Lewis.B.smedes.bocsass.meg.Es.felejts Bit Book

LEWIS B. SMEDES

Bocsáss meg és felejts!

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Lewis B. Smedes: Forgive and Forget Harper and Row, San Francisco, 1984 Fordította:

Havas Krisztina Illusztrálta:

Barka Ferenc

Második kiadás ISSN 0865-0705 Text © 1984 Lewis B. Smedes Hungarian translation © 1994 Havas Krisztina Illustration © 1994 Barka Ferenc Magyar kiadás © 1994, 2004 Park Könyvkiadó, Budapest Szerkesztette: Fenyves Katalin és Putnoky Istvánné A borítót tervezte: Barka Ferenc Műszaki szerkesztő: Szabados Erzsébet Tördelés: Alinea Kft. Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 240795 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató Printed in Hungary

Friesland legbelsejében, Faken falujában élt egyszer egy magas, ösztövér pék, Fouke. Erényes ember volt, hosszú, keskeny az álla, hosszú, vékony az orra. Oly feddhetetlen volt, hogy az erény szinte sugárzott keskeny ajkairól mindenkire, aki csak a köze­ lébe ment; ezért aztán Faken lakói nem is igen mentek a kö­ zelébe. Fouke felesége, Hilda kicsi volt és gömbölyű. Gömbölyű volt a karja, a keble, a csípeje. Hilda nem riasztotta el az embereket rideg erénnyel; lágy gömbölyűségével magához vonzotta őket, s ők ott sütkéreztek nyílt szívének derűs melegében.

Hilda tisztelte és amennyire az engedte, szerette is erényes férjét, szíve mélyén azonban többre vágyott, mint a Foukéból sugárzó tiszteletre méltó erény. És hiányának mélyén ott fészkelt a szomorúság magva. Egy reggel, miután napkeltétől dagasztotta a tésztát, Fouke hazament, s az ágyában, Hilda gömbölyű keblén egy idegent talált. Hilda hűtlensége hamarosan szóbeszéd tárgya lett és a fakeni gyülekezet botrányköve. Mindenki azt gondolta, az erényes Fouke elküldi Hildát a háztól. Meglepetésükre azonban nem így történt. Hildát megtartotta feleségének, s azt mondotta, megbo­ csátott neki, ahogy a Jóság Könyve tanítja. Szíve legmélyén azonban Fouke sohasem tudta Hildának megbocsátani, hogy a nevére szégyent hozott. Amikor az asszonyra gondolt, harag és megbántottság dúlt a lelkében; megvetette, akár egy közönséges szajhát. Valójában egyszerűen gyűlölte, amiéit elárulta őt, nagyszerű és hűséges férjét. Csak színlelte a megbocsátást, hogy erényes irgalmasságával jobban megbüntethesse. Fouke színlelése azonban nem nyerte el az égiek tetszését. Ezért aztán minden egyes alkalommal, amikor Fouke titokban gyűlöletet érzett Hilda iránt, arra repült egy angyal, és egy apró, alig inggomb nagyságú kavicsot pottyantott Fouke szívébe. Ahányszor csak megütötte egy kavics, Fouke ugyanazt a fájdalmat érezte, mint abban a pillanatban, amikor meglátta Hildát az idegennel. Ettől aztán még jobban gyűlölte Hildát; gyűlölete fájdalmat szült, fájdalma gyűlöletet. A kavicsok pedig sokasodtak. Fouke szíve egyre nehezebb lett, oly nehéz, hogy egészen meggörnyedt; magasra kellett emelnie a fejét, hogy ne csak a földet lássa. A bánat annyira elöntötte, hogy azt kívánta, bárcsak meghalhatna.

Egy éjszaka aztán a kavicsdobáló angyal meglátogatta Foukét, és elmondta neki, hogyan gyógyulhat ki bánatából. A szív sebére csak egyetlen gyógyír létezik. Fouke bajára a megoldás a varázsszemüveg. Ha ezen keresztül visszanéz fájdal­ mának kezdetére, és Hildát nem hűtlen feleségének, hanem gyönge asszonynak tekinti, akinek szüksége van Foukére, más­ ként látja majd, és ettől megszűnhet a múlt okozta sebekből áradó fájdalom. Fouke tiltakozott. - Semmi sem változtathatja meg a múltat mondta. - Hilda bűnös, és ez olyan tény, amellyel szemben még egy angyal is tehetetlen. - Igen, te szegény szenvedő, igazad van - felelte az angyal. - A múltat valóban nem lehet megváltoztatni, csak a múltban gyökerező fájdalmat lehet meggyógyítani. Mégpedig úgy, ha a történteket varázsszemüvegen át nézed. - De hol szerezhetnék ilyen varázsszemüveget? - akadékos­ kodott Fouke. - Csak kérned kell, és erősen akarnod, máris a tiéd. Ahány­ szor csak az új szemüvegen át nézel Hildára, sajgó szíved egy kaviccsal könnyebb lesz. Foukénak először nem sikerült a kérés, túlságosan is betöl­ tötte lelkét a gyűlölet. A fájdalom azonban egyre inkább arra késztette, hogy kérje, akarja az angyal által ígért varázsszemüve­ get. Ezért aztán őszintén kérni kezdte, s végül meg is kapta. Hamarosan, ki tudja hogyan és miért, de másképpen kezdte látni Hildát: nem gonosz és csalfa nőszemélynek, hanem olyan esendő asszonynak, aki szereti őt. Az angyal megtartotta ígéretét: egyesével leemelte a kavicso­ kat Fouke szívéről. Ez nem ment olyan gyorsan, az igaz. De végül Fouke megkönnyebbült; egyenes derékkal járt, és mintha az álla és az orra se lett volna olyan vékony és hegyes, mint azelőtt. Visszafogadta Hildát a szívébe, s eztán boldogan éltek.

Tulajdonképpen mit teszünk, amikor megbocsátunk? Mi megy végbe bennünk? Mikor van erre szükség? Mi jön utána? Mit várhatunk tőle? Mi is a megbocsátás? A megbocsátás aktusa önmagában csodálatosan egyszerű, ám mindig nagyon bonyolult érzések viharában történik meg. Másokkal való viszonyunkban nincs ennél nehezebb dolog. Legyünk hát őszinték egymással. Beszéljünk komolyan arról a bizonyos varázsszemüvegről, melyet az kap, aki kész kiszaba­ dulni az elszenvedett méltánytalanságok börtönéből. A megbocsátásnak négy szakasza van. Ha mind a négyen túljutottunk, elérünk a csúcsra: megtaláljuk a megbékélést. Az első lépcső a fájdalom: ha valaki olyan mélyen és igazságta­ lanul bánt meg, hogy nem tudjuk elfelejteni, megkezdődik a megbocsátás drámájának első felvonása. A második lépcső a gyűlölet: nem feledhetjük a szörnyű fájdalom emlékét, s nem vagyunk képesek ellenségünknek jót akarni. Néha azt kívánjuk, kínzónk szenvedjen úgy, ahogy mi szenvedünk. A harmadik szakasz a gyógyulásé: megkapjuk a varázsszem­ üveget, és más fényben kezdjük látni azt, aki megbántott.

Emlékezetünk sebei begyógyulnak, a fájdalom elmúlik, újra szabadok vagyunk. A negyedik stáció a megbékülés: visszafogadjuk életünkbe bántónkat, s ha őszintén fordul felénk, a szeretet új, tiszta lappal induló kapcsolathoz vezet bennünket. A negyedik stáció sikere legalább annyira függ a másik embertől, mint saját magunktól: néha nem kér megbocsátásunkból, s ez esetben egyedül kell meggyógyulnunk.

Ha elég sokáig élsz, komoly esélyed van rá, hogy valaki, akit barátodnak tartasz, megbántson. Ha te is olyan vagy, mint én, hagyod a sérelmet elmérgesedni egészen addig, amíg már semminek sem tudsz örülni. Amikor ez bekövetkezett, eljutottál a megbocsátás első lépcsőjére. Tudod, arra a fájdalomra gondolok, mely csillapíthatatlanul éget és emészt, és szinte percnyi nyugtot sem hagy nekünk. Lehet, hogy mások számára sebeink csak horzsolásnak tűnnek, de végtére is az számít, mi mit érzünk. Elmondok egy történetet, hogy érzékeltessem, miként kerget­ het valakit egy, a kívülálló számára jelentéktelen eset a megbo­ csátáshoz vezető válságba. A történet szempontjából fontos tudni, hogy őseim nemzedé­ keinek hosszú sora falusi kovács volt. Még a családi nevünk, Smedes, ez a régi holland szó is kovácsot jelent. Amióta csak kialakult a vezetéknév szokása, a család minden fiúsarja az üllő mellett kereste a kenyerét, s nagy büszkeség volt, ha szakmája méltó képviselőjének bizonyult. A történet a következő. Egy júniusi pénteken átlagos ered­ ménnyel letettem az érettségi vizsgát a muskegoni felsőbb középiskolában. Másnap távolsági buszon Detroitba mentem, hogy munkába álljak a családi vállalkozásban működő Smedes Vasműveknél, melyet Klass nagybátyám hozott létre abból a kovácsműhelyből, amelyet Amerikába bevándorolva egy garázs-

ban nyitott. Tekintve, hogy a továbbtanuláshoz sem pénzem, sem megfelelő tanulmányi eredményem nem volt, boldogan elfogadtam Klass bácsi ajánlatát: indulásként álljak be a vasmű­ vekhez. Feladatom az volt, hogy az acélgerendákat csinos kötegekbe rakjam, lángvágóval az építési vállalkozók által rendelt méretre vágjam, aztán benzinnel kevert szurokkal bekenjem, hogy ne rozsdásodjanak meg túl gyorsan. Még csak a közelébe sem ke­ rültem a kovácsműhelynek, ahol vörösen izzó acélrudakból dí­ szes formákat kalapáltak és hajlítottak - ez volt az egyetlen való­ di kovácsmunka, amit a Smedes Vasművekben még végeztek. Az igazat megvallva: kovácsnak is, acélmunkásnak is harmat­ gyenge voltam. Túl magas, túl sovány és álmodozó az olyan munkákhoz, amelyekhez erő és rátermettség kellett. Rövid szereplésem a kovácsműhelyben nem öregbítette a család hírnevét. Unokatestvéremet, Hanket viszont az Isten is kovácsmester­ nek teremtette. Erős volt a csuklója, keze gyorsan engedelmes­ kedett az agyának, s még mielőtt a kalapácshoz ért volna, fejében már kirajzolódott a művészien megmunkált acél. Hank néha elvitt az építkezésekre, ahol a kovácsműhelyben készített kapukat, díszes kerítéseket állítottuk fel. Megtanított, hogyan kell négyzet alakú lyukat vésni a betonba, s hogyan kell a kapufélfákat beállítani, a lyukat forró ólommal kiönteni. Időn­ ként bizalmába fogadott, izgalmas családi titkokat mesélt Klass bácsiról, és olyan disznó vicceket, amilyeneket addig még életemben nem hallottam. Egyre inkább úgy éreztem, hogy Hank igazán a barátom. Ám mintha két ember lakott volna benne: hol barátságos volt és szórakoztató, hol pedig gonosz és kegyetlen. Amikor kettesben voltunk, nekem a barátságos oldalát mutat­ ta. Én ezt az énjét fogadtam el; egyébre tőle nem is volt szükségem.

Ha azonban odajött hozzánk valaki munka közben - például egy művezető -, megmutatkozott Hank rosszabbik énje. Azon­ nal rám szállt, amikor az illető még hallótávolságon belül volt. - Hé, Lew, mi lenne, ha megmozdítanád azt a csontos segged, és a változatosság kedvéért rendesen végeznéd a dolgod? - Ezt a balfaszt varrták a nyakamba segítségnek, aki nem tudja megkülönböztetni a kalapácsot a hajsütővastól! De hát mit te­ hetünk, a főnök unokaöccse, kénytelen vagyok elviselni! - Lew, remélem tudod, hogy semmi hasznodat nem lehet venni?! így beszélt velem Hank olyan emberek jelenlétében, akik előtt mindketten szerettünk volna remek színben tündökölni. Rászedett azzal, hogy elhitette velem, jó barátok vagyunk, utána pedig megalázott. Megtehette, mert abban az időben nagyon nagy szükségem volt egy barátra. Így aztán, ha hazafelé menet kedves volt hozzám, megint bedőltem neki, még akkor is, ha aznap éppen hülyét csinált belőlem. Másnap pedig kezdődött minden elölről. Sokáig nagyon utáltam Hanket. És miért is ne utáltam volna? Nagyon fáj, ha valaki barátságot színlel, azután pedig úgy bánik az emberrel, mint egy kutyával. A szívem mélyén tudtam: én teszem lehetővé, hogy Hank így sértegessen, de ez még nem jelenti azt, hogy meg is érdemeltem. A fájdalmam a megbocsátás első szakaszába juttatott, és el kellett döntenem: ki akarok-e gyógyulni, vagy továbbra is szenvedni fogok az engem ért igazságtalan sérelem emlékétől. Ebbe a fontos stádiumba mindannyian elérkezünk, ha valaki komolyan megbánt bennünket. Hagyjuk-e, hogy a fájdalom ott fortyogjon szívünk mélyén, és megmérgezze az életünket, vagy inkább a megbocsátás csodájával begyógyítjuk sebeinket? Természetesen sok olyan apróbb sérelem ér bennünket, amelyekért nem kell megbocsátanunk - a számtalan kisebb kellemetlenséget elég méltósággal elviselni.

Különbséget kell tennünk sérelmeink között; vannak, ame­ lyekhez nélkülözhetetlen a megbocsátás csodája, másokon némi humorérzék segítségével túltehetjük magunkat. Ha minden bajunkat egy kalap alá, a megbocsátandók közé vesszük, a bo­ csánat aktusát olcsó közhellyé silányítjuk. Ahogyan a jó borhoz, a bocsánathoz is megfelelő alkalom kell. A megbocsátáshoz vezető válságot előidéző sérelemnek há­ rom alapvető tulajdonsága van: minden esetben személyes, igazságtalan és súlyos. Az ilyen sebet nem gyógyíthatja be más, csak ha megbocsátasz okozójának.

Személyes sérelem Megbocsátani csak embernek lehet; a természetnek például nem, pedig gyakran okoz nekünk, embereknek fájdalmat. Néha azzal, amit megtagadott tőlünk. Sok ember - önhibáján kívül kevésbé egészséges, szép vagy okos, mint szeretné. Máskor a haragjával sújt minket, mint közeli barátaim esetében, akik nemrég temették el kisbabájukat. Egy titokzatos betegség, a bölcsőhalál áldozata lett. Ám a természetnek nem bocsáthatunk meg. Átkozhatjuk, fellázadhatunk ellene, okolhatjuk minden hibánkért, és végül megadhatjuk magunkat nyers erejének. A tudomány segítségé­ vel időlegesen megvédhetjük magunkat szeszélyes támadásai­ tól, vagy pedig hívőként alávethetjük magunkat Isten kifürkész­ hetetlen szándékainak. Megbocsátani azonban csakis emberek­ nek lehet. Ugyanígy nem bocsáthatunk meg rendszereknek sem, annak ellenére, hogy nagyon sok fájdalmat okozhatnak a bennük élőknek. Gazdasági rendszerek a nélkülözőket az emberhez méltatlan szegénység gettójába zárhatják. Politikai rendszerek szabad állampolgárokat rabszolgasorban tarthatnak. Vállalatok

bábként mozgathatják, aztán kifacsart citromként elhajíthatják dolgozóikat. Ám rendszereknek nem bocsáthatunk meg, csakis embereknek. Kizárólag az emberek tehetők felelőssé azért, amit csinálnak. Csakis emberek fogadhatják el a megbocsátást, és dönthetnek úgy, hogy visszatérnek hozzánk. A megbocsátás személyes aktus. Ebből következik, hogy csak annak bocsáthatok meg, aki engem bántott meg. Azoknak az embereknek nem kell megbocsátanom, akik nem engem bántottak. Sőt, nincs is jogom megbocsátani nekik; ezt kizárólag áldozataik tehetik meg. Felháborodhatom azon, amit mások ellen elkövettek. Megítélhetem, akár el is ítélhetem őket, fejüket követelhetem. Táplálhatok például rettenetes haragot Sztálin iránt, amiért oroszok tömegét gyilkolta le, de minthogy engem nem bántott, nem bocsáthatok meg neki. Nem azért, mert túlságosan gonosz volt, hanem mert őszintén csak azok bocsáthatnak meg neki, akik tetteinek áldozatai voltak. Leérté­ kelné a megbocsátás csodáját, ha jogot formálnék bocsánatra azokkal a nagy bűnösökkel szemben, akik nem engem bántot­ tak. Nem azt állítom, hogy a bűnös keze feltétlenül az én torkomat kell szorongassa. Gyakran az a legfájdalmasabb, ami a szerette­ inknek fáj. Én például szinte neurotikusan szenvedek, ha a gyermekeimnek fáj valami. Ha őket bántod, rosszabb, mintha énrám támadnál. Ennek ellenére saját magunknak kell éreznünk a fájdalmat ahhoz, hogy szükségünk legyen a megbocsátás nyújtotta gyógyulásra. Mivel a megbocsátás saját fájdalmainkat gyógyítja, nem árt tisztában lennünk e fájdalmakkal. Vannak, akik letagadják valódi érzéseiket. Talán mert túlságo­ san fájdalmasak ahhoz, hogy bevallhatók legyenek. Ha valakit a szülei becsaptak, bántalmaztak, gyakran önmaga elől is elrejti érzelmeit attól való félelmében, hogy esetleg meggyűlölné őket;

épp azokat, akiket annyira szeretne szeretni. Így aztán minden módot megragad arra, hogy tagadja szenvedéseit. Én sokszor nem félelemből, hanem puszta hiúságból taga­ dom le az érzéseimet. Hősiesen összeszorítom a fogamat, nehogy be kelljen vallanom, hogy bizonyos embereknek elég hatalma van rajtam ahhoz, hogy megbántsanak. Ugyanígy a megcsalt feleség is azt mondja: „Tudom, hogy a férjem szórako­ zik azzal a kis hülye libával, akit a titkárnőjének nevez, de nem fogom neki megszerezni azt az örömöt, hogy szenvedni lásson." Íígy aztán lelke sötét zugaiba száműzi fájdalmát, mindenki szá­ mára láthatatlanul. Még az is lehet, hogy sikerül neki; lehet, hogy a titkárnő múló epizódnak bizonyul. Megbocsátani azonban nem fog addig, ameddig mély fájdalmát be nem ismeri. Természetesen leegyszerűsítem a helyzetet. A történet rend­ szerint nem az ártatlan bárányról és a gonosz farkasról szól. Legtöbbünknek megbocsátás közben egyszersmind meg is bocsátanak. Néha pedig annyira összemosódik az adott és a kapott bocsánat, hogy nem is különíthető el egymástól. Alapvetően tehát akkor következik be a gyógyulás, amikor az egyik ember fájdalmat érez, és megbocsát a másiknak, aki fáj­ dalmát okozta. Igazságtalan sérelem A megbocsátáshoz vezető válság mindig olyankor következik be, ha valaki igazságtalanul bántott bennünket. A megbocsátás a szeretet gyógyírja arra az esetre, amikor valaki, akitől elvárnánk, hogy jól bánjék velünk, akarattal okoz fájdalmat. Különbséget kell tennünk a puszta fájdalom és a szándékos sérelem között. Mindenkinek rosszul esik, ha egy fogadáson elveszít ötven dollárt; és rosszul esik, ha az utcán rabolják el a pénzét. Morálisan azonban nem mindegy, hogy tisztességes, hétköznapi körülmények között vagy becstelen erőszak által veszítjük el

pénzünket. A kisfiúnak fáj, ha a mamája kiabál vele, amiért megverte a húgát, és az is fáj, ha részeg apja ráordít, minek is született meg. Óriási különbség van azonban a megérdemelt büntetés és a kegyetlen bántás között! Nem kell azt hinnünk, hogy ellenünk van az egész világ. Pedig körül vagyunk véve emberekkel, akik időről időre megbántanak bennünket, anélkül, hogy ártó szándékkal tennék. Egy időben például volt valaki az életemben, aki borzasztó dolgokat művelt velem: végigordította a vacsorát, akármennyi volt is a dolgom, éjjel-nappal ugráltatott, nemegyszer lepisilte a legjobb nadrágomat. Ráadásul nagyon beteg lett, és majd meg­ őrjített, mert a világ minden kincséért sem mondta meg, mi a baja. Néha szerettem volna felpofozni. Az viszont eszembe sem jutott, hogy meg kellene bocsátanom neki. Hat hónapos kislányomról van szó; nem kellett megbocsáta­ nom szörnyű tetteit, hiszen nem szándékosan bántott velük. Szerettem őt, ezért bármit elviseltem tőle. Lehet, hogy a példa kicsit túlzó, mindenesetre jól érzékelteti, hogy nem kell minden fájdalom okozójának megbocsátanunk. Gyakran elszomorodunk, ha fontos emberi kapcsolatainkról - melyekről azt hittük, örökké fognak tartani - kiderül, hogy végesek. Elválnak útjaink, elhagyjuk egymást. Vannak barátságok, melyek véget érnek, szerelmek, melyek nem bizonyulnak tartósnak. A szakítás rendszerint - legalább az egyik embernek - fáj. Ám abban a világban, ahol minden, ami elkezdődik, véget is ér, a szeretet azzal a kockázattal jár, hogy a lélek megsebesül. Talán nincs igazságtalanabb sérelem - jóllehet nem szándé­ kos -, mint ha valaki megbetegszik, meghal és magunkra hagy bennünket. Szeretteink meghalnak, mert ez a természet rendje, nem pedig azért, hogy bántsanak. De mégis, hogyan érthetné meg egy gyerek, hogy rákban elhunyt apja nem akarattal hagyta őt magára? Nagyon megértőnek kell lennünk azokkal, akik az

eszükkel ugyan felfogják, mi történt, de lelkük mélyén mégis úgy érzik, hogy becsapta őket az, aki meghalt, méghozzá éppen amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Nehezebb a helyzet, ha szerettünk dönt úgy, hogy itthagy bennünket, pedig tudja, milyen fontos lenne, hogy velünk maradjon. Bob, aki felakasztotta magát, senkinek sem mondta el, miért teszi. Tényleg nem volt más választása? Hogy felelős-e azért a fájdalomért, amelyet maga után hagyott, és megbocsát­ hat-e neki a felesége? Nem tudom. Ezt kinek-kinek magának kell eldöntenie. Sokszor nem tudhatjuk biztosan, hogy ami történt velünk, elkerülhetetlen baleset volt-e, vagy szándékosan okozott ne­ künk fájdalmat valaki. Néha csak külső segítséggel sikerül különbséget tennünk a kiszolgáltatottságunkból fakadó sérel­ mek és a szándékos támadások között. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy a fájdalom csak akkor igazságtalan, ha szándékosan okozza valaki. Igazságtalan min­ den fájdalom, amelyik nem megérdemelt és nem szükségszerű. Ahhoz, hogy valakinek megbocsáthassunk, nem kell bebizonyí­ tanunk, hogy szándékosan bántott. Az elkerülhető sérelmek okozójuk szándékától függetlenül - mindenképpen olyan vál­ ságba juttatnak, amely elvezethet a megbocsátáshoz. Készítettem egy listát azokról a sérelmekről, melyeket időről időre mindannyian megtapasztalunk. Aki okozza, egyik esetben sem akar rosszat, aki elszenvedi, mégis igazságtalannak érzi. Ugye, te is megéltél már ilyet? Valaki azért bánt, mert úgy érzi, megérdemeltük Előfordul, hogy valaki szándékosan árt: bosszút akar állni. Ezt teszi Macbeth, amikor elárulja királyát: „Minden porcikám / Felajzottan készül a szörnyű tettre." Ezt tette Booth, midőn a színházi páholyban Lincoln elnökre lőtt. Lee Harvey Oswald kitervelte, hogy lelövi Kennedyt. Júdás az éj leple alatt elárulta

Jézust. Mindannyian úgy érezték, áldozatuk azt kapja, amit meg­ érdemelt. Biztos vagyok benne, hogy azok az emberek, akik szándéko­ san bántottak, őszintén azt gondolták, megérdemlem. Egyszer egy kollégám levélben figyelmeztette főnökeimet teológiai eltévelyedéseimre. Igazságtalan volt, és sok kellemetlenséget okozott. Azt hiszem, ez a kollégám jogosnak tartotta lépését. Ám hogy ő mit gondolt, és én hogyan éltem meg az esetet, koránt­ sem volt ugyanaz. Ami történt, akkor is igazságtalanság marad, ha ő nem annak szánta. Igazságtalansága döntés elé állított: akarom-e, hogy az eset a lelkemet mérgezze, vagy a varázsszem­ üveg segítségével kigyógyulok belőle? Amikor valaki szándékosan árt, rendszerint meg van győ­ ződve tette jogosságáról. Nekikészül, hogy bántson, fogcsikor­ gatva, villámló tekintettel, összeszorított szájjal, abban a hitben, hogy megérdemeljük. „Nekem jobban fáj, mint neked" - magya­ rázza az, aki úgy hiszi, igazságosan cselekszik. Ám a szándék nem változtat azon a tényen, hogy a támadást igazságtalannak érezzük. Amikor ilyen helyzetbe kerülünk, bekövetkezik a válság, mely elvezethet a megbocsátáshoz: nem tudunk tovább barátként, szerelmesként viszonyulni fájdalmunk okozójához, amíg fel nem ismerjük sérelmünk méltánytalan voltát. Valaki azért bánt, mert nem képes uralkodni magán Előfordul, hogy valaki nem szándékosan bánt, hanem azért, mert nem képes uralkodni magán. Jack nem akart ártani a családjának; egyszerűen nem tudott lemondani az italról. Walter nem szándékosan bántotta feleségét azzal, hogy megcsalja; erős libidóját képtelen volt kordában tartani. Körülbelül egy évvel ezelőtt barátaim, Ben és Phyllis Sewall nagyon súlyos válságot éltek át. Fiuk, Roger egy kereszteződés­ ben állt mopedjével a kaliforniai Laguna Beachen. Lábával a

földre támaszkodott, és várta, hogy szabad legyen az út. Mögötte Sid Charid közeledett száguldva a kereszteződés felé. Nem lassított a stoptáblánál. Hátulról rohant bele Rogerba, aki azonnal meghalt. A vezető egy pillanatra megállt, majd tovább­ hajtott. Cserbenhagyásos gázolás. Mint kiderült, Sid kábítószer hatása alatt állt. Nem akart ő senkinek sem rosszat, de nem volt ura önmagának, a bódító szer elvette az eszét. Roger viszont nem érdemelte meg, hogy meg­ haljon, mint ahogyan a barátaim sem érdemelték meg, hogy elveszítsék fiukat. Igazságtalanság történt. És ez a groteszk igazságtalanság életük egyik legfájdalmasabb válsághelyzetét idézte elő. Valaki azért bánt, mert nem tud megbirkózni a problémáival Személyes problémáink időnként robbannak, és a repeszdara­ bok ártatlan kívülállókat is megsebeznek. Pedig senki sem akarta őket bántani; egyszerűen csak rosszkor keveredtek arrafelé. A felnőttek konfliktusainak szerencsétlen áldozatai gyakran a gyerekek. Barátom, Morgan boldogtalan házasságban élt; minden oka megvolt a menekülésre. Két gyermeke azonban a felnőttek haragjának árnyékában élve úgy hitte, az ő hibájukból gyűlölik egymást ennyire a szüleik. Morgan csak egy reménytelenül rossz házasságból próbált kitörni, esze ágában sem volt bántani a gyerekeit. Őnekik azonban nem volt módjuk kívül maradni a csatatéren. Nem érdemelték meg, mégis szenvedtek. Valaki azért bánt, mert jót akart Megesik, hogy valaki akkor bánt meg bennünket, amikor éppen jót akar. A tervei mások gonoszsága vagy saját ügyetlensége miatt füstbe mennek, segítő szándéka fordítva sül el. Alec Morton volt barátaim közül a legnagylelkűbb. Sebész­ ként minden négy évből kettőt Burundiban töltött egy düledező

missziós kórházban, és szegényeket gyógyított. Pénzt nem fogadott el, sőt gyógyszereket vitt magával, és szétosztotta a rászorulók között. Eközben gyakran maga is az anyagi csőd szélén állt. Mivel pedig nagyon szerette a gyermekeit és gon­ doskodni akart róla, hogy jó iskolákba járhassanak, megfogadta valami dörzsölt bróker tanácsát: minden megtakarított pénzét egy ingatlanügybe fektette, mely azzal kecsegtette, hogy hat gyermekének fedezi egyetemi taníttatását, feleségének pedig gondtalan öregséget biztosít. Az ingatlan értéktelen vacaknak bizonyult. Alec legfőbb gondja a burundiak szenvedése és gyermekei­ nek biztonsága volt. Jót akart, de nagylelkűségének eredménye mégis veszteség lett. Mivel amúgy is hajlamos volt a depresszióra, egyre mélyebb­ re süllyedt az önmarcangolásba. Egy éjjel felautózott a házuk mögötti hegyre, és főbe lőtte magát. Öngyilkossága volt a legigazságtalanabb csapás. Gyerekei nem érdemelték meg, hogy a pénzen kívül még őt is elveszítsék, s a p j u k - j ó szándéka ellenére - rettentően igazságtalan szenvedést okozott nekik. Azt hiszem, nagy szüksége van bocsánatukra, bármennyire jó ember volt is.

Valaki azért bánt, mert téved Néha azért ér minket bántás, mert mások - például hivatásos segítők - hibát követnek el. Jó szándékukhoz nem fér kétség, mégis elrontanak valamit. Kevesen tudnak akkora bajt okozni a tévedéseikkel, mint az orvosok. Bízunk benne, hogy vigyáznak ránk; hagyjuk, hogy elaltassanak, miközben felszabdalják, majd összevarrják testün­ ket. Ám ők is hibázhatnak, és ezért gyakran mi fizetünk meg, többszörösen. Amikor az anyósom már öreg volt és nagyon beteg, jelentős mennyiségű vérátömlesztésre volt szüksége. Tévedésből idegen vércsoportú vért kapott. Senki sem akart rosszat neki a kórház­ ban, mégis majdnem meghalt. Egy kezdő orvos, hogy imponáljon a nővérnek, új kezelést rendelt el, holott előbb konzultálnia kellett volna az ügyeletes orvossal. Olyan gyógyszereket írt elő a páciensnek, melyek a többi orvossággal kölcsönhatásban károsnak bizonyultak. A fia­ tal orvosnak kötelessége lett volna erre is gondolni, de túlságo­ san sietett; elhamarkodott intézkedésének következményei pe­ dig igen fájdalmasak és meg nem érdemeltek voltak. Hiba csak mind, tévedés. Mindenki követ el ilyet. Ám ha orvos az illető, mi fizetünk meg érte. Mi fizetjük a kórházi kezelés pluszköltségeit, mi fizetünk a fájdalommal, amit el lehetett volna kerülni, sőt nemegyszer az életünkkel is. Ez pedig nem igazsá­ gos, bármi volt is az orvos szándéka. De legyen ennyi elég. A minket igazságtalanul ért sérelmek listája nyilván meggyőzte olvasóimat arról, hogy a sérelem igazságtalan volta gyakran nem okozójának szándékától, hanem elszenvedőjének megítélésétől függ. Meg kell-e bocsátanunk annak, aki igazságtalanul ártott ne­ künk, noha nem állt szándékában? Nem sokan akarnak mást igazságtalanul bántani. Még a maffia bérgyilkosa is gondolhatja, hogy áldozata megérdemelte, amit

kapott. Tehát ha csak azoknak kellene megbocsátanunk, akik szándékosan bántottak igazságtalanul, alig volna szükség a bocsánatra. Gyakran a szándékosság hiánya csak növeli a fájdalmat. A ré­ szeg autós, aki elüti a szomszéd gyerekét, senkinek sem akart rosszat. Tette éppen azért rettenetesen igazságtalan, mert értel­ metlen. De talán ennél is fontosabb, hogy megbocsátani a saját érdekünkben kell. Minden emberi lénynek joga, hogy gyűlölet nélkül éljen, s ezt a jogos jussunkat követeljük, amikor megbo­ csátunk azoknak, akik talán épp a legjobb szándékkal ugyan, de mégiscsak igazságtalanul vétkeztek ellenünk.

Súlyos fájdalom A megbocsátást követelő sérelem harmadik ismérve a súlya. Azokat a fájdalmakat kell megbocsátanunk, amelyek mélyen érintenek bennünket. Az emberi érzések esetében a mélység nem pontosan megha­ tározható kategória - csak az tudhatja, aki érzi. Egészen világo­ san kizárólag saját fájdalmainkat érezhetjük. Hozzávetőleges módon azért meghúzhatjuk a határvonalat az elviselhető, fel­ színi horzsolások és az olyan súlyosabb sérelmek között, amelyek eltávolítanak okozójuktól. Következzék néhány példa azokról a kellemetlenségekről, melyek miatt - tapasztalataim szerint - nem éri meg összeveszni másokkal. Bosszantó apróságok Életünk tele van apró bosszúságokkal. Ki nem állhatom, ha valaki a gyorskasszához áll a boltban 15 különféle árucikkel, hosszasan elbeszélget a pénztárosnővel a macskájáról, miköz-

ben én türelmetlenül várom, hogy kifizethessem az egy liter tejet. A feleségem megőrül, ha szórakozottan kapcsolgatom a tévécsatornákat. Engem azzal dühít fel, hogy vacsoránál jelen­ téktelen történeteket képes mesélni órákon át. Az ilyesmi olyan, mint a csaláncsípés: kellemetlen, de a megbocsátás kérdését nem veti fel. Ha minden sérelmünket a megbocsátás szférájába emelnénk, beszélgetéseink folytonos kibékülések volnának. Jobban járunk, ha felülemelkedünk az apró bosszúságokon, s a megbocsátást a mélyebb sebekre tartogatjuk. Mellőzés A mellőzés, a visszautasítás nem feltétlenül szándékos, de ahhoz elég, hogy úgy érezzük, elveszítettük helyünket a képzeletbeli szamárlétrán. Azt akarjuk, hogy az emberek elismerjék kivívott pozíciónkat, s ha ez elveszni látszik, megbántódunk. Amikor Hollandiában posztgraduális képzésen vettem részt, egy híres amszterdami professzor meghívott magához vasárnap estére. Hétfő reggel azután eldicsekedtem a többi amerikai diáknak, és céloztam rá, hogy a nagy ember és én jó barátságba keveredtünk. Néhány héttel később egy fogadáson épp ezekkel az amerikaiakkal álldogáltam, amikor a híres professzor belé­ pett a terembe. Mindannyiunkat bemutattak neki. Amikor én kerültem sorra, úgy viselkedett, mintha még az életben nem látott volna. Nem nevezett féregnek a barátaim előtt, nem köpött le, nem becsmérelt. Csak éppen nem vett rólam tudomást, épp amikor olyan fontos lett volna, hogy észrevegyen. Meg tudtam volna ölni. Neki azonban nem kell megbocsátanom. A mellőzés fáj, mert elbizonytalanít bennünket, hiszen mind­ annyian esendő lények vagyunk, önbecsülésünk megőrzéséhez szükségünk van embertársaink elismerésére. Fáj, ha valaki el­ megy mellettünk anélkül, hogy ránk nézne, de nem száműzünk senkit az életünkből csak azért, mert nem vett észre. A mellőzést

nem megbocsátással, hanem egyetlen vállrándítással kell elin­ tézni. Csalódás Megbántódunk, ha az emberek nem azt teszik, amit várunk tőlük. Egész életünket gyermekeinknek áldozzuk, ők ezt az áldozatot természetesnek veszik, mintha érdemeik alapján járna nekik. Egyszer felterjesztettek valami becses kitüntetésre, de nem kaptam meg. Később megtudtam, hogy a legjobb barátom ellenem szavazott. Egy másik barátom lojalitásból vállalatánál maradt, amikor jobb állásajánlatot kapott. Amikor megüresedett az az állás, amelyre nagyon vágyott, a főnöke mégsem őt nevezte ki, hanem egy friss közgazdasági diplomát lobogtató ifjoncot. Csalódás! Hiúságunk arculcsapása, becsapottság. Bármilyen mély is a csalódás, árulás nem történt, megbocsátásra tehát nincs szükség. Kudarc Egy anya erején felül mindent megad a lányának, ám az mégis otthagyja az iskolát, és beáll pincérnőnek, miközben anyja barátnőjének lányából ügyvéd lesz. A kollégiumi szoba egyik lakója éjjel-nappal tanul, hogy legalább négyesre vizsgázzon; szobatársa semmit sem csinál, mégis mindig ötöst kap. A barátod lova minden alkalommal ott léptet a győztesek között, a tiédnek soha sem sikerül. Amikor valaki más kapja az áhított, csillogó díjat, rossz érzés alulmaradni. Különösen akkor nehéz elviselni, ha a győztes közeli barátod. Ilyenkor ugyanis gratulálni kell neki, aztán együtt ünnepelni sikerét, miközben legszívesebben elsza­ ladnál, hogy egyedül nyalogasd sebeidet. Ha őszinték akarunk lenni, jobban örülnénk, ha a barát is veszített volna, ha a miénkkel együtt az ő részvényei is elértékte­ lenedtek volna, ha az ő gyerekük is kudarcot vallana, ahogyan a miénk. De nem szakítjuk meg a barátságot azért, mert ő kapta

meg, amit mi szerettünk volna, és nem is kell neki megbocsáta­ nunk. Bölcs dolog, ha nem nagyítjuk minden fájdalmunkat a megbo­ csátás dimenzióiba. Ha minden sebért meg kellene bocsáta­ nunk, melyet a nagy földi tülekedésben elszenvedünk, mester­ ségesen meggátolnánk emberi kapcsolataink szabad kibontako­ zását. Ha apróbb hibákat hatalmas bűnökké nagyítanánk fel, szeretteink állandó rettegésben élnének, nehogy megbántsa­ nak. Akkor hát mi az az igazságtalan sérelem, mely elég súlyos ahhoz, hogy a megbocsátás aktusát tegye szükségessé? Honnan tudjuk, hogy a mértéke indokolja-e a kenyértörést vagy sem? Mikor igényli a seb azt a radikális lelki sebészeti beavatkozást, melynek neve megbocsátás? Mondok három olyan példát, amikor az igazságtalan sérelem a megbocsátást kívánja meg: ilyen a hűtlenség, az árulás, az erőszak. Hadd magyarázzam meg, mire gondolok. Hűtlenség Akkor vagyok hűtlen, ha valakihez tartozom, és mégis úgy te­ szek, mintha idegenek lennénk. Legtöbbünk körül számos olyan ember él, akiknek kisebb-na­ gyobb mértékben lojalitással tartozunk. A legbelső körben azok az emberek találhatók, akikkel kölcsönösen ígéretet tettünk, hogy nem hagyjuk el egymást. Bizonyos esetekben az ígéret lehajtott fejjel, nyilvános eskütétel formájában történik. Máskor csendben beleolvad cselekvéseinkbe. Az anya azzal a puszta ténnyel, hogy karjába veszi, kimondatlanul megfogadja újszü­ löttjének, hogy vigyázni fog rá; két barát hűségesen ragaszkodhat egymáshoz anélkül, hogy erről valaha is beszélne. Akárhogy is, a hűségre és a kölcsönös szeretetre tett önkéntes ígéretünk a láthatatlan szál, mely összeköt bennünket. Ez az egyetlen mód, ahogyan emberi lények egyáltalán kötődhetnek egymáshoz.

A bizalmat az emberek között saját ígéreteik alakítják ki. Aki ígért, arra számítanak. A kisbaba arra „számít", hogy anyja vele lesz, ha szüksége van rá. A feleség számít férje jelenlétére. A ba­ rátok bíznak egymásban. Amikor valaki ígéretet tesz, hogy fi­ gyelni fog ránk, gondoskodik rólunk, bizalmunk éppúgy össze­ köt vele, mint maga az ígéret. Ezért van az, hogy amikor egy apa elhagyja a családját, hűt­ lenséget követ el hozzátartozóival szemben, hiszen úgy bánik velük, mintha idegenek volnának. Amikor a fiú rendszeres ha­ zugságaival megtéveszti szüleit, megtagadja a hozzájuk fűződő köteléket, mely a bizalmon alapszik. A feleség megcsalatva érzi magát, ha kiderül, hogy férjének évek óta barátnői vannak, hi­ szen ezáltal az, aki kizárólagosan őhozzá tartozik, úgy bánt vele, mintha csak egy nő lett volna a sok közül. A barátság kötelékei gyakran nem olyan erősek, mint a csa­ ládiak. De ha rájövök, hogy a barátom, miután megígért valamit - szívességet, kölcsönt -, cserbenhagyott éppen akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, méghozzá kizárólag azért, mert nem akart értem semmilyen kellemetlenséget vállalni, úgy érzem, alapjaiban rendült meg a barátságunk. Az, akire hűséges barátként számítottam, úgy tett, mintha nem volna közöttünk semmilyen kapcsolat. Az az ember, aki megszegi hűségígéretét, lerombolja a foga­ dalmakra és bizalomra alapuló kapcsolatot. Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, tisztáznunk kell a helyzetet. A fáj­ dalom túl mély ahhoz, hogy túltegyük magunkat rajta. A hűtlenség elfogadhatatlan - túlságosan sértő. Vagy különvál­ nak útjaink, és akkor egyedül cipeljük a fájdalom terhét, vagy megbocsátunk a hűtlenség elkövetőjének. Árulás A hűtlenség súlyosabb formája az árulás. Partnerem hűtlen, ha idegenként kezel, áruló, amikor ellenségként bánik velem.

