Lev Grossman a Varazslok

„A varázslók a felnőttek Harry Pottere.” The Guardian „Ez a fantasy nem menekül a valóságtól.” Tor.com „A legjobb urban fantasy egy ideje.” A.V. Club

IMPRESSZUM Lev Grossman: The Magicians Copyright © Lev Grossman, 2009 Hungarian translation © Dr. Sámi László, 2015 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Lev Grossman: The Magicians Plume, a member of Penguin Group, USA, 2009 Fordította: Dr. Sámi László ISBN: 978-615-5522-54-3 (epub) ISBN: 978-615-5522-55-0 (mobi) Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A borítót tervezte: Demeter Zsuzsa A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Héjja Edit Korrektor: Boncz Éva Műfaj: fantasy

LILY-nek

…S mind e vad varázst Most elvetem. Mégegyszer – és utolszor – Idézem a magasságok zenéjét – Zengj, égi dallam, töltsd be lelkünket! – És aztán – vége: pálcám eltöröm, Jó ölre ásom el a föld alá – S mélyebbre, mint a mérő ón hatol – Tengerbe rejtem könyvemet… William Shakespeare: A vihar (fordította: Mészöly Dezső)

I. KÖNYV

BROOKLYN Quentin elgyakorolt egy bűvésztrükköt. Egyikőjük sem vette észre. Óvatosan lépkedtek a jeges, egyenetlen járdán: James, Julia és Quentin. James és Julia kézen fogva mentek. Hát, most már ez az ábra. A járda nem volt elég széles hármójuknak, ezért Quentin inkább lemaradt, és mögöttük kullogott, mint valami duzzogó kölyök. Jobban örült volna, ha kettesben lehet Juliával. Sőt, talán még teljesen egyedül is jobb lett volna; de hát, nem történhet mindig minden úgy, ahogy az ember szeretné. Legalábbis az eddigi tapasztalatai szinte mind ezt látszottak bizonyítani, méghozzá elsöprő erővel. – Oké! – szólt hátra James a válla felett. – Figyelj, Q! Beszéljük át még egyszer a stratégiát! James, mintha valami hatodik érzéke megsúgta volna, mindig ráhibázott, amikor Quentin már épp kezdte sajnálni magát. Már csak hét perc volt hátra Quentin interjújáig. James közvetlenül őutána következett. – Ne feledd: erős, határozott kézfogás. Gyakori szemkontaktus. Azután, amikor már laza és gyanútlan, bumm! Te hozzávágsz egy széket, én meg feltöröm a jelszavát és a princetoni e-mail fiókját. – Csak add bátran önmagad, Q! – tette hozzá Julia. Sötét, hullámos haja laza lófarokba volt hátrafogva. Valahogy minden csak még rosszabb volt így, hogy mindig ilyen kedvesen viselkedett vele. – Ez mégis miben különbözik attól, amit én mondtam?

Quentin megismételte a bűvésztrükkjét. Elég egyszerű kis mutatvány volt, csak egy alapszintű, félkezes fortély egy közönséges ötcentes érmével. A kabátzsebében csinálta, hogy senki ne lássa. Majd újra, azután visszafelé is. – Van egy tippem a jelszavára – folytatta James. – „Jelszó”. Szinte hihetetlen, mióta megy ez így – gondolta Quentin. Még csak tizenhét évesek voltak, mégis úgy érezte, mintha már időtlen idők óta ismerné Jamest és Juliát. Brooklynban úgy működött az oktatási rendszer, hogy elitcsapatba gyűjtötték az iskolák tehetséges tanulóit, aztán a „csak” tehetségesek közül kiválogatták az elképesztően briliáns koponyákat. A legígéretesebbeket. Az eredmény pedig: már az általános óta újra meg újra összefutottak egymással ugyanazokon a szavaló- és latin területi versenyeken meg a külön nekik indított kis létszámú, ultrahaladó matekszakkörökön. Ők voltak a stréberek stréberei. Mostanra, hogy végzősek lettek, Quentin már jobban ismerte Jamest és Juliát, mint bárki mást a világon, a saját szüleit is beleértve, és azok is ismerték őt, akár a tenyerüket. Mindenki tudta a másikról, hogy mit fog mondani, még mielőtt ténylegesen kimondta volna. Mindenki, aki le akart feküdni a társai közül valakivel – akárkivel –, már rég megtette. Julia pedig – a sápadt, szeplős, ábrándos tekintetű Julia, aki fúvós hangszeren játszott, és még őnála is jobb volt fizikából – a jelek szerint soha nem akart lefeküdni Quentinnel. Quentin vékony, magas srác volt, bár szokás szerint behúzta a válla közé a nyakát, hiábavaló igyekezettel próbálva felkészülni bármilyen, az ég felől érkező esetleges csapásra, ami – logikusan – először mindig a magas alakokra szokott lesújtani. Vállig érő,

csapzott haja kezdett csomókban összefagyni. Jobb lett volna, ha edzés után még ottmarad és megszárítja, különösen a mai interjú előtt, de valamilyen oknál fogva – talán, mert épp rossz passzban volt – végül mégsem tette. Az alacsonyan függő, szürke fellegek havat ígértek. Quentinnek úgy tűnt, mintha a világ külön neki állított volna össze egy spéci kis nyomortablót: a távvezetékeken gubbasztó varjak, a széttaposott kutyaszar, a szélfútta szemét, a temérdek jármű és gyalogos által számtalan módon megszentségtelenített és összetaposott lucskos, korhadó tölgyfalevelek tömkelegének lehangoló összképét. – Jesszusom, dugig vagyok! – nyögte James. – Már megint szétettem az agyam. Miért kell nekem mindig így telezabálnom magam? – Talán mert egy falánk disznó vagy? – kérdezte Julia sziporkázóan. – Mert már unod, hogy még látod a hasadtól a saját lábad? Mert azon vagy, hogy a petyhüdt pocakod a farkadig lógjon? James a feje mögé emelte a kezét, és ujjaival beletúrt hullámos, gesztenyebarna hajába. Majd hatalmasat böfögött. Teveszőrös kasmírkabátja tárva-nyitva lengett a csípős novemberi délutánon. A hideg sosem zavarta őt. Quentin viszont folyton fázott; úgy érezte magát, mint aki menthetetlenül csapdába esett a saját, személyes, örökké tartó telében. James énekelni kezdett, valahol félúton a „Good King Wenceslas” és a „Bingo” dalok dallamára: Egyszer, régen élt egy szegény

erős, derék, bátor legény. Kardot kötött, úgy lovagolt, Csak ő tudja, miért kóborolt… – Jézusom! – visította Julia. – Fogd már be! James még öt éve írta ezt a dalt, amelyet paródiának szánt egy középiskolai tehetségkutató versenyre. De a mai napig szerette énekelni, és mostanra már mindenki más is kívülről fújta. Julia nekilökte egy szemeteskukának a még mindig dalolászó srácot, aki még ebből sem értett, ezért aztán lerántotta a fejéről a kötött sapkát, és elkezdte vele püfölni a fejét. – Jaj, a séróm! Az én belőtt kis interjúfrizurám! Jakab király – gondolta Quentin. Le roi s’amuse. 1 – Srácok! Utálok bulirontó lenni – szólt közbe –, de kábé két percünk maradt. – „Ó, jaj, mi lesz most! Hű, de el fogunk késni!” – csicseregte Julia gúnyosan. – Most mit majrézol?! Örülnöm kellene – gondolta Quentin. Fiatal vagyok, eleven és egészséges. A barátaim jó fejek. Van két viszonylag normális ősöm. Nevezetesen az apja, aki orvosi tankönyveket szerkesztett, és az anyja, aki komoly festői ambíciókat dédelgető reklámgrafikusként dolgozott. Az átlag középosztály szilárd és oszlopos tagja vagyok. A tanulmányi átlagom magasabb, mint amit a legtöbben egyáltalán el tudnak magukról képzelni. Ám miközben a brooklyni Ötödik sugárúton szedte a lábát fekete nagykabátjában és szürke interjúöltönyében, Quentin pontosan tudta, hogy valójában nem boldog. De miért nem? Pedig kínos alapossággal begyűjtötte a boldogság minden létező

kellékét. Elvégezte az összes szükséges rituálét, kimondta a varázsszavakat, meggyújtotta a gyertyákat, meghozta az áldozatokat. Ám a boldogság – akár valami engedetlen szellem – mégsem volt hajlandó eljönni hozzá. Ő pedig kifogyott az ötletekből, hogy mit tehetne még, amivel magához csalogathatná. Némán követte Jamest és Juliát: bodegák, önkiszolgáló mosószalonok, divatbutikok, ragyogó neoncsövekkel villogó mobilüzletek mellett haladtak el. Majd egy bár következett, ahol a vén trógerek már most, délután háromnegyed négykor is nagyban vedeltek; azután pedig a külhoni háborúk veteránjainak emelt, barna téglafalú épület jött, előtte az utcára kitett műanyag teraszbútorokkal. Mindez csak megerősítette abban a hitében, hogy az igazi élete – az, amit valójában élnie kellene – elkeveredhetett a kozmikus bürokrácia valamiféle kapitális adminisztrációs baklövése folytán. Ez nem lehet az. Valahová máshová került, valaki máshoz, én pedig most kénytelen vagyok helyette beérni ezzel a hamis és vacak műélettel. De talán majd Princetonban előbukkan az igazi, nagybetűs Élete. Újra megismételte a zsebében az érmés trükköt. – A pöcsöddel játszol, Quentin? – kérdezte James. Quentin elpirult. – Nem, képzeld, nem azzal játszom! – Hé, nincs miért szégyenkezned! – csapott James a vállára. – Tudod, kitisztul tőle az ember feje. A csípős levegő áthatolt Quentin interjúöltönyének vékony szövetén, de nem volt hajlandó begombolni a kabátját. Hagyta,

hogy átfújjon rajta a fagyos szél. Nem számított; igazából amúgy sem nagyon volt jelen. Nem. Gondolatban most is Filloryban járt. Christopher Plover Fillory és még azon is túl2 című ötkötetes regényciklusa Angliában jelent meg még az 1930-as években. A könyvek részletesen elbeszélik az öt Chatwin testvér (Martin, Fiona, Rupert, Helen és Jane) egy olyan mágikus birodalomban átélt kalandjait, amelyre a különc bácsikájuknál és nénikéjüknél tett vidéki nyaralásaik során, véletlenül bukkantak rá. Valójában persze nem nyaralnak: az apjuk derékig gázol a vérben és sárban Passchendaele-ben, az édesanyjuk pedig kórházban fekszik valami rejtélyes – minden bizonnyal pszichés eredetű – betegséggel. Ezért hát nagy sietve elpaterolják őket vidékre, ahol, azt remélik, biztonságban lakhatnak a rokonoknál. Csakhogy az összes bajuk és bánatuk forrása mindvégig ott lappang a háttérben. A történet előterében a gyermekek három éven át minden nyáron otthagyják az internátust, hogy visszatérjenek Cornwallba, és mindannyiszor megtalálják a módját, hogy bejussanak Fillory titkos és mágikus világába, ahol mindenféle kalandokat élnek át, varázslatos tájakat derítenek fel, és megvédelmezik az ott élő szelíd teremtményeket az őket fenyegető különféle veszedelmektől. Ezen ellenséges hatalmak közül a legkülönösebb és legkitartóbb egy lepelbe burkolózó, titokzatos női figura, akit csak az Órák Úrnője néven emlegetnek, és akinek az óravarázslatai magának az időnek a megállításával fenyegetnek, megbűvölve egész Filloryt egy

különösen barátságtalan és esős, késő szeptemberi délutánon, délután öt órakor. A legtöbb diáktársához hasonlóan, Quentin is még az általánosban kiolvasta a Fillory-könyveket. Ám a többséggel – köztük Jamesszel és Juliával – ellentétben ő sosem tudott teljesen megfeledkezni róluk. Hozzájuk fordult, amikor úgy érezte, nem képes megbirkózni a „való világgal”, ami – mi tagadás – igen gyakran megesett. (A Fillory-könyvek egyszerre jelentettek vigaszt, amiért Julia nem szerette viszont, és valószínűleg arra is rámutattak, hogy miért nem.) Tény, hogy erősen érződött rajtuk az angol gyermekotthonok ódon illata, ő pedig titokban kínosan érezte magát, amikor azokhoz a részekhez ért, amelyekben a Vánkos Paripa szerepelt – egy hatalmas, gyengéd és szeretetteljes, lószerű mágikus teremtmény, aki éjjelente bársonypatákon üget át Filloryn, és olyan széles meg kényelmes a háta, hogy akár aludni is lehet rajta. Ám Filloryt illetően létezett egy sokkal csábítóbb és veszélyesebb igazság is, aminek gondolatától Quentin nem tudott szabadulni. Csaknem olyan volt, mintha a Fillorykönyvek – de különösen az első kötet, A világ a falakban – magáról az olvasásról szólnának. Amikor a legidősebb Chatwin, a mélabús Martin kinyitja a nagyapjuk régi órájának üveges szekrényét, amely egy sötét és szűk, félreeső folyosón strázsál a nénikéjük házában, és átkerül Fillory csodás birodalmába (Quentin számtalanszor elképzelte magában, amint esetlenül félretolja az óra ingáját, akár egy óriási torok nyelvcsapját), az épp olyan volt, mint amikor ő kinyitott egy könyvet. Egy olyat,

ami tényleg el tudta varázsolni, amivel a könyvek hallgatólagosan mindig kecsegtetnek, ám valójában szinte sosem teljesítenek be, méghozzá, hogy kiragadják az olvasójukat, igazán kiragadják abból a valóságból, amiben él, és elröpítik egy másik helyre, egy jobb világba. A világ, amit Martin felfedez nagynénje házának falaiban, a varázslatos alkonyat birodalma: a táj olyan tisztán, tökéletesen fehér és fekete, akár egy nyomtatott könyvlap, szúrós tarlókkal és hullámzó dombhátakkal, amelyeket a rajtuk keresztül-kasul futó ódon kőfalak tarkítanak. Filloryban mindennap pontosan délben napfogyatkozás van, az évszakok pedig akár egy teljes évszázadig is eltarthatnak. Csupasz fák lombtalan ágai nyújtóznak az ég felé. Halványzöld tengerek hullámai nyaldossák a törött kagylóhéjjal borított, hófehér partokat. Filloryban a dolgok oly módon jelentőségteljesek, ahogyan ebben a világban sosem. Filloryban a megfelelő érzelmeket éli át az ember, amikor a dolgok megtörténnek. A boldogság ott egy valóságos és ténylegesen elérhető állapot. Olyasmi, ami jön, ha hívják. Vagy nem is: eleve el sem pártol senkitől soha! A járdán álltak, a keresett ház bejárata előtt. Itt már jóval elegánsabb volt a környék, széles sétányokkal és a föléjük benyúló fákkal. Az épület falát téglából emelték; ez volt az egyetlen különálló lakóhely a villanegyed sorházai között. Híres helyszínnek számított a helybéliek körében, mivel fontos szerepet játszott az egykori véres, sok áldozatot követelő brooklyni csatározásokban. Mintha szelíd rosszallással

emelkedett volna a körülötte parkoló autók és az utcai lámpák fényei fölé, a maga előkelő németalföldi múltjával. Ha ez egy Fillory-regény volna – jegyezte meg Quentin gondolatban, csak a rend kedvéért –, a házban megbújna egy másik világba vezető titkos átjáró. Az itt élő öregúr kedves és kissé különc lenne, folyton elejtene megjegyzéseket, és bizonyos titokzatos célzásokat tenne, azután pedig, amikor hátat fordít, Quentin rábukkanna valami rejtélyes vitrinre, egy elvarázsolt ételliftre vagy valami hasonlóra, amin keresztül azután vad sejtésekkel eltelve, elkerekedő szemmel kukucskálhatna át és csodálkozhatna rá egy másik világ tiszta látványára. Ez viszont nem egy Fillory-regény. Julia kék gyapjúkabátot viselt, kerek gallérral, amitől tisztára úgy festett, akár egy francia diáklány. – Hát akkor… – szólalt meg. – Csak keményen, srácok! Kapjátok el, és jól szorongassátok meg a tökét! – Találkozzunk utána, mondjuk a könyvtárban. – Oké. Szia! Szertartásosan összekoccantották az öklüket. A lány zavartan lesütötte a szemét. Tudta, hogy mit érez iránta a fiú, Quentin pedig tudta, hogy tudja, és nem is volt mit mondani többet a dologról. Némán várt; úgy tett, mintha teljesen lebilincselné az egyik mellettük parkoló autó, miközben a lány búcsúcsókot nyomott James ajkára – közben a mellkasának támaszkodott a tenyerével, és felemelte a sarkát, akár egy tinisztár a régmúltból –, majd ő és James lassan fellépkedtek a betonfeljárón a bejárati ajtóig.

James Quentin vállára tette a kezét. – Tudom, mit gondolsz, öregem – jegyezte meg mogorván. Quentin volt közülük a magasabb, James viszont a szélesebb hátú, masszívabb testalkatú, így könnyen kibillentette Quentint az egyensúlyából. – Azt hiszed, téged senki nem ért meg igazán. De én igen! – Megszorította Quentin vállát, csaknem atyáskodva. – Én vagyok az egyetlen, aki totál megért téged. Quentin nem felelt. Irigyelhette ugyan Jamest, de nem gyűlölhette őt, mert amellett hogy őrülten jóképű és okos volt, a mellkasában kedves és érző szív dobogott. James Martin Chatwinre emlékeztette, jobban, mint bárki más, akivel valaha találkozott. De ha James egy Chatwin volt, akkor vajon ez mivé tette Quentint? Az volt az igazi gond James társaságával, hogy mindig ő játszotta a hőst. És így ugyan milyen szerep maradt neki? Csak a másodhegedűs haveré vagy a gonosztevőé. Quentin megnyomta a csengőt. Valahol a sötét ház mélyén lágy, fémes berregés hangzott fel. Ódivatú, folytonos csengőhang. Gondolatban még egyszer végigfutott az iskolán kívüli kedvenc elfoglaltságai, személyes céljai és hasonlók listáján. Teljes mértékben, minden lehetséges módon felkészült erre az állásinterjúra, talán a tökéletlenül megszárított haját kivéve, most azonban, hogy az eddigi előkészületeinek érett gyümölcse ott volt az orra előtt, egyszeriben elvesztette iránta minden korábbi vágyát és érdeklődését. Nem volt túlságosan meglepve. Már hozzászokott ehhez a furcsán közömbös érzéshez: mire az ember megtesz mindent, hogy elérjen valamit, van úgy, hogy többé már nem is kívánja megszerezni.

Állandóan szembesülnie kellett ezzel az állapottal. Azon kevés dolgok egyike volt ez, amikre bízvást számíthatott. A bejáratot egy lehangolóan átlagos és jelentéktelen, tipikus külvárosi üvegezett ajtó őrizte. A narancs és lila színű rézvirágok – minden kertészeti megfontolással dacolva – még mindig virultak, véletlenszerűen szétszórt alakzatban a lépcső két oldalán húzódó fekete földes virágágyásokban. Milyen különös, hogy ezek még mindig nyílnak ilyenkor, novemberben – gondolta Quentin, a legcsekélyebb kíváncsiság nélkül. Visszahúzta csupasz kezét a kabátja ujjába, a kabátujjai végét pedig bedugta a hóna alá. Bár már elég hidegnek tűnt az idő a havazáshoz, valamiért mégis az eső kezdett szemerkélni. Öt perccel később még mindig esett. Quentin újra próbálkozott: ezúttal kopogott az ajtón, majd finoman benyomta. Az résnyire nyílt, és odabentről meleg légáramlat csapta meg őket. Egy idegen házának langyos, gyümölcsös illata. – Van itt valaki? – kiáltott be Quentin. Ő és James pillantást váltottak egymással. Kitárta az ajtót, egészen sarkig. – Jobb, ha adsz neki még egy percet. – Mégis ki szórakozik ilyesmivel a szabadidejében? – töprengett hangosan Quentin. – Lefogadom, hogy pedofil. Az előszobában sötétség és csend honolt; a hangokat keleti szőnyegek fojtották el. James, még mindig odakint ácsorogva, újra megnyomta a csengőt. Senki nem felelt. – Nem hiszem, hogy lenne itt bárki – jelentette ki Quentin. Attól, hogy Jamesnek odakint a földbe gyökerezett a lába, hirtelen csak még erősebb vágy támadt benne, hogy belépjen. Ha arról a fickóról, aki az interjút készíti velünk, netán kiderülne,

hogy valójában a Fillory mágikus birodalmába nyíló kapu őrzője, hogy sajnálnám, hogy nem valami kényelmesebb lábbelit viselek! – gondolta. Lépcsősor futott fel az emeletre. Balra egy rideg, szemlátomást ritkán használt ebédlő nyílt, jobbra pedig egy sokkal barátságosabb dohányzószoba bőr karosszékekkel és egy faragott, emberméretű fából készült ruhásszekrénnyel, amely egymaga árválkodott az egyik sarokban. Hm. Érdekes. A fal nagyobbik felét egy régi, nála is magasabb hajózási térkép borította, rajta egy díszes iránytűrózsa. Villanykapcsolót keresve végigtapogatta a falat. Az egyik sarokban nádszék terpeszkedett, ő azonban nem ült le. Minden redőny le volt eresztve. Az odabent uralkodó sötétség jellege nem is annyira egy befüggönyözött házéra emlékeztetett, mint inkább a tényleges éjszakára; mintha a nap egyszeriben lenyugodott volna, vagy napfogyatkozás állt volna be abban a pillanatban, ahogy átlépte a küszöböt. Quentin lassított felvételként, óvatosan belopózott a dolgozószobába. Mindjárt újra kimegyek, és majd onnan szólongatom a házigazdát. Csak még egy perc. Muszáj legalább benéznem. A sötétség úgy burkolta be, akár egy bizsergető elektromos felhő. A szekrény hatalmas volt; akkora, hogy az ember könnyűszerrel bemászhatott. Rátette a kezét a kicsiny, behorpadt réz gömbfogantyúra. Nem volt bezárva. Az ujjai megremegtek. Le roi s’amuse. Képtelen volt uralkodni magán. Úgy érezte, mintha az egész világ őkörülötte forogna – mintha egész eddigi élete csak arra szolgált volna, hogy elvezesse őt ehhez a pillanathoz.

Kiderült, hogy a bútordarab egy bárszekrény. Méghozzá akkora, hogy gyakorlatilag egy teljesen felszerelt bárnak otthont adott. Quentin hátranyúlt, és megérintette a lágyan csörömpölő üvegek sorai mögötti száraz, érdes felületű furnérlemezt – csak hogy biztosra menjen. Szilárd. Nem volt benne semmi mágikus. Erősen zihálva becsukta az ajtót, arca szinte lángolt a sötétben. Lopva körülnézett, csak hogy teljesen és minden kétséget kizáróan meggyőződjön róla, hogy senki nem figyeli – és csak akkor vette észre a padlón heverő holttestet. Tizenöt perccel később az előszoba tele volt emberekkel és lázas nyüzsgéssel. Quentin egy sarokban ült, a nádszéken, akár egy koporsóvivő olyasvalaki temetésén, akivel soha életében nem találkozott. Olyan keményen nyomta a hűvös, szilárd falnak a tarkóját, mintha az lett volna az utolsó kapcsolódási pontja ehhez a valósághoz. James ott állt mellette. Úgy tűnt, nem tudja, mit kezdjen a kezével. Nem néztek egymásra. Az öregember a hátán feküdt, a padlón elterülve. A hasa jókora, kerek púpként dudorodott előre, ősz haja őrült Einsteinfrizuraként meredezett szanaszét a fején. Három mentős guggolt körülötte: két férfi meg egy nő. A nő megnyerően, mármár illetlenül csinos volt – egyáltalán nem tűnt odaillőnek abban a komor és gyászos környezetben. Mintha nem a neki megfelelő szerepet kapta volna. Mindhárman szorgosan ténykedtek, de azért mégsem egy sürgősségi klinikai életmentés villámgyors, lázas kapkodása zajlott. Másfajta serénykedés volt ez, a kötelező, ám nyilvánvalóan kudarcra ítélt újjáélesztésé. Halkan suttogtak, majd összecsomagoltak, letépkedték a

ragtapaszokat, és egy külön tartályba gyűjtötték az eldobható, szennyezett segédeszközöket. Az egyik izmos férfi gyakorlott, szakszerű mozdulatokkal eltávolította a holttest torkából az intubációs csövet. Az öregember szája nyitva volt, és Quentin meglátta az élettelen, szürke nyelvét. Megcsapta az orrát valami, amiről magának sem akarta beismerni, hogy gyenge, kesernyés – ám egyértelműen – ürülékszag. – Ez gáz – jelentette ki James, nem először. – Ja – hagyta rá Quentin rekedtes hangon. – Totál gáz. – Mintha az egész szája és a fogai is elzsibbadtak volna. Úgy érezte, ha nem mozdul, senki nem keverheti bele őt még jobban ebbe az egészbe. Próbált lassan lélegezni és nyugodtan ülni. Egyenesen maga elé meredt, és nem volt hajlandó arra irányítani a tekintetét, ami ott zajlott a dolgozószobában, a szeme előtt. Tudta: ha Jamesre nézne, csak a saját lelkiállapotát látná visszatükröződni az arcán, a pánik végtelen folyosóján, amely sehová sem vezet. Azon töprengett, mikor volna okés, ha lelépnének. Nem tudott szabadulni a furcsa szégyenérzettől amiatt, hogy ő volt az, aki hívatlanul beosont a házba – mintha valamiképpen ő maga okozta volna ezzel az öregúr halálát. – Nem lett volna szabad pedofilnak neveznem – mondta Quentin hangosan. – Hiba volt. – Ja. Durva hiba – értett egyet James. Lassan beszéltek, mintha mindketten most próbálnák életükben először használni a nyelvet. Az egyik mentős, a nő, felegyenesedett a holttest mellett guggoló helyzetéből. Quentin nézte, ahogy kinyújtózik, a

derekára szorítja a tenyerét, és előbb az egyik, majd a másik oldalra billenti a fejét. Azután feléjük indult, és menet közben lehámozta a kezéről a gumikesztyűt. – Hát – jelentette be csaknem vidám hangon –, ennek annyi! – Az akcentusa alapján ítélve angol lehetett. Quentin megköszörülte kiszáradt torkát. A nő célzott, és bravúrosan bedobta a kesztyűket a szoba túlsó végében álló szemeteskosárba. – Mi történt vele? – Agyvérzés. Szép és gyors módja a távozásnak, ha már menni kell. Neki pedig, úgy tűnik, kellett. Biztosan szeretett inni. A kézmozdulatával eljátszotta, hogy felhajt egy felest. Az arca kipirult a holttest melletti hosszú guggolástól. Legfeljebb huszonöt lehetett, és szépen élre vasalt, sötétkék, rövid ujjú, kigombolható pólót viselt, egy stílusban elütő gombbal – a stewardess a pokolba tartó járaton. Quentin azt kívánta, bárcsak ne volna ennyire dögös a csaj. Az átlagos kinézetű nőkkel bizonyos szempontból sokkal könnyebb volt a dolga – velük nem kellett szembesülnie annak fájdalmával, hogy valószínűleg foglaltak vagy elérhetetlenek. Ő azonban nagyon is vonzó volt: sápadt, vékony, és túlságosan is bájos, széles és elképesztően szexi szájjal. – Hát… – Quentin nem tudta, mit mondhatna. – Sajnálom. – Miért sajnálod? – kérdezte a nő. – Talán te nyírtad ki? – Én csak egy interjúra jöttem. Az öreg a Princetoni Egyetemnek készített interjúkat frissen végzett diákokkal. – Akkor meg mit izgat?

Quentin tétovázott. Azon töprengett, nem értette-e félre ezt az egész beszélgetést. Felállt, amit amúgy már akkor meg kellett volna tennie, amikor a nő odalépett hozzájuk. Sokkal magasabb volt nála. Még az adott körülmények között is úgy gondolta, hogy ennek a csajnak túl határozott fellépése van mentőorvos létére. Mintha nem is igazi doki volna, vagy ilyesmi. Meg akarta nézni, nincs-e valami névtábla kitűzve a mellkasára, de nem szerette volna, ha rajtakapja a nő, hogy a mellét bámulja. – Nem konkrétan az ő személye izgat – felelte Quentin óvatosan –, csak úgy általában tulajdonítok bizonyos eszmei értéket az emberi életnek. Ezért, bár nem ismertem őt, azt hiszem, mégis joggal mondhatom, hogy sajnálom, hogy meghalt. – De mi van, ha életében egy szörnyeteg volt? Talán tényleg lehetett pedofil is. Meghallotta, amit mondtam. – Talán. De az is lehet, hogy rendes fickó volt. Vagy akár egy szent. – Akár. – Jó sok időt tölthettek halott emberek társaságában – váltott tegezésre. A szeme sarkából bizonytalanul érzékelte, hogy James zavarodottan figyeli a kibontakozó, különös párbeszédet. – Hát, elvileg ugye az volna a dolgunk, hogy életben tartsuk őket. Legalábbis ezt mondják nekünk. – Elég kemény lehet. – Akik már kipurcantak, azokkal sokkal kevesebb a gond. – Csendesebbek. – Pontosan.

A nő tekintete nem igazán volt összhangban azzal, amit mondott. Leplezetlenül méregette a srácot. – Nézze, hölgyem! – vágott közbe James. – Szerintem jobb volna, ha mi most lelépnénk. – Hová ez a sietség? – kérdezte a nő. A tekintetét közben továbbra sem vette le Quentinről. Úgy tűnt, hogy – gyakorlatilag szinte mindenki mással ellentétben – jobban érdekli ő, mint James. – Figyeljetek, azt hiszem, hogy az öreg hagyott itt nektek valamit. A nő felvett két A4-es méretű barna borítékot egy márványborítású asztalkáról. Quentin a homlokát ráncolta. – Azt nem hinném. – Szerintem tényleg mennünk kéne – próbálkozott James újra. – Igen, ezt már mondtad – felelte a mentősnő. James kinyitotta az ajtót. A betóduló hideg üdítő és kellemes sokként hatott. Valahogy olyan kijózanítóan valóságosnak érződött. És Quentinnek pontosan erre volt most szüksége: többre a kinti valóságból. És kevesebbre ebből, bármi legyen is ez. – De most komolyan – erősködött a nő. – Szerintem vigyétek csak magatokkal. Lehet, hogy fontos. A tekintete továbbra is Quentin arcát fürkészte. A pillanat mozdulatlanná sűrűsödött körülöttük. Az előtérben csípőssé és kissé nyirkossá vált a levegő, ő pedig alig pár méterre állt egy holttesttől. – Nézze, mi most lelépünk – mondta James. – Köszönjük. Biztos vagyok benne, hogy mindent megtettek, amit csak tudtak.

A szexi mentős hölgy sötét haja két vastag copfba fogva lógott. Ékszerként fényes, sárga, zománcozott gyűrűt hordott, és díszes, antik ezüst karórát. Fitos orra, apró, hegyes álla, és sápadt bőre volt. A halál vékony, törékeny, csinos angyalaként állt ott, és a kezében tartott két barna borítékot, amikre az ő nevük volt írva vastag marker filces, nagy betűkkel. Valószínűleg átiratok vagy bizalmas ajánlások lehettek bennük. Quentin valamilyen okból – talán csak mert tudta, hogy James nem fogja – elvette tőle, amin a saját neve szerepelt. – Rendben. Viszlát, srácok! – énekelte a mentős csaj. Azzal sarkon perdült, visszament a házba, és becsukta maga mögött az ajtót. Egyedül maradtak a verandán. – Na… – összegezte James. Az orrán át hangosan beszívta a levegőt, és egy határozott szusszanással kifújta. Quentin biccentett, mintha egyetértését fejezte volna ki azzal, amit James mondott. Lassan visszaballagtak a járdához vezető kis ösvényen. Még mindig szédelgett a feje. Nem igazán érzett semmi késztetést, hogy megbeszélje Jamesszel a történteket. – Figyu – kezdte James. – Szerintem jobb lenne, ha nem maradna nálad. – Ja – bólintott Quentin. – De tudod, még mindig visszaadhatod. Úgy értem, mi lesz, ha kiderül? – Hogy derülne ki? – Mit tudom én. – Ki tudja, mi van ebben a borítékban? Akár még hasznos is lehet.

– Ja, hát, akkor még szerencse, hogy a fickó beadta a kulcsot – mondta James kissé ingerülten. Szó nélkül ballagtak tovább egészen a háztömb végéig; mindkettejüket bosszantotta a másik jelenléte, bár ezt önmaguknak sem akarták bevallani. A palakővel burkolt járda nyirkos volt, az ég pedig ezüstösen ragyogott az esőtől. Quentin tudta, hogy valószínűleg tényleg nem kellett volna elfogadnia azt a borítékot. Mérges volt magára, amiért elvette, és Jamesre is, amiért ő a sajátját nem. – Figyu, majd koccanunk – mondta James. – Most mennem kell, Jules vár a könyvtárban. – Oké. Szertartásosan kezet ráztak. Az egész olyan furcsán véglegesnek tűnt. Quentin lassan elsétált az Első utcán. A házban, ahonnan épp távoztak, nemrég meghalt egy ember. Még mindig máshol járok. Egyszerre ráébredt – micsoda szégyen –, hogy legbelül voltaképp megkönnyebbülést érez, amiért végül mégsem kellett ma részt vennie a Princeton-interjúján. Kezdett sötétedni. A nap máris lenyugvóban volt a Brooklynt beborító szürke felhőpaplan mögött. Az elmúlt órában most jutott eszébe először a mára hátramaradt tennivalói listája: a fizikai problémamegoldó készlet, a töridoga, az e-mailek, a mosatlan és a szennyes. A teendők súlya visszarángatta őt a hétköznapi világ gravitációs kútjába. El kell majd magyaráznia a történteket a szüleinek, akik azután – valami számára felfoghatatlan és ezért kellő határozottsággal vissza nem utasítható módon – el fogják érni, hogy úgy érezze: mindez az ő hibája. Azzal pedig a dolgok visszazökkennek majd a rendes

kerékvágásba. A könyvtárban randizó Juliára és Jamesre terelődtek a gondolatai. A lány a nyugati civilizációról Mr. Karrasnak benyújtandó házi dolgozatán ügyködik majd – azon a hathetes projekten, amit végül persze két álmatlanul töltött nap és éjszaka alatt fog összedobni. Bármilyen buzgón sóvárgott is utána, hogy övé legyen a lány, és ne Jamesé, azt nem igazán tudta elképzelni, hogyan nyerhetné el a szívét. Számos fantáziálása leghihetőbb verzióiban James váratlanul és fájdalommentesen elhunyt, hátrahagyva a zokogva gyászoló Juliát, aki ezután lágyan omlott a karjaiba. Miközben ütemesen lépkedett, Quentin kibontotta a borítékot lezáró piros cérnás csatot. Tüstént látta, hogy nem az ő szövegének átirata és nem is valamiféle hivatalos dokumentum lapul benne. A boríték mélyén egy notesz rejtőzött. Régi, ütöttkopott darabnak tűnt; a sarkai benyomódtak és simává, gömbölyűvé koptak, a borítója pedig foltokban megsárgult. Az első oldalon, tintás kézírással az alábbi szöveget olvasta: A Varázslók A „Fillory és még azon is túl” sorozat hatodik kötete A tinta már megbarnult a kortól. A Varázslók – Quentin nem tudott róla, hogy Christopher Plover valaha is könyvet írt volna ilyen címmel. Azt pedig bármelyik könyvmoly alapból tudta, hogy a Fillory-sorozat csupán ötkötetes. Amikor lapozott egyet, a lapok közül kicsusszant egy kettéhajtott, fehér noteszlap, amelyet rögtön felkapott és elsodort a szél. Egy másodpercre fennakadt egy kovácsoltvas kerítés rácsán, majd a szél ismét továbbsöpörte.

A lakótömb előtt kicsiny, háromszögletű közös kert húzódott; túl szűk és rendhagyó alakú földdarabka ahhoz, hogy a területfejlesztők műve lehessen. Minthogy a vitatott tulajdonjogi helyzet fekete lyukként szippantott magába minden hivatalos megoldási kísérletet, az aprócska parcellát már évekkel ezelőtt önkényesen birtokba vette a vállalkozó szellemű szomszédok egy kis közössége, amely kiásta, és az állam északi részéből származó gazdag, fekete humusztalajra cserélte a Brooklynban őshonos, eredeti savas homokot. Eleinte sütőtököt, paradicsomot és zöldhagymát termesztettek, és kicsiny japán sziklakerteket rendeztek be itt, a derű és nyugalom apró szigeteit. Ám idővel kezdték elhanyagolni a területet, és a haszonnövények helyett szívós városi gyomok vertek gyökeret, majd teljesen elburjánzottak, kiszorítva törékenyebb, egzotikusabb vetélytársaikat. A noteszlap most ebbe a sűrű kuszaságba repült be, és eltűnt a szeme elől. Az évnek ebben a kései időszakában már az összes növény elszáradt vagy haldoklott, még a gyomok is. Quentin begázolt a derékig érő dzsumbujba; a nadrágjába száraz növényi szárak akadtak, bőrcipője talpa alatt pedig barna üvegszilánkok recsegtek. Átvillant a fején, hogy a cetlin talán a dögös mentős csaj mobilszáma szerepel. A kert keskeny volt ugyan, ám meglepően hosszan elnyúlt. Három vagy négy méretes fa is nőtt benne, és ő minél mélyebbre hatolt közéjük, annál sötétebb és sűrűbb lett körülötte a növényzet. Végül sikerült megpillantania a noteszlapot, amely fennakadt a magasban, az indákkal befuttatott rácsozaton. Félő volt, hogy a papiros újra elszabadul, és kirepül a hátsó kerítés lécein,

mielőtt még odaverekedhetné magát. Ekkor megszólalt a telefonja: az apja hívta. Quentin nem törődött vele. A szeme sarkából mintha látta volna, amint valami nagy és sápadt lény elsuhan a saspáfrány levelei mögött, ám mire odakapta a fejét, már eltűnt. Tovább nyomakodott az összeszottyadt kardvirágok és petúniák, a vállig érő, elszáradt napraforgószárak és rózsabokrok között – a törékeny, merev ágak és virágok sűrűjében, amelyek halálukban díszes gyolcsmintázatba fagytak. Azt hitte volna, hogy mostanra már átjut egészen a Hetedik Sugárútig. Még elszántabban tört magának utat a ki tudja, milyen mérgező növényzetben. Már csak ez hiányzik, egy francos szömörcecsípés. Különös volt látnia, ahogy az élettelennek tűnő növénytakaróban itt-ott még mindig előkandikált néhány eleven, zöld szár, amely ki tudja, honnan szívott még magának éltető nedveket. Hirtelen megcsapta az orrát valami édes illatfoszlány a levegőben. Megtorpant. Egyszerre minden elcsendesedett. Semmi autódudálás, semmi szirénavijjogás. A telefonja is abbahagyta a csörgést. Metsző hideg lett, az ujjai teljesen elgémberedtek. Visszaforduljak, vagy nyomuljak tovább? Még beljebb préselte magát a sűrű sövénybe, lehunyt szemmel grimaszolt, miközben kezével védte arcát az érdes, karcoló gallyak között. Megbotlott valamiben – egy régi kőben. Egyszeriben rátört a hányinger. Verítékezni kezdett. Amikor újra kinyitotta a szemét, egy hatalmas, széles, tökéletesen sík, fák övezte zöld gyepen találta magát. A dús fű

ellenállhatatlanul illatozott. Az arcát forró napsugarak melengették. Rossz szögből tűzött rá a nap. És hova az ördögbe tűntek a felhők? Az égbolt vakítóan kék volt. Émelyítően forgott körülötte a világ. Pár másodpercig visszatartotta a lélegzetét, majd kifújta a tüdejéből a fagyos téli levegőt, és meleg nyári levegőt szívott a helyébe, amely sűrűnek hatott a benne lebegő pollenszemcséktől. Tüsszentett egyet. A széles, füves síkságon túl, látótávolságban hatalmas ház emelkedett – csupa mézsárga terméskő és szürke palalemez, mindenféle kéményekkel, oromzattal, tornyocskákkal, tetőkkel és fedélszerkezetekkel díszítve. Középen, a főépület felett fenséges óratorony tört a magasba; még Quentinnek is szemet szúrt, milyen különös és elütő kiegészítésül szolgált ez egy máskülönben magánrezidenciának látszó épületnek. Maga az óraszerkezet velencei stílusban készült: egyetlen tüskés mutató forgott körbe a római számokkal jelölt számlapon. Az egyik épületszárny fölé egy obszervatórium zöldes, eloxidálódott rézkupolája emelkedett. A ház és a pázsit között hívogató angolkert jellegű teraszok és csalitok, élősövények és szökőkutak váltakoztak. Quentin egészen biztos volt benne, hogy ha pár másodpercig teljesen mozdulatlanul áll, egyszerre minden visszazökken a rendes kerékvágásba. Azon töprengett, nem valami szörnyű és végzetes idegösszeomlást vagy hasonlót él-e át éppen. Óvatosan visszasandított a válla felett. Nyomát sem látta maga mögött a kertnek, csak néhány nagy, lombos tölgyfa magasodott ott, egy

elég rengetegnek tűnő erdő hírnökeiként. A bal hóna alól lecsorgott a veríték a bordáin. Nagy volt a forróság. Quentin ledobta a zsákját a pázsitra, és lerázta magáról hosszú felsőkabátját. A csendben bágyadtan felcsiripelt egy madár. Jó húszméternyivel odébb egy magas, vékonydongájú kamasz egy fatörzsnek dőlve cigizett, és őt nézte. Nagyjából Quentinnel egyidősnek tűnt. Legombolt nyakú, nagyon vékony halvány rózsaszín csíkokkal díszített férfiinget viselt, élre vasalt gallérral. Nem nézett egyenesen Quentinre, csak szívott egy slukkot a cigijéből, és kifújta a füstöt a meleg nyári levegőbe. A jelek szerint egyáltalán nem zavarta a hőség. – Szia! – kiáltott oda neki Quentin. Erre feléje fordult. Odabiccentett egyet Quentinnek, de nem felelt. Quentin odasétált hozzá, a tőle telhető leglazább közömbösséggel. Tényleg nem akarta olyan személy benyomását kelteni, akinek halvány fogalma sincs róla, mi a helyzet. Még a kabátja nélkül is szakadt róla a veríték. Úgy érezte magát, mint egy túlöltözött angol felfedező, aki megpróbál lenyűgözni egy szkeptikus trópusi bennszülöttet. Azonban volt valami, amit meg kellett kérdeznie. – Ez itt… – kezdte Quentin, és megköszörülte a torkát. – Szóval, ez itt Fillory? – Hunyorgott a vakító napfényben. A fiatal srác nagyon komoly tekintettel nézett Quentinre. Újabb hosszú slukkot szívott a cigijéből, azután lassan megcsóválta a fejét, miközben kifújta a füstöt. – Nem – felelte. – New York állam északi része.

VARÁZSKAPU Nem nevette ki. Ezt Quentin később nagyra értékelte. – Észak? – ismételte Quentin döbbenten. – Úgy érted, mint mondjuk Vassar? – Láttam, hogy érkezel – folytatta a srác. – Gyere, oda kell mennünk a Házhoz. Elpöccintette a csikket, és nekivágott a széles pázsitnak. Nem pillantott hátra, hogy Quentin követi-e, és ő először tényleg nem is ment utána; ám azután hirtelen belé hasított a félelem, hogy itt marad egyedül ezen az ismeretlen helyen, és szedni kezdte a lábát. Kocogva igyekezett utolérni az idegen srácot. A zöld terület hatalmas volt, legalább féltucatnyi futballpálya együttes méretével vetekedett. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire sikerült átvágniuk rajta. A nap közben végig forrón égette Quentin tarkóját. – Szóval, mi a neved? – kérdezte a srác olyan hangon, hogy sütött belőle, valójában nem igazán érdekli a válasz. – Quentin. – Bájos. Honnan jöttél? – Brooklynból. – Hány éves vagy? – Tizenhét. – Én Eliot vagyok. Ne mondj el semmi mást, mert nem akarom tudni. Nem szeretnék semmilyen érzelmi kötődést. Quentinnek szinte futólépésben kellett haladnia, hogy tartani tudja vele a tempót. Volt valami Eliot arcában, ami különössé tette. A testtartása nagyon egyenes és szabályos volt, ám a szája

furcsán oldalra húzódott, ami állandó félgrimaszba rántotta az arcát, és ettől félig-meddig kilátszottak a valószínűtlen szögekben álló, girbegurba fogai. Úgy festett, mint akit rosszul kapott el a szülészfogó, mint egy enyhe születési rendellenességgel világra jött gyerek. Szokatlan megjelenése ellenére azonban Eliotból olyan könnyed és laza higgadtság és önuralom áradt, amitől Quentinben sürgető vágy támadt, hogy a barátja lehessen, vagy akár egyenesen szerepet cseréljen vele. Ő nyilvánvalóan azok közé az emberek közé tartozott, akik otthon érezték magukat a világban – természetesen lebegett a felszínen, miközben Quentinnek úgy tűnt, ő kénytelen szakadatlanul kimerítő és megszégyenítő kutyaúszással evickélni, csak hogy legalább néha egy-egy korty levegőhöz jusson. – Szóval, mi ez a hely? – firtatta Quentin. – Te itt élsz? – Úgy érted, itt, Varázskapuban? – kérdezte Eliot fesztelenül. – Ja, asszem. – Elérték a gyep túlsó szélét. – Már ha ezt nevezhetjük életnek. Eliot egy, a magas élősövényben nyíló résen át bevezette Quentint egy levelekkel teli, árnyas Labirintusba. A bokrok úgy lettek precízen lenyírva, hogy szűk, fraktálszerűen elágazó folyosókat alkossanak, amelyek szabályos közönként apró, árnyékos fülkékre és udvarokra nyíltak. Maga a sövény olyan sűrű volt, hogy egyáltalán nem szűrődött át rajta semmi fény, itt-ott azonban a napsugarak egy-egy sárga pászmája vetült az ösvényre odafentről. Útközben hol egy csobogó szökőkút, hol egy komor, viharvert, fehér kőszobor mellett haladtak el.

Jó öt perccel később kiléptek a Labirintusból egy benyílón át, amelynek két oldalán a hátsó lábukon ágaskodó medvék formájára nyírt díszfák tornyosultak, és kijutottak egy kőteraszra a hatalmas Ház árnyékában, amelyet Quentin már messziről is látott. Egy szélfuvallat hatására úgy tűnt, mintha az egyik magas, leveles medvealak lassan feléje fordította volna a fejét. – A dékán valószínűleg egy percen belül lejön érted – könyörült meg rajta Eliot. – Ide figyelj, ülj le oda – mutatott egy rozzant kőpadra, mintha csak egy túlságosan lelkes kutyát utasítana, hogy maradjon veszteg –, és próbálj meg úgy viselkedni, mintha idetartoznál. Ha pedig beárulsz neki, hogy cigizni láttál, a pokol legmélyebb bugyrába száműzlek. Ahol ugyan még sosem jártam, de ha csak a fele igaz a szóbeszédnek, csaknem olyan rémes hely, mint Brooklyn. Azzal Eliot sarkon fordult, és már el is tűnt a sövénylabirintusban, Quentin pedig engedelmesen leült a padra. Lebámult a fényes, fekete interjúcipői közötti szürke kőlapokra, a hátizsákjára és az ölében összehajtott kabátjára. Ez az egész teljes képtelenség – gondolta józanul; a szavak elhangzottak ugyan az elméjében, de ez semmiféle hatást nem gyakorolt a világra körülötte. Úgy érezte magát, mintha valami nem túl kellemetlen bódulatban lenne része. A kő járólapokba aprólékos gonddal egymásba fonódó indák mintázatát vésték, vagy esetleg részletesen kidolgozott, kalligrafikus szavakat rejtettek, amelyek idővel az olvashatatlanságig elkoptak. A napfényben apró porszemcsék lebegtek, és repítőszőrös

magvacskák

sodródtak

lágyan.

Ha

hallucinálok,

akkor

brutálisan jó a képfelbontás – gondolta. Az egészben a csend volt a legfurcsább. Akárhogy hegyezte a fülét, egy árva autózajt se hallott. Úgy érezte, mintha egy mozifilmben szerepelne, ahol a hangsávot váratlanul lenémították. Egy kétszárnyas üvegajtó megzörrent párszor, majd kinyílt. A teraszra kilépett egy csíkos vászonzakót viselő magas, kövér férfi. – Szép jó napot! – köszöntötte. – Te volnál hát Quentin Coldwater. Hibátlan kiejtéssel beszélt; mintha azt szerette volna, hogy legyen egy kis angolos akcentusa, ám nem volt eléggé sznob ahhoz, hogy színlelje. Szelíd, kerek arcát ritkás szőke haj keretezte. – Igen, uram. – Quentin még soha életében nem szólított egyetlen felnőttet (és senki mást) sem „uram”-nak, de ez most egyszeriben valahogy helyénvalónak tűnt. – Légy üdvözölve a Varázskapu Egyetemen! – folytatta a férfi. – Feltételezem, már hallottál rólunk. – Hát, ami azt illeti, nem, uram – ismerte be Quentin óvatosan. – Nos, lehetőséget kaptál egy itteni felvételi vizsgára. Nekivágsz? Quentin nem tudta, mit feleljen. Amikor ma reggel felébredt, egyáltalán nem ilyen kérdésekre számított. – Nem tudom – felelte pislogva. – Mármint, azt hiszem, nem vagyok biztos benne.

– A válaszod tökéletesen érthető, ám attól tartok, nem elfogadható. Nekem egy határozott igenre vagy nemre van szükségem. No, persze csak a vizsgát illetően – tette hozzá segítőkészen. Quentinnek az a kifejezett érzése támadt, hogy ha most nemet mond, mindez véget ér, mielőtt becsukja a száját, és újra ott találja magát a hideg esőben, a kutyaszaros járdán ácsorogva az Első utcában, azon tűnődve, vajon miért érezte akkor egy futó másodpercre a tarkóján a nap melegét. Erre pedig nem állt készen. Még nem. – Hogyne, oké – bólintott, nem akarva túl mohónak és türelmetlennek tűnni. – Igen. – Pompás! – Házigazdája azok közé a látszólag jó kedélyű emberek közé tartozott, akiknek csak az arcuk tükrözött vidámságot, a szemük nem igazán. – Akkor hát lássuk azt a vizsgát! A nevem Henry Fogg… ha kérhetem, mellőzd a poénokat, már mindet hallottam… viszont nyugodtan szólíthatsz dékán úrnak. Kövess, kérlek! Azt hiszem, te vagy az utolsó érkező – tette még hozzá. Valójában egy árva poén sem jutott Quentin eszébe. A házba belépve csendes és hűs légkör fogadta, a levegőben pedig a könyvek, keleti szőnyegek, régi fabútorok és dohányfüst sűrű, fűszeres illata terjengett. A dékán türelmetlenül lépkedett előtte. Beletelt egy percbe, mire Quentin szeme alkalmazkodott az új fényviszonyokhoz. Keresztülsiettek egy tágas nappalin, amelynek falán sötét olajfestmények függtek, végighaladtak egy szűk, faburkolatú folyosón, majd felkapaszkodtak

többemeletnyi lépcsősoron, míg végül elérkeztek egy masszív faajtóhoz. Abban a pillanatban, ahogy kinyílt, több száz szempár villant, és tekintetek sokasága szegeződött Quentinre. A helyiség hosszú és levegős volt, és különálló fa iskolapadok sorakoztak benne szabályosan elrendezve. Mindegyik padban egy-egy komoly tekintetű tinédzser ült. Nyilvánvalóan osztályteremben voltak, ám nem olyanban, amilyenhez Quentin szokott – ahol a salaktégla falakat hirdetőtáblák és poszterek borították, rajtuk ágakról csüngő kiscicák képei, a „KITARTÁS, BÉBI!” lufibetűs felirattal. Nem: ennek a teremnek a falát régi terméskövekből emelték. A helyiséget betöltötte a ragyogó napfény, és hosszanhosszan elnyúlt hátrafelé. Olyan hatást keltett a látványa, mint valami tükrökkel kivitelezett vizuális trükk. A diákok többsége Quentinnel egyidős lehetett, és a jelek szerint a lazaság és barátságosság ugyanolyan általános szintjén álltak, mint ő. Ám nem mindannyian. Akadt köztük néhány punkfigura is, tarajos frizurával vagy kopaszra borotválva, és látott egy jelentős gót csoportot is köztük, meg egy olyan szuperkomoly zsidót, egy haszidot. Egy túl nagy, vörös keretes szemüveget viselő égimeszelő lány ostobán vigyorgott mindenkire. A fiatalabb csajok némelyike viszont úgy festett, mint aki az imént bőgött. Az egyik srácon nem volt póló, és az egész hátát zöld meg vörös tetoválások borították. Jesszusom! Milyen szülők engednek ilyesmit a kölykeiknek? – gondolta Quentin. Egy másik motoros kerekesszékben ült. Egy harmadiknak hiányzott a bal karja. Sötét, legombolt nyakú inget

viselt, amelynek az egyik ujja fel volt hajtva, és ezüstkapocs tartotta meg a helyén. Az összes iskolapad teljesen egyforma volt, és mindegyiken egy hagyományos, üres, kék tesztfüzet hevert, mellette egy vékony, nagyon hegyes 0,3-as grafitceruzával. Minden dolog közül, amit Quentin eddig itt látott, ez volt a legelső, ami ismerősnek tűnt neki. Egyetlen üres pad maradt valahol a terem végében: odament, helyet foglalt, és fülsiketítő nyikordulással előrébb húzta a székét. Egy pillanatra csaknem azt hitte, mintha Julia arcát látta volna megvillanni a tömegben, ám a lány csaknem azonnal félrefordította a fejét, és egyébként sem maradt idő a bámészkodásra. A tanterem elején Fogg dékán mesterkélten megköszörülte a torkát. – Nos akkor – kezdte. – Pár dolog elöljáróban. A vizsga egész időtartama alatt néma csend lesz. Nyugodtan ránézhettek a többi hallgató lapjára; tapasztalni fogjátok, hogy üresnek tűnik majd a számotokra. A ceruzátok nem igényel további hegyezést. Ha szeretnétek egy pohár vizet, csak tartsátok fel a fejetek fölé három ujjatokat, így! – Azzal a gyakorlatban is szemléltette a mozdulatot. – Ne aggódjatok amiatt, ha netán felkészületlennek érzitek magatokat a vizsgára. Sehogyan sem tudtatok volna felkészülni rá, habár éppilyen helytálló lenne azt mondani, hogy bizonyos értelemben egész eddigi életetekben erre a vizsgára készültetek. Mindössze kétféle eredmény létezik: megfelelt és nem felelt meg. Ha megfeleltek, továbbléphettek a vizsga második fordulójába. Ha nem feleltek meg, és a többségetek nem fog, akkor hazakerültök az otthonaitokba valamiféle hihető alibivel,

és csak vajmi kevés és homályos emléketek marad erről az egész eseményről. – A teszt időtartama pontosan két és fél óra. Lássatok neki! A dékán a falitábla felé fordult, és felrajzolta rá egy óra számlapját. Quentin lepillantott az asztalán heverő üres brosúrára. Már nem volt üres. Kezdett megtelni kérdésekkel; a betűk szó szerint a szeme láttára jelentek meg a papíron, sorra, egymás után rajzolódtak ki. A tantermet megtöltötte a kollektív papírzizegés; mintha egy egész madárraj kelt volna szárnyra. Fejek hajoltak a tesztlapok felé, teljes összhangban. Quentin ráismert erre a mozdulatra. Egy sereg nagy teljesítményű színjeles tesztgyilkos veselkedett neki ezzel a lendülettel vérverítékes munkájának. És ez teljesen rendben is volt így. Hiszen ő is közéjük tartozott. Quentin nem úgy tervezte, hogy a délután – vagy a reggel, vagy ki tudja, milyen napszak – hátralévő részét egy sorozatgyártott, ismeretlen témájú teszt kitöltésére szánja egy merőben ismeretlen oktatási intézmény falai között, valamilyen idegen, eltérő éghajlati zónába tartozó helyen, ahol még mindig vadul tombol a nyár. Neki most Brooklynban kellett volna dideregnie, miközben interjút készít vele valami idős polgár, aki időközben elhalálozott. Ám a közvetlen körülmények belső logikája elsöpörte minden egyéb aggodalmát, bármily megalapozottnak is tűntek egyébként. Ő aztán sosem szállt vitába a logikával. A tesztfeladatok jó része számtan volt; elég alapszintű anyagnak tűnt Quentinnek, aki olyan rejtélyesen jól szerepelt matekból, hogy a gimi, ahová járt, kénytelen volt az

oktatásának ezt a részét átengedni a Brooklyn College-nak. Semmi vészesebb, mint egy-két tetszetős differenciális geometriai számítás és pár lineárisalgebra-tétel bizonyítása. Ám akadtak jóval egzotikusabb kérdések is. Némelyikük egyenesen totál értelmetlennek tűnt. Az egyik például egy kártyalap hátoldalát mutatta – persze nem egy tényleges kártyalapét, hanem csak a rajzát, a bicikliző angyali ikrek szokásos ábrájával –, és neki meg kellett tippelnie, hogy a pakli melyik lapja az. Hát van ennek egyáltalán bármi értelme? Vagy a teszt egy későbbi részében kapott egy idézetet A viharból, azután ki kellett találnia egy kamu nyelvet, és le kellett fordítania az eredeti Shakespeare-szöveget az általa kisütött halandzsára. Ezt követően kérdéseket kapott az általa kiötlött műnyelv nyelvtanával és helyesírásával kapcsolatban, majd – De most őszintén, ennek tényleg mi értelme? – annak a kitalált országnak a képzeletében létező földrajzáról és kultúrájáról is írnia kellett, ahol folyékonyan beszélték az általa kitalált nyelvet. Majd a kamu nyelvre átültetett eredeti passzust vissza kellett fordítania angolra, miközben különös figyelmet szentel a művelet után felbukkanó bármilyen esetleges nyelvtani, szóhasználati és jelentésbeli torzulásra. Most komolyan! Mindig beleadott apait-anyait az iskolai tesztekbe, de ebben a helyzetben nem volt egészen biztos benne, hogy mit is várnak tőle. Ahogy haladt a kitöltésével, a teszt menet közben is változott. A szövegértési szakasz mutatott neki egy paragrafust, amely olvasás közben elenyészett a papírról, majd kvízkérdések sora következett a szöveg tartalmáról. Valami újfajta komputerizált

papír lenne – nem erről olvastam valahol, hogy valaki már dolgozik rajta? Digitális tinta? Mindenesetre bámulatos a felbontása. Megkapta feladatnak, hogy rajzoljon egy nyulat, amelyik nem volt hajlandó nyugton maradni, miközben készítette – mihelyt mancsokat firkantott neki, kéjesen vakarózni kezdett, majd körbeugrándozott az oldalon, belerágcsálva a többi kérdésbe, úgyhogy valósággal kergetnie kellett a ceruzájával, hogy befejezhesse a bundája besatírozását. Végül néhány sebtében odaskiccelt retekkel sikerült valamelyest elterelnie a figyelmét, majd gyorsan kerítést rajzolt köré, hogy kordában tartsa a kis tapsifülest. Rövidesen minden egyébről megfeledkezett, és csak arra figyelt, hogy sorra megválaszolja a különös kérdéseket, egyik kielégítő választ biggyesztve oda a másik után tetszetős, elegáns kézírásával, igyekezve kielégíteni a teszt minden perverz kérését. Egy teljes óra eltelt, mire egyáltalán felpillantott a papírjából. A hátsója sajgott. Mocorogni kezdett a székén. Az ablakokon beszűrődő napfényfoltok odébb vándoroltak. De valami más is megváltozott. Amikor nekilátott a felmérőnek, minden egyes padban ültek, mostanra azonban több is üresen állt. Pedig nem vette észre, hogy bárki is távozott volna a teremből. Quentin zsigereiben a kétség hideg, kristálykemény magja kezdett formálódni. Jesszusom, ezek biztos máris befejezték. Nem volt hozzászokva, hogy klasszisokkal jobbak legyenek nála bármilyen osztályban. A tenyerét csípni kezdte a saját verítéke: beletörölte a combjába. Kik ezek az arcok?

Amikor Quentin a tesztfüzet következő oldalára lapozott, az üresen állt, leszámítva a lap közepén díszelgő egyetlen, cikornyás betűkkel írt szót: FIN – akár egy régi mozifilm végén. Hátradőlt a székén, és sajgó szeméhez nyomta fájó tenyerét. Hát, elröppent életének két olyan órája, amit már sosem kap vissza. Quentin még mindig nem vette észre, hogy bárki is felkelt és távozott volna a teremből, a helyiségben mégis kezdett komolyan megritkulni a létszám. Mostanra legfeljebb talán ötven diák maradt, és már jóval több volt az üres iskolapad, mint amelyben ültek. Úgy tűnt, mintha lágyan, némán kicsusszant volna valaki a teremből, valahányszor másfelé fordult. A meztelen felsőtestű, tetovált hátú punk még mindig ott üldögélt. Bizonyára végzett a saját tesztjével, vagy feladta, mert azzal tökölt, hogy egyre újabb és újabb pohár vizet kért. Az asztala már zsúfolásig volt poharakkal. Quentin azzal töltötte a maradék húsz percet, hogy kibámult az ablakon, és egy pörgetős trükköt gyakorolt a ceruzájával. Végül újra bejött a dékán, és azt mondta a még jelen lévőknek: – Örömmel tájékoztatlak titeket, hogy mindannyian továbbjutottatok a teszt következő fordulójába. Ebben a körben a Varázskapu tantestületének tagjai egyéni képességeitek alapján fognak elbírálni benneteket. Várakozás közben nyugodtan ehettek, ihattok, felfrissülhettek, és beszélgethettek a társaitokkal. Quentin összesen huszonkét főt számolt össze, az eredeti csoportnak talán egytizedét. Bizarr módon egyszer csak belépett egy néma, komikusan hiteles, fehér kesztyűt viselő komornyik, és elkezdett körbejárni a teremben. Mindannyiuknak kiosztott

egy-egy fatálcát, rajta egy szendviccsel – sült vörös paprika és nagyon friss mozzarella sajt volt kovászos kenyéren –, egy jó nagy körtével és egy vastag kocka étcsokival. Minden diáknak kitöltött a poharába felirat nélküli, külön üvegekből valami zavarosan pezsgő szénsavas üdítőitalt – mint kiderült, grépfrútos szódát. Quentin megebédelt, és odaoldalgott az első sorhoz, ahol a többi bejutott diák gyülekezett. Szánalmasan megkönnyebbültnek érezte magát, hogy sikerült idáig eljutnia, noha valójában halvány fogalma sem volt róla, neki miért sikerült, és másoknak miért nem, vagy hogy mivel jár majd a sikeres vizsga. A komornyik türelmesen átpakolta a lötyögő és csörömpölő vizespoharakat a punk asztaláról egy tálcára. Quentin Juliát kereste a tekintetével, ám a lánynak vagy nem sikerült a „beugrója”, vagy eleve nem is járt ott soha. – Meg kellett volna szabniuk egy pontos határt – magyarázta épp a punk, aki az imént Penny néven mutatkozott be. Szelíd, ábrándos arckifejezése volt, ami furcsa ellentmondásban volt máskülönben félelmetes megjelenésével. – Hogy hány pohár vizet kérhetünk. Mondjuk fejenként legfeljebb ötöt. Szeretem letesztelni az ilyen agyatlanságokat, ahol a rendszer a saját szabályaival vág maga alá. Vállat vont. – Meg amúgy is, untam magam. A tesztfüzet az első húsz perc után kijelentette, hogy kész vagyok. – Húsz perc? – Quentinben a csodálat és az irigység tusakodott egymással. – Jesszusom! Nekem két órámba telt befejezni.

A punk újra vállat vont, és vágott mellé egy grimaszt, ami azt üzente: „Most mégis mit vársz, mi a francot mondjak erre?” A tesztet sikeresen teljesítőkben a bajtársiasság viaskodott a bizalmatlansággal. Néhányan bemutatkoztak, elárulták, hová valósiak, és óvatos megjegyzéseket fűztek a teszthez, habár minél több részletre derült fény, annál nyilvánvalóbb lett a számukra, hogy mindenki különböző feladatokat kapott. Az országból mindenfelől érkeztek, két srácot leszámítva, akikről kiderült, hogy ugyanabban az inuit rezervátumban élnek, Saskatchewanban. Körbejárták a termet, és arról sztorizgattak, ki hogyan került ide. Nem volt két teljesen azonos történet, ám valami jellegzetes hasonlóság mindig akadt köztük. Valaki beszaladt egy félreeső sikátorba egy elveszett labda után, vagy egy víztelenítő árokba egy elkóborolt kecskét keresve, vagy követett egy megmagyarázhatatlan extra kábelt a gimi számítógépes termében, amely egy olyan titkos szerverszobához vezetett, amely korábban sosem létezett. Azután jött a zöld gyep, a nyári hőség, és valaki, aki elkísérte őket ide, a vizsgaterembe. Amint véget ért az ebédszünet, tanárok kezdtek bekukkantani hozzájuk, és sorra bemondták a jelöltek neveit. Ábécé szerint haladtak, ezért alig telt el pár perc, amikor egy komoly, negyvenes, vállig érő sötét hajú nő Quentin Coldwatert szólította. Quentin követte őt egy szűkös, lambériázott helyiségbe, amelynek hosszú ablakai meglepően nagy magasságból nyíltak rá a gondozott pázsitra, amin korábban ő is átvágott. Amikor bezárult mögöttük az ajtó, a szomszédos vizsgaszobából átszűrődő fecsegés zaját mintha hirtelen

elvágták volna. Egy ütött-kopott, tekintélyes méretű, robusztus íróasztal két oldalán egy-egy szék várakozott, egymással szemben. Quentin kissé szédült; mintha a tévében nézte volna a jelenetet. Röhejes volt az egész. De mégis magára parancsolt, hogy összpontosítson. Elvégre ez itt egy verseny, vagy mi, én pedig mindig tarolok az efféle erőpróbákon. Ez volt ő, és most érezte, hogy egyre növekszik a tét. Az asztal üresen állt, leszámítva egy pakli kártyát és egy kupac, nagyjából tucatnyi érmét. – Úgy tudom, szereted a bűvésztrükköket, Quentin – kezdte a nő. Enyhe európai, de közelebbről meghatározhatatlan akcentussal beszélt. Izlandi talán? – Kérlek, mutass be nekem párat! Ami azt illeti, Quentin valóban szerette a bűvésztrükköket. A varázslás és az illuzionisták világa iránti érdeklődése három éve kezdődött, ami részben az olvasási szokásainak köszönhető, főként azonban az iskolán kívüli elfoglaltságai színesítésének szánta, egy olyan tevékenységnek, amely nem kényszerítette a más emberekkel való tényleges érintkezésre. Quentin érzelemmentes órák százait töltötte iPodjával, és az egykedvűség révületében nézett végig számtalan érmeeltüntető, kártyakeverő és vékony műanyag pálcákból művirágcsokrokat elővarázsoló videót. Újra meg újra megnézte a szemcsés, silány minőségű oktatókazettákat, amelyeken középkorú férfiak szemléltettek lassított, közeli felvételeken bűvészmutatványokat, fehér vászonlepedők háttere előtt. Quentin felfedezte: a mágia egyáltalán nem olyan romantikus

dolog, mint eleinte hitte. Sokkal inkább komor, az unalomig ismételt és csalóka szemfényvesztés. Ő pedig csak gyakorolt és gyakorolt, orrvérzésig, és idővel nagyon penge lett a dologban. Quentinék háza közelében nyílt egy bolt, amely mindenféle selejtes elektronikai kütyük, poros társasjátékok, szerencsekavicsok, műhányás és egyéb bizarr holmik mellett bűvészkellékeket is árult. Ricky, a pénztáros fazon, akinek – akár egy amis farmernek – szakálla és barkója volt, de bajusza nem, nagy morogva, kelletlenül beleegyezett, hogy adjon Quentinnek néhány tippet. Nem kellett hozzá sok idő, hogy a tanítvány felülmúlja a mesterét. Tizenhét évesen Quentin már ismerte A whisky és szóda mutatványt és a trükkös, félkezes pakliemelést, a zsonglőrködés terén pedig megtanulta előadni a nem kis kihívást jelentő Mills Mess-féle mozdulatsort három – olykor pedig egy-egy rövid, eksztatikus menet erejéig négy – labdával. A suliban mindig emelt valamelyest a népszerűségén, valahányszor demonstrálta, hogy képes erőteljes, robotszerűen pontos mozdulatokkal úgy eldobni csuklóból egy közönséges kártyalapot, hogy az négy méterről is élével egyenesen beleállt a menzán osztott íztelen, szivacsszerű almák bármelyikébe. Quentin először a kártyákért nyúlt. Büszke volt a paklikeverési tudományára, így a hagyományos Riffle shuffle egybepörgetés helyett fáraókeverést alkalmazott, arra a – sajnos valószínűtlen – esetre, ha a vele szemben ülő nő netán tudná, mi a különbség a két technika között, és tisztában lenne vele, milyen hihetetlenül nehéz jól és pontosan kivitelezni a fáraót. Végigfutott a szokásos rutinján, amelyet már eleve, tudatosan úgy állított össze, hogy a lehető legtöbb ügyességi trükkjét

felvonultassa: hamis emelések és keverések, felütések, csúsztatások, passzok, húzások követték egymást. A trükkök között egyik kezéből a másikba pörgette, zúdította, forgatta a lapokat, szemkápráztató alakzatokban és sebességgel. A mutatványsor mellé elvileg járt egy szabvány zsargonszöveg is, ám a szavai esetlenül, üresen csengtek ebben a csendes, levegős, káprázatos szobában az elegáns és méltóságteljes, korosodó asszony előtt. Rövidesen el is hallgatott, és inkább némán folytatta a bemutatót. A lapok suhogó, csattogó és csusszanó zajokat adtak a nyugodt csendben. A nő rezzenéstelen éberséggel figyelt; engedelmesen húzott egy lapot, valahányszor megkérték rá, és nem mutatott meglepetést, amikor Quentin – minden valószínűség ellenére – elővarázsolta ugyanazt egy alaposan megkevert pakli közepéről, az inge zsebéből vagy akár a puszta levegőből. Ezek után érmékre váltott. Csillogó, vadonatúj nikkelpénzek voltak, remekül rovátkolt, éles szélekkel. Nem voltak kellékei, se poharak, se hajtogatott zsebkendők, vagy hasonlók, így aztán a tenyerére és az ujjaira, a pörgetésekre és villantásokra, csúsztatásokra, feldobásokra és elkapásokra szorítkozott. A nő egy percig némán figyelte, majd átnyúlt az asztal felett, és megérintette a karját. – Ezt ismételd meg, kérlek! – mondta. Quentin engedelmesen úgy is tett. A trükk régi volt, A vándorló érme, amelyben egy – valójában három – nikkelérme vándorolt át rejtélyesen egyik kezéből a másikba. Újra meg újra megmutatta a nézőjének, hogy azután pimaszul ismét eltüntesse; majd úgy tett, mintha végképp nyoma veszett volna;

persze győzedelmesen ismét elővarázsolta, hogy végül a közönsége szeme láttára, a nyitott tenyerében váljon köddé. Valójában a csenések, csúsztatások és ejtések elég átlagos, bár jól megírt sorozatáról volt szó, egy különösen merész és erőteljes látványmegőrző eltüntetéssel fűszerezve. – Csináld újra! Megismételte a produkciót. A nő a mozdulatsor közepén megállította. – Ez itt… ennél a résznél van egy hiba. – Hol? – kérdezte a homlokát ráncolva. – Így kell csinálni. A nő lebiggyesztette a száját, és megrázta a fejét. Majd leemelt három érmét a kupacról, és egy pillanatig sem tétovázva, anélkül, hogy a viselkedésében bármi is arra utalt volna, hogy épp valami különleges dolgot tesz, hibátlanul bemutatta A vándorló érméket. Tökéletes produkció volt. Quentin nem bírta levenni a szemét a nő apró, hajlékony barna kezéről. A mozdulatai simábbak, olajozottabbak és pontosabbak voltak, mint bármelyik hivatásos illuzionistáé, akit valaha látott. A nő a közepén megállt. – Látod? Itt, ahol a második érmének át kell kerülnie az egyik kézből a másikba. Fordított passzolásra van szükség, így tartsd az ujjaiddal. Gyere át ide, hogy jobban lásd. Szófogadóan átsietett a nő mellé az asztal túloldalára, és odaállt mögé, és próbált nem belesni a dekoltázsába. A nő keze kisebb volt az övénél, ám az érme mégis úgy tűnt el az ujjai között, ahogy egy kismadár a sűrű bozótban. Lassan megismételte neki a mozdulatot előre, majd visszafelé is, lépésekre bontva.

– Én is ezt csinálom – bólintott Quentin. – Mutasd! A nő most már leplezetlenül mosolygott. Megragadta a csuklóját, és megállította a mozdulat közepén. – Most. Hol a második érme? Quentin kinyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé. Az érme… nem volt sehol. Eltűnt. Megfordította a kezét, megmozgatta az ujjait, majd az asztalra nézett, az ölébe, a padlóra. Sehol semmi. Eltűnt. Elcsórta tán, amíg nem figyeltem? Kinézem belőle… Azokkal a villámgyors ujjaival és azzal a Mona Lisa mosolyával… – töprengett. Nem zárhatta ki teljesen a dolgot. – Gondoltam – állt fel a nő. – Köszönöm, Quentin, megyek, beküldöm a következő vizsgáztatót. Quentin nézte, ahogy távozik, közben még mindig a zsebeit tapogatta, és a hiányzó érme után kutatott. Életében először nem tudta eldönteni, vajon átment-e, vagy megbukott. Az egész délután így telt: professzorok parádéztak be az egyik ajtón, és ki a másikon. Az egész olyan volt, mint egy álom: egy hosszú, zavaros, összefüggéstelen álom, bármilyen nyilvánvaló jelentés nélkül. Jött egy reszketeg fejű vénember, aki kotorászott egy darabig a nadrágzsebében, majd előhúzott és az asztalra dobott egy maréknyi rojtosra kopott, megsárgult, összecsomózott zsineget, azután stopperórával a kézben ott állt, és nézte, ahogy Quentin kibogozza őket. Egy félénk, nagyon fiatal nő – szemre alig lehetett idősebb Quentinnél – arra kérte, vázolja fel a Ház alaprajzát az alapján, amit az eddigi itttartózkodása során látott. Egy jókora fejű, dörzsölt fickó, aki nem akarta vagy nem tudta abbahagyni a szövegelést, kihívta őt

a villámsakk egy bizarr és egészen egyedi változatára. Egy idő után egyszerűen még csak nem is tudta komolyan venni őt – úgy érezte, mintha egyenesen az ő hiszékenységét tesztelné. Majd egy vörös hajú, dagadt, fontoskodó férfi következett, aki szabadon engedett a szobában egy apró, szivárványosan irizáló, kolibriszerű szárnyakat viselő, hatalmas és éber szemű gyíkot. Nem mondott semmit, csak keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt, és leült az asztal sarkára, amely boldogtalanul megreccsent a ránehezedő teher alatt. Nem lévén jobb ötlete, Quentin megpróbálta magához csalogatni a kis gyíkot, hogy leszálljon az ujjára. A gyíkocska oda is repült hozzá, és fürgén kicsippentett egy kicsinyke darabkát az alkarjából, amitől kiserkedt a vére. A fura szerzet tüstént odébb cikázott, és koppanva nekirepült az ablaknak, akár egy poszméh. A kövér pasas némán átnyújtott Quentinnek egy ragtapaszt, begyűjtötte a gyíkját, és szó nélkül távozott. Végül az ajtó becsukódott, és nem nyílt ki újra. Quentin nagyot sóhajtott, és átmozgatta a vállát. A jelek szerint véget ért a tanárok körmenete, bár arra senki nem vette a fáradságot, hogy erről őt is értesítse – vagy hogy bármit is mondjon neki. De legalább most jutott pár perc saját magára. Ekkorra a nap már csaknem lenyugodott. Nem látta ugyan a vizsgateremből, ahol várakozott, egy szökőkutat azonban igen, és a kút medencéjében a vízen tükröződő sugarak mély narancsvörösben izzottak. A fák lombjai közül köd szállt fel. A táj teljesen elhagyatottnak tűnt. A kezével megdörgölte az arcát. Kezdett kitisztulni a feje. Egyszerre – valószínűleg jóval az után, hogy elvárható lett volna

– belé hasított, hogy vajon mi az ördögöt képzelhetnek a szülei. Általában elég közömbösek voltak, és nem izgatták magukat az ő jövés-menését illetően, ám még nekik is megvoltak a maguk emberi korlátai. A sulinak mostanra már órák óta vége volt. Talán azt hiszik, elhúzódott az interjúja, bár az igazat megvallva elenyészően csekély lehetett annak az esélye, hogy egyáltalán emlékeztek Quentin mára tervezett bármiféle programjára. Vagy ha itt most nyár van, akkor lehet, hogy a suli még meg sem kezdődött otthon? Kezdett eloszlani elméjéről a kába köd, amiben egész délután elveszetten bolyongott. Azon tűnődött, vajon pontosan mennyire van itt biztonságban. Ha ez az egész egy álom, akkor hamarosan fel kell ébrednie. A zárt ajtón keresztül élesen beszűrődött, hogy valaki sír: egy fiú, aki túlságosan nagy gyerek volt már ahhoz, hogy mások előtt így elhagyja magát. Egy tanár halk, határozott hangon beszélt hozzá, ám a srác vagy nem bírta, vagy nem akarta abbahagyni a siránkozást. Próbálta figyelmen kívül hagyni ezt a beszüremkedő zajt, de annyira vészesen csüggesztő és elbátortalanító hang volt, amely máris kikezdte Quentin védőpajzsának – a kamaszos hidegvér kemény munkával létrehozott álcájának – külső rétegeit. Alattuk pedig valami félelemszerűség húzódott meg. A hangok rövidesen elhaltak, ahogy a fiút elvezették onnan. Quentin hallotta a dékánt fagyos, pergő hangon hadarni, miközben igyekezett nem dühösnek hangzani. – Akárhogyan is, nem vagyok benne biztos, hogy ezek után még érdekel a dolog. Valami kivehetetlen válasz következett.

– Ha nincs meg a szükséges létszám, egyszerűen hazaküldjük mindet, és kihagyunk egy évet. – Fogg eddigi méltóságteljes önmérséklete a jelek szerint erősen múlófélben volt. – Semmi nem tenne boldogabbá. Újjáépíthetnénk az obszervatóriumot. Átalakíthatnánk az iskolát szenilis vén professzorok szanatóriumává. Isten a megmondhatója, van belőlük épp elég. Kivehetetlen válasz érkezett. – Van egy huszadik, Melanie. Minden évben végigmegyünk ezen, és kiürítünk minden gimnáziumot, középiskolát és ifjúsági javítóintézetet, amíg meg nem találjuk. És ha még sincs, akkor örömmel benyújtom a lemondásomat, és onnantól a te problémád lesz; csak tessék, meglátjuk, mire mész vele. Per pillanat nem jut eszembe semmi, ami nagyobb örömmel töltene el. Az ajtó résnyire kinyílt, és egy pillanatra aggodalmas arc kukucskált be a szobába, egyenesen őrá nézve – Quentin első vizsgáztatója volt az, a sötét hajú, fürge ujjú európai hölgy. Quentin már épp szóra nyitotta volna a száját, hogy valami telefonálási lehetőség iránt érdeklődjön – az ő mobilja már csaknem teljesen lemerült, a töltöttségi szint kijelzőjén csupán egyetlen piros csík villogott hasznavehetetlenül –, ám az ajtó újra becsukódott. Hát ez remek! Akkor most annyi? Egyszerűen távozzak? Elfintorodott. Naná, hogy élek-halok a kalandokért, de ami sok, az sok. Ebből pedig kezd nagyon elegem lenni. A szobában már csaknem vágni lehetett a sötétséget. Villanykapcsolót keresve körbekémlelt, de nem talált ilyesmit; ami azt illeti, egész eddigi itt-tartózkodása alatt egyetlen elektromos berendezést sem látott. Se telefont, se villanyt, se

órát. Jó sok idő eltelt, amióta Quentin megette a szendvicsét meg azt a kocka étcsokit, és újra mardosni kezdte az éhség. Felállt, és az ablakhoz lépett, ahol még valamivel világosabb volt. Az ablak üvegtáblái meglazultak a vetemedéstől. Én maradtam itt utolsónak? Mi tart már ennyi ideig? Az ég fénylő, királykék kupolaként borult a táj fölé, telehintve hatalmas, lusta örvényekben mozgó, Van Gogh-csillagok sokaságával – olyan csillagokéval, amelyek Brooklynban láthatatlanok lennének: fényük belefulladna a folytonos fényszennyezésbe. Azon tűnődött, vajon mennyire vannak fenn, északon, és vajon mi történt a noteszlappal, amelyet kergetett és nem sikerült megtalálnia. Eszébe jutott a könyv a hátizsákjában, amit otthagyott az első vizsgateremben; most azt kívánta, bárcsak magánál tartotta volna. Elképzelte, ahogy a szülei épp vacsorát készítenek együtt a konyhában, valami gőzölgő finomságot a tűzhelyen, közben az apja valami rémesen ódivatú számot dúdol, és két pohár vörösbor várja őket az asztalon. Már-már hiányoztak neki. Az ajtó egyszer csak minden előzetes figyelmeztetés nélkül kivágódott, és belépett a dékán, miközben a válla mögött hátraszólt valakinek. – …még egy jelöltet? Rendben! – mondta szarkasztikusan. – Lássunk akkor egy jelöltet! És hozzon egypár francos gyertyát! – Letelepedett az asztal mögé. Az ingén nagy foltokban átütött a veríték. Nem kizárt, hogy amióta Quentin utoljára látta, ivott egy-két pohárkával. – Nos, Quentin, kérlek, foglalj helyet!

A másik szék felé intett. Quentin leült, Fogg pedig újra begombolta az ingnyaka legfelső gombját, és ingerlékenyen, sietős mozdulattal előrántott egy nyakkendőt a zsebéből. Fogg után belépett a sötét hajú nő, majd a csomós öregember következett, a repülő gyíkos dagadt fickó, és sorra mindaz a nagyjából tucatnyi férfi és nő, akik egész délután ki-be parádéztak a helyiségből. Felsorakoztak a fal mentén, bezsúfolódtak a szoba sarkaiba, és a nyakukat nyújtogatták, hogy szemügyre vegyék őt, miközben halkan sugdolóztak egymással. Ott volt köztük a tetkós punkgyerek is – a tantestületből senki sem vette észre, hogy épp besurrant, mielőtt becsukódott volna az ajtó. – Jöjjenek, jöjjenek, kérem! – invitálta őket befelé a dékán. – Valójában jövőre kellene ezt lefolytatnunk, az üvegházban. Pearl, kérlek, gyere ide mellém! – Utóbbi szavait annak a fiatal szőke hölgynek intézte, aki térképet rajzoltatott Quentinnel. – Most pedig – jelentette be, amikor végre mindenki odabent volt. – Quentin. Ülj le, kérlek! Pedig Quentin már ült. Fészkelődött egy keveset a székén. Fogg dékán az egyik zsebéből előhúzott egy vadonatúj, még fóliás kártyapaklit, a másikból pedig egy marék aprót, talán egydollárnyi értékben. Az érméket egy kupacba rendezte, de túl erőteljesen csapta le az asztalra, így a torony azonnal le is borult. Mindketten egyszerre nyúltak a szétcsúszott érmék után, hogy újrarendezzék őket. – Rendben, akkor vágjunk is bele! – Fogg összecsapta a kezét, és egymáshoz dörzsölte a két tenyerét. – Lássunk egy kis varázslatot!

Hátradőlt a székében, és keresztbe fonta a karját a mellkasán. Nem úgy volt, hogy ezen már túl vagyunk? Quentin gondosan ügyelt rá, hogy az arckifejezése higgadt és aggodalomtól mentes maradjon, az elméje azonban szabadesésben zuhant. Lassan kibontotta a még ropogósan merev új paklit; a műanyag védőfólia fülsiketítően zörgött a kínos csendben. Kilométernyi mentális távolságból figyelte magát, ahogy kezei kötelességtudóan teszik a dolgukat: pörgetés, keverés, pörgetés, emelés, gyakorlott ritmusban. Kétségbeesetten kutatott az elméjében valami olyan trükk után, amit még nem mutatott be az első körben. Valaki felköhintett. Még alig látott neki a rutingyakorlatnak, amikor Fogg leállította. – Nem, nem-nem-nem-nem! – csóválta a fejét Fogg gúnyosan kuncogva. – Ne így! Én valami igazi varázslatot akarok látni! Öklével kétszer rákoppintott a kemény asztallapra, és újra hátradőlt a székében. Quentin vett egy mély lélegzetet, és próbálta felfedezni Fogg arcán azt a jó kedélyt, amit korábban látott rajta; ám Fogg csak ült, és komolyan, várakozóan figyelt. A szeme opálos halványkék színű volt – halványabb, mint az égszínkék szemek általában. – Nem igazán értem, mit vár tőlem – mondta Quentin lassan, némi kínos hallgatás után; mintha elfelejtette volna a szövegét az iskolai színdarabban, és most azt kérné, hogy súgjanak neki. – Hogy érti, hogy igazi varázslatot? – Nos, nem is tudom. – Fogg vetett egy kaján oldalpillantást a tanártársaira. – Nem tudom, hogy értem. Te mondd meg nekem.

Quentin még párszor megkeverte a paklit, egyre lassabban. Fogalma sem volt, mit kéne tennie. Bármit szívesen megtett volna, ha a dékán pontosan megmondja neki, mit vár tőle, mit kellene tennie. Hát ennyi – gondolta csalódottan. Itt a vége. Ilyen érzés kudarcot vallani. Körbepillantott a teremben, de az arcok vagy kifejezéstelenül közömbösek maradtak, vagy gondosan kerülték a pillantását. Nyilvánvaló volt, hogy senki sem akar neki segíteni. Vissza fognak küldeni Brooklynba… Érezte, hogy lassan – bármilyen dühítő volt is – könnyek gyűltek a szemébe. Pislogva próbálta visszatartani őket. Úgy szerette volna nem izgatni magát, és magasról tenni az egészre – legbelül azonban szétesett, magába roskadt, és nem volt alatta semmilyen védőháló, ami felfogta volna a zuhanását. Itt van hát – gondolta. Ez az a teszt, amin elhasalok. Valójában nem is volt olyan nagyon meglepő a dolog. Már csak azon tűnődött, meddig hagyják még főni a saját levében. – Na, ne szórakozz velünk, Quentin! – mordult fel Fogg váratlanul. Csettintett az ujjával. – Gyerünk! Ébresztő! Átnyúlt az asztal felett, és durván megragadta Quentin kezét. Az érintése sokkolóan hatott. Az ujjai erősek és furcsán szárazak, csaknem forrók voltak. Mozgatni kezdte Quentin ujjait, olyan kicsavart pózokba erőltetve, amikbe egyáltalán nem akartak hajlani. – Például így! – mondta a dékán. – Meg így! Meg így! – Oké, elég lesz! – tiltakozott Quentin. Megpróbálta visszahúzni a kezét. – Hagyja abba! De Fogg nem állt le. A hallgatóság kényelmetlenül feszengett, és valaki mondott is valamit. Fogg tovább dolgozott Quentin

kezén, kíméletlenül gyúrva-dagasztva őket. Olyan erősen hátrahajlította és szétfeszegette Quentin ujjait, hogy fájdalom nyilallt az ízületeibe, és égni kezdett az ujjai közötti bőrhártya. Közben mintha fényvillanásokat látott volna a dékán kezei között. – Azt mondtam, hagyja abba! – Quentin elrántotta a kezét. Magát is meglepte, milyen jó érzéssel töltötte el a haragja. Végre volt legalább valami, amibe belekapaszkodhatott. A döbbent csendben vett egy mély lélegzetet, és nagyot szusszanva kifújta az orrán át. Amikor kiürült a tüdeje, úgy érezte, a levegővel együtt a saját kétségbeesése egy részétől is sikerült megszabadulnia. Elege lett abból, hogy ítélkeznek felette. Egész eddigi életében csak nyelt és tűrt szótlanul, de még neki is megvoltak a maga korlátai. És most betelt a pohár. Fogg újra beszélni kezdett, ám Quentin most már nem is figyelt rá. Elkezdett magában szavalni valamit, valami ismerőset. Beletelt pár másodpercbe, míg ráébredt, hogy még csak nem is angolul mormolja a szavakat, hanem azon az idegen nyelven, amit még korábban, a délutáni teszt során talált ki. Ez egy titkos, ismeretlen nyelv volt, amely – úgy döntött – mindössze egyetlen trópusi szigetvilágon őshonos, és csak ott beszélik: egy forró éghajlatú, bágyadt paradicsomban, egy Gauguin-festményben. Egy idegen tájon, amely fekete homokos partokkal ékes, kenyérfákban és édesvizű forrásokban gazdag; amin egy haragvó, izzóvörös vulkánisten uralkodik, és ahol a szájhagyomány útján öröklődő kultúra bővelkedik az obszcén szavakban és cifra káromkodásokban. Ő pedig folyékonyan beszélte ezt a nyelvet, akcentus nélkül, akár egy helybéli. Az

általa kimondott szavak nem imává álltak össze. Inkább valamiféle varázsigévé. Quentin abbahagyta a kártyakeverést. Innen már nem volt visszaút. Minden átváltott egy nagyon erősen lelassított felvételbe; mintha a helyiség egyszerre megtelt volna valami viszkózus, ám tökéletesen tiszta és átlátszó folyadékkal, amiben minden és mindenki szabadon, könnyen és nyugodtan lebegett. Minden és mindenki, kivéve Quentint, aki gyorsan mozgott. Kelyhet formálva két tenyeréből, mintha csak egy galambot engedne szabadon, könnyedén a mennyezet felé lökte a kártyákat. A pakli széthullott, és a lapjai röptükben szétszóródtak, akár egy meteorit, amely a légkörbe lépve darabjaira esik; és ahogy a kártyalapok hulló levelekként libegtek alá, egy kupacba rendeződve érkeztek vissza az asztallapra. Kártyavárat formáztak. A létrejött makett jól felismerhetően, még ha némileg rögtönzött és impresszionista módon is, annak az épületnek az alakját formázta, amelyben tartózkodtak. A lapok látszólag véletlenszerűen hulltak alá, mégis tökéletesen illeszkedő élekkel, szinte mágneses vonzerővel pattantak a helyükre, sorra egymás után. A két utolsó, a pikk és kőr ász úgy támaszkodott egymásnak, hogy tetőszerkezetet alkossanak az óratorony felett. A teremben most teljes, rezzenéstelen némaság uralkodott. Fogg dékán úgy ült ott, mintha a székébe fagyott volna. Quentin karján minden szőrszál égnek meredt, mégis tudta, mit csinál. Ujjai csaknem érzékelhetetlenül halvány, foszforeszkáló csíkot húztak maguk után a levegőben. Határozottan felpezsdültnek, szinte megrészegültnek érezte magát. Előredőlt, és könnyedén

ráfújt a kártyavármakettre, amely ekkor egy takarosan elrendezett paklivá csoportosult az asztal közepén. Felfordította a paklit, és legyező alakban kiterítette az asztalon, akár egy játéktermi osztó. Minden lap dáma volt – a négy szín, plusz továbbiak is, olyanok, amelyek egyébként nem is léteztek, mindenféle színben: zöldben, sárgában, kékben. Ott volt a szarvak dámája, az órák dámája, a méhek dámája és a könyvek dámája. Csupa királynő – egyesek uralkodói öltözékben, mások szégyentelenül, teljes meztelenségben. Némelyikük Julia arcát viselte. Mások a bájos mentős hölgyét. Fogg dékán átható tekintettel figyelte Quentint. Mindenki őt nézte. Na, ezt figyeljétek! Quentin újra egyberendezte a paklit, és minden különösebb erőfeszítés nélkül kettétépte, majd a fél paklikat ismét félbehasította, és az eredményül kapott maréknyi konfettifecnit az összegyűlt nézők közé vetette, akik Fogg kivételével mind ijedten összerezdültek. A dékán felállt. A széke hanyatt borult. – Árulják el, hol vagyok! – kérte Quentin szelíden. – Mondják meg, mit keresek én itt! Az asztalon kupacban álló érmékért nyúlt, és összezárta körülöttük az öklét; csak éppen a fémpénzek helyett az immár egy fényesen lángoló kard markolata volt, amelyet könnyűszerrel kivont az asztallapból; mintha csak neki készítették volna oda, markolatig a fába süllyesztve a pengét. – Mondják meg, mi folyik itt! – ismételte Quentin, ezúttal hangosabban, az összes jelenlévőhöz intézve szavait. – És ha ez a hely nem Fillory, akkor a jó kurva életbe, elárulná végre valaki, hogy hol a francban vagyok?

Quentin tíz lassú szívdobbanásig hagyta, hogy kardja hegye ott táncoljon Fogg orra előtt, majd fogást váltott a markolaton, és beledöfte a pengét az asztalba. Az izzó fémhegy úgy hatolt át a fán, akár a kés a vajon, majd szilárdan megállapodott benne. Fogg nem moccant. A kard finoman billegett a helyén. Quentin önkéntelenül szimatolni kezdett. Az ablakban kihunytak az utolsó alkonyi fények. Odakint leszállt az éj. – Nos… – törte meg végül a dékán a síri csendet. Előhúzott a zsebéből egy gondosan formára hajtogatott zsebkendőt, és felitatgatta vele gyöngyöző homlokát. – Azt hiszem, mindannyian egyetérthetünk abban, hogy átmentél a vizsgán. Valaki – a vénember az összecsomózott zsinegekkel – biztatóan Quentin vállára tette a kezét, és finoman, mégis meglepő erővel kihúzta a kardot az asztallapból, majd biztonságosan az oldalára fektette. Az összegyűlt vizsgáztatók soraiból lassú, bizonytalan taps hangzott fel, ami kisvártatva zajos üdvrivalgássá erősödött.

ELIOT Quentin utólag nem sok mindenre emlékezett az este hátralevő részéből, csupán arra, hogy ott töltötte az iskolában. Kimerült volt, és gyenge, mintha begyógyszerezték volna. Kongó ürességet érzett a mellkasában. Már egyszeriben az éhség sem mardosta, csak kétségbeesetten vágyott egy kis alvásra. Kínos helyzet volt, de a jelek szerint ez senkit sem zavart. Van der Weghe professzor asszony – kiderült, hogy így hívják a sötét hajú nőt – elmondta neki, hogy teljesen természetes, ha fáradtnak érzi magát, mivel épp most szavalta el az első Kis Varázsigéjét, bármi volt is az, és hogy az bárkit kimerített volna. Továbbá megnyugtatta, hogy a szülei miatt ne fájjon a feje, már minden el van rendezve. Nem fognak aggódni miatta. Azon a ponton Quentint már szinte egyáltalán nem izgatta a dolog; csak arra vágyott, hogy lerogyhasson végre. Hagyta, hogy a tanárnő félig felvezesse, félig felcipelje vagy tízezer lépcsőfokon egy takaros kis szobába, ahol egy nagyon, nagyon puha tollpaplan és hűvös, fehér lepedő várta. Cipőstül zuhant az ágyba. Miss Van der Weghe húzta le róla helyette – amitől úgy érezte magát, mint egy kis óvodás kölyök, aki még arra szorul, hogy más kösse ki a cipőjét. A professzor asszony betakarta, és ő már aludt, mielőtt a nő kilépett volna az ajtón. Másnap reggel egy hosszú, zavaros percébe telt, mire rájött, hol is van valójában. Idegen ágyban feküdt, és csak lassan, apránként sikerült összerakosgatnia az előző nap emlékfoszlányait. Péntek volt, és neki voltaképpen épp suliban kellett volna lennie. Ehelyett egy ismeretlen hálószobában

ébredt, a tegnapi ruhájában. Enyhe zavarodottságot és némi bűntudatot érzett, mintha túl sokat ivott volna egy partin, olyan emberek társaságában, akiket nem is ismer igazán, és bealudt volna a házigazda vendégszobájában. Nyomokban még némi macskajajszerűség is kínozta. De mégis… pontosan mi történt velem a múlt éjjel? Mit műveltem? Az emlékeit egyáltalán nem tudta hová tenni. Az események, amik felrémlettek, álomszerűek voltak – azoknak kellett lenniük –, mégsem álomnak érződtek. És ez a szoba, ahol pislogott, ezt tutira nem álmodta. Odakint hangosan felkárogott egy varjú, de azonnal el is hallgatott, mintha elszégyellte volna magát. Ezenkívül semmi más hang nem hallatszott. Az ágyból, ahol feküdt, tüzetesen szemügyre vette a szobát. A falak ívesen meghajlottak – a helyiség padlója nagyjából szabályos körcikkely alakú volt. A homlokzat felőli falat kőből emelték; a többit sötét faszekrények és kis, beugrófülkék foglalták el. A berendezést egy viktoriánus kinézetű íróasztal, egy komód és egy tükör alkotta. Az ágya egy faborítású fülkébe volt beszuszakolva. A homlokzati fal mentén végig apró, függőleges ablakok sorakoztak. El kellett ismernie, ritka lakályos és kellemes szobának tűnt. Tulajdonképpen semmi aggasztót nem látott. Talán mégsem teljes katasztrófa ez a hely. Mindenesetre úgy érezte, ideje felkelnie. Ideje letudni a dolgot, és a végére járni, mi ez az egész. Kikászálódott az ágyból, és halkan odalépkedett az egyik ablakhoz. Meztelen talpa alatt hűvösnek érezte a kemény kőpadlót. Korán volt még, alig virradt; köd ült a tájon, ő pedig nagyon magasan volt az épületben – a legmagasabb fák

csúcsánál is magasabban. Tíz órát aludtam. Végigkémlelte a zöld pázsitot. Némán és üresen terült el alatta. Ekkor vette észre a varjút: alatta lebegett, üvegesen fénylő, kékesfekete szárnyakon. Az asztalán talált üzenet tájékoztatta, hogy Fogg dékánnal fog reggelizni, lehetőleg minél korábban. Quentin egy szinttel lejjebb felfedezett egy diákotthon stílusú közös mosdót egy egész sor zuhanyfülkével és öblös, fehér porcelán mosdókagylókkal, meg gondosan hajtogatott, érdes anyagú, intézeti törölközők kupacaival. Megmosdott – a víz forró, erős sugárban zuhogott rá, ő pedig hagyta, hogy addig áztassa, amíg tisztának és nyugodtnak nem érezte magát. Zuhanyozás közben hosszan vizelt: kieresztette az éjjel a húgyhólyagjában felgyűlt savsárga folyadékot, és nézte, ahogy spirál alakban eltűnik a lefolyóban. Nagyon furcsának, szinte bizarrnak érezte, hogy nincs a suliban – hogy épp valami új helyen él át egy izgalmas kalandot, bármilyen valószínűtlennek tűnjék is. Jó érzés volt. A fejében egy mentális kárbecslő összegezte a várható veszteséget, amit az otthoni, brooklyni távolmaradása okozhat; úgy ítélte meg, hogy eddig még bőven az elfogadható határokon belül maradt. Megpróbálta a lehető legszalonképesebbé varázsolni a másnapos interjúöltönyét, amelyben az egész éjszakát töltötte, és elindult lefelé a lépcsőn. Az egész hely teljesen elhagyatottnak tűnt. Persze nem igazán várt hivatalos fogadtatást, de jó húsz percig kellett fel-alá csámborognia az üres – helyenként teraszokra nyíló – folyosókon, társalgókban és osztálytermekben, míg végül

rátalált az a fehér kesztyűs komornyik, aki előző nap felszolgálta neki a szendvicsét. Ő kísérte el a dékán irodájához, amely meglepően szűk kis helyiség volt, és azt is jórészt elfoglalta egy tank méretű elnöki íróasztal. A falakon válogatott könyvek és réginek látszó, sárgaréz hangszerek sorakoztak. A dékán is megérkezett, alig egy perccel később; világoszöld lenvászon öltönyt viselt, citromsárga nyakkendővel. Nyers és energikus volt, és semmi jelét nem mutatta neheztelésnek, zavarnak vagy bármi egyéb érzelemnek az előző esti jelenetre utalóan. Ő már korábban reggelizett, tájékoztatta Fogg, ám hozzátette, hogy Quentin attól még nyugodtan ehet, miközben beszélnek. – Na, akkor… – csapott a térdére a tenyerével, és viccesen felvonta a szemöldökét. – Haladjunk szép sorjában. Először is, a mágia valóságos, létező dolog. De erre már valószínűleg te magad is rájöttél. Quentin nem szólt semmit. Gondosan uralkodott az arckifejezésén, az egész testtartásán, és mozdulatlanul ült a székében. Egy Fogg válla feletti pontra szegezte a tekintetét. Elhatározta, hogy semmit nem árul el. Kétségtelenül ez volt a létező legegyszerűbb magyarázat az előző éjjel történtekre. Énje egy része – az a rész, amelyben a legkevésbé bízott – úgy akart rávetődni erre az ötletre, akár egy kiskutya a játéklabdára. Ám mindazoknak a dolgoknak a fényében, amik az eddigi életében valaha is történtek vele, inkább türtőztette magát. Túl sokszor és túl régóta csalódott már az egész világban. Oly sok évet töltött már valami ilyesmi utáni epekedéssel: sóvárgott a bizonyosságra, hogy a mindennapi világ nem az egyedüli létező

és valóságos világ, és kétségbeesetten küzdött az elsöprő erejű bizonyítékokkal, amik mind azt sejtették, hogy csak hiú ábrándokat kerget. Nem fogom hagyni, hogy most csak úgy palira vegyenek. Ahhoz hasonlatos volt ez az egész helyzet, mintha arra utaló nyomot talált volna, hogy valaki, akit már rég eltemetett és meggyászolt, végül nem is halt meg, sőt: valójában él és virul. Hagyta, hogy Fogg tovább beszéljen. – Hogy megválaszoljam a tegnap éjszakai kérdéseidet: a Varázskapu Egyetem kollégiumában vagy. – Megérkezett a komornyik egy tányérfedővel letakart, hatalmas tálcával, és serényen leszedte a fedőt, akár valami buzgó szobapincér. – A tegnapi vizsgateljesítményed alapján úgy határoztunk, hogy helyet kínálunk neked itt, a kollégiumban. Kóstold meg a szalonnát, mennyei! Helyi farmon hizlalják a malacokat, tejszínen és dión. – Várjunk, jól értem? Azt akarja, hogy itt járjak iskolába. Egyetemre. – Igen. Ide jönnél, ahelyett, hogy beiratkoznál valami hagyományos főiskolára. Ha tetszik, akár maradhatsz abban a szobában is, amelyikben az éjszakát töltötted. – De… én… nem lehetek… – Quentin nem tudta, pontosan hogy is sűrítse egyetlen mondatba mindazt, hogy miért nevetségesen abszurd ez az ötlet. – Sajnálom, ez az egész picit zavarba ejtő. Szóval ez azt jelenti, hogy el kellene halasztanom egy évvel a tervezett egyetemi tanulmányaimat? – Nem, Quentin. Nem évet halasztanál. Hanem iskolát váltanál. Ez lenne az egyetem, ahová jársz. A Varázskapu. – A

dékánnak nyilvánvalóan nagy gyakorlata lehetett már az efféle beszélgetésekben. – A számodra nem lesz Borostyán Liga3. Nem az eddigi osztálytársaiddal jársz majd iskolába. Sosem leszel Phi Beta Kappa, és nem fűz be valami kétes, zártkörű befektetési alap vagy egy tanácsadó ügynökség. Ez itt nem nyári iskola, Quentin. Ez itt… az egész hóbelevanc – pontosan, tágra nyílt szemmel ejtette ki a különös, oda nem illő kifejezést. – Szóval, négy évről lenne szó…? – Valójában ötről. – …aminek a végén, mit is kapok? A mágia babérkoszorúsa fokozatot? – Ami azt illeti, ez elég vicces lenne. – El sem hiszem, hogy ez a beszélgetés megtörténik – jelentette ki csak úgy, önmagának. – Aminek a végén varázsló leszel, Quentin. Tudom, nem a legkézenfekvőbb karrierlehetőség. A pályaválasztási tanácsadód feltehetően nem lelkesedne az ötletért. Senki nem fogja tudni, hogy mit művelsz itt. Mindent magad mögött kell hagynod. Az egész múltadat. A barátaidat, az eddigi karrierterveidet, mindent. Ezzel a lépéssel elvesztesz ugyan egy világot, nyersz viszont egy másikat. Varázskapu lesz a te világod. Ezt a döntést nem szabad félvállról venni. Hát nem, tényleg nem szabad. Quentin eltolta magától a tányért, és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. Időt akart nyerni. – Szóval, hogy találtak meg? – Ó, erre van egy külön készülékünk, a glóbusz. – Fogg egy falipolc felé intett, amelyen egész gyűjtemény sorakozott belőlük: modern glóbuszok; fekete glóbuszok; sápadt, holdszerű

gömbök;

csillogó,

éjfekete

égitestek;

sötét,

füstös,

kiolvashatatlan nevű glóbuszok, nevetségesen pontatlan kontinensábrázolásokkal. – Megtalálja a hozzád hasonló fiatalembereket, akik fogékonyak a varázslás iránt… lényegében véve érzékeli, ha valami mágikus tettet hajt végre, rendszerint nem szándékosan, egy regisztrálatlan varázsló, amilyen te is vagy. Feltételezem, A vándorló érmék trükködet csípte el. – De vannak felderítő járőreink is – tette hozzá. – A te különös barátod, Ricky, az a pofaszakállas srác például közéjük tartozik. – Megérintette az állvonalát, ahol Ricky amis szakálla nőtt. – Mi a helyzet azzal a nővel, akivel találkoztam, a hajfonatos mentőssel? Ő is felderítő volt? Fogg összevonta a szemöldökét. – Hajfonatos? Te láttad őt? – Hát, igen. Közvetlenül azelőtt, hogy idekerültem. Nem maguk küldték? Fogg arca szándékosan kifejezéstelenné vált. – Bizonyos értelemben. Ő egy speciális eset. Függetlenül dolgozik, megbízásos alapon. Úgy is mondhatnánk, hogy szabadúszó. Quentin fejében egymást kergették a gondolatok. Talán kérnem kellene valami tájékoztató brosúrát. Mondjuk a tandíjról eddig még egy árva szó sem esett. És az ajándék lovak, meg aztán minden dacára mégis mennyit tudok egyáltalán erről a helyről? Tegyük fel, hogy ez itt tényleg egy mágiaiskola. Vajon mennyire színvonalas? Mi van, ha véletlenül sikerült kifognom egy harmadrangú kis varázskollégiumot? Gyakorlatiasan kellett gondolkoznia. Nem akarhatta elkötelezni magát a

boszorkányság valami vidéki közösségének, amikor akár a Varázslás Harvardja is várhat rá, vagy valami hasonló. – Nem akarja látni a felvételi tesztjeim eredményét? – Már láttam – felelte Fogg türelmesen. – És még sokkal többet is. Amire azonban valójában szükségünk volt, az a tegnapi felmérőd. Az nagyon átfogó és alapos. Tudod, nem könnyű ide bejutni; elég nagy a versengés. Kétlem, hogy létezne bárhol a kontinensen ennél exkluzívabb iskola. Ezen a nyáron hat vizsganapot tartottunk, összesen húsz férőhelyre. Tegnap összesen két jelölt ment át a felvételi vizsgán. Te, meg egy másik srác, az a tetovált hátú, fura frizurájú. Penny, azt mondja, így hívják. De kizárt, hogy ez az igazi neve. – Ez az egyetlen mágiaiskola egész Észak-Amerikában – folytatta Fogg, hátradőlve az asztala mögött. Már-már élvezni látszott Quentin kényelmetlen feszengését. – Van még egy Angliában, kettő az európai kontinensen, négy Ázsiában, és így tovább. Valamilyen oknál fogva, még Új-Zélandon is működik egy. Az emberek sok sületlenséget beszélnek az amerikai varázslás színvonaláról, de légy nyugodt, nagyon is megütjük a nemzetközi mércét. Zürichben például még mindig oktatnak frenológiát. Most mondd meg! El tudod képzelni?! Valami apró, ám súlyos zuhant Fogg asztalára, fémes csattanással. Előrehajolt, és érte nyúlt: egy ezüst madárszobor volt, amely mintha vonaglott volna. – Szegény kis jószág! – sóhajtotta, és dédelgetve nagy lapátkezébe vette. – Valaki megpróbálta igazi madárrá változtatni, de félúton megrekedt átalakulás közben. Szerintem él, de túl nehéz ahhoz, hogy repülni tudjon. – A fém kismadár

erőtlenül felcsipogott, száraz, klikkenő zajokat hallatva, akár egy üres forgótár. Fogg újra sóhajtott, és elrakta egy fiókba. – Mindig kiveti magát az ablakon, és a bozótba zuhan. – Na mármost. – A dékán előredőlt, és összeérintette az ujjbegyeit. – Ha úgy döntesz, hogy beiratkozol ide, elvégzünk egy kisebb illúziókeltő beavatkozást a szüleiden. Természetesen nem szerezhetnek tudomást Varázskapuról, ellenben azt fogják hinni, hogy egy nagyon tekintélyes, elit magánintézménybe nyertél felvételt… ami tulajdonképpen egyáltalán nem is áll messze az igazságtól… és roppant büszkék lesznek rád. A beavatkozás fájdalommentes, és igen hatékony, mindaddig persze, amíg nem mondasz nekik semmi túl nyilvánvalót. – Ó, és rögtön kezdhetnél is. A szemeszter hivatalosan két héten belül kezdődik, úgyhogy ki kell hagynod az otthoni végzős éved hátralevő részét. De minderről nem is nagyon kellene beszélnem, amíg le nem tudjuk a papírmunkát. Fogg elővett egy tollat, és egy vaskos köteg, kézírással sűrűn teleírt lapot, amelyek úgy festettek, akár valami hivatalos, államközi szerződés két tizennyolcadik századi nemzetállam között. – Penny tegnap már aláírta – árulta el. – Nagyon gyorsan levizsgázott az a fiú. Nos, mit mondasz? Ez itt a reklám helye: elérkeztünk hát a rábeszélős részhez. Fogg maga elé tette az iratcsomót, és odanyújtotta neki a tollat. Quentin elvette tőle a tetszetős, szivar vastagságú fém töltőtollat. A keze tétovázva lebegett a lapok felett. Ez tiszta röhej. Tényleg kész vagyok mindent eldobni magamtól? Mindent: mindenkit, akit ismert, Jamest és Juliát, az egyetemet, akárhová

sikerült is volna bejutnia, és a leendő karrierjét – mindazt, amire eddig a hite szerint készült. És mindezt miért? Ezért itt? Ezért a rejtélyes kitalálósdiért, ezért a bizarr lázálomért, ezért a jelmezes szerepjátékért? Kibámult az ablakon. Fogg szenvtelenül figyelte őt; türelmesen várta, hogy beadja a derekát. Ha érdekelte is, hogy dönt, és mi lesz az ügy kimenetele, semmivel sem árulta el magát. Az esetlenül vergődő, kicsiny fémmadár, miután sikerült kiszöknie a fiókjából, most szorgalmasan verdeste a fejét a faburkolatba. Azután egyszerre nagy kő esett le Quentin szívéről. Úgy érezte, mintha egész életében cipelte volna: láthatatlan viharmadárként, gránitkemény malomkőként nehezedett rá és tartotta vissza. És ez most hirtelen egyszerűen lehullt róla, és nyom nélkül eltűnt. Megkönnyebbülten fellélegzett. A mellkasa kitágult. Úgy érezte, menten felszáll a mennyezetig, akár egy léggömb. Ezek itt varázslót akarnak faragni belőlem, nekem pedig nincs más dolgom, mint aláírni ezt a papírt. Jesszusom, mégis, mi a fenét képzeltem? Mit tétovázok? Hát persze hogy aláírom! Még szép! Hiszen ez minden, amire mindig is vágytam; a kiút, amiről már évekkel ezelőtt lemondtam. És most itt volt az orra előtt, alig karnyújtásnyira. Végre átkerült a túloldalra; lejutott a nyúl üregébe, át a varázstükör másik oldalára. Alá fogom írni a papírokat, és varázsló lesz belőlem, a kurva hétszentségit! Máskülönben mi a kénköves poklot kezdenék az életemmel? – Oké – felelte Quentin higgadtan. – Rendben. Egy feltétellel: most, máris el akarom kezdeni. Ott akarok maradni abban a

szobában. Nem akarok hazamenni. Tényleg nem kényszerítették, hogy hazamenjen. Ehelyett megérkezett az otthoni holmija egy sor vászonzsákban és görgős bőröndben; a szülei pakolták be helyette, akik – Fogg ígéretéhez híven – valahogy nem találtak semmi kivetnivalót abban, hogy az egy szem fiacskájuk váratlanul, a tanév közepén beiratkozik egy rejtélyes oktatási intézménybe, amelyet meg sem látogattak, sőt: amiről még csak nem is hallottak soha. Quentin lassan kipakolta a ruháit és a könyveit, és sorra elrakta őket a kis íves falú szobájában álló szekrényekbe és beugró öltözőszobácskákba. Most egy darabig még csak hozzájuk sem akart érni. A régi énjéhez tartoztak, a régi életéhez, amit igyekezett hátrahagyni. Az egyetlen dolog, ami hiányzott, az a könyv volt: a csinos mentős csajtól kapott notesz. Azt sehol sem találta. Ott hagyta a vizsgateremben, feltételezve, hogy később még úgyis visszamegy oda, de mire végül tényleg sikerült visszakeverednie, már nyoma veszett. Fogg dékán és a komornyik állították, hogy nem tudnak semmit a dologról. Ahogy ott ült a szobájában egyedül, és körbevették az ágyon az összehajtogatott ruhái, Jamesen és Julián töprengett. Csak a jó ég tudja, mit gondolhatnak. Vajon hiányzom nekik? Most, hogy eltűntem, lehet, hogy Julia ráébred, hogy végig a rossz pasival járt? – ábrándozott. Valószínűleg meg kellene próbálnom kapcsolatba lépni velük valahogy. Bár, most komolyan, mégis mi az ördögöt mondanék nekik? Azon tűnődött, mi történt volna, ha James is elfogadja a mentős csajtól a saját borítékját. Lehet,

hogy akkor ő is részt vehetett volna a felvételin. Talán már az is része volt a tesztnek. Hagyta, hogy egy kicsit felengedjen a feszültség benne. Hogy lazítson, épp csak annyira, hogy ne várja folyton az esetleg odafentről érkező sorscsapást – és életében először komolyan fontolóra vette annak lehetőségét, hogy esetleg egyáltalán nem is éri semmi ilyesmi. Mivel nem akadt semmi más dolga, Quentin keresztül-kasul bebarangolta a hatalmas épületet, minden felügyelet és útbaigazítás nélkül. A dékán és a tanárok elég kedvesen viselkedtek vele, amikor véletlenül összefutottak, ám nekik megvolt a maguk feladata, és a saját ügyes-bajos dolgaik után futkostak. Olyan érzése támadt, mintha valami divatos üdülőövezetben lófrálna a holt szezonban, egy előkelő szállodában, amely vendégek nélkül kong az ürességtől: mindenütt csak kihalt szobák, elhagyatott kertek és némán visszhangzó folyosók fogadták. Egyedül étkezett a szobájában, és egyedül lézengett a könyvtárban – természetesen megtalálta a polcokon Christopher Plover teljes életművét –, és kéjelegve elmélkedett az összes olyan problémasoron, projekten és dolgozaton, amiket már sosem kell befejeznie. Egyszer sikerült valahogy felkeverednie az óratoronyba, és egy egész délutánt ott töltött. Figyelte, ahogy a hatalmas, rozsdás inga ide-oda leng, és lenyűgözve követte a masszív fogaskerekek és emelőkarok és szerkezetek mozgását, ahogy fordultak és kattantak és csusszantak, hűen kivitelezve mechanikus szillogizmusukat, amíg a lenyugvó nap narancs izzása keresztül nem ragyogott az óra hatalmas hátsó számlapján.

