fényűzően berendezett, délre nyíló szobáikról és tóra néző magánteraszaikról. Látszólag minden visszatér tehát a rendes keretek közé, de közben jelentős fordulat következik be. Murzecné ismét beleköt a kör egyik tagjába, s a kör most már végérvényesen kiveti magából. A biológiai értelmében használom ezt az igét, a legerősebb és legvalóságosabb értelmében, ahogy mondani szokás, hogy a szervezet kiveti magából az idegen testet. Mi tagadás, valamennyiünknek van oka haragudni őnagyságára. Nekem azért, mert burkoltan megvádolt, hogy a cédulák megírásánál kihagytam a saját nevemet - ezt nem tudom elfelejteni neki. Legyünk őszinték: utálom. Sőt undorodom tőle. Látni se bírom a széles pofacsontját, a kék szemét, a sárga bőrét. És kertelés nélkül bevallom, hogy az adott pillanatban együtt üvöltöttem a vesztére törő farkasokkal. Mégis, az igazság kedvéért szeretnék rámutatni, hogy amikor kifogásol bennünk valamit - és újra meg újra hallatja a hangját-, a lényeget tekintve majdnem mindig igaza van. Hogy csak egy példát említsek: megkérdezte Robbie-tól, aki Michou vőlegényének a képét nézegette: "Tetszik magának Mike?" - ez otrombaság volt, de korántsem alaptalan, mert egy tapintatlanságot büntetett. Akkor hát mi az oka, hogy a kör emlékezetében nem Robbie kíváncsiskodása ragad meg, hanem Murzecné oldalszúrása? - 62 -

Talán ez: a körnek igen hamar kialakultak, lecsapódtak a játékszabályai, s ezek közül a legfontosabb a hallgatás. Nagyon jól tudjuk például, hogy Edmonde-né afféle, hogy Pacaud miféle, és hogy Robbie megint másféle, mindezt azonban mondhatni kiradíroztuk a tudatunkból, cserébe ugyanilyen jótét feledékenységet várva saját magunkkal és hibáinkkal szemben. Csakhogy Murzecnének nem tetszik ez a játék. Lépten-nyomon felrúgja a szabályokat. Valami lázas nyugtalanság ég benne, s arra ösztönzi, hogy folytonosan felkavarja az iszapot a víz fenekén, melyet iszunk. Gondolkoztam a dolgon, és most már biztos vagyok benne, hogy a leszállás előtti percekben a nyugalmunk volt az, amit nem bírt elviselni: túl békésen, túl jámborul üldögéltünk az övek összecsatolása után, túlságosan befészkeltük magunkat a feledésbe és az erkölcsi kényelembe. Ez ingerelte erre a durva támadásra. És vajon ki ellen irányult ez a támadás? Ejnye hát, találják ki! Mint ahogy én is kitalálhattam volna! Ki az, akibe őnagyságának ekkor bele kell marnia, hogy a lehető legjobban megbotránkoztasson bennünket, hogy úgy érezzük, az idegeinken táncol, és összecsikorduljon a fogunk? Kibe, ha nem Michou-ba? - Meg kell mondanom, kisasszony - sziszegi, és hideg szeme gyilkos pillantásokat lövell Michou felé -, nagyon meglepődtem, hogy az első alkalmat megragadva, összeszűrte a levet ezzel az üresfejű szépfiúval, éppen maga, aki állítólag szereti a vőlegényét. És tette ezt jóformán mindenki szeme láttára, a turistaosztály egyik ülésén, bár persze tényleg ez a megfelelő helye az efféle olcsó szerelmeknek, ha ugyan szabad beszennyeznem a szerelem szót ezzel a művelettel, amelyhez egy olyan férfit választott partnerül, akit reggel még nem is ismert. Ez a heves támadás úgy éri Michou-t, mint egy pofon: megremeg, elsápad, ajka legörbül, és szeméből kiserkennek a könnyek. Kinyitja a száját, hogy feleljen, de nem jut hozzá. Kigyúlt koponyával, kimeredő szemmel Pacaud máris a segítségére siet: - Hallja, maga vipera - dörgi, és dühös pillantásokkal bombázza Murzecnét -, hagyjon békét ennek a kislánynak, mert nem állok jót magamért! Pacaud kifakadása úgy hat, mint a puskaporos hordóba vetett csóva. A dühös megjegyzések mindenfelől záporoznak Murzecnére. - Meg kell értenie, asszonyom - mondja végül is Blavatski, túlharsogva a hangzavart -, meg kell értenie, hogy tényleg elegünk van magából és az okvetetlenkedéséből! Maradjon hát végre csendben! Csak ennyit kérünk magától! Az egész társaság helyesel - ki mozdulattal, ki szóval, ki arcjátékkal -, még a stewardess is. Csak a hindu nem vesz részt a jelenetben: feszülten figyel, de valahogy távolról, mintha egy más bolygón ágálnánk, amelyhez neki semmi köze. Ha Murzecné ekkor valóban elhallgat, az ügy, gondolom, ezzel véget is ért volna. Ám őnagysága nem ijed meg a saját árnyékától, szembeszáll a falkával, senkinek se marad adósa, s az ádáz szócsata tovább folyik, jelentéktelen csipkelődéseket és hihetetlenül gyerekes odamondogatásokat sodorva magával, ami a legkomolyabb vitáknál se ritka. Murzecné szeme, ahogy mereven Blavatskira néz, hirtelen szikrát hány: - Blavatski úr - kiáltja őnagysága sipító, de igen határozott hangon -, azért, mert amerikai, még nem maga fog dirigálni ezen a gépen! Jogom van azt gondolni, amit akarok, és senki se fogja belém fojtani a szót! - Dehogynem - vágja oda Pacaud, egészen kikelve magából. - Majd én! Ha kell, két csattanós pofonnal. - Nem Edmonde-né házában van - nevet fel gúnyosan Murzecné. - És én nem vagyok pihés. - De kérem! - csattan fel Pacaud. - Ne ordítson, legyen olyan jó! Én tisztán látok, ez a bajuk velem. Robbie is beleveti magát a küzdelembe, hangját a bosszúvágy fűti: - Igen, tisztán lát, de mint a korlátolt emberek. Akik mindent megértenek; félig. Újabb gúnykacaj. - Pont maga mondja valakire, hogy félig, maga, aki csak félig férfi! - Ne haragudjon, asszonyom - szólal meg Caramans, először fordulva közvetlenül Murzecnéhez -, magának meglehet a véleménye az útitársairól, de nem kell ezt feltétlenül a szemükbe mondania. - 63 -

- Nem tehetek róla, én őszinte vagyok. A szentekkel társalkodva én nem tanultam meg az álszentséget. - Caramans felhúzza az ajkát, és hallgat. - Itt nem az őszinteségről van szó - jegyzi meg Blavatski -, hanem a jólneveltség alapelemeiről. - A jólneveltség alapelemei! - visszhangozza a mi Murzecnénk kurta nevetéssel. - És aki átkutatja az útitársa táskáját, amíg az illető a W. C.-n van? Kresztopulosz összerezzen, s dühös és egyben ijedt pillantást vet Blavatskira. - Asszonyom! - horkan fel Blavatski. - Maga gonosz, ez az igazság. - A vadnyugati filmek igazsága: a Jók és a Gonoszok. És a végén a Jók jóságosan lemészárolják a Gonoszokat. Ha ez a maga morálja, tartsa meg magának. Észreveszem, hogy a hindu elmosolyodik, de ez a mosoly oly finom, és oly gyorsan eltűnik, hogy utólag szinte kételkedem benne, valóban megmozdultak-e szenvtelen vonásai. Egyébként Blavatski szerintem is túlságosan leegyszerűsíti a dolgokat, s elhatározom, hogy - lesz, ami lesz közbelépek, mert Murzecné egészen nekibőszült: sárga arcában villogó szemmel, karmait kieresztve osztogatja csapásait jobbra-balra, és nem kímél senkit. - Gonosz vagy nem gonosz - mondom -, úgy látszik, nem nagyon szereti az embertársait. - Dehogynem, feltéve, hogy az embertársaim tényleg emberek, nem pedig emberszabású majmok! - Felháborodott ó!-k hallatszanak, és Mrs. Boyd felkiált: - My dear! She's the limit! - Maga a limit! - csap le rá Murzecné. - Maga, a haspók! Aki csak szájból, bélből meg végbélnyílásból áll! - Ó, istenem! -jajdul fel Mrs. Boyd. - Ez már mégiscsak szörnyű - jegyzi meg Manzoni. - Hogy lehet így beszélni egy idős hölggyel? És lagymatagon, mint afféle jól nevelt kisfiú, hozzáteszi: - Borzalmas a modora, kérem. - Maga aztán, nők lakája, jobb, ha hallgat - förmed rá Murzecné határtalan megvetéssel. - A phallusoknak nincs szavuk! - Mindenesetre, ha volna, nem magára szavaznának! - neveti el magát Robbie. De ő, a bátrak bátra ezúttal hangfogót használ, alattomban és mintegy a parte helyezi el a döfését. Murzecné így nyugodtan eleresztheti a füle mellett, és - a csata hevében kitágult orrlyukkal - kifújhatja magát. Igyekszem kihasználni ezt a fegyvernyugvást és egy kicsit komolyabb területre vinni a küzdelmet. - Engedjen meg egy kérdést, asszonyom: nem gondolja, hogy valahogy nincs rendjén, hogy ennyire gyűlöl és megvet mindnyájunkat? Végtére is mit vétettünk magának? És tulajdonképp miben különbözünk magától? - Miben? Mindenben! Össze se lehet hasonlítani bennünket! - kiáltja Murzecné, s a hangja oly éles és reszkető, hogy hirtelen úgy érzem, baj van a hangszálaival. - Hála istennek, semmi közöm ehhez a visszataszító alja népséghez, amely itt körülvesz. Óriási felhördülés. A tiltakozás általános, és másodperceken át egyre erősödik. Szerencse, hogy Murzecné nő, és hogy bele vagyunk szíjazva az ülésünkbe, mert az első gondolatunk: meglincselni; a második: száműzni. Az utóbbira egyébként Pacaud szólítja fel a kört, kigúvadó szemmel, lángvörös koponyával üvölti: - Rakjuk át a turistaosztályra, és kész! Ekkor Blavatski felemeli a kezét, azt se véve észre, hogy a hindu segítőtársnője rögtön megcélozza, öblös hangja elnyomja a kifakadásainkat. Eddig csak két regiszterét ismertem, az erőltetett közönségességét és a hivatalos, kifogástalan angolságát, amit a Caramans-nal folytatott vitákban használt. Most felfedezek egy újabbat: a prédikátor komoly orrhangját. - Asszonyom - mondja -, mivel alja népnek tart bennünket - Az "alja nép" szót fojtott dühvel ejti ki -, a legokosabb lesz, ha leszállás után szintén távozik a gépről! A javaslatot lármás helyeslés fogadja, s ez a lárma, szégyellem kimondani, erősen emlékeztet a vadat űző falka csaholására. Mindenfelől harsog a kiáltás, a kör ítélete Murzecné felett, több nyelven és fékevesztett indulattal: "Ki vele! Out with tou! Raus!" A stewardess szelíden megkockáztat egy ellenvetést: - Murzecné jegye Madrapurig szól. - 64 -

Ezt úgy mondja, hogy megértesse velünk: észrevételének talán fontosabb a jelképes, mint a szó szerinti értelme. De mi nem vagyunk olyan hangulatban, hogy efféle finom árnyalatokkal törődjünk. Végre kitöltjük a bosszúnkat Murzecné őnagyságán. - Ki is hajíthatjuk innen, ha kell! - bőgi Pacaud bíborló fejjel, a halántékán kidagadó erekkel. - Nem lesz rá szükségük - mondja Murzecné nyugodtan. Ez a mondat és ez a nyugalom visszahozza a csendet. A nyugalom csak látszólagos, ebben biztos vagyok, mert bármilyen karakánul viselkedik is őnagysága, a feléje áradó gyűlölet kétségkívül megrémítette. Szempillája verdes, sárga arca halványabb. Azt is észreveszem, hogy a hindu utasításai ellenére összefonja a karját a mellén, és a kezét a hóna alá dugja. Elég szilárd hangon teszi hozzá: - Mihelyt leszáll a gép, itt hagyom magukat. Csend lesz, amely elég sokáig tart, majd ismét a stewardess szólal meg: - Asszonyom - mondja semleges és tárgyilagos hangon -, önnek az útiokmánya alapján joga van a helyéhez egész Madrapurig. Vagyis egyáltalán nem kérleli Murzecnét, hogy maradjon a gépen. Csak még egyszer felhívja rá a figyelmét, hogy joga van hozzá. A stewardess teljesíti a kötelességét, de az érzelmei ellenére. A mi Murzecnénk azonnal észreveszi ezt, kék szeme felvillan: - És maga még mindig azt állítja, hogy ez a gép tényleg Madrapurba megy? - Igen, asszonyom - feleli a stewardess ugyanolyan semleges és hivatalos hangon. - Igen, asszonyom! - utánozza Murzecné megvető nevetéssel. - Az igazság az, hogy fogalma sincs róla. Mégis a kezdet kezdetétől igyekezett elhitetni velünk, hogy teljes biztonságban vagyunk. - Én, asszonyom? - Igen! Maga! Engem nem sikerült lóvá tennie, tudja meg! Úgy néz az emberre, mint a ma született bárány, pedig több van a füle mögött, mint itt bárkinek! Meg is mondom, minek tartom magát: hazugnak és képmutatónak! Mert remélem, nem fogja tagadni - folytatja, felemelve a hangját, hogy túlharsogja tiltakozásunkat -, hogy maga igenis tudta, hogy nincs senki a pilótafülkében! Elejétől fogva tudta! Akkor tudta meg, amikor én megkértem, hogy egészítse ki a tájékoztatását. A kör megdermed, mindenkit letaglóz a felismerés, hogy Murzecnének igaza van. Ettől persze nem lesz rokonszenvesebb, épp ellenkezőleg. Ezúttal azonban semmit se hozhatunk fel ellene. Dühös tekintetünk elfordul róla, és a stewardessen állapodik meg, amitől meg is enyhül kissé, de kétségek közt, mert minél tovább késik a lány válasza, annál nyilvánvalóbb lesz a tartalma. - Így van - mondja végül a stewardess. - Amikor az ön kívánságára bementem a pilótafülkébe... Nem fejezi be a mondatot. Akárhogy remegek érte, és szeretném megvédeni, még én is kínosnak találom a helyzetet. És ahogy ott ülünk mozdulatlanul, zavartan, ugyancsak vegyes érzelmekkel nézünk rá valamennyien, mert ha eddig az összes utas méltányolta is a kedvességét, az, amit az imént mondott, többrendbeli gyanút ébreszt bennünk. Látom, hogy Blavatski összerántja a szemöldökét, leszegi a fejét, s attól tartok, támadni készül. Ha Murzecné ekkor, miután ezt az óriási nyulat kiugratta a bokorból, elhallgat, azt hiszem, megmenekült volna. De épp ez az egyetlen dolog, amire képtelen: visszahúzódni. Undok nevetéssel és repesve a boldogságtól, hogy ő is bosszút állhat egyikünkön, felkiált: - És nem talált ott senkit? - Nem - feleli a stewardess: egyenesen előrenéz, két kezét nyugodtan összekulcsolja a térdén, és olyan csinos és olyan szerény, hogy megtelik a szívem szerelemmel. Már nem is vagyok kíváncsi rá, mit fog még mondani, eltökélem, hogy mindent elhiszek, és mellé állok. - Akkor kötelessége lett volna közölni ezt az utasokkal - jegyzi meg Murzecné csípősen. - Gondoltam is rá, hogy megteszem - mondja a stewardess. (És nekem úgy rémlik - de hát fenntartás nélkül visszapártoltam hozzá - hogy teljes jóhiszeműséggel.) - Aztán mégis okosabbnak láttam, ha nem szólok semmit - folytatja rövid hallgatás után. - Végtére is nem az a szerepem itt a gépen, hogy felzaklassam az utasokat. Épp ellenkezőleg, igyekeznem kell megnyugtatni őket. Csend következik, amit én török meg: - 65 -

- Szerintem ez igazán elfogadható álláspont - mondom. Murzecné gúnyosan felnevet. - King-Kong, amint a markába veszi a szőke szépséget! Hát rajta, kisasszony - acsarogja -, nyugtassa meg végképp ezeket a balekokat! Mondja meg nekik, hogy tényleg Madrapurba mennek! A stewardess hallgat. - Na látja! Nem meri megismételni az állítását! - kiáltja Murzecné epésen. - Asszonyom - mondja a stewardess kifürkészhetetlen arccal -, nem hiszem, hogy bárkit is érdekelhetne, miről mit gondolok. Az én véleményem itt semmit se számít. Nem én irányítom a gépet, hanem a Föld. Bár ez a mondat felettébb homályos - vagy éppen azért -, senki sem érzi szükségét, hogy az értelmét firtassa. Még Murzecné sem - amikor működésbe lépnek a féklapok, tökéletesen megfeledkezik a stewardessről és a válaszairól. Erősen összerezzen, és magába mélyedve igyekszik erőt gyűjteni, hogy valóra válthassa elhatározását. Kissé remegő hangon megkérdezi a hindutól: - Hol szállunk le? - Honnan tudjam? - veti oda a hindu elutasítóan. Érezhető, hogy egyre gyorsabban haladunk lefelé, és senkinek sincs kedve megszólalni, míg földet nem érünk, ami koromsötét éjszakában történik - se csillag nincs az égen, se bármiféle, repülőtérre vagy lakott helyre valló fény a földön, sőt a legközelebbi ablakon kipillantva még irányjelzéseket se látok -, és olyan hirtelen, hogy elakad a lélegzetünk. A hindu nőt, aki ott maradt őrhelyén a turistaosztály függönye előtt, nagy erővel előrelöki az ütődés, és biztosan elesik, ha a társának nem sikerül idejében elkapnia. Miközben a gép végigzötyög a nyilván nagyon egyenetlen kifutópályán, a hindu felegyenesedik, és rendkívül udvarias hangon ezt mondja: - Ne mozogjanak, és ne kapcsolják ki az övüket. Amikor majd kinyílik az exit, minden fény elalszik itt az utastérben. Ne ijedjenek meg. Ezt a sötétséget is én kértem. Csak néhány percig fog tartani. Murzecnének pedig - aki a tilalma ellenére máris feláll, kézitáskáját az ülésére teszi, és belebújik szarvasbőr kiskabátjába - halkan, végtelen tapintattal, mint aki tudja, hogy úgyse győzheti meg a másikat, csak a saját lelkiismeretét akarja megnyugtatni, odaszól: - Asszonyom, úgy érzem, csalódás fogja érni, ha azt hiszi, hogy maga dönti el, megy-e Madrapurba vagy sem. Meglepő kijelentés, mindenki hegyezi a fülét. De Murzecné mintha nem is hallaná. És a hindu nem fűz hozzá semmit. Lassú, óvatos mozdulatokkal felteszi a turbánját, és jó meleg öltözékében, a kezén kesztyűvel s a balban még mindig a revolverrel, az ülése mögé lép - társnője tőle jobbra, valamivel hátrább áll -, és különös tekintettel, amire hamarjában nem találok jelzőt, annyi gúny és részvét keveredik benne, körbefuttatja fénylő fekete szemét. A gép megáll, s a csendben, amely következik, hallom vagy talán hallani vélem, amint a lépcső kicsúszik hasából, és odaigazodik kívül az exit elé. Ebben a pillanatban kialszik a világítás, és az egyik nő, gondolom, Mrs. Boyd, felsikolt. Áthatolhatatlan feketeség vesz körül bennünket a legparányibb rés, a leghalványabb derengés nélkül. Úgy rémlik, ruhasuhogást hallok a közelben, tenyerem nyirkos lesz, és karomat odaszorítom a derekamhoz, mintha így akarnék védekezni. Hirtelen felcsattan mögöttem a hindu hangja: - Üljön le, Mr. Kresztopulosz! És meg ne mozduljon még egyszer! Majdnem leszúrta Mrs. Murzecet. Ebben a pillanatban, megint csak mögöttem, kigyullad egy villanylámpa, s megvilágítja Kresztopuloszt és Murzecnét: a görög az ülése előtt áll, kezében rugós kés, őnagysága pedig pár lépéssel odébb, háttal neki: valószínűleg az exit felé tartott, amikor a hindu hangja megállította. Ami a hindu nőt illeti, aki csak elmosódottan látszik a fénykéve szélén, ő távolabb, az exit mellett áll, kezében a műanyag táska. Kresztopulosz leül. Fémes kattanás hallatszik: becsukta a kést. A fénysugár elindul jobb felé, és sorra megvilágítja Blavatskit, Bouchoix-t, Pacaud-t - mind a három mozdulatlan -, majd megáll a görög tarkóján. A hindu kesztyűs keze kinyúlik, és a görög szó nélkül átadja a csukott kést. - 66 -

- El tudja képzelni, Mr. Kresztopulosz - szólal meg a hindu, és szemernyi harag sincsen a hangjában -, mi történt volna, ha elkezdünk lődözni önre a sötétben? Hányan megsebesültek, meghaltak volna... És mindez néhány kis gyűrű miatt. Felsóhajt, eloltja a villanylámpát, és újra ránk borul a homály, aztán a csönd. Nem tudom, hallom-e, ahogy nyílik az ajtó, vagy ez a nesz egybeolvad a lélegzésemével. De azt érzem, hogy hirtelen hideg szél tör be a gépbe, dideregve összekucorodom az ülésen, a jeges levegőtől eláll a lélegzetem. - Megmenekültek - mondja a hindu. Komoly hangja úgy zeng a fejemben, mint a harang. Így folytatja: - Megmenekültek. Legalábbis egyelőre. Én azonban az önök helyében nem hagyatkoznék rá teljesen a Föld jóindulatára. Mert egyáltalán nem biztos, hogy a sors, melyet önöknek szán, lényegesen különbözik attól, ami énáltalam várt volna önökre, ha a gép nem száll le. Hogy világosabb legyek: lehetséges, hogy a Föld szintén egymás után elteszi önöket láb alól. Végeredményben a földön is így halnak meg, igaz? Egymás után. A különbség mindössze az, hogy az elhalálozások közt valamivel hosszabb idő telik el, s így abba a hitbe ringathatják magukat, hogy élnek. Szünetet tart, majd így fejezi be: - Hát őrizzék meg ezt az illúziót, ha egy kicsit enyhíti a szorongásukat. És főképp, ha szeretik az életet, ha nem tekintik elfogadhatatlannak, mint én, ne tegyék tönkre marakodással ezeket a rövid pillanatokat. Ne felejtsék el, hogy bármilyen hosszúnak tűnik is az életük, a haláluk még hosszabb: örök. Hegyezem a fülem. Nem hallok lépéseket. Semmit se hallok, ami jelezné, hogy a hindu és a két nő távozott. Semmit, csak a ziháló lélegzésünket és a nyögéseket, amiket a sarkvidéki hideg sajtol ki belőlünk. Egyre a hindu utolsó szavait ismételgetem magamban, mint egy rémálom vezérmotívumát. Nem tudom, ez a szózat bénít-e meg, vagy a jeges szél, vagy az embertelen sötétség. De agyamon átvillan a gondolat, hogy máris a sírban fekszem, elnyelt az éjszaka és a fagyos föld, s ami a legszörnyűbb: halott létemre is át tudom érezni még halandó voltomat.

8. Ahogy bezárul az exit, megszűnik a metsző szibériai levegő beáramlása, de az egész testet átjáró, csontig ható hideg tovább tart. Sőt mintha fokozódna is. Mintha a gép, ahelyett, hogy felmelegedne, utolsó kalóriáit is elveszítené. Mindenesetre csak ekkor - amikor a hindu hatása már nem érződik - merünk megmozdulni és arra gondolni, hogy felvegyünk valamit. Ebből aztán óriási kavarodás támad, mert anélkül, hogy összebeszéltünk volna, mind egyszerre kelünk fel, és előrenyújtott karral, gémberedett-nehézkesen, a sötétben tapogatódzva indulunk megkeresni a kabátokat. Kevés szó esik közben, s ez a kevés is nyögésekkel körítve, amiket a jeges levegő facsar ki belőlünk. Valakinek vacog a foga a bal félkörben, s ez szörnyen felbosszant; mintha attól tartanék, hogy utánozni fogom, és őt tenném felelőssé érte. A lábamat mázsásnak érzem, a mellemet vaskapcsok szorítják, ahogy visszabotorkálok a helyemre. És rögtön fel is tápászkodom megint, azzal a képtelen ötlettel, hogy átmegyek a turistaosztályra, tornászom egy kicsit. De alig húzom el a függönyt, olyan vad hideg vág mellbe, hogy tántorogva kotródom vissza, mint a részeg. És hiába bugyoláltam be magamat - még a kalapomat is a fejembe nyomtam, annyira hasogatja a hideg -, a vastag felöltő, amit felvettem, semmit sem ér. Inkább csak rám zárja a bennem terjengő hideget. Különös, de sem azt nem tudom felidézni magamban, hogy valaha is melegem volt, sem azt elképzelni, hogy megint élvezhetem majd a kellemes hőmérsékletet. Amikor újra világos lesz, belőlem is felszakad a megkönnyebbülés sóhaja, de éppoly önkéntelenül, mint ahogy a szemem hunyorog a fénytől. Mert valójában nemigen hiszek benne, hogy tényleg felmelegszik a gép. A stewardessre nézek. Most már nem is sápadt, hanem kék. Nem kabátot vett az egyenruhája fölé, egy takarót dobott a vállára, s azt is rögtön leteszi, ahogy újra kigyulladnak a fények. Ott áll kissé inogva, összedörgöli a kezét, és rekedten, alig hallhatóan bejelenti: - Megyek, csinálok kávét. - 67 -

Hálás hangok hallatszanak, de csak hangok, szavakká nem formáljuk őket, annyira takarékoskodunk az erőnkkel. - Kaphatnék inkább teát? - leheli Mrs. Banister. - Én is azt kérek - csatlakozik Bouchoix elhaló hangon. Ránézek. Magába roskadva gunnyaszt, reszket minden tagja, arca viaszos, szeme beesett, félholtnak látszik. - Igen - mondja a stewardess, s ez az "igen" is nagy erőfeszítésébe kerülhetett. És imbolyogva, mintha elfagytak volna a térdízületei, elindul a galley felé. Alig hagyja el a helyét, felkel Pacaud is, bizonytalan léptekkel átvág a jobb félkörön, reszkető kézzel felveszi a takarót a stewardess üléséről, s némán, ügyetlenül elrendezi Bouchoix lába körül. Először azt hiszem, hogy Bouchoix nem vett észre semmit, mert nem néz a sógorára, és annyit se mond, hogy "köszönöm". De aztán látom, amint csontvázkeze megragadja a takarót, és felhúzza egész a nyakáig. Felállok, ami nem megy könnyen, kalapomat az ülésre rakom. Nagy meglepetésemre Blavatski, aki tőlem jobbra ül, felemeli a fejét, és gyönge hangon, de meglehetős eréllyel megkérdezi: - Hová megy? - Felajánlom a segítségemet a stewardessnek. - Nincs szüksége a maga segítségére. - Nekem se a maga tanácsaira, köszönöm. - Bármilyen kurta is ez a szóváltás, kimerít, és lihegve, dülöngve, a teljes elgémberedettség kínos érzésével vánszorgok ki a galley-be. A stewardess egy vízzel teli fémedényen, amelybe merülőforralót tett, melegíti a kezét. Amint meglát, halványan elmosolyodik, ezzel fejezi ki a háláját, de nem lepődik meg. Szünet nélkül egész testében borzong, és alig hallom, amikor megmagyarázza, mit művel: - Nem volt már elég meleg a víz. Az edényre feszülő hosszú, finom ujjakra nézek, és figyelmeztetem: - Ezt idejében abba kell hagynia. Észre se veszi, és megégeti magát. Bólint, én pedig így folytatom: - Jó lenne valami harapnivalót is adni az utasoknak. Enniük kell, hogy felmelegedjenek. Megint helyesel, és fejével a mögöttünk levő ajtó felé intve, ajkával ezt mondja: ott, de hang nem jön ki a torkán. Nem faliszekrényről van szó, mint hittem, hanem valóságos hűtőhelyiségről, és csak bámulok, mekkora készletek vannak benne felhalmozva: ez az élelem sokkal, de sokkal több annál, amit tizenöt-tizenhat utas tizenöt-tizenhat óra alatt elfogyaszthat. Amennyire ügyességemtől telik, kezdem elkészíteni és a kis kocsira rakni a tálcákat - a stewardess csak néz a zöld szemével, de még mindig mozdulatlanul és szótlanul, még mindig borzongva és kezét a fémedényre tapasztva. Egy pillantást vetek a vízre: már megrezdült. - Vegye le a kezét - mondom gyorsan. - Meg fogja égetni magát. Semmi eredmény. Eleven és beszédes szemét kivéve, mintha bele volna fagyva egy jégtömbbe, és minden akaraterő elhagyta volna. Mögéje lépek, megragadom a két csuklóját, s elrántom a fémtől. Épp ideje volt, a tenyere már kezdett pirosodni. Halkan felsóhajt, nekem dől, fejét hátrahajtja, és egészen elengedve magát, a vállamnak támasztja. Most, amikor ennyire közel vagyok hozzá, de olyan állapotban, hogy érzékileg nem kívánom, még jobban átjár a gyöngédség. Nem engedem el a csuklóját, átölelem mind a két karommal, csak arra gondolok, hogy itt van, nem vágyom semmi másra, hiányzik belőlem az a mohóság, mely a jövő kedvéért gyakran elrontja a jelent. Agyam üres, öntudatom csak annyira pislákol, hogy érzem: boldog vagyok, a lány aranyló haja fölött egyenesen magam elé nézek. Valójában a fémedényt figyelem ködös, de azért éber szemmel: a víz már kezd zubogni. Nagy szellemi pangásomban is észreveszem az ellentétet a forrás és a lelkiállapotom között, mert ezúttal, a boldogság birtokában, tökéletesen nyugodtnak érzem magam. Nem tudom, miért, de legszebb pillanatainknak mindig úgy kell véget érniük, és többnyire saját akaratunkból, mintha ellenségei volnánk önmagunknak. A stewardess meg se moccan, nem is próbál kibontakozni a karjaimból; én húzódom el tőle. Felveszek egy csészét, forró vizet öntök a belekészített kávéporra, és odanyújtom neki. - 68 -

- Nem, nem - tiltakozik színtelen hangon. - Nem fogok elsőnek inni az utasok előtt. - Igya csak meg - szólok rá határozottan. - Vissza kell nyernie az erejét, már csak azért is, hogy ki tudja szolgálni őket. Gyöngébb, semhogy tovább ellenkezzen, s ahogy enged, magamnak is feloldok egy kis kávéport a forró vízzel. Szorosan egymás mellett állva, úgy, hogy a csípőnk összeér, és az arcunk is egymás felé fordul, szó nélkül, aprókat kortyolva iszunk, kezünk élvezettel fogja át a nagy, forró csészét. A légkondicionáló berendezés alighanem újra megindult, mert langyos légáramlást érzek a fejem felett. Három darab cukrot tettem a csészémbe, s vékony sugárban szívom magamba a meleg, édes folyadékot a fogaim közt. Közben pedig, a csésze peremén átpillantva, a stewardesst és kiismerhetetlen zöld szemét fürkészem. Változatlanul érzem minden porcikámban az őrült szenvedélyt, amely feléje hajt, és változatlanul motoz bennem a kérdés: mi az oka, hogy ennyi bizalmat és bizalmatlanságot tapasztalok a részéről, én, aki ilyen rút vagyok? Tőle persze nem fogom ezt megkérdezni. Fölösleges. Jól ismerem: a kertelésben, a kitérésben, a nem válaszolásban felülmúlhatatlan. Betolom a kis kocsit az utasfülkébe, és segítek szétosztani a tálcákat. Ahogy haladunk, meglepődve észlelem, hogy távollétünkben átrendeződött a kör. Kresztopulosz a jobb félkör végébe telepedett át, a hindu nő megüresedett helyére, s ő is üresen hagyott egy helyet Pacaud jobbján, amit Michou foglalt el, valószínűleg azért, hogy szabaduljon Manzonitól. Robbie, akinek ez kapóra jött, birtokba vette a lány ülését, s az olasz bal szomszédja lett, Edmonde-né pedig Robbie-val való paradox idillje miatt, amelyet már említettem, egy hellyel odább költözött, hogy mellette lehessen, és így a stewardesstől balra gazdátlanul maradt egy ülés. Mindenki hálával fogad bennünket, kivéve Mrs. Banistert, aki fensőbbségesen odaveti nekem: - Mi az, előléptették stewardnak, Mr. Sergius? Nem tudom mire vélni ezt a szúrást, és csak egy barátságtalan pillantással válaszolok. De Robbie már síkra is száll, bár nem annyira értem, mint inkább a támadóm ellen. Előrehajlik, és jobbra fordul, hogy lássa Mrs. Banistert. - Azt hittem - mondja -, hogy ez a fajta megjegyzés Murzecné őnagyságával együtt eltűnt a süllyesztőben. És mivel Mrs. Banister nem felel, sok lélektani érzékkel és ugyanannyi galádsággal hozzáteszi: - Pedig jó lenne, ha megbarátkozna a gondolattal, hogy azok a férfiak, akik nem érdeklik magát, még érdeklődhetnek mások iránt. Telitalálat. - Szeretném a tudomására hozni - vág vissza Mrs. Banister, és hosszú pillái dühödten verdesnek japán szeme fölött -, hogy magától soha semmit se vártam ezen a téren. - Akkor ne vágjon olyan csalódott képet - mondja Robbie a legteljesebb rosszhiszeműséggel. Azzal megrázza szőke fürtjeit, megigazítja narancssárga kendőjét, és diadalmas pillantást vet Manzonira, aki szép, de kissé erélytelen cézár-fejét magasra tartva, úgy néz a semmibe, mintha ez a kis összecsapás őt egyáltalán nem érintené. Edmonde-né oltalmazó mozdulattal, amire semmi szükség, ráteszi a kezét Robbie karjára. - Ugyan, tojj az egészre, Robbie - mondja olyan tömény közönségességgel, hogy vágni lehetne. - Nem látod, miféle kurva ez? Hogy Edmonde-né már tegezi Robbie-t s hozzá a tulajdonos gyöngédségével, amikor igencsak nehéz lenne bármiféle hasonlóságot felfedezni köztük, felülmúl minden képzeletet. Látom, hogy még Caramans is hüledezik. Több szó nem is esik, amíg eszünk, csak Pacaud és Bouchoix közt: az előbbi egyre biztatja az utóbbit, hogy egyen, de hiába. Bouchoix, aki teljesen kimerültnek látszik, a felét is alig tudja meginni a teájának, és azt is csak a sógora segítségével. Én valósággal falok - különös, de a didergést minden átmenet nélkül váltja fel a meleg jó érzése, szinte fel se tűnik -, s közben a két férfit figyelem. Eddig azt hittem, kölcsönösen nem állhatják egymást. Tévedés: a dolog egyoldalú. És bámulom Pacaud-t, ahogy az aggódástól - 69 -

kimeredő szemmel, testvéri szeretettel sürgölődik a körül, aki köszönet helyett továbbra is engesztelhetetlen gyűlölettel viszonozza a jóságát. Segítek a stewardessnek visszarakni az üres tálcákat a kocsira, és kimegyek utána a galleybe. Mihelyt behúzta a függönyt, amely elválaszt bennünket az utastértől, kissé bátortalanul megkérdezem: - Odabent felszabadult egy hely a magáé mellett. Megengedi, hogy elfoglaljam? - Hogyne, ha ez örömet szerez magának - feleli, és rám villan a szeme. Majd hozzáteszi: Nem hiszem, hogy Edmonde-né visszakövetelné a helyét. A "ha ez örömet szerez magának" így is, úgy is értelmezhető, mint mindig. A hang szintén. Mintha az ő érzelmeit nem érintené ez a helycsere. Elhatározom, hogy tovább merészkedem. - Gondolja, hogy illene megkérdeznem Edmonde-nétól, nem óhajt-e később visszatérni a régi helyére? A stewardess megrázza a fejét. - Nem érdemes. Edmonde-né nagyon jól érzi magát ott, ahol van. Ezt azonban a nélkül a mosoly és pillantás nélkül mondja, amely hidat verhetne közöttünk. Igen, lesüti a szemét, tekintetünk nem találkozik. Folytatom az előrenyomulást. - Nem találja egy kicsit tapintatlannak a részemről, hogy átmegyek, és odatelepszem maga mellé? A kérdésem maga is tapintatlan, de a válaszra ezt senki se foghatja rá: - Dehogy - mondja a stewardess nyugodtan. - Ez egész természetes. Nem egész világos, miért lenne ez "egész természetes"... Elhatározom magam egy további lépésre. - Tudja - mondom -, nem győzök ámulni, hogy ilyen kedves hozzám. - De hiszen maga is... - feleli, és nem fejezi be a mondatot. Arra célozna, hogy két cédulára írtam rá a nevem, és elsikkasztottam az övét? Egyedül a hálának tulajdonítsam, hogy így viselkedik velem szemben? Nem tudom. Nem hiszem. Már a sorshúzás előtt is ilyen volt a kapcsolatunk. Mindenesetre nem mond többet. Beszélgetésünk véget ért - mollban. Elnézem aranyló haját, finom vonásait és szép kerek, telt mellét, melyet karcsú dereka kihangsúlyoz. Maga a testet öltött szelídség. Ám ez a szelídség tele van talányokkal. Mindegy, alkalmazkodom. Beérem azzal, amit kapok: megölelhettem itt a galley-ben, melléje ülhetek odaát. De ami a szavakat illeti, éppúgy kisiklik a markomból, mint eddig. Nem, semmiképp se ravaszkodás ez - nem kacérság, mely az odaadást tartózkodással váltogatja. Talán csak úgy érzi, hogy bár kedvel, ennek éppúgy nincs jövője, mint nekünk, utasoknak, ezen a chartergépen. Amikor visszamegyünk az utasfülkébe, már újra világítanak a figyelmeztető felírások, és utastársaim - elég rossz szájízzel használom ezt a szót - éppen bekapcsolják az övüket. Leülök a stewardess mellé, mire többen összenéznek a körben, de megjegyzést senki sem enged meg magának, még fülbe súgva sem, még a két viuda sem: a fenyítés, melyben Robbie Mrs. Banistert részesítette, a jelek szerint hatott. A körön a felszállás előtti türelmes, de nyugtalan várakozás látszik, mindenki néhány eseménytelen percre számít, elfeledkezve róla, hogy leszállás közben, amit szintén holt időnek tartanak, robbant ki az a heves perpatvar, melynek Murzecné kigolyózása lett az eredménye. És valóban, míg a göröngyös kifutópályán rohanunk, amely egyszer már megzötyögtetett bennünket, nem történik semmi, és nem hangzik el egyetlen szó sem. De mihelyt felágaskodik, s a levegőbe lendül a gép - ezúttal is megcsodálhatom a motorjait, hihetetlenül halkan dolgoznak -, érzem, hogy nem kerüljük el az újabb villongásokat. A harciasság góca a bal félkörből átkerült a jobba, Blavatski támad, leeresztett sisakrostéllyal, lándzsáját előreszegezve. - Kisasszony - fordul a stewardesshez -, ha azt mondom, hogy ez az út szokatlanul alakul, a legenyhébb szót használtam, és úgy látom, itt az ideje, hogy feltegyek magának néhány kérdést. - Rendelkezésére állok, uram - feleli a stewardess udvariasan, de közömbösen és fáradtan. - 70 -

Mintha azt akarná kifejezni ezzel, hogy az összes kérdésből és az ő összes válaszából se fog kisülni semmi. - Mikor tudta meg, hogy erre a gépre kerül? - Tegnap kora délután. Én voltam a legjobban meglepve. - Miért? - Mert reggel jöttem meg Hong Kongból, és rendes körülmények között három nap pihenő járt volna. - Hogyan értesítették magát? - Telefonon. A lakásomon hívtak fel. - Ez a szokás? - Szokásnak nem szokás, de már előfordult. - És mit mondtak magának? - Hogy tizennyolc órakor fogadjam a Madrapurba induló gép utasait, és kísérjem el őket. - No lám, ez máris eltér a gyakorlattól. A fogadó személyzet és a légi személyzet, az kettő. - Így van - feleli a stewardess. - Ki hívta fel magát? - Az egyik igazgató. - Hogy hívják? - Megmondta a nevét, de nem értettem. Nagyon rossz volt a vonal. - Nem kérte, hogy ismételje meg? - Nem volt rá időm. Közölte az utasításait, és rögtön letette a kagylót. - És mik voltak ezek az utasítások? - Már elmondtam: legyek tizennyolc órakor Roissyban... - Aztán? - Öt perccel indulás előtt szálljak be. - Mindig ilyen későn szállnak be a stewardessek? - Nem. Általában jó egy órával az utasok előtt itt vagyunk, hogy mindent előkészítsünk. - Meghagyták magának, hogy ne menjen be a pilótafülkébe? - Nem. - Akkor miért nem ment be? A stewardess nyugodt, de idegei megfeszülnek, kezét illedelmesen összekulcsolja a térdén, de időnként nehezen lélegzik, és bár a válaszai nagyon is hihetőek, úgy látszik, kissé kényelmetlenül érzi magát. Ámbár lehetséges, hogy ezt Blavatski harapós modorának és gyanakvásának kell tulajdonítani. Végtére is közismert tény: ha valakit bűnösként kezelnek, egy idő után bűnösnek képzeli magát. A stewardess színtelen hangon, és mintha nem bízna benne, hogy meg tudja győzni a másikat, ezt mondja: - Szerintem a stewardessnek nem szabad bemennie a pilótafülkébe, ha nem hívják. Főképp, ha nem ismeri a gép parancsnokát. - És a közlemény? - kérdezi Blavatski gorombán. - A közleményt ki adta oda magának? - Senki. A galley-ben találtam. - Mi az a galley? - érdeklődik Caramans. - A tálaló - mondom. - A francia stewardessek az angol szót használják. - Vagy úgy - mondja Caramans a szokott fintorával. - És nem tűnt fel magának, hogy ez a közlemény ugyancsak hiányos? - folytatja Blavatski, akit láthatólag felbosszantott a közbeszólás. - De igen. - És arra nem gondolt, hogy megkéri a gép parancsnokát, hogy egészítse ki? - A magam jószántából ezt nem tettem volna meg - feleli a stewardess fásultan. - Azt hihette volna, hogy bírálom. Csend lesz, és ebben a csendben Robbie egyszer csak elkezd nevetni. Minden szem feléje fordul, s ekkor ezt mondja: - Bocsásson meg, Mr. Blavatski, de olyan képtelenség ez az egész, annyira amerikai... - Annyira amerikai? - vonja össze Blavatski a szemöldökét. - 71 -

- Ne sértődjék meg, nagyon kérem - mondja Robbie, s egy kis csúfondáros fény táncol a szemében -, de felfigyeltem valamire: ön nyakig ül az amerikai sablonokban, és észre se veszi! - És ugyan mi az amerikai ebben? - kérdezi Blavatski hűvösen. - Minden! - jelenti ki Robbie vidáman. - A nyomozás! A cross-examination! A detective story(Keresztkérdések. Detektívregény.)! Semmi se hiányzik! Higgye el, ez így... komikus! - folytatja nevetve. - Egyáltalán nem erről van szó! Ön olyan síkra helyezi ezt a históriát, amelyre egyáltalán nem való! Mindjárt azt is közli velünk, hogy a hindu gengszter volt! - Miért, mi volt? - Azt nem tudom. De gengszter semmiképpen. - Ennek ellenére kifosztott bennünket! - méltatlankodik Kresztopulosz. - Ez talán tréfa volt - mondja Robbie -, talán leckéztetés. Esetleg mind a kettő. - Tréfa! - tör ki Kresztopulosz, s ezúttal a viudá-k is mellé állnak. - Magának tréfa, az lehet! Robbie megint elneveti magát, de mivel nem folytatja, úgy döntök, hogy felváltom. Odafordulok Blavatskihoz. - Én se helyeslem ezt a rendőri kihallgatást. Maga úgy beszél a stewardessel, mintha gyanúsnak vagy éppen bűnösnek tartaná. - Szó sincs róla! - tiltakozik Blavatski. - De igen, valami azért van a dologban - mondja Caramans megjátszott önmérséklettel. - Azt talán nem állítanám, hogy rendőr módra kérdez, de a vallató hang, amit használ, nem túl kellemes. - Az urak erősen védik a stewardesst - jegyzi meg Mrs. Banister epésen, amivel nem annyira Blavatskit akarja támogatni, mint inkább Manzonit figyelmeztetni. Az olasz ugyanis a "kihallgatás" kezdetétől fogva le nem veszi a szemét a stewardessről, s ez nemcsak Mrs. Banistert ingerli. Csend következik. Majd Blavatski összeszedi magát, s minden kímélet nélkül, a rendesnél is vontatottabban ezt mondja: - Nos, akár tetszik maguknak, akár nem, folytatom ezt az állítólagos vallatást. Magukat talán nem zavarja, hogy nem értenek semmit, és lépten-nyomon rejtelmekbe botlanak, de én igenis tisztázni óhajtom a helyzetet. Kisasszony - fordul a stewardesshez, valamivel mégis udvariasabban -, ha nincs ellenére, lenne még néhány kérdésem: azzal ki bízta meg magát, hogy az útleveleken kívül az utasok készpénzét és utazási csekkjeit is összeszedje? - Az, aki felhívott. - Ez az eljárás merőben szokatlan. Sőt sértő. Nem kérdezte meg az illetőtől, hogy mi szükség rá? - Már mondtam - feleli a stewardess fáradtan. - Nem jutottam hozzá. Letette a kagylót. - Fel kellett volna hívnia. - Felhívni, kit? Hiszen nem tudtam a nevét. Csend lesz, majd Blavatski folytatja: - Hadd térjek vissza a közleményre. Maga felolvassa a közleményt, Murzecné hiányosnak találja, és ragaszkodik hozzá, hogy menjen előre a gép parancsnokához, és egészíttesse ki. Maga akkor bemegy a pilótafülkébe, és látja, hogy üres. Ettől maga is megdöbbent, igaz? - Igaz - hagyja rá a stewardess, de nem fűz hozzá semmit. - Ennek ellenére, amikor visszajön közénk, hallgat. Miért? Ingerülten közbeszólok: - Maga semmit se tisztáz, Blavatski. Egy helyben topog. Murzecné már feltette ezt a kérdést, és a stewardess felelt is rá. - Akkor hadd halljuk még egyszer a feleletét. - Nem az a dolgom, hogy felzaklassam az utasokat - mondja a stewardess. - Épp ellenkezőleg, meg kell nyugtatnom őket. - A hivatásából eredő indítéka valóban ez. Van esetleg valami más is? - Mi más volna? - mondja a stewardess, hevesebben, mint vártam. - Végtére is a gép repült. Legénység nélkül szállt fel. Feltételeztem, hogy ugyanígy le is szállhat. Minek rémítettem volna meg az utasokat? - 72 -

- Térjünk át egy másik kérdésre - mondja Blavatski, s apró fény gyullad ki a szeme mélyén. - Miután elszedte tőlünk az órákat és az ékszereket, a hindu megmotoztatta magát a társnőjével. Miért csak magát? A többieket miért nem? Látom, hogy a stewardess elsápad, és a segítségére sietek. - Ezt a kérdést a hindunak kellett volna feltennie! - Ugyan hallgasson már, Sergius! - kiáltja Blavatski, és dühösen égnek emeli hurkás, kurta karját. - Mindent összezavar a hülye közbeszólásaival! - Ezt a hangot senkitől se tűröm el! Maga a hülye - vágok vissza, azzal kikapcsolom az övemet, és félig már fel is állok. Caramans nyilván azt hiszi, hogy rá akarom vetni magam Blavatskira, mert előrehajlik, s mindkét kezét felénk nyújtva, ezt hadarja: - Uraim! Uraim! Próbáljuk meg a szenvedélyeket távol tartani a vitától! Ugyanakkor a stewardess némán megragadja a bal kezemet, és erősen hátrarántja. Visszaülök a helyemre. - Úgy érzem - mondja Caramans, szaporán mozgatva az ajkát és felhúzva a szemöldökét és roppant boldogan, hogy a döntnököt játszhatja két "angolszász" között, Mr. Blavatskinak jobban kellene uralkodnia az indulatain, másrészt pedig Mr. Sergius is... - Ha Mr. Blavatski elismeri, hogy ő használta elsőnek - mondom kimérten -, hajlandó vagyok visszavonni a "hülye" szót. - Jól van, öregem, nincs semmi baj - jelenti ki Blavatski pokoli pimaszsággal s pontosan olyan hangon, mint akitől bocsánatot kértek -, én a magam részéről egyáltalán nem haragszom magára. - Akkor viszont nem vonok vissza semmit - mondom tajtékozva és a legcsekélyebb tréfálódzási szándék nélkül. A kör azonban humort fedez fel a szavaimban, és kitör a hahota, amelybe Blavatski, valódi vagy színlelt kedélyességgel, szintén bekapcsolódik. Végül magam is kegyeskedem elmosolyodni, s a közjátéknak ezzel vége. - Mindamellett meg kell vallanom - mondja aztán Caramans, rögtön bírónak tolva fel magát -, hogy Blavatski úr kérdését nagyon is megalapozottnak érzem. Hajlandó lenne felelni rá, kisasszony? Arról van szó, hogy szeretnénk megtudni, miért maga volt az egyetlen közülünk, akit a hindu megmotoztatott. - De hiszen én egyáltalán nem tagadtam meg a választ - közli a stewardess szelíden. - Csak Mr. Blavatski olyan formában tette fel a kérdést, hogy meglepődtem. Őszerinte nekem előre tudnom kellett volna, miért egyedül engem motoztatott meg a hindu. - Előre nem - mondja Caramans. - De utólag? - Utólag igen, természetesen megértettem, miért motoztatott meg. - Nos - mondja Caramans szertartásos udvariassággal, s a stewardessről lévén szó, ez majdnem annyira bosszant, mint Blavatski harapóssága -, nem árulná el nekünk, kisasszony, mi az, amit megértett? - De hisz éppen ez az - mondja a stewardess aggodalmasan. - Nem tudom, elárulhatom-e. Caramans felhúzza a szemöldökét. - Miért? - kérdezi némi érdességgel a hangjában. Minden tekintet a stewardess felé fordul. Kezét összekulcsolja a térdén, fejét magasra tartja, zöld szemét pillogás nélkül szegezi Caramansra; nyugodtnak látszik, de én, aki mellette ülök, észreveszem, hogy az orrcimpája remeg. - Ha elárulom - mondja végül is -, ezzel olyasmit fedek fel, ami nagyon felizgatja majd... Azt hiszem, utasok"-at fog mondani, s ettől a szótól már előre futkároz a hideg a hátamon, de rövid habozás után inkább a "társaság"-ot választja. Ekkor gyöngyöző s egyben fuvolázó kacagás hallatszik: Mrs. Banister óhajtja magára vonni a figyelmet. Nem tudom, mitől lett ez a kacagás ilyen finomkodó, ilyen kényeskedő, talán pusztán attól, hogy végigjárta ezt a hosszú preraffaelita nyakat. - Azt hiszem, kisasszony - mondja előkelő dámánk kecses tartásba helyezkedve, s mintha hangsúlyozni akarná, milyen irdatlan távolság választja el a stewardesstől -, maga túl sokat törődik velünk. Nagyon jól megvagyunk mi pótmama és gyám nélkül: legfeljebb felszolgálóra van szükségünk. - 73 -