Péter hűtlen volt Jézushoz, amikor letagadta, hogy ismeri őt, Júdás viszont elárulta, harminc ezüstpénzért ellenségei kezére adta. Ha bármilyen haszon reményében eladjuk azokat, akik bíznak bennünk, árulást követünk el. Nem kell nagy összeget kilátásba helyezni ahhoz, hogy árulókká váljunk. A legtöbb áruló mini Júdás, kis tétekben játszik. Az a barát, aki kiadja titkomat egy számomra szégyenletes esetről, tudván hogy ezzel megbánthat, elárul. A férj, aki vendé­ gek előtt lekicsinylően beszél feleségéről, kisebbfajta árulást követ el. Kollégám, aki megígéri, hogy támogatni fogja előlépte­ tésemet, aztán titokban jelzi a főnökömnek, nem vagyok alkal­ mas a feladatra, elárul. Az apa, aki saját leányát csábítja el, egyértelműen elárulja őt. Caesar Brutust elhalmozta kegyeivel, ám az ellene fordult és meggyilkolta. De az a barát, szerelmes, feleség, partner, aki hagyja, hogy mások bántsanak, ugyanúgy elárul. Mindegy, mi­ lyen módszerrel; mindegy, mennyire felszínes látszólag a seb, elárultattunk. Valami a lelkünk mélyén nem engedi, hogy elfogadjuk az árulást, bármilyen jelentéktelen is. Becsapva, lealacsonyítva érezzük magunkat. Minden olyan emberi kapcsolatot, mely bizalomra épül, az árulás darabokra zúz. Baráti, szerelmi kapcsolatban maradni utána tettetés volna, hiszen mélyre hatolt a tőrdöfés. Amikor pedig elkezd fájni, már benne is vagyunk a megbocsátáshoz vezető válságban, méghozzá a kellős közepén. Erőszak Rendszerint olyanoknak szoktunk megbocsátani, akik valami­ lyen módon hozzánk tartoznak: házastársunknak, gyerekeink­ nek, szüleinknek, közeli barátainknak. Előfordul azonban, hogy a megbocsátás erényét idegenekkel szemben kell gyakorol­ nunk, akikhez az erőszak szálai fűznek. Egy idegen betör otthonodba az éjszaka közepén, amikor

kiszolgáltatottan alszol a hálószobádban. Olyan erősen sért meg személyedben, hogy soha többé nem tudsz azzal a közömbös­ séggel gondolni rá, mint egy idegenre. Hozzád sem ért, nem láttad az arcát, ennek ellenére behatolt magánéletedbe, ahol pedig nem volt semmi keresnivalója. Ezután már nem csupán egy idegen a sok közül. Noha arctalan, mégis személyes ellen­ ségeddé vált. Képzelj el egy ennél sokkal rosszabb esetet: valaki megerősza­ kol egy nőt a sötét parkolóban. A nőt az eset mélyen megrázza. Támadója többé nem maradhat tökéletesen idegen számára. Súlyos kárt tett benne, személyes ellenségévé tette; és minthogy az erőszak összeköti őket, gyűlölete tárgyává válik. Az erőszaktevők nem mindig idegenek; a legtöbb agresszív ember saját hozzátartozóinak okoz fájdalmat. Olyan férfiak, akik soha nem csalják meg feleségüket, így vagy úgy rendszeresen bántalmazzák őket, aztán hűségükkel dicsekszenek. Apák, akik a világ minden kincséért el nem hagynák családjukat, verik a gyerekeiket. Éppen a hozzánk közel állókhoz tudunk a legkegyetlenebbek lenni. Nem minden erőszakos cselekedet nyomán marad monokli, összetört csont. Úgy is kínozhatjuk a másikat, ha egy ujjal sem érünk hozzá. Hallottam anyákat, amint különösebb ok nélkül azt magyarázták fiaiknak, hogy gonosz, semmirevaló gyerekek. Hallottam apákat rendszeresen azzal a szemrehányással illetni lányaikat, hogy rosszabbak az utcalányoknál. Egyszer Európában egy társaságban tanúja voltam annak, ahogy egy amerikai rávette a feleségét - aki mellesleg csak magyarul tudott -, hogy trágár angol szavakat ismételgessen, amit az asszony meg nem tett volna, ha tisztában van azok je­ lentésével. Az én szememben ezzel éppúgy bántalmazta, mintha megütötte volna. Együtt éreztem a szerencsétlennel. Erőszakot teszünk a másikon mindazon alkalmakkor, amikor megfosztjuk emberi méltóságától. Történhet ez durva nemi

erőszak vagy megalázó sértés útján. A brutalitás, akárki is követi el, a megbocsátáshoz vezető válság egyik legnagyobb kínnal járó kiváltó oka. Ennyit hát a személyes, igazságtalan, súlyos sérelmekről, melyek a megbocsátás első lépcsőjéhez vezetnek. Vannak olyan apró sérelmek, amelyek normális körülmények között nem tennék szükségessé a megbocsátás aktusát, ám sorozatos ismétlődésük által jelentőségük megnő. Ha például Betty csak azért csinál meg valamit századszor is, mert tudja, hogy felbosszant vele, feltehetően azért teszi, hogy megalázzon anélkül, hogy túl sokat kellene kockáztatnia. Meg akar bántani megvetésével, de ahhoz nincs elég bátorsága, hogy nyílt táma­ dásba lendüljön. Apró pimaszságai morális sérelemmé növek­ szenek, melyek nem maradhatnak megtorlatlanul. Ugyanez vonatkozik a mellőzésre is. Ha a főnököd mindig elfelejti, mikorra hivatott be, figyelmetlensége megaláz. Ha apád soha nem szakít időt arra, hogy meghallgassa, mi bajod, oda nem figyelése a hűtlenség határát súrolja. Ha a barátod soha nem hív fel, amikor tudja, hogy betegen fekszel vagy bajba kerültél, közönyössége átcsap a hűtlenségbe, hiszen úgy bánik veled, mintha idegen volnál. Honnan tudhatjuk, hogy hol húzódik az a határ, ahonnan kezdve apróbb sérelmeink már megbocsátást igénylő valódi bűnök? Ezt csak a helyzet pontos ismeretében lehet eldönteni. Mások számára nem húzhatjuk meg a határt, mindenkinek magának kell megéreznie. Bizonyos emberek minden apróság­ ból, amit őellenük követnek el, drámát csinálnak. Mások viselke­ désükkel szinte kihívják az őket ért támadásokat. Mindenképpen van azonban különbség, s a felnőtté válás egyik jele, ha egy-egy helyzet áldozataként meg tudjuk ítélni, hogy a pillanatnyi fáj­ dalmas szúrás melyik kategóriába tartozik.

A gyűlölet lopakodó tigrise előtör a lelkünk mélyéről. Termé­ szetes reakció ez, ösztönös bosszúnk azokon, akik rossz szán­ dékkal megsebeztek. De mit érzünk pontosan, amikor gyűlölünk valakit? Különö­ sen olyankor, amikor a gyűlölt személyt ugyanakkor szeretjük is, vagy korábban szerettük? Az esetek egy részében passzív gyű­ löletet érzünk: a rossz szándék csíráját, mely megakadályozza, hogy az illetőnek jót kívánjunk. Én gyakran voltam ilyen helyzetben, és minden bizonnyal azok is, akik legalább olyan könnyen szeretnek, mint én. Ha eszembe jut valaki, aki hazugságokat suttogott rólam, nem tu­ dom azt kívánni, hogy munkájában sikeres legyen. Nem akarom, hogy meghaljon, de arra sem vágyom különösebben, hogy amíg él, boldog legyen, még kevésbé arra, hogy nálam boldogabb. Másfelől viszont létezik olyan agresszív harag, ami egészen meg tudja őrjíteni az embereket. Az asszony azt kívánja volt férjének, borítsa el a herpesz, de legalábbis: legyen szánalmasan boldogtalan az új házassága. Azt reméled, hogy kirúgják új állásából barátodat, aki kifecsegte titkodat. Néha kevesebbel is beérjük, de előfordul, hogy azt kívánjuk, ellenségünk haljon meg. Mindenképpen híján vagyunk azonban a pozitív erőnek, mellyel boldogulását akarhatnánk - ellenkezőleg: lelkünk mé­ lyéből kívánjuk neki a legrosszabbat, készen állunk a harcra. Ez az agresszív gyűlölet.

A passzív gyűlölet megfoszt a szeretet áldásától, a jó kívánásá­ tól. Amikor agresszív gyűlöletet érzünk, szenvedélyes haragunk­ ban hurrikánként, de legalább metsző márciusi szélként korbá­ csolnánk meg ellenségünket. Akár passzív, akár agresszív a gyűlöletünk, mindenképpen elválaszt bennünket a hozzánk tartozóktól. Ellöki őket tőlünk. Hogy hová? Mindegy, csak semmi jó el ne érhesse, semmi rossz el ne kerülhesse őket. A gyűlölet az a legmélyebbről jövő belső erőszak, amely elszakítja az embereket egymástól. A szakadás gyakran saját lelkünkön belül történik meg: egyik felünk szeret, a másik gyűlöl. Ugyanazt az embert egyszerre szeretjük és utáljuk. A feleség imádhatja a férjét szexuális

vonzerejéért, gyűlölheti durva letromfolásaiért. A férj szeretheti felesége kötődését házasságukhoz, miközben kibírhatatlannak tartja az asszony unalmas érzéketlenségét az ő szükségletei iránt. Rajongunk az apáért, s ugyanakkor elviselhetetlennek tartjuk, hogy szeretetét mindig úgy húzza el az orrunk előtt, mintha valami játék díja volna. Hát persze: a szeretet-gyűlölet játékot a végtelenségig lehet játszani. Mindezzel azt akarom mondani, hogy a gyűlölet felcsapó lángja és a szeretet nyugtató folyama egymás mellett él. Az egyik elválaszt, a másik összeköt, és mindez jól megfér együtt a szívünkben. Valóban, éppen azokat tudjuk legfájdalmasabban gyűlölni, akiket a legszenvedélyesebben szeretünk. A gyűlöletből előbb-utóbb ki kell gyógyulnunk! Akár passzív, akár agresszív, a gyűlölet rosszindulatú érzés, és mint ilyen, veszélyes, akár végzetes is lehet, ha nem szabnak gátat neki. Semmi jó nem származik a mások iránt táplált gyűlöletből, arról nem is beszélve, hogy sokkal jobban fáj annak, aki érzi, mint annak, aki a tárgya. Semmiképpen nem szabad összetévesztenünk a gyűlöletet a haraggal. Gyógyítani csak az előbbit kell. A harag annak a jele, hogy élünk és egészségesek vagyunk. A gyűlölet arra figyelmeztet, hogy betegek vagyunk, gyógyítás­ ra szorulunk. Az egészséges düh arra késztet, hogy változtassunk azon, ami kiváltotta, energiát ad dolgaink jobbra fordításához. A gyűlölet­ nek nem az a célja, hogy bármit is rendbe hozzon, ellenkezőleg: azt akarja, hogy legyen minden a lehető legrosszabb. Lássuk most a gyűlölet azon tulajdonságait, melyek miatt oly nehezen gyógyítható betegség.

Nemcsak a rosszat, magát az embert gyűlöljük A mondás úgy tartja: „gyűlöld a bűnt, de szeresd a bűnöst". Ha ezt meg tudjuk valósítani, gyűlöletünk hasznos is lehet. Be kell azon­ ban vallanom, hogy nekem ez nagyon nehezemre esik. A gyűlölt bűn úgy tapad a gyűlölt személyhez, mint bőr a testhez; csak ritkán tudom különválasztani őket. Ezért nem a kegyetlenség, hanem a kegyetlen emberek gyű­ löletéről beszélek. Nem az árulás, hanem az árulók gyűlöletéről. Ha David elárul, és gyűlölöm őt, amiért fájdalmat okozott, gondolkodásomban nem tudom elválasztani személyét tetteitől. Lénye - a megbántott szív számára nem elkülöníthetően - egy­ séget alkot megszegett ígéretével. Ez a fájdalom, ez a személyre szóló gyűlölet nem az egészség, nem az erő jele; a lélek betegségét mutatja. Senki sem vallja be szívesen, ha gyűlöl valakit. Ebben az állapotban gonosznak és rosszindulatúnak érezzük magunkat, ezért gyakran magunk előtt is letagadjuk, elrejtjük. Mivel a gyűlölet alantas érzés, nem szívesen ismerjük be, hogy egy vödörnyi - de akárcsak egy kiskanálnyi is - a mi szívünkben is lakozik belőle. Tagadjuk, rejtegetjük, sokszor el is nyomjuk az igazi érzelmet, mely lelkünk mélyén fortyog. Márpedig a gyűlölet létezik. Csak szentek vagy érzéketlen fatuskók járják az élet útjait anélkül, hogy valaha is gyűlöltek volna - legalább passzívan - valakit az indulat kitörő rohamaival. Amikor a gyűlölet érzését letagadjuk, kerülő úton jutunk el a megbocsátáshoz. Elnyomjuk indulatainkat, megpróbálunk alkal­ mazkodni, és úgy hisszük, túl jók vagyunk ahhoz, hogy gyűlölni tudjunk. Az igazság ezzel szemben az, hogy nem merjük vállalni a kockázatot, amit az érzés bevallása jelent, hiszen nem akarjuk kitenni magunkat annak, hogy esetleg megbocsátanánk. Elhitetjük magunkkal, hogy nincs semmi baj, s eközben a felszín alatt tombolnak az indulatok. Ott lent pedig, elrejtve és

elnyomva, gyűlöletünk munkálkodni kezd: megnyitja a föld alatti méregcsapokat, melyek fokozatosan a lehető legkiszámít­ hatatlanabb módon minden emberi kapcsolatunkat tönkrete­ szik. A letagadott és eltitkolt gyűlölet a szívélyesség tökéletes álarca alatt poklot teremt. A szabadjára engedett, beismert gyűlölet arra késztet, hogy eldöntsük, alkalmazzuk-e rá a megbo­ csátás gyógyító csodáját. Miért kellene aggódnunk emiatt? - kérdezhetik. Miért olyan nagy baj az, ha tisztességes emberek utálják a nekik ártókat? Azért, mert a személyre irányuló gyűlöletből nagyon nehéz kigyógyulni. Ha csak valami esemény vagy dolog hibáját gyűlöl­ jük, indulatunk elszáll, amint a dolog hibája megszűnik. Amikor azonban embereket gyűlölünk, gyűlöletünk még jóval azután is ébren marad, amikor már régen megfeledkeztünk rossz tettünk­ ről, valahogy úgy, ahogy az üszkös fa szaga még sokáig körül­ lengi a kiégett házat. Érzelmeinket ahhoz a pillanathoz kötjük, amelyben a sérelem történt, és halhatatlansággal ruházzuk fel. Hagyjuk, hogy minden alkalommal megkínozzon, ahányszor csak eszünkbe jut. Elkísér mindenhová: velünk ébred és alszik, ott ül fölöttünk, amikor meghalunk. Még annyi tisztesség sincs benne, hogy együtt hal­ jon meg gyűlöletünk tárgyával; a mi vérünket szívja ugyanis, és nem az övét. A gyógyulásnak egyetlen módja van.

Gyűlöletünk legtöbbször olyan emberekre irányul, akikhez a legszorosabb kapcsolat fűz Rendszerint azokat gyűlöljük, akik közel állnak hozzánk; elég közel ahhoz, hogy szeressük őket. Azokat gyűlöljük, akikben megbíztunk: azt hittük, hogy mellettünk lesznek, hogy hűsége­ sek maradnak, hogy megtartják ígéretüket.

Idegeneket nemigen szoktunk gyűlölni, rájuk inkább dühösek vagyunk. Baseballmérkőzéseken gyakran felbosszant a bíró vagy a mellettem ülő részeg hangoskodása, ennek ellenére sosem gyűlöltem még ismeretlen baseballbírókat vagy egyszer látott részegeket. Idegeneket csak olyankor gyűlölünk, ha elég közel kerülnek hozzánk ahhoz, hogy mély sebet ejthessenek. A gyűlölet legvirulensebb fajtája éppen az, amit legközelebbi hozzátartozóink iránt érzünk. Kisebb hatású, ha érzelmünk tárgya soha nem tett nekünk hűségfogadalmat, nem lépett be magánéletünk ösvényeire, sosem pendítette meg lelkünk húr­ jait. De ha valaki lerombolja, amit elkötelezettségünk és benső­ séges kapcsolatunk felépített, nagyon drága kincs vész oda. Ha szeretteinket gyűlöljük, abba belebetegszünk. A vírusnak pedig csak egyetlen ellenszere van.

Gyűlöljük azt, akit felelősnek tartunk valamiért Amikor valakit gyűlölünk, első fokon a bántás bűnében tartjuk elmarasztalhatónak, ezenfelül pedig elítéljük, amiért éppen bennünket bántott. Nem vagyok hajlandó megbocsátani Howard durvaságát azon az alapon, hogy nehéz gyerekkora volt. Nem mentegethetem Jean hűtlenségét azzal, hogy tehetetlen áldozata túltengő hormonjainak. Ha megbántottak, gyűlölöm őket. Hacsak nem vagyunk egy kicsit bolondok, csak olyanokat gyűlölünk, akikről azt tartjuk, hogy ártottak nekünk. Gyűlöletünk furcsa módon bók is egyben. A gyűlölt személy kiemelkedik a többi teremtmény közül, és elismerést nyer mint szabad személyiség. Gyűlöletünkkel azt feltételezzük, hogy az illetőnek szabad akarata van, amelyet arra használt, hogy ben­ nünket megbántson. Amikor a másik fél megérdemli gyűlöletünket, módfelett igazságosnak érezzük magunkat. Pontosan azt érezzük, amit

kell: megérdemelte a nyavalyás! Leszakadna az ég, ha nem gyűlölnénk azt, aki ártott nekünk. A legnehezebben gyógyítható fajta a szent gyűlölet. Egyetlen módszerrel érdemes megpróbálkozni, a siker azonban kétsé­ ges. Minél régebben gyűlölünk, gyógyítása annál nehezebb. Eszembe jut Michael Christopher darabja, The Black Angel (A fekete angyal), melyben elmeséli Herman Engel történetét. Engel német tábornok volt a második világháborúban, és a nürnbergi bíróság 30 évi börtönbüntetésre ítélte a csapatai által elkövetett rémtettek miatt. Engel életben maradt, és büntetése leteltével kiszabadult a börtönből. A darab idején épp az elzászi erdőben ácsol kunyhót magának, hogy feleségével ott töltsék hátralévő éveiket inkognitóban, elfeledve, békességben. Egy Morrieaux nevű francia újságíró azonban lesben áll. Morrieaux családját Engel katonái mind egy szálig lemészárol­ ták a háborúban. Amit harminc évvel azelőtt a nürnbergi bíróság nem tett meg, Morrieaux megtette: halálra ítélte Engelt. Elszánt­ ságát a szívében égő gyűlölet tartotta ébren. És most végre el­ érkezett az idő. Morrieaux megszervezte a falu engesztelhetetlenjeit. Azt ter­ vezte, még aznap éjjel felmennek Engel házához, felgyújtják, őt és feleségét pedig agyonlövik. Ám Morrieaux előbb szeretett volna beszélni Engellel. Ripor­ teri ösztönével meg akarta ismerni a történet még hiányzó részleteit, ezért felsétált a házhoz, bemutatkozott a megdöbbent férfinak, majd egész délután a falubeli mészárlásról, múltjának elfeledett árnyáról faggatta a volt generálist. Az azonban, hogy törékeny embernek látja Engelt - inkább megfáradt öregembernek, mint szörnyetegnek -, megzavarta Morrieaux-t. Ráadásul a rettenetes történet sehogyan sem akart összeállni. Morrieaux-t újkeletű kétség kezdte el gyötörni, boszszúvágya elhomályosodott, színtiszta gyűlöletébe más érzelmek is keveredtek.

Idegeneket nemigen szoktunk gyűlölni, rájuk inkább dühösek vagyunk. Baseballmérkőzéseken gyakran felbosszant a bíró vagy a mellettem ülő részeg hangoskodása, ennek ellenére sosem gyűlöltem még ismeretlen baseballbírókat vagy egyszer látott részegeket. Idegeneket csak olyankor gyűlölünk, ha elég közel kerülnek hozzánk ahhoz, hogy mély sebet ejthessenek. A gyűlölet legvirulensebb fajtája éppen az, amit legközelebbi hozzátartozóink iránt érzünk. Kisebb hatású, ha érzelmünk tárgya soha nem tett nekünk hűségfogadalmat, nem lépett be magánéletünk ösvényeire, sosem pendítette meg lelkünk húr­ jait. De ha valaki lerombolja, amit elkötelezettségünk és benső­ séges kapcsolatunk felépített, nagyon drága kincs vész oda. Ha szeretteinket gyűlöljük, abba belebetegszünk. A vírusnak pedig csak egyetlen ellenszere van.

Gyűlöljük azt, akit felelősnek tartunk valamiért Amikor valakit gyűlölünk, első fokon a bántás bűnében tartjuk elmarasztalhatónak, ezenfelül pedig elítéljük, amiért éppen bennünket bántott. Nem vagyok hajlandó megbocsátani Howard durvaságát azon az alapon, hogy nehéz gyerekkora volt. Nem mentegethetem Jean hűtlenségét azzal, hogy tehetetlen áldozata túltengő hormonjainak. Ha megbántottak, gyűlölöm őket. Hacsak nem vagyunk egy kicsit bolondok, csak olyanokat gyűlölünk, akikről azt tartjuk, hogy ártottak nekünk. Gyűlöletünk furcsa módon bók is egyben. A gyűlölt személy kiemelkedik a többi teremtmény közül, és elismerést nyer mint szabad személyiség. Gyűlöletünkkel azt feltételezzük, hogy az illetőnek szabad akarata van, amelyet arra használt, hogy ben­ nünket megbántson. Amikor a másik fél megérdemli gyűlöletünket, módfelett igazságosnak érezzük magunkat. Pontosan azt érezzük, amit

kell: megérdemelte a nyavalyás! Leszakadna az ég, ha nem gyűlölnénk azt, aki ártott nekünk. A legnehezebben gyógyítható fajta a szent gyűlölet. Egyetlen módszerrel érdemes megpróbálkozni, a siker azonban kétsé­ ges. Minél régebben gyűlölünk, gyógyítása annál nehezebb. Eszembe jut Michael Christopher darabja, The Black Angel (A fekete angyal), melyben elmeséli Herman Engel történetét. Engel német tábornok volt a második világháborúban, és a nürnbergi bíróság 30 évi börtönbüntetésre ítélte a csapatai által elkövetett rémtettek miatt. Engel életben maradt, és büntetése leteltével kiszabadult a börtönből. A darab idején épp az elzászi erdőben ácsol kunyhót magának, hogy feleségével ott töltsék hátralévő éveiket inkognitóban, elfeledve, békességben. Egy Morrieaux nevű francia újságíró azonban lesben áll. Morrieaux családját Engel katonái mind egy szálig lemészárol­ ták a háborúban. Amit harminc évvel azelőtt a nürnbergi bíróság nem tett meg, Morrieaux megtette: halálra ítélte Engelt. Elszánt­ ságát a szívében égő gyűlölet tartotta ébren. És most végre el­ érkezett az idő. Morrieaux megszervezte a falu engesztelhetetlenjeit. Azt ter­ vezte, még aznap éjjel felmennek Engel házához, felgyújtják, őt és feleségét pedig agyonlövik. Ám Morrieaux előbb szeretett volna beszélni Engellel. Ripor­ teri ösztönével meg akarta ismerni a történet még hiányzó részleteit, ezért felsétált a házhoz, bemutatkozott a megdöbbent férfinak, majd egész délután a falubeli mészárlásról, múltjának elfeledett árnyáról faggatta a volt generálist. Az azonban, hogy törékeny embernek látja Engelt - inkább megfáradt öregembernek, mint szörnyetegnek -, megzavarta Morrieaux-t. Ráadásul a rettenetes történet sehogyan sem akart összeállni. Morrieaux-t újkeletű kétség kezdte el gyötörni, boszszúvágya elhomályosodott, színtiszta gyűlöletébe más érzelmek is keveredtek.

Estefelé, amikor a nap leszállt, s az erdő sötétségbe borult, Morrieaux elárulta Engelnek, hogy a falusiak éjjel feljönnek és megölik. Felajánlotta neki, hogy kivezeti az erdőből és meg­ menti az életét. A délutáni beszélgetés azonban Engelben is új kételyeket támasztott. Nem válaszolt, egy feketefenyő tobozát nézte, mely épp akkor hullott a földre. „Magával megyek - mondta lassan -, de csak egy feltétellel." - Micsoda? Megőrült ez az ember? Fel­ tételeket szab élete megmentéséhez? Miféle feltétellel? ,Azzal, hogy megbocsát nekem." Megbocsátani? Morrieaux az elmúlt harminc év alatt, gyűlöl­ ködő álmodozásaiban ezerféle válogatott módon ölte meg Engelt. Amikor azonban szemtől szembe találta magát Engel emberi mivoltával, elbizonytalanodott. Megmenti az életét. Igen, eltörli a halálos ítéletet. De hogy megbocsásson neki? - Soha. Azon az éjszakán a fejükre zsákot húzott falusiak felgyújtották a házat, majd agyonlőtték Engelt és a feleségét. Kérdésem, hogy vajon miért nem tudott Morrieaux megbo­ csátani Engelnek? Miért volt ez még annál is nehezebb, mint hogy megmentse az életét? Úgy gondolom, azért, mert ez meghaladta volna Morrieaux erejét. Túl sokáig dédelgette szenvedélyes gyűlöletét. Morrieaux nem tudott volna élni, nem tudott volna önmaga lenni gyűlölete nélkül; eggyé vált a gyűlölettel. Nem ő uralkodott a gyűlölet fölött, a gyűlölet uralkodott őfölötte. Ha nincs Engel iránti gyűlölete, megszűnik önmaga lenni. A történetben az a tragédia, hogy Morrieaux-t csak a megbo­ csátás tudta volna megszabadítani. Az egyetlen dolog, amelyet nem volt képes megadni Engelnek. A gyűlölet végzetes lehet, ha hagyjuk, hogy túlzott méretűre növekedjék a lelkünkben. Még a legjobb emberek is gyakran majd szétpukkadnak tőle.

A gyűlölet néha csak lelkünk szélét rágja, nem okvetlenül belsejét égeti. Gyakran annyi is elég ilyenkor, ha az illetővel egy darabig nem találkozunk; a bosszú nem mindig kiált vérért. A gyűlölet rombol, ha nem alkalmazzuk megfelelő ellensze­ rét. A gyógyuláshoz gyakran komoly léleksebészeti beavatko­ zásra van szükség, de az is lehet, hogy a gyors elsősegély is megteszi. Akárhogy is, a fel nem dolgozott gyűlölet előbb-utóbb felemészti az embert. A gyűlölet azonban gyógyítható. Ennek különböző módoza­ tait mutatom be a következő fejezetben.

Itt állunk, hogy beleláthassunk a gyógyuló szív rejtelmeibe. Egyelőre ne foglalkozzunk a megbocsátásra váró bűnössel, ne törődjünk azzal, hogy vele mi történik. Pillantásunkat szegezzük a sebzett megbocsátóra. Gondoljuk egy percre Foukéra és va­ rázsszemüvegére, Hildát most hagyjuk. Amikor megbocsátunk valakinek, aki megbántott, lelki operá­ ciót hajtunk végre: eltávolítjuk az okozott fájdalmat annak érdekében, hogy az „ellenséget" a lélekgyógyító varázsszemüve­ gen át láthassuk. El kell választanunk az embert a fájdalomtól, majd szabadon engednünk, ahogy a gyermek nyitott kezéből röppen ki a pillangó. Ezután visszafogadhatjuk az illetőt gondolatainkba tiszta lap­ pal, mintha kettőnk történetének néhány fejezetét újraírták volna, s a rossz emlékek szorítása alábbhagyna. Fordítsuk meg a fájdalom látszólag visszafordíthatatlan áradatát. Első új képességünk, hogy mélyebben belelátunk a másik emberbe. Miközben megbocsátunk valakinek, fokozatosan feldereng előttünk egy mélyebb igazság, amelyet gyűlöletünk addig elfe­ dett előlünk, s amelyet csak akkor láthatunk meg, amikor külön tudjuk választani az illető személyét a tetteitől. Az emlékek gyógyítása nem játék, ilyenkor nem színlelünk. Végre ismét az igazságot látjuk, ami nem más, mint hogy az ellenünk vétkezők gyenge, szeretetre vágyó és esendő emberi lények. Ilyenek

voltak, mielőtt megbántottak volna, és ilyenek maradtak azután is. Szükségük volt segítségünkre, buzdításunkra, vigaszunkra, és ez most sincs másképp. Nem az az egyetlen jellemzőjük, hogy bennünket megbántottak; létezik egy mélyebb igazság is velük kapcsolatban. Gyűlöletünk tetőtől talpig alávaló tettük rongyaiba burkolja őket. A megbocsátás varázsszemüvege azonban a pisz­ kos rongyok alá is belát, és megmutatja nekünk az igazságot. Amikor a megbocsátás szemüvegén át igaz fényben látjuk ellenségeinket, új érzések ébrednek bennünk irányukban. Az új érzést talán a „lényegtelen" kifejezés segítségével írhat­ juk le. Ha például te megbocsátasz nekem, irántam való érzései­ det nem befolyásolja a tény, hogy bűnt követtem el ellened. Nincs jelentősége, nem alakítja hozzám való viszonyodat, pedig nemrég még gyűlöltél miatta. A fájdalom, amit valaha okoztam, nem áll kapcsolatban irántam táplált jelenlegi érzéseiddel. A megbocsátás tehát nem más, mint új látásmód és az új ér­ zelmek képessége. Ugyanezt találjuk a Bibliában, az isteni bűnbocsánatot magya­ rázó részben. A bűnbocsánat ősi drámájában Isten levett minden bűnt az ember hátáról, és egy kecskére kötözte, azután bűnöstül elzavarta a „kietlen földre", miáltal a vétkező megszabadult bűneitől. Bűnbak? Ez annak a folyamatnak a metaforája, mely Isten gon­ dolataiban megy végbe. Eltörli az emlékeket; ettől kezdve mind­ az, amit régebben csináltunk, nem befolyásolja rólunk alkotott képét. Ilyen, amikor mi bocsátunk meg először valakinek. Ha Linda barátnődnek megbocsátasz, lehet hogy kettőtök közül csak te gyógyulsz meg. Lehet, hogy egy fikarcnyit sem érdekli bocsána­ tod; lehet, hogy jobban szeretné, ha gyűlölnéd, mert akkor ő is jogosan gyűlölhetne. Ezért aztán megbocsátáskor gyakran be kell érned azzal, hogy emlékeid megtisztulnak. A te szempon­ todból azonban ez elég az üdvösséghez.

Ha nem tudod különválasztani az embereket helytelen tetteik­ től, és nem vagy képes őket esendő lényeknek látni, saját fájdal­ mas múltad rabszolgájává válsz, azzal pedig, hogy a múlthoz láncolod magad, gyűlöletedet teszed meg jövődnek. A jövőt csak úgy alakíthatod magad, ha embertársaidat szabadon engeded múltjuk béklyóiból. A megbocsátás őszinte feloldozás, noha láthatatlanul, a meg-

bocsátó lelkében történik. Őszinte, mert őszinte helyzetmegíté­ lést, őszinte fájdalmat, őszinte gyűlöletet követ. Az igazi megbo­ csátók nem tesznek úgy, mintha minden rendben volna. Nem próbálják meg elhitetni, hogy nem számít nekik, ami történt. A varázsszemüveg különösen éles látást biztosít. Ha a gyógyulás első szakasza a feloldozás, és ha a feloldozás a bűn elkövetőjéről alkotott képünkben következik be, van-e a gyógyulásnak valami korai jele? Van-e olyan tünet, amely egyér­ telműen jelzi, hogy a megbocsátás megkezdődött? Onnan tudhatod, hogy a megbocsátás útjára léptél, hogy ellenségedre gondolva van erőd a javát kívánni. A megbocsátás a szeretet ellenanyaga a gyűlölet ellen. Első szakasza a passzív gyűlölet, a jó kívánásához szükséges energia hiánya. Amikor a legkisebb hajlandóságot felfedezzük magunk­ ban arra, hogy az illetőnek azt kívánjuk, rendben menjenek a dolgai, a megbocsátás elkezdődött; aki bántott, azt hamarosan nem kell hogy tovább nyomassza tette súlya. Akkor vált bizonyossá számomra, hogy ez a megbocsátás gyógyulási szakaszának jele, amikor jó barátommal, Myra Brogerrel beszélgettem elvált férjéről. Myra gyönyörű szép szí­ nésznő volt, amíg néhány évvel ezelőtt egy cserbenhagyásos gázolásban kis híján meghalt. Megnyomorodott, de még így is vidám és szép maradt. Filmsztár férje csak addig maradt vele, amíg felépült, aztán rövidesen elhagyta. Megkérdeztem Myrát, meg tudott-e bocsátani neki. Azt hiszi, igen - válaszolta. Miből gondolja? - kérdeztem. "Azon veszem észre magam, hogy jót kívánok neki" - felelte. „És ha - tegyük fel - megtudnád, hogy feleségül vett egy fiatal, szexis sztárpalántát, tudnád-e őszinte szívvel kívánni, hogy boldog legyen vele?" makacskodtam. Azt hittem, megsértődik tolakodó szemtelenségemen, ám szinte vidáman válaszolt: „Tudnám, és meg is tenném. Steve-nek nagyon nagy szüksége van a szeretetre, és azt akarom, hogy meg is kapja."

Nem hittem neki. Válasza túlontúl egyszerű és önzetlen volt. Később azonban megértettem, hogy valóban őszintén megbo­ csátott, szabadon élt gyógyult emlékei között. Igazán kívánta Steve boldogulását. Nem vitás, szerény kezdet. Myra nem vetette bele magát egy új kapcsolatba. Nem tudom, hogy varázsszem­ üvege hatott-e volt férje életére, az övében azonban gyökeres változást idézett elő. A gyűlölet elmúlt; s amikor a habarcs ki­ pereg, a fal előbb-utóbb összeomlik. A megbocsátás folyamata ebben a stádiumban még nem érke­ zett el tetőpontjához. Nem történt meg két ember boldog öszszeölelkezése, akik kiszabadultak fájdalmas múltjuk béklyóiból. Számos kiváló gondolkodó a gyógyult emlékezetet a tetőpont elérése nélkül nem tekinti megbocsátásnak. Paul Tillich ameri­ kai teológus például azt állítja: ,A valódi megbocsátás aktív részvétel, egymásra találás, mely legyőzi az elidegenedés hatal­ mát." Tillich szerint a megbocsátás addig nem következik be, ameddig két ember újból össze nem barátkozik egy megújult, szoros, bensőséges, egymást kölcsönösen elfogadó kapcsolat­ ban. Igazi kiteljesedése csak az egymásra találás pillanatában következik be. Tillich szerintem tévedett; jogunk van a valósághoz, még ha csak egy darabját birtokoljuk is. Nagyszerű élményekben lehet részünk hegymászás közben, még ha nem is érünk soha fel a csúcsra. A szeretkezés csodálatos lehet - életünk legfontosabbja - akkor is, ha az orgazmus elmarad. A megbocsátás lehet valódi, még ha tárgya éppen távol is van tőlünk. Nem kell megtagadnunk magunktól a beteljesült megbo­ csátás gyógyító erejét: ha megtörténik, megszabadulunk emlé­ keink kínjától. A megbocsátás emellett azt a lendületet is meg­ adja, melynek segítségével - ha nem állnak útjában - a gyógyult ember kibékülhet fájdalma okozójával. Lépjünk hát tovább a következő szakaszba, az újrakezdéshez, ahol két egymástól elszakadt e m b e r ismét egymásra talál.

Mindig nagyon tetszett nekem H. R. Macintosh skót teológus vélekedése a megbocsátásról. ,A megbocsátás - írta - a megbán­ tott ember intellektusának és érzelmeinek aktív munkája, mely­ nek segítségével lebontja a baj okozójával szemben kialakult, a normális emberi viszonyt lehetetlenné tevő erkölcsi gátakat, és helyreállítja egy baráti kapcsolat szabadságát és boldogságát." Lebontani a normális emberi viszonyt lehetetlenné tevő er­ kölcsi gátakat - ez a teljes megbocsátás kulcsa. Ne feledjük, hogy az akadályt a másik cselekedetei hozzák létre, ezek miatt nem tudunk sem lélekben, sem térben igazán közel kerülni egymáshoz. Amikor valaki megbánt bennünket, közénk áll az általa kiváltott igazságtalan és mély fájdalom. Sérelmünkön nem tudjuk egykönnyen túltenni magunkat, szívünk mélyén pedig pontosan tudjuk, hogy kettőnk dolga addig nem fog rendbe jönni, ameddig tudomást nem veszünk a közénk tolakodott problémákról. Ám ha semmibe vesszük az erkölcsi gátakat, egy olyan eltom­ pult világ felé tesszük meg első lépésünket, ahol senkit sem érdekel semmi. Nem arról van szó, hogy túl érzékenyek, ingerlékenyek vagy sértődékenyek vagyunk. Ragaszkodnunk kell azonban személyi­ ségünk tiszteletben tartásához, és ahhoz, hogy őszinte szerete­ ten alapuló kapcsolatainkban bizonyos dolgok rendben legye­ nek.

A megbocsátó szívében és lelkében kialakult erkölcsi gátlást csak a varázsszemüveg segíthet feloldani. Nos, tegyük fel, hogy a varázsszemüveg betöltötte feladatát, meggyógyított: gyűlöleted elszállt, bosszúvágyadnak nyoma sincs. Már nem hiányzik a kiegyenlítés keserű öröme. Mi kell azonban ahhoz, hogy helyreállítsuk a baráti kapcsolat boldogságát és szabadságát? Először is: ezt mindkét félnek, bántónak és megbántottnak egyaránt őszintén kell akarnia. A varázsszemüveg itt önmagában már nem elegendő. Kezedet nyújtod megbántódnak és így szólsz: Gyere vissza hozzám. Szeretném, ha ismét a barátom lennél. Amikor a másik elfogadja kezedet, és átlépi a láthatatlan akadályt, melyet tette és a gyűlölet épített közétek, valamit hoznia kell magával, mintegy megfizetve a belépőjegyet máso­ dik közös életetekbe. Ha ezt nem tudja vagy nem akarja megtenni, kénytelen leszel saját gyógyulásoddal, belső békéddel, a gyűlölet világából való kiszabadulásoddal beérni. Mit kell magával hoznia? Először is: őszinteséget. Enélkül kibékülésetek csak színjáték, egymásra találásotok hazugság. Igazi újrakezdés csak őszintesé­ gen alapulhat! Mi is az őszinteség? Az őszinteség lelkiállapot, az ember valódi szándékainak tükre. Szavaid pontosan közvetítsék elképzeléseidet, mondataid ugyanakkor sugározzák érzéseidet. Az őszinteség harmónia a külvilág felé leadott jelzéseink és ki nem nyilvánított érzelmeink között. Van azonban még egy dolog, ami az őszinteség elengedhetet­ len feltétele: meg kell próbálnod érzéseidet is, mondandódat is összhangba hozni a valósággal.

Az őszinteség az a hozomány, mellyel az ellened vétkező biztosítja helyét új életedben. Hogy pontosan értsd, mire gondolok: megbántódnak tisztá­ ban kell lennie összeveszésetek valódi okaival, fájdalmaid mértékével és irántad való felelősségével.

Először is: pontosan meg kell értenie, mivel is bántott meg Tudomásul kell vennie, hogy igazságtalanul szenvedtél az általa okozott fájdalomtól. Nem érdemelted meg; bármi volt is az eredeti szándéka, te szenvedtél, pedig ez elkerülhető lett volna. Meg kell értetned vele továbbá, hogy sérelmed súlyos. Olyan súlyos, hogy hacsak valami nem történik, nem tudsz úgy tenni, mintha minden rendben volna. Lehet, hogy csodálkozni fog, apró szúrása hogyan tudott ilyen mélyre hatolni. Ne törődj vele. Az emberek rendszerint nagyon meglepődnek, amikor megtud­ ják, hogy „jelentéktelen" bántásaik mekkora fájdalmat okoztak. Tudtára kell adnod, hogy megbántottságod mélysége miatt nem tudod úgy a szívedbe fogadni őt, ahogy azelőtt. Neki pedig szavaival, eszével és érzelmeivel el kell ismernie fájdalmad jogosságát. Nem várhatod, hogy minden apró részletben igazat adjon neked. Az emberiség félreértéseinek történetében még nem fordult elő, hogy két ember egy fájdalmas esetet ugyanolyan színben, ugyanolyan időrendben idézett volna fel. Hiszen nincs két pontosan egyforma érzés. Ha tehát teljes elszámolást akarsz, pofonról pofonra, sértésről sértésre, disznóságról disznóságra, lehet, hogy sosem fogsz célt érni. Azonban tisztán kell látni, mi történt. Mielőtt visszaléphetne életedbe, meg kell győződnöd őszinteségéről.

Át kell éreznie, min mentél keresztül Ahhoz, hogy érzéseidet át tudja érezni, neki is meg kell tapasz­ talnia őket. A szíve mélyéig kell leszivárogjon, amit az eszével tud. Nem elég, ha elismeri, hogy megbántott; szükséges, hogy maga is átélje a fájdalmat, melyet neked okozott. Érzéseiteknek azonosaknak kell lennie. Hogyan érezheti ő a te fájdalmadat? Mint annak saját lelkében visszaverődő visszhangját. Hűtlenségét mint tisztességtelen hú­ zást élted meg, gyűlöleted részben idegenné változtatta őt. Most számára saját akkori énje válik azzá; gyűlölnie kell magát azért, amit veled tett. Az ő fájdalma és a tiéd adja a pontot és az ellenpontot a kibé­ külés ritmusához. Amikor fájdalma lüktetése a tiédre felel, ér­ zései őszinték. A tempót az adja meg, amit te érzel. Egy lépéssel közelebb jutottatok az igazi megbékélés felé.

