Lisa Kleypas Mindenem a Tied

LISA KLEYPAS Mindenem a tiéd

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2011

A fordítás alapjául szolgáló mű: Lisa Kleypas: Worth Any Price

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent:

Lady Sophia szeretője Légy az őrangyalom Éjfélig vagy enyém

Copyright © 2003 by Lisa Kleypas Hungarian translation © Kallai Nóra, 2010 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2011

ISBN 978 963 254 254 6

Anyósomnak, Ireta Ellisnek szeretetedért, nagylelkűségedért és megértésedért, és azért, amiért boldoggá teszel, valahányszor veled vagyok. Szeretettel legodaadóbb menyedtől: L.K.

PROLÓGUS

LONDON, 1839 Huszonnégy éves volt, és most járt életében először bordélyházban. Nick Gentry átkozottul mérges volt magára, amiért fagyos izzadságcseppek kezdtek gyöngyözni a homlokán. Égett a kéjvágytól, de közben majd megdermedt a félelemtől. Évek óta halogatta ezt a látogatást, mígnem aztán a test végletekig feszülő parancsa idehajtotta. Sóvárgása a közösülésért erősebbnek bizonyult a rettegésénél. Nick tehát erőt vett magán, és felment Mrs. Bradshaw vörös téglás házának lépcsőjén. Ez az intézmény kifejezetten tehetős kliensek igényeit elégítette ki. Mindenki tudta, hogy egy éjszaka Mrs. Bradshaw-nál egy vagyonba kerül, mivel a „lányai” a legjobban képzett prostituáltak egész Londonban. Nicknek nem okozott gondot bármekkora összeget kifizetni. Nagyon jól keresett mint piti tolvajok felhajtója, ezenkívül egy vagyont harácsolt össze az alvilággal való üzelmei során. Ráadásul meglehetősen hírhedtté is vált. Bár az átlagemberek körében nagy népszerűségnek örvendett, az alvilágban féltek tőle, a Bow Street-i detektívek pedig kifejezetten utálták, mert az erkölcstelen riválist látták benne. Ebben a detektívek nem is tévedtek – Nick valóban erkölcstelen volt. Az aggályoskodás nem tesz jót az üzletnek, így aztán Nick nem is nagyon alkalmazta. Az ablakokon keresztül zene hangjai szűrődtek ki, és Nick elegánsan öltözött férfiakat és nőket látott, akik úgy társalogtak, ismerkedtek, mintha a felső tízezer egyik estélyén volnának. Valójában prostituáltak bonyolították üzleti tranzakcióikat az ügyfeleikkel. Milyen más volt ez a világ, mint Nick otthona a Fleet Ditch közelében, ahol közönséges zsebmetsző szajhák szolgálták ki a férfiakat a fasorban pár shillingért! Nick kihúzta magát, és erőteljesen bezörgetett az ajtón az oroszlánfejet mintázó kopogtatóval. Faarcú lakáj jelent meg a szűk ajtónyílásban, és megkérdezte, mi járatban van. Hát nem magától értetődő?, kérdezte magában Nick. – Nőt akarok. Attól tartok, Mrs. Bradshaw ebben az órában nem fogad új ügyfeleket, uram... – Mondja meg neki, hogy Nick Gentry van itt. – Azzal Nick a kabátzsebébe süllyesztette a kezét, és szigorú arccal meredt a lakájra. A férfinak elkerekedett a szeme e név hallatán. Kinyitotta az ajtót, és tisztelettel fejet hajtott. – Igenis, uram. Ha megtenné, hogy néhány pillanatra itt várakozik az előcsarnokban... rögtön jelentem Mrs. Bradshaw-nak, hogy ön az. A levegőben finom parfüm- és dohányillat terjengett. Nick mélyeket lélegzett, és közben végignézett a márványpadlós előcsarnokon, amit karcsú, fehér pilaszterek szegélyeztek. Egyetlen kép volt a falon, egy meztelen nőt ábrázolt, amint finom vonalú kezét könnyedén a combja tövén nyugtatva nézegeti magát egy ovális tükörben. Nick

elbűvölve bámulta az aranykeretbe foglalt festményt. A nő tükörképe már kissé elmosódott volt, és a lábai között sötétlő kis háromszögecskét csak néhány elnagyolt ecsetvonással festették meg. Nick úgy érezte, mintha jéghideg ólmot öntöttek volna a gyomrába. Egy fekete térdnadrágos szolgáló haladt át a hallon, poharakkal teli tálcával a kezében, mire Nick gyorsan elkapta a tekintetét a képről. Nagyon is tisztában volt vele, hogy a háta mögött ott az ajtó. A lehetőséggel, hogy sarkon forduljon és kisétáljon innen. De túl hosszú ideig élt gyávaságban. Akármi történjen is, a ma éjszakát végig kell csinálnia. Ökölbe szorította a kezét a zsebében, és a csillogó márványburkolatot nézte, melynek fehér-szürke felületén visszatükröződött a csillár fénye. Hirtelen egy női hang ütötte meg a fülét. – Micsoda megtiszteltetés, hogy az ünnepelt Mr. Gentry ellátogat hozzánk! Isten hozta! Nick tekintete a kék estélyi ruha szegélyéről a mosolygós, sherryszínű szempárra vándorolt. Mrs. Bradshaw magas, csodálatos alakú nő volt. Fehér bőrét borostyánszínű szeplők borították, égővörös haja laza fürtökben hullott a vállára. Nem volt szép a szó hétköznapi értelmében – az arca túl szögletes, orra túlságosan nagy volt –, ám divatosan és kifogástalanul öltözködött, ráadásul volt benne valami figyelemre méltó, ami a szépséget már feleslegessé tette. És volt valami a mosolyában, amitől Nick akarata ellenére teljesen ellazult. Mint később megtudta, ezzel nem volt egyedül. Minden férfi feloldódott Gemma Bradshaw kellemes társaságában. Látni lehetett rajta, hogy nem bánja a durva szavakat, sem a csizmás lábat az asztalon. Hogy szereti a jó vicceket, nem gátlásos és nem is lekicsinylő. A férfiak imádták Gemmát, mivel ő is nyilvánvalóan imádta őket. Mrs. Bradshaw cinkos mosolyt küldött Nick felé, aztán pukedlizett egyet, és közben olyan mélyen meghajolt, hogy jó betekintés essék merész dekoltázsába. – Ó, mondja, hogy a gyönyör kereséséért jött ide, és nem üzleti ügyben! – És mikor Nick biccentett egyet, újból elmosolyodott. – Micsoda szerencse! Jöjjön velem, tegyen egy sétát a szalonban, aztán megbeszéljük, miként szolgálhatnánk ki a legmegfelelőbben az igényeit. – Azzal előrelépett, és belekarolt a férfiba. Nick összerezzent, de gyorsan úrrá lett az ösztönös mozdulaton, hogy lefejtse magáról a nő karját. A madám figyelmét aligha kerülhette el Nick karjának merevsége. Leengedte a kezét, és folytatta a csevegést, mintha mi sem történt volna. – Erre megyünk! A vendégeim szeretnek biliárdozni és kártyázni, vagy egyszerűen csak pihenni a dohányzóteremben. Annyi lánnyal elegyedhet szóba, amennyivel csak akar, mielőtt választana közülük. Akkor a lány felviszi magát az egyik emeleti szobába. A társaságában töltött időért óránként kell fizetni egy összeget. Mindegyik lányt én magam tanítottam be, és meglátja, mindegyiknek megvan a saját specialitása. Természetesen mi ketten megbeszéljük az ön óhajait, mivel nem mindegyikük hajlandó belemenni durva játékokba. Beléptek a szalonba, és néhány nő máris kihívó pillantásokat vetett Nickre. Egészségesnek és ápoltnak tűntek, nem úgy, mint a Fleet Ditch és a Newgate környéki kurvák. Flörtöltek, társalogtak, egyezkedtek, éppoly lazán viselkedtek, mint Mrs. Bradshaw. – Nagy örömömre szolgál, hogy többüket is bemutathatom önnek – súgta a fülébe Mrs. Bradshaw kedves hangon, egészen közelről. – Megakadt már valamelyiken a szeme? Nick megrázta a fejét. Általánosan ismert volt pajzánkodó arroganciájáról és piti

szélhámosokhoz illő fesztelen heccelődéseiről. Ebben a számára idegen helyzetben azonban nem tudott mit mondani. – Megenged egypár javaslatot? Az a sötét hajú lány ott, abban a zöld ruhában elképesztően népszerű. A neve Lorraine. Elbűvölő, eleven, és vág az esze, mint a borotva. Aki mellette áll, az a szőke... ő Mercia. Nyugodtabb típus, és olyan kedves a modora, hogy őt is nagyon sok kliensünk kedveli. Aztán ott van Netti – az az alacsony a tükörnél –, ő az egzotikusabb technikákban járatos... – Mrs. Bradshaw itt egy pillanatra megállt, mivel észrevette, hogy Nick erősen összeszorítja az állkapcsát. – Vagy talán az ártatlanság illúziójához vonzódik? – kérdezte óvatosan. – Ez esetben ajánlhatok egy vidéki leányzót, aki tökéletes szűz lány benyomását kelti. Nick, ha megkötözik, se tudta volna megmondani, mit akar. Nézte a lányokat – feketét, szőkét, vékonyat, molettet, a magasság, alak és hajszín minden elképzelhető változatát –, és teljesen összezavarodott. Próbálta elképzelni, milyen lehet velük az ágyban, és újabb izzadságcseppek kezdtek gyöngyözni a homlokán. Pillantása hirtelen újra Mrs. Bradshaw-ra esett. Meleg barna szemek, vöröses szemöldök, mely néhány árnyalattal sötétebb, mint a haja. Magas termete, karcsú teste kívánatos játszótér, a szája puha és lágy. De végül is a szeplők döntötték el igazában a dolgot. A borostyánszínű foltocskák, melyek bőséggel borították be fehér bőrét, és melyek láttán Nicknek szinte nevetni támadt kedve. – Maga itt az egyetlen, akit érdemes lenne birtokolni – hallotta Nick a saját hangját. A madám lesütötte tűzvörös szempilláit, így próbálván elkendőzni, mit gondol, de Nick érezte, hogy most nagyon meglepte őt. – Drága Mr. Gentry! Milyen kedves bók! Csakhogy én soha nem megyek ágyba intézményem vendégeivel. Azok az idők réges-rég elmúltak. Ha megengedi, akkor bemutatnám az egyik lánynak és... – Én magát akarom – szólt ellentmondást nem tűrő hangon Nick. Mrs. Bradshaw látta Nick arcán a nyers őszinteséget, és pír futott végig mindkét orcáján. – Uramisten! – mondta, és hirtelen nevetni kezdett. – Ez aztán a művészet, úgy zavarba hozni egy harmincnyolc éves nőt, hogy elpiruljon! Már azt hittem, el is felejtettem, hogy kell! Nick nem mosolygott vissza Mrs. Bradshaw-ra. – Bármilyen árat megfizetek magáért. Mrs. Bradshaw csodálkozva ingatta meg a fejét, még mindig mosolyogva, aztán Nick ingmellére szegezte a tekintetét, mintha valami súlyos kérdésben kéne döntést hoznia. – Soha. semmit nem teszek elhamarkodottan. Ez amolyan saját, külön bejáratú szabály. Nick lassan és óvatosan megérintette a madám kezét, aztán figyelmes, gyengéd mozdulatokkal cirógatni kezdte a tenyerét az ujjbegyeivel. Bár Mrs. Bradshaw keze testalkatához illően meglehetősen hosszú volt, Nick keze jóval nagyobb, ujjai pedig kétszer olyan vastagok voltak, mint a madám vékony ujjai. Nick most a kicsi, nedves hajlatokat kezdte simogatni a nő ujjának belső felületén. – Minden szabályt meg kell szegni, legalább egyszer – mondta. A madám ráemelte a tekintetét, és láthatólag teljesen elbűvölte valami, amit Nick megfáradt arcán meglátott. Aztán úgy tűnt, döntésre jutott. – Jöjjön velem! Nick követte Mrs. Bradshaw-t kifelé a szalonból, ügyet sem vetve az őket követő tekintetekre. A madám végigvezette az előcsarnokon, aztán fel egy faragott lépcsősoron, mely privát szobákhoz vezetett. Mrs. Bradshaw lakása gazdagon díszített, ugyanakkor kényelmes volt, a bútorokat temérdek párna, a falakat francia tapéta borította. A kandallóban gondosan megrakott tűz pattogott. A fogadószoba tálalószekrénye telis-tele

volt csillogó kancsókkal és poharakkal. Mrs. Bradshaw felkapott egy szűk nyakú kis poharat az egyik ezüsttálcáról, és várakozón Nickre nézett. – Brandy? A férfi azonnal bólintott. Mrs. Bradshaw aranypiros folyadékot töltött a pohárba. Gyakorlott mozdulattal meggyújtott egy gyufát, majd a tálalószekrényen álló gyertyához lépett vele. A poharat a talpánál fogva a láng fölé tartotta, és néhányszor meglöttyintette a tartalmát. Mikor a brandy kellő hőmérsékletűre melegedett, odanyújtotta a férfinak. Nick még nem találkozott nővel, aki így kínálta volna. A brandy erős volt és dióízű, finom aromája mélyen felszállt az orrlikaiba, ahogy itta. Amikor Nick körbetekintett a szobán, észrevette, hogy az egyik fal teljesen be van polcozva, és minden négyzetcentiméter helyet bőrkötésű kötetek és fóliók foglalnak el. Közelebb lépett a polcokhoz, hogy szemügyre vehesse a köteteket. Bár nemigen tudta kivenni címüket, annyit azért kitalált, hogy a könyvek nagy része a szexről és az emberi anatómiáról szól. – Ez a hobbim – szólalt meg Mrs. Bradshaw, és a szemében bizalmaskodó kihívás csillogott. – Különböző kultúrák szexuális technikáiról és szokásairól gyűjtök könyveket. Némelyik igazi ritkaságnak számít. Az elmúlt tíz évben hatalmas tudást halmoztam fel kedvenc témakörömben. – Gondolom, sokkal izgalmasabb, mint dohányszelencéket gyűjteni – mondta Nick, mire Mrs. Bradshaw elnevette magát. – Maradjon itt! Egy pillanat, és jövök. Addig meg nézegesse nyugodtan a könyvtáramat! Azzal a fogadóhelyiségből nyíló egyik szobába lépett, melynek ajtajából egy baldachinos ágy szélét lehetett látni. Nick gyomrába visszatért az az ólomnehéz érzés. Egy hajtásra kiitta tüzes italát, és miután letette a poharat, a polcokhoz lépett. A figyelmét elsőként egy vörös bőrkötéses, vastag kötet ragadta meg. Az antik bőrkötés halkan nyiszorgott, ahogy kinyitotta a könyvet, mely kézzel festett illusztrációkkal volt tele. Nick háborgó belsője egyetlen hatalmas gombóccá formálódott, amint a tekergő testeket nézte, melyek olyan különös pozíciókban hemperegtek, melyekről ő álmodni sem mert. A szíve hevesebben vert a bordái között, hímvesszeje pedig mozgolódni kezdett a felfokozott izgalomtól. Gyorsan becsukta a könyvet és visszarakta a polcra. Aztán visszament a tálalóhoz, és újabb pohár brandyt töltött ki magának. Most már ízlelgetés nélkül lehajtotta az egészet. Ígéretéhez híven Mrs. Bradshaw hamarosan vissza is tért, és megállt a szobaajtóban. Egy vékony, csipkés szélű hálóköntös volt rajta, melynek középkori stílusú ujjai hosszan lelógtak. A fehér selyemöltözék megmutatta dús keblén a mellbimbókat, sőt a szőrzete is átsötétlett a lába között. A madámnak nagyszerű teste volt, és ezt nagyon jól tudta. Szétnyíló ruhájának kivágatában megjelent hosszú, vékony vonalú lába. Vöröslő hajkoronája kibontva omlott a vállára és a hátára, amitől jóval fiatalosabbnak és üdébbnek tűnt. Nick gerincén borzongás futott végig a vágytól, és érezte, hogy tüdeje őrjítő tempóban zihál. – Azt akarom, hogy tudja, finnyás vagyok a szeretőim megválasztásában. – A madám ezzel odaintette magához Nicket. – Az ilyen nagyságrendű tehetséget, mint az enyém, nem szabad csak úgy elvesztegetni. – Akkor miért pont én? – kérdezte Nick, és a hangja érdessé vált. Közelebb lépett, és

akkor érzékelte, hogy Mrs. Bradshaw nem parfümözte be magát. Bőréből szappan- és tisztaságillat áradt, ami sokkal izgatóbb volt, mint a jázmin vagy a rózsa. – Amiatt, ahogy hozzám ért. Ösztönösen megtalálta a két legérzékibb helyet a kezemen: a tenyér közepét és az ujjpercek belső felét. Kevés férfinak van erre képessége. Nicknek viszont ez nem volt hízelgő, inkább valamiféle pánik tört ki rajta. A madám most vár tőle valamit – valamit, amit ő bizonyosan nem fog tudni teljesíteni. Az arca rezzenéstelen maradt ugyan, a szíve azonban majd kiugrott a helyéből, amikor Mrs. Bradshaw a meleg, kandallófényes hálószobába vezette. – Mrs. Bradshaw – kezdte zavartan, mikor az ágy felé tartottak –, el kell mondanom magának... – Gemma – suttogta Mrs. Bradshaw. – Gemma – ismételte Nick, és minden értelmes gondolat kiszállt a fejéből, amikor Gemma hátrahajtotta a válláról a kabátot, és segített neki levenni. Miközben Gemma kioldotta Nick izzadságtól nedves nyakkendőjét, mosolyogva nézett fel kipirult arcába. – Úgy reszket, mint egy tizenhárom éves kamasz. A nagymenő Mr. Gentry ennyire meg van illetődve a gondolatra, hogy a híres-neves Mrs. Bradshawval ágyba bújjon? Ezt egy ilyen nagyvilági fiatalembertől igazán nem vártam volna. Egy férfi a maga korában egészen bizonyosan nem lehet már szűz. Mennyi is, huszonhárom? – Huszonnégy. – Nick a lelke mélyén majd belehalt, de jól tudta, semmiképpen nem képes elhitetni Gemmával, hogy tapasztalt férfi. Nagyokat nyelt, és nyíltan kimondta: – Soha nem csináltam még ilyet. Gemma vöröses szemöldökei a magasba szöktek. – Soha nem járt még bordélyházban? Nick kikényszerítette a szavakat égő torkából: – Soha nem szeretkeztem még nővel. Gemma arckifejezése mit sem változott, de Nick érezte rajta, hogy igencsak meglepődött. Hosszú, tapintatos szünet után aztán megkérdezte. – Akkor férfiakkal volt intim kapcsolatban? Nick tagadólag megrázta a fejét, és a mintás tapétát bámulta. A megsűrűsödött csöndet csak saját fülének ütemes zúgása törte meg. A madám kíváncsisága szinte tapintható lett. Fellépett a magas ágyhoz támasztott kis falépcsőn, és felült a matracra. Aztán lassan az oldalára ereszkedett, ernyedten, macskaszerűen. És a férfiúi nem iránti végtelen megértéssel csöndben és türelmesen várt. Nick próbált tárgyilagos lenni, de a hangja remegett. – Mikor tizennégy éves voltam, tíz hónapot kaptam egy börtönhajón. Nick rögtön látta Gemma arcán, hogy tökéletesen megértette. A börtönhajókon uralkodó áldatlan állapotok, a tény, hogy férfiakat és fiúkat összeláncolva egy nagy cellába zártak, nyílt titok volt. – A hajón lévő férfiak persze megpróbálták megerőszakolni, ugye? – szólalt meg Gemma. A hangja látszólag közömbösen csengett. – Sikerült valamelyiküknek? – Nem. De azóta... – Nick itt hosszú szünetet tartott. Még senkinek nem beszélt a múltjáról, mely annyira kísértette. A szorongásait nem volt könnyű szavakba önteni. – Nem bírom elviselni, ha hozzám érnek – mondta lassan. – Senkitől, semmilyen formában. Néha annyira akartam... – Itt újból szünetet tartott, és láthatólag keresgélte a szavakat. – Néha annyira akarok nőt magamnak, hogy majd beleőrülök. De úgy látszik, képtelen vagyok... – Nick most zavarában végleg elhallgatott. Lehetetlennek tűnt elmagyarázni, hogy számára a szex, a fájdalom és a bűntudat karöltve járnak, hogy az az amúgy teljesen természetes dolog, a szeretkezés, olyan neki, mintha le kéne vetnie magát egy magas

szikláról a mélybe. Egy másik ember érintése, bármily ártatlan volt is, rögtön arra késztette, hogy védekezzen. Ha Gemma akár rémülten, akár megértéssel, de drámaian reagál, Nick azonnal elmenekült volna. Ehelyett a madám elgondolkozva figyelte egy darabig, aztán kecses mozdulattal átvetette hosszú lábait az ágyon, és lecsusszant a padlóra. Megállt a férfi előtt, és elkezdte kigombolni a mellényét. Nick megmerevedett, de nem mozdult. – Biztos szokott fantáziálni – mondta Gemma. – Vannak képek, gondolatok, melyek felizgatják. Nick lélegzete szaporább és hevesebb lett, amint Gemma lerángatta róla a mellényt. Pajzán álomfoszlányok szaladtak át az agyán... buja gondolatok, melyek mindig felajzották, aztán ott maradt kínok között, az üres sötétségben. Igen, voltak fantáziái, víziói arról, hogy nők fekszenek alatta megkötözve, nyögve, lábukat szélesre tárva, ő pedig benyomul a combjuk közé. Hogy lenne képes ilyen szégyenteljes dolgokat bevallani! Gemma Bradshaw barna szemétől azonban ellenállhatatlan volt a kérés. – Akkor először én mondom el a magamét – ajánlotta fel a madám. – Szeretné hallani? Nick lassan bólintott, és ágyékában forróság áradt szét. – Az a fantáziaképem, hogy meztelenül állok egy férfiközönség előtt. – Gemma halkan és fojtott hangon folytatta. – Kiválasztok közülük egyet, amelyik a legjobban tetszik. Feljön hozzám a színpadra, és bármilyen szexuális kívánságomat teljesíti. Ezután kiválasztok egy másikat, aztán egy másikat, míg teljesen ki nem elégülök. Gemma kihúzta Nick ingét a nadrágjából. Nick áthúzta az inget a fején, és az átnedvesedett ruhadarabot a földre hajította. A farka fájdalmasan meredezett, miközben Gemma a mezítelen felsőtestét vizsgálgatta. A nő most megérintette a mellkasán a sűrű szőrzetet, mely sokkal sötétebb volt, mint a haja. Gemma elismerőleg hümmögött. – Kifejezetten izmos. Ezt szeretem. – Ujjaival az összekuszálódott szőrcsomók közé nyúlt, és megcirógatta alatta a felhevült bőrt. Nick ösztönösen hátrébb lépett. – Gemma ráérősen intett neki, hogy jöjjön csak vissza. – Ha szerelmeskedni akar, attól tartok, nem kerülheti el az érintést. Maradjon nyugton! – Azzal Nick nadrágjának felső gombjához nyúlt. – Most pedig mondja el, maga miről fantáziál! Nick a mennyezetet bámulta, a falat meg a bársonyfüggönnyel eltakart ablakokat, és bármit, csak ne kelljen néznie, ahogy Gemma kezei a dákójához érnek. – Én... én akarom uralni a helyzetet – mondta nyersen. – Elképzelem, hogy egy nőt az ágyhoz kötözök. Nem tud mozdulni, nem tud megérinteni... nem tudja megakadályozni, hogy azt tegyek vele, amit akarok. – Sok férfinak van ilyen fantáziája. – Gemma ujjpercei Nick megkeményedett farkának alsó felét súrolták, miközben kigombolta az utolsó gombokat is a nadrágján. Nick hirtelen elfelejtett levegőt venni. A madám közelebb hajolt hozzá, hogy lehelete felborzolta Nick mellkasán a bodor szőrzetet. – És mit csinál a nővel, mikor már megkötözte? – kérdezte suttogva. Nick izgalmában és zavarában elpirult. – Mindenhol megérintem. A számmal és az ujjaimmal... Elérem, hogy könyörögjön, tegyem magamévá. Végül sikítani fog. – Nicknek megfeszült az állkapcsa, és nyögött egyet, mikor Gemma hosszú, hűvös ujjai körbefonták a vesszejét, és kiszabadították a nadrágból. – Jézusom!... – Hát – dorombolta Gemma, és gyakorlott ujjaival végigsimított Nick férfiasságán egészen a herékig, aztán fel a hatalmasra duzzadt makkig –, maga különös adottságokkal megáldott fiatalember!

Nick behunyta a szemét, és szinte beleszédült a vad, érzéki gyönyörbe. – Tetszhet ez egy nőnek? – kérdezte bizonytalanul. Gemma folytatta a simogatást, miközben válaszolt. – Nem minden nőnek. Vannak, akik nem tudnának magukba fogadni egy férfit a maga méreteivel. De ezen segíthetünk. – Gemma most elengedte Nick hímvesszejét, és az éjjeliszekrényen fekvő nagy mahagónidobozhoz lépett. Felemelte a fedelét, és kutatni kezdett a tartalmában. – Vegye le a többi ruháját is! – mondta anélkül, hogy Nickre nézett volna. Nick bensejében vadul viaskodni kezdett egymással a vágy és a félelem. Végül a vágy győzött. Levette a ruháját, amitől aztán sebezhetőnek és fájóan felajzottnak érezte magát. Gemma megtalálta, amit keresett, megfordult, és valamit Nick felé dobott. Nick reflexszerűen elkapta a repülő tárgyat. Egy darabka kárminpiros bársonyból készült kötél volt. Zavartan figyelte, amint Gemma kioldja a hálóköntösét, és hagyja, hogy az a bokájára hulljon. Erőteljes, ruganyos testének minden porcikája feltárult Nick szeme előtt, a vibráló vörös színű szőrzettel az ágyéka környékén. Gemma felbujtó mosollyal mászott fel az ágyra, közben megmutatva gyönyörű, formás fenekét. Aztán a könyökére támaszkodva a bársonydarabkára mutatott, amit Nick a kezében tartott. – Azt hiszem, tudja, mit kell tennie most – mondta. Nick elámult és meg is hökkent, hogy Mrs. Bradshaw tökéletesen védtelenné teszi magát egy idegennel szemben. – Megbízik bennem annyira, hogy ezt megengedi? Gemma hangja egészen halkan szólt. – Mindkettőnknek meg kell bíznia a másikban, nem igaz? Nick az ágyra térdelt. Remegett a keze, mikor összekötözte Gemma két kezét a csuklójánál fogva, és az ágy fejéhez rögzítette őket. Gemma karcsú teste tökéletesen ki volt szolgáltatva neki. Fölébe mászott, lehajtotta a fejét, és szájon csókolta. – Hogy tehetnék a kedvére? – kérdezte suttogva. – Tegyen először a maga kedvére! – És Gemma a nyelvével lágyan, selymesen megérintette Nick alsó ajkát. – Aztán majd foglalkozhat az én igényeimmel is. Nick lassú kalandozásra indult Gemma testén. Szorongása teljesen feloldódott valami tüzes áradatban. Elöntötte a kéjvágy, mikor olyan helyeket fedezett fel, melyek érintésekor Gemma megvonaglott... az a kis üreg az álla alatt, könyökének a belső oldala, mellének lágy, alsó régiói. Nick simogatta, ízlelgette, harapdálta Gemma bőrét, és a nő lágyságától, nőies illatától teljesen megrészegedett. Végül, mikor vágya már elviselhetetlen magasságokba csapott, leereszkedett Gemma combjai közé, és benyomult a meleg, nedves mélységbe, ami után olyan nagyon sóvárgott. Kimondhatatlan szégyenére már a behatoláskor elélvezett, mielőtt még kielégíthette volna Gemmát. Nick egész teste megremegett a kibírhatatlan gyönyörtől, aztán Gemma lángoló hajzuhatagába fúrta az arcát, és hangosan zihált. Mikor túl volt rajta, Gemma megkötözött keze után nyúlt. Kioldotta a kötést, az oldalára fordult, el tőle, és üres tekintettel bámulni kezdte az árnyakat a falon. Valósággal szédült a megkönnyebbüléstől. Valamilyen kideríthetetlen oknál fogva szúrást érzett a szeme sarkában, és szorosan be is hunyta, hogy visszaszorítsa az utálatos könnyek áradatát. Gemma megmozdult a háta mögött, és kezét gyengéden Nick mezítelen csípőjére tette. Ajkával gerincoszlopa felső részét cirógatta, amitől Nick hátán borzongás futott végig, le

egészen az ágyékáig. – ígéretes tehetség vagy – suttogta Gemma. – Kár lenne az adottságaidat veszni hagyni. Különleges ajánlatom van a számodra: gyere el hozzám időről időre, és megosztom veled, amit tudok. Nagyon sok mindenre megtanítalak. Nem kell fizetni sem... néha azért hozhatsz valami ajándékot! – Mikor Nick nem mozdult, Gemma gyengéden beleharapott Nick tarkójába. – Ha befejeztem az okításod, nem lesz olyan nő a világon, aki képes volna neked ellenállni. Na, mit szólsz hozzá? Nick megfordult, és Gemmát a matrachoz nyomva lenézett a nő mosolygó arcára. – Kész vagyok az első leckére – mondta, és száját Gemma szájára tapasztotta.

1 Három évvel később Ahogy azt már jó ideje megszokta, Nick kopogás nélkül lépett be Gemma privát lakásába. Vasárnap délután volt, ilyenkor találkoztak, majdnem minden héten. Mostanra a hely ismerős illata – a bőr és az alkohol szaga, az enyhe virágillat – bőven elég volt, hogy testében felébredjen a vágy, ami ma különösen erős volt, mert a munkája miatt már két hete nem találkozhatott Gemmával. Az első együtt töltött éjszaka óta Nick ellenkezés nélkül betartotta a Gemma állította szabályokat. Nem is volt más választása, ha látni akarta őt. Bizonyos értelemben barátok voltak, de kapcsolatuk kimerült a puszta fizikai érintkezésben. Gemma semmiféle érdeklődést nem mutatott az iránt, mit érez Nick a szíve mélyén, és hogy egyáltalán éreze valamit. Kedves nő volt, de azon ritka alkalmakkor, mikor Nick puhatolózásképpen a felszínes dolgokon túl másról is beszélni kezdett, azonnal leállította. Lehet, hogy ez így van jól, gondolta Nick később. Nem kívánta Gemmát beavatni fertelmes múltja részleteibe, se érzelmeinek kusza összevisszaságába. Így aztán hetente egyszer együtt voltak az ágyban, a titkaikat meg őrizték magukban. A tanító és lelkes tanítványa. Gemma aranytapétás hálószobájának hívogató rejtekében Nick többet megtanult a szeretkezésről, mint azt valaha el tudta volna képzelni. Szert tett arra a képességre, hogy értékeim tudja a női szexualitást, ami csak kevés férfi sajátja... hogy megismerje a nő gyönyörérzetének bonyolult mivoltát, a különböző módokat, amivel felkeltheti és kielégítheti a nő vágyát. Megtanulta gyengéden, ugyanakkor erőteljesen használni az ujjait, a nyelvét, a fogait, az ajkát és a péniszét. De mindenekfelett fegyelmet tanult, azt, hogy türelemmel és fantáziával azt is el tudja érni, hogy a tapasztalt Mrs. Bradshaw artikulálatlan hangon kiáltozni kezdjen. Tudta, hogyan kell egy nőt az eksztázis állapotában tartani órákon keresztül. Azt is, hogyan tud kielégíteni egy nőt pusztán azzal, hogy a szájával a mellbimbóját izgatja, vagy alig-alig hozzáérve simogatja alul. Legutóbb Gemma rávette, hogy próbálja meg eljuttatni az orgazmushoz anélkül, hogy egyáltalán hozzáérne. Nick tíz percen keresztül suttogott a fülébe, és egyre plasztikusabb erotikus képeket festett le neki, míg Gemma a végén elpirult, és remegni kezdett. Nick most Gemma kívánatos testére gondolt, és elöntötte a forróság. így lépett be a fogadószobába. De rögtön meg is torpant, mikor a bársonypárnás széken ülve egy szőke fiatalembert pillantott meg, akin nem volt más ruhadarab, csak egy bordó köntös. Ugyanaz, ismert rá Nick, mint amit ő viselt mindig, mikor Gemmánál járt. Gemma nem ígérte neki, hogy hű lesz hozzá, és Nicknek nem is nagyon voltak illúziói afelől, hogy az elmúlt három évben ő lett volna Gemma egyetlen szeretője. Mégis meghökkent, amikor egy idegen férfit látott a fogadószobában, és megérezte a szex összetéveszthetetlen illatát a levegőben. Mikor az idegen észrevette Nicket, elpirult, és kiegyenesedett a székben. Zömök, fehér bőrű fiatalember volt, és még volt benne annyi ártatlanság, hogy egy ilyen helyzetben zavarba jöjjön. Gemma lépett ki a hálóból egy átlátszó, zöld neglizsében, mely alig takarta el rózsaszínes-barnás mellbimbóinak körvonalát. Mikor meglátta Nicket, elmosolyodott, és

egyáltalán nem tűnt úgy, mintha zavarban lenne váratlan feltűnése miatt. – Ó, drágám! – duruzsolta éppoly barátságosan és lágyan, mint mindig. Talán nem pontosan így akarta bemutatni Nicknek újdonsült „barátját”, de a helyzet láthatólag nem hozta zavarba. A szőke férfi felé fordult, és halkan azt mondta neki. – Várj meg a hálószobában! A férfi bódult pillantást vetett rá, és engedelmeskedett. Nick nézte, ahogy a fiatalember eltűnik a másik szobában, és ez eszébe juttatta három évvel azelőtti önmagát, mikor még ő is zöldfülű volt, és vágytól égve teljesen elvarázsolódott Gemma érzékiségétől. A nő felemelte kecses kezét, és megsimogatta Nick sötét haját. – Nem is vártam, hogy ilyen hamar visszatérsz a nyomozásból – mondta, és a bosszankodásnak nyoma sem volt a hangjában. – Amint látod, épp szórakoztatom az új felfedezettemet. – Azt, aki a helyembe lép. – Nick ezt inkább mondta, mint kérdezte, és eluralkodott rajta az elhagyottság érzete. – Igen – mondta szelíden Gemma. – Már nincs szükséged az instrukcióimra. Most, hogy mindent megtanítottam neked, amit tudok, csak idő kérdése lett volna, hogy a mi kis barátságunk kiüresedjen. Jobb akkor véget vetni neki, amikor még élvezetet jelent. Nicknek meglepően nehezére esett válaszolni. – Én még mindig kívánlak. – Csak mert ismerős és elérhető vagyok. – Gemma kedvesen mosolyogva közelebb hajolt hozzá, és megcsókolta az arcát. – Ne légy gyáva, kedvesem! Itt az ideje, hogy találj valaki mást. – Senki nem érhet a nyomodba! – felelte Nick morcosan. Ezért a megjegyzésért egy incselkedő kacagás és egy újabb csók lett a jutalma. – Ez azt mutatja, hogy még sokat kell tanulnod. – És Gemma tiszta, barna szemeiben gonosz mosoly villant. – Menj, és keress egy olyan nőt, aki érdemes a tehetségedre! Vidd ágyba! Érd el, hogy beléd szeressen! Életében egyszer mindenkinek meg kell tapasztalnia, mi a szerelem! Nick sértődötten nézett rá. – Na, ez az, amire aztán rohadtul nincs szükségem! – közölte Gemmával, mire az újból elnevette magát. Gemma hátrébb lépett, és fesztelenül kioldotta a haját, majd megrázta szabaddá tett fürtjeit. – Semmi isten veled! – mondta, és a szék mellett álló asztalkára helyezte a csatokat. – Jobb szeretem azt mondani: au revoir. Most pedig, ha megengeded, vár a tanítványom. Igyál valamit, mielőtt elmész. Nick leforrázva állt, és mozdulni sem bírt, mialatt Gemma besuhant a hálószobába, és becsukta maga mögött az ajtót. – Jézusom! – mormolta maga elé. Hitetlenkedő nevetés hagyta el az ajkát a gondolatra, hogy csak így faképnél hagyták, azok után, amiket együtt megéltek. Ennek ellenére nem érzett haragot. Gemma túlságosan nagylelkű és kedves volt hozzá. Csak hálát érzett iránta. Menj, és keress egy másik nőt!, visszhangzott benne a mondat. Ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Ó, pedig voltak nők mindenütt – jól neveltek, közönségesek, kövérek és hajlott hátúak, feketék, szőkék, magasak és alacsonyak –, és ő mindegyikükben talált valami csodálnivalót. Ám Gemma volt az egyetlen közöttük, akivel szabadjára merte engedni a szexualitását. Elképzelni se tudta, milyen lenne egy másik nővel. Érje el, hogy belé szeressenek? Nick keserűen elmosolyodott. Most gondolta csak végig, Gemmának mennyire nincs fogalma arról, miről beszél. Egy nő sem tudná őt szeretni... és ha valamelyik mégis megszeretné, hát az a nő lenne a világ legnagyobb bolondja.

2 Itt van. Nick biztos volt benne. Figyelmesen vizsgálgatta a Stony Cross Park mögötti kertben gyülekező vendégeket. Keze a nadrágzsebébe tévedt, és rátalált a miniatűr dobozkára, melyben Charlotte Howard arcképe lapult. Hüvelykujjával lassan végigsimított a dobozka fényes, díszített felületén, miközben továbbra is a társaságot nézte. A két hónapja tartó nyomozás Charlotte után most Hampshire-be vezette, hangákkal benőtt dombok, ősöreg, vadászatra csábító erdők és álnok, lápos völgyek vidékére. A nyugati megye gazdag volt, húsz mezővárosa dúskált a gyapjúban, faanyagban, tejtermékekben, mézben és sonkában. Hampshire híres birtokai közül Stony Crosst tartották a legelőkelőbbnek. A kastély és a hozzá tartozó tavacska az Itchen folyó termékeny völgyében húzódott meg. Nem is rossz hely a rejtőzködésre, gondolta Nick gúnyos mosollyal. Ha a gyanúja beigazolódik, Charlotte állást kapott Westcliff gróf házában mint a gróf anyjának társalkodónője. Nick, mialatt Charlotte után nyomozott, mindent megtudott róla, amit csak lehetett. Próbálta megérteni, hogy érez és hogy gondolkodik, és milyennek látják mások. Érdekes módon Charlotte-ot a családja és a barátai annyira különbözőképpen írták le, hogy Nick már-már kételkedni kezdett, egyáltalán ugyanarról a lányról beszélnek-e. A szülei szemében Charlotte engedelmes lány volt, aki igyekezett a kedvükben járni, és nem viselte el, ha csalódást okoz. Az eltűnése teljesen meghökkentette őket, merthogy azt hitték, Charlotte már belenyugodott a sorsába, hogy Lord Radnor felesége legyen. Charlotte gyermekkora óta tudta, hogy a család jövője múlik ezen. A Howard házaspár lepaktált az ördöggel, lányuk jövőjét adták Radnor pénzügyi támogatásáért cserébe. Már egy évtizede élvezték a lord pártfogásának előnyeit. De amint eljött az ideje, hogy az ördög megkapja jussát, Charlotte elmenekült. A Howard házaspár világosan közölte Nickkel, mindenáron meg kell találnia Charlotte-ot, hogy haladéktalanul átadja Lord Radnornak. Nem értették, mi késztette a lányukat a szökésre, hiszen szent meggyőződésük volt, hogy Lady Radnorként nagyon jó sora lenne. Charlotte ezek szerint nem osztotta ezt a véleményt. A felső tízezer közkedvelt bentlakásos iskolájából, Maidstone-ból való barátnői – akik nagy része azóta már férjhez ment – kelletlenül úgy nyilatkoztak a lányról, mint akinek egyre elviselhetetlenebb volt az, hogy Radnor felügyeli életének minden aspektusát. Az iskola vezetői, mivel továbbra is meg akarták nyerni Radnor gáláns anyagi támogatását, boldogan teljesítették kívánságait. Charlotte órabeosztása mindenkiétől különbözött. Radnor választotta ki számára, milyen tárgyakat tanuljon. Azt is előírta, hogy egy órával korábban térjen nyugovóra, mint a többiek. Sőt még azt is meghatározta, mit és mennyit ehet, miután az egyik alkalommal, mikor Charlotte hazalátogatott, felfedezte, hogy a lány felszedett néhány kilót, és úgy találta, karcsúsodnia kell. Nick megértette Charlotte lázadását, de rokonszenvet nem érzett iránta. Senki iránt nem érzett rokonszenvet. Már rég elfogadta az élet igazságtalanságait és a sors kegyetlenségét, amit senki nem képes örök időkre elkerülni. Egy iskolás lány gyötrelmei sehol nem voltak ahhoz a szenvedéshez képest, amit ő életében látott és megtapasztalt. Semmi lelkifurdalása nem lesz, ha Charlotte-ot visszaszolgáltatja Radnornak, szépen felmarkolja a maradék fizetséget, és a szerencsétlen menyasszony ügyét maradéktalanul kiveri a fejéből. Tekintete ide-oda pásztázott a parkban, de Charlotte-nak egyelőre nyomát sem lehetett

látni. A hatalmas házban több mint harminc család gyűlt össze, mindegyik a csaknem egy hónapig tartó vendégeskedés meghívottja. Az évente megrendezett esemény házigazdája Lord Westcliff volt. Napközben vadásztak, célba lőttek, szabadtéri sportokat űztek, és minden este volt valami program, úgymint éneklés zongorakísérettel vagy tánc. Bár a sokak által oly hőn áhított meghíváshoz Stony Cross Parkba szinte lehetetlen volt hozzájutni, Nicknek a sógora, Sir Ross Cannon közbenjárásával mégis sikerült. Nick elhatározta, hogy az unott arisztokratát fogja alakítani, aki ezzel a pár hetes vidéki látogatással egy kis felfrissülésre vágyik. Sir Ross kérésére Westcliff grófja el is küldte a meghívót, miközben fogalma sem volt, hogy Nick a Bow Street-i detektívek egyike, aki egy szökött menyasszony után nyomoz. Csak úgy csillogtak-villogtak a hölgyek ékszerei a tölgyfák ágairól lógó millió kis lámpa fényénél. Nick szája szegletében gunyoros mosoly bujkált, mikor arra gondolt, milyen könnyű is volna megszabadítani ezeket a palimadárkákat a kincseiktől. Nem is olyan rég még ő is pontosan ezt tette volna. Jobb tolvaj volt, mint amilyen magándetektív. De most már a Bow Streeten dolgozott, és a becsületest kellett adnia. – Lord Sydney! – Egy férfi hangja zökkentette ki a gondolataiból, és mikor Nick hátrafordult, Marcus-szal, azaz Lord Westcliffel találta magát szemközt. A gróf külseje igen figyelemreméltó volt. Bár testmagassága az átlagostól nem tért el, felsőteste széles és rettentő izmos volt, és ez az erőteljes alkat már-már bikaszerűvé tette. Vonásai durvák és kemények voltak, ferde vágású, fekete szemei mélyen ültek sötétre barnult arcán. Westcliff semmiben nem hasonlított a karcsú, világos bőrű arisztokratákra, akik a társadalom legfelső köreihez tartoztak. Ha nem elegáns estélyi ruhában van, bárki azt hihette volna róla, hogy dokkmunkás vagy utazó ügynök. Pedig Westcliffben kétségtelenül kék vér folydogált. Ő volt az egyik legősibb grófság örököse, a címet elődjei még 1300-ban kapták meg. Furcsa, de azt beszélték, hogy a gróf nem valami lelkes híve a monarchiának, sőt még az örökletes kiváltságoknak sem, mivel abban hisz, hogy egyetlen embernek sem szabadna távol maradnia a mindennapi élet gondjaitól és gyötrelmeitől. Westcliff jól felismerhető karcos hangján folytatta: – Isten hozta Stony Crossban, Sydney! Nick enyhe főhajtással felelte: – Köszönöm lordságodnak! A gróf nyílt bizalmatlansággal vizsgálgatta Nick arcát. – A patrónusa, Sir Ross azt mondja, maga unalomtól szenved. – A hangszínéből kitűnt, hogy nem igazán elnéző azokkal a gazdag emberekkel szemben, akik elviselhetetlen unalomról panaszkodnak. Nick sem volt velük elnéző. Belül nagyon bosszantotta, hogy kedvetlenséget kell színlelnie, de ez is része volt a megtévesztésnek. – Így van – felelte hát világfájdalmas arccal. – Őrjítő állapot. Határozottan melankolikus lettem. Azt a tanácsot kaptam, hogy próbáljam meg a levegőváltozást, talán jót tesz. A gróf ajkát rosszalló dünnyögésféle hagyta el. – Van egy kitűnő ötletem az unalom ellen: egyszerűen adja át magát valami hasznos tevékenységnek! – Arra gondol netán, hogy dolgozzak? – Nick helytelenítő kifejezést öltött magára. – Ez valaki másnak talán megfelelő orvosság volna. Az én kedvetlenségem azonban a pihenés és a szórakozás nagy gonddal összeállított elegyét igényli. Westcliff sötét szemében megvetés villant. – Törekedni fogunk arra, hogy mindkettőben kielégítő mértékben része lehessen nálunk. – Örömmel nézek elébe – mormolta Nick, vigyázva, hogy tiszta kiejtéssel beszéljen.

Igaz, hogy egy vikomt fia volt, de a londoni alvilágban töltött sok-sok év alatt szert tett egyfajta, az alsóbb néprétegekre jellemző akcentusra, ami a szóvégeken és az ostoba lágysággal ejtett mássalhangzókban volt leginkább tetten érhető. – Westcliff! Most leginkább az szolgálna megelégedésemre, ha ihatnék valamit és találnék egy vidám és csábos társalkodónőt. – Van egy kivételesen jó Loungeville Armagnacom – mormogta a gróf, és láthatólag örült, hogy így megszabadulhat Nicktől. – Azt nagyon szívesen venném! – Nagyszerű! Akkor mindjárt kerítek egy szolgálót, aki hoz magának egy pohárral. – Azzal Westcliff sarkon fordult és megindult. – És a társalkodónő? – kérdezte Nick, és elfojtott egy mosolyt, mikor látta, hogy a férfi háta megmerevedik. – Arról már saját magának kell gondoskodnia, Sydney! Amint a gróf elhagyta a teraszt, Nick megengedett magának egy gyors vigyort. Eddig nagy sikerrel adta az unott és elkényeztetett fiatal arisztokratát. A grófot minden várakozást felülmúlóan sikerült felbosszantania. Igazából kedvelte ezt a Westcliffet, mivel ugyanazt a kemény akaratot és cinikusságot vélte benne felfedezni, ami neki is sajátja volt. Nick elgondolkozva lesétált a teraszról, ki a parkba, melyben egyaránt volt nyílt terep és eldugott hely, számtalan lehetőséget kínálva a bizalmas légyottokra. A levegő hanga és fenyőmirtusz illatát hordozta. Közeledtére egy nagy kalitkába zárt, díszes madársereg hangosan csiripelni kezdett. A legtöbb embernek ez szívderítő lárma lett volna, Nick azonban a szüntelen trillákban kétségbeesést vélt felfedezni, és már-már kísértésbe esett, hogy kinyissa a kalicka ajtaját, és szabadon engedje a szerencsétlen teremtményeket. Semmire nem ment volna vele, mivel a madárkáknak levagdosták a szárnyát. A folyóparti terasznál állt meg, és az Itchen folyó sötéten csillogó vonalát nézte, meg a holdvilágot, amint átszüremlik a fűzfák hajladozó ágai és a tölgy– meg bükkfák sűrű lombozata között. Későre járt. Charlotte talán már a házban van. Nick óvatosan körbenézett, majd elsétált a kastély oldalához, mely mézszínű kőből épült, és négy torony szegélyezte, ezek mindegyike hat emelet magasságba szökött fel. A kastéllyal szemben egy kimondottan nagy udvar állt, istállókkal, mosodával, és alacsony épületekkel a szolgáknak. Az istállók homlokzatán megjelent az udvaron átellenben álló főépület kápolnájának motívuma. Nicket elbűvölte a pazar istállók látványa, még soha életében nem látott ehhez foghatót. Belépett az egyik árkádos átjárón, és egy zárt udvarban találta magát, mely telis-tele volt csillogó lószerszámokkal. A levegőben kellemesen keveredett a lovak, a széna, a bőr és a fényezőszerek illata. Az udvar hátsó részében egy márványból készült kút állt a lovak számára, és mindkét oldalon több, egymástól elválasztott állás sorakozott. Nick hangtalan, könnyed léptekkel haladt a kővel kirakott padlón, úgy, mint bármelyik Bow Street-i detektív. Ám akármilyen csendes volt is, lépteire a lovak felhorkantak és mozgolódni kezdtek. Nick kinézett az árkád oszlopai között, és felfedezte a szép sorban elhelyezkedő állásokat, melyekben vagy hatvan ló toporgott. Úgy tűnt, az istállók az állatoktól eltekintve üresek, és Nick gyorsan ki is surrant a nyugati bejáraton keresztül. Ott azonnal egy közel két méter magas, ősrégi kőfallal találta magát szemközt. Kétségtelenül azért építették oda, nehogy a figyelmetlen látogatók lezuhanjanak a folyópartra néző meredek szirtről. Nick hirtelen megtorpant. Ugyanis

egészen meglepő látvány tárult elé. A fal tetején egy alacsony, törékeny alak állt. Egy nő volt, olyan mozdulatlan, hogy az ember azt hihette volna, valami szobor. De egy fuvallat meglibbentette a szoknyáját, és kioldott egy fakószőke fürtöt lazán összefogott kontyából. Tekintetét a nőre függesztve Nick álmélkodva lépett közelebb. Csak egy kötözni való bolond egyensúlyozhat egy ilyen egyenetlen fal tetején, mikor biztos halál vár rá, ha egy kicsit is elveszíti az egyensúlyát. A nő azonban mintha nem lett volna tisztában a veszéllyel, amit az előtte tátongó mélység hordozott magában. Fejét olyan szögben tartotta, amiből jól látszott, hogy egyenesen maga elé mered, és az éjszakai horizontot nézi. Mi az isten haragját csinál ez a nő itt? Két éve Nick látott egy férfit, aki pont ilyen különös, nyugalmi helyzetben állt, mielőtt levetette magát a Temze egyik hídjáról. Amint Nick tekintete végigsiklott az alakján, észrevette, hogy a nő szoknyájának szegélye becsípődött a sarka alá. Ez azonnali cselekvésre sarkallta. Néhány nesztelen lépéssel a falnál termett, és könnyedén, hangtalanul felkapaszkodott rá. A nő nem vette észre, hogy közeledik, csak mikor Nick már majdnem elérte. Akkor megpördült, és Nick látta, hogy fekete szeme villan egyet, amint fordultában elveszíti az egyensúlyát. Nick megragadta, mielőtt még leeshetett volna, és szorosan a mellkasához vonta, karját a nő melle alatt tartva. Ez az egyszerű mozdulat, ahogy a nő teste az övéhez simult, különös elégedettséggel töltötte el. Mint amikor egy kirakós játék darabja hirtelen a helyére pattan. A nő halkan felkiáltott, és ösztönösen a férfi karjába kapaszkodott. Az elszabadult, finom szálú szőke hajfürtöt Nick arcába fájta a szél, orrlyukai megteltek a nő bőrének friss, enyhén sós illatával. Ettől megnedvesedtek az ajkai. Nick nagyon meglepődött, hogy ilyen erős hatást vált ki belőle ez a nőszemély. Még soha nem tapasztalt ilyen azonnali zsigeri reakciót. Legszívesebben leugrott volna a falról és magával hurcolta volna, mint az erdőben vadászó farkas, aki egy eldugott helyen egymaga kebelezi be zsákmányát. A nő megmerevedett Nick ölelésében, és csak úgy kapkodta a levegőt. – Engedjen el! – kiáltotta, és megpróbálta szétfeszíteni a férfi karját. – Mi az ördögnek művelte ezt? – Leesett volna innét. – Nem estem volna le! Tökéletes biztonságban voltam, amíg maga ide nem jött és nem lökött meg... – A sarka beakadt a szoknyája alá. A nő óvatosan megmozdult, felemelte a lábát, és megállapította, hogy a férfinak igaza van. – Tényleg – mondta gyorsan. Nick már minden elképzelhető helyzetből mentett meg embereket, és hozzá volt szokva a hálának legalább színlelt megnyilvánulásaihoz. – Nem is köszöni meg nekem, hogy megmentettem az életét? – Kitűnőek a reflexeim. Meg tudtam volna menteni magam. Nick hitetlenkedve nevetett fel, bosszankodott is, meg el is képedt a nő makacsságán. – Ha én nem vagyok itt, kitörte volna azt a vékony nyakacskáját! – Biztosíthatom, uram, hogy ez az úgynevezett életmentés teljesen felesleges volt, de mivel annyira nyilvánvaló, hogy ragaszkodik hozzá, ezért... megköszönöm. Most pedig vegye le rólam a kezét! – Hangszíne elárulta, hogy szavai mögött semmiféle elismerés nincsen. Nick elvigyorodott, nagyra értékelte, hogy a nő ilyen vakmerő módon viselkedik, miközben a szíve hevesen ver az ő csuklója alatt. Óvatosan engedett a szorításból, majd

lépésről lépésre segített neki megfordulni. A nő egyszer kissé megingott, és félelmében ösztönösen Nick kabátujjába kapaszkodott. – Elkapom, ne féljen! – mondta neki Nick határozottan. A nő felnézett rá, és mindketten megmerevedtek, amikor a pillantásuk találkozott. Nick elfelejtette azt is, hogy fal van a lába alatt. Úgy tűnt, mintha lebegnének a kékes holdfényben, ami mindent olyan valószerűtlenné tett. Nicket villámcsapásként érte a felismerés. Hihetetlen volt, de azokat a vonásokat látta maga előtt, melyek szinte már ismerősebbek voltak neki a sajátjainál. Charlotte! – Elkapom – ismételte Nick egy halvány mosoly kíséretében.

3 – Üljön le! – mondta az idegen Lottie-nak, majd hatalmas kezével átfogta a vállát, és lefelé nyomta. Lottie óvatosan engedelmeskedett, és leereszkedett a falra. A lábai a levegőben lógtak. A férfi leszökkent a földre, könnyedén landolt a kétméteres magasságból is. Feltartotta a karját. Lottie egy pillanatig habozott. Mintha jéghideg ököl szorítaná össze a szívét, ösztönei azt súgták, ne ugorjon az ismeretlen karjaiba, aki úgy áll ott, mint egy ragadozó, aki a zsákmányára vár. – Jöjjön! – suttogta az ismeretlen. A holdfényben meg-megvillant kék szeme. Lottie húzódozott ugyan, de azért kitárt karokkal előrehajolt. Amint ellökte magát a kőfalról, keze megállapodott a férfi vállán, aki átfogta a derekát. Aztán olyan játszi könnyedséggel eresztette le a földre, ami óriási fizikai erőről árulkodott. Kezét még egy darabig Lottie derekán nyugtatta, míg a lány teljesen meg nem találta az egyensúlyát, aztán eresztette csak el. Most, hogy a földön álltak, Lottie elámult a férfi méretein. Az idegen szokatlanul magas és széles vállú volt, keze, lába hatalmas. Bár öltözékén nem lehetett kivetnivalót találni – öltönyén a legújabb divat szerinti széles hajtóka, a nadrágja bőre szabva sötét haja túlságosan rövidre volt nyírva, az arca pedig teljesen szőrtelen. Ez szokatlan volt Stony Cross Park elegáns vendégserege körében. A divatos úriembereknek az ingnyakukig ért a hajuk, és pofaszakállt meg bajuszt viseltek. Ennek a férfinak az arcán viszont még egy kis kecskeszakáll sem díszelgett, ami oldotta volna arcélének kérlelhetetlen vonalát. Nick a fal irányába biccentett. – Miért ácsorgott odafent? Egy ideig Lottie képtelen volt megszólalni, mivel Nick jóképű fizimiskáját nézegette. A természet nagylelkűen bánt ezzel a férfival, és határozott, hercegi vonásokkal áldotta meg, ezenkívül olyan intenzív kék szemmel, mint a sötét éjszaka. És a tekintetében felvillanó cinizmus elbűvölő kontrasztot képezett a vastag szája szegletében bujkáló bolondosságával. Körülbelül harmincévesnek tűnt – az a kor, amikor a fiatalember végleg lenyesegeti az éretlenség utolsó vadhajtásait is, és érett férfi válik belőle. Nem kétséges, hogy bármilyen korú is egy nő, azonnal a bűvkörébe kerül. Lottie, miután összeszedte egy kicsit magát, így felelt neki: – Élvezem a kilátást. – Egy ablak biztonságából is élvezhetné ugyanezt a látványt. Lottie ajkán halvány mosoly jelent meg. – A látvány sokkal élvezetesebb, ha van némi veszély is benne. Nick erre elmosolyodott, mivel rögtön megértette, mire gondol Lottie. Zsivány mosolya annyira elragadó volt, hogy Lottie úgy érezte, mindjárt megáll a szívverése. Nem volt képes levenni a férfiról a szemét. Úgy tűnt neki, mintha lenne valami fontos, kimondatlan dolog a levegőben, mintha már találkoztak volna ők ketten, csak épp nem emlékszik, hol és mikor. – Ki maga, uram? – kérdezte. – Nem láttam itt korábban. – Talán én vagyok a maga őrangyala. – Nem éppen úgy néz ki, mint egy angyal – válaszolta Lottie, mire Nick elnevette magát. Aztán meghajolt és bemutatkozott. – Lord Sydney, szolgálatára. Lottie pukedlizett egyet. – Miss Miller. A grófnő társalkodónője vagyok. – Aztán nyíltan gyanakvó pillantással azt mondta: – Lord Westcliff partijának vendéglistája mindig eléggé exkluzív. Hogy kapott meghívást?

– A gróf volt olyan kedves és egy közös barátunk kérésére felajánlotta vendégszeretetét. – Vadászni jött? – kérdezte Lottie. – Ezért van itt? – Igen – felelte Nick enyhe zavarral, majd ironikus felhanggal. – Vadászni. A szabadtéri összejövetel irányából zene csendült fel, mire mindketten a hátsó park irányába fordultak. – A lovakat jöttem megnézni – mondta Sydney. – Bocsásson meg, ha magányában megzavartam. – Vissza kíván térni a partira? Nick sötét szemöldöke pajkos-kihívóan szökött a magasba. – És maga, visszamászik arra a falra, ha én visszamegyek? Te jó ég, micsoda pazarlás! Hogy egy férfi ennyire sármos legyen! Lottie szája körül visszafoghatatlan mosoly bujkált. – Nem, ma már nem, kedves uram. – Akkor engedje meg, hogy visszakísérjem a házba! Lottie nem ellenkezett, és Nick melléje lépett. Egyáltalán nem volt szokatlan dolog, hogy az ember ilyenfajta férfiba ütközzön Stony Cross Parkban. Sokszor egy pennyt sem lehetett leejteni, úgy nyüzsögtek itt a kisportolt, szórakozni vágyó férfiak. Az elmúlt két év során sokuk megkörnyékezte Lottie-t. De ez a férfi valahogy különbözött tőlük. Nem volt meg benne az a könnyedség, az a céltalanság, ami a többi idelátogató arisztokratában. Lottie megérezte a Nick álarca mögött megbúvó könyörtelenséget. Nem érezte magát teljes biztonságban mellette. Furcsa módon mégis nagy vágyat érzett, hogy közelebb vonzza magához, hogy újra mosolyt csaljon ki belőle. – Úgy tűnik nekem, maga nem fél a magasságoktól, Miss Miller – jegyezte meg Nick. – Semmitől sem félek – felelte Lottie magabiztosan. – Mindenki fél valamitől. – Ó! – Lottie kérdő pillantást vetett Nickre. – Mitől félhet egy olyan férfi, mint maga? Legnagyobb meglepetésére Lord Sydney egészen komolyan azt mondta: – Nem kedvelem a zárt helyiségeket. A hangszínében megbúvó megfontoltságtól Lottie-nak hevesebben kezdett verni a szíve. Micsoda ellenállhatatlan hang! Érdesen mély, mintha most ébredt volna valami mély álomból. Ez a hang összesűrűsödött Lottie gerincoszlopának tetején, és forró mézként csurgott alá a csigolyáin. – Én sem – vallotta be. A déli torony ajtajánál álltak meg, ahol a magasabb rangú szolgáknak volt a szállása, köztük Lottie-é is. Az ablakok meg-megcsillanó üvegén keresztül fény szűrődött ki a kavicsos utakra. Lottie most látta csak, hogy Lord Sydney haja nem is fekete, hanem barna. Méghozzá telt melegbarna, és a rövid, fénylő tincsek a juharfaszíntől kezdve a cobolyprém feketeségén át mindenféle árnyalatban játszottak. Meg szerette volna érinteni a férfi haját, és érezni, ahogy a hajszálak átsiklanak az ujjai közt. Ez a hirtelen támadt sóvárgás összezavarta. Hátralépett kicsit, és sajnálkozó mosollyal mondta: – Isten vele, uram! Es köszönöm, hogy elkísért! – Várjon! – felelte Nick némi sürgetéssel a hangjában. – Láthatom még valamikor, Miss Miller? – Nem, uram. Attól tartok, az időmet teljesen lefoglalja az özvegy grófnéval való együttlét. Ezek a szavak azonban nem tántorították el Nicket – ezt Lottie jól látta a szemében. – Miss Miller...

– Isten vele! – ismételte meg Lottie lágyan. – Kívánom, hogy érezze magát nagyon jól, uram! – Azzal gyorsan bement az épületbe, és közben érezte, hogy nem sok kell hozzá, és elgyöngíti a férfi tekintete. Amint beért a szobájába, bezárta az ajtót, és nagyot sóhajtott. Mióta Stony Cross Parkban volt, már sokszor megkörnyékezték a férfi vendégek, és hevesen udvaroltak neki. De ma estig egyikük sem tudta kísértésbe ejteni, nem számított, milyen jóképű vagy művelt. A Lord Radnorral kapcsolatos tapasztalatai után nem is akart többé férfit látni. Ha Radnor kedves lett volna, és nem számító, ha megengedő, és nem domináns, akkor Lottie talán képes lett volna beletörődni a házasságba. Ám Radnor szándékai kezdettől fogva egészen egyértelműek voltak. Lottie életének minden egyes részletét uralni akarta. Le akarta rombolni azt a személyiséget, aki volt, és a saját képére akarta formálni. Hozzámenni – rosszabb lett volna a halálnál. Lottie szülei egyszerűen nem vettek tudomást arról, ami egyébként a napnál világosabban látszott, hiszen borzasztó nagy szükségük volt Radnor anyagi támogatására. És Lottie-nak nagyon fájt otthagyni őket, mert tudta, hogy nehézségekkel kell majd szembenézniük. Gyakran mardosta a lelkiismeret, mivel tudta, hogy szülei érdekében igenis fel kellett volna áldoznia magát. A túlélési ösztöne azonban erősebbnek bizonyult. Végül nem tehetett mást, menekülnie kellett, és a szerencse valahogy ide vezérelte, Hampshire-be. Ahogy azt Lottie jó előre látta, a szabadságáért drága árat kellett fizetnie. Gyakran ébredt csuromvizesen és dideregve valami rémálomból, melyben visszakényszerítik Radnorhoz. Lehetetlen volt elfelejteni, akár egy röpke percre is, hogy Radnor embereket fogadott fel a felkutatására. A biztonságérzete puszta illúzió volt csupán. Bár itt kellemesen élt, mégis ugyanolyan fogoly volt, mint azok a madarak a kalitkában, amelyeknek levagdosták a szárnyát, és most se a levegő, se a föld nem igazi otthonuk többé. Lottie nem mehetett sehová, és nem tehetett semmit anélkül, hogy tudta volna: egy nap úgyis megtalálják. És ez megpecsételte a sorsát, őt magát pedig gyanakvóvá tette, olyanná, aki senkiben nem bízhat. Még egy jóképű, elbűvölő kék szemű fiatal férfiban sem. Nick nem tért vissza a szabadtéri partira, inkább a szobájába ment. Bőröndjét és utazótáskáját a szolgálók már kipakolták. Ruhái szép rendben el voltak helyezve a mahagónikomódban és az akasztós szekrényben, mely átható szegfűszegillatot árasztott. Nick türelmetlenül rángatta le magáról az öltönykabátját, a mellényét és szürke selyem nyakkendőjét. Miután az ingétől is megszabadult, egyik kezébe fogta, és letörölte vele arcáról, nyakáról és mellkasáról az izzadságcsíkokat. Aztán az átnedvesedett vásznat a földre dobta, és leült az ágyra, mely egy alkóvban helyezkedett el az ajtóval szemközt. Levette a cipőjét és a zokniját is, és tekintetét az alkóv faburkolatú mennyezetére függesztette. Most már megértette Radnor szenvedélyét. Charlotte Howard volt a legigézőbb nő, akivel valaha is találkozott. Olyan erős akarat sugárzott belőle, amely azt a benyomást keltette, mintha akkor is mozgásban volna, mikor egy helyben áll. Egész teste, arca, az egész lénye a kecsesség és az erő tökéletes együttesét mutatta. Nick be akart hatolni ebbe a vibráló melegségbe, meghágni ezt a testet, aztán beletemetni az arcát két selymes melle közé. Elképzelte, amint Charlotte ernyedten és mosolyogva fekszik mellette az ágyban, bőre kipirult a sok simogatástól.

Nem csoda, hogy Radnor meg akarja szerezni Charlotte-ot. És mégis – abbéli igyekezetében, hogy birtokba vegye, hamarosan mindent elhamvasztana benne, amitől olyan kívánatos. Nick tudta, hogy viszonylag könnyű volna Charlotte-ot Londonba hurcolni, mielőtt még a Westcliff család rájönne, mi is történt. Másnap reggel kellene megtennie, kihasználva a meglepetés erejét. Gondterhelten kulcsolta össze ujjait a feje mögött. „Semmitől sem félek”, mondta neki Charlotte, és bár Nick ezt nem hitte el neki, mégis csodálta, hogy ilyeneket mond. Persze hogy félt Charlotte. Tudta jól, mit tenne vele Radnor, ha visszakerülne hozzá. Ez azonban nem tartozott Nickre. Az ő dolga csak az volt, hogy megtegye, amiért fizetik. Másfelől... Semmi oka nem volt a sietségre. Miért ne maradhatna Stony Cross Parkban egypár napig? Még két hétig nem kell jelentést tennie a Bow Streeten. Ráadásul Hampshire erdői jóval vonzóbbak voltak, mint London fülledt, rossz szagú káosza. Ha itt maradna még egy vagy két napig, többet is megtudhatna Charlotte-ról. Meg kell tudnia, vajon tényleg olyan-e, mint amilyennek látszik. Nick az oldalára fordult, és átgondolta a dolgot. Még soha nem szegte meg a maga által felállított szabályokat, melyek közül az egyik épp az volt, hogy nem keveredik személyes viszonyba a célszeméllyel. Ugyanakkor soha nem volt szabálykövető fajta. A saját szabályai tekintetében sem. Ha Charlotte-ra gondolt, elöntötte a forróság, izgalomba jött, és erekciója lett. Gemma hat hónapja zárta le a viszonyukat, és Nick azóta megtartóztatásban élt. Nem mintha nem vágyott volna az élvezetre... az igazság az, hogy majd elégett a kielégületlen vágytól. És sok kapható nővel találkozott. De nem érdekelte sem a közönségesség, sem a szabadság. Olyan nőt akart, aki azt a hőfokú szexuális intenzitást képes produkálni, amire neki szüksége van. És ennek a nőnek vagy átlagon felül tapasztaltnak kellett lennie... vagy abszolút tapasztalatlannak. Nick átnyúlt az ágyon, és a földön szétszórt ruhadarabok közt kezdett keresgélni, míg meg nem találta a miniatúrát. Jól begyakorolt mozdulattal nyomta meg a kis gombot és pattintotta fel a díszes dobozka fedelét. Visszadőlt a hátára, és Charlotte páratlan szépségű, apró arcocskáját nézegette. Te vagy az?, gondolta, és ujjbegyével végigsimította a kicsi orcákat. Hímvesszejét vágy járta át, és könyörtelenül duzzadni kezdett. Nick szempillái lecsukódtak, miközben az apró festményt nézegetve keze fájón meredező botja végéhez vándorolt. Szokásához híven Lottie aznap is sétálni indult Stony Cross Park környékén – a hangával és erdőkkel sűrűn borított meredek domboldalakon, lápon, tavakon és hasadékokon át, melyekben csak úgy nyüzsgött az élővilág. A kastély vendégei és maga Lady Westcliff is későn keltek, és csak tíz körül reggeliztek. Lottie azonban nem volt képes ezt a szokásukat átvenni. Neki szüksége volt valami testmozgásra, hogy nyugtalanságából fakadó felgyülemlett energiáit levezesse. Azokon a napokon, mikor hideg vagy viharos volt az idő, és nem tudott sétálni menni, idegesen izgett-mozgott, míg Lady Westcliff rá nem ripakodott. Lottie három-négy különböző sétaútvonalat is tervezett magának, mindegyik körülbelül egy órát vett igénybe. Ezen a reggelen azt választotta, amely a Hill Roadnál indult, áthaladt egy mogyoróbokrokkal tűzdelt középkori tölgyesen, és egy helyi forrás

mellett vezetett el, melyet a Kívánság Kútjának neveztek. Hűvös, nyirkos május eleji reggel volt, és Lottie mélyeket lélegzett a földszagú levegőből. Bokáig érő bő szoknyájában és lábközépig érő vastag csizmájában energikusan indult útnak a Westcliffbirtokról. Egy homokos ösvény vezetett az erdőbe. Nádi varangyok ugráltak el közeledő léptei elől. A fák levelei halkan zizegtek a feje fölött, és a szél kékharkályok meg sármányok hangját hozta felé. Egy hatalmas, idomtalan egerészölyv röppent el a közeli láp irányába, hogy reggelit zsákmányoljon magának. Lottie hirtelen egy sötét alakra lett figyelmes, valamivel előtte járt az úton. Egy férfi volt az, körvonalait kissé elmosta a finom pára. Orvvadász, gondolta Lottie. És bár jó nagy távolságra állt meg tőle, a férfinak különösen jó lehetett a hallása, mert odafordult, mikor Lottie lába alatt megreccsent egy gally. Lottie nem mozdult, amíg a férfi feléje közeledett. Rögtön felismerte ruganyos, majdnem macskaszerű lépteiről. Lazán volt öltözve, ingujjban és mellényben, amihez csizmát meg egy határozottan kopottas térdnadrágot viselt. Lord Sydney – gyalázatosan hanyag öltözékben és arcátlanul jóképűen. Lottie meglepődött, hogy itt találja, mivel a Westcliff-birtok összes vendége még ágyban volt. De ennél jobban is meglepte, ahogy a férfi látványa hatott rá: izgalom és öröm járta át. – Jó reggelt! – szólalt meg Sydney, és ajkain halvány mosoly játszott. Sötét haja kócos volt, nyakkendője lazára kötve lifegett a nyakában. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen korán házon kívül van – mondta Lottie vidáman. – Soha nem alszom tovább virradatnál. Lottie abba az irányba bökött a fejével, amerre a férfit indulni látta. – Arra akart volna menni? Nem tanácsolnám. – Miért nem? – Az az út mocsaras tavakhoz vezet, és nagyon mély lápvidékre. Elég egy óvatlan lépés, és máris sárba fullad az ember. Már ha nem intézik el addigra a mérges pókok vagy a kígyók. – Lottie enyhe szánakozással csóválta meg a fejét. – Sok kedves vendég veszett már oda azon az úton! Nicknek lassan mosolyra húzódott a szája. – De, gondolom, nem veszi a fáradságot, hogy más utat javasoljon! – Ha amarra indul, egy lovaglóösvényhez ér, mely egy kiszáradt tóhoz vezet. Kövesse az ösvényt a kapuőr kertjéig, aztán menjen át a sövény nyílásán, és ott talál egy utacskát, mely felvezet egy dombtetőre. Onnét tavakat, falvakat és erdőket látni... minden ott hever majd a lába előtt. A kilátás lélegzetelállító. – Maga is arrafelé tart? Lottie megrázta a fejét, és pimasz arckifejezéssel mondta: – Nem, én az ellenkező irányba megyek. – Akkor ki ment ki engem a mocsárból? Lottie erre elnevette magát. – Nem jöhet velem, uram. Nem volna sem illendő, sem okos dolog. Ha együtt mutatkoznának, az pletykákat indítana el. Ez pedig bizonyosan ellenére volna Lady Westcliffnek, aki figyelmeztette Lottie-t, hogy ne tartson semmiféle „udvarlót”, ahogy ezt udvariasan nevezni szokták. – Egyedül kíván lenni? – kérdezte Lord Sydney, és eleddig ismeretlen kifejezés futott át az arcán, olyan gyorsan és finoman, hogy sokan nem is vették volna észre. – Bocsásson meg, hogy már másodjára zavarom meg magányában!

Lottie elcsodálkozott azon, amit a férfi szemében egy pillanat töredékéig látni vélt. Olyan mérhetetlen és áthatolhatatlan magányosság volt benne, hogy Lottie meghökkent. Mi lehet az oka? Hisz mindene megvan, amit egy ember csak kívánhat, hogy elégedett legyen: szabadság, gazdagság, szép külső, társadalmi pozíció. Minden oka megvan arra, hogy örüljön élete ilyen szerencsés alakulásának. De ez a férfi mégis boldogtalan, és ezt látva Lottie minden porcikájával azt kívánta, bárcsak vigaszt nyújthatna neki. – Túlontúl hozzá vagyok szokva a magányhoz – mondta halkan. – A változatosság kedvéért talán nem árt egy kis társaság. – Ha biztos benne... – Igen, jöjjön velem! – És Lottie szándékosan kihívó pillantást vetett Nick atletikus termetére. – Csak remélni tudom, hogy képes lesz lépést tartani velem. – Meg fogom próbálni – biztosította Nick fanyarkás mosollyal, aztán felvette vele a tempót. Egy hatalmas kidőlt tölgyfa törzse felé tartottak, mely keresztben feküdt az úton. Az egyre erősödő napsütés felülről átszüremkedő sugaraiban rovarok döngicséltek és zümmögtek. – Nézze csak! – kiáltott fel Lottie, és egy szitakötőre mutatott, mely épp előttük ereszkedett alá. – Vagy tucatnyi fajta szitakötő él ebben az erdőben, és legalább százféle éjjeli lepke. Ha az ember sötétedés után érkezik, láthat tölgyfalepkét is – annak a fának a tetején szoktak gyü... – Miss Miller – szakította félbe Lottie-t Nick –, londoni ember vagyok. Mi nem foglalkozunk a rovarokkal, kivéve, amikor azon gondolkozunk, hogyan irtsuk ki őket. Lottie színpadiasan felsóhajtott, mintha megbántódott volna, amiért Nicket nem érdekli a téma. – Jól van. Akkor visszafogom magam, és nem írom le magának az itt fellelhető vízibogárfajokat. – Hálásan köszönöm – jött a válasz. – Most pedig hadd segítsem át ezen a tölgyfarönkön... – Nincs rá szükség. Azzal Lottie felpattant a kidőlt fatörzsre, és végigsétált a rücskös felületen, mindenfajta álszerénység nélkül demonstrálva kitűnő koordinációs képességét. És amikor teljesítményének csupán mély hallgatás lett a jutalma, a válla fölött hátrapillantva észrevette, hogy Lord Sydney ott sétál közvetlenül mögötte, léptei oly magabiztosak és könnyedek, mint egy macskáé. Meglepetésében felnevetett, és közben odaért a fatörzs végéhez. – A méreteihez képest meglehetősen mozgékony! Lord Sydney ezt a megjegyzést elengedte a füle mellett, és száját elhúzva jelezte, hogy mozgékonysága lényegtelen dolog. – Miért lett társalkodónő? – kérdezte, miközben Lottie a földre huppant, és lába megzörrentette a száraz avarréteget. Nick követte, és pontosan ugyanarra a helyre érkezett, ahová Lottie. Furcsa módon közel sem csapott akkora zajt, mint a nő, pedig több mint kétszer akkora volt a súlya. Lottie nagy gonddal válogatta meg a szavait. Nem szeretett a múltjáról beszélni – és nem csak azért, mert veszélyes volt, hanem azért is, mert szomorúsággal töltötte el. – Szegény családból származom. Nem volt más választásom. – Férjhez mehetett volna. – Nem találkoztam senkivel, akihez férjhez akartam volna menni. – Lord Westcliffhez sem akart? – Lord Westcliffhez? – kérdezett vissza Lottie meglepetten. – Miért lennének terveim vele kapcsolatban?

– Mert gazdag, és előkelő származású, ráadásul maga már két éve a házában lakik – jött Sydney gúnyos válasza. – Miért is ne lennének tervei? Lottie elgondolkozva ráncolta össze a homlokát. Nem mintha a gróf nem lett volna elég megnyerő – épp ellenkezőleg. Westcliff vonzó férfi volt, aki felvállalt minden felelősséget, és gyengeségnek érezte volna, hogy panaszkodjon emiatt. Szigorú erkölcsei mellett a grófnak ráadásul volt egyfajta fanyar humora is, és telve volt igazi együttérzéssel, bár ezt jól leplezte. Lottie felfedezte azt is, hogy gáláns társalgási stílusát fegyverként is tudja használni. Csak úgy ragadtak rá a nők, bár Lottie nem tartozott közéjük. Megérezte ugyanis, hogy nincs módja feloldani a gróf veleszületett tartózkodását. És Lottie arra sem érzett soha kísértést, hogy megossza vele feloldhatatlan magányának okát. – Westcliff gróf társadalmi pozíciója természetesen soha nem engedné meg, hogy ilyesfajta érdeklődést mutasson egy társalkodónő iránt – mondta Lord Sydney kérdésére válaszul. – De még ha ugyanazon a lépcsőfokon állnánk is a társadalmi ranglétrán, biztos vagyok benne, hogy a gróf soha nem tekintett rám ilyen szemmel, és én sem őrá. A mi kapcsolatunk – ha egyáltalán annak lehet nevezni – nélkülözi ezt a fajta... – Itt a megfelelő kifejezés után kutatva megállt, majd folytatta: – alkímiát. A szó ott lebegett köztük a levegőben, mint valami könnyű pára, melyet aztán csak Sydney lágy hangja oszlatott el. – Az alkímia minden bizonnyal elhalványul a mellett a biztonság mellett, amelyet a gróf lenne képes nyújtani a maga számára. Biztonság. Lottie erre vágyott leginkább, és soha nem lehet benne része. Hirtelen megállt, és Sydney arcára függesztette a tekintetét. – Miből gondolja, hogy nekem biztonságra van szükségem? – Egyedül van. Minden nőnek szüksége van valakire, aki megvédi. – Ó, nekem nincs szükségem védelemre. Nagyon kellemes az életem Stony Cross Parkban. Lady Westcliff igazán kedves hozzám, és nem szenvedek hiányt semmiben. – Lady Westcliff nem él örökké – érvelt Sydney. Bár szavai durván hatottak, arckifejezésében meglepő módon megértés tükröződött. – Maga mihez fog kezdeni, ha meghal? A kérdés igencsak meglepte Lottie-t. Még senki nem kérdezte ezt tőle. Zavarában csak kis idő múlva tudott válaszolni. – Nem tudom – mondta őszintén. – Azt hiszem, soha nem jutok el odáig, hogy a jövőmről gondolkozzam. Sydney Lottie-ra függesztette természetellenesen kék szemét, és úgy mondta: – Én sem. Lottie nem is tudta, mit gondoljon útitársáról. Első látásra az ember könnyen azt hihette, hogy elkényeztetett fiatal arisztokratáról van szó, a szépen szabott öltönyével meg a tökéletes vonásaival. De közelebbről szemügyre véve voltak olyan jelek, melyek ennek épp az ellenkezőjére utaltak. A sötét karikák a szeme alatt például számtalan átalvatlan éjszakáról árulkodtak. A szája körüli mély ráncok cinikus kifejezést kölcsönöztek arcának, mely egy ilyen fiatalember esetében szokatlan volt. És egy-egy óvatlan pillanatban Lottie azt is kiolvashatta a szeméből, hogy nem ismeretlen számára a fájdalom. Sydney arckifejezése most egy csapásra megváltozott. Megint az a gunyoros tekintetű csavargó állt Lottie előtt. – A jövő túlságosan unalmas ahhoz, hogy gondolkodjunk rajta – mondta könnyedén. – Megyünk, Miss Miller?