Meg vagyok elégedve a stewardess viselkedésével: egy szava, egy pillantása sincs. Ami Caramans-t illeti, ő a diplomaták leplezett pimaszságához folyamodik, egyszerűen nem vesz tudomást a megjegyzésről. - Kisasszony - mondja -, maga túl keveset árult el, vagy túl sokat. Most már nem lehet visszakozni, meg kell magyaráznia a tényeket. - Hát jó - mondja a stewardess, és felsóhajt. - Amikor a hindu nő megmotozott, elvette tőlem a kis villanylámpámat. - Azt a lámpát, amit a hindu a sötétben használt, amivel... rávilágított Mr. Kresztopulosz akciójára? - Igen. - Csak ezért? A stewardess hallgat. - Csak ezért? - ismétli meg Caramans. - Nem. A kulcsot is elvette. - Miféle kulcsot? - bődül el Blavatski, még mielőtt Caramans kinyitná a száját. - Annak a szekrénynek a kulcsát, amibe az útleveleket és a pénzeket raktam be. - Az istenit neki! - üvölti Blavatski, kikapcsolja az övét, és meglepő fürgeséggel talpra ugrik. - Jöjjön csak, kisasszony, jöjjön! Mutassa meg, melyik az a szekrény! Rohan ki a galley-be, a stewardess utána. Két másodperc múlva nagy, párnás keze félrehúzza a függönyt. Ahogy belép, először a szemüvegére hull a fény. Ránk néz, és komor ábrázattal, de bizonyos elégtétellel, hogy mégis sikerült egy fontos körülményt kiderítenie, közli: - A szekrény üres. Mindent elvittek. Mindenki teljesen elveszti a fejét. Van, aki felcsattan mérgében, van, aki siránkozik, s nagy kavarodás támad, mert a figyelmeztető táblák már kialudtak, a hőmérséklet elérte a régi szintet, s a kétségbeesés és a düh nemcsak a kedélyeket fűti fel, úgyhogy az utasok gyorsan levetik a kabátjukat. És mind egyszerre, mintha ragályos lenne, tovább dúlva-fúlva és lamentálva közben. Hihetetlen, mekkora a nyüzsgés, szitkok és megjegyzések röpködnek több nyelven, sőt itt-ott, a kabátok elhelyezése miatt, gyerekesen civakodnak is. Ezeket a súrlódásokat, amelyek ettől fogva egyre gyakoribbak lesznek, nyilván a fáradtság, a kialvatlanság, a nagy hőmérséklet-változások idézik elő, és természetesen a lelki megrázkódtatások is: ezek közül a legutóbbi nem a legszörnyűbb éppen, mégis alaposan megvisel bennünket, mert már jó néhány volt előtte. Ami engem illet, az útlevelem, a készpénzem és a csekkjeim elvesztése sokkal jobban lesújt, mint észokokkal indokolni tudnám. Mert az útlevél végeredményben pótolható, és nem hoztam komolyabb összeget magammal. Mivel magyarázom tehát, hogy az utazási csekkjeim és a tíz darab százfrankosom (francia frank) eltűnése úgy hat rám, mintha mindenemből kifosztottak volna? És főképp mivel magyarázom azt a kínzó és a lelkem mélyén erős nyomot hagyó érzést, hogy az útlevelemmel együtt a személyazonosságomat is elvesztettem? Nem tudom megfejteni ezt a lelkiállapotot. Csak körülírni. És ha jól meggondolom, nem is olyan képtelenség, mert aki nem tudja igazolni a többi ember előtt, hogy ki, rögtön senkivé válik, elmerül a sokmilliós egyforma tömegben. Névtelenné válik, s ezzel, nem tudom, miért, szédítően közel kerül a halálhoz, mintha máris ott porladna valamelyik régi temetőben, s a neve olvashatatlanná kopott volna a sírkövön. Miközben mindez megfordul a fejemben, észreveszem, hogy valóságos zarándoklat indult meg a galley (ahogy a stewardess nevezi) irányába, az ostobák zarándoklata, akik Blavatski után a saját szemükkel is látni akarják, hogy a szóban forgó szekrény tényleg üres, s az útleveleink és a pénzünk nem keveredett el valahova. A legelszántabban Kresztopulosz és Edmonde-né kutat, a méregtől és a felháborodástól kivörösödve feltúrják a kis konyha minden zegét-zugát. Hallom, amint szüntelenül duruzsolnak közben. Azt nem tudom kivenni, miről van szó, de úgy látszik, ez a kupaktanács a végsőkig felszítja a dühüket: amikor visszajönnek a helyükre, sötét pillantásokkal méregetik a stewardesst, Kresztopulosz görögül morog valamit tömött fekete bajusza alatt, Edmonde-né pedig hirtelen kirobban, s elárasztja szitkaival a lányt, amelyek közül csak az utolsót jegyzem fel, mert jól összefoglalja a többit: - Te ronda kis ringyó! - raccsolja. - Már az elején tudtad, hogy mindenünket elszajrézták! - 74 -

- Minek az elején? - kérdi tőle Robbie, s finom kezét ráteszi az asszony erős karjára, én pedig majd felnyársalom a tekintetemmel. Fizimiskámnak azonban sokkal kisebb a hatása, mint a Robbie csitításának: Edmonde-né tüstént abbahagyja az átkozódást, és olvatagon néz fel ifjú szomszédjára. - Egy pillanat! Egy pillanat! - lép közbe rögtön Blavatski is, aki most már nem akarja kiengedni a kezéből az irányítást. - Hagyjuk a huzakodást máskorra! Haladjunk szép sorjában. Kisasszony, amikor a hindu nő elvette magától a kulcsot, maga előtt nyitotta ki a szekrényt, amiben az útleveleink és a pénzeink voltak? - Nem - feleli a stewardess fáradtan. - De maga rájött, hogy ki fogja nyitni, miután visszaküldte magát a helyére, nem? - Sejtettem, igen - mondja a stewardess. - Különben minek vette volna el a kulcsot? Kezét összekulcsolva a térdén, csengő hangon, udvariasan válaszol, de némi közöny is látszik rajta, mintha teljesen céltalannak találná ezeket a kérdéseket. - Tehát amikor visszament a helyére, arra a következtetésre jutott, hogy a hindu nő ki fogja rámolni a szekrényt? - Igen, erre a következtetésre jutottam - feleli a stewardess. - És mégse szólt nekünk! - mondja Blavatski vádló hangsúllyal. A stewardess könnyedén vállat von, összekulcsolt keze szétnyílik a térdén, és tenyérrel felfelé fordul, mintha egy nyilvánvaló igazságot mutatna fel. - Minek szóltam volna? Mind a kettőnek fegyvere volt. Blavatski összehúzza a szemét. - És a hindu távozása után nem gondolt rá, hogy megnézze, mi lett a szekrény tartalmával? - Nem. - Nem sok kíváncsiság szorult magába - állapítja meg Blavatski határozottan. A stewardess ráemeli nyugodt zöld szemét. - De hisz akkor már tudtam, hogy üres a szekrény. - Úgy, szóval tudta! - kiált fel Blavatski diadalmas arccal, mintha sikerült volna tőrbe csalni a stewardesst. - És honnan tudta? - Amikor a hindu nő kijött a galley-ből, úgy meg volt tömve a táskája, hogy majdnem szétrepedt. Csend lesz, majd Blavatski ezt mondja: - No jó, a hinduk eltűnnek a balfenéken. És akkor? Akkor miért nem mondta meg, hogy mindent elvittek a szekrényből? A stewardess sokáig hallgat, s amikor rászánja magát, hogy megszólaljon, engem is megdöbbent a válasza. - Megmondhattam volna. De nagyon feldúlta volna az utasokat, és nem volt olyan fontos. Viharos tiltakozás. - Hát tessék, mi kell még? - sivítja Kresztopulosz. - Egy pillanat! - kiáltja el magát Blavatski, s a hangja most parancsoló. - Kisasszony folytatja, és szeme villámokat szór a vastag lencsék mögött -, ez már mégiscsak botrány! A pénzünket és az útlevelünket maga szedte össze, és maga őrizte. És most kijelenti, hogy az eltűnésük maga szerint "nem olyan fontos"? - Ezt úgy értem, hogy akkor volt valami, ami jobban aggasztott. - Micsoda? A stewardess tétovázik, majd ismét kifürkészhetetlenné válik az arca, és határozottan feleli: - Nem mondhatom meg. Nekem nem az a szerepem, hogy nyugtalanságot keltsek az utasok közt. Újabb felzúdulás. - Ez a legkényelmesebb! - kiáltja Edmonde-né. Blavatski felemeli a kezét, s harsány hangon megkérdezi: - Kisasszony, tudja bizonyítani, hogy tényleg utasítást kapott rá Párizsban, hogy szedje össze az útleveleket és a pénzt az utasoktól? - Hogy tudnám bizonyítani? Telefonon kaptam meg az utasítást. - 75 -

- Éppen ez az! - vágja ki diadalmasan Blavatski. - Semmi se bizonyítja, hogy valóban megkapta. Haragtól remegő hangon szólok közbe: - Azt se bizonyítja semmi, hogy a kisujjából szopta! Hadd emlékeztessem a jog egyik alaptételére, Blavatski! Nem a stewardessnek kell bebizonyítania, hogy ártatlan, magának kell bebizonyítania, hogy a stewardess bűnrészes. - De én egy szóval sem állítottam... - kezdi Blavatski. - Dehogynem! - torkolom le. - Ez egész nyilvánvaló! Murzecné nem volt elég magának! Újabb bűnbakot szemelt ki, és megpróbálja belekeverni a stewardesst a hindu-ügybe. Robbie elmosolyodik. - Sergiusnek igaza van, ha nem is egész elfogulatlanul kel az ártatlanság védelmére. Ismétlem, Blavatski, képtelenség, amit művel, a nyomozása álnyomozás! Mert van egy tény, amely halomra dönti a dédelgetett kis feltevéseit a stewardess cinkosságát illetően. A stewardess tudniillik itt van. Nem ment el a hinduval. Velünk van, egy csónakban evezünk, és ugyanaz a sors vár ránk. A francia sors szót azzal a beletörődő fatalizmussal ejti ki, amely csak nagyon ritkán játszik bele ennek a francia főnévnek az értelmébe, s amely sokkal természetesebbnek hatott volna, ha anyanyelvén beszél, és a "Schicksal"-t használja. Ám ez a kis eltérés szó és hangsúly között szinte teljesen elsikkad, s a mondat megdermeszt mindnyájunkat, gondolom, még Blavatskit is, aki ráébredhet, milyen bizonytalan adatokra alapozta a "nyomozás"-át. Caramans ekkor egy felettébb jellemző és tulajdonképpen helyénvaló megjegyzést tesz, mert amit mond, az igaz, csak egészen mellékes. - Mr. Blavatski - fordul az amerikaihoz -, szeretném felhívni a figyelmét a következőkre: semmi joga a vizsgálóbírót játszani egy francia állampolgárral szemben egy francia repülőgépen. És semmi se hatalmazza fel itt a leadership(vezérkedés)-re: ez önkényesség, senki se kérte fel rá. - Ugyanannyi jogom van kérdéseket feltenni, mint bárki másnak - feleli Blavatski, s a szeme szikrázik, de bámulatosan uralkodik magán, sőt a kedélyesség látszatát is fel tudja kelteni. - Joga van, csakhogy visszaél vele - mondja Caramans, aki örül, hogy megfizethet régi sérelmeiért, de ezt tőle telhetőleg palástolja. - Barátilag közlöm önnel, Mr. Blavatski, hogy ön egy jellegzetesen amerikai betegségben szenved: az intervencionizmusban. - Miben? - Abban, hogy szüntelenül beavatkozik. Mint a CIA. És mint a CIA, mindig meggondolatlanul. Egy példa: önök puccsot szerveznek Athénban, és hatalomra juttatják az ezredeseket. Aztán, néhány évre rá, puccsot szerveznek Cipruson. Eredmény: Athén felhördül, és az önök ezredesei eltűnnek a süllyesztőben. Vagyis a második puccs után önök ott vannak, ahol az első előtt. - Mit akar ezzel az ostoba eszmefuttatással? - kiáltja Blavatski gorombán. - Nekem semmi közöm se Ciprushoz, se Athénhoz! - És hozzánk sincs semmi köze - mondja Caramans, és összepréseli az ajkát. Azzal elhallgat, s fagyosan magába gubódzik, akár a macska, amikor elhatározza, hogy elzárkózik a világtól, és összegömbölyödik. - Így nem jutunk semmire! - kiáltja Blavatski, még energikusabban és harciasabban, mint eddig bármikor. - Térjünk vissza a stewardesshez, mert nála van vagy volt a helyzet kulcsa... Nem állítom, hogy összejátszott a hinduval. De ha mégis... - Látja, ehhez megint nincs joga: a nyilvánosság előtt venni fontolóra egy ilyen fajta vádat vágok közbe dühösen. - Meggyanúsítja a stewardesst, s ezzel igen kínos helyzetbe hozza! - Mr. Sergius - szólal meg ekkor a stewardess nyugodt hangon és derűs arccal -, engem egyáltalán nem zavarnak ezek a feltevések. Hagyja csak, hadd képzelje Mr. Blavatski, hogy még mindig a hivatását gyakorolja, ha ez örömet szerez neki. A stewardess megjegyzésének, bár nincs semmi kaján mellékzöngéje, sokkal nagyobb a hatása, mint az én tiltakozásomnak. Blavatski szaporán pislog a vastag lencsék mögött, s bár folytatja a támadását, úgy látszik, megtört a lendülete, és csak a kezdeti sebesség viszi tovább. - Tegyük fel - mondja tompa hangon -, hogy a stewardess cinkostársa a hindunak. Itt van, ez szent igaz. De mi akadálya, hogy ha megérkeztünk, találkozzék a hinduval, és megkapja a részét a zsákmányból? - 76 -

Ekkor Robbie, mintha valami falrengető és ellenállhatatlanul komikus ostobaságot hallott volna, tele szájjal hahotázni kezd, s minden szem feléje fordul. Különben is feltűnő jelenség, már csak az öltözéke miatt is. Halványzöld nadrágjával, égszínkék ingével és narancsszínű kendőjével vitathatatlanul ő a kör legszínesebb tagja. És az arcjátékában, főképp ha mulat valamin, szintén van némi szertelenség, ami megragadja a figyelmet. Most sem éri be a nevetéssel. Vonaglik, és hányja-veti magát az ülésen, véget nem érő lábai egymásba gabalyodnak, hosszú, hegyes ujjaival úgy nyomja össze az arcát, mintha attól félne, hogy a vidámság tetőpontján szétpattan a koponyája. Meg se bír szólalni, annyira rázza a nevetés, amely nagyon élesen és rövid szünetekkel, rohamszerűen tör fel, bár többször is megpróbálja visszagyűrni, kezét a szájára tapasztva, mint egy kis iskolás lány. De amikor megjön végre a hangja, teljes komolysággal fejti ki a véleményét. - Ejnye, ejnye, Blavatski - mondja, s élénk szemében még ott csillognak a nagy kacagástól kicsordult könnyek. - Hiszen maga eszes ember, nagyon is eszes! Hogy mondhat már ilyet! Hát nem figyelt? A hindu számára, aki buddhista, az élet teljességgel elfogadhatatlan. Érti, Blavatski? El-fogad-ha-tat-lan. Amikor kiszállt a gépből, maga éppúgy hallotta, mint én, végképp kikerült az idő kereké-ből is, amibe mi itt mindnyájan bele vagyunk láncolva. És nyilvánvaló - még egy gyereknek se kell magyarázni -, hogy a hindu elhagyta ezt a világot, a mi világunkat, és hogy nem látjuk többé soha! Se őt, se a műanyag táskát! - De hát akkor mért vitte magával? - bődül el Kresztopulosz. - Nem azért, hogy meggazdagodjék, az biztos - mondja Robbie. - Hanem hogy megszabadítson bennünket. - Pontosan - vágja rá Kresztopulosz. - Megszabadított az összes értékünktől! - Bocsánat - mondja Robbie hideg udvariassággal, és merőn néz a görögre -, de azt hiszem, nem ugyanabban az értelemben használjuk a "megszabadítani" szót. Csend lesz, majd Blavatski égnek löki a kezét, és kitör: - Az idő kereke! Csak nem akarja azt mondani, hogy maga komolyan veszi ezeket a... Azt hittem, kimondja, amit gondol, de mérsékli magát, alighanem a viudá-k miatt, és csak "marhaságok"-at mond: nagyon bágyadt csattanó a lehengerlőnek indult tiltakozás végén. Egyébként, a helyeslő zúgásból ítélve, a kör szinte egyhangúlag támogatja. Robbie magyarázatát talán csak én fogadom el, mert teljesen tisztázza a stewardesst. Az utóbbit illetően azonban már egészen nyugodt vagyok. Mert az tagadhatatlan ugyan, hogy a stewardess, ha tárgyilagosan nézzük a dolgokat (amire jóformán képtelen vagyok, főképp mióta itt ülök mellette), a hallgatásával, félremagyarázható viselkedésével és egy-két furcsa válaszával okot adott a gyanakvásra. De végeredményben csak úgy vonták felelősségre a történtekért, mint az adóhivatali tisztviselőt az adóemelésért: nem őt, hanem a mögötte állókat hibáztatták. Valójában a kör egyetlen tagja se hitte igazán, hogy bűnös. Még Blavatski sem. Számára a stewardess "bűnrészessége", ahogy maga a stewardess jó érzékkel rátapintott, nem volt más, mint csábító hipotézis, amely beleillett megszokott fogalomrendszerébe, s egyben már-már kétségbeesett kísérlet, hogy értelmét lelje az érthetetlennek. Ezt mi se bizonyítja jobban, mint hogy Robbie véleménynyilvánítása után, amit ugyan megvetéssel félresöpört, Blavatski némaságba burkolódzik, hallgatólagosan feladja "összeesküvés"elméletét, melybe a stewardesst is bevonhatná. Végre belátja a többiekkel együtt, azt hiszem, Edmond-nét is beleértve, hogy a nyom, amin elindult, hamis, homoktengerbe vezet, és megszakad. Csend következik, s elég soká tart, mert senkinek sem érdeke megtörni. Nekem azért nem, mert a stewardess mellett ülök. Caramans-nak azért nem, mert Blavatski visszavonulása elégtételt szolgáltatott neki. Pacaud-nak azért nem, mert egyrészt aggódik Bouchoix egészségi állapota miatt, másrészt pedig ott van mellette Michou, aki gyermeki bizalommal nyugtatja kezét az övén. Mrs. Boydnak azért nem, mert a "lidércnyomás"-nak vége, és megint tűnődhet rajta, mivel tegye még kellemesebbé az életét. És Mrs. Banisternek azért nem, mert bár a világért nem fordítaná oldalt a fejét, csakis Manzonit látja maga előtt. Ami majd megtöri a csendet, épp az utóbbival kapcsolatos: Manzoninak egyre terhesebb a szerep, ami neki jutott. Csak Mrs. Banisterrel volna szabad törődnie, de attól fogva, hogy véget ért a "kihallgatás", megint csak Michou-t bámulja. Mióta a lány otthagyta Pacaud kedvéért, már nem a - 77 -

futó kalandot, hanem a saját érthetetlen kudarcát látja benne. Mert végtére is furcsa, hogy Pacaud a tar koponyájával, dülledt, nagy szemével, kis pocakjával és lompos öltönyével ennyi gyöngédséget ébresszen Michou-ban, kivált azok után, amiket Edmonde-né a hajlamairól elárult. És lám, a madárka mégis odaröppent a tollavesztett kövér kappanhoz, s a szárnya alá bújt, mintha védelmet kérne vele, Manzonival szemben, aki pedig minden képességét latba vetve igyekezett megvigasztalni a halál küszöbén. Mivel, mint már említettem, nem szeretem a szép férfiakat, elfeledkezem a szorongásaimról, s mulatok egy kicsit Manzonin. Michou hálátlansága ugyanis annyira letöri, hogy ügyet se vet Mrs. Banisterre, aki oldalról rá-rásandít japán szemével, és a tekintete borotvaéles. Egy kis képzelőtehetség kell csak hozzá, és szinte látni lehet az olasz jobb arcát barázdáló vágásokat s a vért, ahogy lassacskán gyöngyözik belőlük. A szerencsétlen nem érez semmit. Nem is sejti, mennyi és milyen szörnyű keserűség gyülemlett fel a szomszédságában, s mekkora számlát nyújtanak be majd neki, ha végre rászánja magát, és hódol a halmok előtt, amelyek kezdettől fogva csak őt várták. Ezen az oldalon koromfekete az ég. Az orkán végigdúlja Mrs. Banister belső tájait, fűszálként tépi ki a fákat, lesodorja a tetőket, s Michou mellett elsüvítve, őt is az aszfalthoz csapja. Ha az ember elgondolja, mennyivel különb Mrs. Banister, született Boitel hercegnő, ennél a nyamvadt Michou-nál, aki lapos, mint a deszka, akit hanyatt döntöttek, aztán elhajítottak, akinek se műveltsége, se egyénisége: nemcsak a származása, az eleganciája, az élettapasztalata révén, hanem mert ezenfelül nagyszerű teste is van, amit még nem kezdtek ki az évek, feneke van, amely igazi fenék, nem pedig egy csontos kis valami ülés céljára, melle van, amely igazi mell, nem pedig két üres, petyhüdt kis zacskó, és végül hasa van, amely puha és finom, mint egy bársonypárna, nem pedig eltömődött szervek soványka gyűjtőhelye... Miközben Mrs. Banister kése hegyére szúrja, és a szemétgyűjtőbe hajítja ezt a kibelezett lánytestet, a stewardess kimegy, hogy rendbe rakja a galley-t, s én itt maradok ebben az elviselhetetlen sivatagban, de legalább kinyílik a szemem, látom, mi történik a kör túloldalán. Rögtön észreveszem, hogy a csend legfeljebb percekig tarthat még. Mrs. Banister, szenvtelen arccal, de a szoknyáján kissé idegesen megfeszülő ujjakkal, az összes jelenlevő férfin végigjáratja kegyetlen szamurájszemét, mert valamennyinek - nemcsak Manzoninak - ott kellene térdelnie trónja előtt és nyaldosni imádatra méltó lábát. Csak csodálni tudom ezt a lobogó szenvedélyt, amely egyetlen pontra irányul. És csodálom a magamét is, élve az alkalommal, hogy a stewardess nincs itt, és semmi se homályosítja el ítélőképességemet. Különben ha körülnéz az ember, egész egyszerűen nem hisz a szemének. Ki-ki a szerelmeivel és az ügyecskéivel foglalkozik. Caramans, egy alibidossziéval a térdén, úgy tesz, mintha az olajstratégiáján és a fegyverszállításain elmélkedne; Pacaud a rönkfájáról és Michou-ról ábrándozik; Kresztopulosz és Blavatski a kábítószerekről; Mrs. Boyd a négycsillagos hoteljáról: egyszóval valamennyien igyekszünk elfelejteni, hogy nem tudjuk, ki irányítja ezt a gépet, merre tart, és egyáltalán tart-e valamerre. Mrs. Banisternek nincs ekkora erőfeszítésre szüksége, hogy megfeledkezzék a helyzetről. Őt egészen betölti a sérelem, amely érte: jobbágyai elhanyagolják. És épp amikor hallom, hogy a galley függönye elhúzódik, majd ismét lehull mögöttem, s várom, nem merve hátrafordulni, hogy a stewardess a helyére jöjjön és leüljön, pont ebben a pillanatban, hosszú, elegáns nyakát félrehajtva s apró mozdulatokat téve a felsőtestével, hogy jobban érvényesüljön a melle, maró gúnnyal, de nem nézve Manzonira, megszólal: - Ha már ilyen figyelmes és intelligens férfiakkal vagyok körülvéve, hadd tegyek fel egy kérdést nekik: mivel magyarázzák, hogy olyan dermesztő hideg lett itt a gépen, amikor a hinduk kiszálltak? Hallom, amint a stewardessnek hirtelen eláll a lélegzete. Oldalról rápillantva látom, hogy megijesztette a kérdés, és attól tart, meg fogják vitatni. Ám az igazat megvallva, a férfiak közül (Mrs. Banister csak hozzájuk fordult) senki sem érzi kötelességének, hogy feleljen, lévén a támadás iránya egész nyilvánvaló. Az is világos egyébként, hogy Mrs. Banister nem vár választ; tulajdonképpen nem kérdést tett fel, hanem kihívást intézett - az ürügy mellékes volt, azt nyergelte meg, ami az eszébe jutott - a férfiakhoz, akikkel "körül van véve": szintén sokatmondó kifejezés, - 78 -

mert Mrs. Banister úgy beszél, mintha a kör közepén ülne, és mi körülötte, holott az ülése egy vonalban van a miénkkel. Az első, aki tesz valamit, de nem szólal meg, Caramans: nem akar határozottan állást foglalni, de azt se veszi a lelkére, hogy Boitel herceg lánya másodszor is válasz nélkül maradjon, tehát nagyvilági mosolyt parancsol arcára, és szemöldökét felhúzva, udvarias cinkossággal Manzonira néz. Manzonit azonban hiába figyelmeztetik, nem törődik a kötelességeivel. Kábultságába visszasüppedve, mereven bámulja Michou finom kis kezét, ahogy belesimul Pacaud nagy, szőrös mancsába. Nincs ebben semmi félreérthető, az kétségtelen, semmi egyéb, mint gyöngédség, de ezt tőle, Manzonitól orozzák el, s talán először éri ilyen veszteség kisgyerek kora óta, amikor anyja, aki rajongott érte, a karján ringatta. Végül is Pacaud válaszol, de korántsem úgy, ahogy Mrs. Banister szeretné, már csak azért sem, mert olyasmit vet fel, ami eltereli róla a figyelmet. - Igaza van - mondja -, rettentő hideg volt. És elfacsarodott a szívem, amikor látnom kellett, hogy Murzecné kimegy a jeges éjszakába abban a vékony kis szarvasbőr kabátjában. Zavart csend támad. Ami azt bizonyítja, hogy mindnyájan úgy érzünk, mint Pacaud, csak nem nyilvánítjuk ki ilyen őszintén. A szemek összevillannak, csak a Manzonié marad mozdulatlan, mert még mindig az őt ért igazságtalanságon rágódik, és Mrs. Banister Pacaud-ra zúdítja a szomszédja közönye miatti dühét: - Ha maga ilyen lágyszívű, Pacaud úr - mondja metsző hangon -, ne fenyegette volna meg Murzecnét azzal, hogy kihajítja. - My dear! - sóhajtja Mrs. Boyd, felocsúdva álmodozásából. - De hiszen én nem mondtam semmi ilyet! - kiáltja Pacaud őszinte felháborodással. - Én csak azt tanácsoltam neki, hogy telepedjen át a turistaosztályra. Blavatski ajánlotta, hogy szálljon ki! - Igaz - mondja Blavatski, s a szeme hidegen villog a lencsék mögött. - De valamivel később maga pontosan azt a szót használta, amit Mrs. Banister említett. - Ugyan dehogy! - tiltakozik Pacaud teljes jóhiszeműséggel, mert - félig-meddig szándékosan - már elfelejtette ezt a mozzanatot. - De igenis, használta! - torkolja le Mrs. Banister. - Egy másik alkalommal pedig két pofont ígért neki! Különös módszerek egy hölggyel szemben! Edmonde-né nem bírja elviselni a Mrs. Banister arcára kiülő diadalt. Jobb felé fordul, és kicsit előrehajolva odasziszegi: - Murzecné őnagysága pont annyira hölgy, mint maga. Mrs. Banister nem vesz tudomást a megjegyzésről, Robbie pedig megrázza fürtös fejét, és komoly arccal kijelenti: - Alapjában véve nem sokat számít, ki mit mondott. Mindnyájan rajta voltunk, hogy elmenjen. És ezért mindnyájan felelősek vagyunk! Közbeszólok: - Mindnyájan, a stewardesst kivéve. - Ez igaz - hagyja rá Robbie. - Nem - mondja a stewardess zavartan -, nem egészen igaz. Én is csak közöltem Murzecnével, hogy a helyéhez joga van. De nem próbáltam rábeszélni, hogy maradjon. Ekkor Blavatski olyasmit mond, ami meglep. Pedig nem kellene meglepődnöm, mert amikor Pacaud-val, velem és a stewardessel együtt megszavazta a második sorshúzást, amelyből Michou nevét kihagytuk volna, már megmutatta, hogy van benne bizonyos hajlandóság a részvétre. Ezt a tulajdonságát azonban valahogy nem szívesen ismerem el, talán mert annyira szeret vallatni. Tompa hangon mondja: - Már bánom, hogy azt ajánlottam Murzecnének, hagyja el a gépet. Semmi mást nem akartam ezzel, mint hallgatásra bírni. És magam döbbentem meg a legjobban, amikor szó szerint vette, amit mondtam. Mert végtére is, kiszállni egyedül, éjszaka, abban a hidegben, azt se tudva, hol van... Nem fér a fejembe, hogy juthatott erre az elhatározásra! Caramans, aki úgy érzi, tiszta a lelkiismerete, mert csak egyszer-kétszer akaszkodott össze őnagyságával, nem gyakorol önkritikát: - 79 -

- Tudják, valósággal megbűvölte az a hindu, legalábbis úgy látszott. Lehet, hogy hozzá akart szegődni - itt egy szemvillanás és egy fintor következik Robbie irányába - és vele együtt kikerülni... az idő kereké-ből. Ez a magyarázat nem is valószerűtlen, de nagy ámulatomra Robbie nem támogatja. Hallgat, a tekintete Blavatskin, feszülten figyel. - Nem, nem - mondja Blavatski, s a szeme eltűnik a vastag lencsék mögött -, mi üldöztük el az utálatunkkal! Csend lesz. Majd váratlanul megszólal Mrs. Banister: - Igaza van, Mr. Blavatski, vissza kellett volna tartanunk - mondja jóságos arccal és halkan, szelíden. - Nem úgy értem, hogy akkor, amikor elindult. Nem. Előbb. Másképp kellett volna reagálnunk a gúnyolódására. És felsóhajt. - That was difficult, my dear - véli Mrs. Boyd. - The woman was the limit(Nehéz lett volna, drágám. Ez a nő elviselhetetlen volt)! - Ez igaz - mondja Mrs. Banister angyali arccal és sötét haja körül dicsfénnyel, ami remekül áll neki. Újabb sóhajjal így folytatja: - De nem lett volna szabad a példáját követni és viszonozni minden szúrást. Valljuk be őszintén: nagy részünk van benne, hogy ennyire nekibőszült. Ez a bölcs beszéd meglepi a kört, de mivel éppen keresztényi a hangulat, elég jó benyomást kelt. És azt hiszem, még engem is megtévesztene, ha nem látnám, hogy Mrs. Banister mátyásmadárszeme Manzonit kémleli leeresztett szemhéja alól, a hatást lesi. Mrs. Boyd azonban, akár véletlenül, akár szándékosan (mert talán nem is olyan együgyű, mint amilyennek látszik), elrontja barátnője kisded játékait. - Azt hiszem - mondja huncut arccal, és feláll a helyéről -, jobb lesz, ha elmegyek, és rendbe szedem magam. Gyerekesen felnevet, s krokodilbőr táskáját a jobb kezében lógázva, gyors léptekkel átvág a bal félkörön, felhajtja a függönyt, és bemegy a másik utasfülkébe. Rémült sikoly hallatszik. Felugrom, átrohanok a körön, a függöny megint felcsapódik. Mrs. Boyd jelenik meg az ajtóban, sápadtan és rogyadozó térddel, bal kezét a szívére szorítja. Megtántorodik, alig van annyi időm, hogy elkapjam. Tágra nyílt szemmel néz rám, a hangja el-elakad, ahogy mondja: - Szörnyűség! Kísértetet láttam. - Dehogy látott, asszonyom - mondom határozottan. - Kísértetek nincsenek. - Úgy láttam, ahogy magát látom - állítja Mrs. Boyd dadogva. Mrs. Banister felkel, és odasiet, a stewardess szintén. - Hagyja csak, Mr. Sergius, majd én foglalkozom vele - mondja Mrs. Banister, s a pillája szaporán verdes. - Köszönöm - mondom. - Én pedig utánanézek, mi ijesztette meg. Félrehúzom a függönyt, és belépek a másik utasfülkébe. Több lépést nem is teszek. Földbe gyökerezik a lábam. Jobbra a harmadik sorban az ablak melletti ülésen megpillantom Murzecnét: két keze a táskáján, a szeme lehunyva, a bőr úgy feszül a csontjain, akár a múmiáké. - Asszonyom! - nyögöm elszoruló torokkal. Nem felel. Nem moccan. Engem is valami árnyék bolondítana el? Odamegyek, kinyújtom a jobb kezemet, és ujjheggyel megérintem a vállát. A hatás villámgyors. Murzecné hirtelen egész testével felém fordul, és a keze élével teljes erőből rávág a kezemre. Aztán rám förmed: - Ejnye, miféle modor ez? Mi ütött magába? Mit akar tőlem? Valaki elneveti magát mögöttem. Hátranézek. Blavatski jött utánam. - Nem tévedtünk! - mondja, még sokkal vontatottabban, mint máskor. - Ő az!

9. Az egész társaság áttódul, s döbbenten körénk gyűlik, Pacaud kivételével, aki nem meri magára hagyni Bouchoix-t. - 80 -

- Asszonyom - mondja Blavatski, s a szeme csillog a vastag lencsék miatt -, lenne szíves megmagyarázni... - Bocsásson meg, Mr. Blavatski - vág közbe a stewardess -, de erről szó se lehet. Murzecné asszonynak ki se szabad nyitnia a száját, amíg vissza nem jön az első osztályra, és nem iszik valami meleget. Általános helyeslés. Valamennyien ott szorongunk, némán, dermedten, a turistaosztály középső útján és az üléssorok közt, Murzecné előtt és mögött. Őnagysága alighanem csak meglepetésében csapott a kezemre - vagy irtózatában, hisz annyi évig nem nyúlt hozzá férfi-, mert amikor minden erejét összeszedve felel a stewardessnek, csupa szív és lélek. - Nagyon, nagyon köszönöm a kedvességét, kisasszony - mondja a lehető legnyájasabban -, de nincs szándékomban megfellebbezni útitársaim döntését. Elkergettek, s én erre alaposan rászolgáltam. Tiszteletben tartom az akaratukat. És szeretnék valamennyiüktől alázattal bocsánatot kérni a gonosz megjegyzéseimért. Egyébként eszembe se jutott volna visszajönni ide, még a turistaosztályra se, ha már az első lépések után - borzongás fut végig rajta, s a szeme majd kifordul az üregéből - nem éreztem volna, hogy a föld is eltaszít. Egyszóval kénytelen voltam belátni folytatja remegő és színtelen hangon, s a kétségbeesés mély árkokat vés sárgás arcára: megrendítő látvány -, hogy sehol sincs számomra hely, se a gépen, se a földön. Amikor az utolsó szót kimondja, tenyerébe temeti az arcát. - De hát nem maradhat itt, asszonyom - mondja a stewardess. - Nagyon hideg van. - Lent a földön - folytatja Murzecné, s borzongva felemeli a fejét -, és a legádázabb ellenségemnek se kívánom, amit ott átéltem, hirtelen eszembe jutott, hogy maguk először a turistaosztályra akartak száműzni. Ebből bátorságot merítettem, s megint felszálltam a gépre. És remélem, meg fogják engedni, hogy itt szenvedjem el a büntetést, amit rám mértek. Mindezt talán egy kicsit túl szépen adja elő, egy kicsit túlságosan ügyel a stílusára. Csak nézem, nézem. És nem tudom, mit gondoljak. Illetve először az a gondolatom támad, hogy komédiázás az egész, káprázatos színészi teljesítmény, s az álarc alatt, amit őnagysága felvett, ott a régi, fintorgó arc. Némi tűnődés után azonban elvetem ezt a feltevést. Nem, a mesterkélt nyelvezet nagyon is Murzecnére vall. Mindig jól tagolta, elegánsan fogalmazta meg a mondanivalóját, még akkor is, ha komiszkodott. Meg aztán ennek az asszonynak nincs semmi humorérzéke, képtelen fölébe emelkedni a dolgoknak. Nem olyan fából faragták. Sőt nem is fából - kőből faragták. Mégpedig egy tömbből, mint a monolitokat. Igen, a mi Murzecnénk valóságos monolit. S ez a monolit most hirtelen az angyalok térfelére dőlt. Térdét összezárva ül, két keze egymás mellett pihen a táskáján, válla szögletes, nyaka merev, halk, fojtott hangon beszél, kék szemét, ha nem is szelíden, mindenesetre rendíthetetlen alázattal függeszti ránk. Bizonyára minden porcikáját átjárja a hideg, mert amikor egy-egy mondat után megáll, száraz, kihasadozott, színtelen ajka remegni kezd. Az elképedés mindnyájunkat megnémít. Az üléssorok közt kevés a hely, szorosan egymás mellett állunk. Mikor aztán megoldódnak a nyelvek, a halk és félhangos megjegyzések zavaros morajjá olvadnak össze - még azt se lehet tudni, hogy ki beszél, akkora a tolongás Murzecné körül. Meglepődve látom, hogy jobb oldali szomszédom nem más, mint Mrs. Banister. Mi több, mellét a jobb karomhoz nyomja, s amikor felfedezem, mi az, ami hozzám tapad, s fejemet arra fordítva, vállamon át egy pillantást vetek rá, szép barna feje a deltaizmomig ér fel. Ekkor hátra is hajtja, tekintete rám siklik japán szeme réséből, majd rögtön visszatér Murzecnére, s arcán gúnyos és megvető kifejezés jelenik meg. Elönt a méreg, aminek talán ez a kifejezés az oka, talán az, hogy mellének puha érintése és mozgása zavarba hoz, s ez a zavar mintha megszentségtelenítené a stewardess iránti érzelmeimet. Föléje - és nem feléje - hajlok tehát, és összeszorított foggal, halkan megfenyegetem: - Ha egy szóval is bántja ezt az asszonyt, összelapítom! - És honnan veszi, hogy ez olyan nagy büntetés lenne? - vág vissza, szintén halkra fogva a hangját, és összehúzott szeme hallatlan pimaszsággal mustrálja a vállam. Ugyanakkor, s ezúttal, gondolom, már teljes szándékossággal, még jobban odaszorítja a mellét a karomhoz. Egészen elvesztem a fejem, mert furdalni kezd a lelkiismeret a tudatalattim miatt: rájövök - mint ahogy ő is rájött -, hogy az "összelapít" szó bizonyos képzettársításokra ad - 81 -

alkalmat. Ó, nem áltatom magam! Nem szereplek póttartalékosként a terveiben. Csak azért érdeklem - futólag -, mert a stewardess iránt érdeklődöm. Macskajáték, semmi több. Blavatski hangja, mint mindig, túlharsogja a zsivajt: - Asszonyom, ha talán mégis megmagyarázná, hogy... A stewardess azonnal félbeszakítja: - Nem, Mr. Blavatski - mondja udvarias merevséggel. - Ismétlem: egyetlen kérdést sem engedek meg, amíg Murzecné asszony vissza nem jön az első osztályra, és nem iszik valami meleget. A társaság zajosan helyesel, és megrovó pillantásokat küld Blavatski felé. - Még egyszer köszönöm, kisasszony, de itt maradok - mondja Murzecné, aki most magával szemben olyan könyörtelen, mint azelőtt másokkal szemben volt. Lesütött szemmel teszi hozzá: - Nem illek én maguk közé. A kör kórusban tiltakozik. Igen, ez lett a körből: az antik tragédiák kórusa, mely szeretettel bátorítja a sors üldözte hőst vagy hősnőt. Az egyéni érzelmek eltompultak: még Mrs. Banister is, oroszlánból báránnyá változva, együtt béget velünk. Egyszóval ugyanolyan hévvel igyekszünk visszahozni őnagyságát a körbe, mint amilyen hévvel kiebrudalni igyekeztünk. Körülzümmögjük, mint királynőjüket a méhek, összezsúfolódva a keskeny ülésközökben, amit nem túlságosan bánunk - mert minden tolongás, még ha tiltakozunk is ellene, az emberi kapcsolat mélyen gyökerező igényét elégíti ki -, és szörnyen élvezzük a megbocsátás és a jóság áradását, amelyben minden szív megmártózik, s amely ettől egyre gazdagodva és duzzadva permetel végül Murzecnére. Döntésünk egyhangú: nem maradhat a turistaosztályon. Az ülések kényelmetlenek, a lábnak hagyott hely szűk, a világítás gyér, a fűtés gyönge. Ezenfelül a kiállt megpróbáltatások után lelki vigaszra is szüksége van, tehát egyikünk se nyugodhat bele, hogy itt maradjon a vezeklés sziklájához láncolva, s a keselyűk tépdessék a máját, amely úgysincs valami remek állapotban. Ebben a langyos, testvéri esőben a mi Murzecnénk lassacskán felenged. De még erősen kapaszkodik a sziklájába, egy-egy hálás pillantást és "köszönöm"-öt intézve sorra valamennyiünkhöz s különösen Edmonde-néhoz, aki izmos karjával átfogva Robbie karcsú derekát, újra meg újra odasziszegi a szerencsétlennek, hogy nem maradhat itt, ahol befagy a segge, mikor mindenki rágja a fülét, hogy jöjjön vissza közénk. Az utolsó lökést azonban tagadhatatlanul Caramans kazuisztikája adja meg. Diplomatánk, akinek változatlanul kifogástalan a külseje, fel-le jár az ajka szöglete, és félig le van hunyva a szeme (s aki, úgy látszik, cseppet se méltányolja, hogy Michou hozzátapad, de persze Michou-nak nemigen vannak domborulatai), legkomolyabb modorát és legzengőbb hangját elővéve, két észrevételt tesz: először is ő a maga részéről sose kérte, hogy Murzecné asszony száműzettessék a turistaosztályra (szemvillanás Blavatski felé), másodszor pedig nem tartja kívánatosnak, hogy a hölgy itt maradjon. Ha Murzecné asszony vezekelni óhajt némely kissé élesebb megjegyzéséért (jelenlegi hangulatunkban még ezt a mégoly tapintatos utalást is helytelenítjük), nos, erre az első osztályon, felebarátai közt is van módja, sőt mea culpá-ja így nyilvános lesz, tehát sokkal értékesebb. És végül, másfelől, nem lenne éppen kegyes cselekedet arra kényszeríteni a stewardesst, hogy őt minden étkezésnél külön szolgálja ki a turistaosztályon, mert ez ugyancsak megnehezítené a munkáját. Ezeket a szavakat hallgatva az ember úgy érzi, hogy Caramans az egyháznak az az oszlopa, amelynek szenteltvíztartójában a mi Murzecnénk eddig mint béka csücsült. Hát igen, az emberi társadalomban ha nem is elégséges, mindenesetre nagyon fontos a közös nyelvet megtalálni. És amikor Caramans a helyzetet ecsetelve, mely az egyik utas elkülönítésével kialakulna a gépen, a "fájdalmas" jelzőt is kijátssza, már tudom, hogy nyert. Ez a szó a roppant érzelmi töltésével és tömjénillatával beférkőzik őnagysága kőszívébe, s mint valami gyümölcsöt, felnyitja. Murzecné vonásai megenyhülnek, ajka már nem préselődik össze olyan keményen. Enged. A kör számára ezek a diadal és a szeretet percei. Murzecné - kísérjük, támogatjuk, előtte járunk - átvonul az első osztályra, és nagyot sóhajtva elfoglalja régi helyét. Mi is leülünk, eltelve a jó lelkiismeret felemelő érzésével. És nézzük a mi Murzecnénket. Nem érdekel bennünket senki és semmi más. Hirtelen remegés fut végig a körön. Sajátos felindulás fog el sorra valamennyiünket, amelyről jól tudjuk, hogy mi okozza, és azt is, hogy áhítatos csendet kíván. Mélységesen átérezzük - 82 -

ennek a csendnek a súlyát. Új lapot kezdtünk. A kör ismét teljes: bűnbakunk visszatért a falaink közé. Néhány perc telik el az általános nyájasság légkörében. Murzecné átvesz egy tálcát a stewardesstől. A forró kávét azonnal megissza, de mivel remeg a keze, bal szomszédja, Mrs. Boyd készségesen feláll - arca akár egy angyalé a fehér haj keretében -, és megvajazza a pirítósait. Ezt azonban úgy végzi, mintha közben összefutna szájában a nyál, s az ember már-már attól tart, hogy magába is tömi őket. De ne rágalmazzuk szegényt. A kellő pillanatban egymás után kedvesen átnyújtja valamennyit az érdekeltnek, aki mindannyiszor felnéz rá alázattal teli kék szemével, és köszönetet rebeg. Azt hiszem, egyedül én vagyok olyan galád, hogy felidézem magamban a leszállásnak azt a mozzanatát, amikor Murzecné haspóknak titulálta Mrs. Boydot, aki, úgymond, nem több, mint "száj, bél és végbélnyílás". Hisz ahogy Caramans finoman megfogalmazta, ez végeredményben csak egy "kissé élesebb megjegyzés" volt, és igazán szégyellhetem magam, amiért efféle emlékeken kérődzöm, amelyek annyira nem illenek a körben uralkodó hangulathoz. Mrs. Banister japán szemében például - amely szép és fénylő, de általában nem szelídség sugárzik belőle - dicséretes erőfeszítést látok: nagyvilági hölgyünk igyekszik elfelejteni, hogy őnagysága csak nevetett hercegi származásán, és lekurvázta. Egyszóval már szinte túlteng bennünk a jóakarat, és megmámorosodunk erényességünk tudatától, azt képzelve, hogy ezzel jóvá is tettük a sorshúzás körüli gyávaságunkat. De van, ami még jobban meglep: nemigen sietünk megtudni, miféle megpróbáltatásokban volt része a mi Murzecnénknek a földön, s azt se firtatjuk, mi módon - felettébb rejtélyes módon - került vissza a gépre. Minél többet töprengek ezen a közönyön, annál világosabban látom, hogy nagyon sokat elárul akkori lelkiállapotunkról. Mit árul el? Megmondom, ha bírálni fognak is érte. Azt hiszem, van bennünk egy ösztön, amely megsúgja, mi vár ránk. Ebben egész biztos vagyok. A hajdani jósok látták a jövőt, mert szemüket nem homályosította el a viszolygás, amely a ma embereit elfogja arra a gondolatra, hogy előre tudni fogják, mi lesz a sorsuk. Hadd ismételjem meg: szentül hiszem, hogy a jövőbe látás képessége megvan mindnyájunkban. Élhetnénk is vele - de hát kit tesz boldoggá, hogy ismeri az utat, amely mindenképp a halálba torkollik? -, ha nem emeltünk volna falat közte és tudatunk közt: a vakság falát. Mindenesetre a dolog nyilvánvaló, és hangsúlyozom: még az érzelemkitöréseink is bizonyítják. Nem nagyon sürgős nekünk meghallgatni Murzecné asszony élményeit. Sejtjük, hogy amit mond, csak fokozza majd a szorongásunkat. Pedig épp elzsongítani szeretnénk a sok izgalom után. Igen, e pillanatban ez a leghőbb vágyunk. Elfelejteni az élet lázas mesterségét és boldog kábulatba süppedni, hisz meleg van, és világos van, visszatért a jólét, a gyomrunk tele, s a gép motorjai oly halkan, megnyugtatóan duruzsolnak körülöttünk! Tudatunk felszínén, a Cassandrákat visszalökve a mélybe, ez így jelentkezik: a gép elindult, tehát meg is fog érkezni valahova. És miért ne Madrapurba? Gépeltérítés, túszszedés, Michou kivégzésének a réme, Murzecné kiakolbólitása: mindez csak "bonyodalom", ahogy Caramans mondaná. A kalózok távoztak, Michou-nak nem esett bántódása, Murzecné újra itt van köztünk, a gép folytatja útját. Végtére is civilizált világban élünk - a miénkben, a nyugatiban -, amely a levegőben is megvédi a polgárait. Nem kell túl sokat törni a fejünket. Előbb-utóbb minden rendbe jön, a veszteségeinktől eltekintve, efféle kellemetlenségek azonban bárhol és bármikor érhetik a turistát. Késő éjjel van, a Murzecnének rendezett fogadtatás helyreállította lelki békénket - egyelőre semmi másra nincs szükségünk, mint néhány óra egészséges alvásra. Ha felkel a nap, mindent könnyebbnek és világosabbnak látunk majd. A csend állandósul, mindenki magába merül, félig már alszik. Ködösülő szemmel nézem, ahogy Murzecné sárga fogai elmorzsolják az utolsó pirítós utolsó darabkáját. Aztán felélénkülök egy kicsit, mert a stewardess felkel a helyéről. Szeretem nézni, bármit is csinál, nem tudok betelni szép teste mozgásával. Mosolyogva - de ez csak stewardess-mosoly, semmi köze ahhoz a gyöngédséghez, amellyel a kör tagjai egymással versengve körüludvarolják a mi Murzecnénket - elveszi a tálcát őnagyságától, s elindul a galley felé, aggodalmas pillantást vetve Blavatskira, mintha attól félne, - 83 -

hogy amíg kint van, az amerikai elkezdi a "kihallgatás"-t. Ám Blavatskinak - valószínűleg ugyanolyan okokból, mint nekünk - szintén nem sürgős már a dolog. Úgy tesz, mintha megsértődött volna, amiért leintettük (ő, akinek rinocéroszbőre van), elveti magát az ülésen, vaskos, kurta lábát kinyújtja, ezzel a tartással is éreztetve, mennyire megvet bennünket, és szemét lehunyva alvást színlel. Visszatérve a helyére, a stewardess rögtön átlátja a helyzetet, s vidám hangon, egy kicsit óvónői hanghordozással és többes szám első személyt használva, ami sokkal megnyugtatóbb, mint a második személy, szelíd eréllyel kijelenti: - Most pedig egy kicsit tompítjuk a világítást, és alszunk egyet, jó? Természetesen érzem - a többiekkel együtt -, hogy ez is ahhoz a szerephez tartozik, amit kezdettől fogva játszik a gépen: "megnyugtatja" az utasokat. És ha már nem tudja végképp elhárítani Murzecné beszámolóját, legalább késleltetni igyekszik hajnalig. Csend lesz, és hagyjuk, hogy ránk nehezedjék, mert súlyát közös megegyezésünk adja. Blavatskira nézek: akár duzzog, akár alszik, nem mozdul. Ekkor szólal meg Murzecné. Széles pofacsontja sárgább lett egy árnyalattal, az ajka se reszket már. Először azt hiszem, megérezte a kör felejtésvágyát, és alattomban feléledő kajánsággal szembe akar szállni vele. Nem így van: az igazság egyszerűbb. Kiolvasom kék szeméből: feladatot tűzött maga elé, és mint mindig, kérlelhetetlenül teljesíti. - Blavatski úr - mondja jól érthető hangon -, most, hogy egy kicsit erőre kaptam, kész vagyok tőlem telhetőleg felelni a kérdéseire. - Hát akkor - rezzen fel Blavatski, mint a ló, mikor elalszik, és a farára csapnak az ostorral: a beidegződés hatására megint kocogni kezd, de nem ébred fel egészen. - Hát akkor - ismétli meg, s nagy keservesen felül, kiegyenesedik az ülésen, szeme hunyorog a vastag rövidlátó-üveg mögött -, hát akkor, ha úgy érzi, hogy már tud felelni, talán elkezdhetnénk... - Tessék. Csend. - Első kérdés - kezdi Blavatski minden lendület nélkül -: a hinduk előtt vagy után szállt ki a gépből? - Amennyire tudom - feleli Murzecné -, se előttük, se utánuk. Blavatski ettől végképp felébred. - Asszonyom - mondja élesen -, úgy értsük ezt, hogy a hinduk a gépen maradtak? A légkör fagyos lesz. A tekintetek összevillannak. - Dehogy, dehogy - feleli Murzecné. - Később láttam is őket, előttem haladtak, távolodva a géptől. De amikor elindultam a lépcsőn, egyedül voltam. Ezt határozottan állítom. - Hogyan állíthatja ilyen határozottan? - esik vissza Blavatski a vádló hangnembe. - Hiszen sötét éjszaka volt! - Igen, de hallanom kellett volna a lépteik koppanását a fém lépcsőfokokon, mint ahogy a magaméit hallottam. - Várjunk csak - mondja Blavatski -, pergessük vissza az eseményeket. A gép földet ér, a világítás kialszik, a hindu, aki Sergius mögött áll, zseblámpával rávilágít Kresztopuloszra, aki szintén áll, késsel a kezében, és maga hol van ebben a pillanatban, Murzecné asszony? - Az exit felé tartok. - És hol a hindu nő? - A tálaló függönyétől jobbra, Kresztopuloszra szegezi a revolverét. - Mi történik aztán? - Valaki kinyitja az exit-et, talán a stewardess. - Igen, én - mondja a stewardess. - És mihelyt nyitva volt az exit, maga persze rögtön elindult? - Nem, éppen ez az - mondja Murzecné. - A hindu beszélt, hallani akartam, hogy mit mond. - Tényleg - morogja Blavatski. - Beszélt. Emlékszem a sületlenségeire. - Egyáltalán nem voltak sületlenségek - szól közbe Robbie ingerülten. - Nincs valami nagy fantáziája, Blavatski. - Nem érdekes - legyint Blavatski megvetően. - Végighallgatta ezt a tirádát, asszonyom? - 84 -