Olykor teljesen váratlanul, látszólag minden ok nélkül kitört belőle a nevetés. Óvatosan kísérletezgetett a „boldog vagyok” életérzéssel, és egyelőre bizonytalanul, bátortalanul mártogatta bele a lábujja hegyét az öröm megrészegítő, pezsgő áradatába. Az effélében nem sok gyakorlata volt még. Csak hát ez az egész olyan rohadtul vicces… Varázslást fogok tanulni! Úgy érezte, vagy ő minden idők legnagyobb mázlistája, vagy a legnagyobb idióta a világon. De most legalább tényleg kíváncsian várta, hogy mi fog vele történni legközelebb. Már az idejét sem tudta, milyen régóta, de ismét úgy érezte, hogy igazi érdeklődéssel és várakozással néz az elkövetkező események elé. Brooklynban a valóság üresnek és értelmetlennek tűnt – bármilyen silány anyagból szőtték is, mintha semmiféle mélyebb jelentés és jelentőség nem tudott volna hozzátapadni. Varázskapu azonban egészen más volt. Itt minden számított. Itt mindent jelentőségteljesnek érzett. Ez volna a mágia?Az egész hely valósággal zsongott tőle. Odakint, a régi világban a mély depresszió határán billegett, és ami még rosszabb: az a veszély fenyegette, hogy megtanulja valóban megutálni magát. Hajszál választotta el attól, hogy olyanfajta lelki sérülést szenvedjen el, amiből soha nem lehet felépülni. Most azonban úgy érezte magát, akár Pinocchio, a fából faragott kisfiú, akit életre keltett a jó tündér. Vagy talán épp fordítva: lehet, hogy egy valódi fiúból alakult át valami mássá? Akárhogyan is, úgy tapasztalta, határozottan előnyére válik. A hely nem Fillory ugyan, de azért bőven megteszi. Nem töltött minden időt egyedül. Időnként kiszúrta a távolból Eliotot, ahogy az üres pázsiton szökdécsel, vagy hogy hosszú

lábát maga alá húzva egy ablakfülkében üldögél, és kibámul a távolba, vagy eszeveszetten lapoz valami könyvben. A srácot körbelengte a fenséges és kifinomult melankólia légköre; mintha valójában nem is ide tartozna, hanem egy másik, még Varázskapunál is végtelenül elragadóbb helyre, és most csak a sors groteszk fintora folytán kényszerülne beérni jelenlegi környezetével, és ezt a létező legnagyobb derűlátással igyekszik elviselni, ami csak várható tőle. Egy nap Quentin a hatalmas pázsit szélén sétált, amikor véletlenül találkozott Eliottal; a srác újfent egy tölgyfának támaszkodott, cigizett, és valami ponyvát olvasott. Nagyjából ugyanazon a helyszínen, ahol legelőször is találkoztak. Eliot állkapcsának szokatlan alakja miatt a cigaretta furcsa szögben csüngött a szájában. – Kérsz egyet? – kérdezte Eliot udvariasan. Abbahagyta az olvasást, és felé nyújtott egy kék-fehér doboz Merit Ultra Lights márkájú cigit. Quentin első Varázskapuban töltött napja óta nem beszéltek egymással. – Csempészáru – folytatta, szemmel láthatólag minden csalódottság nélkül, amiért Quentin nem kért. – Chambers szerzi nekem. Egyszer rajtakaptam a borospincében, amint épp a dékán magángyűjteményének egy nagyon finom petite syrah fehérborát kortyolgatja. Egy hatvankilences évjáratú Stags’ Leapet. Egyezséget kötöttünk. Amúgy nagyon rendes a pasas, nem kellene ezzel zsarolnom. És egész jó amatőr festő, habár a stílusa sajnálatosan idejétmúlt realista. Egyszer hagytam, hogy megfessen… ruhában, köszönöm szépen. Egy frizbit tartottam. Azt hiszem, elvileg Hyacinthusként4 akart ábrázolni. Chambers

a szívében autószerelő. Szerintem legbelül nem hiszi, hogy az impresszionizmus valaha is létezett. Quentin még sosem találkozott senkivel, aki minden mentegetőzés vagy sajnálkozás nélkül ennyire megdöbbentően modoros lett volna. Nehezen tudta eldönteni, mit feleljen. Összeszedte az egész brooklyni élete alatt felgyűlt valamennyi bölcsességét. – A Merit puhapöcsöknek való – jelentette ki végül. Eliot fürkészőn méregette. – Teljesen igazad van. De ez az egyetlen cigarettamárka, amit el tudok viselni. Undorító szokás, tudom. Gyerünk, szívj el velem egy szálat! Quentin elfogadta a cigit. Itt most ismeretlen területre tévedt. Persze korábban már volt a kezében cigaretta – az asztali bűvészkedés megszokott kellékei közé tartozott –, de valójában még soha életében nem gyújtott rá. Eltüntette a cigit – alapszintű hüvelykujj-tenyér rejtéssel –, majd az ujjával csettintve újra elővarázsolta. – Azt mondtam, szívd el, ne dédelgesd – vetette oda Eliot kurtán. Mormogott valamit az orra alatt, majd ő is csettintett egyet. A mutatóujja hegyén erre életre kelt egy öngyújtónyi méretű láng. Quentin odahajolt, és beleszívott a cigibe. Úgy érezte, mintha a tüdeje összezsugorodott, majd elégett volna. Jó öt percig megállás nélkül köhögött. Eliot annyira féktelenül nevetett, hogy a földön fetrengett. Quentin arcán könnyek patakzottak. Magára parancsolt, hogy szívjon még egy slukkot, majd egy bokor tövébe hányt.

A délután hátralevő részét együtt töltötték. Eliot talán bűntudatot érzett, amiért Quentinre erőltette a cigit, vagy az is lehet, hogy úgy döntött: az egyedüllét egyhangúsága kissé fárasztóbb, mint Quentin ugyancsak unalmas társasága. De talán csak egy bólogató partnerre volt szüksége. Körbevezette Quentint az egyetemi campuson, és kiselőadást tartott neki a Varázskapuban zajló élet titkairól és mendemondáiról. – Az éles szemű elsőéves tüstént felfigyel az időjárásra, ami novemberhez képest szokatlanul enyhe. Mivel itt valójában még mindig nyár van. Varázskapu egész területén működik valami igen ősi bűvige, ami megakadályozza, hogy az emberek a folyóról kiszúrják, vagy véletlenül betévedjenek a birtokra, meg ilyesmi. Jó kis öreg bűbájok. Klasszikusak a maguk nemében. Ám vénségükre szeszélyessé váltak, és valamikor az ötvenes években az idő itt kezdett kibillenni a forgástengelyéből. Évről évre egyre rosszabb a helyzet. Összességében semmi olyan, ami miatt aggódnunk kellene, de kissé leszakadtunk a fősodortól. Konkrétan két hónappal és huszonnyolc nappal, plusz-mínusz pár órával. Quentin nem tudta eldönteni, olyan döbbentnek mutatkozzon, amilyennek érezte magát, vagy próbálja meg eljátszani a laza, tapasztalt srácok unott közönyét. Végül inkább témát váltott, és a tananyagról kérdezett. – Az órarendet az első évben nem te állítod össze. Henry – Eliot mindig csak így, a keresztnevén hivatkozott Fogg dékánra – mindenkinek ugyanazokat a feladatokat adja. Vág az eszed, ugye?

Egy ilyen kérdésre csak kínos választ lehetett adni. – Hát, ja. – Ne parázz emiatt, itt mindenki penge. Ha egyáltalán behoztak a vizsgára, akkor már alapból a sulid legagyasabb koponyája kellett hogy legyél, a tanárokat is beleértve. Itt mindenki a legokosabb kismajom volt a saját fáján. Csak épp most mind egy fára kerültünk, és ez zsibbasztó élmény. Mert nem jut ám mindenkinek elég kókuszdió. Életedben először veled egy súlycsoportba tartozók lesznek a vetélytársaid, akik ugyanolyan jók, vagy még jobbak is, mint te vagy. Nemigen fog tetszeni. – A munka is egészen más. Nem olyan, mint hinnéd. Nem csak annyi, hogy meglendíted a varázspálcádat, és elkiáltasz valami kamu latin varázsigét. Nem véletlen, hogy a legtöbb ember nem képes rá. Több okból sem. – Például? – kérdezte Quentin. – Azt kérded, miért nem képesek a legtöbben varázsolni? Hát… – Eliot feltartotta az egyik hosszú, vékony ujját. – Először is, mert rohadt nehéz, ők pedig nem elég okosak hozzá. Másodszor, mert rohadt nehéz, ők pedig nem elég megszállottak és nyomorultak hozzá, hogy addig melózzanak rajta, hogy helyesen csinálják. Harmadszor, nem vágnak hozzánk olyan útmutatásokat és tanításokat, amivel lazán elboldogulnánk, hála a Varázskapu Egyetem elkötelezett és elképesztően karizmatikus tantestületének. Negyedszer, hiányzik belőlük az a kemény és szívós erkölcsi tartás, amely elengedhetetlen a lenyűgöző mágikus energiák nyugodt és felelősségteljes használatához.

– Ötödször pedig – tartotta fel a hüvelykujját is – egyesek rendelkeznek minden szükséges adottsággal, és mégsem képesek varázsolni. Senki nem tudja, miért. Kimondják a varázsszavakat, lengetik a karjukat, és nem történik semmi. Szerencsétlen lúzerek. De mi nem tartozunk közéjük. Mi vagyunk a szerencsés kiválasztottak. Bennünk megvan, ami kell, bármi legyen is az. – Nem tudom, van-e olyan morális izém. – Én sem. Szerintem amúgy lehet, hogy ez valójában csak nem árt, ha van. Egy darabig csendben lépkedtek a gyephez visszavezető dús lombú, nyílegyenes fasor mentén. Eliot rágyújtott egy újabb szálra. – Figyu, nem akarom olyasmibe ütni az orrom, ami nem rám tartozik – kezdte Quentin –, de feltételezem, valami titkos mágikus úton ártalmatlanítod ennek a sok ciginek az egészségre gyakorolt káros hatását. Jól sejtem? – Kedves tőled, hogy kérdezed. Négyhetente feláldozok egy szűz diáklányt a telihold fényénél egy ezüstszikével, amelyet svájci albínók készítettek. Akik szintén szüzek, természetesen. Az tüstént kitakarítja szegény kis tüdőmet. Ezt követően Quentin szinte mindennap találkozott Eliottal. Eliot egy egész délutánt szánt arra, hogy megtanítsa neki, hogyan tájékozódjon az élősövény-labirintusban, amely elválasztja a Házat – ahogy mindenki hívja – a hatalmas füves területtől. Mint megtudta, utóbbit hivatalosan Hullámsír Pázsitjának nevezték, az iskola azon tizennyolcadik századi dékánja után, aki megtisztította és síkká alakította, és aki miatt

mindenki a Tengerként vagy olykor a Sírként emlegette a hatalmas gyepet. A Labirintus járatai közt összesen hat szökőkút bújt meg elszórva, és mindegyiknek megvolt a maga hivatalos neve, rendszerint valamelyik elhunyt dékán után, valamint egy „beceneve”, amelyet a varázskapus hallgatók nemzedékeinek kollektív tudattalanja ragasztott rá. A Labirintust alkotó sövénykerítés súlyos, lassú léptű fenevadak – medvék, elefántok, és más, nehezebben beazonosítható teremtmények – formájára van nyírva. A megszokott élősövénnyel szemben ezek mozogtak: nagyon-nagyon, csaknem észrevehetetlenül lassan cammogtak, félig elmerülve gázoltak a sötét lombozatban, akár egy trópusi afrikai folyóban dagonyázó vízilovak. A tanítás kezdete előtti napon Eliot körbevezette őt a Ház mentén, amely a Hudson folyóra nézett. Az első terasz és a folyópart között platánfák sorfala húzódott, és egy széles kőlépcső, amely levezetett egy elegáns, viktoriánus stílusú csónakházhoz. Ott helyben eldöntötték, hogy muszáj kievezniük a nyílt vízre, habár egyikőjüknek sem volt semmiféle gyakorlati tapasztalata, még csak ötlete sem, hogyan fogjanak hozzá. Ám amint arra Eliot rámutatott, mindkettejüknek papírja volt róla, hogy varázslózsenik – „de mégis, milyen nehéz lehet evezni egy francos csónakban?”. Nagy nyögések és egymással való kiabálások közepette lebirkóztak egy hosszú, kétpárevezős fahajót a tartóállványáról. Mesés darab volt, furcsán könnyű, mint valami kolosszális botsáska levedlett kitinpáncélja, pókhálóval körbeszőve, és a falakk tömény, bódító illatát árasztva. Főként a szerencsének

köszönhetően sikerült nagy nehezen felfordítaniuk, és a vízbe csobbantaniuk anélkül, hogy közben kárt tettek volna a hajótestben vagy saját magukban, vagy úgy felbosszantották volna egymást, hogy kénytelenek legyenek felhagyni az egész tervvel. Néhány elég meleg helyzet után sikerült elfogadható irányba állítaniuk a csónak orrát, és felvettek egy lassú, döcögős ritmust az evezőkkel. Haladásukat akadályozta ugyan, de azért nem lehetetlenítette el sem saját tapasztalatlanságuk, sem az a tény, hogy Quentin kétségbeejtően kijött a formájából, Eliot pedig nemcsak hogy nem volt formában, de láncdohányosként ráadásul a tüdeje sem remekelt. Nagyjából egy kilométernyit eveztek felfelé a folyón, amikor a melegen tűző nyári nap váratlanul eltűnt a fejük felett, és egyszeriben szürke és dermesztően hideg lett az idő. Quentin azt hitte, valami hirtelen nyári szélvihar kerekedett, amíg Eliot el nem magyarázta neki, hogy elérték a ki tudja milyen rejtővarázs külső határát, amivel Varázskapu egész területe le lett védve, és most újra átléptek novemberbe. Elvesztegettek vagy húsz percet azzal, hogy folyásiránnyal szemben túleveztek a változás határvonalán, majd hagyták magukat visszasodródni, fel és le, fel és le, és közben figyelték, ahogy az ég színe megváltozik, és érezték a hirtelen hőingadozásokat, amint a gyors lehűlés után felszökött a hőmérséklet, majd újra visszazuhant. Túlságosan elfáradtak ahhoz, hogy a visszaúton is evezzenek, úgyhogy csak sodródtak a szelíd árral. Eliot hanyatt dőlt a csónakban, cigizett, és egyfolytában jártatta a száját. Az őt körüllengő csalhatatlanság és feljogosultság légköre miatt

Quentin eleinte azt feltételezte, hogy Manhattan tehetős mandarinjai között nevelkedett, később azonban kiderült, hogy valójában egy közönséges farmon nőtt fel Oregon keleti részén. – A szüleimet azért fizetik, hogy ne termeljenek szójababot – magyarázta. – Van három bátyám. Pompás fizikumú példányok… melegszívű, vastag nyakú, triatlonos atléták, akik Schlitz sört isznak és sajnálnak engem. A fateromnak gőze sincs, mi történhetett. Azt hiszi, túl sok burnótot rágott, mielőtt fogantam, és ezért „nem nó’málisként gyüttem elő”. Eliot elnyomta a Merit-csikket a csónak egyik lakkozott deszkáján billegve egyensúlyozó üveg hamutálban, és rögvest rágyújtott egy újabb szálra. – Azt hiszik, egy számítógépes kockafejeknek és melegeknek fenntartott speciális suliba járok. – Hát ezért nem megyek haza a nyári szünetre. Henry nem bánja. Nem voltam otthon, amióta beiratkoztam ide. – Valószínűleg te is sajnálsz – folytatta fesztelenül. A megszokott ruhája felett lenge köntöst viselt, ami dekadens, mégis hercegi külsőt kölcsönzött neki. – De tudod, nem kéne. Én nagyon jól elvagyok itt. Vannak, akiknek szükségük van a családjukra, hogy azzá válhassanak, akivé válniuk kell. És ne érts félre, nincs is ezzel semmi baj. De léteznek más utak is. Quentin egészen eddig nem ébredt rá, milyen kemény munka lehetett Eliotnak megteremteni a könnyed nemtörődömségnek ezt a nevetségesen túlzó látszatát. A gőgös közömbösség megtévesztő álcája mögött bizonyára igazi, komoly problémákat rejtegetett. Quentin szeretett úgy gondolni magára, mint a boldogtalanság valamiféle területi bajnokára,

ám most azon tűnődött: lehet, hogy Eliot ezen a téren is felülmúlja őt? Ahogy lassan hazafelé sodródtak, elhaladt mellettük pár másik vízi jármű: csónakok, vitorlások és kajütös jachtok, meg egy elszántan nyomuló párevezős versenycsónak nyolc nővel, a folyón felfelé pár kilométernyire elhelyezkedő West Point felől. Az evezők zord képpel, a hideg ellen jól bebugyolálva húzták a lapátot, szürke melegítőben és tréningnadrágban. Ők nem érzékelték a jó időt, mert valahogy nem részesültek abból az augusztusi hőségből, amit Quentin és Eliot élvezhetett. Pedig ők is melegben és szárazban voltak, de még csak nem is tudtak róla. A bűbáj feltételei kizárták őket.

VARÁZSLÁS – A varázslás tanulmányozása nem tudomány, nem művészet és nem is vallás. A varázslás mesterség. Amikor mágiát használunk, nem kívánunk valamit, és nem is imádkozunk. A saját akaratunkra, tudásunkra támaszkodunk, és a jártasságunkra, hogy egy bizonyos, pontosan meghatározott módon megváltoztassuk a világot. – Ezzel nem azt akarom mondani, hogy érteni véljük a varázslást abban az értelemben, ahogyan a fizikusok levezetik, miért viselkednek úgy a szubatomi részecskék, ahogyan viselkednek. Vagy talán nem is értik még, inkább csak sejtik? Ezt mindig elfelejtem. Mindenesetre elég az hozzá, hogy mi ugyanúgy nem látjuk világosan és nem is érthetjük meg, mi az a mágia, és honnan ered, ahogyan az ács sem érti, miért és hogyan nő a fa. És nem is kell tudnia. Egyszerűen azzal dolgozik, amije van. – Az előbbi példát persze kiegészíthetjük azzal a kitétellel, hogy a varázsló mestersége sokkalta nehezebb, veszélyesebb, egyszersmind érdekesebb, mint egy közönséges ácsé. Ezt az épületes előadást March professzor tartotta, akit Quentin utoljára a felvételi vizsgája alatt látott – ő volt az a kövér, vörös hajú férfi az éhes kis repülő gyíkkal. Vaskos termete és vörös képe alapján úgy tűnt, elvileg jó kedélyűnek és engedékenynek kellene lennie; valójában azonban hamar kiderült, hogy elég vaskalapos, és mereven ragaszkodik az előírásokhoz.

Amikor Quentin aznap reggel felébredt, a hatalmas, mindeddig üresen álló Ház tele volt emberekkel – kiabáló, szaladgáló, zajos diákokkal, akik dübögve vonszolták fel bőröndjeiket a lépcsőkön, időnként váratlanul berontottak hozzá, végigmérték, majd bevágták maguk mögött az ajtót. Durva ébresztő volt; már teljesen hozzászokott, hogy egyedül kóboroljon a Házban, vitathatatlan uraként és birtokosaként, vagy legalábbis – Eliot után – rangidős másodtitkáraként. Ám mint kiderült, aznap kilencvenkilenc új diák iratkozott be Varázskapuba, öt osztályba, amelyek nagyjából megfeleltek az elsőévestől a frissen végzett posztgraduális hallgatók évfolyamaiig. Többedmagukkal érkeztek reggel, a szemeszter első napjára, és menten ki is nyilvánították jogaikat. Csoportokban jöttek, egyszerre tíz-tíz fő materializálódott a hátsó teraszon; mindegyik csapat mellett egy nagy kupac bőrönd, hátizsák és utazótáska jelent meg. Quentinen kívül mindenki egyenruhát viselt: a srácok csíkos blézert és nyakkendőt, a csajok pedig fehér blúzt és sötét, skót mintás gyapjúszoknyát hordtak. Egyetemi kollégium létére az egész kísértetiesen emlékeztetett egy előkészítő iskolára. – A zakó és nyakkendő viselése mindig és mindenütt kötelező, kivéve a szobátokban – magyarázta Fogg. – Vannak egyéb szabályok is; majd menet közben megtudjátok a többiektől. A legtöbb fiú szereti maga megválasztani a saját nyakkendőjét. Hajlandó vagyok elnéző lenni ebben a kérdésben, de azért ne tegyétek próbára a türelmem! Bármi, ami túl kirívó vagy merész, azt elkobozzuk, és akkor kénytelenek lesztek az iskolai nyakkendőt viselni, amelyről… bár jómagam igen kevéssé

vagyok jártas ezekben a dolgokban… azt hallottam, hogy fájdalmasan divatjamúlt. Amikor Quentin visszatért a szobájába, egy egész sor egyforma, sötétkék és csokoládébarna, vastag, csíkos zakó lógott a szekrényében, fehér keményített ingekkel párosítva. A legtöbbjük vadonatújnak tűnt; néhányon, főleg könyék- és kézelőtájon a kikopás és kirojtosodás kezdődő jelei mutatkoztak, és enyhén, de azért nem kellemetlenül érződött rajtuk a naftalin, a pipadohány és a korábbi viselőjük illata. Várakozással telve átöltözött, és megszemlélte magát a tükörben. Tudta, hogy valószínűleg ellenkeznie kellene a kötelező egyenruha miatt, ám voltaképp tetszett neki a dolog. Ha nem is érezte még magát igazi varázslónak, legalább úgy nézhetett ki, mint valaki közülük. Mindegyik zakóra egy díszes címert hímeztek: aranysárga méh és egy aranykulcs pompázott rajtuk, apró ezüstcsillagokkal pettyezett fekete háttér előtt. Később hallotta, hogy más diákok „kulcs-és-méh”-nek nevezik ezt az ábrát, és amint tudatosan keresni kezdte, egyszerre mindenütt észrevette: beleszőve a szőnyegekbe és függönyökbe, belefaragva a kő fejgerendákba, beillesztve a parkettával kirakott padlók sarokelemébe. Quentin egy jókora, négyszögletes előadóteremben ült, egy sarokhelyiségben, amelynek két oldalán magas ablakok nyíltak. Négy elegáns fa padsor sorakozott benne lejtősen, amfiteátrumhoz hasonló lépcsőzetes, legyezőszerű elrendezésben. A padok mind a lenti hatalmas, fekete táblára néztek, és az előtte álló masszív, demonstrációs kőasztalra,

amely elég viharvertnek tűnt: az egész felületét égések, karcolások, horpadások és egyéb sérülések nyomai borították. A levegőben krétaporszemcsék lebegtek. Az osztály húsz hallgatóból állt: valamennyien egyenruhában voltak, és mindannyian teljesen átlagos tinédzsereknek tűntek, akik rettentően igyekeztek lazábbnak és okosabbnak látszani a társaiknál. Quentin tudta, hogy a Talentum Tudományos Tehetségkutató Verseny és a Nyelvtudor Helyesírási Verseny országos győzteseinek valószínűleg legalább a fele itt volt ebben a teremben. Egy véletlenül, fél füllel elcsípett beszélgetés alapján az egyik osztálytársa második helyezést ért el az országos matekversenyen már elsős gimisként. Az pedig önmagáért beszélt, hogy az egyik lánynak sikerült átvennie az irányítást az ENSZ egyik plenáris ülésén, és keresztülvitt egy indítványt, amely szankcionálta az atomfegyverek használatát, hogy megvédje egy, a kihalás szélére sodródott tengeri teknősfaj utolsó példányait. Mindezt a dél-afrikai Lesotho állam képviseletében. Nem mintha az efféle dolgok itt is olyan sokat számítottak volna, többé már nem – ám a levegőben így is szinte tapintható feszültség vibrált. Ahogy ott ült új szagú ingében és zakójában, Quentin máris azt kívánta, bár inkább kint lehetne megint a folyón, Eliottal csónakázva. March professzor egy pillanatra elhallgatott, és újra összeszedte a gondolatait. – Quentin Coldwater, volna olyan szíves, és idefáradna az osztály elé? Kérem, mutasson nekünk egy kis ízelítőt a varázslataiból!

March egyenesen őrá nézett. – Úgy van! – Kedvesen és vidáman beszélt; mintha épp megjutalmazni készülne Quentint. – Ide, ide! – mutatott közvetlenül maga mellé. – Tessék. Adok hozzá egy kelléket is. March professzor kotorászni kezdett a zsebében, és előhúzott egy átlátszó, enyhén barázdált üveggolyót, majd letette az asztalra, ahol az gurult néhány centit, majd megállapodott az egyik mélyedésben. Az osztályteremben senki nem mozdult; szinte vágni lehetett a csöndet. Quentin ráérzett, hogy ez nem igazi próbatétel. Inkább valamiféle szemléltető és/vagy szekáló rítus. Valami évente ismétlődő dolog, valószínűleg semmi olyasmi, ami miatt aggódnia kellene, csak egy újabb csodás, régi varázskapus hagyomány. Mégis facölöpnek érezte a lábát, miközben merev mozdulatokkal lelépkedett a széles lépcsőkön a katedrához. A többi diák a szerencsésen megmenekültek hideg közönyével bámult rá. Odaállt March mellé. Az üveggolyó teljesen közönséges tárgynak tűnt: csak egy kis üveg, néhány légbuborékzárvánnyal, és nagyjából akkora átmérővel, mint egy átlagos érme. Valószínűleg a tenyérbe rejtés sem okozhat gondot – feltételezte Quentin. Így, hogy rajta volt vadonatúj iskolai zakója, komolyabb nehézség nélkül elrejthette az ingujjába. Rendben – gondolta. Ha varázslást akarnak, hát varázslást kapnak. A fülében hangosan lüktetett a vére, miközben előhúzta az üveggolyót egyik, majd másik kezéből, az orrából, a szájából. A hallgatóság szórványos kuncogással jutalmazta a produkciót.

Érezhetően felengedett a feszültség. Ripacskodva szándékosan rájátszott a szerepére. Feldobta a golyót a levegőbe, hagyta, hogy szinte súrolja a magas, katedrálisszerű, boltíves mennyezetet, majd előredőlt, és ügyesen egyensúlyozva elkapta a tarkómélyedésével. Valaki csapkodni kezdte az asztalát. Az egész terem felbolydult. A zárójelenetében Quentin úgy tett, mintha egy súlyos, fém papírnehezékkel össze akarná zúzni az üveggolyót, ám az utolsó pillanatban kicserélte egy mentolos keménycukorkára, ami történetesen ott lapult a zsebében, és ami jó hangosat reccsent, és törvényszékileg is meggyőző fehér porpermetet hagyott maga után. Terjengősen mentegetőzött March professzornak, közben nagyokat kacsintott a „nézőtér” felé, majd megkérdezte tőle, kölcsönkérhetné-e a zsebkendőjét. Amikor a zsebkendője után nyúlt, March professzor a saját zakózsebében bukkant rá az üveggolyóra. Quentin bemutatott egy Johnny Carson-féle humoros golflendítést is. Az első évfolyam valósággal tombolt a gyönyörűségtől. Meghajolt a tapsviharban. Nem is rossz. Fél órája kezdődött a szemeszter, és máris az osztály hőse vagyok. – Köszönöm, Quentin – mondta March professzor behízelgően, ujjbegyeivel jelképesen tapsolva. – Köszönöm, ez igazán megvilágosító előadás volt. Visszamehet a helyére. Hát maga, Alice? Mit szólna egy kis ráadáshoz? Kérem, mutasson nekünk ön is egy kis varázslatot! A kérését egy alacsony, szőke, egyenes hajú, mogorva lányhoz intézte, aki eddig a hátsó sorban gubbasztott. Nem adta semmi jelét, hogy meglepte volna, amiért épp őt szemelték ki;

olyasfajta szerzetnek tűnt, aki folyton a legrosszabbra számít. És hát, mégis miben különbözne ez a nap az összes többitől? Leereszkedett a széles lépcsősoron az előadóterem elejére – mereven előreszegezett tekintettel –, majd hidegvérrel fellépett az emelvényre, akár egy halálraítélt a bitófa alá. Szemlátomást rémesen kényelmetlenül érezte magát frissen vasalt egyenruhájában. Némán átvette az üveggolyót March professzortól. Elfoglalta a helyét az egészen a mellkasáig érő demonstrációs asztal mögött, és megtámasztotta a golyóbist a kő asztallapon. Majd azonnal tett egy sor gyors, hozzáértő mozdulatot a játékgolyó felett. Úgy tűnt, mintha jelbeszéddel kommunikálna, vagy láthatatlan zsinórokkal készítene átadós hurokjátékot. Az ő keresetlenül egyszerű stílusa szöges ellentétben állt Quentin ügyes, felvágós, magamutogató stílusával. Alice feszült figyelemmel, várakozóan összpontosított az üveggolyóra. A szeme enyhén bandzsítani kezdett. Az ajka szavakat mormolt, ám onnan, ahol ült, Quentin nem hallotta, mit mond. A golyóbis izzani kezdett, előbb vörösen, majd hófehéren. Zavarossá, átlátszatlanná vált, akár egy szemgolyó, amelyet elködösít valami opálos szürke hályog. Vékony, szürke füstcsík szállt fel fodrozódva a pontról, ahol az anyaga érintkezett az asztallappal. Quentin önelégült, győzedelmes hevülete egyszerre kihűlt és megdermedt. Ő máris tud varázsolni – gondolta. Te jó ég, hogy le vagyok maradva! Alice összedörzsölte a tenyerét. – Kell egy perc, míg az ujjaim teljesen érzéketlenné válnak.

Majd óvatosan, mintha egy forró tepsit emelne ki a sütőből, Alice az ujjai hegyével felcsippentette az üveggolyót. Az addigra már megolvadt a hőségtől, és karamellszerűen nyúlni kezdett. Négy gyors, biztos mozdulattal négy apró lábat formált a golyónak, majd egy fejet is gyúrt hozzá. Amikor elvette a kezét, és ráfújt, a játékgolyó odébb gurult, egyszerre megrázta magát, és felállt. Apró, gömbölyded üvegállatka lett belőle, amely sétálni kezdett az asztallapon. Ezúttal senki nem tapsolt. Szinte kézzelfogható volt a teremben a dermedt döbbenet. Quentin karján felállt a szőr. Egyetlen hang hallatszott, a lágy tik-tik-katik-katik kopogás, ahogy a lény apró, hegyes üveglábaival a kő asztallapon tipegett. – Köszönöm, Alice! – bólintott March professzor, miközben visszasétált a katedrára. – Akiket esetleg érdekel: Alice az imént három alapvető varázslatot mutatott be. Ezek sorrendben a következők: – Miközben felvázolta őket, sorra felemelte egy-egy ujját. – Dempsey néma termogenezise, Cavalieri kisebb életre keltése, és valamiféle, a jelek szerint házilag kotyvasztott védőpajzsvarázs, úgyhogy azt akár el is nevezhetnénk önről, Alice. Alice egykedvűen nézett vissza March professzorra, közömbösen várva a jelet, hogy mikor mehet vissza a helyére. Még csak nem is volt önelégült, egyszerűen csak türelmetlen, hogy szabadulhasson végre. Az apró üvegállat, amiről közben mindenki megfeledkezett, elérte az asztallap peremét. Alice utánakapott, de az leesett, és széttört a kemény kőpadlón. A

lány bánattól sújtottan fölé kuporodott, March professzor azonban máris továbblépett, és belemerült az előadásába. Quentin a részvét és a vetélkedő irigység furcsa keverékével figyelte a kis drámát. Milyen finom lélek – gondolta. De ő az, akit le kell győznöm. – Kérem, hogy ma este mindenki olvassa el Le Goff Magickal Historie kötetének első fejezetét, a Lloyd-féle fordításban – mondta épp March –, és a két első fejezetet Amelia Popper Gyakorlatok ifjú varázslóknak című könyvéből, amelyet rövidesen ártatlan lényük minden porcikájával utálnak és megvetnek majd. Javaslom, próbálják ki az első négy gyakorlatot! A holnapi órán mindenki bemutat közülük egyet. – Amennyiben pedig nehéznek találnák Lady Popper meglehetősen furcsa és kissé régies, tizennyolcadik századi nyelvezetét, ne feledjék, hogy a jövő hónapban megkezdjük a középangol, latin és ófelnémet tanulmányainkat; akkor pedig garantálom, hogy szerető nosztalgiával gondolnak majd vissza Lady Popper tizennyolcadik századi angoljára. A diákok mozgolódni kezdtek, és összeszedték a könyveiket. Quentin lenézett az előtte heverő noteszra, ami üresen állt, egyetlen ideges, cikcakkos vonalat leszámítva. – Mielőtt elmennének, még egy utolsó megjegyzés – emelte fel a hangját March az egyre erősödő zörgésben. – Ismét nyomatékosan hangsúlyoznám, tekintsenek gyakorlati tárgyként erre a kurzusra, amelyben minimális elmélet lesz. Ha azon kapnák magukat, hogy felébred a kíváncsiságuk azon varázserők természete és eredete iránt, amik használatát lassan és igen-igen gyötrelmesen elsajátítják majd, emlékezzenek

vissza erre az angol filozófusról, Bertrand Russellről szóló híres és humoros anekdotára. – Russell egyszer nyilvános előadást tartott az univerzum felépítéséről. Utána megkereste egy nő, aki kijelentette, hogy nagyon okos fiatalembernek tartja, de teljesen tévesen gondolkodik, mivel mindenki tudja, hogy a világ lapos, és egy óriási teknős cipeli a hátán. Amikor Russell megkérdezte, hogy ez az állítólagos teknős min áll, a nő így felelt: „Maga roppant okos, fiatalember, rendkívül elmés. De téved. Teknősök vannak egészen a legaljáig!” – A nő természetesen tévedett a világgal kapcsolatban, de ha a varázslásról mondta volna ugyanezt, akkor nagyon is igaza lett volna. Nagy mágusok sora fecsérelte el az életét arra, hogy megkíséreljen eljutni a mágia gyökeréig. Ez hiábavaló próbálkozás; nem sok öröm van benne, ráadásul olykor elég kockázatos. Ugyanis minél lejjebb hatolunk, annál nagyobbá és pikkelyesebbé válnak a teknősök, és annál élesebb a horgas csőrük. Míg végül már egyre kevésbé tűnnek teknősnek, és kezdenek egyre inkább sárkányokra hasonlítani. – Kérem, kifelé menet mindenki vegyen el egy üveggolyót az asztalról! Másnap délután March megtanított nekik egy egyszerű, monoton dalt, amit a játékgolyójuk felett kellett elkántálniuk valami nyakatekert, cigány hangzású nyelven, amit Quentin nem ismert fel (Alice később elárulta neki, hogy észtül van), egy trükkös mozdulatsor kíséretében, amely magában foglalta mindkét kézen a középső és a kisujj egymástól független

mozgatását – mint kiderült, ez sokkal nehezebb, mint ahogy hangzik. Azok, akiknek hibátlanul összejött, korábban elmehettek, a többieknek azonban ott kellett maradniuk egészen addig, amíg meg nem tudták helyesen csinálni. „Hogy honnan tudják, mikor sikerül jól? Ne aggódjanak, tudni fogják!” Quentin maradt, amíg egészen berekedt és az ujjai lángoltak; amíg a fények az ablakokban eltompultak és sötétbe vesztek, majd teljesen kihunytak; amíg már korgott a gyomra az éhségtől, és felszolgálták a vacsorát, majd leszedték az asztalt az innen távol eső étkezőben. Ott maradt, amíg az arca már forró és vörös volt a szégyentől, és négy másik társát leszámítva mindenki felállt – némelyikük a magasba lendítette, és egy győztes Igeeeen! felkiáltással megrázta az öklét –, és kiment a teremből. Alice volt az első, alig húszpercnyi próbálkozás után, habár ő csendben távozott. Végül, amikor Quentin már sokadjára énekelte el a rigmust és végezte el a mozdulatokat – és még csak elképzelése sem volt, mit csinált másképp ezúttal –, az a látvány tárult elé, hogy az üveggolyója nagyon enyhén, ám eltéveszthetetlenül, a maga akaratából imbolyogni kezd. Nem mondott semmit, csak ültében lehajtotta a fejét az asztalára, a könyökhajlatába rejtette az arcát, és hallgatta, hogy a fejébe toluló vér hangosan lüktet a fülében. A sötétben hűvösen simult arcához az asztallap. Ez most nem mázli volt, nem átvágás, és nem vicc. Tényleg megcsináltam! A varázslás valóságos, és én tudom használni! És így, hogy már tudta, te jó ég, egyszerre mennyi mindent kellett kezdenie vele! Az az üveggolyó Quentin állandó társa maradt a szemeszter egész hátralevő részében. Az testesítette

meg

a

szemében

March

professzor

varázslásoktatási

pedagógiájának hideg, könyörtelen üvegszívét. Minden egyes előadás, minden gyakorlat és bemutató a körül forgott, hogyan változtathatja meg és alakíthatja át a golyót mágiahasználattal. Az elkövetkező négy hónapban Quentin mindenhová magával vitte az üveggolyóját. Ebéd közben az asztal alatt azzal játszadoztak az ujjai. Amikor órán volt, ott lapult varázskapus egyenzakója belső zsebében. Amikor zuhanyzott, a szappantartóba tette. Még az ágyba is magával vitte, és azon ritka alkalmakkor, amikor hamar elaludt, róla álmodott. Quentin megtanulta úgy lehűteni a golyót, hogy jeges kéreg képződjön rajta. Láthatatlan erők segítségével ide-oda tudta görgetni az asztallapon. Képessé vált a levegőben lebegtetni az orra előtt. Elérte, hogy belülről izzó fénnyel felragyogjon. Mivel alapból átlátszó volt, viszonylag könnyű feladatnak bizonyult láthatatlanná varázsolnia, ami után rögtön el is vesztette, ezért March professzornak kellett ismét megteremtenie neki. Quentin rávette az üveggolyót, hogy lebegjen a vízben, áthatoljon egy fadeszkán, keresztülrepüljön egy akadálypályán, és mágnesként vonzza magához a vasreszeléket. Mindez alapszintű feladatot jelentett, a legegyszerűbb műveletek elsajátítását. Quentinnek elmondták, hogy a drámai varázsige-szavaló mutatványa, amit a vizsgáján bemutatott, bármilyen tetszetősnek és kielégítőnek tűnt is, valójában csupán egy jól ismert és elcsépelt jelenség, a felgyülemlett erők váratlan fellángolása, amely gyakran megfigyelhető egy újdonsült varázsló első bűvölése során. Alaposan lehűtötték: valószínűleg évekbe telik majd, mire ismét sikerül bármi ehhez foghatót produkálnia.

Időközben Quentin a varázslás történetét is tanulmányozta, amelyről még maguk a gyakorlott mágusok is jóval kevesebbet tudtak, mint azt hitte volna. Kiderült, hogy mindig is kerültek ki mágiahasználók a társadalom uralkodó rétegéből, ám az átlagemberektől elkülönülten, és előttük jórészt ismeretlenül. A mágikus történelem kimagasló alakjai egyáltalán nem számítottak hírességnek a hétköznapi világban, és a kézenfekvő tippekkel alaposan melléfogtak. Leonardo, Roger Bacon, Nostradamus, John Dee, Newton – persze, mindannyian varázslók voltak bizonyos értelemben, csakhogy ők viszonylag szerény képességekkel rendelkeztek. A tény, hogy az irányadó világi körökben híreseknek számítottak, éppen hogy ellenük szólt. A mágikus társadalom normái szerint a legelső próbán elbuktak: hiányzott belőlük az az alapvető józan ész, hogy megtartsák maguknak a francos dolgaikat. Quentin másik házi feladatáról, Popper Gyakorlatok ifjú varázslóknak című munkájáról kiderült, hogy egy vékony, nagyalakú kötet, amely egy sor rémesen bonyolult ujj- és hanggyakorlatot tartalmaz, egyre növekvő ügyességi és nehézségi fokok szerint sorba rendezve. Quentin úgy vette ki, hogy a bűvölés jó része nagyon precíz kézmozdulatokból áll, olyan varázsigék kíséretében, amiket el kell szavalni vagy kántálni, suttogni vagy kiabálni, hadarni vagy énekelni. A mozdulatokban vagy a varázsige szövegében vétett bármilyen apró hiba meggyengítette, hatástalanította vagy elrontotta a bűbájt. Ez itt nem Fillory volt. A Fillory-regények mindegyikében a Chatwin gyerekek közül egyet vagy kettőt mindig a szárnyai alá

vett egy jólelkű, Filloryból való mentor, aki mellett szerezhettek némi jártasságot vagy elsajátíthatták a mesterséget. A világ a falakban című nyitókötetben Martin mesteri lovassá válik, Helen pedig egyfajta erdei felderítő járőrnek tanul; A repülő erdőben Rupert halálpontosan célzó íjász lesz; az Egy titkos tengerben Fiona pedig egy vívómesterrel edz, és így tovább. A tanulási folyamat ott a csodálatos dolgok nem szűnő, élvezetes orgiájaként zajlik. A varázslás tanulása azonban egyáltalán nem hasonlított erre. Mint kiderült, nagyjából olyan fáradságos és unalmas, amennyire a hatalmas és természetfeletti erők tanulmányozása csak lehet. Ugyanúgy, ahogy egy ige ragozásának egyeznie kell a tárgyéval, kiderült: még a legegyszerűbb bűvigét is úgy kellett módosítani, finomítani és „ragozni”, hogy megfeleljen az adott napszaknak és holdfázisnak, a bűvölés szándékának, céljának és pontos körülményeinek, és még vagy száz más tényezőnek, amik mind többkötetnyi – mikroszkopikus betűmérettel szedett, tekintélyes, sárguló elefántfóliánsokra nyomtatott – táblázatba, térképbe és diagramba voltak foglalva. És minden ilyen óriási ívnek legalább a felét a lábjegyzetek foglalták el, amelyek részletesen felsorolták a kivételes, megszokottól eltérő és speciális eseteket, amelyek mindegyikét természetesen ugyanúgy be kellett magolniuk. A mágia elsajátítása sokkal nyavalyásabb dolognak bizonyult, mint azt Quentin eredetileg hitte. Volt azonban még valami ezzel kapcsolatban, túl az összes gyakorláson és memorizáláson, túl a furcsa ékezetes karaktereken – valami, ami sosem került szóba March

előadásain. Quentin csupán érzékelte, anélkül, hogy tényleg képes lett volna beszélni róla, de úgy tűnt, szükség van még valamire, ha az ember azt akarta, hogy az adott varázsige bármilyen hatást gyakoroljon az őt körülvevő világra. De bármikor is próbált ezen agyalni, valahogy folyton elkalandoztak a gondolatai. Olyasmi volt ez, mint az akaraterő, vagy talán szándék: az összpontosítás bizonyos intenzitása, egyfajta tiszta látomás, vagy talán egy csipetnyi művészi elevenség. Mindenesetre ahhoz, hogy működjön a varázsige, zsigerből, mélyről fakadóan, komolyan akarnia kellett a dolgot. Quentin nem tudta ugyan megmagyarázni, de tisztán érezte, amikor ez a „titkos összetevő” működésbe lépett. Ilyenkor érzékelte, ahogy a szavai és mozdulatai ráakaszkodnak az univerzum rejtélyes, mágikus szubsztanciájára. Fizikailag érezte. Az ujjbegyei felmelegedtek, és úgy tűnt, fénylő csíkot hagynak maguk után a levegőben. Némi ellenállás is érezhető volt, mintha a levegő sűrűvé és viszkózussá vált volna körülötte, és ellennyomást fejtett ki a kezeire, de még az ajkára és nyelvére is. Az elméje ilyenkor pezsgő koffein- és adrenalinmámorban zsongott. Egy hatalmas, erőteljes rendszer szívébe került; sőt, ő maga volt a szív, a középpont. Amikor működött a dolog, tévedhetetlenül tudta. És nagyon tetszett neki. Most, hogy a barátai visszatértek a vakációból, Eliot inkább velük ült le az étkezésekkor. Igen feltűnő klikket alkottak, mindig komoly eszmecseréket folytattak egymással, és olykor harsányan felröhögtek a nyilvánosság előtt; szemmel láthatólag

imádták önmagukat, és a legkevésbé sem érdekelte őket a varázskapus „köznép”. Volt bennük valami más, bár hogy pontosan mi, azt nehezen lehetett megfogalmazni. Nem voltak se szebbek, se okosabbak, mint bármelyik másik társuk. Egyszerűen csak úgy tűnt, tudják, kik ők, és nem sandítottak folyton a többiekre, tőlük várva a választ. Mi tagadás, fájt Quentinnek, ahogy Eliot dobta őt abban a pillanatban, ahogy többé már nem jött neki kapóra a társasága, ott volt azonban még tizenkilenc másik elsőéves is, akivel barátkozhatott. Habár ők nem tűntek túlságosan társaságkedvelőknek. Inkább csendesek és elmélyültek voltak, akik folyton egymást méregették, mintha megpróbálnák kipuhatolni, ha netán arra kerülne a sor, ki kit tudna legyőzni egy intellektuális „egy mindenki ellen” küzdelemben. Így aztán nem nagyon gyűltek össze – mindig udvariasak és tisztelettudóak maradtak, ám ritkán viselkedtek barátságosan. Megszokták, hogy mindig versengenek, és mindig győznek. Más szóval, pont olyanok voltak, mint Quentin, aki pedig egyáltalán nem volt hozzászokva ahhoz, hogy saját magához hasonló emberek vegyék körül őt. Az egyetlen hallgató, akinek ő és az összes többi varázskapus elsőéves is tüstént a titkos csodálója lett, a kis Alice volt, az apró üvegállatkát életre keltő lány. Ám igen gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy bár az évfolyama többi tagjánál jóval előrébb jár a tanulmányaiban, emberileg bénítóan félénk és visszahúzódó maradt, egészen annyira, hogy egy idő után már nem sok értelmét látták, hogy egyáltalán megpróbáljanak beszélni vele. Amikor étkezés közben bárki megközelítette, a feltett

kérdésekre suttogva motyogott egy szótagos válaszokat, miközben lesütötte a szemét a maga előtti abroszra szegezve a tekintetét, mintha valami végtelen nagy és mély szégyenérzet mardosná belülről. Már-már betegesen képtelennek tűnt szemkontaktust teremteni másokkal, és megvolt az a jellegzetes szokása, hogy a haja mögé rejtette az arcát, ami a napnál is világosabbá tette, micsoda kínszenvedést jelenthet neki bármiféle felé irányuló figyelem. Quentin azon töprengett, vajon ki vagy mi vehetett rá egy ilyen nyilvánvaló tehetséggel megáldott lányt, hogy ennyire féljen az emberektől. Szerette volna megőrizni magában az acélos versenyszellemet, ám ehelyett azon kapta magát, hogy csaknem úgy érzi, mintha meg kellene védenie őt. Egyetlen alkalommal látta Alice-t valóban őszintén és fesztelenül vidámnak: akkor, amikor kileste, ahogy a lány egyedül és egy pillanatra önfeledten, hiábavalóan próbál meg egy kavicsot átkacsáztatni az egyik szökőkút medencéjében álló kőnimfa lábai között. A varázskapus élet csendes, fojtott, előírásos, csaknem színpadias színt öltött, és az étkezések külsőségei már-már a bálványozás szintjére emelkedtek. A vacsorát pontban este fél hétkor tálalták; a későn érkezőktől megtagadták az ülőhely kiváltságát, így aztán állva kellett enniük. A tanárok és a diákok együtt foglaltak helyet egy végeláthatatlanul hosszú asztalnál, amelyet misztikus fehérségű abrosz borított, és olyan nehéz és vastag nyelű ezüst evőeszközökkel volt megterítve, amelyek nem illettek egymáshoz. A fényt borzalmas kandeláberek tömkelege ontotta. Az étel a magániskolák hagyományával

ellentétben kiváló volt, egyfajta ódivatú, elfranciásodott koszt. A menük az olyan századközepi vén csataménekre hajaztak, mint a boeuf en daube, francia marhahús burgundi borban párolva, és a lobster thermidor, főtt homár sajtos mártással. Az elsőéveseknek jutott a lehetőség, hogy pincérként felszolgáljanak az összes többi hallgatótársuknak Chambers szigorú irányítása alatt, majd magukban étkeztek, miután mindenki más végzett. A harmad- és negyedévesek ihattak egy pohár bort is a vacsora mellé, az ötödévesek - vagy, ahogy minden kézenfekvő magyarázat nélkül nevezték őket, a „finnek” - két pohárral kaptak. Különös módon, csupán tíz negyedéves volt, a szokásos létszám fele, és ennek okára senki nem szolgált magyarázattal. Ha erről érdeklődtek, az egyszerűen véget vetett a további párbeszédnek. Quentin mindezt egy olyan tengerész gyorsaságával rakosgatta össze, aki hajótörést szenvedett egy lakatlan és idegen földön, és akinek nem maradt más választása, mint a lehető leggyorsabban elsajátítani a helyiek anyanyelvét, hogy ne falják fel a bennszülöttek. A két első hónapja Varázskapuban gyorsan elrepült, és hamarosan vörös és arany színben pompázó levelek szóródtak szét a Tengeren, mintha láthatatlan seprűk söpörték volna oda őket – lehet, hogy valóban így is volt? –, és a Labirintusban a lassított felvételként cammogó lombvadakon szemet gyönyörködtető, színes sávok jelentek meg. Quentin naponta fél órát szentelt a tanítás után annak, hogy gyalogszerrel felderítse az egyetemi campust. Az egyik szeles délutánon rábukkant egy eldugott, zsebkendőnyi szőlőskertre.

A postabélyegnyi földterületet egyenes barázdák szántották, és többsornyi szőlőtő tarkította, amelyek vesszőit a kifeszített rozsdás drótokra futtatták fel, és különös, kissé bizarr bortermelői kandeláberformákba kényszerítették. Addigra már leszüretelték róluk a fürtöket, és amelyeket mégsem, azok apró, illatos mazsolákká aszalódtak a venyigéken. A szőlősoron túl, négyszáz méternyire bent az erdőben, egy keskeny ösvény végén Quentin felfedezett egy aprócska, takaros földparcellát, amelyet négyszögletes foltok tarkítottak kockás mintában, foltvarrásszerű hatást keltve. A négyzetek némelyikét fű borította, másokat kő, homok vagy víz alkotta, kettőt közülük pedig valami elfeketedett, ezüstös fényű fém, amelynek felületét aprólékos részletességgel teleírták. Az egyetemi területek határát sehol nem jelezte fal vagy kerítés, vagy ha mégis, ő sosem bukkant rájuk. Csak a folyó kanyargott az egyik oldalon, az összes többi irányból pedig az erdő ölelte körül a campust, ami természetes sorompót képezett. Ennek ellenére, a tanári kar a jelek szerint mérhetetlenül sok időt és energiát szánt azoknak a varázsigéknek a fenntartására és rendszeres megújítására, amelyek a kívülállók számára láthatatlanná és megközelíthetetlenné tették az egész iskolát. Folyamatosan ott sétáltak a birtok határmezsgyéjén, olyasvalamiket tanulmányozva, amiket Quentin nem látott, sőt, olykor kihívták egymást az óra közepén a folyosóra, hogy megvitassák a helyzetet.

HÓ Az egyik késő októberi délutánon March professzor megkérte Quentint, hogy maradjon ott a gyakorlati alkalmazások óra után. A GyakAl – ahogy mindenki hívta – a napnak azt a részét jelentette, amikor a hallgatók tényleges bűvölésekkel foglalkoztak. Ebben a szakaszban még csak a legalapvetőbb mágikus lépésekkel való kísérletezésre kaptak engedélyt, fullasztóan szoros és szigorú felügyelet alatt, de mégis… Ezek a gyakorlatok a jutalom kicsiny, üdítő szigeteiként szolgáltak az elméleti anyag végtelen óceánjain való navigálásuk közben. A szóban forgó óra nem nyújtott túl sok sikerélményt Quentinnek. Az aznapi GyakAlt egy egyetemi kémialaborra emlékeztető helyiségben tartották: a berendezést masszív, szürke, mágikusan elpusztíthatatlanná tett kőasztalok, ősrégi, rejtélyes foltok tarkította munkapultok és mély, öblös kádak alkották. A levegőben vágni lehetett az állandó bűvöléseket, és a varázskapus professzorok nemzedékei – megakadályozandó, hogy a diákok kárt tegyenek magukban vagy egymásban – mágikus őrszemekkel látták el a helyiséget, amelyek enyhe ózonillatot árasztottak. Quentin nézte, ahogy laborpartnere, Surendra bedörzsöli a kezét a fehér porral – liszt és bükkfahamu fele-fele arányú keverékével –, egy frissen nyesett fűzfavesszővel láthatatlan varázspecséteket rajzol a levegőbe, majd finoman hozzáérinti a pálcáját az üveggolyójához – amely Rakshasa becenévre hallgat –, és egyetlen mozdulattal takarosan kettészeli, már a legelső próbálkozásra. Ám amikor Quentin próbálta ugyanezt megtenni

a saját fűzfa pálcájával, az ő üveggolyója – amelyet Martinnak becézett – egy halk pukkanással szétrobbant, akár egy kiégett villanykörte, üvegszilánkokat és kvarcport permetezve maga köré. Quentin eldobta a pálcáját, és félrekapta a fejét, hogy védje a szeme épségét; a teremben mindenki más pedig kíváncsian nyújtogatta a nyakát. A GyakAlteremben nem uralkodott éppen bajtársias légkör. Így hát Quentin máris pocsék hangulatban volt, amikor March professzor megkérte, hogy maradjon ott óra után. March cseverészett egy sort a csellengőkkel a folyosón, miközben Quentin ráült az egyik elpusztíthatatlan asztalra, és a lábát lóbálva sötét gondolatokat forgatott a fejében. Valamennyire megnyugtatta, hogy Alice-t is megkérték, hogy ne menjen még. A lány az ablaknál ült, és ábrándozva bámult kifelé a lomhán hömpölygő Hudsonra. Az üveggolyója lassú köröket írva lebegett a feje körül, akár valami lusta, miniatűr műhold, olykor neki-nekikoccanva az ablaküvegnek, ha túl közel hajolt. Miért megy neki ilyen könnyen és erőfeszítés nélkül a varázslás? – tűnődött. Vagy talán nem is annyira laza, mint amilyennek látszik? Mindenesetre nem hitte, hogy a lánynak is olyan nehéz volna végrehajtani a feladatokat, mint neki. A holdvilágképű Penny is itt volt még, sápadt, elmélyült ábrázattal, mint mindig. A varázskapus egyenruhát viselte, viszont hagyták neki, hogy megtartsa tarajos frizuráját. March professzor visszajött a terembe, utána pedig Van der Weghe professzor asszony sietett be, aki nem kertelt, hanem rögtön a lényegre tért.

– Azért kértünk meg titeket, hármótokat, hogy maradjatok még, mert fontolóra vettük, hogy felterjesztünk titeket a második évfolyamra a következő félévben – kezdte. – Némi önálló extra munka vár rátok, hogy letehessétek decemberben az elsőéves szigorlatokat, majd felzárkózzatok a másodévesek tananyagával, de úgy vélem, készen álltok a feladatra. Igazam van? Bátorítóan nézett rájuk. Valójában nem is kérdezte, mint inkább tájékoztatta őket. Quentin, Penny és Alice kényelmetlenül feszengve egymásra pillantottak, majd újra elfordították egymásról a tekintetüket. Quentin eddigi tapasztalatai során megtanulta, hogy ne lepődjön meg, amikor intellektuális képességeit másokénál többre értékelik, és a kivételezés ígérete kétségtelenül kitörölte a porrá tört üveggolyó rémálmának emlékét, és kamatostul kárpótolta érte. De mindenki aggasztóan komolyan és ünnepélyesen viselkedett. Elég nagy melónak tűnt az ajánlat annak fejében, hogy kihagyjanak egy évet Varázskapuban, amiről valójában még el sem döntötte, hogy szereti-e egyáltalán. – Miért? – emelt szót Penny. – Miért helyeznek minket magasabb osztályba? Másokat meg majd lefokoznak, hogy helyet csináljanak nekünk? Jogos kérdés. Varázskapuban megváltozhatatlan ténynek tűnt, hogy egy osztályba mindig pontosan húsz diák járhatott, se több, se kevesebb. – A hallgatók más-más tempóban fejlődnek, Penny – a tanárnő kurtán csak ennyit felelt. – Szeretnénk mindenkit a neki legmegfelelőbb és legtesthezállóbb helyen tudni.

Több kérdés nem hangzott el. Némi várakozás után Van der Weghe professzor asszony beleegyezésnek vette a hallgatásukat. – Nos, akkor rendben is volnánk – bólintott. – Sok szerencsét mindhármótoknak! Ezek a szavak Varázskapuban töltött életének új, még sötétebb fázisába taszították Quentint, épp, amikor már kezdett volna egész tűrhetően hozzászokni az eddigihez. Mostanáig is keményen dolgozott, ám épp ugyanannyit bliccelt, mint mindenki más. Sokszor csatangolt a campus területén, meg a többi elsőévessel ütötte agyon az időt az évfolyamuk társalgójában. Ez egy lepukkant, mégis otthonos szoba volt kandallóval, durván lelakott kanapék és fotelek egész kis gyűjteményével, és kínosan béna „oktató” társasjátékokkal, amelyek alapjában véve az Inkvizítor mágikus megfelelői voltak – mind csupa megvetemedett, foltos, szakadt és hiányos készlet, kulcsfontosságú bábuk, kártyák és pörgettyű nélkül. Még egy becsempészett videojáték-konzoljuk is volt, az egyik kisebb szobában beüzemelve: egy hároméves Xbox, rácsatlakoztatva egy még régebbi tévére. Lefagyott és újraindult, valahányszor valaki elsütött egy varázslatot kétszáz méteres körzetben, vagyis gyakorlatilag szinte folyamatosan. Ez ment korábban. Most viszont nem volt olyan idő, amit Quentin ne tanulással töltött volna. Bármilyen gyakran figyelmeztette is Eliot arra, hogy mi vár rá, és bármilyen keményen hajtott is idáig, valahogy mégis még mindig úgy képzelte, hogy egyszer – mintegy varázsütésre – kiderül: a mágiatanulás valójában egy örömteli utazás egy titkos

varázskertben, ahol derűsen leszakíthatja a tudás érett, zamatos gyümölcseit a kényelmesen alacsonyan csüngő ágakról. Ehelyett azonban Quentin minden délután, a GyakAl után egyenesen a könyvtárba ment, hogy gyorsan letudja a rendes háziját, és hogy vacsora után újra visszatérhessen oda, ahol már várta a kijelölt személyi oktatója. Az ő magántanítója Sunderland professzor volt, az a csinos, fiatal nő, aki a felvételi vizsgán arra kérte, rajzoljon neki térképeket. Egyáltalán nem úgy festett, ahogy elvileg egy varázslónak ki kellene néznie: szőke volt, gödröcskés arcú, és őrjítően formás hajlatai voltak. Sunderland professzor főként haladó kurzusokat tartott negyed- és ötödéveseknek, és nem sok türelmet tanúsított az amatőrködés iránt. Kíméletlenül gyakoroltatta Quentinnel a kézmozdulatokat, a kántálásokat, a grafikonokat és táblázatokat, és amikor mindez már tökéletesen ment, kezdetnek megtette, de azért „szeretném újra látni Popper 7. és 13. számú etűdjeit, mutasd, kérlek, lassan, előre, majd visszafelé is, csak hogy biztosra menjünk”. A nő kezei olyan dolgokat műveltek, amikről Quentin el sem tudta képzelni, hogy a saját kezei is képesek lesznek egyszer utánacsinálni. Valószínűleg elviselhetetlennek találta volna az egészet, ha nem lett volna történetesen totál belezúgva Sunderland professzorba. Közben csaknem úgy érezte magát, mintha elárulná Juliát. De hát mivel tartozom én neki? Nem mintha valaha is érdekeltem volna. Sunderland prof itt van velem. Én pedig olyasvalakire vágyom, aki része az új életemnek. Juliának megvolt az esélye.

Quentin most már sokkal több időt töltött Alice és Penny társaságában. Varázskapuban az elsőéveseknél a „tizenegy órai lámpaoltás” volt érvényben, ám így, a megnövekedett extra munkamennyiség mellett nekik, hármuknak meg kellett találniuk a módját, hogy kibújjanak valahogy a korlátozás alól. Szerencsére az egyik hallgatói szárnyban volt egy apró tanulószoba, egy kicsiny odú, amely a varázskapus hagyományok szerint mentes maradt a tantestület bevetette, ki tudja, milyen megfigyelő bűbájoktól, amelyekkel érvényt szereztek a takarodónak a Házban. Valószínűleg szántszándékkal hagyták így a helyiséget, mintegy kibúvóként az ilyen és ehhez hasonló helyzetekre. A hely az építés során haszontalannak bizonyult zug volt – dohos, ablaktalan, trapéz alakú kuckó –, volt azonban benne egy kanapé, egy asztal székekkel, és a tanárok sosem ellenőrizték az órák után, úgyhogy Quentin, Alice és Penny rendszeresen ide húzódtak be, amikor a többi elsőéves aludni tért. Furcsa kis törzset alkottak: Alice görnyedten ült az asztalnál; Quentin végignyúlt a díványon; Penny pedig körbekörbejárkált, vagy törökülésben ült a padlón. Az utálatos Popper-könyvek úgy lettek megbűvölve, hogy amikor előttük gyakoroltak, csalhatatlanul jelezték nekik, elrontották-e a varázslatot: a lapok zöld (helyes) vagy vörös (hibás) színűvé váltak, habár bosszantó módon azt nem árulták el nekik, mit és hogyan szúrtak el. Alice azonban mindig pontosan tudta, mit vétettek el. Hármuk közül egyértelműen ő volt a született őstehetség, szinte természetfelettien hajlékony kezekkel és csuklóval, és szinte

bizarrul csalhatatlan emlékezettel. Nyelvek tekintetében mindenevő és kielégíthetetlen étvágyú volt. Míg az osztálytársai még mindig a középangol sekélyes pocsolyáiban dagonyáztak, ő máris belemerült az arab, arámi, ófelnémet és óegyházi szláv nyelvek rejtelmeibe. Még mindig irgalmatlanul félénk volt, ám a Quentinnel és Pennyvel a tanulószobában töltött késő éjszakák oldottak valamelyest a tartózkodásán. Olykor már hajlandó volt jegyzeteket és tippeket cserélni a két fiúval. Nagy ritkán pedig még a humorérzékét is megcsillantotta, bár a poénjait leggyakrabban óegyházi szláv nyelven sütötte el. Bár azok valószínűleg amúgy sem igen hatottak volna Pennyre. Annak a srácnak aztán tényleg nem volt egy fikarcnyi humorérzéke sem. Egyedül gyakorolt, magában mormolva, és egy, a falnak támasztott masszív, barokk, aranykeretes tükörben nézte sápadt kezének mozdulatait és hadonászásait. A tükrön egy régi, fakulóban lévő, elfeledett bűbáj ült, ezért Penny tükörképe helyett olykor egy fátlan, zöld domboldal – egy lágyan ívelő, füves terület – képét mutatta a felhős ég alatt. Olyan hatást keltett, akár egy ócska tv-készülék rosszul összeszerelt kábeldobozzal, amely néha elfog egy kósza jelet az éterből, valami messzi, idegen világból. Ahelyett, hogy szünetet tartott volna, Penny inkább némán, egykedvűen megvárta, amíg a kép visszavált. A tükör titokban nyugtalanította Quentint; úgy érezte, mintha valami rettenetes készülne felbukkanni annak a baljós dombnak a tetején, vagy mintha el lenne temetve alá valami megnevezhetetlen. – Kíváncsi vagyok, vajon merre lehet – jegyezte meg Alice. – A valóságban.

– Nem tudom – vont vállat Quentin. – Talán Filloryban. – Keresztülmászhatnál. A könyvekben mindig így működik a dolog. – Az mennyire király lenne! Gondoljatok csak bele: átmehetnénk, tanulnánk egy hónapot, azután visszajönnénk, és brillíroznánk a vizsgán. – Kérlek, csak azt ne mondd, hogy azért mennél el Filloryba, hogy több házival tudj elkészülni! – méltatlankodott Alice. – Mert az lenne a legszánalmasabb dolog, amit valaha hallottam. – Hé, srácok, kaphatnék egy kis csendet? – szólt közbe Penny. Punk létére Penny hihetetlenül fárasztó, sótlan egy alak tudott lenni. Eljött a tél, súlyos, fogcsikorgatóan hideg, Hudson-völgyi faggyal. A szökőkutak befagytak, és a Labirintus kanyarulatait is fehér hó rajzolta ki, leszámítva azokat a helyeket, ahol a formára nyesett lombfenevadak dideregtek, felpúpozták a hátukat, és lerázták a sövényről a hósapkát. Quentin, Alice és Penny azon kapták magukat, hogy egyre inkább félrehúzódnak az osztálytársaiktól, akik olyan irigy nehezteléssel fogadták ezt az egészet, amivel Quentinnek sem ideje, sem energiája nem maradt foglalkozni. Egyelőre ők hárman alkották a saját külön, exkluzív klubjukat Varázskapu máris teljesen zárt elit klubján belül. Quentin újra felfedezte a munka iránti szeretetét. Nem is igazán a tudásszomj volt az, ami tovább sarkallta, sem pedig a vágy, hogy megfeleljen Van der Weghe professzor asszony abbéli elvárásának és hitének, hogy a másodévesek közé tartozik. Jobbára csupán az ismétlődő, a végletekig kimerítő

robotolás ismerős, perverz elégedettsége – ugyanaz a mazochista gyönyör ösztönözte haladásra, amely lehetővé tette, hogy mesteri szintre fejlessze a Mills Mess-féle zsonglőrmutatványt és a fáraókeverést, meg a félkezes Charlieremelést, és hogy már nyolcadikosként taroljon az emelt szintű kalkuluson. Az idősebb tanulók közül néhánynak megesett a szíve a három maratoni magolón. Szerencsét hozó kabalaként maguk közé fogadták őket, valahogy úgy, ahogyan egy óvodás csoport örökbe fogadna egy aranyhörcsögcsaládot. Nógatták és buzdították őket, hoztak nekik harapnivalót és üdítőt az órák után. Még Eliot is méltóztatott meglátogatni őket, és magával hozott egy sor tiltott amulettet és talizmánt, hogy ébren tudjanak maradni, és gyorsabban olvassanak, bár nehéz volt eldönteni, vajon működtek-e, vagy sem. Egy szakadt vándorkereskedőtől szerezték őket, magyarázta, aki évente egyszer-kétszer felbukkan Varázskapuban egy ócska, faburkolatos furgonnal, ami tömve van mindenféle kacattal. A december néma szántalpakon suhant tova, a szüntelen gürcölés és erőfeszítés kialvatlan félálmában. A munkájuk elvesztette minden kapcsolatát azzal, amit eredetileg el kellett volna érnie. Még a Quentin Sunderland professzorral töltött összejövetelek is varázsukat vesztették. Azon kapta magát, hogy zordan mered a nő csábítóan telt, tenyérbe kívánkozó kebleinek ragyogó felső íveire, amikor tudta, hogy sokkal sürgetőbb technikai kérdéseknek, például a helyes hüvelykujj-pozíciók elsajátításának kellene szentelnie minden figyelmét. Sóvárgó szerelmének izgalma nyomasztóan lehangolóvá lohadt, mintha

az első pillantásra fellángoló, kezdeti elvakult rajongása átadta volna a helyét egy korábbi szerető iránt érzett végső nosztalgiának, a kettő közötti tényleges kapcsolat legalább átmeneti megkönnyebbülése és vigasza nélkül. Most a leghátsó sorból, el-elkalandozva hallgatta végig March professzor előadásait, büszke lenézést érezve osztálytársai iránt, akik még csak Popper 27. számú etűdjénél jártak, amikor ő már rég meghódította az 51. dicső csúcsait, és nézte, amint apró ponttá zsugorodik a tananyag egyre előrébb kaptató lába alatt. Kezdte meggyűlölni a lepukkant, szabálytalan alakú szobát, ahol ő, Penny és Alice késő éjszakába nyúlóan magoltak és gyötörték magukat. Megutálta a keserű, égett illatát a kávénak, amit ittak, és egészen odáig jutott, hogy csaknem kísértést érzett, hogy kipróbálja azt a silány minőségű speedet, amit Penny a kávé helyett dobott be. Quentin ráismert magában arra az ingerlékeny, kiállhatatlanul kellemetlen, boldogtalan személyre, akivé lassan vált: kezdett furcsán emlékeztetni korábbi énjére, akiről azt hitte, hogy hátrahagyta Brooklynban. Quentin nem mindig a trapéz alakú tartalék szobában tanult. Hétvégenként gyakorolhatott, ahol csak akart, legalábbis napközben. Leginkább a saját szobájában maradt, olykor azonban felkapaszkodott a Varázskapu obszervatóriumába – az egyik torony csúcsában elhelyezkedő, tiszteletet parancsoló, noha roppant régimódi létesítménybe – vezető hosszú csigalépcsőn. A csillagvizsgálóban egy telefonpózna méretű, masszív, tizenkilencedik század végi teleszkóp állt, amely ferdeszögben meredt elő a megfakult, eloxidálódott

rézkupolából. Valaki az iskola személyzetéből bizonyára imádhatta ezt a meglehetősen divatjamúlt eszközt, mivel az páratlanul összetett, mindig frissen olajozott és fényesre polírozott – szemlátomást nagy gonddal ápolt – bronz fogaskerekek és csuklós szerkezetek egész során lengett és forgott. Quentin azért szeretett itt, az obszervatóriumban olvasni, mert magasan volt, jól fűtötték, és viszonylag ritkán látogatták: nem csupán nehéz volt feljutni odáig, de a teleszkóp fényes nappal gyakorlatilag hasznavehetetlenné vált. Ez általában zavartalanná, emelkedetté tette a téli magányban töltött délutánokat. Ám egy késő novemberi szombaton felfedezte, hogy nem ő az egyetlen, aki rájött minderre. Amikor Quentin felért a csigalépcső tetejére, a csapóajtó már nyitva állt. Bedugta a fejét a kör alakú, borostyánsárga fénnyel megvilágított szobába. Mintha egy másik világba kandikált volna át, egy idegen bolygóra, amely kísértetiesen emlékeztetett a sajátjára, csakhogy át lett rendezve. A betolakodó nem más volt, mint Eliot. Szinte esdeklő pózban térdepelt egy régi, narancssárga, szakadt kárpitozású fotel előtt, amely a helyiség közepén állt, a kör alakú sín középpontjában, amin a teleszkóp csöve gördült. Quentin oldalát mindig furdalta a kíváncsiság, hogy eredetileg vajon ki juttatta fel oda a fotelt, és egyáltalán, miért bajlódott vele – nyilvánvalóan mágia is volt a dologban, mivel át se fért volna a bútordarab azon a kis csapóajtón, de még a keskeny ablakok egyikén sem.

Eliot nem volt egyedül. Valaki ült előtte a fotelben. Nem volt megfelelő a szög, így nem látta, de úgy vélte, az egyik másodéves lehet, egy kifogástalan, sima képű srác egyenes szálú, rozsdavörös hajjal. Quentin alig ismerte őt. A neve talán Eric lehetett. – Nem! – mondta épp Eric, majd élesen megismételte: – Nem! Az ki van zárva! – Mosolygott. Eliot kezdett feltápászkodni, de a fiú a vállánál fogva játékosan visszanyomta. Nem tűnt különösebben nagydarabnak. Az Eliot felett gyakorolt hatalma nyilvánvalóan nem fizikai jellegű volt. – Ismered a szabályokat – folytatta, mintha egy kisgyermeknek magyarázna. – Kérlek! Csak most az egyszer!? – Quentin korábban még sosem hallotta Eliotot ilyen esdeklő, nyafogó hangon beszélni. – Naaa, légyszi! – Álmában sem hitte volna, hogy valaha is épp Eliottól halljon ilyen gyermeteg gügyögést. – Szó sem lehet róla! – Eric az ujjbegyével megérintette a sápatag Eliot hosszú orrának hegyét. – Nem, amíg nem végeztél az összes házi feladatoddal. Mind egy szálig. És vedd már le ezt a hülye inget! Tök gáz! Quentinnek leesett, hogy olyan játékot űznek, amilyet már korábban is látott. Egy nagyon bizalmas rítusnak vált akaratlanul is szem- és fültanújává. – Jól van, na! – zsémbeskedett Eliot. – És nincs semmi baj ezzel az inggel… – motyogta. Eric egy pillantással beléfojtotta a szót. Majd ráköpött egyet, egy fehér foltot Eliot patyolattiszta ingére. Quentin látta a megvillanó félelmet Eric szemében: mintha attól tartott volna,

hogy ezzel talán túl messzire merészkedett. Abból a szögből a fotel eltakarhatta volna Quentin elől a látványt, de jobbára látta, ahogy Eliot ügyetlenül matatni kezdett Eric fémesen csörgő övcsatjával, majd lerántotta róla a nadrágját, feltárva a srác vékony, fakó combjait. – Csak óvatosan! – figyelmeztette Eric. Nem sok gyengédség volt a szerepben, amit játszott, már ha az volt egyáltalán. – Te kis köcsög! Ismered a szabályokat! Quentin meg nem tudta volna mondani, miért várt még egy percet, mielőtt visszaereszkedett volna a létrán, vissza az ő komoly, megfontolt és kiszámítható, otthonos világába, de egyszerűen nem bírta elszakítani róluk a tekintetét. Egyenesen Eliot érzelmi gépezetének leplezetlenül feltáruló huzalozására meredt. Hogy lehet, hogy nem tudtam erről? Azon tűnődött, ez vajon valami évenként ismétlődő jelenség-e. Eliot talán végigmegy egy vagy két srácon egy tanévben, felszenteli, majd – amikor többé már nem hozzák a várt hatást – félredobja őket. Tényleg így el kellett rejtőznie? Még itt, Varázskapuban is? Quentin legbelül megbántottnak érezte magát: ha ez volt az, amit Eliot akart, akkor miért nem próbálkozott be Quentinnél is? Habár, akármennyire is sóvárgott Eliot figyelmére, nem tudta, képes lett volna-e ezt végigcsinálni. Jobb ez így. Eliot biztos nem bocsátotta volna meg nekem, ha visszautasítom. Az a kétségbeesett mohóság, amellyel Eliot illette azt a tárgyat, amin ő a maga mindennapi, fárasztó munkáját végezte, nem hasonlított semmihez, amit Quentin eddig valaha is látott. Ott volt közvetlenül Eliot látósugarában, ám ő egyszer sem pillantott feléje.

Quentin úgy döntött, ezentúl inkább máshol olvas. Quentin vasárnap éjfélkor, a vizsga előtti éjjelen fejezte be Lady Amelia Popper Gyakorlatok ifjú varázslóknak tankönyvének első kötetét. Óvatosan becsukta a könyvet, és egy percig csak ült, némán meredve a borítóra. Remegett a keze. A fejét zavarosnak és súlytalannak érezte. A teste ellenben természetellenesen ólmosnak tűnt. Nem tudott már ott maradni a helyén, de ahhoz is túlságosan fel volt pörögve, hogy ágyba bújjon. Feltápászkodott a törött háttámlájú kanapéról, és bejelentette, hogy megy és jár egyet. Legnagyobb meglepetésére Alice felajánlotta, hogy vele tart. Penny csak bámulta a zöld, felhős tájat a tükörben, és várta, hogy újból megjelenjen sápadt, egykedvű arca, és folytathassa a gyakorlást. Még csak fel sem pillantott, amikor a társai távoztak. Quentin eredetileg azt tervezte, hogy átvág a Labirintuson, majd a jelenleg hóval borított Tengeren, egészen a birtok pereméig, ahová először érkezett, majd megfordul, visszanéz a Házra, és elgondolkozik azon, miért bizonyult ez a félév sokkal kevésbé szórakoztatónak, mint azt eredetileg remélte, és amilyennek elvileg lennie kellett volna, majd megpróbál eléggé lehiggadni ahhoz, hogy el tudjon aludni. De rájött, hogy mindezt ugyanolyan jól megteheti Alice társaságában is, mint egyedül. Megindult a hátsó teraszra nyíló, magas üvegajtók felé. – Ne arra! – szólt rá Alice. A tanítási órák után az üvegajtókat „beélesítették”, hogy bekapcsoljanak egy mágikus riasztót az éppen ügyeletes tanár hálószobájában. Ezzel elveszik a diákok kedvét attól, hogy

megszegjék a takarodó utáni kijárási tilalmat, magyarázta Tévedhetetlen Alice. A lány odavezette Quentint egy oldalajtóhoz, amit azelőtt még soha nem látott, és még a létezéséről sem tudott; ez a riasztóvarázs nélküli, falikárpit mögé rejtett ajtó egy hóval borított sövényfalra nyílt. Keresztülnyomakodtak rajta, és kijutottak a dermesztően hideg sötétségbe. Quentin jó arasznyival lehetett magasabb Alice-nél, főként nyúlánk lába miatt, ám a lány szívósan lépést tartott vele. Együtt keresztülnavigáltak a Labirintuson, és a holdfényben nekivágtak a fagyott Tengernek. A hótakaró majd’ húsz centi mély volt, és séta közben maroknyi kis darabokat rúgtak belőle maguk elé. – Én minden éjjel kijövök ide – törte meg Alice a csendet. Quentin a maga kialvatlan, kába állapotában már csaknem megfeledkezett róla, hogy a lány is ott van vele. – Minden éjjel? – hebegte ostobán. – Tényleg? Miért? – Hát, csak… tudod… – Felsóhajtott. A lélegzete fehéren gomolygott a holdfényben. – Hogy kitisztítsam a fejem. Elég zajosak az esték a lányok tornyában. Ott nem tudok gondolkodni. Idekint viszont csend van. Különös volt, milyen normálisan érezte magát kettesben az általában társaságkerülő Alice-szel. – Jó hideg van idekint. Gondolod, hogy tudják, hogy megszeged a kijárási tilalmat? – Hát persze. Fogg legalábbis tutira. – Szóval, ha úgyis tudnak róla, miért… – Miért veszem a fáradságot, hogy az oldalajtón surranjak ki? – A Tenger leterített, tiszta, óriási lepedőként vette körül őket,

kisimított és gondosan begyűrt sarkokkal. Néhány szarvas és vadpulyka kivételével egy árva lélek sem járt erre az utolsó havazás óta. – Nem hiszem, hogy nagyon izgatná, ha kisurranunk. Azt viszont mindig értékeli, ha teszünk némi erőfeszítést. Elértek a nagy gyep szélére; visszafordultak, és a Ház felé néztek. Egyetlen ablakban égett villany, egy tanár hálószobájában, az egyik alacsonyabb szinten. Felhuhogott egy bagoly. A ködös hold fehérre fakította a felhőket a tető zömök körvonala felett. Az egész szín emlékeztetett egy hógömbre, felrázás előtt. Quentinnek bevillant egy emlék az egyik Fillory-könyvből: A világ a falakban azon epizódja, amikor Martin és Fiona a fagyott erdőben kóborolnak, azokat a fákat keresve, amelyeket az Órák Úrnője elvarázsolt; mindegyiküknek egy kerek, ketyegő óra ágyazódott be a törzsébe. Ami a gonosztevőket illeti, az Órák Úrnője valójában elég furcsa egy teremtés volt, mivel ritkán tett bármi különösebben gonosznak tekinthető dolgot, vagy mindenesetre olyankor nem, amikor bárki is tanúja lehetett volna. Általában csak a távolból pillantották meg, ahogy egyik kezében könyvvel, a másikban pedig egy aprólékosan kidolgozott, díszes órával suhant; olykor egy rémisztően bonyolult aranyozott órahintót hajtott, amely hangosan ketyegve robogott tova. Mindig fátylat viselt, ami eltakarta az arcát. És bármerre járt is, a kézjegyét otthagyta az útját szegélyező órafákon. Quentin azon kapta magát, hogy ketyegés után fülel, azonban semmi nesz nem ütötte meg a fülét, leszámítva olykor-olykor

egy-egy, az erdő mélyéből kiszűrődő fagyos reccsenést, amelynek eredetét nem lehetett tudni. – Itt jöttem át először – mondta. – Még nyáron. Halvány gőzöm se volt, mi az a Varázskapu. Azt hittem, Filloryba kerültem. Alice elnevette magát: meglepő, vidám gurgulázással csengett a kacaja. Quentin csodálkozott: valójában nem szánta ennyire humorosnak a kijelentését. – Bocsi! – mentegetőzött a lány. – Istenem, hogy imádtam azokat a könyveket, amikor még kicsi voltam! – Na és te, hová érkeztél? – Amoda! – mutatott egy másik, a Quentinéhez nagyon hasonló facsoportra. – De én nem úgy érkeztem ide, ahogy te. Mármint nem portálon át. Bizonyára lehetett valami különleges, extra mágikus, Tévedhetetlen Alice-nek fenntartott szállítási módjuk – gondolta. Nehéz volt nem irigyelnie a lányt. Egy fantombódé vagy egy lángoló tűzszekér, amit valószínűleg thesztrálok5 vontattak. – Amikor jöttem, gyalog érkeztem? Nem is kaptam meghívást? – Kérdésekben beszélt, szándékosan eltúlzott közömbösséggel, ám a hangja egyszeriben megremegett. – Volt egy bátyám, aki előttem járt ide. Én is mindig jönni szerettem volna, de sosem hívtak meg. Egy idő után már túlhaladtam a felvételi korhatárt, úgyhogy elszöktem. Csak vártam és vártam a meghívót, de sosem érkezett meg. Tudtam, hogy máris kihagytam az első évet. Tudod, egy évvel idősebb vagyok nálad. Nem, Quentin nem tudta. A lány fiatalabbnak tűnt. – Így hát felültem az Urbana–Poughkeepsie buszjáratra, majd onnan taxiba szálltam, és feljöttem északra, amennyire csak

lehetett. Észrevetted, hogy itt nincsenek aszfaltozott utak? Sem másmilyenek. A legközelebbi műút az állami országút. – Ez volt a leghosszabb összefüggő beszéd, amit Quentin valaha hallott Alice szájából. – Kértem, hogy saját felelősségemre tegyenek ki a semmi közepén. Az utolsó nyolc kilométert gyalog kellett megtennem. Eltévedtem. Az erdőben aludtam. – Az erdőben aludtál? Úgy érted, a földön? – Jó, tudom, hoznom kellett volna sátrat. Vagy valamit. Nem is tudom, mit gondoltam. Totál hisztérikus voltam. – És mi volt a bátyáddal? Ő nem tudott beengedni? – Ő meghalt. Ezt semlegesen, minden érzelem nélkül, puszta tájékoztatásképpen mondta, de Quentin teljesen megütközött rajta. Soha nem is képzelte volna, hogy Alice-nek lehet testvére, főleg nem egy halott bátyja. Vagy hogy nem varázslatok között töltötte az egész életét. – Alice – kereste a szavakat. – Ennek így semmi értelme. Ugye tudsz róla, hogy messze te vagy a legokosabb az egész osztályban? A lány egy vállrándítással lerázta magáról a bókot, és ádáz tekintettel meredt a Házra. – Szóval egyszerűen csak besétáltál? És mit szóltak? – Nem akarták elhinni. Elvileg senkinek sem volna szabad egyedül, minden segítség nélkül rátalálnia a Házra. Azt hitték, csak valami véletlen lehetett; de annyira nyilvánvaló, hogy ezen a helyen ősrégi mágia működik, méghozzá dögivel. Az egész környék vadul pezseg tőle… Ha a megfelelő varázsigékkel nézel rá, úgy felragyog, akár az erdőtűz.

– Biztosan azt hitték, hajléktalan vagyok. Gallyak ragadtak a hajamba. Egész éjjel sírtam. Van der Weghe megsajnált. Kávéval kínált, és hagyta, hogy teljesen egyedül nekifussak a felvételi vizsgának. Fogg nem akarta engedni, ő azonban rávette. – És átmentél. Újra vállat vont. – Még mindig nem értem – mondta Quentin. – Miért nem kaptál meghívást, ahogy mi, többiek? A lány nem felelt, csak mérgesen felnézett a ködfátyolos holdra. Könnyek csorogtak az arcán. Quentin rádöbbent, hogy mellékesen sikerült szavakba öntenie, ami Alice egész varázskapus létezésének leggyötrőbb és legnyomasztóbb kérdése lehetett. Felmerült benne, sokkal később ugyan, mint kellett volna, hogy talán nem ő itt az egyetlen, aki problémákkal küzd, és kívülállónak érzi magát. Alice nem pusztán vetélytárs volt, valaki, akinek az egyetlen célja, hogy sikert arasson, és ezzel megkeserítse az ő életét. Nem: ő is csak egy tinédzser volt a maga reményeivel, érzéseivel, történetével és rémálmaival. Aki a maga módján éppolyan elveszett lehetett, mint Quentin. Egy óriási fenyő, egy a hó súlya alatt nyögve roskadozó kusza, kékesszürke monstrum árnyékában álltak. Quentinnek eszébe jutott róla a karácsony, és egyszeriben ráébredt, hogy kihagyták. Elfelejtette, hogy itt a varázskapubeli időszámítás van érvényben. A valódi karácsony a világ többi részén két hónappal ezelőtt volt, neki pedig még csak eszébe sem jutott. A szülei említettek ugyan valamit a telefonban, de nem esett le neki a tantusz. Fura, mennyire nem számítottak többé az efféle dolgok. Azon tűnődött, vajon James és Julia mivel töltötték a

szünidőt. Valami olyasmiről beszéltek, hogy mindannyian együtt felmennek a New York-i Lake Placidbe. Julia szüleinek volt ott egy kis erdei háza. És mi az, ami még számít? Újra szállingózni kezdett a hó, finom kristályszemcsék telepedtek a szempilláira. Mi az ördög lehet odakint, ami megéri ezt a sok gürcölést? Miért csináljuk egyáltalán? Talán a hatalomért vagy a tudásért. De az egész annyira nevetségesen elvontnak tűnt. A válasznak egészen nyilvánvalónak kellett volna lennie. Ő azonban egyszerűen nem tudott előállni vele. Mellette Alice megborzongott a hidegtől. Fázósan összehúzta magát. – Hát akárhogy is jöttél, én mindenesetre örülök, hogy most itt vagy – jegyezte meg Quentin esetlenül. – Mind örülünk neki. – Átkarolta a lány behúzott vállát. Alice, ha nem is dőlt neki, és semmilyen más módon nem jelezte, hogy jólesett neki a gesztus, legalább nem kapott hisztérikus rohamot – amitől Quentin azért félig-meddig tartott. – Na, gyere, menjünk vissza, mielőtt Fogg tényleg pipa lesz. Amúgy is, holnap vizsgázunk. Ugye nem szeretnél túl fáradtan nekifutni ahhoz, hogy élvezhesd minden percét? Másnap reggel, december harmadik hetének hétfőjén vizsgáztak. Kétórányi írásos esszé és kétórányi gyakorlati feladat várt rájuk. Nem sok tényleges bűvölésre nyílt lehetőség. Quentin jobbára egy üres tanteremben ült, miközben a három vizsgáztatója – két varázskapus és egy külsős tanárnő (német vagy talán svájci akcentusa volt) – hallgatta, amint középangol

bűvigéket kántál és varázsigetípusokat azonosít, és figyelték, ahogy megpróbál különböző méretű, tökéletes köröket rajzolni a levegőbe, eltérő irányban és ujjal, miközben odakint némán tovább szitált a porhó a fehér égből. Az egész csaknem teljesen közönségesnek hatott. Az eredményeiket másnap kora reggel mindhármójuknak becsúsztatták a szobájuk ajtaja alatt egy vastag, krémszínű, félbehajtott papíron, amely leginkább egy esküvői meghívóra emlékeztetett. Quentin átment, Alice szintén, Penny viszont megbukott.

AZ ELTŰNT FIÚ Varázskapu december két utolsó hetére bezárt. Quentin először nem tudta eldönteni, miért retteg úgy attól, hogy hazalátogasson, amíg rá nem ébredt, hogy nem is az otthoni út aggasztotta igazán. Valójában attól tartott, ha egyszer távozik Varázskapuból, soha többé nem engedik vissza. Sosem talál vissza ide – becsukják mögötte a kertbe vezető titkos ajtót, és kulcsra zárják, a körvonala végleg elvész az indák és kőfalak között, ő pedig mindörökre ott ragad a kinti, a „valóságos” világban. Végül mégis hazalátogatott öt napra. És egy pillanatra, ahogy fellépkedett a bejárati lépcsőn, és megcsapta a régi házuk jó öreg, ismerős otthonszaga, a konyhai illatok, a festékek, a keleti szőnyegek és a porszag keverékéből összeálló szívfájdító varázslat, és amikor meglátta az anyja csupa fog, kétségbeesett mosolyát, meg ismét ízelítőt kapott apja életerős, csípős humorából, újra azzá vált, aki közöttük volt. Érezte annak a kissrácnak a gravitációs vonzását, aki egykor volt, és aki a lelke valamely rejtett, érintetlen zugában mindig is marad. Beadta a derekát a régi illúziónak, hogy hibázott, amikor elment hazulról; hogy ez az az élet, amit élnie kellene. Ám ez a varázs nem bizonyult tartósnak. Nem volt maradása. Volt valami a szülei házában, ami mostanra elviselhetetlenné vált a számára. Az ő ívelt falú, meghitt toronyszobája után hogy is térhetett volna vissza a régi, lelakott brooklyni hálószobájába, ahol málladozott a fehér festék, és a rozsdás vasrácsokkal védett ablaka egy fallal körbevett, zsebkendőnyi poros kis udvarra

nézett? Nem volt mit mondania jó szándékú, udvariasan kíváncsi szüleinek. A figyelmüket és a figyelmetlenségüket egyformán elviselhetetlennek érezte. Az ő világa bonyolulttá, érdekessé és mágikussá vált. Az övék egyszerű, világias és otthonos maradt. Nem értették, hogy nem az a világ számít, amit a szemükkel látnak, és attól tartott, soha nem is fogják megérteni. Egy csütörtöki napon érkezett haza. Pénteken dobott egy SMSt Jamesnek, szombat reggel pedig találkozott vele és Juliával a Gowanus-csatorna egyik elhagyatott mólójánál. Nehéz lett volna megmondani, miért kedvelték ezt a helyet, azt leszámítva, hogy durván ugyanakkora távolságra esett az otthonaiktól, és meglehetősen csendes, félreeső terület volt – egy zsákutca végében bújt meg, amely egészen a csatornáig ért, és át kellett mászni egy hullámvaslemez kerítésen, hogy odajussanak. A nyíltvíz-közeli helyek jellegzetes csöndje és nyugalma uralkodott itt is, bármilyen pangó, áporodott és mérgezett lehetett is ez a víz. És fel lehetett ülni egyfajta betonbarikádra, ahonnan maréknyi kaviccsal felzavarhatták a Gowanus sűrűn folyó vizének felszínét. A túlsó parton egy kiégett téglafalú, íves ablakú raktárépület körvonala derengett. Valaki majdani luxusöröklakása. Jólesett újra látni Jamest és Juliát, de még annál is jobb volt megfigyelni önmagát, ahogy találkozik velük, és látni, mennyire megváltozott. Varázskapu szó szerint megmentett engem. Többé már nem az az elcseszett cipőbámuló vagyok, aki a távozásom napján voltam: már nem James lúzer haverja és Julia kolonc és vérciki hódolója ül itt. Amikor ő és James nyers hellóval és

kézrázásos, futó öleléssel köszöntötték egymást, már nem érezte azt az ösztönös, zsigeri bálványimádatot, amit régen mindig is érzett James közelében, mintha ő lett volna közülük a menő, nem Quentin. Amikor meglátta Juliát, a lány iránt egykor érzett régi szerelem nyomai után kutatott magában. Az érzés ugyan nem tűnt el teljesen, viszont tompa, távoli sajgássá csitult; még ott volt a seb, ám időközben begyógyult – a húsába ágyazódott, akár egy repeszszilánk, amit nem lehet eltávolítani. Quentinben fel sem merült, hogy talán nem lesznek odáig az örömtől, hogy láthatják. Tudta, hogy hirtelen lépett le, minden magyarázat nélkül, arról azonban fogalma sem volt, hogy ettől mennyire sértettnek és elárultnak érzik magukat. Ott ültek egymás mellett, hárman egy sorban, és a vizet bámulták, miközben Quentin rögtönözve, fesztelenül, nagy körvonalakban beszámolt a titokzatos és ismeretlen, ám így is erősen szelektív oktatási intézményről, ahová most valamilyen okból ő is járt. A tananyagról igyekezett a lehető legködösebben fogalmazni. Inkább az építészeti részletekre összpontosított. James és Julia hűvösen és mereven bújtak össze a márciusi hidegben – hiszen Brooklynban épp március volt –, akár egy idősebb házaspár egy padon a parkban. Amikor rá került a sor, James fecsegni kezdett valami végzős kutatási témákról, a szalagavató bálról és a tanárokról, akik a hat hónap alatt egyszer sem jutottak eszébe Quentinnek. Hihetetlennek tűnt számára, hogy mindezek a dolgok még mindig zajlottak, hogy Jamest még mindig izgatták, és hogy nem látta, mennyire megváltozott azóta minden. Amint a varázslás valóságossá vált a számára, minden egyéb olyan valószerűtlennek tetszett.

Julia pedig – valami történt az ő finom szépségű, szeplős Juliájával, amíg ő odavolt. Talán csak arról van szó, hogy már nem vagyok úgy belezúgva? Lehet, hogy most látom őt életemben először elfogulatlanul? De nem, a lány haja most hosszabb lett, sima és egyenes – nyilván csinált vele valamit, hogy kilapítsa a természetes hullámokat –, a szeme alatt pedig olyan karikák sötétlettek, amiknek azelőtt nyoma sem volt. Korábban csak a partikon cigizett, most azonban zsinórban gyújtotta meg egyik szálat a másik után, és amikor végzett velük, a csikkeket bedobálta egy üreges, acél kerítésoszlopba. Úgy tűnt, még maga James is elbátortalanodott, és a lány feszültsége rá is átragadt, aki hűvösen figyelte mindkettőjüket. Fekete szoknyája ide-oda libegett csupasz térde körül. Quentin utólag meg nem tudta volna mondani, hogy megszólalt-e egyáltalán. Aznap éjjel máris sóvárgott a mágikus világ ízére, ahonnan alig távozott. Quentin feltúrta a régi könyvespolcát, egy Filloryregény után kutatott, és hajnali háromig fenn maradt: A repülő erdőt, a sorozat egyik jelentéktelenebb, kevésbé izgalmas darabját bújta. A kötet főszereplője Rupert, a lökött, erélytelen Chatwin fivér. Ő és a csinos, finom lelkű Fiona a történetben Rupert kedvenc mászófája felső ágai között találnak rá a Filloryba nyíló kapura, és az útjuk során végig annak a furcsa, ketyegő hangnak a forrását keresik, amely nem hagyja elaludni barátjukat, a Bronzfolt uraság nevű leopárdot, akinek különösen éles a hallása. Mint kiderül, egy csapat törpe a tettes, akik kivájtak egy egész hegynyi sziklát, és a belőle kinyert rézfémből készítettek egy hatalmas időmérő eszközt. (Quentin azelőtt még sosem figyelt

fel rá, Plover mennyire megszállottja lehetett az óraműveknek.) A történet végén Rupert és Fiona igénybe veszik egy barátságos óriás segítségét, aki roppant ásócsákányával egyszerűen jó mélyre eltemeti a szerkezetet. Ezzel a földbe fojtja a fülsértő, ketyegő zajt, és megbékíti Bronzfolt uraságot és a törpéket is, akik barlanglakó lényekként amúgy is szeretnek a föld gyomrában elrejtőzni. Mindezek után rendbe hozzák a királyi rezidenciát, a Fehértornyos Kastélyt, a nagy fortéllyal és hozzáértéssel óriási óraszerkezetként megépített elegáns erődöt. A szélmalmok felhúzta hatalmas, réz főrugó a kastély alatt azután lassú, fenséges táncban mozgatja és forgatja a fehér tornyokat. Most, hogy már járt Varázskapuban, és kezdett konyítani az igazi varázsláshoz, sokkal kritikusabb szemmel olvashatta Plover regényeit. Tudni akarta a varázsigék mögött rejlő technikai részleteket. És egyáltalán, először is miért a törpék építették meg azt az óriási óraszerkezetet? A végkifejlet pedig egyáltalán nem tűnt neki megnyugtatónak – túlságosan is emlékeztette Az áruló szív6 történetére. Semmi sem marad örökké eltemetve. És egyáltalán, hol maradt a repülő erdő A repülő erdőből? Hol volt Parázs és Zsarátnok, a méltóságteljes kos ikerpár, amely kötelességtudóan őrjáratozott, és szilárdan őrizte a rendet Filloryban? Bár, meg kell hagyni, ők rendszerint csak azután bukkantak fel, miután a Chatwin gyerekek már elrendezték helyettük a dolgokat. A valódi szerepük a jelek szerint kimerült abban, hogy gondoskodtak róla, hogy a Chatwinek ne lófráljanak a birodalomban a megengedettnél tovább – Parázs és Zsarátnok voltak, akik rendszeresen kitették

a szűrüket, és minden kötet végén visszaküldték őket Angliába. Ez volt az a rész, amit Quentin a legkevésbé kedvelt a sorozatban. Miért nem lehetett hagyni nekik, hogy egyszerűen ott maradjanak? Az olyan nagy baj lett volna? Nyilvánvaló volt, hogy Christopher Plover mit sem tudott az igazi varázslásról. Valójában még csak nem is volt angol: a könyv fülszövege szerint amerikai volt, aki az ezerkilencszázhúszas években hirtelen meggazdagodott a méterárubizniszben, és Cornwallba költözött, közvetlenül az értéktőzsde összeomlása előtt. A megrögzött agglegény, ahogy a mondás tartja, angolbaráttá vált, kezdte angolosan Pluvvernek ejteni a nevét, és vidéki földbirtokosként rendezkedett be egy hatalmas, személyzettel teli birtokon. (Csakis egy amerikai angolbarát alkothatott meg egy annyira jellegzetesen angol, Angliánál is angolosabb világot, mint amilyen Fillory.) A legenda szerint tényleg élt egy sokgyermekes Chatwin család a szomszédságában. Plover mindig azt állította, hogy a Chatwin gyerekek átjártak hozzá, és ők meséltek neki történeteket Filloryról, amiket ő csupán lejegyzett. Ám A repülő erdő valódi rejtélye, amit vég nélkül próbáltak kielemezni a buzgó rajongók és a szentségelő akadémikusok, az utolsó néhány oldalon húzódik meg. Miután sikerült megoldaniuk a ketyegés körüli bonyodalmakat, Rupert és Fiona épp letelepszenek egy ünnepi lakomára Bronzfolt urasággal és családjával – beleértve egy vonzóan feszes idomú leopárd menyasszonyt és egy seregnyi imádni való, bolyhos leopárdkölyköt is –, amikor nem más bukkan fel, mint Martin, a

legidősebb Chatwin fivér, aki két könyvvel korábban, A világ a falakban című regényben fedezte fel először Filloryt. Martin ekkorra már tizenhárom éves serdülő kamasz, szinte már túl öreg ahhoz, hogy Filloryban kalandozzon. A korábbi kötetekben változékonyan viselkedett; a hangulata minden figyelmeztetés nélkül képes volt átcsapni a felhőtlenül vidámból a gyászosan sötétbe. A repülő erdőben épp búval bélelt állapotban van. Rövidesen vitát szít a fiatalabb, megbízhatóan derűsebb Ruperttel. Ezután némi nagyon is angolos kiabálás és dulakodás következik. A Bronzfolt-klán remekül szórakozik, és leopárdosan laza higgadtsággal figyeli a fejleményeket. Miután a megtépázott, leszakadt inggombú Martin kibontakozik a birkózásból, azt kiabálja a testvéreinek, hogy ő volt az, aki felfedezte Filloryt, és neki, nem pedig őnekik kellett volna nekivágni az újabb kalandnak. És hogy az egész nem igazság: miért kell utána mindig hazatérniük? Ő igazi hős volt Filloryban, otthon meg egy senki. Fiona fagyosan rászól, hogy ne viselkedjen már úgy, mint egy éretlen kölyök. Martin kimért léptekkel útnak indul, és eltűnik a Sötéterdő sűrűjében, nyápic angol iskolás fiús könnyeket hullatva. Azután pedig… sosem tér vissza. Fillory egy az egyben elnyeli. Martin hiányzik a két rákövetkező könyvből – a Titkos tengerből és a sorozat utolsó, ötödik kötetéből, A vándorló dűnéből –, és bár a testvérei szorgosan kutatnak utána, sosem sikerül nyomára akadniuk. (Ez most eszébe juttatta Quentinnek szegény Alice bátyját.) A legtöbb rajongóhoz hasonlóan, Quentin is úgy gondolta, hogy Plover vélhetően szerette volna a sorozat utolsó részében bűnbánóan kiigazítva visszahozni a történetbe

Martint, ám Plover váratlanul elhunyt az ötvenes éveiben, miközben A vándorló dűne még mindig csak kéziratban létezett, és a jegyzetei között soha semmi nem sugallt semmilyen választ a talányra. Ez így egy megoldatlan irodalmi rejtély lett, akár Dickens befejezetlen története, az Edwin Drood rejtélye7. Martin immár örökre az a fiú marad, akinek nyoma veszett Filloryban, és sosem tért vissza. Quentin arra gondolt, hogy a választ talán az a notesz rejtette, A varázslók, ami oly rövid ideig volt a birtokában; de az rég eltűnt. Tűvé tette érte az egész Házat, és mindenkit kifaggatott róla, ám hiába; mostanra pedig már feladta a keresést. Valaki Varázskapuban bizonyára elcsente, vagy elpakolta, vagy elhagyta. De vajon ki és miért? Talán az egész még csak nem is volt valóságos. Quentin azon a vasárnap reggelen korán felébredt, máris indulásra készen. Úgy érezte, itt csak az idejét vesztegeti. Várt rá az új élete, a tanulmányai, hogy folytassa őket. Csupán a legszükségesebb, csekély lelkiismeret-furdalást érezve rögtönzött egy kamu fedősztorit a szüleinek – gazdag szobatárs, síkunyhó New Hampshire-ben, „tudom, hogy az utolsó pillanatban szólok, de nem lehetne mégis?” s a többi. Újabb hazugságok, de hát mit tehetett volna? Az ember kénytelen ilyesmihez folyamodni, amikor titkon egy tinédzser varázsló. Nagy sietve összepakolta a holmiját – a legtöbb ruháját amúgy is a suliban hagyta –, és fél órával később máris a brooklyni utcákat rótta. Útja egyenesen a régi lakóközösségi kerthez vezetett. Begázolt a legsűrűbb részébe.

