Lois Lowry - Számláld Meg a Csillagokat

LOIS LOWRY

Számláld meg a csillagokat!

A mű eredeti címe: Number the Stars Copyright © Lois Lowry, 1989 Publishcd by special arrangement with Houghton Mifflin Megjelent a Houghton Mifflin Company engedélyével Hungarian translation © Animus Kiadó Fordította: Bátori Tamás ISBN 963 9307 20 3 Kiadta az Animus Kiadó 2001-ben 1301 Budapest, Pf: 33 [email protected] Felelős kiadó: Balázs István Szerkesztette: Gábor Anikó Borítóterv: Beleznai Kornél Nyomdai előkészítés és tipográfia: Scriptor Bt. A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Barátomnak, Annelise Plattnek

1

Miért rohansz? – Versenyezzünk a sarokig, Ellen! – Annemarie megigazította vastag bőrből készült hátitáskáját, hogy tankönyvei egyensúlyba kerüljenek. – Kész? – kérdezte legjobb barátnőjére pillantva. – Még mit nem! – mondta Ellen nevetve. – Tudod, hogy úgyis te győzöl! Az én lábam nem olyan hosszú. Nem sétálhatnánk csak úgy? – A nyúlánk Annemariehoz képest Ellen duci kislány volt. – Jó, jó. Nem is azért. De gyakorolnom kell a pénteki atlétika versenyre. Ezen a héten én akarom megnyerni a tízévesek versenyét. A múlt héten második lettem, de azóta mindennap edzettem. Naaa, Ellen! – könyörgött Annemarie, miközben a távolságot méregette a koppenhágai utca következő sarkáig. – Kérlek…! Ellen tétovázott, aztán bólintott, és a vállára húzta könyvekkel teli hátizsákját. – Na, jó. Kész – válaszolta. – Tűz! – kiáltott Annemarie, és a két lány nekiiramodott. Annemarie mögött ezüstös szőke haj repült, Ellen vállát sötét copfok verdesték. – Várjatok! – visította a kis Kirsti, akit otthagytak, de a két nagyobb lány nem figyelt rá. Annemarie gyorsan lehagyta barátnőjét, bár egyik cipője kikötődött, ahogy végigszáguldott az sterbrogade-n, Koppenhága északkeleti részén, a környék kis boltjai és kávézói előtt. Elszaladt egy fekete ruhás, idős hölgy mellett, aki spárgából font bevásárlószatyrot cipelt. Egy babakocsit toló fiatalasszony félreállt, hogy utat engedjen neki. Ahogy elérte az utcasarkot, s lihegve felnézett, úgy érezte, mintha a szíve kihagyna egy pillanatra. – Halt! – kiáltott rá egy katona. A német szó ismerős volt és félelmetes. Annemarie már épp elégszer hallotta korábban is, de eddig még sohasem szólították meg németül. Mögötte Ellen is lassított, aztán megállt. Messze mögöttük a kis Kirsti legörbült szájjal igyekezett utánuk. A katonák ketten voltak. Két sisak, két hidegen vizslató szempár, négy tükörfényes csizma állta el a hazafelé vezető utat. Annemarie a fegyverekre pillantott, aztán a megálljt parancsoló katona arcába nézett. – Miért rohansz? – kérdezte az nyersen, nagyon rossz dánsággal. Három év – gondolta Annemarie – már három éve itt vannak az országban, és még mindig nem beszélik a nyelvünket. – Versenyt futottam a barátnőmmel – válaszolta udvariasan. – Minden pénteken futóverseny van az iskolánkban, és jó eredményt akarok elérni, így hát… – és nem fejezte be a mondatot. Ne beszélj már annyit! – mondta magának. Csak arra válaszolj, amit kérdeznek! Hátrasandított. Ellen mozdulatlanul állt a járdán, néhány méterrel mögötte. Hátrább Kirsti, még mindig duzzogva, lassan közeledett a sarok felé. Egy asszonyt is észrevett, aki a boltja ajtajából csendben figyelte őket. A magasabbik katona közelebb lépett. Annemarie felismerte, hogy ő az, akit Ellennel Zsiráfnak csúfoltak magassága, és szűk gallérjából kinyúló, hosszú nyaka miatt. Ő és a társa mindig itt posztoltak a sarkon.

A fiatal férfi a puskatussal megbökte egy kicsit Annemarie iskolatáskáját. – Ebben mi van? – kérdezte hangosan. A kislány a szeme sarkából látta, hogy a boltos csendben visszalép az ajtóból, és eltűnik az árnyékban. – Tankönyvek… – Jó tanuló vagy? – kérdezte a katona, kissé csúfondáros hangon. – Igen… – Hogy hívnak? – Annemarie Johansen. – És a barátnőd? Ő is jó tanuló? – Ellent nézte a háta inogott, aki nem mozdult. Annemarie hátranézett, pillantása találkozott Ellenével. Bólintott a katonának. – Jobb, mint én… – Őt hogy hívják? – Ellen. – És ez ki? – kérdezte Annemarie mellé pillantva, ahol hirtelen megjelent a morcos képű Kirsti. – A kishúgom – lenyúlt, és megfogta Kirsti kezét, de az nem engedte, s dacosan csípőre tette a kezét. A katona lehajolt, és megsimogatta a kislány rövid, kócos fürtjeit. Maradj nyugton! – rimánkodott magában Annemarie, és nagyon remélte, hogy ez a makacs ötéves valahogy megkapja az üzenetet. De hiába… Kirsti előrenyúlt, és ellökte a katona kezét – Ne! – szólt hangosan a katonára. Mindkét járőr nevetésben tört ki. – Éppoly bájos, mint az én kislányom – mondta a zsiráfnyakú, már kellemesebb hangon. Annemarie megpróbált udvariasan mosolyogni. – Na, menjetek mindnyájan haza! Menjetek, és tanuljatok. És ne rohangáljatok! Nem illik az rendes kislányokhoz. A két katona elfordult. Annemarie gyorsan lehajolt, megragadta húga kezét, mielőtt még ellenállhatott volna, majd sietve befordult vele a sarkon. Ellen azonnal mellette termett. Kirstit közrefogva, szapora léptekkel, szótlanul folytatták útjukat a nagy ház felé, ahol mindkét család lakott. Már majdnem hazaértek, mikor Ellen végre megszólalt, bár még mindig suttogva. – Úgy féltem… – Én is… – suttogta vissza Annemarie. Amint elérték az utcájukat, mindkét lány egyenesen előrenézett, a kapujuk felé. Ezt szándékosan tették, hogy fel ne keltsék két másik katona figyelmét, akik ezen a sarkon álltak őrt. Kirsti azonban nem törődött ilyesmivel. Előreszaladt, be a kapun. Számára a katonák egyszerűen a táj részei voltak, hiszen egész életében, amíg csak vissza tudott emlékezni, szinte minden sarkon ott álltak, és éppoly lényegtelenek voltak, mint a lámpaoszlopok. – Elmondod anyukádnak? – kérdezte Ellen, miközben felfelé kutyagoltak a lépcsőn. – Mert én nem. Édesanyám felizgatná magát. – Én sem mondom el. Mama valószínűleg leszidna, amiért szaladgáltam az utcán. A második emeleten Annemarie elköszönt Ellentől, és folytatta útját fel a harmadikra. Közben – jól sikerült helyesírás-dolgozatára gondolva – egy vidám köszöntést gyakorolgatott magában. De elkésett. Kirsti már otthon volt.

– … és meglökte Annemarie iskolatáskáját… és belemarkolt a hajamba! – Kirstiből ömlött a szó, ahogy kibújt a pulóveréből a nappali közepén – … de én nem féltem. Annemarie félt, meg Ellen is, de én nem! Johansen asszony felemelkedett az ablak melletti fotelből. Rosenné, Ellen édesanyja is ott ült a szemközti fotelben. Együtt kávézgattak, ahogy azt máskor is gyakran tették. Természetesen szó sem lehetett igazi kávéról, de azért mégis „kávézásról” beszéltek. A náci megszállás kezdete óta nem volt Koppenhágában igazi kávé. És tea sem. Fűszernövényekkel ízesített, forró vizet kortyolgattak. – Mi történt, Annemarie? Miről beszél Kirsti? – És Ellen? Hol van Ellen? – kérdezte Rosen néni rémült arccal. – Már otthon. Nem tudta, hogy itt tetszik lenni. Ne tessék aggódni, nem történt semmi! Csak az sterbrogade sarkán álló két katona volt. Tetszik tudni, az egyik az a magas, hosszú nyakú, aki úgy néz ki, mint egy kelekótya zsiráf. – Annemarie mindent elkövetett, hogy vicces legyen és könnyed, de a két felnőtt arcáról nem tűnt el a szorongás. – Én rácsaptam a kezére, és rákiabáltam! – közölte Kirsti. – Hát ez nem egészen így volt… – nyugtatgatta Annemarie az édesanyját. – Kiszínezi a dolgokat, mint mindig. Johansen asszony az ablakhoz lépett, és lenézett az utcára. A környék csendes volt, olyan, mint mindig: emberek jöttek-mentek, gyerekek játszadoztak, és a sarkon katonák álltak. Az asszony Ellen édesanyjához fordult: – Biztos ingerlékenyek a legutóbbi ellenállási incidensek miatt. Olvastál a De Frie Danskeben Hillerod és Norrebro bombázásáról? Bár Annemarie úgy tett, mintha elmerülne tankönyvei előpakolásában, azért fülelt, és tudta, hogy édesanyja mire utalt. A De Frie Danske* cg)* illegális újság volt, amit Peter Neilsen hozott nekik néha, gondosan összehajtogatva és eldugva néhány teljesen szokványos könyv és újság között, és mama mindig elégette, miután ő és apa elolvasták. De Annemarie olykor hallotta szülei éjszakai beszélgetéseit az így kapott hírekről: nácik ellen elkövetett szabotázsakciókról, hadianyaggyárakban felrobbantott pokolgépekről. * Szabad Dánia

És tudta, mit jelent az ellenállás. Apa elmagyarázta neki, mikor véletlenül meghallotta a szót, és rákérdezett. Az ellenállás harcosai olyan dán emberek voltak – senki sem tudta kicsodák, mert nagy titokban működtek –, akik elszántan próbáltak kárt okozni a náciknak. Tönkretették a járműveiket, bombákat robbantottak a gyáraikban. Nagyon bátor emberek voltak. Néha elfogták és kivégezték őket. – Mennem kell… – szólt Rosen néni, és az ajtó felé indult. – Lányok! Holnap másfelé menjetek az iskolába, ígérd meg, Annemarie! És Ellen is meg fogja ígérni! – Rendben, Rosen néni, de mit számít az? Minden sarkon német katonák állnak. – Ezek emlékezni fognak az arcotokra – mondta Rosen asszony az ajtóból visszafordulva. – Fontos, hogy mindig csak egy ember légy a tömegben. Egy a sok közül. Vigyázz, hogy soha ne legyen okuk megjegyezni az arcodat – ezzel becsukta maga mögött az ajtót. – Az én arcomra fog emlékezni, mama! – jelentette be büszkén Kirsti. – Mert azt mondta, hasonlítok az ő kislányára. Azt mondta, aranyos vagyok. – Ha ilyen aranyos kislánya van, akkor igazán hazamehetne hozzá, jó apa módjára – mormogta magában Johansen asszony, miközben megsimogatta Kirsti arcát. – Miért nem megy vissza a saját országába?

– Mama, van valami ennivaló? – kérdezte Annemarie, s remélte, hogy eltereli végre édesanyja gondolatait a katonákról. – Szelj egy kis kenyeret. És adj egy darabot a húgodnak is. – Vajjal? – kérdezte Kirsti reménykedve. – Nincs vaj – válaszolta az édesanyja. – Tudod jól. – Bárcsak ehetnék egy süteményt… – sóhajtott Kirsti – egy nagy, sárga süteményt, rózsaszín cukormázzal. Édesanyja nevetett. – Hosszú emlékezeted van a korodhoz képest! – Már egy éve, hogy sem vajunk, sem cukrunk. – És mikor lesz megint sütemény? – Ha vége a háborúnak – mondta Johansen asszony. – Amikor elmennek a katonák.

2

Ki az a lovas? – Mesélj nekem, Annemarie! – kérlelte Kirsti a nővérét, ahogy hozzábújt a nagy ágyban, amelyen ketten osztoztak. – Egy tündéreset… Annemarie elmosolyodott, és átölelte kishúgát a sötétben. – A kis hableány jó lesz? – Ez volt Annemarie kedvence. De Kirsti most nemet intett. – Inkább azt mondd, amelyik a királlyal és a királynéval kezdődik. És van egy gyönyörű leányuk… – Hát, jó. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király – kezdte Annemarie. – … és egy királyné – suttogta Kirsti. – És egy királyné. Együtt éltek egy csodálatos palotában, és… – A palotát Amalienborgnak hívták? – kérdezte Kirsti álmosan. – Csss…! Ne szakíts folyton félbe, mert így soha nem érek a végére. Te is tudod, hogy nem Amalienborgnak hívták. Valahol messze, egy ismeretlen földön volt ez a palota. Annemarie tovább mesélt, és kikerekítette a király, a királyné és az ő gyönyörű leányuk, Kristen hercegnő történetét. A mesét megtűzdelte csodálatos bálokkal, arannyal hímzett köntösökkel, és rózsaszín cukormázas sütemények garmadáival, míg Kirsti mély, egyenletes légzése el nem árulta, hogy elaludt. Abbahagyta a mesét, várt egy percet, hátha – mint oly sokszor, amikor már azt hitte, hogy húga elszenderedett – Kirsti motyogva megkérdezi: „Aztán mi történt?” De Kirsti most tényleg aludt. Annemarie az igazi dán királyra, X. Christianra és az igazi palotára, Amalienborgra gondolt, Koppenhága belvárosában, ahol élt. Dánia lakói nagyon szerették Christian királyt. Ő nem olyan volt, mint a mesebeli királyok, akik csak álltak az erkélyükön, és parancsokat osztogattak az alattvalóknak, vagy aranytrónuson ülve követelték, hogy szórakoztassák őket, valamint megfelelő férjet keresgéltek a lányaiknak. Christian király valódi emberi lény volt, komoly, kedves arcú férfi. Amikor még fiatalabb volt, gyakran lehetett látni, ahogy reggelente kilovagolt a palotájából Jubelee nevű lován, és egyedül járta Koppenhága utcáit. Amikor Annemarie még kicsi volt, a nővére, Lise olykor elvitte őt, hogy a járdán állva integethessen Christian királynak. Néha ő is visszaintett nekik, és mosolygott. – Most már amíg élsz, büszke lehetsz – mondta egyszer Lise –, mert üdvözölt téged egy király. Annemarie elfordította fejét a párnán, és a félig behúzott függöny résén át kibámult a szeptemberi éjszakába. Mindig elszomorodott, amikor komoly, szeretetre méltó nővére jutott az eszébe. Próbált tehát újra a királyra gondolni, aki még mindig élt… Eszébe jutott egy történet, amit apa nem sokkal azután mesélt, hogy Dánia letette a fegyvert, és egy éjszaka bejöttek a németek, majd elfoglalták helyüket a sarkokon. Aznap apjának a városban volt dolga. Nem messze az irodájától, a sarkon állt, és várta, hogy átmehessen a túloldalra, mikor Christian király arra lépdelt reggeli lovaglása közben. Az egyik sarki őrszem egy arra járó tizenéves fiúhoz fordult: – Ki az a lovas? – kérdezte. Apa mosolygott magában, hogy a német katona még ezt sem tudja, s figyelte, mit válaszol a

fiú. – Ő a mi királyunk – mondta a katonának. – Dánia királya. – De hol van a testőre? – kérdezte a katona. – És tudod, mit válaszolt neki a fiú? – kérdezte apa Annemarietól. Akkor még kicsi volt, csak hétéves. Megrázta a fejét, és várta a választ. – A fiú egyenest a katona szemébe nézett, és azt mondta: „Az ő testőre egész Dánia.” Annemarie megborzongott. Ez nagyon bátor válasznak tűnt. – Igaz ez, apa? – kérdezte. – Igaz, amit a fiú mondott? Apa elgondolkodott. Mindig nagyon megfontolta a válaszait. – Igen – mondta végül. – Igaz. Dánia minden polgára képes lenne az életét adni Christian király védelméért. – Te is, apa? – Igen. – És a mama? – Mama is. Annemarie megint megborzongott. – Akkor én is képes lennék rá, apa. Ha kell. Egy percig csendben üldögéltek. A szoba másik sarkából a mama figyelte őket, arcán csendes mosollyal. Akkor este, három évvel ezelőtt, éppen kézimunkázott. Egy párnahuzat csipkés szélét horgolta, Lise kelengyéjéhez. Lise tizennyolc éves, felnőtt lány volt, épp akkoriban készült férjhez menni Peter Neilsenhez. Mikor Lise és Peter összeházasodtak, mama azt mondta, Annemarienak és Kirstinek most először lesz bátyja. – Apa! – szólalt meg végül Annemarie a nagy csöndben. – Néha azon töröm a fejem, hogy a király miért nem tudott megvédeni minket. Miért nem harcolt a nácik ellen? – Olyan kis ország vagyunk… – sóhajtott apa. – És ők olyan hatalmas ellenség. A királyunk bölcs volt. Tudta, milyen kevés katonája van Dániának. Tudta, ha harcolna, akkor sok-sok dán ember pusztulna el, a győzelem legkisebb reménye nélkül. – Norvégiában harcoltak! – mutatott rá Annemarie. – Igen. Keményen ellenálltak. – bólintott apa. – De nekik ott vannak a hatalmas hegyeik, ahol elrejtőzhettek. És még így is szétzúzták az országot. Annemarie gondolatban felidézte Norvégiát, ahogy az iskolai térképről emlékezett rá, fenn Dánia fölött. A térképen rózsaszínű volt. Elképzelte Norvégia rózsaszín csíkját ököllel szétzúzva. – Most Norvégiában is ugyanúgy ott vannak a német katonák, mint itt? – Igen – mondta apa. – És Hollandiában – tette hozzá mama a szoba másik végéből –, Belgiumban és Franciaországban is. – De Svédországban nem! – jelentette ki Annemarie, és büszke volt rá, hogy milyen sokat tud a világról. Svédország kék volt a térképen, és ő már látta Svédországot, bár még sohasem járt ott. Henrik nagybácsi háza mögött állva, Koppenhágától északra, átnézett a víz fölött – ez az Északi-tenger Kattegat nevű része – a túlparti földekre. – Ez igaz – mondta apa. – Svédország még szabad. És most, három évvel később ez még mindig igaz. De sok minden más megváltozott. Christian király öregszik, és tavaly súlyos sérülést szenvedett, amikor leesett a lováról, a hűséges, öreg Jubeleeről, aki oly sok reggelen vitte őt át Koppenhágán. Napokig azt hitték,

hogy meg fog halni, és egész Dánia gyászba borult. De nem halt meg! X. Christian király még mindig élt. Lise volt az, aki már nem volt közöttük. Az ő magas, gyönyörű nővére, aki két héttel az esküvője előtt meghalt egy balesetben. A hálószoba sarkában, a faragott kék utazóládában – Annemarie látta a formáját a sötétben –, ott voltak összehajtogatva Lise horgolt szélű párnahuzatai, kézzel hímzett nyakú esküvői ruhája, amit sohasem viselt, és az a hosszú, rebbenő szoknyájú sárga ruha, amelyet az eljegyzési ünnepségen viselt, és amiben táncolt. Mama és apa sohasem beszélt Liséről. A ládát sem nyitották ki. De Annemarie időről időre kinyitotta, amikor egyedül volt a lakásban. Ilyenkor finoman megtapogatta Lise holmiját, és emlékezett csendes, lágy beszédű nővérére, aki oly nagyon várta már a házasságot, s hogy gyerekei legyenek. Peter, nővére vörös hajú vőlegénye, a Lise halála óta eltelt három évben nem nősült meg. Nagyon megváltozott. Régen olyan volt, mintha valóban Annemarie és Kirsti vidám bátyja lett volna. Örökösen bolondozott, ugratta és csiklandozta a kislányokat. Továbbra is gyakran beugrott, mosolyogva, melegen köszöntötte a lányokat, de általában sietett, és gyorsan beszélt Mamával és Papával olyan dolgokról, amiket Annemarie nem értett. Többé nem énekelte azokat az értelmetlen dalokat, amiktől Annemarie és Kirsti sikoltva nevetett. És már soha nem időzött hosszabban. Apa is megváltozott. Sokkal öregebbnek, nagyon fáradtnak és legyőzöttnek látszott. Az egész világ megváltozott. Csak a tündérmesék maradtak a régiek. – És boldogan éltek, míg meg nem haltak… – suttogta bele Annemarie a sötétségbe, miközben húga, hüvelykujjával a szájában, elaludt mellette.