- Igen, sőt az utolsó szavait meg is jegyeztem: "Bármilyen hosszúnak tűnik is az életük, a haláluk még hosszabb: örök." - Pontosan - mondja Robbie. - Ezzel fejezte be a hindu az intelmeit. Egyébként Lucretiustól vette - teszi hozzá némi pedantériával. - Nos, maga mit csinált ekkor? - kérdezi Blavatski. - Elindultam lefelé. - És a hinduk nem követték? - Nem. Ebben biztos vagyok. - Hogy lehet ennyire biztos? - Úgy, hogy amikor leértem, egy ideig vártam őket. - Miért? - Mert meg voltam rémülve. Murzecné halkan, szemét lesütve, nyomaték nélkül mondta ezt. Senki se figyel fel rá, még Blavatski se. - Nos - folytatja az amerikai szinte azonnal, és szeme láthatatlanná válik a szemüveg mögött -, mi történt ezután? - A gép farkától tíz méterre hirtelen megpillantottam a. hindukat. - Megpillantotta őket? - kiált fel Blavatski diadalmaz ábrázattal, mintha hazugságon kapta volna Murzecnét. - Amikor sötét éjszaka volt! - A hindu meggyújtotta a zseblámpáját, hogy lássa az utat. Háttal volt felém, ő is meg a társnője is. Sietség nélkül haladtak. Sziluettjük feketén rajzolódott ki a lámpa fénykörében. Jól ki tudtam venni a hindu turbánját és a műanyag táskát a kezében. Lóbálta, ahogy lépkedett. - No de kérem - mondja Blavatski, erélyesen felemelve a hangját -, a hinduk vagy maga előtt, vagy maga után mentek ki az exit-en. - Van egy harmadik lehetőség is - jegyzi meg halkan a stewardess. Blavatski azonban nem törődik vele. Szemét Murzecnére szegezi, és dühösen ráförmed: - Rajta, feleljen, asszonyom! - De hisz mást se teszek - mondja Murzecné némi érdességgel a hangjában, ami arra vall, hogy régi énje talán még nem egészen halott. - Határozottan állítom, uram: a hinduk nem szállhattak ki utánam. Vártam őket a lépcső tövében. Hallottam volna a lépteiket. Úgy álltam, hogy mindenképp hozzám értek, súroltak volna. És hogy talán előttem szálltak ki, nem, Blavatski úr, azt kell mondanom, hogy ez lehetetlen. Amikor a hindu elmondta a beszédét, amit maga, olyan ostobán, sületlennek minősített... Teljes a megrökönyödés. Murzecné megdermed, lesüti a szemét, nagyot nyel, kezét összekulcsolja a térdén, és könnyezve, bűnbánó hangon ezt mondja: - Bocsásson meg, uram. Nem kellett volna azt mondanom, hogy "ostobán". Visszavonom ezt a szót. És kérem, ne haragudjon érte. Csend lesz. - Tudja - folytatja Murzecné, s a hangjában lelkesedés izzik -, szerintem a hindu csodálatos dolgokat mondott, amikor köztünk volt, amit én kitüntetésnek tartok. - Kitüntetésnek?! - kiáltja Edmonde-né, és rácsap a combjára. - Szarok az ilyen kitüntetésre! Kicsit sokba került! Alighanem jó ideig folytatná ebben a stílusban, ha Robbie egy kecses és hízelgő mozdulattal ki nem nyújtaná hosszú karját, és finom ujjait rá nem tenné a szájára. Blavatski Murzecnére néz. - Fölösleges volt bocsánatot kérnie, talán valamicskét én is elgaloppoztam magam - jelenti ki, nyíltszívűséggel leplezve zavarát, s ez a nyíltszívűség egyszerre valódi és színlelt. Mindenesetre biztosítom, hogy tiszteletben tartom a meggyőződését - teszi hozzá sietve. Murzecné zsebkendőt vesz elő a táskájából, és megtörli a szemét, melynek kékje élénkebb lett a könnyektől. - Folytassuk - mondja Blavatski. - Higgye el, tökéletesen biztos vagyok abban, amit állítok - mondja Murzecné halkan, de megtörhetetlen konoksággal. - Amikor a beszédét mondta a hindu, Kresztopulosz úr mögött állt. Én - 85 -

pedig az ajtó mellett, átjárt a hideg és a jeges szél. Ahogy az utolsó szó elhangzott, kiléptem az exiten. Tehát semmiképp se távozhatott előbb, mint én. - Tegyük fel - mondja Blavatski, s a szeme most szúrós a szemüveg mögött. Előreszegi állát, s rövid karját széttárva megmutatja domború mellét. - Tegyük fel, hogy kétszer kettő nem négy! Tegyük fel, hogy a hinduk nem szálltak ki se maga előtt, se maga után! És mégis kint vannak! Végtére is, ha az ember eltökéli, hogy kijut az idő kereké-ből - gúnyos nevetés -, a gép falán is áttörhet! - De van egy harmadik lehetőség is - veti fel megint a stewardess. Blavatski azonban egy mozdulattal ismét csak félresöpri a megjegyzést. - Folytassuk, Murzecné asszony. Lent áll a lépcső tövében: mi történik? - Már megmondtam - feleli Murzecné borzongva, és lesüti a szemét. - Meg voltam rémülve. Csend lesz, és azt hiszem, hogy az általános cinkosságra támaszkodva, Blavatski megint át fog siklani a rémületen. Nagy ámulatomra azonban nem teszi. - Végeredményben ez így van rendjén! - mondja kedélyes leereszkedéssel, amely meglehetős hamisan cseng. - Sötét éjszaka volt, vacogott, és nem tudta, hogy hol van. Murzecné felemeli a fejét, s Blavatskira szegezi kék szemét, melynek pillantását nagy pálfordulása óta se könnyű elviselni. - Nem, uram - mondja jól érthető hangon. - Ez egyáltalán nincs rendjén. Én nem vagyok gyönge kis nő. Én nem félek se a hidegtől, se az éjszakától. És addig megyek, amíg eljutok valahova. Blavatski hallgat, láthatólag nincs nagy kedve rálépni arra az útra, melyet Murzecné megnyitott előtte. Ekkor megszólal Robbie: - Minek tulajdonítja ezt a rémületet, asszonyom? - kérdezi komoly hangon. Murzecné olyan hálásan néz rá, hogy az egy ilyen asszonynál valóban megrendítő. Úgy sejtem, nagyon megviselte, amit magányában átélt, s már attól is megkönnyebbül, hogy megoszthatja szörnyű élményeit. Épp nyitja ki a száját, amikor Blavatski ráreccsen: - Kit érdekelnek az érzések! A tényeket nézzük! - Ha megengedi - mondja Murzecné hideg méltósággal és ellentmondást nem tűrően -, előbb a most elhangzott kérdésre felelek. Blavatski hallgat. Hát igen, Murzecné asszonyt nem úgy kérdezi ki az ember, ahogy a stewardesst vallatja. - Nehéz ezt megmagyarázni - fordul Murzecné nagy szeretettel Robbie felé (és nekem átfut az agyamon, hogy nemrég vágta oda neki: "maga csak félig férfi!"). Megáll, és egymáshoz szorítja a két kezét - nyilván hogy ne remegjen. - Nem tudok semmi határozottat mondani. Valami taszítást éreztem. - Ezt fizikailag érti? - kérdezi Robbie. - Fizikailag is. Amikor megpillantottam a hindukat vagy tíz méterre magam előtt, futni akartam, hogy utolérjem őket. Borzalmas volt. Tudja, rémálmokban érez néha ilyesmit az ember: nekiiramodik, emelgeti a lábát, de nem halad, csak a szíve zakatol az erőfeszítéstől. Ez történt most velem. Valami rémületes erő visszalökött. - A szél - mondja Blavatski kurta nevetéssel. - Nem, a szél hátba kapott. Murzecné elhallgat, csalódottan, hogy csak ilyen bizonytalan és drámaiatlan szavakkal tud beszámolni szörnyű élményéről. - Kétszer is kijelentette, hogy meg volt rémülve - mondja Robbie. - Milyen különbséget lát a rémület és a félelem közt? - Óriásit - feleli Murzecné. - A félelem ellen lehet küzdeni, a rémület viszont hatalmába keríti az embert. - Magát egy csapásra vagy fokozatosan kerítette hatalmába? - Már akkor rám tört, amikor a lábamat letettem a földre, de nem érte el rögtön a csúcspontját. Robbie megcsóválja a fejét, és csak nézi Murzecnét világosbarna szemével, amely olyan üde és ragyogó, mint egy vízesés két kis cseppje. Modorosságai egy percre se szünetelnek, arcjátéka - 86 -

élénk, lábai összeakadnak. De nem feledkezik el a lényegről: segíteni akar Murzecnének, hogy világosan meg tudja fogalmazni, amit átélt. - És meg tudná mondani nekünk - kérdezi -, mikor érte el a tetőfokát a rémülete? - Amikor a hinduk eltűntek... - Eltűntek? - ismétli Blavatski kérdőn és gunyorosan. - Ejnye, Blavatski! - fakad ki Robbie ingerülten. - Engedje már beszélni Murzecné asszonyt! Murzecné azonban szemöldökét összehúzva, szemét lesütve, tanácstalanul hallgat. - No nézzük csak - mondja Robbie. - Ott hagyta abba, hogy futott a hinduk után, de nem haladt, nem tudta utolérni őket. Ebben a pillanatban tisztán látta hátulról a sziluettjüket, amely feketén rajzolódott ki a villanylámpa fénykörében. Ahogy említette, jól ki tudta venni a hindu turbánját és a műanyag táskát, amit a kezében lóbált. Csak ennyit látott? - Nem - mondja Murzecné. Arca megfeszül, ajka összepréselődik, feje előrehajlik - egész teste részt vesz a töprengésben. - Egyszer a hindu jobb felé világított a lámpájával - mondja végül is -, és akkor valami vízfélét láttam. - Talán tócsát? - Nem, nem, sokkal nagyobb kiterjedésű volt: tó. - Tó a repülőtéren! - csúfolódik Blavatski. - Ugyan hallgasson már, Blavatski! - kiáltja Robbie éles hangon. - Hisz maga szabotál! Nem hagyja Murzecné asszonyt emlékezni! Az ember már arra gondol, hogy készakarva csinálja! Blavatski megmarkolja az ülése karfáját, s hangja metsző: - Murzecné asszonynak ugyancsak rövid az esze, ha nem emlékszik rá, mi történt egy órával ezelőtt! - És mi különös van ebben? - háborog Robbie. - Halálra volt rémülve! Blavatski széttárja a karját. - De hogy kerül egy tó egy repülőtérre? Egy kifutópálya mellé? Kivel akarják ezt megetetni? Csend lesz, majd Murzecné szelíden megszólal: - Futópálya? Úgy érti, hogy beton kifutópálya? De hisz nem volt ott semmiféle kifutópálya, Blavatski úr. Vastag porréteg fedte a talajt, és alatta helyenként kövek érződtek. - Tessék: ez volt az oka a leszállás zökkenőinek! - mondja Robbie diadalmasan. A körben senki se nyitja ki a száját, még Blavatski sem. Nem tudom, miért, de elszorul a torkom. - Folytassuk - mondja Robbie. - A hindu jobb kéz felől valami víztükröt világít meg a zseblámpájával, tavat vagy egyebet, nem számít, és aztán rögtön eltűnik a társnőjével együtt. - Nem, nem - mondja Murzecné. - Közben, vagyis azután, hogy a hindu megvilágította a tavat, még egy fontos, jelentőségteljes dolog is történt... - Éspedig? Valósággal csüggünk Murzecné ajkán, de a válasz csalódást kelt. - Nem tudnám megmondani, mi volt az - jelenti ki végül is Murzecné aggodalmas hangon, és mindkét kezét végighúzza az arcán. - Ezen a helyen lyuk van az emlékeimben. Amikor a hinduk eltűntek, egészen elhatalmasodott rajtam a rémület, és mindent elnyelt. - No igen, mert "eltűntek"! - gúnyolódik Blavatski. - Mint az ördögök! Mint az angyalok! Mint a kísértetek! - Blavatski - csattan fel ismét Robbie -, ez a hekusmodor undorító! - De legalább férfias! - vág vissza Blavatski. Robbie néma marad, bár a szeme szikrát szór. - Uraim - szólal meg Caramans -, ez a személyeskedés nem helyénvaló. Murzecné Robbie-hoz fordul, a hangja nyugodt: - Azt mondtam: "eltűntek", de ez nagyon is szubjektív benyomás. Lehetséges, hogy a hindu egyszerűen eloltotta a zseblámpáját. Mindenesetre többé nem láttam őket. Mindnyájan tudjuk, Blavatskit sem kivéve, hogy Murzecné históriáját semmi se tehetné hihetőbbé, mint ez a megjegyzés és ez a tárgyilagos hang. - És ez volt az a pillanat - kérdi Robbie -, amikor a rémülete elérte a csúcspontot? - Igen. - 87 -

Murzecnének remeg az ajka, de nem mond többet. - Le tudná írni ezt a csúcspontot? Blavatski égnek emeli a karját. - Ezzel a sok lelkizéssel nem jutunk semmire! Nem azért vagyunk itt, hogy lelkiállapotokat elemezzünk! A tényekkel foglalkozzunk! - De hát a lelkiállapotok is tények - mondja Caramans, aki talán azt hiszi, hogy pusztán a "lélek" szó miatt kötelessége megvédeni a "lelkiállapotok"-at. Úgy látszik, Murzecné nem is hallotta ezt a szóváltást. - Az volt az érzésem - mondja halkan -, hogy valami szörnyűség fenyeget. Először se nyikkanni, se moccanni nem bírtam, aztán elkezdtem üvölteni, és futásnak eredtem. - Merrefelé? - érdeklődik Blavatski. - Mert haladni, ugye, nem tudott... - Azt hiszem, csak kerengtem körbe-körbe. Elkapott a pánik. Fogalmam se volt, hogy mit csinálok. Elvágódtam, bele a porba, felugrottam, megint elvágódtam. Végül is egy lépcsőfokot éreztem a lábam alatt, megértettem, hogy a gépnél vagyok, és felkapaszkodtam rá, gondolva, hogy ott biztonságban leszek. De nem az exit lépcsője volt. A vészkijáraté volt a gép hátsó részén. - Hogyhogy? - lepődik meg Blavatski. - A vészkijárat nyitva volt? - Igen, nyitva volt - feleli a stewardess. - Valószínűleg a hindu nyitotta ki. - És maga azt honnan tudja? - fordul feléje Blavatski. - Onnan, hogy én csuktam be. Egyébként kétszer is megpróbáltam közölni önnel, Blavatski úr, de nem volt hozzá türelme, hogy meghallgasson. - Maga csukta be? De akkor nyilván Murzecné asszonyt is látta, aki ott ült a turistaosztályon! - Nem, uram - mondja a stewardess nyugodtan. - Semmit se láttam. Még ki volt kapcsolva a világítás. Ekkor tetőzik az önámítás a körben, ezt azonban én se veszem észre mindjárt - én, a "világos fejű krónikás". Most már tudjuk, hogyan távoztak a hinduk, és hogyan tért vissza a gépre Murzecné, úgy teszünk tehát, mintha minden problémánk megoldódott volna, s mivel a dolgok visszatértek a rendes kerékvágásba, nyugodtan álomra hajthatjuk fejünket. És a stewardess ezúttal nem is kérdezi senkinek a véleményét, csak tompítja a világítást, mire általános mozgolódás támad, ki-ki hátrahajtja az ülését, két-három köhintés felel egymásnak, Kresztopulosz trombitálva kifújja az orrát, és mindenki, egymagában vagy párosan, visszavonul a körből, míg az eleven társadalmi élet, amely eddig zajlott benne, teljesen meg nem szűnik. A csend nem egy pillanat műve. Suttogás vezeti be, váltunk még egy-két szót - Pacaud és Michou, Mrs. Boyd és Mrs. Banister, Edmonde-né és Robbie, a stewardess és jómagam -, aztán lassacskán ez is abbamarad. - Pszt - szól rám a stewardess. - Most már tessék aludni. De kárpótlásul odaadja finom ujjait, és megajándékoz egy anyai pillantással: ettől úgy érzem, negyven év pereg vissza, kis kölyök vagyok egy rézágyban. És tényleg az is vagyok, a korom, a külsőm, a behemótságom ellenére! Gyerek, akit egy puha kéz és két kedves szem megnyugtat. Gondolatban odabújok a stewardesshez, hozzásimulok, mint egy kis plüssmackó, és várom, hogy kihunyjon bennem az öntudat. Különös, hogy életünk felét alvással töltjük, s hogy a másik félnek a fele is felejtés vagy vakság a jövőt illetően. Így jutunk el - fokról fokra, észrevétlenül - a halálunkig: többnyire csak álmodjuk, hogy élünk. Ez nyilván jó trükk, mert mindnyájan alkalmazzuk. Van, aki a túlvilágban hisz, mint én, ez se rossz megoldás. De nem mindig válik be. A gondolat, hogy az ember egyszer túléli a saját testét, valljuk meg, nem túl vigasztaló. Főképp az elalvás pillanatában nem. Végeredményben talán jól is járunk ezzel a pár óra alvással - még Bouchoix is, aki most a félhomályban még sápadtabbnak és hullaszerűbbnek látszik. A lélegzése gyors és sípoló, s a takarón, amelybe a lába be van csavarva, csontig lesoványodott, üres keze még mindig úgy mozog, mintha a kártyáit markolászná, holott amikor a stewardess tompította a világítást, sógora az egyik zsebébe csúsztatta valamennyit. Mrs. Boyd már alszik, vonásai elsimulnak fehér haja keretében, sose láttam puhább és lélektelenebb arcot. Ezt némi irigységgel mondom, ahogy ekkor érzem. Mert - 88 -

én még az utolsó percben is - bár fogom a stewardess kezét, és egyre jobban kerülget az álom néhány gyötrő kérdéssel küszködöm. Hajnalban, mikor felébredek, agyamnak ugyanabból a zugából vigyorognak rám, ahová éjjel betuszkoltam őket. A legközelebbi ablakon át csak fehér és vattaszerű felhők tengerét látom - az embernek szinte kedve támad megmártózni benne a szép napsütésben, mintha a levegő vízsűrűségű volna, és mintha a "külső hőmérséklet", ahogy a stewardessek mondják, nem mínusz ötven fok körül mozogna. Valami kattan a fejemben, és lelki szemeim előtt peregni kezdenek Murzecné különös élményei: a repülőtér, amely nem repülőtér, a tó, amely nincs befagyva, a talaj, amelyet por borít, és nem hó vagy jég, ahogy várható lett volna abban a szibériai hidegben. Igaz, hogy mint utóbb kiderült, amikor ránk tört az a fagyos szél, erős huzatban ültünk, mert a hindu kinyitotta a vészkijáratot a gép hátsó részében - de hogy miért azon át távozott és nem itt az exit-en keresztül, arra hiába keres az ember ésszerű magyarázatot. Észreveszem, hogy a stewardess már nincs mellettem. Alighanem kint van a galley-ben, a reggelit készíti. Latolgatom, utánamenjek-e, segítsek-e neki, de nem akarom, hogy a félnapos szakállammal lásson, úgyhogy inkább fogom a toalettszeres táskámat, és elindulok a mosdó felé. Arra számítok, hogy én leszek az első. Tévedek: a turistaosztályon szembetalálkozom Caramans-nal, aki már megfésülködött, megborotválkozott, kicsípte magát végtelenül hivatalos és korrekt. Nagy meglepetésemre ez a kevés beszédű férfiú most nem éri be a köszönéssel, úgy rám akaszkodik, mint valami Pacaud: - Elviselhetetlen a hideg itt a turistaosztályon - mondja, és felvonja a szemöldökét, mintha kellemetlenül érintené, hogy hiányosságot tapasztal egy francia repülőgépen. - Blavatski szerint a padlón levő csapóajtó, amelyen át a poggyászraktárba lehet lejutni, rosszul van becsukva. Megpróbálja tisztázni a dolgot. Egyébként - teszi hozzá finom mosollyal - ez a szakmája, tisztázni a dolgokat... Csak egy mosollyal válaszolok - a megfelelő mosollyal. Sejtem, hogy Caramans nem beszélgetni óhajt, hanem beszélni. És valóban rögtön folytatja: - Mit szól a tegnap hallottakhoz? Ennek a szegény asszonynak a kihallgatása nem járt valami fényes eredménnyel. Az előbb beszéltem a dologról Blavatskival. Őszintén szólva ezek a "rémületek", ezek az "ellenséges erők", amelyek "visszalökik"... nem tudom, készpénznek lehet-e venni... Lehet, hogy ez a szegény asszony meghibbant egy kicsit. Végtére is ha valaki menet közben csak úgy kiszáll egy repülőgépből, a poggyászát se viszi magával, az ember joggal kételkedik az illető épelméjűségében. Ez az "ember" nyilván valamennyi embert jelenti, aki szerte a világon a Caramans-féle karteziánus józansággal szemléli a dolgokat, és diplomatánk nyugodt, magabiztos hangjából ítélve, bizonyára igen nagy a számuk. De most is csak kitérő mosollyal felelek, üres gyomorral és tele hólyaggal nem óhajtok vitába bocsátkozni. - Ó, bocsánat, most veszem csak észre, hogy feltartom - mondja ekkor Caramans felhúzott ajakkal és késői, ám annál nyomatékosabb udvariassággal. Elég nehéz gondolkodni, miközben az ember villanyborotvával gyalulja a képét, és még nehezebb a repülőgépek parányi mosdóiban, ahol kiegyenesedni is alig bírok. De azért így is megállapítom, hogy Caramans ezúttal fején találta a szöget. Végtére is nem gyakoroltunk elviselhetetlen erkölcsi nyomást a bűnbakunkra, és kétségkívül kissé különös, hogy valaki félbeszakítva útját, bőröndjeit a gépen hagyva kiszáll egy ismeretlen helyen. És mégis, amit Murzecné a történtekről elmondott, nem volt összefüggéstelen, és képtelenségnek se hangzott, bár Blavatski nagyon igyekezett annak feltüntetni. Mert hiszen Murzecnének volt igaza: a hinduk sem előtte, sem utána nem mentek le a lépcsőn. Nem pedig Blavatskinak, aki, emlékszem, felröhögött: "Kétszer kettő most már nem négy! A gép testén fúrták át magukat! Stb." Van a rendőrségnek egy vallatási módszere, amelynek mintha az volna a célja, hogy ne tárja fel az igazságot. Ó igen, tudom: az ellenséges erők, amelyek a földön rátörtek Murzecnénkre, a futás, amely nem visz előre, a rémület, amely megszállja: rendes körülmények közt ez inkább rémálomnak hat, mint átélt valóságnak. De éppen ez az: utunk körülményei eléggé rendkívüliek - 89 -

remélem, ezt pesszimizmus nélkül is elmondhatom -, és ha egy nő, aki cseppet sem kelt olyan benyomást, mint aki félrebeszél, nyugodt hangon kijelenti: ez a szörnyűség történt velem, mi lehet mögötte? - akkor a Caramans-féle érzéketlen "az ember"-rel nem sokra megyünk. Ahogy jövök visszafelé a mosdóból, kis toalettszeres táskámmal a hónom alatt és alaposan felfrissülve, bár takarékoskodtam a vízzel (nem tudom, miért, de repülőgépen mindig engedelmeskedem ennek az ösztönömnek), hirtelen megdöbbentő látvány tárul elém: Blavatski feje emelkedik ki a padlóból. Azt mondom, kiemelkedik: inkább azt kellene mondanom, hogy eltűnik, mert ez történik, amint közeledem felé. És néhány pillanat múlva már csak a kalapja tetejét látom, ugyanis, bármilyen különös, kalap van rajta. Rákiáltok: - Blavatski! A fej újra felbukkan a váll egy részével együtt. Blavatskin kabát is van. - Maradjon csendben, Sergius - mondja halkan. - Ne uszítsa rám a stewardesst. Kihasználom az alkalmat, amíg a galley-ben van dolga, megvizitálom a poggyászraktárt. Szeretnék tisztázni valamit. - De nincs joga... - Kit érdekel a jog! - torkol le. - Különben is a padlóban levő csapóajtó rosszul volt becsukva. Onnan jött a hideg, amely ennyire lehűtötte a turistaosztályt. Látom, hogy elhúzta a futószőnyeget, és levette a négyszögletes nyílás fedelét. - De hát ez nagyon veszélyes! - mondom. - Ha valaki egy kicsit szórakozottan vagy még álmosan megy a mosdó felé, beleeshet ebbe a lyukba! Épp az út közepén van. - Hát akkor maradjon itt, hogy ne történjen baj - mondja Blavatski türelmetlenül. - Én lemegyek. Felkattantja az öngyújtóját, és eltűnik. Semmi kedvem utánamenni, főképp kabát nélkül. Ott állok, hónom alatt a kis táskámmal, lábam előtt a lyuk: leginkább talán a járdák nyílásaihoz hasonlíthatnám, amelyeken át a csatornába lehet lejutni. Csak az a különbség, hogy amikor lehajolok, jeges levegő vág az arcomba. Borzongva lépek hátra, és sehogy sem értem a dolgot. Blavatskinak alighanem annak a Boeingnak az esete járhat az eszében, amely Roissy-en-France közelében zuhant le és zúzódott össze a földön egy csomó szerencsétlen japánnal a fedélzetén, mert a poggyászraktár külső ajtaja rosszul volt bezárva. De ha itt is ez a baj, nem tudom, hogyan lehetne segíteni rajta. Nagyon értelmes ember ez a Blavatski, mégse tudok eligazodni rajta. Hol minden nyugtalanítja, hol meg semmi. Újra felbukkan Blavatski kalapja, aztán az arca, amely nem árul el semmiféle érzelmet. Aztán a válla, amelyet elfordít, hogy átférjen a szűk négyszögletes nyíláson, aztán a csípője, amely még nehezebben jut át. Végül gondosan visszateszi a nyílás fedelét, ráteríti a futószőnyeget, és közönyös arccal ezt mondja: - Minden oké, csak... Hátat fordít nekem, és elindul az első osztály felé, kurta, vaskos lába gyorsan viszi. - Csak? - kérdezem utána loholva. - Csak a poggyászraktárban nincs egy fia poggyász se - feleli, s a válla fölött szúrósan pillant vissza rám. - A bőröndjeink mind Roissyban maradtak.

10. Elakad a lélegzetem. Az egyik bőröndömben vannak vagy inkább voltak a szótárak és a kézikönyvek, amelyek feltétlenül szükségesek tervbe vett tanulmányaimhoz (különös, hogy magamban már nem is merem a Madrapur szót használni). De most nem is ez döbbent meg, hanem a dolgok egy másik vonatkozása. - Blavatski - mondom az amerikai után sietve és megragadva a karját (rögtön megáll, s a szemöldökét felhúzva rám néz a válla felett) -, ne szóljon semmit a többieknek. Megint csak felzaklatná őket. Úgyis elég hamar meg fogják tudni, hogy poggyász nélkül indultak el. Blavatski úgy fordul szembe velem, súlyosan és mégis fürgén, mint ahogy a hordó perdül meg a tengelye körül. Szürke szeme az enyémbe mélyed. Nem tudom, hogy a vastag lencse okozzae, de most valóban nagyon kicsinek látszik a szeme, két ponttá zsugorodik, s ettől rendkívül élessé, - 90 -

áthatóvá válik a tekintete. Nem mond semmit, egy szóra se méltat, de a fölényes pillantásából rögtön megértem, hogy vissza fogja utasítani a javaslatomat - egy csepegős kis prédikáció kíséretében. Ha jól meggondolom, az argóval megtűzdelt közönségességét - bár szintén mesterkéltnek érzem -, sőt a harmadik regiszterét, - a jóindulatú kedélyességét is könnyebben el tudom viselni, mint ezt az erkölcsnemesítő hangot, melyet a nagy pillanatokban üt meg. Már csak azért is, mert ez a papolás rendszerint önző indítékokat leplez. Jelen esetben ez egészen világos: miután kiderítette, hogy a bőröndjeink Roissyban maradtak, mindenáron érdemeket akar szerezni a felfedezésével s ezzel is bizonyítani, hogy joga van a vezető szerephez, amelyet kezdettől fogva játszani próbált a gépen. Egyelőre hagyja, hadd főjek hitványságom levében. Egy szava sincs. Hallgatással felel. Néma rosszallással. A tekintete hegyével, amely úgy hasít fel, mint egy sebészkés. A nagy fehér fogaival, melyeket kivillant megvető félmosolya. A szögletes állával, melyet harciasan felém tol, és az árokkal, mely kettéosztja, s drámaian elmélyül. Még a kemény szálú haja is tiltakozik a gondolat ellen, mert tőlem ered, s így csak egy szláv - egy állhatatlan, megbízhatatlan pária - gondolata, nem pedig szilárd "szász" gondolat, mint amilyenek az ő agyából pattannak ki. Ő ugyanis legalább cselekszik, állja a sarat, küzd, rejtélyt rejtély után derít fel, beleavatkozik az események menetébe... - Ejnye, Sergius, remélem, csak tréfál - mondja végül komoly hangon. (Na persze, felelőtlen vagyok, igaz?) - Szó se lehet róla, hogy eltitkoljam a többiek előtt, amit felfedeztem. Én egész másképp értelmezem a felelősséget, amivel nekik tartozom. - Helyben vagyunk! - Útitársainknak pontos tájékoztatást kell kapniuk a helyzetről, ehhez joguk van, és összeütközésbe kerülnék a lelkiismeretemmel, ha nem mondanám el nekik, amit tudok. - Nem tudom, mit változtat ez a dolgon - mondom. - Érkezéskor mindenképp észre fogják venni, hogy a holmijuk Roissyban maradt! Minek siettetni ezt a kínos meglepetést? Épp elég érte őket eddig! - Ha maga annyira megveti az útitársait - mondja Blavatski erkölcsös férfiú felháborodásával, s nagy, hurkás mutatóujját az orrom előtt rázva -, hogy úgy gondolja, hazudni kell nekik, vagy megkímélni őket az igazságtól, mint a gyerekeket, az a maga dolga... Egyébként hadd juttassam az eszébe csak úgy mellesleg, hogy a stewardess is ezt csinálta kezdet óta. - Ezt kajánul, rosszhiszemű célzatossággal szúrja közbe. - Én viszont felnőttnek tartom az útitársaimat, és nincs szándékomban eltitkolni előttük a tényeket. - Rendben van - vágom rá, dühösen a célozgatás miatt. (Mert az arca elég nyíltan beszél: nem elég, hogy fülig belehabarodtam a stewardessbe, még majmolom is.) - Közli a társasággal lehalkítom a hangomat -, hogy a poggyász nincs lent a raktárban. És aztán? Mi történik aztán? Semmi! Az égvilágon semmi! - Hogyhogy semmi? - horkan fel Blavatski. - Tudni fogják, ennyi elég! - És mire mennek vele, hogy tudják? Talán visszafordulhatnak Roissyba a bőröndjeikért? Vagy reklamálhatnak? Esetleg megkérhetik a Földet, hogy a következő géppel küldje utánuk a cókmókjukat Madrapurba? Azon melegében fellármázhatják a biztosítójukat? Maga az, aki tréfál, Blavatski. A keserűség elragad, és hozzáteszem: - Úgy látom, maga szerint ez az út olyan, mint a többi. Biztos benne? És azt hiszi, hogy ha egyszer elindultunk, mindenképp meg is érkezünk? Blavatski elképedve mered rám, és én is elámulok a saját szavaimon, mert csak most válik tudatossá bennem, milyen messzire sodortak a töprengéseim. Blavatski tekintete mintha tompulna, majd eltűnne a vastag szemüveg mögött, és hengerforma teste (dereka egyáltalán nincs, s a hasa éppoly kerek és domború, mint a melle) meginog. De csak egy pillanatra. A következő másodpercben már megint a régi, rendíthetetlenül áll vaskos lábán, álla támadásra lendül, szeme szúrós. - Bolondokat beszél, Sergius! - förmed rám. És hozzáteszi, mintha mindent megmagyarázna vele: - Egyébként pocsékul néz ki. Talán beteg? - Nem, nem - felelem sietve. - Nagyon jól érzem magam, köszönöm. Ez azonban hazugság, mert alig várom, hogy vége legyen az eszmecserénknek, annyira szeretnék már leülni. - 91 -

Blavatski nagy hévvel folytatja, és bizonyos sietséggel, talán hogy a kételyeimnek ne legyen idejük megszállni a terepet: - Egész biztosan megérkezünk, Sergius! Csak nem képzeli, hogy száz évig fogunk repdesni a levegőben? Ennek aztán tényleg nem lenne értelme! Lehet, hogy csak a fáradtság az oka, mert a lábam szünet nélkül remeg, de Blavatski szavaitól, a dolgok logikájába vetett bizalmától hirtelen felkavarodik a gyomrom, és színtelen hangon felkiáltok: - A földi életünknek talán van értelme? - Micsoda? Ezt maga mondja, Sergius? Maga, a hivő ember! - hökken meg Blavatski, aki kétségkívül nem az, de aki a világ minden kincséért be nem vallaná, hogy ateista, legalábbis a hazájában, nehogy vörösnek tartsák. Azzal hátat fordít, s megy vissza az első osztályra - inogva követem, és nagy megkönnyebbüléssel zökkenek le a helyemre. Kis toalettszeres táskám még mindig a hónom alatt van, úgy szorítom magamhoz, egész ösztönösen, mintha a legértékesebb vagyontárgyam volna (és az igazat megvallva, nem is maradt egyebem). Ahhoz sincs erőm, hogy elmosolyodjam, amikor a stewardess fölém hajol szelíd és aggódó szemével, elveszi a táskát, és maga rakja a helyére. Ám ahogy megiszom a teámat, s elrágok két darab kétszersültet, amit megvajazott nekem, kezdek feléledni, de még mindig gyöngének érzem magam és azt, ami körülöttem történik - hogy is mondjam csak? - nagyon távolinak. Blavatski határozott hangon csendet kér, és fontoskodva beszámol a "felfedezéséről" - a társaság hüledezve és megsemmisülten hallgatja, sőt az idős Mrs. Boyd zokogásban tör ki, mint egy gyerek, megsiratja a ruháit, amiket most már nem vehet fel a négycsillagos madrapuri hotelban. Engem is lesújt a dolog. De nem lep meg különösebben. Eszembe jut, milyen rossz előérzetek szálltak meg, amikor Roissyban tévedésből felvittem a bőröndjeimet a felső szintre, s a stewardess leküldte őket a felvonóval, megnyomva egy gombot, és ezzel, mint mondta, mozgósítva a poggyászkezelőket - akiknek én nyomát se láttam odalent, de ő erősködött, hogy ott vannak. Tévedett volna? Megtévesztett volna? Ha igen, milyen szándékkal? És hogy gyanúsíthatnám én is "összeesküvés"-sel, hiszen láttam, hogy üres kézzel szállt be, még kézitáska se volt nála, hiszen itt ül mellettem, s osztozik sorsunkban, bármi várjon is ránk. Elnézem finom profilját, gyermeki szája rajzát. Nem, nem lenne szívem faggatni, pedig a poggyászom elvesztése, bár előre látható volt, hihetetlenül érzékenyen érint. Igaz, ha az ember bízik a dolgok logikájában, mint Blavatski, ez a veszteség korántsem jóvátehetetlen. Ha a bőröndjeim ott maradtak Roissyban, visszafelé megtalálom őket. És ha végül tényleg Madrapurban kötünk ki, az utam se vész kárba. A madrapuri nyelv tanulmányozásához nagy szükségem lenne a szótáraimra, a kézikönyveimre és a magnetofonomra, az kétségtelen, de van fülem, készíthetek jegyzeteket, megpróbálhatom beilleszteni ezt az ismeretlen nyelvet valamelyik ismert nyelvcsaládba. Mindez azonban fel se ködlik az agyamban. Csak gunnyasztok, letaglózva és bágyadtan, s átadom magamat a kétségbeesésnek. Valami szörnyű érzés fészkel meg bennem: mintha a nyelvészi hivatásom - amelynek megszállottja vagyok, olyannyira, hogy egész életemben úgy gyűjtöttem a nyelveket, mint tőkés a pénzt - a szótáraimmal együtt örökre elhagyott volna. Pedig hát egytől egyig újra megvehetem őket, ha visszakerülök a földre! Képtelenség az egész, sejtem jól, de úgy látszik, már nem tudok józanul gondolkodni. Sőt bármilyen különös, kapcsolatba hozom egymással a két legutóbbi fejleményt is: azt, hogy Blavatski közölte velem a poggyász-ügyet, és hogy rám tört az a testi gyöngeség, amely azóta is tart. A körben olyan a hangulat, mint a siratófalnál, épp csak hogy szertartás nincs. A siránkozó kórusból kiválik a leginkább nekikeseredettek - Mrs. Boyd, Edmonde-né, Kresztopulosz - egy oktávval magasabb jajveszékelése. A görögre rossz ránézni. Szakad róla a veríték, csorog a könnye, büdösebb, mint valaha, és mintha valami önpusztító düh kerítette volna hatalmába. Vadul püföli a fejét jobbról-balról, s iszonyú átkokat szór magára és valamennyi ősére. Edmonde-né hullámzó kebellel, égő szemmel hányódik harag és bánat közt. De talán nem annyira szánalomraméltó, mint Kresztopulosz, mert a mellette ülő Robbie vigasztalja, a görögöt azonban, akit szaga és - esetleg alaptalan - kábítószer-üzéri híre elszigetel, senki se sajnálja, szóba se igen állnak vele. - 92 -

Ami Mrs. Boydot illeti, jólneveltsége és bostoni polgárasszony modora egy pillanat alatt elpárolog. Gátlás nélkül sírdogál, részletesen elmondja, milyenek voltak a ruhái - Mrs. Banister hideg megvetéssel nézi, és bosszúsan, ímmel-ámmal vigasztalja. Mert azt mondanom se kell, hogy Boitel herceg lánya, bármennyire fájlalja is női fegyvertára elvesztését, úgy érzi, magasan fölötte áll az efféle baleseteknek. És miközben udvarias frázisokkal igyekszik Mrs. Boydot csitítani, cinkos és gunyoros pillantásokat küld a tőle balra ülő Manzoni felé, mintha tanúul hívná, hogy nincs az a toalett, amely feledtetni tudná barátnője kicsinységét, kis pocakját és zacskó formájú, kis melleit. Az utóbbi azonban egyre csak lamentál, úgyhogy Mrs. Banister végül is kedvesen, de fölényesen rászól: - Ejnye, Elisabeth, azért nem kell annyira kétségbeesni! Nemcsak te vesztetted el a holmidat! És ez a veszteség nem jóvátehetetlen! - Gondolod? - mondja Mrs. Boyd, nem restellve szipogni is pityergés közben. - A pénzem! Az ékszereim! A ruháim! Teljesen kifosztottak! - Ugyan már, ugyan - korholja Mrs. Banister, s a hangjában nevetés bujkál, japán szeme pedig megint Manzoni egyetértését keresi. - Egyáltalán nem fosztottak ki, hiába mondod! Jó pár embert ismerek, aki boldog lenne azzal, amid maradt! Ahogy megérkezel Madrapurba, telefonálsz a bostoni bankárodnak, és legkésőbb másnap táviratilag kapsz egy kis gyorssegélyt - a "kis" szót egy kis fintorral húzza alá. - És mit vegyek belőle? Ott a vadak közt! - ellenkezik Mrs. Boyd, s a hangjába, amely még mindig sírós, már indulat is vegyül, mintha kezdene rájönni, hogy a kedvesség leple alatt csúfot űznek belőle. - Hogy mit? Azt, amit én! Szárikat! Tudod, milyen gyönyörűek, és milyen nőiesek. Biztos vagyok benne - folytatja, és rámosolyog Manzonira, aki belemegy a játékba, és visszamosolyog -, hogy remekül áll neked a szári. Mert izgató és mégis méltóságteljes viselet - fűzi hozzá az olasz felé fordulva, s csúfolódásának kettős célja van: egyrészt nevetségessé teszi vele a barátnőjét, másrészt pedig a szomszédja elé festi a saját szép testét indiai selymekbe burkolva. Mrs. Boyd szúrós pillantást vet rá, könnyei elapadnak, és kerek kis arca megkeményedik. - Azt hiszem - mondja, s a hangja csupa neheztelés -, a szári neked főképp arra lesz jó, hogy ledobjad. No lám, nem is olyan csacska ez a Mrs. Boyd, és bármilyen tunya, azért megmarkolja a csatabárdot, ha kell. Arra számítok, hogy a másik hölgy kíméletlenül ledorongolja, ez azonban nem történik meg, Mrs. Banister hallgat, talán mert kímélni akarja Mrs. Boydot, ő tudja, miért, talán mert a NYALAT-ja érdekében inkább a saját skalpját is beveti Manzoninál, akire most már úgy mosolyog, hogy az félreérthetetlen felkínálkozás - szárival vagy anélkül. A franciák oldalán csak párbeszéd folyik Pacaud és Caramans közt - Bouchoix, aki egészen el van csigázva, se holt, se eleven, már nem számít -, méghozzá szerintem nagyon franciásan: mindkettő vádaskodik, Pacaud habzó szájjal, Caramans mérsékeltebben. A vádjaik tárgya sem ugyanaz. Caramans kimérten és megfellebbezhetetlenül kijelenti: "tűrhetetlen", hogy ha az AirFrance egy chartertársaság rendelkezésére bocsátja légi kikötőjét és minden felszerelését, nem gondoskodik egyúttal a poggyászok biztonságáról is, ahogy természetes volna. Pacaud, akinek megint lángol a koponyája, és kiguvad a szeme, Roissy-en-France poggyászkezelőit támadja. Valamelyik vörös szakszervezet felbujtására nyilván meglepetésszerűen sztrájkba léptek, mit sem törődve a munkát szabályozó törvényekkel és az utasok legelemibb jogaival. És mivel bizonyos jövedelmi szinten felül a franciák általában pesszimisták, Pacaud azt a következtetést vonja le, hogy az ország "ebek harmincadjára" jutott, és teljes az összevisszaság. - De hisz megtalálják majd a bőröndjeiket! - kiált fel Blavatski, aki meglehetős fölénnyel szemléli a franciák izgalmát. - Vagy kártérítést kapnak értük! Ezért aztán kár enni magukat! Nem olyan fontos az egész! - De igenis fontos, mert jellemző - szól közbe Robbie. - Nagyon jól beleillik a képbe. Blavatski átható pillantást vet rá. - Azt akarja mondani, hogy szándékosan csinálták? - Ez világos - véli Robbie. - Világos, hogy szándékosan csinálták. A poggyászaink elvesztése hozzátartozik a megdolgozásunkhoz. - 93 -

Blavatski vállat von, Caramans pedig, félig lehunyt szemmel és felhúzott ajakkal, megrovóan néz Robbie-ra. - Nagyon szabadjára engedi a fantáziáját, kedves barátom. A hipotézise ellenőrizhetetlen. Ekkor feláll Murzecné - nagyon sárga, nagyon sovány, a haja erősen hátra van fésülve -, merev léptekkel átvág a bal félkörön, lehajol, és olyan arccal, mintha rá akarná venni valamire, valamit súg a stewardessnek. Az meglepődik, töpreng egy kicsit, majd habozva ezt feleli: - Igen, de csak azzal a feltétellel, ha nem nyúl semmihez. - Ezt megígérem - mondja Murzecné. Azzal felegyenesedik, és eltűnik a galley függönye mögött. - De hát hova megy? - kérdezem megrökönyödve. A stewardess felhúzza a szemöldökét: - Azt mondta, szeretne visszavonulni néhány percre a pilótafülkébe. - És maga megengedte neki! - kiáltja Blavatski, szeme szikrázik az üveg mögött. - Persze - mondja a stewardess szelíden. - Mi rossz van benne? Nem zavar senkit. - Megyek utána - közli Blavatski, s úgy ugrik talpra, olyan súlyos könnyedséggel, ahogy egy nagy labda pattan vissza a földről. - De hát hagyja már békén Murzecnét! - tör ki Robbie nagy indulattal. - Épp eleget szenvedett! Maga javíthatatlan, Blavatski! Folyton visszaesik a beavatkozási mániájába! Örökké kémkedik az emberek után, dróton rángatja, mindenfélével megvádolja őket, vagy nyomást próbál gyakorolni rájuk! Maradjon végre veszteg, egyszer s mindenkorra! Helyeslő zúgás támad, mire Blavatski, bámulatosan megjátszva a kedélyességet, nagy fogait megvillantva, színlelt szelídséggel kijelenti: - De hisz nem akarom én bántani őnagyságát. Csak megnézem, hogy miben mesterkedik. Végeredményben a biztonságunkról van szó. És nesztelenül lépkedve vastag gumitalpain, szintén eltűnik a tálaló függönye mögött. Néhány másodperc múlva már jön is vissza, kifürkészhetetlen arccal leül, egyetlen szó nélkül összeilleszti az ujjai hegyét, s lehunyja a szemét, mintha aludni akarna. Mivel éppen ő szokta másoknak ajánlani, hogy viselkedjenek "felnőtthöz illően", elég gyerekesnek találom ezt a kis némajátékot. Meg akar büntetni bennünket a rosszallásunkért: nem elégíti ki a kíváncsiságunkat. De rosszul számított. Mert a legparányibb kérdés se hangzik el. És tartózkodásunk igen hamar megteszi hatását: hekusunk nem bírja tovább, önként töri meg a csöndet. - Hát kérem - kezdi, körüljártatva apró szemét, melyből sugárzik a gúny -, tökéletesen megnyugodtam. Az efféle ténykedésből valóban nem lehet baj. Murzecné ott térdel a pilótafülke padlóján. Mereven nézi a műszerfal kis piros jelzőlámpáját... Elhallgat, mintha máris túl sokat mondott volna, de Caramans türelmetlenül megkérdezi: - És mit csinál? - Imádkozik. - Vagy úgy - mondja Caramans, s a két férfi elégedetten összenéz. Világos, hogy ha Murzecné misztikus őrületbe esett, mindaz, amit elmondott rövid földi tartózkodásáról, egyszeriben gyanússá válik. - Halkan vagy hangosan? - tudakolja Robbie feszült figyelemmel az arcán. Blavatski szeme elsötétedik a vastag lencse mögött, álla előreugrik, keményen végigméri a kérdezőt: ez a kis buzeráns most faggatni meri, miután az előbb olyan pofátlanul legorombította! De azért válaszol, csak közben nem néz Robbie-ra: szinte ellenállhatatlan vágyat érez, hogy közölje, amit tud, s ez erősebb, mint a dühe. - Hangosan - mondja csillogó szemmel. - És egyáltalán nem hebegve. Épp ellenkezőleg, nagyon is higgadtan. Gondosan formálva és külön-külön hangsúlyozva minden szavát. Láthatólag mulattatja a dolog, de Robbie nem mosolyog. Megkérdezi: - És mit imádkozik? - Ó, hiszen tudja - legyint Blavatski fölényesen és megvetően. És mivel Murzecné francia, franciául folytatja: - Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben stb. - Ó, inkább így kellett volna mondania: mi Atyánk, ki vagy a Földön... - jegyzi meg Robbie.