Lottie ettől a hirtelen hangulatváltástól felkavarva vezette ki Lord Sydneyt az erdőből egy szűk ösvényre. A reggeli nap már magasra hágott, eltüntette a levendulaszínt az égről, és felmelegítette a mezőket. A rét, mely mellett most elhaladtak, hangával és smaragdzöld tőzegmohával volt tele, és harmatfűbokrok pettyezték. – Ilyen látvány biztos nem tárul az ember szeme elé Londonban, igaz? – jegyezte meg Lottie. – Nem – ismerte el Lord Sydney, bár egyáltalán nem tűnt úgy, mintha elvarázsolta volna a vidék szépsége. – Hajói sejtem, maga a városi életet részesíti előnyben – mondta Lottie mosolyogva. – Bérházak, kövezett utcák, gyárak, szmog és az a rémes zaj. Hogy lehet azt választani ehelyett? A napfény Nick barna haját mahagóni– és aranyfényűre színezte. – Maga megtarthatja a bogarakat meg a lápot, én London mellett maradok. – Akkor mutatok magának valamit, ami Londonban biztosan nincs. – Lottie diadalmasan vezette végig Nicket a szűk ösvényen, míg végül egy mély, iszapos mederhez érkeztek, melybe a mellette lévő partról víz csordogált az örökkévalóság jeleként. – Mi ez? – kérdezte Lord Sydney, kétkedve vizsgálgatva a csúszós mélyedést. – A Kívánságok Kútja. A faluból mindenki látogatja. – Lottie sétaszoknyája zsebeiben kutatott. – O, a francba! Nincs nálam hajtű. – Mihez kell magának a hajtű? – Hogy a kútba dobjam. Aztán cinkos mosollyal folytatta: – Azt hittem, mindenki tudja, hogy hajtű nélkül nem lehet kívánni. – És mit akar kívánni? – kérdezte Sydney fátyolos hangon. – Ó, nem én kívánnék. Én már vagy tucatszor kívántam itt. Azt akartam, hogy maga kívánjon. – És miután feladta a keresgélést, ránézett a férfira. Lord Sydney arcán fura kifejezés ült... üres, fájdalmasan meglepett volt a tekintete... mintha gyomorszájon vágták volna. Nem mozdult, nem is pislogott, csak merőn nézett Lottie-ra, mintha nem egészen értené a szavait. A csend megsűrűsödött köztük, és Lottie tehetetlenül, elbűvölve várta, hogy Sydney megtörje. Lord Sydney végül nagy nehezen elfordította a tekintetét, és zavarba ejtő kitartással kezdte bámulni a hangával benőtt mezőt, mintha iparkodna valami olyasmit megragadni a képzeletével, aminek az égvilágon semmi értelme. – Kívánjon valamit! – szólalt meg Lottie ösztönözőn. – Bedobok a kútba magának egy haj tűt, ha legközelebb erre járok. Lord Sydney megrázta a fejét. Mikor megszólalt, a hangja furcsán csengett. – Nem tudnám, mit kívánjak. Csendben folytatták az utat, és a szűk ösvényt követve egy sáros szakaszon kellett keresztülgázolniuk, aztán egy kis patakon átvezető hidacskához értek. A patak túloldalán harmatos rét terült el, telis-tele derékig érő legyezőfűbokrokkal. – Erre – mondta Lottie, és térdig felemelte a szoknyáját, míg a magas hanga és fű között átszelték a rétet, és egy sövénykerítés nem állta útjukat. – A sövény mögött egy kis ösvény vezet az erdőn keresztül, vissza Stony Cross Parkba. – Egy magas, ívelt átjáróra mutatott, mely oly szűk volt, hogy egyszerre csupán egy ember tudott átmenni rajta. Mikor Lord Sydneyre pillantott, megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a férfi visszanyerte önuralmát. – Az egyetlen átjárás itt, a Csókok Kapuján keresztül vezet. – Miért hívják így?

– Nem tudom. – Lottie elgondolkozva vizsgálta meg n kaput. – Azt hiszem, azért, mert ha két ember egyszerre próbálna meg átjutni rajta, annak elkerülhetetlenül egy csók lenne a következménye. – Érdekes elképzelés! – Sydney megállt a szűk átjáróban, melynek egyik oldalához dőlve kihívó pillantást vetett Lottie-ra, tudva, hogy nem lesz képes átmenni a kapun, csak ha szorosan hozzásimul. Lottie felhúzta a szemöldökét. – Talán bizony azt várja, hogy próbáljam is ki? Lord Sydney lazán megrándította az egyik vállát, és olyan vagabund mosollyal nézett, ami szinte ellenállhatatlan volt. – Nem akadályozom meg, ha ennyire akarja. Sydney nyilvánvalóan nem várta Lottie-tól, hogy felvegye a kesztyűt. Lottie tudta, hogy elég kicsit forgatni a szemeit meg feddőn nézni, és a férfi máris félreáll az útból. Mégis, ahogy azon gondolkozott, mit is feleljen neki, fájdalmas ürességet érzett a szívében. Már két éve senki nem ért hozzá. Nem ölelgették maidstone-beli barátnői sem lányos, biztató öleléssel, nem simogatta az anyja keze, nem kapott édes, gyermeki csókokat fiatalabb testvéreitől. Azon gondolkozott, vajon mi lehet ebben a férfiban, ami ráébresztette erre a hiányra. Amitől úgy érzi, meg kell osztania vele a titkait – ami persze teljességgel lehetetlen volt. Elképzelhetetlen. Senkiben nem bízhat, amikor az élete forog kockán. És akkor észrevette, hogy Lord Sydney arcáról eltűnt a mosoly. Lottie akaratlanul közelebb húzódott hozzá, és most már csak egy karnyújtásnyira állt tőle. Tekintete a férfi ajkára tévedt. Milyen telt, férfias és vastag! Szíve vad tempóban kezdett kalapálni, mikor a kísértés eddig soha nem tapasztalt erővel tört rá: rémisztően, mint a félelem, kínzón, mint az éhség. – Ne mozduljon! – hallotta most a saját hangját. Óvatosan a férfi mellkasára helyezte a kezét. Abban a pillanatban, ahogy Lottie hozzáért, Lord Sydney mellkasa hevesen hullámzani kezdett a tenyere alatt. A férfi szívének zakatolása meglepő gyengédséggel töltötte el Lottie-t. Sydney szinte megdermedt, mintha attól tartana, hogy a legkisebb mozdulat is elriaszthatja őt. Lottie az ujjbegyeivel lágyan megérintette a férfi alsó ajkát, és érezte, amint forró lehelete a bőrét súrolja. Egy pillangó reppent fel nyughelyéről a kapun – reszkető színfolt a levegőben. – Mi a neve? – kérdezte Lottie suttogva. – A keresztneve. Kibírhatatlanul hosszú időbe telt, míg Nick válaszolni tudott. Szempilláit leeresztette, hogy elfedjék gondolatait. – John. Olyan magas volt, hogy Lottie-nak pipiskednie kellett, hogy elérje a száját, és még akkor sem igazán sikerült. Nick átfogta a derekát a karjával, és gyengéden magához vonta. Hirtelen fura, elveszett tekintet ült ki az arcára, mintha fulladozna. Lottie kissé vonakodva Nick tarkójára csúsztatta a kezét, ahol az összefonódó izmok megkeményedtek. Nick hagyta, hogy Lottie egyre lejjebb és lejjebb húzza magához a fejét, míg leheletük összevegyült, és ajkuk édes, puha csókban találkozott. Nick egy darabig mozdulatlanul tartotta forró ajkait Lottie száján, aztán puhán mozgatni kezdte őket körbe-körbe. Lottie zavarában megingott a férfi szorításában, mire Nick átkarolta a vállait is, hogy biztosabban tartsa. Lottie ösztönösen kihúzta magát, és inait megfeszítve még magasabbra ágaskodott, hogy a gyengéd szorítást tovább fokozza. De Nick vigyázott arra, hogy szenvedélyét rövid gyeplőre fogja, és többet nem engedett meg magának.

Lottie fokozatosan eltávolodott tőle, és visszaereszkedett a sarkára. Odáig merészkedett, hogy végigsimította a férfi arcát, és élvezte bőrének melegségét a tenyerén. – Megfizettem a díjat, most már átmehetek? Nick komoly arccal bólintott, és elállt az útból. Lottie átment a sövénykerítésen, és meglepve vette észre, hogy a térdei kicsit inognak. Útitársa követte, és végigmentek a kis ösvényen, ami Stony Cross Parkhoz vezetett. Mikor már majdnem elérték a főépületet, egy nagy tölgyfa árnyékában megálltak. – Itt most el kell válnunk – mondta Lottie, akinek arcát a föléjük hajló lombkorona árnyéka foltosra pettyezte. – Nem lenne helyes, ha együtt látnának minket. – Persze. Lottie szíve tájéka sóvárgó fájdalommal telt meg. – Mikor hagyja el Stony Cross Parkot, uram? – Hamarosan. – Holnap estig azért nem, remélem. A faluban csodálatos májusfa-állítási ünnepség lesz. A kastély minden vendége lemegy, hogy megnézze. – Maga is? Lottie azonnal a fejét rázta. – Nem, én már láttam. Valószínűleg a szobámban maradok, és olvasni fogok. De egy újonnan érkezettnek mindenképp szórakoztató. – Majd meggondolom – mormogta Sydney. – Köszönöm a sétát, Miss Miller! – És udvarias meghajlás kíséretében magára hagyta Lottie-t. Reggeli után Charlotte Lady Westcliffet görgette ki a tolószékben a birtok parkjának kövezett útjára. Nick az egyik földszinti szoba ablakából nézte őket, így hallhatta, amint az idős hölgy Charlotte-ot leckézteti. – Semmi nem helyettesítheti a mindennapi terepszemlét – mondta éppen Lady Westcliff, és gyűrűvel borított kezével széles gesztust tett. – A gazt azonnal ki kell húzni, amint megjelenik. A növényeknek csak az arra kijelölt helyen szabad nőniük, különben odalesz a kert arányossága... Charlotte láthatólag tiszteletteljesen figyelt, miközben a kocsit irányítgatta az utakon. A tolószéket a jármű nyilvánvaló súlyát meghazudtoló könnyedséggel kormányozta. Vékony karjai meglepően erősek voltak, és semmi jelét nem mutatta a fáradtságnak, miközben ide-oda sétáltak a sövénykerítés mentén. Nick kitartóan figyelte, és közben megpróbált rendet tenni kavargó gondolatai közt. Szokásos étvágya aznap reggeli közös sétájuk után teljesen eltűnt. Nem evett semmit reggelire... és nem is csinált semmit, csak járkált a birtokon, egyfajta kába öntudatlanságban, ami őt magát is alaposan meglepte. Kőszívű, becstelen embernek gondolta magát, aki semmitől nem riad vissza, hogy állatias szükségleteit kielégítse. Eddigi életében annyira csak a túlélésre játszott, hogy nem is volt ideje semmiféle magasabbrendű tevékenységre. Az irodalmat és a történelmet vajmi kevéssé ismerte, matematikai ismeretei kimerültek a pénz és a fogadási valószínűségek számítgatásában. A filozófia számára nem volt egyéb pár cinikus elvnél, melyet az emberiség legrosszabb fajtájáról szerzett tapasztalat motivált. Eljutott odáig, hogy semmi sem tudta meglepni vagy megfélemlíteni. Nem félte a veszteséget, a fájdalmat, de még a halált sem. De most egypár szóval és egy ártatlan, suta csókkal Charlotte Howard teljesen levette a lábáról. Világos volt, hogy Charlotte már nem ugyanaz a lány, akinek a szülei, a barátnői vagy

akár Radnor megismerték. Hozzászokott, hogy a pillanatnak éljen, és ne gondolkozzon a jövőről. A tudatnak, hogy üldözik, hogy drága szabadságának napjai meg vannak számlálva, keserűvé és csalódottá kellett volna tennie. Ehelyett hajtűket dobál a Kívánság Kútjába! Kívánság. A remény halvány szikrája, mely azt sugallja... ez megérintette Nick lelkét, pedig már azt hitte, neki nincs is lelke. Nem adhatja oda Charlotte-ot Radnornak. Magának kell megszereznie. Keze rásimult a festett fa ablakkeretre, és erősen kellett támaszkodnia, nehogy elveszítse az egyensúlyát. Máskülönben megtántorodott volna a felfedezés súlyától. – Sydney! Lord Westcliff hangja megijesztette. Nick annyira elmerült Charlotte figyelésében, hogy szokásos ébersége is cserbenhagyta. Üres tekintetet erőltetett magára, és a grófra nézett. Westcliff arckifejezése most még keményebb volt, mint általában, ellentmondást nem tűrő. Sötét szemében hideg tűz lobogott. – Látom, felfigyelt anyám társalkodónőjére – jegyezte meg halkan. – Csinos lány, a sebezhetőségéről nem is beszélve. Eddig is szükségét láttam egynémely vendégemet eltántorítani attól, hogy Miss Miller iránt érdeklődést mutasson, mivel soha nem hagynám, hogy a szolgálóimat bármilyen módon kihasználják. Nick állta Westcliff átható pillantását, mivel tudatában volt annak, hogy el akarják távolítani Charlotte közeléből. – Talán az ön felségterületére tévedtem, uram? A gróf szeme összeszűkült a pimasz kérdésre. – Igazán kevés feltétellel terjesztettem ki magára a vendégszeretetemet, Sydney. Mindazonáltal, az egyik az, hogy hagyja békén Miss Millert. És erről nem nyitok vitát. – Értem. – Valamiféle gyanú kezdett ébredezni Nickben. Csak nem avatta Charlotte a bizalmába a munkaadóját? Nick nem feltételezte, hogy Charlotte bárkiben is megbízzék, még egy olyan becsületes emberben sem, mint Westcliff. Ha azonban megtette, a gróf kétségtelenül ellenezne minden olyan törekvést, mely Charlotte-ot Stony Cross Parkból elmozdítaná. de az is lehet, hogy Charlotte úgy szerezte meg a gróf bizalmát, hogy lefeküdt vele. Arra a gondolatra, hogy Charlotte egy másik férfi karjaiban fekszik meztelenül, Nicknek keserű lett a szája íze, és elöntötte a bosszúszomj. Ez lehet a féltékenység, gondolta hitetlenkedve. Jézusom! – Miss Millerre bízom a döntést – mondta közömbös hangon. – Akár maradásom, akár távozásom akarja, az ő kívánságának fogok eleget tenni. Nem a magáénak. Nick látta a gróf figyelmeztető pillantásából, hogy nem bízik meg benne. Milyen jók az ösztönei!

4 Május elsejét faluról falura különbözőképp ünnepelték Anglia-szerte. Ez az ünnepség egy ősi római kori hagyományt őriz, ami a tavasz istennőjét dicsőíti, de az idők során minden régió a maga szokásaival gazdagította az általánosan szokásos májusfaállítást és a tavaszi dalok éneklését. Nicknek csak homályos gyerekkori emlékei voltak a május elsejéről, még Worcestershire-ből, és leginkább, „Jack-in-the-Green” maradt meg élénken az emlékezetében, aki tetőtől talpig frissen szedett-tépett növényekbe öltözve szökdécselt végig a falun. Kisgyermekként Nick nagyon megijedt a növénygirlandos férfitól, és nővére, Sophia szoknyája mögé rejtőzve várta, hogy végképp elmenjen. Nick már régóta nem látott május elsejei ünnepséget, se ilyet, se olyat. Felnőtt szemmel nézve az esemény szexuális jelentése több mint egyértelmű volt – a falusi férfiak tánca a fallikus botokkal; a május királynője és királya, amint házról házra járva „forrásvizet” locsolnak a ház lakóira; az utcák, melyeket hurokba hajlított virágfüzérekkel díszítenek fel, középen körömvirágból készült golyócskákkal. Nick az egyik kastélyhoz közeli dombon állt, több más vendég társaságában, akik szintén a vad táncolókat nézték a falu közepén. Az utcákat lámpák százai és pislákoló fáklyák vonták be aranyszínű fényességgel. Nevetés, dal és muzsika hangja szállt a levegőben, és a nők sorban a fölébük tornyosuló májusfa köré gyűltek ellejteni táncukat. Időről időre vadászkürtök recsegése szakította félbe a ricsajt. Fiatal férfiak tehénszőrből font kötéllel a kezükben táncoltak, amit később az éjjeli harmatba mártva bőséges tejelést reméltek a következő évre. – Úgy vélem, jó kis vadászat ígérkezik ma éjjel – szólalt meg egy férfihang a közelben. A hang gazdája Stepney vikomt volt, egy izmos testű fiatalember, aki nagy szoknyavadász hírében állt. Társai, Lord Woodsome és Lord Kendal kéjes nevetésben törtek ki. Stepney, miután látta Nick arcán a kérdő tekintetet, kuncogva megmagyarázta a dolgot. – A falusi lányok májust ünnepelni mennek egészen reggelig. Fogj magadnak egyet az erdőben, és azt tehetsz vele, amit csak akarsz! Még a menyecskék is kimennek ilyenkor. Erre az egy éjszakára a karikagyűrűt is levehetik az ujjukról. – És a férjüknek nincs ellenvetése? – kérdezte Nick. Ez a kérdés egységes nevetésre fakasztotta a lordokat. – Dehogy! – magyarázta Stepney. – – Túlságosan leköti őket, hogy fiatal fehérnépeket cserkésszenek be, mintsem hogy azzal foglalkozzanak, mit csinál a feleségük. Kellemes kis ünnepély, igaz? Nick halványan elmosolyodott, de nem válaszolt. Stepney és társai számára kitűnő szórakozásnak tűnt tíz percet falusi lányokkal kopulálni az erdőben. – Egy lökés, egy vonaglás – ahogy Gemma Bradshaw jellemezte keserűen az intézményét felkereső férfiak többségének szeretkezési szokásait. Ezeknek a férfiaknak fogalmuk sem volt a valódi szexualitásról, és semmi egyebet nem vártak egy nőtől, csak hogy tegye szét a lábait. Nyilvánvalóan egy gyors egyesülés egy idegennel kínált valamiféle kényelmet. Ám ez túl egyszerűnek, túl könnyűnek tűnt ahhoz, hogy Nick vágyait kielégítse. Gemma tanítgatásának hála, ő igen kifinomult ízlésre tett szert ezen a téren. Gondolatainak hátterében ott rejtezett Charlotte arca, sötét szeme, hegyes kis álla és édes szája. Menjen csak Stepney a barátaival farbökdöső körútra, neki sokkal izgalmasabb kilátásai vannak. – Jöjjön, Sydney – sürgette Nicket a vikomt. – A falusi lányok azonnal szabaddá válnak, mihelyst elkel „május jegyese”. – Aztán látva Nick értetlenkedő arcát, magyarázni kezdte: – Egy házasuló korban lévő fiatal férfi lefekszik a fűbe, és tetteti,

hogy alszik. Azok a lányok, akik szeretnének hozzámenni, odaszaladnak, hogy ők legyenek az elsők, akik felébresztik. Aki legelőször megcsókolja, az kiálthatja ki vőlegényének. – Aztán kajánul elmosolyodott, és dörzsölgetni kezdte a kezét. – A többi lány pedig, vigaszt keresve szétszóródik az erdőben, és arra vár, hogy egy magamfajta felajzott fickó elkapja. Látnia kellett volna, akit tavaly elkaptam! Fekete haj, piros ajkak – ah, micsoda finom kis dombocska volt! Jöjjön, Sydney! Ha elég gyorsan szedi a lábát, maga is elkaphat egyet! Nick már épp azon volt, hogy visszautasítsa az invitálást, mikor figyelmét egy újabb csokor lány ragadta meg, akik a májusfa szalagjait fogva táncoltak körbe. Egyikük teljesen megigézte. A többiekhez hasonlóan ő is paraszti ruhát és piros kendőt viselt. Ilyen távolságból arcvonásai ugyan kivehetetlenek voltak, Nick mégis egyből felismerte. Gúnyos mosoly ült ki ajkaira, mikor eszébe jutott, hogy Charlotte azt mondta neki, ezen az éjszakán a szobájában marad olvasni. A Westcliff família nyilvánvalóan nem vette volna jó néven, ha részt vesz a falusi ünnepélyen, ezért döntött úgy, hogy álruhába bújik. Csodálat és vágy kavargott Nick bensejében, miközben Charlotte karcsú alakját követte a tekintetével, ahogy kanyargós vonalban táncolt a májusfa körül, karjait magasra lendítve a feje fölé. – Azt hiszem, csatlakozom – mormogta Nick, és követte a türelmetlen élvhajhászcsapatot le a domboldalon. Lottie gátlástalanul kacagva csatlakozott a szüzek társaságához, akik feszült készenlétben várták, hogy kiszaladhassanak a falu kaszálójára. Abból, amit képes volt kiszűrni, úgy tűnt, a május jegyese abban az évben különösen jó partinak ígérkezett: egy hentes fia volt, szőke, kék szemű, jóképű és jó felépítésű fickó, aki garantáltan örökli majd a családi üzletet. Lottie-nak persze esze ágában sem volt elsőnek odaérni. Ennek ellenére jó mókának tűnt beállni a játékba, ráadásul a körülötte nyüzsgő lányok izgatottsága is nagyon szórakoztató volt. Megadták a jelet, és Lottie-t elsodorta a falusi lányok eszeveszett versenyfutása. Ez a vad és zajos hajsza oly kirívó ellentétben állt kastélybeli nyugalmas életével, hogy most határtalan életkedv szállta meg. Oly sok évet töltött Maidstone-ban azzal, hogy a helyénvaló viselkedést elsajátítsa, aztán meg hogy Lady Westcliff társalkodónőjeként észrevétlen maradjon, hogy már nem is emlékezett, mikor emelte fel a hangját utoljára. Most azonban, a pillanat erejének engedve teli torokból nevetett, és olyan hangosan sikoltozott, mint a többi elszánt menyasszonyjelölt, miközben száguldott lefelé a réten. Valahonnét elölről diadalmas kiáltást lehetett hallani. A győztes, egy robusztus, vörös hajú lány épp csak megszerzett vőlegénye széles vállára mászott, és boldogan integetett egy csokor vadvirággal a kezében. – Megszereztem! – üvöltötte. – Megvan, az enyim! A falusiak vidáman nevetgélve körülvették az újdonsült párt, míg a csalódott lányok szétszéledtek, és futottak befelé a közeli erdőbe. Egy csapat izgatott férfi követte őket, készen arra, hogy egész éjjel tartó „májusünnepet” üljenek rajtuk. Lottie mosolyogva, kimért tempóban követte a lányokat, mivel nem kívánt egyetlen felizgatott, szerelmi vágyban égő fiú figyelmének középpontjába sem kerülni. Pár perc múlva a dorbézolok úgyis párokba rendeződnek, és akkor ő szép csendben visszasompolyog Stony Cross Parkba. Az erdő szélén állt meg, és egy hatalmas lombozatú szikomorfa törzsének támaszkodott, aztán elégedetten felsóhajtott. Térdei jólesően remegtek a tánctól és a bortól. Ez volt az első olyan év, hogy részt is vett a

májusünnepélyen, nemcsak kívülállóként figyelte, és az egész sokkal szórakoztatóbb volt, mint ahogy képzelte. Egy dallam szólt benne szakadatlan, és ő dúdolni kezdett magában egy lányról, aki beszaladt a legény elől a sűrű erdőbe, és asszonyként lépett ki a fák közül, aztán szemét behunyta, és megpihent a foltos, sima kéreghez simulva. És bár minden csendes és nyugalmas volt körülötte, Lottie ösztönei mégis azt súgták, hogy nincs egyedül. Abbahagyta a dalocskát, felpillantott, de ijedtében hátra is hőkölt, mert egy sötét alakot látott meg maga előtt, – Jézus Mária! – kiáltott fel, és megtántorodott, de akkor két kéz megragadta a vállát, és megtartotta. Köpni-nyelni nem tudott a meglepetéstől, és szabadulást remélve csapkodni kezdte fogvatartóját. – Nyugodjon meg! – szólalt meg egy férfihang nagyot nevetve. – Nyugodjon meg, csak én vagyok! Lottie eltátotta a száját, és felnézett a férfi sötét arcába. – Lord S-Sydney? – Igen. – Halálra ijesztett! – Bocsánat! – Sydney elvigyorodott, fehér fogai elővillantak a sötétben. – Nem akartam megzavarni. Lottie elnevette magát, és ellökte a férfit. Közben megborzongott a gondolattól, hogy rajtakapták, amint magában dudorászik, mint valami féleszű. – Hogy talált rám? – Úgy tűnik, különleges tehetségem van hozzá. – Sydney eleresztette Lottie-t, és egyik vállát a szikomornak döntve hol fesztelenül mosolygott, hol meg éberen figyelt. Lottie kendőhöz nyúlt, ami a sok ide-oda mozgástól elmozdult a fején. – Eltakartam a hajam, nem is értem, hogy ismert rám. – Ismerem a járását. Lottie nem felelt, de az öröm és az elbizonytalanodás fura keveréke járta át. A kijelentésben volt valami burkolt elismerés. Bár Sydney idegen volt... hogy ismerheti őt elég jól ahhoz, hogy ilyen nehezen megfogható, finom dolgot érzékeljen? – Élvezte a májusünnepet, uram? – kérdezte, miközben megigazította a kendőt a fején. – Azt élveztem, hogy magát nézhetem. Lottie szeme fenyegetést színlelve összehúzódott. – Csak nem akarja elmondani valakinek, hogy meglátott? Lord Sydney közelebb hajolt hozzá, mintha valami szigorúan bizalmas hírt akarna közölni. – Nem, még ha az életembe kerül is. Lottie mosolyogva fél vállal a fa törzsének dőlt, szemben Sydney vel. – Maga is részt vesz a májusi hajszában, mint a többi fiatalember? – Az attól függ. – És Sydney szeme kihívóan felcsillant. – Maga is végigszalad az erdőn abban a reményben, hogy elkapják? – Semmiképpen nem. – Akkor engedje meg, hogy visszakísérjem a házig. Nem nézném jó szívvel, ha valami felajzott falusi csődör magára rontana útközben. – Ó, bármelyiket lehagyom – mondta Lottie magabiztosan. – Elég jól ismerem ezt az erdőt, és elég kicsi vagyok ahhoz, hogy a fák közt is könnyedén szökelljek. Senki nem tud utolérni. – Én igen. – Egy akkora ember, mint maga? Nem hinném. Ebben az erdőben, ilyen sűrű aljnövényzet mellett akkora zajt csapna, mint egy dühöngő elefánt.

Nick teste enyhén megfeszült, és érzékelhető volt, hogy ezt az arcátlan kihívást tulajdonképp nagyra értékeli. – Meglepődne, ha... – kezdte, de félbeszakította egy női sikoly, mely valahonnan tőlük balra szólalt meg, mikor egy féktelen fiatalember elkapta az egyik falusi lányt. Egy percig csönd volt, majd hangos, kéjjel leli nyögdécselés hallatszott a fák közül. Mire Sydney visszafordult, Lottie már el is tűnt. Magában nagyokat kuncogva úgy surrant át az erdőn, mint valami lidérc. A szoknyáját térdig felhúzta, nehogy az ágak kiszakítsák. Könnyedén eligazodott a farönkök és hajlékony facsemeték rengetegében, míg végül minden elcsendesedett körülötte, és üldözőjének nyoma sem volt a háta mögött. Lottie megállt, hogy kifújja magát, és a válla mögött óvatosan hátrapillantott. Semmi mozgás, semmi, kivéve a májusünnepi tivornyázás távoli zaját. Lord Sydney vagy feladta a hajszát, vagy félúton elvesztette őt szem elől. Lottie szája diadalmas mosolyra görbült. Bebizonyította, hogy igaza van. Megfordult, hogy Stony Cross Park felé induljon, de akkor rémülten felsikoltott, mivel egyenesen egy férfi karjaiba sétált bele. Széles vállak és erős karok szorításában találta magát, melyek könnyedén megadásra bírták. Lord Sydney volt az, akinek halk nevetése most ott csilingelt a fülében. Ámulva dőlt a férfi mellkasának, mivel abbéli igyekezetében, hogy önuralmát visszanyerje, némi támaszra volt szüksége. – Hogy került elibém? – kérdezte elfúló hangon. – Oldalról kerültem meg. – Nick az ujjaival gyöngéden megpróbálta visszacsúsztatni Lottie fejére a kendőt, de az lecsúszott finom szálú, selymes hajáról, és előbukkantak csinos, egymásba tekert fonatai a tarkóján. Nick hagyta a kendőt leesni a földre. Hangjában mosoly bujkált. – Előlem nem tud elmenekülni, tudja, ugye? A heccelődésben azért volt némi fenyegetés is. Lottie megbújt a férfi testének védelmében, és beszívta a meleg, férfias-fűszeres illatot. Hogy juthatott el idáig, hogy egyedül legyen vele a sötétben? Nem hitt a véletlenekben. Ennek az oka csakis az ő ellenállhatatlan vonzalma lehet Sydney iránt... amit Sydney ezek szerint teljes mértékben viszonoz. Mikor mindketten elhallgattak, Lottie egy közeli párra lett figyelmes, akiknek összefonódott alakja ugyan alig-alig látszott a fák között, a szexuális élvezet elfojtott hangjaitól Lottie mégis a homlokáig elpirult. – Vigyen vissza a házhoz, kérem! – mondta. Lord Sydney elengedte. Lottie ellépett tőle, de majdnem nekiment egy hatalmas fának a háta mögött. Sydney követte, és a széles fatörzsnek döntötte, karjaival nyújtva védelmet a kéreg göcsörtösségétől. Lottie-nak elakadt a lélegzete. Karja a férfi felsőkarjára siklott, ahol a rendkívüli izomzat a kabát alatt is jól kivehető volt. Tudta, hogy a férfi meg akarja csókolni, hogy akarja őt. És isten látja a lelkét, ő is akarta a férfit. Sydney egyik ujjbegyével simogatni kezdte Lottie arcát, de olyan gyöngéden, mintha a lány valami kis vadállat lenne, aki a sürgetés leghalványabb jelére is rögtön elszalad. Lottie szaporábban kezdte venni a levegőt, mikor Sydney az állát megérintve a megadás pozíciójába hajlította hátra a fejét. Gyengéd szájával az övéhez ért, lágyan, becézve, míg Lottie-nak szét nem nyíltak az ajkai a gyönyörtől. A férfi nyelve Lottie fogait érintette, aztán beljebb merészkedett, és szenvedélyes felfedező körútra indult orcái belső felén. A csóktól Lottie megszédült, és

kétségbeesetten támaszt keresve átkulcsolta a férfi nyakát. Az erre még jobban ránehezedett, és szorosan a tölgyfa szilárd törzse és a saját teste közé zárta. Lottie megvonaglott, és hevesen magához húzta a férfit, aki csitítgatni kezdte, és végigfuttatta a kezét a hátán. A lassú simogatás azonban csak még jobban felizgatta Lottie-t, aki vak, ösztönös mozdulattal, testét meggörbítve teljesen a férfihoz simult. Érezte, hogy valami durván szövött szoknyájának feszül... egy felálló férfiasság volt. A merevedő szerszám pontosan beleillett Lottie combjainak hajlatába. A férfi keménysége az ő puhaságába mélyedt, a szája szinte mágikus erővel birtokolta az övét, és karjai szorosan átölelve tartották. Lottie kezével a férfi hajába túrt, begörbített ujjait a sűrű tincsekbe mélyesztve, melyek selymes fénnyel csillogtak a fák között beszűrődő holdfényben. Sydney nagyot sóhajtott, és ajkai Lottie nyakára siklottak. Lottie még ártatlanságában is megérezte a tapasztaltság elképesztő tárházát a férfi figyelmes mozdulataiban, és az étvágyat, amit olyan sokáig béklyóban tartott. Lottie parasztblúza lecsúszott az egyik válláról, felfedve fehéren ragyogó bőrét. Sydney a húzott nyakú blúz szalagjához nyúlt, és ügyesen megrántotta a zsinórt. Mikor a gyűrt anyag engedett, becsúsztatta a kezét Lottie kisinge alá. A lány hűvös, puha melle megfeszült a férfi megkérgesedett ujjpárnáinak érintésétől, és mellbimbói minden egyes körkörös simogatástól egyre keményebbé és melegebbé váltak. Lottie Sydney nyaka és válla közé fúrta a fejét. Meg kell állítania a férfit, mielőtt az teljesen elgyöngül. – Ne, kérem, hagyja abba! Bocsásson meg! Sydney kivette a kezét Lottie blúzából, és ujjait nedves ajkához érintette. – Megijesztettem? – kérdezte suttogva. Lottie megrázta a fejét, és valahogy sikerült leküzdenie magában a vágyat, hogy mint egy napon sütkérező macska belesimuljon a férfi ölelésébe. – Nem... magamtól ijedtem meg. Valamilyen okból ez a vallomás mosolyra késztette a férfit. Ujjaival a lány nyakához nyúlt, és olyan érzékenységgel simította végig a törékeny vonalat, hogy Lottie-nak majd elállt a lélegzete. Visszaigazította a blúzt Lottie vállára, és összehúzta a szalagot, ami a húzott nyakkivágást rögzítette. – Akkor abbahagyom – mondta. – Jöjjön... elkísérem a házig. Sydney végig Lottie közelében haladt, miközben átvágtak az erdőn, és csak néha ment előre, hogy egy odahajló faágat eltávolítson az útból, vagy kézen fogva átvezesse Lottie-t az ösvény egyenetlenebb szakaszain. Amennyire jól ismerte Lottie a Stony Cross Park közeli erdőségeket, nem lett volna szüksége vezetőre, de most készséggel fogadta a segítséget. És az ellen sem tiltakozott, hogy Sydney időről időre megállt, és a sötétben is azonnal rátalált ajkaival az övére. Szája forró és édes volt, amint ellentmondást nem tűrve csókolta, csak csókolta... gyors és lassú csókok váltották egymást, csókok, melyek a felfokozott, valódi vágytól a léha flörtölésig minden szintet bejártak. Lottie a kéjtől vezetve a férfi összeborzolódott, sűrű hajába túrt, és kezével elindult acélkeménységű nyakszirtjén. Mikor a perzselő, felforrósodott szenvedély elviselhetetlen hőfokra hágott, Lord Sydney halkan felnyögött: – Charlotte... – Lottie – javította ki a lány elfúló hangon. Sydney erre Lottie halántékához préselte ajkait, és gyengéden magához szorította, mintha a lány végtelenül törékeny volna. – Soha nem hittem, hogy valaha is találok olyat, mint te... – suttogta. – Oly hosszú ideje kereslek, kutatlak... várok rád...

Lottie megborzongott, és a férfi vállára hajtotta a fejét. – Nem ez a valóság – mondta alig hallhatóan. Sydney olyan helyen érintette meg ajkaival a nyakát, hogy Lottie önkéntelenül is megremegett. – Akkor mi a valóság? Lottie a tiszafasövény irányába mutatott, mely a birtok határán húzódott végig. – Minden, ami ott van. Sydney karjai megfeszültek, és fojtott hangon felelte. – Engedj be a szobádba! Csak egy kis időre! Lottie idegesen felnevetett, mivel tudta, mi történne, ha megengedné. – Szó sem lehet róla. Puha, forró csókok szánkáztak végig a bőrén. – Velem biztonságban vagy. Soha nem kérnék többet, mint amennyit adni akarsz. Lottie behunyta a szemét. Forgott vele a világ. – Az a baj – mondta merészen –, hogy túlságosan sokat akarnék adni. Az arcán érezte, hogy Lord Sydney szája mosolyra húzódik. – És ez akkora baj? – Ó, igen. – Elhúzódott a férfitól, aztán felhevült arcához érintette a kezét, és reszkető hangon nagyot sóhajtott. – Abba kell ezt hagynunk. Nem bízom magamban, ha önnel vagyok. – Jól teszed! – vágta rá Sydney szemtelenül. Lélegzetvételük hangja egybeolvadt a sötétben. Sydneyből erő és melegség áradt, és Lottie alig bírta megállni, hogy azonnal a karjaiba ne vesse magát. De inkább józan megfontolásba kezdett. Lord Sydney hamarosan elutazik, és ennek az éjszakának az emléke lassan a homályba vész. Nem lehet annyira gyenge akaratú, hogy ilyen könnyen hagyja magát elcsábítani. – Legalább hadd kísérjelek vissza a házig – kérte Lord Sydney. – Ha meglátnak minket, mondhatjuk, hogy véletlenül találkoztunk össze. Lottie kicsit habozott, aztán rábólintott. – És a hátsó terasznál elválunk? – Igen. – Sydney a karját nyújtotta, és a kastély hátsó homlokzatánál lévő kettős kőlépcsőhöz kísérte Lottie-t. Csendben mentek fel a hátsó parkra néző teraszra. A sok-sok osztott és franciaablakon keresztül nagy fényesség áradt ki a hatalmas előcsarnokból. A dohányzó és portóit iszogató vendégek által máskor sűrűn látogatott terasz most elhagyatott volt, mivel az Összes vendég vagy a faluban mulatott, vagy bent kártyázott, biliárdozott Egy magányos alak pihent a székben a korlát mellett. Lassan beleszívott a szivarjába, és vékony füstkarikát fájt ki, mely úgy kacskaringózott a levegőben, mint valami lidérc. Lottie orrát drága dohány szaga csapta meg, ahogy felért a lépcső tetejére. Gyomra azonnal görcsbe rándult, amint felismerte a magányos férfit. – Lord Westcliff – suttogta, és ösztönösen pukedlizett. Kényelmetlen érzése támadt, mikor arra gondolt, vajon mit szól a gróf ahhoz, hogy Lord Sydney társaságában látja. A gróf ülve maradt, és úgy mérte végig őket. Az ablakokból kiáradó tört fény megcsillant szénfekete haján, és szögletes árnyékokat vetett becsületes, erőteljes vonású arcára. – Miss Miller! – mondta karcos hangján, aztán hűvösen Lottie kísérője felé biccentett. – Sydney! Micsoda tökéletes időzítés! Van valami, amit meg kell magával tárgyalnom. Lottie biztos volt abban, hogy munkaadója csalódott benne, ezért lesütötte a szemét, és a kövezett teraszt nézte. – Uram, kérem, bocsásson meg! Elmentem megnézni a falusi

ünnepséget és... – Úgy tűnik, több volt puszta szemlélődésnél – jegyezte meg Lord Westcliff szelíd hangon, miközben fürkészőn végigpásztázott Lottie rusztikus öltözékén. – Igen, részt vettem a májusfatáncban, Lord Sydney pedig felajánlotta, hogy hazakísér... – Hát persze hogy felajánlotta – jegyezte meg a gróf epésen, és újra nagyot szívott a szivarjából. Kékesszürke füst szállt és tekergőzött fel a magasba. – Nem kell aggódnia, Miss Miller! Amennyire tudom, nincs megtiltva magának, hogy a faluban keressen szórakozást – bár kétségtelenül bölcs dolog volna, ha erről a fajta tevékenységéről nem tenne említést az özvegy grófnénak. – Azzal intett egyet a szivarjával. – Most elmehet, nekem egypár dolgot meg kell beszélnem Lord Sydneyvel. Lottie óvatos megkönnyebbüléssel bólintott. – Igenis, uram. – De amint elindult, meglepve tapasztalta, hogy Lord Sydney finoman a karjához ér és visszatartja. – Várjon! Lottie zavarában szinte jéggé dermedt, és arcát elöntötte a pír. Nem hitte volna, hogy Sydney hozzá mer érni a gróf jelenlétében. – De uram! – suttogta felháborodottan. Sydney nem nézett vissza rá, tekintete a gróf éles arcvonásait fürkészte. – Jobban teszi, ha elmondja, miről van szó, mielőtt még Miss Miller elmenne. – Az ön úgynevezett családjáról – mondta Lord Westcliff halkan. – És az úgynevezett múltjáról. – A csendes szavak mögött megvetés bújt meg. Lottie a gróf arcán jól látta, hogy valami nagy baj van. Ha maradt is benne valami melegség az erdőben töltött varázslatos percek nyomán, az most egy pillanat alatt eltűnt. Kétségbeesve nézett Lord Sydneyre. A férfi arca valahogy megváltozott, már nem tűnt olyan nagyon jóképűnek, arcvonásai kemények és ridegek lettek. Ha valaki most ránézett, azt hihette, hogy ez az ember mindenre képes. Lottie alig tudta elképzelni, hogy pár perce még ezt a szigorú szájat csókolta, és hogy a férfi gyengéden simogatta őt. Mikor megszólalt, a hangja is másnak tűnt, kiejtése kicsit közönségesebb volt. Lehullott az arisztokratikus álarc, alatta durvább rétegek tünedeztek fel. – Azt szeretném, ha ezt valami zárt helyiségben tárgyalnánk meg – mondta Sydney a grófnak. Westcliff jéghideg udvariassággal biccentett. – Van egy dolgozószoba a családi szárnyban, megfelel? – Igen. – Sydney készakarva várt egy kicsit, mielőtt folytatta: – Miss Miller is velünk jön. Lottie értetlenül nézett a férfira. Ennek a kívánságnak semmi értelme. Hirtelen egész testében megborzongott, és gerincén remegés futott végig. – Miért? – kérdezte kiszáradt ajakkal. – Miss Millernek ehhez semmi köze – szólt közbe Lord Westcliff szárazon, és felemelkedett a székéből. Lord Sydney arca komor és nyugodt volt. – Neki van a legtöbb köze hozzá. Lottie érezte, hogy elfehéredik. Testének egész felülete libabőrös lett, mintha jeges tóba zuhant volna. Alig bírt megmozdulni vagy megszólalni, olyan bénítólag hatott rá a rossz sejtelem, ami most elfogta. A gróf ledobta a szivart a terasz kövére, aztán rátaposott. Rá nem jellemző módon némi türelmetlenség vegyült a hangjába. – Miss Miller, csatlakozna hozzánk, kérem? Úgy tűnik, van itt egy kis rejtély, amit fel kell derítenünk.

Lottie bábu módra bólintott, aztán követte a grófot a házba, annak ellenére, hogy az ösztönei azt súgták, meneküljön. De nemigen volt más választása, végig kellett játszania a játékot. Nyugalmat erőltetett magára, és a két férfi társaságában a családi dolgozószobába ment, melynek rózsafa burkolata vörösesen ragyogott a lámpafényben. A szoba rideg és barátságtalan volt – minimális kárpitozás, csupa derékszög és semmi díszítés, leszámítva egy ősrégi, ólomüveg ablaksort. Mikor Lord Westcliff becsukta az ajtót, Lottie igyekezett olyan távol állni Sydneytől, amennyire csak tudott. A balsejtelemtől, mely már pár perce gyötörte, majdnem elájult. Nem bírta rávenni magát, hogy Sydneyre nézzen, de elképesztően érezte a jelenlétét. Lord Westcliff szólalt meg először. – Leülne, Miss Miller? Lotti megrázta a fejét, mert attól félt, ha egyet is mozdul, menten összeesik. – Rendben van. – A gróf figyelme most Lord Sydneyre irányult. – Kezdjük azzal, amit ma tudtam meg. Amint megjelent Stony Cross Parkban, szükségét éreztem, hogy kicsit kérdezősködjek maga felől. Az volt a gyanúm ugyanis, hogy bizonyos értelemben maga nem teljesen őszinte, de nem tudtam rájönni, miben nem. Lord Sydney nyugodtnak, ugyanakkor ébernek is tűnt, és kék szemével keményen állta a gróf pillantását. – És mi lett a vizsgálódásainak eredménye, uram? – Sydney vikomt nem létezik – mondta Westcliff kertelés nélkül, aztán Lottie elképedt arcát figyelmen kívül hagyva folytatta. – A családi vérvonal körülbelül húsz évvel ezelőtt megszakadt, mikor az igazi Lord Sydney meghalt fiúörökös nélkül, aki jogosan követelhette volna a nemesi címet. Ez viszont felveti azt a kérdést... ki az ördög maga? És mi célból jött ide? – Nick Gentry vagyok. Lottie ugyan soha nem hallotta még ezt a nevet, de Lord Westcliff, úgy tűnt, felismerte. – Értem – mondta halkan. – Ez megmagyarázza Sir Ross szerepét. Akkor bizonyára a Bow Street megbízásából van itt. Lottie elképedve tátotta el a száját. Az idegen egy Bow Street-i detektív! Már hallott a szűk körű elit rendőralakulatról, akik a gyilkossági ügyektől kezdve a királyi család testőri felügyeletéig mindent elvállalnak. Hírhedtek voltak könyörtelen céltudatosságukról és határtalan bátorságukról, és még a magasabb társadalmi körökben is képesek voltak megbecsülést szerezni. Nem csoda, hogy ez a férfi annyira más, mint a többiek. „Vadászom”, mondta Lottie-nak, számítóan elhallgatva a tényt, hogy zsákmányai a két-lábúak közül valók. – Nem feltétlenül – válaszolta Gentry Westcliffnek. Néha magánszemélyektől is elfogadok megbízásokat. – Tekintete most Lottie feszült arcára siklott. – Két hónapja Lord Radnor azzal bízott meg, hogy kutassam fel elszökött menyasszonyát, Charlotte Howardot, aki már két éve eltűnt. Lottie nem moccant, pedig kegyetlen fájdalom járta át a szíve tájékát, és aztán az egész testét. Szája a kíntól megvonaglott, de megszólalni nem tudott. Hirtelen fülrepesztő, artikulálatlan üvöltést hallott, és csak egy pillanattal később jött rá, hogy ezt ő adta ki magából. Akaratán kívül megindult, egyszerre a szoba közepén termett, és már karmolta is Gentry sötét bőrű arcát, miközben a harag és a rémület úgy csapott le rá, mint a vadászó sas. Most durva káromkodást hallott, és a csuklóját mintha satuba szorították volna össze, de nem bírta, nem tudta abbahagyni a kapálózást. Verejték és könny borította el az arcát,

és zokogva-sikoltozva zihált, miközben küzdött az életéért, a szabadságáért, melyet el akartak venni tőle. Az eszével tudta, hogy úgy viselkedik, mint egy őrült, és hogy ezzel semmire sem megy, de nem bírta magát leállítani. – Lottie, hagyja abba! – förmedt rá Gentry, és erőteljesen megrázta. – Nyugodjon meg, az isten szerelmére... – Nem megyek vissza! – sikoltotta Lottie dühösen zihálva. – Megölöm! Ó, istenem, gyűlölöm magát, gyűlölöm... – Lottie! – Hűvös, józan hang vágott Lottie vonagló kínlódásának a közepébe. Lord Westcliff hangja volt. Erős karjával átfogta hátulról, és elvonszolta Gentry mellől. – Elég legyen! – dörögte Westcliff Lottie fülébe, és karja acélpántként szorult köré. – Nem viszik el, Lottie. Esküszöm! Tudja jól, hogy mindig állom a szavam. Most pedig lélegezzen mélyeket! Még! A gróf szigorú, nyugodt hangja valahogy hatni tudott Lottie-ra, aki azon vette észre magát, hogy engedelmeskedik. A gróf egy székhez kísérte, és leültette. Aztán leguggolt mellé, és átható pillantással fürkészte. – Maradjon nyugton! És lélegezzen nagyokat! Lottie remegve bólintott, arcáról még mindig csorgott a verejték. – Ne engedje a közelembe! – suttogta. Westcliff felállt, aztán jeges pillantást vetett a Bow Street-i detektívre. – Ne jöjjön közelebb, Gentry! Nem érdekel, ki fizet magának, és mivel bízta meg. Most az én birtokomon van, és semmit nem tehet a beleegyezésem nélkül. Nincs törvény adta joga ehhez a lányhoz – mondta halkan Gentry. – Nem tarthatja itt. Westcliff erre csak egy arrogáns horkantással válaszolt. Aztán a bárszékhez ment, és egy kevés borostyánszínű folyadékot töltött ki egy pohárba. Odavitte az italt Lottie-nak, és a lány remegő ujjait a pohár oldalára tapasztotta. – Igya meg! – mondta neki sietősen. – Nem... – kezdte Lottie, de a gróf ellentmondást nem tűrően ráparancsolt: – Gyerünk! Az utolsó cseppig! Lottie grimaszolva egy-két hajtásra kiitta a folyadékot, de a tüdejét és a torkát mintha lángnyelvek mardosták volna. Szédülni kezdett, és üveges tekintettel bámult a grófra. Westcliff elővarázsolt egy zsebkendőt a kabátzsebéből, és odaadta neki. A vászondarab testmeleg volt. Lottie felitatta arcáról az izzadságcsöppeket, és remegve felsóhajtott. – Köszönöm – mondta rekedt hangon. Merőn bámulta a grófot, mivel képtelen volt Gentryre nézni. Álmában sem gondolta volna, hogy van ekkora sorscsapás egyáltalán... hogy a végzet egy jóképű, de kegyetlen tekintetű és züllött eleganciájú férfi személyében leselkedik rá... az első férfiéban, akivel valaha is csókolózott. Elárulták, és porig alázták – ez olyan gyötrő fájdalommal töltötte el, ami már-már kibírhatatlan volt. – Nos – szólalt meg Westcliff nyugodt hangon, és leült egy székre Lottie mellé –, a Mr. Gentry beszámolójára adott reakciójából arra gondolok, hogy maga tényleg Charlotte Howard. – A gróf itt kicsit várt, míg Lottie egy rövidet nem bólintott. – Az is igaz, hogy Lord Radnor menyasszonya? Lottie-t egészen megnyugtatta a gróf erőt sugárzó jelenléte, mivel tudta, hogy ő az egyetlen, aki a közelben ólálkodó ragadozótól meg tudja védeni. Miközben Westcliff becsületes arcára függesztette a szemét, a megfelelő szavakat kereste ahhoz, hogy meg tudja vele értetni a helyzetet. A gróf, látván a lány izgalmát, Lottie legnagyobb meglepetésére kinyújtotta a kezét, és szögletes tenyerébe vette az övét. Szorítása, mely erős és biztonságot adó volt, mintha egy csapásra eltüntette volna Lottie összes félelmét. A lány elámult a gróf kedvességén. Még soha nem mutatott irányában ilyenfajta

figyelmességet... eddig igazából mintha észre sem vette volna. – Nem az én választásom volt – kezdte. – Még kislány voltam, mikor eltervezték ezt a házasságot. A szüleim pénzügyi támogatás fejében odaígérték a kezem Lord Radnornak. Én minden erőmmel megpróbáltam elfogadni a helyzetet, de Radnor nem teljesen normális – vagyis nem beszámítható –, legalábbis szerintem. Soha nem csinált titkot abból, mik a tervei velem – úgy tekintett rám, mint valami vadállatra, akit kénye-kedve szerint szelídíthet meg. Elég, ha annyit mondok, inkább meghalok, mintsem ezt el kell viseljem. Higgye el, soha nem vetemedtem volna arra, hogy... – Hiszek magának – Westcliff nem engedte el Lottie kezét, úgy pillantott Nick Gentryre. – Miután már jó ideje ismerem Miss Millert, feltételezem, hogy a Radnorral kötendő házassággal szemben az ellenvetései megalapozottak. – Igen, azok – válaszolta egykedvűen Gentry. A kandalló mellett ácsorgott, tettetett lazasággal, egyik karját a márványszegélyen nyugtatva. Sötét arcára vörös lángnyelvek árnyéka vetült. – Radnor egy disznó. De ez teljesen mellékes. Charlotte szülei beleegyeztek a házasságba. Jó nagy summák cseréltek már gazdát. És ha én nem viszem neki vissza a lányt, Radnor egy tucat másik kopót küld majd helyettem. – Nem találnak rám – mondta Lottie, mikor végre képes volt ránézni a férfira. – Külföldre megyek. Eltűnök innen... – Kis bolond! – szakította félbe Gentry halkan. – Azt hiszi, majd egész életében bujkálhat? Radnor újabb embert küld maga után, aztán egy másikat és egy következőt. Egy perc nyugta sem lesz soha többé. Nem lehet elég gyors, nem mehet elég messzire... – Ebből elég! – szólt közbe Westcliff hirtelen, mikor megérezte a Lottie testén végigfutó remegést. – Nem, Lottie nem megy külföldre, és nem fog többé bujkálni Lord Radnor elől. Találunk valami megoldást, hogy normális életet élhessen. – Igen? – húzta fel gunyorosan a szemöldökét Gentry. – Ez felettébb érdekes. És mi a javaslata, Westcliff? A gróf nem szólt, mivel épp ezen gondolkozott. Mialatt Lottie továbbra is Nick Gentryt nézte, próbált valahogy felülemelkedni az érzelmek áradatán. Ki kell találnia valamit. Esküszik, hogy soha senki nem viszi vissza Radnorhoz, mint a bárányt a mészárszékbe. Ezek a gondolatok bizonyára kiültek az arcára, mert Gentry kemény tekintetébe hirtelen egy szikrányi csodálat is vegyült. – Ahogy én látom, két út áll maga előtt – mondta egészen szelíden. Lottie hangja kicsit megremegett, mikor megkérdezte. – És mik ezek? – Kellő érveléssel meg lehet engem győzni afelől, hogy elengedjem, de ebben az esetben továbbra is bujkálnia kell Radnor elől, míg újra el nem kapják. Vagy... örökre kiszabadíthatja magát ebből a helyzetből. – Ezt hogy érti? Lord Westcliff hangja törte meg a feszült csendet. – Házasságra gondol. Ha férjhez menne, és jogilag egy másik férfi védelmébe kerülne, Radnor felhagyna az üldözéssel. Lottie pillantása most az erős férfikézre esett, mely az övét fogta. – De hát ez lehetetlen. Nem ismerek olyan férfit, aki el akarna... – Itt megállt, mert hirtelen rosszul érezte magát, és nagyon elkeseredett. – Nem lehetetlen – mondott neki ellent a gróf. Miközben Lottie elkerekedett szemmel nézett Westcliffre, Nick Gentry halk kis gúnykacaja hasított a levegőbe. – Az a terve, hogy grófnővé teszi Lottie-t, uram? A gróf arca kifejezéstelen maradt. – Ha szükséges.

Lottie elképedve szorította meg a gróf kezét, aztán elengedte. Felfoghatatlan volt, hogy Westcliff képes legyen ekkora áldozatot hozni érte. Talán bele is tudna nyugodni a kilátásba, hogy szerelem nélkül menjen férjhez. Végül is bármi jobb, mint Lady Radnorrá válni. Ugyanakkor a gróf jó és becsületes ember, és ő nem teheti meg, hogy ilyen módon kihasználja. – Ön kivételesen jólelkű, uram – válaszolta a grófnak. – De én soha nem megyek hozzá magához, mert sokkal jobbat érdemel egy érdekházasságnál. Túl nagy áldozatot kellene hoznia. – Aligha lenne áldozat – mondta a gróf szárazon. – Ráadásul logikus lépésnek tűnik. Lottie finom vonalú szemöldökét ráncolva megrázta a fejét, mert valami új gondolata támadt. – Van egy harmadik megoldás is. – Éspedig? Hűvös nyugalom járta át Lottie-t, és hirtelen úgy érezte, távol kerül az eseményektől, mintha nem is résztvevője, hanem inkább szemlélője lenne annak, ami történik. – Ezt most még nem árulhatom el. Ha nem bánja, uram, váltanék pár szót Mr. Gentryvel négyszemközt.

5 Nick ugyan sejtette, hogy Lottie nem marad érzéketlen, ha megtudja, hogy Lord Radnor megbízásából üldözte őt, de a sarokba szorított lánynak ez a szenvedélyes dühkitörése igencsak meglepte. Most, hogy Lottie visszanyerte az önuralmát, mindenre elszánt tekintettel nézett rá, amit Nick nagyon jól értett. És csodálta is érte. Lord Westcliff láthatólag nem örült Lottie kívánságának, de egy szemöldökráncolás kíséretében mégis beleegyezett. – A szomszéd szobában fogok várni – mondta, mintha attól tartott volna, hogy Nick azonnal ráveti magát a lányra, mint valami vérengző vadállat, amint becsukódik az ajtó. – Kiáltson, ha segítségre van szüksége! – Köszönöm, uram! – suttogta Lottie, és hálás mosolyt küldött a gróf felé, amitől Nickben megint fellángolt a féltékenység. Nem sok kellett volna ahhoz, hogy Westcliff arisztokratikus arcába öklözzön, különösen mikor megfogta Lottie kezét, hogy megvigasztalja. Nicknek sosem volt birtoklási vágya, de most alig bírta elviselni annak látványát, hogy Lottie elfogadja egy másik férfi érintését. Valami történik benne – elveszítette a kontrollt, és nem tudta, hogy szerezhetné vissza. Csak egyet tudott biztosan: azt, hogy szüksége van Lottie-ra, és ha nem lehet az övé, az éhség, a kielégítetlenség és a fagyosság érzete soha többé nem hagyja el. Nick a kandalló mellett maradt, megőrizte laza tartását, csak a kezét szorította ökölbe a párkányon. Magában elátkozta Westcliffet, amiért a dolgok így alakultak. Nick úgy tervezte, hogy majd szépen, finoman adagolja a hírt Lottie-nak, és lecsendesíti félelmeit, mielőtt a lánynak lehetősége volna a pánikra. Erre Westcliff mindent alaposan eltolt, és Lottie most érthetően ellenséges vele. A lány Nick felé fordult, arca sápadt, szeme vörös volt a sírástól. Arckifejezése mégis nyugodtnak tűnt, és zavarba ejtő intenzitással nézett rá, mintha bele akarna látni a férfi lelkébe. Fürkésző tekintetétől Nick furcsán fenyegetve érezte magát. – Csak megjátszotta magát? – kérdezte Lottie csendesen. Nick pislogni kezdett. Őt, aki végeláthatatlan vizsgálódásokat, kihallgatásokat, sőt kínzásokat elviselt már, teljesen összezavarta ez a kérdés. – Tudom, hogy egy része az volt – folytatta Lottie. – Hozzátartozott a munkájához, hogy a bizalmamba férkőzzék. De alaposan túlment azon a határon, ami feltétlenül szükséges volt. – Szinte hipnotikus lassúsággal közeledni kezdett a férfi felé. – Miért mondta azokat a dolgokat nekem ma éjjel? Isten a megmondhatója, Nick nem tudta a választ. És ami még rosszabb, nem bírta levenni a szemét a lányról, aki mintha a tekintetén keresztül egyenesen a lelkébe látott volna. – Az igazságot, Mr. Gentry! – követelte Lottie. – Ha én rá tudom venni magam, hogy megkérdezzem, maga is rá tudja venni magát, hogy válaszoljon. Komolyan gondolt bármit is abból, amit mondott? Nick érezte, hogy arcán izzadságcseppek jelennek meg. Próbált ellenállni a lánynak, próbálta megtagadni, de nem ment. – Igen – mondta rekedtes hangon, aztán szorosan összezárta a száját. Lottie-nak nem is volt szüksége semmi egyébre. Valamilyen okból kifolyólag ez a vallomás megnyugtatta. Nick el sem tudta képzelni, vajon miért. Végül sikerült elfordítania a szemét a lányról, és üres tekintettel bámult a táncoló lángokba. – Most pedig – mormogta –, talán elmondhatná végre, mi lenne a harmadik megoldás. – Védelemre van szükségem Lord Radnor ellen – mondta Lottie kertelés nélkül. –

Kevés férfi van, aki képes lenne szembeszegülni vele. Azt hiszem, maga képes rá. A kijelentés tényszerű volt... Lottie hangjában nyoma sem volt a dicséretnek. Nickben mégis felébredt a férfiúi büszkeség, hogy Lottie elismeri a képességeit. – Igen, képes vagyok – mondta közömbösen. – Akkor annak fejében, hogy eltart és a védelmébe vesz, hajlandó vagyok a szeretője lenni. Aláírnék egy hivatalos szerződést, mely ezt a viszonyt rögzíti. Azt hiszem, ez elég lenne ahhoz, hogy Lord Radnort távol tartsa tőlem, és így nem kellene bujkálnom többé. A szeretője. Nick soha nem gondolta volna, hogy Lottie képes így lealacsonyodni. Úgy tűnt azonban, a lány van annyira gyakorlatias, hogy felismerje, mikor kell feladnia az elveit. – Szóval megengedné, hogy lefektessem, a pénzemért és a védelmemért cserébe – mondta, mintha a szerető szó magyarázatra szorulna. Óvatos pillantást vetett Lottie-ra. – Velem él majd, nyíltan mutatkozik velem, és nem érdekli a szégyen, amit ez okoz magának. Ezt akarja mondani? Lottie orcái elpirultak, de nem vette le a szemét Nickről. – Igen. A vágy újult erővel töltötte el Nick minden porcikáját. A tudat, hogy Lottie az övé lesz, hogy önként adja oda magát neki, teljesen megszédítette. A szeretője... de ez még nem elég. Többre van szüksége. Egészen az övé kell legyen. Tüntetően a kanapéhoz lépett, ami mélyvörös színű bőrkárpittal volt behúzva, és szétvetett lábakkal leült rá. Aztán nyílt szexuális kíváncsisággal legeltette a szemét Lottie-n. – Mielőtt még bármibe belemennék, ízelítőt szeretnék kapni abból, amit ajánl. Lottie megmerevedett. – Azt hiszem, már kapott ízelítőt épp eleget. – Arra a kis közjátékra gondol ott az erdőben? – Nick ellágyította a hangját, de a szíve hevesen vert. – Az semmiség, Lottie! Néhány ártatlan csóknál kicsit többet akarok magából. Szeretőt tartani drága mulatság – be kell bizonyítania, hogy megéri. Lottie lassan közelebb lépett a férfihoz, karcsú alakja jól kirajzolódott a tűz fényében. Pontosan tudta, hogy a férfi játékot űz vele, de akkor még nem sejtette, mi a tét. – Mit akar tőlem? – kérdezte lágyan. Amit Gemma adott neki. Nem, többet, mint amit Gemma valaha is adott neki. Azt akarta, hogy valaki hozzá tartozzon. Hogy törődjön vele. Hogy szüksége legyen rá. Nem tudta, hogy ez lehetséges-e... de kész volt mindent egy lapra feltenni Lottie-ért. Ez a lány volt az egyetlen esélye. – Megmutatom. – Nick előrenyújtotta kezét és megfogta Lottie csuklóját, és addig húzta maga felé, míg a lány féloldalvást rá nem ült. Akkor a nyakára csúsztatta az egyik kezét, odahajolt, és nyelve hegyével kitapogatta a verőeret. Közben Lottie kezét az ágyékához vezette, és a lány hajlékony ujjait merevedő férfiassága köré fonta. Lottie egész testében megfeszült, levegő után kapkodott, aztán hirtelen a férfi mellkasához hajolt, mintha minden ereje elhagyta volna. Nick gyengéden végighúzta Lottie kezét hímtagjának teljes hosszán, egészen a kerekded makkig, mely türelmetlenül nyomódott neki a fekete gyapjúszövetnek. Nick ajkát szaggatott kiáltás hagyta el, és meghúzta a lány blúzán a zsinórt, hálálkodva a ruháért, bárki is volt a tervezője, hogy ilyen könnyen elérhetővé teszi a női testet. A tűz fénye megvilágította Lottie előbukkanó kebleit, a bimbók puhák és halvány rózsaszínűek voltak. Lottie oldalra hajtotta a fejét, és szorosan összezárta a pilláit. Nick egyik karjával átölelte a lányt, és közben feljebb húzta az ölében, míg feneke az ő merevedő domborulatára nem simult. Érdes ujjai Lottie egyik melle alá siklottak, és felemelték a

selymes halmocskát úgy, hogy lassan ereszkedő szájával elérhesse. Lottie-n borzongás szaladt végig, mikor Nick ajkai szétnyíltak lágy mellbimbói felett, és addig simogatta őket a nyelvével, míg meg nem keményedtek. Lottie felemelte a kezét, hogy eltolja magától, de félúton megállt, és inkább a kabát hajtókáját ragadta meg, aztán a gyönyörtől felnyüszített. Ez a hang még jobban felajzotta Nicket. A nyelvével kis köröket rajzolt a keményedő mellbimbó köré, mire Lottie úgy kezdett vonaglani a karjában, mint egy kismacska. Mialatt folytatta Lottie keblének szopogatását és izgatását, kezét a szoknyája alá csúsztatta, kitapogatva az alsónemű szegélyét és a vastag pamut harisnyatartót. Lottie érezte, hogy egy kéz behatolt a szoknyája alá, és összeszorította a combjait. Arcát és mellét sötét pír borította el. Nick a gyűrt vásznon keresztül simogatta Lottie-t, aztán végigcsúsztatta a tenyerét a csípőjén és a hasán, majd lejjebb merészkedett, egészen a puha kis szőrcsomókig. – Ne! – mondta Lottie, még mindig csukott szemmel. Nick Lottie nyakának rózsaszínű ívét és állának finom vonalát csókolgatta. A lány bőre olyan finom és fénylő volt, hogy szinte áttetszőnek tűnt. Nick tetőtől talpig végig akarta volna csókolni. – Egy szerető nem így viselkedik – suttogta. – Visszavonod az ajánlatod, Lottie? Lottie csak megrázta a fejét. Képtelen volt megszólalni, mert közben Nick tenyere a szeméremdombján nyugodott. – Akkor tedd szét a lábad! Lottie remegve engedelmeskedett, combjai szétnyíltak, és feje a férfi erős karjára hanyatlott. Nick a vékony anyagon keresztül simogatta és gyengéden dörzsölgette a forró barázdát, míg a vászon át nem nedvesedett az ujjai alatt. Nagyon felizgatta a lány erőfeszítése, hogy nyugodt és csendes maradjon. Lottie arca bíborvörösbe váltott, a lábai megfeszültek Nick izgató mozdulataitól. Végül felnyögött, és esdeklően megragadta Nick csuklóját. – Elég! – mondta levegő után kapkodva. Nick dárdája csak úgy lüktetett Lottie alatt. – Tényleg? – kérdezte suttogva, és ujjait az alsónemű nyílásába dugta. – Én azt hiszem, inkább többet akarsz. Lotti teste megvonaglott Nick ölében, mikor a férfi megérintette a puha, összekuszálódott szőrpamacsokat... a duzzadt, selyemtapintású kagylócskát... a lány testének nedves bejáratát. Nick, miközben Lottie nyakát csókolgatta, a bársonyos bozótossal játszadozott. – Édes kis tincsecskék – lihegte Lottie fülébe. – Kíváncsi vagyok, milyen színűek. Szőkék, mint a hajad? Vagy sötétebbek? Lottie-t sokkolta a kérdés, ezért csak bámult Nickre kifejezéstelen tekintettel. – Rendben – mondta Nick, és szétnyitotta a puha ajkakat. – Majd megnézem magamnak... később. Lottie teste ívben megfeszült, mikor Nick rátalált a redőcskék mögé rejtett érzékeny kis pontra. – Ah... ó, istenem! – Csitt! – Nick gyengéden Lottie fülcimpájába harapott. – Azt akarod, hogy Westcliff meghallja? – Hagyja ezt abba! – felelte Lottie remegő hangon. De Nicket most már semmi sem állíthatta meg. Gyakorlott mozdulatokkal cirógatta a tűzben égő kis pont környékét. Lottie feneke elemelkedett Nick keményen merevedő hosszú vesszejétől, és csípője megfeszült a férfi

kezében. Nick a hüvelykujja begyével dörzsölgette a duzzadt kis bimbót, aztán a középső ujját becsúsztatta a járatba, míg teljesen el nem tűnt az érzéki csatornában. Lottie szaporábban kezdett lélegezni, és combjaival közrefogta a férfi kezét, mely ritmikusan ki-be mozgott. Nick érezte, hogy Lottie belső izmai megfeszülnek, ahogy erőlködve, tekeregve próbálja magát ösztönösen kiszabadítani a kínzó szorításból. Nick újból Lottie melléhez hajolt. A bimbók most már kemények és pirosak voltak, és Nick kicsit rálehelt az egyikre, mielőtt megint a szájába vette volna. így, hogy az ujját megmerítette a lány bensejében, és a mellbimbója ott lüktetett a nyelve alatt, Nicknek olyan győzelemérzete volt, mint még soha. Lottie kétségbeesve megvonaglott, mivel a várva várt kielégülés elmaradt, és frusztrált jajgatás hagyta el az ajkát. Nick visszahúzta az ujját Lottie édes mélységeiből, és nedves kezével körkörös, csitító mozdulatokkal simogatni kezdte megkeményedett hasát. – Később folytatjuk – mormolta. – Megígérem. Lottie ismét felnyögött, és a teste is újra megfeszült a férfi kezének érintésére. Nick tudta, mit szeretne, és nagyon vágyott rá, hogy megadja neki. Orrcimpái kitágultak, mikor megérezte a női vágy bódító illatát. Forróság öntötte el az egész testét, és majdnem elvesztette az önuralmát, mikor arra gondolt, hogy Lottie combjai közé temeti a fejét és nyelvével behatol a hüvelyébe... Megborzongott, miközben kényszerítette magát, hogy visszaigazítsa Lottie szoknyáját, és elfedje az édes tájékokat, melyekre annyira vágyott. Westcliff itt van a közelben, és most sem az idő, sem a hely nem alkalmas arra, hogy továbbmerészkedjen. Később majd kedvére szeretkezhet Lottie-val. Türelem, mondogatta magának, és vett pár mély lélegzetet. Lottie kikecmergett Nick öleléséből, és összekuporodott a kanapé másik oldalán. Kócos volt, orcáin izzadság gyöngyözött, és mélybíbor pír borította az arcát. Ruhájának felsőrészével babrálva betakarta a melleit. Pillantásuk összetalálkozott, Lottie szeme szégyentől csillogott, Nick tekintete viszont egyenesen számító volt. Aztán Nick megadta a kegyelemdöfést. – Akarlak téged – mondta. – Igazából semmi nem tarthat vissza, hogy megszerezzelek. De nem akarom, hogy a szeretőm légy. Teljes, visszavonhatatlan tulajdonjogot akarok. Mindent, amit Radnornak vagy Westcliffnek adnál. Lottie, miután felfogta, mire gondol Nick, úgy nézett rá, mint valami félőrültre. Fél perc is beletelt, mire összeszedte magát, hogy meg tudjon szólalni. – Házasságra gondol? De hát akkor mi különbség van aközött, hogy Lord Radnorhoz megyek vagy magához? – A különbség annyi, hogy én nem kényszerítelek. 1 De miért akarná egy életre hozzám láncolni magát? Az igazságot Nick soha nem árulta volna el Lottie-nak. – Mert szükségem van arra a kényelemre, amit egy feleség nyújtani képes – hazudta. – És te ugyanúgy megfelelsz, mint bármelyik másik nő. Lottie magába fojtotta felháborodását. – Te döntesz – folytatta Nick –, folytatod a menekülést, vagy valaki felesége leszel. Az enyém vagy Radnoré. Lottie megint azzal a hosszú, fürkésző pillantással nézett Nickre, amitől a férfi hátán égnek állt a szőr. A francba is, Nick utálta, mikor a lány ezt csinálta. Most sem bírta levenni róla a szemét, és pislogni sem tudott, ráadásul úgy tűnt neki, mintha Lottie olvasni tudna a gondolataiban, annak ellenére, hogy Nick igyekezett elleplezni őket.

– A magáé – mondta Lottie kimérten. – A magáé leszek. Nick lassan, majdnem észrevétlenül felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Lottie feltápászkodott Nick öléből, és kisimította a ruháit. Odament a mahagóni bárszékhez, és töltött magának egy kis brandyt a kristálykancsóból. Szédült, a lábai pedig úgy remegtek, mint a kocsonya. Másra se volt szüksége most, mint alkoholra! Ráadásul ugye még mindig Lord Westcliff alkalmazottja volt, és ebben a pozícióban senki nem vetemedett volna arra, hogy a földbirtokos italából kiszolgálja magát. Másfelől azonban eme aggályai el is párologtak a ma esti döbbenetes felismerések nyomán. Lottie zavarba is jött, mikor arra gondolt, hogy ezen az estén két teljesen különböző férfitól kapott házassági ajánlatot. És az, amit Nick Gentry művelt vele az imént – nem, inkább nem gondol rá, míg a teste vadul visszhangozza a szégyenteljes kéj hangjait. Jócskán megtöltötte a poharat, és egy grimasz kíséretében kortyolni kezdte a finom párlatot. Gentry odalépett hozzá, és kivette a kezéből a poharat, miután Lottie már a felét kiitta. – Egy perc, és olyan részeg leszel, mint a csap! – Számít? – kérdezett vissza Lottie, és csak nézte, ahogy Nick kiissza a brandyjét. – Azt hiszem, nem. – Mikor Lottie megszédült, Nick félretette az üres poharat, és elkapta a derekát. Önironikus mosoly terült szét az ajkain. – Isten a megmondhatója, bármelyik nőnek jól jön egy kis szíverősítő, miután beleegyezett, hogy hozzám jön feleségül. Számonkérő dörömbölés hallatszott, aztán Lord Westcliff belépett az ajtón. Szúrós tekintettel méregette az egymáshoz gyanúsan közel álló két alakot, aztán kérdőn felhúzta az egyik szemöldökét. Gentry még szorosabban magához vonta Lottie-t, mikor az megpróbált ellépni a közeléből. – Maga az első, aki gratulálhat nekünk – mondta a grófnak, undokul parodizálva, ahogy egy gentleman bejelenti az eljegyzését. – Miss Howard megtisztelt vele, hogy odaígérte nekem a kacsóját. Lord Westcliff szeme összeszűkült, és Lottie-ra nézett. – Szóval, ez a harmadik megoldás. – Úgy tűnik – felelte Lottie bizonytalanul. Lottie tudta, a gróf nem érti, miért akar egyezséget kötni az ördöggel. S miközben visszanézett rá, némán arra kérte, ne kívánjon magyarázatot, mert képtelen számot adni döntésének okáról. Belefáradt az örökös bujkálásba, aggodalomba és félelembe. Nick Gentry menedéket kínál a számára. Elvtelen, kemény és világias – pont olyan ember, aki hatékonyan meg tudja őt védeni Radnortól. Csakhogy ez önmagában még nem lett volna elég ahhoz, hogy belemenjen a házasságba. Egy másik ok is közrejátszott: Lottie megérezte, hogy Gentry táplál valamit iránta. Nick képtelen volt ezt véka alá rejteni, akárhogy is próbálkozott vele. És minden józan megfontolás ellenére Lottie akarta őt. Vagy legalábbis azt a férfit, akinek látszott... aki olyan elszánt tekintettel nézett rá a Kívánság Kútjánál... aki megcsókolta az erdőben, és azt suttogta a fülébe, hogy szüksége van rá. A gróf szemöldökét ráncolva közelebb lépett, és Lottie felé nyújtotta a kezét. – Szeretnék magával egypár szót váltani. Lottie régi szokásához híven engedelmesen bólintott. – Igen, uram. – És mikor Gentry nem eresztette, feddőn ránézett. – Még nem vagyok a felesége – mormolta a foga között.

– Engedjen el! Nick keze lesiklott Lottie derekáról. A lány odament a grófhoz, aki finoman karon fogta, és az egyik sarokba vezette. Tiszteletteljes érintése feltűnően különbözött Gentry közönséges, birtokló ölelésétől. Lord Westcliff lenézett Lottie-ra, és közben egyik sötét hajfürtje széles homlokába hullott. – Lottie – kezdte nyugodtan –, nem hozhat ilyen döntést anélkül, hogy többet ne tudna a férfiról, akinek odaadja magát. Ne tévessze meg, hogy Gentry Bow Street-i detektív. Maga feltehetően azt gondolja, hogy a foglalkozása bizonyos értelemben a becsületességet jelenti, sőt mi több, a hősiességet is. Ám Nick Gentry esetében ennek pont az ellenkezője igaz. A személye a mai napig nyilvános viták tárgya. – Milyen értelemben? – kérdezte Lottie, és a szoba másik sarkában álló sötét alakra nézett. Gentry egy újabb pohár brandyt iszogatott, és úgy tett, mintha az egyik sor könyvet vizsgálgatná. Gunyorosan görbülő szája azonban elárulta, hogy tökéletesen tisztában van azzal, miről beszél Westcliff Lottie-nak. – Gentry csak az utóbbi két évben lett detektív. Azelőtt nagystílű bűnöző volt, aki magándetektívnek álcázta magát. Hírhedt tolvajbandája volt, és számtalanszor letartóztatták már csalásért, rablásért, csőddel való visszaélésért és bizonyítékhamisításért. Garantálom, hogy Anglia minden bűnözőjét ismeri. Nyilvános megtérése ellenére sokan még ma is úgy hiszik, hogy illegális üzletelést folytat korábbi alvilági bandatársaival. Nem lehet megbízni benne, Lottie! A lány az információk birtokában is próbált közömbös maradni, de közben teljesen le volt taglózva. Westcliff széles válla fölött kipillantva a Bow Street-i detektív fenyegető alakját figyelte, ahogy ott ácsorgott a dolgozószoba másik sarkában. Úgy tűnt, az árnyékot jobban kedveli, mint a fényt, és szemei úgy izzanak, mint egy macskáé. Hogy lehet egy húszas évei vége felé járó férfinak ilyen sokféle foglalkozása? Bandavezér, magándetektív... az isten szerelmére, valójában kicsoda ez a férfi? – Miss Howard... Lottie... – A gróf csendes hangja zökkentette vissza Lottie-t a merengésből. – Meg kell még egyszer fontolnia az ajánlatomat. Azt hiszem, az eljegyzés mindkettőnk érdekeit egyaránt szolgálná. A szavamat adom rá, hogy jó férje leszek, és hogy semmiben nem fog hiányt szenvedni... – Uram – szakította félbe a grófot Lottie komolyan –, remélem, annak tekinti a visszautasításomat, mint ami: legmélyebb tiszteletem jelének. Maga a legtisztességesebb ember, akivel valaha találkoztam, és pontosan ezért nem akarnám magát egy szerelem nélküli házasságba belekényszeríteni. Ne is tagadja, uram, ha házasodni akarna, biztosan nem én volnék az első számú jelölt. Ha most elkövetném azt a méltánytalanságot, hogy elfogadom az ajánlatát, egy nap mindketten megbánnánk. Mr. Gentry és én sokkal inkább összeillünk, mivel egyikünk sem tekinti ezt igazi házasságnak, inkább csak egy üzleti egyezségnek, melyben... – Lottie mélyen elpirult, mikor arra kényszerítette magát, hogy befejezze a mondatot. – Szolgáltatásért szolgáltatást adunk cserébe. Westcliff arca komor volt. – Maga se nem elég cinikus, se nem elég elszánt ahhoz, hogy ilyesfajta egyezségbe belemenjen. – Sajnálom, uram, de meg kell mondjam, valójában igen elszánt vagyok. Lord Radnor miatt nekem nem voltak olyan vágyaim és álmaim, mint a többi nőnek. Soha nem reménykedhettem abban, hogy boldog leszek, ha férjhez megyek. – Maga akkor is jobbat érdemel – hajtogatta Westcliff. Lottie fanyar mosollyal válaszolta: – Úgy gondolja? Én nem vagyok olyan biztos

benne. – Azzal lassan a szoba közepére sétált, majd várakozón Gentryre nézett. – Mikor indulunk? Gentry előjött a sarokból. Lottie a szeme villanásából látta, hogy félig-meddig azt hitte, ő majd meggondolja magát, miután Westcliffel beszélt. Ám most, hogy döntését ily módon megerősítette, már nem volt visszaút. – Most azonnal – mondta Nick halkan. Lottie szája szólásra nyílt, hogy ellenszegüljön. Gentry úgy akarja őt elvinni innét, hogy nem ad lehetőséget neki a ház népétől való elbúcsúzásra, különös tekintettel Lady Westcliffre. Másfelől viszont Lottie-nak könnyebb lesz egyszerűen eltűnni, így nem kell majd magyarázkodnia. – Nem veszélyes éjjel utazni? – kérdezte, aztán gyorsan meg is válaszolta a saját kérdését. – Á, nem számít! Ha összeakadnánk egy haramiával, valószínűleg jobban járnék vele, mint magával. Gentry elvigyorodott. – Lehet, hogy igaza van. Nick pillanatnyi jókedve azonban egy pillanat alatt elpárolgott Lord Westcliff epés megjegyzésétől. – Ha már nem áll módomban Miss Howard akaratát megmásítani, legalább arra nézve kívánok biztosítékot, hogy a ceremónia törvényes lesz. Szeretném biztosan tudni továbbá, hogy Miss Howard megfelelő életkörülmények közé kerül. Lottie rádöbbent, hogy minden eddigi megfontolása dacára arra még nem gondolt, vajon milyen élete is lesz Gentry mellett. Mennyit keres egy Bow Street-i detektív? Bizonyára nem sokat, de a privát megbízásokkal együtt biztos kap annyit, hogy kényelmesen éljen. Lottie-nak nem voltak nagy igényei. Egy szoba, esetleg kettő London egyik biztonságosabb negyedében elegendő lesz. – Ha felkötnek, se fogok számot adni senkinek, hogyan akarom eltartani a feleségemet – mondta Gentry. – Legyen elég annyi, hogy Lottie nem fog éhen halni, és tető lesz a feje fölött. Az út Londonba körülbelül tizenkét órát vett igénybe, ami azt jelentette, hogy egész éjszaka utaznak, és csak kora délután érnek oda. A lány Gentry jól felszerelt hintójának barna bársonyhuzatú tömött ülésén pihent. Mikor elindultak, Gentry a kocsi belsejét megvilágító aprócska lámpás felé nyúlt, hogy eloltsa. – Akarsz aludni? – kérdezte. – Még soká lesz reggel. Lottie a fejét rázta. Fáradtsága ellenére túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy nyugovóra térjen. Gentry vállat vont, és égve hagyta a lámpát. Egyik lábát feltette az ülésre, és vágott egy grimaszt. Az ő testmagasságával láthatólag nem volt kényelmes ilyen kicsi térben elhelyezkedni. – Ez a magáé? – kérdezte Lottie. – Vagy az álca részeként bérelte valahol? Nick rájött, hogy Lottie a hintóra gondol, és gúnyosan elmosolyodott. – Az enyém. – Nem gondoltam volna, hogy egy hivatásos detektív megengedhet magának egy ilyen hintót. Nick szórakozottan babrált az ablak függönyrojtjával. – A munkám sok utazással jár. Jobban szeretem, ha kényelmesen teszem meg az utat. – Gyakran használ kitalált neveket, mikor nyomoz? Gentry megrázta a fejét. – Általában nincs szükség rá. – Csodálom, hogy nem választott jobb álcát – mondta Lottie. – Olyat, amiről nem derül ki ilyen könnyen, hogy hamis. Lord Westcliffnek nem került túl sok időbe

kideríteni, hogy Sydney vikomt nem létezik. Nick arcára furcsa kifejezés ült ki, mosollyal vegyes zavar, és úgy tűnt, magában azon tépelődik, elmondjon-e Lottie-nak valamit vagy sem. Végül elhúzta a száját, és megeresztett egy rövid sóhajt. – Westcliffnek nincs igaza. Sydney vikomt igenis létezik. Legalábbis van a címnek törvényes örököse. Lottie kétkedve nézett rá. – Mégis, ki az? És ha igazat mond, ez a valaki miért nem lép elő, és miért nem követeli magának a címet és a vagyont? – Nem mindenki akar nemes lenni. – Dehogynem! És különben is, egy nemesnek nincs választása. Vagy az, vagy nem. Nem tagadhatja meg a születését, ugyanúgy, mint ahogy a szeme színét sem. – Már hogy a fenébe ne! – csattant fel Nick azon nyomban. – Jó, jó, nem kell úgy felkapni a vizet! – mondta Lottie. – De még mindig nem árulta el, ki az a rejtélyes vikomt, és hol van. Azt hiszem, az egészét csak kitalálta. Gentry fészkelődni kezdett az ülésben, a tekintetét lassan levette Lottie-ról. – Én vagyok az. – Tessék? A bolondját járatja velem, hogy maga egy régóta elveszettnek hitt nemes? Maga, aki bűnbandavezér és magándetektív volt, majd pont maga a rejtélyes vikomt! – Lottie határozottan megrázta a fejét. Nem hiszem. – Egyáltalán nem érdekel, elhiszed-e vagy sem – mondta Gentry közömbös hangon. – Különösen, hogy a jövőre nézve semmi hatása nincs, mivel soha nem fogom követelni a címet. Lottie csodálkozva nézegette a férfi kemény arcélét. Nicken egyértelműen látszott, hogy komolyan gondolja, amit mond. De hogy lehetséges ez? Ha van ebben bármi igazság, hogy lehet, hogy egy arisztokrata fiú ilyen sorsra jusson? Ha az ember nemesként kezdi az életét, nem lesz belőle kopó... vagy mi. Lottie nem bírta megállni, és elárasztotta kérdésekkel: – Maga tehát Lord John Sydney? Annak a Sydney vikomtnak a fia, aki húsz éve halt meg, állítólag fiúörökös nélkül? Van erre bármiféle bizonyítéka? Van valaki, aki ezt igazolni tudja? – A nővérem, Sophia. És a férje, Sir Ross Cannon. – A rendőrbíró? A Bow Street előző főnöke a maga sógora? Gentry egyszerű bólintással felelt. Lottie most már teljesen össze volt zavarodva. Úgy érezte, nincs oka, hogy ne higgyen a férfinak, mivel a történetet könnyedén cáfolni lehetne, ha nem volna igaz. Mégis, olyan elképzelhetetlennek tűnt, olyan abszurdnak, hogy nem bírta elhinni. – Hétéves lehettem, talán nyolc, mikor a szüleim meghaltak – magyarázta Gentry kelletlenül. – Rajtam kívül nem volt fiúörökös, aki a birtokra és a címre igényt tarthatott volna. Nem mintha túl sok örökölnivaló akadt volna, mivel az apámnak adósságai voltak, és a birtok siralmas állapotban volt. A nővérem, Sophia és én egy ideig házról házra jártunk a faluban, mígnem aztán a nővéremet egy távoli unokatestvére befogadta. Én azonban egy kis ördögfióka voltam, és az unokatestvér érthető módon nem rajongott túlságosan az ötletért, hogy engem is az otthonában tudjon. Úgyhogy Londonba szöktem, és útonálló lettem, míg aztán bebörtönöztek a tetteimért. S amikor az egyik srác meghalt a börtönben, felvettem a nevét, hogy előbb szabadulhassak. – Akkor bizonyára ő volt az igazi Nick Gentry – mondta Lottie. – Igen.