3

Hol volt Hirsch asszony?

Monoton egymásutánban peregtek a szeptemberi napok. Annemarie és Ellen továbbra is együtt jártak iskolába és haza, ám most már mindig a hosszabbik úton, nehogy találkozzanak a magas katonával és társával. Kirsti mögöttük kószált, vagy épp előreszaladt, de a két nagylány sohasem tévesztette őt szem elől. A mamák pedig együtt „kávézgattak” délutánonként. A napok érezhetően rövidebbek lettek, lehullottak az első falevelek. Ideje volt a télre gondolni, s nekifogni a kesztyűkötésnek. Mindenki emlékezett az előző télre. Koppenhágában a téli éjszakák rettenetesen hidegek, és a városban nem volt tüzelő. A házban lakó többi családhoz hasonlóan, Johansenék is megnyitották a régi kéményt, és felszereltek egy kis kályhát, amivel fűthették, ha valahogy szenet tudtak szerezni. A kályhán főztek is, mert az áramkimaradás gyakori volt. Esténként gyertyával világítottak. Ellen édesapja, aki tanár volt, akkor lett a legbosszúsabb, ha dolgozatokat kellett javítania a félhomályban. – Nnna…, lassan elkel még egy takaró – mondta mama egy reggel, miközben Annemarie-val rendbe tették a hálószobát. – Kirsti és én még szerencsések vagyunk, mert télen melengetjük egymást – mondta Annemarie. – Szegény Ellennek nincsen testvére. – Ő majd a szüleivel bújik össze, ha hideg lesz – mondta mama mosolyogva. – Emlékszem, amikor Kirsti közted és apa közt aludt. Az éjszaka kellős közepén mindig kimászott, és bebújt hozzátok – mondta Annemarie, miközben elsimította a párnákat az ágyon. Aztán tétován édesanyjára pillantott, mert megijedt, hátha fájdalmas neki ez az emlék. Amikor Kirsti a szülei szobájában aludt, Annemarie még nővérével, Lise-zel osztozott az ágyon. De mama halkan felnevetett. – Én is emlékszem – mondta. — Még arra is, hogy néha bepisilt. – Én aztán nem! – szólalt meg rátartian Kirsti a hálószobaajtóból. – Én soha, soha… Mama még mindig nevetve letérdelt, és egy nagy puszit nyomott Kirsti arcára. – Ideje elindulni az iskolába, lányok! – mondta, és nekiállt begombolni Kirsti kabátját. – Jaj nekem! – kiáltott hirtelen. – Nézd, ez a gomb épp most tört ketté! Annemarie, iskola után vidd magaddal Kirstit a kis boltba, ahol Hirsch asszony cérnát és gombokat árul. Nézd meg, kaptoke olyat, amelyik illik a többihez a kabátján. Adok néhány koronát, nem kerülhet túl sokba. Így is tettek. Ám a bolt, ahol Hirsch néni cérnát, gombot és egyéb apróságokat árult, zárva volt. A redőny lelakatolva, rajta egy német nyelvű felirat. Nem tudták elolvasni. – Lehet, hogy Hirsch néni beteg… – mondta Annemarie, miközben továbbsétáltak. – Láttam őt szombaton – mondta Ellen. – A férjével és a fiával volt. Mindannyian jól néztek ki. Vagy legalábbis a szülők. Mert a fiuk… – Ellen kuncogott. Annemarie ezt egy kis grimasszal nyugtázta. A Hirsch család a közelben lakott, a két lány gyakran találkozott Samuellel, a fiukkal. Magas, tizenéves fiú volt, vastag Szemüveggel, görnyedt vállakkal és rendetlen hajjal. Biciklivel járt iskolába. Előrehajolt, hunyorgott, mindig attól tartottak, hogy leesik a szemüvege. Most, hogy nem lehetett bicikligumit kapni,

fakerekeken zörgött, csattogott végig az utcán. – És mi van, ha csak elmentek a tengerpartra? – kérdezte Kirsti. – Na peeersze… – mondta Annemarie csúfondárosan –, és vittek magukkal egy nagy kosár, rózsaszín cukormázzal bevont süteményt is. – Miért is ne? – válaszolta Kirsti sértődötten. Annemarie és Ellen összenéztek. Kirsti olyan buta. Mióta a háború elkezdődött, senki sem járt a tengerpartra Koppenhágából. A süteményről már nem is beszélve. De akkor – töprengett Annemarie visszapillantva a bolt felé, mielőtt befordultak a sarkon – hol van Hirsch asszony? A Hirsch család elment valahová. Hisz’ mi másért csuknák be a boltot? Mama nyugtalan lett, mikor meghallotta a hírt. – Biztosak vagytok benne? – kérdezte többször is. – Majd csak találunk valahol egy gombot – nyugtatta Annemarie. – Vagy levehetünk egyet a kabát aljáról, és átvarrhatjuk felülre. Nem fog nagyon látszani. De úgy tűnt, mama nem a kabát miatt aggódik. – Biztos, hogy német volt a felirat? – kérdezte. – Lehet, hogy nem néztétek meg elég figyelmesen. – De mama! Csak meg tudjuk különböztetni a németet a dántól! Édesanyjuk zaklatott arccal elfordult. – Annemarie, vigyázz egy kicsit a húgodra. És kezdd el hámozni a krumplit a vacsorához. Mindjárt jövök. – De hová mész? – kérdezte Annemarie az édesanyjától. – Rosen néniékhez. Mindjárt jövök. Annemarie értetlenül nézett az anyja után. Majd engedelmesen kiment a konyhába, és kinyitotta a szekrényt, amelyben a krumplit tartották. Mintha mostanában minden este krumpli lenne vacsorára… Annemarie már félálomban volt, amikor halk kopogást hallott a hálószoba ajtaján. A nyíló ajtón át gyertyafény szűrődött be. – Alszol, Annemarie? – lépett az ágyához édesanyja. – Nem. De mi történt? Valami baj van? – Ó, semmi. Csak… gyere egy kicsit ki a nappaliba. Itt van Peter. Beszélni akarunk veled. Annemarie azonnal kiugrott az ágyból. Peter! Régóta nem látta őt. És volt valami különös abban, hogy éjjel jár itt. Különös? Félelmetes! Hiszen Koppenhágában kijárási tilalom van, este nyolc óra után tilos az utcán tartózkodni. Annemarie tudta, hogy Peter számára nagyonnagyon veszélyes ez a látogatás. De örült, hogy itt van. A látogatásai mindig sietősek voltak – ugyan már-már titokzatosnak tűntek –, mindig szeretett Peterrel találkozni, mert boldogabb idők emlékét idézte fel. És a szülei is nagyon szerették Petert. Azt mondták róla, olyan, mintha a fiuk lenne. Mezítláb átszaladt a nappaliba, és Peter karjába ugrott. A fiatal férfi arcon csókolta, és megborzolta hosszú haját. – Megint nőttél, mióta nem láttalak – mondta. – Mikor hagyod már abba? Annemarie nevetett. – Múlt pénteken megnyertem az iskolai futóversenyt –, újságolta büszkén. – Hol voltál? Hiányoztál! – Nagyon elfoglal a munkám – magyarázta Peter. – Nézd csak! Hoztam neked valamit. És

egyet Kirstinek is – a zsebébe nyúlt, és két kagylót nyújtott át. – Nektek, mama és apa, valami hasznosabbat hoztam. Két üveg sört! Töltöttek, koccintottak. Aztán apa elkomorodott. – Annemarie! Peter azt mondja, hogy a németek bezáratják a zsidók boltjait… – A zsidók boltjait? – ismételte Annemarie. – Hirsch asszony zsidó? Ezért zárták be a gombos boltot is? De… de miért? Nem értem… Peter előrehajolt. – Mi sem értjük. Valamiért üldözik a zsidó embereket. Már sok megszállt országban megtörtént ez, ami most nálunk. Itt vártak egy darabig… hagytak minket megnyugodni egy kicsit. De most úgy tűnik, itt is kezdik… – De hát mit árthat egy ilyen bolt? Hirsch asszony olyan kedves néni. Még Samuel is, aki egy tökfej, de soha nem bántana senkit. Hogyan is tudna, hiszen alig lát a vastag szemüvegével! És ha nem árulhatják a gombjaikat, miből fognak megélni? – A barátok majd gondoskodnak róluk… – mondta mama lágyan. – Ezért vannak a barátok. Annemarie bólintott. Mamának természetesen igaza van. A barátok meg a szomszédok elmennek majd a Hirsch család otthonába, visznek nekik halat, krumplit, kenyeret, meg gyógynövényeket a teához. Valahogy meglesznek, amíg újra megnyithatják a boltjukat. Aztán hirtelen felegyenesedett a székében, s a szemei elkerekedtek. – Mama! Apa! Rosenék is zsidók! Szülei komor és feszült arccal bólintottak. – Ma délután beszéltem Rosen nénivel, miután elmondtad, mi történt a bolttal – mondta mama. – Ő már tudta, de szerinte rájuk ez nem lesz hatással. Annemarie rögtön megértette, mire gondol Rosen asszony. Hát persze! – Rosen úrnak nincs boltja, ő tanár. Egy egész iskolát nem zárhatnak be! Vagy igen? – kérdő szemmel nézett Peterre. – Szerintem Rosenéknek nem esik bajuk – mondta ő is. – De te azért csak vigyázz a barátnődre! És tartsátok távol magatokat a katonáktól! Édesanyád elmondta, mi történt veletek az Osterbrogadén. Annemarie megborzongott. Már szinte el is felejtette az esetet. – Nem volt semmi különös. Szerintem csak unatkoztak, és kerestek valakit, akivel beszélgethetnek. Édesapjához fordult: – Apa, emlékszel, mit mondott a fiú a katonának? Hogy egész Dánia a király testőre. – Persze, hogy emlékszem – mondta édesapja –, azt nem lehet elfelejteni. – Mert én azt hiszem – mondta Annemarie lassan, ünnepélyesen –, most a zsidók testőrének is kell lennünk. Minden dánnak. – Leszünk is! – válaszolta apa. Peter felállt. – Mennem kell – mondta. – És neked, Hosszúláb, már rég ágyban lenne a helyed! Később az ágyában, a húga meleg kis teste mellett, Annemarie-nak továbbra is az járt a fejében, amit édesapja három évvel korábban mondott. Hogy minden dán meghalna a királyért. S akkor, hétévesen, lelkesen mondta: ő is. Most tízéves. És nem csak a lábai lettek hosszabbak, az életről is egyre többet tud. Ha most mondja, hogy Ellen, Ellen szülei, és Dánia összes zsidó emberének testőre lesz, az már komolyabb dolog. De tényleg hajlandó lenne meghalni, hogy megvédje őket? Igazán? Annemarie volt annyira őszinte, hogy ott, a sötétben beismerje magának: azért nem olyan biztos a dolgában, mint

hétéves királyi testőrként. Megborzongott. Aztán feljebb húzta a takarót, és próbált megnyugodni. Az élet nem tündérmese. Miért is kellene valaki másért feláldoznia az életét? Az ilyesmi inkább a sárkányölő lovagok világában fordul elő. Nem a hétköznapi Dániában. Igen, igen… Itt vannak a katonák, ez igaz. És néha elfogják az ellenállás bátor harcosait. De az átlagemberek, mint ők és Rosenék? Annemarie az éjszakai csendben, a paplan alatt, beismerte magának, hogy örül, hogy átlagember, akinek soha nem kell halálmegvető bátorságot tanúsítania.

4

Hosszú lesz az éjszaka

Míg mama és Kirsti elmentek bevásárolni, Annemarie és Ellen a nappali padlóján heverésztek, s mama régi képes újságaiból vágták ki a babákat. A papírhölgyeknek régimódi frizurái és ruhái voltak, és a lányok mama legkedvesebb könyvéből, az Elfújta a szélből választottak neveket nekik. – Gyere, Melanie! – mondta Annemarie, miközben babáját végigsétáltatta a szőnyeg szélén. – Öltözzünk át a bálra! – Rendben, Scarlett, jövök – válaszolta Ellen, egy előkelő hölgy hanghordozásával. Nagyszerűen csinálta, nem véletlenül kapta oly gyakran a főszerepet az iskolai színdarabokban. Kinyílt az ajtó és Kirsti dübörgött be könnyáztatta, dacos arccal. Őt mama követte. Látszott, hogy őt is feldúlta valami. Dühösen csapott le egy dobozt az asztalra. – Nem! – hadart Kirsti. – Soha, de soha nem fogom hordani! Még akkor sem, ha ezért megvernek vagy dutyiba dugnak. Akkor sem! – ismételte meg a nyomaték kedvéért. Annemarie kuncogott, és kérdőn nézett édesanyjára. Johansen asszony felsóhajtott. – Új cipőt vettem Kirstinek – magyarázta. – A régit már kinőtte. – Úristen, Kirsti! – csapta össze a kezét Ellen. – Bárcsak az én anyukám venne nekem új cipőt. Imádom az új holmikat, és olyan nehezen kapni manapság bármit is a boltokban. – Nem úgy, ha a halboltba mész! – bömbölte Kirsti. – De a legtöbb anya nem hordatna ronda halcipőt a lányával! – Kirsten… – szólt mama engesztelő hangon. – Te is tudod, hogy nem halbolt volt. És még szerencse, hogy egyáltalán találtunk cipőt. Kirsti szipogott. – Mutasd csak meg, mama! – hüppögött. – Mutasd meg Annemarie-nak és Ellennek, hogy milyen csúnya. Mama kinyitotta a csomagot, és kivett belőle egy pár lánykacipőt. Felmutatta, és Kirsti undorodva elfordult. – Tudjátok, rendes bőrt már nem lehet kapni. – magyarázta mama. – De okos emberek kitalálták, hogyan lehet halbőrből cipőt készíteni. Szerintem nem is olyan nagyon csúnya. Annemarie és Ellen megnézte a halbőr cipőt. Annemarie a kezébe vette, és megvizsgálta. Furcsán nézett ki, látni lehetett a halpikkelyeket. De cipő volt, és a húgának cipőre volt szüksége. – Nem olyan rossz ez, Kirsti – mondta egy kicsit füllentve. Ellen a pár másik felét fogta kézbe. – Tudod – mondta –, csak a színe csúnya. – Zöld! – kapott a szón Kirsti. – Soha, de soha nem veszek fel zöld cipőt! – Otthon, a lakásunkban – mondta Ellen – édesapámnak van egy üveg, a feketénél is feketébb tintája. Jobban tetszene neked, ha fekete lenne a cipőd? Kirsti összeráncolta a homlokát. – Lehet… – mondta végül. – Akkor jó – mondta Ellen. – Ma, ha anyukád megengedi, hazaviszem a cipődet, és megkérem édesapámat, hogy fesse be neked feketére a tintájával.

Mama felnevetett. – Ez nagyszerű ötlet! Mit gondolsz, Kirsti? Kirsti eltűnődött. – Ki is tudja fényesíteni? – kérdezte. – Azt akarom, hogy fényes legyen. Ellen bólintott. – Akkor jó – egyezett bele Kirsti is. – De esküdjetek meg, így nem mondjátok el senkinek, hogy halból van. – Két ujjal megfogta az új cipőjét, és megvető ajakbiggyesztéssel a székre helyezte. Aztán érdeklődve a papírbabákra nézett. – Én is játszhatok? – kérdezte. – Kaphatok egy babát? – Azzal leguggolt Annemarie és Ellen mellé a padlóra. – Hát persze! – mondta Annemarie kedvetlenül. Olyan jó lett volna, ha sokkal kisebb húga nem avatkozik bele a játékukba. De mit lehet tenni? A lakás kicsi, és mama már sokszor megszidta, ha kirekesztette Kirstit a játékból. Odaadott hát egy kivágott figurát. – Az Elfújta a szélt játsszuk. Most Melanie és Scarlett épp bálba készülnek. Te lehetsz Bonnie, Scarlett lánya. Kirsti boldogan táncoltatta a babáját fel-alá. – Bálba megyek, bálba megyek! – Kislányok nem járnak bálba! – tiltakozott Ellen. Menjünk inkább máshova. Menjünk el a Tivoliba! – A Tivoliba?! – nevetett Annemarie. – Hiszen az itt van, Koppenhágában! Mintha nem tudnád, hogy az Elfújta a szél Amerikában játszódik! – Tivoli! Tivoli! Tivoli! – énekelte Kirsti, és körbeforgatta a babáját. – Játékból Scarlett is mehet a Tivoliba – oldotta meg Ellen a helyzetet. – Legyen a Tivoli ott a széknél! Gyere Scarlett, elmegyünk a Tivoliba táncolni, és megnézzük a tűzijátékot! Lehet, hogy lesznek ott jóképű fiúk is. Hozd a csacska kislányodat, Bonnie-t is, ő majd felülhet a körhintára. Annemarie kuncogva a szék felé sétáltatta a Scarlett babát. Imádta a Tivolit Koppenhága szívében. Régebben gyakran járt ott a szüleivel, amikor még kislány volt. Emlékezett a zenére, és a fényes, színpompás lámpákra, a körhintára és a fagylaltra, és különösen a varázslatos tűzijátékra. – Legjobban a tűzijátékra emlékszem – mondta Ellennek. – Én is – mondta Kirsti. – Arra én is emlékszem. – Persze, láttad… – gúnyolódott Annemarie. – Te azt még nem láthattad. A Tivoli már rég zárva van, a németek leégették. – De igenis láttam a tűzijátékot! – mondta Kirsti ellenségen. – A születésnapomon. Éjszaka felébredtem, és hallottam a durranásokat. És fényeket láttam az égen. Mama azt mondta, hogy tűzijáték van a születésnapom alkalmából! Annemarie már tudta, Kirsti mire gondol. Azon az éjszakán, csak egy hónapja ennek, maga is felébredt, és megrémült a robbanások zajától. A délkeleti ég lángokban állt, és mama azzal nyugtatta meg a kicsit, hogy tűzijátéknak hazudta a félelmetes jelenséget. A másnap esti újság leírta a szomorú igazságot. A dánok elpusztították saját hadiflottájukat, nehogy a németek kezére kerüljenek a csatahajók. – Már nem akarok játszani, Ellen – mondta hirtelen Annemarie, és papírbabáját az asztalra tette.