- 94 -

Várom, hogy nyomatékul felcsattanjon magas hangú, jól ismert nevetése. De hiába várom. Arca komoly, figyelmes marad. És mivel más senki se óhajt hozzászólni a tárgyhoz- a vallás tabu -, a kör hallgatásba burkolódzik. Lehunyom a szemem. Nem fáj semmim, a betegségnek legparányibb jelét se tudom felfedezni magamban, mégis olyan gyönge vagyok, mintha a fele véremet lecsapolták volna. Azt is tudom, hogy nincs lázam, az agyam mégis lázasan dolgozik, de a gondolataim furcsamód világosak. Egyre a Robbie megjegyzésén rágódom: "Mi Atyánk, ki vagy a Földön." Nem, nem tréfának szánta. A könnyedén odavetett szavakon átsüt a nyugtalanság. Mióta a gép a Föld utasítására leszállt, egyvalami világossá vált előttem: bármit mondunk és csinálunk a körben, irányítóink azonnal megtudják. Mindegy, hogy miképpen, milyen mikrofonok vagy fortélyos szerkentyűk útján. A lényeg az, hogy a Föld mindenről értesül: a szavainkról, a tetteinkről, az arcjátékunkról, sőt talán a gondolatainkról is. Csöpp világunkban, ezen a Madrapurba (vagy ő tudja, valójában hová) tartó repülőgépen tehát a láthatatlan és mindentudó Isten szerepét tölti be. Engem mint hivő embert rettentően megzavar ez a gondolat. Mert az az Isten, akit gyermekkorom óta imádok, nem folyamodik a technikához, a televízióhoz, a hosszú távú lehallgatáshoz. Nem alkalmaz számítógépet, hogy nyilvántartásba vegye - és később megjutalmazza vagy megbüntesse - a négymilliárd embert. Amellett világosan közölte kilétét prófétái és a fia által. Az ő révükön tudjuk, hogy szeret, és majd meg is vált bennünket, persze csak ha engedelmeskedünk neki. De mi, akik itt ülünk körben ezen az állítólagos madrapuri gépen, amelynek talán mindörökre rabjai is vagyunk: mit tudunk mi a Földről és a velünk kapcsolatos szándékairól? Hiszen a Föld eddig semmiről se nyilatkozott! Igaz, feltehető, hogy a Föld azért engedte kiszállni a kalózokat, mert meg akarta menteni Michou életét. De a hindu maga óvott bennünket ettől a megnyugtató értelmezéstől. Amikor elhagyta a gépet, nyomatékosan a figyelmünkbe ajánlotta, hogy nem tanácsos bízni a Föld "jóindulatá"-ban. És a Föld talán nem is azért engedte el őket, mert meg akarta menteni Michou-t, hanem mert rájött, hogy a hindu pár, ahogy maga a hindu is állította, valóban "tévedésből" került a gépre. Bárhogy álljon is a dolog, a legfontosabbnak és a legaggasztóbbnak én azt látom, hogy nem kaptunk a Földtől semmiféle kinyilatkoztatás-t. Pedig minden a kinyilatkoztatással kezdődik. Isten megismerteti magát az emberekkel, aztán becsületes szerződést köt velük. Így tudunk csak alkalmazkodni a kívánságaihoz, így tudjuk őt félni és - természetesen - szeretni. Ám a Föld, miután a madrapuri út címén - és egyre bizonyosabbnak látszik, hogy inkább csak ürügyén - a gépre csalt bennünket, konokul hallgat. Nem tudjuk, szeret-e vagy gyűlöl, életben hagy-e vagy halálra szán-e mindnyájunkat, de minden pillanatban érezzük zsarnoksága súlyát. Imádkozzunk hozzá, mint Murzecné? De minek imádkozzunk? Hisz nem tudjuk, mik a tervei velünk. És hogyan imádkozzunk, hogyan mondjuk neki, hogy alázattal elfogadjuk akaratát, amikor fogalmunk sincs, mi ez az akarat? Egyébként azon is töprengek, szabad-e a mi Murzecnénk példájára istent csinálnunk a Földből, pusztán mert mindenható, mindentudó és láthatatlan. Lehetséges, hogy a Föld nem a jót, hanem a rosszat akarja, és szörnyű eretnekségbe esünk, ha versenytársává tesszük a régi Istennek, akit kezdettől fogva tisztelünk. Amikor idáig érek a gondolataimban, a stewardess fölém hajol, megfogja a kezemet, és rám néz zöld szemével. Most veszem észre; hogy valami fontosat még nem mondtam el a szeméről. Azt, hogy hol világos, hol sötét, aszerint, hogy mit fejez ki, mintha a pillanatról pillanatra változó érzések szabnák meg a fényét. Ebben a pillanatban, bár a nap beragyog az ablakokon, majdnem feketének látom. - Jobban érzi magát? - kérdezi halkan és nyugtalanul. - Mije fáj? - Semmim se fáj. Gyöngének érzem magam. Más bajom nincs. - Talán beteg volt, mielőtt felszállt a gépre? - Dehogy. Semmi bajom, és nem is volt soha, csak az influenzát kaptam meg egyszerkétszer, mint bárki más. - 95 -

Anyai szelídséggel mosolyog rám, de gondolom, ezzel a mosollyal csak az aggodalmait akarja leplezni. Derűsen teszi hozzá: - Legfeljebb aszpirint adhatok magának. Kér? - Nem - felelem, mosolyt erőltetve az arcomra. - Hamarosan rendbe jövök, köszönöm. De már tudom, hogy nem így lesz. A stewardess elfordítja a fejét. Megérezte, hogy bármilyen rövid volt is ez a beszélgetés, kifárasztott. Követem a tekintete irányát: Bouchoix-t nézi, aki inkább fekszik, mint ül a helyén, a szeme csukva. Ijesztően sovány arca már viaszos, hullaszerű, és főképp a keze ragadja meg a figyelmemet. Csont és bőr és sárgás ez a kéz, s görcsösen markolja a takarót, de nem a fájdalmak miatt - az arc békés -, hanem egy reflex hatására, amely már független a tudatától. A stewardess elfogja a tekintetemet, s olyan közel hajolva hozzám, hogy majdnem megérint, odasúgja: - Aggódom ezért a szerencsétlenért. Úgy látom, nem sok ideje van hátra. A megszokott mozdulattal felhúzom a kézelőmet a csuklómon, de máris eszembe jut, hogy nincs órám, mint ahogy másnak sincs a körben. Bár a stewardess kíméletesen fejezte ki magát, mert a "nem sok ideje van hátra" heteket is jelenthet, nyilvánvalóan attól tart, hogy Bouchoix itt hal meg a gépen. - Nem kell nyugtalankodnia - mondom. - A nap állásából ítélve nem lehetünk már messze a céltól. Legfeljebb négy-öt órányira. A lánynak felszalad a szemöldöke. - Maga még hisz ebben? - kérdezi. De alighanem rögtön meg is bánja, hogy elárulta legtitkosabb gondolatát, mert egyet-kettőt pillog, elvörösödik, majd felpattan, és eltűnik a galley-ben. Arra fordítom a fejem - ami komoly erőfeszítésbe kerül -, és követem a tekintetemmel, s mint mindig, amikor magamra hagy, kellemetlen hideg árad szét bennem. Szemem végigpásztázza a társaságot. Bár most már alig érzek közösséget az útitársaimmal, az az élénk érdeklődés, mellyel a körülöttem zajló életet figyeltem, nem szűnt meg, sőt. Valami mohóság is társult hozzá, mintha pusztán az életerejük, a szerelmeik, az összecsapásaik látványa is pótolhatná a vért, amit vesztettem. Némelyiküket határozottan utáltam. Ennek már vége. És a fennkölt ítéleteimnek szintén. Ó, a morál, a morál! Mennyire kell vigyázni vele! Jobbat ki se lehetett volna találni, hogy az ember véletlenül se értse meg a felebarátait. Itt van például Edmond-né: elnézem ezt a pompás asszonyi állatot, jobb oldali szomszédomat, akinek domború idomain majd szétreped a fekete ágmintás zöld ruha. Higgyék el, szörnyű mestersége ellenére egyre rokonszenvesebbnek találom, a Robbie iránti lángolását pedig egyenesen meghatónak. Kezdetben talán csak azért vonzódott hozzá, mert Michou-n kívül ő az egyetlen a gépen, akinek lányos a külseje. Szüntelenül rajta legelteti átható pillantású kék szemét, az ember arra gondol, mindjárt áthurcolja a turistaosztályra, letépi a nadrágját, és megerőszakolja. De túl a vágyon, biztos vagyok benne, hogy már kezdi szeretni is, egyszerűen, forrón, tiszta szívből. És Robbie-t, a kifinomult, kényes széplelkűt, aki valaha a művészetből vett példákkal igyekezett igazolni a homoszexualitását, megbűvöli, s mintegy kiragadja önimádatából ez a nyers és neki kétszeresen is természetellenes szenvedély, s lassacskán sodródik feléje. Nagy megdöbbenésemre Bouchoix kinyitja a szemét. Zavaros tekintete kitisztul, jobb keze, mely az imént még a takarót markolta, tétován elindul, s hosszú tapogatódzás után a zakója zsebénél állapodik meg. Nagy nehezen előbányássza a kártyapakliját. Elégedettség ömlik el az arcán, egy kis szín is visszatér rá, s jobb felé fordulva, nagyon, nagyon halkan odaszól Pacaud-nak: - Nem akarsz... egy kicsit... pókerezni? - Hát jobban vagy, Émile? - kérdezi Pacaud, s a képtelen reménykedéstől megint felizzik a koponyája, kidülled a szeme. - Egy parti... pókerhez... elég jól - feleli Bouchoix vékony, el-elakadó, nagyon messziről jövő hangján. A beszélgetők elhallgatnak. Sőt mintha a lélegzetét is visszafojtaná mindenki, mert olyan gyönge ez a hang, hogy bármely pillanatban végképp elakadhat. - 96 -

- De hát tudod, hogy nem szeretem a pókert, Émile - szabódik Pacaud. - Meg szerencsém sincs. Mindig vesztek. - Azért vesztel... mert... rosszul játszol - mondja Bouchoix. - Nem tudok hazudni - próbál kedélyeskedni Pacaud, nem sok sikerrel és még mindig vörösen. - Csak... a magánéletedben - jegyzi meg Bouchoix. Csend. Az egész társaság döbbenten mered Bouchoixra, aki úgy látszik, a sírba is magával akarja vinni a gyűlöletét. Pacaud sztoikusan hallgat, a homloka bíborvörös, keze a Michou-ét szorongatja. - Ez aztán a komiszság - jegyzi meg Michou, de nem néz Bouchoix-ra, mintha csak általánosságban bírálná a felnőttek társadalmát. A csend ismét ráhull a körre, majd Bouchoix szólal meg, hangja elcsigázott, de kiérzik belőle a türelmetlenség: - Tehát? - De hisz pénzünk sincs! - ellenkezik tovább Pacaud. És zavarában fecsegni kezd: Egyébként különös: mintha meztelen volnék, amióta a tárcám nincs itt a belső zsebemben, nem érzem azt az enyhe nyomást. Igen, meztelen. És hogy is mondjam csak - keresi a szavakat -: mintha a férfiasságom is megszenvedné. - Nahát, ez érdekes! - figyel fel Robbie. - Szóval attól érezte magát férfinak, hogy a tárcája folyton odadörzsölődött a melléhez? - Pontosan - feleli Pacaud megkönnyebbülve, hogy ilyen jól megértették. Robbie dallamosan felkacag. - Milyen furcsa! Hát nem az lett volna a természetes, ha abból ered ez az érzés, hogy ott érzi a heréit a két combja közt? - No de, édesem! - kiált fel Edmonde-né, akit a szerelem szemérmessé tett. Váratlanul megszólal Kresztopulosz. - Pacaud úr - mondja, s a szeme csillog, ajka sóvár a tömött bajusz alatt -, pénz nélkül is lehet pókerezni. Egyszerűen fog egy darab papírt, ráírja: "utalvány ezer dollárra", és aláírja. - Kisasszony, volna valami papírja? - fordul Pacaud a stewardesshez, aki éppen bejön a galley-ből. - Nincs, uram - feleli a stewardess. - Kinek van papírja? - kérdezi Pacaud erőltetett vidámsággal, és körülfuttatja a tekintetét. De úgy látszik, papírt senki se hozott magával, kivéve Caramans-t, akinek az aktatáskájában, jól láttam, egy érintetlen jegyzettömb is lapul a dossziék közt. Ám Caramans - szemhéja félárbocon, ajka felhúzva - nem moccan, talán mert, mint a mesebeli hangya, nem barátja a kölcsönöknek, talán mert, mint jómagam, ellensége a hazárdjátékoknak. - De hát akármilyen papír megteszi - bizonygatja Kresztopulosz nagy hévvel és rövid karja kerek, lelkes mozdulatával. - Kisasszony, van a tartalékai közt toalettpapír? Persze nem hengeres. - Azt hiszem, van - feleli a stewardess, és elindul a galley felé. Pacaud - félig kedélyesen, félig zavartan - nevetni kezd, és maga Bouchoix is elmosolyodik, de mivel a bőr már nagyon elvékonyodott az arcán, és ráadásul viaszszínű, ez a mosoly baljóslatúan kirajzolja erős csontozatú állát. Borzadva látom, mennyire örül ennek a játszmának - valószínűleg az utolsónak, amiben részt vehet. A stewardess visszajön a galley-ből, és teljesen közömbös arccal átnyújt egy csomag toalettpapírt Pacaud-nak. - Ezzel akarnak játszani? - húzza el a száját Mrs. Banister. - My dear - mondja Mrs. Boyd -, don't talk to these men(Drágám, ne szólj ezekhez az emberekhez)! - Sajnos kénytelenek leszünk - feleli Pacaud. - És most mit csináljak? - folytatja, s elővesz a zsebéből egy golyóstollat. - Kisasszony - fordul Kresztopulosz mézesmázos udvariassággal Michou-hoz -, megengedné, hogy Pacaud úr mellé üljek? - Legyen olyan drága, Michou - kéri Pacaud. - Legyen olyan drága, Michou - utánozza csúfondárosan a lány: tincse a szemébe lóg, és egyáltalán nem leplezi, hogy nagyon meg van bántva. - Egyébként pedig - teszi hozzá gyerekes - 97 -

duzzogással, s átül a hindu üresen maradt helyére, dühében elejtve a krimijét (és Mike fényképét, amelynek egyik sarkát olvasás közben rágni szokta) - fütyülök rá, hogy ki mellett ülök! - Csak egész rövid időről van szó, drága angyalkám! - mondja Pacaud, akit ez a minijelenet meghat, de nyugtalanít is. - Nem vagyok az angyalkája, undok digi-dagi - förmed rá Michou, és szinte várom, hogy a nyelvét is kiöltse. De a tincsével együtt belétemetkezik a könyvébe, s Mike fényképének a csücskével a foga közt elhallgat. - Ha szabad megkérnem rá, Pacaud úr - mondja Kresztopulosz, odahajolva a gyároshoz, aki rögtön hátrahőköl, és a lélegzetét is visszafogja -, írja rá minden lapra: "utalvány ezer dollárra", keltezze, és írja alá. - Nem - mondja Pacaud nevetve, s a szeme Blavatskira villan. - Nem dollárban játszunk! Az komolytalan lenne! Svájci frank legyen, vagy márka! Hány ilyen lapot csináljak? - Kezdetnek elég lesz harminc - feleli Kresztopulosz készséges kis nevetéssel, de a tekintete állhatatlan, és az arca hihetetlenül álnok. Bőbeszédű szívélyességgel folytatja: - Ön lesz a bankárunk, Pacaud úr. Mindenkinek kioszt tíz lapocskát, és a játszma végén elszámolunk önnel, ki hogy nyer vagy veszít. - Utalvány ezer svájci frankra - mondja maga elé Pacaud, amint írni kezd, gömbölyű betűkkel, könnyedén. Csend lesz, majd megszólal Caramans: - Az ön helyében, Pacaud úr, én nem írnék alá ilyen utalványokat - mondja hidegen, de nem emeli fel a hangját. - De hisz mind toalettpapír - nevet Pacaud. - A papír nem számít - mondja Blavatski. Pacaud dülledt, nagy szeme hol Caramans-on, hol Blavatskin áll meg. Úgy látszik, nagy hatással van rá, hogy a két ellenfélnek, most először, egyezik a véleménye. Ám ekkor Bouchoix is hallatja a hangját, s ebben a síri hangban türelmetlenség, szemrehányás vibrál: - Nos... mire vársz még? Vagyis azzal vádolja a sógorát, hogy önzésből megfosztja őt élete utolsó örömétől. - Csinálja csak nyugodtan, Pacaud úr! Mitől fél? - szól közbe Robbie, s a hangja, mint mindig, tele van burkolt célzásokkal. - Írjon, amit akar! Dátumozza! Írja alá! Az egésznek nincs semmi jelentősége! Még ha Kresztopulosz úr és a két másik úr meg is van győződve az ellenkezőjéről. Hogy mit akar ezzel mondani, Pacaud-nak, azt hiszem, fogalma sincs. De mivel Bouchoix sürgeti, Robbie megnyugtatja (az utóbbi egyébként attól fogva, hogy Edmonde-né elárulta a hajlamait, nagyon barátságos hozzá), végül is nekilát, és megírja a harminc utalványt, aláírja, tízet Kresztopulosznak ad, tízet Bouchoix-nak, a többit pedig megtartja. Lehunyom a szemem. Látni se akarom a kártyázókat. Képtelenségnek, nem idevalónak és végső soron megalázónak érzem ezt a játszmát - megalázónak mindenki számára, azokat is beleértve, akik akaratuk ellenére végignézik. Utunknak, utamnak, Bouchoix útjának ezen a szakaszán több komolyságot kívánnék. Különben is, ahogy sportnyelven mondják, drukkolni sincs miért: a végeredmény nem kétséges. Egy rövid közjáték azonban rákényszerít, hogy kinyissam a szemem. Manzoni selypes és bársonyos hangját hallom: - Kresztopulosz úr és maga közt van egy üres hely: megengedi, hogy odaüljek? - Nem - feleli Michou, s a tincsén át szigorúan néz Manzonira. Amit még hozzátesz, olyan kegyetlenség, hogy bizonyára csak félig tudatos: - Már nincs szükségem magára, köszönöm. - Drága angyalkám! - mondja Pacaud szemrehányóan. - Aki most nem nagyon érdemli meg ezt az elnevezést - jegyzi meg Robbie. Michou-t elfutja a pulykaméreg, egész gyerekes lesz. - Maga csak foglalkozzon a koszos kártyáival - löki oda Pacaud-nak -, engem hagyjon békén! Manzoni arca, bár kissé sápadt, szenvtelen marad, de ujjai ráfeszülnek az ülés karfájára. És még jobban elsápadna, ha látná, milyen pillantást lövell felé a szomszédnője leeresztett szemhéjai - 98 -

alól - azokon a réseken át, amiket megint csak a lőrésekhez kell hasonlítanom. Mert a rendeltetésük ugyanaz: az ember lát, de őt nem láthatják, lőhet, de őt nem érheti találat... Ugyanabban a pillanatban Robbie kinyújtja hosszú, karcsú karját, finom kezét ráteszi Manzoni térdére, és otthagyja, mintegy feledékenységből. Ez a vigasztalónak szánt mozdulat simogatásnak is beillik, de Manzoni eltűri, talán mert valóban kétféleképp magyarázható, talán mert jó és érző szívű lévén - aminek ugyanakkora része van a hódításaiban, mint a szépségének -, nem akar fájdalmat okozni a barátjának. Edmonde-né azonban rögtön közbelép. Odahajol Robbie-hoz, s halkan és dühösen rászól. Ha jól hallom, azzal fenyegeti, hogy "lekever neki két frászt", és mivel beszéd közben vadul megszorítja a karját, Robbie arcán keserves kis fintor jelenik meg, s a bűnös kéz eltűnik Manzoni térdéről. Fiatal barátunk éppen nem látszik szerencsétlennek, hogy így legorombították, ráncba szedték és legyőzték, de az olasszal kapcsolatos szép ábrándjait sem adta fel, az biztos: úgy bevették magukat agytekervényei labirintusába, hogy nem férhet hozzájuk senki. Ekkor - a pókerjátszma épp nekilendül a jobb félkörben, Bouchoix alig bírja fogni a lapjait, de a szeme beragyogja mozdulatlan arcát - félrehúzódik a galley függönye, és megjelenik Murzecné: mereven a földet nézi, vonásai megenyhültek, nagyon megnyugtatta az ájtatoskodás. Szögletes és merev testét szerényen elhelyezi az egyik ülésen, s amikor végre felveti acélkék szemét, melynek tekintetét még most se tudja elviselni senki, bár az imádság sokat szelídített rajta, megütközve fedezi fel a tőle jobbra folyó kártyacsatát. - Hogyhogy! Rákényszerítették ezt a szerencsétlent, hogy játsszon velük, ebben az állapotban? - háborog halkan. - Nem, dehogy - feleli Mrs. Banister -, épp ellenkezőleg. Es sotto voce, alattomos iróniával teszi hozzá: - Ez a szerencsétlen kényszerítette rá őket. Csend lesz, majd Murzecné fojtott hangon megkérdezi: - De mi a tét, mert pénzük, ugye, nincs? Azok a papírlapok mire valók? Erre már se Mrs. Banister, se Mrs. Boyd nem hajlandó válaszolni, hanem Robbie, komoly képpel, de csillogó szemmel, előredől, hogy lássa Murzecnét, és a lehető legtárgyilagosabb hangon közli: - Azok a papírlapok, kézírásos szövegüknél fogva, egyenként ezer svájci frankot érnek. Egyébként W. C.-papírok. - De hisz ez undorító! - fakad ki Murzecné, de nem emeli fel a hangját. - Ugyan, ugyan - mondja Robbie -, a pénznek nincs szaga. - És hozzáteszi: - Erősebb kritikával nem is illethetnék a kapitalizmust. Blavatski gyanakvó pillantást vet rá - ha enyhe formában is, Robbie a Nyugat értékrendjét támadta. A hekusoknál, még a nagyon értelmeseknél is, az a jó, hogy az ember szinte látja, hogyan működik az agyuk. E pillanatban több-kevesebb bizonyossággal tudom, mit gondol Blavatski Robbie-ról. Egyébként alaptalanul, mert Robbie sokkal jobban el van foglalva magával, semhogy egy politikai ideológia hívéül szegődjön, ez legfeljebb szalmalángszerű fellobbanás, ideig-óráig tartó lelkesedés lehet nála. Ha nem mozgok, nem nagyon érzem a gyöngeségemet, csak a lábamban. Az olyan, mintha vattából volna, ilyesmit már tapasztaltam. De épp ez a különbség: most nem influenzából lábadozom, joggal bízva a fokozatos javulásban. Ellenkezőleg, növekvő aggodalommal figyelem kezdődő betegségemet, amelyről semmit se tudok, s amely nem jár se lázzal, se fájdalommal, sőt tulajdonképpen még rossz közérzettel sem, csak végtelen gyöngeséggel és reménytelen fáradtsággal. Gondolom, ez az, ami annyira nyomasztja a vészes vérszegénységben szenvedőket és a nagyon idős embereket: nap nap után érzik, hogy lassacskán elszivárog az erejük. És közben, talán a kimerültségem miatt, egyre ingerlékenyebb leszek, alig bírom fegyelmezni magam. Minden bosszant, minden idegesít, legfőképpen ez a pókercsata, amit itt a jobb félkörben vív ez a haldokló, ez az üzér és ez a bordélytöltelék. Nagyon nehezen viselem el a komoly ábrázatukat, a hallgatásukat, a mániákus kártyakezelésüket, a drámai bemondásaikat, a pénzt helyettesítő papírlapok zizegését. Behunyom a szemem, de akkor is látom őket, saját rítusuk foglyait, amint szorongva, de nyereségvágytól égve hajszolják nevetséges tétjeiket. És magam is szinte érzem a hirtelen meggyorsult szívverésüket, amikor valamelyikük ünnepélyes hangsúllyal "bepillantást kér", s az ellenfél egy hosszú másodperc után az asztalra teríti lapjait. Bár megértő - 99 -

természetű vagyok, eltölt az undor. Arra gondolok, hogy az emberi szívnek, különösen az ilyen percekben, mint amilyeneket most átélünk, nem a seggtörlő papírért kellene dobognia. Minél tovább tart a játszma, annál jobban émelyeg a gyomrom a véletlennek, a hazugságnak és a pénznek ettől az alapjában hamis, nyilvános kultuszától. - Kár, hogy elvesztette a gyűrűit, Kresztopulosz úr - szólal meg hirtelen Blavatski, miközben Pacaud, akinek már megfogyatkoztak a papírlapocskái, hosszasan kever. - Azokat is feltehetné! - Sose teszem fel a gyűrűimet - feleli Kresztopulosz, mintha még mindig az ujjain díszlenének. - Persze, persze - mondja Blavatski -, nemigen lehet szükség rá! Biztos ritkán veszít! - Így van - mondja Kresztopulosz teljes lelki nyugalommal. - Általában nyerek. És nem azért nyerek, mert csalok, amivel ön gyanúsít, Blavatski úr. Azért nyerek, mert jól játszom. Kezével lesöpri homlokáról a verejtéket, és bizonyos méltósággal folytatja: - Mint görög állampolgár sajnálattal állapítom meg, hogy gyanúsítása fajgyűlölő jellegű. Blavatski egy szót se szól, nem védi és nem mentegeti magát. Csak ül mozdulatlanul, mint egy szobor, ajka összepréselve, szeme láthatatlan a szemüveg mögött. Ekkor Murzecné felsóhajt, és szomorúan ezt mondja: - A hindu a nagy utat választotta, mi pedig a kicsit választjuk. Rejtélyes kijelentés, de ha Robbie nem kapna utána, elnyelné az általános közöny. - Mit ért "nagy út"-on, asszonyom? - kérdezi ifjú németünk bizonyos tisztelettel, amelyről nem tudnám megmondani, hogy valódi-e vagy csak megjátszott. - És miből gondolja, hogy a hindu ezt választotta? - De hiszen ő maga mondta: "A nagy út embere vagyok" - feleli Murzecnénk. Tévedése olyan nyilvánvaló, és a magamfajta nyelvész számára oly elviselhetetlen, hogy kötelességemnek érzem közbelépni: - Bocsásson meg, asszonyom - mondom franciául. - Egy kis fordítási hibát követett el. A hindu valóban azt mondta: I am a highwayman, csakhogy ennek a kifejezésnek az angolban egészen más a jelentése, mint az, amire maga gondolt. A mondat valójában így hangzik: "Útonálló vagyok." - És maga tényleg azt hiszi, hogy a hindu útonálló? - néz rám Murzecné felháborodottan. Nincs időm felelni. Edmonde-né megelőz. - Hát persze hogy azt hiszem! - harsogja. - Mindenünket elcsaklizta a briganti, még az óránkat is! És arról se szabad elfeledkezni, hogy ránk fogta a stukkerét, és majdnem kinyírta ezt a gyereket! Igaz, édesem? - fordul szomszédjához, és erős markát ráteszi Robbie finom ujjaira. Tőle azonban hiába vár bátorítást. Robbie elbűvölő mosolyt villant rá, de megrázza a fejét. - No de, édesem, mégse tagadhatod, hogy így volt! - tör ki Edmonde-né, s a keble erősen hullámzik. - Még most is előttem van a pasas, mindent elcipelt a fekete táskájában! Ekkor Murzecné felkiált, és minden szem feléje fordul. - Emlékszem, emlékszem! - mondja. És mivel elhallgat - szeme lehunyva, arca megfeszül -, Robbie szelíden megkérdezi: - Mire emlékszik? Murzecné kinyitja a szemét: - A hindukra, ahogy mennek a tó partján - feleli. És megint elhallgat. - No igen - mondja Robbie kedvesen. Blavatskira néz, és felemeli a kezét, tenyerét feléje fordítva, hogy elébe vágjon a megjegyzéseinek. Aztán halkan, óvatosan folytatja, mintha attól félne, hogy elszakítja Murzecné emlékeinek a fonalát: - Maga előtt mennek. Hátulról látja őket, igaz? Alakjuk feketén rajzolódik ki a zseblámpájuk fényében. Jól ki tudja venni a hindu turbánját és a műanyag táskát, amit lóbálva visz. A tó partján megy. - De ez nem közönséges tópart - jegyzi meg Murzecné, és sárgás arca egészen megmerevedik. - Rakpart. - És egyszer csak a hindu jobb felé fordította a zseblámpáját, és maga meglátta a vizet? - Megláttam a vizet és a rakpartot - mondja Murzecné. - A víz fekete volt. Ismét elhallgat, mire Robbie szelíden nógatni kezdi: - És? - 100 -

- Egészen a víz mellett ment. - A rakpart szélén? - Igen, a szélén. A víz felett lóbálta a műanyag táskát. Újabb csend. Kresztopulosz felnéz, kezében megáll a kártya. - És aztán? - kérdezi Robbie. - Aztán kinyújtotta a karját. Kinyitotta az ujjait. A táska leesett. - Bele a vízbe? - Igen, bele a vízbe. - Nem igaz! Nem igaz! - üvölti Kresztopulosz, és kártyáival a kezében felegyenesedik. Hazudik! Most találta ki az egészet!

11. Az első, aki közbelép, nem Blavatski, ahogy várható lett volna, hanem Caramans. Ajkát felhúzva s azon a kimért hangon, amely mindig úgy hat, mintha saját magát parodizálná, rászól a görögre: - Ön vétett az udvariasság ellen, uram. Kérem, üljön le. És Kresztopulosz, aki a jelek szerint egyszer s mindenkorra eldöntötte, hogy Caramans-nal nem tanácsos ujjat húznia, egy mukk nélkül leül, belemélyed a kártyáiba, s teljesen eltűnik a jelenetből, amelybe olyan nagy dérrel-dúrral tört be. A vita azonban, bizonyos felszíni logikával, nélküle is folyik tovább, ami már csak azért is meglepő, mert merőben céltalannak látszik. Hisz végtére is mire jó ez a huzakodás? Hová vezet? Mi a tétje? És vajon úttalan utunknak ezen a pontján épp ezen kell-e hajba kapnunk? - Asszonyom - fordul Caramans Murzecnéhez -, a magam részéről nem csatlakozom az imént elhangzott vádakhoz. De amit elmondott, engem is meglep. Murzecné feléje fordítja a fejét, de nem felel. Sovány és sárgás arca fáradtnak látszik, az kétségtelen. Nagy erőfeszítésébe került felidézni magában a mozzanatot, amit a rémület egy időre kitörölt az emlékezetéből. De mi lehet az oka, hogy egy csapásra ennyire visszahúzódó és békés lett, hogy válasz nélkül elereszti a füle mellett Caramans gyanúsítgatását? Mert végtére is ha egy diplomata kijelenti: "amit elmondott, engem is meglep", ezzel udvarias formában ugyan, de kétségbe vonja az ember állításait. Kresztopulosz "hazudik"-jától tehát nincs is olyan messze. Csak több tapintatba van csomagolva, ennyi az egész. - Szóval amit Murzecné elmondott, meglepi önt? - szólal meg hirtelen Robbie, s a hangja nyílt kihívás. És szinte hetvenkedve teszi hozzá, mintha nagy csörömpöléssel rántaná ki a kardját, hogy Murzecné védelmére keljen: - Miért? Caramans pislog egyet, majd félig lehunyja a szemét. Nem szívesen száll vitába Robbie-val, akit illetően "fenntartásai vannak". Másrészt viszont mindenképp el akarja fogadtatni a véleményét a szkájtáska ügyében - hogy mi a célja vele, arról fogalmam sincs. Murzecnére néz, mintha ő röppentette volna fel a "miért?"-et, és kijelenti: - Azért, asszonyom, mert egy kicsit későn született meg a históriája, ismerje be. Murzecnének nincs ideje válaszolni. Bajnoka magasra emelt szablyával veti magát a tusba. - Későn! - kiáltja. - Nem látom be, hogy ez ok lehetne a bizalmatlanságra. Végtére is Murzecné asszonynak szörnyű élményei voltak a leszállás után. Ő maga ecsetelte a rémületét. Mármost hadd emlékeztessem rá, hogy amikor Murzecné asszony először próbálta meg elmesélni, hogyan történtek a dolgok a földön, némelyikünknél a legkínosabb hitetlenségbe ütközött. Beszámolóját szó szerint darabokra szaggatták a közbeszólások. - Amikor ezt mondja, nem néz Blavatskira, de hangját átfűti a harag. - Egyszóval az illetők mindent elkövettek, hogy egy nemkívánatosnak vélt igazság ne kerüljön napvilágra, és Murzecné asszony elhallgasson. Ilyen körülmények közt nem csoda, hogy egy emlék, még ha ennyire fontos is, mint ez, kiesik az ember agyából. Robbie érvelése, melyben bosszúvágya is kielégül, megdönthetetlennek látszik, és arra számítok, hogy Caramans feladja a küzdelmet, már csak azért is, mert különben Murzecné - 101 -

csakugyan sértőnek veheti a gyanakvását. Caramans azonban - és még mindig nem értem, voltaképp mit is tart a vita tétjének - a végsőkig ragaszkodik az álláspontjához. A helyzet meglehetősen különös, Murzecné ugyanis nem tesz mást, mint ráfüggeszti kék szemét - hogy mit fejez ki a tekintete, azt nem látom, mert oldalt ülök -, s mivel továbbra se szól semmit, és nem hajlandó harcba bocsátkozni, Caramans csak akkor támaszthatja alá a kételyeit, ha Robbie-val méri össze a kardját - amire nagyon nehezen szánja rá magát, bizonyára orv döfésektől vagy alattomos cselektől tartva, hisz olyan ellenféllel kerül szembe, aki nyilván megszokta, hogy áthágja az összes szabályt, mert már azokat is áthágja, amelyek a felnőtt férfi szexuális partnerválasztását irányítják. Végül is, ajkát szaporán húzogatva és szemhéját csaknem egészen leengedve, védekezésül Murzecné kérlelhetetlen kék szeme ellen, Caramans belesüpped ülésébe, de azért nem dől hátra, s magasra emelve a fejét, melyen tökéletes rendben simul össze minden hajszál, udvariasan Murzecné felé fordul, ám valójában nem néz rá - Legfeljebb a csontos térde magasságában mozog a tekintete -, és nem Robbie-hoz intézve a szót, bár neki felel, elkezdi: - Mondanom sem kell, hogy egyetlen pillanatra se vontam kétségbe Murzecné asszony őszinteségét. De lehetséges, hogy tévedett. Koromsötét éjszaka volt, ezt ő maga is említette. A hinduk vagy húsz méterre voltak tőle, s a zseblámpa gyönge fényében végtére is csak a sziluettjüket látta. Talán megtévesztette az árnyékok játéka, ami könnyen megtörténhetett, mert ekkor már elfogta a pánik. Caramans tehát enged a hazugságot illetően, de a tévedésre hivatkozva tüstént vissza is nyeri, amit elvesztett. Robbie érzi, hogy erre az álnok kétkedésre egyedül az érdekelt felelhet. Rápillant Murzecnére, mintegy unszolva, hogy szólaljon már meg. De hiába. Murzecné észre se veszi. Szeme változatlanul Caramans arcára szegeződik. - Nos, asszonyom, mit szól mindehhez? - kérdezi végül Robbie tisztelettel, de türelmetlenül is, mintha bosszantaná, hogy az, aki mellett kiállt, ilyen lanyhán vesz részt a saját védelmében. - Hogy mit? Semmit - feleli Murzecné, de egy milliméterrel se mozdítja el a tekintetét. Majd hozzáteszi: - Ha Caramans úr nem akar hinni nekem, az ő dolga. A megjegyzés nem éles, se a hangját, se a tartalmát tekintve, Caramans mégis úgy érzi, hogy belemartak. - Asszonyom! - egyenesedik fel szigorú tekintettel. - Nem arról van szó, hogy nem akarok hinni magának! De ahogy előadja a tényeket, az teljesen valószínűtlen. Hogyhogy! Adva van egy ember, aki saját maga nevezi magát "útonálló"-nak, aki elszedi az útlevelünket, a pénzünket, az utazási csekkjeinket, az ékszereinket, sőt az óránkat is! Az egyik utas kivégzésével fenyegetődzve sikerül kikényszerítenie, hogy leszálljon a gép, elmenekül a zsákmánnyal, és maga most közli velünk, hogy miután távozott a gépről, a vízbe dobta a zsákmányt! Ki hiszi el ezt? Ez a heves szónoklat - már amennyire egy Caramans-féle szónoklat heves lehet - zajos helyeslésre talál Edmonde-né és Kresztopulosz részéről - az utóbbi egy pillanatra kibukkan a kártyái közül - és valamivel mérsékeltebbre a többi utaséról, Robbie-t, a stewardesst Murzecnét és jómagamat kivéve - engem nagyon bosszant Caramans retorikája is, és szerintem igen rosszul leplezi a hibás okoskodást, amelyen nyugszik. Nem akarok erre rámutatni, és Robbie kenyerét sem akarom elvenni, de egy kicsit megfricskázom a diplomatánkat: - Igaz - mondom, s a hangom annyira fakó és gyönge, hogy megdöbbenek (mert az észjárásom fürge maradt) -, tökéletesen igaz, hogy a hindu kijelentette: I am a highwayman. De az ön helyében, Caramans úr, én nem látnék vallomást ebben a mondatban. A hindunak rendkívül sajátos humora volt, többnyire gúnyosan beszélt, és súlyos hiba lenne készpénznek venni a kijelentéseit. - Még akkor se, ha rabolt? - mondja Caramans. - Ez a rablás épp eléggé igazolja azt, amit a hindu önmagáról mondott! Humorral vagy anélkül - teszi hozzá fagyosan, és barátságtalan pillantást vet rám. Úgy érzi, ezzel a visszavágással harcképtelenné tett, kifeszíti a vállát, és meglehetős elégedetten, hogy ilyen gyorsan elbánt velem, Robbie felé fordul - aki nagy megdöbbenésére szélesen mosolyog. - Caramans úr - mondja ifjú barátunk, és szemérmetlenül rásugarazza báját -, az ön kis szónoklatába egy óriási logikai baklövés csúszott bele. Tudniillik már az elején magától értetődőnek vette a tételt, amit bizonyítani akart. - 102 -

Caramans összerezzen: a hivő karteziánusnak az elevenére tapintottak. - Bizony, bizony - mondja Robbie. - Az ön okoskodása ugyanis a következő: a hindu elvette a pénzünket, az ékszereinket, az óránkat, a hindu tehát rabló. Ha pedig rabló, akkor nem dobhatta a vízbe a műanyag táskát a zsákmányával. Tehát ha Murzecné asszony azt állítja, hogy megtette, hazudik. - Illetve téved - szól közbe Caramans. - Illetve téved, ha így jobban tetszik - hagyja rá Robbie kurta nevetéssel. - Mert így udvariasabb. Mindenesetre ön egy ténynek a magyarázatából indul ki, abból, hogy a hindu kifosztott bennünket, és ezzel tagad egy másik tényt, amit pedig egy szemtanú bizonyít. De tegyük fel, hogy ez a tény igaz, hogy a hindu, ahogy Murzecné asszony állítja, valóban beledobta a műanyag táskát a tóba: ebben az esetben az ön felfogása a hindu egyéniségét illetően egyszerre semmissé válik. A hindu ugyan megfosztott bennünket az értékeinktől, de nem mint rabló, mert olyan értéktelennek tartotta ezeket az értékeket, hogy rögtön a vízbe dobta, mihelyt kiszállt. És tette ezt, hadd mutassak rá, minden kényszerítő körülmény nélkül, hisz senki sem üldözte. Csend következik. Caramans mozdulatlanul ül, a szeme félig lehunyva, s ha a jobb hüvelykujjával nem simogatná szünet nélkül a balt, a köröm tövétől egészen a kézközépcsontig, azt hihetné az ember, hogy beletörődött a vereségébe. Ezzel azonban nagyon lebecsülnénk az Iskolatestvérek e kiváló növendékét. Egy-két perc múlva megvetően fúj egyet, s ajkát felhúzva, ismét rendkívül magabiztosan, de a hangját nem emelve fel, ezt mondja: - Egy dologban igazat adok önnek. Valóban magyaráztam a hindu egyéniségét. De magyarázatom az egyszerű józan ész szempontjából a legnyilvánvalóbb. A hindu kirabolt bennünket. Tehát rabló. Murzecné asszony azonban, szeretném aláhúzni, szintén magyarázza a hindu egyéniségét. A hindu kirabolt bennünket. De ettől még nem rabló. Szó sincs róla. A hindu próféta, szent, bölcs... - Se nem próféta, se nem szent - jelenti ki Murzecné roppant határozottan. - De bölcsnek bölcs. Vagy ha így jobban megfelel: tanító. - Remek - kiáltja Caramans diadalmasan. - És amikor elhagyja a gépet, maga követi, mint tanítvány a mestert. Mint tanítvány, aki persze el se tudja képzelni, hogy mélységesen tisztelt mestere közönséges rabló. A hindunak tehát, ha szabad így mondanom, meg kell szabadulnia mindattól, amitől bennünket megszabadított... és ez az, amit maga látni vélt... Rövid szünet. Aztán Murzecné, egyre Caramans-ra függesztve a szemét, tiszta hangon ezt mondja: - Bármilyen szomorú is önre nézve, uram (mert tudom, milyen megnyugvást merít a tételéből), én nem látni véltem, hogy a hindu bedobja a műanyag táskát a vízbe, hanem láttam. Ez a mondat úgy hangzik el, és olyan szikrázó pillantás kíséri, hogy elakad a lélegzetünk: feltámadt a régi Murzecné! - Megnyugvást! - kiáltja Caramans, s mélyen elpirulva felegyenesedik. - Megtudhatnám, miféle megnyugvást merítek én ebből a tételből? Caramans átlépett egy küszöböt: a diplomata-szenvtelenség küszöbét. De ennél is megdöbbentőbb Murzecnénk hirtelen színeváltozása. Alighogy megrezzen a levegő Caramans méltatlankodásától, magába roskad, mintha ráeszmélne, hogy nagyot vétett. Két kezét a térdére fekteti, szemét lesüti, vállát előreejtve összegörnyed, és szívből jövő hangon kijelenti: - Uram, ha sértőnek érzi a szavaimat, visszavonom őket, és őszintén bocsánatot kérek. És mivel Caramans hallgat, nagy sóhajjal hozzáteszi: - Meg kell vallanom, hogy az olyan emberek, mint én, akik egész életükben gonoszok voltak, nem tudják olyan gyorsan levetkőzni a rossz szokásaikat. Komiszkodni könnyű. Látja, kérem - folytatja, s a költőisége éppúgy meglep, mint az őszinte hangja -, a méreg nálam oly közel van a szívhez, és a bántó szó oly közel a szájhoz... - Halkan hozzáteszi: - Még egyszer alázattal kérem, uram, bocsásson meg nekem! Mélységes csend támad - legalábbis ha a pókerjátékosok bemondásait zárójelbe tesszük. Vegyes érzelmekkel nézem ezt a kis francia vezeklőt, aki nem tud betelni az önvádolás keserédes gyönyöreivel. - 103 -

Ami Caramans-t illeti, ő az ajkába - a fintorába - harap. Ha valaki egész életében, az Iskolatestvérek vezette középiskolától egész a külügyminisztériumig, mindig az évfolyam legjobbja volt, nyilván nem tűrheti, hogy bárki bármiben - akár az alázatban is - legyőzze. - Asszonyom - mondja komoly hangon és bámulatosan utánzott bűnbánattal -, én tartozom bocsánatkéréssel magának, mert nem átalltam kétségbe vonni, ha nem is az őszinteségét, mindenesetre a megfigyelőképességét. Ránézek. "Ha nem is az őszinteségét, mindenesetre a megfigyelőképességét." A jó Caramans! A jó öreg retorika! És a jó öreg Frankhon, ahol senki se remélheti, hogy felkapaszkodhat az államigazgatás vagy a kormány legmagasabb polcaira, ha a gimnáziumban nem ő nyerte el az első díjat latinból! - Nem, nem - rázza meg a fejét Murzecné rendíthetetlen bűntudattal. - Magának minden oka megvolt, hogy kételkedjék abban, amit elmondtam, és vén bolondnak tartson. Caramans tekintete nyugtalanul rám villan, mintha azt kérdezné, megemlítettem-e Murzecnének a reggeli beszélgetésünket. Nemet intek a fejemmel, mire felderül, szerény arccal Murzecnére néz, és mintha eltökélte volna, hogy kettejük közül ő mutat több töredelmet, még több komolyságot sűrítve a hangjába, így felel: - Én sose tartottam magát... annak, amit az előbb mondott, asszonyom, de nagy hibát követtem el: annyira kételkedtem a beszámolójában, hogy ezt már sértőnek vehette. Ekkor Robbie-ból kipukkad a nevetés, kezét a szájára tapasztva vihog, mint egy kamaszlány, előre-hátra himbálja magát, két hosszú lába összegabalyodik. Szigorú arcok fordulnak feléje, és Robbie, lassan-lassan visszanyerve komolyságát, az utolsó kacagórohamot visszafojtva, kijelenti: - Ha végre befejeződik majd ez a nemes verseny, amit két jó keresztény folytat egymással, talán rátérhetünk megint az alapkérdésre... Nem jut tovább, mert Blavatski leeresztett sisakrostéllyal és nagy robajjal előrúgtat: - Murzecné asszony - mondja franciául és túl erősen raccsolva -, a hindu, ugyebár, menet közben lóbálta a fekete műanyag táskát a víz felett. Aztán hirtelen kinyújtotta a karját, és szétnyitotta az ujjait. Jól mondom? - Igen - feleli Murzecné -, pontosan így történt a dolog. - Köszönöm. És meg tudná mondani, milyen volt közben a hindu arca? - Azt nem láttam, mert háttal volt nekem - feleli Murzecné egyszerűen. Robbie megint vihogni kezd. - Ejnye, Blavatski - mondja -, micsoda gyerekes csapda! Once a cop, always a cop(Aki hekus volt, hekus is marad)! És egyáltalán, miért állít csapdát Murzecné asszonynak? Annyira szeretné hazugságon vagy tévedésen kapni? Annyira ragaszkodik maga is ahhoz a megnyugtató elgondolásához, hogy a hindu rabló? Caramans felhúzza az ajkát, s a visszafojtott indulattól remegő hangon, de csak egy futó pillantást vetve Robbie-ra, megkérdezi: - Megtudhatnám végre, mit ért azon, hogy "megnyugtató"? Hacsak nem a mai zsargon egyik bűvszava ez is - teszi hozzá finom mosollyal. - Mert akkor természetesen nem feltétlenül kell jelentenie is valamit. - Készséggel megmagyarázom önnek - mondja Robbie kígyósimasággal, és világosbarna szemében kis láng gyűl ki. - Hadd kezdjem egy megállapítással: az utasok szempontjából, ezt bizonyára ön is elismeri, Caramans úr, nincs számottevő különbség a két tény közt: hogy tudniillik a hindu elvitte, illetve a vízbe hajította a műanyag táskát. A tartalmát egyik esetben se látjuk viszont. Hát akkor? - Hosszú karja kecses, kérdő mozdulatot tesz. - Miért ez a nagy hév? Miért akarják erőnek erejével rásütni Murzecné asszonyra, hogy téved vagy hazudik? Megmondom: ha a hindu tényleg bedobta a műanyag táskát a vízbe, egyszeriben roppant talányos alakká válik. Kisül, hogy nem kalóz és nem bandita. Valami más. Bölcs vagy tanító, aminek Murzecné asszony tartja. És akkor ki tudja, nem puszta porhintés volt-e a Földdel való ellentéte? Ki tudja, nem maga a Föld küldte-e közénk, hogy megtanítson bennünket a földi javak megvetésére? - Az utolsó három szót erősen megnyomja. - Pfű! - tör ki Blavatski. - De termékeny a fantáziája! - kiáltja Caramans. - 104 -

Ez a fitymálás cseppet se zavarja Robbie-t. Mintha számított volna rá. Megrázza hosszú fürtjeit, és fejét félrebillentve - világosbarna szeme kajánul csillog -, a legangyalibb komiszsággal elmosolyodik. Engem azonban nem téveszt meg. Már elég jól ismerem: modorosságai ahhoz a kamaszos harciassághoz tartoznak, amelyet máig se tudott levetkőzni. De legtöbbször komoly gondolat rejlik mögöttük. - Tételezzük fel viszont, hogy Murzecné asszony tévedett - folytatja, és fuvolahangjában gúny vibrál. - Ó, akkor minden rendben van! Megmenekültünk! Egy közönséges rablás áldozatai vagyunk! A hindu is egyszerű gengszter csak! Minden jóra fordul! Ez az út is olyan, mint a többi, legfeljebb egy kicsit izgalmasabb! Még abban is reménykedhetünk, hogy egyszer leszállunk valahol! - Felemeli a hangját: - Ki tudja, talán éppen Madrapurban! És kikötünk egy négycsillagos, tóparti hotelban! - Elneveti magát. - Hát ezért érzi ön, Caramans úr, olyan megnyugtatónak azt az elképzelését, hogy a hindu rabló. Caaramans megmoccantja - nem "megrántja" - a vállát, jelezve, hogy nem érdekli az ügy. Majd tekintete végigfut az orrán, két lábát szorosan egymás mellé rakja, és visszavonul benső szentélyébe - most ismét macskára emlékeztet. Magas rangú államhivatalnok lévén, nyilván jól tudja, hogy kell eltemetni egy kellemetlen dossziét: az ember egyszerűen rátelepszik, és őrzi szigorúan, megközelíthetetlenül. - Balls(Hülyeség)! - mondja Blavatski, aki nem kapott olyan gondos nevelést. Várok, de nem fűz hozzá semmit. Nem veszi át a stafétabotot. Ő is kitér a vita elől. A jelenetnek vége, lehunyom a szemem: a figyelés kimerített. Új tényezőt fedezek fel: a kör most már többségre és kisebbségre oszlik, a csoportokat az jellemzi, milyen képet alkottak a hinduról, és következésképpen hogy értelmezik ezt az utat. A kisebbség Murzecnéből, Robbie-ból és jómagamból áll (bár én csak úgy angol módra, hallgatólagosan foglaltam állást), s közénk számítom a stewardesst is, bár ő nem szólt bele a vitába. Az igazat megvallva, sose árulta el nekem, mit tart a hinduról, azt viszont tudom, hogyan vélekedik erről az útról. Világosan emlékszem: amikor ébredéskor biztattam, hogy ne aggódjék Bouchoix miatt, mert már nem lehetünk messze a céltól, legfeljebb négy-öt órányira, felvonta a szemöldökét, és kétkedő hangsúllyal odavetette: "Maga még mindig hisz ebben?" A kisebbség "legélenjáróbb", legradikálisabb tagja, mint már láttuk, Robbie. Tisztán lát, és elveti a többség illúzióit, s azt is tudom, honnan meríti a bátorságot hozzá. Úgy képzelem, hogy a nagy katonai közösségekben többnyire a - nyílt vagy lappangó - homoszexuális hajlamú az, aki a legkockázatosabb feladatokra is vállalkozik. Tehetsége van a hősiességhez. Mivel a természet eleve kizárja a nagy körforgásból, az élet továbbadásából, könnyebben elfogadja a halált. A Caramans-félének harc közben is az ivadékai járnak az eszében: felesége van, gyerekei vannak, megannyi túsz a jövő hatalmában. Megannyi lánc, amelyet saját maga kovácsolt, s amely még jobban odabéklyózza az idő kereké-hez. Rabja az életnek, de ragaszkodnia is kell a rabtartójához s azzal áltatnia magát, hogy biztonságban van, amire a legjobb eszköz az optimizmus és a vakság: igyekszik nem észrevenni a környező veszélyeket. Hadd emlékeztessek rá: Robbie nyomban hajlandó volt feláldozni magát. Amikor a hindu, ránk szegezve revolverét, bejelentette, hogy ha a Föld nem teljesíti a feltételeit, kivégez egy túszt, Robbie habozás nélkül felajánlkozott. Nagyon meglep, milyen tekintélyre tett szert Robbie a körben. Piros szandáljával és gyöngyházszínűre lakkozott lábkörmeivel, halványzöld nadrágjával, égszínkék ingével és narancssárga kendőjével eleinte rokonszenvesnek, polgárpukkasztónak és kissé cifrának találtam. De jelentékenynek nem. Első ítéletem azonban előítéletnek bizonyult. Jelenleg ott tartunk, hogy ha Robbie kinyitja a száját, csend lesz, és mindenki figyel, még Caramans is, aki pedig úgy tesz, mintha csak véletlenül pillantana rá, és egy képzeletbeli harmadik személyhez intézi a szót, amikor vitázik vele. De ő se fogja sokáig győzni ezt a színlelést. Nem szeretném viszont, ha azt hinnék, hogy miután lebecsültem Robbie-t, most meg túlbecsülöm, hadd jegyezzem meg tehát, hogy álláspontja azért igen szélsőséges, még hozzánk, kisebbségiekhez viszonyítva is, akik a szóvivőnknek tekintjük. Én nem látom olyan sötétnek a társaság jövőjét, mint ő, és valószínűleg a stewardess se. Murzecné - 105 -

pedig térden állva imádkozik a pilótafülkében - már ez is bizonyítja, hogy rendületlenül bízik a megmenekülésünkben: talán a Magasságbeli közbelépésére számít, talán a Föld jóindulatára. Van egy kérdés, amelyet senki se vetett még fel, maga Robbie se, holott aligha van meghökkentőbb: az üzemanyag kérdése. Azt persze senki se tudná megmondani, hány órakor szállt le a gépünk az elmúlt éjjel, mert kevéssel leszállás előtt a hindu az összes órát elkobozta. De még ha, tegyük fel, nem sokkal napkelte előtt értünk is földet abban a szibériai hidegben, a nap most a tetőpontján van, s tegnap este óta igen nagy utat tettünk meg - egyetlen hosszú távú gépnek sincs ekkora hatósugara. Természetesen feltételezhető, hogy a Föld élt a váratlan alkalommal, s leszálláskor pótolta az üzemanyagunkat, ennek azonban nagyon kicsi a valószínűsége. Semmit se hallottunk, semmit se láttunk, még egy tartálykocsi lámpáit se. Ha már feltevésekre fanyalodunk, válasszuk a legegyszerűbbet, s gondoljuk azt, hogy a repülőgép, amelybe beszálltunk, s amelyet egyikünk se ismer, prototípus, atomerő hajtja. Ebben az esetben hosszú hónapokig repülhet a reaktora első töltetével. Amikor a stewardess kint van a tálalóban - az ebédet adagolja szét a tálcákra -, s Robbie mellém ül, és nagyon kedvesen érdeklődik a hogylétem felől, néhány szóval megemlítem neki a dolgot. Gunyoros kis mosollyal megrázza szőke fürtjeit, majd vidám hangon, amelyre a szavai rácáfolnak, ezt mondja: - Igen, igen, Sergius úr, mindez roppant aggasztó. Átkozottul bonyolult problémával kerültünk szembe. De ez a probléma, higgye el nekem, egyáltalán nem sci-fi jellegű. Ímmel-ámmal eszem, a felét ha eltüntetem az ételnek, amit a stewardess elém rak. Állapotom annyira idegesít, hogy egészen elvesztem a fejem, főképp azért, mert eddig nem történt velem ilyesmi. Sose tapasztaltam ezt a vészes gyöngeséget, amely minden tünet, fájdalom és láz nélkül tört rám. És a legszörnyűbb az, hogy nem észlelem a gyengülés folyamatát, a "leszálló görbét", s így nem remélhetem, hogy lesz emelkedő is. Egyszerre a létra aljában találom magam, anélkül, hogy lementem volna rajta. Hirtelen támadt, megmagyarázhatatlan, ijesztő érzés. Amikor a kör már nem köti le a figyelmemet, megszáll a félelem, és erős verejtékezés kíséretében őrült rémületté fokozódik. Kétségbeesett vágy fog el: szeretnék másutt lenni, szeretnék felkelni a helyemről, kiugrani a gépből és elrejtőzni a fehér felhők napsütötte tengerében, amely a tőlem jobbra levő ablakon át látszik. Akár a lázálom, olyan ez, és ráadásul teljesen indokolatlan lázálom, hisz még hőemelkedésem sincs. Ez a szörnyű állapot nem tart sokáig, de nagyon kimerít, mert egész testem megfeszül ilyenkor, mintha merevgörcsöt váltana ki az eszeveszett vágy: kijutni mindenáron ebből az utasfülkéből, amelynek a foglya vagyok. Ez persze égbekiáltó képtelenség, jól tudom. Valójában a belső ellenségtől, a húsomat-csontomat roncsoló rémtől szeretnék egy kétségbeesett rugaszkodással szabadulni. Kétféle szorongás gyötör egymással váltakozva: az egyik csak bujkál bennem, felborzolja az idegeimet, felhevíti a fantáziámat, ám végeredményben elviselhető, mert a várakozás (egy félelmetes eseményt várok, bár boldog lennék, ha nem következne be) némi erőt ad; a másik rohamszerű, ahogy az imént leírtam, hamar elmúlik, de egészen kiforgat magamból, és mindig verejtékezés vezeti be, csakhogy a verejték nem gyöngyözik - patakokban folyik. Mégpedig mindenütt: a mellemen, a hónom alatt, végig a nyakamon, a tenyeremben és a hátamon, a lapockáim közt. Egész testem vibrálni, remegni kezd az ellenállhatatlan menekülési vágytól, s egyre erősödik bennem a rémületes és elnyomhatatlan tudat, a teljes bizonyosság, hogy nemsokára meghalok. Amikor aztán lecsillapodom, s megtörlöm arcomat a zsebkendőmmel, amit alig bírok előhúzni a zakóm ujjából (annyira nehezemre esik a legkisebb mozdulat is), Kresztopulosz szintén hozzásegít, bár nem tud róla, hogy visszanyerjem egyensúlyomat - ha ugyan egyensúlynak lehet nevezni a másik fajta, bujkáló szorongást, amelyről beszéltem, és amelyet az összes utas érez, a többség tagjait is beleértve. - 106 -

