Liselotte Welskopf-Henrich - A Nagy Medve Fiai

NNCL304-2E6v1.0

LISELOTTE WELSKOPF-HENRICH

A NAGY MEDVE FIAI REGÉNY MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Liselotte Welskopf-Henrich DIE SÖHNE DER GROSSEN BÄRIN Altberliner Verlag Lucie Groszer © by Liselotte Welskopf-Henrich, Altberliner Verlag Lucie Groszer FORDÍTOTTA MANDY STEFÁNIA SZECSKÓ TAMÁS RAJZAIVAL NEGYEDIK KIADÁS © Mándy Stefánia, 1970 Hungarian translation Nemzetközi Gyermekév, 1979 Tizenkét éven felülieknek ISBN 963 11 1831 2 Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Szilvásy György igazgató 79-449. Szikra Lapnyomda, Budapest, 1979 Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató Felelős szerkesztő: Rónaszegi Miklós Műszaki vezető: Haas Pál Műszaki szerkesztő: Végh Judit Képszerkesztő: Moldova Zsuzsa 120 000 példány. Terjedelem: 23,5 (A/5) ív. IF 3599

Ezt a könyvet a dakota-oglala törzs ama bátor férfiainak, asszonyainak és gyermekeinek ajánlom, akik sok szenvedés után, elképzelhetetlenül nehéz körülmények között építik új életüket. Mindig büszke leszek rá, hogy törzsük közössége a Lakota-tasina névvel tüntetett ki, és szeretnék erre a megtiszteltetésre méltónak bizonyulni. Liselotte Welskopf-Henrich

TARTALOM Jack, a ponka Cate a prérin Adams, a prérilovas “Szemem előtt sárga bölénycsorda…" A fegyvercsempészek Az ifjú főnök Uinonah A fogoly A regény olvasóihoz A gyakrabban előforduló idegen nevek és szavak kiejtése, magyarázata

JACK, A PONKA Viharos északnyugati szél söpört végig a Niobrarától északra elterülő prériken, homokot és havat hajtva maga előtt. Még csak délután volt, de a száguldó hófelhők alig engedték keresztül a napfényt, s korán sötétedett. A látási viszonyok cseppet sem voltak kedvezőek. A három dragonyos és a terepet jól ismerő kalauzuk csak nagy üggyel-bajjal jutott előre, minden méterért keservesen meg kellett küzdeniük. Hó lepte el őket, homokot fújt szemükbe a szél. Ha ez a fergeteg orkánná erősödik, egy tapodtat sem juthatnak tovább. Egy heves szélroham megállásra kényszerítette a kis csoportot. – Ördög és pokol! – bömbölte az egyik dragonyos teli torokból, hogy a vadul tomboló, üvöltő szélben meghallja a vezető. – Hiszen már ott kellene lennünk! – Száz méterre sem vagyunk már a gázlótól! – ordította vissza a scout. – Ne sajnáljátok azokat a pipaszárlábú gebéket! Előre, ti cifra mundérosok, előre, ha mondom! Megsarkantyúzta lovát, s tovább hajtotta délnyugat felé, dacolva a viharos széllel, a hóförgeteggel és az arcukba vágódó homokkal. A három egyenruhás kétkedve követte: a vezető szavai nemigen tudtak lelket önteni beléjük. Lovukról a csípős hidegben is veríték csurgóit. A napok óta tartó erőfeszítés kimerítette őket. A hangulat csak akkor javult, mikor a négy lovas végre megpillantotta a széles, homokos folyómedret. Elérték az északi partot. A folyón túl, a déli parton faépületek körvonalai bontakoztak ki a szélhordta homok- és hóbuckák között. – No végre! Megérkeztünk? – Ige-en! – kurjantotta ujjongva a bőrruhás vezető. Megkönnyebbült, mert valójában maga is félt, ha nem is akarta bevallani a dragonyosoknak. – A Niobrara meg az erőd! Megérkeztünk! Ismét sarkantyúba kapták a lovakat, csattogtak a lovaglóostorok. Nehezen vergődtek keresztül a homokpadokon, a viharos szél szembefújt. Átgázoltak a sebes vizű folyón, aztán a déli part lejtőjén felkapaszkodtak az erőd cölöpsoráig. A cölöpsor mögött őrtorony magaslott és két gerendaház orma. Éles sípszó hangzott fel a toronyban: az őr már érkezésüket jelezte. A lovascsoport elérte a cölöpsor nyugati oldalán a bejáratot. Megcsikordultak a kapuszárnyak. A jövevények belovagoltak, s megálltak az előretolt katonai határállomás udvarán. A három dragonyos és a scout leszállt a lóról. Három férfi közeledett feléjük bőrruhában, hajadonfőtt, arcuk ráncos volt és sovány. Itt bent az udvarban, a cölöpsor mögött is porzott a hó és a homok; ezért mindenki összehúzta a szemét, s a szürkületben nemigen tudták kivenni egymás arcát. A jövevények és azok, akik fogadták őket, először is megállapították, hogy kutya világ ez, pokoli a környék meg a vihar meg a homok meg a hó és általában az egész helyzet. Miután megállapították, hogy e tekintetben teljes az egyetértés köztük, a lovakat kiengedték a cölöpsorral elzárt terület legelőjére. A dragonyosokat és kalauzukat elvezették a nagyobbik gerendaházhoz. A hosszan elnyúló, alacsony, régi épületnek csak lőrései voltak. A súlyos tölgyfa ajtó a szélesebbik, keleti oldalról nyílt. A gerendák kátrányozásától a ház még sötétebbnek hatott. Az épület belsejében együtt volt minden, amire a határállomás kis létszámú őrségének szüksége lehetett: élelmiszer és pokrócok, fából ácsolt asztalok és falilócák; egy kőből rakott tűzhelyben tűz pattogott. Pitt, a scout megoldotta szíját, és levette széles karimája kalapját. A határőrállomást erődnek nevezték, bár ez a kifejezés kissé fellengzősen hatott ezekre a gerendaépületekre alkalmazva. A három dragonyos jelentkezett csapatánál, Pitt pedig a maga bajtársait kereste fel, vagyis azokat a prérilovasokat, akik a peremvidéken szolgáltak. Egyikük nyomban felismerte, és hangosan

üdvözölte: – Nicsak, a csonka orrú Pitt! Hát téged mi szél hozott ide, ebbe a vadonba? Hiszen mi úgy tudtuk, hogy te az ígéret Földjén vagy, a Missouri partján, Fort Randallban! Pitt topogott, hogy megmelegítse lábát, kiköpött, keze fejével törölte csepegő orrát, majd leroskadt a ház bal oldali, keskenyebbik oldalán a falilócára. – Gyerünk azzal a brandyvel, Bill, öreg fiú! Harsogó, gúnyos nevetés volt a válasz, – Micsoda? Még brandyt sem kapok? Megfizetem! – Pitt nem volt iszákos, de ha pálinkáról volt szó, nem fukarkodott. Egyik zsebéből pénzt kotorászott elő. – Tedd csak el a pénzed! Itt nem sokra mégy vele. Már réges-rég kiittuk az utolsó cseppet is! Ki beszél itt még brandyről?! A lőszer érdekel minket, barátom, a lőszeri Pitt idegesen dobolt az asztalon. Halálfáradtan, átfagyva érkezett meg, és már alig várta azt a kis pálinkát. – Adj legalább valamit enni, Bill! Bill egy konzervdobozt tolt Pitt elé. – Nincs semmi más? – Semmi! – Micsoda nyomorúságos élet van itt! – Küldjétek végre erősítést, vagy ötven embert, hogy a pokolba küldhessük az indiánusokat, akkor majd nem lesz ilyen nyomorúságos! – Az indiánusokat! Hát nem tudtok boldogulni a rézbőrűekkel? – Pitt kiszedte késével a sózott húst a konzervdobozból, s bár nem volt étvágya, elfogyasztotta, mert régen nem evett. – Pipogya fráterek vagytok – folytatta aztán a zsörtölődést. – Anyámasszony katonái! Még az indiánusokkal sem tudtok megbirkózni öt napig voltunk úton, és egyetlenegyet sem láttunk! – Ami nem jelenti azt, hogy ők sem láttak titeket. – De amint megláttak, eliszkoltak! Ha felbukkannak a Fort Randall-i lovasok, tüstént elbújnak a rézbőrűek, egy sem mer mutatkozni! – Pitt, kurta orrú cimborám, úgy beszélsz, mintha te magad volnál Jackman ezredes. De én csak azt mondhatom neked; nekünk sürgős szükségünk van egypár rátermett emberre és sok-sok lőszerre. Máskülönben még a tavasszal szétszórnak minket, mint a pelyvát! – Látod, ezt elhiszem. Nagyon is el tudom rólatok képzelni. No de majd segítünk rajtatok… – Erre várunk! Csakhogy a hencegés még nem segítség! – Légy nyugodt, olyan segítséget kaptok, hogy eláll szemetek-szátok! Levelet hoztam az« őrnagyotoknak. Örülni fog ennek az üzenetnek. – Éppen terád bíznak ilyen levelet! – Rám bizony! Mert én vagyok a scout, és mindenki úgy gondolja, hogy az én jávorszarvasbőr öltözékem mellzsebe a legbiztosabb hely az ilyen fontos üzenetek számára. – Aha! Szóval nálatok is van azért némi becsülete a rézbőrűnek! – Az olyan tapasztalt határvidéki felderítőnek van becsülete, amilyen én vagyok. Mondd csak: hol találhatom meg Smith őrnagyot? – Odaát, a parancsnoki épületben. Pitt feltápászkodott. Éppen ekkor jelent meg az ajtóban a három dragonyos közül a rangidős, és intett neki, hogy jöjjön vele. Az őrnagy sürgősen várta a levelet és a jelentést. Pitt és a dragonyos elindultak az udvaron át az őrtoronnyal egybeépített egyszerű faépület felé; a kavargó hó és homok megint a szemükbe és a tarkójukra vágódott. Erősen fogniuk kellett a kilincset, hogy amikor nyitják-csukják az ajtót, a viharos szél ki ne tépje sarkaiból.

Beléptek a sivár dolgozószobába. A tölgyfa asztalnál, a lámpa előtt ült az őrnagy. Egyedül volt és dolgozott. Most felpillantott munkájából. Pitt meglepődött. Az őrnagy haja már ősz, pedig még nem lenét öreg. A scout előhúzta bőrzekéje egyik belső zsebéből a rábízott levelet. Smith őrnagy figyelmesen elolvasta, majd utasította a futárt, hogy másnap reggel jelentkezzen nála a válaszért, amelyet rögtön el kell vinnie Fort Randallbe. Az a gondolat, hogy már holnap pirkadatkor vissza kell indulnia, még jobban elkedvetlenítette Pittet. Legszívesebben hangos káromkodásban tört volna ki, és távozni akart. Félig már sarkon fordult, mikor az őrnagy csodálkozó, parancsoló pillantása megállította. A parancsnok másodszor, majd harmadszor is elolvasta a levelet. Aztán utasította a dragonyost, hogy hívja be Warner hadnagyot és Adamset, a prérilovasok vezetőjét. A dragonyos eltávozott, s csakhamar visszatért egy hadnagy és egy prérilovas kíséretében. Pitt csak az utóbbit vette szemügyre némi érdeklődéssel. Nagyon fiatal volt, középtermetű, zömök. Kérges, széles keze is inkább katonára, mint parasztra vallott. Szőke üstöke és világos szeme miatt napbarnította bőre sötétebbnek látszott, mint amilyen valójában volt. Első pillantásra nem tudta Pitt eldönteni, vajon a prérilovasok vezetőjét vérbeli nyugatinak ismerje-e el. Az őrnagy ülve maradt, de tartása feszesebb lett, s tekintetét a hadnagyra szegezte. – Warner hadnagy! Adams! Az az irat, amit az imént átadtak nekem, néhány döntő fontosságú új irányelvet tartalmaz. Ezekről azonnal tájékoztatni kell a csapatot meg a prérilovasokat. A lovasokat külön-külön, ez a leghatásosabb ezeknél a peremlakóknál. Megértette, Adams? Peremlakónak ezen a vidéken az indiánok ellen folytatott harcban kialakult fehér telepest nevezték. A peremlakó a keletről nyugat felé tolódó határt követve vándorolt egyre messzebb nyugat felé, s mint vadász, scout, trapper, aranyásó, favágó, cowboy vagy farmer mindig az ősrengeteg szélén élt. – Megértettem – válaszolta az őrnagynak Adams. Pitt elvigyorodott, mikor az őrnagy a peremlakók lelkületére tett célzást, ő pontosabb felvilágosítással tudott volna szolgálni erről a kérdésről. – A helyzet teljesen megváltozott – folytatta az őrnagy. – Fegyveres expedícióink megerősítették, hogy a Black Hills északi nyúlványain két évvel ezelőtt felfedezett aranylelőhelyek bányaművelést igényelnek, és ez ki is fizetődik. Már el is határozták, hogy a majdani bányák központjaihoz vasutakat építenek, amelyek a Union. Pacific transzkontinentális vonalról fognak elágazni. Ez pedig azt jelenti… nos, mi a lényeg ebből a mi katonai feladataink szempontjából? – Kár… – totyogott közbe Pitt. – Tessék? – Úgy értem – magyarázta az egykori cowboy, aki jelenleg mint scout és futár tevékenykedett –, hogy kár volt elhatározni ezt a bányaművelést. Mert a kisemberek akkor nem juthatnak többé aranyhoz. – A megjegyzése nem tartozik a tárgyhoz, tehát fölösleges. Warner hadnagy? – A katonai feladat, vagyis a mi feladatunk az, hogy a rebellis dakotákat eltávolítsuk a szóban forgó vidékekről. Ezt a törzsszövetséget a fehérek a yankton-dakoták nyelvét követve nevezték “dakota" indiánoknak. Az oglalák “lakotá"-nak ejtették a nevüket. Az őrnagy azonban most nem a névre gondolt, hanem a feladatra, s meg volt elégedve Warner hadnagy válaszával. – Nagyon helyes. Ma már egy évtized választ el bennünket a polgárháborútól. Államaink megerősödtek, szépen gyarapodnak, bevándorlók ezrei vannak úton, s hadseregünk készen áll az új feladatokra. Most tárjuk fel a Távol-Nyugatot. Nem fogunk többé olyan szégyenteljesen verekedni a rézbőrűekkel, mint annak idején,

mikor a Union Pacific épült, és mint az elmúlt két évben itt, a Niobraránál. Kényszerítem fogjuk a dakotákat, hogy minden további huzavona nélkül vonuljanak a kiszemelt rezervátumokba. Véget vetünk garázdálkodásaiknak, a gyilkosságnak és a gyújtogatásnak. Civilizálni fogjuk a dakotákat. Meg kell tanulniuk végre dolgozni. A jelenlevők egyelőre nem fűztek semmiféle megjegyzést az őrnagy szavaihoz. Mind a négyen némán várták, nem kapnak-e gyakorlati utasításokat is. Végre ismét Adams, a prérilovasok vezetője törte meg a túlságosan hosszúra nyúló csendet: – A dakotáknak legkésőbb ez év, vagyis 1876. január 31-ig kellett volna elfoglalniuk a számukra kijelölt zárt területet. De hát betarthatták-e az indiánok ezt a határidőt, akár a legjobb akarattal is? Hogyan tehették volna meg tél derekán ezt az utat asszonyokkal és gyermekekkel? Hiszen nincsenek vasútjaik, sem országútjaik! Nem lehetnénk kissé türelmesebbek? Pitt megvetően füttyentett: nem tetszett neki ez a nagy együttérzés. Az őrnagy a homlokát ráncolta. – Adams, én híve vagyok a szabad emberek szabad véleménynyilvánításának, de nem szeretem, ha valaki alkalmatlan időben élcelődik. A dakoták főnökeivel tudatta a kormány, hogy törzsüket a rezervátumokba kell vezetniük, s mivel a törzs egyes csoportjai nem vonulnak elég gyorsan a kijelölt területek felé, fegyveres erővel fogjuk gyorsítani az iramot. Nekünk itt az a feladatunk, hogy a Platte felső folyása és a Niobrara mentén tanyázó kisebb csoportokat a rezervátumokba tereljük. A mi feladatunk tehát csak mellékfeladat, de ha az indiánok továbbra is makrancoskodnak, az itteni mellékhadszíntéren is harc lesz. Lényegében véve a dolgok nem itt dőlnek el, hanem északabbra, a Black Hills vidékén. Ami persze nem jelenti azt, hogy mi itt bármilyen tekintetben is csődöt mondhatunk, vagy bármit is elodázhatunk. Cselekedni fogunk. A fiatal Adams az ajkába harapott. Pitt abbahagyta a fütyörészést, miután az őrnagy ráeszmélt, honnan jön a hang. – Van még valakinek kérdezni valója? Ez csak amolyan szónoki kérdés volt. Valójában az őrnagy már be akarta fejezni a megbeszélést. – Nekem volna – szólalt meg mégis Adams. – Tessék – adta meg bosszúsan a szót Smith őrnagy. – Alig néhány éve, hogy a dakoták szerződést kötöttek kormányunkkal, – amely “örök időkre” biztosította számukra a déli Black Hillstől az északi Missouriig elterülő vadászmezők tulajdonjogát. Mi lesz az adott szó szentségéből? Az őrnagynak fejébe szökött a vér. – Nem a mi dolgunk! – felelte, elég élesen ahhoz, hogy Warner hadnagynak is imponáljon, és saját háborgó lelkiismeretét is elhallgattassa. – A dakotáknak a kijelölt rezervátumokba kell vonulniuk, és ha vonakodnak, lőni fogunk. – A délebbre lakó csoportokat melyik rezervátumba kell terelni? – érdeklődött Adams. Az őrnagy, nem vette észre, hogy ebben a kérdésben is célzatosság rejlik. Azt hitte, most már csak a katona szól Adamsből. – Ide ni! – terítette szét a parancsnok az összehajtott térképet, s odatolta a hadnagy és Adams elé. – Ide… erre a fekete vonalakkal határolt területre. Ide vonulnak vissza a dakoták, átadják fegyvereiket, és megtanulják a földművelést és az állattenyésztést. Pitt nem tartotta fontosnak, hogy ő is bepillanthasson a térképbe, hiszen úgysem tudta volna olvasni. A dragonyos közönyösen a háttérben maradt; egyszerű uniformisa világosan kijelölte a helyét: tudta, hogy ilyen magas szintű tanácskozáson, amelyet maga az erőd parancsnoka vezet, még gondolatban sem vehet részt.

– A Black Hills, délkeleti lábánál elterülő rezervátum csak egy macskaugrásnyira van az erődünktől – magyarázta Smith. – Ide tereljük a törzs különböző csoportjait a Platte felső vidékéről és a Niobrara mellől. Megértették? – Értem – válaszolta Warner, ezúttal igen kurtán. – Kapunk erősítést? – Éppen ezt akartam kérni abban a két levélben, amelyekkel holnap reggel indul el Pitt, egyrészt Fort Randallbe, másrészt Yanktonba, magához Jackman ezredeshez. Úgy gondolom, hogy három, kísérőt adunk Pitt mellé, három tapasztalt peremlakót, akik szükség esetén megvédik, és Randallben meg Yanktonban szóbeli beszámolójukkal is alá tudják támasztani kérésünket. Kit javasolsz az embereid közül, Adams? Ki az, aki jól ismeri a prérit, megbízható, és meri vállalni, hegy világosan, félreérthetetlenül beszámol a helyzetünkről? – Ha tetszik, magam is mehetek. – Nem, rád itt van szükségünk. Talán George? – George felderítő útra indult, de még nem tért vissza. – Mikor kellett volna visszatérnie? – Öt órája. – Kerestétek? – Céltalan volna ebben a hóviharban és homokfergetegben. Ha keresésére indulunk, csak azt érjük el vele, hogy még egy emberünket lelövik. – Hogyhogy lelövik? Honnan tudod, hogy George-ot lelőtték? – Úgy képzelem. – Ne képzelődj annyit, Adams! Egyszóval, George-ra biztosan nem számíthatunk holnap reggel. Egyébként miért küldted egyedül felderítésre? Nem megparancsoltam, hogy kettesével vagy hármasával menjetek? – Dave-nek kellett volna elkísérnie, de mint tudja, őrnagy úr, ő vízmerítés közben a folyóba esett, és többé nem bukkant elő. Pitt feszült érdeklődéssel figyelt. Arckifejezése megváltozott; szeme kidülledt, szája szöglete lebiggyedt, s csonka orrával most úgy hatott, mint egy bizalmatlan bulldog. – Még mindig nem tisztáztátok, hol merült a víz alá az a részeg fickó? – kérdezte az őrnagy. – Nem volt részeg, őrnagy úr. Nincs már brandynk. Valószínűnek látszik, hogy valaki lerántotta a folyó fenekére! – Talán egy rák? Vagy egy indián? Ti már valamennyien rémeket láttok, Adams! – Az őrnagy akaratlanul is bizalmasabb hangnembe csapott át. – Ha nem tudjátok, hol kell vizet meríteni a folyóból, maradjatok inkább az udvari szivattyúnál! És miért nem adtál másvalakit George mellé? – Alig néhányan vagyunk, és mindenkinek megvan a beosztása. Nem volt kit küldeni. – Világos, hogy sürgősen szükségünk van erősítésre. Egyelőre azonban ki kell jelölnöd két-három embert, akik visszakísérik Pittet. Helyettük itt marad a három dragonyos. Warner hadnagy szemlátomást elégedett volt ezzel a megoldással. Adams azonban másképp vélekedett. – Rossz csere, őrnagy úr. De ha másképp nem megy, küldjük Kakasverő Billt és a piszkos kis Josephot. – Helyes! – kiáltotta Pitt, és megveregette Adams vállát. – Ezt a kettőt ismerem. Pompás fickók! – Kétes alakok – jegyezte meg bírálóan az őrnagy. – Útközben kísérőnek megfelelnek, de arra nem alkalmasak, hogy Randallben és Yanktonban illően képviseljenek minket. Nem tudsz még valakit ajánlani, Adams, aki tekintélyesebben hat? – Hát ha okvetlenül szükséges, legyen Mezítlábas Tom. “Ez szerinte tekintélyesen hat?" – gondolta Pitt, de nem mondta ki, amit gondolt,

mert ösztöne mindig megsúgta, hol van az a határ, amit nem ajánlatos áthágni. – Komikus elnevezés. Hiszen Tomnak már évek óta hiánytalan az öltözéke. Nos, rendben van, ez az ember nem keltett kedvezőtlen benyomást bennem. Adjuk őt is melléjük – mondta az őrnagy. Szemlátomást szerette volna már lezárni az ügyet. – Mind a három kísérje el Pittet? – kérdezte még egyszer Adams. – Mind a három. Ez most a legfontosabb feladat. – A legfontosabb feladat! – visszhangozta Warner hadnagy. – Nos, ha muszáj, meglesz – adta be a derekát Adams, de nem állhatta meg, hogy megvetően és szinte tüntetőén vállat ne vonjon. Az őrnagy elbocsátotta a négy katonát. Pitt kinyitotta az ajtót. A viharos szél homokot vágott be a szobába. Pitt és a dragonyos futólépésben igyekeztek a régi gerendaépület felé, hogy mielőbb ismét fedél alá jussanak. Warner és Adams valamivel lassabban, – kimértebb léptekkel követték őket. Adams lépte át utolsónak a parancsnoki szoba küszöbét, s behúzta maga mögött az ajtót. Sötét éjszaka honolt a felhős égbolt alatt, a szélhordta homok- és hóbuckák között. A hadnagy egyszerre csak térdre rogyott. Adams azt hitte, hogy megbotlott; odaugrott, és megragadta a karját, hogy felsegítse. De Warner teste a földre hanyatlott. A fiatal prérilovas megijedt, gyors mozdulattal újra kinyitotta az imént becsukott ajtót, s az összeroskadt hadnagyot bevonszolta a parancsnok szobájába. Smith őrnagy felpattant. Gyorsan bezárta az ajtót, s felemelte az asztali lámpát, hogy rávilágítson a földön fekvő hadnagyra. A lámpa halvány fénye Warner hadnagy arcára vetődött. A hadnagy szeme már megtört. Mikor a fiatal prérilovas közelebbről megvizsgálta az élettelen testet, látta, hogy egyenruhájának zubbonya keresztül van szúrva; a szivárgó vér már átitatta a posztót. Tőrdöfés végzett a hadnaggyal, egyetlen szempillantás alatt. Adams letérdelt a halott mellé, és lezárta a szemét. Anyja odahaza a farmon szigorú életelveket oltott belé, tiszteletet az ember iránt. Az őrnagy és a fiatal prérilovas egy pillanatig némán összenéztek a holttest fölött. Aztán Adams, parancsra sem várva, egy oldalajtón a toronylépcsőhőz futott, és egyszerre három-négy lépcsőfokot is átugorva, felrohant az őrtorony figyelőhelyére. Át akarta tekinteni a terepet, s utasítani Mike-ot, az őrt, hogy riadót fújjon. De Mike már nem állt az őrhelyén. Élettelen teteme ott feküdt a földön. Egy nyílvessző fúrta át tarkóját és gégéjét. Adams megállt a mellvéd fedezéke mögött, és beleordított a viharba: – Indiánok az erődben! Újra lerohant a lépcsőn, hogy további parancsokat kérjen az őrnagytól. – Átkutatni az udvart és az épületeket! Adams lélekszakadva rontott be a régi gerendaházba, és riadóztatta az embereket. Senkinek sem volt nagy kedve kivonulni a vaksötét éjszakában tomboló homokfergetegbe; mindenki szívesebben maradt volna a gerendafalak mögött. Pitt és Kakasverő Bill mindjárt be is osztották önmagukat házi őrségre. Elvégre a lőszerre és az élelmiszerre is vigyázni kell valakinek. A többiek beletörődtek sorsukba, s engedelmeskedve a parancsnak, kitódultak az udvarra. Adams is csatlakozott hozzájuk, összevissza kiáltoztak a sötétben. Csak a hangjukról ismerték fel társaikat, esetleg megtapogatták egymás egyenruháját vagy bőrzekéjét. Sokat lövöldöztek, teljesen fölöslegesén. Szorongó félelem vett erőt mindenkin, még Adamsen és a parancsnokon is. Csak az a tudat volt némileg megnyugtató, hogy sokan vannak, ezzel bátorították egymást, miközben újra meg újra átkutatták az udvar minden négyzetméterét, s tűvé tettek mindent az épületekben. Ráadásul kísértetiesen süvöltőit a viharos szél, s porzott a kavargó homok. A félelmetes légkör és az ideges kapkodás megnehezítette a józan mérlegelést és az alapos megfigyelést.

De nem történt semmi. Ellenséget nem találtak, újabb támadásra nem került sor. Gyújtónyíl sem röppent a háztetőkre. Az emberek gyülekeztek. Kissé megkönnyebbülten szitkozódtak, előbb halkan, majd hangosan is. A lelőtt őr helyébe Adams az erőd indián hírszerzőjét küldte fel a toronyba, aki a támadás idején pihenőjét töltötte és aludt. A cölöpkerítés valamennyi lőréséhez fegyvereseket állítottak. Látszólag helyreállt a nyugalom. Warnert és Mike-ot, a két halottat a nagy gerendaépületben ravatalozták fel, és pokrócokkal takarták le őket. Adams magához vette a nyilat, amellyel a toronyőrt lelőtték. Hátul az egyik sarokban Kakasverő Bill, a piszkos kis Joseph és Pitt ültek a falilócán. Adams odalépett hozzájuk. – No lám, mind a hárman együtt! – mondta, legyűrve feltoluló érzéseit. – Mindjárt így is maradhattok. Holnap reggel Fort Randallbe lovagoltok az őrnagy leveleivel. – Mármint hogy mi? – hördült fel Kakasverő Bill, aki ezen az estén nem ivott ugyan brandyt, mégis rekedt volt. – Hogy jutott eszébe az öregnek, hogy éppen minket küldjön? Erről egy szót sem szóltál, Pitt! – Tapasztalt peremlakókra van szükség – felelt Pitt helyet Adams. – Olyan emberekre, akik Fort Randallben is kinyitják a szájukat. Erősítést kell kapnunk, ezzel, gondolom, mindnyájan tisztában vagytok. – Most már magam is azt hiszem – harapdálta Pitt a felső ajkát. – Undorító egy fészek ez itt. Még most sem értem, hogyan is történt. – Nem érted? Pedig nagyon egyszerű a dolog – szólt Adams ridegen és haragosan. – Először lenyilazták az őrszemet fent a toronyban. Aljasságnak is mondhatjuk, de ez édeskeveset változtat a tényeken: rézbőrű bölényvadászokkal állunk szemben, és ezek igazi mesterlövészek! Itt van a nyíl, nézzétek meg! Milyen a rovátkolása? Bill átvette a nyílvesszőt, és egy darabig forgatta a kezében. – Dakoták voltak – mondta aztán. – A dakoták közül pedig a titonok, a titonok közül az oglalák, az oglalák közül a Medve-banda, és ebből is a Vörös Szarvasszövetség. Jól ismerem ezt a társaságot! Több mint tíz éve. – Nyilván úgy történt, hogy lelőtték a toronyőrt. Egy vagy két indián átjutott a kapun, vagy esetleg a cölöpkerítésen is, feltéve, hogy többen voltak, és segíteni tudtak egymásnak. – A teremtésit! – tört ki Pitt. – Hogy mi minden történik nálatok! – Mit csodálkozol? A dakoták kétméteres óriások, és ügyesek, mint a macska. Gyerekjáték egy dakotának átjutni a kapun, ha nem zavarja meg senki. Elég az hozzá, hogy egy rézbőrű belopódzott, és lesben állt az udvaron. Leszúrta a hadnagyot, pedig alig négylépésnyire követtem Warnert. Nyilván oldalról döfött belé. Aztán nyomban eltűnt, valószínűleg ugyanazon az úton, amelyiken bejött. – Engem éppúgy elérhetett volna a kése – morfondírozott hangosan Pitt –, de az amulett megint megsegítette apám fiát. – No meg aztán annak is megvan az előnye, hogy valakit egész jelentéktelen embernek tartanak – gúnyolódott Bill. – Huszonnégy órás homokförgeteg: három halott – összegezte a kis Joseph. Haragosan és izgatottan pillantott Adamsre. – Nem jó, hogy itt kuksolunk mozdulatlanul. Az indiánusok mindig tudják, hol találhatnak meg minket, de őket nem lehet elcsípni: úgy rajzanak körülöttünk, mint a szúnyogok. – Három halott? Miért három? – kérdezte Adams. – George-ot is beleszámítva. Róla megfeledkeztél? – Talán csak a vihar tartóztatja fel. – Ugyan, Adams, ne áltass minket, te sem hiszed! – Hát így elbánnak veletek ezek a tetves rézbőrűek? – dünnyögte Pitt. – Pedig minket nyugton hagytak, nyomukat sem láttuk az egész úton. Szinte kísérteties

volt. – Mi sem természetesebb! – csúfolódott a piszkos kis Joseph. – A Fort Randall-i urakat respektálják az indiánusok! Száraz torokkal, komor hangulatban tértek aludni, s kerülte szemüket az álom. A házakat és a cölöpöket még mindig vadul ostromolta a szélvihar. Adams pokrócába burkolózva feküdt Mezítlábas Tom mellett. Tom már nem volt fiatalnak mondható. Szakálla is deres. Nyugtalanul hánykolódott fekhelyén. – Te, Adams! – zavarta fel egy óra múlva félálmából szőke szomszédját. – No, mi az? – Muszáj nekem is velük mennem reggel Randallbe? – Az öreg úgy akarja. – Hiszen ha csakugyan kapunk erősítést, nem mondom, megéri. Én aztán majd kinyitom a számat. – Egyelőre fogd be és aludj! Reggel felé elült a szél. A felhők szétoszlottak, s kék égbolt borult a homokkal belepett, behavazott, fagyott földre. – Kezdődik a tavasz! – jegyezte meg Pitt. Epés hangulatban volt, pedig ismét visszatérhetett a Missouri partjára, az ígéret Földjére. Kinyílt a kapu, s a négy lovas futár elhagyta az erődöt, hogy eljuttassa rendeltetési helyére az őrnagy két levelét. Átkeltek a Niobrarán, s kelet-északkelet felé vették útjukat. George még nem tért vissza. Mindenki erre gondolt, de senki sem beszélt róla. Megsarkantyúzták lovukat. Az alacsony fűvel benőtt talajon jól lehetett vágtatni. Tompán dobogtak a lovak patái – nincs ennél megszokottabb zaj egy prérilovas füle számára. Fent a magasban ragadozó madarak húztak el. Magányosan terült el a sztyeppszerű préri a reggeli fényben. Élőlénynek nyoma sem volt, sem vadnak, sem lovasnak. Egyórai vágtatás után a négy futár megállt, s egy magaslati pontról fürkészve körülnéztek. Kakasverő Bill egy magaslat felé mutatott. – Nem láttok ott valamit feküdni? Választ sem várva, lesiklott lováról, villámgyorsan lent termett a völgyben, majd ugyanolyan fürgén felkúszott a szomszédos magaslat lejtőjén, Ott megtalálta azt, amit már messziről is látott. Egy holttest feküdt elnyúlva a fűben, arccal a földre borulva. Bőrzekéje a hátán keresztülszúrva, és csupa vér. Kalapja mellette hevert a fűben. Feje búbjáról le volt nyúzva a bőr: megskalpolták. Zekéjébe a győztes valami négyszögletű jelet metszett a késével Bill nem törődött tovább halott bajtársával. Hanyatt-homlok rohant vissza lovához és három társához. Mikor odaért, egy szót sem szólt, csak egy négyszöget rajzolt a levegőbe. – Már megint! – döbbent meg Joseph. – Igen, megint – mormogta Bill. Lelke mélyén maga is megrettent, s annál jobban dühítette, hogy a másik kimutatja félelmét. – Mit jelent ez? Mi ez a négyszög? – kérdezne Pitt. Nem ismerte még a vidéket, s nem volt tisztában barát és ellenség szokásaival. – Egy jel – dörmögte Joseph. – Alighanem az ő jele. – Kinek a jele? – firtatta Pitt. – Pofa be! – mordult rá Bill. – Nem szívesen mondom ki a nevét. Jelen voltam, amikor az apját leszúrták, és lehetséges, hogy még emlékszik rám! – Harryról beszél! – sziszegte a piszkos kis Joseph. – Harryról, arról a vörös disznóról, arról az orgyilkos bicskásról! Felpattantak lovukra, és szédítő sebességgel vágtattak tova. Nem volt idejük folytatni a beszélgetést, és egy darabig nem is kínálkozott rá alkalom. Délután azonban, mikor pihenőt tartottak, és tüzet sem rakva láttak evéshez, Pitt újra rákezdte: – Miféle szerzet ez a Harry, akit vörös disznónak neveztél? Mesztic?

– Telivér dakota! Ilyennel nemigen volt alkalmad találkozni Fort Randallben, ott messze, az ígéret Földjén, ahol oly békésen teltek napjaid! – Ohó! Jártam én más vidékeken is, no meg aztán Randall körül is történik azért egy és más. Szóval ez a Harry orgyilkos, aki rátok pályázik? – Nemcsak pályázik. Nagy sikerrel űzi a mesterségét! – Hétpróbás gonosztevő, és elvetemült áruló – szólt közbe mégis Bill, megfeledkezve arról, hogy nem akar erről a témáról beszélni. – Azelőtt a mi hírszerzőnk volt a Union Pacific építésénél, aztán a Black Hills hegyeiben bukkant fel, és aranyásókat gyilkolt le orvul, most pedig megint visszatért a törzséhez, és megkeseríti az életünket! Tokei-ihtónak hívják a dakotái. Minden hájjal megkent, agyafúrt fickó. Az őrnagyunk ugyan nem akarja elismerni, de nekem elhihetitek: ez a Harry Tokei-ihto sokkal ügyesebben irányítja a maga néhány emberét, mint az őrnagy bennünket. Ezért nem tudunk eredményt elérni. – Vagy úgy! – szívta Pitt a hideg pipáját. – Tehát nemcsak erősítésre volna szükségetek, hanem egy fiatalabb, erélyes tisztre is?… – Csak tartsátok meg magatoknak a fiatal tisztjeiteket! Hiszen láttad, mi történt Warnerral. Tegnap még hadnagy volt, ma már hulla! Nem, hadnagyokra nincs szükségünk. Emberek kellenek nekünk, akik értenek a felderítéshez, és jól tudnak célozni. Számbeli fölényre kell szert tennünk, akkor remélhetünk valamit! A túlerő kiegyenlíti a butaságot. – Azt a Harryt pedig el kell csípni! – tette hozzá a piszkos Joseph. – Sokért nem adnám, ha elevenen megnyúzhatnám! – Csak ábrándozz róla, ha ez gyönyörűséget okoz neked! – gúnyolódott ingerülten Bill. – De abban biztos lehetsz, hogy azt a fickót sohasem keríted kézre élve. Te ugyan nem! Ki látott már olyat, hogy egy csiga elcsípjen egy szöcskét? Véget ért a pihenő. A négy lovas folytatta útját keletészakkelet felé, hol ügetve, hol vágtatva. Az időjárás kedvező volt. A február végi hideg még éreztette ugyan erejét, de szélvihartól, homokförgetegtől és hófúvástól nem kellett többé szenvedniük. Vad alig került puskacsövük elé. Indián csapatok nyomát sehol sem látták. Úgy hatott a préri, mintha az ember még nem fedezte volna fel. Körös-körül semmi nesz. A négy lovas egész éjszaka és a második nap is háborítatlanul folytatta útját; lassan megszokták a gondolatot, hogy már nem fenyegeti őket semmi vész, s gondtalanul nyargaltak a magányos, néma prérin át. Ha most valaki észrevétlenül követni akarja őket, minden nehézség nélkül megteheti. Az utolsó éjszakán csak kevés alvást engedélyeztek maguknak a lovasok. Átgázoltak két csaknem kiszáradt patakon, s oly sebesen vágtattak, hogy napfelkeltekor már elérték Fort Randallt és a Missourit. Errefelé már számos lábnyomra bukkantak, a távolból zaj is szűrődött feléjük: a lovasok érezték, hogy ismét bekapcsolódtak az élet áramába. A nagy folyó vidékének rétjein zöldebb és bujább fű sarjadt az olvadó hó alatt, mint a homokos sztyeppéken. Sokszólamú zsivaj és harsány kiáltások hallatszottak az erőd belső területéről és a megerősített katonai tábor környékéről. A lovak minden noszogatás nélkül meggyorsították az iramot. A kora tavasz télies hidege ellenére is sokan táboroztak már az erődön kívül, a szabadban. Egy részük fehér ember volt – vadászok és trapperok, vagyis csapdával, kelepcével dolgozó magányos prérivadászok meg csavargók és kereskedők –, a legtöbben azonban indiánok, akik sátraikkal, asszonyaikkal és gyermekeikkel jöttek, s úgy látszik, letelepedtek, míg eladják a téli prémeket. Az indiánok többsége félcivilizált emberek benyomását keltette. Tarka fejkendőt és elnyűtt kartoninget viseltek, a vállukon olcsó gyapjútakaró volt átvetve. Tekintetük ködös volt. Némelyikük mintha máris részeg lett volna. A négy lovas kíméletlenül keresztülhajtott a szabadban tanyázó tömegen. Aki nem akarta, hogy eltapossák, a lovak, kénytelen volt félreugrani. Annyit már kívülről is látni lehetett, hogy ez az erőd sokkal nagyobb, tágasabb

és védettebb, mint a Niobrara melletti katonai állomás. A légkör is nyugodtabb volt; itt már nem érezte magát örökös veszélyben az ember, mint a vadonban, ahol még a dakoták puskái, nyilai és kései uralkodtak. Az emberek fesztelenül mozogtak, biztonságban érezték magukat. A lovasok a kapuhoz értek. Az őrség ismerte a csonka orrú Pittet, s a négy futárt tüstént beengedték. A jövevények megcsodálhatták az erődben felállított lövegeket. Jelentkeztek az egyik őrszobán, s arra számítottak, hogy jó darabig várakozniuk kell, mivel ilyen korán reggel érkeztek. De meglepően hamar egy Roach nevű hadnagyhoz rendelték őket, s néhány perc múlva már igen szokatlan környezetben, egy kényelmesen berendezett, fűtött szobában álltak. A fiatal hadnagy egy karosszékben ült íróasztala előtt. Átvette Pitt-től a Fort Randall-i erőd parancsnokához címzett levelet, s habozás nélkül felbontotta. Mialatt olvasta, Pittnek alkalma volt alaposan szemügyre venni. Ez a Roach hadnagy valahogyan közelebb állt lélekben a csonka orrú Pitthez, mint a világtól elzárkózó és csak kötelességének élő Smith őrnagy. A hadnagy hanyagul hátradőlve olvasta a levelet. Kifogástalan szabású egyenruhája nem kincstári szabó kezére vallott. Gondosan elválasztott haját pomádéval tapasztotta le. Körmei is ápoltak voltak. Egyszóval ennek a hadnagynak megvoltak a maga gyengéi, amelyeket egy ügyes ember kiaknázhatott a maga javára. A hadnagy félrehúzta szája szögletét, miközben Smith őrnagy levelét olvasta. – A dolog világos – mondta, s újra összehajtotta a levelet. – Erősítésre, lőszerre meg egy rátermett tisztre van szükségetek. Hol az a másik írás, amit Yanktonba kell elvinni, Jackman ezredeshez? Pitt készségesen előhúzta mellzsebéből ezt a levelet is, és felmutatta. A hadnagy elvette tőle a viaszpecséttel többszörösen lezárt írást, s ide-oda forgatta a kezében. Ezt azonban már nem merte felbontani. – A tartalma nyilván ugyanaz – jegyezte meg végül. – Úgyis Yanktonba készülök, majd személyesen adom át Jackman ezredesnek. Hát akkor rendben vagyunk – bocsátotta el a futárokat. – Pár nap alatt meglesz. Megbeszélem az ügyet a parancsnokunkkal, és Jackman ezredesnél is szorgalmazni fogom az elintézést úgy, ahogy az őrnagy kérte. A nyalka fiatal tiszt felállt, és sem Pitt, sem másik három társa nem érezte szükségét, hogy kinyissa a száját. Ugyan minek? Küldetésük minden várakozáson felül sikerrel járt. Csak elő kellett terjeszteni a kérést, és máris megígérték nekik az erősítést, amire több mint egy éve hiába vártak a Niobrara partján. Kell ennél több? A négy futár igazán elégedett lehetett. Kellemes gondolat volt, hogy most néhány napos pihenő következik, ami az ilyen gyors eredmény után különösen jólesik. Pitt, Bill, Joseph és Tom kitűnő hangulatban vonultak el. A hadnagy egyik legénye már utasítást kapott, hogy gondoskodjon róluk. – A hadnagy úr dörgölődzik hozzánk – súgta Kakasverő Bill fülébe Tom. – Alighanem ki akarja ütni a nyeregből a mi derék öreg őrnagyunkat! Bill, Pitt és Joseph nem osztották Tom erkölcsi aggályait. – Mit érdekel az minket? Az a fő, hogy pár napig lesz mit zabáim, inni és füstölni. Ez a Roach a mi emberünk. – Ha kissé pomádészagú is. Legyen meg az öröme! A hadnagy legénye barátságos fickó volt, s úgy látszott, eléggé unatkozik, mert nem sajnálta idejét a távoli vadonból érkezett jövevényektől. Teletömte a zsebüket füstölnivalóval, bőségesen gondoskodott ennivalóról, pálinkáról is kellő mértékkel, s a végén még egy különleges attrakcióra is felhívta a figyelmüket: az erőd kapui előtt éppen ma rendeznek gyeplabdamérkőzést a táborozó indiánok. A gyeplabda – vagy gyephoki – közkedvelt játék volt az indián törzseknél, különösen pedig a dakotáknál, s már a fiatalok is buzgón gyakorolták. A parancsnok még pénzjutalmakat is tűzött ki a győztesnek, hogy ily módon is serkentse ezeket a félvad játékosokat, s unatkozó katonáinak izgalmasabb szórakozásban legyen

részük. Miután a hadnagy legénye közölte a mérkőzés hírét, egyelőre magára hagyta Pittet és társait. – Képzelem, mi sül ki belőle, ha ezek a vörös disznók ide-oda rohangálnak a gyepen a rongyaikban – jegyezte meg lekicsinylően Pitt. – Lehet fogadást is kötni? – érdeklődött a piszkos Joseph. – Ha nem lehet fogadást kötni, inkább megyek inni. – Oda nézz, ni! – szólalt meg hirtelen. – Nem arra, hanem odább, amarra! Még mindig nem látod? Ejnye, Joseph, te kis piszkos, hát vak vagy? Nem látod azt a két embert a nyakukba akasztott dobozzal ott a tömeg közepén? Ezeknél alighanem lehet fogadást kötni! Nem vesztegették tovább a szót, hanem mintegy vezényszóra, mind a négyen elindultak a csődület irányába. Az egyik dobozos ember valóságos óriás volt, széles mellkasú, kövér, gyér hajú alak; éppen fogadást kötött néhány ügyfelével. De nem is annyira ez ragadta meg a négy futár figyelmét, mint inkább a másik kereskedő. Negyven év körüli, fekete hajú fickó volt, s hangosan hirdette, hogy ő minden fogadási irodánál megbízhatóbb. Mikor kitátotta a száját, látni lehetett, hogy már egyetlen foga sincs… – Ben! – kiáltott rá Kakasverő Bill. – Te fogatlan, sötét alak! Hát visszatértél régi vadászterületedre? – Mint látod, híres Kakasverő. Nem akartok fogadni? – Adj nekünk egy jó tippet, Ben! – próbálta Bill megkörnyékezni régi ismerősét. – De biztos tippet! Melyik csapat győz? – Mit tudom én! Ti fogadtok, nem én! – Vén svihák! – mondta dühösen Bill. – Te már biztos tudod, melyik csapatra fogsz tenni, csak nekünk nem akarod elárulni, nehogy kisebb hányad jusson rád a nyereményből. A fogadóktól befolyó összegekből egy meghatározott százalékot az ügynök kapott, a többit szétosztották azok között, akik a győztes csapatra fogadtak. Minél kevesebben fogadtak tehát a győztesre, és minél több fogadó vesztette el pénzét, annál magasabb volt a nyerteseknek fizetett összeg. – Adj nekünk egy tippet! – próbált Pitt is az ügynök lelkére beszélni – Nem idegennek adod: szívélyes üdvözletet hozónk neked a Niobrara partjáról, a régi gerendaházadból, ahol olyan szépen kerestél, míg faképnél nem hagytál minket két éve. – Még mindig áll a gerendaház – tette hozzá Tom. – Meg kéne egyszer néznem! Nincs még új kocsmáros? – Dehogy van, most még brandy sincs! – Értem. No, majd odaruccanok egyszer kiszimatolni, mit lehet tenni. De most már gyerünk, nem érek rá. Fogadtok vagy sem? – Adsz egy tippet? – Nincs, ha mondom! A négy futár bosszúsan elfordult. Pitt, aki már a beszélgetés közben is fürkészve jártatta körül tekintetét, most így szólt: – Gyertek csak! Ott látom egy régi barátomat, azzal többre megyünk, mint ezzel a fogatlan csirkefogóval! Már el is indult egy tarka hímzésű kendőbe bugyolált kis emberke felé; társai követték. A kis emberke a jelek szerint szintén felismerte már Pittet. Rá villantotta élénk, fekete szemét. – Pitt mon ami, enyém jó barát, hadd öleljelek meg! – Louis, az én kanadai francia cimborám – mutatta be Pitt, majd egyenesen a tárgyra tért: – Louis, szükségünk van rád. Arról van szó, hogy fogadást akarunk kötni. Szegény ördögök vagyunk, kevés a pénzünk, nagyon rászorulunk egy kis nyereményre. Adj nekünk egy tippet!

– Tippet? Ó! Tippet? Nektek kell tipp? Egész nagy tipp? – Az, az, Louis, egész nagy tipp! Játsszuk meg közösen azt a tippet! – Közösen? Ó! Kezeskedsz a barátaidért, csonka orrú Pitt? – Kezeskedem értük. – Tehát egész nagy tipp! – lelkendezett a kanadai, aki csak törve beszélt angolul. – Gyertek, barátaim! Elviszlek titeket ahhoz, aki mindent tud, hogy lesz, mint lesz! A kék csapat kapitányához! A kis csoport ismét elindult. Az erőd kapui előtt már az egész tábor talpon volt, s az öt férfi könyökével tört utat magának a nyüzsgő embertömegben. Épp akkor mérték le a pályát. Két sátrat állítottak fel egymással szemben, ezek voltak a kapuk. A két kapu körül már gyülekeztek a csapatok. Az élénk kis kanadai a pálya északi felén felállított sátorhoz vezette kísérőit. Az egyik csoportban egy hatalmas termetű néger magasodott ki az indián játékosok közül, akik, kezükben az ütővel, már játékra készen álltak. Élénk taglejtések kíséretében utasításokat adott indián játékosainak. – Hé, Bobby! – kiáltotta oda a kanadai. – Bobby! A néger feléjük pillantott. Mezítlábas Tom rámeresztette tágra nyílt szemét. – Kit látok ott? De hiszen ez… de hiszen ez… Mikor az afrikai meghallotta Tom kiáltását, mozgékony és értelmes arcán egy pillanatra mintha a kellemetlen meglepetés, sőt talán ijedtség kifejezése suhant volna át. De az egész olyan rövid ideig tartott, hogy sem Tom, sem a másik három prérilovas nem vette észre arcának ezt a múló elváltozását. A következő pillanatban a néger már visszanyerte lélekjelenlétét, s utat tört magának a körülötte állók gyűrűjén. Szinte a levegőben repülve átugrotta őket, s ott termett Tom előtt. Izmos karjával átölelte és keblére szorította a szakállas prérilovast. – Mezítlábas Tom! No de ilyet! Nem tudok hinni a szememnek! Micsoda öröm! Tom van itt, Mezítlábas Tom! Eljött Tom, és nem is mezítláb, hanem cipőben, sőt még kalapja is van! Az, akinek ez a viharos üdvözlés szólt, levegő után kapkodva vergődött a néger szorosan rákulcsolódó karjai közt. – Göndörhajú Csapa! – hápogta. – Göndörhajú Csapa! Agyon ne nyomj! Hogy kerülsz te ide!? Hát nem vagy már a… A néger csak egyre csókolgatta a hüledező és fulladozó Tomot, sehogy sem akarta abbahagyni. – Hát ez nagyszerű, Tora, hogy újra látjuk egymást! Tomnak cipője van! Tomnak kalapja van! – Igen, igen – hagyta rá Tom, és kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy kibontakozzék a viharos ölelésből. – De hát mondd csak, tulajdonképpen… – Itt van Tom! Itt van Tom! – Térj már észre, Göndörhajú Csapa! – próbálta Tom túlharsogni a négert. – Hiszen megfojtasz! A néger végre elengedte Tomot, és barátságosan méregette. – Itt van Tom! Tom visszatette fejére kalapját, és mélyet lélegzett. – Hát csakugyan te vagy az? Hogy kerülsz ide? – kérdezte. – Azt hittem, a Medve-bandánál vagy! – Micsoda?! – hördült fel Pitt. – Azoknál a banditáknál? – Ott ismerkedtünk meg – magyarázta Tom a legnagyobb lelki nyugalommal – Mikor egyszer foglyul ejtett a dakota-titon-oglala indiánoknak ez a hírhedt bandája. – No és most? – kérdezte Pitt gyanakodva. – Ó, Tom! Ó, Tom! – kiáltozta a nyájas képű, atlétatermetű néger. – Ó, Tom, ó, nem, én nem lenni már Medve-bandita! Bobby soha többé nem lenni Medve-

bandita! Nem, nem, nem! – És miért nem, ha szabad tudnom? – vallatta Pitt, még mindig bizalmatlanul. – Idegen fehér ember, kurta orrú fehér ember nem hisz nekem? De Tom hisz nekem! Mit látott Tom a sátramban, mikor nálam volt? Hét asszony! Hét asszony, és szegény Bobby köztük! Bobby megszökött! A prérilovasok hahotában törtek ki. – Igazat beszél – erősítette meg Tom. – Túl sok az özvegy és az árva annál a hírhedt bandánál. A férfiak közül rengetegen elpusztultak a szakadatlan harcban meg a vadászatokon, és a sátrakban ott maradtak az éhes szájak. Mikor fogságba estem, nekem is feleségül kellett vennem egy ilyen özvegyet. De én hamarosan megléptem. És mint látom, neked is sikerült megszabadulnod a hét némbertől, a nagyanyáidtól, nagynénéidtől meg az unokahúgaidtól. Gratulálok, Göndörhajú! így hát nem vagy többé Csapa, a. Ravasz Hódból Bobby lett, a mi Bobbynk, ugye? Újra egymás keblére borultak. – Nem térnénk végre a tárgyra? – kérdezte türelmetlenül Pitt, a fogadásra célozva. – Ide hallgass, Bobby: te vagy az egyik gyeplabdacsapat kapitánya? A kék csapat kapitánya? – Vagyok! Vagyok! – No és hogy áll a dolog? Győzni fog a csapatod? – Csináljam, hogy győzzön? – Hogy értsem ezt? Hát nem becsületes a játék? – Becsületes, becsületes, egészen becsületes! – Talán tudod, hogy játszik a vörös csapat? Ki a kapitánya? Ismered? – Ott áll szemben! Hatalmas indián. Ponka! Valamennyien az indián felé pillantottak, aki a szemközti sátor közelében állt. Magas termetű, igen karcsú férfi volt. Tarka pamutöltözéke korántsem hatott ízléstelenül Hosszú, kékesfekete haját két varkocsba fonva viselte. Szikár arca festve volt. Olyan vastagon borította a festék, hogy természetes arcvonásait felismerhetetlenné tette, övében revolvert hordott, más fegyvert nem lehetett látni nála. Kezében gyeplabdaütőhöz hasonló botot tartott. Nem messze tőle ott álltak csapatának indián játékosai is. – Mi a véleményed róla meg az embereiről? – faggatta Pitt a négert. – Nem tudom, barátaim, hogyan akár játszani ma Jack, a ponka. Ha kedve van jól játszani, legyőz. Ha nincs kedve, behajtom a labdát a kapujába. – Van kedve, nincs kedve! Nincs kedve, van kedve! Talán bizony jósolgatni fogunk, hogy megtudjuk, milyen kedve lesz egy ilyen indiánusnak?! Hát nincs senki, aki utasítást adhat ennek a fickónak, hogyan kell játszania?! Az atlétatermetű Bobby egészen a füléig húzta fel a vállát. – Senki sem tud neki utasítást adni! Jack, a ponka, azt teszi, ami neki jólesik. Kérjem meg, hogy adjon egy tippet? – Nektek, csapatkapitányoknak kell egymás közt elintéznetek a dolgot! – mondta Pitt. – A nyereséget majd közösen fölözzük le! A néger a fejét csóválta, s kivillantotta gyöngyfogait. – Az indián mindig makacs! De ti a barátaim vagytok! Megpróbálok beszélni a ponkával. A hat főre szaporodott csoport elindult a pálya szélén a másik csapat felé. A ponka a közeledőkre emelte tekintetét. Könnyedén lóbálta a jobbjában tartott ütőt. Kékre és feketére festett arcáról semmit sem lehetett leolvasni. De kezének játéka, vallanak tartása és félig elfordított feje határozottan arra vallott, hogy ez a ponka gőgös ember, s alig méltatja figyelemre, ami körülötte történik. – Jack! – szólította meg az indiánt Göndörhajú Csapa. – Ennek az öt derék gentlemannek egy kis kérése volna hozzád. Fogadni szeretnének valamelyikünkre. Egy kis pénzt nyerni, vidáman élni egypár napig, mielőtt vissza kell szegényeknek lovagolniuk a Niobrarához… Adnál nekik egy jó tanácsot?

A ponka abbahagyta a lóbálást, s egy másodpercre mozdulatlanná meredt. Pitt a kék-feketére festett arcra pillantott; nem is arc volt az, hanem inkább maszk, amely eltakarta az arcot, s a leeresztett szempillák még a szemét is elrejtették. Pittnek egyszerre hideg futott végig a hátán, önkéntelenül az amulettjéhez kapott. De nem volt ideje töprengeni rajta, mitől is ijedt meg annyira, mert már megütötte fülét az indián halk válasza: – Bobby fog győzni. Az utolsó szónál már sarkon is fordult, faképnél hagyta a hat embert, s csapata felé indult, hogy beossza a játékosokat. A prérilovasok meglepődve néztek össze. – Ez aztán a gyors elintézés! – jegyezte meg a kis Joseph. – Itt Randallben minden úgy megy, mint a karikacsapás. Alig pitymallik, máris fogad a hadnagy, és rögtön megígéri az erősítést; itt pedig mindjárt az első szóra megkapjuk a kívánt tippet. Mondd csak, Bobby, tulajdonképpen mi haszna van a ponkának abból, ha átengedi neked a győzelmet? A néger fölényesen mosolygott. – Jack, a ponka jókedvében van, és Bobby barátja! – A fene érti ezt! – Siessünk, siessünk! Nincs veszteni való időnk! – suttogta Pitt. – Mindenfelé el kell terjeszteni, hogy Jack, a ponka fog győzni! Hogy annál nagyobb hányad jusson a nyereményből ránk, akik Bobbyra fogadunk. Bobby, te aranyat érsz! Pitt tátongó orrlyukai most barátságosan hatottak. Pénzt szimatolt. Szétszéledtek, hogy megszervezzék a “fogadást". Röviddel a játék kezdete előtt ismét találkoztak, és összeadtak annyi pénzt, amennyit csak tudtak. Louis-t, a kanadait választották meg közös bankáruknak. Bobby meglepően magas összeggel járult hozzá a közös kasszához. – Hallod-e, Göndörhajú Bobby, honnan van neked ennyi pénzed? – vonta kérdőre csodálkozva és szigorúan Tom. – Csak nem csaptál fel tolvajnak? – Kereskedtem egy kicsit, Mezítlábas Tom. – Ezt aztán hamar megtanultad! Louis, a kanadai az összegyűjtött téteket nem a fogatlan Benhez vitte, aki magára haragította a prérilovasokat, hanem az egész összeget Johnnynál, a gyér hajú, kövér óriásnál fizette be, mégpedig az utolsó pillanatban, közvetlenül a mérkőzés kezdete előtt, nehogy a többi fogadó őhozzá igazodhasson. A néger visszatért csapatához, amely harminc főből állt. Megindult a játék. Koppant az ütő, repült a kemény kis labda a gyepes talaj fölött. Ügyesen és fürgén mozogtak a játékosok. Elszáguldottak egymás mellett, s elhalászták a labdát ellenfelük botja elől. Bobby és Jack még takarékoskodtak az erejükkel, de a hozzáértők már látták, mi rejlik bennük, milyen gyors, körültekintő, mesteri játékosok mind a ketten. A nézők tömege, nőttön-nőtt. A fogadók hangos kiáltásokkal buzdították a játékosokat. A közkatonák után a tisztek is előszivárogtak a nagy kapu: mögül. Egyik a másik után jött, hogy nézze az egyre elevenebb játékot. Nem győztek csodálkozni, milyen jó csapatokat állított össze Bobby és Jack az erőd körül tanyázó, tarkabarka rongyokba öltözött, iszákos indiánok közül. Az indián nézőkben is fellángolt a büszkeség, mikor látták, milyen jól szerepelnek a közülük kikerült játékosok. Minden felszólítás nélkül távol tartották a nézőket a pályától. A két csapatkapitány most már minden erejét beleadta a játékba. Csodálatosan játszottak. – Bobby! Bobby! – Jack! Jack! – Teringettét, ezek aztán tudnak! – lelkesedett Louis, a kanadai – Kár, hogy nem álltam közéjük! Az első három gól után 2:1 volt az eredmény a vörös csapat javára. Csaknem

két órán át egyik csapatnak sem sikerült újra behajtani a labdát az ellenfél sátrába. Abban állapodtak meg, hogy sötétedésig játszanak. Déltájban tartották az első hosszabb szünetet. A mérkőzés állása még mindig 2:1 volt. Mivel Jack, a ponka mindjárt a szünet elején eltűnt, Bobby került a figyelem és a kíváncsiság középpontjába. Egyik interjút a másik után adta az elragadtatott nézőknek és az izgatott fogadóknak. Még az erőd parancsnoka és az elegáns Roach hadnagy sem tartotta méltóságán alulinak, hogy szóba elegyedjen a “nigger"-rel. Csoportokba verődő szurkolók latolgatták a két csapat esélyeit. Bobby rengeteg szivart és cigarettát zsebelt be, s bőbeszédű és ellentmondó nyilatkozatokat tett a mérkőzés várható eredményéről. Miután a játékosok kipihenték magukat, a két csapat ismét felállt. Az eltűnt indián idejében visszaérkezett, s ott állt a többiek között. – Ezen a Jacken meg ezen a Bobbyn semmi nyoma nem látszik a megerőltetésnek! – mondta irigykedve egy dragonyos. – Hej, ha nekem ilyen szívem és ilyen izmaim volnának! Mesés! A játék egyre szenvedélyesebb lett. A nézők lelkes kiáltásokkal nyugtázták a gyors iramú lefutásokat, a meglepő cseleket. A parancsnok Jackre fogadott, a hadnagy azonban Bobbyra, mivel a piszkos kis Joseph elárulta neki a tippet. További három óra telt el, s még mindig nem értek el újabb gólt. Másodszor is szünetet tartottak. Az izgatott nézők kimerültebbeknek látszottak, mint a játékosok. Bobby ugrándozott, hogy lazítsa lábizmait, és nevetett Szemlátomást jó hangulatban volt. Jack lehevert a fűbe a kék csapat kapunak szolgáló sátra mögött, s így kivonta magát a nyüzsgő és zsivajgó nézők látóköréből. Mikor Pitt a sátor mögé ballagott, már nem találta ott Jacket. De amikor körülnézett, egyszerre megpillantotta, amint nyugodtan kilépett az erőd kapuján. Finom aromájú cigarettát szívott. “Hát ezt meg kitől kunyerálta?" – morfondírozott magában irigykedve a kurta orrú. De ezt a titkot már nem volt ideje felderíteni, mert megkezdődött a játék. Jack pompás lefutása mindjárt az elején két újabb gólt hozott a vörös csapatnak. A parancsnok tetszését nyilvánította. Ám később Bobby és csapata behozta az ellenfél előnyét. A néger és a kék csapat játékosai szüntelenül ostromolták a vörösök kapuját. Bíró nem volt. A rendezők féken tudták tartani a nézők tömegét, de a játékosok előtt nem volt tekintélyük. Ezek maguk ítélték meg, hogy szabályszerűen folyik-e a mérkőzés. A végküzdelemben fellobbantak a szenvedélyek. A játékosok hajba kaptak, Roach hadnagy igen ideges lett, mikor a pályáról hangzó kiáltások a labdáért verekedő ellenfelek harci lármájává erősödtek. Bobby és Jack azonban nem vesztették el nyugalmukat. A legteljesebb egyetértésben választották szét az egymásba gabalyodó játékosokat, mert bizony a játék már-már birkózás lett. Sötétedett, mikor az utolsó gólt is beütötték. Bobby győzött 5:4-re A közönség gyér tetszésnyilvánítással vette tudomásul az eredményt. Nagyon is sokan fogadtak Jackre, ezek csalódottan távoztak. A fogadási arány 83:10 volt Bobby javára. A nyertesek hattagú csoportja elégedetten zsebelte be a pénzt; a hadnagynak sem volt oka panaszra. A játékosok fáradtan vonultak sátrukba. A katonák és tisztek visszatértek az erődbe. – Ezt a két csapatkapitányt nagyon jól tudnánk használni – mondta útközben a parancsnok Roachnak. – Esetleg terepfelderítő gyalogfutárnak. A megjegyzést Pitt is hallotta. Roachot mintha kissé kellemetlenül érintette volna a parancsnok javaslata, de nem szokott ellentmondani feljebbvalójának, s most is buzgón helyeselt. Pitt mindenesetre elhatározta, hogy támogatni fogja Roachnál a parancsnok javaslatát. Amióta beseperte nyereményét – a két csapatkapitány megbízhatóságának

kézzelfogható bizonyítékát –, nem is gondolt többé arra, micsoda iszonyat töltötte el, mikor megpillantotta az indiánt. A Missouri jégtáblákat sodorva hömpölygőit széles medrében. Hunyorogtak a csillagok, fagyos éjszakai szél fújt. A szabadban hagyott lovak fázósan összebújtak. A katonák bevonultak szállásukra. Az őrök ismét helyükön álltak. Roach hadnagy ijedten állapította meg, hogy elfelejtette bezárni szobáját. De mindent rendben talált, csak féltve őrzött cigarettái közül hiányzott egy darab. Talán nem is hiányzik – gondolta aztán –, talán csak rosszul számolt. Végül meg is győzte magát, hogy csak nyolc cigaretta volt a felbontott csomagban, mikor elhagyta a szobát. A mérkőzés után sokan bírálták Jacket; ezek az elégedetlenkedők azt hangoztatták, hogy a mérkőzés vége felé Jack lagymatagon játszott, s ezzel csapatának kedvét is elvette a játéktól. De a ponkát szemlátomást nem érdekelte sem játékostársainak, sem a nézőknek a véleménye. Megelégedett azzal, hogy Bobby juttatott neki még néhány jó cigarettát. Pitt meghívta egy kis esti ivászatra, de a ponka elutasította a meghívást, azzal az indoklással, hogy fáradt, és aludni szeretne, ő nem tartozott azok közé, akik pénzt zsebeltek be, egyáltalán nem is fogadott. – Unalmas pók ez a festett képű különc! – foglalta össze Bill valamennyiük véleményét. Pitt elemében volt; a nagyurat játszotta, s egész nyereményét elköltötte brandyre az erőd kantinjában. Éjfél után tért nyugovóra; a három másik futárral együtt az egyik legénységi szálláson helyezték el. Békésen hortyogtak mind a négyen; abban a kellemes tudatban aludtak el, hogy néhány napi pihenő vár rájuk. A préri fenyegető rémségeire egyelőre a feledés fátyla borult. Mikor elmúlt az éjszaka, és ismét felkelt a nap, már útra készen állt az erőd kapuja előtt egy kis dragonyoscsapat, hogy Yanktonba nyargaljon. Roach hadnagy fekete ménjét Pitt fogta kantárszáron: ő maga már a lován ült. Előtte Jack és Bobby álltak. Pitt, aki Smith őrnagy futárának tekintette magát, meg akart szabadulni minden néven nevezendő terepfelderítő szolgálattól, s még a reggelinél rávette Roach hadnagyot, hogy kövesse parancsnoka tanácsát, és fogadja fel a négert meg a ponkát terepfelderítő gyalogfutárnak. Noha Fort Randalltől a Missouri partján fekvő Yanktonig veszélytelennek ígérkezett az út, Smith őrnagy jelentései ráeszméltették a nyalka hadnagyot, hogy mégiscsak közel van a határövezet. Pitt tanácsa ezért nyitott fülekre talált Roach-nál. Göndörhajú Bobby, az atlétatermetű, nyájas néger a hadnagy lova és Pitt mellett állt, s a kapu felé tekintve várta, hogy kilépjen rajta Roach. Nemsokára már hallatszottak is a hadnagy léptei. Roach szokott hanyag modorában viszonozta az őr tisztelgését, fekete paripájához lépett, s könnyed mozdulattal, amely még jobban kiemelte választékos külsejét, a nyeregbe pattant. Miközben elindította lovát, lovaglókorbácsával jelt adott a két felderítenek, hogy fussanak előre. Az egykori néger rabszolgák jól ismerték ezt a parancsoló mozdulatot. Bobbyban egyszerre felébredtek nehéz gyermekkorának nyomasztó emlékei. Szinte érezte, mint égeti testét az a régi korbácsütés, amelynek nyomát egy hosszú f orradás őrizte, s ha Roach hadnagy veszi magának a fáradságot, hogy Bobby arcába pillantson, most korántsem látta volna ezt az arcot barátságosnak. A ponka arcáról azonban most sem tudott volna semmit leolvasni. Roach megjelenése előtt az indián egykedvűen várt, míg a hadnagy ki nem lépett a kapun. Most pedig nem várta meg a jeladást, hanem nekiiramodott, még mielőtt Roach intett volna korbácsával. Az indián újonnan átfestett ábrázattal jelent meg, arcát teljesen elfedte a gondosan felrakott fekete, kék és fehér festék. Bobby meztelen felsőtesttel futott, Jack azonban nem vette le ingét, sőt még egy ponchót is felhúzott rá, a négyszögletes indián posztóköpeny közepén kibújtatva fejét.

Jack futott elöl, Bobby a nyomában. Az izmos, hosszú lábú indián kitűnő futó volt, s a néger sem maradt el mögötte. Úgy futottak, mint a gyorsan ügető lovak, s ezt az iramot órákig bírtak. Időnként előreszaladtak, hogy felderítsék a terepet a lovasok számára. Pitt és Roach nagyon elégedettek voltak a két felderítővel. Friss hajnali fuvallat cirógatta a dombos vidéket. Roach hadnagy élvezettel szívta a reggeli levegőt. Pompás hangulatban volt. Joggal remélte, hogy Jackman ezredesnél, aki jó barátságban volt apjával, eredményt fog elérni. Yanktonban emellett az a feladat is várt rá, hogy átadja közvetlen feljebbvalója feleségének, Jonesné asszonynak férje üdvözletét, s végül azt is tudta Anthony Roach, hogy menyasszonya, Cate Smith – Smith őrnagy lánya – szintén megérkezett Yanktonba. Yankton a dakotai territórium déli részén, a Missouritól északkeletre terült el. Még kis város volt, s csak több mint egy évtizeddel később tett szert olyan jelentőségre, hogy egy újonnan alakuló állam fővárosa lehetett. A vagyonosabb családok vagy azok, amelyeket a családfő politikai vagy katonai megbízatása kötött ide, ugyanabban a városnegyedben telepedtek le. Ennek a negyednek egyik családi házában éppen vacsoránál ültek. A lenyugvó nap sugarai még bearanyozták a kis kertet, befedett virágágyaival. A csillogó ablaktáblákon betűző napsugarak fénycsíkokat rajzoltak az asztalra, a damasztabroszra, s ott táncoltak az ezüst evőeszközön és a fehéren ragyogó porcelán edényeken. Két idősebb hölgy és egy fiatal lány ült a kerek asztalnál. – Igazán örülök, kedves Cate, hogy viszontláthatod nálunk a vőlegényedet! – szólt vendégéhez Jonesné, a ház kövér úrnője, aki szemlátomást jó étvágynak örvendett, s éppen barátságos hangulatban volt. – Milyen kedves a nénitől, hogy lehetővé akarja tenni számomra ezt a találkozást Anthonyval! – felelte illedelmesen a fiatal lány, s közben nem feledkezett meg arról sem, hogy a másik, ugyancsak koros, de kevésbé barátságosan ható hölgynek átnyújtsa a sótartót. – Még semmi sem biztos! – jegyezte meg az a másik hölgy, aki erősen púderozta ráncos arcát. – Tudom, Betty néni – válaszolta a sápadt arcú fiatal lány. – Tudom, hogy nem biztos, és ha netán az a csalódás ér, hogy mégsem láthatom viszont Anthonyt, uralkodni fogok az érzelmeimen. – Az ilyen önuralom inkább férfiaknak való, Cate – mondta leckéztető hangon a nagynéni. – Te azonban fiatal lány vagy, és véleményem szerint egyáltalán nem volna szégyen, ha olykor egy-egy könnycseppel elárulnád érzelmeidet. Sokszor túlságosan hidegnek látszol. – Értem, Betty néni, majd gondolkodom a dolgon. – Ne légy már olyan komoly, Cate! – kiáltotta a ház kövér úrnője. – Ha Roach úr jön, vidám menyasszonyt akar látni. És ne félj! Ha mégsem tud Yanktonba jönni, majd befogatok, és mi hajtatunk el Randallbe. – Az ég szerelmére! – csapta össze a kezét Betty néni, s ijedtében elvörösödött, – Csak nem akartok keresztülutazni a prérin? – Ez az útszakasz teljesen biztonságos, kedves húgom. Valóságos gyönyörűség lesz ez a kis sétakocsikázás! Van egy új négyes lógatunk; egykettőre odaröpít minket! – No de ezt az áldozatot már igazán nem fogadhatjuk el. Hogy miattunk maga is… – Ugyan, drága Betty, az én számomra a legnagyobb élvezet lesz, ha elkocsikázhatok Fort Randallbe az új fogaton, és meglephetem a férjemet. Ha tudná, mennyire szereli az ilyen meglepetéseket. A hölgyek nekiláttak a meleg pudingnak. Ez az ünnepélyes aktus megszakította a beszélgetést, s a beálló csendben jól lehetett hallani, hogy odakint, a poros utcán lovak patái dobognák. Mindnyájan

felfigyeltek. Cate arccal az ablak felé fordulva ült, és kilátott az utcára. Azért került éppen ide, mert a lenyugvó nap itt az ember szemébe tűzött, s ezért a két idős hölgy nem tartott igényt erre a helyre, Cate először két futó alakot pillantott meg az utcán, amint elsuhantak az ablak előtt; csak aztán jelent meg a kis lovascsapat, élén egy hadnaggyal. A fiatal lány szemében még félreismerhetetlen rémület ült, mikor kint az utcán Anthony Roach hadnagy kissé lehajolt lováról, és az ablakon át beköszönt. A hadnagy arcán némi zavar tükröződött; s ez érthető is, hiszen nem tudhatta, vajon hirtelen megjelenése nem keltett-e rémületet menyasszonyában. A két idős hölgy fejbólintással üdvözölte, s ez a köszöntés még véget sem ért, mikor a hadnagy dragonyosaival együtt már rég eltűnt. Cate némileg már összeszedte magát, mikor az asztalnál ülők ismét őt méltatták figyelemre. – Igazán elragadó! – kiáltotta Jonesné. – Mindjárt üzenek Roach hadnagynak, hogy tisztelgő látogatást tehessen nálunk. Csöngetett, s a belépő néger szolgálónak rövid utasítást adott. – Mondd csak – kérdezte aztán –, mi ijesztett még annyira? Egyszerre halálsápadt léttél! – Semmi, semmi… – Nekem elárulhatod, gyermekem. – Kérem, bocsásson meg. Olyan ostoba vagyok. Anthony csapata előtt két gyalogfutár suhant el az ablak alatt. Egyikük indián volt. – Hát ilyesmit bizony gyakran látni még a Missouri vidékén – mondta kissé elkedvetlenedve a ház úrnője. – Olyan félelmetesen volt befestve az arca! – Le kell szoktatnunk róla ezeket az embereket! Kétségtelenül barbárságra valló, pogány szokás. Szólj majd a vőlegényednek, kedves Cate, parancsolja meg annak az embernek, hogy szedje le az arcáról a festéket. Meg fogja tenni. Ilyen szokások ma már csak Cooper úr regényeiben léteznek! Hát nem vagy boldog, Cate, hogy viszontláthatod a vőlegényedet? – De nagyon boldog vagyok. – Mikor legyen az esküvő? A fiatal lány tétova pillantást vetett Betty nénire. – Nem olyan sürgős, nem olyan sürgős! – felelte nyomatékkal Betty néni. – Cate és Anthony még csak egy éve jegyesek. Azt hiszem, helyes lesz még két évig várni. Igen, hároméves jegyesség éppen megfelelő lesz. A fiatal lány elfojtotta sóhaját, s Jonesné asszony részvéttel nézte Cate-et. Cate már húszéves volt. Legfőbb ideje lett volna, hogy bekössék a fejét, de Betty néni nyilván nem szívesen vált meg egy ilyen engedelmes ingyen komornától. Cate szegény lány volt; családja örökölt ugyan nagyszüleitől egy farmot búzaföldekkel és épületekkel, de 1862-ben, a kelet-dakotai felkelés idején a farm leégett, és minden a tűz martaléka lett. Cate apja, Smith őrnagy nem csinált karriert, és Betty néni, egy gazdag malomtulajdonos özvegye megkövetelte majdani örökösétől, hogy kora reggeltől késő estig kiszolgálja. A ház úrnője egyetlen szóval sem árulta el, mit gondol Betty néniről. Egy órával a vacsorai beszélgetés után Anthony Roach hadnagy megjelent a kis házban; sietve jött, szinte repült. Bocsánatot kért, amiért ilyen szokatlan órában állít be, minden lehető módon igyekezett kimutatni, milyen boldog, s mennyire felajzotta a viszontlátás öröme; a helyzethez illő bókokat mondott a két idős hölgynek, különösen pedig a gazdag Betty néninek, s végül üdvözölte menyasszonyát. Érezte, milyen hideg Cate keze. Az sem kerülte el figyelmét, hogy a lány sápadt, s hogy szája köré már, finom ráncokat rajzolt a fáradtság és a csalódottság. Ez nem tetszett Roach hadnagynak, mert a nagynénitől várható gazdag örökség mellé csinos és életvidám feleséget is szeretett volna kapni, aki

nincs terhére szeszélyeivel. Elhatározta, hogy kifürkészi, miért ilyen sápadt Cate, és miért oly hideg a keze, s e célból szövetkezett Jonesné asszonnyal. A ház úrnőjének sikerült néhány percre átcsalnia Betty nénit egy másik szobába, s így a jegyesek kettesben maradtak. – Mikor, esküszünk? – szegezte Roach menyasszonyának a kérdést. – Beszéltél Betty nénivel? – Igen, beszéltem – felelte Cate lassan, egészen más, mélyebb hangon, mint ahogyan nagynénjével szokott beszélni. – Betty néni kijelentette, hogy legalább két évig várnunk kell. – De hiszen ez képtelenség! Betty néni a bolondját járatja velünk! Most már értem, miért vagy ilyen sápadt… Mit tehetnénk? Nincs valami ötleted? – Mi volna, ha te magad beszélnél Betty nénivel, Anthony? Te jobban tudnál rá hatni, mint én. Apám beleegyezne abba is, hogy azonnal megtartsuk az esküvőt. – Hm… Hát igen, már látom, hogy magamnak kell kézbe vennem a dolgot! Azt mondod, az apád beleegyezne? Kitűnő! Akkor hát… hm… Lehetséges, hogy mind a hárman eljöttök látogatóba Fort Randallbe? – Jonesné asszony nagyon lelkesedik azért a tervért. Szeretné kipróbálni az új fogatot, és meglepni férjét az erődben. – Majd gondom lesz rá, hogy sor kerüljön erre a látogatásra. Magam fogom a hintót Randallig kísérni a dragonyosaimmal. Fort Randallből pár nap múlva egy lőszerszállítmánnyal útnak indulok apádhoz, a Niobrara-parti állomásra. Eljönnél velem oda, Cate? Megszerezzük apád beleegyezését. Ha ő már áldását adta, Betty néni nem gördíthet többé akadályt az utunkba. Az örökségből csak nem fog kitagadni egy ilyen lépés miatt! – Anthony! Anthony! – A fiatal lány fülig pirult, alakja kiegyenesedett. Legtöbb vágya volt, hogy véget érjen az a sivár jelet, amelyre gazdag nagynénje kárhoztatta. – Látod, Cate, így tetszel nekem! Tehát ebben maradunk! Betty néninek persze nem szabad megbeszélnie a dolgot. Lovaglóruhát nem viszel magaddal Randallbe; mint engedelmes unokahúg utazol a két öreg hölggyel a hintóban. Roach hátrált egy lépést, mert kinyílt a szomszéd szoba ajtaja. Jonesné asszony és Betty néni visszatértek. – Roach úr! – szólt a ház úrnője szokott élénk beszédmodorában. – Remélem, rávette menyasszonyát, hogy fogadja el meghívásomat, és jöjjön velünk Randallbe. – Nemcsak rávettem, asszonyom, hanem magam kísérem a négyes fogatukat Fort Randallbe a dragonyosaimmal. – Hát ez aztán gáláns ajánlat! Nagyszerű gondolat! Nemde, Betty? – Nem rossz ötlet – ismerte el Betty néni is, jóval tartózkodóbban, de szemlátomást megnyugodva. – Volna azonban egy kérésem, Roach úr – szólt mosolyogva Jonesné. – Legyen szíves, parancsoljon rá az indián gyalogfutárjára, hogy szedje le a fizimiskájáról a festéket. Halálra rémítette a kedves menyasszonyát azzal az összemázolt képével. Roach udvariasan, de kissé kényszeredetten mosolygott. – Cate alapjában véve bátor lány. Nem kétlem, hogy hamarosan megszokja ezt a vadnyugati légkört. Másnap reggel Roach hadnagy a kijelölt időpontban megjelent Jackman ezredes előtt. Kifogástalan – tisztelettudó, de mégsem alázatos – fellépése most sem tévesztette el hatását, s az ezredes merev arckifejezése megenyhült, mikor megpillantotta a hadnagyot. Roach átadta az ezredesnek Smith őrnagy lepecsételt levelét. Az ezredes szolgálati szobája jő világos volt, az ablakon át beáradt a még

mindig télies, de derült nap tiszta fénye, s Jackman ezredesnek nem volt szüksége szemüvegre, hogy elolvassa Smith őrnagy szabatos, nagy, szinte rajzolt betűkkel írt levelét. De amilyen kielégítőnek találta a levél külső alakját, oly kevéssé nyerte meg tetszését a tartalma. – Mindig ugyanazok az örökös panaszok és kérések! Nem vagyok sem vak, sem süket. Smith őrnagy is beláthatná végre, hogy kár újra meg újra ismételgetni a régi litániát, attól még nem lesz kevésbé unalmas, sem pedig hatásosabb. Nos, mit tegyünk, Roach hadnagy? Azt a parancsot kaptam, hogy tereljük be a dakotákat a rezervátumokba. – Tehát be fogjuk terelni őket! Ezeket a kis bandákat is a Niobrara vidékén, amelyekkel Smith érthetetlen módon nem tud boldogulni. – Természetesen. Szabad egy javaslatot tennem? – Tessék. Gondolom, Fort Randallben is foglalkoztak már a kérdéssel. – Magától értetődik. Randallben most már nélkülözni tudjuk a legénység egy részét, és semmi akadálya annak, hogy ezeket a katonákat a Niobraránál vessük be. Megfelelő lőszer- és élelmiszer-utánpótlást is vinnének magukkal. Hajlandó vagyok magamra vállalni egy ilyen szállítmány vezetését, és a Niobraránál maradni, amíg sikerül végre ebben a viharsarokban is rendet teremteni. – Bravó, Roach! Ilyen fiatal tisztek kellenek nekem! Ön valóban az apjára üt, akit mindig nagyra becsültem. Akkor hát ebben az értelemben írok a randalli erőd parancsnokának. És még egy kérdés: ön szerint mi az oka annak, hogy a Niobrara partján egyik kudarc a másik után ér bennünket? Kevés az ember, avagy talán… hm… avagy talán az is hozzájárul, hogy… hogy az állomás parancsnoka nem jár el kellő eréllyel és körültekintéssel? – Nem érzem magam feljogosítva ennek a megítélésére – meredt Roach csizmája orrára. – De persze ha az egyszerű katonák vélekedését hallgatom, az a benyomásom támad, hogy az emberek jobb irányításra vágynak. Mégiscsak őrjítő, hogy egy kis törzsfőnök, egy indián bandavezér, aki aligha rendelkezik több emberrel, mint Smith őrnagy… egyszóval, hogy egy ilyen vörös csibész állandóan hallat magáról, egyik akciót a másik után követi el ellenünk, mi pedig… nos igen, mi pedig a legjobb esetben kunyeráló leveleket csempészünk át a prérin. – Tökéletesen igaza van, Roach, pontosan ez az én véleményem is. Közölhetem egyébként, hogy igen jó tanácsadóra tettem szert, aki alaposan ismeri a Vadnyugatot. Fred Clarke a neve. Ravasz, mint a róka! Igen használható ember. Azt javasolja, hogy erősítsük meg az erődöt, küldjünk oda egy energikus fiatal tisztet, és ha már megmutattuk a dakotáknak, hogy nem lehet velünk kukoricázni, kerítsük kézre ezt a vörös csirkefogót, ezt a… hogy is hívják csak… igen, ezt a Harryt. Ez a gazfickó azelőtt hírszerző volt nálunk. Ha helyesnek látjuk, felakasztathatjuk árulásért. – Nagyszerű! Alaposan mérlegelni fogom ezeket az eshetőségeket. – Helyes! Lediktálom a leveleket. Egy óra múlva várom! Roach eltávozott. Mikor az ezredes már nem hallhatta, elégedetten fütyörészni kezdett. Megnyílt előtte a karrier útja. – Egy óra múlva – mondta a várakozó Pittnek – megkapunk mindent, amit csak kívánunk! Egy óra múlva már viszed is az erődbe Jackman ezredes leveleit. Pár nap múlva én is indulok utánad dragonyosaimmal. Előbb még Jones őrnagy feleségét kell Randallbe elkísérnem. – És engem ki fog elkísérni, hogy épségben eljussak az erődbe a szarvasbőr ruhámba rejtett levelekkel? Roach ezúttal elnézte a túlságosan bizalmaskodó hangot, mert nem volt tiszta a lelkiismerete. – Magaddal viheted a két gyalogfutárt, Jacket és Bobbyt. A hölgyeket úgyis megijesztette Jack bemázolt ábrázata. Azt akarják, hogy az indiánus mossa le a képéről a festéket! – Roach köhécselt, hogy palástolja nevetését. Pitt is mulatságosnak találta a dolgot, s hangosan felröhögött.

– Ugyan, ugyan! – mondta aztán. – A disznónak nem lehet megtiltani, hogy pocsolyában hemperegjen, és éppígy az indiánusnak sem, hogy bemázolja a pofáját. Mindegyik így az igazi! Szóval, magammal viszem Jacket és Bobbyt. Minden úgy történt, ahogy megbeszélték. Egy óra múlva Pitt megkapta a két levelet, hogy mint megbízható gyorsfutár eljuttassa őket Fort Randallbe. Szép kalligrafikus betűkkel írt levelek voltak, Jackman ezredes aláírásával és számos pecséttel. A kurta orrú elővezette lovát. A két gyalogfutár az istállóban töltötte az éjszakát, s készen álltak, hogy ismét elkísérjék Pittet. Pitt bőbeszédűen elmesélte nekik, milyen sikeres volt Roach hadnagy közbenjárása Jackman ezredesnél, s hogy jelentős erősítéseket küldenek a Niobrara partjára. Bobby illő elismeréssel vette tudomásul az elért eredményeket. Jack, a ponka azonban szemlátomást nem sokat értett Pitt beszámolójából, vagy egyszerűen nem érdekelte, s azzal sem törődött, hogy a prérilovas ezért butának és gőgösnek tartja. Idefelé jövet, Randallből Yanktonba, a futárok Randáiméi keltek át a Missourin, s így átszelték a folyó könyökét. Most azonban kijelentette Pitt, hogy mindjárt Yanktonnál akar átkelni a folyón, és körüllovagolja a Missouri kanyarulatát. Mivel nyilvánvaló volt, hogy ez fölöttébb célszerűtlen és merő időpazarlás, Pitt végül kénytelen volt bevallani Bobbynak, hogy néhány magántermészetű – és persze jövedelmező – megbízást akar lebonyolítani Niobrara városka részére, ezért kell ilyen vargabetűt leírnia. A két gyalogfutár szó nélkül tudomásul vette ezt a magyarázatot. Hogy jő szívvel engedelmeskednek-e, avagy csak kelletlenül, nem derült ki, de Pittet nem is érdekelte ez a kérdés. Ha Roach hadnagy egybeköti magánérdekeit a szolgálati érdekekkel, miért ne tehetné meg ugyanezt egy olyan kisember is, mint a csonka orrú Pitt, ha egyszer a körülmények jóvoltából rövid időre a maga ura lehet? Pitt tehát a két gyalogfutárral a Missouri partja felé vette útját, hogy kompon keljenek át a folyón. Mialatt a futárok Yanktonban időztek, alaposan megváltozott a folyó képe: megáradt a Missouri. Fel-felcsapódó agyagsárga hullámok nyaldosták a partokat. A jégzajlás fenyegető méreteket öltött. A folyó felszínéig felismerhetők voltak az örvények, amelyek veszélyessé tették a hajózást a Missourin. A gőzkomp éppen a keleti parton vesztegelt. A révész pipázott. Két segédje – két egészen fiatal, nyurga fiú, kék nadrágban és csíkos szvetterben – a parton nyújtózkodott. Átkelési előkészületnek semmi nyoma nem volt. Mikor Pitt Bobbyval és Jackkel a folyó partjára ért, már ketten vártak a kompra. Egy darabig mind az öten szótlanul állták a kikötőhídon. A korábban érkezett két utas külseje magára vonta a többiek figyelmét. Egyik fehér ember volt, a másik indián. Mindketten igen gondosan, kifogástalanul voltak öltözve, a fehér cowboy módra, de drága, puha bőrbe, a másik pedig indián viseletet hordott: lábszárvédős bőrnadrágot, a varratokon rojtokkal, ugyancsak bőrből varrott, szép hímzésű köpenyt, a nyakán meg aranyláncot drágakövekkel. Mindkettőnek nemes paripája volt. Az indián egy felmálházott öszvér kantárszárát tartotta. – Hjaja… – szólalt meg végre a révész, pillantásával az átkelésre váró öt utast méregetve; aztán pipáját szája szögletébe tolva így folytatta: – Melyikük akar mindenáron vízbe fulladni? Mert én bizony nem! – Nekünk muszáj átkelnünk! – kiáltotta nagy hangon Pitt. – Katonai megbízás! – Adja tovább a parancsot a Missourinak! – felelte közönyösen a révész. – Talán majd engedelmeskedik a jégzajlás! – Hüvelykujjával a vállán át a sodródó jégtömbök és a jégtorlaszok felé mutatott – Megtéríti-e a katonai megbízójuk a gőzkomp árát, és fizet-e majd életjáradékot az özvegyemnek? – Tartsd meg magadnak a badarságaidat! Nekünk muszáj átkelnünk, mégpedig azonnal! – förmedt rá Pitt, mert neki csak a maga kis üzleteire volt gondja: nem

szívesen mondott volna le róluk. A jól öltözött úr elővette pénztárcáját. – Mennyit kérsz az átkelésért? – Hm… hogy mennyit? – ötölt-hatolt a révész, s végül kibökött egy számot: a szokásos díj tízszeresét. – De személyenként! – tette hozzá, és körüljártatta tekintetét. Valamennyien önkéntelen követték pillantását, hogy kifürkésszék a többiek véleményét; mindegyikük sorra egymás után szemügyre vette várakozó társait. A szépen öltözött indián festetlen arcán egyszerre mintha valami ijedt kifejezés jelent volna meg. De nem szólt egy szót sem, csak elfordult, és a folyóra meredt. – Rajta, Bobby, gyerünk! – sürgette Pitt a négert. – Neked van pénzed: nyertél a fogadáson, és mint a győztes csapat játékosa a díjból is részesedtél. Te fizetsz hármunkért! – Nem, nem, nem! Én nem fizet! Én mindent elitt. – Micsoda? Mindent elittál? Észnél vagy, Bobby? – Észnél, észnél! Az idegen úr a révészhez fordult. – Van valami remény rá, hogy a közeli napokban javul a helyzet itt a folyón? – Ellenkezőleg, romlik. Az elkövetkező tizenkét-tizennégy napon belül szó sem lehet átkelésről. Egyetlen kormányos vagy hajós sem vállal ilyen kockázatot. – Te csak készítsd elő indulásra a gőzkompot. Én kifizetem valamennyiünkért a kért összeget. – És a lovakért? És az öszvérért? – Azokért mennyit számolsz? – Minden állat négy személynek számít. Ha azt nézném, mennyi baj van velük, még sokkal többet kellene kérnem. A pénztartás urat azonban nem lehetett elriasztani. Ez mindenkit meglepett; mert finom keze, beteges arcvonásai és ősz, lágy, ápolt haja korántsem vallott vakmerő jellemre. Valami ellenállhatatlan vágy vagy eszme megszállottja lehetett, máskülönben bízottjára nem vállalkozott volna erre az erejét teljesén felülmúló, veszélyes kalandra. Pitt fölöttébb elégedett volt ezzel a fordulattal, s miközben az idegen úr fizetett, már fel is vezette barna lovát a kompra. Nem volt könnyű dolog az állatokat a hajóra vezetni, mert veszélyt szimatoltak. Az arany nyákláncos indián kantárszáron tartotta saját tarka lovát és a fehér ember almásszürkéjét. Bobby segítségére sietett, s átvette tőle a felmálházott öszvért. Nagy üggyel-bajjal sikerült ezeket az állatokat is a kompra vonszolni. A cowboyruhás úr eközben kifizette a menetdíjat. Bobby felsegítette a kompra. Felszállt a hajóra a révész is az egyik fiú kíséretében; a lapátkerekek működni kezdtek. A másik fiú eloldotta a hajóköteleket, s a ponkával egyidejűleg felugrott iá mozgó kompra. A hajó mindjárt erős sodrásba került. Senkinek sem volt kedve beszélni: a folyót figyelték, meg a kormánynál álló révészt. A parton összegyűlt néhány ember, hogy szemtanúi legyenek az átkelésnek. Kíváncsian várták, hogyan birkózik a komp a megáradt folyóval és a jégzajlással. Mikor az öszvér meg a lovak már megnyugodtak, s úgy látszott, hogy minden rendben van, az ősz hajú úr barátságosan megkérdezte Bobby tói: – Hova, hova? – Fort Randallbe. – Aha! – Az ősz hajú úr gyors pillantást váltott indián kísérőjével. – Egy kis kerülővel! – jegyezte meg. A komp lassan megfordult tengelye körül. A megáradt folyó úgy játszott vele, mint egy dióhéjjal. A kormányos arca elsötétült. A gép nagy nehezen kisegítette a hajót az örvényből. Elérték a folyó közepét, túl is jutottak rajta. A hajó már a nyugati part felé tartott, mikor a víz alatt heves lökés

érté. A többi ijesztő gyorsasággal játszódott le. A kormány felmondta a szolgálatot. A kormányától megfosztott hajó lefelé sodródott a folyón, s hirtelen féloldalra dőlt. Aztán pillanatok alatt beszorult a jégtáblák közé, és előrebukott. A jégtáblák máris összetorlódtak, s újabb örvények képződtek. A folyó a hajó ellen mozgósította félelmetes erejét. A két fiú otthagyta a kazánt, a gép már úgysem működött. Zihálva és köpködve jöttek fel a fedélzetre. A révész görcsösen kulcsolta kezét a hasznavehetetlen kormányra. Végül kiszakadt belőle a vészkiáltás: – Meneküljön, aki tud! Mentőcsónakok nem voltak. Az ősz hajú utas letépte magáról kabátját, hogy jobban tudjon úszni. Egy hullám áttört az összetorlódó jégtömbökön, elárasztotta a fedélzetet, s miután mindenkire ráijesztett dermesztő hidegével, felkapta a bőrkabátot, és tovaszáguldott vele. Bobby leakasztotta a komp egyetlen mentőövét, s szótlanul átnyújtotta az idegennek. Ez egy pillanatig zavartan tétovázott, de aztán elfogadta az életet jelentő övet. Pitt senkivel sem törődött. Máris a vízben termett, és úszni kezdett. A csak lazán odakötözött öszvér követte példáját, málhájával együtt a vízbe menekült, s lefelé úszott a folyón. Bobby és az arany nyakláncos indián eloldozták a lovakat. A vízbe akarták terelni őket, de a szerencsétlen állatok meg-megcsúsztak, térdre rogytak, s rémülten ágaskodtak és rúgkapáltak. A ponka, aki valamivel odébb állt, egyetlen ugrással ott termett. Intett a jól öltözött Indiánnak, hogy vegye gondjaiba az Ősz hajú urat, maga pedig Bobbyval együtt a lovakkal foglalkozott. Az ősz hajú és indián kísérője egyszerre ugrottak a folyóba. A ponka, aki Bobbyval még a kompon maradt, most latba vetette erejét, s megmutatta, hogy ért a lovakhoz. Fél percig sem tartott, s mindhárom állat a vízben volt. Maga Jack az iszapsárga hullámokba vetette magát, s az állat közelében úszott. Még azt sem tartotta szükségesnek, hogy könnyítsen ruházatán; a ponchót sem vetette le, pedig ez nagy felületével akadályozhatta az úszásban. Bobbyval együtt hagyta el a kompot a két fiú is: a gépész és a fűtő. A révész még mindig ott állt a használhatatlanná vált kormány mellett; a kompot elárasztó víz már derekáig ért, de ő mégsem engedte el a kormánykereket. A keleti parton, ahonnan a komp elindult, egyre többén csődültek össze. Látni lehetett, hogy izgatottan gesztikulálnak; valószínűleg kiáltoztak is, de a széles folyón át alig hallatszott idáig a hangjuk. Az örvénylés egyre erősödött, végül elnyelte a hajót a kormányossal együtt. A vízben úszók talán észre sem vették; elég bajuk volt önmagukkal is. Pitt érte el először a nyugati partot. Csurgóit róla a víz, mikor körülnézett, hogy mi van a többiekkel. Szétszórtan úszó alakokat látott. Jacket a lovak közelében pillantotta meg. A két idegen egymás mellett úszott. Az arany nyakláncos indián és Bobby szemlátomást minden erejét megfeszítette, hogy támogassa a mentőövvel úszó ősz hajú urat, nehogy elragadja a folyó árja. A két fiú hamar utolérte őket. Pitt odarohant, ahol a lovaknak partot kellett érniük. A rémült állatok kievickéltek a vízből, s felkapaszkodtak a lejtős partra. Pittnek mindjárt sikerült megragadnia barna pej lova kantárszárát. A ponka még a vízben felpattant az idegen indián tarka lovára. Az almásszürkét most már kantárszáron vezette az indián. Pitt és Jack lejjebb az öszvért is megpillantotta: kikecmergett a partra, s aztán málnástul dél felé nyargalt. Pitt üldözőbe vette. Megmenekült az ősz hajú úr is, indián kísérőjével és Bobbyval együtt. Ugyanakkor ért partot a két fiú. Csuromvizesen, reszketve a hidegtől, botladozva másztak fel a lejtőn. Egy kéregkunyhóhoz futottak a magas partra; valószínűleg szükséglakhelyül szolgált a révész számára. Ugyanitt keresett menedéket a két idegen is.