A hátsó kerítésnél lyukadt ki, ahonnan át lehetett látni a szomszédos udvar játszóterének rozsdásodó mászókájára. Lehetséges volna, hogy ilyen apró az egész? Emlékei szerint valóságos kis erdő volt ez a parcella, sűrű és csaknem áthatolhatatlan; most azonban ritkásnak és csenevésznek tűnt. Hosszú perceken át fel-alá járkált a kőtörmelék, az elszáradt, töredezett gyomnövényszárak és a bomlás közben jéggé fagyott sütőtöktetemek között gázolva, miközben egyre fokozódott benne az idegesség, és kínos zavart érzett. Mit csináltam, amikor legutóbb itt jártam? Kellene a notesz? Valamit bizonyára kihagyott a számításból, de nem tudott rájönni, mi lehet az. A varázslat ezúttal nem működött. Megpróbálta pontosan visszakövetni a múltkori lépéseit. Talán nem megfelelő a napszak. Quentin ment, és beült egy gyorskajáldába, hogy egyen egy szelet pizzát, és számba vette a helyzetét, miközben azon imádkozott, nehogy összefusson bárkivel, aki ismeri, mert neki elvileg már rég úton kéne lennie a New Hampshire-i alibi hegyi kunyhó felé. Nem tudta, mitévő legyen. A trükk ezúttal nem működött. Elpártolt tőle a szerencse. Ott ült egy éttermi bokszban, mellette a táskája, a saját tükörképét bámulta a padlótól a plafonig érő tükrökben – miért van minden pizzériában tükör a falakon? –, és a rendőrségi jelentéseket olvasta a Park Slope ingyenes hetilapban. A falak visszatükrözték egymást, és az egymással szemben elhelyezkedő tükrök végtelenné sokszorozódó, görbült galériát alkottak. Ahogy ott ücsörgött, a hosszú, keskeny, forgalmas helyiség egyszer csak elcsendesedett és mozdulatlanná dermedt

körülötte, szinte anélkül, hogy észrevette volna. A tükrök felülete elsötétült, a fények megváltoztak, a csupasz járólapok átalakultak fényesre polírozott parkettává, és amikor újra felnézett az újságból, azon kapta magát, hogy egyedül ül a szelet pizzájával az elsőéves diákok társalgójában, Varázskapuban. Alice és Quentin hirtelen, minden különösebb átmenet és ceremónia nélkül másodévesek lettek. Az osztály egy félköríves teremben gyűlt össze az órákra, a Ház egyik hátsó szegletében. Odakint napos, ám félelmetesen dermesztő volt az idő, és a magas, fatáblás ablakok belső felületét folyamatosan jégvirág borította. Délelőttönként Pöttömpille professzor asszony tanította őket, egy vén és enyhén bogaras haiti tanárnő, aki csúcsos fekete kalapot viselt, és elvárta, hogy professzor helyett boszorkánynak szólítsák. Az esetek felében, amikor valaki kérdezett tőle valamit, egyszerűen azt felelte: „Ha nem ártasz vele senkinek, tégy, amit akarsz!” Ám amikor a varázslás gyakorlati alkalmazásának követelményeiről tartott bemutatót, az ő bütykös ujjai technikailag még gyakorlottabbnak bizonyultak, mint Sunderland professzor - egyébként szintén ördöngös - kezei. Délutánonként, a GyakAlok alatt Heckler professzor foglalkozott velük, egy hosszú hajú, sűrű borostás, több mint két méter magas germán. A többiek nem igazán törték kezüket-lábukat, hogy üdvözöljék a két újonnan érkezett társukat. Az előléptetésük valójában kétfős osztállyá kovácsolta Quentint és Alice-t: az elsőévesek nehezteltek rájuk és irigyelték, a másodévesek pedig semmibe vették őket. Alice többé nem számított a műsor sztárjának; a

másodéveseknek megvoltak a maguk kedvencei, elsősorban Amanda Orloff, egy harsány, nyers modorú, széles vállú lány, egyenes, mosogatólé-színű hajjal, akit rendszeresen felkértek, hogy szemléltessen valami új technikát az osztálynak. Egy ötcsillagos katonai tábornok lányaként a maga kidolgozatlan, egyszerű, nem túl színpadképes módján, ám iszonyú hatékonyan és hozzáértően varázsolt nagy, zömök lapátkezeivel, mintha egy láthatatlan bűvös kockát rakott volna ki. Vaskos hurkaujjai mintha nyers erővel facsarták volna ki a varázslatot a levegőből. A többiek mind feltételezték, hogy Quentin és Alice már eleve barátok, és valószínűleg együtt is járnak, aminek furcsamód megvolt az a hatása, hogy valóban létrehívott köztük egy olyan kapcsot, aminek eddig még nem igazán volt ideje kialakulni. Sokkal oldottabban és kellemesebben érezték magukat egymás társaságában, amióta a lány beavatta a Varázskapuba érkezésének fájó titkába. A jelek szerint felszabadította őt az a késő éjszakai vallomás: most már nem tűnt folyton olyan törékenynek, és nem beszélt mindig olyan vékony, erőtlenül suttogó hangon. Sőt, Quentin olykor még ugrathatta is, némi nógatással ráadásul azt is sikerült elérnie, hogy a lány is kifigurázza őt. Abban nem volt biztos, hogy ami köztük van, tényleg barátság-e, de Alice mindenesetre kezdett kissé felengedni. Quentin úgy érezte magát, mint egy kódtörő, akinek – részben a szerencsének köszönhetően – sikerült valahogy kiderítenie egy hosszú, fáradságos számkombináció első számjegyét.

Az egyik vasárnap délután Quentin – akinek már nagyon elege volt abból, hogy mindenki kerüli – ment, és megkereste a régi laborpartnerét, Surendrát, és kivonszolta őt a Házból egy sétára. Nagykabátban vágtak át a Labirintus kanyargós járatain, minden konkrét úti cél és különösebb lelkesedés nélkül. A nap előbújt, ám így is éktelenül hideg volt még. A sövény ágai súlyosan csüngtek alá a rájuk fagyott, olvadozó jégtől, és az árnyas zugokban még mindig halomban állt a hó. Surendra egy rendkívül gazdag bengáli-amerikai számítógépes cégigazgató fia volt San Diegóból. Kerek, üdvözülten mosolygós arca meghazudtolta a tényt, hogy ő volt a legbrutálisabban szarkasztikus ember, akivel Quentin valaha is találkozott. Útban a Tenger felé valahogy hozzájuk csapódott egy Gretchen nevű másodéves lány. A szőke, hosszú combú, karcsú teremtésnek kecses balerinaalkata volt, ami nem érvényesült igazán, mert súlyosan bicegett, miközben hangosan kattogott a térde – állítólag valami születési ínszalag-rendellenesség volt a ludas a dologban –, és bottal járt. – Halihó, srácok! – Na, itt a bicebóca – jegyezte meg Quentin. A lány nem érezte kínosan magát a beteg lába miatt. Mindenkinek elmondta, aki hajlandó volt meghallgatni, hogy abból nyeri az erejét, és ha megpróbálnák műtétileg helyrehozni, többé nem lenne képes varázsolni. Senki nem tudta, hogy mindez igaz-e, vagy csak kitalálta. Hármasban elsétáltak egészen a gyep széléig, majd megálltak. Talán hiba volt idejönni – gondolta Quentin. A jelek szerint egyikük sem tudta, mit keresnek ott, és merre menjenek

tovább. Gretchen és Surendra amúgy is alig ismerték egymást. Pár percig semmiségekről csevegtek – friss pletykák, vizsgák, tanárok –, de Surendra nem értette a másodévesekre vonatkozó célzásokat, és valahányszor lemaradt egy megjegyzésről, egyre morcosabbá vált. A délután kimenetele imbolyogni kezdett a forgástengelye körül. Quentin felkapott egy nedves követ, és elhajította olyan messze, ameddig csak bírta. A kavics némán pattogott a füvön. A hideg kő nyirkosságától csak még jobban kihűlt csupasz keze. – Menjünk erre! – mondta végül Gretchen, és átlósan nekivágott a Tengernek furcsa, ringó bicegésével, amely nehézkes esetlensége ellenére nem gátolta abban, hogy tempósan haladjon. Quentin nem volt benne biztos, hogy most nevetnie kellene-e, vagy sem. Végigsétáltak egy szűk kavicsösvényen, át a kopasz nyárfák vékony sávján, és kijutottak egy kis tisztásra a birtok legkülső peremén. Quentin korábban már járt itt. Egy különös, Alice Csodaországban-hangulatú, kockás játékmező tárult eléjük, akár valami széles pázsitszegéllyel övezett, óriási sakktábla. A négyzet alakú mezők oldalszélessége nagyjából egyméteres lehetett, bár a tábla alaprajzának hossza valamivel nagyobb volt a szélességénél, és az egyes mezőket különböző anyagok alkották: víz, kő, homok, fű, két négyszöget pedig valami ezüstösen csillogó fém. A gyeppel borított mezőket olyan szabályosra nyírták és annyira gondosan ápolták, akár egy golfpálya pázsitját. A vizes négyzeteket sötét, csillogó medencék alkották, amelyek visszatükrözték a kék égen úszó, szélfútta felhőket a fejük felett.

– Ti tudjátok, mi ez a hely? – kérdezte Quentin. – Hogy érted, hogy mi ez a hely? – kérdezett vissza Surendra. – Akartok játszani? – Gretchen átbicegett a játékmező szélén az óriási tábla túloldalára. A „középpályánál” egy magas, fehérre festett faszék állt, akár egy úszómester vagy strandőr széke vagy egy versenybírói szék egy teniszmeccsen. – Szóval, mi ez a játék? – Surendra résnyire összehúzott szemmel méregette. – Néha tényleg nem értelek – jelentette ki. Lassan derengeni kezdett neki, hogy tud valamit, amit Quentin nem. Gretchen egy lesajnáló, egyúttal cinkos pillantást vetett Surendrára. A lány azok közé tartozott, akik helyből bizalmas viszonyt feltételeztek – és ennek megfelelő közvetlenséggel viselkedtek – másokkal, még ha amúgy alig ismerték is őket. – Ez itt – jelentette ki jelentőségteljes hangon – a veltersz, azaz a súlydobálós bűvös sakk játéktáblája. Quentin már beletörődött a gyilkos megvetésükbe. – Szóval valamiféle játék. – Ó, sokkal több annál – felelte Gretchen. – Ez szenvedély – tette hozzá Surendra. – Egy életstílus. – Egy lelkiállapot. – El tudom magyarázni a szabályokat, ha van rá, mondjuk, tíz éved. – Gretchen belefújt a tenyerébe. – Dióhéjban, az egyik csapat a tábla egyik végére áll, a másik pedig a másikra, és megpróbálják elfoglalni a mezőket. – És hogyan lehet elfoglalni őket? Gretchen rejtélyesen meglengette az ujjait a levegőben. – Hát varáááázslattal!

– Akkor hol vannak a seprűnyelek? – Quentin csak félig viccelt. – Nincsenek seprűnyelek. A veltersz nem kviddics, sokkal inkább olyasmi, mint a sakk. Nagyjából ötvenmillió évvel ezelőtt találták ki. Szerintem eredetileg oktatási segédeszköznek szánták. Egyesek pedig állítják, hogy a párbaj egyik formájaként szolgált. A hallgatók folyton legyilkolták egymást, így aztán rávették őket, hogy inkább velterszet játsszanak. – Azok voltak a szép napok. Surendra megpróbált helyből átugrani egy vizes mező felett, de megcsúszott az elrugaszkodáskor, túl rövidet ugrott, és az egyik sarka belecsúszott a vízbe. – A francba! – szitkozódott, és felnézett a dermedt kék égre. – Utálom a velterszet! Az egyik téli szilfa csúcsáról felröppent egy varjú. A nap egy rózsaszín felhő fagyott örvényében lassan lebukott a fák mögött. Surendra a karját lóbálva lesétált a tábláról. – Nem érzem az ujjaimat. Menjünk be! Visszabaktattak az ösvényen a Tenger felé. Útközben nem szóltak egymáshoz, csak a tenyerüket lehelgették, és összedörzsölték őket. Ahogy a nap lenyugodott, még dermesztőbbé vált a hideg. A fák máris fekete sziluettet rajzoltak az égre. Sietniük kellett, hogy még át tudjanak öltözni vacsora előtt. Quentinen eluralkodott a késő délutáni hiábavalóság erőteljes érzése. Egy csapat peckes, éber vadpulyka járőrözött az erdő szélén; furcsán gyíkszerűnek és fenyegetőnek tűntek, akár egy eltévedt velociraptorhorda.

Miközben átvágtak a nyílt gyepen, Quentin arra eszmélt, hogy Eliotról faggatják. – Szóval te tényleg jóban vagy azzal a sráccal? – kérdezte Surendra. – Ja, egyáltalán honnan ismered? – Hát, igazából nem nagyon ismerem. Leginkább a saját csapatával lóg. – Quentin titkon büszke volt rá, hogy összekapcsolták őt Eliottal, még ha valójában már szinte egyáltalán nem is beszéltek egymással. – Ja, tudom – bólintott Surendra. – A Szenzit Csapat. Mekkora lúzerek! – Hogy érted, hogy Szenzit Csapat? – Tudod, az egész nyomorék bagázs. Janet meg az a kövér gyerek, Josh Hoberman… na, azok. Mind szenzit varázslás szakosak. Fehéren gomolygó leheletük gőzölögve szállt fel a Labirintus szögletes sövényfalainak feketeségében. Surendra elmagyarázta, hogy harmadévtől kezdve a hallgatók kiválasztják maguknak a varázslás egyik speciális területét, és arra szakosodnak – vagy még pontosabban, a tantestület kijelöl nekik egy testhezálló szakirányt az egyéni Képességük alapján. A diákokat pedig a Képességüknek megfelelően csoportokra osztják. – Nem olyan véresen komoly a dolog, csak épp a szaktárgyi felosztás nagyjából meghatározza a közösségi életet – az emberek ugyanis hajlamosak főként a saját fajtájukba tartozókkal lógni. Elvileg a Szenzitek a legritkábbak. Asszem,

egy kicsit sznobok is emiatt. Meg amúgy is, tudod jól, milyen Eliot. Gretchen felvonta a szemöldökét, és cinkosan odakacsintott neki. Quentin orra kipirosodott a hidegtől. Addigra elérték a teraszt, és a vörösesrózsaszín naplemente színei szétkenődtek az üvegajtók hullámos üvegének felületén. – Nem, én nem hiszem, hogy tudnám – felelte Quentin kimérten. – Miért nem mondod el te nekem? – Nem tudod? – Te jó isten! – Gretchen eksztatikus izgatottsággal tette a kezét Surendra karjára. – Lefogadom, hogy ő is Eliot egyik…! Abban a pillanatban kinyílt az üvegezett bejárati ajtó, és megjelent Penny, majd gyors, hosszú léptekkel megindult feléjük. A lábát mereven mozgatta, az inge nem volt betűrve a nadrágjába, és hiányzott róla a zakó. Sápadt, kerek arca szinte világított az alkonyati homályban. Az arckifejezése rezzenéstelen, tekintete üveges volt, a járását pedig valami őrült indulat energiája a természetellenességig felpörgette. Ahogy odaért a közelükbe, lépést váltott, hátralendítette a karját, és ököllel Quentin arcába vágott. Varázskapuban szinte példátlannak számított a verekedés. A hallgatók mindenfélét pletykáltak, áskálódtak és szándékosan keresztbe tettek egymásnak a GyakAlkísérletekben, de tényleges testi erőszakra elenyészően ritkán került sor. Odahaza, Brooklynban Quentin már látott ökölharcokat, ő azonban nem olyan srác volt, aki bármi ilyesmibe belekeveredett volna. Nem volt egy verekedős típus, magas

termete pedig alkalmatlan célponttá tette más erőszakoskodók szemében, így soha nem kötöttek bele. Testvére nem volt. Általános iskolás kora óta senki nem ütötte meg komolyabban. Egy pillanatra mintha kimerevített képen, közelről látta volna Penny öklét: betöltötte az egész látóterét. Hatalmas volt, akár egy üstökös, amely veszélyesen közel halad el a Föld mellett. Majd a következő pillanatban mintha kialudt volna egy vakuizzó Quentin jobb szemében. Egyenes ütés volt, ő pedig félig oldalra perdült, és az arca elé kapta a kezét, az „épp most vágtak pofán” egyetemes gesztusával, hogy megérintse az ütés helyét. Még mindig próbálta felfogni, mi is történt vele, amikor Penny újra behúzott neki egyet. Quentinnek ezúttal sikerült lebuknia annyira, hogy most a fülét kapja telibe. – Áú! – bődült fel Quentin hátratántorodva. – Penny! Mi a franc? A Ház több tucat ablaka nézett a teraszra, és Quentinnek volt egy olyan elmosódott benyomása, hogy elképedt arcok sokasága nyomódott neki az üvegeknek. Surendra és Gretchen elsápadva, iszonyodó arccal meredtek Quentinre; még a szájuk is tátva maradt a döbbenettől, mintha minden, ami történt, az ő hibája lett volna. Pennynek nyilván volt némi színpadias elképzelése arról, hogyan kell festenie egy látványos küzdelemnek, mivel egyik lábáról a másikra ugrált, apró műütésekkel ijesztgetett, és úgy tekergette körbe a fejét, mint a hivatásos bokszolók a ringben. – Mi az istent művelsz? – kiáltott rá Quentin, inkább a meglepetés okozta sokktól, mint fájdalmában.

Penny összeszorította az állkapcsát, lélegzete sziszegve tört elő a fogai közül. A szája szélén nyál csorgott, a tekintete pedig furcsán idegen volt – Quentin elméjén az „üveges és kitágult pupillájú” kifejezések villantak át. Penny jókora jobbhoroggal megcélozta Quentin arcát, aki lebukott, és védelmezőn maga elé rántotta a kezét, és vadul félrekapta a fejét. Sikerült eléggé magához térnie ahhoz, hogy derékon kapja Pennyt, amíg még nem nyerte vissza az egyensúlyát az ütés után. Részeg táncospárként tántorogtak előre-hátra, egymásnak támaszkodva próbálták visszanyerni az egyensúlyukat, majd bezuhantak a terasz szélén húzódó bokrok közé. Az ágakról a nyakukba zúdult a hóteher. Quentin pár centivel magasabbra nőtt ugyan Pennynél, meg a karja is hosszabbra nyúlt, Pennyt viszont keményebb fából faragták, így aztán könnyedén félrelökte. Épp feltápászkodtak, de egy alacsony kőpad térdmagasságban közöttük volt, és ahogy dulakodtak, mindketten felbuktak; Quentin hanyatt esett, Penny meg egyenesen rázuhant. Quentin tarkója keményen a kőterasz szélének ütődött. Villámfény villant fel a szeme előtt. Az ütés fájt, de egyúttal meg is tette a hatását: egyszeriben eltörölte Quentin minden maradék félelmét és a legtöbb tudatos gondolatát is, mint amikor valaki egy mozdulattal lesöpör minden tányért és evőeszközt az asztalról. A helyükben pedig nem maradt más, csak vak, tomboló harag. Többször áthemperedtek egymáson, közben mindketten egyszerre próbáltak bevinni egy maflást a másiknak, és megragadni a kezét, hogy ő viszont ne tudjon ütni. Véresek

lettek: Pennynek valahogy felhasadt a homloka. Quentin fel akart állni, hogy bokszolhassanak. Ki akarta ütni Pennyt; ki akarta teríteni. Homályosan érzékelte, hogy a felbőszült Gretchen megpróbálja megütni Pennyt a botjával, de őt találja el helyette. Ő keveredett felülre, és épp kiszabadította az öklét, hogy bemosson ellenfelének egy hatalmasat, amikor egyszerre azt érezte, hogy erős karok kulcsolódnak a mellkasa köré, csaknem gyengéden, és talpra emelik. Így, hogy Quentin súlya hirtelen lekerült róla, Penny úgy pattant fel, mint egy elektromos keljfeljancsi. Hangosan zihált, vér patakzott az arcán, de most már közéjük álltak a többiek, és teljesen körülzárta őket a tömeg, Quentint pedig hátrahúzták. Megtört a vérgőzös varázs. A bunyó véget ért. A következő órát ismeretlen szobák kavargó összevisszasága töltötte ki, miközben vadidegen arcok hozzá hajoltak, komoly hangon beszéltek hozzá, és durva törlőruhákkal nyomogatták és törölgették a képét. Egy dúskeblű, idősebb nő, akit korábban még sosem látott, cédrus és kakukkfű segítségével elvégzett felette valami gyógyító varázslatot, ami után már nem sajgott úgy az arca. A tarkójához pedig, ahol beverte a terasz szélébe, odanyomott valami hideget – Quentin nem látta, mit –, és közben valamilyen ázsiai nyelven suttogott. A feje lüktetése erre csitulni kezdett valamelyest. Kicsit még mindig kábának érezte magát – nem voltak erős fájdalmai, de mintha beöltöztették volna valami mélytengeri búvárfelszerelésbe: nehézkes léptekkel, lassított felvételként

kullogott végig a folyosókon, mozgása egyszerre volt súlyos és súlytalan. Útközben súrolták a kíváncsi halak, amelyek megbámulták, majd gyorsan odébb rebbentek. A vele egyidős és a nála fiatalabb fiúk félelemmel vegyes áhítattal meredtek összevert képére – a füle megdagadt, a szeme alatt pedig hatalmas, fekete monokli éktelenkedett. Az idősebb srácok viszont inkább szórakoztatónak találták az egészet. Quentin úgy döntött, nem veszi túl komolyan a dolgot, és inkább mulatságosan fogja fel ő is. Minden tőle telhetőt megtett, hogy nyugodt derűt sugározzon magából. Egy pillanatra felvillant előtte Eliot arca; rokonszenvező és részvétteljes tekintetétől Quentin szemét egy pillanatra elöntötték a forró könnyek, amelyeket visszatartott. Mint kiderült – Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik! –, épp Eliot és az ő Szenzit haverjai voltak, akik szétválasztották őket, és véget vetettek a bunyónak. Azok az erős és gyengéd karok, amelyek lerángatták Pennyről, Eliot barátjának, Josh Hobermannek – a dagadt srácnak – a karjai voltak. A vacsora nagy részéről lemaradt, úgyhogy csak leült, miközben felszolgálták a többieknek a desszertet, ami teljes összhangban állt azzal, amilyen visszásan az egész napja sikerült. Ezúttal eltekintettek a későn érkezőkre vonatkozó szabályról. Képtelen volt lerázni magáról a tompaság érzését – mintha a világ képei és hangjai homályos, távollátó lencséken és egy fenékkel a falhoz tartott ivópoháron keresztül, elfojtva jutottak volna el hozzá. Arra még mindig nem sikerült rájönnie, hogy mi miatt robbant ki egyáltalán a verekedés. Miért ütött meg Penny? Miért akarna bárki is ilyet tenni? Miért jön el valaki

egy ilyen elit helyre, mint Varázskapu, csak hogy azután elcsessze az egészet azzal, hogy seggfejként viselkedik? Rájött, hogy valószínűleg nem ártana ennie valamit, és bekapott egy falatot a lisztmentes csokitortából, de az ragacsos csirizzé vált a szájában, és futnia kellett, hogy idejében odaérjen a mosdóba, mielőtt kitaccsol. Azon a ponton egy masszív gravitációs mező megragadta, és durván, megfellebbezhetetlenül lenyomta őt a mosdó mocskos padlójára; mintha egy óriás lecsapta volna a hatalmas tenyerével, és amikor már elég mélyen volt, még teljes súlyával rá is nehezedett volna, szinte belepréselve a hűvös, koszos járólapokba. Quentin sötétben tért magához. Ágyban feküdt, de nem a sajátjában. A feje sajgott. A felébredés szó talán túlzás volt. Nem tudott élesen fókuszálni, és nem volt benne egészen biztos, hogy megúszta-e agysérülés nélkül. Quentin tudta, hogy Varázskapuban is van betegszoba, de korábban még sosem járt ott. Még csak azt sem tudta, merre lehet. Ismét sikerült átkelnie egy újabb titkos portálon, ami ezúttal a lábadozó betegek és sérültek világába vezetett. Egy nő sürgött-forgott körülötte. Egy egészen csinos nő. Quentin nem látta, mit csinál, csak érezte, ahogy a nő hűvös, lágy ujjbegyei a koponyáján matatnak. Megköszörülte a torkát; keserű íz áradt szét a szájában. – Te vagy a mentős csaj. Te voltál a mentős csaj.

– Ja – bólintott a nő. – A múlt idő pontosabb; az csak egy egyszeri alakítás volt. Bár nem mondom, hogy nem élveztem a szerepem. – Ott voltál. Aznap, amikor idekerültem. – Igen, ott voltam – ismerte el. – Biztosra akartam venni, hogy sikerül eljutnod a felvételi vizsgára. – Mit keresel itt? – Néha eljövök ide. – Korábban még sosem láttalak erre. – Ügyelek rá, hogy ne legyek szem előtt. Hosszabb szünet következett, ami alatt lehet, hogy Quentin egy időre el is szunnyadt. Ám amikor újra kinyitotta a szemét, a nő még mindig ott volt. – Tetszik a hajad – mondta neki. A csaj már nem a mentős egyenruháját viselte, és a sötét haját sem fonott copfokban hordta, hanem kínai evőpálcikákkal rögzített kontyba fogta, amitől még több látszott drágakőszerű, csinos kis pofijából. Korábban is elég fiatalnak tűnt, és most sem festett másként, Quentin mégis azon tűnődött, nem csal-e a látszat. Mivel ezúttal határozottan egy sokkal idősebb, érett nő vonzereje sugárzott belőle. – Azok a fonatok… picit túlzásnak éreztem – magyarázta. – Az a férfi, aki meghalt… valójában mi történt vele? Miért halt meg? – Nem volt semmi különösebb oka. – A szemöldökei között megjelent egy függőleges barázda. – Nem kellett volna kinyiffannia, még nem volt itt az ideje; egyszerűen csak megesett a dolog. Az emberek néha így járnak.

– Azt hittem, talán lehetett némi közöm a dologhoz… azzal, hogy illetéktelenül behatoltam a lakásába. – Nos, nincs semmi baj azzal, ha ennyire fontosnak érzed magad. Fordulj hasra! Quentin úgy is tett, ő pedig pamacsolni kezdte a tarkóját valami folyadékkal, aminek szúrós szaga volt, és csípett. – Szóval nem jelentett semmit? – A halál mindig jelent valamit. De nem, a szokásostól eltekintve semmi különöset. Tessék, készen is vagyunk. Vigyáznod kell magadra, Quentin! Szükségünk van rá, hogy jó erőben légy. Újra a hátára fordult. A párnája kihűlt, miközben a nő ápolta. Lehunyta a szemét. Tudta, hogy egy éberebb Quentin most még jobban igyekezne pontosan belőni, hogy ki ez a nő, és milyen szerepet játszik az életében, vagy esetleg fordítva, Quentin az övében. De egyszerűen nem volt hozzá elég ereje. – Az a könyv, amit adtál… – kezdte. – Azt hiszem, elvesztettem. Esélyem sem volt elolvasni. Ebben a kimerült, tébollyal határos állapotában a Fillorykönyv elvesztése egyszeriben mélységes szomorúsággal töltötte el: igazi, tragikus és helyrehozhatatlan veszteségnek érezte, ami ráadásul jóvátehetetlennek tűnt. Meleg könnycsepp gördült végig az arcán, és belecsorgott a fülébe. – Csitt! – vigasztalta a nő. – Még nem jött el az ideje. Majd újra megtalálod, ha elég elszántan keresed. Ezt biztosan megígérhetem. Az emberek mindig efféléket mondanak Filloryról. A nő ezután valami hűvöset rakott Quentin tüzelő homlokára, és ő

elvesztette az eszméletét. Amikor újra magához tért, a nő már elment. De mégsem volt egyedül. – Agyrázkódást kaptál – mondta valaki. Lehet, hogy végül ez a hang ébresztette fel. A nevén szólította. Felismerte, de nem tudta hová tenni. Mindenesetre kellemesnek és megnyugtatónak találta higgadt és ismerős tónusát. – Hé, Q.? Q? Ébren vagy? Moretti professzor azt mondta, agyrázkódást kaptál. Penny hangja volt. De még Penny arcának sápadt, ovális alakját is látta, ahogy párnákkal aládúcolva feküdt két ággyal odébb. – Ezért dobtad ki a taccsot. Biztosan akkor történhetett, amikor keresztülestünk azon a padon. Beverted a fejed a terasz szélébe. – Pennyből szemlátomást elpárolgott minden őrült harag. Mostanra kifejezetten beszédessé vált. – Ja. Tudom, hogy bevertem a fejem – mondta Quentin lassan, rekedtesen. – Az én fejem volt, szóval éreztem. – Agyilag rendben leszel, ha emiatt aggódnál. Legalábbis Moretti ezt mondta. Direkt megkérdeztem. – Hát ez nagy megkönnyebbülés. Hosszú csend következett. Valahol egy óra ketyegett. Az utolsó Fillory-könyvben, A vándorló dűnében van egy bájos jelenet, amikor a kis Jane, a legfiatalabb Chatwin testvér csúnyán megfázik, és egy egész hétig ágyhoz van kötve, közben a Rajzolómesterrel beszélget, akire puha, bolyhos, rokonszenves

nyuszik vigyáznak a jó Szélsodorta hajó fedélzetén. Quentin mindig is kedvelte Jane-t. Az a kislány más volt, mint a többi Chatwin testvér: meggondoltabban cselekedett, meglepő humorérzéke volt, és élesebben vágott az esze, mint a már-már émelyítően édes, naivan optimista Dick-és-Jane8 rokonai. Azon tűnődött, mennyi lehet az idő. – Veled mi a helyzet? – kérdezte Quentin zsibbadtan. Nem volt benne biztos, hogy máris kész kedves és barátságos lenni támadójával. – Te megsérültél? – A fogad felhasította a homlokomat. És amikor lefejeltél, betörted az orrom. Egy Pulaski-féle javítóvarázzsal helyrepofozták. Korábban még sosem láttam, hogy így alkalmazták volna, legalábbis emberen. Az a nő kecsketejet használt. – Nem is tudtam, hogy lefejeltelek. Penny újra elhallgatott. Quentin harminc óraketyegést számolt. – Van monoklid? – kérdezte aztán Penny. – Nem látom. – Van. Méghozzá jó nagy. – Sejtettem. Az éjjeliszekrényen egy pohár víz állt. Quentin hálásan, nagy kortyokban megitta, majd visszaroskadt a párnájára. A fején forró fájdalomnyilak villantak át. Bármit is tett vele a mentős csaj, vagy akárki legyen is, még mindig sokat kellett gyógyulnia. – Penny. Mondd, mi a francnak kellett megütnöd? – Hát, azt hiszem, muszáj volt – felelte Penny. Kicsit döbbentnek tűnt, hogy Quentin egyáltalán megkérdi. – Nem volt más választásom.

– Nem volt más választásod – ismételte. Végül is, talán mégsem volt már olyan fáradt. – De hát, nem csináltam semmit! – Nem csináltál semmit. Á, igen! Igazad van. Tényleg nem csináltál semmit. – Penny fásultan felkacagott. A hangja furcsán hűvös maradt, mintha már előre elpróbálta volna ezt a beszélgetést, méghozzá jó párszor. Quentin hallotta a hangján, hogy ismét kezd felgyülemleni benne az a bizarr és érthetetlen, szinte mániákus harag. – Beszélhettél volna velem, Quentin. Mutathattál volna némi tiszteletet. Te és a kis barátnőd. Ó, egek! Ez most már tényleg így fog menni? – Penny, mondd, kiről beszélsz egyáltalán? Alice-ről? – Jaj, ugyan már, Quentin! Csak ott üldögéltek, cinkos kis pillantásokat váltotok egymással, és rám nevetsz. Nyíltan. Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy eleinte azt gondoltam, jó móka lesz? Hogy mind össze fogunk dolgozni? Hinnéd, hogy tényleg ezt reméltem? Quentin sértettséget vélt felfedezni Penny hangjában. Egyszer a szülei kiadták bérbe a házuk vendégszobáját egy látszólag józan és épelméjű emberkének, egy törvényszéki jegyzőnek, aki egyre erőszakosabb üzeneteket hagyott nekik. Azt követelte, hogy hagyják abba a biztonsági kamerázást, és ne vegyék fel, valahányszor kiviszi a szemetet. – Ne legyél már seggfej! – mondta Quentin. Nem látta olyannak a helyzetet, hogy egyszerűen csak felülemelkedjen rajta és elfelejtse. Mert mi lesz, talán Penny idejön, és megint agyrázkódást okoz? – Tudod te egyáltalán, milyennek tűnsz a többiek szemében? Csak pöffeszkedsz azzal a fene nagy punk beállítódásoddal, és valóban azt várod, hogy az emberek

odamenjenek hozzád, és térden állva könyörögjenek, hogy veled lóghassanak? Penny most felült az ágyban. – Aznap éjjel – kezdte –, amikor te és Alice együtt leléptetek. Nem mentegetőztetek, nem kértetek elnézést, nem kérdeztetek meg, de még csak el se köszöntetek. Csak egyenesen kisétáltatok. Azután pedig, azután – folytatta szinte győzedelmesen – ti átmentetek, én pedig megbuktam! Mégis, hol itt az igazság? Mondd, hol? Szerinted mennyire tisztességes ez az egész? Mégis, mit vártál, mit tegyek? Hát erről van szó. – Igazad van, Penny – felelte Quentin. – Tényleg nem vitás, jól pofán kellett vágnod engem, amiért te nem mentél át a vizsgán. Miért nem mész, és pancsolsz be egy nagyot Van der Weghe profnak is? – Nem tűröm tétlenül, hogy így bánjanak velem, Quentin. – Penny hangja harsányan zengett az üres betegszobában. – Nem akarok balhét. De ha bosszantasz, esküszöm neked, hogy megint rád szállok, és kamatostul megkapod a magadét. Ez így működik. Gondolod, hogy ez itt a te különbejáratú kis fantáziavilágod? Azt hiszed, azt tehetsz, amit csak akarsz? Csak próbálj meg keresztülgyalogolni rajtam, Quentin, és meglásd, bosszút állok rajtad! Már mindketten olyan hangosan beszéltek, hogy Quentin még csak észre sem vette, amikor kinyílt a gyengélkedő ajtaja, és belépett Fogg dékán, egy pompásan hímzett selyemkimonóban, és egy dickensi hálósapkában. Quentin egy másodpercig azt hitte, gyertyát tart a kezében, de aztán rájött, hogy Fogg feltartott mutatóujja világított lágy izzással.

– Elég ebből – mondta halkan. – Dékán úr… – kezdte Penny, mintha most végre megjelent volna a józan ész bajnoka, akihez támogatásért folyamodhat. – Azt mondtam, elég! – Quentin még sosem hallott olyat, hogy a dékán felemelte volna a hangját, és most sem tette. Fogg nappal mindig kissé nevetséges figurának tűnt, most, éjjel azonban, kimonóba bújva, a betegszoba idegennek ható határai között hatalmasnak, félelmetesnek és túlviláginak tetszett. Úgy festett, mint egy igazi varázsló. – Többet nem beszéltek, csak akkor, ha a kérdéseimre válaszoltok. Világos, amit mondok? Ez most kérdésnek számít? A biztonság kedvéért Quentin bólintott. A feje most megint egyre jobban fájt. – Igen, uram! – vágta rá Penny tüstént. – Már tökéletesen eleget halottam erről az egészről. Ki kezdeményezte ezt a visszataszító verekedést? – Én voltam – felelte Penny menten. – Uram, Quentin nem csinált semmit, és nem tehet semmiről. Quentin egy szót sem szólt. Ez a fura Pennyben. Totál elmebeteg, de megvannak a maga eszelős elvei, és elszántan ragaszkodik hozzájuk. – És mégis – mondta Fogg –, az orrodnak valahogy sikerült utat találni Quentin homlokához. Elő fog ez fordulni újra? – Nem, uram. – Nem, uram. – Rendben. – Quentin hallotta a rugókat felnyögni, ahogy a dékán letelepedett egy üres ágyra. Nem fordította felé a fejét. – Csak egy dolog van, ami némi elégedettséggel tölt el a ma délutáni összetűzésben, mégpedig az, hogy senki sem

folyamodott mágiához, hogy bántsa a másikat. Még egyikőtök sem haladt előre annyira a tanulmányaiban, hogy ezt helyesen megértse, de idővel megtanuljátok majd, hogy a mágiahasználat azt jelenti, roppant hatalmas energiákkal dolgozunk. És ezeknek az energiáknak uralásához teljesen nyugodt és indulatmentes elme szükségeltetik. – Ha haragotokban használtok mágiát, azzal sokkal hamarabb árthattok önmagatoknak, mint az ellenfeleteknek. Léteznek bizonyos varázsigék… amelyek felett, ha elvesztitek az irányítást, megváltoztatnak titeket. Felemésztenek benneteket. Átváltoztatnak valami nem emberivé, egy niffinné, a nyers, kiszámíthatatlan varázserő szellemévé. Fogg mindkettejükre komoly, higgadt tekintetet vetett. Rendkívül drámai. Quentin konokul felemelte a tekintetét a betegszoba préselt bádoglemez mennyezetére. A tudata kezdett elszivárogni és elgyengülni. Hol is volt az a rész, ahol azt mondta Pennynek, hogy ne legyen már seggfej? – Jól figyeljetek rám! – folytatta Fogg. – A legtöbb ember nem fogékony a varázslásra. Ők egy üres és sivár világba élnek. Unják az életüket, és ez ellen az égvilágon semmit nem tehetnek. Elevenen felfalja őket a vágyakozás, és már jóval a haláluk előtt megszűnnek létezni. – Ti azonban a mágikus világban élhettek, és ez nagy adomány. Ha pedig szeretnétek itt meghalni, arra is bőségesen nyílik majd lehetőségetek, anélkül, hogy egymást gyilkolnátok. Felállt, indulni készült. – Kapok valami büntetést, uram? – kérdezte Penny.

Büntetést? Ez a barom tényleg azt hiszi, hogy még mindig a gimiben vagyunk. A dékán megtorpant az ajtóban. Az ujjából áradó fény már csaknem kihunyt. – Igen, Penny, jó, hogy kérded, kapsz. Hat hétig tányért mosogatsz ebédnél és vacsoránál. Ha pedig még egyszer ilyesmit vagy bármi ehhez hasonlót művelsz, kicsapunk. Quentin… – egy pillanatra elhallgatott és eltöprengett. – Tanulj meg uralkodni magadon! Nem szeretnék több gondról hallani. Becsukódott mögötte az ajtó. Quentin hangosan kifújta a levegőt. Lehunyta a szemét, és a szoba némán elsodródott vele a horgonyáról, ki a nyílt tengerre. Azon tűnődött, különösebb közvetlen érintettség nélkül, hogy vajon Penny titkon nem szerelmes-e Alice-be. – Ejha! – lelkendezett Penny, és a jelek szerint csöppet sem bosszankodott a kilátáson, hogy az elkövetkező másfél hónapot a konyhában kell töltenie, szétázott ujjakkal. Olyan volt a hangja, mint egy izgatott kisgyereknek. – Mármint, azta! Hallottad, amit az imént mondott? Hogy a varázslás elemészthet? Erről fogalmam sem volt. Te tudtál bármit erről? – Penny – kezdte Quentin. – Először is, röhejes a frizurád. Másodszor, el nem tudom képzelni, miféle helyről jössz, de esküszöm, ha valaha is bármi olyat teszel, ami miatt visszaküldhetnek engem Brooklynba, nem csak az orrodat fogom betörni. AKKOR KINYÍRLAK, BAZDMEG!

A SZENZIT CSAPAT Hat hónappal később, szeptemberben, Quentin és Alice a harmadik évfolyam első napját azzal töltötték, hogy kint ültek egy apró, négyszögletes viktoriánus melléképület előtt, nagyjából ötszáz méternyire a Háztól. Az építmény meglehetősen költséges és haszontalan építészeti vállalkozásnak tűnt: egy miniatűr fehér házikó szürke palatetővel, ablakokkal és oromzattal. Egykor az inasok szálláshelye lehetett, vagy egy vendégház, esetleg egy nagyobbacska kerti fészer vagy raktár. A tetején kovácsoltvas, disznó alakú szélkakas díszlett, ami mindig valami más irányba mutatott, mint amerre a szél fújt. Quentin semmit nem tudott kivenni az ablakokon át, de úgy rémlett neki, mintha beszédfoszlányokat hallana kiszűrődni odabentről. A házikó egy széles kaszáló szélén állt. A délután közepén jártak. A kora őszi nap még magasan ragyogott a kéklő égen. A levegő csendes és mozdulatlan volt körülöttük. Egy elrozsdásodott mezőgazdasági munkagép állt félig belefulladva a magas aljnövényzetbe, aminek a lekaszálására egykor használták. – Ez kész röhej. Kopogj újra! – Most kopogj te! – felelte Alice. Görcsösen prüszkölt. – Én már vagy húsz… vagy húsz… Újra tüsszentett. Allergiás volt a virágporra. – Egészségedre! – …húsz perce kopogok. Köszi! – Kifújta az orrát. – Odabent vannak. Csak nem nyitnak ajtót. Szerinted mit kéne tennünk?

Quentin töprengett egy percig. – Nem tudom – ismerte be végül. – Talán csak próbára tesznek. Még júniusban, a záróvizsgák után a második évfolyam mind a húsz diákja egyesével bemasírozott a GyakAltermükbe, hogy az egybegyűltek kijelöljék a későbbi szakirányukat. Az egyes ülések a menetrend szerint kétóránként követték egymást, bár olykor tovább tartottak; maga a folyamat három napot vett igénybe. Kész kabaré volt az egész hangulat. A diákok többsége, és valószínűleg a teljes tanári kar is, elég vegyes érzéseket táplált a szakosodás elképzelése iránt. Megosztották vele a közösséget, az egyes szakok elméleti háttere elég gyenge lábakon állt, és utána mindenki amúgy is nagyjából ugyanazt a tananyagot tanulta – akkor meg mi értelme volt az egész cirkusznak? Mégis az volt a hagyomány, hogy minden varázslótanonc szakosodjon, így mindenkinek meg kellett találnia a saját Képességét. Alice az ő mágikus bar micvájának9 nevezte a dolgot. A különleges alkalomra teljesen átalakították a GyakAllabort. Az összes üveges szekrényt kinyitották, és a munkapultok és asztallapok minden egyes négyzetcentiméterét telezsúfolták fából és ezüstből meg maratott sárgarézből és festett üvegből készült régi eszközökkel és készülékekkel. Voltak ott mérőkörzők és üveggömbök, csőrös poharak és lombikok, óraszerkezetek és mérlegek, nagyítóüvegek és poros üvegedények, tele lötyögő higannyal, meg egyéb, kevéssé beazonosítható anyagokkal. Varázskapuban jórészt Viktória korabeli technológiai megoldásokat alkalmaztak. És ezt nem mesterkéltségből tették, legalábbis nem teljesen, hanem – ahogy

Quentin is megtudta –, mert a modern elektronikus berendezések kiszámíthatatlanul viselkednek a varázslás jelenlétében. A cirkusz felett Sunderland professzor elnökölt. Quentin kerülte őt, amennyire csak tudta, azóta a szörnyű, rémálomszerű időszak óta, amikor – még az első szemeszter alatt – különórákat kapott tőle. A tanárnő iránt érzett egykori romantikus hevülete korábbi énje erőtlen, ám még így is szánalmas árnyékává halványult, egészen addig a pontig, hogy már csaknem képes volt úgy ránézni, hogy ne akarjon beletúrni a nő hajába. – Egy perc, és jövök! – szólt oda élénken, és közben fürgén visszapakolt egy szépen megmunkált, élesnek látszó ezüst eszközkészletet egy bársonyos hordtáskába. – Szóval… – mondta, mialatt becsukta a táskát és rácsattintotta a zárnyelvet. – Itt, Varázskapuban mindenki átlagon felül fogékony a varázslásra, mégis léteznek egyéni különbségek… Minden diák jellemzően nagyobb affinitást tanúsít valamely jól meghatározható mágiafajta iránt. – Mindezt lélektelenül adta elő, akár egy légikisasszony, aki már vagy ezredszerre szemlélteti a repülés biztonsági szabályait. – Ez rendkívül személyes dolog. Szorosan összefügg azzal, hogy hol és milyen holdfázisban születtél, milyen volt akkor az időjárás, milyen személyiségtípusba tartozol, és még egy sor technikai részlettel, amibe most nem érdemes részletesen belemennünk. Nagyjából kétszáz más tényező is létezik, amit March professzor majd bizonyára örömmel felsorol neked. Ez az ő egyik szakterülete.

Ami azt illeti, úgy vélem, a Képességek beható ismerete az ő Képessége. – És az öné micsoda? – Az enyém a fémgyártáshoz kapcsolódik. Van még egyéb magánjellegű kérdésed is? – Igen. Miért kell végigmennünk ezen a sok vizsgálódáson? Nem tudnák egyszerűen kiszámolni a személyes Képességemet a születési időpontom, meg az összes többi alapján, amiket az imént említett? – De igen. Elméletben. A gyakorlatban azonban hosszadalmas kínszenvedés volna. – Elmosolyodott, összefogta és felcsatolta hosszú szőke haját, amitől Quentint szíven döfte a nő iránti régi sóvárgásának egy éles szilánkja. – Sokkal egyszerűbb induktív módszerrel nekilátni, és kívülről befelé haladni, amíg rá nem bukkanunk valamire. A tanárnő ekkor Quentin mindkét tenyerébe belehelyezett egy-egy bronzszkarabeuszt, és megkérte, hogy kezdje el sorolni az ábécé betűit, először görögül, majd héberül, amiben némi segítségre is szüksége volt, miközben a nő egy sokmenetes, összecsukható teleszkópnak látszó műszeren keresztül vette szemügyre a fiút. Érezte, ahogy a fémbogarak kattogni és zümmögni kezdenek a régi varázsigéktől. Egyszerre beléhasított az iszonytató félelem, hogy apró lábuk egyszer csak megelevenedik és vonaglani kezd. A tanárnő olykor megállt, és elismételtetett vele egy-egy betűt, miközben a kiálló csavarok segítségével igazított valamit a mérőműszeren. – Mm-hm. – hümmögött magában. – Igen.

Elővarázsolt egy apró bonsai fenyőfát, és arra kérte Quentint, hogy meredjen rá több különböző szögből, miközben a növény tűlevélkéi olyan széltől fodrozódtak, ami valójában nem is fújt az ágai között. Utána félretette a fácskát, és bizalmasan „értekezett” vele. – Hát, annyit már tudunk, hogy nem vagy herbalista – állapította meg. A következő órában kéttucatnyi különféle további módon tesztelte Quentint, amelyek közül ő csak néhánynak látta bármi értelmét is. Alapszintű elsőéves varázsigéket vett át, miközben a tanárnő figyelte, és egy egész halom műszerrel mérte a hatékonyságukat. Felolvastatta vele az egyik igézés szövegét, miközben egy nagy, sárgaréz óra mellé kellett állnia, aminek hét külön mutatója volt – az egyik visszafelé haladt, méghozzá elképesztő sebességgel. A tanárnő nagyot sóhajtott. Több alkalommal is leemelt a felső polcokról vastag és túlsúlyos, megvetemedett köteteket, amiket kínosan hosszú ideig némán böngészett. – Hm. Érdekes eset vagy – jelentette ki. Ebben az életben sosem érnek véget az apró-cseprő megaláztatások? – töprengett Quentin. Különféle méretű és színű gyöngyházfényű gombokat válogatott külön kupacokba, miközben a tanárnő egy ezüsttükörben tanulmányozta a tükörképét. Aztán megpróbálta rávenni Quentint, hogy szundítson egyet, hogy belekukkanthasson az álmaiba, ő azonban nem tudott elaludni, ezért el kellett kábítania egy korty mentás, pezsgő bájitallal.

A jelek szerint az álmai nem fedtek fel a tanárnő előtt semmi olyat, amit ne tudott volna egyébként is. Egy hosszú percig némán, csípőre tett kézzel meredt a tanítványára. – Próbáljunk ki egy kísérletet! – mondta végül, erőltetett elevenséggel. Halványan elmosolyodott, és a füle mögé simított egy rakoncátlan hajtincset. Sunderland professzor végigsietett az egész termen, és nagy dérrel-durral sorra bezárta a poros, fa ablaktáblákat, amíg teljesen sötét nem lett a helyiségben. Azután lepakolta az összes holmit az egyik szürke palakő asztallapról, és felpattant rá. Lehúzta a térdére a szoknyáját, és intett Quentinnek, hogy üljön le vele szemben az asztallap túloldalára. – Csináld utánam! – mondta, és feltartotta mindkét karját, mintha egy láthatatlan zenekarnak készülne vezényelni. A blúza hónaljában izzadságfoltok félholdjai sötétlettek, amelyek ápolt úri nőhöz nem illenek. Quentin engedelmeskedett. A tanárnő végigvezette egy sor mozdulaton, amelyek a Popper-könyvből már ismerősek voltak neki, habár sosem látta még őket ilyen kombinációban. A nő suttogott pár szót, amiket nem sikerült elcsípnie. – Most pedig csinálj így! – Hirtelen mozdulattal a feje fölé lendítette a karját. Amikor a tanárnő csinálta, nem történt semmi. Ám amikor Quentin utánozta a mozdulatait, az ujjai hegyéből fehér szikraáradat tört a magasba, akár a csillagszórókból. Bámulatos látvány volt – mintha egész életében ott rejtőztek volna benne, és csak arra vártak volna, hogy a megfelelő módon lengesse meg a karját. Vidáman kavarogva szóródtak szét a

mennyezeten a félhomályban, és ünnepi hangulatot teremtve, lebegve hulltak alá körülötte. Földet érve pattantak néhányat a padlón, míg végül pislogva kihunytak. A kezét melegség és bizsergető érzés járta át. Szinte határtalan megkönnyebbülést érzett. Újra megismételte a mozdulatot, és néhány újabb szikra szökkent a magasba, ezúttal jóval halványabb sugárban. Figyelte, ahogy lassan alászállingóznak körülötte. A harmadik próbálkozásra már csak egy-egy szikra pattant ki az ujjaiból. – Mit jelent ez? – kérdezte. – Fogalmam sincs – vallotta be Sunderland professzor. – Egyelőre azt írom a neved mellé, hogy meghatározhatatlan. Jövőre majd újra megpróbáljuk. – Jövőre? – Quentin a csalódottság egyre erősödő érzésével figyelte, ahogy a nő leszökken az asztalról, és sorra kinyitogatja az ablaktáblákat, egyiktől a másikhoz lépve. Hunyorgott a hirtelen betóduló napfénytől. – Hogy érti ezt? És addig mit csináljak? – Addig vársz – felelte. – Megesik olykor. Az emberek túl nagy jelentőséget tulajdonítanak az efféle dolgoknak. Légy oly kedves, és küldd be a következő hallgatót! Máris csúszásban vagyunk, és még csak dél van. A nyár lassított felvételként vánszorgott el. Odakint, a Varázskapun túli világban persze már őszre járt az idő, és az a Brooklyn, ahová Quentin hazalátogatott a nyári szünetre, hűvös és szürke volt; az utcákat nyirkos, barna levelek és a ginkófatermések széttaposott, hányásszagú labdacsai borították.

Elátkozott szellemként bolyongott a régi házukban – rendkívüli erőfeszítésébe került, hogy láthatóvá tegye magát a szüleinek, akik kissé mindig elbizonytalanodtak és meglepettnek tűntek, valahányszor a fantomfiuk a figyelmüket kérte. James és Julia távoli egyetemre jártak, úgyhogy Quentin hosszú, magányos sétákat tett. Ellátogatott a szögletes alakú Gowanus-csatorna elágazásához is; mocskos vize az összegyűlt hűtőfolyadékok zöldjében játszott. Elhagyatott udvarokon egyedül kosarazott; a palánkokról hiányzott a háló, a sarkokban esővíz tócsái gyűltek össze. Az őszi hidegtől élettelennek, rugalmatlannak érezte a kosárlabdáját. Nem ez az én világom; az én otthonom nem itt van, hanem valahol másutt. Rendszertelenül váltott pár e-mailt a varázskapus barátaival – Alice-szel, Eliottal, Surendrával, Gretchennel –, és közömbösen lapozta végig a nyári kötelező olvasmányt, A mágia története tizennyolcadik századi kiadását, amely kívülről egészen vékony könyvnek tűnt, ám nem győzött rajta csodálkozni, hogy valamely kifinomult könyvészeti mágiának köszönhetően valójában nem kevesebb, mint ezernyolcszázharminckét sűrűn szedett oldalt foglal magában. Novemberben kapott egy krémszínű borítékot, amelyet láthatatlan kezek dugtak be A mágia története lapjai közé. Egy kemény, dombornyomott, a Varázskapu embléma elegáns metszetével díszített üdvözlőkártya volt benne, amely értesítette, hogy visszavárják az iskolába, aznap este hat órakor a házuktól tíz háztömbnyire álló Első Lutheránus Templom mellett nyíló szűk, kihalt sikátoron át.

Kötelességtudóan meg is jelent a megadott címen és az előre megjelölt időben. Ilyen késő ősszel a nap már délután fél ötkor lenyugodott, az évszakhoz képest azonban enyhe, csaknem meleg volt az idő odakint. Ahogy ott állt a sikátor bejárata előtt, miközben a háta mögött autók suhantak el az úton, és körbenézett, nincs-e a közelben valami arra tévedt templomszolga, aki birtokháborítással vádolhatná – vagy, ami még rosszabb, esetleg papolni kezdene neki, és megpróbálná megtéríteni –, még sosem vélte magát ennyire bizonyosnak abban, hogy csupán képzelődik, és súlyos téveszmék áldozata. Hogy Brooklyn az egyetlen valóság, amely létezik, és hogy mindaz, ami szerinte az előző évben történt vele, csupán egy lelkes Fillory-rajongó fantazmagóriája, és annak egyértelmű bizonyítéka, hogy a való világ szürke és unalmas egyhangúságától végül sikerült teljesen és visszavonhatatlanul megtébolyodnia. A sikátor olyan szűknek bizonyult, hogy csak oldalazva fért be, és két jól megtömött varázskapus hátizsákja – amely az iskola hivatalos színeiben pompázott, mélykék alapon sötétbarna szegéllyel – mindkét oldalon nekihorzsolódott a nedvességet izzadó kőfalaknak. Teljes mértékben meg volt róla győződve, hogy fél percen belül ott fog állni, és ostobán mered majd a zsákutca végében emelkedő csupasz falra. Ám ekkor valami hihetetlenül meleg, édes, tücsökciripeléssel kísért nyár végi fuvallat csapta meg a sikátor túlsó vége felől, és megjelent a szeme előtt a Tenger hatalmas, zöld pázsitja. Akármilyen nehezek voltak is a zsákjai, rohanni kezdett felé.

Az új szemeszter első napját írták, Quentin és Alice meg kívül rekedtek a perzselően forró réten, a drágalátos, fehér, viktoriánus bungaló előtt. Azok a hallgatók, akik a szenzit varázslásra szakosodtak, kedd délutánonként elvileg ebbe a nyári lakba gyűltek össze a heti szemináriumukra. Amikor letesztelték, Alice erősen technikai jellegű Képességről tett tanúbizonyságot, aminek fontos részét képezte a fény mágikus befolyásolása – foszforomancia, azt mondta, így nevezik –, ez pedig egyértelműen a szenzit, azaz a varázslás anyagi vetületét tanulmányozók csoportjába sorolta őt. Quentin azért volt mellette, mert a Szenzitek csoportja volt az, amelynek nem csupán az összlétszáma volt a legkisebb, de az újonnan belépő tanulók száma is náluk volt a legalacsonyabb. Ezért hát ez tűnt a legmegfelelőbb helynek, ahová a tanárok besuvaszthatták, amíg nem sikerül megtalálniuk neki a saját Képességét. Az első szemináriumot fél egyre ütemezték, Quentin és Alice pedig még direkt korábban is érkeztek; most azonban már öt felé járt, és ők egész délután odakint rostokoltak a ház előtt. Melegük volt, elfáradtak, kitikkadtak, és bosszantotta őket a helyzet, de egyikük sem akarta feladni, és visszamenni a Házba. Ha a Szenzit Csapathoz akartak tartozni, a jelek szerint be kellett bizonyítaniuk azzal, hogy először is bejutnak a bejárati ajtón. Egy, a közelben álló hatalmas, terebélyes koronájú bükkfa alatt ültek, amely hűvösen közömbösnek mutatkozott szorult helyzetük iránt. A hátukat a fatörzsnek vetették; kettejük között egy vastag, kemény, szürke gyökérrész nyúlt a föld mélyébe.

– Szóval, mit akarsz tenni? – kérdezte Quentin lankadtan. A késő délutáni napfényben apró, csillogó porszemcsék sodródtak. – Nem tudom. – Alice újra tüsszentett. – Miért, szerinted mit tegyünk? Quentin a füvet tépkedte. A házikóból kirobbanó nevetés fojtott zaja szűrődött ki. Ha létezett is valami jelszó, vagy ilyesmi, nem sikerült a nyomára akadniuk. Ő és Alice legalább egy órát töltöttek rejtett feliratok keresgélésével – minden létező tartományban végigpásztázták az ajtót, ami csak eszükbe jutott, legyen az látható vagy láthatatlan, infravörös, gamma vagy egyéb, és megpróbálták lefejteni a festékréteget, hogy bekukkantsanak alá, de nem akart lejönni. Alice még néhány haladó szintű grafológiai varázst is kipróbált az ajtófa kacskaringós mintájú felületén, de csak üresen meredt vissza rájuk. Az erő finom, tekergő csápjait küldték be a zárszerkezetbe, és megrázogatták velük a peckeket, mégsem tudták kinyitni. Próbáltak egy négydimenziós utat találni az ajtó körül. Összeszedték a bátorságukat, és közös erővel megidéztek egyfajta varázsfejszét – ami nem kifejezetten ellenkezett semmilyen szabállyal, amit csak fel tudtak idézni –, de még csak meg sem tudták vele karcolni a bejáratot. Alice egy darabig meg volt róla győződve, hogy az az ajtó puszta illúzió, hogy valójában még csak nem is létezik, csakhogy elég valóságosnak látszott és érződött, és egyikük sem tudott egyetlen olyan varázslattal vagy bűvöléssel sem előállni, amellyel sikerült volna eloszlatniuk.

– Nézd meg! – füstölgött Quentin. – Olyan, mint valami gagyi mézeskalács házikó a Jancsi és Juliskából. Én meg még azt hittem, hogy a Szenzit Csapat elvileg csupa jó fejekből áll. – Egy óra múlva vacsora – jegyezte meg Alice. – Kösz, de kihagyom. – Ma este párolt báránycomb lesz rozmaringos mártással. Köretnek pedig burgonya, au dauphin. – Alice vizuális memóriája különös részleteket tárolt. – Talán tarthatnánk saját, külön szemináriumot magunknak. Idekint. A lány felhorkant. – Ja, azzal jól megmutatnánk nekik. A bükkfa egy frissen lekaszált rét szélén állt. A kaszálón elszórtan heverő, hatalmas, hengerelt szalmabálák hosszú árnyékot vetettek. – Mondd el még egyszer, mi is vagy? Fotomanta? – Foszforomanta. – És azzal mit is tudsz tenni? – Még nem tudom biztosan. A nyáron gyakoroltam pár dolgot. Fénysugarakat fókuszáltam, megtörtem, hajlítottam. Ha meghajlítod a fényt valami körül, láthatatlanná válik. De előbb szeretném megérteni a jelenség elméleti hátterét. – Mutass valamit! Alice tüstént elbátortalanodott, és visszavonulót fújt. Nem kellett hozzá sokat nógatni. – Szinte semmit nem tudok még. – Nézd, nekem még csak nincs is szaktárgyam. Én egy nukumanta vagyok. Egy francos nullomanta.

– Ez nem igaz! Neked is van Képességed, csak még nem tudják, micsoda. Neked ott van az a kis csillagszórós trükköd. – Az egyre megy. És ne cikizd a szikráthányós valamicsodámat! Inkább mutasd, hajlíts egy kis fényt, a fenébe is! Alice vágott egy grimaszt, de feltérdelt a fűben, és szétterpesztett ujjakkal feltartotta a kezét. Egymással szemben térdeltek, és Quentin egyszeriben tudatára ébredt a lány vékony, magas nyakú blúza alatt domborodó telt kebleinek. – Az árnyékot figyeld! – förmedt rá Alice élesen. Ügyeskedett valamit az ujjaival, azután a keze vetette árnyék eltűnt. Egyszerűen nyoma veszett, és nem hagyott maga után mást, csak néhány kísérteties, szivárványos fényfoltot. – Sirály! – Szánalmas, tudom. – Alice legyintett, majd eltörölte a kezével a varázslatot. – Elvileg az egész kezemnek láthatatlanná kéne válnia, de egyelőre még csak az árnyékot tudom eltüntetni. Hogy is van ez? Quentin érezte, hogy a duzzogása kezd elpárologni. Ez egy megmérettetés. Szenzit varázslás. Nekünk itt most nem jelmezes táncot kell járnunk a fák szellemeivel. Itt a megoldás nyers erő kérdése. – És mi a helyzet a fordítottjával? – kérdezte lassan. – Tudnád inkább fókuszálni a fényt, ahogy mondjuk egy nagyítóüveg? A lány nem felelt azonnal, de Quentin látta rajta, hogy gyorsan kapcsolt, és fürge eszével máris elkezdte elemezni a problémát, hogy minden oldalról alaposan fontolóra vegye. – Talán, ha mondjuk… hmm. Azt hiszem, van valami a Culhwch és Owenben. De akkor is állandósítanunk kell a hatást.

És helyhez kell kötnünk. A hüvelyk- és mutatóujjával leírt egy kört, és közben kimondott öt hosszú szót. Quentin látta, hogy a fény meggörbül a körön belül, és a benne látszó levelek és fűszálak megvetemednek és eltorzulnak. Majd kiélesedett a látvány, és egy fényes, fehér ponttá fókuszálódott, amely utóképet égetett a retinájába. Félrefordította a tekintetét. A lány megbillentette a tenyerét, és a keze alatt füstölni kezdett a talaj. – Megöllek, ha kirúgatsz Varázskapuból. Érted, amit mondok? Nem viccelek. Tudom a módját. Szó szerint el tudom érni, hogy kinyiffanj. – Ez vicces, én hajszálra ugyanezt mondtam Pennynek, miután megütött – jegyezte meg Quentin. – Csakhogy én tényleg megteszem. Úgy döntöttek, hogy utat égetnek maguknak az ajtón keresztül. „Ha ez egy teszt, nem sokat számít, hogyan oldjuk meg, feltéve, hogy sikerül megoldanunk” – érvelt Quentin. Nem kaptak semmiféle tippet, meddig mehetnek el, úgyhogy elvileg nem is szeghettek meg egyetlen szabályt sem. Ha pedig netán kigyulladna az az átkozott házikó, benne Eliottal és az önelégült kis haverjaival, azzal csak azt kapnák, amit megérdemelnek. Gyorsan kellett dolgozniuk, mert a napfény egyre gyengült. A süllyedő napkorong máris tompa, rezes színt öltött, és látszott, hogy az alsó pereme pár percen belül megérinti a kaszáló túlsó végében álló fák csúcsát. A levegőt enyhe kora őszi hűvösség járta át. A házikó belsejében sárga fények gyúltak. Quentin

hallotta – vagy csak képzelte? –, ahogy egy dugó pukkanva kihúzódik egy üvegből. Alice mindkét kezét a magasba tartva, és enyhén felfelé hajlítva, mintha egy jókora, láthatatlan kosarat egyensúlyozna a fején, létrehozta egy jó tízméteres nagyítólencse mágikus megfelelőjét – behajlított karjai a magasban lebegő, kör alakú lencse teljes kerületének alsó, kicsiny ívét alkották, míg a felső széle egy magasságban lehetett a bükkfa csúcsával, vagyis magasabban, mint a kis viktoriánus bungaló tetején emelkedő kémény. Quentin a levegő görbült torzulásából épphogy ki tudta venni a nagyítólencse körvonalát. Maga a fókuszpont túl fényes volt ahhoz, hogy bele lehessen nézni. Alice nagyjából tizenöt méternyire távolodott el az ajtótól. Quentin közelebb állt, oldalt, a kezével beárnyékolta a szemét, és hangos utasításokat adott: – Feljebb! Oké, lassan! Még egy kicsit! Tovább! Jó, most egy picit jobbra! Quentin érezte az arcán a fókuszált napfény perzselő melegét és az égett fa édesen pikáns füstjének illatát, amibe a pörkölődő falfesték csípős szaga keveredett. Az ajtó határozottan nem volt hőálló. Azon aggódtak előtte, hogy nem marad elég napfény a művelethez, Alice varázslata azonban csinos, mély árkokat égetett a fába. Úgy döntöttek, keresztben vágják ketté az ajtót, és ha a beleégetett vájat nem hatol át teljesen rajta, akkor is elég közel járhat hozzá. Alice célzóképessége nem bizonyult túl fényesnek, és ez okozott inkább némi vesződséget: egy helyütt félre is csúszott az ajtóról, és jókora barázdát égetett a falba.

– Olyan hülyének érzem magam! – kiáltotta Alice. – Hogy haladunk? – Király a látvány! – Fáj a hátam! Mikor leszünk készen? – Mindjárt! – hazudta Quentin. Alice még hátrébb lépve kiterjesztette a varázsige hatósugarát, hogy ellensúlyozza a napfény rohamos gyengülését. Közben magában suttogott, de Quentin nem tudta eldönteni, hogy kántál, vagy csak magában szitkozódik. Quentin ráébredt, hogy valaki figyeli őket: az egyik idősebb professzor, akit Brzezinskinek hívtak – egy egyenes tartású, fehér hajú öregúr, aki a varázsfőzetek és -italok szakavatott tudorának számított, és akinek a nadrágján folyton visszataszító foltok éktelenkedtek –, az esti sétáját megszakítva, némán szemlélte őket. Egy másik életben ő adta Quentinnek a csomókibogozós feladványt a felvételi vizsgán. Vastag mellényt viselt, pipázott, és nagyjából úgy festett, mint egy IBM-mérnök, cirka ezerkilencszázötvenből. Basszus! Na, mindjárt kapunk a pofánkra! – gondolta Quentin. Brzezinski professzor azonban csupán kivette a pipát a szájából. – Folytassák csak! – szólt oda kurtán. Majd hátat fordított, és visszasétált a Ház felé. Összesen nagyjából tíz percre volt szüksége Alice-nek, hogy teljesen keresztbevágja az ajtót, majd még egyszer végigmenjen rajta. A fába égetett árok vörösen izzott. Amikor befejezte, Quentin odament mellé. – Pernyés lett a képed – jegyezte meg Alice, és az ujjaival megtörölte a fiú homlokát.

– Talán még egyszer neki kéne futnunk. Tudod, csak hogy biztosra menjünk. – Ha ez sem válik be, Quentin kifogyott az ötletekből, és nem hitte, hogy maradt benne annyi szufla, hogy idekint töltse az éjszakát. Ahogy arra is képtelennek érezte magát, hogy visszakullogjon a Házba, és ezzel beismerje a vereséget. – Ahhoz már nincs elég fény. – Alice is elcsigázottnak tűnt. – A végén már csaknem egy fél kilométernyire megnöveltem a lencsét. Azon túl már kezdte elveszteni a koherenciáját. Szétesett a széleinél. Fél kilométernyire? Te jó Ég! Milyen erős ez a csaj? – töprengett Quentin. Hangosan megkordult a gyomra. Most már erősen alkonyodott, és az ég ragyogó mélykék árnyalatot öltött. Az összeperzselt, megfeketedett ajtóra meredtek. Rosszabbul festett, mint gondolta – Alice a második menetben eléggé hanyagul célzott, így helyenként nem is egy, hanem két külön árkot égetett a fába. Ha ez így rossz, Eliot meg fogja ölni őket. – Megpróbáljam berúgni? Alice félrehúzta a száját. – És ha van mögötte valaki? – Akkor mit javasolsz? – Nem tudom. – Megpiszkálta az egyik szétégetett, de már kihűlt részt. – Szerintem már majdnem átjutottunk. Az ajtóra fel volt csavarozva egy régi vaskopogtató, amely egy golyót tartó levágott kezet formált. – Oké – döntötte el Quentin. – Állj hátrébb. Istenem, add, hogy ez beváljon! Jó erősen megmarkolta a vasfogantyút, egyik lábát az ajtóra támasztotta, fejhangon

megeresztett egy hosszú harci üvöltést, és teljes súlyával hátravetette magát. Az ajtó felső része a legcsekélyebb ellenállás nélkül kivágódott – bizonyára már csak néhány elhamvadt szálka tartotta a helyén. Quentin hanyatt esett a bungalóhoz vezető ösvényen. A bejáratban egy negyedéves lány állt, akit Quentin látásból ismert. Körülötte meleg fény áradt ki az alkonyi homályba. Egyik kezében egy pohár sötét vörösbort tartott. Higgadtan nézett le a földön heverő Quentinre. Alice a ház oldalának támaszkodott, és kétrét görnyedve úgy nevetett, hogy nem jött ki hang a torkán. – Mindjárt kész a vacsora – jelentette ki a lány. – Eliot alla matriciana10 szószt készített. Nem sikerült guanciale-t szereznünk, de szerintem a szalonna is tökéletesen megteszi helyette. Mit gondoltok? A kinti meleg ellenére odabent lángok pattogtak a kandallóban. – Hat óra és tizenkét perc – jelentette be egy dagadt, hullámos hajú fiatalember egy bőr klubfotelben üldögélve. – Valójában, nagyjából megfelel az átlagnak. – Mondd el nekik, hogy neked mennyi ideig tartott, Josh! – vigyorgott a lány, aki az ajtóban fogadta őket. Quentinnek úgy rémlett, talán Janetnek hívják. – Húsz óra és harmincegy perc. Az volt életem leghosszabb éjszakája. Nem rekord ugyan, de majdnem. – Azt hittük, megpróbál kiéheztetni minket. – Janet kiöntötte a vörösboros üvegből a bor maradékát a tálalóasztalon álló két pohárba, és odanyújtotta őket Quentinnek és Alice-nek. A földön

másik két üres üveg állt, habár a többiek nem tűntek különösebben spiccesnek. Egy kissé lepusztult, de annál kényelmesebb, meghitt könyvtárszobában ültek, amit kopottas, foszló szőnyegek béleltek, és gyertyák, meg a kandalló fénye világított be. Quentin ráébredt, hogy a kicsiny bungaló belülről bizonyára nagyobb, mint amilyennek kívülről látszott; ezenkívül sokkal hűvösebb is volt – a hangulata egy kellemes, kissé csípős őszi estét idézett. A könyvespolcok roskadoztak a könyvektől, és még a sarkokban, sőt a kandallópárkányon is ingatag könyvkupacok tornyosultak. A bútorzat előkelő, ám nem összeillő, helyenként pedig erősen viharvert darabokból állt. A könyvszekrények között a falakon a szokásos – a magánklubokban jellegzetesen felszaporodó, megmagyarázhatatlan – műtárgyak lógtak: afrikai maszkok, kopár tájakról készült festmények, nyugállományba helyezett dísztőrök, térképekkel és medálokkal teli vitrinek és oszlófélben lévő egzotikus pillangók preparált tetemei, amelyhez feltehetőleg nem kis erőfeszítés és költségek árán sikerült hozzájutni. Quentin gyűröttnek és alulöltözöttnek érezte magát, de leginkább megkönnyebbült, hogy végre odabent lehetnek. Csupán öten voltak a házikóban, önmagát és Alice-t is beleértve. Eliot volt az ötödik, aki az egyik könyvespolcot bogarászta, és úgy tett, mintha még észre sem vette volna őket. A jelek szerint valami komoly mágiaelméleti érvelést adott elő valakinek, de senki sem figyelt rá. – Csingiling, vendégeink vannak! – szólt Janet. – Kérlek, fordulj ide, hogy ne csak a hátadat lássuk! – A lány karcsú és eleven

jelenség volt, komoly, némiképp idejétmúlt apródfrizurával. Ő játszotta a nagyszájút a csapatban: Quentin már többször látta, amint a többieknek szónokol, mialatt átvágnak a Labirintuson, és kiselőadásokat tart vacsora közben az étkezőben. Eliot félbeszakította a monológját, és megfordult. Kötényt viselt. – Hali! – köszönt nekik, pillanatnyi fennakadás nélkül. – Örülök, hogy sikerült, Alice. Ha jól értem, kettéégetted az ajtónkat. – Quentin segített. – Az ablakból figyeltünk titeket – mondta Josh. – Rohadt nagy mázlitok van, hogy Brzezinski nem kapott el titeket azzal a baltával. – Mi lett volna a helyes megoldás? – kérdezte Alice. – Mármint, tudom, hogy ez is működött, de biztosan van valami megfelelőbb módja. Félénken belekortyolt a poharába, majd közvetlenül utána egy újabb, már sokkal kevésbé óvatos korty következett. – Nincs olyan – felelte Janet. – Legalábbis nincs egyetlen helyes megoldás. Épp ez a pláne benne, vagyis részben. A szenzit varázslás már csak ilyen. Nyers és elementáris. És olykor elég sok kupival jár. Mindaddig, amíg szét nem romboljátok az egész épületet, érvényesnek számít a megoldás. De, jobban belegondolva, ha leromboltátok volna, valószínűleg még akkor is számítana. – Te hogy csináltad? – kérdezte Alice szemérmesen. – Mármint, amikor rajtad volt a sor.

– Lefagyasztottam, és szilánkokra zúztam. Én egy speciális fagyvarázst űzök, ez a Képességem. Hatvanhárom perc alatt végeztem. Na ez tényleg rekord. – Régen elég volt annyit mondani elf nyelven, hogy „barát”, és beengedett – magyarázta Josh. – De mostanra már túl sokan olvasták Tolkient. – Eliot, drágám, szerintem kész a vacsoránk – jegyezte meg Janet. Nehéz volt eligazodni rajta, hogyan viseltet Eliot iránt, a gyengédség és a megvetés bizarr kombinációján. Összecsapta a tenyerét. – Josh, esetleg tudnál valamit kezdeni a…? – A félig szétroncsolt ajtó maradványai felé intett. – Bejönnek a szúnyogok. Quentin némileg még mindig kábán követte Eliotot a konyhába, amely ismét csak jóval nagyobbnak és szebbnek tűnt, mint azt kintről lehetségesnek tartotta, a mennyezetig érő fehér konyhaszekrényekkel, zsírkő munkalapokkal és egy áramvonalas kinézetű, az ezerkilencszázötvenes évekből származó hűtővel. Eliot löttyintett egy kevés bort a poharából a tűzhelyen álló serpenyőbe, amelyben vörös szósz rotyogott. – Sose főzz olyan borral, amit nem innál meg! – tanácsolta. – Bár, azt hiszem, ez eleve feltételezi, hogy van olyan bor, amit nem innék meg. Szemlátomást egyáltalán nem feszélyezte a tény, hogy az elmúlt évben levegőnek nézte Quentint. Mintha soha meg sem történt volna. – Szóval ez az egész hely csak a tiétek? – Quentin nem akarta elárulni, mennyire szeretne idetartozni, közéjük, még most sem, hogy hivatalosan máris idetartozott.

– Ja, nagyjából. És most már a tiéd is. – Az összes Csapatnak van saját klubháza? – Ez nem klubház – javította ki Eliot csípősen. Beleszórt egy nagy marék friss spagettitésztát egy zubogó vízzel teli, magas falú lábasba, és elkeverte, hogy összetöredezzenek a szálak. – Így, ni. Ez két perc alatt megfő. – Akkor mi ez? – Na jó, igazad van, tényleg amolyan klubházféleség. De ne nevezd így! Mi úgy hívjuk, a Kunyhó. Itt tartják nekünk a szemináriumokat, és egész jó a könyvtár. Olykor Janet festeget az emeleti hálószobában. Tudod, ide csak nekünk van bejárásunk. – Hát Fogg? Vele mi a helyzet? – Ja, persze, Fogg, ő is bejöhet, bár ő sosem alkalmatlankodik. És Bigby. Ismered Bigbyt, ugye? Quentin megrázta a fejét. – Nem hiszem el, hogy nem ismered Bigbyt! – kuncogott fel Eliot. – Öregem, Bigbyt imádni fogod! Megkóstolta a szószt, majd belelöttyintett egy nagy adag sűrű tejszínt, és egyre szélesebb, körkörös mozdulatokkal belekeverte a masszába. A szósz halványabb színű lett, és besűrűsödött. Eliot könnyed, fesztelen magabiztossággal tettvett a tűzhelynél. – Minden csoportnak van egy ehhez hasonló fészke. A Természetieknek van az az iszonyú silány lombházuk bent az erdőben. Az Illuzionisták háza pont olyan, mint a miénk, de hogy hol van, azt csak ők tudják. Ahhoz, hogy bejuss, előbb meg kell találnod. A Tudós szakosoknak, azoknak a szerencsétlen

lúzereknek csak a könyvtár jutott. A Gyógyítóknak meg ott a klinika… – Eliot! – hallatszott Janet türelmetlen hangja a szomszéd szobából. – Éhen halunk! – Quentin kíváncsi volt, vajon Alice hogy boldogul odabent egyedül. – Jól van, na, hozom már! Remélem, nem bánod, hogy tészta van – tette hozzá Quentinnek. – Én mást se csinálok. Odabent még van bruschetta11, vagy legalábbis volt. De legalább borunk van elég. – A mosogató felett leöntötte a vizet a tésztáról, amiből jókora gőzfelhő gomolygott fel, és a fazék tartalmát beleborította a serpenyőbe, hogy összekeverje az egészet. – Öregem, imádok főzni. Szerintem, ha nem varázslóinas lennék, biztos, hogy séfnek tanulnék. Akkora nagy megkönnyebbülés az összes láthatatlan és megfoghatatlan baromság után, elhiszed? – Richard volt itt az igazi szakács. Nem tudom, ismerted-e őt, tavaly végzett. Magas. Totál stréber, mellette mind rossz fényben tűntünk fel Bigby előtt, de legalább nagyon tudott főzni. Behoznád azt a két üveget, légyszi? Meg a dugóhúzót. A fehér asztalterítővel, rajta két súlyos ezüst gyertyatartóval meg az evőeszközök igencsak eklektikus gyűjteményével – némelyikük már-már elmehetett volna könnyű kézifegyvernek is – a könyvtárban álló asztal csaknem úgy festett, mint ahová normálisan le lehet ülni enni. Egyszerű étel volt, de egész jól sikerült. Már el is felejtette, mennyire mardossa az éhség. Janet bemutatott egy trükköt – Quentin nem tudta eldönteni, vajon mágikus mutatvány volt, vagy csupán technikai –, amivel vacsoraasztallá rövidítette a hosszú szemináriumi asztalt.

Janet, Josh és Eliot a tantárgyakról fecserésztek és a tanárokról pletykáltak, meg arról, hogy ki kivel feküdt le, és ki kivel akar kavarni. Vég nélkül latolgatták, mekkora lehet más diákok bűvereje. Az olyan emberek teljes magabiztosságával vették körül egymást, akik már rengeteg időt töltöttek együtt, akik szerették egymást és megbíztak egymásban, és akik tudták, hogyan adják a többiek alá a lovat, hogy a legelőnyösebb színben tűnjenek fel, és hogyan kezeljék egymás unalmas és bosszantó kis szokásait. Quentin hagyta, hogy a csevegés körbehömpölyögje és átmossa. Nagyon felnőttes dolognak érezte, hogy magukban, a saját magánebédlőjükben költhetik el a finom, ínyenc vacsorájukat. Ez az, végre-valahára! – gondolta. Eddig kívülálló voltam, most azonban tényleg bekerültem az iskola vérkeringésébe. Ez itt az igazi Varázskapu. Bejutottam a titkos világ meleg, rejtett szívébe. Arról vitatkoztak épp, hogy mihez fognak kezdeni, miután lediplomáznak. – Én úgy képzelem, visszavonulok valami magányos hegycsúcsra – jelentette ki Eliot fölényesen. – Remete leszek egy időre. Hosszú szakállt növesztek, és az emberek elém járulnak majd tanácsért, akár a rajzfilmekben. – Miféle tanácsért? – horkant fel Josh. – Hogy egy sötét öltöny elég elegáns-e? – Én meg szeretném látni, ahogy megpróbálsz szakállt növeszteni – tette hozzá Janet. – Istenem, milyen magadnak való vagy! Nem akarsz segíteni az embereken? Eliot zavarodottnak tűnt. – Az embereken? Miféle embereken?

– A szegényeken! Az éhezőkön! A betegeken! Az olyanokon, akik nem képesek varázsolni! – Mit tettek értem az emberek valaha is? Az embereknek nincs szükségük az én segítségemre. Kis buzzancsnak csúfoltak, és a szünetben bedobtak a szemetesbe, amikor ötödikes voltam, csak mert vasalt nadrágot hordtam. – Hát, remélem, a te érdekedben, hogy lesz azon a hegycsúcson egy borospince is – jegyezte meg Janet némi csípős éllel a hangjában. – Vagy egy egész kocsma. Nyolc órát se bírnál ki egy kis pia nélkül. – Ó, hát kotyvasztok én majd valami nyers, de ütős italt a helyi gyógynövényekből és gyümölcsökből. – Vagy előállítod száraztisztítás nélkül. – Hát, az tényleg problémás. Az ember használhat ugyan varázslatot, de az sosem ugyanaz. Talán egyszerűen csak a plázában lakom majd, mint Eloise. – Uncsi! – bődült el Josh. – Csináljunk Harper-féle lángformázást! Odalépett egy jókora szekrényhez, amely többtucatnyi kicsiny, keskeny, ám mély fiókot rejtett, amelyekben, mint kiderült, egyfajta miniatűr, betűrendes gyűjtemény található. Minden egyes fiókon apró, kézzel írt címke virított, rajtuk különös nevekkel, a bal felső sarokban lévő Ailanthustól kezdve egészen a jobb alsóban olvasható Zelkova, japánig. A Harper-féle lángformázás egy haszontalan, de roppant szórakoztató varázsige volt, amelytől a láng aprólékosan kidolgozott kalligráfiai ábrákká terjedt ki, amik egy másodpercre felizzottak a levegőben, majd semmivé enyésztek. A kivitelezéséhez

nyárfavesszőre volt szükség. Az este ezután a gyertyalángok egyre bonyolultabb vagy trágárabb szavakká és alakzatokká formálásának kísérleteibe torkollott, amely viszont szinte elkerülhetetlenül, egyenes úton oda vezetett – a jelek szerint nem először –, hogy kigyulladt a függöny, amelyet el kellett oltani. Eliot pihenőt fújt, majd előhalászott egy karcsú üveg, baljós kinézetű grappát12. A lángszobrászatot csupán két gyertya élte túl, de senki nem fárasztotta magát azzal, hogy kicserélje a többit. Már későre járt, hajnali egy is elmúlt. Elégedett csendben ültek a félhomályban. Janet hanyatt elterült a szőnyegen, és a mennyezetet bámulta, a lábfeje pedig Eliot ölében pihent. Volt valami fura testi közvetlenség kettejük között, főleg, ha Quentin számításba vette, amit Eliot szexuális étvágyáról tudott. – Szóval ennyi? Mostantól a Szenzit Csapat teljes értékű tagjai vagyunk? – A grappa úgy hatott, mint valami tüzes mag, amely besodródott Quentin mellkasába, és ott gyökeret eresztett. A mag azután kikelt, és egy forró, izzó csemetét hajtott benne, amely egyre nőtt és terjeszkedett, míg végül az ellazult közérzet nagy, meleg, lombos fájává terebélyesedett. – Nem kell minket elpáholni, halálra ijeszteni, megbélyegezni vagy, nem is tudom, megborotválni, vagy ilyesmi? – Nem, ha csak nem ragaszkodsz hozzá – felelte Josh. – Valahogy azt hittem, többen lesztek – vallotta be Quentin. – Vagyis többen leszünk. – Ennyien vagyunk – mondta Eliot. – Amióta Richard és Isabel végeztek. Nincsenek köztünk ötödévesek. Senki sem csatlakozott hozzánk menet közben. Ha idén se vettünk volna

be egy új tagot sem, Fogg olyasmiről szövegelt, hogy akkor egybeolvasztott volna minket a Természeti bagázzsal. Josh színpadiasan megborzongott. – Milyenek voltak? – kérdezte Alice. – Richard és Isabel. – Mint a tűz és a jég – felelte Josh. – Mint a csoki és a marcipán. – Nélkülük minden más – tette hozzá Eliot. – Csakhogy megszabadultunk tőlük! – sóhajtott Janet. – Ó, nem voltak ők olyan rémesek! – ellenkezett Josh. – Emlékszel például, amikor Richard a fejébe vette, hogy életre kelti a szélkakast? El akarta érni, hogy teljesen magától tudjon körbeforogni. Legalább három napig odafent gubbasztott, és halolajjal, meg tudni sem akarom, még mi mindennel dörzsölgette. – Jó, az halál vicces volt – ismerte el Janet –, de nem azért, mert úgy akarta. Úgyhogy az nem számít. – Te sosem kaptad el, mit is akart Richard valójában. Janet felhorkant. – Épp eleget kaptam Richardból – mondta, meglepő keserűséggel a hangjában. Rövid csend ereszkedett közéjük. Ez volt az első hamisan csengő mondat az este. – De most ismét megvan a kvórum 13 – tette hozzá Eliot sietve –, méghozzá egy rendkívül tiszteletreméltó kvórum. A Szenzit Varázslás Csapata mindig a legjobbakat kapja. – A legjobbakra! – emelte a poharát Josh. Quentin követte a példáját. Fent járt a tüzes belső fája legmagasabb ágai közt, és lágyan ringatózott a meleg, alkoholgőzös szellőben.

– A legjobbakra! Mind erre ittak.

A FENEVAD Mióta csak Varázskapuba járt – elsőévesként, a vizsgák során, az egész katasztrofális Penny-affér idején, addig az estig, amíg nem csatlakozott a Szenzit Csapathoz –, Quentin nem volt önmaga, anélkül, hogy erről egyáltalán tudott volna. Csak most ébredt rá, hogy mindvégig arra várt, mikor oszlik semmivé körülötte Varázskapu, akár egy ábrándkép. Még a jó pár – és ezen a helyen rendszeresen érvényét vesztő – különféle termodinamikai törvénytől eltekintve is, mindez valahogy túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Ennyiben erősen emlékeztetett Filloryra. Fillory sosem tartott örökké. Parázs és Zsarátnok minden kötet végén haladéktalanul hazapaterolták a Chatwin testvéreket. Quentin legbelül úgy érezte magát, akár egy turista, aki tudja, hogy a nap végén visszaterelik egy koszos, lomhán pöfögő turistabuszba – felhasadt műanyag üléshuzattal, az ülések felett kis tévéképernyővel, és hátul egy bűzlő vécéfülkével –, és hazatoloncolják, miközben valamiféle csiricsáré ajándék képeslapot szorongat, és figyeli, ahogy Varázskapu tornyai, élősövényei, csúcsai és oromzatai lassan elenyésznek a visszapillantó tükörben. De semmi ilyesmi nem történt. Most pedig végre megértette, igazán leesett neki, hogy nem is kell tartania ettől, mert nem fog bekövetkezni. Oly sok időt elvesztegetett olyasmikre gondolva, mint: Ez az egész csak egy álom! vagy Tévedés történt, nem is nekem kéne itt lennem, hanem valaki másnak! és Semmi sem tarthat örökké. Ideje volt végre ahhoz méltóan viselkednie, aki

valójában volt: egy tizenkilenc éves diák egy titkos egyetemen, ahol vérbeli, valódi mágiahasználatot oktatnak. Most, hogy bekerült közéjük, végre alkalma nyílt közelebbről is megfigyelni a Szenzit Csapatot. Amikor először találkozott Eliottal, Quentin azt feltételezte, hogy Varázskapuban mindenki olyan lesz, mint ő – ám valójában egyáltalán nem ez volt a helyzet. Először is, Eliotot még ebben a megritkított felállásban is elszigetelte a többiektől bizarr sajátságos modora. Másodszor, a srác szembetűnően brillírozott az órákon. Talán nem haladt olyan gyorsan, mint Alice, Alice viszont vért izzadva robotolt, Eliot azonban meg sem próbált komolyabb erőfeszítést tenni – vagy ha mégis, azt nagyon, de nagyon jól titkolta. Amennyire Quentin meg tudta állapítani, Eliot sosem magolt. A világon az egyetlen dolog, amivel sikerült rajtakapnia, hogy valamelyest tényleg törődik, az a megjelenése volt, különösen a drága ingeire adott, amikhez mandzsettagombokat viselt, habár ezért – mivel megsértette az öltözködési szabályzatot – rendszeresen alantas konyhai munkával lakolt. Josh mindig a szabványegyenruhát hordta, de hatásában mégis sikerült elérnie, mintha nem így volna – a zakója sosem illett igazán széles, gömbölyű termetére, mindig eltekeredett, meggyűrődött vagy túl szűknek bizonyult a vállrészénél. Az ő egész személyisége egy csavaros tréfához hasonlított, amit megállás nélkül mesélt. Beletelt némi időbe, mire Quentin rájött: Josh azt várja az emberektől, hogy ne vegyék őt komolyan, és nagyon élvezi a pillanatot – bár olykor kárörvendően –, amikor ráébrednek, rendszerint túl későn, hogy alulbecsülték. Mivel ő nem volt annyira elfoglalva

önmagával, mint Eliot vagy Janet, ő volt a legélesebb szemű megfigyelő a csoportban, és a körülötte zajló események közül csak nagyon kevés dolog kerülte el a figyelmét. Ő mesélte Quentinnek, hogy már hetek óta várta, mikor fog Penny bekattanni. – Ugye, csak viccelsz? Az a srác egy talányba burkolt rejtély volt, akire kezdetleges módon rákötöttek egy kurva időzített bombát! Messziről lerítt róla, hogy záros határidőn belül vagy meg fog ütni valakit, vagy blogírásba kezd. Az igazat megvallva, én örülök neki, hogy téged ütött meg. A többi Szenzittel ellentétben Josh nem volt különösebben jó tanuló, de mihelyt sikerült mesterien elsajátítania egy adott képességet, kivételesen erőteljes igézőnek bizonyult. Teljes hat hetébe telt az első varázskapus évében, mire valamilyen varázslattal meg tudta mozdítani az üveggolyóját, ám amikor végre sikerrel járt – ahogy Eliot mesélte –, az kilőtt az osztályterem ablakán, és odakint arasznyi mélyen belefúródott egy juharfa törzsébe, és valószínűleg azóta is ott van. Janet szülei ügyvédek voltak, méghozzá a nagyra törő, Hollywood felé kacsingató fajtából, és a bőrük alatt is pénz volt. A lány L. A.-ben nőtt fel, ahol bébiszitterként különböző később befutott hírességek vigyáztak rá, akiket „csak testi – de nem túl súlyos – erőszaknak, például csikizésnek engedve volna hajlandó megnevezni”. Quentin gyanította, hogy ez lehet a magyarázat színésznői allűrjeire és túlkapásaira. Ő volt a legfeltűnősködőbb a Szenzit Csapat tagjai közül: folyton harsányan és nyers stílusban beszélt, és mindig tósztot mondott a vacsoránál. A pasik terén meg egyenesen rettenetes volt az

ízlése – a legjobb, amit a „barátai” vég nélküli soráról el lehet mondani, hogy egyikük mellett sem tartott ki sokáig. Egyébként inkább csinos volt, mint szép: kissé lapos, éretlen csitrinek tűnt, ám amije volt, azt teljes mértékben kihasználta és a javára fordította – hazaküldette például az iskolai egyenruháját, hogy szabják át neki méretre. És volt valami vibrálóan szexi és végzetes abban az állatiasan mohó, túlságosan tágra nyílt tekintetében. Az ember arra vágyott, hogy belenézzen, és végleg belevesszen. Janet nagyjából ugyanolyan bosszantó tudott lenni, mint bárki emberfia, és közben mégis jó barát tudott maradni; Quentin legalábbis sosem unatkozott a társaságában. A lány szenvedélyesen hűséges volt, ha pedig utálatosan viselkedett, azt is csak a lágyszívűsége miatt tette. Ez ugyan sérülékennyé tette, amikor pedig sebzettnek érezte magát, gyakran kirobbant belőle az indulat. Olyankor mindenkit meggyötört maga körül, de csak azért, mert ő maga mindenki másnál jobban gyötrődött. Habár most már a Szenzit Csapat hivatalos tagjának számított, Quentin az ideje legnagyobb részét továbbra is a többi harmadévessel töltötte: velük járt órákra és velük gyakorolt a GyakAlokon, velük készült a vizsgákra és velük ült le ebédelni. A Labirintust a nyár folyamán összekeverték és újrarajzolták – mint kiderült, ez minden nyáron így ment –, és legalább egy teljes hétnyi délutánt szántak rá, hogy újra megtanulják a helyes utat. Egymásnak kiabáltak át a magas sövényfalakon, amikor eltévedtek, vagy amikor ráakadtak egy különösen klassz, rövidebb útra.

Az őszi napéjegyenlőség örömére partit rendeztek – Varázskapuban, ha burkoltan is, de erősen wiccás érzület uralkodott, habár senki nem vette igazán komolyan a dolgot, a Természeti Varázslás csoportját leszámítva. Ők hatalmas tábortűzzel, zeneszóval és fűzfavesszőből font bábuval14 ünnepeltek, az Illuzionisták pedig fényshow-t mutattak be, és mindenki késő éjszakába nyúlóan odakint maradt; folyt az orruk a csípős őszi hidegben, az arcuk pedig kipirult a tábortüzek melegénél. Alice és Quentin megtanították a többieknek a lángformázó varázslatot, ami hatalmas sikert aratott, Amanda Orloff pedig elárulta, hogy nagy titokban már hónapok óta főzöget egy jó adag mézsört. Az ital édes, szénsavas és gusztustalan volt, és mindenki túl sokat ivott belőle, másnap pedig halálukon voltak a macskajajtól. Azon az őszön Quentin tanrendje ismét megváltozott. Némileg háttérbe szorult a taglejtések és titkos nyelvek gépiesen ismétlő magolása – bár csak a jó ég a megmondhatója, jutott belőlük így is épp elég –, és több gyakorlati bűvölési feladatot kaptak. Egy teljes hónapot töltöttek például alapszintű építészeti varázslással: olyan varázsigékkel, amelyek megerősítették a ház alapzatát, beázásbiztossá tették a tetőt, s tisztán tartották az ereszcsatornákat a lehulló levelektől – mindezt egy kutyaólnál alig nagyobb, szánalmas kis fészeren gyakorolták. Quentinnek három teljes napjába került mindössze egyetlen varázsige memorizálása, amely a tetőt ellenállóvá teszi a villámokkal szemben: egy tükör előtt magolta be fáradságosan a mozdulatokat, hogy pontosan kivitelezze őket, épp a megfelelő sebességgel, szögben és hangsúlyozással. Ott volt azután a

kántálás is, valami elkorcsosult óbeduin-arab nyelvjárásban, ami elég trükkösnek bizonyult. Majd March professzor elővarázsolt egy miniatűr kis zivatart, amely egyetlen villámcsapást bocsátott ugyan ki, ám az is tökéletesen elég volt, hogy egy szemfájdító, önérzetet megsemmisítő pillanatban úgy hatoljon át a tetőn, mint kés a vajon, mialatt Quentin csak állt ott megalázottan, bőrig ázva. Quentin minden második kedden Bigbyvel, a Szenzit Csapat nem hivatalos szaktárgyi tanácsadójával dolgozott, aki – mint kiderült – egy aprócska ember volt nagy, nedves szemekkel és rövidre nyírt szürke hajjal. Elegánsan, bár rendkívül ódivatúan öltözött: egy hosszú, viktoriánus kinézetű porköpönyeget viselt. A testtartása kissé görnyedt volt, de máskülönben nem tűnt sem törékenynek, sem nyomoréknak. Quentinnek az volt a benyomása, hogy Bigby amolyan politikaimenekült-féle lehet valahonnan. Mindig homályos célzásokat tett az összeesküvésre, amely kitúrta őt korábbi állásából, és arra, mit fog tenni az elkerülhetetlen újbóli hatalomra jutását követően. Egy trónfosztott értelmiségi ellentmondást nem tűrő, sértett önérzete dúlt benne. Egy délután, szeminárium közben – Bigby elképesztően nehéz varázslatokra szakosodott, amelyek a szerkezetük kvantumszintű befolyásolása révén idézte elő bizonyos kémiai elemek transzmutációját – egyszer csak szünetet tartott, és tett egy különös mozdulatot: hátranyúlt, először az egyik, majd a másik válla mögé, és valamit kigombolt ott hátul. A mozdulat egyből arra emlékeztette Quentint, ahogyan egy nő kicsatolja a melltartóját. Amikor Bigby végzett, a háta mögül két pár

pompás, szitakötőszerű rovarszárny ugrott elő. Mély, elégedett sóhajjal hajlítgatta meg őket. A szárnyai fátyolszerűen áttetszőek voltak, és szivárványosan irizáltak. Egy másodpercre zümmögve eltűntek, ahogy szemmel láthatatlan sebességgel verdesni kezdtek, majd mozdulatlanná válva újra megjelentek. – Bocsánat! – mondta. – De már egy perccel sem bírtam volna tovább. Ez a hely sosem fogy ki a bizarr meglepetésekből. Egyre újabbakkal hozakodik elő. – Bigby professzor, ön egy… – Quentin elhallgatott. Egy mi? Elf? Angyal? Tudta, hogy udvariatlan, de nem tehetett róla, kicsúszott a száján. – …egy tündér? Bigby bánatosan elmosolyodott. A szárnyai száraz, kitinszerű zörgéssel súrlódtak össze. – Nos, technikailag, inkább manó – jelentette ki. Kissé kényesnek tűnt a pontos meghatározásra. March professzor egy reggel, nagyon korán, előadást tartott az időjáráshoz kapcsolódó varázslásról és a ciklonszerű forgószelek megidézéséről. Pocakos ember létére meglepően fürge volt. Quentin már a puszta látványától – ahogy ott ugrált lábujjhegyen, a vörös lófarokba kötött frizurájával és a kipirosodott képével – legszívesebben visszabújt volna az ágyba. Reggelente Chambers szurokfekete eszpresszókávét szolgált fel, amelyet egy Törökországból származó, finom, egzotikus, aranyozott üvegkészülékben főzött. De mindig elfogyott, mire Quentin lekászálódott az órákra.

Lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, March professzor közvetlenül hozzá intézte a szavait. – …egy szubtrópusi és egy trópusokon kívüli ciklon között? Quentin? Franciául, ha kérhetem. Quentin zavartan pislogott. Bizonyára elszundíthattam. – A különbség? – kockáztatta meg. – Nincs semmi különbség? Hosszú, kínos csend következett, amelyet Quentin további szavak közbeszúrásával igyekezett kitölteni, miközben próbálta kitalálni, pontosan mi is lehetett a kérdés, és a lehető legtöbbször használni közben a „baroklin zóna” kifejezést, arra az esetre, ha netán odavágna. A társai fészlekődni kezdtek a székükön. March, akinek megcsapta az orrát a megalázás finom illata, türelmesen várakozott. Quentin is várt. Rémlett neki, hogy van erről valami a tankönyvben. Pedig ráadásul el is olvasta, ez volt az egészben a legigazságtalanabb. A kínos pillanat egyre hosszabbra nyúlt. Már lángolt a képe. Hiszen ez még csak nem is mágia, csupán meteorológia! – Azt nem értem… – szólalt meg egy hang a terem végéből. – Quentint kérdeztem, Amanda. – Jó, de előbb talán tisztázna valamit? – Amanda Orloff volt az. Kötötte az ebet a karóhoz, egy olyan ember önelégült derültségével, akit majd felvetett a sok akadémiai ajánlólevél. – A gyengébbek kedvéért. Nem világos, hogy ezek akkor most barotróp15 ciklonok, vagy sem? Kissé zavarba ejtőnek találom az egészet. – Mind barotróp, Amanda! – felelte March ingerülten. – De ez most nem lényeges. Az összes trópusi ciklon barotróp.

– De én azt hittem, az egyik barotróp, a másik pedig baroklin – vetette közbe Alice. Az ebből kibontakozó tömeges szóváltás végül olyan üresnek és semmitmondónak, ráadásul időrablónak bizonyult, hogy March végül kénytelen volt leszállni Quentinről, és továbbhaladni, ha nem akarta végleg elveszteni az előadás fonalát. Ha feltűnésmentesen megtehette volna, Quentin szíve szerint hátraszaladt volna oda, ahol Amanda Orloff ült, és cuppanós puszit nyomott volna a széles, hidratálókrém nélküli homlokára. Ehelyett be kellett érnie annyival, hogy amikor March nem figyelt oda, messziről dobott neki egy csókot. March témát váltott, és belefogott egy hosszadalmas varázsige ecsetelésébe, amelynek részeként felvázolta a táblára egy bonyolult, mandalaszerű szimbólum ábráját. Félpercenként abbahagyta, és csípőre tett kézzel hátralépett a katedra széléig, magában suttogott valamit, majd folytatta az alkotómunkát. A varázsige célja nem volt észbontóan korszakalkotó – vagy garantálta a jégesőt, vagy megakadályozta, a kettő közül valamelyik, Quentin nem igazán figyelt oda, de egyébként is, a mögöttes elv mindkét esetben megegyezett. Akárhogyan is, March professzor mindenesetre láthatólag alaposan megszenvedett vele. A bűvige a nagyon precíz és hamisítatlan középkori holland nyelven szólalt meg, és ez szemmel láthatóan nem tartozott az erősségei közé. Quentinben még az is felmerült, milyen király lenne, ha jól belesülne. Nem igazán volt ínyére, hogy ilyen korán reggel iderendelték holmi pitiáner technikai részletek miatt. Elhatározta hát, hogy megtréfálja egy kissé a tanár urat.

A varázskapus osztálytermek a csínytevések legtöbb formájával szemben mágikusan le voltak védve, azt azonban az összes diák tudta, hogy a pódium jelenti minden tanár Achillessarkát. Túl sokat nem lehetett ugyan tenni vele, de a varázsőrszemek nem voltak valami megbízhatóak, és jókora erőfeszítéssel, meg némi testmozgással el lehetett érni, hogy a katedra kissé ringani kezdjen előre-hátra. Talán ennyi is elég lesz, hogy kibillentsem March professzort – akit a többi diák csak Halálmenetnek16 csúfolt – a ritmusból. Quentin tett néhány apró mozdulatot a padja takarásában, a térdei között. A pódium mocorogni kezdett, mintha életre kelt volna, és ki akarná nyújtóztatni a fájós hátát, majd ismét mozdulatlanná merevedett. Bingó! March épp újabb ófelnémet szavakat darált. Ahogy a pódium megmozdult a talpa alatt, a figyelme egy pillanatra elkalandozott a deszkák felé. Félbeszakadt a szónoklata, és egy darabig hezitált, majd elszántan tovább mondta a magáét. Vagy ezt választotta, vagy kezdhette volna elölről az egész varázsigét. Quentin csalódott volt. De Tévedhetetlen Alice odahajolt hozzá. – Idióta! – suttogta. – Kihagyta a második szótagot. Azt kellett volna mondania, hogy… Ekkor egy röpke pillanatra a valóság filmszalagja lecsúszott a vetítőgép kerékagyáról. Minden teljesen rézsútos lett, majd újra egyenesbe igazította magát, mintha mi sem történt volna. Attól eltekintve, hogy – mint egy mozifilmben a folytonossági hiba után – most egy ember állt March professzor háta mögött.

Alacsony kis figura volt, konzervatív öltözékben: testre szabott szürke, klasszikus angol öltönyt viselt, és vörösesbarna egyesületi nyakkendőt, amit félhold alakú ezüst nyakkendőtű tartott a helyén. March professzor, aki még mindig beszélt, a jelek szerint észre sem vette, hogy ott áll mögötte valaki – a férfi pajkosan, cinkosan nézett végig a harmadéveseken, mintha együtt mulatnának valamin a tanár kárára. Volt valami különös a férfi megjelenésében – Quentin mintha nem tudta volna tisztán kivenni az arcvonásait. Egy másodpercig nem tudott rájönni, mi lehet ennek az oka, azután leesett neki, hogy azért, mert egy apró leveles ág lógott be az arca elé, ami részben eltakarta a vonásait. Az ág a semmiből termett ott. Nem rögzült semmihez, csak ott függött a levegőben az ismeretlen férfi ábrázata előtt. Azután March professzor egyszerre abbahagyta a szövegelést, és mozdulatlanná dermedt. Alice is elhallgatott. Az egész teremre teljes némaság borult. Megnyikordult egy szék. Quentin sem bírt moccanni. Semmi nem tartotta fogva, ám az agya és a teste közötti összeköttetést egyszerűen mintha elvágták volna. Vajon ő csinálja ezt? Ki ez az alak? Alice még mindig enyhén feléje dőlt, és egy elszabadult hajtincse belógott Quentin látómezejébe. Nem látta a lány szemeit; nem volt hozzá megfelelő a szög. Minden és mindenki nyugodt és mozdulatlan maradt. A katedrán strázsáló férfi maradt az egyetlen a teremben, aki még mindig mozgott. Quentin szíve hevesen kezdett verni. A férfi felvetette a fejét, és a homlokát ráncolva fülelt; mintha meghallotta volna. Quentin nem értette, mi történt, de abban biztos volt, hogy

valami balul sült el. Adrenalin áradt szét az ereiben, de nem volt hová menekülnie. Az agya a saját levében főtt. A férfi öles léptekkel járkálni kezdett fel-alá a katedrán, mintha csak felmérné új környezetét. Viselkedése olyan volt, mint egy hőlégballonos úriemberé, aki véletlenül valami egzotikus környezetben ereszkedett alá: kíváncsian derűs, visszafogottan álmélkodó. Így, hogy ott libegett az arca előtt az ág, lehetetlen volt leolvasni a vonásairól a szándékait. Körüljárta March professzort. Volt valami furcsa abban, ahogyan mozgott, valahogy túlságosan folyékonynak hatott a járásmódja. Amikor belépett egy fénykörbe, Quentin látta, hogy valójában nem egészen emberi lény, vagy ha az is volt valaha, az már a múlté. A fehér ingujja alól előtűnő kezein három-négy ujjal többet látott a kelleténél. Tizenöt perc vánszorgott tova ólomlábakon, majd fél óra. Quentin nem bírta elfordítani a fejét, a férfi pedig hol eltűnt a látóteréből, hol újra megjelent. March professzor felszerelésével babrált. Körbejárta az előadótermet. Előhúzott egy kést, és lefarigcsálta vele a körmeit. A tárgyak felélénkültek és nyugtalanul mocorogni kezdtek a helyükön, ha netán túl közel ment hozzájuk. Felemelt egy vasrudat March demonstrációs asztaláról, és olyan könnyedén hajlította meg, mint egy szalmaszálat. Mondott valami varázsigét – túl gyorsan beszélt ahhoz, hogy Quentin kivehesse a részleteket –, amitől a teremben minden porszemcse egyszerre felszállt a levegőbe, és vadul kavarogni kezdett, majd újra leülepedett. Az egésznek nem volt semmilyen nyilvánvaló hatása. Miközben varázsolt, a kezén éktelenkedő extra ujjak oldalra és hátrafelé hajlottak.

Eltelt egy óra, majd még egy. Quentint hatalmas, verítékes hullámokban árasztotta el a félelem, újra meg újra. Biztos volt benne, hogy valami nagyon rossz dolog történik éppen, csak az nem volt világos előtte, hogy pontosan micsoda. De tudta, hogy valamiképpen összefügg a March elleni csínytevésével. Hogy lehettem ilyen ostoba? Gyávaságnak tartotta ugyan, de bizonyos szempontból mégis örült, hogy képtelen mozdulni, mert ez megkímélte attól, hogy valami bátor dologgal kelljen próbálkoznia. A férfi látszólag alig volt tudatában, hogy egy emberekkel teli helyiségben tartózkodik. Volt benne valami groteszkül komikus – a némasága egy pantomimművészt idézett. Odalépett a katedra falán lógó hajóórához, és lassan keresztülnyomta rajta az öklét – nem lendületből ütötte meg, hanem erővel tolta bele a kezét a számlapba, elrepesztve az üveget, elpattintva a mutatókat, és összezúzva a belső óraművet, amíg elégedetten meg nem állapította, hogy teljesen tönkretette a szerkezetet. Mintha úgy gondolta volna, hogy ily módon nagyobb kárt tehet benne. Az órának már réges-rég véget kellett volna érnie. Valakinek odakint már bizonyára feltűnt a dolog. De akkor hol vannak már? Merre van Fogg? És hol az ördögben van az a mentős-nővérkeügynök csaj most, amikor igazán nagy szükség lenne rá? Azt kívánta, bárcsak tudná, mit gondol Alice. Azt kívánta, bárcsak odébb fordíthatta volna a fejét pár fokkal, mielőtt mozdulatlanná dermedt, hogy legalább az arcát láthatná. Amanda Orloff hangja törte meg a csendet. Valahogy kiszabadulhatott a bűbáj alól, és most egy varázsigét kántált,

ritmikusan és gyorsan, de higgadtan. A bűvige semmire nem emlékeztetett, amit Quentin valaha hallott: mérgesen hangzó, erőteljes mágikus vers volt, tele ádáz, sziszegő réshangokkal – támadó, ártó harci varázslat volt ez, amit kifejezetten arra terveztek, hogy szó szerint darabokra szaggassa az ellenfelet. Quentin azon tűnődött, egyáltalán hol tanulhatott a lány ilyesmit. Egy efféle varázsnak a puszta ismerete is szigorúan tilosnak számított Varázskapuban, a használatáról már nem is beszélve. De mielőtt befejezhette volna a rigmust, a hangja elhalkult. Egyre magasabbá és gyorsabbá vált, mint amikor egy magnószalag lejátszását felgyorsítják, majd elenyészett, mielőtt a végére érhetett volna a varázslásnak. Visszatért a pisszenéstelen csend. A kora délelőtt a pánik és unalom egymást váltogató lázálmában délutánba fordult. Quentin teljesen lezsibbadt. Odakintről valamiféle neszezés szűrődött be. Csak egy ablakot látott, azt is csak a szeme sarkából, de valami határozottan mozgott odakint, és eltakarta a napfényt. Kalapálás zaja hallatszott, és nagyon halkan, erőtlenül, hat vagy hét hang, amint kórusban kántálnak. Az ajtó mögött, a folyosón hatalmas, néma fényvillanás robbant, olyan erővel, hogy a vastag fa egy pillanatra áttetszően felragyogott. Zörgő zajok támadtak, mintha valaki alulról próbálná meg áttörni a padlót. Mindez azonban láthatólag cseppet sem zavarta a szürke öltönyös alakot. Az ablakban egyetlen vöröslő falevél verdesett őrülten egy csupasz ág végén; ő tovább kitartott az őszi hidegben, mint bármelyik társa. Quentin tekintete elidőzött rajta. A szél vadul csapkodta a levelet ide-oda a szára végén. A legcsodálatosabb

dolognak tűnt, amit valaha látott. Nem vágyott semmi másra, csak hogy még egy percig csodálhassa. Bármit megadott volna ezért: csak még egyetlen percért az ő kis vörös, elszántan kapaszkodó levélkéjével. Bizonyára transzba eshetett vagy elaludhatott – nem emlékezett. A katedrán álló férfi hangjára tért magához, aki lágy, magas hangon énekelgetett a bajsza alatt. Az orgánuma meglepően kellemes volt: Szia, kedves kis nyuszi, Apu elmegy vadászni, Hoz majd neked nyúlprémet, Azzal betakar téged. Az éneklése dúdolássá csendesedett. Majd minden figyelmeztetés nélkül, egyszer csak semmivé enyészett. Az egész olyan halkan és hirtelen történt, hogy Quentin először észre sem vette, hogy eltűnt. A távozását mindenesetre beárnyékolták a March professzorral történtek, aki mindvégig tátott szájjal szobrozott a katedrán. Abban a pillanatban, hogy az emberke eltűnt, March rongybabaként bukott előre, lezuhant az emelvényről, nekicsapódott a keményfa padlónak, amivel sikeresen kiütötte magát. Quentin megpróbált felállni. Ehelyett lecsúszott a székéről, be a széksorok közé, le a padlóra. A karja, lába és háta rettenetesen begörcsölt. Hangyányi erő sem maradt a tagjaiban. Ahogy ott feküdt kiterülve, a vergődés és fellélegzés különös keverékével a lelkében, lassan kinyújtotta a lábát. A térdében enyhe

fájdalom kezdett zsibogni, mintha végre kiegyenesíthette volna, miután egy kényelmetlen hintóban átrepült az egész féltekén. A szemét elöntötték a megkönnyebbülés könnyei. Vége van! Az a fickó eltakarodott végre, és semmi rettenetes nem történt. Alice is nyöszörgött. Az arca előtt ott volt egy pár cipő, valószínűleg a lányé. Az egész termet betöltötték a nyöszörgés és zokogás hangjai. Quentin utólag megtudta, hogy amint a férfi megjelent, Fogg csaknem azonnal felsorakoztatta az egész tantestületet. Az iskola mágikus védelmi rendszerei tüstént érzékelték a behatolót, még ha nem is sikerült kívül tudniuk. Egybehangzóan állították, Fogg meglepően talpraesett harctéri parancsnoknak bizonyult: higgadt, összeszedett és alapos maradt; gyors és pontos helyzetfelmérést végzett, és ügyesen állította csatarendbe a rendelkezésére álló tanerőt. A délelőtt folyamán egy komplett ideiglenes állványzatot emeltek a torony köré. Heckler professzor, aki hegesztőmaszkot öltött, hogy védje a szeme világát, csaknem lángra lobbantotta az egész tornyot a pirotechnikai támadásaival. Sunderland professzor asszony hősiesen megpróbálta átteleportálni magát a falon, ám minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult, és egyébként is, nem volt világos, mit szándékozott volna tenni, ha sikerrel jár. Még maga Bigby is megjelent, és bevetett valami egzotikus, manóféle boszorkányságot, amitől – Quentinnek legalábbis ez volt a benyomása – a tantestület többi tagja kissé nyugtalankodni kezdett. Aznap este, a vacsorát követően, miután Fogg dékán mogorván és sietősen letudta a klubokat, különféle

eseményekről és tennivalókról szóló szokásos bejelentéseit, rendhagyó beszédet intézett a hallgatósághoz, amelyben megpróbált magyarázattal szolgálni a történtekre. A hosszú ebédlőasztal asztalfőjénél állt, és a szokottnál is öregebbnek tűnt, miközben lecsöpögtek a gyertyák, és az elsőévesek komoran leszedték a teríték maradékát. Fontoskodva megigazgatta a mandzsettáit, és megsimította a halántékát, ahol már ritkulni kezdett vékony szálú szőke haja. – Sokatoknak nem okozok meglepetést, ha azt mondom, a miénk mellett más világok is léteznek – kezdte. – Ez nem puszta feltételezés, hanem tény. Én magam még sosem jártam ezekben a világokban, és ti sem mentek oda soha. A világok közötti átjárás művészete a varázslás egy igen kevéssé ismert területe. Azt azonban tudjuk, hogy ezeknek a világoknak némelyike lakott. – A Fenevad, akivel ma találkoztunk, fizikailag valószínűleg igen hatalmas lehetett. (Fogg „a Fenevad”-nak nevezte a szürke öltönyös lényt, és azután soha senki nem hivatkozott rá másként.) Amit mi láttunk, az csupán egy kicsiny része lehetett, ha úgy tetszik, az egyik végtagja, amit, úgy döntött, átnyújt a mi létezési szféránkba, ahogy egy járni tanuló kisgyerek körbetapogatózik a dagály után hátramaradt tócsában. Ehhez hasonló jelenségeket már korábban is megfigyeltek. A szakirodalom „Kinövésekként hivatkozik rájuk, ami kóros megnagyobbodást vagy nyúlványt jelent. – Nehéz kitalálni, mik lehetnek a szándékai – folytatta, és nagyot sóhajtott. – Az efféle lényeknek olyannak tűnhetünk, mint az úszók, akik félénken lubickolnak az ő világuk felszínén,

sötét sziluettekként a felülről áradó fényben, olykor kicsivel a felszín alá buknak, de sosem hatolnak túl mélyre. Rendszerint ránk se hederítenek. Ma azonban March professzor varázsigéjében sajnos lehetett valami, ami megragadta a Fenevad figyelmét. Ha jól értem, valamiképpen félbeszakították a bűbájt, vagy el lett rontva. Ez a hiba azután lehetőséget kínált a Fenevadnak, hogy behatoljon a mi világunkba. Quentin ennek hallatán gondolatban megvonaglott a fájdalomtól, de az arca rezzenéstelen és higgadt maradt. Én voltam! Én tettem. Az egész az én hibám! Fogg folytatta. – A Fenevad csavarvonalban felszállt a mélységből, akár valami mélytengeri cápa, amely alulról akarja elragadni az egyik úszót. Lehetetlenség még elképzelni is, milyen szándékok mozgathatták, úgy tűnik azonban, mintha keresett volna valamit vagy valakit. Nem tudom, megtalálta-e, amit keresett. És talán sosem sikerül kiderítenünk. Foggból rendszerint sugárzott a bizonyosság és magabiztosság derűs ereje, amit valamelyest tompított eredendő, enyhén mulatságos jellege, ezen az estén azonban teljesen zavarodottnak és bizonytalannak tűnt. Elvesztette a beszéd fonalát. Babrálni kezdte a nyakkendőjét. – A kellemetlenségnek szerencsére vége. Minden hallgató, aki tanúja volt az eseménynek, alapos orvosi és varázsvizsgálaton esik majd át, és meg fogjuk tisztítani, amennyiben a Fenevad megbélyegezte, bármilyen módon megjelölte vagy megrontotta volna. A holnapi órák elmaradnak. Itt félbehagyta a beszédét, és hirtelen távozott a teremből. Mindenki azt várta, hogy többet fog mondani.