Őszinte figyelemmel végig kell hallgatnia Őszintesége nem nyilvánulhat meg csak szavakban. Egy akár­ mennyire is szívből jövő monológ sem elég két ember újbóli egymásra találásához. A közeledés első lépcsője az őszinte figyelem. Barátságod ára a nyitott fül; a nyitott száj csak félútig elég. Addig kell hallgasson, amíg valóban felfogja vádjaidat, pana­ szaidat, méltatlankodásodat. Mondandódat eleinte átszűri saját vágyain és félelmein. Minden szavadat megpróbálja úgy csűrnicsavarni, hogy azt hallja, amit hallani akar. Ezért nagyon fontos, hogy türelmesen magyarázd mondandódat. Ezután meg kell hallgatnod, hogy mit válaszol, már csak azért is, hogy ellenőrizd, megértett-e. Ezt többször el kell játszanod, ismételten felmérve a reakcióját, míg biztos nem vagy benne,

hogy valóban megértette, felfogta, mire van szükséged. Ez az egyetlen módja annak, hogy meggyőződj őszinteségéről.

Tisztáznotok kell közös jövőtöket Ha két ember eltávolodott egymástól, őszinte kibékülésükhöz olyan ígéret szükséges, amelyet be is akarnak tartani. Aki megbántott, meg kell fogadja, hogy többé nem teszi; te pedig el kell tudd hinni neki, hogy ígéretét meg is akarja tartani. Megígéri, hogy ezután melletted lesz, amikor kell, mégpedig olyan módon, mely méltó kapcsolatotok jellegéhez. Ennél sokkal többet ne kérj, de kevesebbet se. Garanciát úgysem kaphatsz; nem számíthatsz úgy a másik emberre, mint egy számítógépre vagy egy jól betanított kutyára. Közönséges halandóról van szó, nem Istenről. Esélyt adsz neki, és ezzel persze kockáztatsz. Amennyiben őszinte, legalább szándékában áll megtartani ígéretét. Ez pedig az ő javára billenti a mérleget. A megbocsátás megkezdéséhez nem szükséges teljes őszinte­ ség. Az emlékek gyógyítása nem jár semmi egyéb követelmény­ nyel, ingyenes kegyelmi aktus saját lelked legbenső zugaiban. Az őszinteség a megbocsátás csúcspontján, kiteljesedésekor válik elengedhetetlenné, amikor két ember - akik valaha közel álltak egymáshoz, de elhidegültek - ismét egymásra talál. A megbékélés követelményeiről beszéltünk eddig. Most né­ zőpontot váltva arról beszéljünk, hol húzódnak a nagy egymásra találások valódi határai. Közeledéseink mindig az idő és körülményeink korlátai között mennek végbe. Az idő olyan mesteri módon formálja egymásra találásainkat, mellyel még a nagylelkű megbocsátás sem tud versenyre kelni. Nem lapozhatunk vissza naptárunkban egy boldogabb időhöz. Éppen az idő múlása miatt nem tehetünk úgy, mintha mi sem

történt volna összeveszésünk és kibékülésünk között. Időköz­ ben megváltoztunk, új helyzetbe kerültünk; nem hagyhatjuk ott hanyatt-homlok új kötelezettségeinket, amikor egy régi barátnak megbocsátunk, és visszafogadjuk életünkbe. Ha valakinek megbocsátottál, és ismét szívedbe fogadnád, józanul meg kell fontolnod a következő kérdést: Mi történt velünk összeveszésünk és kibékülésünk között? Néha persze alig telt el idő, szerepeink örvendetesen változat­ lanok maradtak. A feleség megbocsátja férjének futó hűtlensé­ gét, a férfi minden igyekezetével vissza akar jönni. Az asszony kitárja karját. Jó esély van rá, hogy a férfi visszatalál hozzá az újraélesztett vágy szárnyán. Egymásra találásuk eksztatikus sze­ xuális örömünnep lehet, s esetleg mindketten hálásak lesznek, amiért különválásuk ismét felkeltette egymás iránti viharos vágyakozásukat. De nem mindig van így. Lehet, hogy az asszony már százszor megbocsátott férjének, amiért az fiatal nők jelenlétében letor­ kolta. Megbocsát neki és visszafogadja, de nem vágyakozó szenvedéllyel, hanem egy elnyomott sóhajjal, mely csak annyit mond a legkevésbé sem csábítóan: Na jó, borítsunk fátylat a dologra. És akkor tényleg fátylat borítanak rá, s ezzel a lojalitás újabb láthatatlan szálával kötik össze életüket, mely kitart, legalább addig, míg kapcsolatukat újrakezdhetik. Nem viharos ölelés, de még mindig jobb, mintha a gyűlölet által elválasztva idegenekként élnének tovább. Bizonyos esetekben az eltávolodás óta bekövetkezett változá­ sok miatt csak nagyon korlátozott kibékülésre számíthatsz. Egy jó ismerősömmel olyan rosszul bánt a férje, hogy nem tudott tovább vele élni. Acsarkodva elváltak, s az asszony szenvedélye­ sen gyűlölte volt férjét, amiért az magára hagyta. A volt férj meleg családi fészekre lelt egy 20 évvel fiatalabb nő karjai között. Ennek már négy éve. Az asszony megbocsátott, megszabadult gyűlölete béklyójától, és ismét esendő emberi lénynek látta a férfit.

Visszafogadta szívébe, ám a férfi nem mehetett. Akkor már három éve házasságban élt azzal a nővel, akit még előző házassága idején annyira szeretett. Ezért érthető hát, hogy közötte és volt felesége között megmaradt bizonyos távolságtar­ tás. Szívélyes, baráti volt férje lehet az asszonynak, s az őszintén kívánhatja, hogy boldog legyen a nővel, aki miatt egykor annyira gyűlölte. Lehet, hogy néha felhívják egymást és a gyerekekről beszélgetnek; még az is előfordulhat, hogy karácsonyeste egy órát együtt töltenek miattuk. Régi életünket nem tudjuk varázsütésre visszahozni. Megbo­ csátásunk és egymásra találásunk feltételeit és mértékét az eltelt idő és a megváltozott körülmények határozzák meg. Ismerek egy nagyszerű lányt, aki rettentően szeretne megbo­ csátani apjának és kibékülni vele. Az apa fundamentalista pré­ dikátor, a legkisebb zugban is meglátja, ha valaki hibát követ el. Átkait szórja arra, aki megszegi szabályait; keskenyek az ő útjai és szűkek a kapuk rajtuk. Ennek ellenére szexuálisan zaklatta, ami­ kor kicsi volt, azt magyarázván neki, hogy aki ennyire közel áll Istenhez, nem tehet rosszat. A lány tizenhét éves korában elment otthonról, hogy megszabaduljon tőle, s megesküdött, hogy töb­ bé látni sem akarja. Most, tizenöt év idegenség után megszabadult gyűlöletétől, és ismét apjává akarja fogadni. Tudja azonban, hogy nem üdvözöl­ heti úgy, ahogyan hazatérő apját köszönti a kislány. Többé nem lehet a gyermeke. Szerepeik felcserélődnek: lehet, hogy a lány fogja apja gondját viselni, mintha az volna az ő gyermeke. Akármi történjék is, leg­ hőbb vágya már nem teljesülhet, nem bújhat apja erős karjai közé, hogy élvezze a szerető gondoskodást, mellyel az valaha kegyetlenül visszaélt. Ha egyáltalán lehetséges, hogy ők ketten kibéküljenek, elveszett gyermekkorát a lány semmiképp sem kaphatja vissza. Következzék egy szomorú kis történet, mely napjainkban

egyre gyakrabban esik meg. Jack és Jan egy időben több mint jó barátok voltak; Jack házas volt, Jan nem. Kapcsolatuk szexuális része apránként tönkretette barátságukat. Jack ígéreteket tett, amiket nem tudott betartani, majd hirtelen véget vetett a kapcsolatnak, durván és kegyetlenül. Jant nagyon megviselte a dolog, és két éven át haragudott, amiért Jack kihasználta őt. Azután fokozatosan, a maga számára is meglepően, megbocsá­ tott neki. Meggyógyult. A három évvel azelőtti szoros szerelmi kapcsolatot azonban nem volt mód visszaállítani. Noha valóban kibékültek, viszonyuk távoli; levelek, egy-egy képeslap karácsonykor, néhány sietős mondat az utcasarkon, odafigyelés egymás életére. Ennyi és nem több. Kibékülés ez, a realitások határain belül maradva. A szeretet magasrendű művészetét mindannyiunk számára a tér és az idő keretei határolják. Fájó múltunk sebei begyógyul­ nak, de gyógyulásunknak korlátot szabnak azok az események,

melyek az eltávolodás óta történtek. A nagy újrakezdések nem onnan indulnak, ahol voltunk vagy ahol lenni szeretnénk, ha­ nem onnan, ahol vagyunk, s úgy, ahogy lehetőségeink engedik. A korlátok elfogadása önmagában is egyfajta tisztesség. Az újrakezdés csak a körülményeink által kijelölt pályán mozoghat. Ma kell megbocsátanunk, nem máskor, s lehetőségeink számba­ vételével kell belevágnunk a kibékülés kalandjába. Egymásra találásaink ráadásul a tökéletlen megértés félhomá­ lyában tapogatóznak. Valószínűleg sohasem fogjuk megérteni, miért ért bennünket sérelem. A megbocsátáshoz azonban nem is kell értenünk. Később, utána - talán szakaszokban - eljöhet a megvilágosodás. A lehetetlent kérjük, ha mindent azonnal érteni akarunk.

Amikor a téged igazságtalanul és mélyen megbántónak megbo­ csátasz, párját ritkító csodát viszel véghez. A megbocsátás semmihez nem hasonlítható; más a színe, íze, mások a szakaszai, mint az emberi kapcsolatokban előforduló kreatív cselekvések bármelyikének. Különleges szépségét az adja, hogy gyógyírt nyújt a világ legszomorúbb fájdalmára; hiszen azért van rá egyáltalán szükség, mert életünkben az emberi szeretet igazság­ talan szenvedéssel jár együtt. Ebben a tekintetben a sebészi munka szépségéhez hasonlítható. Éppen ezért fájdalmas múl­ tunk gyógyuló sebeinek ápolását nem szabad összekevernünk egyéb kedves gesztusokkal, melyeket embertársaink többnyire a kínos helyzetekben gyakorolnak. Finom érzékkel fel kell ismer­ nünk a megbocsátás művészetének magasabbrendűségét. Lássunk hát neki, és vizsgáljuk meg, megtaláljuk-e azokat az apró eltéréseket, melyek a megbocsátás csodája és egyéb olyan tetteink között vannak, melyekkel az együttélést könnyítjük meg könyörtelen világunkban.

A megbocsátás nem felejtés Amikor megbocsátunk valakinek, nem felejtjük el a fájdalmat kiváltó eseményt. Először is: amit elfelejtesz, egyáltalán nem leszel képes

megbocsátani. Elfeledett bűnt nem lehet megbocsátani. Éppen azért van szükség a bocsánatodra, mert nem tudod feledni, ami történt, az emlékezeted pedig még jóval azután is életben tartja a fájdalmat, hogy kiváltó oka abbamaradt. Az emlékezés a fáj­ dalom elraktározása. Pontosan ezért van szükség a megbocsá­ tásra. A felejtés gyakran veszélyes kibúvó a megbocsátás néven ismert szívsebészeti eljárás alól. Rendszerint kétfajta fájdalmat törlünk ki emlékezetünkből: az egyik a túl apró, amin nem érdemes bosszankodni, a másik a túl borzasztó, amivel nem tudunk megbirkózni. Hála Istennek, nem emlékszünk minden apró-cseprő sérel­ münkre, melyben osztályrészünk volt éltünk során. Ha a seb nem túl mély, megvárjuk, míg begyógyul, aztán pedig elfelejtjük. Régi barátom keresett meg a minap, hogy bocsánatot kérjen valamiért, amit elkövetett ellenem. Nem tudtam visszaemlékez­ ni az esetre még akkor sem, amikor elmesélte. Meg kell bocsá­ tanom neki, hajtogatta. Igyekeztem meggyőzni, hogy bármeny­ nyire is jót akarok neki, bármennyire is ugyanolyan jó barátom­ nak tartom, mintha soha meg nem tudom, ami történt, meg nem bocsáthatok. Ha a dolog emlékével együtt a fájdalmat is fel tud­ tam volna idézni, valóban meg kellett volna bocsássak neki. Erre azonban nem volt mód, így csak annyit tehettem, hogy biztosítot­ tam szeretetemről, s ezzel begyógyítottam a hasadást, mely kap­ csolatunkon szerinte keletkezett, bár én sohasem érzékeltem. Legveszélyesebb fájdalmaink azok, amelyekre nem merünk emlékezni. Rettegünk, hogy szembenézzünk valamivel, ami egyszer már óriási fájdalmat okozott, s tudatalattink fekete lyukába gyömöszöljük, azt remélve, hogy ott nem csinálhat bajt. így is visszajön azonban, legfeljebb álarcban, angyalarcú démon­ ként. Egy darabig csendben lapul, hogy aztán később alattomo­ san ránk támadjon. A felejtés olyan, mint az orosz rulett; ugyanaz a játék, amit a nő

játszik, aki „elfelejti" a kis csomót, amit a mellében érzett egy hónappal ezelőtt. Ennyi talán elég a figyelmeztetésből: sose keverd össze a felejtést a bocsánattal! Ha azonban a megbocsátás bekövetkezett, újonnan szerzett szabadságunkban már nyugodtan felejthetünk is. Ez esetben a felejtés az egészség jele, s nemcsak ügyes trükk, hogy kibújjunk a lélek operációja alól. Éppen azáltal válik lehetségessé, hogy meggyógyultunk. Az, hogy megbocsátás után könnyebb a felejtés, nem jelenti azt, hogy ezen kell lemérnünk bocsánatunk sikerét. Gyógyulá­ sunk jele a fájdalom megszűnése, nem pedig az, hogy nem em­ lékszünk a történtekre. Kétségtelen, hogy a Biblia azt mondja: Isten megígérte, hogy megbocsát nekünk és elfelejti bűneinket. Jeremiás így beszél nevében: „Megbocsátom az ő bűneiket és vétkeikről többé meg nem emlékezem." (Jeremiás, 31, 34) De úgy feled-e vajon Isten, ahogyan mi nem emlékszünk, hová tettük a kulcsainkat? Nyilván nem szenved amnéziában; a kijelentést, miszerint elfelejti bűneinket, úgy kell értelmeznünk, hogy akként érez irántunk, mintha nem emlékezne arra, amit elkövettünk. Parancsra nem lehet felejteni. Ezért hagynunk kell, hogy a maga tempójában történjék, nem szabad siettetnünk vagy két­ ségbe vonnunk megbocsátásunk valódiságát csak azért, mert még nem következett be. Később lesz még szó a felejtésről és az emlékezésnek egy gyógyító fajtájáról, most azonban legyen ennyi elég: a megbocsá­ tás és a felejtés két különböző dolog.

Az elnézés nem megbocsátás Az elnézés éppen a megbocsátás ellentéte. Olyankor tesszük, amikor meggyőződünk róla, hogy valaki nem hibáztatható azért, ami -történt. Lehet, hogy az ördög bújt belé, lehet hogy a körülmények kényszerítették; mindenesetre nem tehet a dolog­ ról. Akkor pedig miért kellene megbocsátanunk neki? Megbo­ csátani a vétkesnek szoktunk. Olyankor tanúsítunk elnézést másokkal szemben, amikor megértjük, hogy nem tehettek mást. Egy francia közmondás szerint "Aki mindent ért, mindent megbocsát." Ez nem teljesen igaz, inkább úgy mondanám: Aki mindent ért, mindent elfogad. Az elnézéshez nem kell életmentő kegyelem, csak egy kis belátás. Mindannyiunknak sok elnézésre van szüksége. Mindannyian részben szüleink, tanáraink, őseink miatt let­ tünk olyanok, amilyenek. Azokkal a lapokkal kell játszanunk, melyeket születésünkkor kaptunk. Szerencsére vannak jó lapjaink, sőt a pakliban van néhány dzsóker is. Természetesen nem gyenge lapjaink miatt szorulunk megbocsátásra, hiszen ezeket kaptuk, nem kértük, nem akartuk őket. A felelősséget csak azért viseljük, s így megbocsátásra is csak azért lehet szükségünk, ahogyan a ke­ zünkben lévő kártyákkal játszunk. Gondolj ki néhány okot arra, miért nem te tehetsz valami disznóságról, amit elkövettél. A génjeid. Kromoszómáidban X van, ahol Y-nak kellene lennie. Génrendszered ingatag. A hiba a DNS-edben található. Nem megbocsátani kell teneked, hanem az egészet újracsinálni! Jellemfejlődésed. Szörnyű gyerekkorod volt, apád passzív-ag­ resszív, anyád mániás-depressziós. Ők ketten tehetnek róla, hogy ilyen lettél. Nem megbocsátás kell neked, hanem pszicho­ terápia.

Társadalmi háttered. Olyan vagy, amilyenné környezeted tett. Arra szoktattak, ami ezen belül örömöt okozott, attól tiltottak, ami fájdalmat. Nem kérsz a bocsánatunkból; ha mindenáron segíteni akarunk, változtassuk meg a társadalmat, mely személyi­ ségedet kialakította. Látod, nem kell ide semmiféle kegyelem. Elég, ha arról van némi fogalmad, hogyan működik az ember: Ha azonban a végén azt mondod: „Tettére nincs magyarázat" - abban a pillanatban elismerted a szabad akarat kifürkészhetetlenségét, és máris beléptél abba a szférába, ahol a megbocsátás aktusa működni kezd. Legyünk őszinték: a különbség sokszor alig észrevehető. Frank Kooster és Leo Sedman gyerekkorom emlékeiből úszik elő, hogy megmutassa, milyen parányi hajszál választja el sok­ szor a megbocsátás és az elnézés területét. Lássuk először Franket. Egy nyáron valahol Michiganben cseresznyét szedtem egy ingatag, magas létrán állva. Néhány fával arrébb Frank Kooster szörnyű dolgokat mesélt rólam valami ismeretlennek. Nem láthatott engem, de én minden szót hallottam. Azt hittem, ott rögtön meghalok. Frank nagyon jó barátom volt. Tízéves korom körül anyám minden nyáron elvitt régi barátaihoz, akiket még az óhazából ismert, egy farmra, melyhez muskegoni házunktól mintegy tizenöt mérföldes földút vezetett. Az ott töltött három nap volt a nyári vakáció. Idilli boldogság, különösen mikor abba a korba kerültem, amikor a vidéki fiúk már férfimunkát végeznek. Ám amikor a tényleges munkára került a sor, kiderült, hogy teljesen alkalmatlan vagyok; bármely farmer hálát adhat a Min­ denhatónak, hogy nem ajándékozta meg ilyen ügyetlen fiúgyer­ mekkel. A mezőgazdaságban kudarcot vallottam. Frank azonban, aki igazi farmer igazi farmergyereke volt, felkarolt, magához emelt. Mellette ügyesnek éreztem magam; órákon át ültünk együtt a traktor nyergében a szántóföldön,

ugyanazon az ösvényen terelgettük a teheneket a fejéshez, egymás mellett gereblyéztük a frissen kaszált füvet. Úgy éreztem, összekötnek bennünket a tűző napon végigdolgozott hallgatag órák, a föld más által nem tudott titkai, a kisnyulak fészkei, melyeket kis híján beszántottunk, de aztán óvatosan kikerültünk, mert Frank a talaj legkisebb egyenetlenségét is észrevette; a tíz­ óraira bekebelezett nagy halom kolbászos kenyér MacIntoshék almafájának árnyékában. Nagyon összenőttünk. Azon a reggelen ő is ott szedte a cseresznyét a gyümölcsösben egy vele egykorú farmer barátjával, néhány fával arrébb, de azért hallótávolságon belül. Szülei városi barátairól, azaz rólunk pletykálkodott. „Pete és Wes - a bátyáim - belevaló fickók, de ez a Lewis, ez semmire se jó - mondta -, annyi esze se lenne, hogy bemenjen a házba, ha kókuszdiók potyognának eső helyett. Tökhülye." Hogy én? Frank engem ócsárolt éppen. Az, akinek a szerete­ tére leginkább vágytam, épp azt ecsetelgeti egy idegennek, hogy milyen béna vagyok, a teremtés tévedése. Úgy éreztem, mintha szíven szúrtak volna. És mégis, ha eszembe jut ez a történet, azon veszem észre magam, hogy megértem, miért vélekedett úgy rólam Frank, nem vagyok közéjük való. Annyi történt csupán, hogy fölnagyította a valóságot saját szemüvegén keresztül, az egyetlenen, melyen át képes volt bármit is megítélni: a farmerén. Az a lehetőség egyál­ talán nem fordult meg a fejében, hogy esetleg megélek majd mint utazó ügynök, dzsesszénekes vagy prédikátor. Csak mint gazdát mért fel, ahogy a baseballjátékos szemrevételezi az egye­ temi liga játékosát. Kit érdekel, hogy hogyan számol, ha nem tudja a labdát tisztességesen megcsavarni? Franknek elnéztem hát vétségét; az én szememben majdhogy­ nem vétlen. Leo Sedman esete más; neki meg kell bocsátanom. Ő volt a muskegoni gimnázium Big Reds futballcsapatának edzője abban

az időben, amikor én sovány gyerekként igyekeztem átevickélni a testnevelésnek csúfolt akadályon. Senkit nem érdekelt, ha egy gyerek szégyellte soványságát a többiek előtt az öltözőben. Gyűlöltem a testemet. Gyűlöltem a kiálló göcsörtöket ott, ahol mások gömbölyűek és simák voltak. Mindenekfelett gyűlöltem pedig a csípőmet, a két hegyes pisz­ kafát, melyek kardként álltak ki oldalamból, mint valami láthatat­ lan tokból. A tornaórák végén lehullott a lepel a csípőcsontjaimról. Zu­ hanyozás! Egy héten kétszer a fiúöltözőben az összes osztálytár­ sam az én csontjaimat nézte, és - pontosan tudtam - magában nevetett, s közben hálát adott az égnek, hogy ő nem így néz ki. Ezért aztán csaltam. Levetkőztem, kinyitottam a szekrényemet, egy kicsit piszmogtam, majd a derekam köré tekertem egy törülközőt. Valahogy elaraszoltam a zuhanyozó felé, és egy-két percig ott maradtam, fütyörésztem, és tekintetemet az öltöző ajtajára függesztettem, hogy lássam, ha bejön az edző. Eközben a törülköző eltakarta csípőmet. Aztán zuhanyozás nélkül visszalo­ póztam a szekrényemhez, és izzadt testemre húztam ruháimat. Általában megúsztam ennyivel. Egy nap azonban a nagydarab Leo elkapott. Egyenesen az én szekrényem felé tartott maga a Big Reds edzője, majd megállt előttem. Leo tényleg óriási volt, csípőjét pedig a világ leggyönyö­ rűbb hájának három rétege fedte, olyan, amilyet egy fogpiszkálóvékony gyerek valaha is kívánhat magának. Lehetett vagy 130 kiló. És most ott állt; szúrós tekintettel, összeszorított ajakkal. Már régebben figyel, vicsorogta. J o b b , ha elhiszem neki, hogy ezt nem viszem el szárazon. Majd megtanulom, hogy a zuhanyo­ zást nem szabad elbliccelni. Levetkőzni, és mars a zuhany alá! A többiek pedig csak álltak és bámultak. Egész csoport fogott körül, mintha egy baleset vérző áldozata volnék. Vigyorogva bámultak, mintha csak azt várnák, hogy el­ vérezzek és meghaljak. Jó mulatság.

Leo tisztában volt vele, hogy mit tesz. Megalázott egy gyereket, aki szégyellte a testét. Leo főiskolát végzett, ahol többek között a sovány gyerekek lelkéről is tanult, és volt vagy 180 cm magas. Biztosan lehetne számára mentségeket találni. Szerintem azon­ ban pontosan tudta, mit csinál, és ezért nem tudom elnézni vétségét. Bizony, bűnös voltál, Leo Sedman, és én gyűlöltelek. Istenem, mennyire! A legtöbb, amit tehetek, hogy megbocsátok neked. Megbocsátani nehéz, elnézni könnyű. Nagy könnyelműség összekeverni a megbocsátást a gerinctelenséggel, puhasággal, gyávasággal és ó, a megértéssel. Mielőtt megbocsátanánk, ki­ egyenesítjük gerincünket, s az illetőt felelősnek nyilvánítjuk azért, amit tett. És akkor - csak akkor! - kemény elhatározással véghezvihetjük a lehetetlent: megbocsáthatunk.

A megbocsátás nem a konfliktusok elfojtása Sok ember úgy bújik ki a megbocsátás nehéz feladata alól, hogy kitér mindennemű konfrontáció elől. Ha rajtuk múlik, a körülöt­ tük lévők sohasem oldhatják meg konfliktusaikat a megbocsátás segítségével; miután a problémákra tüneti kezelést alkalmaznak, esélyt sem adnak a megbocsátásra. Vannak szülők, akik mesterei a konfliktusok elfojtásának. Csitítgatnak és vigasztalnak bennünket, biztosítanak róla, hogy ami miatt dühösek vagyunk, azért nem érdemes ekkora patáliát csapni; ők állnak közénk és a komisz szomszédgyerek közé védelmezően, haragunk karjait lefogva, örökké nyugalomra intve. Az ő „ugyan-ugyan"-jaik és „ejnye már"-jaik akadályozzák meg, hogy mérgünktől megszabaduljunk, okozójának megbocsássunk. Azt hirdetik: felejtsd el az egészet és bocsáss meg neki, de valójában ezt mondják: „Ne csinálj cirkuszt. Nem bírom a zajt."

Az egyházi szolgálatban állók kényszeres konfliktuselkenők. Az egyháznak általában annyi szüksége van a veszekedésekre, mint Arkansasnak a tornádóra. Ezért aztán, ha a templomszolga felesége összeszűri a levet az orgonistával, s valaki azzal fenyeget, hogy lerántja a leplet az ügyről, az egyház mindent meg fog tenni, hogy a dolgot elsimítsa és titokban tartsa. A konfliktuskezelésnek - ami egészen más - persze sok előnye van. Legtöbben nem is értünk hozzá. Szerény mondan­ dóm mindössze annyi, hogy az ellentétek elsimítását ne kever­ jük össze a megbocsátás magasrendű aktusával. Egy konfliktus lecsillapítása önmagában nem segít hozzá, hogy két ember meg­ bocsásson egymásnak.

Az elfogadás még nem megbocsátás Azért fogadjuk el egymást, mert - néha nehezen elviselhető hibáink ellenére is - elfogadhatóak vagyunk. Mindenkinek egy sor kibírhatatlan rossz tulajdonsága van, ennek ellenére néhány embert barátunkká fogadunk. Előfordul, hogy a kellemetlen vonások felszíne alatt nagyszerű embereket találunk. Őket el­ fogadjuk azért, amilyenek, és még azt is elnézzük nekik, milyen nehezen jöttünk erre rá. Az elfogadás sok esetben emlékeztet a megbocsátásra, a két dolog azonban mégsem ugyanaz. A különbség nagyon egyszerű: azért fogadunk el valakit, mert nekünk, hozzánk jó; azért bocsátunk meg valakinek, mert roszszat okozott nekünk. Jóságukért fogadjuk el az embereket, roszszaságukért bocsátunk meg nekik. Talán segít, ha bemutatjuk azt a három különböző helyzetet, amikor valakit el kell fogadnunk. Az első a társadalmi elfogadás, a második a foglalkozásból adódó, végül a harmadik, a legnehe­ zebb a személyes elfogadás.

Társadalmilag akkor fogadunk el valakit, ha megnyitjuk szá­ mára közösségünket. Lehetnek furcsa és bennünket idegesítő szokásai, zavarhat minket, ahogyan él. Megeshet, hogy egyáltalán nem szeretjük, mégis elfogadjuk, bár nem feltétlenül mint barátunkat, de mint olyan embert, akinek csoportunkban kiví­ vott helyét elismerjük. Elfogadjuk társadalmilag, hiszen megfelel a társadalom elvá­ rásainak. Nincs miért megbocsátanunk neki, hiszen nem bántott igazságtalanul. Egyszerűen csak befogadjuk csoportunkba, még ha vannak is dolgok, amiket nem szeretünk benne. Amikor valaki foglalkozásából adódóan fogad el egy másik embert, azért teszi, hogy segítsen rajta. A nagy elfogadók a terapeuták. Nyugodtan kiönthetjük a szívünket előttük, nem kell attól tartanunk, hogy esetleg kidobnak. "Aha, szóval le akarja lőni az anyósát. Nagyon érdekes." - „Le szeretne feküdni a sógornőjé­ vel? Hát persze, hogyne érteném m e g . . . Nem, egyáltalán nem tartom bajnak, hogy le akar vele feküdni. Miért, maga annak tartja?" Megértő lelki tanácsadóink nem akadnak fenn különcségein-

ken, elsiklanak furcsa hajlamaink felett, és feltétlen tisztelettel bánnak velünk. Ettől biztonságban érezzük magunkat; hiszen elfogadnak, nem ítélkeznek. Ez azonban nem megbocsátás. Először is, nem bántottuk őket. Akkor kellene, hogy megbo­ csássanak, ha elcsábítottuk volna a feleségüket, vagy elfelejtet­ tük volna kifizetni járandóságukat. A kettőnk közötti „hivatalos" kapcsolaton belül elfogadnak bennünket neurózisainkkal együtt vagy azok „ellenére", és ezt semmi esetre sem tévesztik össze a megbocsátással. Ennyit a hivatásos elfogadók gyakorlatáról. A személyes elfogadás az, amelynek során valakit barátunkká, szerelmünkké fogadunk annak ellenére, hogy számos tulajdon­ ságát szívesen nélkülöznénk. A feleség elfogadja férjét annak ellenére, hogy társaságban egy-két pohár ital után disznó vicceket mesél. A férj pedig azt kell elviselje, hogy a nő kotlósként ugrál körülötte, hogy ne igyon túl sokat, ne egyen annyit, nyilvánosan ne piszkálja az orrát stb. Nem köttetne házasság, nem maradna fenn barátság, nem élné túl család, ha nem úgy ítélnénk egymásról, hogy felszíni hülyeségeink ellenére elfogadásra érdemes emberek vagyunk. Elfogadjuk szeretteinket részben azért, mert kötődünk hozzá­ juk, részben mert bosszantó szokásaik elviselésével tisztes üzletet kötünk, hisz megkapjuk jó tulajdonságaikat is. A megbocsátás sokkal több annál, mintha elnézünk egy kis hibát a mögötte lévő szépség miatt. Az a nő, aki megbocsátja szeretőjének, hogy kifecsegte titkát, tisztában van vele, hogy ez egyáltalán nem ugyanaz, mintha kellemetlen lehelete ellenére elfogadná őt. Egyetlen szó van, mely kifejezi azt a kivételes pillanatot, ami­ kor feloldozzuk azt az embert, aki mély sebet ejtett életünkön. Ez a szó pedig nem az elfogadás, hanem a megbocsátás.

A megbocsátás nem tolerancia Bocsáss meg, és meggyógyulsz. Nézz el mindent, amit ellened elkövetnek, és sok bajnak nézhetsz elébe. Megbocsátani szinte bármit lehet, elnézni azonban nem. Amikor emberek együtt élnek vagy együtt dolgoznak, megha­ tározzák, mi az, amit eltűrnek és mi az, amit nem. Az a csoport, mely mindenfajta viselkedést elvisel, egy idő után saját magát pusztítja el. Vegyük például barátomat, Joe-t. Köpcös, kopaszodó olasz volt, és olcsó kenyeret árult egy lepusztult, régi kis boltban, nyugtalan, nyomorúságos környéken. Feleannyiért adta a kenye­ ret, mint amennyibe a szupermarketben került, édes sütemé­ nyeiért pedig mérföldes körzetből jártak hozzá a gyerekek; jó esélyük volt, hogy ráadásként még egy jól megcukrozott fánkot is kapjanak. J o e a másnapos kenyeret a környék jelképévé tette; leginkább olyanok laktak erre, akik már másodszor veselkedtek neki az élet megpróbáltatásainak. Egy délután, valamivel zárás előtt három odavalósi fiú lépett be az üzletbe. Pisztolyt rántottak, kirámolták a kasszát, aztán egyikük, egy Sam nevű gyerek minden ok nélkül hasba lőtte Joe-t, aki majdnem meghalt. A lövést leadó gyerek szülei a kórházban rendszeresen láto­ gatták Joe-t. Tisztességes, istenfélő emberek voltak, szegények, mint arrafelé mindenki, s most meggörnyesztette őket a szé­ gyen. Egyik alkalommal Samet is magukkal vitték; senki sem hitte volna, hogy rá tudják beszélni. J o e megbocsátott Samnek. Samben inkább gyenge emberi lényt látott, akinek esélyt kell adni a javulásra, nem pedig egy elvetemült kölyköt, aki őt hasba lőtte. Beszélt is a szüleivel erről, felajánlotta, hogy fizetne Samnek, ha esténként kitakarítaná a boltját. Ez nem azt jelenti, hogy J o e ezentúl eltűrte volna, ha valakit

hasba lőnek. A környékbeliek sem kívánták tolerálni Sam tettét. Így aztán, amikor Sam tárgyalásának napja elérkezett, J o e a vád szomorú, de meggyőző tanúja volt. Sam egy évet töltött a fiatalkorúak börtönében. Ott van aztán Gambit tiszteletes esete. Igen szerette, ha imádattal vették körül; különösen a nők, s lehetőleg szorosan hozzá simulva, még jobb, ha fekve. A lelki tanácsadásból erotikus találkát csinált, és hamarosan számos rajongó asszony zengte a titkos „tanácsadások" lelkesült dicséretét. Sokan voltak ezek az asszonyok, s nem mind tartotta a száját. Így aztán Gambit botrányhős lett. Egyházi bíróság elé állították helytelen lelkészi viselkedés vádjával. Gambit néhány kollégája (akik tudták, hogy hacsak a Jóisten közbe nem avatkozik, ők is odakerülhetnek), megpróbálta rá­ venni a bíróságot, hogy bocsásson meg Gambitnek, mint annak idején Jézus, amikor egy hasonló vétségben bűnös asszonyhoz így szólt: „Én sem kárhoztatlak, eredj el, és többé ne vétkezzél!" (János 8 , 1 1 ) . A kegyes kollégák alaposan összekeverték a megbocsátást a toleranciával. Nem vitás, hogy Gambitnek (valakitől) az előbbire is szüksége volt. A bíróság dolga azonban nem annak eldöntése volt, hogy Gambit érdemel-e bocsánatot, hanem hogy viselkedé­ sét az egyház eltűrheti-e. Egy másik helyzetben senki sem követett el morális vétséget, de a hibás ítélet a hatékony működést veszélyezteti. Dr. Harry Den Best egy sebészcsoport vezetője az Atlantic Medical Centerben. Ő a vezető szívsebész, és a keleti part legtehetségesebb és legjobb sebészei kezdik itt fényes karrierjü­ ket. Ám Den Best műtőjében olyan szigorú szabályok érvénye­ sülnek, hogy kevés medikus ússza meg „cselédkönyves" idejét a krónikus, páni félelem érzése nélkül. Bizonyos hibákat elnéznek - egyszer. Aki először használ egy

bonyolult gyógymódot, ügyetlenkedhet egy kicsit. Még másod­ szor is, de akkor már jobb, ha van rá valami mentsége. A har­ madik alkalommal nyugodtan elkezdhet más állás után nézni, például az isten háta mögötti Sioux Fallsban. Van azonban egy vétség, amit Den Best még egyszer sem tűr el: cselédkönyves vagy szakvizsgára készülő orvos egyik páciensnél sem kezdhet új kezelést, ameddig ezt a professzorral meg nem beszélte. Egy éjszaka dr. Fred Bush, egy kiváló, ám túl magabiztos fiatal sebész volt az ügyeletes, amikor Den Best egyik intenzív osztályos betegének az állapota 12 órával a műtét után hirtelen rosszabbra fordult. Valamit tenni kellett, de éjjel két óra volt, és Bush tudta, hogy Den Bestnek öt órakor már ismét a műtőben kell lennie. Minek felébreszteni? Így hát Bush szépen visszatolta a beteget a műtőbe, ahol teljesen egyedül, tökéletesen rendbe hozta. Másnap reggel, tíz perccel azután, hogy Den Best beérkezett az Atlantic kórházba, dr. Bush karrierje, akár korábban Den Best páciensének állapota, hirtelen rosszabbra fordult. A legszebb kilátás számára egy biztos kórházi állás lett egy általános kórházban, valahol Iowa közepén. Den Best személy szerint megbocsáthatott volna Bushnak; eltűrni azonban nem tűrhette el tettét. Bush túllépte a tolerálhatóság határát, miközben jóval belül maradt a megbocsáthatóságon. Minden csoportnak el kell döntenie: mi az, amit még eltűr, és mi az, amit már nem. Egyvalamiről azonban nem szabad meg­ feledkeznünk: nem kell hogy eltűrjük, amit valaki csinál, csak azért, mert megbocsátunk neki érte. A megbocsátás gyógyír személyes fájdalmunkra; ha pedig mindent eltűrünk, azzal hosszú távon csak ártunk magunknak. Hadd foglaljam össze, mire hívtam fel a figyelmet ebben a fejezetben.

Nem kötelező elfelejteni a történteket, miután megbocsátot­ tál. Módodban áll, de megbocsátásod akkor is őszinte lehet, ha emlékszel az esetre. Nem elnézést tanúsítasz, amikor megbocsátasz. Éppen azért van szükség a bocsánatodra, mert nem mented fel a vétkest, ha­ nem felelősnek tartod a történtekért. A konfliktus elfojtása nem megbocsátás. Ha mindig minden nézeteltérést eltussolsz, megfosztod az embereket a megbocsá­ tás lehetőségétől. Ha elfogadsz valakit, az még nem megbocsátás; az akkor kö­ vetkezik, ha valami számodra elfogadhatatlant csinál. Attól, hogy egy viselkedést megbocsátasz, még nem kell el­ tűrnöd; a kettőt nyugodtan különválaszthatod.

Egy csodálatos asszony nemrég mesélte el nekem, hogy sok évvel ezelőtt idegen, ismeretlen férfiak olyan rettenetes dolgot műveltek családjával, ami teljesen megváltoztatta az életét. Története segített megértenem, milyen nehéz lehet bizonyos embereknek megbocsátani. A sötét hajú örmény szépség fekete szemei úgy kulcsolódtak pillantásomba, mintha onnét akarnák megkapni, amit szavaim nem nyújthattak: szabadulást a gyűlöletből, mely majd' fél évszázada tartja fogva. Hogy kinek kell megbocsásson ez a nagyszerű nő? Arctalan, névtelen férfiak hordájának, akik egy éjszaka betörtek teheráni otthonába, és egész családját lemészárolták. A század első felében nőtt fel Iránban, jómódú, előkelő családban. Azon az éjjelen öt terrorista csuklyával a fején behatolt a házba, megkö­ tözte férjét és két gyermekét, apját és anyját, azután kivonszolták őket a város szélére, és valamennyiüket megölték. Ő csak azért maradt életben, mert véletlenül éppen akadt valami elintézniva­ lója az iskolában, ahol iráni gyerekeket tanított. Mondd meg nekem - ismételgette szelíden - mondd meg, hogyan bocsáthatnék meg azoknak, akiknek sem az arcát, sem a

nevét, de még a számát sem ismerem, de ahhoz elég valóságosak voltak, hogy lemészárolják a gyerekeimet? Számára a gonosztett elkövetőinek névtelen arctalansága okozta a legnagyobb problémát. Hogyan lehet láthatatlan, arc nélküli embereknek megbocsátani, ha rettenetes szenvedést okoztak? Azért meséltem el ezt a történetet, hogy bevezessem következő témánkat: kik azok, akiknek a legnehezebb megbo­ csátani? Azoknak, akiket nem látunk, nem érinthetünk meg, esetleg nem is ismerünk. Azoknak, akiknek mindegy, megbocsátunk-e nekik vagy sem. Azoknak, akik túl gonoszak a megbocsátáshoz. A legnehezebb pedig talán saját magunknak. De mi a helyzet Istennel? Többen eltöprengtünk már nagy bajok idején: Isten miért hagyott el bennünket, ahelyett hogy segített volna. Megbocsáthatunk-e Istennek? Fel merjük-e egyál­ talán tenni ezt a kérdést? Ismerjük meg most néhány olyan ember történetét, akiknek nagyon nehéz megbocsátanunk, bármennyire is szeretnénk, hogy aztán elfelejthessük rossz emlékeinket.

Bizonyos emberek esetleg csak egy szörnyű órára (mely azután egész életükre hat) kerülnek az utunkba, s fájdalmas emlékeket hagyva maguk után eltűnnek a szemünk elől. Ezek a láthatatla­ nok, de nem kevésbé valódiak számunkra, mint azok, akiket láthatunk, megérinthetünk, akiknek arca, neve, teste van. Kinyúj­ tott karunk és bocsánatunk azonban nehezebben ér el hozzájuk. Láthatatlanná válik az, aki meghal, mielőtt megbocsáthattunk volna neki, vagy aki az arcát egy nagyvállalat álarca mögé rejti. Bizonyos mértékben az is láthatatlanná válik, aki nem hagy éles képet magáról áldozatában, szellemileg visszamaradott embe­ rekben, gyerekekben, akik támadójuk arcát csak homályosan látják. A meghalt szülő Ismerek egy nőt, aki gyűlöli apját, amiért az pokollá teszi az életét perverz szexuális játékainak emlékével, abból az időből, amikor még túl kicsi volt ahhoz, hogy ellenálljon. Az apa már meghalt, lánya pedig gyűlöli őt. Még jobban gyűlöli azonban saját magát. Biztosan tudja, hogy addig nem tud megszabadulni öngyűlöletétől, amíg apjának nem képes megbocsátani. De hogyan le­ hetséges ez akkor, ha az illető nincs velünk, s nem mondhatja azt: ne haragudj?