A ponka és Bobby magukra maradtak a szabadban. Rőzsét szedtek, tüzet raktak és levetkőztek, hogy a szél és a tűz megszárítsa testüket, fegyvereiket és ruházatukat. Pamutingét azonban most sem vetette le a ponka; testén szárította meg. Bobby utánanézett a lovaknak, s megtekintette a kunyhót. Az idegen indián közben kijött a kunyhóból, s dörzsölni kezdte a tarka lovat meg az almásszürkét, hogy hamarabb száradjanak; szegény állatok ugyanúgy dideregték, mint az emberek. Pitt is visszaérkezett. Nem sikerült elcsípnie az öszvért. A ravasz állat az utolsó pillanatban visszaszaladt a vízbe. A kurta orrú kipányvázta lovát egy karóhoz, s csuromvizesen eltűnt a kunyhóban. Nemsokára száraz öltözékben bukkant ismét elő; nyilván eltulajdonította a vízbe fúlt révész ruháját. Odaballagott Bobbyhoz. Szétterpesztett lábbál megállt előtte. – Ez aztán cifra dolog! – mondta. – Minden elázott! Egyetlen lövést sem tudnánk leadni. De a leveleket megmentettem. Mégiscsak jó ez a vízhatlan bélés! Hallod-e, te Bobby, csakugyan mindent elittál, vagy tudsz talán még fizetni valamit a két fiúnak ezért az öltönyért? Az a vízbe fúlt révész az apjuk volt. A pénztárcás úrnak egy fityingje sincs. Ott úszik a pénze a kabátjában a Missourin. A málhát meg a fegyvereket elvitte az öszvér a pokol fenekére! Bankösszeköttetése pedig csak Niobrarában vagy Fort Randallben lesz megint ennek a Mr. Morrisnak. Arrafelé most rövidebb az út, mint vissza Yanktonba ezen az átkozott folyón át! – Fizesd csak ki magad, amit elvettél az árváktól! – válaszolta Bobby. – De ha nincs! Nálam sohasem marad meg a pénz. Ezzel haragítottam magamra már az öregemet is, ezért vándoroltam a Vadnyugatra. Most te akarsz takarékosságra szoktatni? Mire jó az egy ilyen kisembernek? – Semmirekellő vagy! – Arra felelj nekem, Bobby: elküldhetem-e hozzád a fiúkat vagy sem? – Jöjjenek ide. Majd meglátom. – Helyes, ez már beszéd! Pitt eltávozott, hogy szóljon a fiúknak. Már jött is a két- fiú. Nyurgák, soványak, de, izmosak voltak. Bőrük napbarnította színe sem tudta elrejteni sápadtságukat, – Apátok meghalt – mondta nekik Bobby. – Ő akarta, hogy így legyen. Anyátok hol van? – Odaát Yanktonban. – Van ezenkívül még egy hajótok? A fiúk a fejüket rázták. – Anyátoknak van munkája? – Mosni jár. – Hány évesek vagytok? – Én tizenhárom, az öcsém tizenkettő. – Most mi a tervetek? – Itt maradunk a kunyhóban, amíg leapad a folyó. – Van addig mit ennetek? A két fiú tagadóan rázta a fejét. Bobby a ponkához fordult. – Mit csináljunk ezzel a két poronttyal? Mit fognak enni, míg átjutnak az anyjukhoz? Jack nem felelt. Nyilván úgy vélte, hogy mivel tizenkét és tizenhárom éves fiúkról van szőj nevetséges ez a kérdés. Bobby azonban nem nyugodott meg. – Hé, fiúk! – kiáltotta oda a legény kéknek. – Milyen messze van innen a legközelebbi falu? – Lovon egy óra. – No, ezt a kis utat futva is megteszitek. Megveszem tőletek apátok öltönyét, amit most ez a Pitt visel, és még adok valamit hozzá. Átmentek a faluba,

vásároltok magatoknak ennivalót, s ott fogtok dolgozni. Ha aztán marad pénzetek, odaadjátok az anyátoknak. Megértettétek? A kisebbik fiú arcán könnycseppek csorogtak végig. Bobby kinyitotta tarsolyát. Kiderült, hogy az utolsó fillérig megvan a pénze, semmit sem ivott el. Odaadott a fiúknak egy dollárt. Azok úgy bámultak rá, mint valami csodára. Ennyi pénzből fél hónapig is megélnek, sőt ha nagyon takarékoskodnak, és még keresnek hozzá valamit, tovább is. Sehogy sem fért a fejükbe, hogy lehet ilyen gazdag és ilyen bőkezű ez a nigger, akinek még kabátja sincs. – Bejöhetsz te is a kunyhóba! – invitálta az idősebbik. – De én jobban érzem magam kint a szabadban. Kedélyesebb. Nézzétek csak, milyen szép tüzet raktunk! Üljetek ti is közénk! A fiúk letelepedtek a tűzhöz. A kéreggel fedett kunyhóból különös hang hallatszott. Mintha zokogott volna valaki. – Az a gazdag ember sír – mondta Bobby. – A gazdag ember, akinek most már nincs pénze. – Tudja, hogy az ő pénze okozta a bajt: a hajó nem süllyedt volna el és a hajó gazdája nem fulladt volna a folyóba, ha nincs az a pénz – felelte az egyébként oly szófukar ponka. – Igen, ez így van. Bizony, így van. Ki veheti le a válláról ezt a bűnt? Apjuktól fosztotta meg ezeket a gyermekeket a pénzével. – Bobby szomorú volt, és a tűzzel foglalatoskodott, csak hogy tegyen valamit. – Sok száz hajó fekszik már a Missouri fenekén – szólt halkan a kisebbik fiú. – Gonosz folyó, vad folyó – bólintott Bobby. Aztán Jack felé fordult. Eddig angolul beszélt a ponkával, most azonban indián nyelven szólt hozzá, a fiúk nem értették. – Te is megismerted a két idegent? Az egyik Gyorsröptű Vándormadár, a Varázspálcás Sárga Szakáll, aki képeket tud festeni, a másik az ő vörös testvére, Hosszú Lándzsa, a csejen, akit egy rezervátumból váltott ki. A ponka bólintott. – Attól tartok, hogy Hosszú Lándzsa megismert téged – tette hozzá Bobby igen halkan, dakota nyelven. – Ismeri azt a forradást a fejemen, amit még gyermekkoromban szereztem, amikor egy sassal viaskodtam – felelte Jack. – De hallgatni fog. Félbeszakították a beszélgetést, mert Pitt ismét kijött a kunyhóból, s egyenesen Bobby és Jack felé tartott. – No, mi lesz? Indulhatunk? A lovamnak mozgásra van szüksége, különben még megbetegszik ez után a fürdő után. Bobby és Jack szótlanul felálltak. – Az a festő bömböl odabent, mert elsüllyedt a hajó. – mondta Pitt. – A legjobb volna, ha velünk együtt ellovagolna Randallbe. – Add oda neki a száraz öltönyt, akkor majd eljön velünk! – szólt Bobby. – És velem mi lesz? – Felveszed a nedves nadrágot, nem lesz semmi bajod tőle. Ha Randallbe érünk, az az ember megint gazdag lesz, és megjutalmaz érte. – Nem rossz ötlet! Rendben van, odaadom. Így történt, hogy mindannyian hamarosan felkerekedtek. A két fiú futva indult útnak déli irányban, a legközelebbi faluba. Pitt felpattant barna pej lovára, Hosszú Lándzsa, a csejen indián pedig a maga tarkájára. Utolsónak a festő lépett ki a kunyhóból; Bobby már odavezette almásszürke lovát. A lovak vágtatva nekiiramodtak, a két gyalogfutár hatalmas szökellésekkel, kitartóan futott mellettük. Egyikük sem fázott már. Mire Pitt, Bobby és Jack a két idegennel Fort Randall közelébe ért, a lovasok és ruházatuk, a lovak és a fegyverek már rég megszáradtak. Csak a festő szegényes

hajósöltözéke árulta el, hogy valami váratlan kaland történt. A kis csoport az erőd kapujához nyargalt. Az őrszem nem tudta eldönteni, beengedheti-e a festőt és indián kísérőjét, s megkérdezte a nevüket. – Dan Morris és Hosszú Lándzsa, a csejen. Pitt kérésére elszalasztottak egy prérilovast az erőd parancsnokához. A prérilovas egy perc múlva szapora léptekkel visszatért, s közölte, hogy a parancsnok örömmel látja Morrist és kísérőjét, és máris fogadja őket. Így hát Pitt-tel együtt a két idegen is beléptetett lován az erőd területére. – Gyertek be ti is! – hívta Pitt kegyesen Bobbyt és Jacket, a két gyalogfutárt. – Mellettünk teljesítettetek szolgálatot, miért ne hálhatnátok hát ti is nálunk, az istállóban? Göndörhajú Bobby kérdőn pillantott Jackre, a ponkára. Mivel úgy látta, hogy ennek nincs ellenvetése, mindkettőjük nevében elfogadta az ajánlatot. A jövevények ezután két csoportra oszlottak. Pitt elkísérte a parancsnokhoz Morrist. Hosszú Lándzsa a két gyalogfutár segítségével az istállóba vezette a lovakat. A két indián és a néger egyetlen szót sem váltottak egymással. Miután az állatokat elhelyezték, Hosszú Lándzsa eltávozott. Bobby és Jack tiszta szalmát kerestek maguknak, és fáradtan elnyúltak az istálló egyik sarkában. Még kora reggel volt. Déltájban Hosszú Lándzsa, a csejen ismét megjelent az istállóban, utánanézett a lovaknak, majd odalépett Jackhez és Bobbyhoz. – Gyorsröptű Vándormadár, a Varázspálcás Sárga Szakáll le szeretné festeni Jacket, a ponkát. – A papírral és a festékkel valahol a Missouri partján csatangol egy öszvér – válaszolta Jack. – Nyargaljak vissza, és kerítsem kézre azt az öszvért Morris festőművésznek? Hosszú Lándzsa lesütötte a szemét. – Hajlandó vagy jönni? – kérdezte röviden. A ponka nem sokáig tétovázott. – Jövök – felelte. Ruganyosán talpra ugrott, és követte a csejent. Hosszú Lándzsa az udvaron át egy toronyépítményhez kísérte a ponkát, s a fatoronyban felvezette egy lépcsőn. Mikor felértek, benyitott egy ajtón. Világos szoba tárult a ponka szeme elé; őrszoba lehetett, amelyet most a festő rendelkezésére bocsátottak. Morris az asztalnál ült. Kitűnő posztóból készült öltönyt viselt, bár meglátszott, hogy nem rá szabták. Papírlapok hevertek előtte az asztalon, éppen ezeket olvasta, mikor a két indián belépett. Felállt, hogy a vendégnek kijáró tisztelettel üdvözölje a ponkát, felszólította, hogy foglaljon helyet, s miután az indián leült, Morris és Hosszú Lándzsa is elfoglalták helyüket. Morris dohánnyal kínálta a két indiánt. A ponka és a csejen megtömték pipájukat. Egyelőre nem beszéltek; az indiánok némán pipáztak, s a festő is rágyújtott egy finom cigarettára, amelyet nyilván az erőd parancsnokától kapott. A szoba ablakából akadálytalan kilátás nyílt az erőd egész területére s azon túl a dombos tájra. Egy darabig mindhárman kibámultak az ablakon, majd óvatosan egymásra sandítottak. A festő egy kis cédula után nyúlt, ráírt valamit, s odatolta a ponka elé. A ponka elolvasta. Csak egy név volt rajta: Harry Tokei-ihto. A ponka összegyűrte a cédulát, gyújtószerszámából tüzet csiholt és elégette. – Mit kívánsz tőlem? – kérdezte a festőtől. – Nyugodt lehetsz, mi hallgatunk. – Tudom. Máskülönben még ott úsznátok a Missouriban. – Azért kérettelek, mert beszélni szeretnék veled. – Tétován kereste a megfelelő szavakat; vendégének arcáról semmit sem tudott leolvasni, mert a festék elfedte arcvonásait. – Tizenhárom nyár telt el azóta, hogy először láttuk egymást. Te akkor még kisfiú voltál apád, Mattotaupa sátrában, aki a dakoták dísze volt, mikor megismerkedtem vele nálatok. Aztán másodszor és harmadszor is találkoztunk.

Apádat közben száműzték; a fehér emberek tönkretették brandyjükkel, és te a mi hírszerzőnk lettél. Tizenkilenc éves voltál akkor. Most huszonnégy éves vagy és törzsfőnök. Mi lett az apáddal? – Egy Jim nevű fehér ember, az a róka, aki Fred Clarke-nak is nevezi magát, meggyilkolta és megskalpolta apámat. Holttestét odavetették prédául a halaknak. A festő összerázkódott. – Ez lett hát a vége. Ismét hallgattak. A festő tétován vendége felé csúsztatta az asztalán, heverő papírlapok egyikét, majd ismét visszahúzta, hogy még egyszer átfussa. – Talán nem volna szabad megmutatnom – szólalt meg végül, még mindig habozva –, de mégis helyesebb, ha elolvasod. Tudsz valamit a séheptinek törzséről? – Egy kis törzs északnyugaton – felelte az indián, s ismét meggyújtotta kialudt pipáját. – Bátor kis törzs. A séheptinek ki akartak vándorolni Kanadába, hogy ne kelljen rezervátumba vonulniuk. Tél derekán keltek útra, fagyban és hóban meneteltek asszonyaikkal és gyermekeikkel a hegyeken, át. A szörnyű úton rengetegen megfagytak és eltévedtek, s végül a főnökök a vándorlók maradványaival megadták magukat, pedig már majdnem elérték a határt, íme, a beszéd, amelyben a törzs főnöke bejelentette, hogy kapitulál. A festő odatolta az indián elé a papírlapot. Ez lassan, figyelmesen elolvasta többször is, mintha emlékezetébe akarná vésni a beszéd szavait. Aztán visszaadta a papírlapot, és így szólt: – A Nagy Atya Washingtonban meg az a sok kis atya, aki segít neki kormányozni, különös emberek. Úgy viselkednek, mint az olyan lovas, aki kantárszáron ragadva visszatartja a lovát, és ugyanakkor csapkodja az ostorával Mindent elkövetnek, hogy itt tartsák a vörös embereket, aztán kínozzák őket a rezervátumokban. – Valószínűleg tudod, hogy a dakotáknak már egy hónapja be kellett volna költözniük az új rezervátumokba. – Hau! Tél derekán. Morris szemlátomást nem tudta eldönteni, feltegye-e a következő kérdést, azt, ami a legjobban izgatta. Végül rászánta magát: – Mit fognak tenni a dakoták? – Ezt a törzsfőnököktől és a törzs legfelsőbb tanácsgyűlésétől kell megkérdezned. – Van esetleg valami kérdésed hozzánk… Jack? – Nincs. Vagy talán mégis. Megmondanátok nekem, milyen jogon szegik meg a fehér emberek a szent esküvel megerősített szerződéseket? A festő lesütötte a szemét. – Tudod – kezdte aztán akadozva –, hogy birtokomban van nagy főnökötöknek, Tasunka-vitkónak a totemje, s hogy én nem ölök meg és nem árulok el egyetlen dakotát sem. Nem tudom, szándékotokban van-e harcolni a hadseregeink ellen. Ha igen, el fogjátok veszíteni ezt a harcot. Nem tudom… – De azt talán tudod – szakította félbe Jack, a ponka, akit igazi nevén Harry Tokei-ihtónak hívtak, és dakota volt –, azt talán tudod, Gyorsröptű Vándormadár, mi az oka annak, hogy ugyanazok a fehér emberek, akik nemrég még a néger rabszolgák felszabadításáért harcoltak, most azért harcolnak, hogy a dakotákat egy óriási börtönbe zárják, amelyet ők rezervátumnak neveznek. És mi az oka annak, hogy ezekben a rezervátumokban a dakotáknak olyan sorsot szánnak, amilyenben a fehér embereknek a tébolydában van részük: a jogaiktól és szabadságuktól megfosztott emberek sorsát? A festő az indiánra szegezte tekintetét. – A négerek akkor is munkaerőt jelentenek, ha szabadok: farmereinknek és

gyárosainknak dolgoznak. A dakoták külön államot akarnak alkotni, hogy olyan elvek szerint éljenek, amelyekből nemigen van haszna a gazdaságnak. – Egyszóval az embereknek csak akkor van joguk élni, ha nektek hasznot hajtanak? – Jack, a polgárháború győztesei romlottak és önteltek lettek. Mi is nehezen tudjuk elviselni a republikánus acélmágnások uralmát. Egyszer talán majd megváltozik ez a helyzet. De a ti számotokra már túl későn. – Mondd csak, Gyorsröptű Vándormadár, hallottál valamit azokról a minnesotai dakotákról, akik Kanadába vándoroltak? Régen volt, tizennégy nyár telt el már azóta. – Ott élnek ma is a Souris partján. Az indián felállt. – Sohasem fogod megfesteni az arcképemét, Gyorsröptű Vándormadár. Megyek. – Látjuk még egymást? – Nem hiszem. Már a kilincsen volt a keze, mikor a festő még egyszer feltartóztatta. – Jack, emlékszel még hírszerző korodból Henry Henryre, a mérnökre, Joe Brownnak, a Union Pacific nagy pionírjának fiatal barátjára? Ismertétek egymást. – Emlékszem rá. – Ő is itt van. Az indián nem árult el semmi nyugtalanságot. – Henry a Felső-Niobrara menti katonai állomásra akar lovagolni. Elitta a pénzét, a szakmájában is eljátszotta a jó hírnevét, súlyos anyagi veszteségek érték, és szeretne valamit behozni. A Black Hillsen át szárnyvasutakat építenek. Henry… – Jobban teszi Henry, ha visszatér a keleti városokba. – Nem kímélnéd az életét? Az indián elengedte a füle mellett a kérdést. Az ajtó halkan becsukódott mögötte. Morris, a festő ott ült a világos szobában, s úgy érezte, hogy elsötétül körülötte a világ. – Hosszú Lándzsa? – Tessék! – Azoknak az embereknek a barátságára, akiket becsülök, nem építhetek többé, öldösni fogják egymást… Hirtelen ijedten elnémult, mert keményen döngő lépteket hallott közeledni a lépcsőn. Ezek nem az indián léptei voltak, ő nesztelenül tűnt el, szinte elsuhant. Kopogtattak, s a következő pillanatban egy harminc év körüli férfi lépett be a szobába. Becsapta maga mögött az ajtót. – Morris! – kiáltotta. – Az imént, mikor a parancsnoknál találkoztunk, alig üdvözöltük egymást. Ez mégsem illik, meg kell ünnepelnünk, hogy annyi év után újra látjuk egymást! Ide süss, mit hoztam: egy üveg csodálatos whiskyt! – Henry, már megint iszol? Tönkreteszed magad! – Csak ma, kivételesen! Még az egyszer! Búcsúzóul. Holnap nyeregbe pattanok, és elnyargalok Smith niobrarai őrállomására. Megint az ősrengetegben fogok élni! Joe Brown, az én régi pártfogóm és tanítómesterem a Northern Pacificet építi. Henry Henry pedig a Black Hills-i aranybányákhoz fog vasutat építeni! Rajta, tarts velem! Morris kortyintott. Hosszú Lándzsa eltolta magától a teletöltött poharat. – Kivel utazol a Niobrarához? – faggatta nyugtalanul a festő. – Hogy kivel? Jackman ezredes levelével és két kiváló scouttal, Bobbyval és Jackkel. Pitt nem kívánja beleütni a kurta orrát ebbe a dologba, torkig van a dakotákkal, egyelőre nincs kedve megint találkozni velük. – Te se menj, Henry! Az ég szerelmére, mondj le erről az útról! – Mi ütött beléd, Morris? Talán félsz a mi egykori scoutunktól, Harrytól, aki most

Tokei-ihto néven mint a Medve-banda főnöke garázdálkodik a Niobrara vidékén? – Igen, félek, téged féltelek! Minek is tagadjam? – A festő kissé megkönnyebbült, hogy jó lelkiismerettel legalább ennyit elmondhatott az igazságból. – Ha itt volna Joe Brown, a te régi barátod, ő is éppúgy óvna ettől az úttól, mint én. Henry felhajtott egy pohár whiskyt. – Sok legenda szövődik a mi egykori Harrynk személye köré. De valójában nem olyan veszedelmes ez a fiatalember; hiszen volt alkalmunk megismerni egymást. Egy lövésre kész revolver elég ahhoz, hogy a nagy törzsfőnök a fűbe harapjon! Morris összerázkódott. – Ej, ej, Morris, te érzékeny művészlélek! Ha itt, Fort Randall falai között kiráz a hideg arra a puszta gondolatra is, hogy Harry felbukkanhat, okosabban teszed, ha máris lóra ülsz és hazanyargalsz! Mert bizony megtörténhetik, hogy ezen a nyáron forróbb napok köszöntének a prérire! – Hagyd ezt a gúnyolódást, Henry! És az ég szerelmére kérlek, ne vállalkozz egyedül az útra, ne bízd magad két olyan scoutra, akiket alig ismersz! Várj még egy kicsit. Két héten belül egy lőszeroszlop indul Smith erődjébe, egy dragonyososztag és prérilovasok kíséretében. Csatlakozz ezekhez! – Gyereknek nézel? Az a levél, amit a niobrarai katonai állomásra kell vinnem, éppen ezt a lőszeroszlopot jelzi. – De hiszen ez hallatlan! Ilyen levelet nem szabad magánszemélyre bízni, csak katonai futárra! Érthetetlen, milyen könnyelműen járunk el olykor! – Megnyugtatásodra közlöm, hogy a parancsnok állandó szolgálatra szerződtetett scoutjait adja mellém kísérőül. Egyébként nemcsak ezért megyek oda, hanem sajtótudósítói minőségben is. Én leszek az első, aki helyszíni tudósításokat küld a Niobrara mellől. Ez után a válasz után Morris úgy érezte, hogy minden további ellenvetés céltalan volna. Henry nevetett, s még három pohárral ivott. – A közeli viszontlátásra! – Reméljük… Morris idegei görcsösen összehúzódtak. Émelygett az izgalomtól. Henry a fejét csóválta, s ajkát biggyesztve elbúcsúzott. Mikor Jack-Harry, az indián elhagyta a festő szobáját, már tudta, hogy a mérnök mindjárt bekopogtat Morrishoz: az ablakon át látta közeledni. Ezért ahelyett, hogy lement volna a torony lépcsőjén, az ellenkező irányba tartott, felfelé. Amint Henry becsapta maga mögött az ajtót, az indián nesztelenül visszaosont, s hallgatódzott az ajtó előtt. Jack tehát pontosan tudta, miféle beszélgetés zajlott le Morris és Henry közt. Röviddel azelőtt, hogy Henry elhagyta a festő szobáját, ő is kisomfordált a toronyépületből. Visszatért az istállóba, ahol Göndörhajú Bobbyval az éjszakát töltötte. A néger még ott gubbasztott az istálló sarkában. Az indián leült mellé. – Henry holnap réggel útra kel a Niobrarához – szólt a dakoták nyelvén, – Levelet visz Smithnek. Mi ketten kísérjük el. Az a levél nem fog megérkezni. Bobby nem válaszolt. Henry túlságosan kis hal volt az ő számára. Az indiánnak és a négernek mint futároknak természetbeni ellátás járt. Göndörhajú Bobby már mindkettőjük napi fejadagját elhozta, s most egy darab konzervhúst rágcsált, az indián pedig csontot szopogatott. – Itt az erődnél kezdődik az egyik rezervátum, amit a dakoták számára jelöltek ki. Ez a keleti sarok – szólalt meg egyszerre Göndörhajú Bobby. – Más semmit nem sikerült megtudnod? – Dehogynem. Több rezervátumot rendeztek be, és szét akarják szórni a dakoták törzsét. Fort Robinson mellett barakkokat építenek a felügyelők részére.

Ott lakik majd a dakota harcosok egyik parancsolója is. Az itteniek már megállapodtak abban, hogyan osztják fel maguk között a zsákmányt. Jones őrnagy nyugdíjaztatja magát, és felcsap rezervátumi biztosnak. Nem kell állandóan azon a kietlen pusztaságon élnie; majd helyettest vesz maga mellé. Johnny, a kövér kopasz fogadási ügynök vendéglőt akar nyitni Jones körzetében; Anthony Roach arra számít, hogy előléptetik kapitánnyá, és ő lesz a katonai parancsnok. A fogatlan Ben azzal a tervvel foglalkozik, hogy a niobrarai erődöt ismét kereskedelmi állomássá alakítja át, ha már nem lesz oka félni tőlünk. De a rezervátumok határai még mindenütt nyitva állanak. Egyelőre csak dragonyosok és prérilovasok fognak cirkálni a rezervátumok körül, hogy a dakotákat betereljék istállójukba, és ott biztos őrizet alatt tartsák őket. – A határokat csak a térképen lehet látni, a prérin nem. Az lírák kihagytak bennünket a számításból. Ha előjött volna az a nyolcvan harcos, akiket a törzsfőnökeinktől kértem, a gyeplabdamérkőzés alatt kiforgattam volna sarkaiból az egész randalli erődöt. – Ez nem kétséges. De az a nyolcvan harcos nem volt ott, s így meg kellett elégedned azzal, hogy a játék szüneteiben belekukkanthattál néhány iratba, és egy jó cigarettát szerezhettél magadnak. A randalli erőd éppoly szilárdan áll, mint a mérkőzés előtt. Tudod, testvér, attól tartok, hogy a dakoták nagy hibát követtek el. Mind a mai napig csak bölényre vadásztak. De egyre kevesebb a bölény, és a dakoták nem tanulták meg az állattenyésztést. – Hát te hogy állsz a lótenyésztéssel, Göndörhajú Csapa? – Hiszen tudod. Két csikóm megdöglött, és a harcosok azt mondják, hogy a te fakó méned, amelyet vadon fogtál el, minden musztángot felülmúl. – Gondolod, Csapa, hogy ezen a nyáron elkezdhetünk komolyan foglalkozni a bölények szelídítésével? – Nem, ezen a nyáron a fegyvereké lesz a szó, ezt világosan látom. De mi lesz velünk aztán? – A rezervátumban? – kérdezte az indián. Hangja megváltozott; a gyűlölet áttört önuralmán. – Ezekben a rezervátumokban, amelyeket a Nagy Atya kijelölt számunkra, mint farmerek sem tudnánk önállóan megélni. Túlságosan kicsinyek, és a föld nagy része terméketlen. De a bölényvadászat sem tart örökké. A legutóbbi két nyáron már a felére csökkent a bölények száma. Az indián válasz nélkül hagyta ezt a megállapítást. – Mitévők legyünk tehát? – kérdezte Göndörhajú Csapa. – Az a fontos, hogy szabadok maradjunk. Meg kell tanulnunk valamit. De csak a szabad ember tud igazán tanulni. Most már elég nagy tekintélyre tettem szert ahhoz, hogy latba vethessem a szavam érted és a terveidért, amint a harc véget ér. Göndörhajú Csapa társa vállára tette a kezét. – Jól van, helyesen szóltál. Apám mint rabszolga menekült hozzátok. Nem akarok veletek együtt ismét rabszolgasorba süllyedni. – Még mehetsz, ahova akarsz, senki sem akadályoz. – Magadról is elmondhatnád ugyanezt, testvérem. Tíz nyarat és tíz telet töltöttél távol tőlünk. Csak két nyár múlt el azóta, hogy visszatértél, hogy a harc nehezét velünk együtt vívd meg, és utunk végső, leggöröngyösebb szakaszát velünk együtt tedd meg. Te el tudod képzelni rólam, hogy megszököm tőletek, és elfelejtelek benneteket? Még ha akarnám, sem tudnám megtenni. Szeretem a sátrainkat, az asszonyainkat és gyermekeinket, szeretem a barátaimat és harcostársaimat, jobban szeretem őket, mint az életemet. Mindezt nagyon csendesen mondta Göndörhajú Csapa. Az istálló falának egyik deszkájára meredt, hogy tekintete el ne árulja ellágyulását és a benne dúló érzelmeket.

Csaknem egy órán át némán ültek egymás mellett. Mikor bealkonyodott, kimentek a kapu elé, hogy az erődön kívül, az indiánok táborában töltsék az éjszakát, és még egyszer együtt legyenek csapataik játékosaival. Ugyanebben az órában Henry Henry szobájában ült, s átvizsgálta pénztárcája tartalmát. Ez az este végtelenül hosszúnak és unalmasnak ígérkezett. Hogyan üsse agyon az időt? Kénytelen volt megállapítani, hogy búcsúestére már nem telik a pénzéből, ha a Fort Niobrara-i ismerkedési est költségeit is betervezi. De hát ki kényszeríti rá? Éljünk a mának! Henry lement az udvarra, ide-oda bandukolt, s hol ezt, hol azt az embert szólította meg: nem volna-e kedve részt venni egy kis ivászatban? Mivel a tisztek halálosan unatkoztak, a mérnöknek hamarosan sikerült megfelelő létszámú társaságot összetoboroznia. A kis tivornya vacsora után kezdődött, s csak röviddel pirkadat előtt ért véget. Henry úgy gondolta, hogy most már nem érdemes lefeküdnie aludni, összecsomagolta a holmiját. Hamuszürke arccal, dideregve, másnaposán bámult ki szobája ablakán. Az udvart kémlelte. Hol csavarog az a nigger? Aha, lódobogás! Mégis csak felébredt a lelkiismerete ennek a fekete ördögnek, akit meg akar nevelni magának: hozza már a lovát! A fiatal mérnök, aki egy személyben katonai futár és sajtótudósító is volt, kiballagott az udvarra, és felpattant lovára. Gyors ügetésben nyargalt át az udvaron a kapuig. A kapu kinyílt. Északi szél fújt, de a nap ragyogóan sütött, s kék ég borult a dombos préri fölé. Henry kilovagolt a kapun. A kapufélfáról egy hórihorgas alak vált le, pamutinget, bársonynadrágot és ponchót viselt. Középen elválasztott fekete haja copfokba volt fonva, sovány arca a felismerhetetlenségig bemázolva. Henry – mint Yanktonba menet Roach – lovaglókorbácsával adott jelt az indulásra a két gyalogfutárnak. Lovát vágtára fogta, s ebben a másnapos hangulatban valami különös, értelmetlen és kegyetlen örömöt lelt abban, hogy a két gyalogosnak versenyt kell futnia egy vágtató lóval. A két gyalogfutárnak azonban mintha az égvilágon semmi fáradságot nem okozott volna a futás. A nyeregben ülő Henry látszott kimerültebbnek. Délfelé változott a táj. A talaj homokosabb lett, alacsony fű takarta. Fort Randall már rég eltűnt az utasok látóköréből. Henry pihenőt tartott, s hozzálátott az evéshez. A két gyalogfutár némán és étlen várt. Délután az indián és a néger a szokottnál mintha komolyabban fogta volna fel feladatát. Gyakran néztek kémlelődve körül a magaslatokról. Nemegyszer tekervényes ösvényeket választottak a füves sztyepp völgyeiben, hogy ők is meg a lovas is láthatatlanok maradjanak. Mikor leszállt az alkony, a Niobrara partjára kísérték a mérnököt, s azt ajánlották, hogy itt táborozzanak le. Henry egyetértett ezzel a javaslattal. – Rakj tüzet! – parancsolta Jacknek. Ám a ponchós indián szembeszegült a fehér ember parancsával. – Nem rakunk tüzet – mondta. – Szemtelenkedsz?! Nézze meg az ember, mintha csak Harryt hallanám! Csakhogy azok az idők már elmúltak, ma már kordában tartjuk az indiánokat, jó lesz, ha ezt megjegyzed magadnak! Egy-kettő, keress rozsét, rakj tüzet! Mit gondolsz, miért fizetünk? Halkan zúgott a folyó, fütyült a szél. Éhes hörcsög kandikált elő egy üregből, majd ismét eltűnt. – No, mi lesz, mész vagy nem?! – kopogtatott Henry türelmetlenül lovaglókorbácsának nyelével. – Nem.

Henry megingott. Úgy felforrt benne a düh, hogy legszívesebben az indián arcába csapott volna korbácsával. De mégiscsak a vadonban van, esteledik, ez az indián pedig félelmetesen nyugodt, s ráadásul revolvere is van. Henry megállapította magában, hogy okosabb lett volna, ha Göndörhajú Bobbyval rakat tüzet; de ingerlő vágyat érzett, hogy engedelmességre kényszerítse ezt a gőgös indiánt, s most már nem visszakozhatott. De talán egy elterelő mozdulattal megmentheti a helyzetet. – Te maszatos képű, piszkos rézbőrű! Mikor mosdottál utoljára? – Kapard le azt a festéket a pofádról! Henry arra számított, hogy az indián erre dühösen felfortyan, de a várt ingerült válasz elmaradt. Az indián még csak nem is tiltakozott, hanem szó nélkül elővett egy kis szelencét meg egy bőrdarabkát, s egy kis zsiradék segítségével elkezdte dörzsölni arcáról a festéket. Nagy gonddal végezte ezt a műveletet, nem sietett. Henry elégedetten látta, hogy második parancsát vonakodás nélkül teljesíti az indián. Érdeklődéssel figyelte, mint bújik elő a festék maszkja mögül az igazi emberi arc. Az indián gondosan eltávolította a festék utolsó maradványait is. Feljött a hold; fénye, hunyorogva csillogott a folyó tükrében, és megvilágította az indián arcát. Most jól lehetett látni megpróbáltatásoktól és szenvedésektől megkeményedett, szikkadt arcvonásait. Mindenre elszánt vakmerőségről tanúskodott ez a megközelíthetetlennek látszó arc, s a holdfény és árnyék játéka csak fokozta a hatást. Henry rámeredt az immár maszk nélkül előtte álló emberre, és felismerte. Hápogva tátotta ki száját, ajka remegett. Kirántotta övéből revolverét. De mielőtt elsüthette volna, összerogyott. Lövés nem dördült el. Az indián felállt, és kihúzta megölt ellenfele testéből a belé hajított tőrt. A hegyes, kétélű kés nyelét készítője mesteri kézzel madárfej formájúvá faragta. A dakota a földbe döfte a kést, hogy megtisztítsa, majd visszacsúsztatta a pengét a hüvelyébe. Henry revolverét Göndörhajú Csapénak adta, levéltárcáját pedig a Smith őrnagyhoz címzett üzenettel együtt magához vette. Az indián – most már álcázatlanul – leült Göndörhajú Bobbyval, s a sötétben elszívott vele egy pipát. Henry holttestét egy pillantásra sem méltatta többé a dakota. Népe olyan harcban állt, ahol nem ismertek kegyelmet, s a dakotának nem is volt soha alkalma megtanulni, mi az irgalom. A vörös férfiak és a fehér férfiak gyermekkora óta arra tanították, hogy az ellenséget meg kell ölni, és mi több, nagy dicsőség is megölni. A fiatal főnök nem azért hagyta meg Henry skalpját, mintha megvetette volna a skalpolást. De Henry túlságosan könnyen hagyta magát megölni. Egy dakota nem érezhette dicsőségnek, hogy ilyen embert győzött le. – És most? – kérdezte – főnökétől Göndörhajú Csapa. – Ihaszapával, a felderítőnkkel abban állapodtunk meg, hogy itt vár ránk a közelben a lovakkal és híreivel. Követeimnek, akiket két törzsfőnökünkhöz, Tatanka-jotankához és Tasunka-vitkóhoz meg az abszarókák és a pánik főnökeihez küldtem, már vissza kellett térniük. – Te megbízol ezekben a pánikban, akik megölték anyádat, mikor még kisgyermek voltál, és ezekben az abszarókákban, akikkel Tatanka-jotanka is hadakozott fiatal harcos korában? – Azokban, akiket várok, megbízom. Az elmúlt nyarak folyamán ellenségeink közt is megismertem olyan harcosokat, akikben van bölcs belátás. – Ahogy gondolod. Nem akarok többé útjába állni nagy terveidnek. A dakota felszaladt a közelben emelkedő dombok legmagasabbikára, és sakálüvöltést hallatott. Fél órán belül még négyszer megismételte ezt a jeladást. Nem sokkal később egy lovas indián bukkant fel a folyóparton. Két gazdátlan musztángot vezetett, az egyiket csak nagy üggyel-bajjal, mert a fakó mén

ágaskodott és rúgkapált: mindenáron el akart szabadulni. A főnök intett; az ifjú harcos erre eleresztette a csődört, s az állat egyenesen megszokott lovasához vágtatott, aki halk, duruzsoló szavakkal üdvözölte. A másik gazdátlan lovat Göndörhajú Csapának adta át a fiatal lovas. A főnök felszólította az ifjút, hogy beszéljen. – Nagyobb ember akar beszélni veled, Tokei-ihto – felelte a fiatal indián. – Főnökünk, Tasunka-vitko jött ide három harcos kíséretében egy éjszakára. Tokei-ihto meg sem várta a mondat végét, máris felpattant lovára. – Vezess minket hozzá, Ihaszapa! A vágta nem tartott tovább egy negyedóránál. Egy füves völgyben találkoztak a férfiak. A környező dombok eltakarták a holdat. Tűz itt sem égett. Mikor a három lovas leugrott paripájáról, a földön ülő négy indián közül felállt az egyik. Ugyanolyan büszke tartása volt, mint a fiatal főnöknek, s ruházata sem különbözött az övétől. Arcának sziluettje élesen kirajzolódott, feje keskeny és hosszúkás volt. A derengő éjszakai fényben találkozott a tekintetük. Először látták viszont egymást, amióta Harry visszatért törzséhez. Azelőtt harcoltak egymás ellen. Legutóbb azonban a két férfi, az idősebb és a fiatalabb, egy nagy nyári ünnepség alkalmával, amelyen több törzs találkozott, békés tornában mérte össze az erejét. Vagy egy percig mindketten hallgattak. – Tehát megjöttél – szólalt meg aztán az idősebbik komor, szinte mogorva hangon. – Követet küldtél hozzám. Nos, magam hoztam el neked a választ. Hatvan dakota harcos van útban a sátraitok felé. Jelentkezett ezenkívül tíz páni harcos is, élükön egy főnökkel, s az abszarókák több harcosa, egy fiatal főnök vezetésével. Ezek már ismertek téged az elmúlt nyarakon, s mi beleegyezünk, hogy a mi oldalunkon harcoljanak, Mindezek a harcosok és főnökök csatlakoznak hozzátok, amint bekövetkezik a holdváltozás. – Az már késő – felelte kurtán az ifjú főnök. Válaszából nem csendült ki semmiféle panasz vagy szemrehányás; egyszerű, tárgyilagos megállapítás volt. – Smith, a niobrarai Hosszú Kés még holdváltozás előtt hat kocsi lőszert és élelmet vár. El kell csípnünk ezeket a kocsikat és a Hosszú Késeket, akik kísérik. Sohasem szabad megérkezniük a niobrarai erődbe! Ha testvéreink, akik a mi oldalunkon akarnak harcolni, túl későn jönnek, egyedül kell cselekednünk. – Valóban ezt kell tennetek, s én biztos vagyok benne, hogy meg is tudsz birkózni ezzel a feladattal. Az utolsó két nyáron és három télen úgy csaptál le Smithre és embereire, mint sántító antilopok csordájára a sas. Nem csalódtunk benned. Neked hány harcosod áll készenlétben? – A Vörös Szarvas-szövetség huszonnégy embere. Tokei-ihto ismét Ihaszapához fordult. – Hol állnak most a sátraink? Hol van Csetanszapa? – Sátrainkkal levonultunk már a hegyi erdőségekből a Lóitató-patakhoz – jelentette a felderítő. – Csetanszapa a Vörös Szarvas-szövetséghez tartozó valamennyi férfival harcra készen vár félúton a mi sátorfalunk és Smith őrnagy erődje közt. Követni akarnak téged a csatába. – Ez az a huszonnégy ember. Ennyi is elég, ha gyorsan és megfontoltan cselekszünk. Nyargalj vissza Csetanszapához, és közöld vele, hogy néhány nap múlva ott vagyok nála. Te pedig, Göndörhajú Csapa – rendelkezett tovább az ifjú főnök –, itt maradsz, és meghallgatod azoknak a hírszerzőknek a jelentését, akiket Fort Randallben nyertünk meg magunknak. Tudnunk kell, melyik napon indul el Roach hadnagy a lőszeroszloppal. Én közben átlovagolok még Fort Saint Pierre-be; a csődörömön gyorsan megteszem ezt az utat. Odalépett musztángjához. – El kell lovagolnom Fort Saint Pierre-be – ismételte meg a nagy főnöknek is. – Vagy talán tudsz nekem egy ismétlőfegyvert adni? Szükségem lesz rá, mikor

megtámadjuk a lőszeroszlopot. Tasunka-vitko hangjában mintha mosoly bujkált volna, mikor válaszolt: – Nem adhatom oda az ismétlőfegyveremet, Tokei-ihto, de együtt lovagolunk el Saint Pierre-be. Valamennyien lóra pattantak. Ihaszapa és Göndörhajú Csapa elindultak, hogy végrehajtsák a rájuk bízott feladatokat, az ifjú főnök pedig Tasunka-vitkóval és a három harcossal egy sorban északnyugat felé vágtatott fakó ménjén. Füves prériken vezetett a két főnök útja, kietlen, sziklás tájakon, ahol nem járt sem ember, sem állat. Senki sem tartóztatta fel a magányos lovasokat. A musztángok fáradhatatlanok voltak. Az ifjú főnök fakó ménje már jó ideje nélkülözte a mozgást; most friss érőtől duzzadva, szilajon száguldott a réteken és sztyeppeken, azon a tájon, ahol született, és ahol otthon érezte magát. Egyfolytában lovagoltak egész éjszaka és a rájuk virradó új nap reggeli óráiban is. Déltájban tartották az első hosszabb pihenőt egy víz partján, cserjék és magaslatok fedezéke mögött. Elnyúltak pokrócukon, de nem aludtak, hanem falatoztak a magukkal hozott élelemből, és pipáztak. Csak most volt elég idejük ahhoz, hogy szemügyre vegyék egymást. Tokei-ihto négy éve nem látta a nagy főnököt; most úgy rémlett neki, hogy ezalatt alig öregedett, de mégis változott. Merész, önbizalmat tükröző arcvonásaiba mintha egy védelemre berendezkedő ember elszánt és elkeseredett kifejezése keveredett volna. Szája szöglete lebiggyedt; az orrcimpáitól lefelé húzódó ráncok mélyebbek lettek. Szemét, amelyet rendszerint leeresztett szempillákkal védett a nap, a szél és a préri pora ellen, most tágra nyitotta, s ezzel a nyílt tekintettel fogadta ifjú társa pillantását. Volt még egy és más megbeszélnivalója, amire az előző éjszaka, első találkozásukkor nem érezte alkalmasnak az időt és a helyet. – A vacsicsunok nem riadnak vissza attól, hogy minden esküjüket és szerződésüket bármikor megszegjék – mondta. – A vacsicsunok hazugok. Mi azonban megvédjük a prérit és jogainkat. – Megtámadjátok az erődöket? Nyolcvan emberrel ki tudtam volna forgatni a sarkaiból Randallt. – Az erődöket nem támadjuk meg. De csak arra várunk, hogy véget érjenek a tavaszi vadászatok, sötétzöld legyen a fű, és kisüssön a meleg nap, s akkor nyomban összegyűjtjük főnökeinket és harcosainkat a Cse Szapa, vagy ahogy a fehér emberek nevezik: Black Hills, Fekete-dombok északi lejtőin elterülő prériken és a Sárgakő folyóba ömlő vizek partjain. Téged is meghívunk a tanácskozásainkra, s megkérdezheted embereidet, akarnak-e velünk együtt harcolni, ha a Hosszú Kések nem hagynak bennünket békében élni. – Mihelyt zsákmányul ejtettük a lőszert, és végeztünk Smith őrállomásával. Ez az a hely, ahol bosszút állok apám meggyilkolásáért. – Tudtam, hogy erre is gondolsz, fiatal testvérem. Tatanka-jotanka meg én hajlandók lettünk volna azonnal hatvan harcost küldeni neked, hogy veletek együtt lecsapjanak a lőszerszállítmányra. De szükségem van egy erős csapatra, hogy a Rosebudnál szembeszállhassak Crook tábornokkal, és a többiek nem akarták még elszívni a harci pipát. Tél volt, sok sátorban éheznek az asszonyok és a gyermekek, s ezért a harcosok előbb vadászni akarnak. Arra is emlékeznek még, hogy tizenkét téllel ezelőtt saját szakállatokra leköltöztetek messze délnyugatra, és számítanak rá, hogy a most következő nyáron visszavándoroltok a Cse Szapához. – Értem. Mi hír a többi törzsről? – A csejenek, akik még szabadok, hajlandók velünk harcolni. Az abszarókák és a szikszikauk nem fognak hátba támadni minket. Csak egyes árulók álltak a Hosszú Kések szolgálatába. Az ifjú főnök lesütötte szemét, s arcába szökött a vér, mert eszébe jutott, hogy valamikor, maga is az ellenséget szolgálta mint hírszerző. Úgy látszik, Tasunka-

vitko is a hírszerzőkre és sorsukra gondolt, mert hirtelen megkérdezte: – Hallottam egy Tobias nevű hírszerzőről, aki Smith szolgálatában áll. Ki ez az ember? Van más neve is? – Chef de Loup. – Ó, Chef de Loup! Figyeltesd ezt az embert. A beszélgetés véget ért. A férfiak felálltak, végighordozták tekintetüket a tájon: ezeket a területeket szemelték ki börtönükül! Lóra kaptak, és folytatták útjukat. Elkerülték a behódoltak környékbeli sátorfalvait. Lovascsapatok nyomait keresztezték, de ügyeltek rá, hogy szemük elé ne kerüljenek, s az ellenséges felderítők nem is fedezték fel őket. A második reggel virradt rájuk, mikor elérték Saint Pierre-t, a nagy kereskedelmi állomást, amely jóval északabbra volt, mint Fort Randall. Itt még a kereskedelem uralkodott, nem a katonák. Mivel a városba érkező dakotáknak nem volt veszteni való idejük, tüstént kikötötték a musztángokat egy bolt előtt, amelyet az ifjú főnök fel akart keresni. Tasunka-vitko habozás nélkül belépett. Egyszerű öltözékében avatatlan szem nem ismerhette fel. Noha még kora reggel volt, a tágas üzlethelyiségben már tolongtak az indiánok és prémvadászok, hogy téli vadászzsákmányukat fegyverre, lőporra, ólomra és pálinkára cseréljék be. A vásárlók közül többen válogattak az áruk között. Az elárusítóhely vezetője rókaképű kis emberke volt. Rögtön feltűnt neki a dakota főnök, akivel már volt alkalma személyesen megismerkedni egy hosszadalmas alkudozás során. Mindjárt el is terjesztette a hírt: – Itt van Harry Tokei-ihto! Az ifjú főnöknek itt nem volt oka rejtőzködni. A Niobrara vidéki harcok helyi jellegűek voltak; Saint Pierre-ig csak a harcokról szóló anekdoták jutottak el. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy az üzlet vezetője felé igyekvő ifjú főnöknek utat nyissanak. Tasunka-vitko és kísérői a háttérben maradtak. A magas termetű dakota felülről nézett le a rókaképű kis emberre. Csend támadt körülöttük, ami a kereskedőknél a legnagyobb tisztelet jele volt. – Mit óhajt vásárolni a dakoták nagy főnöke az én szerény boltomban? Remélem, hogy Harry Tokei-ihto kívánságát ma is kielégíthetem éppúgy, mint két nyárral ezelőtt. – Egy ismétlőfegyvert. – Óriási! Egy ismétlőfegyvert? Természetesen! Tessék, itt van ez a puska, ezt igazán nagyon… – A kereskedő magasba emelt egy ócska fegyvert. – Egy ismétlőfegyvert. – Az elöltöltő puska nem felel meg? Van hátultöltő is… Egy pillanat… máris adom… – Egy ismétlőfegyvert. – Értem, értem, természetesen olyat, ami méltó egy főnökhöz! Vontcsövű puskát! Csakis vontcsövű puskát, másról szó sem lehet! – Egy ismétlőfegyvert. – A legkülönbözőbb szerkezetű puskákat tartom raktáron. Őszintén, szólva a vontcsövűt nem is nagyon ajánlanám. Megmondjam, miért? Egy ilyen vontcsövű puska… – Egy ismétlőfegyvert. – Használt fegyvereket is tudok ajánlani, kifogástalan állapotban… Sőt ezeket még prémekért is adom… Prémekben tetszik fizetni? Van itt például egy flinta, ennek a híre bejárta… – Egy ismétlőfegyvert. – Na persze, Cody ezredesnek, akit Buffalo Bill néven ismernek, ismétlőfegyvere van, tudok róla, tudok róla! Sok baj van vele, állandó karbantartásra szorul, nehezen kezelhető. Gyakran mond csütörtököt. A hadseregben sem vált be különösebben. Ezt semmiképp sem ajánlanám a főnöknek. Egy kitűnő

vadászflinta… Vagy esetleg dollárban tetszik fizetni? Adhatok egy dupla vontcsövű puskát? Príma! – Egy ismétlőfegyvert. A beszélgetés fültanúi vigyorogni kezdtek. Csupán Tasunka-vitko és kísérete maradt komoly. A kis emberke levegő után kapkodott. – Jelenleg tulajdonképpen nem is szabad… úgy értem, nem szívesen látják, ha az indiánoknak ismétlőfegyverük van, olyan, amilyen a hadseregben használatos… már úgy értem, hogy csak vadászatra, ugyebár… – Egy ismétlőfegyvert. – Nem volna lehetséges… izé… na… arannyal fizetni? A vadászpuskát… – Egy ismétlőfegyvert – ismételte a dakota, mint egy automata, mindig ugyanazon a hangon, a türelmetlenség vagy harag legkisebb jele nélkül. A kis emberke letörölte homlokáról a verítéket. – Bölény vadászatra, ugyebár? Bölény vadászatra! – Olyan izgatott volt, hogy már csak suttogni tudott. – A legpraktikusabb még mindig… – Egy ismétlőfegyvert. – Minden ördögre és minden szentre, megteszem, ami tőlem telik, de most rögtön kell a főnöknek a fegyver? Ebben az esetben a legjobb… – Egy ismétlőfegyvert. A körülállók nevettek. Tasunka-vitko továbbra is feszülten figyelt. Az ifjú főnök kibontott egy kis bőrzacskót, amelyik belül félig zöld, félig vörös volt, s dollárokat tett le a pultra, de egyetlen kísérő szó nélkül. – Ah, vagy úgy, a főnök dollárban kegyeskedik… tehát nem lehet másról szó, csak… úgy érteni, semmi másról, mint… A dakota hallgatott, de csodálkozó, átható pillantással meredt a kis emberre. – A dolog úgy áll, hogy rendeltünk egy ilyen fegyvert az állomásvezetőnk részére. Nem tudom, odaadhatom-e másnak. Olyan soká tart, amíg megérkezik egy ilyen szállítmány! Talán ha a főnök ráadna még egy dollárt… Az ifjú dakota két körmével megkopogtatta az asztalt, és így szólt: – Az ismétlőfegyvert és háromszáz töltényt hozzá. Kevés az időm. – Úristen! Egy pillanat türelmet! Azonnal hívom az állomásvezetőt. A dakota pillantása azonban kitartóan a rókaképűre tapadt. Az eladó arcizmai elernyedtek, gondterheltnek látszott. Nyelve hegyével megnyalta az ajkát, mintha kiszáradt volna. – Hát ha mindenképpen muszáj… De nagy ráfizetés ám ez nekem, borzasztó nagy ráfizetés! Nem is tudom, hogy hozhatom be. Ajándék ez, ajándék egy nagy főnöknek! Eltűnt egy oldalajtó mögött, s csakhamar a kívánt fegyverrel és lőszerrel tért vissza. Valóban jó puska volt, s az ifjú dakotán most mutatkoztak először az idegesség jelei: rossz volt nézni, hogy kezeli a kereskedő ezt a fegyvert. Kivette a kezéből, s játszi könnyedséggel forgatta, mint az ács a baltáját vagy a kőműves a kalapácsát. Egy vadásznép törzsfőnöke számára a fegyver megszokott szerszám, hozzátartozik mindennapi életéhez. Az ifjú főnök megtöltötte a puskát, kiszedte a töltényeket, majd ismét visszatette, s közben megjegyezte: – Én a puskát és a lőszert kapom tőled ajándékba. Te a dollárokat kapod tőlem ajándékba. Hat töltényt ingyen adsz, hat próbalövésre. Meg sem várva a kereskedő beleegyezését, kezében a töltött fegyverrel kilépett a bolthelyiségből. Tasunko-vitko és kísérői követték. Az udvaron és a nyitott kapun át kiszaladtak a szabad mezőre. Kint a mezőn megállt az ifjú főnök. – Hova célozzak? – A nyírfa törzsére – javasolta Tasunka-vitko. A fácska vagy ötszáz méternyire

állt. – A legfelső elágazásra és az alatta levő fekete foltra – Határozta meg a célpontot az ifjú főnök. Eldördültek a próbalövések. Az egyik harcos odafutott a nyírfához. Még Tasunkavitkót is meglepte a mesterlövészre valló pontos találat egy olyan fegyverrel, amelyet még nem volt alkalma megszokni az ifjú főnöknek. Pedig Tasunka-vitko néhány évvel ezelőtt tanúja volt annak, amint Harry Tokei-ihto háromszáz méterről célba talált nyilával, s ez is olyan lövés volt, amilyenről addig csak hősmondákban lehetett hallani. A kereskedelmi állomás udvara felől a kereskedő közeledett feléjük. Futva jött, s már messziről kiabált és hadonászott: – A pénzem! – Igen, a pénzed. – A dakota átnyújtotta a kialkudott ősszeget. – Nagy főnök! – kiáltotta a rókaképű emberke. – Az ősszeg rendben van. De teljesen elrontottad az üzletemet! Odabent a boltban most mindenki drágábban akarja adni a prémjét, és ócsárolják az árut, amit kínálok nekik. Ha már úgy viselkedsz velem, ahogy viselkedtél, legalább ne tedd mások előtt! Nem, ezt nem lett volna szabad megtenned velem! Csak azért szolgáltalak ki ilyen jól, mert két évvel ezelőtt már jártál nálam két embereddel. És hát persze a búcsú fájdalma miatt is. Mi lesz ebből? – Miből? – kérdezte a dakota, miközben még mindig új ismétlőfegyverével foglalkozott. – Tönkremegy az üzletem! Mindig sok indián üzletfelem volt. Saint Pierre-nek évtizedek óta híre van az indiánok közt, a Mississippitől keletre és nyugatra egyaránt. Hány rézbőrű barátja volt a mi régi állomás vezetőnknek! Most egyszerre vége mindennek. – Miért? – Mert a rezervátumba kell vonulnotok. Ott pedig úgy bánnak majd veletek, mint a kiskorúakkal, úgy kezelnek benneteket, mint az idiótákat! Nem lesz módotok szabadon ki-be járni. Nem tudtok többé vadászéletet élni és prémeket eladni. Még azt sem fogják megengedni, hogy felkeressetek egy kereskedelmi állomást. Ha egyszer bezártak titeket a rezervátumba, éhes csordává süllyedtek, én pedig csődbe jutok… – Éhes csordává? – kérdezte a dakota nyugodtan, mint akit alig érdekel a dolog. – Hát persze! Nem hallottál még róla, milyenek a viszonyok más rezervátumokban? Önálló gazdálkodásról nem lehet szó, kevés hozzá a termőföld. Alamizsnából kell élnetek, marhaszállítmányokból, konzervekből… No és hogy ezekből mi jut el hozzátok manapság, mikor mindenhol lopnak… köszönöm szépen! – Miért nem mondod el mindezt a ti Nagy Atyátoknak, aki Washingtonban lakik? – Mert az Atya valóban nagy, de Washington messze van; én azonban egész kis ember vagyok. – Ezt te tudod. A kereskedő visszaszaladt boltjába, nehogy véletlenül elszalasszon egy üzletet. Az öt indián némán állt egymás mellett. Azon tűnődtek, amit az imént nem először volt alkalmuk hallani. Szótlanul indultak vissza a lovakhoz. Tasunka-vitko pattant fel először musztángjára. Az ifjú főnök még egyszer a szívébe véste ennek az embernek alakját, arcát és tekintetét. Harry Tokei-ihto tizenkét éves fiú volt, és még Harkának hívták, mikor először látta Tasunka-vitkót, s ez az első találkozás kitörölhetetlen nyomot hagyott lelkében; ennek az emléknek köszönhette, hogy száműzetésének éveiben büszkeség töltötte el, valahányszor törzsére gondolt. Most megkezdődött a nagy harc, a legnagyobb, amelyet a dakotáknak valaha is meg kellett vívniuk. A két főnök szilárdan eltökélte, hogy törzse szabadságát a legsúlyosabb körülmények között is megvédi. Minden további szó fölösleges volt.

Elbúcsúztak. Tasunka-vitko északnyugat felé nyargalt kísérőivel, az ifjú főnök pedig délnyugat felé az övéihez. Úgyszólván pihenő nélkül, alvás és evés nélkül tetté meg Tokei-ihto a hosszú utat hazafelé fakó ménjén. Sötét éjszaka volt, mikor a lovas megérkezett harcosaihoz, akik a Smith őrnagy parancsnoksága alatt álló kis erődtől nyugatra várták a prériken; csak a fogyó hold éles, keskeny sarlója világított az égen. Még Csetanszapa, a Vörös Szarvasszövetség harcosainak vezére sem hitte volna, hogy főnöke ilyen rövid idő alatt visszaérkezik. Tokei-ihto leszállt ménjéről, hagyta az agyonhajszolt állatot pihenni és legelni, jómaga pedig leült harcosai közé, akik a préri füves völgyében táboroztak. A magaslaton őrszemek álltak. Az ifjú főnök észrevétlenül végighordozta tekintetét emberein. Gyermekkora óta ismerte valamennyit: Csetanszapát, öt esztendővel idősebb barátját, Lándzsahegyet, Csotanka fiát, Fürge Antilopot, Ihaszapát meg a többieket is mind. Amióta Harry Tokei-ihto két évvel ezelőtt visszatért törzséhez, ezek az emberek hűségesen követték őt a harcba. Sok merész rajtaütést hajtottak végre az ő vezetésével, egyenként, csoportokban vagy valamennyien együtt; az utolsó az a támadás volt, amelynek Warner hadnagy esett áldozatul. A legutóbbi két évben – amióta tehát Tokei-ihto vállán nyugodott a felelősség – a Medve-csoport egyetlen harcosa sem esett el. A harc fő terhét maga a főnök viselte. Smith és emberei pedig szinte foglyokként éltek a cölöpkerítés mögött. Az a vállalkozás azonban, amelyet az ifjú főnök most tervezett, minden eddiginél nagyobb szabású és nehezebb volt. A szikár, hórihorgas Csetanszapa odatelepedett főnöke mellé, s már leszállt az éj, mikor a két vezér még mindig halkan tárgyalt. A felderítők jelentései szerint a lőszerszállítmány kísérő legénységével együtt már elindult, s úton volt a niobrarai erőd felé. A Medve harcosai azt tervezték, hogy rajtaütnek a szállítmányon, még mielőtt eléri az erődöt. A lőszerrel aztán, amelyre égető szükségük volt, át akartak törni az erőd mellett húzódó vadászterületeikre. A második feladat semmivel sem volt könnyebb, mint az első.

CATE A PRÉRIN A fiatal lány még hallotta saját halálsikolyát, aztán sötétség vette körül. Meg sem tudott moccanni. A rémület még most, utólag is megbénította tagjait, hideg verítéktől volt nedves a halántéka és a tenyere. Gondolkodni sem tudott. Idegei csak lassan közvetítették ismét agyához a környezet jeleit. A tompa neszre figyelt fel, s érezte, hogy alulról valami rázza és zötyögteti a testét. Cate ráeszmélt, hogy lidérces álma volt, s hogy most már felébredt. Mélyet lélegzett, s ismét érezte szíve dobogását. Tagjaiban oldódott a merevség. Most már mozdulni is mert, felült, végigsimította homlokát, s megigazította nyakán és mellén a kendőt. Körülötte teljes sötétség volt. Egy ponyvás kocsiban utazott, ez zötyögtette, s ez volt a magyarázata annak a tompa zajnak, amelyet a fiatal lány hallott. Fejét a ponyva elülső nyílása felé fordította és kikémlelt. A kocsin nem volt lámpás. A kocsis és a kísérő széles háta és széles karimájú kalapja mintha csak árnyékok lettek volna. Cate szerette volna megpillantani a csillagokat: azt remélte, hogy fényük elűzi a borzalmas álomképek emlékét. De a ponyva keskeny rése korlátozta a kilátást, s Cate nemigen látott mást a sötét éjszakában, mint a szállítmány előttük haladó első kocsijának ponyváját és hátsó kerekeit. Hallgatódzott. A hat kocsi elé fogott öszvérek egyenletesen ügettek. Nagyokat zökkent a kerék az úttalan füves talajon, a kísérő lovasok szétrajzottak, majd visszatértek. A lódobogás és a kerékzörgés tompa dobpergésre emlékeztetett; mintha zene kísérte volna útjukat. Cate csodálkozott, milyen biztosan futnak a fogatok a sötétben. Ö maga is tanult hajtani, s ezért titokban aggódott, nem lesz-e baj ebből az éjszakai utazásból. De az öszvérek nem botladoztak. Ezek az állatok, s éppúgy az emberek is, akiknek a társaságában Cate utazik, más feltételek között éltek, és más képességeket fejlesztettek ki magukban, mint a városiak vagy a farmerek. Cate-et még sohasem csapta meg így a préri lehelete. Beszívta a jéghideg levegőt, amely akadálytalanul áramlott végig a kemény fűvel benőtt, határtalan fennsíkon. N A kocsiban kényelmetlenül kevés volt a hely, mert a sok zötyögéstől megcsúszott az egyik nehéz láda: meglazult a kötele. Cate tudta, mi van a ládákban: lőszer a gerendaházban, vagyis a kocsioszlop rendeltetési helyén állomásozó katonaság számára. A lány megpróbálta ismét odaerősíteni a ládát, de a karja gyenge volt ehhez. Ezenkívül a divatos hosszú és bő szoknya is akadályozta a mozgásban. Ennyire még az elmúlt napokban sem érezte Cate, hogy olyan környezetbe merészkedett, amelyhez még nincs hozzáedzve és felvértezve. Nem is volt meglepő, hogy rosszat álmodott. Nyilván a kocsiban ideoda csúszó lőszeres láda volt az oka szorongásos álmának, ezért álmodta, hogy az a szörnyeteg, az az indián, akinek olyan ijesztően festett képe volt, késével leszúrta. Valami megnyugtató emberi hangra vágyott. Előrekúszott az egyszerű deszkabakhoz, s megkopogtatta a kísérő vállát. – Tom! A megszólított hátrafordította a fejét; a csillagok fényé deres szakállára világított. – Tessék, Miss? – Hány óra, Tom? És hol vagyunk tulajdonképpen? – Tíz óra körül lehet, kis Miss. És hogy hol vagyunk? Már nem messze a Niobrarától. – Remélem, hamar megérkezünk a gerendaházba. – Holnap, Cate kisasszony, – holnap megérkezünk. Addig már csak kibírja… – Ha legalább jobban megkötnék azokat a ládákat. Akkor aludni is jobban tudnék.

– Micsoda? Már megint elmozdult valamelyik? No, ezen mindjárt segítünk! Tom becsúszott a kocsiba, és rögzítette a ládát. – Így ni. Most már nyugta lesz. És föl a fejjel! Hiszen olyan lány maga, akinek helyén van a szíve! – Semmiképpen sem akarok szégyent hozni az apámra és a vőlegényemre. – Ez nemcsak akarat kérdése. Vannak dolgok, amikhez érteni kell! Cate-et elgondolkoztatta ez a bíráló megjegyzés; azon tűnődött, mire is tanították meg őt. Egy farmon született, Minnesotában, anyját korán elvesztette. Cate még kisgyermek volt, mikor az 1862-es nagy indiánfelkelés idején felgyújtották, a farmot. Nagyanyja ott pusztult el. Cate azóta nagynénjénél élt a városban. Betty néninél megtanult hímezni, zongorázni, szép leveleket írni, kifogástalanul öltözködni s reggeltől estig kiszolgálni egy elkényeztetett öreg hölgyet. Itt a prérin mindennek édeskevés hasznát vehette. Ám az apja, aki az utolsó években különböző határerődökben teljesített szolgálatot, néha hazajött látogatóba, s Betty néni elszörnyedésére hajtani és lőni is megtanította lányát. A jelenlegi helyzetben ez kétségtelenül hasznosnak látszott, de négyes fogatot mégsem tudott hajtani Cate, és embert még sohasem vett célba. Kár volt most már ezen tépelődni. Maga juttatta magát ebbe a helyzetbe, tehát vállalnia kell a nehézségeit is. Valójában akkor sem vonta volna vissza elhatározását, ha teheti. Betty néninél elviselhetetlen volt az élet. Éles füttyszó hangzott fel. A kocsisok meghúzták a gyeplőt, csikorogtak a fékek, s a hosszú kocsisor megállt. A sötétben egy hang hallatszott: félórás pihenőt rendelt el. Cate rövid gondolkodás után úgy határozott, hogy erre az időre kiszáll a kocsiból. Miután Tom lesegítette, az öszvérek és az előttük álló kocsi mellett lépkedve a kocsioszlop éle felé botorkált. A tócsákba gyűlt olvadt hóban gázolt, s meg-megbotlott a csomós fűben. Halk férfihangok ütötték meg a fülét: katonák kuporogtak a földön, és beszélgettek. Az emberek mellett hátaslovak álltak, s fejüket lehorgasztva tépdesték a füvet. – Hello! – kiáltotta a lány kissé bosszúsan, amiért senki sem figyelt fel rá. – Cate! – válaszolt egy fiatalos hang, s egy egyenruhás alak tápászkodott fel a földről. Tapogatózva közeledtek egymáshoz, míg össze nem ért a kezük. A lány hagyta, hogy kézen fogva vezessék, s végül vastag takarókat érzett a lába alatt. Letelepedett. – Pokoli út, ugye? Hogy érzed magad? – kérdezte a fiatal hadnagy. – Még az unokáinknak is mesélni fogunk róla! Cate nem válaszolt rögtön. Az idegen környezet, a sötétség és lidérces álmának nyomasztó hatása bizonytalanná tette. A városban mindig csodálta a fiatal tiszt öntudatát, de itt a vadonban erőltetettnek érezte ezt a hangot. – Nem tudom – szólalt meg végül tétován, s közben igyekezett felismerni azokat, akik Anthony Roach társaságában a földön kuporogtak. Az a magas termetű férfi, aki széles karimájú puhakalapot viselt, Ben volt. Ő hirdette ki az imént a pihenőt. Hangját nem lehetett félreismerni, mert teljesen fogatlan volt, s ezért öblös hangja röfögésre emlékeztetett. Ő vezette a kis dragonyoscsapat mellé adott prérilovasokat. – Maga mit gondol erről az egészről, Ben? – kérdezte a lány. – Sok mindent gondolok, kis Miss. – Az oszlopot kísérő lovasok már megszokták, hogy Cate-et “kis Miss"-nek szólítsák. – Sok mindent gondolok, de semmi olyat, amit szívesen hallana. A többiek felnevettek. Cate-et kellemetlenül érintette a nevetés. – Az este nem egészen értettem, miért kell ma egész éjszaka utaznunk – jegyezte meg a lány, abban a reményben, hogy ezzel tárgyilagos felvilágosítást csikarhat ki a prérilovasoktól.

– Hát nem éppen egész éjszaka, kisasszony – felelte Ben. – Éjféltájban megállunk, szekérvárat építünk, és maga nyugodtan alhat, a mi puskáink majd óvják az álmát. – Gondolja? De én úgy látom, Ben, hogy mégiscsak aggasztja magukat valami, mert eddig mindig befejeztük a napi menetet, amint besötétedett. – Nagyon ért a vallatáshoz, kis Miss! Nos, ha már így kikérdezett, minden szépítgetés nélkül elmondom, miről van szó. Abban a levélben, amit Henry vitt a niobrarai erődbe; apja, Smith őrnagy azt az utasítást kapta, hogy küldjön elénk néhány embert. Mi ugyan késtünk, mert Yanktonból nem érkezett meg magával idejében a négyfogatú, de a niobraraiaknak már réges-rég ránk kellett volna találniuk. Nem értem, hol maradnak ezek a fickók, és amit nem értek, az mindig gyanakvóvá tesz. Ezért diktálok gyorsabb tempót. – Ne fesd az ördögöt a falra, s ne ijesztgessétek egymást! – leckéztette Bent a hadnagy. – Az égvilágon semmi okunk a félelemre! – Pszt! Csitt! – pisszegett a prérilovas, és fülelt. Cate megrémült. Látta, hogy Ben leveti magát a fűbe, s fülét a földre tapasztja. A hadnagy és a többiek meg sem mukkantak. A fogatlan prérilovas-vezető végre felállt. – Ketten jönnek. Két lovas. Az egyik ló sántít. Cate értette a szavakat, de egyelőre semmit sem észlelt, sem a szemével, sem a fülével. Szíve hevesen dobogott. Vajon ki jöhet? Barát vagy ellenség? Maradjon-e a férfiakkal az oszlop élén, vagy okosabb volna visszavonulni a kocsijába, a hűséges Tomhoz? A férfiak szemlátomást teljesen megfeledkeztek a lányról. Minden figyelmüket a völgy sötétje kötötte le, ahonnan a jövevényeknek elő kellett bukkanniuk. Ben lövésre készen tartotta fegyverét. Most már a lány is hallotta a közeledő lódobogást. – Ki az? – kiáltotta Ben. – Nyugalom, nyugalom! – felelte egy durva hang. – Jó barát. Csak én vagyok az, Kakasverő Bill. Cate két lovas árnyalakját pillantotta meg. Mikor az egyik leugrott lováról, és közelebb lépett, a lány orrát egy kihűlt pipa átható bűze ütötte meg. Ben nem tévedett: a másik ló valóban sántított; lovasa fejig lecsúszva csüngött a nyeregben, nem volt már annyi ereje, hogy egyenesen tudjon ülni. Cate, akinek a vérében volt a segítőkészség, biztosra vette, hogy a többieknek első dolguk lesz leemelni ezt az embert a lóról. Ben azonban nyomát sem mutatta emberbaráti érzelmeknek, rá sem hederített a szerencsétlen lovasra, hanem Billhez fordult. – Te vagy az? Már vissza is tértél? Hiszen csak most küldtünk ki felderítésre! Kit hoztál magaddal? – Egy sebesültet. – Ó! – tört ki önkéntelenül a kiáltás Cate-ből. Ő maga észre sem vette, hogy izgalmában felkiáltott, de Roach hadnagyot ez a hang ismét figyelmeztette menyasszonya jelenlétére. – Menj vissza a kocsidhoz – utasította nyersen. – Ez nem fiatal hölgyeknek való látvány. A lány dacosan felszegte a fejét. Még nem egészen értette, mi ösztökéli erre a lázadásra, de nem tett eleget az utasításnak. Kakasverő Bill ezalatt mégiscsak lesegítette lováról az ismeretlen lovast, szemlátomást nem minden megerőltetés nélkül. Mikor talpra állította és elengedte, a sebesült támaszt keresőén kapkodott maga körül. Cate összerázkódott, mikor az idegen tétován tapogatódzó keze véletlenül a vállát érte, és megpróbált belé kapaszkodni. Úgy érezte, mintha az álmában látott rém ragadta volna meg, s össze kellett szednie minden önuralmát, hogy fel ne sikoltson. Másrészt szégyellte is magát. Hiszen ember – gondolta gyötrődve –, csak

egy szerencsétlen ember! Az ujjak, amelyek keményen és görcsösen a vállára kulcsolódtak, most reszketni kezdtek és elernyedtek. A lányban ismét felébredt természetes segítőkészsége. Mindkét karját kinyújtotta a tántorgó test felé, hogy támogassa. Keze egy posztóruhát tapintott ki, aztán érezte, hogy egy jól megtermett férfi nehezedik rá teljes súlyával. A lány gyenge karja nem bírta ezt a súlyt, elernyedt s az idegen a fűbe rogyott. Úgy látszott, súlyosan megsebesült, vagy talán az éhség és a szomjúság csigázta el ennyire. Ben fölé hajolt. A lány azt hitte, hogy most végre segíteni akar a félig ájult idegenen, de kiderült, hogy a prérilovasok vezetőjének még mindig más gondja van. – Nyisd ki a szád! – rivallt az idegenre. – Ki lőtt rád? Itt vannak a közelben a vörös kutyák? Az ismeretlen csak artikulátlan hangokat hallatott. Ben ismét felegyenesedett. – Akkor beszélj te, Bill! – fordult újra a felderítőhöz, aki az idegent hozta. – Megtudtál valamit ettől a fickótól? – Semmit. Át van szúrva a nyelve. Alvadt vérrel van tele a szája. A kabátjába valaki négyszöget vágott a késével. – Átkozott bitangok! – kiáltotta Ben és a hadnagy szinte egyszerre. – A bitangok! – mondta még egyszer Ben. Fojtott hangon beszélt, mint aki fél. – Tudjátok-e, mit jelent ez? – Az orgyilkosok! – szitkozódott Roach. – Csakugyan itt ólálkodna a közelben az a rézbőrű csürhe?! – Ettől a fickótól hiába várunk választ erre a kérdésre, hadnagy úr! – szólt Ben, gúnyosan megnyomva ezt a két szót: “hadnagy úr". Ebben a gúnyos hangsúlyban benne volt a tapasztalataira rátarti vadnyugati minden fölénye és megvetése a prérire csöppent újonccal szemben. – Most az egyszer a saját eszünkre kell támaszkodnunk. Roach elengedte a füle mellett az iróniát, s megtapogatta az idegent. – Ki lehet ez? Posztóruhában a prérin? Ben odalépett a keskeny vállú tiszthez, s mikor a hadnagy ismét felegyenesedett, a prérilovasok vezetője ott állt közvetlenül előtte, szinte fenyegetően. – Roach, jól figyelj arra, amit most mondani fogok! Elmagyarázom neked, miféle szerzet ez a posztóruhás. Aranyásó a szerencsétlen, megeszem a fejem, ha nem az. Ki másnak jutna eszébe most ilyen külsővel a Black Hills felé nyargalni? Csak egy öngyilkosjelöltnek vagy egy aranyásónak, ez csak világos! Most néma a koma, néma, mint a hal, és ilyen állapotban küldték ide hozzánk. Akarod tudni, ki művel ilyesmiket errefelé? Akarod tudni, ki az aki úgy irtja az aranyásókat, mint a veszett kutyákat? A Medve-banda, az a gyilkos banda, élén a főbanditával, Harryval, a mi egykori scoutunkkal. Az ő jele a négyszög! Úgy bizony, az ő jele! Ha valahol ilyen négyszöggel találkoztok, vagy egy madárfejformára faragott késnyelet láttok, tudhatjátok, kivel van dolgotok. Esküdni mernék rá, hogy ez a bitang gazember volt az, aki futni hagyta ezt a fickót, miután megnémította! Egyenesen hozzánk küldte, kihívásnak és hadüzenetnek! – Ben, fogd be a szád! Rémeket látsz! A prérilovas testtartást és modort változtatott. Most megint nyugodtan beszélt. – Hé, Bill, hova tetted ennek a fickónak a puskáját? Elcsórtad? – Nem én! – Hát nem volt nála puska? – Nem volt. – Akkor a dakoták kezébe került az ő fegyvere. Az átkozottak! Roachot észrevehetően nyugtalanság fogta el. – El kell döntenünk, mitévők legyünk – sürgette Bent.

– Hogy mitévők legyünk? Ki kell tartanunk az eredeti tervünk mellett, hadnagy úr. Nem kell mindjárt megfutamodni. Egyelőre továbbutazunk, röviddel éjfél előtt szekérvárat építünk, és tábort ütünk éjszakára. Éjfél előtt nem támadnak a rézbőrűek. Mindig kivárják azokat az órákat, amikor a magunkfajta ember már fáradt és álmos, hajnali három és négy óra között szoktak támadni. Éjfélig mindenesetre folytathatjuk az utat. – Rendben van, folytassuk az utat éjfélig, ha gondolod, hogy addig nem fenyeget veszély. Minél közelebb táborozunk éjszaka az erődhöz, annál jobb. Cate halkan felsóhajtott, és sarkon fordult, hogy visszabotorkáljon a kocsijához. Roach hadnagy nem törődött vele, más dolga volt: parancsot kellett adni az indulásra. De az egyik férfi, aki addig félrehúzódott, segítségére sietett a lánynak. Meglehetősen magas termetű, sovány fickó volt, s Cate lassan felismerte. – Thomas… mi lesz azzal a sebesülttel? – Majd bedugjuk valahova. – Ne bánjanak olyan kíméletlenül az emberekkel. Hozzák azt a sebesültet az én kocsimba. – Ha ugyan Ben és Roach megengedik. – Ők csak örülni fognak, hogy felajánlom a segítségemet. – Derék, jószívű kis Miss! Akkor hát várjon egy percig. Thomas otthagyta a lányt, és visszament az élcsoporthoz. Cate rövid szóváltást hallott, de a tartalmát nem tudta kivenni, mert ezek a prérilovasok megszokták, hogy az egymás közti érintkezésben a peremlakók angol, francia és indián kifejezésekből kevert zsargonját használják, ezt pedig Cate csak akkor értette, hogyha egyenesen hozzá szóltak. Végre visszatért Thomas, egy másik ember társaságában. Cate sejtette, hogy az a másik ember Thomas ikertestvére, Theo. Thomas és Theo a lány kívánságának megfelelően beemelték a kocsiba a sebesültet; utána Cate is beszállt. A két iker elbúcsúzott. Előre kellett lovagolniuk, hogy támogassák a felderítő szolgálatra kiküldött Billt. A hosszú kocsisor újra megindult. Csattogtak az ostorok az öszvérek hátán, s a magas kerekek tovább bukdácsoltak a fűcsomókon. Akár a pihenő előtt – gondolta a lány –, és mégis egészen más. Akkor csak álmodott. Most azonban megcsapta az igazi veszély szele. Emellett idegenül és bizonytalanul érezte magát ezek között az emberek között, akiknek durva lénye nem keltett benne bizalmat, s halálosan rettegett az indián ellenségektől. Alvásra gondolni sem tudott. Megtapintotta a szalmán fekvő néma sebesült homlokát és fejét. Gyenge volt a szívverése. Cate azonban most már semmit sem tehetett érte, s így önmagával kezdett foglalkozni. Előkereste bőrövét a pisztolytáskával, kinyitotta a táskát, kivette a pisztolyt, hogy ellenőrizze, meg van-e töltve, s különös izgalom borzongatta meg, mikor visszadugta a fegyvert. Közvetlenül a ponyva elülső nyílásához húzódva kuporgott, ahol öreg barátja, a deres szakállú Tom ült a kocsis mellett. Cate odaszorította a fejét Tom bőrkabátjának merev ujjához, és hátracsúszott a kocsi belsejébe. Megnyugtató volt az a tudat, hogy Tom ott ül a ponyva előtt: Cate úgy érezte, hogy a kocsikísérő széles háta nemcsak az éjszakai szél, hanem minden lehetséges veszély ellen is védelmet nyújt. – Tom… – szólalt meg panaszosán. – Ne féljen, Miss! – Tom, csak ezen az egy éjszakán lennénk már túl! Ez az utolsó éjszakai utazásunk. Hiszen holnap megérkezünk az őrállomásra. – Meg bizony! Holnap már ott lesz az apjánál a gerendaházban, annak pedig vastag falai vannak. Jó néhány puskagolyót elnyeltek már. A régi gerendaháznál legalábbis így volt. – Hogyhogy a régi gerendaháznál? Maga ismeri az őrállomást?

