-Lilian Darcy - Apa és fia

Lilian Darcy Apa és fia

Szívhang 94 Eredeti cím: A Father’s Love 1994 Megjelent: 1997. 11. 13. A fiatalon megözvegyült Kershaw doktor kénytelen a kisfiát is magával vinni új szolgálati helyére. Yvonne nővér hamarosan beleszeret rokonszenves főnökébe, csak azt nem érti, miért olyan furcsa a férfi viszonya gyermekéhez… Nyugat-Ausztrália egyik legeldugottabb kis helységében új egészségügyi központ nyílik. Ide tart Yvonne nővér, valamint Kershaw doktor a kisfiával és egy nevelőnővel. Yvonne nehezen igazodik el a férfi családi viszonyaiban, de saját gyerekkori rossz tapasztalatai alapján gyorsan felismeri, hogy a kis Simon nem kap elég szeretetet az apjától. Az orvos és a nővérke egyre közelebb kerül egymáshoz, és Kershaw egy napon beavatja titkába a lányt...

1. FEJEZET Yvonne Carstairs betegesen rettegett az elkéséstől. Ma például délután négy órára beszélt meg találkozót dr. Drew Kershaw-val a Collins Street-i kávéházban - és tessék: fél három, de ő már itt toporog a bejárat előtt. Miért is nem hoztam magammal legalább valami olvasnivalót? - nézett le kedvetlenül a cipőjére, amely a villamosmegállótól idáig vezető rövid úton máris teljesen átázott. Hűvös szél fújt a Port Phillipöböl felől, az őszi esőben Melbourne a világ legvigasztalanabb zugának tűnt. Ha bemegy, Kershaw nem ismeri meg. Végül mégsem bírta tovább odakinn. Miközben esőkabátját felakasztotta, egyszerre megrohanták az emlékek. Gyermekkorától fogva utálja az ilyen találkozókat. Dot néni mindig kávéházba vagy étterembe cipelte, valahányszor az apja időt tudott szakítani rá. Folyton túl korán érkeztek, aztán órákig rostokoltak, Yvonne-nak pedig remegett a gyomra attól való félelmében, hogy a papa nem jön el. Ez háromszor meg is történt. Amikor aztán végre megjelent, Dot néni vásárolni ment, őt meg ebédelni vitte az apja. Hat éve már az utolsó közös ebédnek, de még ma is élénken emlékszik rá. Tizenhét éves volt akkor, a nagynénjét néhány nappal azelőtt temették el. Kivételesen még a körmét sem rágta, egyre azon töprengett, mivel ébreszthetne némi vonzalmat, legalább egy szikrányi érdeklődést maga iránt az apjában. - Tudod, Yve, hogy bármikor hozzánk költözhetsz, ha akarsz - törte meg végül apja a kínos csöndet. Yvonne egy szavát sem hitte. Hiszen Perthben ott az új asszony, Kirsty, meg a két kislány, az egyik két-, a másik négyéves.

- Nem tartom jó ötletnek - felelte emberfeletti önuralommal. - Dot néni rám hagyta a házát - tette hozzá, és hálásan gondolt az idős hölgyre, aki egyedül nevelte, miután az apja elhagyta őket, az anyja pedig meghalt. Minden hibája ellenére tagadhatatlan, hogy megpróbált otthont és szeretetet adni neki. Különben is beiratkoztam az ápolónőképzőbe. Februárban vizsgázom, aztán kezdődik a gyakorlati oktatás. Most nem volna okos elköltöznöm. Soha nem felejti el azt a megkönnyebbült arcot, amely szavait fogadta! Érdekes módon az apját többé nem is szólították Melbourne-be az üzleti ügyei. Pár évig még küldözgettek egymásnak karácsonyi lapokat, de ajándékot már nem. Hat éve nem is látta az apját, és öt éve nem rágja a körmét... - Nem rám vár véletlenül? - hallotta a háta mögül a türelmetlen férfihangot. Összerezzent. Elhessentette a fájó emlékeket. Most nem az apjára vár, felvételi beszélgetésre jött egy érdekes, új állás ügyében. Huszonhárom éves, szakképzett és gyakorlott ápolónő, kiváló bizonyítványokkal. - Kershaw doktor? Bocsásson meg, elgondolkoztam... Nem számítottam önre ilyen korán. - Korán? - nézett az órájára a férfi. - Fél három múlt. Yvonne nem értette a dolgot, elvégre négy órában állapodtak meg, de nem feszegette tovább a kérdést, követte az orvost egy szabad asztalhoz. Közben feltűnés nélkül megnézte magának. A férfi szemlátomást nem volt a legjobb hangulatban, középmagas, kisportolt alakja kissé előrehajolt, feszült testtartása támadásra kész bikára emlékeztetett. Hosszúkás, mosolytalan arcát jellegzetessé tette az egyenes orr és a kiugró járomcsont. Egyébként szépen ívelt száját morcosan összeszorította. Sötétbarna tincsei csapzottan hullottak széles, szeplős homlokába. Intett a pincérnőnek, majd Yvonne-hoz fordult. - Máris rendeljünk, négyre másik találkozót beszéltem meg! Kávét? - Kérek - bólintott a lány. Kershaw feladta a rendelést, egy pillanatra a felszolgálónőre mosolygott, de a következő másodpercben ismét elkomolyodott. Remélhetőleg elviseljük majd egymást, - figyelte a zöld szempárt Yvonne. Elfogta a kétség, vajon jól teszi-e, ha Coolacoolába utazik ezzel az emberrel, Nyugat-Ausztrália legtávolabbi sarkába, ahol marhapásztorokon, bányászokon meg a most létesített nemzeti park őrein kívül legfeljebb az odalátogató turistákkal találkozhat. Ott fogják átvenni a vadonatúj egészségközpontot. Szakmailag vitathatatlanul érdekes feladat, de ebben a felállásban? Kershaw doktor közben dossziét húzott elő irattáskájából, és az asztalra tette. - A tanintézetben, ahol végzett, áradoztak magáról - kezdte. - Remek ajánlólevelet adtak az első munkaadói is, akiknél három évig dolgozott, amíg a legkisebb gyerekük iskolába nem ment. Az utolsó helyén azonban csak hat hetet töltött, és felvetődik a kérdés... - Elnézést, Kershaw doktor - szakította félbe fejcsóválva a lány. - Itt valami félreértés lehet. Sohasem alkalmaztak magánháznál. Az ápolónői szakvizsgám óta megszakítás nélkül a Richmond Kórházban dolgoztam, és... - Ápolónői szakvizsga? - képedt el a férfi, és zavartan lapozgatott az iratcsomóban. - Ezek szerint maga nem Kylie Radbone, hanem Yvonne nővér? - Yvonne Carstairs - biccentett az ápolónő. - Túl korán jött - nézett rá szemrehányóan az orvos. - Megmondtam az elején. - A nevelőnőm viszont késik. Ejnye, de bosszantó! - A nevelőnője? - Igen. Ugyanis magammal viszem a négyéves kisfiámat is. - Ezek szerint nős? - örült meg Yvonne a nem várt társaság lehetőségének. - Nem, nem vagyok nős - felelte ridegen Kershaw. - A fiamról beszéltem, nem a feleségemről. Elég gyorsan alakultak így a dolgok, és... Á, már jön is! Felállt, és intett az Yvonne-nal nagyjából egyidősnek látszó, göndör szőke hölgynek, aki épp akkor lépett a helyiségbe. Amaz fesztelenül visszaintett, és az asztalukhoz indult. - Elnézést, Kershaw doktor, késett a villamos. Biztosan az eső miatt... Yvonne nem találta túl meggyőzőnek a mentegetőzést. A maga részéről számolt azzal, hogy a rossz idő miatt akadozhat a közlekedés. Kershaw azonban láthatóan nem izgatta magát. Hellyel kínálta Kylie-t, és elhárította az ápolónő ajánlatát, hogy a megbeszélésük idejére átül máshová. - Úgyis sok dolguk lesz egymással. Maradjon nyugodtan, hacsak Kylie-t nem zavarja.

- Ó, dehogy! - mosolygott a szőkeség. Yvonne hátradőlt a széken, és igyekezett nem hallgatózni, amit persze az adott helyzetben nemigen kerülhetett el. Kershaw szakszerűen tárgyalt, megkérdezte Kylie-t, rendelkezik-e elsősegélynyújtási ismeretekkel, és miféle elképzelései vannak a vidéki életről, de az ápolónőnek az a benyomása támadt, hogy alapjában véve már döntött is. Szerda lévén, nem is tehetett mást, hiszen az idő sürgetett: hétfőn már indulni akartak Coolacoolába. - Örülök a környezetváltozásnak, biztosan nagyon tetszeni fog minden - igyekezett megnyugtatni reménybeli munkaadóját Kylie. Az ápolónő a maga részéről korántsem látta ennyire felhőtlennek a jövőt. Ki tudja, hogy bírja majd a világ végén, távol minden szórakozási, művelődési lehetőségtől. A legfőbb gond azonban, ezt máris érezte, maga Kershaw doktor. Valami nincs rendjén ezzel a férfival. De vajon mi? Öt perccel négy előtt Kylie sugárzó arccal, táskájában új munkaszerződésével ellibegett. - A kisfia... - kezdte Yvonne, miután magukra maradtak. - Simon - vetette közbe az orvos. - Simon nyilván izgatottan várja az utazást. - Gondolom, de nem tudom. Három hónapja nem láttam - nézett mélyen Kershaw a sötétbarna szempárba, aztán a szék támlájának vetette a hátát. Észrevette a lány megrökönyödését. Most persze lelketlen apának tart, - gondolta. A bátyámék azért nem osztanák a véleményét. Charles és Kate viselték Simon gondját tizennégy hónapos kora óta, és a csillapíthatatlan gyásszal magyarázták, hogy az apja nem törődik a kicsivel. Most, három esztendővel Lisa halála után azonban fivére és sógornője is arra az álláspontra jutott, hogy ideje fátylat borítani a múltra, végre magához kellene vennie a gyermeket, még akkor is, ha anyjához való hasonlóságával folyton a szerencsétlenségre emlékezteti őt. Ráadásul több évi hiábavaló várakozás után végre Kate is teherbe esett. Mivel kiderült, hogy hármas ikreket vár, mindenképpen kímélnie kellett magát, nem bajlódhatott egy eleven négyévessel. Mindezek alapján Drew-nak nem maradt más választása: el kellett hoznia Charleséktól a fiát. - Eddig az édesanyjával élt a kisfiú? - tudakolta Yvonne, és igyekezett a munkaviszonyához illő hangot megütni. - Az anyja meghalt. - Ó, igazán sajnálom... Szegény lány, megkímélhette volna ettől a kínos helyzettől. De vajon mit szólt volna, ha megtudja, hogy ő nem érez mást elhunyt felesége iránt, csak engesztelhetetlen dühöt? Rosszul kezdődik ez a beszélgetés. Miért kellett egymás után szerveznie a két találkozót? Vajon miért? Természetesen időszűke miatt. Nyomasztotta a tudat, hogy hétfőtől együtt kell élnie a fiával. Megpróbált új munkatársnőjére összpontosítani. - Meséljen valamit magáról! - váltott kissé barátságosabb hangra. Figyelte a lányt, amíg az beszélt. Többnek látszott huszonhárom évesnél, talán azért, mert egyáltalán nem festette magát, szőkésbarna haját egyszerűen hátrafésülte, a ruhája pedig szinte bosszantóan fittyet hányt a divatra. Szemöldöke természetes ívet írt le tágra nyílt, sötétbarna szeme fölött, rúzstalan ajkának finom rózsaszínje elütött feltűnően világos arcbőrétől. Miért nem mosolyogsz, te lány? - kérdezte volna tőle legszívesebben. - Nagyon régi épület - magyarázta éppen Yvonne -, előbb-utóbb esedékes a felújítása, de azt egyszerűen nem tudom megfizetni. Választanom kellett: az összes pénzemet a javításba ölöm, vagy pedig eladom a házat, és akkor nyugodtan vállalhatok állást másutt. Vonzott a lehetőség, hogy megismerhetem az országot. A lány elmosolyodott, s ettől egy csapásra egészen megváltozott az arca. Finom vonásai szinte felragyogtak. Ám csak egy másodpercig tartott a varázs, aztán sötét szeme máris komolyan tekintett az orvosra. - Ugye arra volt kíváncsi, hogy miért megyek a világ végére dolgozni? - Nagyjából. - És önről mit kell tudnom? - próbálta utánozni a Kylie Radbone-tól az imént látott fesztelen társalgást, de sehogysem sikerült. Tudta, hogy a bájcsevegés nem az erőssége, ezenkívül Kershaw nyilván nem szenvedheti, mert amióta üdvözölték egymást, meglehetősen mogorván méregeti. Furcsa, hogy nem

elégíti ki a főorvosi poszt a város egyik legnagyobb kórházának baleseti osztályán, de ennél is különösebb a mód, ahogyan az előbb közölte: három hónapja nem látta a fiát. Három hónapja! Hiszen egy gyereknek az egy örökkévalóság! Hol lehet most? Vajon tudja Kershaw, mit művel a fiával? Nyilván nem nagyon érdekli... - Beszéljünk, az előttünk álló napokról! - szólalt meg rövid hallgatás után az orvos. - Hétfőn korán reggel elrepülünk, kétszer átszállunk, és késő este a postajárattal érkezünk Coolacoolába. Kedden megtekintjük az épületeket és a felszerelést. Ha mindent megfelelőnek találunk, szerdán szeretnék munkába állni, hogy mielőbb megismerkedjünk a betegekkel, és felmérhessük, mennyi a tényleges tennivaló. Legalábbis ez a tervem. Azt persze nem tudhatom, mennyire lesz útban Simon... - Ha ennyire zavaró tényezőnek tartja a fiát, nem tudom, miért akarja magával vinni - jegyezte meg maró gúnnyal Yvonne. Hirtelen elfutotta a méreg, alig bírta türtőztetni magát. Ellenségesen meredtek egymásra. - Nem volt más választásom - préselte ki végül összeszorított foga közül Kershaw. - Ennek Simon biztosan örül - epéskedett a lány. - Azt hiszi, elmondom neki? - Azt hiszi, anélkül nem jön rá egy gyerek, hogy nem kívánatos? Nyugodt lehet, ösztönösen érzi, hogyan viszonyulnak hozzá. A férfi nem felelt azonnal. Yvonne észrevette, hogy az állán egy kis izom meg-megrándul. - Amennyiben együtt akarunk dolgozni ott, a világ végén, jobb lesz, ha a magánügyeinket kihagyjuk a játékból - válaszolta az orvos. Szeme hidegen felvillant, a szája vékony vonalnak látszott, de Yvonne állta a tekintetét. Őszinte harag járta át, amely részben a saját apjának szólt, aki annyira megbántotta és elhanyagolta. - Ez természetes, különben aligha tudnánk együttműködni. Részemről igyekszem maradéktalanul ellátni a feladatomat, ezért a jövőben még véletlenül sem bolygatom a magánéletét. - De persze megvan a véleménye, igaz? - Igaz - pirult el a lány. - Talán elképzelhetetlen, hogy adódtak bizonyos nehézségek a fiamhoz fűződő kapcsolatomban, amelyeket maga nem érthet? - Nehézségek? Na igen, a felnőttek hajlamosak nehézségeket látni ott, ahol egy gyerek számára napnál világosabb minden. - Ebből elég! - csapott öklével az asztalra Kershaw, hogy a csészék megcsörrentek, és a körülöttük ülők csodálkozva fordultak feléjük. - Fejezzük be ezt a disputát! Ha nem kellene hétfőn Coolacoolába repülnünk, valaki mást keresnék maga helyett. Jelen körülmények között... Megakadt. Dühkitörésével megijesztette a fiatal nőt, aki azonban tartotta magát, mi több, felszegett fejjel farkasszemet nézett vele. Voltaképpen tetszett neki, ahogy ez a szürke kis ápolónő kerek perec kimondta, amit gondolt... Egyszerre fontos lett számára a véleménye. - Ide hallgasson! - folytatta békülékenyebb hangon. - Ne ítélkezzék túl korán! Higgye el, nem könnyű a helyzetem... Néha szinte kilátástalannak tűnik. De hagyjuk, mennem kell. Hétfőn találkozunk a reptéren, rendben? - Rendben. Azt mondta, korán indulunk? - Nyolckor. El ne késsen! - Nem szokásom. Egyébként is most repülök először életemben. Már alig várom. Akkor viszlát hétfőn! A férfi némán biccentett, és távozott. Yvonne rendelt még egy feketét, és elgondolkozott az imént történteken. Az egész beszélgetés nagyon feszélyezte, különösen, amikor éles szóváltássá fajult. Érezte, hogy Drew Kershaw-ban legalább akkora düh munkál, mint őbenne, és ez minden bizonnyal valami múltbéli tragédiában gyökerezik. Megmagyarázhatatlan részvét fogta el, s ettől úgy elbizonytalanodott, hogy legszívesebben jól kisírta volna magát. - Hétfőn találkozunk... - sóhajtotta halkan. Aztán elérkezett az indulás napja. - Yvonne! - Jó reggelt, Drew! A lány máskor inkább mély és telt hangja egészen elvékonyodott az izgatottságtól.

- Csak nem kezeltette már a jegyét? - De... Miért? Természetesen most is jóval idő előtt érkezett, és tüstént bejelentkezett a pultnál, amint fogadni kezdték a járat utasait. - No, remélem, nem kerülünk túl messze egymástól. - Vagy úgy, erre nem is gondoltam, különben természetesen megvártam volna. - Semmi baj, még biztos nem késő. Nálam van Kylie és Simon jegye, mindjárt elintézem a formaságokat. - Én ablak melletti helyet kaptam, de szívesen cserélek Simonnal - ajánlkozott Yvonne -, akkor ülhet maga mellett, és élvezheti a kilátást is. A férfi bólintott, és a pulthoz indult. - Megtarthatja a panorámás helyét - tért vissza kisvártatva -, végtére is ez az első légiútja. Enyém a maga melletti hely, Kylie mögöttünk ül Simonnal. Nem akar a fia mellé ülni? - bukott ki Yvonne-ból majdnem a kérdés, de magába fojtotta, bár nehezére esett. - Ott jönnek Charlesék - szólalt meg ebben a pillanatban Drew. Yvonne az említett irányba nézett. - A testvérem, Charles, meg a felesége, Kate. Az elmúlt három évben ők gondoskodtak Simonról magyarázta a férfi. Charles Kershaw szakasztott úgy festett, mint az öccse, csak valamivel idősebb, testesebb kiadásban. A neje egészen törékenynek tetszett mellette lágy esésű anyagból készült, kobaltkék kismamaruhájában. Az asszony kézen fogva vezette Simont. A kisfiú azon nyomban belopta magát Yvonne szívébe. Ahogy meglátta az apját, elengedte Kate kezét, és csillogó szemmel, ujjongva rohant oda: - Apu! Apu! - Szevasz, kisöreg! - fogta meg tétován a vállát Kershaw, aztán szinte vonakodva, esetlen mozdulattal emelte föl. Yvonne észrevette a gyerek arcán az alig leplezett csalódottságot, és fájdalmasan összeszorult a szíve. Mintha csak saját magát látta volna sok-sok évvel azelőtt, s e pillanatban féktelen gyűlölet ébredt benne Kershaw doktor iránt. Ahogy alaposabban szemügyre vette apát és fiát, feltűnt neki, milyen kevéssé hasonlítanak egymásra. Csak akkor lehetett felfedezni a rokonságot, amikor mindketten elmosolyodtak. - Nem kellene feküdnöd? - tudakolta sógornőjétől az orvos, miután újra lerakta a gyereket. - Látnom kellett, ahogy elröpül az én kis drágám - felelte az asszony, és gyengéden magához ölelte a fiúcskát. - Apuval a sivatagban fogunk lakni - jelentette ki tájékozott képpel a gyerek, aztán homlokráncolva fordult Yvonne felé. - Ő ki? - Bemutatom Yvonne nővért, akivel a coolacoolai betegeket fogjuk gyógyítani. Az ápolónő leguggolt, és kezet nyújtott a fiúnak. - Szia, Simon! Yvonne vagyok, de ha akarod, hívhatsz Yvy-nek is. - Yvy-nek! - rikkantotta a gyerek, és felnézett a nagynénjére. - Így hívják Ben tengerimalacát is. Jaj, de muris! Yvonne szemlátomást jó pontot szerzett nála azzal, hogy ilyen ismerős névre hallgat. - Na, jól van, fiacskám, most már ballagjunk a csomagfeladáshoz! - fojtott el egy nevetést az orvos. - Fel akarsz adni? - kerekedett el rémülten a kisfiú szeme. - Nem téged, kincsem, a bőröndöket - vetette közbe magát gyorsan Kate. - Te majd apu mellett ülsz a gépen. - Pontosabban Radbone kisasszony mellett - helyesbített Kershaw. - Kylie Radbone a nevelőnőd. Nekem dolgoznom kell Yvonne nővérrel. Hm, ez új, - gondolta a lány. Mindent kitalálsz, nehogy a fiaddal kelljen ülnöd. Utálkozó pillantást vetett főnökére, de a férfi nem figyelt rá. Kylie Radbone érkezése megoldotta a helyzetet. A fiatal nő alaposan felpakolva jelent meg, de valósággal áradt belőle a gondtalan derű, és Yvonne megkönnyebbülésére pillanatok alatt megtalálta a megfelelő hangot Simonnal. Egy perc sem telt belé, s már azt tervezgették, milyen játékokkal ütik majd agyon útközben az időt.

Talán tévedtem, és tud bánni a kicsikkel, - gondolta Yvonne, bár első ránézésre elég szédült kis tyúknak látszik, méregette bizalmatlanul Kylie-t, aki tarka bermudájában és bő pólójában úgy festett, mint valami vakációzó tizenéves. Mivel a beszállásig még maradt egy félórájuk, a kis csoport bevonult az indulási csarnok presszójába. Kylie és Simon haladt az élen, mögöttük Drew a bátyjával, majd néhány lépéssel lemaradva Kate meg Yvonne. Az asszony mintegy véletlenül félrevonta az ápolónőt, és halkan megkérte, hogy rendszeresen számoljon be neki Simonról. - Nehéz szívvel engedem el - vallotta be -, de az orvos szigorú ágynyugalmat rendelt, ha ki akarom hordani az ikreket. Attól tartok, ha Simon nem fér meg az apjával, októberig semmit sem tehetünk. - Az még csakugyan elég messze van - ismerte el a lány. - Ha ez megnyugtatja, megígérem, hogy a kisfiún tartom a szememet. - De mennyire, hogy megnyugtat! Azt hiszem, maga nagyon meg tudja érteni a gyerekeket. Az utolsó mondat olyan hangosra sikeredett, hogy Kate férje meghökkenve kapta hátra a fejét. Alighanem Drew is hallotta, mert nagyon behúzta a nyakát. Mindig rosszulesett neki, amikor észrevette, milyen féltő aggodalommal veszik körül őt meg a fiát a rokonai. Ámbár igaz, ami igaz, ő is aggódott, ha más okból is, mint a bátyja meg a sógornője... Mintha csak tegnap történt volna, olyan tisztán látta maga előtt a jelenetet, amikor a felesége Craig Osborne-hoz költözött, és magával vitte Simont is. Őrjöngve rohangált fel-alá a házban, csapkodott maga körül, összetört mindent, amit Lisával kettesben vásároltak. Teljesen kivetkőzött magából. Vajon ugyanígy elveszíti az önuralmát, ha Simon, aki a megszólalásig hasonlít az anyjára, valamivel feldühíti? Az asszony miatti elkeseredésében majd a fián tölti ki a haragját? Őt bünteti a sok megaláztatásért, amelyet Lisától elszenvedett? Az asszony pár nappal azután, hogy elhagyta, Craiggel együtt közlekedési baleset áldozata lett. Simonnak csodával határos módon egyetlen haja szála sem görbült meg. Lisa után csak az ocsmány, sértő szavak maradtak, amelyeket utoljára Drew fejéhez vágott, s amelyeket a férfi azóta is hasztalan igyekezett kitörölni az emlékezetéből. Charles és Kate nem sejtették: nem Lisát gyászolta, hanem valamit, amit sokkal nagyobb becsben tartott, és ez a gyász akadályozta meg abban, hogy meghitt érzelmi kapcsolatot alakítson ki a fiával. Nagyon is jól látta a megrovó pillantást, amelyet Yvonne nővér vetett rá, miután kényszeredetten üdvözölte a gyereket. Szinte a bőrén érezte a lány rosszallását. Ezzel a nővel még meggyűlik a bajom, - gondolta, mialatt letelepedtek a szerény kis kávézó egyik asztalához. Egy biztos: Simonnal jól megérteti magát, és ez nagyon fontos.

2. FEJEZET - Mint láthatják, igazán tisztességes leszállópályát építettünk - mutatott Tom Arnold, a Coolacoola Nemzeti Park főfelügyelője a keskeny betoncsíkra, ahonnét épp elrugaszkodni készült a kis postagép, amely röviddel előbb tette le Yvonne-t, Drew-t, Kylie-t és Simont. A rőt szakállú vadőr terepjáróval jött értük. Mialatt a légcsavaros gép útnak indult a jambarrai bányásztelepre, ahol kétszáz munkás kilencnapos váltásban dolgozott, hogy aztán hat napot ki-ki a családjával tölthessen, Arnold kezdte felpakolni a jövevények poggyászát a kocsira. Drew és Yvonne segédkezett neki, Kylie pedig a szél által felkavart vöröses port törölgette az arcáról. Coolacoolába hepehupás út vezetett. Tom szemrebbenés nélkül hajtott át a kisebb zökkenőkön, s merész kormánymozdulatokkal kerülte el a teknőnyi mélyedéseket. Az éles kanyarokban Kylie sikítva csapódott a kocsiajtóhoz, Simon viszont élvezettel kurjongatott. A repülőutat végigaludta, s most elemében volt. Alig néhány kilométert tettek meg a leszállópályától a célig, de ezalatt a táj teljesen megváltozott. A repteret még erdős síkság vette körül, majd hirtelen magas sziklák emelkedtek előttük. A sziklák egész hegyláncot alkottak, mély szurdokokkal, melyeknek alján simára koptatott kavicságy jelezte, hogy időnként folyómederként szolgálnak. - Milyen gyakran telik meg? - tudakolta Drew az egyik szűk völgyre mutatva. - Hol hetenként, hol meg csak tízévente - vigyorgott a főfelügyelő. - Attól függ, mennyi a csapadék. Az utóbbi esztendőkben elég bőven esett, tavaly télen majdnem elvitte az árvíz az igazgatóságot, de

mostanában minden rendben; a medrek javarészt kiszáradtak, a mélyen fekvő részeken viszont pompás fürdőtavacskák vannak. Előttük feküdt Coolacoola. Városnak nemigen lehetett nevezni. Előbb néhány lakóházat, majd egy benzinkutat hagytak el, azután egy vadonatúj és szemlátomást később bővítésre szánt motel következett. Arnoldtól megtudták, hogy Lee Shiptoné, akárcsak a mellette álló kis üzlet, ahol az égvilágon minden kapható, bár a tulajnak elég vastagon fog a ceruzája. Balra kanyarodtak, a települést a folyótól elválasztó legközelebbi utcába, és elhaladtak néhány egészen új ház mellett, azután megláttak egy épülőfélben lévőt, amelyet fedett folyosó kötött össze egy széles tornácos másikkal, ahonnét ismét fedett út vezetett egy harmadikhoz. Ez utóbbi mögött állt a főfelügyelő háza és a nemzeti park irodája. - Ha nem tévedek, az a nagy épület a mellette lévő házzal az egészségközpont - vélte Yvonne. - De hogyhogy csak egy kész házat látok? - Hát, a magáénál becsúszott egy kis bibi, nővér - vakarta meg a fejét Tom Arnold. - De már nem tart sokáig. Az építőmunkásokat elhívták a telepre, mert valami halaszthatatlan munka akadt. Tudja, a bánya többet fizet, mint az állam. A jövő héten újra nekilátnak, és egykettőre beköltözhet. - És hol lakjak addig? - méltatlankodott a lány. - Na, ez jó kérdés! - fékezett le az egészségközponthoz közelebbi háznál a szakállas. - Úgy értsem, hogy eddig nem is gondolkodtak ezen? - vonta fel a szemöldökét Drew. - Szóval nem válaszolt saját kérdésére, a fővadőr tanácstalan ábrázatát látva. - Honnét telefonálhatok Perthbe? Valaki csak meg tudja mondani... Ámbár úgyis hiába, ilyen későn senkit sem lehet elérni. - Kiszállt és a kocsinak támaszkodott. - Mondja, Tom, az én házam, ugye, három hálószobás? - Bizony, és szerintem elég szépen berendezett. - Akkor egyelőre ellakhat nálunk, Yvonne. A lány bólintott, maga is valami effélére gondolt. A dolgok mostani állása szerint nyilván meg kell osztoznia Kylie Radbone-nal. Ehhez persze nem nagyon fűlött a foga, mert először is megszokta, hogy saját szobája van, másodszor pedig a nevelőnő az idegeire ment. - Esetleg kempingezhet a Wingoona-szurdokban, néhány kilométernyire innen. Ott lehet lakókocsit kölcsönözni... Yvonne köszönte, de nem kért belőle. Tény, hogy nem vágyódott szobatárs után, ám hetekig egymagában táborozni a természet lágy ölén... na nem, ezt nem neki találták ki. - Egyelőre ne törje ezen a fejét, Yvonne! Ha kell, holnap fellármázom egész Perthöt, de nem marad fedél nélkül - jelentette ki Kershaw. A lány nem sejtette, hogy Drew a legszívesebben maga költözött volna a lakókocsiba. Nekem elment a józan eszem! - állapította meg magában a férfi, mialatt a kőlapokkal borított járdán a ház felé igyekeztek. Három évig háborítatlan nyugalomban éltem egy kényelmes lakásban, most meg itt állok két eladósorban lévő nővel meg egy gyerekkel, aki apunak hív, pedig még jó darabig eszem ágában sincs feladni a függetlenségemet. Beléptek, Kershaw körülnézett. Csupa újdonatúj, személytelenül célszerű holmi, még érződött a festék meg a frissen felragasztott padlószőnyeg szaga. Vajon meddig maradok itt? - morfondírozott. Itt fogok megvénülni, begyöpösödni, mint némelyik remetehajlamú kollégám, vagy egy év múlva hátat fordítok ennek az egésznek, ha rájöttem, hogy mihez kezdjek az életemmel? - Víz, villany, gáz: minden bevezetve - hallotta gondolataiba merülve Tom Arnold hangját. - Ha nincs egyéb kívánságuk, most elballagok. A feleségem meg a porontyaim se bánják, ha néhanap hazavetődöm. Jane feltöltötte maguknak a hűtőt, aztán mindjárt hoz egy kis felfújtat meg salátát. A szemlátomást elábrándozott Kershaw helyett Yvonne köszönt meg mindent a parkfelügyelőnek, és kikísérte. Kylie közben körbejárta a nappalit, mindent szemrevételezett, és az orrát fintorgatta. - Büdös ez a festék. - Az - értett egyet bánatosan Simon. Csend támadt. Drew még mindig maga elé meredt, Kylie és Simon Yvonne-ra nézett. Az ápolónő látta, hogy a gyerek eléggé el van szontyolodva. Magához ragadta a kezdeményezést. - Tényleg nem valami kellemes illat. Gyerünk, szellőztessünk ki! - indítványozta vidáman. Sorra kinyitotta az ablakokat, és a huzat mindjárt elviselhetőbbé tette a helyzetet, a szúnyoghálók pedig megóvták őket a hívatlan látogatóktól.