Legtöbbünk apja és anyja mindennapi ember volt, minden­ napi hibákkal. Nem kell, hogy hírhedt szajhák vagy féktelen bikák legyenek ahhoz, hogy ne legyen könnyű megbocsátani nekik. Adott esetben ugyanolyan nehéz megbocsátani a tisztes­ séges, de gyermekét nem szerető szülőnek, mint az eltévelyedetteknek, akik zaklatják utódaikat. Attól kezdve pedig, hogy láthatatlanná váltak, mindannyiuknak rettenetesen nehéz felol­ dozást adni. Halott szüleinknek azon egyszerű oknál fogva nem könnyű megbocsátani, mert nagyon távol vannak tőlünk. Nincs mód, hogy utána megöleljük őket. Nem mondhatják el, mennyire sajnálják, amit ellenünk tettek, nem vehetnek részt a kibékülés aktusában, mely a megbocsátást kicsit könnyebbé teszi. Azért is nehéz a dolgunk, mert lelkünk egy része nem akarja, hogy eltávozott szülőnkben bármi kivetni, megbocsátani valóra is emlékezzünk. Mint jóságos anyára, nagyszerű apára szeret­ nénk emlékezni rájuk, a megbocsátás pedig azt jelentené, hogy a közönséges emberek szintjére helyezzük őket. Nem szép va­ lakit előbb gyűlöletünk, majd pedig megbocsátásunk tárgyává tenni, aki olyan sok áldozatot hozott azért, hogy vigyük valamire. Akkor pedig különösen nem, ha már nincs köztünk. Mégis, legyen ez bármilyen nehéz, sokunk kénytelen meg­ bocsátani elhunyt szüleinek. Márcsak saját lelki békéje érdeké­ ben is. Nincs tökéletes szülő A szülő nem tökéletes; kevés anya szent, nem sok apa érdemli meg, hogy bálványként imádják. Még az „ideális szülő" is legjobb esetben csak jó ember, márpedig jó emberek is tudnak kegyet­ len dolgokat elkövetni. Nem fog összedőlni a világ, ha beisme­ red, hogy apád szívtelen volt hozzád, vagy anyád nem figyelt eléggé rád, amikor ez neked fontos lett volna. Meghalt szüleinket mindenféle árnyék nélkül szeretnénk

látni, és zavarban vagyunk, ha emlékükben sötét foltra bukka­ nunk. Nem akarunk megbocsátani nekik, hiszen ezzel beismer­ nénk, hogy valamiért hibáztattuk, esetleg gyűlöltük is őket. Ma is megborzongok, ha arra gondolok, hogy meg kell bocsátanom anyámnak. Testét-lelkét feláldozta, hogy mindennapi betevő falatunkat megszerezze, és istenfélő, dolgos embereket neveljen belőlünk. Pokolra jut az, gondoltam, aki egy ilyen anyát gyűlöl. Azonban neki is, mint minden szülőnek, volt hibája is. Én pedig megtanultam, hogy a gyűlölet nem oltja ki a szeretetet; úgy szerethetem, ahogy csak akarom, miközben lénye egy részének, amelyet ki nem állhatok, meg kell bocsátanom. Ha úgy érzed, hogy meg kell bocsátanod már nem élő szü­ lődnek, kénytelen leszel szembenézni azzal a ténnyel, hogy apád vagy anyád elkövethetett olyasmit, ami neked rossz volt.

Fájdalmaink jogosak Megeshet, hogy emlékszel gyerekkori sérelmekre, lelkednek egy zuga gyűlölheti is az ellened vétkező szülőt, de nem mered érezni a fájdalmat, nem mered szabadjára engedni a gyűlöletet. Nem valljuk be érzéseinket teljes mélységükben, mert félünk, hogy a fájdalom elviselhetetlen, a gyűlölet túlságosan szégyenle­ tes lenne. Ha követed az érzelmek folyását, elvezetnek a forrásukhoz. Újraéled gyerekkori magányodat, amikor azért harcoltál, hogy szeressenek. Felidézed a kétségbeesést, amiért nem vagy méltó szüleid szeretetére. Ismét előtörhet az elveszettség, reményte­ lenség, kiúttalanság érzése, amelyekről még legjobb barátodnak sem beszélnél szívesen. Érzelmeid elvihetnek gyűlöleted legforróbban izzó helyére. Még a legáldozatosabb anya, legszeretettebb apa ellen is! Ez a te külön bejáratú kis poklod. Más megoldás nincs: hogy elnyerd a szabadságot, melynek segítségével halott szüleidnek meg tudsz bocsátani, át kell érezned a fájdalmat, mely ezt szükségessé tette. Lehet persze, hogy indulataid túlzóak, lehet, hogy nem is tükrözik híven az igazságot. Nem baj. Ezt érzed, márpedig az érzéseid érvényesek. Amikor engeded, hogy a fájdalom felszínre törjön, megadatik számodra, hogy megbocsáss elveszített szü­ leidnek. Az elhunyt szülőnek sosem bocsáthatsz meg teljesen Amikor elhunyt szülődnek bocsátasz meg, nem járhatod egé­ szen végig a megbocsátás négy szakaszát. A tökéletes befejezés az lenne, ha a fájdalom és gyűlölet ideje után ismét egymásra találhatnátok. Amikor azonban közbeszól a halál, be kell érned azzal, hogy emlékeidből kigyógyulsz. Lehet, hogy ez a megoldás nem vezet azonnal tökéletes ered­ ményre; elképzelhető, hogy a kúrát többször meg kell ismétel­ ned. Halott szüleid vétkeinek megbocsátása bizonyos értelem-

ben olyan, mint leszokni a dohányzásról. Előfordulhat, hogy többször is bele kell vágnod, amíg végül sikerül elérned a célt. Magadnak is meg kell bocsátanod ahhoz, hogy elhunyt szüleidnek megbocsáthass A szüleinktől kapott sérelmek legtöbbször bűntudatot, szégyen­ érzetet idéznek elő. Sosem találkoztam még senkivel, aki amel­ lett, hogy gyűlölte apját, anyját, ne gyűlölte volna ugyanakkor saját magát is. A legtöbb ember, aki igyekszik szüleinek megbocsátani, lelke mélyén attól retteg, hogy megérdemli a rosszat, amit tőlük kapott. Kérdezz meg valakit, akit apja szexuálisan zaklatott, mit tart a legsúlyosabb következménynek. Valószínűleg azt fogja válaszolni, hogy az öngyűlöletet. Még ha szüleink szentek volnának, akkor is meggyűlöltethetnék velünk saját magunkat azzal, hogy megfertőznek öngyűlöletükkel. Saját áldott anyám az önvádat művészi szintre emelte, pedig nagyon kevés ideje, még kevesebb energiája jutott a súlyos vétkekre. Pontosan számon tartotta minden apró bűnét, aztán ezeket addig dagasztotta, nagyította, ameddig úgy nem érezte magát, mint korának valami nagyszabású gazembere. Számunkra ő szent volt és hős; jósága azonban csak megnehe­ zítette az életünket. Úgy éreztük akkor, ha egy ilyen szent asszony nem tud megbocsátani magának, mi, erkölcsi nullák, hogyan is tehetnénk ilyesmit? Halála után rájöttem, hogy csak akkor bocsáthatok meg az anyámnak, aki öngyűlöletemet táplálta, ha megbocsátok gyűlölt önmagamnak. De nemcsak a halott szülő lehet láthatatlan.

A láthatatlan anya, aki elárulta gyermekét Íme egy beszélgetés, mely egy időben gyakran lejátszódott nálunk: - De miért? - Mert megkértelek. - És miért kellene azt csinálnom, amit kérsz? - Mert én vagyok az anyád. - Nem vagy az anyám. - De az vagyok, és nagyon szeretlek. - Sosem voltál az anyám, és gyűlöllek. A dühös ifjú hölgy lányunk, Cathy, forrófejű tizenhat éves volt akkoriban. (Manapság gyönyörű, huszonhat esztendős hölgy, legjobb barátunk.) Dühének célpontja pedig a feleségem, Doris. Ahogy most visszatekintünk azokra az emberpróbáló családi viharokra, bizonyosak vagyunk benne, hogy az örökbe fogadott gyerekek számára a legnehezebb feladat megbocsátani vér sze­ rinti anyjuknak, akinek nem kellettek. Amikor Cathy kicsi volt, igyekeztünk a történteket a lehető legjobb színben feltüntetni: „Túlságosan szeretett ahhoz, hogy magánál tartson." De a lelke mélyén Cathy azon töprengett, nem lehet-e, hogy éppen fordítva volt; nem lehet-e, hogy vér szerinti anyja azért nem tartott rá igényt, mert nem volt rá érdemes. Ha tényleg annyira szerette - gyanakodott Cathy -, megtarthatta volna. Az a valószínűbb, hogy meg szeretett volna szabadulni a kisbabától, aki meggátolta abban, hogy kedve szerint élhessen. Akárhogy is, Cathy kénytelen volt gyűlölni valakit. Minden oka megvolt rá. Az elhagyás és az örökbefogadás nem éppen a leg­ simább út a családi fészekbe. És minthogy a láthatatlan, vér szerinti anyját nem gyűlölhette, hiszen nem volt a közelében, haragját a látható szülőkön töltötte ki, akik nagyon is kéznél voltak. A mi szeretetünk állandóan eszébe juttatta, hogy valaki másnak viszont nem kellett.

Bánatára az egyetlen gyógyír a megbocsátás hatalma volt. De hát hogy lehet egy olyan anyának megbocsátani, akinek se arca, se neve, se címe? Hogy tudhat egyáltalán az örökbe foga­ dott gyerek megbocsátani láthatatlan szüleinek? Megpróbálom felidézni, hogy szerintem Cathy hogyan gyó­ gyult meg a megbocsátás erejének segítségével. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden örökbe fogadott gyermeknek pontosan az ő útját kell követnie. De biztos vagyok benne, hogy mindez nem csak az ő számára volt megoldás. Cathy először is megtudott egyet s mást vér szerinti szüleiről. Nem mindent. Nem nyomozta ki lakhelyüket, nem találkozott velük személyesen, ahogyan sok örökbe fogadott gyerek teszi. Annyit azonban megtudott róluk, hogy kialakulhatott valami fogalma arról, milyen emberek: nagyon fiatalok voltak, szegé­ nyek, különböző, nehezen összeegyeztethető vallásúak, és per­ sze nem voltak összeházasodva. Azt is megtudta, hogy vér szerinti anyja olasz volt; kitűnő magyarázat Cathy romantikus alkatára, melyet józan holland szülei nemigen tudtak kordában tartani. Szülőanyja így valóságosabb személlyé vált számára, noha személyesen nem találkoztak. Ezután Cathy további ismereteket szerzett - méghozzá új megközelítésben - arról, milyen poklon megy keresztül az a fiatal nő, aki gyermeke örökbeadása mellett dönt. Egyik legjobb barátnője teherbe esett, és a félelem és kétség viharai után a babát örökbe adta egy gyermektelen házaspárnak. Cathy nagyon szerette a barátnőjét, osztozott fájdalmas dilemmájában, és mindent összevetve, biztos volt benne, hogy a gyerek szempont­ jából jól döntött. Új megvilágításban kezdte látni saját anyja el­ határozását, aki lehet, hogy nagyszerű ember volt, de nehéz helyzetbe került, és azért vált meg tőle, mert túlságosan szerette ahhoz, hogy megtartsa. Cathy okosabb volt annál, mintsem hogy elhiggye, csak szeretet és nem némi önzés vezérelte anyját döntésében. Azt viszont megértette, hogy ez a döntés szeretet-

ből is fakadhat. Vér szerinti anyja iránt érzett új keletű megértése nem mosta el teljesen gyűlöletét, de ahhoz elégnek bizonyult, hogy megbocsásson neki. Cathy gyógyulásában a következő fázis volt az összes közül a legfontosabb. Némi segítséggel kezdte magát a valóságnak meg­ felelően látni; csillogó, erős, okos, értékes emberként. Az a tény, hogy gyerekkorában anyja megvált tőle, semmivel sem kisebbíti azt az érdemét, hogy nagyszerű nő vált belőle. Szerencsére itt sem hagyta el a józan esze, és a képet teljes egészében vizsgál­ ta: ugyanannyira szüksége volt a megbocsátásra, mint az elisme­ résre. Végül elhitte, hogy Isten megbocsátotta, amit láthatatlan anyja tett, akármi volt is az. És ha Isten meg tudott bocsátani neki, ő miért ne tudna? Ha pedig már így alakult ki, miért ne bocsáthatna meg egyúttal saját magának is? Nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy Cathy könnyedén, nehézségek nélkül jutott el a megbocsátásig és a lelki békéig. De sikerrel végrehajtotta a megbocsátás legnehezebb részét: meg­ bocsátott annak a láthatatlan személynek, aki őt a világra hozta és azután nekünk adta. Doris és én átvergődtünk három örökbe fogadott gyerek felnevelésén. Mindegyik a maga módján kezelte a megbocsátás problémáját. Egyik sem követte a másik példáját, de mindegyi­ kük esete azt bizonyította, a bocsánat az egyetlen gyógyír arra a fájdalomra, hogy kisgyerekkorukban édes szüleik lemondtak róluk. Láthatatlan szellem a szervezet mögött Az emberek néha szervezetek mögé rejtőznek, és intézményes rendszerek alakjában bántanak bennünket. Arcukat elrejti előlünk az íróasztal, a tárgyalóterem ajtaja, a titkárnők mosolya, a bizottsági ülések jegyzőkönyve.

Ők azok a láthatatlan emberek, akiknek meg kell bocsáta­ nunk, amikor a szervezettől szenvedünk el sérelmet, és ezért azt gyűlöljük. Bob számára a szervezetet a bostoni textilgyár jelentette, ahol 25 évig dolgozott úgy, hogy közben egyetlen napot sem hiány­ zott a munkából, s amely végkielégítés nélkül elbocsátotta, ami­ kor olcsóbb munkaerő reményében Dél-Kaliforniába költözött. Charlie-t előléptették, s új beosztásában egy idő után túl sok lett a munka. Húsz évet, legjobb éveit adta a vállalatnak, de ennek ellenére elbocsátották, miközben semmi esélye sem volt más állásra. Majd felvettek két embert arra a posztra, amelyet neki egyedül kellett volna ellátnia. Mások még rosszabbul járnak. A hivatalok könyörtelenek. Az utcára hajíthatnak, s éppen mielőtt a járdán landolnál, a kezedbe nyomnak egy ócska em­ lékérmet a neveddel, a vállalat elismeréseképpen. A szervezetek amorálisak: ha otthagynak vérbe fagyva az utcán, senki sincs, aki vállalná a felelősséget: ez a vállalat személyzeti politikája. Az eredmény pedig: gyűlölni kezded a személytelen hivatalt. Mit tehetsz, ha azon kapod magad, hogy gyűlölöd a szerveze­ tet, s gyűlöleted a megérdemelt pihenés éveit megmérgezve keserű, vérig sértett öregemberré változtat? Az egyetlen megoldás, ha keresel magadnak egy hús-vér sze­ mélyt a szervezeten belül, aki felelőssé tehető a történtekért, majd neki (vagy ha többen voltak, nekik) bocsátasz meg. Ha idő előtt kiraktak az állásodból a takarékos személyzeti politika áldozataként, nem szabad megpróbálnod megbocsátani a személytelen vállalatnak. Ez úgysem fog sikerülni. Keress egy alelnököt vagy személyzetist, aki ügyelhetett volna, hogy tisztes­ ségesen bánjanak veled. Kérj találkozót, és nyíltan fejezd ki nemtetszésedet. Valószínűleg hihető és meggyőző magyarázatot fogsz kapni, de még mindig jobb, ha olyasvalakinek bocsátasz meg, akinek tudod a nevét, és aki talán nem egyedül okolható a

sérelemért, mint hogy egész hátralévő életedben személytelen rendszer okozta fájdalom terhe nyomja a vállad. Nem érdemes lelki energiáinkat arra fecsérelni, hogy meg­ próbáljunk egy intézménynek megbocsátani. Keresd meg az embert a vállalati maszk mögött. Jó esélyed van rá, hogy azzal védekezzék: a rendszer a hibás, nem ő. Ne fogadd el túl könnyen, amit mond. Legalábbis má­ sodfokú fájdalomokozásban bűnösnek nyilváníthatod az illetőt, aztán istenadta képességeddel kezet nyújthatsz alelnöködnek vagy elöljáródnak, és azt mondhatod: megbocsátok. Egy lépéssel közelebb jutottál a gyógyuláshoz. Nem vagy még egészen ott, de kezdetnek ennyi elég.

Akik az egészből semmit sem fognak fel Vannak, akik nem tudnak pontos képet alkotni fájdalmuk okozójáról, mert felfogóképességük korlátozott. Még nekik is szükségük van azonban a megbocsátásra. Kérdéses, hogy a szellemileg visszamaradott gyerekek megbocsátanak-e az ellenük vétkezőnek, akiről csak homályos képet tudnak alkotni? Egy Down-kóros gyerek rendelkezik-e ezzel a képességgel? Amikor azon töprengek, mekkora intelligenciaszint kell a megbocsátáshoz, mindig Toontje jut eszembe. Nem vagyok rá büszke, de elmondom a történetet annak érzékeltetésére, mi­ lyen könnyű megbántani azt, aki nem tudja azonosítani táma­ dóját. Abban az időben, amikor posztgraduális tanulmányainkat végeztük, Dorisszal egy nagy elmegyógyintézet területén lak­ tunk a hollandiai Bennebroek mellett, egy pazar kúria gyönyörű szobáiban. Az intézet hatalmas parkban állt, kanyargós, tölgyek szegélyezte utakkal, jácint-, tulipán- és nárciszágyásokkal. A hely

szépsége arra ösztönzött, hogy minden délelőtt rövid sétát te­ gyek a parkban és a szomszédos virágos mezőn. Ezeken a sétákon, valamivel dél előtt rendszeresen találkoz­ tam Toontjéval. Toontje, azaz Tóni mikrokefáliában szenvedett; agya túl kicsi volt, hogy megértse az élet nagyobb összefüggéseit, s még az ábécét sem tudta megtanulni. Megtanult azonban egy hasznos foglalatosságot: volt egy kis kézikocsija nagy, könnyű kerekekkel, hogy kormányozni, egye­ nes rúddal, hogy tolni tudja, a kerekek mögött pedig két lábbal, hogy megálláskor ne dőljön fel. Ezenkívül még egy nagyjából egy méter hosszú, hegyes végű rudat is cipelt magával, s erre szúrta fel a kórház sétányai mellett elszórt papírhulladékot. Ott volt minden reggel, beledöfte botját az összegyűrt cigaret­ tásdobozokba és rágógumipapírokba, azután odavitte a kocsi­ hoz, lehúzta, és gondosan elrendezgette a szemetet. Ha már egy ideje nem talált ilyet, csinált magának. Leállította a kocsit, levett egy darab papírt, elballagott vele a járda széléig, ott a földre dobta, visszament a kocsihoz a lándzsáért, felszúrta rá a szeme­ tet, visszavitte, és komoly arccal visszatette a kis kocsira. Toontje hasznos akart lenni, és az is volt. Honnan tudta Toontje, kérdezhetnénk, mikor hagyhatja abba a munkát, hogy visszainduljon a 9-es épületbe ebédelni? Nos, nagyon egyszerű. Ezt az egyetlen kérdést megtanulta, és azt is, melyik az a válasz, mely munkaideje befejezését jelenti. Meg tudta kérdezni: Hoe laat is't (Mennyi az idő?). Ha azt hallotta: Twaalf uur (Tizenkét óra) - tudta, itt az ideje, hogy hazainduljon, Így aztán tiszteletteljes, csikorgó hangján minden szembejövőtől megkérdezte: Hoe laat is't? Mindennap, mindenkitől, mindig ugyanazt. Egy napfényes holland reggelen megpillantottam Toontjét, amint egy újabb összegyűrt cigarettásdobozt nyársalt fel éppen, és hirtelen azt a gonosz vágyat éreztem, mely becsületes em­ bereket nagy komiszságok elkövetésére szokott késztetni.

Mit csinálna Toontje, ha én kérdezném, amit ő szokott? Az időzítés nagyon fontos volt. Az utolsó pillanatban kellett elkapnom, amikor ajkai már a „Hoe" h-ját formálják, és felten­ nem a kérdést, mielőtt megszólalhatna. - Hoe laat is't, Toontje? Megmerevedett. Keze élettelenül hullott le a kocsi rúdjáról, szeme üresen meredt a semmibe, aztán elkezdett remegni. Először a keze, azután a feje, majd az egész teste, miközben a szájából értelmetlen, szaggatott hangok törtek elő. Ez mintegy 15 rettenetes másodpercig tartott, majd lassan megfogta kocsija rúdját, és elment mellettem anélkül, hogy rám nézett vagy megszólalt volna. Abban a pillanatban, ahogy elkezdett remegni, tudtam, mek­ kora disznóságot követtem el. A kísértés elvakított, azt hittem, ártalmatlan játékot, pszichológiailag hasznos kísérletet űzök. Utána azonban rádöbbentem, hogy mit tettem valójában: meg­ aláztam azt, akinek nincsenek eszközei, hogy legkevésbé sem mulatságos játékomhoz csatlakozzék. Meg tud-e Toontje bocsátani nekem? Kevesebb esélyem van rá, mintha egy undok professzorral állnék szemben. Lehet-e, hogy ez az ember, akinek az agya még ahhoz is túl kicsi, hogy a visszajárót megszámolja, felfogja, hogy ki vagyok és mit tettem ellene, hogy egyáltalán érzékelje: van mit megbocsátania? Vagy elképzelhető, hogy csökevényes agyát nagy szív ellensúlyozza? Nem tudom eldönteni, hogy vajon Toontje és a többi csökkent szellemi képességű ember rendelkezik-e a megbocsátás képes­ ségével. Bizonyos szempontból mind olyanok vagyunk, mint Toontje. Legbelül mindenki megfejthetetlen titok számunkra, ahogy én is az voltam Toontjénak. Sosem láthatjuk egymást tökéletesen tisztán. Mindannyian csak töredékeket látunk és értünk meg egymásból, mintegy tükör által, homályosan. Ezért megbocsátásunk is csak részleges lehet.

A megbocsátás forgatókönyve nem mindig végződik boldog egymásra találással. A történet néha befejezetlen marad, nagy­ vonalú gesztusunk a legteljesebb érdektelenségbe ütközik. Az, aki megbánt bennünket, de mit sem törődik vele, csak még jobban elmélyíti a sebet, és még nehezebbé teszi a megbocsá­ tást. Miért bocsássunk meg annak, aki csak nevet fájdalmunkon? Nem sietünk annak segítségére sem, aki lerázza magáról az egészet, és ránk hagyja, hogy a rajtunk ejtett sebeket egyedül gyógyítgassuk be. Ha valaki gonosz módon fájdalmat okoz, azt akarjuk, hogy ő is szenvedjen. Szeretnénk, ha az a nyavalyás is kínlódna, megaláz­ kodna egy kicsit. Ez a kívánságunk azonban nem teljesül mindig. A kérdés az, bocsássunk-e meg mindenáron? Van-e valami értelme ezt a képességünket olyanra fecsérelni, aki szívesebben venné, ha megtartanánk magunknak? Döntésünk előtt azt kell tisztáznunk, mit akarunk. Mire számítunk, amikor valakitől megbánást várunk? Nem minden sérelem kíván bűnbánatot, mint ahogy nem minden sebet kell összevarrni. Az emberi kapcsolatok népes országútján számos lehetőség adódik, hogy megsebesítsük egymást; meggondolatlanul, óvatlanul és ostobán, de nem ásunk lövészárkot minden egyes alkalommal. Az apró bántásokat

egy-egy gesztussal jóvátehetjük, és ez még nagyon messze van a bűnbánattól. Egyik este a feleségem fortyogva jött haza, mert valami ud­ variatlan pasas bevágott elé a benzinkútnál. Ömlött az eső, és Doris negyedikként állt az önkiszolgáló sorban. Az ott található gázolajtöltőt mind a két oldalról le lehetett akasztani. Három autó állt előtte. Amikor végre a kúthoz ért, kiszállt, hogy lecsavarja a tanksapkát, aztán megfordult, hogy levegye a töltőt. Ezalatt azonban egy nagy kombi állt be a másik oldalra egy egész családdal. A vezető kiugrott és megragadta a töltőt, éppen amikor Doris a kezét nyújtotta érte. Ezután letekerte a tanksap­ kát, és fütyörészve teletöltötte az autóját gázolajjal. A feleségem mindezt végignézte, s közben majd szétrobbant a méregtől. Amikor egy kicsit összeszedte magát, ellentámadásba lendült: „Látta, hogy sorban álltam ezen az oldalon, még mielőtt maga ideért volna." - „Ez engem egyáltalán nem érdekel!" - vá­ laszolta a férfi. - „Szerintem ez egyszerűen disznóság!" - „Teszek rá, hogy mit gondol!" - ,A gyerekei is látták, mit csinál, most mit gondolhatnak magáról?" - „Nézze asszonyom, megmondtam, egy cseppet sem érdekelnek a gondolatai."

Úgy mesélte el nekem ezt a párbeszédet, mintha én tartoznék felelősséggel a világ összes faragatlan sofőrje miatt. „Biztos nem merte volna megcsinálni, ha férfi vagyok." Valószínűleg nem. Megtette volna egy bocsánatkérés? Tegyük fel, hogy a követ­ kező héten ugyanannál a benzinkútnál ismét összeakad a férfi­ val. „Ne haragudjon a múlt heti eset miatt. A gyerekek az idege­ imre mentek, nagyon siettem haza, és rettentő késésben voltam. Hadd engedjem magam elé." Doris valószínűleg nyel egyet, és zsörtölődve megbocsát neki. A dolog ennyivel el is lett volna intézve. A jól időzített és őszinte bocsánatkérés olyan gesztus, mely Földünk összezsúfolódott polgárai számára egy csipetnyi kultu­ rált humor segítségével megkönnyíti az együttélést, elviselhe­ tővé teszi a nagy tülekedést. Annál inkább ügyeljünk tehát, hogy a bocsánatkérés ne akar­ jon megoldást hozni ott, ahol csak az igazi megbánás járhat eredménnyel. Erős és ravasz emberek gyakran alkalmazzák a bocsánatkérés technikáját olyan esetekben, ahol már leginkább csak a megbá­ nás segíthet. Felrúgjak a megállapodást, aztán amikor leleple­ ződnek, elnézést kérnek „elhibázott helyzetmegítélésükért". Mézesmázos szavaik közben mosolyognak, holott tettük mélyről jövő megbánásért kiált. Hovatovább már magunk sem tudunk különbséget tenni a komoly fájdalomokozás után következő bocsánatkérés és az apróbb bűnöket mentő szép szavak között. Ez persze mindenkivel előfordul. Elkövetünk valami súlyos hibát, aztán amikor számot kellene adnunk róla, kétes értékű bocsánatkéréssel igyekszünk megúszni: J a j drágám, szerintem túlzol, de ha ragaszkodsz hozzá, bocsánatot kérek, aztán felejt­ sük el az egészet." Egy gyors manőver, és máris megspóroltuk magunknak a megbánás kínjait. Ezt nem szabad megengednünk. A mély és igazságtalan fáj­ dalomokozás nem egyszerű ballépés.

Az ígéret Ha tudod és őszintén érzed, mennyire helytelen, amit tettél, szenvedélyes vágyat érzel, hogy többé ne fordulhasson elő, és erre ígéretet is teszel. Hogyan is várhatnád, hogy vallomásodat komolyan vegyék, ha nem fogadod meg, hogy többé nem mérgezed meg kapcsolato­ tokat igazságtalan fájdalomokozással? Biztosítékot persze nem tudunk nyújtani: legjobbjaink sem tartják be minden ígéretüket. De aki ellen súlyosan vétettek, jogosan várja el, hogy legalább a szándék őszinte legyen. Ez hát a megbánás négy stádiuma: megértés, átélés, vallomás,

ígéret. Ha valaki azt akarja, hogy megbocsáss neki, úgy van rendjén, ha a megbánás jeleit mutatja. Aki olvasta a tékozló fiú történetét, megnyugszik, amikor a fiú azt mondja megbocsátó apjának: „És nem vagyok immár méltó." De változtassuk csak meg a forgatókönyvet. A fiú pöffeszkedve beállít és azt mondja: „Úgy döntöttem, teszek nektek egy szívességet, és ismét elfoglalom helyemet a családi körben." Ezt nem vesszük be. Azt akarjuk, maradjon az eredeti változatnál: „És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam, tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy." Vagy nézzük Marmeladovot Dosztojevszkij Bűn és bűnhő-

déséből. Marmeladov romlott élvhajhász volt, mindenkit tönkretett, aki szerette. Hagyta, hogy angyali jóságú lánya, Szonya az utcán keresse meg neki a mindennapi vodkára valót. Sokat szenvedett feleségétől, Katyerinától ellopta a kosztpénzt. Marmeladov ennek ellenére a végsőkig hitte, hogy halála után a kegyelmes Isten szerető karjaiba fogadja. A tisztességes emberek kicsúfolták, szidták, amiért azt hiszi, egy ilyen mocskos alak számíthat Isten könyörületére. Hát hol él ez a szennyes

csatornapatkány, hogy azt gondolja, megérdemelt hely várja az égben? De hiszen éppen ez a titok nyitja, magyarázta Marmeladov. Látomása volt, melyben Isten így szólt: Jöjjetek, ti is, ti részege­ sek, gyengék, szégyentelenek! És elébe járulunk mindannyian... És ő pedig így szól: 'Mocskosak vagytok ti, de azért most jöjjetek énhozzám.' Mire a bölcsek... azt mondják: 'Uram, mért bocsátod ezeket a színed elé?' Ő pedig így felel nékik: 'Azért, ti bölcsek, azért, ti józan elméjűek, mert nincsen közöttük egy is, aki magát erre méltónak ítéli!" (Görög Imre és G. Beke Margit ford.) Akkor tudunk ismét emberi kapcsolatba kerülni azzal, aki ellen valamit elkövettünk, ha tudjuk, hogy ezt nem érdemeljük meg. Tudnunk kell, hogy méltatlanok vagyunk, és - mint Marmeladov tette - ki is kell mondanunk. Ha bántottunk valakit, a megbocsátáshoz egyetlen igaz út vezet: a megbánás. De mi van akkor, ha bennünket bántottak? Követelnünk kell a bűnbánatot, mielőtt megbocsátanánk? Őszinte megbánás híján tagadjuk meg a feloldozást? Isten, a Bibliából úgy tűnik, szigorú e tekintetben. Amikor Jézus elküldte tanítványait, mondanák meg az embereknek, hogy Isten megbocsát, azt is hozzátette: kérjétek meg őket, hogy gyakoroljanak bűnbánatot. Szavait követve Szent Péter feladta a leckét: „Bánjátok meg azért és térjetek meg, hogy eltöröltesse­ nek a ti bűneitek." (Apostolok Cselekedetei 3 , 3 , 1 9 ) Miért? Miért gyakoroljunk bűnbánatot, ha azt akarjuk, hogy megbocsássanak? Nem hiszem, hogy Isten azért akarja, hogy a földön csússzunk, mert öröme telik kínlódásunkban. Azt gondolom, Isten nem maga miatt ragaszkodik a megbá­ náshoz, hanem miattunk. A megbánás voltaképpen szándékunk tisztaságáról tanúskodik. És mit tegyünk mi, halandók? Olyanra fecséreljük megbocsátásunkat, aki nem is kér belőle?

Vagy legalábbis nem vallja be? Gyöngyöt a disznók elé? Feloldo­ zás a megátalkodottnak? Vizsgáljuk csak meg ezt a kérdést közelebbről! Úgy tűnik, a józan megfontolás arra ösztönöz bennünket, bocsássunk meg a bűnösnek, akár bánkódik, akár nem. Először is: az idő múlása miatt senki sincs velünk örökké. A bűnös meghalhat, mielőtt módja lenne megbánást tanúsítani. Ettől még meg kell bocsátanunk neki. Másodszor: mindenki saját magáért felelős. Senkit sem kényszeríthetünk, hogy megtérjen, nem rángathatjuk vissza magunk­ hoz, mint kutyát a pórázon. Legyen az ő baja, ha nem tud ismét közel kerülni hozzánk. Miért hagynánk, hogy a mi gyógyulásun­ kat bárki is megakadályozza? Magunk miatt kell hát a megátalkodottnak is megbocsátanunk, hogy bele ne fulladjunk bánatunkba. Hogy a másik miként intézi el magában, az ő dolga. Nagyon szeretem azt A tizenkét pátriárka testamentuma című ősi zsidó írásban talált szentenciát, miszerint: „ha valaki vétke­ zik t e e l l e n e d , . . . ha megvallja és bánatot tanúsít, bocsáss meg ne­ ki. . . . De ha nem ismeri a szégyent és kitart a bűnben, akkor is szívedből bocsáss meg neki, a bosszúállást pedig hagyd Istenre!" A megbocsátás csúcspontjának eléréséhez kettő kell, tudom. De a megbocsátás akkor is megbocsátás, ha ezt nem érjük el. Ahhoz, hogy valamit élvezhessünk, nem feltétel a teljesség. A bimbó akkor is gyönyörű, ha sosem lesz belőle virág. A hegy­ mászás akkor is sikeres, ha nem jutottunk fel a csúcsra. A meg­ bocsátás akkor is valódi, ha véget ért a gyógyulással. A gyűlölet mókuskerekébe kellene zárnod magad csak azért, mert aki bántott, nem kér a megbocsátásodból? Térjünk vissza a kezdetekhez! A megbocsátás folyamatában csak egy állomás, hogy sebeid a megbocsátást gyakorolva begyógyulnak. Ha a vétkes ott akar maradni, ahol van, ám tegye. Legfeljebb egyedül szárnyalsz a szabadságba.

Mersz-e feloldozást adni mai énednek a tegnap elkövetett vét­ keid súlya alól? Mersz-e megbocsátani önmagadnak? Nagy bátorság kell hozzá. Végül is ki vagy te, hogy egyszer csak lerázd magadról vitathatatlan bűneidet, és úgy tegyél, mintha semmi közük nem volna mostani énedhez? Miért van jogod - és képed - megbocsátani magadnak, amikor mások szerint porban kellene csúsznod a szégyentől? Hogyan merészeled mégis megtenni? A válasz így szól: jogod azért van hozzá, mert a szeretet feljogosít rá; merszed pedig azért, mert a szeretet felbátorít. Ez az a forrás, ahonnét erőt meríthetsz, hogy semmissé nyilvánítsd a vádat, mellyel kínzod magadat. Ha úgy élsz, hogy múltbeli bűneid nem befolyásolják mostani önmagadról alkotott képe­ det, a szeretet hatalma még az önvádból is kiszabadít. Mindennek nélkülözhetetlen eleme azonban az őszinteség. Enélkül az önbocsánat csak lélektani hókuszpókusz. Fontos szabály, hogy addig nem tudunk teljesen megbocsátani magunk­ nak, ameddig szembe nem nézünk az elkövetett hibával, és nevén nem nevezzük azt. Az elfogulatlan ítéletre azért van szükségünk, nehogy saját vállunkat veregető öntömjénezés legyen a dolog vége. Hadd ismételjem meg még egyszer, melyik a megbocsátás négy szakasza: fájdalom, gyűlölet, gyógyulás, megbékélés.

Az ember gyakran okoz fájdalmat saját magának; előfordul, hogy nem is kicsit. Csak Isten a megmondhatója, mennyire megbánjuk, amikor ostoba módon becsapjuk önmagunkat. Sokáig cigarettáztam, és miközben napi egy dobozt elfüstöltem, rettegtem, hogy eljön az idő, amikor azt kell mondanom: látod, te szerencsétlen, meg­ halsz idő előtt és magadon kívül senkit sem okolhatsz érte. Aztán ott vannak a kihasználatlan lehetőségek, betartatlan elvek, beidegződött rossz szokások, melyek mind homályos bűntuda­ tot okoznak. Ám akkor a legerősebb a vágy, hogy megbocsáss magadnak, amikor valakit igazságtalanul bántottál: ha hazudtál annak, aki bízott benned; ha eszedbe jut, hogy nem törődtél egy gyerekkel, aki csak rád számíthatott; amikor elfordultál valakitől, akinek segítségre volt szüksége. Ezek és ezer más emlék tépázza fo­ lyamatosan az önmagunkról alkotott képet. Nem kell ahhoz gonosztevőnek lenni, hogy gonoszságot kövessünk el. Ha nem így lenne, egészen boldog világban élnénk. Ügyetlenségből legalább annyi kárt okozunk, mint gonoszságból. Minél érzékenyebb a lelkiismeretünk, annál jobban fáj ma­ gunknak is a másnak okozott igazságtalan fájdalom. Fájdalmunk idővel gyűlöletté változik, a másoknak okozott fájdalom öngyűlöletté lesz. Mérlegelünk, ítéletet hozunk, kiszabjuk a büntetést. Mindezt rendszerint titokban. Van, aki csak passzív gyűlöletet érez önmaga iránt. Hiányzik belőle a szeretet energiája, hogy saját magát elfogadja. Ha bele­ néz a tükörbe, nem tudja azt mondani: amit látok, azért érdemes volt megszületni. A saját magunkkal való azonosság boldogságát megfojtja a passzív gyűlölet. Mások belesüppednek énjük agresszív gyűlöletébe, dühös önmegvetésükkel ízekre szaggatják saját magukat. Ők saját maguk legeltökéltebb ellenségei. Néha bekövetkezik a tragédia, és az öngyűlölet önpusztításba torkollik.

A belső hang talán fölöslegesen okvetetlenkedik; lehet, hogy vádjai hamisak, ostorozása igazságtalan. Másfelől: nemegyszer előfordul, hogy jobbik énünk söpör önelégültségből a szőnyeg alá valami igazi vétket. Becsapjuk önmagunkat, csakhogy elke­ rüljük a szembesülést lényünk sötétebb oldalával. Akárhogy is van, a belső hangnak csak egy bizonyos határig érdemes hinni. Ne felejtsük el azonban, hogy - mivel a legke­ ményebb kritikusunk - nem árt jóban lenni vele. Beszéljünk most már a szeretet bátorságot adó erejéről. Mi játszódik le, amikor végül megbocsátunk magunknak? Amikor megbocsátok magamnak, újraírom életem forgató­ könyvét. A megbocsátás azt jelenti, hogy amit most csinálok, többé már nem függ attól, mit csináltam az előző jelenetben. Az első felvonás negatív hőse eltűnt, a második felvonásban már a pozitív hőst játszom. Kiszabadulok a tegnap béklyóiból, s a bűntudatot hátrahagyva lépek a holnapba. Nézz vissza a múltadba, ismerd el kevésbé szép mozzanatait, és jelentsd ki, hogy mindez a jelenedet egyáltalán nem befolyá­ solja. Nem számít, nincs jelentősége. Múltad és a róla alkotott véleményed lényegtelenné válik. Ez a feloldozás azonban nem jön könnyen. Éned vétkes fele mindenhová veled tart. Lelked egyik szeglete rád kacsint és azt mondja: „Nem rossz, öregfiú, de azért mind a ketten tudjuk, micsoda ocsmány alak vagy valójában, igaz?" Csak a megbocsátás csodájával szabadulhatok meg a szívem zugaiban bujkáló kö­ nyörtelen inkvizítortól. Talán senki sem ismerte jobban az önmegbocsátás keserves útját, mint Dosztojevszkij. A Bűn és bűnhődés című regényben a gyilkos Rogyion Raszkolnyikov hosszas belső vívódás után el­ nyert önmegbocsátásának történetét rajzolja meg. Raszkolnyikov a lehető legnagyobb bűnt követte el: kegyetle­ nül meggyilkolt egy védtelen, öreg zálogosasszonyt, aki persze

fukar és komisz volt, de végül is ártatlan. Raszkolnyikov tette felfoghatatlan. Ekkora bűn terhét egyetlen lélek sem tudja egyedül cipelni, legalábbis nem sokáig. Előbb-utóbb el kell mondania valakinek. Raszkolnyikov összetalálkozott egy angyallal, Szonyával és beval­ lotta neki, mit tett. Sorra elmondott mindent. Szonya rábeszélte, hogy menjen el a rendőrségre. Így is történt. Raszkolnyikovot szibériai börtönbüntetésre ítélték. Szonya követte és várta, hogy Raszkolnyikov végre megbo­ csásson önmagának, és elfogadja szerelmét.

Raszkolnyikov még nem tudott megbocsátani magának. Ehe­ lyett megpróbált mentséget találni tettére. „A vak végzet rendelése döntötte nyomorúságba" - mondta -, azaz hát elrendeltetett, hogy megölje az öregasszonyt. Ráadásul - magyarázta -, ha jobban megnézzük, tényleg olyan nagy bűn az, amit elkövetett? Napóleon is gyilkolt, és emlékművet állítot­ tak neki. Hasonló okoskodásokkal bebizonyította magának, miért nem okolható a történtekért. Raszkolnyikov még nem merte vállalni a bűnt. „Ó, pedig milyen boldog lett volna - írja Dosztojevszkij -, ha magát teheti felelőssé! Elviselt volna akkor mindent, még a szégyent és a kiközösítést is." Időnként azonban belelátott gondolkodásának „alapvető ha­ misságába". Lelke mélyén tudta, hogy mindez csak önáltatás. Végül mégis sikerült neki. Maga sem tudta, hogyan, de egyszer csak Szonya lábai elé vetette magát, és elfogadta szerelmét. „Sírt, karjaival átkulcsolta a lány térdét." Megkapta a szerelemhez szükséges erőt. A szerelem hatalma pedig megmutatta, hogy a csoda valóban bekövetkezett: Raszkolnyikov megbocsátott ma­ gának. Megbocsátott? Azt, hogy hidegvérrel megölt valakit? Igen. „Minden, a bűn, az ítélet, a börtön most már csak... távoli, ide­ gen ténynek tűnt számára, melyekhez neki semmi köze." Feloldozás! Azzal a felfedezéssel, hogy rettenetes múltja nem határozza meg, hogy ki ő most és mi lesz később, Raszkolnyikov feloldozást nyert. Megszabadult saját ítéletének súlyától, ezért képessé vált a szerelemre. Raszkolnyikov megdöbbentő példája a bizonyíték, hogy még a legnagyobb bűnös is eljuthat a teljes feloldozáshoz. Az önfeloldozás akkor teljesedik ki, amikor újra eggyé válunk önmagunkkal. A hasadás begyógyul, belső éned, mely eddig dühödten vádolt, végül magához ölel. Egy vagy és teljes egész; kibékültetek.