– Azt túlzás volna állítani. Az új állomást csak hallomásból ismerem. De az egyik gerendaházat, a régit, amit a fogatlan Ben épített, valóban ismerem. Még abból az időből, mikor ez a kétes alak ott tanyázott mint kocsmáros és kereskedő, és az indiánok meg a prémvadászok egymásnak adták a kilincset. – Meséljen valamit arról a házról! Igazán, Tom! – kérte hízelgő hangon Cate. – Tudja, ha magam elé képzelem a gerendaházat, nem félek annyira, és ha mesél, mindkettőnk számára sokkal gyorsabban múlik az idő. Aludni úgysem akarok. Csak megint rosszat álmodnék. – Hát ha így áll a dolog, csakugyan a legokosabb, ha egy kicsit elbeszélgetünk. De ne a régi gerendaházról… nem, ezt a történetet inkább hagyjuk. – Miért? – Mert… mert túlságosan hátborzongató. – Nem akarok rémtörténeteket hallani, Tom. Így is épp eléggé szorongok. De talán tudna mesélni valamit saját magáról, valami igaz történetet, ami tanulságos is. – Ilyen komoly lány maga, kis Miss? Kedvelem magát. Persze én már vén csont vagyok. Ide-oda nyargalászok éhbérért a prérin, és vásárra viszem a bőrömet. Vagyonom, jószágom már nincs, semmim sem maradt. – Tom lassan feloldódott. – De ha nem most látom magát először, hanem két évvel korábban, azon az estén, amit az ördög kiszemelt magának… akkor talán sok minden másképp fordul. – Miért? Mi történt azon az estén? – Elég lett volna, ha akkor benyit az ajtón, a boltom ajtaján… – Magának boltja volt? Hát nem volt mindig prérilovas? – Fiatal koromban az voltam. Hírszerző voltam a vasútépítésnél, sőt egyszer foglya, majd befogadott sátorlakója is lettem a Medve-csapatnak. Sok homokförgetegben és hóviharban volt részem. Végül megelégeltem a kalandokat, visszatértem a városba, és egy kis boltot nyitottam. Ha csak egyszer beállított volna hozzám, kis Miss, bánom is én, akár azzal a förtelmes Betty nénijével együtt! Ha csak egyszer beállított volna, mondjuk, valami indián takarót vagy hímzett bőrövet vásárolni, mint más finom úrihölgyek, akik közt oly kapósak az efféle különlegességek… Megláttam volna magát, és a lányomra gondoltam volna, aki egy kicsit hasonlít magára… és soha nem csavarogtam volna el újra az egyszer már megutált prérire, és nem csaptam volna föl öreg napjaimra aranyásónak, és Red Fox hiába próbált volna a régi gerendaházba csábítani… abba az elátkozott házba! – Miért elátkozott? – kérdezte Cate; megint izgatott lett, és ismét erőt vett rajta a szorongás. – És ki az a Red Fox? – Hogy miért átkozott? Hm… Hosszú történet ez. És hogy ki az a Red Fox vagy Jim vagy Fred… mert sokféle néven szerepelt már az a bandita! Hogy kicsoda ő tulajdonképpen? Hiszen ha tudnám! Elég az hozzá, hogy akkor bukkant fel szerencsétlenségemre az életemben. Jó két éve annak, egy sötét téli estén történt a dolog. Feleségem már nem élt, a lányom már férjhez ment, s én egyedül ültem a boltomban a kályha mellett. Csak hébe-hóba jött egy-egy vevő, rosszul ment akkor az üzlet. Füstölt a kályha, a pipám viszont kialudt, s én dühösen káromkodtam. Előbb a szenteket emlegettem, aztán az ördögöt. És ekkor egyszerre csak kinyílt az ajtó… úgy mondom el magának, Cate kisasszony, ahogy én, ostoba vénember akkor láttam… egyszóval maga a Belzebub állt előttem, vörös hajjal, szikrázó szemmel, sárga fogait vicsorítva… Jól megtermett, testes fickó volt, a vállamra csapott, és beszélt, beszélt… Olyan dolgokkal kecsegtetett, amikkel egy ilyen szegény embert könnyű megszédíteni… Hogy aranyat találunk, hogy egy csapásra meggazdagodunk… Nos, hogy-rövid legyek, a végén igent mondtam, s megint eladtam a boltomat. Tél végén, most két esztendeje, körülbelül ez idő tájt, sőt talán pontosan ugyanezen a napon, s valamennyien abban az átkozott gerendaházban…

Tom hirtelen elhallgatott, és tenyerével a szájára ütött. Cate azonban már nem nyugodott, mindent meg akart tudni. – Valamennyien a gerendaházban verődtek össze, ugye? – fejezte be a félbeszakított mondatot. – Kik voltak még ott magán kívül? Tom feladta az ellenállást, és most már vonakodás nélkül folytatta: – Rajtam kívül még egy George nevezetű meg Kakasverő Bill vagy más néven Bloody Bill, akit maga is ismer, aztán a piszkos kis Joseph, az előttünk levő kocsi kísérője, és a szőke Adam Adams… nem, ő most nincs velünk. Ez volt még a legderekabb valamennyiünk közül. Most állítólag a niobrarai állomáson szolgál mint prérilovas. Szegény ördög volt, azért kellett neki az arany, hogy az apja megmaradhasson a farmon, ahonnan ki akarták ebrudalni a telektársaságok. Igen, ő is ott volt, és még néhányan, akiket Red Fox, a Vörös Róka összetoborozott. Éppen ma két éve, hogy találkoztunk a fogatlan Ben házában; mindnyájan Red Foxnak, ennek a banditának a kezébe tettük a sorsunkat, aki azt ígérte, hogy a meggazdagodás útjára vezet minket. Igen vegyes társaság gyűlt ott össze. Legtöbbjük már nem él. Mert bizony a bosszú mindenkit utolér. – A bosszú? Miféle bosszú? – suttogta Cate. – Harry Tokei-ihto bosszúja, akinek apját, az öreg főnököt leszúrták azon az estén, mert nem akart elvezetni minket az aranyhoz. Jim, a Vörös Róka megskalpolta, holttestét pedig odavetettük a halaknak étkül. – Maga is jelen volt? – kérdezte iszonyodva a lány. – Igen, igen, én is jelen voltam, meg Ben is meg Kakasverő Bill is meg a kis piszkos Joseph és Adam Adams… Ma két éve történt, pontosan ma két esztendeje. – És maguk nem akadályozták meg a gyilkosságot? – Gyerek még maga, Cate kisasszony! – Red Foxra milyen büntetést szabtak ki? – Red Foxra? Azt még nem csípte el soha senki, és nem is fog senki törvényt ülni felette, hacsak nem Harry Tokei-ihto, a meggyilkolt főnök fia. Csakhogy a Vörös Róka óvakodik attól, hogy még egyszer felbukkanjon a Platte vagy a Niobrara vidékén. Rossz a lelkiismerete. – És maguk most mégis mindnyájan visszatérnek oda, abba az átkozott házba, ahol a gyilkosság történt? – kérdezte Cate, s végigfutott hátán a hideg. – Nem kellett volna beszélnem erről, kis Miss. Nem magának való történet. De csakugyan úgy van, ahogy mondta: megint összeverődtünk valamennyien, akik életben maradtunk. A bakon ülő fiatal kocsis, aki eddig alig nyitotta ki a száját, most egyszerre hangosan felcsattant: – Hej, ha ezt tudom indulás előtt! Akkor nem vállalkoztam volna erre az útra! Az a kurta orrú Pitt a legokosabb az egész társaságban. Ö bizony kibújt a dolog alól, és most ott lapul Randallben! Cate görcsösen a testéhez szorította a karját. De nem szólt többé egy szót sem, és, Tom is hallgatásba merült. Cate gondolatai azonban lázas gyorsasággal követték egymást. A gerendaházra gondolt, ahova most ez a kocsioszlop igyekezett, meg Tokei-ihtóra, az indiánra, aki meg akarja bosszulni apja halálát a fehér embereken. A kocsis akkorákat pattintott ostorával, hogy puskaropogásnak is beillett. Nagyon idegesítette a fiatal legényt, amit Tom szájából az imént hallott. – Mozgás, mozgás! – nógatta az előtte haladó kocsist. – Jó lesz mielőbb kijutni ezekről az átkozott prérikről! Harry Tokei-ihto gyűjteményéből hiányzik még egypár skalp, és amilyen szerencsénk van, pont azok, amelyeket mi viszünk a lőszerrel együtt az erőd felé! Egyre hűvösebb és csípősebb szél borzolgatta a tavaszi éjszakát. Az embereken és állatokon lassan erőt vett a fáradtság, a préri utasainak tagjai és gondolatai mindinkább elnehezültek. Cate-nek majd leragadt a szeme, pedig még messze volt

az éjfél. De irtózott attól, hogy lepihenjen a hörgő sebesült mellé, akinek sorsa nem kisebb félelmet keltett benne, mint Tom elbeszélése, összeszedte tehát magát, felült, s nekitámaszkodott a padnak, amelyen Tom és a kocsis ült. Valami leírhatatlan érzés fogta el; elővette bőrtáskájából pisztolyát, még egyszer megvizsgálta, kifogástalanul van-e megtöltve, lövésre emelte a fegyvert, s megpróbálta elképzelni, hogy tüzelnie kell egy ellenségre. Vajon volna-e benne kellő nyugalom, hogy jól célozzon, ha komolyra fordulna a dolog? Micsoda gondolat: egy embert megölni! De hát csakugyan emberek-e az indiánok? Az indiánban nem kell mást látni, csak ellenséget, vérszomjas ellenséget – hajtogatta magában Cate, elszajkózva, amit gyermekkora óta annyiszor hallott apjától. Tom nem értette a lány halk szavait, belevesztek az öszvérek dobogásába. De nyilván hallotta, hogy mormog valamit. – Feküdjön le és aludjon, Miss Cate – tanácsolta. Cate csak a fejét rázta, és felcsatolta az övet, amelyen a pisztolytáska lógott. Nem is lett volna alkalma válaszolni, mert közbejött valami. Ben és Roach nyargaltak végig a kocsisor mentén, s hallani lehetett Ben riasztó szavait: – Mindenki maradjon ébren! Mindenki maradjon ébren! Jaj nektek, ha elalusztok! Résen lenni! Gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban! Csattogtak és pattogtak az ostorok, az öszvérek nyugtalan vágtába csaptak át. Roach ellovagolt Cate kocsija mellett, de rá sem hederített. Ben azonban lassított, odahajolt a ponyva nyílásához, s nyilván meglátta a lány kezében a pisztolyt. – Mi az, Miss, harcra készen? Ó! Akkor nincs semmi baj! Ha már a nők is ilyen bátrak, akkor nekünk, viharedzett férfiaknak igazán meg kell mutatnunk, hogy mi az a becsü… Gyors egymásutánban öt lövés dördült el. Ben hangja szó közben elakadt. Cate halálos rémületében összerázkódott. Ben kiejtette kezéből a kantárszárat, karja a levegőbe lendült, s hátrafelé leesett a lóról. A megbokrosodott állat eliramodott. Hangtalanul lezuhant a bakról a Tom mellett ülő fiatal kocsis is, és elterült a fűben. A testek huppanását már nem lehetett hallani, mert vad lárma kerekedett. A prérilovasok puskáinak és a dragonyosok karabélyainak ropogása egybeolvadtak egy ellenséges fegyver lövéseivel, amelyek sűrűn követték egymást, és mintha sohasem tévesztettek volna célt. Cate látta, mint hullanak el mind egy szálig az oszlop élén a lovasok. Idegenül hangzó, vérfagyasztó csatakiáltások keveredtek egybe a dragonyosok vad szitkozódásaival. Csaknem valamennyi kocsiról lelőtték a kocsist, s az öszvérek megbokrosodtak. Az élen haladó kocsi már felborult, s mikor elhajtottak mellette, a halálra rémült Cate idegen lovasokat látott előbukkanni a sötétből. Kísérteties látvány volt. Újabb öt lövésből álló sorozat dördült el, s az oszlop kísérői közül megint lebukott a nyeregből öt lovas. Kettőnek a lába fennakadt a kengyelben, s a száguldó lovak így vonszolták őket. A dragonyosok és prérilovasok vad futásban kerestek menedéket, de a menekülőket is üldözték. A harcoló lovasok felbomló sorai széthúzódtak. A fehéreknek már senki sem vezényelt. Cate kocsija még folytatta útját. Tom ragadta meg a gyeplőt, s elhajtott egy felborult kocsi mellett, amely félig egy fűvel benőtt homokdomb lejtője fölött függött. Hosszú ostorát megsuhogtatta az állatok feje fölött, s ordítva ösztökélte gyorsabb vágtatásra az öszvéreket. Cate ösztönösen a szalmába bújt, a kocsi oldalfalainak fedezéke mögé. Most már nem iszonyodott az eszméletlenül fekvő sebesülttől, a testéből áradó vér- és izzadságszagtól. Pisztolyát visszadugta táskájába. A szélsebesen száguldó könnyű négyfogatú mintha kijutott volna a harcok színteréről. A csatazaj egyre messzebbről hallatszott. Cate magához tért páni rémületéből, s óvatosan kikandikált az éjszakába. Egy-egy lovas még elvágtatott a

kocsi mellett. Ismét lövések dördültek, de már valahol a távolban. A lány felsóhajtott. Továbbra is ott kuporgott az eszméletlen sebesült mellett. Minden fehér bőrű ember megnyugtató volt számára ebben a veszélyben. Leginkább Tomban bízott, aki biztos kézzel hajtotta a kocsit. – Cate! Ide hozzám! – hallatszott egyszerre Tom hangja. – Ide hozzám a bakra, gyorsan! Tom megint gyorsabb iramra serkentette az öszvéreket. Sebesen száguldott a négyfogatú, s a kocsi ide-oda billent, mintha minden pillanatban fel akarna borulni. A lány nagy üggyel-bajjal felmászott az öreg mellé a kocsiülésre. Itt szabadabb kilátása nyílt az éjszakai prérire. De az ellenség is jobban láthatta őt itt a bakon. Vajon miért hívta ide az öreg? Cate félt. Idegei pattanásig feszültek. – Tom! – Cate, fogja meg a gyeplőt! Tud hajtani? Hajtson, ahogy csak bír! Mindig egyenesen előre, akkor eljut az apjához! Erősen fogja azt a gyeplőt! Az életéről van szó! Cate megragadta a gyeplőt. – Mi történt? Itt hagysz? Maradj velem! Sokáig nem bírom! – Muszáj bírni! – Az öreg hangja elakadt, a szájából kibuggyant valami meleg, ami végigcsurgott a lány kezén. Cate érezte, hogy mi az: vér! – Cate! Nekem végem. Hajts! Vigyázz! Az öszvérekre nézz, ne rám! Szájából ismét vér buggyant elő. Cate csak most vette észre az oldalába fúródott nyílvesszőt. Tom elvesztette az egyensúlyát, s lezuhant a fűbe. Cate megkövültén ült az ide-oda hintázó kocsin. Kezében görcsösen szorongatta a holdtalan, áthatolhatatlan éjszakába száguldó négyfogatú gyeplőjét. A völgy mentén hajtott, eszeveszett gyorsasággal előre, mindig csak előre. Az öszvérek futottak, ahogy csak a lábuk bírta, ösztönös rémület kergette őket, mert ők is megriadtak. Csak egyetlen útjuk volt: a völgy alján. Cate úgyszólván rábízhatta magát az állatokra. Csak hajtott, hajtott. Tócsák vize fröccsent rá, itt-ott még hótakaró ropogott. Gördültek a kerekek. A páni rémület lassacskán csökkent, s a lány már nagyobb biztonságban érezte magát. Az öszvérek is megnyugodtak, s ügetésbe váltottak át. A hosszú ostornak nemigen vehette hasznát Cate, mert mindkét kezét igénybe vette a hajtás, így az állatok olyan iramban futottak, ahogy nekik jólesett. A lány gondolatai ismét működni kezdtek. Hogy is írták le neki az utat? A völgyön át egészen a folyó partjáig. Ha eléri a Niobrarát, már láthatja az őrállomást a gerendaházakkal. Akkor megmenekült. Megmenekült! Micsoda forró vágyakozás, micsoda szorongó sóvárgás varázsolta újra meg újra Cate képzelete elé az őrállomást, amelynek apja, Smith őrnagy volt a parancsnoka. De türelmetlen vágyakozása hirtelen megtorpant. Abban a gerendaházban, ahova most igyekszik, gyilkolták meg annak az indiánnak az apját… annak az indiánnak az apját, aki most embereivel rajtaütött a kocsioszlopon. Vajon csakugyan ő volt az, valamennyiük halálos ellensége, akiről a támadás előtti esti órákban beszéltek a férfiak? Cate érezte, hogy a rettegés megint ott ólálkodik a lelkében, hogy megbénítsa, s erőszakosan elhessegetett magától minden gondolatot. Minden figyelmét az öszvérekre kell összpontosítania. Egyszerre csak neszt hallott. Lódobogás! Lovak követik a kocsiját. Talán lovasok érték utol? Jó barátok? Ellenségek? Avagy csak gazdátlan paripák kószálnak, s a szokás hatalma a kocsi közelébe kergeti őket? Valóban, két gazdátlan ló nyargalt el a fogat mellett, sebesen vágtatva. Üldözőket éreztek maguk mögött? Mikor patáik dobogása a távolba veszett, Cate csak saját fogatának zajait hallotta, s valahonnan messziről még mindig puskalövéseket. A völgyet szegélyező emelkedések nagyon sűrűn követték egymást; Cate félt ezektől a jobbra-balra emelkedő kis domboktól, mert rejtekhelyül szolgálhattak az ellenségnek. Eszébe jutott Tom. Vajon nem szeli-e át

ismét a levegőt egy nesztelenül suhanó nyílvessző, amelynek ezúttal ő, Cate lesz a célpontja? Már jó ideje távolodott a kocsi a menekülő Cate-tel, eddig teljesen zavartalanul. Úgy rémlett, hogy már hosszú órák teltek el. Mintha derengő hajnali fény ömlene el amott az ég peremén és a prérin. Vajon csakugyan órák óta tart már ez az út? A menekülő lány sóvárogva várta a reggeli világosságot. Túlcsigázott képzelete már hallani vélte a folyó zúgását, amelynek gázlója a kis erődhöz vezet. Csattogtatta a gyeplőt, hogy gyorsabb iramra ösztökélje az állatokat. “Apám – gondolta magában –, apám, ha ezt tudnád!" Hirtelen felriadt. Mintha megint paták dobogását hallotta volna. Vajon ki lehet az? Cate habozott, nem volna-e helyes elengedni a gyeplőt, és előrántani pisztolyát. – Hello! – harsant fel a kocsi mögött egy hang. – Igen! – kiáltotta vissza Cate ujjongva, mert vőlegénye hangját vélte felismerni. A lovas most a kocsi mellett bukkant fel, s a lány látta, hogy nem tévedett: valóban Roach hadnagy volt. Fedetlen fővel, verejtéktől tapadó hajjal, eltorzult arccal ült a lován. Izgatottan rántotta meg a kantárszárat. – Hajts tovább! – kiáltotta oda a lánynak. – Talán csak mi ketten maradtunk életben! Én előrevágtatok a gerendaházba, és erősítéssel jövök eléd. – Vigyél magaddal engem is! – Megőrültél?! A lovam nem bír el kettőnket. Nyomomban az elszabadult pokol! A hadnagy lova lágyékába vágta sarkantyúját; a ló ágaskodott, riadtan szökellt egyet, aztán tovaszáguldott. – Segítség! – kiáltotta még egyszer Cate, ahogy csak a torkán kifért. De a lovas hátra sem pillantott. A lány rémülten követte tekintetével, míg a ló és lovasa él nem tűnt a völgy legközelebbi kanyarulata mögött. Nemsokára elhalt a lódobogás is. Cate összeszorította a fogát. Megint noszogatni kezdte az öszvéreket, amennyire csak tudta. Ha jól értette Roach hadnagyot, az oszlop kísérőit lemészárolták. Anthony Roachot pedig, és így őt, Cate-et is, maga az elszabadult ördög kergeti. Múltak a percek. De a szorongó rettegést, amelyet ezek a percek jelentettek, nem lehetett idővel mérni. Keleten kibontotta szárnyait a hajnal. Nyugaton elhalványultak az utolsó csillagok. Barátságtalanul, siváran nyúlt el a sztyepp a világosodó égbolt alatt. Amerre a szem ellát, semmi más, csak barna, fonnyadt téli fű és félig megolvadt hó, amely az éjszaka hidegében újra megfagyott. Cate rádöbbent, hogy egyedül van, teljesen egyedül, elhagyottan menekül az idegen, lakatlan prérin. Semmi mást nem érzett, csak szorongó rettegést. Az öszvérek csökönyösek lettek. Bessie, a derék Bessie nem akart tovább futni. – Bessie, hát ezért adtam neked mindig a kenyeremből? Fuss, Bessie, légy szíves, fuss, mögöttünk az elszabadult pokol! Cate ráeszmélt, hogy hangosan beszél, s megijedt saját rekedt hangjától. Nem akart véget érni ez a sztyepp. Csak homok és fű, fű és homok, pirkadat után éppúgy, mint pirkadat előtt. Valami hátborzongató volt ebben a kopár tájban, ahol se fa, se bokor, se ember, se állat. Csak megint hallani lehetne egy emberi szót! Cate-nek eszébe jutott a sebesült aranyásó, aki hátul feküdt a kocsiban. De az aranyásó is néma maradt, s meg sem moccant. Cate még egyszer szemügyre vette. Halottnak látszott Arca fakó volt, szeme megtört. Cate egyedül volt a vadonban, és fáradt volt, ujjai hidegek és már merevek, ruhája nedves a harmattól. Összeborzadt. Fekete foltokként villództak szeme előtt a lovas alakok, akik oly kísértetiesen bukkantak fel éjszaka. Cate tudta, hogy indiánok voltak. – Bessie, te vagy az ostorhegyes, fuss hát, akkor a többiek is futnak majd! – De

ügetésnél gyorsabb iramra nem lehetett már rábírni az öszvéreket. Cate fülelt. Úgy rémlett, mintha harmadszor is lódobogást hallana, hátulról közeledő lódobogást. Csak a szíve ne kalimpálna oly nyugtalanul, s ne kergetné halántékába a vért lüktetésének minden üteme! Megpróbált higgadtságot erőltetni magára és hallgatózni. Ha nem téved, megint egy lovas közeledik, nem pedig egy gazdátlan ló. Tisztán hallotta a nyugodt, egyenletes vágtatást. Cate maga sem tudta, miért, de a reménység most egyszerre nagy erővel lobbant fel benne, mint a félelem. Talán ez az egyenletes lódobogás nyugtatta meg az idegeit. Aki így lovagol, azt nem üldözik. Aki így lovagol, az ura az akaratának, és tetszése szerint hajtja a lovát. Mindjárt kiderül, ki az, aki megmenti Smith őrnagy lányát. – Állj! – kiáltotta egy hang. Cate nem ismerte ezt a hangot, de érces csengése csak megerősítette bizalmát. Megpróbálta követni az utasítást, és megállítani a fogatot. De az öszvérek érezték, hogy gyenge, bizonytalan kéz fogja a gyeplőt. Ágaskodtak, rúgkapáltak, s megbokrosodva továbbszáguldottak. Hiába rángatta Cate a gyeplőt. Hallotta, hogy a lovas már utolérte kocsiját. A következő pillanatban pedig az öszvérek mellé ért, s a lány megpillantotta. Ereiben megfagyott a vér. A lovas indián volt. – Apám! – tört ki a lányból a velőtrázó sikoltás. Elengedte a gyeplőt, előrántotta pisztolyát, és elsütötte. Az indián lovas ugyanabban a pillanatban gyors mozdulatot tett, úgyhogy a golyó elsüvített mellette. Már egy vonalban volt a két elülső öszvérrel, s most megragadta a megeresztett gyeplőt. A fogat tüstént megállt. A pisztoly még Cate kezében volt. Az indián megfordította lovát, megállt, s lenézett a lányra. Cate nem mert másodszor is lőni. Az indián rövid pillantást vetett rá csaknem teljesen lecsukott szeméből; Cate tekintete találkozott ezzel a pillantással, s keze a pisztollyal aláhanyatlott. Noha eszméletlenség környékezte, utólag mégis be tudott volna számolni ennek a borzalmas pillanatnak minden részletéről. Az ég kiderült, sütött a nap. A felkantározott öszvérek lehorgasztott fővel álltak; az egyik mindjárt legelni kezdett. Az indián mozdulatlanul ült a ponyvás kocsi mellett veszteglő lován. Fakó ménje volt, zömök és izmos, sörénye sötét, tekintete roppant szilaj. Kötőfék nem volt a musztángon, csak egy lazán csüngő bőr kantárszár az alsó állkapcsa köré erősítve. A lovas kiegyenesedett. Övig meztelen volt, barna bőre sima és csillogó. Egyik vállán átvetve töltényhevedert hordott átlósan a mellén; ez a töltényheveder alig takarta el a mellen és a két váll alatt húzódó mély sebhelyeket. Varkocsba font fekete haja hátul a válláig ért. Kígyóbőrből készült homlokkötője mögé egy sastoll volt tűzve. Késének nyelét nagy gonddal madárfej formájúra faragta egy mesteri kéz. Cate nem tudta rászánni magát, hogy még egyszer ellenségének arcára nézzen. – Kegyelem! – rebegte. A férfiak leírása alapján felismerte az indiánban Harry Tokei-ihtót. A dakota nem válaszolt. Cate érezte, hogy gyors és erélyes mozdulattal kicsavarja kezéből a pisztolyt. Úgy megijedt, mintha izzó vashoz ért volna. A legcsekélyebb ellenállást sem tanúsította, s mindkét kezével eltakarta arcát, hogy ne lásson semmit. Amikor azonban megmozdult alatta a kocsi, s érezte, hogy a bak, amelyen ül, ferdén elfordul, önkéntelenül elkapta kezét szeméről, hogy megfogódzkodjon. S most ismét látta, mi történik. A musztángon ülő lovas megragadta a lovak gyeplőjét, s azon fáradozott, hogy megfordítsa a kocsit, ami a szűk völgyben nem volt valami könnyű feladat. Amint sikerült a kocsit és az öszvéreket a kívánt irányba fordítani, a dakota

átszállt lováról a kocsiba. A halott aranyásót kidobta a kocsiból a gyepre, mert nyilván teljesen fölösleges tehernek tekintette, aztán Cate mellé ült a bakra. Hangos kurjantással noszogatta az állatokat. Az öszvérek engedelmeskedtek az új kocsisnak. Az indián előbb ügetésre, majd csakhamar vágtára fogta az öszvéreket, visszafele hajtva abban az irányban, ahonnan a fogat jött. A dakota ménje a kocsi mellett futott. A lány a keskeny deszkán kuporgott, az indián mellett. Kedvenc öszvérének, Bessie-nek szürkésbarna hátára meredt, s mindkét kezével a nyakába kötött kendőt gyűrögette. Csípős hideg volt a tavaszi reggel első óráiban, s Cate didergett. De ugyanakkor verejték futott végig a hátán, annyira félt attól, hogy most mi vár rá. Egyszerre csak lövés dörrent a kocsi mögött, megtörve az elhagyatott préri csendjét. Az elülső öszvérek közül a jobb oldali összerogyott, belegabalyodott a szíjba, s elnyúlt a földön: kilehelte páráját. A mögötte futó öszvér megriadt a váratlan akadálytól, megbotlott, és ugyancsak belegabalyodott az istrángba. A kocsit a felborulás veszélye fenyegette. Cate felpattant. A ponyvához kapott, hogy fogódzkodjék, és feszülten figyelt. Feléledt benne a remény. Vajon ki lőtt? Talán visszatért Roach hadnagy? Vagy az oszlop egyik felderítője jött segítségére, aki ép bőrrel megúszta az éjszakai vérfürdőt? Cate azt remélte, hogy az indián otthagyja a kocsit, és menekül amíg nem késő. Hiszen ott volt mellette a lova. A dakota azonban nem úgy cselekedett, ahogy Cate kívánta és képzelte. Leugrott a kocsiról az összerogyott öszvérhez. A kocsi és az állatok egyelőre fedezéket nyújtottak az ismeretlen támadó ellen. A fakó mén eltűnt a legközelebbi völgyhajlat mögött, s ily módon biztonságba került. Cate segítségért sikoltozott. A dakota nem akadályozta meg ebben. Újabb lövések dördültek. Elsüvítettek a kocsi mellett; egy lövés az egyik öszvér combját súrolta. A dakota villámgyorsan leválasztotta az elülső öszvérpárt a fogatról, s a másik két állat gyeplőit hevenyészve összekötözte. Ily módon ismét üzemképes lett a fogat. Az indián ekkor felugrott a bakra, és vágtára fogta a két öszvért. Itt a bakon, Cate mellett pillanatnyilag teljes biztonságban volt, mert az üldözők nem lőttek be a kocsiba, ahonnan hallaniuk kellett a lány segélykiáltásait. Most azonban taktikát változtattak a támadók. A lánynak ugyan nem volt olyan finom hallóérzéke, mint az indiánnak, s zavart rémülete is tompította megfigyelőképességét, mégis hallotta, hogy az üldöző lovasok közül az egyik már csaknem a fogat mögé ért. Egymás után dördültek el lövései. Hol jobbról, hol balról súrolták a golyók a ponyvát. Ezalatt a másik lovas az északi magaslatok gerincének fedezéke mögött közeledett gyorsan vágtatva a fogat felé. A dakota Cate kezébe nyomta a gyeplőt. – Továbbhajtani! – parancsolta. Angolul beszélt. A lány engedelmeskedett. A dakota határozottsága, testi ereje és fegyverzete annyira megfélemlítette, hogy ellenállásra már gondolni sem mert. De merev kézzel tartotta a gyeplőt, s nem hajtotta az öszvéreket. A dakota, kezében puskájával, bebújt a kocsiba. Leadott egy lövést. Cate nem látta, de hallotta az elsülő puska csattanását közvetlenül a háta mögött, és ijedten összerezzent. A kocsi mögött elcsendesedett a lódobogás. A dakota ismét előrejött, de nem ült fel a bakra, hanem mögéje kuporodott. Megint maga vette kezébe a gyeplőt. Az öszvérek ezt rögtön megérezték, s újra vágtatni kezdtek. A másik üldöző, aki az északi terephullám fedezéke mögött nagyjából egy vonalba ért a járművel, most ismét tüzet nyitott a kocsira és az öszvérekre. Nem volt tekintettel semmire: Cate mellett is elsüvített egy golyó. Mindkét öszvér összerogyott. Az egyik nyomban kimúlt; Bessie még élt, megpróbált ismét feltápászkodni, de csak még jobban összekuszálta a gyeplőket és a lószerszámot. A kocsi ráfutott az összerogyott állatokra, megingott, de aztán

megdőlve bár, mégis megállt a kerekein. Cate már nem volt ura gondolatainak; egész lényén erőt vett a szorongó rémület, hogy a dakota bosszúból ott helyben megöli. Ám a dakota szinte tudomást sem vett a lány létezéséről. Vijjogó kiáltással párviadalra hívta ki ellenfelét, s a bakon át kiugrott a kocsiból a még élő és kimúlt öszvér közé. A domb mögött rejtőző lövész késedelem nélkül célba vette; két lövés dördült el. Cate hallotta a célba érő lövések csattanását. Az indián a két öszvér között a földre rogyott. Elernyedt tagokkal nyúlt el a földön fekvő állatok között, testét vér fröcskölte be; Cate nem tudta, vajon a saját vére-e vagy az elhullott öszvéré. A völgy kanyarulatánál felbukkant a megszökött fakó. Úgy látszik, gazdájának vijjogó kiáltására jelent meg. A fülét hegyezte. A dombhát felől szitkok hallatszottak. Mivel a kocsinál és körös-körül csend volt, Cate ezekre az átkozódásokra figyelt. A hanghordozásról megismerte, hogy Kakasverő Bill szitkozódik; az érthetetlen szavak áradatából csak egyes foszlányokat tudott kivenni: – … vörös disznó… kilyuggatom az irhádat… odasózok még egypárat, hogy végleg megdögölj! Bill tovább lövöldözött, de onnan, ahonnan tüzelt, csak az elhullott öszvért találhatta el, nem pedig az indiánt, aki az öszvér mögött és félig alatta feküdt. A másik öszvér, Bessie megrémült a lövésektől, s újabb kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy feltápászkodjon. Rúgott egyet a földön fekvő indián felé, s végre ismét talpra állt, és megpróbálta magával vonszolni a kocsit. Mivel a kocsi nem mozdult előre, hátrafelé kezdte nyomni. A könnyű jármű, amely már amúgy is ferdén állt (a két lőszeres láda is oldalra csúszott), most még jobban megdőlt. – Bill! Ne lőj! – kiáltotta Cate. Felkapta hosszú szoknyáját, hogy kiugorjon a faroló, billegő kocsiból, mint az imént az indián. De ahogy leugrott, a döglött öszvérre lépett, elvesztette egyensúlyát, és elvágódott. – Átkozott nőszemély! – ordította odafentről Bill. – El onnan! Cate gyorsan feltápászkodott. Eközben egész közelről látta a holtan fekvő dakotát; megpillantotta az övébe dugott revolvert is, és magához vette. – Bravó! – bömbölte Bill. – Ez az! Eressz belé még egypárat, a fejébe, hogy meg ne sántuljon! A lány nézegette az idegen fegyvert. Keze reszketett. Ismét az indiánra pillantott. A dakota szeme nyitva volt de nem nézett a lányra. Tekintete merevnek, üvegesnek, megtörtnek látszott. – Meghalt! – kiáltotta Cate Billnek, s leeresztette a fegyvert. Visszariadt attól a gondolattól, hogy belelőjön egy halottba. Ez már a második halott ma; az első az aranyásó volt, s Cate akkor is elborzadt, mikor a dakota minden teketória nélkül kidobta a kocsiból az aranyásó holttestét. Most azonban úgy érezte, hogy ő követne el hullagyalázást, ha tüzelne egy holttestre, mint valami céltáblára, s keze még mindig reszketett. Arccal a domb felé fordult, amelyen Bill lapult, hátat fordítva a döglött öszvérnek, és az elesett indiánnak. – Ej, hát nem tudsz lőni?! – szidta Bill. Nagyon izgatott és dühös volt. De úgy látszik, mégis felülkerekedett benne a józan belátás; elvégre nem várhatta el Catetől, hogy kellő nyugalommal kezelje az ismeretlen revolvert, másrészt pedig csakugyan fölöttébb valószínűtlen volt, hogy ez a dakota még él: ki látott olyan dakotát, aki engedi, hogy egy lány elvegye a fegyverét? Ilyen meggondolásokból kiindulva, Bill kirántotta saját pisztolyát, s lövésre készen tartva, szökellve lerohant a lejtőn. Nehéz súlyú, testes ember volt, s Cate oly rémülten tért ki, mintha megvadult bika száguldana feléje. Bill már futás közben tüzelt; kétszer is eltalálta a döglött öszvért, miközben Bessie tehetetlenül rúgkapált, és rángatta az istrángot. Végre aztán annyira

megközelítette az indiánt, hogy célba vehesse. Ugyanebben a pillanatban felugrott a dakota. Bill pisztolya még kattant, de az indián csak könnyű sérülést szenvedett. Egyetlen ugrással elérte ellenfelét. Az utolsó lövés magától dördült el Bill pisztolyából, s a golyó a levegőbe repült. Bill leejtette pisztolyát, s kirántotta kését. A dakota késének döfése elől az utolsó pillanatban sikerült félreugrania. A két férfi farkasszemet nézett egymással. Cate visszamászott a bakra, hogy az indián revolverével együtt biztonságba helyezze magát. Az izgalomtól fuldokolva nézte a két ellenfelet, akinek párviadala eldönti az ő sorsát. A dakota és Kakasverő Bill még mindig szemtől szemben álltak, és némán méregették egymást. Régi ismerősök voltak, s mindegyikük tudta, hogy a másik kemény dió lesz számára. Bill szétterpesztette lábát, hogy minden irányban biztosan mozoghasson. Hosszú szárú csizmájában, széles karimájú kalapjában és vastag bőrzekéjében még vállasabbnak és súlyosabbnak látszott, mint valójában volt. A nyaka köré csavart kendő vörös csücskei elálltak. A dakotát ruhátlansága védtelenebbé tette ugyan, de csupasz, síkos testét annál nehezebb volt megragadni. Fiatalabb volt, mint ellenfele, s a testén húzódó mély sebhelyek ellenére rugalmasabb is. Tekintetét ellenfelére szegezte. Ő sem akarta, hogy váratlanul érje az a pillanat, mikor a viadal folytatódik. Kezében megvillant a tőr. Bill beszélni kezdett, hogy bátorságot öntsön önmagába, és megfélemlítse ellenfelét. – Harry! – sziszegte az indián felé. – Te alattomos gyáva kutya! Hát elbújtál annak a lánynak a szoknyája mögé?! Legokosabb, ha mindjárt hazafutsz a nagyanyádhoz! Kotródj a pokolba, amíg jó dolgod van! Az indián nem válaszolt. – Még mindig fáj a szíved az öregedért? – csúfolódott Bill. – Én igazán nem tehetek róla, hogy Top leitta magát, és beleszaladt Red Fox késébe. Ezt mástól kell számon kérned. Dugd hát vissza a gyíklesődet, és tágulj innét, ha kedves az életed! Az indián némán meredt fehér ellenfelére. Egy arcizma sem rándult. – Nézd csak meg a karocskádat, te gyászvitéz! – folytatta Bill, akit egyre nagyobb önbizalommal töltött el saját hetvenkedése. – Azoktól a lányos karoktól remélsz valamit Bloody Bill, a Kakasverő ellen? Ha egyszer összeakaszkodtunk, azt teszek veled, amit akarok! Huszonhat viadalból kerültem ki győztesen, és a huszonhetediket is túlélem. Ajánlom hát, hogy hordd el az irhádat! Ennél jobb tanácsot nem adhatok! Csúfolódásaival és egyre magabiztosabb hangjával olyan eredményt ért el Bill, amilyenre a legkevésbé számított. Cate időközben elhelyezkedett valahogy a ferdén álló bakon. Amióta abbamaradt a lövöldözés, Bessie is megnyugodott, s Cate legalább annyira magához tért, hogy nem reszketett a keze, és meg tudott markolni egy tárgyat. A pisztolyáért nyúlt, amely a kocsiban hevert a szalmán. Amikor találkozott az indiánnal, csak egy lövést adott le, öt golyónak tehát még benne kellett lennie a tárban. Cate úgy érezte, ő is hibás abban, hogy az indián cselfogása sikerült: azzal kezdődött a baj, hogy halottnak vélte a dakotát. Bill csúfolódása nem tetszett ugyan a lánynak, de magabiztossága mégis bátorságot öntött belé, s most segíteni akart neki. Ráfogta a pisztolyt a dakotára. Az indián mozdulatlanul állt ellenfelével szemben, mint egy bronzszobor, alig néhány méternyire a lánytól, s biztos célpontul szolgált. A lány elsütötte a fegyvert.

A ravasz kattant, de lövés nem dördült el. Az indián kiszedte a töltényeket a pisztolyból. Cate keze lehanyatlott. – A teremtésit! – kiáltotta Bill, aki figyelte az egész jelenetet. Cate kapkodva kereste a dakota revolverét, amelyet magához vett. Mikor lövésre emelte, az indián szinte mozdulatlan ajakkal megszólalt. – A lány nem segíthet rajtad! – mondta halkan, de érthetően ellenfelének. – Harcolj hát az életedért! Máris túl sok időt pazaroltam rád. Cate tüzelt, de ugyanabban a pillanatban az indián már meg is támadta Billt. A lány nem tudta, eltalált-e valakit, és ha igen, kit. Csak annyit látott, hogy Bill és a dakota kölcsönösen elkapják egymás jobbját, amelyben a kést tartották, majd megragadják egymást, a földre esnek, és kétszer átbillennek egymáson. Aztán ott hemperegtek a fűben. Úgy látszott, egyelőre még egyikük sem döfhette kését ellenfelébe. Á lány behunyta a szemét. Nem bírta tovább nézni. Hamarosan elcsendesedtek a halk neszek, amelyekkel a két férfi dulakodása járt, nem hallatszott sem lihegés, sem fogcsikorgatás. Mi történt? Cate lassan kinyitotta a szemét. Megpillantotta Billt és az indiánt, akik időközben szétváltak, s ismét ugrásra készen méregették egymást, kezükben a késsel. A dakota vérzett, de csak – könnyű sérüléseket szenvedett. Bill elvesztette a kalapját, sáljának két csücske hátracsúszott a tarkójára. Haja összetapadt az izzadságtól. – Menj a pokolba! – lihegte a dakota felé. – Éppen erre kell nektek csavarogni, ti haramiák? Piszkos patkányok vagytok, büdös, részeg söpredék! Várj csak, majd megmozgatlak én téged, hogy hamarabb eljuss az örök vadászmezőkre! Cate mindent hallott, de most már nem mert rálőni a dakotára. – Minden szavad üres fecsegés, nem férfihoz méltó. Az indián nyilván csak azért válaszolt, hogy elterelje Bloody Bill figyelmét, mert alighogy az utolsó szó elhangzott, lábának gyors mozdulatával feldöntötte ellenfelét. Cate iszonyodva elfordult, mert látta, hogy a dakota szúrásra emeli tőrét. Ismét teljes csend lett. A lány nem tudta rászánni magát, hogy megint a párviadal felé pillantson. Csak a neszekre figyelt, s úgy rémlett neki, hogy valami történik az öszvérek körül. A következő percben megmozdult a kocsi, mintha a kocsirúddal hátratolták volna, s a fogat újra egyenesen állt. Cate érezte, hogy valaki felugrott a bakra, és leült mellé. Hallotta, mint csattog a gyeplő az egyetlen öszvér hátán. Felhangzott a kocsis noszogató kurjantása. A lány már ismerte ezt a hangot. Ugyanaz a hang állította meg a fogatot. Cate esze azt mondta, hogy az indián legyőzte és megölte Billt, máskülönben nem keríthette volna akadálytalanul hatalmába a kocsit. Azt is megsúgta Cate esze, hogy a dakota egyelőre rá sem hederít a mellette ülő lányra. Az indián nem ragadta meg Cate-et, nem fenyegette, nem kergette be a kocsi belsejébe. Megint úgy cselekedett, mintha a lány ott sem volna. Mindezt átlátta Cate az eszével. De képzelőereje és érzelmei nem tudták befogadni a tényeket. Csak rémképek foglalkoztatták, a rá váró szörnyűségek; a rettegés karmai között vergődött, semmit sem akart látni, és minél kevesebbet hallani. Ernyedten, szinte akarattalanul kuporgott a kocsiban, amelyet az indián hajtott, s ez a kocsi a reggeli verőfényben visszafelé száguldott vele ugyanazon az úton, amelyen éjszaka a niobrarai állomás felé menekült. Mintha egy örökkévalóság választotta volna el az éjszakai meneküléstől. Most már végleg eldőlt a sora. Fogoly volt. A reggeli nap sugarai beszűrődtek a ponyva résén, fényfoltok táncoltak a szalmán, a fegyvereken. Cate halálfáradt és éhes volt az átvirrasztott éjszaka után. De erőlködve nyitva tartotta a szemét, s egyenesen ült a zötyögő kocsi bakján. Teljesen magára hagyatva kellett megbirkóznia egy olyan helyzettel,

amelyben az élete forgott kockán. Egy pillantást vetett ellensége ismétlőfegyverére, majd Bill puskájára és revolverére s végül saját pisztolyára; mindezek a fegyverek ott hevertek a bak mögött. Még talán megkísérelhetné az ellenállást, de az eleve kudarc, nevetséges kísérlet volna. Ugyan kinek a segítségére számíthat még? Az indián, akinek övében megint ott csillogott a revolver, időnként lépésre fogta az öszvért. Most megint gyors ügetésre ösztökélte. Lova a kocsi mellett futott. Robogott a rázós, zötyögő kocsi a préri völgyén át; Cate ott kuporgott a bakon, s megpróbálta rendbe szedni gondolatait. Apja, az egyetlen ember, aki még segíthetne rajta, messze van tőle. Nem is sejti, milyen helyzetben van a lánya. Hiszen nem is tudott róla, hogy Cate csatlakozott az oszlophoz, és vállalkozott erre a kockázatos útra. Mikor Cate az apjára gondolt, önkéntelenül is erőt vett magán. Ha el is veszett, nem fogja reszketve, gyáván megadni magát sorsának. Úgy akar viselkedni, ahogy egy katona gyermekéhez illik. Most vette először figyelmesen szemügyre a mellette ülő indiánt. Ez az ember úrrá lett az életén. Megpróbálja kipuhatolni, nem lehetne-e beszélni vele. Az indián, mintha megérezte volna a lány pillantását, félig feléje fordította fejét. – Te Samuel Smith őrnagy lánya vagy – szólalt meg, ezúttal ismét angolul. – Az apád hívatott a gerendaházba? – Nem. – Nem volt a szállítmány kísérői között egy magas termetű, vörös hajú férfi, lenőtt fülcimpával? Cate felfigyelt. – Nem – felelte –, Red Fox nem volt a szállítmány kísérői közt. Az indián csodálkozó pillantással mérte végig a lányt. Aztán ismét az öszvér felé fordult. A beszélgetés véget ért. Cate megpróbálta világosan áttekinteni helyzetét. Az indián nyugodtan, magától értetődő tárgyilagossággal beszélt, s ez arra bátorította a lányt, hogy ő is nyugodtan és tárgyilagosan mérlegelje a lehetőségeket. Vajon mi várhat rá? Sok mindent hallott már az indiánokról, és személyes emlékei is voltak róluk; most mindez átvillant az agyán. Attól nem félt, hogy megkínozzák. A nőket nem szokták kínozni. De miért nem ölte meg mindjárt ez az indián, aki a kocsit hajtja? Könnyen megtehette volna. Meg akarja tartani magának mint zsákmányt? Milyen sors vár rá az indián faluban? Nem, nem akar indián asszony lenni. Lehetetlenség, hogy az apja ne siessen segítségére: jönni fog a csapatával, és kiszabadítja őt. Egész biztos, hogy amint értesült a lőszerszállítmány megtámadásáról, lóra pattant, és elindult a dragonyosaival. Ezzel az indiánnak is számolnia kell. Cate ismét fürkésző oldalpillantást vetett ellenségére. Ennek az indiánnak a beszédmodorában, mozdulataiban és tekintetében olyan biztonság és erő tükröződött, amely a lányban nemcsak félelmet keltett, hanem tiszteletet, sőt már-már bizalmat is. Talán lehetséges volna még egyszer beszélni vele, talán tárgyalni lehetne ezzel a dakotával. Még az is elképzelhető, hogy az indián éppen erre vár. Cate végre elhatározta magát. Megkéri legyőzőjét, hogy váltságdíj ellenében adja át apjának. Eddig jutott gondolataiban, mikor ismét dübörgő lódobogás riasztotta fel. A zaj északkelet felől jött, s a következő percben már fel is bukkant a lovascsapat. Hat fiatal indiánból állt, akik tarka musztángokon száguldottak feléjük. A hat lovas meglepően hasonlított egymáshoz. Testük izmos és ruganyos volt, szőrén ülték meg a lovat. Merev hajuk kékesfekete, bőrük barna. Arcukra, karjukra és mellükre vörös jelek voltak festve. Az ifjú harcosok egytől egyig kőbuzogánnyal, késsel és nyíllal voltak felfegyverkezve. Nyilván hallották a lövéseket, s ezért siettek Tokei-ihto segítségére. Mikor az ifjú lovasok megpillantották a zsákmányul ejtett lőszerkocsit s a kocsi bakján ülő társukat, aki csak könnyű sérüléseket szenvedett, hangos ujjongásban törtek ki. Közvetlenül a fogat előtt állították meg a száguldó lovakat, úgyhogy a musztángok magasra ágaskodtak. Sok erő, nagy ügyesség és féktelen jókedv

rejlett ebben a lovasmutatványban. Cate önkéntelenül is megcsodálta. A lőszerkocsin ülő indián kurjantott egyet, mire fakó ménje odafutott hozzá. A dakota felkapta puskáját, átugrott paripája hátára, s odaléptetett a kis lovascsapat elé. Kezével intett, mire az egyik ifjú harcos jelentést tett neki, de olyan nyelven, amelyet Cate nem értett. Ezután néhány utasítást adott a főnök. Amint elhangzottak a főnök szavai, az ifjak közül ketten sebes vágtában elnyargaltak a gerendaház irányába. A másik négy leugrott lováról, kifogták az öszvért, s leoldották a ponyvát a kocsiról. Vezetőjük ráparancsolt Cate-re, hogy szálljon ki a kocsiból. Cate engedelmesen lemászott. Zavartan állt ott, kis lábával egy tócsa kellős közepén. Főkötője félrecsúszott, úgyhogy hajfürtjei kikandikáltak alóla. A négy ifjú indián serényen tevékenykedett: kirakták a kocsiból a lőszert és a fegyvereket, s felmálházták az öszvérre meg a musztángokra. Fürgén dolgoztak, nem néztek se jobbra, se balra. Egyikük sem pillantott a lányra, noha kíváncsiak lehettek rá, miféle zsákmányra tett szert főnökük. Cate-nek feltűnt, hogy a fiatal dakoták fekete üstökét vörösre festett állati szőrcsomó díszíti, s eszébe jutott, amit arról hallott, hogy egyes harci szövetségek tagjai efféle ismertetőjeleket viselnek. Talán egy ilyen szövetség harcosai támadták meg a lőszerszállítmányt. Miután mindent felmálházták, a főnök ismét parancsokat osztott, s az ifjú harcosok elvágtattak északi irányban. Mikor már eltűntek, a főnök Cate felé fordult, aki meg mindig tűnődve állt a tócsában. – Gyere! A lány összerezzent. Ráeszmélt, hogy ha beszélni akar, most kell rászánnia magát. A főnök nem vitette el harcosaival, vagyis magával akarja vinni. Egyedül volt az indiánnal. Nem volt könnyű megőrizni a nagy nehezen magára kényszerített belső biztonságot: a rettegés árja megint áttörte a gátakat. Cate támaszt kereső pillantást vetett a lőszerkocsira, annak a világnak utolsó maradványára, amelyben eddig élt. Ott állt a jármű leeresztett kocsirúddal, mintha erezné, hogy sorsa meg van pecsételve: itt kell elkorhadnia. Cate elfordította tekintetét. – Apám váltságdíjat adna értem – sajtolta ki – magából a szavakat, s meddő kísérletet tett arra, hogy kiolvasson valamit az indián arcvonásaiból. – Bármire van szüksége, megkaphatja az apámtól. Ezt a mondókát előre megfogalmazta, de sokkal sutábban hangzott, mint elképzelte, s most szorongva várta a választ. Az indián nem tudta elfojtani mosolyát. – Cate Smith talán nem tudja, hogy apja és én ellenséges csapatok vezérei vagyunk. Az én harcosaimnak fegyverre és lőszerre van szükségük. Smith őrnagy azonban becsületes férfi; nem ad nekünk önként puskát és töltényt, még a lányáért sem. A fegyvereket magunk szerezzük meg. – Az indián a kiürített lőszerkocsira mutatott. Cate-et a sírás környékezte, de erőt vett magán, és lenyelte könnyeit, s hogy szilárdabban álljon a lábán, s ne hasson oly szánalmasan, kilépett a tócsából a száraz homokra. Felhagyott a további könyörgéssel és rábeszéléssel, s csak ennyit mondott: – Akkor tegye, amit jónak lát. Amikor ezeket a szavakat mondta, abból az ösztönös meggyőződésből indult ki, hogy ettől a dakotától nem telik ki semmiféle aljasság. A főnök közvetlen a lány mellé léptetett ménjén, s mielőtt Cate ráeszmélt volna, mi történik, maga elé ültette a lóra. – Majd meglátom – mondta. Azzal elindította lovát, s délnyugati irányban nyargalt Cate-tel a préri völgyén át, a folyó felé, amelynek déli partján – mint Cate hallomásból tudta – az apja parancsnoksága alatt álló erőd emelkedett. Cate nem tudhatta, mi a szándéka vele az indiánnak. Nem is próbált töprengeni

rajta, hanem átadta magát annak a reménynek, hogy az indián teljesíti kívánságát, és apjához viszi. A lovas bal kezével fogta Cate-et; jobbjában a puskát tartotta, lövésre készen. A kantárszárat, amely csak a ló megfékezésére szolgált, nem használta; csupán combnyomással irányította lovát. A musztáng szőrének szürkéssárga színe beleolvadt a füves talaj színárnyalataiba. Sötét sörénye lobogott a szélben. Hosszú, tömött farka fel volt kötve, mint általában az indián harci méneké. Kettős terhe ellenére is könnyedén vágtatott. Meglátszott ezen a ménen, hogy a préri a hazája. Talán eredetileg vadcsikó volt, s ez az indián szelídítette meg magának? Cate a ló nyakára tette kezét, hogy biztosabban üljön rajta. A musztáng dühösen felhorkant az idegen kéz szokatlan érintésére. Mindjárt ágaskodni és harapni akart, s Cate ijedten visszahőkölt. Az indián lecsillapította a lovat. A lányt felesleges lett volna külön figyelmeztetni, hogy tartózkodjon az ilyesmitől. Cate már okult a tapasztalaton, s megelégedett azzal a biztonsággal, amit a lovas karja nyújtott. A dakota tovább hajtotta a lovat az erőd felé. Cate egyre nyugodtabb volt és egyre reménykedőbb. Visszaérkeztek arra a helyre, ahol a dakota utolérte Cate kocsiját. Az indián lépésre fogta lovát, s mintha a nyomokat figyelte volna a földön. Még Cate is felismerte, hogy lovak patáinak nyomai vezetnek fel oldalt a domb lejtőjén. Talán a szállítmány megmenekült kísérői hagyták itt el a völgyet, talán dakoták nyargaltak fel a dombra: ezt már persze nem tudta Cate megállapítani, mert nem tudta megkülönböztetni egymástól a patkolatlan és a megpatkolt lovak nyomait. Az indián azonban nyilván pontosan leolvasta mindezt a földről, s úgy látszott, már tudta, mit jelentenek a nyomok. Ismét vágtába csapott át. Baloldalt ellaposodó dombvonulatok húzódtak a folyó felé. Habkönnyű felhők úsztak a napfényben a hóval borított sziklahegység fölött, amely lezárta a nyugati látóhatárt. Dél felé járt már az idő, s ködbe veszett a távoli hegység, mikor félbeszakadt a vágta az elhagyott prérin. Egy keselyű vijjogása hallatszott kétszer egymás után, s a dakota ugyanezzel a hanggal válaszolt. Pár perc múlva felbukkant a két ifjú dakota lovas, akik a főnök parancsára útnak indultak. Botladozó lovuk véknyáról csurgóit a veríték, szájuk habzott. A két ifjú megállította lovát, s lehorgasztották vörös bóbitával és hollótollakkal díszített fejüket. Egyiküknek vér csurgott a válláról, a másiknak beesett arca tanúskodott arról, hogy ő is megsebesült. A főnök ajka egyetlen keskeny vonallá zárult, tekintetét szigorúan az eredménytelenül visszatérő harcosokra szegezte. Az egyik ifjú lovas néhány mondatot hebegett. A lány egyetlen szót tudott kivenni az egészből, ezt a nevet: “Thomas". S mindjárt meg is találta az összefüggést e név és a két lovas állapota között. A két dakotának valószínűleg az volt a feladata, hogy elcsípjék a lőszerszállítmány két felderítőjét, Thomast és Theót, akiket előreküldtek, s akik – úgy látszik – megmenekültek az éjszakai öldöklésből. De Thomas és Theo állták a sarat, s a két ifjú harcos véres fejjel tért vissza. A főnök elgondolkozott, nyilván mérlegelte a helyzetet. Ugyanezt tette Cate is. Ha apja a niobrarai erődben a megmenekült hírszerzőktől – és talán Roach hadnagytól is – értesül a történtekről, a dakoták csapata igen nehéz helyzetbe kerül. A dakoták az erőd területe mögött hajtották végre a támadást, s úgyszólván a niobrarai állomás mellett kell nyugat felé áttörniük. Az őrnagy dragonyosaival elvághatja útjukat, és harcra kényszerítheti őket. Cate nem tudta ugyan, hány harcos vett részt a rajtaütésben, de azt gyanította, hogy jóval kevesebb harcos támadta meg a kocsioszlopot, mint ahány dragonyost és prérilovast tud apja ellenük mozgósítani. Vajon mire határozzák el magukat az indiánok most, hogy az erődbe érkezett menekültek jelentése ilyen veszélybe sodorta őket?

A főnök leszállította Cate-et a lóról, otthagyta, maga pedig két ifjú harcosával együtt vágtatva eltűnt a füves dombok között. Cate egy darabig még hallotta a három ló patáinak dobogását. Aztán minden elcsendesedett körülötte, s ő ott állt egyedül. Most mitévő legyen? Lekuporodott a fűbe, s mivel körös-körül semmi sem történt, lövések sem dördültek el, lódobogás sem hallat szói t, előkotorászta táskájából maradék kétszersültjét, és megette. Heves szomjúság gyötörte. A füves és homokos dombok északi lejtőin helyenként még hófoltok fehérlettek; a lány hozott magának egy marékkal, azzal csillapította szomját. Miután kissé felfrissült, megindult a füves völgyben, hogy minél előbb eljusson a Niobrara partjára és az erődbe. Vajon milyen messze lehet? Nem tévesztett-e utat? Ha eltéved, szomorú sors vár rá: éhen hal, vagy éjszaka a farkasok prédája lesz. Úgy érezte, csigalassúsággal halad előre. A hosszú szoknya nagyon akadályozta a gyaloglásban. A sok dombot alig lehetett egymástól megkülönböztetni; olyan volt a préri, mint egy óriási útvesztő, ahol lépten-nyomon ellenség leselkedik-e menekülőre. – Apám! – kiáltotta Cate. – Apám, segítség! Végül felkapaszkodott az egyik dombra, hogy körülnézzen. A domb tetejéről megint segítségért kiáltott. Némán, magányosan, kietlenül terült el körülötte a préri. Cate-en egyre inkább erőt vett a félelem. Ki tudja, meddig tart ez az út gyalog? Cate ott állt a domb tetején, s újra meg újra belekiáltott a néma préribe. Miközben Cate az úttalan vadonban bolyongott, s a domb tetejéről segítségért kiáltozott, az indián főnök két ifjú harcosával északnyugat felé vágtatott, mindig a kétoldalt hosszan elnyúló dombvonulatok fedezéke mögött. Ha a vágtató lovak dobogását meg is hallotta az ellenség, nemigen láthatta meg és nem kaphatta egykönnyen puskavégre a kis lovascsoportot. A két fiatal indián – akiknek üstökébe hollótollak voltak tűzve, jelezve, hogy ők a Hollótestvérek, vagyis a Vén Holló fiai – időközben már beszámolt az éjszakai harc utolsó részleteiről is. Az erődöt eddig csak Roach hadnagy érte el élve, s ezt annak köszönhette, hogy ő volt az első, aki a futásban keresett menedéket. Thomas és Theo, a két iker még ott kóborolt a prérin; alighanem Cate-et keresték. Az erődből egyelőre nem vonultak ki fegyveresek, hogy felvegyék a harcot a dakoták csapatával. Az ifjú harcosok közül a harmadik, Ihaszapa sértetlen maradt, és folytatta felderítő tevékenységét. A főnök egy domb felé vette útját, amelyet ő is, harcosai is jól ismertek mint kitűnő kilátóhelyet. A völgyben mindhárman leugrottak lovukról. Az ifjabbik Hollótestvér a musztángok mellett maradt; az idősebbik a főnökkel együtt felkúszott a domb gerincére, hogy alaposan körülnézzenek. Délen jól kivehető volt a folyó és az erőd, északkeleten pedig a két indián éles szeme felismerte társaikat, akik tovaigyekeztek a zsákmányolt lőszerrel. Csakhamar megpillantotta a főnök meg kísérője Cate-et, amint egy alacsony domb tetejéről kétségbeesetten integetett, nyilván segítségért kiáltozva, végül pedig több mérföld távolságban két mozgó pontra lettek figyelmesek; ez a két pont csak a prérin nyargaló Thomas és Theo lehetett. A Hollótestvér szótlanul állt. Várta, hogyan ítéli meg főnöke a helyzetet, s hogyan dönt a továbbiakról. A főnök azonban szokása szerint előbb harcosa véleményét akarta hallani. – Nos, mit gondolsz? Mi fog most történni, és mi a teendő? – Fürge Antilop hibát követett el. Meg kellett volna ölnie Roachot, ezt a sunyító,

gyáva kutyát. De nem ölte meg. Mi, Hollótestvérek is súlyos hibát követtünk el. El kellett volna csípnünk Thomast és Theót. Nem csíptük el őket. Még mindig itt nyargalnak a prérin, és gondjaikba veszik a lányt, aki ott áll a dombon. Ez megkönnyíti számunkra, hogy lelőjük Thomast, Theót és a lányt. De Roach eljutott az erődbe, és bizonyára jelentette Smithnek, a Hosszú Kések főnökének, mi történt. Nem értem, miért nem mozdul Smith az embereivel, és azt sem értem, miért nem küldik ki újra Tobiast, a felderítőt, hogy híreket hozzon rólunk. Tobias belovagolt az erőd területére, és azóta nem jött ki. – Roach valószínűleg nagyon zavaros jelentést adott, mert nem akarja bevallani gyávaságát – vélte a főnök. – Smith bizonyára nem is sejti, hogy mi csak huszonnégyen vagyunk; Roach elhitette vele, hogy kétszáz vagy háromszáz dakota harcossal kellett szembeszállnia. Ezért késlekedik. De előbb vagy utóbb mégiscsak kénytelen lesz kimerészkedni az erődből, hogy megtámadjon minket, és megpróbálja visszaszerezni a zsákmányt. Mit javasolsz, Vén Holló Fia? – Vágtass vissza a mieinkhez, főnök. Küldd ide magad helyett Fürge Antilopot. A hibát ő követte el és mi, Hollótestvérek, illő, hogy mi is hozzuk helyre. Megöljük Thomast, Theót és a lányt, és Ihaszapával együtt ott fogunk cikázni az erőd körül, hogy nyilainkkal zaklassuk Smitht és embereit, és feltartóztassuk őket. – Nekem más a tervem. Te és a fivéred súlyosabban sebesültetek meg, mint én. Visszanyargaltok harcosainkhoz, még mielőtt cserbenhagy az erőtök. Smith őrnagyot meg az erődjét bízzátok csak rám. – ötven vagy hatvan Hosszú Kés van az erődben, valamennyien puskával felfegyverezve! – De én dakota vagyok! Mikor a főnök ezeket a szavakat kiejtette, apjára gondolt, aki valamikor ugyanilyen büszke válaszokat adott az efféle figyelmeztetésekre. – Parancsolod, hogy a szavaid szerint cselekedjünk? – Parancsolom. Az idősebbik Hollótestvér nem ellenkezett tovább. Bár nem szívesen hagyta magára főnökét, szótlanul és fürgén lecsúszott a völgy lejtőjén, s tájékoztatta öccsét a parancsról. A Hollótestvérek felpattantak musztángjukra. Elégedetlenek voltak magukkal, s feszült izgalommal találgatták, mit szándékozik tenni a főnök, hogy harcosai veszteség nélkül elvonulhassanak a zsákmányolt lőszerrel. A fakó mén ott maradt. Nem is verték béklyóba; mindenki tudta, hogy úgysem szökik meg gazdájától. Mikor a Hollótestvérek főnökük parancsát követve útra keltek a dakoták csapata felé, Cate még ott állt a kis csoporttól délre emelkedő domb tetején. Torka kiszáradt a meddő kiáltozástól. Hangja gyenge és rekedt volt: kezével fáradtan integetett. Térde remegett. Szorongó rettegése oly nagy volt, hogy már sírni sem tudott. Égő, száraz szeme a kopár tájra meredt, a Niobrara irányába. Ott kell valahol lennie az erődnek – az erődnek, ahol apja oltalma alá helyezheti magát… De csitt! Mintha nesz hallatszana. Nem emberi hang volt ez? Vagy talán csak lázálom az egész? Nem! Ez az álom valóság! Két prérilovas bukkant fel, s vágtatott sebesen a lány felé. Csaknem egyforma tarka lovakon ültek, az öltözékük is egyforma volt, sőt még jellegzetes orruk is. Cate friss bátorságra kapva integetett feléjük. – Thomas! Theo! – kiáltotta. Hangja még rekedt volt, de ujjongó. – Cate kisasszony, Cate kisasszony! No de ilyet! Mit keres itt teljesen egyedül, Cate kisasszony? – A két iker megállította a lovát a lány előtt. Cate nagyot sóhajtott, s gyorsan elbeszélt mindent. Thomas és Theo csak hallgatták, s közbe-közbe káromkodtak egyet, mint a marhapásztorok.

– Hát így állunk? – szólt Theo, mikor Cate már mindent elmondott. – Hát így állunk… Egyszóval az az átkozott főnök a saját musztángján vitte egy darabig? Nyilván az volt a szándéka, hogy váltságdíjat kér, s az alkudozással jó ideig feltartja az édesapját. Akkor aztán… – Gyerünk, gyerünk, igyekezzünk az erőd felé! – szakította félbe idegesen Thomas. – Jó lesz ezt a lányt minél előbb a cölöpkerítés mögé juttatni. Tudja az ég… vagy tudja az ördög… mindenesetre reméljük, hogy legalább a gerendaházban biztonságban leszünk. Mert a ma éjszakai csúnya rajtaütés után bizony mindent el tudok képzelni a Medvebandáról. Tehát indulás! Thomas felültette Cate-et a maga izzadt és agyonhajszolt lovára. Bőrzekéje tele volt fröcskölve vérrel, de Cate nem merte megkérdezni, honnan származnak ezek a vérnyomok, s a két prérilovas sem lett volna hajlandó ilyen részletekbe bocsátkozni. Gyors ügetésben nyargaltak az ikrek Cate-tel nyugat felé a préri völgyén át. Maguk is csodálkoztak, hogy senki sem háborgatja őket, de úgy vélték, ezt egyedül annak köszönhetik, hogy győztesen kerültek ki a két ifjú dakotával vívott viadalból. Elhagyták az utolsó dombot is. Szemük elé tárult a Niobrara széles szalagja; az olvadó hó az utóbbi napokban erősen megduzzasztotta a hömpölygő folyót. A túlsó parton felbukkant az erőd. A megáradt folyó hullámai már a két gerendaházat övező cölöpkerítés északi oldalát nyaldosták. Az épületek orma alig emelkedett a cölöpök csúcsa fölé. Csak az őrtorony nyúlt magasan az ég felé. Éles sípszó hallatszott: az őrtoronyban észrevették a közeledőket. Theo és Thomas elérték a lánnyal az északi partnak azt a pontját, ahol még felismerhetők voltak a gázló nyomai. A túlsó, déli parton már feltűnt annak a fiatal lovasnak az alakja, akit az erődből küldtek ki, hogy szemügyre vegye és üdvözölje a jövevényeket. Fedetlen fővel állt, szőke üstökét a szél borzolta. Intett a kezével, mire Thomas és Theo hangosan kurjongatva és hadonászva behajtották lovukat a vízbe. A víz még a gázlóban is a lovasok bokájáig ért, s Cate óvatosan felemelte hosszú szoknyáját. Mikor a déli parton kigázoltak a folyóból, közvetlenül a cölöpkerítés előtt találták magukat. Az erődből kiküldött lovas lesegítette a lányt a nyeregből. Izmos fiatal legény volt. Arca inkább csodálkozást fejezett ki, mint tiszteletet, mikor az előtte álló hosszú szoknyás lányra pillantott, akinek sápadt arcán meglátszott, mennyire megviselték az átvirrasztott éjszaka gyötrelmei. Cate idegei végképp felmondták a szolgálatot. Bármennyire is szégyellte, hogy nem tud uralkodni magán, sírásra fakadt. Alig hallotta, amint Thomas és Theo lelkendezve üdvözölték az ifjú lovast: – Adams! – Thomas! Theo! – viszonozta kissé zavartan az üdvözlést a szőke Adams. Szemlátomást meglepte a találkozás, s noha örült a viszontlátásnak, mégis meghökkentette. – Hát ti hogy kerültetek ide? Különben hagyjuk ezt, majd később. Csak nem verekedtetek össze ti is a vörösökkel? Volt egy kis csetepaté? – Csetepaté?! – kiáltotta Thomas. – Egy kis csetepaté? Alig hinném, hogy kettőnkön meg ezen a fiatal hölgyön kívül bárki is életben maradt volna a lőszerszállítmányotokból! Minden odaveszett: a kocsik, a lőszer, a kísérők! A kocsikat mindenestül, elrabolták, az embereket mind egy szálig megölték… ezt már bajosan nevezhetjük csetepaténak! Hát akadt-e csak egyetlen lélek is rajtunk kívül, akinek sikerült el vergődnie hozzátok? A kis csoport már nem volt egyedül. Prérilovasok és katonák tódultak ki a kapun, körülsereglették a jövevényeket, s faggatták őket. A jelek szerint az erőd fegyveresei indulásra készen álltak; most azonban, hogy a jövevények felbukkantak, előbb tájékozódni akartak a helyzetről. – Roach hadnagy is itt van az erődben – közölte Adams az ikrekkel, miközben a kapun át a gerendaház felé kísérte Cate-et. – Kissé kelekótya fickónak látszik.

Sehogy sem lehet eligazodni a szavain, tele van ellentmondásokkal a beszámolója. Ezt a lányt például hol szedtétek fel? – Ez a ti őrnagyotok lánya! – Képzelem, hogy örül majd az őrnagy – jegyezte meg Adams szárazon és gúnyosan. Cate alig tudta követni ezt a párbeszédet. Kábultan, gépiesen lépdelt kísérői mellett, s így jutott el egy ajtón át az őrtorony melletti épületbe, illetve annak első helyiségébe; egyszerű szoba volt gerendafalakkal. Valaki becsukta mögötte az ajtót; odakintről most már csak tompán szűrődött be a zsivaj. Cate összeszedte magát. Szemtől szemben találta magát apjával. Az őrnagy indulásra készen állt íróasztala mellett; már a karimás kalapot is feltette a fejére. Bár a találkozás nagyon meglepte, s a hangulat amúgy is izgatott volt, nem ragadtatta magát semmiféle érzelmi kitörésre. Egy darabig szótlanul meredt lányára. – Cate! Te itt? – szólalt meg végre, s hangjából egyszerre csendült ki az apai szeretet és a katona rosszallása. – Igen, apám! – Cate legszívesebben apja nyakába borult volna, de az őrnagy merevnek, türelmetlennek és bosszúsnak látszott, s ez visszatartotta. – Hogy kerültél ide? – kérdezte Smith őrnagy. Cate úgy érezte, hogy ebben a pillanatban teljesen fölösleges és érdektelen ez a kérdés. Nyelt egyet, aztán olyan választ adott, amely ugyanolyan formális volt, mint apja kérdése, és semmit sem árult el érzelmeiből: – Apám! Gyakori eset, hogy a katonatisztek női családtagjai együtt laknak férjükkel vagy apjukkal az erődben. Magad írtad nekem egyszer, hogy én is eljöhetek hozzád. – De nem ilyen válságos pillanatban! Micsoda ostobaságokat művelsz, gyermekem? A lőszerszállítmánnyal jöttél? – Igen. – Cate! Nem is tudom, mit kezdjek most veled. Gyere! – Karját nyújtotta a lányának, s a szomszéd szobába kísérte, amely az előbbiből nyílt. Gondosan becsukta az ajtót. A lány leült a tábori ágyra, amely az egyetlen ülőalkalmatosság volt a kis szobában. Az őrnagy idegesen járkált fel-alá. – Cate! Mi jutott eszedbe?! Hogy engedhette ezt meg Betty néni? És hogyan vállalhatta bárki is a felelősséget a szállítmány kísérői közül ezért az esztelenségért? Hát azoknak a randallieknek még mindig nincs sejtelmük arról a… – Az őrnagy hirtelen megtorpant. – Anthony Roach, a vőlegényed is itt van az erődben. Egyetlen szóval sem említette nekem, hogy te is a kocsioszloppal utaztál. Hát ő talán nem tudta… de hiszen ez lehetetlen, neki tudnia kellett!… Cate már amúgy is sápadt volt, most azonban falfehér lett. – Ő maga kért, hogy jöjjek vele. Csakugyan nem szólt volna egy szót sem, apám? Az őrnagy összerázkódott. – Majd később beszélünk erről, Cate. Most feküdj le, és ne tarts fel tovább. Hív a kötelesség. Gyors mozdulattal kinyitotta az ajtót, s visszatért dolgozószobájába. Cate egyedül maradt. Apja viselkedése megdöbbentette, az pedig, hogy Roach egy szóval sem tett említést róla, mélységesen elkeserítette. Hogy elterelje gondolatait, hallgatózni próbált: vajon mi történik a szomszéd szobában? Az őrnagy nyilván jelentést tétetett magának Thomasszal és Theóval, hogy pontosabb és az igazságnak megfelelő képet kapjon az éjszakai eseményekről, mint amit Roach nyújtott. Thomas vitte a szót, s az őrnagy sehogy sem tudta rászorítani a derék marhapásztort, hogy tömören adja elő a történteket. Thomas terjengősen beszélt, mintha tábortűz mellett vagy csapszékben mesélne cimboráinak,

szemléletesen ecsetelve minden apró részletet; ő maga szemlátomást élvezetet talált ebben, de az őrnagynak alighanem verítékcseppek gyöngyöztek már a homlokán. Amennyire Cate az apját ismerte, csak azért uralkodott türelmetlenségén, mert úgy látta, hogy ennek az egyszerű embernek csapongó előadásából fontos – bár kellemetlen – igazságokat hámozhat ki. Cate nem tudta végighallgatni Thomas beszámolóját: erőt vett rajta a testi és lelki kimerültség. Leroskadt a tábori ágyra, s ha nem is tudott igazán aludni, bódultán feküdt, megfeledkezve környezetéről. Mikor magához tért, első pillanatban nem értette, hol van. De a következő pillanatban annál élesebben rajzolódtak ki emlékezetében az események és az összefüggések. Ismét hallgatózott. Egyelőre teljes csend volt. Apja szomszédos dolgozószobájából sem hallatszottak már hangok. Cate feltápászkodott. A kis hálókamrában nagyon magányosnak és elhagyottnak érezte magát. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és belépett a dolgozószobába. Mint ahogy a nagy csendből már sejthető volt, a dolgozószobában egy lélek sem tartózkodott. Cate leült a nagy tölgyfa asztalhoz, s kibámult az ablakon. Az udvaron ismét élénk sürgés-forgás kezdődött. Riadójelek hangzottak fel. Dragonyosok és prérilovasok sorakoztak. Cate felállt, és az ablakhoz lépett. Látta, hogy az egyik dragonyos kantárszáron tartja apja sárga kancáját. Azt a fiatal szőke lovast is megpillantotta, aki várta őket a folyónál: a kivonulni készült prérilovasokkal beszélgetett. Majd egyszerre csak felfedezte Roach hadnagyot is. Roach hadnagy haja megint simára volt fésülve, egyenruhája ismét kifogástalanul feszült rajta. Recsegő hangon parancsokat osztogatott. A jelek szerint rábízták az egyik most alakuló dragonyosszakasz vezetését. A lány mindjárt megértette, mi történik. Apja még az ő megérkezése előtt úgy határozott, hogy minden rendelkezésére álló erővel kivonul, és megpróbálja elcsípni a lőszerrablókat, még mielőtt zsákmányukkal áttörnek nyugat felé, vadászterületeikre; ezt a korábbi elhatározását váltja most valóra. Kopogtatás riasztotta fel a lányt szemlélődéséből és gondolataiból. – Szabad! – kiáltotta Cate. Theo nyitott be. Barátságosan és zavartan mosolyogva egy tányér párolgó borsólevest tett az asztalra. – Egyen csak, kis Miss, hogy ismét erőre kapjon. – Köszönöm. Nagyon köszönöm. A leves még forró. Mondja csak: az apám azért vonul ki csapatával, hogy megbüntesse a lőszerrablókat? – Igenis, azért. Most aztán befellegzett az indiánusoknak! Hiszen láthatja, az egész őrség kivonul ellenük. Csak tizenketten maradunk itt, hogy megvédjük az állomást meg magát, kis Miss. – Értem, értem… – Cate visszasüppedt kábulatába: kicsit sok volt már az izgalomból. Hirtelen felriadt. – Nézze csak, ott egy indián! – Ó, csak egy teljesen ártalmatlan, megkötözött indián, akinek szépen csengő keresztény neve van: Tobias. Tőle igazán nincs oka félni. Ne hagyja kihűlni a levest. Cate engedelmesen leült az asztalhoz, és kavargatni kezdte a levest, pedig már nem is volt forró, * – Miért kötözték meg azt az indiánt? – kérdezte. – Hja, hosszú sora van annak! Ez az indián az erőd egyik hírszerzője. Felderítő úton volt, és azt állítja, hogy színét sem látta a dakotáknak. Ennél többet nem lehet kiszedni belőle. Még az őrnagynak sem válaszol. Most várja, hogy elhegedüljék a nótáját. Cate ismét kipillantott az ablakon. A magas, karcsú indián görnyedten állt, mert karját egy alacsony cölöphöz kötözték. Fekete haját zöld homlokkötő szorította le;

bársonynadrágot, pamutinget és hímzett mellényt viselt. – Tulajdonképpen le kellett volna vetkőztetni, hogy az ütések a csupasz testét érjék – jegyezte meg Theo. – De a mi Adamsünknek, aki az ütéseket kiméri, semmi kedve a pribék szerepét játszani. – Ki az az Adams? – érdeklődött a lány. – Az a szőke legény, aki a kapunál fogadott bennünket. De bocsásson meg, Cate kisasszony, nekem most odakint van a helyem. Theo eltávozott. Cate otthagyta a levest, hogy tovább figyelje, mi történik az udvaron. Éppen akkor érkezett az udvarra az apja. Úgy látszik, még egyszer körülnézett a toronyból, mert ennek az ajtaján lépett ki – az őrtorony ajtaja egyenesen az udvarra nyílt. Gyors léptekkel sárga kancája felé tartott, s tüstént nyeregbe pattant. Ezzel jelt adott az indulásra. A kapuőr szélesre tárta a nagy kapuszárnyakat. Ebben a pillanatban ismét figyelmeztető sípjel hallatszott a toronyból. Cate ismerte már ezt az éles sípszót; az ő jövetelüket is így jelezték. Adamset figyelte, aki nem ült lóra, tehát alighanem az erőd területén maradó tizenkét ember közé tartozott. A szőke prérilovas felkiáltott a toronyba: – Hé, Jim! Mi van? – Rézbőrű lovas közeledik! – válaszolta az őr. – Az erőd felé? Csak úgy idelovagol? – Csak, úgy idelovagol, mintha békeidőket élnénk. – Biztos, hogy egyedül van? – Biztos. Cate látta, hogy Adams az apjához siet. Az őrnagy lován Ölve, látható türelmetlenséggel hallgatta Adams jelentését és javaslatát.

ADAMS, A PRÉRILOVAS – Volna egy javaslatom – szólt Adams az őrnagyhoz, aki lóháton várakozott a kapuban. – Magam nyargalok ki az ismeretlen indián elé, még mielőtt ideér az erődhöz. Smith őrnagy cseppet sem örült, hogy most feltartják, de azért elfogadta a javaslatot. – Helyes, nyargalj ki elébe. A legfontosabb, hogy ne veszítsünk időt, s hogy az az indián ne szerezzen tudomást arról, hányan vagyunk, és mi a szándékunk. Úgy intézd a dolgot, hogy valamit kiszedj belőle, aztán ott kint végezhess a fickóval. Adams mogorva képet vágott ehhez a parancshoz, de nem ellenkezett, hanem rögtön elővezette pej lovát, s kivágtatott a nyitott kapun. Átkelt a gázlón, s továbbügetett, le a völgybe, amelyet már alkalma volt megismerni, amióta két éve először lovagolt ezen a vidéken. Nemsokára meg is pillantotta a könnyű vágtában közeledő lovast, akit az őrtoronyból jeleztek. Az indián most lépésre fogta lovát. Adams megállt és várt. Feszült figyelemmel, fürkészve vette szemügyre a feléje léptető lovast. Az indián sötét sörényű és sötét farkú fakó ménen ült. Ő maga derékig meztelen volt, mit sem törődve a kora tavaszi nap csípős hidegével. Az övébe dugott késen és revolveren kívül puska is volt nála, de ezt egy tarka hímzésű bőrtokba rejtette, mint aki nem számít harcra. Középen elválasztott fekete haját copfokba fonva viselte. Tarkóján kígyóbőrrel leszorított három sastoll ékeskedett. Magas termetű és karcsú volt, mint a dakoták általában. Egész megjelenése valami magába zárkózó idegenséget és a fehér emberrel szemben érzett fölényt fejezett ki. Adams összerezzent meglepetésében. Felismerte az indiánt. Ha valaki megkérdezte volna a fiatal legényt, mit is érez ebben a pillanatban, aligha tudott volna választ adni. Az elmúlt két esztendőben nemegyszer gondolt erre a dakotára, akivel most szemtől szembe került. Harry Tokei-ihto veszedelmes ellenfél volt. Földjéért és népéért harcolt, s bosszút akart állni apja gyilkosán. Adams nem kételkedett benne, hogy a dakota emlékezetében ő maga is úgy él, mint Red Fox egykori cimborája. Az indián leszállt lováról, s Adams követte a példáját. A dakota kioldozta pipáját, tüzet csiholt, s megszívta a pipát. Adams cigarettára gyújtott. Az őrnagytól ugyan azt a parancsot kapta, hogy ne vesztegesse az időt az indiánnal, de az őrnagy nem tudhatta, hogy az őrtoronyból megpillantott lovas nem kisebb személyiség, mint a rettegett Medve-csoport főnöke. Nyugalmat és udvariasságot kellett tehát tanúsítania, ha bármit is el akar érni, vagy meg akar tudni. Adams egyelőre szótlanul várt. Az indián a jövevény, tehát neki kell először megszólalnia. – Üdvözletem a fehér embernek – kezdte a főnök. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, miért telepednek le fehér emberek itt, a dakoták földjén, és miért hozattak fegyvereket, amelyekkel ránk akarnak lőni? Adams végigsimította szőke üstökét. – Értem, értem, de hogy a fenébe is magyarázzam ezt meg neked? Itt vagyunk és kész. Túl sokan vagyunk, és odahaza nincs hely az ilyen szegény ördögök számára. Egy darabig éhezünk, nyomorgunk, aztán fogjuk magunkat, felszállunk egy nagy hajóra, hogy ideszállítson minket Amerika szabad földjére. Azt reméljük, hogy itt jobb élet vár ránk. A dakota nyugodtan eregette a füstöt. Arcvonásai kifürkészhetetlenek voltak. – Ti nem adtok nekünk földet. Miért akarjátok hát elvenni a mienket? – Mert ti nem tudtok mit kezdeni a földetekkel. – Adams, a farmer fia végre elemében érezte magát. Mit hoztok ki ebből a sok prériből és erdőből? Semmit. Vadásztok, vagy legföljebb egy kis kukoricát ültettek, ott, ahol éppen megterem,

esetleg learatjátok a rizst, ahol magától terem, de egyébként mindent a régiben hagytok: a vadon nálatok vadon marad. De hát ez így nem megy! Meg kell fogni az eke szarvát, művelni kell azt a földet. A főnök a földre szegezte tekintetét, úgy hallgatta. – Te ezt teszed? A legény elvörösödött. – Nekem el kellett mennem a földemről – mondta. – Ki kergetett el? – A telektársaságok… Ez olyasvalami, mint azok a prémmel kereskedő társaságok, amiket te is ismersz a határvidékről. Becsapják a kisembereket. – Honnan jönnek ezek a kereskedelmi társaságok? Azok is szegény emberek, akiknek odahaza nem volt mit enniük? – Nem. Hiszen tudod. Nemhiába éltél évekig köztünk. A kereskedelmi társaságok gazdag emberekből állnak, akik már magukkal hozzák a pénzt, így aztán felfalhatnak minket, mint a nagy halak a kis halakat. – Igazságos dolog ez? – Nem igazságos. De hát mit tehetsz ellenük? Nekem aranyat kell találnom, hogy kifizethessem a földemet. Ez az utolsó mondat akaratlanul csúszott ki Adams száján. Tüstént meg is bánta, de már későn volt. A dakota arca merev lett, mint a f a – s ebből a fából mintha a gyűlölet szobrát faragta volna ki egy láthatatlan kéz. – Aranyat hajhászó, földrabló népség! Hagyta, hogy a pipája kialudjon, akkor ismét elrakta s felállt. Adams is feltápászkodott; ő sem szólt egy szót sem, mert érezte, hogy itt már nem segít sem a magyarázkodás, sem a mentegetődzés. – Smith őrnaggyal akarok beszélni – szólalt meg végül a dakota jéghidegen és büszkén. – Volna számára némi mondanivalóm a legyőzött és megsemmisített lőszerszállítmányról. – Tárgyalni akarsz Smith őrnaggyal, főnök? – Adams fürkészve nézett az indián szemébe, de átható tekintetéből semmit sem tudott kiolvasni. – Beszélni akarok Smith őrnaggyal. – Becsületszavadat adod, hogy egyedül vagy, és a tárgyalások nem azt a célt szolgálják, hogy közben meglepetésszerűen rajtunk üthessenek az embereid? – Ebben biztosak lehettek. – Rendben van. Akkor kövess az erődbe! – Kezeskedel érte, hogy szabadon elvonulhatok? – Kezeskedem érte. Adams még odahaza megszokta, hogy egy szabadon élő indián szavában tökéletesen meg lehet bízni, és aki az ilyen indiánnak a szavát adja, meg is tartja azt. Így hát megfordította lovát, s az indián előtt nyargalva, megindult az erőd felé. Az őrnagy bizonyára türelmetlenül várja már. Adams ismét átkelt a gázlón, ezúttal az indián társaságában. A kapu nyitva állt. Mikor Adams belovagolt az indiánnal, a kapuőr nem tudta eldönteni, nyitva tartsa-e a kaput vagy bezárja. Hogy mindkét követelménynek eleget tegyen, félig becsukta a kapuszárnyakat. Adams leugrott pej lováról, hogy jelentést tegyen parancsnokának. Smith is leszállt már lováról, ott állt sárga kancája mellett. Mindjárt az első szónál félbeszakította a fiatal prérilovast: – Adams, miért időztél ilyen sokáig ezzel a rézbőrűvel? Sohasem fogod megtanulni, mit jelent a parancs. Parasztnak születtél, nem katonának. Most meg bekötetlen szemmel engeded ide ezt a dakotát, hogy kikémlelje az állomásunkat? A prérilovas cseppet sem jött zavarba. – Őrnagy úr! Amit ez a dakota az udvaron láthat, már két esztendeje nem titok előtte. Ezért igazán fölösleges bekötni a szemét. Kíván beszélni vele, őrnagy úr,

vagy vezessem ismét ki innen? Roach hadnagy odalépett Smithhez és Adamshez. – Ki ez a vörös kutya? – kérdezte suttogva. – Micsoda pompás paripája van ennek a fickónak! Mintha már láttam volna valahol! Adamsnek tudnia kell, ki az, akit magával hozott. Miközben ez a beszélgetés folyt, az indián mozdulatlanul ült lován, mint egy szobor. Szabad térség maradt körülötte; a kíváncsi fegyveresek tisztes távolból szemlélték. Adams leküzdhetetlen ellenszenvet érzett Roach hadnagy iránt, noha csak ma látta először. – Úgy van – felelte tiszteletlenül és barátságtalanul. – Pontosan tudom, kit hoztam magammal az erőd területére. – No, kit? – A Medve-banda főnökét. Smith és Roach visszahőköltek meglepetésükben; izgalom vett erőt a köröskörül bámészkodó fegyvereseken is. Itt van köztük az ellenség vezére! – Adams! – kiáltotta Smith. – De hiszen ez az a vörös bandita, aki már annyi emberünket meggyilkoltatta, és aki ma éjszaka rajtaütött a lőszerszállítmányunkon! – Igen, őrnagy úr, ő az. Beszélni akar önnel. Azt hiszem, tárgyalni kíván velünk. – Adams, ilyen ostoba és önhatalmú eljárást nem vártam volna tőled! Tárgyalni? Ez a gazfickó egyik orgyilkosságot a másik után követte el, most pedig elrabolta a lőszerünket, és lemészárolta az embereinket… – Smith őrnagy az indián felé fordult. – Dakota! Te megtámadtad a kocsioszlopunkat, és lemészároltad a tisztjeinket és katonáinkat. A mi szemünkben közönséges rabló és gyilkos vagy! Most pedig idemerészkedsz a táborunkba csak úgy, bekötetlen szemmel? Te nem harcos vagy, hanem kém! A mi törvényeink szerint… a kémeknek kötél jár! Adams sötéten nézett az őrnagyra. Mit képzel ez az ember? Az őrnagy szavai arról tanúskodtak, hogy rosszul ismeri az indiánok jellemét és gondolkodásmódját. Egy dakota számára a becsületszó szentség, amivel nem lehet játszani. A kötél általi halál pedig a legnagyobb szégyennek számított az indiánoknál. Az ifjú törzsfőnökkel szemben sértés volt még csak célozni is rá, vérforraló sértés, amely végsőkig felingerelhette. A dakota szemében veszedelmes tűz lobbant fel. – Smith őrnagy! Én nem alattomban surrantam be ide. Nyíltan jöttem, lóháton, az ön emberének kíséretében. Én ezt az erődöt ugyanolyan szabadon hagyom el, mint ahogy beléptem. Ellenkező esetben ön nem férfi, hanem aljas csirkefogó! Smith őrnagy vérvörös lett haragjában, halántékán kidagadtak az erek. – Vörös kutya! Nem érdemled meg, hogy a tiszti becsület szabályait alkalmazzák rád! Én azonban nem aszerint cselekszem, hogy mivel tartozom neked, hanem aszerint, hogy önmagámnak mivel tartozom. Ha Adams szabad elvonulást ígért neked… Adams! Tettél ilyen ígéretet? – Persze hogy tettem – felelte dacosan Adams. – Így hát szabadon vonulhatsz el, rézbőrű! A csalás és ámítás ismeretlen fogalom nálam. Mehetsz… De abban a pillanatban, amint kitetted a lábad a kapun, érvényét veszti az ígéret, és nincs többé irgalom számodra! Az ifjú főnök körülnézett, mint aki mérlegel magában valamit. – Rendben van – szólt aztán. – Legyen úgy, ahogy mondtad. Szabadon fogom elhagyni ezt a helyet, ugyanolyan szabadon, mint ahogyan jöttem. Abban a pillanatban, amint kitettem a lábam a kaputokon, tehettek, amit akartok, meg is ölhettek, ha tudtok. Beszéltem, hau! A körülállók helyeslőén vették tudomásul a parancsnok és a törzsfőnök döntését. Nem kételkedtek benne, hogy ez az indián halálos ítéletét jelenti. Csak éppen hogy a golyót választotta a kötél helyett. Adams azonban a parancsnok elé lépett.

– Őrnagy úr! – mondta. – Az ön megítélése szerint én hibát követtem el. De amit most terveznek, gyilkosság. – Hallgass, Adams! Ez a rézbőrű elég érett ahhoz, hogy tudja, mit akar. Így döntött, szót se többet róla! A fiatal legény az indiánra pillantott; az indián arcán mintha a gúny halvány árnyéka suhant volna át. Tekintete egy pillanatra találkozott a szőke üstökű Adamséval, s a dakota alig észrevehetően intett a szemével. “Bízd csak rám ezt a dolgot" – ezt fejezte ki ez a mozdulat. Adams félrevonult. Ebben a pillanatban két lövés dördült el. Adams riadtan körülnézett. Még látta az őrnagy kezében a füstölgő pisztolyt. Néhány méterrel odébb Roach hadnagy állt, keze vérzett. Elejtett pisztolyát éppen akkor emelte fel a földről az egyik katona. – Megakadályoztam egy szószegést! – szólalt meg az ősz hajú őrnagy. – Roach hadnagy, ön tudta, hogy ennek a rézbőrűnek szabad elvonulást biztosítottunk az erőd kapujáig! Moraj támadt, s a közhangulat szemlátomást nem kedvezett a hadnagynak. Roach tajtékzó dühvel eltávozott, s eltűnt a parancsnoki épületben. Adams most már tisztán látta, mi történt. Roach alattomosan célba vette az indiánt, s Smith az utolsó pillanatban kilőtte kezéből a pisztolyt, mert másképp már nem tudta volna megakadályozni a támadást. Adams örömmel állapította meg, hogy az őrnagy mégiscsak becsületes fickó, ha egyben-másban torz is a felfogása. Smith megparancsolta, hogy nyissák ki a kaput. Lassan, erőlködve tolta kifelé az őr a két kapuszárnyat. A prérilovasok és katonák nagy része a kapunál meg a kapu mögött sorakozott fel. Néhányan felnyergelt lovukra pattantak, és a kapu elé léptettek, hogy minden eshetőségre számítva elvágják az indián útját. Mások a cölöpkerítés lőrései felé indultak, bár csak kelletlenül, az őrnagy nyomatékos parancsára tették ezt, mivel úgy gondolták, hogy ezekről az őrhelyekről nem vehetnek részt a lövöldözésben. Úgy vélték, hogy a rézbőrűnek a kapun át kell elhagynia az erődöt. Az ifjú főnök is megtette a maga előkészületeit, noha olyan módon, ami kissé érthetetlennek látszott. A bőrtokba rejtett puskát megpróbálta a mén marjára kötött szőrhurokban rögzíteni. A ló sehogy sem tudott ezzel megbékélni. Nyugtalanul kapkodta a fejét, ficánkolt, toporzékolt patkolatlan lábával, s végül még azzal is megpróbálkozott, hogy fogaival a puska felé kapjon. Mivel ez nem sikerült, a kantárszár visszarántotta száját, ágaskodni kezdett, aztán nyílegyenesen állt. A ló és lovasa olyan látványt nyújtottak, amelytől minden vérbeli lovasnak megdobbant a szíve. A musztáng szeme kifordult, annyira, hogy látni lehetett szeme fehérjét; fülét hátracsapta. Nem sok jót várhatott tőle az ember. Nagy sikert aratott az izgalmas színjáték; csak úgy röpködtek az álmélkodó kiáltások: “Hó! Hé! Teringettét!" Ezek a fegyveresek egytől egyig jó lovasok voltak, békeidőben nem egy közülük cowboy volt, aki tudta, mit jelent betörni egy lovat. A törzsfőnök lovasmutatványa felébresztette bennük a sportszenvedélyt meg azt a sajátságos bajtársi érzést is, amely a prérilovasokat egymáshoz fűzi. Kengyel nélkül, csak combját szorítva az állat oldalához, ült a dakota ménjén, amely ágaskodott, rúgkapált, megugrott, s mint egy vad tigris, vicsorította a fogát. A mén végül a földre vetette magát, és most ott fetrengett a nagy kapu küszöbén. A főnök idejében leugrott róla. Térdét behajlítva, ugrásra készen várta a pillanatot, mikor ismét feltápászkodik ménje, amelyet a marjára rögzített puska akadályoz a mozgásban. A makrancos paripa csakhamar ismét lábra állt. De gazdája abban a szempillantásban felpattant a hátára. A katonák és prérilovasok arra számítottak, hogy a dakota megpróbál kitörni a kapun át. Valamennyien ráfogták puskájukat. De a musztáng visszaszáguldott az

udvar hátsó részébe. Itt nem talált kivezető utat. Többször körülszáguldotta a tornyot és a gerendaházakat. Úgy látszott, lovasa elvesztette az uralmat felette. A ló megbokrosodott, és senki sem kételkedett benne, hogy végül majd megpróbál a nyitott kapun át kiszökni a prérire. A kapu előtt lóháton várakozó prérilovasok szoros lánccá tömörültek, hogy mindenképpen elállják a menekülő útját. Adams is arra gondolt, amire a többiek: hogy az ágaskodó ménnel küszködő lovas látványa, amelynek az imént szemtanúi voltak, valójában csak színjáték volt, és csupán arra szolgált, hogy az indián meglepetésszerűen kivágtathasson a kapun. A fegyveresek szeme keskeny réssé szűkült, ujjúkat lövésre készen puskájuk ravaszán tartották. A torony tetejéről kiáltás hallatszott – inkább csak hang, mint szó. Vajon csodálkozást fejezett ki ez a kiáltás vagy ijedelmet, diadalordítás volt-e vagy figyelmeztetés? Úgy látszik, a hátsó udvaron történt valami. A lódobogás abbamaradt, a ló talán felbukott lovasával. A cölöpkerítésnél felállított őrszemek, akik át tudták tekinteni az udvar hátsó részét, hangosan felkiáltottak, ugyanakkor ismét felhangzott a parancsnoki épület mögött a viharsebesen vágtató ló patáinak dobogása. Aztán megjelent a mén – de lovasa nélkül! Mint a szélvész, repült tova, egyenesen ki a kapun. Izmos teste megnyúlt, aztán nagyot szökkent, s egyetlen ugrással áttörte a kapu előtt felsorakozó prérilovasok záróláncát. A lovasok tüstént megfordították lovukat, és üldözőbe vették. Csak úgy dongott a föld a vadul száguldó lovak patáinak dobogásától, ahogy kezükben a kivetésre kész lasszóval utána vágtattak. De hogyan is lehetett volna lasszóval elfogni ezt a lovat, amely olyan gyors lábú volt, hogy egyetlen paripa sem vehette fel vele a versenyt? Az amúgy is könnyű járású musztángot most lovasának súlya sem terhelte; fogócskát játszott üldözőivel, s mintha fitogtatni akarná fölényét, egy-egy pillanatra megállt, hogy aztán ismét nekiiramodjon. – Ostobák! – hallatszott egy rekedt hang. Adams meg fordult, s látta, hogy a két iker áll mögötte, Thomas és Theo. Ismét kiáltás hangzott a toronyból, ezúttal egy lövés kíséretében, amelyet újabb kiáltás követett. Jim egész testével kihajolt figyelőhelyéről, mintha le akarná vetni magát. – Vigyázat! – ordította. – A vízbe ugrott! Átvetette magát a cölöpökön! Az udvaron tartózkodó katonák és prérilovasok felüvöltöttek. A cölöpnél felállított néhány őrszem máris a folyó felé fordította puskáját; egyik sortűz a másik után dördült el. Az őrnagy parancsára visszahívták a megszökött musztáng üldözőit, hogy ők is segítsenek felkutatni a folyóban az indiánt. Adams felrohant a torony lépcsőjén Jimhez. – Te Jim! – kiáltotta. – Mi történt tulajdonképpen? Hogy tudott átjutni ez a rézbőrű a cölöpeinken? Jim tovább tüzelt a folyó irányában, s közben szaggatottan, lihegve mesélte: – Átkozott fenevad! El se hinné az ember, mi? A hátsó udvaron felbukott azzal az ördöngős paripájával… No, gondoltam magamban, ez most kitörte a nyakát, és ordítottam, hogy vigyázzatok a lóra… de nem vigyáztatok… A vörös egy pillanatig úgy feküdt a földön, mint akiben már nincs élet… de egyszerre csak felpattan… egy iramodással ott terem a cölöpök tetején, magam sem tudom, hogy csinálta… mint egy párduc… a következő pillanatban már meg is markolta a cölöpök csúcsát, és átlendítette magát… Nem lőhettem, sajnos, nem tehettem az őrnagy hóbortos parancsa miatt… A rézbőrű pedig a cölöpökön túl egyenesen a vízbe vetette magát… Szerencséje volt, mert a víz most véletlenül a cölöpökig ér. De itt még nem mély… és én rögtön utána lőttem… – És nem találtad el? – Már hogy találtam volna el, cimbora, mikor az a ravasz rézbőrű oly szorosan a cölöpök mellett ugrott be a vízbe, hogy innen nem is érheti el a golyó? Azt a puskát, amelyiknek golyója a sarkon befordul, még nem találták fel! De az

lehetséges, hogy a lábát vagy a lábikráját horzsolta egy golyó. Nekem legalábbis úgy tűnt. Adams végighordozta tekintetét a folyón. Ilyenkor jéghideg volt, mert az olvadó hó vizét is felvette magába, s ilyen hideg vízben még egy dakota sem bírja ki sokáig: a szíve felmondja a szolgálatot. A dakotának tehát el kell hagynia a folyót, s minden ezen a pillanaton múlik. De vajon milyen messzire úszott már fölfelé vagy lefelé a folyón? Ezt senki sem tudhatta. Az indiánok kitűnő úszók és búvárok. Adamsnek az volt a véleménye, hogy túlságosan rövid szakaszon szállták meg a partokat; még egy jó darabon figyelni kellett volna, fölfelé és lefelé egyaránt. De Adamsnek semmi kedve sem volt e tekintetben tanácsokat adni az őrnagynak. Örült, hogy a parancsnok pisztolyával megleckéztette Roach hadnagyot, másrészt azonban Smith őrnagyra is neheztelt. Az öreg nem volt rossz ember, de természeténél fogva jó lelkét torz nézetek kérge borította. Az elmúlt két esztendőben Adams újra meg újra beleütközött ebbe a kéregbe, s ha az egyik pillanatban vonzotta az őrnagy, a másikban taszította. Ma Smith őrnagyot a becsületről alkotott elképzelései olyan helyzetbe hozták, hogy két szék közt a pad alá esett: végeredményben csak annyit ért el, hogy egy elkeseredett ellenségét szükségtelenül még jobban elkeserítette, anélkül hogy ártalmatlanná tette volna. Bárcsak elmenekülne az a rézbőrű! Adams lelke mélyén örült volna ennek. Igaz ugyan, hogy neki is félnie kellett ettől az ellenségtől, de mégiscsak ő kísérte az erődbe, s úgy érezte, felelős érte, hogy a fiatal törzsfőnök ne fizessen életével a fehér embernek előlegezett bizalomért. – Egyszóval az a rézbőrű csúnyán lóvá tett minket, és meg is érdemeltük – foglalta össze Adams a véleményét, s ezzel be is fejezte a társalgást. Újra lement a torony lépcsőjén. A lépcsőházból nemcsak közvetlenül az udvarra nyílt ajtó, hanem a parancsnok dolgozószobájába is. Adams benyitott a dolgozószobába. A szoba nem volt üres: az ablak melletti lócán még ott ült Cate, az őrnagy lánya. “Kár ezért a lányért – gondolta Adams. – Ha tudná, milyen nevetségesen fest így: hosszú szoknyában a prérin!” Adamsnek nem volt szándékában itt elidőzni, de a lány megszólította. Természetesen tudni akarta, mi történt. – Kereket oldott a rézbőrű is meg a ló is – világosította fel Adams röviden és velősen. – Hihetetlen! – jegyezte meg Cate. – Hát az indiánok többet tudnak, mint mi? – Olykor úgy tetszik. – Nemrégiben együtt voltunk egy társaságban Benteen tábornokkal – folytatta a lány, s Adamsnek úgy tűnt, hogy imponálni akar neki ezzel az ismeretséggel. – Többek között azt mondta, hogy a sziúk a világ legjobb harcosai. – Ha ő mondja, nyilván így is van, és Benteen egyszer még személyesen is meggyőződhetik róla. Úgy hallom, ő is vezet majd csapatokat a dakoták területére. – Igen, említette, hogy rábízzák egy csapat vezetését. – Igen, a vezetését. Nem is úgy gondoltam, hogy ő maga is harcolni fog. Ámbár a prérin sohasem tudhatja az ember, mi vár rá. Megtörténhetik például, hogy egy fiatal hölgy egyszerre csak ott találja magát hosszú szoknyában a rézbőrű skalpvadászok közt. Cate mosolyogni próbált. – Nem tetszik a hosszú szoknyám? Azért olyan morcos? Nekem sem tetszik. De ügyelnem kellett rá, hogy ne keltsek gyanút a nagynénémben, Betty néniben. Nehogy megsejtse, hogy ide akarok utazni a lőszerszállítókkal. Ezért nem indulhattam útnak lovaglóruhában, ez mindjárt fejtűnt volna neki. Ezért kuksolok itt hosszú szoknyában. – Meggondolatlan teremtés maga, és úgy látszik, az a Betty néni sokkal józanabbul gondolkodik – vélte Adams. Semmi kedve sem volt szórakoztatni egy elkényeztetett ifjú dámát.