A görög tudniillik igen sajátságos módon táplálkozik. Ezt eddig nem vettem észre, de most kellőképpen megfigyelhetem a "table manners"-ét, mert ebéd előtt átadta a helyét Michou-nak - a lány ugyanis gorombán és gyerekesen rászólt: "Hallja, maga bajuszkirály, jó lesz; ha eltisztul már a helyemről, nem adtam örökbe!" -, és a jobb félkör legszélén telepedett le, azt a helyet foglalta el, ahol a hindu ült az "eltérítés" előtt. Így csak a kört kettészelő út és a stewardess üres ülése választja el tőlem. Nagyon közelről látom tehát, sőt szagolom, mert időnként megcsap orrfacsaró pacsuli-, izzadság- és fokhagymaillata. Nem eszik - fal. Nem rág - nyel. Úgy veti magát az ízetlen fagyasztott ürücombra, mint a kiéhezett farkas egy nyúl gőzölgő belsőségeire. Épp hogy csak használja az evőeszközt. Amikor nem érzi elég gyorsnak a villáját, az ujjaival tolja a falatot. Úgy habzsol, hogy kidagad a pofazacskója, akár a hörcsögé, és mindig arra kell gondolnom, hogy a nagy ételgombóc, amit alig rág meg, mielőtt lenyeli, megakad a torkán. De nem - jót húz a borból, nyilván hogy megpuhítsa a gombócot, s az le is csúszik, és szépen halad tovább, szétfeszítve a nyakát, pontosan úgy, mint a nyúl az óriáskígyóban. Közben nagyokat fúj, mint a disznó, amikor a moslékban turkál az orrával, és olykor, alig elfojtva, böffent egyet: a hang mintha a zsigerei legmélyéről szállna fel az ajkára. Az ajka puha, mohó és fogni is tud, akár a lóé, úgy kapja el az ételt, hogy a villa fölöslegesnek látszik. És persze az is csoda, hogy eddig még semmi se pottyant a hájas mellén szétterülő szép sárga nyakkendőre. Nem, Kresztopulosz falánk, de nem kapkod. Miközben tömi magát, kényelmesen elterpeszkedik az ülésen, félig fekszik, mámorosan zabál, nadrágja majd megreped, annyira megfeszül jókora potrohán és nemi szerve roppant kötegén, amely miatt kénytelen állandóan szétvetett lábbal ülni. Aranysárga, a nyakkendővel azonos árnyalatú cipője sarkával támaszkodik a szőnyegpadlóra, s nagy lába időnként jobbra-balra forog, ütemesen kísérve a nyeldeklője munkáját. Ő végez az evéssel elsőnek, s miután a stewardess elveszi a tálcáját, rágyújt egy hosszú, sötétbarna és meglehetősen rossz szagú szivarra, majd elégedett ábrázattal előszed a belső zsebéből egy csomó toalettpapírt, gondosan megszámolja, leválaszt belőle egy kisebb csomót, s kurta karját kinyújtva, odatartja Pacaud-nak. - Pacaud úr - morogja bajusza alól, a hosszú, barna szivart a szája jobb sarkába harapva-, hadd adjam vissza a tízezer svájci frankot, amit előlegezett nekem. - Köszönöm - mondja Pacaud, s gépiesen átveszi a görögtől a papírcsomót, de nagy szeme még jobban kiguvad a meglepetéstől. - Bár aligha lesz szükség rá. Nem hiszem, hogy Émile-nek kedve lenne még egy partihoz. És mivel Bouchoix, aki már egészen hullaszerű, nem nyitja ki a szemét, Pacaud halvány félmosollyal, halkan hozzáteszi: - Tudja, nem szeret veszteni. Márpedig ön alaposan megkopasztotta. Mint ahogy tőlem is elnyert mindent. Nem vagyunk formában, úgy látszik. - Hát akkor ideje lenne elszámolni - mondja Kresztopulosz. És két kezében legyezőszerűen összefogva a nála maradt papírlapokat, mint egy osztás kártyát, kijelenti: - Ez itt tizennyolcezer svájci frank, Pacaud úr, kifizetendő a megérkezéskor, tetszés szerint svájci vagy francia pénzben, ahogy óhajtja. - Micsoda? - fortyan fel Pacaud, s tar koponyája egy pillanat alatt karmazsinvörös lesz, és a vörösség aztán átterjed a szemére és a nyakára is. - Be akarja váltatni velem ezt az árnyék-, illetve árnyékszék-pénzt? Van pofája hozzá?! Csend lesz, majd Blavatski kárörvendő hangon megjegyzi: - I told you so, Mr. Pacaud(Megmondtam önnek, Pacaud úr)! Caramans elégedetten néz maga elé, ő az igaz ember, akit az események igazoltak, de nem szól semmit, mert az igaz ember, különösen ha a jó francia hagyományt követi, sokkal tapintatosabb, semhogy utólag diadalmaskodjék a nyilvánosság előtt. - Ez nem árnyékszék-pénz - tiltakozik Kresztopulosz méltatlankodó és erényes képpel, s nagy erővel fújja ki szivarja bűzös füstjét-, ezek utalványok, amiket ön dátumozott, és aláírt... - Seggtörlő papíron! - kiáltja Pacaud. - My dear! - jajdul fel Mrs. Boyd, aki ugyan nem sokat tud franciául, de bizonyos szavakat ismer. - 107 -

- A papíron semmi se múlik! - mondja Kresztopulosz olyan hévvel, hogy a szivarja és a bajsza beléremeg. - Azt használtuk fel, amit találtunk. Csakis az számít, amit ön ráírt, Pacaud úr. Remélem, nem fogja megtagadni az aláírását! - De hiszen játék volt az egész! - kiáltja Pacaud, kimeredő szemmel, levegő után kapkodva. Vicc volt! Semmi több! Diáktréfa! - teszi hozzá, amikor lélegzethez jut. - Ugyan már, Kresztopulosz úr, senki se gondolta komolyan a dolgot, ez már abból is látszik, hogy W. C.-papírt léptettünk elő bankjeggyé! - Szó sincs róla - mondja Kresztopulosz, s a hosszú, sötétbarna szivar még mindig ott füstöl a bajsza alatt. - Egyébként - folytatja ravaszul, s nem tudom, miért, de nem vártam ennyi ravaszságot ettől a kövér embertől - ezek az urak - rövid karja Caramans és Blavatski felé lendül figyelmeztették önt. És ha ön csak úgy vaktában írogatott alá, nem gondolva a következményekre, ami nagyon meglepő egy üzletembernél, majd megissza a levét. Én a magam részéről teljes joggal követelhetem, hogy egyenlítse ki a kártyaadósságát! - A kártyaadósságomat! - tajtékzik Pacaud egészen magánkívül. - És honnan tudjam, hogy nem csalt?! - Pacaud úr! - bömböl most már Kresztopulosz is, szivarját kikapja a szájából, és úgy ugrik fel, mintha rá akarná vetni magát a másikra. - Ön sérteget engem, és sértegeti a hazámat! Elegem van ebből a fajgyűlöletből! Ön szerint aki görög, az mindjárt hamiskártyás is! Ez tűrhetetlen! Azonnal bocsánatot fog kérni tőlem, vagy a képére mászok! - Még hogy bocsánatot kérjek! - háborog Pacaud, keze ráfeszül az ülés karfájára, és ő is ugrásra kész. - Bocsánatot kérjek, amiért megpróbál kicsalni tőlem tizennyolcezer svájci frankot! - Ha hozzányúl, ronda disznó - pattan hirtelen Michou a görög elé -, kikaparom a szemét! Azzal minden logika nélkül és egész váratlanul belerúg a sípcsontjába. Kresztopulosz felordít fájdalmában: - Megbolondult ez a kölyök! Felképelem! Nem érdemel mást! De nem tudja rászánni magát, talán egyszerűen csak azért, mert a szivarja, amit a jobb kezében tart, útjában van. Ekkor egy percre zavar támad, a helyzet ingadozik erőszak és komédia közt: Pacaud is áll már, s a kezénél fogva ráncigálja Michou-t, hogy leültesse, a lány azonban ellenáll, s közben kihívó tekintettel méregeti a görögöt, aki megrökönyödve bámul, mert egy ellenfélre számított, és kettő ágál előtte. Blavatski szeme fényleni kezd a vastag szemüveg mögött: sietve kiaknázza a jó alkalmat, amihez figyelemre méltó érzéke van. - Mindenki üljön le! - kiáltja. - Ez parancs! És lám, az erős hang és a határozottság csodát művel: mind a hárman leülnek, egyik se töri a fejét, van-e joga Blavatskinak parancsokat osztogatni. - Most pedig megbeszéljük a dolgokat - jelenti ki Blavatski az állát előretolva, és nagyon élvezi, hogy megint övé a leadership. Megvallom, csak iróniával tudom szemlélni ezt a diadalittas arcot. Hogy képzelheti egy értelmes ember, hogy utunknak ezen a szakaszán bármit is befolyásolhat, azonkívül, hogy elsimít egy jelentéktelen és undorító vitát? - Pacaud úr, ön tehát azzal vádolja Kresztopulosz urat, hogy csalt? - kérdezi Blavatski. - Bizonyítékom nincs - feleli Pacaud -, de valószínűnek tartom. - Mert görög vagyok! - tör ki Kresztopulosz remegő bajusszal, szemét az égre emelve, s tétovázik, hogy háborogjon-e vagy sajnáltassa magát. Énszerintem azonban, bármilyen jó színész, egy kicsit túlzásba viszi a pimaszságot, és visszaél a fajüldözés-ellenességünkkel. Folytatni akarja, tovább pengetni ugyanazt a húrt, amikor Bouchoix váratlanul felemeli csontvázkezét; szeme kinyílik mélyre süppedt üregében, és szörnyen erőlködve ezt mondja: - Nem... csalt. A körmére... néztem. És... az én paklimmal játszottunk... nem akármilyen paklival. - Azzal lassan Pacaud felé fordítja a fejét, halvány mosollyal, amely a legsötétebb kajánságot árasztja, ránéz, majd lehunyja a szemét, s a mosoly vigyorrá torzulva ráfagy halálfejére. Lenyűgözve nézzük. Sajátságos csend nehezedik ránk, mintha valamennyien a pokol leheletét éreztük volna az arcunkon. Bár nem hiszem, hogy a pokol az emberen kívül van. Épp ellenkezőleg, biztos vagyok benne, hogy a Bouchoix-é nagyon is belül alakult ki - a sógora iránti pusztító gyűlölete önpusztítóvá változott, és lassacskán felemésztette az életerejét. - 108 -

- Ha Kresztopulosz úr nem csalt, bocsánatot kell kérni tőle, Pacaud úr - mondja Blavatski, megfeledkezve róla, hogy a játszma kezdetén ő maga is kétségbe vonta a görög jóhiszeműségét. - Hogy én bocsánatot kérjek ettől a... ettől a... - mondja Pacaud, s a szeme jobban kiguvad, mint valaha, kopasz feje vöröslik, de nem fejezi be a mondatot, mert bármilyen dühös, nem akar sértést sértésre halmozni. - Nem tartok rá igényt, hogy Pacaud úr bocsánatot kérjen tőlem - jelenti ki ekkor Kresztopulosz, nem Pacaud-hoz, nem is Blavatskihoz, hanem mindnyájunkhoz intézve a szót. Bizonyos méltósággal beszél, amit eddig soha nem tett, s amit bizonyára az magyaráz, hogy Bouchoix becsületes embernek nyilvánította. - Volna viszont egy kívánságom - folytatja, egyik kezébe véve és a bajusza magasságában lobogtatva az összes toalettpapírt. - Szeretném, ha Pacaud úr a nyilvánosság előtt elismerné, hogy tartozik nekem, mégpedig egyrészt tízezer svájci frankkal, amit tisztességes módon nyertem tőle, másrészt nyolcezer frankkal, amit Bouchoix úrtól nyertem. Ez összesen, mint már említettem, tizennyolcezer. - De miért kell Pacaud úrnak megfizetnie Bouchoix úr adósságát is? - érdeklődik Mrs. Banister, fejét kecsesen Manzoni felé fordítva és kezét, "merő véletlenségből", a férfiéra téve. S közben kérdőn és már-már alázatosan néz rá, mintha gyönge női felfogóképességét meghaladnák az erősebbik nem komoly ügyei. - Azért, mert az utalványokat Pacaud úr írta alá - feleli Manzoni olyan öntelt és pártfogói mosollyal, hogy egy kicsit aggódni kezdek a jövőjéért. Meglehetős tapintatlanul fűzi hozzá: - Mondanom se kell, hogy Pacaud úr is bármikor behajthatja Bouchoix úron a kérdéses összeget. Mindenki Bouchoix-ra néz, és elhűlve veszi észre, hogy halálfeje másodszor is megelevenedik. Épp csak annyi bőr és izom maradt rajta, hogy gonoszul el tudjon mosolyodni, s meg is teszi. Amint mondtam, a sógora iránt érzett gyűlölet felőrölte - de most már nyilvánvalóan épp ez a gyűlölet tartja életben, mert hullájában még van annyi erő, hogy mulasson a veszteségen, amely miatta éri majd Pacaud-t. A legvisszataszítóbb a dologban ugyanis kétségkívül az, hogy Pacaud nem lelkesedik a kártyáért, és csak jóságból vett részt ebben az ostoba játszmában. - Ohó, uram, erre aztán ne számítson! - kiáltja Pacaud, s karja széles mozdulatával mintha vissza akarná lökni a semmibe a W. C.-papír csomót, amelyet a görög feléje nyújt. - Engem nem fog megvágni, kedves Kresztopulosz úr, abban egész biztos lehet! Egy fityinget se fog látni tőlem! Semmit! Egy sou-t se! Egy centet se! Egy pennyt se! És ami ezeket a papírokat illeti, használja fel őket úgy, ahogy én gondolom! - Zseniális! - nevet fel Michou. De rögtön abba is hagyja a nevetést, mert a társaság komoly marad. - Fölösleges gorombáskodni - mondja Kresztopulosz ugyanolyan méltósággal, mint az előbb, ám ez a méltóság máris kissé megkopott, és vesztett a hatásából. - Ön tizennyolcezer svájci frankkal tartozik nekem, Pacaud úr, és ha nem fizeti meg, bírósághoz fordulok! Azzal gondosan összehajtogatja a papirosait, s kerekded és fontoskodó mozdulattal a zakója belső zsebébe csúsztatja őket. - Bírósághoz! - kiáltja egyszerre Robbie és Blavatski. De ha a szó ugyanaz is, a jelentése mindkettőjüknél merőben más. Robbie-nál ugyanis gúnyos nevetés követi, majd a szokásos mozdulatok (kezét a szája elé kapja, medencéje táncolni kezd, lábai összegabalyodnak), amelyek mind azt érzékeltetik, milyen képtelen ötletnek tartja ifjú németünk, hogy a gép egyik utasa a bírósághoz szándékozik fordulni. Blavatski viszont önmagában nem érzi lehetetlennek a dolgot, csak nehezen tudja elképzelni, hogy Kresztopulosz rászánja magát erre a lépésre. - És milyen bírósághoz fog fordulni, Kresztopulosz úr? - kérdezi Blavatski, s a tekintete fagyos a szemüveg mögött. - Franciához vagy göröghöz? - Természetesen franciához - feleli Kresztopulosz érezhető zavarral. - És miért franciához? - Mert Pacaud úr francia. - És miért nem göröghöz, amikor ön viszont görög? Van valami oka rá, Kresztopulosz úr, hogy ne óhajtson görög törvényszék előtt megjelenni? - 109 -

- Semmi okom sincs rá - mondja Kresztopulosz, s a hangja elég őszinte, de a homlokán áruló verejtékcseppek ütköznek ki, s végigperegnek az orrán. Ugyanakkor, talán mert egyéb mirigyei is fokozzák a működésüket, a szag, mely körüllengi, elviselhetetlenné válik. - Már hogyne volna - mordul fel Blavatski, és előrelöki szegletes állkapcsát. - Ha nem tévedek, egy kicsit meggyűlt a baja az igazságszolgáltatással az ezredesek letűnése után... - Dehogyis! - kiáltja Kresztopulosz, s bár még nem kellene, bűzlő szivarját hirtelen elnyomja a hamutálcában. Talán azért teszi, hogy legyen mivel matatnia, és lesüthesse a szemét. De rosszul számít: az egész kör figyeli a keze mozgását, és mindenki észreveszi, hogy remegnek az ujjai. Erre alighanem ő maga is rájön, mert a félig elaludt szivart a hamutartóba dobja, és zsebre dugja a kezét, ami nem megy könnyen, annyira tapad-feszül a nadrág a hasán. Hosszabb csend következik, majd Kresztopulosz a bajuszába fúj, és erényes ábrázattal kijelenti: - Sose foglalkoztam politikával. - Az igaz - hagyja rá Blavatski. - És sose emeltek vádat ellenem. - Az is igaz - mondja Blavatski. - De megidézték mint tanút egy tisztnek a perében, aki az ezredesek uralma idején egy tábor parancsnoka volt, ahol politikai foglyokat őriztek. Ez a tiszt önre bízta a tábor élelmezését, amin állítólag mind a ketten megszedték magukat... - Ez az üzlet teljesen törvényes volt - mondja Kresztopulosz, s úgy látszik, meg se járja az eszét, hogy a "törvényes" jelző önmagában is beismerés. - Talán - mondja Blavatski metsző hangon. - Ha az akkori törvényeket nézzük. Mindenesetre ön inkább elhagyta az országot, mintsem hogy megjelenjen és tanúskodjon az illető törvényszék előtt. Ami nem arra vall, hogy ártatlan. - Személyi okok miatt jöttem el Görögországból - mondja Kresztopulosz felháborodottan, de érezni, hogy ez a felháborodás csak szalmaláng. - Hogyne, hogyne - mondja Blavatski, s a szeme szúrós, a hangja fagyos. - És Madrapurba is személyi okok miatt megy, nem igaz? - Ezekre a gyanúsítgatásokra már megadtam a méltó választ - kiáltja Kresztopulosz, ám ezúttal se tud megtéveszteni senkit. Heveskedése ugyanis nem más, mint ködösítés, a vereségét, teljes összeomlását akarja takargatni vele - lelepleződése kínos érzéseket kelt bennünk, amiket éppen nem enyhít, hogy Murzecnénk halk, szinte áhítatos hangon közli: - Imádkozni fogok önért, uram. - Fütyülök az imáira! - üvölti dühösen Kresztopulosz, és megrántja a vállát, de a kezét továbbra is a zsebébe fúrja, mintha láthatatlan bilincsek szorítanák. Ebben a pillanatban, bármilyen undorító is a múltja, szinte megsajnálom, azaz megsajnálnám, ha hosszú sötétbarna szivarja nem füstölögne még mindig a hamutartóban. De arra mégse tudom rászánni magam, hogy szóljak hozzá, még arra se, hogy megkérjem, oltsa el tisztességesen azt a bűzrudacskát. Ahogy elnézem ezt a potrohos alakot, aki éheztette a politikai foglyokat, s aki oly közel ül hozzám, elszégyellem, és már-már szintén bűnösnek érzem magam, mintha az ő bűne által nemcsak benne, hanem énbennem is megfogyatkozott volna az emberség. Már azt hittük, végre befejeződik ez a mozgalmas ebéd, és nyugodtabb légkörben ihatjuk meg a kávénkat, amely nem a legjobb, de nagyon jólesik. Ám nem számoltunk Murzecnénk buzgóságával. Őnagysága ugyanis előredől, és jobb felé fordul, hogy lássa Blavatskit: - Uram - mondja, s a hangja szelíd, de nincs az a hatalom, legyen bár isteni, amely a tekintetét jámborrá varázsolhatná -, ön ismét szeretetlen volt Kresztopulosz úrral szemben. Igaztalan váddal illette a madrapuri útjával kapcsolatban. Sőt, ez a vád nemcsak igaztalan, hanem képtelen is, mert most már egész biztos, hogy sose jutunk el Madrapurba. - Biztos? - visszhangozza Blavatski nehézkes gúnnyal, s nem is próbálja leplezni a bosszúságát. - Egészen biztos? Ez aztán a nagy újság, asszonyom! Nem közölné velünk, honnan tudja? - Onnan, hogy gondolkodtam bizonyos dolgokon - feleli Murzecné. - 110 -

Kézitáskájáért nyúl, egy kicsit keresgél benne, de nem ahogy Michou tenné, egész tartalmát összeforgatva, hanem úgy, hogy ne nagyon bolygassa meg a dolgok rendjét, elővesz egy szarvasbőr kötésű kis noteszt, lapoz benne (de azt se összevissza), majd így szól: - Felírtam az új-delhi járat menetrendjét. Van egy gép, amely tizenegy-harminckor indul Párizsból. Első állomás: Athén, tizenöt-harminc. Indulás tovább Athénból: tizenhat-harminc. Második állomás: Abu Dhabi. Ez a Perzsa-öbölben van - teszi hozzá másodpercnyi gondolkodás után. - Köszönöm, én is tudom - mondja Caramans feszesen. De Murzecné rá se hederít. Lelkesen sorolja tovább: - Érkezés Abu Dhabiba: huszonkettőharmincöt. Indulás Abu Dhabiból: huszonhárom-ötven. És végül, megérkezés Új-Delhibe: másnap reggel négy-harminckor. - Mit akar kihozni ebből? - kérdezi Blavatski mogorván. - Maga is rájön, csak számoljon egy kicsit. Párizstól Athénig négy óra az út. Athéntól Abu Dhabiig hat óra. És Abu Dhabitól Új-Delhiig négy és fél óra. - Tehát? - nógatja Blavatski. Murzecné ráfüggeszti átható tekintetű kék szemét, és nyugodtan folytatja: - Nem szálltunk le se Athénban, se Abu Dhabiban, és ha ennek a charternak ugyanaz a menetideje és útvonala, mint a rendes járatnak, ami valószínű, már Új-Delhiben kellene lennünk. Így van, kisasszony? - fordul hirtelen a stewardess felé. - Maga meg tudja mondani, mert dolgozott ezen a vonalon. - Így van - feleli a stewardess. Kezét összefonva a térdén illedelmesen ül, és nem mond többet. De halkan felsóhajt, majd zöld szemét Murzecné arcára szegezi, tekintete csupa szemrehányás.

12. Murzecné felhozhatná még, hogy az elmúlt éjjel bizonyosan nem Athént érintettük, mert nem is repülőtéren szálltunk le, hanem egy alkalmi "kifutópályán" valahol egy tóparton, és mert Görögországban ismeretlen az a szibériai hideg, amely a kinyíló exit-en beáradva belénk fagyasztotta a lelket. De akármit hozna fel, nem sokra menne vele. Logikus, találó megállapításai a semmibe hullanak. A többség néma marad, még érdeklődést se mutat senki. Csak Caramans és Blavatski szeme villan össze, tekintetük ezt fejezi ki, éppoly félreérthetetlenül, mintha szavakba foglalnák: ez a szédült tyúk is ájtatoskodna inkább a pilótafülkében ahelyett, hogy itt oktatni próbál bennünket. Egyszóval a többség kitart a struccpolitika mellett: nem vesz tudomást a kisebbség érveiről. A módszer egy roppant kényelmes elven alapszik. Bármit mondunk a helyzetről, nem számít, észrevételeinknek nincs súlyuk, mert nekünk, kisebbségieknek, nincs már hitelünk: Robbie egy szégyentelen kis hímringyó, ugyebár, aki nem átallja lakkozni a lába körmét, s akit nem érdekel más, mint a pederasztia és a paradoxon (ha jól meggondoljuk, ugyanannak a perverzitásnak két megjelenési formája); Murzecné idegbeteg, ez már biztos, hisz összevissza hazudozik, és vallási őrületbe esett; Sergius fura alak, aki első látásra belehabarodik egy harminc évvel fiatalabb lányba; a stewardesst pedig csak az egyenruha különbözteti meg a közönséges pincérnőktől, semmivel sem értelmesebb náluk, és azért olyan szótlan, mert nincsenek gondolatai. Nagyon meglep, hogy a többség ennyire közönyös, leginkább Blavatskin csodálkozom. Mert ami Caramans-t illeti, ő már a kezdet kezdetén a struccpolitikát választotta. Soha egy pillanatra se vonta kétségbe, hogy elérjük utunk célját, és hogy ez a cél változatlanul Madrapur. Lévén magas rangú államhivatalnok, a hivatalos igazságot mindig az igazságnak tekinti, akkor is, ha változik. Egész neveltetése arra irányult, hogy ez a hitbéli rugalmasság kialakuljon benne, és most már nem is kell magát rászorítania. Most már abban hisz, amiben, őszerinte, hinni ildomos. Tudja, mik a helyes elvek, melyik a helyes út - a többi mind eretnekség. Blavatski azonban más iskolából való. Ő semmit se hisz el bizonyíték nélkül, állandóan keres, kutat, adatokat gyűjt, kotorászik a görög táskájában, lemegy a poggyászraktárba, rendőri módszerekkel vallatja ki a stewardesst, és elsőnek veti fel, még jóval a hindu előtt, hogy Madrapur talán nem is létezik. - 111 -

Mondhatom, alaposan megváltozott! Murzecné megcáfolhatatlan tényeket vág az arcába: útirányt, menetrendet, közbenső állomásokat... Meg se mukkan! Sőt, a stewardess bevallja - vagy legalábbis erre lehet következtetni a válaszából -, hogy már az elején észrevette, hogy a gép egyáltalán nem India felé tart, ennek ellenére Blavatski nem veti rá rögtön magát. Nem szegez neki kínos keresztkérdéseket, eszébe sincs - megvető képet vág, és tartózkodik a véleménynyilvánítástól. Mintha attól tartana, hogy túl sokat tud majd meg. Hosszú csend nehezedik ránk, miután Murzecné elhallgatott, és ha őnagysága nem volna olyan kegyetlenül kegyes hangulatban, gondolom, felvenné a kesztyűt, és ugyancsak megszorongatná a többséget. Ehelyett alázattal beletörődik, hogy következtetéseire senki se kíváncsi, és nem szól többet, átható tekintetét csontos térdére szegezi, arca szelíd. A stewardess összeszedi a tálcákat, és Robbie, élve az alkalommal, hogy a lány helye üres, mellém ül, s nagy tapintattal, rendkívül kedvesen a hogylétem felől érdeklődik. Ekkor mondom el neki észrevételeimet a gép üzemanyagát illetően, s ekkor kapom azt a választ, amit néhány lappal előbb már említettem: "Ez a probléma nem sci-fi jellegű." Beszélgetésünk azonban ezzel nem ér véget. És bár nem vagyok biztos benne, hogy jól értem, amit mond, afelől nincs kétségem, hogy nem ok nélkül mondja. Tökéletesen megbízom a megfigyelőképességében és a megérzéseiben. És igyekezve megemberelni magam, hogy a hangom ne legyen olyan gyönge, ezt mondom: - Valahányszor megpróbálom átgondolni a helyzetet, falba ütközöm: Ez nagyon aggasztó. Hiába teszek fel magamnak különböző kérdéseket, egyikre se tudok felelni. Például miért nincs a gépnek pilótája? Robbie - kecsesen ül a stewardess helyén, hosszú lábai összefonódnak, mint nárciszszárak egy vázában - komolyan néz rám: - Azt akarja tudni, Sergius, mi a célja ennek a legénység nélküli repülőútnak? Lehet, hogy nincs is célja... Mert például magának az életnek van-e? Ja, igaz, igaz - teszi hozzá azonnal gúnyos kis villanással a szemében -, maga szerint van, mert maga jó keresztény. Hát akkor nézzük csak, hátha felfedezünk itt is valamit... Maga mit gondol? Mi a magyarázata, hogy automata gépen repülünk? - De hisz most mondtam, hogy nem találok rá semmiféle magyarázatot - felelem, elnyomva az állapotommal járó idegességet. - Pedig van, hogyne volna - jelenti ki Robbie. - Először is bízvást állíthatjuk, hogy nincs az a legénység, amely hosszú távon vállalná az ilyenfajta utat. - Az ilyenfajta utat? - Nagyon jól tudja, mit értek ezen - mondja Robbie, lehalkítva a hangját. - Ez az út, hogy is mondjam csak, annyira bizonytalan... Hálás vagyok neki a tapintatáért, mert a kör fokozódó rosszallással hallgatja a szavainkat. Rövid szünet után megkérdezem: - Arra gondol, hogy a legénység esetleg fellázadt volna ez ellen a céltalan repdesés ellen, és elhatározta volna, hogy leszáll? - Igen, pontosan erről van szó - mondja Robbie. - Pilóták alkalmazása bizonyos kockázattal jár, amit az automata pilóta teljesen kiküszöböl. Megáll egy pillanatra, majd hozzáteszi: - És teljesen kiszolgáltat bennünket a Föld önkényének... Csend lesz, aztán annak ellenére, hogy halkan beszélgetünk, és eszmecserénk magánjellegű, ketten is hozzászólnak a körből, merőben különböző indítékkal, de egyaránt rendkívül határozottan. - Nagyon kérem, ne beszéljen így! - kiált fel Murzecné, mélységesen megbántva, és tekintetét, amely csupa szemrehányás, Robbie-ra szegezi. - Amit maga önkénynek nevez, az egyszerűen csak a mi értetlenségünk: képtelenek vagyunk felfogni a Föld akaratát. Meglepődöm, mert íme, kiderül, hogy a kisebbség, amelynek a mi Murzecnénk éppúgy tagja, mint mi hárman, maga sem értelmezi egységesen a tényeket. De nincs időm ezekkel az árnyalatokkal bíbelődni. Caramans is véleményt nyilvánít, a lehető leghivatalosabb hangnemben: - Uraim - mondja félig lehunyt szemmel és felhúzott ajakkal (nem néz Robbie-ra, egyedül hozzám intézi a szót) -, nem akarom eltitkolni, hogy a leghatározottabb fenntartásokkal fogadom az imént hallott fantasztikus feltételezéseket. Lehetséges, hogy gépünk nem azt az útvonalat és azt az - 112 -

időbeosztást követi, mint a menetrend szerinti járat, de én a magam részéről semmi komoly akadályát sem látom, hogy megérkezzék oda, ahova elindult, Madrapurba. Ismétli magát a jó Caramans. Ezt már elmondta, az útirányra és a menetrendre vonatkozó mondatocskát kivéve: nagy sokára kaparta elő ezt az érvet, hogy szembeállítsa Murzecné megjegyzéseivel. Elkésett próbálkozás és nem is túl szerencsés, mert hacsak meg nem változtatjuk a földrajzi adottságokat, nem sok út vezet Párizsból Indiába. Caramans szigorú hangot ütött meg, és a kör, Blavatskit is beleértve, helyesel neki, lelkesebben, mint eddig bármikor. Robbie viszont hirtelen nevetni kezd, magas, éles hangon és trillázva, ahogy szokott - nem csoda, hogy ez a nevetés mindenkit kihoz a sodrából. Ami engem illet, meglehetős kényelmetlenül érzem magam, mert egész közelről látom az arcjátékát, a rángatódzását és a vonaglását, amellyel a vihorászását kíséri. Amikor végre abbahagyja, még jobban zavarba hoz, mert úgy hajol oda hozzám - arca majdnem érinti az enyémet -, hogy azt hiszem, meg akar csókolni. Nem teszi, hála istennek, gúnyosan ezt súgja a fülembe: - Hogy kapaszkodnak ebbe a dajkamesébe, ebbe a Madrapurba! Nem tudom, miért, de nem tetszik nekem ez a mondat. Valahogy az az érzésem, hogy az én meggyőződésemet is sérti, bár most már csaknem egészen biztos vagyok benne, hogy sose szállunk le Madrapurban. Kevésbé veszélyes területre akarom irányítani a beszélgetést, és nagyon halkan, nehogy megint felszítsam az indulatokat a körben, megkérdezem Robbie-t: - De hát maga szerint minek vagyunk itt? Mire kellünk? Kísérleti állatnak használnak, mint a tengeri malacokat? - Ó, kedves Sergius úr! - mondja Robbie szánakozó hangon. - Kegyed visszaesik a sci-fibe! Állapotom nyilván ingerlékennyé tesz, mert ráförmedek: - Ide hallgasson, Robbie, jobb lesz, ha mellőzi ezt a hangot! Nem is olyan képtelenség a hipotézisem. Végtére is nem lehet tagadni: bizonyos kapcsolatban vagyunk a Földdel. Hall bennünket, figyel bennünket, irányít bennünket. - Hogyne - vágja rá Robbie azonnal, mintha már várta volna ezt a megjegyzést, és most lecsapna rá, hogy megsemmisítse -, ebből azonban nem következik, hogy ez a kapcsolat emberi! Tartózkodjunk az antropomorfizmustól, Sergius! A Föld, akármi legyen, nem szükségképp rosszindulatú... vagy jóindulatú, ahogy barátnőnk hiszi. - Fejével Murzecné felé int. - Egyébként maga a hindu is figyelmünkbe ajánlotta, hogy vigyázni kell az efféle értelmezésekkel. - De hát akkor mit csinálunk mi itt? - teszem fel a kérdést, türelmem végére érve. Robbie elgondolkodva, hosszan néz rám, majd különös, fuvolaszerű hangján visszakérdez: - Úgy érti, hogy ilyen kevés idővel mögöttünk és ilyen kevés idővel előttünk? Meghökkenek, hogy így fogta fel a kérdésemet. És úgy megbénít a félelem, hogy egy pillanat alatt kiszárad a szám. Nem, tudatosan nem ezt akartam kérdezni, az biztos, valamilyen erő mégis arra ösztönöz, hogy ráhagyjam, hogy ne szóljak egyetlen szót se, de bólintsak, mintha ezt mondanám: igen, Robbie, mit csinálunk mi itt, ilyen kevés idővel mögöttünk és ilyen kevéssel előttünk? De hogy lehetek most egyszerre biztos benne, hogy ilyen gyorsan közeleg a vég? Robbie gunyorosan néz rám, ám ebbe a gunyorosságba sok kedvesség vegyül: - Ezt a kérdést azonban a földön is feltehette volna, Sergius - mondja szelíden. Megdöbbenek, mennyire igaza van, és nem is veszem észre mindjárt, hogy adós maradt a válasszal. De voltaképpen mi mást tehetett volna? Én ostoba, választ várok tőle, mintha többet tudna nálam az élet értelméről. Ő pedig jóságosan és komolyan rám függeszti világosbarna szemét, s nem mond semmit, nem tesz semmit, elfojtja még a modorosságait is, amelyek a jelek szerint annyira ingerlik a többséget: nem rázza a fürtjeit, nem gabalyítja egymásba a lábait, nem kaszál pók módjára a karjával. Aztán még jobban ellágyul a tekintete, mintha szeme mélyéről a benne élő nő nézne rám, akinek még nem sikerült egészen átformálnia belülről ezt a férfitestet, a börtönét. Semmi kétség, a társadalom sokat szurkálta-piszkálta Robbie-t a kétlakisága miatt, mert szerte a világon mindenütt a Caramans-ok vannak túlsúlyban, és nem a tücskök. Végül hozzám hajol, arcáról szeretet sugárzik: - Ne tépelődjön annyit, Sergius - mondja. - Próbáljon meg kikapcsolódni, másra gondolni. Például a kis szomszédnőjére, ha majd visszajön - teszi hozzá megható nagylelkűséggel. - Vagy - 113 -

másra, amiből "vigaszt" meríthet - így mondja, idézőjelben, és egy kis nevetéssel toldja meg a szót -, én például amióta rájöttem, hogy - lehalkítja a hangját - foglyok vagyunk ezen a gépen, egy német közmondást ismételgetek magamban: akarja hallani? Schön ist's vielleicht anderswo Doch hier sind wir sowieso. (Lehet, hogy máshol jó, de mi, akár tetszik, akár nem, itt vagyunk.) - Hadd mutassak rá - fűzi hozzá -, hogy mint csaknem minden népi mondásnak, ennek is egy sztoikus elv a magja. - Igaza van - mondom. Pillantásom ekkor Bouchoix-ra esik, és most én hajlok Robbie-hoz (ami nem könnyű, mert minden mozdulat, még akkor is, ha nem túl nagy, erőfeszítésbe kerül), a fülébe súgom: - Gondolja, hogy meghal ez a szerencsétlen? Robbie bólint, és felhúzza a szemöldökét, mintha meglepné, hogy kételyeim vannak. És ekkor - véletlen-e vagy telepátia, ki tudja - Bouchoix kinyitja a szemét, és rám néz. Ülésének a támlája egészen le van eresztve, nem is ül, hanem elnyúlik rajta, a takaró, melybe Pacaud bebugyolálta, felhúzva egész a nyakáig, csonttá soványodott ujjai összekulcsolva a mellén: a tartása, a mozdulatlansága akár egy síremlék fekvő alakjáé. Mennyire megváltoztak a vonásai! Este, amikor beszálltam, jóformán észre se vettem ezt az útitársat - talán egy kicsit soványabbnak látszott, mint a többi, de se a hangja, se a mozdulatai nem vallottak feltétlenül betegre. Most pedig merev a teste, akár a hulláé, és csak a szénfekete szeme él halotti maszkjában: hihetetlen gonoszsággal szegeződik rám. Megpróbálom elfordítani a fejem, de hiába. Azt olvasom ki belőle, hogy gyűlöl, mert meg mertem kérdezni Robbie-tól, bár szinte a sóhajnál is halkabban: meg fog halni ez a szerencsétlen? És megadja a választ. Ott ég a fekete szemében. Ezt mondja a szeme, nem egyszer, hanem milliomegyszer, undok és idegőrlő hadarással: "Te is!" Nem bírom elviselni ezt a tekintetet. Behunyom a szemem, s mire megint kinyitom, Robbie már nincs mellettem. Biztos azt gondolta, hogy kimerített az eszmecserénk, és visszament a helyére, ahol aztán szomszédnője rögtön birtokába vette vasmarkával: megcsáklyázta törékeny karját, lehorgonyozta, s úgy hajolva rá, mint nőstény oroszlán a gazellára, melyet szét akar szaggatni, halkan elmondatja vele egész beszélgetésünket. A stewardess, ahogy végzett, bejön, és leül mellém, s mintha régi, több éves szokása volna, kis kezét ismét az enyémbe csúsztatja. Talán mert megmosta, miután eltakarította az ebéd romjait, hűvös a keze. Ez a hűvösség, úgy rémlik nekem, kellemesen társul a puhaságához, s ami már furcsább: a kicsinységéhez is. Karcsú ujjai egyébként nem hevernek mozdulatlanul a tenyeremben, mint finom, de élettelen tárgyak. Épp ellenkezőleg, szüntelenül fészkelődnek, mint barátságos kis állatok, befurakodnak az én ujjaim közé, visszahúzódnak, selymesen simogatják őket, ráfonódnak a hüvelykujjamra, és könnyedén dörgölik. Soha egyetlen nő se szerzett nekem ennyi gyönyörűséget pusztán azzal, hogy a kezemet simogatta, s nem tudott ebbe ennyi gyöngédséget és cinkosságot belevinni. Most, amikor ilyen elesett vagyok, amikor úgy érzem, pórusaimon át lassan elszivárog belőlem az élet, s amikor annyi kínzó kérdés rajzik bennem utunk értelmét illetően, majd elolvadok a hálától, és már-már könnyek szöknek a szemembe, amiért a stewardess továbbra is hűségesen foglalkozik velem. Alapjában véve az ember mindig többé-kevésbé méltatlan a szerelemre, amelyet éreznek iránta. Igaz, nem tudom, hogy a stewardess valóban szeret-e - a szerelem talán épp ebből a kétségből szövődik. Egyébként abban se vagyok biztos, hogy tudom, mit jelent a "szeretni" szó a kettőnk esetében, hiszen ő olyan szép, én pedig olyan rút vagyok. Másrészt viszont hadd ismételjem meg: ugyan mi szüksége van rá a stewardessnek, hogy bolondítson egy utast, akit soha többé nem lát? (A torkom összeszorul, amikor ez átfut az agyamon.) Egyvalami tagadhatatlan: rengeteget ad nekem, és olyan természetességgel, mintha a dolog magától értetődő volna, mintha kivételes érdemeket jutalmazna vele - holott semmi érdemem sincs, talán az egy érzékenységet kivéve, melynek köszönhetem, hogy fel tudom mérni, milyen felmérhetetlen az ajándéka. Folyton azon tűnődöm, elég hű képet adtam-e a stewardessről. Nem szeretném, ha Caramans vagy Blavatski szemével látnák - vagy éppen a Mrs. Banisterével, aki határtalanul rosszindulatú, ha - 114 -

nőről van szó. A stewardess ugyanis gyönyörű: a kicsi, bájos nők fajtájából való, csaknem gyermekded, megható, de nem negédes. Mert bizonyos méltóság árad belőle: a tekintetéből és a hallgatásából. Bár eléggé uralkodik magán, eleven az arca. Már tudom, zöld szeme mikor lesz sötétebb, és mikor kezd az orrcimpája alig észrevehetően remegni. Eleinte túl kicsinek találtam a száját. Ám erre a kicsinységre, ha szabad így mondani, rácáfol a keble, amely nagy és érzéki. Alatta karcsú derék, kis fenék, szépen formált láb következik. Mozdulatai rendkívül kecsesek, amire Mrs. Banister feltehetően azt mondaná, hogy a stewardess "affektál", vagy más efféle ócsárló kifejezést használna. Ez persze nem igaz. Én, aki szeretem ezt a lányt, és ennélfogva olyannak látom, amilyen, inkább így magyaráznám a dolgot: a stewardess mindig arra törekszik, hogy tartása és mozdulatai összhangban legyenek a szépségével. Mivel senki se beszél a körben - a többség tovább lapátolja a hallgatás rögeit Murzecné megállapításaira és az eretnek eszmecserére, melyet Robbie-val folytattam -, bőven van rá időm, hogy arcomat a stewardess felé fordítva, átadjam magam közelsége varázsának, s az ég tudja, miért, de most, ahogy félig lehunyt szemmel mélázom, nem a szomszédos ülésen látom összes bájaival: egy párizsi utcán jön felém, s hirtelen az utcát átszelő bulvár sarkán terem, ő a legkisebb és a legkecsesebb a járókelők közt, arany haja, mely oly finom és oly könnyű, ragyog a napfényben, amint karcsún és mégis gömbölydeden, fejét egy kicsit félrehajtva közeledik. De hát... akár tetszik, akár nem, itt vagyunk, ide vagyok bezárva én is, s nincs más vigaszom, mint a stewardessnek az enyémbe simuló, az enyémet simogató keze és a közmondás, amivel Robbie gazdagított. Mondogatom, forgatom magamban: kedélyes egyszerűségével jól összefoglalja az egész életet. Minden könny benne van, alig visszafojtva. Jobban kinyitom a szemem, kiegyenesedem az ülésen, és a következő percekben jóformán megfeledkezem az állapotomról. A kör felélénkült. Történik valami: Manzoni elkezdte annyira várt és annyit halogatott NYALAT-át Mrs. Banister irányában. Hacsak nem valami egészen gépies nőcsábász-ösztön a rugója, ehhez a vállalkozáshoz kétségkívül az az optimizmus, a jövőbe vetett hit kell, amely már csak a többség soraiban van meg. A társalgás kezdetére nem emlékszem. Nyilván bóbiskoltam. Az a nagy fegyvercsörgés zavart fel, amit Mrs. Banister csapott, mikor az ellenség, magabiztosan és fedezéket se keresve, megjelent a falai alatt. Ha ez a jóember azt képzeli, hogy minden teketória nélkül megnyitják előtte a kaput, s virágesővel és lobogó zászlókkal fogadják, csalódni fog. Mrs. Banister kihúzza magát, vállát hátraveti, mellét kifeszíti, két keze hercegi méltósággal pihen az ülés karfáján, japán szeme keskeny lőréssé szűkül. A kicsiny, hegyes és félelmetes orr alatt csalóka bájmosolyban villannak ki kis ragadozófogai, feje leereszkedően fordul a szomszédja felé, s ez már eleve óriási előnyt jelent, mert felülről szórja majd a szép olaszra a gyilkos megjegyzéseket, melyekből jókora készletet halmozott fel a bástyáin. Manzoni pedig, a széles vállú dalia, mit sem sejtve halad tovább majdnem fehér öltönyében, gondosan megkötött nyakkendőjével, büszkén mutatva fel szép cézár-fejét, amely férfias és puha egyszerre. Különben is, miért kételkedne a sikerben annyi biztatás, pillantás, érintés, kézszorítás, megjátszott zavar után? Nem tudom, hogyan indult az első összecsapás, de látom, hogyan fog végződni: rosszul. Mrs. Banister ellentámadásba lendül, Manzoni nevét veszi célba, alighanem sokáig fente-hegyezte a nyilat, amit most elröpít: - Maga talán a híres Alessandro Manzoni leszármazottja? Ezt olyan foghegyről, olyan fensőségesen veti oda, mintha meg volna győződve róla, hogy szomszédja semmiképp se dicsekedhet ilyen irodalmi és ráadásul előkelő felmenőkkel. Manzonit váratlanul éri a kérdés, és elköveti első baklövését: nem mer se ragaszkodni a tisztességhez, melyet elvitatnak tőle, se teljesen lemondani róla. - Talán - feleli bizonytalanul. - Könnyen lehetséges. Nem éppen szerencsés válasz, mert mindnyájunkat meggyőz, hogy tényleg csak névrokonságról van szó. Mrs. Banisternek se kell több, most már minden erejét beveti. - Ugyan már - mondja még fensőbbségesen. - Olyan nincs, hogy "talán", vagy hogy "könnyen lehetséges"! Ha maga a híres Manzoni leszármazottja volna, aki nemesember volt, egy ősi torinói család sarja, és aki olyan szép verseket írt - Mrs. Banister nem olvasta őket, erre mérget veszek -, nagyon jól tudná! Nem volna semmi kétsége! - 115 -