– Nekem is haza kell mennem – válaszolta Ellen. – Segítenem kell Mamának takarítani. Csütörtökön lesz a mi újévünk. – Ezt hogy érted? – kérdezte Kirsti. – Hogyhogy a tiétek? – Ez a zsidó újév. Ezért a miénk. De ha akarsz, Kirsti, majd átjöhetsz hozzánk, és megnézheted, ahogy mama meggyújtja a gyertyákat. Annemarie-t és Kirstit gyakran meghívták, hogy megnézzék, ahogy Rosen néni péntek esténként – a szombat beköszöntével – meggyújtja a gyertyákat. Ilyenkor kendőt kötött a fejére, és különleges imát mondott egy különös nyelven. Annemarie csendesen állt és figyelt, és még Kirsti is – akinek általában be nem állt a szája – nyugton maradt. Nem értették a szavak jelentését, de érezték, hogy ez az alkalom valahogy különleges. – Jó, átmegyünk! – vágta rá Kirsti. – Az új fekete cipőm lesz rajtam. Ám ez alkalommal másképpen történt. Csütörtök reggel, iskolába menet, Annemarie és húga meglátta Rosenéket, ahogy kora reggel, ünneplőbe öltözve a zsinagóga felé tartottak. Annemarie integetett Ellennek, aki jókedvűen visszaintett. – De jó Ellennek… – sóhajtott Annemarie – nem kell iskolába mennie. – De biztos, hogy nagyon-nagyon csendben kell ülnie, ahogy nekünk a templomban – mutatott rá Kirsti. – És az nem valami mókás. Aznap délután Rosen asszony kopogott be Johansenékhez, de nem jött be a lakásba. A kislányok hallották, hogy anyjuk és Rosen néni sietős, feszült hangon beszélgetnek az előszobában. Amikor mama visszatért, igyekezett vidámnak mutatkozni, ám a tekintetében ott bujkált a feszültség. – Lányok, biztos örülni fogtok. Ma este átjön hozzánk Ellen, és itt alszik. Néhány napig vendégül látjuk őt! Kirsti tapsolt örömében. – De mama! – mondta Annemarie értetlenül. – Hiszen most van az újévük! Otthon akarták megünnepelni! Ellen azt mesélte, hogy édesanyjának sikerült egy csirkét szereznie, amire egy éve nem volt példa! – Megváltoztak a terveik – felelte mama szokatlanul kurtán. – Rosen bácsi és Rosen néni elutaznak a rokonaikhoz. Ellen nem mehet, az iskola miatt. Na, ugorjunk neki, és húzzunk friss ágyneműt! Kirsti, ma este a mi ágyunkban alhatsz! Hagyjuk a nagylányokat magukban viháncolni! Kirstinek így első hallásra nemigen tetszett az ötlet. – Mama egy különleges történetet fog mesélni neked – próbálta édesanyja megelőzni a vitát. – Egy különlegeset, Csak neked. – Egy királyról? – kérdezte Kirsti megbékélve. – Egy királyról, ha akarod – válaszolta mama. – Hát jó, akkor rendben. De kell egy királyné is… Rosen asszony átküldte a csirkét Johansenéknek, ám a hangulat nem volt a csodálatos vacsorához illő. Ellen csöndben üldögélt. Szomorúnak tűnt. Mama és apa igyekezett ugyan vidám dolgokról beszélni, de ez mit sem segített. Rajtuk is látszott, hogy aggódnak, és ez a gyerekekre is átragadt. Csak Kirsti nem érzékelte a feszültséget az asztal körül. Frissen feketére festett, és kifényesített cipőjében, lábát lógázva csacsogott, kacarászott. – Ma korán lefekszünk, apróság! – jelentette ki mama a mosogatás után. – Hosszú lesz ám az a történet a királyról és a királynéról, amit ígértem neked. – Ezzel eltűnt Kirstivel a hálószobában.

– Mi történt? – kérdezte Annemarie, mikor ő és Ellen egyedül maradt apával a nappaliban. – Érzem, hogy valami rossz. Apa arca még jobban elkomorult. – Bárcsak megóvhatnálak benneteket, gyerekeket, ettől a tudástól… – mondta halkan. – Ellen, te már tudod. Most el kell mondanunk Annemarie-nak is. Lányához fordult, és gyöngéden megsimogatta a haját. – Ma reggel a zsinagógában a rabbi elmondta a gyülekezetnek, hogy a nácik elvitték a zsinagóga listáit. Nevekkel, címekkel. Természetesen Rosenék is rajta vannak azon a listán. – És… mire kellenek nekik azok a nevek? – Le akarják tartóztatni az összes dán zsidót. El akarják hurcolni őket. És könnyen meglehet, hogy már ma este értük jönnek. – Még mindig nem értem. Hová akarják vinni őket? Édesapja megrázta a fejét. – Nem tudjuk, hová, és a felnőttek sem értik, miért. Kitelepítésről beszélnek. Még a szót sem értjük igazán. Csak azt tudjuk, hogy ez valami rossz, veszélyes dolog, és nekünk segíteni kell. Annemarie megdöbbent. Ellenre nézett, és azt látta, hogy legjobb barátnője csendben sír. – Hol vannak Ellen szülei? Segítenünk kell nekik is! – Nem vállalhattuk mindhármukat. Ha a németek átkutatnák a lakásunkat, három embert nem tudnánk elrejteni. Ellen szüleinek Peter segített. Még mi sem tudjuk, hová vitte őket. Sőt, Ellen sem tudja. De biztonságban vannak. Ellen hangosan felzokogott, és kezébe temette arcát. Apa átkarolta őt. – Biztonságban vannak, Ellen. És hamarosan megint találkozni fogsz velük. Ugye, hiszel nekem? Ellen kis tétovázás után bólintott, és megtörölte a szemét. – De apa! – nézett körül Annemarie a kevés bútorral berendezett kis lakásban. – Azt mondtad, hogy el fogjuk bújtatni őt. Hogyan? Hova tudna elbújni? Apa elmosolyodott. – Ó, ez nagyon egyszerű. Úgy lesz, ahogy mama mondta: együtt fogtok aludni, kuncoghattok, beszélgethettek, és elmondhatjátok egymásnak a titkaitokat. És ha bárki jön… – Kicsodák? – vágott közbe izgatottan Ellen. – Katonák? Mint azok ott a sarkon? – Nem hiszem, hogy bárki is jönne. De sosem árt felkészülni rá. Ám ha mégis… akár katonák, akkor ti ketten testvérek vagytok. Remélem, egyikőtöknek sem esik majd nehezére, hogy ezt mondja. Apa felállt, és az ablakhoz lépett. Félrehúzta a csipkefüggönyt, lenézett az utcára. Kint sötétedni kezdett. Hamarosan be kell majd húzni azt a teljesen átlátszatlan, fekete függönyt, ami minden dán lakás ablakára fel volt szerelve. Éjszakára az egész várost teljesen el kellett sötétíteni. Szeptember utolsó éjszakája közeledett. – Most menjetek, és bújjatok bele a hálóingeitekbe. Hosszú lesz ez az éjszaka. – Azzal apa mindkettőjüket átkarolta, és megpuszilta a fejük búbját: Annemarie szőke haját, és Ellen sötét, copfba font fürtjeit. – Ne féljetek! Örülök, hogy ma este megint három lányom van.

5

Ki az a sötét hajú? – És ha mégis jönnek? – kérdezte Ellen idegesen már a hálószobában. – Édesapád szerint nem fognak – nyugtatta meg magát rögtön. – Persze, hogy nem! – tette a kezét barátnője vállára Annemarie. – Mindig csak ijesztgetnek. Ezek a katonák imádják fenyegetni az embereket. – Egyébként, ha eljönnének – mondta most már kicsit felengedve Ellen –, legalább gyakorolhatnám egy kicsit a színészkedést. Azért… annak örülnék, ha kicsit magasabb lennék. Legalább ennyivel – és Ellen lábujjhegyre állt. Már nevetni is tudott. – Remekül játszottad az éj királynőjét – mondta Annemarie. – Színésznőnek kéne lenned. – Édesapám inkább azt szeretné, hogy tanár legyek. Szerinte övé a legszebb hivatás. Azért, ha meg tudnám győzni, elengedne színiiskolába. – Ellen megint lábujjhegyre állt, és karjával fenséges mozdulatot tett. – Én vagyok az éj királynője – szavalta drámaian. – Az éjszaka úrnője! – Most inkább ezzel próbálkozz: Lise Johansen vagyok – javasolta Annemarie kuncogva. – Ha azt mondanád a náciknak, hogy te vagy az éj királynője, akkor már vinnének is a diliházba. Ellen kimozdult színésznői pózából, és lábait maga alá húzva leült az ágyra. – Biztos, hogy nem jönnek ide? Mit gondolsz, te mit gondolsz? Annemarie megrázta a fejét. – A következő egymillió évben nem – válaszolta, és felvette a hajkeféjét. A lányok egyszerre csak suttogni kezdtek. Hogy miért, maguk sem tudták. Hiszen apa még mondta is, hogy csak vihorásszanak, beszélgessenek tényleg úgy, mint két gondtalan testvér. A hálószoba ajtaja is csukva volt. De ez az éjszaka valahogy más volt, mint a többi. Suttogni kellett. – Hogyan halt meg a testvéred, Annemarie? – kérdezte hirtelen Ellen. – Emlékszem, amikor történt. És emlékszem a temetésre is – ez volt az egyetlen alkalom, amikor evangélikus templomban jártam. De soha nem mondta senki, hogy mi történt. – Én sem tudom pontosan – vallotta be Annemarie. – Peterrel volt valahol, és aztán jött a telefon, hogy baleset történt. Mama és apa berohant a kórházba – emlékszel, anyukád jött át, hogy vigyázzon rám és Kirstire. Kirsti már aludt, kicsi volt még. De én fennmaradtam, és anyukáddal épp a nappaliban voltunk, amikor a szüleim hazaértek az éjszaka kellős közepén. És megmondták, hogy Lise meghalt. – Arra is emlékszem: esett az eső – mondta Ellen szomorúan. – Még másnap reggel is esett, amikor mama elmondta nekem. Mama sírt, és az eső miatt úgy tűnt nekem, mintha az egész világ sírna. Annemarie megfésülte hosszú haját, és átadta hajkeféjét legjobb barátnőjének. Ellen kibontotta a copfjait, felemelte sötét haját a nyakában viselt vékony aranyláncról, amelyen egy Dávid-csillag függött, és kefélni kezdte göndör fürtjeit. – Azt hiszem, részben az eső miatt történt. Azt mondták, hogy elütötte egy autó. Gondolom, csúszós volt az út, és sötétedett, lehet, hogy a sofőr egyszerűen nem vette észre őt – folytatta Annemarie az emlékezést. – Apa nemcsak szomorú volt, de dühös is. Egyik kezét ökölbe szorította, amivel a másik tenyerét püfölte.

Bebújtak egymás mellé a széles ágyba, és felhúzták a takarókat. Annemarie elfújta a gyertyát, és félrehúzta a sötét függönyt, hogy a nyitott ablakon át bejöjjön egy kis levegő. – Látod azt a kék ládát a sarokban? – kérdezte, és arra mutatott a sötétben. – Lise egy csomó holmija van benne. Még az esküvői ruhája is. Azóta nem nyúlt hozzá senki, hogy Lise itt hagyott bennünket. – Ez a legrosszabb dolog a világon… – suttogta Ellen… – ha valaki ilyen fiatalon meghal. Nagyon fájna, ha a németek elvinnék a családomat, és valahol máshol kéne élnünk. De még az sem lenne olyan rossz, mint meghalni. Annemarie odahajolt, és megölelte Ellent. – Nem fognak elvinni – mondta. – Sem téged, sem a szüléidet. Apa megmondta, hogy biztonságban vannak, és ő mindig igazat mond. Te is biztonságban vagy itt velünk. Még egy darabig pusmogtak a sötétben, de a sustorgást egyre gyakrabban ásítások szakították meg. Aztán Ellen elhallgatott, befelé fordult, és egy perc múlva már aludt. Annemarie az ablakon át az eget bámulta, és egy faágat, amely finoman rezgett a szélben. Minden ismerős és megnyugtató volt körülötte. A veszély már csak képzelgésnek tűnt, mintha csupán kísértethistóriát hallott volna az imént, amikkel gyerekek riogatják egymást. Hiszen itt van a saját otthonában, szülei ott alszanak a szomszéd szobában, és legjobb barátnője mellette… Ásított, és lehunyta a szemét. Sötét volt még, amikor hirtelen arra ébredt, hogy dörömbölnek. Annemarie csendesen kinyitotta a hálószoba ajtaját, és kilesett. Látta, hogy mama és apa hálóruhában mozgolódnak. Mama égő gyertyát tartott a kezében, aztán felkapcsolt egy lámpát. Olyan rég nem merték használni a szigorúan adagolt villanyt sötétedés után, hogy a szoba világossága szinte elkápráztatta Annemarie-t. Látta, hogy édesanyja önkéntelenül a fekete függönyökre pillant, vajon előírásszerűen be vannak-e húzva. Ellen kerekre nyílt szemekkel ült fel az ágyban. Apa kinyitotta a bejárati ajtót. – Ez a Johansen lakás? – tette fel a kérdést egy erős, mély hang, rettenetes dán kiejtéssel. – A nevünk ki van írva az ajtóra, és úgy látom, van zseblámpájuk – válaszolt apa. – Mit akarnak? Valami baj van? – Úgy tudom, Johansen úr – mondta mérgesen a katona –, maguk baráti viszonyban vannak a szomszéd családdal. – Igen, Sophy Rosen a barátnőm – mondta halkan mama. – Lenne szíves halkabban beszélni, kérem. A gyerekek alszanak. – Akkor legyen olyan kedves megmondani, hol vannak Rosenék! – folytatta a katona, semmivel sem kisebb hangerővel. – Gondolom, otthon vannak és alszanak. Végül is, hajnali négy óra van – mondta mama. Annemarie hallotta, hogy a katona sietős léptekkel átvág a nappalin, a konyha felé. Az ajtó keskeny, ezüstös résén át látta az egyenruhás férfit, pisztolytáskával az oldalán, amint megáll a konyhaajtóban, és befelé les a mosogató irányába. Egy másik német hang hallatszott. – A Rosen lakás üres. Eszünkbe jutott, hogy esetleg jó barátaiknál, Johansenéknél vendégeskednek. – Nos – mondta apa kissé elmozdulva, és éppen Annemarie szobájának ajtaja elé állt, így lánya csak a hátát láthatta –, mint látják, tévedtek. Senki sincs itt a családomon kívül. – Remélem, nincs kifogása, ha körülnézünk. – A hang metsző volt és hideg. A látszólag

udvarias forma nem kérdést takart. – Kérem, ne ébresszék fel a gyerekeimet – kérte mama ismét. – Nem szükséges megijeszteni a kicsiket. A súlyos, csizmás lábak átdöngettek a másik hálószobába. Kinyílt egy szekrényajtó, aztán hangos csattanással becsapódott. Annemarie halkan becsukta szobája ajtaját. A sötétben az ágyhoz botladozott. – Ellen – suttogta sürgetően. – Vedd le a nyakláncodat! Ellen a nyakához kapott. Elkeseredetten próbálta kiakasztani az apró kapcsot. Az éles hangok és a nehéz léptek nem halkultak az ajtó túloldalán. – Nem tudom kinyitni – suttogta Ellen kétségbeesve. – Soha nem veszem le. Nem is emlékszem, hogyan kell kinyitni! Annemarie hangot hallott közvetlen az ajtó túloldaláról. – Itt mi van? – Csss – hallották Annemarie édesanyját. – Az a lányaim hálószobája. Alszanak. – Maradj nyugton, Ellen! Ez fájni fog. – Megragadta a kis aranyláncot, teljes erejéből megrántotta, és leszakította. Ebben a pillanatban az ajtó kinyílt, és fény árasztotta el a szobát. A lánc ott lapult Annemarie markában. A lányok rémülten néztek a szobába lépő három náci tisztre. Az egyik egy zseblámpával körbevilágította a szobát. A ruhásszekrényhez lépett, és belenézett. Aztán egy kézmozdulattal a földre söpört egy csomó kabátot, és egy törülközőt, ami a falba vert szögeken lógott. Semmi más nem volt a szobában, kivéve egy fiókos szekrényt, a díszes kék ládát a sarokban, és egy kis hintaszéket, amelyben Kirsti babái hevertek. A zseblámpa fénysugara mindent egyenként letapogatott. A tiszt végül az ágy felé fordult. – Felkelni! – parancsolta. – Gyertek ide! A két lány remegve felkelt az ágyból, és az ajtóban álló másik két katona mellett elhaladva a nappaliba ment. Annemarie körülnézett. Ezek az egyenruhások különböztek azoktól, akik az utcasarkokon álltak. Az utcai katonák jobbára fiatalok voltak, és Annemarie-nak eszébe jutott, ahogy a Zsiráf egy pillanatra elhagyta kemény álarcát, és rámosolygott Kirstire. Ezek a férfiak idősebbek voltak, és arcuk lángolt a dühtől. Szülei egymás mellett álltak, arcuk feszült volt. Kirsti nem volt sehol. Hála istennek, Kirsti mindent képes átaludni. – A nevetek? – meredt rájuk a tiszt. – Annemarie Johansen. És ez a testvérem… – Csend! Hadd beszéljen ő maga. A neved? – Metsző pillantást vetett Ellenre. Ellen nyelt egyet. – Lise – mondta, és megköszörülte a torkát. – Lise Johansen. A tiszt fenyegetően bámulta őt. – Na – mondta mama határozott hangon. – Most már látták, hogy nem rejtegetünk senkit. Végre aludhatnak tovább a gyerekeim? A tiszt rá sem hederített. Hirtelen belemarkolt Ellen hajába. Ellen megvonaglott. A tiszt gúnyosan nevetett. – Az egyik szőke gyereke a szomszéd szobában alszik. És itt van ez a szőke lánya… – mondta fejével Annemarie felé intve. – Honnan vette ezt a sötét hajút? – Ellen egyik hajtincsét csavargatta. – Egy másik apától? A postástól? Apa előrelépett. – Ne beszéljen így a feleségemmel! Engedje el a lányomat, vagy feljelentem ezért a bánásmódért.

– Vagy valahonnan máshonnan? – folytatta a tiszt megvető mosollyal. – Rosenéktől? Egy pillanatig senki sem szólt. Aztán Annemarie rémülten látta, hogy édesapja hirtelen a kis könyvespolchoz lép, és levesz róla egy könyvet. A családi fényképalbumot tartotta a kezében. Gyorsan átpörgette a lapokat, aztán kitépett három fényképet három különböző oldalról. Odaadta őket a német tisztnek, aki elengedte Ellen haját. – Megnézheti mindhárom lányomat, a nevük rá van írva a képekre – mondta apa. Annemarie azonnal tudta, melyik képeket választotta ki. Az albumban sok fotó volt, jobbára életlenek, az iskolai eseményekről és a születésnapi zsúrokról. Ezeket apa készítette. De volt benne mindhárom lányról egy fényképész által készített portré is, egészen apró csecsemőkorukból. Mama a képek aljára finom kézírásával ráírta a nevüket. Jeges borzongással Annemarie arra is rájött, hogy apa miért tépte ki őket az albumból. Mert a lap alján, a kép alatt, mindenütt szerepelt a dátum. És az igazi Lise Johansen huszonegy évvel ezelőtt született. – Kirsten Elisabeth – olvasta a tiszt, Kirsti csecsemőkori fényképét nézve. Hagyta a képet a földre esni. – Annemarie… – olvasta ezután, és ledobta a második képet is. – Lise Margrete – olvasta végül, és egy hosszú pillanatig rendületlenül bámult Ellenre. Annemarie felidézte a képet: a kerek szemű babát nekitámasztották egy párnának, picike kezében egy rágókarikát tartott, meztelen lába kilátszott a hímzett ruhácska szegélye alól. A vékonyka hajfürtök… sötétek… Istennek hála… A tiszt ezt a képet is a padlóra ejtette. Aztán megfordult, és elhagyta a lakást. A két másik katona szó nélkül követte. Apa előrelépett, és becsukta mögöttük az ajtót. Annemarie elengedte szorosan összezárt jobb kezének ujjait, amely még mindig Ellen nyakláncát markolta. A Dávid-csillag mintázata nyomot hagyott a tenyerében.