Cate fürkészve nézett rá. – Látom már, hogy feltartom, de egy kérdésemre még válaszolhatna. Azt mondta az előbb: “Ott találja magát hosszú szoknyában a rézbőrű skalpvadászok közt." Hát az indiánok nőket is megskalpolnak? Adams habozott. Mondja meg az igazat? Igen, megmondja szépítgetés nélkül. Úgyis harapós kedvében van. – Nőket és gyermekeket nem skalpolnak meg a rézbőrűek. Talán lemészárolják magát, ha éppen alkalom adódik rá, de attól nem kell félnie, hogy megskalpolják. Ez a műtét egyébként fájdalommentes, mert akkor nyúzzák le az ember bőrét, amikor már nem él. Különben ha skalpokat akar látni; kérje meg az apját, hogy mutasson magának néhányat. 0 ugyanis gyűjti az indián skalpokat, jó pénzt ad értük. Cate felugrott. – Kicsoda maga? – Adams a nevem. A lány nem talált hamarjában szavakat, úgy megdöbbentette, amit hallott. – Adams… az nem igaz, amit az előbb mondott. Az én apám keresztény. – Keresztények voltak azok a puritánok is, akik Új-Angliát megalapították, mégis kiérdemelték a skalpokra kitűzött díjakat. Az indiánok csak férfiakat skalpolnak, a dicsőségért: Mi csak pénzért skalpolunk. Most már nem hivatalosan, csak magánszorgalomból, szabad elhatározásunkból. A maga édesapja gyűlöli a rézbőrűeket, azt mondja, megölték az anyját a dakoták, mikor azt a nagy vérfürdőt rendezték tizennégy évvel ezelőtt. Ez 1862-ben történt, Minnesotában. Azóta sem tud betelni a bosszúval. Ezért fizet, ha skalpokat hoznak neki… Nos, most már mindent tud. További jó étvágyat kívánok! Mint látom, még van egy kis leves a tányérjában. Adams eltávozott, de búcsúzóul udvariasan elköszönt. Ez a lány elvégre nem tehet róla, hogy ilyen ostoba liba. Rosszul nevelték. Odakint ismét felhangzott a gyülekezőre hívó sípszó. A prérilovasok és katonák visszaözönlöttek az udvarra. Smith őrnagy eredeti elhatározásához híven ki akart vonulni az egész csapattal, hogy üldözőbe vegye a lőszerrablókat. Azóta persze sok időt vesztettek. Előbb Thomas, Theo és Cate érkezése késleltette az indulást (most már nyilvánvaló volt, hogy a dakota főnök szándékosan hagyta futni Cateet), aztán maga az ifjú főnök tartotta fel a csapatot jó hosszú időre vakmerő közbelépésével. Adams továbbra is azt a parancsot kapta, hogy tizenegy emberrel maradjon az őrállomáson. Roach hadnagyról már senki sem beszélt. Azt sem tudták, hova tűnt. Adamsnek az volt a gyanúja, hogy besurrant a parancsnok hálószobájába, s ott lefeküdt az egyetlen félig-meddig kényelmes ágyra, amely az erődben található volt. Miután a csapat az őrnagy vezetésével kivonult, s eltűnt a préri hepehupás völgyeiben, Adams körjáratra indult az erőd területén. Felállította az őröket a cölöpkerítés lőréseinél és a toronyban, Jimet leváltotta, Thomast és Theót pedig utasította, hogy a szivattyú melletti tűzhelyen főzzenek egy nagy kondér levest az egész legénységnek. Miután ezt elrendezte, és mindent megszemlélt, maga is odament az ikrekhez, akik közben már megtöltötték a kondért, és tüzet raktak a fahasábokból. – Hús nincs? – kérdezte elégedetlenül Thomas az odaérkező Adamstől. – Hogyne volna: ott van a sózott hús. – Nekünk inkább egy jó friss bölénybordára volna étvágyunk! – Erről magatoknak kell gondoskodnotok, majd ha ismét mutatkoznak a bölények. Egyelőre nem mutatkoznak már hetek, sőt hónapok óta. Úgy látszik, a Pacific vasút építői kiirtották vagy elriasztották a csordákat. Adams rágyújtott kis pipájára, s most hosszú hallgatás következett. Egyiküknek sem volt kedve megpendíteni azt a témát, ami leginkább foglalkoztatta a három férfit, még inkább, mint a veszély, amely a kis létszámú védőőrségre bízott erődöt

fenyegette. – Van már elég pénzed? – bökte ki végre Thomas. – Nincs – felelte Adams, tekintetét a földre szegezve. – Akkor alighanem későn jön a segítséged, az apádat kiebrudalják a farmjából. – Tudom. Ő küldött ide titeket? – Nem, magunktól jöttünk, mert már nem bírtuk nézni, ami ott történik. Találkoztunk Red Foxszal, tőle tudtuk meg, hogy itt ragadtál. – Úgy, szóval találkoztatok vele. Merrefelé csavarog most? – Azt sohasem lehet tudni. De erre a környékre már nem szívesen jön… Ő maga mondta. – Ezt nagyon meg tudom érteni. – Az apád teljesen elvesztette a fejét. Azt mondja, lőni fog, ha jönnek a földmérők. Miért nem tértél haza, Adam Adams? – Kár erről beszélni! – Amíg a dakoták állják a sarat, az apád ott maradhat a farmján – jegyezte meg tűnődve Theo. – Ők nem űzik el, mert nekik fizetett. – De nem állják a sarat, és ha elkergetik őket a Black Hillsről, talán szerencsém lesz, és találok ott aranyat. Meddig kell legkésőbb fizetni? – Őszig hetven százalékot. De az ár azóta emelkedett, mert most már végleg elhatározták az Északi Vasút megépítését. Adams kiverte a pipáját. – Mennem kell, lőszert osztani. Egy nagy kulcsot vett magához, s a régi gerendaház felé indult. Mialatt Adams az ikrekkel a kondérnál beszélgetett, Cate ismét egyedül ült a parancsnoki szobában. Először is engedelmesen kikanalazta a kihűlt borsólevest. Aztán a falhoz támaszkodva ismét kibámult az ablakon az udvarra. Közben fülelt: az őrnagy szomszédos hálókamrájából hangok hallatszottak. A hangokból ítélve Roach hadnagy a parancsnok tábori ágyán feküdt, s éppen kezelte az egyik felcser. A hadnagy szavaiból az is kiderült, hogy korántsem elégedett a kezeléssel. A felcser azonban a jelek szerint nem sokat törődött érzékeny páciense kritikájával. Nyersen kijelentette, hogy a kötés teljesen kifogástalan, s azzal eltávozott. A parancsnok dolgozószobáján ment keresztül, s üdvözölte Cate-et. – Semmi ok az aggodalomra, Miss. Pár nap múlva teljesen begyógyul. Cate bíborvörös lett. Szemtanúja volt, amint az apja átlőtte Roach hadnagy kezét, hogy megakadályozza a szószegést, és szégyellte magát jegyese miatt. Úgy látszik, a hadnagy meghallotta a szomszéd szobából a felcser szavait. Alighogy a felcser kilépett az ajtón, halk nyögéssel feltápászkodott a tábori ágyról, és átjött a dolgozószobába. Sebesült keze fel volt kötve. – Hogy vagy, Cate? – érdeklődött, inkább csak udvariasan, mint részvevőén, s leült menyasszonyával szemben. – Amint látom, már összeszedted magad. A lány nem válaszolt rögtön. Megpróbálta tisztázni magában, mit is érez Anthony Roach iránt. Roach hadnagy nagyon sápadt volt, és nagyon elkeseredettnek látszott. Egy nappal előbb Cate csupa részvét és gyengédség lett volna, ha ilyen állapotban látja vőlegényét. De azok után, ami az eltelt tizenkét órában történt, idegenkedett Roachtól. A hadnagy cserbenhagyta és megtagadta menyasszonyát, mikor Cate életveszélyben volt, apja pedig kénytelen volt rálőni Roachra, hogy hitszegő szándékát megakadályozza. – Anthony! – szólt Cate zihálva. Az izgalom összeszorította torkát. – Anthony! – Igen, Anthony, Anthony! – utánozta Roach gúnyosan. – A te öreged, Cate, nyilván nem volt egészen észnél, mikor rám lőtt, és ezzel alkalmat adott a szökésre annak a vörös orgyilkosnak és gonosztevőnek! – Anthony! Megtiltom, hogy ilyen hangon beszéljen előttem az apámról! – kiáltotta Cate haragra gyúlva, és felállt. – No nézd csak! Nem akarja talán karddal megvédeni apja becsületét? El

tudnám képzelni magáról. – A gúnyolódása lepereg rólam, Roach hadnagy. – Ah, ah, mintha csak az őrnagyot hallanám! Nem szeretsz már, Cate? A lány lesütötte a szemét, de kemény maradt. – Nem tudom, Anthony. Most már semmit sem tudok. Kérem, hagyjon nekem egy kis időt! – Még két évet, ahogy Betty néni kívánta? – Félreért engem, Roach hadnagy. – Úgy látszik, ez a félreértések napja. Nos, rendben van, Cate, adok magának gondolkodási időt. De az apja, aki rám lőtt, mégiscsak ragaszkodni fog ahhoz, hogy hozzám jöjjön feleségül. Ne felejtse el, hogy maga velem jött ide. – Pfúj, Roach hadnagy! Undorodom magától! – Örömömre fog szolgálni, ha majd az oltár előtt legyőzi az undorát. Cate az ajtó felé indult, nem gyorsan, elhamarkodva, hanem lassú, méltóságteljes léptekkel. – Roach hadnagy – mondta még –, látom már, hogy önmagamat is félreértettem, amikor a menyasszonya lettem. – Elfordította tekintetét, s ugyanolyan lassan, mint ahogy elindult, kilépett apja dolgozószobájából az udvarra. Kint az udvaron megállt a nappali fényben. Tudta, hogy sorsdöntő elhatározásra szánta el magát, s hogy ez az elhatározása megmásíthatatlan. Cate Smith nem lesz Anthony Roach felesége. Valami nyugodt erőt érzett magában; ezt az erőt az a határtalan aljasság ébresztette fel benne, amelyről Roach szavai árulkodtak. S olyan önbizalommal töltötte el ez az erő, hogy a benne kavargó kusza gondolatok és érzelmek rohama sem ingathatta meg szilárdságát. Anthony Roach hitvány semmirekellő, ehhez most már nem fér semmi kétség. Cate Smith viszont olyan lány volt, akinek a nagyanyja még lóháton, puskával a kezében védte a farmját. Még Betty néni sem tudta teljesen aláásni Cate öntudatát. Hogyan volt hát lehetséges, hogy szeretni vélt egy olyan férfit, amilyen Roach? Talán csak azért ámította magát, azért hagyta, hogy megszédítsék Anthony Roach hízelgései, mert mindenáron meg akart szabadulni Betty nénitől? Bizonyára így volt, de Cate már nem is értette, hogyan léphetett erre az útra. Mintha hályog hullott volna le a szeméről. Gondolataiba merülve kószált egymagában az udvaron, így jutott el Tobiashoz, az indián hírszerzőhöz, aki még mindig a cölöphöz volt kötözve. Csak azóta már lekuporodott a földre, s most kifejezéstelenül bámult maga elé. Cate olyan lelkiállapotban volt, hogy ösztönösen együttérzett minden megkínzott élőlénnyel, hiszen ő is annyira kínlódott, így hát megállt az indián mellett, s mivel igazolni akarta magát önmaga előtt – vagy talán mások előtt is –, amiért elidőzik egy botbüntetésre ítélt indián mellett, így szólt: – Tobias, ne légy már oly esztelen, ne tagadd meg apámtól, Smith őrnagytól a kívánt felvilágosítást. Ha jó a lelkiismereted, nyíltan beszélhetsz vele. Az én apám mindig igazságos. Az indián fel sem pillantott, és semmi jelét nem adta annak, hogy meghallotta a lány szavait. Cate továbbment. Egyszerre csak ott találta magát a régi gerendaház előtt, amelyről a deres szakállú Tom beszélt neki, mielőtt utolérte végzete. Cate elsétált a nyitott ajtóig; itt – nem egészen véletlenül – találkozott Adamsszel, aki éppen be akart lépni a házba. Cate ügyetlenül elállta a fiatal prérilovas útját. Adams megtorpant; mindketten zavartan kerülték egymás tekintetét. – Micsoda öreg épület – szólalt meg végül Cate, csak éppen hogy mondjon valamit, ami nem látszik erőltetettnek. – Bizonyára ennek is megvan a maga története. “Valóságos kullancs! – gondolta magában Adams. – Hogy a csudába rázhatnám

le megint? Hiszen már eddig is elég goromba voltam hozzá. Vajon gazdag ez a lány? Ruhájáról ítélve az lehet. Smith őrnagy nem állt ugyan vagyonos ember hírében, sőt ellenkezőleg. De talán az a Betty néni ezt a lányt szemelte ki örököséül, és ez a könnyelmű teremtés most eldobta magától a biztos támaszt. No de remélhetőleg ez a Betty néni sem lesz engesztelhetetlen. Aki Cate-et feleségül veszi, minden bizonnyal pénzhez is jut. Csinosnak csinos a lány, és fiatal." Adams megpróbált képet alkotni magának arról, milyennek is láthatják őt. Nem túl magas, és nem túl alacsony, izmos és zömök legény. Végeredményben elképzelhető, hogy szőke üstökével, sötétkék szemével és napbarnította arcával megnyeri egy lány tetszését, különösen ha annak pillanatnyilag nemigen áll módjában válogatni. Hogy Smith őrnagy beleegyezését adja-e, ha egyszer erre kerül a sor, megint más kérdés. De hát nem egy lányról hallottunk már, aki minden ellenállással dacolva keresztülvitte akaratát. Cate nem látszik ostobának, sem pedig elpuhultnak, noha kissé törékeny alkatú és sápadt. A hóbortjairól le lehet szoktatni, ha majd asszony lesz. Tehát tulajdonképpen semmi sem szól a dolog ellen. S mivel ez idő szerint ő, Adam Adams ennek az állomásnak a parancsnoka, alapjában véve még kötelessége is ismét foglalkozni ezzel a fiatal hölggyel. Adams nem talált semmi kivetnivalót ebben a gondolatmenetben. Ki hallott már olyat, hogy egy házasulandó paraszt kihagyja a számításaiból a pénzt, a földet, az anyagi javakat? Arról pedig sejtelme sem volt Adamsnek, hogy Cate már eljegyezte magát Roach hadnaggyal. A szőke legény tehát nem sietett tovább, hanem megállt egy kicsit beszélgetni. – Hát igen, ami ezt az öreg épületet illeti, annak bizony hátborzongató története van – kapcsolódott a lány kérdéséhez. – Majd egyszer, ha időnk lesz rá, elmesélem magának; valamelyik este, lámpafénynél. Ebben a házban találkoztam először azzal az indiánnal, akinek a lovasbravúrjait maga is megcsodálhatta ma az udvarunkon. Gondolom, látta azt az indiánt. Cate bólintott. – Nem is először. Már akkor láttam, mikor az indiánok rajtaütöttek a lőszerszállítókon. Adams felkapta a fejét, és a lányra nézett. – Persze, hiszen maga is ott volt! Beszámolt már a részletekről apjának? – Még nem kérdezett. – Ez rá vall az őrnagyra! Asszonybeszédre nem kíváncsi. Akkor legalább mesélje el nekem! Felismerte a főnököt a támadásnál? Cate mindent elmondott. – Szédítő, szédítő – kiáltott fel Adams. – Ezt mégiscsak tudomására kell hozni az őrnagynak, okvetlenül!… Ami azonban az én személyemet illeti… nos, az elmúlt éjszaka óta csak Red Fox meg én maradtunk életben… – … azok közül, akik akkor, a gyilkosság éjszakáján együtt voltak – fejezte be helyette Cate a mondatot. – Erről is tud? Mit tud róla? – Amit Tom elbeszélt nekem. – Tehát ő beszélt róla magának. Akkor nem kell sokat szaporítanom a szót. Ebben a házban történt a gyilkosság, amely előtt most állunk. Próbálja elképzelni magának a dolgot, Miss Cate. Este van, koromsötét este, és bent az öreg gerendaházban csak szurokfáklyák világítanak. Képzelje el, hogy odabent durva, vad fickók ülnek, és a pipafüst és pálinkabűz egészen idáig húzódik, az ajtóig. Ott hátul, baloldalt pedig, az öreg lócán engem láthat üldögélni, engem, Adam Adamset. Ott ültem két évvel ezelőtt, tele reménnyel és egy jobb életről szőtt álmokkal. S a rozzant asztalnál, középen Top ült, vagy indián nevén Mattotaupa. Ivott és kártyázott, és a kártyán mindig veszített. Akkor már teljesen lezüllött. Ezt a brandynek köszönhette, ezzel tette tönkre Red Fox. Miközben Topot figyeltem, egyszerre csak észrevettem, hogy valaki leült mellém a lócára, s mikor jobban

szemügyre vettem, láttam, hogy egy fiatal indián. Harry volt, Top fia. Harry nem ivott, kifizette apja kártyaadósságát, s azzal ismét kiment. Én is torkig voltam már ezzel a korhely bandával. Kimenekültem a szabadba friss levegőt szívni. Kint megpillantottam Harryt; egyedül állt, mozdulatlanul, mint valami árnyék. Mikor rászántam magam, hogy visszatérjek az épületbe, ő is a nyomomba szegődött. Kinyitottam az ajtót, benéztem a kivilágított helyiségbe, s egyszerre megdermedtem. Itt álltam, ezen a helyen, ahol most állunk. A szemem láttára történt a gyilkosság. Red Fox Mattotaupa mellébe döfte kését. Mögöttem állt Harry, Mattotaupa fia. Mire ismét körülnéztem, már eltűnt, mintha elnyelte volna a sötét éjszaka. – Szóval itt állt, ezen a helyen – ismételte halkan Cate. Majd azt kérdezte: – Hogyan fajult idáig a dolog? Milyen előzményei voltak ennek a tragédiának? – Mattotaupát kitaszították törzséből; azzal vádolták, hogy részeg fővel elárulta a hegyekben rejlő arany féltve őrzött titkát. Mattotaupa esküdözött, hogy ártatlan, s a fia, aki hitt apjának, követte őt a száműzetésbe; tizenkét éves volt akkor. Egy évtizeden át bolyongott együtt a két számkivetett, akiket mi Top és Harry néven ismertünk. Csak a gyilkosság éjszakáján tudta meg Top, hogy valóban árulást követett el – legalábbis félig elárulta az arany titkát. Red Fox kényszeríteni akarta, hogy teljesen tárja fel a titkot. A rézbőrű vonakodott, és bunkót emelt Red Foxra. Csakhogy a ravasz róka fürgébb volt, megelőzte a késével; a cimborái is segítségére voltak ebben. Mattotaupa meghalt, Harry pedig visszatért a törzséhez, s a Medve-banda harcosa és főnöke lett. Elvesztette apját és tíz évet az életéből. Bírót nem talál, aki igazságot szolgáltatna. Csoda-e, ha maga áll bosszút? Cate a sötét házra meredt. – Milyen furcsa… – kezdte, de aztán elhallgatott. – Mi a furcsa, Cate kisasszony? – Csak egy régi emlék jutott eszembe – felelte zavartan Cate. – Mikor még gyermek voltam, egy indián törzsfőnököt láttunk a fiával Minneapolisban. A fiút Harrynak hívták. – Miért volna lehetetlenség, hogy Top és Harry volt az a két indián, akit láttak? Messze vidékeket barangoltak be az alatt a tíz esztendő alatt déltől északig, a Platte-tól a Missouri felső folyásáig. Apám is ismerte őket, és Thomas meg Theo is. Top és Harry egy ideig a fekete lábú indiánok közt élt. Ott találkozott velük Thomas és Theo, mikor Harry Tokei-ihto alig tizenként vagy tizenhárom éves fiú volt. Ha hallaná, hogyan beszél róla Thomas, azt hihetne, hogy még ma is szereti azt a fiút. Később Top és Harry mint hírszerzők keresték a kenyerüket a Union Pacific építésnél; ki tudja, mi mindennel foglalkoztak még, hogy megéljenek? Annyi bizonyos, hogy ma Harry Tokei-ihtóról beszélnek a legtöbbet a Platte és a Black Hills között. De ne aggódjon! Nappal nyugton maradnak a rézbőrűek. Olyan biztonságban érezheti magát, mint Ábrahám kebelén. – Szép kis vigasz – gúnyolódott Cate. – Alig néhány óra választ el az éjszakától, s amint látom, a besötétedés utáni órákat illetően már nem olyan bizakodó. – A gerendaházak jó erős épületek, Miss, különösen ez a régi. Ne féljen, vigyázunk magára, mint a szemünk fényére! – Ezzel biztattak a katonák az elmúlt éjszaka is. – Azt akarja mondani, hogy a tapasztalatok kissé bizalmatlanná tették? – Apám a maga gondjaira bízott, Adams. Egyébként nem értem, miért gyűlölnek úgy bennünket ezek a dakoták. Hiszen apámtól úgy tudom, hogy jó lakóhelyeket ajánlottunk fel nekik, ahol letelepedhetnek, és megtanulhatnak valamit. De úgy látszik, nem hallgatnak az okos szóra. – Száraz, terméketlen területet ajánlunk fel nekik. És különben is miért hallgatnának ránk, Miss Cate? A szabad élet a végtelen prérin mégiscsak sokkal szebb. Azelőtt magam is úgy gondoltam, hogy nyomorúságos életet érnek ezek a rézbőrűek. De alapján véve jobb dolguk van, mint nekünk. Magam is szívesen

cserélnék egy ilyen harcossal és vadásszal, aki odahaza a prémen heverészik, és hagyja, hogy egy indián asszony, egy squaw kiszolgálja… – Hát arra születtek a nők, hogy kiszolgálják a férfiakat, Adams? – A nők nem, de az indián asszonyok igen. Cate ismét megnyugodott. De egyszerre csak összerázkódott és hátrahőkölt. – Adams! Vannak itt patkányok? – Miért kérdezi? – Valami mocorgott az épületben. Mintha valami mászott volna odabent… Adams benézett a nyitott ajtón a régi gerendaház homályába. Néhány asztal még ugyanúgy állt, mint két évvel ezelőtt, mikor Ben csapszéke volt ebben a helyiségben. A lóca is megvolt még. A földön pokrócok hevertek szanaszét, a másik oldalon pedig szénakötegek. Hátul egy ajtó vezetett egy kis toldalék épületbe, az erőd raktárába, ahol a lőszert és a készleteket tárolták. – Valami mászott? Talán néhány egér, Miss Cate. Az egyetlen patkány én vagyok itt: vándorpatkány. Északról, a Missouri partjáról vándoroltam ide… – Ilyen messziről jött? Akkor bizonyára nagyon sokat tud, és már előre örülök annak az estének, amikor mindent elmesél. De egy dolgot addig is megmondhatna: mi a véleménye erről a Tobiasról, akit a cölöphöz kötöztek? Elárult minket? – Nem hiszem… és tulajdonképpen az őrnagy sem hiszi, máskülönben már rég agyonvertük volna. Csak azért fenyítik meg, mert sehogy sem lehet fegyelemre szoktatni, és feljebbvalói kérdésére sohasem felelt úgy, ahogy egy katonának felelnie kell. – Ugye, a jó indiánok mind barátai a fehéreknek? – A jó indiánok?… Hm… hát ki tetszett magának jobban: az a főnök, aki a lovasmutatványaival az orrunknál fogva vezetett itt minket, vagy ez a megláncolt Tobias? Cate csodálkozva kapta fel a fejét. – Őszintén szólva… az a törzsfőnök. Igazán alig várom már azt az estét, amikor még többet is megtudhatok magától… Adams elégedetten mosolygott. Aztán elindult a sötét épületbe, hogy lőszert hozzon ki a raktárból. Kinyitotta a raktár ajtaját a nagy kulccsal, amelyet az imént magához vett, a kulcsot letette az ajtó mellett álló hordóra, s keresni kezdte a két lőszeres ládát, amelyre szüksége volt. Az ablaktalan helyiség nagyon sötét volt, de tekintettel a lőporos hordókra, Adams nem akart gyertyát gyújtani. Úgy ismerte ezt a helyiséget, mint a tenyerét, de legutóbb nem ő szolgáltatta ki a lőszert, s az, aki akkor itt járt helyette, nyilván átrakta a ládákat, úgyhogy Adams nem tudott olyan gyorsan eligazodni, mint máskor. Végre megtalálta, amit keresett, s megindult kifelé. Látta, hogy Cate még ott áll az ajtónál. Megvárta! Ez jólesett Adamsnek. Le akarta venni a hordóról a kulcsot, de nem találta. Még mindig Catere sandítva kereste a kulcsot, de egyelőre nem találta, s lassanként nyugtalanság fogta el. “Az ördögbe is… hiszen ide tettem… vagy talán zsebre vágtam?…” Kutatott a nadrágzsebeiben, a kabátja zsebeiben – de hiába. Végigtapogatta a többi hordót is, majd a földön keresgélt. A kulcs nem volt sehol! Pedig nagy kulcs volt, még a félhomályban is látnia kellett volna. – Az ördög érti, mi van itt – kiáltott ki Adams Cate-nek. – Eltűnt a kulcs! – Talán ellopta valaki? – Hogyhogy ellopta? Hiszen senki sincs itt kettőnkön kívül! – Az az iménti mocorgás nagyon gyanús volt. – Gyanús? – horkant fel Adams rémülten. – Azt hittem, csak egerek. Miss Cate, ha itt elbújt valaki… ebben a gerendaházban van az utolsó lőszerkészletünk… De mindjárt riadóztatom a legénységet, és alaposan átkutatunk mindent! A fiatal prérilovas ordítozva és sípolva végigrohant az udvaron. Egyszerre csak velőtrázó segélykiáltás hangzott fel:

– Adams! Adams! Kísértet! Cate tisztán csengő hangja volt. A következő pillanatban hatalmas robbanás hallatszott, s Adamset odébb dobta a légnyomás. Elvesztette az eszméletét. Mikor annyira magához tért, hogy agya és érzékei ismét működni kezdtek, heves fájdalmat érzett. Nyomás is nehezedett bal lábára. Megpróbálta felhúzni a lábát, de ez nem ment olyan könnyen. A fájdalom és az erőlködés azonban végképp eszméletre térítette. Kinyitotta a szemét, és ismét rémület fogta el. Égett a régi gerendaház. Vörösessárga lángnyelvek csaptak a magasba, fölöttük füst gomolygott, elsötétítve a még világos égboltot. Szikrák röppentek szerteszét. A hordókban levő lőpor már rég felrobbant. A lángok közül még durrogtak a gyulladó töltényládák sortüzei. Az északi szél mind magasabbra kergette a lángokat. A régi épület száraz, kátrányozott fája kitűnően táplálta a tüzet. A lángok már a parancsnoki házat és az őrtornyot fenyegették. Adams látta, mint lótnak-futnak koromtól fekete bajtársai. Egyikük előkerítette a csáklyát, és kétségbeesett kísérletet tett, hogy szétbontsa az égő gerendákat. De kénytelen volt felhagyni ezzel a próbálkozással; a régi gerendaházat, amely előtt Adams az imént még Cate-tel beszélgetett, nem lehetett többé megmenteni. A vizeshordókat, amelyeket az erődben színültig megtöltve mindig készenlétben tartottak, a robbanás ereje felborította, s a víz kifolyt belőlük. A szivattyú sem működött. A legtöbb vödröt pedig a régi gerendaházban tárolták, s így hozzáférhetetlenek voltak. Adams hallotta, mint szitkozódnak bajtársai; az ő nevét is kiáltozták. Nagy nehezen sikerült elhengergetnie a gerendát, amely a földhöz szegezte a lábát, s összeszednie magát. Sántított, szeme ragadt a csípős hamutól, mikor találkozott Thomasszal és Theóval. Velük együtt futott a folyópartra, hogy ott láncot alkotva, kézről kézre adják a vödröket. A többiek is oda siettek, mikor látták, hogy megszervezték a harcot a tűz ellen. Cate, aki közvetlenül a régi gerendaház előtt állt, ép bőrrel úszta meg a robbanást. Elmenekült a tűz elől, s most ziláltán ült a folyóparton, ő is segíteni akart, felajánlotta, hogy beáll a láncba, de a férfiak elzavarták, mert hosszú szoknyája volt és túlságosan finom keze. Mint valami óriási fáklya, égett le az őrtorony. Megperzselt öltözékű, izzó arcú emberek próbálták a parancsnoki épületből menteni, ami még menthető. Szerencsére a rétek még nedvesek voltak az olvadástól, s így a tűz nem terjedhetett tovább. A tűzvész lassanként magától lecsillapodott, a lángok kialudtak. A régi gerendaház és a raktár teljesen leégett, a torony és a parancsnoki épület nagy része romokban hevert, a kaput szétvetette a légnyomás, a cölöpkerítés roncsai szanaszét hevertek a mezőn. A lovak mind megszöktek, egyet sem lehetett látni. Még Adams hűséges pej lova is kereket oldott. Adams megszámlálta embereit. Mind a tizenegy prérilovas életben maradt, noha némelyikük sérüléseket szenvedett. Csak Tobias, a cölöphöz kötözött indián hírszerző hiányzott. Roach hadnagy bíráló arckifejezéssel sétálgatott a hamu és üszők között. Cate ismét ott ült a folyóparti réten. Mikor Adams odament hozzá, a lánynál összetalálkozott Roach hadnaggyal. A két fiatalember kezdettől fogva ellenszenvet érzett egymás iránt, s most tüstént parázs vita kerekedett köztük. – Pompásan látta el a parancsnoki teendőit, Mr. Adams, éber szemmel vigyázott mindenre! Az őrnagy el lesz ragadtatva. – Lesz, ahogy lesz, az én dolgom! – Talán pipára gyújtottál abban a lőszerkamrában, Adams? Hiszen ha jól tudom, te jártál utoljára a régi házban, mielőtt felrobbantak a lőporos hordók… – Nem pipáztam. Miss Cate a tanúm rá.

– Nem hagynád inkább ki a játékból a fiatal hölgyet? Ezt a legnyomatékosabban ajánlom neked, mégpedig egyszer s mindenkorra. Megértetted? – Megértettem, de nem értek vele egyet – zárta le a vitát Adams. Cate barátságosan, siránkozás nélkül üdvözölte az ifjú prérilovast. Adams szerzett neki egy-két pokrócot (nem sok pokróc maradt meg), aztán elindult, hogy még egyszer bejárja a feldúlt őrállomást. Meg akarta állapítani, mi lett Tobiasszal. A cölöphöz sietett, de az indiánnak hűlt helyét találta; meglazított láncok csüngtek alá a cölöpről. – Ja vagy úgy, Tobiast keresed! – kapott észbe Thomas, aki követte Adamset. – Azt szabadon engedtem, hogy fusson az őrnagy után, és jelentse, mi történt. Az ilyen rézbőrű éjszaka is tud nyomot olvasni. – Micsoda ötleteid vannak! Az őrnagy bámulni fog. – Sok mindenen fog bámulni. Kicsit több vagy kevesebb már nem számít. Adams sóhajtott, és megvakarta a füle tövét. – Megette a fene az egészet… oda van az erőd, oda a lovak… bár vitt volna el engem is az ördög, hogy ne kelljen többé az őrnagy szemébe néznem! Fel nem foghatom, hogy történt. Nyilván belopódzott valaki a házba, és felgyújtotta… De kicsoda? A robbanás előtt ellopták a kulcsomat. – Ellopták?! – kiáltottak fel szinte egyszerre Thomas és az időközben melléjük szegődő Theo. – Ugyan ki lophatta volna el a kulcsot? Senki sem volt veled a házban. Ezt bizonyítani tudjuk. Hiszen éppen akkor jött mindenki levesért… Adams vállat vont. – Őrszemet állítunk fel ott a dombon – rendelkezett. – Mindenekelőtt erre legyen gondotok. Hiszen a vörösök, fel egészen a Black Hillsig, most már mindent megszimatolnak, és mindent látnak, ami itt történik. Átkozott história! És ráadásul itt van ez a kis Miss is, akire vigyáznunk kell! – Adams átpillantott Cate felé. Ugyan miféle esélye lehet ennek a lánynak az apjánál egy olyan prérilovasnak, akinek a gondatlanságából leégett az egész őrállomás? Adamsen ismét erőt vett az a csüggedés, amelyet akkor érzett, mikor Thomasszal és Theóval beszélgetett a szivattyúnál. Hiába, semmire sem jó ő, csak arra, hogy hitvány zsoldért lepuffantassa magát. Mi másra is kellenek a hozzá hasonló szegény ördögök ezen a világon? Az indiánoknak tökéletesen igazuk van, amikor védekeznek az ellen, hogy rájuk kényszerítsék ezt a banditarendszert. De vajon mit tegyen ő, Adams? Átszökjön az indiánokhoz, hogy ne legyen többé semmi köze ahhoz, ami itt történik? Nem, ez sem neki való. Neki az a leghőbb vágya, hogy újra szánthasson, vethessen, és állatokat tenyészthessen. De hol? Hogyan? Kinél? Kilátástalan a béres sorsa, ezt Thomas és Theo példája is mutatja, akik öreg napjaikra sem vitték semmire. Adams végre kiragadta magát ebből a meddő tépelődésből, s átballagott Catehez. Roach hadnagy, aki közben újra felkötötte jobb karját, szándékosan úgy helyezkedett el, hogy elállja a lány felé közeledő prérilovas útját. – Mit akarsz? – kérdezte sértő hangon, félvállról. Adams nyugalmat erőltetett magára. – Fényt deríteni a dologra – felelte. – Miss Cate az egyetlen személy, aki tudhat valamit. Beszélnem kell vele. – A te számodra nem létezik semmiféle Miss Cate, ezt jegyezd meg magadnak. Ez a hölgy Miss Smith, az őrnagyod lánya. – Ugyan hagyja már ezt az okvetetlenkedést, Roach hadnagy! – intette te erélyesen Cate. – Az apám korántsem volt elégedett a maga viselkedésével. Mit kíván tudni tőlem, Adams? Adams előrelépett. – Miss Cate! Maga a robbanás előtt azt kiáltotta: “Kísértet!" Mit látott voltaképpen? – Kísértetet láttam! Magas árnyszerű alakot, aki a háttérből nesztelenül

előrefutott a nagy gerendaházba, és ott eltűnt a föld alatt. – Kísértetet!… Maga hisz a kísértetekben? – Eddig nem hittem, de most már igen. Ilyen nesztelenül ember nem tud lépkedni. És különben is: hogyan tűnhetik el egy ember egyik pillanatról a másikra a föld alatt? – Ez valóban rejtély. – De a rejtélyek arra valók, hogy felderítsük őket – szólt közbe ismét Roach hadnagy. – Hogyan kerülhetett volna az a kísértet a lőszerkamrába, ha te nem engeded be, Adams? Nálad volt a kulcs, és rajtad kívül senki sem lépte át annak a helyiségnek a küszöbét! Adams elsápadt. – Ezt a témát holnap folytathatjuk, Roach hadnagy. Van pisztolya, és a bal kezével is el tudja majd sütni. A magam részéről rendelkezésére állok. – Semmi dolgom veled, Adams! Majd számot adsz a tetteidről annak, akinek számot kell adnod. – Semmi esetre sem neked, Roach! Feszült csend következett. Adams erőt vett haragján és felindulásán. – Miss Cate – kezdte újra –, eljönne velem az elhamvadt gerendaházhoz, hogy megmutassa azt a helyet, ahol a kísértet eltűnt a föld alatt? – Hogyne jönnék! De kérdés, megtalálom-e azt a helyet. Nagyon izgatott voltam akkor. A lány elindult Adamsszel. Roach ott maradt. Mikor Adams és Cate megálltak a hamurakás és az elszenesedett gerendák előtt, amelyek a fogatlan Ben egykori gerendaházának utolsó nyomai voltak, a többiek is odacsődültek. Adams odaállította a lányt arra a helyre, ahol azelőtt az ajtó volt, s Cate megpróbált tájékozódni. – Jobbra volt – mondta. – Jobbra, az asztaloknál… a második asztalnál, közvetlenül a keskeny fal mellett, a folyó felőli oldalon… Ott tűnt el a kísértet. – Azt mondja, nesztelenül tűnt el? – Csaknem teljesen nesztelenül. Csak valami egész halk zörejt hallottam… mint amikor két fadarab egymáshoz koccan. Adams felfigyelt. Valami eltemetett emlék ébredezett benne. Milyen nesz is ütötte meg a fülét ugyanebben a gerendaházban két évvel ezelőtt, a gyilkosságot követő éjszakán, mikor Red Fox és Ben észrevétlenül kereket oldottak? Igen, az is úgy hallatszott, mint amikor két fadarab egymáshoz koccan. Adams a jelzett helyre sietett, s Thomas és Theo segítségével eltakarította a hamut és az omladékot. Utána hármasban megvizsgálták a padlót, s az egyik helyesen élesen kirajzolódó, kör alakú felületet fedeztek fel; amikor megkopogtatták üresen kongott. Theo jobban lekaparta róla a hamut. Nagy, kerek fafedél bukkant elő a hamu alól. Izgatottan lehajoltak, hogy felemeljék. Könnyen engedett. Mikor Theo odébb tolta, egy üreg vált láthatóvá s az üregben csillogó víztükör. Cate és a férfiak elgondolkozva nézték a titokzatos üreget. – A legnagyobb disznóság az, hogy ezt eddig nem fedeztük fel – szólalt meg végre Adams. – Gondolod, hogy ezen a vízzel telt üregen keresztül kibe bújhat egy ember? És hova vezetne ez az üreg? – kérdezte egy borostás prérilovas. – Valószínűleg a folyóhoz… Ki kellene próbálni… Nem hinném, hogy itt talajvíz van. A szivattyúval sokkal mélyebbről kellett felpumpálnunk a vizet. – A folyóhoz? – kételkedett Thomas. – Hogy képzeled azt? Jó pár méter ám innen a folyóig, nem kis munka ilyen csatornát kiásni… – Miért ne vállalkozott volna valaki erre a munkára? Igen praktikus dolog egy

ilyen vízzel telt üreg, ha például a vörösök gyújtónyilaikkal támadnak, és senki sem merészkedhetik ki a házból, hogy megtöltse az üres vizeshordókat. – Hát azelőtt magában állt itt ez a gerendaház? – Magában állt. Cölöpkerítés sem volt. – Az megint más, akkor már inkább el tudom képzelni. Valakinek alá kellene merülnie, hogy megállapítsa, tovább lehet-e jutni ebben az üregben. – Igen, valakinek vállalkoznia kéne rá… – hordozta körül a pillantását Adams. De senki sem mutatott kedvet ehhez a búvármutatványhoz. Thomas ekkor elfutott, s némi keresgélés után egy nagy kővel tért vissza. A követ rákötötte a lasszójára, és leeresztette a vízzel telt üregbe. Az üreg több méter mély volt. – Hm… Tanácstalanul álltak az üreg körül. Közben beesteledett. Ibolyakék színárnyalatokban borult föléjük az ég kárpitja a távolban húzódó nyugati sziklahegység árnyékától a lassan sötétedő keleti látóhatárig. Esti fényben csillámlott a folyó. A megfigyelőhelyül szolgáló domb tetejéről jelt adott az őrszem. – Jön vissza az őrnagy a csapattal! A nagy lovascsapat közeledtét már elárulta a lovak patáinak dobogása, amelyet az éles fülnek továbbadott a tompán döngő föld. Nem sokkal később felbukkant a folyó túlsó partján Smith őrnagy a dragonyosaival és prérilovasaival. Miután átkeltek a gázlón, az őrnagy vezényszavára a katonák leszálltak lovukról a szétrombolt őrállomás előtt. Döbbenten nézték a leégett erődöt; ha az őrnagy nincs jelen, és a düh nem bénítja meg nyelvüket, hangos káromkodásba törtek volna ki; így csak magukban szitkozódtak. Smith kurta kérdésére Adams jelentést tett a történtekről; zavarában verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. Az őrnagy a vízzel telt üreghez vezettette magát. Aztán intett Tobiasnak, az indián hírszerzőnek, aki a csapattal együtt szintén visszatért. – Ide figyelj, Tobias: összekötözünk néhány lasszót, és a végét a derekad köré csavarjuk. Te alámerülsz, és megállapítod, hova vezet ez az üreg. Ha már nem bírod tovább, háromszor megrántod a kötelet, és mi visszahúzunk. A prérilovasok összekötözték a lasszókat, s Tobias teljesítette a parancsot. Fejjel lefelé az üregbe ugrott, s csakhamar egész teste eltűnt a vízben. Az egyre jobban feszülő kötél jelezte, hogy előreúszik. Egy idő múlva már nem feszült tovább a kötél. Adams, aki a két markában csúsztatta a lasszót, három rándítást érzett; ez azt jelentette, hogy vissza kell húznia Tobiast. Előbb Tobias lába bukkant elő, aztán egész barna teste kibújt a csatornából. Válla fel volt horzsolva, köhögött, és köpködte a vizet. – Régebben jó csatorna volt – közölte. – A folyóhoz vezet. Most sok benne a homok. Nehéz keresztüljutni rajta. Egy helyen nagyon szűk. De a kísértet mindenhol át tud bújni! – Kísértet! – ismételte haragosan Smith. – Hát te azt hiszed, Tobias, hogy kísértet volt az, aki… No mindegy, az a kérdés, ki lehetett az a kísértet… Gondolod, hogy annak a dakotának sikerült keresztüljutnia ezen a csatornán? Persze egy ilyen ember sok mindenre képes, ha az életéről van szó, meg arról, hogy felgyújtsa ezt az erődöt! – Dakota keresztüljut. Dakota ruganyos és erős. Sokáig kibírja a víz alatt. Harry a csatornán át jutott a házba, elbújt, tüzet csinált, aztán a csatornán át újra kijutott a folyóba. – Bejutott és kijutott! – tört ki Smith. – Bejutott és kijutott, és a vörös harcosai is elszáguldanak a lőszerünkkel, mialatt mi itt a főnökük furfangos trükkjével vagyunk kénytelenek foglalkozni. Nagyon jól tudta a fickó, miért nyargal ide az erődünkbe, és miért rendezi nekünk azt a színjátékot… Csak az volt a célja, hogy feltartóztasson bennünket, hogy időt nyerjenek az emberei, és elvágtathassanak a

lőszerünkkel a vadászmezőikre! El is éri a célját, mi pedig itt állunk üres kézzel a romba dőlt erőd előtt! – Hau! – röffentette Tobias, mire parancsnoka majd felnyársalta a tekintetével. Roach hadnagy engedélyt kért, hogy előadhassa a véleményét. – Szabad néhány kérdést feltennem? – kérdezte roppant udvariasan, s igyekezett elrejteni a parancsnok kudarca felett érzett kárörömét. Smith biccentett. – Adams – fordult a prérilovashoz Roach –, ha jól tudom, te már a katonaság bevonulása előtt is ismerted ezt a gerendaházat. – Igen, egy nappal előbb ismertem meg. – Tehát mindenesetre két éve ismered. És erről az üregről semmit sem tudtál? Vagy csak elhallgattad előttünk? Adams elfordult Roachtól, és Smith őrnagyhoz intézte szavait: – Őrnagy úr! Erről az üregről semmit sem tudtam. Úgy látszik, mind a mai napig igen gondosan be volt fedve földdel. De emlékszem rá, hogy az önök bevonulását megelőző éjszakán két férfi, név szerint Ben és Red Fox, eltűnt ebből a házból. Mindeddig rejtély volt számomra, hogyan tűnhettek el. Most megtaláltam a magyarázatot. Ben titkos vészkijáratot épített, amely egyben vízvezetékül szolgált. Csak az lep meg, hogy a dakota is tud erről. Mert hiszen annak idején nem csípte el azt a két embert… – Engem csak az lep meg, hogy mind a mai napig mit sem tudtunk erről a dologról! – vágott közbe Smith magából kikelve. – Adams, az, amit most elmondtál, csak súlyosbítja hibádat. Két esztendő volt rá, hogy törd a fejed, miképpen tűnhettek el akkor azok a fickók, két esztendeje itt alszol ezen a padlón, és nem vettél észre semmit?! Parasztnak születtél te, nem katonának, ezt már mondtam neked egyszer! Nagyon sajnálom, hogy rád bíztam ezt az állomást, és szavamra mondom, utoljára bíztam rád! Hogy egy katona ne törődjön ilyen fontos dologgal! Micsoda hanyagság, micsoda lelkiismeretlenség! Te vagy az oka, hogy odaveszett ez az erőd! – Akkor a legjobb, ha elmegyek innen. – Ha volna benned egy kis becsület, azt mondanád: “Ezt az életem árán is jóvá kell tennem!" De hiába, te szolgalélek vagy… Adams hallgatott, s Roach leplezetlen, diadalmas gúnnyal nézett rá. Közben teljesen besötétedett. Egymás után gyúltak ki a hunyorgó csillagok az elhagyott, zord táj fölött. A romba dőlt erőd védőőrségének előkészületeket kellett tennie az éjszakára. Széles körzetben őrszemeket állítottak fel, háromszorosan lépcsőzve. Miután a gerendaházak elpusztultak, a katonák jobbnak látták, ha a lovuk mellett alszanak. Azokból a pokrócokból, amelyeket a kivonult lovascsapat hozott vissza magával, két fekhelyet készítettek az őrnagynak és Cate-nek a parancsnok egykori dolgozószobájában. A súlyos tölgyfa asztal lapja elszenesedett, de maga az asztal megmaradt, a éppígy a külső fal alsó része is. Cate-nek eredetileg a parancsnoki épület alatt levő pincében kellett volna aludnia; a pince épségben maradt, s mégiscsak nagyobb biztonságot nyújtott. De a lány nem akarta az áporodott levegőjű, poros és nyomasztóan sötét pincében tölteni az éjszakát, s végül neki is megengedték, hogy a szabad ég alatt aludjon. Sötét éjszaka volt. Adams és Thomas együtt őrködlek. Már két órája némán feküdtek egymás mellett az erődtől délre emelkedő homokdombon. – Búcsút kell mondanom a katonaéletnek – szólalt meg egyszerre Thomas. – Legjobb volna az egész életnek búcsút mondani. Semmire sem vagyok én jó. Thomas sokáig nem válaszolt. – Meg kell próbálni, hátha mégis találunk aranyat – kezdte el aztán újra. – Azzal a farmüggyel sehogy sem tudok megbékélni. Fizetnünk kell. – Ugyan hallgass már. Az álmodozás egy fityinget sem ér. – Vissza kell térned az eke szarvához meg az állataidhoz, Adams. Ott te vagy a

legény. Nem találkoztam még senkivel, aki a farmon lepipálna téged. A két férfi hirtelen elnémult, mert valami magára vonta a figyelmüket. Az egyik homokdomb tetején, még délebbre az erődtől, egy ló bukkant fel. A nyakát nyújtogatta, és hangosan nyerített. A különböző pontokon felállított őrszemek közt nyugtalanság támadt, s Adams és Thomas a kiáltozásokból kivehettek, hogy bajtársaik kivetésre kész lasszókkal lopva meg akarják közelíteni a musztángot. Némelyikük eloldozta lovát, hogy szükség esetén a musztáng után iramodhassanak. De még mielőtt bármit is tehettek volna, olyan jelenet játszódott le, amely szertefoszlatott minden reményt. Egy árny suhant át a réteken, oly sebesen, hogy a szem alig bírta követni, s a következő pillanatban egy indián lovas pattant fel a ménre. Megrándította a kantárszárat, mire a ló felágaskodott; lenyűgöző látvány volt a domb tetején felmagasodó paripa a levegőben kalimpáló mellső lábaival. A lovas felemelte kezét, csatabárdjával búcsút intett ellenségeinek. Azután lovával együtt nyomtalanul eltűnt a préri éji sötétjében, mint valami kísértet. Egy tucatnyi lovas indult üldözésére. Lövések dördültek el. De csak vaktában pufogtak, és az őrnagy ismét visszavonulót vezényelt. Takarékoskodni kellett a lőporral, miután az ellenség elrabolta az utánpótlást, a robbanás pedig megsemmisítette az utolsó tartalékot is. Ideges, kedvetlen hangulat uralkodott ezen az éjszakán az egész védőőrségben. Senki sem aludt. Feszülten vártak, nem készül-e valami újabb pokoli tettre a megszökött törzsfőnök. Adams önkéntelenül is arra gondolt, hogy ugyanilyen nyomott volt a hangulat azon az éjszakán is, amikor Ben gerendaházában meggyilkolták Tokei-ihto apját, Mattotaupát. Így múlt el egyik óra a másik után. Adams és Thomas kettős őrséget vállaltak magukra, amely egész pirkadatig tartott. Adams gondolatai sehogy sem tudtak megnyugodni. Hiába próbálta kényszeríteni magát, hogy figyelmét a terepre összpontosítsa, ahol a sötétségben nagyon is könnyen történhetett valami, amit csak a legéberebb szem vehet észre. Különös érzés volt, hogy ő az utolsó élő tagja egy, olyan bandának, amelynek minden tagjára bosszú és halál leselkedett. Az utolsó?… Maga a gyilkos, Red Fox még él. De ő már biztonságba helyezte magát. Itt, a Niobrara partján Adams volt az egyetlen ember, aki a kincskeresők közül életben maradt. S meggondolatlanságában még el is árulta a dakotának, hogy a mai napig sem mondott le kincskereső terveiről. Most már nincs számára irgalom. Adams fülelt, s megpróbált áthatolni tekintetével a sötétségen. De szeme még ma sem tudott olyan jól eligazodni a sötétben, mint egy indiáné. Nagy különbség, hogy valaki kétéves vagy húszesztendős korában kezdi gyakorolni magát ezekben a dolgokban. Körös-körül mozdulatlan csend volt. Csak a fűszálak hajladoztak az éjszakai szélben. – Igyekezz visszakerülni a farmodra – szólalt meg hirtelen Thomas, visszatérve az előbbi témára. – Te még nem tudod, milyen élete van a béresnek vagy a trappernek, aki nem tud kimászni az adósságaiból. Mi már ismerjük ezt az életet, Theo meg én. Örökös gyötrődés. Földed legyen és pénzed, erre kell törekedni. – Hallgass! – vágott közbe hevesen Adams. De Thomas nem hallgatott. – Tudd meg végre az igazat, Adam Adams: az öreged kirúgott minket, miután tíz esztendeig robotoltunk nála. Azt mondta, nincs több pénze, az állatait is el kell adnia és minden eladhatót, hogy esetleg mégis törleszthessen. Ezért jöttünk hozzád. Most már tudod. – Gondolod, hogy én tudok rajtatok segíteni? Magam is szegény ördög vagyok. – Akkor fogjuk be a szánkat, és lövöldözzünk az indiánusokra, amíg egyszer minket is el nem talál a golyó. Mi sem vagyunk jobbak, mint a rézbőrűek; semmi különbség.

A beszélgetés ezzel véget ért. Adams megint Tokei-ihtóra gondolt, akitől valamennyien féltek, s aki miatt most itt kellett lapulni az őrhelyen. Adams is félt ettől az ellenségtől, de mégsem tudta gyűlölni. Hogyan is tudta volna gyűlölni azok után, amiket Thomas és Theo, az egykori hódvadászok és későbbi cowboyok meséltek neki Harry Tokei-ihtóról és Mattotaupáról? S különben is túlságosan mély nyomokat hagyott benne az az este, amikor először találkozott Harryval – az az este, amikor meggyilkolták Mattotaupát. Tokei-ihto el tudta érni, hogy már nevének említése is rettegéssel tölti el a gőgös fehér katonákat, s meggyilkolt apja halálának második évfordulóján olyan gyászünnepélyt rendezett, amelyet egyikük sem fog egyhamar elfelejteni. Adams még némi elégtételt is érzett, mikor erre gondolt. Hiszen Tokei-ihto egy gyilkosságot akart megtorolni, s a földjét védelmezi. Tokei-ihto viselkedése igazi férfira vallott; azt, hogy a dakota ellenségük, Adams természetesnek találta, s a gyűlöletet értelmetlennek. Végre megvirradt. Meleg reggeli persze nem volt. A robbanás az élelmiszerkészleteket is megsemmisítette, s a korgó gyomrú katonáknak meg kellett elégedniük azzal a vastartalékkal, amit az előző nap kivonult csapat hazahozott. Csak egyetlen ember volt köztük, aki bőségesen megreggelizett: Tobias, ő ugyanis halakat fogott magának a folyóban. Cate némi távolságból sóvárogva nézte, mint süti meg az indián zsákmányát a forró homokban. De Tobias, aki habozás nélkül megvendégelt volna minden indiánt – feltéve, hogy az illető nem valamelyik ellenséges törzshöz tartozik –, a parancsnok lányával szemben nem érezte kötelezőnek ezt a nagylelkűséget. Az utolsó halat is egyedül fogyasztotta el. A lány odébb somfordált, Adams látta, hogy találkozik Thomasszal és Theóval. A sasorrú ikrek örültek, hogy beszédbe elegyedhetnek vele, és Cate is szívesen élt az alkalommal. Adams minden szót hallott, miközben a megmaradt gerendák és deszkák közt válogatott, hogy összetákoljon valami ideiglenes építményt. Odahaza megtanult ácsolni. – Szóval most már nincs mit ennünk? – kérdezte Thomastól a lány. – Mi lesz velünk? Elvégre indiánok is laknak ezen a vidéken! Tehát mégiscsak kell hogy legyen errefelé valami ennivaló! – Az okoskodás nem is rossz – bólintott Thomas, aki éppen egy gerendát egyengetett Adams számára. – Csakhogy ezen az átkozott vidéken csupán egyvalami van, ami emberi táplálékul alkalmas: a bölény. – Vagyis bölényre fognak vadászni? – Feltéve, hogy találunk bölényt. Csakhogy az nem olyan állat ám, mint a csirke, hogy az ember csak hívogatja: pi-pipi, és már jön is! A bölény csökönyös állat, a maga esze után megy, és a maga útját járja. Nemigen vannak most bölénycsordák a közelben. – És a Medve-banda meg a főnöke? Azok mit esznek? – Maga aztán tud kérdezni! Nos hát azoknak még van téli tartalékuk, szárított meg fagyasztott húsuk, és ha azt is felzabálták, és még mindig nem mutatkoznak a bölények. – Akkor? – Akkor a varázslójuk köré gyűlnek, és eltáncolják a bölénytáncot: “Jó Szellem, adj nekünk bölényt, bölényt, bölényt! Bölényt, bölényt, bölényt adj nekünk, jó Szellem!" Ezt éneklik éjjel-nappal, és táncolnak hozzá. – Csakugyan így van? Micsoda ostobaság! – Hát maga még sohasem imádkozta: “Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma"? Maga csak eldarálja ezt az imát, mert nem éhezik. De az indiánok éheznek tavasszal. – És ha mégsem jönnek a bölények? – Ha a bölény nem megy az indiánhoz, az indián megy a bölényhez. Akkor

szedik a sátorfájukat, és átköltöznek más vidékre, a férfiak pedig gyors lábú musztángjaikon portyáznak, hogy felkutassák a csordákat… ha lehet, a saját vadászmezőiken, ha másképp nem megy, idegen vadászterületeken. Ilyenkor többnyire véres harcokra kerül sor. Cate elgondolkozott. – Hát ez nem valami szép élet – szólalt meg végre. Adamsre pillantott, de ez elfordította tekintetét. – Hogy az ember ne tudjon letelepedni, házat építeni, mert minduntalan fel kell szednie a sátorfáját, hogy követhesse a bölények nyomát… Hiszen ilyen életmód mellett nem az ember uralkodik az állaton, hanem az állat az emberen! Ez nem nekünk való. Mi nem vághatunk neki a prérinek bölényeket felkutatni, kockáztatva, hogy az indiánok rajtunk üssenek! – Nem, Miss Cate, ezt valóban nem tehetjük. Másképp kell segítenünk magunkon. – De hogyan? Thomas összeráncolta a homlokát. – Az őrnagy már kiadta a parancsot, hogy Roach a csapat java részével vágtasson vissza Fort Randallbe, és kérjen élelmiszert és lőszert az elpusztult készletek pótlására. Képzelem, mekkora szemeket meresztenek majd odaát, ha megtudják, mi történt nálunk. Itt csak néhány ember marad. Ezeknek itt hagyják az egész megmaradt élelmiszerkészletet, hogy eléldegéljenek belőle, míg az utánpótlás megérkezik. Maga is elmegy Roach hadnaggyal? – Hogy én mit teszek, nem a maga dolga – szegte hátra a fejét Cate. – Természetesen itt maradok az apámnál. – Ha ugyan megengedi az apja! – mosolyodott el Thomas. – Inkább azt mondja meg nekem, nincs-e szabó maguk közt. Thomas és Theo elnevették magukat. – Ezt máshol kell megérdeklődnie, Miss, mi nem ismerjük a csapatot. Talán lovaglódresszt akar csináltatni? – Persze. Én már ezt átgondoltam. – Aha! Tehát csakugyan itt akar maradni! Bátor lány maga! – Nem tudom, bátor vagyok-e. De Betty nénihez semmiképp sem térhetek vissza, miután egyszer megszöktem tőle. – Hát az a Betty néni rosszabb, mint egy indián? Cate kényszeredetten felnevetett, aztán elkomolyodott. – A maga nemében rosszabb, mint egy indián. Tegnapelőtt éjszaka szenvedő részese voltam a lőszerszállítmányunk ellen intézett támadásnak, és őszintén bevallom, még most is reszketek, ha rágondolok. De ez megint más. Háború van, tehát bárkit utolérhet a sorsa… Persze remélem, hogy nem éppen én leszek az… – Úgy beszél már, mint egy öreg vadnyugati! – De Betty néni nem nyílt ellenség. Csupa rejtett rosszindulat, mondhatnám, ő maga a megtestesült rosszindulat: ezt tapasztalom mindennap, reggeltől estig. Nekünk, Smitheknek, nincs pénzünk, de neki van, mégpedig nagyon sok pénze van… és úgy kezel engem, mintha kegyelemkenyéren élnék. Elvárja, hogy hálás legyek a jóságáért, és egész nap körülhízelegjem, mivel ő a gazdag nagynéni, akinek én leszek az örököse. De erre én képtelen vagyok, Thomas, és soha többé nem teszem be oda a lábam. Képzelje csak el, milyen helyzetbe is kerülnék, ha most bűnbánóan visszatérnék, és bejelenteném, hogy felbontottam az eljegyzésemet… Nem, inkább lőjön agyon egy dakota, Betty néni pedig hagyja a pénzét valami alapítványra, ha úgy tetszik! Én nem kérek belőle. Soha, soha! Arca vérvörös lett. Adams a fejszéjére támaszkodva nézte, miközben beszélt. Tehát ez az a lány, akit a pénzéért akart elvenni. Legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Cate félrefordult, s ekkor vette észre, hogy ott őgyeleg Roach, aki nyilván hallotta szavait.

A lány nyersen hátat fordított neki, s a lovak felé indult. Dél volt. A romeltakarítás és a szükségszállás építése már jócskán előrehaladt. Roach a csapat nagyobbik részével elhagyta a romba dőlt erődöt. Hűvösen és közönyösen búcsúzott el Cate-től. Cate egy árva szót sem szólt. Csak tíz ember maradt az őrnaggyal, köztük Tobias, Adams, Thomas és Theo. Cate keresztülvitte akaratát. Most ott állt egy kis emberke mellett, két kiterített pokróc előtt, s azt latolgatta, milyen szabásmintát válasszon új ruhájához, amelyben úgy fog festeni, mint egy “cowgirl", vagyis pásztorlány. Nem volt kedve többé hosszú szoknyában járkálni. Az őrnagy úgy viselkedett Adamsszel, mintha mi sem történt volna: De a parasztfiú nem tudott olyan gyorsan felejteni. Csak kurtán válaszolgatott az őrnagy kérdéseire, s pillanatnyilag az volt a legfőbb ambíciója, hogy megmutassa: jobban tud ácsolni és tökéletesebb szállást tud tető alá hozni, mint ezek a cifra mundéros katonák. Másnap estefelé izgalmas esemény szakította félbe a kis csapat életének egyhangúságát. Tobias jelentette, hogy dél felöl egy lovas közeledik. Külsejét is pontosan leírta: – Magas, erős ember, vörös haja, sárga foga, lenőtt fülcimpája van. Tarka lovon ül. Adams e szavak hallatára abbahagyta a rágcsálást. – Te Thomas – mondta –, ez csak Red Fox lehet, semmi kétség. Annak van lenőtt fülcimpája. Erről tüstént fel lehet ismerni. Mi a csudát akarhat itt ez a vakmerő fickó? Valami egész különleges oka lehet rá, ha megint idemerészkedik a Niobrarához. Thomas és Theo bólintottak. Adams arca kipirult a felindulástól. A küszöbönálló találkozás ismét felkavarta benne az elmúlt két esztendő reményeit és csalódásait. A lovas, akiben Adams a leírás alapján felismerte Red Foxot, vágtatva közeledett izmos, tarka lován. Széles karimájú kalapjára kis fehér zászlócskát tűzött, a parlamenterek ismertetőjelét. Közvetlenül Adams előtt állt meg, de nem üdvözölte; leugrott lováról, és körülnézett, kire bízhatná az állatot. Talált is egy szolgálatra kész legényt, átadta neki a kantárszárat, aztán szándékoltan hanyag testtartással az őrnagy felé indult. Smith ott állt az erőd egykori udvarán, a gerendaház elszenesedett romjai és az épülő szállások közt. Az imént szemlélte meg a napi munkát, s most fürkészve pillantott az idegenre. Red Fox egy fejjel magasabb volt az őrnagynál; vállas, izmos alakja mintegy alátámasztotta azt a fölényes viselkedést, amelyet ez a vad fickó az őrnaggyal szemben megengedett magának. – Clarke, Fred Clarke – mutatkozott be Smithnek. Mivel az egész jelenet a szabadban játszódott le, Adams is tanúja volt. Red Fox minden további magyarázat nélkül egy vastag levelet nyújtott át az őrnagynak. Smith biccentett, s mindjárt felbontotta és elolvasta a levelet. – Ismerem a tartalmát – szólt Red Fox hangosan, mikor az őrnagy ismét összehajtotta az írást. – Meghívás Sitting Bullhoz és Tokei-ihtóhoz, a Medve-banda főnökéhez, hogy üljenek össze értekezletre Jackman ezredessel ebben az erődben. De mint látom, ez a hely már nemigen alkalmas értekezletre! – Red Fox gúnyos vigyorgással vette szemügyre a romokat. – Itt alighanem az én Harry barátom működött! Az őrnagy tanácstalanul tartotta kezében az összehajtott levelet. – Az értekezletet másutt kell megrendezni – mondta. – Szó sincs róla! – felelte Red Fox gorombán, mintha nem is egy őrnaggyal, hanem valamelyik cimborájával beszélne. – Az értekezletet itt rendezzük meg. Helyre kell állítani az erődöt!

Smith csodálkozva vonta fel szemöldökét. Micsoda hangon mer beszélni vele ez a Clarke? De volt valami az ismeretlen jövevény lényében, amivel szemben az őrnagy tehetetlennek érezte magát. Az ő tekintélye és öntudata inkább a rangjából fakadt, mint az erejéből. Red Fox kendőzetlen brutalitása széttörte azokat a feszes formákat, amelyekhez hozzá volt szokva, s most elvesztette lába alól a talajt. Adams részvéttel vegyes megvetéssel figyelte parancsnokát. – Olyan gyorsan nem lehet felépíteni az erődöt, mert kevés a fa a környéken – magyarázta Smith őrnagy, mintha valami feljebbvalójával volna dolga. Ki tudja, hátha Jackman ezredes bizalmi embere lett ez a Red Fox, nem árt, ha egy ilyen kis őrnagy kellő óvatossággal beszél vele. – Az összejövetelre sem kerül sor olyan hamar – válaszolta határozottan Red Fox. – Úgy képzeli, hogy csak ki kell lovagolnia a prérire, ha meg akar találni egy dakotát? Ehhez kissé tágas ez a vidék. – Harry Tokei-ihto, a Medve-banda főnöke, és Sitting Bull… – morfondírozott hangosan Smith. – Nem valószínű, hogy mind a ketten ugyanazon a helyen tartózkodnak. Hetekig kell keresni őket, míg át lehet adni mindkettőnek a meghívást. – Rájött? Akkor jó. Egy tanácsot mindenesetre adhatok: kerestesse őket a Black Hills környékén. Ott tudja leghamarabb előkeríteni mind a kettőt. – Helyes. Nos, Fred Clarke? Hajlandó vagy holnap útra kelni, hogy eljuttasd oda az üzenetet? – Én? Nem bolondultam meg! Egészen más természetű megbízásokat tartogat számomra Jackman ezredes. Küldje Tobiast, az érti a dakoták nyelvét, ő majd eligazodik. – Egy rézbőrűt? Attól tartok, ez kissé kockázatos volna – hajtotta össze Smith ismét a levelet. – Furcsa összeállítás – jegyezte meg aztán. – A dakoták törzsszövetségének leghatalmasabb varázslója és egy kis törzsecske fiatal főnöke? Nem fog megsértődni Sitting Bull? Nem lehetne a Medve-banda hitvány kis rablóvezére helyett egy tekintélyesebb személyiséget meghívni?… Crazy Horse-ot vagy Red Cloudot? – Maga csakugyan azt hiszi, hogy ez a rakás hamu itt a világ közepe! – felelte Fred Clarke. – Csak nem képzeli, hogy Sitting Bull eljön ide? Az ő neve csak dísz a meghívón, hogy hatásosabb legyen. Az a fontos, hogy az én Harry barátom jöjjön, a Medve-banda vezére. Semmi szükségünk a nagy főnökökre, ezekkel semmire sem jutunk. Nekünk kis főnökök, alárendelt főnökök kellenek a tárgyalóasztalnál. Ezeket szépen leitatjuk, hogy aláírják a nyilatkozatot, amelyben lemondanak a földről. Ha az ember el akar törni tíz pálcát, nem egyszerre veszi a markába mind a tízet. Egyenként kell eltörni őket. – Azt mondják, Harry nem iszik. – Maga akarja bemutatni nekem a rézbőrűeket? Legyen nyugodt, jobban ismerem én őket! Harryt csak bízza rám, elintézem őt én magam, erre mérget vehet! Csak az a fő, hogy eljöjjön. Smith visszatette a levelet a borítékba. – Akkor hát megírom a leveleket a főnököknek, és elküldöm Tobiasszal. Tud olvasni az a két indián? – Képírással is meg kell íratnia a leveleit. Ehhez is ért Tobias. – Hetekig tarthat, míg Tobias megtalálja a főnököket. – Jackman is csak néhány hét múlva tud jönni, és természetesen nem is jöhet addig, míg helyre nem állították az erődöt. Vagy talán a hamuba akarja fektetni az ezredest, mint a sütni való halat? – Csakugyan eljön személyesen az ezredes? – kérdezte Smith, elengedve a füle mellett a gúnyos megjegyzést. – Persze… a levélből valóban az derül ki, hogy az ezredes személyesen kíván tárgyalni. Akkor mindenesetre nagyon sietnünk kell a helyreállítási munkálatokkal.

– Úgy van. Ebben maradtunk. Én már megyek is. Különös volt ez a sietség. De Adams nem csodálkozott rajta. Inkább az lepte meg, hogy Red Fox egyáltalában ide merészkedett. Úgy látszik, abban bízott, hogy a kalapja mellé tűzött fehér zászlócska megoltalmazza a dakotáktól, de ennek a bizalomnak is volt határa. Red Fox átvette tarka lovát, és odavezette arra a helyre, ahol Thomas és Theo éppen szűkös vacsorájukat fogyasztották. – Jó estét! – köszöntötte Adamset. – Hát te még mindig itt töltőd az időt? Nem akarsz jobb keresethez jutni? Adams gyors pillantást vetett Red Foxra, levágott még egy darabka szárazkolbászt, a szájába dugta, aztán vállat vont. – Miért? – kérdezte kurtán. Csak ennyit mondott. Red Foxnak nem kell tudnia, a harag és a gyűlölet micsoda viharát kavarta fel benne, mikor immár másodszor megkérdezte tőle: “Nem akarsz jobb keresethez jutni?" Igen, most másodszor kérdezte ezt. Mert Adams még nagyon jól emlékezett arra az estére ott Fort Saint Pierre-ben, amikor először látta Red Foxot. Adams előzőleg az ottani gazdag kereskedőknél kilincselt, hogy kölcsönt hajtson fel, de nem kapott, s mikor este néhány pohár brandyt ivott, hogy az italba fojtsa bosszúságát, egyszerre csak odaült hozzá Red Fox. “Nem akarsz jobb keresethez jutni?" – kérdezte tőle akkor is. Azon az estén Adams megállapodott Red Foxszal, s elhatározta, hogy vele és bandájával elmegy a Niobrara mellől a Black Hillsbe aranyat keresni. Mattotaupa meggyilkolása idő előtt vetett véget ennek a vállalkozásnak. Azóta Adams csak sodortatta magát a sorsától. – Hogy miért? – ismételte meg Red Fox a kurta kérdést. – Mert erős a gyanúm, hogy szükséged volna még egy kis pénzmagra. Adams ismét vállat vont. – Most valami nagyon jó vállalkozásba fogtam – ostromolta tovább makacsul Red Fox, nem zavartatva magát Adams elutasító magatartásától. – Biztos dolog. Tudnék még néhány markos legényt használni hozzá. Mi a véleményed róla? – Megint meg akarsz ölni valakit? Red Fox csúnyán felnevetett. – Annyira megviselte az az eset a gyenge idegeidet? Nem szabad olyan érzékenynek lenni, így nem viszed semmire az életben. Ezúttal egyébként üzletről van szó, kitűnő üzletről. Benne vagy? – Üzletről? Miféle üzletet akarsz itt kötni? Szőrmével már nem lehet pénzt keresni. A prémkereskedelmi társaságok rátették a kezüket erre az üzletre. – Köszönöm a szíves felvilágosítást. Hogy te milyen okos vagy! Úgy látom, kissé tétova lettél. Egy-kettő, ülj fel valamelyik paripára, és gyere most mindjárt velem! Nos, jössz? Adams tetőtől talpig végigmérte Red Foxot. – Nem – felelte. – Hát akkor dögölj meg itt mint a tisztek kiszolgálója! Nekem más ambícióim vannak. Volt szerencsém! Red Fox felpattant sárga lovára, s kivágtatott az alkonyba vesző prérire. Csakhamar eltűnt szem elől. Mikor a katonák befejezték az étkezést, és beosztották az éjszakai őrséget, Tobiast sehol sem találták. Senki sem tudta, hova nyargalhatott, és csak másnap délben tért vissza. Ezúttal is hiába faggatták, hol járt ez alatt az idő alatt. – Nem nyugszik, amíg el nem látjuk a baját – mondta az őrnagy. – Úgy látszik, megártott neki, hogy a tűzvész után elengedtem a fenyítést. – Felkapott egy botot, és az indián hátára vágott. Tobias egy szót sem szólt, egyetlen arcizma sem rándult. Mikor az őrnagy haragja már lecsillapodott, az indián átballagott a lovakhoz, beburkolódzott a pokrócába, s úgy látszott, nyomban el is aludt.

Adams meg sokáig ébren fészkelődött. Ez a váratlan találkozás Red Foxszal nem hagyta nyugodni. A bandita nyilván valami nagyszabású dologban töri a fejét, ha ismét ide dugta az orrát, máskülönben nem vállalta volna ezt a kockázatot. Azzal tisztában volt Adams, hogy Red Foxnak csak két célja lehet: meggazdagodni, és eltenni láb alól Harryt, a dakotát, az egyetlen embert, akitől valóban oka van félni. Talán mindkét célt egyszerre akarja elérni. Vajon sikerül-e neki tárgyalások ürügyén idecsábítani az ifjú főnököt az erődbe? És miféle üzlet lehet az, amiről beszélt? Pillanatnyilag a fegyvercsempészés volt a legjövedelmezőbb üzletág: az indiánoknak csempésztek fegyvert, akik azért fegyverkeztek, hogy megvédjék földjüket. Ez volt a magyarázata annak, hogy a dakoták jó puskákból lövöldöztek a fehérekre. Ezeket a jó puskákat nem mind békeidőben vásárolták mint vadászfegyvert, és nem is mind zsákmányolták. A fegyvercsempészek megint jól kereskedtek. Valószínű, hogy egyetlen üzletből többet zsebeltek be, mint amennyibe Adamsék egész farmja került. Talán mégis okosabb lett volna, ha elmegy Red Foxszal? De Adams gyűlölte ezt a pimasz modorú, erőszakos embert, ezt a fickót, akinek olyan brutális álla volt. A farmer fiának gondolatai tovább kalandoztak, s most megint az ifjú dakota főnök jutott eszébe. Nem tagadhatta le maga előtt, hogy ez az indián maradandó hatást tett rá; még most is elevenen élt benne a legutóbbi találkozás emléke. Adams mint tizennyolc éves legény hagyta el apja farmját, most huszonkét esztendős volt. Kiszámította, hogy Harry huszonnégy éves. Ez a dakota tizenkét éves fiú volt, mikor elszakadt törzsétől, tíz évig apjával együtt száműzetésben élt, s két évvel ezelőtt tért vissza az övéihez. Most a Medve-banda vezére volt egy kilátástalan háborúban. Mert bármilyen nagy bátorságról és körültekintésről tesznek tanúságot a dakoták, Adams nem kételkedett benne, hogy végül alulmaradnak ebben a küzdelemben. Nem tudnak sem ekét előállítani, sem puskát gyártani, sorsuk meg van pecsételve. Ezeket a dakotákat kiűzték otthonukból, éppen úgy, mint őt, Adamset. Valamelyik rezervátumba kell vonulniuk, s hagyni, hogy ott legyőzőik kordában tartsák őket. Hiába, ezt a világot csak néhány hatalmas ember számára teremtették. A többiek örülhetnek, ha életük végéig keservesen robotolhatnak, s a vigasztalan élet után vigasztalan halál vár rájuk. Adams előtt az ifjú dakota alakja lebegett akkor is, mikor elutasította Red Fox ajánlatát. Nem akart még egyszer Mattotaupa gyilkosának cinkostársa lenni.

“SZEMEM ELŐTT SÁRGA BÖLÉNYCSORDA…” Tobias felkerekedett, hogy átadja Sitting Bullnak és Tokei-ihtónak a betű- és képírással megírt üzenetet. Búcsú nélkül hagyta el a csapatot. Átkelt a gázlón, a túlsó partra érve vágtára fogta lovát, és csakhamar eltűnt az otthon maradók szeme elől. Jó járású ló volt Smith őrnagy hírszerzőjének musztángja. Fújtatott és prüszkölt, mert embernek és állatnak egyaránt élvezet volt ez a hajnali nyargalás a harmattól csillogó prérin. Enyhe szellő cirógatta a virágokat és fűszálakat. Déltájban pihenőt tartott a hírszerző. Körös-körül csend volt, Tobias semmi gyanúsat nem észlelt. Kinyitotta kenyérzsákját, s falatozni kezdett. Evés után pipára gyújtott, és még egyszer átgondolta terveit. Smith őrnagytól azt a parancsot kapta, hogy a Black Hillshez lovagoljon, és ott kutassa fel Sitting Bullt és Tokei-ihtót. Senki sem kérdezte Tobiastól, helyesli-e ezt a parancsot, ő tehát hallgatott, és megtartotta magának a véleményét. Smith azt parancsolta neki, amit Red Fox tanácsolt. Red Fox azonban nem olyan ember volt, akiben bízni lehetett; Tobias meg volt róla győződve, hogy tanácsai mögött csapda rejlik. Mikor Red Fox elhagyta az őrállomást, Tobias titokban követte. Erről senkinek sem kellett tudnia, s Tobias inkább a verést választotta, mint hogy egy szóval is elárulja, hol járt. Red Fox előbb északkelet felé vágtatott, mikor azonban úgy vélte, hogy már senki sem látja, musztángján átkelt a folyó déli partjára, és délnyugat felé fordult. Nyilvánvaló volt, hogy titkol valamit. Tobias kihallgatta Red Fox beszélgetését Adamsszel. Vajon miféle üzletre célzott ez az egykori bandita, aki most futárként szolgál? Miben sántikálhat? Tobiasnak esze ágában sem volt Red Fox tanácsaihoz igazodni, s ezért Samuel Smith parancsait sem szándékozott követni. Eltökélte, hogy a maga esze után indul. Senki sem tudhatta, hol tartózkodik pillanatnyilag az a két főnök, akit Smith parancsára elő kell kerítenie, mert a préri beláthatatlanul nagy, a musztángok pedig gyorsak. Arra vonatkozóan azonban, hol van az asszonyok és gyermekek táborhelye, már valószínűbb feltevésekbe lehetett bocsátkozni. Tobias tudta, hogy a Medve-banda télen a Rocky Mountains, a Sziklás-hegység előhegyeit borító erdők oltalmát kereste, s nyáron a Lóitató-patak partján ütött először tábort. Smith őrnagy hírszerzője ezért a Lóitató-patakot választotta első úti céljául, s most délnyugati irányba fordult. Ugyanabba az irányba, amerre Red Fox titkos útja vezetett. A hírszerző addig lovagolt, míg az ég be nem sötétedett, és ki nem gyúltak a csillagok. Csak ekkor engedélyezte lovának és önmagának a jól megérdemelt pihenőt. Hideg volt az éjszaka. Tobias beburkolódzott pokrócába. Mielőtt elaludt volna, gondoskodott róla, hogy lábánál egy kis tűz pislákoljon, amely elűzi a farkasokat. Igaz ugyan, hogy a dakoták felderítőit viszont vonzza, de ettől nem félt Tobias: védte a fehér farkasbőr, az a kis zászlócska, amely békeköveti minőségét jelezte. Senki sem ütközhetett mag azon, hogy ez a békekövet fegyvert is hord magánál: szüksége volt a fegyverre, hogy vadászhasson, ha elfogy az élelme, s hogy védekezhessen a medvék és farkasok ellen. Semmi sem zavarta meg Tobias álmát; miután kialudta magát, még pirkadat előtt ismét útra kelt. Háborítatlanul folytatta útját egész nap és a következő napon is. A harmadik nap déltájban kiszámította, hogy alig néhány órányira van a. Lóitató-patak: középső szakaszától: Nyugaton már észrevehetően közelebb húzódtak a Sziklás-hegység körvonalai: Tobias most a senki földjén volt, amely különböző törzsek területe közé ékelődött. Dakoták éppúgy vadásztak itt, mint a pánik törzséhez tartozó ősi ellenségeik. Ilyen helyen fokozott óvatosságra volt szükség. Tobias felkapaszkodott egy magaslatra; hogy körülnézzen. Lapályos völgyet pillantott meg, amely észak-déli irányban nyúlt el a dombok között. A kis

patakban, amely a völgyet átszelte, minden bizonnyal csak ilyenkor volt víz, ebben a kedvező évszakban. A völgy mélyén olyan vadcsapást fedezett fel Tobias, amely tüstént felajzotta érdeklődését. A vadcsapás körül jókora területen letaposott és lelegelt füvet a feltúrt földet látott. Óvatosan, mindig a dombok fedezéke mögött, annyira megközelítette lován ezt a helyet, hogy most már olvasni tudta a nyomokat. Semmi kétség, itt egy nagy bölény csorda legelt. Kényelmesen legelészve vándorolt ez a csorda délről észak felé a patak partján, egy régi bölénycsapáson. Az ilyen óriási csordák most már ritkaságszámba mentek. A prérit részekre szabdalták a települések és az épülő vasutak, elvágva azokat az utakat, amelyeken a bölények valamikor Kanadától Mexikóig vándoroltak. A bölényvadászok pedig már ismétlőfegyverekkel irtották ezeket az értékes állatokat. Tobias izgatottan folytatta felderítő útját északnyugat felé. A völgy itt sárgásbarna színt öltött, s mintha egyetlen hullámzó tömeg lett volna. Az elmosódó körvonalú, barna gyapjas tömegből kiemelkedett egy-egy állat: Tobias megpillantotta magas marjukat és sötét sörényüket, amelyben szinte elvesztek a szarvak. Mint távoli mennydörgés, morajlott végig a völgyön a bőgés, amellyel az állatok üdvözölték egymást. A bölénybikák és bölénytehenek – a párzási időszakot kivéve – külön-külön szoktak legelni. Tobias bikacsordát látott. Az állatok soványak voltak a kemény tél után, de még viselték értékes téli bundájukat. Tobias egy széles tócsához lovagolt, amelyben nemrég bikák hemperegtek. Felismerte egy bölény hátának kirajzolódott nyomát. De micsoda bölényhát volt az! Kínos emlékek ébredtek fel a hírszerzőben: eszébe jutott, milyen súlyos bordatöréseket szenvedett három évvel ezelőtt, mikor összecsapott egy bölénybikával. Pedig az a bölénybika törpe kis állatnak tűnt ehhez képest, amely a tócsában látható nyom tanúsága szerint nem sokkal előbb még kéjesen fetrengett ebben a “bölényfürdőben". Tobias halkan füttyentett: ez az önkéntelen fütty elismerésének és örömének a jele volt. Fellobbanó vadászszenvedélye még az arcvonásait is megváltoztatta. Mert Tobias szenvedélyes vadász volt. Alig tizennégy esztendős korában ejtette el az első bölényt. Ennek a hazátlanul bolyongó indiánnak a vadászat volt az egyetlen tiszta öröme. Ám azt is tudta a hírszerző, hogy háború idején semmi körülmények között sem szabad kezet emelnie a törzs vadállományára. Hiszen a vadászjogot még békében is szigorúan vették, az egyes törzseken belül is. Bölényre csak közösen volt szabad vadászni, s aki saját szakállára megtámadott és ezzel elriasztott egy csordát, nem kerülhette el a büntetést. A börtön intézményét nem ismerték az indiánok, a vétkesnek szétrombolták a sátrát. A hírszerző fellángoló vadászszenvedélyének ugyan még a halálbüntetés veszélye sem tudott volna gátat vetni, öt inkább az a gondolat tartotta vissza, hogy megvetnék, ha nem tudna magán uralkodni, és egyéni szenvedélyével veszélyeztetné megbízatásának teljesítését. Ha bölények legelnek erre, a dakoták sem lehetnek messze. De vajon hol rejtőznek a vad felderítők, s hol rejtőznek a felügyelők, akik az egyes embereket visszatartják a lövéstől mindaddig, míg meg nem kezdődött a közös vadászat? A dombvonulaton, amely elzárta Tobias elől a kilátást dél felé, egy fekete üstök bukkant fel. Aztán egy barna kéz emelkedett a magasba, s intett Tobiasnak, hogy maradjon nyugton. A hírszerző szorosra fogta a kantárszárat. Lódobogást hallott. Nyugat felől nagy lovascsapat közeledett vágtatva. Tobias vagy százra becsülte a lovasok számát. Hozzávetőlegesen kiszámította magában, hány férfi lehet a Medve-csapat sátraiban. Aligha több, mint harmincöt, vagy legfeljebb negyven. Tehát nyilván több banda egyesítette erejét, hogy közösen vadásszanak erre a nagy csordára. Már felbukkant az első lovas. Szőrén ülte meg a lovat, felkapaszkodott a déli magaslatra. Hosszú sorban követték a többiek. Tobias könnyen megszámlálhatta őket: száztizenöt lovas, ősi szokás szerint csak ágyékkötőt viseltek a

bölényvadászok. Barna testük és lábuk, amelyen minden izom megfeszült, szinte egybeforrt musztángjukkal, ezekkel a bölényvadászatra idomított lovakkal, amelyeket sohasem használtak teherhordásra. A vadászok nyíllal és íjjal voltak felfegyverkezve. Némelyiküknél dárda is volt. Tobias felismerte Tokei-ihtót és ménjét is. Az ifjú főnök kezében fél tucat nyílvessző volt és egy világos színű csontíj; hátán a tegez csüngött. A dakoták észrevették a hírszerzőt, s intettek neki, hogy vonuljon vissza. Tobias megpróbálta felfelé hajtani a keleti lejtőn tarka lovát, amely már nagyon nyugtalan volt, de az állat nem engedelmeskedett. Ágaskodott, és körben forgott. Közben fent a dombon, a főnök közelében nekiiramodott az egyik dakota megbokrosodott lova. Nem volt többé megállás. Dübörögve száguldott a lovasok egész sora észak felé, a bölénycsorda irányába, s Tobiast magával ragadta ez a vad áradat. Elsuhant mellette a főnök ménje. Tobias a viharosan vágtató dakoták tömegének kellős közepén találta magát. Elengedte a gyeplőt. Oldalzsákjába nyúlt, s a szájába vett néhány puskagolyót, hogy később gyorsabban tölthesse meg fegyverét. Adams nyomorúságos elöltöltő puskát adott neki, amelynél ez bizony elég hosszadalmas művelet volt. De mindegy – most csak a bölény vadászat érdekes! A préri indiánjainak veszedelmes munkája, de egyben szenvedélyes élvezete is volt ez. Ezek a barna bőrű lovasok egytől egyig szívesen kockáztatták érte testi épségüket, sőt életüket is. Viharsebesen száguldott a vadászsereg a völgyön át. Erre vágyott Tobias. Nem is hajtóvadászat volt ez, hanem eszeveszett versenyfutás a bölényekkel, életre-halálra. Tobias szívében felzendült a bölénydal, amelyet az északi prériken tanult meg egyszer a fekete lábú indiánoktól: Szemem előtt sárga bölénycsorda, vereslő orrlyukak nagy porfelleget fújnak felém a sík homokcsapásán. Jó íjam húrja, most feszülj! Jó nyilam, a célt el ne vétsd! A bölénybikák felfigyeltek. Bőgésük elnémult. Súlyos fejüket hátrafordítva nézték a vágtatva közeledő lovasokat. A csorda végén hatalmás bika vonult. Bundáját vastag iszapréteg vonta be: nyilván ennek a nyomát látta Tobias a bölényfürdőben. A bika dühösen fújtatva leszegte szarvát, de aztán meggondolta magát, és mégis inkább a menekülést választotta; csatlakozott a csordához, amely már ijedten tovavágtatott. A csordát kísérő madárrajok is szétrebbentek és elröppentek. Nyílsebesen száguldott a hírszerző tarka lova a bölények nyomában. Ügyesen elugratott a veszedelmes bika mellett kavargó porfelhőben. Már ott volt a bölények között, a megbolygatott, tülekedő csorda kellős közepén. Tobias már semmit sem tudott a többi vadászról, magáról is alig tudott. Körülötte dübörgőit és dongott a porzó föld a menekülő csorda lábai alatt. Csattogott a kis patak vize, ahogy belegázoltak. A hírszerző tarka lova velük vágtatott, máskülönben eltaposták volna. Tobias lövésre készen tartotta puskáját, A por akadályozta a látást, de közvetlenül maga előtt mégis felismert a vágtató bölények tülekedő és hullámzó tömegében egy nagyon fiatal bikát. A nyilván jól idomított musztáng közvetlenül a bika mellett viharzott el hátulról; a golyó a célba vett állat szívébe fúródott, a válla mögött. Tobias már nem láthatta, mint rogy össze a bika. Megállás nélkül folyt tovább a vad vágta, menekülő bölények és nyargaló dakoták közt. E szédítő vágtatás közben Tobias megtöltötte puskáját. Másodszor is elsütötte, s már ki is vette szájából a következő golyót. Rettegéstől űzött állatok barna gyapjas háta hullámzott mellette. A vadászok kurjantása alig hallatszott a paták fülsiketítő dübörgésében. Tobias ismét célzott, és harmadszor is lőtt.