A friss levegő a többi felnőtt életkedvét is visszaadta, Simon ellenben még mindig olyan szánalmas látványt nyújtott, mint aki mindjárt sírva fakad. Yvonne pontosan értette a gyereket: Kate és Charles elérhetetlen messzeségben, a kalandos repülőút is véget ért, s most hirtelen itt találta magát, idegenek közt, ismeretlen helyen. Mivel se Kylie, se Drew nem tudta, mihez kezdjen, Yvonne-nak kellett kézbe vennie az események irányítását. - Gyere, Simon! Megnézzük a szobádat. Szörnyen kíváncsi vagyok, hogy milyen. Nem volt nehéz rájönni, melyik az. A folyosó végén nyílt, a falakon állatfigurák, az ablakon naposholdas-autós sötétkék függöny, kilátás a folyóvölgyre és azon túl a hegyekre. A gondosan felhúzott és megvetett ágy Jane Arnold figyelmességét dicsérte. Yvonne sejtette, hogy nem volna okos dolog nekifogni a kicsomagolásnak. Ehelyett gondterhelt arccal fordult Simonhoz. - Brumi hogy érzi magát? - érdeklődött. - Láttam, hogy a gépen egy szemhunyásnyit sem aludt. - Nem, végig kifelé bámészkodott. - Nem kellene már lefektetnünk? - De, és Augusztot meg Mustár őrnagyot is. - Hol találom őket? Itt, a bőröndben? Yvonne eleve magával hozta a nagy utazótáskát, amikor a szobába indultak. - Igen, legfölül. Kate néni oda tette őket, hogy rögtön kiszállhassanak. Miután a plüssmaci, a bohóc és a szőrmók oroszlán bebújt az ágyba, mindjárt nem hatott olyan riasztóan idegenül a szoba a kisfiú számára, aki láthatóan egészen feloldódott. - Most már igyekeznünk kell kifelé - szögezte le Yvonne. - Miért? - Ki tudja, milyen kincsek rejtőznek odakint, és ha most nem keressük meg őket, vacsora előtt már nem lesz időnk. - Kincsek? - Hát persze, kincsek, amelyeket megmutathatsz apunak és... Kylie-nak. Sivatagi különlegességek, amilyenek csak errefelé akadnak, például... például varázskövek meg... hm... Szerencsére Simont nem kellett tovább biztatni a kincskeresésre. Készségesen követte az ápolónőt. Kifelé menet hallották, amint Drew Jane Arnolddal beszél telefonon, Kylie pedig sopánkodik, hogy tüstént szomjan hal, ha nem kap egy csésze teát, és ki is kellene csomagolni, képtelenség bőröndből öltözni, nem talál semmit, ez őrület... Yvonne örült, amikor végre becsukták maguk mögött az ajtót. Kint kellemesen hűvös szél fújt, Simon lelkesen csatangolt a folyómeder itt-ott még nedves homokjában, és a beharangozott kincsekre is rálelt: három madártollra meg egy kék kavicsra, amelyről a vak is láthatta, hogy vagyont érő drágakő. Így repült el egy negyedóra. Yvonne fájó szívvel figyelmeztette a gyerkőcöt, hogy ideje visszamenniük. Nem is vitatkozott, amikor Simon közölte: - Még varázskövet is kell találnom apunak. - Szóval itt bujkáltok! - hallatszott hirtelen a ház felől. Yvonne összerezzent, mert nem vette észre Drew közeledését, aki utánuk jött a folyóhoz, s most lecsúszkált a szelíd lejtésű partoldalon. - Bocsánat... elkéstünk? - Egy cseppet. - Sajnálom. - Semmi vész, csak kár lenne kihűlni hagyni Jane remekbe készült felfújtját - ért oda Drew, s ahogy egy kavics kicsúszott a talpa alól, annyira közel állt meg, hogy a lány érezte a leheletét. Lenézett Simonra, aki a homokban keresgélt, és még nem vette észre az apját. - Ezt nem kellett volna. - Micsodát? - Simonnal foglalkoznia. Erre szerződtettem Kylie-t. - Nem fáradság, én is élveztem. Hiányzott a szabad levegő, Simonnak meg kellett valami, ami eltereli a figyelmét. Kicsit elbizonytalanította a környezetváltozás. - Igaz, de ez Kylie-nak is feltűnhetett volna. Vagy éppenséggel magának is, - akarta mondani a lány, de eszébe jutott a melbourne-i kávéházi szóváltás, és inkább hallgatott. Kershaw egyébként szavak nélkül is értette. Néhány pillanatig farkasszemet néztek.

Drew kapta el előbb a tekintetét, Yvonne mégsem érezte győztesnek magát, ellenkezőleg, egyszerre mintha kiszállt volna belőle az erő. Kershaw férfias kisugárzása és leplezetlen ellenszenve legyűrte. Éppoly elveszettnek érezte magát, mint kevéssel előbb Simon. - Mit találtál, Simon? - kiáltotta a gyereknek az orvos. - Egy csomó mindent, apu, nézd csak meg! - bukdácsolt feléjük a kisfiú az egyenetlen talajon, de közben megbotlott, és hasra vágódott a kavicson. Mire Yvonne megmoccant volna, Drew már ott is termett, felemelte és magához szorította a gyereket. A fiúcska keservesen zokogni kezdett. Yvonne megkönnyebbült: ha így bömböl, akkor nincs nagy baj. A hallgatás mindig rosszabbat jelent. Legnagyobb meglepetésére Drew le se tette a gyereket, puszilgatta, és megnyugtatólag beszélt hozzá, mintha legalábbis életveszélyes sérüléseket szenvedett volna. Minek csinál ekkora felhajtást egy csip-csup balesetből? - Kate nénivel akarok beszélni! - nyafogta Simon. - Mindjárt felhívjuk, kicsim! - ígérte az apja bizonytalan hangon, miközben visszacipelte a házba. Yvonne követte őket. Amikor a nappaliba léptek, Jane Arnold jött eléjük, aki épp terített. Meglepetten nézett apára és fiára. - Simon elesett, fölhorzsolta a térdét, ez minden - magyarázta az ápolónő, és átvette az evőeszközt. Mialatt az asztalon rendezkedett, figyelte Kershaw-ékat a telefonnál. Drew le sem vette a szemét a fiúról, amíg az a nagynénjével beszélt és elújságolta neki, mi minden történt vele ezen az emlékezetes napon. A férfi arckifejezésében vágyakozás, keserűség és ki tudja, miféle érzések keveredtek. Szereti a gyerekét, - állapította meg Yvonne. Majd eleped érte - de hát akkor miért nem élt eddig vele? Vajon mi dúlhat ebben a férfiban? - Felébresztettem? Ezer bocs! - mentegetőzött másnap reggel vidáman Kylie, miközben Yvonne álomittasan dörzsölgette a szemét. - Nem, magamtól ébredtem fel. Hány óra? - Hét. Aludjon csak nyugodtan tovább! Kershaw doktor sem került még elő. Simon bezzeg már fél hat körül kipattant az ágyból... - Nem is hallottam semmit. - Nem baj, az én dolgom a fiúra vigyázni, én pedig megszoktam a koránkelést. Szakmai ártalom - túrt bele az egyik fiókba Kylie, majd egy pulóvert húzott elő belőle. - Mi már reggeliztünk is, most pedig kimegyünk játszani. Gyönyörű az idő, bár egy kicsit még hűvös. Viszlát később! - viharzott ki a szobából. Yvonne a fejét csóválta. Honnan van ennek a lánynak korán reggel ennyi energiája? Fura egy nevelőnő, annyi szent. Előző este, miután szép kényelmesen kicsomagolt, egyszerre megszállta a hivatástudat, megindító szeretettel vette gondjaiba Simont, és lefektette a gyereket. - Ideje esti puszit adnia a kisfiúnak - figyelmeztette fél nyolc tájban Kershaw doktort. Drew-t láthatóan váratlanul érte a felszólítás, eléggé vonakodva indult a gyerekszobába. Egy szempillantással később már vissza is jött. - Elaludt - közölte megkönnyebbülten. Most egyszerre motozás hallatszott a szomszéd szobából; valószínűleg felébredt az orvos. Yvonne fölkelt, lezuhanyozott, és sárga-fehér kartonruhát vett fel. Remélte, hogy az egészségközpontban talál majd egyenruhát. Reggeli alatt rövid tárgyalást folytatott főnökével, hogy ki vállalja magára a mosogatás lélekemelő feladatát, végül kettesben láttak neki. Munka közben nem sok szó esett köztük, s Yvonne-t furcsa, bizonytalan érzés kerítette hatalmába: volt valami meghitt ebben az együttes tevékenységben... Ahogy szorgoskodtak, a kezük véletlenül többször is összeért, s a lány mindahányszor elnézést kért, mígnem Kershaw szabályszerűen ráförmedt: - Ne mentegetőzzék folyton! Nem vagyok üvegből, nem fogok összetörni attól, ha hozzám ér. Yvonne zavartan lesütötte a szemét. - Nem akar kicsomagolni, mielőtt átmegyünk a központba? - kérdezte az orvos. - Addig nem, amíg ki nem derül, hogy hol fogok lakni. - Igaz is, ne haragudjon! Azonnal telefonálok Perthbe. Pontban nyolc órakor léptek be az egészségközpont épületébe. Itt is minden festék- és vegyszerszagot árasztott, de a friss reggeli levegő hamar elűzte a kellemetlen kipárolgásokat.

- Itt a teljes leltár - lobogtatott meg egy papírcsomót Drew. - Javaslom, hogy nézzünk át minden felszerelést. Először is állítsuk be a hűtőt! Délután a légimentők hozzák a hidegen tárolandó gyógyszerkészítményeket, mindenekelőtt kígyómarás elleni szérumokat. Fél a kígyóktól? - érdeklődött, mert észrevette, hogy Yvonne megrezzen a hüllők említésére. - Miért, maga talán nem? - Ha lehet, inkább távol tartom magam tőlük - ismerte be a férfi. - Azt mondják, a legtöbbjük fél az embertől, de akadnak támadó kedvű példányok is. Indulás előtt Kate külön Simon lelkére kötötte, hogy kerülje a felfedezésre csábító üregeket, sziklarepedéseket és a fák odvait. - Azt hiszem, én is ehhez tartom magam. - Nagyon helyes! Kate nem a levegőbe beszél, északnyugaton nőtt fel, egy tanyán. Most pedig felhívom Perthöt. Meglátjuk, mire megyünk. Yvonne először hallotta nyugodt hangon szólni a fiáról Drew-t, és ezt jóleső érzéssel vette tudomásul. Bizonyára az itteni csönd meg a tiszta levegő az oka. A városban Kershaw túlfeszíthette az idegeit, talán nem is olyan kiállhatatlan, amilyennek elsőre hitte. Letelepedett egy műanyagszékre, és hallgatta, hogyan intézkedik Drew a perthi hatóságoknál. A férfi kifejezetten udvariasan, de annál határozottabban fogalmazott. Miután már vagy huszadszor kapcsolták át, és ki tudja, hány emberrel beszélt, letette a kagylót, és az égnek emelte tekintetét. - Hát ez felfoghatatlan! Igazán sajnálom, Yvonne, hallhatta, hogy mindent megpróbáltam. Annyit elértem, hogy vállalják a szállodai elhelyezése költségeit, csak épp a motelban nincs szabad hely. Tizennégy nap múlva ugyan három szobájuk is megüresedik, de egy hétre rá kezdődnek a nyári szabadságolások, és megint minden foglalt. Természetesen még mindig választhatja a lakókocsit, de ha az a megoldás nem tetszik... - hallgatott el egy pillanatra, majd miután Yvonne csak az ajkát biggyesztette, hozzáfűzte: - Akkor azt hiszem, továbbra is nálam... nálunk kell laknia, amíg a háza el nem készül. Ezek után kicsomagol? - Este is ráérek. A lehangoló kezdet után azzal folytatták a napot, hogy végigellenőrizték az egészségközpont teljes berendezését és felszerelését. Amikor délben átsétáltak a lakóházba, Kylie és Simon épp szendvicseket készített, s vidáman számoltak be nekik arról, hogy mivel töltötték a délelőttöt. Drew szűkszavúan válaszolgatott. Tévedtem volna? - tűnődött Yvonne. Mégsem szereti annyira a fiút, mint tegnap a baleset után hittem? Mitől ilyen ez az ember? A rövid ebédszünetet követően folytatták Drew-val a leltározást. Délután ki kellett menniük a leszállópályához, ahová a légimentőket várták a gyógyszerkészlettel. A központ rendelkezésére bocsátott két terepjáró közül a nagyobbikat választották. - Nem árt, ha mindketten megtanulunk bánni ezekkel a behemót tragacsokkal - pattant a kormány mögé Kershaw. - Odaúton én vezetek, visszafelé maga. Megegyeztünk? A kis kiruccanás jócskán elhúzódott. Drew minden sebességfokozatban kipróbálta a szokatlan járművet, a reptéren pedig természetesen elbeszélgettek a Légi Mentőszolgálatnál dolgozó kollégákkal, akikkel a jövőben szorosan együtt kell működniük. - Mondhatom, szép dolog, hogy elveszik a legjobb rendeléseinket! - jelentette ki tettetett felháborodással Rose Portland nővér. - Namburrában mindig bőséges uzsonnával vártak, a bányásztelepen pedig még fedett úszómedence is van. Max Greeley doktor ezalatt arról értekezett Drew-val, hogy a városi kórházban folytatott baleseti gyógyászat összehasonlítható-e a sivatagi munkával. - Rendes társaság - vélte Yvonne, miután visszaszálltak a terepjáróba. - Szerintem is. Ezzel a Rose-zal biztosan összebarátkoznak majd. - Hogyan? Talán telefonon? A légimentők támaszpontja ide ötszáz kilométer! - Igaz, de errefelé ez nem számít olyan hatalmas távolságnak. Az a lényeg, hogy az ember találjon valaki hasonszőrűt, akivel meg tudja értetni magát. Coolacoolában javarészt kisgyermekes családok élnek, maguk meg Rose-zal mindketten hajadonok. Miért nem mindjárt aggszüzek? Yvonne-t valahogy sértette ez a szó, pedig érezte, hogy nem rossz szándékból fakadt. Talán csak azt hallotta ki belőle, amit saját magáról gondolt: íme, Yvonne Carstairs, a szakavatott betegápolónő, mindig józan és rendezett, de szikrányi női vonzerő sem szorult belé, született vénlány...

Szerencsére nem sokáig rágódhatott ezen. - Szeretnék még ma végezni a leltárral, méghozzá nem is késő este - jegyezte meg Drew, miután visszaértek az egészségközpontba. - Már csak azért is, mert nem huszonnégy órás szolgálatra szerződtettem Kylie-t, annyit nem fizetek neki - jelentette ki szenvtelen hangon, és Yvonne kötelességtudóan nevetett a tréfán, de valami azt súgta neki, hogy a férfi szavai mögött valami más is rejtőzik. Amikor este hazatértek, Kylie Simonnak olvasott a nappaliban. - Két órát pihentünk - jelentette a nevelőnő. - Előtte Simon jól kitombolta magát Arnoldék Jeremyjével. A kisfiú újra felélénkült, mihelyt az apja indítványozta, hogy főzzenek vacsorára spagettit. Mégiscsak jó apa, - fontolgatta Yvonne, aki egy pohár gyümölcslével lazított a kanapén, mielőtt nekifogott volna a kicsomagolásnak. Lám, milyen jól csinálja: bolondozik a gyerekkel, s mókázás közben ügyesen elterelgeti a konyhában. De miért nem mindig ilyen?

3. FEJEZET - Hamar belejönnek majd - biztatta Tom Arnold az új orvost meg az ápolónőt, akiknek épp elmagyarázta a rádió adó-vevő használatát. - Baj esetén ezzel mindig utolérnek bennünket. Coolacoolában már szerencsére van telefon is, hála a műholdaknak. - Ahogy magamat ismerem, egy perc alatt elfelejtem a hívószámokat - sóhajtotta Yvonne. - Biztosan nem - ellenkezett a parkfelügyelő. - Matt Latham tegnap este legépelte maguknak az összeset. Nagy teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy csak egy ujjal tud pötyögni - húzott elő zubbonya egyik mély zsebéből egy papírlapot, és műanyagborítóstul a rádió melletti falra tűzte. - Milyen figyelmesek itt az emberek - jegyezte meg Yvonne, miután Arnold elment. - Melbourne-ben néha úgy éreztem, ha a következő pillanatban a nyílt utcán elnyelne a föld, a járókelőknek a szeme sem rebbenne. Itt bezzeg... - Yvonne! - szakította félbe Drew, aki közben átfutotta az időbeosztást. - Legyen szíves, próbálja megkeresni Tomot! Most olvasom, hogy reggelente kilenctől fél tízig rádiórendelést kell tartanunk. Pont kilenc, ragadjuk meg az alkalmat, és tudassuk a jónéppel, hogy szolgálatba léptünk. Tom segíthet, ha az első alkalommal gondjaink támadnának ezzel a masinával. - Jó ötlet - helyeselt a lány, és kisietett. Épp sikerült elcsípnie a parkfelügyelőt, mielőtt elhajtott volna a központ parkolójából. Ahogy Tommal visszatért, Drew már az adó-vevő készüléknél ült, a központ azonosító számát sugározta az éterbe, és ránézésre egészen gyakorlottan bánt a berendezéssel. Egyáltalán nem úgy festett, mint aki segítségre szorul. Na persze, - gondolta az ápolónő, Kershaw doktor mindig biztos a dolgában. Neki nyilván sohasem jutna eszébe, hogy csak úgy elnyelheti a föld. Yvonne érezte, hogy arcába szökik a vér, miközben a férfit figyelte. Amikor aztán Kershaw megkérte, hogy fáradjon oda és ő is mutatkozzék be, zavarában csak összefüggéstelen szavakat tudott kinyögni. Fellélegzett, amikor a rádiórendelésre előírt fél óra letelt, és Tom Arnold ismét elbúcsúzott. Harminc perccel később Drew nyájasan tessékelte beljebb Lee Shiptont. - Micsoda öröm! Kegyed az első páciensünk! - Nem én, a lányaim - tolta maga elé a fiatalasszony a két hirtelenszőke apróságot. - Corey meg Stacey nagyon érzékeny a napra, mindig is voltak bőrpanaszaik, de amióta Coolacoolába költöztünk, sokat rosszabbodott a helyzet - mutatta a gyerekek alkarján látható, kipirosodott foltokat. Yvonne várakozásával szemben az orvos ahelyett, hogy rövid vizsgálat után kortizonos krémet rendelt volna, jó félórát eldiskurált Shipton-néval, ellátta tanácsokkal, miként ápolja a kislányai bőrét, s végül mindenféle készítménnyel megrakodva engedte útjára az asszonyt. - Nem egyszerű ekcéma volt? - tudakolta a lány, miután kettesben maradtak. - De az, csak itt, a sivatag közepén nem elegendő holmi krémmel kenegetni az ilyesmit. A víz kemény, a rovarcsípések elkerülhetetlenek, a szél gyakran felkavarja a port, s ilyen körülmények között a fertőzések szinte előre láthatóak, ha az ember nem tanúsít kellő elővigyázatosságot. Megpróbáltam mindezt elmagyarázni, és ennek megfelelő útmutatást adni Shiptonnénak. - Úgy tűnik, alapos munkát végzett.

- Itt meg is engedhetem magamnak. Engem nem elégít ki az örökös tüneti kezelés, amelyre a baleseti osztályon rákényszerültem. Jó érzés a dolgok mélyére hatolni - kulcsolta össze kezét a tarkóján az orvos, és elégedett mosollyal hátradőlt a széken. Yvonne visszamosolygott rá, aztán elpirult. - Nem kér tízóraira egy csésze kávét meg egy pár kekszet? - kérdezte sietve. - Pompás ötlet! - Dr. Kershaw! Drew! - szakította félbe a kora délutáni csöndet egy velőtrázó sikoly, miközben az orvos Yvonne-nal épp az egészségközpont működési rendjét igyekezett kidolgozni. Órák óta egyetlen páciens sem érkezett, így nyugodtan foglalkozhattak szervezési teendőkkel. A kiáltásra mindketten összerezzentek. Mielőtt bármit tehettek volna, a parkfelügyelő csinos, energikus felesége szaladt fel a bejárathoz vezető lépcsőn. Az arca kivörösödött, maga mögött vonszolta a szemlátomást kétségbeesett Simont. - Kígyómarás! - lihegte kifulladva. - Úristen! - ugrott fel Kershaw, de Jane a fejét rázta. - Nem Simon, Kylie! Simon úgy látta, egy tajpán volt. Nincs veszteni való időnk. - Hol a lány? - A baleset színhelyén, a telkünk mögötti sziklás részen. Azt hiszem, teljesen elvesztette a fejét, de Simon, ez a derék kislegény megőrizte a lélekjelenlétét. Beszaladt hozzánk, és segítséget kért. - Még szerencse, hogy tegnap megjött az ellenszérum. - Kylie egy bottal rá akart csapni a kígyóra, de az többször is megharapta - hüppögte Simon. - Figyelmeztetnem kellett volna őket, hogy ne játsszanak odafönt, Tom nemrégiben látott arrafelé egy tajpánt, de... - Autóval oda lehet jutni? - vágott Jane szavába az orvos, mert sopánkodásra most nem volt idő. - Egy darabig elvergődhetünk, de rettenetesen rossz az út. - A sérültnek nem szabad járnia. Minél többet mozog, annál inkább felszívódik a méreg a szervezetében. Esetleg Tom... - A férjem egész nap a park túlsó végén dolgozik Matt-tel. - Akkor nekem kell vezetnem - akasztotta le a kocsikulcsot a szögről Drew, de mielőtt magához vette a kígyóméreg kimutatására és semlegesítésére való készletet, amelyet Yvonne közben előhozott, lekuporodott Simonhoz. - Ezt remekül csináltad, öregem. Most szépen itt maradsz Yvonne-nal, rendben? - simogatta meg a fejét. - Még jó, hogy téged nem harapott meg az a bestia - fűzte hozzá félhangosan, aztán felállt, intett Jane-nek, s egy perccel később felbőgött a terepjáró motorja. - Bátran viselkedtem? - pityergett Simon. - De mennyire! - bizonygatta Yvonne. - Az ilyen bátor nagyfiú megérdemel egy csokis kekszet meg egy pohár tejet, igaz? A gyerek bólintott, és hagyta magát egy kicsit babusgatni. Mialatt a kekszét majszolgatta, az ápolónő mindent előkészített Kylie fogadására, majd kinyitotta a bejárati ajtót, és a napsütötte tájat kémlelte. A távolban porfelhő gomolygott: minden bizonnyal a terepjáró. Csak időben odaérjenek! - szurkolt magában Yvonne. Épp reggel állították össze Kershaw doktorral az elsősegély-dobozt, benne mindazzal a felszereléssel, ami a környéken élő mérges állatok csípéseinek, marásainak azonosításához és kezeléséhez szükséges. Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar használatba is veszik? Egyszer csak hallotta, hogy Simon újfent zokogásban tör ki. Nem hagyhatom egyedül a gyereket, intette magát. Pillanatnyilag nem volt több tennivalója, hiszen már előkészítette Kylie-nak az ágyat, az infúziót; a várhatóan szükséges gyógyszereket könnyen elérhető helyre csoportosította a hűtőszekrényben, illetve a görgős asztalon. Ölbe vette a kisfiút, és még egyszer elmeséltette magának, hogyan ütött a kígyóra Kylie, hogyan támadt rá az állat, és hogyan mászott le Simon a sziklás meredélyen, hogy Jane Arnoldhoz szaladhasson. A gyerek kibeszélte magát, s ettől újra lecsillapodott - épp idejében, mert odakintről már hallatszott a motorzúgás, majd kisvártatva belépett Drew, és az ágyhoz cipelte a sérültet. A nevelőnő bal alkarja elszorítva, a homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, szédülésre és émelygésre panaszkodott - jelentkeztek a mérgezés első tünetei. Yvonne és Drew távirati stílusban megbeszélték a legsürgősebb lépéseket, hogy helyreállítsák a fiatal nő vérkeringését.