Ám minderre csak jóval később került sor. Ahogy ott feküdt a padlón a támadást követően, és a zsibbadás lassan szűnőben volt a karjában, lábában és hátában, Quentin csak jó dolgokat érzett. Megkönnyebbülést, amiért még mindig életben van. Hogy elhárult a katasztrófa. Szörnyű hibát követett el, de most már minden rendben volt. Mélységes hálát érzett annak a széknek a régi, szilánkos, alsó falapja iránt, amit a feje felett látott. Lenyűgözőnek és csodaszépnek találta. Örökké el tudott volna gyönyörködni benne. Egy kicsit még izgalmas is volt, hogy átéltek valami effélét, és életben maradtak, hogy mesélhessenek róla. Bizonyos szempontból hősnek érezte magát. Mélyen beszívta a levegőt, és élvezte a jó kemény padló érintését a háta alatt. Egyszeriben ráébredt: az első dolog, amit tenni szeretne, hogy biztatóan megérintse Alice meleg, puha bokáját, ami ott volt közvetlenül a feje mellett. Olyan nagyon hálásnak érezte magát, hogy végre újra képes ránézni. Akkor még nem tudta, hogy Amanda Orloff meghalt. A Fenevad elevenen felfalta.

BÁJGÚNÁR Quentin harmadik Varázskapus évének hátralevő része a kvázikatonai éberség szürkén egybemosódott vízfestékfoltjaként ábrázolódott. A támadást követő hetekben az egész iskola épületét lezárták, és mágikusan is körülhatárolták. A tanári kar tagjai fel-alá kószáltak a birtokon, hogy felderítsék, megújítsák, megerősítsék és újakkal egészítsék ki a régi védelmi varázslatok vonalait. Sunderland professzor egy egész napot töltött azzal, hogy hátrafelé lépkedett, körbe-körbe az iskola széle körül, és színes porokat szórt maga mögé a hóba, gondos, folytonos nyomvonalban. Telt orcáját pirosra csípte a hideg. Őt Van der Weghe professzor asszony követte, aki ellenőrizte a tanártársa munkáját, előtte pedig figyelmes hallgatók csivitelő csapata haladt, akik eltakarították az útjából a bokrokat és a kidőlt fatörzseket, és rendszeresen pótolták varázsporkészleteit. Az egész műveletet ugyanis egyetlen, megszakítatlan körben kellett elvégezni. Az előadóterem megtisztítása mindössze annyiból állt, hogy zsályát égettek a sarkaiban, és megszólaltattak benne néhány csengettyűt. Ám az iskola fő varázsőrszemeinek helyreállítása egy teljes hetet vett igénybe; a hallgatói pletykák szerint mindet felszíjazták egy hatalmas kovácsoltvas totemre, amit egy titkos szobában tartottak, a campus pontos földrajzi középpontjában – akárhol legyen is az –, amit még soha, senki nem látott. March professzor, akinek tekintetében a megpróbáltatását követően mindig ott bujkált egyfajta nyugtalan, riadt űzöttség, vég nélkül rótta az iskola végeláthatatlan alagsorát, pincéjét és

katakombáját, ahol kényszeresen, újra meg újra ellenőrizte és megerősítette az alapvarázslatokat, amelyek védetté tették őket a lentről érkező esetleges támadások ellen. A harmadévesek a napéjegyenlőség tiszteletére rendezett partijukon örömtüzet gyújtottak, most azonban a tantestület egy igazi máglyát rakott különlegesen előkészített, szárított és a kérgüktől megfosztott, szálegyenes cédrushasábokból, amelyeket titkos, szemkápráztató mintázatban helyeztek egymásra, mint valami óriási kínai kirakós játék darabkáit. Heckler professzornak egész napjába telt, mire sikerült megfelelően elrendeznie a rakást. Amikor végül meggyújtotta egy papírtekerccsel, amelyre meghatározott szavakat írtak rá orosz nyelven, az egész magnéziumként, vakító fénnyel égett. Előre intették őket, hogy ne nézzenek egyenesen bele. Bizonyos szempontból mindez önmagában is az oktatás részét jelentette: lehetőséget, hogy „éles helyzetben” tapasztalják meg a valódi varázslást, ahol igazi dolgok forognak kockán. De nem találtak benne semmi szórakoztatót. A közös étkezésekkor csak nyomott csend uralkodott, hiábavaló, haragos indulatok csaptak fel, és ami eddig itt ismeretlen volt: rettegés kerítette őket hatalmába. Egy reggel kiürítve találták az egyik elsőéves hallgató szobáját; a berezelt diák egyik napról a másikra összepakolt, és feladva a tanulmányait, hazaszökött. Nem ment ritkaságszámba a látvány, hogy egyszerre három-négy lány – olyanok, akik alig pár hete még merőben kerülték, hogy Amanda Orloff mellé kelljen ülniük a vacsoraasztalhoz – sírva és reszketve együtt gubbasztott a Labirintusban, valamelyik szökőkút kőkáváján. Két újabb verekedés is kirobbant. Mihelyt

megnyugodhatott, hogy az iskola alapjait rendbe hozták és immár biztonságosak, March professzor „tudományos szabadságra” ment, és azok, akik tudni vélték az igazságot – mint például Eliot –, azt állították, hogy a visszatérésének valószínűsége nagyjából a nullával egyenlő. Olykor maga Quentin is azt kívánta, bárcsak elszökhetne. Azt hitte, kerülni fogják azért az ostoba csínytevéséért, amit March ellen elkövetett a katedrán, ám az volt a különös, hogy senki nem szólt egy árva szót sem a dologról. Pedig szinte már kívánta, hogy bár azt tennék: bárcsak kérdőre vonnák. Nem tudta eldönteni, vajon a tökéletes bűntényt sikerült-e elkövetnie, vagy egy olyan köztudott és kimondhatatlanul szörnyű következményekkel járó bűnt, hogy senki nem képes rávenni magát arra, hogy nyíltan szembesítse a tettével. Csapdába esett: nem tudta méltón meggyászolni Amanda halálát, mert úgy érezte, miatta halt meg; és nem tudott vezekelni sem, mert nem gyónhatta meg a tettét még Alice-nek sem. Nem tudta, miként tegye. Ezért hát mélyen magába zárta a szégyen és a romlottság érzését, ahol elmérgesedhetett, és fertőző, gennyedő fekéllyé válhatott a lelkében. Az a fajta sorscsapás volt ez, amiről Quentin azt hitte, egyszer és mindenkorra sikerült maga mögött hagynia azon a napon, amikor belépett abba a gondozatlan brooklyni kertbe. Efféle dolgok nem történtek Filloryban: persze ott is előfordult ugyan némi nézeteltérés, olykor még tettlegességig is fajult, ám az egész mindig hősies és magasztos maradt, és mindenki, aki igazán jónak és fontosnak számított, és útközben életét vesztette, a könyv végére feltámadt. Most pedig repedés

keletkezett eddigi tökéletes világa egyik szegletében, és úgy áradt be rajta a félelem és szomorúság, ahogy a dermesztő, mocskos víz hömpölyög gátszakadáskor. Varázskaput immár nem titkos kertnek érezte, sokkal inkább valami megerősített erődítménynek. Ő pedig nem egy kellemes, biztonságos kis tündérmesében létezett, ahol a hibákat önműködően helyrehozzák; még mindig a való világban élt, ahol rossz, keserű dolgok történtek, látszólag ok nélkül, és az emberek néha olyasmikért is megfizettek, amikről nem is ők tehettek. Egy héttel a történtek után megjelentek Amanda Orloff szülei, hogy átvegyék a lányuk hátrahagyott holmiját. Nyomatékos kérésükre nem csaptak semmilyen különösebb felhajtást körülöttük, Quentin azonban véletlenül épp tanúja volt egy délután, amikor búcsút mondtak a dékánnak. Amanda összes cucca belefért egy csomagtartóba és egy szánalmasan kicsi, perzsa mintás utazótáskába. Quentinnek majd’ megszakadt a szíve, ahogy nézte őket. Biztos volt benne, hogy látták rajta a mardosó bűntudatot; úgy érezte, mintha tetőtől talpig beborítaná, mint valami ragacsos massza. De ők rá se hederítettek. Mr. és Mrs. Orloff inkább testvéreknek tűntek, mint házastársaknak: mindketten száznyolcvan centisek, széles vállúak voltak, mosogatólé-színű hajjal – a férfié sűrű, felmeredő, a nőé gondozott, de bozontos frizurában. Mintha valami furcsa kábulatban lépkedtek volna – Fogg dékán a könyöküknél fogva vezette őket valami körül, amit Quentin nem látott – és beletelt némi időbe, mire rájött, hogy erős bűbáj vette őket körül, így még most sem foghatták fel, miféle iskolába is járt a lányuk.

Azon a nyáron a Szenzit Csapat tagjai már augusztusban, korán visszaszállingóztak a nyári szünetükről. A tanév kezdete előtti hetet a Kunyhóban táborozva töltötték: biliárdoztak, nem tanultak, és külön projektet csináltak abból, hogy kupicánként megigyák gusztustalan üvegéből azt a rendkívül régi, sűrűn folyó portóit, amelyet Eliot talált a konyhában, az egyik szekrény mélyén. A hangulatuk mégis visszafogott és józan maradt. Hihetetlen módon, Quentin immár negyedéves hallgató lett Varázskapuban. – Kell hogy legyen egy saját velterszcsapatunk – jelentette be egy nap Janet. – Nem – tiltakozott Eliot. – Nem kell. Egy régi bőrkanapén feküdt, fél karjával eltakarva az arcát. A Kunyhó könyvtárában tanyáztak, kimerülten az egész napi semmittevéstől. – De, ami azt illeti, igenis kell, Eliot. – A lány élesen a bordái közé bökött a sarkával. – Bigby mondta. Lesz egy viadal. Mindenkinek részt kell majd vennie benne. Csak még nem jelentették be hivatalosan. – Basszus… – nyögte Eliot, Alice, Josh és Quentin egyöntetűen. – Enyém az eszközintéző poszt, stipi-stop! – tette hozzá Alice. – Miért? – nyöszörgött Josh. – Miért teszik ezt velünk? Istenem, miért? – A közhangulat miatt – felelte Janet. – Fogg szerint a tavalyi év után kell valami lélekemelő. A szervezett velterszjátékok pedig segítik a „visszatérést a rendes kerékvágásba”.

– Az én közhangulatomnak nem volt semmi baja, egészen egy perccel ezelőttig. Bakker, de rühellem azt a játékot! Az a varázslás beteges lezüllesztése. Én mondom, kész perverzió! – integetett Josh az ujjával, különösebben senkihez sem címezve füstölgését. – Nagy kár, hogy kötelező. És része a Képességünknek, úgyhogy egy csapat vagyunk. Még Quentin is – paskolta meg a fejét –, akinek még mindig nincs meg a Képessége. – Köszi! – Arra szavazok, legyen Janet a csapatkapitány – mondta Eliot. – Naná, hogy én vagyok a kapitány! Még szép. És mint olyan, örömteli kötelességem tájékoztatni benneteket, hogy az első gyakorlás tizenöt perc múlva kezdődik. Mindenki felnyögött és kissé összezavarodott, majd csak még kényelmesebben befészkelte magát a helyére. – Janet! – szólt rá Josh. – Hagyd ezt abba! – Én még soha nem is játszottam – jegyezte meg Alice. – Nem ismerem a szabályokat. A szőnyegen hevert, és bágyadtan lapozgatott egy régi atlaszt. Tele volt ókori térképekkel, amelyeken a tengereket szerető gonddal metszett vízi szörnyek népesítették be, habár ezeken a térképeken felcserélődtek az arányok, és maguk a szörnyek jóval nagyobbnak és számosabbnak tűntek, mint a kontinensek. Alice a nyár alatt beszerzett egy rá nem jellemzően menő, szögletes keretű szemüveget. – Ó, könnyen belerázódsz majd! – legyintett Eliot. – A veltersz jó móka… és sokat lehet belőle tanulni.

– Ne aggódj! – Janet lehajolt, és anyáskodva puszit nyomott Alice tarkójára. – Senki nincs igazán tisztában a szabályokkal. – Kivéve Janetet – jegyezte meg Josh. – Kivéve engem. Akkor mindnyájan ott találkozunk háromkor. Azzal vidáman kiszökdécselt a szobából. Végül kiderült, hogy történetesen egyikőjüknek sincs semmi jobb dolga, amire Janet nyilvánvalóan számított is. Összegyűltek hát a veltersztáblánál, amely igencsak piszkos és elhanyagolt állapotban volt, és ránézésre nem sok jót ígért a perzselő nyári forróságban. Odakint olyan vakítóan sütött a nap, hogy még a pázsitra is alig bírtak ránézni. Eliot elszántan markolta a gusztustalanul ragacsos portói üveget; ingujja könyékig fel volt hajtva. Quentin már a puszta látványától is majd szomjan halt. A kék nyári égbolt ragyogva tükröződött a víz borította négyzetekben. Quentin nadrágjára ráugrott egy szöcske, és elszántan csimpaszkodott. – Szóval… – kezdte Janet, miután a veszedelmesen rövid miniszoknyájában felkapaszkodott a létrán a fából készült, viharvert bírói székbe. – Ki tudja, hogy kezdjük? Kiderült, hogy a kezdéshez ki kell választani egy mezőt, és rá kell dobni egy glóbusz nevű követ. Maga a kő egy durván megmunkált, kék színű, nagyjából pingponglabda méretű márványgolyó volt – tényleg úgy nézett ki, mint egy kis földgömb –, habár furcsán nehéznek tűnt. Quentin saját magát is meglepte vele, hogy milyen meglepően tehetségesnek bizonyult ebben a feladatban, amely a játszma alatt többször is megismétlődött. Az igazi kihívást az jelentette, hogy ne

engedjék vizes négyszögbe pottyanni, mert akkor elvesztették a játékot, plusz igazi kínszenvedést jelentett kihalászni az aljáról. Alice és Eliot egy csapatban játszottak Josh és Quentin ellen, és Janet volt a bíró. Janet nem volt éppen a Szenzit Csapat legszorgalmasabb hallgatója – ez a cím Alice-t illette –, és a legtehetségesebb se – hiszen ott volt Eliot –, viszont ádáz versenyszellem lobogott benne, és úgy döntött, feltérképezi a velterszsakk – valójában bámulatosan bonyolult – szabályrendszerének labirintusát. – Nélkülem el lennétek veszve! – jelentette ki Janet, és igaza is volt. A játék részben stratégiára, részben varázsigékre épült. Az egyes mezőket varázslás segítségével lehetett elfoglalni, megvédeni vagy visszahódítani, egy korábbi bűvige újabbra cserélésével. A legkönnyebbnek a vizes, a legnehezebbnek pedig a fém borította mezők bizonyultak – utóbbiak igézésekkel és más, egzotikusabb varázslatokkal foglalhatók el. Végül a játékosnak testi mivoltában is rá kell állnia a táblára, amivel gyakorlatilag maga is bábu lesz a saját játszmájában, és mint olyan, sebezhetővé válhat a közvetlen, személyes támadásokkal szemben. Ahogy Quentin megközelítette a tábla szélét, a körülötte lévő rét mintha összezsugorodott volna, a játékmező meg kiterjedt, mintha egy halszemlencsén át látszana. A fák kissé fakóbbá váltak: halványabbá, ezüstössé váltak. A dolgok gyorsan zajlottak az első néhány körben, mivel egyelőre mindkét fél szabadon terjeszkedhetett, és gazdátlan, üres négyszögeket foglalt el. Akár a sakkban, itt is tetszőleges számú nyitási kombináció létezett, amiket már réges-régen

kidolgoztak és optimalizáltak. Ám mihelyt az összes üres, meghódítatlan mező elfogyott, a versenyzőknek ember ember elleni küzdelemben kellett kiharcolniuk az újabb területeket. Telt-múlt a délután, amit hosszú oktatási szünetek – Janet erősen technikai jellegű veltersztanácskozásai – szakítottak meg. Eliot jó húsz percre eltűnt, és két, olvadozó jéggel teli bádogvödörrel tért vissza – bennük hat nagyon karcsú üveg igen száraz Finger Lakes rizlingborral, amelyeket a jelek szerint pont egy efféle vészhelyzetre tartogatott. Az eszébe sem jutott, hogy poharakat is hozzon, úgyhogy közvetlenül az üvegből ittak, nagy kortyokban. Quentin még mindig nem nagyon bírta az alkoholt, és minél több bort ivott, annál kevésbé tudott fókuszálni a játék részleteire, amik kezdtek pokolian összetetté válni. A hallottak alapján szabályosnak minősült a mezőket átváltoztatni egyik fajtából a másikba, sőt, még az is megengedett volt, hogy ideoda csúsztassák, és valamiképpen felcseréljék őket egymással a táblán. Amikorra maguk a játékosok is felléptek a játékmezőkre, már mindenki olyan részeg és zavart volt, hogy Janetnek kellett megmondania, hova álljanak, aminek a lány egyre féktelenebb megvetéssel és leereszkedéssel tett eleget. Nem mintha bárkit is igazán érdekelt volna a dolog. A nap lassan lebukott a fák koronája mögé, árnyas foltokat vetett a pázsitra, az ég világoskékje pedig fénylő akvamarinba sötétedett. A levegő kézmeleg volt, mint a fürdővíz. Josh elaludt a játékmezőn, amelyet elvileg védelmeznie kellett volna, és végigterült egy egész soron. Eliot Janetet utánozta, Janet pedig úgy tett, mintha mérges lenne. Alice levette a cipőjét, és

belemártotta a lábát az egyik átmenetileg felszabadult vizes mezőbe. A hangjuk felfelé szállt a magasba, és elenyészett a nyári lombok között. A bor már csaknem teljesen elfogyott, az üres üvegek bójaként bólogattak fel-le a bádogvödrökben, amelyek jég helyett most langyos vízzel voltak tele; az egyikbe belefulladt egy darázs. Mindenki úgy tett, mintha majd’ meghalna az unalomtól, és talán valóban így is volt; Quentin azonban cseppet sem unatkozott. Ő is meglepődött rajta, hogy váratlanul boldognak érezte magát, habár ezt ösztönösen eltitkolta. Igazából azonban olyannyira csordultig megtelt örömmel és megkönnyebbüléssel, hogy alig kapott levegőt. Akár valami visszahúzódó gleccser, a megpróbáltatás, amelyet a Fenevad behatolása jelentett, ugyancsak megváltozott világot hagyott maga után, egy összekuszált, legyalult és kopár tájat, ám a földből végre újból zöld hajtások sarjadtak. Úgy tűnt, Fogg idióta velterszterve valóban beválhat. A szürke, borongós hangulat, ami a Fenevad ténykedése után az iskolára borult, lassan megszűnőben volt. Végre nyugodtan, gond nélkül újra tinédzserek lehettek, legalábbis még egy kis ideig. Quentin úgy érezte magát, mintha megbocsátottak volna neki, és feloldozták volna, bár hogy kicsoda és mi alól, arról fogalma sem volt. Elképzelte, hogy festhetnek így együtt odafentről. Ha valaki lepillantott volna egy alacsonyan szálló repülőből vagy egy kormányozható léghajóból rájuk – az öt alakra, akik szanaszét hevertek titkos, saját kis varázsenklávéjuk területének csinos veltersztábláján, és lágy hangon, a távolból kivehetetlen dolgokról beszélgettek –, ez a megfigyelő mennyire

elégedettnek

és

önmagukban

teljesnek

hihette

volna

mindannyiukat. És tényleg ez a valóság. A megfigyelőnek igaza lenne. Mindez valódi. – Nélkülem – ismételte Janet harsányan kacagva, miközben a nevetéstől kicsordult könnyeit szétkente az arcán a tenyere élével –, barátocskáim, ti mind elvesznétek. Amíg a veltersz visszaállította valamelyest Quentin elvesztett egyensúlyát, addig egészen újfajta gondot hozott Joshnak. A szemeszter első hónapját végiggyakorolták, és Quentin szépen, fokozatosan kezdett ráérezni a játék ízére. Valójában nem is a varázsigék ismeretéről vagy a megfelelő stratégiáról szólt a játék, habár azokkal is tisztában kellett lenni. Sokkal inkább a varázsigék tökéletes előadásáról, amikor arra került a sor – a hatalomnak arról a mámorító érzetéről, amely ott rejlett valahol az ember keblében, és ami erőssé és elevenné tette az adott bűbájt. De bármi lehetett is, az embernek képesnek kellett lennie arra, hogy megtalálja és segítségül hívja, amikor szükség volt rá. Josh sosem tudta, mire bukkan éppen. Az egyik gyakorláskor Quentin nézte, amint harcba száll Eliottal a táblán lévő két fém borította mező egyikéért. Ezek valami homályos, ezüstös anyagból álltak – állítólag az egyik ténylegesen ezüst volt, a másik palládium, bármi legyen is az –, és lágy, kanyargós vonalak és apró betűs olasz szavak voltak a felületükre vésve. Eliot egy elég alapszintű varázslatot választott, amely létrehozott egy kicsiny, lágy fénnyel izzó gömböt. Josh megkísérelt bevetni egy ellenvarázst, amelyet kissé bátortalanul

és minden lelkesedés nélkül motyogott el az orra alatt, miközben jókora ujjaival futólag tett néhány vázlatos mozdulatot. Ő mindig úgy festett, mint aki mélyen zavarban van, amikor varázsolnia kellett: mintha sosem hitte volna el, hogy ténylegesen működhet, amit csinál. Ám amint befejezte a mozdulatsort, az egész környezetük kifakult kissé, és szépiaszínű árnyalatot öltött, nagyjából úgy, mint egy napfogyatkozás első pillanataiban, vagy mintha egy felhő sodródott volna a nap elé. – Mi az ördög…? – sandított fel Janet az égboltra. Josh sikeresen megvédte a mezőt – megsemmisítette Eliot lidércfényét –, de közben túl messzire ment. Valahogy létrehozta a fordítottját, egy fekete lyukat: lefolyónyílást ütött a délután szövetébe, amely örvénylően beszippantotta a napfényt. Az öt Szenzit csapattag köréje gyűlt a borostyánsárga fényben, hogy szemügyre vegye, mintha csak valami szokatlan és esetleg mérges csípésű bogár lenne. Quentin még sosem látott semmi ehhez foghatót. Mintha valahol bekapcsoltak volna valami nagy teljesítményű készüléket, amely beszippantotta a világ kivilágításához szükséges energiát, ami helyi, részleges sötétséget okozott. Josh volt az egyetlen, akit a jelek szerint nem nagyon zavart a dolog. – Na, ehhez mit szóltok? – Eljárt egy győzelmi kacsatáncot. – Na? Mennyire bírjátok most Josht? – Azta! – ámult Quentin, és hátrált egy lépést. – Josh, mi ez az izé?

– Nem tudom, csak intettem párat az ujjacskáimmal… – lóbálta az ujjait Eliot arca előtt diadalmámorában. Lágy szellő támadt. – Oké, Josh – mondta Eliot. – Megfogtál. Most már tüntesd el! – Elég volt? Netán túlságosan valóságos neked, mágikus macsókám? – Komolyan, Josh! – szólt rá Alice. – Kérlek, állítsd le azt az izét! Mindenkit kitör a frász! Ekkorra már alkonyodott, az egész mező félhomályba borult, bár még csak délután kettőre járt az idő. Quentin nem tudott egyenesen a fém négyszög feletti térbe nézni, ám körülötte a levegő hullámzott és eltorzult, mögötte pedig a pázsit távolinak és elmosódottnak tűnt. Alatta, olyan tökéletes körben, mintha körzővel rajzolták volna, a fűszálak teljesen függőlegesen meredeztek felfelé, mintha csak kemény, zöld üvegszilánkok volnának. Az örvény lustán oldalra sodródott, a tábla széle felé, és egy közeli tölgyfa éktelen nagy recsegéssel feléje hajolt. – Josh, ne légy már idióta! – csattant fel Eliot. Josh abbahagyta az ünneplést. Növekvő nyugtalansággal figyelte saját teremtményét. A fa felnyögött, és vészjóslóan oldalra hajlott. A föld alatt elpattanó gyökerei olyan hangot adtak, mint a tompa puskalövések. – Josh, az istenért! Josh! – kiáltotta Janet. – Jól van már! Rajta vagyok! – Josh sietve visszavonta a varázsigét, és a térben nyílt lyuk elenyészett. Sápadtnak tűnt, de ugyanakkor sajnálkozónak és neheztelőnek is: tönkretették a parádés bemutatóját. Néma

félkörben álltak a félig kidőlt tölgy körül. A fa egyik leghosszabb ága csaknem megérintette a talajt. Fogg dékán összeállította a hétvégi velterszmérkőzések teljes menetrendjét, amelynek betetőzéseként iskolai bajnokságot akartak rendezni a szemeszter végén. Mindenki legnagyobb meglepetésére – beleértve önmagukat is –, a Szenzit Csapat igyekezett megnyerni a fordulókat. Még a sznob, kimérten zárkózott Médium Csapatot is megverték, akik a varázsigék terén mutatkozó minden esetleges képességbeli hiányosságukat ellensúlyozták hátborzongatóan pontos jövőbe látásuk bevetésével. Sikerszériájuk egész októberben kitartott. Az egyetlen igazán komoly vetélytársuk a Természeti Varázslás csapata volt, amely békepárti, erdővédő világképe ellenére bosszantóan erős versenyszelleműnek bizonyult a velterszmérkőzéseken. A nyár balzsamosan kellemes légköre szép lassan a múlté lett; a délutánok egyre hűvösebbekké és kurtábbakká váltak, és a játék megkövetelte erőfeszítések kezdtek egyre kevésbé összeférni a máris megsemmisítő tananyagmennyiséggel. Egy idő után a veltersz éppolyan fáradságos, mindennapi robottá vált, mint bármi más, csak épp ez még értelmetlenebbnek tűnt. Ahogy Quentin és a Szenzit Csapat többi tagjának lelkesedése megcsappant, Janet annál követelőzőbb és erőszakosabb lett a játékkal kapcsolatban, és harsány rámenőssége egyre kevésbé tűnt megnyerőnek. Nem tehetett róla, ő már csak ilyen volt: egyszerűen ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy mindent ő irányítson, aminek bármi köze van a játékhoz – ám ettől még

nem vált kevésbé elviselhetetlenné a többiek számára. Elméletileg megszabadulhattak volna az egész nyűgtől, ha szándékosan elveszítenek egy meccset – egyetlen vereség is elég lett volna hozzá –, de nem tették. Egyiküknek sem volt hozzá szíve vagy mersze. Josh megbízhatatlansága azonban továbbra is gondot jelentett. Az évad utolsó mérkőzésének reggelén meg sem jelent a helyszínen. Kora novemberi szombat reggel volt, ők pedig az iskolai bajnoki címért játszottak volna – amit Fogg kissé nagyzolva a Varázskapui Kupának keresztelt el, habár mind ez idáig nem állt elő semmilyen valamirevaló, tényleges serleggel vagy egyéb trófeával, amelyre ráillett volna ez az elnevezés. A velterszmező körüli füves terület két sor fedetlen, gyászos látványt nyújtó, faszerkezetes ünnepi lelátóval lett gazdagabb, amik úgy festettek, mintha egyenesen valami ősrégi kollégiumi sporteseményről készített híradóból csöppentek volna oda, és amik valószínűleg részenként megszámozva, szétszerelve hevertek évtizedekig valami elképzelhetetlenül poros raktárhelyiségben. Az állványzatnak még egy VIP-páholya is volt, amelyben most Fogg dékán és Van der Weghe professzor asszony ült; utóbbi kávéscsészét szorongatott rózsaszín kesztyűs kezében. Az ég szürkén borult föléjük, és az erős szélben vadul rezegtek az ágakon a levelek. A varázskapus kék-barna szalagzászlók, amelyeket a tribün hátoldalán feszítettek ki, ide-oda csapkodtak és lobogtak. A fűszálak ropogtak a rájuk fagyott harmattól.

– Hol a pokolban van már? – Quentin helyben futott, hogy az izmai ne hűljenek ki. – Nem tudom! – felelte Janet, aki Eliot nyakában csüngött, és szorosan odabújt hozzá egy kis testmelegért, amit Eliot ingerülten tűrt. – Csessze meg, kezdjük el nélküle! – sziszegte. – Túl akarok lenni ezen az egészen. – Josh nélkül nem tudunk – szögezte le Alice határozottan. – Ki mondja, hogy nem? – Eliot megpróbálta levakarni Janetet a nyakából, aki kérlelhetetlenül tovább csimpaszkodott belé. – Amúgy is, sokkal jobbak vagyunk nélküle. – Én inkább veszítek vele, mint hogy nyerjek nélküle – felelte Alice. – Amúgy nem nyelte el a föld. Ma már láttam, közvetlenül a reggeli után. – Ha nem jelenik meg rövidesen, mindannyian idefagyunk. Aztán ő lesz az egyetlen életben maradt csapattag, aki folytathatja helyettünk a dicső küzdelmet. Quentint aggasztotta Josh távolmaradása, bár hogy miért, azt maga sem tudta. – Megyek, előkerítem – jelentette be. – Ne légy nevetséges! Valószínűleg… Ebben a pillanatban a tantestület házigazda szerepét betöltő tagja, egy bokáig érő, csuklyás zubbonyt viselő, életerős, bronzvörös szőrzetű férfi, bizonyos Rókaláb professzor, öles léptekkel odament hozzájuk. A hallgatók ösztönösen felnéztek rá jó humoráért, laza stílusáért, és mert egy magas, északamerikai indián őslakost láttak benne. – Megtudhatnám, mire várunk?

– Egyvalaki még hiányzik, uram – felelte Janet. – Josh Hoberman ütközetben eltűnt. – Na és? – Rókaláb professzor élénken végigpaskolta magát. Hosszú, horgas orra vége majdnem elcsöppent. – Kezdjük már el ezt a francos majomparádét! Szeretnék ebéd előtt visszajutni a tanáriba. Hányan vagytok? – Négyen, uram. – Akkor be kell érnetek ennyivel. – Valójában, csak hárman – szólt közbe Quentin. – Bocsánat, uram, de meg kell találnom Josht. Rég itt kellene lennie. Nem várt választ, hanem futva megindult vissza a Ház felé, zsebre dugott kézzel, a füle köré felhajtott kabátgallérral, hogy megpróbálja távol tartani a dermesztő hideget. – Ne már, Q! – hallotta, amint Janet utánakiált. Majd amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem fogja meggondolni magát, és nem fordul vissza, utálkozva hozzátette: – A fenébe is! Quentin nem tudta eldönteni, dühös legyen Joshra, vagy inkább aggódjon érte, így egy kicsit mindkettőt érezte. Rókalábnak igaza van: nem mintha a mérkőzés tényleg számítana bármit is. Az az anyaszomorító talán csak elaludt – gondolta, miközben félig kocogva átvágott a Tenger keményre fagyott pázsitján. Neki legalább van hája, ami melegen tartsa. A dagadt szoknyapecér! Ám Josht nem találta az ágyában. A szobájában a szokásos káosz uralkodott: könyvek, papírok és szennyes holmik szanaszét, a tárgyak egy része pedig szabadon lebegett a levegőben. Quentin a napozóteraszhoz sietett, de az idős Brzezinski professzoron, a főzetek jeles szakértőjén kívül egy

lelket sem látott. Az öreg lehunyt szemmel sütkérezve ült az ablaknál, és hagyta, hogy átitassa a napfény; fehér szakálla aláhullt foltos, agyonhasznált kötényére. Az egyik ablaküvegnek újra meg újra nekirepült egy hatalmas légy. A professzor aludni látszott, ám amikor Quentin már csaknem kihátrált az ajtón, megszólalt. – Keresel valakit? Quentin megtorpant. – Igen, uram. Josh Hobermant. Elkésett a velterszmérkőzésünkről. – Hoberman. Az a kövér srác. Az öreg kék eres kezével odaintette magához Quentint, és ügyetlenül matatva előszedett egy színes ceruzát és egy vonalas papírlapot a köténye zsebéből. Brzezinski professzor biztos kézzel, gyors vonásokkal, durván felvázolta a Varázskapu Egyetem alaprajzát. Motyogott pár szót franciául, és az egyik kezével olyan jelet rajzolt a papiros felé, mint egy iránytűrózsa. Feltartotta. – Mit mond ez neked? Quentin páratlan varázseffekteket várt, de nem történt semmi. A hevenyészett térképvázlat egyik sarkában barna folt éktelenkedett a tálcára kifolyt kávétól. – Nem sokat, uram. – Valóban? – Az öreg maga is szemügyre vette a lapot, és zavarodottnak tűnt. Ózonszagot árasztott, mintha nemrég belecsapott volna a villám. – De ez tényleg nagyon jó kis felderítővarázs. Nézd meg újra! – Nem látok semmit.

– Pontosan. És hol nem működik még egy igazán remek felderítővarázs sem a campus területén? – Fogalmam sincs. – Tudta: ha azonnal beismeri a tudatlanságát, az a leggyorsabb módja, hogy kiszedje a szükséges információt egy varázskapus professzorból. – Próbálkozz a könyvtárral! – Brzezinski professzor újra lehunyta a szemét, mint egy vén rozmár, visszatelepedve egy napsütötte sziklára. – Olyan sok régi keresővarázs maradt abban a helyiségben, hogy az ember egyetlen istenverte dolgot sem képes ott megtalálni. Quentin nagyon kevés időt töltött a varázskapus könyvtárban. Hacsak tehette, mindenki más is nagy ívben kerülte. Az odalátogató tudósok egyre-másra olyan vehemens módon pufogtattak ott mindenféle keresővarázst az évszázadok során, hogy megtalálják az őket érdeklő könyveket, egyszersmind palástvarázsokkal elrejtsék ugyanezeket a köteteket más, hasonszőrű tudósok elől, hogy az egész terület többé-kevésbé áthatolhatatlanná vált. Nem fogott rajta a varázs, olyan volt, akár egy palimpszeszt17, amelyet újra és újra felülírtak, amíg végül már teljesen olvashatatlanná vált a rajta az eredeti szöveg. És hogy még rosszabb legyen a helyzet, egyes könyvek ténylegesen változtatták a helyüket. A tizenkilencedik században ugyanis Varázskapu kinevezett egy erősen romantikus képzelettel megáldott könyvtárost, akinek lelki szemei előtt megjelent egy mozgó könyvtár látomása, ahol a könyvek egyik polcról a másikra libbentek, akár a madarak, és spontán módon, a saját erejükből átrendeződtek, ha valaki keresett valamit. Azt beszélték, az első pár hónapban elég

drámai volt a helyzet. A jelenetről fennmaradt egy festmény, amely a kölcsönzőpult mögötti falat díszítette freskóként: óriási atlaszok úgy keringtek a magasban, akár a kitárt szárnyú kondorkeselyűk. És ahogy a tapasztalat mutatja, ez a rendszer nem valami praktikus, sőt, teljességgel használhatatlannak bizonyult. A könyvgerincek gyorsan elhasználódtak, a rendbe hozásuk pedig roppant költséges lett volna, így a könyvek szörnyen engedetlenné váltak. A könyvtáros azt képzelte, hogy ha elkiáltja egy adott kötet katalógusszámát, az majd szépen odarepül a kezébe. A művek azonban túlságosan akaratosak és önfejűek voltak, némelyikük pedig igazi ragadozónak bizonyult. A könyvtárost gyorsan leváltották, az utódja pedig nekilátott, hogy visszaszelídítse a könyveket, ám még manapság is maradt pár szökevény – nevezetesen például a „Svájci történelem és építészet i. sz. 300–1399” szekcióban –, amelyek a fedelükkel verdesve makacsul tovább repkedtek a mennyezet közelében. Esetenként az is előfordult, hogy egy egész alkategória, amelyet már régóta biztonságosan szunnyadónak hittek, váratlan és leírhatatlan papírzizegéssel szárnyra kelt. Így aztán a könyvtár jórészt kongott az ürességtől, ezért nem volt nehéz kiszúrnia Josht egy második emeleti fülkében, ahol egy kicsiny, négyszögletes asztalnál ült, szemben vele pedig egy magas, hullaszerűen vézna férfi, akinek már messziről feltűnőek voltak finom metszésű vonásai és vékony ceruzabajsza. Az idegen fekete öltönyt viselt, ami pacuhán lógott rajta. Úgy festett, mint valami temetkezési vállalkozó.

Quentin felismerte a vékony alakban a vándorárust: ő szokott mágikus csecsebecsékkel házalni. Évente egyszer vagy kétszer megjelent Varázskapuban, mindenféle amulettek, talizmánok, ereklyék és egyéb varázskellékek bizarr kollekciójával telipakolt, faburkolatos furgonjával. Senki nem kedvelte őt igazán, de a hallgatók elviselték. Ha másért nem, hát azért, mert vicces jelenség volt, és bosszantotta a tanárokat, akik folyton a határán billegtek, hogy végleg kitiltsák az iskola egész területéről. Ő hozzá sem szagolt a varázsláshoz, nem tudta megkülönböztetni az eredetit a hamistól, de roppant komolyan vette magát meg az árukészletét. A háta mögött Bájgúnárnak csúfolták. Röviddel a fenevadas história után újra felbukkant, a fiatalabb tanulók némelyike pedig amuletteket vásárolt tőle, hogy védve legyenek egy esetleges újabb támadás idején. De Joshnak több esze volt ennél. Vagy legalábbis Quentin azt hitte. – Sziasztok – köszönt nekik Quentin, ám ahogy megindult feléjük, beverte a homlokát egy kemény, láthatatlan akadályba. Bármi lehetett is az, hűvös volt, és úgy nyikordult meg, mint a tisztára suvickolt üveg. Ráadásul minden hangot elnyelt: látta, hogy mozog az ajkuk, a fülke azonban néma csendbe burkolózott. Összevillant a tekintetük Joshsal. Váltottak még pár sietős szót Bájgúnárral, aki a válla felett hátrasandított Quentinre. Bájgúnár nem tűnt túl elragadtatottnak a sráctól, de felemelt valamit az asztalról, ami egy közönséges, feje tetejére állított üvegpohárnak tűnt, és megfordította. A láthatatlan akadály semmivé enyészett.

– Hali! – köszönt Josh morcosan. – Mi a pálya? – A szeme tiszta vörös volt, és olyan sötét táskák éktelenkedtek a szeme alatt, mintha legalábbis behúztak volna neki. A jelek szerint ő sem igazán repesett Quentin láttán. – Mi folyik itt? – Quentin szándékosan keresztülnézett Bájgúnáron. – Ugye tudod, hogy ma délelőtt mérkőzésünk van? – Öcsém… Tényleg, a meccs! – Josh a tenyere élével megdörzsölte könnyben úszó, gyulladt jobb szemét. Bájgúnár egyikükről a másikra pillantott, igyekezett a méltóság látszatát kelteni. – Mennyi időnk van? – Kábé mínusz fél óra. – Apám! – sóhajtott Josh, és lehajtotta a homlokát az asztalra. Majd hirtelen ismét felkapta a fejét, és Bájgúnárra meredt. – Van bármije időutazáshoz? Időfordító, vagy ilyesmi? – Most épp nincs semmim – felelte Bájgúnár sötéten. – De majd körbekérdezek. – Király. – Josh felállt. Gyorsan biccentett. – Majd küldjön egy baglyot! – Gyere már, csak ránk várnak. Foggnak befagy a segge. – Az jó. Amúgy is túl sok segg van azon a fickón. Quentin végre kirángatta Josht a könyvtárból, aki megindult a Ház hátsó bejárata felé. Bár lassan mozgott, folyton nekitántorodott az ajtófélfáknak, olykor pedig Quentinnek. Majd hirtelen sarkon fordult. – Várjál! – mondta. – Elő kell keresnem a kviddicskosztümömet. Mármint az egyenruhámat. Vagyis a velterszét. – Nincs is egyenruhánk.

– Tudom! – förmedt rá Josh. – Nem őrültem meg, csak részeg vagyok. De akkor is szükségem lesz a télikabátomra. – Jesszus, öregem! Még tíz óra sincs. – Quentin nem akarta elhinni, hogy tényleg a kabát miatt aggódott. Ez volt az a fene nagy rejtély? – Kísérlet. Gondoltam, talán ellazít egy kicsit a nagy meccs előtt. – Nem mondod? Tényleg? – bosszankodott Quentin. – Na és? Bevált? – Csak egy kis skót whisky volt, az ég szerelmére! A szüleim küldtek egy üveg Lagavulint a szülinapomra. Eliot köztünk a részeges, nem én. – Josh felnézett rá azzal a furfangos, borostás szerzetesképével. – Nyugi, haver, tudom, mire vagyok képes. Uralom a helyzetet. – Ja, látom. Kurvára uralod, mondhatom! – És ki nem szarja le? – Josh kezdett egyre undokabb lenni. „Ha Quentin begorombít, akkor még jobban bekeményítek.” – Amúgy is biztos azt remélted, hogy oda se tolom a képem, és nem cseszem el a drágalátos játékotokat. Bárcsak elég tökös volnál, hogy beismerd! Öcsém, hallanod kéne, hogyan utánoz Eliot a hátad mögött! Ugyanolyan pomponlány vagy, mint Janet. De neki legalább vannak hozzá dudái. – Ha nyerni akarnék, otthagytalak volna a könyvtárban – jelentette ki Quentin fagyosan. – Mindenki más azt akarta volna. Dühöngve, a mellkasa előtt szorosan összefont karral várakozott az ajtóban, miközben Josh áttúrta a holmiját. Lekapta a kabátját egy szék háttámlájáról, mire a szék feldőlt. De mit sem törődött vele, a padlón hagyta. Quentin azon

töprengett, vajon igaz-e, amit Eliotról hallott az imént. Ha Josh csak meg akarta bántani, kétségtelenül tudta, hogy hová döfje a kést. Csend ült közéjük, ahogy nekivágtak a hosszú folyosónak. – Na, jó! – mondta végül Josh. Felsóhajtott. – Figyu, te is tudod, milyen elcseszett alak vagyok, nem? Quentin nem felelt, csak rezzenéstelen arccal nézett maga elé. Most épp a legkevésbé sem volt kedve részt venni a „szegény Josh személyes drámája” című színjátékban. – Hát tényleg az vagyok. És ne is fáradj a szónoklattal az önbecsülésről! Már annyira túlmentem minden határon, hogy hidd el, tudni se akarod. Mindig okos srác voltam, de a „rossz jegyek és jó teszteredmények” fajtából. Ha Fogg nem szólt volna az érdekemben, az előző szemeszter végén kirúgtak volna. – Aha. – Figyu, ti, többiek mind játszhatjátok a Tökéletes Tudóst, ahogy csak tetszik, és nincs is ezzel semmi gond; de nekem a belem is ki kell hajtanom, hogy egyáltalán itt maradhassak! Ha látnátok a jegyeimet… nektek, öcsém, fogalmatok sincs, hogy léteznek itt egyáltalán ilyen osztályzatok! – Nekünk is keményen kell dolgoznunk – felelte Quentin kissé védekezően. – Vagyis hát, Eliotot kivéve. – Ja, oké, rendben. De nektek ez jó móka. Ti erre élveztek. Ez a ti narkótok. – Josh vállal keresztülnyomakodott az üveges bejárati ajtón, kilépett a késő őszi, csípős délelőttbe, és menet közben nagy nehezen belebújt vastag nagykabátjába. – Basszus, jó hideg van. Figyu, én imádok itt lenni, meg minden, de

egyedül nem fog ez összejönni nekem. Egyszerűen gőzöm sincs, honnan jön. Majd hirtelen megmarkolta Quentin kabátgallérját, és a Ház falához nyomta. – Hát nem érted, bakker? Nem tudom, honnan jön! Varázsolni próbálok, és lövésem sincs, hogy fog-e sikerülni, vagy sem! – Rendes körülmények között szelíd, nyájas arca most a harag maszkját öltötte magára. – Te akarod, hogy ott legyen az erő, és bumm, ott is van! Én viszont sosem tudom biztosan! Nem tudom, menni fog-e, amikor igazán szükségem van rá. Jön és megy, tetszés szerint, és még csak azt se tudom, mikor és miért! – Oké, vágom. – Quentin Josh vállára tette a kezét, és próbálta megnyugtatni. – Jesszusom! Ez fáj! Ne maceráld már a cickóimat! Josh elengedte, és hosszú, kimért léptekkel megindult a Labirintus felé. Quentin utánasietett. – Szóval, azt hitted, Bájgúnár tud neked segíteni. – Ja, reméltem… nem is tudom… – Josh tehetetlenül vállat vont. – Hogy ad egy kis lökést. Némi pluszerőt. Csak annyit, hogy legalább valamicskét hagyatkozhassak rá. – Ja. Azzal, hogy elad neked valami vackot, amit az eBayen szerzett. – Tudod, vannak érdekes kapcsolatai. – Josh csak úgy, egyik pillanatról a másikra újra rátalált a derűs természetére. Mindig ezt csinálta. – Amikor a katedrán feszítenek, mind játsszák a nagymenőt, de tudom, hogy a tanári karból is van, aki vásárol Bájgúnártól. Hallottam, hogy pár éve Van der Weghe vett tőle

egy régi bronz ajtókopogtatót, amiről kiderült, hogy Oberon Keze. Chambers azzal vágja ki a fákat a Tenger körül. – Azt hittem, tud adni valami talizmánt. Ami kicsit feljebb tornázza a nyavalyás jegyeimet. Tudom, azt játszom, hogy magasról teszek rá, de én itt akarok maradni, Quentin! Vágod? Nem akarok visszamenni oda! Úgy általában a kinti világ felé intett a kezével. A fű nyirkos volt, és félig fagyott, a Tenger pedig ködös. – Én is azt akarom, hogy itt maradj velünk – mondta Quentin. Már az ő haragja is lecsillapodott valamelyest. – De épp Bájgúnár…? Jesszusom, neked nincs ki a négy kereked. Miért nem fordultál egyszerűen Eliothoz segítségért? – Eliot?! Ő az utolsó, akivel beszélnék erről. Hát nem látod, hogy néz rám az órákon? Egy ilyen srác… oké, neki is kemény volt, elég sok szempontból, de ez nem olyasmi, amit megértene. – Mit próbált Bájgúnár rád sózni? – Egy marék régi porcicát. Az a mocsadék azt állította, hogy Aleister Crowley hamvai. – Amúgy is, mihez kezdtél volna velük? Felszippantod? Átvágtak a játékpálya körüli fasoron. Siralmas kép fogadta őket. Eliot és Janet a tábla egyik végében kuporogtak: sárosak voltak, és szemlátomást csontig átfagytak. Szegény Alice még kinn állt a játékmezőn, egy kőnégyzeten guggolt, és szánalmasan dideregve húzta össze magát. A Természeti Mágia csoport a pálya túlsó végén gyülekezett; a Szenzit Csapat létszámhiánya ellenére úgy döntöttek, hogy mind az öt játékosukat beállítják. Nem túl sportszerű. Nehéz volt kivenni az arcvonásaikat – abbéli erőfeszítéseikben, hogy megfélemlítsék

ellenfeleiket, csuklyás druida palástokat viseltek, amelyeket valaki egy rakás zöld bársonyfüggönyből varrt össze nekik. Nem készültek épp vízállónak. A Szenzit Csapat megeresztett egy összehangolatlan éljenzést, amikor Josh és Quentin megjelentek. – A hőseim! – áradozott Janet szarkasztikusan. – Hol találtál rá? – Egy meleg és száraz helyen – felelte Josh. Csúnyán elpáholták őket, és vesztésre álltak, Josh meglepetésszerű felbukkanása azonban újraélesztette bennük a küzdőszellemet. Az első körben Josh az ezüstmezőt célozta meg, és kemény ötpercnyi gregoriánszerű kántálással, alig hihetően létrehozott egy tűzelementált – egy lassan mozgó, mormota méretű szalamandrát, amely úgy festett, mintha narancsosan izzó zsarátnokokból lenne, ráadásul minden teketóriázás nélkül, rövid úton elfoglalt két szomszédos mezőt. Azután letelepedett a hat lábára, némán parázslott, úgy figyelte a mérkőzés alakulását, miközben az esőcseppek sisteregve csúsztak le lassan elszenesedő pikkelyeiről. A Szenzit Csapat magára találásának megvolt az a sajnálatos hatása, hogy az élvezhetőség minden lehetséges határán túlmenően elnyújtotta a játékot. Ez volt a leghosszabb meccs, amit a félév során valaha játszottak; sőt, kezdett nagyon úgy tűnni, hogy emberemlékezet óta ez a leghosszabb velterszmérkőzés. Végül, egy újabb óra elteltével, a Természeti Csapat jóképű, szőke, skandináv kinézetű kapitánya – Quentin meg mert volna rá esküdni, hogy Janet egy ideig járt vele – az általa elfoglalt homokkal borított mező legszélére állt, fejedelmi mozdulattal maga köré kanyarította átázott bársonypalástját, és

kinövesztett egy takarosan csavarodó kis olajfát a Szenzit Csapat alapvonalának egyik fű borította négyszögéből. – Kapjátok be! – mondta. – Ez győzelem – jelentette be Rókaláb professzor a bírói székből. Szemmel láthatólag majd’ megölte az unalom. – Hacsak a Szenzitek Csapata nem képes bemutatni a párját. Ha nem, akkor végre vége ennek az átkozott meccsnek. Valaki dobja el a glóbuszt! – Gyerünk, Q! – nógatta Eliot. – Nekem már kékre fagytak az ujjaim. Valószínűleg a szám is. – Szerintem már a tököd is elkékült – felelte Quentin. Felkapta a nehéz márványgolyót, amely a tábla szélén pihent, egy kőtálban. Körbepillantott, felmérte a különös jelenetet, amelynek egyszeriben a középpontjába került. Még mindig tartott a játék: csúnyán lecsúsztak ugyan, de sikerült csaknem teljesen visszakapaszkodniuk, ő pedig szinte sosem hibázott a golyóval. Szerencsére nem fújt a szél, de gomolyogni kezdett a köd, és egyre nehezebben lehetett ellátni a tábla túlsó végéig. A fákról csöpögő nedvesség neszezésétől eltekintve síri csend volt. – Quentin! – kiáltott egy srác érdes hangon a lelátóról. – Quentin! A dékán még mindig odafenn gubbasztott a VIP-páholyban, és sportszerűen igyekezett lelkesedést mutatni. Hangosan belefújta az orrát egy selyem zsebkendőbe. A nap már csak távoli emlékké fakult. Quentint hirtelen elárasztotta a könnyedség és melegség kellemes érzése – minden olyan elevennek és valóságosnak

tűnt, és olyan végletesen elkülönült az őt körülvevő dermesztően fagyos környezettől, hogy azon kezdett tűnődni, nem küldött-e rá valaki titkon valami varázslatot. Gyanakodva a parázsló szalamandrára sandított, ám az terpeszkedve várakozott, és szemlátomást rá se hederített. Megjelent a már jól ismert érzés, hogy a világ a játékmezőre korlátozódik, míg a fák és emberek összezsugorodtak és elhajlottak körülötte, és ezüstössé váltak, megfakultak. Quentin látta a nyomorúságos állapotú Josht, ahogy nagyokat sóhajtozva fel-alá járkált a tábla szélén, és Janetet, aki összeszorította az állkapcsát, és vadul, sikeréhesen rávicsorított; a karját Eliotéba fonta, akinek révülő tekintete valami láthatatlan, képzeletbeli jelenetre szegeződött. Az egész annyira távolinak érződött. Mintha mit sem számított volna az egész. Ez volt a legfurább – hihetetlennek tűnt, hogy korábban ezt még sosem érezte. Majd meg kell próbálnom elmagyarázni ezt Joshnak. Szörnyen ostoba dolgot művelt a tanteremben aznap, amikor Amanda Orloff meghalt, és tudta, hogy az életben nem fog megszabadulni a bűntudattól; viszont megtalálta a módját, hogy együtt éljen vele. Csak rá kell érezned, mi az, ami számít, és mennyire, és meg kell próbálnod nem félni semmi olyasmitől, ami nem számít. A megfelelő nézőpontba kell helyezni a dolgokat. Vagy valami ilyesmi. Másképp mi értelme lenne az egésznek? Nem tudta, képes lesz-e érthetően elmagyarázni Joshnak. De talán meg tudom mutatni neki. Quentin levette a kabátját, mintha egy viszkető, kinőtt bőrt vedlett volna le. Csinált pár vállkörzést a hidegben; tudta, hogy egy perc múlva már dideregni fog, de pillanatnyilag frissítően hatott. Megcélozta a szőke Természeti játékost az idióta

palástjában, elhajolt, és egy oldalirányú kézlendítéssel elhajította a glóbuszt. Az jól hallható puffanással csapódott bele a nehéz bársonyszövetbe. – Áú! – a Természeti srác a térdéhez kapott, és felháborodott arckifejezéssel nézett fel Quentinre. Ez jól be fog neki lilulni. – Ez csalás! – Kapd be! – felelte Quentin. Gyors mozdulattal kibújt a pólójából. Mit sem törődött a minden oldalról felhangzó, felháborodott kiáltásokkal – Olyan könnyű figyelmen kívül hagyni az embereket, amikor megérted, hogy valójában milyen csekély hatalmuk van feletted! –, szépen odasétált arra mezőre, ahol Alice a döbbenettől némán állt. Ezt később még valószínűleg bánni fogom, de egek, néha milyen jó érzés varázslónak lenni! Tűzoltó stílusban a vállára kapta a lányt, és vele együtt beugrott a dermesztően fagyos, megtisztulást hozó vízbe.

MARIE BYRD LAND Amióta csak Quentin betette a lábát Varázskapuba, mindig foglalkoztatta a negyedikesek rejtélye. Ahogy persze mindenki mást is. A tények köztudottak voltak: minden év szeptemberében a negyedéves hallgatók fele csendben és gyorsan, egyik napról a másikra eltűnt a Házból. Senki nem beszélt a hiányzásukról. A felszívódott negyedévesek december végén aztán minden különösebb magyarázat nélkül újra megjelentek: lesoványodva, elgyötörten, elrévedve – és végzetes modortalanságnak számított akár csak említést is tenni a dologról. Szép csendben újra elvegyültek a többi varázskapus diák között, és ennyi volt. A negyedévesek másik felének pedig januárban veszett nyoma: ők április végén tértek vissza az iskolába. Mostanra már csaknem véget ért Quentin negyedik évének első szemesztere, és még mindig nem sikerült semmilyen új értesülést szereznie arról, hogy mi történt velük ez alatt a távol töltött idő alatt. Hihetetlenül jól őrizték annak titkát, hogy hová mentek és mit csináltak, vagy mi történt ott velük. Még azok a diákok is, akik fittyet hánytak mindenre Varázskapuban, ezen a téren szenvedélyesen komollyá váltak: „Öregem, nem viccelek, hidd el, jobb, ha nem tudsz róla…!” A Fenevad támadása jelentette sorscsapás felborította az előző év menetrendjét. A negyedévesek szokásos létszámú csoportja távozott az első szemeszterre – ők nem voltak jelen, amikor ez történt –, ám a második szemeszterben esedékes csapat, amelybe Eliot, Janet és Josh is tartozott, szokványos módon

fejezték be a varázskapus félévet. Amikor erről okoskodtak, mindig úgy nevezték magukat: „a Megkíméltek”. A jelek szerint, bármilyen meglepetést is tartogatott számukra a tanári kar, önmagában is elég utálatos dolog lehetett, egy interdimenzionális ragadozó támadásának pluszfenyegetése nélkül is. Mostanra azonban minden visszazökkent a rendes kerékvágásba. Idén a negyedévesek fele egy maroknyi ötödévessel együtt menetrend szerint felszívódott: a tíz Megkíméltet kettéosztották a szemeszterek között, kétszer öt főre. Akár véletlenül, akár tudatos tervezésnek köszönhetően, de úgy tűnt, a Szenzit Csapat tagjai mind együtt hajóznak majd el az ismeretlenbe, januárban. A Kunyhó ütött-kopott biliárdasztala körül rendszeres beszédtémává vált a közelgő esemény. – Tudjátok, én mire tippelek? – kérdezte Josh egy decemberi vasárnap délután, miközben több üveg kólával és jó sok sült szalonnával kezelték a másnaposságukat. – Lefogadom, hogy visszaküldenek minket egy átlagos főiskolára. Valami véletlenszerű állami intézménybe, ahol a Kék öbölt18 kell olvasnunk, és megvitatnunk az ezerhétszázhatvanötös bélyegtörvényt. Eliot pedig már a második napon sírva rimánkodik majd a fürdőszobában a foie gras libamájáért és malbec boráért, miközben valami izomagyú élsportoló hátulról szodomizálja egy lacrosse ütővel. – Hmm, ez vált félúton a csatak buzi fantáziáddá? – kérdezte Janet.

– Biztos forrásból tudom – Eliot megpróbálta a saját biliárdgolyóját átugratni a nyolcason, de teljes kudarcot vallott, és mindkettőt lyukba lökte, ám ez szemlátomást a legkevésbé sem zavarta –, a legjobb forrásból, hogy az egész negyedéves talány csak szemfényvesztés. Kamu az egész, hogy elriassza a nyúlbélákat. Az egész szemesztert Fogg magánbirtokán töltjük, a Maldív-szigeteken, a multiverzum végtelenségén elmélkedve a finom, fehér homokparton, miközben a kulik behűtött rumos koktélt szolgálnak fel. – Nem hiszem, hogy vannak kulik a Maldív-szigeteken – jegyezte meg Alice halkan. – Ezerkilencszázhatvanöt óta szabad állam. – Akkor hogy lehet, hogy mindenki annyira lesoványodva jön vissza? – kérdezte Quentin. Janet és Eliot játszottak, a többiek pedig két lestrapált viktoriánus kanapén hevertek. A szoba túl kicsi volt ahhoz, hogy alkalmanként félre kelljen hajolniuk, hogy elkerüljék valamelyik dákó végét. – Az a sok pucér fürdőzéstől van. – Kac-kac – horkant fel Janet. – Abban Quentin jó – tette hozzá Josh. – A te hájas seggednek sem ártana egy kis pucér lubickolás. – Én nem akarok menni – mondta Alice. – Nem lehetne szerezni valami orvosi igazolást, vagy ilyesmi? Mint amikor a keresztény skacoknak nem kellett részt venniük a szexuális felvilágosításokon. Senki más nem aggódik, csak én? – Ó, én halálosan rettegek – felelte Eliot komolyan. Ha viccnek szánta, semmi jelét nem adta. Átnyújtotta Janetnek a biliárdgolyóját, amelynek a felszínét trompe-l’oeil19 holdkráterek

díszítették, hogy úgy nézzen ki, mint egy miniatűr Hold. – Én nem vagyok olyan erős, mint ti. Én gyenge vagyok. Egy törékeny virágszál. – Ne aggódj, te szegény virágszál! – felelte Janet. Oda se nézett, úgy lökött a dákóval. – A szenvedés majd megerősít. Egy januári éjjelen jöttek el Quentinért. Tudta, hogy éjszaka fog megtörténni – mindig a reggelinél vették észre, hogy eltűntek a negyedévesek. Hajnali kettő vagy három körül lehetett, de tüstént teljesen éber lett, amikor Van der Weghe professzor asszony az ajtaján kopogtatott. Rögtön tudta, mi a helyzet. A tanárnő nyers, európai hangszíne a sötétben felidézte benne az első Varázskapuban töltött éjszakáját, amikor ő dugta ágyba Quentint a vizsgája után. – Itt az idő, Quentin – közölte vele az ajtó túloldaláról. – Felmegyünk a tetőre. Ne hozz magaddal semmit. Belelépett a papucsába. Odakint borzas, néma varázskapus diákok álldogáltak libasorban a lépcsőn. Senki nem szólt egy szót sem, ahogy Van der Weghe keresztülvezette őket egy olyan falszakaszból nyíló ajtón, amelyről Quentin meg mert volna esküdni, hogy előző nap még tömör volt. Elhaladtak egypár szembeállított, jó háromméteres olajfestmény előtt, amelyek a viharos tengeren hányódó, tovasuhanó vitorlás hajókat ábrázoltak. Némán lépkedtek felfelé a sötét falépcsőkön. Tizenöten voltak – tíz negyedéves és a maradék öt ötödéves –, mind ugyanolyan tengerészkék varázskapus pizsamát viseltek. Van der Weghe határozott utasítása ellenére Gretchen a botja mellett morcosan szorított az

ujjai közt egy elnyűtt, fekete plüssmackót. A sor elején a professzor asszony nagy dübbenéssel kinyitott egy fa csapóajtót, és kisorjáztak a tetőre. Kényelmetlenül magas helyre jutottak, egy hosszú, keskeny, szeles gyalogjáróra, amelynek mindkét oldalán meredeken lejtő, zsindelyezett tető futott alá. A perem mentén alacsony kovácsoltvas kerítés futott végig, ami az égvilágon semmilyen tényleges védelmet vagy biztonságérzetet nem nyújtott. Valójában, csak arra volt tökéletes, hogy térdmagasságban elkaszálja az ember lábát, ha véletlenül belehátrál. Az éjszaka dermesztően hideg volt, élénk oldalszél fújt. Az eget elszórtan a magasan úszó, szél sodorta felhők borították, amelyeket hátulról megvilágított a gömbölyödő hold sápadt fénye. Quentin összehúzta magát. Még mindig nem szólt senki egy árva szót sem; még csak nem is néztek egymásra. Mintha továbbra is félálomban lebegtek volna mindannyian, és egyetlen hangos szó darabokra zúzta volna a jelenet törékeny, álomszerű varázsát. Még a Szenzit Csapat többi tagja is idegennek hatott. – Mindenki vegye le a pizsamáját! – kérte Van der Weghe. Furcsamód, mind engedelmeskedtek. Az egész jelenet máris olyan szürreálisnak és transzszerűnek hatott, hogy tökéletesen logikusnak és elfogadhatónak tűnt, hogy mind meztelenre vetkőznek egymás előtt – fiúk-lányok, vegyesen – a dermesztő hidegben, anélkül, hogy akár csak kicsit is zavarba jönnének. Utólag Quentin még azt is fel tudta idézni, hogy Alice meleg tenyerével a vállára támaszkodott, miközben kilépett a pizsamaalsójából. Rövidesen mind meztelenül, vacogva álltak a

tetőn; csupasz hátuk és fenekük sápadtan világított a holdsütésben. A csillagfényes campus mélyen alattuk terült el, azon túl pedig az erdő sötét fái nyújtózkodtak. A diákok némelyike két kézzel markolta a pizsamáját, ám Van der Weghe utasította őket, hogy dobják le egy kupacba a lábuk elé. Quentinét elragadta a szél, és eltűnt a párkány mögött, de nem nyúlt utána. Nem számított. A tanárnő végigment a soron, és elhaladtában minden diák homlokára és mindkét vállára felkent a hüvelykujjával egy jó adag krétafehér pasztát. Amikor ezzel elkészült, újra végiglépkedett előttük, ezúttal visszafelé: ellenőrizte a munkáját, egy vonalba igazította őket, és gondoskodott róla, hogy egyenesen álljanak és kihúzzák a hátukat. Végül hangosan rikoltva kiejtett egyetlen éles szótagot. Quentinre abban a pillanatban valami hatalmas, puha súly nehezedett, amely lenyomta a vállát, és derékban előredöntötte. Lekuporodott, és nekifeszült az ismeretlen erőnek. Küszködve próbált ellenállni neki, felemelkedni. Úgy érezte, összepréseli és menten agyonzúzza! Leküzdötte a rátörni készülő pánikot. Visszatért a Fenevad! – villant át az agyán, de ez most más volt. Ahogy kétrét görnyedve guggolt, érezte, hogy a térde belehajtogatódik a hasába, és szó szerint beleolvad. Miért nem segít nekünk Van der Weghe? Quentin nyaka egyre hosszabbra nyúlt, és nem tudta megállítani a folyamatot, teljesen elvesztette az irányítást a teste felett. Az egész kezdett valami groteszk, rettenetes rémálommá válni. Öklendezni akart, de nem bírt. A lábujjai megolvadtak és egybefolytak, az ujjai rendkívül hosszúra nyúltak, és szétterpeszkedtek, és valami puha, meleg dolog robbant ki a karjaiból és a mellkasából,

amely

tetőtől

talpig

beborította.

Ajkait

akaratlanul

összecsücsörítette, amelyek bizarr módon előrebiggyedtek és megkeményedtek. A szűk tetősáv felemelkedett, és feléje nyomult. Azután egyszer csak eltűnt róla a súly. Zihálva gubbasztott a szürke palatetőn. Legalább a hideget nem érezte többé. Alice-re nézett, ő pedig visszanézett rá. De többé már nem a lányt látta. Nagy, szürke tollú vadlúddá változott át, ahogyan ő maga is. A professzor asszony újra végigment a soron. Két kézzel sorra felemelte mindegyik diákot, és lehajította őket a tetőről. Azok – a sokk ellenére, vagy talán épp azért – reflexszerűen mind kitárták a szárnyukat, és ráfeküdtek a levegőre, mielőtt még kelepcébe estek volna az alant meredező csupasz fakoronák ágai között. Sorra elvitorláztak az éjszakába, egyik a másik után. Amikor Quentinre került a sor, tiltakozva felgágogott. Az emberi kéz kemény és ijesztő volt, és szinte égette a tollait. Elöntötte a pánik, és a tanárnő lábfejére csinált. A következő pillanatban azonban már a levegőben bukdácsolt. Kitárta a szárnyát, és verdesve az ég felé küzdötte magát, kétségbeesetten addig csapkodta maga körül a levegőt, amíg az megtartotta a súlyát. Lehetetlenség lett volna, hogy ne így történjen. Mint kiderült, Quentin új vadlúdagya nem sok lehetőséget nyújtott mélyenszántó elmélkedésre. Az érzékszervei most csupán néhány kulcsingerre válaszoltak, azokra azonban nagyon-nagyon pontosan. Ez a test arra lett kitalálva, hogy vagy üljön, vagy repüljön, és Quentinnek történetesen erős repülhetnékje volt. Ami azt illeti, nagyobb kedvet érzett most

magában a repüléshez, mint bármilyen cselekvéshez az egész életében bármikor. Minden tudatos meggondolás vagy nyilvánvaló erőfeszítés nélkül ő és az osztálytársai ösztönösen felvették a klasszikus, egyenetlen V-alakzatot, amelynek egy Georgia nevű negyedéves lány állt az élére. Georgia egy michigani autókereskedés ügyfélfogadó munkatársának volt a lánya, és a családja akarata ellenére jött ide – Quentinnel ellentétben ő nyíltan, kertelés nélkül elmondta, miféle iskola is a Varázskapu, és őszintesége jutalmaként Georgia szülei megpróbálták őt bezáratni. Hála Fogg finom, mágikus beavatkozásának, Georgia szülei most úgy hitték, hogy egy nyugtalan, zavart felnőttekkel foglalkozó hivatalos intézménybe jár. Georgia, akinek a Gyógyítás egy kevéssé tisztázott, rejtélyes, nagyjából az endokrinológiához20 hasonló ágát jelölték meg Képességként, és aki teknőspáncél kontycsattal hátrafogva hordta drótszerű fekete haját, most dél felé vezette őket, erőteljesen pumpálva a levegőt újdonsült szárnyaival. A dolog véletlenül alakult így; ennyi erővel bármelyikük irányíthatta volna a csapatot. Quentin homályosan tudatában volt, hogy bár az átváltozás során elvesztette értelmi képességének oroszlánrészét, cserébe viszont szert tett pár új érzékszervre. Az egyiknek a levegőhöz lehetett köze: olyan pontosan és tisztán érzékelte a szél sebességét és irányát, valamint a levegő hőmérsékletét és páratartalmát, mint a füstörvényeket egy kísérleti szélcsatornában. Az ég most az áramlatok és örvények, a barátságosan emelkedő meleg termikek és a sűrű, veszélyesen süllyedő hideg légmedencék

háromdimenziós térképeként jelent meg előtte. Érezte távoli gomolyfelhők bizsergető csipkedését, amelyek pozitív és negatív elektromos töltéskisüléseket cseréltek egymással. Quentin irányérzéke is kiélesedett, egészen odáig, hogy úgy érezte, az agya középpontját egy nagy mérnöki gonddal összeállított, tökéletesen kiegyensúlyozott, olajban lebegő precíziós iránytű képezi. Érezte, hogy láthatatlan nyomvonalak és energiaszálak indulnak ki és futnak szét belőle, a szélrózsa minden irányába, és belevesznek a kék messzeségbe. Ezek a Föld mágneses erővonalai lehettek, és Georgia pontosan az egyik ilyen vonal mentén vezette őket. Délnek tartottak. Hajnalra elérték a másfél kilométeres magasságot és a kilencven kilométeres óránkénti sebességet, leelőzve az alattuk futó Hudson parkosított autópálya gépjárműveit. Maguk mögött hagyták New York Cityt, azt a kőkérges kiugrást, amely tőlük idegen hőtől és elektromos szikráktól sercegett, és toxikus bélgázokat eregetett magából. Egész nap szálltak, követve a partvonalat. Elhagyták Trentont és Philadelphiát; olykor a tenger, máskor fagyos szántóföldek felett vitt az útjuk. Meglovagolták a hőmérséklet-változási hullámokat, a felfelé vivő áramlatokat, és simán, olajozottan váltottak át egyik áramlatról a másikra, ahogy az egyik lassan kimerült, és erőre kapott a másik. Fantasztikus érzés volt így utazni. Quentin el se tudta képzelni, hogy valaha is abbahagyják. Alig akarta elhinni, mennyire erős, hány és hány szárnycsapásnyi energiát képesek tartalékolni acélos mellizmai.

Egyszerűen nem bírt uralkodni magán. Muszáj volt világgá kürtölnie a mámorát. – Gááá! – kiáltotta. – Gá-gá-gá-gá-gá-gá-gá-gáááá! Az osztálytársai egyetértően csatlakoztak. Quentin rendszeres időközönként változtatott a V-alakzatban elfoglalt helyzetén, előrébb és hátrébb került, többé-kevésbé ugyanúgy, ahogy a röplabda-csapatokban egymást váltva szerválnak. Olykor leszálltak, megpihentek és lakmároztak egy víztározónál, vagy egy autópálya elválasztósávján, vagy egy külvárosi parkövezet rosszul lecsapolt füves foltján – az efféle tájrendezési hibák ugyanis paradicsomi állapotokat teremtettek a vadludak számára. Nemritkán osztozniuk kellett ezeken a felbecsülhetetlen értékű parcellákon más lúdcsapatokkal, igazi madarakkal, amelyek érzékelték a varázslatot körülöttük, ezért udvarias kíváncsisággal, érdeklődve méregették őket. Hogy milyen sokáig repültek, Quentin meg nem tudta volna mondani. Hébe-hóba megpillantott egy-egy olyan tájformációt, amit felismerni vélt, és megpróbálta kiszámolni az időt és a távolságot – ha ilyen és ilyen sebességgel repülünk, és a Chesapeake-öböl ennyi meg ennyi kilométernyire, délre helyezkedik el New York Citytől, akkor X nap telt el azóta, hogy… vagy pontosan hogy is volt? Az ikszek és a kérdőjelek, és egyéb, egyenletekkel kapcsolatos dolgok makacsul ellenálltak minden megoldási kísérletnek. Nem akarták eljárni a fejében a táncukat. Quentin lúdagya nem rendelkezett megfelelő tárhellyel, hogy elvont számításokat végezzen, de egyébként sem érdekelte semmi olyasmi, amit ezek a számok elvileg bizonyítottak volna.

Mostanra elég messzire jutottak ahhoz, hogy érezhetően melegebbé váljon az idő, és még tovább folytatták útjukat. Elhúztak a Florida Keys korallzátonyai felett – a száraz, kérges kis szigethalmocskák alig emelkedtek ki a partjukat szakadatlanul nyaldosó türkizkék hullámok közül –, majd kirepültek a Karib-tenger nyílt vizére, elhaladtak Kuba szigete mellett. Messzebbre jutottak annál, ameddig bármelyik értelmes vadliba önszántából valaha is elrepülne. Átvágtak a Panama-csatorna felett, amivel minden bizonnyal komoly töprengésre késztettek minden olyan madarászt, akinek történetesen sikerült kiszúrnia elveszett kis V-formációjukat, miközben fejcsóválva, ám kötelességtudóan feljegyezték a rendhagyó jelenséget madárnaplóikba. Napok, hetek, de talán hónapok és évek teltek el így. Ki tudja, és egyébként is, kit érdekel? Quentin még soha életében nem tapasztalt ilyen békét és elégedettséget. Teljesen megfeledkezett emberi múltjáról, Varázskapuról és Brooklynról, Jamesről és Juliáról, Pennyről és Fogg dékánról. Miért is ragaszkodott volna hozzájuk? Többé már nem volt neve. Alig maradt bármi a személyazonosságából, és nem is vágyott rá, hogy legyen neki. Mi haszna az efféle mesterséges, emberi találmányoknak? Én állat vagyok. Az a dolgom, hogy a rovarokat és növényeket izommá és hájjá, tollá és csonttá alakítsam, és repülve megtett kilométerekké. Csak és kizárólag a csapattársait, a szelet és a darwini törvényeket szolgálta. És az erőket, amelyek tovább és tovább csalogatták őket a láthatatlan, mágneses pályákon, mindig csak délre és egyre délebbre, végig Peru kietlen, sziklás partvidéke mentén, bal felől az Andok csipkézett hegyláncaival,

jobb felől pedig a végtelenbe terpeszkedő Csendes-óceánnal. Még soha életében nem érezte magát ennél boldogabbnak. Habár, most már egyre nehezebben haladtak. Ritkábban és egyre egzotikusabb helyszíneken szálltak vízre, nagyobb térközökben elhelyezkedő pihenőállomásokon, amelyeket bizonyára jó előre kijelöltek nekik. Két és fél kilométeres magasságban haladt, fél szemmel az Andok sziklás vonulatait figyelte, és egyre a gyomrában sajgó ürességet meg a mellizmaiban égő fájdalmat, amikor megcsillant valami odalent az erdőben, vagy százhatvan kilométernyivel előtte, és bizony, rá is bukkantak egy frissen elárasztott focipályára vagy egy elhagyatott úszómedencére valami perui maoista gerillahadvezér romos villája mellett, ahol az esővíz már csaknem érzékelhetetlenné hígította a klórvegyület csípős utóillatát. A hosszú trópusi közjáték után kezdett ismét egyre hidegebb lenni. Peru átengedte a terepet Chilének, és a szélborzolta, füves patagóniai pampáknak. Ekkorra már lesoványodtak, felélték zsírtartalékaikat, de senki sem adta fel, és egy másodpercig sem tétovázott, amikor szinte öngyilkos módon folytatták útjukat tovább, még délebbre a Horn-fok csúcsától, a Drake-átjáró félelmetes kék kavalkádja felé. A láthatatlan főútvonal, amelyet követtek, nem tűrte, hogy lekanyarodjanak róla. Immár nem hallatszott játékos, falkán belüli gágogás. Quentin egyszer átpillantott a V-alakzat másik ágára, és látta, hogy vele átellenben Janet fekete gombszeme dühödt elszántsággal izzik. Az éjszakát egy, a csodával határos módon a mélytengeri nyílt vízen sodródó, mindenféle remek dologgal – vízitormával,

lucernával és lóherével – megrakott dereglyén töltötték. Amikor a horizonton felderengett az Antarktisz kietlen, szürke partvonala, nem megkönnyebbüléssel, hanem általános beletörődéssel fogadták. Ez nem pihenőt jelentett. Ennek a vidéknek nem létezett neve lúdnyelven, mivel a vadludak sosem vándoroltak el idáig, vagy ha mégis, sosem tértek vissza. Quentin látta, hogy a mágneses erővonalak és energiaszálak itt egy pontban összefutnak a levegőben, minden oldalról nagy ívben érkezve a messzeségből, akár a bolygó alján összesűrűsödő hosszúsági vonalak. A Varázskapus V-formáció felemelkedett három kilométeres magasságba; a hullámok redőzte, szürkén hömpölygő tengerár olyan tiszta látványt nyújtott a száraz, sós levegőben, mintha teleszkópon át látszana. Egységes part helyett leszakadt jégtáblák szabálytalan alakzata sodródott el alattuk; eleinte tömve bizarr, oktondi pingvinkolóniákkal, majd később már csak a csupasz, hófehér jégtakaró maradt, a Föld fagyott, meztelen koponyája. Quentin fáradt volt. A hideg szél kíméletlenül cibálta törékeny testét vékony tollkabátjában. Már nem értette, mi tartja még mindig a levegőben őket. Csak azt tudta, hogy ha az egyikük aláhull, akkor mind feladják – csak összecsukják a szárnyukat, és alábuknak a porcelánfehér hóba, amely örömmel elnyelné őket. Azután a nyomvonal, amit követtek, ereszkedni kezdett, akár egy forráskutató varázsvesszője. Lefelé terelte őket, ők pedig hálásan siklottak le rajta, átadták magukat a gravitációnak cserébe, hogy gyorsabban repülhettek, és az áldásos megkönnyebbülésnek, hogy nem kell már égő mellizmaik

minden erejét megfeszítve fenntartaniuk az utazási magasságot. Quentin kiszúrta, hogy egy kőház áll a hómezőn, egyfajta furcsa rendellenességként a máskülönben tagolatlan, teljesen jellegtelen síkságon. Emberi hely volt, és Quentin rendes körülmények között tartott volna tőle, ráürít, majd elhúz mellette, és el is felejti. De nem, semmi kétség: az útjuk itt ért véget. Egyenesen belefutott a kőépület számos hóborította tetőszerkezetének egyikébe. Most már elég közel jártak, hogy Quentin kivehesse: az egyik tetőn egy ember áll, hosszú egyenes botot tart a kezében, és rájuk vár. Erős volt benne a késztetés, hogy kikerülje, hogy minél messzebb repüljön tőle, de a kimerültség, és a nyomvonal mágneses húzóereje mindennél erősebbnek bizonyult. A legutolsó pillanatban ívesen behajlította elgémberedett szárnyait, azok pedig vitorlaként fogták be a levegőt, felfogva mozgási energiája maradékát, és megtörve zuhanását. Lehuppant a havas tetőre, és csak feküdt ott, kimerülten zihálva a ritkás levegőben. A szeme üvegessé és kifejezéstelenné vált. A férfi nem mozdult.Hát, csessze meg! Azt tehet velünk, amit akar. Megkopaszthat, kibelezhet, megtömhet, és nyárson megsüthet. Quentint többé már nem érdekelte semmi, csak egyetlen árva pillanatig pihentethesse végsőkig elgyötört szárnyait. A férfi különös szótagot formált csőrtelen, húsos ajkaival, és botja aljával megkopogtatta a tetőt. A következő percben tizenöt sápadt, meztelen kamasz feküdt a hóban a fehér sarkvidéki nap alatt.

Quentin egy csupasz, fehér hálószobában ébredt. Még csak napra pontosan se tudta volna megsaccolni, mennyi ideig aludt. A mellkasa és a karjai úgy sajogtak, mintha megzúzódtak volna. Ránézett tömpe, tollatlan ujjakban végződő ormótlan, rózsaszín emberi kezére. Felemelte, és megérintette vele az arcát. Felsóhajtott, és beletörődve tudomásul vette, hogy ismét emberi lény lett. Alig volt valami a hálószobában, az is mind hófehér: a lepedő, a meszelt fal, a durva anyagból varrt, húzózsinóros pizsama, amit viselt, a fehérre festett vas ágykeret, a hideg kövön rá váró papucs. Quentin a kicsiny, négyszögletes ablakból látta, hogy a második emeleten fekszik. A fekvőhelyéről a fehér ég alatt elterülő hepehupás hómezőkre látott rá, amelyek egészen a horizontig – a meghatározhatatlan távolságban húzódó, értelmezhetetlen, absztrakt fehér vonalig – nyújtóztak. Te jó Ég! Mibe keveredtem? Quentin kicsoszogott a folyosóra, még mindig a pizsamában, amiben felébredt, és egy vékony köntösben, amit az ajtó hátoldalán talált egy akasztón lógva. Lebotorkált a földszintre, egy csendes, levegős, gerendamennyezetes hallba; a helyiség pont ugyanúgy nézett ki, mint az ebédlőcsarnok Varázskapuban, de itt egész más rezgések uralkodtak: inkább egy hegyi síkunyhó hangulatát árasztotta. Hosszú asztalsor futott végig a terem csaknem teljes hosszában, mellette végig fából készült falócákkal. Quentin leült. Az asztalsor egyik végében egy férfi gubbasztott egyedül, kávésbögrét szorongatva, és sötéten meredt a pazar reggeli átválogatott maradványaira. Vörösesszőke hajú, magas

termetű, de csapott vállú figura volt, álla alatt egy kis toka elárulta, hogy kezd pocakosodni. Sokkal fehérebb és bolyhosabb köntöst viselt, mint Quentin. A szeme fénytelen volt, vizenyős zöld színben játszott. – Hagytalak aludni – szólalt meg. – A többiek többsége már felkelt. – Köszönöm. – Quentin odébb csusszant a padon, hogy szemben üljön vele. Kotorászni kezdett az ott hagyott tányérok és tálcák között egy tiszta villa után. – Ez itt Dél-Varázskapu. – A férfi hangja furcsán élettelennek hatott; enyhe oroszos akcentussal beszélt, és közben nem nézett egyenesen Quentinre. – Nagyjából nyolcszáz kilométernyire vagyunk a Déli-sarktól. A Bellingshausen-tengeren át érkeztetek, útban Chile felől, az Ellsworth Land régióján keresztül. Antarktisznak ezt a területét Marie Byrd Landnek hívják. Byrd admirális nevezte el, még a feleségéről. Ösztönösen beletúrt zilált hajába. – Hol vannak a többiek? – kérdezte Quentin. Úgy érezte, semmi értelme a hivatalos hangnemnek, hisz mindketten fürdőköntöst viseltek. És a hideg krumplis fasírt hihetetlenül jólesett neki. Egész eddig nem is tudatosult benne, hogy farkaséhes. – Nekik adtam a délelőttöt – intett körbe lezser mozdulattal. – Az órák délután kezdődnek. Quentin teli szájjal bólintott. – Milyen órák? – sikerült aztán kinyögnie. – Milyen órák…? – ismételte meg a férfi. – Itt, DélVarázskapuban megkezditek a varázstanulmányaitokat.

Felteszem, azt hitted, Fogg professzorral is ezt tettétek. Az efféle kérdések mindig összezavarták Quentint, úgyhogy úgy döntött, az őszinteséghez folyamodik. – Igen, tényleg azt hittem. – Azért vagytok itt, hogy elsajátítsátok a varázslás alapmechanizmusait. Azt hiszed (a kiejtése miatt ez inkább hejszednek hangzott), hogy eddig is mágiát (magzsiját) tanultatok, nemdebár? Gyakoroltatok a Popper-könyvből, és bemagoltátok az igeragozást, névszóragozást és a hangzásmódosulásokat. Mi az öt harmadlagos tényező? – Magasság, kor, a Plejádok helyzete, a holdfázis és a legközelebbi nyílt víz – vágta rá csípőből a választ. – Nagyon jó! – felelte szarkasztikusan a férfi. – Kiváló! Igazi zseni vagy, mondhatom! Bravó! Quentin erőt vett magán, és úgy döntött, nem veszi személyes sértésnek a dolgot. Még mindig élvezte a vadlúdlét zen békéjének utóragyogását. És a krumplifasírt fenséges ízét. – Köszönöm! – Úgy tanultad meg a varázslást, ahogy egy papagáj szavalna Shakespeare-t. Úgy adod elő, mint valami hűségesküt. De mit sem értesz az egészből. – Hát… – Ahhoz, hogy varázsló legyél, valamit teljesen másként kell csinálnod – felelte a férfi. Ez a szöveg nyilvánvalóan az állandó repertoárjába tartozott. – Nem lehet csak úgy tanulmányozni a varázslást. Nem tudod megtanulni. El kell fogyasztanod. Meg kell emésztened. Eggyé kell válnod vele. És annak veled. Amikor egy mágus elvégez egy varázslatot, nem veszi előbb számba

gondolatban a Fő, a Mellék, a Harmadlagos és a Negyedleges Tényezőket. Nem idézi fel magában az aktuális holdfázist, és nem határozza meg a legközelebbi víz borította terület helyét, sem azt, hogy mikor törölte ki utoljára a seggét. Amikor el akar mondani egy varázsigét, egyszerűen elmondja. Amikor repülni vágyik, egyszerűen repül. Amikor el akar mosogatni, az edények egyszerűen megtisztulnak. A férfi mormogott valamit, zengő hangon egyszer az asztalra koppintott, és a tányérok zajosan elkezdtek kupacokba rendeződni, mintha megdelejezték volna őket. – A tudnivalók bemagolásánál jóval többet kell tenned, Quentin. Meg kell tanulnod a mágia alapelveit, de nem csak a fejeddel. Érezned, tudnod, élned kell őket a csontjaiddal, a véreddel, a májaddal, a szíveddel, a farkaddal (fárekáddal). – A fürdőköntösén át megragadta a lába közét, és megrázta. – Mélyen át fogjuk itatni a lényedet a bűvölés nyelvezetével, hogy mindig ott legyen veled, benned, bárhol is vagy, és bármikor is van rá szükséged. Nem csak akkor, amikor valami vizsgára készülsz. – Itt most nem misztikus kalandra mész, Quentin. Előre szólok, ez a folyamat hosszú, fáradságos és fájdalmas lesz. Megalázó, lesújtó és nagyon, nagyon unalmas! (Jószerivel szinte kiáltotta az utolsó szavakat.) Olyan feladat ez, amelynek elsajátításához legjobb a csend és az elszigeteltség. Ezért vagy most itt. Nem lesz ínyedre a Dél-Varázskapuban töltött idő. Nem is akarlak arra bátorítani, hogy próbáld meg élvezni. Quentin némán hallgatta végig mindezt. Nem igazán kedvelte ezt a férfit, aki az imént a péniszére hivatkozott, és akinek még

mindig nem tudta a nevét. Igyekezett kiverni a fejéből ezt az egészet, és inkább arra összpontosított, hogy keményítőt tömjön kiszipolyozott szervezetébe. – Szóval, hogyan csináljam? – motyogta Quentin teli szájjal. – Hogyan itassam át a csontjaimat a tudással? Vagy, izé, ilyesmi. – Nagyon nehéz. Nem mindenki teszi meg. Nem mindenki képes rá. – Mh-hmm. Mi lesz, ha én sem vagyok az? – Semmi. Visszamész Varázskapuba. Lediplomázol. Másodrendű varázslóként tengeted az életed. Sokakkal megesik. Valószínűleg soha nem is tudatosul majd benned a dolog. A puszta tény, hogy elbuktál… még az is meg fogja haladni a felfogóképességed határait. Quentinnek nem állt szándékában hagyni, hogy ez történjen vele, bár az is felmerült benne, hogy valószínűleg senki nem dönti el tudatosan magában, hogy kudarcot vall, pedig, pusztán statisztikai szempontból, valakire mégiscsak ez a sors várt. A fasírt már nem is tűnt olyan bámulatosan ízletesnek. Letette a villáját. – Fogg azt mondja, ügyes a kezed – folytatta a hirtelenszőke férfi kissé megenyhülve. – Mutasd meg! Quentin ujjai még mindig merevek és érzékenyek voltak attól, hogy az elmúlt időben szárnyként szolgáltak, de azért felkapott az asztalról egy éles kést, amelynek a súlya nagyjából kiegyensúlyozottnak tűnt, gondosan megtörölte egy szalvétával, és bal keze gyűrűs- és kisujja közé fogta. Átpörgette az ujjai között, egészen a hüvelykujjáig, majd feldobta csaknem a mennyezetig – miközben továbbra is pörgött –, ügyelve rá, hogy

átrepüljön két tetőgerenda között. Az volt az elgondolása, hogy visszahull, és beleáll az asztallapba az előrenyújtott bal keze gyűrűs- és középső ujja között. Ezt a legteljesebb hatás kedvéért úgy volt a legjobb kivitelezni, hogy közben oda sem néz, hanem végig tartja a szemkontaktust a közönséggel. Quentin reggelizőtársa fürgén felkapott egy egész cipót, és előrenyújtotta, hogy az aláhulló kés pengéje egyenesen belefúródjon. Megvetően az asztalra lökte a felnyársalt cipót a késsel. – Ostoba kockázatokat vállalsz – jegyezte meg hűvösen. – Menj, csatlakozz a barátaidhoz! Azt hiszem (hejszem), a nyugati torony tetején találod őket. – Az egyik ajtóra mutatott. – Délután kezdünk. Oké, Mr. Humorzsák! – gondolta Quentin. Maga a főnök. Felállt. Az idegen is felegyenesedett, és egy csalódott ember benyomását keltve egy másik ajtón kicsoszogott a teremből. Dél-Varázskapu az utolsó kőig egy az egyben ugyanolyan épület volt, mint a Varázskapus Ház. Ez bizonyos szempontból megnyugtatóan hatott, a tizennyolcadik századi angol, vidéki úri lak benyomását keltő építmény azonban a legkevésbé sem illett a sivár antarktiszi jégmezőre a semmi közepén. A nyugati torony teteje kerek és széles volt, sima kockakövek borították, a pereme körül pedig kőfal futott körbe. Látszólag védtelenül állt, kitéve az elemek kénye-kedvének, valamiféle mágikus megoldás mégis melegen és párásan tartotta a levegőt, és védelmet nyújtott a viharos szél ellen, legalábbis többé-kevésbé. Quentin képzeletében elevenen megjelent, amint a

csontdermesztő hideg ott bujkál valahol a meleg felszín alatt. A levegő langyos volt ugyan, ám a padló a talpa alatt, a bútorok, a falak, minden, amihez csak hozzáért, hűvös és nyirkos tapintású maradt. Mintha egy fűtött üvegházban élt volna a tél derekán. Ahogy azt sejtette, a varázskapus társait odafenn találta a torony tetején; három-négy fős csapatokban, kábán álldogáltak. A végtelen hómezőt bámulták, halkan beszélgettek, miközben a kísérteties, egyenletes antarktiszi fényben fürödtek. Másmilyennek festettek, mint induláskor. A derekuk karcsúbb lett, a válluk és a mellkasuk szélesebb, izmosabb és robusztusabb. Miközben délre repültek, elégették a zsírtartalékaikat, és kemény izmokat növesztettek helyettük. Állkapcsuk és arcélük is markánsabb formát öltött. Alice bájosan festett; soványnak és elveszettnek tűnt. – Gá-gá-gá-gá-gá-gá-gááá! – gágogta Janet, amikor meglátta Quentint. A többiek elnevették magukat, bár Quentinnek az volt a benyomása, hogy ezt a poént már elsütötte párszor. – Na mizujs, kishaver? – köszönt Josh, aki próbált nemtörődöm hangot megütni. – Mit szólsz, hát nem egy elcseszett hely? – Nem tűnik olyan rossznak – felelte Quentin. – Mikor jön a meztelen úszás? – Azt most nem igazán díjaznám – jegyezte meg Eliot rosszkedvűen, valószínűleg szintén nem először. – Mindenesetre a meztelenkedés mindünknek megvolt. Mind egyforma, fehér pizsamát viseltek. Quentin úgy érezte magát, mint valami elmegyógyintézet ápoltja. Azon tűnődött,

nem hiányzik-e Eliotnak a mostani titkos kis barátja, bárki légyen is az. – Odalent összefutottam Vészmadár ápolóval – jelentette ki. A pizsamájukon nem volt zseb, és Quentin nem tudott mit kezdeni a kezével, folyton zsebre akarta dugni. – Tartott egy kisebb szónoklatot arról, milyen ostoba vagyok, és mennyire meg fogja keseríteni az életemet. – Átaludtad a mi kis bemutatkozó találkánkat. Majakovszkij professzorral. – Majakovszkij. Mint a Majakovszkij, a dékán? – Ő a fia – felelte Eliot. – Mindig is érdekelt, mi lett vele. Hát most már tudjuk. Az idősebb Majakovszkij a leghatalmasabb varázsló volt az ezerkilencszázharmincas és ezerkilencszáznegyvenes években sikkessé váló nemzetközi tantestületi divathullámban. Varázskapuban egészen addig szinte kizárólag a mágia angol és amerikai irányzatait oktatták, ám a harmincas években az iskolán végigsöpört a „multikulturális” varázsigék divathulláma. Költséget és fáradságot nem kímélve a világ minden tájáról meghívtak professzorokat: szoknyát viselő sámánokat a mikronéziai szigetvilágból; csapott vállú, vízipipával pöfékelő varázslókat Kairó belvárosának kávéházaiból; borostás tuareg halottidézőket Dél-Marokkóból. Minél távolibb és egzotikusabb helyről érkeztek, annál jobb volt. A legenda szerint az öreg Majakovszkijt egy távoli, szibériai helyről toborozták, egy fagyos szovjet börtönépületből, ahol a helyi samanisztikus hagyományok összeolvadtak a kifinomult muszka praktikákkal, amelyek a gulágok hadifoglyai révén honosodtak meg.

– Kíváncsi vagyok, milyen durván kell elcseszned valamit, hogy kinevezzenek egy ilyen posztra – tűnődött Josh hangosan. – Talán ő akart idekerülni – vetette fel Quentin. – Lehet, hogy szeret itt lenni. Az ürge a zakkant magányos farkasok mennyországában érezheti magát. – Azt hiszem, igazad volt; szerintem én fogok elsőként megtörni – mondta Eliot, mintha egy egészen más párbeszédben vett volna részt. Megtapogatta az arcán sarjadó borostát. – Nem tetszik itt nekem. Ettől az anyagtól pedig kiütéses leszek – érintette meg a dél-varázskapus pizsama durva szövetét. – Azt sem tartom kizártnak, hogy szennyes. Janet vigasztalóan megdörzsölte Eliot karját. – Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Oregont is túlélted. Ez itt rosszabb, mint Oregon? – Talán, ha szépen megkérem, visszaváltoztat vadlibává. – Jesszusom! – fakadt ki Alice. – Csak azt ne! Soha többé! Felfogtátok, hogy bogarakat ettünk? Mi! Bogarakat! – Hogy érted, hogy soha többé? Mit gondolsz, hogy jutunk vissza? – Tudjátok, én mit szerettem a vadlúdlétben? – kérdezte Josh. – Hogy akkor és oda szarhattam, amikor és ahová csak akartam. – Én nem megyek vissza – jelentette ki Eliot, és kidobott egy fehér kavicsot a fehér, kopár pusztaságba, ahol már azelőtt láthatatlanná vált, hogy földet ért volna. – Innen elrepülhetnék mondjuk Ausztráliába. Vagy Új-Zélandra… az ottani szőlőskertek oltári klasszak. Valami kedves birkapásztor befogadna, sauvignon blancszőlővel etetne, aztán csodás foie grast készítene a májamból.

–

Majakovszkij

professzor

esetleg

kivimadárrá

is

változtathatna – jegyezte meg Josh segítőkészen. – A kivi nem tud repülni. – Hát, mindenesetre nekem nem olyan fazonnak tűnt, akitől túl sok szívességre számíthatnánk – állapította meg Alice. – Bizonyára jó sok időt tölt egyedül – mondta Quentin. – Nem tudom, nem kellene-e inkább sajnálnunk. Janet felhorkant. – Gá-gá-gá-gá-gá-gá-gááá! Dél-Varázskapuban nem létezett semmilyen megbízható időmérő eszköz. Itt nem voltak órák, a Napot pedig mintha tompa fényű, fehéren fluoreszkáló korongként odaszögezték volna egy centivel a hófehér horizont fölé. Quentinnek erről az Órák Úrnője jutott eszébe, és az, hogyan próbálta folyton megállítani az időt. Ő biztosan imádta volna ezt a helyet. Az első délelőtt hosszú órákig beszélgettek a nyugati torony tetején, és szorosan összebújva próbáltak megbirkózni az egész helyzet furcsaságával. Senkinek nem volt kedve visszamenni a földszintre, még azután sem, hogy belefáradtak az odakint ácsorgásba, és kifogytak minden mondanivalóból, így hát mind leültek a tető szélére, hátukat a kőfalnak vetették, és csak bámultak bele a sápadt, ködös messzeségbe, és fürdették az arcukat a hómezőkről visszatükröződő furcsa, irány nélküli, mindent átható fehér fényben. Quentin is a hűvös kőnek támasztotta a hátát, és lehunyta a szemét. Érezte, hogy a mellette ülő Alice a vállára hajtja a fejét. Tudta: ha semmi és senki másra, őrá akkor is számíthat. Bármi

más megváltozhat, ő akkor is mindig ugyanaz marad, és ott lesz vele. Pihentek. Később – ami lehetett percekkel, órákkal vagy akár napokkal később is – kinyitotta a szemét. Próbált mondani valamit, de felfedezte, hogy nem tud beszélni. A többiek közül néhányan máris talpon termettek. Majakovszkij professzor tűnt fel a lépcső tetején, a derekán övvel összefogott fehér fürdőköntösben. Megköszörülte a torkát. – Bátorkodtalak megfosztani benneteket a beszéd képességétől – közölte tényszerűen, és megveregette az ádámcsutkáját. – Itt, Dél-Varázskapuban nem lesz szövegelés. Mivel ehhez a legnehezebb alkalmazkodni, úgy találtam, nagyban megkönnyíti az átmenetet, ha egyszerűen fogom magam, és gondoskodom róla, hogy ne tudjatok megszólalni az itttartózkodásotok első hetei alatt. Varázslásra természetesen továbbra is használhatjátok a hangotokat, de semmi másra nem. Az osztály némán meredt rá. Majakovszkij a jelek szerint nyugodtabban érezte magát így, hogy senki nem válaszolhatott neki. – Ha volnátok szívesek követni a földszintre; ideje hozzálátnunk az első leckéteknek. Volt valami, ami mindig zavarba ejtette Quentint a varázslással kapcsolatban, amiről a könyvekben olvasott: sosem tűnt különösebben nehéznek a kivitelezés. A történetekben hosszú, fehér szakállú varázslók homlokukat ráncolva görnyedtek vastag kötetek felett, meg miegymás, de jobban

belegondolva, az ember egyszerűen csak memorizálta a varázsigét – vagy akár felolvasta a papírról, ha túl macerásnak tűnt bemagolni –, összegyűjtötte a szükséges gyógynövényeket, meglengette a varázspálcáját, megdörzsölte a lámpát, összekotyvasztotta a varázsitalt, kimondta a megfelelő szavakat, és a titokzatos, természetfeletti erők csak úgy, minden további nélkül teljesítették a kívánságát. Mintha csak egy salátaöntet elkészítéséről, a sebváltó kezeléséről vagy egy IKEA-bútor összeszereléséről lett volna szó – olyasvalamiről, amire az ember egy kis ügyességgel simán ráérez. Persze ehhez is kellett némi idő és erőfeszítés, de összevetve mondjuk a valószínűségszámítás vagy az oboázás elsajátításával – nem igazán látott lényegi különbséget. Ezt minden hülye meg tudja tanulni. Kissé perverz ugyan, de Quentin megkönnyebbült, amikor világossá vált előtte, hogy ennél azért többről van szó. A tehetség is fontos szerepet játszott benne – az a néma, láthatatlan erőkifejtés, amit a mellkasában érzett minden alkalommal, valahányszor sikerült helyesen elmondania egy varázsigét. Ehhez azonban kemény munka kellett, méghozzá rengeteg. Minden egyes bűvigét akár százféleképpen is lehetett módosítani, hogy az adott Körülményekhez igazodjon – Varázskapuban nagy kezdőbetűvel írták, és szinte vallásos áhítattal emlegették ezt a szót –, amelyek között alkalmazni kívánták. Ezek a Körülmények pedig szinte bármilyenek lehettek: a varázslás egy bonyolult, kényes eszközre hasonlított, amit pontosan be kellett állítani a közeghez, amelyben működött. Quentin több száz oldalnyi apró betűs szöveget,

diagramot és táblázatot magolt be, amelyek pontosan meghatározták a Fő Körülményeket, és azt, hogy ezek milyen módon befolyásolhatják bármely adott varázsige hatását. Azután pedig, amint sikerült mindezt elsajátítani, még mindig ott volt több száz kiegészítés és kivétel, amiket szintén meg kellett jegyeznie. A mágiát egy nyelvhez is lehetett hasonlítani. És mint a nyelveknél, a tankönyvek és a tanárok az oktathatósága kedvéért igyekeztek egy szabályos, pontosan leírható és áttekinthető rendszerként kezelni és átadni, valójában azonban összetett, zavaros és áttekinthetetlen maradt. Csak oly mértékben engedelmeskedett a szabályoknak, amennyire úgy tartotta kedve, és csaknem ugyanannyi egyedi esetről, kivételről és egyszeri változatról lehetett beszélni vele kapcsolatban, mint ahány szabály létezett. Ezeket a Kivételeket csillagok, tőrök és mindenféle egyéb, kevéssé ismert nyomdai jelek egész sorával igyekeztek szedni, arra kényszerítve az olvasót, hogy a rengeteg lábjegyzetet is figyelmesen áttanulmányozza, amelyekkel úgy telezsúfolták a varázslással foglalkozó segédkönyvek lapjainak margóit, akár a Talmudot kommentárokkal. Majakovszkijnak az volt a szándéka, hogy ne csupán bemagoltassa velük mindezeket a nüánszokat, hanem hogy magukba is szívják és a magukévá is tegyék az egészet. A legjobb bűvölőknek nem csupán a tehetségük rendkívüli – magyarázta foglyul ejtett, néma hallgatóságának –, de rendelkeznek egy bizonyos nem szokványos, rejtett mentális masinériával is, olyan finom, ám erőteljes viszonyító és adat-

összeegyeztető „motorokkal”, amelyek elengedhetetlenek az ilyen hatalmas mennyiségű információhoz való hozzáféréshez, és azok befolyásolásához és kezeléséhez. Azon az első délutánon Quentin elméleti előadásra számított, de ehelyett, miután Majakovszkij végzett a beszélőjük bűvös kiiktatásával, egyesével odavezette egy szerzetesi cellának tűnő, apró kőfülkéhez, melynek mindössze egyetlen magas, rácsos ablaka volt, benne pedig egy szék és egy szögletes faasztal. Az egyik falon egy polcon varázslásról szóló kézikönyvek sorakoztak. A helyiség, melyet nem sokkal azelőtt nyírfavessző seprűvel frissen kisepertek, tiszta, dolgos légkört árasztott. – Ülj le! – kérte Majakovszkij. Quentin szót fogadott. A professzor, mint aki egy sakktáblát állít fel, sorra egymás után odahelyezett elé az asztalra egy kalapácsot, egy fakockát, egy doboz szöget, egy ív papírt és egy fakó színű pergamenbe kötött kis könyvecskét. Majakovszkij megkocogtatta az asztalon a papírlapot. – Legrand kalapácsbűbája – mondta. – Ismered? Természetesen ismerte. Ezt mindenki ismerte. Ez a varázslat az előírt tananyaghoz tartozott. Míg elméletben elég egyszerűnek tűnt – mindössze annyit tett, hogy egy kalapáccsal bevert szeg egy ütésre, egyenesen belefúródik a fába –, a gyakorlatban rendkívül macerás volt helyesen kivitelezni. Szó szerint több ezer változata létezett, a Körülményektől függően. A Legrandbűbájt helyesen aktiválni valószínűleg nehezebb volt, mint fogni a kalapácsot, és egyszerűen beverni azt a szöget, ám pedagógiai szempontból nagyon is kapóra jött.

Majakovszkij megütögette a könyvet az egyik ujjával, amelynek végén vastag köröm éktelenkedett. – Ennek a könyvnek minden oldalán a Körülmények különféle sorozatait találod. Mindegyik más és más. Érted? Hely, időjárási viszonyok, csillagállás, évszak… majd látni fogod. Lapozol, és elvégzed a bájolást, mindig a megadott Körülményeknek megfelelően. Remek gyakorlás. Visszajövök, amikor befejezted egész könyvet. Khorosho? Ahogy telt a nap, Majakovszkij orosz akcentusa úgy vált egyre erősebbé. Kezdte elhagyni az összetett szavakat és a határozott névelőket. Becsukta maga mögött az ajtót. Quentin kinyitotta a könyvecskét. Valaki – nem túl kreatívan – azt írta az első oldalra: KI ITT BELÉPSZ, HAGYJ FEL MINDEN REMÉNNYEL!21 Valami azt súgta Quentinnek, hogy Majakovszkij észrevette a feliratot, de szándékosan benne hagyta. Quentin hamarosan jobban ismerte Legrand kalapácsbűbáját, mint amennyire bármelyik varázsigét valaha is meg akarta ismerni. A könyvben felsorolt Körülmények oldalról oldalra egyre ezoterikusabbakká és valószínűtlenebbekké váltak. Elvégezte a Legrand-bűbájt délben és éjfélkor, nyáron és télen, hegytetőn és másfél kilométer mélyen a föld alatt. Azután víz alatt és a Hold felszínén. Egy kora estén a Mangareva-sziget partján tomboló hóviharban, ami csaknem teljesen kizárt, hogy valaha is bekövetkezhet, mivel Mangareva a Francia Polinézia nevű trópusi szigetcsoport része a Csendes-óceán déli részén. Varázsolt férfiként, nőként, egyszer pedig – most komolyan, valóban fontos ez? – hermafroditaként. Bájolt dühösen, vegyes érzelmekkel és keserűen bánkódva.