Ettől még nem leszel elégedett magaddal. Nagyon is észben tartod, hogy vétkeztél, és vétkedet semmiképp sem akarod ismét elkövetni. De azt már nem engeded, hogy előző éned mostani énedet gyalázza. Lendülettel veted bele magad az életbe, ahová a megbocsátás erejéből tértél vissza. Mindez nem egyszerre és megmásíthatatlanul következik be. A hajdani gyűlölet vissza-visszatér, s te újra megtagadod magadat azért, amit tettél. Aztán ismét megbékélsz. Aztán megint és megint. A megbocsátásnak talán legnagyobb csodája, ha valaki saját magával szemben gyakorolja. Hogy mi a módja? Először is őszintének kell lenned. Enélkül nem sikerülhet. A legfőbb eszköz a tisztánlátás; olyan gondolkodás, mely nem fogadja el a hamisságot, és szembe tud nézni a tényekkel. Higgadt mérlegelés hiányában csak az öngratulációig juthatsz. Ez pedig a megbocsátásnak épp az ellentéte. Vannak felszínes emberek. Önvizsgálatmentes életüket önelégültségben töltik; inkább legelésző tehenekre, mint emberi lényekre emlékeztet­ nek. Az önelégült és a magának megbocsátó ember között akkora a különbség, mint egy jól bekábítószerezett és egy valóban boldog ember között. A szív bocsánatának elnyeréséhez tiszta fejre van szükség. Fontos például, hogy különbséget tudjál tenni önbecsülés és önfeloldozás között. Önbecsülést olyankor érzünk, amikor felfedezzük, hogy van mit becsülni magunkban, hogy méltóak vagyunk a becsülésre. Az önbecsülés az, amikor lelked legmélyén érzed: nagyszerű ajándék vagy, akárki büszke lehet rád, Isten egyik műalkotása, a teremtés lélegzetelállítóan gyönyörű műve vagy. Ebbe az állapotba sokan csak akkor jutnak el, amikor megbé­ kélnek a rossz lapokkal, melyeket a sors osztott nekik.

Ismerek egy férfit, aki a kegyetlen elefántkórban szenved. Nem könnyű állapot, de ez adatott neki. Nehéz küzdelem árán rájött, hogy durva bőre alatt gyönyörű személyiség rejtőzik, és becsüli magát azért, amilyen. Kim, egy szép, örökbe fogadott kislány vér szerinti anyjától genetikusan öröklődő betegséget kapott. Kim úgy döntött, hogy elfogadja magát, mint Isten különösen csillogó ajándékát, annak ellenére, hogy milyen gonoszul bánt vele a sors. Boldogok az önbecsülők, mert meglátták saját lelkük szépsé­ gét. Ám az önbecsülés nem azonos az önfeloldozással. Az előbbi annak az eredménye, hogy felfedezted jó tulajdonságaidat, az utóbbi azé, hogy rádöbbentél hibáidra. Önbecsülésed annak szól, hogy jó ember vagy, megbocsátásod pedig a vétkeidnek. Ha nem érted a különbséget, ezerszer vállon veregetheted magad, mégsem fogsz eljutni a megbocsátásig. Ezért különösen fontos, hogy pontosan értsd, mi megy végbe benned. Bátorságra is szükséged lesz. Az önfeloldozás a szeretet leg­ merészebb aktusa. A nehézséget részben az okozza, ahogyan a többi ember viszonyul az önmegbocsátókhoz. Az öntelt ember nem akarja, hogy megbocsáss magadnak. Azt látná szívesen, ha életed végéig az örök szégyen fekete esernyője alatt bandukolnál. Megértem, aki így gondolkodik: magam is egy vagyok közü­ lük. Valami a lelkem mélyén azt kívánja, hogy a vétkes különösen, ha híres ember - lehajtott fővel járjon, utolsónak álljon be a sorba, beszéde legyen alázatos. Csúszkáljon egy kicsit a porban. Vagy inkább sokat. Ezért amikor úgy viselkedsz és úgy beszélsz, mint aki függet­ len bűnös múltjától, bátorságra lesz szükséged, hogy szembe tudj nézni az önteltek hadával. A megbocsátásnak mindig konkrétnak kell lennie. Meg fogsz fulladni öngyűlöleted keserű levében, ha nem

határozod meg pontosan, miért is akarsz magadnak megbocsáta­ ni. Az önfeloldozás szinte sosem sikerül, ha ezt elmulasztod. Sokan próbálják megbocsátani maguknak, hogy olyanok, amilyenek: csúnyák, gonoszak, kicsinyesek, veszekedősek vagy ellenkezőleg: túl jók, puhák, mint a kelt tészta, mindenki lába kapcái, alázatos szolgái bárkinek, aki csak ki akarja használni őket. Pedig aki azért akar megbocsátani magának, mert igazi csőd­ tömeg, egyáltalán nem szerény ember: valójában olyan büszke, hogy legszívesebben istenként látná magát. John Quincy Adams* - nem a legnagyobb, de az egyik legjobb amerikai elnök - nem tudott megbocsátani magának. „Nem csináltam semmit - írja naplójában -, életem hiú és hiábavaló tervekkel és szüntelen, soha meghallgatásra nem talált imákkal telt, hogy tevékenysé­ gemnek legyen valami, az emberi faj számára hasznot hajtó eredménye." A modern nemzetközi jog atyja, Hugo Grotius** ezekkel a szavakkal távozott az élők sorából: „Életem során semmi értékeset nem alkottam." Az ilyen emberek szerénynek tűnnek, amikor arról panaszkodnak, hogy életük merő kudarc, ám valójában azért keseregnek, mert be kellett érniük azzal, hogy pusztán emberek. Le kell leplezned az önámítást. Azért akarsz megbocsátani magadnak, mert tavaly megcsaltad hitvesedet? Helyes, nekilát­ hatsz. Vagy azért, mert rossz ember vagy? Nem, ez túl sok; nem nyelheted le magad egészben. A legtöbb ember egyszerre csak egy dologgal tud foglalkozni. „Elég minden napnak a maga baja" - mondta Jézus (Máté 6,34). Ha felmálházzuk magunkat bűntudattal teli zsákokkal, minden esély megvan rá, hogy belesüppedjünk a kétségbeesésbe. Egyet­ len módon tudunk sikerrel megbocsátani magunknak és meg­ szabadulni az érzékeny lelkiismeret zsarnokságából: ha egy­ szerre mindig egy konkrét dolog miatt bocsátunk meg. *(1767-1848) ** (1583-1645)

Végül: az önfeloldozás vakmerő aktusát határtalan szeretettel kell megerősítened. Honnan tudhatod, hogy a bűn elleni játsz­ mát megnyerted, ha nyereményedet nem teszed fel a szeretetre? „Neki sok bűne megbocsáttatott, mert igen szeretett" - ma­ gyarázza Jézus az asszonyról, aki hívatlanul beállított egy vacso­ rára, Jézus lábai elé vetette magát, és szeretetének könnyeit árasztotta rá. A szeretet azt jelzi, hogy sikerült, hogy valóban megszabadul­ tál a bűntudattól. Rendszerint nem tudod pontosan, melyik az a pillanat, amikor a megbocsátás bekövetkezik. Olyan ez, mint amikor egy hosszú szerpentinen autózol fölfelé - nem biztos, hogy észreveszed, mikor ér véget az emelkedő. Onnan tudod, mikor vagy túl a csúcson, amikor egyszer csak rálépsz a gázra, és az autó nekilódul. A szeretet olyan, mint a hirtelen gyorsulás. Megjelenése - bárkire irányuljon is - azt jelzi, hogy végre birtokában vagy az önmegbocsátás adta erőnek. Vegyél szerelmednek ajándékot, hívd el barátodat vacsorázni, látogass meg egy beteget, ölelj meg egy régi ismerőst, ahogy még sohasem tetted, írj köszönőlevelet, mondd el apádnak, mennyire szereted. Bármelyikkel megerősíted, hogy véghez­ vitted a megbocsátás csodáját. A szeretet felhatalmaz, hogy megbocsáss magadnak. Erőt is ad hozzá, legalábbis ahhoz, hogy elkezdd. Lehet, hogy a gyógyulás nem lesz gyors, de jobb, ha csigatempóban haladsz, mintha önvádba betonozva, egy helyben állsz. Amikor magadnak bocsátasz meg, az a misztérium játszódik le, hogy a megbocsátó és a megbocsátást elnyerő egy és ugyanaz a személy. ítélkezel magad felett, éned ezzel kettéválik, aztán megbocsátasz, s így ismét egy leszel. Az, hogy ezzel az egyszerű módszerrel képes vagy meggyógyí­ tani magad, annak jele, hogy Isten szeretete ad erőt hozzá.

Vannak szörnyetegek, akik olyan bűnöket követnek el, amilye­ nekről az egyszerű emberek nem is álmodnak. Lehetnek eszelős zsarnokok, akik egész nemzeteken uralkodnak vagy csúszómá­ szó férgek, akik gyerekeket vesznek rá a prostitúcióra. Akár óriások, akár törpék, a bűneik akkorák, hogy minden valószínű­ ség szerint örökre elveszítik embertársaik bocsánatának lehető­ ségét. Miért tartjuk vétküket megbocsáthatatlannak? Néha értelmet­ lensége miatt - egy részeg banda halálra gázolja a járdán ugróiskolázó gyereket. Máskor elképesztő mérete miatt - Jim Jones, a szektavezető addig manipulál egy közösséget, míg az tömeges öngyilkosságot követ el. Lehet más ok is, amitől va­ lakinek a bűne megbocsáthatatlanul szörnyűnek tetszik; ennyi is elég azonban, hogy kételkedni kezdjünk. Van-e olyan ember, akinek nem jár bocsánat? Hogy lehet ezt eldönteni? Egy nyomós ok mindenesetre az ellen szól, hogy a legször­ nyűbb bűnök elkövetőinek megbocsássunk. Ha a világ nagy gonoszai elnyerik bocsánatunkat, ezzel eljelentéktelenítjük gaztetteiket, tartják sokan. A megbocsátás által addig zsugorodnak, amíg a toleráns emberi társadalom normá­ lis működése során egyszerűen lenyeli és feldolgozza ezeket. A regényíró Cynthia Ozick tisztesség iránti szenvedélyétől hajtva azt írja: ,A szörnyetegek feloldozása elhomályosítja a

szenvedést és a halált. A gyilkossal való együttérzésre buzdít az áldozat rovására." Cynthia Ozick pontosan oda helyezi a hangsúlyt, ahová kell: a szenvedők iránti méltányosságra. Én viszont őszintén hiszem, hogy létezik másik megközelítési mód is. A megbocsátás nem csökkenti a bűn nagyságát. A hatalmas bűn megbocsátása egy millimétert sem farag le rettenetes méretéből. Könyörtelen szembenézés és tárgyilagos megítélés hiányában nincs megbocsátás. Amikor a bűnt megbocsátjuk, nem elnézzük, nem eltűrjük, nem eltussoljuk. Szembenézünk vele, nevén nevezzük, engedjük, hogy borzalmassága sokkoljon, megdöbbentsen és felháborítson, és csak ezután bocsátjuk meg. A bűn nagysága egyébként nem kizárólag mennyiségi kérdés. A fájdalom mércéje nemcsak az, hányan érzik. Ha két ember van egy szobában, és egyikük hasogató fejfájástól szenved, nem duplázódik meg a fejfájás mennyisége attól, hogy a másik embernek is elkezd fájni a feje. Ha valaki elárul, egymagad átérzed az emberiség történelmé­ nek összes árulását. Száz árulás fájdalma éppúgy nem összegez­ hető, ahogyan el sem osztható az elárultak között. Minden egyes áldozat átéli az árulás okozta szenvedést akkor is, ha rajta kívül még egymillió embert árultak el. Akit megerőszakoltak, nem azzal foglalkozik, meg lehet-e annak bocsátani, aki száz nőt megbecstelenített. Kizárólag azt a kérdést teszi fel, hogy ő megbocsáthat-e annak, aki őt erősza­ kolta meg. Ha a gonoszságot számokkal mérnénk, ki és hogyan dönt­ hetné el, átlépte-e a vétkes a megbocsáthatóság határát? Megér­ zés alapján? ENSZ-bizottságot állítanánk az atrocitások mérlege­ lésére? Vagy a Harvard egyetem filozófusaiból hívnánk össze döntőbíróságot? Semmiképp sem. Elég, ha bárkit megkérde­ zünk (nem fontos, hogy tanult legyen), akit súlyos sérelem ért, és azután kigyógyult fájdalmából.

Ha azt mondjuk, hogy a szörnyetegek kívül vannak a megbocsáthatóságon, megengedhetetlenül nagy hatalommal ruházzuk fel őket. Áldozatukkal szemben óriási előnyre tennének szert, hiszen életük végéig be nem gyógyuló sebeket okozhatnának nekik. Ha nem bocsáthatók meg vétkeik, gonoszságuk tovább él azok lelkében, akiknek a legtöbb szenvedést okozták. Áldozata­ iknak életük végéig együtt kell élniük múltjuk fájdalmas emlé­ keivel. Így a gonoszoké az utolsó szó joga. Végül pedig - s ez a dolog iróniája -, ha nem bocsátunk meg nekik, éppen az ő kívánságukat teljesítjük. A szörnyetegek nem kérnek a megbocsátásból. Éppen azt akarják, hogy kiközösítsék őket, hogy ezáltal felmagasztalódjanak a világ szemében. Szinte az összes náci elítélt azt remélte még a nürnbergi ítélethozatalkor is -, hogy eljön a nap, amikor a németek emlékművet állítanak a tiszteletére. Ha tehát a bűnözők legnagyobbjait kizárjuk a megbocsátás lehetőségéből, a legkegyetlenebb dolgot követjük el áldozataik­ kal, miközben nekik éppen azt adjuk, amit akarnak. Még egy érvvel támasztom alá, miért érünk el éppen a kívánatossal ellenkező hatást, ha azt állítjuk, hogy a szörnyek túl gonoszak ahhoz, hogy megbocsáthassunk nekik. Amikor kijelentjük egy gonosztevőről, hogy kívül esik a megbocsátás hatósugarán, egyszersmind azt is mondjuk, nem kell neki megbocsátani. A bűnös ezáltal felmentődik az ítélet alól, hiszen tette nem mérhető emberi mércével. Ezért parado­ xon, ha bárkiről kijelentjük: íme az abszolút gonosz ember. Töprengjünk tovább ezen egy kicsit, hogy az előbbi állításaim még érthetőbbek legyenek. Vegyük például Adolf Eichmannt, a holokauszt főmérnökét. Eichmann olyan irtózatosan nagy bűnt követett el, melynek borzalmát talán senki sem érezte még át teljesen. Az izraeli bíróság emberiség elleni bűnben találta vétkesnek, és Jeruzsá­ lemben felakasztották.

Meg lehet-e Eichmann-nak bocsátani? Hannah Arendt Jeruzsálemből tudósított a tárgyalás meneté­ ről, figyelte Eichmannt, hallgatta, amit mond, tanulmányozta, azután írt egy könyvet, melynek címe: Eichmann Jeruzsálemben: Beszámoló a gonoszság banalitásáról.

Banalitásról beszélni - ekkora bűn esetében? A kifejezésről butaság, hiúság, laposság, üresség, unalom jut eszünkbe. Ho­ gyan jellemezheti vele Eichmannt és szörnyű tetteit? Arendt nem azt állította, hogy amit Eichmann tett, nem volt rettenetes. Arra próbált rávilágítani, hogy Eichmann nem volt emberfölötti ember, még csak emberfölötti gazember sem: buta, unalmas, felszínes átlagfigura, aki emberi szabadságát a náci gépezet szolgálatába állította. Sokan felháborodtak Hannah Arendt megfogalmazásán. Sze­ rintem ők estek áldozatul egy másik kísértésnek. Nem tették-e Eichmann bűnét emberfelettivé? Nem kreáltak-e belőle gonosz istenséget? Szerintem igen. Számukra Eichmann vált a tömény gonosz­ ság, a bűn leglényegének megtestesítőjévé, magává az ördöggé. Ő lett a gonoszság istene, akinek emberi külseje maszk csupán, hogy elfedje azt a tömény gonoszságot, amelyre csak egy isten képes. Ha Eichmannból olyan szörnyet csinálunk, akinek nem lehet megbocsátani, elbocsátjuk az emberi felelősség kötelékeiből, kívül helyezzük a jón és a rosszon. Az ördögnek senki sem bocsát meg. Hogy miért? Azért, mert túl van a jó és a rossz harcán, pusztán és tisztán csak rossz, ezért kizárjuk a megbocsá­ tás lehetőségéből. Ez a paradoxon. Likvidáljuk hát Eichmannt. Agyoncsapjuk, mint egy halált hozó szúnyogot. Lelőjük, mint valami veszélyes állatot, mely a fa­ lunkba tévedt. Nem ítélkezünk fölötte, mint felelősségre von­ ható emberi lény fölött, úgy végezzük ki, mintha nem is volna ember. Az igazság az, hogy nagyon átlagos emberek is követnek el kivételes bűnöket. Meg kell ítéljük tettüket, és ha tudunk, meg is kell bocsátanunk nekik; hiszen szeretnénk meggyógyulni. Ha a megbocsátás gyógyír a fájdalmas múltra, senkitől sem

tagadhatjuk meg a megbocsátás lehetőségét, az áldozattól pedig a gyógyulás esélyét. A megbocsátással a szeretet hatalma által megszegünk min­ den „szemet szemért" elvet. És mit gondoljunk, vajon képes-e megbocsátani az áldozat? Meg tud-e tényleg bocsátani a szörnyetegnek? Ez már egy másik, egészen más kérdés. A válasz nem magától értetődő. Csak annak a szívéből fakad­ hat, aki pokoli pillanatokon vagy éveken keresztül szenvedett egy szörnyeteg kínzásától. Sem tőlem, sem olyantól nem szár­ mazhat, aki nem volt áldozata ilyen gaztetteknek, csak azoktól, akik saját szemükkel látták a rémet, akik saját életükben tapasz­ talták gonoszságát. A választ talán nem is az ész adhatja meg. Talán csak a fájda­ lomtól megtört szív, melyet végül eltölt a reménység.

Van egy réges-régi történet a szabóról, aki a zsinagógából kijövet találkozik a rabbival. - No, és mit csináltál a zsinagógában, Lev Ashram? - kérdezi a rabbi. - Imádkoztam, rabbi. - Derék. És megvallottad bűneidet? - Igen rabbi, megvallottam kis bűneimet. - A kis bűneidet? - Igen, bevallottam, hogy néha rövidebbre vágom a szövetet és minden méter gyapjúból lecsalok néhány centit. - Ezt elmondtad Istennek, Lev Ashram? - Igen rabbi, és még mást is mondtam neki. Azt mondtam: „Uram, én csalok a posztóval, te meg hagyod, hogy kisgyerekek meghaljanak. De ajánlok neked egy üzletet. Te megbocsátod az én kis bűneimet, én pedig megbocsátom neked a nagyokat". Harold Kushner rabbi azon a kimondhatatlan szenvedésen ment át, hogy végignézze, amint fia meghal még azelőtt, hogy betöltötte volna a tizenötödik életévét. When Bad Things Happen to Good People (Amikor rossz dolgok történnek jó emberekkel) című könyvében felteszi a kérdést: Hol van Isten és mit csinál olyankor, amikor tisztességes embereket igazságtalan, mély fájdalom ér? Kushner nem hibáztatja Istent a bennünket ért rosszért; szerinte Isten egyszerűen nem tud mindenre odafi­ gyelni, így hát megbocsáthatunk neki. De Kushner mégis

kételkedik: „Képes vagy-e megbocsátani... Istennek..., amikor magadra hagyott és csalódást okozott azzal, hogy megengedi az általa teremtett világban a balsorsot, a betegséget, a kegyetlensé­ get, és hagyja, hogy ezek téged is sújtsanak?" Talán automatikusan azt válaszolod: Istent nem lehet semmi­ vel sem vádolni, tehát megbocsátani sem lehet Neki. Ahogyan a Zsoltárok könyve mondja: „Igaz az úr minden ő utában és min­ den dolgában kegyelmes." (Zsolt. 145, 17) Istennek sosem kell bocsánatot kérnie. Amikor Istenre kerül a sor, ösztönös könyörületünk a segítsé­ gére siet, hogy megvédje őt saját elégedetlenségünktől. Talán így van. De nem szabad, hogy elfojtsuk azok segélykiál­ tásait, akik úgy érzik, Isten magukra hagyta őket, s bábként sod­ ródnak a fájdalom viharában. Bánná-e Isten, ha belső békénket azáltal találnánk meg, hogy megbocsátunk Neki az elszenvedett fájdalmakért? És ha találunk valami módot, hogy megbocsáthas­ sunk Neki anélkül, hogy előzőleg felelőssé tettük volna? Külön­ leges viszony - különleges megbocsátás. Ellenére volna? Próbál­ juk meg, beszéljünk egy kicsit az Istennek való megbocsátásról. Mit mondtunk, melyik a megbocsátás négy szakasza? Az első kettő: a fájdalom és a gyűlölet.

Először: a fájdalom Azokra a fájdalmakra gondolj most, amelyek mélyek és igazság­ talanok. Ne próbálj Istennek megbocsátani, amiért nem lettél szebb vagy okosabb. Azért se, hogy nem adott neked gazdagabb szülőket, zseniális génekkel. Az életben senki sem kaphat meg mindent. És mindenképpen elvárható, hogy ne Istennek akarj a saját vétkeidért megbocsátani. Ha húsz éven át napi két doboz cigarettát szívtál el, ne okold Istent, ha tüdőrákod lesz.

Néha azonban minden különösebb ok nélkül ér bennünket nagy szenvedés, miközben kevésbé méltó embereknek semmi gondja. Az egyik asszony tíz évig imádkozik sikertelenül, hogy gyermeke szülessen; a tizenéves lány szórakozik egy kicsit, aztán elszalad a kórházba, hogy megszabaduljon attól, amit ez az asszony mindennél jobban szeretne. Valaki egészségesen él, és meghal harmincöt éves korában agydaganat következtében, míg barátja iszik, dohányzik, tekintélyes pocakot növeszt, mégis elél nyolcvanöt évig. Ilyenkor nem ártana, ha Isten besegítene egy kicsit. Néha alig kellene valamit csinálnia. John Updike regényében, a Nyúlcipőben Harry Angstromnak valamiért hirtelen el kellett mennie otthonról egy este. Felesége, Janice otthon maradt kisbabájukkal, és egy kicsit becsípett. Azután a fürdőkádban fürdetni kezdte a gyereket. A kis test síkos volt a szappantól, és Janice keze nem engedelmeskedett akaratá­ nak. Próbálta tartani, de nem volt hol megfognia, igyekezett nem elengedni, de nem volt mibe kapaszkodjon. Az iszonyatos veszély homályos érzése kerítette hatalmába, aztán ráébredt, hogy „megtörtént vele a lehető legszörnyűbb, ami asszonnyal valaha is történhet". Harry csak órák múlva került elő, akkor szerzett tudomást a rettenetes balesetről. Kiment a fürdőszobá­ ba. A kád még mindig tele volt vízzel, így feltűrte az ingujját, és a lánc segítségével kihúzta a dugót. Harry felnyögött: „milyen könnyű lett volna, de hiába, bármilyen hatalmas az Isten, nem tett semmit. Csak ki kellett volna emelni ezt a kis gumidugót." (Ford. Réz Ádám) Harry panaszát szinte bárhol hallhatod. A dugót nem húzza ki senki, és ilyenkor úgy érezzük, védtelenül állunk lelkünk jeges fuvallatával szemben. Persze nem árt, ha az élet napos oldalát is nézzük. Kisbabáink rendszerint nem fulladnak meg fürdés közben, gyerekeink megbirkóznak az influenzával, hazabicikliznek a zsúfolt utakon,

elkerülik a kábítószerárusokat és nem találkoznak cukrosbácsik­ kal. Legtöbbünk nem betegszik meg rákban, este bevackolódunk az ágyba, és még időben felébredünk, hogy reggeli ki­ rajzásunk után életünket kockáztathassuk. Amikor fejünkre esik a tégla, semmi kedvünk, hogy átlagot számoljunk mostani állapotunk és boldogabb napjaink között; de azt szeretnénk tudni: miért nem lehetett valamit tenni, hogy megelőzzük a szörnyű eseményt.

Azután: gyűlöljük Istent Megkérgesedett lélek és talán némi őrültség is kell ahhoz, hogy valaki gyűlölje Istent. Ki akkora bolond, hogy Istennek rosszat kívánjon? Jóbnak nem volt annyi mersze, hogy megfogadja felesége tanácsát: ,Átkozd meg az Istent és halj meg!" (Jób 2, 9) Nekem sem lenne. Istent megátkozni? Szó sem lehet róla! Néha azért gyűlöljük Istent. Szerintem mindenki. Titokban. Ha nincs is bátorságunk gyűlölni a Teremtőt, gyűlöljük a művét. A világot, amelyet teremtett vagy magunkat. Amikor becsukjuk a szemünket életünk igaz örömei előtt, amikor bánkódunk, ha barátainkkal valami jó történik, amikor lelkünk visszautasít minden örömteli benyomást, voltaképpen passzív gyűlöletet táplálunk Istennel szemben. Lehet, hogy az ateisták tudják nyíltan gyűlölni Istent. A hívők inkább Jeremiásra hasonlítanak. Nem merik Istent gyűlölni, ezért inkább az életet átkozzák. Amikor Jeremiás úgy érezte, hogy Isten teljesen elhagyta, gyűlöletét maga ellen fordította. ,Átkozott az a nap, amelyen születtem; az a nap, amelyen anyám szült engem, ne legyen áldott. Átkozott ember az, aki örömhírt vitt az én atyámnak, mondván: Fiúmagzatod született néked, igen megörvendeztetvén őt." (Jeremiás 2 0 , 1 4 - 1 5 )

A hívő Isten legbecsesebb teremtményének gyűlöletén ke­ resztül gyűlöli Istent. Gyűlölheted Őt, érezheted úgy, legkedvesebb barátod el­ lened fordult. Kihúzhatta volna a dugót, s ehelyett végignézte, amint megfullad a kisbaba. Jeremiás próféta így kesereg siral­ maiban: „Olyan volt az úr, mint valami ellenség... megsokasí­ totta Júda leányának búját-baját." (Siralmak Könyve 2, 5)

Majd védelmünkbe vesszük Istent Saját vádjaink ellenében védelmünkbe vesszük Istent. Hívő lelked Isten segítségére siet, amikor a gyűlölet félelmetes érzése hatalmába kerít. Minden gondolkodó lény talál rá elég magyarázatot, miért nem húzta ki Isten a dugót, hogy megkímél­ jen bennünket a szenvedésektől. Ha erősen igyekszel, felfoghatod fájdalmadat úgy is, mint apró makulát az örök harmónia hatalmas festményén. Aki gyűlöli Is­ tent, torzképet lát; fájdalma elvakítja, nem engedi, hogy az egész képet áttekintse. A hívők ezt nagyobb perspektívában látják. Sétálj el egy nagy bevásárlóközpontba. Látni fogod a padló fehér, szürke, fekete kockáinak összevisszaságát. Úgy tűnik, elrendezésükben nincs semmi szabályszerűség. De nézz csak le fentről, a galériáról a teljes kövezetre. Gyönyörű mozaik tárul eléd. Amit összevisszaságnak láttál, csak részletét alkotja a nagy egésznek. Egy Rembrandt-képet ne egyetlen sötétlő csücskéről ítélj meg. Lépj hátra! Az egészet nézd! Az árnyéktól a fény csak még élesebbnek látszik. így van ez Isten művével is: a sötét árnyékok kiemelik fénylő dicsőségét. Ha magasról nézzük, látni fogjuk, Isten mindent úgy alkotott meg, hogy illeszkedjék egymáshoz. Minden fájdalmunk fogékonyabbá tesz későbbi kegyelmére. Ebben a filozófiában van némi önáltatás, elismerem. Hatására bizonyos emberek még legrosszabb, legmélyebb fájdalmaikról is úgy tartják, jelentéktelen akkordok a teremtés szimfóniájában. Ezt nem mondanám el azonban a szomszédaimnak, amikor tizenkét éves fiukat, Howardot gyászolják majd, aki hamarosan meg fog halni. (Rákja van; a heréiben kezdődött, aztán átterjedt a beleire.) Nem merem azt mondani nekik, hogy Howard halála egyszer még ugyanúgy kiemeli a fényt az emberiség festővász­ nán, mint a sötét árnyak a Rembrandt-képeken.

Amikor azt gondolom, jó érveket találtam, miért nincs szükség soha arra, hogy megbocsássunk Istennek, Elie Wiesel jut eszem­ be, aki Auschwitzban egy kisfiút látott lógni az akasztófán, még élve. Feledhetetlen igaz történetében, Az éjszakában így ír erről: „Egy nap, amikor a munkából visszatértünk, láttuk, hogy a gyülekezőhelyen három akasztófa áll... Három áldozat egymás mellett, s egyikük a kis szolga, a boldogtalan angyal... A három halálraítélt egyszerre lépett fel a székekre. A három nyak köré egyszerre vetettek hurkot. A táborparancsnok jelt adott, az el­ ítéltek alól kirúgták a széket. Halálos csend az egész táborban... Megkezdődött az elvonulás. A két felnőtt halott volt... a harma­ dik kötél azonban még mozgott; a gyerek oly könnyű volt, hogy még élt. Több mint fél óra hosszat lebegett így élet és halál között: szemünk láttára haldokolt. És nekünk egyenesen az arcába kellett néznünk. Mögöttem megszólalt egy ember: - Vajon hol van ilyenkor az Isten? A bensőmben megszólalt egy hang, és így válaszolt neki: - Hogy hol van? Itt van felkötve, erre a bitóra..." (Ford. Balabán Péter) Milyen belső hang mondta meg Wieselnek, hol van Isten? A fejéből jött vajon? Nem, a szívéből! Abban a borzalmas pillanatban csak a szívére tudott hallgatni. Milyen hideg, milyen kegyetlen lett volna ott bármilyen racioná­ lis észérv Isten védelmében! Mégis, akad néhány érv, mely a kételyekkel szemben megfon­ tolandónak tűnik, ami persze nem azt jelenti, hogy a bennünket sújtó fájdalmak mind egy nagyszerű rendszer részei. Abban azonban segítenek ezek a gondolatok, hogy érezzük: Isten a barátom még akkor is, ha többet szenvedek, mint érdemeltem. Lássuk előbb ezen érveket, utána pedig a szívünket is en­ gedjük szóhoz jutni.

Először: belátom, hogy Isten világa szívem szerint való Ember akarok lenni, aki sebezhető. Nem kívánok angyal lenni. Szeretem, hogy van testem, idegvégződésekkel, és jólesik, ha egy nő lágyan végigsimít rajtuk. És ha puha simogatásával élvezetet tud nyújtani, vállalnom kell a kockázatot, hogy egy durva szóval meg is bánthat. Isten szabad szellemnek teremtett a szabad szellemek világá­ ban. Ezt is szeretem. Nem adnám oda olyan létért, amelyben az emberek csak azért kedvesek hozzám, mert kénytelenek azok lenni. Ha viszont szabad emberek között akarok élni, el kell viselnem, hogy néhányan közülük időről időre vétkeznek ellenem. A fájdalom életünk közegéből fakad. Én pedig szeretek itt élni. Akkor meg miért kellene megbocsátanom Istennek? Azután: azt hiszem, Isten velem együtt szenved Nem érzem különösebb szükségét, hogy megbocsássak annak, aki legalább annyira vagy talán még jobban szenved, mint én. Amikor felpanaszolom Istennek: „Hol voltál, amikor szükség lett volna Rád?", azt hiszem, nagyon halkan azt válaszolja: „Ott vol­ tam, és együtt szenvedtem veled." Jézus is Istent kereste, amikor a keresztfán haldoklott: „Iste­ nem, Istenem, miért hagytál el engem?" De vajon tényleg elhagyta-e Isten? Visszatekintve tudjuk, hol volt, mialatt Jézus a kereszten függött. Isten nem ment szabad­ ságra; ott volt Jézusban, s a kiszolgáltatott szeretet kínjait szenvedte. Amikor azon töprengek, hol van Isten és mit csinál, amikor nekem éppen fáj valami, egyik lehetséges válasznak ezt találom: bennem van, és szenvedésem jobban fáj neki, mint nekem. Velem együtt szenved, talán azért, hogy rajtam keresztül meg­ gyógyítsa világának egyik kis szegletét. Talán azért teszi, mert közben azon munkálkodik, hogy létrehozzon egy új világot, ahol

az igazság és a béke összeölelkezik, s a meg nem érdemelt fáj­ dalom eltűnik. Ez a gondolat segít, amikor azt próbálom eldön­ teni, megbocsássak-e neki. Hiszem, hogy meg kell bocsátanunk Istennek Úgy hiszem, fontos, hogy - ha nem is gyakran, de - néha megbocsássunk Istennek. Nem Őmiatta, magunk miatt. Beszéljünk hát arról, hogyan gyógyítjuk meg magunkat, miközben megbocsátunk Istennek. Doris és én átéltünk egy olyan helyzetet, mely rákényszerített, hogy képes legyek megbocsátani Istennek. Elmesélem, bár pontosan tudom, hogy másokkal ennél sokkal, sokkal rosszabb dolgok is történnek. Csupán azért mondom el, mert a mi számunkra ez volt a vízválasztó, az a keserves válság, amelynek köszönhetően megbocsátottunk Istennek. Már kapcsolatunk elején elhatároztuk Dorisszal, hogy amint elvégzem az egyetemet, gyerekeink lesznek. De nem sikerült, Doris nem esett teherbe. A városokban, ahol éltünk - Amszter­ damban, Oxfordban, Illinoisban, New Jerseyben, a michigani Grand Rapidsban - sorra jártuk az orvosokat. Szeretkeztünk, amikor a hőmérő úgy diktálta, végigjátszottuk a mesterséges megtermékenyítés minden romantikát nélkülöző komédiáját. Közben pedig imádkoztunk. És Doris végül terhes lett; elég későn, de valóságosan, gömbölydeden terhes. Amit annyira vártunk, úgy látszott, végre megtörténik. Eltelt négy hónap, aztán még egy, aztán megint még egy. Elkezdődött a hetedik hónap. Egy este olyan tíz óra tájt kint voltam a konyhában; éppen va­ lami ropogtatnivalót meg sajtot akartam bevinni. Doris bentről, a kanapéról azt motyogta, hogy álmos és megy lefeküdni, aztán a mondat közepén hirtelen a nevemet kiáltotta. Ösztönösen tudtam, hogy valami baj van. Így is volt. Elment a magzatvíz. Doris sápadtan hevert a kanapén.

Orvost hívni. Reszkető mutatóujjammal valahogy végre sike­ rült tárcsáznom. A vonal végén kezelőorvosunk, Ed Postma jelentkezett; amit mondott, jobb szerettem volna sohasem hallani. ,Jól figyelj. Ültesd az autóba Dorist, és hozd be az ügyeletre. De elmondok neked valamit, hogy őt is figyelmeztethesd, mielőtt ideértek; a gyerek súlyosan fogyatékos lesz." Meleg holmikba csavartam Dorist, aztán felpolcolt lábbal elhelyeztem a rozsdás piros Plymouthunk hátsó ülésén. Majd mint valami rettentő bombát, közöltem vele a szörnyű hírt. Súlyosan fogyatékos... El tudod viselni? Azt hiszem, igen. És te? Nem tudom. Orvosunk a műtőben várt. Elintéztük a formaságokat, és Dorist betolták oda, ahol az asszonyok megélik a világrahozatal csodáját. Órák múlva, amikor már nagyjából felfogtuk, mi is történik velünk, az egyre gyakoribb fájások jelezték, hogy elérkezett a szülés ideje. Kétségbeesett ürességet érezve átmentem egy kis várószobába, ahol egy nálam tíz évvel fiatalabb kamionsofőr arra várt, hogy felesége megszülje harmadik, tökéletesen egészséges gyermekét. „Istenem, ehhez nincs elég erőm." Néhány óra múlva bejött Ed Postma zöld műtősruhában, maszkja még az állán. Vigyorgott, és ezt nagyon felháborítónak találtam. A szavait viszont csodálatosan jó volt hallani: ,A baba egészséges - mondta. - Tévedtünk, úgy néz ki, minden rendben. Kisfiú. Gyere, nézd meg!" Megnéztük. Ágyékom sarja, lelkemből lelkedzett, testemből fogant, hajamból hajadzott gyermekem ott feküdt ráncosan, szeme, orra, szája összezsúfolva tíz centiméternyi lila arcocskáján. Gyufaszál ujjait két piros kavicsra emlékeztető ökölbe szorította, és sírt. Az lettem, ami lenni akartam: vér szerinti apja egy egészséges fiúgyermeknek.

Hazafelé örömmámorban úsztam, úgy éreztem, a világon le­ hetséges legjobb dolog történt meg velem. Aludtam néhány órát, azután azt terveztem, hogy felhívom barátainkat a jó hírrel. Mielőtt azonban bárkivel is beszéltem volna, telefonált a kórházból a gyerekorvos. Hanglejtéséből megéreztem, hogy Isten kegyelmének édes teje megsavanyodott. A gyerek nem lélegzik jól, menjek be. Visszamentem, és tudtam: második csoda nem lesz. Doris még a kórházban volt, amikor a babát eltemettem. Ő nem látta soha. Élve a világra hozta, miközben én kint vártam, holtan sírba tettem, amíg ő bent várt. Csak ezután kezdtem el érezni a fájdalmat. Elveszítettük, aki­ re olyan régen vártunk, és akit mindennél jobban akartunk. Miért azután, hogy egy éjszaka alatt felkészültünk, hogy szeres­ sük fogyatékos gyermekünket; azután, hogy olyan meglepetés ért bennünket, amit az orvosok is csodának tartottak, és a csoda után miért a halál volt a csattanó? Úgy éreztem, valami kegyetlen isteni tréfa áldozata vagyok. Végül még meggyűlölöm Istent? Tudtam, sosem volna mer­ szem gyűlöletemmel ott előhozakodni, ahol Isten is láthatja. Ehelyett én is az élet ellen fordítanám, ahogyan Jeremiás tette. Ám gyorsabban meggyógyítottuk magunkat, mint gondoltuk volna. Akkor nem voltam tudatában, de most már biztos vagyok benne: amit akkor tettünk felépülésünk érdekében, nem volt más, mint hogy megbocsátottunk Istennek. Egymásból merítettük az erőt, és hamarosan az a különös érzés kerített hatalmába bennünket, hogy az életünk jó. Jó annak a szörnyű dolognak ellenére is, ami azon a kegyetlen éjszakán lesújtott ránk, noha azt hittük, érdemesek vagyunk valami nagyon jóra. Ez az érzés szinte magától jött, nem gondolati úton jutottunk el hozzá. Csak ültünk Doris ágyán, sírtunk, töpreng­ tünk, szerettünk, gyászoltunk és rettentő magányunkban szinte semmiről sem volt egyetlen épkézláb gondolatunk sem.

Fájdalmunk közös volt; egy pillanatig sem gondolkodtunk, melyikünknek fájhat jobban, csak azt tudtuk, hogy együtt va­ gyunk gyászunkban, ürességünkben és összezavarodottságunkban. Ez jó volt. Életünk jónak tetszett a közös fájdalomban. Különös eufóriánkban, hogy az élet mégis szép, ismét úgy éreztem, Isten adja, nem elveszi az életet. A szenvedő Jézusban testet öltött Isten nem okoz értelmetlen szenvedést. Tudtam, nem gondolhatom egyszerre úgy, hogy Ő jó és hogy Ő elvette a gyermekem. Az eszemmel tudtam, hogy ha szívem felteszi a kérdést: miért halnak meg kisgyerekek, egyetlen válaszom az lesz: nem tudom. Hallottam, hogy szívem azt súgja: Isten velünk volt és „meghalt" gyermekünkkel. Ma sem értem jobban, mi volt Isten szerepe abban a tébolyító játékban, azon a márciusi éjszakán, melyben Dorisszal részt vettünk. De abban biztos vagyok, hogy sosem fogom felhánytor­ gatni Neki, vagy felelősségre vonni, miért hagyott el bennünket akkor. Megbocsátottam tehát Istennek? Azt hiszem, bizonyos tekin­ tetben igen. Nem ugyanaz azonban Istennek és valamely ellenségünknek megbocsátani. Lehet, hogy az utóbbi bocsánatod után is ellensé­ ged marad. Amikor Istennek bocsátasz meg, csak élsz tovább a rád zuhant csöndben, az élet szépségébe vetett hitbe kapasz­ kodsz, és bizonyos vagy benne, hogy mindennek ellenére, ba­ rátok vagytok.

A megbocsátás a szeretet forradalma az élet igazságtalansága ellen. Amikor megbocsátunk, nem vesszük figyelembe az élet­ nek azokat a hétköznapi törvényeit, melyek kiegyenlítést köve­ telnének, hanem a szeretet segítségével megszabadulunk fájdal­ mas múltunktól. Túltesszük magunkat a „szemet szemért" elven, hogy új jövőt teremtsünk a múlt igazságtalanságából. Kiszabadítjuk magunkat a velünk történt rossz börtönéből, szellemünk lerázza a sértő­ döttség láncait, és ha szerencsések vagyunk, esetleg megment­ hetünk egy olyan kapcsolatot is, mely különben elveszett volna. Mindazonáltal a megbocsátás olyan csoda, melyet csak keve­ sen képesek könnyedén végrehajtani. Sose becsüld alá a terhet, melyet a megbocsátás ró arra, akiben csak átlagos a szeretet. Némely szkeptikus, hallván, hogy Jézus megbocsát az emberek­ nek, felháborodott: Ki bocsáthatja meg a bűnöket Istenen kívül? Charles Williams angol regényíró szerint a megbocsátás valójá­ ban csak játék: eljátszani lehet, de igazából sosem sikerülhet. Úgy tűnik, senki sem születik a megbocsátás adottságával. Mindannyiunknak szinte magunktól kell megtanulnunk, és a tanulás majdnem mindig a kedvünk ellenére való.