Égett a kezük alatt a munka, egyszerre számos tényezőt kellett figyelemmel kísérniük, mert a kígyóméregnek a szívműködésre kifejtett ártalmas hatásánál nem kisebb kárt okozhatott az infúziós oldatban bejuttatott ellenszérum által kiváltott allergia is. Nyilvánvaló volt, hogy a következő huszonnégy órában Kylie folyamatos gondos ápolásra és megfigyelésre szorul, s műszerekkel is ellenőrizni kell különböző életfunkcióit. Miután túljutottak az első megrázkódtatáson, és a lány állapotát a körülményekhez képest kielégítőnek ítélték, Yvonne és Drew az íróasztalhoz telepedtek, hogy jegyzőkönyvet vegyenek fel az esetről. - Úgy érzem, mindenben előírásszerűen jártunk el - állapította meg egy idő múlva az orvos. - Ez meglepi? - Ahhoz képest mindenesetre, hogy mindketten számunkra ismeretlen terepen mozogtunk... vagy talán magának akadt dolga azelőtt kígyómarással? A baleseti osztályról tudom, mennyire könnyen előfordulhat, hogy váratlan helyzetben is megpróbál a megszokott módon viselkedni az ember, elhanyagol fontos szempontokat, vagy akár pánikba esik. - Ezt az utóbbit magáról nehéz elképzelni - szaladt ki Yvonne száján, de nyomban megijedt saját nyíltságától. Vajon Drew nem neheztel meg ezért? De az orvos csak nevetett. - Valahol mindannyiunkban ott rejtőzik a félelem, hogy a döntő pillanatban rosszul lépünk. Magának mindenesetre erősek az idegei. Milyen különös, tűnődött el Yvonne, hogy kölcsönösen úgy nyilatkozunk a másikról, mint régi ismerősök. Ez olyan bensőséges, olyan megnyugtatóan bizalmas... és szép. Drew becsukta a dossziékat, és felállt. Simonért akart menni, aki Arnoldéknál vacsorázott, és már biztosan várta. - Úgy látszik, nem kell több szérumot adnunk - jelentette ki, miután még egyszer ellenőrizte Kylie állapotát. - A biztonság kedvéért óránként továbbra is le kell olvasni a megfigyelő műszereket. Ha elfáradt, feküdjön le nyugodtan a másik betegágyra! Beállíthatja magának az ébresztőórát. Ezzel elhagyta a helyiséget, és csend borult a központra. Röviddel éjfél után Yvonne épp végzett az esedékes leolvasással, kényelembe helyezte magát egy jól kipárnázott karosszékben, és újra belelapozott a könyvébe, amikor az orvos lépteit hallotta a folyosón. - Miért jött vissza? - csodálkozott a lány. - Hívtam volna, ha történik valami, de minden rendben: Kylie alszik. Magának is pihennie kellene. A férfi annyira sápadt volt, hogy a szeplők élesen kirajzolódtak az arcán. A szeme alatt mély karikák. - Próbáltam aludni, de hiába - kezdett megnyújtott léptekkel fel-alá járkálni. - Nem valami jól indul ez az egész. Úgy értem, Simonnal. Két napja érkeztünk, s máris elveszíti a nevelőnőjét, akihez épp csak hozzászokott. - Jesszusom! Hát mégsincs túl az életveszélyen? - Dehogy nincs, csak azt nem tudom, mivel bírhatnám rá, hogy itt maradjon. Illetve kérdés, hogy egyáltalán marasztalni akarom-e. Azok után, amit ő maga mesélt az esetről, kétségtelen, hogy esztelenül viselkedett azzal a kígyóval. Az állat simán elmenekült volna, csak azért támadt, mert Kylie nekiesett a bottal. Ezzel egyszerűen rákényszerítette a védekezésre. - Simon a tajpánt is sajnálja. Lehet, hogy megsérült. - Majd megmondom neki, hogy ettől nem kell félnie. Amikor a helyszínre értünk, már híre-hamva sem volt. - Drew széket húzott maga alá, és leült a lánnyal szemben. - Most mihez kezdjek? Alapjában véve semmi bajom ezzel a Kylie-val, Simon jól megérti magát vele... - Szerintem rendesen végzi a dolgát - helyeselt óvatosan Yvonne. Nem tudta, miért avatja ebben az ügyben a bizalmába az orvos. - Ez tény - könyökölt a széktámlára Kershaw -, de nincs egy önálló ötlete sem. Folyton a tanítóképzőbeli jegyzeteit bújja, tegnap véletlenül rajtakaptam. Ha mégis átveszi a kezdeményezést, balul üt ki minden, ahogy ma is. Talán túlzottak az igényeim, ha nem akarom ilyen nőre bízni az egyetlen... ha nem szívesen látom Simont ilyen felügyelet alatt? És ha egy szép napon eltévednek valahol, vagy Simon a lábát töri? Igazságtalan vagyok, Yvonne? - Nem az a fontos, hogy igazságos-e. Az a lényeg, hogy megbízzék abban, aki a gyermekét gondozza. Maga Simon apja. Ha nincs megelégedve Kylie munkájával, fizesse ki a havi bérét meg az útiköltséget Melbourne-ig, egyébbel nem tartozik neki. - Simon apja - motyogta Drew, felpattant, és megint zaklatottan járkálni kezdett. - Talán fölöslegesen érzelgősködöm. Nem bocsáthatom el csak úgy Kylie-t - torpant meg, és csípőre tette a kezét. -

Megtartom. Adok neki még egy lehetőséget. Ha csalódást okoz, rendes felmondási idővel szélnek eresztem. Így a legjobb mindnyájunknak, főleg Simonnak. Yvonne-t meglepte a hirtelen hangulatváltozás és Drew döntése, de nem szólt. A férfi szemlátomást egészen másképp értelmezte a megjegyzését, mint ahogy ő gondolta. - A konyhában van sűrített tej meg kakaópor. Készítsek egy csésze forró csokoládét? - Az csakugyan jólesne. Mire pár perc múlva Yvonne két csésze gőzölgő itallal visszatért a szobába, az orvos eltűnt. A lány már épp bosszankodni akart, de ekkor ismét előkerült a doktor. - Csak egy pillantást akartam vetni Simonra - magyarázta. - Attól féltem, lidérces éjszakája lesz egy ilyen nap után, de úgy alszik, mint a tej. Mindig is jó alvó volt. Emlékszem, egyszer Lisa... Elnémult. - Tessék, a csokoládéja - nyújtotta át a csészét az ápolónő. - Köszönöm - vette át tőle Drew. Haragudott magára. Miért hagyja, hogy ennyire hatalmukba kerítsék az érzelmek? Miért nem képes különválasztani Simon iránti szeretetét a Lisával szembeni féktelen gyűlölettől, amely ráadásul a másokhoz fűződő viszonyát is megmérgezi? - Mi a baj? - fürkészte az arcát Yvonne. Ránézett a lányra. A helyiségben csak az asztali lámpa égett, sárgás fényében aranylott a fiatal nő haja, arcéle határozottabbnak tetszett, mint máskor. A nagy, sötétbarna szempár, amely aggódó figyelemmel szemlélte, olyannak tűnt, mint valami mélységes mély tó tükre. A szája akár a finom ívű sarló. Milyen bájos arc, - gondolta Kershaw. - Semmi különös - felelte a szándékoltnál hűvösebben és nem egészen az igazsághoz híven. - Nagyon közelről érinthette a felesége halála - állapította meg szelíden a lány. Drew hangosan fújtatva lélegzett. Yvonne szinte kézzelfogható részvéte egyszerre nyomasztotta. Az ismerősei már úgy féltek ettől a kínos témától, mint a tűztől, s neki most sem volt semmi kedve Lisáról társalogni, akinek már a nevétől is rosszullét környékezte. Talán nem azért jött Coolacoolába, hogy maga mögött hagyja a múltat? Csakhogy most ideje nagy részét ezzel a törékeny teremtéssel tölti, aki már megismerkedésük napján meghökkentette érzékenységével és szókimondásával. Vajon nincs-e itt az ideje, hogy feltárja előtte az igazságot? - A haláleset mindig közelről érinti az embert, kivált, ha egy befejezetlen folyamat végére tesz pontot. - Nem értem... - Hogyan is értené? A válásról beszélek. A házasságunk eleve kudarcra volt ítélve. Lisának nem lett volna szabad orvossal összeházasodnia... nekem meg fotómodellel. Sajnos, túl későn jöttem rá, hogy összezördüléseink mögött több rejtőzik az együttéléskor elkerülhetetlen súrlódásoknál. Milyen vak voltam! - Menteni próbálta a házasságát - vélte Yvonne. - Mi ebben az elítélendő? - Talán nem vakság az, hogy nem akartam észrevenni, egyszerűen kihasznál, amíg az ízlésének jobban megfelelőt nem talál? Amikor aztán odáig jutott, akkor faképnél hagyott az illetővel, egy bizonyos Craig Osborne-nal. Közben persze egy ideig kettőnkkel felváltva bújt ágyba. Yvonne arcára kiült a megbotránkozás. Kershaw rögtön észrevette ezt, és szörnyen sajnálta. Ez a lány szemlátomást nem sok élettapasztalattal bírt, de most már nem lehetett tekintettel erre. Be kellett fejeznie, amit elkezdett. - Nekem is csak akkor hullt le a hályog a szememről, amikor egy este egyszerűen kisétált a házból Craiggel. Három nappal később mindketten meghaltak közlekedési balesetben. Így legalább a válás kellemetlenségeitől megkímélt - nevetett fel keserűen. - Igaz, de... - De micsoda? - Megfosztotta a megbocsátás lehetőségétől is - jelentette ki egyszerűen Yvonne, s ezzel szavakba öntötte azt, ami három éve kínozta a férfit. - Maga boszorkány. - Én? - Igen. Olvas az ember gondolataiban. Való igaz: nem tudok megbocsátani Lisának, mert nincs abban a helyzetben, hogy elfogadhassa a megbocsátásomat - szegte fel a fejét elgyötörten Drew, s érezte, hogy tüstént erőt vesz rajta az indulat. Nem készült fel erre a beszélgetésre.

A másik szobából Kylie nyögdécselése hallatszott. Egy pillanatig mindketten a fülüket hegyezték, de aztán minden elcsendesedett. - A múlt hét óta nem fér a fejembe, miért olyan... bonyolult a kapcsolata a fiával - bökte ki végül halk, de határozott hangon Yvonne. - Azt hiszem, most megértettem: Simon Lisa része. Amíg a fiú a maga életéhez tartozik, nem képes felejteni. - Felejteni? - szakadt ki a férfiból, és összeszorította a fogát, hogy magában tartsa a föltoluló szavakat. Ez a nő még szinte vadidegen, nem mesélhet el neki mindent. - Nem, azt soha - végül csak ennyit mondott. Kortyolt egyet a kihűlt csokoládéból, és az ajtóhoz indult. Yvonne némán gubbasztott a karosszékben, mintha sejtené, hogy az orvosnak mostani lelkiállapotában semmi sem hiányzik kevésbé, mint a további megjegyzések. Honnét ez a beleérző képesség ebben a lányban? - tanakodott Kershaw. A nővérképzőben szedte fel? Hirtelen eszébe jutott, amit keserves gyermekkoráról mesélt neki a lány. Akkor alig figyelt, csak fél füllel hallgatta... Talán a korán átélt fájdalmak tették ennyire megértővé? - Lefekszem - szólt hosszú hallgatás után. Yvonne felállt, hogy kikísérje, ahogy az iskolában tanulta. - Jane Arnold felajánlotta, hogy holnap törődik Simonnal. Magát holnapra szabaddá teszem. Reggeli után felváltom, és ha újabb rendkívüli esemény nem jön közbe, nyugodtan kialhatja magát. Kilépett a folyosóra, de ott tűnődve ismét megállt. Fejében vad összevisszaságban kavarogtak az emlékek, gondolatok és a váratlanul felébredt érzések. Ez a különös fiatal nő most egyszerre kis híján nekiütközött, olyan hirtelen torpant meg. Lenézett rá, kérdőn kikerekedett, sötét szemére, rózsaszín ajkára, és egyszerre tudta, hogy meg akarja csókolni. Még idejében észbe kapott. Nem, nem, az katasztrofális következményekkel járhatna. Ezt a lányt nemigen csókolta még senki - úgy istenigazából persze. Minden nagyképűség nélkül biztosra vehető, hogy megszédítené a csókjával a kicsikét, elvégre érett férfi, maholnap harmincnégy éves. Érzéseivel viaskodva hátralépett. Talán megsejtette Yvonne, mi jár a fejében? A szája kinyílt, mintha szólni akart volna, a szeme még sötétebbre vált. Nyelve hegyével idegesen megnedvesítette az ajkát. - Jó éjszakát, Drew! - hebegte. - Azt hiszem... azt hiszem, bezárom maga mögött az ajtót. Errefelé talán nem feltétlenül szükséges... - De fő a biztonság - helyeselt a férfi. - Van kulcsom, be tudok jönni reggel. - Egyébként is ébren leszek. Ezzel Kershaw távozott. Yvonne a nyitott ajtóból nézett utána, míg alakja sötétbe nem veszett. Hogy aludjék ezek után? Hiszen Drew meg akarta csókolni, egészen biztosan meg akarta csókolni... őt! A szíve úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a helyéből. A levegőben még ott lebegett a férfi arcszeszének fanyar illata, Yvonne-nak egy másodpercre úgy tűnt, tényleg összeért az ajkuk. Térj magadhoz! - intette magát. Miféle képzelgés ez? Tizenegy évvel idősebb nálad, és még ki sem heverte zátonyra futott házasságát. Meglett férfi, édesapa, te meg tapasztalatlan ápolónőcske. Ne tedd magad nevetségessé! Hiszen még csak nem is kedveled különösebben... vagy mégis? Valami azt súgta, nem is ez számít.

4. FEJEZET - Sajnálom, Kershaw doktor, de nem maradhatok tovább, holnapra más megoldást kell találnia közölte két nappal később minden bevezető nélkül Kylie Radbone. Vacsoránál ültek, Drew épp azt kérdezte a lánytól, elég jól érzi-e már magát ahhoz, hogy ismét Simonnal foglalkozzék. - Mi az, hogy más megoldást kell találnom? - hökkent meg. Simon riadtan nézett egyik felnőttről a másikra. Yvonne sejtette, hogy a fiú rég rájött: az ottléte miatt sokkal bonyolultabb a nagyok élete. - A lehető leghamarabb elutazom - jelentette ki a világ legtermészetesebb hangján a nevelőnő. - Meg kell értenie, hogy nem bírok itt élni. Ki sem merek lépni az ajtón. Az a kígyó rám támadt - borzongott meg -, majdnem belehaltam. - Hát, ha mindenáron menni akar, erőszakkal nem tarthatom vissza.

- Egyszerűen balszerencséje volt, Kylie - próbált közbenjárni Yvonne. - Most már tudja, hogyan kell bánni a kígyókkal, és... - Balszerencsém? - fojtotta belé a szót éles fejhangon Kylie. - A saját kárán, de megtanulta, hogy jobb békén hagyni ezeket a csúszómászókat - vélte Drew. - Pár nap alatt kiheveri a megrázkódtatást, aztán... - Nem! - sikoltotta a nevelőnő. - Nagyon kérem, kerítsen nekem valami közlekedési eszközt, még ha az teherautó is. El akarok menni, mégpedig holnap. - Nem vagyok éhes - nyöszörgött Simon. - Nem is csodálom, kincsem, ebben a fülledt melegben - sietett a segítségére Yvonne. - Tudod mit? Még nincs sötét, kivisszük a tányérunkat a kertbe, és pikniket rendezünk. A friss levegőn jobban esik az étel. Tetszik az ötlet? A kisfiú csillogó szemmel bólogatott. Szerencsére Yvonne vacsorára fasírtot meg a mélyhűtőből elővarázsolt konyhakész buktát sütött, s mindkettő igen alkalmasnak bizonyult a rögtönzött kerti lakomához, Így sikerült megkímélnie a gyereket az apja és Kylie közti jelenet hátralévő részétől. - Ezt nevezem farkasétvágynak! - csettintett elégedetten, amikor Simon alig húsz perccel később az utolsó süteménymorzsát is eltüntette, és leöblítette némi limonádéval. A tornác lépcsőjén üldögélve nézték a madarakat, amelyek a szürkületben a fák ágai közt röpdöstek. Drew jött ki a házból, és melléjük telepedett. Átfogta a fia vállát, majd Yvonne-hoz fordult. - Nagyon köszönöm! Pont azt tette, amit kellett. - Nem volt nehéz rájönni. - Magának nem. Felhívtam a bányaigazgatóságot. Holnap reggel megy egy gépük Pendletonba, azzal Kylie is elmehet. Majd mi elvisszük, úgyis dolgunk van a bányatelepen, és Jane Arnold felajánlotta, hogy még egy napig vigyáz Simonra. - És mi lesz azután? - Fogalmam sincs! - tárta szét a kezét az orvos. - Itt a hétvége. Még ha Jambarrában ajánlanak is valakit, hétfő előtt biztos nem tudok beszélni az illetővel. Nem ugrunk el a szurdokhoz, Simon? - váltott derűsebb hangra, hogy feledtesse a nyomasztó témát. - Talán kileshetjük a kengurukat, ahogy a vízhez mennek. - Hű, de klassz! - Hamar keressünk egy zseblámpát, mert mire visszajövünk, besötétedik. Miután apa és fia eltávolodtak, Yvonne a konyhában rendezkedett. A ház másik részéből hallatszott, ahogy Kylie szekrényeket, fiókokat nyitogat, és elcsomagolja a holmiját. Yvonne és Drew a kis leszállópálya mellett állva figyelte, amint a bányaigazgatóság gépe meredek szögben felemelkedik, és elhúz a mélykék égen. Kylie elutazott, lezárult egy eseményteli időszak. - Jöjjön, vár a munka! - érintette meg a lány könyökét Kershaw. A jambarrai bányaművek, a Minex International évente egyszer minden munkást és alkalmazottat egészségügyi felülvizsgálatra küldött. Ezt eddig a légimentők végezték, mostantól a feladat a coolacoolai egészségközpontra hárult. Erre a délelőttre összesen huszonnégy főt jelentettek be. Drew és Yvonne megállás nélkül dolgozott egészen kora délutánig. Az ápolónő végezte az elővizsgálatokat, aztán egyenként beküldte a pácienseket Kershaw doktorhoz, a rendelőbe. Amikor végre lejutottak az étkezdébe, Yvonne úgy érezte magát, mint akit letaglóztak. Az utolsó bányász mindent el is követett, hogy a kórtörténetével felidegesítse. Hosszú évek óta valami undorító nemi betegségben szenvedett, és élvezettel részletezte, miképpen szedte össze a fertőzést. A lány edzett ápolónő létére is viszolyogva hallgatta. - Miért nem eszik? - mustrálgatta az orvos a salátatálat, amelyet Yvonne ebéd gyanánt választott. - Hiszen eszem. - Ez még egy egérnek is kevés. Mi a baj? - Az utolsó páciens kiborított. - Nem súlyos eset. Ha nincs más fertőzés, egykettőre kikezeljük - jelentette ki könnyedén Drew, csak azután fogta fel, hogy a lányt egyáltalán nem a beteg állapota nyomasztja. - Megbotránkoztatta magát az ügy?

- Mondhatni. - Nincs valami sok élettapasztalata, igaz? - Hát nincs. - Hm. Most mitévők legyünk? Délután még tizenketten jönnek, azután háromórás utazás Coolacooláig... Ezt nem fogja bírni éhgyomorra. Csináljunk szendvicset abból, ami a tányérunkon maradt, és irány az uszoda! Remélem, hozott fürdőruhát? - Hoztam. - Helyes. A nap végére terveztem a fürdőzést, de úgy látom, magának most jobban jön a mozgás. Nem kizárt, hogy a második csoportban is akad egy-két olyan figura, mint ez a legutóbbi. Kipancsikoljuk magunkat, aztán bekapjuk az elemózsiát. Rendben? - Hogyne. Drew-nak is kapóra jött a változtatás. Fél éjszaka álmatlanul virrasztott, azon tépelődött, mihez kezdjen most Simonnal. Küldje vissza a fiút a bátyjáékhoz? Amazok is felvehetnek egy gyereklányt... természetesen ő állná a költségeket. Hamar elvetette az ötletet, nem is gondolta át, miért nem jöhet szóba ez a megoldás. Délelőtt a megfeszített munka, most pedig szerencsére az ápolónője problémája kötötte le a figyelmét. Ez a lány bizonyos tekintetben maga is gyerek. Yvonne fürdőruhája nem valami előnyös, állapította meg kis idővel később, a medence szélénél. A sárga egyáltalán nem áll jól neki, ez a kivágás meg több mint divatjamúlt. Úgy fest, mint valami iskolai úszódressz, nyilván ősrégi darab, talán nem telt neki újabbra. - A fürdőruhámat csodálja? - kérdezte kissé kényszeredett vidámsággal az ápolónő. - Csábos, nem igaz? A jobbik múlt vasárnap áldozatul esett a mosógépnek, azóta nem értem rá másikat venni. - Szó, ami szó, eléggé összesűrűsödtek a dolgok - bólintott Kershaw, és restellte magát, hogy olyan tapintatlanul megbámulta a lányt. Titokban elismeréssel adózott neki, amiért úrrá-lett a helyzeten. Meglepetéssel figyelte, milyen elegáns lendülettel veti magát a vízbe. Még mindig kissé elfogódottan követte. - Köszönöm, Drew, tényleg nagyszerű ötlet volt - lelkesedett Yvonne félórával később, miközben az árnyékban ülve a szendvicseket eszegették. - Az előbb valóban úgy éreztem, nem bírom tovább, de most megint minden rendben. Igazság szerint az orvos úgy találta, hogy Yvonne túl nagy feneket kerített a délelőtti esetnek, elvégre ápolónő létére tudnia kellene, hogy az itteni marcona férfiemberek közt nem ritkák a nemi betegségek. - Akkor jó, mert ideje folytatnunk a munkát - felelte, és reménykedett, hogy legalább mára nem lesz szerencséjük több kellemetlen pácienshez. Délután öt is elmúlt, mire visszaindulhattak Coolacoolába. - Nagyjából mostanra akartam hazaérni - morogta a férfi. - Jane meg fogja érteni, csak ne vezessen túl gyorsan! - intette Yvonne, mert a kátyúkkal teli földút még a terepjárót is eléggé próbára tette. Simon kitörő örömmel üdvözölte őket, lelkesen sorolta a nap eseményeit, miközben Arnoldék házától hazahajtottak. - Mit szólna uraságod egy kis makarónihoz sajtmártással? - kérdezte a fiát Drew. - Jöhet! - Yvonne? - Semmi kifogásom ellene, de én főzök. - Magának inkább... - Nincs vita! - Gyere, apu, játsszunk! A következő órában hamisítatlan családi idill tanúja lett volna, aki a házba lép: Yvonne a konyhában tüsténkedett, mialatt apa és fia a nappaliban hancúroztak. Azután együtt vacsoráztak, és Simon unszolására a felnőttek is elmesélték, mit csináltak napközben. Végül Yvonne leszedte az asztalt, a két férfiú pedig bevonult a fürdőszobába. Nyolc óra lett, mire Simon fáradtan és elégedetten elaludt. - Ennyit mára - sóhajtotta Drew, amikor a folyosón összetalálkozott Yvonne-nal. A lány a konyhából jött, és a legszívesebben azonmód vissza is menekült volna oda. Kylie elutazott, Simon az igazak álmát alussza, ők pedig kettesben vannak, nem csak ma, hanem mostantól mindennap.

A férfi csókjára gondolt. Álljon meg a menet! - figyelmeztette egy belső hang. Meg sem csókolt téged, összekevered az álmot a valósággal! Tekintete az orvos szájára tévedt, elképzelte, milyen érzés lenne, ha az ajkára tapadna... Drew homokszín ingén néhány nedves folt őrizte a Simonnal folytatott fürdőszobai viháncolás emlékét. Feltűrt ujja alól előtűnt izmos alkarja. Yvonne szerette volna megtapogatni széles vállát, erős testéhez simulni, kifürkészni minden porcikáját! Megrettent saját merész gondolataitól, nem ilyennek ismerte magát. - Megpróbálhatnám összetákolni a sztereoberendezést - szólalt meg Kershaw. - Egy kis muzsika nem ártana. - Tényleg nem. Túl sok ez a csönd a városi lármához szokott fülemnek. - Nem vagyok nagy műszaki tehetség, úgyhogy türelemmel kell lennie. - Egy csésze tea megkönnyítené a munkálkodását? - Mi az hogy! Mindjárt feszültségoldónak is megteszi, ha egészen belegabalyodnék a drótokba. Yvonne megkönnyebbülten fordult vissza a konyhába. Ezek a hirtelen gerjedt, eddig számára ismeretlen indulatok egészen feldúlták. Csak nem fogok beleszeretni ebbe a férfiba? - döbbent rá a tényleges veszélyre, miközben feltette a teavizet. Sosem voltam könnyelmű természet, és ezen nem is változtatok. Együtt dolgozunk, pillanatnyilag együtt is lakunk, ez minden, és ebben maradunk. Miután úgy-ahogy összeszedte magát, bevitte a nappaliba a teáskannát meg a csészéket, és elhelyezkedett egy fotelban. Olvasni akart, de nem tudott a könyvre összpontosítani, folyton elveszítette a fonalat. A szeme sarkából Drew-t leste. A férfi korántsem mutatkozott olyan ügyetlennek, mint amilyennek mondta magát, mert alig egy félóra múlva kellemes zene töltötte be a szobát. Drew egy fotelba vetette magát, egy darabig fülelt, aztán elégedetten bólintott. A lány letette a könyvet. Egyébként sem nagyon tudta, mit olvasott addig, ráadásul a cselekmény is elég érdektelennek tűnt. A CD-játszó jó háromnegyed órán át szólt. Ezalatt Yvonne és Drew mozdulatlanul ültek, mintha egyetlen rezzenés megzavarhatná a békés, kedélyes hangulatot, mintha kirobbanhatna az, ami egyre csak gyűlt valahol a mélyben... A lány lélegezni is alig mert, Kershaw félig leeresztette a szemhéját, fél karja a fotel háttámláján nyugodott, és Yvonne elképzelte, milyen szép is lenne odabújni, érezni a férfi testének melegét, hallgatni szívdobogása egyenletes ütemét. Amikor a zene elhallgatott, nehezére esett kiszakadni ábrándozásából. Némi önmegtartóztatás árán feltápászkodott. - Azt hiszem, lezuhanyozom, még mindig érzem a bőrömön a klóros vizet. Drew némán biccentett. Yvonne már a kádban állt, amikor a nappaliban ismét felcsendült a zene. Ezúttal valamelyest vérpezsdítőbb ritmusú, mintha Drew más hangulatba akarná ringatni magát. A tusolás után a lány beosont a szobájába, és ágyba bújt, bár még elég korán volt az alváshoz. Ezúttal sikerült pár oldalt olvasnia, aztán elálmosodott, végül elaludt. Arra ébredt fel, hogy elzsibbadt a keze, mely még mindig a könyvet szorongatta, és a torka is kiszáradt. Lélegzetvisszafojtva hallgatózott. Sehol semmi nesz, úgy látszik, Drew is visszavonult már. Nem is sejtette, hány óra lehet, mert az órája ki tudja mikor, megállt. Mezítláb kisurrant a konyhába, még a köntösét sem kapta magára, a hűtőből egy üveg ásványvizet vett elő, és élvezettel kortyolta a jéghideg, gyöngyöző italt. Drew nem vette észre a világosságot a konyhában, amikor egy szál selyem pizsamanadrágban, nedves hajjal kilépett a fürdőszobából. Biztosra vette, hogy a kis Carstairs lány már javában szundikál. Hm. Milyen ábrándozva hallgatta a zenét a fotelban! Felejthetetlen látványt nyújtott. Egyáltalán, valami leírhatatlan érzékiség járta át a nappalit, ahogy ott ültek kettesben. Néha manapság sem ártana, ha a férfiak meg a fiatal lányok csak harmadik személy jelenlétében találkozhatnának, - állapította meg önkritikusan. Ekkor halkan nyílt a konyhaajtó, és ott állt előtte Yvonne. Hogy megrettent a kicsike! Szemlátomást nem számított rá. Reszketés futott végig karcsú alakján, állig begombolt batiszthálóinge meglibbent, s felsejlettek alatta testének körvonalai. - Megszomjaztam - rebegte színtelen hangon. Yvonne nem mert felnézni, mert Drew ott állt közvetlenül előtte. Ha egy kicsit felemeli a fejét, hozzáért volna a férfi fedetlen mellkasán göndörödő, sötét szőrszálakhoz... Miért nem figyeltem jobban? -

dühöngött magában. Látnom kellett volna, hogy a fürdőszobában ég a villany. Most hogy menjek be a szobámba? Rém szűk ez a folyosó... Érezte, ahogy hálóinge az orvos pizsamanadrágjához súrlódik. - Yvonne! - Tessék? Kershaw felemelte a kezét, egészen lassan, mintha meg akarná simogatni a lány arcát. Yvonne dermedten várta az érintését. Érezte a férfi testének melegét, frissen mosott hajának illatát. Ha most elfordul, a mellük és a lábuk a hálóruha vékony anyagán át egymáshoz ér... De nem történt semmi. - Jó éjt! - suttogta az orvos. - Holnap valami kirándulócsoport érkezik, Jane-től hallottam, előre lefoglalták az egész kempinget. Azt hiszem, nekünk is akad munkánk. - Az valószínű. Szép álmokat! Yvonne kifulladva ért vissza a szobájába, lángolt az egész teste, sokáig nem jött álom a szemére. - Elkészült, Yvonne? - Rögtön... - válaszolt a kopogásra a lány, miközben blúza gombjaival viaskodott. Úgy látszott, Drew ma bal lábbal kelt fel. Yvonne igyekezett is kitérni az útjából, de nem sok sikerrel. Egy pillanatig sem képzelte, hogy előző esti találkozásuk érzéki feszültsége összefüggésben áll a férfi mostani kedélyállapotával. Dehogy. Nyilván csak az nyomasztja, hogy mihez kezdjen Simonnal. - Jöjjön már! - nógatta az ajtón túlról az orvos. - Már itt is vagyok. A kapkodásban véletlenül letépett egy gombot. - Akkor jó, ugyanis Margaret Latham is itt van. - Jó reggelt! - villantotta rájuk sugárzó mosolyát a magas, elegáns, fiatalosan élénk színekbe öltözött asszony. Yvonne úgy festett mellette farmerjában és fehér vászonblúzában, mint valami szürke egérke. A tetejébe ennek a gombnak is pont most kellett leesnie! Sietve a nadrágzsebébe süllyesztette. - Megkínálhatom egy csésze kávéval, Margaret? - érdeklődött udvariasan. - Köszönöm, nem, az uramra hagytam a babát, úgyhogy sietek vissza, különben is szoptatnom kell. Ajánlatot akarok tenni magának, Drew, azért jöttem. - Nocsak. Ajánlatot? - Azt. Jane-nel tegnap összedugtuk a fejünket, terveket szövögettünk az ismerős gyerekekkel meg a maga Simonjával kapcsolatban. Elhatároztuk, hogy magánóvodát nyitunk, ha akarja, szívesen felvesszük Simont is. Olyan aranyos, eleven kis fickó. - Úgy értsem... - Természetesen hallottunk róla, hogy Kylie cserbenhagyta magát. Ez adta az utolsó lökést, mert már régóta foglalkozunk az óvoda gondolatával. Yvonne ház körüli teendőkre hivatkozva magára hagyta Drew-t és Margaretet. Amikor egy félóra múlva ismét a nappaliba lépett, az orvos határozottan nyugodtabbnak látszott. Margaret épp távozni készült. - Elvesztette egy gombját - súgta oda a lánynak. - Tudom. Ostoba módon még egy tűt sem hoztam magammal Melbourne-ből. - Akkor nézzen be hozzám ma este, rendbehozom a blúzát, de megvarrok magának mást is, amit csak akar. Imádok szabászkodni, és alig várom, hogy újabb áldozatot találjak, akit öltöztethetek. A hajvágáshoz is értek. - Akkor boldogan meglátogatom - nevetett Yvonne. - A ruhatáram enyhén szólva elhasználódott az itteni igénybevételtől. Kikísérte Lathamnét, aztán visszatért a nappaliba, ahol Drew vidáman járkált fel-alá. - Ez az ajánlat az égből pottyant - jelentette ki. Arcvonásai kisimultak, egy csapásra éveket fiatalodott. Yvonne csak most látta, milyen lágyan ívelt a szája, hogy a szögletéből eltűnt az a komor ránc. Alig bírta levenni tekintetét a férfi szájáról... - Elugrom Simonnal Shipton mamához, veszek a fiúnak napolajat, nehogy leégjen. - Sajt is kellene - jegyezte meg Yvonne.