- Jó; mondjuk, hogy nem vagyok a leszármazottja - adja meg magát Manzoni. - Akkor viszont nem kellett volna olyan látszatot kelteni, mintha az ellenkezője volna igaz mondja Mrs. Banister, és egy kacajt is megenged magának. - Tudja, én nem vagyok sznob folytatja. Manzoni kikerekedő szemmel bámul rá. - Attól maga még lehet nagyon rendes ember, hogy nem leszármazottja Manzoninak. Dicsekedni fölösleges. Ez akkora igazságtalanság, hogy az olasz nem bírja elviselni. - De hisz én nem dicsekedtem! - háborog. - Maga hozta fel az egészet, nem én! - Persze hogy én, de a maga válasza olyan ködös volt, hogy a kétely benne maradt az emberben - mondja Mrs. Banister sajátos mosollyal, amely gúnyos és kacér tud lenni egyszerre. Manzoni ettől végképp megzavarodik. - Azt válaszoltam, ami eszembe jutott - mondja. - Nem éreztem fontosnak a kérdést. - Hogyhogy, signor Manzoni - csattan fel Mrs. Banister jól sikerült műfelháborodással -, maga nem érzi fontosnak, amit én mondok? Hát akkor miért méltat szóra egyáltalán? Manzoni elvörösödik, le van forrázva, több mondatba is belefog, de mindegyikbe belegabalyodik - ekkor Robbie a segítségére siet. Odahajol Mrs. Banisterhez, és nagy ártatlanul megjegyzi: - Ha maga olyan jól ismeri Alessandro Manzoni életét, asszonyom, természetesen tudja, hogy Milanóban született, és az előbb csak véletlenül mondta, hogy Torinóban. Egy kicsit tudálékos észrevétel, de megvan a foganatja: Mrs. Banister visszafüttyenti az agarait. Különben is gondolkodóba esik. Kényes problémával került szembe. Mert miután alaposan helybenhagyta a támadót, továbbra is "érintkezésben kell maradnia" vele. Csak arról van szó, hogy megbüntesse és betörje, nem pedig arról, hogy végképp megfutamítsa. Feléje fordul tehát, mégpedig úgy, hogy törzsének a mozdulata kidomborítja a mellét, s egyszersmind, bámulatos puhán, közelebb viszi egymáshoz a kettőt, majd preraffaelita nyakát kecsesen meghajlítva, legcsábosabb mosolyát villantja Manzonira, s közben elárasztja szeme sötét és ígéretes fényével. Észreveszem, hogy Edmonde-né elismerően figyeli ezt a néma produkciót. Nyilván arra gondol, hogy a "dáma" mindig jobban tudja tálalni magát, mint a hivatásos nő. Amellett bármilyen nyílt is ez a felajánlkozás, Mrs. Banister egy pillanatra se feledkezik meg a hercegnői modoráról. Ugyanaz a száj, amely eddig hideget fújt rá, most meleget fúj: Manzoni bátorságra kap, de még nem mer felengedni, és nem meri magát elengedni. Ezt mondja, óvatosan s azzal a belénevelt jókisfiús szokványudvariassággal, amelyet nagyon furcsállok egy ilyen férfinál: - Bevallom, zavarba hoz. - Én? - ámul el Mrs. Banister. Azzal jobb kezét, amely még a gyűrűitől megfosztottan is nagyon szép, a bal mellére teszi, hogy az egyik kiemelje a másikat, majd kellő szünet után dallamos hangján így folytatja: - Azt akarja mondani, hogy rejtélyesnek talál? - Robbie a könyökével oldalba böki Manzonit, de kicsit későn. Manzoni vakon sétál bele a csapdába: a boldogtalan azt hiszi, hogy ismeri a női lelket. - Igen, igen - vágja rá, és biztos benne, hogy ez a helyes válasz. - Nem tudok kiigazodni magán. Mrs. Banister megremeg a gyönyörűségtől. Kihúzza magát, hangja metsző és hideg, mint a nyaktiló bárdja: - Ezek szerint magától nem telik semmi új. - Hogyhogy? - Úgy, hogy ezt a rejtélyesség-trükköt már elsütötte Michou-nál. - Bocsásson meg, de a kettő nem ugyanaz - mondja Manzoni roppant kínosan feszengve. - Már hogyne volna ugyanaz - torkolja le Mrs. Banister kíméletlenül. - Nagyon csalódtam magában, signor Manzoni. Azt hittem, egy kicsit megerőlteti az agyát a kedvemért. Á, dehogy, maga ugyanazt a módszert használja minden nőnél. Klisékkel dolgozik. Nagyban űzi a szívtiprást, futószalagon. Hogy őszinte legyek, többet vártam magától. - Hagyja már - mondja Robbie halkan, és megint oldalba löki Manzonit, de az olasz, ezt mindnyájan érezzük, feltétlenül tisztára akarja mosni magát, holott elég lenne veszteg maradnia és hallgatnia, hogy újra nyeregbe kerüljön. - 116 -

- Nem értett meg - mondja változatlan udvariassággal, amelyért már kezdem sajnálni egy kicsit, mert igen nagy hátrány ezzel a nővel szemben, aki cinikusan neveletlen a jó modor máza alatt. - Michou-nál arra figyeltem fel, hogy újra meg újra elolvassa ugyanazt a detektívregényt. A kör másik oldaláról Michou mélységes megvetéssel nézi a fürtjén át, de nem szól. - Maga rettentő hazudós, signor Manzoni - mondja Mrs. Banister fölényes mosollyal. Michou tetszett magának. Ő volt az első a listáján, és kivetette rá a hálóját. Minden eredmény nélkül. - No, azt azért, hogy minden eredmény nélkül, nem lehet mondani - jegyzi meg Robbie szelíd álnoksággal. Találat Manzoni javára. Csakhogy Manzoni belekapaszkodik a szavakba, és rögtön el is veszti az előnyét: - Az első volt a listámon? - kérdezi, és felhúzza a szemöldökét. - Hát persze - veti oda Mrs. Banister hanyagul és könnyedén, ami nem ígér semmi jót. Amikor kényelembe helyezkedett itt a gépen, körülnézett, és birtokba vett bennünket a tekintetével: Michou-t, a stewardesst és engem, egymás után, és ebben a sorrendben. Rém mulatságos volt! Elneveti magát. - Megjegyzem, a magam részéről elég hízelgőnek találtam a dolgot. Hisz az is megtörténhetett volna, hogy észre se vesz. Másrészt viszont - folytatja megsemmisítő gőggel vajon megvigasztalódhatom-e valaha is, hogy nem én voltam az első? - De már nem udvarolok Michou-nak - ellenkezik Manzoni meglehetős együgyűen. - A Michou-ügynek vége. - Vége? - visszhangozza Mrs. Banister, egy kurta másodpercre kiesve a szerepéből: Manzonira néz, lélegzése meggyorsul, pillája verdes. Tehát mégse volt annyira biztos magában. És Manzoni se volt olyan ügyetlen. De igen, az volt. Mert kötelességének érzi hozzátenni: - Az igazság az, hogy tévedtem. Michou egészen éretlen még, gyerek, aki fülig szerelmes egy kis taknyosba. Csend. Ez az aljas tűszúrás - amelyre ráadásul semmi szükség - mindenkit meglep. - Micsoda szar pali! - mondja nyugodtan Michou, és bal szomszédja rögtön rászól a gorombaságáért. A lány - fürtje most is a szemébe lóg - hallgat, s úgy látszik, elégedett magával. Erre kettős oka van: sikerült belerúgnia Manzoniba, és elérte, hogy Pacaud megmorogja. - Természetesen most is hazudik - mondja Mrs. Banister dölyfösen. - Michou húszéves. Rá jobban fáj a foga, mint rám. - Szó sincs róla - feleli Manzoni, aki érzi, mennyire fontos tagadni ezt, de nem nagyon tudja, hogyan tegye a tagadását hihetővé. Mrs. Banister ránéz - fekete szeme ragyog a szemhéjak kegyetlen résében -, s a férfi tovább hátrál. Szinte makogva mondja: - Maga sokkal vonzóbb. Ha már a fogfájásnál tartunk: Michou olyan, mint a zöld gyümölcs, vásik tőle az ember foga. - Nekem viszont porhanyós a húsom, igaz? - vágja rá Mrs. Banister olyan hangon, hogy az embernek lúdbőrözik a háta. Ám ugyanakkor gőgös mosoly terül szét az arcán, bámulatosan fegyelmezi magát. - Hát ha ennivalónak tekint bennünket - folytatja -, talán hagyjon ki engem, és kóstoljon bele mindjárt a stewardessbe, jó? Ámbár őrá már rátette valaki a kezét - fűzi hozzá sértő kis nevetéssel -, és azt hiszem, nagyon jól meg is tudja védeni. Robbie hegyes könyöke megint szomszédja bordái közé fúródik, és Manzoni végre észbe kap: csendben marad, várja a fejleményeket, és megpróbálja összeszedni önérzete roncsait. Ez a társalgás lekötötte a figyelmemet, sőt mulattatott is, amíg folyt. Most, hogy vége, és visszagondolok rá, hirtelen egész hihetetlennek, fantasztikusan nem idevalónak érzem, semmi kapcsolata sincs a helyzetünkkel ezen a gépen. Ó, tudom, tudom, Mrs. Banister talán ezzel a jelenettel akarta elfojtani az aggodalmait és meggyőzni magát, hogy minden rendben van, s hogy ez a kissé hosszúra nyúlt kaland igenis Madrapurban, egy négycsillagos, tóparton álló hotelban fog végződni. Mert viudá-ink kezdettől fogva sokat sóhajtoznak a kényelem hiánya miatt. Mrs. Banister szüntelenül arról beszél, micsoda - 117 -

kéj lesz megfürödni érkezés után, Mrs. Boyd pedig az ebédekről értekezik, amiket a panorámaétterem teraszán költ majd el. Különben Mrs. Banister programjában szerepel valahol egy halk koppantás is a tóra néző szobája ajtaján, s a megnyíló ajtóban Manzoni: a kényelem betetőzése. Igen, ott lesz, gondolja, átjön minden este ez a nagy mamlasz, ez az üresfejű szépfiú, kezesen, "a csizmámat nyaldosva". Ezért kell még most útközben minden ellenállást kiölni belőle. Viudá-ink és különösen Mrs. Banister, akinek a jogai ráadásul ősiek és nagyúriak, egész természetesnek veszik ezt a happy end-et. Madrapur dukál nekik. Mrs. Banistert sehol a világon, soha az életben nem érheti semmi igazi kellemetlenség. Elhunyt apjának és férjének hála, oly magasan trónol a luxusturisták kategóriájában, hogy már alig-alig tekinti magát utasnak, vagy hogy a szó tágabb értelmét vegyük, ahogy a hindu használta: halandónak. Szinte megsajnálom. Hogy miért, azt igazán nem tudnám megmondani, mert nem különösebben szánalomra méltó. Legfeljebb csak annyira, mint itt valamennyien. Miután Mrs. Banister ilyen kegyetlenül megtáncoltatta Manzonit, és ezzel bennünket is elszórakoztatott, a kör megint hallgatásba és a várakozás mozdulatlanságába süpped - ez az eseménytelenség meglehetős sokáig tart, s majdnem nehezebb elviselni, mint a drámai pillanatokat, amiket átéltünk. Valamennyiünknek jó oka van rá, bár más és más, hogy ne nyissuk ki a szánkat. A szigorú kioktatás, melyben Mrs. Banister a díszkanját részesítette, olyan optimizmusra mutat a jövőt illetőleg, hogy ezt még a többség vezérei se merik átvenni. És ami bennünket illet, the unhappy few(a boldogtalan kevesek): Murzecnét, a stewardesst, Robbie-t és engem, akikre máris görbe szemmel néznek, mert nagyon hamar bebizonyosodott az igazunk, semmi kedvünk elismételni, hogy mi a véleményünk a helyzetről és megint zavart és nyugtalanságot kelteni az útitársaink közt. A hosszúra nyúló, feszült és gyötrelmes csendben - az ablakokon át látszik, hogy a nap lenyugodni készül, nemsokára elnyeli a felhőtenger - egyszer csak kezd megváltozni Bouchoix légzése. Eddig ugyanolyan észrevétlen volt, mint a miénk. Most hirtelen hangos, rekedt és szaggatott lesz, a két keze görcsösen összehúzódik, s a feje szüntelenül forog, hol jobbra, hol balra, mintha a beteg nem kapva elég levegőt az egyik oldalon, a másikon próbálná teleszívni a tüdejét, de hiába. Hörgése, mely a torka mélyéről tör fel - úgy rémlik, minden pillanatban úgy kell kitépnie magából -, különös, az alsóbb fekvésekben mozgó kerepléssé állandósul. Annyira nem emberi, olyan visszataszítóan gépi ez a hang, hogy megdermedünk, de ha néha abbamarad, s a leeresztő autógumira emlékeztető éles sziszegés hallatszik helyette, a hatás még borzalmasabb. Bouchoix csontig soványodott, sárga arcát verejték lepi el, s a hörgés és zihálás szüneteiben szívet tépő jajgatás hagyja el aszott és színtelen ajkát. Hasztalan bizonygatjuk magunknak, hogy Bouchoix már valószínűleg nincs magánál, és a szenvedés, amelynek a jeleit tapasztaljuk, nem jut el a tudatáig, a meg-megismétlődő jajgatás pattanásig csigázza az idegeinket. Pacaud - dülledt szeme majd kiugrik üregéből, tar koponyájáról csorog a veríték - sógora fölé hajol, és aggodalmas kérdésekkel ostromolja, de nem kap választ, sőt Bouchoix tágra nyílt, meredt fekete szemében sincs az életnek semmi nyoma. - De hát látja, milyen állapotban van a sógora, miért akarja beszéltetni? - reccsen rá Blavatski, de a rövidlátó szemében bujkáló szánalom rácáfol a hangja gorombaságára. Angolul folytatja, a nyers és közönséges stílusban, amit egy vállrándítással is aláhúz, mintha egyáltalán nem érdekelné a dolog: - Mindjárt kiadja a szufláját a pasas. És mint cselekvéshez szokott ember, fürgén fellöki súlyos testét az ülésről, de aztán csak áll, és mindkét hüvelykujját a nadrágja korcába dugva, állát előreszegezve, jobbra-balra ingatja magát. - Azért mégis rá kellene szánni magunkat, hogy megpróbáljunk segíteni ezen a szerencsétlenen - fakad ki végül, és körülhordozza vádló tekintetét, mintha szemünkre vetné a tehetetlenségünket. Senki se felel, oly képtelenségnek tűnik ez a szemrehányás, s Blavatski tovább álldogál az ülése előtt, ugyanolyan elszánt ábrázattal, de nem javasol és nem is tesz semmit, csak himbálja magát jobbra-balra, mint a medve, olyan szabályosan, hogy az ember beleszédül. - Ha volna kölnim, bekenném vele a homlokát - mondja a stewardess, finom, csaknem színtelen szemöldökét aggodalmasan felhúzva. - Kölni! - fanyalog Blavatski. - Kölnivel akarja kezelni! - 118 -

- Dehogy kezelni! - vág vissza a stewardess élesen: ez az első eset, hogy kijön a sodrából. Csak talán enyhíteni a szenvedését. Blavatski nyomban átcsoportosítja az ütegeit, s a magáénak tekintve az ötletet, amit az imént még fitymált, erős és határozott hangon, mintha megint ura volna a helyzetnek, megkérdezi: - Kinek van kölnije a kézitáskájában? Majd körüljártatja a tekintetét, szemüvege vastag lencséi meg-megcsillannak, ahogy fordul a feje. Válasz nincs, s egy hosszú, néma perc után Murzecné Mrs. Boydra néz, és szelíden megkérdezi: - Bocsásson meg a tolakodásért, asszonyom, de nincs egy kis üveg a retiküljében? Mrs. Boyd kerek arcát pirosság futja el, s most veszem csak észre, hogy az ondolált csigák a fején meg se rezzentek este óta: olyan merevek és természetellenesek, mintha nem is hajból, hanem fémből volnának. - De ez nem kölni! - mondja angolul kislányos hangon, amelyben félelem és méltatlankodás keveredik. - Ez parfüm, mégpedig Guerlain! - Asszonyom - harsogja Blavatski, s most előre-hátra himbálódzik, mintha rá akarná vetni magát Mrs. Boydra -, remélem, nem fog megtagadni egy kis kölnit egy haldoklótól! - Hogyan? Hogyan? - sipítja Mrs. Boyd, és izgatottan emeli fel két párnás kis kezét. - Ez az ember haldoklik? Én ezt nem is tudtam! Nekem senki se mondta meg! Kisasszony - fordul a stewardesshez sértődött arccal -, a légitársaság igazán nem kívánhatja az utasoktól, hogy ilyesmit nézzenek! Ez nem való! Azonnal át kell tenni ezt az embert a turistaosztályra! Az elszörnyedés csendje követi ezt a javaslatot. Pacaud, fulladozva a dühtől, kinyitja a száját, de egyetlen hang se jön ki rajta, és valamennyi szempár Mrs. Boyd felé fordul. Ő viszont, jogainak biztonságos tudatában, megmakacsolja magát, és nem néz senkire. Két rövid karjával pocakjához szorítja krokodilbőr táskáját. Mrs. Banister barátnője karjára teszi a kezét, odahajol hozzá, és angolul suttogni kezd a fülébe, hogy mit, azt nem értem, de valószínűleg megpróbál a lelkére beszélni. Csakis erre gondolhatok, mert közben azt az angyali kifejezést ölti fel az arca, amelyhez már volt szerencsénk, mikor önkritikát gyakoroltunk Murzecnével kapcsolatban azelőtt, hogy őnagysága visszatért a gépre. Természetesen az adott helyzetben vajmi nehezen tudnám eldönteni, őszinte-e vagy sem, hisz változatlanul törődik vele, nem is kis mértékben, hogy mit tartanak róla a többiek, és fő jellemvonása nyilván nem a részvét. Ennek ellenére azt hiszem, a jó ügyért száll síkra. Egyébként teljesen hiába. Mert minél tovább érvel, Mrs. Boyd kerek, puha és butácska arca annál inkább megkövül, s meglepő kifejezés tűnik fel rajta, valamiféle védőmázként terülve szét a vonásain: a jó lelkiismereté, amelyet sérelem ért. - Nem, drágám - mondja végül is az idősebbik hölgy összepréselt ajakkal, úgyhogy a hangok alig jutnak át a fogak közt -, ami az enyém, az az enyém, és azt csinálok vele, ami nekem tetszik. Épp eléggé kifosztott a két gengszter. A maradékhoz ragaszkodom. És mereven maga elé nézve - kerek és kissé ostoba szemében eltökéltség tükröződik -, továbbra is erősen szorítja krokodilbőr táskáját. - Nem erőltetem a dolgot - mondja Mrs. Banister udvariasan, de meglehetősen kimérten. Azzal vállat von - ez a körnek szól -, majd roppant kecses nyakhajlítás következik, ezt Manzoninak szánja. És mintha cinkosává akarná tenni a férfit - a nemes szívek összetartoznak -, szomorú mosolyt küld feléje, így adva tudtára, hogy kudarcot vallott. - Mrs. Boyd - mennydörög ismét Blavatski -, a maga önzése nem ismer határt. Ha nem adja át önként azt a kölnisüveget a stewardessnek... - Parfümös üveg - javítja ki Mrs. Boyd. - Mit számít! Ha nem adja át azt az üveget a stewardessnek, erőszakkal fogom elvenni magától! - Ohó, Blavatski úr! - tiltakozik Caramans a szokott fintorával, és tenyerét az álló amerikai felé fordítva, felemeli a jobb kezét. - Én nem értek egyet ezzel a módszerrel. Maga elragadtatja magát! Ez az üveg Mrs. Boydé. És maga nem veheti el tőle. - Miért, ki gátol meg benne? - vágja oda Blavatski harciasan, s feltornyozza magát két óriási lábán. - 119 -

- Hogy ki? Hát én! - mondja Kresztopulosz, s azzal ő is felkel, és szembefordul Blavatskival. Arca bíborvörös, szuszog és izzad, de apró szemében a bosszú gyönyöre ég. Ez a kihívás úgy éri a többséget, mint a villámcsapás, nem a puszta ténye, hanem a jelentése miatt. Mert tiszta sor: ha Kresztopulosz nem fél már Blavatskitól, sőt ujjat mer húzni vele, a tettlegességtől se riadva vissza, akkor itt valami nincs rendjén. Mindezt Blavatski is észreveszi. És őt kettőzött erővel éri a villámcsapás, mert helyzete a gépen éppúgy kérdésessé válik, mint az utasokról kialakult véleménye. Eddig határtalanul megvetette a görögöt, s nemcsak mint hekus a kábítószerüzért - lenézte a külseje, az öltözködése, a modora, a szaga és talán, nem egészen tudatosan, a fajtája miatt is, és mert a hazája szegény ország. És most ez a patkány, ez a sehonnai szembe mer szállni vele! Blavatski még mindig vezéri pózban áll, mellét kidüllesztve, állát előretolva, lábát szétvetve, de hogy úgy mondjam, már csak a kezdeti lendület hajtja. Érezni, hogy teljesen megrendült az önmagáról és a körben játszott szerepéről alkotott elképzelése. Azt hiszem, ebben a néhány másodpercben, amíg farkasszemet kell néznie a göröggel, a megalázottság, amit érez, olyan elviselhetetlenné fokozódik, hogy talán le is puffantaná a másikat, ha az előrelátó hindu nem kobozta volna el a fegyverét. Látom ugyanis, hogy a bal hónaljához kap. De a mozdulat tétova, s a keze lehanyatlik. Ám a következő pillanatban megint felemelkedik, és megállapodik a csípőn. A másik kéz követi példáját, s Blavatski most már ebben a hősi pózban feszít, arca éppoly határozott, mint volt, de nem határozza el magát semmire, még arra se, hogy feleljen a görög kihívására. Onnan kap segítséget, ahonnan a legkevésbé várta volna. Kerek szemével, amely egészen olyan, mint a tyúké, Mrs. Boyd Kresztopuloszra pillant. Megrökönyödve szemléli kétes bajnokát. Az, hogy ez az alak állt ki mellette, még jobban felháborítja, mint Blavatski fenyegetődzése. - Nem kértem segítséget magától - mondja végül is élesen. - És nincs szükségem senkire. - De... de... - nyögi Kresztopulosz, akit felbőszít ez a hálátlanság, és dühében arról is megfeledkezik, hogy azért állt fel, mert meg akarta védeni Mrs. Boydot. - De én nem vagyok kíváncsi a véleményére, vén kurva! - Uram! Uram! - emeli fel Caramans főpapi mozdulattal mind a két kezét. - Maradjanak már csendben, kérem! - fakad ki Pacaud Caramans-nal majdnem egyidőben, nagy szeme vörös a könnyektől, amiket egyáltalán nem próbál titkolni. - Legalább hagyják nyugodtan meghalni a sógoromat - teszi hozzá -, ha nem tudnak segíteni rajta! Az ügy éppolyan ostobán fejeződik be, mint ahogy elkezdődött. Blavatski szó nélkül leül, s néhány pillanat múlva, vörösen, izzadva és orrfacsaró bűzt árasztva, Kresztopulosz is követi példáját. Bár ez az összetűzés nagyon kínos volt, és szégyenkezéssel töltött el mindnyájunkat, a csend, amely követi, ezerszer rosszabb. Mert ismét hallhatóvá válik Bouchoix kereplésszerű hörgése, jajgatása és sziszegése. A szóváltás lármája elnyomta, a némaság újra ránk szabadítja: nem erősebb, mint volt, csak még borzalmasabb. De a legborzalmasabb az, hogy az ember magát képzeli a haldokló helyébe, főképp én, aki óráról órára gyengülök. Ámbár azt hiszem, kisebb-nagyobb mértékben mindenki azonosítja magát Bouchoix-val, az egy Mrs. Boydot kivéve, aki behunyt szemmel most is úgy szorítja krokodilbőr retiküljét, mint valami pajzsot, amely megvédi a haláltól. Mrs. Banister nem hunyja be a szemét hogy ne lássa Bouchoix-t, inkább állandóan Manzonit nézi. Mondanom se kell, saját megszeppenését is arra használja fel, hogy előbbre vigye az ügyeit. Egyik kezét odaadta Manzoninak, és csupa hála, mert mintha így, kéz a kézben, kisebbnek és védettebbnek érezné magát. De egész nyilvánvaló, hogy fél. A sápadtsága és az ajka remegése elárulja. Ami Michou-t illeti, azt hiszem, őrá kétszeres súllyal nehezedik a helyzetünk, egyrészt mert a saját bőrén tapasztalta, mit jelent halálra ítéltnek lenni, másrészt pedig mert most, amikor a legnagyobb szüksége volna a támogatására, nélkülöznie kell Pacaud-t. Kopasz őrangyala ugyanis nem törődik vele. Hátat fordít neki. Sógora fölé hajolva, szünet nélkül törölgeti zsebkendőjével Bouchoix homlokát és ajkát, aki változatlanul jobbra-balra forgatja a fejét az ülés támláján, valami iszonyatos szívó hangot hallatva közben, amitől az embernek mindig az az érzése támad, hogy ez a korty levegő, ez a lélegzetvétel lesz az utolsó. - 120 -

Mrs. Boyd a térdére állítja krokodilbőr táskáját, határozott mozdulattal kinyitja, kivesz belőle egy kis műanyag skatulyát, de azt nem nyitja ki, hanem odanyújtja Mrs. Banisternek. - Mi ez? - Füldugó - hangzik a válasz. Mrs. Banister tétovázik, de bizonyára attól tart, hogy a füldugó elcsúfítja, vagy nevetségessé teszi Manzoni szemében, mert halkan ezt mondja: - Köszönöm, nem kérem, sose használok ilyet. - Ahogy gondolod - feleli Mrs. Boyd kimérten, s látszik, hogy nagyon megsértődött, amiért barátnője visszautasította nagylelkű ajánlatát. Kiemel két labdacsot a dobozból, aprólékos gonddal leszedi róluk a burkoló vattát, majd hüvelyk- és mutatóujjával hosszúkásra gyúrva, bedugja őket a fülébe. Aztán rövid karját keresztbe fonva, hasára öleli a táskáját, és behunyja a szemét. Én csak elfordítom az enyémet, kinézek a tőlem jobbra levő ablakon. Bouchoix látványát én se bírom elviselni. Mi sem könnyebb, mint hogy magamat lássam a helyében. Hogy pontosabb legyek, nem a halál jegyeitől iszonyodom, a meredt tekintettől, a beesett szemtől, a hullaszíntől, hanem éppen attól, ami az életből még megmaradt benne: az össze-összeránduló kéztől, az ide-oda forgó fejtől. Még így is, hogy másfelé nézek, magam előtt látom a szerencsétlent. És újra meg újra felteszem magamban a kérdést: Uramisten, miért, miért kell megszületnünk, ha ide jutunk? Az ablakon túl ott a felhő-tenger: fehér, sűrű, vattaszerű, és sehol a legparányibb rés, amelyen át látni lehetne a Földet - igen, a Föld-et, ahol a sorsunkról döntenek, megfellebbezhetetlenül. Ezek a felhők most megindítóan szépek, mert a nap, amely már lenyugszik a láthatáron, rózsaszínre festi őket, s ettől, magam se tudom, miért, a bizakodás édes érzése költözik az ember szívébe. A fodrozódás itt-ott végtelenül finom mályvaszínű foltokat is megvillant. Másutt meg úgy foszlanak szét a felhők, mint a madárfióka fehér pelyhei. Megint fellobban bennem az őrült vágy: kiugrani a gépből és megmártózni a felhőkben, úszni bennük és rajtuk, mint a Földközitenger langy vizében. De persze hiába vannak ilyen gyöngéd árnyalatai ennek a tengernek, nem szabad bízni benne. Odakint, az ablak túloldalán, éppolyan biztos a halál, mint idebent. Nagyon jól tudom, mégis minden erőmmel kikívánkozom innen, ugyanazzal a hévvel, amellyel a hindu akart "kiszabadulni az idő kereké-ből". Ó, én nem vagyok Caramans, én pontosan értem, mit jelent ez! És azt is értem, hogy nem old meg semmit! Törjünk ki az idő kereké-ből? helyes! De aztán mi legyen belőlünk? az élet nem nagy dolog, ám még így is többet ér, mint az a fajta nemlét, amely a hindut vonzotta. Szerintem ez éppen olyan ábránd, mint az, hogy az ember szeretne a felhőkben fürödni tízezer méter magasságban és ötvenöt fokos hidegben. Menekülés, nem más. Ahogy a strucc a homokba dugja a fejét, én úgy bámulok ki az ablakon, hogy ne kelljen végigszenvednem Bouchoix haláltusáját, vagyis a sajátomat. De hát akár tetszik, akár nem, itt vagyunk, s ha a tekintetemet el is tudom fordítani, elgyöngült nagy testem változatlanul itt van, magamba roskadva gubbasztok a helyemen, és orrlyukaim, akár tetszik nekik, akár sem, felszippantanak egy bizonyos émelyítő, édeskés és végtelenül átható szagot - a halál szagát. Egyébként nem merném határozottan állítani, hogy ez a majdnem-holttest árasztja, hiszen még nem állt meg benne a gépezet egészen: halljuk a hörgését, amely csak karikatúrája már a lélegzésnek, látjuk a rángásait, amelyek csak karikatúrái már a kézmozdulatoknak, mintha az élet távozóban kifigurázná saját magát. De a szag itt terjeng a levegőben, az biztos, egy cseppnyi csak, és mégis olyan erős, hogy könnyedén elnyomja Kresztopulosz zsíros pacsuliját és a nevezetes Guerlain parfümöt, amelyet Mrs. Boyd megtagadott Bouchoix-tól, s amellyel, szemét behunyva és a fülében dugóval, épp az imént hintette be magát. Ó, kedves Mrs. Boyd, az orrát is be kéne dugnia! Mert hasztalan védik a "vuklijai" a fejét, hasztalan van krokodilbőr táskája és teknőcpáncél a szíve körül, akad ott egy kis rés, amelyen majd beférkőzik a halál. A naplemente éppolyan nyugtalanító itt a levegőégben, ahol tűzgolyónk a felhők közé merül, mint a földön, ahol egy domb mögé bukik le. És amikor végképp eltűnik, ugyanúgy elszorul a szívem, mint odalent, arra gondolva, milyen korlátozott a napnyugták száma, amiket mi, utasok halandók -, láthatunk. - 121 -

Megtörtént, semmi nyom nem maradt utána. Nagyon gyorsan tűnt el, s ránk zuhan a komor éjszaka, a tegnap emlékeivel. Ó, a tegnap, milyen messze van már! A halálra ítélt Michou utolsó, lázas kis játéka Manzonival odaát a turistaosztályon: hátborzongató példája a sietségnek, amely hozzátartozik minden élethez. Gyorsan! Gyorsan! Egy percnyi szitakötő-remegés! Egy másodpercnyi boldogság! Aztán pont. Hirtelen csend lesz. Majd egy hang hallatszik, erőtlen és fakó, mégis szinte belehasít a csendbe: - Azt hiszem, meghalt. Meg nem ismertem volna Pacaud hangját, pedig ő beszél, mintha segítséget kérne, úgy fordítja felénk tar koponyáját, kidülledő, jóságos nagy szemét, illetlen orrát s jó szívre és bujaságra valló száját. Kezében még ott az összemocskolódott zsebkendő, amellyel Bouchoix homlokát és ajkát törölgette. De maga Bouchoix már elcsöndesedett. Aludni látszik, csontvázkeze elernyedve pihen a takarón, feje oldalt fordulva nyugszik az ülés támláján: miután oly sokáig ingadozott jobb és bal között, végre választott. - Meghalt? - harsogja Blavatski, a hangja érdes és ellenséges. - Honnan tudja, hogy meghalt? Maga talán orvos? - De hisz nem mozog már, és nem is lélegzik - feleli Pacaud, s kiguvadó szemében pislákolni kezd a remény. - Honnan tudja, hogy már nem lélegzik? - pattog tovább Blavatski, szögletes állát harciasan előretolva. - Különben is - folytatja megdöbbentő rosszhiszeműséggel - nem a lélegzés az élet fő kritériuma. Nem egy eset van az intenzív osztályokon, amikor az illető igenis lélegzik, persze készülék segítségével, mégis halott, kampec, mert az agya már nem működik. - De hát ez nem kórház - mondja Caramans kimérten. - És nincs módunkban enkefalogramot készíteni. - Talányos arccal teszi hozzá, lehet, hogy leckéztetni akar bennünket: - De legalább meghallgathatnánk a szívét. Néhányan félénken összenéznek, ám pár pillanat múlva mindenki lesüti a szemét. Senki se hajlandó Bouchoix szívét meghallgatni, még Caramans se. Még Pacaud se. Igaz, hogy Pacaud nem siet bizonyosságra felcserélni a szorongását. Mrs. Boyd, bár se nem lát, se nem hall, nyilván megérzi, hogy megváltozott a helyzet, mert kinyitja a szemét, Bouchoix-ra néz, majd felemeli mindkét kezét, és óvatosan kiszedi a dugót a füléből, készen arra, hogy ha bármi gyanúsat észlel, rögtön visszadugja. - Mi történt? - kérdezi, szaggatott mozdulattal szomszédnője felé fordítva a fejét és rászegezve kerek, pimasz és ostoba csirkeszemét. - De hát látod, hogy mi történt - feleli Mrs. Banister bosszúsan, mintha viszolyogna tőle, hogy a szájára vegyen egy bizonyos szót. - Úristen! - sóhajt fel Mrs. Boyd, bizonyos fokig megrendülve. De mielőtt szabadjára engedné az érzéseit, visszateszi a két labdacsot a műanyag skatulyába és a skatulyát a táskájába. - Uramisten! - mondja, bekattantva a táska aranyozott zárját. - De hiszen ez szörnyű! Szegény ember! Itt kellett meghalnia, távol az övéitől! - És rögtön így folytatja: - Hova fogják tenni? Mrs. Banister ránéz, s anélkül, hogy kihúzná kis kezét Manzoni hatalmas és meleg markából, suttogva, de jól érthetően ezt feleli: - Nagyon kérlek, Elisabeth, most már fejezd be! Mindenki meg fog utálni. - My dear! - hűl el Mrs. Boyd. - Megutálni, engem! - Elisabeth, könyörgök, ne izgasd fel magad. Különben még az se biztos, hogy... Nem fejezi be a mondatot. - Micsoda? - Mrs. Boyd kerek szeme megrovóan fut végig a körön. - Nem biztos? - Nem, asszonyom! - bömböli Blavatski, és Mrs. Boyd megsemmisülten húzza össze magát az ülésen. Csend támad, majd Murzecné lesüti a szemét, s a térdét nézve szelíden megszólal: - Ha már senki sem akarja meghallgatni a szívét, legalább tartsanak egy tükröt a szájához. Ha a tükör bepárásodik, az annyit jelent, hogy még él. - Laikus módszer - mondja Blavatski megvetően. - Egyáltalán nem biztos. - 122 -

- De jobb híján azért meg lehetne próbálni - véli Robbie. Eddig nyugodt volt, higgadtan fogadta az eseményt, de most hirtelen izgalomba jön, amit a szokott arcjáték és a lábak összegabalyítása fejez ki. - Mrs. Banister - folytatja előredőlve és balra fordulva, hogy lássa vetélytársnőjét -, talán van egy kis tükör a retiküljében, amit kölcsön tudna adni... Nyakát kecsesen meghajlítja beszéd közben, szőke fürtjei félig eltakarják az arcát, világosbarna szemében kajánság szikrázik, s tüstént megértem nőiesen álnok sakkhúzását. Mert Robbie nagyon jól tudja, hogy Mrs. Banisternek van tükre, és azt is tudja, hogy többet sose nézhet bele, ha odaadja ehhez a hátborzongató próbához. Visszautasításra számít tehát és arra, hogy Manzoninak ez nem fog tetszeni. - Nincs tükör a retikülömben - feleli Mrs. Banister nyugodtan és magabiztosan. - Nagyon sajnálom. Szívesen kölcsönadtam volna. - De igenis van - jelenti ki Robbie, és szája lassan mosolyra húzódik. - Láttam. Mrs. Banister Manzonira függeszti szamuráj-szemét, és egy pillantást se szentelve Robbienak, könnyedén odaveti: - Tévedett, Robbie. Maga olyan, mint Narcissus, mindenütt tükröket lát... Robbie-nak eltorzul az arca, és Edmonde-né érzi, hogy gazelláját megsebezték, csak azt nem tudja, mivel. - Micsoda felhajtás egy vacak kis tükörért! - mondja, még erőltetve is a közönségességet. Nesze, dagikám, itt az enyém! - teszi hozzá, s azzal előveszi a tükrét a táskájából, és Pacaud felé nyújtja. Pacaud átvág a körön, elveszi a tükröt, majd Bouchoix fölé hajol, és néhány centi távolságban az ajka elé tartja. - Közelebb! De azért ne érjen egész a szájához! - vezényel Blavatski. Pacaud engedelmeskedik. Négy-öt másodpere múlva bátortalan, kisfiús hangon megkérdezi: - Elég lesz? - Persze hogy elég! - reccsen rá Blavatski, mint aki egy nebulót akar megszégyeníteni az osztály előtt valami szamárságért. Pacaud elveszi a tükröt Bouchoix szájától, és az egyik ablak felé hajolva, mert már szürkül, s az utasfülkében még nem égnek a lámpák, vizsgálni kezdi a kis négyszögletes tárgyat, melyet jobb keze három vastag ujja közt tart. - Ne nézze olyan közelről azt a tükröt - ripakodik rá megint Blavatski. - Így a saját lehelete fogja elhomályosítani. - Mit csináljak, rövidlátó vagyok - mondja Pacaud. Néhány pillanat múlva kijelenti: - Nem látok semmit. Sötét van. Kisasszony, nem gyújtaná fel a villanyt? - A világítást nem én kezelem a gépen - feleli a stewardess. Alig fejezi be a mondatot, Blavatski felugrik, jobb karja a tálaló ajtaja felé lendül. - Oda nézzenek! - rikkantja. Megfordulok az ülésen. Az ajtó két oldalán kigyulladtak a leszállást jelző feliratok. Mintha egyedül ő tudna olvasni a gépen, Blavatski franciául ordítja: - Attachez vos ceintures! Kapcsolják be az övüket! - Aztán az anyanyelvén is elismétli a felhívást, érces hangja zeng, mint a győzelmet hirdető fanfár: - Fasten your belts! Kihúzza magát, mellét kidülleszti, két hatalmas lábát szétveti, keze egyre előremutat. Durván faragott arcán diadalmas kifejezés. Olyan átszellemülten áll ott, mintha az ő erejének, az ő bölcsességének, az ő leadership-jének köszönhetnénk, hogy visszatérünk a Föld-re.

13. Az, hogy kigyulladtak a feliratok, annyit jelent, hogy leszállunk, ebből azonban még nem feltétlenül következik, hogy ki is szállunk. Pedig Blavatski, a diadalmas hangjából nyilvánvaló, ezt az optimista értelmezést választotta, és mi átvesszük tőle, mint a birkák, ha hihetek annak a felszabadult sürgölődésnek, amely levertségünket felváltja. Michou, Edmonde-né és a viudá-k megszállják a mosdót, az urak pedig - Pacaud kivételével, aki egészen elmerül gyászában - rendbe szedik a ruhájukat és a kézipoggyászukat. Caramans-nál ez a tevékenység merőben jelképes, mert a nyakkendője egy centit se csúszott el, és - 123 -

biztos vagyok benne, hogy egyetlen irat se keveredett el a mappáiban. Nála inkább valami mágikus szertartásról van szó, amelynek többé-kevésbé tudatos célja az, hogy az előkészülettel is siettesse a megérkezést. Persze Manzoni se marad el a többiektől a szépítkezésben. Sőt ő az egyetlen a férfiak közt, aki meg is fésülködik, a nyilvánosság előtt és a lehető legnagyobb gonddal. Mikor ezzel végzett, elővesz egy kis törlőrongyot a táskájából, könnyedén lehajlik, és kifényesíti a cipőjét. És végül, mivel egy kicsit összekócolódott közben, újra megigazítja a haját. Szomszédjával ellentétben Robbie meg se moccan, nagyon magasról és nagyon messziről szemléli a nekibuzdult társaságot. Egyszer-kétszer megpróbálja elfogni a tekintetemet, hadd lássam, hogy belőle csak iróniát vált ki ez a nyüzsgés. De ahogy rájövök, mi a szándéka, kitérek előle. Tudniillik bennem is új érzés ébredt: kezdek bizakodni, hogy gyógyíttathatom magam. Már látom, ahogy a kórházban foglalkoznak velem: alaposan kivizsgálnak, a diagnózis vigasztaló, a kezelés hathatós. De jaj, a dolog nem ilyen egyszerű! Alig fogamzik meg ez a vigaszos gondolat, máris csurog a veríték a hónaljamban. Csak félig hiszek benne, hogy valóban megúszom ezt a kalandot. Pedig milyen fontos volna, hogy higgyek! Mert vagy kiszállok, és megkapom a szükséges ápolást, vagy repülök tovább, és hamarosan végem, ez világos. Szememet behunyva, hogy ne lássam Bouchoix-t, akinek mozdulatlan teste nagyon jól példázza, mivé tesznek majd engem is a múló pillanatok, remény és reménytelenség közt hányódom szüntelen. De csak az idegeim járnak vitustáncot, agyam tiszta és fürgén működik. Mintha hasznát vehetném a jövőben - már amilyen jövőm még lehet -, megállapítom, hogy felfedeztem a kétség valódi természetét. A kétség ugyanis nem annyit jelent, mint eddig képzeltem, hogy az ember nem bizonyos valamiben, hanem hogy szilárdan hisz egymás után két ellentétes dologban. Pacaud-t kivéve, aki mindkét kezét az arcára szorítva igyekszik elfojtani zokogását, senki se törődik már Bouchoix-val. Az se érdekel senkit, hogy tényleg meghalt-e vagy sem. Máris túllépünk rajta, olyan utasnak tekintjük, akinek nem volt szerencséje, és az útja rövidebb lett, mint a miénk. Bár még itt hever elnyúlva a helyén, a takaró felhúzva egész az álláig, a szeme félig nyitva, és szikkadt arcán hamvába holt mosoly, jóformán már el is felejtettük. Tárggyá silányodott a szemünkben. Ha majd kiszállunk, itt hagyjuk a gépen. Különben is, ki volt nekünk ez a Bouchoix? Egy sovány úr, aki nagyon szerette a kártyát, és nagyon utálta a sógorát. Ég áldjon, Bouchoix! Ég áldjon, Sergius, nemsokára te is sorra kerülsz. Nem sokat fogunk gondolni rátok. Sietnünk kell, bennünket is sürget az idő. A mosdóból visszajövet Michou Pacaud könyöke alá csúsztatja a karját, fejét a kövér férfiú vállára hajtja - annyi gyöngédség és vigasztalni akarás van ebben a mozdulatban, hogy meghatódom -, és fürtjét hátravetve, az arcába néz, már amennyire ez lehetséges a rátapadó két tenyér miatt. Közben pedig halkan duruzsol neki. Ó, nem mondhat túl bonyolult dolgokat! A kis Michou majdhogynem analfabéta, bár "jó család"-ból származik. De az arckifejezése és a tekintete elárulja, hogy együgyű szavait nagy-nagy szeretet fűti át. Pacaud le is ereszti a kezét, ránéz nagy, dülledt szemével, amelyben most hála és imádat ragyog, s bal kezével megsimogatja a lány arcát és haját. - Töröld meg a képed, nagyhasú - szól rá Michou, s a hangjából áradó gyöngédség rácáfol a stílusára. Pacaud engedelmeskedik, és amíg lepedőnyi, patyolatfehér zsebkendőjével felitatja a könnyeket kivörösödött ábrázatáról, a lány egy csomó nyájas gorombaságot zúdít rá - ilyeneket hallok: "digi-dagi, pifi-pufi, hájfejű, golyófejű" és megint: "nagy hasú". És közben odadörgöli az arcát Pacaud vállához, melyet durva szövésű tweed fed, és a fürtje alól határtalan kedvességgel néz rá. Egy pillantást vetek Manzonira. Most, hogy Mrs. Banister nincs a színen, díszkanunk azt hiszi, mindent megengedhet magának. Merő tekintettel, értetlenül bámulja Michou-t. Hogy valaki ezt az ötven körüli kopasz alakot válassza, akinek Edmonde-né világgá kürtölte a perverzitásait, és nem őt, Manzonit, ezt nem bírja megemészteni. Látom a rémült arcán: kínos gondolatokkal viaskodik. Pedig a perverzitásnak igazán semmi, de semmi szerepe sincs Michou és Pacaud lírai kettősében. Még az is felettébb kétes, hogy egyáltalán lefekszenek egymással valaha, hacsak a lány nem akarja, ismét csak gyöngédségből. Michou-nak az a fontos, hogy megtalálta a béke kikötőjét, biztos vizekre jutott, ahol horgonyt vethet - a bevont vitorlájú karcsú kétárbocos ott ringatódzik a hasas háromárbocos mellett. Manzoni viszont alighanem azon mélázik, milyen "szép pár" lett volna - 124 -

belőle és Michou-ból. Csakhogy a "szép pár" csak vitrin, amelyen a többiek a szemüket hizlalják. Manzoni nem ismeri fel a lényeget, még sokat kell tanulnia. Remélem, hogy lesz rá ideje. Mrs. Banister is visszajön a mosdóból a nyomában Mrs. Boyddal, aki kezében lógatva hozza krokodilbőr táskáját, és ez ingerel egy kicsit, nem tudom, hogy miért, talán mert minden lóg rajta és nála: a melle, a hasa, a táskája. Az utóbbit legalább a hóna alá foghatná, elegánsan, mint a barátnője, aki a helye felé tartva, szaporán működteti frissen kékített pilláit, hogy ne legyen olyan feltűnő, amikor a lovagjára néz, aki még idejében - majdnem elkésett! - kapta le Michou-ról és hangolta alázatosra a tekintetét. - Ó, Elisabeth - mondja Mrs. Banister, miközben törzse és csípője roppant kecses kígyózó mozdulatával leül -, nincs fogalmad, mennyire várom már ezt a fürdőt! És remélem, hogy a fürdőszobám méltó lesz egy négycsillagos hotelhoz. A fürdőszobára nagyon kényes vagyok. Mivel Mrs. Boyd láthatólag nem érti, angolul is elismétli az utolsó mondatot: - I am very fastidious about bathrooms, you know. - Én is - mondja Mrs. Boyd. - Emlékszem például - folytatja Mrs. Banister könnyed nevetéssel és bámulatosan megjátszott fiatalos lendülettel -, a lisszaboni Ritzben egyszer panaszt tettem. Szegény igazgató sehogy se értette a dolgot. De asszonyom, hajtogatta selypes kiejtésével, mi kifogása van ez ellen a fürdőszoba ellen? Csupa márvány az egész! - Manzonihoz fordul, megint nevet. - Egyszóval Madrapurban az lesz az első dolgom, hogy megfürdöm! Telerakom a vizet fürdősóval, és áztatni fogom magam! Lecsutakolom a kétnapos koszt! És remélem, akad majd valaki, aki megmossa a hátam. - My dear! - hüledezik Mrs. Boyd. - De hát rád gondolok, Elisabeth, ha leszel olyan jó! - mondja Mrs. Banister, gyors oldalpillantást küldve Manzoni felé. Nézem, hallgatom őket, de kimondhatatlanul fáraszt ez a komédia - mert komédia, semmi más. Vagy Mrs. Banister valóban azt hiszi, hogy nemsokára nyakig merülhet az illatos habokba? És mindenekelőtt mit jelent voltaképp a hinni ige? Kivált, ha a valóban határozóval párosítjuk? A feddhetetlen valóban hiszi-t egy világ választja el a kétes hinni akarjá-tól és a több mint kétes úgy tesz, mintha hinné-től. Ez ugyanis az a három kategória, amelybe az imádkozni tudók besorolhatják magukat, ha másképp nem, titokban, s ha egyáltalán lehetséges az ilyen besorolás - mert a hinni akarók nem ugyanazok-e, mint azok, akik azt hiszik, hogy hisznek? Micsoda fogas kérdés! És én, aki hiszek Istenben, vagy legalábbis hinni akarok benne - ami talán egyre megy a gyakorlatban, de nem a lélek mélyén -, most csak egyvalamiben hiszek igazán: a saját halálomban. A stewardess még mindig fogja, és finom ujjaival cirógatja a kezemet, s miközben az élet lassacskán elszivárog belőlem, teljes erőmből hiszem, hinni akarom, hogy szeret. Különben is mit számít: itt van mellettem. Elnézem az én szűkszavú stewardessemet, és hallgatom, hogyan igyekszik Michou a maga együgyű módján megvigasztalni Pacaud-t. - Csak nem fogod száz évig siratni ezt a hapsit! Amikor nem is bírt téged! Bolond vagy, pufikám! Pufika tényleg bolond, de nem bolondabb Mrs. Banisternél, aki arról ábrándozik, milyen jót fog majd fürdeni. - Nem érted te ezt, Michou - feleli halkan. - A feleségem rám bízta! Mit fogok mondani a feleségemnek? - Semmit - vágja oda Robbie, hirtelen felegyenesedve az ülésen, szemében ingerültség lobog, a hangja süvít. - Semmit se fog mondani neki. Mégpedig azért nem, mert többé nem lesz alkalma rá, hogy bármit is mondjon neki! Ez a kitörés felráz bennünket, s a kör megütközve, méltatlankodva mered Robbie-ra. De ifjú németünk - két keze a karfán, fejét felszegi, szemét összehúzza - keményen állja a tekintetünket. És senki, még Pacaud se mer az arcátlan kihívására felelni vagy érdeklődni, hogy pontosabban mire gondol. Mintha a kör hirtelen ráébredne, hogy nagyon is ingatag alapra épített, s attól tartana, hogy ha vitát kezd, Robbie elsöpri a reményeit. Feszült csend, dermedt mozdulatlanság váltja fel élénk készülődésünket. Mindenki félősen visszahúzódik a csigaházába. Egyetlen szarvacska se kandikál ki. A szájak csukva. A tekintetek kilobbantak. - 125 -