– Szóval magára öltötte az ő személyét, és mindenkivel elhitette, hogy maga meghalt? Nick gyanakvó pillantással nézett Lottie-ra. – Neki már semmi szüksége nem volt a nevére. – De hát később csak gondolt arra, hogy az igazi nevét visszakövetelje... a magát megillető helyet a társadalomban... – Pontosan olyan helyem van a társadalomban, amilyet szeretnék, Nick Gentry pedig sokkal inkább az én nevem, mint azé a fiúé valaha is volt. Hagyjuk csak Sydneyt békében nyugodni! – És Nick gúnyosan elmosolyodott. – Sajnálom, hogy presztízshiányban kell majd szenvedned, de Nick Gentry feleségeként fognak ismerni, és a nővéremet meg a férjét kivéve senki nem fogja tudni, mi az igazság. Érted? Lottie zavart szemöldökráncolás közepette bólintott egyet. – Nem érdekel a presztízs. Ha érdekelne, Lord Radnorhoz mentem volna. – Szóval nem bánod, hogy egy középosztálybelinek leszel a felesége – mondta Gentry, és nem vette le róla n szemét. – Akinek korlátozottak a lehetőségei. Hozzá vagyok szokva a szerény körülményekhez. A családom jó hírű, de mint már említettem, szegények vagyunk. Gentry a csizmája orrát nézte. – Lord Radnor igencsak fösvény volt az adakozásban, ahogy a Howard ház állapota alapján meg lehet ítélni. Lottie-nak meglepetésében elállt a lélegzete. – Járt a családomnál? Nick Lottie tágra nyílt szemébe nézve mondta: – Igen, meglátogattam a családod, hogy kikérdezzem őket. Tudták, hogy nyomozok utánad. – Ó! – mondta Lottie döbbenten. Hát persze hogy a szülei kooperáltak. Tudták jól, hogy Lord Radnor meg akarja találni, és mint mindig, eleget tettek a kívánságainak. Nem kellett volna, hogy a hír meglepetésként érje. Mégis úgy érezte, becsapták. Szenteltek valaha a szülei egyetlen percet annak, hogy figyelembe vegyék az ő érdekeit is, ne csak Radnorét? A torka kiszáradt, és úgy érezte, nem kap rendesen levegőt. – Részletesen feleltek minden kérdésemre – folytatta Gentry. – Láttam a babákat, amikkel játszottál, a mesekönyvet, amibe belerajzoltál... és még azt is tudom, hányas cipőben jársz. Lottie-t átjárta a sebezhetőség érzete, karjait maga köré fonta. – Fura, hogy maga látta a családomat, miközben én két éve távol vagyok tőlük. Ho... hogy vannak a testvéreim? Hogy van Ellie? – A tizenhat éves lány? Jól. Csinos. Jó egészségnek örvend, úgy tűnik. – Tizenhat – mormolta Lottie. Nagyon érzékenyen érintette a hír, hogy kistestvérei ugyanúgy idősebbek lettek, mint ő. Bizonyára mindannyian megváltoztak, mióta nem látták egymást. Hirtelen megfájdult a feje, és dörzsölgetni kezdte a homlokát. – Amikor a szüleim rólam beszéltek, volt olyan benyomása, hogy... – Milyen? – Utálnak engem? – kérdezte Lottie zaklatottan. – Olyan gyakran gondolkoztam azon, vajon... – Nem, nem utálnak. – Gentry hangja furán ellágyult. – A saját pecsenyéjüket sütögetik, persze, és úgy tűnik, egész komolyan meg vannak győződve arról, hogy a Radnorral való házassággal csak nyernél. – Soha nem értették meg igazán, ki is ez az ember. – Mert nem akarják megérteni. Abból már eddig is sokkal többet profitáltak, hogy becsapják saját magukat.

Lottie kísértésbe esett, hogy rácáfoljon erre az állításra, bár már ezerszer jutott ugyanerre a következtetésre. – Szükségük volt Lord Radnor pénzére – mondta fátyolos hangon. – Költséges igényeik vannak. – Így vesztette el az apád a családi vagyont? Hogy tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért? – Ott kezdődik, hogy nem is volt valami nagy az a családi vagyon. De a szüleim az utolsó fillérig elköltötték, úgy tűnik. Emlékszem, hogy mikor gyerek voltam, mindenből a legjobb volt otthon. Aztán mikor elfogyott a pénz, majdnem éhen haltunk. Míg Lord Radnor közbe nem lépett. – Lottie tovább dörzsölte a homlokát, és ujjai a sajgó halántékon állapodtak meg. Persze könnyen lehet azzal érvelni, hogy én csak profitáltam az irántam való érdeklődéséből. Radnor pénzén kerültem London legexkluzívabb leányiskolájába, ő fizette az étkeztetésemet, a ruháimat, sőt meg egy szobalányt is bérelt mellém. Azt hittem, úrilányt akar belőlem faragni. Először még hálás is voltam neki, mert ilyen nagy gondot fordít arra, hogy jó feleség váljon belőlem. – De aztán minden sokkal bonyolultabb lett – mormogta Gentry. Lottie bólintott. – Úgy kezeltek, mint egy pórázon tartott háziállatot. Radnor döntötte el, mit olvashatok, mit adhatnak nekem enni... ő instruálta a nevelőket úgy, hogy a fürdővizem jéghideg legyen, mert úgy tartotta, az jobbat tesz az egészségnek, mint a forró víz. Az étrendemet erőlevesre és gyümölcsökre korlátozták, akárhányszor ő úgy találta, fogyásra van szükségem. Mindennap levelet kellett írnom neki, és be kellett számolni az előmenetelemről azokban a tárgyakban, melyeket ő kijelölt számomra. Mindenre volt szabály... soha nem szólalhattam meg, csak ha gondolataim jól összeszedettek voltak, és választékosan fejeztem ki magam. Nem nyilváníthattam véleményt semmiről. Ha babráltam az ujjaimmal, odakötözték a kezem a széktámlához. Ha lesültem a napon, bent tartottak a szobában. – Itt Lottie fájdalmasat sóhajtott. – Lord Radnor tökéletesen másfajta személyiséget akart belőlem csinálni. Elképzelni sem tudom, milyen lett volna a feleségének lenni, és azt sem, mi lett volna, ha végül rájön, hogy soha nem tudom elérni a tökéletességnek azt a szintjét, amit számomra célul kitűzött. – Lottie beleveszett sötét gondolataiba, és amikor újból megszólalt, nem is vette észre, hogy mit készül elárulni. – Mennyire féltem hazamenni a szünidőre! Állandóan ott volt, és rám várt. Alig hagyott időt, hogy a testvérkéimet lássam, már félre kellett vele vonulnom és... Lottie hirtelen abbahagyta, mivel rádöbbent, hogy olyan titkot árulna el most, ami a szüleit mindig éktelen haragra gerjesztette, valahányszor megpróbálta nekik elmondani. Ez a titok ott lappangott a lelke mélyén éveken át. A szülei szavak nélkül is világossá tették a számára, hogy a család túlélése, és az övé is, teljes mértékben az ő hallgatásán múlik. így aztán Lottie visszaszívta a tiltott szavakat, és behunyta a szemét. – Félre kellett vonulnod vele és... – Gentry nem hagyta annyiban. Lottie csak a fejét rázta. – Most már úgysem számít. – Mondd el nekem! – Nick hangja lágy volt. – Biztosíthatlak, hogy engem már semmi nem képes megdöbbenteni. Lottie figyelmesen végigmérte a férfit, és látta, hogy ez igaz. Azok után, amit Gentry látott, hallott, csinált, semmi nem riaszthatja el. – Folytasd! – suttogta Nick. És Lottie azon kapta magát, hogy olyasmit mond el neki, amit eddig még senkinek nem akart elmondani.

– Minden alkalommal, hogy hazamentem, el kellett vonulnom egy külön szobába Radnorral, és be kellett számolnom az iskolai magaviseletemről, válaszolnom kellett a kérdéseire a tanulmányaimról, a barátaimról... – Lottie Gentry kiismerhetetlen arcát fürkészte, i s úgy érezte, a férfi közömbössége csak könnyebbé leszi a számára, hogy befejezze. – Az ölébe ültetett, míg beszéltünk. Hozzám ért, a mellemet fogdosta, és benyúlt a szoknyám alá. Visszataszító volt megengedni neki, hogy... de nem tudtam megállítani, a szüleim meg... – Lottie vigasztalanul megrántotta a vállát. – Nem is figyeltek rám, mikor megpróbáltam nekik elmondani. Ez évekig ment így. Az anyám egyszer pofon is vágott, és azt mondta, hogy Radnorhoz tartozom, és úgyis a felesége leszek. Azt mondta, hagyjam, hogy azt tegye velem, amit akar. A család biztonsága az ő kedvtelésein és jóakaratán múlik. – Lottie hangjába szégyen vegyült, amikor hozzátette: – Aztán végül elszöktem tőle, és az egész családomat a farkasok elé vetettem. Gentry óvatosan válogatta meg a szavait, mintha Lottie nem húszéves, érett nő volna, hanem egy ártatlan kislány. – Tovább is mentetek, mint az érintések, Lottie? A lány értetlenül bámult Gentryre. Nick feje kissé félrebillent, de hangja lágy maradt, amint elismételte. – Eljutott valamelyikőtök a kielégüléshez, mialatt az ölében ültél? Lottie arcát elöntötte a forróság, mikor felfogta, mire gondol Gentry... a misztikus, eksztatikus kulmináció, melyről egynéhány iskolás társnője pajzán kacajjal számolt be. A fizikai gyönyör, melyet Radnorral bizonyára soha nem élhetett volna át. – Nem hiszem. – Hidd el, tudnád, ha bármelyikőtök eljutott volna odáig – mondta Nick kesernyés mosollyal. Lottie arra gondolt, amikor Gentry a kandalló fényénél megérintette, arra az érzetre, amit feszülő melleiben, az ágyékában és a hasában érzett, az édes-fájdalmas izgalomra, ami annyira gyötörte. Ez volt a kielégülés, vagy van még valami, amit eztán fog csak megtapasztalni? Már a határán volt, hogy megkérdezze Gentryt, aztán visszatartotta a félelem, hogy a férfi netán kigúnyolja a tudatlanságáért. A jó tempóban haladó hintó ringása elálmosította Lottie-t, és a kezét a szája elé emelve hatalmasat ásított. – Pihenned kéne! – mondta Gentry halkan. Lottie megrázta a fejét, mivel attól tartott, ha álomba merül, a férfi őt fogja nézni. Milyen bolond dolog ettől tartani, azok után, ami köztük történt! Új témát vetett fel. – És miért lett Bow Street-i detektív? Nem hinném, hogy bárki a saját akaratából választaná ezt a hivatást. Nick torkából gurgulázó nevetés tört elő. – Ó, akartam én épp eléggé, ha a másik lehetőségre gondolunk. Három évvel ezelőtt egyezséget kötöttem a sógorommal, Sir Ross-szal. Abban az időben ő volt a Bow Street főnöke, és ha lett volna bírósági tárgyalás, a birtokában lévő bizonyítékok alapján engem simán elítéltek volna. Táncolhattam volna a szélben, mint az őszi falevél. – Táncolni a szélben? – kérdezett vissza az ismeretlen kifejezésre Lottie zavartan. – Akasztás. Himbálózni a kötél végén. Hidd el, néhány dologért, amit alvilági életemben elkövettem, fel kellett volna négyeljenek, vagy ki kellett volna nyuvasszanak. – Itt megállt egy pillanatra, várta a hatást, ők mikor látta, hogy Lottie feszengeni kezd, elmosolyodott. – Abbéli igyekezetében, hogy elkerülje azt a kellemetlen helyzetet, miszerint fel kell köttetnie a felesége öccsét – folytatta –, Sir Ross felajánlotta, hogy elejti a vádakat ellenem, ha feladom az alvilági ismerőseimet, és detektív leszek.

– Mennyi időre? – Örökre. Természetesen belementem, mivel egyáltalán nem voltam lojális korábbi társaimmal, és az se nagyon lett volna ínyemre, hogy a nyakamba kötelet akasszanak. Lottie a homlokát ráncolta. – És miért akarta Sir Ross, hogy detektív legyen magából? – Azt hiszem, abban a tévhitben volt, hogy pár év közszolgálati munka majd megreformál. – Gentry most elvigyorodott. – Ez azonban még nem következett be. – Nem kockázatos azokon a helyeken bűnözőkre vadásznia, miután elárulta őket? – Elég sok ember van, aki ezüsttálcán szeretné látni a fejemet – ismerte el Nick vakmerő magabiztossággal. – Nem is kell engem sokáig elviselned. Akik ismernek, mérget vesznek arra, hogy fiatalon fogok meghalni. – Nekem valószínűleg nem lesz ilyen szerencsém – mondta Lottie gúnyos éllel. – De az ember reménykedik. Miután kimondta ezeket a szavakat, elöntötte a szégyen. Nem volt rá jellemző, hogy ilyen mélyre süllyedjen. – Bocsásson meg! – mondta ki rögtön. – Ezt nem kellett volna mondanom. – Nem történt semmi – mondta Nick hányaveti módon. – Sokkal rosszabb dolgokat is mondtak már nekem, kevesebb indokkal. – Meghiszem azt! – felelte Lottie, mire Nick elnevette magát. – Eloltom a lámpát – mondta a férfi. – Pihennem kell, ahol és amikor csak lehet. A holnap meg elég sűrűnek ígérkezik. Az eztán beállt csönd meglepő módon kellemes volt. Lottie kimerülten helyezkedett el az egyik sarokban, a feje zúgott az élete eme váratlan fordulatától. Azt hitte volna, hogy nem jön álom a szemére, mivel a gondolatok csak úgy cikáztak a fejében. Azonban hamarosan mély alvásba merült, és az ülés párnáira hanyatlott. Nyugtalanul forgolódott, mocorgott, kényelmesebb helyeket keresve. Aztán úgy érezte, összecsomagolják, mint egy gyereket, és az álom olyan édes volt, hogy muszáj volt átengednie magát a tiltott gyönyörnek. Valami puha ért a homlokához, és azt a néhány csatot, mely még épp egyben tartotta a haját, gyengéden eltávolították. Csodálatos illatot lélegzett be, a gyapjú és a borotvaszappan csípős szagát, ami a férfi felől áradt. Mikor rádöbbent, hogy Gentry karjaiban fekszik, az ölében megbújva, kábán mocorogni kezdett. – Mi az... mi az? – Aludj! – suttogta Nick. – Nem bántalak. – És hosszú ujjaival végigsimította Lottie kiengedett fürtjeit. A lány elméjének az a része, mely a helyzet ellen tiltakozott, közelharcot vívott azzal, amelyik viszont Úgy érvelt, hogy Lottie kimerült, és ezen a ponton úgyis alig számít már, mit enged meg a férfinak, és mit nem. Ennek ellenére makacsul kiszabadította magát Nick öleléséből, és ellökte magát testének hívogató melegétől. Nick azonnal elengedte, szeme sötéten csillogott a félhomályban. – Nem vagyok az ellenséged, Lottie. – Miért, talán a barátom? – vágott vissza Lottie. – Eddig nem úgy viselkedett. – Nem kényszerítettelek semmi olyasmire, amit nem akartál. – Ha nem talál meg, még most is boldogan élek Stony Cross Parkban... – Nem voltál ott boldog. Megkockáztatom, egy napig sem voltál boldog, mióta Lord Radnorral találkoztál. Ó, mennyire szeretett volna Lottie ellentmondani neki! De értelmetlen lett volna

hazudni, mikor az igazság ennyire egyértelmű volt. – Sokkal, de sokkal élvezetesebb lesz az életed, ha a feleségem leszel – folytatta Nick. – Nem leszel senkinek a szolgálója. Azt teszed, amit csak akarsz, ésszerű keretek között persze. És nem kell félned többé Lord Radnortól. – És mindezt azon az áron, hogy lefekszem magával – mormolta Lottie. Nick arrogánsan, mégis sármosan elmosolyodott, úgy felelte: – Meglátod, ezt a részét fogod a leginkább élvezni.

6 Mikor Lottie felébredt a szunyókálásból, a hintó ablakain már nappali fény szűrődött be. Álmatag szemekkel, kócosan nézett jövendőbeli férjére, akinek ruhája ugyan gyűrött volt, de ő maga kifejezetten ébernek tűnt. – Kevés alvással is beérem – mondta, mintha olvasott volna Lottie gondolataiban. Kinyújtotta a kezét, és Lottie tenyerébe helyezte a hajcsatokat. A fémdarabkák még őrizték a férfi bőrének melegét. Lottie a régóta begyakorolt mozdulatok biztonságával fonni meg tekerni kezdte a haját. Gentry elhúzta a függönyt, és a nyüzsgő várost nézte a hintó ablakán keresztül. A nap ferde sugarai a szemébe sütöttek, és egészen természetellenes árnyalatba vonták kék szemét. Lottie még a zárt hintóban is érezte, hogy a férfi rendkívül jól ismeri a várost, és hogy nincs olyan szegény– vagy nyomornegyed, ami túl veszélyes volna a számára. Lottie még nem találkozott olyan arisztokratával – pedig jó néhányat megismert Stony Cross Parkban –, aki ilyen magabiztossággal nézett volna végig az utcákon, ilyen felkészültséggel, mely azt sugallta, hogy céljai elérése érdekében bármit képes megtenni, bármily ijesztő vagy rémületes legyen is. A jó családból való emberek általában meghúzzák valahol a határt... elveik, erkölcsi normáik vannak... ilyenekről azonban Gentry eddig még nem tett tanúbizonyságot. Ha tényleg nemes, akkor Lottie bölcs dolognak tartotta a részéről, hogy megtagadja az örökségét, és hogy ő mondta, „hagyja Sydneyt békében nyugodni”. Biztos volt benne, hogy ha másképp döntött volna, nehéz, de inkább lehetetlen lett volna a számára bekerülni London kifinomult felső köreibe. – Lord Westcliff azt mondta, hogy egy tolvajbanda feje volt – jegyezte meg Lottie. – Azt is mondta, hogy... – Sajnálattal kell közölnöm, hogy korántsem voltam annyira hatalmas, mint azt egyesek rólam híresztelik – vágott közbe Gentry. – A rólam szóló történeteket minden alkalommal egyre jobban kiszínezik. Van néhány ponyvaíró, aki mindent megtett, hogy olyan veszélyesnek állítson be, mint a hun Attila. Nem mintha azt állítanám, hogy ártatlan vagyok. Korántsem. Volt egy istenien működő csempészbandám. És bár elismerem, hogy a módszereim vitathatók, sokkal jobb privát kopó voltam, mint Cannon akármelyik detektívje. – Nem értem, hogy tudott tolvajokat és csempészeket irányítani úgy, hogy közben magándetektív is volt? – London minden zugában, sőt a városon kívül is voltak hírszerzőim és informátoraim. Mindenkiről volt terhelő bizonyítékom, a Gin Alleytől kezdve egészen a Dead Man's Lane-ig. Ha valaki keresztezni próbálta a terveimet, azt feldobtam, aztán felmarkoltam a jutalmat. Bow Street-i detektívként már sokkal nehezebb ezt csinálni, mivel a rendőrkapitány ragaszkodik hozzá, hogy az ő módszereit kövessem. De még mindig én vagyok a legjobb embere. – És a legszerényebb – vetette közbe Lottie. – Nem kenyerem az álszerénység. Ez az igazság. – Nem kétlem. Maga megtalált engem, pedig Lord Radnor emberei két éven át hiába kerestek. Gentry zavarba ejtő figyelemmel fürkészte Lottie-t. – Minél többet tudtam meg rólad, annál kíváncsibb lettem. Meg akartam ismerni azt a lányt, aki vette a bátorságot, hogy minden segítség nélkül új életet kezdjen.

– Bátorság! – ismételte Lottie kétkedőn. – Furcsa, hogy így nevezi, amit én mindig gyávaságnak véltem. Gentry épp válaszolni készült, mikor a hintó éles kanyart vett, és egy szépen kikövezett utcába fordult. Az utca két oldalán vidéki hangulatot árasztó zöld sávok húzódtak, fákkal és kerti sétányokkal. Háromszintes, patinás téglaházak álltak a zárt, pázsitos kertek mögött, és az egésznek, egy ilyen zajos nagyvároshoz képest meglepően idilli hangulata volt. – Betterton – mondta Gentry, mikor megismerte az utcát. – A Bow Street tőlünk délre van, a Covent Garden pedig azon túl. – A piac gyalogosan megközelíthető? – kérdezte Lottie, előre örülve a lehetőségnek, hogy felfedezheti új környezetét. Mert bár Maidstone is London déli részén volt, a növendékeknek tilos volt bárhová is egyedül menniük. – Igen, de nélkülem nem mehetsz sehová. – Az a szokásom, hogy minden reggel sétálok egyet felelte Lottie, és azon töprengett, vajon ezt az apró, de nélkülözhetetlen örömöt megvonják-e tőle. – Akkor veled megyek én is. Vagy elkísér az egyik lakájom. Nem engedem a feleségemet védtelenül kószálni az utcákon. A feleségemet. Ettől az odavetett szótól Lottie-nak majdnem elakadt a lélegzete. A gondolat, hogy hozzámegy... hogy elfogadja a fennhatóságot, aláveti magát az akaratának... hirtelen nagyon is valóságossá vált, holott addig csak valami elvont gondolat volt. Úgy tűnt, Gentry is meglepte ezzel magát, mert összeszorított szájjal és szemöldökráncolva bámult ki az ablakon. Lottie azon töprengett, vajon a házasság gondolata a férfihoz is csak most jutott el, vagy, ne adj' isten, épp meggondolja magát. A hintó egy György korabeli, szimmetrikusra tervezett ház előtt állt meg, melyet fehér dór oszlopok és kihajtható szárnyú, üvegezett ajtók díszítettek, ezek egy kupolás előcsarnokra nyíltak. A kicsi, de elegáns rezidencia jóval felülmúlta Lottie várakozásait, és most szótlanul, csodálattal bámulta az épületet. Gentry először is kinyitotta a kocsiajtót, és kisegítette Lottie-t. Közben az egyik szolgáló felsietett a lépcsőn, hogy jelentse az alkalmazottaknak a gazda hazatértét. Lottie fintorogva vette tudomásul, hogy lábizmai teljesen elmacskásodtak, ezért aztán szívesen vette Gentry kinyújtott karját, amint a ház felé közeledtek. Egy középkorú házvezetőnő köszöntötte őket. Meleg tekintetű, molett nő volt, sima, ezüstös hajjal. – Mrs. Trench – mondta neki Gentry, és hirtelen komisz fény villant a szemében –, amint látja, vendéget hoztam. A neve Miss Howard. Azt tanácsolom, bánjon jól vele, mivel épp most vett rá, hogy vegyem feleségül. Miután Lottie elértette a célzást, miszerint ő erőltette volna ezt a házasságot, sokatmondó pillantást vetett Nickre, mire az elvigyorodott. Mrs. Trench nem bírta véka alá rejteni meglepetését. Nyilvánvalóan nem volt könnyű ép ésszel felfogni, hogy is nősülhet meg egy olyan ember, mint Nick Gentry. – Igenis, uram. – És Mrs. Trench pukedlizett egyet Lottie felé. – Isten hozta, Miss Howard. Gratulálok, és sok boldogságot kívánok! – Köszönöm! – válaszolta Lottie egy mosoly kíséretében, aztán óvatosan Gentryre pillantott. Nem esett szó köztük arról, hogyan viselkedjenek a szolgálók előtt. Az isten szerelmére, azt se tudta, hogy vannak szolgái! Lottie sejtette, hogy a ház népe hamarosan úgyis megtudja, érdekházasságról van szó, ezért aztán nincs igazán értelme bármiféle érzelmet tettetni.

– Hozzanak rendbe egy szobát, és mondja meg a szakácsnak, hogy készítsen valamit Miss Howard számára! – mondta Nick Mrs. Trenchnek. – Ön is óhajt egy tál ételt, uram? Gentry a fejét rázta. – Hamarosan indulni készülök, el kell intéznem egy-két dolgot. – Igenis, uram. – A házvezetőnő elsietett, hogy kövesse ura utasításait. Gentry lenézett Lottie-ra, és visszadugott egy kilazult fürtöt a füle mögé. – Csak egy kis időre megyek el. Itt biztonságban vagy, és a szolgák azt fogják tenni, amit mondasz nekik. Azt hiszi tán, hogy kétségbeesik a távolléte miatt? Lottie-t meglepte ez az aggodalom, és bólintott. – Rendben van. – Mondd meg Mrs. Trenchnek, hogy vezessen körül a házban, míg távol vagyok! – Itt egy pillanatig habozott. – Természetesen nincs kifogásom az ellen, hogy bármin változtass, ami nem tetszik neked. – Biztos vagyok benne, hogy meg leszek elégedve. – A belső tér ízléses és elegáns volt: az előcsarnok a geometrikus mintájú márványburkolatával, a mögötte húzódó kis lépcsőfeljáró és az osztott táblás mahagóniajtó, mely egy alacsony mennyezetű fogadószobába engedett betekintést. A falak halványzöld színűre voltak kifestve, és egypár festmény lógott csak rajtuk, a bútorok pedig inkább a kényelmet, a komfortérzetet szolgálták, mint a feszes eleganciát. Takaros ház volt, sokkal jobb körülményekkel, mint amelyben Lottie felnőtt. – Ki rendezte be a házat? Biztosan nem maga. Nick ezen elmosolyodott. – A nővérem, Sophia. Mondtam neki, hogy ne fáradjon, de ő, úgy tűnik, azon a véleményen van, hogy az ítélőképességem ilyen dolgokban nem valami megbízható. – Nem adott okot a pletykára, hogy Lady Ross meglátogatta magát? – Mindig jött vele a férje is – Nick egy szájrándítással jelezte, mennyire nem voltak ínyére ezek a látogatások. – Ők ketten választották ki a háztartási alkalmazottakat is, mivel nem voltak kifejezetten oda a bordélyházból származó szolgálóimért. Különösen a Lilafoltost és Kufircoló Besst nem kedvelték. – Kufircoló? Az meg mit jelent? Gentryt szórakoztatta is, meg zavarba is hozta, hogy Lottie nincs tisztában a szó jelentésével. – Azt jelenti, kúrni. Kefélni. – És mikor Lottie továbbra is értetlenül nézett, rosszallón megcsóválta a fejét. – Szexuális aktust létesíteni. Lottie zavartsága hamar viszolygásba ment át. – Mi a jó égnek kellett magának az a szolgáló ide? Ne, ne mondja el, nem is szeretném hallani! – És mikor látta Nick derültségét, összeráncolt szemöldökkel megkérdezte: – Hány szolgálót tart? – Nyolcat, Mrs. Trenchet is beleszámítva. – Tegnap éjjel olyan utalást tett, mintha csak korlátozott lehetőségekkel bírna. – Így is van, ha Lord Westcliffhez hasonlítjuk. De azért kényelmes körülményeket tudok neked biztosítani. – A többi detektív is így él? Ez nevetésre késztette Nicket. – Néhányuk igen. A Bow Street-i megbízásokon túl legtöbbünk privát munkákat is vállal. Lehetetlen volna abból megélni, amit a kormány kiutal nekünk. – Olyasféle megbízásokra gondol, mint Lord Radnoré? – Lottie gyomra idegesen összerándult, mikor eszébe jutott ez az ember. Most, hogy Londonban volt, Radnor közelségében, úgy érezte magát, mint egy kisnyúl, akit kiöntötték az üregéből. – Fizetett

magának azért, hogy megkeressen engem? Mit fog csinálni a pénzzel? – Vissza fogom neki adni. – És mi lesz a családommal? – kérdezte Lottie bűnbánóan. – Lehetne értük tenni valamit? Lord Radnor megvonja tőlük a támogatást... Gentry bólintott. – Már gondoltam erre. Természetesen a gondjukat fogom viselni. Lotti alig akart hinni a fülének. Bármely férfi számára nagy kérés lett volna, hogy támogassa felesége egész családját, Gentry azonban láthatólag nem bánta, hogy magára kell vennie ezt a terhet. – Köszönöm – mondta Lottie, és a hirtelen megkönnyebbüléstől majdnem elállt a lélegzete. – Nagyon kedves magától. – Tudok én nagyon kedves is lenni – felelt Nick lágyan –, ha megfelelő ösztönzést kapok. Lottie mozdulatlanul állt, mialatt Nick a fülcimpáját cirógatta, és megsimogatta a mögötte lévő mélyedést. A lány arcát elöntötte a pír... ilyen apró, majdhogynem ártatlan kis mozdulat, ami mégis olyan érzéki ponton érte, hogy szaporábban kellett kapkodnia a levegőt. Nick most lehajolt, hogy megcsókolja, de Lottie félrefordította a fejét. Mindent megkaphat tőle, amit csak akar, csak ezt az egyet nem. Számára a csók sokkal többet jelent egyszerű fizikai érintésnél, és lényének ezt a részét nem akarja neki odaadni. Nick tehát csak az orcáját csókolta meg, és Lottie érezte melengető mosolyát. Gentry újból rejtélyes bizonyságát adta, hogy képes olvasni a gondolataiban. – Mit tehetek azért, hogy kiérdemeljem a csókod? – Semmit. Nick ajkával végigsimított Lottie arccsontján. – Azt majd meglátjuk. A düledező, elhanyagolt állapotú Bow Street-i iroda a maga izzadságtól, fényezőszerektől és vádirataktáktól bűzlő levegőjével a legtöbb ember számára nem volt éppen hívogató. Nick azonban az elmúlt három évben annyira kiismerte az iroda minden zegét-zugát, hogy második otthonának érezte. Egy kívülálló számára alig volt hihető, hogy ez a kicsi, semmitmondó épületegyüttes – a Bow Street 3-as és 4-es szám – a bűnügyi nyomozás központja volt Angliában. Itt tartotta híres beszédeit Sir Grant Morgan, és innen irányította a hatáskörébe tartozó nyolc detektívet. Nick könnyed mosollyal az arcán viszonozta az írnokok és szolgálatosok köszöntését, miközben a Bow Street 3.-ban álló épületen áthaladt. Nem telt sok időbe, hogy az itteni állomány értékelni kezdje Nick szakmai erényeit, különös tekintettel arra a vakmerőségre, hogy olyan zsiványtanyákra és bordélyházakba is elment, ahová senki más nem merte betenni a lábát. A legveszélyesebb küldetést sem félt elvállalni, nem lévén családja, amit féltenie kéne. Ráadásul még finnyás sem volt. Hozzátartozott a személyiségéhez – és ezt Nick maga sem értette teljesen –, hogy időről időre bizonyos mértékű veszélyhelyzetet kívánt, mintha a kaland valami drog lenne, amiről reménye sincs leszokni. Az utóbbi két hónap csendes nyomozói munkája során olyan mennyiségű nyers energia gyülemlett fel Nickben, ami majdnem szétfeszítette. Mikor Morgan irodája elé ért, Nick a szeme sarkából a törvényszéki írnokra nézett, aki bátorítólag bólintott. – Sir Grant még nem indult el a délelőtti eligazításokra, Mr. Gentry. Bizonyos vagyok benne, hogy szívesen látja magát. Lehetett akármilyen masszív az a viharvert mahagóniasztal, mégis bababútornak tűnt a mögötte ülő hatalmas termetű emberhez képest. Sir Grant Morgan látványosan magas

férfi volt, legalább tizenkét centivel magasabb, mint Nick a maga száznyolcvanhárom centijével. Bár Morgan nagyon közel járt a negyvenhez, rövid fekete hajában nyoma sem volt még ősz hajszálnak, és egyedülálló vitalitása is töretlenül megmaradt azokból az időkből, mikor még ő maga is egyszerű Bow Street-i detektívként dolgozott. Morgan nemcsak a legügyesebb, hanem valószínűleg a legnépszerűbb detektív is volt. Egyszer még a főszereplője is lett egy félpennys bestsellernek. Ezt megelőzően a kormány és a nagyközönség is a britek veleszületett, bármiféle végrehajtó hatalom iránti gyanakvásával tekintett a Bow Streetre. Nick annak idején nagyon megkönnyebbült, mikor Sir Ross úgy döntött, Morgant jelöli ki utódjául. Morgan intelligens és autodidakta ember volt, aki végigverekedte magát a ranglétrán, a járőrözéstől kezdve egészen a vezető pozícióig. Nick ezt nagyon tisztelte benne. Szerette Morgan kendőzetlen őszinteségét is, és azt, hogy ritkán ment bele erkölcsi szőrszálhasogatásba, mikor egy feladatot végre kellett hajtani. Morgan kemény kézzel irányítgatta a detektíveket, ők pedig nagyon tisztelték. Az egyetlen sebezhető pontja a felesége volt, egy alacsony, csinos nő, akinek a puszta jelenléte is arra késztette a férjét, hogy doromboljon, mint valami macska. Az ember rögtön tudta, hogy Lady Morgan a Bow Streeten járt, mivel bódító parfümillat maradt utána a levegőben, férje arcán pedig kábult mosoly terült szét a boldogságtól. Nicket rettentően szórakoztatta Sir Grant nyilvánvaló gyengesége, mikor a feleségéről volt szó, és elhatározta, hogy ő semmiképp nem fog ebbe a csapdába esni. Őt aztán egy nő se fogja az orránál fogva vezetni! Csináljon csak magából hülyét Morgan meg Sir Ross! Ő sokkal okosabb, mint ők. – Isten hozott! – mondta a rendőrkapitány, és hátradőlt a székében, majd zöld szemeivel Nick arcát fürkészte. – Ülj le! Felteszem, visszatérésed azt jelzi, hogy Lord Radnor ügyét lezártad. Nick leült az íróasztallal szemközti székbe. – Igen. Megtaláltam Miss Howardot Hampshire-ben. Özvegy Westcliff grófné társalkodónőjeként van alkalmazásban. – Ismerem Lord Westcliffet – jegyezte meg Morgan. – Becsületes és értelmes ember. És talán az egyetlen olyan nemes Angliában, aki nem tesz egyenlőségjelet a modernség meg a közönségesség közé. Morgan szájából már egy ilyesfajta dicséret is úgy hangzott, mintha ömlengve tömjénezte volna a grófot. Nick minden kommentár nélkül csak dörmögött egyet, mivel nem sok kedve volt Westcliff erényeit taglalni. – Holnapután már kész vagyok arra, hogy új megbízást kapjak – mondta. – Egy apróságot kell még elsimítanom. Bár Nick azt várta, hogy Morgan örül majd a hírnek – végül is két hónapig távol volt –, a rendőrkapitány meglehetős távolságtartással fogadta a bejelentését. – Majd meglátom, találok-e valamit a számodra. Addig is... – Tessék? – Nick nyílt gyanakvással nézett Morganra. A rendőrkapitány még soha nem mutatott ilyen közömbösséget azelőtt. Eddig még mindig volt valami tennivaló... hacsak az egész londoni alvilág nem ment egyszerre szabadságra Nickkel együtt. Morgan összeráncolta a szemöldökét, mint aki szeretne ugyan valami kényes témát megvitatni, de nem kapott rá engedélyt. – Látogasd meg Sir Rosst! – mondta hirtelen. – Valamit szeretne veled közölni. Nicknek egyáltalán nem tetszett ez az egész. Gyanakvó pillantása összetalálkozott Morganéval, – Mi a fenét akar tőlem? – Mivel Morgan azon kevesek közé tartozott, akik tudtak Nick titkolt előéletéről, a Nick és nagyra becsült sógora között három évvel azelőtt

született megállapodásról is tudomása volt. Na meg a köztük lévő feszültségekről is. – Ezt majd Sir Ross mondja el neked – felelte Morgan. – És amíg nem tisztázod a dolgot vele, tőlem nem kapsz újabb megbízást. – Most meg mit követtem el? – kérdezte Nick, feltételezve, hogy valami büntetésféle vár rá. Hamarjában végigfutott az elmúlt két hónap eseményein. Volt ugyan egy-két kisebb törvényszegése, mint mindig, de semmi különös nem történt. Nick dühítőnek találta, hogy habár Sir Ross úgymond már visszavonult, még mindig képes manipulálni őt. És Morgan, hogy a fene vigye el, soha nem keresztezné Sir Ross szándékait! Morgan szemében most huncutság kezdett bujkálni. – Tudomásom szerint semmi rosszat nem tettél, Gentry! Feltételezésem szerint Sir Ross a Barthas háznál kialakult tűzvésszel kapcsolatos ténykedésedet szeretné veled megbeszélni. Nick a homlokát ráncolta. Két hónappal azelőtt, épp mielőtt még elvállalta volna Lord Radnor megbízatását, szolgálati időben kiküldték a Covent Gardenhez közeli elegáns negyedbe. Egy magánházban, mely Nathaniel Barthas, egy gazdag borkereskedő tulajdonában állt, tűz ütött ki. Mivel Nick érkezett elsőként a helyszínre, a bámészkodók vele közölték, hogy eddig még senkit nem láttak az égő épületből kijönni. Nick gondolkozás nélkül berontott a pokoli lángok közé. Barthast és feleségét a második emeleten találta, eszméletlenül a füsttől, három gyermeküket pedig egy másik szobában. Miután sikeresen felrázta a házaspárt, Nick kisegítette őket a házból, a három lurkót pedig két karja alá, illetve a hátára kapta. Néhány másodperccel azután, hogy kiértek – az ott lévők számára ennyinek tűnt csak –, a ház berobbant, és beszakadt a tető. Nick legnagyobb bosszúságára a Times exkluzív riportban számolt be az eseményekről, hős életmentőnek állítva be őt. Ettől kezdve vége-hossza nem volt a „baráti” csipkelődéseknek, amihez a többi detektív kiválóan értett, és valahányszor Nick betette a lábát az épületbe, hangos üdvrivalgással fogadták. Hogy meneküljön ebből a helyzetből, Nick végül időszakos szabadságot kért, amit Morgan habozás nélkül meg is adott neki. Az emberek pedig szerencsére hamar felejtenek, így az elmúlt nyolc hét alatt a téma lekerült a napirendről, és minden visszatért a normális kerékvágásba. – Mit számít az az istenverte tűz?! – horkant fel Nick. – Sir Ross úgy gondolja, számít. Nick bosszúsan csóválta a fejét. – Ha több eszem lett volna, kimaradok belőle. – De nem tetted! – vágott vissza Morgan. – Hanem bementél, kockára téve a testi épségedet. És így öt ember életét mentetted meg. Mondd, Gentry, három éve is ugyanígy cselekedtél volna? Nick arca rezzenéstelen maradt, holott a kérdés nagyon váratlanul érte. Persze rögtön tudta rá a választ. Nem. Nem látta volna értelmét, hogy ekkora kockázatot vállaljon, mikor semmi anyagi haszna nem származott ezeknek az embereknek a megmentéséből. És egyébként sem jelentettek a számára semmit. Hagyta volna őket meghalni, és bár egy kicsit néha zavarta volna a dolog, megtalálta volna a módját, hogy kiverje a fejéből az egészet. Azóta viszont megmagyarázhatatlan módon megváltozott. Ettől a felismeréstől feszengeni kezdett. – Ki tudja? – mormogta nemtörődöm vállrándítással. – És mi köze ehhez Sir Rossnak? Ha azért hívat, hogy jól vállon veregessen, mert jól csináltam valamit, akkor... – Ennél többről van szó. Nick a homlokát ráncolta. – Ha most rögtön nem adsz valami magyarázatot vagy munkát, akkor nem fecsérlem itt tovább az időmet.

– Ez esetben nem marasztallak – felelte a kapitány egykedvűen. – Jó napot, Gentry! Nick már az ajtó felé tartott, mikor eszébe jutott valami, és visszafordult Morgan felé. – Most távozom, de tegyél meg egy szívességet. Kérnél az anyakönyvesektől egy civil engedélyt holnapra? – Házassági engedélyre gondolsz? – Morgan meglepetését csupán szemének enyhe összehúzódása jelezte. – Lord Radnor megbízásából kéred, ugye? Vajon miért akarja ilyen sietve elvenni a lányt? És miért alacsonyodik odáig, hogy civil házasságot kössön, talán nem akar templomi esküvőt? Továbbá... – Az engedély nem Radnornak kell – szakította félbe a kapitányt Nick. A szavak azonban hirtelen a torkán akadtak, mint egy maréknyi bogáncs. – Hanem nekem. Végeérhetetlen csönd következett. A kapitány próbálta megemészteni, amit hallott. Valljuk be, leesett az álla, de végül úrrá lett a döbbenetén, és merőn Nick szemébe nézett. – És mégis kit veszel el, Gentry? – Miss Howardot – mormolta Nick. A kapitány ajkát hitetlenkedő nevetésféle hagyta el. Így horkant fel: – Lord Radnor menyasszonyát? – Aztán csodálattal vegyes derültséggel nézett rá. – Te jó isten! Különleges egy fiatal lány lehet! Nick vállat vont. – Nem igazán. Csak úgy döntöttem, kényelmes volna megnősülni. – Bizonyos értelemben kényelmes – felelte Morgan szárazon. – Másfelől viszont nem. Jobban tetted volna, ha visszaadod Radnornak a menyasszonyát, és egy másik nőt szerzel magadnak. Komoly ellenségre tettél szert, Gentry! – Elbánok Radnorral! Morgan derűs egykedvűséggel mosolygott, ami Nicket hallatlanul idegesítette. – Nos, fogadd szívből jövő jókívánságaimat! Szólok az anyakönyves főfelügyelőnek, holnap reggelre ott lesz az engedély az asztalon. És javaslom, mielőbb keresd fel Sir Rosst, mivel házassági szándékod fényében a tervei még fontosabbnak tűnnek. – Alig bírom kivárni, hogy végre hallhassam őket – mondta Nick szarkasztikusan, mire a kapitány elvigyorodott. Miközben Nick nagyokat morgolódva azon tűnődött, vajon mit eszelt ki fondorlatos sógora, továbbindult a Bow Streetről. A napos áprilisi délután hamar estébe hajlott, a levegő párássá és hűvössé vált. Ügyesen manőverezve a kocsik, hintók, szekerek és állatok forgatagában, Nick a folyó felől nyugati irányba lovagolt. Knightsbridge-et hirtelen nyílt terep váltotta fel, ahol a négyszögletes kertekben elhelyezkedő szép sorházak helyett óriási kőépületek álltak hatalmas területű földeken. Amint Lord Radnor monumentális jakobinus házának hivalkodó körvonalai feltűntek az előtérben, Nick még gyorsabb vágtára ösztökélte lovát. A pej patkói ütemesen csattogtak a hosszú, kavicsos sétányon, mely a házhoz vezetett. Nick akkor járt itt először és eleddig utoljára, mikor Radnor megbízását elfogadta. Aztán mindent a gróf ügynökei intéztek, és ők továbbították Nick esetleges jelentenivalóit is. Nick megérezte a kabátzsebében azt a bekeretezett miniatűr képecskét, és egy pillanat erejéig nagyon bánta, hogy vissza kell majd adnia Radnornak. Az utóbbi két hónapban mindenhová magával hordozta, nézegette, és amolyan talizmánfélévé vált a számára. Lottie arcvonásai, a haja színe, a szájának édes kis görbülete jóval azelőtt az emlékezetébe vésődtek, hogy találkozott volna a lánnyal. És mégis, a hasonlóság – csinos, de hétköznapinak mondható arcocska – semmit nem árult el arról, ami olyan

kívánatossá tette Lottie-t a számára. Mi volt ebben a lányban, ami olyan nagyon megérintette? Talán a törékenység és a merészség e furcsa keveréke... az a feszültség, mely a nyugodt felszín alatt vibrált... az arra utaló, izgalmat ébresztő jelek, hogy a lány olyan fokú érzékiséggel bír, mely az övével vetekszik. Nick kelletlenül vette tudomásul, hogy vágya Lottie iránt nem kevésbé kínzó, mint Radnoré. Mégis, ők ketten egész más okból akarták a lányt. „Semmi pénzt nem sajnálok annak érdekében, hogy a tökéletes asszonyt megteremtsem”, mondta korábban Radnor Nicknek, mintha Lottie arra lenne kárhoztatva, hogy Galatea szerepét játssza az ő Pygmalion-jához. Radnor elképzelése a tökéletes nőről egészen másmilyen volt, mint amilyen Lottie. Miért éppen rá irányult hát a figyelme, és miért nem választott olyan alanyt, aki jobban alakítható? Összehasonlíthatatlanul egyszerűbb lett volna egy olyan nőn uralkodni, aki természeténél fogva engedelmes... de Radnort talán pontosan az a kihívás vonzotta, amit Lottie képviselt. Mikor Nick odaért a főbejárathoz, átadta lova kantárszárát egy szolgának, aztán kimérten fellépkedett a keskeny kőlépcsőkön. Egy lakáj üdvözölte, megkérdezte, mi járatban van, és szinte kővé dermedt Nick válaszától. – Mondja meg Lord Radnornak, hogy híreim vannak Charlotte Howardról. – Igenis, uram. – A lakáj visszafogott sietséggel távozott, majd alig egy perc múlva vissza is tért. Kissé nehezen vette a levegőt, mintha úgy rohant volna végig a házon az előcsarnokig. – Lord Radnor azonnal fogadja, Mr. Gentry. Kérem, jöjjön velem! Ahogy a lakáj átvezette Nicket az előcsarnokon, aztán végig a keskeny folyosón, úgy tűnt, mintha a ház sötétbíbor színű belső terei teljesen elnyelnék őket. A kastély dohos és gyér megvilágítású volt, bár pazar berendezésű. Nicknek eszébe jutott, hogy Radnor érzékeny a fényre. Első találkozásuk alkalmával megemlítette neki, hogy erős fényben megfájdul a szeme. Mint akkor, az ablakokat most is vastag bársonyfüggönyök takarták, melyek teljesen kizárták a nappali világosságot, a nehéz szőnyegek pedig lefogták a lépteik zaját, amint egyre beljebb hatoltak a kicsi, zárt szobák rengetegébe. Nicket a könyvtárba vezették. A gróf egy mahagóniasztalnál ült, keskeny, tányérszerű arcát a közelben lévő lámpa sejtelmes fénye világította meg. – Gentry! – Radnor mohó szemekkel vizslatta Nicket. Nem kínálta hellyel, csak intett neki, hogy menjen közelebb, miközben a lakáj alig hallható ajtó-csukódás kíséretében magukra hagyta őket. – Milyen híreket hozott? Megtalálta Charlotte-ot? Figyelmeztetem, hogy a türelmem fogytán. Nick előhúzott egy csekket a zsebéből, aztán kisimítva letette az asztalra, a lámpa mellé. – Visszaadom a pénzét, uram. Ami Miss Howard ügyét illeti, sajnos nem áll módomban segíteni önnek. A gróf begörbített ujjai karmokként meredeztek a lámpa árnyékában. – Szóval nem sikerült ráakadnia. Maga is csak olyan tehetetlen féleszű, mint a többi. Hogy tud egy engedetlen kis fruska kisiklani mindenki keze közül, akit csak a megkeresésére küldök? Nick ajkán mosoly bujkált. – Azt nem mondtam, hogy kisiklott volna a kezem közül, uram. Ami azt illeti, magammal hoztam őt Londonba. Radnor felpattant a székéből. – Hol van? – Ez többé már nem az ön dolga. – Nick kezdte élvezni a helyzetet. – Az igazság az, hogy Miss Howard valaki más felesége kíván lenni. Úgy tűnik, ebben az esetben a távolság nem mélyítette el az érzelmeit. – Kinek a felesége? – Ez volt minden, amit Radnor ki bírt nyögni.

– Az enyém. Mintha megmérgezték volna körülöttük a levegőt. Nick még soha nem látott embert ilyen dühösnek. Nem volt kétsége afelől, hogy Radnor azonnal megölné, ha módjában állna. Ehelyett azonban csak nézte, nézte, miközben lassan ráeszmélt, hogy Lottie mindörökre kikerült a hatalmából. – Nem lehet a magáé – sziszegte végül, és arcát a gyilkos indulattól elöntötte az epe. Nick viszont nyugodt hangon válaszolta: – Nem akadályozhat meg benne. A gróf arcizmai ideges rángatózásba kezdtek. – Mennyit akar? Nyilvánvalóan csak pénzt akar kicsikarni belőlem... rendben, megkapja, aztán elmehet a pokolba. Mondja meg, mennyi. – Nem azért jöttem, hogy tartsam a markom – biztosította a grófot Nick. – Az igazság az, hogy Charlotte kell nekem. És ő az én ajánlatomat részesíti előnyben a magáéval szemben. – Nick ezzel elővette a zsebéből a miniatűr képecskét, és odalökte az asztalra. A kis kép csak a gróf merev karja előtt állt meg. – Úgy tűnik, ez minden, amit Charlotte Howardból megkaphat, uram. Világos volt, hogy Radnor számára a helyzet felfoghatatlan, hogy az is nehezére esik, hogy megszólaljon, annyira hatalmába kerítette a torokszorító harag. – Ezt még meg fogják bánni mind a ketten! Nick állta a gróf pillantását. – Nem, uram. Maga fogja megbánni, ha bármi módon zaklatni próbálja Lottie-t. Nem kommunikálhat vele, nem állhat bosszút a családján. Most már az én védelmem alatt áll. – Nick itt megállt egy pillanatra, aztán még szükségét érezte, hogy hozzátegye: – Ha valamennyire is tisztában van a múltammal, komolyan veszi ezt a figyelmeztetést. – Maga tudatlan fajankó! Hogy merészeli távol tartani tőlem? Hisz én alkottam! A befolyásom nélkül Charlotte csak egy vidéki liba lenne egy csomó nyüzsgő lurkóval a szoknyája körül!... vagy valami ribanc, aki minden férfinak széttárja a combját, aki pénzt dug a blúzába. Egy vagyont áldoztam arra, hogy jobbá tegyem, mint amilyenné valaha is válhatott volna. – Akkor miért nem küldi ki nekem a számlát? – Koldussá tenné – felelte Radnor nyílt megvetéssel. – Azért még elküldheti – mondta Nick kérlelőn. – Kíváncsi lennék, mennyibe kerül megalkotni valakit! Azzal otthagyta Radnort, aki a sötét szobában ülve olyan volt, mint egy napfényhiányban szenvedő hüllő.

7 Mialatt Lottie a tál birkapörköltet fogyasztotta, a szerény hangulatú, kicsi ebédlőszobán legeltette a szemét, melynek fényes kövezete méhviasztól ragyogott, és tálalószekrényei minőségi kínai fehér porcelánnal voltak tele. Mrs. Trench jelent meg az ajtóban, a zömök testalkata ellenére kellemes megjelenésű házvezetőnő, akinek kedves arckifejezése azért némi aggodalmat is elárult. Lottie könnyen kitalálta, min jár az esze: azon morfondírozott, vajon tényleg hozzámegy-e Mr. Gentryhez, vagy valami turpisság van a dologban. És hogy vajon szerelemből, kényelmi okokból vagy szükségből kötnek-e házasságot... hogy vajon Lottie szánalomra méltó alak-e, vagy inkább olyan erőt képvisel, amivel eztán majd számolni kell. – Meg van elégedve az ebéddel, Miss Howard? – Igen, köszönöm! – Lottie kedvesen mosolygott Mrs. Trenchre, aztán megkérdezte tőle: – Mióta áll Mr. Gentry szolgálatában? – Három éve – jött a gyors válasz. – Mióta a Bow Streeten dolgozik. Maga Sir Ross hallgatott meg, mikor jelentkeztem az állásra, mivel segíteni akart az úrnak tisztességes háztartást kialakítani. Mr. Gentry amolyan védence Sir Rossnak, tudja? – Kíváncsi vagyok, vajon miért mutat Sir Ross ilyen nagy érdeklődést iránta? – kérdezte Lottie, mivel ki akarta puhatolni, tud-e a házvezetőnő titkolt rokonsági kapcsolatukról. Mrs. Trench csak a fejét csóválta, és őszintén zavarba jött. – Hát, ez nagy rejtély, különösen, hogy azelőtt esküdt ellenségek voltak. Sokan kritizálták Sir Rosst, amiért Mr. Gentryt a Bow Streetre vitte, de azóta már beigazolódott, hogy Sir Rossnak igaza volt. Mr. Gentryt hívják mindig, mikor legnagyobb a veszély. Semmitől sem fél. Hideg fej, fürge láb – ezt mondja róla Sir Grant mindig. Senki nem szeretne Mr. Gentry célpontjává válni! – Valóban nem – mondta erre Lottie szárazon, de a hangjában megbúvó irónia elkerülte Mrs. Trench figyelmét. – Bátor, vakmerő egy ember, az biztos! – folytatta a házvezetőnő. – Ezt most már senki nem vitathatja, a Barthas házbéli tűzeset után. – Miféle tűz? – Nem hallott róla? Nemrég az úr megmentette egy borkereskedő és családja életét, miután tűz ütött ki a házukban. Egész biztos ott pusztultak volna, ha Mr. Gentry nem ront be az épületbe értük! A Times is megírta a sztorit, és az úrról beszéltek a legtöbbet Londonban. Képzelje, még a királynő is magához hívatta, és elrendelte, hogy a hitvesének ő legyen a testőre az éves irodalmi jótékonysági vacsorán. – Mr. Gentry ezt egy szóval sem említette – mondta Lottie, aki elég nehezen tudta összeegyeztetni a hallottakat azzal, amit eddig Nickről megtudott. Úgy tűnt, Mrs. Trench szeretne még többet is elárulni az üggyel kapcsolatban, de inkább csöndben maradt. – Ha megbocsát, Miss Howard, ellenőriznem kell, kellőképpen kiszellőzött-e a vendégszoba, és hogy kicsomagolták-e a dolgait. – Ó, persze! – Miután Lottie befejezte a pörköltöt, megivott egy pohár bort. Nick Gentry, amint életét kockára teszi másokért... ezt elég nehéz volt elképzelni. Mennyivel egyszerűbb lett volna tisztán gazembernek tekinteni! Te jó ég, az ember egy hétig is elmerenghet azon, hogy vajon jó ember-e, aki rossznak adja ki magát, vagy rossz ember, aki jónak, és mégse jut dűlőre! A bortól Lottie elálmosodott. Szemét félig lehunyva hátradőlt a székben, miközben

bejött egy lakáj, hogy leszedje az asztalt. Örömtelen mosoly bujkált Lottie ajkain, mikor arra gondolt, milyen fura dolog hozzámenni egy férfihoz csak azért, hogy egy másik házasságot elkerüljön. Azonban az, hogy Mrs. Gentry legyen, sokkal csábítóbb volt, mint hogy továbbra is Lord Radnor és bérencei elől kelljen bujkálnia. Ezenkívül, ahogy azt Gentry már demonstrálta, a frigy nem fogja nélkülözni az élvezetet sem. Amikor Nick kezeire gondolt, ahogy a testét érintették, arcát elöntötte a pír, gyomrában meg bizsergést érzett. Akaratlanul is eszébe jutott, amint Gentry a melléhez ér az ajkával. És érezni vélte hajának selymes érintését karjának belső felén. Hosszú, érdes felületű ujjait, amint gyengéden átsiklanak... – Miss Howard! Lottie megmerevedve az ajtó irányába nézett. – Tessék, Mrs. Trench! – Készen van a vendégszoba. Ha befejezte az ebédet, az egyik szobalány segít magának átöltözni. Lottie köszönetképpen bólintott egyet. – Szeretnék megfürödni, ha lehetséges. – Bár nem akarta zargatni a szobalányt azzal, hogy teknőszámra hordja fel a forró vizet a lépcsőn, az utazástól porosnak és tikkadtnak érezte magát, és szeretett volna tiszta lenni. – Természetesen. Szeretne talán lezuhanyozni, kisasszony? Mr. Gentry beszereltetett egy zuhanyt a fürdőbe az emeleten, hideg és meleg vizes csövekkel. – Igazán? – Lottie rettentő kíváncsi lett, mivel hallott már arról, hogy sok gazdag háztartásban van ilyesmi, de még soha nem látott egyet sem. Stony Cross Park minden fényűzése mellett sem rendelkezett forró vizes csövekkel. – Igen, nagyon szeretném kipróbálni! A házvezetőnő elmosolyodott Lottie lelkesedésén. – Harriet majd elkíséri önt. Harriet szemüveges, fiatal szobalány volt, aki sötét haját fehér főkötővel takarta el. Udvariasan, de kedvesen mutatta meg Lottie-nak az emeleti szobákat. Az öltöző- és fürdőszoba a legnagyobb hálóból nyílt, mely nyilvánvalóan a ház uráé volt. Volt benne egy lakkozott fakeretes ágy, melynek oszlopai borostyánszínű selyembaldachint tartottak. Habár az ágy elég nagy volt, a megszokottnál alacsonyabban állt, így nem kellett hozzá fellépő sem. Amint Lottie a hengerpárnák és párnák pompázatos elrendezésére pillantott, gyomra idegesen összeszorult. Figyelme aztán a falakra irányult, melyeket madár- és virágmintás, kézzel festett kínai tapéta borított. A mahagóni ruhásszekrény mellett porcelán mosdótál állt egy háromlábú állványon, fölötte kicsi, négyzet alakú tükör. Kellemes és nagyon férfias szoba volt. Finom illat terjengett a levegőben, és Lottie rögtön késztetést érzett, hogy kinyomozza, honnan származik. Végül rájött, hogy a mosdónál a kicsi márványdobozkában lévő borotvaszappan árasztja ezt az illatot. Mikor visszahelyezte a dobozka fedelét, egy kis szappandarab az ujjaira tapadt, és fűszeres, aromás illatot kölcsönzött nekik. Már korábban is érezte ezt a szagot Nick Gentry állának meleg, kissé szúrós bőrén. Te jó ég! Nem telt el egy hét, és előrángatták rejtekhelyéről, Londonba hozták... most meg itt áll egy idegen férfi hálószobájában, akinek az illata már ismerős neki. Abban a pillanatban Lottie nem tudta volna megmondani, ki is ő és hová tartozik. Belső egyensúlya felborult, és képtelen volt megítélni, mi a rossz és mi a jó. Nyugtalan merengését a szobalány hangja szakította félbe: – Miss Howard, megnyitottam a csapot. Besegítsem a zuhany alá? A forró víz nem tart ki túl sokáig! A hívásnak engedelmeskedve Lottie bemerészkedett a fehér-kék csempés fürdőbe,

ahol egy fürdőkádat vett észre, szabadon futó vízvezetékekkel, továbbá egy öltözőállványt székkel, és a zuhanyzót, mely egy magas, de keskeny szekrénybe volt szépen beépítve. A fürdőszoba zsúfoltsága megmagyarázta, miért maradt a mosdóállvány a hálóban. Harriet segítségével gyorsan levetkőzött és kiengedte a haját, aztán pirulásába burkolózva belépett az emelt küszöbös zuhanyfülkébe. Ám meglátván a feje fölötti kilyuggatott csőből előtörő vízzuhatagot, tétovázni kezdett. Hideg légáramlat csapta meg, amitől libabőrös lett a háta. – Menjen csak bé, kisasszon! – bátorította a szobalány, Lottie habozását látva. Lottie nagy levegőt vett, aztán egyenesen a zuhogó víz alá lépett, mialatt az ajtót finoman becsukták mögötte. Döbbenetes forróság vette körül, szemét egy pillanatra elhomályosította a víz, aztán sikerült neki elég távolra húzódnia a zuhanyrózsától, hogy az arcát ne közvetlenül érje a sűrű vízpermet. Miközben gőztől kipirosodott szemeit törölgette, nevetni kezdett a hirtelen rátörő örömtől. – Ez olyan, mintha az esőben állnék! – kiáltott fel. A csempére hulló víz miatt nem hallatszott a szobalány válasza. Lottie most csendben állt, és belefeledkezett a felpezsdítő érzésbe, amit a hátát bökdöső forróság és a tüdejét megtöltő gőzpára okozott. A zuhanyfülke ajtaja résnyire kinyílt, és egy szappant meg egy szivacsot nyújtottak be rajta. Beszappanozta a haját és a testét, aztán arcát felfelé tartva lassan forgolódni kezdett a tengelye körül, szemét és száját szorosan összezárva. Forró víz érte mindenhol, végigfolyt a mellén, a hasán, a combján és a lábujjai között. Meglepően érzéki élmény volt, amitől egyszer csak enerváltnak és nyugodtnak érezte magát. Szeretett volna még órákig ott állni, de a víz hamarosan hűlni kezdett, és Lottie egy sajnálkozó sóhaj kíséretében kilépett a zuhany alól, mielőtt az túlságosan lehűtötte volna a testét. – Most már hideg – kiáltott ki Harrietnek, aki elzárta a csapot, aztán átadott neki egy törülközőt, melyet a forró vizes csövön melegített fel. Lottie a hideg levegőtől dideregve törölgette a haját és az arcát, aztán maga köré csavarta a törülközőt. – Bárcsak egy kicsivel tovább tartott volna! – mondta bánatosan, mire Harriet elmosolyodott. – Három óra mú'va megin' elegendő forró víz leszen a zuhanyzáshoz, kisasszon. Lottie követte a szobalányt a fürdőből nyíló öltözőszobába, ahol sötétkék ruhája és tiszta fehérnemű várta egy keskeny kanapén. – Már a zuhanyzójáért is megérné Mr. Gentryhez hozzámenni! – mondta. Erre a megjegyzésre Harriet óvatosan kérdő pillantással felelt. – Akkó' tehát igaz, kisasszon. Tínyleg hozzámegy az úrhoz? – Nagyon úgy tűnik. Nyilvánvaló volt, hogy a szobalányt majd megeszi a kíváncsiság, de valahogy sikerült neki tiszteletteljes csöndben maradnia. Lottie ledobta magáról a törülközőt, aztán visszafogott sietséggel felhúzta az alsóneműjét meg a kisingét. Mikor már kielégítő mértékben be volt fedve a teste, leült a bársonyborítású kanapéra, és elkezdte felhúzni a lábszárára vastag pamutharisnyáját. Nem állhatta meg, hogy arra ne gondoljon, vajon hány nő fürdött, öltözött és aludt már itt. Gentry ágya legalább olyan sűrűn látogatott lehetett, mint egy bordélyház. – Gondolom, már jó pár hölgyet kiszolgált Mr. Gentry otthonában – jegyezte meg, miközben az egyik harisnyatartóért nyúlt. Harriet válasza azonban elképesztette. – Nem, Miss Howard.

Lottie meglepetésében majdnem elejtette a harisnyatartót. – Tessék? – Felhúzta a szemöldökét, úgy nézett a szobalányra. – Biztos nem én vagyok az első nő, akit idehoz! – De bizon', hogy maga, amennyire én tudom. – Az nem lehet. – Lottie elhallgatott egy pillanatra, aztán szándékos bárdolatlansággal hozzátette: – Biztos vagyok benne, hogy Mr. Gentry egy háremre való nőt fogadott már a hálószobájában. A szobalány azonban a fejét rázta. – Nem láttam én még egy hölgyet se a házba'... legalábbis nem ilyen minőségbe'. Persze a Barthas-tűz után rengeteg hölgy kűdözgetett neki levelet meg jelentkezett be nála. – Harriet szája szélén kaján kis mosoly bujkált. – Az egész ucca teli volt kocsikkal, úgyhogy szeginy Mr. Gentry nem tudott kimenni a saját ajtaján, mer' minden áldott reggel egész tömeg várta odakünn. – Hmmm – Lottie jó szorosan megkötötte a harisnyatartót, aztán a másikért nyúlt. – Mégse hozott ide egy szeretőt se? – Nem, nem, kisasszon. Gentry ezek szerint jóval óvatosabb volt, mint azt Lottie gondolta – legalábbis a házát privát szféraként kívánta megőrizni. Szexuális szükségleteit bizonyára bordélyházakban elégítette ki, vagy – micsoda undorító dolog! – talán volt annyira alantas, hogy utcai kurvák szolgálatait vegye igénybe? Nem, igazából ennél jóval kifinomultabbnak tűnt. Ahogy Lottie-t megérintette, az inkább egy ínyenc imádatáról árulkodott, mint valami kan élvhajhászkodásáról. Lottie arcát elöntötte a pír, és mialatt öltözött, további kérdésekkel próbálta zavarát leplezni. Hamar felfedezte, hogy Harriet sokkal beszédesebb Mr. Gentryvel kapcsolatban, mint Mrs. Trench. A szobalány véleménye szerint Gentry a saját személyzete számára is csupa rejtély volt. Soha nem tudták, mire számítsanak. Civilben úriemberként viselkedett, a munkájával járó erőszak viszont nem riasztotta. Tudott kegyetlen és kedves is lenni, brutális és gyengéd. A hangulata végtelenül szeszélyes volt. A többi Bow Street-i detektívhez hasonlóan ő is kötetlen munkaidőben dolgozott, és bármikor behívhatták, ha valami katasztrófánál kellett segédkezni, vagy gyilkossági ügyben nyomoztak, vagy éppen egy kifejezetten veszélyes szökevényt kellett elkapniuk. Nem sok rendszeresség vagy szabályszerűség volt a napjaiban, nem szeretett előre tervezni. És furcsa módon rosszul aludt, néha még rémálmok is gyötörték. – Rémálmok? Miről? – kérdezte Lottie csodálkozva. – Nem árulja el, még Dudleynak, az inasának se. De néha rettentő félelmetes hangokat ad ki iccaka, aztán meg főkel, és egész éjje' nem alszik többet. Dudley aszondja, biztos azokra a dogokra emlékszik ilyen-ko'... – Harriet elhallgatott, és óvatosan Lottie-ra pillantott. – Az alvilági éveiből valókra? – kérdezte Lottie nyugodt hangon. – Igen, tisztában vagyok Mr. Gentry bűnöző múltjával. – De nem is volt igazábul bűnöző, kisasszon! Legalábbis nem egíszen. Kopó volt. Csak volt neki egy zsiványbandája, a Fleet Ditch mellett, aztá' egyszer-kétszer a dutyiba is bezárták. – Börtönbe, úgy érti? Harriet bólintott, és némi dicsekvéssel a hangjában hozzátette: – Kétszer meg is szökött, úgy bizon! Aszondják, nincs az a dutyi, amelyik meg bírja tartani. Másodjára öt mázsa lánc volt rajta, és ott volt bézárva az Ördög Kamrájába, a Newgate közepibe. Oszt mégis kiszökött, és el is tűnt, mint a kámfor!

Lottie-t nem lepte meg, amit hallott, azok után, amit megtapasztalt Gentry különleges fürgeségéről, fizikai erejéről és ravasz természetéről. Leendő férje bűnözői múltja talán meg kellett volna ijessze, ehelyett furcsa módon nyugtatólag hatott rá. Most még inkább meg volt győződve arról, hogy Lord Radnor nem egykönnyen fogja tudni Gentryt megfélemlíteni, és az eszén sem tud túljárni. Nagyon valószínű, hogy Gentry nyújtja számára a legbiztosabb menedéket. Ásítozva sétált el Harriettel a vendégszobába, melynek világoskék falai között egy szürke-kék függönyös baldachinos ágy és egy hatalmas Hepplewhite ruhásszekrény állt, benne csinos kis fiókok sorakoztak a kesztyűk, harisnyák és más szükséges dolgok számára. Az egyik fiókban megtalálta a fésűjét, és a kandallóhoz sétált, melyben a szobalány épp akkor gyújtotta meg a tüzet. – Köszönöm, ez nagyszerű! – mondta Lottie. – Most már elmehet, Harriet. – Igenis, kisasszon. Itten van a csengő, csak meghúzza, ha valamire szüksége van. Lottie a tűz mellett ülve fésülte finom szálú, egyenes haját, míg szőke tincsei meg nem száradtak a tűz melegétől. Valahol a házban négyet ütött az egyik óra. Mikor Lottie az ablakon keresztül kipillantott a szürke égre, és meglátta az elszórt esőcseppeket az üvegen, megborzongott. Na jó, most egy kis időre félreteszi a jövőjével kapcsolatos aggodalmait. Letette a fésűt, bemászott az ágyba, behúzta a függönyt, és lepihent a párnákra. Hamar elaludt, és kellemes álomképek ragadták el, melyek összemosódtak csukott szemhéjai mögött... ahogy sétál a hampshire-i erdőben... ahogy hűs tavacskába lógatja a lábát egy forró napon... ahogy megáll a Csókok Kapujánál, és magába szívja a napmelengette bakszakáll édeskés illatát. Álmában szemét behunyva felfelé fordította az állát, hogy befogadhassa a melengető napsugarakat, és közben egy pillangószárny cirógatta gyengéden az orcáját. Teljesen elvarázsolódott a finom kis csiklandozástól, és nem mozdult. A selymes érintés most az orra hegyét érte, aztán felső ajka érzékeny tájékát, majd szájának finom hajlatait. Vakon tapogatózva felemelte arcát a meleg cirógatás irányába, melynek gyengéd, de erőteljes érintés lett a jutalma, és ettől szétnyíltak az ajkai, tüdejéből pedig enyhe sóhaj tört fel. Lord Sydney volt vele a Csókok Kapujánál, és karjaival nekiszorította a festett fakerítés léceinek. Szájával az övét kereste gyengéden, teste az övének feszült, és Lottie némán megvonaglott alatta, azt kérve, csak szorítsa magához még jobban. Úgy tűnt, Sydney pontosan tudja, mit akar, mert térdét a szoknyájához nyomta, arra a helyre, ahol nedvességet és sóvárgást gyanított. Lottie levegő után kapkodva túrt Sydney fényes hajába, mire ő a fülébe suttogta, hogy engedje el magát, ő majd vigyáz rá és kielégíti... – Aaah! – Sűrű pislogások közepette ébredt érzéki álmából, és rádöbbent, hogy nincs egyedül. Az ágyfüggönyök el voltak húzva, és Gentry hosszú teste össze volt gabalyodva az övével. A férfi egyik hatalmas kezéből tölcsért formált és a csípője alá tette, lábát pedig egészen intim pozícióban dugta be Lottie lábai közé. Lehelete nedves melegséggel töltötte meg a fülét, aztán ajkai perzselő ösvényen vándoroltak vissza az ajkához. Lottie ellenállásának fittyet hányva nyelvével a száját keresgélve csókolta, és egész testével ránehezedett. Lottie érezte, ahogy Gentry megkeményedett hímtagja a combjai közti résbe furakszik, míg a ruharétegeken keresztül is jól kivehetővé nem válik... aztán gyengén taszajt rajta egyet... aztán még egyet... majd még egyet... Minden egyes ritmikus lökés olyan őrjítően jó volt, hogy Lottie képtelen volt rávenni magát, hogy ellenálljon. Fizikai izgalom lett úrrá rajta, ami egészen a lelkéig hatolt, és minden porcikája azt

kívánta, bárcsak húzhatná magához még közelebb, még erősebben, még szorosabban. Ehelyett azonban eltolta magától, és egy nyögés kíséretében szabaddá tette a száját. – Ne! Nick erre elengedte, és Lottie a hasára hemperedett, összeszorított ökleit maga alá gyűrve. Mialatt hevesen zilált, észrevette, hogy Nick közvetlenül mögötte van, és erőteljes teste az övének feszül a nyakától a sarkáig. – Kihasználta, hogy aludtam! – mondta elfúló hangon. – Ez nem fair. Gentry lassú, körkörös mozdulatokkal cirógatta a csípőjét. – Ritkán játszom fair playt. Általában egyszerűbb csalni. Lottie torkából erre nevetés tört elő. – Maga a legszégyentelenebb férfi, akivel valaha találkoztam. – Lehetséges – egyezett bele Nick, és Lottie haját félrehúzva, mosolyogva a tarkójához ért a szájával. Lottie halkan felnyögött, mikor megérezte, hogy Nick az orrát a tarkóján növő kis pihékhez dörgöli. – Milyen puha! – lehelte Nick. – Mint a selyem. Vagy a kiscica szőre. Nick szájának érintésére Lottie felhevült testén borzongás futott végig. – Nick, én... – Mrs. Trench azt mondta, kipróbáltad a zuhanyzót. – Keze Lottie csípőjéről a dereka hajlatára siklott. – Tetszett neked? – Nagyon üdítő volt. – Lottie csak ennyit bírt kinyögni. – Legközelebb megnézlek. – Ne, isten őrizz! Nick erre halkan nevetni kezdett, aztán azt ajánlotta: – Jó, akkor megengedem, hogy te nézz meg engem. Mielőtt Lottie észbe kapott volna, képzeletében máris ott állt a férfi a zuhany alatt, a víz lecsordogált a testén és ott csillogott a bőrén, sötétebb lett a haja színe tőle, zafírkék szeme pedig gőzpárától volt homályos. A kép nem volt kristálytiszta, mivel Lottie még soha életében nem látott meztelen férfit, csak egypár rézkarcot egy anatómiakönyvben, melyet Lord Westcliff könyvtárában talált. Akkor nagy élvezettel nézegette a rajzokat, és szerette volna, ha egy-két részlet még jobban kivehető. Most már nem sokáig kell találgatnia... Nick mintha olvasott volna a gondolataiban. – Nincs abban semmi rossz, ha szereted nézni – mondta, és tenyerével megsimogatta Lottie dereka táját. – Kinek használsz vele, ha megtagadod magadtól az élvezetet? A védelmembe vettelek. Te fizetsz érte. Ezzel az erővel örömed is lelheted a dologban! – De maga idegen a számomra! – mondta Lottie nyersen. – És melyik férj nem idegen a feleségének? Az udvarlás abból áll, hogy táncolnak a bálban, kikocsikáznak a parkba, és egyszer-kétszer elbeszélgetnek egymással a kertben. Aztán a szülők megegyeznek, megtartják az esküvőt, és a lány egy olyan férfi ágyában találja magát, akit nem is ismer. Ugye nem sok különbség van? Lottie a homlokát ráncolva odafordult Nick felé, és bár tudta, hogy valami sántít az érvelésében, nem tudta volna megmondani, mi az. Gentry az oldalára fordult és a könyökére támaszkodott, széles vállának körvonalai majdnem teljesen eltakarták az ágy melletti lámpa fényét. Teste oly védelmezően nagy volt, magabiztossága oly megnyerő, hogy Lottie úgy érezte, legszívesebben maga köré vonná, mint egy paplant és úgy maradna, biztonságban, örökre. Nick ráérzett Lottie gyenge pontjára – arra, hogy rettentő nagy szüksége van az oltalomra –, és rögvest k i is használta. Karját a dereka alá csúsztatta, hogy keze a háta

közepén nyugodjon, és hüvelykujjával simogatni kezdte Lottie gerincének megfeszülő ívét. – Vigyázok rád, Lottie. Biztonságban leszel, és meglesz minden kényelmed, amit csak kívánsz. Cserébe nem kívánok egyebet, csak azt, hogy érezd magad jól velem! Ez nem olyan szörnyű nagy kérés, igaz? Nickben megvolt az a luciferi tulajdonság, hogy amit el akart érni, azt tökéletesen ésszerűnek tudta beállítani. Mivel érezte Lottie gyengeségét, fölébe hajolt, és egész testével ránehezedve combját belepréselte az ágymatracba, a lábai közé. – Csókolj meg! – suttogta. Leheletének édes, hódítóan fűszeres illata úgy szórta széjjel Lottie gondolatait, mint az őszi leveleket a szél. De megrázta a fejét, annak ellenére, hogy testének legintimebb részei lüktetni kezdtek a kínzó vágyakozástól. – Miért nem? – kérdezte Nick, és közben Lottie hajtincseit simogatta az ujjaival. – Mert a csók olyasmi, amit egy nő a kedvesének tartogat... és maga nem az. Nick ujjainak hátsó felét végigfuttatta a lány nyakán, el a két melle között, majd végig le a hasán. – Stony Cross Parkban megcsókoltál. Lottie a feje búbjáig elpirult. – Akkor még nem tudtam, ki maga. Gentry keze veszélyes mélységbe csúszott Lottie hasán. Ha nem lett volna felöltözve, ujjai a combja közti kis háromszög csúcsán nyugodtak volna. – Ugyanaz a férfi vagyok, Lottie. – Nick most még lejjebb csúsztatta a kezét, míg Lottie el nem kapta a csuklóját, és el nem rántotta onnét. Gentry felkacagott, aztán komolyra véve a figurát Lottie-hoz fordult, és így szólt: – Ma meglátogattam Lord Radnort. Habár Lottie számított erre, mégis ijedten kapta fel a fejét. – És, mi történt? Mit mondott neki? – Visszaadtam a pénzét, tájékoztattam a döntésedről, miszerint hozzám jössz feleségül, aztán figyelmeztettem, hogy téged és a családodat is hagyja békén! – Nagyon mérges volt? Nick egy milliméternyi távolságra tartotta egymástól a hüvelykujját és a mutatóujját. – Ennyire közel volt a gutaütéshez. Lottie megelégedéssel hallotta, hogy milyen dühös volt Radnor, ugyanakkor hirtelen borzongás futott végig rajta. – Radnor nem adja fel. Minden lehetséges módon megpróbál majd kárt tenni bennünk. – Gonoszabb emberekkel is találkoztam már – mondta erre Nick közömbös hangon. – Nem ismeri eléggé! Nick szája már szólásra nyílt – ellenkezni akart. Ám mikor látta, hogy Lottie álla megremeg, az agresszív fény kihunyt a szemében. – Ne félj! – Lottie-t nagyon meglepte, hogy a nyaka és a melle közti sima felületre tette a kezét. Mélyet sóhajtott, és melle emelkedni-süllyedni kezdett Nick kezének nyugtató súlya alatt. – Komolyan gondoltam, mikor azt mondtam, vigyázni fogok rád és a családodra – mondta Nick. – Nagyobb jelentőséget tulajdonítasz Radnornak, mint amilyet megérdemel. – Maga nem értheti, mennyire beárnyékolta az egész életemet. Radnor... – De megértem. – Nick keze Lottie nyakára siklott, és ott kezdte simogatni, ahol a nyelőcsöve volt. Micsoda erős kéz! Simán összeroppanthatná, és mégis hihetetlen gyengédséggel ér hozzá. – Tudom, hogy nem volt soha senki, aki megvédett volna tőle. De ezentúl én megvédelek. Úgyhogy fölösleges elsápadnod, valahányszor Radnor szóba kerül. Soha senki nem fog rajtad uralkodni többet, legkevésbé ő.