- Tudom. Tom Arnold a napokban beruccan Pendletonba, ott nagyobb a választék és kedvezőbbek az árak. Felajánlotta, hogy nekünk is bevásárol, ha összeírjuk neki az igényünket. Azt mondta, két hónapra tervezzünk. - Te jó ég, ez meghaladja az én szervezőkészségemet. Nem kérhetnénk tanácsot Jane-től? - Nem rossz gondolat. Beadom Simont megőrzésre a motelba, és máris felkeresem. Apa és fia csak dél tájban ért vissza. Yvonne a kertben teregetett. Azonnal látta Kershaw-n, hogy majd szétrobban a méregtől, nyilvánvalóan a gyerek viselkedése paprikázta fel. Simon csetlett-botlott, ész nélkül vihorászott, s amikor Drew megkérdezte, mit kér ebédre, csak fanyalgott. Végül a férfi elismerésre méltó önuralommal annyit mondott: - Akkor elhalasztjuk az evést, amíg megéhezel. Eredj a szobádba játszani! - Nem tudom, mi ütött belé - csóválta a fejét, miután a kisfiú eltűnt. - Tegnap nagy muri volt a motelben, s ő más gyerekekkel együtt segített takarítani Flóra Mowanjumnak, Shiptonék szobalányának. Azóta egyszerűen nem lehet bírni vele. Az idegeimre megy az ilyesmi. - Toporzékoljon egy kicsit! - javasolta Yvonne. - Kösz a tanácsot! - indult a ház felé Drew. Amikor pár perccel később Yvonne is követte, a konyhában állt, és szendvicseket készített. - Most már biztos Simon is éhes - dörmögte. - Mindjárt megnézem - ajánlkozott a lány. - Gyanús ez a nagy csönd. A gyerekszoba ajtaját tárva-nyitva találta. Simon az ágyon elterülve szuszogott. - Alszik - jelentette az apjának, miután lábujjhegyen visszaóvakodott a konyhába. - Tényleg? Kate szerint már rég nem alszik napközben. Mi történhetett vele? Együtt tértek vissza a gyerekszobába. Drew megtapintotta a gyerek homlokát, megmérte az érverését. Nem tapasztalt semmi feltűnőt. A fiú úgy feküdt ott, mint egy darab kő, hiába rázták, szólongatták, nem reagált, az apja kezdett nyugtalankodni. - Legyen szíves, vizsgálja át a testét, nem talál-e rajta rovarcsípést vagy hasonlót. Felfoghatatlan... Yvonne az alvó fölé hajolt, és óvatosan megtapogatta a gyerek nyakát, tarkóját. Simon kinyitotta a száját, és halkan nyögdécselt. - Nem rovar csípte meg - nézett fel a férfira az ápolónő. - Ő csípett be.

5. FEJEZET - Mit beszél? - hitetlenkedett Kershaw. - Érzem a leheletén. Ahogy fölé hajoltam, csak úgy bűzlött az alkoholtól. Shiptonéknál valami mentolos cukorkát kaphatott, s az ideig-óráig elfedte a szagot, útközben azért nem vett észre rajta semmit. Az orvos félretolta Yvonne-t, s most ő hajolt a gyerekhez. Vállon ragadta és megrázta, de Simon csak nyögdécselt. A férfi érezte, hogy elfogja a tehetetlen düh. - Vajon mennyit ihatott? Biztosan talált egy-két félig üres sörösdobozt. Lee Shiptontól hallottam, mekkora dáridót csapott tegnap néhány szállóvendég - motyogott Drew inkább magának, mintsem az ápolónőnek, majd megköszörülte a torkát, és hűvösen szakszerű hangra váltott. - Hánytatnunk kell, hogy minél több alkohol kiürüljön a tápcsatornából, bár a java már valószínűleg felszívódott. A következő tizenöt perc nem bővelkedett kellemes pillanatokban. Nagy nehezen sikerült életet verni a gyerekbe, de azután nem kellett belediktálni semmiféle szert, magától is kiadott mindent, amit reggel óta fogyasztott. Drew támogatta és nyugtatgatta, de saját dühén alig bírt uralkodni. Az ittas felnőttektől is undorodott - hát még egy gyerektől. Craig Osborne erősen ivott, Drew-nak már csak ezért sem fordult meg soha a fejében, hogy az az ember Lisa szeretője lehet, de a feleségének sikerült rácáfolnia a meggyőződésére, mégpedig alaposan. Agyalágyultnak tűnt a saját szemében, ha erre gondolt. Rá kellett volna jönnöm, emésztette magát ismét. Ámbár min változtatott volna ezzel? Mostani lelkiállapotán aligha. Tébolyult dühében ökölbe szorult a keze, szerette volna valahogy levezetni forrongó indulatait. - Kate néni! - nyöszörgött Simon. - Kate nénit akarom! - Nem bírom tovább! - rontott az ajtóhoz a férfi, majd az ápolónőhöz fordult, aki értetlenül bámulta. Járok egyet odakinn. Sajnálom, de egyedül kell boldogulnia. Mire az ápolónő tiltakozhatott volna, már kinn is termett. - Rosszul vagyok - panaszkodott a kisfiú.

Nem csoda, gondolta Yvonne. Apád úgy rohant el, mint egy ámokfutó, téged meg itt hagyott a pácban. Nekem is felfordul a gyomrom ettől az egésztől. - Tudom, kicsim - próbálta bátorítani a gyereket. - Vedd be szépen ezt a tablettát, és igyál jó sokat, akkor hamar jobban leszel. - Komolyan? - Becsszóra. Sok folyadék és alvás kell a szervezetednek. Pár korty sör egy felnőttnek meg se kottyan, de ahhoz elég, hogy egy korodbelit fejbe kólintson. - Mi csak játszottunk. - Elhiszem, kedvesem. Most már legalább tudod, milyen ízű, azt is láthatod, mennyire árt neked, és többet eszedbe sem jut, hogy hozzányúlj. Néhány próbálkozás után Simonnak sikerült lenyelnie a gyógyszert, és magába töltenie egy nagy pohár vizet. Enni még mindig nem bírt, s Yvonne nem is erőltette. - Tessék idehívni Kate nénit! - nyafogta a gyerek, mielőtt végre kimerülten a párnájára hanyatlott. Szegénykém, gondolta Yvonne. Legalább fél évig várhatsz, mire a te Kate nénid meglátogathat. Szépen kijutott neked... idecsöppentél a világ végére, Kylie elutazott, az apád meg... ezzel az erővel ő is elutazhatott volna. - Ma este felhívjuk, jó? - ígérte a fiúnak, mire az elégedetten elszenderedett. Drew már két órája eltűnt, az asztalon hagyott csipogója rádióhívást jelzett. Simon nemrég ébredt fel, közben már egy szendvicset is evett, de még mindig bágyadtnak, kicsit összetörtnek látszott. Most mihez kezdjek? - tanakodott Yvonne, és mérgesen gondolt az orvosra. Hogy lehet ennyire megharagudni egy négyéves gyerekre, mert gyanútlanul felhörpintett egy fél doboz sört? Miféle apa az ilyen, aki csapot-papot otthagyva elrohan, azt sem tudni, hová és meddig? Én meg itt maradtam. Szép kis szabadnap! Mondjon Kershaw, amit akar, Lisa halála nem igazolja a módot, ahogyan a fiával bánik. Yvonne dühét még inkább felszította, hogy előző este annyira kívánta Drew csókját. Most felelőtlenségnek érezte ezt, és szégyellte meggondolatlanságát, amellyel kis híján a férfi karjaiba vetette magát. Ráadásul az az átkozott csipogó sem akar elhallgatni, minden valószínűség szerint segélyhívás futott be, neki pedig fogalma sincs, kire hagyhatná Simont, Drew-nak meg persze se híre, se hamva! - Gyere, Simon, át kell mennünk a központba! Rádión keresnek. Talán valami baj történt. A kisfiú közben annyira magához tért, hogy készségesen elkísérte, annál is inkább, mivel kalandot sejdített. Alig ült az adó-vevőhöz Yvonne, máris bejelentkezett egy kissé érdes, mély hang: Tom Arnold. - Halló, Yvonne, hall engem? Vétel. - Tisztán hallom, Tom. Mi történt? Vétel. - Baleset a Tanamee-szurdoknál. Egy kiránduló hat-nyolc méter magasból lezuhant. Azt hiszem, komoly a baj. Nem merjük megmozdítani, amíg a doktor úr nem látta. Vétel. - Nem is szabad. Semmiképp ne mozgassák, amíg nem biztos, hogy nincs gerincsérülése. Sajnos Drew épp nincs itt... - Dehogy nincs - hallatszott ebben a pillanatban az ajtóból. Drew a rádióhoz ugrott, és bekapcsolódott a beszélgetésbe. - Részleteket, Tom: Mióta fekszik ott az illető? Vérzés? Hagyják úgy, ahogy van, csak takarják be, nehogy kihűljön! Értesítem a légimentőket, és azonnal indulunk. Másodpercek alatt összecsomagolták, ami a sérült ellátásához szükséges lehet. - Simont is magunkkal kell vinnünk - jelentette ki borús arccal Kershaw, amikor elkészültek. - Nem érünk rá szárazdajkát keresgélni. Megkérhetem, hogy üljön vele hátra? - Meg - felelte morcosan Yvonne, s nem is törte magát különösebben, hogy barátságosnak tűnjön. Ez Drew figyelmét sem kerülte el, a férfi kérdő pillantást vetett rá, de ő nem reagált. Csak hadd csodálkozzék! Ha meg sejti, miért dühös rá, hát annál jobb! A baleset helyszínéhez hosszú és siralmas állapotban lévő út vezetett. Drew minden egyes zökkenőnél és hajtűkanyarnál szitkozódott, hiszen versenyt futottak az idővel. Lélegzetelállítóan gyönyörű tájon robogtak keresztül: hatalmas, mohával és zuzmóval benőtt sziklafalak szegélyezték az utat, hasadékaikban virágos bokrok telepedtek meg.

A túrázók, akik a Tanamee-szurdokot felkeresték, tapasztalt és jól képzett természetjárók voltak. A kempingben éjszakáztak, és korán reggel útnak indultak a szépségéről híres vízesésekhez. Ott történt a baj: egyikük a zuhatag fölött megcsúszott egy kilazult kövön, és lebukfencezett a meredélyen. Mire Yvonne és Drew egy félóra múltán a megadott helyre ért. Matt Latham már elindult eléjük. Egy viszonylag jól megközelíthető részen félregörgette a nagyobb köveket, hogy a kocsit sík terepen állíthassák le, és főleg, hogy a hátsó ajtót felnyithassák. Be kellett emelniük a sérültet, hogy a kifutópályához szállítsák, ahol a légimentők átvehetik. - Tom odafent vár a szerencsétlenül járt férfinál. Jöjjenek, mutatom az utat. Nincs messze, de aki nem ismeri az ösvényt, könnyen leszánkázhat a meredélyen. Ami őt illeti... - intett fejével Simon felé, aki még mindig a hátsó ülésen gubbasztott. - Simon, te a kocsiban maradsz - parancsolta kurtán Drew. Yvonne olyan felháborodott pillantást vetett rá, hogy az orvosnak az arcába szökött a vér. - Nézegesd addig a képeskönyvedet, itt van, magunkkal hoztuk, kincsem - fordult a gyerekhez az ápolónő. - Időnként nyomd meg az autódudát! Ez nagyon fontos, erőt öntesz vele a bácsiba, aki odafönn fekszik sebesülten. Gyere csak ide előre, így jobban eléred a dudát. Ügyes ötletével sikeresen elterelte a fiúcska figyelmét arról, hogy egyedül hagyják. Simon buzgón előremászott, hogy a jelentőségteljes megbízatásnak eleget tegyen. Alig fordítottak hátat a kocsinak, már hallották is az első kürtjelzést. Drew hálásan nézett a lányra, de az rá se hederített. Még mindig nem párolgott el a haragja. Műszerekkel és gyógyszerekkel megrakodva követték Matt Lathamet a meredek, nehezen járható úton a baleset színhelyére. Yvonne borzadva gondolt a visszaútra, amelyet a hordágyon fekvő sérülttel kell megtenniük. Matt ugyan erős és kitartó, Drew is elég edzettnek látszik, de vajon nem véti-e el a lépést ezen a terepen? Félúton szembetalálkoztak a kirándulócsoport két tagjával, akik a balesetet szenvedett társuk holmiját cipelték lefelé. - A kocsiban ül a... a fiam - mondta Drew olyan mogorván, mint mindig, ha Simonról beszélt. - Bátor gyerek, de egy kicsit biztosan egyedül érzi magát. Lennének olyan szívesek mesélni neki, amíg mindent elrendezünk? - Hogyne - felelte készségesen a férfi meg a nő, és hozzátették: - Van nálunk egy nagy zacskó diákcsemege. Adhatunk neki? - Persze. Nagyon szereti. Nem sokkal később célhoz is értek. Yvonne remegve nézett fel a sziklapárkányra, amelyről a balszerencsés kiránduló lezuhant. A sérült a hátán feküdt, Tom Arnold és a csoport néhány tagja állta körül. Eszméleténél volt, láthatóan heves fájdalmak gyötörték, reszketett a ráterített takaró alatt. Mindenki félrehúzódott, hogy helyet adjon Drew-nak, aki a férfi mellé térdelt, és letette a táskáját. - Megütötte a fejét? - tudakolta először is. - Azt nem... csak a bal lábam fáj. - Értem, de a biztonság kedvéért mindent meg kell vizsgálnunk. Yvonne segítségével gyorsan és kíméletesen ellenőrizte a fontosabb életfunkciókat, majd a sarkára ereszkedett, és megkérdezte: - Hogy hívjak? - Paul Giddens. De mi a... - Milyen nap van ma? - Vasárnap. - Ki az ország miniszterelnöke? - Mi a nyavalyát faggatózik? - csattant fel Giddens, miután pontos választ adott. - Fáj a lábam! - Hányat mutatok? - Hármat. - Kövesse a szemével az ujjamat! Drew rendületlen nyugalommal vizsgálódott tovább, jóllehet a sérült egyre nehezebben tűrte. Yvonne természetesen értette a szándékait. Bár a sérültnek mindenekelőtt a lába fájt, sürgősen meg kellett győződniük róla, nem érte-e agy- vagy gerincvelő-károsodás, amely sokkal veszélyesebb, és semmiképpen sem maradhat rejtve.

Végül az orvos elégedetten fellélegzett. - Úgy látszik, szerencsésen megúszta, Paul. Mindenesetre rögzítjük a hátát és a nyakát, hogy szállítás közben ne mozogjon. Természetesen a lábát is. Röntgen híján pillanatnyilag nem mondhatok többet, minél előbb eljuttatjuk a légimentőkhöz, akik kórházba viszik. Yvonne-hoz fordult, és közösen előkészítették a férfit a szállításhoz. Törött lábát sínbe tették, megtisztogatták a horzsolásait, és infúziót kötöttek be, hogy megelőzzék a keringési zavarokat. A lejutás Drew-nak, Mattnek és Tomnak nem kevés erőfeszítésébe került, de végül sikerült a sérültet a kocsiban biztonságba helyezniük. Yvonne melléje ült, és állandóan figyelte. A vénán át adagolt folyadék és keringésserkentő ellenére sokkos tünetek jelentkeztek. Drew tisztában volt a páciens állapotával, és igyekezett a sérült veszélyeztetése nélkül minél gyorsabban vezetni. Két kézzel markolta a kormányt, hogy a göröngyös úton tartani tudja az irányt. Késő este értek haza, miután átadták a sérültet a légimentőknek. - A vacsora leveskonzerv és pirítós, ha nem tévedek - szólalt meg fáradtan Drew. A lány bólintott. - Mégpedig gyorsan. Simon alig áll a lábán, de én is mindjárt összeesem. A gyerek közben bevonult a nappaliba, és valami mesekazettát keresett. Az orvos Yvonne-hoz lépett. - Tulajdonképpen nem is vagyok éhes. Legyen szíves, adjon enni Simonnak, és dugja ágyba! Szeretném kicsit kifújni magam, aztán még egy csomó mindent el kell intéznem... Tudom, hogy sokat kérek, de... - Nem, Drew - húzta ki magát az ápolónő, és határozottan a szemébe nézett. - Szívesen megvacsoráztatom a fiát, de lefektetnie magának kell. - Mivel a férfi nem válaszolt, szelíden hozzátette: Nem látja, mennyire szüksége van magára éppen ma, egy ilyen megpróbáltatásokkal teli hét végén? A mai dühkitörése ráadásul teljesen fölösleges volt. - Tudom. Nem kell emlékeztetnie rá. Megbocsáthatatlanul viselkedtem. Lefektetem és beszélek vele. Bocsánatot kérek tőle. - Jó - bólintott rá Yvonne. Kershaw engedékenysége egészen váratlanul érte. Valami emészti ezt az embert, tűnődött el, miközben a nappaliba indult Simonhoz. Nyilván tudja, hogy ezzel a gyereknek árt, de nem képes túltenni magát rajta. Talán mégis helyesen járt el, amikor a bátyjáékra bízta a fiút. Vacsorát készített Simonnak, és mire jóllakatta, Drew is visszajött a központból, hogy lefektesse a gyereket. Majdnem egy órát maradt benn nála. Azután kiment a konyhába, levest melegített, és a tányérral átballagott a nappaliba, ahol Yvonne valami újságot lapozgatott. - Gondolom, érdekli, mi lett a páciensünkkel - törte meg a csendet a férfi, amint befejezte az evést. Az ápolónő gépiesen bólintani akart, de félretette a képeslapot, és összevonta a szemöldökét. - Van, ami ennél is jobban érdekel. Szeretném tudni az igazságot magáról és Simonról. - Micsoda? Azért ez... - Néhány hétig még egy fedél alatt kell élnünk, de nekem máris elegem van - folytatta kérlelhetetlenül a lány. - Amit maga ma haragjában művelt a gyerekével, az felfoghatatlan szívtelenség, és egyszerűen nem tudom nézni, hogy... Zaklatottan felugrott. Nem bírt tovább beszélni, sírva fakadt. Nem is próbálta leplezni vagy olyan hatásosan alkalmazni könnyeit, ahogy Lisa szokta volt. Csak állt, és hagyta, hogy végigfolyjanak az arcán. A válla reszketett a zokogástól. - Yvonne! A vágy, amelyet napok óta érzett Yvonne iránt, egyszerre túláradó gyengédséggé változott a férfiban. Átkarolta, a mellére szorította a fejét, és hallgatta, amit két zokogás között dadogott. Csak lassanként értette meg, hogy bocsánatot kér. - Bocsásson meg, Drew... nincs jogom hozzá, de... Az apám számtalanszor értésemre adta, hogy nem kellek neki, miután az anyám meghalt. Először nem tudta, mit kezdjen velem, aztán újranősült, s akkor már az útjában voltam. A nagynéném, egy szigorú, idős hölgy vett magához... Ő jót akart, de túl öreg volt a gyerekneveléshez... - Ó, Yvonne! - Képzelje csak el... - emelte fel a fejét a lány, és elnevette magát, mély, érzéki hangon, ami Drew-t teljesen meglepte. - Ma sem bírom elviselni a lakásban a faliórát. A nénikémnél minden helyiségben több

is ketyegett a falon. Szüntelen tiktakkolás közben nőttem fel. Örökké magányosnak éreztem magam, nem értett meg senki, ahogy én sem értettem a világot, és nem bírom nézni, amint egy másik gyerek... Szavai ismét zokogásba fulladtak. Drew azt akarta mondani, hogy ne beszéljen tovább, hiszen megérti. Ráeszmélt, hogy ezt csak egyetlen módon mutathatja meg neki. Magához szorította, simogatta a hátát, haját, végül megcsókolta reszkető ajkát. Yvonne először olyan félszegen, tartózkodóan válaszolt, ahogy várta. Az ajka bizonytalanul megmegrebbent, mint egy riadt madár szárnya. Az orvos érezte, hogy aggasztó gyorsasággal keríti hatalmába az izgalom. Minden önfegyelmét össze kellett szednie, hogy kivárja, amíg Yvonne szétnyitja az ajkát. A lány érezte, megízlelte a gyönyört, és fel sem fogta egészen, mi történik vele. Szinte lebegett, a keze pedig önálló életre kelt, érzékien becézte, cirógatta a férfi haját. Csak egyet tudott: Drew karjában akart feküdni, hozzásimulni, csókolgatni, és gyengéd kezének tapintását érezni a testén, csípőjén, keblén. - Hagyjuk abba, Yvonne! - Miért hagynánk? Át sem gondolta, amit mondott. - Mert nem tisztességes. Férfi vagyok, te pedig... - Én pedig nő. - Igazán? - nézett rá kétkedve az orvos, mire Yvonne elpirult. - Hát, ha úgy érted, akkor... nem. - Sejtettem - fogta meg finoman a vállát Kershaw, és eltolta magától. - Hidd el, nem akartam rád rontani. Azt akartam... Nem tehetem ezt veled, neked az kell... - Nem kell megmagyaráznod, hogy mi kell nekem! - szakította félbe hevesen Yvonne, amin maga is meglepődött, de látta, hogy kitörésével lenyűgözte a férfit. - Hát igen - ismerte el végül -, a testem a maga sajátos játékszabályait követi, akárcsak a tied, és ezek nem feltétlenül a legjózanabbak. - Valóban nem - bólintott Drew. A hangja még egy kicsit reszketett. - Örülök, hogy te is így látod. Nem említette a korkülönbséget, kettejük eltérő élettapasztalatait, hiszen mindez kézenfekvőnek tűnt. Ezt a dolgot nem folytatjuk, de itt van ez a másik ügy. - Micsoda? - Amiről az imént beszéltél: a Simonhoz fűződő viszonyom. - Á, igen. - Gyere, menjünk ki! Kézen fogta a lányt, és magával húzta a tornác lépcsőjére. Leültek, sokáig némán bámultak a bársonyfekete éjbe. - Simon nem a fiam - szólalt meg végül fojtott hangon a férfi. - Örökbe fogadtátok? - kérdezte óvatosan Yvonne, miután felfogta a szavak jelentését. - Nem. Lisáé, és tizennégy hónapos koráig azt hittem, az enyém is, de akkor a feleségem felfedte az igazságot: Craig Osborne-tól, a szeretőjétől esett teherbe. - Jaj, nem! - Erre persze nem számítottál, igaz? Sajnálom, de némelyik házasságban előfordulnak ilyen csúnya dolgok. - Képtelenség, annyira hasonlít hozzád. - Milyen érdekes, az emberek tüstént hasonló vonásokat vélnek felfedezni két személy között, mihelyt megtudják róluk, hogy rokonok. Kate rengeteget mulatott, amikor megállapították, hogy Simon teljesen ráütött. - Tényleg, én is hallottam ilyesmiket... főleg örökbe fogadott gyerekekkel kapcsolatban. Egy darabig hallgattak, aztán a férfi folytatta: - Lisa aznap este mondta el, amikor elment Craiggel. Pontosabban szólva a képembe vágta, mint valami régóta tartogatott ütőkártyát. Addig nem is gyanítottam, hogy Craig a szeretője... És a mód, ahogy közölte... - Nem kértél bizonyítékot? - Ugyan minek? Egyszerre nyilvánvalóvá vált minden, az is, miért futott zátonyra a házasságunk. Vak voltam, süket és vak! És attól fogva... - Attól fogva nem tudtad szeretni Simont.

- Nem ilyen egyszerű a dolog. Nem tépheted ki a szívedből csak úgy azt, akit születésétől ismersz, pusztán azért, mert nem vér szerinti gyermeked. Könnyebb lett volna, ha képes vagyok megtenni. - Akkor mi a baj? Mondd el, Drew, úgy szeretnélek megérteni! Az orvos sokáig viaskodott a szavakkal, végül higgadtan nekifogott: - Akkor este meg tudtam volna ölni Craiget, ha az utamba kerül. Tomboltam dühömben, soha azelőtt vagy azóta nem ragadtattam így el magam. Törtem-zúztam a házban, teljes erőből ütöttem a falat, szerencse, hogy az öklöm bírta... Egyre annak a gazembernek az arcát láttam magam előtt. - Az adott helyzetben ez igazán érthető. - Azon az éjszakán úgy viselkedtem, mint egy eszeveszett vadállat, utólag visszagondolva szinte félek magamtól. Ez a mély gyűlölet áttevődött Simonra is, elsősorban ezért küldtem a bátyámékhoz, és még most sem tudom fenntartás nélkül szeretni. - Ezt nyilván Kate meg Charles is sejti. - Nem, nekik fogalmuk sincs az egészről. Egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy én vagyok a gyerek apja. Rajtad kívül senki sem tud erről a szégyenletes és siralmas históriáról. - Nem gondolod, hogy idővel jobb lesz? Hiszen azért szereted, és ő végképp nem tehet semmiről. - Na és ha nem javul a helyzet, hanem rosszabbodik? Már akkor sem szíveltem Craiget, mielőtt megtudtam, hogy Lisa szeretője: nagyképű hangoskodó alak volt, bárdolatlan, könnyelmű és részeges. Tény, hogy szeretem Simont, de ha egy szép napon előbújnak belőle annak a csirkefogónak a jellemvonásai, ha ugyanolyan semmirekellővé serdül, akkor mit csináljak? Megérhetem, hogy ránézek, és a feleségem szeretőjének a képe vigyorog vissza rám, s akkor talán nem tudok uralkodni magamon vagy elfutni, mint ma. Erre Yvonne sem tudta a választ. Nem ismerte eléggé Drew-t, egy férfit sem ismert eléggé ahhoz, hogy meggyőződéssel felelhesse: nem, a döntő pillanatban nem ütnél oda. Hiszek benned. Egyikük sem találta a megfelelő szavakat, hát inkább csöndben ültek tovább a tornáclépcsőn.

6. FEJEZET - Úgy érzem magam, mint valami manöken a divatbemutatón - nevetett Yvonne. - Az alakja meg is van hozzá, de várjon csak, amíg elkészül a ruha, aztán mehet is a kifutóra! - biztatta teljes komolysággal Margaret Latham. - Utána levágom a haját is. Azt még nem tudom, milyenre... - Jó rövidre szeretném, főleg tarkónál - közölte kívánságát a lány -, egyébként teljesen szabad kezet adok magának. - Mindig a praktikus megoldásokat keresi, ugye? A maga hivatásánál ez nem is hátrány. Hanem az alakját, azt irigylem. - Pedig semmi oka panaszra, amilyen karcsú. - Ha tudná, micsoda küzdelem árán, kivált, hogy bolondulok a fagylaltért meg a tortákért. Szerencsére ismerek egy titkos csodafegyvert. Ejha, ez engem is érdekel, - gondolta Yvonne, de mielőtt megtárgyalhatták volna a kérdést, Drew és Simon jött be. - Ideje fürdeni, fiam - rendelkezett az apa. Simon elhúzta a száját, de a következő pillanatban megkérdezte: - Utána felhívhatom Kate nénit? - Kate nénit? Persze - felelte az orvos. Yvonne a férfi arcát kémlelte. Úgy látta, valamelyest javult a fiához való viszonya, de még mindig nem egészen fesztelen. Egy hét telt el azóta, hogy Drew megcsókolta, majd pedig elárulta neki, mitől olyan ellentmondásos a kapcsolata Simonnal. Többet nem is érintették a témát. Másnap reggel Kershaw nem volt éppen elutasító, de azért észrevehetően zárkózottan viselkedett, mintha arra számított volna, hogy Yvonne valami oda nem illő megjegyzést tesz. A lány azonban természetesen egy szót sem szólt. El tudta képzelni, mennyire nehezére eshet Drew-nak találkoznia vele, miután megosztotta vele nyomasztó titkát. Mindazonáltal örült, mert végre el tudott igazodni a férfin. Inkább magatartásával, mintsem szavaival próbálta megértetni vele, mint érez iránta. Munka közben szolgálatkészen és barátságosan viselkedett vele, ahogy a hivatalos érintkezéshez illett. A rendelőn kívül azonban kacérabb volt, időnként kifejezetten ingerkedett vele, néha maga sem tudta, honnan merített bátorságot, hogy ilyesmit engedjen meg magának.