Megdöbbentő ez a tartózkodó várakozás a nagy jövésmenés, a mosdóbeli tülekedés, a sürgés-forgás után. A feszültség olyan elviselhetetlen, hogy szinte hálás vagyok a stewardessnek, amiért megtöri. Azt mondom: szinte, mert ahogy feláll, elengedi a kezemet, langyos ujjai kisiklanak a markomból, s én úgy érzem, befellegzett, sorsomra hagytak. - Szíveskedjenek bekapcsolni az övüket, kérem mondja a stewardess a lehető legközömbösebb hangon. Hát igen, ez eddig senkinek se jutott az eszébe. Az utasok engedelmeskednek, a stewardess pedig körüljár, s egy pillantással meggyőződik róla, hogy a csatok jól zárnak-e. Ez az ügybuzgalom visszaadja jókedvünket. Azt olvassuk ki belőle, hogy minden rendbe jön: leszállunk. Végre kell hajtani a biztonsági előírásokat. A stewardess lelkiismeretesen ellenőrzi. Tehát mégiscsak olyan ez a gép is, mint a többi, bár nincs senki a pilótafülkében, és ez az út se különbözik a többitől, bár egy kicsit hosszúnak találtuk. Most már nincs annyi feszültség a levegőben, de azért mindenki hallgat. Az idő úgy múlik, mintha digitális óra mutatná, amelynek nincs számlapja, csak úgynevezett kijelzői vannak. Minden másodpercben eltűnik egy szám; rögtön egy másik ugrik a helyére, aztán az is eltűnik. Ha az ember kissé hosszasabban nézi az egymást váltó számokat, megdermed a rémülettől: semmi sem érzékelteti hívebben, hogy nincs mentség, egyszer nekünk is el kell tűnnünk. Sőt végeredményben elég lenne ott maradni, leülni a kijelzőkkel szemben és várni. Várni - épp ezt tesszük most mindnyájan itt a körben, csak digitális óra nélkül, karóra nélkül, a földi elfoglaltságok alibije nélkül. Egyre sötétebb lesz. A stewardess, mint mondta, nem tudja felgyújtani a villanyt, ez a Föld hatáskörébe tartozik, s a Föld, isten tudja, miért, úgy döntött, hogy világítás nélkül hagy bennünket a sűrűsödő éjszakában. Ez némi eltérést jelent a tegnapi programhoz képest. Tegnap este ugyanis a lámpák égve maradtak egészen a leszállásig, csak akkor aludtak el, amikor kinyíltak az ajtók. Biztos, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki észreveszi ezt a változtatást, de senki, még Blavatski se teszi szóvá. Önmagában talán nem is túlságosan jelentős, de mintha attól tartanánk, hogy ha megemlítjük, Robbie újabb kirohanást intéz a reményeink ellen. Most már olyan sötét van, hogy a szemben ülők arcát is alig tudjuk kivenni. Várom, hogy egyik percről a másikra a maradék fény is felszívódjon, és átadja a helyét a koromsötétségnek. De nem szívódik fel. A jelenlegi szintjén állandósul: fakó derengés tölti be a fülkét, eltörölve az utasok vonásait, úgyhogy csak egy sereg bizonytalan körvonalú nagy fehéres folt lebeg körülöttem. Valamennyi közt a Bouchoix beesett arca látszik a legjobban. Talán azért, mert vízszintes helyzetben van, nem függőlegesben, mint a miénk, s így több fény verődik vissza róla. Amellett sokkal fehérebb is, és mélyebbek a horpadásai. Alaposabban szemügyre veszem. Hirtelen úgy rémlik, megmozdult az ajka. Összeborzadok, elkap a pánik, de mindjárt meg is nyugszom. Ismerem ezt az érzékcsalódást. Ha sokáig nézünk egy halottat, valami parányi, alig észrevehető mozgást végül is mindig észreveszünk az arcán. Aminek talán az az oka, hogy nem tudunk beletörődni végleges és reménytelen mozdulatlanságába. Eldugul a fülem, tehát gyorsabban ereszkedünk. Nyelek egyet-kettőt, hogy hallójárataim megnyíljanak, s az erőfeszítésből, amelybe ez kerül, megint láthatom, menynyire legyengültem. A félhomály miatt sejtelmünk sincs, milyen messze vagyunk még a földtől, s amikor a gép végül is leszáll, ugyanolyan irgalmatlan zökkenéssel, mint tegnap, nem megkönnyebbülést érzek, hogy megint szilárd talaj van alattam, hanem kétkedést, nagy adag szorongással vegyest. Senki se szólal meg. A gép úgy fékez, hogy elakad a lélegzetünk, ennek ellenére még jó ideig rohan, a lelkünket is majd kirázva az egyenetlen talajon. Hasunkon a megfeszülő biztonsági övvel görcsösen markoljuk az ülés karfáját, és riadtan várunk. Néhány bakugrás után egyszer csak megáll a gép. A motorok elnémulnak, s a csendben hallani, amint a lépcső fémes csikorgással kifut a gép gyomrában levő kamrájából, és helyére, az exit elé igazodik. Váratlanul pattogni kezd a hangszóró, s furcsa, orrhangú szózat csap le közénk, de olyan harsányan, mintha az erősítő a maximumra volna állítva, emberi fülnek hosszabb ideig elviselhetetlen bömbölésre. A szó szoros értelmében robban a fejünkben ez a hang, nem tudjuk, merre forduljunk, hogy szabaduljunk tőle. Birtokába veszi az egész gépet, betölti minden zegétzugát, végighullámzik rajta az orrától a farkáig. Az embernek az a benyomása, hogy a közfalak éppúgy vibrálni kezdenek az erejétől, mint a mi felajzott testünk. De szerencsére csak egy mondat - 126 -

hosszáig. A hang ugyanis minden udvariaskodás nélkül, a szokásos "hölgyeim és uraim" nélkül, egyetlen szót se vesztegetve a helyi időre és a kinti hőmérsékletre, egyszerűen ránk parancsol: - Ne kapcsolják ki az övüket! Nem értem, mit akar ezzel, hiszen a gép megállt. De látom, hogy Kresztopulosz és Blavatski mozgolódik a félhomályban, mégpedig olyanformán, mint aki ismét beköti magát. Nem is csoda: az erélyes hang nyilván ahhoz a szempárhoz tartozik, amely mindent észrevesz még a homályban is. - Kisasszony, nyissa ki az exit-et - hallatszik az újabb utasítás. A stewardess kioldja az övét, és feláll. Arra fordítom a fejem - alig látom, de hallom, ahogy elhúzza a reteszeket. És tudom, hogy kinyílt az ajtó, mert jeges szél tör be az utasfülkébe. Elakad a lélegzetem, a tüdőmet mintha láng perzselné, zihálok, borzongok. Mostani állapotomban még ahhoz sincs erőm, hogy izmaimat megfeszítve küzdjek az egész testemet átjáró hideg ellen. Szinte elképzelni se tudom, hogy tegnap akadt köztünk valaki - Murzecné -, aki kimerészkedett a gép oltalmából, és elszántan nekivágott a szibériai éjszakának. Hallom, hogy tőlem balra az egyik utasnak vacog a foga. Ha nem tévedek, Robbie az. Eszembe jut, hogy tényleg meglehetős könnyen van öltözve szegény. Fülelek. Sose hittem volna, hogy két összekoccanó fogsor ekkora zajt csapjon. Most már nyögések, sziszegések, elharapott kifakadások hallatszanak mindenfelől, de bármilyen különös, egyetlen olyan kerek, határozott tiltakozó mondat se hangzik el, amilyet Blavatskitól és Caramans-tól lehetne várni. Mintha a sarkvidéki hőmérséklet, amelynek jégkupolája alatt fulladozunk, az agyunkat is megbénította volna. Egyébként nemcsak borzongok állandóan és szűnni nem akaróan - egyre jobban elhatalmasodik rajtam valami alattomos álmosság. Megpróbálok küzdeni ellene. Ez az újabb erőfeszítés azonban még jobban kimerít. - Figyelem! A hangerő megint elviselhetetlen, fejünk úgy vibrál és visszhangzik ettől az egyetlen szótól, mintha szét akarna loccsanni. Aztán csend lesz, de nem érzünk megkönnyebbülést - nem merünk. Mint az a boldogtalan, akit pribékek kínoznak, újabb gyötrelmektől tartunk, és bár még nem hangzott el semmi fenyegető, mihelyt felharsan a hang, megrettenünk. Ó, nemcsak a hangerő miatt. A hangszín és a hanghordozás éppolyan borzalmas, mert az illető orrhangon beszél és - hogy is mondjam csak? - egészen személytelen, gépies, nem emberi módon. - Figyelem! - bömböli még egyszer. Több másodperces szünet következik, ami teljes képtelenség és ostoba kegyetlenség, mert hisz az üléshez szíjazva, a hidegtől bénultan, a félelemtől megdermedve, ugyan mi mást tehetnénk, mint hogy "figyelünk", várjuk az újabb utasításokat és kinyilatkoztatásokat? - Émile Bouchoix! - kiáltja az orrhang. Választ természetesen nem kap, s mintha számított is volna rá, néhány pillanat múlva folytatja, a lehető legnagyobb hangerővel, de a zavar legcsekélyebb jele nélkül: - Várják a földön! A döbbent csendben lemérhetem a kör ámulatát, és azt is sejtem, milyen kérdések ötlenek fel a fejekben. Lehetséges volna, hogy a Föld ne tudná, mi történt Bouchoix-val, amikor minden moccanásunkat látja, minden szavunkat hallja, sőt talán még a gondolatainkat is ismeri? - Émile Bouchoix! - hallatszik ismét, ugyanolyan észbontó hangerővel, de korántsem türelmetlenül, mintha ez az ismétlés hozzátartozna a szabályokhoz. - De hiszen meghalt - mondja félénken valaki, talán Pacaud. Csend. A hang nem fog felelni Pacaud-nak. Hogy honnan veszem ezt, fogalmam sincs. - Émile Bouchoix! - dübörög fel a név harmadszor is, olyan erővel, hogy a hanghullámok szinte szétlapítanak bennünket. A hang most hozzáteszi, gépies pontossággal, jottányit se változtatva a hangsúlyán és semmivel se halkabban: - Várják a földön! Csend következik, s ekkor a stewardess, akitől igazán nem vártam volna ennyi bátorságot, megkockáztat egy kérdést, és csodák csodája, választ is kap rá. A Föld tehát mégiscsak szóba áll velünk, ennek nincs elvi akadálya, mint képzeltem. A stewardess hangja rendkívül lágyan, halkan és dallamosan csendül fel, tökéletes ellentétben a dobhártyánkat bombázó decibelekkel. - 127 -

- Van egy betegünk, Sergius úr - mondja udvariasan és határozottan. - Nem hagyhatná el ő is a gépet? Nagyon meghat a stewardess közbenjárása, de egy kicsit meg is haragszom rá, amiért hajlandó elszakadni tőlem, még akkor is, ha ezzel meg akar menteni. A kérdést hosszú hallgatás követi. De épp amikor megállapítom magamban, hogy a válasz megint elmarad, felcsattan a hang. Ezúttal jóval halkabb, mintha csak kettejükre tartozna az ügy, és főképp: a beszélő modora egészen más. Nem személytelen már, hanem ingerült. Az az érzésem, egy bosszús hivatalnokot hallok, akinek jelentették, hogy beosztottai baklövést követtek el: - Sergius úrnak nem volna szabad betegnek lennie - jelenti ki az orrhang. Ez a kijelentés és a mód, ahogy elhangzik, ugyancsak zavarba hoz. El se tudom képzelni, hogy a betegség, amely letepert, pusztán egy "műhiba" következménye! A hang tovább halkul, de pattogóvá, rendelkezővé válik: - Kisasszony, adjon Sergius úrnak naponta két Onirilt, egyet reggel, egyet este. Ez inkább parancs, mint orvosi előírás. De maga az előírás is kétségbe ejthetné a kört, ha még tudna gondolkodni: a kúrának ugyanis nincs semmiféle időbeli határa. - Igen, uram - mondja a stewardess. Még sose hallottam Oniril nevű gyógyszerről, de a stewardess láthatólag tudja, hol van. Azzal, mintha a kérdés el volna intézve és a zárójel bezárva, tehát folytatódhatna a szokott ceremónia, a hang megint nekiereszti a decibeljeit, ugyanazzal a személytelen és gépies hangsúllyal, mint az elején: - Émile Bouchoix! Várják a földön! Talán mert a gépbe betörő szél jéggé dermeszt, amellett megdöbbent, hogy halálos gyöngeségem esetleg csak egy "műhiba" folyománya, és ráadásul agyműködésemet is még mindig megbénítja ez az irtózatosan felerősített hang, nem akarok hinni a szememnek, amikor látom, hogy Bouchoix élettelen teste megelevenedik, és csonttá soványodott keze ledobja a takarót. - Émile! - kiáltja Pacaud, s ebből a kiáltásból és az egyik nő, azt hiszem, Mrs. Banister, éles sikolyából megértem, hogy nem én vagyok az egyetlen a körben, aki látja, amint Bouchoix lassan felegyenesedik az ülésén. - My God! - szalad ki Blavatski száján (az ő hangját megismerem). Egyelőre azonban nem mond többet. - Émile! - kiáltja ismét Pacaud, s a hangja a megkönnyebbülés és a félelem közt ingadozik. De hisz már azt hittük, hogy... - Dadog, nem fejezi be a mondatot, újba vág bele: - Mondd, hát igazán, hát tényleg... De ezt a mondatot se tudja befejezni. Az "élsz" szó nem jön ki a száján. Megint felsikolt egy nő, s most már egymást érik a halk, elfojtott, kurta felkiáltások, mintha senki se merné végiggondolni, ami az eszébe jutott, vagy kimondani, ami a nyelvére jött. - Ugye megmondtam! - csattan fel hirtelen Blavatski reszelős és kötekedő hangja. - Ugye, megmondtam, hogy nem halt meg! De senki se hallgatott rám! És senki se volt hajlandó meggyőződni a tényállásról annak rendje és módja szerint! Szédületes! Blavatski hasznot húz az elképedésünkből, még egyszer, in extremis(utoljára), megpróbál fölénk kerekedni. Nincs már hatalma rajtunk, de úgy tesz, mintha még volna! Reszketve a hidegtől és talán a félelemtől is, parodizálja saját leadership-jét. Otromba, gyerekes erőlködés, és mégis, ebben a pillanatban hálásak vagyunk neki, mert magyarázatot ad, az egyetlen magyarázatot, amelyet képtelensége ellenére is elfogadhatónak találunk. Bouchoix ugyanis nem éri be vele, hogy felegyenesedik az ülésén, fel is áll, mereven, gépember módra, de észrevehető erőfeszítés nélkül, segítség nélkül, anélkül, hogy megfogná Pacaud kezét, aki az utasításokkal nem törődve, kioldja az övét, és szintén feláll. Amennyire meg tudom ítélni - mert a fogam vacog a hidegtől, a szemem könnybe lábad, olyan homály uralkodik a gépen, akár egy barlangban, és csak foltokat és körvonalakat látok, semmi mást - Bouchoix elindul az exit felé, amely mellett a stewardess áll. Szaggatott, apró léptekkel halad, lassan, de ingadozás nélkül, a nyomában Pacaud-val, aki utol is éri, a jobb oldalára kerül, s kezébe nyomja a táskája fogóját, tompa, a hidegtől és a félelemtől színtelen hangon ezt dadogva: - Émile, a táskád! A táskád! - 128 -

Bouchoix megáll, felemeli, s egy egész másodpercig kinyújtva, vízszintesen tartja a karját csak bámulok, honnan van ennyi ereje -, kezében ott csüng a táska. Nem látom, ahogy kinyílnak az ujjai, sötét van, de azt látom, hogy a táska lepottyan, és hallom a puffanását a szőnyegpadlón. - A táskád, Émile! - nyögi Pacaud. Semmi válasz. A nyitott exit megmutat egy téglalapnyit a valamivel világosabb, majdnem hogy szürke éjszakából, s ebben a téglalapban megjelenik Bouchoix fekete sziluettje, keze üresen lóg kétoldalt. A besüvítő jeges szélben megtántorodik. Aztán megint visszanyeri egyensúlyát. A stewardess személytelen, hivatalos hangon elköszön tőle: - A viszontlátásra, uram. Bouchoix odafordítja a fejét, ijesztő profilja egy másodpercre kirajzolódik a kinti szürkeségen, de nem szól semmit, kilép a gépből, és eltűnik, halljuk nehéz lépteit a fém lépcsőfokokon. Később majd megkérdezem a stewardesst, hogy mit gondol, miért nem köszönt neki vissza Bouchoix, s ő ezt feleli: "Mert nem látott. Még az se biztos, hogy hallott." "De hiszen ránézett magára." "Nem. Igazából nem. Az arca ugyan felém fordult, de a szeme egészen halott volt. Legalábbis én annak láttam. Az éjszaka elég világos volt, de annyira talán nem, hogy ki tudtam volna venni a tekintetét." "Sehogy se tudom elhinni, hogy nem látta magát! Amikor lement a lépcsőn, és meg se botlott!" "Ez még nem jelent semmit. Elég sokáig tapogatódzott, amíg megtalálta a karfát, és mihelyt megtalálta, már nem volt szüksége a szemére." Hirtelen témát változtatok, és megkérdezem: "Várta valaki lent a lépcső aljában?" A stewardess arca megmerevedik, szemét lesütve, fénytelen hangon feleli: "Nem néztem oda." "Miért nem?" "Mert nem bírtam." Amikor a stewardess bereteszeli az exit-et, óriási megkönnyebbülést érzek, sőt nem is egyet, hanem kettőt, bár egy kissé összevegyülnek. Megszűnt a szibériai hideg, amely jégtömbbé változtatott, és nem látom többé Bouchoix-t. Ha egy emberből tetem lett, mennyire igyekszünk megszabadulni tőle! Míg élt, esetleg szerettük. Ahogy meghal, undorodunk tőle. Gyorsan! Gyorsan! Vigyék el! Dugják bele egy gödörbe! Égessék el! Csak egy hiperkönnyű anyagot őrizzünk meg belőle: az emlékét és egy szupertiszta eszmét: a jellemképét. Bouchoix esetében még ezt a kötelességet is sietve áthárítom Pacaud-ra - míg ő elmélkedik a sógora lényéről, és hullatja könnyeit, ahogyan illik! Ha jól meggondolom, bizony csúnya dolog ez, mert minden embert, aki meghal, még egy ilyen Bouchoix-t is, az egész emberiségnek illene elsiratnia! A stewardess tapogatódzva egy pohár vizet ad a kezembe, bal tenyerembe pedig, amelyet mindjárt össze is csuk jéghideg ujjaival, apró drazsét csúsztat. - Mi ez? - Az Oniril. - Hol találta meg? - A galley egyik fiókjában, nem sokkal a beszállás után. - Csak nem tudta, hogy mire való! - Nem. Megpróbálok mosolyogni. - Megnézhette volna a kis prospektust, ami a dobozban szokott lenni. - Ebben nem volt. Egy negyed másodpercig még habozom, aztán lenyelem a drazsét, megiszom a vizet, és a félhomályban, a hidegtől és a gyöngeségtől reszketve, az jár az eszemben, hogy mihelyt a stewardess bereteszelte az exit-et, első dolga volt, hogy megkeresse nekem az Onirilt. Ránézek, és megint elönt a gyöngédség. Bár a borzongásom még mindig nem szűnik, most valóban bízom benne, hogy meggyógyulok. Újra hiszek a jövőmben vagy inkább a közös jövőnkben a stewardesszel. Csak éppen számításba veszem, hogy talán nem lesz túlságosan tartós. Egészen lefoglal ez a tervezgetés, mégis hamarosan figyelmes leszek a kör csüggedt némaságára, és kezdem sejteni, milyen szörnyű gondolatokkal viaskodnak a társaim, hiszen Bouchoix távozásával végképp szétfoszlott minden remény, hogy valaha is megérkezünk Madrapurba. Pedig az a bizonyos hang tulajdonképpen nem tiltotta meg, hogy elhagyjuk a gépet. Csak azt, hogy kicsatoljuk az övünket. Mindegy, senki, az égvilágon senki sem indult meg az exit felé. Mint ahogy senki sem emelt kifogást semmi ellen. És senki nem tett fel egyetlen kérdést sem, az - 129 -

egy stewardess kivételével. De ő is csak azt kérdezte meg, hogy nem szállhatna-e ki egy beteg, nem pedig azt, hogy nem szállhatna-e ki az összes utas. Később aztán a kör mukkanás nélkül tűrte, hogy a stewardess megint bereteszelje az exit-et. Holott erre nem is kapott utasítást a Föld-től. Mégis megtette, és mi hagytuk, hogy megtegye, mintha mi sem lett volna természetesebb. Ránk zárta hát a súlyos ajtót, úgyhogy továbbra is itt kell senyvednünk ebben a légi börtönben, ahol nem porkolábok az őreink, hanem tízezer méter fagyos űr a föld és a gépünk közt. Üres várakozással telik az idő. Mert a charter még jó ideig a földön marad. Talán egy óráig, nem lehet tudni, senkinek sincs órája. Egyetlen "mérőeszközünk" a türelem vagy a türelmetlenség. Nem tudom, talán arra kell ez az idő, hogy pótolják az üzemanyagunkat és a galley meg a mosdók vízkészletét, de nem hallunk semmiféle zajt, s az ablakokon át semmiféle tartálykocsit se látunk, pedig látnánk, ha lenne, mert mióta Bouchoix elvonult, világosabb lett az éjszaka. Az exit bereteszelése után az egyetlen zaj a lépcső csikorgása volt, amikor visszahúzódott a gép gyomrába. Semmi más. A motorok még mindig állnak, és bár ez a szünet tépázza az idegeinket, senki se nyikkan. Mintha attól félnénk, hogy ha megszólalunk, ránk dörren az a bizonyos orrhang. Amióta a Föld hallatta a szavát, nem tudjuk, van-e még bármihez is jogunk. És ami mindennek a teteje: az összes utas beletörődik ebbe a zsarnokságba, legalábbis hallgatólagosan! Igen, az összes, még a hatalmaskodó Blavatski is, még a paragrafusrágó Caramans is, még az anarchizmussal kacérkodó Robbie is. A szibériai hideg, a pörölycsapásként ránk zúduló hang, Bouchoix távozása, a szörnyű csalódás, hogy mi, többiek, nem szállhatunk ki: egymást érték a megrázkódtatások, s most itt vagyunk elgyötörve, megalázva, még a zúgolódást is fölöslegesnek tartva. Azazhogy mégse, jobbra tőlem valaki halkan sír, azt hiszem, Mrs. Banister. Az ábrándok, amiket szép madrapuri szobája köré szőtt, mind füstté válnak. Bouchoix távozása óta egyre világosodik az éjszaka, sápadt fény áramlik be, amely még sokkal gyászosabb, mint az előbbi félhomály volt. Mivel még nagyon messze járunk a hajnaltól, legalábbis az én becslésem szerint, csak a holddal tudom megmagyarázni ezt a tüneményt: az égi vándor, noha egy pillanatra se mutatja meg magát, úgy látszik, elég közel van, hogy megvilágítsa a felhőréteget, amely a földtől elválasztja. Sőt egyszer már azt hisszük, hogy áttör rajta, olyan fényesség önti el a gépet. Ez végül mégse sikerül neki, de fehérre festi a szürke éjszakát. Murzecné ekkor meglepő dolgot művel: kikapcsolja a biztonsági övét, mintha rugó lökné, felpattan helyéről, odasiet az egyik, tőle balra levő ablakhoz, és rátapasztja az arcát. Aztán megfordul, és ránk néz, kék szeme ragyog sárgás arcában, és magába gyűjt minden fényt. És szelíden, mint mostanában mindig, de erős feszültséggel a hangjában kijelenti: - Megismerem a tavat! És az utat is a partján! Itt szálltunk le tegnap este a hinduval! Kínos csend, és néhány másodperc múltán Blavatski kirobban: - Megőrült, kérem? - üvölti magából kikelve. - Hogy lehet itt bármit is megismerni? Az orráig se lát az ember! Különben is az ablak, amin kinézett, a gép szárnya fölött van! - Dehogyis! - De igen! A szárny egy kicsit visszaveri a fényt, ezt nézte víznek!... Elragadta a fantáziája! - Szó sincs róla! - tiltakozik Murzecné. - Jöjjön, nézze meg maga is, ha nem hisz nekem! - Semmi kedvem odagyalogolni - mondja Blavatski hihetetlen pimaszsággal. - Innen a helyemről is nagyon jól látom az ablakokat. Annyira feltétlenül, hogy meg tudjam állapítani, hogy nem lehet látni semmit, se tavat, se utat a partján! Ebben a pillanatban, mintha csak a hold is az ő pártját fogná Murzecnével szemben, a világosság hirtelen eltűnik, lehetetlenné téve, hogy látni lehessen bármit, ami odakinn van. Murzecné visszamegy a helyére, és hajthatatlan szelídségével ezt mondja: - Sajnálom, hogy kihoztam a sodrából, Blavatski úr. Most már tényleg nem lehet semmit se látni. De az előbb láttam egy tavat és a mellette futó utat. Megismertem mind a kettőt! Ezen az úton haladt a hindu, amikor a vízbe ejtette a műanyag táskát. - Azt látta, amit látni akart! - bömböli Blavatski. - Az igazság az, hogy nem tud szabadulni a hindu emlékétől! Biztos vagyok benne, hogy amikor előremegy, és imádkozik a pilótafülkében, akkor is a hindut látja az ablak túlfelén: lebeg a levegőben, csak úgy magától! Azzal elröhögi magát. Murzecnénk hallgat, ami becsületére válik, Robbie viszont felcsattan, hangja kissé sipító a felháborodástól: - 130 -

- Jobban tenné, ha nem ezzel foglalkozna, Blavatski! Nem tartozik magára, hogy mit csinál Murzecné asszony a pilótafülkében, és az is helytelen, hogy látomásokat tulajdonít neki! - Azt hiszem, nem gázolok a becsületébe vele - mondja Blavatski nehézkes iróniával, de nem néz Robbie-ra. - Az ember ilyesmit csak annak tulajdonít, akinek van efféle tulajdonsága. Márpedig Murzecné asszonyban jókora adag miszticizmus van: amit ő lát, ugyancsak messze esik a valóságtól. Az ember azt várná, hogy Murzecné visszavág. De nem. Egy szót se szól. Hallgat. A bal orcáját is odatartja. Csak Robbie hallatja megint az éles hangját: - Nem értem, miért kell ilyen gorombán rátámadni egy nőre, aki nem védekezik. Vagy inkább nagyon is értem. Nem kellemes elismerni, ugye, Blavatski, hogy a gép tegnap este óta egy nagy kört írt le, és visszatért oda, ahonnan elindult! A többség tájairól elszörnyedt felkiáltások hallatszanak, de csak egy-kettő, és azok se túl hangosak. Szó sincs általános felzúdulásról, teljes a levertség. - Nem is fogom elismerni ilyen kétes értékű állítások alapján! - kiáltja Blavatski visszafojtott dühvel. - Az, amit Murzecné asszony látni vélt egy másodperc alatt, gyönge holdvilágnál és egy erősen torzító ablaküvegen át, engem nem győz meg! Csak ennyit mondhatok. Én a magam egyszerű józan eszével ezt szűrtem le, és ettől nem tágítok! - Ne haragudjon, én egy tavat láttam - jelenti ki Murzecné, akinek a vonásai már nem látszanak, annyira sötét lett az utasfülkében. Olyan nyugodtan beszél, mintha Blavatskinak egyetlen nyila se ütötte volna át a páncélját. - Ismétlem, egy tavat láttam - folytatja -, a víz nagyon feketének tűnt, hiába világította meg a hold. Láttam a tó kiépített partját. Sőt egy csónakot is láttam kikötve. Mindezt úgy láttam, mint ahogy magát látom. És nemcsak láttam, hanem meg is ismertem. - Honnan tudja, asszonyom, hogy az a víz tó volt? - kérdezi hirtelen valaki, s a hangjából és a kiejtéséből rögtön megállapítom, hogy Caramans. - Netalán kellőképpen világos volt, s kegyed elég messze látott - folytatja szokott elegáns stílusában -, olyan messze, hogy a másik partot is ki tudta venni? - Az igazat megvallva, nem - feleli Murzecné. - Akkor talán folyó volt - mondja Caramans olyan hangon, mint a nebulót baklövésen kapó iskolamester. - Nem. A folyónak sodra van. - Ha a víz sötét volt, nem láthatta a sodrát. - Lehetséges. - És mivel az ablak olyan kicsi - folytatja Caramans udvarias konoksággal -, arról sem alkothatott fogalmat, hogy valójában milyen kiterjedésű ez a vízfelület. - Lehetséges. - Nos, ha ez így van - vonja le a végkövetkeztetést Caramans, s a hangja diadalmasan cseng -, akkor teljes bizonyossággal nem tudja nekünk megmondani, hogy tulajdonképpen mit látott: tavat, folyót vagy víztárolót, esetleg csak egy nagyobbfajta pocsolyát... A körben itt-ott elég undok vihogás hallatszik, mintha a többség sietne megállapítani, hogy Caramans a köz érdekében jól elintézte a mi Murzecnénket. - De hát ez hülyeség! - tör ki Robbie, s tiltakozó hangja már-már szopránba csap át. - Nem az a lényeg, hogy tavat, folyót vagy víztárolót látott-e Murzecné asszony! A lényeg az, hogy megismerte a helyet, az első leszállásunk helyét! - Már hogy ismerhette volna meg - mondja Caramans udvariasan, de megsemmisítő fölénnyel -, amikor ilyen pontatlan leírást ad róla? Megint elkezdődik a kárörvendő nevetgélés. Hála istennek, a többség határozottan elfordul a hamis prófétáktól, és ismét a jó pásztorokra hallgat: Blavatskira és Caramans-ra. A józan észre és a dialektikára. A dühödt szkepticizmusra és a szőrszálhasogató okoskodásra. A remény láthatólag újjáéled. Persze végtelenül halvány ez a remény, mert pusztán arra szorítkozik, hogy a gép egynapi repülés után talán mégse tért vissza oda, ahol előző nap leszállt. A kör elvesztette egyik tagját, és didereg a fagyos éjszakában, az tény. A kör nem tudja, hogy ha megint felszáll a gép, merre tart majd, és kik irányítják. A kör semmit se tud, fogalma sincs a hogyanról és a miértről. És mégis, kezd egy kicsit - nagyon, nagyon kicsit - megnyugodni. Ó, ehhez igazán nem kell sok! Csak egy pindurka remény, hogy legalább nem repül körbe-karikába... - 131 -

Nem akarok itt hősködni. Nem vádolom a többséget. Hiszen nekem is, aki azt hittem, alig egy nap múlva követem Bouchoix-t, elég volt, hogy az a bizonyos orrhang kijelentse, betegségem csupán "tévedés", és orvosságot rendeljen: máris egészségesnek képzelem magam... Pontosan ezt a pillanatot választja ki a stewardess, hogy beleszóljon a vitába, alaposan megdöbbentve a kört, kisebbséget és többséget egyaránt, mert eddig az volt a szerepe, hogy megnyugtassa az utasokat, és most épp az ellenkezőjét teszi. - Murzecné asszony igazat mondott - jelenti ki szelíden -, tényleg tavat látott. Feléje fordítom a fejem, de nem látom a vonásait, sötét van. A homályban különböző mozgásokat látok, és két-három fojtott felkiáltást hallok. Majd Blavatski barátságtalanul nekiszegezi a lánynak a kérdést: - Maga ezt honnan tudja? - Onnan, hogy magam is láttam - feleli a stewardess nyugodtan. - Látta! - hökken meg Blavatski. - És mikor? Ha szabad kérdeznem, mikor? - folytatja majdnem fenyegető hangon, amely sehogy sem illik az udvarias formulához. - Mielőtt kinyitottam az exit-et. - Rendíthetetlen derűvel teszi hozzá: - Mindent láttam, amiről Murzecné asszony beszélt: a tavat, az utat a partján, a bárkát. Hosszú csend következik, aztán Caramans szólal meg, olyan hangon, mint aki meg van győződve róla, hogy egyedül ő tud logikusan gondolkodni: - Ez azonban még nem bizonyítja, hogy most ugyanott vagyunk, ahol a gép tegnap letette a hindukat. - Nem tudom - mondja a stewardess nyugodtan. - Amikor a hinduk kiszálltak, vaksötét volt. - Murzecné asszony mégis látott egyet-mást! - kiáltja Blavatski gúnyosan. - Hogyne láttam volna - mondja Murzecné -, a hindu tudniillik megvilágította magának az utat a zseblámpával, amit a stewardesstől vett el. - Hadd jegyezzem meg, hogy a stewardess viszont semmit se látott - kiáltja Blavatski mármár sértő élességgel. - De hát ez egyáltalán nem mond ellent annak, amit Murzecné asszony állít - veti oda a stewardess meglehetős hevesen. - Én azért nem láttam semmit, mert én már bezártam az exit-et, mikor a hindu meggyújtotta a zseblámpámat. - Azt se bizonyítja semmi, hogy elvitte azt a lámpát! - mondja Blavatski. - De igen! Én! - mondja a stewardess. - Amikor a hindu kilépett az exit-en, a lámpát a bal kezében, a műanyag táskát pedig a jobb kezében tartotta. - Már megbocsásson - szól közbe Caramans, szemmel láthatólag megkönnyebbülve, hogy tévedésen éri a lányt -, a fekete műanyag táskát a nő vitte! - Igen, de a hindu elvette tőle, azután, hogy az a dolog történt Kresztopulosz úrral. - Én semmi ilyesmit nem vettem észre - mondja Caramans. - De én észrevettem - mondja a stewardess. - Állandóan figyeltem a hindu kezét, a lámpám miatt. Az utolsó pillanatig reménykedtem, hogy visszaadja. Egyébként kértem is tőle, amikor elment előttem, hogy kiszálljon. - Kérte a hindutól a zseblámpáját? - ámul Caramans. - Ezt, úgy látszik, nem hallottam - teszi hozzá udvarias hitetlenkedéssel, mintha az, amit ő nem "vesz észre", vagy nem "hall", rögtön semmivé válna. - Nos - folytatja hűvösen és leplezett iróniával, mint aki belemegy egy játékba -, mit felelt magának a hindu? - Mondott valamit angolul, de nem értettem meg. - Én viszont megértettem! - rikkantja Robbie. - Amikor a stewardess kérte tőle a lámpáját, a hindu először felnevetett, aztán kijelentette: "Azoknak, akik önszántukból a sötétben kuksolnak, nincs szükségük világosságra." Ez az idézet, amely mindnyájunkra nézve sértő, elhallgattatja az ellenfeleket, s a vita abbamarad, mint mindig, anélkül, hogy bármilyen eredményre vezetne, hogy legalább egy percnyi bizonyosságot hozna. A stewardess szerint tehát Murzecné híven festette le a ma esti leszállás helyét, a tegnapiról viszont a lány nem nyilatkozott, mert tegnap semmit se látott. Így a nagy kérdés, hogy vajon - 132 -

visszatértünk-e oda, ahonnan elindultunk, amiből gyászos kővetkeztetéseket kell levonnunk, eldöntetlen maradt, mivel egyetlen tanú vallomásán alapszik. Ami a stewardesst illeti, amikor később megkérdezem tőle, miért avatkozott bele a vitába, kockáztatva, hogy az utasok szorongása fokozódik, kissé ingerülten feleli: "Megelégeltem, hogy az urak gorombáskodjanak Murzecné asszonnyal, aki a színtiszta igazat mondta azzal a bizonyos tóval kapcsolatban." Többet nem kérdezhetek: azzal a szokatlanul távoli, tompa zúgással, amely mindjárt kezdetben feltűnt nekem, megindulnak a motorok, és néhány pillanattal később kigyulladnak a felírások is a galley függönyének két oldalán, figyelmeztetve bennünket, hogy ajánlatos a biztonsági övet bekapcsolni. Ez a figyelmeztetés most meglehetősen értelmetlen, hiszen a kör engedelmeskedett a mennydörgő orrhangnak: csak Pacaud és Murzecné kapcsolta ki az övét - az előbbi amikor Bouchoix segítségére sietett, az utóbbi amikor az ablakhoz rohant. A gép futni kezd, erősen rázkódva az egyenetlen talajon, felgyorsul, és a levegőbe lendül. Pontosabban: mivel teljes a sötétség, és nem látok irányfényeket, csak abból következtetek a felszállásra, hogy megszűnik a zötykölődés. Az utasfülkében ismét világos lesz - bambán, hunyorogva bámulunk egymásra percekig. Cudar hideg van, nemcsak én didergek. A stewardess feláll, és megnyugtatóan, anyásan bejelenti: - Megyek, készítek valami ennivalót és forró kávét meg teát. Alig fejezi be a mondatot, máris érzem, hogy - bennem éppúgy, mint a körben - enyhül a feszültség. Igen, jól tudom, az őrült is megtalálja a helyét a zárt osztályon, a rab is a cellában, az agyongyötört gyerek is a szekrényben, ahová becsukták - és mind visszavágyik, amikor szabadul. Ennek ellenére, ha nem látnám magam körül a felderült arcokat, nem hinném, hogy ennyire megkönnyebbült a társaság, pusztán mert vége az idegőrlő várakozásnak a földön, a sötétben és az átható hidegben. Hála istennek, túl vagyunk rajta. Megint repülünk, a motorok halk, de erőt sejtető zúgását hallgatva. Megint fürdünk az áldott fényben, és néhány perc múlva működni fog a fűtés is, izmaink felengednek. A stewardess, bájos gondviselőnk, vigyáz ránk. Nemsokára ihatjuk a forró kávét vagy teát. És ehetünk. Az ám, ehetünk! Ez a legfontosabb! Falun is mindig esznek temetés után, nem igaz? Mert biztosak akarnak lenni benne, hogy az élet folyik tovább. És az élet a jelek szerint ezen a charteren - úti cél: Madrapur - szintén folyik tovább. Amióta kigyulladtak a lámpák, "helyben" vagyunk újra. Láthatjuk, szerethetjük, gyűlölhetjük egymást, mint eddig, szőhetjük tovább bonyolult kapcsolatainkat. Van ebben valami megnyugtató, ahogy visszatérünk a kialakult szokásokhoz, és ha az ember nem akar sokkal tovább látni az orránál, azt is gondolhatja, hogy a dolgok úgy mennek, ahogy kell.

14. A stewardess felszolgálja a vacsorát, és bár nem tudnám megmondani, megettem-e avagy sem, rögtön utána sokat javul az állapotom, talán egyszerűen csak azért, mert az Oniril hatni kezd. Nem mintha a gyöngeségem csak egy kicsit is szűnt volna, erről szó sincs, de - hogy is mondjam csak? - ha nem teszek olyat, ami erőfeszítést igényel, például nem fordítom erre vagy arra a fejemet, s nem mozdítom el a hátamat az ülés támlájától, megfeledkezem róla, és nagyon is frissnek, könnyűnek, szabadnak érzem magam. Úgy rémlik, tudok majd futni a tengerparton, a langyos esti szélben, tudok ugrani is, és ha akarom, csak dobbantanom kell kettőt, s lebeghetek a levegőben. Ez a légiesség társul ahhoz az új, egészen mámorító érzéshez, hogy a stewardess az enyém, egyedül az enyém, mintha egy régi viszony révén (amelynek a kezdetei a feledésbe vesznek) nekem kellene szentelnie minden pillanatát. Ez az éjszaka, legalábbis az első pár órája, "életem legboldogabb éjszakája" volt - a "leg" persze badarság, logikusan gondolkodó ember csak a halálos ágyán mondja ki, ha még van ideje a mérlegkészítésre. Egyébként nem vagyok egészen biztos benne, hogy amit mindjárt elmesélek, valóban meg is történt. Tekintetbe véve eufóriás állapotomat - mert az Oniril már mindazok előtt, amikről majd beszámolok, boldoggá tett, holott ennek a boldogságnak az átéltekből kellett volna fakadnia, nem - 133 -

pedig előttük járnia -, könnyen feltételezhető, hogy el se mozdultam a helyemről, és csak a felajzott, mesterségesen túlhevített képzeletemben zajlott le az egész. Hogy az ember megbizonyosodhassék az ellenkezőjéről, a dolognak meg kellene ismétlődnie. Sajnos meg vagyok győződve róla, hogy ez nem fog megtörténni. Így aztán újra meg újra felötlik bennem a kérdés: miben különbözik a kivételes emlék az álomtól? Nem tudom eldönteni, mert bizonyos álmok annyira összefüggőek, elevenek és részletesek, belső logikájuk olyan kifogástalan, hogy valóságnak hatnak, s ez a benyomás ébredés után sem oszlik el egészen. Megfordítva a dolgot: a magány és a kudarc keserves perceiben nem támad-e néha olyan érzésünk, hogy a felrajzó emlékek - például egy "nagy szerelem", amelyről hónapokig vagy évekig azt hittük, kölcsönös - inkább csak álmok, nincs semmiféle élménytartalmuk? Nem sokkal vacsora után (sajnos, az órámmal együtt az időérzékem is többé-kevésbé elveszett) a stewardess elragadó arca hirtelen fölém hajlik, és zöld szeme az enyémbe mélyed, annyi kedvességgel, gyöngédséggel, ígérettel a tekintetében, hogy megint azt érzem, amit elalvás előtt, csak százszoros erővel: szárnyaim nőnek. Feltételezem, hogy áll, de a testét nem látom, csak az arcát itt fölöttem, mint egy filmbeli premier planban, megkapó fényárnyék hatással, mert finom arca és arany haja valósággal ragyog, a többit pedig elnyeli a homály. Nagyon közelről látom, mintha teljes hosszával rajtam feküdne, abban a helyzetben, amelyet a hozzá hasonló nők nyilván kedvelnek, jól tudván, hogy partnerük hihetetlenül könnyűnek és törékenynek találja a testüket, s ettől meghatódik. A valóságban persze a stewardess nem feküdhet rajtam. Ez a repülőgépülés, amelyen már inkább heverek, mint ülök, erre teljességgel alkalmatlan, és különben sem érzem a súlyát. Nem is ér hozzám, a kezemet se fogja meg: arca néhány centiméterre lebeg az enyémtől, és mozdulatlannak mondanám, ha a szeme nem volna olyan beszédes. A szája is él. Nem, egyáltalán nem "túl kicsi" ez a száj, ostobaság volt ezt mondani, hiszen látszólagos kicsinységéért bőven kárpótol szép rajzú, gyermekded ajka és bűbájos mosolya, amely alig mutatja meg apró fogait. De bármilyen gyöngéd is ez az arc, valami kettősség van most a kifejezésében. A tekintet komoly, a száj viszont játékos. A stewardess feje - csak a feje, a testét nem látom - jó ideig marad így fölöttem, s közben koncentrikus meleghullámok járnak át, egészen az ujjaim hegyéig. A lány tekintete fogva tartja az enyémet, a pillája jóformán meg se rebben, de a szája alig észrevehetően mozog, mint a kismacskáé, amikor harapdál és bekap valamit. A várva várt pillanat végre eljön, de egy nem várt megjegyzés előzi meg. A stewardess halkan, de bizonyos ünnepélyességgel ezt mondja: - Ma november tizenötödike van. Azzal, mintha rég megállapodtunk volna a dologban, gyermekded száját az enyémre tapasztja. A megdöbbentő az, hogy mivel a lámpák éjjel is égnek a repülőgépeken, és különben se volt még ideje senkinek sem elaludni, a kör látja a csókot, de nem törődik vele, még egy halk megjegyzés se hangzik el, holott súlyosan megsértettük az etikettet, amin főképp a viudá-k háborodhatnának fel. Most még nem lepődöm meg ezen, mert a kört éppoly kevéssé látom, mint a stewardess testét. Az arcát kivéve minden ködbe vész. És még az arca is eltűnik, amikor meleg és üde ajka beférkőzik az enyém közé. Érzékeim megint cserbenhagynak. Nem tudom a látást és az érintést egyszerre élvezni. Ahogy a stewardess szája megfészkel az enyémben, tompa kis fájdalmat érzek: túl közel vagyok hozzá, úgyhogy nem látom. Azon tűnődöm - természetesen csak a csók után -, hogy a stewardess nyilvánvalóan az agyamba akarta vésni ezt a november tizenötödikét, bizonyára, hogy minden évben megünnepeljük, de minek, ha - ahogy Robbie mondta - a jövőnk annyira összezsugorodott! De sok tűnődésre nincs időm. - Jöjjön - súgja a stewardess, és ujjait összezárva az enyéimen, felhúz az ülésről. Felkelek. Még csak meg sem ingok. Egyáltalán nem érzem gyöngének magam. A stewardess nem engedi el a kezemet, sietve visz végig a turistaosztály középső útján majdnem futva igyekszem utána, bámulatosan könnyű léptekkel, lábam jóformán nem éri a földet. - 134 -

A gép végébe érve a stewardess megáll, zsebéből kis kulcsot vesz elő, s a mosdókkal szemben kinyit egy alacsony és szűk ajtót, amelyen csak meggörnyedve tudok belépni. Egy kabinba jutok. Először fel se tűnik, milyen szokatlanok a méretei, pedig ez lehetne az első kérdés, amelyre választ kereshetnék: hogy tudtak ilyen tágas kabint kialakítani a gép farkában? Az is szemet szúrhatna, mennyire nem ideillő a berendezés, például egy óarany bársonnyal bevont alacsony karosszék, amely ráadásul nincs is a padlóhoz rögzítve, mint a repülőgépek összes ülőalkalmatossága, mert mielőtt a stewardess beleültet, elhúzza az ágytól, hogy ne legyen útjában. De a legelképesztőbb maga az ágy. Hatalmas dupla ágy ugyanis, és rögtön az agyamba villan, hogy vajon hogyan fért be ezen az ajtónyíláson vagy éppen a gép farkában levő vészkijáraton. Mindenesetre nem az ablakon emelték be, mert az a megszokott kerek kis ablak, szintén óarany függönnyel, melyet a stewardess most behúz. Mégpedig olyan gondosan, mintha valaki megleshetne bennünket - éjnek évadján! - a felhőtengerről. - Így otthonosabb - mondja kis mosollyal. Megint elsuhan előttem, könnyű ujjaival megcirógatva a nyakamat, és rátolja az aranyozott reteszt az ajtóra - amely most oly kicsinynek látszik, hogy úgy rémlik, csak négykézláb tudnék kijutni rajta. Az ágy melletti falrész kivételével az egész kabin óarany bársonnyal van bevonva, még a mennyezet is, még a beépített szekrény is, amelynek az ajtaját a stewardess kinyitja. Akasztós szekrény, és alul, a jobb sarokban egy kis hűtőszekrényt is felfedezek. A stewardess felakasztja egyenruha-kabátkáját egy vállfára, aztán hozzám fordul: - Kedves kis hely, igaz? - mondja barátságos mosollyal. - Talán levethetné a zakóját. De nem hagy rá időt. A kővetkező pillanatban, két térdét az enyémnek vetve, lehajol, megragadja a zakóm egyik ujját, és a fejem fölé emeli, hogy könnyebben ki tudjam húzni belőle a karomat. A zakómmal a szekrényhez megy, és gondosan felakasztja egy vállfára. Elnézem. Így, hogy nincs rajta az egyenruhazubbony, még vékonyabbnak látszik a dereka és még duzzadóbbnak a melle. Kinyitja a hűtőt a szekrény aljában, kivesz belőle egy kis üveg whiskyt, felbontja, pohárba tölti a tartalmát, és odanyújtja nekem. - De én nem iszom szeszt - mondom. - Igya csak meg - biztat mosolyogva. - Nagyon jót fog tenni. Engedelmeskedem. A nagy, szemcsés, hideg pohár kellemesen simul a jobb tenyerembe, s két-három korty után úgy érzem, kitágul a testem. Ezt nagyon furcsának találom. Az alkohol sose hatott így rám. Az a képtelen és regényes gondolatom támad, hogy a stewardess valami bájitalt diktál belém, s félig tréfás, félig komoly hangon meg is kérdezem: - Miféle ital ez, Kirké? Nem felel. És meglepődve veszem észre, hogy a lábam közt térdel, és bontja ki a nyakkendőmet. "Meglepődve", mondom, mert azt hittem, még ott áll a szekrénynél, s miután becsukta a hűtőt, vállfára teszi a blúzát. Hirtelen úgy érzem, hogy valaki figyel bennünket. Engem, amint az alacsony karosszékben ülök, leeresztett markomban a félig telt szemcsés pohárral, és a stewardesst, aki a lábam közt térdel, a nyakkendőm - amitől már szintén megszabadított - a nyakában, és finom ujjaival, melyeknek könnyű illetése kimondhatatlan gyönyörűséggel tölt el, elkezdi kigombolni az ingemet. Jobb felé fordítom a fejem, és rájövök, hogy én magam figyelem magunkat, az ágy melletti fal ugyanis teljes hosszában tükörrel van borítva, és így nemcsak az ágy, hanem a kabin többi része is megkettőzve látszik. Igen, ismét megállapítom, hogy nagyon, nagyon sok melegség van a szememben, és kutyatekintetem csakugyan meglágyíthat egy női szívet. De a kínos meglepetés most se marad el: nem történt csoda. Arcom alsó fele éppolyan majomszerű, mint volt. Szerencsére a stewardess nem néz rám. Finom keze az ingem nyílásában lágyan simogatja a mellem szőrzetét. Kortyolok még néhányat az italból, amit töltött nekem, lábamhoz ejtem az üres poharat, és testem egész súlytalanná válik. Nem ülök már a kis karosszékben, elterülve heverek az óriási ágyon, a stewardess meztelenül fekszik a karomban, feje a mellemen, édes szőke arca úgy simul rá, mint valami szőrmére. Most rám emeli zöld szemét. Tudom, mit kér vele: hogy utána is olyan gyöngéd legyek, mint előtte. A gondolat, hogy egy ilyen szép lány a közönyömtől tart, mélységesen felkavar. - 135 -