– Senki, kivéve magát, ugye? Nick elmosolyodott ezen a szemtelen vádaskodáson, és közben Lottie egy hajtincsével játszadozott. – Nem kívánok uralkodni rajtad. – Aztán Lottie fölé hajolt, és megcsókolta a pulzusát a nyakán, aztán megérintette a nyelvével is. Lottie mozdulatlan maradt, csak a lábujjai feszültek meg a harisnyában. Nick köré akarta fonni a karját, meg akarta érinteni a haját, és oda akarta nyomni a mellét a mellkasához. Az erőfeszítéstől, hogy visszatartsa magát, az egész teste megfeszült. – Miután megesküdtünk holnap, elviszlek a nővéremhez, Sophiához – súgta Nick Lottie fülébe. – Jó lesz? – Igen, jó. Sir Ross is ott lesz? Gentry felkapta a fejét. – Valószínűleg. – Nem tűnt valami lelkesnek ettől az eshetőségtől. – Ma figyelmeztettek, hogy a sógorom már megint összeesküvést sző ellenem, és látni akar. – Nem nagyon kedvelik egymást, ugye? – Istenemre mondom, nem. Sir Ross egy alattomos gazember, aki már évek óta kínoz. Hogy Sophia miért ment hozzá, az egyszerűen felfoghatatlan. – Szereti? – Gondolom, igen – felelte Nick némi habozás után. – Vannak gyerekeik? – Egy lány. Egész elviselhető kis fruska, ha az ember kedveli a gyerekeket. – És Sir Ross hűséges a maga nővéréhez? – Ó, olyan, mint egy szent – vágta rá Gentry fagyos arccal. – Mikor találkoztak, özvegyember volt, aki az előző felesége halála óta megtartóztatásban élt. Túlságosan becsületes volt ahhoz, hogy házasságon kívüli viszonyt folytasson egy nővel. – Nagyon lovagias lehet. – Az. Arról nem is beszélve, hogy mennyire etikus és becsületes! És ragaszkodik ahhoz, hogy a környezetében mindenki kövessen bizonyos szabályokat... az ő szabályait. Rám mint a sógorára jócskán jut a figyelméből. Mivel Lottie nagyon is el tudta képzelni, hogy fogadja Nick a megnevelésére irányuló kísérleteket, az ajkába harapott, hogy el tudja fojtani a mosolygását. Gentry látta, hogy Lottie-nak mosolyra görbül a szája széle, és viccből szigorúan ránézett. – Ez téged mulattat? – Igen – ismerte be Lottie, aztán felkiáltott meglepetésében, mikor Nick egy érzékeny pontra tapintott a hónalja tájékán. – Jaj, ne! Ott csikis vagyok! Kérem, ne! Nick könnyed eleganciával felemelkedett, és lovagló ülésbe helyezkedett Lottie fölött. Aztán megfogta mindkét csuklóját, és a feje fölé hajlította őket. Lottie jó kedve egy pillanat alatt elpárolgott. Hirtelen félni kezdett, ugyanakkor valami izgatottság is úrrá lett rajta, ahogy nézte ezt a fölébe hajló hatalmas férfitestet. Abszolút kiszolgáltatott pozícióban feküdt Nick alatt, és képtelen lett volna megakadályozni, hogy azt legyen vele, amit akar. Annak dacára azonban, hogy félt, nem kérte meg, hogy eressze el, ehelyett meredten nézte sötét arcát, és várt. Nick szorítása most engedett a csuklójánál, hüvelykujja viszont gyengéden belenyomódott tenyere nedves hajlatába. – Eljöjjek hozzád ma éjszaka? – suttogta. Lottie megnyalta kiszáradt szája szélét, mielőtt válaszolt. – Ezt most magától kérdezi, vagy tőlem? Nick szemében mosoly bujkált. – Hát persze hogy tőled. Én már rég tudom, mit

akarok. – Azt szeretném, ha távol maradna. – Miért halogassuk, ami úgyis bekövetkezik? Egy éjszakával több semmit nem számít. – Jobb szeretném, ha megvárnánk, míg összeházasodunk. – Elvek? – gúnyolódott Nick, és hüvelykujjával lassan végigszántott Lottie karjának belső felén. – Gyakorlatiasság – mondott ellent neki Lottie, de képtelen volt visszatartani egy sóhajt, mikor Nick megérintette a finom kis ráncokat a könyökhajlatában. Hogy lehet az, hogy testét ilyen semlegesnek tűnő helyeken érintve ez a férfi ilyen érzeteket tud kelteni benne? – Ha arra gondolsz, hogy meggondolom magam, miután egyszer lefeküdtem veled... nos, nagyon tévedsz. Az én étvágyamat ilyen könnyen nem lehet kielégíteni! Igazából ha egyszer már megkaptalak, utána még sokkal jobban foglak akarni. Kár, hogy szűz vagy. Ez behatárolja, mit tehetek veled... egy ideig legalábbis. Lottie mogorván nézett rá. – Sajnálom, hogy kényelmetlenséget okozok. Gentry elvigyorodott Lottie zavarán. – Nincs semmi baj. Megteszünk majd minden tőlünk telhetőt, a körülményeknek megfelelően. Talán nem is lesz akkora hátrány, mint gondolnám. Még soha nem csináltam szűz lánnyal, így nem tudhatom, míg ki nem próbáltam. – Hát, holnapig akkor is várnia kell – mondta Lottie eltökélten, és ficánkolni kezdett Nick alatt, hogy kiszabadítsa magát. Nick valamilyen okból most megmerevedett, és ahogy Lottie a csípőjét mozgatta az övé alatt, elakadt a lélegzete is. Lottie a szemöldökét ráncolta. – Mi az? Fájdalmat okoztam? Gentry a fejét rázva lehemperedett róla. Miközben felült, hátrasimította fénylő, barna haját. – Nem – mormogta, és kissé feszültnek tűnt. – Bár lehet, hogy örökre lerokkanok, ha nem könnyíthetek magamon hamarosan. – Miféle könnyítésre gondol? – kérdezte Lottie, mialatt Nick felállt az ágyról, és a nadrágjával matatott. – Majd meglátod. – Nick a válla fölött ránézett Lottie-ra, kék szemében egyszerre ült fenyegetés és csábító ígéret. – Hozd rendbe magad, vacsorázzunk meg odalent. Ha nem elégíthetem ki az étvágyamat így, kielégítem majd úgy.

8 A házasságkötés Radnorral évek óta kiemelt helyet kapott Lottie rémálmai között, ezért elkerülhetetlen gyanakvással és rettegéssel tekintett az efféle ceremóniákra. Igencsak megkönnyebbült azonban, mikor az anyakönyvvezető irodájában zajló dolog ilyen gyorsnak és célratörőnek bizonyult. Csak alá kellett írni a nevüket, elmondani a kötelező esküszöveget, és kifizetni a díjat. Nem volt se csók, se hosszúra nyúlt pillantások, és az érzelmekről sem történt említés, ami pedig kicsit oldhatta volna az üzleties atmoszférát. Lottie ezért kifejezetten hálás volt. Ennek ellenére, mikor elhagyta az irodát, semmivel sem érezte magát jobban házasként, mint mikor belépett. Épp most lett a felesége egy férfinak, aki nem szereti, és valószínűleg képtelen is az ilyesfajta érzelemre. Azáltal pedig, hogy hozzáment, örökre elzárja maga elől a lehetőséget a szerelemre. Ennek dacára volt némi vigasz is ebben a frigyben, például hogy megszabadult Lord Radnortól. És az igazat megvallva, Nick Gentry érdekes társaság volt. Nem törekedett arra, hogy a gyengéit elkendőzze, ahogy mindenki más, sőt még dicsekedett is velük, mintha bizony értékes dolog volna erkölcstelennek és üzletiesnek lenni. Lottie számára Gentry idegen volt, mivel egy olyan világból jött, melyről eddig csak pletykákat hallott... az utcaseprők, tolvajok, nincstelenek világából, ahol burjánzott az erőszak és a prostitúció. Az előkelő társaságban persze szinte kötelező volt tagadni az alvilág létezését, Nick azonban Lottie minden kérdésére elképesztő őszinteséggel válaszolt. Elmagyarázta, mik történnek meg London nyomornegyedeiben, és arról is mesélt, milyen nehézségekkel találják magukat szemközt a Bow Street-i detektívek, mikor bűnözőket próbálnak törvény elé állítani. – Némelyik sikátor olyan szűk – mesélte Lottie-nak Nick, miközben Sir Ross háza felé tartottak a hintóval –, hogy az embernek oldalt kell fordulnia, hogy be tudja magát préselni a házak közé. Többször veszítettem el szökevényt egyszerűen azért, mert vékonyabb volt, mint én. Aztán vannak olyan háztömbök is, melyeket valami átjáró köt össze – tető, belső udvar, pince –, és a tolvaj úgy surran be rajtuk, mint egy kisegér a lukba. Rendszerint elkísérem az új, tapasztalatlan detektíveket, akik egy pillanat alatt eltévedhetnek. És ha egy detektív egyszer eltéved, könnyen besétálhat a csapdába. – Miféle csapdába? – A tolvajbandák és utcai árusok csak arra várnak, hogy üldözőiket behúzzák a csőbe, aztán betörjék a koponyájukat. Vagy megkéseljék őket. Van olyan is, hogy egypár rothadó deszkával befednek egy pöcegödröt, és amikor a detektív rálép a deszkákra, beleesik és bele is fullad a szennyvízbe. Lottie-nak tágra nyíltak a szemei. – Jaj, de rémes! – Á, annyira nem veszélyes, ha az ember megtanulja, mire számíthat – nyugtatta meg Nick. – Én már London összes nyomornegyedének minden sarkát bejártam, és minden egyes csapdáról és fondorlatról tudok. – Úgy tűnik, mintha élvezné ezt a munkát... de lehet ezt élvezni? – Nem élvezem – felelte Nick, aztán kicsit habozott, mielőtt folytatta: – Bár szükségem van rá. Lottie hitetlenkedve rázta meg a fejét. – A fizikai erőfeszítésre gondol? – Az is benne van. Falakon átugrálni, tetőkre felmászni, aztán mikor elkapok egy menekülőt, és leterítem a földre... – És a verekedés? – kérdezte Lottie. – Azt a részét is élvezi? – És bár Lottie arra

számított, hogy Nick ezt tagadni fogja, a férfi némán rábólintott. – Igen, és ez már függőség – válaszolta. – Benne van a kihívás, az izgalom... még a veszély is. Lottie összekulcsolta az ölében a kezét, és arra gondolt, Nicknek szüksége lenne valakire, aki annyira megszelídíti, hogy egy nap békességben élhessen – különben a jóslat, miszerint rövid élete lesz, nagyon hamar be fog rajta teljesedni. A hintó most egy platánfákkal szegélyezett útra tért rá, ahol a sokkaréjos levelek elég árnyékot biztosítottak az aljnövényzetben megbúvó virágok és a hegyes, zöld szárú somfajták számára. Egy nagy ház előtt áll-luk meg, mely fenséges egyszerűségében is szép volt, és melynek bejáratát kovácsoltvas kerítés és ívelt lámparudak szegélyezték. Két figyelmes lakáj segített Lottie-nak kiszállni a hintóból, Daniel és George, akik aztán sietve bementek, hogy érkeztükről a ház lakóit értesítsék. Mikor Lottie észrevette, hogy a kovácsolt vasba bele van dolgozva a C betű, megállt, hogy ujjaival kitapogassa a jelet. Gentry erre gúnyosan elmosolyodott. – A Cannonok nem nemesek, de ezt nem nagyon venni észre rajtuk. – Sir Ross nagyon konzervatív úriember? – Egyfelől igen, de ha politikai szempontból nézzük, nagyon is haladó szellemiségű. Harcol a nők és a gyerekek jogaiért, és minden reformtörekvést támogat, amit csak el lehet képzelni. – Gentry rövidke sóhaj kíséretében a főlépcsőhöz vezette Lottie-t. – Kedvelni fogod. Minden nő kedveli. Mentek felfelé a kőlépcsőkön, és Lottie-t nagyon meglepte, hogy Gentry átkarolja a vállát. – Hadd vezesselek! Egyenetlen a lépcső. – Azzal óvatosan átnavigálta a kiegyenlítetlen felületen, és csak akkor eresztette el, mikor Lottie már tökéletesen a birtokában volt az egyensúlyának. Besétáltak a tojáshéj-árnyalatú előcsarnokba, melynek magas mennyezetét aranyszínűre festett virágfüzérdíszek szegélyezték. Az előcsarnokból hat ajtó nyílt a különböző fogadótermekbe, és egy patkó alakú lépcső vezetett fel az emeletre, a szobákhoz. Lottie-nak alig maradt ideje megcsodálni a ház előkelő belső tereit, mivel hamarosan egy csinos nő közeledett feléjük. Szőke haja jóval sötétebb árnyalatú volt, mint Lottie-é, érett mézre emlékeztetett. Az asszony nem lehetett más, mint Lady Cannon. Arcra teljesen olyan, mint a férfias és jóképű Gentry, csak kifinomultabb változatban. Orra kevésbé hegyes, álla határozott vonalú, de nem olyan merész, mint az öccséé, és bőre inkább fehér, mint barna. Kék szeme azonban ugyanolyan különleges árnyalatú: átható, sötét és mély. Lady Cannon annyira fiatalosan nézett ki, hogy az ember nem gondolta volna, hogy négy évvel idősebb az öccsénél. – Nick! – kiáltott fel kacagva, aztán előrébb jött, és pipiskedve puszit kért Gentrytől. Nick hamar átölelte, fejét a nővére feje búbján nyugtatva, aztán eltolta egy kicsit magától, és elismeréssel nézett rá. Ebben a pillanatban Lottie megérezte a kettejüket összekötő mély érzelmet, mely valamilyen módon túlélte a távolság, az egymástól való elszakítottság és a rejtőzködés hosszú éveit. – Te már megint terhes vagy! – mondta Gentry percnyi szünet után, mire a nővére elnevette magát. – Honnan tudod? Sir Grant biztos elárulta! – Nem. Csak épp megvastagodott a derekad, vagy a fűződ oldódott ki. Lady Cannon erre elhúzódott Nicktől, felnevetett, és megbökte öccse mellkasát. – Te

szégyentelen! Igen, vastagabb a derekam, és egyre vastagabb is lesz, egészen jövő januárig, mikor újabb unokahúgod vagy unokaöcséd születik, akit a térdeden ringathatsz. – Jézus isten! – mondta Nick őszintén. Lady Cannon most Lottie felé fordult, és meglágyult az arca. – Isten hozott, Charlotte! Nick tegnap már beszélt rólad, és szörnyen türelmetlen voltam, hogy megismerhesselek. – Lady Cannon tea- és rózsa-illata egyszerre volt nyugtató és csábító. Karcsú karjával átkarolta Lottie vállát, aztán az öccse felé fordult: Micsoda csinos kis húgocskát hoztál nekem! – mondta. – Aztán bánj vele jól, különben meghívom, hogy lakjon inkább velem. Túlságosan jól neveltnek tűnik a magadfajták társaságához. – Eddig még nincs okom panaszra Mr. Gentry bánásmódjával kapcsolatban – felelte Lottie mosolyogva. – Persze még csak egy órája házasodtunk össze. Lady Cannon a homlokát ráncolva nézett az öccsére. – Az anyakönyvvezetőhöz vinni ezt a szegény lányt! Nem találtál jobb helyet? Bárcsak vártál volna egy kicsit, hogy kitaláljak valamit itt nálunk! Még gyűrűt sem adtál neki! Nick, komolyan... – Nem akartam várni! – szakította félbe Nick durván. Mielőtt azonban Lady Cannon válaszolhatott volna, egy kisgyerek totyogott be az előcsarnokba egy kötényes dajka kíséretében. A sötét hajú kicsi lány, akinek kék szeme és szeplős kis orcája volt, nem lehetett több kétévesnél. – Nick bács'! – sikította, és odafutott hozzá, fürtjei kócosan és szabadon lebegtek körülötte. Gentry felkapta a kislányt, és a magasba emelte, és mikor az örömében sikongatni kezdett, Nick is elvigyorodott. Ahogy megölelgette, a gyermek iránti érzelmei egészen nyilvánvalóvá váltak, és ez alaposan meghazudtolta korábbi megjegyzését az „elviselhető kis fruskáról”. A kislány Nick nyaka köré fonta kövérkés karjait, játékosan morogni kezdett, és összevissza csókolgatta meg ráncigálta a haját. – Jézusom, micsoda barbár itt valaki! – mondta Gentry nevetve. Aztán fejjel lefelé fordította a kislányt, aki erre izgalmában felsikított. – Nick! – szólt rá a nővére, miközben persze ő is nevetett. – Ne csináld, még a fejére ejted! – Dehogy! – felelt Nick lazán, és visszafordította a kislányt, aztán a mellkasához szorította. – Cukorka – követelte a kislány, és turkálni kezdett Nick kabátjában, mint egy kis mókus. Megtalálta, amit keresett, előhúzta a kis papírcsomagocskát, és izgatottan várt, mialatt a nagybátyja kibontotta. – Most meg mit adsz neki? – kérdezte Lady Cannon rezignáltán. – Fahéjas karamellát – válaszolta Nick jókedvűen, miközben kicsi unokahúga egy hatalmas édességet tömött a szájába. Nick szeme még akkor is csillogott, mikor Lottie-ra nézve megkérdezte: – Szeretnél egyet te is? Lottie megrázta a fejét, de a szíve nagyot dobbant. Most, hogy Nick így nézett rá, kedves arccal, gondtalan és természetes mosollyal, olyan őrjítőén jóképű volt, hogy Lottie úgy érezte, egész testén gyönyör fut át, a tarkójától egészen a lábujja hegyéig. – Amelia – suttogta Gentry, és Lottie-hoz vitte a kislányt. – Köszönj szépen Charlotte nagynénédnek! Ma reggel vettem el feleségül. A kislány hirtelen támadt félénkséggel Gentry vállára hajtotta a fejecskéjét, és onnan mosolygott Lottie-ra. Ő visszamosolygott rá, de nem tudta, mit is mondjon. Kevés

tapasztalata volt a gyerekekről, mivel olyan sok éven át élt távol az otthonától. Lady Cannon odajött, hogy visszaszerezze maszatos arcú gyermekét, aztán hátrasimította összegubancolódott fürtjeit. – Szépségem! – suttogta. – Megengeded, hogy a dajka megfésülje a hajad? A kis kerekded állacska ellentmondást nem tűrően előrecsücsörödött. – Nem – válaszolta Amelia fahéjas cukorkával teli szájjal, és egy nyálas vigyorral nyomatékosította szavait. – Ha nem engeded meg kibontani a tincseidet, olyan nagyon összegubancolódnak, hogy le kell őket vágni. Gentry erre hízelegve hozzátette: – Hagyd megfésülni a hajad, édeském, és mikor legközelebb jövök, hozok neked egy csinos kék szalagot. – Meg egy babát? – kérdezte Amelia reménykedve. – Méghozzá akkorát, mint te magad! – ígérte meg neki Nick. Amelia lemászott az anyja karjából, és a várakozó dajkához totyogott. – Gyönyörű gyermek! – jegyezte meg Lottie. Lady Cannon szomorkás mosollyal csóválta meg a fejét, szemében anyai büszkeség csillogott. – És eszeveszetten el van kényeztetve. – Aztán Lottie-hoz lépett, és megfogta a kezét. – Hívj csak Sophiának! – mondta lágyan. – Hagyjuk a formaságokat! – Jó, drága... Sophia! – A férjem nemsokára csatlakozik hozzánk a kis szalonban... – Ó, az csodás lesz! – hallatszott Gentry keserű hangja a hátuk mögül. Sophia úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Aztán elküldök egy kis frissítőért. Épp most szereztem be egy gyönyörű csokoládéskészletet. Kedveled a csokoládét, Charlotte? Lottie újdonsült sógornőjével a pazar kis szalonba ment, melynek egyik oldalát üvegpanelek képezték, és amiből így egy burjánzó növényzettel teli, belső télikertre lehetett látni. – Még soha nem próbáltam – felelte. Maidstone-ban egyáltalán nem ittak csokoládét, de még ha ittak volna is, Lord Radnor biztos nem engedi meg neki, hogy kipróbálja. Stony Cross Park kiszolgáló személyzete meg aztán végképp nem részesülhetett ilyesfajta luxusban. A vaj és a tojás is ritka vendég volt, nemhogy az olyan drága dolgok, mint a csokoládé. – Még soha? Akkor ma legalább kipróbálod! – Sophia mosolyában volt valami csintalanság, ahogy hozzátette: – Történetesen nagy szakértője vagyok a dolognak. A szalon a bordó, az arany és a zöld meleg árnyalataira volt festve, és a nehéz mahagónibútorokat brokát- és selyemhuzat fedte. Bőrborítású kis asztalok álltak szétszórva a helyiségben, rajtuk nagyméretű könyvek, regények és újságok csábító halmai. Sophia intésére Lottie leült egy tömött kanapéra, amin állat-meg virágmintákkal díszített párnasornak lehetett támaszkodni. Nick melléje telepedett, Sophia pedig egy közeli székben foglalt helyet. Egy szobalány jött oda Sophiához, és miután megkapta a suttogva elmondott utasításokat, diszkréten elhagyta a termet. – A férjem pillanatokon belül itt lesz – jelentette nekik Sophia ünnepélyesen. – Most pedig mesélj nekem, hogy találkoztatok Nickkel. Az ő beszámolója elég rövid volt, én viszont kíváncsi vagyok a részletekre is. – Lottie szólásra nyitotta a száját, de aztán be is csukta, mint egy partra vetett hal. Nem volt képes válaszolni. Nem akart hazudni Sophiának, azonban az igazság – hogy házasságuk csupán gyakorlatias érdekmegállapodás – túlságosan kínos volt ahhoz, hogy beismerje. Gentry válaszolt

helyette, nagy kezei az övében nyugodtak. – Hampshire-ben találkoztunk, egy nyomozás alkalmával – mesélte a nővérének, és közben Lottie ujjaival játszadozott. – Lottie-t eljegyezték Lord Radnorral, de ő elbujdosott, hogy elkerülje a házasságot. Radnor megbízott, hogy találjam meg, és mikor sikerült... – Nick itt csak vállat vont, és hagyta, hogy Sophia kitalálja a többit. – De Lord Radnor legalább három évtizeddel idősebb, mint Lottie! – mondta Sophia, és elhúzta a száját. Aztán őszinte szimpátiával nézett Lottie-ra. – És mikor egy-két alkalommal találkoztam vele, nekem elég furcsának tűnt. Nem csoda, hogy nem volt kedved hozzá. – Sophia most Gentryre pillantott. – Te meg azonnal a rabja lettél Charlotte-nak, mikor rátaláltál, mi? – Mint bárki más – felelte Gentry gunyoros mosollyal. Lassú köröket rajzolt Lottie tenyerébe, simogatta az ujjai belső felét, és a hüvelykujjával a csuklójánál lévő finom erezetet cirógatta. Ettől a finom felfedezőúttól Lottie-t forróság öntötte el, elakadt a lélegzete, és egész lénye arra az ujjbegyre fókuszált, mely tenyere felső részét simogatta. A legzavarbaejtőbb az egészben az volt, hogy Gentry nem is tudott arról, mit csinál. Csak mintegy mellékesen játszadozott Lottie kezével, miközben a nővérével beszélgetett, és mialatt behozták és az asztalra tették a csokoládéskészletet. – Hát nem csinos? – kérdezte Sophia felcsattanó örömmel, és a virágmintás porcelánra mutatott. Aztán felemelte a karcsú, magas kancsót, és sötét színű, illatos folyadékot töltött az egyik kis csészébe, a csésze harmadáig. – Legtöbben kakaóport használnak a csokoládéhoz, de a legjobb eredményt úgy kapjuk, ha csokoládészirupot keverünk össze tejszínnel. – Gyakorlott mozdulatokkal egy teli kanálnyi cukrot kevert a gőzölgő folyadékhoz. – A csokoládészirupot a kávébabszemek kifejtése és pörkölése után préseléssel nyerik. – Nagyon jó az illata – jegyezte meg Lottie, aztán hirtelen pihegni kezdett, mikor Gentry az egyik ujjbegyével az ő hüvelykujja begyének dombos puhaságát járta be. Sophia most a többi csésze megtöltésével kezdett foglalatoskodni. – Igen, az íze meg egyenesen isteni! Sokkal jobban szeretem reggel a csokoládét, mint a kávét. – Ezek szerint ez is élénkítőszer? – kérdezte Lottie, mikor végül sikerült kirángatnia a kezét Gentryéből. A játékszerétől megfosztott Nick kérdőn nézett Lottie-ra. – Igen, bizonyos értelemben – felelte Sophia, és jó adag tejszínt töltött a megédesített csokoládésziruphoz. – Bár nem annyira élénkítő, mint a kávé, de megvan a maga stimuláló hatása. – Sophia most Lottie-ra kacsintott. – Vannak, akik azt állítják, hogy a csokoládé szerelmi vágyat ébreszt. – Milyen érdekes! – mondta Lottie, és mindent megtett, hogy elkerülje Gentry pillantását, miközben elfogadta a felé nyújtott csészét. Nagy élvezettel szívta be az erős illatot, aztán kicsit kortyolt a csillogó, sötét italból. Az átható édesség végigcsúszott a nyelvén, aztán csiklandozni kezdte a torkát. Sophia, mikor meglátta Lottie arckifejezését, élvezettel felnevetett. – Látom, ízlik. Nagyszerű! – legalább találtunk ürügyet, hogy gyakorta eljöhess hozzánk. Lottie rábólintott, és folytatta az ivást. Mikor a csésze aljára ért, a feje már kóválygott, idegszálai pedig remegtek a forróság és az édesség e különös keverékétől. Gentry egy-két kortyolás után félretette a csészéjét. – Ez túl tömény nekem, Sophia, bár el kell ismernem, ügyesen készíted. Különben is, az én szerelmi vágyaimnak nem kell semmiféle ösztönzés. – Aztán mikor látta, hogy Lottie majdnem félrenyelte az utolsó pár csöpp csokoládét, elmosolyodott.

– Kérsz még, Charlotte? – kérdezte Sophia. – Ó, igen, kérek. De még mielőtt Sophia újratölthetett volna a mágikus italból, egy magas, sötét hajú férfi lépett a szalonba. Egészen különleges hangja volt – mély és selymes, a kiejtése pedig végtelenül kifinomult. – Bocsánat, hogy ilyen sokára tudtam csak csatlakozni a társasághoz, de egy fontos ügyet kellett lezárnom a jószágigazgatómmal. Lottie valahogy úgy képzelte, hogy Sir Ross megállapodott, elhízott és látványosan középkorú férfi. Végső soron mégiscsak a negyvenes évei elején járt már! Sir Ross azonban edzettebbnek és élettelibbnek látszott, mint a feleilyen korúak legtöbbje. A maga zárkózott módján jóképű volt, és természet adta tekintélye olyan erősen hatott, hogy Lottie ösztönösen hátrébb dőlt a párnákon. Sir Ross magas és vékony ember volt, és a magabiztosságnak meg a vitalitásnak valami olyan keverékét birtokolta, hogy mellette egy zöldfülű ifjú teljességgel közönségesnek tűnt. Veleszületett eleganciája még akkor is nyilvánvaló lett volna, ha parasztosan egyszerű ruhába öltözik. Most azonban finom szabású fekete öltönyt viselt, hozzá való nadrággal, és sötétszürke selyem nyakkendőt, melyet szorosan megkötve hordott az ingnyaka körül. Tekintetét végighordozta a társaságon, röviden elidőzött Lottie-nál, majd egy kicsit hosszabban Gentrynél, végül megállapodott a feleségén. Milyen fura szeme volt!... Átható és csillogó szürke, ami Lottie-ban olyan hatást keltett, mintha villámlást zártak volna palackba. Épp ezért elképesztő volt, hogy Sophia úgy szólította meg ezt a különös szerzetet, mintha hétköznapi ember volna. A hangja kihívóan csengett. – Most, hogy itt vagy, gondolom, valami unalmas dologról fogunk csevegni, mint például a politika vagy az igazságügyi reform. Sir Ross elnevette magát, miközben lehajolt, hogy a feleségét megcsókolja. A gesztus önmagában véve teljesen szokványos volt, kivéve, hogy Sir Ross alig észrevehető kis dörgölőzéssel fejezte be. Sophia egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha a férje szájának érintése a bőrén feledhetetlen élményeket idézett volna fel benne. – Próbálok majd szórakoztató lenni – mormolta Sir Ross kedves mosollyal. Mikor felegyenesedett, a fény megcsillant ébenfekete haján, és őszülő tincsei is láthatóvá váltak a halántéka körül. Gentry faarccal állt fel, üdvözölni a sógorát. – Sir Grant mondta, hogy látni akarsz – mondta minden bevezetés nélkül. – Mire készülsz, Cannon? – Ezt majd később megbeszéljük. Először azonban szeretnék megismerkedni fiatal és vakmerő feleségeddel. Lottie elnevette magát ezen a megjegyzésen – ezek szerint a nőnek, aki a hírhedt Nick Gentryhez hozzámegy, szükségszerűen vakmerőnek kell lennie. Mikor a volt rendőrkapitány az asztalt megkerülve odalépett hozzá, Lottie pukedlizett egyet. Sir Ross nagy, meleg kezébe vette Lottie kezét, és megnyerő kedvességgel mondta: – Isten hozta a családunkban, Mrs. Gentry! Ha bármiben segítségre szorul, kérnie kell csak. A rendelkezésére állok. Mikor tekintetük találkozott, Lottie ösztönösen megérezte, hogy Sir Ross komolyan is gondolja, amit mond. – Köszönöm, Sir Ross! Sajnálom, hogy rokonságunk tényét titkolni kényszerülünk, pedig nagyon büszke volnék rá, ha magát és Lady Cannont nyilvánosan is rokonomnak nevezhetném. – Ez ügyben talán még tehetünk valamit – felelt Sir Ross rejtélyesen. Lottie egyszer csak azt érezte, hogy Gentry karja a dereka köré fonódik, és elhúzza őt

Sir Ross közeléből. – Kétlem – mondta Gentry a sógorának. – Mivel nincs az a pénz, amiért hagynám, hogy ez az információ kiszivárogjon. Sophia most gyorsan közbeszólt. – Mivel túl késő van a hagyományos esküvői reggelihez, javaslom, hogy együnk egy könnyű esküvői ebédet. A szakács báránypörköltet készít, primőr spárgával és különféle salátafélékkel körítve. Desszertnek pedig ananászkrémet. – Az csodás lesz! – mondta Lottie, hogy segítsen Sophiának megőrizni a nyugodt hangulatot. Újból leült a kanapéra, és nagy gonddal eligazította a szoknyája redőit. – Még soha nem ettem spárgát, pedig mindig ki akartam volna próbálni. – Soha nem ettél spárgát? – kérdezte Sophia hitetlenkedve. Mialatt Lottie a szavakat keresgélte, melyekkel megmagyarázhatná az ilyesfajta ínyencségekkel kapcsolatos járatlanságát, Gentry leült mellé, és a kezébe vette a kezét. – Az a benyomásom, a feleségemet eléggé spártai diétán tartották az iskolában – magyarázta a nővérének. – Néhány évig a Maidstone-ba járt. Sir Ross Sophia mellé telepedett egy székre, és jelentőségteljesen Lottie-ra pillantott. – Híres intézmény, melyből kifejezetten jól nevelt fiatal hölgyek kerülnek ki. – Sir Ross bátorító hangon tette hozzá: – Mondja, Mrs. Gentry, kedvét lelte az ott töltött években? – Kérem, hívjon Lottie-nak! – javasolta Lottie egy szerény mosoly kíséretében. Mialatt az iskolában szerzett tapasztalatait mesélte, Sir Ross végig nagyon figyelmesen hallgatta, bár Lottie-nak elképzelése sem volt, miért érdekli annyira ez a téma. Az ebédet az üvegházban tálalták fel, ahol csillogó üvegpoharakkal és virágmintás kínai porcelánnal terített asztal várta a társaságot. Két lakáj szolgálta ki őket az ebéd alatt. Lottie nagy örömét lelte a falakon belül növekvő fákban és a tearózsa finom illatában, mely az egész teret belengte. Még Gentry hangulata is fesztelenebb lett a vidám atmoszférától. Székében hátradőlve a Bow Streetről szóló történetekkel szórakoztatta őket, többek között egy olyan sztorival, melyben a detektívek azt a feladatot kapták, hogy tüzetesen vizsgálják át azoknak a foglyoknak az alsóneműit és ingeit, akiket magánzárkában tartottak. Úgy tűnt ugyanis, hogy a foglyok gyakran üzeneteket írtak a ruhájukba, melyeket aztán átadnak a rokonaiknak, mikor azok belátogatnak a kapitányságra. A foglyok ruhája néha annyira gusztustalan volt, hogy a detektívek sorsolással döntötték el, kinek kell elvégeznie ezt a hálátlan feladatot. Mire Gentry ahhoz a részhez ért, amelyben az egyik detektív eszeveszett dühéről számolt be, aki rendre a rövidebbet húzta, már Sir Ross is harsányan nevetett. Sir Ross és Gentry hamarosan az új rendőrség által felvetett problémákról kezdtek beszélni, ezt az intézményt körülbelül tíz évvel azelőtt hozták létre. A Bow Street azután is teljesen különálló szervezet maradt, mivel a Sir Grant kapitánysága alá tartozó detektívek és tisztek sokkal jobban képzettek és jóval hatékonyabbak voltak, mint a „nyers rákok”. Lottie nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: – Miért hívják az új rendőrség tagjait „nyers rákoknak”? Sir Ross halvány mosollyal az ajkán válaszolta: – Mert a nyers rák kék, és az újak egyenruhájának ilyen a színe. Azonkívül a rák is „kicsippenti a magáét”. Erre Gentry elnevette magát. Mivel továbbra is a rendőrségi téma volt terítéken, Sophia közelebb húzódott Lottiehoz. – Gondolod, hogy az öcsém folytatja a munkáját a Bow Streeten most, hogy összeházasodtatok?

– Ő azt a benyomást keltette bennem, hogy igazából nincs más választása – felelte Lottie óvatosan. – A megállapodása Sir Ross-szal... – Persze, de az a megállapodás nem örökre szól. És most, hogy Nick megházasodott, Sir Ross talán feloldja a kötelezettsége alól. – Milyen hatással lehet a mi házasságunk Mr. Gentry állására a Bow Streeten? Sophia óvatosan az asztal túlsó oldalán ülő férfiakra sandított. – A válasz túlságosan kényes – és bonyolult – ahhoz, hogy itt megvitassuk. De ugye meglátogathatlak hamarosan, Lottie? Akkor majd szép ráérősen elbeszélgetünk – és talán még bevásárlókörútra is elmegyünk. Lottie elmosolyodott. Soha nem gondolta volna, hogy Gentry nővére ilyen közvetlen lesz vele. És úgy tünt, Sophia arra is hajlandó, hogy Gentry rejtélyes múltjára fényt derítsen, ami hozzásegítené Lottie-t a férje jobb megértéséhez. – Igen, nagyon szeretném – felelte. – Kitűnő! Az az érzésem, nagyszerűen fogjuk érezni magunkat. Gentry meghallotta nővére ez utóbbi mondatát, és felhúzta sötét szemöldökét. – Mire készülsz, Sophia? – Ó, csak egy kis sétára az Oxford Streeten – válaszolta Sophia vidáman. Gentry felhorkant. – Legalább százötven üzlet van az Oxford Streeten. Attól tartok, az több lesz, mint egy szimpla kis séta. Sophia felnevetett. – Számlát kell nyitnod Charlotte-nak a méterárusnál, a Wedgewoodnál, és természetesen az ékszerüzletben meg a könyvesboltban is... – Ó, asszonyom... illetve Sophia! – szólt közbe Lottie, és eléggé kényelmetlenül érezte magát. Azon csodálkozott, hogy lehet az, hogy Sophia nincs tisztában az ő szerényebb anyagi helyzetükkel. – Biztos vagyok benne, hogy nem szükséges számlákat nyitni a részemre. Gentry halvány mosoly kíséretében válaszolt Sophiának. – Lottie ott kap hitelt, ahol csak akar. De először is vidd el egy szabóhoz, tudtommal nincs kelengyéje. – Nincs szükségem új ruhákra – ellenkezett Lottie. – Talán egyetlen szebb ruhára igen, de semmi egyéb nem kell. – A legkevésbé sem akarta, hogy Gentry sokat költsön ruhákra. Szülei extravagáns költekezése és az ezt követő elszegényedés nagyon is élénken élt még az emlékezetében. Ösztönösen félt sok pénzt kiadni, és mindenkinél jobban tudta, hogyan lehet egy viszonylag tisztességes örökséget elkótyavetyélni. – Kérem, ragaszkodom hozzá, hogy ne... – Rendben van – vágott közbe Gentry, és megérintette Lottie vállát. Tekintete azt üzente, nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy ezt megvitassák. Lottie elpirult és elhallgatott. Nick keze még mindig ott volt a vállán, aztán lecsúszott a könyökére, és enyhén megszorította. A hirtelen beállt csendet szerencsére megtörte az egyik lakáj érkezése, aki azért jött, hogy összeszedje a tányérokat. Ezalatt a másik a desszertet tette eléjük, édes bornak való apró poharak kíséretében. A desszertestányérokon megannyi különleges keksz és ananászkrém volt elhelyezve, ez utóbbi csinos kis mázas tálacskákban. Sir Ross most új témával hozakodott elő. A szegényügyi törvénnyel kapcsolatos, nemrég előterjesztett módosításokról kezdett beszélni, melyeket Gentry és ő is egyhangúlag támogattak. Meglepő módon Sophia is elmondta a véleményét az ügyről, és a férfiak figyelmesen hallgatták. Lottie igyekezett leplezni elképedését. Hosszú évekig azt tanították neki, hogy egy rendes nő vegyes társaságban soha nem fejtheti ki a

véleményét. De legfőképp politikai kérdésekben nem nyilatkozhat, mivel ez amolyan lázító témakör, melynek megvitatásához csak a férfiak értenek. Itt meg van egy férfi, ráadásul olyan művelt, mint Sir Ross, aki semmi kivetnivalót nem talál abban, ha a felesége kimondja, amit gondol. És úgy tűnt, Gentrynek sincs semmi baja nővére nyíltságával. Talán neki is megengedi majd ezt a szabadságot? Lottie ezzel a kellemes gondolattal fogott hozzá a desszerthez – a selymes, de karakteres ízű, krémes pudinghoz. Mikor elért a tálka aljára, sóvárogva gondolt arra, milyen jó volna még egy adagot megenni. Azonban jó neveltetése és a félelem, hogy netán falánknak tartják, elképzelhetetlenné tette, hogy repetát kérjen. Gentry észrevette, hogy Lottie vágyakozó tekintettel nézi az üres desszertestálkát, halkan elnevette magát, és odatolta a saját érintetlen adagját. – Te még Ameliánál is édesszájúbb vagy! – suttogta a fülébe. Meleg leheletétől Lottie-nak felborzolódott a tarkóján a szőr. – Nem kaptunk desszertet az iskolában – mondta ártatlan mosollyal. Nick felvette a szalvétáját, és gyengéden megtörölgette vele a felesége szája szélét. – Látom már, pokoli sok időmbe fog telni, míg kárpótolni tudlak mindazért, amitől az iskolában meg voltál fosztva. Gondolom, ezentúl minden étkezéshez kívánni fogod a desszertet. Lottie keze félúton megállt, miközben a kanalat a szájához emelte, aztán a közvetlen közelében lévő meleg, kék szempárba nézett. Hirtelen tetőtől talpig elöntötte a forróság. Nevetséges, hogy Nicknek mást se kell tennie, mint elővenni a bársonyos hangszínét, és ő máris teljesen kész van tőle. Sir Ross sokatmondó pillantással tanulmányozta a házaspárt. – Gentry, van valami, amit meg akarok veled tárgyalni. Kétségtelenül lennének más módjai is, hogy feltárjam előtted, mit gondolok a jövődről, de be kell vallanom, egy jó sem jut eszembe. Körülményeid kivételesek. – Itt megállt, és kissé gunyorosan elmosolyodott. – Ez persze nem is jó szó rá. Életed alakulását nemigen lehet másnak nevezni, mint bizarrnak. Gentry ráérős eleganciával dőlt hátra a székben. Kívülről nyugodtnak tűnt, de Lottie érezte, hogy belülről balsejtelem rágja. – Soha nem kértelek, hogy foglalkozz a jövőmmel. – Ettől függetlenül mégis foglalkoztam vele. Az elmúlt három évben, mialatt követtem a karriered alakulását... – Követted? – szólt közbe szárazon Gentry. – Talán manipuláltad, beleavatkoztál, alakítottad, nem? Mivel Sir Ross oly sok évet töltött el a bírói székben, és megedződött a szópárbajokban, csak vállat vont. – Úgy cselekedtem, ahogy a legjobbnak találtam. Ne feledd, hogy a hozzád való viszonyomban Sophia érdekeit is maximálisan figyelembe kellett vennem. Egyedül őmiatta óvtalak meg az akasztástól. Ő hitt abban, hogy benned megvan a jóság csírája. És bár én ezt akkor még nem így láttam, most már készséggel beismerem, hogy igaza volt. Nem vagy az az elvetemült zsivány, akinek gondoltalak. Mikor Gentry számára világossá vált, hogy őt most szembe dicsérik, hűvösen elmosolyodott. – Cserébe hadd mondjam el, hogy te meg nem vagy az a kétszínű, érzéketlen fickó, akinek gondoltalak. – Nick! – szólt rá Nickre Sophia, és vékony kezét Sir Ross erőteljes férfikezére fektette. – A férjemnek soha életében nem volt egy

kétszínű gondolata sem. Ami meg az érzéketlenségét illeti, egész biztosan állíthatom, hogy nincs igazad. Ezentúl... – Sophia! – szólt közbe gyengéden Sir Ross. – Szükségtelen megvédened, szerelmem! – De akkor sem vagy ilyen! – erősködött Sophia. Sir Ross most tenyérrel felfelé fordította a kezét, hogy megfoghassa Sophiáét, és a házaspár egy pillanat erejéig kimondhatatlan intimitásról árulkodó gyönyörrel nézett összekapcsolódott kezükre. Lottie különös fájdalmat érzett a mellkasában. Milyen lehet ennyire szeretni? Úgy tűnt, ők ketten óriási örömüket lelik egymásban. – Rendben van – mondta Gentry türelmetlenül. – Térjünk a tárgyra, Cannon! Nincs kedvem az esküvőm napját a társaságodban tölteni. Ettől a megjegyzéstől az egykori rendőrkapitány finoman elvigyorodott. – Jó, jó, majd megpróbálom rövidre fogni. Mióta csak a Bow Streeten dolgozol, Sir Grant folyamatosan informál engem a teljesítményeidről. A nyomozómunkádról, a járőrökkel való együttműködésedről és az üldözésekről is, melyeket életed kockáztatásával folytatsz. De csak a Barthas-tűzesetnél értettem meg, mekkorát változtál. – Nem változtam meg – mondta Gentry daccal. – Megtanultad mások életét pontosan olyan nagyra értékelni, mint a sajátodat – folytatta Sir Ross. – Megfeleltél annak az elvárásnak, amit én három évvel ezelőtt támasztottam, és nagyban hozzájárultál a közjó gyarapodásához. Most pedig megnősültél. Érdekes módon Lottie pontosan az a fiatal nő, akit bármikor elvehettél volna, ha a körülmények nem fosztanak meg a címedtől és a rangodtól. Gentry szeme összeszűkült. – Soha egy lyukas garast nem adtam volna a címért meg a rangért. És isten a megmondhatója, most se venném hasznát. Sir Ross olyan arccal forgatta a kiskanalát, mint egy sakkjátékos egy hosszú játszma közepén. – Van valami, amit a rangoddal kapcsolatban soha nem értettél meg teljesen. Azt, hogy a tiéd, akár akarod, akár nem. Egy cím nem tűnik el csak azért, mert valaki nem vesz róla tudomást. – De igen, ha az a valaki más személlyé lett. – De te nem vagy más személy! – vette át a fonalat Sir Ross újra. – Az igazi Nick Gentry tizennégy éve meghalt. Te Lord Sydney vagy. – Ezt nem tudja senki. – Mostantól – mondta Sir Ross nagy nyugalommal – másként lesz. Gentry hirtelen elhallgatott, és próbálta emészteni, amit az imént hallott. – Ez meg mi a fenét jelentsen? – Alaposan meghánytam-vetettem a dolgot, és végül úgy döntöttem, elindítom a nemessé avatásod. Nem sokkal ezelőtt részletesen beszámoltam a helyzetedről a Királyi Kancelláriahivatalnak és a lordkancellárnak. És nemcsak arról biztosítottam őket, hogy te vagy az igazi, rég elveszettnek hitt Lord Sydney, hanem arról is, hogy a cím birtoklásához megvan az anyagi háttered. Úgy két héten belül a királyi főírnok kiad egy beidézést, mely a Lordok Házába szólít meghallgatásra. Ekkor én hivatalosan is Lord Sydneyként mutatlak be a tiszteletedre rendezett bálon. Gentry felpattant a székéből, ami a hirtelen mozdulattól felborult. – Menj a jó fenébe, Cannon! Lottie teljesen megdöbbent ettől az ellenséges hangtól. Gentry úgy reagált, mintha legalábbis az élete került volna veszélybe. Pedig a fenyegetettség, amivel szembekerült, nem testi jellegű volt, amihez egyébként hozzá volt szokva... hanem valami alattomos és

kiismerhetetlen... az egyetlen rabság, ami elől nem menekülhetett. Lottie tudni vélte, kifürkészhetetlen arckifejezése mögött milyen gondolatok gyötrik, és hogy mi módon próbálja feldolgozni ezt a szerencsétlenséget, miközben különböző módozatokat eszel ki, hogy valahogy mégis elkerülhesse. – Mindent letagadok – mondta. Sir Ross összetette az ujjait, és kitartóan figyelte Nicket. – Ha ezt teszed, a magam, Sir Grant, a nővéred, sőt a feleséged tanúvallomásaival felelek majd, melyek azt a tényt támasztják alá, hogy te nekünk Lord Sydneynek vallottad magad. Ezek, továbbá olyan furcsa körülmények, mint például a halotti anyakönyv hiánya, valamint a haláloddal kapcsolatos ellentmondó beszámolók, nos, mindez kimeríti azt a ritka, de létező jogi fogalmat, aminek a neve fecundatio ab extra. Gentry úgy bámult az egykori Bow Street-i rendőrkapitányra, mintha meg akarná ölni. – Petíciót fogok benyújtani a Lordok Házához, és kérvényezni fogom, hogy lemondhassak a címemről. Istenemre, rettenetesen fognak örülni, hogy megszabadulhatnak tőlem! – Ne légy bolond! Tényleg azt gondolod, valaha is megengedik neked, hogy lemondj a rangodról? Ez az ő szemükben az egész főnemesi rendszert megkérdőjelezné. Attól félnének, hogy az osztálykülönbség gondolata, sőt maga a monarchia léte kerül veszélybe. – De te nem hiszel a születési alapú kiváltságokban! – vágott vissza Gentry. – Minek erőltetsz rám egy istenverte rangot? Nem akarom. – Ennek az egésznek semmi köze nincs az én politikai nézeteimhez. Ez ténykérdés. Te Lord Sydney vagy és kész, mindegy, minek hívod magad. Nem leszel képes hétszáz év örökösödési elveit felrúgni, és nem kerülheted meg a kötelezettségeidet sem. – Miféle kötelezettségeimet? – csattant fel Gentry. – Egy birtokkal szemben, mely tizennégy éve gazdátlanul hever parlagon? – Felelősséggel tartozol a bérlőknek, akik megpróbálnak összekaparni valami jövedelmet a kormány által igazgatott, pusztulófélben lévő földeken. A Lordok Házának, ahol a széked már második évtizede üresen áll. A nővérednek, aki arra van kényszerítve, hogy a saját öccsével való kapcsolatát titokban tartsa. A feleségednek, aki nagyobb társadalmi megbecsülésben és előnyökben részesülhetne Lady Sydneyként, mint amilyenekben Mrs. Gentryként valaha is fog. És önmagadnak is. Fél életedet úgy töltötted, hogy egy hamis név mögé bújtál. Itt az ideje, hogy tudatosítsd, ki is vagy! Gentry keze ökölbe szorult. – Ezt nem a te dolgod eldönteni! – Ha én nem erőltetném a kérdést, egész életedben elkerülnéd! – És ez jogomban áll! – Talán igen. Ettől függetlenül nem maradhatsz detektív. Sir Grant az én álláspontomon van, és ezért nem fog tovább igényt tartani a szolgálataidra a Bow Streeten. Gentry arcát lángoló pír öntötte el. Hevesen zihálni kezdett, mikor rádöbbent, hogy nyomozómunkája, életének egy része mostantól véget ért. – Akkor magánmegbízásokkal fogom tölteni az időmet. – Ilyen még nem volt, az biztos! – felelte Sir Ross enyhe gúnnyal. – A bűnüldöző vikomt! – Nick! – szólt közbe Sophia lágy hangon. – Tudod, anya és apa mit szeretett volna. Nick keserűnek és összetörtnek tűnt, és mindezek felett dühösnek is. – Túl sokáig

voltam Nick Gentry ahhoz, hogy megváltozzam. Sophia nagy óvatossággal válaszolt, mivel láthatólag értette, miért tűnik ez Nick számára ilyen lehetetlennek. – Nehéz lesz. Ezt senki nem tagadja. De itt van Lottie, aki segít neked. Nick pillantásra sem méltatta Lottie-t, ehelyett dühösen felhorkant. – Lottie, kedvesem! – mondta Sophia azzal a fajta gyengéd eltökéltséggel, mely finom arcvonásai mögött rejtőző erős akaratáról árulkodott. – Hány évig jártál a Maidstone-ba? – Hat évig – felelte Lottie, és óvatos pillantást vetett férje acélos vonásaira. – Ha a Maidstone-ról keringő hírek valódiak, ez a hat év nevelés magában foglalta a viselkedés, az elegancia és az udvarias csevegés szabályaiban, valamint a háztartás vezetésében való jártasság messzemenő elsajátítását, a jó ízlésben és a divatban való eligazodást, a reggeli fogadások és vacsora utáni összejövetelek rituáléját... aztán az etikett ezer meg ezer kis szabályát, mely a legfelső köröket az alsóbb rétegektől elválasztja. Felteszem, könnyedén tudnál bármekkora háztartást irányítani, nem számít, milyen nagy. Kétség sem férhet hozzá, hogy táncolni, lovagolni, hangszeren játszani, valamint franciául, sőt talán még valamicskét németül is tanultatok... vagy tévedek? – Nem, nem tévedsz – mondta Lottie kurtán, mivel utálta, hogy ő is részese lett annak a kelepcének, mely egyre szorosabbra zárult Gentry körül. Férjét arra kényszerítették, hogy valaki más legyen belőle, mint akivé válni akart, és Lottie ezt nagyon is jól értette. Sophia elégedetten bólintva fortyogó öccse felé fordult. – Lottie nagy segítség a számodra. Nélkülözhetetlen társad lesz, mikor az új életedhez kell hozzászoktatnod magad... – A francot fogok én bármihez is hozzászokni! – mordult fel Gentry, és parancsoló pillantást vetett Lottie-ra. – Gyere, elmegyünk! Most! Lottie azonnal felállt, ahogy Sir Ross is. Lottie gondterhelten nézett a sógorára. Sir Ross szemében nyoma sem volt a diadalnak. Lottie nem hitte, hogy bosszúvágy vagy rosszakarat vezérelte volna. Biztos volt benne, hogy Sir Ross – és Sophia is – szükségesnek tartják, hogy Nick visszakapja nevét és címét. Lottie nagyon erős vágyat érzett, hogy megvitassa velük ezt a témát, de a férje így is tűrőképességének a határán volt. Mindenki más hálás lett volna azért, ha visszanyeri a címét, a birtokát, a családi vagyont. Nyilvánvaló volt azonban, hogy Gentry számára ez kész rémálom. Lottie csendben ülte végig a visszafelé utat. A férje néma maradt, próbálta magába fojtani kirobbanni készülő haragját, és valószínűleg azzal is meg kellett birkóznia, milyen hirtelen megváltozott az egész élete. Lottie keserűen arra gondolt, ő mennyire hasonló hangulatban volt, mikor elhagyták Stony Cross Parkot. Abban a pillanatban, hogy a Betterton Street-i ház elé értek, Gentry gyakorlatilag kiugrott a hintóból, és otthagyta Lottie-t, akinek a lakáj segített leszállni a járműről. Mire a bejárathoz ért, Gentry már nem volt sehol. A házvezetőnő az előcsarnokban állt, és zavarodott arckifejezése elárulta, hogy látta, miként viharzik be ura a házba. – Mrs. Trench! – kérdezte Lottie nyugodtan –, nem látta véletlenül, merre ment Mr. Gentry? – Azt hiszem, a könyvtárban van, kisasszony. Vagyis... Mrs. Gentry. Jézusom, milyen fura volt, hogy így nevezik! Azt meg még furcsább volt elgondolni, hogy nemsokára nagy valószínűséggel Lady Sydneynek fogják hívni. Lottie tűnődve nézett a hallban lévő lépcsőre, mely a könyvtár irányába vezetett. Lényének egy része

szeretett volna visszavonulni szobája biztonságába és magányába. A másik része viszont ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megtalálja Gentryt. Miután Mrs. Trench elvette a kalapját és a kesztyűjét, Lottie azon kapta magát, hogy a könyvtár felé tart. Bekopogott a csukott ajtón, aztán belépett. A könyvtár falait sötét cseresznyeszínű faburkolat fedte, a padlót pedig aranymedálmintás szőnyegek borították. Soktáblás ablakok nyúltak fel egészen a mennyezetig, mely lehetett vagy öt méter magas. Gentry széles vállú alakja az egyik ablak előtt állt, és a háta szemmel láthatóan megfeszült, mikor Lottie lépteit meghallotta. Egy brandyspoharat szorongatott, és a finom kis üvegpohár úgy nézett ki, mintha mindjárt összeroppanna a kezében. Lottie az egyik toronymagas cseresznyepolc előtt álldogált, és rádöbbent, hogy a könyvtár különös módon szűkében van a könyveknek. 2 A könyvtárad majdnem üres – jegyezte meg. Gentry továbbra is az ablaknál maradt, a tekintete üres, elmerengő volt. Szögletes csuklómozdulattal lehajtotta a maradék brandyjét. – Akkor vegyél bele könyveket! Töltsd fel a padlótól a mennyezetig, ha tetszik! – Köszönöm! – Lottie felbátorodott attól, hogy még nem küldték el, és kicsit közelebb merészkedett. – Mr. Gentry... – Ne nevezz így! – csattant fel Nick idegesen. – Bocsáss meg! Nick! – Lottie közelebb lépett hozzá. – Szeretnék valamit helyesbíteni, amit Sir Ross mondott. Nem kell belőlem Lady Sydneyt csinálnod. Mint ahogy már mondtam, nem érdekel, nemes vagy középosztálybeli vagy-e. Nick egy jó darabig nem szólt, aztán megeresztett egy feszült sóhajt. Odalépett a bárszekrényhez, és még egy brandyt töltött magának. – Megakadályozhatjuk még, hogy Sir Ross végrehajtsa a tervét? – kérdezte Lottie. – Talán van valami jogi út... – Túl késő. Ismerem Sir Rosst. Minden lehető ellenreakcióra gondolt. A befolyása mindenhová kiterjed: a törvényhozásra, a végrehajtásra, a parlamentre, a királyi hivatalokra... az a beidézés mindenképp meg fog érkezni, nem számít, mi a francot teszek ellene. – Nick ajkát most egy ismeretlen szó hagyta el, ami elég durván hangzott. – Legszívesebben minden csontját egyesével összetörném. Micsoda kibírhatatlan seggfej! – És én mit tehetek? – kérdezte Lottie nyugodtan. – Hallottad a nővérem, vagy nem? Te játszod a birtokosnő szerepét, míg én úgy teszek, mintha vikomt lennék. – Stony Cross Parkban már elég jól ment – mutatott rá Lottie. – Elég meggyőzően adtad a nemesembert. – Ugyan, az csak pár nap volt – mondta Nick keserűen. – De most úgy tűnik, egész hátralévő életemben ezt a szerepet kell játszanom. – Nick dühösen csóválta a fejét. – Istenem! Nem akarom! Még a végén megölök valakit. Lottie kissé félrehajtott fejjel vizsgálgatta a férjét, és közben spekulált. Nincs kétség, félnie kéne tőle, mikor ilyen hangulatban van. Valóban úgy nézett ki, mint aki kész gyilkosságot is elkövetni. Szemei bosszúvágytól izzottak. Lottie-t különös módon mégis együttérzés töltötte el, sőt mi több, valami közösséget is érzett vele. Mindketten vergődtek, és mindketten olyan élettel kellett hogy szembenézzenek, amit se nem terveztek, se nem kértek. – Hogy érezted magad, mikor Lord Sydneyként mutatkoztál be Stony Cross Parkban?

– kérdezte. – Először szórakoztatónak találtam. Vicces volt, hogy magamnak álcázom magam. De az első nap után teherként nehezedett a vállamra. A név puszta említése is pokolian bőszít. Lottie azon merengett, vajon miért viszolyog Nick annyira attól a névtől, mellyel született. Ennek biztosan van valami oka azon kívül is, amiről eddig beszélt. – Nick! Mit értett Sir Ross azon, hogy a cím birtoklásához megvan az anyagi háttered? Nick elhúzta a száját. – Azt, hogy megengedhetem magamnak egy hatalmas birtok fenntartását és azt a fajta életformát, ami egy nemestől elvárható. – De honnan tudja? – Nem tudja biztosan. – Akkor persze téved. – Nem – mormolta Nick –, nem téved. Mielőtt a Bow Streetre mentem, volt egy-két jó befektetésem, és itt-ott van egy kis birtokom is. Mindent összevetve körülbelül kétszáz a megtakarításom. Lottie némán megjegyezte magának, hogy kétszáz font megtakarítás az nem rossz, de mégsem kínálja azt a fajta biztonságot, amit az ember elvárna. Csak remélni tudta, hogy Nick befektetései nem veszítenek az értékükből. – Hát, ez elég meggyőzően hangzik – mondta, mivel nem akarta megsérteni Nick érzéseit. – Azt hiszem, egész jól kijövünk majd, ha takarékoskodunk. De nem hinném, hogy a jelen körülményeink mellett megengedhetnénk nekem egy stafírungot. Talán kicsit később... – Lottie – szakította félbe Nick nem kell takarékoskodnunk! – Kétszáz font az szép kis summa, de ebből azért nehezen tartható fent egy háztartás ennyi... – Lottie! – Nick furán nézett a feleségére. – Ezrekről beszéltem. Kétszáz ezer fontról. – De... de... – Lottie teljesen elképedt. Ez óriási összeg volt, egy egész vagyon, akárhonnan nézzük. – Ezenkívül egy évben körülbelül ötezer fontom van befektetésekből és privát megbízásokból – tette hozzá Nick, amivel még jobban ámulatba ejtette Lottie-t. Aztán elkomorult az arca. – Bár úgy tűnik, ezeknek a megbízásoknak vége. – Ezek szerint te ugyanolyan gazdag vagy, mint Lord Radnor – mondta Lottie kábán. Nick erre olyan mozdulatot tett, mintha a pénz teljesen másodlagos dolog volna, egyéb, nagyobb horderejű gondjaival összehasonlítva. – Lehetséges. – Lehetne vagy tizenkét házad... Bármit megengedhetnél magadnak... – Nincs szükségem tizenkét házra! Egyszerre csak egy fedél alatt tudok aludni. Egy nap csak háromszor tudok étkezni. És egyáltalán nem izgat, hogy bárkit is ámulatba ejtsek. Lottie-t nagyon meglepte az a felismerés, hogy Nicket mennyire nem motiválja a vagyonszerzés. A vagyona annak a szükségletnek volt a folyománya, hogy az alvilágtól a Bow Streetig mindenki eszén túljárjon. És most, hogy a törvények betartatásának lehetőségét elvették tőle, sürgősen találnia kell valami más tevékenységet. Hihetetlenül aktív ember volt, aki egyáltalán nem az arisztokratikus életformával járó finomkodó semmittevésre termett. Az isten szerelmére, hogy fogja tudni megszokni a nemesi létet? Nick fejében hasonló gondolatok járhattak, mint Lottie-éban, mert reménytelen dühében felnyögött, és idegesen beletúrt a hajába. Egy rakoncátlan tincs a homlokába hullott, amitől Lottie a legnagyobb meglepetésére ellenállhatatlan ingerenciát érzett, hogy

eljátsszon a csokoládészínű hajszálakkal, visszasimítsa őket, és ujjaival a meleg, selymes fürtök közé túrjon. – Lottie – szólalt meg Nick érdes hangon –, most elmegyek egy kis időre. Valószínűleg nem jövök vissza holnap reggelig. Ma estére még haladékot kapsz. – Mit fogsz csinálni? – Még nem tudom. – Nick olyan pánikszerű nyugtalansággal lépett hátrébb Lottie-tól, mintha nehéz hálót dobtak volna a fejére. Lottie tudta, nem kéne azzal törődnie, hogy Nick elmegy és leissza magát, vagy verekedésbe keveredik valakivel, vagy csinál valami őrült dolgot, amit a férfiak szórakozást keresve szoktak elkövetni. Nem kéne akarnia, hogy enyhíteni próbálja Nick alig-alig kordában tartott dühét. Mégis akarta. Anélkül, hogy időt hagyott volna magának a meggondolásra, közelebb lépett Nickhez, és a tenyerével megérintette kabátjának finom szövésű anyagát. Aztán végigsimított a szöveten, és kezét becsúsztatta a kabát alá. Nick mellénye ugyanolyan éjfekete anyagból készült, mint a kabátja, de a szövése kicsit selymesebb volt, és a kidolgozott mellizmokon enyhén el is csúszott. Lottie arra gondolt, milyen felhevült lehet Nick teste, ha ekkora hőt bír átadni a vastag ruházatnak. Nick hirtelen megmerevedett, és lélegzete lassabb, nehezebb ritmust vett fel. Lottie nem nézett a szemébe, hanem a szürke nyakkendőcsomóra koncentrált, mialatt ujjai Nick ingének illatos hófehér redőit járták be. – Nem akarok haladékot – mondta végül, és meghúzgálta a nyakkendőt, míg a csomó ki nem oldódott. Amint pedig a nyakkendő kioldódott, úgy tűnt, Nick az önkontrollját is elveszíti. Még jobban zihálni kezdett, és keze ökölbe szorult az oldalán. Lottie gyakorlatlan mozdulatokkal bontotta ki a merev ingnyakat, aztán olyan szélesre tárta, hogy előtűnt Nick borostyánfényű nyaka. Akkor felnézett a férfi arcába, és riadtan döbbent rá, hogy a férje dühe egy pillanat alatt határozott szexuális vággyá alakult. Arccsontját és orrnyergét elöntötte a pír, és ettől a tüzes ragyogástól a szeme szinte kékes fényben lángolt. Nick egész lassan hajtotta le a fejét, mintha lehetőséget akarna adni Lottie-nak a menekülésre. De Lottie ott maradt, ahol volt, és szemét lehunyva várta Nick ajkának alig énekelhető érintését a nyakán. Nick végigszántott az érzékeny bőrfelületen, ajkai szétnyíltak, és selymes nyelve hegyével finom, melengető köröket rajzolt. Lottie remegve felsóhajtott, belehajolt Nick testébe, és közben úgy érezte, kimennek alóla a lábai. Nick nem ért hozzá a kezével, de továbbra is ráérősen folytatta a felfedezőutat Lottie nyaka körül. Lottie hozzábújt, és Nick behajlított dereka köré fonta a karjait. Aztán Nick átfogta Lottie vállát, épphogy csak hozzáért. Úgy tűnt, nem tudja eldönteni, magához akarja vonni, vagy el akarja lökni. Hangja furcsa volt, mikor megkérdezte: – Mit csinálsz, Lottie? Lottie-nak vadul kalapált a szíve, és alig kapott elég levegőt, hogy megszólalhasson. – Azt hiszem, éppen most bátorítalak, hogy fejezd be, amit Lord Westcliff könyvtárszobájában elkezdtél. – Aztán nehogy meggondold magad! – mondta Nick éllel. – Már hat hónapja nem voltam nővel, és ha hirtelen mégis máshogy döntesz, annak nem fogok különösebben örülni. 3 Nem fogom azt mondani, hogy hagyd abba.

Nick ránézett, tekintete lázasan csillogott, arca megkeményedett. – És most miért? Tegnap még nem akartad. Ezt Lottie nem tudta volna megmagyarázni. A ma délután eseményei után Nick hirtelen sebezhetőnek tűnt a számára. Kezdte érteni, milyen értelemben van szüksége rá, s a szükség messze túlmutatott a szexuális vágyon. És a kihívás, hogy megszelídítse, hogy erejét összemérje Nick acélos akaratával, túlságosan nagy kísértés volt ahhoz, hogy ellen tudott volna állni neki. – Már házasok vagyunk – mondta ki az első okot, ami az eszébe jutott. – És szeretnék túl lenni ezen a dolgon, hogy ne kelljen félnem tőle. Lottie most meglátta Nick szemében a ragadozót. Ez a férfi akarja őt! Nick nem is vesztegetett sok időt kérdésekkel, hanem Lottie felé nyújtotta a kezét. – Akkor menjünk fel! Lottie óvatosan a kezébe tette a sajátját. – Nick, van valami... – Mi az? – Még nincs sötét. – És? – Illik ezt délután csinálni? Ez a kérdés zavart nevetésfélét váltott ki Nickből. – Nem tudom, de nem is érdekel. – És kivezette Lottie-t a könyvtárból az előcsarnokba, majd a főlépcsőn fel az emeletre.

9 Lottie tehát haladt felfelé Nickkel az emeletre. A férfi végig szorosan fogta a kezét, de mire elérték Nick hálószobáját, Lottie lábai mintha gumiból lettek volna. A függönyök nem voltak behúzva, és kíváncsi, szürke fény áradt be az ablakokon keresztül. Lottie sokkal jobb szerette volna, ha sötét van. Egész testében remegett a gondolattól, hogy a kíméletlen nappali fényben meztelenre kell vetkőznie. – Ne izgulj! – suttogta Nick, és a háta mögé lépve átfogta Lottie karjait. A hangja most halkabban és mélyebben szólt, mint szokott. – Óvatos leszek. Élvezetessé teszem a számodra is, ha... – Ha? – Ha megbízol bennem. Egyikük sem mozdult, csendben álltak. Lottie megnedvesítette az ajkait, és arra gondolt, hogy már évek óta nem bízott meg senkiben. De hogy a sorsát pont Nick Gentryre bízza... a legelvetemültebb emberre, akivel életében találkozott... ez nem bolondság volt, hanem egyenesen őrültség. – Igen – mondta, magát is meglepve. – Igen, megbízom benned. Nick alig hallható hangot adott ki, mintha e szavak készületlenül érték volna. Kezét lassan Lottie nyaka és melle közé csúsztatta, és gyengéd nyomással arra biztatta, hogy hátradőljön. Lottie a tarkóján érezte Nick ajkait, amint a finom kis pihékkel játszadozik, hozzáér a bőrhöz, aztán foga hegyével megtalál egy érzékeny pontot, melynek érintésétől Lottie a gyönyörtől összerándulva még szorosabban hozzásimul. Nick finoman harapdálva a nyakát elért a fülcimpájáig, közben végigsimított a ruháján. A ruha szétnyílt, és előbukkantak a fűző körvonalai. Nick ujjbegyei ismét Lottie nyakához értek, végigsimították az érzékeny ívet, aztán a kulcscsontja hajlatába vándoroltak. – Gyönyörű vagy, Lottie! – suttogta. – Amilyennek érezlek, és amilyen az ízed... a bőröd, a hajad... – Nick kivette Lottie hajából a csatokat, melyek a padlóra potyogtak, és ujjaival beletúrt a vállára hulló halvány, selymes fürtökbe. Aztán arcához emelte a hajzuhatagot, és megdörgölte vele az állát meg az orcáját. Lottie testében forróság áradt szét, nőtt-nőtt, egyre erősebb lett, míg végül nem bírt ellenállni, és a mögötte álló feszes testhez simult. Nick leeresztette Lottie felsőruháját a derekára, és segített neki kiszabadítani a karjait a ruhaujjból, közben ujjaival finoman végigsimított a könyökén és az alsókarján. Aztán a lányt maga felé fordította, és egyetlen ügyes mozdulattal kikapcsolta a fűzőjét, megszabadítva a merevítők és csipkék rabságából. Lottie mellei, melyeket a halcsontból készült vázszerkezet természetellenesen magasra emelt, most szabadon ágaskodtak, és mellbimbói megkeményedtek a vékony, gyűrt muszlin alatt. Nick az áttetsző anyagon keresztül megérintette Lottie-t. Aztán egész mellét a kezébe véve hüvelykujjával végigszántott a bimbón. Érintése egészen finom volt, és addig időzött a mellbimbón, míg az fel nem forrósodott. Lottie levegő után kapkodva megragadta Nick vállát, hogy el ne essen. Nick erős karját Lottie háta mögé csúsztatva tovább játszadozott a testével, ujjai közé vette a kis hegycsúcsot, és gyengéden simogatta. Lottie gyomra tájékára fájdalmas gyönyörérzet kúszott, mikor Nick, kezéből tölcsért formálva, tenyerébe vette mellének kerekdedségét. Lottie most azt akarta, hogy érintse meg a másikat is. Azt akarta, hogy ajkaival szántson végig a testén, az ő ajka pedig Nick felhevült testét érje. Érezni akarta, amint Nick ruhátlan teste az övéhez simul. Zavarral vegyes sóvárgással kezdte ráncigálni róla a

kabátot, míg Nick bele nem kacagott a hajába. – Csak lassan! – suttogta Nick. – Nem kell úgy sietni! – Azzal levette a kabátját... aztán a mellényét, a zokniját és a cipőjét... a nadrágját... az ingét... és végül az alsóneműjét, mely addig eltakarta erekciójának döbbenetes látványát. Lottie hirtelen nem tudta, hová is nézzen. Nicknek sebezhetővé kellett volna válnia meztelenül, ehelyett viszont sokkal hatalmasabbnak és erősebbnek tűnt, mint ruhában. Alakját valami brutális elegancia jellemezte: hatalmas, izmos és fantasztikusan jó felépítésű test volt. A bronzszín csak a dereka vonaláig tartott, onnan fokozatosan belehalványult csípője sápadtabb bőrszínébe. Mellkasát sűrű, sötét szőrzet borította, ami az ágyékán, a felálló, merev férfiassága körül is megjelent. Nick végigsimította Lottie skarlátvörös arcát. – Tudod, mi fog most történni? Lottie remegve bólintott. – Igen, azt hiszem. Nick most Lottie állának alsó részét cirógatta, ujjainak érintése nyomán Lottie bőrén mintha tűz futott volna szét. – Ki mesélt róla neked? Az anyád? – Á, dehogy! Ő csak azon az éjszakán készült elmagyarázni, mielőtt férjhez mentem volna Radnorhoz. De erre persze nem került sor. – Lottie lehunyta a szemét, mikor Nick a nyakát kezdte simogatni meleg, kissé kérges kezével. – Az iskolában azonban hallottam egy-két dolgot. Néhány lány... szóval csináltak egyet és mást... amit aztán elmeséltek nekünk, többieknek. – Miket? – Kettesben találkoztak férfi barátjukkal vagy unokatestvérükkel, és megengedtek nekik bizonyos dolgokat – Lottie kinyitotta a szemét, és Nick mosolygó tekintetével találta magát szemközt. A kulcscsontjánál lejjebb nem mert nézni. – Mennyire messze mentek el? Mint mi akkor éjszaka? – Igen – ismerte el Lottie kényszeredetten. – Élvezted, ahogy akkor megérintettelek? – kérdezte Nick lágyan. Lottie arca égni kezdett, és remegve bólintott. – A többit is élvezni fogod – biztosította Nick, és megérintette Lottie kombinéjának a szegélyét. Lottie a néma sürgetésnek engedelmeskedve felemelte a karját, és hagyta, hogy Nick levegye róla a ruhadarabot. Aztán lerúgta a lábáról a papucsot, és ott állt előtte hosszú alsóneműjében és harisnyájában, csupasz keblét karjaival takarva el. Nick fölébe hajolt, és kezével végigszántott a hátán, amitől Lottie egész teste libabőrös lett. – Ölelj meg, Lottie! Lottie húzódozott, de azért engedelmeskedett, és egész testével Nickhez simult. Mellbimbói Nick mellkasszőrzetének buja szőnyegébe vesztek. Nick teste hihetetlenül forró volt, még Lottie muszlin alsóneműjén keresztül is szinte égetett. Merevedő hímtagja Lottie hasának feszült, majd kezét becsúsztatta a feneke alá, és kicsit megrántva megemelte. Aztán a kezét a feneke közti vájatba csúsztatva magához szorította, és Lottie érezte merev hímvesszejét a szeméremcsontjain. Az érzékiség hulláma futott végig rajta, amit olyan heves vágy követett, hogy úgy érezte, alig bírja türtőztetni magát. Megragadta Nick nyakát, és kidolgozott vállizmai közé fúrta a fejét. Nick továbbcsúsztatta az ujjait, és ahogy ráérősen birizgálta a puha kis pihéket, a vászon kicsit átnedvesedett. Egy hosszú, boldog percig így maradtak, közben Nick a teste melegével hevítette Lottie testét, míg az ívben neki nem feszült Nick merevedő hídjának. Nick a testük közé nyúlt, és meghuzigálta a Lottie bugyiját tartó szalagokat. Aztán

hagyta, hogy a ruhadarab a földre essen, majd felemelte a feleségét, és játszi könnyedséggel az ágyhoz vitte. Lottie elnyúlt a hímzett ágyterítőn, és Nick tekintete végigszánkázott mezítelen testén. Szája sarkában mosoly bujkált. – Még soha senkit nem láttam tetőtől talpig elpirulni. – Én meg soha nem voltam meztelen egy férfi előtt – felelte Lottie, kissé sértődötten. Elképzelhetetlennek tűnt a számára, hogy úgy társalogjon egy férfival, hogy a harisnyáján kívül az égvilágon semmi sincs rajta. Nick keze gyengéden Lottie bokája köré fonódott. – Csodálatos vagy! – suttogta, és feljebb kúszott. A fogával meglazította az egyik harisnyatartót rögzítő szalagot. Lottie-nak a lélegzete is elakadt, mikor Nick megcsókolta a piros foltokat, melyeket a pántocskák okoztak, aztán megnyalogatta őket. Miután legöngyölgette Lotti lábáról a harisnyákat, szélesre tárta a combjait. Lottie-nak mindez egyre kényelmetlenebbé vált, és a kezével próbálta eltakarni magát a férfi tekintete elől. Nick most fölébe hajolt, forró lehelete a bőrét érte. Hüvelykujjával végigsimította a Lottie combja és ágyéka közt húzódó érzékeny hajlatot. – Ne takard el magad! – kérlelte. – Nem tehetek róla, muszáj – mondta Lottie, és közben próbálta kivédeni az apró kis nyalintásokat, amik olyan helyeken érték, hogy álmában sem gondolta volna, kívánatosak lehetnek egy férfi számára. Valahogy sikerült kirángatnia maga alól az ágyneműt, és menedéket keresve bebújt alá. Megborzongott, mikor mezítelen testén érezte a finom, hűvös anyagot. Nick halk nevetés kíséretében csusszant az ágynemű alá, ami sátort képezett széles válla fölött. Aztán eltűnt a feje, és Lottie érezte, amint kezét a térdére téve újra szétnyitja a lábait. Lottie üres tekintettel bámulta a sötét baldachint a feje fölött. – Nick! – szólalt meg nyers hangon. – Biztos ez a sz-sz-szokványos módja a férfi-nő kapcsolatnak? Nick hangja tompán szólt a takaró alól. – Miért, mi a szokványos? Lottie mély levegőt vett, mialatt Nick a combja belső felét harapdálta. – Nem vagyok benne egész biztos, de nem hinném, hogy ez. Nick somolyogva felelte: – Tudom, mit csinálok, Lottie! – Nem is arra gondoltam, hogy ne tudnád... jaj, ott ne csókolj, kérlek! Lottie most érezte, hogy Nick már rázkódik a nevetéstől. – Ahhoz képest, hogy soha életedben nem csináltad, elég határozott véleményed van róla. Hagyd, hogy úgy szeretkezzek veled, ahogy én akarom! Hmm? Legalább most, először. – Azzal megragadta Lottie mindkét csuklóját, és leszorította a teste mellé. – Maradj nyugton! – Nick... – kezdett bele Lottie, miközben a férfi a szájával a szőke kis pihefészek felé közeledett. – Nick... De a férfi már nem hallgatott rá, teljesen elmerült a sós illatú női test élvezetében. Lehelete forró párával töltötte meg a nedves vágatot. Lottie torkából hangos nyögés tört elő, és csuklója kicsavarodott Nick szorításában. Nick nyelve most a göndörödő kis fürtöcskék között kalandozott, míg el nem érte a mögöttük rejtező rózsaszín ajkakat. Először az egyik felüket nyaldosta végig, aztán a másikat, nyelve hegyével finoman csiklandozva a bőrt. Gyengéden ízlelgette Lottie-t, nyelve ide-oda siklott az elomló bőrön a bensejéhez vezető titkos járat után kutatva. Lottie egész testét selymes forróság öntötte el... aztán elmúlt... aztán újra elöntötte. Teljesen elgyöngült, hüvelye sürgetően lüktetni kezdett.

Miközben Nick birizgálta és játszott vele, Lottie megpróbálta olyan szögbe hajlítani a testét, hogy Nick ajkai épp a vadul lüktető csiklót érjék. Nick látszólag nem fogta fel, mit akar Lottie, és csak nyalogatta tovább az érzékeny területet, anélkül hogy azt a bizonyos pontot elérte volna. – Nick – suttogta Lottie, mivel nem talált szavakat arra, amit szeretett volna –, kérlek, kérlek! De Nick továbbra is figyelmen kívül hagyta a kérését, míg Lottie rá nem jött, hogy ezt készakarva csinálja. Nem bírván tovább a feszültséget, Nick fejéhez nyúlt, és megérezte a kezén a férfi leheletét, ahogy kicsit felkacag. Nick azonnal távolodni kezdett, ajkai egyre lejjebb siklottak, Lottie térdhajlatának nedves tájait és bokája üregét kóstolgatva. Mire visszatért az ágyékához, Lottie egész teste lázban égett. Nick újból a két lába közti hasadék fölé hajolt. Lottie visszatartotta a lélegzetét, és érezte, hogy valami forró nedvesség csordogál a testéből. Nick most puhatolózva nyalogatni kezdte a csiklóját. Lottie nem bírta visszatartani, és vad kiáltás tört fel belőle, mikor teste ívben Nick szájának feszült. – Ne! – mormogta Nick a puha, nedves ajkaknak. – Még ne, Lottie! Még várj egy kicsit! – Nem bírom tovább, nem megy, ne hagyd abba!... – Lottie vadul kapaszkodott Nick fejébe, és mikor a férfi még egyszer beléje mélyesztette a nyelvét, nyögdécselni kezdett. Nick most megragadta a csuklóját, és a karjait a feje fölé hajtotta, aztán két combja közé feküdt, vigyázva, nehogy összeroppantsa. Hímvesszejét a Lottie lába között húzódó forró völgykatlanba csúsztatta, sötétkék szemével egyenest az övébe nézett, aztán elengedte a karjait. – Maradj így! – mondta, mire Lottie sóhajtva engedelmeskedett. Nick csókolgatni kezdte a melleit, egyiket a másik után, és Lottie nyelvének minden egyes buja érintésére elemelkedett a lepedőről. Nick ütemes lökések kíséretében csiklandozni, dörzsölni és fájdalmasan izgatni kezdte a megduzzadt kagylócskát, közben pedig kiéhezve ízlelgette a mellbimbóit. Lottie esdekelve nyögdécselt. Bensejében soha nem érzett gyönyör volt születőben, egyre intenzívebbé vált... a határon lebegett, várt, várt ...jaj, kérlek, még, még... míg végül elérte a kielégülés. Szégyenteljes döbbenettel kiáltott fel, mikor a teste középéből kiinduló hullámoktól összerándult. – Ez az! – suttogta Nick Lottie megfeszülő nyakába, és csípőjét gyengéden még tovább mozgatta rajta. A rángások most már hosszú remegésekké szelídültek, és Nick hátrasimította Lottie haját verejtékes homlokából. – Nick! – szólalt meg Lottie nagy zihálások közepette. – V-valami történt... – Hát persze, tudom. Elélveztél. – A hangjában gyengédség és némi elégedettség bujkált. – Akarod újból? – Nem – vágta rá Lottie azonnal, mire Nick elnevette magát. – Akkor most én jövök. – Egyik karját Lottie nyaka alá csúsztatta, hogy a feje a könyökhajlatában nyugodjon. Aztán meghágta. Izmos combjai Lottie lába közé ékelődtek, és ő érezte, amint a széles makk az érzékeny kis medencének feszül. Nick körkörös mozdulatokkal járta körbe a nedves területet, aztán nyomulni kezdett befelé, míg Lottie-nak egyszer csak enyhe égő érzése támadt. A fájdalmas nyomástól ösztönösen megrezzent. Nick erre abbahagyta, ránézett, arcán figyelmesség és alázat tükröződött. Előrehajolt, és ajkával megérintette Lottie szemöldöke közét. – Ne haragudj! – mondta halkan. – Miért... – kezdett bele Lottie, mikor Nick egyetlen határozott mozdulattal beléhatolt.