Szemlátomást eltalálta a helyes receptet, mert Drew feszült ébersége fokról fokra alábbhagyott. Kölcsönösen hozzászoktak a másik jelenlétéhez. Az a csók... Yvonne néha úgy érezte, álmodta az egészet. Aki őt meg Kershaw-t együtt látta, nyilván nem hitte volna, hogy valaha is sor kerülhetett közöttük egy szenvedélyteli pillanatra. Jobb is így, - gondolta a lány. Mindketten tudjuk. Ennek ellenére szüntelenül és minden érzékével észlelte Drew közelségét, ami természetes is, elvégre összezárva éltek. Nemsokára ennek is vége, - mondta magának félig megkönnyebbülten, félig sajnálkozva. A munkások ugyanis folytatták a háza építését, és most már valóban rákapcsoltak. Közeledett az átköltözés ideje. Terepjáró fékezett az egészségközpont előtt, egész porfelhőt kavarva. - Csak nem Matt? - hökkent meg Margaret. - Úszni akart menni Laurával, de ilyen korán nem jöhet. - Nem, nem ő - lépett az ablakhoz Yvonne. Látta, hogy egy férfi tántorog a központ épülete felé, láthatóan iszonyúan szenved, a karján hevenyészett kötés. - Drew! - kiáltotta el magát. - Azt hiszem, szükség lesz rád. Az orvos azonnal előjött a fürdőszobából. - Mi történt? - Nem tudom... úgy tűnik, baleset. - Ez Brian Hamilton Namburrából - magyarázta Margaret. - Megsérülhetett. - Úgy látszik - bólogatott Drew. - Gyerünk, Yvonne! De miért nem szólt telefonon vagy rádión, hogy jön? Simon! - Igen, apu! Az ápolónő beszaladt a szobájába átöltözni, s közben hallotta, mint beszélget apa és fia. - A központba kell mennem, kisöreg. - Majd én segítek megfürdeni - ajánlotta Margaret. - Aztán áthívom Flórát, ő biztos szívesen itt marad veled, amíg apukád nem végez. - Flóra? Jaj, de jó, vele olyan muris. Mikor jössz vissza, apu? - Azt még nem tudom, de itt leszek a közelben. - Kate néninek telefonálhatok? Flóra majd tárcsáz nekem. - Természetesen telefonálhatsz. - Klassz! De azért téged szeretlek a legjobban, apu! - Hm... igen? Hát az... az jó. Én is szeretlek - felelte Drew, de Yvonne érezte a hangján, hogy nem egykönnyen vette rá magát erre a vallomásra. Pár pillanat múlva már a központ felé szaladtak. A férfi, aki a bejáratnál várta őket, tipikus nyugat-ausztráliai farmer volt: középmagas, széles vállú, széltől cserzett arca rendíthetetlen nyugalmat árasztott. Sértetlen bal kezét üdvözlésre nyújtva bemutatkozott. Drew nem sokat bajlódott az udvarias formaságokkal. - Leforrázta magát - állapította meg, miközben kinyitotta az ajtót. - Jöjjön, azonnal levesszük a kötést. Miért maga vezetett idáig, jóember? - Kint jártam a legelőkön, a Seven Mile Creek forrásánál, egyedül, rádió nélkül, ugyanis épp leadtam javíttatni. Tudom, ez könnyelműség. Felforrt a hűtővizem, én meg nem vártam, hanem egyből lecsavartam a fedelet. Kicsapott a gőz, mint valami gejzír. A mindenit, pokolian fáj! - csikorgatta a fogát a farmer. - Aztán azt gondoltam: jobb, ha egyenesen a doktorhoz megyek, mint előbb haza, ahol megvárom, amíg valaki elvisz. Kershaw bólintott, és az ápolónőhöz fordult. - Yvonne, kell kötszer, infúzió, morfium és antibiotikumok. Pontosan megnevezte a szükséges készítményeket, a lány pedig kisietett a vizsgálóból. - Morfium? - vonta fel a szemöldökét a sérült, de Drew nem óhajtott vitatkozni. - Ki kell tisztítanunk a sebeit, Mr. Hamilton, ami eltart egy ideig. Már most is kínzó fájdalmai vannak, és ez nem múlik el egyhamar. Ellenkezőleg, rosszabbodni fog. Tökéletesen írta le a helyzetet, bár a keménykötésű farmer nemigen mutatta, mennyire szenved. Drew megállapította, hogy szerencsére nem túl kiterjedt a leforrázott bőrfelület, nem kell súlyos sokktól és folyadékveszteségtől tartani. Annál inkább aggasztotta a fertőzésveszély, mivel a hamarjában úgy-ahogy bekötözött sebek a poros úton elszennyeződtek.

- Néhány napig itt tartjuk - jelentette ki, miután ellátták a sérülést. - Néhány napig? Az lehetetlen, haza kell mennem. Kershaw hallani sem akart erről. Szerencsére a gyógyszerek már hatni kezdtek, s Mr. Hamiltont hamarosan elnyomta az álom. - Tényleg itt akarod kezelni? - kérdezte Yvonne, amikor ismét kint álltak a folyosón. - Ebben az esetben ez a legjobb. Nyilván ő sem akar befeküdni a pendletoni kórházba. A károsodott bőrfelület nem túl nagy, a folyadékpótlással, fájdalomcsillapítással és a megnövekedett kalóriaigénnyel itt is meg tudunk birkózni. A fertőzéssel legszívesebben célzottan venném fel a küzdelmet, ahhoz azonban elemeznem kellene a behatolt kórokozókat, ami az itteni felszereltség mellett és rövid idő alatt természetesen lehetetlen. Ennek megfelelően széles spektrumú antibiotikumokat kell alkalmaznunk. Egy szó, mint száz: itt tartjuk a beteget, megfigyeljük, és négy óránként fájdalomcsillapítót adagolunk, akár igényli, akár nem, mert a fejemet teszem rá, hogy kérni nem fogja. Közben pedig... - Közben pedig szeretnél visszamenni Simonhoz. - Nem baj? - Fölösleges kérdés. De miután lefektetted, hozhatnál valami harapnivalót. - Magától értetődik. Yvonne figyelte a távolodó férfit, és a szívébe nyilallt a vágy, hogy megérintse. Bárcsak tudnék varázsolni, jaj, bárcsak tudnék... Mr. Hamilton hívta. Megfordult, és besietett. A völgy oldalán visszhangzottak a kalapácsütések és a fűrész visítása: Yvonne házának építése a befejezéséhez közeledett. Útban a központ felé a lány kitérőt tett, végigegyensúlyozott a bejárati lépcsőt helyettesítő pallókon, és körülnézett odabenn. - Jó reggelt! - köszönt rá a brigádvezető. - Legföllebb még egy hét, nővérke, oszt be is költözhetik. - Legalább két hete ezzel hiteget - évődött vele az ápolónő. - Hát hazudok én magának, drága nővérke? Gyűjjön, igyék velünk egy kis kávét, ippeg früstökölünk. - Sajnos, mennem kell, tíz perc múlva kezdődik a rendelés. Búcsút intett az építőmunkásoknak, újra végigóvakodott a pallókon, és igyekezett a központba. - Na, megsürgetted a mester urakat? - tréfálkozott Drew, ahogy belépett. - Nem is kellett, most már igazán sietnek. - Simon hiányolni fogja a konyhaművészetedet. - Szívesen eladom a receptjeimet. - Gondolod, hogy pénzt kaphatsz értük? - Meglátjuk, fizetsz-e, ha majd Simon folyton a pástétomkülönlegességeimért ostromol. - Majd elválik - mosolygott az orvos. Amióta beavatta a lányt Simon származásának titkába, hármójuk kapcsolata határozottan javult. Mintha nyomasztó tehertől szabadult volna, és bár a gyerek iránti érzései még mindig nem tisztultak le egészen, az elmúlt négy hétben sokkal oldottabbá vált a légkör. Vajon Simon is érzékelte a változást? Mindenesetre remekül leküzdötte az első nehézségeket, megszokta új környezetét, és minden reggel örömmel várta a Jane Arnolddal vagy Lathaméknál eltöltendő órákat. Flóra Mowanjum, a fiatal bennszülött lány, aki egész gyermekkorát a Hamilton család birtokán, Namburrában töltötte, és nemrégiben szegődött át a motelből Lathamékhez mint szobalány, egészen összebarátkozott vele. Flóra másokkal elég félszegen viselkedett, de Simonnal csodálatosan tudott bánni, és a kisfiú rengeteget tanult tőle. Egyik nap azzal lepte meg a felnőtteket, hogy előadott nekik valamit „Flóra-nyelven", mint büszkén magyarázta. - Azt jelenti: éhes vagyok. - Flórától tanultad? - kérdezte Drew. Simon bólintott. - Ő ugyan azt akarta megtanítani, hogy „Jó napot!", de én inkább valami hasznosat választottam. Nem értette, miért hahotáznak ezen a nagyok. - Mi minden vár ránk ma délelőtt? - érdeklődött az orvos a rendelő előterében Yvonne-tól. - Lássuk csak... - futotta át a határidőnaplót a nővér. - Elsőnek Elaine Hamilton jelentkezett be. - Helyes, mindjárt meg is kérdezzük tőle, hogyan gyógyul a férje.

- Nem mostanában kellene bejönnie kontrollra, hogy megbeszéljétek a kézműtétjét? - De bizony, és valószínűleg nem lehet elkerülni az operációt. - Ezenkívül Daisy Mowanjum is föliratkozott Namburrából. Nemrég ment feleségül Hamiltonék egyik földmunkásához... Á, igen, aztán várható még Patsy Strickland, a Hamilton csemeték házitanítónője. Ő nincs férjnél, nem is terhes, csak rászánta magát egy felülvizsgálatra, ha már az asszonyok úgyis beruccannak. - Értem. Remek, megismerkedhetünk a namburrai háznép egy újabb tagjával. Egyébként állítólag elbűvölő az a vidék. Még valaki? - Igen, Lee Shipton. Terhességi tesztre jön, bízik benne, hogy nem hiába. - Reméljük a legjobbakat! - Ő már előre örül az újabb kisbabának. Drew figyelte Yvonne-t, ahogy a gondosan bejegyzett időpontokat tanulmányozza. Sajátságos érzés fogta el, mint mindig, ha ránézett: a lány szembetűnő ártatlansága megindította, de volt ott valami más is... Eszébe jutottak azok a drámai pillanatok, amelyeket eddigi rövid ismeretségük alatt közösen éltek át: a kígyómarás, Kylie gyors távozása, aztán Simon esete a sörrel meg a tornáclépcsőn folytatott hosszú beszélgetésük. Mindehhez képest milyen nyugodtnak és békésnek tűntek a legutóbbi hetek! Simonnak rettentően hiányzott már ez a nyugalom. Az orvos ezt abból is látta, hogy az elmúlt két héten a gyerek összesen egyszer akart Kate-nek telefonálni, és tegnap este megint azt mondta: „Szeretlek, apu!” Drew először fogta fel a maga természetességében ezt az őszinte gyermeki megnyilvánulást, ennélfogva könnyebb szívvel tudott válaszolni rá, mint még egy hónapja is. Meg kell hagyni, jót tett neki, hogy elmesélte Yvonne-nak az igazságot Craigről és Simonról, még ha másnap reggel nehezére esett is a lány szemébe néznie. Yvonne akkor csodálatra méltóan tapintatosan viselkedett. Egyetlen szóval sem célzott az előző estére, figyelmes volt és kiegyensúlyozott, mint mindig talán egy árnyalatnyival tartózkodóbb a szokásosnál, de idővel az is elmúlt. Közben a korábbinál kötetlenebb, alkalmanként baráti évődéssel fűszerezett társalgási hangot alakítottak ki egymás közt. Nővérként ugyanúgy kifogástalan, mint lakótársként, - állapította meg Drew. Igazán nem mindennapi teremtés. Hirtelen eszébe jutott, mennyire megviselte a lányt első látogatásuk a jambarrai bányatelepen. Utána sokáig szélsőségesen prűdnek is tartotta, amiért kifejezetten felháborította Ted Leighton nemi betegsége. Később aztán alaposabban kikérdezte, és megtudta tőle, milyen utálatosan viselkedett vele az a férfi. Ebből megértette, hogy elhamarkodottan ítélt, és utólag bocsánatot is kért Yvonne-tól. Azért ez is jellemző rá: nem akarta szégyenbe hozni előtte azt az embert, inkább vállalta, hogy erkölcscsősznek higgye őt. Hihetetlen egy nő... Hirtelen észrevette, hogy a lány már rég nem a határidőnaplót böngészi, hanem őt figyeli. Kissé zavartan elmosolyodott. - Mit szólnál, ha délután elugranánk fürdőzni? Tudom, tudom, az ügyelet, de nem mennénk messzire, és mindig hallótávolságban maradnánk az autótelefonhoz. - Csábító ajánlat - felelte az ápolónő, s az arca elárulta, mennyire örül. - Akkor ezt megbeszéltük. A férfi mosolya Yvonne szívéig hatolt, és kellemes érzetet keltett benne. Húsz perccel múlt egy óra. Yvonne a szekrényajtó belső oldalát borító nagy tükör előtt állt, és sárga fürdőruhájában méregette magát. Förtelmes darab! Még abból az időből származott, amikor iskolai úszóversenyeken indult. Összesen annyi jót lehetett elmondani róla, hogy könnyű és gyorsan szárad. Négy hete, amikor a jambarrai medencében lubickoltak, még teljesen hidegen hagyta, hogy fest benne, de most annyira zavarta, hogy legszívesebben lemondta volna miatta a kirándulást. Odakintről az autóduda vidám tülkölése hallatszott. Yvonne kikémlelt a függönyön át, és meglátta a három namburrai nőt meg Drew-t, akik együtt ebédeltek Shiptonék éttermében. Elaine Hamilton épp elbúcsúzott, és átült a kormány mögé, mialatt Daisy Mowanjum Flórával traccsolt, Patsy Strickland pedig egész nyíltan kacérkodott az orvossal. A huszonöt év körüli, vonzó fiatal nő kibontott lenszőke hajával elég feltűnő jelenség volt, bár Yvonne szerint kissé darabosan mozgott. Amint ma délelőtt néhány elejtett megjegyzésből kiderült, eddigi életpályája bővelkedett fordulatokban. Korábban egy gazdag család nevelőnőjeként dolgozott, akik

jachtjukkal keresztül-kasul bejárták az egész Csendes-óceánt, majd - úgyszólván a változatosság kedvéért - elfogadta mostani állását a sivatagokkal tarkított nyugat-ausztráliai végeken. Yvonne megvárta, míg Drew belép a házba, aztán még egyszer ellenőrizte, hogy mindent bepakolt-e, ami a fürdőzéshez szükséges. További tíz percet várt, hogy ezalatt Drew is elkészülhessen, közben pedig sűrűn és irigykedve gondolt Patsy Stricklandre. A kisebbik terepjárón tették meg a rövid, de annál hepehupásabb utat a legközelebbi, fürdésre alkalmas helyig, ahol úgy állították le a kocsit, hogy hallótávolságban legyenek tőle a vízben. A derült égből perzselőn sütött a nap. Yvonne leterítette fürdőlepedőjét a durva szemcsés homokra, amely egy szakaszon keskeny sávot képezett a kis hegyi tó partján, végignyúlt rajta, keresztbe fonta a karját a feje alatt, és a tiszta kék égbolton köröző sólymot figyelte. A madár vijjogása mintha egy másik világból hatolt volna el hozzá. Drew ellenben nem mutatott hajlandóságot a lustálkodásra. Megszabadult kék sortjától és fehér pólójától, s egy vízbe nyúló sziklatömbre állt. Egy pillanatig habozott, majd fejest ugrott. Amikor ismét felbukkant, nagyokat prüszkölt, mert a mélyben hideg volt a víz. Hosszú karcsapásokkal úszott egy darabig, aztán megfordult, és visszajött a parthoz. - Nem jössz? - kiáltott ki a sekély vízben felegyenesedve. A vízcseppek csillogva futottak le a hajáról széles felsőtestén és a csípőjén át a lábáig. - Mindjárt - válaszolta Yvonne, felült, és karjával átfogta a térdét. Pillanatnyilag megelégedett azzal, hogy a férfit nézte, és élvezte a hátát melengető napot. Az orvos szemlátomást nem óhajtotta tűrni ezt a tétlenséget. - Ne kéresse magát, kisasszony, egyedül nem olyan mulattató az úszkálás. Hogy is vonhatta volna ki magát Yvonne a látvány hatása alól? Hiszen ott állt előtte a megtestesült erő és életöröm, a férfiasság és vállalkozó kedv. Szaporán ledobta hát magáról a blúzt meg a nadrágot, és észrevette, hogy Drew homlokráncolva ismeri fel a sárga fürdőruhát. - Igen, én vagyok az – szólt könnyedén. – Az elképesztő és páratlan úszó citrompuding. Ha ez megvigasztal, már rendeltem új fürdőruhát Margaret katalógusából, csak még nem érkezett meg. A legközelebbi fürdőzésnél már nem fogom ilyen megpróbáltatásnak kitenni becses szemeidet. - Én nem akartam... szerintem igazán... egyszóval nem kell mentegetőznöd - dadogta az orvos. - Nem is áll szándékomban - húzta ki magát méltóságteljesen Yvonne. - Úgy nézz erre a sárga csodára, hogy az utolsó tanévben elsőnek ért célba kétszáz háton, mellesleg velem együtt. - Le a kalappal! Netán az országos bajnokságra is elmerészkedett őkelme? - Először el akart, de aztán úgy határozott, hogy inkább az iskolai munkára összpontosít. Drew nevetett, és ámulva figyelte, ahogy a lány kecsesen a tóba siklott, és könnyedén tempózva szelte a vizet. Már-már kísérteties, hogy mindig kitalálja, mi jár a fejemben, - gondolta a férfi. Bár ezúttal tévedett, ugyanis egyáltalán nem az jutott eszembe, milyen ronda ez a fürdőruha, hanem hogy tulajdonképpen egészen jól áll neki. Nem is tudom, mi az oka. Talán a bőre kicsit barnább, mint négy hete... vagy csak más szemmel nézem? Valahogy zavarta ez a gondolat, de nem tudta megmagyarázni, miért. Gyorsan elhessentette magától, inkább felidézte azt a beszélgetést, amelyet ebéd közben Patsy Stricklanddel folytatott. Patsy felkeltette az érdeklődését - annyira, hogy a következő hétvégére randevút beszélt meg vele. Coolacoolában és környékén nem sok hely akadt, ahol az ember eltölthet egy kellemes estét, ezért inkább piknikezni hívta. Megpróbálta bebeszélni magának, hogy odahaza zavarnák Simont, de jól tudta: elsősorban Yvonne-t szeretné eltávolítani az útból. Szerencsére hamarosan a lány háza is elkészül, és átköltözhet. Nem mintha feltételezhető lett volna, hogy közte és Patsy között bármi komolyabb kialakulhasson, de valami okból nem tetszett neki, hogy akár mégoly esetleges, minden jelentőség nélküli találkozásaik is Yvonne vélhetőleg tapintatosan elfordított szeme előtt játszódjanak le. Az a szempár! Csak most vette észre, hogy a lány már nem úszik, megfordult, és őt figyeli. Sejtette, hogy valami galádságra készül, hát inkább megelőzte: delfinugrással feléje vetette magát, és tenyere élével vízesést zúdított rá. Yvonne visított, nevetett, alábukott, és nyomban viszonozta a támadást. Pillanatokon belül vad vízicsata bontakozott ki közöttük.

7. FEJEZET - Csomagja jött, Yvonne - újságolta Margaret Latnam három héttel később. - Matt az imént hozta meg a postazsákot, és rögtön kibányásztam belőle. - Kösz, Margaret - derült fel a lány. - Remélem, az új fürdőruhám! - Alighanem, és mivel szörnyen kíváncsi természet vagyok, azonnal idesiettem vele. Végül is azt választotta, amelyet együtt néztünk ki? - Igen, a pirosat - bontotta ki a lány máris a csomagot, amelyből spagettivállpántos, meggypiros, tenyérnyinek tetsző ruhadarab került elő. - Jaj, de cuki! - Csak jó legyen a méret! - Biztos jó, ennél a cégnél még sohasem volt ilyen gondom - nyugtatta meg Margaret. - Mindig tökéletes a méretezés. Maga különben is olyan karcsú és arányos alkat, hogy minden magára illik. Jól hallottam, hogy ma költözik? - Igen, azért nem is tartóztatom. Kérem, ne vegye zokon! Drew egész napra Namburrába ment Simonnal. Szeretném kihasználni az alkalmat, és mindent rendbe rakni, mielőtt hazajönnek. - Akkor nem is rabolom az idejét tovább. Aztán el ne felejtse, hogy péntek estére bejelentkezett a Margaréta divatfodrászatba. A hajszobrásznő saját otthonában bátorkodik felkeresni... mihelyt a kisbabám elaludt. - Frissen mosott hajjal és az új tűzhelyen magam sütötte édességgel fogom várni. - Ellenállhatatlan ajánlat. Jót diskurálunk majd, és bemutathatja a fürdőruha-költeményt. - Ezer örömmel. Még egyszer köszönöm, hogy elhozta! Margaret távozása után Yvonne azonnal felhúzta az új szerzeményt. Úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, s még inkább kiemelte bőrének bársonyos barnaságát, melyet az utóbbi hetek napozásának köszönhetett. Elégedetten nyugtázta, hogy jutányos áron divatos szabású, de nem túlontúl merész darabhoz jutott. Csín, anyag, kidolgozás és ár egyaránt megfelelő - egyszerre mégis valahogy mellékesnek tűnt mindez! Úgy látszik, ez a költözködés megviseli a kedélyemet, - gondolta, és rögtön tudta, mennyire gyatra ez a magyarázat. Nem sok tennivalója maradt, a bútorok a szállítók jóvoltából már tegnap a helyükre kerültek az új házban, személyes holmiját pedig minden sietség nélkül is egy óra alatt átcipelhette Drew-tól új otthonába. Már alig várta, hogy szemrevételezze a konyhaszekrény polcait meg fiókjait, s láthassa, milyen jól felszerelt kis háztartást kapott. Olyan ez, akár egy soron kívüli karácsony, még ha természetesen minden a legegyszerűbb kivitelben áll is rendelkezésére, hiszen ez az egészségközpont ápolónőjének szolgálati lakása, aki nyilván nem élete végéig szándékozik Coolacoolában maradni. Ha a szobáját és a fürdőszobát alaposan kitakarítja - mert hát kifogástalan állapotban akarta hátrahagyni Drew-nak a házat -, egy óra alatt ezzel együtt is végezhet. Akkor miért olyan kedvetlen? Hiányozni fog Simon, - gondolta, s ezzel máris jóval közelebb jutott az igazsághoz. Drew is hiányozni fog, vallotta be végre vonakodva magának. - Micsoda badarság! - bukott ki belőle hangosan, elvégre ezentúl is naponta együtt dolgoznak, és egymás szomszédságában laknak. De azért tudta, mennyi minden másképp lesz mégis: a közös főzőcskézés vagy mosogatás a konyhában... Drew borotvája a fürdőszobában... a neszek, amikor a férfi a fal túloldalán lefekvéshez készülődik - mindez hiányozni fog. Végül is jó volt másokkal együtt lakni, most pedig újra a négy falat nézheti. Nem is akart tovább ezen tűnődni. Este fél hat körül mindennel elkészült, még az élelmiszereket is elrendezte a konyhaszekrényben és a hűtőben. Drew-val igazságosan elosztották, ami Tom Arnold legutóbbi nagybevásárlásából megmaradt. Yvonne már be is jelentette, hogy hat hét múlva Jane-nel együtt Pendletonba autóznak, és a következő beszerzőakciót magukra vállalják. Elhatározta, hogy ma nem főz, valami hideget vacsorázik, csak előbb le akart zuhanyozni. Fürdés után épp a hálószobában öltözködött, amikor hallotta, hogy autó húz el a központ előtt. Kinézett az ablakon, és meglátta Simont, amint a négyévesek energiájával - melyet vélhetőleg némi útközbeni szunyókálással feltöltött - kiszökken a kocsiból, és a házukhoz szalad. Nyomában megjelent Drew, azután... Patsy Strickland. Egy pillanattal később mindhárman eltűntek az épületben.

Yvonne estéje nyugalmasan telt, ami jót is tett neki. Egy kicsit zenét hallgatott a Melbourne-ből magával hozott táskamagnón, írt a barátnőinek. Aztán még egy levélbe belefogott. Ezt már régóta halogatta, s most sem nagyon kívánkozott ki a tollából, de előbb-utóbb mégiscsak tudatnia kellett az apjával, hogy elhagyta Melbourne-t, itt él és dolgozik nyugaton. Merevnek, félszegnek érezte saját szavait, amelyekkel beszámolt munkájáról és az itteni körülményekről. Miközben leragasztotta a borítékot, eltűnődött, vajon érdekli-e az apját akár egyetlen mondata is. Annyira eltávolodtak egymástól, mintha nem is egy bolygón élnének, alig akadt téma, amelyről eszmét cserélhettek. Carstairs másodszorra egy nálánál tizenöt évvel fiatalabb nőt vett el, akivel nagy házat vásároltak Perth egyik előkelő kertvárosában. A hivatása eléggé lekötötte - bár erről Yvonne jóformán csak annyit tudott, hogy azelőtt üzleti utakat kellett tennie Melbourne-be. Többet a papa sohasem mesélt. Valahányszor az apjának írt, Yvonne mindig búskomorságba süppedt, s most sem történt másként. Vajon kap-e választ? Valószínűleg csak hónapok múlva a szokásos születésnapi üdvözlőlapon. Lejárt a kazetta, csend ereszkedett a házra. Yvonne bezárva érezte magát. Kötött kabátot vett fel, mert a késő őszi éjszakákon érezhetően lehűlt a levegő, fogta a teáscsészéjét, és kiült a tornáclépcsőre. Remélte, hogy a csillagokkal telehintett, végtelen égbolt látványa megnyugtatja majd. Újhold lévén koromsötétbe borult a tornác. Eltartott egy ideig, amíg a lány szeme alkalmazkodott ehhez, azután lassan kirajzolódtak előtte a gumifák körvonalai a folyóparton, a túlparti magas sziklák, a parkfelügyelő irodájának fémteteje. Jóleső érzéssel hátratámaszkodott, és figyelte az éjszaka halk neszeit. Egyszerre ajtónyílásra lett figyelmes. Mozdulatlanná dermedt. Beszédfoszlányok hatoltak el hozzá: Drew és Patsy! Először nem látta őket, majd feltűntek a ház sarkánál… Hamiltonék házitanítónője felkacagott, a haja szinte világított a sötétben. Drew is nevetett - mély, simogatóan meleg hangon, ahogy Yvonne még sohasem hallotta nevetni. Aztán megcsókolta Patsyt. Az ápolónő nézte, ahogy a két alak továbbhalad, mintha összeolvadtak volna. Lehorgasztotta a fejét, s egyszerre minden egybemosódott a szeme előtt. Nem szabad zajt csapnia, nehogy észrevegyék. Mit szólnának, ha felfedeznék, ahogy itt sír? A könnyektől semmit sem látott, csak a vér lüktetett a fejében. Percek teltek el, mire meg mert moccanni, hogy zsebkendőt vegyen elő, és megtörölgesse a szemét. Felnézett, de a párocska már eltűnt a másik ház elől. Hová mehettek? Be, a házba? A motelba? Egyszerre megkérdőjelezhetetlen bizonyossággá vált, hogy szereti Drew-t. Hogy fordulhatott ez elő? Bárcsak ne lakott volna nála! Persze tudta, hogy nemcsak ezen múlott a dolog. Annyi minden hozta közel hozzá a férfit. Amit - és főleg ahogyan - Simonról mesélt... a közösen, vállvetve végzett munka... és a teste. Igen, ez tagadhatatlan: Drew elképesztő testi vonzerőt gyakorolt rá. Egyszerűen szépnek találta erős felsőtestét, izmos tagjait, szerette az aranyfényt, amely meg-megcsillant sötét hajában, a szeplőket az orrán, zöld szemét és telt, finom vonalú ajkát, amely egyszer olyan szenvedélyesen csókolta. Csak egyszer. Most mást csókol, olyan nőt, aki jobban tud bánni érzékiségével, mint a kis Yvonne, olyat, aki sokat utazott, és megismerte az élet kalandos oldalát. Akinek a kacaja félreérthetetlenül kihívó, s kibontott haja egyenesen arra biztat, hogy belemarkoljanak. Nem olyan megszeppent szüzecske, mint én, - gondolta csüggedten a lány. Ha száz évig gyakorolnám, akkor se tudnám utánozni. Sóhajtva állt fel. A teája teljesen kihűlt. Kelletlen mozdulattal kilöttyintette a kemény, vöröses sivatagi talajra. Egyszerre meggyűlölte a könyörtelen sivatagot, amely nem ismer megalkuvást, mindenütt lélegzetelállító, idegenszerű formákat hoz létre - a szélkoptatta szikláktól kezdve a különös, szárazságtűrő növényekig. A sivatag alakítja az embereket is: rideggé, szenvtelenné teszi gondolkodásukat, látásmódjukat. Szereti Drew-t, igen, teljesen elment az esze. Feldúltan sietett vissza a házba. - Elkísérnélek a szállodáig, de nem szeretném Simont éjnek évadján olyan hosszú időre egyedül hagyni - magyarázta Drew Patsy Strickland-nek. Az utcának erre a részére, ahol most sétáltak, Yvonne házától már nem lehetett rálátni. - Nem azt mondtad, hogy éjszaka sohasem ébred fel? - Általában nem szokott, de ha csak tíz percre kilépek a házból, biztos felriad.