Addigra Quentin szája teljesen kiszáradt. Az ujjbegyei elzsibbadtak. Négyszer is sikerült a kalapáccsal jól a hüvelykujjára csapnia. A fakocka felszínét ellepték a kilapított vasszögfejek. Quentin némán felnyögött, és hagyta, hogy a feje nekidőljön a szék kemény támlájának. Az ajtó kitárult, és belépett Majakovszkij professzor, kezében egy csilingelő tálcával. Letette a tálcát az asztalra. Volt rajta egy bögre forró tea, egy talpas pohárban víz, egy tányér, kis tömb élesztős, európai vajjal és egy vastag szelet kovászolt kenyérrel, valamint egy feles pohárka, benne – mint kiderült – kétujjnyi csípős vodkával, amelyből egyujjnyit maga Majakovszkij hajtott fel, mielőtt letette volna a tálcát az asztalra. Amikor ezzel megvolt, alaposan képen törölte Quentint. – Ezt azért kapod, mert kételkedtél magadban – jelentette ki. Quentin döbbenten meredt rá. Az arcához emelte a kezét, és azt gondolta: Ez a pali totál becsavarodott. És idekint azt csinálhat velünk, amit csak akar. Ki vagyunk szolgáltatva neki. Majakovszkij újra felütötte a könyvet az első oldalon, ahol a varázsige szerepelt, majd megkopogtatta. A lap túloldalán egy másik varázsige állt: Bujold varázslatos szögkihúzó bűbája. – Kezdd újra. Fény fel, jobbal, fény le, ballal.22 Amikor Majakovszkij elment, Quentin felállt, és nyújtózkodott. Mindkét térde hangosan ropogott. Ahelyett, hogy újrakezdte volna, odalépett a lunáris hómezőkre néző apró ablakhoz. A

tájkép sivár egyhangúságától kezdett színeket belelátni. A nap egyáltalán nem mozdult a helyéről. Így telt Quentin egész első hónapja Dél-Varázskapuban. A varázsigék cserélődtek, a Körülmények is folyton változtak, ám a szoba és a feladat ugyanaz maradt, és a napok kivétel nélkül mindig, de mindig ugyanúgy teltek: az ismétlés üres, kérlelhetetlen, végeérhetetlen pusztaságában való bolyongással. Majakovszkij baljós figyelmeztetései teljesen jogosnak és megalapozottnak bizonyultak, sőt, vélhetően kissé még szépítettek is a valóságon. Quentinben azonban még a legrosszabb Dél-Varázskapuban töltött pillanataiban is ott motoszkált az a sanda gyanú, hogy azzal, hogy itt van, sikerül megúsznia valami még rosszabbat; hogy az áldozat, amit az oktatói követelnek tőle, tűnjenek bármilyen hatalmasnak is, elhanyagolhatók annak az életnek a jutalmához képest, amelyre varázslóként majdan számíthat. Dél-Varázskapuban most érezte úgy először, hogy ez az egész „megéri a pénzét”. És már azt is értette, miért küldték őket ide. Amit Majakovszkij kívánt tőlük, az teljes képtelenség volt. Az emberi agy egyszerűen nem arra lett tervezve, hogy megbirkózzon ekkora mennyiségű információcsomagokkal. Ha Fogg megpróbálta volna rájuk erőltetni ezt az anyagot odahaza, a Varázskapubeli Házban, biztosan fellázadt volna az egész bagázs. Nehéz volt felmérni, a többiek hogy bírják a kiképzést, és hogy haladnak. A közös étkezéseken találkoztak ugyan, és a hallban elmentek egymás mellett, de a beszédtilalom miatt nem sopánkodhattak, csak egy-egy futó pillantásra és

vállvonogatásra tellett, és arra is ritkán. Olykor összevillant sötét tekintetük a reggelizőasztalnál, majd lesütötték a szemüket vagy félrefordultak. Eliot tekintete üres és kifejezéstelen maradt, és Quentin gyanította, hogy valószínűleg az övé se különb. Még Janet egyébként eleven vonásai is megfagytak. Még kis üzeneteket sem írhattak egymásnak. Bármilyen varázslat gátolta is meg, hogy kapcsolatba lépjenek, az mindenre kiterjedt: még a tolluk sem fogott. Quentin egyébként is elvesztette minden érdeklődését a trécselés iránt. Sóvárognia kellett volna az emberi érintkezés után, ehelyett viszont inkább azt érezte, egyre inkább leválik a csapatról, és eltávolodik tőlük, és egyre mélyebbre hatol önmagába. Rabként csoszogott le a hálószobájából az ebédlőbe, be a magányos, egyszemélyes tanterembe, végig a hideg kőfolyosókon, miközben a fehér napkorong unalmasan egyhangúan és rezzenéstelenül tekintett le rá. Egyszer, mikor kóborolásai során a nyugati torony tetején találta magát, észrevette odakint, amint a csapattársai egyike, egy Dale nevű hórihorgas, barátságos srác épp pantomimműsort ad elő fásult hallgatóságának. De úgy érezte, igazán nem éri meg a fáradságot, hogy arra fordítsa a fejét, és maga is kövesse az eseményeket. Teljesen elvesztette minden humorérzékét ebben a mérhetetlen, sivár pusztaságban. Majakovszkij professzor szemlátomást számított erre; mintha előre tudta volna, mi fog történni. Az első három hét elteltével bejelentette, hogy feloldotta a varázst, amely nem engedte, hogy megszólaljanak. A hírt néma csendben fogadták. Senki még csak észre sem vette a változást.

Majakovszkij kezdett változtatni a nap megszokott menetén. A legtöbb időt továbbra is annak szentelte, hogy diákjai átrágják magukat a Körülményeken és a végeérhetetlen Kivételeiken, de hébe-hóba új feladatokat is adott nekik. Egy üres csarnokban emelt egy drótkarikákból összeállított háromdimenziós akadálypályát, amelyen a tanítványoknak nagy sebességgel keresztül kellett röptetniük bizonyos tárgyakat, hogy fejlesszék a koncentrálóképességüket és az irányítási készségüket. Eleinte üveggolyókat használtak erre a célra, később azonban már olyan acélgolyókat, amelyek átmérője alig haladta meg valamivel a karikáékét. Amikor egy golyó súrolt egy gyűrűt, szikra pattant közöttük, a varázslójelölt pedig áramütést érzett. Idővel aztán szentjánosbogarakat kalauzoltak végig ugyanezen az akadálypályán, saját akaraterejükkel befolyásolták ezeknek a lényeknek az apró rovarelméjét. Csendben figyelték egymást a gyakorlat közben, irigységet éreztek, ha valaki sikerrel járt, és megvetést, ha nem. A bizarr vezetés megosztotta őket, és széthúzást szított közöttük. Janet különösen gyengén teljesített ebben – hajlamos volt túl sok erőt átadni nekik, egészen addig a pontig, hogy a levegőben megsültek és pernyévé égtek. Majakovszkij ilyenkor rezzenéstelen arccal egyszerűen csak utasította, hogy kezdje elölről, miközben a szótlan lány arcán a szorongás és szégyen könnyei csorogtak. Ez akár órákig mehetett és ment is így. Senki nem távozhatott a teremből, amíg nem sikerült mindenkinek hibátlanul végrehajtania a feladatot. Nemegyszer előfordult, hogy ott kellett éjszakázniuk.

Ahogy teltek-múltak a hetek, és még mindig nem szólalt meg senki, egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak a varázslás olyan területeiben, amelyekről Quentin soha nem gondolta volna, hogy lesz bátorsága odáig merészkedni. Gyakorolták az átalakulásokat. Megtanulta például, hogyan csomagolja ki és elemezze a varázsigét, amely vadludakká változtatta őket (mint kiderült, a trükk nagyrészt abból állt, hogy megfelelően levesse, elraktározza, majd helyreállítsa a testtömegbeli különbséget). Eltöltöttek egy féktelenül jókedvű délutánt jegesmedveként: esetlenül lépkedve, falkában kóboroltak az összetömörödött havon, és ártalmatlanul csapkodták egymást hatalmas, sárga mancsaikkal, mivel védelmezőn beburkolta őket a vastag réteg szőr, irha és háj. Furcsán otrombának és rettentő súlyosnak érezték medvetestüket, és folyton sikerült véletlenül felbukniuk, és a fenekükre huppanniuk vagy a hátukra hemperedniük. Mindez persze csak tovább fokozta széles jókedvüket. Senki nem kedvelte meg, ám nyilvánvalóvá vált, hogy Majakovszkij érti a dolgát, és nem szélhámos. Olyan dolgokra volt képes, amikhez Quentin még csak hasonlót sem látott soha Varázskapuban – olyasmiket művelt, amiket szerinte már évszázadok óta nem vitt véghez senki. Egy délután például szemléltette – nekik azonban nem engedte meg, hogy utánozni próbálják – azt a varázsigét, amely megfordította az entrópia áramlási irányát. Szilánkokra zúzott egy üveggömböt, majd szépen helyreállította: mintha egy filmfelvételt láttak volna visszafelé lejátszva. Kiszúrt egy héliumos lufit, azután újból összeforrasztotta, és visszatöltötte bele az eredeti

héliumatomokat, amelyeket olykor a nézői tüdejének mélyéről halászott elő, akik beszippantottak valamennyit a nemesgázból. Kámforral megfojtott egy pókot – nem adta különösebb jelét, hogy bűntudat gyötörné emiatt –, majd az erőfeszítéstől összeráncolta a homlokát, miközben újraélesztette a jószágot. Quentin nézte, ahogy a szegény pára körbe-körbe futkározik az asztallapon, reménytelenül a megrázkódtatástól, és apró, kába rohamokat intéz a semmi ellen, majd visszahúzódik egy sarokba, és görcsösen rángatózva összekuporodik, miközben Majakovszkij már tovább is lépett egy újabb témára. Egy nap, nagyjából a szemeszter harmadik hónapja végén, Majakovszkij bejelentette, hogy aznap délutánra sarki rókává fognak átváltozni. Furcsa választás volt – már kipróbáltak néhány emlőst, és semmivel sem bizonyult nehezebbnek, mint vadlúddá válni. De minek is köntörfalazni? Kiderült, hogy sarki rókának lenni szörnyen jó móka. Mihelyt megtörtént az átalakulás, Quentin négy csillogó tappancsán kilőtt, és nekirontott a hómezőnek. Apró rókateste olyan gyors és könnyű volt, és olyan közel járt a talajhoz, hogy úgy érezte, mintha egy sugárhajtású vadászrepülőben suhanna alacsony magasságon. Az apró hóbuckák és rögök hegyekként és óriási sziklákként magasodtak köréje. Átugrotta őket. Kitért előlük. Keresztültört rajtuk. Amikor megpróbált megfordulni, olyan gyorsan száguldott, hogy megcsúszott, és jókora hófelhőt kavarva elterült. A falka többi tagja „kicsi a rakást” játszva vígan csaholva és kaffogva ráugrált. A közös, felszabadult öröm bámulatos kiáradása volt ez. Quentin már meg is feledkezett róla, hogy képes még erre az

érzésre, valahogy úgy, ahogy egy eltévedt amatőr barlangász érezheti: olyasmi, hogy napfény, nem is létezik, az csak valami kegyetlen kitaláció. Körbe-körbe kergetőztek, zihálva, felbukfencezve, a hóban hemperegve, és általában úgy viselkedtek, mint aki nem normális. Ez jó móka – gondolta Quentin ostoba kis rókaagyával. Vicces, hogy helyből fel tudok ismerni mindenki mást is rókaként. Az a csorba fogú ott Eliot. A dundi, kékesfehér flótás biztosan Josh. Az az apró, selymes bundájú példány a hatalmas szemeivel pedig Alice. Valamikor a hancúrozás közben spontán kialakult közöttük egy játékféleség. Úgy működött, hogy olyan gyorsan lökdössenek ide-oda a mancsaikkal és az orrukkal egy jégdarabot, amilyen gyorsan csak lehetséges. Ezután már nem tűntek igazán világosnak a játékszabályok, ám ők mégis féktelenül tombolva ugrottak rá a jégdarabra, vagy arra a társukra, akinek sikerült pont őelőttük lecsapnia rá, és maguk előtt tolták, amíg a következő róka rájuk nem vetődött. A sarki róka szemével nem igazán lehetett hencegni, ám az orra hihetetlenül kifinomultnak bizonyult. Quentin új szaglószerve egy istenverte csoda volt! Még a csetepaté kellős közepén is fel tudta ismerni az osztálytársait, pusztán a bundájuk szimata alapján. Quentin észrevette, hogy egyre többször figyel fel az egyik illatra a többinél. Csípős, fanyar, erőteljes pézsmaillat volt, amit egy emberi lény valószínűleg orrfacsaró macskahúgynak érzékelt volna; a rókaénjére azonban úgy hatott, akár valami drog. Pár percenként megmegcsapta ez a felajzó aroma, és valahányszor megérezte,

teljesen magával ragadta a figyelmét, és úgy rándult tőle össze, mint egy horogra akadt hal. Történt valami furcsa a közös kergetőzéssel. Kezdett széthullani a csapat. Quentin még mindig játszott, ám egyre kevesebb rókatársa tartott vele. Eliot egy sebes villanással elkotródott a hódűnék közé. A falka létszáma tíz, majd nyolc főre apadt. Hová tűntek ezek? – csaholta Quentin rókaagya. És mi a franc ez a hihetetlenül mámorító illat, ami folyton megcsapja az orrom? Tessék, már megint itt van! Ezúttal sikerült elcsípnie, honnan is ered a szag, és belefúrta szimatoló pofáját a nőstény bundájába, mert természetesen mindvégig „tudta”, már ami a tudatosságából megmaradt, hogy amit érez, az Alice illata. Ez teljességgel szabályellenes volt, ám a szabályok megszegése legalább annyira élvezetesnek bizonyult, mint a betartásuk. Hogy lehet, hogy erre nem jöttem rá már sokkal korábban? A többiek egyre vadabbul játszottak – többé már egyáltalán nem is próbálták elkapni a jégdarabot –, és a mérkőzés egymással birkózó-hancúrozó rókapárokra szakadozott. És ő Alice-szel hempergett. Rókahormonjai és -ösztönei felerősödtek, és átvették az irányítást megmaradt racionális emberi tudata felett. Összezárta a fogait a lány tarkójának vastag, tömött bundáján. Úgy tűnt, ezzel egyáltalán nem okoz neki fájdalmat, legalábbis nem úgy, amit könnyen meg lehetett volna különböztetni a gyönyörtől. Valami őrült és sürgető és lehengerlő dolog zajlott kettőjük között, és lehetetlenség volt megálljt parancsolni neki – vagy talán lehetséges volt, de miért is tették volna? A megállás azon értelmetlen, életellenes emberi késztetések egyike volt,

amely iránt boldog kis rókaagya semmi egyebet nem érzett, csak megvetést. Egy villanásra elkapta Alice vad, sötét rókaszemét, amely rémülten forgott, majd félig lecsukódott a gyönyörtől. Apró, gyors kis lélegzetük fehér párapamacsokban gomolygott a hideg levegőben: egybevegyült, majd eloszlott. A rókalány fehér bundája egyszerre volt durva és selymes, és csaholó kis vicsorgásokat eresztett meg, valahányszor mélyebbre nyomakodott belé. Úgy érezte, soha nem akarja abbahagyni. A hó szinte égett alattuk. Forrón izzott, akár egy parázsszőnyeg. Lángoltak, és hagyták, hogy eleméssze őket a tűz. Egy külső megfigyelő számára a másnapi reggeli ránézésre nem sokban különbözött volna a szokásostól. Mindenki becsoszogott laza, csupa fehér dél-varázskapus egyenruhájában, asztalhoz ült anélkül, hogy megszólalt vagy akár csak a társaira nézett volna, és megette, amit elé tettek. Quentin azonban úgy érezte magát, mintha a Holdon járna. Óriási, lassított felvételű léptekkel, sípoló csendben, körülötte mindenütt vákuum, és sok millió tévénéző lesi minden egyes mozdulatát. Nem mert senki másra rápillantani, főleg Alice-re nem. A lány az asztal túlsó oldalán ült, három székkel odébb, egykedvűen és zavartalanul, és higgadtan összpontosított zabkásájára. Quentin fényévnyi megközelítéssel se tudta volna megsaccolni, mi járhatott vajon a fejében. Bár azt tudni vélte, hogy a többiek mit gondolhatnak. Biztos volt benne, hogy mindenki tisztában volt vele, mi történt. Hiszen odakint

csináltuk, a nyílt terepen, az ég szerelmére! Vagy lehet, hogy ők is ugyanezt művelték, mint mi? Mindenki összeállt valakivel? Érezte, hogy elvörösödik. Még azt sem tudta, hogy a lány szűz volt-e. Vagy ha eddig az volt, vajon még mindig az-e. Minden annyival könnyebb lett volna, ha érti egyáltalán, mit jelenthet ez az egész, de nem értette. Lehet, hogy szerelmes vagyok Alice-be? Megpróbálta összehasonlítani azt, amit a lány iránt érzett, a Julia iránt táplált egykori érzéseinek emlékével, ám a kétfajta érzelmet mintha világok választották volna el egymástól. A dolgok egyszerűen csak kiszabadultak az irányításunk alól, ez minden. Nem is mi cselekedtünk, csak a rókatestünk művelte velünk. Senkinek nem kell túl komolyan vennie a történteket. Majakovszkij az asztalfőn ült, és önelégültnek tűnt. Tudta, hogy ez fog történni – gondolta Quentin dühöngve, és a villájával megszurkálta a sajtos puliszkáját. Ezek vagyunk: maroknyi tinédzser, akiket összezártak a Magány Erődjében két hónapra, majd egyszer csak ostoba, kanos állatok testében találtuk magunkat. Hát persze hogy megőrültünk! Borítékolható volt. Bármilyen perverz személyes kielégülést talált is Majakovszkij a történtekben, a rákövetkező héten nyilvánvalóvá vált, hogy egyúttal praktikus megoldást is jelentett arra, hogy féken tartsa őket. Quentin újult erővel vetette bele magát a mágikus tanulmányaiba, olyasvalaki lézerszerű összpontosításával, aki kétségbeesetten igyekszik kerülni a társai tekintetét vagy az állandó agyalást olyan dolgokon, amelyek ténylegesen számítottak – például, hogy valójában hogyan érez Alice iránt, és hogy ki szeretkezett vele odakint a jégen, ő, vagy a rókalány.

Visszatért hát a taposómalomba, az egyhangú magoláshoz, és elszántan rágta át magát az újabb Körülmények, Kivételek és más mnemotechnikai elemek seregén, amelyeket kifejezetten arra terveztek, hogy rákényszerítsék: ágyazzon bele ezernyi jelentéktelen adatot máris túltelített elméje puha szöveteibe. Kollektív törzsi transzba estek. Az antarktiszi világ kiürített palettája valósággal hipnotizálta őket. A vándorló hóbuckák odakint egy rövid időre felfedtek egy alacsony, sötétlő, agyagpalás hegygerincet, az egyetlen tereptárgyat egy máskülönben minden földrajzi jellegzetességet nélkülöző világban, és a diákok úgy szemlélték a tetőről a látványt, mintha televíziót bámulnának. A sivatagra emlékeztette Quentint A vándorló dűne című kötetből – Istenem, már az idejét sem tudom, mikor gondoltam utoljára Fillory birodalmára. Quentin azon tűnődött, vajon a világ többi része, az ezt megelőző élete nem valami színes álom volt-e csupán. Amikor lelki szemei előtt elképzelte a földgolyót, azt most teljes egészében az Antarktisz borította: mintha ez az egyszínű kontinens áttétel útján átterjedt volna az egész világra, akár valami jeges daganat. Kissé megtébolyodott. Mindannyian becsavarodtak valamelyest, bár ez különféleképpen ütközött ki rajtuk. A többiek közül páran a szex megszállottjai lettek. A magasabb tudati funkcióik úgy elzsibbadtak és letompultak, hogy szabályosan állatiassá váltak, és kétségbeesetten sóvárogtak bármilyen emberi kontaktus után, amely nem kívánta meg tőlük a szavak használatát. Rögtönzött orgiákról is lehetett hallani. Quentin esténként egyszer-kétszer belebotlott egy-egy ilyen összejövetelbe – látszólag teljesen önkényes párosításban

gyűltek össze egy üres tanteremben vagy valakinek a hálószobájában, többé-kevésbé arctalan láncolatban. Fehér köntösük félig vagy teljesen lecsúszott, üveges, unott tekintettel cirógatták és fogdosták és gyömöszölték egymást, mindig teljes némaságban. Egyszer Janetet is látta, amint részt vesz egy ilyenen. A bemutatót legalább annyira szánták mások, mint saját maguk szórakoztatására, ám Quentin soha nem csatlakozott hozzájuk, még csak nem is nézte őket, csak elfordult, és közben felsőbbrendűnek és furcsamód indulatosnak érezte magát. Talán csak azért volt dühös, mert valami visszatartotta attól, hogy beszálljon közéjük. Aránytalanul nagy megkönnyebbülést érzett amiatt, hogy Alicet soha nem látta közöttük. Az idő múlt, vagy legalábbis Quentin úgy tudta, hogy elméletileg múlnia kellett, bár ennek személyesen nem sok bizonyítékát látta, hacsak nem számította bele a furcsa bajuszok és szakállak válogatott gyűjteményét, amit ő és hímnemű társai növesztettek. Bármennyit is evett, egyre vékonyabb és soványabb lett. Elmeállapota a kezdeti delejezettségtől a hallucinálásig romlott. Apró-cseprő, véletlenszerű dolgok hirtelen elsöprő erejű jelentőségre tettek szert – egy kerek kavics, egy seprűből kiálló kóbor szalmaszál, egy sötét piszokfolt a falon –, majd a fontosságuk pár perc múlva magától elenyészett. A tanteremben olykor fantasztikus teremtményeket látott az osztálytársai között elvegyülve – például egy hatalmas, elegáns barna botsáskát, amely egy szék háttámlájába kapaszkodva csüngött, vagy egy kérges, szarupikkelyes bőrű óriásgyíkot, amelynek a feje fehér lánggal

égett, és német akcentusa volt –, noha utólag sosem tudhatta biztosan, nem csak a képzelete tréfálta-e meg. Egyszer úgy vélte, látta azt az embert is, akinek az arcát ág takarta el. Érezte, hogy nem bírja már ezt sokáig. Azután egy reggel, a közös reggelizés közben Majakovszkij csak úgy, váratlanul bejelentette, hogy mindössze két hét maradt hátra a szemeszterből, és hogy ideje komolyan elgondolkozniuk a záróvizsgájukon. A teszt egyszerűen ennyiből állt: el kell jutniuk Dél-Varázskapuból a Déli-sarkra. Ehhez nagyjából nyolcszáz kilométernyi távolságot kell megtenniük. Nem kapnak se élelmet, se térképet, de még ruhát sem. Varázslattal kell megvédeniük és ellátniuk magukat. A repülés ki volt zárva – vagy gyalogszerrel teszik meg az utat, vagy sehogy, és emberi alakban, nem medveként, pingvinként vagy valami egyéb, a természetéből fakadóan hidegtűrő állat formájában. Megtiltottak mindenfajta együttműködést a hallgatók között – ha úgy tetszik, tekinthették ezt egyfajta versenynek is. Időkorlátot nem szabtak a feladat teljesítéséhez. És a vizsga nem volt kötelező. Két hét nem tűnt elég hosszú időnek, hogy megfelelően felkészülhessenek, ahhoz azonban túlságosan is hosszú volt, hogy ott lebegjen a fejük felett a döntés. Igen, vagy nem? Vállaljam, vagy megfutamodjak? Majakovszkij kihangsúlyozta, hogy biztonsági óvintézkedések alig-alig lesznek. Ígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy nyomon kövesse őket odakint, a nyílt terepen, de nem tudhatja biztosan, hogy ha elszúrják, képes lesz-e megmenteni a hitvány, hipotermiás seggüket.

A feladathoz sok mindent ki kellett deríteniük. Quentin ilyesmiken agyalt: Gondot okoz majd a leégés? A hóvakság? Igyekezzek megkeményíteni valahogy a talpamat, vagy próbáljak meg valamiféle mágikus lábbelit teremteni? Megoldható-e valamiképp, hogy szerezzek a konyhából egy kis birkafaggyút, amire szükségem lehet Chkhartishvili beburkoló hőpalást varázslata elvégzéséhez? És ha a vizsga még csak nem is kötelező, akkor mégis mi értelme? Mi lesz, ha megbukok? Az egész sokkal inkább valamiféle rítusnak vagy beavatási próbatételnek tűnt neki, mint tényleges záróvizsgának. Az utolsó reggelen Quentin korán felkelt, és az járt a fejében, hogy végigtúrja és kifosztja a konyhát titkos és tiltott varázslatösszetevőkért. Elhatározta magában, hogy küzdeni fog. Tudnia kellett, képes-e a feladatra, vagy sem. Ilyen egyszerű volt a dolog. A legtöbb konyhaszekrényt zárva találta – valószínűleg nem ő volt az első és egyetlen diák, akinek hasonló jutott az eszébe –, de sikerült megtölteni a zsebeit liszttel, elcsent egy kóbor ezüstvillát meg néhány régi, kicsírázott fokhagymagerezdet, amelyek talán kapóra jöhetnek még, bár maga sem tudta, hogy mihez kezdjen velük. Megindult lefelé. Alice az emeletek közötti lépcsőfordulóban várt rá. – Kérdeznem kell tőled valamit – jelentette ki eltökélten. – Szerelmes vagy belém? Nem gond, ha nem, csak… tudni akarom… tudnom kell. Csaknem végig sikerült megőriznie a határozottságát, csak az utolsó szavaknál csukott el a hangja, és suttogva fejezte be a mondatot.

Az óta a bizonyos délután óta, amikor rókaként együtt voltak, még csak egymás szemébe sem néztek. Annak pedig legalább három hete. Most ott álltak együtt a sima, hideg kőpadlón, szánalmas emberi alakban. Hogy lehet valaki, aki öt hónapja nem vágta le, de még csak nem is mosta meg a haját… hogy lehet ennyire gyönyörű? – Nem tudom – felelte a használat hiányától érdes hangon. A szavakat, amik elhagyták a száját, ijesztőbbnek érezte, mint bármilyen varázsigét, amit valaha kiejtett. – Mármint, azt hihetnéd, és joggal, hogy tudnom kellene. De nem. Tényleg fogalmam sincs. Próbálta könnyedre, társalkodóra venni a hangszínt, de ólomsúlyúnak érezte a testét. A padló, amin álltak, nagy sebességgel gyorsulni kezdett felfelé. Abban a pillanatban, amikor a legéberebb tudatossággal jelen kellett volna lennie a pillanatban, fogalma sem volt, hogy hazudik, vagy az igazat mondja. Ha már ennyi időt töltöttem itt, és ennyi mindent megtanultam, hogyhogy nem sikerült pont ezt az egy dolgot tisztáznom? Érezte, hogy cserbenhagyja mindkettejüket, Alice-t és saját magát is. – Semmi gond – felelte a lány, majd megvillantott egy gyors mosolyt, amitől Quentin mellkasában megfeszültek azok az ínszalagok, amelyek a szívét a helyén tartják. – Nem is gondoltam. Inkább az érdekelt, hogy őszintén bevallod, vagy inkább hazudsz nekem. Quentin teljesen megzavarodott. – Miért, hazudnom kellett volna?

– Semmi gond, Quentin. Tényleg. Finom volt. Mármint a szex. Ugye tisztában vagy vele, hogy teljesen rendben van, ha néha kellemes dolgokat is csinálunk? Megkímélte attól, hogy választ kelljen adnia: lábujjhegyre állt, és lágyan szájon csókolta. Az ajka száraz volt és kicserepesedett, a nyelve hegye viszont puha és meleg. Quentin úgy érezte, mintha ez volna az utolsó meleg dolog a világon. – Próbálj meg nem meghalni odakint – kérte a lány. Majd megpaskolta a borostás képét, és eltűnt előtte a lépcsőn a hajnal előtti félhomályban. Ez után a megpróbáltatás után a vizsgateszt csaknem kósza, megkésett gondolatnak tűnt. Külön-külön engedték ki őket a hóba, megszabott időközönként, hogy elvegyék a kedvüket az együttműködéstől. Majakovszkij Quentinnel vetette le elsőként a köntösét – Na, ennyit a lisztről, a fokhagymáról és az elgörbült ezüstvilláról! –, majd őt küldte ki elsőként meztelenül a védővarázs hatósugarán túlra, amely elviselhető szinten tartotta a hőmérsékletet Dél-Varázskapuban. Ahogy Quentin átlépett a láthatatlan határvonalon, az iszonyatos hideg pörölyként sújtott le rá, és minden képzeletet felülmúlt. Quentin egész teste görcsösen összerándult. Úgy érezte magát, mintha lángoló kerozinba vetették volna. A levegő égette a tüdejét. A hóna alá dugott kézzel előregörnyedt. – Jó utat! – kiáltott utána Majakovszkij. Odalökött Quentinnek egy Ziploc gyorszáras zacskót, tele valami zsíros, szürke anyaggal. Birkafaggyú. – Bog s’vami.

Tök mindegy. Quentin tudta, hogy alig néhány másodperce maradt, mielőtt az ujjai túlságosan megdermednek ahhoz, hogy varázsolhasson velük. Feltépte a zacskót, belenyomta mindkét kezét, és vacogva eldadogta Chkhartishvili beburkoló hőpalást varázslatát. Utána már könnyebbé vált a helyzet. A többi bűvölést szép sorjában, rétegelve adta hozzá: a szél és napfény elleni védelmet, a gyorsaságot, az erős lábakat, a megkeményedett talpat. Felhajított a magasba egy navigációs varázst, mire egy hatalmas, fénylő – de csak őáltala látható – arany iránytű jelent meg felette az égen. Quentin ismerte a varázsigék elméleti hátterét, de még sosem tette próbára őket a gyakorlatban így egyszerre, teljes erőbedobással. Szuperhősnek érezte magát. Emberfeletti erejűnek. Készen állt nekivágni a feladatnak. Megfordult, hogy pontosan elébe kerüljön az iránytű lapján a D jelzés, és sebesen ügetni kezdett a horizont felé, nagy ívben megkerülve az épületet, amelyből az imént lépett ki. Meztelen talpa minden dobbanása némán verte fel a csontszáraz porhavat. Így, hogy aktiválta az erősítő bűbájokat, úgy érezte, mintha combja helyén sűrített levegővel hajtott acéldugattyúk működnének. Lábikrája acél kamionrugóként feszült. Lábfeje olyan kemény és érzéketlen tömb volt, akár a Kevlar-fékpofák. Utólag szinte semmire nem emlékezett abból a hétből, ami ezután következett. Az egész nagyon klinikai jellegű probléma volt. A technikai lényegére egyszerűsítve a kérdést, minden az erőforrások helyes kezelésén és beosztásán múlt: az élet és tudatosság testében pislákoló apró lángjának táplálásán, őrzésén és szításán, miközben Antarktisz egész hó- és jégmezője

megpróbálta kiszipolyozni belőle azt a kevéske hőt, cukrot és vizet, ami nem hagyta kihunyni. Csak nagyon keveset és éberen aludt. Vizelete mély borostyánsárgára változott, majd teljesen elapadt. A táj monotóniája kérlelhetetlen maradt. Valahányszor felhágott egy alacsony, csikorgó jéggerinc tetejére, ugyanolyan dűnék egészen a látóhatárig nyújtózó, végtelen klónsorozatának lehangoló látképe tárult a szeme elé. A gondolatai körbejártak. Teljesen elvesztette minden időérzékét. Az Oscar Mayerreklámdalocskákat és A Simpson család vezérdallamát dúdolgatta. Beszélt Jameshez és Juliához. Olykor összekeverte Jamest Martin Chatwinnel, Juliát pedig Jane-nel. Minden gramm zsír leégett a testéről; a bordái úgy kiálltak, mintha próbálnának kitüremkedni a bőrén. Óvatosnak kellett lennie. A hibázási lehetősége rendkívül szűk határok között mozgott. Az általa használt varázsigék igen nagy erejűek és tartósak voltak, és önálló életet éltek. Meg is halhatott idekint, és a holtteste valószínűleg akkor is boldogan továbbügetett volna magától a Déli-sark felé. Naponta egyszer-kétszer, néha többször száj nélküli, kék gleccsertorok nyílt a talpa alatt, és gyorsan ki kellett kerülnie, vagy varázslat segítségével át kellett rugaszkodnia felette. Egyszer egyenesen belebotlott egybe, és több mint tíz métert zuhant a kékes sötétségbe. A sápadt, meztelen teste körüli oltalmazó pajzsvarázs olyan vastag és erős volt, hogy alig vette észre, mi történik. Csikorogva, lassan lefékezett, beszorulva két érdes jégfal közé, majd újra kiemelte magát a felszínre, mint a Lorax 23, és már futott is tovább.

Ahogy testi ereje apadni kezdett, az acélos mágikus energikusságra és lendületre támaszkodott, amire a Majakovszkij professzor melletti átmeneti tanonckodása során tett szert. Többé már nem véletlen szerencsének tekintette, amikor sikerrel használta a varázserejét. A mágikus és fizikai realitások világait egyformán valóságosnak és jelen valónak érezte. Tudatos gondolkodás nélkül, szinte ösztönösen hívott életre egyszerű, alapvető varázslatokat. Olyan természetesen és könnyen nyúlt a saját magában rejlő varázserőkhöz, ahogy az étkezőasztalnál nyúlt volna a sószóróért. Még azt a képességet is megszerezte, hogy rögtönözzön kissé: megtippelte a mágikus Körülményeket, amikor nem állt módjában, hogy előzetesen begyakorolja őket. Mindez döbbenetes jelentőségű: a mágia nem egyszerűen valami véletlenszerű dolog: ténylegesen alakot ölt – egy fraktálszerkezetű, kaotikus alakkal ugyan, ám vakon tapogatózó mentális ujjai tudattalanul is kezdték feltérképezni és kielemezni. Eszébe jutott az előadás, amelyet Majakovszkij tartott nekik pár héttel korábban, amelyre akkor nem sok figyelmet fordított. Most azonban, ahogy egy örökkévalóságon át ügetett a fagyott, egyenetlen jégmezőkön, csaknem szóról szóra visszaidéződtek benne az elhangzott szavak. – Ki nem állhattok engem – kezdte Majakovszkij. – Már a puszta látványomtól is rosszul vagytok, skraelings. – Így nevezte őket, skraelingnek. A jelek szerint ez valami régi viking kifejezés volt, ami durván olyasmit jelenthetett, hogy „hitvány, nyavalyás csirkefogók”.

– De ha csak még egyszer az életben odafigyeltek rám, akkor emlékezzetek arra, amit most mondok. Amint varázshasználóként eléritek a folyékonyságnak egy bizonyos szintjét, elkezditek szabadon befolyásolni a valóságot. Persze nem mindannyian… Dale, szerintem például igen valószínűtlen, hogy te eljuss eddig a pontig. Ám némelyikőtöknek egy nap nagyon könnyen, csaknem maguktól tolulnak majd az ajkára a varázsigék, és csak igen kevés dolog gátol majd a tudatos erőfeszítésben. – Amikor eljön ez a változás, csak annyit kérek, hogy tudjátok, mi történik, és maradjatok éberek. Mert egy igazi varázslónak nincs világos határvonal aközött, ami az elméjén belül, és ami azon kívül létezik. Ha kívántok valamit, az formát ölt. Ha megvetést éreztek valami iránt, látni fogjátok elpusztulni. Egy mesteri varázsló ebben a tekintetben nem sokban különbözik egy gyerektől vagy egy eszelőstől. Nagyon tiszta fejre és rendkívüli akaraterőre van szükség a helyes működéshez, ha egyszer az ember eljut ebbe az állapotba. És nagyon gyorsan ki fog derülni a számotokra, hogy megvan-e bennetek ez a fajta tisztaság és erő. Majakovszkij még egy hosszú pillanatig méregette a néma arcokat, nem is próbálva leplezni utálkozását, majd lelépett a pulpitusról. – Öregkor – hallotta Quentin a morgását. – Elvesztegetett idő, akárcsak az ifjúság. Amikor végre leszállt az éj, a csillagok hihetetlen erővel és szépséggel, élesen ragyogtak fel a feje felett. Quentin az égre emelt fejjel, magasra felhúzott térdekkel kocogott – már nem érzett semmit deréktól lefelé –, mámorittas elszigeteltségben,

teljesen beleveszve a látványosságba. Semmivé vált, egy futó kísértetté, a meleg hús parányi lidércfényévé az éjféli fagynak ebben a néma mindenségében. Egyszer a sötétséget pár percre megzavarta valamiféle pislákoló villódzás a látóhatáron. Ráébredt: bizonyára egy másik hallgató az, egy másik skraeling, akárcsak jómaga, az övével párhuzamos úton haladva, de valamivel előtte, és tőle jócskán, legalább negyven kilométerrel keletre. Fontolóra vette, hogy irányt vált, és felveszi vele a kapcsolatot. De komolyan, mi értelme volna? Megkockáztassam, hogy kivágjanak együttműködésért, csak mert odaköszöntem valakinek? Mi dolgom nekem, a szellemnek, a meleg hús-vér lidércfénynek bárki mással? Bárki is az, másfajta varázsigéket használ, mint én – gondolta szenvtelen tárgyilagossággal. Ebből a távolságból nem tudta kivenni pontosan a varázslatok mibenlétét, annyi azonban nyilvánvaló volt, hogy jó sok rózsaszínesfehér fénykibocsátással járnak. Nem szakszerű. Nem hatékony. És nem elegáns. Amikor felkelt a nap, ismét elvesztette a szeme elől a hallgatótársát. Valami mérhetetlen időmennyiséggel később Quentin pislogni kezdett. Már rég elvesztette a szokást, hogy lehunyja az elemektől varázslattal védett szemét, de valami zavarta őt. Aggasztó dolognak tűnt, bár hogy miért, azt magának is alig tudta megfogalmazni valamilyen értelmes módon, összefüggően. Fekete folt keletkezett a látómezejében.

A táj, ha lehet, csak még egyhangúbbá vált. Messze maga mögött hagyta a pillanatokat, amikor a sötét, fagyott kristálypala csíkjai nagy ritkán kibukkantak a fehér hótakaró alól. Egyszer elhaladt valami mellett, ami – ezt csaknem biztosra vette – egy aláhullt és a jégbe ragadt meteorit lehetett: egy fekete göröngy, akár egy elveszett szénbrikett. De az nagyon régen volt már. Túl messzire jutott. És teljesen elveszett. A rendes alvás többnapos hiánya után az elméje sima mechanikus gépezetté egyszerűsödött, aminek semmi más dolga nem volt, csak hogy figyelje a varázslatok állapotát, és mozgassa a lábait. De miközben rendellenességek után kutatva gépies rutinellenőrzést tartott, az iránytűje is kezdett megbolondulni. A mutatója szeszélyesen ide-oda imbolygott, és mintha kissé el is torzult volna. Az É betű hatalmasra nőtt és megduzzadt; a teljes kör öthatodát elfoglalta, míg a szélrózsa többi iránya csaknem semmivé fonnyadt. A D jel, amit elvileg követnie kellett, mikroszkopikus méretű kacskaringóvá zsugorodott az iránytű szélén. A fekete folt magasabb volt, mint amilyen széles, és úgy mozgott fel-alá minden lépésénél, ahogy csak egy valós tárgy látványa tenné. Akkor tehát nem a szaruhártyám károsodott meg. Ráadásul fokozatosan egyre nagyobbra növekedett. Végül felismerte: Majakovszkij volt. Egymagában állt a havas semmi közepén, takarót tartva a kezében. Bizonyára eljutottam a Délisarkra. Quentin már teljesen el is felejtette, hová tart és miért. Amikor elég közel ért, Majakovszkij elkapta. A magas férfi felmorrant, ráborította a nehéz, érdes pokrócot, és lerántotta a

hóba. Quentin lábai még néhány másodpercig maguktól tovább mozogtak, majd végül megálltak. Zihálva feküdt az oldalán, és úgy rángatózott, akár egy hálóba ragadt hal. Kilenc napja ez volt az első alkalom, hogy abbahagyta a futást. Az ég forogni kezdett felette. Öklendezhetnékje támadt. Majakovszkij tüzetesen megvizsgálta. – Mologyec, Quentin. Jól van! Jó fiú vagy! Megcsináltad. Most hazamész. Volt valami különös Majakovszkij hangjában. Eltűnt belőle a gúnyos megvetés, és elmélyült az érzelmektől. Az idős varázsló szája széle egy pillanatra mosolyra görbült, elővillantva sárga fogait borotválatlan képén. Fél kézzel talpra rántotta Quentint; a másik kezével tett néhány lendületes mozdulatot, és a levegőben megjelent egy portálkapu. Minden teketória nélkül keresztüllökte rajta Quentint. Quentin megtántorodott, és bezuhant a zöld színek és formák tudatmódosító orgiájába, amely olyan erőszakosan rontott rá, hogy eleinte fel sem ismerte benne Varázskapu hátsó teraszát egy meleg, verőfényes, nyári napon. A sarki jégsivatag sivár, fehér üressége után a campus a hangok, színek és a melegség kavargó érzéki csalódásainak hatott. Szorosan behunyta a szemét. Hazaérkezett. A hátára gördült a sima, forró kövön. A madarak fülsiketítően csiripeltek. Lassan kinyitotta a szemét. Még a pázsitnál és a fáknál is különösebb látvány fogadta: visszanézve a portálon át, még mindig látta a magas, csapott vállú varázslót, amint ott áll, mögötte pedig az Antarktisz kopár vidéke. Felverődött körülötte a hó. Néhány kósza hópihe átsodródott a kapun, és még a

levegőben semmivé olvadt. Az egész olyan volt, mintha egy ovális keretbe foglalt festmény lógna a levegőben. Ám a varázsablak máris kezdett bezáródni. Bizonyára elő kell készülnie, hogy visszatérjen üres, sarkvidéki udvarházába – gondolta Quentin. Integetett neki, ám Majakovszkij nem nézett rá. Kibámult a Ház mögötti Labirintus és a varázskapus campus többi részére. Az arcára óvatlanul kiülő sóvárgás olyan gyötrelmes vágyakozásról árulkodott, hogy Quentinnek el kellett fordítania a tekintetét. Azután bezárult a mágikus portál. Véget ért a próba. Május végére járt az idő, és a levegő teli volt szálló virágporral. Az Antarktisz megritkult, tiszta légköréhez képest ez forrónak, leves sűrűségűnek hatott. Az élmény sokban emlékeztetett a legelső napra, amikor megérkezett Varázskapuba, egyenesen abból a dermesztő brooklyni délutánból. A nap vadul égette. Eltüsszentette magát. Mindannyian vártak rá, vagy legalábbis csaknem mindenki: Eliot, Josh és Janet legalábbis. Régi iskolai egyenruhájukban feszítettek. Kövérnek, boldognak, elégedettnek és ellazultnak tűntek, és a történtek ellenére egyáltalán nem látszottak lestrapáltnak – mintha az elmúlt hat hónapban mást se tettek volna, csak a feneküket meresztették és sajtos szendvicset faltak volna. – Üdv újra itt! – köszöntötte Eliot. Épp egy sárga körtét majszolt. – Csak tíz perce mondták, hogy lehet, hogy mindjárt érkezel. – Azta! – kerekedett el Josh szeme. – Öcsém, jól lefogytál! Egy varázslónak égető szüksége van a kajára. Meg egy alapos

zuhanyra is. Quentin tudta, csak pillanatok választják el attól, hogy könnyekben törjön ki és elájuljon. Még mindig a teste köré volt csavarva Majakovszkij érdes vászonpokróca. Lenézett sápadt, fagyott lábfejére. Fagyásnyomokat mindenesetre nem látott, bár az egyik lábujja furcsa szögben állt. De egyelőre nem fájt. Nagyon, de nagyon kényelmes volt – mámorítóan jóleső – így a hátán feküdni a forró kövön, miközben a többiek lenéztek rá. Tudta, valószínűleg fel kellene kelnie, ha másért nem, legalább udvariasságból, de még nem érzett magában semmi késztetést, hogy megmozduljon. Akár maradhatok is, ahol vagyok, és szusszanhatok még egy percet. Azt hiszem, megérdemlek egy kis pihenést – gondolta. – Jól vagy, haver? – kérdezte Josh. – Milyen volt? – Alice jól lealázott – vette át a szót Janet. – Ő két napja megjött. Már haza is ment. – Másfél hétig voltál odakint – közölte Eliot. – Már kezdtünk aggódni érted. Miért nem fogják már be? Ha csak nézhetnék fel rájuk, néma csendben, az maga volna a tökély. Nem vágyott másra, csak hogy lássa őket, hallgassa a madárcsicsergést, és érezze a teste alatt a meleg kőlapokat. És talán arra, hogy valaki hozzon neki egy pohár vizet – egyszeriben kétségbeejtő szomjúság tört rá. Megpróbálta közölni velük, ám a torka szárazsága és kaparó érzete nem engedte. Végül csak egy halk, rekedtes hangot sikerült kipréselnie magából. – Ó, szerintem tudni akarja, mi van velünk – mondta Janet. Beleharapott Eliot körtéjébe. – Ja, senki más nem ment ki

közülünk, csak ti ketten. Miért… tán azt hitted, elment az eszünk?

ALICE Quentin azon a nyáron szemernyi időt sem töltött Brooklynban, mert a szülei már elköltöztek. Váratlanul, és anélkül, hogy ezt vele is megbeszélték volna, szép summáért eladták a városban Park Slope-i lakóházukat, és félig-meddig visszavonultak egy McMansion gyarmati stílusú családi házba Boston Chesterton nevű békés kis kertvárosába, ahol Quentin édesanyja naphosszat festhetett, az apja pedig, nos, csak a jó ég tudja, mit művelt. A sokk, hogy elszakították őt a helytől, ahol egész addigi életét töltötte, csak annál meglepőbb volt, mivel voltaképpen elmaradt. Quentin önvizsgálatot tartott: kereste énjének azt a részét, amelynek hiányolnia kellett volna a régi környéket, de sehol sem találta. Feltételezte, hogy amióta elment otthonról, végig egyfajta vedlési folyamat zajlott benne, amely megszabadította korábbi személyiségétől, és vele együtt a régi életétől – anélkül, hogy egyáltalán észrevette volna. Ez csak még egyszerűbbé és egyértelműbbé tette a dolgokat. Tulajdonképpen valószínűleg könnyebb is volt ez így mindenkinek. Nem mintha a szülei törődésből vagy a nyilvánvaló anyagi megfontolásokon túl bármilyen egyéb indíttatásból költöztek volna el. A chestertoni ház citromsárga volt, zöld spalettákkal, és egy olyan parcellán állt, amelyet drasztikusan tájkertté alakítottak, így szinte önmaga virtuális megjelenítésének tűnt. Bár többékevésbé részleteiben is gyarmati stílusban építették meg, olyan hatalmas volt – minden irányban kidudorodó extra

szárnyakkal, oromzatokkal és tetőszerkezetekkel –, hogy szinte úgy festett, mintha nem is felhúzták, hanem inkább egy óriási pumpával felfújták volna. Odakint méretes légkondicionáló betonbunkerek zümmögtek éjjel-nappal. Az egész még annál is valószerűtlenebbnek tűnt, mint amilyennek a való világot általában érezte. Amikor Quentin nyári vakációra hazaérkezett – ami Varázskapuban nyárnak számított, az errefelé szeptember volt –, a szülei megriadtak lesoványodott kinézete, komor megjelenése, üres, kissé idegsokkos tekintete és bizonytalan, csaknem űzött viselkedése láttán. Ám a vele kapcsolatos kíváncsiságuk, mint mindig, most is elég visszafogott volt ahhoz, hogy könnyen kezelhető legyen, és – hála masszív, örökké dugig tömött kertvárosi hűtőszekrényüknek – gyorsan elkezdte felszedni magára a leadott kilókat. Eleinte igazi megkönnyebbülést jelentett, hogy folyton meleg van, hogy mindennap nyugodtan alhat, és hogy megszabadult Majakovszkijtól meg a Körülményektől, és attól a könyörtelen, fehér sarki napfénytől. Ám alig telt el három nap, és Quentin máris ismét unni kezdte magát. Az Antarktiszon arról fantáziált, hogy nem kell majd semmi egyebet tennie, csak feküdni az ágyban, aludni, és csak bámulni az eget, most azonban, hogy elérkeztek ezek az üres órák, bámulatosan gyorsan megkopott a varázsuk. A Dél-Varázskapuban megtapasztalt hosszú csendek türelmetlenné tették, ha üres fecsegés vette körül. Minden érdeklődését elvesztette a tévé iránt is – elektronikus bábjáték volt a szemében, egy olyan álvilág művi utánzata, amely egyébként sem jelentett neki semmit. Csak a valós élet – Vagy

inkább fantasztikus élet? Akármelyik legyen is Varázskapu –, csak az számított, és az valahol másutt zajlott. Mint általában, amikor a szüleinél ragadt, most is kéjesen belevetette magát a Fillory-sorozat világába. Valahányszor a szeme elé kerültek a régi, ezerkilencszázhetvenes években készült védőborítók, egyre elavultabbnak tűntek a tudatmódosító hatású Sárga tengeralattjárószerű színpalettájukkal, némelyik borító pedig teljesen kifakult, és a füle könyvjelzőként be volt dugva a lapok közé. A könyvekben rejlő fantáziabirodalom azonban most is éppolyan frissnek és elevennek hatott, mint mindig: csöppet sem vesztett varázsából az idő múlásával. Quentin korábban még sosem értékelte ennyire a második könyv – A lány, aki megmondta, hány óra van című kötet – elmésségét. Ebben a részben Rupert és Helen hirtelen kerülnek át Filloryba, egyenesen a bentlakásos iskoláikból; a Chatwin testvérek egyedül ekkor kelnek át nyár helyett télen. Egy korábbi időszakban találják magukat, amely átfedésben áll az első kötet történetével. Az események előzetes ismeretének segítségével Rupert nyomon követi Martin és Helen – a korábbi Helen – minden lépését, miközben ők pontról pontra megismétlik A világ a falakban című kötetben leírt cselekményt. Elrejtőzik a szemük elől, és titokban, a tudtukon kívül hagy nekik nyomra vezető jeleket, és segíti ki őket, mint kiderül, az a rejtélyes szereplő, akit csak Erdőlakóként ismernek, és aki nem más, mint Rupert álruhában. Quentin azon tűnődött, vajon Plover nem csak azért írta-e meg A lány, aki megmondta, hány óra van részt, hogy betömje A világ a

falakban című nyitó kötet történetvezetésében tátongó lyukakat, és elsimítsa a logikai következetlenségeket. Helen eközben vadászni kezd a rejtélyes Fillory Csahos Fenevadjára24, amelyet a legenda szerint nem lehet csapdába ejteni, ám ha valakinek mégis sikerülne – minden logikai megfontolást félretéve –, akkor annak elvileg teljesíti a szíve vágyát. A Fenevad fortélyos, tekervényes hajszára csalja a lányt, amelyben valamiképpen ki-be lépnek a Fehértornyos Kastély könyvtárát díszítő elvarázsolt falikárpitok szőttesébe. Helennek mindig csak egy pillantást sikerül vetnie rá, ahogy félénken kiles rá egy hímzett bokor mögül, mielőtt megvillan hasított patás lába, és eltűnik a sűrűben. A történet végén szokás szerint megjelennek a kos ikrek – Parázs és Zsarátnok –, akár egy pár baljós, kérődző csendőr. Természetesen ők a jó erőket képviselték, ám abban, ahogy Filloryt felügyelték, mégis volt valami enyhén orwelli kicsengés: mindenről tudtak, ami a birodalomban történt, és a hatalmuknak nem volt semmilyen nyilvánvaló határa. Ritkán szánták rá azonban magukat arra, hogy közvetlenül beavatkozzanak az eseményekbe a felügyeletükre bízott teremtmények nevében. Jobbára csak megdorgáltak minden érintettet azért a zűrzavarért, amit okoztak, befejezték egymás mondatait, majd mindenkivel megújíttatták a hűbéresküjét, mielőtt tovább kalandoztak volna, hogy lelegeljék valamelyik balszerencsés farmer lucernaföldjét. És ezúttal is a lehető leghatározottabban visszatessékelték Rupertet és Helent a valós világba, vissza az iskoláik nyirkos, hideg, sötét, faburkolatos termeibe, mintha soha a lábukat se tették volna ki onnan.

Quentin még A vándorló dűnén is átrágta magát, a sorozat ötödik, utolsó könyvén (mármint amit Quentinen kívül bárki más utolsónak ismert), amely nem épp a rajongók kedvence. Másfélszer olyan hosszú, mint a sorozat bármely másik darabja; a főszereplője Helen, és a legfiatalabb Chatwin lány, az okos, befelé forduló Jane. A vándorló dűne hangvétele eltér a korábbi könyvekétől: miután a két utolsó részben hiábavalóan kutattak eltűnt fivérük, Martin után, a Chatwinek megszokottan derűs, angol fékezhetetlenségét valamilyen csendes, reménytelen vágyódással telített, szomorkás hangulat mérsékli. Amikor belépnek Filloryba, a két lány összetalálkozik egy rejtélyes homokdűnével, amely teljesen magától vándorol keresztülkasul a királyságban. Megmásszák a dűnét, és azon kapják magukat, hogy végigutazzák a hátán Fillory zöldellő tájait, majd eljutnak messze délen egy álomszerű, sivatagos pusztaságba, ahol a könyv hátralévő részének legjavát töltik. Szinte semmi sem történik ott. Az oldalakat Jane és Helen végeérhetetlen párbeszédei töltik meg a helyes és helytelen dolgokról, kamaszosan keresztény metafizikai kérdésekről, és arról, hogy vajon a Föld vagy Fillory iránt vannak igazi kötelezettségeik. Jane kétségbeesetten aggódik Martin miatt, ám egyszersmind, akár Quentin, kissé féltékeny is: bármilyen vastörvény akadályozta is meg, hogy a Chatwin testvérek örökké ott maradjanak Filloryban, a fivérük valahogy mégis talált egy kiskaput, valami kibúvót – vagy az talált őrá. Élve vagy holtan, de sikerült kijátszania a látogatói vízumát, és a megengedettnél tovább ott maradnia.

Ám Helen, aki némiképp házsártos természetű, egyre nagyobb megvetéssel gondol Martinra, és elhalmozza szidalmakkal – úgy hiszi, a fivérük csak azért bujkál Filloryban, hogy ne kelljen hazatérnie. Ő az a gyermek, aki nem akarja otthagyni a játszóteret, vagy aki nem akar este ágyba bújni. Ő Peter Pan. Miért nem képes felnőni és szembenézni a való világgal? Helen önző puhánynak nevezi, aki „a legnagyobb kisbaba mindünk közül”. Végül a nővéreket felveszi egy fenséges vitorlás hajó, amely úgy suhan a homokban, mintha a tenger hullámait szelné. A hajó legénysége hatalmas nyulakból áll, akik talán túlzottan cukik lennének (A vándorló dűne utálói mindig az Endor bolygó Ewokjaihoz hasonlították őket), ha nem tanúsítanának lenyűgözően katonás fegyelmet és gondos figyelmet bonyolult szerkezetű járművük működésének technikai részletei iránt. A nyulak búcsúzóul megajándékozzák Jane-t és Helent egy sor varázsgombbal, amelyek segítségével természetfeletti úton, tetszésük szerint átrepíthetik magukat a Földről Filloryba, és vissza. Amikor hazatérnek Angliába, Helen képmutató módon tüstént elrejti a gombokat, és nem hajlandó elárulni Jane-nek, hová dugta őket, mire Jane ízes korabeli tájszólással jól lehordja őt mindennek, és tűvé teszi értük az egész háztartást. De sosem sikerül a mágikus gombok nyomára akadnia, és ezzel a mozzanattal cseppet sem kielégítően ér véget a könyv, és vele az egész sorozat. Még ha nem is derült volna ki, hogy a sorozat utolsó kötete valójában A mágusok, Quentint akkor is foglalkoztatta, vajon Plover egyáltalán hogyan folytathatta volna a történetet. Először

is, kifogyott a Chatwinekből: az egyes részekben mindig két-két Chatwin gyerek játszotta a főszerepet, egy idősebb a korábbi részből, és egy új, fiatalabb testvére. Ám a csinos, sötét hajú Jane az utolsó, legfiatalabb Chatwin volt a családban. Talán egyedül tért volna vissza Filloryba? Azzal megtörte volna az eddigi hagyományt. Másodszor, a könyvekben épp az jelentette a legfőbb szórakozást, hogy az olvasó izgatottan várta, mikor és hogyan sikerül a Chatwineknek megtalálniuk a Filloryba vezető utat, és mikor jelenik meg előttük, és csakis előttük, a mágikus ajtó. Persze az ember tudta, hogy meg fog jelenni, és mégis, mindig meglepődött, amikor végül megtörtént. Ám a varázsgombokkal a szereplők tetszésük szerint tudtak volna ki-be járkálni Filloryba. És akkor hol maradna az izgalom? Mi lenne ebben a csodás? Helen talán épp emiatt rejtette el őket. Mert ennyi erővel akár egy metróvonalat is építhettek volna egyenesen Filloryba. Quentin szüleivel folytatott párbeszédei olyannyira ismétlődtek és annyira a saját érdekei ellen dolgoztak, hogy úgy hangzottak, akár valami kísérleti színház előadásai. Reggelente olyan sokáig ágyban maradt, ameddig csak bírt: próbálta elkerülni a velük való közös reggelit, de ők mindig megvárták. Nem győzhetett: nekik még nála is kevesebb volt a teendőjük. Olykor eltűnődött, vajon nem valami perverz játékot űznek-e vele a szülei, amelyben ők talán szívesen részt vesznek, ő viszont nem. Amikor lement a földszintre, ott találta őket az asztalnál, amelyen szanaszét hevertek a levágott kenyérhéjak, a morzsák,

mandarinhéjak és müzlistálak – a reggelijük maradványai. Miközben úgy tett, mint akit érdekel a Chesterton Chestnut, elméjében kétségbeesetten kutatott valami legalább halványan elfogadható beszédtéma után: – Szóval. Még mindig tervezitek, hogy elmentek arra a délamerikai útra? – Dél-Amerika? – nézett fel az apja meghökkenve, mintha meg is feledkezett volna róla, hogy Quentin is ott van. – Nem mentek Dél-Amerikába? Quentin szülei néma pillantást váltottak. – Spanyolország. Spanyolországba és Portugáliába megyünk. – Ó, Portugália. Hát persze! Nem is tudom, valamiért Peru rémlett. – Spanyolország és Portugália. Az édesanyád kedvéért. Van valami művészeti csereprogram a lisszaboni egyetemen. Azután végighajózunk a Tigrisen. – Tagus, drágám! – javította ki Quentin anyja, az ő jellegzetesen gyöngyöző, „Egek, mekkora idiótához mentem hozzá!” kacagásával. – Az a Tagus! A Tigris Irakban van. Nagy, egyenes metszőfogaival beleharapott egy szelet mazsolás pirítósba. – Hát nem hinném, hogy a közeljövőben bármikor is a Tigrisen hajóznánk! – Quentin apja hangosan nevetett ezen, pont úgy, mintha valami vicceset mondott volna, azután elgondolkodva elhallgatott. – Drágám, emlékszel arra a hétre, amit a Volgán töltöttünk egy lakóbárkán…? Ekkor az oroszországi emlékek hosszadalmas felidézése következett; kettős beszámolójukat jelentőségteljes csendek

szakították meg, amiket Quentin olyan szexuális élményekre való utalásként értelmezett, amelyekről tudni se akart. Mindez elég volt ahhoz, hogy irigyelni kezdje Chatwinéket, akiknek az apjuk a seregben, anyjuk pedig bolondokházában volt. Majakovszkij bizonyára tudta volna, mit kezdjen az efféle locsogással. Rövid úton elnémította volna őket. Quentin azon tűnődött, vajon mennyire lehet nehéz megtanulni azt a varázsigét. Quentin minden délelőtt nagyjából tizenegy óra tájban elérte a tűrőképessége határát, és kimenekült a házból Chesterton viszonylagos biztonságába, amely továbbra is makacsul ellenállt annak, hogy akár a legcsekélyebb jelét mutassa az önelégült zöldövezeti külsőségei mögött rejlő bármilyen esetleges rejtélynek vagy ármánynak. Quentin sosem tanult meg vezetni, úgyhogy apjának az ezerkilencszázhetvenes évekből megmaradt fehér tízsebességesén – amely lomha bicikli volt, és nyomott vagy egy tonnát – járt be a városka központjába. Dicsőséges gyarmati öröksége előtti tiszteletadásként a települést egy sor drákói szigorúságú, megosztó törvény uralta, amelyek mindent az állandó, természetellenes furcsaság állapotában tartottak. Quentin – mivel nem ismert senkit és nem törődött semmivel –, cél nélkül kóborolt. Bejárta valami híres forradalmár alacsony mennyezetű, súlyos gerendákkal dúcolt rezidenciáját. Megtekintett egy szögletes, fehérre meszelt, ezerhétszázhatvanhat körül emelt unitárius templomot. Megszemlélte a dús, sima pázsitot, ahol amatőr szárazföldi partizáncsapatok szálltak szembe alaposan kiképzett és jól

felfegyverzett,

vörös

kabátos

brit

katonákkal,

előre

megjósolható eredménnyel. Várt rá egy kellemes meglepetés is, a templom mögött eldugottan: egy pompás, félig-meddig már az enyészeté lett tizenhetedik századi sírkert, egy kis, szögletes egyházi parcella harsogóan zöld fűvel, teliszórva nedves, sáfrányszínű szilfalevelekkel. Girbegurba kovácsoltvas kerítés futotta körül. Odabent kellemesen hűvös és csendes volt. A sírköveket mindenütt szárnyas koponyák díszítették, és a láztól elragadott egész családokról megemlékező rossz, négysoros kegyeleti versikék, amelyek mostanra helyenként teljesen olvashatatlanná koptak. Quentin lekuporodott a nedves fűre, próbálta megfejteni az egyik ősrégi feliratot egy téglalap alakú, kék palatömbön, amely félbehasadt, és félig már belesüllyedt a körülötte hullámként emelkedő zöld gyepbe. – Quentin! Felegyenesedett. Egy nagyjából vele egykorú fiatal nő lépett be a temetőkert kapuján. – Szia. – köszönt rá óvatosan. Honnan tudja a nevemet? – Gondolom, nem hitted volna, hogy megtalállak – mondta az idegen bizonytalanul. – Nem hiszem, hogy megfordult volna a fejedben. Egyenesen odament hozzá. Quentin a legutolsó pillanatban döbbent rá, hogy a lány nem akar megállni. Túl későn, hogy bármit is tehetett volna ellene. Anélkül, hogy megtört volna a lendülete, megragadta Quentin barna széldzsekijét, és egészen közel nyomult. Quentin botladozva hátrálni kezdett, felbukott egy alacsony sírkőlapban, és hátratántorodott, egyenesen egy ciprusfa illatos ágai közé. Egész délután hol elállt, hol eleredt az

eső, és a tűlevelek nyirkosak voltak. A lány arca, amelyet veszélyesen közel tolt az övéhez, dühös maszkká torzult. Quentin leküzdötte a feltörő késztetést, hogy dulakodni kezdjen. Nem hagyom, hogy rajtakapjanak, amint egy idegen lánnyal verekszem egy temetőben. – Hé-hé-hé! – tartotta fel a kezét. – Állj! Állj már meg! Rendben? – Most itt vagyok – mondta a lány, bizonytalanul próbálva megőrizni az önuralmát. – Itt vagyok, és beszélni fogunk. Most nem fogsz lerázni. Most, hogy közelebbről is szemügyre vehette a lányt, látta, hogy minden pocikája segítségért kiált. Üvöltött róla, hogy teljesen kész van. Túl sápadt és túl vékony volt. A tekintete túl vad. Hosszú, sötét haja tartás nélkül, csapzottan lógott és mosdatlan szagot árasztott. Elnyűtt gót öltözéket viselt – a karja fekete szigetelőszalagnak látszó valamivel volt körbetekerve. A kézfején bevarasodott, vörös karmolásnyomok éktelenkedtek. Alig ismerte fel. – Ott voltam, és te is ott voltál – sziszegte Julia, mélyen a szemébe nézve. – Igaz? Azon a helyen. Abban az iskolában, vagy miben. Bejutottál, ugye? Ekkor esett le neki. Végül mégiscsak részt vett Julia a felvételi vizsgán, mégsem tévedett, amikor látni vélte – de nem sikerült neki. Kirostálták az első körben, az írásos tesztfeladatoknál. De ez az egész nagyon nem stimmelt. Nem lett volna szabad így történnie, biztonsági óvintézkedéseket tettek ellene. Bárkinek, aki megbukott a vizsgán, elvileg finoman, szeretetteljesen el kellett volna homályosítani az emlékeit, majd

gondosan felülírni valami hihető alibivel. A tanárok mindig tettek róla. A feladat nem volt egyszerű, és különösebben etikus sem, de a felejtést hozó varázsigék emberségesek voltak, és előre tudatták velük. Csak épp nála valamiért nem működtek, legalábbis nem teljesen. – Julia – nyögte. Az arcuk csaknem összeért. A lány lehelete nikotintól bűzlött. – Julia, mit keresel te itt? – Ne játszd meg magad! Ne merészelj úgy tenni, mintha nem tudnád, miről beszélek! Abba a suliba jársz, ugye? A varázsegyetemre? Quentin arca rezzenéstelen maradt. Varázskapuban az egyik legfőbb alapszabálynak számított, hogy senki kívülállóval nem beszélhetnek az iskoláról. Aki vétett ez ellen, ki is csaphatták érte. De mindegy, ha Fogg elcseszte a memóriatörlő bűbájt, az nem Quentin baja. Ez pedig itt nem akárki, hanem Julia. Bájos, szeplős arca, amely most oly közel volt az övéhez, sokkalta idősebbnek tűnt. A bőre ragyafoltos volt. Látszott rajta, hogy komoly lelki kínok gyötrik. – Jól van – adta meg magát Quentin. – Oké. Persze. Odajárok. – Tudtam! – rikoltotta. Bakancsos lábával nagyot toppantott a sírkert pázsitján. Quentin úgy vette ki a reakciójából, hogy legalább félig-meddig blöffölt. – Tudtam, hogy létezik! Tudtam! – motyogta a lány, leginkább magának. – Tudtam, hogy nem csak álmodtam! – Előrehajolt, a tenyerébe temette az arcát, és görcsösen felzokogott. Quentin vett egy mély levegőt, és megigazította magán a kabátot.

– Figyelj! – szólt neki finoman. Julia még mindig kétrét görnyedt. Lehajolt mellé, és a lány keskeny, csontos hátára tette a kezét. – Julia, figyelj rám! Nem is volna szabad emlékezned semmire az egészből. Ha nem jutottál be, akkor elvileg gondoskodniuk kellett volna róla, hogy mindent elfelejts. – De be kellett volna jutnom! – Villogó, vörösre sírt szemmel és az igazi eszelősök hideg, gyémántkemény komolyságával egyenesedett fel. – Sikerülnie kellett volna a felvételimnek! Tudom, hogy így van. Hibáztak. Hidd el nekem, ez csak valami tévedés. – Izzó tekintetével szinte megpróbált lyukat égetni az övébe. – Én is olyan vagyok, mint te. Én is tudok igaziból varázsolni. Ahogy te. Érted? Ezért nem sikerült nekik elfeledtetni velem. Quentin értette. Már mindent tisztán látott. Nem csoda, hogy olyan másnak érezte, amikor utoljára találkoztak. Az a függönyön át a világuk mögött rejlő másik, varázslatos világra vetett egyetlen pillantás teljesen kibillentette őt, és valósággal kiforgatta korábbi önmagából. Csak egyszer látta, de azóta sem tudott az emlékétől szabadulni. Varázskapu tönkretette őt. Volt idő, amikor bármit megtett volna érte. És még mindig úgy érezte, hogy szívesen segítene neki, egyszerűen csak nem tudta, mitévő legyen. Miért érezte magát olyan bűnösnek? Vett egy nagy levegőt. – De ez nem így működik. Még ha tényleg jártas is vagy a varázslásban, az sem tenne semmivel sem ellenállóbbá a memóriatörlő bűbáj ellen, mint bárki mást. Julia sóváran bámult rá. Minden, amit mondott, csak még inkább megerősítette abban, amit hinni akart: hogy a varázslás

valóságos. Quentin hátrébb lépett, csak hogy kissé eltávolodjon tőle, de a lány megragadta a kabátujját. – Ó, nem-nem-nem-nem-nem! – tiltakozott ijedt, törékeny mosollyal. – Q. Kérlek! Várj. Nem. Segíteni fogsz nekem. Ezért jöttem ide. Feketére festette a haját, ami száraznak tűnt, és mintha megperzselődött volna. – Julia, én szeretnék segíteni. Csak nem tudom, mit tehetnék. – Csak figyelj! Ezt figyeld! Vonakodva elengedte Quentin karját, tétován, mintha abban a pillanatban, hogy nem fogja tovább, elillanna vagy elfutna. Hihetetlen módon, Julia belekezdett egy egyszerű baszk optikai bűbáj alapjában véve helyes változatába, amit úgy hívtak, Ugarte prizmás permetje. Bizonyára online bukkanhatott rá, valahol a világhálón. A laikusok egyszerű világában is keringett némi hiteles információ a varázslásról, főként az interneten, bár olyan sok ostoba, hamis sületlenség temette maga alá, hogy senki sem tudta előbányászni a valódi, értékes anyagot belőle, még ha egyébként képes is lett volna használni. Quentin egyszer még egy igazi, eladó varázskapus blézert is látott az eBayen. Rendkívül ritka, de nem számított példanélkülinek, hogy nagy ritkán valami civilnek sikerült magától előállnia egy-két bűvigével, de amennyire Quentin tudta, sosem sütöttek ki semmi igazán komolyat. A valódi varázslók zugboszorkáknak hívták őket. Némelyikük színpadi mutatványosként kereste a kenyerét, és volt, aki valamiféle félisteni szekta

kultuszvezérének állt, maga köré gyűjtve az újpogányok, sátánisták és a különcködő, keresztény kívülállók tömegét. Julia színpadiasan, túlartikulálva ejtette ki a varázsige szavait, mintha valami nyári színház Shakespeare-előadásán játszott volna. Fogalma sem volt róla, mit művel. Quentin idegesen pillantott a templom hátsó bejárata felé. – Nézd! – Dacosan tartotta fel a kezét. A bűvige tényleg működött, többé-kevésbé. Lerágott körmű ujjbegyei halvány, sugárzó szivárványcsíkokat húztak a levegőben. Körbelengette őket, misztikus mozdulatokat tett, akár valami értelmező táncos. Ugarte prizmás permetje tökéletesen haszontalan varázslat volt. Quentinnek belesajdult a szíve, ha arra gondolt, vajon hány hónapjába, ha nem évébe telt a lánynak, hogy kitalálja, hogyan kell csinálni. – Látod? – kérdezte követelően, a sírás határán. – Te is látod, ugye? Még nem túl késő nekem. Nem megyek vissza az egyetemre. Mondd meg nekik! Mondd meg, hogy még mindig el tudok menni. – James tudja? Határozottan megrázta a fejét. – Ő nem értené. Már nem járunk együtt. Segíteni akart neki, de tudta: nincs rá mód. Jobb lesz, ha nem kertelek. Túlságosan késő már neked. Majd arra gondolt: Akár én is járhattam volna így. Kis híján ez történt velem. – Nem hiszem, hogy bármit is tehetnék – jelentette ki. – Nem rajtam múlik. Még sosem hallottam, hogy bárki kedvéért meggondolták volna magukat… Soha senki nem kap második lehetőséget a vizsgára.

De Alice levizsgázhatott, pedig ő nem kapott meghívást – jutott eszébe. – Attól még elmondhatod nekik, nem? Értem én, hogy nem te döntöd el, de beszélhetsz nekik rólam, ugye? Elmondhatod, hogy még mindig itt vagyok! Legalább ennyit igazán megtehetsz a kedvemért! Újra megragadta Quentin karját, neki pedig el kellett mormolnia egy gyors ellenvarázst, hogy kioltsa a prizmás permetet. Az a bűbáj könnyen beleivódhatott a ruhaszövetbe. – Csak mondd el nekik, hogy láttál – kérte Julia sürgetően, a tekintetében a remény utolsó szikrájával. – Kérlek szépen! Gyakoroltam. Taníthatsz. A tanítványod leszek. Megteszem, amit csak kérsz. Van egy nénikém, aki Winchesterben él, lakhatok nála. – Vagy mire van szükséged, Quentin? – Közelebb lépett hozzá, épp csak annyira, hogy a térdük összeérjen. Quentin önkéntelenül is érezte, hogy újra feléled közöttük az a régi, elektromos szikra. A lány megkockáztatott egy féloldalas, kaján mosolyt, és hagyta, hogy kimondatlanul ott függjön a többi a levegőben. – Talán segíthetnénk egymáson. Régen nagyon vágytál a segítségemre. Haragudott magára, amiért hagyta, hogy csábítással próbálkozzanak nála. És haragudott a világra, amiért olyan, amilyen. Legszívesebben trágárságokat ordított volna. Szörnyű lett volna bárkit is így látni, ennyire lecsúszva… Na, de hogy éppen őt…! Ha valakinek, hát neki nem lett volna szabad soha ilyen mélyre jutnia. Máris több boldogtalanságot látott az életében, mint amennyit én valaha fogok – gondolta Quentin.

– Hallgass ide, Julia! – kezdte. – Ha elmondom nekik, csak megkeresnek, és kitörlik az emlékeidet. Ezúttal alaposan. – Megpróbálhatják – vicsorgott, hirtelen visszanyerve ádáz indulatait. – Egyszer már megpróbálták. Súlyosan zihált keskeny, fehér orrnyílásain át. – Csak mondd meg, hol van! Ahol voltunk. Mindenütt kerestem. Csak áruld el, hol a suli, és békén hagylak. Ígérem. Quentin el tudta képzelni, milyen nagy slamasztikába keveredne, ha Julia egyszer csak megjelenne a Házban, szilárdan eltökélve, hogy ő bizony beiratkozik, és valahogy elkottyantaná az ő nevét. – New York állam északi részén van. Valahol a Hudson mentén, de én se tudom, hogy pontosan merre. Tényleg nem. Valahol a West Point közelében. Láthatatlanná teszik. Még én sem tudom, hogy találjak oda. De majd beszélek nekik rólad, ha valóban ezt akarod. Ezzel csak rontott a helyzeten. Végül is, talán jobb lett volna, ha inkább blöffölök neki. Erősebben kellett volna próbálnom füllenteni valamit. De már túl késő. A lány átkarolta, mintha túlságosan kimerítette volna a megkönnyebbülés és a kétségbeesés, hogy tovább álljon, ő pedig a karjában tartotta. Volt idő, amikor semmi másra nem vágytam a világon. – Nem tudják elfeledtetni velem – suttogta bele Quentin mellkasába. – Érted, amit mondok? Nem vehetik el az emlékeimet. Érezte, hogy ver a lány szíve, és a szó, amit minden egyes dobbanásnál hallott, ez volt: szégyen, szégyen, szégyen. Azon

töprengett, vajon miért nem vették fel. Ha valakinek ott lett volna a helye Varázskapuban, hát az Julia volt, és nem ő. De tényleg kitörölnék az emlékezetét, jó alaposan – gondolta. Fogg ezúttal gondoskodna róla, hogy ne essék több hiba. Úgy egyébként is boldogabb lenne. Visszarázódhatna a rendes kerékvágásba, visszamehetne az egyetemre, újra összejöhetne Jamesszel, és visszakaphatná az életét. Mindenkinek így lenne a legjobb. Másnap reggelre újra Varázskapuban találta magát. A többiek máris ott voltak; meglepte őket, ezúttal milyen sokáig elmaradt. A leghosszabb idő, amit a többiek közül bárki is otthon töltött, alig negyvennyolc óra volt. Eliot pedig egyáltalán haza se ment. Hűvös, nyugodt csend fogadta a Kunyhóban. Quentin újra biztonságban érezte magát. Visszakerült oda, ahová tartozott. Eliot a konyhában ügyködött egy tucat tojás és egy üveg brandy társaságában, és próbált flip italt készíteni, amit ugyan senki nem kért, de ő eltökélte, hogy akkor is elkészíti. Josh és Janet valami idióta,Nyomás! nevű kártyajátékot játszottak – lényegében véve a Harctér mágikus megfelelőjét –, amely rendkívüli népszerűségnek örvendett Varázskapuban. Quentin csak apropóul használta, hogy villogtathassa a kártyatrükkökben való jártasságát, és ezért egy idő után már senki nem akart vele játszani többé. Miközben kártyáztak, Janet mesélni kezdte Alice antarktiszi megpróbáltatásainak történetét, a tény ellenére, hogy Quentinen kívül már mindenki hallotta, és maga Alice is ott ült közöttük, némán lapozgatva egy régi gyógynövénykönyvet az

ablakfülkében. Quentin nem tudta, milyen érzés lesz majd, ha újra látja Alice-t, miután sikerült olyan alaposan elszúrnia a legutolsó beszélgetésüket, ám a saját legnagyobb meglepetésére és ámulattal teli megkönnyebbülésére, továbbá minden lehetséges és jogos ellenérv dacára, egyáltalán nem volt kínos a helyzet. Épp ellenkezőleg: szinte tökéletes volt. A szíve megdobbant a néma örömtől, amikor meglátta őt. – Azután pedig, amikor Majakovszkij megpróbálta átadni neki a zacskó birkafaggyút, ő visszavágta a képébe! – Csak vissza akartam adni neki – vetette közbe Alice csendesen az ablakzugból. – De olyan hideg volt, és úgy reszkettem, hogy végül túl erős dobásra sikerült. Csak úgy repkedett a szájából a sok csjort vozmi!25. – Miért nem fogadtad el? – Nem is tudom. – Letette a könyvet. – Gondosan elterveztem, hogyan fogok boldogulni nélküle, és csak összezavart. Plusz nem akartam, hogy tovább bámuljon meztelenül. Egyébként meg nem is tudtam, hogy birkahájat akar adni nekünk. Még csak fel sem készültem a Chkhartishvili varázsra. Ez persze ártatlan hazugság volt Alice részéről. Na, ja! Mintha nem tudta volna kapásból elvégezni a Chkhartishvilit! Istenem, hogy hiányzott nekem ez a lány! – Szóval, akkor mivel tartottad magad melegen? – kérdezte. – Megpróbáltam alkalmazni néhányat a germán hőfejlesztő bűbájokból, de folyton elgyengültek, valahányszor elaludtam. A második éjszaka már negyedóránként felébresztettem magam, csak hogy megbizonyosodjam róla, még mindig élek. A

harmadik napon kezdtem elveszíteni a józan eszem. Így végül egy némileg módosított Miller-fáklya mellett maradtam. – Ezt nem értem – ráncolta Josh a homlokát. – Annak hogy kellene segítenie? – Hát, ha kissé eltorzítod, hatástalanná válik. Az extra energia pedig fény helyett hőként szabadul fel. – Ugye tudod, hogy véletlenül meg is süthetted volna magadat? – kérdezte Janet. – Tudom. De amikor ráébredtem, hogy a germán bűbáj nem fog beválni, hirtelenjében nem jutott semmi más az eszembe. – Azt hiszem, láttalak egyszer – jegyezte meg Quentin halkan. – Éjszaka. – El se téveszthettél volna. Úgy néztem ki, mint valami országúti jelzőfáklya. – Egy meztelen jelzőfáklya – tette hozzá Josh. Eliot belépett, kezében egy nagy tál, teli sűrűn folyó, gusztustalan löttyel, és elkezdte merőkanállal szétosztani az italt teáscsészékbe. Alice felkapta a könyvét, és a lépcső felé indult. – Várj, mindjárt hozom a forró italokat! – kiáltott utána Eliot, buzgón reszelve a szerecsendiót. Quentin nem várt. Alice után ment. Először azt hitte, minden más lesz közte és Alice között. Azután úgy tűnt, minden visszatér a rendes kerékvágásba. Most viszont megértette, hogy nem akarja, hogy visszatérjenek a „rendes kerékvágásba”. Képtelen volt levenni róla a szemét, még azután sem, hogy a lány ránézett, észrevette, hogy őt figyeli, és zavarában elfordította a tekintetét. Mintha Alice valahogy feltöltődött volna, ami ellenállhatatlanul magához

vonzotta. Szinte érezte a lány meztelen testét a ruha alatt, és magába szívta az illatát, ahogy egy vámpír kiszimatolja a friss vért. Lehet, hogy Majakovszkijnak nem sikerült teljesen kiűznie belőle a rókaénjét. Az egyik emeleti hálószobában talált rá. A lány a két ikerágy egyikén feküdt, végignyúlva az ágytakarón, és olvasott. Félhomály volt, és fülledt meleg. A tető furcsa szögben dőlt feléjük. A helyiség teli volt különös, régies bútorokkal – egy fonott fűzfavessző szék behorpadt üléssel, egy fésülködőasztal beragadt fiókokkal –, és a falakat mélyvörös tapéta borította, amely nem illett a Kunyhó egyetlen másik szobájához sem. Quentin félig felrántotta az ablakot – az lármásan tiltakozott a háborgatás ellen –, és lehuppant a másik ikerágyra. – Hinnéd, hogy megvannak itt ezek? Teljes sorozat… a fürdőszobai könyvszekrényben találtam őket. – Feltartotta a könyvet, amit épp olvasott. Hihetetlen, de A világ a falakban egy régi, elnyűtt példánya volt. – Nekem is pont ez a kiadás van meg. – A borítón Martin Chatwin látszott, amint épp áthalad a nagyapja régi állóóráján: a lába még ebben a világban, ámuló feje átkukucskál Fillory birodalmába, amit az ezerkilencszázhetvenes évekbeli klassz diszkóstílusban ábrázoltak téli csodaországként. – Évek óta nem kerültek a szemem elé. Istenem, emlékszel még a Vánkos Paripára? Arra a nagy, bársonyos lóra, ami körbevitte őket? Annyira nagyon szerettem volna magamnak egy olyat, amikor annyi idős voltam! Te olvastad őket? Quentin nem tudta biztosan, mennyit áruljon – mennyit árulhat – el a Fillory iránti megszállott rajongásából.

– Meglehet, hogy átlapoztam őket. Alice önelégülten elvigyorodott, és visszafordította a figyelmét a könyvre. – Miért hiszed még mindig, hogy bármit is eltitkolhatsz előlem? Quentin összefonta az ujjait a feje mögött, hátradőlt a párnára, és felnézett az alacsony, ferde mennyezetre. Ez így nem jó. Van benne valami, ami inkább egy fivér és nővér közötti testvéri kapcsolatra emlékeztet. – Itt van. Gyere ide. Felkelt, átfeküdt a másik ágyra, Alice mellé, és a derekával odébb taszigálta, hogy ő is elférjen a keskeny ágyon. A lány feltartotta a puha fedeles könyvet, és néhány oldalt együtt olvastak végig, némán. Összeért a válluk és a felkarjuk. Quentin úgy érezte, mintha az ágyuk egy sebesen mozgó vonaton lenne, és ha kinézne az ablakon, látná, ahogy elsuhan előttük a táj. Mindketten lassan, óvatosan vették a levegőt. – Soha nem értettem igazán ezt a Vánkos Paripát – jegyezte meg Quentin egy idő után. – Először is, a könyvben csak egy van belőle. Szerinted nincs valahol, nem is tudom, egy egész ménes Vánkos Paripa? Azután túlságosan is hasznos. Az ember azt hinné, hogy valaki mostanra már biztos megszelídítette. A lány a fejére csapott a könyv gerincével, nem túl finoman. – Igen, valaki gonosz. Nem törheted be a Vánkos Paripát; ő egy szabad szellem. Egyébként is, túl nagy. Én mindig azt gondoltam, hogy valójában egy gépies szerkezet… valaki megépítette valahogy. – Kicsoda?

– Nem tudom. Egy varázsló. Valaki a múltban. Amúgy is, a Vánkos Paripa olyan lányos dolog. Janet bedugta a fejét. A jelek szerint általánossá vált a kivonulás odalent. – Hű! – rikkantott fel Janet. – El se hiszem, hogy ezt olvassátok. Alice ösztönösen odébb csusszant Quentin mellől pár centit, ő azonban nem moccant. – Mintha te nem olvastad volna! – vágott vissza Quentin. – Hát persze hogy olvastam! Kilencévesen kihisztiztem otthon, hogy az egész család Fionának szólítson két hétig. Azzal eltűnt, és kellemes, visszhang nélküli csendet hagyott maga után. A szoba kezdett lehűlni, ahogy a forró levegő kiáramlott a félig nyitott ablakon át a szabadba. Quentin elképzelte, amint láthatatlan, fonatos mintában gomolygó légoszlopként emelkedik fel a kék nyári égboltra. – Tudtad, hogy tényleg létezett egy Chatwin család? – kérdezte. – A valós életben. Állítólag Plover szomszédságában laktak. Alice bólintott. Most, hogy Janet lelépett, visszafészkelte magát Quentin mellé. – De elég szomorú. – Hogy érted? – Hát, tudod, mi történt velük? Quentin megrázta a fejét. – Van róla egy egész könyv. A többségük élete elég unalmassá vált felnőttként. Családanyák lettek, biztosítási mágnások, meg amit akarsz. Azt hiszem, az egyik fiú elvett egy örökösnőt. Meg az egyiket megölték a második világháborúban. Azt tudod, mi lett Martinnal? Quentin ismét tagadólag rázta a fejét.

– De arra emlékszel, ugye, ahogy eltűnik a könyvben? Hát ő tényleg eltűnt. Elszökött, vagy baleset érte, vagy valami ilyesmi. Egy napon, reggeli után egyszerűen nyoma veszett, és soha többé nem látta senki. – Az igazi Martint? – Az igazi Martint. – Istenem! Ez tényleg hervasztó. Próbálta elképzelni, ahogy a fiatalos kinézetű, slampos frizurájú angol nagycsalád – mindig egy bekeretezett, szépiaszínű családi portrén látta őket a lelki szemei előtt, teniszfehérben – közepén egyszerre csak tátongó lyuk támad. Az értesítést a gyászos hírről. A lassú, illedelmes belenyugvást. A még sokáig érzékelhető gyászt és veszteséget. – A bátyámra emlékeztet – vallotta be Alice. – Tudom. Erre szúrós pillantást vetett rá. Quentin visszanézett rá. Tudta, hogy igazat mond. Félig felkönyökölt, hogy lenézhessen a lányra; a mozdulattól kavarogni kezdtek körülötte a porszemcsék a levegőben. – Amikor kissrác voltam – kezdte lassan –, és még később is, már nem olyan fiatalon, titokban irigyeltem Martint. Alice felmosolygott rá. – Tudom. – Mert azt gondoltam, hogy neki végre sikerült. Tudom, hogy elvileg ez tragikus veszteség kellene hogy legyen, nekem viszont úgy tűnt, hogy bankot robbantott, hogy megütötte a főnyereményt, és kijátszotta a rendszert. Sikerült neki örökre ott maradni Filloryban.

– Tudom. Vágom. – A mellkasára tette a kezét, mintha próbálná megfékezni. – Ettől vagy te más, mint mi, többiek, Quentin. Te valójában még mindig hiszel a mágiában. Ugye felfogtad, hogy senki más nem hisz? Mármint, persze, mindannyian tudjuk, hogy a varázslás létezik. De te tényleg hiszel benne. Nem igaz? Erőt vett rajta valami izgatottság. – És az baj? Alice bólintott, és még jobban felragyogott a mosolya. – Igen, Quentin. Baj. Megcsókolta a lányt. Előbb lassan, finoman. Majd felkelt, és kulcsra zárta az ajtót. Így kezdődött hát – bár természetesen már régóta alakult közöttük a dolog. Eleinte olyan volt, mintha büntetlenül megúsznának valamit; mintha félig-meddig arra számítottak volna, hogy valaki vagy valami majd megállítja őket. És amikor semmi nem történt, és nem voltak következmények sem, teljesen elveszítették az irányítást – mohón, vadul lerángatták egymásról a ruhát, nem csupán az egymás utáni sóvárgástól, de egyúttal az önuralom teljes elvesztése iránti színtiszta vágytól is hajtva. Olyan volt, mint valami fantáziajelenet. A ziháló légzésük és a ruháik susogásának hangja harsogóan felerősödött az apró, szűzies hálószobában. Csak a jó ég tudja, mit hallhattak odalent a többiek. Quentin ki akart kezdeni a lánnyal, hogy kiderítse, ő is ugyanolyan vadul kívánja-e a dolgot, és hogy lássa, meddig megy el, és meddig hagyja őt elmenni. Alice nem állította le. Sőt, a lány csak még szenvedélyesebben folytatta. Nem ez volt az első testi együttléte, sőt, ha úgy vesszük, még csak Alice-szel sem most

csinálta először, ám ez most más volt, mint minden eddigi kísérlete. Ez valódi, emberi szex volt, és annyival élvezetesebb, csak mert nem állatokként csinálták – mert civilizált, prűd és félénk emberekként értek egymáshoz, akik azután átalakultak izzadó, kéjvággyal teli, meztelen fenevadakká, és nem varázslattal, hanem mert valahol belül valójában mindvégig ezek voltak ők. Próbáltak tapintatosak maradni – még egymás közt is alig beszéltek róla –, a többiek azonban tudták, és mindenféle ürügyet találtak, hogy egyedül hagyhassák kettejüket, Quentin és Alice pedig hálásan elfogadták a kínálkozó lehetőségeket. Valószínűleg mind megkönnyebbültek, hogy végre-valahára feloldódott a köztük lévő feszültség. A maga módján a tény, hogy Alice ugyanúgy akarta Quentint, ahogyan ő vágyott a lányra, legalább akkora csodának tűnt a számára, mint bármi más, amit azóta látott, hogy Varázskapuba érkezett, és elhinni sem volt könnyebb, bár voltaképp nem maradt más választása, mint hogy mégis elhiggye. A Julia iránti szerelme csak tehertételt jelentett neki: egy veszélyes erőt, amely odakötötte őt a rideg, üres Brooklynba. Alice szerelme sokkal-sokkal valóságosabb volt annál, és végre végleg az új, a valóságos, varázskapubeli életéhez kötötte. Ide rögzítette, és sehova máshova. Ez nem pusztán a fantázia üres játéka volt. Hanem a hús-vér valóság. A lány pedig világosan tudta ezt. Úgy tűnt, szinte mindent tud Quentinről, és tisztában van mindennel, amit a fiú gondol és érez, olykor már azelőtt, hogy magában Quentinben tudatosodott volna, és mindennek ellenére – sőt, talán épp ezért

– akarta őt. Ketten együtt faragatlanul kisajátították a Kunyhó emeleti szintjét, csak a nélkülözhetetlen személyes holmikért szaladtak vissza a diákszállóra, és nem rejtették véka alá a többiek előtt, hogy a „birtokháborítók” mire számíthatnak: a kölcsönös gyengédség és ragaszkodás leplezetlen szóbeli és egyéb más megnyilvánulásaira, valamint a szanaszét heverő fehérneműik látványára. Ezen a nyáron nem ez volt az egyedüli csodás esemény az életükben. Elképesztő módon, a Szenzit Csapat három végzős diákja is lediplomázott Varázskapuban. Még Josh is, a silány jegyei ellenére. A hivatalos avatóünnepség egy héten belül volt esedékes; ez egy zártkörű rendezvénynek számított, amelyre az iskola többi évfolyamát nem hívták meg. A hagyományoknak megfelelően megengedték nekik, hogy a nyár hátralevő részét még ott töltsék Varázskapuban, ám tudták: azután ki lesznek tessékelve a nagyvilágba. Quentint megdöbbentette az események ilyetén fordulata. Valójában mindannyiukat. Nehéz volt nélkülük elképzelni a varázskapus életet; ami azt illeti, Quentin egyáltalán nem tudta elgondolni azt sem, milyen lehet az élet Varázskapu után. Arról – Quentin jelenlétében legalábbis – nem sok szó esett köztük, hogy mihez fognak kezdeni a távozásuk után. Ez nem jelentett szükségképpen okot az aggodalomra. A Varázskapu és a külvilág közötti átjárót sűrűn használták. Világszerte működött a varázslók kiterjedt hálózata, és – lévén maguk is varázslófélék – nem fenyegette őket az éhezés veszélye. Többé-kevésbé azt tehették, amit csak akartak,

mindaddig, amíg nem ártották bele magukat egymás dolgába. Az igazi nehézséget az jelentette, hogy rátaláljanak a saját megelégedésük forrására, és rájöjjenek, hogy voltaképpen mit is akarnak. A diákság egy része közszolgálatot vállalt – hogy csendesen, a háttérből munkálkodva előmozdítsák a jótékony célok sikerét, vagy finoman helyrebillentsék és megtartsák különféle hanyatló ökoszisztémák egyensúlyát, vagy részt vegyenek a varázstársadalom mint olyan irányításában. Sokan egyszerűen csak utazgattak, vagy mágikus műalkotásokat hoztak létre, esetleg megrendeztek valami bonyolult és alaposan kidolgozott varázslatos harci játékot. Mások kutatásba fogtak: számos varázsiskola (bár maga Varázskapu nem) kínált diploma utáni továbbképzést, amelyek végén különféle tudományos fokozatokat lehetett elnyerni. Néhány diák egyenesen úgy döntött, hogy felvételizik egy hagyományos, nem varázsegyetemre. A szokványos természettudományok, különösen a kémia varázstechnikákra való gyakorlati alkalmazása különösen népszerű szakterületnek számított. Ki tudta például, miféle új, egzotikus varázsigéket lehet megalkotni az új transzurán elemek felhasználásával? – Arra gondoltam, megpróbálok beszélni erről a Temze sárkányával – jegyezte meg Eliot könnyedén az egyik délután. A könyvtárszoba padlóján ültek. Túl nagy volt a meleg a székekhez. – A kicsodával? – kérdezte Quentin. – Gondolod, hogy hajlandó lenne fogadni téged? – firtatta Josh. – Nem tudhatod, amíg meg nem próbálod.

– Álljunk csak meg egy percre! – szólt közbe Quentin. – Ki vagy mi az a Temze sárkánya? – Hát a Temze sárkánya – vont vállat Eliot. – Tudod? A sárkány, aki a Temzében él. Biztosan van neki másik neve is, egy igazi sárkánynév, de azt kötve hiszem, hogy helyesen ki tudnánk ejteni. – Mit nem mondasz! – Quentin körülnézett, a többiektől várva segítséget. – Egy élő, tényleges sárkány? Arra célzol, hogy léteznek igazi sárkányok? – Még nem igazán sikerült eljutnia arra a szintre, hogy mindig pontosan meg tudja állapítani, ha csak őt akarják ugratni. – Ugyan már, Quentin! – gúnyolódott Janet. Eljutottak a Nyomás!-nak ahhoz a részéhez, ahol kártyalapokat kellett dobálniuk a szoba túlsó végébe, egy kalapba. Kalap helyett egy konyhai keverőtálat használtak. – Nem viccelek. – Te tényleg nem tudod? Hát nem olvastad a McCabe-kötetet? – Alice hitetlenkedve nézett rá. – Meerck óráján adták fel. – Nem, nem olvastam McCabe-t – felelte Quentin. Nem tudta eldönteni, mérges legyen, vagy inkább izgatott. – Egyszerűen el is mondhattad volna, hogy léteznek igazi sárkányok. A lány vágott egy fintort. – Sosem jött fel a téma. A jelek szerint valóban léteztek sárkányok, noha elég ritkának számítottak, a többségük ráadásul vízisárkány volt. Ezek a magányos lények egyedül éltek, ritkán bukkantak fel a felszínre, és idejük nagy részét alvással töltötték, beásva magukat a folyó iszapjába. Élt egy – és csak egy, nem több – a világ összes nagyobb folyójában, és lévén ravaszak és

gyakorlatilag halhatatlanok, hajlamosak voltak felhalmozni és elrejteni a bölcsesség mindenféle különös titkait. A Temze sárkánya nem volt olyan társaságkedvelő, mint a Gangeszé, a Mississippié vagy a Néváé, állítólag azonban sokkal okosabb és érdekesebb volt náluk. A Hudson folyónak is megvolt a maga saját sárkánya – aki ideje nagy részét egy mély, árnyas örvény mélyén összetekeredve töltötte, alig másfél kilométerre a varázskapus csónakháztól. Már csaknem egy évszázada nem látta senki. A legnagyobb és legidősebb ismert példány egy kolosszális fehér sárkány volt, aki egy hatalmas édesvizű vízgyűjtő belsejében élt összetekeredve, mélyen az Antarktisz jégsapkája alatt, és aki az ismert történelem alatt egyetlenegyszer sem állt szóba senkivel, még a saját fajtájabeliekkel sem. – De tényleg azt hiszed, hogy a Temze sárkánya majd ingyen ad neked karriertanácsot? – kérdezte Josh. – Hát, azt nem tudom – vont vállat Eliot. – A sárkányok elég furák az ilyen dolgokban. Mélyenszántó kérdéseket kell nekik feltenni, például hogy honnan ered a varázslás, vagy hogy léteznek-e földönkívüliek, vagy mi a következő tíz Mersenneprím 26, és az esetek felében mást se akarnak, csak kínai sakkot játszani. – Én is szeretem a kínai sakkot! – vetette közbe Janet. – Oké, akkor talán neked kéne menned és beszélned a Temze sárkányával – fortyant fel Eliot. – Talán fogok is – vágta rá Janet vidáman. – Szerintem jó sok beszédtémánk lenne.

Quentin úgy érezte, az összes Szenzit csapattársa kezd szerelmes lenni egymásba, nem csak ő és Alice, vagy legalábbis abba, akivel együtt volt, amikor egymás társaságában időztek. Délelőttönként sokáig ágyban maradtak. Délutánonként biliárdoztak, csónakáztak a Hudsonon, próbálták megfejteni egymás álmait, és a varázstechnikák apró részleteiről folytattak értelmetlen vitákat. Kitárgyalták másnaposságaik különböző fokozatait és árnyalatait. Folyamatosan zajlott közöttük egyfajta heves és ádáz versengés, hogy ki tudja a létező legunalmasabb megfigyelést tenni. Josh játszani tanult az emeleti folyosón álló régi, elnyűtt zongorán, ők pedig kinn feküdtek a füvön, és hallgatták a Heart and Soul akadozó, félreütésekkel teli előadását újra meg újra. Idegesítőnek kellett volna lennie, de valamiért mégsem volt az. Ekkorra már teljes jogú taggá fogadták a komornyikot, Chamberst, aki rendszeresen ellátta őket italkülönlegességekkel a varázskapus borospincékből, amelyek egyébként is túlzsúfoltak voltak, és igencsak rájuk fért egy kis dézsmálás. Eliot volt az egyetlen közöttük, aki rendelkezett bárminemű jártassággal borászati kérdésekben, és lelkesen próbálta is átadni a többieknek a tudását. Quentin alkoholtűrő képessége azonban igen alacsony maradt, és elvből nem volt hajlandó kiköpni az italt, így aztán minden este jól lerészegedett, és elfelejtette, amit meg kellett volna tanulnia, azután másnap este kezdhette elölről az egészet. Minden reggel, amikor felébredt, teljességgel lehetetlennek tűnt neki, hogy valaha is képes legyen elfogyasztani még egy csepp alkoholt, ám ez a szilárd meggyőződése délután ötre valahogy mindig elpárolgott.

EMILY GREENSTREET Egy délután mind az öten ott ültek törökülésben, kör alakzatban a hatalmas, üres Tenger pázsitjának kellős közepén. Perzselően forró nyári nap volt, és azzal a szándékkal vonultak ki, hogy megkíséreljenek egy elképesztően nehéz és körülményes, együttműködésen alapuló mágikus műveletet – egy ötszemélyes varázslatot, amely, ha sikerül, elvileg kiélesíti a látásukat és hallásukat, és megnöveli a testi erejüket a következő pár órára. Viking varázslat volt, harctéri bűbáj, amelyet kimondottan a portyázó csapatoknak dolgoztak ki, és amennyire bármelyikük tudta, durván egy évezrede senki nem próbálkozott vele. Josh, aki összehangolta az erőfeszítéseiket, töredelmesen bevallotta: még abban sem egészen biztos, hogy működött-e egyáltalán valaha is. Azok a viking sámánok sok olyasmit csináltak, amiről azóta kiderült, hogy csak merő hencegés. Korán inni kezdtek, már az ebédnél. Josh azt ígérte, délre mindennel kész lesz – „sínen van a dolog, indulhat a mandula, vágjunk bele!”. Ám mire ténylegesen kiosztotta nekik a tájékoztatókat, a spirálkötött, többoldalas, régi norvég varázsigékről szóló leírásokat, amelyeket golyóstollal jegyzett le Josh szabályos, apró, rúnaszerű betűivel, és fekete homokkal kiszórták a fűbe egy egybefonódó és elágazó csomó mintáját, már csaknem délután négy óra lett. A művelethez énekelniük is kellett, és sem Janet, sem Quentin nem tudta pontosan követni a dallamot, viszont folyton röhögtették egymást, ezért mindig újra kellett kezdeniük az elejéről.

Végül csak sikerült az egészet végigkántálniuk, aztán leültek körben, és bámulták a füvet, az eget, a kézfejüket és az óratornyot a távolban, és próbálták eldönteni, változott-e valami. Quentin elkocogott az erdő szélére pisilni, és amikor visszaért, Janet épp egy Emily Greenstreet nevű illetőről mesélt. – Azt ne mondd, hogy ismerted őt! – fakadt ki Eliot. – Én nem is. De emlékeztek arra az Emma Curtis nevű tehénre, akivel elsőben egy szobában laktunk? A múlt héten, amikor hazalátogattam, beszéltem az uncsitesójával, ott lakik a csaj L. A.-ben, a szüleim közelében. Ő itt volt akkor. Elmondta az egész sztorit. – Tényleg? – Most pedig szépen elmondod nekünk – jelentette ki Josh. – Az egész egy nagy titok. Nem adhatjátok tovább senkinek! – Emma nem volt tehén – jegyezte meg Josh. – Vagy ha igen, akkor elég dögös tehén volt. Tudjátok, mint valami wagyu27 marha. Jut eszembe, kifizette neked azt a ruhát, amit lehányt? – Josh a hátán feküdt, és a felhőtlen eget bámulta. Úgy tűnt, cseppet sem izgatja, hogy működött-e a varázslat, vagy sem. – Nem, azóta is lóg az árával. Most pedig elutazott Tádzsikisztánba, vagy hová, hogy megmentsen valami kihalás szélén álló ázsiai szöcskefajt. Vagy ilyesmi. Tehén. – Ki az az Emily Greenstreet? – kérdezte Alice. – Emily Greenstreet – kezdett bele Janet dagályosan, kiélvezve a zaftos pletyka zamatát, amelyet megosztani készült – az első olyan személy, aki az elmúlt százötven évben önként, a szabad akaratából távozott Varázskapuból.

A szavai felszálltak, és cigarettafüstként sodródtak tova a meleg nyári levegőben. Perzselő forróság uralkodott odakint a tűző napon, a Tenger közepén, de mindannyian túl lusták voltak ahhoz, hogy árnyékba húzódjanak. – Olyan nyolc évvel ezelőtt érkezett Varázskapuba. Azt hiszem, talán Connecticutból jött, de nem a menő Connecticutból, ahol a sok dohány van, meg a Kennedy rokonság és a Lyme-kór. Szerintem inkább New Havenből vagy Bridgeportból. Csendes csaj volt, kicsit olyan egérszerű kinézettel… – Honnan tudod, hogy nézett ki? – szólt közbe Josh. – Pszt! – bokszolt Alice Josh karjába. – Ne kötekedj! Hallani akarom a történetet. – Mindannyian a Josh homokmintájának romjaira ráterített hatalmas, csíkos takarón hevertek. – Onnan, hogy Emma uncsitesója mondta. Amúgy meg ez az én sztorim, úgyhogy ha azt mondom, hogy egérre emlékeztetett, akkor farka volt, cseszd meg, és egész nap sajtot zabált. Világos? Emily Greenstreet azok közé a csajok közé tartozott, akiket soha senki nem vesz észre, és akik szintén csak ugyanolyan észrevétlen csajokkal barátkoznak. Senki nem kedveli és nem is utálja őket. Hegyes az álluk, vagy himlőfoltosak, vagy túl nagy a szemüvegük. Tudom, hogy gonoszkodás, amit most mondok. De tudjátok, ők valahogy mindig mindennek a legszélére szorulnak. – Jó tanuló volt. Szorgosan magolt, és a maga unalmas kis módján viszonylag szépen elboldogult egészen harmadikos koráig, amikor is azzal tűnt ki a többi jelentéktelen társa közül, hogy beleszeretett az egyik tanárába.

– Persze mindenkivel megesik az ilyen. Velünk, lányokkal legalábbis, mivel mindannyian apakomplexussal küzdünk. De ez általában csak futó fellángolás, amin idővel túltesszük magunkat, és továbblépünk, rendszerint valami korunkbeli lúzer pasinál kötünk ki. De nem a mi kis Emilynk. Ő mélységesen, szenvedélyesen, önámítóan és végzetesen szerelmes lett. Értitek, az Üvöltő szelek28-fajtájú románcról beszélek. Éjszakánként odakint állt a prof ablaka alatt. Órán kis arcképeket rajzolt róla. A holdat bámulta és sírt. Aztán órán kis képeket rajzolt a holdról, és azokon is sírt. – Idővel mogorva lett, és mélabús. Elkezdett feketét hordani, The Cure-t hallgatott, és Camus-t olvasott eredetiben. A szeme furcsán táskás és beesett lett. Egyre többet lógott a Farkasnál. Mind felnyögtek. A Farkas a Labirintus egyik szökőkútja volt; hivatalos nevén Van Pelt, az egyik tizennyolcadik századi dékán után, ám a díszítése Romulust és Remust ábrázolta, Róma alapító ikerpárját, a klasszikus beállításban, amint tejet szopnak az őket tápláló anyafarkas lógó csöcseiből. Innen kapta a Farkas becenevet. Ez volt a gótok és a művészkedő széplelkek választott törzshelye. – Na szóval, volt neki egy nagybetűs Titka, és ironikus módon, ez csak vonzóbbá tette a többiek szemében, mivel tudni akarták, hogy mi lehet az. És tény, hogy kisvártatva bele is zúgott egy srác, valami iszonyú balszerencsés flótás. – Ő persze nem szerette viszont jobb sorsra érdemes barátunkat, mivel szíve minden szerelmét a Szexi professzorra tartogatta, ám a srác rajongása mégis csuda jó érzéssel töltötte el, mivel azelőtt még soha senki nem volt belé szerelmes. Jól

bepalizta szegényt, és nyilvánosan flörtölt vele, azt remélve, hogy ezzel féltékennyé teheti az őt igazából érdeklő tanárt. – Most pedig lássuk a mi kis szerelmi háromszögünk harmadik szereplőjét. A professzornak minden józan megfontolás szerint tökéletesen ellen kellett volna tudni állnia Emily bűbájának. Be kellett volna érnie némi kedélyes, atyáskodó kuncogással a tanáriban, azután elfelejteni az egészet. Hiszen a csaj még csak nem is volt annyira dögös. A prof talán épp valami életközepi válságba jutott, és esetleg úgy vélte, egy kis affér Ms. Greenstreettel visszaidézhetné rég letűnt ifjúsága emlékét. Ki tudja? Ráadásul még házas is volt, az idióta. – Valószínűleg sosem fogjuk megtudni, hogy pontosan mi is történt, és milyen messzire mentek, csak annyi biztos, hogy túl messzire, azután Szexi professzor végül észhez tért, vagy megkapta, amit akart, és visszatáncolt. – Mondanom sem kell, a mi kis Emilynk ettől csak még gótikusabbá és siránkozóbbá vált, és még inkább emlékeztetett egy Gorey 29 rajzra, mint ahogy már addig is. A szerelmes lovagja pedig csak még jobban belehabarodott, elhalmozta virágokkal és ajándékokkal, és mindenben támogatta. – Talán már hallottátok, nem tudom, én mindenesetre nem, de a Farkas régen különbözött az összes többi itteni szökőkúttól. Eleve ezért kezdtek el ott lógni a gyászhuszárok. Eleinte nehéz volt észrevenni, mi nem stimmel vele, ám egy idő után rájöttél, hogy ha belenézel, nem a saját tükörképedet látod, hanem csak az üres égboltot. És ha mondjuk az adott napon felhős volt az ég, akkor a tükörkép a szökőkútban tiszta kéken tündökölt, vagy fordítva. Egyértelmű, hogy nem szokványos tükröződést

mutatott. Olykor pedig megesett, hogy belenéztél, és azt láttad, hogy más arcok bámulnak vissza rád, zavarodott arckifejezéssel, mintha ők valami másik szökőkútba néztek volna bele valahol máshol, és totál ledöbbentek, hogy a te arcodat látják a saját tükörképük helyett. Valaki bizonyára rájött a módjára, hogy megcserélje két szökőkút visszatükröződéseit, de hogy ki és miért és hogyan, és főleg, hogy miért nem cserélte vissza a dékán őket, arról halvány fogalmam sincs. – Azt is számításba kell vennünk, nem többről volt-e szó puszta tükörképeknél… hogy mondjuk, belemerülhetnél az egyik medencébe, és a másikban bukkannál elő, ebben vagy akár valamely másik világban. Mindig is volt valami gyanús ezekben a szökőkutakban. Tudtátok, hogy már Varázskapu előtt is itt álltak? Hogy épp azért építették ide az iskolát, hogy a közelükben legyen, és nem fordítva? Legalábbis ezt beszélik. Eliot felhorkant. – Hé, mondom, ezt beszélik, drágám! Na szóval – folytatta Janet –, az a helyzet, hogy Emily kezdett egyre többet időzni a Farkasnál, csak cigizett és lézengett, meg gondolom, a kis afférjáról ábrándozott. Olyan sok időt töltött ott, hogy kezdte felismerni az egyik arcot a szökőkútban. Valaki hozzá hasonlót, aki szintén sokat lézengett a másik szökőkútnál, akinek a tükörképét látta. Hívjuk, mondjuk, Dorisnak. Tehát egy idő után Emily és Doris kezdtek felfigyelni egymásra. Felismerték, és üdvözölték egymást, tudjátok, egy kis udvarias integetés, ilyesmi. Valószínűleg Doris is mélabús lehetett kissé. A lényeg, hogy egyre inkább rokon lelkeknek érezték egymást.