Lottie megvonaglott a fájdalomtól, lábait ösztönösen összezárta, de semmit nem tudott tenni, ami meggátolta volna Nicket abban, hogy még beljebb kerüljön. Fogságba esett Nick testének súlya alatt, és felnyársalta a kemény, merev forróság. Nick óvatosan még beljebb hatolt. – Ne haragudj! – mondta ismét. – Azt gondoltam, talán könnyebb lesz neked, ha gyorsabban csinálom. Sokkal jobban fájt, mint azt Lottie elképzelte. Furcsa érzés volt, hogy valaki más testének egy része benne van az övében. Olyan különös volt ez az érzés, hogy a fájdalomról szinte meg is feledkezett. Erezte, hogy Nick számára mekkora erőfeszítést jelent a mozdulatlanság, és rádöbbent, hogy azt próbálja megvárni, míg ő hozzászokik a dologhoz. Ám a kényelmetlen érzés csak nem szűnt, és Lottie már tudta, akármennyi időt hagy is neki, a helyzet nem igazán lesz jobb. – Nick! – szólalt meg félénken. – Lehetne azt, hogy a dolognak ezt a részét hamar befejezzük? – Ah, istenem! – mormogta Nick sajnálkozva. – Igen, azt hiszem, menni fog. – Óvatosan megfeszítette a csípőjét, és Lottie rémülten észlelte, hogy most még mélyebbre hatol. Mikor hímvesszejének csúcsa a méhének nyomódott, Lottie riadtan visszahőkölt. Nick azonnal visszább húzódott, és a mellétől a csípőjéig végigsimította Lottie testét. – Legközelebb jobb lesz – mondta, és kisebb lökésekre szorítkozott. – Olyan meleg vagy, Lottie, olyan édes... – Nicknek most már el-elakadt a lélegzete, szorosan összezárta a szemét, és az ágymatracot markolászta. A fájdalom dacára, amit a mozdulatai okoztak, Lottie-t különös módon az oltalmazni vágyás érzése fogta el... sőt gyengédséget is érzett. Kezét végigcsúsztatta Nick hátán, gerincoszlopának mély barázdáját követve. Térdeivel megszorította a csípőjét, és magába fogadta a nagy dárdáját, közben pedig figyelte, mint válik a lélegzése egyre szakadozottabbá. Nick hirtelen egész hosszával a bensejébe hatolt, aztán úgy maradt. Lottie érezte, hogy vadul ráng a teste, miközben szenvedélyét hangos nyögés kíséretében engedi ki magából. Lottie tovább simogatta Nick hátát, és egyre lejjebb merészkedett az ujjaival, egészen Nick fenekének csupa izom domborulatáig, mely sokkal keményebb volt, mint amilyen elképzelése szerint az emberi test lehetett. Nick végül felsóhajtott, és kinyitotta a szemét. Szenvedélytől kipirult arcán egészen túlviláginak hatott kék szemének ragyogása. Ahogy a nevét suttogta, Lottie-n borzongás futott végig. Aztán Nick szépen megigazítgatta az ágyneműt Lottie alatt, és egyik könyökére támaszkodva ránézett. Két sűrű szemöldöke fölött enyhe homlokráncolással kérdezte: – Jól vagy? – Igen. – Lottie szája körül álmos mosoly játszott. – Nem is volt olyan rossz! Egészen a végéig azt hittem, jobb, mint a zuhanyozás. Nick ezt hangos tetszésnyilvánítással nyugtázta. – Jó, jó, de volt olyan jó, mint a csokoládé? Lottie kinyújtotta a kezét, és megsimogatta Nick kiugró arccsontját. Nem tudta megállni, hogy ne ugrassa. – Nem egészen. Nick ajkát újabb csuklásszerű hang hagyta el. – Jézus Mária! Neked aztán nehéz a kedvedre tenni! – Ajkát Lottie keze felé fordította, és tenyerének nedves hajlatát csókolgatta. – Ami engem illet, elégedettebb vagyok, mint az egyszeri tengerész a Vidámság Mezején. Lottie tovább folytatta felfedezőútját Nick arcának erőteljes körvonalain. így, hogy orcáján ott játszott még a pír, és a szája körüli kis ráncok ellágyultak, Nick jóval fiatalabbnak tűnt, mint egyébként. – Mi az a Vidámság Mezeje? – A tengerészek paradicsoma. Bor, nők és nótázás éjjel és nappal.

– Te hogy képzeled a mennyországot? – Nem hiszek a mennyországban. Lottie-nak elkerekedtek a szemei. – Pogányhoz mentem férjhez? – kérdezte, mire Nick elvigyorodott. – Lehet, még megbánod, hogy nem Radnorhoz mentél. – Ezzel ne viccelődj! – felelte Lottie, és elfordult Nicktől. – Ez egyáltalán nem humoros. – Ne haragudj! – vágta rá gyorsan Nick, és karját Lottie dereka alá csúsztatta, aztán teste oltalmazó menedékébe húzta, hogy Lottie háta az ő szőrös mellkasához simult. – Nem akartalak felingerelni. Gyere, támaszkodj nekem! – Azzal Lottie halványszőke fürtjeibe dörgölte az orrát. – Micsoda tüzes kis menyecske vagy! – Nem vagyok tüzes! – ellenkezett Lottie, mivel ez a tulajdonság aligha illett egy olyan fiatal hölgyhöz, aki épp most került ki a Maidstone-ból. – De igen! – Nick keze birtokosi tartással nyugodott Lottie csípőjén. – Már akkor tudtam, mikor először megláttalak. Ez az egyik oka, hogy akartalak. – Azt mondtad, pusztán kényelmi okok vezettek. – Hát, azt most megkaptam – mondta Nick vigyorogva, és villámgyorsan kitért Lottie elől, aki könyökkel meg akarta bökni. – De igazából ennek semmi köze a kényelemhez. Jobban akartalak, mint bármelyik nőt, akivel eddig találkoztam. – De miért ragaszkodtál a házassághoz, mikor én felajánlottam, hogy a szeretőd leszek? – Mert a szeretői státus nem volna elég neked. – Nick itt megállt, és kis idő múlva nyugodtan folytatta. – Megérdemelsz mindent, amit adni tudok, a nevemet is beleértve. Lottie-nak a bók felett érzett örömét kínzó gondolat árnyékolta be. – Ma kitudódik, hogy te vagy Lord Sydney, biztos sokan felfigyellek rád! – mondta. Egy férfi, aki ilyen jól néz ki, ekkora vagyona van, ráadásul még nemesi ranggal is dicsekedhet, ellenállhatatlan kombinációnak tűnt. Nick kétségtelenül a nők figyelmének középpontjába fog kerülni, akik arra csábítják majd, hogy viszonyt kezdjen velük. – Nem foglak elhagyni – mondta Nick, és Lottie meglepődött, milyen gyors a felfogása. – Ebben nem lehetsz biztos. Egy férfi a te múltaddal... – Mit tudsz te az én múltamról? – Nick a hátára fektette Lottie-t és fölébe tornyosult, egyik lábát a combjai közé fúrva. – Nyilvánvalóan nagyon tapasztalt vagy az ágyban. – Az vagyok – ismerte el Nick. – De ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok válogatós. Az igazság az... – Az igazság az, hogy...? – erősködött Lottie. Nick félrenézett. – Semmi. – Azt akartad mondani, gondolom, hogy annyira sok nővel azért nem volt dolgod. – Lottie hangjában kétkedés volt. – Holott ez szubjektív megítélés kérdése. Mi a sok neked? Száz? Ötven? Tíz? – Nem számít – felelte Nick a homlokát ráncolva. – Ha húsznál kevesebbet mondasz, nem hiszek neked. – Pedig tévedsz. – És mennyire lőttem mellé? – Eddig csak két nővel voltam életemben – válaszolta Nick kurtán. – Veled együtt.

– Az nem lehet – kacagott fel Lottie hitetlenkedve. – Higgy, amit csak akarsz! – mormolta Nick, és legurult Lottie-ról. Látszott, hogy zavarban van. Mintha megbánta volna, amit az elébb elmondott. Mialatt leszállt az ágyról, és a ruhásszekrényhez lépett, Lottie szájtátva figyelte. Nem igazán tudta elhinni, amit mondott, ugyanakkor Nicknek semmi oka nem volt hazudni. – Ki volt a másik nő? – kérdezte végül. Nick széles hátán megfeszültek jól kidolgozott izmai, miközben belebújt a bordó köntösbe. – Egy madám. – Úgy érted, francia volt? 4 Nem, az a fajta madám, akinek bordélyháza van. Lottie majdnem leesett az ágyról, de mire Nick felé fordult, sikerült viszonylag közömbös arcot vágnia. – És hosszú... barátság volt? – Három évig tartott. Lottie csendesen emésztgette az információt. Riadtan vette tudomásul, hogy a mellkasára nehezedő nyomást a féltékenység okozza. Aztán összeszedte magát és megkérdezte: – Szerelmes voltál belé? – Nem – vágta rá Nick gondolkozás nélkül. – De kedveltem. Ahogy most is kedvelem. Lottie homlokát ránc redőzte. – Miért nem találkozol vele többé? Nick megcsóválta a fejét. – Egy idő után Gemma úgy gondolta, egyikünknek sem származik már haszna abból, ha folytatjuk a viszonyt. Azóta rájöttem, hogy igaza volt. Senki mással nem feküdtem le, míg veled nem találkoztam. Szóval láthatod, nem okoz problémát zárva tartani a sliccem. Lottie szívét nagy megkönnyebbülés járta át. Hogy miért volt ennyire elégedett azzal, hogy Nick csak az övé, azt jobbnak látta most nem feszegetni. Leszállt az ágyról, felkapta a földön heverő ruháit, és a melléhez szorította őket. – El kell ismernem, meg vagyok lepve – mondta, és próbált nagyon laza lenni így, meztelenül. – Minden szempontból kiszámíthatatlan vagy. Nick közelebb lépett hozzá, és csupasz vállaira tette a kezét. – Te is – felelte. – Soha nem gondoltam volna, hogy egy zárdanövendék ilyen gyönyört képes nekem okozni. – Nick kivette Lottie kezéből a ruháit, és a földre dobta őket, aztán köntösének bársonyos felületéhez szorította a feleségét. Lottie bőre kicsit bizseregni kezdett a bolyhos puhaságtól, mely mellétől a térdéig simogatta. – Talán azért van ez, mert az enyém vagy – töprengett hangosan Nick, és közben egyik kezét Lottie halovány, kerekded mellére tette. – Még soha senki nem tartozott hozzám. Lottie keserűen elmosolyodott. – Úgy csinálsz, mintha egy ló lennék, amit épp most vásároltál. – Egy ló olcsóbb lett volna – felelte Nick, és elvigyorodott, mikor Lottie tettetett dühvel rátámadt. A mellkasát kezdte ütni, mire Nick a háta mögé csavarta a csuklóját, hogy a melle előreugrott. – Ne pazarold az energiáidat! – tanácsolta neki, és belemosolygott a hajába. Miután elengedte a csuklóját, egyik kezével végigsimította a derekát. – Biztosan kimerültél. Csinálok neked egy forró fürdőt. Mikor befejezted, eszünk valamit. A forró fürdő fantasztikus lesz! Ugyanakkor az ötlet, hogy fűzőbe szorítsa magát, és felöltözzön vacsorához, kifejezetten lehangoló. – Hozassak fel inkább valamit vacsorára? – kérdezte Nick. – Igen – vágta rá Lottie azonnal, és fürkésző pillantást vetett a férjére. – Hogy csinálod

ezt? Mintha mindig tudnád, mire gondolok. – Az arcodra van írva minden. – Nick levette a köntösét, és betakarta vele Lottie-t. Testének bársonyban rekedt hevültsége felmelegítette Lottie testét. – Eddig csak egyszer ettem a hálószobámban, mikor beteg voltam – mondta Lottie, miközben Nick megkötötte a köntös övét. – És az is évekkel ezelőtt volt. Nick lehajolt, hogy a fülébe súghassa: – Szenvedélyes kis feleségem... nemsokára megtudod, hogy a hálószoba a lehető legjobb hely a vacsorára. Nick maga fürdette meg Lottie-t. A kád mellett térdelt feltűrt köntösujjal, melyből előbukkant átnedvesedett, szőrös karja. Lottie félig lehunyt szemmel végigmérte a férjét – tekintete a napbarnította nyak oszlopától a sötét szőrzetre siklott. Nick robusztus és férfias volt, mégis olyan gyengédséggel érintette meg, ami ennek valahogy ellentmondani látszott. A vízből gőzfelhők szálltak fel, a levegő forró és átláthatatlan lett. Lottie szinte kábának érezte magát a forróságtól meg az érzékiségtől, mialatt Nick szappanos keze testének intim tájait járta be. – Fáj itt? – kérdezte Nick, és ujjaival végigsimított Lottie nemi szervének felduzzadt bejáratán. – Egy kicsit. – Lottie hátradőlt Nick karjára, és fejét a hatalmas porcelánkád lakkozott faperemének támasztotta. Nick enyhén meglapogatta az ujjával, mintha puszta érintésével meggyógyíthatná. – Próbáltam gyengéd lenni. – Az is voltál – kockáztatta meg Lottie, és combjai szétnyíltak. Nick sűrű szempillái félig lecsukódtak, ahogy Lottie testének fénylő pirosságát nézte. Jóképű arca most olyan komolyságot tükrözött, hogy akár bronzból is önthették volna. Köntösének feltűrt ujja beleért a vízbe, a bársony átnedvesedett és forróvá vált. – Soha többé nem okozok fájdalmat neked – mondta. – Ezt megígérem. Lottie-ban bennakadt a szusz, mikor Nick széthajtotta a combja közti lágy redőket, és vizsgálgatni kezdte a mögöttük rejtőző érzékeny, duzzadt felületet. A csípője felemelkedett, és kezével valami kapaszkodót keresett a kád csúszós felületén. Nick a háta mögé csúsztatta a karját, és jól megtartotta. – Dőlj hátra nyugodtan! – suttogta. – Hadd kényeztesselek! Ne!, gondolta Lottie kételyek közt. A fürdőkádban ne! Főleg nem úgy, hogy vastag porcelánfal van köztük. De aztán mégis elengedte magát, és megnyílt, mikor Nick szabad karjával végigszántott a testén. Lottie enyhén megszorította Nick csuklóját, és érezte, ahogy inai és izmai megfeszülnek, mikor hüvelykujjával végigsimít a szeméremajak két oldalán. Nick összedörzsölte a kisajkak selymes fátyolkapuját, érintése gyengéd és lágy volt. Aztán finoman széthajtotta a függönyt, és középső ujjának begyével a puha szegélyeket simogatta, közben minden alkalommal megdörzsölte a rózsaszínű kis dudort a bejáratnál. Halványan el is mosolyodott, mikor észrevette, hogy Lottie arcán és mellén élénk pírfoltok jelennek meg. – A kínaiak ezt drágakőterasznak nevezik – suttogta. Ujját most óvatosan Lottie bensejébe csúsztatta, egyelőre csak pár centire, közben körkörösen masszírozva. – És itt vannak a lanthúrok... itt pedig... – Nick most Lottie testének legrejtettebb zugához ért. – A bibe. Fáj, ha így érek hozzád? – Nem – válaszolta Lottie elfúló hangon. Nick ajkai a fülét súrolták. – Mikor legközelebb szeretkezünk, megmutatom neked a Lopakodó Tigrisek pozíciót. Hátulról fogok behatolni, és mélyen bemegyek majd... aztán

dörzsölgetni fogom a bibét újra és újra... – Nick óvatosan a fogai közé vette Lottie fülcimpáját, és szopogatni kezdte. Lottie tüdejéből gyönyörteli hangok szakadtak fel. Lebegett, könnyűnek érezte magát, miközben a háta mögé fonódott kar és a combjai közt elmerült kéz mégis szorosan tartotta. – Honnan tudod te ezeket a dolgokat? – kérdezte félénken. – Gemma gyűjti az erotikus technikákról szóló könyveket. A kedvence a Tan-dinasztia idejéből származó írás fordítása. Ez a könyv azt tanácsolja a férfiaknak, hogy életerejüket saját kielégülésük minél további késleltetésével növelhetik a leginkább. – Nick visszahúzta az ujját, és most pillangószárnyszerű érintéssel kezdte simogatni Lottie combjának belső felét. – Aztán az egészségmegőrzésre nézve is vannak benne előírások... hogyan erősítsük a csontokat... hogyan szaporítsuk a vérünket... és hogyan biztosítsunk magunknak hosszú életet. – Mondj néhány ilyet! – kérlelte Lottie, és nagyokat nyelt, mikor Nick a kezét a szeméremdombjára tapasztotta, és tenyerének alsó felével ütemesen nyomogatni kezdte azt a helyet, ahol Lottie a legérzékenyebb volt. Közben pedig az arcához dörgölőzött. – Ott van a Szárnyaló Főnix, amiről azt mondják, száz meg száz betegséget elmulaszt. Aztán a Darvak Összefonódott Nyaka – mely állítólag elősegíti a gyógyulást. – Hány ilyet próbáltál ki? – Úgy negyvenet. Egy igazi régi nagymester csak zöldfülű növendéknek tartott volna. Lottie hirtelen felült, és döbbenten nézett Nickre. A mozdulattól akkora hullám keletkezett, hogy majdnem átcsapott a kád peremén. – Az ég szerelmére, hány van belőlük? – Tizenötféle behatolási mód beszorozva a harminchat alappozícióval... az több száz variáció. – Ez r-rengetegnek tűnik. – Lottie-nak ennyit sikerült csak kinyögnie. Nick hangjában huncutság bujkált. – Lesz elég elfoglaltságunk, ugye? Lottie hátrahőkölt, mikor észrevette, hogy Nick két ujját próbálja egyszerre beléje dugni. – Nick, én nem tudok... – Végy mély levegőt, és lassan fújd ki! – súgta Nick. – Óvatos leszek. – És mikor Lottie engedelmeskedett, két középső ujjával átnyomult a kissé szoros bejáraton. Hüvelykujja közben a csiklóját csiklandozta, és állandó ritmusban körbe-körbe járt. Lottie nyögve temette arcát Nick bársonyba bújtatott karjába, míg belső izmai magatehetetlenül tapadtak a figyelmes behatolóra. Miután a kezdeti égető érzés megszűnt, Lottie minden egyes becsusszanásra rángani kezdett és levegőért kapkodott. – Olyan édesen szorítasz odabent... – mondta Nick fátyolos hangon. – Még mélyebbre és mélyebbre akarok hatolni... elveszni benned... Szavait elnyomta Lottie dörömbölő szívverése, és a gyönyörtől remegések futottak végig egész testén, érzékeit pedig fehéren izzó tűz járta át. Jóval később, mikor a fürdővíz már kihűlt, Lottie egy fehér hálóinget vett magára, és a hálószobában álló asztalhoz lépett, ahol Nick állt. Érezte, hogy elpirul, mikor Nick félmosollyal az arcán bámulni kezdte. – Tetszel ebben a ruhában – mondta, és a ruha magas nyakú felsőrészét simogatta. – Nagyon ártatlan vagy benne. – Már nem vagyok az – felelte Lottie szégyenteljes mosollyal.

Nick erre magához húzta, és arcát hajának még nedves hűvösségébe fúrta. – Ó, dehogyisnem! – mondta. – Rengeteg időt és energiát vesz majd igénybe, hogy tökéletesen megrontsalak. – Nemigen kételkedem benne, hogy sikerül! – felelte Lottie, és leült egy sonkával, zöldséges pudinggal, burgonyával és gyümölcsös kosárkákkal megrakott tál elé. – A házasságunkra! – mondta Nick, és töltött egy pohár bort Lottie-nak. – Folytatódjon jobban, mint ahogy elkezdődött! Mindketten felemelték a poharukat, és óvatosan összecsendítették a kristályt. Lottie lassan belekortyolt az italba, és erőteljes, fűszeres ízt érzett, ami nagyon jól illett a sonkához. Nick letette a poharát, és a kezébe vette Lottie kezét. Elgondolkozva vizsgálgatta az ujjait. – Nincs gyűrűd. Ezen még holnap segítünk. Lottie kissé szégyenkezve tapasztalta, hogy határozottan felcsigázza e gondolat. Soha nem volt semmiféle ékszere. Igaz, a Maidstone-ban arra nevelték, hogy egy igazi hölgynek el kell kerülnie a kapzsiságnak még a látszatát is. Így aztán Lottie közömbös arcot öltött, aminek egykori tanárai rettentően örültek volna, és azt válaszolta: – Nem szükséges. Sok olyan férjes asszony van, aki nem visel gyűrűt. – Azt szeretném, ha mindenki látná, hogy elkeltél. Lottie ragyogó mosolyt küldött felé. – Ha ragaszkodsz hozzá! Azt hiszem, úgysem tudlak meggátolni benne. Nick elvigyorodott Lottie nyilvánvaló vágyakozásán. Hüvelykujjával végigsimította az ujjait. – Milyen követ szeretnél? – Zafír? – kérdezte Lottie reménykedőn. – Zafír, az jó lesz. – Nick továbbra is a kezében tartotta Lottie kezét, mialatt beszélt, és csak úgy mellékesen játszadozni kezdett az ujjbegyével meg szépen rendben tartott körmeivel. – Gondolom, hamarosan látni szeretnéd a családod is. Lottie figyelme azonnal elterelődött a gyűrűről. – Igen, kérlek! Attól félek, hogy Lord Radnor talán már elmondta a szüleimnek, mit tettem. És nem szeretném, ha azon aggódnának, hogy tönkremennek, mivel én máshoz mentem férjhez. – Nem kell ilyen bűntudatosnak lenni – mondta Nick, miközben végigfuttatta ujjait Lottie vékony csuklójának erecskéin. – Te nem vettél részt az alku megkötésében, tehát nem a te hibád, hogy nem akartad magad tartani hozzá. – De hasznot húztam belőle – mutatott rá Lottie némi habozás után. – Az a sok év a Maidstone-ban... a taníttatásom... nagyon sokba került. És Lord Radnor most semmit nem kap cserébe. Nick felhúzta sötét szemöldökét. – Csak nem azt akarod mondani, hogy Radnort rászedték... – Nem, nem erről van szó. Csak... szóval, nem tettem meg a kötelességem. – Na persze, neked kétségtelenül fel kellett volna áldoznod magad a család oltárán – jegyezte meg erre Nick gúnyosan. – A szüleid azonban így is ugyanolyan jól járnak. Radnornál rosszabb vő biztos nem leszek. – Te kétségtelenül a megfelelő férj vagy – válaszolta Lottie. Nick erre elmosolyodott, és a szájához emelte Lottie ujjait. – Neked azonban bárki megfelelt volna Radnor helyett – ezt épp eléggé nyilvánvalóvá tetted. Lottie is elmosolyodott, de magában azt gondolta, Nick személyében végül egész más férjre lelt, mint amilyenre számított. – Mit csinálsz holnap? – kérdezte, mert eszébe jutott

korábbi összetűzésük Sir Ross-szal. Biztos volt benne, hogy Nick nem mond le olyan könnyen Bow Street-i állásáról. Nick eleresztette Lottie kezét, és összeráncolta a homlokát. – Meglátogatom Morgant. – Gondolod, hogy a te pártodat fogja majd Sir Ross ellenében? – Á, egy francot! De legalább megszerzem magamnak azt az elégtételt, hogy megmondjam neki, micsoda rohadék áruló. Lottie előrehajolt, és megérintette Nick köntösének a hajtókáját. – Arra az eshetőségre nem gondoltál soha, hogy mindketten a javadat akarják? Hogy ugyanúgy a te érdeked is visszaigényelni a címet? – Már hogy lenne az érdekem? Isten őrizz, hogy aranykalickában éljem le az életem! – Én ott leszek veled. Nick Lottie-ra meredt, és láthatólag rabul ejtették ezek a szavak. Olyan merőn nézett rá, olyan hosszan, hogy Lottie-nak végül meg kellett kérdeznie: – Mi az? Mire gondolsz? Nick szárazon elmosolyodott. – Csak azon merengek, mennyivel jobban fel vagy készülve az életemre, mint én magam. Habár Lottie puhatolózva megkérte, maradjon vele éjszakára, Nick a vacsora után rögtön a pár ajtóval odébb levő vendégszobába ment. Én ott leszek veled. Lottie szavai most is különös hatással voltak rá, mint ahogy az a pár, mellékesen odavetett szó a Kívánság Kútjánál. Lottie valami fortélyos módon a legegyszerűbb szavakkal is meg tudta nyitni Nick lelkét... olyan közhelyekkel, melyeket mégis valami különös jelentőséggel ruházott fel. Nick nem tudta, mit is gondoljon róla. Annak ellenére ugyanis, hogy ő kezdetben becsapta, úgy tűnt, Lottie abszolút mértékben elkötelezett arra, hogy a társa legyen. Szenvedéllyel és engedékenységgel reagált a közeledésére, és a karjaiban Nick feledni tudta a szörnyű titkot, mely tizennégy éve kísértette. Rettenetesen vágyott erre az édes feledésre újból. Az elmúlt pár óra összehasonlíthatatlanul más volt, mint amit Gemmával valaha is megélt. Mikor Lottie-val szeretkezett, testi vágyába valami olyan gyengédség vegyült, amitől érzékei kibírhatatlanul felfokozódtak. Lottie anélkül törte át benne a gátakat, hogy tudott volna róla, mit is művel. Nick viszont nem engedhette meg senkinek ezt a fajta közelséget. Úgy nézett ki, idő kérdése csak, hogy Lottie felfedezze a démonokat, melyek Nick lelke mélyén rejtőzködnek. És ha ez megtörténik, iszonyattal fog elhúzódni tőle. Valahogy meg kell tartania a távolságot maguk között, különben Lottie a végén undorral fog rátekinteni. Vagy szánalommal. Nick háta ennek a puszta gondolatától is borsózott. Meg kell őriznie az elszigeteltségét, pedig most is arra vágyik, hogy visszamenjen hozzá. Huszonnyolc év alatt még soha nem érzett ilyen kínzó vágyat senki után. Hogy egy szobában lehessen vele. Istenem, gondolta fojtott rémülettel, miközben az ablakhoz sétált, és üveges tekintettel kinézett az éjszakába. Mi történik velem? Mikor Nick a reggeli eligazítás előtt beviharzott Sir Grant Morgan irodájába, a rendőrkapitány felpillantott az íróasztala mellől. Hideg, zöld szemében a bocsánatkérésnek nyoma sem volt. – Látom, beszéltél Sir Ross-szal – mondta. Nick erre szabad utat engedett őrjöngő dühének, és a valaha létező legdurvább kifejezésekkel illette Morgant. Olyan vádakkal, melyektől mindenki más vagy

meghunyászkodik, vagy a legközelebbi pisztoly után nyúl. Morgan viszont olyan nyugalommal hallgatta végig Nick kitörését, mintha az időjárásról tartott volna beszámolót. Miután Nick hosszasan ecsetelte azt a sejtését, miszerint Morgan nem egyéb buta bábnál, akit Sir Ross dróton rángat, a rendőrkapitány hatalmasat sóhajtott, és félbeszakította. – Elég volt! – mondta kurtán. – Most már csak ismétled magadat. Ha semmi újat nem tudsz mondani, jobb, ha kíméled magadat. Ami pedig a legutolsó vádat illeti, miszerint ez az egész helyzet csupán Sir Ross műve, biztosíthatlak, hogy az állományból való eltávolításodra vonatkozó döntés épp annyira az enyém, mint az övé. Egészen eddig a pillanatig Nick nem gondolta volna, hogy Morgan véleménye ennyire fontos a számára. De most mintha tőrt döftek volna belé, hirtelen megérezte az árulás és a vereség szelét. – De miért? – hallotta a saját érdes hangját. – Ennyire gyatra volt a teljesítményem? Tehettem volna ennél többet? Minden ügyet megoldottam, majdnem minden gyanúsítottat elfogtam, aki után kiküldtetek – mindezt ráadásul abszolút szabálykövetően tettem, úgy, ahogy te kívántad. Mindent megtettem, amire kértél. Sőt még annál többet is. – A teljesítményeddel soha nem voltak problémák – felelte Morgan halkan. – Ugyanolyan jól teljesítetted a kötelességed, mint bárki más. Soha nem találkoztam még olyan emberrel, aki bátorságban vagy eszességben felülmúlt volna. – Akkor meg állj mellém Sir Ross ellenében! – vetette közbe Nick. – Mondd meg neki, hogy feldughatja az idézésemet a seggén – hogy szükséged van rám a Bow Streeten! Pillantásuk összetalálkozott, és egy ideig farkasszemet néztek, aztán Morgan arckifejezésében megváltozott valami. Kutya legyek, ha nem atyaian néz rám, gondolta Nick hirtelen támadt dühvel. Pedig Morgan csak tíz évvel volt idősebb nála. – Ülj le! – mondta most Morgan. – Nem, nem fogok... – Kérlek! – Az invitálás jéghideg udvariassággal hangzott el. Kérlek? Nick a sokktól gyakorlatilag lehuppant a legközelebb eső székbe. Morgan még soha nem használta ezt a szót, és Nick nem gondolta volna, hogy egyáltalán része a szókincsének. A repedezett bőrszék karfájába kapaszkodva óvatosan felnézett. A kapitány beszélni kezdett. Hároméves ismeretségük alatt Morgan még soha nem szólt hozzá ilyen baráti hangnemben, majdhogynem atyai aggodalommal. – Nem akarom, hogy továbbra is itt maradj a Bow Streeten, Gentry. Isten a megmondhatója, ennek semmi köze a hatékonyságodhoz. Te vagy a legjobb detektív, akivel valaha találkoztam. Mióta csak itt vagy, igyekeztem neked annyi útmutatást adni, amennyiről úgy gondoltam, el is fogadod, és végignéztem, amint a saját érdekét követő, önző gazemberből megbízható és felelősségteljes emberré válsz. De van egy dolog, amiben sajnos semmit nem változtál. Kezdettől fogva életveszélyes rizikót vállalsz a munkád során, mert egy petákot sem adsz a magad vagy a mások életére. Véleményem szerint nem is fogsz megváltozni, ha itt maradsz, még ha az életedbe kerül is. – És, mi közöd hozzá? – Én tíz éven át voltam detektív, és sok embert láttam meghalni kötelességteljesítés közben. Magam is többször kerültem életveszélyes helyzetbe. Egyszer azonban elérkezik az idő, mikor az ember már túl sokszor megkísértette az ördögöt, és ha túlságosan makacs

és lassú felfogású, hogy ezt észrevegye, könnyen az életével fizet érte. Én tudtam, mikor kell abbahagyni. Neked is tudnod kell. – Az a fránya híres megérzésed, mi? – gúnyolódott Nick mérgesen. – A fenébe is, Morgan, te harmincöt éves korodig voltál detektív! Ha ezt vesszük, nekem is van még hét évem. – Te sokkal többször hívtad ki magad ellen a sorsot három év alatt, mint én tíz alatt – vetette ellene a kapitány. – Ráadásul, veled ellentétben, én nem arra használtam a munkámat, hogy démonokat űzzek. Nick arca kifejezéstelen maradt, de agya lüktetni és zúgni kezdett a kétségbeesett kérdéstől: Mennyit tud Morgan? Sophia az egyetlen, aki Nick múltjának minden undorító részletébe be van avatva. Ő pedig elmondhatta Cannonnak, aki esetleg mondott valamit Morgannak... – Nem, nem tudom, mik ezek a démonok – mondta Morgan halkan, és a tekintete a szánalomtól vagy a gyengédségtől meglágyult. – Bár van egy-két tippem. Sajnos nem tudom megmondani, hogy tudnál megbirkózni a múltaddal. Csak azt tudom, hogy az eddigi módon nem működik, és átkozott legyek, ha hagyom, hogy az orrom előtt halj meg. – Nem tudom, mi a fészkes francról beszélsz! Morgan folytatta, mintha nem is hallotta volna. – Nagyon is hajlok arra, hogy egyetértsek Sir Ross-szal, miszerint soha nem lelsz nyugalmat, míg egy idegen név pajzsa mögé rejtőzve élsz. És bármennyire nehéz is Lord Sydneyként szembenézni a világgal, azt tartanám a legjobbnak, ha... – Mégis, mihez kezdjek, ha vikomt leszek? – csattant fel Nick cinikusan nevetve. – Dohányszelencéket gyűjtsek meg nyakkendőket? Olvasgassam a lapokat a klubban? Tanácsokat adjak a bérlőknek? Jézus, épp annyit tudok a gazdaságról, mint te! – Egy ember ezernyi módon lehet hasznára a társadalomnak – felelte Morgan egykedvűen. – Hidd el, senki nem kívánja tőled, hogy tétlenségben élj! – Kis szünetet tartott, hatalmas kezébe vett egy itatósblokkot az asztalról, és elgondolkozva nézegetni kezdte. – Egyébként az itteni detektíveket hamarosan elbocsátják. Mindenképp találnod kellett volna valami más elfoglaltságot magadnak. Én csak előretolom az egészet pár hónappal. Nick érezte, hogy az arcából kiszalad a vér. – Mi? Morgan hirtelen elvigyorodott, mikor meglátta rajta a döbbenetet. – Ugyan már, ez nem lehet számodra újdonság, még akkor se, ha semennyire sem érdekel a politika. Mikor Cannon otthagyta a rendőrkapitányi pozíciót, csak idő kérdése volt, mikor bocsátják el a detektíveket. Ő volt ennek a helynek a szíve-lelke – minden egyes percét erre szentelte éveken át, míg... – Itt Morgan megállt, és Nickre hagyta, hogy befejezze a mondatot. – Míg nem találkozott a nővéremmel – mondta Nick keserűen. – És el nem vette. – Pontosan. – Úgy tűnt, Morgan nem nagyon bánja, hogy Cannon eltávozott a hivatalból. Sőt acélkemény vonásai meglágyultak, és arcán mosoly bujkált, miközben folytatta. – A legjobb dolog, ami az életében történt vele. Na persze a Bow Streetnek ez nem volt épp főnyeremény. Most, hogy Cannon nyugdíjba ment, felerősödtek a rendőrség megerősítésére való törekvések. És sok politikus azon a véleményen van, hogy az új rendőrség sokkal népszerűbb lehetne a lakosság körében, ha a Bow Street nem jelentene konkurenciát neki.

– Tényleg erre a féleszű bandára akarják bízni egész Londont? – kérdezte Nick hitetlenkedve. – Te jó ég! Az új rendőrség felének egyáltalán nincs tapasztalata, a másik fele meg vagy fekete bárány, vagy komplett hülye... – Akár így van, akár nem, az emberek soha nem fogják teljesen elfogadni az új rendőrséget, míg a Bow Street megvan. És egy új gépezetbe nem lehet a régi eszközöket beépíteni. Nick megütközött azon, milyen véglegesség van a rendőrfőnök hangjában, és vádló tekintettel meredt rá. – Nem is harcolsz ezért a helyért? Kötelességed volna... – Nem – mondta a kapitány egyszerűen. – Csak a feleségemmel szemben van kötelességem. Ő és a gyermekeim mindennél fontosabbak nekem. Világosan megmondtam Cannonnak, hogy soha nem áldozom fel magam úgy a Bow Street oltárán, mint ahogy ő tette hosszú időn keresztül. És ő ezt meg is értette. – De mi lesz a többiekkel? – kérdezte Nick, és a bajtársaira gondolt... Sayer, Flagstad, Gee, Ruthven... mind tehetséges emberek, akik bátran és odaadással szolgálták a közjavát, mindezt éhbérért. – Úgy képzelem, egy-kettő majd csatlakozik az új rendőrséghez, ahol nagyon nagy szükség van rájuk. Mások teljesen más hivatás felé fordulnak majd. Én talán nyitok egy magánnyomozó-irodát, és felveszek két-három embert egy időre. Morgan vállat vont. Bow Street-i évei alatt jelentős kis vagyont gyűjtött össze, úgyhogy dolgoznia nem kellett, legfeljebb a saját kedvtelésére. – Édes istenem! Egyszer kell csak elmennem, hogy egy privát ügyben nyomozzak, és mire visszajövök, az egész istenverte hivatal romokban hever! A rendőrfőnök halkan elnevette magát. – Menj haza a feleségedhez, Sydney! Kezdj el tervezni! Az életed változóban van, hiába próbálod megakadályozni. – Nem leszek Lord Sydney – morogta Nick. A zöld szemekben baráti tiszteletlenség villant. – Vannak ennél rosszabb sorsok is, uram! Rang, birtok, feleség... ha ebből se tudsz kihozni semmit, akkor tényleg reménytelen eset vagy!

10 – Legyen valami halványsárga – mondta határozottan Sophia a rengetegféle anyag közt üldögélve, melyek olyan hatást tettek, mintha szivárvány robbant volna szét a szobában. – Sárga – ismételte Lottie, és az alsó ajkát harapdálta. – Nem hiszem, hogy illene az arcszínemhez. Mivel ez volt legalább a tizedik javaslat, amit Lottie elutasított, Sophia felsóhajtott, és mosolyogva csóválni kezdte a fejét. Kifejezetten azért kérte a hátsó helyiség használatát a saját női szabójánál az Oxford Streeten, hogy Lottie-nak hozományt rendeljenek. – Ne haragudj! – mondta Lottie őszinte sajnálattal. – Nem akarok fárasztó lenni, de ezekkel a dolgokkal kapcsolatban vajmi kevés tapasztalatom van. – Soha nem engedték meg neki, hogy maga válassza meg a ruhája színét vagy fazonját. Lord Radnor előírásainak megfelelően mindig lányos szabású, sötét színű ruhákban járt. Épp ezért nehezen tudta magát erős kékben, sárgában, vagy isten őrizz!, rózsaszínben elképzelni. A mély dekoltázs pedig, ami szinte fedetlenül hagyná kebleit, olyan rossz érzéssel töltötte el, hogy ájulás kezdte környékezni, mikor Sophia megmutatta neki a divatkönyvek merész vonalú illusztrációit. Nick nővére, a javára legyen mondva, kifejezetten türelmes teremtmény volt. Átható tekintettel nézett Lottie-ra, és meggyőző mosolya szokatlan hasonlóságot mutatott a bátyjáéval. – Lottie, drágám, nem azt akarom mondani, hogy fárasztó vagy, de... – Hiszi a piszi! – vágta rá Lottie, mire mindketten elnevették magukat. – Jó, rendben – folytatta Sophia, és vágott egy grimaszt –, zavarba ejtően fárasztó vagy, kedvesem, bár biztos vagyok benne, hogy nem szándékosan. Ezért két kérésem lenne hozzád. Először is fogd fel, hogy ez nem élet-halál kérdése. A ruhaválasztás nem olyan borzasztóan nehéz feladat, különösen, ha egy gyakorlott és felettébb divatosan öltözködő barátnő ad neked tanácsokat. És itt most jómagamra gondolok. Lottie elmosolyodott. – És mi a második? – A második... kérlek, bízz bennem! – Abból, ahogy Sophia Lottie szemébe nézett, világosan látszott, hogy a Sydney család vonzereje nem korlátozódik a família férfi tagjaira. Sophiából olyan melegség és önbizalom áradt, mely bármiféle ellenállást lehetetlenné tett. – Nem hagyom, hogy ápolatlannak vagy netán közönségesnek tűnj! – ígérte meg Sophia. – Az ízlésem kitűnő, és már jó ideje tagja vagyok a londoni előkelő társaságnak, mialatt... – Én el voltam temetve Hampshire-ben? – ajánlkozott Lottie segítőkészen. – Hát, igen. És ha ragaszkodsz ahhoz, hogy drapp ruhákban járj, ami a nálad kétszer idősebb nőknek való, akkor hamarosan kívülálló leszel a magad korabeliek közt. S ez még rossz fényt is vetne az öcsémre, mivel rögtön azt kezdenék pletykálni, hogy biztos fukar veled, ha ilyen szegényes ruhákban jársz... – Jaj, ne! – vágott közbe Lottie gondolkozás nélkül. – Ez igazságtalan volna vele szemben, hiszen megengedte nekem, hogy megvegyem, amit csak akarok. – Akkor engedd meg, hogy válasszak egypár dolgot a számodra! – kérlelte Sophia. Lottie rábólintott, és közben rádöbbent, hogy talán túlságosan bizalmatlan. Meg kell majd tanulnia, hogyan bízza másokra önmagát. – A kezedben vagyok – mondta beletörődve. – Bármit javasolsz, hordani fogom. Sophia elégedetten kuncogni kezdett. – Kitűnő! – Azzal a térdére fektetett egy

modellmintakönyvet, és papírszeletkéket dugdosott azokhoz az oldalakhoz, amelyek különösen tetszettek neki. Sötét tónusú, aranyszőke haján megcsillant a fény, amitől a tincsek az érett búza és a méz árnyalataiban játszottak. Sophia különösen csinos nő volt, finom, de határozott arcvonásaiban jól felismerhető volt Nick kemény arcéle, csak nőies változatban. Néha-néha felpillantott Lottie-ra, végigmérte, aztán vagy bólintott egyet, vagy megrázta a fejét. Lottie engedelmesen várt, és közben szürcsölt egy kis teát, amit a szabósegéd hozott be nekik. Kint zuhogott, a délután szürke és hűvös lett, de itt ez a helyiség otthonos és békés volt. Csupa női holmi mindenütt – feltornyozva egymás hegyén-hátán: csipkeszéldarabkák, selymek és bársonyszalagok: és művirágok, szirmukon üveggyöngyökkel, melyek a harmatot jelenítették meg. A szabó néha-néha megjelent, tárgyalt egy kicsit Sophiával, jegyzetelt valamit, aztán udvariasan távozott. Van olyan vásárló, mesélte korábban Sophia Lottie-nak, aki szereti, ha a szabó végig ott van vele. Mások sokkal jobban tudják, mit akarnak, és inkább egyedül szeretik meghozni a döntéseiket. Lottie annyira elveszett a békés álmodozásban, hogy szinte felugrott a helyéből, mikor Sophia megszólalt. – El sem tudod képzelni, mennyire odavoltam, mikor Nick megírta, hogy megnősül. – Sophia most két anyagot tartott egymás mellé, és kritikus szemmel vizsgálgatta őket, ide-oda forgatva, hogy lássa, a szövet hogyan változik a fény hatására. – Mondd el, kérlek, mi volt az öcsémben, ami elsőre felkeltette az érdeklődésed? – Nagyon jóképű férfi – felelt Lottie óvatosan. – Nem tudtam nem észrevenni a szemét, sötét haját, és... olyan elragadó volt, és olyan... – Itt megállt, és kicsit elkalandozott. Azokra a napsütötte pillanatokra gondolt a Kívánság Kútjánál ott az erdő mellett... arra, hogy mennyire megviseltnek tűnt Nick, mennyire látszott rajta, hogy vigaszra van szüksége. – Elhagyatott – mondta ki, alig hallhatóan. – El is csodálkoztam, hogy lehet egy ilyen csodálatos férfi a legmagányosabb ember, akivel valaha találkoztam. – Ó, Lottie! – mondta Sophia lágyan. – Kíváncsi lennék, hogyan vetted észre ezt Nickben, mikor mindenki más sebezhetetlennek tartja. – Sophia előrehajolt, és halvány borostyánszínű selymet emelt Lottie álla alá, megvizsgálta, hogy áll az arcszínéhez, aztán újból letette. – Nicknek szinte egész életében az életéért kellett küzdenie. Annyira kicsi volt, mikor a szüleink meghaltak... és olyan lázadó lett aztán... – Sophia gyorsan megrázta a fejét, mintha a fájdalmas emlékek áradatát akarná elhessegetni magától. – Aztán Londonba szökött, és egy darabig semmit nem hallottam felőle. Míg egy napon megtudtam, hogy valami pitiáner bűnért elítélték, és egy börtönhajóra került. Pár hónappal később arról értesítettek, hogy meghalt a hajón valamilyen járványban. Évekig gyászoltam. – De miért nem jött el hozzád? Legalább egy levelet küldhetett volna, hogy megkíméljen a gyötrelmektől. – Azt hiszem, túlságosan szégyellte magát, azok után, ami vele történt. Próbálta elfelejteni, hogy John, Lord Sydney valaha is létezett. Könnyebb volt addigi életét lezárni, és újat kezdeni Nick Gentryként. – Azok után, ami vele történt? Mi után? – kérdezte Lottie hüledezve. – A bebörtönzésére gondolsz? Sophia sötétkék szemével Lottie tekintetét kutatta. Miután meggyőződött afelől, hogy Lottie egy fontos dologról semmit sem tud, zárkózottá vált. – Igen, a bebörtönzésére – felelte mintegy mellékesen, amiből Lottie már tudta, hogy valamilyen rejtélyhez falaz az

öccsének. – És hogy tudtad meg, hogy életben van? – Londonba jöttem – válaszolta Sophia –, hogy bosszút álljak azon a rendőrbírón, aki elítélte, és a börtönhajóra küldte. Őt okoltam az öcsém haláláért. De legnagyobb megrökönyödésemre azon kaptam magam, hogy kezdek beleszeretni. – Sir Ross? – Lottie elképedve nézett Sophiára. – Nem csoda, hogy Nick nem ked... – Mikor rádöbbent, mit is készül mondani, hirtelen elhallgatott. – Nemigen kedveli? – fejezte be Sophia bánatos mosollyal. – Hát igen, nincsenek oda egymásért. Ez azonban nem gátolta meg a férjemet abban, hogy mindent megtegyen érte, amit csak lehet. Tudod, még az után is, hogy Nick csatlakozott a Bow Street-iekhez... felettébb vakmerően és esztelenül viselkedett. – Tudom – ismerte el Lottie óvatosan. – Elég nyughatatlan a természete. Sophia komor mosollyal mondta: – Attól tartok, ennél többről van szó, drágám. Három éven keresztül Nick a legesztelenebb dolgokba ment bele, és nem érdekelte, túléli vagy belehal. – De miért? – Van egypár dolog Nick múltjában, melyek meglehetősen keserűvé és zárkózottá tették. A férjem és Sir Grant végig azon voltak, hogy segítsenek neki jobb emberré válni. Nem mindig értettem egyet a módszereikkel. Biztosíthatlak, hogy a férjemmel erről indulatos vitákat folytattunk. Mégis, ahogy telt-múlt az idő, úgy tűnik, az öcsém több szempontból is megváltozott. És Lottie, engem felbátorít az a tény, hogy elvett téged. – Sophia most megfogta Lottie kezét, és erősen megszorította. – Sophia... – Lottie elfordította a tekintetét, és nagy nehezen megszólalt. – Nem hiszem, hogy a miénket igaz szívvel szerelmi házasságnak lehetne nevezni. – Hát persze hogy nem – mondta a másik nő egyetértően. – Attól tartok, hogy Nick számára a szeretni és a szeretve lenni érzése egészen idegen. Egy kis időt biztosan igénybe vesz, mire Nick rádöbben, mit is érez. Lottie biztos volt benne, hogy Sophia bátorítani akarja. Neki azonban az eshetőség, hogy Nick beleszeret, nemcsak teljességgel lehetetlennek, hanem ijesztőnek is tűnt. Nick soha nem lenne ennyire elővigyázatlan, soha nem hagyná, hogy bárki a hatalmába kerítse. Ám ha mégis, akkor meg ugyanolyan rögeszméssé és zsarnokivá válna, mint Lord Radnor. Lottie nem kívánta, hogy bárki szerelmes legyen belé. Azt jól látta, hogy bizonyos emberek nagy örömüket lelik a szerelemben, mint például Sophia és Sir Ross, mégsem tudott erre az érzelemre másképp tekinteni, mint valami csapdára. Az a felállás, amiben Nickkel megállapodtak, sokkal biztonságosabbnak tűnt. Nick furán elveszettnek érezte magát, miután elhagyta a Bow Street-i irodát. Eleredt az eső, és a gyülekező felhőkből ítélve még nagyobb zivatar ígérkezett. Érezte, hogy amíg kalap nélkül botladozik a csúszós járdán, a hideg, súlyos esőcseppek eláztatják a haját és a vastag szövethajtókát verdesik a kabátján. Menedéket kéne keresnie valahol... A Barna Medvében talán, a fogadóban a Bow Street 3-as számmal szemben... vagy Tom kávéházában, ahol a detektívek kedvenc orvosa, dr. Linley szokott tanyázni. Vagy otthon... de ettől a gondolattól rögvest meg is ijedt. Az eső még jobban rákezdett, és a sűrű zuhatag arra késztette az utcai árusokat és a gyalogosokat, hogy az üzletek ponyvatetői alatt húzzák meg magukat. Cingár fiúk szaladtak ki az útra, hogy az uraknak, akiket készületlenül ért az eső, bérkocsit fogjanak.

Esernyők nyíltak ki sorra, vázuk kifeszült a csapkodó szélben, az égen villámok cikáztak. A levegő már nem a megszokott istállószagot árasztotta, hanem megtelt a friss tavaszi eső illatával. Barna erecskék futottak bele a csatornákba, és kitisztították onnét mindazt a mocskot, amit a csatornatisztító munkások az esti műszakban elmulasztottak kitakarítani. Nick céltalanul lófrált, az eső meg csak csapdosott az arcába, és végigfolyt az állán. Szabadidejében rendszerint elment valahová Sayerrel vagy Ruthvennel, és egy sör meg bifsztek mellett meséltek egymásnak, esetleg megnéztek egy bokszmeccset vagy egy szaftos komédiát a Drury Lane-en. Néha meg csak úgy járták az utcákat kis csapatokban, és ráérősen figyelték a főbb útvonalakat meg a sétányokat, hátha látnak valami rendelleneset. Nick úgy gondolt a többi detektívre, hogy tudta, nemsokára el fogja veszíteni őket. Bolondság is volna másban reménykedni. Többé nem élhet az ő világukban, Sir Ross ezt lehetetlenné tette a számára. De miért is? Miért nem volt képes az a kotnyeleskedő gazfickó békén hagyni? Nick gondolatai körbe-körbe jártak, de nem lelte a választ. Az egész talán Sir Ross fáradhatatlan igazságkeresésével, rendmániájával volt összefüggésben: Nick vikomtnak született, következésképp vissza kell kapja a rangját, nem érdekes, mennyire alkalmatlan rá. Nick azon merengett, mit is tud a nemességről, szokásaikról és rituáléikról, a megszámlálhatatlan viselkedési szabályról, a földbirtokos arisztokráciának a hétköznapi élettől való elkerülhetetlen elidegenedéséről. Megpróbálta elképzelni, amint élete nagy részét fogadószobákban és szalonokban időzve tölti, vagy frissen vasalt újságját olvasgatja a klubban. Beszédeket tart a Lordok Házában, csak hogy demonstrálja szociális elkötelezettségét. Estélyekre jár, és irodalomról meg kultúráról fecseg, aztán a többi selyemharisnyás úriemberről pletykál. Kezdett pánikba esni. Azóta, hogy egykor, nagyon rég a sötét, bűzlő hajófenékben raboskodott az elképzelhető leghányatottabb sorsú teremtményekkel összeláncolva, nem érezte magát ennyire csapdahelyzetben, ennyire kiszolgáltatva. Csakhogy akkor tudta, a hajóderékon kívül ott a szabadság. Innen pedig nem volt menekvés. Mint egy kalickába zárt állat. Dühvel teli gondolatai a kiutat keresték. – Gentry! – egy baráti hang szakította félbe. Eddie Sayer közeledett felé, a szokásos üdv-bará-tom-hogy-vagy vigyorral az arcán. Nagydarab, rámenős és szeretetre méltó ember volt, akit az összes detektív kedvelt, és akiben Nick a leginkább megbízott a kényes és veszélyes helyzetekben. – Végre visszatértél! – kiáltotta Sayer, és jól megrázta a kezét. Barna szemei csak úgy villogtak csöpögő kalapjának karimája alól. – Látom, az irodából jössz. Sir Grant biztos pokoli sok feladatot adott neked, hogy ezt a hosszú távollétet bepótold. Nick érezte, hogy a tőle megszokott csattanós válaszok arzenálja most erősen megcsappant. És mivel elég nehéznek találta megmagyarázni, hogy az élete egy hét leforgása alatt fenekestül felfordult, inkább csak megrázta a fejét. – Semmi megbízatás – mondta mogorván. – Elbocsátottak. – Tessék? – kérdezte Sayer, és bután bámult rá. – Úgy érted, örökre? De hát te vagy Morgan legjobb embere! Mi a fészkes fenéért tenne ilyet? – Mert vikomt lesz belőlem. Sayer zavartsága azon nyomban elpárolgott. Elnevette magát. – Na persze, belőlem meg Devonshire hercege! Nick olyan komoran nézett Sayerre, hogy annak kissé alábbhagyott a jókedve.

– Gentry – mondta –, nincs egy kicsit túl korán ahhoz, hogy ennyire piás légy? – Nem ittam. Sayer mintha meg se hallotta volna, Tom kávéháza felé intett. – Gyere, megpróbálunk kijózanítani egy kis kávéval. Talán Linley is itt van már, legalább segít megfejteni, mitől lettél ilyen habókos. Miután számos csésze kávét elfogyasztottak, nem sajnálva belőle a barna cukrot, Nick kezdte magát úgy érezni, mint egy zsebóra, amit túlságosan felhúztak. Nem sok vigaszra lelt Sayer és Linley társaságában, akik nem tudtak mit kezdeni képtelen állításaival. Próbálták belőle kihúzni a részleteket, de Nick képtelen volt a múltjáról beszélni, amit másfél évtizede egyfolytában csak feledni próbált. Végül otthagyta őket a kávéházban, és újra kisétált az utcára, az esőbe. Keserű szívvel gondolt arra, hogy bandafőnökkorszaka volt az egyetlen az életében, mikor a maga ura lehetett. Fenemód könnyű volna túltenni magát azoknak az éveknek a kegyetlen becstelenségén, és csak a barbár élvezetre emlékezni, ahogy lépten-nyomon túljárt Sir Ross Cannon eszén. Ha valaki akkor azt mondja neki, hogy egyszer majd a Bow Streeten fog dolgozni, vagy hogy megházasodik, és belemegy abba, hogy újra felvegye az átkozott családi nevét... te jóságos ég! Hát, bizony minden erejével azon lett volna, hogy ezt a sorscsapást elkerülje. Bár nem igazán tudta, mit is csinálhatott volna másképp. A megegyezés Sir Ross-szal elkerülhetetlen volt. És mióta csak meglátta Lottie-t azon a folyóparti gáton Hampshireben, egyfolytában kívánja. Azt is tudta, hogy mindig kívánni fogja, és hogy valószínűleg el kell vetnie minden arra irányuló kísérletet, hogy ennek okát megfejtse. Néha nincsenek okok – egyszerűen úgy van és kész. Mialatt feleségének erotikus illatára és sokat ígérő barna szemére gondolt, hirtelen egy ékszerüzlet előtt találta magát. Az üzletben nem volt vásárló, kivéve egyvalakit, aki épp akkor készült kilépni a zivatarba egy ütött-kopott esernyő eléggé kétesnek tűnő védelme alatt. Amint a másik kisietett, Nick azonnal belépett az üzletbe. Félresimította csöpögő haját a szeméből, körbenézett a filccel borított asztalokon, és felfedezte a biztonsági helyiségbe vezető hátsó ajtót is. – Uram! – Nyakában hatalmas nagyítóval megjelent az ékszerész Kedvesen tudakoló pillantást vetett Nickre. – Segíthetek? – Zafírkövet szeretnék – mondta neki Nick. – Egy hölgy részére lesz. A férfi elmosolyodott. – Szerencséje, hogy betévedt hozzánk, uram. mivel épp a közelmúltban érkezett egy kitűnő ceyloni zafírkollekció. Van elképzelése, milyen súlyú legyen? – Igen, legalább ötkarátos, makulátlan. Valami nagyobb darab, ha lehet. Az ékszerész szeme kíváncsian felcsillant. – Szerencsés hölgy lehet, hogy ilyen ajándékot kap. – Egy vikomt feleségének lesz – mondta Nick gunyorosan, és kigombolta esőáztatta kabátját. Már délutánra járt, mire Nick visszatért a Betterton Streetre. A lakáj egy esernyővel felfegyverkezve rontott ki elé a cudar időbe. Nick nem fogadta el az ernyőt, ami ezen a ponton már vajmi kevés segítséget jelentett volna, hanem felrohant a lépcsőn. Mrs. Trench a dühöngő vihar elől gyorsan becsukta az

ajtót, és tágra nyílt szemmel bámult a gazdájára. Aztán megjelent Lottie is sötétszürke ruhájában, csinosan és szárazon, haja ezüstösen csillogott a lámpa fényében. – Jézus isten! Agyonáztál! – kiáltott fel, és előresietett. Kerített egy szobalányt, hogy segítsen lehúzni Nick válláról átnedvesedett kabátját, és arra kérte a férjét, hogy még a hallban vegye le sáros csizmáit. Nick azonban alig hallotta, mit mond a szolgálóknak Lottie, mivel egész figyelme törékeny kis alakjára összpontosult, ahogy előtte lépkedett felfelé a lépcsőn. – Biztosan fázol – mondta Lottie aggodalmaskodva, és hátranézett a válla fölött. – Elindítom a zuhanyt, attól felmelegszel, aztán leülhetsz a tűz elé. Ma a nővéreddel voltam, ide jött, aztán elmentünk együtt az Oxford Streetre, és egy vidám délelőttöt töltöttünk a szabónál. Fogadok, megbánod még, hogy szabad kezet adtál nekem a kontódra, mert hagytam, hogy Sophia rábeszéljen szégyenteljes mennyiségű ruha megrendelésére. Egynémelyik kifejezetten botrányos – attól félek, soha nem lesz annyi bátorságom, hogy házon kívül is felvegyem őket. Aztán a könyvesboltba mentünk, és ott aztán tényleg elszaladt velem a ló. Földönfutóvá tettelek, az biztos... És eztán következett a különböző vásárlások részletes leírása, miközben Lottie betuszkolta Nicket az öltözőszobába, és kérte, hogy vegye le átnedvesedett ruháit. Nick szokatlan óvatossággal mozgott, Lottie-ra irányuló figyelme szinte lomhává tette. Lottie ezt a lomhaságot a kinti hidegnek tudta be, és mondott valamit a viharban való hosszú kószálás egészségügyi kockázatairól, meg hogy Nicknek muszáj egy csésze brandys teát innia a zuhany után. De Nick egyáltalán nem fázott. Belül szinte lángolt, ahogy visszaidézte magában az éjszaka eseményeit... Lottie kebleit, széttárt combját, a helyeket, ahol a selymes puhaság finoman göndörödő fürtökbe váltott. De hát csak nem eshet rögtön Lottie-nak, mihelyt beteszi a házba a lábát, mintha egy fikarcnyi önuralma sem volna! Pedig mennyire akarná, gondolta kesernyés mosollyal, miközben nedves ruháival bíbelődött. Elég nehéz volt leráncigálnia őket magáról. Belső hevültsége ellenére érezte, hogy valóban átfázott. Hallotta a csövek zörgését, ahogy Lottie elindította a zuhanyt, aztán félénk kopogását az ajtón. – Idehoztam a köntösöd – hallatszott tompán, aztán az ajtófélfán megjelent Lottie keze, ujjai közt a bordó bársonnyal. Nick Lottie pici kis kezére nézett, csuklójának finom belső felére, az erecskék hálójára. Milyen könnyű volt múlt éjszaka kitapintani pulzusának minden egyes verését, felfedezni testének legrejtettebb zugait. Azon kapta magát, hogy odanyúl, és a köntöst figyelmen kívül hagyva ujjait inkább Lottie törékeny csuklója köré fonja. Aztán kitárta az ajtót, és miközben pírtól égő arcába nézett, szorosan magához vonta. Lottie-nak nem volt nehéz kitalálni, mit akar. – Nincs szükségem ruhára – mondta Nick nyersen, aztán elvette Lottie kezéből a köntöst, és a földre dobta. – A zuhany... – mormogta Lottie, de el is hallgatott, mikor Nick ruhájának gombjaihoz nyúlt. Nick ujjai gyorsan és magabiztosan mozogtak. Először szétbontotta a felsőrészt, ami alól előbukkant a Lottie húsába mélyedő, vászonból és halcsontokból álló fűző. Aztán lehúzta Lottie válláról a ruhaujjat, kisingének pántjával együtt, és száját a fedetlenül maradt gömbölyűségre tapasztotta. Lottie oly engedékenyen simult bele az ölelésébe, amire Nick nem is számított. Ettől aztán még jobban izgalomba jött, belecsókolt Lottie vállába, és finom bőrét csókolgatva-nyalogatva eljutott a nyakáig, ezalatt kezeit kiszabadította a ruhaujjból, a ruhát pedig lecsúsztatta a csípőjéről.

A zuhany kezdett felforrósodni, és gőzzel töltötte meg a levegőt. Nick kezdte kikapcsolgatni Lottie fűzőjét, a kemény végeket előbb erősen összenyomva, majd kiengedve. Lottie a vállának dőlt, és segített neki kibújni a többi fehérneműjéből. Szeme csukva volt, és áttetsző szemhéja kissé remegett, amikor nyugodt légzését hosszú sóhajok váltották fel. Nick éhesen húzta magával a forró zuhanyesőbe. Lottie elfordítva arcát a gőztől, Nick vállára hajtotta a fejét, és passzívan állt, míg Nick keze végigsiklott a testén. A melle kicsi volt, de Nick kezében megduzzadt, és a férfi ujjainak szorításától megkeményedtek a mellbimbói. Nick végigsimított Lottie csupasz derekán, csípőjének domborulatán, kerekded fenekén... és csak simogatta, cirógatta, miközben felálló hímtagjához szorította. Lottie nyögve-sóhajtva széttárta combját Nick odakalandozó kezének engedelmeskedve, és puhaságát Nick dörzsölgető hüvelykujjának feszítette. Mikor Nick beléhatolt az ujjaival, elakadt a lélegzete, és a gyengéd erőszaktól ösztönösen ellazult. Nick olyan mély, titkos helyekre hatolva simogatta, dörzsölgette, amitől Lottie már-már az elélvezés határára került. Mikor Nick érezte, hogy Lottie közel jár a csúcshoz, felemelte és a falhoz nyomta, egyik karjával megtartva a csípője alatt, másikkal a hátát támasztva. Lottie felkiáltott meglepetésében, belekapaszkodott Nickbe, és mikor Nick beléje nyomult, szemei tágra nyíltak. Izmai szorosan körülfogták a férfit, és ahogy Nick egyre jobban magára eresztette, egész hosszában elnyelték. – Megtartalak – mormolta magabiztosan Nick, Lottie víztől síkos testével a karjaiban. – Ne félj! Lottie most szaporábban kezdett lélegezni, és fejét Nick karjára hajtotta. Ahogy zubogott le a hátán a forró víz, és egy buja női test fonta körül, Nick teljesen elveszítette a fejét. Erőteljes mozdulatokkal hatolt be újra meg újra, míg végül Lottie felkiáltott, és heves rángások közepette még jobban rákulcsolódott. Nick abbahagyta a mozgást, mivel érezte, hogy Lottie egész testében remeg, és testének rejtett járata szinte elviselhetetlenül szűkké válik. Rángásai-remegései mintha még mélyebbre húzták volna befelé, mire Nick ágyékából a gyönyör hullámai gyűrűztek elő, megremegett és elélvezett benne. Aztán lassan eleresztette, majd hagyta, hogy Lottie lecsússzon, míg a lába a csempézett padlót nem érte. Nick a kezébe vette a fejét, és ajkát végighúzta nedves haján. Aztán vizes pilláihoz ért, majd gömbölyű orra hegyéhez. Amint azonban elérte az ajkát, Lottie elfordította a fejét, mire Nick ingerülten felhorkant. Majd meghalt Lottie szájának ízéért. Még soha semmit nem akart ennyire. Egy röpke pillanat erejéig kísértésbe esett, hogy a fejét megfogva száját az övére tapassza, de tudta, ez nem elégítené ki... erőszakkal nem veheti el, amire vágyik. Miután kivitte Lottie-t a zuhany alól, és mindketten megszárítkoztak a hálószoba kandallója előtt, Nick megfésülte felesége hosszú haját. A nedvesen még sötét borostyánszín fürtök megszárítva világos pezsgőszínűvé változtak. Nick megcsodálta a bársonyköntösének színétől élesen elütő hajfürtöket, és ujjaival kisimította őket. – Miről beszéltetek Sir Granttel? – kérdezte Lottie, és mikor leültek a vastag szőnyegre, Nick mellkasának dőlt. Nick egy másik köntöse volt rajta, amibe legalább háromszor belefért. – Ő is Sir Ross véleményén van, természetesen – mondta Nick, és meglepve tapasztalta, hogy a reggel érzett kétségbeesése jelentős mértékben enyhült. Mintha gondolatban már lassan hozzászokott volna jövőbeni kilátásaihoz, bár ezek nem nagyon voltak az ínyére. Elmesélte, mit mondott neki Morgan a Bow Street felszámolásáról, mire

Lottie gondterhelt arccal fordult felé. – London a Bow Street-i detektívek nélkül? – A dolgok változnak– jelentette ki Nick közömbösen. – Legalábbis úgy tűnik. Lottie megfordult ültében, és hogy megtámaszkodjon, ösztönösen átfonta karjával Nick felhúzott térdét. – Nick – kezdte óvatosan –, amikor ma Sophiával beszélgettünk, megemlített valamit, amiről azt hiszem, jobb, ha tudsz, bár ő meglepetésnek szánja. – Nem szeretem a meglepetéseket – mormolta Nick. – Mostanában volt belőle elég. – Igen, én is pont erre gondoltam. Nick nézte Lottie csillogó, sötétbarna szemét, a szelíd, ovális arcot, a túlságosan hegyes állat, a túl rövid orrot. Bizonyos apró tökéletlenségek tették Lottie szépségét különlegessé és végtelenül érdekessé. Ha klasszikusabbak a vonásai, az hamar unalmassá vált volna. Nick testében jóleső érzés áradt el, ahogy Lottie vékony karja átkulcsolódott a lábán, és melle a térdét érte. – Mit mondott a nővérem? – kérdezte. Lottie a selyemköntös gyűrődéseit egyengette. – A családi birtokról van szó Worcestershire-ben. Sophia és Sir Ross ajándékképpen felújíttatják neked a házat, és a parkot is rendbe hozatják. Sophia nagy figyelmet fordít arra, hogy olyan anyagokat, színeket és bútorokat válasszon, melyek a lehető legjobban hasonlítanak az emlékeiben élőkre. Azt mondja, olyan, mint egy időutazás... amikor a főbejáraton belép, félig-meddig arra számít, hogy az édesanyátok a nevén szólítja majd a hallban, az apátokat pedig szivarfüstöt eregetve ott találja a könyvtárszobában... – Úristen! – sziszegte Nick a fogai között, és talpra ugrott. Lottie a tűz előtt maradt, és kezét a meleg felé tartotta. – El akarnak oda vinni minket, amint a beidézés megérkezik. Gondoltam, előre figyelmeztetlek, hogy legyen időd felkészülni. – Köszönöm! – Nick ennyit bírt csak mondani, azt is félszegen. – Bár ehhez akármennyi idő is kevés volna. – A családi birtok... Worcestershire... azóta nem járt ott, hogy Sophia és ő árvák lettek. Hát tényleg nincs menekvés? Úgy érezte, mintha valami feneketlen mélységbe taszítanák. A Sydney név, a rang, a birtok, az emlékek... soha nem akarta ezt az egészet, most meg rátukmálják. Hirtelen gyanakvás fogta el. – Mondott még valamit a nővérem? – Semmi különöset. Nick észrevette volna Lottie tekintetében, ha a nővére a bizalmába avatja. De úgy tűnt, Sophia ily módon mégse árulta el. És ha eddig nem mondta el Lottie-nak, eztán is titokban fogja tartani. Miután többé-kevésbé megnyugodott, összekócolódott hajába túrt az ujjaival. – A francba ezzel az egésszel! És mindenki elmehet a fenébe! – mondta összeszorított foggal. De mikor látta Lottie arcán a megrökönyödést, gyorsan hozzátette: – Kivéve téged. – Na azért! – vágott vissza Lottie. – Én a te oldaladon állok. – Tényleg? – kérdezte Nick, akit ez a kijelentés akarata ellenére megérintett. – Nem csak a te életed fordult fel fenekestül – közölte Lottie. – És én még azon aggódtam, hogy az én családom micsoda galibát fog okozni! Nick zaklatottsága ellenére közel volt ahhoz, hogy elmosolyodjon. Odalépett, ahol Lottie ült, és a kezét odanyújtotta neki. – Ha eláll az eső – mondta, miközben felhúzta –, holnap meglátogatjuk a szüleidet. Lottie arcán döbbenet és kíváncsiság tükröződött. – Ha nem alkalmas... azazhogy... ha

más terveid vannak... várhat. – Nincsenek terveim – felelte Nick, és eszébe jutott, hogy elbocsátották. – Holnap ugyanolyan alkalmas, mint máskor. – Köszönöm. Szeretném már látni őket. Csak remélni tudom, hogy... – Lottie hirtelen elhallgatott, és összeráncolta a szemöldökét. Ahogy a tűzhöz lépett, a köntös szélét uszályként húzta maga után. Nick rögtön követte, és nagyon szerette volna magához ölelni, megvigasztalni, és addig csókolni a száját, míg engedelmessé nem válik. – Próbálj nem gondolni rá! – javasolta. – Ha aggodalmaskodsz, az semmin nem változtat. – Nem lesz valami vidám találkozás! Azt hiszem, nincs még egy olyan helyzet, ahol mindkét fél ennyire becsapva érezné magát. Habár biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akik kizárólag engem okolnak. Nick a selyemköntösön keresztül megsimogatta Lottie karját. – Ha újra dönthetnél, velük maradnál, és hozzámennél Radnorhoz? – Nem, biztosan nem. Nick most maga felé fordította Lottie-t, és kisimította a haját a homlokából. – Akkor pedig megtiltom, hogy bűnösnek érezd magad! – Megtiltod? – kérdezett vissza Lottie, és felhúzta a szemöldökét. Nick elvigyorodott. – Megígérted, hogy engedelmeskedsz nekem! Szóval, tégy úgy, ahogy mondom, vagy vállalnod kell a következményeket. – Éspedig? Nick kibontotta Lottie köntösét, ledobta a földre, aztán pontosan megmutatta, mire gondol. A Howard család London előkelő részétől kétmérföldnyire délre élt egy kis falucskában, melyet körben szántóföldek öveztek. Nick már járt itt korábban, mikor Lottie-t keresni kezdte, és még emlékezett a jól megépített, de elhanyagolt házra. Volt valami komikus abban, hogy úgy tér vissza, mint a Howard házaspár nemkívánatos veje, és csak Lottie áthatolhatatlan hallgatása akadályozta meg abban, hogy elmosolyodjon. Azt kívánta, bárcsak megóvhatná a nehézségektől, melyet a családjával való találkozás jelent a számára. Ugyanakkor Lottie-nak szüksége volt arra, hogy szembenézzen a helyzettel, és megpróbáljon velük kibékülni. A Tudor-stílusú kis ház sok hasonló épület között húzódott meg. Buja növényzettel benőtt aprócska előkertje és vörös téglás homlokzata volt, ami sajnálatos módon eléggé megrongálódott. Négy lépcső vitt fel a bejárati ajtóhoz, és a szűk folyosó két földszinti helyiségbe vezetett, melyeket fogadószobaként használtak. A folyosóról kőlépcsők vezettek le a pincébe, ahol a konyha és egy víztároló tartály állt, melyet az utcáról töltöttek fel újra és újra. Három gyermek játszott a kertben, karikát hajtottak, és körbe-körbe szaladgáltak. Mindegyik fakószőke hajú, fehér bőrű és vékony testalkatú volt, akárcsak Lottie. Amikor Nick először látta a gyerekeket, megmondták neki, melyiket hogy hívják, de most egyiknek a nevére sem emlékezett. A hintó megállt a kövezett kocsiúton, mire a kicsik rögvest a kapunál termettek, és a kukucskálón keresztül nézték, amint Nick lesegíti Lottie-t a hintóból. Lottie arca kívülről nyugodtnak tűnt, de Nick jól látta, ahogy kesztyűs ujjai görcsösen összekulcsolódnak, és akkor valami olyasmit tapasztalt, amit addig még soha: aggódni

kezdett egy másik ember érzései miatt. És ez egyáltalán nem tetszett neki. Lottie sápadt arccal állt meg a kapu előtt. – Sziasztok! – suttogta. – Te vagy az, Charles? Annyira megnőttél, meg sem ismerlek. És te Eliza, és... te jó ég!, ez csak nem a kicsi Albert? – Nem vagyok már kicsi! – sipította a totyogó öntudatosan. Lottie elpirult, a nevetés határán volt, de könnyeivel küzdött. – Nem, tényleg nem. Lehetsz már vagy hároméves. – Te Charlotte vagy, a testvérünk – mondta Eliza. Komoly kis arcát két hosszú copf keretezte. – Az, aki megszökött. – Igen. – Lottie szája sarkában keserűség ült. – De már nem leszek többé távol, Eliza. Annyira hiányoztatok! – Úgy volt, hogy Lord Radnorhoz mész feleségül – mondta Charles, és kerekre nyílt kék szemével egyenesen Lottie szemébe nézett. – Nagyon mérges volt, hogy mégse, és most arra készül, hogy... – Charles! – Egy izgatott női hang szólalt meg az ajtóból. – Maradj csöndben, és gyere el a kaputól! – De Charlotte van itt! – ellenkezett a fiú. – Igen, tisztában vagyok vele. Gyertek, gyerekek, és mondjátok meg a konyhalánynak, hogy készítsen nektek lekváros pirítóst! A női hang gazdája Lottie anyja volt, a negyvenes évei elején járó, törékeny, karcsú asszony, szokatlanul keskeny arccal és világosszőke hajjal. Nick úgy emlékezett, hogy a férje kerek arcú, erőteljes testalkatú férfi. A házaspár egyik tagja sem volt különösebben szép, de a természet valami fura ügyeskedése folytán Lottie mindkettejüktől a legelőnyösebb vonásokat örökölte. – Mama – mondta Lottie halkan, és belekapaszkodott a kapu tetejébe. A gyerekek a beígért finomság reményében azonmód elszaladtak. Mrs. Howard szomorú tekintettel nézett a lányára, a szája és orra környékén, valamint a homlokán erős ráncok jelentek meg. – Nincs még két napja sem, hogy Lord Radnor itt járt – mondta. Ebben az egyetlen mondatban egyszerre volt vád és számonkérés. Lottie nem találta a szavakat, és a válla mögött Nickre nézett. Nick rögtön a tettek mezejére lépett, csatlakozott Lottie-hoz a kapunál, és kireteszelte. – Bejöhetnénk, Mrs. Howard? – kérdezte. Aztán válaszra sem várva a ház felé tuszkolta Lottie-t. És mintha belébújt volna a kisördög, még hozzátette: – Vagy szólítsam mamának? – És az utolsó szavát jól megnyomta, csak nem úgy, mint Lottie az előbb. Mikor beléptek a házba, Lottie titkon jól belekönyökölt a bordáiba az arcátlanságáért, mire Nick elvigyorodott. Belül áporodott volt a levegő. Az ablakfüggönyöket számtalanszor megfordították már, míg végül mindkét oldalukat egyformán kiszívta a nap, a szőnyegek pedig olyan kopottak voltak, hogy már egyáltalán nem lehetett rajtuk kivenni a mintát. A csorba porcelánfiguráktól kezdve a zsíros tapétáig minden a lecsúszott nemesi létformáról árulkodott. Maga Mrs. Howard is ezt a benyomást erősítette, mivel egy olyan ember megfáradt eleganciájával és kétes magabiztosságával lépkedett előttük, aki valaha sokkal jobb életkörülményekhez volt szokva. – Hol van apa? – kérdezte Lottie, megállva a fogadószoba közepén, ami alig volt nagyobb, mint egy kamra. – A városban, a nagybátyádnál.

Mindhárman a kis szoba közepén ácsorogtak, és a levegőt lassan kínos csönd töltötte meg. – Miért jöttél, Charlotte? – kérdezte Lottie anyja végül. – Hiányoztatok, és... én... – Lottie hirtelen elhallgatott, mikor meglátta anyja arcán a hajthatatlan közönyt. Nick érezte, hogy a felesége a makacs büszkeség és a megbánás közt őrlődik, mikor így folytatja: – El akartam nektek mondani, hogy sajnálom, amit tettem. – Bárcsak el tudnám hinni neked! – felelte Mrs. Howard maró gúnnyal. – De nem tudom. Te nem bánod, hogy nem teljesítetted a kötelességed, és azt sem sajnálod, hogy a saját érdekeidet mindenki másé elé helyezted. Nick azon vette észre magát, hogy elég nehezen tolerálja, ha a feleségét kritika éri – még ha az a saját anyja részéről érkezik is. Lottie érdekében azonban inkább tartotta a száját. Kezét a háta mögött összekulcsolva az ősrégi szőnyeg kivehetetlen mintáját nézegette. – Bánom, hogy olyan sok fájdalmat és aggodalmat okoztam nektek – mondta Lottie. – Azt a két év hallgatást is bánom, ami közben eltelt. Mrs. Howard végre valamiféle jelét adta az érzelmeinek. Hangjába harag vegyült. – Ez a te hibád, és nem a miénk. – Igazad van – ismerte el a lánya jámboran. – Nem kívánhatom, hogy megbocsássatok nekem, de... – Ami történt, megtörtént – vágott közbe Nick, mivel nem bírta tovább, hogy Lottie meghunyászkodik az anyja előtt. Csak nem fogja szó nélkül tűrni, hogy bűnbánóan térdre ereszkedjék! Birtokosi mozdulattal Lottie derekára tette a kezét. Hűvös, átható tekintete találkozott Mrs. Howardéval. – Semmire nem megyünk azzal, ha a múltról beszélünk. Azért jöttünk, hogy a jövőnket megtárgyaljuk. – Magának semmi köze nincs a mi jövőnkhöz, Mr. Gentry! – Az asszony kék szeme fagyos megvetéssel volt tele. – Maga épp annyira hibáztatható a helyzetünk miatt, mint Lottie. Soha nem álltam volna szóba magával, soha nem válaszolok a kérdéseire, ha tudom, a végső célja az, hogy megszerezze magának a lányomat. – Ez nem volt a célom. – Nick Lottie derekára csúsztatta az ujjait, és eszébe jutott a szoros pántok alatt rejlő finom puhaság. – Fogalmam sem volt, hogy el akarom majd venni Lottie-t, amíg nem találkoztam vele. De már akkor világos lett a számomra – ahogy most is az –, hogy Lottie sokkal jobban jár, ha hozzám jön feleségül, mint Radnorhoz. – Maga nagyon téved! – csattant fel Mrs. Howard. – Szemtelen fickó! Hogy merészeli magát a birodalom egyik nemesi sarjához hasonlítani? Mikor érezte, hogy erre Lottie megmerevedik, Nick enyhén megszorította a karját, jelezvén neki, hogy ne javítsa ki az anyját. Még csak az kéne, hogy a rangját felhasználva magát bármilyen módon Radnorhoz mérje! – Lord Radnor igen gazdag és finom úriember – folytatta Mrs. Howard. – Nagyon művelt és tiszteletre méltó minden tekintetben. És ha a lányom nem ilyen önző, maga meg nem avatkozik közbe, Charlotte most az ő felesége lenne. – Egypár dolgot kifelejtett – mondta Nick. – Többek között azt, hogy Radnor vagy harminc évvel öregebb Lottie-nál, és olyan bolond, mint a veszett fene. Mrs. Howard orcáján két élénkpiros folt jelent meg. – Lord Radnor nem bolond! Nick Lottie érdekében próbálta leküzdeni hirtelen támadt haragját. Elképzelni a feleségét, amint védtelen, kicsi gyermekként össze van zárva egy olyan ragadozóval, mint amilyen Radnor! És ezt ez a nő megengedte! Nick némán megesküdött magában, hogy

Lottie-t soha többé nem hagyja magára. Keményen nézett Mrs. Howardra. – Maga semmi rosszat nem talált abban, hogy Radnor rögeszmésen vonzódik egy nyolcéves kislányhoz? – kérdezte fojtott hangon. – Az arisztokráciának megvannak a maga hóbortjai, Mr. Gentry. Felsőbbrendű származásuk megenged egypár különcséget. De erről magának persze fogalma sem lehet. – Egyszer még meg lesz lepve, Mrs. Howard – mondta Nick gúnyosan. – De mindegy, Radnort ettől függetlenül aligha lehet a racionális viselkedés mintaképének tekinteni. Egykori társadalmi kapcsolatai pontosan az úgynevezett hóbortjai miatt mentek tönkre. A társadalomtól visszahúzódva él, és ideje nagy részét a kastélyában tölti, a napfénytől elzárva. Életének középpontjában az az erőfeszítés áll, hogy egy védtelen lányt az általa ideálisnak tartott nő képére formáljon – ami azt jelenti, hogy a lánynak még levegőt sem szabad vennie az ő engedélye nélkül. És mielőtt Lottie-t elítéli, amiért ez elől megszökött, válaszoljon egy kérdésre: maga hozzá akarna menni egy ilyen emberhez? Mrs. Howardot Lottie húgának, Ellie-nek a hirtelen betoppanása kímélte meg a válaszadás kényszerűségétől. A lány tizenhatéves-forma, kerek arcú teremtés volt, sűrű szempillákkal és kék szemmel. Haja jóval sötétebb volt Lottie-énál, inkább világosbarna, mint szőke, az alakja pedig jóval teltebb. Kifulladva torpant meg az ajtóban, és elbujdosott nővére láttán rekedtes hangon felkiáltott: – Lottie! – Aztán előreszaladt, és szorosan átölelte. – Ó, Lottie, hát visszatértél! Menynyit gondoltam rád mindennap, hogy hiányoztál, hogy féltettelek... – Ellie, én még sokkal jobban! – felelte Lottie elfúló nevetéssel. – Nem mertem írni, pedig jaj, mennyire akartam! Egy egész szobát ki lehetne tapétázni a levelekkel, amiket el szerettem volna küldeni neked... – Ellie! – szólt közbe az anyjuk. – Menj vissza a szobádba! Vagy nem hallották, vagy nem vették figyelembe, mert Ellie újból Lottie felé fordult. – Milyen gyönyörű vagy! – tört ki belőle. – Tudtam, hogy az leszel. Tudtam. .. – A hangja elcsuklott, mikor meglátta a nővére mellett ácsorgó Nicket. – Tényleg hozzámentél? – suttogta botrányosan örömteli hangon, mire Nicknek mosolyognia kellett. Lottie különös arckifejezéssel nézett Nickre, aki kíváncsi volt, vajon nehezére esik-e bejelenteni, hogy ő a férje. És bár Lottie nem tűnt elégedetlennek, annyira lelkes sem volt, mikor megszólalt. – Mr. Gentry, azt hiszem, már találkozott a húgommal. – Miss Ellie – mormogta Nick enyhe meghajlás kíséretében. – Örülök, hogy újra láthatom. A lány elpirult, és pukedlizett egyet, aztán ismét Lottie-ra nézett. – Londonban fogsz élni? – kérdezte. – Megengeded, hogy meglátogassalak? Úgy vágyom rá, hogy... – Ellie! – szólt közbe Mrs. Howard jelentőségteljesen. – Most azonnal visszamész a szobádba! Elég volt a butaságból! – Igen, mama. – Azzal Ellie Lottie nyaka köré fonta a karját, és még egyszer utoljára megölelgette. Valamit belesuttogott a nővére fülébe – egy kérdésféle lehetett, mert Lottie megnyugtató mormogással és bólintással felelt. Nick elfojtott egy mosolyt, mivel arra gyanakodott, hogy a kérdés újból a londoni meghívásra vonatkozik. Úgy tűnt, nem Lottie az egyetlen erős akaratú lány a Howard családban. Ellie szégyenlősen rámosolygott Nickre, aztán elindult kifelé. Mielőtt kilépett a fogadószobából, még megeresztett egy fájdalmas sóhajt. Lottie lélekben megerősödött attól, hogy a húga ennyire lelkesen fogadta, és esdeklő tekintettel nézett az anyjára. – Mama, olyan sok mindent szeretnék neked elmondani...