- Kár, mert... fel akartalak hívni a szobámba. - Vagy úgy. A felszólítás nem szorult további magyarázatra, de a nő most még félreérthetetlenebbé tette: - Jobb szeretnéd nálad? - Tudod - kezdte tétován az orvos -, nem tartozom azok közé az apák közé, akik elővigyázatlanul kiteszik a gyereküket annak, hogy reggel egy idegen nőt találjanak apuci ágyában. - Igazán kár. - Az - hagyta rá Drew, pedig tudta, hogy egyáltalán nem erről van szó. Egyszerűen nem akarta, hogy Patsy Strickland még egyszer átlépje a küszöbét, arról nem is beszélve, hogy az ágyába feküdjön. A csókja kétségtelenül izgató - nyilvánvalóan tapasztalt, mi több, érdekes fiatal nő. Független, céltudatos, megszokta, hogy minden sikerül neki, ám épp ez tette ellenszenvessé a férfi szemében. Eltartott egy másodpercig, amíg rájött, hogy miért: Yvonne-nal hasonlította össze, és Patsy nem állta meg a próbát. A kis Carstairs lány félszeg, bátortalan csókja ezerszer ellenállhatatlanabb volt Patsy Strickland szomjas ajkánál! Ezen érdemes komolyabban elgondolkodni, - állapította meg magában, de ez a pillanat nem alkalmas rá. - Nem szeretném, hogy sötétben botorkálj a motelig - folytatta. - A vendégszobában elalhatsz. Patsy a fejét rázta. - Hagyjuk az udvariaskodást! Fölösleges a díszkíséret, egyedül is odatalálok, különben sincs messze. - Elvigyelek holnap Namburrába? - Nem kell, Mr. Hamilton reggel úgyis bejön a rendelésre, majd ő hazafuvaroz. - Tényleg, meg kell néznem, hogy gyógyulnak a sebei. - Jó éjszakát, Drew! - Jó éjt! A férfi fellélegzett, ahogy Patsy hosszú, ruganyos léptekkel útnak indult. Mire a házához ért, már el is feledkezett róla. Yvonne töltötte be a gondolatait. Hirtelen érezte, hogy ezen a lányon még sokat fog töprengeni. - Na, hogy tetszik? Margaret Latham feszült várakozással állt Yvonne mögött, aki a szigorú bíró szemével vizsgálgatta magát új fürdőszobája jól megvilágított tükrében. Hosszúkás arc nézett rá vissza, kissé túl széles homlokát ügyesen leplezte a frufrú, míg karcsú nyakát és gömbölyű vállát maradéktalanul hagyta érvényesülni a körben egyenletesen félhosszúra vágott frizura. - Furcsa. - Furcsa? - Igen. Annyira új. Felismerem magam, de alig hasonlítok előző énemre. Még meg kell szoknom. - Azért tetszik? - Csodálatos, éppen ez a furcsa. Még sohasem tetszettem ennyire magamnak, mint ezzel a hajjal mosolygott elfogódottan a műkedvelő fodrászmesterre a lány. - Igazán szemrevaló teremtés maga, Yvonne, de a lelkesedése nem túl meggyőző. - Pedig tényleg fantasztikus ez a frizura! - bizonygatta a lány. Megrázta a fejét, figyelte, ahogy meglibbennek, majd visszaereszkednek a tincsek, s a nyakát legyezgetik. - Hátul is klassz - tette hozzá, hogy még valamit mondjon, mert nem merte hangosan elismételni, amire ebben a pillanatban gondolt: Drew-nak is tetszeni fog. - Most pedig jöhet a kávé és a sütemény! - váltott sietve témát. - Tényleg sütött? - Még szép, hiszen megígértem. Mivel a készleteim korlátozottak, csak kakaós kalácsot sütöttem, de csokibevonattal. Viszont fagylaltot is kanalazhatunk hozzá, tegnap hozták a légimentők. - Fagylaltot? Hetek óta nem láttam ilyesmit. Nem olvadt el az úton? - A széle egy kicsit fölengedett - ismerte el Yvonne -, de azonnal bevágtam a fagyasztórekeszbe, és az íze biztosan nem romlott semmit. - Az az érzésem, ma nem szabadul meg tőlem egyhamar. - Nem is akarok. Rászolgált egy kis torkoskodásra - rázta meg ismét a fejét, és élvezte, hogyan száll a haja. - Igen? Magyarázza ezt a zsírpárnáimnak! - mosolygott Margaret.

- Úgy tudtam, titkos csodaszere van - jegyezte meg Yvonne mintegy mellékesen, holott régóta várt az alkalomra, hogy ismét szóba hozhassa a dolgot. Margaret múltkori célzása nem ment ki a fejéből. Néhányszor már majdnem odáig jutott, hogy a rendelői nyilvántartásban utánanéz, milyen gyógyszereket íratott föl magának eddig Lathamné, de valahogy nem vitte rá a lélek erre a szaglászásra. Most viszont megragadta a lehetőséget. - Csodafegyverem? - pirult el Margaret. - Ó, semmi különös, csak egy kis szer, amely felpörgeti a motort... hogy úgy mondjam. Hagyjuk, nem érdekes. Yvonne nem feszegette tovább a kérdést, de most már bizonyosra vette, hogy Margaret valami esztelenséget művel a karcsúsága érdekében. Kissé nyomott hangulatban látott neki a kávéfőzésnek. Balsejtelmei csak akkor szálltak el, amikor az asszony utánajött a konyhába, és megcsodálta az alkotását. - Szent Habakukk! Ezt maga remekelte? Ezeket a csokoládérózsákat és -girlandokat? Úgy fest, mintha egyenesen egy francia sütödéből került volna ki. - Tulajdonképpen inkább a német cukrászhagyományokhoz van köze. - Fogadok, hogy díjat nyerhetne vele. - Őszintén szólva nyertem is már díjakat a süteményeimmel - vallotta be Yvonne. Sokat fáradozott a művével, és örült a dicséretnek. A sütésben tág teret talált alkotó fantáziájának, ezért foglalatoskodott olyan szívesen a konyhában. - Miért nem szereztek eddig tudomást Coolacoola lakói ápolónőjük ez irányú képességeiről? - Eddig nem volt saját konyhám, Drew-t pedig nem akartam bosszantani a felfordulással, ami a sütéssel óhatatlanul együttjár. - Hát hogyne, a doktor úr nyilván éppúgy felháborodott volna, mint én, ha valaki rendetlenséget csinálna a konyhámban, és nem átállana efféle remekműveket előállítani - élcelődött Margaret. - És mondja, hol tett szert ilyen békebeli háziasszonyi készségekre? - Dot nénikémnél. - Ő az a nagynénje, akinek a házában felnőtt? - Igen. - De komolyan, Yvonne, miért nem kényeztette el Drew-t is? Talán félt, hogy azt hiszi a fiú, a gyomrán keresztül akarja megfogni? - Mit csinálni? Ezt meg hogy érti? - Jaj, ne gyerekeskedjék már, hiszen kézenfekvő: a doktorunk nőtlen és ragyogó parti. Meg sem fordult a fejében... - Egy pillanatra sem - igyekezett szavainak nyomatékot adni a lány. - Nálam szóba sem jöhet olyan férfi, aki egyszer már nős volt. - Na igen, az ilyesmi gondokat okozhat - értett egyet Lathamné, de nem úgy festett, mint aki egészen meg van győzve. - Egyébként is, azt hiszem, Patsy Strickland iránt érdeklődik - folytatta Yvonne. - Igen, igen, nekem is az a benyomásom. Hát jó, akkor másvalakit kell találnunk magának. Úgy kivirult itt Coolacoolában, kár lenne ennyi szépséget veszni hagyni. - Kivirultam? - Persze. Jane is felfigyelt rá. Ő egész költőien fejezte ki magát. Azt mondta, maga olyan lett, mint eső után a sivatagi virág. - Jaj, Margaret... - jött zavarba a lány, mert ő is észrevette a változást, még tanakodott is, hogy másoknak, mindenekelőtt Drew-nak feltűnt-e. - Komolyan beszélek, gyermekem - tette kezét Yvonne vállára anyás mozdulattal Margaret -, fogadja meg a tanácsomat: használja ki a lehetőséget, akár Kershaw-ról, akár másik férjjelöltről vagy egyszerűen az élet élvezetéről van szó. Használja ki a lehetőséget! - Azt fogom tenni - ígérte a lány. - Most pedig próbáljuk ki, hogy fogyasztható-e a művem! indítványozta, hogy kitérjen a veszélyes téma elől. - Egyetértek, és kérnék mindjárt egy jókora mintadarabot. Tüzetes érzékszervi vizsgálat következett: a szakácsnő örömére és az ápolónő aggodalmára Margaret összesen három nagy szelet kalácsot pusztított el. Yvonne-nak szemet szúrt, milyen mohón vetette rá magát a süteményre Margaret. Egy héttel később épp a páciensek kartonjait rendezgette, amikor Drew a reggeli kávéját kortyolgatva belépett.

- Margaret Latham nem várható mostanában vizsgálatra? - kérdezte a lány az orvost. - Tudomásom szerint nem, de előfordulhat. Miért kérded? - Á, semmi... - Dehogynem, ki vele! - biztatta Kershaw, majd miután a lány beszámolt neki tapasztalatairól, vállat vont. - Talán étvágycsökkentőt szed. - Szerintem nem ilyen egyszerű az ügy. - Amióta itt dolgozunk, semmilyen gyógyszerelést igénylő panasszal nem keresett fel. A korábbiakról nem tudok, de nézd meg a nyilvántartásban! - Meg is teszem, ha jút rá időm, mielőtt... Yvonne megakadt, mert látta, hogy egy férfi közeledik a központ bejáratához: Ted Leighton, az emlékezetes jambarrai bányász. Szó nélkül átadta Drew-nak az előbb kért dossziékat, s az orvos bevonult a rendelőbe. Ezen a délelőttön Ted Leighton volt az első páciens. Belépett az előtérbe, és bizalmaskodó vigyorral üdvözölte a lányt. - Dr. Kershaw azonnal fogadja önt - közölte Yvonne. - Nem sürgős, csibikém, tudok várni - támaszkodott két kézzel az íróasztalra a bányász, hogy kellemetlen lehelete az ápolónő orrába csapott. A lány felállt, a falipolchoz lépett, felmarkolt néhány képeslapot, és a férfi kezébe nyomta. - Gondolom, addig olvasna valamit. Leighton elhúzta a száját, de ellenkezés nélkül átvette az újságokat, és az oldalt álló kisasztalra rakta őket, majd visszatért az íróasztalhoz, ahol Yvonne arasznyi pengéjű papírvágóollóval kutyanyelveket kezdett vagdosni, amelyekre valójában semmi szüksége sem volt. - Akad ebben a házban egy kis kávé a pácienseknek? - Természetesen. - Rám jött a szapora, ahogy a nagyanyám mondta mindig. Már napok óta tart, ezért szeretném megvizsgáltatni magam. - Akkor azt a helyiséget ajánlom - bökött a hosszú ollóval a megfelelő ajtó felé Yvonne. Ted Leighton kénytelen volt hátrakapni a fejét, hogy kikerülje a hegyes szerszámot. - A kávé nem ront a helyzeten, nővérke? - Próbálja ki! A kannát azon az asztalon találja, a sarokban. A tejet meg amott, a hűtőben. Szolgálja ki magát! - mutogatta az irányokat az ollóval Yvonne, olyan erélyes mozdulatokkal, hogy a bányász megrettenve húzódott félre. Ahogy a lány felnézett, Drew állt a rendelő ajtajában, és alig tudta visszafojtani nevetését. - Kérem a beteget! - Fáradjon be, Mr. Leighton! - lépett Yvonne teljesen szükségtelenül a bányász mellé, hogy az ollóval mutassa az utat. Leighton elsápadt. - Rögtönzésből jeles! - súgta oda a lánynak Kershaw, mielőtt a páciens nyomában eltűnt a rendelőben. - Rögtönzésből? Hetek óta az íróasztalfiókban tartom ezt az ollót. Csak az alkalomra vártam! Yvonne annyira elégedett volt magával, hogy Margaret Latham dolga csak akkor jutott újra eszébe, amikor az asszony a rendelés vége felé a tőle megszokott vidámsággal beállított a központba. - Jaj, olyan butaságot csináltam - magyarázta Lathamné. - Leejtettem a pajzsmirigytablettáimat, ripityára tört az üveg, úgyhogy dobhattam ki az egészet. Azért jöttem, hogy újabb adagot kérjek. - Pajzsmirigytablettát szed? - csodálkozott az orvos. - Igen - bólintott Margaret. - Pár éve meg kellett műteni a pajzsmirigyemet, és a kelleténél többet távolítottak el belőle. Azóta kénytelen vagyok gyógyszert szedni. Utoljára dr. Greeley írta fel, röviddel azelőtt, hogy maguk idejöttek. - Mennyi tabletta volt még az üvegben? - tudakolta Drew. - Azt nem tudom pontosan, nem számoltam meg. A lány már sejtett valamit, és egy pillantással felmérte, hogy Kershaw is osztja a gyanúját. - Most rendszerezzük újra a házipatikánkat - jelentette ki gyorsan. - Attól félek, időbe telik, míg megtalálom a tablettáját. Vissza tudna jönni később? - Hogyne. - El is vihetem magához a gyógyszert, amint végeztünk. Rendben? Alig hagyta el Margaret a rendelőt, Drew megszólalt:

- Ez tehát a csodafegyver: tiroxinkészítmény. - Elég veszélyes módszer a testsúly szabályozására. - Lathamnéról el tudom képzelni, hogy ilyesmihez folyamodik. Beszélnem kell a fejével. Úgy látszik, igazad volt. Nyilván nem tört össze az az üveg, csak kimerült a készlete. Hívd vissza, Yvonne, még nem lehet messze... ne, várj, meggondoltam magam. Biztosan Jane Arnoldhoz megy. Úgyis el kell hoznom Simont, akkor találkozom vele is, és mintegy mellékesen tisztázzuk az ügyet. - Így jobb lesz. - Bezársz? - Persze. - Yvonne! - Tessék? A lány szíve majd kiugrott a helyéből az orvos mosolyától. - Tényleg érted a dolgodat... Öröm veled együtt dolgozni. Igazi csapatot alkotunk! - Köszönöm! - jött kissé zavarba az ápolónő, miközben Drew kisietett. Jólesett neki az elismerés, de nem lehetett volna egy icipicivel személyesebb? Csak semmi telhetetlenség, - intette magát. Örülj annak, amit kaptál! Mivel délután nem volt rendelés, elhatározta, hogy úszni megy. Titokban azt remélte, ott is találkozik Drew-val, aki szabad délutánjain szívesen vitte úszni Simont. Összerakodott a rendelőben, s már épp távozni készült, amikor Drew futva jött vissza Arnoldék házából: - Szülés! Tom most hozta a hírt! Kocsiba vágták magukat, és a hegyi tó helyett egy távoli tanyára indultak a hepehupás utakon. Még idejében érkeztek, hogy a tolófájásoknál segédkezzenek. Néhány perc múlva világra jött a kis vasgyúró. - Eseménydús napunk volt - sóhajtott jóval később elégedetten Drew, és kényelmesen hátradőlt, mivel visszafelé Yvonne vezetett. - Úgy találod? - Gondold csak el! Világra segítettünk egy egészséges újszülöttet, előzőleg sikerült megértetnem Margaret Lathammel, hogy jobb módszer is létezik az alakja megőrzésére, egyedül ez a nyakas Hamilton nem hajlandó megoperáltatni a kezét, mint ma délelőtt kiderült. De tudod, mi volt az egészben a legjobb? - Na mi? - Az, ahogy az ollóval távol tartottad magadtól Ted Leightont! Baráti egyetértésben hahotáztak, mialatt a lány a Coolacoolába vezető főútra kormányozta a terepjárót.

8. FEJEZET - Túl korán jöttél - üdvözölte két hónappal később egy szerda estén Drew-t Yvonne. - Hol hagytad Simont? Vacsorára hívta meg apát és fiát, mint az utóbbi időben már többször. Kedves, baráti gesztus volt ez, semmi egyéb. A lány büszke is volt magára, amiért barátsággal is beéri. - Nem vacsorára jöttem - felelte komolyan az orvos. - Eltűnt négy turista a Birrandi-patak környékén. Tom Arnold a segítségünket kéri. - A Birrandinál? Hiszen az a világ végén van! - Tom szerint kocsival négy óra. Minél előbb indulni akar, hogy a reggeli szürkületben rögtön hozzáláthassunk a kereséshez. Flóra majd vigyáz Simonra, félórán belül itt lesz. Addig... - Addig együnk, ha már főztem. - Okos kislány! Hazaszaladok a nagy termoszért, légy szíves, forralj vizet, és csomagolj be teát meg néhány tasak kávéport! Jane és Margaret már készítik a szendvicseket meg a többi útravalót. - Menteni indulunk vagy majálisozni? - Jaj, Yvonne, távoli, lakatlan vidékre megyünk, négy eltűnt személy keresésére. Talán napokig ott kell maradnunk. Mire egy félóra múlva felkerekedtek, már teljesen besötétedett, s eléggé le is hűlt az idő. Július a sivatagi tél mélypontja. Ez az évszak ugyan nem tart sokáig, s napközben ilyenkor is eléggé felmelegszik a levegő, de amint bealkonyodik, hidegre fordul, néha még fagy is.

- Beavathatnál a részletekbe - szólt a lány, miután helyet foglalt a terepjáró volánja mögött, mivel az első szakaszon ő vezetett. - Mint mondottam, négy személyt keresünk: egy idősebb férfit két fiával és a nagyobbik fiú feleségével. Már három éjszakát töltöttek a terepen, ma délelőtt kellett volna visszatérniük a kempingbe. Mivel a sötétség beálltáig nem érkeztek meg, a hátramaradt családtagok értesítették Tomot, ő pedig riadóztatott bennünket. - Ha eltévedtek vagy szerencsétlenül jártak, a legrosszabb esetben már három napja várják a segítséget. - Pontosan ezért kell sietnünk. Ráadásul a park egyik igen nehezen járható részén tartózkodnak. Tom szerint helikopterrel kockázatos a keresés, csak akkor választaná ezt a megoldást, ha mástól már nem várható eredmény. - Ki az a három férfi, aki Tommal és Mattel utazik? - Az egyik az eltűnt öregúr veje, a másik kettő pedig a kempingben barátkozott össze a családdal. Ha péntek reggelig nem jár eredménnyel a kutatás, Tom erősítést kér. - Ismerjük az eltűntek tervezett útvonalát és pihenőhelyeit? - Hogyne. Szerencsés esetben egyszerűen lerobbant a kocsijuk, csak nem tudtak jelentkezni, mert nem vittek magukkal rádiót. Yvonne az útra összpontosított. A világ egyetlen megvilágított sávra szűkült, meg Tom Arnold kocsijának előttük imbolygó fényköreire. Egy idő múlva Drew vette át a kormányt, és a legkülönbözőbb témákról társalogtak, hogy ébren és éberen tartsák magukat. Röviddel éjfél előtt értek arra a helyre, ahol a kirándulóknak a terv szerint először kellett éjszakázniuk. Az autó ott is állt, magas fák alatt, az ösvénytől nem messze egy kis táborhely szélén. - Az ajtók nyitva, az indítókulcs a helyén - állapította meg Tom. - Megyek vele egy kört, hogy megtudjuk, használható-e. Ha nem, akkor elképzelhető, hogy gyalog kíséreltek meg visszajutni a kempingbe. Mialatt kipróbálta a terepjárót, amely végül is kifogástalanul működött, Matt jelzőtüzet gyújtott. - Egész éjjel táplálnunk kell - magyarázta -, úgyhogy mindenki gyűjtsön fát, emberek! Miután tekintélyes mennyiségű tüzelőanyagot halmoztak fel, elfogyasztották a szendvicsek egy részét, amelyeket Jane és Margaret készített, majd teáztak a termoszból. Mindannyian élvezettel itták a meleg folyadékot, mivel igencsak hideg volt az éjszaka. Eljött az ideje, hogy nyugovóra térjenek. A hét személyre - hat férfira és egy nőre - összesen három sátorjutott: két kétszemélyes meg egy egyszemélyes. - Menj a sátorba, Yvonne, én a kocsiban alszom! - adta ki az utasítást Kershaw. A lány némán bólintott, látta a férfin, hogy hiába vitatkozna. Matt néhány fadarabot tett a tűzre, és körülrakta kövekkel. Ő meg Tom felváltva szándékoztak őrködni mellette. Néhány perc alatt a csoport valamennyi tagja visszavonult. Yvonne rosszul aludt. A hálózsákja ugyan jó meleg volt, de a talaj egyenetlen, és a váltóruhája sem bizonyult kényelmes kispárnának. Mire Tom röviddel reggel hat előtt fölkeltette, teljesen elgémberedett. Felöltözött, kimászott a sátorból. Odakint még sötétség és hideg fogadta, minden csöpögött a harmattól, de a keleti égbolton egy halvány fénysáv már a napkeltét jelezte. Drew jelent meg mellette. - Tessék, mosd meg az arcod, attól felfrissülsz - nyújtott felé egy törülközőt, amelynek egyik sarkát megnedvesítette a termoszban maradt melegvízzel. A lány hálásan fogadta a figyelmességet, s alaposan ledörgölte az arcát. Tényleg jólesett! Miután megszárítkozott, körülnézett. A többiek is rendbe szedték magukat, vígan pattogott a tűz. A sonkából és tojásból álló, kiadós reggeli után megbeszélték a napitervet. A férfiak három párra oszolva, több irányban kívánták megkezdeni a kutatást. A terepjárókban lévő rádió adó-vevőn kívül három hordozható készüléket hoztak magukkal, s megállapodtak, hogy óránként bejelentkeznek, majd kijelölték a párokat: Tom és Péter, Matt és Graham, Drew és Alan. - Mi lesz az én dolgom? - kérdezte nyugodtan Yvonne. - Maga itt marad - közölte Tom. Bólintott, számított erre a megoldásra. A szeme sarkából látta, hogy Drew ellenvetést akar tenni, de megelőzte: - Rendben. Figyelek a rádióra, tartom a kapcsolatot a légimentőkkel... és melegítek teavizet. - Pont így képzeltem - nevetett a parkfelügyelő, majd elkomolyodott. - Félretéve a tréfát: a tűznek egész nap égnie kell, méghozzá minél nagyobb füsttel. Tegyen rá leveleket és zöld ágakat! Az eltűntek

nappal messzebbről észreveszik a füstoszlopot, mint a tűz fényét. Ezenkívül félóránként nyomja meg a kürtöt. - Félóránként - ismételte a lány. - Nem kellene még valakinek itt maradnia? - akadékoskodott Drew, de Yvonne még csak egy hálás pillantással sem jutalmazta, amiért szót emelt az érdekében. - Csak egy személyt hagyunk a kocsiknál - jelentette ki határozottan Tom. - Yvonne elég edzett, bírja a megerőltető menetelést az erdőben - próbálkozott tovább az orvos. Bár az idő egyre telt a hiábavaló vitával, és mindenki furcsállotta a viselkedését, ő nem törődött vele. Yvonne egyedül, ezen a különös helyen... - Magának ugye nincs kifogása ellene, hogy itt maradjon? - fordult Tom ismét a lányhoz, de az a fejét rázta, haján megcsillant a kelő nap. Drew haragudott rá. Egy nőnek jobban kellene vigyáznia magára, - gondolta. Felfogja egyáltalán, milyen magányra lesz itt ítélve? Persze hogy felfogja, méghozzá a tőle megszokott hidegvérrel. De miért nem néz rám még mindig? - Akkor minden világos - zárta le a megbeszélést Tom. - A férfiak erősebbek, és ez nem mellékes, ha netán valakit cipelni kell. Egyébként is ki kell használnunk, hogy maga ért a rádió kezeléséhez. Nincs mit tenni, látta be most már Drew is. Egyáltalán minek akartam változtatni a dolgokon? Hiszen nem is jellemző rám a túlzott lovagiaskodás. A fenébe, már megint besétáltam a kelepcébe! Több mint négy hónapja dolgozunk már Coolacoolában, s valahányszor biztosra veszem, hogy nincs köztünk más, csak baráti és munkatársi kapcsolat, történik valami, amitől kiesek a szerepemből. Elhessegette a zavaró gondolatokat, és igyekezett az előtte álló feladatra összpontosítani. Egy óra múlva a három páros felkészült az indulásra. Felszerelték magukat arra az esetre is, ha netán a szabadban kellene éjszakázniuk. Megbízták Yvonne-t, hogy alakítson ki helikopter-leszállóhelyét. Minél feltűnőbben meg kellett jelölnie, hogy a levegőből könnyen észlelhető legyen, mindenekelőtt azonban el kellett távolítania a kiválasztott területről a nagyobb köveket, ágakat és más terepakadályokat. Ez a munka meg a tűz és a rádió őrzése, valamint a félóránkénti dudálás egész napra elegendő tennivalót adott neki. Drew feltűnés nélkül figyelte, és látta rajta, hogy cseppet sem ideges. Hogy is tarthattam jelentéktelen, szürke egérkének? Az új frizura remekül áll neki... csak most látni, milyen karcsú a nyaka... A haját egyre jobban kiszívja a nap, már szinte platinaszőke. Nehezére esett, hogy ne egyfolytában a lányt bámulja. Yvonne kitérdesedett lovaglónadrágot hordott, valószínűleg nem is sejtette, mennyire hangsúlyozza formás hátsóját ez a viselet. Sötétkék gyapjúpulóverének ujját könyékig feltűrte. Az orvos szinte féltékenyen vette tudomásul, milyen elmélyülten tárgyal Tom Arnolddal a rá váró feladatokról. Legszívesebben valahogy magára terelte volna a figyelmét, ettől aztán ostoba fajankónak érezte magát. Tom még egyszer összefoglalta a követendő előírásokat, és igyekezett lelket önteni a csapatba. Az orvos szórakozottan hallgatta. Tom, Matt, Graham és Péter felvette a hátizsákját, az első szakaszon együtt haladt az útjuk. Alan még egy percre diszkréten félrevonult - a civilizációtól távol némely kényelmi berendezéseket is nélkülözniük kellett -, így Drew meg a lány pár pillanatra kettesben maradt a csípős füstöt árasztó tűz mellett. A férfi már épp javasolni akarta, hogy húzódjanak kicsit odébb, de Yvonne nem hagyta szóhoz jutni. - Muszáj volt mindenkinek tudtára adnod, miszerint képtelennek tartasz arra, hogy egy napot egyedül töltsek el a vadonban? Csodálkozom, hogy ennyire kevésre becsülsz. A hangja remegett az idegességtől, Drew csak most vette észre, mennyire mérges. - Miket beszélsz? Én nem akartam... - Akkor minek szóltál bele? Hol itt a probléma? Jól leégettél. - Hogy hol a probléma? A mindenit, Yvonne, nálam! Aggódtam miattad, és még mindig aggódom. Egyszerre átölelte a lányt, anélkül hogy tudatára ébredt volna, mit művel. Magához szorította, lehajolt hozzá, és megcsókolta. Yvonne először majdnem megijedt, aztán fenntartás nélkül viszonozta a csókját. A férfi testéből egyszerre áradt a por, füst, izzadság és eukaliptusz szaga. A furcsa vegyüléknek tulajdonképpen ingerelnie kellett volna Yvonne orrát, ő mégis élvezettel szívta magába. Haragja elpárolgott, mint a harmat a sivatagi napon. Drew nyaka köré fonta a karját, és szenvedélyesen csókolta.