– Emily és Doris kidolgoztak egy módszert, hogy kommunikálhassanak. A pontos részleteket ezúttal sem sikerült kiderítenie a merész tudósítótoknak. Talán táblákat tartottak fel, vagy ilyesmi. Bizonyára tüköríráshoz kellett folyamodniuk, hogy a tükörképnek legyen értelme. Vagy rosszul gondolom? – Nem tudom, hogy mentek a dolgok Farkasföldön, ahol Doris élt, talán ott másképp működik a varázslat. Lehet, hogy Doris csak a bolondját járatta a mi Emilynkkel, talán már a könyökén jött ki, hogy Emily folyton a szerelmi bánatáról nyavalyog. Vagy talán tényleg komoly gáz lehetett Dorisszal, lehet, hogy valóban gonosz volt. Az történt ugyanis, hogy egy nap Doris azt javasolta Emilynek, hogy ha vissza akarja kapni a szeretőjét, változtasson valamit a külső megjelenésén, mert lehet, hogy azzal van a gond. A napmeleg pázsiton heverő csapat megborzongott. Még Quentin is tudta, hogy ha az ember varázslathoz folyamodva próbálja meg átalakítani a saját kinézetét, annak sosincs jó vége. A varázselméletek világában ez a terület afféle holtövezetnek számított: volt valami megfejthetetlen és visszatérő elem az ember arca és lénye – jobb szó híján, a lelke – közötti kapcsolatban, ami pokolian nehézzé és végzetesen kiszámíthatatlanná tett minden efféle próbálkozást. Amikor Quentin először járt Varázskapuban, azon tűnődött, miért nem varázsolja magát mindenki oltárian csinossá és jóképűvé. Ránézett egy nyilvánvaló szépséghibás társára, vagy valakire, akinek valami egyéb fogyatékossága volt – mint például Gretchenre a sérült lábával, vagy Eliotra a ferde állkapcsával –, és azon töprengett, miért nem kértek meg valakit, hogy hozza

rendbe őket, mint ahogy Hermione tette a fogsorával a Harry Potterben. A valóságban azonban az efféle kísérletek mindig katasztrófával végződtek. – Szegény Emily! – folytatta Janet. – Amikor lejegyezte a varázsigét, amelyet Doris tanított neki a szökőkúton át, tényleg azt hitte, hogy hozzájutott a titkos módszerhez, amihez eddig senki másnak nem volt szerencséje. Bonyolult és költséges varázslat volt, de valóban úgy tűnt, mint ami működhet. Néhány hétnyi alapozás és előkészület után az egyik éjjel a szobájában egyedül összeállította a receptet. – Szerintetek hogy érezhette magát, amikor belenézett a tükörbe, és meglátta, mit művelt magával? – Csaknem igazi részvét és együttérzés csengett Janet kemény hangjában. – Én el sem tudom képzelni. Tényleg nem. Már eléggé benne jártak a délutánban, és az erdő hosszúra nyúlt árnyai a Tenger nyugati széle felől már csaknem a plédjükig nyújtóztak. – De valószínűleg nem vesztette el a beszédkészségét, mivel tudatta a fiújával, hogy nagy bajban van. Az tüstént oda is ment a szobájához, és a kulcslyukon át való hosszas, előzetes sugdolózás után végül be is engedte őt. És javára legyen mondva a srácnak: biztos, hogy nagyon, de nagyon gáz volt a szitu, mégsem hagyta cserben a csajt. Emily persze nem engedte, hogy a tantestülethez forduljon. Akkoriban még mindig Dunleavy volt a dékán, és ő tuti, hogy gondolkodás nélkül kivágta volna Emilyt, ha tudomást szerez a dologról. – Szóval a srác mondta neki, hogy maradjon a szobában, ne menjen sehová, és ne csináljon semmi olyat, amivel tovább

ronthat a helyzetén, ő pedig siet a könyvtárba, és utánanéz, hátha talál valami megoldást. – Virradatkor ért vissza, abban a hitben, hogy sikerül nagyjából kisütnie, mi a teendő. Képzelhetitek azt a jelenetet: Mindketten fenn voltak egész éjjel, szemhunyásnyit sem aludtak. Keresztbe tett lábbal ülnek az ágyon, a csaj jól átrendezett fizimiskával, a srác körül nyolc-tíz könyv kinyitva, szanaszét a takarón. Az étkezőből csent müzlistálakban összekotyvaszt pár összetevőt. A csaj közben a falnak támasztja, ami a homlokából maradt, és minden erejével próbálja megőrizni a nyugalmát. Az alkonyat mélykékje az ablakban egyre jobban kivilágosodik; tudják, hogy záros határidőn belül megoldást kell találniuk. A csaj ezen a ponton már bizonyára túl van a kezdeti pánikon és megbánáson. De még kapaszkodik a reménybe. – De gondoljunk csak bele egy pillanatra a srác helyzetébe és lelkiállapotába! Hiszen az ő számára bizonyos szempontból ennél tökéletesebben nem is alakulhattak volna a dolgok. Ez az ő színarany pillanata, a lehetősége, hogy a hős legyen, aki megmenti a lányt, és elnyeri a szerelmét, vagy legalább jut neki egy kis szánalomszex. Itt az alkalom, hogy erős legyen a kedvéért, és meghódítsa, de hisz amúgy sem akart soha semmi mást tenni. – De nem is tudom, szerintem addigra már torkig lehetett az egésszel, vagy talán kiszimatolta, mi történt valójában. Úgy tippelem, végre leesett neki a tantusz. A lány szörnyű kockázatot vállalt, és tudnia kellett, hogy nem őérte tette.

– Akárhogyan is, nemigen volt olyan formában, hogy komolyabb varázslásba fogjon. Fáradt és kialvatlan volt, félt, túl nagy fába vágta a fejszéjét, és szerintem a szíve is biztosan összetört kissé. Talán csak túlságosan akarta, hogy sikerüljön. Belekezdett egy javítóvarázsba, amelyről történetesen tudom, hogy pontosan melyik volt: a reneszánsz éra Nagy Arkánumából az egyik. Hatalmas energiát idézett meg. És kicsúszott az irányítása alól, a lehető legszerencsétlenebbül. Átvette felette az uralmat, és elemésztette a testét. Ott, a csaj szeme előtt sikoltozva égni kezdett. Kék lángok között. Egy niffin lett belőle. Erről beszélt Fogg azon az éjjelen, ott a gyengélkedőben – gondolta Quentin. Az irányítás elvesztéséről. A jelek szerint a többiek mind tisztában lehettek a niffin szó jelentésével. Szinte kővé dermedve meredtek Janetre. – Hát… Emily totál kiakadt, mármint tényleg kiakadt. Elbarikádozta az ajtaját, és nem engedett be senkit, amíg meg nem jelent maga az imádott professzorkája. Addigra már az egész suli ébren volt. Képzelem, hogy érezhette magát, hisz ha úgy vesszük, bizonyos szempontból az egész az ő hibája volt. Nem lehetett túl büszke magára. Felteszem, meg kellett volna próbálnia elűzni a niffint, ha nem akart önszántából távozni. De nem tudom, hogy akár még neki is sikerülhetett volna-e. Nem hiszem, hogy azoknak a micsodáknak, szóval, hogy lenne a hatalmuknak felső határa. – Mindenesetre nem veszítette el a fejét, és nem engedett be senki mást a szobába. Ott a helyszínen helyrehozta a csaj arcát, ami nem lehetett könnyű feladat. Bármi más volt is, az tuti,

hogy nem semmi egy varázsló lehetett, mert az a szökőkútból kapott varázsige komisz egy bűbáj volt. A csaj ráadásul valószínűleg csak tovább rontott a helyzeten az elbarmolt szertartás közben. Ám a tanár kapásból kielemezte, és egész tűrhetően ismét szalonképessé tette a csajt, bár úgy hallottam, sosem nyerte vissza a korábbi arcát. Nem maradt torz, vagy ilyesmi, egyszerűen csak más lett. Ha nem ismerted korábbról, valószínűleg meg se mondanád, hogy ő az. – Hát, dióhéjban nagyjából ennyi. Azt el se tudom képzelni, mit mondhattak a srác szüleinek. Úgy hallottam, egy varázslócsaládból származott, úgyhogy feltételezem, többékevésbé tudomást szereztek az igazságról. De tudjátok, csak a kozmetikázott verziójáról. Hosszú csend következett. A távolban megszólalt egy harang, a folyón úszó egyik hajón. A fák árnyai már csaknem teljesen beborították őket, ami csodás enyhülést nyújtott a késő nyári délutánban. Alice megköszörülte a torkát. – És mi történt a professzorral? – Még nem jöttél rá? – Janet meg sem próbálta elrejteni a képére kiülő kaján vigyort. – Választhatott: vagy szégyenben marad és nyugdíjba vonul, vagy… áthelyezteti magát az Antarktiszra. Dél-Varázskapuba. Tippelj, melyiket választotta! – Te jó ég! – kerekedett el Josh szeme. – Hát ez Majakovszkij! – Hát ez jó sok mindent megmagyaráz – jegyezte meg Quentin. – Ugye, hogy ugye? Meghiszem azt! – Szóval mi lett Emily Greenstreettel? – kérdezte Alice. – Egyszerűen kilépett a suliból? – A hangjába némi acélos

csikorgás vegyült. Quentin nem volt benne egészen biztos, hogy mire vélje. – Mi történt vele? Elküldték valami rendes suliba? – Úgy hallottam, üzleti ügyeket intéz Manhattanben – felelte Janet. – Szereztek neki valami könnyű testületi melót, nem is tudom, konzultációs ügyintéző lett, vagy valami hasonló. Résztulajdonosai vagyunk egy nagyvállalatnak. Jó sok varázslatot pazarolnak rá, hogy elleplezzék a tényt: valójában nem csinál semmit. Csak ücsörög egy irodában, és egész nap netezik. Tudjátok, szerintem az énje egy része nem élte túl a történteket. Ezt követően még maga Janet is elhallgatott. Quentin hagyta, hogy lassan magukkal sodorják a felhők. Kissé szédült a bortól; mintha a Föld rögzítései meglazultak volna, és szabadon imbolygott volna kardáncsuklós felfüggesztésén. A jelek szerint nem ő volt az egyetlen, aki hasonlót érzett, mert amikor Josh pár perc múlva felállt, azon nyomban elvesztette az egyensúlyát, és újra eldőlt a pázsiton. Szórványos taps fogadta kecses mutatványát. Ám azután ismét feltápászkodott, megtámasztotta magát, lassan behajlította a térdét, és csinált egy tökéletesen kivitelezett hátraszaltót. Zárt lábbal, kilépés és megtántorodás nélkül érkezett a talajra, és sugárzó arccal húzta ki magát. – Működik! – jelentette ki. – Bakker, el se hiszem! Visszavonok minden rosszat, amit valaha mondtam a viking sámánokról! Kurvára szuperál! A varázsige valóban működött, habár valamilyen oknál fogva Josh volt közülük az egyetlen, aki bármit is tapasztalt a hatásából. Miközben a fogyatkozó alkonyi fényben összeszedték

a piknik kellékeit, és kirázták a homokot a plédből, Josh többször körbefutotta a mezőt, cigánykereket hányva, szaltózva, és hatalmasakat szökkenve, mint valami szuperhős egy képregényből. – Viking harcos vagyok! Reszkessetek a hatalmamtól! Kushadjatok, kutyák! Thor és a seregei mérhetetlen ereje áramlik az ereimben! Isten vagyok! És úgy meghúztam anyátokat! Úgy… meghúztam… anyáááátokat! – bömbölte hőzöngve. – Jaj, hogy örül! – jegyezte meg Eliot szárazon. – Mintha sikerült volna főznie valamit, ami emlékeztet a fényképre a szakácskönyvben. Josh végül eltűnt a szemük elől; ment, hogy másokat keressen, akik előtt tovább henceghet, közben harsányan énekelve A Köztársaság csatahimnuszát30. A napégette, álmos és az alkoholtól félig még mindig kótyagos kis csapat is megindult: Janet és Eliot a Kunyhó felé csellengtek, míg Alice és Quentin a Ház felé vették az irányt. Quentin máris elhatározta, hogy végigszundítja a vacsorát. – Ártani fog valakinek – mondta. – Valószínűleg saját magának. – A varázsigében van némi beépített védelem a sérülések ellen. Megerősíti a bőrt és a csontvázat. Az öklével átüthet egy falat úgy, hogy közben jó eséllyel nem töri el semmijét. – Talán. De ha képes rá, megteszi. Alice még a szokásosnál is hallgatagabb volt. Már mélyen benn jártak a Labirintus alkonyi árnyakkal teli járatai között, amikor Quentin meglátta, hogy könnyek áztatják az arcát. Megdermedt a szíve.

– Alice! Alice, édesem. – Megállt, és szembefordította magával a lányt. – Mi a baj? Alice szomorúan a vállába fúrta az arcát. – Miért kellett elmondania ezt a történetet? – kérdezte sírós hangon. – Miért? Mondd, miért ilyen? Quentinbe tüstént belehasított a bűntudat, amiért élvezte a sztorit. Pedig tényleg szörnyű egy történet. Bár kétségtelenül van benne valami ellenállhatatlanul gótikus is. – Janet csak egy buta pletykafészek – felelte. – Nem akar ő semmi rosszat. – Gondolod? – Alice elhúzódott tőle, és indulatosan letörölte a kézfejével a könnyeit. – Tényleg nem akar? Én mindig azt hittem, hogy a bátyám autóbalesetben halt meg. – A bátyád? – Quentinnek megfagyott a vér az ereiben. – Ezt nem értem. – Nyolc évvel volt idősebb nálam. A szüleim azt mondták, hogy autóbalesetben vesztette el az életét. De ő volt az, biztos vagyok benne. – Nem értem. Szerinted ő volt a szerelmes srác a sztoriban? Alice bólintott. – Azt hiszem, igen. Tudom, hogy ő volt. – A szeme fájdalomtól és haragtól vöröslött. – Jesszusom! Figyu, ez csak egy történet. Kizárt, hogy tudhatta. – De, tudja. – Alice újra elindult. – Minden stimmel, az időzítés is. És ő tényleg ilyen volt. Charlie… ő mindig belezúgott a csajokba. Biztos, hogy megpróbálta volna saját maga megmenteni a lányt. Tudom, hogy pontosan ezt tette volna. – Bánatosan megrázta a fejét. – Ilyen hülye volt.

– Talán mégsem tudta. Janet nem ébredt rá, hogy a bátyád volt az. – Pontosan az a célja, hogy mindenki ezt higgye! Hogy ne vedd észre, mekkora egy oltári nagy ribanc! Az oltári elég gyakori kifejezés lett abban az évben Varázskapuban. Quentin már épp tovább akarta védelmezni Janetet, amikor hirtelen beugrott neki valami. – Ezért nem hívtak meg ide! – jegyezte meg halkan. – Biztos, hogy ez az oka. Azért, ami a bátyáddal történt. Alice némán, üveges tekintettel bólintott; agya kérlelhetetlenül rágódott ezen az észrevételen, egyre újabb részleteket illesztve az általa frissen kirajzolódó, komor képbe. – Nem akarták, hogy bármi történjen velem. Mintha félnem kellene. Istenem, miért ilyen rohadt hülye rajtunk kívül mindenki ezen a világon? Megálltak pár méterre a Labirintus szélétől, a sűrűbben összenőtt sövényfalaknál felgyűlő sötét árnyak között, mintha nem bírnák újra elviselni a napfényt, legalábbis még nem. – Most már legalább tudom – mondta Alice. – De akkor is, miért mondta el nekünk ezt az egészet, Q? Hiszen tudta, hogy csak fájdalmat okoz vele. Akkor meg miért tette? Quentin megrázta a fejét. A kilátás, hogy nézeteltérés támadhat az ő kis saját klikkjükben, furcsa szorongással töltötte el. Ki akarta magyarázni a dolgot. Azt akarta, hogy minden újra tökéletes legyen. – Egyszerűen csak keserű és féltékeny – mondta végül. – Mert te vagy a csinosabb. Alice felhorkant.

– Azért van megkeseredve, mert mi boldogok vagyunk – felelte –, ő meg szerelmes Eliotba. Mindig is az volt. Eliot meg nem viszonozza az érzéseit. Újra megindult. – Micsoda? Várj! – Quentin megrázta a fejét, mintha attól újra összeállnának a kirakós darabkái. – Miért akarná ő Eliotot? – Mondjuk, mert nem kaphatja meg? – felelte Alice bosszúsan, anélkül, hogy visszanézett volna rá. – És mert muszáj, hogy minden az övé legyen, amit csak akar? Meglep, hogy még nem mozdult rád. Miért, szerinted még nem feküdt le Joshsal? Kijutottak a Labirintusból, és felkaptattak a Ház hátsó teraszához vezető lépcsőn, amelyet megvilágított a szárnyas üvegajtón kiszűrődő sárga fény, és elszórtan beborították a közelgő ősz hírmondóiként lehullt első levelek. Alice a tenyerével gyorsan rendbe hozta az arcát, amennyire csak tudta. Amúgy sem viselt sok sminket. Quentin ott állt mellette, és elveszve a saját gondolatai között, némán nyújtogatta neki a zsebkendőket, hogy kifújja az orrát és megtörölgesse a szemét. Mindig elképesztette – nem csak most, de úgy általában is –, hogy az őt körülvevő világ a felszín alatt mennyire tele van rejtélyekkel, és hogy ezek elrejtőznek a tekintetek elől.

AZ ÖTÖDIK ÉV Azután eljött a szeptember, és csak ők maradtak ketten, Quentin és Alice. A többiek a hulló levelek kavargásával és a csikorgó korai fagyok beköszöntével leléptek. Igazi sokk volt látni őket távozni, ám a fájó döbbenet mellé – ahogy egy koktélban elvegyül az égetett szesz – a megkönnyebbülés még erősebb érzése keveredett. Quentin azt akarta, hogy minden klappoljon, sőt, nem csak jó, de ideális legyen közöttük. Ám a tökéletesség hajszolása kényes és kimerítő dolog, mivel abban a pillanatban, hogy az ember kiszúrja akár a legapróbb hibát, rögtön oda az egész. A tökéletesség szerves részét képezte Quentin Varázskapu köré szőtt saját, személyes mitológiájának, a csodás történetnek, amit az ottani életéről mesélt magának – amelyet ugyanolyan gondosan és tiszteletteljesen alkotott meg és tartott fenn, akár a Fillory és még azon is túl fantáziavilágát, és azt akarta, hogy ne csak elmondhassa, de ténylegesen el is hihesse az egészet. Ez pedig egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. A feszültség egyre nőtt valamiféle rejtett, föld alatti tárolómedencében, és a végére kezdtek komolyan szétcsúszni a dolgok. Idővel még Quentin is – akinek pedig csaknem korlátlan tehetsége volt hozzá, hogy figyelmen kívül hagyja az ordítóan nyilvánvalót –, még ő is kezdte kapiskálni a dolgot. Talán Alice-nek volt igaza: talán Janet tényleg gyűlölte őt, és szerette Eliotot. Vagy lehet, hogy valami másról volt szó, valami olyan kirívóan szembeszökőről, hogy Quentin nem tudott vele egyenesen szembenézni. Akárhogyan is, a Csapat tagjait eddig oly szorosan összetartó kötelék kezdett

meglazulni; lassan elveszítették azt a varázslatos képességüket, hogy erőfeszítés nélkül szeressék egymást. Most, bár tudta, hogy a dolgok már sosem lesznek ugyanolyanok, és ők sem lesznek többé úgy együtt, mint eddig, legalább mindig emlékezhetett rájuk, méghozzá pontosan úgy, ahogyan ő akarta. És ő gondosan őrizte a biztonságot jelentő emlékeit: örökre magába zárta őket, akár ősrovart a borostyán. Alighogy megkezdődött a szemeszter, Quentin megtette, amit máris túlságosan régóta halogatott: elment Fogg dékánhoz, és előadta neki, mi történt Juliával. Fogg összeráncolt homlokkal hallgatta végig, és aztán csak annyit mondott, hogy majd gondja lesz rá. Quentin legszívesebben átmászott volna az íróasztalon, hogy megragadja elegáns gallérját, és jól megrázza, amiért elszúrta a memóriatörlést, és ezt művelte Juliával. Megpróbálta megértetni Foggal, hogy ez a hiba olyan szenvedésre kárhoztatta a szegény lányt, amilyet soha senkinek nem volna szabad átélnie, és hogy egyáltalán nem ezt érdemelte. Fogg csak nézte őt, se nem megindultan, se nem érzéketlenül. Végül a legtöbb, amit Quentinnek sikerült elérnie, annyi volt, hogy megígértette vele: akár az ilyen esetekre vonatkozó szabályok megkerülésével vagy végsőkig feszítésével is, de minden tőle telhetőt megtesz, hogy könnyítsen a lány helyzetén. Semmi más nem jutott eszébe. Pontosan ugyanolyan vacak érzésekkel távozott Fogg irodájából, mint amilyen rosszul a belépéskor érezte magát. Az ebédlőben üldögélve, vagy az órák között végigsietve a poros folyosókon, amiket megtöltöttek a rézsútosan beeső délutáni sugarak, Quentin most először kezdett ráébredni, hogy

ő és Alice az elmúlt két évben mennyire elszigetelődött a többi diáktól, és hogy milyen kevés arcot ismer igazán a többiek közül. Az összes csoport saját, elkülönült klikket alkotott, ám a Szenzitek különösen szorosat, most pedig egyedül ő és Alice maradtak az egész Csapatból. Még mindig voltak órái a többi ötödévessel, és baráti hangvételben csevegett velük, tudta azonban, hogy a hűségük és a figyelmük máshová húz. – Lefogadom, hogy azt hiszik, rémesen sznobok vagyunk – jegyezte meg Alice egy nap. – Az alapján, amilyen magunknak valóan viselkedünk. A diákok között Sammy néven ismert szökőkút hűvös kőkáváján ültek, amely a római Laokoón-kút hevenyészett másaként készült el: a renegát papot és fiait kígyók fojtogatták, ám a csoportkép minden szereplője szájából vidám vízsugár csörgedezett. Azért jöttek ki ide, hogy kipróbáljanak egy sok piszokkal járó háztartási varázslatot, amellyel elvileg kiszedhették Alice egyik ingéből a foltokat, és amit tanácsos volt a szabadban elvégezni. Ám elfelejtették magukkal hozni az egyik kulcsösszetevőt, a kurkumát, és még nem éreztek elég erőt magukban, hogy visszacaplassanak érte. Gyönyörű, őszi szombat délelőtt volt, valójában már csaknem dél, és a hőmérséklet bizonytalanul ingadozott a még éppen kellemesen langyos és a már csípősen hűvös között. – Gondolod? – Szerinted nem? – De, valószínűleg igazad van. – Felsóhajtott. – Bizonyára azt hiszik. A szívtelen szemetek. Ők a sznobok, nem mi!

Alice oldalvást a szökőkútba dobott egy makkot. Az lepattant a haldokló pap kemény térdéről, és belepottyant a vízbe. – Szerinted azok vagyunk? Mármint, sznobok? – kérdezte Quentin. – Nem tudom. Nem feltétlenül. Nem, szerintem nem vagyunk. Nincs ellenük semmi kifogásunk. – Pontosan! Sőt, némelyikük szerintem tök jó fej. – Van köztük, akit igazán nagyra becsülünk. – Hát épp ez az! – Quentin belemártotta az ujjai hegyét a vízbe. – Szóval, mire akarsz kilyukadni? El kellene járnunk közéjük barátkozni? A lány vállat vont. – Hát, rajtunk kívül ők az egyedüli korunkbeli varázslók az egész kontinensen. Az egyetlen egyenrangú társaink, más nemigen lesz rajtuk kívül. Az ég élénkkéken izzott, a fák ágai élesen kirajzolódtak a szökőkút tiszta vizének reszkető tükörképében. – Oké – egyezett bele Quentin. – De nem mindegyikkel. – Jaj, isten ments! Majd jól megválogatjuk őket. Amúgy meg, ki tudja, ők akarnak-e egyáltalán barátkozni velünk. – Jogos. Szóval, kire gondoltál? – Számít az? – Hát persze hogy számít, Vix – felelte Quentin. – Hiszen nem egyformák. – A Vix kedveskedő és szeretetteljes becenév volt közöttük, amely a vixen szó rövidítése, utalásként az ő kis antarktiszi közjátékukra31. – Szóval, ki legyen? – Surendra.

– Oké. Persze. Vagy nem is, várj, ő azzal a rémes másodéves csajjal jár. Tudod, azzal a kapafogúval. Minden vacsora után megpróbálja rávenni a többieket, hogy madrigálokat énekeljenek. Mi a helyzet Georgiával? – Talán túlagyaljuk ezt az egészet. Nem erőltethetünk semmit. Csak hagyjuk, hogy magától kialakuljon! – Oké. – Quentin nézte, ahogy a lány átható, madárszerű összpontosítással tanulmányozza a körmeit. Néha olyan gyönyörűnek látta, hogy el sem akarta hinni, mit akar egyáltalán egy magafajta sráctól. Olykor azt is alig akarta elhinni, hogy létezik egyáltalán ilyen lány. – De neked kell megtenned – tette hozzá Alice. – Ha rajtam múlik, semmi nem történik majd. Tudod, milyen szánalmas vagyok az efféle dolgokban. – Igen, tudom. Alice hozzávágott egy makkot. – Nem kellett volna így egyetértened! Így esett hát, hogy közös, összehangolt erőfeszítéssel kikecmeregtek a zsibbadt tétlenségből, és kissé megkésett kampányba fogtak, hogy ismerkedni és érintkezni kezdjenek a többi osztálytársukkal, akiknek java részével az idők során szinte teljesen elvesztettek minden személyes kapcsolatot. Végül, mint kiderült, nem Surendra vagy Georgia volt a kulcs mindehhez, hanem Gretchen – a szőke lány, aki bottal járt. Sokat segített a dolgon, hogy Alice is, és Gretchen is, mindketten prefektusok, azaz az utolsóéves növendékek közül választott felügyelők voltak, ami persze egyszerre adott okot nekik büszkeségre és kínos zavarodottságra. Ez a tisztség nem járt

szinte semmiféle hivatali kötelezettséggel; többnyire csak egy újabb képtelen, gyermekded elképzelés volt, amit kölcsönvettek az angol állami iskolarendszerből, nyilvánvaló tünete az anglomániának, amely oly mélyen beleivódott Varázskapu intézményi DNS-ébe. A prefektusi címet az a négy negyedéves és ötödéves diák kapta, akik a legmagasabb tanulmányi átlagot érték el, és ezért egy méh alakú, ezüst dísztűt hordhattak (vagy kellett hordaniuk) a zakójukra tűzve. A tényleges felelősségeik közé olyan pitiáner feladatok tartoztak, mint például a campus területén működő egyetlen telefon hozzáférési időbeosztásának elkészítése – azé az elavult, tárcsázós monstrumé, amely egy viharvert fa telefonfülkében rejtőzött, jól eldugva egy félreeső oldallépcső alá, és amely előtt mindig legalább tucatnyi diák állt sorba. Cserébe használhatták a prefektusok közös társalgóját a Ház keleti oldalán, egy különleges, lezárt helyiséget magas, impozánsan íves ablakokkal – és egy vitrinnel, amely mindig teli volt ragacsosan édes sherryvel, aminek elkortyolására Quentin és Alice csak erővel tudták rávenni magukat. A prefektusok társalgója egyúttal remek helynek bizonyult egy kis titkos légyottra is, már amennyiben sikerült előre egyeztetniük az időpontot a többi prefektussal, ez azonban általában nem jelentett problémát. Gretchen egy húron pendült velük, mivel neki is volt saját pasija, a harmadik prefektus pedig egy Beatrice nevű, szőke tüskefrizurás, népszerű lány volt, akiről senki még csak nem is sejtette, hogy különösebben okos lenne, amíg ki nem nevezték prefektusnak. De ő amúgy sem használta soha a helyiséget. Az egyetlen igazi trükköt a

negyedik prefektus elkerülése jelentette, aki nem más volt, mint Penny – az összes diák közül épp ő. A bejelentés, miszerint Pennyt megválasztották prefektusnak, olyan általános döbbenetet keltett, hogy a nap hátralevő részében mindenki csak és kizárólag erről beszélt. Quentin alig váltott pár szót Pennyvel a hírhedt összetűzésük óta – nem mintha nagyon kereste volna a lehetőséget. Attól a naptól fogva Penny magányos farkassá vált; egy kísértetté, ami nem is lehetett olyan könnyű feladat egy Varázskapuhoz hasonlóan kicsi, zárt közösségben, a jelek szerint azonban neki igazi tehetsége volt ehhez. Az órák közötti szünetekben gyorsan átviharzott a következő terembe, miközben kerek serpenyőképére dermedt, élettelen, fagyos tekintet ült ki. A közös étkezéseken csak magába lapátolta az ételt, kerülve a többiek pillantását, és délutánonként, tanítás után hosszú, magányos sétákat tett, vagy bezárkózott a szobájába. Korán lefeküdt, és már hajnalban felkelt. Hogy mi egyebet csinált, azt senki nem tudta. Amikor a varázskapus diákokat a tanárok a másodév végén a személyes Képességüknek megfelelő csoportokba sorolták, Pennyt nem osztották be sehová. A szóbeszéd szerint a tesztek alapján egy olyan szupertitkos és idegenszerű tantárgyban bizonyult tehetségesnek, hogy nem is lehetett besorolni a hagyományos csoportok egyikébe sem. Akár igaz volt ez a pletyka, akár nem, mindenesetre a kinevezettek hivatalos listáján Fogg egyszerűen a FÜGGETLEN szót biggyesztette oda a neve mellé. Azt követően csak ritkán mutatkozott az órákon, és amikor mégis, némán megbújt a tanterem végében, kopott varázskapus zakója

zsebébe dugott kézzel; sosem tett fel kérdést, és soha nem jegyzetelt. Körüllengte a fensőbbségesség légköre, hogy olyan dolgokat tud, amiket mások nem. Olykor Van der Weghe professzor asszony társaságában látták, akinek az irányítása alatt állítólag elmélyült magántanulmányokat folytatott. A prefektusok közös társalgója egyre fontosabb menedékké vált Quentinnek és Alice-nek, mivel régi szentélyük, a Kunyhó, többé nem számított szentnek és sérthetetlennek. Quentin sosem gondolt bele igazán, de színtiszta véletlen lehetett, hogy az elmúlt évben senkit nem soroltak be a Szenzit Csapatba, ily módon sértetlenül megmaradt kicsiny klikkjük. Ám ez nyilvánvalóan nem maradhatott így örökké, és nem is maradt. Az előző szemeszter végén nem kevesebb, mint négy új, feltörekvő harmadévest jelöltek ki a Szenzit Csapatba, mostantól pedig – bár ez kettejüknek semmilyen lehetséges módon nem tűnt helyesnek – nekik hivatalosan ugyanannyi joguk volt a Kunyhóhoz, mint Quentinnek és Alice-nek. Megtettek minden tőlük telhetőt, hogy jó képet vágjanak a dologhoz. Az új félév első napján türelmesen ültek a könyvtárszobában, miközben az újonc Szenzitek átestek odakint a beavatási rítuson, és betörtek a Kunyhóba. Hosszú, komoly eszmecserét folytattak arról, hogy mit szolgáljanak fel a jövevényeknek, amikor sikerült végre bejutniuk; végül megegyeztek egy tűrhető minőségű pezsgőben és – nem akarván túl önzőnek tűnni, bár pontosan így éreztek – egy sor szemérmetlenül drága osztrigában és kaviárkülönlegességben, pirítós és crème fraîche32 mellett tálalva.

– Király! – örvendeztek az új Szenzit-tagok, ahogy – egyik a másik után – sorra beléptek a Kunyhóba. Nagy szemeket meresztettek a túlméretezett belső tér láttán. Kíváncsian megszemlélték a csecsebecséket, a zongorát és az ábécésorrendbe rendezett varázsgallyakat tároló fiókos szekrényt. Lehetetlenül fiatalnak látszottak. Quentin és Alice könnyed csevegést folytattak velük, próbálva szellemesnek és beavatottnak tűnni, nagyjából úgy, ahogyan emlékeik szerint őket fogadták a többiek, amikor legelőször bejutottak ide. A kanapén egymás mellett gubbasztó harmadévesek kényelmetlenül fészkelődtek a helyükön, túl gyorsan kiitták a pezsgőjüket, és egyáltalán, úgy festettek, mint a gyerekek, akik alig várják, hogy felkelhessenek az asztaltól. Udvarias kérdéseket tettek fel a festményekkel és a Kunyhó könyvtárával kapcsolatban. Ki lehet vinni a könyveket az épületből? Tényleg megvan nekik az Abecedarian Arcana első kiadása, amelyet maga Pszeudo-Dionüszosz írt? Tényleg. És mikor épült eredetileg a Kunyhó? Igazán?! Ejha! Nem semmi. Kimondottan ódon. Majd, a megfelelő idő elteltével, en masse átvonultak a biliárdszobába. Nem tanúsítottak különösebb vágyat, hogy ott is kísérgessék őket, Quentin és Alice pedig nem éreztek különösebb késztetést, hogy valaha is újra találkozzanak velük, úgyhogy maradtak, ahol voltak. Ahogy lassan telt-múlt az este, és egyre jobban kiszűrődtek a kamaszos haverkodásuk hangjai, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá Quentin és Alice számára, hogy ők egy korábbi éra élő ereklyéi, akik tovább időztek a

kívánatosnál. Visszatértek a kiindulópontra: ismét kívülállók lettek. – Úgy érzem magam, mint valami kivénhedt docens – vallotta be Quentin. – Én már el is felejtettem a nevüket – felelte Alice. – Olyanok, mint a négyes ikrek. – Sorszámot kellene adnunk nekik. Mondhatnánk, hogy ez a hagyomány. – Ja, azután meg mindig szólíthatnánk őket a rossz számon. Az jól kiakasztaná őket. Vagy adhatnánk mindnek ugyanazt a nevet. Lehetnének mondjuk Alfrédok, vagy ilyesmi. – Még a csajok is? – Különösen a csajok. Az állott, langyos pezsgő maradékát kortyolgatták. Kezdtek becsípni, de Quentin nem törődött vele. A biliárdszobából csilingelő üvegcsörömpölés hallatszott – valószínűleg egy pezsgőspohár tört el –, majd kicsivel később felhúztak egy tolóablakot, és valaki hányni kezdett, remélhetőleg ki az ablakon. – Az a gond a felnőtté válással – fejtegette Quentin –, hogy miután felnőttél, azok az emberek, akik még előtte állnak, többé már nem is szórakoztatóak. – Porig kellett volna égetnünk ezt a helyet – jegyezte meg Alice sötéten. Most már határozottan részegek voltak. – Utolsóként kivonulni az ajtón, és fáklyát vetni rá. – Azután elsétálni, miközben a hátunk mögött magasra csapnak a lángok, mint valami mozifilmben.

– Véget ért egy éra. Véget ért egy epocha. Melyik a helyes? Éra vagy epocha? Azt tudom, hogy mindkettő korszakot jelent, de egyáltalán, mi a különbség? Quentin nem tudta a választ. Találnunk kell valami mást – gondolta zavaros fejjel. Valami újat. Itt nem maradhatunk tovább. Nem haladhatunk visszafelé. Csak előre. – Gondolod, hogy mi is ilyenek voltunk valamikor? – kérdezte Quentin. – Mint ezek a zöldfülűek? – Ja, könnyen lehet. Sőt, lefogadom, hogy mi még rosszabbak voltunk. Fogalmam sincs, a többiek hogy bírtak elviselni minket. – Igazad van – bólintott Quentin. – Teljesen egyetértek. Atyám, hogy ők mennyivel kedvesebbek voltak hozzánk, mint mi vagyunk velük! Azon a télen Quentin egyáltalán nem is ment haza a szünidőre. Karácsony körül – mármint a való világ karácsonya táján – megejtette a szokásos beszélgetést a szüleivel Varázskapu szokatlan időbeosztásáról, amire évről évre ismét emlékeztetnie kellett őket a lépcső alatti régi telefonfülkében ácsorogva, fél lábát nekitámasztva a harmonikaszerűen csukódó faajtónak. Majd mire a varázskapus naptár szerint is elérkezett a karácsony, odakint, a világban máris márciusra járt, és nem tűnt olyan nagy dolognak, hogy kihagy egy látogatást. Ha megkérték volna – ha csak egyetlen szóval is megemlítik, hogy alig várják, hogy láthassák, vagy hogy milyen csalódottak lennének, ha nem menne haza –, valószínűleg beadta volna a derekát. Egy pillanat alatt. Ám ők hozták a szokásos, naivan

derűs, feledékeny, átlátszó énjüket. Azonkívül olyan felnőttes és független érzés volt a változatosság kedvéért lazán azt mondani nekik, hogy köszöni szépen, de idén más tervei vannak. Ehelyett Quentin Alice-szel ment haza. Az egész a lány ötlete volt, bár ahogy közeledtek az ünnepek, Quentin egyre inkább elbizonytalanodott, hogy miért is hívta meg pontosan, mivel a kilátás szemlátomást gyilkosan stresszelte a lányt. – Mittudomén! – fakadt ki Alice, amikor rákérdezett. – Úgy tűnt, ez lenne a helyénvaló dolog. Nem ilyesmit csinálnak, akik együtt járnak? – Hát, mindegy, de ugye tudod, hogy nem muszáj mennem? Itt is maradhatok. Csak mondd, hogy még be kellett fejeznem egy dolgozatot, vagy ilyenek. Majd januárban találkozunk. – De akkor nem is szeretnél jönni? – siránkozott. – Persze hogy szeretnék. Látni akarom, honnan jöttél. Örülnék, ha megismerkedhetnék a szüleiddel. És arra mérget vehetsz, hogy az én szüleimhez tutira nem viszlek el. – Jól van. – Semmivel sem tűnt kevésbé nyugtalannak. – De megígéred, hogy ugyanúgy fogod utálni a szüleimet, ahogy én? – Hát hogyne, abszolút! – bólintott Quentin. – Talán még jobban is. A szünidőre hazavivő portálok megnyitása mindig bonyolult, fáradságos és unalmas procedúra volt, amely elkerülhetetlenül ahhoz vezetett, hogy nagyszámú varázskapus diák várakozott csomagostul, hosszú, kanyargó sorban a sötét, keskeny folyosón a főcsarnok előtt, ahol Van der Weghe professzor asszony gondoskodott róla, hogy mindenki a megfelelő helyre jusson. A diákok megkönnyebbültek és felszabadultak, amiért véget ért a

vizsgaidőszak, és ilyenkor mindig sok volt a szeleburdi lökdösődés és tolongás, visítozás, sőt kisebb pirotechnikai varázslatokat sem átallottak bevetni. Quentin és Alice egymás mellett állva, némán és komoly ünnepélyességgel várakoztak a telepakolt táskáikkal; Quentin igyekezett a tőle telhető legtiszteletreméltóbban festeni. Mostanra már alig maradt bármi egyéb ruhadarabja a varázskapus egyenruháin kívül. Tudta, hogy Alice Illinois-ból származik, és azzal is tisztában volt, hogy Illinois állam valahol Amerika középnyugati részén helyezkedik el, de hogy pontosan hol, azt ezer kilométeres pontossággal se nagyon tudta volna megsaccolni. Egy európai vakációtól eltekintve, még a gimnáziumban, szinte soha nem hagyta még el a keleti partot, és a varázskapus tananyag sem tett róla sokat, hogy jobban megismerje az Egyesült Államok részletes földrajzát. És mint utóbb kiderült, amúgy sem sokat látott Illinois-ból, legalábbis ami a tájait illeti. Van der Weghe úgy készítette elő a portált, hogy közvetlenül Alice szülei házának az előszobájába nyíljon. Kőfalak, lapos mozaikberakásos padlók, minden oldalon oszlopok tartotta egyenes gerendás ajtónyílások fogadták őket. Az épület egy hagyományos római arisztokrata rezidencia pontos újraalkotásának látszott. A hangok úgy visszhangoztak benne, akár egy templomban. Mintha átlépték volna a vörös bársony kordonkötelet egy múzeumi kiállításon. A mágiahasználat képessége rendszerint öröklődött a családokban – Quentin ebben a tekintetben kivételnek számított –, és Alice szülei maguk is mindketten gyakorló varázslók voltak. Soha nem

kellett titkolóznia előttük, ahogy Quentinnek otthon a saját szülei előtt. – Légy üdvözölve a házban, amit az idő elfelejtett elfelejteni – mondta Alice mogorván, és berugdosta a zsákjait az egyik sarokba. Kézen fogva bevezette Quentint egy ijesztően hosszú, sötét folyosón át egy süllyesztett nappaliba, amelyben nagy ülőpárnák és kemény, római stílusú kanapék terültek el mindenféle szögben, ötletszerűen szétszórva, középen pedig egy szerény, csobogó szökőkút állt. – Apu néhány évente újrarendezi az egészet – magyarázta Alice. – Ő főként építészeti varázslást űz. Kislány koromban az egész barokk stílusú volt, aranyozott gömbfogantyúkkal mindenütt. Az szinte már tetszett. De azután jöttek a japán papírfalak, amelyeken minden áthallatszott. Majd a Vízesés-ház – Frank Lloyd Wright33 után szabadon –, egészen addig, amíg anyu valamiért be nem sokallt attól, hogy egy eleven penészfarmon élünk. Azután viszont egy jó ideig csak egy nagy, öreg, irokéz törzsi, hosszú szállásház volt döngölt földpadlóval. Nuku falak. Na, az fergeteges volt. Úgy kellett rimánkodnunk neki, hogy toldjon be egy igazi, zárható fürdőszobát. Szerintem komolyan gondolta, hogy nézni fogjuk, amint egy guggolós emésztőgödörbe pottyant. Erősen kétlem, hogy az indiánok valaha is csináltak volna ilyet. Azzal lehuppant egy kemény, bőrhuzatos római kanapéra, kinyitott egy könyvet, és belemerült az aktuális szünidei olvasmányába. Quentin megértette, hogy olykor szerencsésebb kivárni Alice sötét hangulatainak végét, mint megpróbálni kicsalogatni

belőlük. Mindenkinek megvan a maga sajátos reakciója a gyermekkori otthonára. Így aztán inkább azzal töltötte az elkövetkező órát, hogy körbesétált az épületben, ami figyelemre méltóan emlékeztetett egy felső középosztálybeli pompeji háztartásra, amelyet pornográf freskók tettek teljessé. Szinte a megszállottságig hitelesnek tűnt, leszámítva a fürdőszobákat – ezen a téren nyilvánvalóan tett némi engedményt a családfő. Még a vacsora is, amikor megérkezett - amelyet egész brigádnyi egy méter magas, varázslattal életre keltett fa marionettfigura szolgált fel, amelyek halk, klikk-klakkoló zajt csaptak mozgás közben –, még az is visszataszítóan történelmi volt: borjúagy, papagájnyelv, roston sült muréna, mind az élvezhetetlenségig túlborsozva, arra az esetre, ha netán már eleve ehetetlenek lettek volna. Szerencsére borból is akadt bőven. Már a harmadik fogásnál tartottak, a töltött, sült sertésméhnél, amikor a bejáratban hirtelen megjelent egy alacsony, pocakos, kerek képű férfi. Egy elnyűtt tógát viselt, ami legalább olyan szürkés árnyalatú volt, mint a szennyeskosárért kiáltó ágynemű. Arcát és szinte teljes nyakát többnapos sötét borosta borította, és amennyi haj maradt a fején, arra is ráfért volna egy rendes vágás. – Ave atque vales!34 – kiáltotta. Bemutatott egy alaposan kimunkált, mesterkélt római karlendítést, amely lényegében véve megegyezett a császárok köszöntőjével. – Legyetek üdvözölve Danielus domusában! Majd vágott egy olyan képet, ami hallgatólagosan azt sugallta: nem az ő hibája, hogy a poénja nem vicces.

– Szia, apu! – felelte Alice egyszerűen. – Figyelj, ez itt a barátom, Quentin. – Üdv! – Quentin felállt. Próbált féloldalasan fekve, római módra enni, ám az nehezebbnek bizonyult, mint amilyennek tűnt, és máris nyilallt az oldala. Alice apja megrázta a kinyújtott kezét. Félúton mintha elfelejtette volna, hogy épp kezet fog, azután őszintén meglepettnek tűnt, amikor egy húsos, idegen végtagot talált a markában. – Ti tényleg ezt eszitek? Én egy órája ettem egy pizzát Dominónál. – Nem tudtuk, hogy van bármi más is. Anyu hol van? – Ki tudja? – vont vállat Alice apja. Úgy kidüllesztette a szemét, mintha valami bolondos rejtélyről volna szó. – Amikor utoljára láttam, odalent dolgozott valamelyik műremekén. Kocogva tette meg a pár lépés távot a szoba belsejébe, a kő mozaiklapokon hangosan csattogó szandálban, és az egyik üvegből töltött magának egy kis bort. – És az mikor volt? Novemberben? – Ne engem kérdezz! Teljesen elvesztem az időérzékemet ezen az átkozott helyen. – Miért nem építesz bele néhány ablakot, apu? Olyan sötét van idebent! – Ablakokat? – Újra kidüllesztette a szemét; a jelek szerint ez lehetett az ő jellegzetes arckifejezése. – Barbár varázslatról szólsz, melyről mi, nemes rómaiak, mit sem tudánk! – Fantasztikus munkát végzett itt! – zendített rá Quentin a túlzott udvariasság lelkületével. – Teljesen eredetinek tűnik.

– Köszönöm néked! – Alice apja kiürítette a kupáját, és töltött magának egy új adagot, majd teljes súlyával lehuppant egy kanapéra. A mozdulattól lila borcsík csorgott végig a tógája elején. Csupasz lábikrája kövérkésen és csontfehéren kandikált elő; fekete sörte meredezett rajtuk az elektrosztatikus meglepetéstől. Quentin azon tűnődött, hogy az ő gyönyörű barátnője hogyan osztozhat akár egyetlen molekulányi genetikai információban is ezzel az emberrel. – Három évembe telt, hogy összerakjam – jelentette ki. – Három francos évbe. És tudod, mit? Két hónap alatt máris elegem lett belőle. Nem tudok rendesen étkezni, állandóan pecsétes a tógám, és megfájdul tőle a sarkam, hogy ezeken a kőpadlókon mászkálok. Mi értelme van az életemnek? – Dühödten nézett Quentinre, mintha ténylegesen választ várna, és mintha Quentin el akarná titkolni előle. – Elárulná valaki, kérem? Mert nekem fogalmam sincs! Egyáltalán! Alice úgy meredt az apjára, mintha épp most mészárolta volna le a lánya házi kedvencét. Quentin teljesen mozdulatlan maradt; mintha ezzel elérhette volna, hogy Alice apja, akár valami dinoszaurusz, ne is láthassa őt. Egy gyötrelmesen hosszú pillanatig kínos csendben ültek. Azután a férfi felállt. – Gratias… és jó éjt! Átvetette a vállán tógája uszályát, és határozott, öles léptekkel kivonult a szobából. A zsinórbábok talpa klikk-klakkolva tipegett a kőpadlón, miközben serényen feltörölték a kiömlött bort gazdájuk után. – Na, ez az én apám! – mondta Alice hangosan, és közben úgy forgatta a szemét, mintha azt várná, hogy a háttérben bekapcsol

valami nevetőgép. De a közönség derülése elmaradt. Ebben a kietlen házi környezetben Alice és Quentin kidolgoztak egy működőképes, sőt, szinte már kényelmes napirendet maguknak, akár a behatolók, akik elkerítenek maguknak egy biztonságos búvóhelyet, mélyen benn az ellenséges területen. Quentinnek furcsán felszabadító érzés volt valaki más családi nyomorúsága kellős közepén találnia magát – szinte látta, amint a rossz érzelmi energiák minden irányban kisugároznak, és mérgező szubatomi részecskéikkel élettelenre sterilizálják a rendelkezésre álló összes szabad felületet; rajta azonban akadálytalanul és ártalmatlanul hatoltak át, akár a töltés nélküli elemi részecskék. Olyan volt itt, akár Superman; egy távoli bolygóról érkezett, és ez teljes védettséget nyújtott neki a helyi gonoszságok ellen. Viszont látta, milyen pusztítóan hat ez a közeg Alice-re, és próbálta védeni az őt ért ártalmak ellen, ahogy csak tőle telt. Ösztönösen is tisztában volt az itteni szabályokkal; azzal, hogy mit jelent olyan szülőkkel élni, akik fikarcnyit se törődnek vele. Az egyetlen különbséget az jelentette a saját helyzetéhez képest, hogy az ő szülei azért viselkedtek így, mert szerették egymást, Alice ősei pedig épp ellenkezőleg: mert gyűlölték egymást. Ha más nem, a ház legalább csendes volt, és jókora római jellegű, édes, mégis tökéletesen iható borkészlettel rendelkezett. Ezenkívül teljesen magukra hagyták őket: ő és Alice nyugodtan alhattak egy hálószobában, anélkül, hogy a lány szülei ellenezték vagy akár csak észrevették volna a dolgot. És ott voltak még a fürdőhelyiségek is: Alice apja hatalmas, barlangszerű, föld alatti római fürdőket vájt az alapzatba – a

középnyugati tundra talajából kilapátolt hatalmas, hosszú, téglalap alakú vízgyűjtő medencéket, amelyekben szabadon lazulhattak. Éltek is a lehetőséggel: reggelente egy jó órát töltöttek azzal, hogy megpróbálják belökni egymást a tűzforró caldariumba és a jéghideg frigidariumba, amelyek egyformán elviselhetetlenek voltak, majd meztelenül áztatták magukat a tepidariumban. Az ott töltött két hét alatt Quentinnek pontosan egyszer sikerült összefutnia Alice édesanyjával. Ha lehetséges, rá még annál is kevésbé hasonlított a lánya, mint az apjára: magas és vékony volt, jóval magasabb a férjénél, hosszúkás, keskeny, eleven arccal és töredezett, barnásszőke hajjal, amit hátul copfba fogva hordott. Őszintén csacsogott neki a friss kutatásairól a tündérek zenéjével kapcsolatban, amely, mint elmagyarázta, főként apró csengettyűkre van hangszerelve, és az emberi fül számára nem hallható. Csaknem egy órán át kéretlen kiselőadást tartott Quentinnek, anélkül, hogy közben akár csak egyszer is megkérdezte volna tőle, ki ő, és pontosan mit is keres a házukban. Egy ponton az egyik lapos melle előbukkant a félregombolt kardigánja alól, ami alatt nem viselt semmit, majd a kínos zavarodottság legcsekélyebb jele nélkül visszadugta a ruhája alá. Quentinnek az volt a benyomása, hogy a nő már jó ideje nem beszélhetett senkivel. – Szóval kissé aggódom a szüleidért – mondta Quentin aznap délután. – Szerintem lehet, hogy elment az eszük. Visszavonultak Alice hálószobájába, ahol egymás mellett feküdtek fürdőköntösben, a lány óriási franciaágyán, és a mennyezet mozaikképét bámulták: a képen Orpheus énekelt

egy kosnak, egy antilopnak és egy sereg figyelmesen hallgató madárnak. – Gondolod? – Alice, szerintem te is tudod, hogy eléggé… hogy is mondjam… furán viselkednek. – Ja, asszem. Mármint, én utálom őket, de hát ők a szüleim. Én nem látom hibbantnak őket, hanem normális, értelmes embereknek, akik direkt csinálják ezt, hogy engem kínozzanak. Amikor azt mondod, lehet, hogy elmebetegek, azzal csak felmented őket. Segítesz nekik kibújni a felelősségre vonás alól. – Na, mindegy, mindenesetre azt hittem, talán érdekesnek találod majd őket – folytatta. – Tudom, mennyire fel tud izgatni bármi, aminek köze van a varázsláshoz. Hát, voilà!, csakis a te kedvedért, íme, két karrierista varázsló. Quentin eltöprengett, hogy elméleti szempontból vajon melyikük van rosszabb helyzetben. Alice szülei mérges szörnyetegek, de legalább jól láthatóan azok. Az én őseim viszont sokkal inkább olyanok, mint a vámpírok vagy vérfarkasok – simán embernek nézhetők. Napestig sorolhatta volna az általuk elkövetett rémtetteket, de tudta: a helybéliek sosem hinnének neki, csak amikor már túl késő. – Hát, mindenesetre azt már látom, honnan szerezted a szociális érzékedet – jegyezte meg Quentin csipkelődve. – Én arra céloztam, hogy neked fogalmad sincs, milyen egy varázslócsaládban felnőni. – Hát, arról tényleg fogalmam sem volt, hogy tógát kellett viselnetek.

– Dehogy kell tógát viselned. Épp ez a gond, Q. Nem kell semmit csinálnod. Ez az, amit nem értesz! Nem ismersz egyetlen idősebb varázslót sem, a mi professzorainkon kívül. Odakint a nagyvilágban a senki földje van. Megtehetsz mindent, vagy akármit, vagy semmit, és az egész mit sem számít. Találnod kell valamit magadnak, ami mélyen foglalkoztat, ami igazán a szívügyed, máskülönben könnyen letérhetsz a helyes útról, és eltévedhetsz. Sok varázsló soha vissza se talál rá. A hangja furcsán sürgetővé, csaknem dühössé vált. Quentin próbált lépést tartani vele. – Szóval azt akarod mondani, hogy a szüleidnek sem sikerült sínen maradni? – Nem, nekik sem, annak ellenére, hogy született két gyermekük, ami legalább két jó lehetőséget kínált nekik. Hát, azt hiszem, Charlie-val talán törődtek valamelyest, ám amikor elveszítették, akkor ők maguk is teljesen eltévedtek. És látod, ez van most. Azóta ilyenek. – Mi van az anyukáddal meg a tündérzenekaraival? Úgy tűnt, azokat elég komolyan veszi. – Á, csak azért, hogy bosszantsa apámat. Én még abban sem vagyok biztos, hogy léteznek egyáltalán. Alice váratlanul ráhemperedett, lovaglóülésben ráült, és a vállának támaszkodva az ágyhoz szögezte. A haja csillámló, eleven függönyként egyenesen Quentinre lógott, megcsiklandozva az arcát, és a póz egy istennő igen tekintélyes megjelenését kölcsönözte neki, amint lehajol hozzá a mennyek birodalmából.

– Meg kell ígérned nekem, hogy mi sosem leszünk olyanok, mint ők, Quentin! – Az orruk hegye már csaknem összeért. A testének ránehezedő súlya izgatóan hatott rá, ám a lány arckifejezése mérges és komoly maradt. – Tudom, hogy azt hiszed, az egész csupa küldetés meg sárkány, meg a gonoszok elleni harc lesz, mint Filloryban. Pontosan tudom, hogy ezt reméled. De nem így lesz. Te még nem látod. Nincs odakint semmi. – Szóval, meg kell ígérned nekem, Quentin. Ígérd meg, hogy mi sosem leszünk ilyenek, ilyen ostoba hobbikkal, amik a kutyát sem érdekelnek. Mi nem fogjuk egész nap értelmetlen marhaságokkal elütni az időt, és nem fogjuk utálni egymást, azt várva, mikor fordulunk már fel végre. – Hát, elég kemény feltételeket szabsz… – ugratta Quentin. – De oké. Megígérem. – Komolyan beszélek, Quentin. Nem lesz könnyű. Sőt, sokkal, de sokkal nehezebb lesz, mint hinnéd. Ők még csak nem is tudják, Quentin! Azt hiszik, boldogok így. Ez a legrosszabb az egészben. Anélkül, hogy odapillantott volna, kioldozta Quentin pizsamanadrágjának húzózsinórját, és egy mozdulattal letolta, miközben továbbra is egyenesen a szeme közé meredt. Az ő köntöse máris szétnyílt deréktájon, és nem volt alatta semmi. Quentin tudta, hogy most valami nagyon fontosat hallott, de egyszerűen képtelen volt felfogni. Becsúsztatta a kezét a lány fürdőköntöse alá, végigsimított a sima hátán, a csípője ívén. Alice dús keblei a mellkasát súrolták. Nekünk mindig lesz

mágiánk. Mi sosem veszítjük el a varázslatot. Örökké a miénk marad. Akkor miért…? – Talán boldogok ők így is – kockáztatta meg. – Talán egyszerűen csak ilyenek, és kész. – Nem, Quentin. Nem azok, és nem ilyenek. – Az ujjaival beletúrt Quentin hajába, és olyan keményen megmarkolta, hogy az már fájt. – Istenem, néha annyira gyerek vagy! Most már együtt mozogtak, egyre hevesebben zihálva. Quentin belecsusszant, és nem tudtak tovább beszélgetni; csak Alice ismételgette egyre: – Ígérd meg, Q! Ígérd meg nekem. Csak ígérd meg! Dühösen, kitartóan sulykolta újra meg újra, mintha épp veszekedtek volna – mintha Quentin abban a pillanatban nem egyezett volna bele az égvilágon mindenbe.

DIPLOMAOSZTÓ Bizonyos szempontból katasztrofálisra sikerült a vakációjuk. Pár rövid sétát leszámítva szinte ki se mozdultak a házból, akkor is inkább csak fürgén végigszaladtak Urbana keményre fagyott külvárosain, amelyek olyan laposnak és üresnek hatottak, hogy úgy érezték, mintha bármelyik pillanatban belezuhanhatnának a hatalmas, hófehér égbe. Más szempontból viszont tökéletes volt. Közelebb hozta egymáshoz Alice-t és Quentint. Quentinnek segített megérteni, miért olyan a barátnője, amilyen. Egyszer sem veszekedtek – ha valamit elért Alice szüleinek riasztó ellenpéldája, hát azt, hogy éles kontrasztként csak még fiatalabbnak és romantikusabbnak érezték magukat. Az első hét végére letudták az összes házi feladatukat; attól kezdve szabadon heverészhettek, és kedvükre múlathatták az időt. Mire pedig letelt a két hét, már tűkön ülve várták, hogy megkezdhessék az utolsó szemeszterüket Varázskapuban. Szinte semmit nem hallottak a többiekről nyár óta. Quentin nem is igazán várta el tőlük, hogy hírt adjanak magukról. Természetesen attól még kíváncsi volt, hogy vajon mi történt velük azóta odakint, a nagyvilágban. De úgy gondolta, Eliot, Josh és Janet biztosan minden idejüket azzal töltik, hogy a lazaság és jófejség valami elképzelhetetlen új szintjére emelkedjenek, legalább annyival magasabbra Varázskapunál, amennyivel Varázskapu állt Brooklyn vagy Chesterton felett. És az igazat megvallva, kissé kiábrándítónak tartotta volna, ha még mindig maradt volna bennük hajlandóság, és nem sajnálták volna a fáradságot, hogy tartsák vele a kapcsolatot.

Amennyire szórványos beszámolóikból ki tudta következtetni, mind együtt laktak egy lakásban, valahol Manhattan belvárosában. Az egyetlen korrekt levelezőtárs közülük Janet volt, aki néhány hetente elküldte nekik a leggiccsesebb I ♥ New York képeslapot, amit csak fel tudott kutatni. Csupa nagybetűkkel írt, és alig használt írásjeleket: KEDVES Q&A35 MIZU VAN MI 3AN ELMENTÜNK MÚLT HÉTEN CHINATOWNBA PÁR GYÓGYNÖVÉNYÉRT, ELIOT VETT EGY MONGOL VARÁZSIGEKÖNYVET AMI MONGOLUL VAN, NANÁ MÉG SZÉP. AZT ÁLLÍTJA EL TUDJA OLVASNI DE SZERINTEM CSAK MONGOL PORNÓ. JOSH VETT EGY KIS ZÖLD TEKNŐSBÉBIT A GAMERA NEVET ADTA NEKI A SZÖRNY UTÁN. ÉPP SZAKÁLLT NÖVESZT MÁRMINT JOSH NEM GAMERA. SRÁCOK NEKTEK IS [a többi apró, alig olvasható macskakaparás volt, amely függőlegesen átfolyt a címzési mezőbe] EL KELL JÖNNÖTÖK IDE VARÁZSKAPU CSAK EGY APRÓ POCSOLYA ÉS NYC AZ ÓCEÁN ÉS ELIOT VEDEL MINT A GÖDÉNY HAGYD ABBA ELIOT HAGYD ABBA EZÉRT KINYÍRLAK TUTIRA KINYÍRLAK 1000SZER… [olvashatatlan] SOK SZERETETTEL J A hallgatói közösség általános ellenállása dacára, vagy talán épp azért, Fogg dékán benevezte Varázskaput egy nemzetközi

velterszversenyre, és Quentin életében most először utazott el tengerentúli varázslóiskolákba – bár valójában nem sokat látott belőlük a velterszpályákon és olykor egy-egy nagy ebédlőn kívül. Játszottak a ködös Kárpátok egy középkori erődjének smaragdzöld füvű udvarán és egy, a végtelennek tűnő argentin pampákból bozótirtással létrehozott, elkerített pályán. A Rishiriszigeten, Hokkaido északi partja közelében, a leggyönyörűbb velterszudvaron játszottak, amit Quentin valaha látott. A homokos négyzetek vakítóan fehérek voltak, és tökéletesen simára gereblyézték őket. A füves játékmezők lime-zölden tündököltek, és pontosan a szabályzatilag előírt tizenkét milliméteresre lettek nyírva. A vizes mezők sötéten gőzölögtek a hűvös levegőben. Hátborzongatóan emberszerű majmok figyelték homlokráncolva a játékukat, tekervényes törzsű fenyőfákba kapaszkodva; csupasz, rózsaszín képüket havasfehér bundájuk szőrmenimbusza övezte. Ám Quentin világ körüli turnéja váratlanul félbeszakadt, amikor a varázskapus csapat – Fogg professzor heves szégyenkezésére – az első hat előselejtező meccse közül mind a hatot zsinórban elvesztette, és ezzel ki is esett a bajnokságból. Tökéletes vereségi rekordjuk örök időkre megőrződött az utókornak, amikor hazai pályán alázta le őket a vigaszmérkőzés első körében egy páneurópai csapat, élükön egy kis, tüzes, göndör hajú, luxemburgi csajjal, akibe Quentin, valamint a varázskapus csapat összes többi sráca (és néhány csaja is) tüstént belezúgott. A velterszévad március utolsó napján ért véget, és Quentin hirtelen azon kapta magát, hogy az egész varázskapus

pályafutásának utolsó felvonásával néz farkasszemet, egy vészesen rövid, alig két hónapos haladék innenső oldaláról. Olyan volt, mintha egészen idáig egy hatalmas, fényektől csillogó nagyvárosban barangolt volna, bejárva rejtett, zegzugos sikátorait, különös épületeit, kísértetjárta De Chirico-árkádjait36 és apró, eldugott tereit, és közben egész idő alatt arra gondolt, hogy alig kapargatta meg a felszínt, hogy csak egyetlen kis környék csekélyke szeletét látta. Majd hirtelen befordult egy sarkon, és kiderült, hogy már be is járta az egész várost, az összes látványosság a háta mögött van már, és csupán egyetlen rövid utcácska maradt, amely egyenesen kivezet a nem is olyan nagy városból. Quentin most a legjelentéktelenebb dolgokat is rendkívül fontosnak érezte, és máris csordultig telt megelőlegezett nosztalgiával. Előre elképzelte, ahogy elhalad majd egy ablak előtt a Ház végében, egyik tanteremből a másikba sietve, és észrevesz egy apró mozdulatot a szeme sarkából, egy távoli alakot, amint keresztülcammog a Tengeren varázskapus zakójában. Vagy egy esetlen sövényflamingót, amint fontoskodva lerázza a hósapkát kicsiny, zöld fejéről, és rádöbben, hogy soha többé nem látja majd pont ezt a mozdulatot, vagy ha mégis, akkor valamikor a távoli jövőben, egy jelenleg még elképzelhetetlenül más, megváltozott emberként. Voltak persze zavarosabb pillanatok is: olyanok, amikor tényleg torkig volt már Varázskapuval és benne mindennel és mindenkivel; amikor tök bénának és nyomorúságosan silánynak és fullasztóan szűkösnek érezte az egészet, és

kétségbeesetten vágyott a szabadulásra. A négy év alatt alig hagytam el egyáltalán a varázskapus campus területét. És te jó ég, még mindig egyenruhát hordok. Lényegében véve csupán négy extra évet töltöttem a gimiben! A hallgatók modorosan beszéltek Varázskapuban, egyfajta affektáló, túlságosan is szabatos, kvázi brit nyelvezettel, amely abból a sok hanggyakorlatból eredt, pont mintha frissen érkeztek volna vissza egy Rhodesösztöndíjas37 tanulmányútról, és azt akarnák, hogy ezt mindenki tudja. Ettől Quentin legszívesebben vagdalkozni kezdett volna maga körül valami éles vágófegyverrel. Ott volt azután az a kényszeres megszállottságuk, hogy mindent elnevezzenek. Varázskapuban az összes teremben ugyanolyan, teljesen egyforma iskolapadok álltak, nagydarab fekete, cseresznyefa bútorok, amelyeket bizonyára egyszerre, nagy tételben rendeltek meg valamikor a tizenkilencedik század második felében. Átlyuggatták testüket a kicsiny fiókok, kamrácskák és rekeszek, és mindegyik ilyen kis tárolóegység saját drágalátos kis becenevet kapott. Quentin valahányszor meghallotta, hogy valaki elejt egy utalást a „tintarésre” vagy a „vén dékán fülére”, a szemét forgatta Alice-nek. Édes Jézus, ezek tényleg komolyan gondolják? Muszáj kijutnunk ebből az őrültekházából! De mégis, pontosan hová mehetett volna? Nem tekintette ezt olyan dolognak, ami miatt pánikba kellene esnie, vagy hogy különösebben aggódnia kellene a diploma megszerzése miatt, de a Varázskapu utáni világgal kapcsolatban minden veszélyesen homályosnak, bizonytalannak és megfoghatatlannak tűnt Quentinnek. Alice szülei unott és

leharcolt szellemeinek képe kísértette. Mihez kezdek majd? Pontosan mivel fogok foglalkozni? Minden ambíciója, amit életében valaha érzett, valóra vált azon a napon, amikor felvételt nyert Varázskapuba, és most küszködve próbált megfogalmazni egy olyan új, konkrét életcélt, amelynek bármiféle gyakorlatias jellegge lett volna. Ez itt nem Fillory volt, ahol mágikus háborút kellett volna vívnia. Nem várt rá semmiféle Órák Úrnője, hogy porrá zúzza, semmiféle sötét gonosz, ami felett győzelmet arathatna, enélkül pedig minden olyan közönségesnek és kisszerűnek tűnt. Senki sem mondta ki nyíltan, kertelés nélkül, de a mágikus ökológia világszerte elvesztette az egyensúlyát: túl sok volt a varázsló, és túl kevés a szörny. Az pedig csak tovább rontott a helyzeten, hogy a jelek szerint egyedül őt zavarta a dolog. Sok diák máris tevékenyen kommunikált neves varázsszervezetekkel. Surendra mindenkinek előadta, aki hajlandó volt meghallgatni, a kiselőadását egy varázslókonzorciumról – akiktől valójában még nem kapott megerősítő választ, ám egészen biztos volt benne, hogy tulajdonképpen gyakornokoskodhat majd náluk –, amelynek tagjai szuborbitális magasságban töltötték idejüket, ahol éberen ügyeltek a kóbor aszteroidákra, túlméretezett napkitörésekre és egyéb váratlan kozmikus eseményekre, amelyek bolygószintű katasztrófához vezethettek volna. A hallgatók nagy része akadémiai kutatómunkára szánta magát. Alice egy glasgow-i posztgraduális programon gondolkozott, bár az ötlettől, hogy különváljanak, egyikük sem volt elragadtatva,

ahogy attól sem, hogy Quentin mellé csapódjon, és céltalanul lődörögjön Skóciában. Sikkesnek tartották, ha valaki beépített ügynökké vált és beszivárgott a minisztériumokba, agytrösztökbe és egyéb, nem kormányzati szervekbe, akár még a katonaságba is, hogy olyan álláshoz jusson, amelynek révén a színfalak mögül, varázslattal irányíthatta a nagyvilági ügyeket. Az emberek hosszú éveket szenteltek ennek az életükből. Léteztek azután még ennél is egzotikusabb utak. Néhány mágus – különösen az Illuzionisták – hatalmas művészeti projektekbe kezdtek, például befolyásolták a sarki fényeket és hasonlókat, több évtizedes bűbájokat szőve, olykor talán mindössze egyfős közönségnek. Létezett a harci játékosoknak egy kiterjedt hálózata, amely éves szinten átfogó stratégiai hadműveleteket rendezett, amelyek önkényesen kijelölt taktikai célpontokra irányultak, pusztán szórakozásból: varázslók csaptak össze varázslókkal, csapatokban és kötetlenül, nagyszabású harcokban. Biztonsági óvintézkedések nélkül játszottak, és köztudott volt, hogy ilyenkor hébe-hóba életét vesztette valaki. De épp ez adta a móka varázsát: a felvillanyozó izgalom és a komoly tét. És így tovább, vég nélkül… az egész végzetesen és szörnyen valószerűnek és megnyerőnek tűnt. A kínált ezernyi lehetőség bármelyike gazdag, kielégítő, izgalmas kihívásokkal teli jövőt helyzett kilátásba – sőt, alapjában véve ígért – neki. Akkor hát mégis, miért érezte úgy Quentin, hogy kétségbeesetten kutat valami másféle kiút után? Miért várta még mindig, hogy jön és rátalál valami nagyszabású és magasztos kaland? Szinte fuldoklott – akkor meg miért hőkölt vissza, valahányszor

lenyúlt érte valaki, hogy segítsen neki? A professzorok, akikkel Quentin beszélt a dologról, a jelek szerint egyáltalán nem aggódtak emiatt. Nem is igazán értették, mi a problémája. „Hogy mit kellene tenned? Hát, gyakorlatilag bármit, amit csak akarsz!” Mindeközben Quentin és Alice kitartóan, ám egyre csökkenő lelkesedéssel folytatták kötelezően előírt zárótézisük kidolgozását. Alice megpróbált elkülöníteni egy fotonrészecskét, és mozdulatlanná dermeszteni, hirtelen megállásra bírni a fejvesztett, fénysebességű száguldásban. Összeállított egy rendkívül bonyolult fotoncsapdát fából és üvegből, és beleszőtt egy pokolian összetett, gömb alakú, világítóindigó varázsfonadékot. A végén már senki nem vehette biztosra, hogy benne van-e az a fránya foton, vagy sem, és azt sem tudták kisütni, hogyan bizonyítsák akármelyiket. Alice négyszemközt beismerte Quentinnek, hogy ő maga sem volt egészen biztos benne, és őszintén remélte, hogy a tantestület így vagy úgy, de el tudja majd dönteni a dolgot, mivel kezdett teljesen becsavarodni tőle. Egyhétnyi egyre feszültebb hangvételű, eredménytelen vitát követően végül megszavazták Alice-nek a létező legalacsonyabb pontszámot, amivel még átmehetett a vizsgán, és annyiban hagyták a dolgot. A saját projektjével kapcsolatban Quentin azt tervezte, hogy elrepül a Holdra és vissza. A távolság szempontjából úgy számította, egyenesen haladva pár nap alatt oda tudna érni, és az antarktiszi kalandja után egészen biztos volt benne, hogy a személyes testhőmérséklet-megőrző varázslatokkal nem akad majd semmi gond. (Bár azok sem tartoztak a Képességéhez; de

arról már amúgy is szinte teljesen lemondott.) Az ötletnek határozottan volt némi romantikus, lírai zamata. Egy napsütéses, langyos, nyirkos késő tavaszi délelőttön indult útnak a Tenger közepéről; Alice, Gretchen és az új Szenzit csapattársaik nyalizósabbjai kikísérték, hogy búcsút vegyenek tőle. A védővarázslatok tiszta, átlátszó buborékot képeztek körülötte. A hangok eltorzulva szűrődtek be a varázsburkon, és a zöld gyep meg a jóakarói mosolygó ábrázatai szürreálissá torzultak, mintha halszemoptikával látná őket. Ahogy felemelkedett az égbe, az alatta elmaradó Föld fokozatosan átalakult végtelen, matt síkságból egy sugárzó, jól körülhatárolt kék glóbusszá. A feje felett feltűntek a csillagok, amelyek fénye egyre élesebbé és acélosabbá vált, és már nem is pislákoltak annyira. Hat órája volt úton, amikor a torka hirtelen elszorult, és mintha vasszögek fúródtak volna a dobhártyájába. A szemgolyói megpróbáltak kibújni a koponyájából. Csaknem elveszítette az eszméletét, és rögtönzött űrbuborékja kezdte felmondani a szolgálatot. Quentin tomboló karmesterként hadonászott maga körül, prestissimo,és a tér megsűrűsödött és újra felmelegedett körülötte, ám ettől kezdve az egész vállalkozásban nem maradt semmi szórakoztató. Görcsös rohamokban, felváltva tört rá a reszketés, a zihálás, és az ideges nevetés, és egyszerűen nem bírta lenyugtatni magát. Jesszusom, volt valaha bármi is, amiért még ennél a baromságnál is kevésbé érte meg kockáztatni az életemet? A jó ég tudja, máris mennyi csillagközi sugárzást sikerült magamba nyelnem. Az űr tele van ártalmas kis részecskékkel.

Visszafordult. Fontolóra vette, hogy egy pár napig meglapul, és csak úgy tesz, mintha tényleg járt volna a Holdon. Talán szerválhat némi holdport Bájgúnártól, hogy bemutathassa bizonyítékként. A levegő kezdett ismét felmelegedni. Az ég világosabbá vált. Lassan ellazult, ahogy eltöltötte őt a jókora adag megkönnyebbülés és szégyen nagyjából azonos arányú elegye. A világ ismét kezdett kiterjedni alatta: láthatóvá vált a fraktálszerű részletekre bomló partvonal, a kikalapált fémlemez mintázatára emlékeztető kék vízfelület, és Cape Cod görbe, karomszerű nyúlványa. Mint kiderült, az egészben az volt a legrosszabb, amikor aznap este – a vártnál két nappal korábban – belépett az étkezőbe, a képén birkaszerű, „ja, elcsesztem, és?” vigyorral, amelyet lángoló vörösre égetett a Nap. Vacsora után kölcsönkérte Alice kulcsát, és visszavonult a prefektusok közös társalgójába, ahol azután túl sok sherryt ivott. Egyedül kortyolgatta az italt az elsötétült ablak előtt álldogálva, és bár nem látott mást, csak a saját tükörképét, elképzelte, ahogy a feketeségben lomhán hömpölyög alatta a Hudson folyó, amely megáradt a hideg tavaszi esőtől. Alice odafent tanult a szobájában. Mindenki más már rég lefeküdt, csak az egyik szárnyban tartott még egy hétköznap éjszakai parti, ahonnan részeg diákok szállingóztak elő párokban és csapatokban. Amikor már kellőképpen legyűrte őt az önsajnálat és az alkohol, és félő volt, hogy bármelyik pillanatban rávirradhat a hajnal, Quentin óvatoskodva visszatámolygott a hálószobájába, felkaptatott a csigalépcsőn, amely Eliot egykori szobája előtt vezetett el. Integetett egy

kicsit, és meghúzta a sherrys üveget, amelyet indultában magához vett. Érezte, hogy alkoholmámora máris másnapossággá alakul: beütött nála az az émelygős, idegi alkímia, amely általában alvás közben szedi áldozatait. A hasa pukkadásig feszült, és megdagadt az akoholtól szétázott zsigereitől. Az elméje zugaiból, ahol rendszerint megbújtak, most elősorjáztak az általa elárult emberek. A szülei. James. Julia. March professzor. Amanda Orloff. Még a vén, halott Mr. Hogyishívják is, az ő princetoni majdnem felvételiztetője. Mind szenvtelenül figyelték. Még a megvetésükre se méltatták. Felkapcsolt villanynál dőlt be az ágyába. Nincs rá valami varázsige, hogy az ember pikk-pakk boldoggá bűvölje magát? Valaki bizonyára feltalálta már. Hogy mulaszthattam el épp ezt? Miért nem tanították meg nekünk? Hol rejtőzik? Ott van valahol a könyvtárban, netán az egyik elérhetetlen magasságban verdeső, az ablakoknak neki-nekirepülő könyvben? Érezte, hogy az ágya csúszni kezd lefelé, és elillan vele, egyre lejjebb és távolabb, akár egy végtelenített filmrészletben egy zuhanóbombázóról, ahogy alábukik a rohamtámadáshoz újra meg újra. Annyira fiatal és naiv volt, amikor idekerült! Visszagondolt arra a dermesztő novemberi napra, amikor átvette a könyvet attól a bájos mentős hölgytől; arra, ahogy a jegyzetlap kiröppent, a szél felkapta, és besodorta abba a szikkadt, elvarázsolt, fagyott kertbe, ő pedig fürgén és mit sem sejtve utánairamodott. Most már sosem fogja megtudni, mi állt azon a papíron. Vajon az rejtette mindazt a gazdagságot, bőséget és jó érzést, amik valamiért még mindig úgy hiányoztak neki, mindazon áldás és

ajándék ellenére, amivel az élet elhalmozta őt? Lehet, hogy ez volt Martin Chatwin titkos felfedezése, a fiúé, akinek sikerült elszöknie Filloryba, és soha többé nem tért vissza, hogy szembesüljön ennek a világnak a nyomorúságával? Mivel részeg volt, az anyjára gondolt, és arra, hogyan tartotta őt egyszer a karjaiban, még kisfiúként, miután elnyelte az egyik vízelvezető csatorna a kedvenc akcióhős-figuráját. Belefúrta vörös, sajgó képét a hűvös párnájába, és úgy zokogott, mint akinek összetörték a szívét. Addigra már csupán két hetük maradt a diplomaosztóig. Az órai munka befejeződött. A Labirintus egy élénk, ragyogóan zöldellő kelta csomóként tündökölt, a levegőben finom, apró porszemcsék lebegtek, és egy szirénszerűen csábító luxushajó csorgott le a folyón a csónakház mellett, teli önfeledten sütkérező napimádókkal. Szinte mindenki csak arról beszélt, milyen nagyszerű lesz, amikor végre bulizhatnak, addig alhatnak, ameddig jólesik, és kedvükre kísérletezhetnek tiltott bűvigékkel. Folyton egymásra sandítottak, nevetve hátba veregették egymást és a fejüket csóválták. A körhinta lelassult. A zene is csaknem teljesen elhallgatott. Csínytevéseket szerveztek. Egyfajta dekadens, „Pompeji végnapjai” hangulatú vibrálás söpört végig a diákszállásokon. Valaki kitalált egy új játékot, amihez kellett egy dobókocka meg egy valamelyest elvarázsolt tükör – alapjában véve a sztriptízpóker varázsverziójáról volt szó. Többen is kétségbeesett, meggondolatlan lépéseket tettek, hogy

megpróbáljanak ágyba bújni azzal a taggal, aki után titkon mindig is reménytelen, epekedő szerelemmel vágyakoztak. Az avatási ceremónia este hat órakor kezdődött; az égen még mindig ott ragyogott a lenyugvó nap utolsó sugarainak aranyló fénye. A nagyebédlőben tizenegy fogásos díszvacsorát szolgáltak fel. A tizenkilenc végzős ötödéves félelemmel vegyes csodálkozással, megilletődve nézett társaira; kissé elveszetten és magányosan érezték magukat a hosszú, üres étkezőasztalnál. Címke nélküli üvegekből szolgáltak fel nekik egy vörösborkülönlegességet; Fogg elárulta, hogy Varázskapu saját apró szőlőskertjében termett szőlőből készült – abban a kis lugasban, amelyre Quentin véletlenül bukkant az első ősszel, még elsőévesként. A hagyományok értelmében a szőlőskert teljes borhozamát a végzős hallgatók ihatták meg az avatási vacsorán – Fogg nyomatékosan kihangsúlyozta, hogy az utolsó cseppig el kell fogyasztaniuk, sötéten célozva arra, hogy mi történne, ha akár csak egy üveg is érintetlen maradna. A bor cabernet sauvignon szőlőből készült, híg volt, és fanyar, ám így is mohón felhajtották. Quentin hosszadalmasan szónokolt arról, hogy milyen finoman érződik benne az egyedülálló Varázskapus terroir. Tósztot ittak Amanda Orloff emlékére, majd a kandallóba vágták a poharakat, hogy biztos soha senki ne ihasson belőlük ennél kisebb alkalomból. Amikor feltámadt a szél, a gyertyalángok lobogni kezdtek, és olvadt méhviasz csepegett a frissen vasalt fehér abroszra. A sajttálak mellé mindannyian kaptak egy-egy ezüstméhet ábrázoló dísztűt, ugyanolyanokat, mint amilyeneket a prefektusok viseltek – Quentin még csak el sem tudta képzelni,

milyen alkalomból volna legalább valamelyest helyénvaló viselniük őket –, és egy súlyos, fekete, kéttollú vaskulcsot, amellyel visszatérhetnek Varázskapuba, ha valaha is szükségét éreznék. Később iskolai dalokat énekeltek, és Chambers felszolgált egy olyan skót whiskyt, amilyet Quentin azelőtt még sosem ivott. Ide-oda billegtette a kis ivópoharát, és figyelte, amint a gyertyafény átszűrődik a rejtélyes, borostyánszínű folyadékon. Bámulatos volt, hogy bármilyen folyékony halmazállapotú anyag egyáltalán képes lehet ennyire felidézni ízében a tüzet és a füstöt. Odahajolt Georgiához, és épp kezdte volna kifejteni neki ezt a lenyűgöző talányt, ám ekkor Fogg furcsa komolysággal felállt az asztalfőnél, távozásra intette Chamberst, és megkérte az ötödéveseket, hogy kövessék le a lépcsőn. Ez váratlanul érte őket. A „le a lépcsőn” a borospince szintjét jelentette, ahová Quentin a Varázskapuban töltött egész idő alatt szinte még soha be sem tette a lábát – csupán egyszer vagy kétszer, hogy elcsenjen egy-egy palackot a pince valami különösen megkívánt nedűjéből, vagy amikor ő és Alice kétségbeesetten vágytak egy kis zavartalan egyedüllétre. Most azonban Fogg professzor a konyhán, majd az éléskamrából nyíló kicsiny, szerény ajtón vezette át a laza, évődő, alkalmanként dalra fakadó csapatot, le egy elnyűtt, poros, fa lépcsősoron, amelynek anyaga félúton kőre váltott. Egy sötét, földes, alagsori helyiségbe jutottak. Quentin nem gondolta, hogy ide tart a kis csapatuk. A hely egyáltalán nem a partik légkörét árasztotta. Idelent sokkal hűvösebb volt, és hirtelen minden elcsendesedett. A padlót

döngölt talaj alkotta, a mennyezet alacsonyan ereszkedett a fejük fölé, a hepehupás falak pedig befejezetlennek hatottak. Teljesen elnyelték a hangokat. A hagyományos varázskapus dalocskát gajdoló kórus – „A tökéletes is defektes” című roppant bonyolult, eufemisztikus darab – szólamról szólamra elhalt. Nyirkos föld nehéz levegője, bár nem kellemetlen szaga érződött. Fogg megállt egy, a döngölt földpadlóba süllyesztett, aknafedélnek látszó fémkorong mellett. Rézből készült, és sűrűn beborította valami kalligrafikus írás. Különös módon olyan fényesnek és vadonatújnak tűnt, mint egy frissen vert pénzérme. A dékán kézbe vett egy nehéz aknakulcsot, és némi erőfeszítéssel felbillentette a bronzkorongot. Öt centi vastag volt, és három ötödéves együttes ereje kellett a félregörgetéséhez. – Csak utánatok – mondta a dékán kissé zihálva, és előkelően intett a tintafekete lyuk felé. Quentin lépett be elsőnek. Vakon körbetapogatózott a skót whiskytől elgémberedett lábfejével, amíg rá nem talált egy vas létrafokra. Mintha meleg, fekete olajba ereszkedett volna alá. A létrán lemászva ő és végzős társai egyenesen egy kerek alaprajzú föld alatti kamrába jutottak, amely elég nagy volt ahhoz, hogy mind a tizenkilencen felegyenesedve is elférjenek benne. Fogg jött le utolsónak; hallották, amint odafent visszabillenti a helyére az aknafedelet. Majd ő is lemászott közéjük, és hangos csattanással feltolta a létrát, amely visszahúzódott, akár egy városi tűzlétra. Azt követően teljessé vált a csend.

– Nem érdemes elveszteni a lendületünket – jelentette ki Fogg. Meggyújtott egy gyertyát, és nagy bátran előteremtett valahonnan két üveg félliteres bourbon whiskyt, és ellentétes irányban körbeadta őket, hogy mindenki húzza meg. Volt valami ebben a gesztusban, ami elbátortalanította Quentint. Létezett egy bizonyos mennyiségű – valójában elég tisztes adag – szentesített alkoholfogyasztás Varázskapuban, ám ezt kicsit akkor is túlzásnak találta. Volt valami erőltetett az egészben. Hát, végtére is, ez itt a mi végzős bulink. Többé már nem vagyunk diákok. Felnőttek lettünk. Egyenrangú társak, akik isznak egyet. Na igen… egy titkos föld alatti tömlöcben, az éjszaka kellős közepén. Quentin nagyot kortyolt az üvegből, majd továbbadta. Fogg dékán meggyújtott egy sor, válogatott réz gyertyatartókban álló gyertyát, és körberakta őket, ők pedig körülállták a fényeket. Legfeljebb ötven méter mélyen lehettek, mégis úgy érezték, mintha jó másfél kilométernyire behatoltak volna a föld gyomrába, és most itt álltak volna elevenen eltemetve, a világ többi részétől teljesen elszigetelten. – Amennyiben azon töprengtek, miért vagyunk idelent – kezdte Fogg –, nos, a válaszom a következő. Azért, mert azt akartam, hogy kikerüljünk a Varázskapu körüli védőkordon alól. Ez egy mágikus védelmi sorompó, amely minden irányban kiterjed a Ház körül. Az a feliratos, bronz nyílásfedél, amelyet kinyitottunk, az a kapu, amelyen át kijutottunk. Amint kiejtette a szavakat, a sötétség rögtön magába nyelte a beszédét.

– Kissé nyugtalanító, nem igaz? De alkalomhoz illő, mivel velem ellentétben ti idekint töltitek majd az életetek hátralevő részét. A legtöbb évben azért van értelme lejönni ide, hogy jól ráijesszünk a diákokra a kinti világ kísértethistóriáival. Nálatok azonban nem hiszem, hogy erre bármi szükség lenne. Ti első kézből láthattátok és tapasztalhattátok, micsoda pusztító hatalmuk van egyes mágikus entitásoknak. – Valószínűtlen, hogy valaha is láttok majd bármi ahhoz foghatóan szörnyűségeset, mint amit a Fenevad látogatása napján átéltetek. De ne feledjétek: ami akkor történt, ismét megtörténhet. Különösen azok, akik közületek azon a napon ott voltak az előadóteremben, örökre magatokon hordozzátok majd a jelét. Sosem felejtitek el a Fenevadat, és biztosra vehetitek, hogy ő sem fog elfelejteni titeket. – Bocsássatok meg, amiért még most is kiselőadást tartok nektek, de ez az utolsó lehetőségem rá. Quentin épp Fogg-gal szemben ült a körben – időközben mindannyian helyet foglaltak a sima kőpadlón –, és a dékán szelíd, simára borotvált képe kísérteties jelenésként lebegett a sötétségben. Mindkét üveg whisky egyszerre ért oda Quentinhez, ő pedig – egyik kezében az egyikkel, aztán a másikban a másikkal – nagy bátran belekortyolt mindkettőbe, majd ő is továbbadta őket. – Olykor eltöprengek azon, vajon az embernek tényleg az volte a sorsa, hogy felfedezze a varázslást – folytatta Fogg beszédes hangulatban. – Igazából nem sok értelmét látom. Kissé túlságosan is tökéletes, nem gondoljátok? Ha létezik valami lecke, amit az élet tanít nekünk, hát az az, hogy az üres

vágyakozás mit sem ér. A szavak és a gondolatok nem változtatnak meg semmit. A nyelv és a valóság szigorúan elkülönülnek egymástól… A valóság kemény és kérlelhetetlen, és mit sem törődik azzal, hogy mit gondoltok, éreztek vagy mondotok róla. Vagy legalábbis nem volna szabad neki. Szembenéztek vele, leküzditek a nehézségeket, és élitek tovább az életeteket. – A kisgyermekek ezt még nem tudják. Mágikus gondolkodás: Freud így nevezte. Mihelyt megtanulunk másképp gondolkodni, többé megszűnünk gyermeknek lenni. A dolgok és a dolgokat jelölő szavak elkülönülése az a lényegbevágó tény, amelyre az egész felnőttéletünk épül. – Valahol azonban a mágia izzó hőjétől ez a szavak és a dolgok közötti határvonal eltűnik. Szertefoszlik, és az egyik visszaáramlik a másikba, majd a kettő elkeveredik és egyesül. A nyelv összegabalyodik a világgal, amelynek leírására hivatott. – Olykor úgy érzem, mintha véletlenül rábukkantunk volna egy hibára a rendszerben. Ti nem? Egyfajta rövidzárlatra. Avagy egy hibafajtára. Különös hurok? Lehetséges volna, hogy a varázslás ismerete olyan tudás, amit jobb lenne eskü alatt tagadni? Áruljátok el: az az ember, aki képes varázsolni, felnőhet-e valaha is igazán? Szünetet tartott. Senki nem felelt. Mégis mi az ördögöt mondhatnánk erre? Kissé megkésettre sikeredett ez a kétkedő ellenbeszéd most, hogy épp végére értek varázstanulmányaiknak. – Van egy kis elméletem, amit szeretnék megosztani veletek, ha megengeditek. Mit gondoltok, szerintetek mi az, ami

varázslókká tesz benneteket? – Újabb mély hallgatás következett. Fogg mostanra már amúgy is jócskán benn járt a költői kérdések sűrűjében. Szelídebb hangon folytatta. – Talán az intelligenciátok? A bátorságotok és a jóságotok? A különlegességetek? – Talán. Ki tudja. De hadd mondjak valamit: szerintem azért vagytok varázslók, mert boldogtalanok vagytok. Egy varázsló azért erős, mert érzi a fájdalmat. Tisztán érzi a különbséget aközött, amilyen a világ, és amilyenné ő tehetné. Vagy mit gondoltok, mi az a valami, amit a mellkasotokban éreztek? Egy varázsló azért erős, mert jobban szenved a többieknél. A csalódásokból születik az ereje. – A legtöbb ember egész életében magában hordozza ezt a kínt, egészen addig, amíg nem sikerül más eszközökkel csillapítaniuk a fájdalmukat, vagy amíg fel nem emészti őket. De ti, barátaim, ti rátaláltatok egy másik megoldásra: annak módjára, hogy felhasználjátok a fájdalmatokat. Hogy üzemanyagként elégessétek, hogy fényt és hőt adjon nektek. Megtanultátok megtörni a világot, amely megpróbált megtörni titeket. Quentin figyelme elkalandozott az apró, csillogó fénypontokra, amelyek itt-ott felvillantak az íves mennyezeten a fejük felett, olyan csillagképeket kirajzolva, amelyeket nem ismert fel; mintha egy másik bolygón lennének, és valami új, idegen szögből látnák a csillagos eget. Valaki megköszörülte a torkát. Fogg folytatta.

– És ha ez még nem volna elég, ma éjjel mindannyian úgy hagyjátok el ezt a helyet, hogy ehhez kaptok egyfajta biztosítékot. Egy pentagram lesz a hátatokra tetoválva. Egy ötágú csillag, amely azon túl, hogy igen szemrevaló, egy démon magánzárkájaként is szolgál majd. Ez egy apró, de annál elvetemültebb, gonosz kis lény. Technikailag egy kakodémon. – Kemény kis bestiák ezek, a bőrük, akár a vas. Valójában, azt hiszem, lehet, hogy tényleg vasból is van. Mindannyian kaptok egy titkos jelszót, amelyre kiszabadul a démonotok. Ha kimondjátok a jelszót, ő ott terem, és addig küzd értetek, amíg bele nem pusztul, vagy amíg nem végez azzal, aki miatt bántódásotok esik, bárki legyen is. Fogg a térdére csapott, és úgy nézett végig rajtuk, mintha épp azt közölte volna velük az imént, hogy mind kapnak egy évre elegendő tetszetős és hasznos varázskapus írószert. Georgia próbaképpen felnyújtotta a kezét. – Ez… izé… választható? Mármint, úgy értem… csak én vagyok itt egyedül, akit kissé felkavar az ötlet, hogy egy dühös démon, tudjátok… beveszi magát a bőrömbe? – Ha ez zavar téged, Georgia, akkor inkább kozmetikai iskolába kellett volna menned – közölte Fogg kurtán. – Ne aggódj, mondhatni, pokolian hálás lesz – már elnézést a szójátékért –, amikor szabadon engeded. Viszont csak egyetlen harcra elég, úgyhogy gondosan válasszátok meg a pillanatot, amikor a segítségéért folyamodtok. – Mellesleg ez a másik oka, amiért most idelent vagyunk. Ugyanis egy kakodémont nem idézhetnénk meg védőkordonon belül.

– És a bourbonra is ezért volt szükség, mert ami most következik, az fenemód fájni fog. Nos, ki lesz az első? Vagy haladjunk inkább ábécésorrendben? Másnap délelőtt tízkor következett egy jóval hagyományosabb avatási ceremónia a legnagyobb és legimpozánsabb előadóteremben. Nehéz lett volna elképzelni a végzősöknek egy ennél nyomorúságosabban festő, szemlátomást másnapos csoportját. Ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor a szülőket is beengedték a campus területére, úgyhogy szó sem lehetett semmiféle varázslatról, még említést sem volt szabad tenni a varázslásról. A kínzó macskajajnál azonban csak a tetoválás miatti fájdalom volt gyötrőbb. Quentin úgy érezte, mintha a háta húsában éhes, harapós rovarok mászkálnának, amelyek most valami különösen zamatos csemegére bukkantak. Közben persze tökéletesen tudatában volt annak is, hogy a szülei ott ülnek mögötte, tucatnyi sorral hátrébb. Quentinnek elég zavarosak és ködösek voltak az emlékei az előző éjszakáról. A dékán maga idézte meg a démonokat, miután vastag fehér krétával mágikus szigillumokat rajzolt fel koncentrikus körökben a régi kőpadlóra. Gyorsan, biztos mozdulatokkal dolgozott, egyszerre mindkét kézzel. A tetováláshoz a srácok levették a zakójukat és ingüket, és félmeztelenre vetkőzve álltak sorba, egy külön sorba pedig a szemérmes tartózkodás különböző fokát tanúsító lányok. Egyesek közülük a mellkasukhoz szorították gombócba gyűrt ruhájukat. Néhány magamutogató csaj viszont nem zavartatta magát, büszkén és leplezetlenül levetkőzött.

A félhomályban Quentin nem látta jól, mivel rajzol Fogg a bőrükre, csak annyit vett ki, hogy egy vékony és csillogó pálcaszerűséggel. A tetoválások mintázata rendkívül bonyolultan festett, és egészen különös, elmozduló, optikai illúziót keltő hatása volt. Valóban döbbenetes kínt jelentett; mintha Fogg lenyúzta volna a bőrt a hátukról, majd besózta volna az eleven húst. A fájdalmat azonban némileg ellensúlyozta az ezután következőtől való félelem: a pillanattól, amikor beléjük plántálja az apró démont. Amikor mindannyiuk tetoválása elkészült, Fogg lazán egymásra helyezett, izzó parazsakból épített egy alacsony kupolát a szigillumgyűrűk közepén, amitől a szoba forróvá és nyirkossá vált. Vér, füst és veríték szaga terjengett a levegőben, és valami lázas, tobzódó hangulat lett úrrá rajtuk. Amikor az első lányra került a sor – ábécésorrendben haladva Alsop, Gretchennel kezdte –, Fogg felöltött egy vaskesztyűt, és turkálni kezdett az izzó parazsak között, míg végül sikerült megragadnia valamit. A vörös izzás megvilágította alulról Fogg arcát, és talán csak az alkohol és az emlékezet torzításai miatt, de Quentinnek úgy tűnt, olyasvalamit látott ott, amit az első varázskapus napja óta nem – valami részeg, kegyetlen és istentelen dolgot. Amikor a dékán megtalálta és szilárdan megfogta, amit keresett, nekiveselkedett, és kirántotta a parázsból: egy súlyos, tüzes szikrákat szóró, megtermett kutya méretű, feldühödött démont. Ugyanazzal a lendülettel, amellyel felemelte, már bele is gyömöszölte a vonagló lényt Gretchen karcsú, keskeny hátába. Egyszer vissza kellett nyúlnia, hogy elkapjon és visszatuszkoljon egy vadul hadonászó, kilógó végtagot. A lánynak elakadt a

lélegzete. Az egész teste megfeszült, mintha leöntötték volna egy vödör jéghideg vízzel. Azután csak zavarodottnak tűnt, és a fejét tekergetve próbált hátrapillantani a válla felett; egy percre még arról is megfeledkezett, hogy eltakarja a többiek elől apró, rózsás mellbimbóit. Amikor azonban Quentinre került a sor, felfedezte, hogy ő egyáltalán nem érez semmit. Mostanra az egész úgy tűnt, mintha csak egy rossz álom lett volna, bár természetesen reggel az volt az első dolga, hogy a tükörben megnézze a tetoválását. És ott volt: egy jókora ötágú csillag vastag, fekete kontúrokkal, nyersen és vörösen, a háta közepéhez képest enyhén balra tolódva. Feltételezte, hogy az ábrát úgy kellett igazítani, hogy többé-kevésbé pontosan a szíve álljon a középpontjában. A csillag bizonyos részei sűrűn tele lettek írva fekete, finoman kígyózó apró betűkkel, amelyeket még kisebb csillagok és félholdak meg egyéb, nehezebben azonosítható ikonok díszítettek – Quentin úgy festett, mintha nem is annyira tetoválást, hanem inkább valami bizarr közjegyzői hitelesítést vagy útlevélbélyegzőt kapott volna a hátára. Bármilyen fáradtnak és másnaposnak érezte is magát, és bárhogy sajgott minden porcikája, mégis rámosolygott a tükörképére. Összességében nagyon ütősnek találta a látványt: igazán vagány hatást keltett. Amikor véget ért az egész ceremónia, kitódultak az előadóteremből a régi folyosóra. Ha lett volna sapkájuk, most talán a levegőbe dobálták volna – de nem volt. Halk mormogással, elfojtott hangon beszélgettek, felhangzott néhány izgatott rikkantás, de valójában ez volt minden; vége, ennyi, nincs tovább. Ha az előző éjjel nem váltak volna hivatalosan is

végzett diákokká, akkor mostanra bizonyosan. Bárhová mehettek és bármit tehettek, amit csak akartak. Ennyi volt hát a nagy búcsú, amivel útjukra bocsátották őket. Alice és Quentin kisodródtak egy oldalajtón, és összefont ujjakkal, a kezüket himbálva odasétáltak egy hatalmas, terebélyes koronájú tölgyfához. Szellő se mozdult. A napfény túlságosan vakítóan ragyogott. Quentin feje vadul lüktetett. A szülei ott voltak valahol a közelben, és rövidesen indulnia kellett, hogy megkeresse őket. Vagy talán egyszer az életben ők is törhetnék magukat, hogy ők keressenek meg engem. Feltételezte, hogy ma este partikat rendeznek majd nekik, de a maga részéről ő máris bőven kimulatta magát. Nem volt kedve összepakolni a holmiját, nem akart visszamenni Chestertonba vagy Brooklynba, és ami azt illeti, sehova máshova sem kívánkozott. Nem érzett magában vágyat sem arra, hogy menjen, sem arra, hogy maradjon. Lopva Alice-re pillantott. A lány is nyúzottnak tűnt. Megpróbálta felkutatni magában azt a már jól megszokott szeretetet, amit iránta érzett, de furcsamód nem talált semmit. Csak üresség fogadta. Abban a pillanatban nem vágyott semmi másra, csak egy kis egyedüllétre. De tudta, hogy ez most nem fog összejönni neki. Tisztában volt vele, hogy ezek nem valami jó és helyes gondolatok, de nem tudta vagy nem akarta megszakítani az áramlásukat, mielőtt gutaütést kapna. Itt volt hát, frissen lediplomázott, felavatott és képesített varázslóként. Megtanult varázsolni, látta és túlélte a Fenevadat, a saját két szárnyán elrepült Antarktiszra, és meztelenül visszatért mágikus akarata puszta erejével. Egy acéldémont hordozott a hátában. Ki hitte

volna valaha is, hogy mindezeket képes lesz megtenni, átélni és magáénak tudni, és mindennek ellenére még mindig nem érez semmit a világon? Mit hagytam ki? Vagy velem van a baj? Ha még itt se, még most se vagyok boldog, akkor bennem van a hiba? Abban a pillanatban, ahogy megragadta a boldogságot, tüstént elillant, hogy valahol másutt jelenjen meg ismét. Akárcsak Fillory, és minden, ami csak jó volt, sosem maradt tartós. Megkaptam, amire a szívem mélyén vágytam, és itt kezdődtek a problémáim – gondolta. – Előttünk az egész élet, és én nem vágyom másra, csak hogy kialhassam magam – mondta Alice. Lágy hang kélt mögöttük. Akár egy elpattanó szappanbuborék, egy halk sóhaj, egy szárnysuhogás. Quentin megfordult, és mind ott álltak. Josh, sarjadó szőke szakállal, amelytől minden eddiginél inkább úgy festett, mint egy őszinte, nyíltszívűen mosolygó apát. Janet ékszert lövetett az orrába, és valószínűleg a teste egyéb fertályaiba is. Eliot napszemüveget viselt, amit Varázskapuban sosem hordott, és egy bámulatos, leírhatatlanul tökéletes inget. Volt velük még valaki más is, egy idegen: egy komoly, náluk valamivel idősebb fiatalember – magas, sötét, és olyan jóképű, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. – Szedjétek össze a holmijaitokat! – mondta Josh köszönés helyett. Még szélesebbre húzódott a vigyora, és ölelő mozdulattal széttárta a karját, akár valami próféta. – Magunkkal viszünk benneteket, el ebből a francos kócerájból.

II. KÖNYV

MANHATTAN Két hónappal később eljött a november. Nem a varázskapus november, hanem az igazi – Quentinnek folyton emlékeztetnie kellett magát arra, hogy most már újra visszakerültek a rendes, e világi időszámításba. Nekinyomta a halántékát a hűvös ablaknak. Mélyen alattuk látott egy takaros kis négyszögletes parkot, ahol a fák hervadó lombjai vörös és barna színekben játszottak. A gyep kopottas volt, föld borította foltokkal, akár egy elnyűtt szőnyeg, amelynek vászon hátlapja átüt a szőttes felszínén. Quentin és Alice a hátukon feküdtek egy széles, élénk csíkos nyugágyon az ablaknál; lazán fogták egymás kezét. Úgy festettek, és úgy is érezték magukat, mintha épp most értek volna partot egy tutajon, amelyet lágyan kisodort a szelíd hullámverés egy néma, elhagyatott sziget homokos partjára. Le volt kapcsolva a villany, de tejfehér délutáni napfény szűrődött be a szobába a félig nyitva álló sávrolókon át. Egy közeli kávézóasztalkán egy hanyag, gyilkos döntetlenre végződő sakkjátszma maradványai hevertek. A lakás dísztelen és szinte bútorozatlan volt, leszámítva egy eklektikus, különféle elemekből összeválogatott gyűjteményt, amit darabonként behordtak, amikor igény támadt rá. A földön guggoltak: egy kimerítően bonyolult varázsügylet tette lehetővé, hogy bevegyék magukat ebbe a kihasználatlan Lower East Side-i ingatlanba, mialatt jogos tulajdonosai mással voltak elfoglalva.

A mély, sűrű csend úgy függött a nyugodt, mozdulatlan levegőben, akár egy száradni kiakasztott, merev, fehér lepedő. Senki nem szólt, már legalább egy órája, és senki nem is érezte szükségét a beszédnek. Lótusz-földön jártak. – Mennyi az idő? – kérdezte végül Alice. – Kettő. Kettő múlt. – Quentin a falióra felé fordította a fejét. – Kettő. Megszólalt a kapucsengő. Egyikük sem mozdult. – Valószínűleg Eliot az – mondta Quentin. – Korán átmész? – Igen. Valószínűleg. – Nem is mondtad, hogy korán akarsz indulni. Quentin lassan, csak a hasizmait használva felült, miközben kihúzta a karját Alice feje alól. – Valószínűleg korán megyek. Beengedte Eliotot. Partira készültek. Még csak két hónap telt el azóta, hogy végeztek, de Varázskapu máris mintha egy egész élettel korábbi fejezet lett volna. Még egy élet – gondolta Quentin unottan, és eltűnődött azon, hogy huszonegy éves korára máris a harmadik vagy negyedik életét nyúzza. Amikor otthagyta Varázskaput, és New Yorkba költözött, Quentin azt várta, hogy teljesen letaglózza és elbűvöli majd az egész helyzet szilárd valósága: az, hogy Varázskapu felékszerezett gubójából végre kikerül a nagy, mocskos, zűrös városba, ahol valódi emberek élték valódi életüket a való világban, és valódi munkát végeztek valódi pénzért. És egypár hétig tényleg így is érzett. Határozottan életszerű volt az egész,

mármint, ha ez alatt azt értette az ember, hogy „nem mágikus, a pénz megszállottja és bámulatosan mocskos”. Teljesen megfeledkezett róla, hogy milyen érzés volt állandóan ebben a világban élni. Itt semmit nem varázsoltak el: minden az volt, ami, és semmi több. Minden elképzelhető felületet szavak borítottak – koncertposzterek, hirdetőtáblák, plakátok, graffitik, térképek, jelek, figyelmeztető feliratok, váltakozó oldali parkolási szabályzatok – de ezek egyikének sem volt semmi értelme, legalábbis nem úgy, ahogy egy varázsigének. Varázskapuban a Ház minden egyes négyzetcentimétere, minden tégla, minden bozót, minden fa évszázadok óta pácolódott a varázsenergiákban. Idekint, a nagyvilágban a nyers, módosítatlan fizika uralkodott, és járványszerűen elterjedt a világiasság. Olyan volt, akár egy korallzátony, amelyből kilúgozták az eleven és életadó jelentést, és nem maradt utána egyéb, csak egy üres, színes váz, egy halott kődarab. Egy varázsló szemével nézve Manhattan úgy festett, akár egy sivatag. Bár sivatagra emlékeztetett, mégis akadt benne az életnek némi satnya, eltorzult nyoma, csak elő kellett ásni. Létezett egy varázskultúra New Yorkban a maroknyi ott lakó, Varázskapuban végzett elit világán kívül, de csupán a város bevándorlók benépesítette peremterületein. Az idősebb Szenzitek – ezt a nevet hátrahagyták maguk mögött Varázskapuban, és soha többé nem használták – körbevezették Quentint és Alice-t a külvárosi metróvonalakon. Egy ablak nélküli, második emeleti kávéházban, a Queens Boulevard-on tanúi lehettek, ahogy a kazah és haszid tagok a számelméletet

elemzik.