Nagyon jó ötleteink vannak, ha valaki másnak kell megbirkóz­ nia a megbocsátás nehéz feladatával, de kevesen képesek rá, amikor ők szenvednek valaki másnak a kegyetlensége miatt. És mégis, az emberek megbocsátanak - hétköznapi emberek, nem szentek! - és így önerőből kigyógyulnak a borzalmas fáj­ dalomból. Meghívlak benneteket, vegyétek szemügyre, miként jutnak el a hétköznapi emberek - pusztán önmagukra hagyatkozva - a megbocsátáshoz. Nem szükségszerű, hogy te is ezen az úton járjál. De segítségedre lehet, ha megfigyeled, mások hogyan csinálják. Ne számíts különböző fortélyokra, trükkökre; jeleket és utalásokat keress. És ne felejtsd el: senki sem ígérte, hogy könnyű dolgod lesz.

A megbocsátás időbe telik, egyeseknek nagyon sok időbe. Néha olyan sokáig küszködik az ember a problémával, hogy végül észre sem veszi, melyik volt az a pillanat, amikor megoldódott. Egy nap egyszerűen felébred, azokra gondol, akiknek szeretne megbocsátani, és csodálkozva észleli, hogy már ezt teszi. Onnan tudja, hogy ráébred: a javukat akarja. C. S. Lewis, a gyönyörű gyermekmesék szerzője rengeteget szenvedett egy durva fickótól, aki egy angol középiskolában tanított. Ez a szadista pokollá tette tanítványai életét, és Lewis majdnem élete végéig haragudott tanárára, pedig nagyon zavar­ ta, hogy képtelen megbocsátani. Nem sokkal, talán néhány hó­ nappal halála előtt azonban levelet írt egy amerikai barátnő­ jének: Drága Mary! . . . Képzeld, néhány héttel ezelőtt hirtelen ráébredtem, hogy végül sikerült megbocsátanom kegyetlen tanítómnak, aki anynyira megkeserítette gyermekkoromat. Éveken át próbálkoztam vele, és hozzád hasonlóan minden alkalommal azt hittem, sikerült is, de azután egy hét múlva rá kellett jönnöm, hogy kezdhetem elölről az egészet. De most bizonyos vagyok benne, hogy valóban eljött a pillanat... Szeretettel: Jack

Valóban sikerült neki, nem vitás. De az is lehetséges, hogy ha tovább él, Lewisnak még néhányszor meg kellett volna próbál­ nia megbocsátani. A megszokássá vált gyűlöletet nehéz feladni, azt hiszem nehezebb, mint bármi mást. És más rossz szokások­ hoz hasonlóan, általában többször is neki kell rugaszkodnunk, mielőtt végleg meg tudunk szabadulni tőle. Nemrégiben együtt ebédeltem két régi barátommal. Azért jöttünk össze, hogy megemlékezzünk egy hatalmas egyetemi botrány harmincadik évfordulójáról. Ők ketten voltak az ese­ mény hősei, akkoriban egy szeminárium professzorai, én meg a

hallgatója. Felnéztünk rájuk. Mint lelkes fiatalemberek arról álmodtunk, hogy új életet lehelnek az egyetem begyöpösödött világába. Mások azonban az ortodox hagyományok veszélyezte­ tőit látták bennük. Így, miközben a külvilág nem sokat tudott a dologról, de nem is igen törődött vele, a két fiatalember harcba szállt az iskola szebb jövőjéért. Az életigenlő tudományosság és az akadémikus merevség vív­ ta itt klasszikus küzdelmét. Az utóbbi győzött. Udvariasan bántak velük, de az utcán találták magukat. Harminc évvel később feltettem tanáraimnak az általam oly fontosnak tartott kérdést: „Meg tudtatok bocsátani azoknak, akik kirúgtak benneteket?" Az egyikük így válaszolt: „Tudod, nagyon hosszú ideig tartott. Lassan jöttem rá, hogy nekem éppen annyira szükségem van arra, hogy megbocsássak, mint nekik. Mi több, fokozatosan megvilágosodott bennem, hogy ők is körülbelül annyira voltak vétlenek vagy vétkesek, mint én. Aztán körülbelül tíz évvel ezelőtt elkezdtem a javukat kívánni. Sosem lettünk barátok, de ha a helyzetünk másképp alakul, akár még azok is lehettünk volna. Azt hiszem megbocsátottam, és nekem is megbocsátottak. Sokáig tartott, nagyon is sokáig, de örülök, hogy sikerült." Minél mélyebben megbántanak, annál tovább tart, míg meg­ bocsátunk. A kisebb horzsolásokat hamar el lehet intézni, de ha valakit kibírhatatlan fájdalom szaggat, jobb, ha hosszan tartó folyamatra készül fel. Néha annyira lassú ez a folyamat, hogy átlépünk a határvona­ lon anélkül, hogy észrevennénk, mint ahogy a gyermek egyszer csak öntudatlanul felnőtté válik. Néha mintha átcsusszannánk a megbocsátásba, és alig vesszük észre, mikor kezdődött el, mikor következett be igazán. A pró­ bálkozások hosszú, sivár sorozata után egyszer csak apránként az az érzésünk, hogy átléptük a gyűlölet és a megbocsátás határát. A folyamat kezdetén segítségünkre lehet, ha szilárd elhatáro-

zásra jutunk. Akár így döntünk, akár úgy, mindegy; az a fontos, hogy elinduljunk valamerre. Emlékszem, úgy egy évvel ezelőtt dédelgettem magamban egy igen tetszetős utálatot, amin még ma is csámcsognék, ha nem határozom el keményen, hogy kiköpöm. Elmesélem, mi történt. Egy meleg júniusi nap kora délutánján városkánk, Sierra Madre egyik zsaruja azon való buzgalmában, hogy őrizze a rendet és a békességet, a saját házunk előtt vadul nekiment Johnnak, legkisebb fiamnak. A törvény hatalmas, százhúsz kilós őre teljes erejét bevetve ugrott neki az én vékony, hatvan kilót alig nyomó gyermekemnek, nem tudván, hogy májbetegsége miatt minden durva testi bántalmazás az életét veszélyezteti. Egyszóval csúnyán ellátta a baját, azután pedig hatóság elleni erőszak címén feljelentette. A vádat gyorsan elejtették. Nekem azonban nem sikerült ilyen gyorsan megszabadulni a keserűségtől. Dühömben a városházára mentem, és megpróbál­ tam rávenni a rendőrfőnököt, hogy részesítse megrovásban, de legalább hordja le a rendőrt a sárga földig, hogy kissé kordában tartsa nyers erejét. Átnyújtottam az esemény tanúinak nyilatkoza­ tát, békés településünk rendőrfőnöke azonban nem mutatko­ zott hajlandónak, hogy megdorgálja saját emberét. Megígérte, hogy kivizsgálja majd az esetet, de nem történt semmi, úgyhogy azt kell hinnem, mást nem csinált. Az ügy le volt zárva. Napokig dühöngtem magamban, és a harag tompa hangjai fokozatosan a gyűlölet lármájává növekedtek bennem. Volt annyi önuralmam, hogy senkinek ne verjem szét a képét, de legalábbis passzív módon - gyűlölködtem: egyetlen porcikám sem volt, mely a Sierra Madre-i rendőrség javát kívánta volna. Szinte azonnal a gyűlölet rabja lettem; megfertőzött, mint egy vírus, és mindenkinek átadtam, aki csak a közelembe jött. Ráadásul vészesen közeledett egy istentisztelet, melyen a bur-

banki presbiteriánus templomban kellett beszélnem Isten di­ csőségéről. Mielőtt elérkezett a vasárnap, megvallottam érzelmeimet egy jó barátnőmnek, azt várva, hogy női felháborodással egészíti ki majd férfiúi indulatomat; gondoltam, majd együttesen elzeng­ hetjük a harag panaszos duettjét. De ő így szólt: „Miért nem gyakorlod azt, amit prédikálsz?" Ezzel megfogott. Akkor és ott el kellett döntenem, vajon valóban meg akarok-e szabadulni a gyűlölettől, mielőtt megszokássá válna. Eldöntöt­ tem. Kiirtottam magamból a gyűlöletet. Hogy miként sikerült ez akkor hirtelenjében? Egy olyan módszert próbáltam ki, mely ellen minden porcikám tiltakozott. Arra gondoltam, hogyan oldozza fel a gyónó embert a pap bűnei alól a gyóntatószékben, és elhatároztam, hogy feloldozom a rendőrt. Ez ugyan elég idegen tőlem, én ugyanis szeretem megfontoltan feldolgozni lelki problémáimat, de kipróbáltam a módszert. „Milando őrmester, Isten nevében ezennel megbocsátok ne­ ked. Absolvo te - eredj békével!" és ezt legalább hatszor fenn­ hangon elismételtem. Nos, arra jó volt, hogy elinduljak. Néhány centit lefaragtam a gyűlöletemből, és már rajta is voltam a helyes ösvényen. Ez volt a kezdet - a dolog még ma sem záródott le bennem, de úgy érzem, szükségem volt arra, hogy egyértelműen a meg­ bocsátást válasszam ahhoz, hogy elinduljak valamerre. Van, akinek elegendő egyetlen határozott döntés is; legtöb­ bünk számára azonban ez csak a megbocsátáshoz vezető hosszú út kezdetét jelenti.

A megértés nagyon megkönnyítheti a megbocsátást. Néha már az is elég, ha legalább valamennyi megértést tudsz tanúsítani. Amikor sérelem ér, a fájdalom félig megvakít. A fájdalommal való találkozáskor mindig sokkal több történik, mint amennyit a frissen megbántott ember szeme meglátni képes, és időbe telik, míg ezt észreveszi. Még tovább tart, mire meg is érti. Néha az is megkönnyítheti számunkra a megbocsátást, ha megértünk valamit abból, ami a bennünket megbántó személy­ ben végbement, de még akkor is két kézzel kell átvágnunk magunkat a gyűlölet és a sértettség bozótján. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy soha nem érthetünk meg mindent. Azok, akik megbántottak bennünket, nem szükségsze­ rűen cselekedtek így, tehettek volna mást is. Az ilyesmi örök rejtély, sosem érthetjük meg az önként választott gonoszság természetét. De ha képesek vagyunk megérteni, mi járhatott a fejükben, és egy kicsit világosabb lesz számunkra, miként is bánthattak meg bennünket, megtettük az első lépést a megbocsátás felé. Eddigi életemben Mrs. Broutmeiernek volt a legnehezebb megbocsátanom. Mrs. Broutmeier egy sárga, fagerendás épület­ ben lakott apám kicsiny házával átellenben. Apám saját kezével építette otthonunkat közvetlenül a születésem előtt. Ez az aszszony hihetetlenül gonosz volt az anyámhoz, és az emléke éve­ kig gyötört.

A szüleim Frieslandból, Hollandia egyik legészakibb tartomá­ nyából érkeztek harmadosztályú hajójeggyel az Egyesült Álla­ mokba, közvetlenül az esküvőjük után. Apám épphogy megérte öt gyermeke születését, nagyjából felépítette kis családi házun­ kat a michigani Muskegonban, az Amity Avenue-n, majd meghalt, harminchárom évesen, szinte nincstelenül. Én voltam az öt gye­ rek közül a legkisebb. Anyám pénz és szakma nélkül egyedül maradva takarítást vál­ lalt, és mások ruháit mosta a minden hétfőn elromló, használtan vásárolt mosógépben, hogy etetni és ruházni tudjon bennünket. Az Amity Avenue-n minden ház előtt gyönyörű juharfa állt. A törzsük túl vastag ahhoz, hogy fel lehessen mászni rájuk, de nagyszerű árnyékot vetettek a házak tornácának mennyezetéről lelógó hintákon ülőknek. Házaink az utcára merőlegesen épül­ tek, nem amolyan összevissza elhelyezkedő vidéki épületek módjára: elöl a nappali, hátul a konyha, a kettő között ebédlő. A konyha hátsó tornácáról el lehetett volna sütni egy puskát úgy, hogy a lövedék akadálytalanul távozzon a bejárati ajtón. Néha, amikor éppen jó szögben voltak kinyitva az ajtók, a hátsó ajtóhoz állva kiláttam a házon át, az első ajtón keresztül az utcára. Az épületek egymásra néztek, csukott ablakok a csukott ablakok­ ra, mint kifejezéstelen tekintetű pókerjátékosok. A mi házunk pontosan szemben állt Broutmeierékével. Fontos tudni, hogy mindig Broutmeierék voltak a mi „bezzeg"-jeink. Részben azért, mert Mr. Broutmeiernek állandó munkahelye volt, és Mrs. Broutmeier otthon maradhatott, hogy tisztán tartsa a gyerekei orrát. (Környékünkön az számított felsőbb osztályba tartozó gyereknek, akit az anyja nem engedett taknyos orral járni.) Felsőbbrendűségük azonban legegyértel­ műbben a kiejtésükben nyilvánult meg; úgy beszéltek angolul, mint az igazi amerikaiak. Második generációsak voltak; itt nőt­ tek fel, ismerték a helyi szokásokat, és mindenekelőtt: tudták, hogyan kell beszélni.

Mrs. Broutmeiert minden amerikai felsőbbrendűségével együtt szörnyetegnek tartottam. A szomszédjában lakott szörny­ társa, akivel ketten afféle helyi CIA-t alakítottak, melynek feladata a házunkban folyó felforgató tevékenység szemmel tartása volt. Ő és szörnytársa minden alkonyatkor sorsot húztak, hogy melyikük tegyen jelentést takarításból hazatérő anyámnak ko­ szos kölykei rosszaságairól. Egyszer mindketten átjöttek az Amity Avenue-n, hogy azt „csakis az ő javát szolgáló jó tanácsot" adják a számára, ugyan adná már két legkisebb gyermekét - Wesley bátyámat és engem - árvaházba, mivel sem elég pénze, sem elég intelligenciája nincsen rá, hogy megfelelő neveltetést biztosítson nekünk. Emlékszem, egyszer Mrs. Broutmeier megtiltotta, hogy átmen­ jek az Amity Avenue túloldalára a gyerekeivel játszani; az északi oldalra voltam száműzve, mert szerinte taknyos volt az orrom. Mrs. Broutmeier és szövetségese a második generációs ameri­ kaiságot valami erkölcsi felsőbbrendűségnek próbálták beállíta­ ni: tökretették anyámat azzal, hogy állandóan megszégyenítet­ ték. Azt éreztették vele, hogy szégyenletes dolog, ha egy asszony­ nak, akinek van egy fészekalja gyereke, fiatalon meghal a férje, arról nem is beszélve, milyen erkölcstelen „valódi" amerikaiak­ hoz külföldi kiejtéssel szólni. Anyám szégyene lassanként haraggá változott. Mélyen belül Istentől kapott méltóságérzet tombolt a lelkében. Egyik szombat este, mintha az élet a hat munkanap iszonyú terheit akarta volna még megtoldani, a legifjabb Broutmeier csemete pofon vágta egyik gyerekét. Ettől aztán végképp betelt a pohár. Mind a hatan a konyhában ültünk, arra várva, hogy egy fazék barna bab megfőjön, amikor anyám egyszer csak felállt, és lehajtott fejjel, kigyúlt arccal, ökölbe szorított kézzel keresztül­ ment az ebédlőn és a nappalin, a bejárati ajtón. Lebegő kötény­ pántokkal átment az úttesten, és fellépett a Broutmeier-ház tor-

nácára, hogy megküzdjön a szörnyeteggel. A mennyország strá­ zsál sem tudták volna megállítani. Mind az öten az ablakhoz tódultunk, ahonnan mindent lát­ hattunk. Dörömbölni kezdett a bejárati ajtón, és amikor Mrs. Broutmeier résnyire kinyitotta, betaszította, és belépett rajta az oroszlán barlangjába. Lángolt az arca, szemében könnyek csil­ logtak, mutatóujjával Mrs. Broutmeier orra előtt hadonászott. Özvegy Smedesné veszett dühvel vette védelmébe imádott fió­ káit. Mrs. Broutmeier visszavonult az ebédlőbe, és védekező pozícióban a hatalmas tölgyfa ebédlőasztal ellenkező oldalára menekült, melynek közepén kék holland teáskanna állt. Anyám pulpitusnak használta az asztalt, és öklével ütötte dühödt és ihletett rögtönzött próféciája közben, melyet Broutmeierék ellen, saját gyermekei védelmében előadott. Mrs. Broutmeier azt sziszegte, mindjárt hívja a rendőrséget, mert egy őrült nő rátámadott. Az őrült szó mintha visszahozta volna anyámat a megaláztatá­ sokkal teli jelenbe. Tényleg őrült lenne? Talán igen. Maga sem tudta. Ha őrült volt, csak még jobban kellett magát szégyellnie. Mindenesetre jobbnak látta, ha visszavonul. A bejárati ajtón át távozott. Még mindig leszegett fejjel, de most fehér arccal jött át az Amity Avenue-n, fellépdelt a tornácunkra, be a nappaliba. Elment az ablakban csüngő gyerekei mellett. Nem nézett ránk, semmit sem szólt, csak masírozott előre az ebédlőn és a konyhán át a fürdőszobába, ahol hányni kezdett. Utána zokogás­ ban tört ki. Nem emlékszem, mikor jött ki, vagy hogy mit mondott nekünk, amikor előkerült. Arra viszont emlékszem, hogy mindannyian úgy éreztük, bajaink okozója egyedül Mrs. Broutmeier. Betelt a szégyenpo­ hár. Többé nem barátkoztunk a környékbeli gyerekekkel.

Úgy nőttem fel, hogy gyűlöltem Mrs. Broutmeiert. Azt kíván­ tam, bárcsak leégne a háza, gyerekei megbuknának az iskolában és mindenféle bajba keverednének. Azt akartam, hogy mind­ annyian pokolra jussanak. Ifjúi szívem teljes dühével utáltam. Hogy megbocsátottam-e neki? Még mindig nem teljesen. Túl sokáig melengettem a gyűlö­ letet, de már régóta megkezdődött gyógyulásom; és szépen haladok. Azóta sok mindenre rájöttem azokkal az Amerikában született emberekkel kapcsolatban, akik bevándorolt anya méhében fogantak. Broutmeierék második generációs amerikaiak voltak, második generációs problémákkal; a harmadik generációs igazi amerikaiakhoz, az ő „bezzeg"-jeikhez képest alacsonyabb ren­ dűnek érezték magukat. Megértettem, hogy egy ostoba, hiú, feltörekvő asszony miként láthatott a mi családunkban lenézni való pocsolyát, melynek tükrében majdnem egyenlőnek láthatta magát az ő „bezzeg"-jeivel. Megértettem, hogy a mi „alacsonyabbrendűségünk" volt számára a sámli, melyre felkapasz­ kodva a nála egy lépcsőfokkal feljebb állók társadalmi státusát akarta elérni. Röviden: ekkor már esendő, szerencsétlen, egyéb­ ként tisztességes asszonynak láttam, aki a kegyetlenkedést használta fel saját helyzetének megerősítésére. Mindent azért nem sikerült megértenem. Nem értem például, miként lehetett Mrs. Broutmeier önként ennyire gonosz. Nem kergették démonok, nem a végzet rendeléséből kellett szeren­ csétlenné tennie anyámat. így - bár sok mindent megértettem a körülményekből - kegyetlensége még mindig rejtély számom­ ra. Szabadon döntötte el, hogy kínoz egy rendes asszonyt, a szomszédját, akinek olyan nagy szüksége lett volna egy barátra. Ezt a döntését sosem fogom teljesen megérteni. Ellenségeink a megértés szemüvegén át emberszabásúvá szelídülnek. Amikor először érzékeljük az igazságtalan támadás okozta nyers fájdalmat, felnagyított képet látunk róluk. Ezen a

valóságnál kétszer nagyobbnak, gonoszabbnak, erősebbnek, velejéig romlottnak tűnnek. Az is segíthet, ha önmagunkat jobban megismerjük, ahogy ezt a következő történet is mutatja. Egy éjszaka Ben, Lena Brusbeck férje bevallotta, hogy szerel­ mes egy feleannyi idős nőbe, mint ő maga. Három éve szereti, és el akarja venni feleségül. Micsoda? Három éve? Ez alatt a három év alatt Lena együtt hált a férjével, gondoskodott róla, védelmébe vette minden lében kanál szüleivel szemben, észben tartotta a napirendjét, időben elindította dolgozni, ügyelt rá, hogy ápolt és jól öltözött legyen. Tehát mindezzel csak Ben és macája egymásra találását egyen­ gette három hosszú éven át? Lena vesztét saját erényei okozták. Ő bízott a férjében, aki el­ árulta. Ő adott, a másik meglopta. Ő őszinte volt, a férje hazudott. Az asszony hű volt, mégis megcsalták. Lena egyetlen hibája a szerelem vaksága volt. Biztos volt benne, hogy nincs az az ostoba bíró, aki ne neki adna igazat. Ügyvédet fogadott hát, és beadta a válópert. B e n azonban magát az ördög ügyvédjét kereste meg, aki pőrére vetkőztette az asszonyt az inkvizíció ítélőszéke előtt, és úgy csűrte-csavarta a szavait, hogy önmaga ellen szóló bizonyítékok­ nak hatottak. Lassan kezdett úgy kinézni, hogy Lena fogcsattog­ tató fenevad, Ben pedig a bűntelen áldozat. Minél rosszabbnak állította be az ügyvéd, Lena annál tisztábbnak érezte magát. Az elkövetkező három esztendőben azzal gyötörte a lelkét, hogy újra és újra felidézte, hogyan élt vissza Ben az ő ártatlan odaadásával. Annyira azért nem volt biztos az igazában, hogy ne kérte volna ki egy pszichológus tanácsát igazának megerősítésé­ re. Ehelyett azonban gyűlölete csökkenni kezdett. Ahogy jobban belelátott önmagába, a gyűlölet keserű gyönyöre halványulni kezdett. A végeredmény az lett, hogy Lena bukott angyalként tekintett önmagára.

Nem Ben csapta be, ő csapta be saját magát. Ezzel a lelke mélyén mindvégig tisztában volt, csak nem akarta beismerni. Az igazság túlságosan fájt, így inkább letagadta a legnyilvánva­ lóbb bizonyítékokat is. Saját félelmének szemellenzőit viselte,

inkább gyáva, mint bolond volt. Akkor kezdett el világosan látni, amikor megértette, hogy nem volt őszinte saját magával szem­ ben. Kezdett arra is rájönni, hogy nem volt az az odaadó szerelmes, akinek képzelte magát. Nagyobb szüksége volt a biztonságra, mint Benre, és arra számított, a vele való kapcsolattól ezt megkaphatja. Mindent a férfi becsületére tett fel. Ben olyan ember volt, aki kitart amellett, aki mellett elkötelezte magát. Lenának csak időnként figyelmeztetnie kellett férjét, hogy le­ gyen jó fiú, és az rendelkezésére állt. Amikor Lena képes volt önmagát olyannak látni, amilyen valójában (egyszer jónak, máskor kevésbé jónak), utat nyitott magában a megbocsátásnak. Saját maga megismerése által képessé vált a megbocsátás immár könnyebb aktusával való megbirkózásra. Egyszer csak észrevette, hogy már Ben javát kívánja, és úgy érezte, hogy legközelebb képes lesz őszintébben viselkedni. Némi időráfordítással, egy kicsit több belátással magunkat és ellenségünket is emberibb oldaláról kezdjük látni. Nem is vagyunk annyira ártatlanok, mint sérülésünk első pillanataiban képzeljük. És talán nem is valami hatalmas szörnyetegnek, ha­ nem egy gyenge, kiszolgáltatott és elég korlátolt emberi lénynek kell megbocsátanunk. Ha ellenségeinkben és önmagunkban meglátjuk a közös em­ beri gyengeséget és ostobaságot, a megbocsátás csodatétele is valamivel könnyebbé válik.

A megbocsátás a bölcsesség művészete, de a legtöbben, akik próbálkozunk vele, ügyetlen kontárok vagyunk. Általában saját tévelygéseinkből okulva haladunk a megbocsátás felé. A zavarodottság nemcsak a mi hibánk. Az anyag, mellyel dolgozunk, gyakran nagyon kusza. Sokszor nem világos, hogy pontosan mi is történt. Ki és mit csinált, kivel? Mennyire súlyos az eset? Igaz, minden sérelem meghatározható úgy, hogy valaki megbánt valaki mást. A rossz rosszat csinál, a jó pedig elszenvedi. Ám a mardosó fájdalom egyszerű magja köré tekeredve gyakran ott találjuk a megbántottság és a gyűlölet összegubancolódott fonalát, melyet szinte lehetetlen kibogozni. Az érzelmek ingoványa is nehezíti a kilábalást. Ha két ember­ től, akik kölcsönösen gyűlölik egymást, azt várjuk el, hogy mérlegeljék saját fájdalmaikat, az olyan, mintha egy gyereket kérnénk meg, hogy számítsa ki az államadósságot. Gyakran érzelmek örvényein, félreértések akadályain át vezet az út a megbocsátáshoz. Hogy megmutassam, a jó szándékú emberek hogyan tudnak végigvergődni a megbocsátás útján a saját maguk által teremtett zavarodottság ködében, hadd mondjak el egy szomorkás törté­ netet, melynek egyik legfontosabb, ám meglehetősen nevetsé­ ges szereplője én magam vagyok. Új állást kaptam egy idegen városban, ahol nem ismertem

szinte senkit. Csak két emberrel találkoztam korábban is, Teddel és Doreennal. Régi ismerőseim közé tartoztak, és azt reméltem, most az ismeretség azonnal barátsággá mélyül. Abban minden­ esetre biztos voltam, hogy rájuk leszek utalva. Hamarosan bőven nyílt alkalmuk, hogy sokat segítsenek Dorisnak és nekem. Rögtön megérkezésünk után Doris kór­ házba került, és a gyerekeknek tanítás után néha nem volt hová menniük. Doreen nagylelkűen és kedvesen segített. Kezdünk összebarátkozni - gondoltam. Azután Doreen lassan, de biztosan becsukta előttünk az ajtót. Megálljt parancsolt a barátkozásnak, megvonta tőlünk szeretete melegét. Mit csináltam? Mivel bántottam meg? Elmentem Tedhez. - Mondd, mivel bántottam meg Doreent? - Ne foglalkozz vele, hagyd a csudába! Nem tudtam hagyni, rendezni szerettem volna a dolgot. Kényszeres bűnbánó lett belőlem. Újra megkérdeztem, mire ugyanaz a csönd volt a válasz. Levelet írtam Doreennak, könyörögve, hogy ha bármit is kö­ vettem el, bocsásson meg. Semmi válasz. Mintha nem is léteztem volna a számára. Most rajtam volt a sor. Megbántottságom és sértettségem gyűlöletté változott. Az alázatos bűnbánóból sértett áldozat lett, és Doreen volt a sértő fél. Meg kell valljam, hogy a neheztelés savanyúsága jobban ízlett, mint az áporodott bűnbánat. A helyzet azonban így is nagyon zavarosnak tűnt. Melyikünknek kellett valójában megbocsátania a másiknak? És ha mindkettőnknek meg kellett bocsátania, kinek volt erre nagyobb szüksége? Találunk egyáltalán választ ezekre a kérdé­ sekre valaha? Ilyesfajta bolhákból még okos emberek is képesek ostoba módon elefántot csinálni, míg végül nincs más megoldás, csak a megbocsátás.

Aztán eljött az is. Akadozva, apránként szivárgott le kölcsönös sértettségünk csatornáin, de mégis elérkezett. Doreen és én három dolgot változtattunk meg érzéseinkkel kapcsolatban, amint a megbocsátás felé haladtunk. Először is: lejjebb vettük tétjeinket. Kisszerű összeveszésünk elején hatalmas érzelmi energiákat fektettünk nevetséges sérel­ meinkbe. Úgy gondoltuk, az önbecsülésünkről van szó. Egy idő után már egyáltalán nem foglalkoztunk a dolog valódi értékével. Ám az idő - a szeretet nem eléggé megbecsült segítője - lehe­ tővé tette, hogy rájöjjünk, mennyire túloztunk. Végtére is mit csinált tulajdonképpen Doreen? És mit csinál­ tam én? Talán semmi különöset; megbántódottságunk messze meghaladta cselekedeteink mértékét. így egyszerűen hagytuk, hogy hibáink visszanyerjék valóságos arányukat, és fájdalmunk együtt olvadt el haragunkkal, amint már nem fújtuk fel kölcsönös vádjainkat. Másodszor: lejjebb vettük a megbocsátással kapcsolatos elvá­ rásunkat. Igazság szerint Doreen és én már nem akartunk jó barátok lenni, jó szándékot és némi tiszteletet vártunk el egymástól csupán. Amint megértettük, hogy nem elengedhetet­ lenül szükséges barátokká válnunk, miután megbocsátottunk egymásnak, és nem kell olyan közel kerülnünk, ahogyan azt korábban akartam, felfokozott neheztelésünk eloszlott. A meg­ bocsátás nem volt többé fenyegető; most már megtehettük anélkül, hogy jó barátokként átöleljük egymást. Elég, ha kelle­ mesen érezzük magunkat egymással egy szobában, ugyanannál az asztalnál vagy ugyanazon az estélyen. Harmadszor: lejjebb vettük azt a vágyunkat, hogy kiegyenlít­ sük sérelmeinket. Többé nem próbáltuk összehasonlítani, ki mit tett a másikkal, és hogy az mennyire fájt. Belenyugodtunk, hogy vannak elvarratlan szálak, és beletörődtünk, hogy egyikünk sem fog egyenlíteni. A teljes megbocsátás nem egyetlen pillanat műve volt. Aprán-

ként érkezett váratlan találkozásokkal, gesztusokkal, viszonzott köszönésekkel, a sejtéssel, hogy kellemesebb érzések kezdenek áramlani közöttünk. Botladozva jutottunk el hozzá. Megengedem, hogy lehet ennél szebben, jobban, gyorsabban is megbocsátani. Ám a gyógyulás gyakran az egyszerűség szár­ nyán érkezik, a befejezés pedig nem mindig beteljesülés. De ugyanazokra a fogadásokra járunk, és jó érzéssel tölt el bennün­ ket, amikor boldog karácsonyt kívánunk egymásnak. Néha az apró örömök is lehetnek édesek.

Maradhat-e harag a megbocsátás után? Igen, gyakran. Ezen nem lehet segíteni. Sokan azt hiszik, nem lenne szabad haragot érezniük, miután megbocsátottak. Ezzel nem értek egyet. Úgy gondolom, a harag és a megbocsátás élhetnek együtt ugyanabban a szívben. Nem mondtál csődöt a megbocsátásban pusztán amiatt, mert még mindig haragszol, ha valaki súlyosan megbántott. Tökéletesen valószerűtlen az az elképzelés, hogy egyetlen megbocsátó gesztus elűzheti az összes haragvó indulatot. A düh az emberi tisztesség végrehajtó hatalma. Ha nem lennénk képesek haragra gyúlni és dühösnek maradni, amikor valami rossz dolog történik, emberségünk egy darabját veszíte­ nénk el. Ne feledd, hogy kiradírozni nem tudod a múltat, legfeljebb a fájdalmat gyógyíthatod, melyet maga után hagy. Ha valami rosszat tesznek velünk, ez a rossz életünk eltörölhetetlen tényévé válik. Amikor megbocsátunk, kigyógyítjuk ma­ gunkat a gyűlöletből, melyet e tény okozója iránt érzünk, magát a tényt azonban nem változtatjuk meg. És nem semmisítjük meg minden következményét sem. A halottak halottak maradnak, a sebesültek gyakran megrokkannak. A gonosz létezése és a kár, melyet az embereknek okoz, nem szüntethető meg csodatétel­ lel, és mindig nagyon feldühíthet bennünket. Az egyik férfi nem felejti el, hogy apja gyerekkorában megaláz-

ta. A másik nem felejti el, hogy a főnöke azzal hitegette, milyen fényes jövő vár rá a vállalatánál. Az ember nem felejti el, hogy valaki, akit szeretett, pusztán hasznot akart húzni belőle, és egyszerűen faképnél hagyta, amikor a kapcsolat már nem volt kifizetődő a számára. Még azt is ki merném jelenteni, hogy Jézus nem felejtette el Júdás árulását. A holokauszt túlélői nem felejtik el pokoli élményeiket. És amikor az ember felidézi a történteket, hogyan tehetné ezt másképp, mint haraggal? Visszatekinthet-e az ember a fájdalmas pillanatra vagy keserű évekre anélkül, hogy szenvedélyes, őrjítő és fájdalmas vágyat ne érezne: bárcsak ne történt volna meg, ami annyira fájt? Néme­ lyek talán képesek rá, de nem hiszem, hogy ilyen könnyedén meg lehetne szabadulni az iszonyú emlékektől. Ám lehet úgy továbbra is mérges az ember, hogy haragja nem jár együtt gyűlölettel. Amikor elindul valaki a megbocsátás útján, lassan elhagyja a gyűlölködés okozta kielégülést. A gyűlölet eltávozik, miközben a harag megmarad. Amikor a megbocsátás megkezdi felszaba­ dító tevékenységét, a gyűlölködés - mely egykor hegesztőpisz­ tolyból előtörő, vakító lánghoz hasonlított - lassan kihuny. Egy férfi egyszer azon veszi észre magát, mennyire kívánja, hogy volt felesége boldog legyen új házasságában. Az apa meglepődve tapasztalja, milyen kétségbeesetten szeretné, hogy lázongó lánya boldog legyen. Áldást kívánunk arra, aki megsér­ tett, bármilyen igazságtalan és súlyos is volt a sérelem. Mi történik ilyenkor? A gyűlölet lassan elhalványul, mint ahogyan az ember feje egyre kevésbé lüktet a harmadik aszpirin után. Haragot érzünk gyűlölet nélkül, és ez annak a jele, hogy megbocsátásunk valódi. A gyűlölet nélküli harag reményt ad. A gyűlölet - ha nem engedik szabadon - fokozatosan felőrli az embert, de a harag arra sarkallhat, hogy megakadályozzuk a rossz újabb megtörtén-

tét. A gyűlölet életben tartja a fájdalmat, a harag pedig arra késztet, hogy reménnyel telten forduljunk egy jobb jövő felé. Három dolgot tehet az ember, hogy a harag energiájának felhasználásával megszabaduljon a gyűlölet mérgétől. Azt hi­ szem, érdemes mindhármat kipróbálni. Először is: juttassuk kifejezésre a gyűlöletet. Pontosan határoz­ zuk meg, és válasszuk le a düh tárgyáról. Az nem segít, ha

hagyjuk, hogy a gyűlölet betokosodjon, mint egy elhanyagolt seb, és az sem megoldás, ha rázúdítjuk másokra. De valakinek el kell mondani, ki kell nyilvánítani ahhoz, hogy megszabaduljunk tőle. El lehet mondani titokban Istennek vagy valakinek, aki számunkra Istent képviseli. Azután hagyni kell, hogy Isten akarata érvényesüljön azokkal szemben, akikkel gyűlöletünkben saját magunk kívánnánk el­ bánni. Ha leckéztetést érdemelnek, leckéztesse meg őket Isten. Ha azt érdemlik, hogy megszabaduljanak saját ostobaságuktól, szabadítsa meg Isten őket. Ha azt érdemlik, hogy valaki meg­ váltsa őket saját őrült gonoszságuktól, váltsa meg őket Isten. Nekünk arra van szükségünk, hogy kigyógyuljunk a gyűlölet fertőzéséből, mely az általuk ejtett sebekből megmaradt. Végül pedig: akár egy imát is elmondhatunk a gyűlölt személy lelki békéjéért. Ha így teszünk, lehet, hogy a megbocsátás újabb titkát fedezzük fel; nem kell elfojtanunk haragunkat, elég, ha önmagunk kedvéért - nem kívánunk többé rosszat másoknak. A gyűlölet betegség, melyet gyógyítani kell. A harag energia, melynek irányt kell szabni. A gyűlölet után hagyjuk, hogy a harag elvégezze átalakító munkáját. A megbocsátás és a harag társak lehetnek a jó ügyben.

A mindenre kiterjedő megbocsátás mindenki számára túl nagy feladat. Nemrégiben egy Arthur Fram nevű férfi látogatott el hozzám, és abban kért tanácsot, hogyan tudna megbocsátani lányának, Beckynek. A törékeny, huszonegy éves lány hosszú ideje igen súlyos depresszióban szenved. Mindennap délig ágyban maradt. Aztán estig egy díványon hevert a tévé előtt, szappanoperákat és mindenféle show-műso­ rokat nézett. A reklámok alatt néha felkelt, de csak azért, hogy valami rágcsálnivalót kerítsen. De ez még nem minden. Becky mindenkit megmorgott és elmart, aki a közelébe merészkedett, hogy vele együtt nézze a tévét. Ha Arthur felajánlotta a segítségét, vagy amikor óvatosan arra utalt, hogy talán össze kellene szednie magát, úgy mordult rá, mint egy sebzett oroszlán. Ha valaki tapintatosan szóba hozta a pszichoterápiát, dühösen üvölteni kezdett családjával, amiért az őrültnek tartja. Becky lassan vastag burkot vont maga köré dühből és megbántottságból. Segítségre volt szüksége, nagy segítségre, még­ hozzá sürgősen. De Arthurnak is, akit rettenetesen bántott, hogy Becky vadul visszautasítja szeretetét. Mivel mérget köpött rá köszönetképpen apai segítségéért, Arthur szíve köré a sértettség kígyója tekere­ dett. Úgy érezte, becsapták, és e b b e nem tudott belenyugodni.

Miért éppen neki van olyan lánya, aki alighogy felnőtt, máris gyűlöli őt? Miért kell állandóan magyarázkodnia sikeres gyerme­ keikkel hencegő barátainak, hogy az ő lánya miért nem csinált még semmi hasznosat életében? Miért, hogy a lánya ilyen csúnyán elbánt vele? Ki követett el hibát? Arthurnak az volt az érzése, hogy ő. Valahol, valahogyan bizonyára nem sikerült olyan apának len­ nie, amilyennek lennie kellett volna. Ám elfojtotta ezt a gyanúját, nem volt hajlandó vállalni a felelősséget. "Átkozott legyek, ha magamra vállalom ezt a bűnt" - dörmögte magában. És ezt eldörmögte naponta harmincszor. Közben pedig mégis marcangolta a bűntudat. És egyre jobban haragudott Beckyre, mert azt gondolta, annak is a lány az oka, hogy bűnösnek érzi magát, holott ártatlan. Aztán hallott engem arról beszélni, hogy a megbocsátás a gyógyuláshoz vezető egyik út. Érdekelte, nincs-e valami mód­ szer, amely a gyors gyógyulás reményével kecsegtet. Tudni akarta, hogyan bocsásson meg Beckynek. „Mit akar megbocsátani neki? - kérdeztem. - Azt, hogy ennyit szenvedett miatta? Azt akarja megbocsátani, hogy Becky gyűlöli önmagát? Hogy szüntelenül szemrehányást tesz magának, azért a fájdalomért, melyet - ezt jól tudja - az apjának okoz? Azt akarja megbocsátani neki, hogy depressziós?" Arthur megdöbbent. Úgy érezte magát, mintha orvoshoz fordult volna, hogy segítsen rajta, és az segítés helyett rátámad. De nem menekülhetett: túlságosan is önmagamra ismertem Arthurban ahhoz, hogysem bedőltem volna neki. Arthur úgy próbálta használni a megbocsátást, mint gyors és olcsó csodaszert egy olyan fájdalomra, melyet a megbocsátás nem tud meggyógyítani. A megbocsátás nem képes rá, hogy kigyógyítson az önszeretet sértettségéből, amelyet azok iránt érzünk, akik nem teljesen olyanok, mint mi elvárnánk tőlük. Senki sem képes igazán megbocsátani az embereknek azért,

amilyenek. A megbocsátás nem az ilyen tisztességtelen manőve­ rekre van kitalálva. Lehet, hogy Arthur meg tud bocsátani Beckynek, mert az elküldte a pokolba, amikor felajánlotta, hogy elviszi egy pszicho­ lógushoz. Valószínűleg meg tudja neki bocsátani, hogy egyik este vacsoránál azt mondta neki, gyűlöli. Még az is lehet, hogy megvan hozzá az ereje, hogy minden egyes dolgot megbocsás­ son, amivel fájdalmat okozott neki. De azt nem fogja tudni megbocsátani Beckynek, hogy dep­ ressziós. Túlterheljük a megbocsátás áramköreit, ha azt próbáljuk megbocsátani, hogy valakinek a létezése teher a számunkra, vagy azt, hogy valaki nem olyan, amilyennek szeretnénk. Annak, hogy az életünket átszövő tragédiákkal felvegyük a harcot, más eszközei vannak. Például a bátorság, az empátia, a türelem, a remény. És csak Isten a megmondhatója, milyen nehéz dolgok ezek. Biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem segítettem volna Arthurnak, ha arra bátorítom, hogy azt gondolja: meg kell bocsátania a lányának azt, amilyen, vagy ha azt sugallom, hogy ez lehetséges. Még akkor sem, ha Arthur igazi, noha kissé énközpontú tragédiájának a lánya vált szomorú és nagy bajban lévő középpontjává. Hiszek abban, hogy a megbocsátásnak ára van, amikor az embereknek azért próbálunk megbocsátani, amilyenek: aki ilyesmivel próbálkozik, csak saját fájdalmát fokozza. A fájdalom megsokszorozódik, hogyha nagyszabású megbo­ csátásra szánjuk el magunkat. Ennek könnyű megtalálni az okát. Amikor megpróbáljuk megbocsátani valakinek azt, amilyen - és törvényszerű, hogy ez nem sikerül -, csak tetézzük a bajt. Őt vádoljuk amiatt is, hogy nem sikerül megbocsátanunk neki, s amiatt is, hogy igazságtalanul cselekedett velünk. A végén oda jutunk, hogy még jobban sajnáljuk magunkat,

mint addig, mert most ráadásul szégyenben is maradtunk önmagunk előtt, amiért nem sikerült megbocsátanunk. Fájdal­ munk önmagából táplálkozik, és úgy burjánzik, mint egy rákos daganat. Összefoglalásként tehát: a gyógyító megbocsátás arra irányul, amit az emberek csinálnak, nem pedig arra, hogy milyenek. A megbocsátás gyógyító művészetét fokozatosan kell alkalmaz­ ni, legalábbis a legtöbb ember esetében. A hétköznapi embereknek akkor sikerül legjobban a megbo­ csátás, ha apránként hajtják végre, és mindig konkrét cselekede­ tekhez kötik. Kudarcot vallanak, ha minden területre ki akarják terjeszteni, mert a teljes körű megbocsátás majdnem mindig kudarcba fullad. Istent kivéve senki sem képes rá. Márpedig nekünk, halandóknak a megbocsátás első játék­ szabálya, hogy észben tartsuk: nem vagyunk istenek.