Minden gátlása feloldódott, már többet akart ennél a csóknál, ezeknél a röpke pillanatoknál valahol a vadon közepén... Feltámadt a szél, feléjük hajtotta a lángok füstjét. Yvonne könnyezni kezdett, az orrát csiklandozta a füst: valóban nem ez volt a legalkalmasabb hely az erotikus élményszerzésre! Mégsem akart kibontakozni az ölelésből. Érezte, hogy a kemény izmok a combjának feszülnek, s még szorosabban a férfihoz simult. Drew két kézzel a hajába túrt, ujjai a nyakszirtjét birizgálták. Azután hallották, hogy a száraz gallyak megroppannak Alan léptei alatt. Elérkezett a búcsú pillanata. - Ne felejtsd el óránként hívni Tomot! - Légy nyugodt! - Vigyázz magadra! - súgta alig hallhatóan a férfi. Még egyszer megcirógatta az arcát, aztán elfordult, felkapta a hátizsákját, és Alannel együtt útnak indult. - Miért kellett ez már megint? - kérdezte Yvonne a néma táborhelytől. Igazán semmi kivetnivalót sem talált abban, hogy egyedül itt maradjon, legalábbis Drew csókjáig nem. Most úgy érezte magát, mint a hadba vonuló katona babája: még egy utolsó csók, azután megtört szívvel válnak el egymástól. - Akár valami vacak filmben! - mérgelődött hangosan. Majd ő megmutatja, hogy helytáll, ha kell. Elszántan megindult a tervezett helikopter-leszállópálya felé. Tennivalója akadt elég. Alaposan megizzadt a munkában. Örült, amiért rendszeresen félbe kellett szakítania, hogy félóránként jelezzen az egyik terepjáró kürtjével, óránként rádión érintkezésbe lépjen Tommal, és időről időre megnézze a tüzet. Délután fél négy körül teljesen kimerült. Lerogyott egy fatuskóra a tűz mellett, figyelte, ahogy a lángok a frissen rájuk rakott zöld ágakat nyaldossák, s csak ekkor tűnt fel neki, hogy sötétedik. - Minden rendben, Yvonne? - recsegte hat órakor Tom a rádióból. - Rendben - felelte némi erőfeszítéssel. A nap közben alábukott a hegylánc mögött, felerősödtek az erdő neszei. - Tud valamit a többiekről? - érdeklődött gyorsan. - Igen - érkezett a válasz. - Eddig semmi újság. A közelében fognak éjszakázni, alig pár kilométerre. Alig pár kilométerre! Másszóval egyedül kell töltenie az éjszakát. Akkor jó lesz, ha igyekszik elég rőzsét gyűjteni, hogy éjszaka táplálhassa a tüzet, és megmelegíthesse a spagettikonzervjét. Csakugyan magányos egy hely, - állapította meg, miután befejezte a vacsorázást. Talán mégsem kellett volna ma reggel olyan magabiztosan fellépnem. Drew most bezzeg jól szórakozna, ha látna... Eszébe jutott a férfi csókja, s ettől kissé felgyorsult az érverése. Az orvos ezenközben egyáltalán nem szórakozott! Ingerült és szótlan volt a megerőltető nap után. Alannel szurdokokat kutattak át, távcsővel pásztázták a hegyoldalakat - mindhiába. Szemet gyönyörködtető tájon jártak, Drew el is határozta, hogy egyszer nyugodtabb körülmények közt felkeresi a nemzeti parknak ezt a részét. Hihetetlen, hányféle színárnyalatban tudnak pompázni a sziklák! Két kellemes, fürdőzésre alkalmas tavat is találtak. Drew elképzelte, amint Yvonne a meggypiros fürdőruhájában az egyik víz fölé nyúló szirten pihen, majd nevetve a tóba merül... Aztán elérték a Birrandi-zuhatagokat, ahol a víz húsz méter magasból zubog alá az egymásra torlódott sziklákon, majd tökéletes úszómedencévé gyűlik odalenn. Az orvos a hűvös vízbe dugta a fejét, ettől felfrissült. Szívesen elidőzött volna ott hosszabban is, kivált egy bizonyos hölgy társaságában... Késő délután meglepetésükre összefutottak Matt-tel és Grahammel. Egy pillanatra azt remélték, legalább kettő előkerült az eltűntek közül, míg a szürkületben fel nem ismerték, kivel találkoztak. - Zsákutcába jutottunk, azért kellett visszafordulnunk. Ebből a szurdokból a túloldalon nem lehet kimászni, de a térképről ez nem derül ki - magyarázta Matt. - Akkor együtt tábort üthetünk - indítványozta Drew. Örült, mert így átadhatta magát gondolatainak, mialatt a másik három férfi beszélgetett. - Mi újság Yvonne-nal? - tudakolta Tomtól rádión. - Minden rendben, ne aggódjék! Bírja a terhelést az a lány. Drew nem kérdezősködött tovább, nehogy a parkfelügyelő rájöjjön... Mire is? Elakadt a lélegzete, a szíve a torkában dobogott, amikor végre maga is ráeszmélt, hogy szereti Yvonne-t.

Mi mindennel áltatta magát mostanáig! Testi vonzalomról, lovagias érzésről, szakmai nagyrabecsülésről fantáziált, s most, éppen most kellett felismernie az igazságot, amikor a lány valahol messze, egy tábortűz mellett kuporog... elérhetetlenül. Elérhetetlenül? Ha zseblámpával megvilágítja az utat, másfél óra alatt eljuthat hozzá. Ébredj fel, pajtikám! Kis híján összeesel, Yvonne pedig jó helyen van. Mi baja eshetne ezen a néptelen vidéken? Különben is mit csinálnál vele? Odarontanál, rávetnéd magad, és közölnéd, hogy szereted? vitatkozott vele egy belső hang. Igen, pontosan ezt tenném, - válaszolt magának. Lassanként megérlelődött benne a terv. - Visszamegyek a táborhelyre - dörmögte vacsora után. - Minek? - csodálkozott Matt. - Yvonne biztosan fél egyedül, de a világért sem panaszkodna. Napkelte után újra itt vagyok. - Ezt meg kell beszélnünk Tommal - figyelmeztette Matt, és résnyire húzott szemmel fürkészte az arcát. - Fölösleges - állította határozottan az orvos. Tudta, hogy áthágja a kutatóakció minden létező szabályát, de ez nem érdekelte. Matt némán bólintott. Öt perccel később Kershaw már javában haladt célja felé. Yvonne kicipelte a sátorból a hálózsákot meg az alátétet, és a tűz mellett terítette le. A lángok társaságában kevésbé kínozta az egyedüllét. Ezt két órával ezelőtt is kitalálhattam volna, - gondolta, miközben elvackolódott a hálózsákjában. Most már jól érezte magát, sötétedés óta először nem kapta fel a legkisebb zörejre is a fejét. Elfáradt, de némi büszkeséggel töltötte el, hogy végrehajtott mindent, amit rábíztak, és ezzel a nyomasztó magánnyal is képes megbirkózni. Ha még a kirándulók is előkerülnek, igazán elégedett lehetek, - gondolta félálomban. Ekkor hallott valamit, s ezúttal nemcsak képzelődött: lépések közeledtek! A zaj irányába fordult, elszorult a torka, aztán felismerte a sötét alakot. - Drew! Megtaláltátok őket? Mi történt? Hol van Alan? A férfi zihálva térdelt le mellé, a haja csuromvizes volt az izzadságtól. - Te teljesen kimerültél - riadt meg a lány. - Igen - szólalt meg végre Kershaw. - Beszélj már! Felhívjam Tomot? - Igen, de ne azonnal. Mondd meg neki, hogy itt vagyok! - Semmit sem értek - kémlelte az orvos arcát Yvonne, mintha arról akarná leolvasni kérdéseire a feleletet. Drew mindent elfelejtett, amit mondani akart neki. Útközben olyan egyszerűnek tűnt minden, de most kétségek gyötörték. Egyszer már tévedett, és nem hozzá való asszonyt vett el. Yvonne iránti érzései kétségtelenül erősek, de vajon tartósak-e? És a lány viszonozza-e őket? Az első felismerés lendületében feltételezte, hogy vonzalmuk kölcsönös, de valóban kiindulhat-e ebből? Ott feküdt előtte Yvonne, nyugodtnak és magabiztosnak látszott... - Meg akartam győződni róla, hogy minden rendben - magyarázta jobb híján. - Tom ugyan azt állította... - De nem hittél neki - fejezte be mondatát az ápolónő. Megint félreértette a férfi szándékát, bizalmatlanságnak vélte a féltést, és ez felbosszantotta. - Meggondolatlanság volt idejönnöd! Az erdőn át, a sötétben... - Jönnöm kellett. Hoztam zseblámpát, és megjegyeztem az utat. Nem lett volna szabad itt hagynunk téged egyedül. - Megszoktam a magányt. - Most haragszol, igaz? Egymásra néztek, arcukat megvilágították a lobogó lángok. A lány egészen más kérdést látott Drew szemében tükröződni, mint ami elhangzott. Tüstént elpárolgott a mérge. - Nem, nem haragszom. Kockára tetted értem a saját biztonságodat. Köszönöm, Drew! Társaságban kellemesebb.

A te társaságodban, ezt kellett volna mondania. Visszatért a katona, aki reggel megcsókolta és elhagyta, visszatért hozzá! Szeretett volna hozzábújni, de nem mert, és a hálózsák sem könnyítette meg a dolgát. - Tegyek fel vizet, Drew? - Maradt még kakaópor? - Maradt. - Szívesen innék egy bögre kakaót. A következő félórában látszólag nem sok játszódott le, mégis minden történés jelentőséggel bírt. Kettesben kortyolgatták a forró italt, és elmesélték egymásnak, ki hogy töltötte a napot. Aztán Drew is bebújt a hálózsákjába. - Hideg van - dörmögte. - Feküdj mellém! A lány készségesen engedelmeskedett, a nagyobbik hálózsák védelmezőn tapadt a kisebbikhez. A bennük fekvők nem érhettek egymáshoz, de Yvonne érezte a férfi testének melegét, és azon nyomban mély, pihentető álomba merült. Néha nem rossz, ha vigyáznak az emberre, - gondolta utoljára. - Yvonne! - rázta meg gyengéden Drew, aki már felöltözve guggolt mellette. - Hajnalodik, mennem kell. - Menned? Hová? - A többiekhez. Folytatjuk a kutatást. Persze... este nem is gondolt erre. A mai napot is egyedül kell eltöltenie. - Már beszéltem Tommal. Az a véleménye, ha délig nem bukkanunk az eltűntek nyomára, erősítést kell kérnünk. - Hogyne - motyogta Yvonne, de még nem eszmélt föl eléggé, hogy értse, amit az orvos mond. - Én már reggeliztem is... - Akkor máris mégy? - Igen. - Miért nem keltettél föl előbb? - Minek keltettelek volna? Azt akartam, hogy kialudd magad. - Most már kezdek tényleg felébredni. Megpróbált kikecmeregni a hálózsákjából. Hogy magyarázza el Drew-nak, milyen jó volt vele este? Akkor nem is akart a reggelre gondolni, s most felkészületlenül érte az új nap. Kell egy kis idő, hogy megint ráhangolódjék a vadonbéli magányra. A férfi megsejtette, mi jár a fejében, nyögve térdre vetette magát, csókokkal borította az arcát, aztán a száját. A lány szenvedélyesen viszonozta a csókot, a szeme parázslott. Ez nem vezet sehová, teljesen reménytelen, győzködte magát, mégsem tudott elszakadni a másiktól. A kemény talaj már nem nyomta a hátát, örökké ott feküdt volna, hogy ránehezedjen Drew teste, borostás bőre az arcához súrlódjon, ujjai az arcát simogassák. Az orvos azonban felegyenesedett. Mindketten tudták, hogy nem ez a megfelelő pillanat. - Ha vársz öt percet, egy darabon elkísérlek, jó? Legalább addig, ahol az út a folyómedertől elkanyarodik. - Szívesen. Drew hangja érdesen csengett. Yvonne sietve vizet loccsantott a kezére, megmosta az arcát, ivott egy korty hideg teát, felhúzta a cipőjét, azután elindultak. Egyikük sem törte meg a csendet, ahogy egymás mögött kapaszkodtak fölfelé. Történt köztük valami, ami messze túlmutatott az érzéki vonzódás határain. A férfi haladt elől. Yvonne figyelte, mint mozognak az izmai a farmernadrág alatt. Drew gyakran hátrafordult, rámosolygott, és a lány szíve minden alkalommal izgatottan megdobbant: úgy mosolyog, mintha ő is... - Hahó! Segítség! Segítség! Erre! Van ott valaki? - hallatszott két kétségbeesett, el-elcsukló hang a szurdok túloldaláról, s egy másodperccel később egy férfi meg egy nő tűnt elő a bokrok közül. Drew habozás nélkül leszáguldott a meredek lejtőn, majd átvágott a kiszáradt folyómedren. Yvonne követte, amilyen gyorsan csak bírta.

A négy eltűnt közül kettőre akadtak. A férfi arcát négynapos szakáll borította, az asszony bokáján rögtönzött kötés. Mindketten sírással küszködtek. - Hála istennek! - Mi történt a bokájával? - Tegnap kificamítottam, kis híján el is tört. Iszonyúan fáj, de nem ez a fontos... az apósom - dadogta a nő. - Tudnak segítséget hívni? - kérdezte a szakállas. - Hányan vannak? Apám valószínűleg szívrohamot kapott. A következő órák lázas tevékenységben zajlottak. Mint Drew-ék megtudták, Bill Holland, a csoport legidősebb tagja, három nappal azelőtt szívrohamot kapott, ezért Mark és Debbie Holland elindult, hogy segítséget hozzon. Csak lassan haladtak, főleg miután Debbie lába megsérült. Azt sem tudták, hogy Bill él-e még. Mindenekelőtt a két elcsigázott embert a táborhelyre vitték. Drew azonnal értesítette Tomot, majd nekieredt, hogy csatlakozzék a mentőcsapathoz. Végre hír érkezett Tomtól: megtalálták Bill Hollandét és a fiát, Jonathant, mindketten élnek, a körülményekhez képest jól vannak. - A légimentők egy órára itt lesznek - tudatta a parkfelügyelővel a lány, hogy mit intézett. - Igyekszünk addigra mi is odaérni. Remélem, a leszállóhelyet jól előkészítette. - Azt hiszem. A társaság még a légimentők érkezése előtt összegyűlt a táborhelyen. Valamennyien kimerültek, de boldogok voltak, hogy elhárult a katasztrófa. Miután a helikopter elszállította Bill Hollandét meg a menyét, a mentőcsapat tábort bontott, s mindannyian felkerekedtek Coolacoola felé. Tom és Matt utazott az egyik kocsival, Alan és Graham váltotta egymást Hollandok autójának volánjánál, Yvonne és Drew megint kettesben maradt a központ terepjáróján. - Besötétedik, mire hazaérünk - jegyezte meg az orvos, ahogy beültek a kocsiba. - Én is azt hiszem - bólintott Yvonne. - Tulajdonképpen hány óra? Teljesen elvesztettem az időérzékemet. - A gyomrom bezzeg nem. Már órák óta adja a vészjelzéseket. Még van néhány szendvicsünk. Nem a legfrissebbek, de... - Kicsire nem adunk. Jane Arnold és Margaret Latham fejedelmi vacsorával fogadta a nap hőseit, Simon meg Jeremy pedig egyik lábáról a másikra állt izgalmában: apáik vállalkozása izgalmas kalandnak tetszett a számukra, amelyben maguk is örömest részt vettek volna. - Drew - fordult az orvoshoz Jane, mihelyt kissé lecsillapodtak a kedélyek -, nagy újság van Melbourne-ben. A sógornője ma reggel egészséges hármas ikreket hozott a világra: csupa lányt. Azt az üzenetet kell átadnom, hogy terv szerint két hónap múlva az egész család ideutazik szabadságra. Uramatyám: hármas ikrek! Már alig várom, hogy láthassam őket.

9. FEJEZET Yvonne-hoz már a két hónap letelte előtt látogató érkezett. Aznap a lány terhesrendelést tartott, mialatt Drew sorra járta a fekvőbetegeket. Utána leült az előtérben az íróasztalához, és különféle papírmunkákkal foglalatoskodott, amikor meglátta a belépő férfit. A térde reszketni kezdett. - Apa! Tényleg az apja volt. Alaposan megváltozott az utóbbi hat évben, és mivel nem jelentette be előre a látogatását, Yvonne az első pillanatban alig ismerte meg. - Mit keresel itt? Úgy értem, miért nem értesítettél, hogy jössz? Nem a legszívélyesebb fogadtatás, de más nem jutott az eszébe. Az apja odalépett hozzá, és kissé sután átölelte. Mindketten fellélegeztek, amikor túljutottak az üdvözlésen. - Természetesen telefonálhattam volna, de meg akartalak lepni. Meg aztán a cégem eléggé az utolsó pillanatban szervezte az utazást. - A céged?

- Igen. Persze te nem tudhatod: a Minex International az egyik leányvállalatunk. Jambarrába igyekszem, el kell rendeznem pár ügyet. Milyen praktikus megoldás, - gondolta Yvonne. A papa nyilván a térképre nézett, és megállapította, hogy Jambarra nincs is túl messze Coolacoolától, így hát összekötötte az üzleti utat a magánlátogatással. Igazán ügyes! Kinézett az ablakon, és porlepte terepjárót fedezett fel odakint, oldalán a bányaművek emblémájával. Na, mit mondtam! Különben mit számít? Évek óta alig tartjuk a kapcsolatot, most az öregemnek úgy tetszett, hogy ismét felelevenítse. Apja üzleti útjának mellékesen közbeiktatott állomásává vált tehát. Megnyugodva vette észre, hogy már nem is bántja, még csak nem is bosszantja a dolog. - Itt maradsz ebédre? - kérdezte könnyedén. - A munkámmal már végeztem, pár lépésre lakom. Összeütök egy-két szendvicset, vagy valami levest is, ha akarod. - Köszönöm, elég a szendvics. Szívesen maradok. Körülbelül egy órám van, aztán vissza kell mennem, kettőkor kezdődik Jambarrában a vezetőségi ülés. - Remek, addig pont megebédelünk. Bezárta a központot, és átvitte az apját a lakásba. Mialatt ő az ennivalót készítette, az öreg Carstairs körülnézett. Szemlátomást elnyerte a tetszését, amit látott. Egy idő múlva visszaballagott a konyhába, és leült az asztalhoz. - Boldog vagy itt, Yve? A lány nem szenvedhette ezt a becézést, de elfogadta. - Igen, boldog. - Szó se róla, óriási változás Melbourne-höz képest. Elcsodálkoztam, amikor megkaptam a leveledet. Azt hittem, életed végéig Dot házában maradsz. - Egyelőre nagyon jól érzem itt magam. Talán nem eresztek végleg gyökeret Coolacoolában, de hogy Melbourne-be visszamegyek-e, azt még nem tudom. Minek is mennék? - folytatta gondolatban. Az utóbbi időben szakmai és személyes vonatkozásban is új távlatok nyíltak előttem, ahogy a papa mondaná a maga üzleti stílusában. - Gyanakodtam, hogy valami szívügy miatt szedted fel a sátorfádat keleten. - Nem, erről szó sincs. Efféle problémákkal csak mostanában foglalkozom, - tette hozzá magában. Ha ugyan Drew problémát jelent. Voltaképpen nem. - Azon morfondírozom, nem kellett volna-e annak idején, hat évvel ezelőtt jobban erőltetnem, hogy Perthbe költözz - forgatta a kezében tartott szendvicset Bruce Carstairs. Eddig még egy falatot sem evett. - Nem, apa - rázta a fejét Yvonne -, az nem vezetett volna jóra. - Miért nem? - Neked ott volt Kirsty meg a két kislány. - Te is a lányom vagy... még ha én rossz apád voltam is, mert azt most már tisztán látom. Vajon helyeseljen neki? Hirtelen eszébe jutott, milyen gondokat okozott Drew-nak a fiához fűződő kapcsolata. - Fölösleges a múltat bolygatni - válaszolta nem túl nagy meggyőződéssel. - Lehet, hogy más a helyedben másként cselekedett volna. Azt hiszem, neked is megvannak a magad korlátai, és... - Épp ezért bíztalak inkább a nagynénédre, amire ő egyébként kifejezetten kért is. - Igazán? - lepődött meg Yvonne. Ezt most hallotta először. - Igen, és ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Úgy gondoltam, később magamhoz veszlek, de teltmúlt az idő... aztán megismertem Kirstyt, és valahogy kicsúsztak a kezemből a dolgok... Mellesleg akkoriban úgy láttam, jól érzed magad Dot néninél. Tény, hogy nem volt halálosan boldogtalan. A nénikéje sohasem bántotta szándékosan, de öregasszonyos hóbortjai időnként elviselhetetlennek tűntek. Elzárta a vele egyívású kislányoktól, rögeszméjévé vált a pontosság, bizalmatlanul tekintett minden idegenre, mereven ellenezte a televíziót, mozit, egyáltalán minden „újmódi huncutságot”. És azok a faliórák! Yvonne hirtelen megértette, hogy az apja valószínűleg sohasem látta saját szemével azt a világot, amelybe akkor a gyermeke került. Mi értelme most beszélni róla? Semmi. - Nagyjában egészében boldog voltam, és ma is elégedett vagyok azzal, amim van. Nem ez a legfontosabb?

- De - sóhajtott halkan a férfi, és eszegetni kezdte a szendvicsét. Megkönnyebbült, hogy a lánya nem tett neki szemrehányásokat. A hátralévő időben aztán még elbeszélgettek erről-arról. - Valamikor eljöhetnél hozzánk Perthbe - invitálta végül Yvonne-t az apja. - Mikor mégy legközelebb szabadságra? - Csak hat hónap múlva. Szeretném kivárni az igazán meleg időt. - Látogass meg minket! A lányok tetszeni fognak neked. Meg kell ismerned őket, elvégre a féltestvéreid. - Szívesen elmegyek - ígérte az ápolónő, és úgy is gondolta. Nem számított felhőtlen kikapcsolódásra, de már elég érettnek és erősnek érezte magát ahhoz, hogy megbirkózzék a helyzettel. Úgy látszik, Coolacoola megváltoztatta. Amikor Bruce Carstairs nem sokkal később felszedelőzködött, táskájából aranyszínű papírba burkolt csomagot húzott ki. - Nem felejtettem el, hogy hamarosan itt a huszonnegyedik születésnapod. Gondoltam, ha meglátogatlak, megtakarítom az üdvözlőlapot... Boldog születésnapot, Yvonne! Az ajándékot Kirsty választotta neked. A lány meglepődve bontotta ki a csomagot, amelyből selymesen csillogó, fekete holmi került elő. Káprázatosan finom anyagú, egészen egyszerű szabású, lélegzetelállítóan elegáns koktélruha. Vajon hová fogja felvenni ezt a különleges darabot? - Köszönöm, apa! - Kirsty választotta - ismételte a férfi, miközben Yvonne megpuszilta. Átölelte a lányt, ezúttal kevésbé félszegen, mint megérkezésekor, majd megfogta a vállát, és a szemébe nézett. - Csinos nő lett belőled, Yvonne, és derék ember... Büszke vagyok rád. Yvonne a tornácról figyelte a távolodó autót. Könnyek szöktek a szemébe. Coolacoolába kellett telepednie, hogy annyi év után visszakapja az apját? Simon mindenesetre itt találta meg az övét, - gondolta. Még mindig kint ácsorgott, amikor Drew meg a fia kijöttek a házukból, és kéz a kézben elindultak Lathamékhoz. Integettek neki, s ő visszaintett. Amikor a munka engedte, Kershaw délben elhozta Jane Arnoldtól a fiút, ebéd után pedig elkísérte Margaret Lathamhez. A gyerek szemlátomást élvezte az együtt töltött időt, mert apja kezét szorongatva mindig vidáman szökdécselt végig az utcán. Azaz nem az apja kezét, hiszen vér szerint nem is az apja, javította ki magát Yvonne. Vajon Drew-nak még mindig gyakran eszébe jut ez? Az biztos, hogy rég nem említette. Egyáltalán, a Birrandi-pataknál töltött éjszaka óta minden személyes témát kerültek. Yvonne kissé csalódott volt emiatt. Az erdei magány és a viharos érzelmek, amelyeket akkor ott mindketten átéltek, mintha valami újat hoztak volna a kapcsolatukba, a folytatás azonban elmaradt. Drew, ha nem is három, de legalább egy lépés távolságot tartott. A lány sem tehetett mást, mint hogy elfogadja a helyzetet. Annál jobb, vigasztalta magát néha. A bizalmas barátság rettenetes gyötrelem, ha az ember szerelemre vágyik. Olykor eltűnődött, nem fajulhatnak-e odáig a dolgok, hogy el kelljen utaznia Coolacoolából, de gyorsan elhessentette magától a gondolatot. Megkedvelte ezt a sivatagi porfészket, nem akart elmenni. Azon nem is töprengett, vajon dr. Drew Kershaw nélkül is vonzónak találná-e Coolacoolát. - Csodálatos volt itt nálad! - mosolygott hálásan sógorára Kate Kershaw. A tornácon üldögélve élvezték a langymeleg októberi este csöndjét. Charles már elment lefeküdni, s visszavonult Kate anyja is, aki elkísérte a családot, hogy némiképp tehermentesítse a kismamát. Épp elmúlt éjfél. Kate az imént etette meg a kicsiket, Drew pedig a kempingből tért vissza, ahol egy hirtelen belázasodott gyereket kellett ellátnia. Normális körülmények között mindketten aludtak volna már, most azonban kihasználták az alkalmat egy kis háborítatlan beszélgetésre. - Örülök, hogy jól érezted magad - felelte az orvos. - Féltem, hogy nagyon kimerít majd az ittlét. - Ellenkezőleg, anyám és Charles egymással versengve kényeztettek, mindent elvégeztek helyettem, én pedig minden szabad percet megragadtam. Főleg a sok úszás meg a hosszú séták estek jól. Annyi fekvés után végre megmozgathattam a tagjaimat. - De azért megérte az a fekvés, nem gondolod? - Hogy kérdezhetsz ilyet!

Mindketten nevettek. Drew sejtette, hogy Kate-ből kikívánkozik valami, mert ő sem volt ezzel másképp, csak nem tudta, hogyan kezdjen hozzá, illetve egyáltalán szóba hozza-e. - Mi tagadás, három csecsemő meg a nagy kert a tyúkokkal és kecskékkel kicsit sok teher egyszerre. Anyu már nem a legfiatalabb, nem vehetjük állandóan igénybe a segítségét, ezért úgy döntöttünk, hogy felveszünk egy gyermekgondozónőt. - Okos döntés - helyeselt Drew. Azon tanakodott, hová akar kilyukadni a sógornője, de gondolatai mindegyre Yvonne-hoz kalandoztak, aki bizonyára már rég alszik. - Másszóval - folytatta Kate -, ha akarod, újra magunkhoz vesszük Simont. - Magatokhoz veszitek? - fortyant fel az orvos. Neki eszébe sem jutott volna ilyen ötlet. - Mindkettőnknek hiányzik - magyarázkodott az asszony. - Először azt hittem, nem tudnánk gondoskodni róla, de időközben belejöttem a picik ellátásába. Kétségtelen, hogy pillanatnyilag szerencsés megoldást találtál Simon számára, de... - Nem, nem, Kate, erről szó sem lehet! Drew szinte kiabált. Maga is meglepődött reakciója hevességén. Eddig a pillanatig nem jutott hozzá, hogy számot adjon magának, mivé fejlődött az elmúlt hónapokban a Simonhoz fűződő viszonya. Most egyszerre világossá vált: vér szerinti apaság ide vagy oda, a fiú az ő gyereke, és akként szereti. - Ez meggyőzően hangzott - mosolygott Kate. - Ennek örülök. Ne haragudj, Drew, nem akartalak megbántani. Én csak Simon javát nézem. - Persze... Hát persze, erre Kershaw nem is gondolt. Vajon a coolacoolai élet valóban a legmegfelelőbb Simonnak? - Majd megbeszélem vele. Neki kell döntenie. - Drew, én nem akartam... - Várj, igazad van. Abból indultam ki, hogy neki is az a legjobb, ha velem él, de... - Látom, darázsfészekbe nyúltam. Szörnyen sajnálom. - Nincs mit, Kate, egyszerűen elgondolkodtam. Nézd, én csak egy magányos férfi vagyok, míg ti, vagyis Charles, az ikrek, te és az édesanyád egy egész nagy család. Nem is tudom... talán erre vágyik Simon. - Már bánom, hogy felvetettem! - állt fel Kate. Egy darabig fel-alá járkált a tornácon, aztán visszaült a helyére, és komolyan az orvosra nézett. - Teljesen kizárt, hogy újra családot alapíts? - Ez hogy jutott eszedbe? - Nézd, Yvonne igazán kedves nő, és... ne haragudj a szókimondásért... egészen más, mint Lisa. Talán épp erre van szükséged. - Tudod, Kate... Kershaw pontosan erről akart beszélni a sógornőjével, de most elakadt a szava. - Bocsásd meg a nyíltságomat, Drew, de holnap elutazunk, nincs sok időnk. Ha Simon veled marad, ami valószínűleg a legjobb megoldás, akkor tudnom kell, elégedett vagy-e az életeddel, és mik a további terveid. - Nem tervezek semmit - morogta a bajsza alatt Drew. - De szereted azt a lányt? A férfi hallgatott. Miért kellett a bátyjának épp egy ilyen nyakas nőszemélyt feleségül vennie, aki az ember veséjébe lát? Kate nem tágított. - Napnál világosabb, hogy szereted. - Ilyen nagyokossá tett az anyaság? - Úgy látszik. Akárhogy is, két, számomra igen fontos személyről van szó, nevezetesen rólad és Simonról, ezért tudni akarom az igazságot. - Amint rájöttem, előled sem fogom titkolni. - Már rájöttél, csak nem akarod tudomásul venni. Miért? - Mert félek - válaszolta Drew hosszú szünet után. - A kötöttségtől, attól, hogy megint hibázom. - Hm. Mindketten hallgattak. Csak el ne kezdjen az első házasságom felől faggatni! - gondolta Drew. Egyszer majd ő is, Charles is megtudja az igazságot, de nem most, nem pont most... - Mióta tart ez? - érdeklődött Kate.