Úgy rémlett neki, hogy a dübörgés lassan alábbhagy. Úgy látszik, a menekülő csorda széthúzott, és részekre bomlott. A porfelhők áttetszőbbek lettek. Tobias megpróbált tájékozódni. Még mindig harminc vagy negyven bölény közt vágtatott. Szeretett volna kijutni ebből a tülekedésből. Lován a fáradtság jelei mutatkoztak. Két fiatal bika volt a szomszédja ebben a vad rohanásban; ezek veszedelmesen szorongatták a lovat, s döfködték hegyes kis szarvukkal. Tobias a puskája segítségével akarta megszabadítani lovát és önmagát a támadóktól, de ekkor azt a kínos felfedezést tette, hogy oldalzsákja nem volt bekötözve, és teljesen kiürült. Tobias pisztolyt ragadott, de ezúttal nem jól célzott, s a két fiatal bölényt csak még jobban felingerelték az apró lövedékek. A ló nem bírta tovább, felbukott. Tobias villámgyors elhatározással leugrott róla. A következő szempillantásban már ismét talpon volt, és gyalog futott tovább a bölények közt, hogy mentse az életét. Miközben szaporán emelgette izmos lábát, volt benne annyi lélekjelenlét, hogy áttekintse helyzetét. Erős és fürge állatok serege vette körül. Egész elöl felfedezte a vezérbikát, azt a hatalmas bikát, amelynek bundáját vastag iszapréteg borította; időközben megelőzte az egész csordát, s most lassított. Nyilvánvaló volt, hogy a bölénycsapat, s vele együtt Tobias is, hamarosan utoléri. Tobiasnak végre sikerült egérutat nyernie. Zihálva, szaporán lélegzett a vad futás után, és körülnézett. A csorda és az üldöző vadászok messze szétszóródtak. Egyes bölények itt-ott kisebb csapatokba verődve, meghatározott cél nélkül nyargalásztak. Tobias hallotta patáik dobogását. Szeme előtt fel-felbukkant egyegy bölény vagy egy íját kifeszítő vadász, hogy aztán ismét eltűnjenek a hullámzó dombok közt. Egy magányos sebzett bika vágtatott el mellette; az egyik dakota a farkát fogta, és nem akarta elengedni. Tobiasnak nevetnie kellett a vadász kerge bakugrásain. Aztán hirtelen ráeszmélt, hogy még az ő számára sem ért véget a vadászat. Az a bölénycsapat, amelynek gyűrűjéből kiszabadult, időközben utolérte a vezérbikát, s ott megállt és visszafordult. Ádáz szemeket meresztettek az állatok az indiánra. Tobias tudta, hogy félénk állat a bölény, menekül a farkasok és vadászok elől, de ha támadásra – ingerlik, veszedelmes tud lenni, így jobbnak látta, ha elrejtőzik, s láthatatlanul meglapul a fűben, az egyik domb enyhén ereszkedő lejtőjén. Lova már nem volt, s csak most vette észre, hogy a puskáját és pisztolyát is elvesztette. Fölöttébb kínosan érintette tehát, hogy a vezérbika meglátta, és a jelek szerint őt szemelte ki eszeveszett dühe céltáblájául. Felfelé meredező farokkal, száguldva közeledett Tobias felé. Tobias felpattant. Minden erejét összeszedve, a bika felé hajította tomahawkját; homlokon találta, de a bika lerázta magáról a fegyvert, mint valami tolakodó legyet. Tobias számára most már nem maradt más hátra, mint hogy a futásban keressen menedéket, de előre tudta, hogy ez meglehetősen reménytelen vállalkozás: gyors állat a bölény, akár a musztáng. Tobias hányatthomlok rohant felfelé az egyik domb lejtőjén. Nem nézett hátra, de hallotta az egyre közeledő bika ugrásait. A hírszerző ereje fogytán volt; minden egyes lélegzetvételtől sajgott a melle, a szíve összevissza kalimpált, oldalát mintha késsel szurkálták volna. Cselezni próbált: hirtelen fordulattal ismét lefelé futott. De a bölény észrevette a fordulatot, és nyomon követte Tobiast. A hírszerző elvesztette előnyének egy részét. A közelben nem volt egyetlen fa, egyetlen bokor sem, amely mögött elbújhatott volna. Néhány kétségbeesett cikcakkugrás után elvágódott a földön, mereven elnyúló végtagokkal, mint egy halálra hajszolt nyúl. A bika mintha tudta volna, hogy most már ráér. Ügetve közeledett Tobias felé, egyik szarvával a földet szántva és felkavarva a port. Mikor már ott állt Tobias elölt, hogy agyonöklelje és agyontapossa, az indiánban még volt annyi lélekjelenlét, hogy mellényét a bika szemére dobja. A karlyukakon kikandikáltak a veszedelmes szarvak. A megvakított bika őrjöngve toporzékolt, az indián hátába döfött. Tobias heves fájdalmat érzett. Mozdulni is alig tudott már, s kezében a késsel várta a halált. A szétszórtan nyargalászó dakoták közül a jelek szerint senki

sem hederített rá. De hallga csak!… Hirtelen felharsant a dakota bölényvadászok vad kurjantása. A támadásra készülődő bika megtorpant. Az ellenséges hang hallatára mintha tétovázott volna. Tobias egy pillanatra elfordította tekintetét a bikáról, hogy lássa, ki az, aki talán mégis megmentője lehet. Tokei-ihto ereszkedett lefelé a domboldalon fakó ménjén. Ajkát ismét elhagyta az a tompa kiáltás, amely megzavarta a bikát, és az utolsó pillanatban megtorpanásra késztette. A bölény közben cafatokra tépte a mellényt, s most otthagyva első áldozatát, bősz tekintettel meredt új ellenségére. A dakota odaért. Ménje ágaskodott és kapálódzott; megriadt a fenyegető szarvaktól. A bika nekikészült, hogy felnyársalja a lovat és lovasát. A lovat teljesen hatalmába kerítette a halálos rémület, a levegőbe ugrott, majd két hátsó lábára ágaskodott. De lovasának akarata és ügyessége ismét remegő engedelmességre kényszerítette. Tobias a főnökre meredt, s az, ami most történt, elfeledtette vele, hogy milyen veszély fenyegeti a saját életét. A mén most már lovasára bízta a sorsát, s combja leggyengébb nyomásának is engedelmeskedett. Izgatott, táncoló léptekkel közeledett a szörnyeteghez, amely fejét dobálta, mintha viadal előtt az erejét próbálgatná. A dakota a bölény oldalára akart kerülni, hogy kilője a halálos nyilat. A bika azonban nem mondott le előnyös helyzetéről, s meglepő gyorsasággal nekiiramodott, hogy felöklelje a lovat és lovasát. A musztáng merész ugrással átszökellt a bika fején. Az ifjú főnök nyomban megfordult, s a kifeszített íjra helyezte a nyílvesszőt. Tobias gyors pillantást vetett a tegezre. A tegez üres volt: a lövész az utolsó nyílvesszőt tartotta a kezében. Közben a bika is megfordult, s ismét szemtől szemben állt ellenfelével. A dakota kilőtte nyilát, de nem talált a bölény válla mögé: a nyílvessző a felbőszült bika hatalmas törzsébe fúródott. A főnöknek nem volt semmiféle lőfegyvere. A bölény a fájdalomtól felbőszülve rontott ellenségének. Úgy látszott, hogy a lóra és lovasára kegyetlen halál vár. – Menekülj! – kiáltotta Tobias, teljesen megfeledkezve magáról. De a vakmerő dakota nem menekült. Rövid harci kurjantást hallatva leugrott lováról, hagyta, hogy a musztáng elnyargaljon. Az események most olyan gyorsan játszódtak le, hogy Tobias alig tudta szemmel követni. A bika nekiiramodott. De a következő pillanatban ott ült a hátán a dakota, lovaglóülésben, arcával a szarvak felé. A bika mintha kővé meredt volna: csak ott állt, egyetlen tagját sem mozdítva. A főnök leugrott róla. Kezében hegyes, kétélű kését szorongatta, amely csaknem olyan vastag volt, mint egy rövid kard. A kolosszus összerogyott. A kés megölte. – Győzelem! – kiáltotta Tobias, még rekedten az izgalomtól. – A dakota főnök a legnagyobb vadász a prérin és a Sziklás-hegységben! Most kiderült, hogy nem Tobias volt az egyetlen tanúja ennek a vadász jelenetnek. Körös-körül hangos diadalordítás harsant fel, s több vadász vágtatott elő. Körülnyargalták az elejtett bikát, s ha Tobias nem ismeri oly jól az indiánok lovaglóművészetét, attól félt volna, hogy eltapossák. De a lovak patái csak veszedelmes közelségben dobogtak el mellette. Ujjongó kurjantás, örömrivalgás töltötte be újra meg újra a levegőt, s végül az indián lovasok hátsó lábukra kényszerítették és megállították lovukat. Az egyik indián – magas, szikár férfi, akinek üstökét szintén sastollak díszítették, mint a főnökét, de ezenkívül vörösre festett szarvasszőrcsomók is – leugrott izzadságtól nedves lováról. Megvizsgálta a szúrást az elejtett bika tarkóján, s alaposan szemügyre vette a szarvait is. Maga Tokei-ihto a sebesült hírszerzőhöz lépett. Tobias megpróbált feltápászkodni – de hiába! Az ifjú főnök azonban magától értetődő készséggel támogatta. Felültette Tobiast, visszaadta neki csatabárdját, amelyet, úgy látszik, útközben szedett fel, s letelepedett a hírszerző mellé. Tobias köszönetet intett, s várta, hogy az ifjú főnök most megkérdezi tőle a

nevét és útjának célját. De nem így történt. Tokei-ihto maga mutatta be társainak a hírszerzőt. – Ez itt Tobias. A szikszikauk Farkasfőnöknek nevezik, vagy a vacsicsunok, a fehérek egyik nyelvén: Chef de Loupnak. Tobias meglepetten pillantott fel. – Honnan ismeri a dakota törzsfőnök ezt a nevet, amelyet messze innen, a kanadai határon kaptam? Tokei-ihto legyintett. – A Missouri és a Sziklás-hegység közt minden harcos jól ismeri ezt a nevet: Chef de Loup. Sok kárt okoztál te már nekünk. – Alig észrevehetően elmosolyodott és hozzátette: – Nem kis időnkbe és fáradságunkba került, hogy megtévesszünk, mikor felderítő úton voltál, és mi meg akartuk támadni a lőszerszállítmányt. A hírszerző elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést, amely kellemetlen emlékeket ébresztett fel benne. – Az én nevem Tobias. Szeretem a dakotákat, és a Hosszú Kések közül is szeretem a bátrakat, s azt kívánom, hogy béke legyen a testvéreink között, így gondolkodik a Hosszú Késeknek az a nagy főnöke is, akit Jackmannek hívnak, és akitől levelet hoztam Sitting Bull és Tokei-ihto részére. – Tobiasnak, a vacsicsunok követének módja lesz átadni a leveleit főnökünknek és véneinknek. – Tokei-ihto is feszes és szertartásos modort vett fel, s már be is fejezte a beszélgetést. Felállt, és hozzálátott a bika megnyúzásához. Harcosai kiverték pipájukat, és segítettek neki. Miután lenyúzták a bölény irháját, a főnök megbízott néhány legényt a vadászzsákmány őrzésével, maga pedig felkészült az indulásra. Intésére a sastollas, szikár harcos Tobiashoz lépett, s felszólította, hogy üljön fel az 6 lovára. Tobias nem szívesen vette igénybe a szikár harcos segítségét. Éles, gúnyos arcvonásai voltak ennek a harcosnak, akit Tobias közben már felismert a jelvényeiről: Fekete Sólyom volt – vagy a dakoták nyelvén: Csetanszapa –, a Vörös Szarvas-szövetség vezére. Mivel azonban Tobias elvesztette lovát, nem volt más választása, kénytelen volt követni a főnök utasítását, és elfogadni a felajánlott segítséget. Most már csak azon volt, hogy minél ügyesebben kapaszkodjon fel a dakota musztángjára. Csetanszapa fogta a kantárszárat, Tobias pedig mögötte ült, s mivel a lába már nemigen akart engedelmeskedni, meg kellett fogódznia Csetanszapában. Délnyugati irányban nyargaltak, átvágva a füves dombokon, nyilván a tábor felé. A főnök lovascsapatához hamarosan csatlakozott a többi harcos is, ki ebből, ki abból az irányból, míg végül Tobias ismét száz harcost számlált össze. Úgy látszik, tizenöten ott maradtak őrizni a vadászzsákmányt. Meglehetősen egyhangú volt a táj, amelyen a lovasok hol vágtatva, hol lépésben áthaladtak. Délután melegen sütött a nap, most azonban hűvös északi szél támadt. Érezni lehetett a hegyek közelségét. A nap már eltűnt a mind jobban kibontakozó Sziklás-hegység mögött, s a lovascsapat még mindig úton volt. Aztán leszállt az éj, s csillagos égbolt alatt közeledtek a Horse Creekhez, a Lóitató-patakhoz. Partja hosszú szakaszokon teljesen kopár volt, de a most előbukkanó kanyart fűzfák és alacsony bokrok szegélyezték. Ez a környék nagyon alkalmas volt táborhelynek. Sok sátrat a patak partján ütöttek fel. Fiatal lovasok nyargaltak elő a táborból, s hangos üdvrivalgással köszöntötték a bölény vadászokat. Zsivaj töltötte be az éjszakát, s egyre több lovas vágtatott elő, hogy a táborba kísérje a hazatérőket. A lárma és örömujjongás nőttön-nőtt, a hangok zúgó árja minden gátat áttört. A vadászcsapat belovagolt a sátrak közé. A patak dél felől nyitott körívet írt le. Ebben a kanyarban volt a Nagy Medve Fiainak sátorfaluja, az egész tábor magva. A tipik – így hívták a dakoták felül csúcsban végződő, kerek bőrsátrait – egy szabad térség körül csoportosultak, amelynek közepén a földbe vert kultikus oszlop meredezett. A talaj keményre volt

döngölve. Ez volt a harcosok táncainak és ünnepségeinek színhelye. Itt, a téren álltak a legnagyobb sátrak: a tanácskozósátor, a varázsló sátra és a főnök sátra. A főnöki sátor bejárata előtt elhelyezett rudat sok vadásztrófea és harci zsákmány díszítette. A két ló, amely e tipi elé volt kötve, nyugtalankodni kezdett. A kutyák hangosan vonítottak. A sátraktól övezett téren gyülekeztek a hazatérő vadászok, Három tűz rőt fénye világította meg őket. Régi indián szokás, hogy a hazatérő vadászokat a tanácstüzeknél fogadják a vének és a varázslók, s minden vadász jelentést tesz a zsákmányáról. Tobias megpillantotta a törzs tisztségviselőit, gazdagon öltözött öregeket és aggastyánokat. Csak elmosódva látta őket a lángok lobogó fényénél; kimerült volt, látóidegei gyengén működtek. De azért érezte, hogy valamennyien izgatottan és boldogan várják a ménjén közeledő főnököl. A lovasok megálltak. Tokei-ihto felemelte kezét, jelezve, hogy beszélni akar. Csend támadt. – Dakota főnökök és harcosok! A Jó Szellem bölényeket küldött nekünk; nyilaink célba találtak. Kétszáz bölényt ejtettünk el. Holnap, mikor a nap felkel, asszonyaink és leányaink elhozzák a húst. Senki sem fog éhezni a sátrainkban! A kitörő örömrivalgás Tobiast is magával ragadta. Együtt kiabált a zúgó tömeggel. A vadászat résztvevői kiléptek a sorból. Sátraikhoz léptettek, vagy kihajtották lovukat a patak partján elterülő legelőre. Odaugrott néhány fiú, hogy elvezesse a gazdátlan lovakat. Azt a tarka lovat, amely Csetanszapát és Tobiast hozta, egy karcsú, izmos ifjú vette gondjaiba. Tobias nagy üggyel-bajjal leszállt a lóról; tántorgott, s noha minden erejét összeszedte, félt, hogy szégyenszemre elvágódik a füvön. A tisztségviselők csoportjai szétoszlottak a tűznél. Tokei-ihto visszajött Tobiashoz. Tobias összerezzent, mikor a főnök megszólította, s választékos udvariassággal felkérte, legyen vendége a sátrában. Tobias természetesen elfogadta a meghívást. Tokei-ihto belekarolt a sebesült hírszerzőbe, és a tipijéhez vezette. A főnök bőrsátrának oldalfalait nagy négyszögek díszítették: ezek a rajzok oltalmazó varázsjelek voltak. Egy fekete farkaskutya megszagolta Tobiast, aki a dakota kíséretében egy függönyön át belépett a sátorba, örült, hogy végre eltűnt a tömeg szeme elől. A tágas sátor belsejében félhomály volt. Puha pokrócokon és szőrméken lépkedtek; a főnök elvezette Tobiast a tűzhely mellett. Nem messze a tűzhelytől Tobias leült, vagy jobban mondva lerogyott. Még nem pillantott fel, de a tűzhely felől sistergést hallott. Száraz fahasábok ropogtak és pattogtak a kis lángokban, s Tobiasnak eszébe jutott, hogy amikor elhaladt a tűzhely mellett, látta azt a kerek, alig bemélyedő üreget, amelyben a tűz ég. Ez a tűz nemcsak a fűtés és sütés-főzés, hanem a világítás céljait is szolgálta. Ha a fáradt vadász egy icipicit felemelte szempilláit, láthatta a tűz felett a villa alakban elágazó botokon függő, tükörfényes üstöt. Zsíros kutyahús szaga terjengett. A főnök bölénybőr takarót dobott magára, és elhagyta a sátrat. Az izzasztó és poros vadászat után meg akart fürdeni a patakban. A sátorfalu körül folydogáló patak csörgedezése csábítóan idézte fel a hűs habok képzetét, amelyekben az ember megfürdetheti átizzadt, porlepte tagjait. Egyszerre csak Chef de Loup is érezni kezdte, mint marja bőrét a por, és sokért nem adta volna, ha követheti a főnök példáját, és ő is a patak habjai közé vetheti magát. De hát sebesült volt, aki mások segítségére szorul. Miközben a főnök visszatérésére várt, alaposabban körülnézett a sátorban. A szokásos kerek sátor volt. Körös-körül karcsú fenyőrudak futottak a magasba, ahol csúcsuk összeért. Régi rudak voltak, amelyek nemcsak Tokei-ihtót, hanem apját,

sőt talán a nagyapját is látták felcseperedni. A rudakra bölénybőrből készült súlyos sátorlapok voltak kifeszítve, s alsó szélükön a földbe vert kis cölöpökre erősítve. A tartós bölénybőrt kétévi fáradságos munkával oly jól kicserzették, hogy a nedvesség nem ártott neki, nem keményítette meg. Az időjárás minden viszontagsága ellen védelmet nyújtott ez a sátor. Csúcsán kivezető nyílás volt a gyér füstfelhő és az üstből párolgó gőz számára. Egy kéménytoldalék, amely a sátoron kívül álló két rúddal volt összekapcsolva, gondoskodott róla, hogy a szél be ne verje a füstöt. Friss, kellemes volt a levegő a sátorban. Tobias hátradőlt a fonott gyékényen, amely egy háromlábú állványon függött, s a rajta pihenő a fejét és a vállát is megtámaszthatta. Ilyen állványon függő gyékényeket éjszakai fekhelynek szoktak használni az indiánok, s Tobias, aki évek óta a csupasz földön aludt, siralmas állapotában különösen élvezte ezt a kényelmet. Tobiason kívül két nő is tartózkodott a tipiben, egy idősebb asszony és egy fiatal lány. Mindketten csendesen üldögéltek a háttérben. Csak az idősebb asszony jött előre egy ízben, hogy a puhára főtt kutyahúst levegye a tűzről, és felállítsa a nyársat a sütésre feltűzött bölényhússal. Szétnyílt a sátor függönye. Tokei-ihto tért vissza a fürdésből, s mindjárt vendégével kezdett törődni. A hírszerző nem volt hozzászokva, hogy foglalkozzanak vele, s csodálkozva és hálásan bízta magát vendéglátója gondjaira. Tokei-ihto lesegítette róla szakadt ingét és ócska barna bársonynadrágját, majd egy csészében medvehájat adatott az asszonyokkal, hogy letisztítsa Tobias bőréről a port és izzadságot. Könnyed kézzel megvizsgálta vendége sérülését. – Meg fog gyógyulni – mondta –, de Chef de Loup-nak pihennie kell a sátramban, legalább a következő holdfordulóig. Nem akar most mindjárt aludni térni? – A hírszerző tiltakozó mozdulatot tett: sokkal büszkébb volt, semhogy bevallja, milyen kimerült. – Akkor arra kérem Chef de Loup-t, vegyen részt a lakomán, amelyre meghívtam néhány vendéget. Tobias nem mondhatott nemet. A főnök máris a tűzhöz támogatta, hogy ott helyet foglaljon. Felkapott egy bölénybőrt, amelyet nagy művészettel rajzolt színes ábrák díszítettek, s ráadta a hírszerzőre: átvetette a bal vállán úgy, hogy a jobb karja szabadon maradt. A bőr köpenynek volt kiszabva, s kitűnően testhez simult. Chef de Loup gyors pillantást vetett a rajzra: úgy látta, Tokei-ihto vadász- és harci tetteit ábrázolja. Mivel a sebesült hírszerző nemigen tudta emelgetni a karját, a főnök arra is vállalkozott, hogy rendbe hozza a haját. Sündisznósörtéből készült kefével simította le a fekete haj fürtöket, s a zöld kendő helyett kígyóbőrt használt homlokkötőnek. Tokei-ihto ezután visszavonult a sátor hátterébe, hogy maga is ünneplőbe öltözzön. Eközben előrejött a fiatal indián lány, s tarka gyékényszőnyegeket helyezett el a tűzhely körül. A vendég lopva figyelte ár lány mozdulatait. Hosszú bőrköntöst viselt a lány, kerek nyakkivágással. A köntös alját és ujjait hosszú rojtok díszítették, övéről hüvelybe dugott kés csüngött alá és hímzett táskák, amelyek különféle apróságokat tartalmaztak. Harisnya helyett hímzett bőrnadrágot hordott, amely a mokasszinig ért. Selymesen csillogó, koromfekete haja hosszú copfokba fonva lógott le a vállán. Hajának választéka cinóbervörösre volt festve. Chef de Loup hallomásból tudta, hogy Tokei-ihtónak van egy Unionah nevű húga. Még elég fiatal volt ahhoz, hogy hajadon legyen, és Chef de Loup azon sem csodálkozott különösebben, hogy a jelek szerint a főnöknek nincs még felesége. A szabad dakoták közt nemigen volt szokásos, hogy egy harcos huszonhárom esztendős kora előtt lányt válasszon magának, akivel megosztja sátrát. Tobias megpróbált Unionah és bátyja közt valami családi hasonlóságot felfedezni. A fiatal indián lány rejtett bánattól beárnyékolt, lágy arcvonásai és a főnök férfias arca közt nagy volt az ellentét. De mindkettőjük lényéből valami megközelíthetetlen méltóság sugárzott, amely áthidalta ezt az ellentétet. Mindketten egy kiközösített törzsfőnök

gyermekei voltak, tíz évig viselték ezt a nehéz sorsot, s ez arra kényszerítette őket, hogy gyermekkorukban és ifjúságuk első éveiben – tehát éppen azokban az években, amikor az emberek általában legnyíltabban szoktak közeledni másokhoz – elhatárolják magukat környezetüktől. Miután a fiatal indián lány elrendezte a tűz körül a fonott gyékényszőnyegeket, minden vendég számára egy-egy nagy agyagtálat és két-két kisebb csészét helyezett el; ez utóbbiak sötét keményfából készültek. A facsészék mellé hegyi juhok szarvából faragott, tetszetős kanalakat tett. Az öreg indián asszony is visszatért a tűzhöz. Sorra megtöltötte a facsészéket: az egyiket valami sárgás zsiradékkal, a másikat valami sötét porral. Chef de Loup mindkettőt nyomban felismerte: az előbbi finoman elkészített bölénycsontvelő volt, a másik kiszárított és porrá őrölt bölényhús, amit az indiánok pemikánnak hívtak. A nagy agyagtál üresen maradt. A fiatal lány még tíz bőrzacskót is hozott: dohány volt bennük és egy-egy darabka kemény hódzsír, a dohány ízének javítására. Kilenc zacskót a terítékek mellé tett, egyet meg külön helyezett el. Aztán az idősebb asszonnyal együtt visszavonult. Csendben, mozdulatlanul várta a két nő a sátor urának esetleges további utasításait. Tobias most az idősebb asszony arcát is jobban megnézte. Mélyen ülő szeme volt s magas, kidomborodó homloka. Tokei-ihto már felhúzta a lábára a kecskebőr mokasszint, s magára öltötte a legginget meg a dúsan hímzett, hosszú jávorszarvas köpenyt. Fegyverei közül csupán a faragott nyelű kést tartotta meg. Mindkét kezével felemelte a sastollból készült fejdíszt, amelyhez ugyancsak sastollakból összeállított, hosszú uszály tartozott, és feltette a fejére. Ezen a főnöki díszen minden egyes tollnak megvolt a maga jelentősége, mindegyik viselőjének hősi tetteit adta tudtul. A sok piros pehelycsomó a tollak végén, megölt ellenségeket jelentett; a bevágások és a piros rajzok elárulták a hozzáértőknek, hány híres ellenséget sebesített meg Tokei-ihto, és hányszor sebesült meg ő maga. A sastollak feltűnően szépek voltak, s mindegyik egyforma nagy. A sastoll fejdísz foglalatát fehér hermelinprém ékesítette. Tokei-ihto a tűzhöz lépett; Tobias csodálattal nézett fel rá. Ott állt Tokei-ihto a sátorrudakra aggatott zsákmányok előtt, amelyek vadászatainak és csatáinak s ősei vadászatainak és csatáinak emlékei voltak: bölénykoponyák és – szarvak, egy óriási szürkemedve bundája és feje, nyakláncok medvekarmokból és – fogakból, rugalmas és szilárd nyelű buzogányok, íjak és festett tegezek, vastag falú, kerek bőrpajzsok hétszeres bölénynyakbőrből, amelyekről még a puskagolyó is lesiklott. Tűzfegyvereket sehol sem lehetett látni. A zsákmányolt tűzfegyvereket nyilván szétosztotta a főnök harcosai közt; a sajátjait, amelyeket a bölényvadászatra nem vitt magával, alighanem biztos helyen őrizték. Amint a sátor és gazdája készen voltak a vendégek fogadására, Tokei-ihto elindult, hogy személyesen kísérje ide tipijükből azokat a meghívottakat, akik különös tiszteletnek örvendtek. A sátor nyitva maradt, s a delavár hallgatta, mint énekelnek a harcosok és legények, akik odakint összegyűltek a tűz körül. A szabad indiánok szeretnek énekelni, és sokat énekelnek: vadászdalokat, harci és szerelmes dalokat, kultikus énekeket. Tokei-ihto nemsokára visszatért; egy aggastyánt kísért a tipijébe karonfogva. Nagyon öreg ember volt, hajlott vállát sok év terhe nyomta, s görnyedten járt. Ez a hófehér hajú aggastyán a falu varázslója volt; babonás tisztelet övezte, s a tanácsban legalább olyan tekintélye volt, mint a főnököknek, ha ugyan nem nagyobb. Mellette egy impozáns külsejű férfi lépdelt. Arcvonásai okosságra és nem mindennapi, szenvedélyes akaraterőre vallottak. Ez a férfi is festett bölénybőrt viselt a vállán átvetve. Sastoll uszályt is hordott, sőt bölényszarv díszt is, ami csak nagyon kevés harcost és főnököt illetett meg, olyanokat, akik háborúban és békében egyaránt kitüntették magukat. A hermelin süvegre erősített szarvak nem voltak természetes nagyságúak. Hosszában kettéhasított, megrövidített, majd

kicsiszolt bölényszarvak voltak; s nem mereven álltak, hanem mozogtak: hordozójuk minden fejmozdulatára ide-oda billegtek. A sastoll uszály is a hermelin süvegre volt erősítve, hátul a tarkóján. Chef de Loup minden magyarázó suttogás nélkül is kitalálta volna, ki ez az ember: Sitting Bull, a dakoták legtekintélyesebb főnöke és varázslója. Most tehát ő is itt tartózkodott, nem pedig a Black Hillsben. Rejtett, de annál fokozottabb érdeklődéssel vette szemügyre a hírszerző ezt a férfit, akinek neve rövid néhány év alatt az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig közismertté vált. Tokei-ihto díszhelyükre kísérte két legelőkelőbb vendégét. Utánuk a többi meghívott is belépett a sátorba, és helyet foglalt a tűz mellett, köztük a pánik törzsének követe is, akinek koponyája zsírtól fénylett, és kopaszra volt nyírva, s feje búbján skalpfürt lengedezett; továbbá egy gazdagon öltözött abszaróka, akinek póthajjal megtoldott szép, dús haja a lábáig ért. A házigazda letelepedett vendégei körében. Az idős asszony hosszú pipát hozott oda neki, amelynek feje faragott ábrákkal volt díszítve. Tokei-ihto megtömte vörös fűzből, egy kevés hódzsirból és egy csipetnyi szárított bölénytrágyából kevert dohánnyal. Ezt a nyomorúságos dohánypótlékot szívták a préri lakói. Pedig az indiánok valamikor kitűnő dohányt szívtak: maguk termesztették azokon a termékeny területeken, amelyeket azóta már réges-rég elraboltak tőlük a fehérek. A főnök nem a tűzhely lángján gyújtott rá a pipára, hanem indián szokás szerint tűzszerszámot használt erre a célra. Ez a tűzszerszám két kis fadarabból állt, az egyik kemény fa volt, a másik puha; a két fadarab közül az egyik ki volt vájva, és némi fűrészport tartalmazott. A fűrészporral töltött üregben az indiánok gyakorlott keze dörzsölés útján csaknem ugyanolyan könnyen csiholt szikrát, mint a fehér ember az acéllal, kovával és taplóval. A gyúlékony bölénytrágya tüzet fogott. Két mély szippantás után a főnök továbbadta a pipát, amely aztán körbejárt, míg végül visszakerült hozzá. Megkezdődhetett a lakoma. Azzal kezdődött, hogy Tokei-ihto húsáldozatot dobott a tűzbe. Ezután a vendéglátó házigazda leszedte a nyársról a sült bölénybordákat, és saját kezűleg kiosztotta vendégei közt. A vendégek az agyagtálakba tették a nagy húsdarabokat, elővették saját késüket, feldarabolták a húst, s hozzáláttak az evéshez. Chef de Loup nagy élvezettel, mohón evett, hiszen napok óta most jutott először meleg ételhez. Kenyér vagy burgonya helyett a facsészékben odakészített bölénycsontvelőt és a szárított bogyókkal kevert, porrá őrölt húst ették a sülthöz. A lakoma tehát különböző módon elkészített húsételekből állt. Más táplálékot nem adott a viharoktól sújtott felvidék talaja. Maga Tokei-ihto nem evett; így kívánta az indiánoknál az illendőség. Minden figyelmét a vendégeknek szentelte. Miután elfogyasztották a bölénybordát, a lakoma fénypontja következett: a zsíros kutyahús, amit csak különleges ünnepi alkalmakkor tálaltak fel. Mialatt a vendégek még ettek, Tokei-ihto ismét megtömte a hosszú pipát, és rágyújtott; a lakoma befejeztével a hosszú pipa ismét körbejárt Aztán ki-ki a számára odakészített dohányzacskóhoz nyúlt, és rágyújtott a saját pipájára. A vendégek most már kényelembe helyezték magukat, s kinyújtott lábukat a tűznél melengették. A nők elhordták az edényeket, s megindult a férfiak beszélgetése. A beszélgetés a bölényvadászok élményei körül forgott. Mindenki kíváncsian várta Tokei-ihto beszámolóját arról, hogyan terítette le a bölénybikát. Az ifjú főnök azonban Tobiasnak adta át a szót, s megkérte, hogy ő mesélje el a kalandot. Tobias nem hallgatta el, hogy menekült a bika elől. Mikor elbeszélése során Tokeiihto beavatkozásához ért, tűzbe jött, s élénken ecsetelte a lenyűgöző bikaviadalt, amely Tokei-ihto győzelmével és az ő megmenekülésével végződött. A tűz körül ülők szemlátomást egyre nagyobb rokonszenvvel hallgatták elbeszélését, s egyre nagyobb csodálattal adóztak az ifjú törzsfőnöknek. Tobias beszámolóját más vendégek vadászelbeszélései követték. Számtalan

vadászemléket ébresztett fel mindenkiben ez a beszélgetés, újabb meg újabb történeteket juttatva eszükbe vakmerő tettekről és derűs epizódokról. Az érdekfeszítő és vidám vadásztörténeteket az indiánok éppúgy kedvelték, mint a fehérek. Csak az volt a különbség – s ez mindenkinek feltűnt, aki valaha is hallgatta ezeket az elbeszéléseket –, hogy a fehér emberek szeretnek lódítani vadásztörténeteikben, míg az indiánok mindenek fölé helyezték az igazságot, még saját rovásukra is. Az egyik fiatalabb vendég, akit hol Ravasz Hódnak, hol Göndörhajú Csapénak neveztek, kitűnő elbeszélőnek bizonyult. Élénk taglejtések kíséretében színesen ecsetelte, hogyan ragadott meg a farkánál fogva egy megsebzett bölényt, amely menekülni próbált, hogyan vonszolta körbe tízszer is a menekülő állat, micsoda kerge bakugrásokra kényszerült ő, a vadász, nehogy eltapossa a bölény, s miképpen sikerült végül is megkaparintania a zsákmányt. Tobias Chef de Loup-nak eszébe jutott, hogy egy pillanatig ő is tanúja volt ennek a fura vadászjelenetnek. Se vége, se hossza nem volt a nevetésnek. Lassanként aztán komolyabb irányba fordult a beszélgetés, s Tobias egyre gyakrabban érezte magán Sitting Bull pillantását. Végül a varázsló szokatlanul hosszú szippantást vett pipájából, s megszólította a Hosszú Kések követét: – Fiatal testvérem beszélő papírokat hozott? A hírszerző látta a kérdésből, hogy Tokei-ihto már tájékoztatta Sitting Bullt jövetelének céljáról; ezenkívül Sitting Bull “fiatal testvéremnek" szólította, s ez a kitüntető megszólítás arra vallott, hogy a nagy tekintélyű varázsló hajlandó beszélgetésbe elegyedni vele. Ez a megtiszteltetés megnövelte Tobias öntudatát, biztosabbá tette fellépését. – Boldogok az én szemeim – szólt –, hogy láthatják a vitéz dakota törzsek főnökeit. Kérem a főnököket, hallgassák meg a Hosszú Kések üzenetét. – A dakoták főnökei holnap a tanácskozósátorban közölni fogják harcosaikkal az üzenet tartalmát – válaszolta Sitting Bull a rá annyira, jellemző méltósággal, s átvette Tobiastól a leveleket. – Melyik törzsből valók a Farkasfőnök ősei? – kérdezte ezután a nagy varázsló a hírszerzőtől. – Őseim és testvéreim a lenni-lenapok törzséhez tartoznak, akiket a fehér emberek delavároknak neveznek. – Hol él ez a nagy és hatalmas törzs? Legöregebb férfiaink azt hallották apáiktól és apáik apáitól, hogy a lenni-lenapok bátor törzse napkeleten él, a Nagy Víz partján. Egy igen bölcs lenap főnök, akit Tamenundnak hívtak, örök időkre szóló szerződést kötött a vacsicsunokkal. – Ez igaz. Szerződést kötöttünk egy fehér főnökkel, s ez a főnök és emberei meg is tartották szavukat. – Most a delavár is nagyokat szippantott pipájából, sűrű füstfelhőket eregetve. – De aztán egyre többen jöttek, csupa idegen, aki mit sem tudott erről a szerződésről, s a mi főnökeinknek újabb és újabb szerződéseket kellett kötniük, így aztán apáinknak mind tovább kellett vándorolniuk, a Delaware folyótól a Susquehanna folyóhoz, a Susquehanna folyótól az Alleghenyhegységhez, az Allegheny-hegységtől az Ohio folyóhoz, az Ohio folyótól az Illinoishoz és az Illinoistól a Mississippihez, míg végül a Mississippitől a Missourihoz űzték őket! Szüntelenül vándorolniuk kellett, nemcsak nyáron, hanem télen is, amikor asszonyaink és gyermekeink elhullottak a hidegtől és az éhségtől! – A delavár egyre szenvedélyesebben beszélt. Elbeszélése magával ragadta hallgatóit, akiket utolsó szavai közvetlenül érintettek, hiszen az ő sorsuk is hasonló volt: nekik is azt parancsolták – semmibe véve az esküvel megerősített szerződéseket –, hogy a legkeményebb tél kellős közepén vonuljanak asszonyaikkal és gyermekeikkel a sok száz mérföldnyire levő rezervátumba. A delaváron látszott, milyen nagy élmény számára, hogy annyi év után végre ismét alkalma van megértő emberekhez szólni. – Apáink – folytatta közlékenyen – követték Tekumseh főnők hívó szavát, aki maga köré gyűjtötte valamennyi szabad torzs harcosait, s akihez a dakoták legbátrabbjai is csatlakoztak. Ott harcoltak a tippecanoe-i nagy

ütközetben. Jelen voltak, amikor a megölt fehér embereknek földet tömtek a szájukba, hogy végre jóllakjanak a földünkkel. De sohasem laktak jól vele. Férfiaink, asszonyaink és gyermekeink egyre csak vándoroltak, és sorra elhullottak; akik pedig életben maradtak, ittak a fehér emberek varázsvizéből, hogy elfelejtsék bánatukat. Törzsem férfiai közül néhányan a rezervátumban laknak. Beletörődtek, hogy egy Fehér Atya és a szolgálatában álló őrök előírják ott nekik, hogyan éljenek. A körülötte ülők mindvégig néma tisztelettel és meghatódva hallgatták szavait. Akkor sem szólalt meg senki, mikor a delavár befejezte elbeszélését. Egy másodpercig teljes csend volt, s ez a néma hallgatás mintha ünnepélyes megemlékezés lett volna egy nagy és nemes nép halálmegvető bátorsággal vívott harcáról. – A mi Chef de Loup testvérünk azok közé a lenni-lenapok közé tartozik, akik már a rezervátumban születtek? – kérdezte aztán Sitting Bull fojtott hangon. – Úgy van. Tizennégy esztendős koromban megszöktem onnan és a milahanszkák, vagyis a Hosszú Kések szolgálatába léptem, mert szerettem a szabad prérit. – Chef de Loup egy rezervátumból szökött meg. Tanácsolja-e Chef de Loup a dakoták törzsének, hogy engedelmeskedjenek a milahanszkák parancsának, és vonuljanak a rezervátumba? A delavár arckifejezése ismét zárkózott lett. – Nem adhatok tanácsokat a dakoták nagy főnökeinek, mert a saját törzseim fiainak sem tudok mit tanácsolni. A Hosszú Késeket nem tudjuk legyőzni. – Az ellenségeink is veszítettek katonákat és fegyvereket az ellenünk vívott harcban. A szeminólok ellen viselt háborúban minden egyes megölt vagy elfogott szeminólért száz milahanszka fizetett az életével; hét télen és nyáron át harcoltak a Hosszú Kések, és csak akkor győztek, amikor Oszceolát, a nagy főnököt hitszegés és árulás segítségével foglyul ejtették. – Tatanka-jotanka háborút akar? – Chef de Loup ezúttal szándékosan dakota nyelven mondta Sitting Bull nevét. – Semmi mást nem akarunk, csak a prérinket és a szerződés megtartását. – A Hosszú Kések főnökei hajlandók tárgyalni Tatanka-jotankával és Tokeiihtóval. – Ki akar tárgyalni velünk? – Jackman ezredes, Samuel Smith házában, a Miniatankavakpala folyó partján. – A Nagy Atya nem jön oda Washingtonból, Hogy személyesen beszéljen Tatanka-jotankával? – Ez nem áll módjában. – Akkor Tatanka-jotankának sem áll módjában betenni a lábát a Hosszú Kések házába. Miért menjen el a tanácskozásra két dakota főnök, ha a Hosszú Késeknek csak egy főnökük lesz ott? Mivel Jackman ezredes ott lesz, rendben van, a dakoták közül is ott lesz egy főnök… – Az utolsó két szót Tatanka-jotanka lassan, nyomatékosan ejtette ki, Tokei-ihtóra pillantott, aki némán hallgatta a beszélgetést. A szűrös tekintetű, ősz hajú öreg és Chef de Loup is az ifjú főnökre emelte pillantását. Tokei-ihto tétovázott. – A Hosszú Késeknél hitszegésre is lehet számítani – szór kit meg végre fojtott hangon. – Mint magad mondtad, Tatanka, előfordult már, hogy ilyen tárgyalásokon foglyul ejtettek főnököket. A delavár lesütötte szemét, s Red Foxra gondolt, aki elhozta a gerendaházba Jackman ezredes üzenetét. Vajon sejt valamit Tokei-ihto? Egyelőre azonban nem válaszolt az ifjú főnök megjegyzésére, szándékosan elengedte a füle mellett a gyanúsítást. Pillantása ide-oda járt a két főnők közt. Mintha valami néma viaskodás tanúja lett volna.

Tatanka-jotanka a leghíresebb nagy főnökök közé tartozott. Tokei-ihto, mint valami üstökös, bukkant fel a dakoták egén. Nemrég még idegennek tekintették, és halálosan gyűlölték, aztán egyszerre csak ott volt köztük dicsőségtől övezve, amelyet példátlan haditetteivel és bölcsességével szerzett magának. Csodálták, de féltek is tőle. Tatanka-jotanka hírneve és tekintélye megingathatatlannak látszott, mint egy hatalmas fa, amely mélyen a földbe eresztette gyökereit. De az ifjú Tokei-ihtónak, egy kis csapat főnökének napról-napra újra ki kellett vívnia tekintélyét; egy kiközösített főnök fia volt, s mindent kockára tett volna, ha csak egyetlen pillanatra is csökken vagy csökkenni látszik az ereje és merészsége. Mert a hamu alatt még ott parázslóit a gyűlölet az iránt, akinek a késén a megölt testvér és sok vitéz harcos vére szárad. Chef de Loup figyelmét nem kerülte el, hogy egyes vendégek egész idő alatt szótlanul ültek a helyükön. Ezek közé tartozott az is, akit Szonkavakon néven mutattak be neki; úgy látszott, ez a vendég az öreg varázsló segédje, alighanem ezért hívták meg az ünnepi lakomára. A delavárt megdöbbentette, milyen gyűlölködő pillantásokat vetett Szonkavakon a főnökre, mikor azt hitte, hogy senki sem figyeli. Az öreg Havandzsita arckifejezése sem volt barátságosnak mondható. Nyomasztóan hosszú csend követte Tokei-ihto válaszát. Tatanka-jotanka végre ismét felvette a beszélgetés fonalát. – Tokei-ihto tehát nem kíván Samuel Smith főnök házába menni és ott tárgyalni? – kérdezte. – A dakoták főnökei és harcosai hasznosnak vélik, hogy a nyelvek beszéljenek, mielőtt kiássuk a csatabárdot. És megbíznak Tokei-ihto okosságában és ügyességében, mert tudják, hogy bár évei számát tekintve fiatal, bölcsessége meghaladja korát. Tokei-ihto kérdő pillantást vetett faluja fehér hajú varázslójára. Ez azonban elutasítóan hallgatott. – Tokei-ihto úgy fog cselekedni, ahogy a főnökök és vének tanácsa határoz – válaszolta végül az ifjú főnök röviden és komoran. Látható volt, hogy nem óhajt tovább tárgyalni erről a kérdésről, s a vendégek tiszteletben tartották ezt az óhaját. Elmúlt már éjfél, mikor a férfiak elbúcsúztak, és elhagyták a tipit. Tokei-ihto Havandzsitával együtt átkísérte Tatanka-jotankát és a követeket a varázslósátorba, ahol a sátorfalu legelőkelőbb személyiségének, a varázslónak a vendégei voltak. Mikor az ifjú főnök visszatért, Chef de Loup-n és a nőkön kívül még, Göndörhajú Csapát és Csetanszapát is ott találta sátrában. A delavár megfigyelte, hogy felderült a főnök arca, mikor megpillantotta barátait. Tokei-ihto Csapához lépett, s vállára tette a kezét. – Hogy érzi magát az én testvérem, a dakoták törzsének legravaszabb harcosa? Elég bőséges volt a lakomám ahhoz, hogy megtöltse bendőjét, és ismét kiböjtölhesse azokat a sovány napokat, amelyek sátra asszonyainak jóvoltából várnak rá? A gúnyos természetű, szikár Csetanszapa nevetett, Göndörhajú Csapa azonban savanyú képet vágott. – Gyermekkorom játszópajtása – felelte a főnöknek –, miért akarsz ez után a kellemes lakoma után dárdát döfni a szívembe? Miért emlékeztetsz ezekre az asszonyokra, akik megszomorítják az életemet? – Ezt nem értem! – szólt közbe Chef de Loup, aki agglegény volt. – Miért vezetett a ravasz harcos olyan asszonyokat a sátrába, akik nincsenek ínyére? És miért nem küldi el őket, ha nincs megelégedve velük? A szikár Csetanszapa arcán ismét gúnyos mosoly jelent meg, Csapa pedig úgy nézett a delavárra, mint egy haldokló szarvas. – Hogy miért vezettem őket a sátramba? Ó, Chef de Loup, én még egyáltalában nem vezettem semmiféle asszonyt a sátramba, noha szemem már huszonnégy

telet látott. Ezeket az asszonyokat egytől egyig azzal a sátorral vettem át, amelyben felnőttem: az öreg anyókát, három lányát, akiknek a férjük harcban esett el, és ezeknek a lányoknak három lányát, akiket még egyetlen harcos sem kívánt meg feleségül… – Akkor legalább sok dolgos kéz van Göndörhajú Csapa sátrában! – vigasztalta Chef de Loup. Göndörhajú Csapa gyanakodva sandított rá. – Akar Chef de Loup egy szorgalmas asszonyt? Adhatok neki! A nőgyűlölő delavár elhárítóan intett. – Nem is ajánlanám a delavárok főnökének – vallotta be őszintén Göndörhajú Csapa. – Tokei-ihto csatabárdja éles, de még élesebbek azok a nyelvek, amelyek sátramban uralkodnak! Tokei-ihto intésére húga egy tálat nyújtott át, amelyben valami vörösen remegő étel volt. – Ez a tied – adta tovább Tokei-ihto a tálat Csapának. – Kiengesztelésül, amiért vendégemet élete keserűségére emlékeztettem! Göndörhajú Csapa szeme felcsillant. – Ó! Ó! – kiáltott fel tréfás lelkesedéssel. – A kutyák mája! Micsoda felséges csemege! Nagy Tokei-ihto! És egyedül én egyem meg, ami ebben a tálban van? – Egyedül te, gyermekkorom játszópajtása! – Ha ugyan megbirkózol vele – szólt közbe kérdezetlenül a szikár Csetanszapa. – Hogy megbirkózom-e vele? Én ne tudnék két kutyamájat megtenni? Ó, te aszott jegenye! – Úgy tett, mintha megsértődne, amiért kétségbe merik vonni gyomrának korlátlan befogadóképességét. Nyers kutyamájat enni amolyan sportfélének számított az indiánok közt, s olykor Versenyre keltek, ki tud többet megenni. Olyasféle virtuskodás volt ez náluk, mint mikor a fehérek megpróbálják egymást az asztal alá inni. – Majd meglátjátok, milyen gyorsan megy ez… – Csapa mindkét kezével a tálba nyúlt, s a magasba emelte a májakat, egyiket a jobbjával, másikat a baljával, kinyitotta a száját, mókásan kidüllesztette a szemét. Ekkor váratlan dolog történt. A fekete kutya hirtelen élőugrott, s mielőtt Göndörhajú Csapa feleszmélhetett volna kétszer egymás után odakapott a szájával; aztán hátracsapott füllel villámgyorsan kirohant zsákmányával a sátorból. Odakint a farkaskutya dühös morgással letette a földre, és körülszimatolta szomorú véget ért társainak maradványait. A körülállók vidám nevetésben törtek ki, s Göndörhajú Csapa is szívből együtt nevetett a többiekkel. – Volt, nincs! – tárta szét a karját, s nem győzött hahotázni saját balszerencséjén. – Volt, nincs! Végül csakugyan nem tudtam megenni! Tokei-ihto húga szemrehányó pillantást vetett Csetanszapára. Akárcsak Chef de Loup, a fiatal háziasszony is észrevette, hogy ő volt az, aki titokban jelt adott a hatalmas farkaskutyának. Tokei-ihto intett húgának, mire ez még egy bölénybordát vett le a nyársról, kettévágta, s a felét átnyújtotta a tálban Csapának. Ravasz Hód ismét leült, s nyomban leszedte a húst a csontról, hogy biztonságba helyezze gyomrában. – Ó – mondta rágcsálás közben –, Tokei-ihto nagy főnök, és az is marad! A sátor gazdája nemcsak a véneket és előkelőségeket, hanem legnagyobb étvágyú vendégét is teljes mértékben kielégítette. Végül a két jó barát, Ravasz Hód és Csetanszapa, vagyis Fekete Sólyom is elhagyta a tipit. Csak a delavár maradt ott Tokei-ihtóval. Miközben a főnök egy tál húst adatott magának húgával, hogy végre maga is jóllakjék, a delavár pipára gyújtott. Tokei-ihto arcáról ismét eltűnt a derű. Gyorsan evett, utána pedig ő is pipára gyújtott, s a füstöt eregetve, a delavárt nézte, cseppet sem tolakodóan, de nem is

lopva. Chef de Loup-nak az volt az érzése, hogy a dakota még valamit mondani akar neki, vagy valamit kérdezni akar tőle. Ennek a két embernek, aki a nagy lakoma után most együtt ült a tűznél, sok éven át hasonló sorsa volt. Mindketten elszakadtak törzsüktől, és a fehéreknél szolgáltak. Ezekben az években csupán egyetlenegyszer találkoztak, akkor is csak futólag; a delavár valószínűleg nem is tudta, hogy ez a főnök, aki most vele szemben ül, azonos azzal a tizenkét éves fiúval, akit annak idején látott. De Tokei-ihtóban ismét feltolultak a száműzetésben töltött éveinek emlékei, amelyekről törzsbeli testvéreinek és barátainak sohasem beszélt. Különös és mélyen gyökerező közösség fűzte ehhez a hazátlanul bolyongó delavárhoz. Viaskodott magában, szóljon-e most erről, de az a szigorú zárkózottság, amely az idők folyamán mintegy kéreggel vonta be egész lényét, újra meg újra visszaparancsolta a kikívánkozó szavakat. A nők befedték a tüzet, s elkészítették a fekhelyeket az éj hátralevő óráira. Chef de Loup kimerültén, merev tagokkal rogyott a pokrócokra és prémekre, amelyeket a főnök húga a , háromlábú állványra terített. A megerőltető este után még erősebben sajgott hátán a seb. A két nő együtt tért nyugovóra. Tokei-ihto fekhelye üresen maradt. A főnök egy kopott bölénybőrbe burkolódzott, és a sátor szélén feküdt le. A sátorlap ezen a helyen még fel volt hajtva, s egy villa alakban végződő bottal feltámasztva, úgyhogy beáramlott a csípős éjszakai levegő, Ohitika, a farkaskutya már visszatért a sátorba; összekuporodva feküdt, fejpárnául szolgálva gazdájának. A delavár az alvó főnök felé pillantott. Csak sötét árnyát ismerte fel, még a lélegzetvételét sem hallotta. Odakint zúgott a folyó. Két magányos furulya szólt panaszosán a tavaszi éjszakában, egyszerű, mindig ismétlődő hangokat adva. A fiatal harcosok szerelmes énekét zengte, amit Uinonah, a főnök húga nem hallgatott meg. Szép volt ez a dal, akár a tavaszi virágzás csodája a rideg prérin, s mikor már elhangzott, tovább rezgett a delavár szívében. Tobias, a mogorva hírszerző már régóta nem nézett asszonyra. Ezen az estén azonban, mikor oly hosszú idő után ismét Farkasfőnöknek szólították, nemcsak a delavárok büszke törzséhez fűződő emlékei ébredtek fel benne, hanem a férfiérzelmek is egy lány iránt, akiből a préri varázsa áradt. Ezt a be nem vallott vonzalmat önkéntelenül átvitte a lány fivérére is: rejtett barátságot érzett az ifjú főnök iránt, aki megmentette az életét. Titkolt felháborodással és aggodalommal töltötte el, hogy a törzs tekintélyes harcosai nyomást gyakorolnak Tokei-ihtóra: azt akarják; hogy menjen el tárgyalni a fehér emberekhez, akiknek igazi szándékait illetően Tokeiihtónak szemlátomást erős kételyei voltak. Chef de Loup csak abban reménykedett, hogy a másnapi tanácsülés döntése megkíméli az ifjú főnököt ettől a megpróbáltatástól. Egész éjszaka nem jött álom a delavár szemére. Még ébren feküdt, mikor a hajnali szürkület derengő fénye beszűrődött a sátorba. Az ifjú főnök már felkelt, s kisietett a sátorból, hogy – mint minden reggel – megfürödjön a folyóban. A delavár hallotta a távolból a folyóban lubickolok kiáltozását és nevetését. A préri fiai szerették a vidámságot. A fehérek csak azért nem tudtak erről, mert oly kevés alkalmat adtak a derűre, és oly sok okot szolgáltattak komolyságra és gyűlölködésre. A nők kitakarították a sátrat, s az öregasszony pemikánt hozott reggelire vendégének. Uinonah legalább egy tucat kutyát csődített össze, feketéket és barnákat, fehéreket és foltosokat, nagyokat és kicsiket. Bölénybélből készült zsinegekkel bőrtakarókat kötözött a nyugtalanul fészkelődő állatok hátára. A kutyákat az indiánok teherhordásra is használták, s most az előző napi vadászzsákmány behordásánál kellett segíteniük. Lovakat vezettek elő, s asszonyok és lányok gyülekeztek nagy számban a falu terén. A főnök húgának vezetésével kilovagoltak, hogy kibelezzék és feldarabolják az elejtett bölényeket, és beszállítsák a faluba a húst, a csontokat és a bőröket. Chef de Loup tekintetével

kísérte a vonulókat, míg el nem tűntek. Tokei-ihto visszatért a fürdésből, ismét ünneplőbe öltözött, és a sastoll fejdíszt is feltette. A tanácskozósátorba készült, hogy részt vegyen a megbeszélésen, amelyen döntenek Jackman ezredes ajánlatáról. Miután elindult, az öreg indián asszony leengedte a sátorfalat, mintha kitalálta volna, hogy vendége aludni vágyik. Este volt már, mikor Chef de Loup felébredt. Tokei-ihto hazaérkezett sátrába. Tatanka-jotanka személyesen kísérte haza, s mikor a tábortűznél elbúcsúzott az ifjú főnöktől, így szólt: – A tanácsgyűlés úgy határozott, hogy Tokei-ihto elmegy az erődbe, és tárgyal Jackman ezredessel. Mi békét akarunk, nem háborút. De még nem találkoztam olyan emberrel, aki Washingtonból jött, és igazat mondott. Tokei-ihto tehát maga mellé veszi kíséretül néhány felfegyverzett emberét! Beszéltem. Ezzel Tatanka-jotanka eltávozott, s Havandzsita varázsló sátra felé tartott, mert az ő vendége volt. Tokei-ihto átadta a delavárnak a Jackman ezredesnek szóló levelet, amelyben közölte, hogy elfogadja a meghívást; a levelet képírással írták, bőrre. Chef de Loup most örült, hogy a bölénybika megsebezte. A legjobb akarattal sem indulhatott még vissza az üzenettel az erődbe, és sem neki, sem Tokei-ihtónak nem állt érdekében siettetni a találkozást Jackman ezredessel. Míg az elmúlt éjszaka nyugtalan lelkiállapota akadályozta Chef de Loup-t az alvásban, ezen a második éjszakán külső körülmények miatt nem tudott aludni. A főnök valami riasztó hírt kapott; fegyvert fogott, maga köré gyűjtötte néhány bajtársát, s velük együtt kilovagolt a sátorfaluból. Késő éjszaka érkeztek vissza lóháton az asszonyok a vadászzsákmánnyal, A húskötegeket, a még tisztítatlan bőröket, a csontokat, a beleket halomba rakták a falu terén, s őröket állítottak oda, nehogy a falánk kutyák megdézsmálják a zsákmányt. Reggel már valamennyi asszony kint dolgozott a téren. A bölénybőröket megtisztították a húsmaradványoktól, és kifeszítették száradni, a hús egy részét bőrökbe kötözték, hogy elássák a hűvös földbe, másik részét vékony csíkokra vágták, s hosszú bölénybél zsinegeken felaggatták száradni. Mindenkinek munkát adott a nagy zsákmány. A hús tartósításáról, a bőrök elosztásáról – hogy melyikből készítsenek ruhát vagy pajzsot és melyikből sátorlapot –, valamint a csontok rendeltetéséről a tanácskozógyűlés döntött. Az apróvadakat ki-ki tetszése szerint használhatta fel sátrában, habár az ilyen zsákmányról is minden alkalommal jelentést kellett tenni a törzs tanácsának. De a bölények felhasználásáról – mivel szent állatok voltak, és tőlük függött a vadásztörzs megélhetése – közösen döntöttek, és a szabadon élő indiánok csak annyi bölényt ejtettek el, amennyire a törzsnek szüksége volt Miután a vadászzsákmányt már annyira feldolgozták, hogy nagyobb távolságokra is szállítható volt, azok a harcosok, akik nem tartoztak a faluhoz – mintegy hetven dakota, tíz páni és öt abszaróka –, a magukkal hozott asszonyokkal és málhás állataikkal együtt felkerekedtek. Chef de Loup azt gyanította, hogy ezek a fegyveres csapatok azért gyülekeztek a Lóitató-pataknál, mert az volt a tervük, hogy egyesült erővel támadják meg az erődöt, amelyet azonban Tokei-ihto, megelőzve őket, egymaga rombolt le. Most pedig, a szerencsés bölényvadászat után, gazdag zsákmánnyal megrakodva tértek haza. A főnök és kísérőinek maroknyi csapata még nem érkezett haza. Chef de Loup a nap utolsó óráit töprengéseibe merülve töltötte. Közben látogatót kapott egy indián kislány személyében. A kecses, filigrán lányka, akinek a vállán egy szelíd mókus kuporgott, vagy nyolcéves lehetett, tehát gyermekkorának vége felé járt. Nem volt szép, de élénk szeméből okosság sugárzott. Ügyet sem vetett a delavárra, hanem – mint aki már otthonos ebben a sátorban – kibontotta az egyik batyut, hogy vadászruhának kiszabott bőrdarabokat keressen ki magának. Aztán fürgén és szorgosan varrni kezdett. Szaporán bújtatta

újra meg újra keresztül a bőrön a csontból készült árt a fonal gyanánt használt hosszú ínnal. Csak akkor pillantott fel munkájából, mikor nyíllal és íjjal a kezében egy kisfiú haladt el a sátor előtt. – Hapedah, te hajszépítő! – kiáltott ki a lányka. – Látom, megint sokáig kefélted a hajadat, és nagyon szépen fontad be a varkocsodat. De vajon célba találtak-e a nyílvesszőid? Vagy elvétetted a célt, és kinevettek a Kölyökkutyák? A fiú megállt, és bepillantott a sátorba. – Az én nyílvesszőim mindig célba találnak! A Kölyökkutyák szövetségében pedig ma Csaszkét meg engem, Hapedaht, Fekete Sólyom fiát választottak meg vezetőnek a fiúk! – Egy darabig tétovázott, bejöjjön-e a sátorba, de aztán mégis rászánta magát, és egy lépéssel beljebb került. Lövés dördült el. Nyomban elhallgatott a téren dolgozó nők tereferéje. Mindenki fülelt, Chef de Loup és a két gyerek is. Néma csend honolt a feszülten figyelő táborban, de annál nagyobb volt a hatás, mikor a magányos lövést sortűz követte. – Egész messze hangzott – állapította meg nyugodtan a delavár. A fiúhoz fordult. – Meg tudod-e ítélni, Fekete Sólyom fia, kik lőttek? – Már hogyne tudnám! – felelte önérzetesen a tizenegy év körüli fiú. – Vacsicsunok lőttek. Tokei-ihto az elmúlt éjszaka kivonult ellenük néhány harcosunkkal. Tízen vannak a rablók, és a delavárok törzsének Farkasfőnöke bizonyára hallotta, hogy körülbelül tíz lövés dördült el egyszerre. Ezek a vacsicsunok “mazzavak"-jai. Kár volna a golyóinkat ezekre a piszkos patkányokra pazarolni. Elkergetjük őket nyilakkal is. – Hau! – kiáltotta a kislány. – Bizony kár rájuk pazarolni a golyóinkat, és ha Monito száz varázscsövet hoz nekünk, akkor sem fogunk ezekre a sakálokra lőni velük! Chef de Loup felfigyelt. Monito? Ez egy hírhedt fegyvercsempész neve volt, egy titokzatos emberé, akit talán még senki sem látott, de akinek a nevéhez a legarcátlanabb csempészüzletek fűződnek. – Hallgass! – szólt rá Hapedah szigorúan a kislányra. – Mit fecsegsz? Látszik, hogy áruló asszonyok sátrából való vagy! – Azzal elvonult. A kislány lehorgasztotta a fejét. Megint varrni kezdett, de a szeme könnyben úszott. Annyira szívére vette volna a szemrehányást, hogy egy idegen jelenlétében a Medve-csapat és egy fegyvercsempész kapcsolatáról beszélt? Vagy talán valami más is rejlik Hapedah szemrehányása mögött? Mire célzott Hapedah, mikor azt mondta, hogy a kislány “áruló asszonyok sátrából való"? Chef de Loup figyelmesebben szemügyre vette a lányt. – Nem vagy te áruló – vigasztalta. – Az én nyelvem hallgat. A kislány megkönnyebbülten pillantott fel. – Chef de Loup-nak varrom ezt a irhát – közölte. – Villámfelhő a nevem. – A fehér lányok ügyetlenebbek, mint a dakoták lányai – mondta a delavár mély meggyőződéssel, s arra gondolt, hogy Cate, aki több mint kétszer olyan idős, mint Villámfelhő, még a maga számára sem tudott megvarrni egy ruhát. – Az is előfordul a vacsicsunoknál, hogy harcosok varrnak ruhát kislányoknak – mesélte. Villámfelhő csengő hangon felkacagott. – A vacsicsunok különben is nagyon furcsa emberek – jegyezte meg. – Csapa bácsi, a nagybátyám mesélte, hogy felfordított fazekakat tesznek a fejükre, a tüzet pedig felaggatják, úgyhogy a fejük fölött lóg. – Villámfelhő a kalapokra és a lámpákra gondolt. – Igen, ez csakugyan így van. De ha neked Göndörhajú Csapa a nagybácsid, akkor nagyon bátor nagybácsid van. – Csapa bácsi nagyon bátor, és én nagyon szeretem őt. Gyakran elszomorít, hogy a Gonosz Szellem, aki az anyám anyjában lakik, olyan sok bánatot okoz neki. Nem tud véletlenül Chef de Loup szellemekkel beszélni? – Nem tudok.

– Havandzsita, a varázslónk sem bír a Gonosz Szellemmel, aki a sátrunkban lakik – öntötte ki tovább a szívét Villám? – felhő. – Sokat hazudik ez a szellem, mindig azt mondja, hogy a dakotákat le fogják győzni. Pedig ez nem igaz. Havandzsita beszélt a maga szellemeivel. Egész biztos, hogy mi győzünk, és a vacsicsunokat mind kiűzzük a prérijeinkről és az erdőinkből. De az a hazug szellem, aki az öreganyánkba költözött, már meg is vert engem, mert nem hiszek neki. Pedig bizonyára tudod, hogy a dakoták sohasem szokták megverni a kisfiúkat és kislányokat. Chef de Loup-t keserű szégyenérzet fogta el, mert eszébe jutott, hogy neki hányszor kellett verést elszenvednie a fehér emberektől. Sajnálta Villámfelhőt. Most már értette, miért beszélt Hapedah áruló asszonyok sátráról. A delavár meg volt ugyan győződve arról, hogy a Ravasz Hód sátrában lakó pesszimista nagyanya helyesebben jövendölte meg a háború kimenetelét, mint a sólyomszemű Havandzsita, de belátta, hogy Csapának és kis unokahúgának sokszor igen nehezére eshetik együtt lakni valakivel, akit megszállt a Gonosz Szellem. Az indiánok, mivel nem tudtak más magyarázatot találni az őrület és más súlyos idegbántalmak megnyilvánulásaira, mindezeket a betegségeket különleges szellemek működésének tulajdonították, és rendkívül türelmesen bántak az ilyen betegekkel. Villámfelhő elhallgatott, és szótlanul varrt tovább. A sátorlapok fel voltak hajtva, s így Chef de Loup látta a leáldozó napot a Sziklás-hegység hóborította csúcsai felett. A falu terén dolgozó nők befejezték napi munkájukat. Visszaérkezett a sátorba a főnök húga s vele együtt az az idősebb asszony, akinek nagy, fürkésző szemét és szép homlokát már megcsodálta a delavár. Uinonah az öregasszonyt Uncsidának, “nagyanyácskának" szólította; alighanem a kiközösített, majd meggyilkolt Mattotaupa anyja lehetett. A delavár fejedelmi vacsorát kapott: bölényagyvelőt és bölényvesét. A két hátasló, amelyeket behoztak a legelőről, és a sátor előtt pányváztak ki, gyengéden összebújt, egymásra hajtva fejüket. Innét felzendültek a faluban és a prérin azok a felejthetetlen, ritmikus dalok. Tokei-ihto még mindig nem jött haza. Uinonah és Uncsida virrasztottak. Titkolt aggodalommal várták a harc végét és a főnők hazaérkezését Már régen teljes csend és sötétség volt a táborban, mikor végre felharsant a távolban az ujjongó diadalkiáltás. Az asszonyok kisiettek, a kutyák vonítottak. Nem sokkal rá bevonult a faluba Tokei-ihto és kis csapata. Csetanszapa egy gazdátlan lovat vezetett, súlyosan sebesült lovasát Csapa vette fel a musztángjára. Az ezután következő események egybefolytak a delavár előtt. Tokei-ihto belépett a sátrába, örvendezve csaholó, kutyája kíséretében. Az ifjú főnök is súlyos harc nyomait viselte magán. Fekete haja félig lebomolva hullott meztelen vállára. Poros volt, és vér fröcskölte be, sőt egy vérző seb is volt bal felső karján. Egyenesen vendégéhez lépett, üdvözölte fekhelyén, s higgadt udvariassággal a hogyléte iránt érdeklődött. Csak ezután engedte meg Uinonahnak, hogy gondjaiba vegye sérülését. – Kösd csak be – mondta. – Egy eltévedt, fáradt golyó volt, amely a húsomba hatolt. Kivágtam. A lány megnedvesítette és bátyja karjára tette az előkészített háncskötést. Megszáradva, ezek a kötések szorosan és elmozdíthatatlanul rátapadtak a sebre. Mihelyt bekötözték, Tokei-ihto letisztította magáról a vért és a port, s letelepedett a tűz mellé. Mialatt Uinonah egy darab bölényhúst tűzött a nyársra, Tokei-ihto megtömte pipáját. Chef de Loup a dakota arcát tanulmányozta. Sebesülése ég az elmúlt napok megerőltetései ellenére a kimerültség legcsekélyebb nyoma sem látszott ezen az emberen. Mialatt a sült hús illatozni kezdett, a főnök röviden elbeszélte vendégének, mi

történt. Egy csavargó bandával keveredett lovas harcba, s miután elvágták a csavargókat a Sziklás-hegységtől és a sátorfalutól, sikerült szétszórni és lekaszabolni őket. – Tapasztalt vadászok voltak – fejezte be Tokei-ihto beszámolóját. – Nem volt könnyű harc, de a zsákmány sem megvetendő. Puskák, revolverek, a hozzá való lőszerrel. A főnök lenyelte a pipafüstöt, s arca hirtelen elborult. – Ezeket a vacsicsunokat legyőztük – mondta. – De mikor jönnek a következők? – A következők? Azt én sem tudom – felelte Chef de Loup fojtott hangon. – De egyet tudok: valahányszor Tokei-ihto elkerget egy fehér embert, mindig jön egy “következő". Mert annyian vannak, hogy meg sem lehet őket számlálni, és minden harc meddő, akkor is, ha olyan nagy főnök vezeti, mint Tokei-ihto. Még Tatankajotanka varázsereje sem tudja legyőzni a Hosszú Késeket. Havandzsita téved, a szellemei félrevezetik. A dakoták nem fognak győzni. Miért harcol Tokei-ihto, miért nem ajánlja inkább a dakotáknak a békét? Az ifjú főnök a delavárra emelte tekintetét. Előbb úgy látszott, mintha megint ilyen néma pillantással akarna véget vetni a beszélgetésnek, de aztán mégis folytatta: – Engedelmeskedem a tanácsgyűlésnek, és elmegyek az erődbe, hogy tárgyaljak Jackmannel. Ennél többet nem várhatsz tőlem. De miért harcolsz te magad, Chef de Loup, mégpedig éppen azoknak az oldalán, akik űzték, hajszolták, elkergették földjeiről a törzsedet? Nem tudsz lemondani arról, hogy azt a puskát az arcodhoz emeld, és meghúzd a ravaszt? Vagy arra vágyol, hogy miután a delavárokat leigázták, a szabad dakoták is erre a sorsra jussanak? Nem gúnyosan tette fel ezt a kérdést, hangjából fürkésző komolyság csendült ki. – A harc az egyetlen mód arra, hogy én magam szabad maradhassak – felelte a delavár, s ez a válasz nemcsak a dakotának szólt, hanem önmagának is. – A dakoták is szívesen fogadják testvérükül a harcra kész, bátor férfiakat. A dakoták számára is a harc az egyetlen út, ha szabadon akarnak élni. Dakota harcos még sohasem volt másnak a szolgája; miért legyünk ezentúl fehér emberek szolgái? Chef de Loup nálunk nem szolgálna: testvérünk lenne. A dakota leeresztette szempilláit. – Én hűséget esküdtem Samuel Smithnek. A főnök arckifejezése egyik pillanatról a másikra megváltozott. A beszélgetés véget ért. Tokei-ihto elkezdte kanalazni csészéjéből a pemikánt. Hosszú csend után Chef de Loup visszatért a dakota korábbi szavaira: – Tokei-ihto főnöknek most már több varázscsöve van, mint harcosa; ez növelni fogja dicsőségét. Hetven puskát zsákmányolt tőlünk, jó néhányat a tíz fehér vadásztól, és ki tudja, mennyit hoz még Monito, ez a titokzatos ember? – Monito – ismételte a nevet a főnök, de egy arcizma sem árulta el afeletti meglepetését, hogy Chef de Loup tud a várt látogatásról. – Hamarosan megpillantja szemünk Monitót, idejön ebbe a sátorba. Mi a véleménye Chef de Loup-nak? Tud hallgatni a nyelve? A delavár nagyon jól megértette a főnök kérdését. Chef de Loup a fehéreknél szolgál. Tokei-ihto egy – valószínűleg igen jelentős – fegyvercsempészési ügyletet szándékozott letárgyalni sátrában, s ellenségeinek erről természetesen semmit sem volt szabad megtudniuk. – Chef de Loup nyelve mindenről hallgat, amiről ebben a sátorban beszéltek, vagy valaha is beszélni fognak. Tobias és Chef de Loup két különböző ember. Nem beszélnek egymással. – Jól van, akkor Chef de Loup megláthatja a sátramban Monitót.

Csetanszapa jelent meg a sátor bejáratában. – Megjött Tatokano, a hírszerző – jelentette. – Beszél vele Tokei-ihto? Monitóról van jelentenivalója! A főnök igenlő válasza után Fekete Sólyom eltűnt. Nemsokára egy fiatal legény lépett a sátorba. – Móni tó holnap éjszaka bevonulhat a táborba – jelentette. – Tizenöt emberrel és harminc öszvérrel jön. Magas termetű ember, az arca elé egy bőr van aggatva, amelyen csak két lyuk van a két szeme számára. Egyik embere, aki nagyon kicsi, még egy társával együtt előrenyargalt, hogy hamarabb elérjék sátrainkat. Ez a kis ember kísérőjével már ma éjszaka itt lehet. – Mihelyt megérkezik Monito két előfutárja, vezessék őket tüstént hozzám. Semmi szükség rá, hogy az idegenek észrevegyék, milyen kevés harcos van a sátrainkban. Még nem ismernek titeket, mindegyikőtök többször mutatkozhatik előttük, hogy megtévesszük őket. A fiatal hírszerző eltávozott, hogy továbbítsa a főnök parancsait. Tokei-ihto ülve maradt a tűz mellett, várta a jelzett vendégeket. Uinonah már készítette is az újabb vacsorát. Chef de Loup révedezve bámult maga elé fekhelyén; egy darabig a hírszerző jelentésein töprengett, aztán – hogy valamivel eltöltse a várakozás idejét – ismét szemügyre vette a főnök sátorrúdjaira aggatott zsákmányokat. Mivel szenvedélyes vadász volt, különösen egy grizzly, egy szürkemedve bundája ragadta meg a képzeletét. Tokei-ihto észrevette, milyen érdeklődéssel szemléli a zsákmányt. – Azt hiszem, ilyen hatalmas állattal, amilyen ez a medve volt, még nem is találkoztam – jegyezte még tűnődve a delavár. – Én sem láttam még soha ilyen nagy medvét – bólintott a főnök. – Még kisfiú voltam, mikor sátraink közelében felbukkant; tizenkét tél múlt el azóta. Mattotaupa végzett vele. Olyan jó vadászt, amilyen ő volt, azóta sem látott senki. – Kivéve Tokei-ihtót, a dakoták főnökét. A főnök furcsán mosolygott. – Nem tudom. Szürkemedvét még sohasem fojtottam meg puszta kézzel. – Mattotaupa megfojtotta ezt a medvét? – Igen, megfojtotta – ismételte a főnök, s mintha habozott volna, mondjon-e ennél többet is. Chef de Loup nem merte megkérni rá, felszegte a fejét, s a tűz mellett ülő dakotára szegezte tekintetét. – Csak nevetnék – mondta –, ha fehér emberek el akarnák hitetni velem, hogy puszta kézzel megfojtottak egy grizzlyt. De Tokei-ihto nem hazudik. – Látom, Chef de Loup is jól ismeri a vacsicsunokat! – nyugtázta a főnök a fehér emberek ellen irányuló oldalvágást. – Nagyon szeretnek hazudni. – Az bizonyos. – Hazugság és árulás a kenyerük; tőrbe csalták az apámat, s azt hiszem, meg fogják szegni adott szavukat, és foglyul ejtenek engem az erődben, ahova megyek. – Samuel Smithre kell támaszkodnod – ajánlotta Chef de Loup. – Igen, ő egyenes embernek látszik, noha gyűlöli a dakotákat. Az álnok Roachnak keresztüllőtte a kezét. Ez után a kitérő után, amely futtában érintette ezt a főnök szempontjából oly létfontosságú kérdést, Tokei-ihto visszatért az emlékezetes medvevadászatra. – Mattotaupa terítette le ezt a hatalmas medvét. Az utolsó vadászzsákmány volt, amelyet apám hazahozott. Mikor visszaérkezett a vadászatról, vendéget talált a tipijében. Red Foxnak hívták, és varázsvízzel kínálta meg apámat… Tokei-ihto abbahagyta az elbeszélést. Szemében felvillant a gyűlölet. – Eljön még az a nap… A delavár megérezte, milyen sötét hangulat vett erőt a főnökön, s hallgatott. Csak a tűz pattogott, s a lángok imbolygó fényfoltokat vetettek a magas

sátorlapokra és a sátorrúdról csüngő medvebundára.

A FEGYVERCSEMPÉSZEK Mélységes csend honolt a sátorban. A főnök mintha meg is feledkezett volna vendégéről. A két nő csak egyszer bújt elő a sátor hátteréből; szótlanul léptek a tűzhöz, hogy megforgassák a nyársat, s beljebb tolják a lángok közé a fahasábokat. Chef de Loup tűnődve nézett maga elé. Úgy rémlett neki, hogy Uinonah tekintete ezen az estén még bánatosabb és zárkózottabb, mint máskor. A főnök elbeszélése felkavarta annak a napnak az emlékeit, amely a szerencsétlenség és szégyen évtizedének nyitánya volt egy büszke család történetében. Fel-felcsaptak a kis lángocskák a nyárs alatt abban a sátorban, amelyben Mattotaupa valamikor medvetalpat süttetett magának és vendégének, aki sok-sok varázsvizet hozott neki. Chef de Loup felriadt. Odakint nyugtalanság támadt. Valaki szétrántotta a bejárati függönyt. Fekete Sólyom jelent meg újra. – Hau! – nevetett rá a főnökre, miután Tokei-ihto intett neki, hogy beszélhet. – Idekísértük ezt az embert… ezt az embert… de legjobb lesz, ha Tokei-ihto saját szemével nézi meg, miféle ember. Monito előfutár ja. Ha Monito is ilyen… nos, akkor nyugodtan eladhatja nekünk valamennyi fegyverét: ő maga úgysem tudja használni! Hajlandó a főnök a tűzhelye mellett fogadni ezt a szárazra vetett halat? Nem méltó arra, hogy betegye a lábát egy főnök sátrába! – Tud valamit ez az ember? – kérdezte Tokei-ihto rövid gondolkodás után. – Elképzelhető. – Akkor vezesd be. Csetanszapa eltávozott, s a következő percben egy igen fura lénnyel tért vissza. Chef de Loup még sohasem látott ilyent a prérin, s csodálkozva nézte fekhelyéről az új jövevényt. Kis emberke volt, akit bevezettek, valóságos törpe. Tarka, piszkos ruházata, amely a hiúság és fukarság különös keveréke volt, élesen elütött arcának fakó színétől. Nagy feje volt s hátraugró koponyája. Tekintélyes, meglehetősen domború homloka alól hegyes orr indult ki, amely a szája magasságáig ért. Nyugtalanul járatta körül a tekintetét. Csetanszapa a tűzhelyig kísérte a fura teremtményt, s intett neki, hogy üljön le. A felcicomázott törpe lekuporodott a földre. Egész testében reszketett, mint akit a hideg ráz. – Szörnyű ez a préri! – hördült fel. – Szörnyű! Három hete vagyunk úton. Három hete! Délről jövünk. Micsoda hideg volt! Megfagyok. Hánytam. Már csak a fele vagyok annak, aki voltam. Nem értem, hogyan élhetnek itt emberek. A lovam valóságos ördög! – Sajnálom – válaszolta hűvösen Tokei-ihto. – A vacsicsun nem mindig azon a szelíd kancán lovagolt, amelyik idehozta a táborunkba? – érdeklődött Csetanszapa. – Ó, egek! Szelíd kanca?! – kiáltotta a törpe. – Gyűlölöm azt a kancát! Elöl harap, hátul rúg, a közepe olyan sima, hogy lecsúszik róla az ember! Hogy tehet az ilyen lovon ülni? Ti hogy csináljátok tulajdonképpen, hogy megülitek azokat a vad csődöröket? Tokei-ihto mosolygott. – Nem tudom – felelte őszintén. – Nemigen tudnék leesni a lovamról. Csodálkoznának is a harcosaim, ha leesnék. – Ez az, éppen ez az! – siránkozott a törpe, még mindig dideregve. – Ti azokkal a négylábú ördögökkel születtetek. De én? Én? Miért is kellett ide lovagolnom? Miért is kellett lóra ülnöm? Mondhatom neked, te Tokai főnök, vagy hogy a csudába hívnak, jobb dolog is van a világon, mint lovagolni és lövöldözni! A dakotának talán más volt erről a véleménye, de sokkal udvariasabb volt, semhogy ellentmondjon vendégének. Csupán ennyit kérdezett:

– Nem gondolod, hogy mégiscsak hasznosak azok az emberek, akik lövöldöznek? Hiszen ők vásárolják Monitótól a fegyvereket. – Monitótól? – horkant fel dühösen a törpe. – Vigyázz a nyelvedre, te rézbőrű! “Majmocskának" csúfolod azt az embert, aki fegyvereket hoz neked? Paco Bacerico a neve annak az embernek, aki hozzád jön, érted? Paco Bacerico! Tokei-ihto közben megtömött egy kis pipát, meggyújtotta, és átnyújtotta vendégének. Szemlátomást semmi kedve sem volt ahhoz, hogy üdvözlésül közös pipát szívjon vele. A törpe elhárítóan nyújtotta ki hosszú, sovány kezét. – Nem dohányzom! Nem is eszem! Semmit! Semmit! Rosszul vagyok! Azért lovagoltam előre, hogy végre megpihenjek és megmelegedhessek. Felhúzta a prémet, amelyen ült, és beburkolódzott. – Messze van még Paco Bacerico a fegyverekkel és az öszvérekkel? – kezdte kikérdezni a főnök. – Bacerico? Hát nem tudod, te rézbőrű, hogy én vagyok Bacerico? Én magam? Viharfelhők gyülekeztek a főnök arcán. Villámló tekintettel nézett Csetanszapára. – Nem értem, miért csúfolja magát ez a félig eltaposott varangy BacericoMonitónak – felelte élesen Csetanszapa. – Hírszerzőnk, Tatokano jelentése szerint az öszvéreknél egy másik ember parancsolgatott: az, aki álarcot viselt. – Ó! – kiáltotta a törpe. – Egy másik ember parancsolgatott! Igen, az a faragatlan himpellér, az a prérifarkas… hogy tépnék szét a medvék, hogy falnák fel a keselyűk! Az a prériszörnyeteg cipelt ide engem… Bár sohasem hittem volna neki! Meg akar gyilkolni, tudom! Jaj… olyan rosszul vagyok! – Mindkét kezével megfogta a hasát, ledobta magáról a prémét, amelyet az imént maga köré csavart, s hanyatt-homlok kirohant a sátorból. Csetanszapa gúnyos nevetésben tört ki. – Monito! – mondta. – A majmocska! Akit úgy várt a dakoták törzse! Mondhatom, jól tette ez az ember, hogy mind a mai napig nem mutatkozott senki előtt. Remélem, a fegyverei nem olyan siralmasak, mint ő maga! Tokei-ihto nem nevetett. A tűzbe meredt, amely fölött a Monitónak szánt, de visszautasított bölényhús sült a nyárson. – Mi a véleménye Chef de Loup-nak? – kérdezte a dakoták nyelvén. – Chef de Loup is ismeri a vacsicsunokat. A delavár a homlokát ráncolta. – Azon nem csodálkozom, hogy ez a Bacerico-Monito nevezetű ember mindeddig a városokban lakott, és elrejtőzött embertársainak szeme elől. Csak azt csodálom, hogy most ide jött, és úgy látszik, maga a majmocska is csodálkozik rajta. Valaki rábeszélte erre az útra: az álarcos férfi. Ki ez az ember? Ezt kellene tudni! – Igen, ki ez az ember? – ismételte meg a főnök a delavár kérdését, Csetanszapa felé fordulva. A harcos vállat vont. – Egy vacsicsun, egy magas termetű, vállas vacsicsun. Tatokano azt hitte, hogy ez az ember Monito. – Akkor hát Csetanszapa most üljön fel a musztángjára, nyargaljon ez elé az álBacerico elé, aki a fegyverrakománnyal felmálházott öszvéreket kíséri, és nézze meg alaposan. A főnök helyettese már indult is, hogy teljesítse a parancsot. Egy idő múlva visszatért a sátorba a felcicomázott törpe. Görnyedten jött, majdnem négykézláb, ismét odabújt a tűzhöz, lekuporodott a helyére, és beburkolódzott a prémbe. – Hideg van… – mormogta fogvacogva. – Ó, én szamár, én szamár! – Tenyerével a homlokát verdeste. – Igen, szamár – hagyta rá Tokei-ihto. – Miért nem úgy bonyolította le Bacerico ezt az üzletet is, mint a többit? Miért nem maradt otthon, miért nem küldte maga

helyett a megbízottjait? A törpe mintha nem is hallotta volna a főnök szavait. – Ó, én szamár, én szamár! – hajtogatta egyre. – Gazdag vagyok, mi keresnivalóm van a prérin? Miért is hallgattam arra a zsiványra? Meg akar gyilkolni! – Tokei-ihto sátrában nem gyilkolnak meg senkit – jegyezte meg éles hangon a főnök. – Szavamat adom Paco Bacericónak, hogy a haja szála sem görbül sem neki, sem az embereinek. – Eh! Mit érek a szavaddal, ha meghalok? Nem tudsz te semmit! Nemhogy a hajam szála görbül meg, csak úgy magától, hanem a hasam, a lábam, a vállam is. Neked még sohasem fájt a hasad? Nem? Hát akkor nem tudsz semmit! Én itt fogok meghalni. Igen, meg is akarok halni. Csak nem képzeled, hogy még egyszer felülök arra a kancára, és végignyargalok a prérin? Nem én! Inkább itt halok meg! – Nem árulnád el nekem előbb, miféle csalétekkel csábított téged az a zsivány a prérire, és miért akar meggyilkolni? Monito nyöszörgött. Aztán hirtelen felkapta a fejét, furcsa pillantással nézett a főnökre, s valami mekegő hangot hallatott. – Nem – vihogta –, nem, ezt nem árulom el neked. Próbálja csak meg ő magái ám lássa, mit tud elérni! – A kis törpe mekegett és vihogott, hogy csak úgy remegett hosszú, hegyes orra a szája fölött. A delavárt undor fogta el, mikor látta, hogy a vihogó torzszülött ismét ledobja magáról a prémet, odalép a főnökhöz, s bizalmaskodva megkopogtatja a vállát hosszú ujjaival A főnök kivette szájából a pipát, s úgy nézte a tolakodó törpét, mint aki egy pókot lát, és még nem döntötte el, eltapossa-e, vagy csak elhessegesse. – Hogy őszinte legyek, ő nem is akarta, hogy ide jöjjek – suttogta a majmocska a dakota fülébe. – Egyedül akarta megcsinálni az üzletet. Kétszáz puskát akartál, moszkitó főnök? Nos, én háromszázat adhatok neked, háromszáz vadonatúj katonai puskát, és hozzá lőszert is bőségesen, érted? Hogy lásd, kivel van dolgod! “Háromszázat adj neki – mondta a zsivány –, háromszázat, jól megfizeti. Én fogom odaszállítani – mondta a zsivány – kifizetem neked készpénzben, és leszállítom, magamra vállalom a kockázatot, de adj neki háromszázat." “Miért adjak háromszázat?" Ravasz a zsivány, de Bacerico még ravaszabb. “Háromszázat? Jó, legyen háromszáz – mondtam én –, de akkor magam is elkísérem a szállítmányt, oda lovagolok, ha beledöglök is. Tudni akarom, mennyit fizetnek érte. Nagyon helyes! Magam megyek" – mondtam és elindultam. De ő dühösen eltűnt, és magamra hagyott. Csak négy nappal ezelőtt bukkant fel újra, és adta a bankot, mintha az övé volna ez a fegyverrakomány meg az egész préri. Valóságos ördög! … A főnök felállt, s a pókkarmok lehullottak a válláról. – Rendben van, legyen háromszáz. Mennyit kérsz érte? A törpe kurtán, rikoltó hangon felnevetett. – Azt majd megtudod, rézbőrű! Chef de Loup valósággal émelyedett. Megint a jól ismert zsarolás! Az indiánok, mivel maguk nem tudtak tűzfegyvereket előállítani, háborús időkben fegyverrablásra kényszerültek, vagy csempészek segítségére szorultak. Az indián háború idején a kormány szigorúan megtiltotta a kereskedőknek, hogy fegyvereket adjanak el a rézbőrűeknek. De a kereskedők a tilalom ellenére is üzleteket kötöttek az indiánokkal, s vagyonokat kerestek, mert ócska, részben használhatatlan fegyvereket csempésztek uzsoraáron. De ez az ember háromszáz vadonatúj katonai puskát kínált! Vajon mi lehet emögött? – töprengett Chef de Loup. – Valami nagyszabású szélhámosság vagy olyan uzsoraüzlet, amilyenre még nem volt példa. Milyen árat akar kisajtolni áldozatából ez a pók? A törpe megint nyöszörgőit, a hasát fogta, s másodszor is kirohant a sátorból.

Ohitika, a nagy fekete kutya dühösen megugatta; az új sátorlakó viselkedését sehogy sem találta rendjén valónak. Mikor Monito visszatért második éjszakai sétájáról, zöldesen csillogott az orra hegye. A főnök intésére odajött Uncsida. Pokrócokba és prémekbe bugyolálta a kis emberkét, és ezt a göngyöleget, amelyből csak a fura fej kandikált ki, közelebb tolta a tűzhöz. A főnök szótlanul eregette a füstöt. Nem tartotta fontosnak, hogy újra felvegye a félbeszakadt beszélgetés fonalát. Monito sem szólt egy szót sem, s csak azzal volt elfoglalva, hogy minél légmentesebben burkolja be magát a pokrócokkal és prémekkel. Végre aztán a főnök, aki nyilván fáradtabb volt, mint mutatta, jelt adott, hogy mindenki térjen nyugovóra. Ismét befedték a tüzet, s elkészítették a fekhelyeket. Monito is kapott egy háromlábú állványt a hát- és fejtámaszul szolgáló fonott gyékénnyel. Chef de Loup nyitott szemmel feküdt, s a sötétbe meredt. Mivel egész nap pihent, nem tudott aludni. Gondolatait azok a kérdések foglalkoztatták, amelyeket ennek az egyszerre mulatságos és félelmetes majmocskának a megjelenése és az álarcos férfiról szóló jelentés vetettek fel. Az álarcos férfiról legkorábban másnap este tudhattak meg közelebbit Csetanszapától, mert a felderítők jelentései szerint még messze járt a sátorfalutól. Egyelőre csak annyit tudtak róla, hogy igen magas növésű, vállas férfi, és csupán négy napja csatlakozott a csempészkaravánhoz. Miközben a delavár tűnődéseibe merült, s a sátor többi lakója – egyenletes lélegzetük tanúsága szerint – az igazak álmát aludta, egyszerre csak nyafogó hang hallatszott a sötétben: – Hé! Na! – Mi baj? – szólt át Chef de Loup a törpéhez, hogy lecsendesítse, még mielőtt felzavarja álmából a sebesült Tokei-ihtót. – Behúz! – hangzott a pokrócok alól. – Úgy be vagy bugyolálva, mint egy köteg bölényhús – felelte cseppet sem barátságosan a delavár. – Nem hagynál minket végre aludni? – Barbár! – rikácsolta a törpe pokrócai alól. – Ha már nem tudtok házat építeni, legalább engedjétek le éjszakára a sátorlapokat! Te nem érzed, hogy húz? Mint tíz ló! – Hogy húzna már el téged innen tíz ló! Erre a társalgásra mégiscsak felébredt a sátor többi lakója is. Uncsida felöltözött és előbújt. – Engedd le a sátorlapot! – mondta megadással Tokei-ihto. Az asszony engedelmeskedett. Aztán odalépett a törpéhez. – Kis mókusom – szólt halkan a dakoták nyelvén. – Te összekunkorodott patkányfarkinca! Aludj szép csendesen, és ne mocorogj már annyit! – Mit mondott? – kérdezte Monito a delavártól. – Hogy fogd már be a keselyűcsőrödet! – A keselyűcsőrömet? Már megint szemtelenkedtek? Mintha bizony én várnék tőletek háromszáz katonai puskát, nem pedig ti éntőlem! – Mit mond? – érdeklődött szelíden Uncsida. – Sajnálja, hogy zavar minket – tolmácsolta Chef de Loup. Az asszony óvatosan megsimogatta a gyér hajzatú nagy koponyát. – Kis prérikutyám – duruzsolta –, mit tehetnék, hogy elaludj? – Mit mond már megint? – kíváncsiskodott Monito. – Hogy szeret téged, és álomba akar ringatni! – Ó! Végre egy érző szív ezen a prérin! Mondd meg neki, hogy üljön itt mellettem. Förtelmes ez a sötétség! Nálam éjjel mindig ég egy kis lámpácska. Nem lehetne jobban felszítani a tüzet? Még mindig nagyon hideg van! – Szítsd fel a tüzet, és simogasd a kopasz fejét – tolmácsolta a delavár. Uncsida felpiszkálta kissé a tüzet, de ügyelt arra, hogy a sátorban továbbra is sötétség legyen. Majd türelmesen visszaült a csendháborító mellé, és a fejét

simogatta. – Kutyuskám – dúdolta halkan, altatóan –, gyáva kis sakálom! Maradj csendben, aludj szépen! Legszívesebben megmérgeznélek, de nem szabad! így hát nincs okod félni! – Olyan gyengéden beszél – sóhajtotta megkönnyebbülten Monito. – Olyan kellemes a hangja! Csak érteném, mit mond! – Ha értenéd, nem mondaná, szégyellne magát – vigasztalta Chef de Loup. – Te hegyes fogú, rühes, korcs farkas – beszélt tovább Uncsida andalító hangon. – Nem fognád be végre a büdös pofádat, hogy végre elalhassunk? Hiszen ha pecket tömhetnék a szádba! De sajnos, a főnök nem engedné meg. Drága vendég vagy, háromszáz katonai puskát érsz! Nyughatatlan bolhácskám! Tudom, gyengédnek kell lennem hozzád, mint a borjai nyaldosó bölénytehénnek. Hunyd be a szemed, borjacskám, én majd vigyázok az álmodra, amíg végre megszabadulunk tőled! Úgy látszott, Uncsida szelíd duruzsolása nem maradt hatás nélkül. A majmocska elnémult, s hallani lehetett mind egyenletesebbé váló lélegzését. De ez a csend nem sokáig tartott, mert a törpe horkolni kezdett. – Kis töpörtyűm, velőgombócocskám! – sóhajtott Uncsida. – Nem kattintanád össze azt a hegyes állkapcsodat, hogy végre csend legyen ebben a sátorban? Összébb tolta a háromlábú állványt, ily módon magasabbra emelve a fejtámaszt, abban a reményben, hogy a törpe így abbahagyja a hortyogást. Monito felriadt. – Mit csinálsz te itt? No tessék, most felébresztettél! Jaj, jaj, megint fáj a hasam! A hasikóm! – dühösen fújtatott. – Mit mond? – kérdezte Uncsida aggódva a delavártól. – Mit kíván tőlem? – Fáj a hasa! Uncsida hátraszaladt Uinonahhoz. – Öltözz fel, lányom, és melegíts egy követ ennek a gyér szőrzetű kutyának! – Mit mondott? – érdeklődött Monito. – Idehoz egy követ, és ha nem maradsz mindjárt csendben, beveri vele a fejed! – magyarázta szárazon a delavár. – Áááá! – ordított fel Monito, majd olyan fürgeséggel, amilyenre senki sem hitte volna képesnek, kibontakozott pokrócaiból, felpattant, s üvöltözve kirohant a sátorból. – Gyilkos! – bömbölte. – Segítség! Gyilkos! Ohitika, a kutya eddig csak dühös morgásokkal adott kifejezést elégedetlenségének, de most már úgy érezte, hogy ami sok, az sok. Felugrott, s a törpe után vetette magát. – Mi történt? – kiáltotta kétségbeesetten Uncsida, s mindkét kezét a magasba emelve, a majmocska meg a kutya után iramodott. – Micsoda szégyen! Ilyen lármát csapni a főnök sátrában! Ohitika pillanatok alatt felriasztotta a falu valamennyi kutyáját. Farkasüvöltésre emlékeztető vonítástól kis csahos ebek sipító szopránjáig az ugatás teljes skálája képviselve volt a félvad kutyák hátborzongató kórusában. S a kutyafalka kellős közepén felhangzott a halálra rémült Monito segélykiáltása. Chef de Loup megpróbált felkelni, de felülni is csak félig tudott. Annál gyorsabb volt Tokei-ihto. Ledobta magáról a takarót, egy ugrással kint termett a sátorból, s felharsant parancsoló hangja: – Csönd! A jelek szerint a falu kutyái is megismerték ezt a hangot. A négylábúak éjszakai koncertje halkabb hangoknak adta át helyét. Monito üvöltözése is elcsitult. Nemsokára szétnyílt a sátor függönye. Uncsida lépett be. Elcsípte a szökevényt, s most izmos karjain hozta be, mint egy állatszelídítő, aki visszavisz ketrecébe egy majmot. – Feküdj le szépen, zuzmócskám – suttogta, s ismét beburkolta a prémekbe a

nyöszörgő törpét. Uinonah közben felszította a tüzet, úgyhogy a sátor lakói most láthatták egymást. A delavár bűnbánóan bújt a pokróca alá. Tokei-ihto lassú léptekkel odasétált Monitóhoz. – Senki sem akarja beverni a fejed – világosította fel. – Csak egy forró követ kapsz, amely melegíteni fog, hogy aludni tudj. Hau. A főnök a bosszúság legcsekélyebb jele nélkül tért vissza fekhelyére, ahol már várta Ohitika. Uinonah nagyanyja kíséretében eltávozott. A folyó partjára kellett mennie, a gőzfürdő-kalibába, ahol a fűtőköveket tárolták. Mikor visszatértek, egy közepes nagyságú követ hoztak, s felhevítették a tűzben. – Ó! – lélegzett fel Monito, s az álláig húzta a prémtakarót. – Tébolyult vidék ez, tébolyodott emberekkel, eszeveszett állatokkal! Szörnyű, min mentem most keresztül! Azt hittem már, széttépnek azok a dögök! Szörnyű, szörnyű! És az asszonyok itt is olyanok, mint bárhol: kígyók! Te vagy az egyetlen ember, akinek esze van, Tokei főnök! Melegítő kő! Csak aranyszívű ember találhat fel ilyesmit. Köszönöm! Veled a fegyverüzletben is meg tudunk majd alkudni. Te igazán ember vagy! – Mit kérsz az árudért? – kérdezte a főnök, csak úgy odavetve, s közben a sátor tetejére bámult. A törpe kuncogott. – Semmi mást, csak azt, hogy én is részesedhessek. A koncessziót majd megszerzem nektek. A delavár ismét kidugta a fejét a takaró alól, és fülelt. Rejtélyesek voltak számára a törpe szavai, mivel azonban a főnök nem kérdezősködött tovább, a rejtély egyelőre felderítetlen maradt. Uinonah figyelte az izzó követ, s mikor már eléggé átmelegedett, kivette a tűzből, s bebugyolálva a hosszú orrú Monito mellé helyezte. A majmocska kéjesen összekuporodott. – Aludj, keselyűcsőröcském, aludj! – mormogta a nagyanya. Ezúttal eredményes volt a rábeszélés, s a főnök sátrában helyreállt a hőn áhított nyugalom. A következő nap általános tétlenségben és belső izgalomban telt el. Déltájban újabb hír futott be, amely megerősítette, hogy a fegyvercsempészek karavánja estére várható. Az álarcos férfi személyéről ezúttal sem tudott közelebbit mondani a hírnök. Csetanszapa még nem érkezett vissza. Chef de Loup megpróbált valamivel többet mozogni, de ezek az első próbálkozások sok fájdalommal és kevés eredménnyel jártak. Kényszerű pihenőjét Chef de Loup pipázgatással és mindenféle haszontalan gondolattal töltötte, s fejébe vette, hogy Monitót, aki a világért sem akart megválni takaróitól és a tűzhelytől, rábeszéli, vegyen egy gőzfürdőt. – Hogy van berendezve az a fürdő? – tudakolta Monito. – A lehető legkényelmesebben. Paco Bacericót átvisszük a gőzfürdőbe, s egy kosárban felaggatjuk az áthevített kövek fölé. A forró köveket meglocsolják vízzel, s a gőz felszáll a kosárba, és megizzasztja Bacericót. Ez nagyon egészséges. Ilyen gőzfürdőt vesznek a dakoták, valahányszor vadászatról vagy csatából térnek haza, ahol a hidegben és latyakban feküdtek órákig vagy napokig, úgyhogy megfájdultak a tagjaik. Monito elgondolkozott. – És aztán? – kérdezte végül. – Ha már megizzasztott a gőz? Jó szárazra törölnek ezek az asszonyoknak nevezett kígyók? – Erre semmi szükség. Bacerico az izzasztósátorból egyenesen a patakba ugrik… – Atyaisten! Nem! Azt már nem teszem! – Akkor majd bedobnak… – Hogy megfulladjak és megfagyjak? Nem tudok úszni! Nem bírom a hideget! Ez

megint valami újabb cselszövés, hogy eltegyenek láb alól! Hátat fordított Chef de Loup-nak, és még sokáig motyogott maga elé. Chef de Loup nem értette, hogy mit. A delavár nem győzött csodálkozni ezen a majmocskán. Mintha két lélek lakozott volna benne: az egyik gyáva volt, a másik kapzsi, de ha választania kellett a kettő között, a kapzsiság győzött. Csak így tudta magának megmagyarázni a delavár, hogy ez a gyáva törpe rászánta magát erre a megerőltető útra, és lóháton nekivágott a gyűlölt prérinek. Az is feltűnt Chef de Loup-nak, hogy a fegyvereket ideszállították, még mielőtt megalkudtak volna az árban. Ez teljesen szokatlan volt az ilyen üzleteknél: az indiánoktól mindig megkövetelték, hogy előre fizessenek. Vajon miben sántikálhatnak most ezek a csempészek? Délután újabb jelentés érkezett, amely megerősítette, hogy közeledik a csempészbanda. Tokei-ihto azt a parancsot adta, hogy megérkezésük után a csempészek a nagy tanácskozósátorban rakodjanak le, és ott is lakjanak; csupán az álarcos férfit akarta a főnök saját tipijében fogadni. A csempészek életéért és biztonságáért a főnök szava kezeskedett, s őrizetüket Tokei-ihto Ravasz Hódra bízta, aki jól beszélt angolul. A harcosoknak arról is gondoskodniuk kellett, hogy az idegenek ne hatolhassanak be az asszonyok és gyermekek sátraiba. Mikor végre beesteledett, a delavár izgalma tetőpontjára hágott. Uinonah és Uncsida megint bölényhúst sütöttek a tűz fölött, hogy a jövevényt nyomban megvendégelhessék. Gyékényszőnyegeket terítettek le, megtömték a dohányzacskókat, s odakészítették a tálakat. Tokei-ihto már kint járt a faluban, hogy ellenőrizze az óvintézkedéseket, s most visszatért sátrába. Mikor szétnyílt a sátorfüggöny, Chef de Loup látta, hogy odakint már sötétség váltotta fel az alkonyi szürkületet. Kis tüzek lobbantak fel a falu terén. – Nemsokára itt lesznek – mondta a főnök. – Csetanszapa már megérkezett? – kérdezte Chef de Loup. – Nem. Egy vágtató ló patáinak dobogása hallatszott, s a tábor terén elnémult. Szétnyílt a főnök sátrának függönye; Csetanszapa surrant be. Szeme vadul villogott, izgatottnak, sőt szinte feldúltnak látszott. Néhány szót súgott a főnök fülébe. Chef de Loup hallotta ugyan a szavakat, de értelmüket és jelentőségüket nem fogta fel rögtön. Jobban mondva: nem akarta elhinni, hogy sejtelmei és feltevései valóra válnak. Vagy mégis úgy volna? A főnök egy pillanatra sem vesztette el nyugalmát. Csak a pipát szorította jobban ujjai közé; ez az alig észrevehető mozdulat elárulta, hogy olyan hírt kapott, amely közelről érinti. Csetanszapa a buzogányával játszadozott. Tokei-ihto leintette. – Nem ismerem! – mondta nyomatékosan. – A szavamat adtam Monitónak, hogy embereivel együtt háborítatlanul jöhet, és szabadon elvonulhat. Csetanszapa magába fojtotta káromkodását, s elhagyta a sátrat. Nyugtalanság támadt az éjbe borult táborban. Csetanszapa távozóban felhajtotta a sátor függönyét, s így Chef de Loup láthatta a nagy téren összecsődülő indiánokat és a megérkező lovasokat. Feljött a hold. Kis tüzek lobogtak. Az emberek, az állatok és a sátrak megnyúlt kísérteties, nyugtalanul imbolygó árnyakat vetettek. Dél felől közeledett a csempészkaraván. Hosszú sorban vonultak be az öszvérek és kísérőik a térre. Látni lehetett, amint Csetanszapa vezetőikkel tárgyal, és a nagy tanácskozósátor felé mutat. A széles karimájú bőrkalapot viselő emberek egymás után lerakták, és a kijelölt sátorba cipelték a ládákat és zsákokat. Miután minden rakományt elhelyeztek, a kísérők java része is behúzódott a sátorba; csak néhányan álltak még a fáradt állatok mellett, és nyilván arról