Sohasem vagyunk annyira szabadok, mint amikor visszanyúlunk a múltunkba, és megbocsátunk valakinek, aki fájdalmat okozott nekünk. Senkit sem lehet erőszakkal rávenni, hogy megbocsásson. Senki sem a vak ösztön szavára bocsát meg, és senki sem képes kötelességből megbocsátani. Akkor lépünk túl azon, amit a kö­ telesség diktál, amit az ösztön súg, és akkor lépünk át a szemé­ lyes szabadság mezejére, ha valóban megbocsátunk annak, aki igazságtalanul bánt velünk. Milyen ostoba dolog is, ha egy szülő nógatja lányát, hogy bo­ csásson meg az öccsének, amiért az elolvasta a naplóját, és el­ pletykálta a benne rejlő titkokat. És milyen reménytelen az is, amikor egy prédikátor azzal próbálja rávenni a gyülekezetet, bocsásson meg ellenségének, hogy a megbocsátásra képtelen lelkek elkárhozásával fenyeget. A szülő, aki gyötri gyermekét és a prédikátor, aki így akarja befolyásolni híveit, olyan taktikához folyamodik, amely egysze­ rűen nem lehet eredményes. Vagy megbocsátunk magunktól, vagy nem bocsátunk meg egyáltalán. Nem szabadon bocsátunk meg, amikor valamilyen belső szükség sarkall bennünket, hogy uralkodjunk azon, akinek megbocsátunk. Ha a megbocsátást manipulálásra használjuk fel, csak rontunk a dolgokon. Mégis sokan megpróbálkoznak ezzel. A manipuláló megbocsátóknak három típusa van.

A gyors kezű megbocsátók azon nyomban „tüzelnek" és meg­ bocsátanak. Ha valaki valamilyen apró fájdalmat okoz nekik, agyoncsapják megsemmisítő nagylelkűségükkel. Ha fél órát késel a Joe-val megbeszélt találkáról, máris meg­ bocsát, még mielőtt elmagyarázhatnád, hogy éppen akkor hív­ tak külföldről, amikor elindultál volna otthonról. Ha nem jut eszedbe Fran születésnapja, olyan vérfagyasztó módon bocsát meg, ahogyan egy bíró a halálos ítéletet jelenti be. Ha a fia nem takarítja ki a szobáját, Teresa anélkül megbocsát neki, hogy magyarázatot kérne. Amikor az ilyen gyorstüzelő megbocsátó úgy bocsát meg ne­ ked, ahogyan egy öreg bokszoló már akkor bevisz egy balegye­ nest, amikor ellenfele szemének rándulását észreveszi, úgy érzed: „De nem is kellene, hogy emiatt megbocsáss nekem; nem tettem semmi rosszat, amiért bocsánatot érdemelnék." Csapdá­ ban vagy: a gyorstüzelő megbocsátónak szüksége van rá, hogy uralja a helyzetet, ezért a megbocsátás segítségével kötelez le. A második típus a becserkésző megbocsátó, aki szaglászik a bűn után, és a nyomára is bukkan, mint kutya a nyúléra. Ezek a megbocsátó kopók mindenképpen bűnösöket akarnak találni, gonosztevőkként megbélyegezni, hogy aztán arcul csaphassák őket megbocsátásukkal. Stank Hackley becserkésző megbocsátó. Egy olyan hivatalt vezet, ahol nagyon fontos, hogy mindenről pontos feljegyzés készüljön. A félelem árnyékában él, egész nap attól retteg, hogy valamelyik főnöke számítógépes hibát talál a nyilvántartásában. Ám tíz ember dolgozik ott, akik legalább naponta egyszer be­ táplálnak valamilyen adatsort a számítógépbe. Lehetetlen el­ lenőriznie minden egyes információ bevitelét, és az emberi esendőség törvénye azt diktálja, hogy olykor a tíz ember vala­ melyike rossz táplálékkal eteti a gépet. Ilyenkor Stan, az osz­ tályvezető átváltozik Stanné, a becserkészővé. Alattomos vadá­ szatba kezd, felkutatja a nyomokat, és leleplezi a gonosztevőt.

Stan feszültséget akar, sírást és fogaknak csikorgatását. Természetesen mindig megbocsát. De ez a megbocsátás megbélyegzettséget és szégyent hagy maga után. Stan megbocsát, és már nem is törődik a dologgal, hagyja, hogy a sértettség tovább kavarogjon a levegőben, mint a nyári kánikula a mennyezeti ventilátor körül. Vannak aztán a csapdaállító megbocsátók, akik úgy irányítják az embereket, hogy megtegyék azt, amiért majd meg lehet nekik bocsátani. Csapdába ejtenek, megbocsátanak, aztán pedig arra késztetik áldozatukat, hogy újra megtegyék ugyanazt, hogy újra meg lehessen nekik bocsátani. Irma Walcort a csapdaállító típusba tartozik. Már legalább ezerszer megbocsátott a férjének, Clintnek, de valahányszor megbocsát neki, egy ásónyomnyival mélyebbre ássa előtte a gödröt, aztán pedig újra beletaszítja. Clint részeges fickó. Legtöbbször késő délután iszik, amikor nincs Irma szeme előtt. Aztán hazajön, morog egy kicsit, lehe­ veredik a díványra, és átalussza az egész estét. Hétvégeken korábban kezd inni, és szombat délután öt óra­ kor, a hangos üvöltözés tetőpontján néhányat lekever Irmának. Vasárnap reggel már soha nem emlékszik semmire. De Irma igen. Mindig. Mint egy unott pap a vasárnap reggeli liturgián, az összes disznóságot a fejére olvassa, amit előző nap elkövetett, megmu­ tat egy-két zúzódást, és megállapítja, hogy Clintnél alávalóbb féreg nincs a világon. Aztán pedig - olyan elkerülhetetlenül, mint ahogy a tévéfilmeket reklám követi - megbocsát. Mindig megbocsát. Úgy bocsát meg, ahogy a gépírónő a sor végén sort vált. Valahányszor Irma megbocsát, Clintnek eszébe kell jusson, hogy ő a leghitványabb tetű, akit a föld valaha a hátán hordott. A legkevesebb, amit erre válaszképpen tehet, hogy elítéli önmagát.

És hogyan bünteti magát egy iszákos? Természetesen úgy, hogy berúg. így aztán újra ütlegelheti és szidalmazhatja Irmát, végül pedig Irma majd megbocsáthat neki. Irma megvető megbocsátása valójában ketrec, melyben úgy bánhat iszákos férjével, ahogyan kedve tartja. így jár el a mani­ puláló megbocsátó. Ahhoz, hogy valakit szabaddá tegyen a megbocsátás, ellen­ szolgáltatás nélkül kell hogy bekövetkezzék, nem komisz ha­ talmi harc részeként. A kierőszakolt megbocsátás mindenki számára csak ront a dolgokon. A szabad megbocsátás egyik legfontosabb jellemzője, hogy a megbocsátó tiszteletet érez az iránt, akinek megbocsát. Akinek megbocsát, Isten nagyszerű teremtménye. Egy játék kutyának, egy számítógépnek nem szokás megbocsátani; csak a teremtés embernek nevezett koronájának. A gyakorlatban a tisztelet azt jelenti, hogy hagyjuk, kezdjen a másik megbocsátásunkkal, amit akar.

A megbocsátás csak akkor szabad, ha szabadságot ad a másik embernek arra, hogy - ha úgy kívánja - azt tehesse, amit te talán egyáltalán nem szeretnél, hogy megtegyen. Minden, ami kevesebb a szabadság adományánál, nem más, mint megbocsátó manipuláció. Ha úgy próbálunk manipulálni valakit, hogy az általunk kitervelt happy end megvalósuljon, akkor nem szabadon bocsátunk meg. Ez nem is igazi megbocsátás. Ha nem engedjük meg a másiknak, hogy szabadon azt tegyen megbocsátásunkkal, amit akar, nem valódi a megbocsátásunk. A kockázatot mindig vállalnunk kell.

Ruth éveken át próbált megbocsátani édesanyjának. Rettenete­ sen nehéz dolga volt. Előzőleg megtudta, hogy anyja nem akarta őt. Nem emlékezett rá, hogy valaha is a karjában ringatta volna; amennyire vissza tud emlékezni, sosem ölelte át, sosem ült le az ágya szélére, sosem csókolta meg. Amire emlékszik, az az, hogy rengeteg méregdrága ajándékot kapott tőle, ám azokat is két lépés távolságból nyújtotta át neki. Nyolcéves korára teljesen elromlott szülei házassága. Az anyja el akart válni, de hát ott volt Ruth, és mi legyen akkor vele? A gyerek kedvéért, akit nem akart, anyja együtt maradt a férfival, akit nem szeretett. Ettől kezdve kétszeresen, apja miatt is hara­ gudott Ruthra. Ő erre úgy reagált, hogy meggyűlölte az anyját, aki kizárta őt a családi szeretetből, mint egy ellenséges idegent. Rettenetesen gyűlölte. Azt kívánta, bárcsak halna meg az anyja, és felejthetné el, de ugyanakkor tudta, hogy iránta érzett gyűlölete túl fogja élni. Ám Ruth gyűlölete ezzel még nem merült ki; olyan harag volt benne, mely magát Ruthot is megfogta. Szíve legmélyén úgy érezte, mintha az anyjának kezdettől fogva igaza lenne vele kapcsolatban: valószínűleg sosem volt rá érdemes, hogy szeres­ sék. Tehát ugyanúgy gyűlöli önmagát is, mint az anyját. Hogyan törhet át Ruth gyűlölete kusza szövevényén, mely hozzáláncolja az anyjához, miközben el is idegeníti tőle?

Nem hiszem, hogy valaha is meg fog bocsátani az anyjának vagy önmagának, amíg azt nem érzi, hogy neki megbocsátottak. Az anyja bűnével való megbékélés csak azután következhet, hogy a sajátjával megbékélt. Amikor végül úgy érzi, hogy teljes mértékben és mindenféle feltétel nélkül megbocsátottak neki, akkor lesz elég szabad ahhoz, hogy ő is megbocsásson. És azzal, ahogy önmagának megbocsát, szabaddá válik ahhoz, hogy anyjának is megbocsásson. Milyen az, amikor valaki úgy érzi, megbocsátottak neki? A megbocsátás minden más kellemes érzés előfeltétele. Hasonlíts össze más jóleső dolgokat azzal, amit akkor érzel, amikor megbocsátanak neked. Gondolj arra, mit érzel, amikor végre sikerül valami, amivel már régen próbálkozol. Sikerült! Sikerült! Csodálatos érzés. Gondolj arra, mit érzel, amikor sze­ retkezel valakivel, akit igazán szeretsz. Vagy akár arra a megkönynyebbülésre, mely akkor fogja el az embert, amikor valami is­ merős környéket pillant meg, miután eltévedt, és már majdnem kifogyott a benzinje. Mindegyik érzés ujjongás, de egyik sem meghatározó. Alapvető hangulatunkat nem befolyásolja. Ám az alapvető jelentőségű érzés mindent megváltoztat. Azt, hogy megbocsátanak nekünk, lényünk legmélyén érez­ zük. A teljes elfogadottság érzése ez, mely a személyiség legbensejében rejtezik, s amely megszűnik, ha valami rosszat teszel. Úgy érzed, tökéletesen megértenek, szeretnek és elfogadnak. Oldott állapotba kerülsz, mert úgy érzed, semmi sem választhat el a szeretet forrásától, még akkor sem, ha nem tudsz elég sok jót tenni ahhoz, hogy ott lehess. Tudod, hogy most szinte semmi sem okozhat fájdalmat. Ez az alapvető érzés jár át ilyenkor. Akkor érzed csak, ha nyitott vagy rá. Megteremteni nem tudod; csupán befogadását készítheted elő. De ki is zárhatod magad belőle. Hogyan? Az alapvető érzés elveszítésének egyik biztos módja, ha túl­ ságosan igyekszünk jónak látni magunkat.

Mindannyian nagyon szeretnénk egy helyet a nap alatt, egy biztonságos fészket a szerencsés emberek világában, akiknek minden sikerült, és sikereik miatt elégedettek magukkal. Nyil­ vánvaló érdemeink jogos tudatában szeretnénk egyenesen, emelt fővel járni. Ez teljesen természetes. Néha azonban őszintébben kell önmagunkba tekintenünk. Nem árt, ha életünk sötétebb régióiba is követjük érzéseinket, oda, ahol sem túl szépek, sem túl tiszták nem vagyunk. Az ember árnyék és fény, gyengeség és erő, gonoszság és tisztaság, gyűlö­ let és szeretet keveréke; mindez egyszerre. Mindenkiben kettős­ ség rejlik. Ennek a lényegi kettősségnek az elfogadása teszi le­ hetővé azt az alapvető érzést, hogy bocsánatban részesültünk. Ha mindig tökéletesnek akarjuk érezni magunkat, nemigen fogjuk megismerni ezt az érzést. Ismerek egy férfit, aki a legje­ lentéktelenebb hibáival sem képes szembenézni, annyira fontos neki, hogy „jó" legyen. Gyakran nyavalyog, hogy milyen szegény, szerencsétlen, bűnös lélek ő - persze mindig általánosságban beszél -, és mindig azt igyekszik kihúzni az emberekből, hogy

biztosítsák kivételes erényességéről. De amikor a felesége pa­ naszkodik, hogy elfelejtette levinni a szemetet, legszívesebben azonnal védőügyvédet fogadna. Miért? Egyszerű a magyarázat: a tökéletesség iránti vágya nem engedi, hogy bármiben is kudarcot valljon. Azért kell rendkívül jónak lennie, mert halálosan retteg, hogy akár egy szemernyit is rossz lehet. És így elveszti az esélyt, hogy megbocsátást nyerjen. Hadd szóljak magamról is. Amikor leginkább bizonytalanko­ dom személyes értékem felől, saját felséges énem hősies védelmezője válik belőlem. Ha valaki megsérti az önbecsülé­ sem, minden erőmet mozgósítom, hogy megvédjem magam. Merev leszek, görcsös és ijedt: készen állok a támadásra. Ilyenkor nem vagyok képes elviselni azt az érzést, hogy meg­ bocsátanak nekem. De néha, az üresség borzalmas óráiban - amikor tisztában voltam vele, hogy nem nyerhetem meg az erényem ügyében folyó pert - újjászülettem: azt éreztem, feloldozást nyertem, és szabadnak, vidámnak, reménykedőnek éreztem magam. Azáltal, hogy megbocsátottak nekem, magam is elnyertem a megbocsá­ tás képességét. Kedvenc történetem erről a témáról az, melyet Corrie Ten Boom mond el magáról. Corrie-t néhány nappal azután szabadí­ tották ki egy náci koncentrációs táborból, hogy a szövetségesek legyőzték Németországot. Ám ahhoz, hogy a benne izzó gyűlö­ lettől is megszabaduljon, jóval hosszabb idő kellett. Ami a lényeg, hogy a fájdalom emlékével szívében elindult a megbo­ csátás útján, és addig haladt rajta, amíg még azoknak a náciknak is megbocsátott, akik a táborban kegyetlenkedtek vele. Hitte, hogy a megbocsátásban felfedezte az egyetlen olyan erőt, amely az európai népek sérelmekből és gyűlöletből álló történelme számára gyógyírt hozhat, ezért a megbocsátás lehe­ tőségéről prédikált Hollandiában, Franciaországban, azután pedig Németországban is. Egy vasárnap Münchenben beszélt a

megbocsátásról azoknak a németeknek, akik annyira szerették volna, hogy megbocsássanak nekik. Miután véget ért a szertartás, egy férfi lépett hozzá, és feléje nyújtotta a kezét, várva hogy elfogadja. - " J a , Fráulein Ten Boom, annyira örülök, hogy ahogyan maga is mondta, Jézus mindanynyiunk bűneit megbocsátja." Corrie megismerte a férfit. Emlékezett, hogyan kényszerítet­ ték más női foglyokkal együtt a zuhany alá, miközben ez a vad­ állat, a védtelen, meztelen nők őre, ez a gúnyolódó „felsőbbren­ dű" ember figyelte, bámulta őket. Képtelen volt megbocsátani. Megdöbbentette és megrémí­ tette saját gyengesége. Mit tegyen? Ő, aki annyira hitte, hogy legyőzte a mély fájdalmat és a kétségbeesett gyűlöletet, és eljutott a megbocsátáshoz, mit tegyen most, amikor egy olyan emberrel áll szemben, akinek nem tud megbocsátani? Imádkozni kezdett: ,Jézus, nem vagyok képes megbocsátani ennek az embernek, bocsásd meg nekem." Egyszeriben csodála­ tos, váratlan érzés kerítette hatalmába: megbocsátást nyert. Megbocsátást amiatt, hogy nem bocsát meg. Abban a pillanatban keze felemelkedett, és megfogta ellen­ sége kezét. Lélekben megszabadította a férfit borzalmas múltjá­ tól, és egyben megszabadította önmagát. A megbocsátás érzése és a megbocsátás hatalma közötti kapcsolat a nyitja mindennek. Most hadd térjek vissza barátnőmhöz, Ruthhoz, aki szenved, mert nem képes megbocsátani az anyjának. Ruth azért nem tud megbocsátani, mert úgy érzi, ő sem nyert bocsánatot. Számára a megbocsátás csak akkor érkezhet el, ha egyszer és mindenkorra felhagy azzal, hogy önmagát, Istent vagy bárki mást hibáztasson. A mindent elsöprő érzésben nincs helye a gyűlölet­ nek: lassan elpusztul, aztán jöhet a megbocsátás. Emlékszel még Roger Sewallra? Roger volt az a fiatalember, aki kegyetlen halált halt egy cserbenhagyásos balesetben.

Roger édesanyja, Phyllis fájdalmának egy részét naplójában öntötte ki, hogy így próbálja meg legyőzni rettenetes haragját, miközben annak az embernek a tárgyalására várt, aki megölte a fiát. Phyllis odaadta nekem a naplóját, és hozzájárult, hogy másokkal is megosszam, amit olvastam. Először fájdalmát fedi fel és gyűlöletét. „Nem is tudom, hogyan érzek. Még mindig rettenetesen haragszom rá. Nagyon haragszom, amiért (Charid) kábítószere­ zett. Azt akarom, hogy neki is fájjon. Azt akarom, hogy szenved­ jen bűne miatt, és érezze a fájdalmunkat. Azt akarom, hogy hoszszú évekig rémálmai legyenek vagy álmatlan éjszakái... Iste­ nem, nem akarok megbocsátani neki..." Ám Phyllis mélyen vallásos. Belső kényszertől indíttatva kö­ zeledett a megbocsátás alapvető érzése felé. „Milyen ostoba gyerekek vagyunk... Folyton elfordulunk... És Te mégis kinyújtod a kezedet... és azt mondod: megbocsá­ tok neked." És most kimondja. „Elfogadom... elfogadom a bocsánatot, melyet azóta folya­ matosan felkínálsz nekünk, mióta a Te fiad meghalt." Ám még egy darabig küszködik. „Meg tudok így bocsátani? Nem, nem tudok... Istenem, segíts. Segíts, hogy... kimondjam..." Néhány hónappal később, a könnyek és a harag elapadtával lezárta a küzdelmet: „Megbocsátok Sid Charidnak." És valóban megbocsátott. Nem tudom, Phyllis megbocsátása volt-e valamilyen hatással annak az embernek az életére, akinek megbocsátott. Nem tu­ dom, hogy ő megbocsát-e önmagának valaha. De azt tudom, hogy amikor Phyllis megbocsátott annak az embernek, aki meg­ ölte a fiát, elindult a gyógyulás felé. Lehet, hogy még sok aka­ dályba ütközik, de már jó úton halad.

Számos érvet sorakoztathatnánk fel amellett, miért ne bocsás­ sunk meg azoknak, akik ellenünk vétettek. Miért is gázolhatná­ nak át az életünkön, vérző sebeket hagyva maguk után, elvárva, hogy megbocsássunk nekik, és úgy tegyünk, mintha mi sem történt volna? A megbocsátás lázadás a hagyományos mindenért megfizetni elv ellen. „Koldusok menedéke" - írta George Bemard Shaw. Ezért aki a megbocsátás szépségéről prédikál, tartsa eszében, hogy amire buzdít, ellentétes minden tisztességes ember igaz­ ságérzetével. Meg kell birkóznunk a szkeptikusok gyanújával, miszerint a megbocsátás nem több, mint vallásos trükk, amely ráveszi az embereket, hogy elviseljék a méltánytalan sérelmeket. Ne felejtsd el, hogy olyan dolgok megbocsátásáról van szó, melyeket elviselhetetlennek érzünk, és nem az élet elkerülhe­ tetlen apró bosszúságairól. Olyanoknak való megbocsátásról beszélek, akik bajt, mély és igazságtalan fájdalmat okoztak, s akik miatt megalázottságunkban úgy éreztük magunkat, ahogy Isten egyetlen teremtményé­ nek sem szabadna éreznie magát soha.

Nem szabad eleresztenünk a fülünk mellett azokat az érveket, amelyek ilyen esetben a feltétel nélküli megbocsátás ellen szólnak. Ha figyelünk rájuk, a saját szívünkben is nemegyszer vissz­ hangjukra lelhetünk. A becsületes szív ugyanis felháborodik, ha az igazságtalan fájdalmat olcsó csodaszerekkel próbálják gyógyítani. Hallani sem akar a megbocsátásról, ha az az áldozatot kiszolgáltatja, az elkövetőt pedig további fájdalomokozásra serkenti. Feltesszük tehát a kérdést: miért bocsássunk meg? Válaszunk pedig ez: mert a megbocsátás az egyetlen eszköz, amellyel igazságtalan világunkba némi igazságot csempészhe­ tünk. Mert a megbocsátás a szeretet lázadása az igazságtalan fájdalom ellen, s egyedül ez ad reményt arra, hogy sebeink egyszer begyógyulnak.

Igaza volt-e Shylocknak? Mint tudjuk, ő a klasszikus meg n e m bocsátó. De ki az, aki az ő szemszögéből nézné a történetet? Shylock Shakespeare A velencei kalmár című darabjában szerepel. Sokat szenvedett. Hallgasd meg panaszát, mellyel Antoniót vádolja: „Lepocskondiázott... Nevetett, ha vesztettem; csúfolt, ha nyertem; gyalázta a népemet; megakadályozta az üzleteimet, hűtötte a barátaimat, fűtötte az ellenségeimet..." (Vas István ford.) De miért? Miért tiporta sárba Antonio Shylockot? Shylock - uzsorás voltán túl - azért is részesült ilyen durva bánásmódban, mert zsidó volt. Miért kellene hát megbocsátania és úgy tennie, mintha semmi sem történt volna közöttük? Nem kért többet, csak amennyit megérdemelt, Antonio pedig belement az alkuba. Shylock korlátolt igazságérzete nem engedte, hogy használja a józan eszét. Nem kellett hozzá lángelmének lenni, hogy végül kifogjanak rajta. A keresztények megnyerték a játszmát. Minket nem az érdekel azonban, okos volt-e Shylock, hanem hogy igaza volt-e. Shylock példáját csak azért hoztam fel, hogy felvethessem a megbocsátás igazságosságának kérdését. Simon Wiesenthal elmeséli saját rettenetes élményét a meg­ bocsátásról egy koncentrációs táborban, és mi megborzongunk, amint újból felteszi a kérdést: valóban igazságos-e a megbocsá­ tás? Wiesenthal szöges ellentéte az emberhúst követelő, meg-

átalkodott, bosszúálló Shylocknak. Közönséges, egyszerű ember volt, a foglalkozása építész. A nácik karmaiba kerülve csak abban reménykedett, hogy túlélheti a holokausztot. A történet egy lengyel koncentrációs táborban játszódik. Wiesenthalt aznap kórháztakarításra osztották be egy német katonai kórházban. Egyszer csak odalépett hozzá egy nővér, karon ragadta és felszólította, hogy kövesse. Felvitte az emeletre, ahol bűzlő sebesültek sora mellett elhaladva odavezette az egyik ágyhoz. Fiatal, haldokló SS-katona feküdt benne, fején genny áztatta kötés. Lehetett talán huszonkét éves. A katona - Karinak hívták - megragadta Wiesenthal kezét. Görcsösen szorította, mintha attól félne, hogy elszalad. Beszél­ nie kell egy zsidóval, mondta. Be kell vallania rettentő bűneit, hogy feloldozást nyerhessen, különben nem tud nyugodtan meghalni. Hogy mit tett? Egy orosz faluban harcolt, ahol néhány száz zsidót gyűjtöttek össze. Az egysége azt a parancsot kapta, hogy egy bizonyos házba teli benzineskannákat hordjanak. Azután mintegy kétszáz embert tereltek be oda, míg azok már mozdulni is alig tudtak, majd kézigránátokat dobáltak be az ablakon, és a ház kigyulladt. A katonáknak megparancsolták, hogy mindenkit lőjenek le, aki megpróbál kiugrani az ablakon. A fiatal katona nem tudott szabadulni a szörnyű képektől. "Az egyik emeleti ablak mögött egy férfi állt kisgyerekkel a karján. Mellette fiatal nő, nyilván a gyerek anyja. A férfi szabad kezével eltakarta a gyerek szemét, aztán kiugrott az ablakon. Másodpercek múlva az anya is követte őket. Lőttünk... Iste­ n e m . . . sosem fogom elfelejteni, máig gyötör az emlék." Kis szünetet tartott, aztán így folytatta: „Tudom, hogy szörnyű, amit elmeséltem. Nagyon szerettem volna elmondani egy zsidó­ nak, és bocsánatát kérni. Tudom, hogy szinte lehetetlent kérek, de amíg nem kapom meg, nem tudok nyugodtan meghalni."

Csend következett. A nap magasan járt. Hogy Isten éppen hol volt, azt nem lehetett tudni, de a két, egymásnak idegen ember ott és akkor teljesen magára maradt a megbocsátás drámájában. A „felsőbbrendű faj" képviselője az elátkozott faj egy tagjának könyörgött megbocsátásért. Wiesenthal elmondja, mit tett. „Felálltam, ránéztem. Láttam könyörgésre kulcsolt kezét. Végül egyetlen szó nélkül kimen­ tem a teremből." A német úgy halt meg, hogy az emberi bocsánat nem lett osztályrésze. Wiesenthal túlélte a koncentrációs tábort, ám a fiatal katonát sosem felejtette el. Hosszú időn át őrlődött: nem kellett volna mégis megbocsátania neki? Azután Sunflower (Napraforgó) című könyvében elmesélte a történetet, befejezésül az olvasó­ nak szegezve a rettenetes kérdést: „Te mit tettél volna?" Nem tudom, mit tettem volna. Sosem lehetünk biztosak benne, mi hogyan viselkednénk valaki más rettenetes dilemmá­ jában. Csak azért mondtam el történetét, hogy arra késztessek mindenkit, jól gondolja meg, mielőtt bárkit - magát is beleértve - megbocsátásra késztet. Jól tette volna Wiesenthal, ha megbocsát? Vagy mégsem? Harminckét közmegbecsülésnek örvendő ember írta meg véleményét Wiesenthalnak. Legtöbbjük Josekkal, Wiesenthal fogolytársával értett egyet. „Nem volt jogod megbocsátani azok­ nak az embereknek a nevében, akik nem hatalmaztak fel rá. Amit valaki ellened követ el, azt megbocsáthatod és elfelejtheted, ha akarod. A te dolgod. De rettenetes bűn lett volna, ha mások szenvedésével terheled lelkiismeretedet." Rettenetes bűn lett volna megbocsátani! Miért? Azért, mert senkinek sincs joga megnyugtatni egy bűnöző lelkiismeretét, csak magának az áldozatnak. Az a tény, hogy Wiesenthal igazságosan cselekedett az áldoza­ tokkal szemben, még nyitva hagyja a kérdést: az SS-katonával és saját magával is igazságosan járt-e el?

Néhány író megfogalmazta: az SS-katona nem érdemelt bo­ csánatot. Herbert Marcuse valószínűleg azt mondta ki, amit a legtöbben gondoltak: „Nem lehet, és nem is szabad, hogy valaki vidáman gyilkoljon és kegyetlenkedjen, aztán a megfelelő pil­ lanatban egyszerűen bocsánatot kérjen és kapjon." Senki sem emelte fel szavát olyan szenvedélyesen a megbo­ csátás ellen, mint Cynthia Ozick. „Legtöbbször azt halljuk: a bosszú eldurvít, a megbocsátás finommá tesz. De az ellenkezője is igaz lehet. A rabbik azt mondták: aki ma könyörületes a kegyetlennel, holnap közönyös lesz az ártatlannal. A megbo­ csátás fájdalmat okozhat... arca nyájas, de a lemészároltaké kőmerev. Haljon csak meg az SS-katona kegyelem nélkül. Jusson pokolra." Miért kellene, hogy nyugodtan haljon meg? Miért kellene feloldozást kapnia bűnéből egy zsidótól? Miért bocsásson meg bárki is ennek a gyilkosnak, hogy szabadon engedje, mintha életében egy puskát sem sütött volna el? Hát nem érdemelte meg, hogy bocsánat nélkül haljon meg? Igazságos lett volna a megbocsátás magával Wiesenthallal szemben, aki maga is rettenetes szenvedéseket élt át. Ez a rend­ kívül erkölcsös ember a koncentrációs táborba zárt többiekkel együtt arra volt ítélve, hogy meghaljon. A nácik szinte mindené­ től megfosztották: megölték nyolcvankilenc hozzátartozóját. És most, egy váratlan pillanatban, kezében tartja egy náci sorsát. Miért ne vágná el a torkát a felsőbbrendűnek néma megvetése gyilkos élével? Nem követett volna el maga is égbekiáltó igaz­ ságtalanságot, ha a megbocsátás vigasztaló szavaival fordul a né­ methez? Vannak, akik Wiesenthal története nélkül is tudják, hogy a megbocsátás igazságtalan. Saját bőrükön, lelkük katlanjában érezték. Ilyen például Jane Graafschap. Férjével, Ralphfal éppen hogy csak átvezették három gyermeküket a serdülőkor kiismerhetet-

len labirintusán, majd óvatosan útjukra bocsátották őket. Jane boldog volt, hogy kirepültek a fiókák; végre a saját életét élheti, azt tehet, amit akar, kezdhet valamit magával. Egy családi tragédia azonban meghiúsította terveit. Ralph öccse és annak felesége egy autóbaleset áldozata lett. Három gyerek maradt utánuk, nyolc-, tíz- és tizenkét évesek. Ralph tudta kötelességét: fel kell nevelnie öccse árváit. Jane túlságosan együttérző vagy fáradt volt az ellenkezéshez, maga sem tudta, melyik inkább. Magához vette őket: nem egy hónapra, hanem végleg. Ami Ralphot illeti, ő sokat volt távol, üzletkötőként dolgozott. Eltelt kilenc keserves év. Két gyerek már elment ott­ honról, a legkisebb tizenhét éves, agya kissé lassan nyiladozik, de működik. Még néhány év, és Jane élvezheti szabadságát Ralphfal. Mégsem egészen! Jane teste addigra kissé elnehezedett, míg Ralph titkárnője, Sue bomba csinos. Ráadásul igazán megérti

Ralph óriási férfiétvágyát. Hogyan tudott volna hát nem belesze­ retni? Ralph és Sue tudta, szerelmük túlságosan igaz, hogysem letagadhatnák, túlságosan erős, hogysem ellenállhatnának neki. így hát Ralph elvált Jane-től és feleségül vette Sue-t. Ralph és Sue nagyon boldog volt; boldogságukat puha vallási köntösbe bújtatták: elnéző, kedélyes egyházuk frigyüket meg­ erősítve velük ünnepelte újonnan talált örömüket. Ralph bol­ dogságához azonban még hiányzott egy hajszálnyi. Felhívta hát Jane-t és kérte, bocsásson meg neki és örüljön vele együtt, hogy végre boldog. "Az áldásodat kérem" - mondta. „Menj a pokolba!" - felelte Jane. Micsoda? Hogy megbocsás­ son? Hogy eldobja egyetlen fegyverét, gyűlölete erejét, megve­ tése energiáját? Ez volt mindene: méltósága, önbecsülése. Tisz­ tességtelen dolog volt a bocsánatát kérni. A legkevesebb, amit az a féreg megérdemel, hogy elviselje állandó szidalmait. Amikor valakit megbocsátásra szólítunk fel, nem azt kérjük-e tőle, hogy kétszer szenvedjen? Először az igazságtalan sérelem­ től, amellyel kifosztották, elárulták, magára hagyták. Most pedig újabb sebet szerezzen, és ráadásul még egy arcátlanságot is lenyeljen? Magára maradt fájdalmával, és még meg is áldja az ellene vétőt? Nem szabad a megbocsátás elvont szükségességéről prédikál­ nunk a Simon Wiesenthaloknak, Jane Graafschapoknak, amíg nem töprengtünk egy kicsit annak igazságosságán. A teológus Paul Tillichnek igaza volt: csak akkor hihetünk a bűnbocsánat­ ban, ha nem vétünk az igazságosság ellen, s megerősítjük a bűn tényét. Amikor azt javasoljuk valakinek: bocsáss meg, lehet hogy arra biztatjuk, sértse meg az emberiség ösztönös igazságérzetét. Most pedig lássuk, tudunk-e érveket felsorakoztatni az igazsá­ gos megbocsátás mellett. Két nézőpontot javasolok.

A megbocsátás utat nyit az igazságosság felé Először is: a megbocsátás igazságot szolgáltat a tényeknek. Nem próbálja megváltoztatni a múltban történteket. Csak a hamisítók hiszik, hogy a történelmi tényekkel manipulálni lehet. A történelem kérlelhetetlen. Csak akkor indulhatunk el a megbocsátás felé, ha elutasítjuk a gumigerincű kísértést, hogy a velünk történt rosszat esetleg ne is lássuk olyan tragikusnak. Valakit sérelem ér. Ha túl büszke ahhoz, hogy beismerje, sem­ mirekellő férje fájdalmat tudott okozni neki, a krízist elodázhat­ ja. Ha túlságosan félünk saját fájdalmunktól, és ezért nem merjük teljesen átengedni magunkat ennek az érzésnek, lehet hogy csak körüljárjuk a megbocsátás kérdését. A válság akkor következik be, amikor tudomásul vesszük a tényt, hogy valaki méltatlanul bánt velünk, holott módjában állt volna ezt elkerülni. A megbo­ csátás csak azok kiváltsága, akik hajlandók tárgyilagosan elis­ merni az igazságtalan fájdalom szomorú tényét. A megbocsátás paradox módon a vétkes emberi méltóságának is jót tesz. Ha hiszel abban, hogy minden cselekedetünket rajtunk kívül álló erők előre elrendelték, sosem fogsz belépni a megbocsátás körébe. Ha úgy gondolod, hogy a téged megbán­ tók csupán sorsuk tehetetlen áldozatai, hogy nem tudnak kisza­ badulni neurotikus szüleik által kialakított életstílusukból, hogy nem tehetnek arról, amit csinálnak, felesleges megbocsátanod nekik. Esetleg sajnálhatod őket, segíthetsz nekik, megbocsátani azonban nem bocsáthatsz meg. Ezt csak akkor teheted, ha oda mersz állni az illető elé, hogy szemébe mondjad: felelősnek tartod azért, ami történt. A meg­ bocsátás tehát igazságos a vétkezőkkel szemben is, hiszen sza­ bad emberi mivoltuk figyelembevételével mérlegeli tetteiket. De térjünk vissza a lényegre. Valóban méltó módja-e a meg­ bocsátás annak, hogy megbirkózzunk a fájdalommal, amit egy felelős ember tőrdöfése okozott?

Nos, mi lehet a megbocsátás alternatívája? Kell-e, hogy a múlt egy kegyetlen történésének igazságtalan­ sága megkövüljön? Azt akarod, hogy magánéleted megmereved­ jen a visszafordíthatatlan múlt egyetlen szerencsétlen pillanatá­ nál? Vagy tudsz jobb megoldást? Tegyük fel, hogy nem nyugszol bele a történtekbe, de meg­ bocsátani sem vagy hajlandó. Van harmadik megoldás is? Netán a bosszú? A bosszúvágy a kiegyenlítés szenvedélyes kívánása. Heves vágy, hogy ugyanolyan fájdalmat okozzál, amilyen téged ért: „szemet szemért". Így igazságos. A bosszúval az a baj, hogy sosem éri el a célját. Minden boszszúálló akció láncreakciót indít el, mely aztán parttalanul höm­ pölyög tovább. Sértőt és sértettet egyaránt a fájdalom lavinája alá temet, és addig nem szabadulhatnak, ameddig kiegyenlítést kö­ vetelnek. Vajon miért folytatódnak a családi viszályok egészen addig, ameddig mindenki meg nem hal, vagy túl öreg és fáradt nem lesz a harchoz? Egyszerű az ok: két ember, két család sosem méri ugyanazzal a mércével a fájdalmat. Amit én érzek, mindig erősebb fájdalom­ nak tűnik, mint amit másoknak okozok. Te mindig súlyosabbnak látod az általam elkövetett bűnt, mint én. A kapott és az adott fájdalom tehát sosem egyenlíti ki egymást; úgy különböznek egymástól, mint az emelkedő és a lejtő a hegy két oldalán. Ha bántasz, és én viszonzom, gondolhatom, hogy csak azt kapod, amit megérdemeltél. Te azonban a kapott fájdalmat elfogadhatatlanul nagynak fogod találni. Szenvedélyes igazság­ vágyad arra fog késztetni, hogy visszavágj, ezúttal már kemé­ nyebben. Aztán megint én jövök. De mikor lesz vége? A „szemet szemért" elv következő lépcsőfoka a lábat lábért, majd végül életet életért. Akármilyen fegyvert használunk is szavakat, bunkósbotot, nyílvesszőt, puskát, bombát vagy nukleá-

ris rakétát - a bosszúállás az erőszak láncreakcióját indítja el. Igaza volt Gandhinak: ha mindenki a „szemet szemért" elv alapján élne, a fél világ vak volna. Egyetlen kivezető út van, ez pedig a megbocsátás. A megbocsátás nem azért lehetséges megoldás a bosszúállás helyett, mert finom és erőszakmentes; azért valódi alternatíva, mert az egyetlen kreatív módszer az igazságtalanság mérséklé­ sére. A megbocsátás esélyt ad a kibékülésre; lehetőség a közös életre a közös halál helyett. Az akaraterő csodája, mely eltávolítja az emberek közötti akadályokat, s a csoda akkor teljesedik ki, amikor két elidegenedett ember a körülményekhez képest lehetséges legtisztességesebb alapokra helyezett kapcsolatban talál egymásra. A kibékülés alternatívája a szüntelen önpusztítás. A kiváló amerikai teológus, Reinhold Niebuhr ezt értette meg a második világháború után, és így írt: „Végül meg kell békélnünk ellensé­ günkkel, vagy mindketten elpusztulunk a gyűlölet ördögi köré­ ben." Ha múltunktól nem szabadulhatunk, örökre odaszegező­ dünk meg nem érdemelt fájdalmához. A bosszú sosem ad teljes megelégedést. Néha nem is tudunk visszaütni. Lehet, hogy bánatunk okozója nem él már, lehet, hogy magunk vagyunk öregek és gyengék. Mi más marad akkor ne­ künk, mint saját haragunk? Főhetünk mérgünk keserű levében bosszúállásra és megbocsátásra egyaránt képtelenül. Tehetetlen bénaság. így nem lesz igazság. A bosszú elsüllyeszt a fájdalmas és igazságtalan múlt iszapjá­ ban. Ahelyett, hogy korrektebb kapcsolatok új rendszerén dolgoznánk, a bennünk munkálkodó bosszúvágy egyre mé­ lyebbre nyom a régi igazságtalanság mocsarába. S mindezt - ne feledjük - a „fair play", a tisztességes játék elvének nevében. A megbocsátás az igazságtalanság közepette kezdődik, és egy új igazságosság felé visz. Ez persze nem tökéletes, de még

mindig jobb, mint a múltbeli igazságtalanság szüntelen ismétel­ getése. Lepattintja a múlt és fájdalom lelki bilincsét, szabadon várhatjuk, milyen igazságosabb jövőt tartogatnak számunkra a holnap ismeretlen lehetőségei. Garancia persze nincs: a megbocsátás csupán nyitott ajtó a lehetőség előtt.