6

Jó az idő a halászathoz? – Ki kell gondolni, mit tegyünk – mondta apa. – Most már gyanakodnak. Hogy őszinte legyek, azt hittem, hogy ha egyáltalán idejönnek, és reméltem, hogy nem teszik, akkor is csak körbepillantanak, látják, hogy nincs helyünk, hogy bárkit is elbújtassunk, és már el is mennek. – Sötét hajam van – motyogta Ellen. – Attól kezdtek gyanakodni. Mama megfogta Ellen kezét. – Gyönyörű hajad van, Ellen! Épp olyan, mint a mamádnak – mondta. – Sose sajnáld! Hű, de jó, hogy apának olyan gyorsan eszébe jutottak a fényképek! És milyen szerencse, hogy Lisenek sötét haja volt kisbaba korában! Késeibb szőkült csak ki, valamikor kétéves korában. – És közte – tette hozzá apa – egy ideig kopasz volt! Ellen és Annemarie megkísérelt egy mosolyt. Félelmük enyhült egy keveset. Ma történt meg először, ébredt rá hirtelen Annemarie, hogy mama és apa Lise-ről beszélt. Három éve először. Odakint világosodni kezdett. Johansen asszony kiment a konyhába, és feltett egy teát főzni. – Még sosem keltem fel ilyen korán – mondta Annemarie. – El fogunk aludni az iskolában! Apa elgondolkodva dörzsölgette az állát. – Azt hiszem, nem vállalhatjuk a kockázatot, hogy ma iskolába küldjünk titeket – mondta. – Lehetséges, hogy a zsidó gyerekeket az iskolákban is keresik. – Ne menjek iskolába? – kérdezte Ellen elképedve. – A szüleim mindig azt mondták, hogy a tanulás a legfontosabb dolog a világon. Bármi is történjen, tanulnom kell. – Ez csak egy kis szünet lesz, Ellen. Most a biztonságod a legfontosabb. Ezzel a szüleid is egyetértenének. Inge? – Apa kikiabált mamának a konyhába, aki bejött, kezében egy teáscsészével, arcán kérdő pillantással. – Igen? – El kell vinnünk a lányokat Henrikhez. Emlékszel, mit mondott Peter? Azt hiszem, ma jött el az ideje, hogy elmenjünk a testvéredhez. Johansen asszony bólintott. – Igazad van. De majd én viszem el őket. Neked itthon kell maradnod. – Maradjak itthon?! Szó sem lehet róla. Nem mégy el gyedül ilyen veszélyes útra. Mama egyik kezét apa karjára tette. – Biztonságosabb, ha csak én megyek a lányokkal. Kevésbé gyanakodnak egy nőre és a gyerekeire. De ha figyelnek minket… ha látják, hogy mindannyian elmegyünk? Ha tudják, hogy üres a lakás, és hogy te nem mész ma reggel be az irodádba… Abból nagy baj lehet. Mama nagyon ritkán vitatkozott Apával. Annemarie figyelte édesapja arcát, ahogy viaskodott magában. Végül bizonytalanul bólintott. – Összecsomagolok néhány holmit – mondta mama. – Hány óra van? Apa az órájára nézett. – Mindjárt öt – mondta. – Henrik még otthon van. Öt óra körül szokott indulni, hívd fel! Apa a telefonhoz lépett. Ellen nem értette.

– Ki az a Henrik? Hogy lehet, hogy hajnali ötkor megy el hazulról? – kérdezte. Annemarie felnevetett. – Ő a nagybátyám, édesanyám bátyja. És halász. Ahogy minden halász, ő is nagyon korán indul dolgozni, a hajója napkeltekor fut ki. Ó, Ellen… – folytatta. – Nagyon fog neked ott tetszeni. Ott éltek a nagyszüleim. Mama és Henrik bácsi ott nőtt fel. Olyan gyönyörű, ott a vízparton. Ha megállsz a rét szélén, láthatod Svédországot! Fülelt, amíg apa Henrik bácsival beszélt. Ekkor már egyedül állt apja mellett. Ellen kiment a fürdőszobába, és magára csukta az ajtót, mama pedig még mindig a konyhában foglalatoskodott. Nagyon zavarba ejtő beszélgetés volt. – Hát, Henrik, jó az idő a halászathoz? – kérdezte apa vidáman, majd egy kicsit hallgatott. Aztán folytatta. – Elküldöm ma Ingét hozzád a gyerekekkel. Visz neked egy karton cigarettát is. Igen, csak egyet – mondta kicsit később. Annemarie nem hallotta Henrik bácsi szavait. – De most lehet Koppenhágában cigarettát kapni, ha tudod, hol kell keresni – folytatta. – Úgyhogy idővel többre is számíthatsz. De ebből semmi nem volt igaz. Annemarie ezt biztosan tudta. Papának éppúgy hiányzott a cigaretta, mint Mamának a kávé. Gyakran panaszolta, hogy nincs cigaretta a boltokban. A kollégái az irodában – mondta – szinte bármit elszívnak, néha szárított füvet csavarnak újságpapírba, aminek a szaga valami rettenetes. Miért beszél apa összevissza? Mit visz mama Henriknek igazából? Aztán rájött, Ellen érkezését jelezhette így az apja. Az utazás vonattal észak felé, a partok mentén, gyönyörű volt. Az ablakokból többször is láthatták a tengert. Annemarie korábban gyakran utazott erre látogatóba a nagyszüleihez, és haláluk után később, a vidám, lebarnult bőrű, nőtlen nagybácsihoz, akit nagyon szeretett. De Ellennek új volt ez a táj. Szinte megfeledkezett róla, miért is keltek útra, s arcát az ablakhoz nyomva ült, és nézte a takaros kis tanyákat, falvakat. – Nézd! – kiáltott fel Annemarie, és a túloldalra mutatott. – Az ott Klampenborg és a vadaspark! Bárcsak megállhatnánk itt, csak egy kis időre! Mama a fejét rázta. – Ma nem – mondta. A vonat valóban megállt Klampenborg kicsi állomásán, de senki sem szállt le. – Jártál már ott, Ellen? Nem? Hát egyszer majd elmégy. Megnézed a szabadon járkáló szarvasokat. Kirsti feltérdelt, és kikukucskált az ablakon. – Én nem látok egy szarvast sem! – nyafogta. – Pedig biztos, hogy ott vannak – mondta mama. – Csak elbújtak a fák között. A vonat ismét megindult. A vagon végében kinyílt az ajtó, és két német katona lépett be. Annemarie megfeszült. Még itt, a vonaton is? Ezek mindenütt ott vannak?! A katonák lassan végigsétáltak a kocsiban, az utasokat figyelték, és meg-megálltak igazoltatni. Az egyiknek a foga közé szorult valami, amit a nyelvével piszkált. Láthatóan nem voltak túl lelkesek. Annemarie mégis valamiféle rémült delejezettséggel figyelte a közeledő párost. Az egyik katona unott arckifejezéssel nézett le rájuk. – Hová utaznak? – kérdezte. – Gilleleje-be – válaszolta mama nyugodtan. – Ott él a bátyám. Őt fogjuk meglátogatni. A katona elfordult, és Annemarie megnyugodott. Aztán minden figyelmeztetés nélkül visszafordult.

– Újév alkalmából látogatja meg a bátyját? – kérdezte hirtelen. Mama zavart pillantással bámult rá. – Újév? – kérdezte. – Még csak október van. – És találd ki, mi újság! – kiáltott fél hirtelen Kirsti, és a katonára nézett. Annemarie szíve majd kiugrott ijedtében, mi sül ki ebből. – Csitt Kirsti! – szólt rá húgára. – Most ne fecsegj. De Kirstit ez nem zavarta. Vidáman a katonára nézett, és Annemarie már hallani vélte, mit fog mondani: Ellen a barátnőnk, és neki van újév! De hál' istennek, nem ez történt. Kirsti a lábát mutatta. – Meglátogatom Henrik bácsit – csicseregte –, és az új, fényes, fekete cipőm van rajtam! A katona elnevette magát, s a járőrök továbbálltak. Annemarie kibámult az ablakon. A látvány, az elsuhanó l.ik, a Balti-tenger szürkészöld sávja lassan megnyugtatta. – Szagoljatok bele a levegőbe! – mondta mama, amikor kiszálltak a vonatból, és végigsétáltak a keskeny utcán. – Finom, friss, ugye? Mindig visszahozza az emlékeimet. A levegő hűvös volt, a gyenge szél só és hal egyáltalán nem kellemetlen szagát hozta. Sirályok vijjogtak a magasban. Mama az órájára nézett. – Kíváncsi vagyok, hogy Henrik visszaért-e már. De ha nem, az sem nagy baj. A háza mindig nyitva áll. Gyerünk lányok, még sétálunk egy kicsit. Három kilométer az egész. Az erdei ösvényen megyünk. Az kicsit hosszabb, de olyan kedves. – Tetszett a kastély, mikor átmentünk Helsingorön, Ellen? – kérdezte Kirsti, már ki tudja hányadszor. Mióta a vonatból látta a tengerparton terpeszkedő robusztus, ősi Kronborg kastélyt, egyfolytában arról beszélt. – Bárcsak megállhattunk volna, hogy megnézzük! Ott királyok laknak. Meg királynők. Annemarie legyintett. – Csak régen laktak ott, Kirsti. Ma már nincsenek ott királyok. Dániának egyébként is csak egy királya van, és te is tudod, hogy Koppenhágában él. De Kirstit a logikus magyarázat egyáltalán nem érdekelte. – Királyok és királynők… – szökdécselt. – Királyok és királynék… Mama elmosolyodott. – Hadd fantáziáljon. Én is, ti is, mindannyian ugyanezt tettük az ő korában. – fordult a nagylányok felé. Befordultak egy szűk, kanyargós utcába, amely a falu széle felé vezetett. – Kislánykorom óta alig változtak itt a dolgok – mondta. – Gitte nagynéném ott lakott, abban a házban – mutatta –, és ő már évek óta nem él. De a ház ugyanolyan. Átkukucskált az alacsony kőfalon, vajon most is annyi virág van-e a kertben, mint egykoron. Ám október volt, csak néhány krizantém virított a ház körül. – És látjátok azt a házat? – mutatott másfelé. – A legjobb barátnőm, Helenának hívták, lakott ott. Néha náluk aludtam. És ő is gyakran jött át hozzánk hétvégére. A járda véget ért, és mama befordult egy fákkal szegélyezett, földes ösvényre. – Amikor reggelente az iskolába mentem – mesélte –, a kutyám egész idáig elkísért. Aztán megfordult, és hazament. Mama egyik kezéből áttette a táskát a másikba, és továbbsétáltak, keresztül az erdőn, egészen egy tehenektől tarkálló legelőig. Itt az ösvény a kerítés mentén haladt, és a legelőn túl már a tenger szélfodrozta szürkéskékje látszott.

A legelő végén megint újra erdőbe értek, és Annemarie már tudta, hogy hamarosan megérkeznek. Henrik bácsi háza egy tisztáson állt, a fák mögött. – Nem baj, ha előreszaladok? – kérdezte hirtelen. – Menj csak! – mondta mama. – Szaladj előre, és mondd meg a háznak, hogy hazajöttünk. Aztán Ellen vállára tette a kezét, és így szólt. – És mondd el neki azt is, hogy velünk van a kis barátunk is.

7

A tengerparti ház – Ó, Annemarie! – sóhajtott Ellen. – Hiszen ez gyönyörű! Annemarie körülnézett. Olyannyira élete része volt a ház, és körülötte a mező, hogy sosem nézte friss tekintettel. De most, Ellen örömét látva, más szemmel nézett rá. S amit látott, ő is szépségesnek találta. A kis, piros tetős ház nagyon rég kerülhetett tető alá. Kéménye meggörbült, és az apró redőnyös ablakok is furcsamód ferdén tekintettek a világba. Az egyik ablak felett, mint egy bozontos szemöldök, madárfészek mutatta magát. A közelben, egy bütykös, vén fán néhány otthagyott alma sárgállott. Annemarie és Ellen átszaladtak a füves mezőn, keresztül a késői vadvirágokon. A semmiből egy szürke kiscica került elő, és rohant mellettük. Néha megállt, hogy megnyalogassa a mancsát, aztán megint nekiiramodott. Úgy tett, mintha nem törődne a lányokkal, de visszavisszanézett, hogy lássa, ott vannak-e még. A mező egészen a tengerig ért. A fű ott már barnás színt öltött, a víz kicsapott rá. – Még sohasem voltam ilyen közel a tengerhez – mondta Ellen. – Méghogy nem voltál! Hát a kikötő Koppenhágában? Milliószor jártál ott! – Az igazi tengerre gondoltam, ahogy itt látni lehet… Ez egészen más. Itt tényleg végtelen. Annemarie döbbenten rázta meg a fejét. Hogy valaki a vízzel körülvett Dániában él, és még sohasem nézett szembe a végtelen vízzel! – Édesanyám fél az óceántól – mondta Ellen nevetve. – Azt mondja, az neki túl nagy. És túl hideg! A lányok leültek egy sziklára, kibújtak a cipőjükből, zoknijukból. Lábujjhegyen topogtak a nedves köveken, és hagyták, hogy a víz megérintse a lábukat. Tényleg hideg volt. Kuncogtak, és visszaléptek a cipőjükbe. Annemarie lehajolt, és felvett egy vízen hintázó, barna falevelet. – Nézd! – fordult Ellenhez. – Ez a levél, akár Svédországból is átsodródhatott. A fáról befújhatta a szél a tengerbe, és egész idáig lebegett. Látod? – kérdezte, s előremutatott. – Látod ott messze a szárazföldet? Az Svédország. Ellen a kezével beárnyékolta a szemét, és átnézett a ködös partvonalra. – Nincs is olyan nagyon messze. – Lehet – mondta Annemarie elgondolkodva –, hogy épp odaát is álldogál két lány, és ők azt mondják: „Az ott Dánia!”. Hunyorogtak a ködös messzeségbe, mintha szemük tornáztatásával megpillanthatnák a svéd gyerekeket, ahogy ott állnak, és szembenéznek. Ám csak a ködös földcsíkot látták, meg két kis csónakot, amint billeg a szürkés víz fodrain. – Nem Henrik bácsikád csónakja az egyik? – kérdezte Ellen. – Lehet. Nem tudom megmondani, ahhoz túl messze vannak. Henrik bácsi hajójának Ingeborg a neve… a mama kedvéért. Ellen körülnézett. – Hol tartja? Hol tud itt kikötni? Annemarie nevetett.

– Hát itt sehol. Benn a városban, a kikötőben van egy nagy dokk, és az összes halászhajó onnan indul, és oda érkezik meg. Ott rakodják ki a halat is. Azt egyszer meg kellene szagolnod! – Annemarie! Ellen! – mama hangja hallatszott a legelő felől, s aztán a lányok meg is pillantották, ahogy integet a dombtetőről. Elindultak a ház felé. – Levittem Ellent a partra, hogy megmutassam neki a tengert – magyarázta Annemarie, amikor felértek az emelkedőn. – Képzeld! Még sohasem látta ilyen közelről! Bele is gázoltunk! Húú, nagyon hideg volt. Egyszer nyáron is el kell jönnünk. – Hát… akkor sem éppen meleg a víz – mondta mama. Körülnézett. – Nem találkoztatok senkivel, ugye? Annemarie megrázta a fejét. – Csak egy kiscicával. Most is itt settenkedik valahol. – Lányok! Jól jegyezzétek meg! Amíg itt vagytok, távol kell tartanotok magatokat az emberektől. – De hiszen a madár sem jár erre! – emlékeztette édesanyját Annemarie. – Ám ha mégis találkoznátok valakivel… még ha ismeritek is, mondjuk Henrik valamelyik barátja, jobb, ha bejöttök a házba. Értsétek meg: veszélyes lenne elmagyarázni, hogy Ellen kicsoda. Ellen felnézett, és az ajkába harapott. – Katonák nincsenek erre? – kérdezte. Mama felsóhajtott. – Katonák, sajnos, mindenütt vannak. Na, gyertek hamar – igyekezett eloszlatni saját rossz érzéseit is –, segítsetek megfőzni a vacsorát. Henrik hamarosan hazaér. Itt óvatosan, mert csúszik. Tudjátok, mit kaptok? Találtam elég almát egy almaszószhoz! Olyan édesek, hogy nem is hiányzik hozzá a cukor! Henrik hoz egy kis halat, tűzifa van elég, úgyhogy ma este finom meleg lesz, és lakmározunk egy jót. A lányok azt a kis emeleti hálószobát kapták, ahol régen, mikor még kislány volt, mama aludt. A hall túloldalán Kirsti már elaludt abban a széles ágyban, ami valamikor Annemarie nagyszüleié volt. Miután felvette az Annemarietól kapott virágmintás hálóinget, Ellen végigsimította a nyakát. – A nyakláncom! Hol a nyakláncom? – Biztos helyen! – mondta Annemarie felnőttes, határozott hangon. – Egy nagyon titkos helyre dugtam el, amit csak én ismerek. Ott aztán soha senki nem akad rá. És ezen a helyen fogom tartani, mindaddig, míg megint biztonságban nem viselheted. Ellen belegyezően bólintott. – Tudod, apától kaptam, amikor még nagyon kicsi voltam. Úgy hozzám nőtt. Leült a régi ágy szélére, ujjait végigfuttatta a ráterített, kézzel varrt paplanon. A mára elhalványult virágokat és madarakat sok-sok évvel ezelőtt Annemarie dédnagymamája hímezte rá. – Legalább tudnám, hol vannak a szüleim – szólalt meg újra, miközben ujjával körberajzolta az egyik hímzett madarat. Annemarie nem tudta, mit válaszoljon. Megpaskolta Ellen kézfejét, és csendben üldögéltek egymás mellett. Kibámultak az ablakon át az esti égre, figyelték, ahogy a felhők eltakarják a hold sarlóját. Lentről felhallatszott mama és Henrik bácsi beszélgetése. Annemarie a szokásos ugratást

hallgatta, ahogy édesanyja megkérdi a bátyjától: talált-e már feleségnek valót, aki rendet tartana körülötte. Ez minden alkalommal, szertartásosan megismétlődött, ha mama és Henrik bácsi találkoztak. Egy pillanatra olyan volt mindez, mint a régi, nyári látogatások alkalmával, amikor még lefekvéskor is nappali világosság volt, de a gyerekeket a felnőttek azért ágyba dugták, hogy nyugodtan beszélgethessenek. Most sötét volt már, ám nem ez volt az egyetlen különbség. Azokon a szép nyári estéken mindig felhallatszott a nevetés. Ma este senki sem nevetett.

8

Halottvirrasztás

Az álmai ködén keresztül érkező zajokat, neszeket Annemarie meg tudta fejteni. Henrik felkelt, és vödrével a kezében épp az istálló felé tart. Amikor teljesen felébredt, már kivilágosodott. Megdörzsölte a szemét, és Ellenre nézett. Barátnője még aludt. Valahogy messzinek tűnt az előző éjszaka, amikor a német katonák úgy rájuk ijesztettek. Annemarie csöndben felkelt, felöltözött. A lépcsőfordulóból már látta, hogy húga a konyhapadlón térdel, és a tegnapi kiscicát próbálja egy tálka vízzel megitatni. – Thorn lesz a neve, mint a villámlás istenének. Annemarie-ból kitört a nevetés. Lenézett a csöppnyi macskakölyökre, aki prüszkölve rázta a vizet pofácskájáról. – Mint a villámlás istene! Bizony, elbújna ez az isten, ha jönne egy zivatar! És miért nem tejjel itatod? Mert akármi is a neve, a tejet fogadjunk, hogy jobban szereti! Henrik bácsi egyetlen tehene nagy becsben volt tartva. Minden nap adott egy kis tejet, és gazdája időnként még sajtot is tudott küldeni a városi rokonoknak. Ma reggel Annemarie örömmel nyugtázta, hogy mama zabpehellyel várja, és az asztalon egy csupor tejszín is áll. Nagyon rég nem érezte már a tejszín ízét. Otthon már jó ideje tea és kenyér volt a reggeli. Mama követte Annemarie pillantását a csupor felé. – Még egészen friss. – Henrik minden reggel megfeji Virágot, mielőtt halászni indul. – És – tette hozzá jelentőségteljesen – vaj is van egy kevés! Henriknek sikerült megmenteni valamennyit. – Megmenteni? Honnan? – kérdezte Annemarie, miközben zabpelyhet kanalazott egy virágmintás tálba. – Nehogy azt mondd, hogy a katonák megpróbálják… hogy is mondják? – kitelepíteni még a vajat is! – Annemarie nevetett saját viccén. Mama is nevetett, és legyintett hozzá. – Bizony, kitelepítik a mi finom vajunkat is! Egyenest a hadseregük gyomrába! Ha tudnák, hogy Henrik megtartotta ezt a picikét, képesek lennének ránk rontani! A napfényes konyhában, az asztalon egy csupor tejszínnel és egy kevéske vajjal, a fegyverek és a kegyetlen arcú katonák távoli kísértetnek tűntek csupán. Amikor a konyhaajtóban megjelent Ellen is, mama még egy tálka gőzölgő zabpelyhet rakott a régi faasztalra. – Tejszín! – mondta Annemarie még mindig elbűvölve, és széles mosollyal a csupor felé mutatott. A három lány egész nap a szabadban csatangolt a ragyogó tiszta ég alatt. Annemarie bemutatta Ellennek Virágot, akinek a finom reggelit köszönhették, és kazalnyi vadvirágot gyűjtöttek össze a ház mögötti réten. Vázákba meg csuprokba rendezgették őket, míg az összes asztal tele lett a csokraikkal. Benn a házban mama megállás nélkül súrolt, sikált, porolt, miközben folyvást az ő rendetlen bátyját emlegette, aki mellett igazán lenne tennivalója egy jóravaló fehérnépnek. Henrik bácsi késő délután ért haza. Amikor meglátta a frissen kitakarított, fényesre sikált házat, a kiporolt, felfrissült színű szőnyegeket és a tiszta ablakokat, jólesően elmosolyodott. – Henrik, neked feleség kell – korholta mama. Henrik bácsi csak nevetett, nevetett.