tanakodtak Csetanszapával, hova vezessék az öszvéreket. Az álarcos férfit sehol sem látta Chef de Loup. De egyszerre csak megfordult a tér túlsó végén egy széles vállú, nyakigláb ember, s kissé felbillentve az arcára aggatott bőr álarcot, hangosan kiáltotta: – Hát Monito hol van? Chef de Loup összerezzent. Ismerte ezt a hangot. Semmi kétség: ez Fred Clarke! Látni lehetett, amint Csetanszapa a magas férfihoz lép, és néhány szót szól hozzá: nyilván felvilágosította, hol található a majmocska. Chef de Loup lejjebb tornázta magát a lábával, úgyhogy lecsúszott a fejtámaszról, és egész teste vízszintesen nyúlt el a gyékényen; fejére húzta a pokrócokat, s csak egy kis rést hagyott, hogy kikandikálhasson. A további fejleményeket úgy akarta figyelni, hogy őt ne ismerjék fel. Nagyon izgalmas kérdés volt, hogy valóban úgy van-e, hogy Fred Clarke, akit közönségesen Red Fox néven ismernek, s aki mint futár és hírszerző a hadsereg szolgálatában áll, mellesleg puskákat is csempész az ellenségnek: háromszáz katonai puskát. Ha ez így van, kétségtelenül jó oka volt rá, hogy Tobiast inkább a Black Hills felé irányítsa. Tokei-ihto a tűzhely mögött állt, szemben a bejárattal. Bal vállán átvetette a bölénybőr takarót, s így nem lehetett látni karján a sebet. A tetőtől talpig bőrbe öltözött férfi, akinek bőr álarcán csak a szeme számára volt két rés, hosszú léptekkel áthaladt a téren, s egyenesen berontott a sátorba. A tűz előtt megállt szemtől szemben a dakotával; lábánál ott kuporgott egy f elhevített kő mellett a takaróba bugyolált Bacerico. Lélegzetvételnyi csend következett, a férfiak mozdulatlanul álltak. Csak Ohitika, a főnök kutyája borzolta fel nyakán a szőrt, s dühösen morgott; szeme szikrázott a tűz visszfényéből és árnyékból kevert félhomályban. Ekkor az idegen lerántotta fejéről széles karimájú kalapját, arcáról a bőrmaszkot. Félrehúzta száját, amelyben kiálló fogak sárgállottak. – Eh! Harry! Üdvözletem! Megismersz még, öreg cimbora? Az indián meg sem mozdult, s néma maradt. Úgy állt ott, mint egy kőszobor; még a szeme is élettelennek látszott. – Hello! Harry! – ismételte hangosabban az idegen. – Kővé meredtél a meglepetéstől? Nem hitted volna, ugye, hogy még egyszer frissen és elevenen üdvözölhetsz a saját sátradban? Hja, fiacskám, a viszontlátás öröme! Kedves ajándékot is hoztam neked, mint egy öreg nagybácsi: háromszáz csinos puskát! Nem megvetendő, mi? De hát minek ez a sok kertelés régi barátok közt? – S az idegen letelepedett a pokrócokra. – Mondd meg minden köntörfalazás nélkül: mit fizetsz? Az indián kifürkészhetetlen pillantással nézett le a vöröses hajú, erős állú férfira. – Téved a fehér ember – szólalt meg nyugodtan. – Itt nincs olyan harcos, akit Harrynak hívnak. A fehér ember Tokei-ihtónak, a dakota törzs főnökének sátrában van. – Huj juj! Ezt a felfuvalkodottságot! Szóval már meg sem akarsz ismerni? Az öreg kedélyesebb volt. Itt, ebben a sátorban koccintottunk egymással először, igen, ha nem tévedek, ugyanebben a sátorban, olyan ismerősnek látszik… No de mindegy, hagyjuk ezt! Jó lesz így is. Remélem, tisztában vagy vele, hogy a nemes Monito embereivel együtt nekem is szabad elvonulást ígértél. A dakota nem válaszolt. Az idegen kihívóan nézett vele farkasszemet, de lassan bizonytalanná vált. – Hát ahogy akarod, cimbora. Ha itt ilyen előkelő modor járja, kénytelen vagyok alkalmazkodni. To-kei-ih-to! Nem is hangzik rosszul! Nos, te-hááát – az idegen vontatottan ejtette ki az utolsó szótagot, hogy aztán hirtelen más hangnembe csapjon át –, tehát én Monito szolgálatában állok, és azért jöttem a főnök sátrába, hogy egy fegyverszállítmányról tárgyaljak vele. Háromszáz katonai puskát tudunk szállítani, bőséges lőszerrel. Nem csalás, nem ámítás! Tokei-ihto később

megnézheti és megvizsgálhatja a fegyvereket. – Gyerünk, nézzük meg! – Olyan sürgős? Te ugyan mindig siettél, de ez azért mégis túlzás. Hadd egyek előbb ebből a bölényhúsból, olyan csodás, ínycsiklandozó illata van! Udvariasságért udvariasságot! Elvégre a dakota törzs főnökének vendége vagyok! Vagy rosszul értettem? – Tokei-ihto sátrában vagy – válaszolta fagyosan az indián. – De azt már nem mondtam, hogy a vendégem is vagy. – Már bocsánat, talán itt haljak éhen? Ez sehogy sem volna összeegyeztethető a megállapodásunkkal: hogy szabadon és háborítatlanul satöbbi, így hát, ha megengeded… Előhúzta kését, s levágott magának egy jókora darab bölényhúst. Kajánul vigyorogva, kitűnő étvággyal hozzálátott a falatozáshoz. A főnök nem ült le; teljesen mozdulatlan maradt. Még a szempillája sem rebbent. Csak az éhségét csillapító hívatlan vendég csámcsogását lehetett hallani. A hívatlan vendég aztán Monitóhoz fordult, aki valóban úgy kuporgott mellette, mint egy dühös kis majom: a gúnynév, amely ráragadt, határozottan találó volt. – Nos? – kérdezte Fred Clarke a törpétől. – Ugye, hogy nem gyilkoltalak meg? Teljes épségben eljuttattalak ebbe a sátorba; nem kis fáradságomba került, mondhatom! Ez az utolsó kirándulás, kedvesem, amit együtt tettünk meg lóháton. Soha többé! – Soha többé! – rikácsolta a törpe. – Én is azt mondom! Soha többé, te szörnyeteg! Red Fox felnevetett, visszataszítóan, idegesítően, ahogy szokott. – Milyen szépen be vagy bugyolálva, aranybogaram! Ki látott el ilyen féltő gonddal? Ez a csinos ifjú lady? Vagy a derék öreg nagymama? Igen? Amott lóg még egy medvebőr, nem akarod azt is? – A vörös hajúnak torkán akadt a szó; keze fejével végigsimította száját. – Ne vedd zokon, Harry Tokei-ihto! – mondta. – Én már ilyen vagyok: ami a szívemen, az a számon. De mindent elkövetek, hogy ne sértsem meg gyengéd érzelmeidet! Ez a bölénysült egyébként igazán pompás. Te mindig nagyszerű vadász voltál. És más tekintetben is kitűnő fickó! Ha nem volnál olyan alattomos természetű, ketten együtt vihetnénk valamire. Fred Clarke ismét elmerült a falatozásban, s locsogásában szünet következett be. Chef de Loup érezte, hogy felforr a vére. Ennek a fickónak pimasz vakmerősége szemlátomást nem ismert határt. Mi lesz ennek a vége? Csakugyan kénytelen hagyni Tokei-ihto, hogy apja gyilkosa bántatlanul elvonuljon, s ráadásul még uzsoraárat is fizetni neki a csempészett fegyverekért? Fred Clarke jóllakottan befejezte az étkezést, noha még rengeteg bölényhús maradt a nyárson. – Nagyon jó volt! – mondta még egyszer elismerően. – És bőséges! Hisz ami azt illeti, sohasem voltál szűkkeblű. Mindig úgy viselkedtél, mint egy gentleman. Ez nyilván a véredben van. Hát akkor hogy is állunk? Megpihenhetek itt egy éjszakára? Holnap aztán tárgyalunk, helyes? – Nem – felelte az indián. – Most rögtön tárgyalunk, és utána elhagyod a sátrat. Red Fox harcra készen nézett a dakotára. – Nem vagy valami előzékeny, ezt meg kell mondanom. Úgy gondolod, hogy előnyhöz jutsz, ha arra kényszerítesz, hogy dögfáradtan tárgyaljak? Hidd el, csalódni fogsz! Olyan siralmas állapotban azért mégsem vagyok, mint ez a majmocska itt, és ha éppen kell, össze tudom szedni a gondolataimat! – Monitóhoz fordult. – Mi a véleményed? Menjünk bele a dologba, és üssük nyélbe most mindjárt az üzletet? Úgy látszik, az indián határidőhöz akarja kötni becsületszavának érvényét. Nos, mi volna, ha belemennénk? Legalább tudjuk, hányadán állunk. A kis törpén különös változás jelei mutatkoztak. Arcába tolult a vér, vonásai

megfeszültek, szeme villogott, mint a kés a tűzfényben. Pókkarmaival köröket írt a levegőbe, mint aki valami ünnepélyes bejelentésre készül. Most végre megjelent a lényében valami az emberek képzeletében élő nagy hatalmú csempészkirályból. – Hogy még ma? – szólalt meg metsző hangon. – Igen! Még ma! Én kipihentem magam! Tudni akarom, mi a helyzet… hogy becsaptál-e, te csirkefogó! – Haha! kedvesem, hogy képzeled, hogy becsaplak? Jelen vagy saját becses személyedben, és ellenőrizheted a játszmát! Nos, rendben van – fordult Red Fox ismét halálos ellensége, Tokei-ihto felé, és felállt. – Először is látni akarod a fegyvereket, nemde? Semmi akadálya. Nincs rejtegetnivalónk. Gyerünk! Az indián szótlanul megindult a kijárat felé. Red Fox követte. Keményen lépdelt magas szárú, vastag talpú bőrcsizmájában. Miután mind a ketten eltűntek, Chef de Loup halk hangot hallatott. Uinonah Uncsida vállára hajtotta a fejét. Az öregasszony futólag megsimogatta a lány haját. – Gyere! Megyünk. – S kivezette a sátorból a főnök húgát. Chef de Loup magára maradt Monitóval és a kutyával. Meglazította a pokrócot, amely eddig elrejtette, s mélyet lélegzett. Monito továbbra is ott kuporgott a tűznél, s hangosan beszélt magában. – Jók a fegyverek – mormogta. – Jók, vadonatújak. Majd meg fogja látni. Biztosan meg akarja venni. Egész biztos; senki sem szállít úgy, mint én. Meg kell fizetnie az árát. – A törpe felemelkedett. Arca ismét viaszfehér volt, keze reszketett. Nem sok idő múlva Tokei-ihto és Red Fox visszatértek a tipibe. – Nos? – kérdezte kihívóan a fehér ember, mikor beléptek. Tokei-ihto a tűzhelyhez lépett, és szokott helyén, a bejárattal szemben állapodott meg. Ráérősen megtömködte pipáját, s várt, amíg Red Fox is rágyújt a magáéra. – Paco Bacerico nem hazudott – szólalt meg aztán tartózkodóan. – A fegyverek újak, a lőszer jó. Hajlandó vagyok az árut átvenni. Mit kér érte a fehér ember? – Mi álltuk a szavunkat – felelte Red Fox Monito helyett. – Vajon állja-e a szavát Tokei-ihto is? A főnök megígérte nekünk, hogy amennyiben nem sikerül megalkudnunk, valamennyi kísérőnkkel, öszvérünkkel és rakományunkkal együtt sértetlenül és háborítatlanul elvonulhatunk. – Valóban ezt ígértem, hau! – Jól van. Milyen árat ajánl fel a dakoták főnöke? – Red Fox a szeme sarkából leste a főnököt, s a törpe jobban kidugta orrát a takaró alól. – A puskáért és a lőszerért Tokei-ihto ugyanannyit fizet, amennyit a washingtoni Nagy Atya hadserege. A kockázatért és az útért Tokei-ihto még egyszer kifizeti ugyanezt az összeget. – Hm. Mi az, hogy összeget? Eszerint nem hódprémekkel és bölénybőrökkel akarsz fizetni? – Bacerico prémekben is megkaphatja a fegyverek árát, ha akarja. – De nem akarom! Nem akarom! – hallatszott a pólyából Bacerico kiáltása. – Ha ennyi prémet viszek haza, lenyomom a határvidéken az árakat, és rosszul járok. Csak nem gondolja Tokei-ihto komolyan, hogy Paco Bacerico hódprémek kedvéért vág neki lóháton – ló-há-ton! – a prérinek? Tokei-ihto tisztában van vele, hogy ez nem közönséges üzlet! Bacerico gazdag, és semmi szüksége rá, hogy egypár hódprémért kockáztassa a fejét. Tudja-e Tokei-ihto, hogy most halálbüntetés vár arra, aki fegyvereket ad el a felkelő indiánoknak? – A pokrócba burkolt Monito felült, és villogó szemmel meredt a dakotára. A főnök egykedvűen bólintott. – Tudja-e Tokei-ihto, mit jelent az, hogy Bacerico mégis eljött? – Igen. – Igen?! Akkor… akkor hamarosan megegyezünk. Tokei-ihto tudja tehát… hogy mit fog fizetni! – Úgy van. – A főnök felállt, s néhány bőrzacskót hozott a sátor hátteréből. Sorra kibontotta a zacskókat: kerek érméket csillogtatott meg a zacskó tartalmára

vetődő tűzfény. Tokei-ihto egyenként leszámlálta a pénzdarabokat, s egyforma magas kis tornyocskák sorát építette fel belőlük a tűzhely közelében. – A vételár felét pénzben fizetem – jelentette ki határozottan. A kereskedő egy percig dermedten nézte. Aztán nevetésben tört ki, gúnyos nevetésben, amely mintha egyszerre szólt volna Tokei-ihtónak és saját magának. – Tokei-ihto! – szólt, s görbe ujjaival szétfricskázta a tornyocskákat, úgyhogy a kerek érmék szanaszét gurultak a földön. – Tokei-ihto! Ezeket az érméket már rég kivonták a forgalomból. Mást nem tudsz ajánlani? – Eleget kértem a fehér embert, hogy mondja meg az árat. Most már talán rászánja magát! – Tokei-ihto! Te ugyanolyan jól tudod, mint én, miről van szó – avatkozott be Red Fox, s durva mozdulattal félretolta a bepólyált törpét. – Nagyon jól tudod, miről van szó: beszéljünk nyíltan egymással, mint férfi a férfival! Hogy ezt a háborút ki nyeri meg, vagy ki veszti el, eldől, még mielőtt a harc megindul. Egy dakota harcos itt a prérin annyit ér, mint ötven vagy száz katona a mi egyenruhás tökfilkóink közül – feltéve, hogy van puskája és lőszere. De ha ez nincs, semmit sem ér. Tiéd a győzelem… ha van fegyvered. De ha holnap elvonulunk, és ezeket a fegyvereket visszaadjuk a hadseregnek… – Ezt nem teheti meg Paco Bacerico – szólalt meg a főnök, mikor látta, hogy Red Fox nem fejezi be a mondatot. – Ezek lopott fegyverek; Bacerico a lopott fegyvereket nem viheti vissza, és ha mégis visszaviszi, semmiképpen sem számíthat arra, hogy fizetnek érte. Inkább a vízbe dobja a fegyvereket, és hiába lovagol végig kétszer a prérin, semmint elfogadja azt az árat, amit a dakoták főnöke itt a szeme előtt leszámol? – Hát nincs annyi eszed, dakota, hogy megértsd: nem ok nélkül hurcoltam magammal ezeket a fegyvereket ide a prérire, még mielőtt megalkudtunk volna az árban? Ki olyan bolond, hogy ezt tegye? Azért hoztam ide neked a fegyvereket, én, Bacerico, hogy a saját szemeddel lásd és tudd, mit veszítesz, ha nem fizetsz! Magasabb árat kell felajánlanod, rézbőrű! Mert ha nem, igenis kész vagyok a patakba vetni ezeket a fegyvereket! Én meg tudok lenni e nélkül az üzlet nélkül is; én igen, de te nem! Halljuk az árat, vörös… – Monito nyilván azt akarta mondani: “vörös kutya". De az utolsó pillanatban elharapta a sértő szót. – Jól van. Tokei-ihto még száz bölénybőrt is ad Bacericónak. A delavár legszívesebben a szemébe köpött volna a törpének. Csak úgy odaajándékozni ennek az uzsorásnak a pompás vadászzsákmányfelét! Red Fox hangosan felnevetett. – Úgy látszik, Tokei-ihto még mindig közönséges kereskedőnek tartja Monitót meg engem. Azt fogod fizetni, amit kérünk, vagy pedig holnap újra felmálházzuk az öszvéreket, és indulunk. Akkor aztán megtárgyalhatod a harcosaiddal, szükségük lett volna-e ezekre a fegyverekre vagy sem. – Mit kívánsz tehát? Red Fox felállt. Tokei-ihto is felállt, és önkéntelenül hátrált egy lépést a közelebb húzódó ellensége elől, mint amikor mérges kígyót pillant meg az ember. – Tokei-ihto! Te Mattotaupa fia vagy! Azt hiszed, ilyen olcsón elintézhetsz engem? Chef de Loup látta, milyen fakó lesz a főnök arca Mattotaupa nevének hallatára. Merészen ívelő ajkát szorosan és ellenségesen összeszorította. – Tokei-ihto! Hát nem érted? – folytatta Red Fox, s olyan izgalom vett erőt rajta, hogy a hangja csaknem elcsuklott. – Tizenhárom esztendeje hajszolom ezt az álmot, ezt az aranyat! Én jöttem ide először! Nem sajnáltam a fáradságot, vállaltam a veszélyeket, vakmerő voltam, az őrültségig vakmerő! A dakoták közé mentem, tíz éven át futottam az arany után – magad is tudod, micsoda idők voltak ezek. Két éve üldözöl engem, bosszúra szomjasán! És most jönnek ezek az ölebek, ezek a tejfölösszájú ficsúrok; seregestül jönnek, hogy a katonaság védelme alatt

felkutassák az aranyamat, az én aranyamat! Jobban gyűlölöm őket, mint te! Dolgozzunk együtt, öreg cimbora, régi barátom és ellenségem; mind a ketten viharedzett prériharcosok vagyunk, vegyük fel a harcot ezekkel a zöldfülűekkel, ezekkel a nevetséges, törpe egerekkel! Kemény kötésű legény vagy, tudom, én is az vagyok, ezt tapasztalhattad. Együttes erővel elérünk valamit. Tizenhárom éve hajszolom ezt az aranyat, Tokei-ihto, tizenhárom éve – nem mondok le róla! Ez az én életem nagy tétje! Meg fogod mondani nekem, hol van az aranylelőhely… – Red Fox meggörnyedt, s mereven nézett a főnök fekete szemébe. – Meg fogod mondani! Hangosan zihálva, hevesen lélegzett, s nagy léptekkel fel-alá járt a sátorban. – Tokei-ihto, én nem csaplak be téged. Elég okos vagy ahhoz, hogy ezt tudd. Ki tudja, milyen dúsak azok az aranylelőhelyek? Csináld meg vele az üzletet! Monito gazdag, és megvannak az összeköttetései, ő majd megszerzi nekünk a koncessziót. Odáig jutottunk már a prérinken, hogy koncesszióra is szükség van! A főnök füttyentett. – Ne őrjíts meg, Harry! Csak nem képzeled, hogy huzamosabb ideig megtarthatjátok magatoknak, eltitkolhatjátok az arany telepeket? Ha mi nem csináljuk meg a dolgot, megcsinálják mások. De én gondolni sem tudok rá, hogy az övék legyen az az arany. Azt akarom, hogy a miénk legyen, hogy mi legyünk a nagy urak, és leköphessük azokat, akik most megvetnek minket mint piszkos préricsavargókat. Hogy minket hízelegjenek körül, hogy a mieink legyenek a nagy házak és a szép nők. És ha mindenáron nemes lelkű akarsz lenni, testvéreiden, azokon a szutykos rézbőrűeken is segíthetsz a sok pénzeddel. Nem hallod, mit mondok? Gondolkozz végre egy kicsit! Hiszen te köztünk éltél. Ismered a Hosszú Késeket, tudod, milyen sokan vannak, és milyen fegyverek állnak rendelkezésükre. Jól tudod, hogy ti, dakoták el fogjátok veszíteni ezt a háborút. Kellemesebb lesz neked, ha mint koldusszegény, megvert főnök ott gubbasztasz majd a rezervátumban, ahol hulladékkal etetnek, mint a házinyulakat az istállóban? – Red Fox, Mattotaupa gyilkosa biztos lehet benne, hogy Tokei-ihto sohasem fog legyőzött főnökként valamelyik rezervátumban élni, ahol hulladékkal etetik. Erre ne legyen gondja Red Foxnak. A vörös hajú elhúzta a szája szélét. – Ám jó; ha csakugyan azt képzeled, hogy megnyerhetitek ezt a háborút, akkor szerezz be idejekorán fegyvereket a harcosaidnak. Ha hajlandó vagy az arany lelőhelyét elárulni… – Elárulni! – ismételte Tokei-ihto. – Vörös Róka megtalálta a helyes kifejezést. – A dakota kiegyenesedett. – Nem vagyok hajlandó. – Mit pöffeszkedsz úgy, Harry, Top fia? Talán bizony nem egy áruló fia vagy?! – kiáltotta Red Fox. Nem bírta tovább fékezni a dühét. A főnök közvetlenül eléje lépett. – Hallgass! – Halkan beszélt. – Megígértem, hogy szabadon elvonulhatsz, és kezeskedem az életedért vadászmezőim határáig; de nem azt ígértem, hogy mindig és mindenütt megkímélem az életedet. – Nem félek a bosszúdtól, dakota! – Fred Clarke szemében tébolyult tűz lobogott. Rekedten nevetett. – Az aranyat! Máskülönben visszakapja ezeket a fegyvereket a hadsereg! Megmondtam. Ez az utolsó szavam! Elhallgatott, azzal a prédaleső pillantással figyelte a főnököt, mint a vadmacska kiszemelt áldozatát, ő is észrevette, hogy Tokei-ihto elsápadt, és hogy halántéka hevesen lüktet. A bölénybőr takaró lecsúszott a főnök válláról. Bal karján vékony csíkokban szivárgott a vér. Úgy látszik, a kötés ellenére ismét kinyílt a sebe. Tokeiihto visszalépett a sátorlaphoz, s kinyújtott karját az egyik karcsú fenyőtörzsre támasztotta. Révedező tekintete elnézett az ellensége fölött, mintha valahova a messzeségbe meredt volna. – Nem – ismételte aztán természetellenes nyugalommal.

A jenki orrcimpái remegtek, őrjöngő haragja gyönyörködött ennek az embernek a kínlódásában, aki nem hajlandó beadni a derekát. Hosszú csend támadt; Chef de Loup csak a saját szívverését hallotta. – Harry! – szólalt meg végre tompa hangon Red Fox. – örömmel látom, hogy a te önuralmadnak is van határa. Először látom ezt életemben, pedig tíz éve ismerjük egymást. Elsápadtál, barátom, és a véred elárul. Én nem vagyok olyan türelmetlen, mint te; én tudok várni. Hajlandó vagyok várni ma éjszaka, holnap éjszaka, és ha kell, még sok-sok éjszakán át. Készülj csak fel ezekre az éjszakákra; olyan gyönyörűséget fognak neked okozni, mint az a kínzócölöp, amelyhez oly szívesen hozzákötöznéd a te régi barátodat, Red Foxot. Mit tehetek? Gondoskodni fogok majd róla, kedvesem, hogy a harcosaid megtudják: meg akarod fosztani őket háromszáz katonai puskától, amelyek már itt vannak; merő gőgből és önhitt dacból megfosztod őket ezektől a fegyverektől. De mindez már a te gondod, és amint látom, szeretsz magadra zúdítani ilyen gondokat! Tokei-ihto elengedte a sátorrudat, nehogy az a látszata legyen, mintha támaszra volna szüksége. Lehajolt, felemelte a bölénybőr takarót, s újra a vállára vetette, eltakarva sebét. Aztán a tűzhöz lépett. A két ellenség egész közel állt egymáshoz, s farkasszemet néztek. Tokei-ihto hallgatott. – Harry – mondta Red Fox zihálva –, te még nem ismersz engem eléggé. Én tekertem ki az öreged nyakát, ez igaz, és biztosítlak, hogy téged is el foglak pusztítani, ha nem teszed meg, amit kívánok. Meg kell kapnom azt az aranyat… az az arany az enyém lesz! – Nem! – rikoltotta közbe a törpe. – Az enyém az az arany, te kutya… Red Fox nagyot rúgott Monito felé. A törpe felordított fájdalmában, és összegörnyedt. Aztán elcsendesedett. – Így ni, ettől egyelőre megszabadultunk. Harry, most már csak kettőnk közt folyik a játék. De semmi kedvem már veled tárgyalni, megértetted? Ezt a lehetőséget eljátszottad. Úgy látszik, azt hiszed, ostoba fehér ember vagyok, akinek sejtelme sincs a szokásaitokról, és akit lóvá tehetsz. De tévedsz! Éppolyan jól tudom, mint te, hogy a dakotáknál egy ilyen főnök nem teheti azt, amit akar, s egy olyan fontos kérdésben, mint ez a nagyszabású fegyverszállítási ajánlat, a tanácskozógyűlésnek is van beleszólása. A te nemleges válaszod nem számít, Tokei-ihto! Súlyosabban esik a latba Havandzsitának, a varázslónak a szava meg a tanácskozógyűlés véleménye. Te egy áruló fia vagy, csak kegyelemből fogadott vissza a törzsed, neked azt kell tenned, amit embereid gyűlése parancsol. Ha már holnap nem hívod egybe a gyűlést, majd én gondoskodom az egybehívásáról. Meg fogják törni a konokságodat, kényszeríteni fognak, hogy add nekem az aranyat a fegyverekért! Mikor Chef de Loup meghallotta ezt a fenyegetést, eszébe jutott Szonka, aki a lakomán oly gyűlölködő pillantásokat vetett a főnökre. Elképzelhető, hogy Red Fox közbelépése sikerrel jár! A delavár reszketett bensejében a felindulástól. – Ha holnap tanácskozni akarsz, feküdj most le aludni – felelte Tokei-ihto. Csupán hangjának kissé fátyolos csengéséből lehetett sejteni, hogy ez a beszélgetés nem múlt el benne teljesen nyomtalanul. – Ez az egész sátor a rendelkezésedre áll. Tokei-ihto füttyentett a kutyájának, s lassan kisétált a tipiből. Senki sem tudta, mi a szándéka. Red Fox gyanakodva nézett utána, majd néhányszor körüljárta a tüzet, belebotlott a mozdulatlanul fekvő Monitóba, s dörmögve káromkodott. Chef de Loup-t szemlátomást még nem vette észre. “Átkozott fickó! – dünnyögte. – Most biztos bejárja a falut, és megpróbálja ellenem uszítani az embereket. Hülyeség volt, hogy feltártam előtte a legjobb ütőkártyámat. Csak tudnám, merre van ennek a Szonkának a sátra… – Megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor kiejtette ezt a nevet. – Igen, ő majd segít nekem. Alapjában véve az öreg varázsló sem szenvedheti ezt a Tokei-ihtót… Igen,

egész biztos sikerül. Itt aztán Harry tudománya is véget ér. A kezemben van, nyakán a hurok. Most átmegyek az embereimhez, ezt nem akadályozhatja meg. Ott majd az őrtől megtudom, hol tanyázik Szonka… Aztán egyenesen a varázslóhoz! Háromszáz katonai puskáért és néhány rakétáért, amelyekkel elkápráztathatja a vöröseit, mindent megtesz nekem. Nem lesz itt hiba…" Red Fox éppen a kijárat felé indult, amikor egyszerre csak szétnyílt a függöny, és Göndörhajú Csapa, az atlétatermetű néger bújt be a sátorba. – Fred Clarke? – kérdezte vigyorogva. – Az vagyok. Gondolom, ezt már mindenki tudja errefelé – felelte ingerülten Red Fox, s letörölte homlokáról a verítéket. – Mit keresel te itt? Hát nem te őrződ a fegyvereket a nagy sátorban? Éppen hozzád készülök. – Jobb, ha itt beszélünk. Ravasz Hód leült. Red Fox fürkészve pillantott rá, és ő is visszatelepedett a tűzhely mellé. – No, akkor halljuk… – Nagyon jó fegyvereket hoztál nekünk. Ezért testvéremnek tekintelek, és figyelmeztetni akarlak valamire. – Tokei-ihto bejárja a falut, és uszít ellenem, mi? – Igen. De ez nem veszélyes rád nézve, ígéretet kaptál, hogy szabadon elvonulhatsz. Másról van szó… Szabad tudniuk a Hosszú Késeknek, hogy ezeket a fegyvereket ide hoztad? – Ördög és pokol, micsoda kérdés ez már megint?! Semmit sem szabad megtudniuk, semmit az égvilágon, és ha azt akarjátok, hogy még valaha is segítségetekre legyek, fogjátok a szátokat! – Mi hallgatunk. De vajon megbízhatsz-e Chef de Loup-ban is… mármint Tobiasban, a hírszerzőtökben? – Hogy jut eszedbe ezt kérdezni? Hiszen ő a Black Hillsben van! – Itt van a faluban. – Hol? – Itt nálunk, a faluban. – Hogy a ménkű üssön belé! És tudja az a gézengúz, hogy… – Egyelőre még nem tud semmit. Nálam járt, és ki akart vallatni. De én nem árultalak el. Chef de Loup feszült érdeklődéssel hallgatta a takaró alatt, mit mesélnek róla. Okos volt ez a Hód. Red Fox a csípőjére tette kezét. – Mondanék neked valamit… hogy is hívnak? – Csapa. A ti nyelveteken ez azt jelenti: Hód. – Nos hát, mondok neked valamit… Ez már több a soknál! Hogy ez az undorító, sunyi fráter, ez a vörös kutya, ez a Tobias mit meg nem enged magának… Nekem köszönheti a megbízást… és ő ahelyett, hogy oda menne, ahova küldik, se szó, se beszéd, ide nyargal! Majd adok én a pimasz fickónak! Legközelebb, ha az erődben járok, gondoskodom róla, hogy alaposan elnáspángolják, mindegy, milyen címen. Egyszóval nálad érdeklődött? – Igen. Red Fox dühösen felugrott. – Mindent elrontott, az egész üzletet… Hogy puhítsam meg olyan gyorsan Tokeiihtót?… Nem, olyan gyorsan ez nem megy… El kell innen iszkolnom, de máris, még mielőtt Tobias többet is megneszelne! De csak így, minden fizetség nélkül? A fene egye meg! Hogy így kútba essen a legfényesebb üzlet… Ravasz Hód barátságosan és részvevőén mosolygott. Red Fox halálsápadt volt, az elmúlt óra tomboló dühe csüggetegségbe csapott át. De aztán újra felforrt benne a harag. Felkapta és vad indulattal a sátor lapok felé hajította a körülötte heverő dollárérméket.

– Hogy a nyavalya essen belé! Ezt még megkeserüli az a sunyi Tobias! – S azzal kirohant a táborból. Chef de Loup a takaró alatt fülelt. Nemsokára hallani lehetett az elvágtató ló patáinak csattogását. A delavár ekkor visszahajtotta a takarót. – Ezt jól csináltad – mondta elismerően Csapának. – Ettől megszabadultatok. Ravasz Hód bólintott. – De te nem. Téged most gyűlöl. Chef de Loup legyintett. – Szívesen szenvedem el a fehér emberektől a bántalmakat, mert tudni fogom, miért szenvedek. – Helyes. Most elmegyek a többiekért. Neked már nem kell elrejtőznöd; – Odalépett Bacericóhoz. – Nézd csak – mondta –, Monito már kinyitotta a szemét. Nagyon jó. Most vele fogunk tárgyalni. Göndörhajú Csapa elhagyta a sátrat, de nem sokáig maradt távol. Néhány perc múlva két szakállas csempész kíséretében tért vissza. A két bőrzekés férfi – egy fiatalabb és egy idősebb korú – vérbeli prérivadásznak látszott. Bőrüket kicserzette a nap és a szél, zekéjük ócska és foltozott volt, de puskájuk csöve tükörfényes. – Hát tessék – szólalt meg Csapa. – Beszéljetek Baccricóval. Ott ül. A két szakállas Bacericóhoz lépett. – Halljuk csak még egyszer – szólt az idősebbik kihívóan a majmocskához –, halljuk csak még egyszer: mennyi bért akarsz nekünk fizetni? Utána pedig azt is mondd meg: mennyit keresel te az üzleten? De ne hazudj, te vérszopó, mert mi úgyis tudunk mindent! Bacerico a két csempészre meredt. – Ti kutyák! – rikácsolta. – Megmondtam nektek: fejenként tíz dollárt kaptok, ha sikerül az üzlet. De nem sikerült. Így hát nem is kaptok semmit… egy centet se adok, egy árva centet se, ti naplopó zsiványok! – Nem is kell, hogy adj, te kis majom, te! – kiabálták a csempészek éktelen haraggal. – Majd elvesszük magunk, ami nekünk dukál. – S már kezdték is összeszedni a földön heverő pénzdarabokat. Bacerico felugrott, és rájuk emelte összeszorított öklét. – Ne nyúljatok ahhoz a pénzhez, ti himpellérek! Kitekerem a nyakatokat! A fiatalabbik csempész a majmocska elé lépett. – Fogd be a szád, Monito, mert különben mi tekerjük ki a te nyakad! Most a prérin vagyunk, itt pedig mi vagyunk az urak, nem te! Ezt jegyezd meg magadnak! A fegyverek a mieink, és ha tudni akarod, már meg is alkudtunk ezzel a rézbőrűvel vagy négerrel, vagy tudom is én, kicsodával… de akárki is, annyi bizonyos, hogy derék fickó, aki már útbaigazított minket. Most pedig bújj vissza a takaró alá, és pofa be, ha jót akarsz! – Árulás! – ordította Bacerico. – Gyilkosok! Zsarolók! Segítség!… – De senki sem jött segítségére. – Csakugyan jobb lesz, ha hallgatsz – tanácsolta neki Göndörhajú Csapa. – Nézz csak kissé körül ebben a sátorban. Ott fekszik Tobias. Ha nem fogod mindjárt be a szád, feljelent, és akkor bizony felakasztanak, amint visszatérsz a városba. Bacerico arca eltorzult. – De ezeket is ám… – hörögte – ezt a két rablót, ezt a két zsarolót is! – Nem, ezeket nem – röhögött a két szakállas. – Minket ugyan nem, mert nekünk eszünk ágában sincs visszatérni a városba. Mi itt maradunk a prérin, ahol a kutya sem törődik velünk. De nálad másképp áll a bál, barátocskám… neked aligha van kedved itt maradni, neked vissza kell menned, mégpedig egyenesen az akasztófa alá, ha még sokáig bőszítesz minket… Bacerico összeroskadt. Keze görcsösen összehúzódott, köhögött és köpködött. Aztán feje a mellére csuklóit. Tekintetében még utoljára fellobbant a kapzsiság és a gyűlölet tüze, aztán megtört a szeme. Szíve felmondta a szolgálatot.

Csapa letakarta a halottat egy pokróccal. A két csempész egy pillantásra sem méltatta a holttestet; egykedvűen vették tudomásul, hogy elköltözött az élők sorából ez az agyafúrt ember, aki oly hosszú időn át kihasználta és az orruknál fogva vezette őket. Összeszedték a pénzdarabokat, aztán Csapával együtt eltávoztak, hogy a tanácskozósátorban osztozkodjanak társaikkal. Mikor Csapa ismét visszatért a főnök sátrába, megkönnyebbülten lélegzett fel: az a távolodó lódobogás, amely odakintről behallatszott, az egész lovascsapat távozását jelezte. – Elvágtattak – jelentette Göndörhajú Csapa a delavárnak. – Elvágtattak, és a fegyverek meg az öszvérek itt maradtak. Győztünk! Leült a tűzhöz, és pipára gyújtott. Hazaérkezett a főnök. Egyenesen a tűzhöz lépett, és leült Csapával szemben. Jó darabig némán ült ott. – Arra kértél – szólalt meg végre tompa hangon –, hogy adjak neked szabad kezet, engedjem meg, hogy azt tedd, amit jónak látsz. Nos, hadd halljam: mit tettél, mi történt voltaképpen? Miért nyargalnak el ezek az emberek, és miért hagyják itt a fegyvereket? Göndörhajú Csapa mindenről beszámolt. – A fegyvereket megvásároltam – fejezte be jelentését. – Tokei-ihto pénzén vásároltam meg. Becsületes alku volt. Arról nem tehetek, hogy ezek az emberek úgy siettek, és néhány pénzdarabot itt hagytak. – Ujjával azokra, a két kis kupacban felhalmozott dollárérmékre mutatott, amelyeket a takarók közt szedett össze a sátorban. – Tokei-ihto elteheti ezt a pénzt. – Megtarthatod magadnak, Hód. Nagy szolgálatot tettél a törzsednek. – Minek nekem pénz? Semmi szükségem rá. Ajándékozzon meg inkább Tokeiihto egy darab finom bölénybélszínnel, hogy erősödjek, és jól tudjak harcolni az anyám anyjában lakó szellem ellen, aki arra akar kényszeríteni, hogy nagyon öreg bika húsát egyem a sátramban. – Kapsz egy egész bölényt, fiatal bölényt – mondta Tokei-ihto, s arcán mosoly suhant át. Hazahívatta Uinonahot és Uncsidát. Csetanszapa is újra beállított. Más sátrakban már az igazak álmát aludtak, mikor a főnök tűzhelye körül még javában folyt a beszélgetés. – Most láthattad, mi a különbség a dakoták és a vacsicsunok közt – fordult Tokeiihto a delavárhoz. – Göndörhajú Csapa nem fogadja el a pénzt, amit neki akarok ajándékozni. Egy fehér ember viszont tizenhárom éven át, sőt még tovább is az életét kockáztatja ezért a pénzért. – Kíváncsi vagyok rá, miért teszik! – kiáltott fel Csetanszapa, holott nem hozzá szólt a főnök. – Mit csinálnak a vacsicsunok a pénzzel? Ezt sohasem tudtam megérteni. – Becserélik – magyarázta a delavár. – Becserélik mindenfélére. – Fura dolog. – Valóban. De gondoljon arra Csetanszapa, hogy a mi harcosaink régebben kagylókat cseréltek mindenfélére. A kagylót sem lehetett semmire használni. – Ebben igazad van. De én azt hallottam, hogy a vacsicsunok ezrével halmozzák fel az aranyszemcséket, minél többet akarnak belőlük birtokolni… Egy dakotának még sohasem jutott eszébe, hogy egész a mennyezetig kagylókkal töltse meg a sátrát. – A fehér embereknek több cser élni valójuk van, mint nekünk, és ezért több aranyra van szükségük, mint amennyi kagylóra volt szükségünk nekünk – felelte a delavár. – Nekünk csak sátraink vannak, ők házakban laknak; mi csak húst eszünk, ők a húson kívül cukrot meg tejet meg lisztet meg különféle növényeket és még sok minden mást is fogyasztanak. Mi csak egy ruhadarabot viselünk, ők legalább

hármat vesznek fel egymás fölé. Mi csak egy tüzet gyújtunk a sátorban, amely melegít, megfőzi a húst, és világít a tipiben; a fehér emberek három különböző tüzet használnak erre a három célra. Több napra és éjszakára volna szükségem, ha fel akarnám sorolni mindazt, amit a fehér emberek birtokolnak, márpedig mindazzal, amit birtokolnak, cserét is folytatnak egymást közt. Csetanszapa a fejét csóválta. – Nagyon különös törzs a vacsicsunok törzse. Még most sem értem, mire jó az a sok arany egyetlen embernek. Többet ő sem tehet, mint hogy eszik, lakik valahol, és öltözködik, és gondoskodik az asszonyairól is. – De bizony tehet – szólt közbe Tokei-ihto –, és éppen ebben rejlik az arany igazi titka a vacsicsunoknál. Akinek aranya van, nemcsak enni és lakni tud, hanem földet is vehet magának, nagyon sok földet. Ezenkívül vásárolhat vagy felfogadhat férfiakat, nőket és gyermekeket, olyanokat, akiknek nincs földjük, és neki kénytelenek dolgozni. Az a fehér ember, akinek aranya van, nemcsak jól él, hanem főnöke is a többieknek. Elmúlt nyarakon magam is láttam a Union Pacificnél, hogy a vacsicsunok közül egyesek uralkodnak, a többiek meg szolgálják őket, és azok, akik kénytelenek voltak engedelmeskedni, elmagyarázták nekem, hogyan is van ez a dolog. – Igen, ez csakugyan így van – erősítette meg Csapa. – Apám is elmondta nekem. Őt is aranyért vásárolta meg egy fehér ember. Kemény munkát kellett végeznie a földeken, amelyeket szintén megvásárolt a fehér ember, és sokszor meg is verték. Csetanszapa felemelte az egyik bőrtakarót, és megtapogatta a préri földjét. – Földet vásárolnak? – kérdezte hitetlenkedve. – És embereket vásárolnak? – A fejét csóválta. – Úgy bizony – vette át ismét a szót Chef de Loup. – A Niobrara-parti erődben szolgál egy fiatal lovas, a haja világosszőke, mint a kukorica. Az apja gabonát termeszt, de nem tud fizetni a földjéért azoknak a nagy hatalmú fehér embereknek, akiknek birtokában van az arany. Ezért a fiú kénytelen volt otthagyni a földet és eladni magát. Nem azért lő a dakotákra, mert gyűlöli őket, hanem csak azért, mert eladta magát a Hosszú Késeknek. – Hát nem jól van ez így. Rosszul van ez így – mondta ki a szentenciát Csetanszapa. – Azért van itt a föld, hogy mindenkié legyen. – De a fehér emberek nem tudják közösen használni a földet, ahogy mi tettük – válaszolta Tokei-ihto. – Ők nemcsak a dakotákat rabolják ki, hanem egymást is. – Vajon a rézbőrűek tudnak közösen vadászni a bölényre? – vetette közbe Chef de Loup. – Igen, a dakoták együtt vadásznak, de ha a bölények átvonulnak a határon a pánikhoz vagy a szikazinokhoz, vége a közösségnek. Csapa szemlátomást töprengett valamin, s kezével végigsimította göndör haját. – Mégiscsak okosabbak a vacsicsunok, mint mi – szólalt meg. – Mert ők el tudnak érni valamit az aránnyal, nekünk pedig van aranyunk, és semmit sem tudunk vele kezdeni. Miért harcolunk a vadászmezőinkért? Adjunk inkább aranyat értük a vacsicsunoknak, hogy békében élhessünk. Tokei-ihto hosszas, sötét pillantást vetett göndörhajú barátjára. – Csapa tehát megosztotta volna Mattotaupa aranyát Paco Bacericóval? – Miért kellett volna megosztanom? – kérdezte Göndörhajú Csapa. – Hogy a Washingtonban lakó Nagy Atya engedélyével Bacericóval közösen felhozhassuk a föld alól. – Nem, nem, azt már nem… A majmocskával és Red Foxszal nem szövetkezhetem, és velük nem osztozkodhatom, mert ők csak becsapnának. De őszintén megmondom neked, főnököm, hogy ezen a dolgon még sokat kell gondolkodnom. Vajon megengedi-e a Washingtonban lakó Nagy Atya a dakotáknak, hogy annyi földet birtokoljanak, amennyiért aranyat tudnak adni? – Nem – világosította fel a delavár –, ezt nem engedi meg nekik, noha a saját

törvénye szerint meg kellene engednie. De ő egészen mást tesz ehelyett. Elrabolja az aranyat, és elűzi a dakotákat a prérijükről. Így az övé lesz mind a kettő, és a dakotáknak nem marad semmijük. Valamelyik rezervátumba kell vonulniuk, és szépen megköszönni a Nagy Atyának, ha nem hagyja őket éhen halni. Tokei-ihto egymaga vásárolhatna a vacsicsunoktól egy földdarabot meg vetőmagot és barmot is hozzál ugyanígy te is vásárolhatnál, Csapa, a magad számára, de semmi esetre sem a dakoták törzse, semmi esetre sem valamennyiőtök együtt… semmiképpen sem élhetnétek saját főnökeitek uralma alatt. – Akkor hát a puska és a csatabárd fogja eldönteni, vajon a Washingtonban lakó Nagy Rabló a dakoták törzseivel is megteheti-e ugyanazt, amit a delavárokkal tett.

AZ IFJÚ FŐNÖK Kétszer változott a hold, amióta Monito fegyvercsempészési vállalkozása oly meglepő fordulattal zárult le. Chef de Loup időközben felgyógyult, és elindult vissza az erődbe. Magával vitte a levelet, amely tudtul adta, hogy Tokei-ihto eljön, a niobrarai őrállomásra, tárgyalni Jackman ezredessel. Csendesen folydogált a Lóitató-patak vize az Északi-Platte felé. A part menti füzesekben csicseregtek a madarak. Halak fickándoztak és szökelltek a habok közt. A patak középső folyása mentén, a dél felé nyitott kanyarban még álltak a sátrak, amelyekben a Medve-csapat családjai laktak. Melegen sütött a tavaszi nap, s ezért a sátrak bőrlapjai csaknem mindenütt fel voltak hajtva, szabad bepillantást engedve az otthonok belsejébe. Az ifjú főnök sátrában csak Uncsida ült a tűzhely mellett. Kezét az ölében pihentette, s bölcs szeme révedezve nézett el a környező jelenségek felett, olyan tájakat fürkészve, ahova nem mindenki láthatott el. Aki Uinonahot akarta megkeresni, annak ki kellett mennie a faluból, felfelé a patak mentén, egészen addig a helyig, ahol a kissé kiszélesedő patakot sűrűbb cserjés és alacsony fák övezték. Ez volt az asszonyok és lányok fürdőhelye. De ma már véget ért a fürdő nők nyüzsgése, vidám lármájuk már elnémult, mert röviddel napkelte után megkezdődött a munka. Uinonah egyedül állt a parton; a falu felől eltakarták a cserjék lombjai. Legszebb ruhája volt rajta: fehér bölénybőrből szabták, s redőkben omlott alá válláról. Fekete haja – amelyet csak a homlokkötő fogott össze – a ruha szegélyéig ért. Egyenesen állt, karját lógatva, fejét kissé hátraszegve, mint aki vár valakit. Tekintete a hazai préri végtelen magányát kémlelte. A parti cserjék közül Tokei-ihto lépett ki. Egyetlen nesz sem árulta el közeledését vagy jelenlétét. Megállt húga előtt, s a két testvér szótlanul nézte egymást. Uinonah alig észrevehető mozdulatot tett, mintha egy pillanatig arra gondolt volna, hogy belekapaszkodik bátyjába, és nem engedi el; de még úgyszólván meg sem rezdült a keze, mikor már újra mozdulatlanná dermedt. – Harka! – szólalt meg. Képzeletében megelevenedett gyermekkora: látta magát mint kisleánykát s bátyját mint kisfiút. Már akkor sem akadt senki, aki bátyjával felvehette volna a versenyt; ő volt a legbiztosabb céllövő, a legügyesebb felderítő, és semmilyen tekintetben nem lehetett kétségbe vonni, hogy ő a fiúk csapatának hivatott vezére. Büszke is volt rá az apja, Mattotaupa. Uinonah most egy pillanatra lehunyta a szemét, mert eszébe jutott, milyen évek következtek ezután. De végül mégis visszatért a kiközösített törzsfőnök fia: immár két nyár telt el azóta, s Uinonah ismét maga mellett tudhatta fivérét, aki oltalmazta és táplálta. Most ő a harcosok főnöke! Uinonah gyönyörködve nézte a szép, nagy sastollakat, amelyek bátyja fejét ékesítették; köpenyét maga Uinonah varrta jávorszarvasbőrből, s dús kék és vörös hímzésekkel díszítette. A bőrhüvelyből előkandikált a madárfej formára faragott késnyél. Tokei-ihto egy szót sem szólt. Arca mozdulatlan maradt, de szemében olyan lágy fény csillogott, amilyent idegenek még sohasem láttak benne. Úgy látszott, az ő számára is nehéz ez a mai búcsú. Ohitika ugatása riasztotta fel a két testvért. Nagyokat szökellve futott gazdájához a farkaskutya. Tokei-ihto szó nélkül sarkon fordult és elindult. A méneshez ment, amely nem messze legelt néhány fiú őrizete alatt. Legalább egy tucat fiatal és izmos ló volt köztük, amelyeket a főnök lasszója fogott el a legutóbbi két esztendő folyamán. A fakó musztáng hátán ott ült Sesonka, a rigó, s betöltötte a reggelt édes dalával; fekete tollú testvéreinek csapata a lovak mögött ugrált, eleséget keresve. A főnök ménje felemelte fejét, s felfújt orrlyukai mohón szívták be a levegőt; aztán játszi kedvvel, dévajkodva gazdája felé szökellt, mire a feketerigó sietve elrebbent.

A főnök üdvözölte kedvenc musztángját, s várta azt a két idős harcost, akik majd elkísérik, és támogatni fogják a tárgyalásokon. Amint ezek megjelentek, Tokei-ihto felpattant lovára, s miután a két öreg és Csapa is felszállt a maga musztángjára, útnak indultak. Jobbra-balra, ide-oda száguldó fiúk lovasbravúrokat mutattak be; néhány fiatal legény is volt köztük. Hapedah és barátja, Csaszke megtanulták, hogyan kell a vágtató ló hasa alatt átkígyózni, csupán a ló marján levő szőrhurokba kapaszkodva, s most büszkék voltak rá, hogy ezt a nehéz gyakorlatot a főnök szeme láttára kétszer egymás után kifogástalanul el tudták végezni. A Kölyökkutyák vezetőitől különleges ügyességet vártak el. A négy lovas elhagyta a falu közvetlen környékét; a fiúk és a fiatal legények elmaradtak. Tokei-ihto biztosan vezette három kísérőjét, a tájékozódás nem okozott számára semmiféle nehézséget. Minden kis halmot, csermelyt, minden bokrot, sőt úgyszólván minden fűcsomót jól ismert errefelé. Már leáldozóban volt a nap, mikor megálltak, hogy tábort üssenek éjszakára. Az éjszaka második felére a főnök vállalta magára az őrséget. Mikor felébredt álmából, a csillagok állásából megállapította, hogy egy órával elmúlt éjfél. Felkelt, s felkúszott Göndörhajú Csapához, aki egy domb tetején feküdt, s onnan kémlelte a Platte völgyét. – Őrségváltás! – figyelmeztette a főnök a harcost, mikor látta, hogy ez nem akar mozdulni. De Csapa még nem volt fáradt. – Maradjunk itt kettesben – indítványozta. – Mondanivalóm van a számodra. Tokei-ihto elhelyezkedett pajtása mellett. – Harka! – Gyermekkori barátságuk meghittsége csendült ki hangjából, mikor kiejtette ezt a nevet. – Miért nem követelted, hogy nagyobb fegyveres csapatot adjanak melléd kísérőül? A niobrarai erődben ugrásra készen les rád az a Vörös Róka! – Magad is tudod, hogy most másutt van szükség a harcosainkra. A Black Hillstől északra elterülő prérijeinken vonulnak fel Hosszú Késeikkel a tábornokok, s nagy főnökeinknek ott kell szembeszállniuk velük. A dakoták harca a végső harc a prériért. Ha bennünket megvernek, mindenkit legyőztek. A dakoták harcosai nem változtathatják meg most terveiket, hogy megvédjék egy kiközösített főnök fiát, mint valami félénk kislányt. – Hallgass már, mindent összekuszálnak a szavaid! Okosabb volna, ha te is oda mennél, ahol főnökeink és harcosaink gyülekeznek, és velük harcolnál északon a Hosszú Kések és tábornokaik ellen, ahelyett, hogy a niobrarai erődben hitszegő gyilkosok kezére add magad. De most legalább azt mondd meg nekem: mit tegyek, ha a Hosszú Kések alattomosan viselkednek? – Ezt nem tudom megmondani; sejtelmem sincs róla, mi fog történni. De azt megengedem, hogy itt maradj a prérin, míg én az erődben tartózkodom. – Helyes, nagyon helyes! Most pedig hadd vallják be valamit Tokei-ihtónak! – Mi volna az? – Sikerült elérnem, hogy a rendelkezésemre bocsássanak húsz harcost, és ezek megesküdtek, hogy velem tartanak. A Miniatankán túl várnak rám, hogy segítsenek nekem és neked… ha a szükség úgy hozza. A főnök néhány másodpercig habozott. – Tudom – felelte aztán –, Tatanka-jotanka közölte velem. De a gerendaházakat nem támadhatjátok meg. Újra felépítették, és erős védőőrséggel látták el őket. Ha a fehérek hitszegésre vetemednének, próbálj belopódzni az erődbe, és titokban kiszabadítani engem. – Hau! És megölni Vörös Rókát! A főnök erre már nem válaszolt, de Csapa kiérezte hallgatásából is azt, amit nem lehetett szavakba foglalni. Ott virrasztóit a harcos az éjszaka végéig főnöke és gyermekkori játszótársa mellett, s halkan dúdolta a dakoták harci dalát, akik a

halálban sem hagyják el egymást: Testvér, bármi baj ér, álljuk a harcot. Küzdj, testvér, sose félj! Nyíl szálljon, hulljon a vér, én veled tartok. Pitymallott már, mikor elhaltak a dal utolsó akkordjai. A két férfi a hajnali szürkületben visszatért társaihoz, s a négy lovas folytatta útját. Egész nap nyargaltak kitartó vadlovukon, s csak a harmadik nap derekán értek az erőd közelébe. A folyóvölgy egyik kanyarulata mögött voltak, s az őrállomásról még nemigen vehették észre őket. A főnök elvált Csapától, s két tanácsadójával fellovagolt egy dombtetőre, ahonnan szabad kilátás nyílt az őrállomásra. Tokei-ihto a saját szemével láthatta, amit kémei már jelentettek neki az erőd újjáépítéséről. A kárt, amit Tokei-ihto merész rajtaütése okozott, hamar helyrehozták a fehérek. A két gerendaházat újjáépítették, nagyjából az eredeti alaprajz szerint, de most még nagyobbak és tágasabbak voltak. Ismét felépítették a tornyot is, de elválasztották a parancsnoki épülettől. A folyó vize már nem ért a cölöpökig; visszahúzódott medrébe. Az állomásról nyüzsgő életre valló zsivaj szűrődött ki: emberi hangok, lovak horkantása, paták dobogása, lépések zaja, kiáltozás. A megerősített védőőrség nyilván alig fért el a kerítésen belül; de úgy látszik, mégis szükségesnek tartották, hogy mindenkit az állomás területén helyezzenek el, embereket és lovakat egyaránt. A dakota hallani vélte, amint megcsikordul a nyugatra nyíló kapu nagy zárja. Nyikorogva tárultak a kapuszárnyak, s kiözönlöttek a kapu mögött várakozó lovasok. A dakota főnök messziről is mindjárt felismerte az egyenes tartású, ősz hajú őrnagyot ficánkoló sárga kancáján. Mögötte három tiszt ült mozdulatlan lován, de az indián csak az egyiket ismerte közülük: Anthony Roachot. Megint vadonatúj egyenruhában feszített; kifogástalan szabású uniformis volt, mintha csak ráöntötték volna. Smith őrnagy könnyű vágtára fogta sárga kancáját, s három kísérőjével együtt felnyargalt a dombtetőre. Üdvözölte a főnököt. – Eleget tettünk a Hosszú Kések meghívásának – válaszolta lassan a dakota. – Smith őrnagy ismeri a beszélő bőrt, amelyet a dakoták tanácsa Tobias hírszerző útján küldött neki. Az az üzenet egy kérdést is tartalmazott. Az őrnagynak arcába szökött a vér. – Igen, egy kérdést is tartalmazott. Azt reméltem, hogy Tokei-ihto nem fog élőszóval is visszatérni erre a kérdésre. Hallatlan sértés a hadseregünkre nézve! – Módjában áll-e Smith őrnagynak férfiúi becsületével kezeskedni érte, hogy ez a találkozó mentes lesz minden ármánytól és fondorlattól? Hogy Tokei-ihto és a dakoták harcosai ugyanolyan szabadon vonulhatnak el, mint ahogyan jöttek, bármikor, amikor ők jónak látják? – Úgy van. Ezért a saját személyemben éppúgy kezeskedem, mint mindenki más is. – Tokei-ihto és harcosai követnek téged az erődbe. A két csoport – a tiszteké és az indiánoké – most lefelé léptettek a lejtőn, aztán vágtatva folytatták az utat egyenesen az erőd felé. Mihelyt valamennyien belovagoltak, az őr bezárta a kaput, s összekapcsolta a két kapuszárnyat a súlyos, csikorgó lakattal. Az indiánoknak egy arcizma sem rándult, de bizalmatlan pillantással nézték a rengeteg fegyverest. Miután Smith és tisztjei leszálltak lovukról, ők is lesiklottak musztángjukról. Néhány katona parancsot kapott, hogy vezesse el a lovakat.

Mikor egyikük meg akarta ragadni Tokei-ihto kantárszárát, a vad mén a karja után kapott. A katona ijedten visszahőkölt. Tokei-ihto fürkészve nézett körül. – Hol van Tobias, a hírszerző? Neki majd engedelmeskedik a ló. – Tobias! Hé, Tobias! – harsogta a dragonyos az udvaron át. A körülöttük ácsorgó tömeg hátterében, a cölöpkerítés előtt felbukkant a hírszerző magas alakja. Tobias keresztülfurakodott a tömegen. Az a bőröltözék volt rajta, amit Uinonah és Villámfelhő varrtak a számára, de a kígyóbőr helyett megint zöld kendő kötötte le a haját. Arca ismét ugyanolyan kifejezéstelen és közönyös volt, mint azelőtt. Nem is üdvözölte a főnököt, csak megfogta a kantárszárat; a sárga mén Tokei-ihto egyetlen szavára engedelmesen követte a hírszerzőt. Smith őrnagy a főnök társaságában megindult a parancsnoki épület felé; tisztjei és az indiánok mögöttük lépkedtek. Az épület legalsó gerendái közül némelyiken még láthatók voltak a tűzvész nyomai. Tokei-ihto egy hosszúkás helyiségbe lépett, amelyet a keskenyebbik oldal kétharmadáig kettéválasztott egy fél magasságig érő válaszfal. A helyiségnek két ajtaja volt: az, amelyik a keskenyebbik északi oldalon az udvarról nyílt, és egy másik, amely a szemközti keskenyebbik oldalon egy mellékhelyiségbe vezetett. A harmadik ajtót megszüntették, mivel az épület már nem volt összekötve a toronnyal. A helyiség elülső része, ahova a bejárati ajtó nyílt, üres volt. Ajtó nélküli hátsó felében, a válaszfal mögött megint ott állt a súlyos fából ácsolt régi asztal, az elszenesedett tölgyfa lappal; a leválasztott helyiségnek csaknem teljes szélességét elfoglalta, és három oldalról falilócák övezték. A helyiségnek egyetlen, nyugatra néző ablaka volt, ezen keresztül kapta a fényt az asztal meg a három pad; ezenkívül néhány lőrést is vágtak a vastag gerendafalakba. Hét tiszt ült a falilócán, háttal a külső falnak és a masszív belső falnak. Kiterített térkép feküdt előttük az asztalon. Most felálltak. Tokei-ihto felismerte közülük egyenruhájáról az ezredest. Smith és Tokei-ihto közvetítésével kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak a tisztek és az indián küldöttek. Jackman ezredes kimérten üdvözölte a főnököt, s felkérte, hogy harcosaival együtt foglaljon helyet. A dakoták és Smith őrnagy leültek az egyetlen szabad lócára, vagyis háttal a válaszfalnak. Tokei-ihto azt gyanította, hogy szándékosan hagyták éppen ezeket a helyeket szabadon számukra, mert innen nem láthatják az udvarra nyíló ajtót. A főnök feltűnés nélkül szemügyre vette tárgyalópartnerének külsejét. Középmagas termetű, kurta nyakú férfi volt az ezredes; arcvonásai mérsékelt intelligenciáról és kielégítetlen becsvágyról tanúskodtak, összehúzott szája a ridegség hatását keltette. Tekintetét kissé idegesen jártatta ide-oda, mint aki nem tud teljesen úrrá lenni nyugtalanságán; elnézett a dakota mellett. Tokei-ihto léptek zaját hallotta. Kinyílt az ajtó, emberek tódultak be a kamra üres részébe; nehéz csizmájuk alatt dongott a föld. A beözönlő embereknek mintegy a fele a válaszfal mellett haladt el. Prérilovasok voltak; kalapot egyikük sem viselt, úgyhogy látni lehetett szőke, barna, vagy fekete hajukat. Övükben a szokásos fegyverek: kés és revolver. Egyre többen jöttek. Mire az utolsó is belépett, Tokei-ihto tizennégyet számlált össze: ennyien voltak összesen azok, akiket látott, és akiknek lépteit hallotta. Az utolsónak belépő becsapta maga mögött az ajtót, és ráfordította a kulcsot. Hosszú léptekkel egyenesen az asztal alsó vége felé tartott. Keze nagy és izmos volt, mint egész teste. Mielőtt ismét leeresztette szempilláit, egy pillantást vetett a dakotára, s hanyag mozdulattal más helyekre irányított két prérilovast: olyan helyekre állította őket, amelyek még kedvezőbb lesállásul szolgálhattak arra az esetre, ha orv merényletet terveznek az indián küldöttek ellen. Tokei-ihto felismerte halálos ellenségét. Jackman ezredes Red Fox felé biccentett; nyugtalansága mintha elszállt volna. – Örülök, hogy a dakoták főnökei pontosan megjelentek a megbeszélt órában – szólalt meg Tokei-ihtóhoz fordulva. – A tárgyalások anyagát előkészítettem, s

remélem, hamarosan egyezségre jutunk. Talán kezdhetjük is? Tokei-ihto igenlően bólintott. Jackman egy lepecsételt okmány után nyúlt, amely a térkép mellett hevert az asztalon. Feltörte a pecsétet, és óvatosan szétnyitotta az okmányt. – A Nagy Fehér Atya üzenete Washingtonból a dakoták főnökéhez! – kezdte felolvasni a szöveget. Lassan, érthetően olvasta. A bevezetés után, amelyben békéről, igazságról és jóakaratról volt szó, az üzenet a tárgyra tért. Tokei-ihto figyelmesen hallgatta, s tekintete közben végigsiklott az asztalra kiterített térképen és a térképbe berajzolt fekete vonalakon. Jackman ezredes befejezte a felolvasást. Az indián egy szót sem szólt. Az ezredes szemlátomást azt hitte, hogy a dakota nem értette meg az üzenet tartalmát. – Az okmány, amelyet az imént felolvastam, a dakoták számára kijelölt rezervátumok határait adta meg – kezdte magyarázni. Kivette szájából a pipát, s verteién ajkának bal sarkában fityegtette; ezáltal úgy hallatszott a hangja, mintha az orrán át beszélne. – Maguk a rezervátumok és határaik nem képezhetik semmiféle egyezkedés tárgyát; ezek már véglegesen eldöntött kérdések. A dakoták főnökei aláírásukkal igazolni fogják, hogy ezt a döntést tudomásul vették. Nekünk itt arról kell tárgyalnunk, hogy a dakoták még késlekedő csoportjai hogyan juthatnak el a lehető leggyorsabban a számukra kijelölt lakhelyekre, és milyen határidőn belül tartoznak ott letelepedni. Tud Tokei-ihto térképet olvasni? – Tudok. – Akkor szíveskedjék ide nézni! – Jackman az asztal fölé hajolt, és ujját végighúzta a térképen, mutatta: – A fekete vonalak azokat a területeket határolják körül, amelyeket a Washingtonban székelő Nagy Atya országának földjéből… – A mi földünkből – javította ki Tokei-ihto. Az indiánok illemszabályai szigorúan tiltják ugyan, hogy félbeszakítsák azt, aki beszél, de a f önök ezúttal szándékosan túltette magát ezeken a szabályokon. Jackman kissé feszesebb pózba vágta magát. Mozdulata bosszúságot árult el. – A Washingtonban székelő Nagy Atyáé minden föld az Atlanti-óceántól egészen a Csendes-óceánig. De a Nagy Atya hajlandó ebből a területből egyes igen jó földdarabokat, átengedni a dakoták törzsének, ha a főnökök kötelezik magukat, hogy megóvják a békét. Tokei-ihto is félretette pipáját. – Jackman ezredes téved. A rézbőrűeké minden föld attól a Nagy Víztől, amely felett a nap felkel, egészen addig a Nagy Vízig, amely felett a nap lenyugszik. De hajlandók meghagyni a Nagy Atyának mindazokat az igen jó földterületeket, amelyeken már fehér emberek laknak. Arra is hajlandók – és ezért jöttünk ide –, hogy megtanácskozzák a fehér emberekkel, vajon szükséges-e és lehetséges-e további területeket is átengedni a Washingtonban székelő Nagy Atyának és népének abból a célból, hogy a Nagy Atya táplálékkal láthassa el a fehér férfiak, nők és gyermekek nagy seregét. De a dakoták főnökei semmiképpen sem mondhatnak le arról, hogy az ő harcosaiknak s e harcosok asszonyainak és gyermekeinek szintén elegendő termékeny föld jusson, annyi föld, amennyi szükséges ahhoz, hogy ők is megélhessenek, és sátraikat maguk elláthassák. Nem sok tél múlt el azóta, hogy a fehér emberek esküvel megerősített szerződésben örök időkre szavatolták nekünk a Niobrarától a Missouri felső folyásáig terjedő földterületet.: Csend támadt. Jackman ezredes az asztal lapjára meredt. – A viszonyok azóta rohamosan megváltoztak. Aranylelőhelyeket fedeztek fel, vasutak épülnek, városok keletkeznek… Civilizáljuk a földeket. – Kivette szájából a pipát, kiverte belőle a hamut, letette, ujjai idegesen doboltak az asztalon.

Végre ismét összeszedte magát. – Az, amit az előbb mondtál, a lázadás és józanság különös vegyüléke. Hátradőlt a padon, sípoló hangot hallatva kiengedte ajkai közül a levegőt, s intett a körülötte álló prérilovasoknak. Ketten közülük eltávoztak, s csakhamar whiskyvel és talpas poharakkal tértek vissza. A poharakat lerakták az asztalra, Jackman töltött az asztal körül ülőknek. – Egy kis drink – mondta könnyednek és fesztelennek szánt hangon, mivel azonban rideg lényéhez sehogy sem illett ez a modor, szavai inkább kellemetlenül hatottak. – Nyugodtan kell megközelítenünk ezt a kérdést. Jó lesz tehát, ha előbb egy kis erősítőt veszünk magunkhoz. A tüzes víz, ahogy ti, rézbőrűek nevezitek, még jobban fellazítja az emberek kedélyét, mint a dohány. Hiszen már ti is egész szépen megbarátkoztatok ezzel a folyadékkal. Legalábbis így hallottam. Jackman már megfogta a talpas poharat, mivel azonban Tokei-ihto még nem nyúlt a magáéhoz, az ezredes is várt, egyelőre nem emelte fel poharát. – A “tüzes víz" elnevezés nem a rézbőrűek gondolataiból fakad – válaszolta hűvösen a főnök. – A fehér emberek adták az ajkunkra. A dakoták harcosai ezt a vizet “mini vaken"nak nevezik, vagyis “szent víznek". Jackman ezredes és tisztei felnevettek. Smith őrnagy komoly maradt. – Szent víznek? – vette fel az ezredes a feléje dobott fonalat. – Miért éppen szent víznek? – Fülünk hallotta, hogy a fehér emberek ilyen vizet isznak azokon a helyeken, ahol a Nagy Szellemet imádják. – A templomban?… Hogy a csudába?… Aha, már értem: a bort gondoljátok… Jackman zavarba jött. – No igen, de az megint más, mint a brandy, noha attól is le lehet részegedni. Úgy, szóval szent víz… No de mindegy, ez a hely nem alkalmas prédikációra. Inkább igyunk egyet. Nos, mi a véleményük a mi rézbőrű barátainknak? Nem kockáztatnának meg végre egy kortyot? – Mi nem iszunk, fogadalmunk tiltja. De Jackman ezredes ne zavartassa magát. Mi szívesen nézzük. – A mértékletességet nem helyes túlzásba vinni. Az egyoldalú ivás nem ivás. Nem vagytok valami kedélyes társaság! Hát csakugyan meg sem kóstoljátok? – Köszönjük, nem. Jackman kedvetlenül tolta odébb poharát. – Antialkoholista egyesület a dakotáknál! – próbált gúnyolódni. Be kellett látnia, hogy a csel nem sikerült. – Akkor hát kénytelenek vagyunk szárazon tárgyalni! – sóhajtott fel az ezredes, s mindkét kezét az asztalra fektetve, megjátszott bizalmaskodással előrehajolt, hogy előkészítse a következő átkaroló hadmozdulatot. – Hidd el, nem vagyunk mi szörnyetegek! Kell hogy olyan megoldást találjunk, ami valamennyiünk szempontjából méltányos. – Van valami javaslata Jackman ezredesnek? – A béke reményében száz javaslatom is van. Csak előbb tudni kellene, mit is akarsz tulajdonképpen. – Ezt már elmondtam a nyelvemen. – No persze, persze. Hiszen mi nem az életetekre törünk. Te igen nagy képességű ember vagy. Alkalmunk volt itt megismerni téged… szédítő, miket hallottunk rólad! Csak azt mondhatom rá: szédítő! Hogy valaki egymaga a levegőbe röpítse az egész erődöt… Világos, hogy olyan tárgyalófelet látunk benned, akit komolyan kell venni. Bármilyen fiatal vagy még. Hiszen a saját embereid, úgy látom, kellő bizalommal viseltetnek irántad… Mire is terjed ki a meghatalmazásod? – Az utóbbi kérdéssel Jackman ezredes hirtelen, mintegy lesből csapott le. – Arra, amit a tanácsgyűlés beszélő papírja megjelölt. Azt az utasítást kaptam, hogy fülem hallgassa meg a Hosszú Kések javaslatait, s nyelvem ismételje meg

azokat a dakoták főnökei és vénei előtt. – Ah, vagy úgy… hm… Arra tehát nem is vágy feljogosítva, hogy valamennyi dakota nevében aláírd vagy elutasítsd a megállapodást? – Nem. – Ó… ezek szerint az imént teljesen fölösleges módon került volna kenyértörésre a sor köztünk. Ilyen körülmények között valóban céltalan volna az egész kérdéskört felölelő tárgyalásokba bocsátkozni. Hát ez igazán… nyíltan meg kell mondanom, hogy enyhén szólva illetlenség alárendelt személyt küldeni hozzám tárgyalásra olyan valakit, akinek nincs korlátlan meghatalmazása… Hát mit képzelnek voltaképpen nálatok, miféle ember egy ezredes? – A Hosszú Kések egyik vezetője, aki főnökének, a Nagy Atyának és véneinek megbízásából meghívta ide az erődbe Tatanka-jotankát és Tokei-ihtót. A fehér emberek hívtak engem ide. De ha nem tetszik nekik az arcom, elmehetek. Olyan nyugodt, elutasító hangon beszélt, hogy Jackman ezredes kínosan feszengett. – Ne verekedjünk már megint, elég egyszer egy nap összemérni a kardunkat. Azért hívtunk téged, mert úgy láttuk, rendkívül nagy a híred és tekintélyed a dakoták közt. Azt hisszük, képességeid alkalmassá tesznek arra, hogy második Pontiac legyen belőled. Teljesen érthetetlen számomra, hogy egy ilyen embernek nem adtak szélesebb körű meghatalmazást. Mi a magunk részéről habozás nélkül hajlandók volnánk végleges szerződéseket kötni veled. Hiszen legalábbis a Medvebanda főnöke vagy. – A Nagy Medve Fiainak hadifőnöke. – Értem. Most azonban hadban állunk, tehát te vagy a főnök. És a Medve-banda nevében mindenesetre jogod van beszélni, nemde? – A tanácsnak ezzel a két öreg tagjával együtt, akiket itt látsz mellettem, jogom van átvenni a javaslataitokat. – Nagyon helyes. Ezen az úton már előbbre juthatunk. Az előbb elég világosan kijelentetted, hogy nem kötöd magad meghatározott vadászmezőkhöz, hanem hajlandó vagy engedményeket tenni, igaz? Jelenleg a Horse Creek partján és környékén éltek. Nem lakhatnátok éppúgy a White River partján? – Ott a dakoták más csoportjai ütötték fel sátraikat. – Lehetséges. De azokhoz neked semmi közöd. Magad mondtad, hogy az ő nevükben nem beszélhetsz. Maradjunk tehát csak a Medve-bandánál. Letelepedhetnétek például itt… itt ni, látod? És neked személyesen magasabb járadékot fizetnénk. Nos? – Tudja-e Jackman ezredes, hogy most megsérti Tokei-ihtót, vagy nem tudja? Jackman ezredes megkérdezheti a scoutját, Fred Clarke-ot, vajon szüksége van-e Tokei-ihtónak a járadékotokra. Az ezredes zavartan és kissé bosszúsan tekintett Fred Clarke-ra, a dakota ajkán alig észrevehető gúny suhant át, mikor látta, milyen mérges pillantásokat lövell ellenségére Red Fox. Nyilván attól félt, hogy Tokei-ihto szóba hozza a fegyvercsempészést. De a dakota hallgatott, s ismét Jackman vette át a szót. – Ó, szóval lemondasz róla? Meg kell adni, valóban fennkölt lélek vagy. De a harcosaidnak azért mégiscsak szeretnél kövér legelőket biztosítani, nemde? Ezt nem tekinted méltóságodon alulinak? – Milyen harcosoknak? – Hát a Medve-banda harcosainak! Hiszen róluk beszélünk, ha nem felejtetted el már megint. Hányan vagytok? Úgy harmincan-negyvenen? Asszonyokkal és gyermekekkel együtt száz-százötvenen, mi? – Úgy látom, Jackman ezredes már megszámlált minket. – Többen nem lehettek. Ezt a maroknyi embert ne lehetne tisztességesen elhelyezni? Keress ki a térképen bármilyen területet nekik, amelyiket csak akarod! Nemcsak rossz föld van itt a fekete vonalak közt, akad egypár egész használható

földdarab is, amiből ki lehet hozni valamit. – Nem vagyok felhatalmazva arra, hogy csak magamnak és a Nagy Medve Fiainak válasszak ki földet. – Felhatalmazva! Felhatalmazva! Nem a jogi szőrszálhasogatások a fontosak itt, hanem a tények! A dakota főnökök egész sora külön-külön megállapodott velünk… – Kivel? – Hát nem személyesen velem, de megmutathatom neked az aláírásokat, ha érdekel. Jackman kinyitott egy irattartót, amely mellette hevert a padon, és kivett belőle néhány papírlapot. – Tessék! – nyújtotta át a lapokat Tokei-ihtónak. – Bizonyára megismered különböző kollégáid totemjét, akik nem tudnak írni. Az indián átvette a papírlapokat, és sorra elolvasta mindegyiket. Halkan lefordította két kísérőjének is az iratok tartalmát. Jackman nem túlzott. Vagy fél tucat eladási szerződésen, amelyek dakota földet ruháztak át, már rajta volt a szabályszerű aláírás; az aláírások közt szerepelt az egyik nagy főnöké is, aki jelentős területet engedett át. Az ezredes diadalmasan mosolygott. – Most már elhiszed, Tokei-ihto? A dolog folyamatban van, nincs többé megállás. Hamarosan meg kell egyezned velünk, ha nem akarsz rosszul járni. Beszéljünk egymással nyíltan, mint férfi a férfival. A ti ügyetek elveszett! Olyanok vagytok, mint a vízbe fúló: mindenkinek a saját bőrét kell menteni, belekapaszkodnia az első szalmaszálba. Határozd el magad gyorsan! A te számodra is tartogatok egy ilyen szerződést. A dakota még mindig az aláírt lapokra meredt. – Ezek az emberek brandyt ittak, mielőtt aláírták ezeket a szerződéseket – szólalt meg aztán. S mielőtt bárki is megakadályozhatta volna, összetépte a szerződéseket, s a széttépett lapokat az asztalra dobta. Jackman felugrott. – Te vörös kutya! Hogy merészelted? Mi volt ez?! – Meggátoltam egy árulást! – Hogyhogy árulást?! Ezek az igen tiszteletreméltó férfiak jogérvényes szerződéseket kötöttek velünk. Amit tettél, több mint arcátlanság: nyílt lázadás! Mint zendülőt foglak megbüntetni, úgy, ahogy a mi törvényeink előírják! – A dakoták földjén vagyunk, és a fehér emberek nem ítélkezhetnek felettünk – felelte teljes nyugalommal a főnök. – A szerződések, amelyeket eltéptem, különben sem voltak jogérvényesek. Azoknak az árulóknak, akik ezeket a megállapodásokat aláírták, a mi törvényeink szerint nincs joguk a tanácsgyűlés hozzájárulása nélkül ilyen szerződéseket kötni. Ha Jackman ezredes becsületes ember, maga is csak megvetéssel gondolhat az ilyen eljárásra. – Vigyázz a nyelvedre, rézbőrű! – rivallt rá Jackman, és arca rákvörös lett. – Itt a szerződés, amely kijelöli az örök időkre szóló rezervátumaitokat, és megszabja a járadékok összegét. Fogd be a szád, és mázold alá a totemedet! írd alá, de rögtön! – Nem írom alá! Nézd meg a térképedet! A mi hatalmas területünkből csak kisült, víz nélküli, terméketlen prériket akartok nekünk meghagyni. A bölényvadászat kemény munka volt. Mi hajlandók vagyunk megtanulni a fehérek könnyebb munkáját, de mint szabad emberek és termékeny földön. Nem vonulunk be egy istállóba, ahol úgy tartanak és úgy is etetnek minket, mint a ketrecbe zárt nyulakat, és ahonnan hamarosan továbbterelnek bennünket egy még szűkebb és még rosszabb istállóba. Tudjuk már, mit jelent az, amit a fehér emberek úgy mondanak: “örök időkre szóló". Ezek az “örök idők" csak néhány évig tartanak. Nincs felhatalmazásom arra, hogy bármit is aláírjak, és nem teszek semmi olyat, ami ellenkezik törzsem tanácsgyűlésének döntésével. Beszéltem, hau! Jackman ökölbe szorította jobbját. Reszketett dühében *

– Nem írod alá, hogy hajlandók vagytok a számotokra kijelölt rezervátumokba vonulni?! Ez az elnök rendelete, és ti engedelmeskedni fogtok… mert ha nem, akkor lázadók és gonosztevők vagytok! És úgy is fogok veletek elbánni, mint gonosztevőkkel! – Mit jelentsenek ezek a szavak? – Azt, hogy aláírod – vagy a foglyom vagy! A főnök nem válaszolt Jackman ezredesnek. Tekintetét Smith őrnagyra szegezte. Az ősz hajú őrnagy felállt, s az ezredeshez lépett, úgyhogy Fred Clarke és a másik két prérilovas, akik ott álltak az asztal alsó végénél, kénytelenek voltak néhány lépést hátrálni. – Jackman ezredes, legyen szabad szót emelnem ebben az ügyben. Azon a meghíváson, amelyet a dakoták főnökeinek küldtünk, az én aláírásom is szerepel. Ebben a levélben felkértük a főnököket, hogy megbeszélés céljából jöjjenek ide, s egyben határozott ígéretet tettünk nekik, hogy bántatlanul jöhetnek, és szabadon elvonulhatnak, amikor jónak látják. Ezt az ígéretet nem kötöttük semmiféle feltételhez vagy fenntartáshoz… – Smith őrnagy, nem kérdeztem a véleményét – vágott közbe roppant ingerülten Jackman ezredes. – Nem tartok igényt további fejtegetéseire! – Az ezredes ismét Tokei-ihtóhoz fordult. – Nos, hogy állunk? Rászántad magad, hogy bocsánatot kérsz, és aláírod a szerződést? – Nem írom alá! Harcosaimmal együtt tüstént elhagyom ezt az erődöt. – Egyelőre foglyok vagytok! Adjátok át a fegyvereiteket! Még el sem hangzottak ezek a szavak, máris húsz revolver és pisztoly csöve meredt fenyegetően az indiánokra. A dakoták meg sem moccantak. – Jackman ezredes! – kiáltotta Smith. – Fel van ön hatalmazva ilyen lépésre? – Igenis, ha tudni akarja! – Jackman ezredes, én kezeskedtem érte mint férfi és mint katonatiszt, hogy itt semmi olyasmi nem fog történni, ami a becsületbe és a jogba ütközik, még akkor sem, ha csupán piszkos indiánokkal állunk szemben! Kérem önt, gondolja meg még egyszer, mit beszél. Itt nemzetünk becsületéről van szó! – Nemzetünk érdekeiről! Hallgasson, Smith őrnagy! – Nem hallgatok! – Az őrnagy leoldotta kardját, és az ezredes lába elé dobta. – Tessék… miután az ön magatartása arról tanúskodik, hogy gazemberek és hitszegők vagyunk. Jackman felnevetett. – Nagyon helyes, adja csak át a kardját, őrnagy! Úgyis kénytelen leszek eljárást indítani, ön ellen. Egyszer már módot adott ennek a dakotának arra, hogy kereket oldjon, hálából, amiért rajtaütött a lőszerszállítmányunkon. Roach hadnagy mindenről beszámolt. Smith őrnagy… ön is fogoly! Az őrnagy leroskadt egy székre, válla meggörbedt, kezét arcába temette. Roach még valami megjegyzést akart tenni. De a dakota olyan pillantást vetett rá, amely ezt a lelkiismeretlen törtetőt is elnémította. Az indiánok ezután szó nélkül lerakták fegyvereiket a nagy asztalra. Tokei-ihto először a puskáját tette le, keresztbe fektetve a fekete vonalakkal telerajzolt térképen; majd kivette övéből a revolvert és végül a kést is. Uralkodott magán, nem engedte, hogy tekintetéből bármi is kiolvasható legyen, sem pedig, hogy keze tétovázzon. Jackman figyelmesen és ellenséges pillantással kísérte minden mozdulatát. Az ezredes vizenyős kék szeme most leplezetlen kíváncsisággal a kés nyelére tapadt. – Szertartási kés ősi faragásokkal – állapította meg. – Északnyugati kultúra! Hogy kerül ez egy dakota kezébe? Intett embereinek, mire azok bilincsekkel és szíjakkal kezükben az indiánokhoz léptek. Red Fox nem mondott le arról az élvezetről, hogy maga bilincselje meg Tokei-ihtót.

Mialatt ez történt, mozgolódás támadt. Smith őrnagy erőlködve feltápászkodott, s ismét előrelépett. Halántékán lüktettek a szerteágazó erek. – Jackman ezredes – szólalt meg zihálva –, elég volt ebből a gyalázatos játékból! Látom, ön erőszak alkalmazásával akarta fenyegetni a főnököket, hogy ily módon bírja rá őket a szerződés aláírására. Szeretném hinni, hogy csupán ez volt a szándéka. A játék nem sikerült; a főnökök nem adták be a derekukat. Hagyja tehát abba ezt a komédiát, és térjen vissza a szabad tárgyalások komolyabb síkjára. Jackman zajosan visszaejtette az asztalra Tokei-ihto kését, amellyel játszadozott. – Smith őrnagy! Kérem, ne beszéljen többet ezekről a dolgokról; árt az egészségének. És az ön ellen meginduló eljárás során sem fogják a javára írni, hogy megint pártját fogja ennek a dakotának. Ezt az ügyet végleg lezártuk. – Nem tűröm, amíg csak élek! Közönséges gaztett! A felindulástól ismét kiegyenesedve, Red Foxhoz lépett, aki éppen Tokei-ihto csuklója köré csatolta a bilincset. – Ereszd el! Keményen megragadta a prérilovas karját. Red Fox elengedte a dakotát, s öklével mellbe vágta Smith őrnagyot. Az őrnagy megtántorodott. – Te kutya! Ezt mered velem… – Ajka elkékült, szeme kifordult, s hátrahanyatlott. A jelenlevő tisztek odaugrottak, elkapták, és lefektették a földre. – Watson! – kiáltotta valaki. Az egyik prérilovas elhagyta a helyiséget, hogy a felcserért szaladjon. Red Fox közben ismét a főnökhöz lépett, és a lábát is megbilincselte. A két öreg dakotát már megkötözték; ezeknek szabadon hagyták a lábukat. Most elvezették őket. Még egy utolsó pillantást vetettek főnökükre, s tekintetük találkozott Tokeiihtóéval. Tokei-ihtót ott tartották a dolgozószobában. A terem kiürült. Red Foxon kívül csak még egy prérilovas maradt ott. Lehajolt, s felemelte a padló egyik deszkáját, mint valami fedelet. Red Fox megragadta a főnököt, s odavonszolta: sötétlő lyuk tátongott az indián lába előtt. Red Fox felemelte a megbilincselt foglyot, s bedobta a lyukba. A pincehelyiség meglehetősen mély volt. Tokei-ihto kemény, száraz, poros földre esett. Rögtön felült és körülnézett. Nagy pince volt, ahova lezuhant. Egy kis pinceablak, amely az udvarra nézett, némi világosságot engedett be. Ezenkívül felülről, a parancsnoki szoba padlónyílása felől is beszűrődött egy kis fény. A dakota felnézett. – A létrát! – harsant fel odafent egy kiáltás, s Tokei-ihto hallotta, amint kinyílik a külső ajtó, s nehéz csizmájában kibaktat egy prérilovas. De úgy látszik, Red Foxnak nem volt türelme megvárni, míg a prérilovas visszatér a létrával: leugrott a pincébe. A lábával felvert por sötéten kavargóit a térde körül. – No megvagy végre! – szólalt meg Red Fox, s karjánál, fogva megragadta a megbilincselt Tokei-ihtót, a pince keleti, hosszanti falához hurcolta. A fal egyik vastag gerendájára vasgyűrűvel felszerelt lánc volt rögzítve. Red Fox szorosan a dakota teste köré csavartam láncot, és lakattal a falhoz erősítette; a fal és a fogoly közt vagy egyméternyi mozgástere volt a láncnak. A vörös hajú még egyszer alaposan megvizsgálta a fogoly kezén az acélbilincseket és lábán a bőrbéklyót. Szemlátomást mindent rendben talált. Tokei-ihto azt remélte, hogy ellensége ezek után eltávozik. Red Fox azonban ott maradt. Szétterpesztett lábbal állt Tokei-ihto előtt. – Jól van, Harry – szólalt meg hosszú hallgatás után. – Ez hát a vég. – Hüvelykujjával a pinceablak felé bökött. – Ha oda felnézel, láthatsz valamit az új házból… úgy értem, abból a házból, amely azon a helyen van, ahol a fogatlan Ben annak idején letelepedett. Ott döglött meg az öreged. Vigaszul szolgálhat

számodra, hogy ugyanazon a helyen halsz meg te is. Tokei-ihto némán meredt maga elé. – Kemény koponyád van. A sok neved közül az egyik úgy hangzik: Kétszarvú Kő. Méltán kaptad ezt a nevet – folytatta Red Fox az egyoldalú beszélgetést. – Alapos megfontolás után úgy határoztam, hogy nem zaklatlak többé fölösleges ajánlatokkal, kedves Harry. De miközben odafent lótok-futok a napfényben, gyönyörűség lesz számomra arra gondolni, hogy te itt sorvadsz el a sötétben. Igen, itt fogsz senyvedni napokig és hetekig és hónapokig, sőt ha nem akasztanak fel mint megszökött hírszerzőt, lázadót és orgyilkost, még évekig is. Red Fox egy kis szünetet tartott. A dakota kifelé nyugodtnak és közönyösnek mutatkozott ugyan, de lelke mélyén megborzongott ellenségének szavaira. Tekintete már végigfürkészte a pincehelyiséget: üres és sivár volt. A falakat vastag fatörzsekből ácsolták; a derengő félhomályban felismerhetők voltak a köblyukak is. Hogy itt kell senyvednie hónapokig… évekig – vagy a bitóra kerül… A dakota erélyesen elhessegette magától ezt a gondolatot. Red Fox újra megszólalt. Hangja megváltozott: – Pénz nincs nálad? – kérdezte. – Hasznát tudnám venni! Átkutatta a fogoly tarsolyait. Az indián egyetlen arcizmával sem árulta el, mennyire szenved megalázó tehetetlenségétől – Aha! – Red Fox egy pénztekerccsel megtöltött bőrzacskót talált. Kiszedte a régi dollárérméket, s csörgetve hullatta át egyik tenyeréből a másikba. Aztán magához vette az egész tekercset. – Ebből telik egy-két pohárkára. Inni fogok az egészségedre, dakoták főnöke! Még most sem távozott. – Nézzük csak a tollaidat! – mondta, s levette a megbilincselt fogoly fejéről a sastoll díszt. – Kár, hogy nem az uszályos fejdíszt hoztad magaddal, az tulajdonképpen még jobban állt volna neked. Bennünket nem méltattál arra, hogy azzal ékesítsd fel magad? Na mindegy, elégedjünk meg azzal, ami van. Ez sem kutya. Hol a csudába hajszoltál fel ennyi sast? Vagy talán még a kedves papáról és nagypapáról maradtak rád ezek a tollak? Jackman gyűjti az ilyen vackokat. Elviszem neki, nagyon fog örülni. Fukar az öreg, de pár dollárt mégiscsak fog fizetni. Nélkülem sohasem ütötte volna nyélbe ezt a dolgot. Jó tanácsadója voltam, ezt el kell ismerned. Én nem vagyok olyan tökkelütött, mint te. Akit egyszer becsalogattam a házamba, azt nem hagyom többé futni! Red Fox szavaiból megállapította a dakota, hogy jól sejtette: a hitszegést gondosan előkészítették. Erre vallott az is, hogy a pincehelyiség teljesen üres volt. Cseppet sem volt valószínű, hogy ezt a helyiséget semmire sem használták. Csak erre a célra ürítették ki. – Élj boldogul, és hagyj fel minden reménnyel! – búcsúzott Red Fox. Éppen akkor eresztették le nagy zajjal a vékony, de erős nyírfatörzsekből összetákolt létrát. Red Fox felkapaszkodott, felhúzta maga után a létrát, és rácsapta a padlónyílásra a fedelet. Tokei-ihto egyedül maradt. Bilincsei ellenére is kiegyenesedett, és felpillantott a mennyezetre. Becslése szerint kinyújtott karral is csak ugorva érhette volna el. Felmérte tekintetével a helyiség szélességét és hosszúságát; tágas pince volt, a jelek szerint két szoba alatt húzódott végig: a parancsnok dolgozó- és hálószobája alatt. A pinceablak a hálószoba alatt nyílt. Kora délután volt még, s a ferdén beeső fénynyaláb a pince poros padlójáig világított. A dakota jól ki tudta venni az ide-oda futkosó tisztek lépteit és hangját; még mindig Smith őrnagy körül foglalatoskodtak. Amennyire a dakota meg tudta állapítani, az eszméletlen őrnagyot végül a szomszéd szobába vitték; valószínűleg a tábori ágyra fektették. Elsiető katonák csizmáját látta az ablakon át a fogoly. Egymásnak felesélő kiáltások hallatszottak, haragos és gyűlölködő hangok. Úgy látszott, nem valami jó

a hangulat odakint. Az őrnagy régi katonái nem titkolták felháborodásukat. Az idő már jócskán előrehaladt, és a fénysugarak elhalványultak, mikor Tokei-ihto elkeseredett vitát hallott az udvarról, a nyikorgó szivattyú mellől. Végül parancsoló hangok avatkoztak a vitába, s helyreállt a nyugalom. De csak átmenetileg: mikor leszállt az alkony, a legénységi épületben vad verekedés lármája verte fel a csendet. A dörömbölés és a kiabálás később az udvaron folytatódott, s arra engedett következtetni, hogy Thomas, Theo és Adams végül Roach híveinek nagy részét kidobta az épületből. Ezután lövések dördültek. Ez nyilván megijesztette és lehűtötte a felhevült kedélyeket; talán súlyos sebesülések is történtek. A lárma lecsillapodott, s lassacskán teljes csend lett. Sötét éjszaka volt. A parancsnok dolgozószobájába nyíló csapóajtó felől mozgás hallatszott. Valaki felemelte a padlónyílás fedelét, és leeresztette a létrát. Két láb botorkált lefelé, majd egy egyenruhás alak bontakozott ki a sötétből. Kezében petróleumlámpát tartott, s ennek fényénél Anthony Roach sima képét ismerte fel a fogoly. A hadnagy közelebb lépett. – Nos? – kérdezte. – Nem gondoltad meg a dolgot? Mi volna, ha mégis aláírnád azt a szerződést? Tokei-ihto válaszra sem méltatta. – Még mindig ilyen fennen hordjuk az orrunkat? Jól fontold meg, dakota! A rezervátumba így is, úgy is be kell vonulnotok. Ha aláírod, talán még élve kerülsz ki ebből a lyukból. Ha nem, itt döglesz meg, mint patkány a csapdában! Lassan, de biztosan. Nos? Nincs semmi mondanivalód? – Csak annyi, hogy megvetlek, Anthony Roach! – Nagyon szépen köszönöm. Ez csak használhat a karrieremnek. Jackman már magával hozta kapitányi kinevezésemet. És ha mégis észre térsz, tudasd velem! A főnök elfordult, mintha Roach már ott sem volna. – Tökfilkó! – dörmögte az elutasított hadnagy, s felkapaszkodva a létrán, kikecmergett a pincéből. Tokei-ihto ismét magára maradt. Várt néhány órát. Mikor már bizonyos volt benne, hogy éjfél is elmúlt, vagyis elérkeztek azok az órák, amelyekben az erőd őrsége legmélyebb álmát alussza, összetekeredett, mint egy sündisznó, s megtapogatta lábbéklyóit. Szorosan meg voltak feszítve a bőrszíjak, annyira, hogy Tokei-ihto vérkeringése akadozott, s a lába egyre jobban megdagadt. Tokei-ihto próbálgatta, nem tudná-e megbilincselt kézzel is lazítani a csomókat. Úgy látszott, megy a dolog, bár nagyon nehezen. Órákon át türelmesen dolgozott a fogoly, míg végül lazábban simultak lábára a béklyók. Megoldani nem akarta őket, mert csuklója acélbilincsben volt, amelyet természetesen nem tudott volna kinyitni, s éppoly kevéssé tudta volna segítség és különleges szerszámok nélkül a láncot is eltávolítani testéről. Várnia kellett, míg Csapa cselekszik, s addig nem akart semmiféle gyanút kelteni. Valószínűtlen volt, hogy hűséges fegyvertársa már ma éjszaka valamiféle vállalkozásba kezd, mert a kiszabadítási kísérlethez igen kedvezőtlen volt a helyzet. Göndörhajú Csapának először is alaposan fel kellett derítenie minden körülményt, s alaposan előkészíteni a dolgot. Ez esetleg heteket vehetett igénybe. Tokei-ihto aludni próbált, mert fontos volt, hogy jó erőben maradjon. Reggel már igen korán felébredt. Odakint sütött a nap, de sugarai nem hatoltak be a pincébe. A szivattyú felől lármát és durva tréfálkozást hallott a fogoly, emberek fröcskölték és csapkodták, a vizet. Mosakodtak a prérilovasok és a katonák. A dakota – mint törzsbelijei általában – gyermekkora óta megszokta, hogy minden reggel beugrik a patakba, alámerül a vízben, és úszik egyet. Hiányzott neki a frissítő, hús víz és a tisztaság. A pince padlója csupa piszok és por volt; hamumaradványok keveredtek a kiszáradt földdel. Déltájban felemelték a pince fedelét. Tenyeres-talpas prérilovas jelent meg. Levette a fogolyról a lábbéklyókat, s vizet és sózott húst hozott neki. – Most mindennap le kell ide botorkálnom – közölte szemrehányó hangon, s

Tokei-ihto megfigyelte, hogy valami örökös elégedetlenség nyomta rá bélyegét ennek az embernek az arcára. Ólmos lassúsággal múltak a délutáni órák. Tokei-ihto minden neszre fülelt, ez volt az egyetlen elfoglaltsága. A védőőrség létszáma még mindig igen nagy lehetett, úgy látszik, egy részük most az erődön kívül táborozik. Szüntelenül csikorgóit a nyugati kapu, emberek jártak ki és be. Zümmögéssé szűrődő távoli zsibongás és kiáltozás keveredett a folyó mormolásával. Lovak nyihogtak egymásnak valami nagy ménesben, s tompán dongott a préri a kirajzó és visszatérő csapatok lovainak patái alatt. Egyszer kalapácsütéseket is lehetett hallani és szabadon lengő sátorlapok csattogását. Milyen jól ismerte az indián a tábori életnek ezeket a zajait! Mikor besötétedett, a főnök ismét erőszakkal fojtotta magába a gondolatait. Befogta a fülét, hogy ne hallja a préri hangjait, a farkasok üvöltését és a folyó zúgását, s elaludt. Eltelt fogságának első napja. Így követték egymást a napok, sivár egyhangúságban. Beszűrődött a pincébe a naptalan fény, csikorgóit a szivattyú, nyikorogtak a katonacsizmák, s ha eljött az étkezés ideje, csörömpöltek a csajkák. Az emberek tereferéltek és szitkozódtak, kiabáltak és énekeltek, vezényszavak harsantak fel. A lépésekről és hangokról legalább negyven embert tudott már megkülönböztetni egymástól a fogoly. Legkönnyebben Thomas és Theo hangját lehetett felismerni; a dakota szavaikat is megértette, s kivette belőlük, hogy Smith őrnagynak fogják pártját. Mikor delet ütött az óra, megjelent a tenyeres-talpas porkoláb, és hozta a sózott húst. A fogoly kimérte, hány lépést enged számára félkörben a lánc; kiderült, hogy a pinceablak felé tíz lépést tud megtenni, visszafelé csak hetet, mert amikor megfordult, az odarögzített lánc megrövidült. A fogoly oda-vissza futott ezen a kis félkörön, leült, összetekeredett, majd kinyújtózott, és ismét felállt. Ezek voltak az egyedüli mozdulatok, amelyekre megbilincselt kézzel és megláncolva még módja volt. A napokból hetek lettek, s a hetekből az első hónap. Telt-múlt az évszak, s a pincébe behatolt a nyár melege. Az apadó folyó zúgása egyre halkult, s végül teljesen elnémult. A tenyeres-talpas porkoláb, aki napról napra ellátta a foglyot, s bár többé nem szólt hozzá egy szót sem, nem is bántotta, most megváltozott: minden lehető módon kellemetlenkedni kezdett. Nem hozta idejében az ebédet, néha egyáltalában nem hozta, s gyakran megfeledkezett az ivóvízről. A pince takarítására még kevesebb gondot fordított, mint azelőtt. Morgóit és zsémbelődött, nem fukarkodott a káromkodásokkal, amelyekkel egy prérilovas kifejezést adhatott rossz hangulatának, sem pedig a becsmérlő szavakkal, amelyekkel a fehérek oly szívesen illették az indiánokat. Lökdöste, rugdosta, ütlegelte foglyát. Tokei-ihto olyan érzéketlenül fogadta ezeket a bántalmakat, akár egy halott. Nem akarta megszerezni fehér börtönőrének azt az élvezetet, hogy meddő védekezésével eléje tárja tehetetlenségét. Ám ez a megváltozott bánásmód valami reményt ébresztett benne. Talán vereséget szenvedtek a Hosszú Kések a háborúban, s a porkoláb ott töltötte ki haragját, ahol legkevésbé kellett ellenállástól tartania? A dakota megpróbált érre vonatkozóan valami felvilágosítást kicsikarni a tenyeres-talpas őrből. – Tudom, miért akarsz megütni – mondta egy este. – Mert a dakoták harcosai megverték a csatában a tábornokaitokat. – Te rühes dög… ki mondta ezt neked?! – emelte a tenyeres-talpas fenyegetően a magasba a kezében levő fazekat. Tokei-ihto mosolygott. – No rajta, üss! Azzal a fazékkal! Tudják is a fehérek, mi az a kínzás! – Még szemtelenkedsz? Nem érzed jól magad, ha nem csipkedik tüzes fogóval a húsodat, mint ahogy tifelétek szokás bánni a foglyokkal? Te kutya, te vörös kutya! Ha arra gondolok, hogy a cinkosaid valamennyi emberével együtt lemészárolták a

mi Custer tábornokunkat, legszívesebben itt helyben kitekerném a nyakad! De korai még az öröm, nem sok hasznod lesz belőle! Mielőtt kiszabadíthatnak, lógni fogsz! Ezt azért mondom, hogy tudd, milyen jövő vár rád! Nem felejtettük el, hány emberünket döfted le, és lőtted agyon orvul. Te szökött hírszerző, te alattomos áruló! A tenyeres-talpas odavágott a fazékkal, de mintha csak egy fatörzset püfölt volna! Tokei-ihto meg sem moccant, csak gúnyosan mosolygott. – Nem sok erő van benned, mondhatom – csúfolódott. Régi szokás volt az indiánoknál, hogy a fogoly ingerelte legyőzőjét, mert be akarta bizonyítani, hogy nem fél tőle. – Hogy énbennem nincs erő? Hát ezen csak hápogni tudok! Mit képzelsz tulajdonképpen? No de ne félj, majd a kedvedet szegem én! Erre mérget vehetsz. Egyelőre jó éjszakát, de készülj fel arra, ami holnap jön! A tenyeres-talpas elvonult. Tokei-ihto megkönnyebbülten lélegzett fel. A dakoták nagy diadalt arattak valamelyik csatában. A prérilovas fenyegetődzésétől nem félt a főnök, dühe csak elégtétellel töltötte el, mert azt mutatta, hogy a dakoták még veszedelmes ellenségnek számítanak, félnek tőlük a fehérek, és ezért gyűlölik őket. Leszállt az éj, s az indián első ízben vette fel a harcot bilincseivel. Esze azt súgta, hogy egyedül nem tudja magát kiszabadítani, de azért megkísérelte. A csípőjén át akarta lehúzni magáról a láncot. Megbilincselt, fájó karjának minden erejét összeszedte, és azt sem bánta volna, ha ruháival együtt a bőrét is lehúzza. Csak kiszabadulni! Három éjszakán át folytatta az indián ezt a próbálkozást. Arcvonásain megváltozott valami, mikor a harmadik éjszaka is elmúlt. Most már végérvényesen tudja, hogy saját erejéből nem tud segítem magán. Múltak a nyári napok. A nap heve megaszalta a préri füvét; a csermelyek és patakok elapadtak; a faházak felhalmozták a hőséget. Porzó homokfelhőket zúdított a vihar a gerendaházakra. A madarak dala elhallgatott, a lovak nem nyihogtak már. Egyre bűzlőbb szagot árasztott a sózott hús, amely iránt szinte leküzdhetetlen undort érzett a fogoly. A védőőrség nagy része elvonult. Csak nem feledkezett meg Csapa a főnökéről? Most kedvezőbb volt az alkalom a kiszabadítására. Ismét tikkasztó nap köszöntött be, azoknak a perzselő hőhullámoknak egyike, amelyek nyár végéig oly könyörtelenül gyötörték az erdőtlen vidéket. Forró szél fújt; a pince elhasznált levegője fullasztó volt a hőségtől, s lidércnyomásként nehezedett az ember mellére. A pince padlóját mintha nem is közönséges por, hanem lőpor borította volna. Égés szaga terjengett. Valahol nyilván tűz száguldott végig a megaszalt sztyeppén. A szél idehozta a szagát. Az udvarról ismét behallatszott a fakó musztáng ficánkolása és toporzékolása, elárulva, hogy makrancosán viaskodik egy idegen lovassal. Egy több ágú bőrkorbács csattogott kegyetlenül a ló testén, s a dakota megvonaglott és a bilincseit harapdálta, mert úgy érezte, mintha őt magát korbácsolták volna. Odakint a lovas lerepült a makrancos musztángról, s elvitték. Egy férfi, akinek puha mokasszin volt a lábán, nagy nehezen elcsípte a dühöngő musztángot. Estefelé ismét vihar kerekedett. Vadul rázta a cölöpkerítést és a gerendaházakat. Egy szempillantás alatt nagy robajjal az udvarra zuhantak a toronytető deszkái. Hangok hallatszottak, amelyeket félig elsodort a préri süvöltő lehelete. Már koppantak az első esőcseppek, s egy pillanatig úgy tűnt, mintha meghasadt volna a felhős égbolt; súlyos víztömegek zuhogtak alá. A víz másodpercek alatt elárasztotta az udvart. A pinceablakon át belövellt egy vízsugár, megnedvesítette a poros földet, amely nem akarta felszívni a vizet. Hallani lehetett a háztetőkön a zápor dobolását. Amilyen váratlanul jött a zivatar, ugyanolyan gyorsan el is múlt. Alig két perc

múlva alábbhagyott az eső, majd teljesen meg is szűnt; a szél is elült. A háztetőkről békésen szivárgott a felgyülemlett víz az elárasztott udvar tócsáiba. Az emberek megint kimerészkedtek a szabadba; vízben gázoló csizmájuk szétfröcskölte a tócsákat. Mivel a vihar letépte a háztetőt, élesebben hallatszott a kiáltozásuk. A deszkákat szedték össze; Tokei-ihto megértette, hogy nyomban hozzáláttak az épület helyreállításához. A jelek szerint a víz már lefolyóban volt az udvarról; a pincébe betört vízsugár vékonyabb lett, s végül cseppekké apadt. Tokei-ihto beszívta a fűszeres levegőt, amely hűsen és üdítően hatolt le hozzá is, bilincsektől megkínzott testét cirógatva. Este leemelte valaki a pince mennyezetén, levő nyílás fedelét. Leeresztették a nyírfa létrát, s Tokei-ihto egy pár lovaglócsizmát pillantott meg a létrafokon. Tüstén felismerte, hogy ez nem a tenyeres-talpas porkoláb csizmája. Tekintetével követte a létrán alászálló embert, míg végül ennek szőke üstöké is láthatóvá vált. A dakota ismerte ezt a prérilovast: Adams volt. Valami bizonytalan várakozás keveredett a fogolyban a mélyen gyökerező bizalmatlansággal. A fiatalember vizet és sózott húst hozott. – Csakhogy már itt tartunk! – szólalt meg. – Thomas és Theo mindent előkészítettek. Nem hagynak nyugodni, mindketten ismertek gyermekkorodban, és ki akarnak szabadítani. Éjjel-nappal rágják a fülemet. Tessék – húzott elő a zsebéből egy szerszámot –, vedd el ezt a vasreszelőt. A kulcshoz nem tudtunk hozzáférkőzni. Át kell reszelned a láncodon az egyik szemet; nem vastag a lánc, éjfélig elkészülhetsz vele. Akkor aztán állj készenlétben. Ravasz Hód embereit már értesítette Thomas. Kelet felől elterelő támadást indítanak, hogy lekössék az őröket. Eközben Ravasz Hód a nyugati kapun egyedül belopódzik a pince udvari ablakához, és kisegít innen. A toronyban én leszek az őr; az első udvarban, a kapunál Tobias; a lovak őrzését éjfél után Thomas és Theo veszi át. Nem látom be, miért ne sikerülne a dolog. Benne vagy? – Igen. Mi lett a két öreg tanácsadómmal, akik velem együtt jöttek az erődbe? – Még aznap meggyilkolták őket. Olyan esztelenek voltak, hogy még védekeztek is. – Red Fox itt van? – Igen. Fenn alszik a parancsnoki épületben. Ez az egyetlen veszély. De a támadás majd eltereli a figyelmét, legalábbis remélem. Tehát éjfél után. A vasreszelőt vidd magaddal; az enyém, fölösleges, hogy utána itt találják. Tokei-ihto fürkészve nézett a szőke prérilovasra. – Miért akarsz nekem segíteni? – Hogy miért? Mert aljasság, ami itt történt… Thomasnak és Theónak igazuk van. – Smith még él? – Félig bénán és félig eszméletlenül. Szélütés érte. Nyomorúságos élete van. Fogolynak tekintik. A lánya mellette ül. Most már ő is otthontalan árva. De bátran viselkedik az a lány. Alapjában véve nemes természet. – Te aranyat keresel, Adam Adams. – Még mindig emlékszel rá, hogy egyszer ezt mondtam neked? – Igen, emlékszem. Gondolod, hogy Tokei-ihto megfizeti a segítségedet? Adams felfortyant. – Ne mondd ezt még egyszer, dakota! Nem vagyok én aljas. – Jól van. De tudod-e, mit teszel? Elárulod a fehér embereket, akikhez tartozol. – Nevezd, aminek akarod. – Elárulod őket, és mégis náluk akarsz maradni? – Hát igen. Azért, mert valaki jóvá akar tenni egy gaztettet, még nem kell mindjárt megszöknie az övéitől. Végtére is én nem vagyok indián. – Hau! Ha sikerül a szökés, magammal viszem a reszelőt, nehogy leleplezzenek. Adams bólintott, és eltávozott az edénnyel meg a korsóval.