- Úgy érted, mióta... - Mióta szereted Yvonne-t? - Jaj, Kate! Talán adjam meg a napot és az órát? - nevetett zavartan a férfi. - Természetesen nem. Pedig azt is tudom, merengett el Drew. Még a percet is. Odakint történt, a Birrandi-pataknál, mikor rádöbbentem, hogy nem hagyhatom egyedül éjszakára. - Körülbelül két hónapja - bökte ki végül. - Két teljes hónapja? És még mindig nem szóltál neki? - Nem. - Akkor nem lehet komoly a dolog, különben azt kockáztatnád, hogy elveszíted. - Hogyhogy elveszítem? Miből gondolod? - Igazán kézenfekvő. Nem fog az idők végezetéig várni rád. Az a gyanúm, te vagy az első férfi, aki szerelmet ébresztett benne, de nem feltétlenül az utolsó is. Bármikor idevetődhet valamelyik fiatal bányamérnök Jambarrából... esetleg a harmadik parkfelügyelő, akit Tom fel akar venni. Hallottam, hogy nőtlen férfit keres. Ki tudja, talán épp Yvonne kedvére való lesz a jelentkező: férfias, keménykötésű, a szabad természet kedvelője... kicsit talán félszeg, de szeretni való fickó. - Hagyd abba! - Drew bosszúsan tapasztalta, hogy az asszony szavai az elevenére tapintottak. Vajon ő Yvonne kedvére való-e? Eddig sohasem tanakodott ezen. Meglepetésére Kate nem is folytatta. Jóízűt ásított, huncut mosolyt küldött sógora felé, és jó éjszakát kívánt. Drew-nak nem volt kedve aludni. Ostoba szamárnak érezte magát. Miért nem gondolt eddig arra, hogy Yvonne egy másik férfiba is beleszerethet? Állj, hiszen azt sem tudja, érez-e iránta valamit a lány, sőt a saját érzéseivel sincs tisztában. Annyiban kell hagynia a dolgot. Nem, - figyelmeztette egy belső hang. Zaklatottan állt fel, bizonytalan léptekkel hagyta el a tornácot, egészen addig sétált, ahonnét már láthatta Yvonne házát, melyben teljes sötétség honolt. Tökfilkó vagyok, - állapította meg magában. Jól mondta Kate: ha nem vigyáz, elveszíti a lányt. Csakugyan meg akarja kockáztatni ezt? - Ugye velünk jössz vasárnap Namburrába? - kérdezte Drew Yvonne-t, miközben meghányták-vetették a központ apró-cseprő ügyeit, ahogy minden héten egyszer szokták. Elaine Hamiltonnak valamivel több, mint egy hónapja volt még hátra a baba érkezéséig, s a közelgő örömteli esemény előtt még egy nagyszabású kerti ünnepséget akart szervezni úszással, teniszezéssel, grillezéssel és este tánccal. A barátok és ismerősök százkilométeres körzetből jelezték részvételüket. Yvonne is örömmel várta az összejövetelt, melynek alkalmából még teniszruhát is varratott Margaret Lathammel. - Igen, szívesen csatlakozom. Minek mennénk két kocsival? - Én is úgy gondolom. Ilyesforma baráti beszélgetések zajlottak kettejük között mostanában. Vasárnap a megbeszélt időpontban Yvonne remek hangulatban fogadta Drew-t, pedig még el sem készült egészen. Vajon azelőtt előfordulhatott volna ilyesmi? Soha. Már legalább egy órája útra készen kucorgott volna a konyhában, titokban azért fohászkodva, nehogy a férfi elfelejtsen érte jönni. Sokkal jobb így, - állapította meg, és odakacsintott a régi Yvonne-nak, aki lelki szemei előtt szorongva ült az egyik széken: - Pá, kislány! - Hogy mondtad? - rökönyödött meg az orvos, aki ebben a pillanatban lépett be. - Ez nem neked szólt, hanem a korábbi énemnek - magyarázta Yvonne. - Egy picit várnod kell, de ígérem, sietek. Csodálatosan indult minden. A vendégek vidáman úszkáltak, teniszeztek vagy a házigazdának segédkeztek az esti előkészületekben. A gyerekek felszabadultan rohangáltak az egész birtokon. Yvonne remekül érezte magát. Igyekezett minden szórakozásból kivenni a részét, közben nagyokat sétált Hamiltonék hatalmas, gondosan ápolt kertjében, ezen a sivatag tüskés bozótjától elhódított, virágzó földdarabon. Épp arra gondolt, hogy az egészségközpont előtt is ki kellene alakítania egy kis kertet, amihez Elaine Hamilton bizonyára hasznos tanácsokkal tud szolgálni, amikor Drew lépett oda hozzá, és megkérdezte,

nincs-e kedve párost játszani Patsy Strickland meg az egyik szomszéd farmer ellen. Yvonne készségesen csatlakozott. Hamar rájött, hogy a kiválóan teniszező Patsy számára ez a mérkőzés jóval több holmi játéknál. Yvonne az iskola óta nem vett ütőt a kezébe, így kezdetben gyenge ellenfélnek bizonyult. Ráadásul Patsy konok elszántsága is feszélyezte. A térfélváltásnál Drew odasúgta neki: - Ne hagyd magad! Jól játszol, és cseppet sem zavar, ha mégis vesztünk. Istenien festesz ebben a mezben. Azért akartam veled játszani, hogy... Szóval egyszerűen a párod akartam lenni. Ettől kezdve Yvonne egyre magabiztosabban ütögetett, meg is nyerték a második játszmát. Éppen ismét térfelet cseréltek, amikor gyermeksikoly hasított a vidám zsivajba. - Segítség! Segítség! - szaladt feléjük holtsápadtan egy tíz év körüli fiú, szembogara kitágult a rémülettől. - Mi történt, öcsi? - kérdezte az egyik asszony a közelből. - Egy fiú megsérült. A szerszámokkal játszottunk a pajtában... még nagyon kicsi, és borzasztóan vérzik. Tessék jönni gyorsan! Drew és Yvonne egymásra néztek, ledobták a teniszütőt, és rohantak a gyerek után. Az ápolónő ismerte már az idevalósi gyerkőcöket, tudta, hogy sok mindenhez hozzáedződtek, fel se veszik, ha valamelyikük elvágja az ujját. De ennek a srácnak szinte zöld az arca... - Ott, hátul, a pajtában - zihálta a gyerek, mialatt futólépésben követték. - Játszottunk... a nagyobbak megmutatták, hogy szoktak segíteni a felnőtteknek. Aztán az egyik kicsi felkapott egy fejszét, de kicsúszott a kezéből, és... Elértek a magas deszkaépülethez, ahol egész sereg gyerek álldogált, dermedten bámulva a földön fekvő kicsi alakot. Egy tizenéves lány hasztalan igyekezett hátrébb hajtani a bámészkodókat, míg két kamaszfiú a mozdulatlan kis testet próbálta fölemelni. Körülöttük minden csupa vér volt. A felnőttek megjelenésére odébb húzódtak az ácsorgók, és Drew azonnal felismerte a vértől lucskos rövidnadrágot meg a sárga trikót. - Úristen! Simon!

10. FEJEZET Simon lábából élénkpiros, lüktető sugárban ömlött az artériás vér, s a fiúcskában szó szerint percről percre fogyott az élet. Yvonne nem várt az orvos utasítására. Lélekszakadva rohant a terepjáróhoz, és hozta a mentődobozt az elsősegélynyújtáshoz. Drew közben bevitte Simont a házba. Kitépte az ápolónő kezéből a kötszercsomagot, és ketten nyomókötést készítettek. Simon falfehéren feküdt egy pamlagon, a lába felpolcolva. Akadozva, felszínesen lélegzett. Yvonne kitapintotta az érverését: gyenge volt és igen szapora. - Ezt enélkül is tudtuk volna - legyintett hamuszürke arccal Drew -, hiszen sokkos állapotba került. Hívd a légimentőket! Ha szerencsénk van, a környéken jár egy gép, és elvisz minket. Azonnal kórházba kell szállítani a fiút. Ha a nyomókötéssel nem sikerül csillapítanunk a vérzést, akkor el kell szorítanom... az pedig a lábába kerülhet. Magam is megkísérelném levarrni az ütőeret, de ilyen körülmények között... Yvonne nem először örült annak, hogy annyira begyakorolta a rádió adó-vevő használatát. A terepjáróból pillanatok alatt összeköttetést teremtett a Légi Mentőszolgálat diszpécserével, akitől megtudta, hogy egy gép valóban a közeli légtérben tartózkodik. Másodpercek múlva már a kollégákkal beszélt. - Transzfúzió is szükséges a gyereknek? - tudakolta a mentőorvos. - Majdnem biztosan. Sok vért vesztett. - Meg tudja adni a vércsoportot? Gondoskodunk róla, hogy készen álljon a kellő mennyiség. Drew nyilván tudja, - gondolta a lány, mialatt visszarohant a házba. Tévedett! A férfi szemében soha nem látott páni rémület tükröződött, bár egyébként igyekezett uralkodni magán. - Pedig tudnom kellene! Istenem, miért nem törődtem ezzel soha? - ütögette öklével verejtéktől gyöngyöző, sápadt homlokát. - Eddig nem akadt ilyen problémánk, de valahol meg kell lennie az adatnak - morfondírozott hangosan. - Például a születési anyakönyvi kivonatában. - Nem kérdezhetnénk meg Kate-éktől?

- Kate! Ez az! Hát persze, tavaly kivették Simon manduláját, akkor biztos feljegyezték a vércsoportját, és Kate emlékezni fog rá. - Azonnal telefonálok. - De ha nincsenek otthon... - Ezen ráérünk később gondolkozni - fogta meg az orvos vállát Yvonne. Határozottsága segített a férfinak, hogy összeszedje magát. Szerencsére otthon találták Kate-et. Épp szunyókált egy kicsit ebéd után, de azonnal feléledt, amikor Yvonne tájékoztatta a balesetről. - Ki fogja bírni? - kérdezte szorongva. - Ki - állította az ápolónő jóval több bizakodással, mint amennyivel e percben valójában rendelkezett. Drew szerint maga a vérzés nem olyan veszélyes, csak le kell varrni az artériát, ami rendes műtőben teljes érzéstelenítés mellett nem gond. Számottevő izomsérülés nem keletkezett. Az ilyen baleset természetesen nem kis fájdalommal jár, de a fő probléma a tetemes vérveszteség. Simonnak vérátömlesztést kell kapnia, ahhoz viszont tudnunk kell a vércsoportját. - A vércsoportját? Ugyanaz, mint Drew-é: A. De egy pillanat, volt ott még valami - tette az asztalra a kagylót Kate, és elszaladt. - Yvonne? - szólt bele néhány másodperccel később. - Simon tavaly kórházban volt, akkor meghatározták a vércsoportját, és kimutatták, hogy Duffy-anti-gén-hordozó. - Duffy-antigén? Az rendkívül ritka vércsoportanyag. - Igen, nekünk is azt mondták. - Köszönöm, Kate, ez leegyszerűsíti a keresztpróbát. Le kell tennem, máris hívom a pendletoni kórházat. Remélem, lesz megfelelő vérkonzerv. - Vigyázzon rá, Yvonne, vigyázzon mindkettőjükre! - kérte az asszony. Yvonne megígérte, és elbúcsúzott. Nyomban ezután tárcsázta a kórházat. - A és Duffy-pozitív? Nem, abból nincs készletünk, Perthből kell hozatni repülőn. Remélhetőleg ott van belőle. Önök mikorra érnek ide? - Körülbelül egy óra múlva. - Várni fogjuk a sérültet. Mire a lány visszatért Simonhoz és Drewhoz, már hallatszott a közeledő repülőgép moraja. - Azt hiszem, sikerült megállítanom a vérzést - mondta az orvos. - Jön a gép. - Hallom. Rögtönzött hordágyra fektették a fiút, majd Brian Hamilton és Drew a terepjáróhoz vitték, mivel a leszállópálya jó egy kilométernyire feküdt a háztól. Kershaw a gyerek mellé ült, Yvonne vezetett. Megmarkolta a kormányt, hogy nyirkos tenyere ne csúszkáljon rajta. Simon egész úton fájdalmakra panaszkodott, félt, azt sem tudta, hol van. Drew végig fogta a kezét, beszélt hozzá, hogy megnyugtassa. A légimentők gépe leszállt, és berregő motorral várakozott a kifutópályán, mire a terepjáró odaért. A kollégák futva jöttek, hogy átvegyék a hordágyat. Drew követte őket, a nyomában Yvonne. Az utolsó pillanatban a lány magához vette azt a két reklámszatyrot is, amelyet az indulás előtt Elaine Hamilton a kezébe nyomott, bár fogalma sem volt, mit kezdjen velük. Mihelyt mindannyian fedélzetre szálltak, dr. David Little és Christine nővér azonnal munkához látott. Kicserélték a nyomókötést, és infúziót kötöttek be, hogy egyensúlyba hozzák a keringést. - Nagyon alacsony a vérnyomás - állapította meg Little doktor. - Pendletonban van vér? A gép közben a levegőbe emelkedett, de ezt egyikük sem vette észre. Mindannyian a gyerekre figyeltek. - Yvonne! Mit sikerült kiderítened? - harsogta túl Drew a motorzúgást. - A vércsoportja A, ráadásul Duffy-pozitív. Pendletonban éppen nincs ilyen konzerv. Perthből rendelnek, de ha ott sem... - Duffy? - szakította félbe a lányt Drew. - Kate azt mondta, Duffy-pozitív? Ez biztos? - Persze, külön utánanézett. A mandulaműtét előtt határoztak meg Simon vércsoportját. - Ez lehetetlen. Én is Duffy-hordozó vagyok. Egymásra néztek. Yvonne most fogta fel, ami Drew előtt az imént világossá vált: Simonnak és neki ugyanaz a vércsoportja, ráadásul mindketten ugyanannak a rendkívül ritka antigénnek a hordozói, holott nem is vérrokonok... legalább is Drew három és fél éven át ebben a hitben élt.

- Remek, akkor a kolléga úr alkalmas donor - örvendezett Little doktor, aki természetesen nem sejtette, miféle dráma játszódik le két utasa fejében. - Már útközben levehetjük a vért, ha nincs kifogása ellene. - Hogyne, persze - felelte Drew olyan halálraváltan, hogy a lány attól félt, mindjárt elveszti az eszméletét. Christine nővér megkérte Kershaw-t, hogy foglaljon helyet, és lazítsa el a karját. Elszorította a felkart, fertőtlenítette a könyökhajlatot, és bevezette a tűt. Amint a vér csorogni kezdett a műanyagtasakba, Drew hátradőlt, és Yvonne-ra nézett. A lány lehajolt hozzá. - Lisa hazudott - suttogta a férfi. - Talán soha nem is jöttem volna rá. Hazudott! Ezek szerint nem Craig... Elhallgatott, ráeszmélt, hogy ez nem idegen füleknek való téma. Yvonne persze így is értette. - Mit gondolsz, miért akart megtéveszteni? - Sejtelmem sincs, csak feltételezésekbe bocsátkozhatom. Talán egyszerűen meg akart sérteni? Nem, ennél többről lehet szó. Azt hiszem, azt akarta elérni, hogy lemondjak a felügyeleti jogról, sőt még a láthatásra se tartsak igényt... sikerült is volna neki. Drew nem mondott többet, de nem is kellett. A lány felmérte az iménti felfedezés roppant súlyát. Kershaw több mint három esztendőn át küzdött Simon iránti szeretete ellen, mert félt, hogy egyszer összeütközésbe kerül a fiúval. Coolacoolában végre sikerült áttörnie fenntartásai falát, most pedig egyszerre kiderült, hogy a démon, amelytől rettegett, papírtigris csupán. Lisa hazugsága megfosztotta a vigasztól, amely enyhítette volna házassága kudarcának fájdalmát. Most újra megtalálta a fiát, ám félő, hogy a baleset következtében ezúttal végleg elveszíti. - Hogy áll a pulzus és a vérnyomás, kollegina? - kérdezte Yvonne. Christine nővér készségesen tájékoztatta, hogy az értékek valamelyes javulást mutatnak. - De okvetlenül kell a vér, mert a műtét újabb megterhelést ró a szervezetre - tette hozzá gondterhelten. - Mennyit repülünk még? - Körülbelül félórát, azután kocsival még öt perc a kórházig. - Bár már ott tartanánk! - Úgy látom, nem valami jól bírja - fogta halkabbra a hangját a nővér, s fejével Drew felé intett, aki néma csöndben feküdt a hátán, és szabad kezével eltakarta a szemét. Az ajka egyetlen vékony vonallá préselődött. Befejezéséhez közeledett a végeérhetetlennek tűnő repülés. Leszállt a gép, a páciens és kísérői szirénázó mentőautóval száguldottak tovább a kórház felé. Simont azonnal a műtőbe vitték, egy orvos a frissen levett vérrel a laborba sietett, hogy elvégezzék a keresztpróbát. - Ezt itt ne felejtse! - adta át Christine nővér Yvonne-nak a két műanyagszatyrot, amelyet Elaine Hamiltontól hoztak el. A lány csak Drew-t figyelte. A férfi sápadtan, imbolyogva állt a mentőkocsi mellett, mint aki mindjárt elájul, de nem támaszkodott semmire. - Vigyázzon rá! - intette Christine. - Feltétlenül ennie kell valamit. A közelben van egy tejbár. - Nem hiszem, hogy most el tudom csalogatni a kórháztól. - Akkor vigye fel a személyzeti pihenőbe, ott van egy heverő. A főnővér biztosan megengedi, hogy lefeküdjön. Hozzon neki enni-inni a tejbárból. Ötszáz köbcenti vért vettünk le tőle, pótolni kell az elvesztett testfolyadékot... Yvonne az utolsó pillanatban kapta el Drew-t, különben az aszfaltra zuhant volna. - Kösz, már semmi bajom - motyogta az orvos, de úgy nehezedett a lány vállára, mint egy zsák. - Vissza kell mennünk a repülőhöz - búcsúzkodott Christine nővér. - Két másik pácienst akartunk kivizsgálásra Pendletonba hozni, amikor vettük a segélyhívást. Szegények azóta is várnak. - Hogyne, menjenek csak! - mondta Drew. - Köszönjük a segítséget! - tette hozzá Yvonne. A főnővérnek természetesen nem volt kifogása az ellen, hogy a pihenőhelyiséget igénybe vegyék, de Drew nem úgy festett, mint aki pihenni akar. Ketrecbe zárt vadállat módjára keringett a szobában, míg Yvonne rá nem ripakodott. - Ide figyelj, Simont már műtik. Ha eszméleteden óhajtasz lenni, amikor kitolják az őrzőbe, akkor most szépen ledőlsz, és megeszed, amit mindjárt hozok neked. - Jó, igazad van - csitította Drew.

Yvonne elszaladt a tejbárba, ahol nagy pohár narancslevet, tejturmixot meg egy hamburgert vett neki. Az egész nem hatott valami étvágygerjesztően, de megfelelt a célnak. A lány a heverő szélére ült, és gondoskodott róla, hogy az orvos tényleg elfogyassza, amit hozott. Szerepet cseréltünk, - gondolta mosolyogva. A múltkor ő vigyázott rám, most meg... Igen, szüksége van rám, és örülök, hogy segíthetek. Valószínűleg ő is így érzett annak idején a Birrandi-pataknál. Drew-t jobban legyengítették a kiállott megpróbáltatások, mint amennyire magának bevallotta, és eltartott egy darabig, amíg végzett az evéssel. Yvonne eltakarította a csomagolóanyagokat, s csak most tűnt fel neki, milyen szánalmas látványt nyújtanak mindketten: még mindig teniszöltözéket viseltek, amelyen ráadásul mindenütt vérfoltok éktelenkedtek. Kibontotta a két műanyagzacskót. Az egyikben tiszta inget és nadrágot talált, amelyet Drew magának meg Simonnak csomagolt. A másik sajnos csak a törülközőbe csavart meggypiros fürdőruhát és a koktélruhát tartalmazta. Yvonne mégis hálás volt Elaine Hamiltonnak a lélekjelenlétéért. - Öltözz át, Drew! - szólt gyengéden. A férfi elvette a felé nyújtott zacskót, látszott rajta, hogy nem is igen tudja, mit csinál, gondolatai a fiánál járnak. Miután Yvonne halkan behúzta maga mögött az ajtót, hogy a női mosdóban elfogadhatóvá varázsolja a külsejét, nagy nehezen Drew is feltápászkodott, s kezdte levetni magáról a bemocskolódott ruhát. Szinte megbénította a félelem, hogy elveszíti a fiát, mielőtt az apaság igazi örömét megismerhette volna. Próbálta megnyugtatni magát, hogy túl vannak a nehezén, hiszen a seb nem olyan aggasztó, az elvesztett vért a tőle levettel pótolhatják. Igaz viszont, hogy műtét közben mindig felléphetnek bonyodalmak. Hátha rosszul mérte fel a helyzetet, és a sérülés nem is olyan egyszerű, mint hitte... Nyugtalanul járkált a szobában, végül annyira sikerült lehiggadnia, hogy felvegye a tiszta vászonnadrágot és a kockás inget. Cipőt-zoknit is váltott, megfésülködött, de közben egyre csak Simonra gondolt - és Yvonne-ra. De jó, hogy a lány itt van mellette! Egész idő alatt higgadtan és fegyelmezetten viselkedett, bármi játszódott is le benne. Nem ostromolta őt kérdésekkel, hagyta, hogy megbirkózzék aggodalmával, megeméssze a váratlan felfedezést. Nem biztatgatta hamis derűlátással, végig a helyzethez illő magatartást tanúsított. Minden pillanatban tiszteletben tartotta, hogy végső soron mindez csakis az apára tartozik. Elég ebből, torkolta le magát Drew. Ami történt, éppúgy Yvonne-ra is tartozik. Szükségem van rá. Azt akarom, hogy összekössük az életünket. Egy hete sincs, hogy Kate figyelmeztetett, akár el is veszíthetem. Nem, nem kockáztatok, - határozta el, mert végre tisztázta magában, hogy mit akar. - Most bemehetnek a fiukhoz - mosolygott rájuk barátságosan egy dundi ápolónő. Yvonne-t feszélyezte a keskeny vállpántos koktélruha, bár még mindig jobban érezte magát benne, mint a vérfoltos teniszöltözékben. - Ébren van? - kérdezte Drew. - Az imént tért magához, még eléggé kába. Nem tudja, hol van. Természetesen pihennie kell, de a hozzátartozóit kereste. A szokásos műtét utáni állapot. - Elkísérsz, Yvonne? - Ha akarod... - Már hogyne akarnám?! A férfi hangja olyan különösen csengett, hogy Yvonne szíve egészen átmelegedett tőle. Kézen fogta őt, és szinte fájt a szorítása, ám a lány semmi pénzért el nem húzta volna a kezét. Egész közel érezte magához Drew-t, de szeretett volna még sokkal közelebb lenni hozzá. - Menjünk! - suttogta az orvosnak. A kis kórházban nem volt külön őrzőhelyiség, csak egy kis elfüggönyözött rész a két műtő között. Itt állt Simon ágya az életfunkciókat ellenőrző műszerekkel körülvéve. Jelen esetben ezekre szerencsére nem volt szükség. Drew a sápadt fiúcska fölé haj olt, és félresimította homlokába hullott haját. - Simon! A gyerek pillája megrebbent, majd lassan kinyitotta a szemét. - Apu! - mosolygott boldogan, aztán ismét lecsukódott a szemhéja. Elaludt.

- Nagyon biztató az állapota - jelentette ki az ápolónővér, aki a háttérben állva figyelt. - Azt hiszem, félóra múlva kitolhatjuk az osztályra. Közben előkerült az operáló orvos is, és beszédbe elegyedett Drew-val. Yvonne figyelmesen hallgatott, de nem folyt bele a társalgásba. Drew megkönnyebbüléssel fogadta kollégája közléseit: sem műtét utáni szövődmény, sem tartós működéskiesés nem várható. Miután a másik doktor elköszönt, Drew megfogta Yvonne kezét. - Gyere, hadd tudja Simon, hogy te is itt vagy! - Nem szeretném újra felébreszteni - mondta a lány, de közben már a gyerek pofiját simogatta. Olyan gyöngédség vett erőt rajta, amelyet ő maga sem egészen értett. Anyai érzés... igen, de neki semmi joga ehhez. Simon megmozdult, néhány pillanatra kinyitotta a szemét, rámosolygott Yvonne-ra, s már aludt is tovább. A lány felegyenesedett. Szedd össze magad, - futott át az agyán, felejtsd el ezt az érzelgősködést! Észrevette, hogy Drew őt nézi. - Bocsánat - dadogta -, tudom, hogy a ruhám nem kifejezetten kórházhoz illő, de Elaine sajnos nem csomagolta be a farmeromat. - Semmi kivetnivalót sem találok a megjelenéseden. Vacsorameghíváshoz tökéletesen megfelel. - Vacsorameghíváshoz? - Miért, tán nem vagy éhes? - Hát... hm... - vetett egy pillantást a faliórára. Este nyolc! Nem csoda, hogy úgy korog a gyomra. - Kémeim jelentették, hogy nem messze innen elsőrangú kínai étterem működik. Ha ragaszkodsz hozzá, mehetünk a tejbárba is, de azt nem ajánlom - húzta el a száját Drew. Mindketten nevettek. Yvonne végtelenül megkönnyebbült: hosszú órák után végre eltűntek a ráncok, amelyek Simon balesetekor jelentek meg Drew szemöldöke között. Újra élénken csillogott a zöld szempár... Odakint langyos szellő fújt, hal- és tengerszagot hozott. Mennyire más itt a levegő, mint a sivatagban, gondolta a lány. Szinte hihetetlen, hogy egy-két órája még innen több száz kilométerre tartózkodtunk, most meg pár lépés az óceán. - Van egy fiam - jelentette ki váratlanul Drew egészen átszellemült hangon. - Van egy fiam, Yvonne! - Olyan ez, mint valami csoda. - Tudod, mi a legcsodálatosabb? Az, hogy nem változott semmi! Pontosan úgy szeretem, mint eddig. - Talán az a különbség, hogy most magától értetődő módon szereted - vélte a lány. - Ez az - bólintott az orvos -, magától értetődően is lehet szeretni. Lisa mellett sohasem éreztem ezt. Örök küzdelem, feszültség, kockázatvállalás volt az együttélés. Egy pillanatra sem tudtam igazán megnyugodni. Veled egészen más. - Velem? - kezdett vadul kalapálni Yvonne szíve. Eddig azt hitte, Simonról van szó! - Igen, veled - ismételte komolyan a férfi. - Sokáig tartott, amíg rájöttem... Kate azt mondta, ha nem vigyázok, elszalasztalak. Azóta egyre azon töprengek, vajon én vagyok-e az, akire vársz. Keresztre feszít a bizonytalanság. Szabadíts meg a kételyektől! - Tulajdonképpen miről beszélsz? - nevetett Yvonne. Nem merte felfogni, amit hallott. A kórházból az utcára vezető kavicsos úton álltak. Drew lenézett a lányra, az arcát fürkészte, nem tudott szólni. Aztán magához szorította. Yvonne érezte, hogy a férfi szíve éppoly hevesen dobog, mint az övé... és valami mást is érzett. - Szeretlek - mondta az orvos. - Ennyi az egész. Egyszerűen hangzik, és csudára jólesik kimondani! - Komolyan? - suttogta a lány. - Komolyan? A férfi még szorosabban magához ölelte, és szájával megérintette az ajkát. - Próbáld ki! - Még sohasem mondtam. - Tudom. Ezért jelent olyan sokat nekem. Csak egyszer halljam, és esküszöm, soha nem fogom elfelejteni. - Hát akkor... - Figyelj, egészen egyszerű: sze-ret-lek. - Szeretlek.

- Na látod! Ugye hogy most jobb? - Nagyon-nagyon jó. - És mit szólsz ehhez: „Igen, hozzád megyek feleségül”! Gondolod, ezt is ki tudnád mondani? - Azt hiszem... a megfelelő pillanatban igen. - És mikor megfelelő a pillanat? - Most... A kérdéses szavak kimondására mégsem került sor: bizonyos beszédtechnikai akadályok merültek fel. Szerencsére Pendleton igen kis város, a kórháztól az Aranyfazék nevű kínai vendéglőig sem hosszú az út, másképp Yvonne és Drew sohasem ért volna oda, oly gyakran kellett közben megállniuk... Az Aranyfazék derék szakácsa hiába igyekezett kitenni magáért, Yvonne és Drew nemigen méltányolta a feltálalt finomságokat. Az sem zavarta őket, hogy a pendletoni motelek huszonhárom óra után nem szoktak új vendégeket fogadni. Egyáltalán Yvonne soha életében nem törődött még ilyen kevéssé az idő múlásával, mint ezen az estén! Az a néhány világos gondolat pedig, amelyet Drew még ki tudott csiholni az agyából, javarészt arra vonatkozott, hogy vajon mit visel majd menyasszonya az esküvőn. Valami uszályos fehér csodát vagy inkább egyszerű, csipkeszegélyes, svájci batisztruhát Margaret remeklésében? Olyat, amely szabadon hagyja Yvonne karcsú nyakát, gömbölyű vállát, amely oly sok terhet elbír... Akármit visel is, látszani fognak finom arcvonásai, biztatóan felvont szemöldöke és szép ívű szája. Azóta szeretem, amióta Melbourne-ben először találkoztunk, - boldogan a férfi. De ezt ma még nem árulom el neki... Yvonne epekedve várt, amíg Drew elfogyasztotta a tavaszi tekercsét, hogy újra csókolózhassanak. Magában nevetett, és pontosan arra gondolt, amire a férfi.