– … és gyakrabban kellene itthon maradnod, hogy gondját viseld a háznak – folytatta, mintha felhúzták volna. – Ez a lépcsőfok itt törött, csöpög a csap a konyhában. És… Henrik bácsi tettetett rémülettel csapta össze a kezét és folytatta húga helyett: – … és egerek vannak a padláson, a barna pulóverem ujján nagy, molyrágta lyuk van, és ha hamarosan nem pucolom meg az ablakokat, akkor… Együtt nevettek. – Egyébként – mondta mama – minden ablakot kinyitottam, Henrik, hogy beengedjem a friss levegőt és a napfényt. Hála istennek, gyönyörű idő van. – Éppen jó halászatra – mondta Henrik, és mosolya elpárolgott. Annemarie észrevette a fordulatot. Apa valami hasonlót mondott a telefonba. „Jó az idő a halászathoz, Henrik?” – kérdezte. De mit jelentett ez? Hiszen Henrik mindennap elment halászni, ha esett, ha fújt. Nem kellett ahhoz napos idő, hogy a dán halászok kifussanak hajóikkal, és kivessék a hálókat a tengerbe. Annemarie csendben üldögélt Ellennel az almafa alatt, és nagybátyját figyelte. Mama Henrikre nézett. – Jó az idő? – kérdezte. Henrik bólintott, és az égre nézett. Beleszagolt a levegőbe. – Ma este, vacsora után, visszamegyek a hajóhoz. Reggel nagyon korán hajózunk el. Az éjszakát a hajón töltöm. Annemarie eltűnődött, milyen lehet egy egész éjszakát hajón tölteni. Csak feküdni, és hallgatni a hajó oldalát csapkodó tenger zúgását, s bámulni a hatalmas, csillagos égboltot… – Előkészítetted a nappalit? – kérdezte hirtelen Henrik. Mama bólintott. – Ki van takarítva, és átrendeztem a bútorokat, hogy kicsit jobban hasonlítson egy normális szobára. A lányok szedtek virágot is. – Mihez kellett előkészíteni a nappalit? – kérdezte Annemarie. – Miért rendezted át a bútorokat? Mama Henrik bácsira nézett, ő pedig lassan, komótosan nekikezdett: – Hát, lányok… Ez szomorú esemény, de azért nem túlságosan szomorú, mert ő nagyon, nagyon öreg volt már. Birte nagynénikéd, Annemarie, ma éjjel a nappaliban fog nyugodni. Ott lesz felravatalozva, mielőtt holnap eltemetik. Régi szokás, hogy temetés előtt a halottal együtt vannak a szerettei. Kirsti arca elkerekedett a döbbenettől. – Itt? – kérdezte. – Egy halott… itt? Annemarie nem szólt semmit. Zavart volt. Nem értette az egészet. Korábban sosem hallott Birte nevű nagynéniről. Pedig emlékezett az összes unokatestvére nevére, a nagynénikre és nagybácsikra, hogy ki volt incselkedő, veszekedős, ki volt annyira házsártos, hogy a férje végül másik házba költözött, bár továbbra is minden este együtt vacsoráztak. De Birte nevű nagynéniről – esküdni mert volna rá – még sosem hallott.

9

Miért hazudsz?

Annemarie egyedül akart lenni egy kicsit. Vacsora után kiment a ház elé, és egy ideig csak álldogált a friss levegőn. A nyitott konyhaablakon keresztül hallotta, hogy mama és Ellen beszélgetnek mosogatás közben. Egyes hangok pedig arra utaltak, hogy Kirsti buzgón játszik a padlón az emeleten talált, régi babákkal, amelyek a mamáé voltak valamikor. Aztán gondolt egyet, és elsétált az istállóhoz, ahol Henrik bácsi épp Virágot fejte. Nagybátyja a szalmával leterített kövezeten térdelt a tehén mellett, vállát a tehén oldalának nyomta, és erős, barna kezei ütemesen préselték a tejet a makulátlanul tiszta vödörbe. A kiscica élénken figyelve ült a közelben, és Annemarie elmosolyodott, amint a húgától kapott nevére gondolt. Annemarie nekidőlt az istálló ódon terméskő falának, s csendben nézelődött. Henrik bácsi hátrapillantott, elmosolyodott, de tartotta a fejés ritmusát, ő sem szólt egy szót sem. A naplemente álmos fényében por lebegett. – Henrik bácsi! – szólalt meg hirtelen Annemarie. – Te hazudsz nekem. Te és a mama is. Mindketten. Henrik bácsi erős kezei gyakorlottan dolgoztak tovább. A tej még mindig egyenletesen csordogált. Kedves, mélykék szemével kérdőn nézett fel a kislányra. – Most mérges vagy? – Igen. Mert mama eddig soha nem hazudott nekem. Soha. És most tudom, hogy Birte nagynéni nem létezik. Soha egyetlen történetet sem hallottam róla, egyetlen régi képen sem láttam olyan rokont, akit így hívnának. Henrik bácsi felsóhajtott. Virág visszanézett rá, mintha azt mondaná: mindjárt végzünk. És valóban: a tej egyre vékonyabb sugárban folyt. Henrik finoman, de határozottan meghúzgálta a tehén tőgyét, és kifejte a maradék tejet. Aztán egy nedves, tiszta ronggyal lemosta a tőgyét. A tejesvödör félig telt meg, a tetején vastag habréteg ült. Henrik bácsi szeretettel megpaskolta a tehén nyakát. Végül Annemarie-hoz fordult, miközben saját kezét is megtörölte a rongyba. – Milyen bátor vagy, kicsi Annemarie? – kérdezte. Annemarie egyáltalán nem örült ennek a kérdésnek. Mert amikor magának feltette, nem volt megelégedve a válasszal. – Nem nagyon… – ismerte be lesütött szemmel. Henrik bácsi letérdelt elé, így arcuk egy magasságba került. – Azt hiszem, ez nem igaz – mondta halkan. – Szerintem olyan vagy, mint a mamád, a papád, meg én. Ijedt, de elszánt, és ha eljönne az ideje, hogy bátor legyél, biztosan az lennél. De – tette hozzá – sokkal könnyebb bátornak lenni, ha nem tudsz mindent. És ezért a mamád sem tud mindent. Sőt, én sem. Csak azt tudjuk, amit feltétlenül tudnunk kell. Érted, amit mondok? – kérdezte a szemébe nézve. Annemarie a homlokát ráncolta. Nem volt biztos benne, hogy mindent jól értett. Mert mit is jelent a bátorság? Amikor – nem túl régen, bár most nagyon régi emléknek tűnt – a katona megállította őt az utcán, és kérdezgette azon a nyers hangján, nagyon megijedt. Pedig akkor még nem tudott mindent. Akkor még nem tudta, hogy a németek el akarják hurcolni a zsidókat. És így – bármennyire is félt –, amikor a katona Ellenre nézett, s

megkérdezte: hogy hívják a barátnődet, képes volt válaszolni neki. Ha mindent tudott volna, ez nem ment volna ilyen könnyen. – Különben jól sejtetted! – mondta Henrik. – Birte néni nem létezik, és soha nem is létezett. A mamád is, én is hazudtunk, mégpedig azért, hogy segítsünk neked bátornak lenni. Remélem, megbocsátasz nekünk. Annemarie bólintott, és hirtelen valahogy idősebbnek érezte magát. – És most ugyanezért nem mondok neked el többet. Annemarie újra biccentett. Kintről szekérzörgés hallatszott. Henrik bácsi az istálló ablakához lépett, és kinézett az árnyékból. Aztán visszafordult Annemariehoz. – A halottaskocsi az… – mondta. – … A sosem létezett Birte nénivel. – Fanyarul elmosolyodott. – Így hát, kis barátom, itt az ideje, hogy elkezdjük a gyász éjszakáját. Készen állsz? Annemarie megfogta nagybátyja kezét, és kimentek az istállóból. A fényes fakoporsót bakokra állították a nappali közepén. Körülötte elrendezték a virágokat, amiket Annemarie és Ellen még délután szedett. Az asztalon gyertyák pislákoltak. A halottaskocsi már elment, és – miután Henrik bácsival halkan váltottak pár szót – az ünnepélyes arcú férfiak is távoztak, akik a koporsót behozták a nappaliba. Kirsti lefeküdt már. Kelletlenül bújt az ágyba, nyafogott, hogy ő már elég nagy, fenn akar maradni a többiekkel, mert még sohasem látott halottat, és hogy ez nem igazság. De mama nem engedett, és Kirsti végül duzzogva felment az emeletre. Ellen csöndes volt, és őszintén szomorú. – Nagyon sajnálom, hogy Birte néni meghalt, akármilyen öreg is volt – mondta mamának, aki ugyancsak szomorúan köszönte meg a részvétet. Annemarie nagyokat hallgatott. Most már én is hazudok, gondolta, ráadásul a legeslegjobb barátnőmnek. Pedig elmondhatnám Ellennek, hogy Birte nevű nénikém sosem volt, s nincs itt semmiféle halott. Félrehívhatnám, és megsúghatnám neki az igazat, hogy ne szomorkodjon hiába. De nem tette. Megértette, hogy ezzel ugyanúgy védi Ellent, ahogy édesanyja védte őt. Azt ugyan nem értette, hogy mi történik valójában, miért van ott a koporsó, minek ez az egész színházasdi, de tudta, érezte, hogy Ellen számára jobb és biztonságosabb, ha hisz Birte néni létezésében. Ahogy az idő előrehaladt, újabb emberek érkeztek. Egy férfi és egy nő jelent meg az ajtóban, mindketten sötét ruhában. A nő egy álmos csecsemőt cipelt. Henrik bácsi intett nekik, hogy kerüljenek beljebb. Biccentettek mama és a lányok felé, majd Henrik bácsi nyomában átmentek a nappaliba, és csendben leültek. – Birte néni barátai – súgta mama, válaszul Annemarie kérdő tekintetére. Annemarie látni vélte anyja arcán, hogy tisztában van vele, hogy ez hazugság, mindketten tudják. Némán egybefonódott a tekintetük, s ez a szótlan szövetségkötés eggyé forrasztotta őket. A nappaliból a kisbaba nyöszörgése hallatszott. Annemarie bepillantott az ajtón, és látta, hogy az asszony kinyitja blúzát, szoptatni kezdi a kisdedet, aki erre elcsendesedett. Újabb férfi érkezett: egy idős, szakállas ember. Csendben bement a nappaliba, és leült, a többiekhez egy szót sem szólt. A fiatalasszony felhúzta a kicsi takaróját, hogy eltakarja a babát és a mellét. Az idős férfi lehajtotta a fejét. Szája csendben mozgott, bizonyára imádkozott. Annemarie megállt az ajtóban, figyelte a gyászolókat, ahogy ültek a gyertyafényes szobában. Aztán visszafordult a konyhába, hogy segítsen mamának és Ellennek ennivalót készíteni.

Emlékezett rá, hogy nővére, Lise halálakor egy ideig minden este eljöttek hozzájuk a barátaik. És mindenki hozott magával ennivalót, hogy mamáról mély gyászában levegyék a főzés terhét. Ezek az emberek miért nem hoztak ételt? És miért nem beszélgetnek? Koppenhágában szomorúan ugyan, de beszélgettek egymással az emberek. Papával, mamával is szót váltottak, Lise-re emlékeztek. Míg a sajtot szeletelte a konyhában, Annemarie ezen törte a fejét. Hamar rájött, hogy ezeknek az embereknek nincs miről beszélgetniük. Nem beszélhettek a Birte nénivel eltöltött boldog időkről, amikor Birte néni egyáltalán nem is létezett. Henrik bácsi lépett be a konyhába. Az órájára pillantott, aztán mamára. – Későre jár… – mondta. – El kéne mennem a hajóhoz. – Nyugtalannak látszott. Elfújta a gyertyákat, mire a házra teljes sötétség borult, azután kinyitotta az ajtót. A bütykös almafa irányába meresztette a szemét, s kisvártatva megkönnyebbülten szólalt meg: – Itt jönnek! Ellen, gyere velem! Ellen kérdő tekintetet vetett mamára, aki bátorítóan bólintott: – Igen Ellen, indulj csak! Annemarie, kezében még mindig egy sajtdarabbal, figyelte, amint Ellen követi Henrik bácsit az udvarra. Hallotta Ellen halk kiáltását, majd egy beszélgetés foszlányait. Egy perccel később Henrik bácsi már vissza is tért. Mögötte Peter Neilsen tűnt fel. Ez alkalommal Peter először mamához lépett, és megölelte. Aztán megölelte és arcon csókolta Annemarie-t is, de furcsa módon, egy szót sem szólt. Gyengédségében most nem volt semmi játékosság, sietség és aggodalom vibrált mozdulataiban, tekintetében. Átsietett a nappaliba, és fejével intett a csöndben várakozó embereknek. Egy perccel később nyílt az ajtó, és Ellen tért vissza. A szüleivel. Édesapja a karjában tartotta, anyukája mellettük lépdelt. Mind a hárman némán könnyeztek.

10

Nyissuk fel a koporsót – Mindannyian itt vannak – nézett körül Henrik bácsi a nappaliban. – Mennem kell. Annemarie a hallból figyelte az eseményeket. A kisbaba elaludt, édesanyja is nagyon fáradtnak látszott. Férje vállára hajtotta a fejét. Az öregember még mindig lehajtott fejjel mormolt valamit magában. Peter mellette ült, térdére könyökölve. Látszott rajta, hogy mélyen elgondolkodott. A kanapét Ellen és szülei foglalták el. Ahogy Annemarie elkapta Ellen tekintetét, érezte a mély bánat feléje áramló hullámait. Barátságuk köteléke érintetlen maradt, ám Annemarie mégis ügy érezte, mintha Ellen és családja egy másik világba került volna át. Amikor Henrik indulni készült, az idős, szakállas férfi hirtelen felnézett. – Az Isten oltalmazza! – mondta halkan, mégis erőteljesen. – Oltalmazzon mindnyájunkat… – biccentett Henrik. Aztán megfordult, és elment. Mama behozta a teát a konyhából. Annemarie segített neki szétosztani a csészéket. Szó nélkül tették a dolgukat. – Annemarie – súgta mama a hallban. – Lefekhetsz, ha akarsz. Nagyon késő van. Annemarie megrázta a fejét. Pedig fáradt volt, és látta, hogy Ellen is az. Barátnője feje édesanyja vállán pihent, szeme le-lecsukódott. Végül a nappali sarkában álló üres hintaszékhez ment, összegömbölyödött benne, és fejét a puha, párnázott támlának támasztotta. Csakhamar elszundított. Álmából a fényszórók hirtelen villanása, gépkocsifékezés, ajtócsapódás riasztotta fel. Ellen a gyászoló idegenek rezzenéstelen arcát látta meg elsőnek. Dörömbölés hallatszott – mintha visszatérő rémálom lenne –, aztán a csizmák súlyos, ismerős dobogása következett. A német tiszt szavai tisztán hallatszottak a konyhából. – Megfigyeltük – mondta – hogy szokatlanul sok ember gyűlt össze ebben a házban. Vajon miért? – Halottunk van – válaszolta mama nyugodtan. – Régi szokás, hogy összegyűlünk, és tiszteletünkkel adózunk, ha egy családtag eltávozik. Bizonyára ismeri a szokásainkat. Az egyik katona, mamát maga elé engedve, belépett a nappaliba. Többen is követték, betöltötték a széles ajtónyílást. Csizmájuk, fegyvereik, sisakjuk csillogott, mint mindig. Annemarie figyelte, ahogy a férfi tekintete körbejár a szobában. Sokáig nézte a koporsót. Aztán mindenkit külön-külön szemügyre vett. Mikor ő került sorra, Annemarie kihívóan nézett vissza rá, szinte elvárva a katonától, hogy őt szólítsa meg. – Ki halt meg? – kérdezte az élesen. Annemarie arra gondolt, amit az istállóban mondott Henrik bácsi: könnyebb bátornak lenni, ha semmit nem tud az ember. Nyelt egyet. – A nagynénikém, Birte néni – hazudta szilárdan. A tiszt hirtelen előrelépett, átvágott a szobán, a koporsóhoz. Kesztyűs kezét a tetejére tette. – Szegény Birte néni… – mondta leereszkedő hangon. – Valóban ismerem a szokásaikat – mondta mama felé fordulva, aki még mindig az ajtóban állt. – És azt is tudom, hogy a tiszteletadáshoz az is hozzátartozik, hogy a szeretett halott arcába néznek. Furcsának tűnik a

számomra, hogy olyan szorosan lezárták ezt a koporsót. Miért nincs nyitva? – kérdezte, s ökölbe szorított kezével megdörzsölte a fénylő koporsófedél szélét. – Nyissuk fel, és vessünk egy utolsó pillantást Birte nénire! Annemarie látta, hogy Peter megmerevedik a székén, állát felszegi, és egyik kezével lassan az oldala felé nyúl. Mama átsietett a szobán, egyenesen a koporsóhoz. – Igaza van – mondta. – Valóban ez a szokás. Nekünk fáj a legjobban, hogy nem követhettük. Az orvos azonban azt ajánlotta, hogy ez esetben hagyjuk csukott koporsóban halottunkat, mert Birte néni tífuszban hunyt el, és félő, hogy fertőzhet. De hát mit tudhat egy ilyen öreg, falusi orvos! Hogyan is maradhatnának meg a tífuszbaktériumok egy halottban? Drága Birte néni! Búcsúzzunk el úgy, ahogy mindannyian szeretnénk! A náci tiszt egy gyors mozdulattal arcul ütötte a mamát, aki hátratántorodott. – Bolond nőszemély – köpött ki a katona. – Azt hiszi, érdekel minket a betegségben meghalt nagynénje holtteste! Majd akkor nyissák ki, ha már elmentünk! – Oltsák el az összes gyertyát – parancsolta –, vagy húzzák be a függönyt! Felháborító ez a felelőtlenség! Aztán az ajtóhoz sietett, és társaival együtt elhagyta a házat. – Mama! – kiáltotta Annemarie. Édesanyja a szája elé emelte a mutatóujját. A katonák még nem hajtottak el. Peter felállt, és behúzta a sötétítőfüggönyöket. Ismét meggyújtotta az eloltott gyertyát. Aztán a Bibliáért nyúlt, amely mindig ott volt a kandallópárkányon. Gyorsan kinyitotta, és így szólt: – Felolvasok egy zsoltárt. Szemét a véletlenül kinyíló lapra vetette, és erős hangon olvasni kezdett: „Dicsérjétek az Urat! Hiszen Istenünkről énekelni jó. Hiszen őt dicsérni gyönyörűséges és illendő dolog! Az Úr építi Jeruzsálemet, összegyűjti Izraelnek elűzötteit. Meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket. Elrendeli a csillagok számát, és mindnyájokat nevéről nevezi.” Zsoltárok könyve, 147. zsoltár, Károli Gáspár fordítása

Mama is leült, s hallgatta a veretes szavakat. A feszültség érezhetően oldódni kezdett. Az öregember ajkai mozogtak, ahogy Peter olvasott, ő fejből tudta az ősi éneket. Annemarie számára nem volt ismerős a szöveg. Próbált figyelni, megérteni, és… megpróbált nem sírni, bátor lenni. A sötétítőfüggönyt könnyű szellő lebbentette fel a nyitott ablak előtt. Hogyan is tudhatná bárki egyenként megszámlálni a csillagokat, nevet adni nekik, ahogy a zsoltár mondja? – gondolta a kislány. – A csillagok megszámlálhatatlanul sokan vannak. Peter tovább olvasott, hosszú percek teltek el így. Végül becsukta a Bibliát, az ablakhoz lépett, és belehallgatózott a csendes éjszakába. Aztán végigjártatta tekintetét a szobában ülőkön. – Most! – mondta. – Itt az idő! Becsukta az ablakokat, majd a koporsóhoz lépett, és felnyitotta a fedelét.