– Attól tartok, nincs miről beszélnünk – felelte az anyja rátarti előkelőséggel. – Döntöttél, ahogyan az apád és én is döntöttünk. A Lord Radnorhoz fűződő viszonyunk túlságosan szövevényes ahhoz, hogy csak úgy megszakítsuk. Teljesítjük felé a kötelességünket, még ha te engedetlen voltál is. Lottie zavartan bámult az anyjára. – De hogyan tudnátok ezt megtenni, mama? – Ez már nem a te dolgod. – Nem értem... – kezdte Lottie, de Nick közbevágott, tekintetét egyfolytában Mrs. Howardra függesztve. Éveken keresztül tárgyalt sikeresen keményebbnél keményebb bűnözőkkel, agyonhajszolt bírákkal, bűnösökkel és ártatlanokkal, és a jó ég tudja, még kivel. Nehogy már a saját anyósával ne tudjon dűlőre jutni! – Mrs. Howard, én megértem, hogy nem én voltam az első számú férjjelölt Lottie számára. – És azzal a gunyoros, elbűvölő mosollyal nézett Mrs. Howardra, ami a legtöbb nőnél nagyon jól bevált. – Isten a megmondhatója, engem tényleg senki nem választana szívesen. De az igazság az, hogy sokkal nagylelkűbb adományozó leszek, mint Radnor. – Azzal feltűnő módon az elhanyagolt berendezési tárgyakra pillantott, majd újból Mrs. Howardra nézett. – Nem látom akadályát, hogy rendbe hozassák a házukat, és úgy rendezzék be, ahogy kívánják. A gyerekek taníttatását is én állom, továbbá gondom lesz arra, hogy Ellie bekerüljön a legjobb társaságba. Ha szeretnék, kedvükre utazgathatnak külföldön, és a nyári hónapokat a tengerpartnál tölthetik. Csak mondja meg, mit szeretnének, és megkapják. Az asszony arcán őszinte kétkedés tükröződött. – És miért tenné meg mindezt értünk? – Azért, hogy a feleségemnek örömet szerezzek – felelte Nick habozás nélkül. Lottie most felé fordult, és a szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Nick Lottie ruhaderekának szegélyével játszott, és arra gondolt, hogy ez még mindig semmiség azért cserébe, amit tőle kap. Ez az intim mozdulat azonban csak még jobban megkeményítette Mrs. Howardot. – Nem kívánunk magától semmit, Mr. Gentry. – Úgy hallottam, tartoznak Radnornak – folytatta Nick kitartóan, mert érezte, hogy a témához csak nyers őszinteséggel érdemes közelíteni. – Erről is gondoskodom. Már felajánlottam neki, hogy visszafizetem Lottie taníttatásának az árát, és a többi anyagi terhet is átvállalom. – Ilyen ígéreteket úgysem tud betartani – mondta Mrs. Howard. – És még ha képes is lenne rá, a válasz akkor is nemleges volna. Kérem, távozzék, Mr. Gentry, mivel nem kívánok erről többet beszélni. Nick kutató pillantást vetett Mrs. Howardra. Elkeseredést keresett... nyugtalanságot... bűntudatot. Minden ösztöne azt súgta, hogy Mrs. Howard titkol valamit. – Visszajövök – mondta lágyan –, ha Mr. Howard is itthon lesz. – Ő sem fog mást mondani magának. Nick úgy tett, mintha nem hallotta volna az elutasítást. – Minden jót, Mrs. Howard! Búcsúzóul jó egészséget és sok boldogságot kívánunk! Lottie görcsösen kapaszkodott Nick kabátujjába, miközben próbált úrrá lenni heves érzelmein. – Viszlát, mama – mondta sietősen, és kisétált a házból a férjével. Nick besegítette a hintóba, aztán vetett még egy pillantást a sivár kertre. A ház minden ablaka üres volt, kivéve egyet, ahol most Ellie kerekded arca jelent meg. Magára hagyottan intett egyet, aztán állát a kezére támasztotta. A hintó ajtaja becsukódott. A jármű egy nagy rántással indult meg, aztán a lovak felvettek egyfajta ritmust. Lottie

hátratámasztotta a fejét a bársony üléshuzatra, szemét behunyta, ajkai remegtek. El nem hullatott könnyek csillogtak sötétarany színű pillái alatt. – Balga módon ennél barátságosabb fogadtatásban reménykedtem – mondta, és megpróbált ironikus hangvételt megütni, ám azonnal kudarcot is vallott. Elcsukló zokogásféle tört elő a torkából. Nick idegesnek és átkozottul gyámoltalannak érezte magát, egész testében feszültség kígyózott. Sírdogáló felesége látványa egészen megrettentette. Lottie-nak viszont szerencsére sikerült úrrá lenni az érzelmein. – Nem engedhetnék meg maguknak, hogy elutasítsanak – szólalt meg Nick –, hacsak nem kapnak továbbra is pénzt Radnortól. Lottie zavartan csóválta a fejét. – Annak semmi értelme, hogy Radnor továbbra is pénzelje a családomat, ha egyszer hozzád mentem feleségül. – Van valami más bevételi forrásuk is? – Tudtommal nincs. A nagybátyám talán segíti őket valamicskével, de ez nem tarthat ki örökké. – Hmm! – Nick az ülésen hátradőlve sorra vette a különböző verziókat, és közben az ablak előtt elsuhanó tájat nézte. – Nick! Te tényleg felajánlottad Radnornak, hogy visszafizeted az iskoláztatásom költségeit? – Igen. Lottie furcsa módon nem kérdezte meg, miért, csak a szoknyáját simítgatta, meg a ruhaujját húzogatta lefelé. Miután levette a kesztyűjét, szépen összehajtogatta, és maga mellé helyezte az ülésre. Nick félig lehunyt szemmel figyelte. Mikor Lottie-nak már nem maradt mit egyengetni és birizgálni, összeszedte magát, és Nickre pillantott. – És most? Mi lesz? – kérdezte, mintha valami újabb megpróbáltatásnak nézne elébe. Nick megvizsgálta a kérdést, és a mellkasa közepén enyhe nyomást érzett, amikor látta Lottie arcán az elszántságot. Korához képest páratlan lelki nyugalommal viselte az elmúlt napok fáradalmait. Semmi kétség, bármely hasonló korú fiatal hölgy már rég összeomlott volna. Nick szerette volna eltüntetni Lottie szeméből a szomorúságot, azt szerette volna, ha egyszerre gondtalanná és nyugodttá válik. – Nos, Mrs. Gentry – mondta, és Lottie mellé telepedett –, a következő pár napban azt javaslom, menjünk szórakozni. – Szórakozni? – ismételte Lottie, mintha a szó idegen volna a számára. – Bocsáss meg, de jelen pillanatban eléggé csekély a hajlandóságom a vidámságra. Nick elmosolyodott, és kezét Lottie combjának körvonalára tette. – A világ legizgalmasabb városában vagy – suttogta neki –, egy fiatal, életerős férj és tisztességtelen módon szerzett vagyona társaságában. – Aztán belecsókolt Lottie fülébe, amitől az megremegett. – Hidd el nekem, Lottie, sok vidám dolog vár ránk. Lottie nem gondolta volna, hogy az anyjával való félresikerült találkozás után bármi kizökkentheti egy-kedvűségéből. Nick mégis annyira lefoglalta az elkövetkező pár napban, hogy nehezen bírt másra gondolni, mint a férjére. Azon az estén Nick elvitte őt egy fogadóba, ahol zenés műsorszámokat és komédiákat adtak elő, hogy becsalogassák a közönséget. A Covent Gardenben lévő Vestris – melyet az egykor oly híres olasz táncosról neveztek el – a színházi emberek, a nép közt elvegyülni kívánó arisztokraták és egyéb vegyes népség találkozóhelye volt. Koszos és borgőzös kocsma, olyan ragacsos padlóval, hogy Lottie attól tartott, mindjárt kilép a cipőjéből. Vonakodva lépte át a küszöböt, mivel jól nevelt fiatal hölgyek ilyen helyekre

nem szokták betenni a lábukat, hacsak nem a férjük társaságában, és még akkor is erősen megfontolják. A fogadó közönsége hangos üdvrivalgással fogadta Nicket, sokan közülük kifejezetten haramiának tűntek. A szokásos hátbaveregetés és baráti hangvételű ugratás után Nick egy üres asztalhoz vezette Lottie-t. Vacsorára bifszteket és sült krumplit szolgáltak fel nekik, hozzá pedig egy üveg portóit, ezenkívül két korsó valamit, amit „különösen erősnek” címkéztek. Lottie még soha nem evett nyilvános helyen, és abszurd módon feszélyezve érezte magát, mégis hősiesen megbirkózott a bifsztekkel, ami egyébként egy négytagú családnak is elég lett volna. – Ez mi? – kérdezte, és incselkedve emelt fel egy korsó valamit, a habzó, barna színű mélységbe meredve. – Ale, egyfajta világos sör – felelte Nick, és karját Lottie székének háttámlájára fektette. – Próbáld ki! Lottie engedelmesen belekortyolt a búzaízű csapolt sörbe, aztán utálkozva elfintorodott. Nick az arckifejezése láttán elnevette magát, aztán megkérte a felszolgálólányt, hogy hozzon egy ginpuncsot. Egyre több és több vendég érkezett a fogadóba, korsók koppantak a faasztalokon, a felszolgálólányok pedig fel-alá szaladgáltak a tömegben. Elöl, a színpadon egy zenés komédiát adtak elő. Egy férfiruhába öltözött karcsú nő és egy testes, nagy bajuszú férfi játszották, utóbbi vidéki parasztlánynak maszkírozva, hatalmas műmellekkel, melyek ide-oda lengtek, ahogy járt. Mikor a „fiú” üldözni kezdte a „lányt” végig a termen, és közben szívbe markoló szerelmes nótát énekelt, óriási nevetés tört ki. Az előadás merő butaságának képtelenség volt ellenállni. Lottie hiába is próbálkozott azzal, hogy elfojtsa kuncogását. Így, hogy be volt szorítva a férje mellé, és egy pohár puncsot szorongatott a kezében, esélye sem lehetett. Újabb számok következtek... obszcén dalok és táncok, komikus költemények, sőt még akrobata– és zsonglőrbemutató is. Későre járt már, és a fogadó sarkaiban kezdett megülni a félhomály. Az oldott hangulatban jó néhány párocska egymás szemérmetlen fogdosásába és csókolgatásába kezdett. Lottie tisztában volt vele, hogy ezen meg kéne ütköznie, a puncs azonban álmossá és nehézfejűvé tette. Rádöbbent, hogy Nick ölében ül, lábai a férje lábai közé ékelődnek, és egyedül Nick köré fonódó karja tartja függőleges helyzetben. – Jézus Mária! – dadogta, és majdnem teljesen kiürült poharába pillantott. – Ezt én mind megittam? Nick kivette a poharat a kezéből, és az asztalra tette. – Attól tartok. – Csak te vagy képes arra, hogy a sokéves nevelésemet Maidstone-ban egy este alatt tönkretedd! – mondta Lottie, mire Nick elvigyorodott. Tekintete Lottie szája környékére tévedt, és ujjával végigsimította az arcélét. – És... tökéletesen megvagy már rontva? Vagy mégsem? Akkor menjünk csak haza, és bevégzem a munkát! Lottie nagyon kimelegedett, és ingatagnak érezte magát. Mialatt Nick kifelé vezette a fogadóból, végig kuncogott. – Egyenetlen a padló – mondta Nicknek, és teljes súlyával nekidőlt. 5 Nem a padló a ludas, drágám, hanem a lábad. Lottie ezen kissé eltűnődött, és Nick somolygó arcáról a lábaira nézett. – Úgy érzem, mintha a két lábfejem meg lenne cserélve. Nick megcsóválta a fejét, és kék szemében nevetés csillogott. – Nem bírod a puncsot,

mi? Na gyere, kiviszlek. – Ne, nem akarok feltűnést kelteni – ellenkezett Lottie, mikor Nick a mellkasához emelve kezdte kifelé vinni az utcára. Mikor a kint várakozó lakáj észrevette őket, szaladni kezdett az utca végébe, ahol a hintók várakoztak hosszú sorban. – Nagyobb feltűnést keltenél, ha orra esnél – felelte. – Azért ott még nem tartok – ellenkezett Lottie. Nick karja azonban olyan erős, a válla olyan hívogató volt, hogy nagyot sóhajtva bevackolta magát az ölelésébe. Bőrének enyhe pézsmaillata, a nyakkendőjéből áradó keményítőszaggal keveredve olyan izgalmas volt, hogy Lottie közelebb hajolt hozzá, és jó mélyen belélegezte. Nick megállt az út szélén. Odafordította a fejét, borotvált álla Lottie-ét érte, a bőrét csiklandozta. – Mit csinálsz? – Az illatod... – mondta Lottie révedezve. – Csodálatos. Már akkor észrevettem, mikor majdnem lelöktél arról a falról. Nick torkából nevetés tört elő. – Talán megmentettelek, nem? Nick bőrének érdessége felizgatta Lottie-t, és száját a férfi álla alá tapasztotta. Nick nagyot nyelt, és Lottie az ajkain érezte nyelőcsövének hullámzását. Ez volt az első alkalom, hogy ő közeledett hozzá, és ez a kis gesztus meglepően hatásosnak bizonyult. Nick csak állt ott, Lottie-t szorosan a karjában tartva, a lélegzése egyre nehézkesebbé vált, és mellkasa csak úgy hullámzott föl és alá. Lottie vérszemet kapott attól, hogy ilyen könnyen fel tudja izgatni, és bontogatni kezdte a nyakkendőjét, aztán meg a nyakát kezdte csókolgatni. – Ne, Lottie! Lottie végighúzta a körme hegyét a kissé már borostás bőrön, és finoman megkarcolta. – Lottie... – próbálkozott Nick. De bármit is akart mondani, elfelejtette, mert Lottie most már a fülét csókolgatta, és a cimpát a fogai közé véve finoman beleharapott. Előállt a hintó, a lakáj meg serényen előkészítette a mozgatható lépcsőt. Nick közömbösséget erőltetve magára betuszkolta Lottie-t az ajtón, aztán bemászott utána. Amint becsukódott mögöttük a hintó ajtaja, ölbe vette a feleségét, és hevesen rángatni kezdte a ruhaderekát. Lottie megérintette Nick haját, ujjai elvesztek a sűrű, sötét színű fürtökben. Nick kibontotta Lottie fűzőjét, és miután kiszabadította az egyik mellét, a puha mellbimbóra tapasztotta a száját. A csiklandozó szopogatástól Lottie teste ívben nekifeszült Nick testének, és szinte nyüszített a gyönyörtől. Nick vadul benyúlt Lottie szoknyája alá, a szöveten és vásznon keresztül egyre mélyebbre hatolt, végül megtalálta alsóneműjének átnedvesedett nyílását. A keze azonban túl nagy volt ahhoz, hogy alá tudja csúsztatni, ezért gondolkozás nélkül felszakította. Lottie-nak ettől a lélegzete is elállt. Combjai magatehetetlenül, befogadásra készen nyíltak szét, tekintete pedig elhomályosult, mikor Nick hosszú ujja belécsusszant. Ahogy ott ült Nick ölében, aki gyengéden mozgatta a kezét ki-be, érezte, hogy belső izmai ritmikusan összerándulnak. Nick ajkát most hangos nyögés hagyta el, és a csípője fölé emelte Lottie-t, miközben vadul bontogatni kezdte a nadrágját. – Olyan nedves vagy... nem tudok várni, Lottie, hagyd, hogy... ülj az ölembe, és tedd szét... úgy, istenem, igen, pont oda... Lottie készségesen meglovagolta, de vissza kellett tartania a lélegzetét, mikor a férfi beléhatolt, és kezével lejjebb tolta a csípőjét, hogy tövig elmerülhessen benne. Lottie belül édesen keménynek és vastagnak érezte, Nick pedig arra várt, hogy a hintó rázkódása teljesen egybeforrassza testüket. Lottie észrevétlenül hozzádörgölte fájó csiklóját Nick ágyékához, és érezte, hogy abból a pontból kiindulva, ahol

összekapcsolódnak, a testébe a forró hullámok terjednek szét. Nick egyik keze finoman végigsimított a háta közepén. Lottie zihálni kezdett, amikor a hintó kerekeinek erőteljes rándulása még beljebb lökte Nick péniszét a hüvelyébe. – Nincs sok időnk. – Ennyit sikerült kinyögnie. – A fogadó közel van a házhoz. Nick fájdalmas nyögéssel felelte: – Legközelebb megparancsolom a kocsisnak, hogy vigyen minket körül Londonon... kétszer. – És hüvelykujját Lottie nedves csiklótájékára csúsztatta, majd puha és gyors, csapkodó mozdulatokkal dörzsölgetni kezdte, ami felerősítette Lottie-ban a gyönyört, míg végül robbanáshoz hasonló érzet öntötte el, és nagyot kiáltva Nick testének feszült. Nick kétségbeesetten lökdöste a csípőjét felfelé, aztán felhördült, és arcát Lottie nyakhajlatába temette, miközben teljesen elvakította az átélt kielégülés. Mindketten rihálva kapkodták a levegőt, és mezítelen testük összekulcsolódott a zilált ruharétegek alatt. – Soha nem elég – mondta Nick nyersen, aztán kezével belemarkol: Lottie puha fenekébe, és szorosan magához szorította. – Túl jó ahhoz, hogy abbahagyjam. Lottie megértette, mit próbált Nick ilyen módon kifejezni. A kiapadhatatlan vágy kettejük között ugyanis több volt pusztán fizikai szükségletnél. Lottie olyan örömöt lelt az együttlétben, ami messze túlment azon, hogy a testük összeforrt. Egészen eddig a pillanatig azonban nem tudta, hogy Nick is így érez... és most azon tűnődött, vajon a férje ugyanúgy fél-e nevén nevezni az érzést, mint ahogy ő.

11 London oly messzemenően különbözött Hampshire idilli nyugalmától, hogy Lottie alig tudta elhinni, ugyanabban az országban van. Előkelő divat és végeérhetetlen szórakozás, gazdagság és nyomor éles ellentéte, bűncselekményektől zajos sikátorok a nyüzsgő piacterek és jól menő boltok mögött. A Temple Báron túli részt Citynek nevezték, a nyugati oldalt pedig „town”-nak. Az egész város teli volt parkokkal, sétányokkal, koncerttermekkel, és természetesen üzletekkel, melyek olyan luxustermékeket kínáltak, melyekről Lottie azelőtt álmodni sem mert. Amikor házasságuk második hete megkezdődött, Nick láthatólag nagy kedvét lelte benne, hogy úgy kezeli Lottie-t, mintha csak gyerek volna, akinek a megrontására készül. Elvitte cukrászdába a Berkeley Square-re, és vett neki gesztenyepüréből készült fagylaltot, amit kandírozott cseresznyével kevertek gazdagon. Ezek után a Bond Streetre mentek, és Nick egy egész készlet francia púdert és illatosított vizet vett Lottie-nak, hozzá pedig egy tucat selyemharisnyát. Lottie próbálta megakadályozni, hogy a fehérneműkereskedőnél egy egész vagyont otthagyjon fehér kesztyűkre és zsebkendőkre, és hevesen tiltakozott egy rózsaszínű, arany fűzős cipőcske ellen, ami a Maidstone egy egész havi tandíjának megfelelő ősszegbe került. Nick azonban figyelmen kívül hagyta a protestálásait, és rendre megvette, ami csak megragadta a fantáziáját. Az utolsó állomás egy teaüzlet volt, ahol Nick vagy fél tucat egzotikus teát rendelt, olyan rejtélyes nevekkel, mint „puskapor”, „kongu” vagy „szucsong”. Lottie lelki szemei előtt megjelentek a csomaghegyek, melyek a nap folyamán a Betterton Street-i háznál landolnak, és megkérte Nicket, hogy most már hagyják abba. – Semmi másra nincs már szükségem – mondta neki eltökélten –, és ettől a perctől egy boltba sem vagyok hajlandó belépni. Nincs okunk az ilyesfajta költekezésre. – Dehogynem – felelte Nick, és Lottie-t a várakozó hintóhoz vezette, ami teljesen meg volt pakolva csomagokkal és dobozokkal. – Jézus! Ez meg itt mi? Nick válaszképpen idegesítő módon elvigyorodott. Csak nem arra gondol, hogy így fizeti ki szolgálataiért az ágyban? Mert azt el kell ismerni, szexuális téren Lottie jóval több volt, mint szimplán engedelmes. Vagy egyszerűen azt akarja, hogy érezze magát lekötelezve? De miért? Az együttélés Nick Gentryvel meglehetősen zavarba ejtőnek bizonyult, mivel egymást követték benne a lélekemelő közelség pillanatai és az arra utaló apró jelek, hogy ők azért bizonyos szempontból még mindig idegenek egymás számára. Lottie nem értette, Nick miért hagyja őt egyedül, miután szeretkeznek, és miért nem engedi meg magának, hogy álomba szenderüljön mellette. Tekintve, hogy annyi minden másban osztoztak, ez eléggé ártalmatlan dolognak tűnt. Nick mégis rendre visszautasította Lottie invitálását, azt állította, hogy jobban szeret egyedül aludni, és hogy így mindkettejüknek kényelmesebb. Lottie hamar felfedezte azt is, hogy bizonyos témák annyira kihozzák a sodrából, mint mikor gyufát tartanak egy puskaporos hordó elé. Megtanulta, hogy soha nem szabad a gyermekkoráról kérdeznie, és hogy bármely utalás arra az időszakra, mielőtt felvette volna a Nick Gentry nevet, haragot szül benne. Ha Nick dühös volt, nem üvöltözött, nem vagdosott földhöz dolgokat, inkább hallgatag és hűvös lett, aztán elhagyta a házat, és csak jóval azután tért vissza, hogy Lottie lefeküdt. Arra is rájött, hogy Nick soha, semmilyen körülmények között nem hagyja, hogy sebezhetővé váljon. Sőt inkább tökéletesen uralni szerette önmagát és a környezetét. Férfiatlannak tartotta, ha valaki nem bírja az italt –

Lottie-nak feltétlenül látnia kell, amint rengeteget iszik, mégse rúg be. Még az alvás is luxusnak tűnt neki, és nem is aludt túl gyakran, mintha bizony nem engedhetné meg magának, hogy nyugodtan önfeledt álomba merüljön. Sophia elmondása szerint Nick azt sem hagyta soha, hogy testi sérülések levegyék a lábáról – makacsul ellenállt minden fájdalomnak és gyengeségnek. – De miért? – kérdezte Lottie őszinte rémülettel, mikor ruhaigazításon jártak a szabónál Sophiával, és a ruhákra vártak. – Mitől fél, hogy nem engedhet meg magának egyetlen oldott percet sem? Egy pillanat erejéig Nick nővére úgy nézett Lottie-ra, mint aki nagyon vágyik arra, hogy válaszoljon. Mélykék szemeiben szomorúság bujkált. – Remélem, egy napon majd a bizalmába avat téged – mondta halkan. – Nagy teher ez ahhoz, hogy egyedül viselje. Biztos vagyok benne, attól tart, hogyan fogsz reagálni, ha elmondja neked. – Elmondja, de mit? – kérdezősködött tovább Lottie, de legnagyobb megrökönyödésére Sophia erre már nem válaszolt. Valami félelmetes nagy titok. Lottie el sem bírta képzelni, mi lehet az. Egyetlen feltételezése az volt, hogy Nick megölt valakit, talán mérgében – ez volt a legrosszabb dolog, amire gondolni tudott. Arról ugyan már hallott, hogy Nick követett el bűnöket a múltban, hogy tett olyasmit, ami őt bizonyára elrémisztené, ám a férje olyannyira zárkózott és fegyelmezett volt, hogy Lottie-nak úgy tűnt, soha nem ismerheti meg igazán. Másfelől viszont meglepően gyengéd és odaadó férj volt. Könyörgött neki, hogy mondja el az összes szabályt, amire az iskolában nevelték, aztán rávette Lottie-t, hogy sorban szegje meg őket. Voltak éjjelek, mikor a szemérmessége ellen indított támadást, és lámpafénynél vetkőztette le, majd végignézette vele, amint tetőtől talpig végigcsókolgatja. Máskor meg olyan egzotikus módokon szeretkezett vele, amitől Lottieban kibírhatatlan izgalom és szégyenérzet ébredt fel egyszerre. Nick képes volt egyetlen pillantással, egy rövidke simogatással vagy egy fülébe suttogott gyengéd szóval felizgatni. Úgy tűnt, mintha egész napok telnének el a szexuális izgalom ködében, és bármit csináltak, Lottie folyamatosan, mint valami fátylon keresztül érzékelte a férje testi jelenlétét. Miután megérkezett a sok láda könyv, amit rendelt, Lottie esténként az ágyban ülve felolvasott Nicknek, aki ott hevert mellette. Néha, míg hallgatta a felolvasást, Nick az ölébe húzta Lottie lábát, végigsimította hüvelykujjával a belső talpélét, majd eljátszadozva a lábujjaival megmasszírozta a lábfejét. Ha Lottie felnézett a könyvből, észrevette, hogy Nick tekintete mindannyiszor rászegeződik. Úgy tűnt, soha nem unja meg, hogy őt nézze... mintha valami titkot próbálna megfejteni, ami Lottie szemében rejtezik. Egyik este Nick megtanította kártyázni, majd akárhányszor Lottie veszített, fizetségül szabad kezet kért a szexben. Végül a szőnyeggel bevont padlón kötöttek ki, ruhadarabjaik és végtagjaik összevisszaságában, és Lottie levegő után kapkodva azzal vádolta Nicket, hogy csalt. Nick válaszképpen csak vigyorgott, és fejjel előre bebújt Lottie szoknyái alá, míg az egész kérdés feledésbe nem merült. Nick igazán izgalmas társaság volt – fantasztikus mesélő, kitűnő táncos és gyakorlott szerető. Játékos természete ellenére mégsem volt kisfiús, és érett tekintetéből sugárzott, hogy több emberöltőre való dolgot megélt már. Lottie-ét messze felülmúló energiával vezette végig a feleségét Londonon, és úgy tűnt, gyakorlatilag mindenkit ismer, és mindenki ismeri. A jótékonysági bálokon, estélyeken vagy sétáik alkalmával a parkban

Lottie figyelmét nem kerülhette el, mekkora feltűnést kelt a férje. Az emberek szemében Nick vagy hős volt, vagy maga a megtestesült gonosz, ettől függetlenül mindenki szeretett volna a társaságában mutatkozni. Férfiak tömegesen jöttek oda hozzá, hogy kezet rázzanak vele, és különböző ügyekben kikérjék a véleményét. A nők pedig szégyentelenül remegve és vihorászva flörtöltek vele, még Lottie jelenlétében is. Lottie ezeket a kis közjátékokat meglepően mogorván fogadta, és rá kellett jönnie, hogy teljesen úgy érzi magát, mint egy féltékeny feleség. Egyszer egy baráti meghívásra elmentek a Drury Lane-re megnézni egy darabot, melyben egy tengeri csata elevenedett meg bonyolult színpadtechnikai eszközök és fényjátékok segítségével. Az egész félelmetesen valószerűnek tűnt. Matróznak öltözött színészek vetették le magukat a „hajó” oldaláról az ágyúlövésekkel teljes összhangban, és ingüket vért utánzó piros festékfoltok borították. Az eredmény annyira hihető volt, hogy Lottie kezét a fülére tapasztotta, arcát Nick mellkasába temette, nem is törődve azzal, hogy a férje nevetve próbálja győzködni, inkább nézze, mi történik. Talán a megjelenítés brutalitása vagy a vacsoránál fogyasztott bor utóhatása okozta, Lottie mindenesetre valahogy nyugtalan lett, mikor az első szünetben elhagyták a páholyukat. A földszinti előcsarnok teli volt a színházba járó közönséggel, akik frissítőket fogyasztva vitatták meg az élethű színpadi csatát, aminek az előbb a tanúi lehettek. Mivel a zsúfolt helyiségben kezdett fülledt lenni a levegő, Nick otthagyta Lottie-t a barátai társaságában, hogy egy pohár limonádét hozzon neki. Lottie fél füllel a körülötte folyó társalgást hallgatta, magára erőltetett egy mosolyt, és abban reménykedett, hogy a férje hamarosan visszatér. Lám, milyen gyorsan hozzászokott Nick biztonságot adó jelenlétéhez, gondolta. Ez felettébb fura volt. Hiába mondogatták neki hosszú éveken keresztül, hogy Lord Radnorhoz tartozik, azt képtelen volt elfogadni. Most meg teljesen természetesnek érezte, hogy tulajdonképpen egy idegenhez tartozik. Eszébe jutott Lord Westcliff figyelmeztetése Nick Gentryvel kapcsolatban. Nem lehet meghízni benne, mondta akkor Lord Westcliff. De a gróf tévedett. Ha eltekintünk homályos és zavaros múltjától, Nick gyengéd és megértő volt vele, és igencsak kiérdemelte a bizalmát. Lottie körbenézett a társaságon, hátha megpillantja Nicket, és egy alakra lett figyelmes, aki pár méterre állt tőle. Radnor, gondolta, és mintha szilánkos jégcsapok zúdultak volna rá a magasból. Minden izma megfeszült... ugyanaz a félelem járta át, mint amit üldöztetése két éve alatt érzett. A férfi arccal kissé elfordulva állt tőle, de Lottie rémült tekintetével így is jól látta vasszürke haját, a visszataszító kitüremkedést a fején, szemöldökének fekete bozontját. A férfi most felé fordult, mintha megérezte volna a jelenlétét a zsúfolt előcsarnokban. Lottie csendes rémülete azonnal zavarrá változott... nem, nem Radnor volt az, csak valaki, aki nagyon hasonlított rá. Az úriember biccentett egyet, és rámosolygott Lottie-ra, mint az idegenek szokták, mikor a pillantásuk véletlenül összetalálkozik valaki máséval. Aztán visszafordult a társaságához, Lottie pedig rózsaszín kesztyűbe bújtatott, összekulcsolt kezét bámulta, és próbálta lecsendesíteni heves szívverését. Most érték el a sokk utóhatásai: a hányinger, a hideg izzadságcseppek és a remegés, mely csak nem akart szűnni. Milyen nevetséges vagy!, mondogatta magának Lottie, és teljesen elkeserítette, hogy egy Radnorhoz hasonló férfi látványa ennyire ki tudja készíteni. – Mrs. Gentry! – hallatszott a közelből. Mrs. Howsham volt az, egy kedves, lágy hangú asszony, akit Lottie nemrég ismert meg. – Rosszul van, drágám?

Lottie Mrs. Howsham arcába nézett. – Eléggé fülledt itt a levegő – suttogta. – És azt hiszem, kicsit túl szorosra vettem a fűzőmet ma este. – Ó, persze – mondta az asszony a bennfentes megértésével, mivel nagyon is tisztában volt a fűző okozta kellemetlenségekkel. – A divattal járó kockázatot el kell viselnünk... Lottie legnagyobb megkönnyebbülésére megjelent Nick egy pohár limonádéval a kezében. Mivel rögtön érzékelte, hogy valami nem stimmel, karjával megtámasztotta Lottie derekát. – Mi történt? – kérdezte, és riadtan nézte felesége sápadt arcát. Mrs. Howsham magára vállalta a válaszadást Lottie helyett. – Szoros a fűző, Mr. Gentry... Javaslom, vigye a feleségét valami eldugottabb helyre. Egy kis friss levegő gyakran segít. Nick átvezette Lottie-t az előcsarnokon. Az éjszakai levegőtől Lottie megborzongott, mivel ruhái átnedvesedtek az izzadságtól. Nick egy hatalmas oszlop árnyékába kísérte, mely jól letompította az épületből kiszüremkedő fényt és zajt. – Semmiség az egész – szólalt meg Lottie ártatlan arccal. – Igazán nem érdekes. Teljesen bolond vagyok, hogy minden ok nélkül ekkora hűhót csinálok. – Elvette Nicktől a limonádét, és mohón inni kezdte, míg végül a pohár alján már semmi nem maradt. Nick letette az üres poharat a földre, majd Lottie felé fordult. Miközben a kabátzsebéből elővett egy zsebkendőt, és letörölgette vele Lottie izzadságtól gyöngyöző orcáit és homlokát, az arcán feszültség tükröződött. – Mondd el, mi történt! – mondta halkan. Lottie zavarában elpirult. – Azt hittem, Lord Radnort látom itt. De csak egy másik férfi volt, aki hasonlít rá. – Azzal fájdalmasan felsóhajtott. – Most aztán sikerült megmutatnom, milyen gyáva vagyok. Sajnálom. – Radnor ritkán jár társaságba – mormogta Nick. – Nem valószínű, hogy egy ilyen eseményen összetalálkozol vele. – Tudom – felelte Lottie szomorúan. – Sajnos még mindig eszembe jut néha ez az egész. – Nem vagy gyáva. – Nick sötétkék szemében aggodalom ült... aggodalom, mely egy még mélyebb, még rejtelmesebb érzést takart. – Úgy viselkedtem, mint egy gyerek, aki fél a sötétben. Nick ujjai Lottie álla alá siklottak, és arra kényszerítették, hogy a szemébe nézzen. – Elképzelhető, hogy egy nap találkozni fogsz vele – mondta lágyan. – De én ott leszek veled, Lottie, bárhol és bármikor is történjen meg. Nem kell félned tőle többé. Velem biztonságban vagy. Lottie érezte, hogy Nick gyengéd komolysága láttán csodálat fogja el. – Köszönöm – felelte, és mióta kiléptek az előcsarnokból, először vett igazán mély levegőt. Miközben Nick továbbra is Lottie sápadt, verejtékező arcát nézte, megcsóválta a fejét, mintha a felesége bánata neki is fájdalmat okozna. És miután ezzel nem tudott mit kezdeni, kinyújtotta a karját, magához vonta, és szorosan átölelve próbálta a testével megvigasztalni. Az ölelésnek nem volt semmiféle szexuális tartalma, valahogy mégis sokkal intimebb volt, mint amit valaha is megtapasztaltak együtt. Nick erős és birtokló karjai szorosan fonódtak Lottie köré, a lehelete forró és nedves hullámokban érte a nyakát. – Hazavigyelek? – suttogta. Lottie lassan bólintott, és érezte, hogy eddig megélt magányossága szinte felfoghatatlan megnyugvásba csap át. Otthon... férj... olyan dolgok, melyekben soha nem

mert reménykedni. Ez az illúzió bizonyára nem tart sokáig... egyszer, egy napon el fogja veszíteni. De addig is minden pillanatát élvezni akarja. – Igen – mondta ki. A hangja tompán csengett Nick öltönykabátjának rejtekében. – Menjünk haza! Lottie fokozatosan ébredt mély álmából, és rádöbbent, hogy fura zajokat hall a házban. Arra gondolt, hogy talán álmában hallotta őket. Pislogott egyet, és felült az ágyban. Éjfél felé járhatott, és a hálóban koromsötét volt. Aztán megint jöttek a zajok... egy mordulás, egy elhadart félmondat... mintha valaki éppen vitatkozna. Mikor eszébe jutott, hogy Nicket néha rémálmok gyötrik, kiugrott az ágyból. Óvatosan meggyújtotta a lámpát, és vitte magával a hallba. Árnyékok rebbentek fel előtte, miközben a vendégszoba felé közeledett, ahol Nick aludt. A zárt ajtónál megtorpant, és finoman megkocogtatta. Nem jött semmi válasz. Egy pillanat múlva azonban heves ruhasuhogás hallatszott odabentről. Lottie elfordította a kilincset, és belépett a szobába. – Nick? A férfi a hasán feküdt az ágyon, elterülve, a lepedő a csípője köré volt tekeredve. Szaporán lélegzett, és a kezeit ökölbe szorítva érthetetlenül motyogott magában. Sötét arca izzadságtól gyöngyözött. Lottie zavart aggodalommal nézte, és azon tűnődött, vajon miféle láthatatlan szörnyetegek okozzák, hogy hosszú teste görcsösen összerándul – vagy az elfojtott haragtól, vagy a félelemtől, vagy mindkettőtől. Letette a lámpát az ágy melletti kis asztalra, és odament hozzá. – Nick, ébredj! Ez csak egy álom. – És kezét kinyújtva gyengéden megérintette a brutálisan széles vállat. – Nick... Hirtelen elszabadult a pokol. Lottie ajkát rémült kiáltás hagyta el, mikor megragadták és áthajították az ágyon. Nick egy pillanat alatt fölibe kerekedett, és erős combjaival az ágyhoz szorítva ráült. Mikor Lottie meghallotta a gyilkos hörgést, és Nick eltorzult, árnyborította arcába nézett, egy hatalmas, ökölbe szorult kezet látott. – Ne! – kiáltotta elfúló hangon, és karjával eltakarta az arcát. Az ütés soha nem ért célt. Minden elcsendesedett. Lottie remegve leeresztette a karját, és felnézett. Nick arca kezdett megváltozni. Eltűntek a rémálom szülte torz vonások, és tekintetébe visszatért az értelem és a figyelem. Leeresztette az öklét, és üres tekintettel bámult rá. Aztán Lottie karcsú alakjára nézett, aki a szeméből áradó dühtől és rémülettől akaratlanul is összehúzta magát. – Megölhettelek volna – vicsorgott rá Nick, és fehér fogai úgy villogtak, mint egy vadállaté. – Mit keresel te itt? Soha ne érj hozzám, mialatt alszom, a fene egyen meg! – Nem tudtam... én... az ég szerelmére, mit álmodtál? Nick egyetlen ruganyos mozdulattal lehemperedett Lottie-ról, és zihálva leszállt az ágyról. – Semmit. Az égvilágon semmit. – Azt hittem, szükséged van valamire... – A pokolba is, arra van szükségem, hogy békén hagyj! – csattant fel Nick. Miután egy széken megtalálta levetett ruháit, felráncigálta magára a nadrágját. Lottie úgy érezte, mintha megütötték volna. Utálta, hogy Nick szavai képesek fájdalmat okozni neki. De ennél sokkal rosszabb volt, hogy szenvedett Nick miatt, és azt kívánta, bárcsak ne kellene a férjének ilyen kínokat egyedül elviselnie. – Menj innen! – mondta Nick, és felvette az ingét meg a kabátját. A mellénnyel és

nyakkendővel nem törődött. – Elmész? – kérdezte Lottie. – Nem kell. Visszamegyek a szobámba és... – Igen, elmegyek. – Hová mész? – Nem tudom. – Pillantásra sem méltatta a feleségét, csak felhúzta a zokniját és a cipőjét. – És azt se kérdezd, mikor jövök vissza. Azt sem tudom. – De miért? – Lottie tétova lépést tett Nick felé. – Nick, kérlek, maradj, és mondd el nekem... Nick figyelmeztető pillantást vetett felé, szemében egy feldühödött vadállat agressziója. – Mondtam már, hogy menj innen! Lottie érezte, hogy kiszalad a vér az arcából. Bólintott, és az ajtóhoz lépett. A küszöbnél megállt, és anélkül, hogy hátrapillantott volna, ezt mondta: – Sajnálom! Nick nem válaszolt. Lottie az ajkába harapott, és átkozta magát, amikor a szeme sarkában megérezte a gyülekező könnycseppek szúrását. Sietősen távozott, és méltósága maradék darabkáival visszatért a szobájába. Nick másnap nem jött haza. Lottie nyugtalan és rémült volt, ezért próbálta magát valahogy lekötni. Ám semmiféle elfoglaltság nem volt elég hatékony ahhoz, hogy elterelje a figyelmét. Tett egy hosszú sétát az egyik lakájjal, varrogatott, olvasgatott, és segített Mrs. Trenchnek faggyúgyertyát készíteni. A házvezetőnő és a szolgálók mind csendes tisztelettel viseltettek Lottie iránt. Ahogy az előre várható volt, szó sem esett az előző éjszakáról, pedig biztos tisztában voltak vele, hogy valami rendellenes történt. A szolgálók mindig mindent tudnak, de egyikük sem ismerné el soha, hogy a gazdájuk legrejtettebb titkairól is van tudomásuk. Lottie azon tűnődött, vajon hová mehetett Nick, és félt, hogy valami meggondolatlan dolgot csinál. Azzal vigasztalgatta magát, hogy Nick elég jól tud vigyázni magára, de ez nem igazán nyugtatta meg. Olyan végtelenül elkeseredettnek tűnt az éjszaka, és Lottie feltételezése szerint dühe pontosan abból a félelemből fakadt, hogy esetleg megsértette őt. Akárhogy is, Lottie mégiscsak a felesége volt, és jobbat érdemelt, mint hogy minden magyarázat nélkül egyszerűen csak magára hagyják. A nap rettentően lassan telt, és mikor végre eljött az este, Lottie megkönnyebbült. Miután egyedül megvacsorázott, vett egy hosszú fürdőt, magára öltött egy tiszta, fehér hálóköntöst, és addig olvasgatta a folyóiratokat, míg úgy nem érezte, hogy most már el fog tudni aludni. Mivel körbenjáró gondolatai és az unalmas este teljesen kimerítették, mély álomba merült. Jóval hajnal előtt arra ébredt álmának sűrű ködéből, hogy a súlyos paplant lehúzzák róla. Amikor felriadt, határozottan megérezte valakinek a jelenlétét a háta mögött, és a matrac is besüppedt alatta. Nick, gondolta álmos megkönnyebbüléssel, és ásítva felé fordult. A szobában olyan sötét volt, hogy nem tudta tisztán kivenni a körvonalait. A már ismerős, meleg férfikéz a hátára fektette, és egy hatalmas tenyér gyengéden a mellkasára simult... aztán Nick a csuklóját a feje fölé hajtotta. Lottie meglepetésében motyogott valamit, és mikor érezte, hogy Nick mindkét csuklóját körbetekeri valamivel, teljesen felébredt. Mielőtt még rájöhetett volna, mi történik, a kötelek már az ágy végéhez voltak rögzítve, és ő kifeszítve feküdt Nick alatt. A meglepettségtől a lélegzete is elállt. Nick fölébe mászott, összekuporodva, mint egy

ragadozó macska, és közben nagyokat fújtatott. Megérintette Lottie testét a fátyolszerű vékony vászon alatt, ujjaival a melle vonala alá nyúlt, majd derekának ívét és csípőjének, combjának domborulatát simította végig. Aztán elemelkedett, és szájával Lottie mellét keresve benedvesítette a ruháját, és a keményedő mellbimbót nyalogatta. Mezítelen volt, és Lottie-t körülvette a felhevült férfitest illata és melege. Lottie szinte kábultan vette tudomásul, hogy Nick így akarja magáévá tenni, feje fölé kötözött karokkal. Ettől aztán megijedt. Nem szerette, ha bármilyen módon korlátozzák. Ugyanakkor megértette, mit akar Nick: a gyámoltalanságát, az abszolút bizalmat, a bizonyosságot, hogy korlátok nélkül tehet vele, amit csak akar. Nick most a nyelvéhez vonta Lottie megduzzadt mellbimbóját, és hosszan, elnyújtott mozdulatokkal nyalogatva izgatta a feszes kis göböt, aztán erősen megszívta az átnedvesedett vásznon keresztül, míg Lottie lihegni nem kezdett. Megvonaglott, mintegy némán kérve Nicket, hogy vegye le róla a ruhát, de ő lejjebb csúszott a testén, és izmos karjával átölelte mindkét oldalát. Lottie hüvelyk- és mutatóujját kissé behajlítva felfedezte, hogy a csuklóját szorító kötél az egyik selyemharisnyájából készült. A karjaira nehezedő enyhe nyomás mintha még fokozta volna az érzékenységét, és az izgalom úgy áradt szét benne, mint az elektromos töltés. Nick szája most Lottie hasánál járt, lehelete szinte átizzott a finom anyagon. Harapdálta a testét, simogatásai lanyhák és ráérősek voltak, és csak lélegzetvételének ritmusa árulkodott izgatottságáról. Kezével szétfeszítve a combjait, kis rést képzett közöttük. Szája gyengéden érkezett Lottie ruhával fedett lábai közé. Lottie Nick felé nyújtózkodott, ujjai remegtek, és a sarka mélyen besüppedt a matracba. Nick kényérekedvére játszadozott vele, aztán újra felemelkedett, hogy elérje a melleit, és addig csókolta-morzsolgatta őket a tapadó ruhán keresztül, míg Lottie úgy érezte, megőrül, ha nem vetkőzteti le. Bőrének minden négyzetcentimétere forró és túlérzékeny lett, és a finom anyag szinte kibírhatatlanul dörzsölte. – Nick – mondta kétségbeesetten –, a ruhám, vedd le rólam, kérlek! Nick azonban két ujját az ajkához érintve csendre intette. Mikor Lottie elhallgatott, Nick leheletfinoman végigsimította arcának ívét a hüvelykujjával. Aztán ruhájának szegélyéért nyúlt, és elkezdte felfelé húzni. Lottie hálásan felsóhajtott. Lába kicsit összerándult a hűvös levegőtől, és a csuklójával néhányszor megrángatta a kötelet, mikor tekeregve próbált segíteni Nick-nek. Hálóköntöse a melle fölé volt húzva, és csak megfeszült mellbimbóiban akadt meg egy kissé. Nick keze most óvatosan a hasára siklott, és combjának érzékeny belső felülete felé tartott. Ujjbegyével a göndör kis szőrpamacsokat simogatta, aztán megtalálta a nedves kis hasadékot, és dörzsölgetni kezdte a megpuhult, duzzadt ajkakat. Lottie lábai szétnyíltak, teste lüktetni kezdett a várakozástól. Mikor Nick elvette onnan a kezét, kérlelően felsóhajtott. Nick középső ujja Lottie felső ajkának egyik érzékeny szegletébe vándorolt. Ujja Lottie testének sós elixírjétől volt nedves, és akárhol érintette meg őt, az illat ott maradt utána. Lottie orrlyukai hirtelen megteltek saját izgalmának szagával, ami minden lélegzetvételkor megtöltötte a tüdejét. Nick most lassan az oldalára fordította Lottie-t, majd kezével végigsimított a karján, hogy ellenőrizze, mennyire feszül. Lottie mögé helyezkedett, és ajkával becézgetni kezdte a tarkóját. Lottie nyaka hátrafeszült, feneke nekinyomódott Nick hatalmasra duzzadt hímvesszejének. Meg akart volna fordulni, hogy megérintse Nicket, megsimogassa a sűrűn növő szőrt a mellkasán, aztán megragadja a kemény husángot, és a

gömbölyded, sima fejet áteressze az ujjai között. De lehetetlen volt megmozdulnia, úgyhogy nem tehetett mást, várta, hogy Nick kielégüljön. Nick egyik karjával átkulcsolta a felül lévő lábát, és Lottie érezte, amint a duzzadt makk a hüvelyébe csúszik. Nick épp csak egypár centire hatolt belé, és incselkedve késleltette a teljes behatolást, amire Lottie olyan nagyon vágyott. Lottie egész testében remegett, és miközben Nick a háta közepét csókolgatta, néma sóhajokkal-zihálással könyörgött neki. Nick dárdája hegyével továbbra is a bejárathoz közel időzött, keze viszont vándorolni kezdett Lottie testén... egy finom kis érintés a mellbimbón, körkörös köldöksimogatás. A simogatásai egyre célirányosabbak lettek. Finom, gyakorlott ujjai most már a sűrű bozótba tévedtek. Lottie izzadva, nyögdécselve nyomta oda magát az édesen provokáló ujjbegyeknek. Érezte, hogy Nick vesszeje most már teljes hosszában megtölti. Ekkor élesen felkiáltott, testét megrázták a gyönyör hullámai. Nick megvárta, míg lecsendesedik, aztán határozott, de körültekintő mozdulatokkal pumpálni kezdte belülről, és Lottie-ban szétáradt a gyönyör. Tátogva kapkodta a levegőt, és a selyemhurok egészen szorosra feszült a csuklóján, mikor elnyújtott, remegő nyöszörgéssel ismét elélvezett. Nick ekkor keményebben kezdte döfködni, ágyéka szenvedéllyel csapódott neki Lottie-énak, és összeszorított fogain keresztül szűrte a levegőt. Az ágy rázkódni kezdett alattuk. Lottie egyszerre érezte magát sebezhetőnek és erősnek, és épp annyira birtokolta Nicket, mint ahogy Nick őt. A szíve hevesen vert a keze alatt, és minden izma körülfogta Nicket, aki zihálva kapkodta a levegőt, nemi szerve rángott és lüktetett, ajkai pedig szétnyíltak Lottie nyakán. Lottie hosszú ideig feküdt Nick erős, izmosan kemény testének simulva, és halkan felnyögött, mikor Nick kioldotta a csuklóján a kötelet. Nick finoman megdörzsölgette a kötél helyét, aztán lejjebb csúsztatta a kezét, és tenyerével betakarta Lottie átnedvesedett szeméremdombját. Légzése visszalassult, és Lottie sóvárgón megremegett a gondolatra, hogy talán álomba szenderül mellette. Abban a pillanatban semmi nem volt kívánatosabb az egész földkerekségen, mint hogy Nick egy egész éjszakára az ágyában maradjon. De végül Nick búcsúzóul felemelkedett, odahajolt Lottie melléhez, és nyelvével az érzékeny bimbó körül körözve megcsókolta. Mikor Nick kiszállt az ágyból, Lottie az ajkába harapva tartotta vissza magát attól, hogy megkérje, maradjon vele. Tudta, hogy úgyis visszautasítaná, mint mindig. Az ajtó becsukódott, és Lottie magára maradt. Bár teste jóllakott és kimerült volt, duzzadt bőre pedig kellemesen bizsergett, érezte, hogy szemhéja mögött könnyek gyűlnek össze. Bánatot érzett... nem maga miatt, hanem Nick miatt. Aztán sóvárgást... arra, hogy megvigasztalja, akkor is, ha tudta, hogy ez veszélyes, hisz Nick zokon venné tőle a közeledést. És végül nagy gyengédséget is – egy férfi iránt, akit alig ismert, és akinek sokkal nagyobb szüksége volt arra, hogy megmentsék, mint neki valaha. Másnap reggel csomag érkezett Sir Rosstól – egy díszes pecséttel ellátott rakás dokumentum, ezenkívül meghívó az estélyre, amit egy héten belül tartanak. Mikor Lottie az étkezőbe lépett, ott találta férjét a félig befejezett reggelije fölött ülve. Nick felpillantott a kezében lévő vastag csomagról, és mikor a feleségét észrevette, tekintete elkomorult. Felállt, és egyenesen Lottie szemébe nézett. Lottie érezte, hogy arcán sötétvörös pír árad szét. Ilyen különösen szenvedélyes éjszaka után Nick általában incselkedni szokott vele vagy rámosolygott, és valami

ártatlan megjegyzéssel oldotta zavarát. Ma azonban az arca elutasító, a tekintete üres volt. Valami megváltozott köztük, eddigi társas érintkezéseik könnyedségének most nyoma sem volt. Lottie zavarában a Nick kezében lévő csomagra mutatott. – Megérkezett? Arra nem is volt szükség, hogy pontosítsa, mire gondol. Nick gyorsan bólintott, és pillantása újból a beidézésre esett. Lottie igyekezett fenntartani a hétköznapiság látszatát, a tálalóhoz lépett, és kiszolgálta magát. Nick leültette a mellette lévő székre, majd visszaült a helyére. Szokatlan elmélyültséggel vizsgálgatta reggelijének maradékát, ezalatt bejött egy szobalány, és egy gőzölgő csésze teát helyezett Lottie elé az asztalra. Egyikük sem szólt, míg a szobalány el nem hagyta az étkezőt. – Jövő szombaton van az estély– vágott bele a közepébe Nick anélkül, hogy Lottie-ra nézett volna. – Lesz megfelelő ruhád addigra? – Igen. Már levették a méreteimet a báli ruhához, amin most már csak pár kisebb igazítást kell végrehajtani. – Remek. – Dühös vagy? – kérdezte Lottie. Nick felkapta az asztalról a kést, és morcos ábrázattal hüvelykujja bőrkeményedéses begyét kezdte bökögetni vele. – Furcsa módon kezdek hozzászokni a dologhoz. A hír kezd kiszivárogni a Királyi Kancelláriahivatalból. Beindult a gépezet, és senki semmit nem tehet azért, hogy megállítsa. Sir Ross úgy fog minket bemutatni, mint Lord és Lady Sydneyt... és attól kezdve Nick Gentry halott lesz. Lottie jelentőségteljes pillantást vetett a férjére, mivel a megfogalmazás furcsasága kissé megdöbbentette. – Már hogy azt érted ezalatt, nem fogják ezt a nevet többé használni – mondta. – Te mint Lord Sydney nagyon is eleven leszel. Talán kezdjelek máris Johnnak szólítani, ha magunk között vagyunk? Nick arca elkomorult, és letette a kést. – Ne! A világ számára ugyan Lord Sydney leszek, de az otthonomban csak arra a névre hallgatok, amit én választok. – Jó, rendben... Nick. – Lottie nagy adag cukrot tett a teájába, és iszogatni kezdte a forró, édes italt. – Hosszú évekig szolgált téged ez a név, igaz? Megkockáztatom, sokkal nagyobb becsben volt tartva, mint ha az igazi Nick Gentry használta volna. – Ez az ártatlan megjegyzés különös hatást tett Nickre: tekintete egyszerre lett rosszalló és esdeklő. Lottie agyán hirtelen átfutott a felismerés: a titok nyitja, mely a férjét annyira gyötri, valahogy az igazi Nick Gentryvel kapcsolatos, aki kolerában halt meg a börtönhajó fedélzetén. Lottie elmerengve nézett a teájába, és minden erejével igyekezett közömbös hangot megütni, mikor megkérdezte: – Milyen volt? Még nem is meséltél róla. – Árva gyerek volt, az anyját tolvajlásért felakasztották. Majdnem egész életében az utcán élt. Kiflis simlisként kezdte, aztán végül megszervezte a maga tízfős bandáját. – Kiflis simlis? – ismételte Lottie értetlenül. – Olyan, aki kaját lop, hogy éhen ne haljon. Ez a legalja, a koldulást kivéve. De Gentry gyorsan tanult, és profi tolvaj vált belőle. Végül aztán elkapták, miközben kirabolt egy házat, és börtönhajón letöltendő büntetést kapott. – Aztán barátok lettetek – biztatta Lottie. Nick a távolba révedt. Rég elfeledett emlékei visszaröpítették a múltba. – Erős volt és furfangos... és mert olyan sokáig az utcán élt, kitűnőek voltak az ösztönei. Megtanított engem olyan dolgokra, amikre szükségem volt, hogy a hajón életben maradjak... néha

meg is védett... – Megvédett? Mitől? – kérdezte suttogva Lottie. – Az őröktől? Nick erre összerezzent, és addig pislogott, míg múltba révedő tekintete teljesen ki nem tisztult. Lenézett a kezére, amivel a kést markolászta. A csillogó tárgyat óvatosan az asztalra tette, és hátratolta a székét. – Elmegyek egy időre – mondta teljesen érzelemmentes hangon. – Úgy vélem, este vacsoránál találkozunk. Lottie óvatosan, ugyanolyan tárgyilagos tónusban felelte: – Jó, rendben. Szép napot! Az elkövetkező hét nappalai és éjszakái zavarba ejtő módon különböztek egymástól. Lottie a nappali órákat kisebb-nagyobb feladatok és ügyek elvégzésével töltötte. Soha nem tudta előre, mikor látja Nicket, mivel a férje jött, ment, ahogy jónak látta. Vacsoránál a bankárokkal és befektetési partnerekkel folytatott tárgyalásokról vagy Nicknek Bow Streeten tett látogatásairól beszélgettek, Sir Grant ugyanis néha még konzultált vele régebbi ügyekben. Napközben tehát férfi és nő érintkezése baráti hangvételű volt, társalgásuk kellemes, mégis kissé személytelen. Az éjszakák ezzel szemben egészen máshogy teltek. Nick majdhogynem kétségbeesett igyekezettel szeretkezett vele. Olyan dolgokat művelt, melyek Lottie-t szinte sokkolták, és heves szenvedélyében nem hagyott a testén egyetlen érintetlen felületet sem. Szeretkezéseik olykor közönségesek és sietősek voltak, máskor viszont lassúak, hosszan tartóak, és olyankor egyiküknek sem akarózott abbahagyni. Voltak váratlanul vicces pillanatok is, mikor Nick játszadozott vagy évődött vele, és olyan méltatlan pozíciókba könyörögte bele, hogy Lottie-nak szégyenében muszáj volt kuncognia. Nem számított, mennyi gyönyört hoztak az éjszakák, minden nappal csak közelebb kerültek ahhoz az estéhez, mikor Sir Ross megteszi bejelentését, mely aztán egész életüket gyökeresen megváltoztatja. Lottie tudta, hogy a férje rettentően fél ettől az estélytől, és hogy az elkövetkező pár hónap, mikor Nick megpróbál majd új helyzetébe beletanulni, nagyon nehéz lesz. Ennek ellenére abban is biztos volt, hogy az ő jelenléte segítséget jelent majd Nick számára. Mikor belement ebbe a házasságba, nem sejtette, hogy Nicknek bármi módon szüksége lenne rá, és azt sem, hogy megelégedéssel fogja eltölteni, ha segíthet neki. És most mégis úgy érezte magát, mintha segítőtárs lenne... partner... és néha, egy-egy pillanatra, mintha feleség. Elérkezett az estély napja, és Lottie hálás volt, hogy a szabónál megfogadta Sophia tanácsait. Sophia segített neki fiatalos, mégis úri hölgyhöz méltó és olyan színárnyalatú ruhákat választani, melyek kifejezetten jól álltak neki. Amit Lottie ma estére kiszemelt, egy fehér tüllel borított, világoskék szaténruha volt, melynek merész nyakkivágása fedetlenül hagyta a vállait. Lottie a hálószoba közepén állt, mialatt Mrs. Trench és Harriet áthúzták a fején az irdatlan mennyiségű anyagot, és segítettek neki bebújni a keményített szaténból készült, felfújt ruhaujjakba. A ruha legalább olyan szép volt – nem, sokkal szebb! –, mint amiket Hampshire-ben a grófi partikon látott. Ha az esti bálra, illetve Nick reakciójára gondolt, mikor majd megpillantja, Lottie az izgatottságtól majdnem elájult. A szédülését kétségtelenül csak fokozta, hogy Lottie fűzőjét aznap különösen szorosra kötötték, hogy Mrs. Trench be tudja kapcsolni a derekára simuló báli ruhát. Mialatt a két nő a ruháját igazgatta, a kapcsok és szalagok szorításától nyöszörögve Lottie belenézett a tükörbe. Az áttetsző fehér tüllborításra fehér selyemrózsácskák voltak hímezve. Fehér szaténcipő, hosszú glaszékesztyű és hímzett, fátyolszerű kendő egészítette ki az

öltözékét. Lottie egészen úgy érezte magát, mint egy hercegnő. Az egyetlen problémát szögegyenes haja okozta, mely sehogy sem akart göndörödni, bármennyire forrósították is fel a hajsütő vasat. Néhány sikertelen kísérlet után, ami arra irányult, hogy valami loknikölteményt varázsoljanak a fejére, Lottie egyszerű fonatot javasolt, melyet a feje tetején összetekertek, és habos fehér rózsákkal vettek körül. Mikor Harriet és Mrs. Trench hátrébb léptek, hogy munkájuk eredményét megtekintsék, Lottie elnevette magát, és villámgyorsan megpördült, hogy a kék szoknya csak úgy röpült a fehér tülluszály alatt. – Milyen gyönyörű, asszonyom! – jegyezte meg Mrs. Trench látható örömmel. Lottie megállt perdültében, és csodálkozó mosollyal nézett a házvezetőnőre. Mivel Nick nem tudta rávenni magát, hogy rangjának és címének visszaköveteléséről beszámoljon a szolgálóknak, Lottie-ra hárult a feladat, hogy gazdájuk nemesi származásáról meséljen nekik. Miután úrrá lettek kezdeti meglepettségükön, úgy tűnt, a szolgálók nem is kis mértékben örülnek az események ilyetén fordulatának. Hisz ha egy nemesember szolgái lehetnek, az a státusukat jelentős mértékben javítja. – Köszönöm, Mrs. Trench – felelt Lottie. – Mint mindig, ma este is nélkülözhetetlennek bizonyult. Nem is boldogulnánk maga nélkül, különösen a most következő időszakban. – Igenis, asszonyom! – A házvezetőnő arcáról őszinte öröm sugárzott. Mint ahogy azt már előzetesen megbeszélték, egy teljesen új személyzetet kell összeállítani Worcestershire-be, indulásképpen legalább harminc emberrel. Mrs. Trenchre fontos feladat hárul majd az új személyzet tagjainak kiválasztásában és eligazításában. Lottie elhagyta a szobát, és a szoknyája minden egyes lépésnél csak úgy suhogott és zizegett. Ahogy lefelé lépkedett a főlépcsőn, meglátta a hallban várakozó Nicket. Teste olyan készültségben volt, mint az épp zsákmányára leső párducé. Széles vállú alakjára tökéletesen illeszkedett az ilyen alkalmakra előírt sötét öltönykabát, az ezüstszínű mellény és a szürkésfekete selyem nyakkendő. Sötétbarna haja simára volt fésülve, arca pedig még szinte fénylett a borotválkozástól. Egyszerre volt nagyon férfias és finoman elegáns. Lottie felé fordult, és a türelmetlenségtől résnyire szűkült szemébe ámulat költözött. Lottie érezte, hogy elönti a büszkeség Nick arckifejezése láttán. Szándékosan ráérősen közeledett felé. – Úgy nézek ki, mint egy vikomt felesége? – kérdezte. Nick szája fanyar mosolyba görbült. – Egy vikomtné sem néz ki úgy, mint te, Lottie. Lottie erre elmosolyodott. – Ez most bók? – Ó, igen. Igazából... – Nick megfogta Lottie kesztyűs kezét, és lesegítette a legalsó lépcsőfokon. Ujjai Lottie-é köré kulcsolódtak, és olyan komolysággal válaszolt a könnyed kis kérdésre, hogy Lottie teljesen elképedt. – Te vagy a legszebb nő a világon – mondta fátyolos hangon. – A világon? – ismételte Lottie nevetve. – Mikor azt mondom, szép vagy – suttogta Nick –, ezen állításomat semmiképp nem kívánom pontosítani. Annyit teszek csak hozzá, hogy egyféleképp lehetnél még szebb: ha meztelen lennél. Lottie elnevette magát ezen a gátlástalanságon. – Attól tartok, meg kell békélned a gondolattal, hogy ma este tetőtől talpig fel leszek öltözve. – De csak a bál végéig – udvarolt Nick. Majd húzkodni kezdte Lottie bal kesztyűjét, egyik ujjat a másik után meglazítva.

– Mit csinálsz? – kérdezte Lottie lélegzet-visszafojtva. Nick kék szemében incselkedés bujkált. – Eltávolítom a kesztyűdet. – Igen? És milyen célból? – Hogy megcsodálhassam a kezed. – Nick levette Lottie kezéről a kesztyűt, a közeli lépcsőkorlátra fektette, aztán az ajkához emelte elvékonyodó ujjait. Lottie nézte, amint egyenként megcsókolja őket, ajkának melege átjárta a bőrét. Mire Nick egy puha tenyércsókkal befejezte, már Lottie egész karja bizsergett. Nick leengedte a kezét, és elgondolkozva nézegette. – Innen hiányzik valami. – Benyúlt a zsebébe, és úgy mormolta: – Hunyd be a szemed! Lottie halvány mosollyal az ajkán engedelmeskedett. Valami hűvöset és nehezet érzett a gyűrűsujjára csusszanni, ami aztán pontosan illeszkedett az ujjtövére. Mikor rádöbbent, mi is az, kinyitotta a szemét, és a lélegzete is elakadt a csodálkozástól. A gyűrűben hatalmas, kupola formájú zafír ékeskedett, melynek kékje árnyalatban megközelítette Nick szemének sötét, csillogó mélységét. A drágakövet aranyfoglalat övezte, és egy kisebb gyémántokból álló gyűrű vette körül. De igazán az tette olyan különlegessé, hogy selymes fényű felületén egy kis csillag táncolt, és a fénnyel együtt vándorolt rajta ide-oda. Lottie ámuldozva nézett fel Nickre. – Tetszik neked? – kérdezte Nick. Lottie csak keresgélte a szavakat. Megszorította Nick ujjait, kinyitotta, majd becsukta a száját, mielőtt végre sikerült megszólalnia. – Soha nem láttam még ehhez fogható gyönyörűséget! Nem is számítottam erre. Milyen nagylelkű vagy! – Azzal hirtelen indíttatástól hajtva átölelte Nick nyakát, és megcsókolta az arcát. Nick a karjaiba zárta, és Lottie érezte forró leheletét a nyakán, és azt is, hogy kezével gyengéden végigsimít fűzővel összeszorított hátán. – Nem tudtad, hogy bármit megadnék neked, amit csak kívánsz? – kérdezte Nick halkan. – Bármit a világon. Lottie félt Nicknek kimutatni az érzelmeit, ezért úgy maradt, közel hajolva, és elfordította az arcát. Nick biztos nem gondolta át, mit mond, tűnődött Lottie. Vagy erről van szó, vagy arról, hogy a szavai egyszerűen nem azt jelentik, amit beléjük magyaráz. Nick megmerevedett, mintha csak most jutott volna el hozzá, mit is mondott az imént. Gyorsan hátrébb lépett Lottie mellől. Lottie megkockáztatott egy röpke pillantást Nick felé, és látta arcán a tettetett közömbösséget. Csendben maradt hát, alkalmat adva a férjének, hogy összeszedhesse magát. Nick megrázta a fejét, és nagy igyekezettel visszanyerte önuralmát. Mikor újból Lottie-ra pillantott, szemében már önirónia csillogott. – Indulhatunk, Lady Sydney? – Igen, Nick – suttogta Lottie, és belekapaszkodott Nick feléje nyújtott karjába. Sir Ross rávette a társadalmi ranglétra legfelső fokán elhelyezkedő barátját, Newcastle hercegét, hogy adjon otthont a rég elveszettnek hitt Lord Sydney bemutatására rendezett estélynek. A herceg és a hercegné nagy becsben álló, előkelő házaspár voltak, már negyven éve házasok. Az ő makulátlan jó hírnevük a jelen helyzetben nagyon hasznosnak bizonyult, mivel egy olyan hírhedett embernek, mint Nick, feltétlenül szüksége volt feddhetetlen támogatókra. A herceg londoni rezidenciája azok közé a szerényen csak „jelentősnek” aposztrofált paloták közé tartozott, melyek oly óriásiak voltak, hogy a látogatók sokszor elvesztek az egyik egybenyíló szobafüzérből a másikba menet. Számtalan kisebb szalon, reggeliző, ebédlő és kávézó volt benne, továbbá könyvtár, játékterem és vadászcsarnok, végül pedig dolgozó-, dohányzó- és zeneszobák. A nagy fogadóterem több-holdnyi területnek tűnő

padlóját csillogó fényesre polírozott parketta borította, mely vagy fél tucat, két emelet magasságból függő pazar csillár fényét verte vissza. A terem a fent és lent egyaránt körbefutó árkádokkal számos zegzugot biztosított a pletykázok és intrikusok számára. Az estélyen legalább ötszáz vendég vett részt, akik közül jó néhány csak és kizárólag társadalmi státusa miatt volt hivatalos. Mint ahogy Sophia kissé keserűen megjegyezte, az erre a különleges alkalomra szóló meghívás az előkelőségnek olyan védjegyévé vált, hogy senki nem mert nem eljönni, nehogy azt feltételezzék róla, nem hívták meg. Nick alkalomhoz illő hálás arckifejezést öltött magára, mikor a hercegnek és a hercegnének bemutatták, akik mindketten ismerték néhai szüleit. – Döbbenetes hasonlóságot mutat az apjával – mondta neki a hercegné, mikor Nick kesztyűs keze fölé hajolt. Alacsony, de elegáns asszony volt, ősz fejét gyémánt fejék díszítette, és nyakában olyan sűrű gyöngysor lógott, hogy attól lehetett tartani, kibillenti az egyensúlyából. – Ha nem tudom előre, kik voltak a szülei – folytatta a hercegné –, akkor is rögtön megmondtam volna, ha magára nézek. Ezek a szemek... igen, igen, maga igazi Sydney. Micsoda tragédia, hogy mindkét szülőjét egyszerre vesztette el! Valami csónakbaleset volt, nemde? – Igen, kegyelmes asszonyom. – Nicknek úgy mesélték, hogy az anyja vízbe fulladt egy vízi mulatságon, mikor felborult az egyik csónak. Az apja próbálta megmenteni, és ekkor halt meg. – Nagy kár! – mondta még a hercegné. – Pedig milyen odaadó pár voltak, ha jól emlékszem. Ebből a szempontból talán szerencse, hogy együtt távoztak a földi létből. – Igen, valóban – felelte Nick nyájasan, hirtelen támadt ingerültségét leplezve. A szülei halála utáni napokban számtalanszor hangot adtak ennek a véleménynek, miszerint a sors kivételes kegye volt, hogy ők ketten egyszerre halhattak meg. Ezt a romantikus nézetet azonban sajnos egyik Sydney gyermek sem osztotta, inkább azt kívánták, legalább az egyikük életben maradt volna. Nick tekintete most a nővérére siklott, aki a közelben állt Sir Ross társaságában. Amint Sophia meghallotta a hercegné megjegyzését, szeme enyhén összeszűkült, és alig észrevehető, szomorkás mosollyal nézett Nickre. – Kegyelmes asszonyom! – szólalt meg halkan Lottie, hogy kicsit oldja a feszültséget. – Olyan kimondhatatlanul kedves önöktől, hogy megajándékoztak a vendégszeretetükkel! Lord Sydney és én ennek a különleges eseménynek a kapcsán mindig emlékezni fogunk a nagylelkűségükre. Ez láthatólag hízelgett a hercegnének, és pár percre megállt, hogy Lottie-val csevegjen, mialatt a herceg mosolyogva gratulált Nicknek. – Kitűnően választott magának feleséget, Sydney! – jegyezte meg az öregúr. – Van benne tartás, nem affektál, és egészen gyönyörű. Igazán szerencsésnek mondhatja magát! Ezt a véleményt egyébként mindenki osztotta, Nicket is beleértve. Lottie abszolút meglepetést okozott ezen az estén. Báli ruhája divatos volt, de nem túl hivalkodó, mosolya természetes, tartása olyan uralkodói, mint egy fiatal királynőé. Sem a helyszín pompája, sem a sok száz kíváncsi szempár nem zökkentette ki nyugalmából. Olyan kifinomult és hibátlanul elragadó volt, hogy senki nem sejtette, a bájos felszín alatt acélkemény réteg lapul. Senki nem gondolta volna, hogy Lottie az a fajta fiatal nő, aki szembeszegül a szüleivel, és két éven át a saját feje szerint él... és aki ráadásul még egy harcedzett Bow Street-i detektív előtt sem hátrál meg. Mialatt a herceg fogadta a többi vendéget, a hercegné továbbra is Lottie-val beszélgetett: egy ősz fej a halvány aranyszín felé fordulva.

Sophia közelebb lépett Nickhez, és legyezőjét álcának használva ezt suttogta neki: – Én megmondtam. Nick gúnyosan elmosolyodott, mikor eszébe jutott a nővére állítása, miszerint Lottie még nagy segítségére lesz. – Kétség nem fér hozzá, hogy ez a legidegesítőbb mondat a világon, Sophia. – Lottie viszont rém aranyos teremtés, és túlságosan is jó hozzád – tájékoztatta Nicket a nővére, cinkos mosollyal a szemében. – Nem is állítottam soha mást. – Ráadásul úgy tűnik, nagyon odavan érted – folytatta Sophia úgyhogy én a helyedben nem tekinteném a szerencsémet olyan magától értetődőnek. – Odavan... – ismételte meg Nick óvatosan, miközben érezte, hogy a pulzusa az egekbe szökik. – Miért mondod ezt? – Az egyik nap Lottie... – Sophia hirtelen félbeszakította a mondatot, mikor egy újonnan érkezett házaspárt pillantott meg. – Ó, ez Lord Farrington! Bocsáss meg, drágám, de Lady Farrington az elmúlt hónapban gyengélkedett, és meg akarom kérdezni, hogy van. – Várj! – kérte Nick. – Fejezd be, amit mondani akartál! – De addigra Sophia már ellibbent onnan, uszályként húzva maga után Sir Rosst, Nick pedig teljesen összezavarodva állt. Mikor a hercegné figyelme Lottie-ról másfelé terelődött, Lottie belekarolt Nickbe, és elkísérte végig a termen, ahol több társasággal is szóba elegyedtek. Lottie hozzá volt szokva a könnyed társalgáshoz, és kedvesen elbeszélgetett mindenkivel anélkül, hogy hosszabb eszmecserébe bocsátkozott volna. Közben kecsesen mozgott a vendégek között, és mindig felismerte azokat, akikkel valamikor már találkozott. Világos volt, hogy ha Nick ott akarta volna hagyni, míg dohányozni vagy biliárdozni megy a barátaival, Lottie akkor is tökéletesen elboldogult volna. Csakhogy amint Nick észrevette a kéjsóvár pillantásokat, melyek a felesége minden mozdulatát követték, ott maradt mellette, és kezét olykor-olykor birtokló gesztussal a derekára tette, amit minden férfi nagyon is jól megértett. Túlcsorduló melódia töltötte meg a teret. A zenekart gondosan elrejtették az egyik felső erkélyen egy cserepes növényekből kreált kis erdő mögé. Miközben áthaladtak a zsúfolt báltermen, Lottie finoman flörtölt Nickkel: néha-néha hozzáért a mellkasához, vagy felágaskodott, hogy a fülébe súgjon valamit, és közben az ajkai Nick bőrét súrolták. Nick félig-meddig felajzva, ugyanakkor egészen elvarázsolva lélegezte be a Lottie hajába tűzött fehér rózsák illatát, és mivel elég közel állt hozzá, az illatosított púder halovány nyomát is láthatta, ami megült a felesége melle közti finom völgyben. Lottie hirtelen nők egy kis csoportjára lett figyelmes, akik nyilvánvaló izgatottsággal bámulták. – Nick, itt van egypár barátnőm, akiket azóta nem láttam, hogy Maidstone-ban tanultam. Beszélnem kell velük. Nem akarsz csatlakozni a férfiakhoz? Te aztán biztos nem akarnád végighallgatni, amint az iskolai éveinkről pletykálunk! Nicknek rosszul esett, hogy a felesége ilyen leplezetlenül meg akar szabadulni tőle. – Rendben van – mondta kurtán. – Megyek a biliárdterembe. Lottie kihívó pillantást vetett rá a szempillái alól. – Megígéred, hogy értem jössz az első valcerre? Mikor Nick rádöbbent, hogy ügyesen manipulálják, csak mormogott valamit beleegyezésképpen, aztán nézte, ahogy Lottie egy csapat várakozó hölgy felé indul.

Legnagyobb meglepetésére teljesen elhagyatottnak érezte magát. Annyira megbabonázta ez az apró kis nő, hogy alig bírta összeszedni a gondolatait. Őt, aki annyira végtelenül magabiztos volt, most az a veszély fenyegette, hogy a saját felesége az orránál fogva vezeti. Miközben ezen a rémisztő felfedezésen elmélkedett, a sógora zengő, mély hangját hallotta meg hirtelen a háta mögül. – Ez még a legkiválóbbakkal is megesik, Sydney! Nick Sir Ross felé fordult. A sógora láthatólag ösztönösen ráérzett, mi megy benne végbe. Szürke szeme jókedvűen csillogott, és egészen megértő hangvételben folytatta. – Nem számít, mennyire erős bennünk az akarat, végül csak ott kötünk ki, hogy egy nő iránt érzett ellenállhatatlan vágynak a rabszolgái leszünk. Téged megfogtak, barátom. Jobb, ha megbarátkozol a gondolattal. Nick nem is igyekezett ezt tagadni. – Pedig úgy nézett ki, sokkal okosabb leszek nálad – mormogta. Sir Ross elvigyorodott. – Hajlok arra, hogy az intelligenciának ehhez semmi köze nincs. Mert ha egy férfi intelligenciáját ahhoz a képességéhez mérnénk, hogy érintetlen tud-e maradni a szerelemtől, bizony én lennék a legnagyobb idióta a világon. A szerelem szóra Nick összerezzent. – Mibe kerülne neked befogni a szád, Cannon? – Egy üveg 1805-ös Cossart-Gordon valószínűleg megteszi – jött a nyájas válasz. – Ha nem tévedek, épp most hoztak egy ládával a biliárdterembe. – Akkor menjünk – mondta Nick, azzal elhagyták a báltermet. – Lottie Howard! – Két fiatal nő sietett oda Lottie-hoz. Erősen megszorították egymás kezét, és alig leplezett boldogsággal néztek egymásra. Ha nem nevelték volna őket olyan szigorúan Maidstone-ban, úri hölgyekhez korántsem méltó sikolyban törtek volna ki mind a hárman. – Samantha! – kiáltott fel Lottie lágy hangon, és a magas, vonzó, barna hajú nőt nézte, aki mindig is olyan volt a számára, mintha a nővére lett volna. – És Arabella! – Arabella Markenfield pontosan ugyanúgy nézett ki, mint ahogy az iskolában... csinos volt, bár kissé molett, homlokán tökéletesen elrendezett égővörös loknikkal. – Most már Lady Lexington vagyok – közölte Samantha jól érzékelhető büszkeséggel. – Grófot fogtam, nem kevesebbet! Tisztességes és biztos jövedelemmel. – És egyik karját Lottie dereka köré csúsztatva kissé elfordította a barátnőjét. – Ott áll, az üvegház ajtajától nem messze. Az a magas, kopaszodó férfi. Látod? Lottie bólintott, mikor megpillantotta a mogorva tekintetű úriembert, aki a negyvenes évei elején járhatott, és kicsit túlságosan is nagy szemei voltak hosszúkás, keskeny arcához képest. – Nagyon kellemes úriembernek tűnik – jegyezte meg, mire Samantha elnevette magát. – Nagyon tapintatos vagy, drágám. Készséggel elismerem, hogy nem sok látnivaló van rajta, és hogy egyáltalán nincs humorérzéke. Ám a humorérzékkel megáldott férfiak sokszor az ember idegeire tudnak menni. Ráadásul ő egy feddhetetlen úr. – Olyan boldog vagyok! – mondta Lottie őszintén, mivel korábbi beszélgetéseik alapján tudta, hogy Samantha épp ilyen házasságra vágyott. – És te, Arabella? – Én a Seaforth családba házasodtam be tavaly – vallotta be Arabella kuncogva. – Biztos vagyok benne, hogy már hallottál felőlük... emlékszel, az egyik lány eggyel felettünk járt...