A tükörben látom, hogy szememben állati hűség ragyog: ezzel ígérem meg, hogy úgy lesz, ahogy kéri. Néma eskü ez, és isten tudja, miért, mintha beláthatatlan jövővel biztatna. Szépsége annyira meghat, hallatlan nagylelkűsége olyan hálát érdemel, hogy moccanni se merek, pedig a fejem búbjától a lábam körméig bizsereg a testem. Gondolom, ezt ő is érzi. Könnyű ujjai ide-oda siklanak bozontos mellemen. Igen, szépséges Királylány, én vagyok a te Varangyod, imádód mindörökre. A mennyezetet bámulva úgy érzem, egy bélelt dobozba rejtőztem el veled, távol a kandi szemektől, s ez a doboz hirtelen úgy összezsugorodik, hogy semmi más nem fér el benne, csak a testünk. A befejezés iszonyatos. A stewardess eltűnik. A bélelt doboz még jobban összeszűkül, és egyedül fekszem benne - a koporsómban. Elgyöngült karom hasztalan feszül neki a fedelének, nem bírja ledobni. Verejtékben úszva nyitom ki a szemem. Az utasfülkében már világos van. Fejemet az ablakok felé fordítom, melyeken át zuhog be a napfény. Ez az egyszerű mozdulat is kimerít. Megpróbálok mozogni egy kicsit az ülésen, és meg kell állapítanom, hogy még gyöngébb vagyok, mint tegnap. Az izzadság kiveri a homlokomat, szivárogni kezd a lapockáim közt és a hónaljamban is, s a szorongás, amely tegnap már felengedett, ellenállhatatlan hullámként áraszt el most megint. Őrült rettegés kerít hatalmába. Mint azok a haldoklók, akik egyszer csak ledobják takarójukat, és szétnéznek, merre lehet a ruhájuk, én is körüljártatom a szemem, valami helyet keresek, ahol elbújhatnék. Úgy rémlik, sötét, feneketlen szakadék tárul fel a lábam előtt, és mindjárt beleszédülök. A szívem dübörög. A beleim összerándulnak. A lábam reszket. Képtelen vagyok gondolkodni, egyetlen mondatot ismételgetek magamban szakadatlanul, s ez az egy mondat betölti az egész tudatomat: "Most aztán végem. Most aztán végem. Most aztán végem." Szakad rólam a veríték, nyelvem odatapad a szájpadlásomhoz. Egy szót se bírok kinyögni. A kimerültség, amit érzek, irtózatos, és percről percre fokozódik. Mintha egy nyitott seben át, melyet semmi se tud behegeszteni, lassacskán elfolyna minden erőm. A fejem üres. Nincs már én-tudatom. Egészen azonosulok ezzel a hitvány félelemmel, amely vibrál bennem. - Tessék az Onirilje - mondja a stewardess, és mivel nem bírom megmozdítani a kezem, a számba teszi a kis drazsét, s a vizespohár szélét az ajkamhoz tartva, megitat. Nagyon közelről látom, a tekintetem rátapad, az ülésem mellett áll, és egészen olyannak látszik, mint tegnap, a megvilágítás is ugyanaz, csak az arckifejezése más. A szemébe nézek. És szíven üt a felismerés, először nem is akarom elhinni: a gyöngédségnek nyoma sincs a szemében. Miközben nagy keservesen kortyolok a vízből, mert még az ivás is erőfeszítésembe kerül, megint a szemébe nézek. Semmi válasz. Mi történhetett? Még ha tekintetbe veszem is, hogy a nyilvánosság előtt illik tartózkodást mutatnia, érthetetlen a viselkedése, hiszen sose igyekezett megőrizni a látszatot: a hinduk távozása után megengedte, hogy vele legyek a tálalóban, segíthettem neki tálalni, melléje ülhettem, megfoghattam a kezét. Iszom, nézem az arcát, de semmit se tudok kiolvasni zöld szeméből. Ajka, melyet oly jól ismerek tegnap este óta, személytelen, kimért mosolyba dermed. Úgy érzem, végképp cserbenhagytak, s ez az érzés ezerszer gyötrelmesebb, mint iménti ébredésem volt, amikor rádöbbentem, hogy gyöngeségem fokozódott. A stewardess elmegy. Gondolom, visszaviszi a galley-be a poharat, amiből ittam. Szörnyű érzésem támad: hajnalban valaki ellopta a stewardess bűbájos és gyöngéd lényét, és csak a testét hagyta itt a gépen. Egy merőben idegen nő jön vissza a galley-ből, és ül le mellém, semmi kapcsolatunk egymással. Óriási erőfeszítéssel - mert már a teljes megmerevedés fenyeget - sikerül feléje fordítanom a fejemet. Megismerem arany haját, finom arcát, gyermekded rajzú száját. De mégsem ő az, ebben most már biztos vagyok, mert szemem néma esdeklésére feltétlenül rám nézett volna. De továbbra is maga elé mered, keze összekulcsolva pihen a térdén, arcán az a szakmai unottság, melyet a hosszú járatú gépek stewardesseinél lehet megfigyelni, akiknél a szolgálat fele véget nem érő várakozás. Olyan közel van, hogy csak ki kellene nyújtanom a karom, és meg tudnám érinteni, de semmi kedvem hozzá: kezdek tartani tőle, hogy nem úgy fogadja majd a közeledésemet, ahogyan szeretném. Teste, melynek karcsúságát és bársonysimaságát annyira imádtam, hirtelen merevnek és - 136 -

keménynek látszik, ahogy itt ül mellettem, és el se tudom képzelni, hogy karját a nyakam köré fonja. Csak nézem elszoruló torokkal. Ha Robbie nem téved, és tényleg kevés időm van hátra, ez a kevés is túl sok lesz egy ilyen fájó veszteség után. - Kisasszony - szólal meg Murzecné -, Mr. Sergius szeretne valamit kérni magától. A stewardess végre felém fordul. És megint érzem azt a szörnyű ütést a szívemen. A szeme üres. Udvarias, de üres. - Szüksége van valamire, Mr. Sergius? - érdeklődik az előírt szolgálatkészséggel. Kinyitom a számat, s észreveszem, hogy a beszédhez is alig van erőm. És amit mondok, nagyon nehezen érthető: - Magát szeretném látni. - Kérem? - Magát szeretném látni. A stewardess gyorsan körülnéz, zavartan elmosolyodik, majd elnézően lebiggyeszti az ajkát. - Hát tessék - mondja hamisan csengő vidámsággal -, itt vagyok, láthat, Mr. Sergius. Ez a mondat és főleg az arcjátéka, amely nagyon felületes érdeklődést és mélységes közönyt fejez ki, tőrként döf át. De hát ez lehetetlen, ennyire nem változhatott meg irányomban ilyen rövid idő alatt! Megint felötlik bennem a kétségbeesett kérdés: tényleg ő az, ő beszél így? Még egyszer, utoljára, megpróbálkozom: - Kisasszony - mondom ugyanazon a gyönge, férfiatlan hangon s ugyanolyan kínnal formálva a szavakat: nem győzök restelkedni, hogy csak ilyen beszéd telik tőlem -, lenne olyan jó... és fogná egy kicsit a kezemet? Újabb zavart mosoly, amely inkább a körnek szól, mint nekem, aztán a stewardess alig észrevehetően megvonja a vállát, s könnyedén, barátságosan, leereszkedőleg feleli: - Hát hogyne, Sergius úr, ha ez örömet szerez önnek. Hangjából kicseng, hogy egy nagybetegnek teljesíteni kell a szeszélyeit. De egy jó másodpercbe is beletelik, amíg végre, határozott mozdulattal, megfogja a kezem. Érintésétől fellángol bennem a remény. De nyomban ki is alszik. Nem ismerem meg a stewardess ujjait. Szárazak ezek az ujjak, élettelenek, ridegek. Úgy fogják az enyéimet, mintha tárgyakat fognának, amelyeknek nincs semmi érzelmi jelentőségük, le lehet tenni őket valamelyik bútorra, sőt ott is lehet felejteni. Teljesen gépies ez az érintés, olyan távol van a simogatástól, akár a pulzust tapintó orvos mozdulata. Borzalmas pillanat. A végső és legrosszabb fajta kétségbeesésé: az ember már nem hisz a tényeknek, mert nem éri fel ésszel a helyzetet. Hisz még ha elismerem is, hogy a kabinbeli jelenet puszta hallucináció volt, az Oniril idézte elő, hogyan értékeljem gyöngéd cinkosságunkat a stewardessel - vagy amit annak hittem -, amely rögtön a beszállásom után kezdődött? Akkor még egészséges voltam, állapotom egészen normális, nem vettem be semmiféle gyógy- vagy izgatószert. Elengedem a stewardess kezét, amely már nem barátja az enyémnek, behunyom a szemem, és megpróbálom összeszedni a gondolataimat, ami nem könnyű dolog, mert megint gyötör a halálfélelem. És mégis, bármilyen elcsigázott, bármilyen rémült vagyok, agyam hibátlanul dolgozik. Latolgatom az egyik eshetőséget: a stewardess csakugyan érzett egy kis gyöngédséget irántam, de a Föld valamilyen úton-módon, nem tudom, hogyan, tudtára adta, hogy nem vagyok méltó a figyelmére. Akkor "visszaminősített", ugyanolyan utas - halandó - lettem, mint a többi. Hiszen a földön is előfordul, hogy egy lány, aki érdeklődni kezd valaki iránt, elmondja a dolgot a "legjobb barátnőjé"-nek, s az vihogva lecsepüli az új hódolót, aminek aztán végzetes hatása lesz a zsenge vonzalomra. De van egy másik eshetőség is, és bármilyen rémületes, nem vethetem el. Lehetséges volna, hogy kezdettől fogva csak a képzeletem játszik velem, hogy minden izgatószer nélkül, a szenvedélyemtől elvakítva, egyszerűen kitaláltam az igéző pillantásokat és mosolyokat, a sajátos hangsúlyokat, a "barátságos kis állatok módjára" a markomban nyüzsgő ujjakat? Ha valóban ábránd volt az egész, ha a stewardess elejétől végéig úgy bánt velem, mint most bánik, vagyis mint egy idegennel, ha ez a mérhetetlen szerelem csak a vágyaim lecsapódása, akkor minden összeomlik. Nincs már egyetlen dolog se a világon, amiben biztos lehetnék. Semmiért se kezeskedem, amit eddig elmondtam. Egyetlen és felettébb bizonytalan tanúja vagyok egy históriának, amelyről senki se tudja megmondani, igaz-e vagy sem. - 137 -

Rémületem és döbbenetem lassan eloszlik. Kezdem jobban érezni magam. Ez azonban már az Oniril hatása, jól tudom. De nem sokat bánom. Az a fő, hogy bámulatos hidegvérrel tudok gondolni a történtekre és a sorsomra. Mintha nem is én volnék a "szenvedő alany". Messziről, nagyon messziről szemlélem a dolgokat. A köd felszáll. Már nem vagyok a saját ügyem foglya. Végre felfedezem: minden, ami csak kapcsolatban van ezzel a géppel, hajmeresztő csalás. A charter nem megy Madrapurba, az Oniril nem gyógyszer. Betegségem csak áltévedés. És a stewardess nem szeret. Hát aztán, annyi baj legyen! Szemmel láthatólag szabadulóban vagyok az idő kereké-ből, és hihetetlenül könnyűnek érzem magam. Mintha már nem is tartoznék közéjük, körbejáratom a szememet az utasokon. Biztató mosolyokat küldenek felém - csupa képmutató -, mintha ők is el akarnák hitetni velem, hogy halálos gyöngeségem csak "tévedés", amelyet egyik pillanatról a másikra helyre lehet hozni. Nem tudom, mit kezdjek ezzel a kis komédiával. Még csak fel se háborodom rajta. Semmi sem érdekel. A heves vita sem, amely most robban ki a körben. A legteljesebb lelki nyugalommal hallgatom, és végtelenül komolytalannak találom az utasok vagdalkozását. A reggeli után, amelyet nem tudtam elfogyasztani - csak néhány korty langyos teát sikerült lenyelnem -, Murzecné elvonult pilótafülkei remeteségébe s ahogy hátat fordított, Blavatski elröhögte magát, a két viuda összenézett, Caramans pedig, félig lebocsátott szemhéjjal, kimért és tartózkodó arckifejezést öltött, mintegy jelezve, hogy szerinte egyetlen hely van, ahol imádkozni lehet: a katolikus templom, és egyetlen isten, akihez fordulni érdemes: az Újtestamentum Istene. Amikor Murzecné visszatér ájtatoskodásából, sárgás arcán és kék szemében a remény fénye ragyog. Amellett telve van friss jóakarattal sorstársai iránt, s a helye felé tartva kötelességszerűen megáll mellettem: - Nos, Mr. Sergius, ma hogy érzi magát? - kérdezi kenetesen. Gyönge hangon, de meglepő könnyedén felelem: - Köszönöm, sokkal jobban. Murzecné bátorítólag többször rám mosolyog, kivicsorítva sárga fogait. - Meglátja, hamarosan talpra áll... - Hogyne, hogyne - hagyom rá derűsen. - Különben is - folytatja őnagysága - a Föld kijelentette, hogy a betegsége tévedés. Márpedig a Föld nem tévedhet. - És nem is téveszthet meg. - Semmi esetre se - mondja Murzecné nyomatékosan. - Ez teljesen elképzelhetetlen. Bármennyire elszakadtam már mindentől, ettől a vigasztalástól megkeseredik a szám. Behunyom a szemem, jelezve, hogy a beszélgetés fáraszt. - Addig is - mondja Murzecné, nagylelkűen az egész kört bevonva jótét buzgólkodásaiba mi itt mindnyájan szívből kívánjuk magának, hogy minél előbb rendbe jöjjön. - Nagyon hálás vagyok érte - mondom, de nem nézek fel. Csend. Murzecné, efelől nincs kétségem, úgy érzi, hogy még nem papolt eleget, nem teljesítette a feladatát. Hát teljesítse! De az én közreműködésem nélkül! A szemem csukva marad. - Mindenesetre - mondja végül is - ha tehetek valamit magáért, csak szóljon nyugodtan! Hogyne tehetne. Például békén hagyhatna. Ezt azonban nem mondom meg neki, a belém rögződött udvariasság erősebb. - Köszönöm, asszonyom - mormolom, s konokul csukva tartom a szemem -, de a stewardess igazán mindent elkövet az érdekemben. Amint látta, még a kezemet is hajlandó volt fogni. Az utóbbi mondat önkéntelenül csúszott ki a számon - mintha egy epével teli kis hólyag pattant volna meg, szétfröccsentve tartalmát új, nagy békességemben. - A stewardesst - mondja Murzecné, akinek jóindulata úgy sugárzik valamennyiünkre, mint a napfény -, a stewardesst valóban nem lehet eléggé dicsérni. Csend. - Megyek - közli Murzecné későn ébredő tapintattal -, hagyom, hadd pihenjen.

- 138 -

Robbie jön vissza a mosdóból, kezében toalettszeres táskája. A kárminvörös lábkörmétől a halványzöld nadrágján és égszínkék ingén át a narancssárga kendőjéig oly élénk és művészi színekben pompázik, hogy egyetlen lépést se tehet észrevétlen. Aranyszőke fürtjei is repdesnek a válla körül, és olyan alaposan megborotválkozott, hogy szakálltalan ifjoncnak látszik. Miközben átvág a körön, valamennyien őt nézzük - igen különböző érzésekkel, mint mindig, ezekhez azonban most megdöbbenés és nyugtalanság társul. Ez a ragyogó ifjúság ugyanis csak látszat. Ha jobban megnézzük, Robbie sápadt, vonásai élesek, szeme beesett, s az arca mintha egyetlen éjszaka megnyúlt volna. A színe se a régi barackszín. Egészen hamuszürke. A járása pedig, amely általában olyan lendületes, feltűnően tétova és imbolygó - tegnap reggel óta nagyon jól ismerem ezt. Pontosan tudom, mit érez Robbie ebben a percben. Lába olyan gyönge, hogy majdnem összecsuklik alatta, nem bírja hordozni. És valóban megbotlik, mielőtt a helyére ér, s ha Edmonde-né nem ugrik fel, nem kapja el erős karjával, talán el is esik. - Na, mi az? - szól rá az asszony gyöngéd gorombasággal. - Valami baj van? Még nem ébredtél fel? - Köszönöm - mondja Robbie, s ő, aki mindig olyan kecses, aki inkább "helyet foglal", mintsem leül, nehézkesen lezökken az ülésre. A kör nézi Robbie-t, aztán elfordítja tekintetét. Egy szót se szól. Ó, hogy szeretne most semmit se látni, semmit se tudni! Semmin se töprengeni! Egyszerűen kiiktatni a tudatából Robbie-t! Csakhogy nem számol Murzecnével, aki csupa tűz-láng, csupa felebaráti szeretet és segíteni akarás. - Robbie úr - mondja rögtön őnagysága, nem tudván, hogy a Robbie nem vezeték-, hanem becenév (ezt a hibát azonban a stewardess is elköveti) -, bocsásson meg, hogy ilyen nyíltan kimondom, de nagyon rossz színben van ma reggel. Rosszul érzi magát? Semmi válasz. Robbie még a fejét se fordítja arra. - Tényleg, kisfiam - kiáltja Edmonde-né, s a szemében rémület villan fel, melle hullámzik -, az este még nem volt ilyen nyúzott a kis pofid! Mi van veled, mókuskám? De Robbie, bár a bal kezét odaadja, neki se felel. Merev derékkal ül a helyén, fejét egyenesen tartja, világosbarna szemét előreszegezi. - Robbie úr - erőszakoskodik Murzecné -, engedje meg, hogy megismételjem a kérdésemet! Rosszul érzi magát? - Egy csöppet se - feleli Robbie ugyanolyan feszes tartással, s először esik meg, hogy ő, akinek olyan jó a francia kiejtése, németesen mond ki bizonyos hangokat. Ez a kis kisiklás meglep - az én figyelmem is elkalandozik már néha -, a szemébe nézek. Viszonozza a tekintetemet, és a szeme, rácáfolva iménti tagadására, ezt mondja, ugyanolyan jól érthetően, mintha szavakba foglalná: "Hát látod, engem is elkapott. Te voltál az első. Én vagyok a második." És furcsamód színtelen ajkával rám mosolyog. A kör, érzem, tökéletesen megértette, mit jelent ez a tekintetváltás, mert a társalgás abbamarad, súlyos csend zuhan ránk. Ám ennek a csendnek, ezt is tudom, az a célja, hogy eltemesse, és nem hogy kiemelje az igazságot, amely ilyen félreérthetetlen és mindnyájunkra nézve rendkívül aggasztó módon egyszerre kiviláglott. - Kisasszony - szólal meg végül is Murzecné -, azt hiszem, ennyit maga is kezdeményezhet: adjon egy Onirilt Robbie úrnak is. - Szó se lehet róla - tiltakozik Robbie, ismét németes hangokkal keverve a franciákat. Nekem nem kell ez a szer. Gyönge hangon, de hetykén körülfuttatva a tekintetét, még hozzáteszi: - Egyébként, mint látható, a legjobb egészségnek örvendek. - Ugyan már, Robbie úr - mondja Murzecné -, ne akarjon bennünket megtéveszteni! Maga beteg. - Nos, asszonyom - mondja Robbie, ugyanolyan gyönge hangon, de csillogó szemmel -, ha tényleg az volnék, mit tudna tenni értem? - Imádkoznék - feleli Murzecné habozás nélkül. - Azt nem lehet - mondja Robbie -, hisz ma reggel már imádkozott. - Szívesen folytatom. - Akár most mindjárt? - kérdezi Robbie a legnagyobb komolysággal. - 139 -

- Akár most mindjárt, ha óhajtja. - Roppant hálás lennék érte - mondja Robbie, kissé botladozva és ugyanazokkal a kiejtési hibákkal. Murzecné felkel, merev léptekkel a tálaló függönyéhez megy, elhúzza, majd megfordul, s kék szemét Robbie-ra szegezi. - Robbie úr, nem akar ott a helyén lélekben együtt imádkozni velem? - Dehogynem, asszonyom. Murzecné eltűnik a függöny mögött, Robbie pedig nagyon gyönge hangon, de halvány mosollyal utána szól: - Imádkozni fogok, hogy imái meghallgatásra találjanak. - Robbie - mondom, s a hangom meghökkentően vékonyka -, jó lenne, ha mégis elkezdené szedni az Onirilt. A morális hatása kitűnő. - Nem - hangzik a válasz -, megleszek nélküle. Caramans köhint néhányat. - Különben is - mondja azzal az utánozhatatlan arckifejezéssel, amely jelzi, hogy az értelem nevében szól hozzá minden problémához - nem szabad csodaszernek tekinteni ezt az Onirilt. Bizonyára nem alkalmazható minden esetre. - Erről nekem más a véleményem - mondja Robbie gyönge hangon, de gúnyos arccal. - Az Oniril nagyon is alkalmazható lesz minden esetre, amely itt adódni fog. Újabb szünet, majd a stewardess szelíden, de határozottan kijelenti: - Még ha Robbie úr hajlandó lenne is szedni az Onirilt... - De Robbie nem hajlandó - szúrja közbe az érdekelt. - ...bizony, nem tudom, honnan adnék neki. Azt a dobozt kivéve, amelyet Mr. Sergius miatt kezdtem meg, s amely egyedül őt illeti - hálás vagyok neki ezért a mondatért és a pillantásért, amit kapok, de vajon nem áltatom-e ismét magam -, meg kell mondanom, hogy nincs több! Az összes eltűnt! - Eltűnt! - kiáltja Blavatski előrehajolva, élénk és átható tekintetű szeme szikrázik a szemüveg vastag lencséi mögött. - És ezt mikor vette észre? - Amikor a reggeli drazséját odaadtam Mr. Sergiusnek. Kilenc dobozt számoltam meg. Most csak egy van: az, amit Mr. Sergius miatt nyitottam ki. Előveszi az egyenruhája zsebéből. Rámeredünk a dobozra, aztán egymásra, az arcokon döbbenet. Váratlanul megszólal Mrs. Banister, a hangja metsző: - Ha nyolc doboz Oniril eltűnt, akkor ez annyit jelent, hogy valaki ellopta őket. Ez az arisztokrata szókimondás olyan síkra viszi a problémát, hogy Blavatski láthatólag zavarba jön, egyelőre fogalmam sincs, miért. Robbie azonban nem engedi, hogy állást foglaljon, elébe vág. Gyönge hangon, de gondosan formálva meg a szavakat - ennek ellenére németes kiejtése megint nagyon érezhető - megkérdezi a stewardesstől: - Hány drazsé van egy dobozban? A stewardess kinyitja a dobozt, amelynek szürkeségét se címke, se magyarázó szöveg nem enyhíti, és tartalmát a markába öntve, hangosan számolni kezdi a drazsékat: tizennyolcig jut el. Mivel eddig kettőt adott nekem, egyet tegnap este, egyet ma reggel, a dolog roppant egyszerű. - Húsz - mondja a stewardess. - Kilenc doboz, és dobozonként húsz, az száznyolcvan drazsé - mondja Robbie, és számolgatni kezd magában, de azt hiszem, senki sem érti, hogy mit. Blavatski ezalatt nagyokat hallgat. A mi szuperhekusunk egyszerre roppant visszahúzódó és tapintatos lett. Az orra előtt lopnak el nyolc doboz kétségkívül igen hatékony gyógyszert, és a kisujját se mozdítja, nem is próbál nyomozni. Nem hallgat ki senkit. Nem gyanúsít senkit - még azt se, aki valóban gyanús, mert minden ellene szól. Kattanás hallatszik. Mrs. Boyd csukja be krokodilbőr táskáját, miután beszórta magát parfümmel - s a táskát a térdére állítva, Kresztopuloszra mereszti ingerült kerek szemét: - Mr. Blavatski - mondja bostoni kiejtésével -, miért nem kérdezi meg Mr. Kresztopuloszt, mit keresett a galley-ben hajnali kettőkor, amikor a stewardess elvitte Mr. Sergiust valahova hátra? Döbbenten bámulok rá. Nem az lep meg, hogy a görögöt vádolja, hanem az, hogy igazolja az álmomat. Egy pillantást vetek a stewardessre. Meg se rezdül. Arca álarc. - 140 -

Másrészt el se tudom képzelni, hogy az a bizonyos kabin elfér a gép farkában, és hogy volt erőm odamenni, még akkor is, ha a stewardess támogatott! Kresztopulosz nagy eréllyel, de kicsit későn vág vissza: - Hallgasson, vén bolond! - kiáltja feldúltan, izzadva és rögtön erős szagot árasztva. - Egész éjjel el se mozdultam a helyemről! Zsírpárnás keze ide-oda repked közben, sárga selyem nyakkendőjét tapogatja, a nadrágja hasítékához kap, a gyűrűk nyomát dörzsöli az ujjai tövén. - Hazudik, kérem - mondja Mrs. Banister éles hangon. - Én is láttam magát. Azt hittem, hogy éhes, és hogy kihasználva a stewardess hosszas távollétét, egy kis ennivalót lopott a galleyben. De az igazság, mint kiderült, egészen más. Magának az Oniril kellett! Az egyetlen gyógyszer, amelyhez hozzájuthatunk itt a gépen! És amelyből elegendő van ahhoz, hogy szükség esetén mindenki kaphasson belőle! - Ez már extrapolálás, asszonyom! - mondja Caramans, míg Blavatski továbbra is furcsamód némán és tétlenül üldögél, két keze összekulcsolva pihen a térdén. Caramans így folytatja: - Repülőgépeken többnyire van néhány gyógyszer, amelyet sürgős esetekben igénybe lehet venni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szét kell osztani az egész készletet. A megjegyzést csend követi, annyira nyilvánvaló, hogy Caramans mellékvágányra viszi a vitát. Egyébként tüstént megcáfolja valaki - éppen az, akitől a legkevésbé várta. - Bocsásson meg, Caramans úr - mondja a stewardess -, de az Onirilt nagyon is arra szánták, hogy ha szükséges, szétosszam az utasoknak. - Honnan tudja? - csap le Blavatski: a stewardesst vallatva mintha feléledne, legalábbis részben, régi harciassága. A stewardess nem jön zavarba. Közömbös hangon feleli: - Utasítást kaptam rá. - Azon a kis cédulán, amit elvesztett - mondja Blavatski gúnyos nevetéssel. - Azon - feleli a stewardess habozás nélkül. Hazudik-e vagy sem? Nem tudnám megmondani. Egy sereg apróság villan fel agyamban, s azon tűnődöm, nincs-e a stewardess kezdettől fogva kapcsolatban - szóbeli kapcsolatban - a Föld-del, talán rádió útján, amely valahol a galley-ben lehet elrejtve. - Ha így áll a dolog - fordul Mrs. Banister a stewardesshez -, meg kellett volna mondania nekünk. - Szó sincs róla - mondja a stewardess egy kis érdességgel a hangjában. - Utasításaim egész határozottak voltak: egy szót se ejthettem az Onirilról, amíg a Föld engedélyt nem adott. Ezek után ismét csend borult a körre. Caramans meg se moccan. Blavatski, akinek nem látni a szemét a vastag üveg mögött, mozdulatlanul ül, és mindentől elzárkózik. Ügyet se vet Kresztopuloszra. Szomorúnak és levertnek látszik. - Gazember! - kiáltja hirtelen Pacaud, s a görög felé fordul. - Nem elég, hogy kártyaadósság ürügyén megpróbálja kifosztani az útitársait! Még a gyógyszereiket is ellopja! Hát ide figyeljen, vagy visszaadja azonnal az összes dobozt a stewardessnek, vagy betöröm a pofáját! - Nem igaz! Nincs nálam egy se! - üvölti Kresztopulosz, és felháborodottan hadonászik; - És majd inkább én töröm be a maga pofáját! - De uraim, uraim! - csitítja őket Caramans meggyőződés nélkül. - Manzoni - mondja ekkor Mrs. Banister, pontosan úgy, mint egy hűbérúrnő, aki lovagi feladattal bízza meg vazallusát -, menjen már, segítsen Pacaud úrnak: vegyék vissza az Onirilt ettől a bitangtól! - Megyek, asszonyom! - mondja Manzoni kissé sápadtan. A látvány komikus vagy megható, szemlélet dolga: Manzoni felkel a helyéről, kihúzza magát, s makulátlan fehér öltönyében elindul Kresztopulosz felé, akár a halál angyala. Fogalmam sincs, hogy tud-e vagy szeret-e Manzoni verekedni, de magas termete, széles válla és elszántsága csodát művel. Kresztopulosz felpattan, ijedten körülnéz, megperdül a sarkán, hátat fordít Pacaud-nak és Manzoninak, s vaskos lábát gyorsan szedve a tálaló ajtajához szalad, elhúzza a függönyt, és eltűnik mögötte. - 141 -

Pacaud és Manzoni megtorpan. Manzoni felhúzza a szemöldökét, félig Mrs. Banister felé fordul, s úgy néz rá, mint aki további utasításokat vár. - Kutassa át a táskáját - rendelkezik Mrs. Banister. Blavatski nem szól, nem mozdul. Réveteg arccal nézi a jelenetet. Mintha semmi köze se volna hozzá. Manzoni, szemmel láthatóan viszolyogva, kinyitja Kresztopulosz táskáját. - Ez az, kisasszony? - kérdezi a stewardesstől, és felmutat egy kis szürke dobozt, de nem neki, hanem Pacaud-nak nyújtja át, ő adja tovább a lánynak. Manzoni bizonyára attól fél, hogy Mrs. Banister meggyanúsítja: meg akarja érinteni a stewardess kezét. Az idomítás, úgy látom, jól halad. - Ez az - mondja a stewardess. - Még hétnek kell lennie. Manzoni sorra kiveszi a dobozokat Kresztopulosz táskájából, és Pacaud valamennyit átadja a stewardessnek. Az utasok csendben, bizonyos tisztelettel figyelik a műveletet. Egyszerre rettentő értékes lett a szemükben ez a nyolc kis szürke doboz, isten tudja, miért. Hisz bárki rám néz, nyomban észreveheti: az Oniril-drazséknak nincs semmi, de semmi gyógyhatásuk - csak éppen segítenek elviselni a vánszorgó, gyötrelmes perceket. Egy kéz félrehúzza a tálaló függönyét, és megjelenik Murzecné, nyomában Kresztopulosszal, aki jó fejjel magasabb nála, de igyekszik összehúzni magát, fekete bajusza remeg, eltorzult arcán csorog a veríték. - Kresztopulosz úr mindent elmondott nekem - közli a mi Murzecnénk. - nagyon kérem, ne bántsák. - A megtért bűnös oltalmába veszi a megrögzött bűnöst - jegyzi meg Robbie, de olyan halkan, hogy azt hiszem, egyedül én hallom. - Hadd kérdezzem meg - folytatja Murzecné szent erőszakossággal -, mit szándékoznak tenni vele? Szavait ingerült hallgatás fogadja. - Természetesen semmit - feleli végül is Mrs. Banister, aki nem győz csodálkozni, hogy Blavatski egyáltalán nem avatkozik bele az ügybe, ráhagy minden döntést. - Manzoni úr visszatér a helyére, és Kresztopulosz úr szintén. Kisasszony - fordul aztán gőgös arccal a stewardesshez -, most már zárja el ezeket a dobozokat! És a kulcsot adja oda Manzoni úrnak! A stewardess nem felel. Manzoni a helyére megy, közben meghúzva a nyakkendője csomóját, Kresztopulosz pedig leroskad az ülésére, behunyja a szemét, és valamit morog a bajszába, hogy mentse, ami a tekintélyéből még maradt, de nem tudnám megmondani, fenyegetődzik-e, vagy bocsánatot kér. - Az, hogy megint befogadtuk magunk közé Kresztopulosz urat, még nem elég - jelenti ki Murzecné, könyörtelen kék szemével végigpásztázva a kört. - Meg is kell bocsátani neki. - Már megtörtént, már megtörtént - mondja Robbie erőtlen hangon és nagyon németes kiejtéssel. - Asszonyom - folytatja ugyanígy -, végzett már az imáival? - Nem - feleli Murzecné. - Akkor bízza rám nyugodtan Kresztopuloszt - mondja Robbie. - Majd én képviselem az érdekeit. Arra számítok, hogy Murzecné felfedezi a pimasz szándékot a komoly hangban, amely el akarja távolítani, de nem így történik. Őnagysága a gonoszsággal együtt nyilván értelmi képességei egy részét is elvesztette, mert meghökkentő együgyűséggel mondja: - Köszönöm, Robbie úr. Majd katonás merevséggel sarkon fordul, és megint eltűnik a tálaló függönye mögött. Alighogy kiment, Robbie körüljártatja a tekintetét, és fejét az ülés támláján nyugtatva iszonyú fáradtnak látszik -, ezt suttogja: - Kresztopulosz úrnak azért is meg lehet bocsátani, mert az illúziót, amely tévútra vitte, nagyon jól ismerjük. Azt hitte, mint itt valamennyien, hogy egyedül ő fog életben maradni közülünk. - Miket beszél, kérem! - kiáltja Caramans, aki ezúttal nem bírja elfojtani a haragját. Micsoda badarság! Ön félrebeszél, uram! És mi nem vagyunk kíváncsiak a képzelgéseire! Ajka remeg, és két kezét akkora erővel szorítja egymáshoz, hogy látom, amint megfehérednek az ízületei. Ingerült hangon folytatja: - Ez tűrhetetlen! Pánikot akar kelteni az utasok közt! - 142 -

- Nem akarok semmi ilyet - mondja Robbie nagyon halkan, de egy tapodtat se hátrálva. Hozzáteszi: - Csak a véleményemet fejtem ki. - De az efféle véleményt nem jó kifejteni! - förmed rá Caramans. - Ezt egyedül én ítélhetem meg - suttogja Robbie alig hallhatóan, de annyi méltósággal, hogy Caramans elhallgat, lesüti a szemét, és óriási erőfeszítéssel igyekszik visszaszerezni az önuralmát. Mindnyájan nagyon kínosnak érezzük a jelenetet. Nem vártunk volna ennyi hevességet Caramans-tól, főleg egy beteggel szemben, akinek alig van már hangja, hogy védekezzék. - Megyek, elzárom az Onirilt - mondja végül is a stewardess, talán hogy elterelje a figyelmet az összetűzésről. De elég rossz mederbe tereli, mert Robbie tovább szövi a "képzelgései"-t, ahogy Caramans nevezte. - Fölösleges elzárnia - mondja, bizonytalan mozdulattal felemelve a jobb kezét, hogy figyelmet keltsen. - Inkább ossza szét mindjárt az első adagot azoknak, akik kívánják. Annyira erőlködve és akadozva beszél, hogy mindnyájan, Caramans-t és Blavatskit is beleértve (az utóbbi még mindig szótlan és levert), ugyancsak hegyezzük a fülünket, lessük a szavát, és különös módon akkora már a tekintélye a körben, hogy senkinek eszébe se jut félbeszakítani vagy túlharsogni. - De hát mi nem vagyunk betegek - jegyzi meg Mrs. Banister. - És a... a szorongás? - néz rá Robbie halvány mosollyal. Csend lesz, és nagy meglepetésemre Edmonde-né sírni kezd. Nem engedi el Robbie bal karját, sír, nem zokog, csak sír, halkan, a könnyek végigcsorognak az arcán, és tönkreteszik a sminkjét. Pacaud vörös fejjel és kidülledő szemmel, szőrös mancsával Michou kis kezét szorongatva, el-elfúló hangon kijelenti: - Azért mi mégse vagyunk betegek olyan értelemben, ahogy Sergius úr vagy... ön is beteg teszi hozzá pillanatnyi tétovázás után. - Úgyhogy talán pazarlás lenne mindenkinek adni az Onirilból. - Nem lesz pazarlás - mondja Robbie, s a hangja végtelenül gyönge, de hamuszürke arcán mosoly dereng fel. - Az imént számoltam ki. A készletet pontosan úgy szabták meg, hogy minden utas napi két drazsét kaphasson tizenhárom napon át... feltéve, amit én valószínűnek tartok, hogy minden éjszaka eggyel kisebb lesz a létszám. Döbbenet, elszörnyedés. Majd Caramans kirobban: - Ez aztán már tömény őrültség! harsogja, egészen kivetkőzve magából. - Semmi, az égvilágon semmi se jogosítja fel önt ilyen esztelen feltevésekre! Egy körömfeketényi bizonyítéka sincs, amivel alátámaszthatná. Robbie mereven ül a helyén, két keze mozdulatlanul nyugszik a karfán, világosbarna szemét Caramans arcára függeszti, és a nézésétől, bár szemernyi gonoszság sincs benne, ellenfelének torkán akad a szó. - Bizonyíték nincs - mondja Robbie alig hallhatóan -, csak jelek vannak. Ezek a jelek azonban sokatmondóak. Vegyük például a drazsék számát. Akár hiszi, akár nem, Caramans úr, az illetékesek még arra is gondoltak, hogy az utasok közt lesz egy, aki visszautasítja a részét. Ezért van csak száznyolcvan drazsé a dobozokban, és nem száznyolcvankettő, amennyinek lennie kellene, ha pontosan számolunk. Caramans felkapja a fejét, de kissé későn. - Csupa zagyvaság, amit összehord, kedves uram - mondja. - Egy szót se hiszek el a fejtegetéseiből. Ismét ránk zuhan a csend, majd elhaló hangján - csoda, hogy ez a hang egyáltalán eljut hozzánk, akik méterekre ülünk tőle - Robbie mosolyogva megadja a választ: - Ugyan már, Caramans úr, ön az ész embere, miért nem hallgat hát végre az eszére? A helyzet most már teljesen világos. Ebből a gépből csakis egyféleképpen lehet kijutni: úgy, ahogy Bouchoix kijutott. Robbie kivételével végül is az összes utas bevesz egy-egy Onirilt, bár mindegyik fennen hangoztatja, hogy nincsen semmi baja. Ez a "nyugtató", mondja Caramans, elárulva, hogy nem sokat vár tőle, talán segít majd elfojtani a türelmetlenségét, mert "az út kétségkívül elhúzódik egy - 143 -

kicsit". Azzal éppúgy lenyeli a drazséját, mint bárki más, majd hogy mutassa, milyen rendületlenül hisz Madrapurban és a megérkezésünkben, aktatáskájából előveszi az iratait, és beléjük mélyed, arany golyóstolla jegyzetelésre kész. Blavatski beéri egy kedélyeskedő megjegyzéssel, arra utalva, hogy az ő feladata a kábítószer üldözése, és lám, most ő is kábítószerhez folyamodik. Ám az én fülemben nagyon hamisan cseng ez a kedélyesség. Rögtön ráismerek az amerikai filmek akasztófahumorára: a rettenthetetlen hős élcelődik így a halál torkában. Mindenesetre megvan az az eredménye, hogy egy kis derűt visz az Oniril-osztásba, amely ugyancsak gyászos hangulatban folyna, ha az utasok nem határozzák el, hogy könnyedén veszik. Pacaud nem marad el Blavatski mögött, szintén "beszáll" a játékba. Nevetve megkérdezi a stewardesst, nincs-e néminemű potenciafokozó szer is a kis drazséban. Több se kell Edmondenénak, aki közben felszárította a könnyeit, és újra kikészítette magát: a kétes témát alaposan kiaknázva, egy ideig elviccelődik Pacaud-val. A két viuda, aki sokkal előkelőbb, semhogy részt vegyen az efféle vidámságban, tartózkodó arccal nyeli le az Onirilját - úgy tesznek, mintha valami jelentéktelen formaságról volna szó, amely alól még az ő társadalmi rangjuk se mentesít, s így kegyesen teljesítik. Azt hiszem; ha nem vettem volna be magam is egy drazsét, és nem tudnám, hogy estig kapok még egyet, inkább szánalmasnak és visszataszítónak találnám az egész jelenetet, annyi hamisság sugárzik belőle. De az is lehet, hogy állapotom miatt nem szenteltem olyan figyelmet neki, amilyet megérdemel, és nem vettem észre minden részletet. Tudniillik egész idő alatt egyvalami foglalkoztatott: a meglepő nyakasság, mellyel Robbie visszautasította a "csodaszert." Megvárom, míg az Oniril kellőképpen hat a társaságra, nehogy eszmecserénk felzaklassa a kedélyeket, és megkérdezem Robbie-t, mi az oka ennek a visszautasításnak. Nehezen értjük meg egymást, mert mindketten olyan halkan beszélünk, hogy alig halljuk, mit mond a másik. Az pedig, hogy közelebb menjünk egymáshoz, részemről elképzelhetetlen, és Robbie, gondolom, attól tart, hogy ha feltápászkodik, a kör látja, milyen gyönge. Nagy meglepetésemre Robbie, aki annyiszor bebizonyította, hogy határozott egyéniség, elég bizonytalan választ ad. Franciául beszél, egyre jobban kiütköző német kiejtéssel, és először ezt mondja: - Nem tudom. Nem vagyok benne biztos, hogy értem az összes indítékomat. Lehetséges, hogy minden segítség nélkül akarok szembeszállni a saját szorongásommal. - De nem fölösleges-e a jelen körülmények között ez a hősiesség? - vetem fel. - Különösen az ön esetében, akinek nincsenek kétségei az ügy végét illetően. - Ezt mondom magamnak én is. - És? - Tudja, nagy bennem az önimádat. Talán van egy kis tetszelgés is ebben a visszautasításban. - Akkor nagyon fontosnak tartja, hogy milyen hatást tesz másokra. - Igen, igaza van. - Egy pillanatig gondolkozik, majd hozzáteszi: - De az is lehet, hogy vissza akarom utasítani a Föld ajándékait. Az "ajándékait" szót gúnyos mosollyal festi alá. Ekkor Murzecnénk, aki közben bejött a pilótafülkéből, és engedelmesen átvette az Oniril-adagját, olyan megbotránkozott ábrázattal mered ránk, hogy prédikációtól tartok, és véget vetek a beszélgetésünknek. Különben is kimerített. Mert ha a fejem világos maradt is, a nyelvem azért nem forog könnyen. Nem tudom megmondani, a délután folyamán pontosabban mikor történt az, amiről mindjárt beszámolok, hiszen órája, ugyebár, nincs már senkinek, és az időérzékünk lassacskán eltompul. Azért mondok "délután"-t, mert a napot ugyan rég nem látjuk már - alighogy felkelt, el is tűnt -, de "némi idő" eltelt azóta, hogy a stewardess felszolgálta az ebédünket, s aztán összeszedte a tálcákat. Honnan tudja a stewardess, hogy mikor kell enni adnia a társaságnak, fogalmam sincs. Hacsak nem a Föld-től kap rá utasítást - ez egyszer már felötlött bennem. Mindenesetre hozzá, az ő munkájához kell igazodnunk, mert a hajnalon és az alkonyon kívül csak az étkezések tagolják az időt. Ámbár lehet, hogy ezek a támpontok is megbízhatatlanok: ha volna étvágyam, talán meg tudnám állapítani. De hát nincs. Semmi se megy le a torkomon. Az ördögi kör bezárult: gyönge vagyok az evéshez, és mivel alig eszem, egyre inkább gyengülök. Tudom, hogy gyengülök, de hála az Onirilnak, nem érzem. És a fődolog kétségkívül nem az, hogy milyen nyavalyák és problémák gyötörnek bennünket, hanem hogy milyen képet alkotunk - 144 -

róluk. Ebből a szempontból az Oniril hatása egész bámulatos. Boldog gondtalanságba ringat, az ember csak a jelenben él, a jövő egyáltalán nem érdekli. Rendes körülmények között az idő kereke nem éri be vele, hogy forog, és magával ragad bennünket. Fogaskerék lévén, újra meg újra belénk kap, ahogy újabb és újabb gondok szakadnak ránk. Nem is élünk. Csak forgunk szünet nélkül ugyanazoknak a félelmeknek, ugyanazoknak a rögeszméknek a szorításában. A legzsengébb kort nem számítva, a jövő állandóan ránehezedik a jelenünkre, örvénye elsodorja és megfojtja. Ezért válunk olyan könnyűvé az Oniriltól. Hatása alatt úgy érezzük - és ez az érzés igaz, mert átéljük -, hogy az idő kereke megáll, az őrjítő forgás egyszer csak megszűnik, és most már békében s a jelenben élhetünk. Ettől fogva nem sokat számítanak az órák, és hogy eljön-e vagy sem a vég, amelyet Robbie megjövendölt, s amely elől egyikünk se menekülhet. Csak a kerék könyörtelen. Ha megszabadulunk tőle, többé nem érezzük, hogy múlik az idő, s hogy fokról fokra - fogról fogra - közelebb kerülünk a perchez, amelytől annyira iszonyodunk. Én az időt most egyedül az átfűtött, érzésekben gazdag pillanataim szerint értékelem. Lehetséges, hogy túlságosan optimista ez a többes szám, és lehetséges, hogy a pillanat, melyet épp átélek, az utolsó lesz, nem tudom. Ha netán így is volna, nem érzem. Azt érzem - mint az ifjú emberek, amikor felszökik bennük az életerő -, hogy óriási lehetőségeim vannak még. Az se zavar, hogy ebben bizonyára sok az önámítás. Az érzés a fő. A stewardess csak úgy magától, bizonyára önkéntelenül, anélkül, hogy akár pillantással, akár néma esdekléssel megpróbáltam volna rávenni, megfogta a kezem, és legnagyobb örömömre ezúttal csupa melegség az érintése. Ujjai élnek az enyémek közt, és ugyanúgy élvezhetem a gyöngédségüket és cinkosságukat, mint azelőtt. Feléje fordítom a fejem. Ismét láthatom zöld szemét, amely a felindultságtól sötétebb egy árnyalattal. Mintha szökőár csapna fel bennem. Elönt a boldogság, s ennek a boldogságnak se határa, se mértéke. A lány tudja, mennyire fáraszt minden mozdulat, úgyhogy egész közel hajol hozzám, a fejünk majdnem összeér. - Mrs. Boyd látta, amikor hajnal felé hátravitt a gép farkába - súgom neki. - Hát mégis igaz volt? - Pszt! Ne beszéljen erről. Meghallhatják. Nem tudom, kit takar az általános alany. A kört? Vagy a Föld-et? Ez azonban lényegtelen, sokkal fájóbb kételyeim vannak. Megkérdezem hát: - Feleljen őszintén: szeret vagy nem szeret? Zöld szeme még egy árnyalatot sötétedik, és komolyan, teljes határozottsággal felel, mintha sokat latolgatta volna a szavait: - Azt hiszem, szeretem. - Mikor lesz biztos benne? - Amikor már elváltunk egymástól. Csak néhány szó, és megint lehet tépelődni, lehet kételyekkel viaskodni. Egyelőre azonban nem teszem se az egyiket, se a másikat. Amit meg akarok tudni, sürgősebb. - Ma reggel úgy bánt velem, mint egy idegennel. Miért? Még közelebb hajlik hozzám, és már nem is suttogja - leheli: - A Föld befolyása alatt álltam. Ugyanilyen halkan kérdezem: - Kikapott az éjszakánkért? - Nem. A Föld-nek mások a módszerei. Tudtomra adta, hogy a maga iránti érzéseimnek nincs jövőjük. - Mert hamarosan elhagyom a gépet? - Igen. - De hát egyszer maga is... Nem fejezem be a mondatot. Vele kapcsolatban még az előbbi finom körülírást sincs szívem használni. - Ó, a kettőt össze se lehet hasonlítani - mondja, mintha évekkel élhetne túl, nem pedig napokkal. - 145 -

Erre azonban nem hívom fel a figyelmét - nagyon meg vagyok lepve, és főképp nagyon szeretem. Inkább egy másik, felettébb homályos kérdést próbálok meg tisztázni vele. - Mondja meg már, mi az a Föld, hogy ekkora hatalma van az érzésein? Talán isten? - Ó, dehogy! Gondolataiba merül - orrcimpája remeg, a szeme komoly, a szája gyermekded. Imádom, olyan bájos így. Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy a karomba kapjam. De ha lenne is hozzá erőm, mit szólna a kör? És csak nem adok újabb alkalmat a Föld-nek, hogy megdorgálja, még akár célzásokkal is! A stewardess aztán kizökken elmélkedéséből, és kissé félénken, ami sehogy sem illik az egyéniségéhez, ezt mondja: - Nem szeretném, ha a Föld-nek rossz véleménye lenne rólam. Ennyi az egész. Érzem, hogy nem is fog többet mondani. Meg kell tehát elégednem a válaszaival, bár nagyon kevéssé elégítették ki a kíváncsiságomat. Van valami kettősség ebben a lányban, ezt most fedeztem fel, és nem győzök ámulni rajta. Milyen sokra tartja a Föld véleményét! Szinte hihetetlen! Miért nem ragaszkodik jobban a függetlenségéhez, amikor a saját érzéseiről van szó? Azzal vigasztalom magam, hogy sose értjük meg egészen azt, akit szeretünk. Nem mintha az illető rejtélyesebb volna, mint bárki más. Csak többet szeretnénk megtudni róla. Ez a beszélgetés még jobban elcsigázott, mint rövid eszmecserénk Robbie-val. Tudom, hogy az utolsó volt, és hogy többé nem nyitom ki a számat, míg el nem jön a vég. De nem kell azt hinni, hogy bánkódom, amiért örökre elnémulok. Szó sincs róla. Szürkületkor megkapom a stewardesstől a második Oniril-drazsémat. Akármilyen apró, kétszer kell nekifohászkodnom, hogy le tudjam nyelni. Aztán a stewardess rátapasztja üde ajkát az enyémre, és valamiféle álomba merülök, amelyben minden végtelenül könnyűvé válik. Ülésem támlája egészen le van eresztve. Szólok, hogy fázom, és a stewardess a lábamra teríti Bouchoix takaróját. És most nagyon jól érzem magam. Úgy rémlik, hátrafelé haladva, gumitutajon lebegek egy langyos tengeren. Kicsike hullámok hintáztatnak, és testemnek kétféle, egymást kiegészítő gyönyörűségben van része: a nap és a szél versengve cirógatja. Bár időnként lehunyom, és "hosszasan" csukva tartom a szemem - amiből azt lehetne hinni, hogy bóbiskolok -, valójában nagyon jól tudom, mi történik körülöttem, és mindent hallok. Többek közt észreveszem, hogy a kör egyetlen megjegyzést se tesz az állapotomra, holott tegnap milyen sokat beszélt a Bouchoix-éról. A kör, valószínűleg az Oniril hatása alatt, rájött, hogy a szavak veszélyesek. Ez így is van. Mint mondtam, felettébb kellemesen érzem magam, és annak külön örülök, hogy barátsággal tudok gondolni a körre. Igen, szeretem mindnyájukat, még Kresztopuloszt is, a szörnyű múltja ellenére. Azt hiszem, sokat fog szenvedni, és sokat fog izzadni ez a szegény Kresztopulosz, amikor rákerül a sor. Az a fajta primitív ember, aki még az akasztófa alatt is arra hivatkozik, hogy ép és egészséges, tehát nem köthetik fel. Rápillantok. Melege van. Fészkelődik. A zakóját és a mellényét már levetette, kigombolta a gallérját is, de arra még nem tudta rászánni magát, hogy a sárga selyem nyakkendőjétől megváljon: mióta a szép gyűrűit nélkülöznie kell, ez az egyetlen luxusholmija. Az Oniril vagy a maradék szorongás hatására, melyet a "nyugtató" nem tud feloldani, az utasok külleme, tartása alaposan megváltozik: hogy úgy mondjam, pongyolább lesz. Pacaud is kibújt már a zakójából. Blavatski ingujjban gunnyaszt, szégyenkezés nélkül mutogatva mályvaszínű nadrágtartóját. Edmond-né kikapcsolta a ruháját. Maga Caramans is, aki egyik kezével a szemét befogva elmélkedik, mellénye alatt lopva kigombolta a nadrágja legfelső gombját. Csak a viudá-k kifogástalanok még mindig. Legalábbis ami az öltözéküket illeti. Mert Mrs. Boyd, bár a fémesen csillogó hajcsigák hervadatlanul fehérlenek gömbölyű kis koponyáján, bár a krokodilbőr táska szép rendben nyugszik a térdén, és kerek szemével fegyelmezetten előrenéz (az üresség bámulja az ürességet), hébe-hóba megenged magának egy-két - mentségére mondva: szagtalan - szellentést, s nem is próbálja már köhögéssel álcázni. Mrs. Banister pedig, aki félórával azután, hogy bevette az Onirilját, fecsegő lett, először megint arról regél Mrs. Boydnak, hogyan fog ő megérkezni a négycsillagos madrapuri hotelba. (Mert Mrs. Boydon és Manzonin kívül mindenkiről megfeledkezik, egyedül lép majd be a szálloda kapuján.) Majd rátérve a sokat emlegetett első meleg fürdőre, a kéjre, hogy végre lesikálhatja szép - 146 -

testét, más hallgatót választ: Manzoni felé fordul, megfogja a kezét, tekintetét a férfiéba mélyeszti, s korántsem olyan szemérmesen, a feltűnést kerülve, mint az imént a stewardess, hanem az előkelő dáma teljes gátlástalanságával, az olasz fölé hajlik, és falni kezdi az ajkát. Ó, nem, nem rovom meg érte! Igaza van, ne vesztegesse az időt! Nekem csak egy napom volt, november tizenötödike, hogy végigéljek egy nagy szerelmet. Annyi évtizedet kell hát belesűrítenem, amennyit csak tudok, ebbe a huszonnégy órába, amely kiméretett nekem, és amely a vége felé jár. De hát... órák, napok, évek, végtére is mit számít mindez azokhoz az évmilliókhoz képest, amelyek már nélkülünk fognak leperegni - mert egytől egyig "távozunk" majd a gépről, még a stewardess is, aki a maga együgyűségében azt képzeli, hogy sokkal több jövője van, mint nekem. Pedig az előbb már felfedeztem, hogy apró ráncok támadtak a szeme körül, mintha a húsz éve tegnapelőtt óta harminccá ért volna. A sűrítés, úgy látszik, mindkét irányban megtörténik. Kinyitom a szemem. Az ablakon át látom, hogy a nap lejjebb szállt, egész közel van már a felhőtengerhez - ahhoz a tengerhez, amelyben annyira szerettem volna megfürödni. Ha jól meggondolom, attól a perctől kezdve, hogy beszálltam ebbe a gépbe, tudtam, hogy idejutok. És az is tagadhatatlan, hogy nagy szerencsém volt. Mert én, hála a stewardessnek, kezdettől fogva gondoskodtam a magam Oniriljáról. A szerelemmel járó szorongás félig - sőt több mint félig elnyomta a másikat. Érzem ujjaim közt a stewardess langyos ujjait. Bár az igazat megvallva, kissé már tompábban érzem. De a gyöngédség, amely úgy tör fel bennem, mint a forrás, változatlan. És a kölcsönösséget most már nem látom fontosnak. Ez csak a stewardesst érinti, engem nem. Egyébként, ha már erről van szó: talán mégiscsak szomorú egy kicsit, hogy. mivel annyira tart a Föld véleményétől, várnia kell, amíg eltűnök, csak akkor tudhatja meg, voltaképpen mit érez irántam. Mindjárt becsukom a szemem, és mert attól félek, hogy hamarosan nem látok majd semmit, nem is nyitom ki már. Mielőtt lehunyom a szemem, még egyszer, utoljára, a stewardessre pillantok de máris kezd homályosodni a látásom. Mindegy, a vonásai rég belém ivódtak. Arcát úgy viszem magammal, mint a világ összes szépségének csodálatos foglalatját. Jól tudom, hogyan fog történni a dolog. Szemem csukva lévén, nem fogom látni a világító feliratokat a galley ajtajának két oldalán. De hallani fogom- a hallásom még nem hagy cserben - az övüket bekapcsoló utasok mozgolódását, a gép lassulását, a fékező felületek fenyegető sivítását. És érezni fogom - mert még érzem, bár nagyon gyöngén, mintha valami alig tapintható anyagot tartanék a tenyeremben, a stewardess kezét - a kifutópálya keserves zökkenőit. Már nem félek semmitől. Átkerültem a félelem túlsó oldalára. Örökre kigyógyultam a szorongásból. A dobhártyahasogató orrhang se fog megrémíteni, amikor a maga gépemberi módján elharsogja, hadd hallja mindenki: - Vladimir Sergius, várják a földön! Akkor a stewardess kinyitja az exit reteszeit, és visszajön, hogy felsegítsen. Remélem, senki se meri majd megismételni Pacaud nevetséges gesztusát, nem adja kezembe a táskámat. És elindulok, először a stewardessre támaszkodva, aki az ajtóban még egyszer megszorítja a kezemet, s utamra bocsát. Előre tudom, hogy nem érzem majd a hideget.

- 147 -