11

Mikor látunk újra, Peter?

Annemarie, ahogy körülötte mindenki, a nyakát nyújtogatta. A koporsóban nem feküdt senki. Összehajtott takarókkal, ruhadarabokkal volt megtömve. Peter elkezdte szétosztani a súlyos kabátokat, vastag pulóvereket és más meleg holmikat. – Nagyon hideg lesz – súgta. – Egy percig kutatott, míg talált egy kisebb télikabátot. Ezt odaadta Ellennek. Annemarie figyelte, ahogy Ellen átveszi, és nézi, forgatja. Foltos és elnyűtt volt az a kabát. Nem volt ebben semmi különös, hiszen az elmúlt néhány évben csak elvétve fordult elő, hogy valaki új ruhát kapjon. Ám Ellen édesanyja nagyon ügyesen varrt, és sokszor készített újat régi, szétfejtett darabokból. Ezért Ellen még sosem vett föl ennyire viseltes ruhát. Most azonban felvette, összehúzta magán, és begombolta az egymáshoz nem illő gombokat. Peter, karján néhány ruhadarabbal, a csendesen üldögélő párra és a csecsemőre nézett. – Sajnálom… – mondta. – Semmi sincs a babának. – Én majd keresek valamit! – szólt oda mama. – Egy ilyen pici végképp nem fagyoskodhat. – Kiment a szobából, és egy perc múlva visszatért Kirsti vastag, piros kardigánjával. – Hát még ez sem a kisfiú mérete, de jó meleg! A nő most először szólalt meg. – Kislány – rebegte alig hallhatóan –, Rachelnek hívják. Mama mosolyogva segített az alvó baba karjait bebújtatni a kardigán hatalmas ujjaiba. Együtt gombolták be a szív alakú gombokat – jaj, mennyire szerette Kirsti azt a kardigánt a szívecskés gombjaival! –, míg a pici babát a meleg gyapjú teljesen be nem burkolta. Szempillái megremegtek, de nem ébredt fel. Peter a zsebébe nyúlt, és elővett valamit. A szülőkhöz lépett, és lehajolt a babához. Kinyitotta a kezében levő kis üveget. – Mennyi a súlya? – kérdezte Peter. – Két kiló nyolcvan dekával született – válaszolta a fiatalasszony. – Kicsit nőtt már, de nem sokat. Most talán három kiló húsz lehet, több nem. – Akkor néhány csepp elég lesz. Nincs íze. Észre sem fogja venni. Az anya karjába szorította a kicsit, és könyörögve nézett fel Peterre. – Kérem, ne…! – mondta. – Éjszaka mindig alszik. Nincs rá szüksége, higgye el! Nem fog sírni. Peter hajthatatlan volt. – Nem kockáztathatunk – mondta, az üvegcse csepegtetőjét a baba pici szájába illesztette. A kicsi fel sem ébredt, úgy nyelt le néhány cseppet. Anyja elfordította a fejét, mire a férje átölelte a vállát. Peter ezután a takarókat vette ki a koporsóból, és szétosztotta őket. – Talán most el sem hiszik, de később ezekre is szükségük lesz a hideg miatt. Annemarie édesanyja egy kis csomag élelmet adott át mindenkinek: azt a sajtot, kenyeret és almát, amit órákkal ezelőtt Annemarie segített neki szétporciózni a konyhában. Végül Peter egy papírba burkolt csomagot húzott elő a kabátja belsejéből. Végignézett a szobában összegyűlt embereken, akik már vastag téli ruhákban álldogáltak. Aztán intett Rosennek, s az követte őt a hallba.

– Rosen úr – mondta Peter. – Ezt el kell juttatnom Henriknek. De lehet, hogy én nem találkozom vele. A többieket csak a kikötőig viszem el, és onnan egyedül mennek tovább a hajóhoz. Szeretném, ha ezt átadná neki. Rendkívül fontos. Annemarie látta, hogy valami kilóg Rosen úr zsebéből, mikor visszatért a szobába. Azt is látta, hogy Rosen úr tekintete zavart. Bizonyára azért, mert nem tudta, mi van a csomagban. Ha Rosen úr tudná, lehet, hogy megrémülne – gondolta rögtön Annemarie. Így, hogy nem tudja, bátrabban viselkedhet. Tehát nem kérdezett. És Peter nem magyarázkodott. – Most pedig – mondta Peter az órájára nézve – jöjjön utánam az első csoport! Ön, ön és ön – intett az öregembernek és a fiatal párnak a babával. – Inge! – szólt. Annemarie-nak feltűnt, hogy most először hallotta, hogy Peter Neilsen a keresztnevén szólítja édesanyját. Azelőtt mindig Johansen asszony volt, vagy a régi időkben, a nővérével való eljegyzése boldog és izgalmas időszakában alkalmanként, mama. Most pedig Inge. Úgy hangzott ez, mintha Peter elhagyta volna fiatalságát, mintha az, hogy ki hány éves, most egyáltalán nem számítana. Édesanyja bólintott, és várta az utasításait. – Várj húsz percet, csak aztán hozd Rosenéket! Ne gyere előbb! Ennyi távolság kell, hogy legyen köztünk az ösvényen, így kisebb az esély, hogy meglátnak. Johansen asszony ismét bólintott. – Miután biztonságban elvitted Rosenéket Henrikhez – folytatta Peter –, gyere vissza egyenesen a házba. A hátsó ösvényen, feltétlenül… ezt persze tudod. Mire Rosenéket a hajóra juttatod, én már nem leszek ott. Amint letettem a magam csoportját, el kell mennem. Ma éjjel van még egy munkám. Annemarie-hoz fordult. – Így hát tőled most veszek búcsút. Annemarie odalépett hozzá, és megölelte. – De ugye, Peter, nemsokára újra látjuk egymást! – kérdezte. – Remélem, hogy nagyon hamar. Aztán… addig se nőj túl sokat, mert a végén még magasabb leszel, mint én. Te kis Hosszúláb! Annemarie elmosolyodott ugyan, pedig ez a becézés csak szavakban volt olyan, mint régen. Mert közben Peter arca feszült volt, a szeme távolba révedt. Peter szó nélkül arcon csókolta mamát. Aztán minden jót kívánt Rosenéknek, és kivezette a többieket az ajtón. Mama, Annemarie és Rosenék szótlanul leültek az üres koporsó köré. Olykor egymásra pillantottak, de ami most bennük zajlott, arra nem találtak szavakat. Annemarie Rosenéket nézte, ahogy ott ültek idomtalan, ócska ruháikban, karjukban az összehajtogatott rongyos takarókkal, feszülten és fáradtan. Eszébe jutottak a boldog idők: Rosen asszony, gondosan fésült és kendő alá rejtett hajával, ahogy ősi imát mondva meggyújtja a gyertyákat Sabbath-kor. És Rosen úr, ahogy üldögél a nappaliban a nagy fotelben, és vastag könyveit tanulmányozza, dolgozatokat javít, szemüvegét igazgatja, és időnként felpillant, hogy panaszkodjék a gyenge fényre. Emlékezett Ellenre az iskolai színdarabból, ahogy magabiztosan mozog a színpadon. Mindezek a dolgok: az önbecsülés, az emberi tartás forrásai – a gyertyák, a könyvek, az álmodozás a színházról – ott maradtak Koppenhágában. Most semmijük sem volt, csak ismeretlen emberek levetett göncei a hideg ellen, az étel Henrik tanyájáról a túléléshez, és a sötét ösvény az erdőn keresztül, amely reményeik szerint menekülésük útja lesz. Annemarie számára most már világos volt, hogy Henrik bácsi fogja elvinni barátnőjét és

családját Svédországba, az ő kis halászhajóján. Tudta, hogy Rosen asszony mennyire fél a tengertől, a végtelenbe vesző távlatoktól. Tudta, hogy Ellen mennyire fél a katonáktól, akik talán még most is kutatnak utánuk, fegyvereiktől, csizmájuk hideg villogásától. És tudta, teljes szívével átérezte, hogy mennyire félhetnek mindannyian – a jövőtől.

12

Hol vagy, mama?

Rosen úr megbotlott a konyhaajtó előtt egy kilazult lépcsőben. Feleségébe kapaszkodott, így visszanyerte az egyensúlyát. – Óvatosan, mert még egy szál gyufával sem világíthatunk – suttogta mama, ahogy megálltak az udvaron, karjukban takaróikkal és elemózsiás batyukkal. – Csak szorosan utánam, én nagyon jól ismerem az utat. De vigyázzatok, mert az ösvény nagyon egyenetlen. És legyetek nagyon, nagyon csendben! – tette hozzá teljesen szükségtelenül. Hallgatott az éjszaka is. A fák között gyenge szellő járt, a mezőn túlról a tenger mormolása hallatszott. Itt-ott ragyogtak csillagok de a holdat felhő takarta. Annemarie kikísérte a kis csapatot a ház elé. – Indulás! – suttogta mama, s elindult az erdő felé. Rosenék szó nélkül megölelték Annemarie-t. – Egyszer majd visszajövünk – suttogta Ellen könnyeivel küszködve. – Persze, hogy visszajössz – suttogta Annemarie is. Aztán mamát és Rosenéket elnyelte az éjszaka. Annemarie egyedül maradt. Bement a házba, és felzokogott. A szoba üressége szinte bántó volt azok után, hogy pár perce még üldözött emberek várták, mi történik velük. Annemarie megtörölte szemét a kézfejével. A hintaszékbe kuporodott, és próbált kicsit megnyugodni. Gondolatban követte mama és a menekülők útját. Ismerte azt az ösvényt is, ha nem is olyan jól, mint édesanyja, aki gyermekkorában majd minden nap végigment rajta. De Annemarie is emlékezett a kanyarokra, a göcsörtös fákra, amelyek gyökerei imitt-amott kibukkantak a föld alól, és a cserjékre, bokrokra, amik virágba borultak nyár elején. Képzeletben ott lépdelt a kis csapattal, lábával tapogatva az utat a sötétben. Eltart nekik – gondolta – vagy fél órát, míg elérik azt a helyet, ahol Henrik bácsi vár rájuk a hajójával. Ott aztán mama megáll egy percre, de nem tovább, csak egy utolsó ölelésre, aztán megfordul, és haza indul. Visszafelé már gyorsabban megy, mert nem kell Rosenékre várnia, akik számára az ösvény ismeretlen. Mama sietni fog, hogy minél hamarabb újra itt legyen velünk. A falióra fél hármat ütött a hallban. Édesanyja egy órán belül itthon lesz, gondolta Annemarie. Előre-hátra hintázott a régi széken. Mama fél négyre itthon lesz. Papára gondolt, aki egyedül maradt Koppenhágában. Bizonyára most ő is ébren van. Félti őket, és az órát figyeli, várja a hírt, hogy Rosenék biztonságban vannak, mama és a lányok itt vannak a tanyán, és az új napot a konyhaablakon besütő nappal és a tejszínes zabpehellyel kezdik. Annemarie tudta, hogy mindig azoknak nehezebb a dolguk, akik várnak. Kisebb a veszély, de nagyobb a félelem. Ásított, és a feje előrebukott. Amikor felébredt, még nem volt reggel, épphogy világosodott. A hajnal fénye végighalad a svéd tanyavilág felett és a parton, aztán elönti fénnyel a kis Dániát, és továbbmegy az Északitengeren, hogy felébressze Norvégiát. Annemarie zavartan pislogott, felült, egy pillanatig az is kérdés volt számára, hogy hol van és miért. Nézte a halvány fényt a láthatáron, és nem akart hinni a szemének. Még sötétnek kéne lenni – gondolta. Hiszen még éjszaka van! Az nem lehet, hogy már hajnalodik!

Felállt, kinyújtóztatta kissé elgémberedett lábait, és kiment a hallba, hogy megnézze a régi órát. Négy óra múlt. De hol lehet akkor a mama? Talán már hazajött, de nem akarta őt felébreszteni, és lefeküdt ő is. Biztosan ez történt. Kimerült, hiszen egész éjjel fent volt, veszélyes kirándulást tett a hajóhoz és vissza a sötét erdőn keresztül. Annemarie gyorsan felment a keskeny lépcsőn. Annak a hálószobának az ajtaja, ahol eddig Ellennel aludt, nyitva volt. A két kiságy rendesen bevetve, letakarva a régi paplanokkal. Mellette Henrik bácsi szobája is nyitva volt, és az ő ágyán is látszott, hogy nem aludtak benne. Aggodalmai ellenére Annemarie elmosolyodott, amint meglátta Henrik bácsi szanaszét szórt ruháit, cipőjét. „Egy rendes asszonyra volna szüksége” – mondta magában mamát utánozva. A másik hálószoba ajtaja, amelyet mama és Kirsti osztott meg egymással, zárva volt. Annemarie halkan és óvatosan, nehogy felébressze a bent alvókat, benyitott. A kiscica azonnal felemelte a fejét, ásított, aztán kikászálódott Kirsti karjaiból. Nyújtózkodott egyet, majd könnyedén leugrott a földre, és kisündörgött az ajtón. Kirsti sóhajtott, és a másik oldalára fordult. Egyedül feküdt a széles ágyban. Annemarie az ablakhoz sietett, amely az erdei ösvény végén elterülő tisztásra nézett. Odakint még mindig csak derengett. Annemarie szemét erőltetve igyekezett áthatolni a hajnali párán, hátha megpillantja édesanyját, ahogy előbukkan a fák közül. Percekig állt az ablak előtt. S ahogy a szeme hozzászokott a kinti derengéshez, egyszer csak valami sötétlő halmot pillantott meg az ösvény kezdeténél. Annemarie összehúzta a szemét, de most azért erőltette, hátha téved, hátha mást lát, mint amit felismerni vél. Amikor az a valami kicsit megmozdult, már biztosan tudta: édesanyja fekszik ott a földön. Annemarie rohant le a lépcsőn, mit sem törődve azzal, hogy kishúga netán felébred a zajra. A konyhaajtó előtt lába beakadt a lötyögős lépcsőfokba, csaknem elvágódott, de ezt most nem engedhette meg magának. Valami különös erő megtartotta a lábán, és szaladt tovább. – Mama! – kiáltott kétségbeesve. – Mama! – Csss…! – szólt rá édesanyja, s felemelte a fejét. – Jól vagyok! – De Mama…! – kérdezte Annemarie mellé térdelve. – Szólj már! Mi történt? Édesanyja nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta magát. Arca megrándult a fájdalomtól. – Tényleg jól vagyok… Ne aggódj… És Rosenék Henrikkel vannak… Ez a legfontosabb… Arcán továbbra is ott ült a fájdalom, de valami mosoly-féle suhant át rajta. – Elég gyorsan odaértünk, pedig nagyon sötét volt, és Rosenék nem ismerték az ösvényt. Henrik a hajón várt bennünket. Rosenéket pillanatok alatt felvette a fedélzetre, azt mondta, hogy a többiek már ott vannak, Peter biztonságban eljuttatta őket is. – Így hát megfordultam, és siettem haza. Nagyon türelmetlen voltam… Annyira vissza akartam érni hozzátok, lányok… Óvatosabbnak kellett volna lennem… Még én mondtam Rosenéknek, hogy nézzenek a lábuk elé… – Beszéd közben leporolt némi füvet és földet a válláról, karjáról. – El se hinnéd. Már nagyon közel jártam, bár az is, lehet, hogy még csak félúton, amikor megbotlottam egy kiálló gyökérben és elnyúltam. Mama felsóhajtott. – Attól félek, eltört a bokám, Annemarie. Bár annak is örülhetek, hogy rosszabb nem történt. Egy boka meggyógyul. – Látnod kellett volna, Annemarie – folytatta mama. – A te tiszta, rendes édesanyád, amint

centiről centire kúszik! Úgy nézhettem ki, mint egy részeg! De mindez nem érdekes. Én itthon vagyok, Rosenék meg Henrikkel. – Hadd támaszkodjak rád, – nyúlt mama a kislánya felé. – Valahogy csak be tudok jutni a házba, ha segítesz. Istenem, milyen ügyetlen vagyok! Néztem volna a lábam alá… Na, próbáljunk elindulni. Nagyon lassan. Így… Ahogy lábra állt, arca elsápadt a fájdalomtól. Szinte teljes súlyával kénytelen volt a lányára támaszkodni. így araszolgattak meg-megállva a ház felé. – Istenem, de jó lesz… – sóhajtott mama. Ha beérünk, iszom egy csésze teát, aztán orvost hívunk. Azt mondom majd neki, hogy leestem a lépcsőn. Álljunk meg, hadd pihenjek egy percet. Amikor elérték a házat, mama leereszkedett a lépcsőre. Mélyeket lélegzett. Annemarie mellé ült, és fogta a kezét. – Mama! Annyira féltem, hogy nem jöttél haza… Mama bólintott. – Tudtam, hogy aggódsz. Ez fájt a legjobban, miközben idevonszoltam magam. De most már itt vagyok veled, biztonságban. Hány óra lehet? – nézett el mama a tenger felé. – Hamarosan kifutnak… Nemsokára ők is biztonságban lesznek… – sóhajtott.

13

Fuss, ahogy csak bírsz!

A csillagok kihunytak, az égbolt sápadt szürke volt, némi rózsaszínnel a láthatáron. Annemarie megnyugodott. Megsimogatta édesanyja kezét, és lenézett elkékült, feldagadt bokájára. – Mi ez, Mama – kérdezte hirtelen, és lenyúlt a fűbe. Mama odanézett. – Istenem! – kiáltotta. Annemarie felvette. Most már felismerte, ő is tudta, mi az. Az a csomag volt, amit Peter küldött Rosen úrral Henrik bácsinak. – Rosen úr elbotlott a lépcsőn, emlékszel? Biztos akkor esett ki a zsebéből. Meg kell őriznünk, és visszaadnunk Peternek – adta át Annemarie a csomagot édesanyjának. – Tudod, mi ez? Mama nem válaszolt. Lesújtva meredt maga elé. Végignézett az ösvényen, aztán le a bokájára. – Fontos, ugye, Mama? Emlékszem, hogy Peter azt mondta, nagyon fontos. Hallottam, amikor ezt mondta Rosen úrnak… – hadarta izgatottan Annemarie. Édesanyja megpróbált felállni, de visszaesett a lépcsőre. – Istenem – motyogta ismét. – Lehet, hogy semmiért történt minden… Annemarie kivette a csomagot anyja kezéből, és elszántan felállt. – Majd én elviszem. Ismerem az utat, és már majdnem világos van. Tudod, hogy nagyon jól futok. Mama gyorsan, feszülten beszélt: – Annemarie, menj be a házba, és fogd azt a kis kosarat az asztalon. Gyorsan, gyorsan! Tegyél bele néhány almát, és egy darab sajtot. A csomagot rakd alulra. Érted? Siess, nagyon siess! Annemarie azonnal cselekedett. A kosár. A csomag alulra. Letakarta egy szalvétával. Aztán egy darab becsomagolt sajt. Pár alma. Megpillantott egy darab kenyeret, és azt is a kis kosárba tette. – El kell szaladnod a hajóhoz. Ha bárki megállítana… – Ki állítana meg? – Hát egy katona! Ha egy katona meglát, ha megállítanak, mondd azt, hogy az otthon felejtett elemózsiát viszed a halász nagybácsikád után. – Mama, mi van a kosár alján? Édesanyja nem válaszolt a kérdésre. – Menj! – mondta határozottan. – Menj, most rögtön. Ne is menj, fuss! Fuss, ahogy csak a lábad bírja! Annemarie megcsókolta édesanyját, felkapta a kosarat, és elrohant az ösvény felé.