– Igen – felelte Lottie, és eszébe jutott, hogy a Seaforthok cím nélküli, de tekintélyes mennyiségű földbirtokkal rendelkező család voltak. – Csak nem azt akarod mondani, hogy az ő bátyjához, Harryhez mentél hozzá? – De bizony! – A lány loknijai vidám táncot jártak a homlokán, miközben lelkesen folytatta. – Harry nagyon jóképű, bár mióta megesküdtünk, akkorára hízott, mint egy söröshordó. De ugyanolyan sármos maradt. Persze soha nem lesz rangom, de van némi vigaszdíj: saját hintóm van és igazi francia szobalányom, nem azok a cockney libák, akik lépten-nyomon azt mondogatják, hogy „szilvalé” meg „rongyő”! – Arabella kicsit kuncogott a saját szellemességén, aztán mikor megnyugodott, kerekre nyílt, kíváncsi szemmel nézett Lottie-ra. – Kedves Lottie, mostantól tényleg Lady Sydney vagy? – Igen. – Lottie a férje irányába pillantott, aki Sir Ross társaságában épp elhagyta a báltermet. Hosszú lábaikkal egyformán nagyokat léptek. Lottie-t váratlanul elöntötte a büszkeség a férje láttán, aki olyan férfias és előkelő volt, és akinek jóképűsége és jó alakja a lehető legelőnyösebben mutatkozott meg az elegáns estélyi öltönyben. – Pokolian jól néz ki – jegyezte meg Samantha, Lottie tekintetét követve. – És tényleg olyan elvetemült, mint ahogy beszélik? – A legkevésbé sem – hazudta Lottie. – Lord Sydney olyan szelíd és előzékeny, hogy olyat keresve sem találni. Sajnos az időzítés nem volt éppen szerencsés, mert Nick épp akkor nézett Lottie irányába. Pillantása szinte égetett, úgyhogy attól kellett tartani, hamuvá perzseli Lottie ruháit. Tudva, mit jelent ez a pillantás, és mi történik majd éjszaka, az estély után, Lottie megremegett, és nagyon kellett igyekeznie, hogy meg tudja őrizni a nyugalmát. Samantha és Arabella közben kinyitották a legyezőjüket, és sebesen legyezni kezdtek. – Te jóságos ég! – kiáltott fel Samantha lehalkított hangon. – Ahogy rád néz, az kifejezetten illetlen, Lottie! – Nem tudom, miről beszélsz – mondta ártatlanul Lottie, bár érezte, hogy az ő arcát is elönti a pír. Arabella is csak kuncogott festett selyemlegyezője mögül. – Én csak akkor látok az én Harrym arcán ilyen kifejezést, mikor egy tál yorkshire pudingot tesznek eléje. Samantha sötét szemében érdeklődés csillant. – Abban a hitben voltam, hogy szőröstül-bőröstül Lord Radnor birtokában vagy, Lottie. Hogy sikerült megmenekülnöd tőle? És hol voltál az elmúlt két évben? És főképp, hogy a jó égbe tettél szert egy ilyen férfira, mint Nick Gentry – és különben is, ez a rég-elveszett-nek-hitt-nemes história nem valami trükk csupán? – Nem – válaszolta Lottie gyorsan –, ő tényleg Lord Sydney. – Tudtad, hogy vikomt, mikor összeházasodtatok? – Hát, nem. – Lottie igyekezett a legegyszerűbb magyarázattal szolgálni. – Először is, tudjátok, azért hagytam ott Maidstone-t, hogy elkerüljem a Lord Radnorral való házasságot... – Ez volt Maidstone legnagyobb botránya – vágott közbe Arabella. – Még mindig erről beszélnek, úgy hallom. Senki nem gondolta volna, se a tanáraink, sem a személyzet, hogy a kedves, engedelmes Charlotte Howard egyszerűen fogja magát és eltűnik. Lottie pillanatnyi zavarában elnémult. Messze nem volt büszke arra, amit tett. Egyszerűen csak nem volt más választása. – Hogy ne találjanak rám, megváltoztattam a nevem, és elmentem dolgozni Lady Westcliffhez Hampshire-be... – Dolgozni? – kérdezte Arabella döbbenten. – Szavamra, akkor bizonyára sokat

szenvedtél. – Nem túlságosan – felelte Lottie fanyar mosollyal. – A Westcliff család kedves volt hozzám, és én nagyon megkedveltem az özvegy grófnét. Az ő szolgálatában álltam, mikor megismertem Mr. Gentryt – illetve Lord Sydneyt. Hamarosan meg is kérte a kezem, én... – Lottie elhallgatott, mivel egy kép villant át az agyán, ahogy Lord Westcliff könyvtárában a kandalló fénye megvilágítja Nick arcát, mikor a melle fölé hajol... – Én meg elfogadtam – fejezte be gyorsan, és érezte, hogy az arca tűzpiros lesz. – Hmmm! – Samantha elmosolyodott Lottie zavarán, és úgy tűnt, kitalálta az okát is. – Emlékezetes leánykérés lehetett! – Nagyon felbosszantottad a szüleidet? – kérdezte Arabella. Lottie bólintott, és szomorú iróniával gondolt arra, hogy a „felbosszantotta” semmiképpen nem volt megfelelő kifejezés a családja reakciójára. Samantha arca megértően elkomolyodott. – Nem lesznek örökké mérgesek, drágám – mondta pragmatikusan, ami sokkal megnyugtatóbb volt, mint a puszta együttérzés. – Ha a férjed csak feleannyira gazdag, mint ahogy a szóbeszéd tartja, a Howard házaspár boldogan fogadja majd vejül. A három nő még egy darabig beszélgetett, izgatottan a váratlan találkozástól, és azt tervezgették, hogy hamarosan felkeresik egymást. Lottie nem is vette észre, hogy elszaladt az idő, míg meg nem hallotta, hogy a zenekar egy nemrégiben népszerűvé vált valcert kezd játszani, „A tavasz virágai” címűt, melyre néhány pár azonnal el is kezdett körbe-körbe forogni a teremben. Mivel Lottie kíváncsi volt, emlékszik-e Nick arra, hogy neki ígérte az első keringőt, elhatározta, hogy a terem oldalában fog várni rá. Kimentette magát a barátnőinél, és végigsétált az első emeleti árkádsoron, melyet faragott faoszlopok és zöld növényekből meg rózsaszínű rózsabokrokból álló lugas választott el a táncparkettől. Néhány pár, akiket a sűrű növényzet félig-meddig eltakart, máris bizalmas beszélgetésbe bonyolódott, és Lottie, mikor elhaladt mellettük, halvány mosoly kíséretében elfordította a tekintetét. Aztán azt érezte, valaki megérinti a karját. Várakozással tele torpant meg, mivel azt hitte, hogy Nick végre rátalált. Amikor viszont lenézett az egyre erősödő nyomásra, akkor nem Nick hatalmas, szögletes kezét látta a csuklójára nehezedni. Hosszú, majdnem csontvázszerű ujjak kulcsolódtak a csuklója köré, és jéghideg borzongással hallotta meg azt a hangot, mely éveken keresztül kísértette rémálmaiban. – Azt hitted, örökre megszabadulhatsz tőlem, Charlotte?

12 Lottie összeszedte magát, és felnézett Arthurra, azaz Lord Radnorra. Az idő döbbenetes nyomokat hagyott rajta, mintha nem is kettő, hanem tíz év telt volna el közben. Természetellenesen sápadt volt, bőrszíne mint a napszítta csont, sötét szemöldöke és szeme csak úgy feketéllett. Keserű barázdák tagolták az arcát szögletes redőkbe. Lottie tudta, hogy egyszer elkerülhetetlen lesz találkoznia Lord Radnorral. A lelke mélyén tisztában volt vele, hogy Radnor gyűlölettel fog rá tekinteni. Csakhogy amit most a tekintetében meglátott, az sokkal ijesztőbb volt ennél. Kiéhezettség ült benne. Falánkság, melynek a szexuális vágyhoz semmi köze nem volt, viszont sokkal emésztőbb tűzzel égett. Lottie ösztönösen megérezte, hogy Radnor birtoklási vágya az ő eltűnése alatt csak intenzívebbé vált, elárulása pedig egy hóhér eltökéltségével ruházta fel. – Uram – adta meg neki a tiszteletet Lottie, és bár a hangja magabiztosan csengett, az ajka remegett. – Maga erőszakoskodik velem. Kérem, engedje el a karom! Radnor mintha meg se hallotta volna a kérést, behúzta Lottie-t a növényekkel borított oszlop árnyékába, és közben úgy szorította, mint egy harapófogó. Lottie ellenkezés nélkül vele ment, mivel elhatározta, hogy múltjának ez a szégyenfoltja nem torkollhat olyan jelenetbe, mely tönkretenné ezt a férje számára oly fontos eseményt. Különben is nevetséges, hogy egy zsúfolt teremben ennyire meg legyen ijedve. Radnor itt biztosan nem tudná és nem is fogja bántani. Bár úgy vélte, ha egyedül volnának, Radnor feljogosítva érezné magát, hogy azokat a hosszú ujjait a nyaka köré fonja, és az utolsó leheletet is kiszorítsa belőle. Radnor metsző tekintettel nézett Lottie-ra. – Istenem, mivé tett téged ez a fickó! Érzem rajtad a kéjsóvárság szagát. Téged mindig csak egyetlen vékony hajszál választott el a vidéki népség faragatlanságától, és mostanra ez is teljesen eltűnt. – Ebben az esetben – felelte Lottie, és lakat alatt lévő keze tehetetlenül ökölbe rándult – el is hagyhatná a társaságom, mivel bizonyos vagyok benne, hogy nem akar megfertőződni a jelenlétemben. – Buta liba! – sziszegte Radnor, és fekete szeme hideg tűzzel izzott. – Fel sem fogod, mit veszítettél? Tudod, mi lennél nélkülem? Semmi. Én teremtettelek. Kiemeltelek a társadalom legundokabb bugyraiból. Azon voltam, hogy előkelő és tökéletes teremtést faragjak belőled. Erre te elárultál engem, és ellene szegültél a családodnak is. – Nem kértem, hogy támogasson. – Annál több okod lett volna, hogy hálából letérdelj előttem. Mindened az enyém, Lottie. Az életed is. Lottie látta, hogy értelmetlen volna ezzel az eszelős elszántsággal vitába szállni. – Lehet – mondta halkan –, de én most már Lord Sydneyhez tartozom. Nincs joga hozzám. Radnor ajka gonosz vicsorgásba torzult. – Az én jogom hozzád messze túlmegy holmi pitiáner házassági eskün. – Csak nem abba a hitbe ringatta magát, hogy megvásárolhat, mint egy árucikket a kirakatból? – kérdezte Lottie gúnyosan. – Enyém a lelked – sziszegte Radnor, és annyira megszorította Lottie csuklóját, hogy a finom csontok megfeszültek, és Lottie szemében összegyűltek a fájdalom könnyei. – A saját költségemen vásároltalak meg. Több mint tíz évet áldoztam rád az életemből, és ezért fizetséget várok. – De hogyan, mikor én már más felesége lettem? Nem érzek semmit maga iránt, sem

félelmet, sem gyűlöletet, csak közönyt. Mit gondol, milyen kárpótlást kaphat tőlem? Amikor Lottie már úgy érezte, eltörik a karja, egy halk mordulást hallott a háta mögül. Nick volt az. Villámgyorsan közéjük lépett, és lecsapott a karjával. Bármit művelt is, Lord Radnor fájdalmas nyögéssel eresztette el Lottie csuklóját. Lottie a hirtelen szabadulástól hátratántorodott, de Nick megtartotta. Az asszony gondolkozás nélkül megfordult, és belesimult Nick karjába, aztán hallotta, amint Nick mély, dörgő hangon azt mondja Lord Radnornak: – Ne merjen még egyszer a közelébe jönni, vagy megölöm! – Ezt higgadtan közölte, mint valami tényt. – Pimasz disznó! – hörögte Radnor. Lottie a férje ölelésének biztonságából megkockáztatott egy pillantást Radnor felé, és látta, hogy annak sápadt arcát szürkéslila pír önti el. Nyilvánvaló volt, hogy Nick kezének látványa Lottie derekán több volt, mint amit el bírt viselni. Nick megérintette Lottie tarkóját, aztán végigfuttatta ujjait a gerincoszlopa felső felén, készakarva dühítve ezzel a grófot. – Jól van – mondta Radnor fojtott hangon. – Itt hagylak. Járd csak a lealacsonyodás útját, Charlotte! – Hát akkor hagyja is itt! – mondta erre Nick. – De most! Radnor olyan tartással távozott, mint egy trónfosztott királyi személy jogos felháborodásában. Lottie szabad kezével lüktető csuklóját lapogatva látta, hogy az árkádsoron áthaladó emberek közül többen is kíváncsi tekintettel bámulnak rájuk. Igazából a bálteremben lévő vendégek közül is jó néhányan felfigyeltek már a jelenetre. – Nick... – súgta Lottie, de mielőtt még egyebet mondhatott volna, Nick már akcióba is lendült. Karjával a feleségét támogatva, intett egy arra haladó szolgának, aki egy üres poharakkal teli tálcát vitt. – Hé, te ott! – mondta neki minden bevezetés nélkül. – Gyere ide! A sötét hajú lakáj sietve engedelmeskedett. – Igen, uram? – Mondd, hol találunk egy különtermet? A lakáj sebesen gondolkozni kezdett. – Ha ezen a folyosón elindulnak, egy zeneszobába érnek, mely azt hiszem, a jelen pillanatban szabad. – Nagyszerű! Hozz oda egy kis brandyt! De hamar! – Igenis, uram! Lottie kábán ment végig Nickkel a folyosón. Kaotikus gondolatok kavarogtak a fejében, miközben a bálterem zajától egyre távolabb kerültek. Testét különös erő járta át. Most, hogy túl volt a régóta rettegett összecsapáson Lord Radnorral, egyszerre érzett émelygést, felszabadult boldogságot, dühöt és megkönnyebbülést. Hogy lehet ennyi mindent érezni egyszerre? A zeneszoba diszkréten volt megvilágítva – a zongora, a hárfa és a pár kottaállvány hosszú árnyékot vetettek a falra. Nick becsukta az ajtót, aztán Lottie felé fordult, széles vállai fölé magasodtak. Lottie még soha nem látta az arcát ilyen keménynek. – Jól vagyok – mondta, és saját hangjának szokatlan magasságától kuncogni kezdett. – Na, nem kell így nézni rám... – Aztán elhallgatott, mert újabb nevetés tört rá, mikor látta, hogy Nick nyilvánvalóan azt hiszi, teljesen elment az esze. Soha nem lett volna képes megmagyarázni neki azt a határtalan szabadságérzetet, mely elöntötte, most, hogy a legfélelmetesebb dologgal nézett szembe végre.

– Ne haragudj – mondta kergén, miközben a megkönnyebbülés könnyei nedvesítették meg a szemét. – Csak... annyira féltem Lord Radnortól egész életemben... de mikor most megláttam, rájöttem, hogy a hatalma már elmúlt fölöttem. Nem tehet velem semmit. Nem érzek semmiféle kötelezettséget felé... és még csak bűntudatom sincs. Leszakadt rólam ez a teher, mint ahogy elmúlt a félelmem is, és olyan furán érzem magam... Ahogy Lottie remegett, nevetgélt, és törölgette a könnyeket a szeméből, Nick a karjába vette, és próbálta vigasztalgatni. – Nyugodj meg... nyugodj meg! – suttogta neki, és simogatta a vállát. – Lélegezz mélyeket! Minden rendben van! – Tűzforró ajkai Lottie homlokát, nedves pilláit és orcáját érték. – Biztonságban vagy, Lottie. Vigyázni fogok rád. Biztonságban vagy. Miközben Lottie próbálta elhitetni vele, hogy nem fél, Nick halkan csitítgatta, és arra kérte, engedje el magát, és dőljön nyugodtan neki. Lottie kezdett mélyeket lélegezni, mintha éppen mérföldeket futott volna vég nélkül, és a fejét közben Nick mellkasára hajtotta. Nick letépte magáról a kesztyűt, és meleg kezeit Lottie kihűlt testére helyezte, majd erős ujjaival masszírozni kezdte bemerevedett nyak- és vállizmait. Valaki kopogtatott az ajtón. – Megérkezett a brandy – mondta Nick nyugodtan, és egy karosszékhez vezette Lottiet. Lottie belesüppedt a székbe, és onnan figyelte, amint a lakáj hálásan nyugtázza, hogy fáradozásainak elismeréseképpen egy pénzérmét nyomnak a markába. Nick egy tálcával tért vissza, melyen egy üveg és egy kisebb pohár állt, aztán letette őket a közelben álló asztalra. – Erre nincs szükségem – mondta Lottie halovány mosollyal az arcán. Nick rá se hederített, kitöltött egy ujjnyi brandyt a pohárba, aztán két tenyere közé vette. Miután kicsit felmelegítette az italt, odaadta Lottie-nak. – Idd meg! Lottie engedelmesen elvette a poharat. Legnagyobb meglepetésére azonban annyira remegett a keze, hogy alig bírta megtartani. Mikor Nick észrevette rajta az erőlködést, elkomorult az arca. Térdre ereszkedett előtte, és izmos combjaival mindkét oldalról körbefogta Lottie lábát. Kezét Lottie ujjaira téve megállította a remegést, aztán segített neki az ajkához emelni a poharat. Lottie kortyolt egyet, és mikor a brandy marni kezdte a torkát, vágott egy grimaszt. – Még – suttogta Nick, és kényszerítette, hogy igyon még egy kortyot, aztán még egyet, míg a szeme könnybe nem lábadt a bársonyos tüzességtől. – Azt hiszem, ez kissé romlott – mondta Lottie karcos hangon. Nick szemében hirtelen vidámság jelent meg. – Nem romlott. Ez egy FinBois '98-ból. – Rossz év lehetett. Nick elvigyorodott, és hüvelykujjaival simogatni kezdte Lottie kézfejét. – Akkor valakinek értesítenie kéne a borkereskedőt, mert ennek palackját általában ötven fontért adják. – Ötven fontért? – ismételte meg Lottie megrökönyödve. Behunyta a szemét, és pár elszánt kortyolással kiitta a brandyt, aztán köhécselve visszaadta Nicknek az üres poharat. – Jó kislány – mormolta Nick, aztán megérintette Lottie tarkóját, és gyengéden megszorította. Lottie nem tudta nem észrevenni, hogy bár Nick keze sokkal nagyobb és összehasonlíthatatlanul erőteljesebb, mint Radnoré, még soha, egy pillanatra sem okozott fájdalmat neki. Nick érintése eddig

még csak a gyönyör forrása volt. Mikor Lottie sajgó csuklóját a karfára támasztotta, kissé megvonaglott. Bármennyire apró mozdulat volt is, Nick figyelmét nem kerülhette el. Némán átkozódva kezébe vette Lottie karját, és elkezdte lefejteni róla a kesztyűt. – Semmiség az egész! – mondta Lottie sietve. – Tényleg, nem szeretném, ha levennéd rólam... Lord Radnor megszorongatta a karom, de nem olyan vészes... – Lottie elharapta a mondat végét, mert mikor Nick végre megszabadította a kesztyűtől, a fájdalomtól elakadt a lélegzete. Nick teljesen megdermedt, mikor meglátta a fekete ujjnyomokat, melyeket Lord Radnor gonosz szorítása hagyott Lottie csuklóján. A gyilkos düh, mely most kiült az arcára, egészen megrémisztette Lottie-t. – Túl könnyen megsérülök – mondta. – Ne nézz így, kérlek! A foltok egy-két napon belül úgyis eltűnnek, és akkor... – Megölöm! – Nick vadállatias dühvel csikorgatta a fogait. – És ha végeztem vele, nem marad belőle más, mint egy folt a padlón, hogy hamvadna el lassú tűzön a poklok poklában... – Kérlek! – Lottie Nick arcára tette a kezét. – Lord Radnornak az volt a szándéka, hogy mindkettőnk számára tönkretegye ezt az estét, de én nem hagyom, hogy ez sikerüljön. Azt szeretném, ha betekernéd a csuklóm egy zsebkendővel, és segítenél felvenni a kesztyűmet. Vissza kell sietnünk, mielőtt még keresni kezdenek bennünket. Sir Ross beszédet fog mondani, és nekünk... – Teszek rá! – Én nem! – Lottie kezdte visszanyerni az önuralmát, és puha ujjaival megsimogatta Nick arcát. – Vissza akarok menni, és keringőzni akarok veled. Aztán ott állni az oldaladon, míg Sir Ross mindenkinek elmondja, ki is vagy valójában. – Szempilláit leeresztve Nick szájára nézett. – Aztán azt akarom, hogy vigyél haza, és tégy be az ágyba. Ahogy az Lottie szándékában állt, Nick egy pillanatra zavarba jött. Ádáz tekintete enyhülni kezdett. – És aztán? Mielőtt Lottie válaszolhatott volna, az ajtó megremegett a sürgető dörömböléstől. – Sydney! – szólt be egy tompa hang kintről. – Igen – felelt Nick, és talpra szökkent. Sir Ross karcsú, magas alakja jelent meg az ajtónyílásban. Kifejezéstelen arccal nézett rájuk. – Most értesítettek róla, hogy Lord Radnor itt van. – Egyből Lottie-hoz lépett, és Nickhez hasonló módon lekuporodott elé. Mikor meglátta sérült karját, óvatosan rámutatott. – Szabad? – A hangja sokkal gyengédebb volt, mint amilyennek Lottie valaha is hallotta. – Igen – suttogta, és hagyta, hogy a kezébe vegye a kezét. Sir Ross egyre erősödő homlokráncolással vizsgálgatta a karját. Az arca egész közel volt Lottie-éhoz, és szürke szemében annyi kedvesség és aggodalom ült, hogy Lottie azon csodálkozott, hogy valaha is közömbösnek gondolta. Aztán eszébe jutott híres elkötelezettsége a nők és a gyerekek iránt – Sophia elmondása szerint ez állt bírói tevékenységének középpontjában. Sir Ross szája halovány, de biztató mosolyra húzódott. Elengedte Lottie kezét. – Ez még egyszer nem történik meg. Megígérem. – Csodás egy estély, mondhatom! – mondta Nick szarkasztikusan. – Talán ha elárulnád nekünk, ki a fene hívta meg ide Lord Radnort? – Nick – szólt közbe Lottie semmi baj, biztos vagyok benne, hogy Sir Ross nem akart...

– Dehogy nincs baj! – vetette ellene Sir Ross nyugodt hangon. – Felelősnek érzem magam, és a bocsánatáért esedezem, Charlotte. Lord Radnor egész biztosan nem szerepelt azon a vendéglistán, ami a felhatalmazásommal készült, de ki fogom nyomozni, hogy sikerült meghívást kapnia. – – Homlokát mély ráncok barázdálták, miközben folytatta. – Lord Radnor ma esti viselkedése esztelen és megbocsáthatatlan... és olyan rögeszmés ragaszkodásról árulkodik, ami nem valószínű, hogy ezzel az esettel véget ér. – Ó, dehogynem fog véget érni! – mondta Nick sötéten. – Vannak módszereim, hogy Radnort kigyógyítsam a rögeszméjéből. Kezdjük ott, hogy ha nem hagyta el a helyet, mire visszaérek... – Már elhagyta – vágott közbe Sir Ross. – Két detektív is tartózkodik itt, és megkértem őket, hogy amilyen diszkréten csak lehet, távolítsák el Radnort. Nyugodj meg, Sydney! Semmi jó nem származik abból, ha őrjöngsz, mint egy dühöngő bika. Nick szeme összeszűkült. – És mondd, te mennyire lennél nyugodt, ha valaki ilyen sebet ejtene Sophián? Sir Ross kurta sóhajjal bólintott. – Egy pont oda. – Aztán sötét szemöldökét összehúzva folytatta. – Persze a te dolgod, hogy bánsz el Radnorral, Sydney, és nekem nincs szándékomban sem megakadályozni benne, sem közbeavatkozni, de figyelembe kell venned, hogy én magam is meg akarom keresni Radnort, és az értésére akarom adni, hogy Charlotte nemcsak a te védelmedet élvezi, hanem az enyémet is. A puszta tény, hogy Radnor le merte szólítani az egyik családtagomat, már önmagában vérlázító. Lottie-t meghatotta, hogy Sir Ross ennyire a szívén viseli a sorsát. Soha nem gondolta volna, hogy két ilyen befolyásos ember fogja őt megvédeni Lord Radnortól, nemcsak a férje, hanem a sógora is. – Köszönöm, Sir Ross. – Senki nem veszi zokon, ha most haza kíván menni – mondta Sir Ross Lottie-nak. – Ami pedig a mára tervezett beszédemet illeti, átszervezhetjük... – Nem megyek sehová – mondta Lottie eltökélten. – És ha maga nem tartja meg a beszédét, Sir Ross, akkor esküszöm, én tartom meg maga helyett. Sir Ross erre elmosolyodott. – Rendben van, igazán nem szeretném megakadályozni, hogy a kívánsága teljesüljön! – Ezzel kérdőn Nickre nézett. – Visszajöttök a bálterembe hamarosan? Nick elhúzta a száját. – Ha Lottie akarja, igen. – Igen, akarom – mondta Lottie határozottan. A csuklójában lüktető fájdalom dacára késznek érezte magát, hogy akár az ördöggel is szembeszálljon, ha kell. Aztán látta, ahogy a két férfi egymásra néz, és némán megegyeznek abban, hogy a Radnor-ügyet később beszélik meg, egy alkalmasabb időpontban. Sir Ross megint magukra hagyta őket, és Lottie elszántan felpattant. Nick azonnal mellette termett, és átfogta a derekát, mintha attól tartana, hogy Lottie felbukik. Lottie elmosolyodott ettől a túlzott figyelemtől. – Jól vagyok – mondta neki. – Tényleg. Azt várta, hogy Nick szemében újból megjelenik a jól ismert száraz humor, és hogy visszatér a nemtörődömsége, de a férje most feszült maradt, és tekintete furcsa komolysággal pásztázta Lottie arcát. Úgy nézett rá, mint aki vattába akarja csavarni, és el akarja innen vinni minél messzebbre. – Az este hátralévő részében mellettem maradsz – mondta neki. Lottie fejét hátravetve rámosolygott. – Az bölcs dolog, mert úgy tűnik, a brandy nagyon a fejembe szállt. Nick szemében melegség gyúlt, és egyik kezét felcsúsztatta, hogy átfogja vele Lottie

mellének vonalát. – Szédülsz? Lottie belesimult Nick ujjainak bölcsőjébe, és ez az érintés fogékony testében izzó érzékiséget váltott ki. A csuklójában sajgó fájdalom szinte teljesen feledésbe merült, és az idegei felborzolódtak, ahogy Nick csúcsosra dörzsölgette a mellbimbóját. – Csak akkor, amikor így érsz hozzám. Nick egy gyengéd tenyérkörzéssel lezárta a már-már kibírhatatlan izgalmat keltő simogatást, és biztonságosabb területre vándorolt a kezével. – Szeretném, ha vége lenne már ennek az istenverte estélynek – mondta. – Gyere, minél hamarabb kimegyünk, Cannon annál hamarabb megtarthatja azt a francos beszédet. Lottie odanyújtotta neki a kezét, és megacélozta az akaratát, hogy ne rángatózzon, mialatt Nick felhúzza megdagadt csuklójára a passzentos kesztyűt. Mire Nick befejezte a műveletet, Lottie falfehér lett, Nick pedig rettenetesen leizzadt, mintha neki fájna, nem Lottie-nak. – A fenébe Radnorral! – mondta reszelős hangon, és indult, hogy újabb brandyt töltsön Lottie-nak. – Elnyiszálom a torkát. – Én tudok valamit, ami sokkal nagyobb kínt okozna neki. – Lottie elővett egy összehajtogatott zsebkendőt, és óvatosan megtörölte vele a férje homlokát. – Igen? – Nick kétértelmű félmosollyal felhúzta a szemöldökét. Lottie addig szorongatta a zsebkendőt, míg gombóccá nem gyúrta. Egy hosszú pillanatig várt, mielőtt válaszolt, és olyan reménység töltötte el, amitől aztán úgy elszorult a torka, hogy majdnem megfulladt. Elvette a brandyt Nicktől, és nagyot kortyolt belőle, hogy kicsit megerősítse magát. – Megpróbálhatunk boldogok lenni együtt – mondta. – Ez olyasmi, amit ő soha nem ért meg... amiben soha nem lehet része. Lottie most képtelen volt Nick szemébe nézni, mert attól tartott, gúnyt vagy elutasítást lát benne. De a szíve nagyot dobbant, mikor érezte, hogy Nick ajkával végigszánt a feje búbján, majd eljátszik a fehér rózsaszirmokkal, melyek feltűzött hajfonata selymes felületén libegtek. – Megpróbálhatjuk – egyezett bele halkan Nick. A két pohár brandy Lottie-nak alaposan a fejébe szállt, ezért nagyon hálás volt Nicknek, hogy biztos léptekkel visszavezette a bálterembe. Nick karjának ereje és állóképessége elképesztette. Nem számított, milyen súllyal nehezedett rá, könnyedén megtartotta. Erős férfi volt... de Lottie egészen ma estig nem is sejtette, hogy képes ilyen gyengéd vigaszt nyújtani neki. És valahogy úgy érezte, hogy ezt Nick sem sejti magáról. Öntudatlanul cselekedtek így – ő, amikor Nick felé fordult, és Nick, amikor biztonságot adó ölelésével betakarta. A bálterembe lépve rögtön Sir Ross felé vették az irányt. Sir Ross fellépett egy mozgatható lépcsőre, hogy a teremben összesereglett nagy tömegből mindenki jól láthassa, aztán intett a zenészeknek, hogy hagyják abba a játékot, majd a vendégek figyelmét kérte. Sir Rossnak olyan előkelő, veleszületetten tekintélyt parancsoló hangja volt, amit bármelyik politikus megirigyelhetett volna. A bálterem várakozásteljesen elcsendesedett, és még több vendég özönlött be a külső árkádok alól, mialatt egész seregnyi szolga járt körbe pezsgőspoharakkal teli tálcával a kezében. Sir Ross a beszédét a saját bírói karrierjére való utalással kezdte, és arról a megelégedésről mesélt, mely akkor töltötte el, mikor a gonoszok elnyerték méltó büntetésüket. Aztán a nemesi osztály sérthetetlen tradícióiról és jogairól szóló, elismerő szavakkal folytatta, mely láthatólag hízelgett a vikomtokkal, grófokkal, hercegekkel és

márkikkal tűzdelt társaságnak. – Eddig az volt a benyomásom, hogy Sir Ross nem valami nagy támogatója az előjogoknak – súgta Nick fülébe Lottie. Nick zord mosollyal bólintott. – A sógorom nagy pozőr tud lenni, ha úgy akarja. És pontosan tudja, hogy ha az egybegyűlteket emlékezteti a hagyományokhoz való ragaszkodásra, ez segít nekik megbarátkozni a gondolattal, hogy engem mint nemest maguk közé fogadjanak. Sir Ross ezek után egy meg nem nevezett személyről kezdett beszélni, aki túlságosan sokáig volt megfosztva rangjától, ami pedig teljes joggal megilleti őt. Egy férfiról, aki egy megbecsült család egyenes ági leszármazottja, és aki az elmúlt pár évben teljesen a közjavának szentelte magát. – Ezért aztán – vonta le a következtetést Sir Ross – hálás vagyok, hogy az én tisztem lehet bejelenteni, ami már régóta várat magára: Lord Sydney ezennel visszakapja a címét és az ezzel járó helyet a Lordok Házában. Nagyon remélem, hogy ebben a szerepben is, mely születésénél fogva megilleti, híven fogja szolgálni a királynőt és a nemzetet. – Azzal a magasba emelte a poharát, és azt mondta: – Igyunk Mr. Nick Gentry egészségére, akit mostantól kezdve így szólítunk majd: Lord Sydney! A tömegen az elcsodálkozás hulláma futott át. Bár a legtöbbjük előre tudta, mit jelentbe Sir Ross, meglepő volt e szavakat hallani. – Lord Sydneyre! – visszhangzott több száz engedelmes torokból, legalább ugyanennyi éljenzéssel körítve. – És Lady Sydneyre! – hozakodott elő Sir Ross, mire újabb lelkes éljenzés tört ki. Lottie köszönetképpen pukedlizett egyet. Mikor felegyenesedett, megérintette Nick karját. – Fel kéne köszöntened Sir Rosst – javasolta neki. Nick beszédes tekintettel nézett Lottie-ra, de azért belement, és sógora egészségére emelte poharát. – Sir Rossra – mondta zengő hangon –, akinek az erőfeszítései nélkül nem lehetnék itt ma este. A tömeg többszörös éljenzéssel válaszolt, Sir Ross pedig elvigyorodott, mivel tisztában volt vele, hogy Nick gondosan megválogatott szavai a hálának a leghalványabb jelét sem mutatják. Ezek után ittak a királynőre, a hazájukra és a nemességre, majd megszólalt a zenekar, és áradó dallam töltötte be a termet. Sir Ross felkérte Lottie-t egy keringőre, Nick meg Sophiával táncolt, aki túláradó mosollyal az arcán repült a karjaiba. Miközben Lottie nézte a párt – az egyik szőke, a másik fekete, mégis olyan egyformán vonzóak –, elmosolyodott. Aztán Sir Ross felé fordult, és mikor keringőzni kezdtek, sérült kezét óvatosan a vállára tette. Mint arra számítani lehetett, Sir Ross kitűnően táncolt, magabiztos és könnyen követhető volt. Lottie gyengédséggel és hálával vegyes érzéssel tanulmányozta Sir Ross kissé zord, de jóképű arcát. – Azért tette, hogy megmentse, igaz? – kérdezte. – Hát, nem tudom, sikerül-e – felelte Sir Ross csendesen. E szavak hallatára Lottie-t kínzó rettegés járta át. Csak nem gondolja Sir Ross, hogy Nick még mindig veszélyhelyzetben van? De hiszen már nem Bow Street-i detektív többé! Elmozdították az állásából, mely annyi veszélyt rejtegetett! Most már biztonságban van... Hacsak Sir Ross nem arra utal, hogy Nick számára a legnagyobb veszélyt saját maga jelenti

*** A Nick valódi kilétét felfedő estély után a Betterton Street-i házat szinte megostromolták a látogatók. Mrs. Trenchnek Nick alvilági cimboráitól kezdve a királynő küldöttein keresztül minden felbukkanó emberrel szót kellett váltania. Annyi névjegykártya és meghívó érkezett, hogy a hallban lévő ezüsttálcán óriási kupac képződött belőlük. A napilapok „vonakodó vikomt”-nak keresztelték el Nicket, és Bow Street-i detektív-ként véghezvitt hősi tetteiről regéltek. Miután az újságírók azt a vonalat követték, amit Sir Ross előírt a számukra, Nicket mindenütt önzetlen hősként ábrázolták, aki inkább szerényen szolgálta a köz javát, mintsem hogy visszakövetelje rég nem használt rangját. Lottie nagyokat mulatott, amikor Nick felháborodott azon, hogy újabban milyen képet festenek róla, mondván: eztán senki nem tekinti majd veszélyesnek. Még a vadidegenek is inkább kíváncsian közelítettek hozzá, mert nem tartottak többé a burkolt fenyegetéstől, ami sugárzott belőle. Egy ilyen végtelenül zárkózott ember számára ez szinte elviselhetetlen volt. – Nemsokára lelohad majd az érdeklődésük – vigasztalta Lottie, miután Nicknek úgy kellett átverekednie magát a rajongók tömegén, hogy bejusson a házba. Nick mogorva tekintettel, felzaklatva vette le a kabátját, aztán lehuppant a fogadószoba kanapéjára, hosszú lábait fesztelenül kinyújtva. – De nem elég hamar! – mondta a mennyezetet bámulva. – Ez a hely túlságosan szem előtt van. Kell egy ház, aminek külön kocsibejárója van, és magas sövénnyel van elkerítve. – Többen is hívtak minket vidékre. – Lottie letelepedett Nick mellé a szőnyegre, mintás muszlinszoknyája szétterült a padlón. Arcuk most majdnem egy vonalba került, mert Nick az alacsony hátú kanapé karfájára hajtotta a fejét. – Még Westcliff is hívott minket, hogy töltsünk két hetet Stony Cross Parkban. Nick arca elkomorult. – Nincs kétségem, a gróf csak biztos akar lenni afelől, nem bánik-e rosszul veled az az ördögi férjed. Lottie nem állhatta meg, hogy el ne nevesse magát. – El kell ismerned, akkor épp nem voltál a legmegnyerőbb formádban. Mikor odanyúlt, hogy kioldja a férje nyakkendőjét, Nick elkapta az ujjait. – Olyan nagyon akartalak, hogy nem érdekelt, megnyerő vagyok-e vagy sem. – Hüvelykujjával végigsimított Lottie kerekded körömvégein. – Akkor úgy állítottad be, mintha bármelyik másik nővel felcserélhető volnék – vetette a szemére Lottie. – Már megtanultam, hogy a legjobb módszer valaminek a megszerzésére, ha úgy csinálok, mintha nem is kéne. Lottie értetlenül csóválta a fejét. – Ennek nem sok teteje van. Nick mosolyogva elengedte a kezét, és nyakkivágásának csipkeszegélyével kezdett babrálni. – De működött – vágta rá. Így, hogy az arcuk majdnem összeért, és Lottie közelről látta Nick élénkkék szemét, érezte, hogy arcát lassan elönti a pír. – Nagyon elvetemült voltál aznap este. Nick ujja most a Lottie mellei közt húzódó keskeny völgyszorosba tévedt. – Megközelítőleg sem annyira, mint amennyire akartam volna... A bejárati ajtó felől határozott kopogás hallatszott, és a visszhang az előcsarnokon keresztül elért egészen a fogadószobáig. Nick visszahúzta a kezét, és hallgatta, amint Mrs. Trench kinyitja az ajtót, s közli a látogatóval, hogy sem Lord Sydney, sem a felesége

nem fogadnak senkit. Ez eszébe juttatta, hogy privát szférájuk ostrom alatt áll. Felhördült: – Na, ebből elég! El akarok menni Londonból. – És kit látogassunk meg? Lord Westcliff tökéletesen... – Nem! – Jó, rendben – folytatta Lottie rendületlenül –, Cannonék silverhilli birtokukon vannak... – Isten őrizz, hogy két hetet egy fedél alatt töltsek a sógorommal! – Elmehetnénk Worcestershire-be is – javasolta Lottie. – Sophia azt mondja, a Sydney-birtok újjáépítése már majdnem teljesen kész. Nem is csinál titkot belőle, hogy nagyon szeretné, ha megtekintenéd erőfeszítéseinek eredményét. Nick erre csak a fejét csóválta. – Egyáltalán nem vágyom arra, hogy azt az átkozott helyet viszontlássam. – A nővéred nagy áldozatokat hozott érte. Meg akarod sérteni az érzéseit? – Senki nem kérte rá, Sophia a saját feje után ment. Majd bolond leszek hálám záporával öntözni érte. – Úgy hallottam, Worcestershire lélegzetelállítóan szép. – Lottie enyhén vágyakozó színt vitt a hangjába. – És a levegő is annyival jobb ott! London rémes tud lenni nyáron. Egyszer úgyis látni szeretném a helyet, ahol születtél. Ha most nem akarsz menni, megértem, de... – Nincs még személyzet – vetette közbe Nick diadalmasan. – Vihetünk magunkkal egy kisebb személyzetet innen. Nem lenne sokkal kellemesebb vidéken lenni, a saját otthonodban, mint valaki mást meglátogatni? Csak két hétre! Nick nem szólt, de a szeme összeszűkült. Lottie megérezte a benne zajló küzdelmet: a vágy, hogy a felesége kedvére tegyen összeütközésbe került a vonakodással, hogy visszatérjen oda, ahonnan annyi éve eljött. Szembesülni az emlékeivel és átélni azt, mikor hirtelen árva lett, nem lenne túl kellemes a számára. Lottie lesütötte a szemét, nehogy Nick véletlenül meglássa benne az együttérzést, melyet bizonyosan félremagyarázna. – Megmondom Sophiának, hogy majd egy másik alkalommal megyünk el. Meg fogja érteni... – Nem. Elmegyek – mondta Nick nyersen. Lottie meglepetten nézett fel rá. Szemmel láthatóan feszült volt, és valami láthatatlan páncélt viselt. – Nem muszáj – mondta. – Elmehetünk máshová is, ha azt akarod. Nick megcsóválta a fejét, és a szája gunyoros félmosolyba rándult. – Először el akarsz menni Worcestershire-be, aztán meg nem. A fenébe is, a nők kiszámíthatatlanok! – Nem vagyok kiszámíthatatlan! – ellenkezett Lottie. – Csak nem szeretném, ha eljönnél, aztán meg egész idő alatt civakodnánk. – Nem civakodnánk. A férfiak nem szoktak „civakodni”. – Akkor talán csak bosszankodnak? Vagy ingerültek? Dühösek? – Lottie gyengéd mosolyt küldött Nick felé, és azt kívánta, bárcsak meg tudná szabadítani a rémálmaitól, az emlékeitől és a benne bujkáló démonoktól. Nick már épp válaszolt volna, de amint ránézett Lottie-ra, elfelejtette, mit is akart mondani. Felé nyúlt, de aztán megállította a mozdulatot. Miközben Lottie nézte őt, felállt a kanapéról, és elképesztő tempóban elhagyta a fogadószobát. Az út Worcestershire-be általában egy teljes napot vett igénybe, ezért a biztos anyagi háttérrel rendelkező utazók egyszerre csak egy részét tették meg. Az éjszakát egy

fogadóban töltötték, és másnap délelőtt folytatták az utazást. Nick azonban ragaszkodott hozzá, hogy egyvégtében tegyék meg az utat, és csak lovakat váltani meg némi ennivalót beszerezni álljanak meg. Lottie megpróbálta ezt természetesnek venni, mégis, mikor arra került a sor, elég nehezen bírta fenntartani az elégedettség látszatát. Az utazás a hintóban fáradságos volt, és a folyamatos rázkódástól és himbálózástól Lottie-nak kissé hányingere is lett. Amikor Nick látta, hogy milyen kényelmetlenül érzi magát, arckifejezése mogorva és konok lett, és idővel mindketten hallgatásba merültek. A személyzetet már egy nappal korábban előreküldték, hogy felszereljék a konyhát és előkészítsék a szobákat. Úgy állapodtak meg Cannonékkal, hogy másnap reggel eljönnek látogatóba. Szerencsére Sir Ross vidéki rezidenciája Silverhillen csak egyórányira volt onnét. A lemenő nap utolsó, halovány sugarai is eltűntek már az égről, mikor a hintó Worcestershire-be ért. Az alapján, amit Lottie látott belőle, a grófság termékeny és gazdag volt. A sík területeken kövér, zöld legelők és szépen rendben tartott gazdaságok sorakoztak, néha-néha átadva helyüket hízott fehér juhokkal teli füves domboldalaknak. A folyóktól kiinduló csatornák hálózata kereskedelmi célokra kitűnően alkalmas, jól hajózható utakkal mintázta a vidéket. Egy átlagos látogató bizonyosan örömmel tekintett volna e tájra. Nick azonban egyre morózusabb lett, és minden egyes kerékcsattogással, mely közelebb vitte őket a Sydney-birtokokhoz, pórusaiból dacos ellenállás áradt szét. Végül egy hosszú, keskeny kocsiútra fordultak rá, mely vagy egy mérföld hosszan tartott, míg egy elegáns épület tűnt fel előttük. A kívül elhelyezett lámpák meleg fénnyel vonták be a bejáratot, a homlokzati ablakok pedig úgy csillogtak, mint fekete gyémántok. Lottie kíváncsian húzta szét a függönyöket a hintóban, hogy jobb kilátás nyíljék a házra. – Ez gyönyörű! – kiáltott fel, és a szíve hevesen vert az izgalomtól. – Pontosan olyan, mint amilyennek Sophia leírta. – A hatalmas, palladiánus stílusú épület szép, bár teljesen szokványos szerkezetű volt: vörös téglák és fehér oszlopok kombinációja, tökéletes háromszöget formázó, szimmetrikusan elrendezett timpanonokkal. Lottie mindjárt bele is szeretett. A hintó megállt a bejárat előtt. Nick közömbös arccal szállt ki és segítette le Lottie-t. Felsétáltak a kétszárnyú bejárati ajtóhoz vezető lépcsőkön, ahol Mrs. Trench köszöntötte őket, majd beléptek a csillogó, rózsaszín márványburkolatú ovális előcsarnokba. – Mrs. Trench! – szólalt meg Lottie meleg hangon. – Hogy van? – Nagyon jól, asszonyom. És maga? – Fáradt vagyok, de megkönnyebbültem, hogy végre itt vagyunk. Volt bármi nehézségük a házzal? – Nem, asszonyom, de még sok a tennivaló. Egyetlen nap aligha lehetett elég, hogy mindent előkészítsünk... – Nem baj, rendben van – mondta Lottie mosolyogva. – E hosszú út után Lord Sydney és én nem is kívánunk mást, csak egy tiszta szobát, ahol alhatunk. – A hálók rendben vannak, asszonyom. Felvezessem magukat mindjárt, vagy akarnak esetleg vacsorázni... – A házvezetőnő elharapta a mondat végét, amint Nickre nézett. Lottie követte a tekintetét, és látta, hogy a férje úgy nézi a ház előcsarnokát, mintha transzba esett volna. Úgy tűnt, mintha valami színdarabot nézne, amit senki más nem lát, szemével követve

a láthatatlan szereplőket, amint áthaladnak a színpadon, és elmondják a rájuk osztott szöveget. Szótlanul sétálgatott ide-oda, mintha egyedül lenne, és egy fiatal fiú óvatos, kimért járásával mérte fel a helyszínt. Lottie nem tudta, hogy segíthetne rajta. Élete egyik legnehezebb pillanata volt ez. Alig bírt közömbös hangon válaszolni Mrs. Trenchnek, de azért valahogy sikerült. – Köszönöm, nem, Mrs. Trench. Nem hinném, hogy kívánnánk most vacsorázni. Volna viszont egy kis víz meg egy üveg bor, amit felküldene a szobánkba? És mondja meg a szobalányoknak, hogy csak pár dolgot vegyenek elő ma estére. A többit kipakolhatják holnap is. Közben Lord Sydney és én körbenézünk. – Igenis, asszonyom. Gondom lesz rá, hogy a személyes dolgait azonnal készítsék elő. – Azzal a házvezetőnő eltávozott, és utasításokat adott két ott várakozó szobalánynak, akik aztán sietve átvágtak a halion. Mivel a mennyezeti csillárokat nem gyújtották meg, a terem homályát csak néhány lámpa fénye oldotta valamelyest. Lottie követte a férjét, és a hall egyik végében lévő árkádsor felé közeledett, melyből egy arcképcsarnok nyílt. A levegőben az új gyapjú szőnyegek és a frissen festett falak jellegzetes illata keveredett. Lottie Nick arcélét tanulmányozta, ahogy ott állt és nézte a csarnok csupasz falait. Lottie kitalálta, hogy azokra a képekre emlékszik, melyek egykor elfoglalták az üres felületeket. – Úgy tűnik, be kell szereznünk egypár festményt – jegyezte meg. – Mindet el kellett adni, hogy ki tudják egyenlíteni apám tartozásait. Lottie közelebb lépett a férjéhez, és arcát vastag szövésű kabátjához nyomta, ott, ahol a válla izmos karjának feszes domborulatába hajlott. – Megmutatod nekem a házat? Nick egy hosszú pillanatig nem szólt. Mikor aztán Lottie felfelé fordított arcába nézett, szemében üresség ült, mert rájött, hogy a fiúból, aki egykor itt élt, mára semmi nem maradt. – Ma este nem. Előbb egyedül kell megnéznem. – Értem – mondta Lottie, és kezét Nick kezébe csúsztatta. – Eléggé kifáradtam. Én is jobb szeretném inkább holnap megnézni, napvilágnál. Nick alig érezhető szorítással viszonozta Lottie érintését, aztán elengedte a kezét. – Felkísérlek. Lottie ajkai mosolyra nyíltak. – Nem szükséges. Megmondom Mrs. Trenchnek vagy az egyik szobalánynak, hogy jöjjön velem. A ház valamelyik órája már a fél egyet is elütötte, mire Nick a hálószobába lépett. Lottie fáradtsága ellenére elővett egy regényt az egyik utazótáskából, és fent maradt olvasni, míg a könyvből már csak a fele volt hátra. A hálószoba otthonos kis kikötő volt – az ágyat hímzett selyem ágytakaró fedte, és hozzáillő függönyök takarták, a falakat halványzöld árnyalatúra festették. Lottie teljesen belemerült a történetbe, és olvasott, olvasott, míg egyszer csak padlóreccsenést nem hallott. Mikor meglátta Nicket az ajtóban, az ágy melletti asztalra tette a könyvet. Türelmesen várta, hogy Nick megszólaljon, és azon tűnődött, vajon mennyi emléket kavart fel benne az, hogy körbejárta a házat, és mennyi néma szellem keresztezhette az útját. – Aludnod kéne – mondta Nick végül. – Neked is. – Lottie visszahajtotta a takarót. Kivárt, aztán megkérdezte: – Velem maradsz? Nick tekintete végigsiklott Lottie-n, és elidőzött hálóköntösének összeráncolódott elején, a szűk nyak-kivágású szűzies ruhán, mely mindig úgy felajzotta. Olyan

magányosnak tűnt, olyan kiábrándultnak... egészen olyan volt, mint amikor először találkoztak. – Ma nem – mondta ezen az estén már másodjára. Tekintetük összetalálkozott, és össze is fonódott. Lottie tudta, az okos dolog az lenne, ha fenntartaná a nyugodt közömbösség látszatát. Ha türelmes lenne Nickkel. Kérlelése, nyugtalansága csak elriasztaná. Legnagyobb rémületére mégis azon kapta magát, hogy vakmerőn ezt mondja: – Maradj! Mindketten tudták, hogy nem pár percre gondol, hanem az egész éjszakát akarja. – Tudod, hogy nem tehetem – jött a halk válasz. – Nem fogsz bántani. Nem félek a rémálmaidtól. – Lottie felült, és Nick rezzenéstelen arcába nézett. És akkor már nem tudta meggátolni merész szavainak áradását, a hangja pedig érdessé vált az előtörő érzelmektől. – Azt akarom, hogy maradj velem! Közel akarok lenni hozzád. Mondd el, mit tegyek vagy mit mondjak, hogy ezt elérjem! Mondd el, kérlek, mert úgy tűnik, nem tudom visszatartani magam attól, hogy többet akarjak, mint amennyit te önszántadból adnál. – Nem tudod, mire kérsz. – Megígérem, hogy soha nem... – Nem kérem, hogy bármit megígérj, vagy hogy támogass! – mondta Nick nyersen. – Tényekről beszélek. Van egy része a lényemnek, amit nem akarnál megismerni. – Eddig te kértél arra, hogy bízzam benned. Most én kérlek. Mondd el, mi történt, amitől ilyen rémálmaid vannak! Mondd el, mi kísért ennyire! – Nem, Lottie. – De ahelyett, hogy elment volna, bent maradt a szobában, mintha a lábai nem engedelmeskedtek volna az esze parancsának. Lottie hirtelen megértette, mennyire gyötri a férjét a sóvárgás, hogy a bizalmába avassa, ugyanakkor milyen biztos abban, hogy ő elutasítaná, ha megtenné. Nick már egy ideje erősen izzadt, bőre olyan volt, mint a nedves bronz. Néhány izzadt hajfürt tapadt a homlokához. Lottie ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse, de valahogy mégis ott maradt, ahol volt. – Nem fordulok el tőled – mondta eltökélten. – Nem számít, mit mondasz majd. A börtönhajón történt, igaz? És az igazi Nick Gentryvel kapcsolatos. Megölted, hogy a helyébe léphess? Ez kínoz még mindig? Abból, ahogy Nick összerándult, Lottie jól látta, hogy nem jár messze az igazságtól. A védelmi vonalakon tágulni kezdtek a repedések, Nick a fejét rázta, és próbált átevickélni a szakadékon. S mikor ez nem sikerült, feddő, ugyanakkor elkeseredett pillantást vetett Lottie-ra. – Nem így történt. Lottie nem volt hajlandó elfordítani a tekintetét róla. – Akkor hogyan? Nick tartása megváltozott, teste szinte megrogyott. Egyik vállával a falnak dőlt, és félig elfordulva Lottie-tól valami távoli pontra meredt a padlón. – Azért küldtek a börtönhajóra, mert felelős voltam egy férfi haláláért. Tizennégy éves voltam akkor. Csatlakoztam egy csapat útonállóhoz, és egy öregember meghalt, mikor kiraboltuk a hintóját. Nem sokkal ezután bíróság elé állítottak minket, és el is ítéltek. Túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy bárkinek is eláruljam, ki vagyok, ezért egyszerűen csak John Sydneyként mutatkoztam be. A másik négy bandatagot azonnali akasztásra ítélték, de engem a koromra való tekintettel a bíróság kisebb büntetéssel sújtott. Tíz hónapra ítéltek a Scarborough-n.

– És Sir Ross volt a bíró, aki elítélt – mormolta Lottie, mivel jól emlékezett Sophia szavaira. Nick szája fanyar mosolyra görbült. – Akkor még egyikünk sem sejtette, hogy egyszer sógorok leszünk. – Aztán egészen a falnak dőlve folytatta: – Amint betettem a lábam a börtönhajóra, már tudtam, hogy egy hónapig sem fogom bírni. A gyors akasztás sokkal könyörületesebb lett volna. Duncombe-akadémia... így nevezték a hajót, mivel Duncombe-nak hívták a börtönigazgatót. A rabok fele épp akkor pusztult el tífuszban. És még ők voltak a szerencsésebbek. – Ez a hajó kisebb volt, mint a többi, melyek a partközeiben horgonyoztak. Száz fogoly befogadására tervezték, ehelyett másfélszer ennyi embert préseltek össze a fedélzet alatti területen. A mennyezet olyan alacsony volt, hogy nem tudtam felegyenesedni. A rabok a csupasz padlón vagy a két oldalra épített emelvényen aludtak. Minden rabnak egy száznyolcvan centi hosszú, ötven centi széles hely jutott az alvásra. Dupla láncra voltunk verve, és a folyamatos lánccsörgés szinte kibírhatatlannak tűnt. – De a legrosszabb mégis a szag volt. Nagyon ritkán mosakodhattunk. Kevés volt a szappan, és tengervízzel kellett leöblítenünk. Nem volt szellőzés, csak a kis hajóablakokon keresztül jött be némi levegő. A bűz olyan átható volt, hogy az őröket is letaglózta, mikor reggelente kinyitották a csapóajtókat. Egyszer láttam, amint az egyikük el is ájult tőle. Amíg be voltunk zárva – kora estétől a csapóajtók kinyitásáig hajnalban –, a foglyokat teljesen magukra hagyták, sem az őrök, sem a parancsnokok nem foglalkoztak velük. 6 És mit csináltak ezalatt? – kérdezte Lottie. Nick ajka vadállatias vigyorgásba torzult, amitől Lottie megborzongott. – Kockáztak, verekedtek, szökési terveket szövögettek és dugaszolták egymást. – Az meg mit jelent? Nick gyors pillantást vetett Lottie-ra, és láthatólag meglepődött a kérdésen. – Azt jelenti, megerőszakolni. Lottie rémülten rázta meg a fejét. – Egy férfit nem lehet megerőszakolni! – Biztosíthatlak – mondta Nick gunyorosan –, hogy lehet. És én igencsak nagy vágyat éreztem, hogy elkerüljem. Sajnos a magam korabeli fiúk – a tizennégy, tizenöt évesek – voltak leginkább áldozatok. Én csak azért maradhattam biztonságban egy ideig, mert barátságot kötöttem egy nálam csak kicsit idősebb, de átkozottul keményvágású fiúval. – Nick Gentryvel? – Igen. Ő vigyázott rám, mialatt aludtam, ő tanított meg arra, hogyan tudom magam megvédeni... rávett az evésre, hogy életben maradjak, akkor is, mikor az étel olyan undorító volt, hogy alig bírtam lenyelni. A vele való beszélgetés lekötötte a gondolataimat napközben, pedig már úgy éreztem, a semmittevéstől bedilizek. Nélküle nem éltem volna túl a büntetést, ezt jól tudtam. Előre reszkettem a naptól, mikor majd elhagyja a börtönhajót. Hat hónappal azután, hogy a Scarborough fedélzetére kerültem, Gentry megmondta nekem, hogy egy héten belül szabadon engedik. – Nick arckifejezése láttán Lottie szívét jéghideg fájdalom kezdte markolászni. – Egy hét... miután két évet túlélt a poklok poklában! Boldognak kellett volna lennem, de nem voltam. Arra tudtam csak gondolni, hogy öt percnél tovább nem leszek biztonságban, ha elmegy. Nick elhallgatott, és látszott, hogy mélyen elmerül az emlékeiben. – Aztán mi történt? – kérdezte Lottie halkan. – Mondd el!

Nick arca kifejezéstelenné vált. Lelke szorosan körbefogta a titkát, és nem eresztette. Fura, hűvös mosoly játszott az ajkai körül, miközben végtelen önutálattal ezt mondta: – Nem bírom. Lottie megfeszítette a lábizmait, nehogy kiugorjon az ágyból és odarohanjon Nickhez. Visszatartott könnycseppek langymelegét érezte a szemében, miközben Nick sötét, árnyékba húzódó alakját nézte. – Hogyan halt meg Gentry? – kérdezte. Nick nagyot nyelt, aztán megrázta a fejét. Mikor Lottie érzékelte a Nick lelkében folyó néma küzdelmet, próbálta a saját oldalára billenteni a mérleget. – Ne félj! – suttogta. – Veled maradok, bármit is kell elmondanod. Nick elfordította az arcát, és vadul hunyorogni kezdett, mintha hirtelen erős fény érné, miután túlságosan sokáig volt sötétben. – Egyik éjszaka rám támadt az egyik rab. Styles volt a neve. Leráncigált az emelvényről, mikor már aludtam, és a padlóhoz nyomott. Küzdöttem, mint a fene, de kétszer akkora volt, mint én, és senki nem avatkozott közbe. Mindenki félt tőle. Odakiáltottam Gentrynek, hogy rángassa már le rólam ezt az állatot, mielőtt még... – Nick hirtelen félbeszakította a mondatot, és rázkódva felnevetett, amiben nyoma sem volt semmiféle humornak. – És segített neked? – kérdezte Lottie. – Hát persze... az a hülye balek. – Nick hangja halk zokogásba fulladt. – Tudta, hogy baromian semmi értelme bármit is tenni értem. Ha nem dugaszolnak be akkor, majd bedugaszolnak, miután őt szabadon engedték. Nem kellett volna a segítségét kérnem, és neki nem kellett volna segítenie. De ő leszedte rólam Stylest és... Újabb hosszú szünet következett. – Nick verekedés közben halt meg? – vette rá magát Lottie, hogy megszólaljon. – Nem, később, az éjszaka folyamán. Azzal, hogy segített nekem, magára haragította Stylest. A megtorlás nem váratott magára sokáig. Styles még a hajnal beállta előtt megfojtotta Nicket álmában. Mire észbe kaptam, mi történt, már késő volt. Odamentem Nick-hez... próbáltam felébreszteni, ráztam, hogy lélegezzen. De nem mozdult. A karjaimban hűlt ki a teste. – Nick állkapcsa megremegett, és hangosan köszörülni kezdte a torkát. Lottie nem hagyta annyiban, és tudni akarta a történet végét is. – Hogyan cseréltél Gentryvel? – A hajóorvos minden reggel lejött egy őr kíséretében, és elvitték azoknak a holttestét, akik az éjszaka végezték be... vagy betegségben, vagy az éhezéstől, vagy valami mástól, amit ők úgy hívtak: „a lélek reménytelensége”. Azokat, akik még éppen nem haltak meg, az előfedélzetre vitték. Úgy tettem, mintha beteg volnék, ami abban az állapotomban nem volt túl nehéz. Mindkettőnket felvittek a fedélzetre, aztán megkérdezték, én ki vagyok, és hogy tudom-e a halott ember nevét. Az őrök vajmi keveset tudtak a foglyokról – számukra mi mindannyian egyformák voltunk. Ráadásul levettem Nickről... Nick holttestéről a ruhákat, és így nem volt okuk kételkedni, mikor azt mondtam nekik, én vagyok Nick Gentry, a halott fiú pedig John Sydney. A rá következő pár napban az előfedélzeten maradtam, és betegnek tettettem magam, hogy ne küldjenek vissza a foglyok közé. A többiek vagy túlságosan betegek, vagy egyszerűen gyengék voltak, és nem érdekelte őket, minek nevezem magam. – Aztán hamarosan szabadon engedtek – mondta Lottie nyugodtan –, Gentry helyett. – Őt egy tömegsírba temették a dokkokhoz közel, én meg kiszabadultam. És most az ő neve sokkal valódibb számomra, mint a sajátom.

Lottie teljesen elérzékenyült. Nem csoda, hogy Nick meg akarta tartani a Nick Gentry nevet. Valahogy úgy érezhette, hogy ezzel Nick lényének egy részét is életben tarthatja. A név valamiféle talizmán lehetett neki, egyfajta újrakezdés. Lottie-nak most kezdett derengeni, mekkora szégyenérzet lakozhat Nickben a valódi kiléte miatt, mivel azt hiszi, ő a felelős a barátja haláláért. Persze nem az ő hibájából történt, ami történt. De még ha Lottie-nak sikerülne is rámutatni Nick hibás gondolatmenetére, a bűntudatát akkor sem lenne képes feloldani soha. Lottie most kiszállt az ágyból, meztelen talpát bökdöste a vastag gyapjúszőnyeg. Amint Nick felé közeledett, végtelen tehetetlenségérzet fogta el. Ha kedvesen fordul hozzá, Nick szánakozásnak fogja érezni. Ha viszont nem szól semmit, azt a feddés vagy az undor jeleként érzékeli. – Nick – mondta halkan, de Nick nem fordult felé. Odament hát hozzá, megállt előtte, és hallgatta szakadozott lélegzését. – Semmi rosszat nem tettél, mikor segítségül hívtad. Ő pedig akart neked segíteni, mint ahogy az egy igaz baráthoz illik. Egyikőtök sem tett semmi rosszat. Nick megtörölte a szemét a ruhaujjával, és reszketve levegőt vett. – Elloptam az életét. – Nem – mondta Lottie sietve. – Nem akarta volna, hogy ott maradj, ugyan kinek lett volna az jó? – Forró erecske gördült le a szája sarkába, és sós ízt érzett az ajkán. Nagyon is jól tudta, mi az a bűntudat. És az önutálat, amivel együtt jár, különösen, ha elmarad a megbocsátás. Ráadásul az, akitől Nick megbocsátást várna, halott. – Ő nem lehet most itt, hogy feloldozzon – szólalt meg újból. – De majd én beszélek az ő nevében. Ha tudná, ezt mondaná neked: „Megbocsátok, eztán minden rendben lesz. Én már megbékéltem, és neked is meg kéne egyszer. Hosszú idő telt el azóta, ideje, hogy végre megbocsáss magadnak.” – Honnan tudod, hogy ezt mondaná? – Mert bárki, akinek fontos vagy, ezt tenné. És neki fontos voltál, különben nem kockáztatta volna az életét, hogy megmentsen. – Lottie előbbre lépett, és karját Nick merev nyaka köré fonta. – És nekem is fontos vagy. – Lottie-nak teljes testsúlyát be kellett vetnie, hogy maga felé fordítsa Nicket. – Szeretlek – suttogta. – Kérlek, ne taszíts el magadtól! – És ajkát Nick ajkához érintette. Hosszú időbe telt, mire Nick képes volt reagálni Lottie puha ajkainak érintésére. Torkából alig hallható hang tört elő, előbb reszkető kezével megérintette Lottie arcát, majd két oldalról fogta meg erősen a fejét, és ajkát az övére tapasztotta. Orcái nedvesek voltak a könnyektől és az izzadságtól, csókja a szenvedélytől szinte égetett. – Segít neked, ha ezeket a szavakat hallod? – kérdezte Lottie suttogva. – Igen – felelt Nick rekedt hangon. – Akkor addig és annyiszor mondom, míg el nem hiszed. – Lottie Nick tarkójára csúsztatta a kezét, és maga felé húzta a fejét, hogy újból megcsókolhassa. De Nick megijesztette hirtelen vadságával. Rémisztő könnyedséggel felkapta, majd az ágyhoz vitte, és a matracra dobta. Aztán letépte magáról a ruháit, és több sor gombot leszakított, nehogy időt vesztegessen a kigombolkozással. Gyorsan Lottie fölé kerekedett, lovagló ülésben ráült, és kettészakította elöl a hálóruháját. Lottie kábultan döbbent rá, hogy Nick olyan vad vággyal akar beléhatolni, hogy minden önuralmát elveszítette. Miután szélesre feszítette Lottie lábait, hímvesszejével nekinyomult, bebocsátást követelve. Lottie teste azonban még készületlen volt – szeméremajkai szárazak, hüvelybemenete szoros –, annak ellenére, hogy kész volt befogadni őt.

Nick ezért lejjebb siklott, és a szájával vette birtokba, és mivel Lottie a meglepetéstől ívben megfeszült, hatalmas kezeivel megragadta a csípőjét, és erősen az ágyhoz nyomta. Nyelve a hüvelyébe vágódott, nedvesítve, puhítva az érzékeny, elomló testrészt. Megkereste a védtelen nyílás feletti finom kis göböcskét, és nyalogatni kezdte, újra és újra, míg megérezte Lottie vágyának félreismerhetetlenül intim illatát. Akkor felemelkedett, és keménnyé merevedett szervét Lottie nyílásába vezette. Amint behatolt Lottie felforrósodott testébe, elvakult hevessége mintha el is párolgott volna. Megtámasztotta magát fölötte, mellkasa szabálytalanul zihált. Lottie oda volt szögezve alá, teste csak úgy lüktetett a vaskos dákó körül, mely felnyársalta. Nick most újból birtokba vette a száját, ezúttal gyengéden, hosszú, csiklandós csókokkal halmozva el, közben nyelve hegyével simogatta belülről. Lottie titokban felidézte régebbi csókjainak emlékét, egy idegen ajkának édesen szenvedélyes érintését... de ez most annyira más volt: mélységes és szédítő és lehengerlő. Lottie majd meghalt Nick érintéséért, és zihálva lélegzett fel, mikor megérezte a puha húzkodást a mellbimbója körül. Nick minden ügyességét latba vetette, hogy felizgassa Lottie-t, de enyhébb lökései egyelőre inkább csábítgatták, mint kielégítették. Lottie többet akarván megpróbálta közelebb húzni magához, Nick azonban ellenállt, és fenntartotta a lassú ritmust, csókjaival hallgattatva el Lottie-t, mikor az ellenkezni próbált. Aztán hirtelen egyetlen hosszú döféssel mélyen beléhatolt. Lottie döbbenten nézett Nick figyelő tekintetébe. – Mit csinálsz? – kérdezte elfúló hangon. Nick erre puha tüzű csókokkal támadt rá. És amint egyre jobban birtokba vette belülről, Lottie lassan felfedezte, mi a módszer: nyolc kicsi, két mély döfés... hét kicsi, három mély... és így tovább, míg végül tíz erőteljes, mélyre hatoló döfés következett. Lottie a testét letaglózó gyönyörtől felkiáltott, és boldogító érzet járta át. Mikor a perzselő gyönyör halványulni kezdett, Nick még szélesebbre tárta Lottie térdeit, aztán finoman pozíciót váltott. Ezután mélyen belökte a hímvesszejét, és kettejük testét összeragasztva lassan, egyenletes ritmusban körözni kezdett a csípőjével. – Nem bírom... – nyögte ki Lottie elfúlva, miután rádöbbent, mit is akar Nick, és tudta, hogy az lehetetlen. – Engedd, hogy megpróbáljam – suttogta neki Nick, és fáradhatatlanul, szinte ördögi ügyességgel folytatta a gyengéd körözést, egész testét arra használva, hogy Lottie-nak örömet okozzon. Lottie megdöbbent, milyen gyorsan elönti megint a forróság. Érzékei boldogan üdvözölték a türelmes és kitartó izgatást, ajkai síkosak és duzzadtak lettek, ahogy Nick benne, rajta és fölötte mozgott körbekörbe. – Ah... ah... – Hangja azonban hamar elcsuklott, mikor újabb eksztázis ragadta el, hogy a combjai is beleremegtek, orcáját pedig erősen Nick vállához kellett nyomnia. Nick most újra kezdte az egész ciklust: kilenc kicsi, egy mély... Lottie egy idő után már nem bírta számon tartani, hányszor élvezett el, vagy mennyi idő telhetett el azóta, hogy szeretkezni kezdtek. Nick mindenfélét suttogott a fülébe... becézte... bókjaival árasztotta el... elmondta neki, mennyire kemény a farka tőle... milyen édes a húsa, ahogy körbeveszi... és mennyire nagyon ki akarja elégíteni. Több gyönyörrel ajándékozta meg, mint amennyit Lottie valaha is el tudott volna képzelni, mígnem végül könyörögni kezdett neki, hogy hagyja abba, mert teste már reszket a kimerültségtől. Nick vonakodva engedelmeskedett, és egy utolsó, mély lökéssel benyomult Lottie-ba, remegő nyögéssel engedve ki pattanásig feszült és eddig visszatartott szenvedélyét. Aztán

vadul csókolni kezdte újból, miközben visszavonult Lottie sokszorosan kielégített testéből. Lottie-nak szinte annyi ereje sem maradt, hogy a kezét megemelje, mégis elkapta Nick karját, és búgó hangon megkérdezte tőle: – Maradsz? – Igen – hallotta Nick válaszát. – Igen. Lottie fáradtan és megkönnyebbülten mély álomba zuhant.

13 Az ablakokon, melyeket Lottie az éjjel nyitva hagyott, hogy a hűvös esti levegőt beengedje, napfény áradt be. Lottie ásított egyet, kinyújtózott, aztán összerándult, mikor izmaiban megérezte a húzódást, és ott belül szokatlan fájdalmat tapasztalt a... Hirtelen eszébe jutott az éjszaka, és átfordult az ágyban. Testén végigfutott a gyönyör hulláma, mikor meglátta Nicket, amint a hasán fekve ott szuszog mellette, és izmos hátán megcsillan az egyre erősödő fény. Nick a párnába fúrta a fejét, és ajkai kissé szétnyíltak alvás közben. Állát sűrű, éjszaka nőtt borosta árnyékolta. Lottie még soha nem tapasztalt ilyen élénk érdeklődést senki és semmi iránt... ilyen szenvedélyes vágyat, hogy Nick lelkének, testének és szellemének minden apró részletét megismerje... ilyen gyermeki örömöt, hogy a társaságában lehet. Miközben egyik könyökére támaszkodott, rádöbbent, hogy még soha nem nyílt lehetősége kénye-kedve szerint nézegetni a férjét. Nick teste erőteljes és határozott vonalú volt, széles háta karcsú derékba és csípőbe keskenyedett, kötött izmai ellenére bőre mégis simának látszott. Lottie megcsodálta fenekének markáns domborulatát, amit mélyen a csípőjére csúszott lepedő takart. Aztán még többet akart belőle látni. Miután óvatosan a megbékélt arcra pillantott, a fehér vászon végéhez nyúlt, és elkezdte lehúzni a hátáról. Egyre lejjebb, lejjebb... Nick olyan villámgyors mozdulattal ragadta meg a csuklóját, hogy Lottie visszahőkölt tőle. Nick kinyitotta álmos szemeit, és tanulmányozni kezdte Lottie-t, aztán a meleg kékség mélyén mosoly gyúlt. Mikor megszólalt, hangja reszelős volt az ébredéstől. – Nem szép dolog egy férfit álmában meglesni. – Nem lestelek meg – felelte Lottie pajkosan. – A nők nem szoktak leskelődni. – Aztán buja, elismerő pillantást vetett Nickre. – De szeretem, ahogy reggel kinézel. Nick elengedte a kezét, és hitetlenkedő horkantás kíséretében megcsóválta a fejét, miközben kócos hajába túrt. Aztán az oldalára fordult, és előbukkant sötét színű, göndör szőrrel borított mellkasa. Lottie képtelen volt ellenállni, és közelebb húzta magát Nickhez, míg a mellei bele nem simultak meleg szőrzetének erdejébe. – Töltötted valaha is együtt az éjszakát a barátnőddel? – kérdezte, és Nick lábai közé fonta a sajátját. – Úgy érted, Gemmával? Soha, isten őrizz! – Akkor én vagyok az első nő, akivel együtt aludtál – mondta Lottie elégedetten. Nick gyengéden megérintette, és végighúzta ujjait vállának selymes ívén. – Igen. Lottie nem ellenkezett, mikor Nick a hátára fordította, és feje a mellére hajolt. Nick éjszakai figyelmességének köszönhetően keblei most puhák és érzékenyek voltak. Lottie tátott szájjal zihálni kezdett, mikor megérezte Nick forró, puha nyelvét a mellbimbóján. Elengedte magát, és élvezte a napfény melegét meg a fehér vászon hűvösségét, karjai Nick nyaka köré fonódtak... – Nick, ne! – mondta hirtelen. Tekintete a kandallópárkányon álló órára siklott. – Ó, egek, máris késésben vagyunk! – Késésben? Mihez? – kérdezte Nick fojtott hangon, és erősen ellenállt Lottie-nak, aki megpróbálta ellökni magától súlyos testét. – Sophia és Sir Ross megígérték, hogy tízre itt lesznek. Alig van időnk megfürödni és felöltözni, jaj, szállj már le rólam, sietnem kell! Nick kesernyés fintorral hagyta, hogy Lottie kikászálódjon alóla. – Ágyban akarok maradni.