Főtt

gombócot

ettek

koreai

misztikusokkal

Flushingban, és figyelték, amint modern kori Ízisz-imádók egyiptomi utcai rontásokkal kísérleteznek egy bodega hátuljában az Atlantic Avenue-n. Egyszer kompon átkeltek a Staten Islandre, ahol egy káprázatosan kék úszómedence körül téblábolva gin tonikot kortyolgattak a Fülöp-szigeteki sámánok konklávéján. Pár hét után azonban csaknem teljesen elpárolgott az energiája ezeknek az oktató célzatú terepszemléknek. Egyszerűen túl sok minden volt, ami elterelte a figyelmüket, és semmilyen különösebben sürgős dolog nem akadt, ami ezt a figyelmet magának követelte volna. A varázslás mindig ott volt, karnyújtásnyira, ám kemény munkát igényelt, és Quentin már túl régóta űzte. Úgy érezte, most inkább az itteni lemaradásaiban kellene utolérnie magát. New York mágikus szubkultúrája talán korlátozott volt, a bárok, kocsmák és egyéb italozóhelyek számát és változatosságát azonban egyenesen lenyűgözőnek találta. Ráadásul itt drogokhoz is hozzá lehetett jutni – igazi drogokhoz! A világ minden hatalma a rendelkezésükre állt, nem volt tényleges teendőjük, és senki nem akadt, aki megzabolázza őket. Szabadon, kedvükre dorbézoltak a városban. Alice korántsem találta mindezt olyan izgalmasnak, mint Quentin. Lemondott az olyan jellegű közszolgálatról vagy kutatói tanonckodásról, amellyel általában a komoly és megfontolt varázskapus hallgatókat kecsegtették, hogy ott maradhasson New Yorkban Quentinnel és a többiekkel, ám ennek ellenére őszinte, leplezetlen akadémiai érdeklődést

tanúsított, amelynek eredményeként a napok jelentős részét mágiatanulmányokra fordította, ahelyett, hogy például lábadoznia kelljen egy előző éjszakai tivornya után. Quentin enyhe szégyent és lelkifurdalást érzett, amiért nem követte a példáját – ahhoz mindenesetre eleget, hogy hangoztatni kezdje kudarcba fulladt Holdra indult expedíciója újbóli megkísérlését. Ténylegesen azonban egyetlen lépést sem tett az ügy sikeréért. (Alice bevetett egy sor, az űrutazással kapcsolatos becenevet a kedvéért – Scotty, Tom őrnagy, Laika –, amíg nem kezdtek Quentin egy helyben toporgása miatt inkább megalázónak, semmint viccesnek hangzani.) Quentin feljogosítva érezte magát, hogy kissé kiengedje a gőzt, lerázza magáról a varázskapus tündérport, és általában „éljen egy kicsit”. Eliot szintén így érzett („Hát nem erre való a májunk”?38 – kérdezte a maga túlzó, oregoni akcentusával). De ez nem jelentett problémát. Ő és Alice egyszerűen csak különbözőek voltak. Hát nem ez teszi az egészet érdekessé? Mindenesetre, Quentin érdekesnek és különlegesnek érezte magát. Sőt, lenyűgözőnek. Miután végzett, az első évben az anyagi szükségleteiről gondoskodott egy hatalmas, megvesztegetésekre használt titkos pénzalap, amelyet az évszázadok során szép csendben, mágikus úton megnövelt befektetési ügyletekkel halmoztak fel, és amely rendszeres juttatásokat nyújtott minden friss varázslónak, akinek csak szüksége volt rá. A Varázskapuban eltöltött négy szerzetesi év után a készpénz önmagában is úgy hatott, mint valami sajátos varázslat, amely az egyik dolgot átváltoztatta a másikká, a semmiből teremtett elő valamit. Ő pedig városszerte élt ezzel a

lehetőséggel. A pénzemberek azt hitték róla, hogy művészlélek, a művészlelkek azt, hogy pénzember, de abban mindenki egyetértett, hogy okos és jóképű, így mindenhová meghívták: össznépi jótékonysági rendezvényekre, illegális pókerklubokba, helyi bárokba, tetőtéri partikra, pörgős, egész éjjel tartó, limuzinos narkófaló tivornyákra. Ő és Eliot tesókként adták ki magukat, és kettős színészi alakításuk jelentette az évad nagy szenzációját. Ez volt az okostojások bosszúja39. Quentin éjszakáról éjszakára hajnal felé tért haza a szállásukra, egyedül: egy magányos, komoran ünnepélyes, sárgára festett halottaskocsira emlékeztető taxi rakta ki a házuk előtt, miközben az utcákat elárasztotta a virradat kékes fénye – a lassan megszülető új nap finom, ultrahangszerű sugárzása. Ahogy múlóban volt a kokó vagy extasy hatása, furcsán elnehezültnek érezte a testét – mint valami gólem, amely egy, az égből aláhullt, lehűlt és emberi formát öltött, ultrasűrű csillagközi fémből állt össze. Olyan súlyosnak érezte magát, mintha bármelyik pillanatban beszakadhatna alatta az aszfalt, hogy lezuhanjon a csatornajáratokba, ha nem lép nagyon lassan, óvatosan, és pontosan a járdakövek közepére. Ahogy ott állt egyedül, a lakásuk csendes, impozáns kuplerája kellős közepén, a szíve csordulásig telt megbánással. Úgy érezte, szörnyen rossz irányba tart az élete. Hogy nem lett volna szabad megint éjszakáznia. Hogy itthon kellett volna maradnia Aliceszel. De ha egyszer úúúúgy untam volna magam, ha a lakásban maradok! És Alice is elunta volna magát, ha velem tart az éjszakába. Mihez kezdjünk most? Ez így nem mehet tovább. Annyira hálás volt a lánynak, amiért nem látta a túlkapásokat,

amikbe oly buzgón belevetette magát, a drogokat, amelyeket lelkesen fogyasztott, a mániákus flörtöléseket és tapizásokat, amikbe gátlástalanul bocsátkozott. Azután levette a cigarettafüsttől bűzlő ruháját, akár egy bőrét levedlő varangy, Alice pedig álmosan forgolódott, majd felült az ágyban, mire a fehér lepedő lecsúszott dús kebleiről. Hozzábújt, a hátuk nekitámaszkodott a háttámlás ágyuk hűs, fehér, faívének; nem beszéltek, csak némán figyelték, amint lassan felkel a nap, és odalent, a háztömb előtt akadozva, megmegállva közeledik egy kukásautó – sűrített levegőtől duzzadó bicepszei csillogva feszültek, ahogy mohón bekebelezett mindent, amit az overallos személyzete beledobált, és megemésztette, amit a város kiöklendezett magából. Quentin leereszkedő szánalmat érzett a szemetesfickók iránt, meg az összes tisztességes civil iránt. Azon tűnődött, vajon mi lehet az ő szánalmas, bűbáj nélküli, sivár életükben, ami miatt azt hiszik, hogy érdemes élniük. Hallotta, hogy Eliot óvatosan próbálkozik az ajtónyitással, zárva találja, és aztán a kulcsai után matat. Eliot elvileg Janettel közösen bérelt egy lakást Sohóban, de olyan sűrűn átjárt Quentin és Alice szállására, hogy egyszerűbb volt saját kulcsot adni neki. Quentin körbelépkedett az egy légterű lakásban, kelletlenül, nagyjából rendbe rakta, amit lehet: gyorsan felkapkodta az óvszeres tasakokat, a szétdobált fehérneműt, a romlófélben lévő ételmaradványokat, és az egészet kidobta a kukába. Maga a hely, amely egy gyárüzemből lett átalakítva, gyönyörű volt: széles deszkaburkolat mindenütt, fényezett

fapadló, és íves tetejű raktárablakok; a hely azonban bizonyára látott már figyelmesebb és visszafogottabb lakókat is. Quentin meglepetten tapasztalta, amikor együtt beköltöztek, hogy míg ő csak egy közönyös házvezetőhöz hasonlít, addig Alice igazi trehánynak számít a kapcsolatukban. Alice visszavonult a hálóba, hogy felöltözzön. Még mindig a hálóingét viselte. – ’reggelt! – köszönt Eliot, bár nem volt az. Csak állt ott az elhúzható, fém teherliftajtó mögött, hosszú nagykabátban és egy pulóverben, amely elég drága darab lehetett, amíg ki nem kezdték a molyok. – Hali! – köszönt Quentin. – Várj, csak felkapom a kabátom. – Hót zima van idekint. Alice is jön? – Nekem nem úgy tűnt. Alice! – Felemelte a hangját. – Alice! Semmi válasz. Eliot máris visszasomfordált az előszobába. A jelek szerint az utóbbi időben nem sok türelme volt Alice-hez, mint olyasvalakihez, aki nem osztozott a gyönyör hajszolása iránti már-már vallásos odaadásában. Quentin gyanította, hogy a lány könnyed és keresetlen szorgalma kényelmetlenül szembesítette őt a rá váró jövővel, amelyről egyelőre nem kívánt tudomást venni. Quentin tisztában volt vele, hogy őrá legalábbis ilyen hatással van. A küszöbön állva tétovázott: az egymással ellentétes érdekek miatt ingadozott, nem tudta eldönteni, kihez legyen hű. Valószínűleg értékelni fog némi nyugalmat, hogy zavartalanul tanulhasson. – Szerintem ő később jön – mondta végül. Majd a háló felé kiáltotta: – Oké! Szia! Majd ott találkozunk!

Még mindig semmi válasz. – Szia, anyu! – rikkantotta Eliot. Az ajtó becsukódott. Mint minden egyéb, úgy Eliot is más volt New Yorkban. Varázskapuban mindig rendkívül tartózkodó, zárkózott és önelégült maradt. Személyes varázsa és különös megjelenése, valamint a varázslás iránti kimagasló tehetsége miatt kitűnt a társai közül, ami el is választotta tőlük. Ám amióta Quentin csatlakozott hozzá Manhattanben, a köztük lévő erőviszonyok valahogy eltolódtak. Elioton nyomot hagyott az átköltözés; többé már nem emelkedett felül oly könnyedén a kisded összetűzéseken. A humora pajzánabb, megkeseredettebb és gyerekesebb lett, mint amire Quentin emlékezett. Mintha egyre fiatalodott volna, ahogy Quentin öregedett. Egyre nagyobb szüksége volt Quentinre, és neheztelt is rá ezért. Utálta, ha bármiből kihagyták, meg azt is, ha bármibe bevették. A kelleténél jóval több időt töltött a lakásuk épületének tetején a Merits cigijét szívva, meg ki tudja, mit még – ha az embernek volt pénze, szinte bármit megkaphatott. Nekik pedig volt dögivel. Kezdett túlságosan lesoványodni. Búskomor lett, és gonoszkodóvá vált, amikor Quentin megpróbálta felvidítani és kizökkenteni mélabújából. Amikor bosszankodott valamin, előszeretettel mondogatta: „Egek, csoda, hogy nem vagyok iszákos!”, majd kijavította magát: „Ja, várj, dehogynem…” Ami első hallásra még viccesen is hangzott. Többé-kevésbé. Varázskapuban Eliot vacsoraidőben kezdett inni (a hétvégeken valamivel korábban), amivel nem is volt semmi gond, mivel az összes felsőbb éves ivott, bár tény, hogy nem mindegyikük

cserélte el a desszertjét egy-két pluszpohár borra úgy, ahogyan Eliot tette. Manhattanben viszont, ahol nem voltak professzorok, akik felügyeljenek rájuk, sem tanórák, amelyek megkövetelték a józanságot, Eliot már kora délutántól kezdve ritkán jelent meg úgy, hogy ne szorongasson valamilyen piásüveget a kezében. Ez rendszerint valami viszonylag ártalmatlan ital volt, egy fehérbor, Campari, vagy egy nagy pohár vizezett bourbon és szóda jégkockákkal. De akkor is. Egyszer, amikor Eliot épp egy makacs náthát próbált kikúrálni, Quentin könnyedén megjegyezte, hogy talán fontolóra vehetne valami táplálóbb „orvosságot” is, mint a vodka tonikkal, amelyet a műanyag pohárkányi DayQuil köptetője után leküldött. – Beteg vagyok, nem halott – csattant fel Eliot. És ezzel le is zárta a témát. Eliot adottságai közül legalább az egyik túlélte a diplomaosztót: még mindig fáradhatatlan volt a ritka és csodás, palackozott borok felkutatásában. Még nem vált olyan részegessé, hogy lemondott volna finnyás sznobságáról. Olyan lázas lelkesedéssel járt el borkóstolókra és elegyedett szóba importőrökkel és italbolt-tulajdonosokkal, amilyet semmi és senki más iránt nem tanúsított. Néhány hetente, amikor összegyűjtött nagyjából tucatnyi olyan üveget, amelyekre különösen büszke volt, Eliot bejelentette, hogy vacsorapartit rendeznek. Ezen a napon is épp egy ilyen mulatozásra készültek elő Quentinnel. Nevetséges idő- és energiamennyiséget tékozoltak el ezekre az italozós összejövetelekre, amely egyáltalán nem állt arányban

azzal a tényleges szórakozással, amit viszonzásként remélhettek tőlük. A találkahely minden ilyen alkalommal Eliot és Janet sohói lakosztálya volt, egy hatalmas, háború előtti bérkaszárnya, valószínűtlenül sok hálószobával – a helyszín tökéletes lett volna egy francia helyzetkomikumokkal teli bohózatnak. Josh játszotta a főszakács szerepét, Quentin pedig a segédjét mint kukta és konyhamester. Természetesen Eliot szolgálta fel az italokat. Alice azzal járult hozzá az eseményekhez, hogy az étkezés erejéig abbahagyta az olvasást. Janet díszítette fel a helyszínt: ő szabta meg, milyen ruhát viseljenek az alkalomhoz, ő választott zenét, és a bámulatosan szépséges, kézzel írt és illusztrált, egyszeri alkalomra szóló menük is az ő munkáját dicsérték. Ő alkotta meg továbbá a különféle szürreális és olykor elég vitatott témájú fő asztali díszt. A mai estére témaként a fajkeveredést, azaz a különböző fajúak nemi érintkezését választotta, és beígérte – mindenféle esztétikai, morális és madártani ellenvetések közepette –, hogy Léda és a hattyú emeli majd a teríték pompáját, varázslattal életre keltett páros jégszoborként, amelyek addig fognak közösülni, amíg el nem olvadnak. Mint az összes ilyen este eseténél, az ötlet szellemessége valahol a délután közepén vált bosszantóvá, mielőtt még ténylegesen megkezdődött volna a parti. Quentin talált egy régiségboltban egy fűszoknyát, amelyet egy szmokinginggel és zakóval tervezett párosítani, ám a szoknya túlságosan szúrós volt, így végül letett róla. Más nem jutott eszébe, így aztán a délután hátralevő része borongós gondolatokkal és Josh kicselezésével telt, aki az egész elmúlt hetet olyan receptek

felkutatásával töltötte, amelyek durván összeférhetetlen hozzávalók – édes és sós, fekete és fehér, fagyasztott és olvasztott, keleti és nyugati – összepárosításával készültek. Josh most őrülten csapkodta a sütő- és konyhaszekrényajtókat, mindenfélét megkóstoltatott vele, és a sült tészták szigetéről lövöldözött rá. Alice fél hat körül érkezett, Quentin és Josh előle is félreugrottak. Amikorra ténylegesen megkezdődött a parti, már mindenki részeg és ingerült volt, és igen kiéhezett. Utána azonban, amint az olykor megesik az efféle vacsorapartikon, rejtélyes és spontán módon minden újra tökéletes lett. A szőttes szálai ismét egybesimultak. Az előző nap Josh, aki mostanra leborotválta a szakállát („Olyan, mint valami francos háziállatot gondozni.”), bejelentette, hogy randija lesz, és magával hozza a hölgyet, ami csak további nyomást gyakorolt mindenkire, hogy kissé összekapja magát. Ahogy a nap lenyugodott a Hudson felett, és a légkörön áthatoló napsugarak finom rózsaszínesre festették New Jersey fölött az eget, és betűztek a lakás hatalmas nappalijába, és ahogy Eliot körbeadogatta a Lillet koktélokat (Lillet és pezsgő, rárétegezve a vodkák királynőjére) behűtött martinispoharakban, Quentin pedig felszolgálta a miniatűr édes-savanyú, langusztás tekercseket, egyszeriben mindenki bölcsnek, viccesnek és jóképűnek tűnt – vagy talán valóban azok is voltak? Josh nem volt hajlandó előre elárulni, hogy kivel fog randizni, így amikor kinyílt a liftajtó – az egész emelet az övék volt –, Quentinnek fogalma sem volt róla, hogy fel fogja ismerni őt: a csinos, göndör hajú luxemburgi lány volt az, akinek vezetésével az európai csapat halálos csapást mért velterszkarrierjükre.

Kiderült (közösen mesélték el a történetet, és nyilvánvalóan elpróbálták előtte párszor a produkciót), hogy Josh egy metróállomáson futott bele a lányba, ahol a srác épp megpróbált megbűvölni egy italautomatát, hogy töltse fel a Metrocard kártyája hitelkeretét. Anaïsnak hívták, és olyan elragadó kígyóbőr nadrágot viselt, hogy senki nem kérdezte meg tőle, hogyan kapcsolódik (ha egyáltalán) az este választott témájához. Szőke hajfürtjei voltak, és apró, fitos orra, és Josh szemmel láthatólag teljesen belezúgott. Ahogy Quentin is. Heves féltékenység nyilallt belé. Amúgy is egész éjjel alig szólt Alice-hez, mivel folyton fel-alá rohangált a konyha és az étkező között, különféle fogásokat melegített és pakolt tálcára, és felszolgált. Mire megjelent a főétellel – étcsokoládé-reszelékkel megszórt sertéskotlett –, odakint már besötétedett, és Richard épp varázselméleti kiselőadást tartott. A bor és az étel, a zene és a gyertyafény csaknem elég volt ahhoz, hogy érdekesnek tűnjön a mondandója. Richard persze az a rejtélyes idegen volt, aki a diplomaosztó napján felbukkant a többi ex-Szenzit sráccal. Ő maga is a Szenzit Csapatba tartozott egykor, az Eliot, Josh és Janet előtti nemzedékből, és mindannyiuk közül ő volt az egyetlen, aki ténylegesen benne élt a tiszteletre méltó, hivatásos varázslók világában. Richard magas volt, nagy fejjel, sötét hajjal, széles vállakkal és nagy, szögletes arccal; a maga Frankenstein-szerű módján egész jóképű volt. Elég barátságosan viselkedett Quentinnel – kemény kézfogása volt, és gyakran tartott szemkontaktust nagy, sötét szemével. A beszélgetés alatt

gyakran a keresztnevén szólította Quentint, amitől ő kezdte kissé úgy érezni magát, mintha valami állásinterjún lenne. Richardot az a vállalat alkalmazta, amely a varázstársadalom hatalmas közös vagyonát kezelte. Kiderült, hogy szép halkan, a maga csendes módján gyakorló keresztény. Ami pedig elég ritkának számított a varázslók között. Quentin próbálta megkedvelni Richardot, mivel mindenki más is bírta őt, és így tűnt egyszerűbbnek. De olyan átkozottul komoly volt. Egyáltalán nem volt ostoba, viszont tökéletesen hiányzott belőle minden humorérzék – a poénoknál folyton elvesztette a fonalat, így az egész beszélgetés megakadt, miközben valaki, általában Janet, elmagyarázta neki, min nevet mindenki más. Ekkor Richard összevonta sötét, bozontos szemöldökét a társai puszta emberi gyarlóságai feletti szörnyülködéstől. És Janet, akitől általában arra lehetett számítani, hogy kíméletlenül szétcincáljon mindenkit, aki elkövette azt a hibát, hogy bármit is túlságosan komolyan vett, Janet vég nélküli türelemmel és kitartással várt Richardra! Quentint bosszantotta a gondolat, hogy Janet talán ugyanolyan áhítattal néz fel Richardra, ahogy egykor ő maga is csodálta az idősebb Szenzit Tagokat. Az volt a határozott érzése, hogy Janet bizonyára lefekhetett vele egyszer-kétszer, még Varázskapuban. És az is teljesen elképzelhetőnek tűnt, hogy még most is összefeküdtek hébe-hóba. – A varázslás – jelentette be Richard lassan, kipirulva – az eszköz. A Teremtőé. – Szinte sosem ivott, és két pohár viognier már messze meghaladta a tűréshatárát. Körülnézett, előbb balra, majd jobbra, hogy meggyőződjön róla, az egész asztal

figyel rá. Mekkora egy ostoba seggfej! – Nem tekinthetünk rá másként. Egy olyan helyzettel van dolgunk, ahol az Alkotó megépítette a házat, majd távozott. – Az egyik kezével megkopogtatta az asztalt, hogy megünnepelje érvelése diadalát. – És amikor elment, ott hagyta a szerszámait szanaszét heverni a garázsban. Mi pedig később megtaláltuk és felszedtük őket, és találgatni kezdtük, vajon hogyan működnek és mire valók. Most pedig megtanuljuk megfelelően használni ezeket az eszközöket. És ez a varázslás. – Ezzel a megközelítéssel olyan sok a probléma, hogy azt sem tudom, hol kezdjem – hallotta Quentin tisztán a saját hangját. – Igazán? Akkor, halljuk. Vágj bele! Quentin lerakta a tálcát a kezéből. Fogalma sem volt, mit akart mondani, annak azonban örült, hogy nyíltan ellentmondott Richardnak. – Oké, hát, először is, itt van egy hatalmas méretbeli ellentmondás. Itt senki nem épít világegyetemeket. Még csak galaxisokat vagy naprendszereket, de még bolygókat sem. Egy ház felépítéséhez teherdaruk és buldózerek is kellenek. Ha létezik egy Teremtő, aminek őszintén szólva nem sok bizonyítékát látom, akkor neki ilyen kellékei voltak. Ami viszont nekünk van, azok kéziszerszámok. Black & Decker fúrók. Nem látom, hogy jutunk el azoktól odáig, amiről te beszélsz. – Ha a lépték a probléma – felelte Richard –, azt nem látom áthidalhatatlannak. Talán csak nem… – a borospoharába pillantva kereste a megfelelő hasonlatot – …nem a megfelelő

csatlakozóba dugjuk a szerszámainkat. Lehetséges, hogy létezik egy sokkal nagyobb konnektor… – Szerintem, ha az elektromosságról beszélsz – szólt közbe Alice –, akkor azt is tisztázni kell, honnan érkezik az energia. Nekem is ezt kellett volna mondanom – gondolta Quentin. Alice legalább annyira élvezte az elméleti vitákat, mint Richard, és sokkal jártasabb is volt bennük. – Bármely hőtermelő varázslatnál igazolható, hogy az egyik helyről elvonja az energiát, és átküldi egy másik helyre. Ha valaki megteremtette a világmindenséget, akkor ténylegesen létrehozta az energiát valamiből. Nem csak ide-oda taszigálta. – Rendben, jogos. De ha… – Plusz a mágia nem érződik eszköznek – folytatta Alice. – El tudod képzelni, milyen unalmas lenne, ha a varázslás olyan volna, mint egy elektromos fúrógép bekapcsolása? De nem olyan. Annál sokkal szabálytalanabb. Kiszámíthatatlan és csodálatos. Nem valami mű termék, hanem valami más, valami szerves. Én úgy érzem, inkább valamiféle eleven, növekvő dolog, nem pedig előre gyártott. Sugárzóan festett abban a selymes fekete ruhában, amiről tudta, hogy Quentin imádja. Hol voltál eddig egész éjjel? Úgy tűnik, folyton megfeledkezel róla, micsoda kincs ez a csaj. – Lefogadom, hogy idegen technológia – vette át a szót Josh. – Vagy négydimenziós, mint az időjárás, vagy ilyesmi. Olyan irányból jön, amit mi még csak nem is láthatunk. Vagy egyszerűen benne vagyunk valami igazán spéci multiplayeres videojátékban. – Csettintett az ujjával. – Akkor hát ezért dugja meg Eliot folyton a hullámat.

– Nem szükségképpen – szólt közbe végül Richard, aki még mindig Alice érvelését próbálta feldolgozni. – Nem feltétlenül szabálytalan. Vagy inkább, úgy mondanám, egy magasabb szabályszerűség, egy magasabb rend tulajdonságai jellemzik, amelyet még nem volt szabad megismernünk. – Ja, ez a válasz! – Eliot mostanra szemlátomást teljesen berúgott. – Ez a válasz mindenre. Isten mentsen minket a keresztény varázslóktól! Pont úgy beszélsz, mint a szüleim. Az én tudatlan, keresztény szüleim hajszálpontosan ugyanezt mondanák. Valami nem illik az elméletedbe? Hát, izé, ez azért van, mert… ó, valójában nagyon is beleillik, csak hát Isten ugyebár rejtélyes, és mi nem érthetjük. Merthogy annyira bűnösek vagyunk. Ez így annyira olcsó kifogás. Egy hosszú szedővillával piszkálni kezdte Janet asztaldíszének maradványait. Léda és a hattyú mostanra megkülönböztethetetlenné vált egymástól: két legömbölyített Brancusi-alak40, amelyek még mindig bátran kufircoltak, miközben az olvadt jégkásaáradat szintje egyre magasabbra emelkedett, hogy megfojtsa őket. – Hát, az ördögbe is, ezzel az erővel akár Extraszenzit Csapatnak is hívhatnánk magunkat, nem? – jegyezte meg Josh. – És ki ez a Teremtő, akiről szövegelsz? – acsarkodott Eliot. Kezdett egyre vehemensebbé válni, és nem figyelt. – Istenről van szó? Mert ha Istenről beszélsz, akkor egyszerűen csak hívd annak. – Rendben – bólintott Richard higgadtan. – Nevezzük Istennek. – Oké. Ez egy morális Isten? Meg fog büntetni minket, amiért használjuk az ő szent varázstudományát? Amiért rossz kis

varázslócskák voltunk? Ő („aki nem Férfi, hanem Nő!” – kiáltotta Janet) vajon visszajön, és jól elfenekel minket, amiért beszabadultunk a garázsba, és eljátszadoztunk Apuci elektromos szerszámaival? Mert ilyet állítani egyszerűen ostobaság. És nem csak ostobaság, de tudatlanság is. Senki nem lesz megbüntetve semmiért. Azt teszünk, amit csak akarunk, és semmi mást, és senki nem állít le minket, és senkit nem érdekel, mit művelünk. – Ha Ő itt hagyta nekünk a szerszámait, akkor okkal tette – érvelt Richard. – És feltételezem, te tudod, mi okból. – Melyik a következő bor, Eliot? – kérdezte Janet élénken. Ő mindig megőrizte a hidegvérét a nehéz pillanatokban, talán mert az idő többi részében annyira hajlamos volt elveszíteni az önuralmát. Ezen az éjjelen is szokatlanul elragadóan festett, egy szorosan testhez simuló, vörös tunikában, amely alig ért neki combközépig. Olyasfajta ruha volt ez, amilyet Alice sosem venne fel. Nem is tehetné, az ő alakjával legalábbis nem. Úgy tűnt, Richard és Eliot egyaránt szeretnék még folytatni a vitájukat, ám Eliot, némi önuralmat gyakorolt, és hagyta, hogy másra tereljék a szót. – Kiváló kérdés! – Eliot a halántékához szorította a kezét. – Isteni látomást kapok egy méregdrága, kis adagban kiszerelt bourbon whisky Mindenható Teremtőjétől… és Isten… vagyis, bocsánat, a Teremtőnő… megparancsolta nekem, hogy haladéktalanul nyújtsam át nektek. Bizonytalanul támolyogva felállt, és a konyha felé lódult.

Quentin egy nyitott ablaknál talált rá, amint vörös képpel, verítékezve ült egy zsámolyon. Jeges levegő hömpölygött be a helyiségbe, de Eliot a jelek szerint észre sem vette. Pislogás nélkül bámult ki a városra, amely perspektivikus fényvonalakban, legyezőszerűen szétterülve húzódott vissza a feketeségbe. Nem szólt semmit. Nem mozdult, miközben Quentin segített Richardnak boldogulni a sült fagylaltokkal – az a trükkje, fejtette ki Richard a maga jól begyakorolt, magyarázó hanghordozásával, hogy gondoskodjanak róla, hogy a sült tojáshab, amely kiváló hőszigetelő, tökéletes bevonatot képezzen a fagylaltgombóc körül –, és Quentin azon töprengett, vajon elvesztették-e aznap éjjelre Eliotot. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy annyira lerészegedjen, hogy kizárja magát a további eszmecseréből. Pár perccel később azonban magához tért, és visszavonult utánuk az étkezőbe, a kezében egy hosszúkás, különös alakú üveggel, amelyben borostyánszínű whisky lötyögött. Kezdett lecsengeni a hangulat. Mindenki ügyelt rá, nehogy bármivel kiprovokáljon egy újabb indulatos kitörést Eliotból vagy egy újabb szónoklatot Richardból. Nem sokra rá Josh indult, hogy hazakísérje Anaïst, Richard pedig önként távozott, otthagyva Quentin, Janet és Eliot részeg trióját az üres üvegek és összegyűrt szalvéták között. Az egyik gyertya lyukat égetett az asztalterítőbe. Hol lehet Alice? Hazament talán? Vagy behúzódott az egyik vendégszobába? Megpróbálta felhívni a mobilján. Semmi válasz. Eliot odatolt két díványt az asztal mellé. Római stílusban, féloldalasan hevert végig rajtuk, bár túl alacsonyak voltak, ezért

szinte nyújtóznia kellett, hogy elérje az italát, és Quentin mást se látott belőle, csak a tapogatózó kezét. Janet is ledőlt mellé, elégedetten bekiflizte magát a háta mögé. – Kávét? – kérdezte. – Sajtot – felelte Eliot. – Van itthon sajtunk? Sajt kellene. Mintegy végszóra, a hangfalakban megszólalt Peggy Lee, és végigbarangolt az „Is That All There Is?” („Hát csak ennyi van?”) nyitó versszakán. Quentin eltöprengett: Melyik a rosszabb? Ha Richardnak van igaza, és tényleg létezik egy dühös, moralizáló Isten, vagy ha Eliot tudja jól, és nincs semmi célja az egésznek? Hogy a varázslást tudatosan hozták létre egy meghatározott okból, vagy valóban azt kezdhetünk vele, amit csak akarunk? Rátört valami pánikroham-szerűség. Úgy érezte, idekint tényleg nyakig ülnek a slamasztikában. Hogy nincs semmi, amibe kapaszkodhatnának. Tudta: ezt nem folytathatják így örökké. – Van egy kis Morbière41 a konyhában – mondta. – Elvileg illett volna a témához… tudjátok, a két réteg, a reggeli és esti fejés… – Ja, ja, vágjuk – bólogatott Janet. – Hozzad, Q! Rajta! – Majd én megyek – mondta Eliot, ám ahelyett, hogy felállt volna, csak erőtlenül legördült a díványról, és a padlóra zuhant. A feje baljóslatúan nagyot koppant a parkettán. De már hangosan nevetett, ahogy Quentin és Janet felnyalábolta, Quentin a vállánál, Janet a lábánál ragadta meg, és a sajtról teljesen meg is feledkezve kimanővereztek vele az étkezőből a hálószobája felé. Miközben átjutottak az ajtón, Eliot feje ismét hangosan koppant, ezúttal az ajtófélfán, és az egész annyira fergetegesen vicces volt, hogy mindhárman röhögni kezdtek, és egészen addig nevetgéltek, amíg már teljesen

haszontalanná vált minden erőfeszítésük, és Janet elejtette a lábát, Quentin meg a vállát, és a feje ismét a padlónak koppant, ám ezúttal még ezerszer humorosabb volt az egész, mint az első két alkalommal. Quentinnek és Janetnek jó húsz percébe telt, mire végigvonszolták Eliotot a folyosón a hálószobájáig, erősen nekinekitántorodva a falaknak, úgy karolva át egymást, mintha a Titanic egy elárasztott, fedélközi folyosóján kellene végigküzdeniük magukat. A világ kisebb és valamivel könnyebb lett – semmi nem jelentett semmit, de különben is, mi mást jelenthetett volna, mint a terhet, amely a súlyánál fogva lehúzta őket? Eliot egyre azt hajtogatta, hogy nincs semmi baja, Quentin és Janet pedig újra csak ragaszkodtak hozzá, hogy fel kell nyalábolniuk. Janet bejelentette, hogy összepisilte magát, a szó szoros értelmében becsorgott neki, annyira nevetett. Ahogy elhaladtak Richard ajtaja előtt, Eliot hangos szónoklatba fogott, ilyeténképpen: Én vagyok a hatalmas Teremtő, és ezennel rád hagyományozom az Én Szent Szerszámaimat, mert olyan kurva részeg vagyok, hogy már nem bírom használni őket, és sok szerencsét neked, mert amikor holnap reggel felébredek, ajánlom, hogy minden ugyanott legyen, ahol hagytam őket, pontosan ugyanott. Még az Én… nem, különösen az Én szalagcsiszolóm, mert olyan kurva másnapos leszek holnap, hogy bárkit, aki az Én szalagcsiszolómmal baszakodik, az kaphat egy kis ízelítőt belőle. És kezeskedem érte, hogy nem fog neki ízleni. Egy cseppet sem. Végül nagy nehezen feltornászták az ágyára, megpróbáltak itatni vele egy kis vizet, és állig betakarták. Lehetett az egész

jelenet merő családiassága – mintha Eliot az ő szeretett fiacskájuk lett volna, akit most gyengéden ágyba dugtak éjszakára –, vagy talán egyszerűen csak az unalom, ez az erőteljes afrodiziákum, amely sosem tűnt el egészen a képből, még a parti legjobb pillanataiban sem, de ha őszinte akart lenni magához, Quentin már legalább húsz perce tudta, már miközben végigvonszolták Eliotot a hallon, hogy amint kínálkozik rá hajszálnyi esély, le fogja hámozni Janetről a ruhát. Quentin másnap reggel lassan tért magához. Olyan lassan és olyan hosszú ideig ébredezett, hogy abban sem volt egészen biztos, aludt-e egyáltalán. Az ágyat labilisnak és zavaróan lebegőnek érezte, és elég bizarrnak tűnt, hogy két másik meztelen emberrel osztozik rajta. Folyton egymásba ütköztek, és véletlenül megérintették egymást, elhúzódtak, majd zavarba jöttek attól, hogy elhúzódnak. Eleinte, amikor elárasztották az éjszaka emlékei, nem érzett megbánást a történtek miatt. Mi mást kellett volna tennie, mint amit tett? Azon volt, hogy az utolsó cseppig kiélvezze az életet. Hogy jól berúgjon, és átadja magát a tiltott szenvedélyeknek. Erről szól az élet! Hát nem ezt a leckét tanultuk meg rókatestben? Ha Alice-nek csörgedezne bármennyi vér is az ereiben, akkor ő is csatlakozott volna hozzánk! De nem! Neki muszáj volt korán lefeküdnie. Épp olyan, mint Richard. Hát, Isten hozott a felnőtt varázslók világában, Alice! A mágia nem oldhat meg mindent. Hát nem látod? Nem látod, hogy mind haldoklunk, hogy minden hiábavaló, hogy az egyetlen, amit tehetünk, hogy élünk, iszunk, és megdugunk bármit és bárkit, amíg még tehetjük? Maga Alice

figyelmeztette erre, még ott, a szülei illinois-i házában. És igaza volt! Majd egy idő után kezdett vitathatónak tűnni az álláspontja – valójában két oldala volt az éremnek: így is, úgy is lehetett érvelni. Azután átértékelődött benne szerencsétlen botlássá, egy apró, tapintatlan tévedéssé, amely, bár még mindig a megbocsáthatóság határain belül maradt, azért határozottan méltatlan húzás volt. Olyasmi, amire nem lehet túl büszke. Utána azonban már komoly ízléstelenséggé nőtt, súlyos hibává, végül pedig, e morális sztriptíz utolsó felvonásában, leplezetlenül feltárult előtte az eset meztelen igazsága: hogy amit tett, nem más, mint egy rettenetes, valóban szörnyű és fájdalmas árulás. Ennek a lassú, fokozatosan erősödő kegyvesztettségi állapotnak egy adott pontján Quentin tudatára ébredt, hogy Alice ott ül az ágy lábánál, háttal nekik, elfordulva a jelenettől, ahogy ő, Janet és Eliot fekszenek, és a kezébe temeti az arcát. Újra meg újra azt képzelte, hogy az egész csak egy álom, hogy egyáltalán nem is volt ott a lány. Ám ha őszinte akart lenni magához, egészen biztos volt benne, hogy nem csak álmodta őt. Nem úgy festett, mint a képzelete játéka. Teljesen fel volt öltözve. Bizonyára fenn volt már egy ideje. Kilenc körül a szoba már teljesen megtelt reggeli fényekkel, és Quentin nem színlelhette tovább az alvást. Felült. Nem volt rajta ing, és nem emlékezett, hol hagyta. Semmi mást sem viselt. Akkor és ott bármit megadott volna érte, hogy legalább egy póló és gatya legyen rajta. Ahogy letette a talpát a keményfa padlóra, furcsán anyagtalannak érezte magát. Képtelen volt felfogni, nem akarta

elhinni, mit tett. Ez annyira nem vallott rá. Talán Foggnak volt igaza: talán a varázslás meggátolta az erkölcsi tartás kifejlődését. Vagy ha nem az, valami más biztosan. Talán ezért viselkedett ilyen gerinctelen féregként. De kellett, hogy legyen valami módja, hogy megértethesse Alice-szel, milyen nagyon sajnálja az egészet. Lehúzott egy plédet Eliot ágyáról – Janet mocorogni kezdett, és álmosan méltatlankodott, azután visszasüppedt álomtalan, bűntudat nélküli szendergésébe –, maga köré csavarta, és óvatos léptekkel kiosont a néma nappaliba. A vacsoraasztal úgy festett, akár egy hajóroncs. A konyha, mint egy bűntett helyszíne. Az ő kis privát bolygójuk romokban hevert, és nem maradt hely, ahol megvethette volna a lábát. Quentin Majakovszkij professzorra gondolt, arra, ahogyan visszafordította az időt, megjavította az üveggömböt, és újra életre keltette a pókot. Milyen szuper volna, ha képes lennék ugyanerre, mondjuk most rögtön. Amikor a liftajtó csilingelve kinyílt, Quentin arra gondolt, biztosan Josh lesz, aki most ért vissza egy Anaïsszal töltött boldog éjszaka után. Ehelyett Penny futott be, sápadtan, súlyosan zihálva a rohanástól, és olyan izgatottan, hogy alig tudott uralkodni magán.

PENNY TÖRTÉNETE Új frizurája volt, egy büszke, irizáló zöld, egyujjnyi széles, három ujj magas punktaraj, akár egy centurio sisakdísze. Jó pár kilót is felszedett magára – furcsamód, ettől valahogy fiatalabbnak és kedvesebbnek hatott, mint korábban, Varázskapuban: már nem annyira magányos irokéz harcosra emlékeztetett, inkább egy túltáplált, fehér, külvárosi gangsta rappernek látszott. De attól még mindig ugyanaz a Penny volt, aki levegő után kapkodott a keleti szőnyegen, és úgy pislogott körbe, akár egy óvatos, mindent kíváncsian felmérő nyuszi. Fekete bőrdzsekit viselt, hegyes, krómezüst szegecsekkel, kopott fekete farmert és egy mocskos fehér pólót.Jesszusom! – gondolta Quentin. Vannak még egyáltalán punkok? Biztosan ő az utolsó élő példány New Yorkban. Penny szipogott, és beletörölte csorgó orrát a kabátujjába. Egyikük sem szólalt meg. Quentin eleget tudott róla ahhoz, hogy tisztában legyen vele: Penny sosem alacsonyodna le az olyan – szerinte alantas – bevett udvariassági formákig, mint hogy köszönjön, és megkérdezze, mi újság, vagy megmagyarázza, mégis mi az ördögöt keres itt. Quentin most az egyszer hálás volt ezért. Nem tudta, képes lenne-e jelen pillanatban egy hasonló bájcsevegésre. – Hogy jutottál fel? – kérdezte Quentin rekedtes hangon. Teljesen ki volt száradva a szája. – A portásod bealudt. Ki kéne rúgnotok. – Nem az én portásom. – Fáradságosan megköszörülte a torkát. – És biztos bevetettél valami varázslatot.

– Csak a Cholmondeley-féle lopakodó bűbájt. – Penny a helyes angol kiejtést használta: Chumley’s. – Eliot őrszemet állított az egész szintre. Én magam segítettem neki aktiválni. A lifthasználathoz pedig kulcsra van szükség. – Majd be kell szereznünk egy új őrszemet. Útközben felfelé megbuheráltam. – Hogy az a jó kurva… Oké, először is, mi az, hogy szereznünk? Ki az a mi? Miféle mi? – kérdezte Quentin. Abban a pillanatban a leghőbb vágya egypercnyi haladék volt, hogy bemeríthesse az arcát egy mosdókagylónyi meleg vízbe. És talán az, hogy valaki közben addig tartsa a fejét a víz alatt, amíg meg nem fullad. – Másodszor is, Penny… Jesszusom, egy teljes hétvégénkbe telt, míg felállítottuk azt a rohadt őrszemet! Gyors ellenőrzést végzett: Penny igazat mondott, a lakás körüli védővarázslatoknak nem volt se híre, se hamva – olyannyira nem, hogy még csak jelezni sem jelezték, amikor kámforrá váltak. Quentin alig akarta elhinni. Penny bizonyára odakintről szerelte le a védelmi rendszert, menet közben, állórajtból, kevesebb idő alatt, mint ami ahhoz kellett, hogy a lift felhozza őt a tizedikre. Quentin uralkodott az arcvonásain – nem akarta megadni Pennynek azt az elégtételt, hogy lássa, mennyire le van nyűgözve ettől a teljesítménytől. – Hát a kulcs? Azzal mi a helyzet? Penny előbányászta a dzsekije zsebéből, és odadobta Quentinnek. – Kölcsönvettem a portástól. – Vállat vont. – Az ilyesmit megtanulod, ha az utcán élsz.

Quentin már épp mondani készült valamit arról, hogy a szóban forgó „utca” valószínűleg egyáltalán nem is utca volt, hanem egy főútvonal, vagy átjáró egy zárt, elkerített lakóparkban, és egyébként sem túl nagy dolog elcsenni egy kulcsot egy alvó portástól, főleg a Cholmondeley-féle lopakodó bűbájjal. De az egész annyira mellékesnek tűnt, a szavak pedig túlságosan nyomasztóan hatottak volna, és nem akartak kibukni a száján; mintha kavicsok lettek volna a gyomrában, amelyeket testi valójában kellett volna felöklendeznie és kiköpnie. Csessze meg Penny, csak vesztegetem itt az időmet. Beszélnem kell Alice-szel. Ám addigra a többiek is meghallották Penny hangját. Richard előcammogott a konyhából, ahol épp összetakarított, máris teljesen ébren és ingerlően frissen, lezuhanyozva, megfésülködve, ápoltan és elegánsan. Rövidesen Janet is előbukkant Eliot szobájából, fejedelmien maga köré csavart paplanban, mintha az égvilágon semmi szokatlan nem történt volna a múlt éjjel. Amikor meglátta Pennyt, felsikkantott, és eltűnt az egyik fürdőszobában. Quentin ráébredt, hogy kénytelen lesz felöltözni, és kezdeni valamit ezzel a helyzettel. Eljött a nappali világosság ideje, és ezzel együtt elérkezett a látszatok, hazugságok és színlelések világa, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Majd csinálnak egy rántottát, megbeszélik, ki mennyire másnapos, Mimosa koktélt isznak, és Bloody Maryt extra adag tabasco szósszal és fekete borssal, és úgy tesznek, mintha nem lenne semmi baj, mintha Quentin nem törte volna össze Alice szívét éppen, pusztán azért, mert épp részeg volt, és úgy tartotta

kedve. És bármily hihetetlennek és elképzelhetetlennek tűnt is, tudta, hogy meg fogják hallgatni Penny mondandóját. Penny egy évfolyammal Quentin és Alice alatt járt, de – amint azt ki is fejtette, miután a hallgatósága felöltözött és összegyűlt körülötte a nappaliban, italokkal és tányérokkal felszerelkezve, állva, végignyúlva egy heverőn, vagy törökülésben letelepedve a padlóra, ahogy pillanatnyi fizikai állapotuk épp engedte – a negyedév végére úgy döntött, hogy Varázskapuban már elsajátított mindent, amit azon a helyen megtanulhatott. Így aztán kilépett, és átköltözött egy maine-i kisvárosba, Bar Harbortól pár kilométerre északra. A városkát Oslónak hívják: valójában egy lepukkant kis üdülőfalu, amelynek lakossága minden évben ötödére apad, mihelyt véget ér a turistaszezon. Penny azért választotta Oslót – még csak nem is New Oslo, csak Oslo, mintha nekik jutott volna eszükbe először ez a név –, mert ott semmi sem akadt, ami elvonhatta volna a figyelmét. Szeptember közepén érkezett, és minden különösebb gond nélkül kibérelt egy kis farmházat a város határában, egy egysávos, vidéki mellékút mentén. A háziúr, egy nyugdíjas iskolai tanár átadta neki a kulcsokat, majd repülőre szállt, és elutazott Dél-Karolinába, ahol a telet szokta tölteni. Penny legközelebbi szomszédját egyik oldalon egy kis egyépületes, gyülekezetet rég nem látott pünkösdi templom, másik oldalon pedig egy idényen kívüli, beteg gyerekeknek épült nyári táborhely alkotta. Egyszerűen tökéletes volt. Megtalálta a maga Waldenjét. 42

Mindene megvolt, ami csak kellett neki: csend, nyugalom, egyedüllét, meg egy platós kisteherautó, telepakolva a varázskódexek, monográfiák, ponyvák, kézikönyvek, tankönyvek és nyomtatványok irigylésre méltó könyvtárával. Volt egy robusztus íróasztala, egy jól megvilágított szobája, amelynek ablaka a hátsó udvar gondozatlan, legkevésbé sem festői látványára nyílt, így nem csábította különösebben, hogy kibámészkodjon rajta. Volt továbbá egy megvalósítható, érdekfeszítően veszélyes kutatási projektje, amely minden jel szerint kezdett egy igazán lebilincselő kísérletsorozattá érlelődni. A mennyországban érezte magát. Az egyik délután azonban, pár héttel az érkezése után, amint az asztalánál ült, és könnyben úszó kék szemével egy hippogriff tollából készített tollal, évszázadokkal korábban lejegyzett, a teljes hatalom titkait fejtegető szöveget böngészett, Penny azon kapta magát, hogy elkalandoznak a gondolatai. Összevonta dús, túlnyomóan rezzenéstelenül kisimult szemöldökét. Valami kiszipolyozta az erejét. Talán megostromolták – netán egy rivális kutató? Ki merészelné! Megdörzsölte a szemét, megrázta a fejét, és megkettőzte az összpontosítást. Ám a figyelme továbbra is el-elkalandozott. Kiderült, hogy Penny felfedezett magában egy gyengeséget, egy olyan jellemhibát, ha úgy tetszik, amelyre önmagában sosem gyanakodott volna ezer év alatt sem, amely életkort pedig – néhány szükséges és gondosan kivitelezett módosítás után, amelyeket behatóan megvizsgál majd, mihelyt lesz rá ideje – feltett szándékában állt megérni. Gyenge pontnak pedig egyszerűen az bizonyult, hogy magányos volt.

A puszta elképzelést is felháborítónak, sőt, megalázónak találta. Ő, Penny, egy kőkemény magányos farkas, egy desperado43. Ő volt Oslo Han Solója. Ezt jól tudta magáról, és kedvelte ezt az oldalát. Négy végeérhetetlen évet szenvedett végig Varázskapuban, idiótákkal körülvéve – kivéve persze Melanie-t, ahogy Van der Weghe professzor asszonyt bizalmasan nevezte –, és végre megszabadult a szüntelen baromságaik terhétől. Most viszont Penny azon kapta magát, hogy – látszólag minden ok nélkül – ésszerűtlenül viselkedik. Meddő és felesleges dolgokat tesz. Kiállt a betongátra a farmház közelében, és köveket dobált le, hogy feltörje a kiömlő tavacska felszínén képződött jéghártyát. Két és fél kilométert sétált a városka központjáig, és a gyógyszertár mögött, egy ablaktalan árkádsorban ostoba videojátékokkal játszott, egy közeli automatából szerzett, állott rágógumikat tömött a szájába reményvesztett, halott tekintetű tinédzserek társaságában, akik ott lógtak egész nap, és pontosan ugyanígy lógtak. Tapasztalatlanul félszegen és esetlenül szerelmes pillantásokat vetett a kiskorú eladólányra a Könyvesládikó nevű boltban, ahol valójában inkább csak írószereket és képeslapokat árult, mintsem könyveket. Bizalmasan beavatta gondjába-bajába a négy bölényből álló siralmas kis csordát, amely ott legelészett szabadon a Bar Harbor út mentén álló bölényfarmon. Fontolóra vette, hogy átmászik a kerítésen, és megpaskolja az egyikük hatalmas, busa fejét, de nem igazán volt hozzá mersze. Hatalmas jószágok voltak, és az ember sosem tudhatta, mi jár a fejükben.

Ez volt szeptemberben. Októberre szerzett egy fűzöld Subaru Imprezát, és rendszeresen eljárt Bangorba, egy táncklubba, nagyokat kortyolva az utasülésen pihenő kétdecis vodkásüvegből (minthogy a klubba minden korosztály eljárhatott, és nem szolgáltak fel alkoholt), miközben végigvezette a negyvenöt perces úttalan utat a fenyőerdőn át. A kutatási projektje közben szinte semmit sem haladt; naponta órákat töltött régi jegyzetek és iratok közömbös átlapozásával, amelyet sűrűn megszakítottak az online pornónézegetéssel töltött szünetek. Egészen mélyre süllyedt. A bangori táncklub csak péntek és szombat esténként volt nyitva, és ő mást sem csinált ott, mint biliárdozott egy gyengén megvilágított, félreeső helyiségben a táncterem mellett, más, hozzá hasonlóan gázos, magányos férfi vendég társaságában. Ám ebben a félhomályos teremben történt az egyik ilyen szombat estén, hogy – rejtélyes megdöbbenésére és még rejtélyesebb, hálás megkönnyebbülésére – megpillantott a tömegben egy ismerős arcot. Nehéz volt kedvelni ezt az arcot, egy hulla beesett, csupa csont és bőr képét, amely már életében sem lehetett különösebben vonzó a felső ajkai felett ülő szörnyűséges ceruzabajusszal. Ez az ábrázat nem másé volt, mint a vándorárus Bájgúnáré. Bájgúnár többé-kevésbé ugyanabból az okból vetődött a bangori táncklubba, mint Penny: igyekezett olyan messzire menekülni Varázskapu és a mágia világától, amennyire csak tudott, aztán ő is elmagányosodott. Pár korsó Coors Light sör és néhány kör biliárd után, amelyekben Bájgúnár könnyedén és fölényesen győzött – elvégre, ha az ember egy egész életet tölt

hamis varázskellékekkel való házalással, közben azért elsajátít egy-két valódi trükköt és technikát –, kicserélték egymással a történetüket. Bájgúnár megélhetése erősen a szerencsétől és az újdonsült kuncsaftok hiszékenységétől függött. Ideje nagy részét azzal töltötte, hogy körbejárta a világ ócskás boltjait és árverezéseit, nagyjából úgy, ahogy a távolsági halászok behajózzák az óceánt. Megszólította a nemrég elhunyt varázslók érzelmileg sebezhető özvegyeit, és ott lézengett mindenféle társaságok bűvkörében, kihallgatta a nála bölcsebbek és jártasabbak beszélgetéseit, és éberen ügyelt, hátha felbukkan valami, ami hasznos lehet, vagy amiről valószínűnek tűnt, hogy értékesnek tüntetheti fel. Az elmúlt pár hónapot Észak-Angliában töltötte, egy garázs feletti stúdiólakásban, és Hull kietlen külvárosában, régiségboltokban és antikváriumokban nézelődött. A napjai buszozással teltek, és amikor már tényleg cserbenhagyta minden szerencséje, felült egy régi, csotrogány, egysebességes biciklire, amit egy időre elcsaklizott a garázsból, ahová elvileg nem is lett volna bejárása. Az ottlétének egy pontján kezdett nemkívánatos figyelem irányulni Bájgúnárra. Rendes körülmények között kétségbeesetten vágyott bárki – akárki – figyelmére, ezúttal azonban egészen más volt a helyzet. A buszokon idegenek meresztették rá a szemüket minden különösebb ok nélkül. Fizetős utcai telefonok csörrentek meg, amikor elhaladt mellettük. Amikor megszámolta az apróját, észrevette, hogy csak olyan érmék vannak nála, amelyeket a születési évében vertek. Ha tévét akart nézni, semmi mást nem látott a képernyőn, csak a saját arcát, a háttérben egy rejtélyes, üres

várossal. Bájgúnár nem volt sem tanult, sem különösebben intelligens, de az ösztönei jól működtek, hisz eddig is azok tartották életben; és most a megérzései mind azt súgták, hogy valami nagyon nincs rendben. Egyedül ült a lakásában, borsólevesszínű habszivacs kanapéján, és Bájgúnár számba vette a lehetőségeket. A legvalószínűbb feltevése az volt, hogy véletlenül a birtokába jutott egy tárgy, amelynek tényleg varázsereje volt, és valaki vagy valami odakint mohón vágyott rá. Ezért üldözték őt. Még aznap éjjel szedte a sátorfáját. Hátrahagyta a kaucióját, magára aggatott egy csomó csörömpölő talizmánt és amulettet, felszállt egy londoni buszra, majd a Párizsba tartó Csalagút vonatra, onnan pedig átkelt az Atlanti-óceánon, hogy Varázskapu eddig is túlságosan igénybe vett könyörületére bízza magát. Egy kimerítő délutánt töltött azzal, hogy átfésülje a New Yorktól északra elterülő erdőket az iskola már jól ismert, megnyugtató épületegyüttese után. Ahogy a nap lenyugodott a fák között, és a korai téli fagy csípni kezdte az orra hegyét, lassan derengeni kezdett neki a borzasztó igazság: jó helyen járt, Varázskapu azonban többé nem jelent meg előtte. Valami, vagy ő, vagy a portékája, fennakadt az iskola védelmező bűbájainak hálóján. Bármi volt is, amit magával vitt, kaszton kívüli páriává tette. Ekkor szedni kezdte a lábát, és Maine-ig meg sem állt. A helyzet felettébb ironikus volt: Bájgúnár egyszer az életben rábukkant valami valóban nagy erejű varázstárgyra, egy igazi kincsre. De túl nagy szerencse érte egyszerre. Messze nem az ő súlycsoportjába tartozott. Persze megszabadulhatott volna a

teljes árukészletétől, ott hagyhatta volna az egészet a fagyott erdő kellős közepén, ám egy egész életnyi kapzsi szemfényvesztés után nem vitte rá a lélek. Az összetörte volna a fösvény szívét. Ehelyett kibérelt egy kényelmes kis kabint az erdőben a holt szezonra, és részletes leltárt készített a holmijáról. Szinte tüstént felismerte a keresett tárgyat a mocskos bizsuszállítmány kusza egyvelege közé keveredve, zsinórral összekötött műanyag zacskóban. Nem tudta, mi is az pontosan, de az ereje még az ő képzetlen érzékeivel is tapasztalható volt. Odaintette Pennyt az egyik sarokba, belenyúlt topis nagykabátja zsebébe, amelyet egész éjjel le sem vett magáról még egy percre sem, és kirakta a műanyag zacskót egy pozdorjalemezből készült kerek bárasztalra. Rávillantotta Pennyre fakó, színtelen vigyorát. A gombok közönséges, tartalék darabok voltak a régi szép időkből: kétlyukú, négylyukú, műbőr, mű teknőspáncél gombok, nagy, szögletes újdonságok és apró tűszúrásos mintájú bakelitek. Némelyikük csupán maradék gyöngy volt. Penny tekintete tüstént megakadt az egyiken, egy lapos, máskülönben jelentéktelen, gyöngyházszerűen fehér, nagyjából két és fél centi átmérőjű felöltőgombon. Súlyosabb volt, mint amilyennek lennie kellett volna. Gyakorlatilag szinte vibrált az alig leplezett varázserőtől. Tudta, mi az. És több esze volt annál, mintsem hogy megérintse. – Egy varázsgomb? – kérdezte Janet. – Milyen furcsa! Mi volt az?

A frizurája katasztrofálisan festett, de szinte szemérmetlenül ellazultan kortyolgatta a kávéját egy fotelben, és leplezetlenül mutogatta egy rövid, selyem fürdőköntösből kikandikáló lábait. Nyilvánvalóan diadalittasnak érezte magát; élvezettel ízlelgette hódítását, és tágabb értelemben véve az Alice felett aratott győzelmét. Quentin tiszta szívből gyűlölte őt abban a pillanatban. – Tényleg nem tudod? – kérdezett vissza Penny. Quentin úgy érezte, neki van egy tippje, de nem akarta hangosan kimondani. – Mit tettél? – kérdezte helyette. – Rávettem, hogy jöjjön velem a házamba. Még aznap éjjel. Ott és úgy nem volt biztonságban, nálam pedig legalább működött egy alapszintű védelmi rendszer. Felhívtuk a nőt, aki eladta neki bizományba a bizsut, de ő váltig állította, hogy a gombok nem szerepeltek az árulistáján. Másnap elmentünk a holmijáért, és Bostonig vezettünk, én pedig adtam neki a cuccért nyolcvanezer dollárt. Nem fogadott el kápét, csak aranyat és gyémántot. Gyakorlatilag lecsupaszítottam érte egy Harry Winstont44, de megérte. Mindezek után mondtam neki, hogy húzzon el a fenébe, de tüstént, ő meg nem kérette magát. – Nyolcvanezer dollár nem kopasztana le egy Zales bolti vitrint se – vetette közbe Eliot –, nemhogy egy Harry Winstont. Penny oda se bagózott rá. – Ez két nappal ezelőtt történt. Az a gomb durván vonzza a figyelmet. Egy bostoni hotelben szálltam meg, de múlt éjjel két szinttel feljebb egy váratlan tűzeset kinyírt egy takarítónőt. Vissza se mentem a szobámba. A South Stationön felszálltam

egy Fung Wah buszra. A kínai negyedtől gyalog kellett jönnöm idáig, mert valahányszor taxiba szálltam, lerobbant a motorja. – De ami számít, hogy valóságos, és a miénk. – Miénk? Ki az a „mi”? – kérdezte Richard. – Te – mondta Quentin fagyosan – egy kibaszott idióta vagy. – Quentin már vágja – bólintott Penny. – Még valaki? – Q, mi a francról beszél ez? Quentin szívébe némán belefúródott egy áttetsző, csillogó jégdárda. Nem hallotta, mikor jött be Alice. Ott állt a kör szélén, zsíros és fésületlen hajjal, akár egy álmos kisgyerek, aki felébredt az éjszaka közepén, és bizonytalan szellemként megjelenik a felnőttek partiján. – Nem tudja, mit beszél – motyogta Quentin. Nem tudott a lányra nézni. Fuldoklott a lelkiismeret-furdalástól. Csaknem megharagudott rá, amiért ennyire fájt neki Alice puszta látványa is. – Elmagyarázod nekik? Vagy inkább én? – kérdezte Penny. – Inkább te. Én nem tudnám elmondani, anélkül, hogy szét ne röhögjem az agyam. – Valaki mondjon már valamit, az istenit neki, vagy megyek, és visszafekszem! – fortyant fel Eliot. – Hölgyeim és uraim – jelentette be Penny ünnepélyes komolysággal –, vár minket Fillory! – A vándorló dűne végén – kezdte Penny, aki nyilvánvalóan elpróbálta már egy párszor ezt a kiselőadást – Helen és Jane Chatwin ajándékot kapnak Laklitalptól, a nyúllegénység kapitányától a vitorlás hajón, akivel a lányok a sivatagban

találkoznak. Ez az ajándék nem más, mint egy kicsiny, rézveretes tölgyfa ládika, benne öt varázsgombbal az öt Chatwin testvérnek. Mind más-más alakú és színű, és mindegyik képes viselőjét a Földről Filloryba repíteni, és vissza, tetszés szerint. A szobában mindenki olvasta a Fillory-könyveket, Quentin többször is, de Penny – biztos, ami biztos – végigvette a szabályokat. A gombok nem visznek egyenesen oda: először elrepítenek egy afféle világok közötti alvilágba, egy interdimenzionális megállóba, és onnan lehet azután továbbszökkenni Filloryba. Senki nem tudja, hol lehet ez az átmeneti világ. Lehet egy alternatív létezési sík, vagy egy síkok közötti rés, amely úgy illeszkedik közéjük, ahogy egy préselt virág simul a lapok közé, netán egy fő-fő mestersík, amely az összes többi síkot magában foglalja… avagy, a könyvgerinc, amely összegyűjti a különálló lapokat, és egybefűzi őket. Szabad szemmel úgy fest, mint egy elhagyatott város, üres kőterek végtelen sora, amely azonban egyfajta multidimenzionális kapcsolótáblaként szolgál. Minden tér közepén áll egy szökőkút. A történet szerint, ha az ember belelép az egyikbe, átkerül egy másik világmindenségbe. Több száz, de az is lehet, hogy végtelen számú különböző tér létezik, és ugyanennyi alternatív világmindenség. A nyuszik Semföldének nevezik ezt a helyet – mert nincs sem itt, sem ott –, vagy olykor egyszerűen csak a Városként emlegetik. Ám a legfontosabb, hangsúlyozta Penny, hogy A vándorló dűne végén Helen az összes gombot elrejtette valahol a nagynénjük cornwalli házában. Úgy érezte, túlságosan gépiesek, és túl könnyűvé és önműködővé tennék az utazást. Hogy helytelen a

használatuk. Nem volna szabad képesnek lennünk egyszerűen átugrani Filloryba, amikor csak kedvünk szottyan, mintha csak buszra szállnánk. Ezzel érvelt. A Filloryba utazást ki kell érdemelni, ahogy mindig is így volt. Ez a méltók jutalma, amit a kosistenek, Parázs és Zsarátnok adományaként kapnak. A gombok pedig ennek az isteni kegynek a perverziói és bitorlói. Mert megszegik a szabályt. Parázsnak és Zsarátnoknak nics hatalma felettük. Fillory alapjában véve egy mitikus fantáziavilág, ám a gombok a legkevésbé sem mitikusak, egyszerűen bűverejük van – csak eszközök, mindenféle járulékos érték nélkül. Használhatók bármire, tetszés szerint: jóra, de akár rosszra is. Annyira delejesek, hogy gyakorlatilag olyanok, akár egy technológiai megoldás egy nem technológiai kérdésre. Ezért hát elrejtette őket. Jane, eléggé érthető módon, vigasztalhatatlan volt, és a fél birtokot tűvé tette értük, de A vándorló dűne szerint nem sikerült a nyomukra bukkannia, és Plover sosem írta meg a történet folytatását. A vándorló dűne ezerkilencszáztizenhét vagy esetleg ezerkilencszáztizennyolc nyarán végződik, amit a való világ eseményeinek beszűrődése híján lehetetlen pontosan meghatározni. Ezt követően a gombok holléte homályba borul. De végezzünk el egy egyszerű gondolatkísérletet! – javasolta Penny. – Reálisan szemlélve vajon mennyi ideig maradhat rejtve egy doboznyi gomb, amelyet egy tizenkét éves kislány elrejtett? Tíz évig? Ötvenig? Semmi sem marad örökre rejtve. Nem lehetséges-e, vagy akár egyenesen nem elkerülhetetlen-e, hogy a rákövetkező évtizedekben valamikor egy szobalány, egy

ingatlanügynök vagy egy másik kislány újra megtalálta őket? És hogy onnan előbb-utóbb eljutottak a mágikus feketepiacra? – Én mindig azt hittem, hogy ezek elvileg olyanok, mint a kitüntetések gomblyukban viselhető, kicsinyített másai – mondta Richard. – Vagy mint a képes kitűzők. Mint mondjuk a „Szeretlek, Björk”. – Ööö, oké, ugorjunk vissza egy pillanatra az elejére! – mondta Quentin vidáman. Tökéletes hangulatban volt ahhoz, hogy valaki, saját magán kívül bárki más hülyét csináljon belőle, és ha ez a személy lehet Penny, és ha Quentin segíthet neki ebben, hát csak annál jobb. – A Fillory-könyvek csak fikciók? Amiről csak beszéltél, abból semmi nem történt meg valójában? – Igen és nem – felelte Penny, meglepően ésszerűen. – Azt elismerem, hogy Plover történetének nagy része talán kitaláció. Vagy regénybe ágyazott. De egyre inkább kezdem azt hinni, hogy a Plover leírta interdimenzionális utazás alapvető módszere létezik és egészen valóságos dolog. – Komolyan? – Quentin elég jól ismerte Pennyt ahhoz, hogy tudja, ő sosem blöfföl, ennek ellenére tovább játszotta a szerepét, merő konokságból, amelyet saját belső hitványságának érzete szított fel benne. – És ezt mégis miből gondolod? Penny jóindulatú szánakozással pillantott rá, miközben készült a pörölycsapásra. – Hát, annyit határozottan kijelenthetek, hogy Semfölde nagyon is valóságos. Ott töltöttem ugyanis az elmúlt három év nagy részét.

Erre senki nem tudott mit felelni. Teljes csend borult a helyiségre. Quentin végül összeszedte a bátorságát, és vetett egy óvatos pillantást Alice-re, ám a lány arca kifejezéstelen álarc maradt. Ennél szinte már az is jobb lenne, ha mérgesnek látszana. – Nem tudom, hogy tudjátok-e – folytatta végül Penny –, sőt, valójában szinte biztosra veszem, hogy nem, de a legtöbb varázskapus feladatom arról szólt, hogy ide-oda utaztam az alternatív világok között. Vagy a síkok között, ahogy mi hívtuk őket. Melanie és én. – Amennyire meg tudtuk mondani, ez egy teljesen új tudományág. Persze nem mintha én lennék az első személy, aki valaha behatóan tanulmányozta ezt a témát, viszont én vagyok az első, akinek különleges tehetsége mutatkozik ezen a téren. A Képességem olyan szokatlan és ritka, hogy Melanie… mármint Van der Weghe professzor asszony… úgy döntött, kiemel az osztályból, mentesít a szokásos tananyag alól, és saját, külön tantervet készít nekem. – Az ehhez kapcsolódó varázsműveletek rendkívül bonyolultak, ezért sokszor rögtönöznöm kellett. Elárulhatom nektek, hogy mindaz, ami ebben a témában a varázskánonban szerepel, az durván téves. Nem viccelek, tényleg az. Nem látják a teljes képet, és amit látnak belőle, az messze nem a legfontosabb rész. Azt gondolhatnánk, a barátotok, Bigby, ért valamelyest ehhez a dologhoz, de valójában halvány fingja sincs az egészről. Meg voltam lepve, tényleg. De még mindig volt néhány probléma, amelyet nem tudtam megoldani. – Mint például? – kérdezte Eliot.

– Hát, először is, eddig még csak egyedül tudtam utazni. Át tudom vinni a testemet, a ruhámat és némi apró holmit, de semmi mást és senki mást. Másodszor, be tudok lépni Semföldére, de ennyi. Ott ragadok. A tágabb multiverzum zárva marad előttem. – Úgy érted…? – kezdte Janet. – Várj, szóval azt akarod mondani, hogy eljutottál erre a mágikus csomópontra, erre a Multifalvára, de ezzel kész, kifújt? – Tényleg csalódottnak tűnt. – Én meg azt hittem, hogy ilyen nagyvagány multidimenzionális kalandorként állsz itt elő, meg minden. – Nem. – Penny nagyon tudott védekezni, ha úgy érezte, támadás éri, de jelen pillanatban annyira összpontosított a témára, akár egy autista, így még a közvetlen gúnyolódás is lepattant róla. – A felderítőútjaim a Városra korlátozódtak. Az önmagában is elég gazdag környezet, bámulatosan összetett konstrukció, legalábbis a varázslásban jártas szem számára. Olyan kevés ismeret lelhető fel a könyvekben… A vándorló dűne egy gyerek nézőpontjából íródott, és nem világos előttem, hogy akár Plover, akár a Chatwin gyerekek konyítottak-e bármennyire is az ott leírt technikákhoz. Először azt hittem, az egész hely csak egy ócska tákolmány, egy virtuális környezet, és egyfajta háromdimenziós interfészként szolgál, amit egy interdimenzionális mester-kapcsolótáblára írtak. Nem mintha különösebben híres interfész lenne. Mármint, létezik, hogy egyforma, jelöletlen terek labirintusa? Ugyan már! Mekkora segítség az ilyen? De semmi másra nem tudtam gondolni. Viszont az a helyzet, hogy minél többet tanulmányozom, annál inkább úgy érzem, hogy épp az ellenkezője… hogy a mi

világunkat sokkal kevesebb létező hatja át, mint a Várost, és hogy amit mi valóságként tapasztalunk meg, az valójában csak szerény lábjegyzete az ott zajló eseményeknek. Csupán másodlagos jelenség. – Most viszont, hogy megszereztük a gombot – paskolta meg a farmerzsebét –, sokkal többet is kideríthetünk. Így jóval messzebbre jutunk. – Te már kipróbáltad? – kérdezte Richard. Penny tétovázott. Olyasvalakihez képest, aki ennyire nyilvánvalóan szeretett volna kőkemény vagánynak látszani, fájdalmasan átlátszóan viselkedett. – Hát persze hogy nem – vágta rá Quentin, ahogy vérszagot érzett. – Mert összecsinálta magát a félelemtől. Fingja nincs, mi az az izé, csak azt tudja, hogy pokolian veszélyes, és azt akarja, hogy mi legyünk a kísérleti nyulak. – Ez egyáltalán nem igaz! – tiltakozott Penny, és elvörösödtek a fülei. – Egy ekkora horderejű varázsalkalmatosságot legjobb szövetségesek és szemtanúk jelenlétében megvizsgálni. A megfelelő előírások és biztonsági óvintézkedések betartása mellett! Egyetlen épeszű varázsló sem… – Figyelj, Penny! – Most Quentin játszhatta el az ésszerű társat, és meg is tette, teljes komiszsággal. – Lassíts már egy kicsit! Annyira előrerohantál, hogy már azt sem tudod, hogy jutottál idáig! Láttál egy régi várost, egy csomó medencét meg szökőkutat, és találtál egy durva bűbájjal feltöltött gombot. Érthető módon kerestél hozzá valami átfogó keretet, amibe az egész szépen beleillik, és most azt hiszed, minden klappol, mert remekül összeboronáltad ezzel a Fillory-dologgal. De

szalmaszálakba kapaszkodsz. Ez tiszta őrültség! Beleerőltetsz néhány véletlenszerű adatot egy olyan sztoriba, amelynek semmi köze a valósághoz. Visszább kell venned, nem is kicsit. Vegyél egy nagy levegőt. És legyen már némi fenntartásod az egésszel kapcsolatban! Ennyire még te sem lehetsz hiszékeny. Mindenki hallgatott. Szinte vágni lehetett a szobában a kétkedést. Quentin nyerésre állt, és tudta jól. Penny esdekelve nézett körül a hallgatóságán; szemlátomást nem akarta elhinni, hogy elzárkóznak. Ekkor Alice belépett a körbe, amely Pennyt közrefogta. – Quentin – szólalt meg –, hihetetlen, hogy mindig ennyire beszari vagy. A hangja csak egy picit bicsaklott meg, ahogy kimondta. Egyik kezével megragadta Quentin csuklóját, a másikkal pedig belenyúlt Penny buggyos, fekete farmerjának bal zsebébe. Egy másodpercig ügyetlenül matatott benne. Azután mindketten eltűntek.

SEMFÖLDÉN Quentin úszott. Vagy akár úszhatott volna is, de valójában csak lebegett. Sötét volt, a teste pedig súlytalanul függött a dermesztő vízben. A heréi összehúzódtak a hidegtől. Bizonytalanul reszkető, egy csepp meleget sem adó napsugarak tűztek le rá a sötétségen át. Az első megrázkódtatás után a hűs víz meg a súlytalanság együtt leírhatatlanul jólesett kiszáradt, lázas, mosdatlan és másnapos testének. Csapkodhatott és pánikolhatott volna, de ehelyett csak hagyta magát lebegni, széttárt karral, akár egy vízbe fúlt ember hullája. Jöjjön, aminek jönnie kell. Miközben a hűvös víz balzsamos nedvességgel fürdette, kinyitotta a szemét, majd újra lehunyta. Nem volt mit látnia. Valami fenséges megkönnyebbülésfélét érzett. Az egész zsibbadtsága egyszerűen pompás volt. Abban a pillanatban, amikor rendszerint a legelviselhetetlenebbül fájdalmas szokott lenni a világ, amely általában oly megbízhatatlan és érzéketlen az efféle dolgokban, most megtette neki azt a szívességet, hogy teljesen elenyésszen és békén hagyja. Persze tény, hogy előbb-utóbb szükségem lesz levegőre. Ha eljön az ideje, majd törődöm azzal is. Akármilyen rosszul álltak is a dolgok, a megfulladás mégiscsak elhamarkodott lépés lenne. Egyelőre nem akart semmi mást, csak itt maradni örökre, bágyadt derűvel lebegni ebben a magzatvízszerű semmiben, sem a világban, sem rajta kívül, sem élőn, sem holtan. De ekkor acélbilincs zárult a csuklója köré. Alice keze kíméletlenül rángatni kezdte felfelé. Nem hagyta békén.

Vonakodva, kelletlenül csatlakozott a lányhoz, és együtt rúgkapáltak a felszín felé. A fejük egyszerre bukkant fel a víz alól. Egy város nyugodt, csendes, üres terének közepén találták magukat: egy szökőkút kerek medencéjének vizét taposták. Teljes némaság uralkodott: nem hallatszott se szélzúgás, se madárcsiripelés, se rovarzümmögés. Széles térkövek futottak szét minden irányba, tisztán és csupaszon, mintha csak az imént seperték volna fel őket. A tér mind a négy oldalán egy-egy sor kőépület állt. Azt a benyomást keltették, hogy leírhatatlanul öregek – nem düledeztek, vagy ilyesmi, de látszott rajtuk, hogy régóta lakták őket. Olaszosan festettek; lehettek volna akár Rómában vagy Velencében is. De nem ott voltak. A felhős, borult ég alacsonyan függött a fejük felett, és lágy, csaknem ködszerű eső szemerkélt. A cseppek kis gödröcskéket pöttyintettek a nyugodt vízszínre, amely egy hatalmas bronz lótuszvirágkelyhet formázó tálból túlcsordulva gyűlt a medencébe. A tér nagy sietve kiürített hely hangulatát árasztotta, de hogy öt perce, vagy ötszáz éve hagyták ott, lehetetlen volt megállapítani. Quentin egy percig lustán taposta a vizet, majd egy erőteljes karcsapással kiverekedte magát a kőkávához. Maga a medence alig öt méter széles lehetett, és a régi mészkőperemen karcolások és ütődések nyomai éktelenkedtek. Két kézzel nekigyürkőzött, majd felhúzta magát a szegélyre, és kihuppant a vízből a szárazra. – Jesszusom, Penny – suttogta zihálva. – Bakker, ez tényleg valódi.

Nem csak azért ágált az egész ellen, mert utálta Pennyt. Tényleg nem hitte volna, hogy igaz, amit mond. Most viszont itt találták magukat ők is a Városban. Ez volt az, a valódi Semfölde, vagy valami, ami kísértetiesen hasonlított rá. Ez egyszerűen hihe-tet-len! Az egész gyermekkora legnaivabb, legboldogabb, legérzelgősebb cukormázas álmáról kiderült, hogy tényleg igaz. Istenem, mekkorát tévedtem mindennel kapcsolatban! Vett egy mély lélegzetet, majd még egyet. Olyan érzés volt, mintha fehér fény áradna szét a testében. Nem tudta, hogy képes ennyire boldog lenni. Minden, ami eddig lehúzta – Janet, Alice, Penny, és az összes többi nyűg –, most hirtelen okafogyottnak és lényegtelennek tűnt neki ehhez képest. Ha a Város valódi, akkor lehetséges, hogy Fillory is az! A múlt éjszakája katasztrofálisra sikeredett, maga volt az apokalipszis, de ez itt sokkal fontosabb volt bármi másnál. Így visszagondolva már csaknem viccesnek tűnt az egész. Mennyi öröm vár majd ránk! Alice-hez fordult. – Ez pontosan… A lány ökle egyenesen a bal szeme alatt csattant. Úgy ütött, mint egy lány, nem volt igazi erő és lendület a mozdulatban, de teljesen váratlanul érte, és nem maradt ideje elhajolni előle. A világ bal fele fehér villanásba veszett. Félig vakon előregörnyedt, és a szemére szorította a tenyerét. Alice döbbenetes pontossággal sípcsonton rúgta, előbb az egyik, majd a másik lábán. – Seggfej! Te rohadt seggfej! Alice arca sápadt volt. Annyira vacogott, hogy kocogtak a fogai.

– Te szemétláda! Kibaszott, gyáva féreg! – Alice! – nyögte Quentin. – Alice, sajnálom! De figyelj… nézd… – Próbált a körülöttük lévő világ felé inteni, egyúttal meggyőződni róla, hogy a szeme még mindig ép és működőképes-e. – Kussolj, baszd meg! Hozzám ne merj szólni! – Két kézzel, vadul csépelni kezdte a fejét és a vállát, úgyhogy Quentin lebukott, és védekezőn a feje fölé emelte a karját. – Meg se merj szólalni, te mocsok tetű! Te rohadt faszkalap! Quentin tántorogva hátrált pár lépésnyit a kövön, igyekezett kitérni a támadás elől, teljesen átázott ruhája lifegve csüngött rajta – Alice azonban úgy követte őt, akár egy feldühödött méhraj. A hangjuk erőtlenül elnyelődött a visszhangtalan téren. – Alice! Alice! – A szemürege körüli csontgyűrű lángolt. – Felejtsd már el azt az egészet egy másodpercre! Csak egyetlen pillanatra! – Alice még akkor is az öklében szorongatta a gombot, amikor képen törölte őt. Bizonyára sokkal nehezebb lehetett, mint amilyennek látszott. – Figyu! Nem érted. Az az egész csak… minden úgy összejött… – Létezett megfelelő módja, hogy magyarázatot adjon. – Összezavarodtam. Az élet olyan üresnek tűnt… mármint odakint az éjszakában… és ahogy mondtad, élnünk kell, amíg lehet. Vagy valahogy így képzeltem. De egyszerűen elvesztettem az önuralmam. Kicsúszott az irányítás a kezemből. – Miért pufogtatok frázisokat? Miért nem térek a lényegre? Mindenképpen van egy ütős érvem. – Egyszerűen csak mind úgy berúgtunk… – Igazán? A dugáshoz is túl részeg voltál? – Ezzel telibe talált. – Meg tudnálak ölni. Felfogod, amit mondok? – Rettenetes volt az

ábrázata. Kipirult arca két ponton fehéren izzott. – Legszívesebben hamuvá égetnélek ott, ahol vagy. Erősebb vagyok nálad. És bármit is tennél, semmivel sem tudnál megállítani. – Figyu, Alice. Hallgass meg! – Nem volt szabad hagynia, hogy a lány tovább beszéljen. – Tudom, hogy amit tettem, az gyalázatos. Nagyon-nagyon féreg dolog volt. És annyira sajnálom! El sem tudom mondani, mennyire. Hinned kell nekem! Nagyon fontos, hogy megértsd! – Mi vagy te, kisgyerek? Összezavarodtál? Miért nem volt annyi gerinced, hogy egyszerűen véget vess a színjátéknak, Quentin? Nyilvánvalóan rég nem érdekelt már az egész. Tényleg egy nagy gyerek vagy, nem igaz? Ahhoz nyilván nem vagy elég felnőtt, hogy érett párkapcsolatod legyen. Még ahhoz sem vagy eléggé férfi, hogy véget vess egy igazi kapcsolatnak. Tényleg teljesen mindent nekem kell csinálnom helyetted? – Vagy nem is. Tudod, mit művelsz? Annyira mélyen utálod magad, hogy fájdalmat okozol mindenkinek, aki szeretni próbál. Erről van szó, ugye? Csak hogy kiegyenlítsd a számlát, amiért szeretni mertek. Ezt egészen mostanáig nem is vettem észre. Itt elhallgatott, megrázta a fejét, egészen elveszett a hitetlenkedés állapotában. A saját szavai fojtották belé a szót. A beálló csendben újra teljes súllyal ránehezedett az igazság, hogy a barátja megcsalta, minden nő közül épp Janettel, és ugyanakkora erővel hatott, mint amikor alig két órája először szembesült az árulással. Quentin látta rajta: mintha alaposan gyomorszájon vágták volna a lányt.

Feltartotta a kezét, tenyérrel kifelé, mintha el akarná takarni a szemét Quentin gyalázatos képének látványa elől. Az egyik nedves hajtincse az arcára tapadt. Levegő után kapkodott. Az ajkai teljesen elkékültek. De tovább mozogtak. – Legalább megérte? – kérdezte. – Mindig is vágytál rá, azt hiszed, nem vettem észre? Azt hiszed, ennyire hülye vagyok? Válaszolj! Ostobának tartasz? Csak mondd meg! Tényleg tudni akarom, minek nézel engem! Nekirontott, és lendületből pofon vágta. Quentin nem hajolt el az ütés elől. – Nem, nem hiszem, hogy ostoba vagy, Alice. – Quentin úgy érezte magát, mint egy bokszoló, akit állva kiütöttek, halálosan kifáradt, keresztbe állt a szeme, és azért imádkozott, bárcsak a földre zuhanhatna. Alice-nek igaza volt, ezerszer is igaza, de ha csak egy percre is meg tudná neki mutatni, amit ő látott – ha sikerülne megfelelő nézőpontba helyezni a dolgokat! Ezek a csajok! Alice közben faképnél hagyta: nedves lábnyomokat hagyva maga után a kövön megindult az egyik utca felé, amely átvezetett egy újabb térre. – De megtennéd, hogy legalább körülnézel? – kérte esdekelve, a kimerültségtől érdes hangon, miközben utánairamodott. – Hajlandó lennél egy másodpercre elismerni, hogy valami fontosabb is történt körülötted, mint hogy ki melyik testrészét hová dugta? Alice nem hallgatott rá, vagy talán csak a fejébe vette, hogy végigmondja, ami kikívánkozott belőle. – Tudod – folytatta, csaknem társalkodó hangnemben, miközben átvágott a következő téren –, lefogadom, hogy tényleg azt hitted, ha megdugod őt, az majd boldoggá tesz. Csak

kapkodsz ide-oda, egyik dologból a másikba ugrasz, nem igaz? És közben azzal áltatod magad, hogy majd a következő boldoggá tesz. Varázskapu nem tett azzá. Én sem. Tényleg azt hitted, hogy majd épp Janet fog? Ez csak egy újabb vágyálom, Quentin. Megállt, keresztbe fonta a karjait a derekán, mintha a fájdalmat, amit érzett, gyomorfekély okozná, és keserűen felzokogott. Nedves ruhái rátapadtak, és apró tócsa kezdett formálódni alatta. Quentin nagyon szerette volna megvigasztalni, de nem mert hozzáérni. A tér mozdulatlan nyugalma szinte tapintható volt körülöttük. A Fillory-könyvek pontosan egyformaként írták le őket, de ő látta, hogy egyáltalán nem azok, távolról sem. Ugyanolyan titokzatos olaszos stílusban épültek, ám ennek például az egyik oldalán egy oszlopsor húzódott, és a közepén a szökőkút szögletes volt, nem olyan kerek, amilyenen át ideérkeztek. A túlsó végében egy fehér márványarc vizet okádott a medencébe. Lépések zaja hallatszott a kövön. Quentin azt hitte, örömmel fogadná, bármi is szakítaná félbe, akármi, különösen, ha valami ragadozóféle, amely ott helyben elevenen felfalná. – Szép kis újraegyesülés, mi? Penny közeledett feléjük fürgén lépkedve a kockaköveken. Egy kőárkád szürke homlokzata magasodott föléjük, famozaikos címerdísszel: a berakás egy horgonyt és három lángot ábrázolt. Penny olyan boldognak és ellazultnak tűnt, amilyennek Quentin még sosem látta. Nyilvánvalóan elemében érezhette magát, és csak úgy ragyogott a büszkeségtől. A ruhája száraz volt.

– Bocs! Már olyan sok időt töltöttem el itt, de még sosem volt alkalmam megmutatni bárkinek is. Nem is gondolnád, hogy számít az ilyesmi, pedig nagyon is. Amikor először átjöttem, egy holttest feküdt a földön. Ott, ni! Úgy mutatott a térnek egy pontjára, akár valami campusi idegenvezető. – Embernek látszó hulla volt, vagy legalábbis ahhoz elég hasonló. Talán maori, mert az egész képét tetkó borította. Csak pár napja lehetett halott. Bizonyára csapdába esett itt… Idekeveredett, de a medencék valahogy nem engedték vissza. Szerintem éhen halt. Mire legközelebb jöttem, már eltűnt a teteme. Penny szemügyre vette az arcukat, és csak most esett le neki a szitu: Alice könnyei, Quentin egyre jobban elfeketedő monoklija és az árulkodó testbeszédük. – Ó! – Az arca némiképp megenyhült. Tett egy mozdulatot, mire a ruháik egy pillanat alatt meleggé, szárazzá és kivasalttá váltak. – Figyeljetek, itt minden otthoni dologról meg kell feledkeznetek. Ez a hely veszélyes lehet, ha nem figyeltek. Mondok egy példát. Merre mennétek, ha vissza akarnátok jutni a kiindulási terünkre? Alice és Quentin – Penny kelletlen tanítványaiként – engedelmesen körülnéztek. Harcos visszavonulásuk közepette rézsútosan átvágtak a második térről egy harmadikra. Vagy negyedikre? A lábnyomuk máris elhalványodott. A tér minden oldalából nyílt egy-egy sikátor, és mindegyik túlsó végén további szabálytalan utcácskákat, kutakat és tereket pillanthattak meg, egyre többet és többet, a végtelenbe nyúlóan.

Az egész úgy festett, mintha szembefordított tükrökkel trükköznének. A nap nem bukkant elő, ha létezett itt egyáltalán ilyesmi. Pennynek igaza volt: tényleg nem tudták, hogy melyik út vezet vissza a Földre, de még azt sem, hogy nagyjából melyik irányból jöhettek. – Ne aggódjatok, megjelöltem. Csak kábé négyszáz méternyit jöhettetek. Egy fel és egy átlósan – mutatott Penny pontosan az ellenkező irányba, mint amit Quentin tippelt volna. – A könyvben csak úgy találomra kóborolnak, és persze mindig jól sül el a dolog, és a megfelelő helyen lyukadnak ki. Nekünk viszont óvatosabbnak kell lennünk. Én narancs festékszórót használok, azzal jelölöm meg az utat. Valahányszor idejövök, mindig elölről kell kezdenem. A festék folyton eltűnik. Penny megindult vissza, az általa mutatott irányba. Quentin és Alice próbaképpen, anélkül hogy egymásra néztek volna, a nyomába eredtek. A ruhájuk kezdett ismét átnedvesedni a folyamatosan szemerkélő esőtől. – Amikor erre járok, mindig szigorú tájékozódási szabályokat követek. Itt nincsenek útjelzők és útirányok, úgyhogy nekem kellett kitalálnom őket. A Föld téren álló épületek után neveztem el őket, mind a négy oldalról egyet: palota, villa, torony, templom. Persze nem igazi templom, csak úgy néz ki. Ez, amerre most megyünk, a templom iránya. Visszajutottak a szökőkútjukhoz, amit Penny körbefújt egy nagy, nedves X-ekből álló fluoreszkáló narancs festékkörrel. Kicsivel odébb kezdetleges menedék állt: egy vitorlavászon ponyva, alatta egy priccs és asztal. Quentin azon töprengett, hogy kerülhette el a figyelmét korábban.

– Egy időre itt vertem tanyát kiindulási bázisként, kajával, ivóvízzel és könyvekkel. – Olyan izgatott volt, akár egy gazdag, elkényeztetett kölyök, aki először visz haza haverokat, hogy megmutogassa nekik a játékszereit. Még csak fel sem tűnt neki, hogy Quentin és Alice is hallgat. – Mindig is azt hittem, hogy Melanie lesz, aki elsőként idelátogat hozzám, de neki sosem akartak sikerülni a varázsigék. Próbáltam megtanítani neki, de azt hiszem, még nem elég erős ehhez. Bár nem sok híja. Bizonyos szempontból örülök, srácok, hogy ti vagytok az elsők. Ugye tudjátok, hogy ti voltatok az egyetlen barátaim egész Varázskapuban? Penny megcsóválta a fejét, mintha volna bármi meglepő abban a tényben, hogy többen vannak, akik nem kedvelik. Alig tizenkét órája Alice és én még nem bírtuk volna ki röhögés nélkül, ha bárki felveti, hogy valaha is barátok lettünk volna Pennyvel – gondolta Quentin. – Ja, majd’ elfelejtettem: itt ne használjatok fényvarázsokat! Teljesen megtébolyodnak. Amikor először idejöttem, próbáltam elsütni egy alapszintű világgyújtást. Utána jó két óráig semmit nem láttam. Mintha az itteni levegő túltelített lenne, csak épp nem oxigénnel, hanem varázslattal. Elég egy szikra, és az egész a levegőbe repül. Két kő lépcsőfok vezetett fel a szökőkúthoz. Quentin leült a felsőre, és nekivetette a hátát a medence kávájának. A víz természetellenesen feketének tűnt, mintha tinta lenne. Semmi értelmét nem látta a további ellenállásnak. Elhatározta: csak leül, és végighallgatja Penny mondandóját.

– El sem hinnétek, milyen messzire jutottam ezen a helyen. Több száz kilométert jártam be! Jóval messzebb mentem, mint ameddig a Chatwin testvérek valaha jutottak. Egyszer láttam egy olyan szökőkutat, amely túlcsordult, akár egy eldugult klotyó, és lábszárközépig elárasztotta az egész teret maga körül, meg a környező terek egy részét is. Kétszer olyanokat is láttam, amelyeket kupola borított. Bronzlemezek vették körbe, akár valami kutat; mintha az lett volna a cél, hogy távol tartsák tőle az embereket. Vagy épp fordítva, ne engedjék ki őket. Egyszer fehér márványszilánkokat találtam a kövezeten. Szerintem egy széttört szobor darabkái lehettek. Megpróbáltam újra összeilleszteni őket, hogy kiderítsem, mit ábrázolt a szobor, de nem sikerült. – Az épületekbe nem tudtok bejutni. Én már minden létező módon próbáltam, ami csak eszembe jutott. Álkulcsok. Kőtörő kalapács. Egyszer még egy acetilénes vágópisztolyt is magammal hoztam. Az ablakok pedig túl sötétek, hogy be lehessen látni rajtuk, de egyszer hoztam egy zseblámpát… tudjátok, egy erős fényű mentőlámpát, amelyet a parti őrség használ. Amikor felkapcsoltam, sikerült bekémlelnem, legalábbis egy kicsit. – Elárulok nektek valamit: teli vannak könyvekkel. Akárhogy is festenek kívülről, ezek az épületek belül valójában egytől egyig könyvtárak. Quentinnek fogalma sem volt, mióta lehetnek már ott, de annyit tudott, hogy jó ideje. Talán órák óta. Egyik teret járták be a másik után, akár három eltévedt turista. Minden, amit láttak,

azonos stílusban épült, és ugyanolyan ősi, viharvert benyomást keltett, de semmi sem ismétlődött pontosan ugyanúgy. Quentin és Alice képtelenek voltak egymásra nézni, de a hatalmas, melankolikus térség csábításainak sem tudtak ellenállni. Legalább az eső elcsendesedett közben. Átvágtak egy apró téren, amely legfeljebb a negyede volt a többinek, és macskakő borította; ha megálltak a közepén, úgy tűnt, mintha hallanák az óceánt, a hullámok ritmikus partnak csapódását és visszahúzódását. Egy másik téren Penny felhívta a figyelmüket egy ablakra, amely felett kísérteties perzselődésnyomok látszottak, mintha azon a helyen egykor tűz ütött volna ki. Quentin azon töprengett, vajon kik építhették ezt a várost, és hová tűntek. Mi történt itt? Penny részletekbe menően leírta nekik aprólékos, ám végső soron sikertelen vállalkozását, hogy mászókötelek segítségével felkapaszkodjon az egyik épület oldalán, és végre odafentről, a tetőről is körülnézhessen. Az egyetlen alkalommal, amikor sikerült megbízhatóan rögzítenie a kötelet egy díszes falazatdarabra, félúton felfelé erőt vett rajta a szédülés, és amikor magához tért, azon kapta magát, hogy valamiképpen megfordult, és lefelé szökdécselt ugyanazon a falon, amin próbált volna felkapaszkodni. Más-más alkalommal mindhárman láttak a lehető legnagyobb távolságban egy zöldellő teret, amelyen mintha egy egész kert nőtt volna, több sorba ültetett fával, amelyek akár lime-fák is lehettek. De egyszer sem sikerült eljutniuk oda – ahogy megindultak feléje, folyton szem elől vesztették a sikátorok

állandóan váltakozó kanyarulataiban, amelyeknek ívei nem igazodtak pontosan egymáshoz. – Vissza kellene mennünk – vetette fel végül Alice. A hangja üresen csengett. Ez volt az első alkalom, hogy egyáltalán megszólalt, amióta Quentinnel kiabált. – Miért? – kérdezte Penny. Ő szemlátomást remekül szórakozott. Szörnyen magányos lehetett itt egyedül – gondolta Quentin. – Tudjátok, nem számít, mennyi időt töltünk el itt, a Földön közben nem múlik az idő. A többieknek úgy fog tűnni, mintha csak eltűntünk, a következő pillanatban pedig máris újra megjelentünk volna, csak úgy, pikk-pakk. Még arra se lesz idejük, hogy igazán meglepődjenek. Egyszer egy egész szemeszternyi időt itt töltöttem, és senki még csak észre sem vette. – Biztos vagyok benne, hogy egyébként se vettük volna észre – felelte Quentin, mert tudta, hogy Penny úgysem figyel majd rá. – Valójában idősebb vagyok nálatok kábé egy évvel, nagyjából, az itt töltött rengeteg idő miatt. Jobban nyomon kellett volna követnem a dolgot. – Penny, mit csinálunk mi itt? Penny zavarodottnak tűnt. – Hát nem nyilvánvaló? Quentin, elmegyünk Filloryba. El kell jutnunk oda. Az majd mindent megváltoztat. – Oké. Oké. – Valami bosszantotta őt ebben az egészben, és úgy érezte, ideje szavakba öntenie. Erőltetnie kellett elcsigázott agyát, hogy csikorogva darálni kezdje a gondolatokat. –Penny, lassítanunk kell. Tágíts a látókörödön! A Chatwin testvérek azért juthattak el Filloryba, mert erre kiválasztották őket. Parázs és

Zsarátnok, a varázsjuhok. A kos ikrek. Azért jártak ott, hogy valami jót cselekedjenek, hogy megküzdjenek az Órák Úrnőjével, vagy mit tudom én. Alice bólintott. – Csak akkor juthattak át ők is, amikor olyasvalami történt, ami a jelenlétüket igényelte – vette át a lány a szót. – Az Órák Úrnője, vagy a vándorló dűne, vagy az a ketyegő órabigyó A repülő erdőben. Vagy hogy megkeressék Martint. Legalábbis Helen Chatwin ezt mondta. Nem törhetünk be oda csak úgy, meghívás nélkül. Eleve épp ezért rejtette el a gombokat… mert az egész merő tévedés volt. Fillory nem olyan, mint a való élet, hanem egy tökéletes világ, ahol mindent megszerveztek egyszer s mindenkorra. A Parázs és Zsarátnok páros pedig gondoskodik róla, hogy felügyeljék a birodalom határait. – De a gombok segítségével bárki bejuthat. Holmi jöttment emberek is, akik nem is voltak részei a történetnek. Rossz emberek. A gombok nem részei a Filloryt működtető logikának. Inkább olyanok, mint egy rés a varázshatáron, egy őrizetlen kiskapu. A puszta tény, hogy Alice kapásból, minden tétovázás nélkül vágta a Fillory tanait, csak újabb hatványra emelte Quentin iránta való bűntudatos, szerencsétlenül félresiklott vágyakozását. Hogy is zavarodhattam úgy össze, hogy azt hittem, akár csak egy pillanatra is, hogy helyette inkább Janetet akarom? Penny bólintott, és egész testét amolyan autista módon előrehátra ingatta. – De megfeledkezel valamiről, Alice. Mi nem vagyunk rossz emberek. – Penny szemében kigyúlt a lázas izgalom fénye. – Mi

a jó fejek vagyunk. Felvetődött már benned, hogy talán eleve ezért találtuk meg mi a gombot? Talán épp így kaptunk meghívást. Talán Fillorynak szüksége van ránk. Reménykedve várta a reakciójukat. – Ez elég karcsú, Penny – mondta végül Quentin erőtlenül. – Ez az egész így tényleg elég gyér. – Hát aztán? – állt fel Penny. – Hát! Aztán! És akkor mi van, ha Fillory nem válik be? Ami egyébként be fog, hidd el! Akkor majd valahol másutt lyukadunk ki. Ez itt egy másik világ, Quentin. Milliónyi másik világ. Semfölde az a hely, ahol minden világok találkoznak! Ki tudja, miféle egyéb képzeletbeli birodalmakról derülhet ki, hogy valóságosak? A teljes emberi fantáziairodalom felhasználói kézikönyv lehetne a multiverzumhoz! Egyszer egyenesen haladtam egy irányban, több mint száz teret jelöltem meg útközben, és nyomát se láttam, hogy véget akarna érni ez a hely. Egész hátralevő életünket eltölthetjük a felderítésével, és még csak el sem kezdhetnénk feltérképezni. Ez AZ, Quentin! Ez az új határvidék, a mi nemzedékünk nagy kihívása, és az utánunk következő ötven újabb nemzedéké! – Az egész itt kezdődik, Quentin. Itt és most és velünk. Csak akarnotok kell. Na, mit szóltok? Kitartotta a kezét, mintha tényleg azt várta volna, hogy Quentin és Alice az övére teszik a magukét, és közösen egy buzdító „Hajrá, tigrisek!” sportéljenzésbe csapnak. Quentint erősen csábította, hogy ott hagyja a kezét lógni, de végül kelletlenül engedte, hogy Penny adjon neki egy erőtlen alsó ötöst. A bal szeme még mindig kegyetlenül lüktetett.

– Vissza kellene mennünk – ismételte meg Alice. Kimerültnek tűnt. Nem sokat alhatott a múlt éjjel. Alice előhalászta a furcsán súlyos, gyöngyházfényű gombot a zsebéből. Nevetségesnek tűnt – a könyvekben elég ésszerűen hangzott, de hát azok csak regények voltak, és a Chatwin testvérek egyébként is csak akkor egyszer használták őket. A való életben viszont úgy érezte, mintha valami gyerekjátékot játszanának. Ez csak egy kiskamasz varázstárgyról alkotott gyermekded elképzelése volt. De hát mit is várjon az ember egy maroknyi beszélő óriásnyuszitól? Visszaérve a térre, ahonnan kiindultak, kézen fogva felsorakoztak a szökőkút szélén, és imbolyogva egyensúlyoztak a medence káváján. A kilátás, hogy újra vizesek lesznek, elmondhatatlanul lehangoló volt. Quentin észrevette, hogy a tér egyik sarkában egy fiatal facsemete áttörte a kőburkolatot. Göcsörtös és hajlott volt, csaknem csigavonalban megcsavarodott, de mégis: élt. Ezt látva eltöprengett, vajon a Város építésekor mit burkoltak be, és mi lenne a helyén, ha valaha is leomlana. Vajon erdő nőtt itt annak idején? És vajon nőne újra? „És ez is elmúlik egyszer.” Alice Penny túlsó oldalán állt, hogy ne kelljen megérintenie Quentint. Együtt, egyszerre léptek le a peremről, jobb lábbal előre. Az átkelés ezúttal másmilyennek hatott. Úgy zuhantak át a vízen, mintha levegő volna, majd a sötétségen, utána pedig olyan volt, mintha az égből hullnának alá, egyenesen Manhattan felé egy szürke, téli péntek reggelen – barna parkok, szürke épületek, fehér csíkos zebrák előtt várakozó sárga taxik,

vontatóhajókkal és uszályokkal tarkított fekete folyók rohantak feléjük –, át a szürke tetőn, vissza egyenesen a nappaliba, ahol Janet, Eliot és Richard állt, és még arra sem volt idejük, hogy késve kapcsoljanak. Mintha Alice épp most ragadta volna meg a gombot Penny zsebében, és mintha az elmúlt bő három óra soha meg sem történt volna. – Alice! – szólt rá Janet kajánul. – Veszed ki a kezed Penny gatyájából!

FENN, ÉSZAKON Utána persze mindenkinek át kellett kelnie. Alig tettek bármi megjegyzést Quentin bedagadt szemére. („A helybéliek féktelenek voltak” – rögtönzött szárazon.) Pillanatokkal azután, hogy Alice és ő visszatért, megjött Josh – aki végül mégis Anaïsszal töltötte az éjszakát –, és neki is újra el kellett mesélniük az egész történetet. Ezután hármasával keltek át. Josh Pennyvel és Richarddal vágott neki. Penny Janetet és Eliotot kísérte át. Josh felhívta Anaïst, és rábeszélte, hogy jöjjön át megint, így Pennyvel hármasban ismét nekiindultak. Valamennyiük közül egyedül Janet viselte rosszul. A jelek szerint abban a pillanatban, ahogy megérkeztek, és a felszínre bukkantak, rátört az émelygés, és az egész reggelijét belehányta a szökőkút hideg, kristálytiszta, varázsvizébe. Azután pánikba esett. Eliot csak annak az eszeveszett tombolásnak a hajszálpontos benyomásával tért vissza, amellyel Janet megragadta Penny karját, és sürgetően azt kiáltotta: – A gombot! A gombot, most! Quentint nem hatotta meg a lány szorult helyzete. Ez egy aljas vámpír – gondolta. Más emberek egészséges szeretetére vadászik, aztán megfertőzi és megnyomorítja őket. A nappaliban komoly és józan hangulat uralkodott. Mindenki hosszú, jelentőségteljes, fürkésző pillantásokkal méregette a többieket. Úgy tűnt, senki nem képes megfelelően szavakba önteni a dolog igazi jelentőségét, ám abban mind egyetértettek, hogy ez nagy durranás. Hatalmas nagy. És meg kellett őrizniük maguknak, legalábbis egyelőre. Senki más nem szerezhetett

róla tudomást. Miután Penny ragaszkodott hozzá, nagy körben leültek a nappaliban egy plédre, és közös munkával, akkor és ott újraszőtték a lakásra vigyázó mágikus őrszemeket. Kiderült, hogy Richard irányítói hajlama, amely oly sokszor csaknem elviselhetetlenné tette a jelenlétét, most nagyon is kapóra jött. Meglepően hatékonyan, hozzáértően és gyakorlatiasan vezette le a csoportos varázslást, akár egy tapasztalt karmester, amely végigvezényli kamarazenekarát egy nehéz Bartók-darabon. Jó húsz percükbe telt befejezni a varázsigét, majd még tízbe, hogy kiegészítsék némi flancos, extra védelmi és leplező réteggel – ami okos és körültekintő húzás volt tőlük, tekintve hogy a gomb nyilvánvalóan nagyfokú érdeklődést idéz elő az általános varázs-ökoszisztémában. Amikor elkészültek, és mindent leellenőriztek, majd újraellenőriztek, csend borult a szobára. Mindannyian mozdulatlanul ültek, és hagyták, hogy átjárja elméjüket az itt és most zajló dolog nagyságának és rendkívüli horderejének érzete. Josh csendben felkelt, és kiosont a konyhába, hogy szendvicseket készítsen ebédre. Eliot kitárt egy ablakot, és rágyújtott egy szál cigire. Janet fesztelen élvezettel méregette Quentint. Quentin hanyatt dőlt a pléden, és a mennyezetet bámulta. Úgy érezte, alvásra van szüksége, de ez nem az alvás ideje volt. Vad, viharos érzések keltek birokra benne a tudata feletti uralomért, akár valami rivális seregek, amelyek ugyanazt a dombot akarják elfoglalni és visszahódítani: izgatottság, bűntudat, kíváncsi várakozás, rossz előérzet, gyász, harag keveredett benne. Megpróbált Filloryra összpontosítani, és elérni, hogy visszatérjenek a jó érzései. Tudta: ez itt most mindent

megváltoztat majd. Igen, a világmindensége épp most tágult milliószorosára, ám akkor is Fillory jelentette neki a kulcsot az egészhez. A hiábavalóságnak az a ragályos, alattomban beszivárgó és mindent felemésztő érzete, amely ott lappangott és terjengett az elméjében a diplomaosztó előestéje óta, most végre célzott ellenszérumra tett szert. Alice ezt még nem látta be, de csak idő kérdése, hogy ő is felismerje. Ez az, amire mindketten vártak. Ez az, amire a lány szüleinek sosem sikerült rábukkanniuk. Újra meg újra végigfutott az arcán egy halvány mosoly, és úgy vedlette le magáról az eddigi éveket, akár az elhalt bőrrétegeket. Nem voltak ezek teljesen elpazarolt évek, nem; ilyet nem állíthatott. Olyan évek voltak, amelyekben – minden csodás velejárójuk ellenére – végig ott motoszkált benne, hogy valamiért nem igazán kapta meg azt az adományt, amire leginkább vágyott. Ahhoz talán eleget kapott, hogy elboldoguljon valahogy. Persze. De ez, ez… Ez jelentette a nagybetűs Mindent. Most a jelennek újra lett célja, ahogy a jövőnek is, de még a múltjuk is, az egész életük, visszamenőlegesen, még az is értelmet és jelentést kapott. Most már tudták, miért történt minden. Bárcsak ne most történne! Ha Penny csak egy rohadt nappal korábban jelent volna meg. Az a kurva Penny! Minden teljesen romba dőlt, azután tökéletesen helyre jött, olyan gyors egymásutánban, hogy nem tudta eldönteni, végső soron melyik állapot is érvényes. De bizonyos szemszögből nézve az, ami közte és Janet között történt, egyáltalán nem róla és Janetről szólt, de még csak nem is róla és Alice-ről. Annak a beteg és üres világnak a válságtünete volt ez, amelyben mind itt ragadtak.

Most pedig megszerezték a gyógyszert, az ellenszert. A beteg világuk hamarosan meggyógyul. A többiek ülve maradtak a padlón, a könyökükre támaszkodtak, vagy a hátukkal nekidőltek egy kanapénak. Újra és újra egymásra pillantottak, és ki-kitört belőlük a hitetlenkedő kuncogás. Olyan volt, mintha mind jól befüveztek volna. Quentin azon töprengett, vajon a többiek is azt érzik-e, amit ő érzett. Ez az, amire ők is mindvégig vártak, anélkül, hogy tudták volna – gondolta. Az a dolog, amely megmenti őket a közönytől, az unalomtól és levertségtől, attól, hogy értelmetlenül üssék agyon az időt és elpocsékolják az idejüket, ami már az iskola elvégzése óta ott ólálkodott közöttük állott, alkoholszagú leheletével. De végre itt van, elérkezett, talán a legutolsó pillanatban. Így nem folytathattuk volna már sokáig, és így talán nem is kell. Eliot volt az, aki végül kézbe vette a helyzetet. Csaknem úgy festett, mintha visszanyerte volna a régi énjét. Átnézték a határidőnaplóikat, és feladatmentesítették. Senkinek nem volt semmi komolyabb, folyamatos elkötelezettsége, ehhez képest nem volt semmi, amit ne lehetett volna elnapolni, betegségre hivatkozva lemondani, vagy egyszerűen elsunnyogni. Összecsapta a tenyerét, és parancsokat osztogatott, és úgy tűnt, mindenki élvezi, hogy a változatosság kedvéért komoly és hatékony. Senki nem ismerte különösebben Anaïst – valójában még maga Josh sem –, de rendkívül hasznos csapattagnak bizonyult. Az ismeretségi körében volt valaki, aki ismert valakit, akinek volt fenn, az állam északi részében egy birtoka, egy kényelmes,

régi farmháza egy százhektáros telken – egy olyan helyen, ami eléggé eldugott helyen van, és elég könnyen védhető ahhoz, hogy afféle főhadiszállásként szolgálhasson számukra a további terveikhez, bármi is következzen ezután. És ez az ismerős ráadásul elég tapasztalt varázsló volt ahhoz, hogy nyisson nekik egy portált, amelyen át közvetlenül odajuthatnak. Megígérte, hogy később, a délután folyamán átjön, amint a Nets kosárlabda-mérkőzése véget ér. A tetőn át kellett közlekedniük, mert a rendkívül hatékony és alapos, háromszor hármas mágikus őrszemük, amelyet délelőtt megalkottak (és most máris hátrahagyni készültek), nem engedett semmiféle varázstranszportot közvetlenül a lakásba vagy ki a lakásból. Aznap délután fél hatkor már odakinn álltak, és Alsó-Manhattan égre kirajzolódó, zsúfolt koktéltálcára emlékeztető sziluettjét bámulták. Senki más nem volt odafenn ilyenkor télen. A tetőn szanaszét hevertek a szélfútta, felforgatott műanyag kerti bútorok és elszenesedett kéreggel bevont pecsenyesütők. Egy magányos szélcsengő csörömpölt halkan egy szerszámoskamra eresze alól. Összehúzták magukat a hideg szélben, és a kavicstörmeléken csoszogtak, miközben figyelték, ahogy egy jó erőben lévő, szürke hajú, belga varázslóasszony nikotinfoltos ujjakkal és egy zsinórra felfűzött, meglehetősen baljós kinézetű fűzfa amulettel a nyakában, kinyitja és széthúzza nekik a varázskaput. Ez egy ötoldalú portál volt, az alsó éle a talajjal párhuzamosan futott, a csúcsai pedig apró, kék-fehér színben sugárzó szikrákat szórtak magukból – Quentin gyanította, hogy pusztán a nagyobb hatás

kedvéért, de ettől még az egész jelenetnek olyan hangulatot kölcsönzött, amely egyszerre volt mélabús és ünnepélyes. Mindenki átérezte a pillanat jelentőségét. Tudták, hogy másodperceken belül nekivágnak egy nagy kalandnak. Az istenit, hát nem ezt jelenti igazán élni? Amikor a portál elkészült és állandósult, a szürke hajú boszorkány kétfelől megpuszilta Anaïst, mondott valamit franciául, majd sietve távozni készült. Előtte azonban Janet egy eldobható fényképezővel még készíttetett vele egy közös csoportképet mindannyiukról, ahogy ott állnak, a háttérben felhalmozott bőröndjeikkel, csomagjaikkal és élelmiszerekkel telipakolt hátizsákjaikkal. Az immár nyolcfősre bővült csoport együtt lépett át egy hatalmas, fagyott pázsitra. A tetőn eluralkodó komoly hangulat tüstént feloldódott, amint Janet, Anaïs és Josh bekergették egymást a házba, visítozva ugráltak a kanapékon, és fel-alá szaladgáltak azon vitatkozva, hogy melyik hálószoba kié legyen. Anaïs nem sokat tévedett a házzal kapcsolatban: kétségkívül nagy, tágas épület volt, és egyes részei valóban elég ódonnak festettek. A jelek szerint egykor ez egy kényelmes beosztású, gyarmati stílusú farmház lehetett, ám azután új tulajdonos birtokába került, aki haladó szellemű építészeti elképzelései szerint a régi gerendázatot és termésköveket üveggel, krómacéllal és titánnal vegyítette, cementtel öntötte ki a hézagokat, és felszerelte a helyet plazmatévével, profi hifivel, és egy AGA konyhai sütővel. Alice egyenesen és csendben felment a legnagyobb hálószobába, amely a harmadik emeletnek csaknem a felét

elfoglalta, minden rivális igénylőt elhajtott vörösre sírt szeme izzó, elutasító pillantásával, és magára zárta az ajtót. Quentin – akire hirtelen rátört a kimerültség a jórészt ébren töltött múlt éjszakája, majd a mágikusan meghosszabbított napja után –, talált magának egy apró vendégszobát a ház végében. Kemény, fertőtlenítős ikerágyát látva úgy érezte, ennél többet nem is érdemel. Még sötét volt, amikor felébredt – a rádiós óra kijelzőjének hűvöskék digitális számjegyei 10.27-et mutattak. A sötétségben lehettek volna akár kacskaringós, foszforeszkáló díszek is valamiféle mélytengeri hal oldalán. Nem találta a villanykapcsolót, de ahogy tovább tapogatott, kezei ráakadtak a kicsiny zuhanyfülkébe nyíló ajtó kilincsére, és végül sikerült felkapcsolnia a tükör feletti lámpát. Quentin vizet fröcskölt az arcára, majd kiment, hogy körbenézzen a különös házban. A többieket – Alice és Penny kivételével – az étkezőben találta, ahol máris elkészítettek és betermeltek egy egész lakomára való ételt, amelynek maradványai szanaszét hevertek egy hatalmas asztalon. Ez a döbbenetes bútordarab úgy festett, mintha a Szent Kereszt gerendáiból készült volna, elegánsan lelakkozva és autentikus vasszögekkel összeszegelve. A falakon a száraz, megalvadt vér színére és textúrájára emlékeztető jókora, modern festmények lógtak. – Q! – kiáltották kórusban, amikor meglátták. – Hol van Alice? – Csak jött és ment – felelte Josh. – Mi a helyzet? Összevesztetek, vagy mi?

Egyszer-kétszer belebokszolt a levegőbe. Nyilvánvalóan nem tudta még, mi történt. A mellette ülő Anaïs eljátszotta, hogy bevisz neki egy kiütést a borostás állára. Ismét részegek voltak, ugyanúgy, mint múlt éjjel, mint minden éjjel. Semmi nem változott. – De most komolyan – mondta Janet. – Tőle kaptad azt a cuki monoklit? Úgy tűnik, valaki mindig pofán vág, Q. A lány nyelve éles és csípős volt, mint mindig, a szeme azonban sírástól vöröslött. Quentin eltűnődött, hogy vajon tényleg olyan sértetlenül jött-e ki a múlt éjszakai tűzáldozatból, mint ahogy ő képzelte? – Parázs és Zsarátnok volt – felelte. – A varázskosok. Nem mondta Alice? Megbüntettek, amiért vétkeztem. – Komoly? – kérdezte Josh. – És? Szétrúgtad a gyapjas seggüket? – Odafordítottam a másik orcámat is. – Quentin nem sok kedvet érzett a beszélgetéshez, de éhes volt. Hozott egy tányért a konyhából, leült az asztal túlsó végébe, és kiszolgálta magát a maradékokból. – Épp arról beszéltünk, hogy mi legyen a következő lépés – jelentette ki Richard. – Összeállítjuk a teendők listáját. – Úgy van! – csapott Josh parancsolóan a nehéz asztalra. – Kinek van valami harci feladata? Tételesen számba kell vennünk, mit vigyünk magunkkal. – Kaját – jelentette ki Richard fapofával. – És ha tényleg elmegyünk Filloryba, mindannyiunknak újra kell olvasnunk a sorozatot.