Gyorsabban lüktetett a vér a fogoly ereiben. Egyelőre mozdulatlanul ült tovább a gerendafalnál, míg teljesen besötétedett, és kint minden elcsendesedett. Akkor elővette a reszelőt, s megbilincselt kezével munkához látott. Nehezen ment így, de Tokei-ihtónak több óra állt rendelkezésére, hogy megvalósítsa célját. Még éjfél előtt szét tudta szedni a láncot. De a kézi bilincset nem tudta kinyitni. Tokei-ihto várt. Készen állt a szökésre. Pontosan két órával éjfél után nyugtalanság támadt odakint. Puskalövés dördült, fent a toronyban riadót jelzett Adams, s a fogoly hallotta, mint nyílik ki a legénységi épület kapuja, s mint tódulnak ki rajta a szitkozódó prérilovasok. Szemlátomást egyik sem tudta igazán, miféle veszély fenyeget, és mi a teendő. A hátsó udvaron nagy volt a zűrzavar. A parancsnoki épületből is odasiető léptek zaja hallatszott, s Tokei-ihto fülét megütötte a parancsokat osztogató Red Fox ordítása és Roach raccsolása. A préri felől felharsant a dakoták csatakiáltása: “Híjip-jip-jaah!" Élesen hasított bele a kiáltás a holdtalan, de csillagos éjszakába. Újabb lövések dördültek, s az udvarról hangzó kiáltozásból Tokei-ihto kivette, hogy a dakoták gyújtónyilakat is lőttek ki. Vizes hordókat hurcoltak a helyszínre. Tokei-ihto az udvarra nyíló pinceablaknál állt. Megpróbálta ugrással elérni az ablakot, hogy aztán megbilincselt kezével megkapaszkodjon, de nem sikerült. Meg kellett várnia Csapa segítségét. Végre megjött a hűséges fegyvertárs. Nagy nehezen keresztülnyomta a fejét a keskeny ablaknyíláson, s kinyújtotta a karját. Tokei-ihto odanyújtotta megbilincselt kezét, s ugrott egyet, hogy Ravasz Hód könnyebben felhúzhassa. Ám ebben a pillanatban történt valami az udvaron, ami mindent megváltoztatott. Tokei-ihto felismerte a hátsó udvarról odasiető Red Fox hangját és alakját. Rögtön elengedte társa kezét, s visszaugrott a pincébe. – Red Fox! – kiáltotta oda Csapának, hogy figyelmeztesse a háta mögött közeledő veszélyre. Göndörhajú Csapa nagyot szökkent, s még éppen annyi ideje volt, hogy szemtől szembe forduljon támadójával, mielőtt még ez megragadhatta volna hátulról. Tokei-ihto csak a dulakodók lábát látta. Még kísérletet tett, hogy egyedül kijusson a pinceablakon, de az ablak túl magas és túl szűk volt. Lehetetlennek bizonyult megbilincselt kézzel így megszökni. Red Fox valami parancsot ordított, de Tokeiihto nem értette pontosan, mit. Annyit mindenesetre megértett, hogy róla van szó. A parancsnoki dolgozószobából a pincébe vezető nyíláson két férfi ugrott le. Tokeiihto tisztában volt vele, hogy hatékonyan nem tud ellenük védekezni. Ezért ismét leült a fal mellé, nehogy meglássák, hogy eloldotta láncát. Az egyik férfi felemelte puskáját; eszeveszett dühvel meglóbálta, s a puskatussal lesújtott a fogolyra. Tokei-ihto elvesztette az eszméletét. Odakint tovább folyt a küzdelem. Ravasz Hódnak sikerült leráznia magáról Red Foxot, de most már nem maradt más hátra, kénytelen volt visszavonulót fújni, öt harcosa elesett, a többieknek semmi reményük nem volt már arra, hogy megállhatják a helyüket az ellenük mozgósított túlerővel szemben. Csapa örülhetett, ha maroknyi csapata elkerüli a további veszteségeket. A vadmacskák ügyességével mozgó dakotáknak sikerült keresztülvágniuk magukat, és túljutni a cölöpkerítésen. De keserves volt számukra, hogy harci erényeiket menekülésre kénytelenek kiaknázni, és fogságba esett főnöküket az ellenség karmai közt kell hagyniuk. Gyermekkoruk óta arra tanították őket, hogy sem a halottakat, sem a sebesülteket nem szabad az ellenség kezén hagyni. Magát Red Foxot súlyosan megsebesítette Ravasz Hód kése, s így személyesen nem vehetett részt a dakoták üldözésében. Roach sokkal gyávább volt, semhogy csapatát ki merje vezetni az éjszakai préri sötétjébe. Magához hívatott néhány embert, köztük azt a két prérilovast is, akik Red Foxtól azt a parancsot kapták,

hogy öljék meg Tokei-ihtót. Meg akarta beszélni velük a helyzetet. – Az a vörös disznó tehát nem él már? – kérdezte rekedt hangon. – Ha nem hiszi, kapitány úr, menjen le, és győződjön meg róla személyesen. Vérben úszik, mert akármilyen kemény volt a koponyája, az én puskaagyam megbirkózott vele. – Van itt egy másik kérdés – szólt a másik prérilovas, s felmutatta Adams vasreszelőjét. – Kitől kapta ezt az a vörös bandita? A lánc el volt fűrészelve. – Aljas árulás! Ki volt az?! Adams, aki szintén jelen volt a megbeszélésen, de a háttérben tartózkodott, csendesen kiosont az ajtón. Kint a megvilágítatlan udvaron nagy izgalommal fogadta Thomas: – Adams, gyere már ki végre abból a patkányfogóból. Úgy látszik, Tokei-ihto meghalt. Most megtalálták a reszelődet… – Tudom. – No, iszkolj innen, mielőtt felakasztanak! A torony tetején Tobias áll őrt, a kapu előtt Theo. – Hol van a lány, Cate? El akarok búcsúzni tőle. – Hagyd már ezt a badarságot, majd én átadom az üdvözletedet. Nincs veszteni való idő, indulj! Thomas megragadta Adams karját, hogy gyorsan magával vonszolja. Adams azonban kitépte magát, s mit sem törődve a noszogatással, a kamra felé sietett, ahol tudomása szerint a magatehetetlen őrnagy és lánya tartózkodott. A parancsnoki szobából nagy dérrel-dúrral kirontott néhány katona. – Hol van Adams… az a kém?! Thomas meglepetést és kíváncsiságot színlelve nyújtotta előre a nyakát. – Adams? Mi bajotok vele? Már megint kígyót-békát kiabáltok egymásra? – Hagyd ezt a fecsegést… lógni fog a gazember!… Az imént ment ki az ajtón… neked látnod kellett… – Láttam is, hogyne láttam volna! Gondjaiba akarta venni odakünn a lovakat, és mivel a kaput nem tudta elég gyorsan kinyitni, átvetette magát a cölöpkerítésen. Hiszen nem tudhatja az ember, mit terveznek még a dakoták a mi gebéinkkel… – Aha! Átvetette magát a cölöpkerítésen! Átkozott csirkefogó! De még kézre kerítjük! Az üldözők azonban nem a kapu felé siettek, mint ahogy e kiáltás után várható volt, hanem vissza a parancsnoki szobába, hogy jelentsék, amit hallottak. Cseppet sem volt ínyükre, hogy ebben a vaksötét éjszakában elhagyják az erődöt, mert kint még mindig leselkedhettek bujkáló dakoták, márpedig a dakoták jó lövészek voltak. Mialatt ezek az események zajlottak, Adams háborítatlanul bejutott a betegszobába. Amint belépett, első dolga volt, hogy eloltsa a szobában égő gyertyát. Smith őrnagy hörögve lélegzett, félig aludt, félig már eszméletlennek látszott. Cate az ágy szélén ült; mikor fel akart állni, Adams visszanyomta helyére. – Csak semmi nyugtalanság – szólalt meg halkan, lassan. – Rajtavesztettünk. Jobb lett volna, ha hozzá sem látunk a dologhoz, akkor még élne a fogoly, és én itt maradhatnék. Most el kell távoznom innen. Keresnek. – Hallottam, hogy a nevét kiáltozzák. Bitóra akarják juttatni. – Csak azt akasztják fel, akit el is csípnek. Isten áldja, Cate kisasszony! – Hova megy? Hol tud elrejtőzni? – Nagy ez az Amerika. Csak az a szomorú, hogy mindig újra vándorbotot kell fognom. Hiába, nincs szerencsém! – Bátor szíve van magának, Adams. – Ezt a dicséretet magammal viszem útravalónak. – Ne feledjen el egészen… – Magának sincs szerencséje, mégis jobb, mint én, Cate. Bárcsak magammal

vihetnem… – Az apámnak még szüksége van rám. – De megengedi, hogy egyszer hírt adjak magamról? – Igen, Adams, adjon hírt magáról. Nekem örömet szerez vele. – És ha netán Thomasszal és Theóval nem tudnék már beszélni, mondja meg nekik, hogy tűnjenek el, amint csak lehet. Roach mellett nem lesz többé jó dolguk. Roach tudja, hogy a barátaim, és gyakran szót emeltek a dakota érdekében. – Majd figyelmeztetem őket. Nem ütközik semmi nehézségbe. Adams fülelt. – Úgy látszik, tiszta a levegő. Megpróbálok kijutni a kapun vagy a kerítésen, amíg Theo a kapuőr, és Tobias a toronyőr… Ezzel eltávozott. Cate ülve maradt az apja ágya szélén, figyelte a lélegzetét, s összekulcsolta a kezét. Volt min tűnődnie. A búcsú pillanatában bevallotta magának, hogy szereti Adamset. Sok mindenben idegen volt még neki ez a keményen, szinte kegyetlenül keményen nevelt farmerfiú, akinek mintha a paraszti munka lett volna minden álma. De a lány érzelmeit és gondolatait mégis ő foglalkoztatta. Úgy látta, ez a fiú az ellentéte mindannak, amit annyira meggyűlöltettek vele keserves tapasztalatai. Nem nagyravágyó, nem kétszínű, nem gyáva. Becsületes férfi. S ha volt is idő, mikor talán túlságosan józannak és számítónak tűnt, most az életét kockáztatta, hogy segítsen egy emberen, mégpedig egy indiánon, s ezt pusztán igazságérzetének sugallatára cselekedte. Nagy elhatározás volt ez – gondolta Cate –, s méltó az ő öreg édesapjához, akihez oly mély gyermeki szeretet fűzi. S most, mikor Cate gondolatai Adams körül jártak, belé helyezte fiatal szíve minden bizalmát. Elhatározta, hogy türelmesen várja azt a napot, mikor Adamstől megérkezik a remélt üzenet. Odakint nyugalom volt. Minden jel arra mutatott, hogy az ifjú prérilovasnak sikerült megszöknie.

UINONAH A préritűznek, amelynek szaga a fogoly pincebörtönébe is behatolt, nyugat felé sok mérföld távolságban martalékául estek a kisült rétek. Tizenhárom esztendeje nem tombolt ilyen pusztító tűzvész a füves prérin. A Lóitató-patak partján felütött sátrak közt ott állt Villámfelhő, kezében egy petyhüdt víz-zsák. Tekintete a sátorfalutól nyugatra elterülő prériket kémlelte. Ameddig csak a szem ellátott, mindenütt elemésztette a tűz a merev fűvel benőtt legelőket. Messze délnyugaton még vöröslőit a látóhatár a lángoktól, és feketéllett a füsttől. Ott az ellentűz harapódzott tova, amelyet a Medve-csapat gyújtott, hogy a közelgő tűzvészt megfossza táplálékától, és elfojtsa, még mielőtt átcsap a folyón, és eléri a sátrakat. Az erős északi szél, amely maga előtt hajtotta a tüzet, még mindig fújt, a felkavart homokot és hamut a dakota lány szemébe és hajába csapva, majd továbbrepítve a Sziklás-hegység lábánál elterülő fátlan prérik felé. Villámfelhő az előhegység erdei felett is gomolygó füstfelhőket látott. A préri felől terjedő tűz beleette magát a faállományba. Ott senki sem fékezte meg a tüzet. A lány futva megindult a víz-zsákkal; kelet felé tartott, a Lóitató-patak kanyarulata mentén. Ezekben a nyári hetekben a patak sekély csermellyé apadt, s Villámfelhőnek jó darabot kellett mennie, míg elég vizet talált a patak medrében. Miután teletöltötte a víz-zsákot, a sátrak felé cipelte. Körös-körül még elégett vagy megpörkölt, félig elszenesedett állatok, madarak, antilopok, bölények, musztángok hevertek a felperzselt réteken; ezeket kétségbeesett menekülésük közben érte utol a tűzvész, vagy esetleg beleszaladtak a lángokba. Asszonyok jöttek szembe, hogy elvigyék az elégett állatok még használható húsát. Villámfelhő felismerte köztük nénjét, Mézvirágot; Mézvirág a víz-zsákot cipelő lány felé pillantott. – Jól van, Villámfelhő! – kiáltotta oda neki. – Látom, teletöltötted a zsákot, ahogy illik! – Uinonahnak és Uncsidának viszem a vizet! – kiáltotta vissza Villámfelhő, s nem sokat törődött vele, milyen megrökönyödött képet vág Mézvirág. A lány elhaladt a ménes mellett, aztán a főnöki sátorhoz ért és belépett. A tipi üres volt. A tűzhelyen sok hamu volt és kevés parázs. Villámfelhő otthagyta a teli víz-zsákot, s kiment a sátorból, majd a faluból is. Hajnalodott. A derengésben jól lehetett látni a délen és nyugaton villogó tüzet. A távoli lángtenger már nem veszélyeztette a falut, vörös fénye mégis fenyegető és félelmetes látvány volt. Villámfelhő tanácstalanul állt meg. Tudta, hol találhatja meg Uinonahot és Uncsidát, s éppen hozzájuk készült, azzal a szándékkal, hogy mellettük maradjon, de szégyellte magát. Úgy érezte, egy olyan lánytól, mint ő, túlságosan nagy merészség kimutatni, mennyire szereti Uinonahot, s mennyire osztozik a főnök húgának és nagyanyjának szenvedésében. Zavart szégyenkezésénél azonban végül is erősebbnek bizonyult az a vágya, hogy együtt lehessen ezekkel a nőkkel; ismét nekiiramodott, és kelet felé futott, be a préribe, jóval messzebbre, mint ameddig a víz-zsákkal ment. Énekszót hallott a hajnali csendben, s egy magaslaton felismerte a két nőt, akit keresett. Hevesen dobogott a szíve. Lassan, mintha a Nagy Szellem megszentelt helye felé közeledne, felkapaszkodott a füves lejtőn, és csatlakozott Uinonahhoz és Uncsidához. Velük együtt meredt ő is kelet felé. Hatalmas nyári záporok csíkos árnyai nyúltak le az égről a földre, s a hajnali nap sugarai nem tudtak áthatolni rajtuk. Valahol messze, a záporokon és a felhőkön túl volt az az erőd, ahol fogva tartották Tokei-ihtót. Uinonah és Uncsida halkan énekeltek. Gyászos és panaszos dalokat énekeltek, de hangjuk és szavaik többet fejeztek ki, mint panaszt, inkább haragot és lázadást. A két nő aggódott a főnökért, de remélték, hogy hamarosan kiszabadul. Nemcsak Csapa és kísérői voltak elszánva arra, hogy harcolnak a főnökért. Tatanka-jotanka és Tasunka-vitko vezetésével nagy dakota seregek

vonultak hadba, s megverték és lemészárolták azokat a Hosszú Késeket, akiket Custer tábornok vezetett északon a dakoták ellen. A nők tehát azt remélték, hogy nemsokára kiűzik a fehér támadókat a prériről, a szabad dakoták utolsó menedékhelyéről. Villámfelhő csengő hangja is bekapcsolódott az énekbe. A virradatot követő első két óra elmúltával a nők visszatértek az elárvult főnöki sátorba. Villámfelhő tétovázva kísérte őket a bejáratig. Mikor Uinonah látta, hogy a lány nem mer belépni, átkarolta vállát, s magával vonta. Uncsida megpillantotta a teletöltött víz-zsákot. Igen barátságosan pillantott Villámfelhőre, s megengedte a lánynak, hogy valami varrnivalót keressen magának a főnöki sátorban. Villámfelhő szívét és elméjét bánat és várakozás töltötte el, de elszántság is, és az a friss remény, amelyet a közös ének gyújtott fel benne. Most már minden reggel kisietett Villámfelhő munka előtt arra a dombra, amelyen Uinonah és Uncsida énekeltek, s ahonnan fürkészve meredtek kelet felé, várva, nem tér-e vissza Göndörhajú Csapa és harcosainak csapata a kiszabadított főnökkel. Félénk, kislányos rajongással csüggött Villámfelhő a főnök évekkel idősebb húgán. Otthon csendes és szorgalmas volt, s engedelmeskedett nagyanyjának, elhunyt anyja nővéreinek és saját nénjének. Élénk, olykor kapkodó és nyughatatlan természete, amelynek a Villámfelhő nevet köszönhette, kiegyensúlyozódott; okos kis arcát is megszépítette, s valami új csillogást adott fekete szemének. Egész lényét kitöltötte az a boldog tudat, hogy reggelenként együtt énekelhet Uinonahhal és Uncsidával, s a nap többi órája csupán arra szolgált, hogy elábrándozzon arról, amiben reggelenként része lehet. Villámfelhő számára az ének több volt, mint az öröm, a bánat vagy a vágy kifejezése: titok és szent szertartás volt számára. Öt nappal a préritűz után a három nő ismét ott állt a hajnali dombon, mikor észrevették, hogy kelet felől lovascsapat közeledik. Előbb fedezték fel a lovasokat, mint azok a fiatal legények, akik felderítő szolgálatot teljesítettek. Hosszú sorban közeledtek a lovasok, vagy tizenöten. Vágtatva jöttek. Hallani lehetett a lovak patáinak ütemes, tompa dobogását. Nemsokára azt is felismerte Villámfelhő, hogy a lovakon a Medve-csapat hazatérő emberei ülnek, s hogy Göndörhajú Csapa vezeti őket. Uinonah és Uncsida félbeszakították az éneket, s Villámfelhő is elnémult. Uncsida sarkon fordult, s ezzel jelt adott, hogy térjenek vissza a faluba, a főnöki sátorba. Villámfelhő megértette a szándékát. Ravasz Hód Tokei-ihto sátrába fog jönni, ott számol be a dolgokról, csak előbb jelentést tesz a varázslónak és Vén Hollónak. A türelmetlenség ellentétben állt volna a szokásokkal és az illendőséggel, s így a két nő jellemével is, amelyet ezek a mélyen gyökeredző szokások és illemszabályok formáltak. Villámfelhő is érezte ezt a rejtett, remegő izgalmat, amely Uncsidát és Uinonahot elfogta, de ő sem szólt egy szót sem. A három nő egyelőre várta, milyen híreket hoz Ravasz Hód Tokei-ihtóról. Göndörhajú Csapa Villámfelhő nagybátyjának számított, a lány a saját sátrában is találkozhatott volna vele, hogy ott esetleg megtudjon valamit. De még gondolni sem tudott arra, hogy előbb tudjon meg valamit Tokei-ihtóról, mint Uinonah, vagy hogy ne az ő jelenlétében értesüljön Tokei-ihto sorsáról. A nők leültek. Uinonah felszította a tüzet. Talán fél órát sem kellett várni, míg Göndörhajú Csapa megjelent. Bebújt a sátorba, és letelepedett a tűz mellé. Uncsida és Uinonah közelebb húzódtak, Villámfelhő szerényen a háttérben maradt. A tűz körül ülők egymásra néztek. Göndörhajú Csapa hamuval hintette be lesoványodott arcát, amely így még sötétebb lett. – Meghalt. – Ezek voltak az első szavai. Kertelés nélkül kimondta. A nők hallgattak, s Villámfelhő meg sem moccant. – Ki akartuk szabadítani – folytatta beszámolóját a harcos, és a fiatal dakota

lánynak úgy rémlett, hogy ezek nem is valóságos szavak, és valahonnan nagyon messziről hatolnak el a füléhez. Nem akarta hallani, amit Göndörhajú Csapa mond, de mégis meg kellett hallania. – Főnökünknek, Tokei-ihtónak sikerült megoldani a láncát, és egészen a pinceablakig jutnia. Már meg is ragadtam megbilincselt kezét, hogy kisegítsem az ablakon. – Csapa magasra emelte mindkét kezét, összekulcsolta és szétnyitotta, mintha még egyszer meg tudná ragadni főnökének és gyermekkori pajtásának kezét, és ismét kénytelen volna elereszteni. – Mikor Red Fox megtámadott, egyidejűleg leküldött a pincébe két embert, hogy Tokeiihtót is meggyilkolják. Puskatussal verték agyon főnökünket, így beszélte el nekem Thomas, aki fivérével, Theóval és a szőke Adamsszel együtt még ugyanazon az éjszakán megszökött. – Göndörhajú Csapa elhallgatott. Végül halkan hozzátette: – Öt harcosunk elesett. – Hol van az én fiam fiának holtteste? – kérdezte Uncsida. Hangja nyugodtan csengett, de Villámfelhő látta, hogy Uncsida szemhéja és ajka megvonaglik, mikor ezeket a szavakat kiejti. – Thomas tudatta velem, hogy a Hosszú Kések el akarják földelni Tokei-ihto holttestét. Miközben ezeket a szavakat mondta, Göndörhajú Csapa kibontott egy kendőt, amelyet magával hozott. Tokei-ihto sastoll fejdísze bukkant elő a kendőből. – Mindössze ennyit tudtam megmenteni nektek Tokei-ihtóból – szólt a harcos. – Red Fox elrabolta a sastollakat, miután főnökünket rabul ejtették. Ez a gyilkos és hitszegő el akarta adni a sastoll fejdíszt Jackmannek, ez azonban nem fizetett érte eleget, s így Red Fox inkább megtartotta magának zsákmányát. A harcot követő zűrzavarban Tobias, a delavár megtalálta a sastollakat Red Fox holmija közt, s magához vette. Odaadta Thomasnak, ő pedig nekem. Tokei-ihto fegyverei azonban Red Fox vagy Jackman kezei közé kerültek. Uinonah átvette a sastoll díszt, s óvatosan megsimogatta a szép, hosszú tollakat. – Olyan sas tollai ezek, amelyeket, bátyám jól ismert – mondta –, és ezt a díszt tette fel fejére azon a napon, mikor hadifőnökké választották. Felállt, hogy elrakja a fejdíszt. De nem tudta végrehajtani szándékát. Nyugalma egyszerre összeroppant, mint egy fa, amelyet kitartóan ostromol az ágaiba kapaszkodó, pusztító erejű vihar. Tagjai rángatóztak, s a sastoll fejdísz kihullott kezéből. Uinonah elvágódott a földön, s hangosan felüvöltött. Üvöltése alig volt már emberi hangnak nevezhető; farkasvonításra emlékeztetett ez az elnyújtott üvöltés, amely panaszosán hasított bele a sátrak csendjébe, s Villámfelhő úgy érezte, mintha erre a hangra benne is megszakadna valami. Uinonah vonagló testtel fetrengett a padlón, s ez a vonaglás már független volt az ő akaratától. Homlokával a földet verdeste, ujjai saját húsát marcangolták. Az üvöltésből végül két szó bontakozott ki: – Nem igaz! Uncsida felállt, és támolyogva a lány felé indult. Uinonah hirtelen felült, s két kezére támaszkodott. Tágra nyílt szemében az iszonyat merev kifejezése ült, de valami izzott is benne, ami kitörni készült. Talán az őrület fenyegető előjele volt ez az izzás. Uncsida némán állt a lány mellett. Nem merte megérinteni Uinonahot, sem pedig megszólítani. Uinonah végre talpra állt. Ismét a sastoll fejdíszhez nyúlt és elrakta, sietség nélkül, de mégis olyan gyors és ügyes mozdulattal, ami az előzmények után nemcsak különösen, hanem ijesztően is hatott. Aztán a tűzhelyhez lépett. Csapa már feltápászkodott helyéről. A lány szemtől szemben állt vele. Ránézett Csapára, s Csapa összerezzent. De nem tért ki a tekintete elől. A főnök húga beszélni kezdett, nyugodtan, mintha valami idegen hang szólna belőle. – Így cselekedtetek ti, harcosok a dakota-oglalák törzséből! – mondta. –

Hadifőnökké választottátok bátyámat, Tokei-ihtót, s felszólítottátok, hogy harcoljon, és vezessen benneteket a harcba. Ő harcolt, és jó vezéretek volt. Amikor megnőtt a veszély, és közeledett a végső viadal, elküldtétek Tokei-ihtót. Arra kényszerítettétek, hogy nyitott szemmel besétáljon a csapdába. Apám gyilkosának kezére adtátok bátyámat. Tudtátok, mit tesztek. Feláldoztátok bátyámat, s ő engedelmeskedett nektek, és feláldozta magát, mert még mindig azt suttogtátok róla, hogy áruló fia. Most azt mondjátok, Tokei-ihto meghalt, s ölbe tett kézzel ültök, ahelyett hogy fegyvert ragadnátok. De én nem hiszek nektek, és azt mondom, hogy Tokei-ihto vissza fog jönni. Várok, míg bátyám személyesen szól hozzám, akár holtan, akár elevenen. Csapa némán hallgatta végig. – Uinonah… – mormogta aztán. Villámfelhő aggódva nézte Uinonahot: arra gondolt, hogy talán valami szellem szállta meg. Vajon jó vagy rossz szellem? Uncsida gyengéden megérintette Csapa vállát. A harcos Mattotaupa anyja felé fordult. – Csapa, látta ez a Thomas holtan az én Tokei-ihto fiamat? – Thomas a harc után lent volt a pincében, és látta, hogy a mi főnökünk vérben fekszik – válaszolta Csapa nagyon halkan, s Villámfelhő egyre jobban aggódott Uinonahért, aki elnémulva, üveges tekintettel állt ott, és hallgatta ezt a párbeszédet. Uncsida keze lehanyatlott, s leeresztette szempilláit. – Nem a te hibád, Csapa. Kint felhangzott a halottsirató ének az öt harcosért, akik Csapával együtt vonultak harcba, s nem tértek vissza többé. Uncsida kilépett a sátor elé, hogy ő is énekelje a halottsiratót Tokei-ihtóért, fiának fiáért. Csapa ismét Uinonah tekintetét kereste, de hiába, s így kisomfordált. Lekuporodott a sátor bejárata előtt Uncsida mellé, s harsány, erőteljes, szenvedélyes hangon azokat az ősi szavakat énekelte, amelyeket anyja távoli hazájában, Afrikában tanult, mielőtt a fehér emberek megragadták, és mint rabszolganőt áthurcolták a Nagy Víz túlsó partjára. Villámfelhő is ismerte ezt az éneket. Uinonah is kiment a sátorból, s Villámfelhő követte, mint az árnyék. A főnök húga elhaladt Uncsida és Csapa mellett, s futva hagyta el a sátorfalut, hogy felkapaszkodjon arra a dombra, amelynek tetején napról napra várta bátyja visszatérését. A dombtetőn halkan énekelni kezdett, mint eddig is minden reggel. Zűrzavaros gondolatok viharzottak benne, s eltökélte, hogy addig nem nyugszik, míg Tokei-ihto meg nem jelenik előtte, és nem szól hozzá, akár elevenen, akár holtan, álmában. A felperzselt föld, a haldokló erdő felett még mindig gomolygó füstfelhő és a falut betöltő halottsirató adta meg ennek a napnak és ennek az éjszakának sajátos arculatát és hangját. Ezek voltak azok az órák, amikor Villámfelhő végképp búcsút mondott gyermekkorának. A következő napokban megtudta Villámfelhő az ifjú felderítőktől – meg a sátrakban folyó beszélgetésekből is –, hogy a Hosszú Kések újabb seregei hatoltak be a dakoták földjére. Találkozott a kacsázó járású Csaszkével, Hapedah barátjával, a Kölyökkutyák másik vezetőjével. Csaszke és Villámfelhő kora gyermekéveikben játszópajtások voltak; együtt gyúrtak agyagból bölényt, s abban a kis gyermektársaságban, amelyhez kettőjükön kívül Hapedah és Villámfelhő barátnője, Fürge Gyík is hozzátartozott, igen okosan beszélgettek arról, milyen kalandokban lesz részük a fiúknak, majd ha felnőtt harcosok lesznek. A gyermekkori játékok emléke még most is egymáshoz fűzte Villámfelhőt és Csaszkét, s ezenkívül közel hozta őket egymáshoz még egy sajátos körülmény is, amelyről sohasem beszéltek: Villámfelhő – mint Hapedah egyszer a szemére

lobbantotta – “áruló asszonyok sátrából való" volt. De Csaszke is elárvult, és nagybátyjának, Szonkának a sátrában kellett élnie, akit pedig gyűlölt. Ezek a keserű élmények a kisfiút is, a kislányt is korán megérlelték: érzelmi és értelmi világuk fejlettebb és egész lényük komolyabb volt, mint sok társuké. Csaszke éppen a Kölyökkutyák tanácskozásáról jött, amelyet a patak túlsó partján, egy réten tartottak a fiúk. – Mi lesz? – kérdezte a kislány. – Semmi – felelte Csaszke, s a szürke messzeségbe meredt, hogy minél kevesebbet áruljon el arról, ami benne zajlik. – Semmi. A nagy csatákat már megvívták a Fekete-dombok északi lejtőin. Ezekben a csatákban a dakoták győztek. Csetanszapa is ott volt. Meg kell várnunk, míg hazatér embereivel, a Vörös Szarvas-szövetség harcosaival. Napról napra várták Csetanszapa hazatérését a lányok és a fiúk, az asszonyok és az öregek s az a néhány fegyverbíró férfi, aki még itthon maradt. Végre megérkezett. Tíz harcosával vágtatott faluja felé a felperzselt prérin. Villámfelhő is látta a patak partjáról a közeledő csapatot. Kitörő örömmel ismerte fel a győzelmi trófeákat, amelyeket Csetanszapa és harcosai magukkal hoztak. De aztán megpillantotta a csapat vezérének komor arcát, s örömét ismét lehűtötte a félelem és a bizonytalanság. Csetanszapa leugrott lováról, s Hapedah kezébe nyomta a kantárszárat, hogy vezesse musztángját a méneshez. Mielőtt elindult saját sátrába, s mielőtt felkereste volna Havandzsitát, a varázslót, félrevonta Göndörhajú Csapát, aki a fiúval együtt fogadta a ménesnél. A két harcos átgázolt a patak homokos medrén, hogy négyszemközt beszéljen. Villámfelhő a parton ült, s látta a közeledő férfiakat. Nem mozdult helyéről, s mivel nagybátyja, Göndörhajú Csapa sem küldte el, ülve maradt, és hallotta a beszélgetést. – Hol van Tokei-ihto? – volt Csetanszapa első kérdése. – Meggyilkolták az erődben. Csetanszapa keze önkéntelenül ökölbe szorult. – És ti? Miért nem foglaltátok el az erődöt? – Nagyon erős a védőőrség. Red Fox tudja, mit csinál, – Ó, az a Vörös Róka! – Nálatok mi történt? – kérdezte Ravasz Hód. – Győztünk, és a Hosszú Kések közül sokat megöltünk. Aztán elfogyott a lőszerünk. A Hosszú Kések viszont újabb csapatokat küldtek, nagy seregeket, egy új tábornok vezetésével. Most ott nyargalnak a prérijeinken. Tatanka-jotanka és Tasunka-vitko legvitézebb harcosainkkal észak felé vonulnak vissza, a Sárgakőfolyó irányába. Sátorfalvaink közül azonban sok már megadta magát, s lakóik úton vannak a rezervátum felé. – Tudtam, hogy ez bekövetkezik – szólt Csapa jól hallhatóan, noha inkább csak magának, mint a másiknak. – És most mi lesz? – A Hosszú Kések még nem jártak itt sátrainknál? – Még nem. – Akkor nemsokára jönnek. A rezervátumba akarnak terelni minket, a Rossz Földre. – És ha ott leszünk? – Ha ott leszünk?! – Csetanszapa halkan beszélt, mégis úgy hangzottak ezek a szavak, mintha kiabálna. – Nem leszünk ott! Hát azért vertük meg a csatában a Hosszú Késeket, azért esett el annyi harcosunk? Sátrainkkal együtt az északi prérikre vonulunk, amelyek még szabadok: Tatanka-jotankához és Tasunkavitkóhoz. Csak azért hagytam el Tasunka-vitko seregét, hogy elvigyelek titeket. Bár már előbb útnak indultunk volna. Vörös Róka valamennyiünket tőrbe csalt,

amikor Tokei-ihtót meghívatta Jackman ezredeshez. Másnap Vén Holló és Csetanszapa egybehívták a tanácsülést. Göndörhajú Csapa eddig nem tartozott a tanácshoz, mivel azonban ezúttal a törzs léte forgott kockán, őt is meghívták a tanácskozásra. Villámfelhő örült ennek, mert tudta, hogyan fog szavazni a nagybátyja. Sokáig tartott a tanácskozás. Este Göndörhajú Csapa hagyta el elsőnek a tanácskozósátrat. Kiballagott a sátorfaluból, s az őszi ködbe bámult. Villámfelhő ott állt mellette. Szinte hallani vélte, mint zakatol nagybátyja szíve. A tanácskozás izgalmaitól még most is verítékcseppek gyöngyöztek Csapa homlokán és halántékán. A nappalok már rövidebbek és hűvösebbek voltak, az éjszakák hosszabbak és fagyosak. Ha a sátorfalu a tanácsgyűlés határozatának megfelelően útra akart kelni észak felé, nem volt szabad halogatni a dolgot. Vén Holló és Csetanszapa már a tanácskozást követő nap hajnalán parancsot adtak az indulásra. Uncsida és Uinonah ott álltak a főnöki sátor előtt, amelynek sátorlapjait a négy égtájat jelképező négyszög díszítette. Ők is hallották Csetanszapa parancsát. Uinonah oldozta le elsőnek a sátorlapokat. Villámfelhő segített neki. Nemsokára valamennyi sátor le volt bontva. Az asszonyok és lányok gyermekkoruk óta gyakorolták ezeket a mozdulatokat. Némán vezették elő az asszonyok a musztángokat, hogy rájuk aggassák a rúdszánokat. A lovak háta fölött keresztbe rakták a sátorrudakat; a rudak vége jobbra-balra a földet súrolta. A rudak közé sátorponyvákat feszítettek ki; ezekbe rakták az asszonyok az ingóságokat, s ide ültették be azokat a gyerekeket is, akiket anyjuk már nem puttonyban vitt a hátán, de még nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy lóra ültethessék őket. Villámfelhő és barátnője, Fürge Gyík – Vén Holló unokája – igáslovakon ültek. Villámfelhő sehol sem látta kis mókusát. Mikor azonban már a lovon ült, a mókus az egyik rúdon felsurrant a ló hátára s onnan a kislány vállára. Igazán fontosabb dolgok is voltak most, de Villámfelhőnek mégis nagy örömet okozott kis mókusának megjelenése. Megindult a menet észak felé. Tizenhárom nyár múlt el azóta, hogy a sátorfalu Tokei-ihto apjának, Mattotaupának vezetésével ugyanezen az úton dél felé vonult, hogy a Lóitatópatak partján telepedjen le. Villámfelhő csak hallomásból tudott erről. De az öregek jól emlékeztek arra a tavaszra. Tokei-ihto akkor még kisfiú volt, és Harkának hívták; ugyanannyi esztendős volt, mint most Hapedah és Csaszke, a Kölyökkutyák két vezetője. Hideg volt. Erős szél fújt. Az igáslovak bólogattak, mert alaposan meghajtották őket. A rudak vége nagyokat döccent a füves talajon. A rúdszánokon ülő gyerekeknek szemük elé kellett tartaniuk kezüket, mert a lovak farka az arcukat csapkodta. A harcosok a menet két oldalán helyezkedtek el, s fel-alá nyargaltak. Havandzsita, az öreg varázsló hosszú léptekkel haladt az élen, kezében dárdájával. Hapedah és Csaszke a menet oldalán lovagoltak, mint a harcosok. Villámfelhőt, éppúgy, mint a többieket, csak egyetlen gondolat foglalkoztatta: el kell érniük Tatanka-jotanka és Tasunka-vitko északon vonuló csapatait, még mielőtt a Hosszú Kések elcsípik a menetet. A második nap estéjén éppen megpihentek, s már felállították a sátrakat, mikor tajtékzó lovakon odavágtattak a felderítők, s jelentették, hogy egy dragonyosokból és prérilovasokból álló nagy csapat közeledik. Mindenki hallotta Csetanszapa éles sípjelét, amellyel maga köré gyűjtötte embereit. Felfegyverkezve sereglettek a harcosok vezérük köré, s a tábor keleti oldalán vonalba fejlődtek, hogy megvédjék az asszonyokat és a gyermekeket. Látszatra jól voltak felfegyverkezve: minden

harcosnak katonai puskája volt. De még az asszonyok és a gyermekek is tudták, hogy ezekhez a puskákhoz nincs lőszer, s a harcosok csak nyilaikat használják lőfegyverül. Alig harminc harcos őrködött lóháton a táborozok előtt. Felbukkant az ellenséges csapat. Valamennyien látták a közelgő lovasokat. Százötven lovas ügetett feléjük: puskával voltak felfegyverkezve, s minden bizonnyal elegendő lőszer állt rendelkezésükre. Villámfelhő is világosan látta, hogy a harc csak halállal vagy megadással végződhetik. Ha a férfiak egyedül lettek volna, megkísérelhették volna, hogy szétszóródnak, s a számbeli fölényben levő ellenséges csapatot ügyesen választott fedezék mögül megtámadják; talán sikerült volna pánikot kelteni köztük, és visszavonulásra kényszeríteni őket. De az asszonyok és gyermekek táborát ilyen taktikával nem lehetett megvédeni. Szemtől szembe kellett felvenni a harcot az ellenséggel. Az ellenséges csapat gyorsan közeledett; már meg lehetett különböztetni egymástól az egyes lovasok ruházatát és alakját is. A csapat megállt. Az egyik lovas, aki nemes paripán – sárga kancán – ült, kivált a csapatból, s fehér parlamenterzászló védelme alatt a harcosok felé tartott. Fején széles karimájú puhakalapot viselt. Villámfelhőnek mindjárt feltűnt a lovas lenőtt fülcimpája. Egyszer már látta ezt az embert, s most tüstént felismerte: Red Fox volt, a gyilkos. Tehetetlen gyűlölet borzongatta meg a lányt. – Jó estét, uraim! Hát így állunk? – kezdte a lovas angol szavakkal kevert dakota nyelven. – A nagy főnökeitek futásban keresnek menedéket! A dakota bandák már mind úton vannak a rezervátum felé. Tehát lebontani a sátrakat, és a rezervátum felé vonulni. Máris indulunk. Húsz percet várunk. Addig útra készen legyetek, vagy lövünk! A Medve-csapat egy öregebb harcosa, akinek üstökét sastollak díszítették, odaléptetett lován, hogy tárgyalásokba bocsátkozzon a lovasok vezetőjével. – Vörös Róka! Az én nevem Vén Holló! Sok nyarat és telet láttam már, sok rézbőrű és sok fehér embert is. A szavaidat nem tudjuk ellenőrizni. Amit kívánsz, nem méltányos. Gyere be a tárgyalósátorba! Ott majd megbeszéljük, mikor és hova vonuljunk tovább a sátrainkkal. – Beszélhettek, amennyit és ameddig csak akartok! – kiáltotta Red Fox. – De én csak annyit mondok: két perc már letelt a határidőből, amit megszabtam! Még tizennyolc perc, és lövünk, ha a sátraitok addig nincsenek lebontva! Vén Hollót elfutotta a méreg. De be kellett látnia, hogy könyörtelen ellenséggel áll szemben. – Még tizennyolc perc! – bömbölte Red Fox. – Megtarthatjátok a fegyvereiteket, megtarthatjátok a gyermekeiteket! Semmit sem veszünk el tőletek! De semmi huzavona, indulás a rezervátumba! Még tizenhét perc: vagy elkészültök addig, vagy halomra lőjük az egész bandát. Vén Holló, Csetanszapa és Göndörhajú Csapa egymás felé fordultak, hogy tanakodjanak, de szavak helyett csak néma pillantásokat váltottak. – Bevonulunk a rezervátumba – közölte végül Göndörhajú Csapa az ellenség parancsnokaival. Nem volt kétes, hogy szívesebben lőtt volna, de nem tehette. – Asszonyaink és gyermekeink azonban egész nap vándoroltak. Holnap pirkadatkor útra kelünk. – Tizenhat perc múlva útra keltek, vagy holtan maradtok itt! – rivallt rá Red Fox! – Átkozott nigger! Majd megtanítunk mi sietni téged is meg ezeket a vörös disznókat is! Göndörhajú Csapa lenyelte a sértést. Csetanszapa sem tétovázott tovább. Némán úgy határoztak, hogy ebben a kétségbeejtő pillanatban engednek a kényszernek, tehát nem volt helye semmiféle halogatásnak. Csetanszapa jelt adott a nőknek és gyermekeknek, hogy ismét szedjék szét a sátrakat, és csomagolják össze a holmit. Fáradtan, éhesen, elkeseredetten engedelmeskedtek, a nők és a gyerekek. Újra

menetbe álltak. Villámfelhő is ott ült igáslován a sorban. Egyenesen maga elé nézett. Jobbrabalra a menetet kísérő ellenséges lovasok nyargaltak. Villámfelhő nem akarta látni ellenségeit, akiknek kénytelen volt engedelmeskedni. Ezért tartotta oly mereven, egyenesen a fejét, ezért nézett csak előre. Közvetlenül előtte Uinonah lovagolt. A Medve-csapat fiai és asszonyai, sőt még a gyermekek is mindvégig csendben maradtak az éjszakai vándorlás közben. De a dragonyosok és prérilovasok soraiból kiáltások és szitkok röpködtek. Csapán kívül senki sem értette, mit mondanak az idegenek, s a Göndörhajú nem fordította le a gyalázkodó szavakat. Jóval éjfél után a fehér kísérők parancsot adtak a pihenőre. Valószínűleg maguk is elfáradtak és megéheztek. Az indiánok megállították lovaikat, és leszálltak. De ők nem ettek. Egy óra múlva folytatták az utat. Virradatkor az ellenséges katonák fedezete mellett vonuló menet elérte az Északi-Platte-ba torkolló Horse Creek alsó folyását. Továbbhajtották őket, s egyfolytában vándoroltak egész délelőtt és egész délután. Csak amikor ismét beesteledett, szállhattak le lovukról a kimerült indiánok, hogy megpihenjenek. Csetanszapa parancsára a nők és a gyermekek összeverődtek egy szűk körben, s négyesével-ötösével egy-egy bölénybőr sátorlap alá bújtak, így aludtak. A harcosok a gyermekek és a nők közé kuporodtak. Villámfelhő Uinonahhal és Uncsidával közös takaró alá bújt. Mellettük Hapedah feküdt anyjával, Mongszonghszahhal, aki a hátán, egy puttonyban hozta idáig csecsemőjét, s a keblére vette. Csaszkénak Szonka felesége, Jácint mellett volt a fekvőhelye. A gyermekeket heves éhség gyötörte, de a fejadagok, amelyeket Csetanszapa kiosztott, igen kicsinyek voltak. Zakatoló szívvel aludtak el a fiúk és lányok. Alig derengett a hajnal, már továbbvonultak. Délután lett. A musztángok szimatoltak a fűben, s legelni szerettek volna, de kísérőik nem ismertek könyörületet, nem engedélyeztek megállást. Villámfelhő egy szót sem értett a Hosszú Kések szitkozódásaiból. De azt hallotta, hogy durva hangon ordítoznak, s már ez is gyűlöletes volt. Red Fox volt az egyetlen, aki beszélni tudott a dakoták nyelvén. Mikor ismét leszállt a nap, Uinonah szürke kancájához léptetett. – Nagy ellenségem, Tokei-ihto szép húga! – szólt émelyítő hangon. – Megismerlek. Hiszen találkoztunk már sátratokban! Csinos lány vagy, bár úgy látom, kissé ábrándos és réveteg! Más ruhát kellene viselned, akkor a városokban is mutatkozhatnál, a fehér emberek előtt. Roach kapitány felfigyelt rád. Mi a véleményed a dologról? Nem volna kedved búcsút mondani a prérinek, ahol úgy éltek, mint a kóbor kutyák? Uinonah hallgatott. – Egészen a bátyja! – gúnyolódott Red Fox. – Hadd tájékoztassalak kissé tüzetesebben, hiszen mindig szerettem a családotokat. A Bad Landsen, a Rossz Földön fogtok sátrat ütni, a Fehér-folyótól északnyugatra elterülő pusztaságon. Mi tagadás, csúnya vidék! A rezervátumotok biztosa Jones nyugalmazott őrnagy, és én vagyok a jobb keze. Szép sziklás, homokos tájat kerestünk ki nektek, indiánusoknak, hogy ezentúl ott éljetek. Tűnődésre bőven lesz időtök. Szállítanak majd nektek némi szarvasmarhát meg némi konzervet. Egyébként elábrándozhattok a régi boldog időkről és Tokei-ihto nagy tetteiről, aki jól el van temetve a pincénkben. Ilyenkor ne felejtsétek el az én nevemet se! Kissé sokan vagytok; attól tartok, nehézségek lesznek az ellátás körül. A dakota gyermekek egy részét mindjárt bennlakásos iskolákba, internátusba irányítjuk. Hogy félre ne neveljétek őket, hogy végre tanuljanak valamit, és hogy ne éhezzenek. Jó éjszakát! Kellemes pihenést! Villámfelhő hallotta Red Fox szavait, és rémület fogta el. El akarják hurcolni a sátraktól? Elszakítják Uinonahtól, Uncsidától, Göndörhajú Csapától, talán még

Csaszkétól és Hapedahtól is? Az a sors vár rá, hogy a fehér emberek foglya legyen sok nyáron és télen át? Mikor leszállt az éj, s Villámfelhő már a bölénybőr takaró alatt feküdt Uinonah mellett, halkan megkérdezte: – Uinonah, nem kellene a harcosainknak tudtára adni, hogy a milahanszkák el akarják rabolni a gyerekeket? Én nem megyek el ezekkel a rablókkal soha, soha! – Elég hangosan beszélt az a Vörös Róka. A harcosaink mindent tudnak – felelte Uinonah, s Villámfelhő kiérezte szavaiból, hogy az elárult főnök húga szilárdan eltökélte: a végsőkig ellenáll, ha el akarják rabolni a gyermekeket. Ekkor megértette Villámfelhő, hogy az a szellem, amely Uinonahot megszállta, nem lehet gonosz szellem. Legyőzte félénkségét, Uinonah vállára hajtotta fejét, s nem is sejtette, hogy éppen ez az oltalomért esdeklő, bizalmat kifejező kis mozdulat volt az, amely Uinonahot visszahozta az életbe. Ettől az éjszakától kezdve egyre erősödött a nyugtalanság és a harag a Medvecsapatban, de kifelé semmit sem lehetett észrevenni. Villámfelhő nyitva tartotta a szemét, s másnap reggeltől éberen figyelt minden egyes harcost. Csetanszapa, Csapa, Csotanka és Lándzsahegy, a Hollótestvérek – a Vén Holló két fia –, Ihaszapa és Fürge Antilop, Tatokano bátyja fokozott óvatosságról és körültekintésről tettek tanúságot. De Szonka, Vörös Szárny és Tatokano beszélgetésekbe bocsátkoztak Red Foxszal. S mikor ismét tábort ütöttek, ez a három harcos úgy viselkedett, mint akikből kiveszett minden szégyenérzet: odamentek a dragonyosokhoz és prérilovasokhoz, leültek a tüzükhöz, s elfogadták tőlük az ételt, mialatt a nők és a gyermekek ébredeztek, mert nagyon kellett takarékoskodni a szűkös útravalóval. Két nappal később Villámfelhő észrevette, hogy ez a három fiatal férfi, akiket a lány nyomorult árulóknak nevezett magában, lőszert kapott, s most már nem a Medve-csapat harcosaival lovagolt, hanem az ellenséges csapatnál mint scout. Micsoda szégyen, micsoda szégyen! Villámfelhő sápadt volt a haragtól. Az idő nagyon tiszta és hideg volt. Észak felé el lehetett látni a Black Hills erdős és sziklás dombjáig, amelyeknek természeti kincsei annyira vonzották a fehér embereket, hogy ezért oly végzetessé váltak a dakoták törzsére. Nyugat felől a Szikláshegység hosszú vonulata bontakozott ki. A menet még mindig északkelet felé tartott. A Roach nevű kapitány elvált a menettől, s a csapat egy részével eltűnt nyugati irányban. A préri a hűvös őszi idő ellenére is mind népesebb lett ezekben a napokban. Őrjáratok, dragonyos egységek, hírszerzők bukkantak fel, s tűnlek el ismét. Más dakota csoportok nyomaival is találkoztak. Karavánok bukkantak fel, melyek szintén a rezervátumok felé vándoroltak. A kísérő csapatok azonban megakadályozták, hogy a különböző vándorló csoportok érintkezzenek egymással. A Medve-csapat egy kis folyóvízhez ért. Csaknem teljesen elzátonyosodott és kiszáradt a medre. A férfiak, nők és gyermekek nemcsak az éhségtől, hanem a szomjúságtól is szenvedtek. A túlerőltetett musztángok már sántítottak. Havandzsita nem bírta tovább a gyaloglást, ő is kénytelen volt lóra ülni. Mongszongszah könnyező szemmel látta, hogy csecsemőjének már nem tud elég tejet adni; a kis gyermektest egyre jobban összezsugorodott. Villámfelhő összeszorította a fogát. Csak nem mutatni, miféle érzelmek dúlnak benne! Ne tudja meg az ellenség és az árulók se! Ezekben a napokban Red Fox is elhagyta a csapatot. Szonka, Tatokano és Vörös Szárny szintén elnyargaltak vele. – Megérkeztünk a rezervátumhoz – tolmácsolta Göndörhajú Csapa. Villámfelhő nyomát sem látta semmiféle határvonalnak. De a távolban faépületeket pillantott meg. Ezeket az “ügynökség" számára építették. Villámfelhő Csapától tanulta ezt az új szót. Ezeknek a faházaknak egyikében lakik majd Red Fox, hogy mint Jones jobb keze, a dakoták harcosai, asszonyai és gyermekei sorsát irányítsa. Több oszlop találkozott azon a homokos és füves sztyeppén, amely a dakoták

letelepedési helyéül szolgált. A dragonyosok és prérilovasok most már nem hajszolták őket. Gyakrabban tarthattak pihenőt. A lovak a kiszáradt füvet legelték. A kutyák szűköltek az éhségtől; sok kutyát levágtak. Egy okos, szürke szuka észrevette ezt, s nem mozdult Uinonah kancája mellől. A fekete farkaskutya eltűnt, amióta Tokei-ihto elszakadt törzsétől. Délben, mikor szürkésfehér felhő takarta el az ég kékjét, s az indiánok menete tétován megállt, dragonyoscsapat vágtatott elő délkelet felől, az ügynökség irányából. Villámfelhő bizalmatlanul nézte a közeledő lovasokat. A csapat, amelynek soraiban néhány civil is volt, megállította lovait, s harsány parancsszó hangzott fel. Csapa értette meg leggyorsabban az angol szavakat, hangosan felkiáltott: – A gyermekeink! Védjetek meg a gyermekeinket! Pillanatok alatt asszonyok gyűrűje vette körül a gyermekeket; bölények és musztángok szokták így védelmezni a kölykeiket. A férfiak közül némelyek megragadták a puskát, hogy – lőszer híján – a puskatussal verekedjenek. Mások a kést, csatabárdot vagy a buzogányt szorongatták harcra készen. Csetanszapa és Csapa álltak a csapat élén. Villámfelhő és Fürge Gyík Csaszkével és Hapedahhal a védőgyűrűn belül volt. A fiúk kövekkel szerelték fel magukat. A dragonyosok odaléptettek. Vezetőjük megparancsolta, hogy adják ki a gyermekeket. Az egyik civil elmagyarázta, hogy miért: megtanítják őket írni-olvasni, a földet művelni és imádkozni. Ékesszólóan ecsetelte az internátus előnyeit. Miután befejezte, a hadnagy ismét parancsoló mozdulattal intett. – Amíg élünk, nem raboljátok el a gyermekeinket! – kiáltotta magánkívül Csapa. – Átkozott nigger! Az egyik dragonyos pisztolyt rántott, s rá akart lőni a harcosra, de Csetanszapa odaugrott, és kicsavarta kezéből a pisztolyt. A mellette álló dragonyos fejbe szúrta Csetanszapát bajonettjével. A dakota térdre rogyott, fejéből patakzott a vér. Ám ugyanabban a pillanatban megtántorodott nyergében az a dragonyos is, aki kést rántott. Homlokon találta egy kő. Hapedah már egy másik követ tartott a kezében, hajításra készen. A dragonyosok vezetője nem számított ellenállásra, s mivel a becsvágy sem fűtötte különösebben, megváltoztatta parancsát. A dragonyosok és a csalódott misszionáriusok ott hagyták a Medve-csapatot. Egy másik menet felé nyargaltak, amely látótávolban táborozott. Azokat annyira meglepték a váratlan fejlemények, hogy nem is gondoltak ellenállásra. Sikerült a dragonyosoknak kiragadni és magukkal vinni a gyermekeket. Villámfelhő követte őket tekintetével. Hallani lehetett a gyermekeiktől megfosztott apák és anyák panaszos kiáltozását s az elhurcolt gyermekek távolba vesző jajveszékelését. Csetanszapa mély fejsebéből ömlött a vér. Még mindig ott térdelt a fűben. Csapa és Csotanka támogatták. Uncsida odasietett, hogy bekötözze a sebet. A koponyacsontot nem döfte át a bajonett, csak megsértette. A háncskötés sötét színű lett, de lassanként lecsillapodott a vérzés. Mivel már esteledett, a Medve-csapat nem vonult tovább. Csetanszapa arca szürke volt; csak nagy megerőltetéssel tudott megállni a lábán. Nagy körültekintéssel beosztotta harcosait; a férfiak szilárdan eltökélték, hogy az esetleges újabb támadást is visszaverik. De az ellenség már nem mutatkozott. Valószínűleg csak azt a parancsot kapták, hogy meghatározott számú gyermeket vigyenek az internátusba, s ennek a parancsnak már eleget tettek, így magyarázta a dolgot Csapa magának és a többieknek. Másnap reggel ismét katonák jelentek meg. Továbbhajtották a Medve-csapatot meg a gyermekeiktől megfosztott apák és anyák csoportját. A két menetoszlop

egy gyűjtőhelyre ért, ahol már sok dakota várta családjával együtt további sorsát. Csapa éberen fülelt, igyekezett kihallgatni a fehérek beszélgetését, s nemsokára közölhette a többiekkel, miről van szó: a férfiaknak be kell szolgáltatniuk minden fegyvert. De a kést megtarthatják, mert ez nemcsak fegyverül szolgál, hanem szerszám gyanánt is. Csakhamar ki is adták és a dakoták nyelvén is tolmácsolták ezt a parancsot. A dragonyosok körülvették a gyűjtőtábort. Miután elhangzott a fegyverek beszolgáltatását elrendelő parancs, a dragonyosok lövésre emelték karabélyukat. Bármely pillanatban eldördülhetett a sortűz. Megkezdődött a fegyverek beszedése. A Medve-harcosok egy csoportba tömörültek. – Hát így állunk – mondta Csetanszapa a harcosoknak. – Valamennyien olyanok leszünk, mint az asszonyok. Ő adta le elsőnek a fegyverét: a puskát, amelyhez már amúgy sem volt lőszere, a nyilat, a csatabárdot. Csapa követte példáját. Villámfelhő egész testében reszketett. Halálos csend volt a táborban, csak néhány katona szitkozódott, ha nem elég gyorsan ment valahol a fegyverek beszolgáltatása. Ellenőrök cirkáltak keresztülkasul a táborban. A Medve-csapat harcosai már átadták fegyvereiket. Üres kézzel álltak asszonyaik és gyermekeik mellett. Ezeket a férfiakat négyéves koruk óta vadászokká és harcosokká nevelték. Most egyszerre megfosztották őket munkájuktól is, szabadságuktól is. Senki sem akart társaira nézni. Hány győzelemre tekinthettek vissza ezek a harcosok, hány diadalmas csatát vívtak meg a fehérek ellen; és most itt álltak leigázva, lefegyverezve, fogolyként a végtelen préri egy körülzárt darabkáján, ahol vad , sem volt. Villámfelhőt émelyítő érzés fogta el. Nem volt már senki, aki oltalmazni vagy táplálni tudta volna. Egész világa összeomlott. Ki volt szolgáltatva ellenségeinek. Három lövés dördült el. A Medve-csapat férfiai és asszonyai közül senki sem látta, ki adta le a lövéseket. De a tapasztalt harcosok abban a szempillantásban felismerték a dragonyosok szándékát. – Feküdj! – kiáltotta Csetanszapa az asszonyoknak és gyermekeknek, s maga is azonnal elvágódott a fűben. Eldördült a sortűz; a dragonyosok gyűrűje belelőtt a védtelen tömegbe. Gyermekek sikoltoztak. Sebesültek fetrengtek a földön, vértócsában. Haldoklók vonaglottak, s nyúltak el mozdulatlanul. Mindez néhány másodperc alatt zajlott le. Csetanszapa lassan feltápászkodott. Csak egyetlen pillantást vetett a lövészek gyűrűjére, akik már újra töltöttek. Villámfelhő átérezte, mi ment végbe Csetanszapa lelkében. De hiába volt Csetanszapa férfi: megfosztották fegyvereitől. Mongszongszah karjában holtan feküdt lesoványodott csecsemőjének kis teste. Csapa felső lábszárából vér szivárgott. Vén Holló asszonya vértócsában feküdt, s nem tudott már beszélni. Kis unokája, Fürge Gyík tehetetlenül állt mellette. Ihaszapa kis öccse kínlódva fetrengett. Haslövést kapott. Uncsida és Uinonah más nőkkel együtt már munkában voltak: segíteni igyekeztek, ahol még segíteni lehetett. Villámfelhő Uinonah nyomába szegődött, s némán segédkezett neki meg Uncsidának. Csapa lábszárába mélyen belefúródott a golyó; ki kellett vágni. Patakzott belőle a vér, míg Havandzsitának és Uncsidának végre sikerült bekötözniük a sebet. Vén Holló feleségének a mellébe talált a golyó. Szeme megtört. Ihaszapa tízéves öccse szörnyű fájdalmak közt elvérzett. Az indiánokat körülvevő dragonyosok közt, akik elhamarkodottan sortüzet zúdítottak a tömegre, szintén voltak sebesültek és halálos áldozatok. Déltájban befejeződött a tábor átkutatása és a fegyverek összeszedése. Akkor

felverték a táborozó indiánokat, s ismét megalakultak a menetoszlopok. A védtelen férfiakat asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt különböző irányba terelték, a rezervátumban számukra kijelölt lakóhelyek felé. Az indiánok magukkal hurcolták sebesültjeiket, haldoklóikat és halottaikat. A sebesült Csapát, aki már nem tudta egyedül megülni a lovat, Ihaszapa maga mellé ültette a lóra. A halottakat bőrtakarókba burkolva a rúdszánokra fektették. Mongszongszah a puttonyban vitte a hátán halott csecsemőjét. Üres tekintettel nézett maga elé, s úgy látszott, még saját kisfiát, Hapedahot sem látja. A menet most északnyugat felé tartott, s egyre sivárabb pusztaságon át vezetett az útja. Bizarr sziklák nőttek ki közvetlenül a földből. A dragonyosok siettették a menetet. Szitkaik közül néhányat már Villámfelhő is megértett. A vérfürdőt követő nap estéjén ismét álljt vezényeltek. Elérkeztek a Medvecsapat jövendő lakóhelyére. Villámfelhő körülnézett. Körös-körül nagy pusztaságot látott, sok homokot és málladozó köveket; vízben szegény vidék volt, fű is csak gyéren nőtt. Csetanszapa és Havandzsita utasítást adtak a sátrak felállítására. A nők és férfiak leszálltak musztángjaikról. A férfiak a fiúk segítségével egybeterelték a lovakat. Villámfelhő és Mézvirág felállították Ravasz Hód tipijét, és becipelték az ingóságokat. Mikor ezzel végeztek, Villámfelhő kiment a tábor elé, hogy részt vegyen a három halott temetésén. A halottakat bőrtakaróba kötözve egy elszáradt fa ágaira aggatták, hogy megvédjék őket a farkasok elől. Mindez néma csendben történt. Ez a néma hallgatás volt most már az egyetlen forma, amellyel kifejezést adhattak panaszuknak és vádjuknak leigázóik ellen. Miután a halottak megtalálták nyugvóhelyüket a levegőben és szélben, Villámfelhő visszatért Uinonahhoz és Uncsidához. Egy félig kiszáradt tavacskából vizet hozott a sátorba, majd elindult, hogy segítsen fát gyűjteni. Uncsida is vele ment, de Uinonah a sátorban maradt, egész egyedül. Mire Villámfelhő Uncsidával visszatért, Uinonah már kiásta a tűzhelyet. – Mehettek ennivalóért – szólt eltompult hangján. – Csetanszapa eleséget oszt a készletekből. Villámfelhő kiszaladt, hogy átvegye a sátor sovány fejadagját, amelyből csak egyetlen étkezésre futotta. Uinonah a tipi hátterében maradt; leült, s Uncsida is odaült mellé. De egy szót sem szóltak egymáshoz. Mikor Villámfelhő visszatért, Uinonah neki ajándékozta saját adagját. A kislány nem akarta elfogadni ezt az ajándékot, de Uinonah már ismét gondolataiba merült, s mintha nem is hallotta volna, mit mond neki Villámfelhő. Villámfelhő hozzálátott az evéshez, s közben körülnézett a sátorban, amely valaha Mattotaupa és Tokei-ihto sátra volt. Valami megváltozott itt, s Villámfelhő csakhamar felfedezte, mi is az a változás. A nagy szürkemedve bundája, amelyet Mattotaupa annak idején tizenegy éve fia, Harka segítségével ejtett el, nem függött már a sátorrúdon. Ott feküdt a földön. Villámfelhő nem elégedett meg ezzel; úgy érezte, még más változás is történt ebben a sátorban, s ekkor rájött, hogy hiányzik a fehér íj, Tokei-ihto csontíja. Vajon hova lett? A kislány nem emlékezett rá, hogy Uinonah odaadta volna a Hosszú Késeknek. De a sátorrudakon hiába kereste az íjat. Uinonah megragadta a kést, s a gyász jeléül levágta feketén csillogó hosszú hajfonatait. Mialatt a nők néma csendben a főnöki sátorban időztek, odakint csoportba verődve álldogáltak a férfiak, legények és kisfiúk, s nézték, mint fogyasztják el a dragonyosok konzervjeiket, mint készítik elő hálóhelyüket éjszakára. Göndörhajú Csapa a dragonyosok beszélgetéséből megtudta, hogy fegyveres kísérőik másnap vissza szándékoznak lovagolni az ügynökséghez. Közölte a hírt a többiekkel is. Csaszke éberen figyelt minden szóra. – Azt akarják ezek, hogy éhen vesszünk? – hallotta Csetanszapa kérdését.

– Oda kell mennünk, beszélnünk kell velük erről a dologról. – Ezt valóban megteheted. Csapa félrehúzta a száját, magával vitte Vén Hollót meg egy Csotanka nevű harcost, hogy együtt keressék fel a dragonyosok parancsnokát. A három férfit sokáig váratták, s közben nem egy ostoba, gúnyos megjegyzést kellett végighallgatniuk. Csaszkének arcába szökött a vér haragjában. Végre szóhoz jutottak. – Azt mondjátok meg nekünk – kezdte Göndörhajú Csapa, s mindjárt tolmácsolta is, amit mondott és hallott, hogy két társa is megértse –, azt mondjátok meg nekünk, – miből éljünk itt. A mi élelmiszerkészletünk már fogytán van. – Hohó, barátocskám! Mit akarsz, te dakota-nigger? Gyöngyéletetek lesz itt! Mint a tőkepénzeseknek! Bár nekünk is ilyen kényelmes életünk lehetne! Holnap visszalovagolunk az ügynökségre, és holnaputánra megkapjátok az élelmiszerszállítmányotokat. Nincs itt semmi baj! Csapa nem vonhatta kétségbe ezt az ígéretet, teljesen céltalan lett volna. Lassan leszállt az éj. Rikoltoztak a baglyok és denevérek, amelyek eddig háborítatlanul éltek a lakatlan pusztaságon, üvöltöttek a sakálok, vonítottak a kutyák. Az állatok üvöltözése volt az egyetlen hang, ami az elhurcoltakat nemrég elhagyott otthonukra emlékeztette. Hapedah ott kuporgott a szülői sátorban. Szótlanul nézte apját, Csetanszapát, aki az újonnan felállított tűzhely mellé telepedett. Kis lángok nyaldosták a rozsét, s megvilágították Csetanszapa csontos vállát és a háncskötést a fején. A bajonett letépett egy darab fejbőrt és húst, és szilánkokat hasított le a csontról. Erős fájdalmat okozhatott Csetanszapának a seb, de a tűzbe meredő tekintete s a homlokán és a szája körül kirajzolódó ráncok olyan gondolatokról és érzésekről tanúskodtak, amelyek mélyebben érintették, és minden bizonnyal fájdalmasabbak voltak, mint a test vérző sebei. Hapedah nagyon is jól értette apját. Csetanszapa a dakoták még szabadon élő csapataihoz, Tatanka-jotankához és Tasunka-vitkóhoz akarta vezetni harcosait. Terve meghiúsult. A sátor hátterében Mongszongszah ült; keze szüntelenül az üressé vált puttonyt simogatta. Fekete tollakkal töltötte meg a puttonyt, a gyász jeléül. Hapedah közelebb húzódott anyjához, de tekintetét továbbra is a tűz mellett ülő apjára függesztette. Mint odakint a denevérek, úgy csapongtak fejében a sötét gondolatok. Az ő gyermekkora is véget ért. Semmivé foszlottak a bölényvadászatról és diadalmas csatákról, otthonról és szabadságról szőtt álmok. Most itt kuporgott a sátorban fegyvertelen apjával és a fájdalomtól feldúlt anyjával. Mardosó éhség gyötörte. Még a hajnali szürkület előtt kiszaladt a tipiből, ki a sátortáborból is, és némán, magányosan bámult a távolba, a Black Hills hegytömbje felé, ahol mintha már havazott volna. A hegyek mögött terültek el a prérik, ahol még dakota férfiak tanyáztak, harcosok, akik győzelmeket arattak a Hosszú Kések felett, harcosok, akiket nem tudtak térdre kényszeríteni. Vajon mikor jönnek, hogy megváltsák fogságban sínylődő fivéreiket és nővéreiket? Göndörhajú Csapa is kibújt a tipiből, ugyanolyan korán, mint Hapedah, s Villámfelhő, látva, hogy nagybátyja egyedül van, odasomfordált hozzá. Kettesben álltak a sátortábor végén, a homokos és sziklás pusztaságon, az elhalványuló csillagos égbolt alatt. Csapa egyetlen álma, amelyet mint éltető reményt hordozott magában, szertefoszlott, összeomlott, s ezt be kellett vallania ez előtt a gyermek előtt. Ezen a talajon a Medve-csapat sohasem tenyészthet annyi szarvasmarhát, sohasem vethet és arathat annyi gabonát, hogy önállóan eltarthassa magát. Csapa arról ábrándozott, hogy a dakota férfiak vadászokból állattenyésztőkké válnak; ehelyett azonban az történt, hogy az eddig szabadon dolgozó emberek rabokká és koldusokká lettek. Semmivel sem tudta vigasztalni a mellette álló kislányt. Ugyan

milyen élet vár Villámfelhőre, ha felserdül? Elmúlt ez a nap is meg a rákövetkező éjszaka is. A napkorong újra felbukkant a látóhatár felett, s elárasztotta fényével a kopár vidéket. Harcosok ácsorogtak némán a sátrak között, s figyelték, nem kerekednek-e fel végre a milahaszkák, úgy, ahogy már két napja ígérték. De a dragonyosok nem mozdultak. Ehelyett ketten közülük délkelet felé fordították távcsövüket, s felfedezték – amit a dakoták szabad szemmel is láttak –, hogy néhány lovas közeledik ebből az irányból. Indián szokás szerint egymás mögött lovagoltak, s csakhamar felismerhető volt, hogy puskákkal vannak felfegyverkezve. Feszült várakozás következett. De jót senki sem várt. Még a kisfiúk és kislányok is csak újabb csapásra számítottak. Mikor a lovasok közelebb jöttek, megismerték őket. Szonka, Vörös Szárny és Tatokano ügettek a sátrak felé, s rajtuk kívül Véres Tomahawk, egy idősebb harcos, aki nem tartozott a Medve-csapathoz. Ez utóbbival együtt még tíz fegyveres közeledett, fehérek és indiánok vegyesen. Hapedah és Csaszke éppúgy elsápadtak haragjukban, mint annak idején, még az úton a kis Villámfelhő. Szorosan egymáshoz bújva álltak, s várták, mi történik. A lovasok elérték a sátortelepülést, a dragonyosok táboránál leszálltak. Szemlátomást hamar megállapodtak a teendőkben: a parancsnok jóváhagyóan bólintott. Hapedah és Csaszke látták, hogy Szonka, Vörös Szárny és Tatokano a főnöki sátor felé indulnak, ahol Uncsida és Uinonah tartózkodtak. A három fegyveres belépett a tipibe, s csakhamar ismét kijöttek a két nővel együtt. Ezután mindenki szeme láttára és nagy sietséggel nekiláttak, hogy szétrombolják Tokeiihto sátrát, összetörték a sátorrudakat. Hapedah és Csaszke kétségbeesett pillantást vetett Csetanszapára. De a téren ácsorgó fegyvertelen férfiak egyelőre némán nézték a jelenetet. Uinonah és Uncsida sem mozdultak. Miután lerombolták Tokei-ihto sátrát, Szonka odalépett Csetanszapához. A vén Havandzsita is kijött varázslói sátrából. – Hívjátok össze a tanácsgyűlést! – parancsolta hangosan Szonka. – A rezervátum Atyjának ez a kívánsága. Mint a tanácsgyűlés tagjai meg fogjátok tudni, mi történt, miért történt, és minek kell még történnie. A dakotáknak új főnökeik vannak. Régi, semmirekellő vezetőitek nem fognak többé tanácsot adni nektek, és Tokei-ihto sátrát, aki egy áruló fia volt és meggondolatlan, mint egy kölyök, örökre leromboltuk! Hau! Csetanszapa felfortyant. – Te piszkos sakál, te gyáva áruló! – kiáltotta oda Szonkának, s most már fékezhetetlen erővel tört ki belőle a felgyülemlett keserűség: – Azokkal a fegyverekkel akarsz kényszeríteni bennünket, amelyeket Red Fox, a gyilkos aduit neked? Ne áltasd magad azzal a reménnyel, hogy a férfiainkat engedelmességre tudod bírni! Csak nem fogjuk hagyni, hogy a rühed minket is megfertőzzön? Maradj távol tőlünk! Becsületes dakota harcos nem gyalázza Tokei-ihtót, és bizony jobb volna a te sátradat lerombolni, és elűzni téged! Beszéltem, hau! Szonka, Vörös Szárny és Tatokano kirántották pisztolyukat, és Csetanszapára szegezték. – Hallgass! – Nem hallgatok… A három áruló elsütötte pisztolyát, de Csetanszapa idejében félreugrott, és így nem érte halálos golyó. Csetanszapa a földre rántotta Szonkát, Vörös Szárnynak pedig a vállába döfte tőrét, majd eltűnt a sátrak és sziklák közt. A három fegyveres ordítozva rohant utána. A téren összecsődült dakoták lövéseket hallottak. Nagy zűrzavar támadt. Végre aztán elhallgatott a lövöldözés és az izgatott kiáltozás is. Villámfelhő és Fürge Gyík összetalálkoztak Hapedahhal és Csaszkéval, és csatlakoztak hozzájuk. Reszkettek a haragtól és félelemtől. Szonka és Tatokano zihálva tértek vissza a sziklás terepről. Vörös Szárny a

dragonyosokhoz ment, és bekötöztette a sebét. Szonka és Tatokano kezében ismét ott volt a töltött pisztoly. – Megszökött az a rühes sakál! – kiáltotta Szonka. – Megszökött a gyújtogató, az áruló, annak a másik árulónak a barátja! De golyóink eltalálták! Meg kell halnia. Dögevő állatok martaléka legyen, senki se merje a kisujját sem mozdítani érte! Aki segít neki, vagy elbújtatja, ugyanúgy a halál fia, mint ő! Követelem a jelenlevő tanácsbeliektől, hogy hagyják jóvá mindazt, amit tettünk és határoztunk, máskülönben megkérem a kint táborozó Hosszú Késeket, hogy rombolják le a sátraitokat, és lőjenek halomra benneteket asszonyaitokkal és gyermekeitekkel együtt. Beszéltem, hau! A harcosok, akiket Szonka tanácsbelieknek szólított, földre szegezték tekintetüket. Végre nehézkesen előrelépett Vén Holló. – Legyen béke a dakoták és a Hosszú Kések közt! Mindaz, amit tettetek és határoztatok, szükséges volt. Később, a tanácskozósátorban majd körbejárhat a pipa, hogy szentesítse a jóváhagyásunkat. Beszéltem, hau! Mindez még délelőtt történt. Uncsida valamennyiük csodálkozására szó nélkül bement Havandzsita sátrába. Uinonah és Villámfelhő Hapedahhal együtt Csetanszapa sátrába ment, Mongszongszahhoz. Csaszke nem mutatkozott. Odakint káromkodtak a dragonyosok. Szonka és Tatokano a jelek szerint ismét Csetanszapa keresésére indult. A sátrak lakói izgatottan lesték a fejleményeket, s valamennyien remélték, hogy Csetanszapának sikerül egérutat nyernie. Csigalassúsággal teltek a tétlen várakozás órái. Dél lett, aztán délután, majd esteledett. Az esti szürkületben lárma támadt. A Csetanszapa üldözésére kiküldött férfiak visszatértek eredménytelen vállalkozásukból. Másnap reggel elnyargaltak a dragonyosok. Egy nappal később követték őket az indián felderítők is, akik egyben a rendőrök szerepét is betöltötték. A következő nap ismét megjelent egy csapat katona. Az ígért élelmiszer-szállítmányokból azonban semmi sem érkezett meg. Hapedah és Csaszke, Villámfelhő és Fürge Gyík már támolyogtak az éhségtől, de senkit sem zaklattak kérésekkel. Arcuk beesett, karjuk lesoványodott. Az ott táborozó katonaságból odajött az egyik fegyveres, és egy felnyitott húskonzervet akart adni Villámfelhőnek. A kislány már a konzerv szagától is undorodott, és gyűlölte ezt a katonát, mert az ellenséghez tartozott. Talán szeretne eldicsekedni vele, hogy mint éhes kutyának koncot vetett oda a dakoták gyermekeinek? Villámfelhő csupa fájdalom és bizalmatlanság volt, s némán, megvetően elfordult. A katona, kezében a visszautasított konzervvel, visszakullogott, s társai kinevették. Ez a csapat is elvonult, s még mindig nyoma sem volt semmiféle élelmiszerszállítmánynak. A negyedik éjszaka, mikor körös-körül néma csend ült a kietlen pusztaságon, Hapedah felriadt fekhelyén. A fiú fáradtan, de álmatlanul feküdt takaróiba burkolózva. Valami mocorgásra lett figyelmes a sátor bejárata körül, s egyszerre csak felismerte – apját, Csetanszapát, aki kúszva lopódzott be a sátor nyílásán. Hapedah anyja a kimerültségtől oly mélyen aludt, hogy semmit sem vett észre, s Csetanszapa az ajka elé illesztette ujját, figyelmeztetve Hapedahot, hogy ne ébressze fel édesanyját. Csetanszapa a háncskötszert kereste. Hapedah tudta, hol tartja anyja a kötszert, és segített apjának bekötözni sebeit. Két sebben alighanem szilánkok lehettek, mert ez a két seb már gennyesedésnek indult. Hapedah odaadta apjának azt a három gyíkot, amelyet fogott; Csetanszapa mohón bekapta mind a hármat. A fiú arról sem feledkezett meg, hogy apjának téli bundára és bölénybőr takaróra is szüksége van. Csetanszapa magához vette a holmikat, s

közben utasításokat adott fiának: Göndörhajú Csapa és Csotanka nyargaljanak el az ügynökségre, és kérjenek élelmiszert, Ihaszapa és Lándzsahegy pedig kerekedjenek fel, és tudják meg, mi lett a nagy főnökökkel. – Eljössz majd újra, apám? – suttogta a fiú. – Vagy megtalálhatlak valahol? – A sziklák közt bujkálok. Ha az árulók és sakálok nincsenek itt, minden harmadik vagy negyedik éjszaka eljövök a sátorba. Ha nem tudok jönni, te se keress engem, kivéve, ha valami nagy és fontos dolog történt. Ebben az esetben annál a sziklánál értesíthetsz, amelynek alakja karvalyfejre emlékeztet. Csetanszapa ezzel eltávozott, lopva, titokban, úgy, ahogy jött, s egy pillanat alatt eltűnt. Mikor az éjszaka már vége felé járt, Hapedah felkelt. Virradatig még egy óra volt hátra. Mivel nagyon szűkében voltak a víznek, a fiú hóval dörzsölte le magát. Amint derengeni kezdett a hajnal, kihívta Göndörhajú Csapát a hét asszony sátrából, s titokban átadta neki Csetanszapa üzenetét. – Jó… igen… jó. – Mintha Csapát is friss életre galvanizálta volna az a tudat, hogy régre tehet valamit. – Jó. Apád a megfelelő embereket választotta ki. Négyünk közül senki sem fogja elárulni Csetanszapát. Menj be a sátorba, Hapedah, vagy eredj játszani. Én majd továbbítom az utasítást. Mikor a nap sugarai elárasztották a pusztaságot és a sátrakat, a négy harcos már indulásra készen állt. Göndörhajú Csapa és Csotanka dél felé irányították lovukat, abba az irányba, ahol az ügynökség volt. Ott tanyáztak azok a fehér emberek, akik a dakoták sorsát irányították kényük-kedvük szerint, mint valami nagy fogolytábor teljhatalmú parancsnokai. Ihaszapa és Lándzsahegy gyalog indult útnak. A négy indián akadálytalanul távozhatott. Hapedah találkozott barátjával, Csaszkéval, a Kölyökkutyák másik vezetőjével. Tanakodtak, s úgy határoztak, hogy a Kölyökkutyák szövetségének tagjai madárvadászatra indulnak. A hurokvetéshez mindnyájan értettek, s fegyvernek jó volt a kő is. Nagy volt az éhség, s az asszonyok megint kutyákat vágtak le. A fiúk két vezetőjének bizakodása azonban felajzotta a többi gyereket is, s ez az élénkebb hangulat lassan átterjedt minden sátorra. Elmúlt egy nap, majd a következő is, aztán a harmadik és a negyedik nap is. A fiatalok a messzeséget kémlelték, vajon nem tér-e még vissza valaki a négy férfi közül. Az ötödik nap reggelén valami mozgolódást észleltek dél felől. Hapedah és Csaszke elővezették lesoványodott musztángjukat, s a közeledők elé lovagoltak. Nagyon furcsa dolgot láttak. Két nagy szarvú, csontig lesoványodott, tarka állat roppant vonakodva egy nagy társzekeret húzott. Hátul, a szekérhez kötözve, még négy ilyen állat ballagott kelletlenül, botladozva, a nyakukat nyújtogatva. A szekéren Göndörhajú Csapa ült, és noszogatta a két igavonót. Musztángját Csotanka vezette, aki lépésben követte a szekeret. A menet megállt a sátraknál. A szekér elé fogott állatok közül az egyik a gyengeségtől összerogyott. A sátrakból kitóduló férfiak, nők és gyermekek összecsődültek. Némán álltak ott, csak a tekintetükkel kérdezték: vajon mit tervez most Göndörhajú Csapa és Csotanka? Göndörhajú Csapa leugrott a szekérről, s kifogta a két tehenet. Hapedah és Csaszke segített neki. Úgy vélték, ezek az állatok halványan emlékeztetnek a bölénytehenekre, mivel szarvuk, négy lábuk és szőrük volt, de az indián fiúk orra valami édeskés bűznek érezte ezeknek az állatoknak a szagát. Göndörhajú Csapa majdnem sírt. – Hat tehén! – mondta. – De le kell vágnunk mind a hatot, mást nem tehetünk, mert döglődőben vannak, és itt a sátrainknál nem találnak télen semmiféle takarmányt. Csotanka közben eloldozta a szekérhez kötözött négy tehenet is. Nem volt más

hátra, azt kellett tenni, amit Csapa mondott. A férfiak kihúzták késüket és levágták az állatokat, amelyek már képtelenek voltak minden ellenállásra. Ezen a reggelen megtanulták a fiúk és a lányok, mi a különbség a vadászat és az állatok leölése között. De arra nem tanította meg őket ez a példa, mit jelent állatot tenyésztem. Odajött Havandzsita. Csotankával együtt utasításokat adott a hús szétosztására. A férfiak ezután hozzáláttak a levágott állatok lenyúzásához. Az asszonyoknak korbáccsal kellett elkergetniük az éhes kutyákat. Hapedah, Csaszke, Villámfelhő és Fürge Gyík a férfiakkal, nőkkel és a többi gyerekkel együtt körülállták az üres szekeret. Csapa volt az egyetlen, akinek fogalma volt róla, hogyan kell kocsival bánni. De ugyan mit szállíthattak volna ezen a szekéren? A nagy vándorlások ideje elmúlt. Termés nem volt. Prémek és bőrök sem voltak, amelyeket a szekérre rakhattak volna, hogy eladni vigyék. Ellenben beköszöntött a tél, a sátrakban fáztak, és nem volt fa. Ezért úgy határoztak a férfiak, hogy széttörik a szekeret, és eltüzelik. Csapa félretett magának egy kereket. Mint Villámfelhőnek elmagyarázta, alaposan tanulmányozni akarja, hogyan készül az ilyen kerék. Miután mindez lezajlott, újabb három nap telt el, Ihaszapa és Lándzsahegy is visszaérkezett a faluba. A lányok és fiúk nagy várakozással fogadták őket. Egybehívták a tanácsgyűlést, s csakhamar minden sátorban tudták, miről számolt be a két harcos. Keresztül-kasul bebarangolták a rezervátumot. A nagy főnököket azonban nem találták meg, A Black Hills északi nyúlványain állítólag még sok a hó. Az északi prériken igen makacs a tél. A hírek szerint egyik-másik nagy főnök csapataival együtt a jéggel és hóval borított vidéken vándorol fent északon. Lehetetlenség volt érintkezésbe lépni velük. Ha még szabadok, bujkálniuk kell embereikkel a Hosszú Kések elől, mert fogytán a lőszerük, és üldözik őket. A rezervátumba telepített dakotáknak új főnökök parancsolnak. Három nagy rezervátum van: az, ahol a Medve-csapat tartózkodik, a szomszédos rezervátum és egy harmadik északon, a Mini-Szosze mentén, a Cheyenne folyó fölött. Ezeket a híreket már a fiúknak és lányoknak is el kellett hinniük. Sehonnan sem várhattak segítséget. Szonka igazat mondott. S miután a fiúk és lányok lassan ráeszméltek, mi is ezeknek a híreknek a valóságos hordereje, és a sovány tehenek húsát is elfogyasztották, úgy érezték magukat, mint akik nem tudnak többé tele tüdővel lélegezni, sem pedig akadálytalanul mozogni. A kis tavacska teljesen kiszáradt. Az asszonyoknak hosszú mérföldeket kellett megtenniük ivóvízért. Az emberek nem tudtak mosdani. Napról napra érezték bőrükön a piszkot, s ez megalázó volt. Bénító reménytelenség lett úrrá a rezervátum foglyain. Csupán egyetlen olyan órája volt a napnak, amely Hapedah, Csaszke és Villámfelhő számára igazi életet jelentett, s átsegítette őket a nap többi részén, a fáradtság és kétségbeesés hosszú óráin. Az az esti óra volt ez, amelyet Uinonah mellett tölthettek, Csetanszapa sátrában. Uncsida, aki most a varázsló sátrában lakott, ilyenkor szintén át szokott jönni Uinonahhoz. Esténként Uinonah mintha kiragadta volna magát gyászából. Egy bundát és egy prémes mokasszint varrt az alkonyati szürkületben. Nem dolgozott gyorsan. Minden este csak néhány öltést varrt. – Kinek varrsz? – kérdezte Villámfelhő, akinek vállán ott kuporgott hűséges mókusa. Sötét volt a sátorban; takarékoskodni kellett a fával. Csak egy kis parázs izzott. – Egy álomképnek varrok – felelte Uinonah. – Mit álmodtál? – firtatta Csaszke. Ő csak titokban tartózkodhatott a megszökött Csetanszapa sátrában. Sem nevelőanyjának, Jácintnak, sem Szonkának nem volt szabad róla tudni.