Csak a megbocsátás segítségével lehetünk igazságosak önmagunkhoz Ha úgy véled, a megbocsátás igazságtalan, feltehetően attól tartasz, hogy az ellened vétkezők nem kapják meg, amit megér­ demelnek. No meg attól, hogy te jársz rosszul: megbántottak, és te nem egyenlítettél ki. A megbocsátás nem mindig tűnik igaz­ ságosnak annak a szemében, aki gyakorolja. Tévesen gondolkodsz azonban, ha azt hiszed, hogy a megbo­ csátás által igazságtalanságot követnél el önmagaddal szemben, és ezért nem vagy rá hajlandó. Ellenkezőleg: a megbocsátás az egyetlen lehetőség, hogy igazságosan bánj magaddal. A kiegyenlítősdi eleve vesztes játszma; a végső kudarc, hiszen befejezése­ kor jobban fáj, mint amikor elkezdted. Idézd fel a meg nem érdemelt bántás fájdalmát, a hátbatámadottság, becsapottság, megalázottság érzését. Emléke táplálja a harag tüzét, felmelegíti a sérelmet; ismét fáj, igaz? Képzeld el, hogyha sosem bocsátasz meg, ahányszor csak eszedbe jut valaki, aki bántott, annyiszor éled újra a fájdalom. Előfordulhat, hogy képtelen vagy másra gondolni, mint őrá. Saját régi fájdalmad foglyává válsz, magad építette kínzókamrává lesz életed. Az idő segített volna a fájdalom elhalásában, de te életben tartottad, hagytad, hogy újra és újra leteperjen. Emlékezeted mindannyiszor újrajátssza a sérelmet, végtelení­ tett videoszalagként idézi fel megállás nélkül egykori találkozá-

sodat a fájdalommal. Kikapcsolni nem lehet. Te meg mint egy szenvedélybeteg, függsz tőle, nem tudsz leszokni a fájó múltra emlékezéstől. Minden alkalommal, amikor memóriád leforgatja a szalagot, végigvág rajtad a fájdalom korbácsa. És ez szerinted igazságos magaddal szemben? A meg nem bocsátás nyomorúsá­ gos igaza? Ennél igazságtalanabb már nem is lehetnél önmagad­ hoz. A magától nem múló fájdalomra egyetlen gyógyír létezik: meg kell bocsátanod okozójának. Ha ezt megteszed, a fájdalom nem tér többé vissza; ahogyan emlékeid egyszer csak más színben kezdenek feltűnni, úgy ki is gyógyulsz fájdalmas felidézésükből. Amikor a bűnöst feloldozod bűne alól, rosszindulatú dagana­ tot távolítasz el a lelkedből. És csak miután szabadon engedted foglyodat, érted meg, hogy az tulajdonképpen te magad voltál.

A megbocsátás adott esetben veszélyes lehet gyermekeidre. Egy kis megbocsátás itt, egy kicsi ott, diszkréten és nem sok hűhót csapva, még nem veszélyezteti az emberi társadalom jövőjét. De ha nagy bűnöket bocsátunk meg nyíltan és válogatás nélkül, lehet hogy ártatlan gyermekeink holnapját tesszük tönkre. A megbocsátás tehát komoly kockázatot rejt magában. Mondjuk ki nyíltan: az olcsón adott megbocsátás veszélyes. Ha megbocsátunk, hamarosan felejtünk is; ha pedig elfeledjük a múlt borzalmait, esetleg hagyjuk, hogy a jövőben ismét bekövet­ kezzenek. Minden alkalom, amikor valaki megbocsát, esetleg újabb szög lehet egy másik ember koporsójában. Ha megbocsátasz a férfinak, aki megerőszakolta húgodat, talán elnémítod a társada­ lom segélykérő kiáltását az erőszaktevők ellen. Ha megbocsátasz a kábítószerárusnak, aki a lányodnak kokaint akart eladni, lehet, hogy megkönnyíted a dolgát, mikor a szomszéd lányával próbál­ kozik. Ha túl könnyű a bocsánat, túl gyors a felejtés; ártatlan emberek válhatnak ragadozók prédájává, akik a legkevésbé sem kíváncsiak megbocsátásunkra. Ha megbocsátasz a náciknak, szól az érvelés, idővel elfelejted a holokausztot. Ha az örmények megbocsátanak a törököknek, gyermekeik nem fognak emlékezni a mészárlásokra. Ha az ukrán „kulákok" megbocsátanak Sztálinnak, gyermekeik nem fogják tudni, hogyan hagyta éhen halni szüleiket. Ha a kambo-

dzsaiak megbocsátanak Pol Potnak, gyermekeik nem fognak emlékezni az ártatlanok milliói ellen elkövetett tömeggyilkossá­ gokra. A felejtés kockázata egyszerre magán- és közügy. Ha egyszer megbocsátunk, és megtanuljuk lenyelni öklendezés nélkül a történelem bűzös mocskát, arra eddzük magunkat, hogy a jövő szörnyetegeinek legmocskosabb tetteit is meg tudjuk emészte­ ni. Ahogy a megbocsátás kigyógyít bennünket szenvedésünkből, egyszersmind arra ösztönöz, felejtsük el, hogy a gonosztett megtörtént, és bármikor megtörténhet újra. Miután megbocsátottál valakinek - aggódnak sokan -, min­ denféle jó tulajdonságot kezdesz el felfedezni benne. Kiderül, hogy a koncentrációs táborok parancsnokai gondos családapák voltak. Kilenctől ötig kisgyerekek mészárlására felügyeltek, aztán otthon vigaszképpen megölelték a feleségüket a teuton hűség puha, meleg ágyában. A maffia tagjai délben hidegvérrel lelövik ellenfeleiket, de ötre már otthon vannak, és példás csa­ ládi életet élnek gyermekeikkel. Nézzük meg az érem mindkét oldalát. Lehet, hogy történelmünk szörnyalakjai nem is voltak olyan gonoszak, mint áldozataik hitték. Átlagemberekre nem lehet bízni a megbocsátást, tartják egye­ sek. Isten meg tud úgy bocsátani a bűnösöknek, hogy közben ne feledkezzen meg magáról a felháborító bűnről. Tudja, hogy a bocsánatot nyertekben maradt elég romlottság ahhoz, hogy újra vétkezzenek. A halandók legtöbbjénél azonban a megbocsátás eltörli az emlékezést, elfeledteti velük a bűn keserű ízét. Olya­ nok, mint az iszákosok; csak addig gyűlölik az italt, míg tart a másnaposság. Ahogy emlékeik elhomályosodnak, ők egyre engedékenyeb­ bé válnak. Gyengeségüket bölcs éleslátásnak álcázzák. Miután megbocsátottak, szorgalmasan keresik az enyhítő körülménye­ ket: a történelem súlya, a nehéz idők, a szegénység sújtotta tár­ sadalom, a terhelt család, a gének. így volt rendelve, mondják.

Óvakodj a könnyű megbocsátás zavaros fejű puhányságától! Lehet-e ennél súlyosabb érveket felhozni a megbocsátás ellen? A kockázat csökkentésének egyik módja, ha egyszerűen elhatározzuk, hogy nem engedjük a következő generációkat felejteni. Beszélhetünk gyermekeinknek a múlt borzalmas tet­ teiről, minden generációnak hegyi beszédként adhatjuk tovább, múzeumokat építhetünk a népirtás mementójaként, emlékmű­ veket állíthatunk az áldozatoknak. Megfogadhatjuk, hogy gyer­ mekeink és azok gyermekei sosem mondhatják majd: nem tudtam róla. Tudatában kell lennünk azonban, hogy az emlékezés is prob­ lémákat vet fel. Ha a felejtés az ismétlődés melegágya, úgy az emlékezés az állandósulásé. Az emlékezés táplálja a gyűlöletet, és olyan belső feszültséget teremthet, amelyet csak a kiegyenlí­ tés tud feloldani. Kiegyenlíteni azonban nincs mód, még ha mil­ lió évig próbálnánk is. így az emlékezés éppen azokat sújtja, akik a legtöbbet szenvedtek. Van-e vajon hajózható szoros a kockázatos megbocsátás Szküllája és a hiábavaló emlékezés Kharübdisze között? Igen: létezik feloldó emlékezés. Gyógyítva irányítja a figyel­ met megváltoztathatatlan múltunk bűneire, bánatunk mellé a jövő reményét is kilátásba helyezi. A feloldó emlékezés tiszta képet ad a múltról, ám új környezetbe, megváltoztatott néző­ pontba helyezi. Senki sem tud olyan sokat a feloldó emlékezésről, mint a régi zsidók. Életük alapja volt az emlékezés. Emlékeikből tudták meg: kik voltak, hol a helyük az emberiség történetében, mi a teendőjük. Jövőjük a múltban született, s a helyes emlékezéssel megértették a jelen értelmét, felfedezték a jövő céljait. Mózes jókor figyelmeztetett, hogy a zsidók rettenetes múltját mindörökké életben kell tartani, hogy mindenki tudja: mi volt a múlt, mi a ma és mit hoz a holnap. „Csak vigyázz magadra és őrizd jól a te lelkedet, hogy el ne felejtkezzél azokról, a melyeket

láttak a te szemeid, és hogy el ne távozzanak a te szívedtől teljes életedben, hanem ismertesd meg azokat a te fiaiddal és fiaidnak fiaival." (Mózes V. 4 , 1 0 ) Felejteni nem szabad soha. Ha elveszted emlékeidet, elvesz­ ted identitásodat. És elveszíted személyes befolyásodat néped jövőjére. Vizsgáljuk meg azonban közelebbről, mire is kellett a zsidók­ nak emlékezniük. Nem a négyszáz éves rabszolgaság keserveire, holott ez volt a múltjuk. Nem az egyiptomi fáraók hatalmas igaz­ ságtalanságaira, noha ez volt a sorsuk. A parancsolat nem úgy szólt, hogy a rosszra emlékezzenek. A rabszolgaságot követő emlékezésrendelés legmegdöbbentőbb jellegzetessége, hogy nem a nyomorúságra való emlékezésre szólított fel. Ehelyett a túlélés és a megújulás csodájára kellett emlékez­ niük. Nem azokra a napokra, amikor Isten nem volt sehol, ha­ nem arra a napra, amikor visszatért, hogy kivezesse őket a rab­ szolgaságból és a szenvedésből. Az emlékezés napja a pászka ünnepe. „És legyen ez a nap néktek emlékezetül... mikor pedig a ti fiaitok mondandják néktek: Micsoda ez a ti szertartástok? Akkor mondjátok: Páskha-áldozat ez az úrnak, a ki elment az Izráel fiainak háza mellett Egyiptomban, mikor megverte az Egyiptombelieket, a mi házainkat pedig megoltalmazta. (Mózes II. 1 2 , 1 4 , II. 1 2 , 2 6 , 2 7 ) Az oldás, a megszabadulás, a fájdalomtól való meg­ váltás napjainak állítottak emléket, nem a fogságnak, a rossznak. Az emlékmű nem a múlt rettenetének, hanem a jövő lehetősé­ geinek készült. A feloldó emlékezet a jobb jövőhöz segít hozzá, ahelyett hogy a rossz múlthoz láncolna bennünket. Amikor Izrael visszaemlékezett az egyiptomi fogságra, ez arra késztette, hogy a jelenben keressen igazságot. Valaha idegenek voltatok idegen földön; legyetek tehát barátságosak az idegen­ hez a saját országotokban. Igazságtalan urak kihasználtak benne-

teket; vigyázzatok, nehogy kizsákmányoljátok saját szegényeite­ ket. Valaha rabszolgák voltatok; ne feledjétek hát felszabadítani rabszolgáitokat. A zsidó szenvedésben a feloldó emlékezet fé­ nyét a jobb életben való reménykedés szikrája lobbantotta fel. A keresztény közösség tanításai között is ott szerepelt a kez­ detek óta: ne feledd alapítód szenvedéseit. Emlékezz Jézus ször­ nyű halálára, amíg el nem jön ismét az idők végeztével - ezt ta­ nították korai követői. Céljuk nem az volt, hogy a Jézus igazságta­ lan halála elleni felháborodás dühét táplálják; épp ellenkezőleg. Nem akarom alulbecsülni a kockázatát annak, hogy felejtésün­ ket az emberek kihasználják. A kegyelem mindig szerencsejáték. Isten tudja. Ő tudja, milyen megbocsátani, hogy aztán a vakmerő ismét ott álljon előtte, s újra a bocsánatát kérje. „Vétkezz, hogy a kegyelemben sokasodjál!" Miért ne? Ha szívesen megbocsátasz, akár többször is megszerezzük neked ezt az élvezetet. Isten azonban vállalja a kockázatot, s így tesz mindenki, aki megbocsát. Nem az tehát a kérdés, veszélyes-e a megbocsátás, hanem hogy van-e biztonságosabb tét; legtöbbször ez ugyanis a megha­ tározó szempont. A megbocsátás kockázatos vállalkozás, de van mód növelni esélyeinket. Az egyik éppen az, ha az emlékeinkben élő szörnyű­ ségeket feloldó emlékekké alakítjuk. Azt hiszem, érdemes vállalni a kockázatot.

A szenvedélyes emberek gyakran azt gondolják, erő csak gyűlö­ letből és erőszakból fakadhat. Meg kell hallgatnunk az ő vélemé­ nyüket is. Mai világunkban senki sem érvelt meggyőzőbben amellett, hogy a jövő ereje az erőszakos gyűlölet, mint F. Fanon, a neves algériai pszichiáter a hatvanas években, számos fekete politikus ihletője. Szenvedélyes filozófiáját A föld rabja című könyvében fejtette ki - értve ezalatt mindenkit, aki az elnyomás és a szegénység igazságtalan béklyójában él. Megváltásuk - úgy hitte - a gyűlölet vezérelte erőszakban rejlik. „Az erőszak - írta - tisztító erő. Megszabadít... a kisebbren­ dűségi komplexustól, a kétségbeeséstől és a tehetetlenségtől; megfélemlíthetetlenné tesz, és visszaadja az önbecsülést." Nem hiszem, hogy találhatnék meggyőzőbb ellenérvet meg­ bocsátásteóriámmal szemben, mint Fanon hitvallását az erőszak mellett. A gyűlölet nem nélkülözi az erőt, ezt elismerem. Akit a gyűlölet hajt, annak a megbocsátás ernyedt, erőtlen, impotens. Erősebbnek érezzük magunkat, ha megvetésünket tápláljuk, és azt tervezzük, hogyan egyenlítjük majd ki a számlát. Nagyszabású terveket szövünk, hogyan fogjuk ellenségeinket az őket megil­ lető helyre juttatni, nyilvánosan sarokba szorítani, a porban csúszva látni - s bosszúálló ábrándjainktól nagyon erősnek érezzük magunkat. Sokkal férfiasabb dolog azt mondani: menj a francba, mint azt: megbocsátok.

A gyűlölet valóban igazi energiát gerjeszt. Azok az emberek, akiket bántalom ért, úgy érzik, több erejük lesz tőle, mint valaha is hitték volna. Második világháborús amerikai foglyok, Bataan túlélői, akiket a japánok bajonettel szurkáltak, akiknek romlott ételt adtak, s nem volt semmi esélyük a szökésre vagy akár a túlélésre, azt mesélik, a gyűlöletből merítettek erőt, hogy élet­ ben maradjanak. Maradjunk azonban a hétköznapi emberek világában. Vegyük például Marcie Rozen esetét. Marcie-t elhagyta a férje, ottmaradt

pénz, szakma és önbecsülés nélkül. Úgy érezte, nem szereti senki. Kérdezd csak meg tőle, honnan volt ereje kimászni a kétségbeesés mocsarából, elmenni egy tanfolyamra, állást keres­ ni, és végül sikereket elérni új munkahelyén. Marcie azt fogja válaszolni: „Meg akartam mutatni annak a disznónak, hogy nem tud nekem fájdalmat okozni. A gyűlölet adott erőt." Mit mondhat erre egy megbocsátó? Ezt: a gyűlölet csak pillanatnyi energiát ad, de aztán a sok szenvedés miatt kimerül. Mozgásban tart, ameddig érezzük a fájdalmat, de ereje elmúlik, amint a megpróbáltatás véget ér. Azután pedig a gyűlöletet érző ellen fordul hatalma. Lecsapolja a lélek energiáit, gyengébbé teszi, mint valaha, s képtelenné válik, hogy a fájdalom után jobb életet alakítson ki. A gyűlölet csak vészhelyzetekre való. Olyan, mint az akkumu­ látor-gyorstöltő vagy mint a heroin. Hosszú távú energiaforrás­ nak nem megbízható, végső eredménye pedig a halál. A gyűlöletből származó erő különösen akkor félrevezető, amikor a saját gyengeségünktől való félelemből fakad. Hogy értsd, mire gondolok, elmesélek egy jellemző történetet. Mark Zwaak ügyes, erélyes, uralkodó alkatú asszonynak tartja a feleségét, Karent, magát pedig tutyimutyi, gyáva, gyenge figurának. Karen sokat noszogatja Markot: törődjön a gyerekek­ kel, tudjon dönteni, szálljon szembe a szerelővel, aki átveri, jusson előbbre a munkahelyén, és egyáltalán: ne hagyja már, hogy mindenki azt csináljon vele, amit akar. Mark kétségbe van esve; gyűlöli magát, amiért kapcsolatukban ő a gyengébb. Egy este barátaiknál voltak. Karen kicsit sok bort ivott, és ne­ vetve azt mondta, megveti Markot, amiért ilyen anyámasszony katonája, és még mindig nem nőtt fel. Karen gúnyolódásának metsző gonoszsága Mark érzéseit jeges gyűlöletté fagyasztotta. Szégyenkezése helyét növekvő harag foglalta el. Amikor hazaér­ tek, Mark szabadon engedte megalázott haragját, és ordítani kezdett. „Ezt soha az életben nem fogom megbocsátani neked!"

És nem is bocsátott meg. Gyűlölete lett kedvenc titkos idő­ töltése; dédelgette, becézgette, ápolgatta, hagyta, hogy lelkének minden zugát átjárja. Belőle merítette energiáit. Ez az erő azonban valójában csak látszat volt. Szíve mélyén változatlanul sejtette, hogy Karen jellemzése pontos: valóban gyenge, tehetetlen, hasznavehetetlen alak. Gyűlölettel fedte el a gyengeségét, amellyel nem mert szembenézni. Karent nem tudta becsapni: világosan látta, hogy Mark gyű­ lölete csak álca, eszköz, hogy elrejtse gyengeségét. Ismerte Markot. Saját magával azonban egyáltalán nem volt tisztában. Nem akarta észrevenni, hogy fölényeskedő keménysége nem más, mint jól bevált módszer, amivel saját gyengeségét elfedheti. Karen rettegett a lelkében rejtőző titkos démonoktól, s Mark erejére szeretett volna támaszkodni, de Mark nem volt elég erős. így Karen eddig fárasztó játszmát folytatott: bizonyítani akarta, hogy erősebb, mint Mark, ezzel álcázva gyengeségét. Most azonban Karen mindezt megértette. Kis híján idegössze­ omlást kapott, és ez megtanította, hogy ebben a játszmában, amelyben ő mindig csak erős és sohasem gyenge, nem nyerhet soha. Külső segítséggel, sok kínlódás árán elfogadta, hogy ő is lehet gyenge, ő is félhet, neki is szüksége lehet valakire. Sutba dobta a könnyed magabiztosság álarcát. Amikor eljutott eddig, Karen valódi erőre talált. Volt bátorsá­ ga például bevallani Marknak, milyen gyenge és szeretetéhes, és hogy milyen kegyetlen volt, amikor azt követelte, hogy Mark sohase legyen gyenge. Megtanulta, hogy erő és gyengeség együtt járnak. És miért ne lehetnének ők ketten együtt gyengék? A boldog végkifejlet akkor kezdődött, amikor Mark beleegye­ zett, hogy Karennal együtt tanácsadásra járjon, ahol nem azt tanulják meg, hogyan legyenek erősek, hanem azt, hogyan fogadhatják el törékeny, esendő emberi mivoltukat. Könnyek árja kellett hozzá, hogy elmossa Markban az őrült tévhitet,

miszerint ha erős akar lenni, sosem szabad gyengének mutat­ koznia. De sikerült. Amint megtanulta, hogy erő és gyengeség szétválaszthatatlanok, Mark elég erős lett ahhoz, hogy eldobja férfias gyűlölete maszkját. Miért ne? Aki nem szégyelli, hogy néha gyenge, annak nincs szüksége álcázásra. Az a vélekedés, hogy a gyűlölet erős, a megbocsátás pedig gyenge, az erő fogalmának hamis értelmezéséből származik. Szembeállítja a gyengeséggel, mintha egymást kizárnák, és csak vagy erősek, vagy gyengék lehetnénk. Ezzel - mint valami rossz film - fekete-fehérnek állítja be az életet, pedig a valóság ritkán ilyen. Nem vagy erősek vagy gyengék vagyunk; mindig erősek és gyengék egyszerre. Ettől vagyunk emberek. A megbocsátás teremtő gyengeség, ezáltal az erő leghumánu­ sabb megjelenési formája. Nézzük meg közelebbről, miért.

A megbocsátás realista A megbocsátás csak a valóság talaján következhet be. Ahhoz, hogy megbocsáthassunk, könyörtelenül szembe kell néznünk a rosszal, a felháborítóval, a gonosszal. Nem takargathatjuk, nem kereshetünk kifogásokat, nem hunyhatunk szemet fölötte. Szemtől szembe állunk a gonoszsággal, és nevén nevezzük. Csak a realisták tudnak megbocsátani. Az egyik legfőbb ok, ami meggátolhatja az embereket a megbocsátásban az, hogy félnek a valóságtól. Szülők kihagyják a lehetőséget, hogy megbocsássanak gyermekeiknek, mert nem mernek szembenézni a tényekkel. Az anya hatodik érzéke azt súgja, fia pénzt lop tőle. Kábítószerre és benzinre kell neki, de elveszítette állását, ezért otthonról cseni el. Hol egy tízdollá­ ros hiányzik anyja táskájából, hol egy húszas az éjjeliszekrény

fiókjából. Nyomokat hagy maga után, könnyű volna leleplezni. Anyja mindent tud, de nem hajlandó tudomásul venni. A ténye­ ket a kellemetlen dolgokat raktározó tudatalattijába tuszkolja. Behunyja a szemét, ezzel elkerüli a megbocsátáshoz vezető vál­ ságot. Áltatni magunkat sokkal egyszerűbb, mint megbocsátani, csak így elmarad a gyógyulás. A megbocsátás akkor kezdődik, amikor képesek vagyunk felhagyni önmagunk becsapásával, és szembenézünk végre a valósággal. A megbocsátás összecsapás A megbocsátás ereje akkor látszik legvilágosabban, amikor kon­ frontáció eredménye. Nem bocsáthatunk meg teljes mértékben anélkül, hogy valamilyen módon oda ne állnánk az illető elé, és azt ne mondanánk: „bántottál és gyűlöllek miatta". Liz Bentley tanársegéd egy kaliforniai egyetem biológia tan­ székén. Nem tudós, de jó tanár. Fizetésemelést szeretett volna kapni, és a tanszékvezető oktatómunkája alapján megígérte ne­ ki, hogy javasolni fogja a dékánnak kérelme elfogadását. Liz szá­ mított segítségére. Aztán úgy alakult, hogy a dékán behívatta Lizt, és megmondta neki, nem kap fizetésemelést. Azt is tanácsolta, nézzen más állás után. Liz eleinte azt érezte, reménytelen csődtömeg. Amikor már éppen kezdett volna gyógyulni a seb, egyik pletykás kollégája elárulta, hogy a tanszékvezető egyáltalán nem támogatta, sőt lekicsinylően nyilatkozott tanári munkájáról. Lizt elárulta az, aki megígérte, hogy ügyének szószólója lesz. Hátulról mart bele, és Liz gyűlölte ezért. Szüksége volt viszont az ajánlására, ezért egy darabig bele­ ment a játékba, és úgy tett, mintha elhinné, amikor a tanszékve-

zető őszinte sajnálatát fejezte ki, amiért még az ő határozott tá­ mogatása sem volt elég, hogy meggyőzze a dékánt. Aztán haza­ ment, és minden este hányt. Nem tudta sokáig folytatni a tettetést. Tudta, abba kell hagynia a hazudozást, és a tanszékvezetőt is rá kell kényszerítenie, hogy ugyanezt tegye. Odaáll elé, és ha kell, lehúzza a vécén az ajánló­ levelet. A kávézóban összetalálkozott vele, félrevonta, a szemé­ be nézett, és azt mondta:" Jack, tudom, hogy keresztbe tettél ne­ kem, és gyűlöllek ezért." A tanszékvezető megint hazudott vala­ mit, azzal elment. Liz lassacskán úgy érezte, van elég ereje, hogy megbocsásson neki. Tudta, nem lesz könnyű, még az sem biztos, sikerül-e egyáltalán. De ahogyan egyre erősebb lett, mindinkább hitte, lesz energiája a megbocsátáshoz. Gondolatban letépte főnöke maszkját, és annak látta, ami: szerencsétlen, esendő embernek. Szabadulását annak köszönhette, hogy eldöntötte: megbocsát. Esténként már nem hányt, és altatóra sem volt szüksége. Tudta, bárhogy alakul is tudományos pályafutása, szabad ember.

A megbocsátás szabadság Senki sem kényszeríthet, hogy megbocsáss. Csak szabad ember dönthet úgy, hogy hajlandó nem kiegyenlí­ teni a számláit. Csak szabad ember tud új életet kezdeni azzal, aki megbántotta. Csak szabad ember tud kigyógyulni a fájdalom és a gyűlölet emlékéből. Amikor megbocsátasz valakinek, magad is meglepődsz, mi­ lyen szabadság kellett hozzá. A Jóisten nem tudott volna rá­ kényszeríteni. Szabadon bocsátasz meg, majd továbblépsz a még nagyobb szabadságba. A szabadság erő; onnan tudod, hogy a birtokodban van, hogy képes vagy megbocsátani.

A megbocsátás a szeretet legnagyobb adománya A megbocsátás mögött a szeretet hatalma áll. Csakhogy másként működik, mint azt sokan hiszik. A szeretet nem lágy, puha köntös, melynek leple alatt az embe­ rek büntetlenül megúszhatják, akármit is tesznek ellenünk. Nem tesz méltánytalan sérelmek kiszolgáltatott célpontjává. A szeretet megbocsát, de csak azért, mert van hozzá hatalma. Két alkotóeleme adja erejét: az egyik a tisztelet, a másik a kö­ telezettségvállalás. Ez a két jellemzője egyfelől eléggé sebezhe­ tővé tesz bennünket ahhoz, hogy szükségletünkké váljék a meg­ bocsátás, másfelől ad elég erőt, hogy véghez is vigyük. Ha valóban szereted magadat, egyben tiszteled is. És éppen az önmagad iránt érzett tisztelet visz bele azokba a helyzetekbe, melyekben a megbocsátás igénye felmerül. Ha tiszteled önmagad, határt szabsz a rossz bánásmódnak, amelyet hajlandó vagy eltűrni figyelmetlen vagy kegyetlen emberektől, még ha szereted is őket. Bizonyos sérelmeket nem fogsz elviselni azon egyszerű oknál fogva, hogy önbecsülésed nem engedi. Nem tűröd el, ha barátaid, akikben bízol, hűtlenek hozzád, ha házastársad, akit szeretsz, megcsal, ha imádott gyerekeid komiszkodnak veled. Ezek a sérelmek túl vannak azon a határon, amit egy önmagát becsülő ember még elvisel. A szeretet hatalma nem engedi, hogy minden fájdalmadért magadnak tegyél szemrehányást. Mintha a te hibád volna, ha apád nem szeret, ha házastársadnak viszonya van, ha a gyerekeid megtagadják elveidet. A szeretet nem sokáig hagyja, hogy hamis vádakkal illesd magadat. Időnként a méltóságérzetedre támasz­ kodva megszólal: „Ebből elég volt, az önbecsülésem nem engedi, hogy tovább tűrjek." Amikor a szeretet visszaadja önbecsülésedet, és többé már nem vagy hajlandó elviselni, ha bántanak, el kell döntened, megbocsátasz-e vagy sem.

Örökre rabja akarsz maradni a meg nem érdemelt fájdalom emlékének? Forgatnád gondolataid között, ízlelnéd keserűsé­ gét, kinyernéd belőle az utolsó csepp őrült élvezetet is, amelyet a fájdalom nyújthat? Vagy inkább méltósággal megbocsátasz és megszabadítod magad? Ugyanez az önbecsülő szeretet visz tovább a megbocsátáshoz vezető válságból az öngyógyítás szakaszába. A legnagyobb tiszteletet akkor tanúsítod az emberek iránt, amikor lehetővé teszed, hogy felelősséget vállaljanak tetteikért. A szeretet erre is képes; megengedi, hogy a vétkes felelősséget vállaljon azért, amit ellenünk tett. A szeretet nem fedez minden gonoszságot, nem keres min­ denre mentséget, nem véd meg mindentől. Egy ismerősöm felesége alkoholista. Amikor iszik, sérteget és vagdalkozik. Ezzel nagy fájdalmat okoz férjének, de az nem mer szólni neki, hogy menjen orvoshoz, rábízza, elmegy-e vagy sem, és természetesen arra sem hajlandó, hogy önvédelemből elköltözzön. Túlságosan szereti, mondja. De nem a tisztelet erőteljes szeretetével! Még azt a minimális tiszteletet sem adja meg neki, hogy felelősséget vállalhasson saját magáéit. Amikor valakit tisztelve szeretünk, számon kérhetjük rajta, mit tesz velünk. Ezután belekerülünk a megbocsátáshoz vezető válságba. És most következik a csodálatos fordulat: a szeretet, amely válságba juttatott, ahhoz is erőt ad, hogy kikerüljünk belőle. A szeretet révén tisztelünk valóságos emberi lényekként másokat még akkor is, ha úgy bántak velünk, mint a ronggyal. Aki a fájdalmat okozta, nem elfajzott szörnyeteg: bonyolult emberi lény, nem csupán gonosz és hibbant. Van rá lehetőség, hogy jobb, igazabb emberré váljon, mint akkor volt, amikor beléd mart. Ha tiszteled őt, könnyebben meglátod az embert a disznó mögött. így könnyebben elindulhatsz a megbocsátás útján. Az igazi szeretet meri vállalni az odaadást valaki más iránt; ebben rejlik kiszolgáltatottsága és ereje.

Amikor odaadással viseltetsz egy másik ember iránt, a kifür­ készhetetlen jövőbe nyúlsz, és elkötelezed magad, hogy történ­ jék bármi, együtt leszel azzal, akit szeretsz. Amikor ezt teszed, azt várod, hogy ő is hasonló elkötelezettséget vállaljon. De mekkora kockázattal jár megbízni valakinek az ígéretében, nem utolsósorban a saját magunkéban! Egyáltalán nem lep meg, hogy az emberek megszegik fogadalmaikat, inkább azon csodál­ kozom, honnan veszik az erőt, hogy teljesítsék őket. A kötelezett­ ségvállalás rendkívül kiszolgáltatottá tesz. Ha nem mered vállalni a megbocsátás kockázatát, legjobb, ha kerülsz minden elkötelezettséget. Minden eshetőségre készen élj becsomagolt bőrönddel, hogy mindig kicsusszanhass az ajtón, ha a kapcsolat, amelybe belementél, már nem elég kifizetődő. Elszaladhatsz a fájdalom elől, lehetőség szerint minél gyorsabban, majd mások összerakják, amit leromboltál. Vagy lehetsz városi remete, soha meg nem engedve magadnak, hogy mélyebb kapcsolatokba bonyolódj, mint amennyi a munkád elvégzéséhez szükséges. Ha ki tudsz bújni a szeretet kötelezett­ ségei alól, sokáig élhetsz anélkül, hogy valaha is meg kellene bocsátanod. Aki azonban eléggé szeret ahhoz, hogy merjen kötelezettsé­ get vállalni, jó esélye van rá, hogy megbocsátani kényszerül, hiszen amikor szeretete elkötelezi, sebezhetővé lesz: fájdalom járja át, ha partnere megszegi ígéretét. De most jön megint a fordulat! Ugyanaz a szeretet, amely vállalni meri az elkötelezettségből fakadó sebezhetőséget, ki is gyógyít aztán a fájdalomból. Az elkötelezett szeretet nem mondja azt: vége, mielőtt az utolsó felvonás is be nem fejeződött. Erőt ad, hogy átvészeljük a nehéz időket annak reményében, hogy lesznek még jobb napjaink. Nem dobja be a törülközőt, csak akkor, ha igazán véget ért a mérkőzés. Kitart, és eközben energiát ad, hogy élhess az újrakezdés lehetőségével.

Eddig azt állítottam, hogy hosszú távon a szeretet megbocsátó hatalma erősebb, mint a gyűlölet elégtételt követelő szenvedé­ lye. Elismerem, hogy a gyűlölet időlegesen erőt ad a kegyetlen jelen elviseléséhez, és rövid távon lehetővé teszi, hogy a holnapi kemény megtorlásra készüljünk. De arra már nem alkalmas, hogy a puszta bosszúállásnál igazságosabb jövőt biztosítson számunkra. Csak a megbocsátás hozhatja el a gyógyító holnapokat. Hosszú távon erősebb, mint a gyűlölet.

Minden megbocsátási aktusnak van egy pozitív és egy negatív hőse. Valaki megbántott másvalakit igazságtalanul és mélyen; az egyik az: aki megbocsát, a másik az: akinek meg kell bocsátani. De ha más szintről nézzük a dolgokat, rá kell jöjjünk, hogy akit a sérelem ért, maga is megbocsátásra szorul valaki mástól. Ez pedig egy okkal több arra, hogy megbocsásson az ellene vét­ kezőnek. Mindig ártatlan báránynak érezzük magunkat, ha igazságtala­ nul bántanak. Ám korántsem vagyunk olyan tiszták, amilyennek hisszük magunkat. Elárultak, megcsaltak, megrágalmaztak vagy ezer más módon vétkeztek ellenem, miközben szerintem olyan ártatlan vagyok, mint a ma született bárány. De attól még én nem leszek jó, ha más rosszul bánt velem. Ahogyan Reinhold Niebuhr írta évekkel ezelőtt: „Minden emberi lélek a különböző indíté­ kok útvesztője, minden cselekedet, jó és rossz egyaránt, bonyo­ lult belső vita és feszültség eredménye." Túlságosan összetettek vagyunk, hogysem tiszták lehetnénk. Ráadásul a legritkább esetben vagyunk teljesen vétlenek. Gyakran magunk is hozzájárulunk sebezhetőségünkhöz, szinte kiköveteljük a sérelmet. Nem mindig azért, mert túlságosan szeretünk valakit; sokszor egyszerűen csak butaságból. Lehet, hogy magunk is tehetünk róla, ha becsapnak, mert túl lusták vagyunk, hogy alaposan megvizsgáljuk, milyen üzletbe szállunk bele. Talán részben mi idéztük elő partnerünk hűtlenségét, ha

érzéketlenül nem vettünk tudomást szükségleteiről és vágyairól. Nemegyszer ítéleteink merevségében vagy indulataink zabolátlanságában kereshetjük az okát gyermekeink lázadásának. Az mindenesetre bizonyos, hogy ha most éppen mi vagyunk is a sértett fél, ártatlanok nem vagyunk. Az erény mindig viszonylagos; sosem vagyunk olyan ártatla­ nok, mint gyűlöletünkben eleinte gondoljuk, ha sérelem ér. Saját hibáink csökkentik a szakadékot közöttünk és azok között, akik bántottak. Nem valami szent hegy magasából osztjuk megbocsátásunkat; lent állunk a völgyben a vétkessel együtt. Alekszandr Szolzsenyicint kitiltották Oroszországból, mert képtelen volt elhallgatni az igazságot; közel húsz évig élt Ka­ nadában. A Gulag szigetcsoport című regényében ír egy barát­ járól, aki katonatiszt volt a második világháborúban. Szolzsenyicin akkor úgy érezte, ők ketten szinte tökéletesen egyfor­ mák; ugyanabban hittek, ugyanabban reménykedtek, hasonlóan éreztek. A háború után azonban a sors különböző irányba terelte őket. Szolzsenyicint megszámlálhatatlan ártatlan orosszal együtt börtönbe zárták. A bátorság mindennapos gyakorlásával maradt életben. De mi lett a barátjával? A vallatók közé került, akik olyan kímé­ letlen módszerekkel kényszerítettek ki vallomást ártatlanokból, hogy az ember megborzong olvastukon. Itt van hát két barát, akik szerették egymást, úgy érezték, ugyanabból a fából faragták őket, és akik bizonyosak voltak abban, hogy életüket egyformán hasznosan fogják leélni. Egyi­ kük az emberi bátorság ékesszóló példáját adta, a másik pedig a brutalitás esztelen hálózatának engedelmes ügynöke lett. Szolzsenyicin sokat töprengett, hogyan lehetséges, hogy ket­ tejük jelleme ennyire különbözően alakult. Az azonban meg sem fordult a fejében, hogy ő tökéletesen jó, barátja pedig teljesen rossz. Ehhez túlságosan jól ismerte önmagát.

Ezért nem kevesebbet állít, minthogy ha ő lett volna rossz helyen, rossz tanítómesterek, kedvezőtlen körülmények között, talán ugyanott kötött volna ki, mint a barátja. így ír a közöttük lévő különbségről: „Bárcsak volnának gonosz emberek..., akik gaztetteket kö­ vetnek el, és nem lenne más teendőnk, minthogy a többiektől szétválasszuk és elpusztítsuk őket. De a jót és rosszat elválasztó vonal minden emberi lény szíve közepén fut. És ki volna haj­ landó saját szívének egy darabját elpusztítani? Az élet folyamán ez a választóvonal folyamatosan változtatja helyét: néha eltolódik a dühöngő gonoszság irányába, máskor teret ad a jóság kiteljesedésének. Egy és ugyanaz az ember különböző időszakokban, különböző körülmények között telje­ sen más arcát mutathatja. Néha olyan, mint az ördög, máskor szinte már szent. De a neve ugyanaz marad, és ennek a névnek tulajdonítjuk az egészet; jót és rosszat egyaránt." Van egy kellemetlen szokásom: általában azok helyébe próbá­ lom képzelni magam, akik vétkeztek. Ha igaz történetet olvasok egy gonosztevőről, mindig azok tűnődöm, mit tettem volna, ha ugyanazok a hatások érnek, mint őt. Vegyük például a rabszol­ gatartókat, a legkegyetlenebbeket. Mi lett volna, ha georgiai ültetvényes vagyok? Működött volna-e eléggé az erkölcsi érzé­ kem, hogy felfogjam, milyen rettenetes a rabszolgaság intézmé­ nye? Nem tudom biztosan, de az a gyanúm, ugyanúgy tettem volna, ahogy az akkori fehérek legtöbbje. Ha tanácsot adok valakinek, aki bevallja, hogy fájdalmat oko­ zott valakinek, akit szeret, a helyébe képzelem magam, és azon gondolkodom: vajon én jobban megoldottam volna a helyzetet? A szívem mélyén pedig tudom, könnyen lehet, hogy nem. Nem hiszem, hogy ez valami betegség nálam. Csak azt pró­ bálom nem elfelejteni, hogy legtöbb látszólagos erényemet valójában csak a szerencsének és Isten kegyelmének köszönhe­ tem. Ha olyan körülmények közé kerülnék, ahol a becsületért és

a bátorságért nagy árat kell fizetni, csöppet sem biztos, hogy hősnek bizonyulnék. Mindannyian többféle anyagból vagyunk gyúrva. Van ben­ nünk Jezabelből is és Szűz Máriából is. Kik vagyunk hát, hogy azt gondolhassuk, ártatlanságunk feljogosít, hogy ne bocsássunk meg az ellenünk vétkező bűnösnek? A megbocsátás illik a gyarló emberhez! Ez magyarázza, miért volt Jézus olyan kemény azokkal a bű­ nösökkel, akik nem voltak hajlandók megbocsátani másoknak. Látta, milyen nevetségesen következetlenek: miközben maguk­ nak is számtalan megbocsátani való bűnük van, hátat fordítanak azoknak, akiknek csak egy kis könyörületre volna szükségük.

Elmondja a szolga történetét, akinek tízezer talentumos adós­ ságát engedte el királya. (Ezt az összeget tizenöt évi munkájával tudta volna csak ledolgozni.) Miután hatalmas adóssága eltöröl­ tetett, a szolga összetalálkozott egy emberrel, aki száz dénárral tartozott neki. (Ezt az összeget egy nap alatt le lehetett volna dolgozni.) A szolga az utolsó dénárig mindent visszakövetelt. Amikor a dolog a király fülébe jutott, magához hívta a szolgát, és arra kötelezte, hogy az utolsó dénárig fizesse vissza adósságát. A feloldozás és a megbocsátás képességének adománya olyan, mint a jin és a jang* Egyik sem létezhet a másik nélkül. Elfogadni a megbocsátást anélkül, hogy a képességet gyakorol­ nánk, abszurd dolog; olyan, mintha úgy próbálnánk kifújni a levegőt, hogy nem szívjuk be, vagy mintha úgy akarnánk járni, hogy közben nem mozgatjuk a lábunkat. A megbocsátás tulajdonképpen attól is függ, hogyan éled az életed. Általában mit csinálsz, ha bánt valaki? Minden esetben a torkának ugrasz? Bosszút forralsz, akárhányszor rosszul bánnak veled? Lehet úgy élni, hogy mindenért megfizetünk? Ha soha senkinek sem akarsz megbocsátani, ha egyetlenegyszer sem próbáltál megszabadulni egy gyűlöletes emléktől és helyreállí­ tani egy szeretetteljes kapcsolatot, nagy bajban vagy. Ha próbálsz megbocsátani, még ha döcögősen megy is, és egyik nap megbocsátasz, másnap megint gyűlölsz, aztán megint megbocsátasz, jó úton jársz. Legtöbben amatőrök vagyunk, néha ügyetlen kontárok. Na és? Ebben a játékban mindenki kezdő.

* Kínai fogalompár. A jin a sötét, negatív ( n ő ) ; a jang a világos, a pozitív (férfi).