14

Az ösvényen

Hiába látta pár órával korábban, ahogy a többiek csendben eltűnnek az erdőben vastag ruházatukban, karjukon a takaróval, Annemarie-t meglepte a csontig hatoló hideg. Ő csak egy könnyű kardigánt viselt pamutruhája fölött a fagyos és nyirkos októberi hajnali szürkületben. Az ösvény csakhamar elkanyarodott, az erdő teljesen körbevette. Talpa újra és újra gyökereket érzett, amelyek olykor avarréteg alá bújtak, felbukással fenyegetve az előre igyekvőt. Lassan, de biztosan vagy gyorsan, kockáztatva? – csak ő válaszolhatta meg ezt a kérdést, saját magának. Felemelte a vesszőkosarat, és újra megpróbált futni. Egy mesére gondolt, amit oly gyakran mondott el Kirstinek, mikor este összebújtak az ágyban. „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány – mondta halkan magának – akinek volt egy gyönyörű, piros köpenye. Az édesanyja varrta neki. A kislány nagyon szerette a piros köpenyét, és olyan gyakran hordta, hogy elnevezték Piroskának.” Kirsti itt mindig közbevágott: „Kapucnija is volt?” „Igen.” – válaszolta ő. „És az is piros volt?” „Persze. Te is szeretnél egy ilyet? Mama talán varr neked egyszer. De ne szakíts mindig félbe, mert sosem jutok a végére.” – és ez a párbeszéd így ment minden alkalommal, hogy hosszabb ideig tartson a mese. Annemarie elmosolyodott, és folytatta útját a hajnali derengésben. Kirsti mindig megszakította a mesét kérdéseivel, hogy hosszabb ideig tartson. Annemarie továbbra is húga csacska kérdéseire, a meghitt estékre gondolt, s hogy elterelje figyelmét a hidegről és a lényegtől félhomályról, továbbmondta magában a mesét. „Egy nap a kislány édesanyja így szólt: Vidd el ezt a kosárka élelmet a nagymamának. Beteg, és ágyban fekszik. Gyere, hadd kössem meg a piros köpenyedet…” „A nagymamája mélyen az erdőben lakott, ugye? – kérdezné Kirsti. – Ott, ahol a farkasok is élnek.” Annemarie zajt hallott – talán egy mókus vagy nyúl ugrabugrál a közelben. Megállt egy pillanatra, és abból merített bátorságot, hogy arra gondolt: Kirsti most biztos megijedne. Megfogná a kezét, és azt suttogná: „egy farkas.” De Annemarie tudta, hogy ezek az erdők nem olyanok, mint a mesékben. Itt nem élnek farkasok, medvék, vagy más veszélyes vadállatok. Félhomály azonban volt. Annemarie még sohasem járt ilyenkor ezen az ösvényen. Azt mondta az édesanyjának, hogy szaladni fog – emlékeztette magát. Az ösvény újra elkanyarodott. Jól ismerte ezt a fordulót. Ha most itt balra fordulna, kijutna az útra. Ott világosabb lenne, és az bizony nem volna rossz, de még ezen a korai órán is biztos, hogy meglátnák. Ilyenkor hajnalban halászok sietnek a hajóikhoz. Nem hiányozna, ha megállítanák, és megkérdeznék: „Hát te, kislány, hova igyekszel? Még ágyban volna a helyed.” Értékes másodperceket vesztene, ki tudja, hányszor. És még ez lenne a jobbik eset. Mert egy járőrbe is beleszaladhatna… Jobbra fordult hát, és amennyire az egyenetlen felszín engedte, továbbsietett. „Piroska vitte

az elemózsiás kosarat, sietett keresztül az erdőn. Gyönyörű, verőfényes reggel volt, daloltak a madarak. Piroska is énekelt…” Az ösvény kiszélesedett. Az erdő az egyik oldalon megritkult, aztán az ösvény rákanyarodott a tengerpartig lejtő mezőre. Itt tudott futni – és futott is. Napközben tehenek legelnek a mezőn. Annemarie-n átsuhant a kellemes nyári emlék, amint ugyanitt áll a kerítésnél, kezében fűcsomóval, és a teheneket hívogatja. Azok komótosan odaballagnak hozzá, elveszik a kezéből a füvet érdes nyelvükkel. Édesanyja mesélte, hogy ő is mindig megállt itt gyermekkorában, iskolába menet. A kutyája, Trofast, átkúszott a kerítés alatt, és izgatottan próbálta terelgetni a teheneket, melyek azonban úgy tettek, mintha az eb ott sem lenne. A mező most üres volt és fakó. Egyre közelebbről hallotta a tenger morajlását, és látta az elömlő világosságot valahol Svédország felett. Futott, ahogy csak a lábai bírták, és szemével azt a helyet kereste maga előtt, ahol az ösvény – a városba vezető út utolsó szakaszán – visszatér az erdőbe. Ez az! Megállt, és megkönnyebbülten szuszogott egy kicsit. A túlburjánzó bokrok miatt csaknem elvétette a fák közé vezető bejáratot. Pedig ezek azok az áfonyabokrok, ahol nyár végén, még a békeidőben, mindig megállt csemegézni. Hogy nevetett mindig a mama, amikor az édes áfonyalétől kék szájával hazaállított… Ahogy az erdő újra bezárult körülötte, kénytelen volt lassítani a tempóján, de azért megpróbált futni. Annemarie édesanyjára gondolt: milyen dagadt volt a bokája… és az arcára hogy kiült a fájdalom. Remélte, hogy közben már kihívta az orvost. Felidézte maga előtt a morózus, de kedves tekintetű öregembert, aki az elmúlt nyarakon többször is eljött a tanyára, rozoga autója nagy zajt csapott a földúton. Kirstinek a füle fájt, egyszer pedig Lise-re fröccsent a forró zsír. Annemarie újra útelágazáshoz ért. A bal oldali ösvény egyenest a faluba vezet, arról jöttek, mikor leszálltak a vonatról, és a mama arra járt iskolába kislánykorában. Annemarie jobbra fordult, amerre a halászhajók horgonyoztak. Sokat járt erre is, békés, késő délutánokon, hogy a hazatérő hajók közt megvárja az Ingeborgot, Henrik bácsi hajóját. Szerette figyelni őt és a segítőit, amint kirakodják a napi fogást, a csúszós, csillámló heringeket, amelyek még a ládákban is élénken csapkodtak. Még most is, amikor a hajók üresen, az aznapi halászútra készülődve álltak a kikötőben, Annemarie érezte a hering olajos, sós illatát, ami errefelé sosem tűnt el a levegőből. Már nem volt sok hátra. Egyre világosabb lett, s úgy érezte, csaknem olyan gyorsan fut, mint az iskolában a pénteki versenyeken. Annemarie gondolatban folytatta a mesét: „Amint Piroska ment, mendegélt az erdőben, hirtelen zajt hallott. Megzörrentek a bokrok. Egy farkas! – mondja ilyenkor a szereposztás szerint Kirsti, és megremeg az izgatott örömtől. – Tudom, hogy a farkas jön!” Annemarie mindig megpróbálta ezt a részt elnyújtani, hogy kishúga jobban élvezze a mese feszültségét. „Nem tudta, hogy mi az. Megállt az ösvényen, és hallgatózott. Valami követte őt a bokrok között. Piroska bizony megijedt.” Itt megállna, és szünetet tartana egy pillanatra, miközben Kirsti az ágyban még a lélegzetét is visszafojtja. Annemarie hirtelen megállt, és hallgatózni kezdett. Túlzottan beleélte magát a mesébe?

Vagy… Közvetlenül előtte elkanyarodott a csapás. Azon túl, amint befordul, már meglátja a tengert, a kikötőt, a dokitokat és halászhajók tarka raját. Az ég egyre világosabb, hamarosan beindulnak a motorok, a halászok átkiabálnak egymásnak, sirályok vijjognak a víz felett. Most azonban más hangok állították meg. Megzörrentek előtte a bokrok, majd lépteket – és most már biztos volt benne, hogy nem képzelődik – morgást hallott. Óvatosan előrébb haladt azért, mást nem is tehetett. Aztán már ott is voltak előtte. Négy felfegyverzett katona. És velük, pórázukat rángatva, két nagy, fénylő szemű, csaholó kutya.

15

A kutyáim hússzagot éreznek

Annemarie agya sebesen járt. Eszébe jutott, mit mondott édesanyja: ha megállítanak, mondd azt, hogy az otthon felejtett elemózsiát viszed a halász nagybácsikád után. A katonákra bámult. Milyen rémült is volt, amikor az a másik kettő, még Koppenhágában megállította őket az utcán. De Kirsti nem volt rémült – villant fel benne. – Sőt, nem titkolta indulatait, amikor az a katona végigsimított a feje búbján. Semmit sem tudott a veszélyről, és a katonát ez mulattatta. Most Kirstivé kell válnom! – parancsolta magának. – Jó reggelt! – köszönt óvatosan a katonáknak. Ők csak méregették, szó nélkül. Mindkét kutya feszült volt, ugrásra kész. A pórázokat tartó két katona vastag kesztyűt viselt. – Mit keresel itt? – kérdezte végre az egyikük. Annemarie felmutatta a kosarat a szemmel láthatóan kilógó, vaskos cipóval. – Henrik bácsikám otthon felejtette az ennivalóját, és most sietek, hogy még elérjem. Ő halász. A katonák körülnéztek, a kislány mögé pillantottak, és mindkét oldalon átvizsgálták a bokrokat. – Egyedül vagy? – kérdezte az egyik. – Igen – bólintott Annemarie. Az egyik kutya morgott. És mindkettő a kosarat figyelte. Az egyik katona előrelépett. – Egyedül kimerészkedtél, még feltehetően sötétben, csak azért, hogy elhozd a bácsikád ennivalóját? Miért nem eszik halat? Egy alkalommal kibírná, ha már így történt… Mit válaszolna erre Kirsti? – töprengett Annemarie, és megpróbált úgy kuncogni, ahogy azt a húga tenné. – Henrik bácsi nem is szereti a halat – mondta nevetve. – Azt mondja, túl sokat lát belőle, és túl sokat szagolja, Egyébként sem enné meg nyersen! – Elfintorodott. – Hiszen, ha éhezne, akkor talán… De Henrik bácsi mindig kenyeret és sajtot ebédel. Csacsogj csak tovább – mondta magában –, ahogy Kirsti tenné. Egy ártatlan, csacska kislány. – Én szeretem a halat! – folytatta. – Úgy szeretem ahogy anyukám készíti. Zsemlemorzsába forgatja, és… A katona előrenyúlt, és kiragadta a ropogós cipót a kosárból. Gondosan megvizsgálta. Aztán félbetörte, és öklével szétfeszítette a két felet. Annemarie tudta, hogy ez Kirstit kihozná a sodrából. – Ne! – mondta mérgesen. – Az Henrik bácsi kenyere! Az anyukám sütötte! A katona rá se hederített. A két fél cipót a földre dobta, a kutyák elé. Azok egy pillanat alatt felfalták. – Láttál valakit az erdőben? – kérdezte a katona, mintha mi sem történt volna. – Nem, csak magukat. Miért, keresnek valakit? El fogok késni. Henrik bácsi hajója elmegy, mielőtt odaérek az ebédjével. Vagy azzal, ami maradt belőle… – tette hozzá epésen. A katona erre kivette a sajtot is. Megforgatta a kezében. A három mögötte állóhoz fordult, és

saját nyelvükön kérdezett valamit tőlük. Egyikük válaszolt: – Nein – mondta unott hangon. Annemarie felismerte a szót, a férfi nemmel felelt. Valószínűleg ezt kérdezték tőle, hogy „Kell ez neked?” – vagy talán „Odaadjam a kutyáknak?” A katona továbbra is fogta a sajtot. Egyik kezéből a másikba dobálta. Annemarie ingerülten sóhajtott. – Most már mehetek, kérem? – kérdezte türelmetlenül. A katona az almáért nyúlt. Észrevette rajta a barna pöttyöket, és elfintorodott. – Hús nincs? – kérdezte a kosár alján fekvő szalvéta félé pillantva. Annemarie sajnálkozó pillantást vetett rá. – Hiszen tudja, hogy nekünk nincs húsunk. A hadseregük eszi meg az összes húst Dániában. Kérem, kérem – könyörgött gondolatban. – Ne emelje fél a szalvétát! A katona nevetett. A földre dobta az ütődött almát. Az egyik kutya pórázát megrántva előrehajolt, megszagolta az almát, aztán visszalépett. A kutyák továbbra is fülüket hegyezve, nyitott szájjal, áthatóan nézték a kosarat. Fogsorukon nyál fénylett. – A kutyáim hússzagot éreznek – mondta a katona. – Talán a mókusokat érzik az erdőben… – válaszolta Annemarie. – Vigye el őket vadászni. A katona, kezében a sajttal előrenyúlt, mintha vissza akarná tenni a kosárba. De nem! Kirántotta a virágos textilszalvétát. Annemarie megdermedt. – Elég gyenge koszton tartjátok szegény bácsikádat – mondta a katona gúnyosan, miközben a szalvétát a sajtra göngyölte. Egy gyereknek is kevés volna ennyi. Aztán újra a kosárra nézett. Átadta a sajtot és a szalvétát a mellette álló katonának. – Az mi? Ott… az alján… – kérdezte valami egészen más, fenyegető hanghordozással. Kirsti mit tenne? Annemarie toppantott a lábával. És hirtelen, saját meglepetésére is, elsírta magát. – Nem tudom! – mondta elcsukló hangon. – Az anyukám mérges lesz, amiért megállítottak, és elkésem. És teljesen tönkretették Henrik bácsi ebédjét, úgyhogy most már ő is dühös lesz rám! A kutyák szűköltek, rángatták a pórázt, ahogy a kosár felé szimatoltak. A katonák egyike dünnyögött valamit németül. Aki Annemarie-t faggatta, kivette a csomagot. – Miért volt ez olyan gondosan elrejtve? – csattant fél. Annemarie megtörölte a szemét kardigánja ujjába. – Nem volt jobban elrejtve, mint a szalvéta. Nem tudom, mi az. – Ami egyébként igaz is volt. Fogalma sem volt róla, hogy mi van a csomagban. A katona feltépte a papírt, miközben a kutyák vicsorogva, erőlködve rángatták a pórázt. Izmaik megfeszültek a sima, rövid szőr alatt. – Hagyd abba a sírást, te bolond lány! – mondta élesen a katona. – Anyád se lehet épeszű, mert egy zsebkendőt küldött a bácsikádnak. Még jó, hogy virágot nem hímzett rá! – legyintett a fehér ronggyal, gúnyosan felkacagott, és a földre hajította az alma mellé. A kutyák előretörtek, mohón megszimatolták, aztán ismét csalódottan visszavonultak. – Menj csak tovább! – mondta a katona, azzal visszadobta a sajtot és a szalvétát a kosárba. – Menj a bácsikádhoz, és mondd meg neki, hogy a német kutyáknak ízlett a kenyere.

Aztán a katonák elvonultak mellette, s egy pillanat alatt eltűntek az ösvényen, abban az irányban, amerről Annemarie érkezett. A kislány gyorsan felszedte az almát és a csomagot, benne a fehér zsebkendővel. Visszatette őket a kosarába, és továbbszaladt a kikötő felé, amelyet már fénybe borított a kora reggeli napsütés. Néhány hajómotort már beindítottak, a kellemetlen berregés elnyomott minden más hangot a kis öbölben. Az Ingeborg még ott volt a dokk mellett, és Henrik bácsi szélfútta, szőke haja is csakhamar előbukkant, ahogy a hálók mellett térdelt. Annemarie kiáltott neki, mire ő odasietett a hajó oldalához. Arcára kiült az aggodalom, mikor felismerte unokahúgát a mólón. Átadta neki a kosarat. – Mama elküldte az ebédedet… – mondta remegő hangon. – De megállítottak a katonák, és a kenyeredet elvették. – Többet nem mert mondani. A férfi gyorsan belepillantott a kosárba. Annemarie látta a megkönnyebbülést az arcán, és tudta, hogy miért. Henrik bácsi megpillantotta a katona által feltépett csomagot. – Köszönöm – mondta, és hangjából is érezhető volt a megkönnyebbülés. Annemarie körülnézett az ismerős kis hajón. Lelátott a lépcsőn az üres kabinba. Nyoma sem volt Rosenéknek, vagy a többieknek. Henrik bácsi követte a pillantását, és zavart tekintetét. – Minden rendben – mondta halkan. – Ne aggódj. Nem voltam biztos benne, hogy így lesz – folytatta –, de most, neked köszönhetően, Annemarie, minden rendben lesz… – És most szaladj haza, és mond meg a mamádnak, hogy ne aggódjon. Este találkozunk. Búcsúzásként még ránevetett. – Elvették a kenyeremet, mi? – mondta. – Remélem, a torkukon akad!