– Megjelent valaki álmomban, aki erős volt és jó – válaszolta Uinonah. Az indiánok, akik nem ismerték az álom jelenségének magyarázatát, nagy jelentőséget tulajdonítottak az álomképeknek. – Miféle férfiról álmodtál? – faggatta most már Hapedah is, és megtapogatta a szemlátomást valami magas, karcsú harcos termetére szabott bunda részeit. – A bátyámról – vallotta be Uinonah. – Ő már halott – mondta Hapedah. – Én nem láttam a holttestét. Villámfelhő ijedten kapta fel a fejét. Félelem töltötte el arra a gondolatra, hogy olyan reményben ringathatja magát, amely sohasem válhat valóra. Hiszen oly sok kegyetlen csalódásban volt már része fiatal gyermekkorában. – Ő már halott – ismételte Hapedah, ugyanannak a félelemnek sugallatára, mint amit Villámfelhő érzett. – De a szelleme még nincs kiengesztelve – felelte Uinonah. – Nálam járt álmomban. Vissza fog jönni. Napok, hetek, hónapok múltak el. Megint este volt, s a fiúk és lányok megint ott ültek Tokei-ihto húgánál. Uinonah most már csak ritkán dolgozott. Ezen az estén is ölbe tett kézzel ült. A gyerekek nem beszélgettek egymással, mert nemigen volt megbeszélnivalójuk, de egymásban kerestek támaszt. Ez hozta össze újra meg újra négyüket: Csaszkét és Hapedahot, Villámfelhőt és Fürge Gyíkot. Már sötétedett, mikor lódobogás hallatszott odakünt, izmos, friss lovak patáinak dobogása. Ezek csak idegen lovasok lehettek. A fiúk és lányok füleltek. A lovasok a falu teréig vágtattak, ott abbamaradt a lódobogás. Hatan lehettek, Csaszke mindjárt megállapította. A gyerekek hallották, mint ugranak le lovukról, s mint közelednek Csetanszapa sátra felé. A lányok és fiúk továbbra is ott ültek Uinonah mellett. Mongszongszah egyedül gubbasztott a háttérben, az üres puttony fölé hajolva. Hirtelen félrerántották a bejárati függönyt. Szonka bújt be, mögötte még öten tolongtak: négy idegen harcos és egy fehér ember. Ez a fehér ember civil ruhát viselt. Tatokano olyan egyenruhában feszített, amilyent még nem láttak a gyerekek. – Felszítani a tüzet! – parancsolta a fehér ember, aki nyilván az ügynökség alkalmazottja volt. Gyenge hangján érezni lehetett, hogy túlerőltette a sok rikácsolás. Tatokano tolmácsolta a parancsot. Villámfelhő felszította a tüzet. Meg akarta kímélni Uinonahot attól, hogy engedelmeskednie kelljen egy ilyen ugató sakálnak. Villogó lángok csaptak fel, s megvilágították a sátorban tartózkodókat. – Ki innen taknyosok! – sziszegte a fehér ember a gyerekek felé. A fiúk és lányok nyugodtan, büszke méltósággal álltak fel. Lassú léptekkel a kijárat felé indultak, amelyet a hívatlan vendégeknek előbb szabaddá kellett tenniük. Szonka fenyegető pillantást vetett nevelt fiára, Csaszkéra, aztán megragadta Hapedah karját. – Te itt maradsz! A fiú ellenkezés nélkül megállt, de dacosan hátraszegte a nyakát. Villámfelhő, Fürge Gyík és Csaszke kibújtak a sátorból. De a sátor közelében maradtak, mert legalább hallani akarták, mi történik odabent. Hapedah szemtanúja volt mindannak, ami ezután a tipiben lejátszódott. Szonka szemügyre vette Uinonahot és Mongszongszahot. – Felállni! – rivallt rájuk, tolmácsolva a fehér ember angolul rikácsolt parancsát. A két nő felállt. – Átkutatjuk a sátrat! A nők némán álltak helyükön. – Hová bújtattátok Csetanszapát, ezt a gyilkos árulót? Le fogjuk tartóztatni!

Lógni fog a disznó! Vörös Szárny belehalt ennek a lázadónak a késszúrásába! A két nő hallgatott. A tábori rendőrök felkapták a földről és szétdobálták a takarókat. – Ó! – szólt Szonka, s Uinonahhoz lépett. – Milyen jó melegen tartod a lábadat. Lépj csak le arról a medvebundáról! Uinonah odébb húzódott három lépéssel, szabaddá téve az összehajtott bundát. A fehér ember Szonka segítségével szétnyitotta a súlyos, szürke prémet. Hapedah most látta először, mit őriz Uinonah a prémben: egy hosszú, rituális pipát, olyat, amilyent lakoma előtt szoktak körbeadni a főnök sátrában, egy sastoll fejdíszt, egy félig kész bivalybőr bekecset, egy prémes mokasszin kiszabott darabjait és hótalphoz való kereteket. Szonka és a rikácsoló hangú kis emberke gúnyosan elfintorították az arcukat. – Csetanszapát akarjátok felruházni? Sem Szonka, sem a másik négy indián nem tételezte fel, hogy a nők válaszolni fognak a kérdésre. Csak a fehér ember várta a választ. De a két nő néma maradt. – Hol van Csetanszapa? – A fehér ember hangja megbicsaklott. Olyan testből jött ez a hang, amelyet nem a fárasztó munka sorvasztott el, hanem bűnös szenvedélyek. A két nő nem válaszolt. Szonka vállon ragadta Hapedahot, s anyja elé tuszkolta. – Hallod-e, te, ezt a kis sakált magammal viszem, ha nem mondod meg, kinek varrod a kabátot! Mongszongszah remegni kezdett. – Nem én varrom. – Nem te varrod?! – Szonka elengedte Hapedahot, és Uinonah elé lepett. – Szóval te varrod! – tolta feléje az állat. A fehér ember közben magához vette a kabátot. – Hau! Én varrom – felelte Uinonah új, tompa hangon, amely oly idegenül hatott. Mindenki meglepődött, hogy egyáltalában megszólalt. – És hótalpakat akarsz erre a keretre feszíteni? – Hau! Rá is fogom feszíteni. – És mokasszint varrsz? – Hau! Mokasszint varrok. – És te vagy az a nesztelenül lopakodó nőstény farkas, aki ilyen módon segíti és életben tartja ezt a Csetanszapát? – Nem. A fehér ember elvesztette maradék türelmét is. – Vágj a pofájukba azoknak a nőknek! Verd egymáshoz a fejüket, hogy megemlegessék az átkozottak! Pokolra való, hazug népség! Mit karattyol az a koszos némber? Kinek varrja a kabátot? – Kinek varrod a kabátot? – rivallt Szonka ismét Uinonahra. – Tokei-ihtónak. Szonka visszahőkölt, s gyanakodva nézett a lányra. – Megszállt a Gonosz Szellem? Uinonah hallgatott. – Kinek varrod a kabátot? – Már megmondtam. – Hazudsz! Az, akiről beszélsz, már réges-rég bűzlő tetem! – Én beszéltem vele. Szonka még egy lépést hátrált. – Ne hazudozz ilyen szemtelenül! – Odavonszolta Hapedahot. – Ha megtudom, hogy segítitek Csetanszapát, megölöm ezt a kis sakált! Megértetted? Mongszongszah felüvöltött, mint egy sebzett állat: – Az én gyermekemet! Uinonah hallgatott. – Megértetted?! – lépett Szonka ismét közelebb Uinonahhoz.

Uinonah hallgatott. – A te bátyád megdöglött, és elföldelték! Megértetted? – Beszéltem vele. Szonka zavartnak látszott. A fehér embert elfutotta a méreg. – Elég legyen ebből! – förmedt Szonkára. – Nem tudsz zöldágra vergődni ezzel a nőszeméllyel? Úgy látom, magamnak kell közbelépnem! Lewis a nevem, és a Meyer-cirkusznál tanultam meg, hogy kell vörös disznókat idomítani! Uinonah a fehér emberhez lépett, s mire az észbe kapott, már kiragadta kezéből a bundát. A medveprémre terítette és ráült. – Tolvajok vagytok! – mondta Szonkának és a Lewis néven bemutatkozó fehér embernek. – Ez a kabát Tokei-ihtóé! A fehér ember az indiánra nézett. – Hat fegyveres férfi egy ilyen némber ellen, és a némber győz! – Nevetni akart, de csak fütty hagyta el az ajkát. – Egyikőtök megbolondult: vagy ez a nőszemély itt, vagy te! – Ez a nőszemély! – felelte Szonka. – Megtébolyodott. Igézni is tud a boszorkány! – Ez itt?! – A fehér ember egy lépést tett előre, de hirtelen megállt: ő is megijedt. Uinonah rászegezte merev tekintetét. A fehér ember lassan hátrált, s félig Szonka háta mögé bújt. – Csakugyan olyan tekintete van, mint aki szemmel ver – mormogta, s most először lett a hangja bizonytalan: mert ha nem is hitt semmiben, a babona nagyon mélyen gyökerezett benne. Hátrapillantott Mongszongszah felé. Mikor Uinonah leült, Mongszongszah is visszatelepedett helyére, és gyengéden simogatni kezdte a fekete tollakkal teletöltött puttonyt. A fehér ember ujjával a homloka felé bökött. – Mind a kettő őrült! Gyerünk innen! De jegyezd meg magadnak, te kölyök – fordult elmenőben Hapedah felé –, hogy abban a pillanatban, amint kicsempészel valamit az apádnak, akasztófa vár rád! Visszajövünk még! Ne áltassátok magatokat hiú reményekkel! A főnökötök, Crazy Horse vagy Tasunka-vitko, ahogy ti nevezitek, harcosaival együtt megadta magát; Miles tábornok megtanította móresra. Crazy Horse kétezer összefagyott és kiéhezett emberével úton van az ügynökség felé. Ezt csak azért közlöm, hogy tudjátok mihez tartam magatokat! Szonka kegyetlen kárörömmel tolmácsolta Lewis szavait. Az öt indián a fehér emberrel együtt elhagyta a sátrat. Csaszke, Villámfelhő és Fürge Gyík még ott álltak a sátor előtt. – Kotródjatok innét, taknyosok! Szonka belerúgott Csaszkéba, ezzel is bebizonyítva, hogy a fehér emberektől nem a jót, hanem csak a rosszat akarja eltanulni. A két lány meg a fiú kissé odébb vonultak, s tekintetükkel követték a lóra pattanó gyűlölt árulót és a fehér embert. Ott álltak még akkor is, mikor az elnyargaló lovasok már eltűntek szemük elől. Körös-körül némán terült el a terméketlen vidék, fölöttük csillagok hunyorogtak a téli égbolton. A sátrakban még mozgolódás volt, mert senki sem tért aludni, míg a tábori rendőrség el nem hagyta a falut. Csetanszapa sátrából kibújt Hapedah, és csatlakozott Csaszkéhoz meg a két lányhoz. Megkérte a lányokat, hagyják magára Csaszkéval, mert fontos megbeszélnivalója van vele. Villámfelhő és Fürge Gyík nem sértődtek meg, szó nélkül távoztak. Megértették, hogy Hapedahnak olyan titkai vannak, amelyekbe nemigen avathat be másokat. Mikor a két fiú egyedül maradt, Hapedah barátjához fordult. – Csaszke! Benned megbízom, akárcsak saját magamban, Amit most elmondok neked, a kettőnk titka maradjon! – Hau! A kettőnk titka marad. – Először is: Tasunka-vitkót megverték. Harcosaival a rezervátum felé vonul. Csaszke egy szót sem tudott szólni. A könnyeivel küszködött.

– Másodszor – suttogta rekedten Hapedah –, tudnod kell, hogy apám ma éjszaka eljön. Valami ennivalót kellene adnom neki; de semmink sincs a sátorban, és anyám nem mer másoktól kérni, miután Szonka és az a Lewis nevű gonosz férfi azzal fenyegették, hogy bosszúból engem ölnek meg. Segítened kell, Csaszke! Szonka sátrában, ahol felesége, Jácint, a te meghalt édesanyád nővére lakik, semmiben sincs hiány. Ott van elég hús. Menj el Jácinthoz, a nevelőanyádhoz, mondd neki, hogy éhes vagy, és kérj tőle húst! – Inkább leharapnám a nyelvemet, semmint annak az áruló sakálnak a feleségétől kolduljak most, miután Tasunka-vitkót legyőzték. – De azért mégis megteszed, Csaszke? – Mégis megteszem, hau! Csaszke elindult erre a számára oly nehéz útra. A sátor felé tartott, amelyben Jácint lakott, s amely Csaszke otthona is volt, bár ő ritkán tartózkodott ebben az otthonban. Jácintot, Szonka feleségét mindenki kerülte a faluban. A sátorbejárat résén még halvány fény szűrődött ki; ez azt jelentette, hogy még nem oltották el a tüzet a sátorban, s Csaszke bebújt, mégpedig igen gyorsan, nehogy ideje legyen megbánni elhatározását. A sátorban néhány lépést tett, aztán megállt. Jácint a tűz mellett ült, és egy övet hímzett. Egy idő után felpillantott, Csaszkéra nézett, s miután ez nem volt hajlandó megszólalni, megkérdezte tőle: – Mit akarsz? – Húst! – felelte kurtán Csaszke. Úgy hangzott ez a szó, mintha kiköpte volna a szájából. – Úgy. Tehát ezért teszed be egyszer a lábad ebbe a sátorba. – Ezért. Jácint végigcsúsztatta tenyerén az övet, amelyet hímzett. Szemlátomást vívódott magában. – Kinek kéred azt a húst? – Nem magamnak – felelte dacosan Csaszke. – Hát nem tudod, hogy mindenki éhezik? Csak a te sátradban akad bőven ennivaló! Jácint ismét végigmérte a fiút, látszólag ellenségesen, de egyszersmind szégyenérzettől is gyötörve. Majd hirtelen felállt, elővett négy konzervet, és a fiú kezébe nyomta. – Nesze. Vidd. Nem kérdezem, kinek viszed. Azzal visszaült a tűzhöz, hogy tovább hímezzen. Csaszke nem vesztegette tovább a szót. Fürgén, mint egy menyét, kisurrant zsákmányával a sátorból. Jácint magára maradt a tűz mellett. Nem dolgozott tovább. A félig kihímzett öv kiesett ujjai közül; félig nyitott keze tétlenül pihent ölében. Maga sem tudta, hova mered a tekintete. Nem látta a tüzet, nem látta a sátor falát, nem látta sem a takarókat, sem a hálóállványt, sem az edényeket. Tekintete és gondolatai a múltban kalandoztak, azokban az időkben, amikor ő még fiatal lány volt és Uinonah játszópajtása. Akkor még derűs, vidám és boldog volt. Szenvedései azon a napon kezdődtek, amikor Szonka magával vitte sátrába. Szonkát nem kedvelték a falu harcosai; feleségével szemben is nyersen és zsarnoki módon viselkedett. Amint Jácint Szonka felesége lett, Tokei-ihto húga, Uinonah visszahúzódott tőle. Most teljesen magányos volt. Szonkát mindenki megvetette. A feleségével sem álltak szóba. Mintha légüres tér vette volna körül Jácintot, amelyen egyetlen szó, egyetlen mosoly, egyetlen gesztus, egyetlen pillantás sem tud keresztülhatolni. Jácint teljesen egyedül volt a sátorfaluban. Csaszke, aki árva gyerek volt, és Szonka sátrához tartozott, szintén alig mutatkozott otthon, s amióta Szonka a fehérek szolgálatába állt, Csaszke sem állt szóba Jácinttal. Csak most, mikor húst kellett kérnie, szólt hosszú idő után ismét egy szót nevelőanyjához. Férjének még sohasem tett célzást Jácint arra, milyen örömtelen az ő élete.

Keveset evett, keveset aludt, s csak hébe-hóba dolgozott. Néha olyan érzés fogta el, hogy már tulajdonképpen halott, csak a Medve-csapat férfiai és asszonyai elfelejtették eltemetni. Mikor most Csaszke megszólította, Jácint megrémült. S miután a fiú elment, visszasüppedt búskomor hangulatába, amelyből sehogy sem tudott kilábalni. A fiú Villámfelhőhöz sietett, hogy neki adja az egyik húskonzervet. A lány felragyogó szénié mondott köszönetet érte. Két konzervet barátjának, Hapedahnak vitt el Csaszke. Titokban adta át neki az ajándékot, a sátorfalun kívül, egy sziklabarlangban, amely közös rejtekhelyük volt. Az utolsó konzervet Hapedah anyja, Mongszongszah kapta, s a fiú tudta, hogy Mongszongszah meg fogja osztani a húskonzervet Uinonahhal és Uncsidával. Valami homályos érzés arra ösztökélte Csaszkét, hogy mivel Szonka felesége, Jácint mégiscsak jót tett, hosszú idő után ismét az ő sátrába menjen aludni. Fekhelyét megvetve találta. Csend szállt a falura. A csillagos ég alatt, az aszott, puszta vidéken nyugovóra tértek az emberek. Úgy aludtak, ahogy a foglyok szoktak aludni: éhesen, fáradtan, kétségektől gyötörve, zaklatottan, olyan remények és álmok közt hánykódva, amelyekben nem mertek hinni, de lemondani sem tudtak róluk. Végre Hapedah is bebújt a tipibe, és lefeküdt hálóhelyére. Sokáig nem tudott elaludni. Szüntelenül Tasunka-vitkóra, a legyőzött nagy főnökre kellett gondolnia – akinek ezentúl szintén a fehér emberek fognak parancsolni, éppúgy, mint neki, Hapedahnak – meg apjára, a számkivetett, üldözött harcosra, aki gennyező sebeivel, pusztulásra ítélve bujdosik a pusztaságban. Hapedah mind a két húskonzervet apjának akarta adni, de Csetanszapa csak az egyiket fogadta el. Hapedah még most is maga előtt látta apja beesett arcát és lobogó szemét. Ezen az éjszakán nemcsak Uinonah, hanem Hapedah is azt álmodta, hogy Tokei-ihto még él, és hazakészül, hogy; segítsen törzsén. Ez a hő vágy szabott irányt Hapedah gondolatainak, s amikor elaludt, ez öltött testet álmában. Távol a Bad Landstől, a Rossz Földtől, a Missouri partjai fölött is sötét volt, s itt is hunyorogtak a csillagok. Aztán lassan elmúlt az éj, és beköszöntött a reggel, de a nappali fény bágyadt és opálos maradt. Mikor a nap túljutott delelőjén, mintha teljesen elvesztette volna sugarait. Mint valami vörösen izzó korong, úszott a ködés páratengerben. A Missouri iszapos vize szélesen, nyugodtan hömpölygött, elrejtve alattomos örvényeit. Az őszi esők már régen alázúdultak. Az éjszakai hideg keményre fagyasztotta a füves talajt. A randalli nagy katonai erődben a jól végzett munka után üti hangulat uralkodott. Az egyik szobában, amely az erőd viszonyaihoz mérten elég kényelmesen, de egy városi lakáshoz képest szerényen volt berendezve, Jonesné, Jones szolgálaton kívüli őrnagy felesége búcsúteára téríttetett. Nyájasan mosolygott, mint mindig, s szemügyre vette az asztalt, öreg néger szolgálója mindent szépen elrendezett. Csészék és tányérok sorakoztak az asztalon hat személy részére. Az ezüst evőeszközök csillogtak a tolóablakon át behatoló opálos fényben, s ragyogóan fehérlett az asztalon a damasztterítő. Ütött az óra, várták a vendégeket. Jones úr néhány perccel előbb érkezett; civilbe volt öltözve. Felesége elmagyarázta neki az asztali rendet: – Betty néni mellé kell ülnöd, Dick, bele kell nyugodnod… Jones úr megszokta, hogy az ilyen dolgokban megadással engedelmeskedjen. Betty néni, a dúsgazdag malomtulajdonos özvegye valóban elvárhatta, hogy minden a kedve szerint történjen. Dick meg sem próbált ellenkezni, csak bólintott. – És még valami, nem tudom, mit szólsz hozzá. Már nem értelek el idejében, így hát a saját felelősségemre meghívtam ezt a színesbőrűt is, akit Morris úr elválaszthatatlan kísérőjének tekint…

– Hosszú Lándzsát? Tisztességesen és szerényen fog viselkedni, nem fog túl sok foltot ejteni az abroszon, sem pedig túl sok rumot önteni a teájába. Mit tegyünk, ha ennek a híres festőnek az a bogara, hogy mindenhova magával cipelje ezt a csejent? De legalább jól megnevelte. Helyesen tetted, Kitty. Jonesné boldog volt, hogy ismét kiérdemelte férje megelégedését, és még nyájasabban mosolygott. – No és mit csinálunk Joe Brown főmérnökkel? Noha csak tegnap érkezett meg, és nagyon fáradt, mégis elfogadta a meghívást. – Melléd ültetjük, Kitty. A Union Pacific pionírkorszakának híres emberei közül való. Igaz ugyan, hogy nem hajlandó mesélni az élményeiről, azt mondják, harapófogóval sem lehet kihúzni belőle egy szót sem. – Majd meglátjuk, Dick! Megérkeztek a vendégek. Mikor Jones úr be akarta őket mutatni egymásnak, a két férfivendég, Morris festőművész és Brown főmérnök kijelentették, hogy már ismerik egymást. – Tegnap óta? – kíváncsiskodott Betty. – Nemcsak tegnap óta – válaszolta udvariasan Morris, miután helyet foglalt a testes, agyonpúderozott és kíváncsi özvegy jobb oldalán. Ellentétesebb jelenségeket el sem lehetett volna képzelni, mint ez az egymás mellett ülő két ember. – Ó! Morris úr! Brown úr! Önök talán már a mi Vadnyugatunk őskorában ismerkedtek meg? Akkor sok érdekeset tudnak mesélni azokról a barbár időkről! Mivel a vendégek közül egyik sem válaszolt, Jones szolgálaton kívüli őrnagy megjegyezte: – Azok a barbár idők szerencsére már elmúltak. Kedvező híreket kapok a rezervátumból. A dakoták megbékéltek. Egész csoportok álltak nyíltan mellénk, és most már azzal a gondolattal foglalkozhatom, hogy hivatalos indián tábori rendőrséget szervezzek. Vademberek, bestiák voltak ezek az indiánok. De a banditákat megöltük, a többieket pedig megszelídítjük. – Ön lett tehát a rezervátumi biztos? – Igen. – Hogyan is vállalkozhatott ilyen feladatra? – kérdezte elszörnyülködve Betty. – Abban a vadonban, ezek között a barbárok között… És ráadásul az a rémes felelősség, ha valami baj történik! Hiszen még a saját élete sincs egy pillanatig sem biztonságban! – Az már régen volt – mosolygott elnézően Jones. – Már internátust is nyitottunk az indián gyermekek számára, hogy civilizált emberekké neveljük őket – magyarázta Jonesné, hogy támogassa férjét. – Sok tennivalónk van még ott. Azt mondták nekem, hogy ágyakat is be kellene szerezni, noha ezek a vadak odahaza is a puszta földön aludtak… én legalábbis úgy képzelem… A lényeg mindenesetre az, hogy a tanítás már folyamatban van, miután néhány makrancos fiút elkülönítettünk, és a rezervátumon kívül, néger iskolákban helyeztünk el. – Szóval mégiscsak vannak bajok és kellemetlenségek – szögezte le Betty, állításának igazolására. – Csak nem fogtok odaköltözni, egy ilyen ügynökségre, Kitty? – Dehogy fogunk, Betty, hova gondolsz? Saint Louisba költözünk, ahol házunk van. Az ügynökségre megbízható helyettest nevezett ki a férjem. Betty hallhatóan fellélegzett. – Saint Louisba! Hiszen ott meg is látogathatlak titeket! – Nagyon fogunk örülni – biztosította Jones úr. A beszélgetés elakadt. Jones és Brown urak inkább a rumnál maradtak, Morris úr a sajtos süteményt részesítette előnyben. Hosszú Lándzsa, a csejen a teájába bámult, amely aranybarnán csillogott a csészében. Bettyt kínosan érintette a

hallgatás, és kötelességének érezte, hogy megtörje. – Hallották? Végre megint emelkednek a részvények! A rézbőrű banditák felett aratott győzelmünk és Black Hills természeti kincseinek a feltárása máris érezteti hatását az üzletmenetben. Micsoda roppant feladatok várnak még a női győzelmes republikánus pártunkra! Jones úr megkönnyebbült, hogy ismét megindult a társalgás, és sietett kifejezni egyetértését: – Úgy van! De nálunk mindig a nagy feladatokon nőttek naggyá az emberek. És milyen markáns egyéniségek ezek, mindegyik egy-egy külön típus: a nyugati pionírok, a katonák, a tisztek, a mérnökök, a vállalkozók, vagy akár a művészek… Milyen érdekes portrékat festett például ön az élete kockáztatásával az indián főnökökről, Morris úr… Az ön hajmeresztő pionírkalandjairól pedig, Brown úr, amelyekben a Union Pacific építése során volt része, még most is beszél az egész ország. – Csak megtudhatnám, mi lett Henryvel! – szólalt meg Brown úr, áttörve az üres locsogást. Minden tekintet a nagy vasútépítkezések főmérnöke felé fordult. – Ó, ön nyilván az eltűnt fiát keresi? – érdeklődött Jones úr. – Az unokaöccsét, nemde? – helyesbítette Jonesné. – Nem az unokáját? – találgatta fojtott hangon Betty néni is. – Mindenkim megvan valahol, és őszintén szólva nemigen kutatom, hol – mondta Brown úr, és szája körül mélyen lehúzódtak a ráncok. – Egy Henry nevű fiatal barátomat keresem. Itt veszett nyoma Fort Randallnél. Hosszú Lándzsa, a csejen mereven ült az asztalnál, mint valami szép bronzszobor. Barna arca sima és mozdulatlan volt, sötét szeme most az ablakon át a dombok és az égbolt felé meredt. Arckifejezése a mérnök szavaira sem változott meg. Morris, a festő azonban fülig pirult. – Henry tavaly kora tavasszal nyugat felé lovagolt, ki a prérire, a Niobrarához – világosította fel a mérnököt. – Mint sajtótudósító utazott, és futárpostát is vitt magával. Egy nappal az indulása előtt még beszéltem a fiatalemberrel, és nyomatékosan óva intettem ettől az úttól, de minden szavam falra hányt borsó volt: Henry két scout kíséretében elindult. – Hasonló tájékoztatást kaptam tegnap a parancsnoktól is, csak ő, úgy látszik, nem tudott arról, hogy Henryt óva intették ettől az úttól, vagy hogy valami veszély fenyegette volna. De annyi bizonyos, hogy úti céljához, a niobrarai állomáshoz sohasem érkezett meg Henry. Nyomtalanul eltűnt, és a scoutjait sem látták azóta. – Az egyik scout valójában Tokei-ihto volt, egy dakota csoport fiatal főnöke. – Hihetetlen, hátborzongató! – Betty a kelleténél nagyobb zörejjel ejtette vissza a csészealjra a teáskanalat. – Ezek az állítólagos scoutok tehát megölték és megskalpolták Henry urat? – Nem biztos, hogy gyilkosság történt – igazította helyre Brown. – Semmit sem tudunk. – De a lőszerszállítmányon, amely akkor a Niobrara felé tartott, rajtaütöttek az indiánok, és mindenkit lemészároltak – fontoskodott megint Betty. – Micsoda véres idők voltak azok. Napról napra újabb nyugtalanító hírek érkeztek, és mennyi szerencsétlenséget és gyanakvást hozott ránk örökségül az az időszak! Jonesnéban is feltámadt a múlt. – Ó, Betty, emlékszel még rá, amikor egy tavaszi napon együtt teáztunk Yanktonban Cate Smithszel, a te bájos kis unokahúgoddal? Roach hadnagy, a vőlegénye éppen arra nyargalt a dragonyosaival. Akkor még nem sejtettük, milyen dolgok fognak lejátszódni a következő hónapokban! – Hogy nem sejtettük, Kitty? Én mindig tudtam, hogy Cate rosszul fogja végezni. A magam részéről cseppet sem voltam elragadtatva tőle. Mindig hálátlan és figyelmetlen volt. Mennyit fáradoztam, hogy megneveljem, de sajnos, végzetes hatással volt rá az apja… apropó, él még Smith őrnagy, az unokaöcsém? – Az

utóbbi kérdés Jonesnak szólt. – Nemrég halt meg a niobrarai erődben. Tekintettel arra, hogy a rézbőrűek iránt tanúsított úgynevezett igazságszeretetének túlhajtása bizonyos szolgálati vétségekbe kergette, alighanem jobb is így. Nem ebbe a világba való volt. – Isten nyugosztalja szegényt, de pénzzel nem tudott bánni, és a lánya neveléséhez sem értett. Lovagolni, kocsit hajtani meg célba lőni tanította Cate-et! Nem csoda, hogy most, mint hallom, valami Adams nevű prérilovasba bolondult bele! – Reméljük, hogy Cate Smith még főkötő alá jut. Most, hogy az általános helyzet tisztázódik, ezeknek a viharos életutaknak is el kell rendeződniük. – Jones úr a konvenciók híve volt, és minden szabálytalanság esküdt ellensége. – Nem lehetne szó arról, hogy Cate mégis kibéküljön Roach kapitánnyal? Jonesné az ajkát csücsörítette, és kissé megnedvesítette. – Nem, ez teljességgel lehetetlen! Ez a jegyesség végképp felbomlott, és én kitagadtam Cate-t az örökségből. – Betty néni ismét tűzbe jött. – Nem, Cate sohasem lehet haszonélvezője minnesotai malmaimnak! Cate az apja lánya volt, és az is maradt. Először egyszerűen megszökött tőlem, és a lőszerszállítókkal az apja erődjébe utazott, a Niobrarához… hiszen tudod, Kitty… súlyos szívrohamot kaptam, mikor megtudtam a dolgot. Cate meghalt, nem létezik többé a számomra. Ám lássa, mire jut nélkülem! – De ha az ön számára nem is, valahol mégiscsak létezik ez a Cate, és el tudna nekem mondani egyet-mást a lőszerszállítmány megtámadásáról, amelynek közvetlen tanúja volt, nemde? – kérdezte Brown. Betty néni magában megállapította, hogy ez a Brown faragatlan fráter, olyan modora van, mint egy cowboynak. – A dolgok jelenlegi állása mellett legfeljebb az indiánoktól tudhatnánk meg valamit a feltételezett gyilkosságról – vélte Jones úr. – De szerintem minden ilyen kísérlet kilátástalan. Az efféle kérdésekben roppant konokul viselkednek a dakoták. Maga Tokei-ihto, aki annak idején mint scout lóvá tett minket, majd pedig a lőszerszállítók ellen intézett támadást vezette, úgy tudom, már nem él. Ez egyébként nagy szerencse. Elképzelni is rossz, mit művelne egy rezervátumban ez az orgyilkos, aki egy iszákos apa mellett nőtt fel… Valóságos katasztrófa volna! – Nincs sok időm – zárta le Joe Brown a témát. – Azok után, amiket itt hallottam, egyelőre felhagyok a további kutatással. Talán a véletlen majd nyomra vezet egyszer. A háziasszony legnagyobb sajnálatára Morris röviddel ezután elbúcsúzott, s ezzel jelt adott a teadélután befejezésére. A Jones házaspár és Betty néni azonban még egy darabig együtt maradtak. Mialatt Kitty és Dick Jones, valamint Betty folytatták azt, amit ők társalgásnak neveztek, Morris kísérőjével, Hosszú Lándzsával és Joe Brownnal együtt végigbandukolt az udvaron. Mindhárman megkönnyebbülten szívták be a hűs levegőt. – Nem jönne fel hozzánk egy kicsit? – invitálta Morris a mérnököt. – Bemutathatok önnek valakit, aki talán tud valamit Henryről. Egy indiánt, aki tegnap érkezett a niobrarai erődből, postát hozott. – Igazán? Jó, jövök! A festő és Hosszú Lándzsa a világos toronyszobába vezették Brownt; már jó ideje itt laktak mint a parancsnok vendégei. A mérnök letelepedett az egyik sarokban, rágyújtott egy jó szivarra, s a megváltozott környezetben mindjárt élénkebb lett. – Hálás vagyok önnek, hogy elhozott onnan! – mondta a festőnek. – Nem bírom ezt a társaságot, sem Jones urat, sem azokat az ízetlen asszonyokat az üres fecsegésükkel. Ez a Betty nevű hölgy és “a mi győzelmes republikánus pártunk”! Lincoln megfordulna a sírjában, ha látná, mi történik itt! Milyen jellemző az is,

amivel ez a délutáni társalgás megindult: a rezervátum biztosa, Jones szolgálaton kívüli őrnagy Saint Louisba költözik, hogy ott nyugodtan elköltse a pénzét! Törvényt kellene hozni az ilyen lelkiismeretlenség ellen. Mikor vetünk már véget annak a felelőtlenségnek, amely a polgárháború óta úgy elharapódzott nálunk? Hát ezért dolgoztunk, ezért harcoltunk? – A szívemből beszél, Brown úr! De önnek legalább olyan munkaterülete van, ahonnan mégsem lehet száműzni a precizitást. – Úgy látom, már régen nem olvasott újságot, Morris. Több vasúti balesetet az indiánok sem okozhattak volna, mint amennyit a mi nyereséghajhászó vállalkozóink elsietett munkájának köszönhetünk. Világraszóló botrány! Örülök, hogy ön is úgy gondolkodik, mint én. De változtatni egyelőre nem tudunk ezeken a dolgokon. Reménykedjünk a következő választásokban. Nos, hol az az indián, akit be akar mutatni? Hosszú Lándzsa felállt. – Mindjárt idehívom. Alig tíz perc múlva már hozta is a csejen az indiánt. Magas, karcsú férfi volt, aki Hosszú Lándzsa társaságában belépett: harminc éven felülinek látszott. Indián módra hímzett bőrkabátot viselt, bársonynadrágot és zöld homlokkötőt. – Tobias – mutatta be a csejen. – Több mint két éve a niobrarai erőd hírszerzője. – Tehát már a kérdéses időpontban is az volt! – Joe Brown szivarral kínálta az indiánt. Ez örömmel elfogadta. De nem gyújtott rá, s leülni se volt hajlandó, mikor később felszólították, hogy foglaljon helyet. – Ahogy tetszik – szólt a mérnök. Kissé haragudott magára, mert belátta, hogy lebecsülte ezt az indiánt. – Én Henryt keresem. Ismered ezt a nevet? – Igen. – Henry tavaly tavasszal eltűnt. Egyik scoutjáról állítólag kiderült, hogy egy Tokei-ihto nevű dakota főnökkel azonos. – Igen. – Vajon összefügg-e ez a dolog annak a lőszerszállítmánynak a megtámadásával, amelynek érkezését Henry Henrynek kellett volna jeleznie a niobrarai erődben? – Igen. – Tudsz valami közelebbit az ügyről? – Nem. – Semmit sem tudsz ezzel kapcsolatban mondani? – Azt hiszem, hogy Henry halott. – Te láttad a holttestét? – Talán. – Nem tudtad biztosan felismerni? Miért? – A sakálok és a dögkeselyűk szétmarcangolták. Joe Brown erőt vett felindulásán. – Megskalpolták? – Nem. – Ezt tehát nem tették meg vele. – Nem. Joe Brown szivarja kialudt. Betette a hamutartóba. Hosszú szünet után ezt kérdezte: – Tobias, hol találhatnék még egy élő embert, aki valami biztosat tud Henryről, és hajlandó is nekem felvilágosítást adni? – Sehol. – Ki vezette a lőszerszállítmány ellen intézett támadást? – A Medve-csapat főnöke, akit a fehér emberek régebben, mikor még a scoutjuk volt, Harrynak vagy Jacknek is neveztek. A dakotáknál a Tokei-ihto nevet viselte. – Harry? A scout? A dakota? – pattant fel Joe Brown. – De hiszen ezt az embert

jól ismertem, és ön is ismerte, Morris, mikor még egészen fiatalon scout volt a vasútnál! Még az életemet is megmentette egyszer. De aztán… – … aztán Red Fox meggyilkolta Harry apját, Mattotaupát! – És most már maga Harry sem él? – Őt is meggyilkolták – felelte Morris. – Apja halála után visszatért a törzséhez. A nyár elején a törzse őt küldte ki tárgyalni a niobrarai erődbe. Itt Red Fox sugallatára hitszegő módon foglyul ejtették, és agyonverték a pincében. Red Foxnak nem kell többé félnie Mattotaupa fiának vérbosszújától! – Micsoda gazság! – kiáltotta Brown. Hangjából őszinte felháborodás csendült ki. Tobias, a delavár a mérnök szavai után leeresztett szempillái mögül fürkészve végigjáratta tekintetét a három férfin. Aztán megkérdezte: – Nem jó, hogy Harry Tokei-ihtót, az ellenségeteket elárulták, foglyul ejtették és agyonverték? – Hogy nem jó-e? – Morris halántékán kidagadtak a kék erek. – Hát lehet az jó, ha hitszegő módon tőrbe ejtenek egy tárgyalásra küldött követet, és aljasul legyilkolnak egy foglyot? A cél nem szentesíti az eszközt! Tobias különös, mélabús, hosszú pillantást váltott a csejennel, majd látszólag minden összefüggés nélkül megjegyezte: – Roach kapitány nagyon szigorú kapitány. – Szennyes alak – jelentette ki határozottan Morris. – Smith őrnaggyal szemben tanúsított viselkedésével világosan bebizonyította ezt. Tönkretette és a szó szoros értelmében halálba kergette ezt a becsületes férfit. Hány emberi tragédia játszódott le az utolsó két évben… de a részvények megint emelkednek! Tobias egy könnyed mozdulattal ismét magára irányította a figyelmet. – Van még valami kérdésed hozzám? – nézett rá fürkészve Morris. – Igen. Úgy értsem, amit most hallottam, hogy a fehér emberek nem mindig igazságosak? – Sajnos, sokkal gyakoribb eset, hogy igazságtalanok. – Néha igazságtalanok – erősítette meg Tobias. – És cseppet sem jó megfigyelők. – Az biztos, hogy nincs olyan szemük és fülük, mint nektek. De miért mondod ezt? – Harry Tokei-ihto még él. – Micsoda?! – Még él. – Hogy lehet ez? Hol él? – A pincében. – De hiszen ezt másoknak is tudniuk kellene. De furcsa dolog ez! Hihetetlenül hangzik! Beszélj! – A harcosai ki akarták szabadítani. Mialatt folyt a harc, Red Fox utasítására két prérilovas leugrott a pincébe. Mikor a harc után a pincébe mentünk, Tokei-ihto vérben feküdt, és mindenki azt hitte, hogy meghalt. Egyikük, egy Thomas nevű prérilovas, aki aztán fivérével és Adam Adamsszel együtt megszökött, ezt a hírt közölte a dakotákkal. Thomas és Theo ugyanarról a farmról jöttek, ahonnan az ifjú Adams; ezek hárman összetartottak; Smith pártján álltak, és segíteni akartak Tokei-ihtónak, akinek Smith szabad elvonulást ígért. Miután Roachnál gyanúba keveredtek, menekülniük kellett. Tőlük származik az az álhír, hogy Tokei-ihto halott; és senki sem mondja, hogy a hír nem igaz. De valójában Harry Tokei-ihto nem halt meg. Néhány nap múlva magához tért. A sebei lassan begyógyultak. Egyelőre még él. – De ha így van, mindenkinek tudnia kell az erődben. – Mindenki tudja az erődben. – Tulajdonképpen milyen jogon tartja Roach fogva ezt a dakotát? Jelentette valaha az ügyet valamelyik felettesének?

– Jackman ezredes jelentette, hogy Tokei-ihtót további intézkedésig internálta. Harry Tokei-ihto főnök volt, akit tárgyalások céljából hívtak meg, de széttépte a neki mutatott szerződéseket, amelyekben a dakota főnökök totemükkel hitelesítve elismerték, hogy önként átengedtek dakota területeket. Ezért a Hosszú Kések bírósága elé akarták állítani Tokei-ihtót. Azt a vádat is emelték ellene, hogy még régebben mint hírszerzőjük elárulta őket; hogy megszökött tőlük, és visszatért a törzséhez; hogy meggyilkolta a niobrarai helyőrség több emberét, köztük Henry Henryt is; hogy lemészárolta a lőszerszállítmány kísérőit; hogy lázadó és orgyilkos. Jackman ezredes azt javasolta, hogy mindezekért állítsák törvényszék elé, és akasszák fel. – És miért nem történt ez meg? – Jackman még nem kapott választ a javaslatára, Roach pedig jobbnak látja, ha egyszerűen holt hírét költik a dakotának, mert így szabad keze van. – Az ifjú dakota mégis él?! Hát nem akadt senki, aki ezt megírja vagy jelentse az illetékeseknek? – Senki. Tokei-ihto hosszú időn át veszélyt jelentett az erődre, és sok embert megölt. Akik megmaradtak, gyűlölik, és csak örülnek, ha minél többet szenved, miközben lassú halállal elpusztul. Már azt sem tartják érdemesnek, hogy Tokeiihtót elszállítsák az erődből. Különben pedig Roach kapitányon kívül senkinek sincs joga ilyesmit megírni, vagy jelenteni, ő azonban nem teszi meg, és talán éppen Roach kapitány fél legjobban Tokei-ihtótól, és ő gyűlöli leginkább valamennyiük közt. – Ha én most odalovagolnék, módom volna megkérdezni a fogolytól, mit tud Henry haláláról? – Nem. Ezt semmi esetre sem engedné meg Roach kapitány. A fogollyal nem lehet beszélni. – Tehát akkor? – A dakota meg fog halni. – Cinikus gyilkosság! Ezt meg kell akadályoznunk, Brown! Mi a véleménye a dologról? Háború volt. Harry Tokei-ihto a népéért harcolt. Ezért nem végezhetik ki. Ez az ember nem gonosztevő! – – Teljesen egyetértek önnel, Morris. De minden lépés teljesen céltalan. Harry nem az igazságszolgáltatás kezében van, hanem halálos ellenségeinek karmai közt. Ha bármilyen lépest teszünk, csak siettetjük a halálát. – Nekem más a véleményem! Ha már a dakotákért, akik a barátaim voltak, és akiknek a vendégszeretetét oly sokszor élveztem, nem is tehetek semmit, legalább ebben az egy esetben felemelem a szavamat, és ha kell, akár Washingtonba is elmegyek. Jackman javaslatára egyelőre nem érkezett meg a döntés. Még van idő. Brown és Tobias meglepetten pillantottak a festőre. – Ön álmodozó, Morris – mondta Brown –, de semmi esetre sem beszélem le arról, hogy lelkiismerete szavát kövesse. Én Henryt kerestem. De Henry már nem él; most már bizonyos vagyok ebben, ön azt az embert akarja megmenteni, aki Henryt megölte; ezzel a valóban elképesztő eredménnyel végződött a beszélgetésünk, ön álmodozik, Morris… Bárcsak én is tudnék még álmodozni… valami másról is, mint vasúti vágányokról és viaduktokról és határidőkről… – Egy ember, legalább egy ember! – Aki önhöz tartozik… Brown elhárító kézmozdulatot tett. – Aki hozzám tartozik? Talán Henryre gondol? Igaz, azért tettem meg ezt a hosszú utat idáig, hogy megtudjam, hol és hogyan fejezte be életét. Hogy mi lett a testével, amelyről olykor azt hittem, hogy fiatal, friss szellem lakozik benne. Persze már régen tudom, hogy… – Brown elharapta a szót. – Henryből kisstílű csirkefogó lett, intrikus – tette hozzá halkan. – Csak nem volt olyan ügyes, mint az a Roach

kapitány, és többet ivott a kelleténél. Amit még szeretek, csak egy emlék, amelyet Henry névre kereszteltek. Magányos lettem. Morris nem felelt. Whiskyt töltött Joe Brownnak. – Visszatérek a munkámhoz – szólt a mérnök megváltozott hangon. – Építjük a Northern Pacificet. Holnap itt hagyom ezeket a békés és nyálkás deszkabódékat, és oda megyek, ahol még süvít a szél. – Én pedig felveszem a harcot egy ember életéért – mondta Morris tűnődve, inkább csak magának. – Akkor is, ha nincs más fegyverem, mint a tollam és a gyenge hangom, és akkor is, ha csak egy ifjú dakota életéről van szó, aki meggyűlölt bennünket, és sokat megölt közülünk. Az apja sátrában találkoztam vele először, mikor még gyermek volt. Nemes emberek voltak…

A FOGOLY Régen elmúlt a karácsony és a napéjegyenlőség is. A nappalok már hosszabbak voltak, mint az éjszakák, de a tél csak későn mutatta ki a foga fehérjét, a hideg makacsul tartotta magát, s a zord prérik lakói még nagy havazásokra számítottak. Magányosan és elhagyatottan állt a kis erőd a Niobrara partján. A torony tetején a bundába öltözött Pitt állt őrt. Nem erőltette meg túlságosan a figyelmét; szinte szórakozottan nézte a homokkal és alacsony fűvel borított, sztyeppszerű, dombos tájat, a sekély folyót és a tavaszi meg őszi esőzésektől kimart partokat, merengve bámult bele az örvénylő hókristályokba és a levegőben kavargó homokba. Eszébe jutott az a nap, mikor először nyargalt a prérin át e felé az előretolt őrállomás felé. A naptár szerint akkor is tavasz volt már, de akkor tombolt még a hóvihar és a homokförgeteg. Pitt megállapította magában, hogy az elmúlt év folyamán több rosszban, mint jóban volt része, Fort Randellben, a Missouri mellett éppúgy, mint ebben a kis niobrarai erődben. Elhatározta, hogy amint lehet, otthagyja a szolgálatot, és átlovagol a dakoták új rezervátumának ügynökségére. Ott talán kedvezőbb lehetőségek nyílnak egy kisember számára. Red Fox, ez a tapasztalt prérivadász és minden hájjal megkent csirkefogó legalábbis ezzel kecsegtette a csonka orrú Pittet. Miközben Pitt az eseménytelenné és veszélytelenné vált őrszolgálatot látta el, Anthony Roach a parancsnoki szobában ült; ő is gondolataiba merült, s ezek a gondolatok némely tekintetben megegyeztek a kurta orrú Pittéivel. Roachnak is az volt a szándéka, hogy mihelyt lehetséges, hátat fordít a Niobrarának. Azt remélte, hogy áthelyezik a hátország valamelyik kellemes helyőrségére, miután – saját megítélése szerint példásan teljesítette kötelességét az indiánok ellen vívott háborúban. Mint mindig, most is kifogástalanul szabott, makulátlan egyenruhában feszített Anthony Roach. Arca simára volt borotválva, körmei ápoltak voltak. A kapitány hátradőlt karosszékében, s ismét megállapította, hogy ez a karosszék, amelyet ő csináltatott, pontosan illik az alakjához. Jobbjában nyitott noteszt tartott, baljával kivette szájából a cigarettát. Előrehajolt, hogy elnyomja a cigarettát a hamutartóban, s most minden figyelmét jegyzeteire összpontosította. Az egyik ceruzát túlságosan tompának találta; kikeresett egy másikat, Faber gyártmányút. Éppen azon volt, hogy újabb bejegyzéseket írjon noteszába, mikor a viharos szél vadul megrázta a cölöpöket és a falépületeket. Remegett a tolóablak. Roach megrovó pillantást vetett az ablak felé, majd hozzálátott, hogy ceruzája és notesza segítségével rendszerezze gondolatait. “Az Úr 1887. évében, április havának 21. napján. Először: törekvéseinket siker koronázta. Az ellenséges dakotákat végképp megvertük, és a rezervátumba tereltük." Gondolatainak titkos sugallatára Roach egyenes, szabatos vonással törölt egy tételt noteszából. “Másodszor: töröljük Samuel Smith őrnagyot, a becsület és lelkiismeret lovagját, aki még velem szemben is védelmébe vette a vörös disznókat. Meghalt, végképp átadta nekem a helyét. Az ellene megindított eljárás fölöslegessé vált." Anthony még egy vonást húzott, lassan, kegyetlenül, élvezettel. Arra gondolt, hogy jobb kezén még ott van a sebhely, amely az elhunyt őrnagy pisztolylövésétől származik. Nos, most ugyanez a kéz kihúzhatja Samuel Smith nevét. A ceruza hegye ismét ott körözött a notesz felett. “Harmadszor: töröljük Cate Smitht, az őrnagy lányát, egykori menyasszonyomat, nagynénje, özvegy Betty Johnson malomtulajdonosnő örökségének egykori várományosát, aki azonban ma már nem várományosa semmiféle örökségnek, nem menyasszonyom, egyszóval teljesen fölösleges személy. A következő szállítmánnyal visszaküldjük a Missourihoz…" Roach hanyag,

nem nagyon egyenes vonással húzta ki a nevet. “Negyedszer…" Itt félbeszakították Anthony Roachot. Kitárult a parancsnoki szoba udvarra vezető ajtaja. Süvöltve tört be a vihar, kifújta a hamut a hamutartóból, s megborzolta a kapitány pomádéval lenyalt frizuráját. Talpig bőrbe öltözött, hatalmas szál ember lépett be a szobába, s viaskodva a viharral, behúzta maga mögött az ajtót. Döngő léptekkel közeledett az íróasztalhoz. Köszönés nélkül ledobta Roach elé az asztal lapjára a futártáskát. Aztán lerogyott a lócára. Kinyújtotta lábát, s elővette pipáját. Roachban berzenkedett a kapitány. De nem akarta ezt elárulni, tapintatosabb módszerekkel akarta megőrizni az illő távolságot, a rendet és kapitányi tekintélyét. Lefújta az asztalról a szétszórt hamut, pillantását ismét a noteszra szegezte, s most már hangosan folytatta monológját, mint aki tudomást sem vesz a másik jelenlétéről. – Negyedszer: töröljük az indián foglyot. – Ceruzája hegyével a padlóba illesztett fedél felé mutatott, amely a parancsnoki szoba alatt húzódó pincehelyiség nyílását takarta el. – Nyolc napja éhségsztrájkot folytat az a fickó ott lenn. A lócán ülő bőrruhás közben rágyújtott pipájára, s miközben a pipa a szája jobb sarkában fityegett, fogott egy legyet, agyonnyomta, s erős állának mozdulatával figyelmeztette Roachot, hogy kevesebbet beszéljen, inkább bontsa ki a táskában hozott leveleket. Anthony Roach önkéntelenül is engedelmeskedett. Kinyitotta a futártáskát, a papírvágó kés után nyúlt, nagy gonddal felvágta a borítékokat, és kivette belőlük a leveleket. Olvasni kezdett. Elfintorította az orrát, az egyik papírlapot kisimította a tölgyfa asztal lapján, míg a többit ismét összehajtotta. Fakó arcába szökött a vér. – Szabadlábra helyezési parancs! – sziszegte Roach. A bőrruhás hüvelykujjával a pincenyílás fedele felé bökött. – Szabadlábra helyezés? Csak nem azt a fickót akarják szabadlábra helyezni? Anthony Roach dühösen, de egyben kárörvendően is mosolygott. – És éppen Red Fox hozza nekem ezt az iratot! A bőrruhás felugrott a lócáról, odalépett Roachhoz, s kiköpte a pipáját a tölgyfa asztal lapjára, amely a régi tűzvész alkalmával kissé megszenesedett. – Hiszen ha tudtam volna, mi van abban az iratban! Átkozott dögevők, annyi eszük sincs, mint egy mosómedvének! Szabadlábra helyezni?! – Hüvelykujjával ismét a pincenyílás fedele felé bökött. – Ezt itt?… Ezt?!… Roach újabb cigarettára gyújtott. Nagyon ideges volt, s csak harmadszorra gyulladt meg a cigaretta. – Te Red Fox vagy! Ne bőgj, mint egy csecsemő! De a másik nem mérsékelte a hangját. – Zöldfülűek azok az urak ott a városban, akik ott ülnek az íróasztaluk mellett! De én ismerem a prérit és azt a legényt ott lent: mesterlövész, és veszedelmes késelő, vadászvér kering az ereiben, törzsfőnöki becsvágy és bosszúszomj ég benne! – Red Fox magából kikelve dobbantóit. Anthony Roach gyönyörködött a másik dühében, ez enyhített a saját rosszkedvén. Lassan beszélt, minden egyes szót megnyomva: – Te ölted meg az öregét, nem én. – De te voltál az, Anthony Roach, aki elfogattad, mikor idejött mint parlamenter! Ha ezt a fickót valaha is szabadon bocsátják, egy hosszú tőrrel fogsz álmodni minden éjjel, Anthony! Roachot elragadta a hév. – Elég időd volt arra, hogy kitekerd a nyakát! – Leverte cigarettájáról a hamut, s nyugalmat erőltetett magára. – Ha parancsot kapok… teljesítem. A többi… a te dolgod. – Sajnos, nem csupán az enyém, hanem az övé is. – Red Fox megint megpróbált

elkapni egy legyet, de ezúttal nem sikerült. – No, majd meglátjuk. De egy biztos, Anthony Roach: ezt a fickót nem engeded ki élve a pincéből. Megértetted? – Ismét kezébe vette pipáját. Roach a ceruzájával játszadozott, ujjai kissé reszkettek. – Viselkedj úgy, ahogy illik, te prérifarkas! Egyelőre még én vagyok a kapitány, s te semmi se vagy! Ezt a témát lezártuk. Most küldd be Tobiast. Red Fox levegőt fújt ki az ajka közt. – … de utoljára vagyok a kifutód! Vége az indián háborúnak, itt hagyom a szolgálatot, nem leszek többé scout. A rezervátumban a helyettes biztos helyettesének ügyes tolmácsra van szüksége, aki tud a dakoták nyelvén beszélni Crazy Horse-szal és az embereivel, és ha kell, lőni is tud. Elmegyek, és magammal viszem a kurta orrú Pittet is. Élj boldogul, Anthony, cölöpökkel körülvett kutyaóladban! Red Fox kiverte pipáját az asztalra. Rőt haja felborzolódott a tarkóján, mint egy felingerelt kutyáé. Elhagyta a szobát, s becsapta maga mögött az ajtót. Roach ismét egyedül volt. Felállt a székről, s fel-alá járkált. Felháborodva nézte Red Fox pipájának hamuját az asztalon: nem szerette a rendetlenséget. De rendszeretete és méltósága azt is tiltotta, hogy lefújjon a földre ennyi hamut. Red Fox a cinkosa volt ugyan, de ami sok, az sok: nagyon elszemtelenedett ez a fickó! És ezek az elképesztő levelek! Hogy jutott egyáltalán eszükbe ilyeneket írni? Roach nagyon bízott felettesei jóindulatában; azt remélte, hogy továbbra is felfelé ível a pályája, és gyors karriert fut be. A kapitány visszasétált az asztalhoz; a két levelet, amelyeket már összehajtogatott, hegyes ujjaival megint szétnyitotta, az egyiket megragadta a csücskénél, és ide-oda húzta az asztalon, mint aki egy döglött egeret vonszol a farkánál fogva. Kinevezésről szó sem volt ebben a levélben; áthelyezésről igen, de csak az ügynökséghez… “Nagyobb feladatokra"!… Megint csak ezen a rohadt prérin, az átkozott indiánok közt!… Roach visszatette a két levelet a borítékba. A végére kell járnia, mi rejlik ezek mögött az érthetetlen döntések mögött. A harmadik levél nem Washingtonból jött, és nem is hivatalos leirat volt a kapitány feletteseitől. A Missouri melletti Fort Randall parancsnoka írta, s figyelmeztette benne Roachot egy Morris nevezetű úr cselszövéseire. Talán még változtatni lehetne ezeken a rendkívül meglepő és kellemetlen parancsokon és döntéseken – írta –, ha megfelelőbben tájékoztatják az illetékes fórumokat. Miért nem jön már az a Tobias? Anthony Roach megrázta a csengőt, amely ott állt a megszenesedett tölgyfa asztalon, még abból az időből, mikor Smith volt a parancsnok. Ez a csengő átvészelte a harcot és a tűzvészt, elegáns és szívós volt, mint maga a kapitány, és mindenkinek a kezében a kívánt hangot adta. Belépett Tobias, a hírszerző. Ezt a scoutot Roach kapitány az elmúlt idők kelléktárához tartozónak tekintette, akit azonban egy s más dologra békeidőben is jól lehetett használni, mert mindig szolgálatkész volt, és nem fecsegett. Roach megszokta Tobiast, gyakran adott neki egy-egy dollár borravalót, hogy biztosítsa a hűségét; különben is szívesen játszotta a nagyurat, ha ilyen olcsón tehette. A kapitány leült, rágyújtott a harmadik cigarettára, s finom füstkarikákat eregetve, hátradőlt karosszékében. – Tobias! Miféle idióta fecseghetett mostanában arról az átkozott fickóról, akit lent a pincében őrzünk? – Az valóban csak valami idióta lehetett, kapitány. – Ki az a Morris nevezetű úr? – Egy bolond festő, aki mindig indiánokat festett, kapitány. – Ez a bolond olyasmibe üti az orrát, amihez semmi köze. Talán ezt a Harry

Tokei-ihtót is lepingálta valamikor? – Talán igen, kapitány, talán nem. Én nem tudok róla. – Parancsot kaptunk, hogy ezt a vörös disznót engedjük ki a pincéből, és hagyjuk futni. Hívd be a felcsert… – Igenis, kapitány! – Fél órával rá küldd be Smith kisasszonyt is! – Igenis, kapitány! Tobias eltávozott, hogy teljesítse a parancsot, s nemsokára a felcserrel tért vissza. Roach kapitánynak rossz emlékei voltak erről a felcserről: az elmúlt év tavaszán ő kezelte az akkor még hadnagyi rangban levő Roach átlőtt kezét, s a páciens véleménye szerint igen brutálisan. De most éppen ilyen kuruzslóra volt szüksége. – Tudni szeretném, mi a vélemény a foglyunk egészségi állapotáról – mondta a parancsnok a belépő felcsernek. – Tobias, emeld fel nekünk a padlónyílás fedelét, ereszd le a létrát, aztán kotródj! – Hol a kulcs, kapitány? – Miféle kulcs?… Hja persze! – Roach egy kis faliszekrényre mutatott. – Ott! Nyisd ki!… igen, ott… balra, abban a kis dobozban. Megvan? Tobias megtalálta a kis kulcsot. A sikertelen kiszabadítási kísérlet óta fokozott éberséggel őrizték a foglyot a parancsnoki szoba alatt húzódó pincében. Az udvarra nyíló pinceablakot berácsoztatta Roach, a padlónyílás fedele pedig most már csapóajtó volt, sarokvassal és lakattal. Tobias kinyitotta a lakatot, és felemelte a csapóajtót. Leeresztette a létrát, majd eltávozott, úgy, ahogy parancsolták neki. Roach feltápászkodott. Először a szakállas felcser indult lefelé a létrán. Roach követte, kissé aggódva, nem esik-e folt makulátlan egyenruháján. A kapitány lába végre földet ért. Miután szeme hozzászokott a félhomályhoz, szemügyre vette a foglyot. A dakotát állva találták. Arcát a pinceablak felé fordította, amelyen át a fehéres fénynek csak egy ferde csíkja hatolt be az udvarról. Háttal állt a pincébe alászálló két férfinak. Watson, a felcser az indiánhoz lépett. A dakota egy fejjel magasabb volt, mint két látogatója. Még mindig ugyanaz az öltözék volt rajta, amelyben foglyul ejtették: dúsan hímzett köntös, öv, legging, mokasszin. Haja és bőrruhája csupa por volt és mocskos a rászáradt, összetapadt vértől. Mindkét keze hátrabilincselve, csípője körül szoros lánc; lábbilincsei csak apró lépéseket engedtek meg. A felcser csodálkozott, hogyan maradhatott életben ilyen sokáig egy ember, akit így vasra vertek. Hiszen az egész vérkeringésnek és anyagcserének akadoznia kellett, nem is szólva arról, hogy a fogoly nyilván szüntelenül szédült és émelygett, éjjel-nappal fájdalmak gyötörték. – Hé! – kiáltott az indiánra Roach. Az ifjú főnök rá sem hederített. Továbbra is ott állt a pinceablak felé fordulva, egy rabul ejtett sas mozdulatlanságával. Watson intett Roachnak, hogy ne fáradjon tovább. Felhajtotta a fogoly köntösét a válláig, s most már nemcsak elcsigázott arcát és csontos kezét látta, hanem ijesztően lesoványodott testét is, amely már csupán a kemény izmoknak és inaknak köszönhette, hogy ellen tud állni a bilincsek nyomásának. A felcser előbb a fogoly mellére, majd a hátára tapasztotta fülét, s érezte a lázas test forróságát. A szívverés szabálytalan volt, a tüdő már nem engedte át szabadon a lélegzetet. – Mindenesetre készülődő mellhártya- és tüdőgyulladás és a vele járó láz – tájékoztatta a felcser a kapitányt. – Ezenkívül súlyos bronchitis. Valószínűleg gümőkór is, de ennek a megállapításához további vizsgálatokra volna szükség. – Köszönöm! Amit mondott, egyelőre elég. Életveszélyes az állapota? – Okvetlenül meg kell szabadítani az indiánt a bilincseitől, és el kell szállítani a

pincéből, máskülönben néhány nap alatt vége van. – Nem tanácsokat kértem magától, hanem a diagnózist kérdeztem. Watson elengedte a füle mellett ezt a rendreutasítást. – Ez az indián teljesen kiszáradtnak látszik. Miért nem kap inni? – Majd intézkedem, hogy a jövőben ne feledkezzenek meg az ivóvizéről. – Egyszer ki is takaríthatna itt valaki. Ilyen piszokban tartani egy foglyot már magában véve is felér az emberkínzással. – Az indiánok szeretik a koszt. Kérem, Watson, ne felejtse el, hogy itt nem egy tiszteletre méltó törzsfőnökről van szó, hanem egy szökött hírszerzőről és közönséges orgyilkosról. Ez az indián nemcsak közkatonákat, hanem tiszteket is lemészárolt, és ezzel alaposan rászolgált a büntetésre. Többet érdemel, mint a gyors halált. – Háború volt. – Úgy érti, lázadás?! Watson, óvakodjon az elhunyt Smith őrnagy hamis nézeteitől, mert könnyen megjárhatja! Roach nagyon elégedetlen volt a felcser magatartásával, a véget vetett a beszélgetésnek, ő mászott fel elsőnek a létrán. A felcser követte, felhúzta maga mögött a létrát, és bezárta a csapóajtót. Roach visszatette a kulcsot a kis dobozba és a faliszekrénybe. Mialatt a felcser szó nélkül eltávozott, a kapitány leült karosszékébe, s ekkor pillantotta meg Cate Smitht, aki vele szemben állt, a falhoz támaszkodva. A kapitány nem emlékezett rá hirtelenében, miféle parancsot is adott ki. – Ó, Smith kisasszony! – kapott aztán észbe. A lány arca sápadt volt, keze vértelennek látszott. Egyszerű fekete ruhát viselt: az apját gyászolta. Arckifejezése furcsa, idegenszerű volt. – Kissé korán jött, Smith kisasszony… Épp most néztük meg a foglyot, akinek a sorsát annyira a szívén viselte az édesapja. Cate nem válaszolt. Várt. – Röviden végzünk, Smith kisasszony. Üljön le! – Roach tanítóbácsis modort vett fel, hogy palástolja zavarát. Cate nem vett tudomást a felszólításról, állva maradt. Roach a cigarettát forgatta sárga ujjai közt. Óvatosan, kissé bizonytalanul folytatta: – Bizonyára megérti… – Természetesen. – Hangján nyoma sem érződött a felindulásnak, mintha nem is egykori vőlegényével beszólt volna. Roach a lányra pillantott. Az akaratlan tisztelet a lényéből fakadó szemtelenséggel keveredett ebben a pillanatban. – Bizonyára megérti… – Egy évvel ezelőtt meg kellett értenem, Roach, hogy maga gazember. Áskálódásai apám életébe kerültek. – Hangja továbbra is egyszerű maradt, cseppet sem volt patetikus. – Ma már azt is tudom, hogy kisstílű gazember, hogy nagyon középszerű gazember. Elmegyek innen. Ezzel a szóval: “középszerű", Roach elevenére tapintott a lány. Roach szeretett volna visszavágni: – Nagyszerű! Én már intézkedtem, szállítóeszközről is gondoskodtam. Készüljön fel, hogy két héten belül indulhasson, örökségre vagy más ellátásra, mint Smith őrnagy lánya, nem számíthat. Talán elhelyezkedhetik majd mint mosónő, vagy valami más szakmában, ami éppen megfelel magának… – Nincs szükségem a gondoskodására, kapitány. – A lány elfordította tekintetét Roachról, s még egyszer körülnézett a teremben, amelyben az elmúlt tavasszal hitszegő módon tőrbe ejtették az indián küldöttet, s amely a Cate apja és Anthony Roach közt lezajlott utolsó heves összecsapás színtere volt. Akkor még nem állt semmiféle karosszék ebben a sivár helyiségben. Roach távolította el a tölgyfa asztal egyik oldaláról a falilócát, hogy a karosszéket állítsa a

helyére. Cate úgy érezte, hogy az egész erődöt megmérgezte Roach jelenléte és ténykedése. Elhagyta a szobát. A vihar kissé alábbhagyott. Cate a fejére vetette vállkendőjét, s az udvaron át a cölöpkerítés nagykapuja felé tartott. A kapuőr minden további nélkül kiengedte. Az őrök már megszokták, hogy Cate naponta felkeresi a cölöpkerítésen kívül eltemetett apja sírját. Most is a sírhoz látogatott el Cate. Egyszerű sír volt, nem díszítették virágok, sem koszorúk. A lány megállt a fakereszt előtt. Vállát és fejét már belepték a hópelyhek. Réveteg tekintettel nézett maga elé. Valójában nem is a környéket látta, csak emlékképeket apjáról. Mikor Tobias felriasztotta merengéséből, már hideg volt a keze, egyszerre jeges borzongást érzett egész testében. – Menjen be, Miss Cate – mondta Tobias. Úgy beszélt a lánnyal, mintha a bátyja volna. – Fontos hírt hoztam. Ma este felkeresem a szobájában. Szükségünk van a segítségére. – Jól van, Tobias. Cate visszatért az erődbe, s ott a kamrájába vonult. Ebben a kis kamrában halt meg apja. Elővett valami varrnivalót. Mivel a közeli napokban végleg távozni készült az erődből, rendbe kellett hoznia egyet-mást. Mikor belefáradt a varrásba, félretette munkáját. Egy darabig azt a rajzot nézegette, amelyet apja sírjáról készített magának, majd egy gondosan őrzött levelet vett elő. Nehézkes kézzel, de jól olvasható betűkkel írt levél volt. Adams írta, a prérilovas, aki az utolsó pillanatig kitartott Samuel Smith mellett, és megpróbálta kiszabadítani a tőrbe csalt indiánt; végül két kenyeres pajtásával, Thomasszal és Theóval együtt el kellett menekülnie Roach bosszúja elől. A levélben azt írta, hogy Cate várja meg az ő további értesítését; számíthat Adams segítségére, amint elhagyja az erődöt. A levél hónapokkal ezelőtt íródott. Thomas titokban adta át Cate-nak. Vajon még most is gondol rá Adams? A lány újabb munkát vett elő. Hosszúnak tűntek a várakozás órái. De végül ez a nap is elmúlt, A felhős égből tompán csillogó hópelyhek szállingóztak még alá a sötétségbe borult földre. Katonák vacsorájukért mentek; Cate hallotta nehéz lépteiket, néhány szó és kiáltás is felharsant, aztán teljes csend lett. A lány nem gyújtott lámpát, a kivilágítatlan szobában várta Tobiast. Végre kinyílt az ajtó, s nesztelenül belépett a hírszerző. Az ablaktól távol tartva magát, a falhoz lapult. Cate összehúzta a függönyt. – Mit mondott Watson a dakotáról? – kérdezte Tobias. – Magának hallania kellett. A csapóajtó nyitva volt. Mialatt Watson és Roach a pincében tartózkodtak a fogolynál, maga már ott ült a parancsnoki szobában. – Szükségtelen ezt bizonygatnod, Tobias. Elmondom, amit hallottam. Miért is hallgatnám el? Tokei-ihto napokon belül meghal, ha továbbra is ott tartják megbilincselve a pincében. Most már legalább annyit megígértek, hogy újra kap inni. – Parancs érkezett, hogy engedjék szabadon. Morris, a festő harcolta ki. Még mint gyermeket ismerte meg Harry Tokei-ihtót, apja sátrában. Roach még levelezgetni akar a feletteseivel, hogy különféle hazugságokat tálaljon fel, és ezzel időt nyerjen. De én vagyok a küldönc, és ismerem a fehér embereket. A parancs: parancs, és írásban kiadott parancsot sohasem vonnak vissza. A vége csak az lesz, hogy megerősítik a szabadlábra helyezési parancsot, Roachot pedig rendreutasítják. – De addig meghal Tokei-ihto. – Egy indián akkor hal meg, ha meg akar halni. Cate, a maga apja a tárgyalások előtt szavát adta a főnöknek, hogy szabadon elhagyhatja ezt az erődöt. Közölnie kell Tokei-ihtóval, hogy itt van a parancs, amely elrendeli a szabadon bocsátását.

Akkor majd élni akar a főnök. – Én közöljem vele? – Igen, maga! Roachékon kívül maga az egyetlen ember, akinek kulcsa van a parancsnoki szobához. Bizonyára megtalálta az apja holmijai közt. – Ez igaz. Odaadhatom neked a kulcsot. – Ne adja ide! Nekem Randallbe kell lovagolnom Roach levelével; a musztángom készen áll. Már eddig is sok időt vesztettem, hogy indulás előtt még beszélhessek magával. Osonjon be ma éjszaka a parancsnoki szobába, és menjen le a pincébe. A csapóajtó kulcsa a faliszekrényben van, ezt maga is látta. Ha valaki rajtakapja, mondja azt, hogy apja szelleme hívja, és nem hagyja nyugodni. Senki sem fogja megbüntetni, ha esetleg balul üt ki valami. Legfeljebb elküldik innen, de ez amúgy is megtörténik. Ellenben a fogolyra való tekintettel óvatosnak kell lennie, Roach ürügyet keres, hogy megölhesse a dakotát, még mielőtt kénytelen volna szabadon bocsátani. – Tobias! Nemcsak Roach alszik a pince fölött a hálókamrájában. A parancsnoki szobában minden éjszaka őrködik valaki! – De ma éjszaka nem. Tudtára adtam annak a legénynek, hogy ma éjjel távol kell maradnia a parancsnoki szobától, mert Roachnak ez a kívánsága. Azt mondtam neki, hogy Roach magával akar tölteni egy éjszakát, még mielőtt elutazik. – Tobias! Megőrültél?! – Ma éjszaka üres a parancsnoki szoba! Ebben biztos lehet. Magánál van a kulcs. Senki sem fogja feltartóztatni. A hírszerző nem tudhatta, mi megy végbe Cate-ban, hiszen az arcjátékát nem láthatta a sötétben. – Vállalom – szólt végül a lány. – Apám azt kívánná tőlem, hogy tegyem meg. – Helyes. Tobias még nem távozott. Egy levelet vett elő, s átadta Cate-nak. – Az ifjú Adams várja, hogy elhagyja az erődöt – mondta. – Feleségül akarja venni, ha maga hajlandó elmenni vele Kanadába. Adams becsületes fiú. Bízzon benne, és olvassa el alaposan ezt a levelet. Hiszen ismeri Adamset. Mindig hű maradt a maga apjához. – Úgy van, ahogy mondod, Tobias – felelte Cate fellélegezve. – Találkozol még Adamsszel? – Elvihetem neki a választ. Miután Roach és a felcser ismét bezárták a csapóajtót, a fogoly megmozdult. Elhagyta azt a helyet, ahol eddig állt, s ahonnan láthatta a pinceablakot, és visszavonult a falhoz. Lánca megcsörrent. Undorodott attól, hogy a földre feküdjön, a piszokba, inkább a falhoz támaszkodott, hogy állva töltse az éjszakát, ahogy a vadonban szokta, mikor veszedelmek leselkedtek rá. De ezt most már nehezebben bírta, mint eddig. Ereje fogytán volt. Odakint nyöszörgött és fütyült a szél. Lebegve megcsillant valami a sötétben. Néhány eltévedt hópehely szállingózott be tétován a pinceablakon. A fogoly követte tekintetével a hópelyheket, míg el nem olvadtak a földön. Noha a bilincsbe vert rab nagyon kimerült volt, nem aludt el. Beesett vállával a falhoz dőlve, kábultan adta át magát gondolatainak és lázálmainak. A sátrára gondolt, anyjára és húgára. A musztángjára gondolt és a végtelen prérire. Harcostársaira is gondolt, akiket soha többé nem fog viszontlátni. Nem, erre semmi remény. A fogoly hallotta már, hogy népét megverték, hogy kiűzték otthonából, és végképp leigázták; a porkolábtól tudta meg, aki kárörömmel ecsetelte előtte a részleteket. Azt is hallotta a fogoly, hogy ő súlyos beteg, és már

csak kevés ideje van hátra. Napokkal ezelőtt abbahagyta a táplálkozást, mert láncainak nyomásától szenvedő szervei már alig tudtak működni, s mikor megvonták tőle az ivóvizet, egyetlen szóval sem tiltakozott. Maga is azt hitte, hogy leszámolt az élettel, s nemcsak ellenséges környezete előtt színleli a közönyt, hanem valóban teljesen elfásult. Ám amikor Roach megjelent a felcser kíséretében, a vasra vert rab azt a váratlan felfedezést tette, hogy mozog még benne valami, amiről maga sem tudott. A szakállas felcser nem érdekelte. De amikor Roach kapitány utasítására hozzányúlt ez a felcser, szívesen leütötte volna Anthony Roachot. Még elég elevenen élt benne az indián ahhoz, hogy Roach kapitány hangja és jelenléte elviselhetetlen legyen a számára, és lángra lobbantsa lelkében a gyűlöletet. Az első éjszakai órák elmúltával arra lett figyelmes a fogoly, hogy ez az éjszaka másképp indul, mint az eddigi éjszakák. Roach igen korán aludni tért. A dakota hallotta lépteit és a hálókamrájába nyíló ajtó nyikorgását; ezeket a neszeket már nagyon ismerte. A kapitány horkolt, s a fogoly nagy kínnal visszatartotta köhögését, mert valami szokatlant észlelt, s fülelni akart. Az őr, aki a parancsnoki szobába telepedett, mint minden éjszaka, ezúttal ismét elhagyta a házat. A dakota hallotta, amint kimegy és bezárja maga mögött az ajtót. Telt-múlt az idő, de az őr nem tért vissza. Valami gyanú támadt a fogolyban. Ez a gyanú tulajdonképpen éjjel-nappal ott settenkedett lelke mélyén. Azt hitte, hogy Roach meg akarja gyilkoltatni. Már hosszú ideje óráról órára várta, mikor jelenik meg a gyilkos. Vajon miért távozott most el az őr? Talán azért, mert olyasvalaminek kell történnie, amiről a parancsnok hivatalosan nem akar tudni? * Éjfél körül lehetett. Roach még mindig hortyogott. A parancsnoki szoba ajtaja ismét kinyílt. Valaki belépett a szobába, és ismét bezárta az ajtót. Léptek hallatszottak. De nem az őr léptei. Könnyű lábak tapogatódzó léptei voltak. Megreccsent az egyik padlódeszka. Aztán ismét csend lett, mintha valaki attól félt volna, hogy elárulja magát. A dakota a csapóajtó felé fordította fejét. Hetek, sőt hónapok óta tartó fejfájása csorbította éles észlelőképességét, de most erős akarattal kényszerítette agyát és hallóidegeit, hogy jól működjenek. Feszülten figyelt, s meghallotta a következő óvatos lépést is. A fogoly feltevései most az ellenkező végletbe csaptak át, s ezzel együtt hangulata is. Ha valaki a kapitány megbízásából el akarja tenni láb alól, mi szüksége van ilyen óvatosságra? Mindazok a remények, amelyeket a megbilincselt rab hosszú idő óta erőszakosan magába fojtott, és most nem akart szabadjára engedni, egyszerre elemi erővel támadtak fel benne. Ki lehet az odafent? Mit akar? Vajon kinyitja-e a csapóajtót? Semmi kétség: valaki a csapóajtóval vesződik, amely elzárja a pincébe vezető lejáratot. A csapóajtó kissé megmozdult, majd visszaesett, mintha túlságosan gyenge kezek emelgetnék, de aztán ismét megmozdult. Végül sikerült teljesen felemelni. A fogoly messzebb volt a padlónyílástól, semhogy felpillanthatott volna odáig. De hallotta, amint elmozdítják a létrát, majd azt is látta, hogy a létra lassan leereszkedik. Magas szárú lovaglócsizmába bújtatott két kis láb bocsátkozott lefelé a létrafokokon. Bágyadtán felderengő holdfény világított bele a sötétségbe. A dakota egy lányt pillantott meg. Már le is ért a földre, körülnézett, s egyenesen a fogoly felé tartott. – Ismersz engem, Tokei-ihto? – szólalt meg közvetlen hangon. – Cate vagyok, Samuel Smith lánya. Az apám meghalt. Most én is elmegyek innen. De Tobias megbízásából közölnöm kell veled előbb valamit. – Mit? – kérdezte a dakota, inkább csak az ajkát mozgatva. – A háború véget ért. Itt van már a parancs, amely elrendeli, hogy bocsássanak szabadon. Roach még egy levelet írt a felettes hatóságnak, de erre legkésőbb két

héten belül megkapja a választ, amely megerősíti a parancsot, s akkor vonakodás nélkül teljesítenie kell. Tobias viszi és hozza a leveleket. Szabad leszel. Ez a szó: “szabad", úgy hatott a fogolyra, mint a harci riadó, amely álmából kelti fel az embert; szunnyadó akaratereje egyszerre felébredt. Most megint főnök volt, s érzelmeit háttérbe szorítva, minden figyelmét a gondolataira összpontosította. Kérdeznie kellett, és tudott kérdezni; ez volt az első fegyver, amelyet megragadhatott. – Hogy végződött a háború? – Vereséget szenvedtetek, főnök. Igaz ugyan, hogy eleinte nagy győzelmeket arattatok. Két főnökötök, Sitting Bull és Crazy Horse megsemmisítette Custer tábornok seregét, sőt maga Custer is elesett. Csak egyetlen scoutjuk meg egy öszvérük menekült meg. Megverték Crook, Benteen és Reno tábornokok csapatait is, kénytelenek voltak visszavonulni. De aztán kifogyott a lőszeretek. A harcosaitok nem tehettek mást, fel kellett adniuk a harcot. – Red Fox hol van? – Az ügynökségre nyargalt. Tolmács lesz a rezervátum ügynökségén. – Adamsszel mi van? – Elmenekült, mikor megtalálták nálad a vasreszelőjét. Kanadába megy. Nem akar az Egyesült Államokban maradni, ahol az apját meggyilkolták. – Meggyilkolták az apját? Hogyan történt ez? – Elvették az öregtől a farmját, mert nem tudta még egyszer megfizetni annak a földnek az árát, amit a dakotáktól vásárolt, és ő tett művelhetővé. Nem is akarta újra megfizetni. Azt mondta, ez csalás. Mikor már elűzték a dakotákat, és jöttek a földmérők, puskát ragadott és ellenszegült. Aztán elmenekült. De elcsípték, és ahogy ez nálunk divat, testét bekenték forró szurokkal, és teleragasztották tollakkal, majd addig hajszolták, míg holtan nem rogyott össze. A fehér emberek is értenek a kínzáshoz. – Tudom. Miből fog élni Adams Kanadában? – Csapdákat akar kölcsönözni a prémtársaságtól, és Thomasszal meg Theóval együtt hódvadászatból akar élni. Ha aztán megint földhöz jut, állatot fog tenyészteni meg szántani-vetni. Olyan a sorsa, mint a rézbőrűeké: ő is földjéről elűzött, megvetett ember. – De mégsem akar indián lenni. Legalábbis nekem ezt mondta egyszer. Cate eltűnődött. – Adamsnek fehér a bőre és kék a szeme, de ma a testvéretek lenne, ha nálatok élhetne. Csakhogy ezt nem teheti. Nekünk, fehéreknek, tilos átlépnünk a rezervátum határait. – Még itt tartózkodik a közelben Adams? – Igen. Rám vár Thomasszal és Theóval. – Azt mondod, Adams a testvérünk lenne. De hiszen ő lenéz minket, mert mi nem tudunk szántani és állatot tenyészteni. – De ezt megtanulnátok – válaszolta Cate. – Milyen szívesen tanítana meg rá benneteket Adams, ha módja volna rá! Az udvaron léptek hallatszottak. A lány visszahúzódott a létrához. A léptek nesze távolodott, majd elhalt. – Most menj! – szólította fel a fogoly Cate-et. – Nem szabad, hogy itt találjanak. A bátorságodat már bebizonyítottad. – Megyek. A testvérünk vagy. Ha kiszabadulsz, gyere Kanadába. Ott senki sem üldöz. A határon leszünk, az erdős hegyek közelében. – Mondd meg Tobiasnak: harcolni fogok az életemért. Hau! De most már eredj! – Isten veled! – Cate gyorsan felkapaszkodott a létrán, majd felhúzta maga után. Aztán visszaeresztette a csapóajtót. A fogoly még hallotta könnyű, óvatos lépteit. Majd azt is hallotta, amint kinyitja és ismét bezárja a külső ajtót. Aztán minden elcsendesedett.

A dakota hosszasan eltűnődött a híreken, amelyeket Cate Smith hozott neki. Még csak huszonnégy éves volt, s hosszú idő után ismét célt látott maga előtt. Két hetet kellett átvészelnie addig a pillanatig, amíg Roach kénytelen lesz őt szabadon bocsátani, s a rab indián szívós harcot kezdett ezért a tizennégy nappalért és éjszakáért. Megfeszítette izmait, hogy kibírja a lánc szorítását. Táplálkozni kezdett: még akkor is evett, ha a hányás környékezte, nehogy ürügyet szolgáltasson a porkolábnak arra, hogy ismét megtagadja tőle az ivóvizet. Vasakarattal erőltette magára a rendszeres alvást. Két héttel később, egy borús délutánon a tenyeres-talpas porkoláb a szokottnál korábban állított be a fogolyhoz. Még nem volt vacsoraidő, s a porkoláb nem is hozott magával semmit. Megállt a dakota előtt, körülményesen előhúzott a zsebéből két kulcsot, s megmutatta a fogolynak. – A parancsnokhoz viszlek, Roach kapitányhoz – mondta. – Viselkedj tisztességesen. Ettől függ az életed. Lecsatolta a kézi bilincset és a láncot, majd a fogoly lábáról is levette a béklyót. A dakota nem árulta el megkönnyebbülését. – Így ni – szólt a porkoláb, a dakotára szegezve pisztolyát. – Most pedig előre, fel a létrán. És ne csinálj nekem nehézségeket! Odafent már várnak néhányan, azok majd átvesznek. A dakota némán követte az utasítást. Csak attól félt, hogy ellenségei majd szökési kísérletet fognak rá, és ezzel az ürüggyel agyonlövik. De nem szegülhet ellen a parancsnak, mert akkor meg ezzel az ürüggyel lőtték volna agyon. Belépett a parancsnoki szobába. Az íróasztalnál Roachot pillantotta meg. Négy dragonyos lövésre kész pisztollyal védte a kapitányt az elbocsátandó fogoly gyűlöletének és elkeseredésének esetleges kitörésétől. A kapitány szokása szerint hátradőlt karosszékében, sárga ujjai közt cigarettát tartott. Arcvonásai mindent elárultak, amit egy karrierre vágyó és rosszindulatú ember diadala pillanatában érezhet. Az orrát fintorgatta, mikor megjelent előtte az indián véres és poros öltözékében, amelynek drága hímzése már alig volt felismerhető. – Miért hozod ide be ezt a fickót ilyen koszosan és büdösen? – ripakodott rá a tenyeres-talpas porkolábra. – Leönthetted volna előbb egypár vödör vízzel! Most már csak hagyd – legyintett aztán –, majd igyekszünk rövidre fogni a dolgot. – Úgy mérte végig a dakotát, mint egy állatot, mikor megtaksálják a vásáron. – Úgy látszik, meglehetősen beteg vagy, gümőkórod lehet vagy ilyesmi. – Roach cseppet sem igyekezett titkolni megelégedését. – A felcser legalábbis gümőkórra gyanakszik. Washingtonban már nem tartják aggályosnak, hogy szabadon bocsássanak, ha észre tértél, és írásban kötelezed magad, hogy ellenszegülés nélkül bevonulsz a rezervátumba. – Roach egy irattal játszadozott. – Nos, hogy állunk? Meggondoltad a dolgot? – Hogy én magam bevonulok a rezervátumba? – Persze hogy te magad. A törzsed nevében nem kell már aláírnod semmit. Az már rég ott van. – Kötelezem magam, hogy ellenszegülés nélkül a rezervátumba vonulok. – Csodás! Lám, mire jó egypár hónapi pincebörtön! Egész más ember lett belőled! – Roach odatartotta a dakota elé az iratot. – Tessék! írd alá! Annak idején, mikor sokat érintkezett a fehérekkel, az indián megtanult olvasni. Gondosan tanulmányozta az aláírandó okmányt. Valóban nem tartalmazott semmi mást, mint amit Roach mondott. A dakota állva aláírta. – A fegyvereidet természetesen nem kapod vissza. Most már nem leszel vadember, civilizálódni fogsz. Holnap reggel indulsz. Tobiasnak egy levelet kell eljuttatnia Fort Robinsonba, téged is magával vihet. A gebédet visszaadjuk, úgysem lehet semmire sem használni azt a fenevadat. És vidd a fenébe azt a másik ragadozót is, azt a fekete farkast, a környék rémét. Azt mondják, az a te

kutyád. A dakota vállat vont. Roach körülnézett. – Hol marad az a Tobias? – fordult a jelenlevőkhöz. – Parancsot kapott, hogy jöjjön be hozzám. Kinyílt az ajtó, s belépett Tobias. – Aha, Tobias! Itt a védenced. A rezervátumba megy. Holnap magaddal viszed. Ma éjjel veled aludhat a legénységi szálláson. – Hau! A két indián minden további szó nélkül elhagyta a szobát. Kint az udvaron félhomály volt, már beesteledett. Az udvaron őgyelgő katonák és prérilovasok leplezetlen kíváncsisággal néztek a szabadon bocsátott fogoly után, s a dakota hallotta, mit beszélnek. – Most már nyugodtan szabadon engedhetik. Mindenki láthatja rajta, hogy nem sokáig húzza. – Nem érdemli meg, hogy szabadon engedjék, az biztos. Még nem felejtettem el azt az éjszakát, amikor a sötétben leszúrta Warner hadnagyot. A dakota visszafojtotta köhögését. Tobias bevezette a legénységi szállásra. Két petróleumlámpa bágyadt fénye világította még a sötét helyiséget. A delavár kotorászott az egyik sarokban levő hálóhelyén. Megkínálta a dakotát pemikánnal, s Tokei-ihto arcán mosoly suhant át, mikor visszakapta régi pipáját. Mint minden este, most is tereferélő, füstöt eregető, kártyázó katonák töltötték meg a gerendaházat. Legtöbben ügyet sem vetettek a két indiánra, de azoknak a régi prérilovasoknak a csoportjából, akik még részt vettek az erődért vívott elkeseredett harcokban, sötét pillantásokat vetettek rájuk, s csak úgy röpködtek feléjük az ellenséges megjegyzések: – Mit keres köztünk ez a büdös disznó? – Talán majd elmeséli nekünk, hogyan gyilkolta meg George-ot, Mike-ot, meg a többieket! – Vegyétek el tőle a tűzszerszámot, máskülönben valamennyien a levegőbe repülünk ma éjjel! A dakota semmi jelét nem adta annak, hogy megértette ezeket a szavakat. A delavár el akart kerülni minden összetűzést, mert az ilyesmi azzal végződhetett, hogy meglincselik a szabadon bocsátott foglyot. – Menjünk a lovakhoz! – indítványozta. A dakota gyorsan felállt, s a két indián elhagyta a házat. A kapuőr átengedte Tobiast és társát. A kapu előtt egy elkerített legelőn néhány ló tépdeste a barna téli füvet. Csak egy fakó mén volt köztük, amely nem legelt, hanem búsan, lehorgasztott fejjel állt. A dakota halk, csalogató hangot hallatott. A sovány mén, amelynek bőre számtalan ütleg nyomát viselte, felemelte a fejét, a fülét hegyezte, majd néhány szökelléssel a kerítésnél termett. Puha orrát annak az egyetlen lovasnak az arcához szorította, akit megtűrt a hátán, s a dakota megsimogatta a nyakát. A két indián gyors pillantást váltott – szavak nélkül is megértették egymást. Tobias kiemelte a rudakat, amelyek elzárták a legelő kijáratát, s mindketten kivezették lovukat. Kivágtattak a prérire. Szabad térséget akart látni a kiszabadult fogoly, ez volt az első kívánsága. Mikor a két lovas már annyira maga mögött hagyta az erődöt, hogy senki sem hallhatta és láthatta őket, megálltak. A dakotának nem kis erőfeszítésébe került, hogy féken tartsa ménjét, mert a ló viharsebesen tovább akart száguldani délnyugat felé, a jól ismert, végtelen prérikre. Fel-felcsillanó, finom hókristályok suhantak alá a légben. A felhők közt csillagok hunyorogtak, mérhetetlen távolságban, mint megszámlálhatatlan évezredek óta

éjről éjre. Az éjszaka ura, a kerek képű telihold felfelé kapaszkodott az égbolton. Ünnepélyesen vonult tova pályáján, megvilágítva a sötétséget fenyegető, vörös fényével. Körös-körül kihalt táj terült el. A dakotákat, ennek a földnek a fiait elűzték, s az új urak közül eddig még senkinek sem volt kedve letelepedni a terméketlen vadonban. A kopár homokdombokon, a rövid fűvel benőtt fennsíkokon és völgyeken át a végtelenbe kalandozhatott a tekintet. A folyó partján gyér füzek bólogattak az éjszaka leheletére. Utoljára látta az ifjú főnök nagy hazáját. Másnap reggel útra kel a rezervátum felé. Ajka énekre nyílt, s panaszos dala halkan, tompán szállt a határtalan préri felett. Az ének hangjai egybekeveredtek a szél vad süvöltésével.

A REGÉNY OLVASÓIHOZ A Nagy Medve Fiainak története ezen a ponton, amikor Tokeiihto kiszabadul a fogságból és újra népe élére áll, még nem ér véget. Most kezdődik az indiánok történetének második szakasza, egy izgalmas és nehéz időszak, mialatt Tokei-ihto átvezeti népét a szabadabbnak hitt Kanada földjére. Ezt azonban már a Nagy Medve Fiairól szóló következő regényben olvashatjuk. A regény címe: Tokei-ihto visszatér.

A GYAKRABBAN ELŐFORDULÓ IDEGEN NEVEK ÉS SZAVAK KIEJTÉSE, MAGYARÁZATA abszaróka – indián törzs Adams, Adam – éjdemz, éjdem Allegheny – eligeni Bacerico, Paco – bakeriko pákó, más néven: Monito Bad Lands – bed lendz, más néven: Rossz Föld Benteen – bentín Black Hills – blek hilz, más néven: Fekete-dombok vagy Cse Szapa Bloody Bill – bladi bil, más néven: Kakasverő Bill Brown, Joe – braun, dzsó Chef de Loup – sef dö lu, más néven: Farkasfőnök vagy Tobias Clarke, Fred – klárk fred, más néven: Red Fox vagy Vörös Róka Crazy Horse – kréjzi hórsz, más néven: Tasunka-vitko Custer – kaszter csejen – indián törzs Csetanszapa – más néven: Fekete Sólyom dakota-oglala – indián törzs Dave – déjv delavár – indián törzs Delaware – delavár feketelábú – indián törzs Fort Randall – fórt rendel Fort Saint Pierre – fór szenpjer George – dzsórdzs Göndörhajú Csapa vagy Göndörhajú Bobby – más néven: Ravasz Hód grizzly – szürkemedve Harka – Harry Tokei-ihto gyermekkori neve Harry – más néven: Tokei-ihto vagy Jack vagy Kétszarvú Kő Horse Creek – hórsz krík, más néven: Lóitató-patak Hosszá Kés – fehér ember, fehér katona Jack – dzsek Jackman – dzsekmen Jim – dzsim, Fred Clarke álneve Johnson, Betty – dzsanzon, beti Jones, Dick – dzsónz, dik Joseph – dzsózif legging – indián ruha lenni-lenap – indián törzs Lewis – luíz milahanszka – fehér katona Miniatankavakpala vagy Miniatanka – a Niobrara folyó indián neve

mini vaken – szent víz (pálinka) Minneapolis – miniepolisz Minnesota – mineszóta Missouri – miszúri Morris, Dan – morisz, den, más Varázspálcás Sárga Szakáll moszkitó – indián-néger keverék nép Nagy Atya – államelnök Nagy Víz – óceán Northern Pacific – nordern peszjfik

néven:

Gyorsröptű

Vándormadár

Ohio – ohájó pani – indián törzs pemikán – szárított bölényhús Platte – plet poncho – poncsó; indián köpeny, takaró ponka – a dakoták egyik törzse Pontiac – pontiak; híres indián főnök (1720-1769) Red Cloud – red klaud Roach, Anthony – rócs, entoni Rocky Mountains – raki mauntinz Saint Louis – széjnt lúíz Sárgakő-folyó – a Yellowstone folyó scout – szkaut; vezető, kalauz, nyomkereső séheptin – indián törzs Sitting Bull – sziting bul, más néven: Tatanka-jotanka Smith, Cate, Samuel – szmisz, kétj, széjmjuel squaw – szkó; indián asszony Susquehanna – szaszkehana szeminól – indián törzs szikazin – indián törzs szikszikau – indián, törzs sziú – indián törzs Szonkavakon – más néven: Szonka Thomas – más néven: Tom vagy Mezítlábas Tom tipi – indián sátor Tippecanoe – tipikenó titon – a dakoták egyik törzse Tobias – tobiesz, más néven: Chef de Loup (ejtsd: séf dö iu) Farkasfőnök tomahawk – tomahók Top – más néven: Mattotaupa totem – törzsjel trapper – tőrvető, észak-amerikai prémvadász Union Pacific – júniuon peszifik vacsicsun – az indiánok nevezik így a “fehérek törzsét" Warner – vórner

vagy

Watson – watszon White River – vájt river, más néven: Fehér folyó yankton-dakota – a dakoták egyik törzse