– Nem lehet. Sophiával és Sir Ross-szal körbejárjuk a házat. Te szépen megerőlteted magad, hogy kedves légy, és meg fogod dicsérni a nővéredet a fantasztikus munkáért, amit elvégzett, és mindkettejüknek köszönetet mondasz a nagylelkűségükért. Aztán korai vacsorára invitáljuk őket, ezt követően pedig visszatérnek Silverhillbe. Nick áthemperedett az oldalára, és úgy nézte, ahogy Lottie leszáll az ágyról. – Ez innentől számolva legalább tizenkét óra. Ennyi időn keresztül nem leszek képes távol tartani magam tőled. – Márpedig akkor ki kell találnod valamit, hogy... – Lottie hirtelen elhallgatott, és fel is szisszent, mikor kihúzta magát. – Mi az? – kérdezte Nick riadtan. Lottie tetőtől talpig elpirult. – Fáj. Olyan... olyan helyeken, ahol máskor nem szoktam. Nick rögtön megértette, mire gondol Lottie. Ajkán szégyenkező vigyor terült szét, és fejét nem túl meggyőző bűnbánattal lehajtotta. – Sajnálom. A tantrikus szeretkezés utóhatása. – És ez az volt? – Lottie odabicegett a székhez, ahol a ruháit hagyta. Sietősen magára kapott valamit. – Ősrégi indiai művészet – magyarázta Nick. – Ritualizált módszer arra, hogy a szeretkezés idejét prolongálja. Lottie arcáról továbbra sem tűnt el a pír, mivel emlékezetébe idézte, mit művelt vele Nick éjszaka. – Hát, hogy prolongálva volt, az biztos. – Nem igazán. Az igazi, gyakorlott tantrikusok kilenc vagy tíz órán át is képesek szexuális aktust folytatni. Lottie kihívó pillantást vetett Nickre. – És erre te is képes volnál, ha akarnád? Nick felpattant az ágyból, és fesztelenül odasétált Lottie-hoz, mintha nem is lenne a tudatában annak, hogy mezítelen. A karjába vette, és puha, szőke hajába dörgölte az orrát, közben pedig a hátára hulló, kiszabadult fürttel játszadozott. – Veled szívesen kipróbálnám – mondta, és belemosolygott Lottie homlokába. – Köszönöm, nem kérek belőle! Már így is alig tudok járni. – Lottie Nick mellkasának csábítóan sűrű szőrzetében kutatott, míg meg nem találta a mellbimbóját. – Attól tartok, nem fogom bátorítani a te híres tantrikus módszereidet. – Rendben van – válaszolta Nick nyájasan. – Vannak másféle módszerek is. – Aztán csábítósra-rábeszélősre halkította a hangját. – Még el sem kezdtem megmutatni neked, mi mindent tudok. – Na, ettől féltem – mondta Lottie, mire Nick elnevette magát. Erős keze Lottie nyakára simult, hogy a fejét maga felé fordítsa. Lottie-t meglepte a Nick tekintetében rejlő kifejezés, a szenvedély, mely szétáradt szeme feneketlen kék kútjában. Nick lassan közelített Lottie szájához, mintha attól tartana, hogy elfordul tőle. Lottie ekkor rádöbbent, Nick attól fél, hogy csókra való hajlandósága a nappali világosságnál elenyészik. Ezért mozdulatlan maradt, és szeme lecsukódott, ahogy Nick ajkának bársonyos melegsége az övére simult. Nick alig ismert magára a következő napokban. Vallomása és Lottie ámulatba ejtő hozzáállása mindent megváltoztatott. Lottie-nak meg kellett volna rökönyödnie attól, amit elmondott neki, ehelyett megölelte, és habozás nélkül elfogadta. Nem értette, miért. Titokban figyelte Lottie-t, hátha észreveszi rajta a megbánás jelét, mivel arra gondolt, egyszer csak észhez tér. De a várt elutasítás elmaradt. Lottie minden lehetséges módon

megnyílt neki – szexuálisan és érzelmileg is. Bizalma megrémisztette Nicket. És az is, hogy neki mekkora szüksége van rá. Te jó ég, mennyit vesztett féltve őrzött függetlenségéből! És mégsem tudta meggátolni, hogy ez így legyen. Az elkerülhetetlennel szemben Nicknek nem maradt választása: be kellett adnia a derekát. És nap nap után egyre mélyebben engedte magába ezt az érzést, ezt a jóleső, szédítő melegséget, amire úgy tudott csak gondolni: boldogság. Többé nem érezte úgy, mintha megszállta volna az ördög és hajtaná egyre előre, és már sóvárgást sem érzett olyan dolgok után, amiket nem tud megszerezni. Életében először nyugodt és békés volt. Még a rémálmai is eltűntek. Mélyebben aludt, mint valaha, és ha az ismerős álmok kezdtek megjelenni, felébredve ott találta maga mellett Lottie törékeny kis testét, amint hozzábújik és selymes haja a karjára simul. Még soha nem volt ilyen tétlen... lustálkodott az ágyban, szeretkezett a feleségével, hosszú lovaglásokra meg sétákra indult vele, sőt még egy átkozott pikniket is rendeztek, amit annak ellenére élvezett, hogy úgy érezte, neki Londonban a helye Morgannel és a többi detektívvel, és valami hasznosat kellene cselekednie. Ezek szerint nem hagyja nyugodni a dolog... visszatért a régi, jól ismert késztetés, hogy a nyomortanyák utcáit rója, visszatért az üldözés-elfogás függőségbe hajló izgalma is. Nem tudta, hogy kell vikomtnak lenni, és nem találta a helyét az egykori szülői házban. A nagy bejelentéssel bizony semmiféle csodaszámba menő változás nem történt. Kék vér ide vagy oda, ő az utca gyermeke volt. – Gondolkoztam azon, mire lenne szükséged – mondta egyik reggel Lottie, mikor egy kikövezett rózsalugason sétálgatva távolodtak a háztól. A lugas egy hosszúkás, vízililiomokkal tarkított, négyszögletes tóra nézett. A tavon túl széles, kanyargós pázsit vezetett egy sor mesterséges tóhoz, melyeket cédrus- és szilfaerdő határolt. Nick egy rövidebb útra vezette Lottie-t, melyet kisfiú korában sokat használt. Átszelték a gyepet, hogy aztán átszökkenjenek egy alacsony kőfalon, és egyenesen az erdőbe igyekezzenek. Nick elmosolyodott Lottie megjegyzésén, közben nyújtotta a karját, hogy segítsen neki leereszkedni a falról. És bár Lottie könnyedén le tudott volna ugrani maga is, kezét Nick vállára helyezve elfogadta a segítséget. Nick átfogta a derekát. – És mi az, amire szükségem van? – kérdezte, miközben hagyta Lottie-t szépen végigcsúszni a mellén, míg földet nem ér. – Egy ügy. – Egy mi? – Valami, amivel megéri foglalkoznod. Valami, ami nem tartozik a birtok igazgatásához. Nick leplezetlen vággyal a tekintetében méregette Lottie apró, arányos termetét, barackszínű sétaruháját, melyet csokoládébarna szegély övezett. – Már van ilyen ügyem – mondta, és ajkát Lottie-éra tapasztotta. Érezte, hogy Lottie elmosolyodik, miközben elfogadja a meleg érintést, és ajkai szétnyílnak, utat engedve Nick keresgélő nyelvének. – Úgy értem, olyasmi, ami a szabadidődben leköt – mondta levegő után kapkodva, miután Nick befejezte a csókot. Nick a fűzőtlen dereka köré fonta a karját. – Én is úgy értettem. Lottie nevetve húzódott el tőle, és lapos sarkú bokacsizmájával a levélszőnyeget tapodva elindult az erdőben. A nap keskeny sugarakban hatolt át a fejük fölé hajló, lombkoronával dús ágak ősrégi szövevényén, és Lottie hajának halovány ragyogásán

megtörve ezüstösen csillogott. – Sir Rossnak is megvan a maga érdeklődése, például a jogi reformok iránt – világított rá Lottie –, és szívén viseli a nők és gyermekek jogait is. Ha elkezdenél valami olyasmivel foglalkozni, ami hasznos lehet a társadalomnak, értelmet adhatsz a lordok házabéli helyednek... – Várj csak! – szólt közbe Nick gyanakvással, és követte Lottie-t az erdő homályába. – Ha elkezdesz a szent életű sógoromhoz hasonlítgatni... – Őt csak példaként említettem, nem azért, hogy összehasonlítsalak vele. – Lottie megállt egy hatalmas szilfa mellett, és kezével végigszántott a foltos szürke kéreg mély barázdáin. – A lényeg, hogy az elmúlt pár éved azzal töltötted, hogy a közjó érdekeit szolgáltad, és embereken segítettél, ezt csak úgy hirtelen abbahagyni... – Nem segítettem az embereken – vágott közbe Nick sértődötten. – Gonosztevőkkel és kurvákkal paktáltam, és Tyburntól East Wappingig üldöztem a menekülő tolvajokat. Lottie fanyar mosollyal nézett Nickre, sötétbarna szemeiben megmagyarázhatatlan gyengédség ült. – És közben London biztonságosabb lett, hála neked, mivel bíróság elé állíttattad azt, aki megérdemelte. Az ég szerelmére, miért olyan sértő az a feltételezés, hogy cselekedtél valami jót is néha? – Nem akarom, hogy olyannak láss, amilyen nem vagyok – felelte Nick szárazon. – Pont olyannak látlak, amilyen vagy – közölte Lottie –, és én volnék az utolsó, aki szentnek nevez. – Nagyszerű! – Másfelől tehát... detektívként végzett munkád igenis szolgálta a közjavát, akár elismered ezt, akár nem. Ezért most találnod kell valami értelmes tevékenységet, hogy elfoglald magad. – Lottie egykedvűen sétált tovább, és átlépett egy leszakadt ágon. – Azt akarod tán, hogy reformpolitikus legyek? – kérdezte Nick utálkozva, miközben követte a feleségét. Lottie készakarva nem vett tudomást Nick rosszmájú megjegyzéséről, és folytatta útját a fák között, míg az erdő szét nem nyílt, és elő nem bukkant egy kicsinyke, csillogó tükrű tó. – Kell hogy legyen valami, ami érdekel. Valami, amiért harcolni akarsz. Például a Temze rémes állapota... vagy a dologházak, ahol öregek, gyerekek és elmeháborodottak élnek egy fedél alatt, és nincs, aki a gondjukat viselné... – Legközelebb arra próbálsz majd rávenni, hogy mondjak beszédet a parlamentben, és adjak jótékonysági estélyt. – Nick a homlokát ráncolta a gondolatra. Lottie zavartalanul folytatta a bajok sorolását, melyek mind orvoslásra vártak. – Elégtelen állami iskoláztatás, a vadászsportok kegyetlensége, az árvák helyzete, vagy a szabadon engedett foglyoké... – Most már eleget érveltél – szakította félbe Nick, és Lottie mellé állt. – Mit szólnál a börtönreformhoz? Ez olyan téma, amit meggyőződéssel tudnál képviselni. Nick megmerevedett, és képtelen volt elhinni, hogy Lottie ezt merte neki mondani. Múltjának ezt a részét hét lakat alatt tartotta agyának egy rejtett zugában. Az, hogy Lottie ilyen fesztelenül beszélt róla, felért egy támadással. Vagy inkább árulással. De mikor felfelé fordított arcába nézett, szavakat keresgélve, hogy válaszoljon, végtelen gyengédséget látott a szemében. Engedd el magad!, kérlelte a pillantása. Hadd osztozzam a terhedben! Nick elfordította a tekintetét, és a dühös védekezés ijedtségbe folyt át. Szentséges ég, persze hogy meg akart bízni Lottie-ban! Lelkének utolsó kis darabkáját is oda akarta adni

neki, amit pedig még nem mocskolt be, nem tépett cafatokra és nem rombolt szét a világ. De hogy is hagyhatná, hogy ennyire sebezhetővé váljon? – Majd gondolkodom rajta – hallotta a saját hangját. Lottie elmosolyodott, és megcirógatta Nick mellkasát. – Attól tartok, hogy ha nem szenteled magad valami hasznos tevékenységnek hamarosan, beleőrülsz a tétlenségbe. Nem vagy az az ember, aki felesleges szórakozásokra fecsérli az idejét. És most, hogy már nem dolgozol a Bow Streeten... – Lottie elhallgatott, mert láthatóan aggasztotta, amit Nick szemében látott. – Hiányzik, igaz? – Nem – mondta Nick hetykén. – Az igazat – követelte Lottie. Nick elkapta a kezét, és végigvezette a tavacska partján kanyargó úton. – Igen, hiányzik – ismerte el. – Túlságosan sokáig voltam kopó. Szeretem ezt a fajta kihívást. Szeretem, ha kijátszhatom azokat a szemeteket ott az utcán. Tudom, hogyan gondolkoznak. Minden alkalommal, mikor elkapok egy menekülő gyilkost vagy egy mocskos szatírt, és a Bow Street cellájába lököm, semmihez nem fogható elégedettség tölt el. Hogy én... – Megállt, és a megfelelő szavakat keresgélte. – Hogy én nyertem a játszmát. – Játszmát? – ismételte meg Lottie lassan. – Így gondolkozol erről? – Minden detektív ezt teszi. Muszáj, ha az ember túl akar járni az ellensége eszén. Szenvtelennek kell lenni, különben az ember elveszíti a lába alól a talajt. – Néha elég nehéz lehet szenvtelennek maradni. – Nem – szögezte le Nick. – Nekem mindig könnyű volt magamba fojtani az érzéseimet. – Értem. Lottie megértette, miről beszél Nick, de egy alig érzékelhető kétkedés azért volt a hangszínében. Mintha nem hitte volna el, hogy Nick még mindig képes tökéletesen érzelemmentes maradni. Mialatt körbesétálták a tavat, Nick zavarában és idegességében inkább hallgatásba burkolózott. Azt mondogatta magában, már alig bírja kivárni, hogy itt hagyják Worcestershire idilli világát, és ő újra Londonban lehessen.

14 – Ma a Bow Streetre mész, ugye? – kérdezte Lottie, egy csésze teát tartva a kezében. Közben figyelte, hogy kebelezi be Nick a hatalmas tál reggelit, teli tojással, gyümölccsel és mazsolás kenyérrel. Nick készakarva mézesmázos mosollyal nézett rá. – Miért kérded? – Amióta három nappal ezelőtt visszatértek Worcestershire-ből, Nick bankárokkal találkozott, felvett egy uradalmi számtartót, meglátogatta a szabóját, és az egyik délutánt Tom kávéházában töltötte a barátaival. Lottie tudomása szerint a mai nap is hasonlóképpen telt volna, de az ösztönei azt súgták, nem így lesz. – Mert mindig van valami a pillantásodban, mikor Sir Granttel vagy valaki mással találkozol a Bow Streetről. Nick akaratlanul is elvigyorodott felesége fürkésző arckifejezése láttán. Lottie-ban egy terrier ösztöne és állhatatossága lakozott, és Nick ezt a legnagyobb elismerésnek gondolta, bár Lottie, ha ezt elmondja neki, valószínűleg nem. – Történetesen nem a Bow Streetre megyek – mondta nyájasan. Ez volt az igazság, de csak a szó technikai értelmében. – Csak meglátogatom egy barátomat, Eddie Sayert. Már beszéltem róla neked, emlékszel? – Igen, ő is detektív. – Lottie szeme összeszűkült a teáscsésze elvékonyodó széle felett. – Mire készültök ti ketten? Nem csináltok semmi veszélyeset, ugye? Lottie hangjából némi baljós előérzet csengett, és olyan birtokosi aggodalommal mérte végig Nicket, amitől annak vadul verni kezdett a szíve. Nick rettenetesen igyekezett e jeleket megérteni. Majdnem úgy tűnt ugyanis, hogy Lottie aggódik érte, és hogy a testi épsége fontos a számára. Eddig még soha nem nézett így rá, és Nick nem tudta biztosan, hogy is reagáljon. Kinyújtotta a kezét, és felhúzta Lottie-t a székből, aztán az ölébe ültette. – Semmi veszélyeset – mondta a puha orcáknak. Aztán a bőre érintésétől megrészegülve feljebb merészkedett, egészen a füléig, ahol nyelve hegyével megérintette a finom kis cimpákat. – Nem merném megkockáztatni, hogy ne tökéletes formában térjek vissza hozzád. Lottie erre fészkelődni kezdett, amitől forróság futott végig Nick ágyéka táján. – Hol fogsz találkozni Mr. Sayerrel? – makacskodott Lottie. Nick mintha nem is hallotta volna, végigsimított Lottie reggeli öltözékének felső részén, az apró virág-és levélmintákkal nyomott puha, fehér anyagon. A kivágott ruhából elővillant Lottie finom vonalú nyaka, és a kísértés túl erős volt ahhoz, hogy Nick ellen tudott volna állni neki. A nyakához hajolt, és megcsókolta a pihés, édes bőrfelületet, míg kezével a suhogó szoknyarétegek alá nyúlt. – Nem fogsz ezzel lekenyerezni! – mondta neki Lottie, de Nick hallotta, amint kissé elakad a lélegzete, mikor rátalált combja simaságára. És akkor felfedezett valamit, ami hirtelen felszította testében a szexuális izgalmat, és a dákója meredezni kezdett Lottie feneke alatt. – Nincs rajtad bugyi – suttogta, és a keze mohón siklott tovább Lottie csupasz combjain. – Túl meleg van ma – mondta Lottie levegő után kapkodva, és ficánkolni kezdett, hogy kitérjen Nick elől, de hiába ütögette a kezét a ruhája alatt. – Egész biztos lehetsz benne, hogy nem miattad vettem le, és... Nick, hagyd ezt abba! A szobalány bármelyik percben bejöhet. – Akkor gyorsnak kell lennem.

– Soha nem vagy gyors. Nick... ah... Mikor Nick elérte a combjai közt megbúvó szőrpamacsot, Lottie odabújt hozzá. Az édes völgyszoros már nedves volt, mivel Lottie alaposan kitanított teste már Nick legkisebb érintésére is reagált. – Jövő héten Markenfieldék bálján is ezt teszem majd veled – mondta Nick halkan, és hüvelykujjával végigszántott Lottie benedvesedett hasadékán. – Elviszlek egy eldugott sarokba... felhúzom a szoknyád elejét, és addig simogatlak, csiklandozlak, míg el nem élvezel. – Nem – ellenkezett Lottie, de a szeme becsukódott, mikor megérezte, hogy Nick hosszú középső ujja becsusszan a hüvelyébe. – De igen. – Nick visszahúzta nedves ujját, és gátlástalanul csiklandozni kezdte a puhán feszülő mélyedést, míg azt nem érezte, hogy Lottie teste ritmikusan rángani kezd az ölében. – Majd elhallgattatlak az ajkaimmal – suttogta. – És akkor is csókolni foglak, mikor elélvezel, ha bedugom az ujjaimat ide... így... – Azzal belökte két középső ujját a meleg, pulzáló csatornába, és mikor Lottie nyögni és remegni kezdett, ajkait a szájára tapasztotta. Miután Nick ily módon levezette Lottie gyönyörének utolsó pihegéseit is, elvette róla a száját, és kajánul belevigyorgott kipirult arcába. – Na, elég gyors voltam neked? A villámgyors kis közjáték a reggelizőasztalnál jóleső éberségben tartotta Nick érzékeit, elméjét pedig örömteli gondolatokkal töltötte el arról, mi történik majd, amikor hazaér. Jókedvűen bérelt egy konflist, hogy vigye el a megbeszélt találkahelyre. Nem lett volna okos dolog drága lóval vagy saját hintóval menni a Véres Kugli fogadóba, a bűnözők kedvelt tanyájára, amit „fattyúmenedéknek” is neveztek. Nick már régóta ismerte a Véres Kuglit, mivel ott volt a Fleet Ditch környékén, ahol egykor élt. A Fleet Ditch, London főcsatornája áthaladt a leghírhedtebb bűnözőnegyeden is, mely vitathatatlanul az alvilág központja volt. Négy börtön állt itt, köztük a hírhedt Newgate meg a Bridewell. Nicknek négy éven keresztül ez volt az otthona. Bandavezér-karrierjének csúcsán ugyan bérelt egy elegáns irodát a belvárosban, mert a felsőbb osztálybeli kliensek és bankárok érthető módon vonakodtak Fleet Ditchbe menni, ideje legnagyobb részét mégis a csatornától nem messze eső házában töltötte, és fokról fokra megszokta a szennyvíz bűzét. A ház afféle zsiványtanya volt, ott tervelte ki az akciókat, állította fel gondolatban a csapdákat, és gyűjtötte egybe a csempészekből és informátorokból álló bandát. Arra számított, gazdagon és fiatalon fog majd meghalni, és mélységesen egyetértett azzal a bűnözővel, akit a Tyburnben látott felakasztva, és aki mindig azt mondogatta: – Az életed akkor telt jól, ha rövid volt, de vidám. Ám mielőtt Nick elnyerte volna jól megérdemelt felköttetését, közbelépett Sir Ross Cannon azzal az elhíresült ajánlatával. És Nick bármennyire is vonakodott elismerni, Bow Street-i detektívként töltött évei voltak a legjobbak az életében. Habár sokat bosszankodott Sir Ross manipulációja miatt, tagadhatatlan volt, hogy sógora jobb irányba terelte az életét. Nick kíváncsian nézte a sötét, zsúfolt utcákat, melyeken a lepusztult, egymás hegyénhátán tornyosuló épületekből ki-bejárt az emberáradat. Idejönni azután, hogy otthagyott egy tiszta, csinos kis feleséget meg egy szerény kis házat a Betterton Streeten, enyhén szólva őrültségnek tűnt. És az izgalom, mely ezeket a hajtóvadászatokat meg szokta előzni, fura módon feleolyan erős sem volt most, mint régebben. Nick arra számított,

hogy barbár szenvedéllyel veti majd bele magát a portyázásba London legveszélyesebb negyedében, ehelyett... A fenébe is, úgy érezte, már bánja, hogy beleegyezett, és eljött ma segíteni Sayernek. De vajon miért? Nem volt sem gyáva nyúl, sem puhány arisztokrata. Épp csak... zavarba ejtő volt, de azt érezte, már nem tartozik ide. Hogy igenis van vesztenivalója. És nem akarja kockára tenni. Zavarodottan csóválta a fejét, miközben belépett a Véres Kugliba, ahol Sayer egy sötét sarokban álló asztalnál várta. A fogadó ugyanolyan büdös, koszos és zsúfolt volt, mint mindig, és a mocsok, a gin meg a testek szaga terjengett mindenütt. Sayer baráti vigyorral fogadta Nicket. Fiatal, rámenős, erőteljes testfelépítésű fickó volt, és most, hogy Nick elhagyta a kapitányságot, kétségtelenül a legjobb detektív is Sir Grant szolgálatában. Nick örült, hogy viszontlátja barátját, de valami émelyítő érzés fogta el, amikor meglátta Sayer szemében a vakmerő izgatottságot, és rá kellett döbbennie, hogy ő már nem osztozik benne. Semmi kétség, Nick még mindig tökéletesen a birtokában volt jó ösztöneinek és képességeinek, de már nem ragadta el úgy a vadászszenvedély. Otthon akart lenni a feleségével. A francba, gondolta egyre növekvő nyugtalansággal. – Morgan kibelez, mint egy heringet, ha megtudja, hogy téged kértelek meg erre – mondta Sayer gyászos arccal. – Nem fogja megtudni. – Nick odaült az asztalhoz, és mikor az egyik felszolgálólány odajött hozzájuk egy korsó sörrel a kezében, megrázta a fejét. A közönséges arcú lány előbb úgy tett, mintha húzná a száját, de aztán kacsintott egyet, és elkotródott. – Azt hiszem, egyedül is meg tudnám csinálni – mondta Sayer halkan, vigyázva, nehogy valaki meghallja őket. – De nem ismerem olyan jól a járást Fleet Ditchben, mint te. Senki nem ismeri. És te vagy az egyetlen, aki könnyedén azonosítani tudja az ürgét, akit el akarok kapni, mivel korábban volt már vele dolgod. – Ki az? – Nick az asztalra könyökölt, de azonnal el is kapta a karját, mert azt érezte, hogy a ruhaujja odaragad az asztallaphoz. – Dick Follard. Nick erre a névre aztán nem számított! London átlagos bűnözőivel, kisstílű tolvajaival szemben Follard a bűnözői elit kategóriájába tartozott, felkészült volt és irgalmat nem ismerő. Nick két éve fogta el Follardot, miután a gazfickó betört egy tehetős ügyvéd házába, majd mivel ellenállást tanúsítottak, a férjet megölte, az asszonyt pedig megerőszakolta. Ennek ellenére nem akasztották fel, hanem deportálták, cserébe azért, hogy bűntársai ellen bizonyítékot szolgáltatott. – Follardot Ausztráliába deportálták – mondta Nick. – De visszajött – felelte Sayer zord mosollyal. – Mint kutya a hányadékához. – Honnét tudod? – Sajnos nem tudom bizonyítani, de azt beszélik, hogy mostanában sokan látták errefelé, arról a sok erőszakos betörésről nem is beszélve, melyek elkövetési módszere kísértetiesen hasonlít Follardéra. Épp tegnap kérdeztem ki egy szerencsétlen asszonyt, akit egy betörő megerőszakolt, miután behatolt a házukba és megölte a férjét. Ugyanaz a betörési mód, ugyanaz a késelési technika, ráadásul a nő személyleírása az elkövetőről ráillik Follardra – még a nyaka jobb oldalán lévő forradás is stimmel. – Jézusom! – Nick összecsippentette az orrnyergét, és elmerengett ezen az információn. – Nem hiszem, hogy Morgan egyedül küldött volna, hogy fogd el Follardot.

– Nem is – felelte vidáman Sayer. – Azt akarja, hogy kérdezzem ki Follard egykori cinkostársait, aztán számoljak be neki. Én viszont inkább bevinném Follardot, minden teketória nélkül. Nick nem állhatta meg, hogy el ne vigyorodjon, mivel pontosan tudta, mi lesz Morgan reakciója. – Ha sikerül, Morgan szíjat fog hasítani a hátadból ezért az őrült magamutogatásért. – Hát persze... de aztán körbecsókolja a csontos seggem, hogy elkaptam egy szökött deportált fegyencet. Akkor majd a Times címlapjára kerülök, és nők százai fognak könyörögni a kegyeimért. Nick keserűen elmosolyodott. – Nem annyira vidám dolog, mint te azt elképzeled! – világosította fel a barátját. – Nem? Nos, én azért kipróbálnám! – Aztán várakozón felrántotta a szemöldökét. – Benne vagy a játékban? Nick egy nagy sóhajtás kíséretében bólintott. – Hol akarod kezdeni a kutatást? – Azt beszélik, Follardot az Öldöklő Fejsze sikátor és a Halottak Dűlője között fekvő nyomortanyák közelében látták. Az a hely olyan, mint egy hangyaboly, tele van falba vájt lyukakkal és alagutakkal a pincék között. – Igen, ismerem. – Nick arca kifejezéstelen maradt, de gyomrát jeges undor rántotta össze. Járt már ezeken a nyomortanyákon korábban is, de még az alvilág retteneteivel szembeni hallatlan bátorsága birtokában is ijesztő élmény volt. Legutóbb, mikor az Öldöklő Fejsze sikátorban járt, szemtanúja volt, amint egy anya egy üveg ginért cserébe prostituálja gyermekét, a koldusok és kurvák pedig úgy hemzsegtek a környező kis mellékutcákban, mint szardíniák a hálóban. – Gyorsaknak kell lennünk – mondta Nick. – Mihelyt észreveszik, hogy ott vagyunk, villámgyorsan elterjed a hír, és Follard még azelőtt kicsúszik a kezünk közül, hogy megpillanthatnánk. Sayer alig leplezett lelkesedéssel vigyorgott. – Akkor hát menjünk! Te vezetsz! Otthagyták a fogadót, és elindultak az utcákon, melyeket nyitott szennyvízcsatornák szeltek ketté, és ahol állati tetemek meg rothadó szemét átható bűze terjengett. A pusztuló házak úgy dőltek egymásra, mint az életbe belefáradt vénemberek, és minden erősebb széllökésre csikorogtak-nyikorogtak. Nem voltak utcatáblák, sem házszámok. Aki nem volt ismerős errefelé, könnyen eltévedhetett, és arra a sorsa juthatott, hogy kirabolják, megkéselik, aztán otthagyják meghalni valami sötét sikátorban vagy udvaron. A nyomortanya lakói elképesztően szegények voltak, egyetlen örömük az a korty pálinka volt, amit a kocsmában kaptak. Gyakorlatilag minden utcasarkon állt egy kocsma. Nick kétségbeesett a körülötte lévő nyomortól, a csontsovány gyerekektől, a porig alázott asszonyoktól és az elkeseredett férfiaktól. Egészséges teremtmény itt a patkányokon és egereken kívül nemigen élt, ezek viszont ott futkorásztak mindenütt az utcán. Eddig Nick az élet elkerülhetetlen részeként fogta fel ezt az egészet. Most viszont, életében először azon tűnődött, vajon hogyan lehetne ezeken az embereken segíteni. Édes jó istenem, olyan sok mindenre lett volna szükségük, hogy Nick már-már elérzékenyült. Aztán eszébe jutott, mit mondott neki Lottie pár nappal azelőtt. .. Csak van valami, ami érdekel. Valami, amiért harcolni akarsz. És most, hogy volt ideje átgondolni a dolgot, el kellett ismernie, hogy Lottie-nak igaza van. Lord Sydneyként összehasonlíthatatlanul többet tehetne értük, mint Nick Gentryként. Nick zsebre vágta a kezét, és óvatosan Sayerre pillantott, akin látszott, hogy másra se

tud gondolni, csak hogy elkapja Follardot. Neki is erre kellett volna gondolnia. Csak semmi elterelő hadművelet, figyelmeztette magát Nick, de akkor újabb hangot hallott belülről. Egyszer elérkezik az idő, mikor az ember már túl sokszor megkísértette az ördögöt, és ha túlságosan makacs és lassú felfogású, hogy ezt észrevegye, könnyen az életével fizet érte. Én tudtam, mikor kell abbahagyni. Neked is tudnod kell... És valóban, Nick számára is elérkezett az idő, hogy abbahagyja, bár ezt egészen eddig a pillanatig nem ismerte fel. Miután ezt az utolsó ügyet megcsinálja Sayerrel, gondolta, végleg lemond a detektívségről, és aztán elgondolkozik újra megtalált életéről. Ezúttal mint Lord Sydney... akinek felesége, háza van, és netán még gyerekei is. A gondolatra, hogy Lottie terhes lesz tőle, a mellkasán édes borzongás futott végig. Végre kezdte kapizsgálni, miért találta Sir Ross olyan könnyűnek, hogy a bírói tevékenységtől visszavonuljon, mikor megnősült, és miért helyezi Morgan is a családját mindenek fölé. – Gentry! – mormogta Sayer. – Gentry! Nick annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy nem hallott semmit, míg Sayer újból meg nem szólította. – Sydney! Nick erre kérdőn felnézett. – Tessék? Sayer vágott egy grimaszt. – Szedd össze magad! Kissé szétszórtnak tűnsz. – Jól vagyok – felelte Nick kurtán, de közben tudatosult benne, hogy valóban elkalandozott. Ezen a helyen ez végzetes hiba. Nekivágtak hát a nyomortanyanegyednek, és Nick figyelmes tekintettel vett számba mindent, miközben próbált visszaemlékezni, mit is tud a sikátorok szövevényéről, az alagutakról és az épületek közti átjárókról. Aztán észrevétlen a mellkasához nyúlt, és ellenőrizte, megvan-e még a kabátzsebében az a bőrrel bevont, megnyugtatóan súlyos, fémfejű bot. Megvolt. – Kezdjük az utca északi felén álló házakkal! – javasolta. – Elmegyünk a sarokig. Sayer rábólintott, és amint felkészült az akcióra, a teste látványosan megfeszült. Módszeresen átkutatták a házakat, és meg-megálltak kérdezősködni olyanoktól, akikről úgy vélték, esetleg tudhatnak valamit. A szobákban és föld alatti vackokban gyér volt a világítás, arról nem is beszélve, mennyire túlzsúfoltak és bűzösek voltak. Nick és Sayer nem találkozott ellenállással, bár sok gyanakvó és ellenséges pillantás kereszttüzét kellett állniuk. Az utca végén álló egyik műhelyben – ami állítólag kerékabroncs-készítésre szolgált, de valójában pénzhamisítók és pénzverők tanyája volt – Follard nevének említésére Nick árulkodó villanást vett észre egy cingár öregember szemében. És míg Sayer átvizsgálta a műhelyt, Nick kérdő tekintettel a szemében megkörnyékezte az öreget. – Tudsz valamit Follardról? – kérdezte Nick lágy hangon, és közben bal ruhaujjának a szegélyét meglapogatta a jobb kezével, ami a londoni nyomortanyákban jól ismert jelzés volt. A finom kis mozdulat azt jelentette: értékes információért pénz jár. A férfi papírvékony szemhéja rácsúszott sárgás szemére, miközben fontolgatta az ajánlatot. – Talán. Nick észrevétlenül a kezébe nyomott egypár pénzérmét, és az öreg rögtön össze is zárta ráncos tenyerét. – Megmondanád, hol találom? 7 Próbá'ja meg a Melankólia dűlőn, a kocsmába'.

Nick köszönetképpen bólintott, aztán Sayer felé pillantva egy fejrándítással jelezte, hogy ideje indulni. Mikor kiértek, sietve a Melankólia dűlő felé vették az irányt, ami kétutcányira volt az Öldöklő Fejsze sikátortól. Mint a legtöbb kocsma a Fleet Ditchen, ez is már jóval dél előtt zsúfolásig megtelt, és a részeg vendégek kábán hevertek a földön. Miután gyorsan egyeztettek, Nick a bejárathoz lépett, míg Sayer megkerülte a roskatag épületet, hogy valami hátsó kijáratot keressen. Amint Nick a kocsmába lépett, baljós morajlás futott végig a helyiségben lévők között. Egy detektívnek, sajnálatos módon, méreténél és magasságánál fogva szinte lehetetlen volt elvegyülni a tömegben. És még sajnálatosabb tény volt, hogy Nick számtalan ellenséget szerzett magának az alvilágban azzal, hogy bűnözőtársai ellen vallott, és elment a Bow Streetre detektívnek. Ez nem igazán növelte népszerűségét Fleet Ditchben. Nick a fenyegető morajlást figyelmen kívül hagyva összehúzott szemmel végignézett a tömegen. Aztán hirtelen meglátta az arcot, amit keresett. Dick Follard, hiába utazott több kontinensen keresztül, semmit nem változott, patkányszerű arcát most is kócos, zsíros, fekete haj keretezte, éles fogaival pedig a szája olyan volt, mint valami fűrész. Egy pillanat erejéig jéghideg, kihívó tekintettel meredtek egymásra. Follard egy pillanat alatt eltűnt, egy menyét ügyességével slisszant át a tömegen, a kocsma hátsó része felé tartva. Nick vakmerő elszántsággal verekedte át magát az izzadt, bűzös testek között. Mire azonban kiért az utcára, Follard már eltűnt a kerítések, falak és mellékutcák rengetegében. Sayer meg sehol. – Sayer! – kiáltott Nick. – Hol a pokolban vagy? – Itt fent – válaszolta a detektív nyers hangon, mire Nick megpördült a tengelye körül, és azt látta, hogy egy két méter magas kerítésen mászik keresztül Follard nyomában. Nick villámgyorsan követte, átlendült a kerítésen, majd a földre huppanva teljes erejéből futni kezdett egy sötét mellékutcán, melyet a kétoldalt sorakozó épületek túlnyúló párkányai teljesen beárnyékoltak. A mellékutca egyszer csak véget ért, Nick hirtelen megtorpant, aztán meglátta Sayert, amint felfelé bámul. Follard, mint valami csúszómászó, egy ősrégi, háromemeletes raktárépület pusztulófélben lévő falán kapaszkodott felfelé, a töredezett téglafelület réseiben megkapaszkodva. Miután két emelet magasságot megmászott, egy hasadékhoz ért, ami elég nagy volt ahhoz, hogy bebújhasson rajta. Csontsovány alakja eltűnt a raktárépületben. Sayer dühösen átkozódni kezdett. – Elvesztettük – mondta csalódottan. – Nincs az a pénz, amiért ezt utánacsinálnám. Nick azonban, miután egy darabig figyelmesen méregette a falat, nekifutásból felugrott rá. Ugyanazon az útvonalon haladt, mint Follard, kezét és csizmájának orrát az omladozó résekbe tolva keresett támasztékot. Az erőfeszítéstől nagyokat nyögve a menekülő fegyenc után eredt. – A mindenit, Gentry! – hallatszott Sayer elismerő kiáltása odalentről. – Én ugyan nem megyek utánad! Majd keresek másik bejáratot. Nick egészen addig folytatta a falmászást, míg el nem érte a tátongó második emeleti rést. Mikor bent volt, nem mozdult, csak figyelt. Fentről léptek zaja hallatszott. Nick tekintete egy létrára siklott, mely egy rég beomlott lépcső helyén az épület legfelső emeletére vezetett. Gyors, határozott léptekkel indult el abba az irányba. A létra viszonylag új volt még, ami azt jelezte, hogy a raktárai leromlott állapota ellenére újra

használatba vették. Az épület nagy valószínűséggel csempészett vagy lopott áruk tárolására szolgált, ezenkívül kitűnő búvóhely volt szökésben lévő bűnözők számára. Egyetlen épelméjű rendőrtiszt sem merte volna betenni a lábát ebbe a düledező romhalmazba. A létra megreccsent Nick súlya alatt. Mikor felért a harmadik emeletre, látta, hogy a padlódeszkák és a szarufák legtöbbje már teljesen elrothadt, és csak a támasztógerendák maradtak meg, melyek így sorban egy óriási, oszlófélben lévő csontváz bordáira emlékeztettek. És bár az épület széleinél akadt még pár vékony padlódeszka, az emelet középső része hiányzott, ahogy hiányzott alatta a második emelet is, minek következtében kilenc métert lehetett zuhanni a középen tátongó lyukba, mely egyenlő volt a biztos halállal. Amint Dick Follard észrevette Nicket, megfordult, és elindult az egyik tartógerendán. Nick azonnal felismerte, mi a szándéka. A szomszédos épület alig egy-méternyi távolságban volt. Follardnak tehát nem kellett egyebet tennie, mint nekirugaszkodni az egyik ablakmélyedésből, és máris a következő ház tetején találja magát. Nick nem riadt vissza és Follard nyomába eredt, közben akaratát megacélozva igyekezett nem foglalkozni az alatta tátongó szakadékkal. Óvatosan lépkedve követte Follard egyre távolodó alakját, és mire elhagyta a gerenda közepét jelölő rovátkát, önbizalma teljesen visszatért. Már épp elérte volna a végét, amikor a csendet hatalmas roppanás törte meg, és a gerenda beszakadt alatta. Nick súlya sok volt az elszuvasodott, korhadt fának. Nick átkozódva lökte magát a következő gerenda irányába, és valahogy sikerült estében megkapaszkodnia. Vakon megragadta a gerendát, és körbeölelte a karjával. Törött fadarabok és deszkák zúdultak le mennydörögve a lyukon keresztül, fűrészpor és kosz vágott az arcába, elhomályosítva a látását. Levegő után kapkodva próbálta felküzdeni magát a gerenda tetejére, mikor hirtelen zsibbasztó ütést mértek a hátára, és ettől majdnem leesett. Nick fájdalommal vegyes meglepetéssel felnyögött, és mikor felnézett, Follard diadalmas arcát látta maga fölött. A gazember vékony arcát gonosz vigyor szelte ketté. – Most elküldelek a pokolba, Gentry! – mondta, és kijjebb lépett a gerendára. Csizmás lábával jól rátaposott Nick kezére. Nick ujjcsontjai megreccsentek, és torkából fájdalmas hörgés tört elő. Follard ujjongva nevetett fel. – Egy! – kiáltotta. Aztán újra taposott egyet. – Kettő! – Akkora erő volt a lábában, hogy Nick egész karjába heves fájdalom hasított. Follard még egyszer felemelte a lábát, hogy megadja a kegyelemdöfést. – Három – zihálta Nick, megragadta Follard bokáját, és kibillentette az egyensúlyából. Follard megingott, és velőtrázó kiáltás kíséretében két emeletet zuhant, hogy aztán végzetes erővel csapódjon a földszinti padozathoz. Nick nem mert lenézni. Figyelmét kétségbeesetten arra összpontosította, hogy képes legyen felhúzni magát a gerendára. Ám ereje végső tartalékai is elfogytak, ráadásul bal kezét egyáltalán nem tudta mozdítani. Mint horgon a kukac, gyámoltalanul lógott a halálos szakadék fölött. Hitetlenkedve döbbent rá, hogy meg fog halni. *** Lottie keze remegett, mikor másodjára is elolvasta a levelet:

Lottie! Kérlek, segíts! Mama azt mondja, Lord Radnor értem jön és elvisz. Nem akarok elmenni vele, de Mama és Papa azt mondják, muszáj. Bezártak a szobámba, míg ide nem ér. Könyörgök, ne hagyd, hogy ez megtörténjen! Lottie, te vagy az utolsó reménységem. Szerető húgod: Ellie A levelet egy falusi fiú hozta el, nem sokkal azután, hogy Nick egész napra elment. A fiú azt állította, hogy Ellie a hálószobája ablakához intette, és úgy adta neki a levelet. – Aszonta, ha elhozom magának, kapok egy fé' koronát – mondta, és zavartan egyik lábáról a másikra állt, mintha arra gyanakodott volna, hogy az ígéretet nem váltják be. Lottie egy fél fontsterlinggel hálálta meg a fiú szolgálatát, és kiküldte a konyhába Mrs. Trenchhez, hogy egyen valami meleget. Aztán fel-alá járkált az előcsarnokban, eszelősen harapdálva az öklét, és azon gondolkozott, mit is tegyen. Azt nem tudja, mikor jön meg Nick. De ha túl sokáig vár, Radnor elviheti Ellie-t. Ettől a gondolattól annyira elkeseredett, hogy felháborodásában összeszorította az öklét és felordított. A szülei hagyják, hogy Radnor elvigye szegény, ártatlan Ellie-t?!... mintha valami eladó jószág volna. – Még csak tizenhat éves! – kiáltotta fennhangon, és a dühtől arcába tolult a vér. – Hogy tehetnek ilyet? Hogy képesek önmagukat elviselni? Ráadásul házasságról szó sem esett a levélben, amiből Lottie arra a következtetésre jutott, hogy a szülei önös érdekből gyakorlatilag prostituálják a húgát. Ettől a felismeréstől szabályszerűen rosszul lett. Nem, nem várhat Nickre. Megy és elhozza Ellie-t maga, mielőtt még Radnor odaérne. Lottie valójában nagyon mérges volt magára, amiért ez eddig nem jutott az eszébe. De hát ki gondolta volna, hogy Radnor meg akarja kaparintani Ellie-t, és hogy a szülei oda is adják neki? – Harriet! – kiáltott fel, és a legközelebbi csöngőhöz sietett, majd eszelősen rángatni kezdte. – Harriet! A sötét hajú szobalány azonnal ott termett, annyira futott, hogy még a szemüvege is félrecsúszott egy kicsit. – Asszonyom? – Készítsd elő az utazóruhám és a kalapom! – Aztán sorban végigvette a Nick szolgálatában álló inasokat, és úgy döntött, Daniel a legerősebb és legalkalmasabb férfi, aki Nick távollétében segíthet neki. – Mondd meg Danielnek, hogy velem jön! A hintót pedig azonnal készítsék elő! – Igenis, Lady Sydney! – Harrietre máris átragadt Lottie nyugtalansága, és elsietett, hogy teljesítse a feladatokat. Egy perc sem telt bele, és megjelent a magas Daniel, talpig fekete libériában. Jólelkű, robusztus fiatal férfi volt, sötétbarna hajjal és vörösesbarna szemekkel. – Asszonyom – mondta, és kifogástalan modorban meghajolt, aztán várta az instrukciókat. Lottie megkapta kalapját Harriettől, és szorosra kötötte az álla alatt. – Daniel, a szüleim házába megyünk a húgomért. Nem kétlem, hogy a családom nagy ellenállást fog tanúsítani. Még az is lehet, hogy fizikai bántalmazásra is sor kerül... és bár egyáltalán nem szeretném, ha bárki megsérülne, el kell hoznunk a húgomat mindenáron. Remélem, számíthatok rád!

Daniel elértette, mire céloz Lottie. – Természetesen, asszonyom! Lottie halványan elmosolyodott, arca sápadt volt. – Köszönöm! A hintót rekordidő alatt előkészítették, és Lottie a gombóccá gyúrt levelet szorongatta, mialatt a jármű sebesen elindult a Betterton Streetről. Próbálta rávenni magát, hogy tiszta fejjel gondolkodjon, és megértse, mi is történik valójában. Mit akarhat Radnor a húgától? Soha még csak tudomást sem vett a létezéséről, kivéve, amikor sértő megjegyzéseket tett rá: hogy el van hízva, együgyű és bárdolatlan. Miért választja hát épp őt szeretőjének, annyi nő közül? Talán mert tudja, hogy ezzel okozhatja Lottie-nak a legnagyobb fájdalmat. Tudja, hogy Lottie soha nem lesz boldog a házasságában, ha tisztában van azzal, hogy a húga feláldozásával kellett fizetnie érte. Lottie-t félelem és düh öntötte el, és kezével görcsösen markolászni kezdte a szoknyáját. Csupán negyedórába telt, mire elérték a szülői házat, Lottie számára a várakozás mégis szinte kibírhatatlan volt. Mikor megérkeztek a Tudor korabeli házakkal szegélyezett utcába, és Lord Radnor hintóját sehol nem lehetett látni, Lottie-ban felcsillant a remény. Talán még nem érkezett túl későn. A hintó megállt, és Daniel lesegítette. Nyugodt arckifejezése segített kicsit ellazítani túlfeszített idegeit. Lottie kilépett a kavicsos útra, és hagyta, hogy Daniel elkísérje a házig. Az előkert furcsamód üres volt, öccsei és húgai sehol. Lottie bólintott, mire Daniel ököllel verni kezdte az ajtót, így jelezve a ház lakói számára érkeztüket. Hamarosan meg is jelent valaki. – Miss 'Oward! – mondta a pattanásos arcú szobalány feszengve, tágra nyílt szemekkel. – Lady Sydney vagyok! – felelte Lottie, aztán az inas felé fordult. – Megvárhatsz idekint, Daniel. Ha szükség van a segítségedre, szólni fogok. – Igenis, asszonyom. Lottie belépett a házba, és rögtön meglátta a szüleit. Az egyik fogadószoba ajtajában ácsorogtak... anyja megnyúlt arccal, de elszántan, apja pedig arra is képtelenül, hogy tekintetét a földről felemelje. Mivel látható volt, hogy bűntudatuk van, Lottie felháborodása csendes haraggá tompult. – Hol van Ellie? – kérdezte minden bevezetés nélkül. Az anyja kifejezéstelen arccal bámult rá. – Az nem tartozik rád, Charlotte. Ahogy a múltkori látogatásod alkalmával kifejtettem, nem vagy szívesen látott vendég nálunk. Önző viselkedéseddel elvágtad magad a családunktól. Lottie ajkán már ott volt a keserű válasz, de még mielőtt megszólalhatott volna, valahonnan bentről határozott dübörgést hallott. – Lottie! – hallotta a húga hangját. – Lottie! Itt vagyok! Ne hagyj itt! – Jövök – kiáltotta Lottie, és hitetlenkedő pillantást vetett a szüleire. – Szégyen és gyalázat! – mondta halkan, és vád csengett minden egyes szavában. – Azt terveztétek, hogy odaadjátok Ellie-t Radnornak, pedig tudtátok, ezzel megfosztjátok attól, hogy valaha is tisztességes életet éljen. Hogy bírjátok magatokat elviselni? Aztán figyelmen kívül hagyva az anyja vehemens tiltakozását, Ellie hálószobájához sietett, és elfordította a zárban a kulcsot, amit benne felejtettek. Ellie hálásan zokogva rontott ki a szobából, és Lottie karjaiba omlott. Barna haja nedves és kócos volt. – Tudtam, hogy segíteni fogsz – zihálta, és könnyes orcáját Lottie vállára hajtotta. – Tudtam. Lottie, azonnal vigyél el innen! Jön. Bármelyik pillanatban

ideérhet. Lottie átölelte a zokogó lányt, és a hátát simogatva ezt suttogta: – Jövök, amikor csak szükséged van rám, Ellie. Menj és szedd össze a dolgaidat, hazaviszlek magammal. A lány hevesen rázni kezdte a fejét. – Nincs időnk, azonnal el kell mennünk. – Jó, rendben. – Lottie egyik karjával átölelve a húgát visszasétált vele a bejárathoz. – Majd mindent szépen elmesélsz, ha úton leszünk. – Lottie – folytatta Ellie a zokogást –, olyan rémes volt, olyan nagyon... A lány hirtelen sikollyal elhallgatott, mikor a bejárati ajtó közelébe érve meglátták Arthur, azaz Lord Radnor cingár, zord alakját a szüleik mellett. Bizonyára rögtön Lottie után érkezett. Lottie nem mutatott semmiféle érzelmet, de a szíve a torkában dobogott, mikor Radnor számító, sötét szemébe nézett. Még szorosabban magához vonta Ellie-t, és olyan tárgyilagossággal mondta, ami most nagyon távol volt tőle: – Nem hagyom, hogy megkaparintsa, Lord Radnor. – Sydney! – Nick valahonnan lentről hallotta Sayer éles kiáltását. – Tarts ki! – Nem... tervezem, hogy... – mormolta Nick, pedig véráztatta ujjai csúszni kezdtek lefelé a rothadó gerendáról. Füle tompán zúgott, karjai elzsibbadtak, és testét pokoli fájdalom járta át. Furcsa módon kitisztultak a gondolatai, és valami nagy nyugalmat is érzett, mikor rádöbbent, hogy Sayer nem fog időben odaérni hozzá. Nagyon nem akart meghalni. A sors iróniája, hogy ha ez pár hónappal előbb történik meg vele, nem érdekelte volna. Rövid, de vidám élet... ennyit várt csak. Eszébe sem jutott, hogy ennél többre áhítozzon. De ez azelőtt volt, hogy Lottie-ra rátalált volna. Most már mindig vele akart lenni. A karjában akarta tartani újra. Meg akarta neki mondani, mennyire szereti, mikor pedig már azt hitte, soha nem fog szeretni senkit. És a gondját akarta viselni. A gondolatra, hogy többé nem fog tudni vigyázni rá... hogy védtelen és sebezhető lesz, ujjai kicsit megcsúsztak, és szaporábban kezdte venni a levegőt. Szemét behunyva erősen belekapaszkodott a gerendába, tudva, hogy minden másodperc kapaszkodás újabb esélyt ad neki, hogy viszontláthassa Lottie-t. Az oldalát mintha démonok kaszabolták volna fehéren lángoló fűrészekkel – szakadt a hús és az izom, az arcán gyöngyöző izzadságcseppek pedig sós patakokban folytak le a nyakán. Lottie, gondolta félelem és agónia között. Olyan sok mindent megértett végre, csak épp most, mikor már késő. Életének utolsó pillanatában rá fog gondolni, ajka ezt a nevet formálja majd utoljára... Lottie... Hirtelen brutális erővel megragadták a csuklóját, mintha vasbilincs kulcsolódott volna köré. – Megvagy. – Sayer magabiztos hangja megálljt parancsolt Nick zavaros gondolatainak. Ott állt a gerendán, az ijesztő recsegés-ropogás dacára. Nick meg akarta neki mondani, hogy hagyja ott, a szerkezet úgysem bírja el kettejüket, de nem volt képes elég levegőt belélegezni hozzá. – Meg kell bíznod bennem, Sydney! – mondta Sayer. – Engedd el a gerendát a másik kezeddel, felhúzlak. Nick ösztönei együttes erővel álltak ellen ennek a javaslatnak. Még hogy engedje el, és csak úgy lógjon a levegőben, teljesen egy másik ember testi erejére bízva magát... – Nincs más választásod – mondta Sayer összeszorított fogakkal. – Engedd már el, a fenébe is, hadd segítsek! Most!

Nick erőt vett magán, és elengedte a gerendát. Egy rémisztő pillanat erejéig szabadon lógott a levegőben. Érezte, hogy Sayer fogása eszeveszett szorításba megy át, és egy hatalmas rántással felhúzza, épp annyira, hogy meg tudja tartani magát a recsegő gerenda tetején. – Kússz előre! – suttogta Sayer, és újból megragadta Nick karját, aztán együtt kimanővereztek az életveszélyes szakadék fölül. Mikor mindketten elhagyták a gerendát, és a viszonylag ép padlódeszkák biztonságos menedékébe értek, hatalmasakat fújtatva roskadtak le egymás mellé. – A francba, Sydney! – mondta Sayer reszelős hangon, mikor elég levegőt tudott venni, hogy megszólaljon. – Átkozottul nehéz fickó vagy! Nick, akinek a testét teljesen elborította a fájdalom, zavartan próbálta megértetni saját magával, hogy még él. Ruhaujjával megtörölte izzadó homlokát, és érezte, hogy a karja tiszta görcsben van, remeg, és a végsőkig igénybe vett izmok veszettül sajognak. Sayer felült egy kicsit, és látható aggodalommal vette szemügyre Nick karját. – Úgy tűnik, meghúztad néhány izmodat. A kezed meg úgy néz ki, mintha átnyomták volna egy szitán. De élt. Szinte lehetetlen volt, alig bírta elhinni. Haladékot kapott, amit nem érdemel meg, de esküszik az élő istenre, ki fogja használni a lehetőséget! Mikor Lottie-ra gondolt, egész lényét átjárta a sóvárgás. – Sayer – szólt nyersen, miután sikerült összeszednie magát –, elhatároztam valamit. – Na, ki vele! – Mostantól egyedül kell megtalálnod a kibaszott egérutakat Fleet Ditchben. Sayer elvigyorodott, mivel megértette a Nick dühös kitörése mögött rejtező valódi okokat. – Gondolom, azt hiszed, most, hogy vikomt lettél, túl előkelő vagy már ehhez a helyhez. Tudtam, hogy csak idő kérdése, és előbb-utóbb fennhéjázó leszel. Lord Radnort láthatólag meglepte, hogy Lottie-t a szülei házában találja. Sötét, metsző pillantása Lottie-ról Ellie-re siklott. Összehasonlítást végzett, katalogizálta a különbségeket Mikor visszanézett Lottie-ra, arcán a gyűlölet és a sóvárgás egymásnak feszülő konfliktusa látszott. – Nincs jogod beleavatkozni – mondta. – A húgom egy ártatlan fiatal lány, aki semmi rosszat nem tett magának – tört ki Lottie-ból. – Nem érdemli meg, hogy az én döntéseim miatt szenvedjen. Hagyja őt békén! – Tizenkét évet szántam rád az életemből – felelte Radnor összeszorított fogakkal, és egy lépést tett előre. – És így vagy úgy, de kárpótlást akarok ezekért az évekért. Lottie hitetlenkedve nézett a szüleire. – Nem gondolhatjátok komolyan, hogy odaadjátok neki Ellie-t! Hogy süllyedhettek ilyen mélyre? A férjem felajánlotta, hogy gondoskodik rólatok, és megfizeti a tartozásaitokat... – Ellie-nek sokkal jobb sora lesz így – mormogta Lottie apja. – Lord Radnor megad majd neki minden... – És nem bánjátok, hogy az a szándéka, hogy a szeretőjévé tegye? – Lottie végigmérte mindhármukat, közben Ellie a hátának dőlve zokogott. – Nos, én ezt nem hagyom! És ha bárki egy ujjal is hozzánk mer nyúlni, Lord Sydneyvel gyűlik meg a baja! Nick nevének említése láthatólag nagyon feldühítette Lord Radnort. – Hogy merészeled? Már az túlment minden határon, hogy becsaptál, megsértettél, és most

megfosztanál egyetlen vigaszdíjamtól? – Magának nem Ellie kell – mondta Lottie, és merőn nézett Radnorra. – Rajtam akar bosszút állni. Meg akar büntetni, amiért valaki máshoz mentem feleségül. – Igen – tört ki Radnor hevesen, és úgy tűnt, most már minden önkontrollját elveszítette. – Igenis meg akarlak büntetni! Felemeltelek a sárból, erre te idáig süllyedsz! Romlott lettél, és ezzel megfosztottál az egyetlen dologtól, amire valaha is vágytam. – Radnor egypár fenyegető lépést tett Lottie felé. – Minden éjszaka úgy fekszem le, hogy elképzellek ezzel a disznóval – üvöltötte Lottie arcába. – Hogy választhattad ezt az undorító állatot helyettem? A legocsmányabb, legzüllöttebb férfit a... Lottie kezét hátralendítve olyan hatalmas pofont kevert le Radnornak, hogy a férfi arca elzsibbadt tőle. – Maga még arra sem méltó, hogy a nevét a szájára vegye! Pár pillanatig farkasszemet néztek egymással, aztán Lottie látta, hogy Radnor szeméből eltűnik a józan ész utolsó szikrája is. Megragadta Lottie-t, és úgy szorította, mintha sólyomkarmai nőttek volna. Lottie végül megtántorodott, és nekiesett Radnornak. A háta mögött Ellie velőtrázóan sikoltozni kezdett. Lottie szülei halálosan megdöbbentek, és mozdulni sem tudtak, Lord Radnor pedig kezdte kiráncigálni Lottie-t a házból. Olyan erős volt a szorítása, hogy Lottie megbotlott a bejárathoz vezető lépcsőkön. Radnor odakiáltott valamit az inasainak, és mivel Lottie közben összevissza vonaglott a karjában, lekevert neki egy hatalmasat, hogy a füle is sajgott bele. Lottie megdermedt, és megrázta a fejét, mert az ütéstől csillagokat látott. Tekintete Danielt kereste, akit Radnor inasai addigra már körülvettek. Hiába volt olyan termetes, kettejük ellen mégsem tudott mit tenni. – Asszonyom! – kiáltotta Daniel, de miután ököllel keményen az arcába vágtak, hátratántorodott. Radnor belemélyesztette a kezét Lottie hajába, és ujjaival a feltűzött tincsekbe kapaszkodott. Másik karjával leszorította a nyakát, és arra kényszerítette, hogy szálljon be vele a hintóba. – Nézze, Radnor... – szólt közbe Lottie apja aggodalmasan –, odaígértük magának Ellie-t. Hagyja békén Lottie-t, mi pedig... – Én ezt akarom – üvöltötte Radnor, és a nyakát szorongatva húzta-cibálta kifelé Lottie-t, hogy a szerencsétlen csak úgy kapkodott levegő után, és már-már kezdett fulladozni. – Nincs több alku. Nincs több pótlék. Charlotte kell nekem, és mindenki elmehet a francba! Lottie eszelősen próbálta lefejteni magáról a testét satuként szorító karokat, és úgy érezte, a tüdeje mindjárt szétreped. Nem bírt lélegezni... nem kapott levegőt... fekete és piros karikák homályosították el a szemét, aztán érezte, hogy összecsuklik Radnor halálos ölelésében.

15

Lottie egészen addig nem nyerte vissza teljesen az eszméletét, míg Lord Radnor be nem ráncigálta londoni házába. Halántéka lüktetett, és megfájdult a torka, ahogy kérlelhetetlen szorításában vergődött. Félelem és düh kavargott benne, mégis megkönnyebbülést érzett, hogy legalább Ellie megmenekült. A húga most már biztonságban van, és most minden ebben a helyzetben fog kikristályosodni – amiről Lottie mindig is sejtette, hogy egyszer elkövetkezik –: közte és a férfi között, aki életének nagy részében az uralma alatt tartotta. Habár Lottie jól hallotta, amint a közelükben ácsorgó egyik-másik szolga felkiált, egyikük sem mert közbeavatkozni, Túlságosan féltek Radnortól, és a kisujjukat sem mozdították, hogy megakadályozzák akarata véghezvitelében. Lottie azon tűnődött, vajon mi célja lehet Radnornak, hogy idehozta. A londoni házban fogják először keresni Lottiet, ha felfedezik, hogy eltűnt. Azt várta volna, hogy valami eldugott helyre viszi, ahol nem lesz könnyű megtalálni. Radnor behurcolta a könyvtárszobába, kulcsra zárta az ajtót, és belökte egy székbe. Lottie egyik kezével sérült torkát szorongatva lehuppant, aztán pár másodperccel később valami kemény és hideg tárgy feszült a halántékának, és közben Radnor egyik kezével odaszorította a fejét a szék támlájának. Lottie-nak azonnal elállt a szívverése, mikor végre megértette, miért is hozta Lord Radnor épp ide. Mivel nem kaphatja meg, most arra készül, hogy elpusztítsa. – Szerettelek! – mondta Radnor csendesen, és a hangja tökéletesen józannak tűnt annak ellenére, hogy közben remegő kézzel pisztolyt tartott Lottie halántékához. – Mindent megadtam volna neked. Lottie furcsamód azon vette észre magát, hogy olyan kimért modorban tud válaszolni neki, mintha csak valami hétköznapi beszélgetést folytatnának, és nem a végéhez közeledne az élete, ha Radnor úgy dönt, és meghúzza a ravaszt. – Soha nem szeretett. – Fájt a torka, ahogy megszólalt, de azért rávette magát, hogy folytassa. – Nem is tudja, mit jelent ez a szó. A pisztoly megremegett. – Hogy mondhatsz ilyet azok után, amit érted tettem? Tényleg ennyire közömbös vagy? – Ismeretségünk hosszú évei alatt mást sem tapasztaltam a maga részéről, csak dominanciát, elnyomást és kéjvágyat... de ezek a dolgok nem egyenlők a szeretettel. – Akkor mondd meg, mi a szeretet! – Radnor hangja teli volt megvetéssel. – Elismerés. Elfogadás. Önzetlenség. Olyan dolgok, melyeket a férjem alig pár hét alatt is képes volt kimutatni. A hibáim nem számítanak neki. Feltétel nélkül szeret engem. Csakúgy, mint én őt. – Engem illet a szereteted – mondta Radnor nyersen. – Talán még érezhettem is volna valamit maga iránt, ha megpróbált volna kedves lenni hozzám. – Lottie elhallgatott, mikor érezte, hogy a pisztoly csöve még keményebben

nyomódik a halántékának. – Furcsa, de soha nem gondoltam, hogy számít magának, szeretem-e vagy sem. – Pedig számít! – felelte Radnor haragosan. – Legalább ennyit megérdemlek tőled! – Milyen különös! – Lottie kiszáradt ajkain fanyar mosoly játszott. – Tökéletességet kívánt tőlem, valamit, amit soha nem tudtam elérni. Az egyetlen dolgot, amit viszont adhattam volna, a ragaszkodást, mintha nem is akarta volna. – Most akarom! – mondta Radnor, teljesen megdöbbentve Lottie-t. A pisztoly csövét továbbra is a halántékához szorítva, Radnor megkerülte, s letérdelt elé, hogy az arcuk egy vonalba kerüljön. Az arca kivörösödött, de nem egyszerű pirulás volt ez, hanem valami mélyről jövő izzás. Szemei feketén parázslottak a haragtól, vagy talán a kétségbeeséstől, és vékony száját heves érzelem torzította el. Lottie még soha nem látta ilyennek. Nem értette, mi hatott Radnorra ilyen erősen, miért ennyire feldúlt a veszteségtől, mikor pedig a szíve mélyén tudta, hogy képtelen a szeretetre. Radnor karomszerű kezével megfogta a tiltakozó Lottie kezét, és izzadó arcához vonta. Lottie döbbenten jött rá, azt akarja, hogy simogassa meg... itt, így, pisztollyal a halántékán. – Érints meg! – motyogta Radnor lázasan. – Mondd, hogy szeretsz! Lottie ujjai mozdulatlanok és élettelenek maradtak. – A férjemet szeretem. Radnor zavarba jött, és elöntötte a méreg. – Az nem lehet! Lottie már-már szánta Radnort, mikor értetlen szemébe nézett. – Sajnálom magát – mondta neki. – Nem is tudja elképzelni, hogy olyasvalakit szeressen, aki nem a végletekig tökéletes. Milyen magányos sorsa lehet! – Téged mégis szerettelek – kiáltott fel Radnor, és a hangja remegett a dühtől. – Igen, hogy a fene vinné el áruló lelkedet! – Akkor olyasvalakit szeretett, aki nem is létezik. Egy valószerűtlen ideált. Nem engem. – Lottie lenyalta felső ajkáról az izzadságcsöppeket. – Semmit nem tud rólam, uram. – Jobban ismerlek, mint bárki más – válaszolta Radnor vehemensen. – Semmi nem lennél nélkülem. Hozzám tartozol. – Nem. Lord Sydney felesége vagyok. – Lottie kicsit tétovázott, mielőtt hangot adott volna annak a sejtésnek, ami az elmúlt pár napban nem is egyszer felmerült benne. – És majdnem biztos vagyok, hogy már a szívem alatt hordom a gyermekét. Lord Radnor szeme két feneketlen kúttá változott csontvázszerűen fehér arcán. Lottie érezte, hogy rettenetesen megdöbbent, és álmában sem gondolt volna arra, hogy Lottie egy másik férfitól esik teherbe. Radnor finoman visszahúzta a kezét, és felállt. A fegyver hideg csöve egy pillanatra sem hagyta el Lottie halántékát, mialatt Radnor újra a háta mögé került. Lottie érezte Radnor tenyerének érintését a haján, amint megsimogatta. – Mindent tönkretettél – mondta Radnor furcsán színtelen hangon. A pisztoly kakasa kattant egyet, az éles hang ott vibrált Lottie fülében. – Számomra nincs már értelme semminek. Soha nem leszel olyan, mint amilyennek akartalak. – Nem – értett egyet Lottie csendesen. – Mindig is hiábavaló próbálkozás volt. – Arcán jéghideg izzadságcseppek szaladtak le, mialatt várta, hogy Radnor végre meghúzza a ravaszt. Ilyen tökéletes vereség után biztos megöli. De ő akkor sem fogja életének utolsó perceit félelemtől nyüszítve tölteni! Behunyta a szemét, és Nickre gondolt... a csókjaira, a mosolyára, karjainak melegségére, ahogy átöleli. A megbánás és az öröm könnyei kezdtek gyülekezni pillái mögött. Bárcsak lett volna egy kicsivel több idejük

együtt... bárcsak megértethette volna vele, mit jelent a számára. Hosszan felsóhajtott, és majdhogynem békésen várta, hogy Radnor cselekedjen. Mikor a sóhaj elhagyta ajkát, a pisztolycső elemelkedett a halántékáról. Az ezt követő nehéz csöndben Lottie a teljes mozdulatlanságtól összezavarodva kinyitotta a szemét. Ha nem hallja Radnor légzésének enyhén sípoló hangját, azt hiszi, kiment a szobából. Kezdett hátrafordulni, aztán hirtelen robbanásszerű hangot hallott, amitől csengeni kezdett a füle. Hátraesett, és derekával a földre huppant, eközben valami különös, forró dolog loccsant a ruhájára és a karjára. Kábán kapkodott levegő után, és elzsibbadt karral próbálta letörölni a vörös foltokat magáról, míg hosszúkás, borszínű pacákká nem kente őket. Vér, gondolta döbbenten, és az összezuhant testre nézett. Radnor a földön feküdt, pár méterre tőle, és görcsösen rángott haláltusájában. Miután vonakodva, de egyetértettek abban, hogy jelenteniük kell Morgannak, Nick és Sayer elindultak a Bow Streetre. Nicket erős fájdalom kínozta, egész oldala sajgott, ott, ahol meghúzta magát, és izomlázat is érzett, törött ujjai pedig kezdtek bedagadni a zsebkendő alatt, amibe betekerte őket. Elgyötört volt, és alig bírta kivárni, hogy hazamehessen Lottie-hoz. Mihelyt beértek a meghitten lepusztult épületbe a Bow Streeten, egyenesen Sir Grant irodájába tartottak, abban a reményben, hogy a rendőrkapitány addigra már visszatért a délutáni tárgyalásról. Vickery, a törvényszéki írnok felugrott a székből, amint közeledni látta Nicket és Sayert. Szemüveges arcán csodálkozás tükröződött, mikor észrevette, milyen szakadt a külsejük. – Mr. Sayer és Mr... akarom mondani, Lord Sydney... – Volt egy kis ügyünk a Fleet Ditch közelében – mondta Sayer. – Morgan tud bennünket fogadni, Vickery? Vickery valamilyen okból furán nézett Nickre. – Épp kikérdez valakit – felelte. – Mennyi ideig tart? – kérdezte Nick bosszús hangon. – Fogalmam sincs, Lord Sydney. Úgy tűnik, fontos az ügy. Az igazság az, hogy a látogató az inasa, uram. Nick megrázta a fejét, mintha nem jól hallotta volna. – Tessék? – Mr. Daniel Finchley – öntött tiszta vizet a pohárba Vickery. – Mi a francot csinál itt Daniel? – Nicket elfogta az aggodalom, és kopogtatás nélkül benyitott Morgan irodájába. Morgan zord arccal nézett Nickre. – Gyere be, Sydney! Épp jókor jössz. Mi történt a kezeddel? – Nem érdekes – felelte Nick türelmetlenül. Látta, hogy a látogató valóban Daniel, arca sebes, az egyik szeme alatt fekete monokli, és a libériája elszakadt. – Ki tette ezt veled? – kérdezte, aggodalommal ráncolva a homlokát. – Miért jöttél ide, Daniel? – Nem találtam otthon, uram – felelte az inas izgatottan. – Nem tudtam, mit tegyek, úgyhogy eljöttem, és elmondtam Sir Grantnek. Valami történt Lady Sydneyvel. Nicket mintha áramütés érte volna, falfehér lett. – Mi? – Lady Sydney a szüleihez ment délelőtt, hogy elhozza tőlük a húgát. Megkért, hogy kísérjem el, és figyelmeztetett, hogy mivel a Howard házaspár nem akarja elengedni a lányt, sor kerülhet fizikai erőszakra is. – Zsebeiben kutatva előhúzott egy összegyűrt papirost, és átadta Nicknek. – Ezt Lady Sydney a hintóban felejtette. Nick villámgyorsan átfutotta az üzenetet, és szeme már az első sornál elkerekedett.

Kérlek, segíts! Mama azt mondja, Lord Radnor értem jön és elvisz... Nick átkozódott egy sort, majd az inas sápadt arcára emelte a tekintetét. – Folytasd! – horkantotta. – Pár perccel azután, hogy Lady Sydney és én megérkeztünk Howardékhoz, megjelent Lord Radnor. Bement a házba, és mikor kijött, úgy tűnt, mintha eszét vesztette volna. A keze Lady Sydney nyakán volt, és arra kényszerítette, hogy szálljon be a hintójába. Próbáltam megállítani, de az inasai túlerőben voltak. Nick egész testén jéghideg rettenet cikázott át. Ismerte jól a gróf sötét szenvedélyének határtalanságát. A felesége most ki van szolgáltatva annak a férfinak, akitől mindig is a legjobban félt... és ő nincs ott, hogy segítsen neki. Ez a felismerés teljesen elvette az eszét. – Hová vitte? – kérdezte hörögve, és ép kezével megragadta az inas kabátujját. – Hol vannak, Daniel? – Nem tudom – felelte az inas remegve. – Megölöm – őrjöngött Nick, és az ajtó felé rohant. Egész Londont széjjel akarta tépni, kezdve Radnor városi palotájával. Csak azt sajnálta, hogy egy embert csak egyszer lehet megölni, miközben ő százezer halált akart volna annak a pokolravalónak. – Sydney! – szólt most Morgan nyersen, és olyan tempóban sietett az ajtóhoz, hogy egy időben ért oda Nickkel. – Innen nem mész ki úgy, mint egy dühöngő őrült! Ha a feleséged veszélyben van, arra van szüksége, hogy józan maradj. Nick állatias hörgést hallatott. – Menj az utamból! – Én szervezem meg a keresést. Négy detektívet és legalább harminc közrendőrt tudok útnak indítani öt percen belül. Sorold el, melyek a legvalószínűbb helyek, ahová Radnor vihette a feleségedet, hisz jobban ismered a pasast, mint én. – Morgan szigorú pillantása találkozott Nick tekintetével, és úgy tűnt, megértette határtalan rémületét, mert a hangja meglágyult. – Nem vagy egyedül, Sydney! Megtaláljuk, esküszöm. Abban a pillanatban rövid kopogás hallatszott. – Sir Grant – jött az ajtóból Vickery tompa hangja –, újabb látogatója érkezett. – Most ne! – felelt Morgan nyersen. – Mondd meg neki, jöjjön vissza holnap. Rövid szünet következett. – Ööö... Sir Grant! – Mi a franc van, Vickery? – Morgan elképedve nézett rá. – Azt hiszem, ezt a személyt mégse akarja elküldeni. – Tojok rá, ki az, csak mondd meg neki, hogy... – Ám mikor az ajtóban megjelent valaki, Morgannak elakadt a szava. Nick elkínzott arccal nézett a látogatóra, és a látványtól majdnem térdre esett. – Lottie! Piszkos és vérfoltos volt a ruhája, Lottie mégis magára erőltetett egy mosolyt, mikor férje falfehér arcát meglátta. – Sok dolgom volt ma – mondta. A hangja mintha féktelen érzelmek gátját szakította volna fel – Nick a nevét hörögve két lépéssel ott termett, és olyan erővel szorította magához Lottie-t, hogy attól kellett tartani, még összeroppantja. – Vér... – motyogta maga elé, és hatalmas kezével eszelősen tapogatni kezdte Lottie-t. – Nem az enyém. Jól vagyok, kivéve egy-két... – Lottie elhallgatott, és szemei tágra nyíltak, amint észrevette férje másik kezén a kötést. – Nick, te megsebesültél! – Semmiség! – Nick elkínzott tekintettel fürkészte Lottie-t. Remegő ujjaival

végigszántott az orcáján és az állán. – Istenem, Lottie! – Aztán rémülten vette észre Lottie nyakán a kék-zöld foltokat, és dühösen felkiáltott. – Szentséges ég! A nyakad! Hogy merte... Kinyírom ezt a szemetet... Lottie Nick szájára tapasztotta az ujjait. – Nincs semmi bajom – mondta lágyan. És miután érezte, hogy Nick egész testében remeg, nyugtatásképpen végigsimította a mellkasát. Az elmúlt pár óra borzalmas és sokkoló eseményei után olyan jóleső, csodálatos érzés volt vele lenni, hogy Lottie szája tétova mosolyra görbült. Aggódva nézett Nick poros-piszkos, izzadságcsíkokkal szántott arcába. – Igazából azt hiszem, én még mindig jobb állapotban vagyok, mint te, drágám. Nick torkából primitív nyögésféle hallatszott, aztán körbefonta Lottie-t a jobb karjával, és éhesen hajolt föléje. – Szeretlek – mondta halk, remegő hangon. – Annyira szeretlek, Lottie! – Ajkai vad, odaadó csókokkal borították el Lottie száját. Nyilvánvalóan annyira meg volt zavarodva, hogy elfeledkezett róla, mások is vannak a helyiségben. Lottie elfojtott nevetéssel fordította el a fejét. – Én is szeretlek – suttogta. – De ne itt, drágám, majd egy meghittebb helyen, ahol... – Nick újabb csókáradata elnémította Lottie-t. Hirtelen azon vette észre magát, hogy egy nagydarab, felajzott férfi nyomja a falhoz. Miután rádöbbent, hogy semmi esélye megfékezni, a férfi széles hátát kezdte simogatni, hogy kicsit lecsillapítsa. Nick szenvedélyes, vad csókokkal vette birtokba, és olyan hevesen fújtatott, hogy Lottie érezte, amint a bordái minden egyes levegővételre kitágulnak. A tarkóját gyengéden simogatva próbálta megnyugtatni, mialatt Nick szája fel-lejárt az ajkain. Nick szaggatottan, remegve vette a levegőt, a csókok közötti szünetekben pedig úgy lehelte a nevét, mintha valami imádság volna. – Lottie... Lottie... – És amikor Lottie válaszolni próbált, betapasztotta az ajkát. – Sydney! – szólalt meg Sir Grant pár hosszú köhécselés után, melyek nem bírták Nick figyelmét elvonni Lottie-ról. – Khmmm... Sydney! Hosszú szünet után Nick végre felemelte a fejét. Lottie ekkor kissé eltolta magától, hogy Nicknek engednie kellett a szorításából. Lottie kipirulva és levegő után kapkodva felnézett, és látta, hogy Sayer kifejezetten élénk érdeklődést mutat a kinti időjárási viszonyok iránt, Daniel pedig már exkuzálta magát, és úgy döntött, kint várakozik inkább. – Bocsánat, hogy megszakítom újraegyesülésedet Lady Sydneyvel, nagyméltóságú uram – mondta Sir Grant sajnálkozó hangon. – Ragaszkodnom kell azonban ahhoz, különösképp Lady Sydney ruházatának állapotára való tekintettel, hogy megtudjam, mi történt Lord Radnorral, és hol van most. Lottie rájött, hogy Sir Grant a vérfoltokra utal, és bólintott egyet. Nick továbbra is átölelve tartotta, mialatt beszélt. – Lord Radnor önkezével vetett véget életének – mondta a rendőrbírónak. – Elvitt magával az otthonába, és miután pár percet vitatkoztunk, öngyilkos lett. – Milyen módon történt? – kérdezte Sir Grant halálos nyugalommal. – Pisztolyt használt. – Lottie érezte, hogy Nick egész testén remegés fut végig e szavak hallatán. – Nehezen tudnám megmagyarázni tettének okát, kivéve persze, hogy teljesen őrültnek tűnt. Megmondtam a szolgálóknak, hogy hagyják pontosan úgy a testet, ahogy volt, és ne nyúljanak semmihez, mivel, gondolom, meg szeretné vizsgálni a helyszínt. – Jól tette, asszonyom – mondta Sir Grant. – Rávehetném esetleg, hogy még egypár kérdésre válaszoljon?

– Holnap – szólt közbe Nick nyersen. – Épp elég szörnyűségen ment ma keresztül. Pihennie kell. – Boldogan beszámolok most minden apró részletről – felelt Lottie –, ha hív egy orvost, aki ellátja Lord Sydney kezét, és megvizsgálja az inasunkat is. A rendőrkapitány két szeme sarka mosolygós redőkbe ráncolódott. – Rögtön elküldök Mr. Linleyért. – Majd én idehozom – ajánlkozott Sayer, és már ki is ment az irodából. – Nagyszerű! – válaszolta Morgan, és újból Nickre nézett. – És mialatt Mr. Linleyre várakozunk, talán előadhatnád, hogy szerezted ezeket a sérüléseket – és egyáltalán, miért bűzlesz és festesz úgy, mint aki végigtrappolt a Fleet Ditchen. Sokkal később – már ágyban voltak, és úgy tűnt, órák óta beszélgetnek – Nick elmesélte Lottie-nak, mire gondolt a veszély perceiben, ott a raktárban, mikor azt hitte, lezuhan, és halálra zúzza magát. Lottie megbújt Nick karjának hajlatában, és gyengéden köröket rajzolt mellkasának puha szőnyegébe. Nick hangja mély volt és álmos a fájdalomcsillapítótól, amit Mr. Linley beletuszkolt, mielőtt helyrerakta és sínbe tette az ujjait. Nick viszont csak azért vette be az orvosságot, mert az alternatíva az a megszégyenítő helyzet lett volna, hogy Sayer és Morgan együttes erővel lefogják, míg az orvos leönti a torkán a jókora adagot. – Soha nem akartam még annyira élni, mint akkor ott, azon a rothadó gerendán lógva – mondta Nick. – Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy soha többé ne lássalak. Nincs más vágyam, csak hogy veled lehessek. Hogy életem hátralévő részét veled töltsem. Semmi más nem érdekel. Lottie suttogva biztosította szerelméről, aztán megcsókolta a selymes bőrt kemény vállán. – Emlékszel, egyszer azt mondtam, szükségem van arra, hogy detektív legyek – mondta Nick. Lottie bólintott. – Azt mondtad, nem tudsz kihívás és veszély nélkül élni. – Most már tudok – felelt Nick szenvedélyesen. – Hála istennek! – mondta Lottie mosolyogva, és felkönyökölt. – Mert én viszont nélküled nem tudok élni. Nick végigsimított ujjaival Lottie holdfény sütötte gerincén. – És végre tudom, mit kívánjak. Lottie értetlenül nézett le rá, hosszú fürtjei szétterültek Nick mellkasán és vállán. – Hogy érted? – A Kívánság Kútja – emlékeztette Nick. – Ja, persze... – Lottie odahajolt, és orrával beletúrt a puha szőrzetbe Nick mellkasán, miközben felidézte azt a délelőttöt az erdőben. – Akkor nem kívántál semmit. – Mert nem tudtam, mit akarok. Most már tudom. – És mit akarsz? – kérdezte Lottie gyengéden. Nick a kezét a feje alá csúsztatva közelebb húzta magához, és úgy mondta: – Hogy örökké szerethesselek – suttogta, épp mielőtt összeért volna az ajkuk.

EPILÓGUS

Egy órával azután, hogy John Robert Cannon megszületett, Sir Ross kivitte a csecsemőt a fogadószobába, ahol a barátok és a családtagok várakoztak. A csipkeszélű takaróban alvó babát halk, örömteli kiáltások fogadták. Miután Sir Ross átadta a kicsit a nagymamájának, Catherine -nek, egy székhez lépett, és hosszú sóhaj kíséretében belehuppant. Nick sógora arcát tanulmányozta, és megállapította, hogy még soha nem látta őt ilyen kimerültnek és idegesnek. Sir Ross ugyanis ellene ment a konvenciónak, és a feleségével maradt a vajúdás alatt. Képtelen lett volna odakint várakozni, míg Sophiának a világrahozatal traumájával kell szembenéznie. Sir Ross fekete haja kócos volt, kivételes magabiztossága időlegesen elhagyta – így azonban sokkal fiatalabbnak is tűnt. Meg egy olyan embernek, akinek rettenetesen nagy szüksége van egy pohár italra. Nick kitöltött egy pohár brandyt a tálalószekrénynél, és odavitte neki. – Hogy van Sophia? – kérdezte. – A francba, sokkal jobban, mint én! – ismerte el Sir Ross, és hálásan elfogadta a poharat. – Köszönöm! – Behunyta a szemét, és nagyot kortyolt a brandyből, hogy megnyugtassa pattanásig feszült idegeit. – Te jó ég, nem is tudom, a nők hogy csinálják! – motyogta. Nick egyáltalán nem ismerte egy szülő nő világát, így leült egy közeli székbe, és a homlokát ráncolva méregette Sir Rosst. – Nehéz volt Sophiának? – Neki nem, de nekem még a legsimább szülés is herkulesi erőfeszítésnek tűnik. – Egy kicsit már feloldódott, de még egy jókorát kortyolt a brandyből. Nick meglepődött szokatlan viselkedésén. – A férj meg fél újra befeküdni a felesége ágyába, tudván, hová is vezethet ez az egész. Mialatt Sophia vajúdott, alig mertem elhinni, hogy én vagyok a felelős azért, amin keresztül kell mennie. – Aztán fanyar mosollyal hozzátette: – Persze a férfiak alantas természete a végén mindig győzedelmeskedik. Nick hirtelen támadt rémülettel nézett Lottie-ra. A többi nővel együtt ő is ott gügyögött a babának, arca elragadtatást sugárzott. Az egyik keze gömbölyödő hasán, ahol az ő gyerekük növekszik. Lottie most megérezte Nick tekintetét, és mosolyogva odanézett, aztán incselkedve grimaszt vágott. – A fenébe is! – mormogta Nick, mikor rádöbbent, hogy ő sem lesz a sógoránál sokkal jobb állapotban, amikor majd az ő gyerekük születik. – Túl fogod élni – biztosította Sir Ross, mintha olvasott volna a gondolataiban. Aztán elvigyorodott. – És ott leszek én is, tőlem kapod a brandyt. Baráti pillantást váltottak, és Nick váratlanul úgy érezte, fellobban benne a rokonszenv szikrája az iránt, akit oly sok évig az ellenségének tartott. Már mosollyal az arcán nyújtotta oda a kezét Sir Rossnak. – Köszönöm! Sir Ross röviden és erősen megszorította a kezét, mint aki megértette, mit is köszön meg neki. – Akkor tehát megérte? – kérdezte halkan.

Nick hátradőlve a székben újra a feleségére pillantott, és olyan heves szerelmet érzett iránta, amiről nem gondolta volna, hogy egyáltalán képes rá. Életében először úgy érezte, kibékült önmagával, a világgal, és nem kísértik a múlt árnyai. – Igen – mondta, és lelkében boldogság áradt szét, mikor Lottie visszanézett rá.

A SZERZŐ UTÓSZAVA

Kedves Olvasó! Remélem, élvezte ezeket a regényeimet, melyekben a híres Bow Street-i detektívek is szerepet kaptak. Nagy örömmel írtam őket, és sok érdekes dolgot tanultam meg, amíg a témámról a kutatásokat folytattam. A Bow Street tulajdonképpen önálló rendőri egységként működött, melyet a parlament soha nem ismert el hivatalosan. Sem törvényi, sem földrajzi keretekhez nem voltak kötve, ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag ők maguk voltak a törvény. Ezt a csodálatos nyomozócsoportot a Tom Jones című regény szerzője, Henry Fielding alapította 1753-ban, és amikor egy évre rá meghalt, féltestvére, John Fielding vette át a helyét. Miután a Bow Street-i detektívek már hosszú évtizedek óta szolgálták a közjót, 1829ben megszavazták a rendőrségről szóló törvényt, és így megalakult az új rendőrség. A Bow Street még tíz évig működött az új rendőrségtől teljesen függetlenül, míg aztán a második rendőrségi törvény kiterjesztette az új rendőrség hatáskörét, és feloszlatta a Bow Street állományát. És itt az olvasó elnézéséért folyamodom, megértéséért, mivel írói szabadságommal élve a regény cselekményének szolgálatában két évvel meghosszabbítottam a detektívcsapat működésének idejét. Arra a körülményre is ki szeretnék térni itt, hogy egy történelmi regénybe zuhanyzós jelenet került, ami, tudom, szokatlan lehet. A 19. századi vízvezetékrendszer tanulmányozása során megtudtam, hogy Wellington hercege több száz méter hosszú meleg vizes csövet szereltetett az otthonába már 1833-ban, és az 1830-as évek végére Buckingham hercege zuhanyzófülkékkel, vízöblítéses árnyékszékekkel és komplett fürdőszobákkal látta el vidéki kastélyát. Ezért aztán Nick Gentry zuhanyfülkéje is elképzelhető egy tehetős londoni úriember esetében. Ami a rangról való lemondást illeti... nos, ez egészen az 1963-as törvény megszavazásáig lehetetlen volt egy született nemes számára. Azóta is csak mintegy tizenöten mondtak le róla. Legyenek mindig boldogok! Lisa

MEGJELENT

KRESLEY COLE Szeress, ha mersz! (Részlet) PROLÓGUS Carrickliffe, Skócia, 1838 A Leabhar nan Súil-radharc, azaz a Sorsok könyvének lapjairól: A TIZEDIK CARRICKNEK: Szép hölgyed majdan három derék fiút szül néked, Kik örömödre lesznek, míg e sorokat nem olvassák. Ám szemük előtt a szavak elvágják ifjú éltüket, S te rettegve halsz, tudván, hogy megátkozták őket: Társuk a halál vagy egyetlen lélek se légyen. Hitvest, szerelmet, kötést nem ismerhettek, Magotok szárba nem szökken, kihal nemzetségiek. Halál és kínszenvedés jár fiaid nyomában Az utolsó két sort vér mosta el.