16

Valamit azért elmondok

Szegény Virág! – nevetett Henrik bácsi aznap este, vacsora után. – Hogy olyasvalaki kezébe kerüljön, aki még sosem fejt tehenet! Képzelem, mit állhatott ki az az ártatlan jószág! Habár… te kis hős – simogatta meg Annemarie haját –, túl sokat nem kínozhattad. Mert ha nem így lett volna… Virág nem ismeri a tréfát! Mama is nevetett. Egy kényelmes fotelben ült, amit Henrik bácsi hozott át a nappaliból. Egyik lába térdig gipszben volt, és egy zsámolyon pihent. Annemarie nem bánta, hogy nevetnek rajta. Tényleg vicces volt. A kikötőből hazafelé az országúton szaladt végig, mert úgy gondolta, a katonák még mindig az erdőben lehetnek. Amikor visszaért a tanyára, Mamát és Kirstit nem találta otthon. Egy sietősen megírt üzenet várta, hogy az orvos autón bevitte mamát a helyi kórházba, és hamarosan hazaérnek. Az elfelejtett, fejés nélkül maradt, és ezért nyugtalan Virág panaszos bőgése behallatszott az istállóból. Annemarie tudta, hogy a tej feszítése fáj az állatnak, ezért fogta a tejesvödröt, és kimerészkedett hozzá. Megtette, ami tőle telik, s megpróbált oda sem figyelni Virág bosszús horkantásaira és bökdöső fejére. Próbálta utánozni a fejés határozott, ritmikus, húzó mozdulatait, ahogy Henrik bácsitól látta. És megfejte a tehenet! – Én is meg tudtam volna csinálni! – jelentette ki Kirsti. – Csak meg kell húzni, és már spriccel is! Úgy megfejném, mint a sicc! Annemarie elnézően mosolygott. Szeretném én azt látni, amikor megpróbálod – gondolta. – Ellen visszajön? – kérdezte Kirsti egy pillanat alatt megfeledkezve a tehénről. – Azt ígérte, készít majd egy ruhát a babámnak. – Annemarie és én majd segítünk neked megvarrni a ruhát – mondta mama. – Ellennek el kellett menni a szüleivel. Rosenék eljöttek érte az éjjel. – Miért nem keltettek fel, hogy elbúcsúzzunk! – zsörtölődött Kirsti, miközben képzeletbeli ételt kanalazott a mellette levő székbe ültetett baba festett szájába. – Annemarie – szólt Henrik bácsi, és székét hátratolva felállt az asztaltól. – Ha most kijössz velem az istállóba, megtanítalak rendesen fejni. Először is, mosd meg a kezed. – Én is akarok! – mondta Kirsti. – Te most nem mehetsz – mondta mama. – Most nem. Tudod, nem maradhatok egyedül, mert nem tudok jól menni. Te leszel az ápolónőm. Kirsti kicsit tétovázott, amíg eldöntötte, hogy vitatkozzon-e. Aztán azt mondta: – Hát… Inkább leszek ápolónő, amikor felnövök, mint fejőnő. Úgyhogy maradok a mamával! Annemarie Henrik bácsival kisétált a közben leereszkedett finom ködben az istállóba. Virág mintha boldogan megrázta volna a fejét Henrik bácsi láttán. Tudta, hogy ismét jó kezekben lesz. Annemarie leült a felhalmozott szénára, és nézte, ahogy a nagybátyja fej. De gondolatai egész máshol jártak. – Henrik bácsi! Hol vannak Rosenék és a többiek? Azt hittem, te viszed át őket Svédországba a hajódon. De nem voltak ott. – Pedig ott voltak – mondta, és a tehén oldalának támaszkodott. – Csakhogy ezt nem kellene tudnod. Emlékszel, mit mondtam neked? Hogy biztonságosabb, ha nem tudunk bizonyos

dolgokat. De… – folytatta, miközben kezei begyakorlott, biztos mozdulatokkal dolgoztak – valami keveset azért elmondok, mert olyan nagyon bátor voltál. – Bátor? Aáá… – legyintett Annemarie. – Nagyon féltem… – Az életedet kockáztattad. – Az életemet? Én csak arra gondoltam, hogy… Henrik mosolyogva félbeszakította. – Nos, pontosan ennyit jelent a bátorság: megbirkózni a félelemmel, s csak arra gondolni, amit meg kell tenned. Természetes, hogy féltél. Ma én is féltem. De most hadd mondjak el neked valamit Rosenékről. Sok halász épített titkos búvóhelyeket a hajójába. Én is ezt tettem. Lent, a hajófenéken. Csak fel kell szednem a padlót a megfelelő helyen, és máris van hely néhány ember elrejtéséhez. Peter, és még mások is az ellenállásból, akik vele dolgoznak, elhozzák őket hozzám meg a többi halászhoz is. Vannak emberek, akik segítenek nekik útban Gilleleje felé. Annemarie megdöbbent. – Peter benne van az ellenállásban? Hát persze. Tudhattam volna! Hiszen ő hozza papának és mamának a titkos újságot, a De Frei Danske-t. És mindig váratlanul tűnt föl, majd ment el… – Ő nagyon, nagyon bátor fiatalember – mondta Henrik bácsi. – A társai is azok. Annemarie még most sem értett mindent. – … akkor Rosenék és a többiek odalent voltak, amikor én meghoztam a kosarat? Henrik bácsi bólintott. – Semmit sem hallottam – mondta Annemarie. – Persze, hogy nem. Mindenkinek teljes csöndben kellett lennie, órákon keresztül. A baba altatót kapott, nehogy felébredjen és sírdogáljon. – De ők, ott lent, hallották, amikor beszélgettünk? – Igen. A barátnőd, Ellen mondta nekem később, hogy hallottak téged. És hallották a katonákat is, akik átkutatták a hajót. Annemarie szeme elkerekedett. – Katonák jöttek? – kérdezte. – Azt hittem, másfelé mentek, miután engem megállítottak. – Ó… sok katona van itt Gillelejében, és végig a part mentén. Az összes hajót átvizsgálják. Tudják, hogy a zsidók menekülnek, de nem tudják biztosan, hogyan. Csak ritkán akadnak rájuk. A búvóhelyek gondosan álcázva vannak, és gyakran halat halmozunk a fedélzetre is. Összepiszkolják a fényes csizmáikat! – Henrik bácsi! – mondta Annemarie – Biztos igazad van, és nem kell mindent tudnom. De kérlek, mondj valamit arról a zsebkendőről! Tudtam, hogy fontos a csomag, ezért rohantam keresztül az erdőn, hogy elvigyem neked. De én arra gondoltam, hogy talán egy térkép az a valami. Hogyan lehet fontos egy zsebkendő? Nem értem… Henrik bácsi félretette a teli csöbröt, és nekiállt lemosni a tehén tőgyét a nedves ronggyal. – Erről nagyon kevesen tudnak, Annemarie – mondta komoly pillantással. – Tudod, a katonák nagyon dühösek, hogy nem tudják megtalálni a megszökött zsidókat. A németek kiképzett kutyákat kezdtek használni. – Voltak kutyáik! Azoknak is, akik megállítottak engem az ösvényen! Henrik bácsi bólintott. – A kutyákat arra képezték ki, hogy kiszagolják, és megtalálják az elbújtatott embereket. Épp tegnap, ez történt két hajón is. Azok az átkozott kutyák, bemásznak a döglött hal közé, az emberszag után.

Mindannyian nagyon, nagyon aggódtunk. Azt hittük, a kutyák bevetése véget vet a hajóval történő menekülésnek Svédországba. Peter felkeresett néhány tudóst, orvost. Éjt nappallá téve dolgoztak ezek a nagyszerű elmék, hogy kitaláljanak valamit. És létrehoztak egy különleges szert. Nem tudom, mi ez, de ez volt a zsebkendőben. Vonzza a kutyákat, és ha egyszer megszagolják, tönkreteszi a szaglásukat. Képzeld csak! Annemarie emlékezett rá, hogy a kutyák mennyire nyújtózkodtak a zsebkendő után, aztán megszagolták, és elfordultak. – Nos, Peternek hála – folytatta Henrik bácsi –, mindenkinek lesz egy ilyen zsebkendője. Minden hajóskapitánynak. Amikor a katonák feljönnek a fedélzetre, egyszerűen előhúzzuk a zsebkendőt a zsebünkből, mintha orrot akarnánk fújni. A kutyák körbeszaglásznak, megszagolják a kezünkben a zsebkendőt, és aztán hiába kószálnak a hajón, nem találnak semmit. – Ma reggel is hoztak a hajódra kutyákat? – Igen. Nem telt el húsz perc sem, hogy elmentél, már épp indulni akartam, amikor megjelentek a katonák, és megállítottak. Feljöttek a fedélzetre, kutattak, de nem találtak semmit. Akkor persze már nálam volt a zsebkendő. Ha nem lett volna, hát… – hangja elhalkult, és nem fejezte be a mondatot. Nem is volt rá szükség. Ha nem találja meg a csomagot ott, ahol Rosen úr elejtette… Ha nem fut keresztül az erdőn… Ha a katonák elveszik a kosarát… Ha nem éri el a hajót… A sok „ha” ott kavargott Annemarie fejében. – Most már biztonságban vannak Svédországban? – kérdezte. – Biztos vagy benne? Henrik bácsi felállt, és megpaskolta a tehén oldalát. – A parton már várták őket. Ott biztonságban vannak. – De mi lesz, ha a nácik Svédországot is lerohanják? – Attól, azt hiszem, nem kell tartani. Megvan a jó oka annak, hogy a nácik Svédországot meg akarják hagyni szabad országnak. Ez nagyon bonyolult dolog… Annemarie gondolatai még a barátainál jártak, akik az Ingeborg fedélzete alatt bújtak meg. – Szörnyű lehetett nekik ott lent, órákig… – motyogta. – Biztos sötét is volt odalent. – Sötét, hideg, és nagyon kényelmetlen. És Rosen asszony tengeribeteg lett, annak ellenére, hogy nem töltöttünk hosszú időt a vízen, hisz rövid a távolság. Ám amikor partra szálltak, örömük elfeledtette velük a sok kellemetlenséget. A baba épp akkor kezdett ébredezni, amikor elbúcsúztam tőlük. – Vajon viszontláthatom-e valaha Ellent? – nézett szomorúan maga elé Annemarie. – Viszontlátod, kicsim. Végül is megmentetted az életét. Miért ne látnád viszont? Egy napon majd találkoztok, ha véget ért a háború. Minden háború véget ér egyszer… Nnna… hát meg is volnánk a fejésleckével! – mondta Henrik bácsi, felállt a kisszékről, és nyújtózott egy jóízűt.

17

A háborúnak vége

Ahogy Henrik bácsi mondta, a háború valóban véget ért. Történetünk után két évvel. Annemarie tizenkét éves volt már. Azon az emlékezetes májusi kora estén egész Koppenhágában megkondultak a harangok. Mindenütt dán zászlók lobogtak. Az emberek megálltak az utcán, és könnybe lábadt szemmel énekelték Dánia nemzeti himnuszát. Annemarie a lakásuk erkélyén állt a szüleivel és a húgával. Feledhetetlen volt a látvány. Az ünnepi emberek, a nemzeti lobogók szinte minden ablakban. Annemarie tudta, hogy a lakások közül jó néhány üres. Már majdnem két éve a szomszédok gondozták az elmenekült zsidók növényeit, leporolták bútoraikat, kifényesítették a gyertyatartókat. Édesanyja Rosenékhez járt át. „Ez barátok között természetes” – mondogatta a mama. Most a szomszédok átmentek minden elhagyott, lakóit váró lakásba, kinyitották az ablakot, és kitűzték a szabadság szimbólumát. Johansen asszony könnyezett, Kirsti egy kis zászlót lengetve énekelt, kék szemei ragyogtak. Ő is sokat nőtt. Már nem volt az a csacsogó kisgyerek. Komolyabb lett, és nagyon sovány. Úgy nézett ki, mint Lise a hétéves korában készült fényképeken, a régi albumban. Peter Neilsen meghalt. Fájdalmas volt erre emlékezni azon a napon, amikor olyan nagy volt az öröm Dániában. De Annemarie rákényszerítette magát, hogy vörös hajú majdnem-bátyjára gondoljon, és arra, milyen megsemmisítő volt az a nap, mikor eljutott hozzájuk a hír, hogy Petert elfogták és kivégezték a németek Koppenhága egyik közterén, a Ryvangenen. A kivégzése előtti éjszakán levelet írt nekik a börtönből. Elmondta, hogy szerette őket, hogy nem fél, és hogy büszke, hogy megtette a hazájáért, és az összes szabad emberért, amit tudott. Levelében azt kérte, hogy Lise mellé temessék el. De még ez sem adatott meg neki. A nácik nem voltak hajlandóak kiadni a kivégzett hősök holttestét. Egyszerűen elföldelték őket ott, ahol lelőtték őket, és a sírokat csak számokkal jelölték meg. Később Annemarie elment arra a helyre a szüleivel, és virágot helyezett a puszta megszámozott földre. Aznap este Annemarie szülei elmondták neki az igazat Lise haláláról. – Ő is az ellenállás tagja volt – mondta apa. – Tagja annak a szervezetnek, amely minden lehetséges eszközzel harcolt a hazánkért. – Mi nem tudtuk – tette hozzá Mama. – Nem mondta el nekünk. Peter árulta el Lise halála után. – Ó, apa…! – kiáltotta Annemarie. – Mama…! Ugye nem lőtték le Lise-t is? Úgy, ahogy Peterrel tették meg köztéren, az emberek szeme láttára? Tudni akarta… Tudni akarta az egészet, úgy, ahogy történt, de nem volt benne biztos, hogy el is tudja viselni ezt a tudást. Apa megrázta a fejét. – Peterrel és másokkal egy pincében titkos találkozót tartottak, terveket készítettek. A nácik valahogy leleplezték őket, és rájuk törtek. A pincéből az utolsó pillanatban ki tudtak menekülni, de odakint is vártak rájuk.

– Néhányukat tényleg lelőtték – folytatta mama szomorúan. – Petert is eltalálták. Emlékszel, hogy Lise temetésén fel volt kötve a karja? Kabátot viselt fölötte, hogy ne legyen feltűnő. És kalapot tett a fejére, hogy elrejtse vörös haját. Keresték a nácik. Annemarie mindebből semmire nem emlékezett. Számára az egész nap a fájdalom ködébe veszett. – De mi lett Lise-zel? – kérdezte újra. – Ha nem lőtték le, akkor mi történt vele? – A katonai autóból észrevették, ahogy fut, és egyszerűen keresztülhajtottak rajta. – Tehát igaz volt, amit mondtatok, hogy elütötte egy autó. – Igaz… – mondta apa nagyon-nagyon halkan. – Mindannyian olyan fiatalok voltak – sóhajtott mama. – Olyan nagyon, nagyon fiatalok… Oly sok reménységgel. Annemarie lenézett az erkélyről az utcára. Lent, a templomi harangok zúgása közepette énekeltek, táncoltak az emberek. A nővérét is látta táncolni. De régen is volt… A szép, sárga ruháját viselte, és Peterrel táncolt azon az estén, amikor bejelentették eljegyzésüket. Megfordult, és bement a szobájába, ahol a sarokban még mindig ott állt a kék láda. Annemarie felnyitotta. A sárga ruha már fakulni kezdett, a szélein elszíntelenedett. Óvatosan szétterítette a szoknyát, és benyúlt a zsebébe, ahol Ellen nyaklánca pihent. A kis Dávid-csillag aranyosan fénylett. – Apa! – szaladt vissza a többiekhez az erkélyre. – Meg tudod ezt javítani? Ellené volt. Édesapja megvizsgálta a törött kapcsot. – Igen, meg lehet javítani. Ha Rosenék hazajöttek, visszaadhatod Ellennek. – Addig – mondta Annemarie – majd én viselem.

Utószó Mennyi igaz Annemarie történetéből? Tudom, hogy ez a kérdés minden olvasómban felmerül. Nos, elmondom, hol végződnek a tények, és hol kezdődik a kitalált történet. Annemarie Johansen a képzeletem gyermeke, bár egy barátom, Annelise Platt történetei nyomán született, akinek ezt a könyvet ajánlom, és aki maga is Koppenhágában volt gyerek a német megszállás hosszú évei alatt. Annelise leírásai nem csak a családja és szomszédai által elszenvedett személyes veszteségek és viszontagságok miatt ragadtak meg minden alkalommal. Mély benyomást gyakorolt rám az a kép is, amit a dán nép bátorságáról, kiállásáról rajzolt nekem, amit szeretett királyuk, X. Christian vezetésével tanúsítottak. Kitaláltam tehát Annemarie-t és családját, elhelyeztem őket egy koppenhágai lakásban, egy olyan utcában, ahol magam is jártam, és elképzeltem az életüket ott, 1943 valós eseményei közepette. Dánia 1940-ben hódolt be Németországnak. Az okok is igazak, amelyeket apa magyarázott el Annemarie-nek: az ország kicsi volt és védtelen, számottevő hadsereg nélkül. A kis népet hatalmas veszteség érte volna, ha megpróbálják feltartóztatni a hódítókat. Christian király tehát behódolt, és a német katonák egy éjszaka alatt megszállták az országot, öt éven át ők voltak Dánia urai. Katonáik valóban ott őrködtek szinte minden utcasarkon, ellenőrzésük alá vonták az újságokat, a vasutat, a kormányt, az iskolákat és a kórházakat, az élet minden területét. Való igaz, hogy Christian király minden reggel védelem nélkül lovagolt ki a palotából, és köszöntötte népét. S a bájos és megható történet, amit apa elmesélt Annemarie-nek, sem az írói fantázia szülötte. A kisfiú valóban azt válaszolta a katonának, aki megkérdezte: ki az a férfi, amit a könyvben is leírtam. A történetet hiteles dokumentum őrzi. Az is igaz, hogy 1943 augusztusában a dánok elsüllyesztették a teljes flottájukat Koppenhága kikötőjében, amikor megtudták, hogy a németek saját céljaikra le akarják foglalni a hajókat. A barátom, Annelise, jól emlékszik arra az éjszakára, a hatalmas robbanásokra, s az égő hajóktól világított égboltra. 1943-ban, a zsidó újév ünnepén, a zsinagógában összegyűlteket – ahogy a kitalált Rosenéket is – figyelmeztette a rabbi, hogy a németek el fogják hurcolni őket. A rabbi ezt azért tudhatta, mert egy magas rangú német tisztviselő tájékoztatta erről a dán kormányt, s az rögtön továbbadta az információt a zsidó közösség vezetőinek. Azt a németet G. F. Duckwitznek hívták, és remélem, ma is vannak virágok a sírján, mert ő a könyörület és a bátorság fia volt. Így a zsidók – néhányuk kivételével, akik nem hittek a figyelmeztetésnek – elmenekültek már az első rajtaütések előtt. A dánok befogadták, etették, ruházták, elbújtatták őket, és mintegy hétezer embert, csaknem a teljes dániai zsidóságot átcsempészték a biztonságos Svédországba. És a kis, kézzel hímzett zsebkendő, amit Annemarie vitt el a bácsikájának? Erről biztos azt hiszitek, én találtam ki, csak hogy izgalmasabb legyen a történet. De nem! A zsebkendő is része a történelemnek. Miután a nácik rendőrkutyákat kezdtek bevetni, hogy kiszimatolják az elrejtett utasokat a halászhajókon, svéd tudósok gyorsan kidolgozták az efféle leleplezés ellenszerét. Nem volt ez más, mint egy szárított nyúlvérből és

kokainból álló por. A vér vonzotta a kutyákat, ám amikor beleszagoltak, a kokain átmenetileg tönkretette szaglóérzéküket. Szinte minden kapitány használt ilyen beporozott zsebkendőt, és ez sok életet mentett meg. A zsidók megmentését a dán ellenállás irányította, amely – mint minden ellenállási mozgalom – nagyrészt fiatal emberekből állt. Peter Neilsen kitalált figurája azokat a bátor, idealista fiatalembereket jeleníti meg, akik közül oly sokan haltak meg az ellenség kezei között. A dán ellenállás vezetéséről olvasva találtam rá egy Kim Malthe-Bruun nevű fiatalemberről szóló részre, akit mindössze huszonegy évesen fogtak el és végeztek ki a nácik. Előtte már elolvastam sok-sok társa történetét is: szabotázsakciókról, lebukásokról, menekülésekről. Egy idő után, bevallom, már-már fásulttá tett a vakmerő történetek sora. Aztán lapoztam egyet, és szembe találtam magam Kim Malthe-Bruun fényképével. Garbónyakú pulóvert viselt, és sűrű, szőke haját szétfújta a szél. Rendíthetetlen tekintettel pillantott rám a lapról. Szívbemarkoló volt látni őt azon a képen, olyan rettenetesen fiatalon. Ez végképp arra indított, hogy elmondjam az ő, és az összes dán ember történetét, aki osztozott az álmaiban. Ez a fiatalember a halála előtti éjszakán ezt írta az édesanyjának: „… Ne a háború előtti időkbe álmodjátok vissza magatokat! Az álmotok inkább az legyen, öregnek és fiatalnak egyaránt, hogy egyszer az emberi tisztesség uralkodjon a földön, s nem egy beszűkült, előítéletekkel teli világ. Erre a hatalmas ajándékra áhítozzatok, ezért érdemes élni és harcolni…” Remélem, hogy ez a történet Dániáról és népéről mindnyájunkat emlékeztet arra, hogy egy ilyen világ lehetséges… Lois Lowry

Tartalom 1 Miért rohansz? 2 Ki az a lovas? 3 Hol volt Hirsch asszony? 4 Hosszú lesz az éjszaka 5 Ki az a sötét hajú? 6 Jó az idő a halászathoz? 7 A tengerparti ház 8 Halottvirrasztás 9 Miért hazudsz? 10 Nyissuk fel a koporsót 11 Mikor látunk újra, Peter? 12 Hol vagy, mama? 13 Fuss, ahogy csak bírsz! 14 Az ösvényen 15 A kutyáim hússzagot éreznek 16 Valamit azért elmondok 17 A háborúnak vége Utószó