– Aranyat – szólt közbe Anaïs bátran. – És cseretárgyakat. Mire vágynak a fillorybeliek? Cigarettára? – Nem a Brezsnyev-kori Szovjetunióba megyünk, Anaïs. Acélt? – Puskaport? – Te jó ég! – nyögött fel Eliot. – Halljátok ti, mit beszéltek? Nem én leszek, akiről azt beszélik majd, hogy puskát vitt Filloryba! – Vinnünk kell meleg kabátokat – folytatta Richard. – Sátrakat. Felszerelést a hideg idő ellen. Fogalmunk sincs, milyen évszak van ott. Lehet, hogy a tél kellős közepébe csöppenünk. Tegnap – mármint az alvása előtt – Fillory még annak a helynek ígérkezett, ami majd mindent helyrehoz. Most pedig nehéz volt rá összpontosítania: újra álomnak tűnt az egész. Most a Janet és Alice körüli zűrzavar lett a valóság. Ami minden mást magával ránt a mélybe. Erőnek erejével összeszedte magát. – Egyáltalán mennyi időre készülünk? – Pár napra? Figyeljetek, ha valamit elfelejtünk, egyszerűen visszajöhetünk érte – mondta Eliot. – A gomb segítségével egy szempillantás az egész. Addig maradunk, amíg unalmassá nem válik. – És mihez kezdjünk, ha ott leszünk? – Szerintem valószínűleg kapunk majd valamiféle küldetést – jelentette ki Penny. – A Chatwin tesókkal mindig ez történt. Fejek fordultak feléje. Penny az ajtóban állt, egy szál pólóban és tréningnadrágban, bagolyként pislogott, és úgy festett, mint aki szintén csak most ébredt. – Nem tudom, számíthatunk-e ilyesmire, Penny. – Valamiért bosszantotta Quentint, hogy milyen ábrándos

hurráoptimizmussal viszonyul Penny ehhez a vállalkozáshoz. – Nem mintha a kosok idéztek volna meg minket. Lehet, hogy még csak nem is olyan lesz, mint a könyvekben. Lehet, hogy soha nem is volt semmiféle küldetés. Plover valószínűleg csak azért írta bele, hogy legyen egy jó sztorija, ami eladható. Lehet, hogy Filloryban is ugyanolyan szívás lesz nekünk, mint itt. – Ne legyél már ünneprontó! – szólt rá Josh. – Csak mert a csajod ellátta a bajodat. Penny megrázta a fejét. – Én nem hiszem, hogy Plover egyedül találta volna ki az egészet. Az nem volna ésszerű. Ne felejtsük el, hogy ő egy homokos vegytisztítómágnás volt, gyakorlati vegyész végzettséggel. Egy szem kreativitás sem szorult belé. Nem, az kizárt. Occam borotvája45. Sokkal valószínűbb, hogy mindent úgy írt meg, ahogyan történt. – Szóval, mit gondolsz? – kérdezte Eliot. – Találkozni fogunk valami bajba jutott hölgyeménnyel? – Meglehet. Nem feltétlenül egy hölggyel, de ki tudja… talán egy nimfával. Vagy egy törpével vagy pegazussal. Tudjátok, akinek segítségre van szüksége valamiben. – Mindenki nevetett, de Penny nem állt le. Már-már megható volt ez a lelkesedés. – De komolyan, ez történik a könyvekben, minden alkalommal. Josh odatolt Quentin elé valami tiszta alkoholtartalmú italt egy kis feles pohárban, ő pedig belekortyolt. Valamiféle tüzes gyümölcspálinka lehetett, és olyan érzete támadt tőle, mintha valami létfontosságú tápanyag lett volna, amelyet egész életében krónikusan megvont a testétől. – Persze, de az életben nem így működik – folytatta Quentin tovább tapogatózva valami után, amiről meg volt győződve,

hogy fontos meglátás. – Nem úgy van, hogy egyszerűen nekivágunk vidám kalandoknak és küldetéseknek valami jó ügyért, és a végén vár minket a jó befejezés. Nem csak figurák leszünk egy sztoriban, és nem lesz senki, aki mindent elrendezzen helyettünk. A való világ egyszerűen nem így működik. – Hát, a te világod talán nem, te földhözragadt bennszülött – kacsintott Josh. – De mi már nem a te világodban járunk. – Meg aztán nem szeretnék teológiai vitát nyitni erről a kérdésről – tette hozzá Richard megfellebbezhetetlen méltósággal –, de ezen a ponton joggal kaphat helyet bizonyos véleménykülönbség. – De még ha nem is hiszed el, hogy ennek a világnak van istene – fejezte be Penny –, azt neked is el kell ismerned, hogy Fillorynak igenis van. Sőt, nem is egy, hanem legalább kettő. – Ezzel pedig visszajutunk a bár esztelen, a maga módján mégis teljesen jogos és logikus kérdéshez – vette át a szót Eliot. – Nevezetesen, hogy mihez kezdjünk, amikor odaérünk? – Fel kellene kutatnunk azt a varázsvirágot – indítványozta Josh. – Tudjátok, azt, amelyiket ha megszagolod, menten boldoggá tesz az illata. Emlékeztek rá? Az a dolog itt kincset érne. Amíg senki nem figyelt, Janet elkapta Quentin tekintetét, felvonta a szemöldökét, és buján megnyalta az ajkát. Quentin pislogás nélkül, rezzenéstelenül állta a tekintetét. Ő valójában nagyon is élvezi ezt – gondolta. Imádja, hogy egyszerre tesz keresztbe nekem és Alice-nek, és most nagyon elégedett magával. A fejében az elmúlt éjszakáról – az nem lehet, hogy csak egy

éjszaka volt – bevillanó apró emlékmontázsok keringtek, olyan jelenetek pillanatfelvételei, amelyek makacsul túlélték az alkoholmámoros felejtés irgalmas angyalának közbenjárását. A Janettel való szeretkezésben minden annyira más volt, mint Alice-szel. Az illatok, a bőre érintése, a roppant gyakorlatias, tapasztalt hozzáértése. A szégyen és a félelem már azelőtt rátört, hogy vége lett volna, mielőtt elélvezett volna, de mégsem hagyta abba. Eliot pedig tényleg mindvégig ébren volt? Az elméje legyező alakban hanyagul szétterített a lelki szemei előtt egy csomó mentális polaroid képet, nem időrendbe szedve: ahogy Janet megcsókolja Eliotot, ahogy a keze szorgosan dolgozik Eliot lábai között. Tényleg sírt közben? Lehet, hogy én is megcsókoltam Eliotot?Felvillant benne egy eleven érzékszervi emlék arról, ahogy valaki más borostás, meglepően szúrós testrésze nekidörzsölődik az arcának és a felső ajkának. Uramatyám! – gondolta fáradtan. Mibe keveredtem! Elérte a legvégső határát annak, amit a nagybetűs Szórakozás tehetett érte. Az érte fizetendő ár túlságosan magas volt, az ellenszolgáltatás pedig szánalmasan csekély és elégtelen. Az elméjében halványan – és sajnos túl későn – derengeni kezdtek más, ugyanolyan fontos, sőt, még fontosabb dolgok. Szegény Alice!Szükségem lesz egy szőrcsuhára, egy vödör hamura vagy egy korbácsra. Kell lennie valami megoldásnak… valami rítusnak, amelyet elvégezve megmutathatom neki, mennyire rettenetesen sajnálom az egészet. Úgy érezte, bármit megtenne, csak mondaná meg neki, mit tegyen.

Visszasöpörte a képeket oda, ahonnan jöttek, vissza az elméje valamelyik sötét bugyra keverte mentális pakliba, és hogy gyorsabban csússzanak, utánuk küldött még egy kupicával abból a finom pálinkából. Kezdett egy ötlet körvonalazódni fáradt, elgyötört agyában. – Megkereshetnénk Martin Chatwint – ajánlkozott Richard. – Ahogy a testvérei is mindig próbálták megtalálni. – Én szeretnék valamit visszahozni Foggnak – jelentette ki Eliot. – Egy szuvenírt a sulinak. Egy műtárgyat vagy valamit. – Ennyi? – kérdezte Josh. – Elmész Filloryba, hogy hozz egy almát meg egy képeslapot a tanárnak? Öcsém, hogy ti milyen hihetetlenül szánalmasak tudtok lenni néha! Különös módon, Eliot nem kapta be a horgot. Ez a helyzet mindannyiukra másként hatott. – Talán felkutathatnánk a Csahos Fenevadat – javasolta Quentin halkan. – A micsodát? – ráncolta Josh a homlokát. Nyilvánvalóan nem lehetett valami híres Fillory-tudós. – Tudod, A lány, aki megmondta, hány óra van kötetből. Emlékszel? A bestia, amelyet nem lehet elkapni. Helen sokáig üldözte. – És mihez kezdesz vele, ha sikerül nyakon csípned? Megeszed? – Nem tudom. Talán elvezet valami kincshez? Vagy titkos bölcsességet adományoz? Vagy valami hasonló. – Ezt nem gondolta végig alaposan. A Chatwin gyerekek a jelek szerint elég fontosnak tartották, de hogy miért is, arra már nem emlékezett.

– Az sosem derült ki – felelte Penny. – Legalábbis a könyvekből. Sosem sikerül elfogniuk, és Plover többé nem tesz róla említést. Ez egész jó ötlet. Én arra gondoltam, hogy… tudjátok… talán királyokká meg királynőkké koronáz minket. Ahogy a Chatwin tesókat. Ahogy Penny kimondta, Quentin tüstént azon kezdett töprengeni, hogy ez miért nem jutott neki is az eszébe. Hiszen annyira kézenfekvő. Királyok és királynők leszünk. Hát persze! Ha a Város valóságos, akkor miért is ne lenne az a történet összes többi része, akár még ez is? Élhetnénk a Fehértornyos Kastélyban. Alice lehetne a királynőm. Te jó ég, egyetértek Pennyvel! Ha valami, hát ez igazi vészjelzés volt. – Hmm – tűnődött el Janet örökké éber, ám most üresjáratban kattogó aggyal. Ezt azért most ő is alaposan fontolóra vette. – Össze is kellene házasodnunk? – Nem feltétlenül. A Chatwineknek sem kellett. Ők azonban mind testvérek voltak. – Nem is tudom – tétovázott Anaïs. – Elég nagy melónak tűnik, mármint királynőnek lenni. Valószínűleg egy csomó ügyintézéssel jár. Meg mindenféle papírmunkával. – Viszont elég jövedelmező. Plusz gondoljatok csak a járulékos juttatásokra. – Ha egyáltalán pontosak a könyvek – tette hozzá Eliot. – És ha épp üres a trón. Ez azért két elég komoly feltétel. Plusz mi heten vagyunk, és csak négy trón van. Hárman kimaradnak a buliból. – Megmondom én, mire van szükségünk – jelentette ki Anaïs. – Háborús mágiára. Csatavarázsra. Védelmi és támadó

bűbájokra. Képesnek kell lennünk megvédeni magunkat, és ártani is, ha muszáj. Janet szemlátomást felderült. – Az tiltott cucc, bébi – mondta, bár nyilvánvaló volt, hogy akaratlanul is le van nyűgözve. – Te is tudod. – Nem érdekel, hogy az – rázta meg szőke fürtös fejét Anaïs. – Szükségünk van rá. Egyszerűen lövésünk sincs, hogy mi vár majd ránk, amikor átkelünk. Készen kell állnunk. Hacsak persze nincs valaki a jelen lévő nagy és erős férfiak között, aki ért a kardforgatáshoz. – Senki nem felelt, mire önelégülten elvigyorodott. – Alors.46 – Nektek tanítottak ilyesmit, ahová te jártál? – kérdezte Josh. Úgy tűnt, kissé tart tőle. – Azt hiszem, mi ott Európában nem vagyunk olyan tiszták, mint ti, amerikaiak. Penny bólogatott. – A harci varázslás nem tilos Filloryban. – Szó sem lehet róla! – jelentette ki Richard határozottan. – Felfogjátok, mit zúdítanánk azzal a saját fejünkre? Akad itt valaki rajtam kívül, akinek volt már dolga a Varázslók Bíróságával? Akárki? – Már most is nyakig benne vagyunk, Richard – vetette ellen Eliot. – Azt hiszed, a gomb birtoklása törvényes lenne, ha a bíróság tudomást szerezne róla? Ha ki akarsz szállni, akkor most szólj. De Anaïsnak igaza van. Nem megyek úgy oda, hogy csak a farkamat markolhatom. – A kézi lőfegyverek használatáért fel is függeszthetnek – folytatta Richard kimérten. – Volt már rá precedens. Ismerem a jogszabályokat.

– Pisztolyok? – Eliot savanyú képet vágott. – Mi a fene ütött belétek? Fillory egy őseredeti társadalom. Néztétek ti egyáltalán a Star Treket? Ez elemi Elsődleges direktíva47. Esélyt kapunk megtapasztalni egy világot, amelyet még nem vágtak gajra a seggfejek. Felfogta bárki közületek, hogy ez mekkora horderejű dolog? Valaki? Akárki? Quentin még mindig azt várta, hogy Eliot egyszer csak kijelenti: ő túl menő ehhez az egész Fillory-projekthez, és elkezd snarkos48 poénokat sütögetni, ám kiderült, hogy meglepően komolyan és minden irónia nélkül állt a dologhoz. Quentin már az idejét se tudta, mikor látta Eliotot nyíltan lelkesedni bármi iránt is. Igazi megkönnyebbülést jelentett, hogy a barátja még mindig képes beismerni: van, ami érdekli. – Én nem akarok Penny közelében lenni, ha puska van nála – jelentette ki Janet határozottan. – Figyu, Anaïsnak igaza van – felelte Eliot. – Majd kidolgozunk valami alapvető támadóvarázst, biztos, ami biztos. Semmi túl eszelőset. Csak hogy legyen néhány ütőkártya a kezünkben. És ne feledkezzünk meg a hátunkba varrt kakodémonokról se. Azok is ott lesznek velünk. Meg a gomb. – És a farkunk a kezünkben – kuncogott Anaïs. Másnap Richard, Eliot, Janet és Anaïs kocsiba ültek, és elmentek Buffalóba, hogy beszerezzék a szükséges készleteket; Los Angeles-i lévén, Janet volt az egyetlen közülük, akinek volt jogosítványa. Quentin, Josh, Alice és Penny azt a feladatot kapták, hogy nézzenek utána a harci varázslásnak, de Alice nem állt szóba Quentinnel, aki bekopogott ugyan hozzá reggel, de a

lány nem nyitott ajtót, a technikai részletek pedig meghaladták Josh képességeit, így végül Alice-re és Pennyre maradt a közös kutatómunka. A nagy ebédlőasztalt hamarosan elborították a Penny teherautójáról származó könyvek és a szétteregetett, ábrákkal telefirkált barna zsírpapírok. Mélyen beleásták magukat a témába. A varázscsapat két legnagyobb kockafeje, Alice és Penny teljesen belefeledkeztek egymásba: valami menet közben kitalált, ad hoc technikai szakzsargonban kommunikáltak, Penny archaikus jelekkel rótta tele egyik papírt a másik után, Alice pedig a válla felett kémlelve komolyan bólogatott és mutogatott. Eredeti munkát végeztek, a semmiből építettek fel varázsigéket; nem volt épp lehetetlenül nehéz a feladatuk, ám az adott területen minden korábbi művészi kísérletezést alaposan beléjük fojtottak. Látva, ahogy olajozottan együtt dolgoznak, Quentint majd’ elemésztette a féltékenység. Hála az égnek, hogy csak Pennyről van szó! Bárki másra komolyan gyanakodott volna. Ő és Josh a dolgozószobában töltötték a délutánt némi sörrel és Smart Food gyorskajával, és egy hirdetőtábla méretű, hatalmas plazmatévén nézték a helyi kábelcsatornát. Varázskapuban nem volt tévé, sem a manhattani lakosztályukban, így az egész olyan különlegességnek tűnt, mintha tilosban járnának. Öt óra körül Eliot bejött, és felrázta őket édes semmittevésükből. – Gyertek! – nógatta őket. – Lemaradtok Penny nagy műsoráról. – Milyen volt Buffalo?

– Mint egy látomás az apokalipszisről. Vettünk párkákat és vadászkéseket. Követték Eliotot ki a hátsó udvarra. Az, hogy boldognak, izgatottnak és viszonylag józannak látta őt, visszaadta Quentin hitét annak lehetőségében, hogy jó nyomon járnak, és hogy minden, ami elromlott, megjavítható. Felkapott egy sálat, és egy bizarr orosz usánkát, amelyet az egyik beépített szekrényben talált. A nap épp lenyugodni készült az Adirondack-hegység mögött a távolban: hideg, vörös, magányos korongként süllyedt egyre lejjebb a ködös homályban. A többiek a pázsit szélére csoportosultak, amely lejtősen futott egy sor csupasz, mutatós hársfáig. Penny a kezével célba vette az egyik fát, miközben Alice hosszú, egyenletes léptekkel kimérte a távolságot. Visszakocogott Pennyhez, egy darabig sutyorogtak, majd újra lelépte a távot. Richard oldalra állt Janettel, aki imádnivalóan festett rózsaszín párkájában és gyapjúsapkájában. – Jól van! – kiáltotta Penny. – Mindenki álljon hátrébb. – Hova álljunk még ennél is hátrébb? – kérdezte Josh. Egy törött, fehérmárvány balusztrádon ült – a véletlenszerű építészeti elemet a tájkertész iktatta be –, kortyolt egyet a kezében tartott snapszosüvegből, majd továbbadta Eliotnak. – Így most jó helyen vagytok. Oké, vigyázat, robbantás! Akár egy flitteres asszisztens, Alice odalépett a zöld fűre kiállított asztalkához, ráhelyezett egy üres borosüveget, majd odébb húzódott. Penny az üveg felé fordult, gyorsan beszívta a levegőt, majd pergősen elmormogott egy sor elharapott végű szótagot, majd a

művelet végén félkezes, fricskázó mozdulatot tett. Valami – három ismeretlen, acélszürke dolog szoros csoportban maradó raja – kilőtt az ujjai hegyéből, túl gyorsan ahhoz, hogy szemmel követni lehessen, és libegve átsüvített a gyep felett. Kettő közülük nem talált, ám a harmadik egyetlen, tiszta vágással lecsapta az üveg nyakát, míg a megcsonkított alja állva maradt a helyén. Penny elvigyorodott. Szórványos taps kélt. – „Varázslövedéknek” nevezzük – jelentette be. – Varázslövedék, bébi! – gőzölgött Josh lélegzete a hideg levegőben. Az arca csak úgy sugárzott az izgatottságtól. – Mintha egyenesen a Dungeons & Dragons szarságból vetted volna! Penny bólintott. – Egy részét tényleg a régi D&D-varázslatokra alapoztuk. Azokban a könyvekben elég sok praktikus ötlet található. Quentin nem mosolygott. Hát nincs senkinek semmi ellenvetése? Hiszen ez itt fekete mágia! Az ég a tanúm, nem vagyok prűd, de ez itt olyan varázsige, amit azért alkottak, hogy feltépje a húst… hogy fizikai sérülést okozzon! Ezzel olyan sok határt hágtak át, hogy már nehéz volt eldönteni, hol tartanak egyáltalán. Ha valaha is sor kerül rá, hogy ténylegesen be kelljen vetniük ezt a varázslatot, akkor máris túl késő lesz. – Istenem, remélem, ezt nem kell majd használnunk! – csak ennyit mondott hangosan. – Jaj, ne már, Quentina! Nem keressük a bajt. Csak készen akarunk állni, ha ránk talál. – Josh alig tudott uralkodni magán. – Dungeons & Dragons, kisanyám!

Ezután Alice gyorsan elvitte a kártyaasztalt, úgyhogy Penny magában álldogált, szemben a hársfák sötét vonalával. A többiek szétszóródva álltak és ültek a háta mögött, a felhőtlen alkonyi ég alatt. A nap már csaknem teljesen lenyugodott. Folyt az orruk és vörösre fagyott a fülük, de Pennyt a jelek szerint nem zavarta a hideg: ő még mindig egy szál pólóban és mackónadrágban állt ott. Tényleg a nagy semmi kellős közepén voltak. Quentin már hozzászokott Manhattan háttérzajához, és még Varázskapuban is olyan sok ember vette körül: mindig akadt valahol valaki, aki kiabált vagy épp levert vagy felrobbantott valamit. Itt viszont, amikor a szél nem sóhajtozott a fák ágai között, nem hallatszott semmi. Az egész világ némaságba burkolózott. A zsinórral megkötötte az álla alatt az usánkája lehajtható füleit. – Ha ez nem sikerülne… – kezdte Penny. – Csak csináld! – förmedt rá Janet. – Mindjárt idefagyok! Penny mélyen behajlította a térdét, és kiköpött a szürkésbarna fűre. Majd elvégzett egy groteszk, vadul hadonászós karlendítést, amely erősen elütött a Quentin által eddig látott, máskülönben igen fegyelmezett stílusától. Tölcsért formáló tenyereiből ibolyaszínű fény tört elő, és a sötétben úgy átvilágította a kezét, hogy a bőrén át tisztán látszottak az ujjcsontjai. Kiáltott valamit, és egy hátulról indított, íves dobómozdulattal fejezte be a mutatványt. Penny tenyeréből kiröppent egy kicsiny, tömör, narancsszínű szikra, és teljesen vízszintesen átrepült a fű felett. Először képtelenül ártalmatlannak és egyszerűnek látszott, akár egy

gyerekjáték vagy egy rovar. De miközben a fák felé zúgott, egyre nőtt, és szikrázó csóvájú, strandlabda méretű, tüzes, erezett, kavargó és pattogó üstökössé nyílt szét. Csaknem méltóságteljes volt, ahogy lassan hátrafelé pörögve átúszott a hideg alkonyi levegőn. Táncoló árnyak vetődtek a pázsitra, amelyek egymásba csúsztak a gyorsan mozgó fényforrást követve. Erős hő keletkezett; Quentin az arcán érezte. Amikor a tűzgömb nekicsapódott egy hársnak, az egész fa egyetlen hatalmas reccsenéssel egyszerre a levegőbe repült. Jókora fényfolt emelkedett az égbe, majd kisvártatva elenyészett. – Tűzlabda! – kiáltotta Penny tök feleslegesen. Instant örömtűz keletkezett. A fa gyorsan és sisteregve égett. Szikrák pattogtak és szálltak lehetetlenül magasra az alkonyi égen. Janet izgatottan hujjogott, föl-le ugrált, és úgy tapsolt, akár egy pomponlány. Penny halványan elmosolyodott, és színpadiasan meghajolt. Még néhány napig ott tanyáztak északon a farmházban; csak lebzseltek, grilleztek a zárt hátsó teraszon, bevedelték az összes jó bort, végignézték a DVD-gyűjteményt, mind bezsúfolódtak a pezsgőfürdőbe, azután nem takarították ki maguk után. Quentin ráébredt: az a nagy helyzet, hogy a kezdeti lelkes felhajtás, lázas előkészületek és sürgős rohanás után lendületet vesztettek, elbizonytalanodtak, és várták, hogy történjen végre valami, ami ráveszi őket az indulásra. Fene nagy izgatottságukban észre se vették, mennyire be vannak rosálva. Amikor pedig mindarra az örömre és boldogságra gondolt, ami Filloryban vár majd rá, Quentin csaknem úgy érezte, hogy meg sem érdemli. Nem állt

még készen. Parázs és Zsarátnok sosem idézett volna meg olyasvalakit, mint ő. Mindeközben Alice-nek sikerült valahogy megtalálni a módját, hogy sose kelljen egy légtérben tartózkodnia Quentinnel együtt. Kifejlesztett magában valami vele kapcsolatos hatodik érzéket – Quentin futólag megpillantotta az alakját az ablakon át, egy villanásra látta a lábait eltűnni a lépcsőn, de ennél közelebb nem jutott hozzá. Csaknem olyanná vált a helyzet, mint valami macska-egér játék; és a többiek is beszálltak a heccbe. Amikor kiszúrta a lányt a nyílt terepen – fenn ült a konyhai munkapulton, és a lábát lóbálva beszélgetett Joshsal, vagy az ebédlőasztal fölé görnyedt Pennyvel és a könyveivel, mintha minden rendben lenne –, nem merte megzavarni. Azzal megsértette volna a játékszabályokat. Az, hogy ott látta, szinte karnyújtásnyira tőle, ugyanakkor mégis oly elérhetetlenül távol, olyan volt, mintha egy ablakon átkémlelhetett volna egy másik világba, egy meleg, napos, trópusi helyre, ahol egykor ő is lakott, ám ahonnan azóta kiűzetett. Minden éjjel virágokat hagyott a hálószobaajtaja előtt. Milyen nevetséges: valószínűleg soha még csak nem is kellett volna megtudnia, ami történt. Könnyűszerrel kihagyhatta volna. Bár ha így történt volna, talán örökre ott maradnak. Mindenesetre úgy esett, hogy az egyik éjjel sokáig fenn maradt, Joshsal és Eliottal kártyázott. A varázslókkal való kártyajáték mindig egyfajta metaversengéssé fajult, hogy ki képes ügyesebben, a neki legkedvezőbben befolyásolni az esélyeket, így gyakorlatilag minden menet végén ászpókerek álltak szemben néhány színsorral. Quentin óvatosan, kísérletképpen

kezdte jobban érezni magát. Grappát ittak. A szégyenből és megbánásból keletkezett görcs, amely a Janettel töltött éjszaka óta folyamatosan ott feszült a mellkasában, szép lassan kezdett elmúlni, vagy legalábbis csendesedni. Nem volt épp semmi a dolog, de ennél azért többre vágyott. Olyan sok minden klappolt közte és Alice között! Hitte, hogy túl tudnak jutni ezen a hullámvölgyön. Talán itt az ideje, hogy segítsek neki, hogy ezt ő is belássa. Tudom, hogy ő is ezt akarja. Elcsesztem, megbántam, és túl fogunk lépni rajta. QED49. Csak a megfelelő nézőpontból kell szemlélnünk a dolgot. Valószínűleg csak arra vár, hogy kimondjam. Kimentette magát, és megindult fel a lépcsőn a harmadik emeletre, ahol a legnagyobb hálószoba volt. Josh és Eliot lelkesen és kissé kapatosan buzdították őt útközben: – Q! Q! Q! Q! Amikor Quentin már csaknem felért a lépcső tetejére, megtorpant. Bárhol, bármikor, ezer közül is felismerte volna a hangot, amit Alice szeretkezés közben sóhajtozott ki magából. Íme, részeg agyának fejtörőt jelentett, amin eltöprenghetett: a lány most is ilyen hangokat adott ki, de nem Quentin volt az, akitől felizgult. Lebámult a lépcsősor közepén végigterített futószőnyeg égettnarancs-színű, természetes szálasanyagból készült szövésmintájára. Nem hallhatom ezt a hangot! Az ki van zárva. A fülén át hatolt be, és foltok jelentek meg tőle a látómezejében. A vére sisteregni kezdett, akár valami tudományos kísérletben, és savvá vált. Ez a sav pedig szétterjedt az egész testében, és égetni kezdte a karját, a lábát, az agyát. Majd utat mart magának a szívéig, akár egy halálos vérrög,

amely elszabadult, és akadálytalanul sodródott a véráramban, halált hozva magával. Amikor pedig elérte a szívét, az egész fehéren izzóvá hevült. Csak Pennyvel vagy Richarddal lehetett. Épp most hagyta ott Josht és Eliotot, meg amúgy is, ők sosem tettek volna vele ilyet. Merev lábakkal visszalépkedett a lépcsőn, átvágott a hallon, végigment a folyosón Richard szobájáig. Berúgta az ajtót, és a villanykapcsolóra csapott. Richard ott feküdt az ágyában, egyedül. Felpattant ülő helyzetbe, mint akit darázs csípett, és vakon pislogott ostoba, viktoriánus hálóingjében. Quentin lekapcsolta a villanyt, és bevágta rá az ajtót. Janet homlokráncolva, pizsamában csörtetett ki a folyosóra. – Mi folyik itt? Elviharzott mellette, a vállával durván odébb lökte. – Hé, seggfej! – kiáltotta utána Janet. – Ez fájt! Fájt? Mit tudsz te a fájdalomról? Felkapcsolta a kislámpát Penny szobájában. Penny ágya üresen ásított. Felkapta a lámpát, és a padlóhoz vágta. Az egy villanással kialudt. Quentin korábban még sosem érzett ilyet. Bizonyos szempontból lenyűgöző volt: a haragja szupererőt kölcsönzött neki. Úgy érezte, bármit megtehet. Hogy szó szerint nincs semmi, amit ne tudna megtenni. Vagy szinte semmi. Megpróbálta letépni Penny függönyét, ám az nem akart leszakadni, még akkor sem, amikor teljes testsúlyával ránehezedett. Ehelyett inkább kinyitotta az ablakot, lerángatta az ágyról az ágyneműt, és kidobálta. Nem rossz, de nem elég. Lerúgta az ébresztőórát, azután kezdte lesöpörni a könyveket a polcokról.

Pennynek rengeteg könyve volt. Látta: eltart majd egy ideig, mire mindet ledobálja. De nem volt ezzel semmi gond, hisz előtte állt az egész éjszaka, és övé volt a világ minden energiája. Még csak álmosnak sem érezte magát. Mintha speedet vett volna be. Azt leszámítva, hogy egy idő után egyre nehezebbé vált lerángatni a könyveket a polcokról, mert Josh és Richard megpróbálták lefogni a karját. Quentin őrülten csapkodott, mint amikor egy kisgyerek dührohamot kap. Együttes erővel kivonszolták a hallba. Az egész akkora őrültség volt, tényleg. És annyira nyilvánvaló. Tény, hogy okosnak semmiképp se lehetett mondani. Ő megdugta Janetet; erre most Alice lefeküdt Pennyvel. Ilyen egyszerű. Elvileg most már kvittek voltak. De hát részeg voltam! Hogy lennénk így kvittek? Hiszen alig tudtam, mit művelek! Mitől lennénk így kvittek? És hogy épp Pennyvel!… Jesszusom! Azt kívánta, bár inkább Josh lett volna. Bezárták a dolgozószobába, adtak neki egy üveg grappát meg egy kupac DVD-t, és azt remélték, majd jól kiüti magát. Josh ott maradt, hogy gondoskodjon róla, hogy Quentin – amilyen feldúlt állapotban van – nehogy megpróbálkozzon valamiféle varázslattal. Ő azonban szinte azonnal elájult, kerek képét a szófa kemény karfájára fektette, akár egy álmos apostol. Ami Quentint illette, az alvás per pillanat a legkevésbé sem érdekelte. A fájdalom olyan érzést keltett benne, mintha zuhanna. Kicsit emlékeztetett ez a hosszú esés arra, amikor lejön az ember az extasyról. Mintha rajzfilmfigura volna, aki lepottyan egy épület tetejéről. Puff! – nekicsapódik egy ponyvatetőnek, de egyből át is szakítja. Puff! – egy másiknak.

Majd egy harmadiknak, és megint egy következőnek. Az egyik bizonyára megállítja majd, és – Bájng! –visszalöki a magasba, vagy köréje tekeredik, és bebugyolálja, mint valami vitorlavászon bölcső. De nem: egyik vékony ponyva szakad át alatta a másik után. Ő pedig zuhan, egyre lejjebb és lejjebb és lejjebb. Egy idő után már szeretne megállni, még ha ez azt is jelenti, hogy becsapódik a járdába, de nem így történik, csak zuhan tovább, bele a fájdalomba, egyre mélyebbre. „Teknősök egészen a legaljáig.” Quentin nem bajlódott a DVD-kkel, csak váltogatta a csatornákat a hatalmas plazmatévén, és egyenesen az üvegből ivott, amíg a nap véresen elő nem bukkant a horizonton, mintha még több savas vér bugyogna elő beteg, megszakadt szívéből, amelyet olyannak érzett – nem mintha bárkit is érdekelne –, mint egy szemétlerakó telep legalján eltemetett, rothadó hordónyi veszélyes hulladékot, amelyből mérgező anyagok szivárognak a talajvízbe, elegendő mennyiségben, hogy végezzenek egy egész külvárosi övezettel, tele ártatlan és gyanútlan gyerekekkel. Egyáltalán nem is aludt. Az ötlet hajnal tájban ütött szöget a fejében, és ő várt, ameddig csak bírt, de egyszerűen átkozottul jó volt – túlságosan jó ahhoz, hogy magában tartsa. Úgy érezte magát, akár egy kisgyerek Mikuláskor, aki már alig várja, hogy a felnőttek is felkeljenek. Eljött a Télapó, és majd én mindent rendbe hozok! Reggel fél nyolckor, félig-meddig még mindig részegen, kirontott a dolgozószobából, végigment a folyosón, és hangosan bedübörgött útközben minden ajtón. A francba, miért is ne?! – még a lépcsőt is megmászta, és berúgta Alice ajtaját.

Egy pillanatra elé villant Penny csupasz, fehér, pufók hátsója, amelynek látványára nem igazán vágyott. Összerezzent tőle, és elfordult. De még ez sem törte meg a lendületét, és nem hallgattatta el. – Oké! – kiáltotta. – Figyelem, mindenki! Ébresztő, emberek, felkelni! Itt az idő! Ma van a nagy nap! Készüljetek! Indulunk! Énekelni kezdte James ostoba gimnáziumi dalocskájának első versszakát: Egyszer, régen élt egy szegény Erős, derék, bátor legény. Úgy viselkedett, akár egy kerge szurkolólány, aki lelkesen lengeti a pomponjait, fel-alá ugrál, spárgázik a parketten, és teli tüdőből kiabál, amilyen hangosan csak tud: – Vár! Min! Ket! – Fill! – Ooooo! – RYYYYYYY!

III. KÖNYV

FILLORY Kézen fogva körbe álltak a nappaliban, hátizsákokba pakolt csomagjaikkal a vállukon. Olyan érzés volt, mintha valami kollégiumi mutatványra készülnének, mintha épp közösen akarnának LSD-t bevenni, vagy elénekelni egy acapella slágert, netán felállítani valami dilinyós egyetemi rekordot. Anaïs arca lángolt az izgatottságtól. A hátát lehúzó zsák ellenére fel-le ugrándozott. Az elmúlt éjszakai drámának nyoma sem látszott rajta. Ő volt az egyetlen a szobában, aki szemlátomást örült, hogy jelen lehet. A legfurább az volt, hogy az ötlet bevált. Quentin nem hagyta annyiban a dolgot, makacsul addig nyomult, amíg végül – meglepően kevés ellenállással – mind beadták a derekukat. Ma van a nagy nap! Részben tartottak is fájdalomtól csillogó, ijesztő tekintetétől, részben viszont azért, mert be kellett ismerniük, hogy igaza van: valóban ideje volt már indulniuk, és egyszerűen csak arra vártak, hogy valaki – még ha ez a valaki olyan nyilvánvalóan részeg és tébolyodott is, mint Quentin – a sarkára álljon és világgá kürtölje. Utólag visszatekintve és filozofikusan szemlélve a dolgot, felmerült Quentinben, hogy mindig is azt hitte, ez egy csodálatosan boldog nap lesz, élete talán legboldogabb napja. Fura, hogy az élet milyen ügyesen meg tudja találni mindig a módját, hogy meglepetést okozzon. A sors apró fintorai. Ha boldog nem is volt, mindenesetre váratlan felszabadultságot érzett. Legalább többé már nem görnyedt össze a szégyentől. Ez színtiszta érzelem volt, mindenféle

kétség, gyanakvás, figyelmeztetés vagy minősítgetés nélkül. Alice többé már nem játszhatta az alabástromszentet. Most már nem esett olyan nehezére a szemébe nézni a körben. És vajon nem a kínos zavart láttam megvillanni a tekintetében? Talán most majd ő is tanul egy keveset a lelkifurdalásról, hogy milyen érzés, amikor fojtogat. Most már mindketten sárosak vagyunk, nem csak én. Az egész délelőttöt a holmik és felszerelések összegyűjtésével és összepakolásával töltötték – amelyeket alapjában véve korábban már amúgy is összeszedtek és bepakoltak –, és azzal, hogy összetereljék, aki a fürdőszobában időzött, meg nem tudta eldönteni, melyik cipőjét vegye fel, vagy csak minden különösebb ok nélkül elkóborolt a kert végébe. Végül aztán mind ott álltak egy nagy kört alkotva a nappaliban, egyik lábukról a másikra helyezték a testsúlyt, egymásra pislogtak, és ilyeneket mondogattak: – Oké? – Oké? – Mindenki oké? – Akkor, csináljuk! – Rajta! – Oké! – Oké! – Háromra… Azután Penny bizonyára megérintette a gombot, mert a következő pillanatban mind a tiszta, hideg vízben találták magukat, és együtt emelkedtek fel a felszínre.

Quentin mászott ki elsőként a medencéből; a hátizsákja súlya lerántotta a földre. Mostanra kijózanodott, ebben egészen biztos volt, de még mindig dúlt benne a harag, és szinte fulladozott az önsajnálatban. Nem küzdött ellene. Csak hadd fojtogasson! Nem akart megérinteni senkit, és nem vágyott rá, hogy bárki is megérintse. Annak viszont örült, hogy újra Semföldén vannak. Ez a hely valahogy megnyugtatóan hatott. Itt minden csendes volt, és mozdulatlan. Ha itt és most lefekhetnék ide a kőre, akár csak egy percre is, talán el tudnék aludni. A drága perzsaszőnyeg, amelyen a nappaliban álltak, most felbukkant a víz felszínén. Valahogy véletlenül az is átjöhetett velük. A gomb összetévesztette volna az öltözékünkkel? Fura, hogy működnek ezek a dolgok. Quentin várta, hogy a többiek is sorra kikászálódjanak a medencéből. A csapat eleje a káva mellett várakozott, míg a többiek a vizet taposva egymásba kapaszkodtak, majd kilódították a hátizsákjukat, és utánuk másztak a kőperemen át. Janet sápadtnak tűnt. Ott ragadt a vízben, Josh és Eliot két oldalról segített neki a felszínen maradni. Nem tudott átvergődni a medence peremén. A tekintete üveges volt, az arca pedig holtsápadt. – Nem tudom, én… – Egyre csak rázta a fejét, és újra meg újra elismételte: – Nem tudom, mi a baj… Együttes erővel kirángatták a vízből, de nem volt semmi erő a lábában. Összecsuklott a térde, és négykézlábra rogyott, majd a zsákja súlya oldalra rántotta a kövezetre. Csuromvizesen, pislogva feküdt ott. Nem mintha Quentin még sosem látta volna

Janetet ezelőtt cselekvésképtelennek, de ez most valami egész más volt. – Nem tudom eldönteni, hogy ki akarok-e taccsolni, vagy nem – mondta lassan. – Valami nincs rendben – állapította meg Alice. – A Város. Allergiás reakciót vált ki belőle, vagy valami ilyesmi. A hangjában nem csengett túl sok együttérzés. – Érez bárki más is hasonlót? – Eliot gyorsan körülnézett, önkéntelenül magára vállalva az akció parancsnoki szerepét. – Senki más, oké. Akkor jöhet a második fázis. Siessünk! – Jól vagyok, csak hadd pihenjek egy kicsit! Én csak… Jesszus, hát ti nem érzitek? – Janet magatehetetlenül, levegő után kapkodva nézett fel a többiekre. – Senki nem érzi? Anaïs testvéri szolidaritással letérdelt mellé. Alice kifürkészhetetlen arckifejezéssel méregette. Senki mást nem érintett meg a helyzet. – Ez érdekes – állapította meg Penny. – Vajon miért nem érzi senki más… – Hé, seggfej! – förmedt Quentin Pennyre, figyelmeztetően a képe elé emelve a mutatóujját. Az adott pillanatban semmi gondot nem jelentett neki a nyílt ellenségeskedés. Nagyon felszabadultnak és gátlástalannak érezte magát. – Nem látod, hogy szenved? Kettes fázis, seggfej! Gyerünk! Azt remélte, hogy Penny majd utánamegy, és talán újrajátszhatják a maguk kis Harcosok klubja meccsét. Penny azonban csak nyugodt tekintettel végigmérte Quentint, majd elfordult. Kiaknázta a lehetőséget, hogy felülkerekedjen rajta, hogy fölénybe kerüljön, és ő legyen a kegyes győztes. Megrázta

az ipari, fluoreszkáló narancs festéksprayét, és körbefújta vele a szökőkutat. Nagy X-ekkel jelölte meg a talajt, majd megindult a térnek azon az oldalán álló, pazar, fehér palazzo után általa palotának nevezett irányba. Nem volt titok, merre tartanak: a jelenetet a könyvben Plover a sajátosan világos, egyértelmű prózájában írta meg. Az epizód szerint a Chatwinek háromtérnyit haladtak a palota irányába, majd egyet balra, hogy eljussanak a Filloryhoz vezető szökőkúthoz. A csapat többi tagja átázott, cuppogó ruhában szállingózott utána. Janet átkarolta Quentin és Eliot vállát. Az utolsó szakasz egy keskeny csatorna felett átívelő kőhídon vezetett át. A Város elrendezése erősen emlékeztette Quentint egy velterszjátéktáblára, csak persze jóval nagyobb léptékben. Talán nem véletlenül. Lehet, hogy a játék tükrözött némi Semföldével kapcsolatos távoli, alig kivehető szóbeszédet, ami valahogy átszüremkedett a Földre. Megálltak a takaros téren, amely kisebb volt, mint az, amelyikről kiindultak, és egy hatalmas, méltóságteljes kőkúria uralta, amely leginkább egy középkori francia falu polgármesteri székházára emlékeztetett. A homlokzata csúcsára felszerelt óra mutatói déli vagy talán éjféli időpontban dermedtek meg. Egyre inkább esni kezdett. A tér közepén egy kerek szökőkút állt, benne egy Atlasz-figura, amely félig összeroskadt egy hatalmas bronzglóbusz alatt. – Oké! – Penny feleslegesen hangosan beszélt. A nagy cirkuszigazgató. Quentin látta rajta, milyen ideges. Most már nem vagy olyan kemény legény, kandúrkám! – Ez az, amit a

könyvben használnak. Szóval átmegyek, és ellenőrzöm, milyen ott az időjárás. – Mire vársz? Dobpergésre és tapsra? – sziszegte Janet összeszorított fogakkal. – Indulj már! Penny kivette a fehér gombot a zsebéből, és szorosan megmarkolta. Vett egy mély lélegzetet, felkapaszkodott a medence kávájára, és kinyújtott lábbal belelépett a nyugodt felszínű vízbe. Az utolsó pillanatban reflexszerű mozdulattal befogta az orrát. Alámerült a sötét vízben, és eltűnt a szemük elől. Teljesen magába nyelte a mélység. Némán várakoztak. Az egyetlen neszt Janet rekedtes zihálása és a szökőkút halk csobogása adta. Eltelt egy perc. Majd felszínre bukkant Penny köpködve fújtató feje. – Működött! – kiáltotta. – Meleg van! Nyári meleg! Nyár van odaát! – És Filloryban voltál? – kérdezte Josh. – Nem tudom! – Kutyaúszással, erősen zihálva odaevickélt a medence széléhez. – Egy erdőbe jutottam. Valahol vidéken. Teljesen lakatlannak tűnt. – Az kezdetnek megteszi – bólintott Eliot. – Gyerünk! – Jól vagyok! – bizonygatta Janet. – Nem, nem vagy jól. Te itt maradsz. A többieknek, indulás! Richard máris kezdte áttúrni és szétválogatni a holmiját. Sorra megszabadult a téli holmiktól, a vadonatúj párkáktól, gyapjúsapkáktól, és fűtőszálas zokniktól, amelyek színes és elég költséges kupacba halmozódtak a kövön. – Üljetek fel sorban a szélére! – szólt hátra a válla felett. – Lógassátok a vízbe a lábatokat, és fogjátok meg egymás kezét!

Quentin mondani akart valami szarkasztikusat, de semmi nem jutott az eszébe. A medence pereméhez súlyos, rozsdás vasgyűrűket rögzítettek. Sötétbarnára színeződött körülöttük a kőkáva. Belógatta a lábát a tintasötét vízbe, amely valamivel hígabbnak érződött az igazi víznél – inkább a fertőtlenítésre használt orvosi alkohol állagára emlékeztetett. Lenézett az alámerült cipőjére. Alig tudta kivenni a körvonalait. Énjének egy parányi, józan része tudta, hogy elvesztette önmaga felett az irányítást, de nem ez az énje fogta a kormányt. Minden, amit bárki mondott, úgy hangzott, akár egy komisz, kétértelmű megjegyzés, aminek az volt a célja, hogy szándékosan emlékeztesse őt Alice-re és Pennyre. Mintha még Atlasz is gúnyosan sandított volna rá. Szédelgett a kialvatlanságtól. Lehunyta a szemét. Nagyra duzzadtnak, zavarosnak és üresnek érezte a fejét, mintha csak egy ritkás felhőpamacs függött volna a vállai felett. A felhő kezdett elsodródni. Azon tűnődött, most vajon el fog-e ájulni. Úgy szerette volna elveszíteni az eszméletét! Zsibbadtságot érzett valahol az agyában, és azt kívánta, hogy ez a folt terjedjen szét mindenhová, akár valami daganat, és töröljön ki belőle minden fájdalmas érzést és gondolatot. – Testpáncél? – kérdezte ekkor Eliot. – Jesszusom, Anaïs, elolvastad te egyáltalán a könyveket? Nem tűzharcba fogunk csöppenni. Sokkal valószínűbb, hogy lángost majszolunk majd egy beszélő nyuszival. – Oké? – kérdezte harsányan Penny. – Mindenki készen áll? Mind a nyolcan ott ültek a szökőkút kávájának ívén, előredőlve, hogy bele tudjanak csobbanni a vízbe anélkül, hogy

közben el kellene engedniük egymás kezét, amelyet görcsösen szorítottak. Janet ernyedten nekidőlt Eliot vállának, elővillantva fehér nyakát. Csaknem eszméletlen volt; szörnyen sebezhetőnek látszott. A Quentin jobbján ülő Josh aggodalmas tekintettel fürkészte őt. Hatalmas kezével megszorította Quentin tenyerét. – Semmi baj, öregem! – suttogta. – Gyerünk, szedd össze magad! Jól van! Menni fog ez! Meg tudod csinálni. Ebben a pillanatban mindenki körülnézett még utoljára, egymásba mélyedt a tekintetük ebben az izgatottságtól felfokozott, pattanásig feszült állapotban. Eliot Tennyson Ulysses című versét idézte az új világok felkutatásáról és az ismeretlen felé vitorlázásról a naplementében. Valaki felhujjogott – talán Anaïs, a kurjantás valahogy olyan franciásnak hangzott. De Quentin nem kiáltott fel, és nem nézett senkire. Csak lesütötte a szemét, a saját ölét bámulta, és várta, hogy minden egyes másodperc tolakodóan ráakaszkodjon, sorra egymás után, mint a hívatlan vendégek. Penny jelzésére végül mindannyian a szökőkútba vetették magukat – nem teljesen egyszerre, csak majdnem –, és az egésznek volt valami Busby Berkeley 50 hangulata. Janet többé-kevésbé arccal előre bukott a vízbe. Szó szerint alábukás volt, zuhanásszerű esés: a Semföldéről való kilépés tényleges aláereszkedést jelentett. Mintha ejtőernyősként ugrottak volna a mélybe, csak épp ez túl gyors volt ahhoz, inkább valahol félúton az ernyős süllyedés és a közvetlen szabadesés között, ám a fülükben süvítő szél és minden légellenállás nélkül. Egy hosszú, néma másodpercig

mindent láttak: az ipari szennyezettségtől mentesen zöldellő és az egészségtől majd’ kicsattanó, dús levelű lombtengert, amely az egyik irányban egészen a horizontig nyújtózott, a másikban pedig – amelyet Quentin a fehér égen függő sápadt napkorong alapján kísérletképpen északnak nevezett ki gondolatban – fokozatosan négyszögletes réteknek és kaszálóknak engedett teret. Ahogy egyre lejjebb jutottak, próbálta folyamatosan szemmel tartani a fakó fényforrást. A föld szédítő sebességgel száguldott feléjük, ami becsapódással fenyegetett. Azután a következő pillanatban már földet is értek, csak úgy. Quentin ösztönösen behajlította a térdét, de nem zakkantak szemernyit sem, és nem érezte, hogy bármennyit is tompítani kellett volna az érkezésen, vagy megtört volna a lendületük. Egyszerűen csak ott termettek hirtelen. De hogy hol az az ott? Nem igazán lehetett irtásnak nevezni. Inkább csak egy sekély árok volt, az erdőn végigfutó patakmeder, amelyet száraz levelek, agyagos föld és fák ágasbogas törmelékei töltöttek meg. Quentin fél kézzel megtámasztotta magát a lejtős árokparton. Odafentről, a fejük felett tornyosuló ágak közül vékony fénypászmák nyújtóztak a talajig. Felcsicsergett egy madár, majd elhallgatott. A beálló csend mély volt, és sűrű. Az átkelés során kissé szétszóródtak, akár egy frissen felsorakoztatott ejtőernyős osztag, de egymástól látótávolságon belül maradtak. Richard és Penny egy terjedelmes, kiszáradt bozótosból próbálták előverekedni magukat. Alice és Anaïs egy tekintélyes átmérőjű fatörzsön csücsültek – amely épp az árokra keresztben dőlt ki –, mintha egy játék babákat rendezgető

óriáspalánta gondosan ültette volna oda őket. Janet a földön kuporgott, a combjára támaszkodott, nagyokat sóhajtott, és lassan kezdett visszatérni a szín az arcába. Az egész helyszín a teljes érintetlenség benyomását keltette. Nem olyan erdőnek látszott ez, amelyet rendszeresen ritkítottak vagy felügyeltek volna. Ez itt egy hamisítatlan őserdő volt. A fák úgy tenyésztek, hogy senki sem avatkozott bele az életükbe, és csak a saját megoldásaikra támaszkodhattak. – Penny? – Josh a patakmeder szélén állt, és zsebre dugott kézzel nézett le a többiekre. Nem illett a környezetbe: elegánsan festett zakójában és nyakkendő nélkül is fess ingében, miközben mindannyian bőrig áztak. – Itt hideg van, Penny. Mi a jó francért van ilyen hideg? Jogosan tette fel a kérdést. A levegő száraz és metszően hűvös volt; a ruhájuk gyorsan rájuk dermedt. Leheletük fehéren gomolygott a fagyos csendben. A tejszínű égből finoman szitálni kezdett a hó. A talaj keményre fagyott a lehullott levelek alatt. Szinte máris a tél derekán jártak. – Nem tudom – nézett körül Penny homlokráncolva. – Az előbb még nyár volt – tette hozzá kissé sértődékenyen. – Becsszóra! Alig pár másodperce még kánikula volt! – Légyszi, lesegítene valaki innen? – Anaïs habozva pillantott le a földre az óriási fatörzsről, amin gubbasztott. Josh gálánsan átfogta a keskeny derekát, és egy mozdulattal leemelte, mire a lány elégedetten felsikkantott. – Ez az időbigyó miatt van – közölte Alice. – Csak most gondoltam bele. Az is lehet, hogy eltelt hat hónap, amióta Penny itt járt, az itteni időszámítás szerint. Vagy ennyi erővel akár

hatvan év is lepereghetett, ahogy itt az évszakok váltják egymást. A könyvekben is mindig ez történik. Lehetetlenség előre megjósolni. – Hát én megjósolom, hogy öt percen belül szétfagyok – jelentette ki Janet dideregve. – Valaki menjen vissza a kabátokért! Mind egyetértettek abban, hogy Pennynek kellene visszaugrania a párkákért, és már csak egy pillanatra járt attól, hogy megérintse a gombot, amikor Eliot hirtelen felé nyúlt, és megragadta a karját. Aztán a lehető leghiggadtabb hangon kifejtette, hogy ha az idő más tempóban telik Filloryban, mint Semföldjén, és Penny egymaga megy vissza, könnyen megeshet, hogy napok vagy akár évek telnek el, mire visszaér Filloryba a felszereléssel, legalábbis innen nézve, helyi idő szerint, és addigra talán már mind halálra fagynának, kimúlnának végelgyengülésben vagy számtalan más, hasonló vész miatt. Ha visszamennek, együtt kell menniük. – Felejtsétek el! – rázta meg a fejét Janet. Az arca kissé még mindig zöldes árnyalatúnak tűnt. – Nem mehetek vissza oda. Még nem. Inkább fagyjak szét, mint hogy kihányjam a belem. Senki nem vitatkozott. Egyébként is, igazából senki sem akart még távozni, most, hogy végre-valahára eljutottak ide, Filloryba, vagy akárhol voltak is. Elhatározták: nem mennek sehová, amíg legalább körbe nem szaglásznak. Penny nekifogott a ruhaszárító varázslatainak. – Azt hiszem, látom, merre mehetnénk – jelentette ki Alice, aki még mindig fenn gubbasztott a fatörzsön. A szállingózó hó kezdett megtelepedni sötét haján. – Itt, a másik oldalon. Ott a

patakmeder valami útféleséggé szélesedik, ami átvezet az erdőn. És van még valami más is. Szerintem ezt nektek is látnotok kell a saját szemetekkel. Ha levették a hátizsákjukat, elég hely volt az árok alján, hogy libasorban, négykézláb átmásszanak a hatalmas fatörzs alatt, miközben a kezük és térdük belesüppedt a fagymarta levelek sűrű rétegébe. Eliot ért át utoljára, de előtte maga elé adogatta a zsákokat. A másik oldalon felegyenesedtek, és lesöpörték a koszt a kezükről. Penny odasietett, hogy a kezét nyújtva lesegítse Alice-t a helyéről, ő azonban ügyet sem vetett rá, hanem leugrott egymaga, még ha ez azt is jelentette, hogy négykézlábra érkezett, és úgy kellett feltápászkodnia. Nem úgy tűnik, mintha különösebb elragadtatással emlékezne vissza a múlt éjszakai kalandjára –gondolta Quentin némi elégtétellel. Az út egyik oldalán egy alacsony tölgyfa nőtt, szétterülő lombbal. A kérge sötétszürke színű volt, csaknem fekete; az ágai göcsörtösek, girbegurbák, és csaknem teljesen csupaszak. Nagyjából fejmagasságban pedig beleágyazódott a törzsébe egy ketyegő óra kerek, másfél arasznyi széles számlapja, mintha a fa egyszerűen körbenőtte volna. Egyesével, egyetlen szó nélkül sorra felkapaszkodtak az árok lejtős oldalán, hogy közelebbről is szemügyre vegyék. Az Órák Úrnője egyik – a könyvekből már jól ismert – órafájára bukkantak. Quentin megérintette azt a helyet, ahol a fa kemény, durva kérge összetalálkozott az óraüveg sima ezüstkeretével. Kemény volt, hideg és valódi. Lehunyta a szemét, és az ujjaival

végigkövette az ívét. Tényleg itt vagyok! Itt, Filloryban. Ehhez most már nem fér semmi kétség. Érezte: most, hogy idejutott, végre minden rendbe jön. Azt még nem látta, pontosan hogyan, de tudta, hogy így lesz. Helyrejönnek a dolgok. Muszáj helyrejönniük. Talán az alváshiány lehetett az oka, nem tehetett róla, de forró könnyek kezdtek patakzani az arcán, amelyek hideg nyomot hagytak maguk mögött. Minden szándéka ellenére önkéntelenül térdre hullt, a tenyerébe temette az arcát, és a hideg levelek közé fúrta a fejét. Szaggatott, görcsös zokogás tört fel belőle. Egy percre teljesen megfeledkezett magáról. Valaki – nem tudta, kicsoda, de nem Alice – a vállára tette a kezét. Ez az a hely. Itt majd felsegítik a földről, magára találhat, és gondoskodnak róla, hogy újra biztonságban, boldognak és teljesnek érezhesse magát. Hogy romlott el minden ennyire? Hogy lehettünk Alice és én ennyire ostobák? De most már az egész szinte nem is számít. Most már ez az életem – az élet, ami után mindig is vágytam és amire vártam. Végre elérkezett! Hirtelen sürgetéssel villant az eszébe: Richardnak igaza volt! Meg kell találniuk Martin Chatwint, ha még mindig életben van egyáltalán. Ez volt mindennek a kulcsa. Most, hogy itt volt végre, tudta: nem fogja újra feladni. Meg kell tudnia a titkot, hogy hogyan maradhat itt örökre, hogyan tehetné folyamatossá az itt-tartózkodást. Quentin szégyenkezve feltápászkodott, és a kabátujjával letörölte a könnyeit. – Akkor hát… – törte meg végül Josh a csendet. – Asszem, akkor kábé ennyi. Tutira Filloryban vagyunk.

– Ezek az órafák elvileg az Órák Úrnőjének a tulajdonai – mondta Quentin, kissé még mindig szipogva. – Úgyhogy itt kell lennie valahol a közelben. – Én azt hittem, hogy ő meghalt – mondta Janet. – Talán egy korábbi időszakban járunk – vetette fel Alice. – Meglehet, hogy visszamentünk a múltba. Mint A lány, aki megmondta, hány óra van kötetben. Ő, Janet és Quentin nem néztek egymásra beszéd közben. – Talán. Bár, szerintem meghagytak néhányat közülük, hogy tovább növekedjenek, még azután is, hogy megszabadultak tőle. Emlékezzetek, még A vándorló dűnében is látnak egyet. – Azt a könyvet sosem tudtam végigrágni – vallotta be Josh. – Azon töprengek… – méregette a fát Eliot. – Szerintetek vissza tudnánk vinni ezt Varázskapuba? Az aztán ütős egy ajándék lenne Foggnak. Senki más nem mutatott különösebb hajlandóságot, hogy kivitelezze az ötletet. Josh mindkét mutatóujjával Eliotra mutatott, és némán azt tátogta: köcsög! – Kíváncsi vagyok, hogy a pontos időt mutatja-e – jegyezte meg Richard. Quentin képes lett volna egész nap ott ácsorogni és elnézegetni az órafát, de a hideg nem igazán engedte, hogy sokáig egy helyben bámészkodjanak. A lányok máris elindultak. Vonakodva követte őket, és kisvártatva már mind együtt meneteltek az árokból lett ösvényen, egyre mélyebbre hatolva Filloryba. A szárazon zörgő levelek között gázoló lépteik zaja fülsiketítően hatott a némaságban.

Mindenki hallgatott. Az összes gondosan megtervezett, gyakorlatias előkészület dacára, valójában csak igen kevés szó esett köztük a követendő stratégiáról vagy célokról, és most, hogy végre itt voltak, amúgy is nyilvánvalónak tűnt. Miért is fáradtak volna bármilyen kaland kigondolásával? Hiszen ez itt Fillory – majd a kaland talál ránk! Minden egyes megtett lépéssel félig-meddig azt várták, hogy menten elébük toppan az erdőből valami mesés jelenés vagy látomás. Ám mindeddig nem sok minden mutatkozott. Idővel az egész kezdett csaknem egyhangú és unalmas lenni – vagy épp ellenkezőleg, most készült valami igazán fantasztikus dolog történni? Egyenetlen kőfalmaradványok vesztek bele az aljnövényzetbe. A körülöttük magasodó fák némák és makacsul komorak maradtak, még azután is, hogy Penny – a felderítés és felfedezés szellemében – több példánynak is hivatalosan bemutatkozott. Itt-ott madarak csiripeltek és röppentek ágról ágra, magasan a fák lombjai között, de egyikük sem szolgált semmilyen tanáccsal. Minden kis részlet szuper élesnek látszott, mintha mindnek jelentése volna, mintha a világ körülöttük szó szerint szavakból és betűkből állt volna össze, amelyet egy mágikus földrajzi kéziratba jegyeztek fel. Richard elővett egy iránytűt, majd megállapította, hogy a tűje megakadt, szinte hozzátapadt az alaplemezhez, mintha Fillory mágneses pólusa mélyen a földben rejlett volna, közvetlenül a talpuk alatt. Fogta, és behajította egy bokorba. Janet menet közben a hideg miatt fel-alá ugrándozott, és keresztbe fonta a karját, hogy valamelyest öszehúzza magát. Josh hangosan elmélkedni kezdett az intelligens fáknak szóló, általa Enthouse-

nak51 keresztelt, képzeletbeli pornómagazin feltételezett tartalmáról. Jó húsz perce, de legfeljebb fél órája meneteltek. Quentin felváltva hol a leheletével melengette a kezét, hol visszahúzta a melegítője ujjába. Immár teljesen éber volt, és józan, legalábbis pillanatnyilag. – Kellene szerválnunk néhány faunt ebbe a részbe – merengett Josh, de nem intézve a szavait valójában senkihez. – Vagy valami jó kis kardozós összecsapást, vagy ilyesmit. Az ösvény egyszer csak elkanyarodott, majd fokozatosan elfogyott a lábuk alól, és beleveszett a sűrűbe. Egyre nagyobb és nagyobb erőfeszítéssel próbáltak keresztülcsörtetni a növényzeten. Támadt némi nézeteltérés közöttük arról, hogy vajon létezett-e egyáltalán tényleges ösvény, vagy csak egy ritkásabb erdőcsíkot követtek, netán – ezt Penny vetette fel – maguk a fák kezdtek finoman, észrevétlenül átrendeződni, hogy elállják az útjukat. De mielőtt még dűlőre juthattak volna a kérdésben, ráakadtak egy, az erdőben csordogáló kis patakra. Bájos kis téli csermely volt, széles, sekély és tökéletesen tiszta vizű: úgy csobogott tova és csilingelt csillogva, mintha csak azon örvendezne, hogy rábukkant erre a kanyargós kis mederre. Szótlanul a széléhez gyűltek. A sziklákat kerek hósapkák borították, és a part mentén a csendesebb kanyarulatok felett jéghártya feszült. A patak közepéből előmeredő ágon egész hosszában mesés szépségű, gótikusan csipkézett jégcsapok csüngtek, és itt-ott áttetsző fallá dermedt az alábukó víz. Nem volt ebben semmi egyértelműen természetfeletti, átmenetileg azonban mégis kielégítette a csodák iránti vágyakozásukat. A

Földön ez a vízfolyás csak egy bájos kis erecske lett volna, semmi több, ám a tény, hogy Filloryban látták, egy másik világban, talán az első földi lényekként, akik valaha pillantást vethettek rá, tündökletes csodává varázsolta a szemükben. Már egy teljes perce bámulták néma elragadtatottságban, amikor Quentin ráébredt, hogy közvetlenül az orruk előtt egy fiatal nő fedetlen feje és válla emelkedik ki a patak legmélyebb részéből. – Te jó ég! – nyögte. Tett egy esetlen, dermedt lépést hátrafelé, és odamutatott. – A francba. Srácok, nézzétek! Az egész annyira szürreálisnak hatott. A nő – vagy inkább lány – csaknem egészen bizonyosan halott volt már. A haja sötéten és nedvesen csillogott, és belefagyott jégdarabok csüngtek belőle. A szeme – úgy tűnt, mintha egyenesen őrájuk meredne – éjkék volt, és nem mozdult, nem is pislantott; a bőre sápadt, gyöngyházfényű szürkében játszott. A válla csupasz volt. Legfeljebb tizenhat évesnek látszott. A szempilláját odafagyott dér borította. – Szerintetek ő…? – Alice nem fejezte be a kérdést. – Hé! – kiáltotta Janet. – Jól vagy? – Segítenünk kellene neki. Valahogy ki kellene húznunk onnan. – Quentin megpróbált közelebb jutni, de megcsúszott egy jeges kövön, és térdig belemerült a vízbe. Nagy nehezen visszakászálódott a partra, a lábát égette a hideg. A lány továbbra sem mozdult. – Kell egy kötél. Vegyétek elő a kötelet, ott van valamelyik zsákban. A víz még csak nem is tűnt elég mélynek ahhoz, hogy ennyire belemerülhessen, és Quentin tényleg eltűnődött azon a szörnyű

lehetőségen, hogy nem egy olyan holttestet látnak-e, amelyet derékban kettévágtak, és bedobtak a vízbe. Kötél? Mégis mit képzeltem? Hiszen egy átkozott varázsló lennék, vagy mi a fene.Ledobta a hátizsákot, amelyben eddig turkált, és belefogott egy egyszerű mozgatóvarázsigébe, hogy kiemelje a lányt. Megérezte az alakulóban lévő bűbáj előzetes melegét az ujjbegyeiben, és érezte a test súlyát és tehetetlen ellenállását az elméjében. Jólesett újra varázslatot használnia, és tudni, hogy a történtek ellenére még mindig képes kellően összpontosítani. Amint elkezdte, ráébredt, hogy a Körülmények itt összekuszálódtak – mások a csillagok, mások a tengerek, gyakorlatilag minden más. Hála az égnek, hogy ez egy egyszerű varázsige! A nyelvtana elég nehézkes volt – miközben dolgozott, Alice helyenként kijavította egy-egy elharapott végű szóval. A nő fokozatosan, csöpögve emelkedett ki a vízből. Ép volt – Hála az égnek! – és meztelen. A teste karcsú, a melle apró, kislányos volt. A körmei és a mellbimbói halványlilák. Fagyottnak tűnt, ám ahogy a varázserő megragadta, megremegett. A tekintete fókuszba állt, és életre kelt. Összevonta a szemöldökét, és felemelte az egyik kezét. Valahogy félbeszakította a varázsigét, mielőtt Quentin befejezhette volna, így a lábujjai még mindig a dermesztő vízbe értek. – Najád vagyok. Nem hagyhatom el a patakot – közölte. A hangja alapján elsős vagy másodikos gimis is lehetett volna. A tekintete találkozott Quentinével. – A varázslatod csapnivalóan ügyetlen – tette hozzá. Felvillanyozó jelenet volt. Quentin most már látta, hogy nem ember: a kéz- és lábujjai között úszóhártya feszült. A balja felől

csoszogó lépteket hallott. Penny volt. Térdre ereszkedett a havas patakparton. – Alázatosan esedezünk bocsánatodért – szólalt meg lehajtott fejjel. – A legalázatosabban kérjük szíves elnézésedet! – Jesszus, basszus! – suttogott Josh hangosan. – Mekkora egy pöcs! Az előttük lebegő vízi nimfa a térdelő alak felé fordította figyelmét. Patakvíz csorgott le meztelen bőréről. Kislányosan oldalra billentette a fejét. – Csodálod a szépségemet, ember? – kérdezte Pennytől. – Fázom. Megmelegítenél izzó bőröddel? – Kérlek! – folytatta Penny, fülig elvörösödve. – Ha van egy nemes küldetésed számunkra, mi örömmel elvállaljuk. A legnagyobb… Janet könyörületesen félbeszakította. – Földi látogatók vagyunk – jelentette ki határozottan. – Van itt a közelben valami város, ahová el tudnál irányítani minket? Esetleg a Fehértornyos Kastélyba? – …örömmel eleget tennénk óhajodnak – fejezte be Penny. – A kosokat szolgálod? – kérdezte Alice. – Nem szolgálok semmiféle hamis istent, emberlány! Sem istennőt. Én a folyót szolgálom, és ő engem. – Vannak itt más emberek is? – kérdezte Anaïs. – Olyanok, mint mi? – Mint ti? – A nimfa csúfondárosan elmosolyodott, és meghökkentően kék nyelve egy pillanatra előbukkant elég hegyesnek tűnő metszőfogai közül. – Ó, nem. Nem olyanok, mint ti. Egyik sem ilyen elátkozott!

Ebben a pillanatban Quentin érezte, hogy a telekinetikus varázslata hatását veszti. A nimfa egyetlen szó vagy mozdulat nélkül eltörölte, bár nem sikerült rájönnie, hogyan. Ugyanabban a pillanatban a najád fejjel előre a vízbe vetette magát; sápadt liláskék feneke megvillant a levegőben, és eltűnt a sötét vízben, amely pedig túl sekélynek tűnt, hogy magába fogadja. Egy pillanat múlva újra felbukkant a feje. – Aggódom értetek, embergyerekek. Ez itt nem a ti háborútok. – Nem vagyunk gyerekek – vágta rá Janet. – Miféle háború? – kiáltotta Quentin. A najád ismét elmosolyodott. Levendulaszínű ajka közül elővillanó foga tűhegyes volt, és úgy záródott össze, akár egy pirája állkapcsa. Tartott valamit víztől csöpögő, úszóhártyás markában. – Egy kis ajándék a folyótól. Akkor használjátok, ha minden remény elveszett! Egy karlendítéssel a feje felett odahajította nekik. Quentin fél kézzel elkapta: a dolog tényleges jelentőségéhez képest aránytalanul nagy megkönnyebbülést érzett, amiért nem vétette el a mozdulatot. Hála az égnek a régi zsonglőrreflexeimért! Mire újra felnézett, a nimfa eltűnt. Egyedül maradtak a vidáman locsogó patakkal. Quentin egy apró, ezüsttel futtatott elefántcsont kürtöt tartott a kezében. – O-ké! – kiáltotta Josh. Összecsapta és egymáshoz dörzsölte a két tenyerét. – Na szóval, tutira nem Kansasban vagyunk!

A többiek mind körégyűltek, hogy megszemléljék az ajándékot. Quentin átnyújtotta Eliotnak, aki párszor körbeforgatta, és belekémlelt előbb az egyik, majd a másik végén. – Az égvilágon semmit nem érzek rajta – jelentette ki végül Eliot. – Úgy fest, mint valami giccses dísztárgy, amelyet a reptéri ajándékboltokban árulnak. – Nem feltétlenül lehet érezni – mondta Penny, mintha csak ő kapta volna. Átvette, és gondosan elrakta a kürtöt a saját hátizsákjába. – Meg kellett volna kérdeznünk tőle, hogy ez itt Fillory-e – jegyezte meg Alice halkan. – Hát persze hogy Fillory! – vágta rá Penny. – Szeretnék biztos lenni benne. És tudni akarom, miért vagyunk elátkozva. – És mi ez a háborúdolog? – kérdezte Richard, miközben szigorúan összevonta vastag szemöldökét. – Ez elég sok kérdést felvet. – Ja, és nem tetszettek a fogai – tette hozzá Alice. – Jesszusom! – hápogott Josh. – Jesszus, basszus! Emberek, ez egy najád volt! Az imént láttunk egy eleven vízi nimfát! Felfogtátok? Ez mennyire király már! Milyen királyak vagyunk! Heh? Fasza ez a Fillory, öcsém! Megragadta Quentin vállát, és megrázta. Majd odaszaladt Richardhoz, és a mellkasát az övének ütötte. – Bocs, de szerintetek is állati dögös volt a csaj? – kérdezte Janet.

– Ajjé! De még mennyire! Bármikor bevállalnám, inkább, mint egy faunt! – áradozott Josh. Anaïs rácsapott a karjára. – Hé, Penny csajáról beszélsz! – szólt rá Janet kajánul. – Mutass némi tiszteletet. A feszültségük feloldódott, és egypár percig felszabadultan csacsogtak egymással, húzták egymás agyát, és önfeledten lelkendeztek az egész epizódon, amelyben merőben ismeretlen varázslattal találkoztak. Anyagi volt a teste? Folyékonnyá vált, amint alábukott a patakba? Mi más módon merülhetett volna el ilyen sekély vízben? És hogyan hatástalanította Quentin varázslatát? Mi lehet a feladata a mágikus ökoszisztémában? És mi a helyzet azzal a kürttel? Alice máris elkezdte átlapozni elnyűtt puha fedeles Fillory-köteteit, hátha rábukkan valami ezzel kapcsolatos utalásra… „Martin nem talált egy mágikus kürtöt az első könyvben…?” Egy idő után kezdett tudatosulni bennük, hogy már jó negyvenöt perce kinn vannak a szabadban a tél kellős közepén, egy szál farmerben meg pulcsiban. Még Janet is elismerte, hogy ideje visszatérniük a Városba. Eliot körbe állította csellengő és fecsegő társait, és mind összekulcsolták a kezüket ott, a patak partján. Körbe álltak, kissé még mindig kergén az izgalomtól, és egy pillanatra vidám, összeesküvő pillantásokat váltottak egymással. Maradt ugyan némi feszültség és elintézetlen személyes ügy néhányuk között, de hát annak csak nem kell mindent tönkretennie, nem igaz? Hiszen itt most valami valóban fontos dolgot műveltek. Ez volt az, amire mindannyian úgy vártak, ami után vágytak, sóvárogtak egész eddigi

életükben – ez volt a végzetük! Megtalálták a varázskaput, az elrejtett kerten átvezető, titkos ösvényt. Rábukkantak valami igazán újra, egy valódi, nagybetűs Kalandra, ami még csak most kezdődött el. Ebben az áhítatos, elcsendesedett hangulatban hallották meg először a halk, ritmikus ketyegést. Eleinte csaknem beleveszett a patak csobogásába, de fokozatosan egyre hangosabbá és kivehetőbbé vált. Sorra elhallgattak, és fülelni kezdtek. Időközben sűrűbben kezdett hullani a hó. A megfelelő regénykörnyezet nélkül nehéz lett volna hová tenniük a dolgot. Alice volt az első, akinek derengeni kezdett. – Ez egy óra – jelentette ki. – Egy ketyegő óra. Türelmetlenül fürkészte az arcukat. – Egy óra! – ismételte, és most már pánik bujkált a hangjában. – Az Órák Úrnője! Ez az Órák Úrnője lesz! Penny sietve turkált a zsebében a gomb után. A hangos tiktakkolás még erőteljesebbé vált, mintha egy hatalmas szív verne a közvetlen közelükben, de lehetetlen volt megmondani, pontosan melyik irányból érkezik. Azután pedig már nem is számított, mert a következő pillanatban felfelé lebegtek a hideg, tiszta vízen át a biztonságba. Ezúttal nem komolytalankodtak. Ahogy visszajutottak a Városba, gyorsan, fegyelmezetten összeszedték a téli hidegre való holmijaikat – mindenki, kivéve Janetet, aki ernyedten feküdt a kövön, és jógalégzést végzett –, azután visszamásztak a szökőkút peremére, ahol egyre gyakorlottabb olajozottsággal fonták össze a kezüket. Janet elég erőt talált magában ahhoz,

hogy elsüssön egy poént Anita Ekbergről a La Dolce Vitában. Egyszer mindannyian bólintottak, majd teljes összhangban, együtt visszacsusszantak a vízbe. Ismét Filloryban találták magukat, az imént hátrahagyott patak partján, a hónak azonban időközben nyoma veszett. Most kora őszi nap volt, a levegőben langyos ködpára lebegett. A hőmérséklet húsz fok körül lehetett. Olyan volt az egész, mint egy gyorsított felvétel: a fák ágait, amelyek alig öt perce még csupaszon meredeztek, most sárguló levelek sokasága borította. Egy aranyszínű, apró levél lehetetlenül magasan úszott a szürke égen, valami bizonytalan, felfelé irányuló léghuzatban libegve. A fűben üvegszerű tócsák csillogtak, alig pár perce érhetett véget egy zuhogó őszi eső. Ott álltak a langyos levegőben, magukhoz szorították párkákkal és gyapjúkesztyűkkel teli csomagjaikat, és teljesen ostobán érezték magukat. – Ismét túlöltöztünk – állapította meg Eliot. Utálkozva a földre dobta a csomagját. – Életem története. Senkinek nem jutott eszébe jobb és ésszerűbb ötlet, mint hogy egyszerűen ott hagyják a nedves fűben heverni a téli felszerelésüket. Persze visszamehettek volna Semföldére, hogy elraktározzák őket, de nem tudhatták, hogy nem tél lesz-e megint, amikor ismét visszatérnek. Röhejesnek tűnt a dolog, egyfajta rendszerhibának, de nem számított, mivel most teljesen felvillanyozottnak érezték magukat. Megtöltötték a kulacsaikat. Ötven méterrel lejjebb egy kis híd ívelt át a patak felett, egy bonyolult, tekervényes mintázatú, fillorys kovácsoltvas szerkezet. Quentin egészen biztos volt benne, hogy legutóbb

még nem lehetett itt, Richard azonban ragaszkodott hozzá, hogy egyszerűen csak nem látták a havas ágaktól. Quentin várakozón fürkészte a vidáman locsogó vizet. A najádnak nyoma sem mutatkozott. Vajon mennyi idő telhetett el, amióta utoljára itt jártunk? – tűnődött. Az évszakok Filloryban akár egy évszázadig is eltarthattak. Vagy talán visszafelé utaztunk az időben? Vajon ez még ugyanaz a kaland, vagy most egy vadonatújba kezdünk? A híd túloldalán egy széles, takaros csapás vezetett át az erdőn. Bár fenyőtű- és levélszőnyeg borította, ezúttal határozottan jó állapotú gyalogútra, egy létező ösvényre leltek. Jó tempóban haladtak, a kellemes idő és a folyamatosan termelődő csekély adrenalin okozta éber készültség gondoskodott róla, hogy emelkedett hangulatban maradjanak. Ez most tényleg sínen van. Nincs több hibás rajt. Nem mintha Fillory kitörölhette volna az elmúlt éjszaka eseményeit – bár, amennyire ő tudta, még akár ez is megtörténhetett. Ezen a helyen bármi előfordulhatott. Az erdőből előporoszkált egy barna szarvas, majd egy jó darabon előttük haladt, és – ebben mind egyetértettek – kivételes intelligenciáról árulkodó pillantásokat vetett feléjük a válla felett. Ám ha tudott is beszélni, egyelőre nem volt hajlandó megszólítani őket. Megpróbálták követni – Talán el akar vezetni minket valahová? Lehet, hogy Parázs és Zsarátnok hírvivője? –, de aztán pontosan úgy, olyan szökkenésekkel távozott, ahogyan bármelyik közönséges, nem varázsszarvas tette volna. Josh egy olyan varázslatot gyakorolt, amely a távolból kiegyenesítette Anaïs hajfürtjeit. A lány újra meg újra bosszúsan körülnézett, de nem sikerült kiszúrnia, ki hecceli. Janet

belekarolt Quentinbe és Eliotba, és rávette őket, hogy szökdécselve együtt elénekeljék a Mindig a sárga úton című dalocskát az Ózból. Quentin nem vehette biztosra, de úgy vélte, Eliot egész nap nem ivott egy kortyot sem. Mégis mikor történt ilyesmi utoljára? Az erdő mintha sosem akart volna véget érni. A nap helyenként elég hosszú ideig előbújt, hogy a fák ágain átszűrödve hosszú, poros fénypászmákat vessen a földre, azután újra eltűnt. – Ez jó – jelentette ki Penny, és körülnézett. A szeme fátyolosan csillogott. Láthatólag belépett a bizonyosság elragadtatott bódulatába. – Nagyon jók az előérzeteim. Szerintem helyes, hogy erre jöttünk. Erre kellett jönnünk. Janet a szemét forgatta. – Mit gondolsz, Q? – kérdezte Penny. – Te is úgy érzed, hogy helyes az irány? Anélkül, hogy tudta volna, miként történt, Quentin arra eszmélt, hogy az ökle nekicsapódik Penny gagyi pólójának, és lepattan róla. Penny többet nyomott, mint amire számított, de Quentinnek még így is sikerült kibillentenie őt az egyensúlyából, és hátralökni, hogy a feje nekicsapódjon egy fenyőfa nyirkos törzsének. – Te nem szólsz hozzám! – sziszegte Quentin visszafojtott hangon. – Értve vagyok? Nem szólítasz meg közvetlenül, és nem beszélsz velem. Soha többé. Világos? – Én nem akarok bunyózni veled – felelte Penny. – Az Órák Úrnője pontosan ezt akarja…

– Nem hallottad, mit mondtam az imént? – Quentin ismét a fához csapta Penny fejét, ezúttal keményebben. Valaki a nevén szólította. – Te gennyes kis hájcsimbók! Nem hallottad, baszd meg? Mondd, melyik része nem volt világos? Hah? Majd elsétált anélkül, hogy választ várt volna. Érezte: jobb lesz, ha Fillory mielőbb tesz róla, hogy valamiért harcolhasson, különben teljesen elveszti a fejét. Az újdonság, hogy ténylegesen, testi valójukban itt lehettek Filloryban, kezdte elveszíteni a varázsát. Az eddigiek dacára egyre erősödött bennük az általános rosszkedv, az elromlott piknikhangulat. Valahányszor egy kismadár pár másodpercnél tovább gubbasztott felettük egy ágon, Josh kijelentette: „Na, ő lesz az”, vagy: „Szerintem mondani szeretne nekünk valamit.” Végül pedig: „Hé, seggfejkém, húzzál el innen, amíg szépen mondom! Oké, köszi!” – Legalább az Órák Úrnője még nem mutatkozott – jegyezte meg Eliot. – Már ha a múltkor ő volt az egyáltalán – tette hozzá Josh. – Elvileg az első könyvben elkapták, nem? Hát akkor… – Ja, tudom. – Eliot összeszedett egy marék makkot, és menet közben a fatörzseket dobálta velük. – De valami nem stimmel itt. Nem igazán értem, az a nimfa miért nem untatott minket Parázzsal és Zsarátnokkal. A könyvekben mindig úgy nyomulnak velük. – Ha még mindig tart a háború a kosok és az Órák Úrnője között, akkor haladéktalanul meg kell találnunk Parázst és Zsarátnokot – jelentette ki Alice.

– Ja, persze – bólintott Janet gúnyosan, és az ujjaival idézőjeleket utánzott. – Haladéktalanul. – Ha a maguk oldalán akarnak tudni minket, majd ők megkeresnek – zsolozsmázta Penny. – Emiatt nem kell aggódnunk. Senki nem válaszolt neki. Kezdett egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy Pennynél megváltozott tudatállapotot idézett elő a nimfával való találkozás. Ő így kezelte a Fillory-kalandot. Megtapasztalt egy átalakulást, és teljesen átkapcsolt egy kosztümös reneszánszvásár-szerepjáték üzemmódjába. – Vigyázz, vigyázz! – bődült el Richard. Csaknem túl későn eszméltek fel a puha talajon dübörgő paták zajára. A következő pillanatban egy teljes sebességgel száguldó, két vágtató ló repítette hintó süvített el mellettük, mire ők szétrebbentek a fák közé az út két oldalán. A kocsi zárt utastere sötét volt, az oldalán mintha egy címerpajzs díszelgett volna, amelyet nemrégen feketével átfestettek. A fogathajtó fekete köpönyegbe burkolózott. A férfi – vagy nő?; lehetetlen volt ennyi alapján eldönteni – jelzett a lovaknak, mire lelassítottak, majd végül meg is álltak jó százméternyire előttük az úton. – Csonyolódik a belekmény 52 – jelentette ki Eliot fapofával. Már átkozottul ideje volt, hogy történjen végre valami. Quentin, Janet és Anaïs bátran megindultak feléje, azon versengve, hogy melyikük lesz az a rettenthetetlen, bátor hős, aki továbblendíti az eseményeket. Jelen elmeállapotában Quentin teljesen késznek érezte magát, hogy egyenesen odamasírozzon, és bekopogjon a kocsi ajtaján, ám végül azon

kapta magát, hogy pár méternyire tőle megtorpan. Ahogy a többiek is. A fekete fogat elég baljóslatúan, sőt, fenyegetően festett. A kocsi belsejéből elfojtott hang szűrődött ki. – Ők hordozzák a Kürtöket? A kérdést egyértelműen nem hozzájuk, hanem a kocsishoz intézték, aki előnyösebb helyzetből szemlélhette az eseményeket. Ha a hajtó felelt is, ők nem hallották. – Nálatok vannak a Kürtök? – Ez a hang már erőteljesebben és tisztábban csengett. Az előőrs tagjainak összevillant a tekintetük. – Hogy érted, hogy Kürtök? – kiáltotta Janet. – Nem vagyunk idevalósiak. Ez nevetséges. Mintha Valahásszal53 beszélgettek volna. – A Bikát szolgáljátok? – A hang most metszőbbnek hatott, magas, izgatott, fülsértő felhangokkal. – Ki az a Bika? – kérdezte Quentin hangosan és lassan, tagoltan, mintha olyasvalakihez beszélne, aki nem ért a nyelvükön, vagy egy kissé retardált. A Plover-könyvekben nem szerepelt semmiféle Bika, szóval…? – Mi csak látogatóba jöttünk hozzátok. Nem szolgáljuk a Bikát, és ami azt illeti, senki mást sem! – Nem süketek, Quentin! – szólt rá Janet. Hosszú csend következett. Az egyik ló felnyihogott; mindkét pára fekete volt, akárcsak a lószerszámok, és minden más is. Az első hang alig hallhatóan mondott valamit. – Tessék? – Quentin közelebb lépett.

Nagy csattanással kivágódott egy csapóajtó a kocsi tetején. Úgy hangzott, akár valami puskalövés. Egy apró, kifejezéstelen fej, alatta pedig egy hosszú, zöld, rovartorzó bukkant elő odabentről – csak valami imádkozósáska-szerűség lehetett, de groteszk módon legalább emberi méretűre nőtt. Olyan véznának tűnt, és annyira sok hosszú, smaragdzöld lába meg kecses, ostorszerű csápja volt, hogy Quentin először észre sem vette, hogy egy zöld vesszővel felajzott zöld íjat tart a végtagjai közt. – Basszus! – vakkantotta Quentin reflexszerűen. Elcsuklott a hangja. Túl közel állt, és nem maradt ideje elfutni. Vadul összerándult, és a földre zuhant. Abban a pillanatban, hogy a sáska lőtt, a lovak is nekilódultak, akár a nyíl. A csapóajtó nagy csattanással visszacsapódott a helyére. A fogat porfelhőt kavart, és ágdarabkák repkedtek a nyomában. A kocsi kerekei szépen beleilleszkedtek az út két barázdájába. Amikor Quentin újra fel mert nézni, Penny magasodott fölé. Egyik kezében a nyílvesszőt tartotta. Bizonyára valami varázsigét használt – francba a fillorys Körülményekkel –, amivel felgyorsította a reflexeit, és elkapta röptében. Máskülönben alighanem szépen felnyársalta volna Quentin veséjét. A többiek odaszállingóztak melléjük, és együtt nézték, amint a hintó tovarobog, és eltűnik a távolban. – Várj! – szólt utána Josh gúnyosan. – Állj meg! – Jesszusom, Penny! – hüledezett Janet. – Szép fogás! Mi az, most majd ővele is összebújik? – füstölgött Quentin magában. Zihálva meredt a Penny kezében lévő nyílvesszőre.

Majdnem egyméteres volt, fekete és sárga tollakkal, akár egy lódarázs. A csúcsához két mérges, szakállas végű, kunkorodó acéltüske csatlakozott. Még arra se maradt ideje, hogy igazán pánikba essen. Bizonytalanul teleszívta a tüdejét. – Csak ennyit tudtok? – kiáltotta a távolba vesző kocsi után megkésett poénkodásul. Lassan feltápászkodott. A térde alig akart engedelmeskedni, és kocsonyaként remegett. Penny megfordult, és furcsa gesztusként felkínálta neki a vesszőt. Quentin mérgesen felhorkantott, lesöpörte a levéltörmeléket a tenyeréről, és faképnél hagyta. Nem akarta, hogy Penny lássa, mennyire reszket. Amúgy is valószínűleg mellé lőtt volna. – Hű! – kerekedett el Janet szeme. – Ez aztán ádáz egy rovar volt. Lassan telt-múlt a nap. Az égből sápadt fény szivárgott, és a délutánból is elszivárgott minden móka. Senki nem akarta beismerni, hogy mennyire meg van rémülve, így aztán az egyetlen szóba jöhető lehetőséget választották: inkább ingerlékenyek lettek. Tudták: ha nem térnek vissza rövidesen, akkor találniuk kell egy megfelelő helyet az erdőben, ahol tábort üthetnek éjszakára, ami talán nem is ígérkezett olyan remek ötletnek, amennyiben bármikor óriás rovarok lövöldözhetnek rájuk. Egyikük sem értett eléggé az orvoslásban használatos varázsláshoz, hogy biztonságosan ellásson egy szakállas nyílvessző ütötte hasi sebet. Csak álltak ott a poros

földúton, és vitatkoztak. Lehet, hogy végül mégiscsak jobb lenne visszamenniük Buffalóba, ahol beszerezhetünk néhány kevlárpajzsot? Penny sem kaphat el akárhány nyílvesszőt. A kevlár képes egyáltalán megállítani egy nyilat? És egyáltalán, miféle politikai helyzetbe csöppentek? Rovarok és bikák, nimfák és boszorkányok – vajon kik állnak a jó oldalon, és kik a rosszfiúk? Immár minden sokkal kevésbé tűnt szórakoztatónak, és sokkal nehézkesebbnek látszott, mint amire eredetileg számítottak. Quentin idegei pattanásig feszültek, és újra meg újra megérintette a pulóvere alatt a hasfalán azt a pontot, ahová a nyílvessző fúródhatott volna. Mi az, akkor most már az emlősök harcolnak a rovarok ellen? De akkor egy imádkozó sáska miért küzdene egy bikáért? A vízi nimfa azt mondta, ez itt nem a mi háborúnk. Talán lehet ebben némi igaza. Quentin vadonatúj, betöretlen túrabakancsa csúnyán kikészítette a lábát. Elmulasztotta megszárítani a lábfejét, amelyet korábban megmerített a patakban, most pedig forrón égett, felhólyagosodott és teljesen bepállott. Elképzelte, amint fájdalmas gombaspórák telepszenek meg és hajtanak fonalakat a lábujjai között, a nyirkos, meleg táptalajon, az eleven húsában. Azon töprengett, vajon mennyit jöhettek már. Nagyjából harminc órája nem aludt. Penny és Anaïs mindketten hajthatatlanul ellenezték a visszafordulást. – Mi lett volna, ha a Chatwin gyerekek is visszafordulnak? – érvelt Penny. – Most már mi is részei vagyunk egy történetnek. Elolvasta egyáltalán bárki azokat a könyveket? Ez itt az erőpróba, a nehézség, amit ha kiállunk, annak később

bőségesen meglesz a jutalma. Csak át kell vészelnünk valahogy. És nem azért mondom, de kik itt a jófiúk? Hát mi vagyunk! És a jófiúk mindig életben maradnak. – Ébredj már fel! – csattant fel Alice. – Ez nem egy hülye sztori! Hanem egyik szarság a másik után! Valaki meg is halhatott volna az imént! – Nyilvánvalóan Quentinre célzott, de nem akarta hangosan kimondani a nevét. – Talán Helen Chatwinnek volt igaza – szólalt meg Richard. – Talán tényleg nem volna szabad itt lennünk. – Tényleg nem értitek, ugye? – meresztette rájuk a szemét Janet. – Ennek így kell lennie: eleinte minden zavaros. A szitu majd csak idővel kezd tisztázódni. Nekünk meg addig csak nyomulnunk kell tovább. Összeszedegetni az infómorzsákat. Ha most lelépünk, hogy később folytassuk, lehet, hogy addigra ötszáz év eltelik, és kezdhetjük az egészet a legelejéről. Quentin egyik lányról a másikra nézett: Alice okos és szkeptikus volt, Janet csupa lelkes tettvágy és meggondolatlanság. Anaïshoz fordult, hogy megkérdezze tőle, szerinte milyen sokat mentek eddig, arra a homályos elgondolásra támaszkodva, hogy egy európai lány talán pontosabban becsüli fel a távolságot, mint egy rakás amerikai, amikor észrevette, hogy a csapatból ő az egyetlen, aki nem az erdőt bámulja tőlük jobbra. A sötétbe vesző fák között, velük párhuzamosan, talán a legkülönösebb dolog haladt el mellettük, amit Quentin valaha látott. Egy fiatal nyírfa hosszú léptekkel tört előre az erdőben. A törzse a talajtól egyméternyire villásan kétfelé ágazott, és két lábat formált, amelyeken merev, megfontolt léptekkel haladt

előre. Olyan karcsú volt, hogy nehezen tudták nyomon követni a félhomályban, ám fehér kérge kiviláglott a környező sötét törzsek közül. Vékony felső ágai neki-nekicsapódtak a fák lombjának, amelyek mellett elnyomakodott. Inkább tűnt gépnek vagy zsinórbábfigurának, mint eleven lénynek. Quentin azon töprengett, vajon hogy képes megőrizni az egyensúlyát. – Szent szar! – hüledezett Josh. Szó nélkül utánaeredtek. A fa nem üdvözölte őket, de egy pillanatra feléjük fordította ágas-bogas koronáját, azt a benyomást keltve, mintha a nem is létező válla felett sandított volna hátra rájuk. A nyugodt csendben ténylegesen hallották, amint nyikorogva hajlong, akár egy hintaszék. Quentinnek az a határozott benyomása támadt, hogy rájuk se hederít. Miután a bűvös álmélkodásuk az első öt percben lecsengett, kezdett közösségileg egyre kínosabbá válni, hogy így, ilyen látványosan és arcátlanul követik a fa-lélek-akármit, csakhogy az továbbra sem akart tudomást venni róluk, ők pedig nem szándékoztak ennyiben hagyni a dolgot. Egységes csoportként, együttesen ráakaszkodtak. Talán ez a micsoda majd segít, hogy képbe kerüljünk – gondolta Quentin. Mármint, ha nem fordul meg, és nem ver mindannyiunkat péppé az ágaival. Janet éberen figyelte Pennyt, és mindig lepisszegte, valahányszor úgy festett, mintha mondani akarna valamit. – Hadd tegye meg ő az első lépést! – suttogta neki. – Öcsém, ezt a csodabogarat! – ámuldozott Josh. – Mi ez az izé egyáltalán? – Ez egy driád, te idióta! – Én azt hittem, azok falányok.

– Elvileg szexi lányfák – felelte Josh siránkozva. – Én meg azt hittem, a driádok tölgyfák – szállt be Alice az eszmecserébe. – De ez nyír. – Miből gondoljátok, hogy nem lány? – Akármi is ez – mormolta Josh a bajusza alatt –, aranyat ér. Kibaszott facsávó, öcsém. Én mondom, ez egy kurva kincsesbánya! A fa elég gyorsan lépkedett, csaknem szökellt ruganyos, térd nélküli lábain, addig-addig, hogy rövidesen át kellett váltaniuk könnyed ügetésre, hogy tartani tudják vele a tempót. Amikor pedig már teljesen úgy festett, hogy vagy végleg elveszítik az eddigi egyetlen ígéretes nyomot, amit követhetnek, vagy át kell váltaniuk egy minden méltóságukon aluli üldözéses jelenetbe, teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy merre is tart.

BUKSIBUNDA Tíz perccel később Quentin már egy bokszban ült, egy gyéren megvilágított bárban, egy korsó érintetlen sörrel maga előtt az asztalon. Noha egész váratlanul érte, igazán szerencsésnek érezte ezt a fordulatot. Bár, kocsmafülke, sör. Olyan helyzet volt ez, amelyben végre tudta, mit kezdjen magával, akármilyen világba került is. Ha vágyott egyáltalán bármire, amióta otthagyta Varázskaput, hát ez volt az. A többiek előtt is ugyanolyan korsók pihentek. Késő délutánra járt, fél hat lehetett, legalábbis Quentin így saccolta, de hát, honnan tudhatta volna pontosan? Egyáltalán huszonnégy órásak itt a napok? Miért is kellene épp annyinak lenniük? Annak ellenére, hogy Penny ragaszkodott hozzá, hogy a fa vezette őket ide, egészen nyilvánvalónak tűnt, hogy maguktól is ugyanúgy megtalálták volna az ivót. Egy sötét színű, alacsony tetejű gerendaház volt, odakint két félholdat ábrázoló cégérrel; egy kicsiny, remekbe szabott rugós szerkezetnek köszönhetően a két holdacska forogni kezdett egymás körül, mihelyt feltámadt a szél. A kunyhót egy alacsony, az erdő talajából előbukkanó dombocska támasztotta meg hátulról; sőt, szinte olybá tűnt, mintha egyenesen abból nőtt volna ki. Ahogy a lengőajtókon át óvatosan benyomultak a fogadóba, egy olyan helyiségben találták magukat, amely simán elmehetett volna a gyarmati Amerikát bemutató múzeumi kiállítás egyik korabeli termének: egy hosszú, keskeny kocsma volt az egyik fal mentén húzódó bárpulttal. Quentint a Historick

Olde Innes történelmi fogadóra emlékeztette, amelyet még otthon járt végig, amikor meglátogatta a szüleit Chestertonban. A többi boksz közül csupán az egyik volt foglalt: egy magas, fehér hajú öregember, egy széles arccsontú, talán a harmincas éveiben járó nő és egy komoly kislány – egy család? – üldögélt ott. Nyilvánvalóan helybéliek. Egy hang nélkül, egyenes háttal ültek, vészjóslóan meredtek az előttük álló üres csészékre és tányérokra. A kislánynak hatalmas mandulaszeme volt, és a tekintete arról árulkodott, hogy az élet kegyetlensége és hányattatásai ilyen fiatalon sem voltak ismeretlenek előtte. A sétáló nyírfa eltűnt, feltehetőleg az egyik hátsó helyiségben. A csapos különös, ódivatú egyenruhát hordott: fekete felöltőt sok-sok rézgombbal, olyasmit, amit egy Edward korabeli rendőrtiszt is viselhetett volna. Keskeny, unott képét sűrű, fekete, félnapos borosta borította. Lassan, a csaposokra emberemlékezet óta jellemző stílusban törölgette a félliteres üvegkorsókat egy fehér konyharuhával. Egyébiránt a helyiségben nem volt más, leszámítva egy sötét mellényt viselő, nagy barna medvét, amely ernyedten ücsörgött egy masszív karosszékben az egyik sarokban. Nem lehetett eldönteni, hogy vajon eszméleténél van-e, vagy sem. Richard magával hozott több tucat apró aranytallért annak reményében, hogy egyfajta egyetemes, interdimenzionális fizetőeszközként szolgálhatnak majd. A kocsmáros minden megjegyzés nélkül elvett egyet, szakértően méregette a súlyát a tenyerében, majd visszatért egy maréknyi váltópénzzel: négy horpadt, girbegurba érmével, amelyekre válogatott arcokat és állatok képét verték. Kettőn közülük két különböző, számukra

olvashatatlan írással valami mottóféleség állt; a harmadik meg egy viharvert, ezerkilencszázharminchatos évjáratú mexikói pezó volt; a negyedikről pedig kiderült, hogy egy Megsértődni tilos! társasjáték műanyag jelzőfigurája. A csapos nekilátott, hogy pár fedeles ónkupát megtöltsön sörrel. Josh habozva meredt a saját italára, és finnyásan beleszimatolt. Olyan nyugtalanul ficergett, akár egy kisiskolás. – Idd csak meg! – sziszegett rá Quentin ingerülten. Istenem, az emberek néha akkora lúzerek tudnak lenni! Felemelte a saját söröskorsóját. – Egészségünkre! Alaposan megforgatta a kortyot a szájában. Keserű, szénsavas, alkoholtartalmú ital volt, és igen, határozottan sörféleség. Elárasztotta önbizalommal és megújult céltudatossággal. Korábban kissé be volt rezelve, de fura módon ettől – és persze a seritaltól – most csodásan összpontosítani tudta az elméjét. Quentin Richarddal, Joshsal és Anaïsszal osztozott a fülkén – sikeresen elkerülte, hogy akár Alice vagy Janet, akár Penny mellé kelljen ülnie –, és többszörös oldalra vetett pillantást váltottak egymással a habzó korsójuk felett. Jó messzire jutottak onnan, ahonnan reggel elindultak. – Nem hinném, hogy az egy kitömött medve! – suttogta Josh izgatottan. – Szerintem igazi! – Hívjuk meg egy sörre! – javasolta Quentin. – Szerintem alszik. Meg amúgy sem tűnik túl barátságosnak. – A sör ezen is segíthet – felelte Quentin. Kissé kapatosnak érezte magát. – Lehet, hogy ő lesz a következő nyomra vezető jel. Ha ez egy beszélő nedű, izé, medve54, akkor egyébként meg, izé, cseveghetnénk vele.

– Mégis miről? Quentin megvonta a vállát, és ivott még egy kortyot. – Hát, csak hogy kipuhatoljuk, mi újság errefelé. Miért, mit csinálunk itt, ha nem ezt? Richard és Anaïs hozzá sem értek a saját italukhoz. Quentin újra kortyolt egy jó nagyot, csak hogy bosszantsa őket. – Biztosra játszunk, azt csináljuk – szögezte le Richard. – Ez szigorúan csak egy felderítő út. Kerülnünk kell minden felesleges érintkezést. – Csak szívatsz, ugye? Itt vagyunk Filloryban, és te nem akarsz szóba állni senkivel? – A legkevésbé sem. – Richard teljesen döbbentnek tűnt; mintha a puszta ötlet is sokkolta volna. – Kapcsolatba léptünk a létezés egy másik dimenziójával. Miért, ez tán nem elég neked? – Ami azt illeti, nem. Ma délután egy óriási imádkozó sáska ki akart nyírni, és én szeretném tudni, hogy miért. Fillory egyelőre még nem hozta meg Quentinnek azt az enyhülést, amire számított. Még nem ért véget a boldogtalansága. És eltökélte: átkozott legyen, ha anélkül távozik, hogy megkapná, amit akar. Valahol odakint itt várt rá a megkönnyebbülés, tudta és érezte: egyszerűen csak mélyebbre kellett hatolnia, és nem állt szándékában hagyni, hogy Richard hátráltassa vagy megakadályozza ebben. Változtatnia kellett a terven, ki kellett szakadnia a földi élettörténetéből, ami nem haladt valami fényesen, és be kellett lépnie a Fillory-sztoriba, amely kifejezhetetlenül nagyobb előnyökkel kecsegtetett. Mindenesetre, amilyen hangulatban volt, Quentin hajlandó lett

volna bármilyen álláspontra helyezkedni, bármilyen témában, bárkivel szemben, ha vitát kezdeményezhet vele. – Hé, csapos! – szólt oda Quentin a kocsmárosnak, a kelleténél valamivel hangosabban. Utólag meggondolva, felvett egy vaskos vadnyugati hanghordozást is. Ha jólesik, hát csak rajta, vedd lazára, és ne fogd vissza magad! A sör felé billentette a hüvelykujját. – Vigyé’ mán még egy ilyet a bár’tomnak oda a sarokba! Egy bár ott a bárban?!55 Roppant elmés, mondhatom. A szomszédos kocsmafülkében Eliot, Alice, Janet és Penny mind egyszerre fordultak felé, és döbbenten meredtek rá. Az egyenruhás fickó viszont csak fáradtan biccentett. Mint kiderült, a medve csak barackpálinkát ivott, amelyet finom, gyűszűnyi pohárkából szürcsölt. A méreteit tekintve Quentin úgy tippelte, többé-kevésbé korlátlan mennyiséget képes lenne felhörpinteni belőle. Két-három kupica után négy lábra ereszkedett, és odaballagott, hogy csatlakozzon hozzájuk. Közben magával vonszolta vaskos karosszéket, a teremben lévő egyetlen olyan bútordarabot, amely elbírta a súlyát: egyszerűen beleakasztotta a karmait a szék erősen viharvert kárpitozásába, és húzni kezdte maga után. Túlságosan nagynak tűnt ahhoz, hogy egy ilyen zárt és szűkös térben szabadon mozoghasson. A medvét úgy hívták: Buksibunda, és a nevéhez híven egy roppant szerény és visszafogott jószág volt. – Barna medve vagyok, ami a fekete medvénél termetesebb faj ugyan, de jóval kisebb, mint a hatalmas grizzly, azaz a szürke medve, habár valójában az is csak a barna medve egyik alfaja –

magyarázta mélynyomószerű basszus hangján. Buksibunda újra meg újra elismételte, hogy ő feleakkora sincs, mint egyikmásik azok közül a fenséges grizzlymedvék közül. – De nem csak arról van szó, hogy ki a legnagyobb medve – jegyezte meg Quentin. Úgy érezte, egész szépen megy a haverkodás. Maga sem igazán tudta pontosan, hogy mit is akar a medvétől, de mindenesetre úgy tűnt, jó úton halad. Épp Richard sörét itta, minthogy a sajátjával már végzett. – Nem csak a méret számít. Van más módja is annak, hogy belevaló medve legyél. Buksibunda lelkesen bólogatott. – Ó, igen! Ó, igen! Én jó medve vagyok. Sosem akartam azt mondani, hogy rossz medve lennék. Igen, rendes medve vagyok. Tiszteletben tartom mások területeit. Tisztelettudó vagyok. – Buksibunda rémisztően hatalmas mancsa súlyosan az asztalra hullt. Egészen közel nyomta sötét pofáját Quentin orrához. – Nagyon. Tisztelettudó. Medve. Vagyok. A többiek feltűnően hallgattak vagy egymás között beszélgettek, hűen játszották a szerepüket, miszerint nincsenek is tudatában, hogy Quentin egy részeg, bűvös medvével beszélget. Richard már az elején odébb iszkolt, gyorsan helyet cserélt a mindig bátor és bevállalós Janettel. Josh és Anaïs összehúzták magukat, és úgy festettek, mint akik csapdába estek. Ha Buksibundának ebből bármi is feltűnt, a jelek szerint nem zavarta a dolog. Quentin megértette, hogy a viselkedésével a többiek nagy részét általános komfortzónájukon kívülre sodorta. A szeme sarkából látta, hogy Eliot próbál figyelmeztető pillantásokat

lövellni felé a másik asztaltól, de oda sem nézett. Egyszerűen nem érdekelte. Úgy érezte, addig kell ütnie a vasat, amíg meleg; nem mert leállni. Ez itt az ő játszmája volt, és ő derekasan bele is vetette magát – és szándékában állt teljesen végigjátszani, méghozzá a saját szája íze szerint. Mindenki más eldönthette, hogy csatlakozik-e hozzá, vagy a gombbal visszarepíti a beszari valagát Pottyan-Városba. Nem mintha olyan nagyon könnyű lett volna a dolga. Buksibunda érdeklődési köre fojtogatóan szűknek bizonyult, a kérdéses területeken azonban mérhetetlenül mélységesnek mutatkozott a tudása. Quentin homályosan még mindig emlékezett, milyen volt vadlúdként létezni, milyen lézerélesen tudott figyelni a légáramlatokra és az édesvízi zöld növényzetre, most pedig ráébredt, hogy a szíve mélyén valószínűleg minden állat elviselhetetlenül unalmas és fárasztó. Téli álmot alvó emlősként Buksibunda egy laikus tudását messze meghaladó jártasságról tett tanúbizonyságot például barlangi geológiából. És ha a mézről esett szó, ő vált a legkifinomultabb, legképzettebb ínyenccé. Quentin azt is gyorsan megtanulta, hogy jobban jár, ha eltereli a beszélgetést a gesztenyékről. – Na szóval… – szakított félbe Quentin kereken egy kisebb értekezést a tanulékony krajnai mézelő méhek (Apis mellifera carnica), valamint a hozzájuk képest némileg ingerlékenyebb német mézelő méhek (Apis mellifera mellifera, más néven a fekete európai méhek) csípési szokásairól. – Csak hogy tisztázzuk, ez itt, ahol most vagyunk, Fillory, ugye? A kiselőadás félbeszakadt. Buksibunda széles homloka ráncba szaladt a vastag subája alatt, amivel az emberi megrökönyödés

élénk megfelelőjét sikerült előadnia. – Tessék, Quentin? – Ez a hely, ahol itt és most vagyunk – ismételte Quentin. – Fillorynak hívják, ugye? Eltelt egy hosszú, néma pillanat. Buksibunda füle megrándult. Lehetetlenül cuki, kerek, bolyhos plüssmackófüle volt. – Fillory – lassan, óvatosan mondta ki. – Ezt a szót már hallottam. – Az óriási medve válasza úgy hangzott, mint egy kisdiák felelése a táblánál, aki tétovázik, milyen választ adjon, nem tudván eldönteni, hogy beugratós-e a kérdés. – És ez itt az? Mi most Filloryban vagyunk? – Azt hiszem… lehet, hogy… egykor így hívták. – Szóval, akkor most hogy hívjátok? – unszolta Quentin. – Nem. Nem. Várj! – Buksibunda csendet kérve felemelte az egyik mancsát, és Quentinbe belehasított némi sajnálat. Ez a szőrös, böszme behemót tényleg gondolkozni próbál a kedvemért. – Igen, ez az. Ez Fillory. Vagy Loria? Ez Loria lenne? – Fillorynak kell lennie – szólt közbe Penny, áthajolva a másik asztal mellől. – Loria a gonosz ország. A keleti hegység túlsó oldalán. Nem mintha egyformák lennének. Hogy lehetséges, hogy nem tudod, hol élsz? A medve még mindig tanácstalanul ingatta böhöm, busa fejét. – Azt hiszem, Fillory valahol máshol van – jelentette ki. – De ez itt határozottan nem Loria – makacskodott Penny. – Bakker, ki itt a beszélő medve? – csattant fel Quentin. – Te? Te vagy a kurva beszélő medve? Nem? Oké, akkor fogd be! Odakint a nap már lenyugodott, és időközben más lények is kezdtek beszállingózni a bárba. Három hód szürcsölt egy közös

tányérból egy kerek kávézóasztalnál, egy kövér, zöld tücsök társaságában, aki mintha furcsán riadókészültségben lett volna. Az egyik sarokban egy fehér bakkecske ült egymaga, és valami halványsárga színű, fehérbornak tűnő italt lefetyelt egy lapos tálból. A bárpultnál egy karcsú, szégyenlős kinézetű férfi ült, akinek szőke haja alól szarvak meredeztek. Kerek szemüveget viselt, és a teste alsó felét sűrű, bozontos szőr borította. Az egész jelenet álomszerűnek hatott, mintha egy Chagall-festmény kelt volna életre. Quentin futólag megállapította, milyen felkavaróan hat rá ennek a kecskelábú embernek a látványa. Hátrafelé hajló térdei a rokkantakra és a torzszülöttekre emlékeztették. Ahogy az ivó lassan megtelt, a néma család egy emberként kelt fel az asztalától, és egymás után kicsoszogtak a kocsmafülkéjükből, továbbra is komoly és ünnepélyes ábrázattal. Vajon hová mehetnek? – tűnődött Quentin. Nyomát sem látta falunak a közelben. Kezdett későre járni, és azon töprengett, vajon milyen hosszú séta várhat rájuk. Elképzelte őket, amint a poros, barázdás földúton kutyagolnak a holdfényben, a kislány a keskeny vállú apja nyakában, majd később, amikor már ahhoz is túlságosan fáradt, hogy üljön, álomittasan a férfi kabátjára csorgatja a nyálát. Lehangolta a komolyságuk. Úgy érezte magát miattuk, akár valami felfuvalkodott turista, aki részegen hangoskodik, nem egy mesekönyvben, hanem – és ezt folyton elfelejtette – az ő országukban: egy igazi birodalomban, benne igazi, valóságos népekkel. Vagy talán mégsem? Nem kellene utánuk szaladnom? Miféle titkokat visznek vajon magukkal? Amikor a szép arccsontú

nő az ajtókilincs felé nyúlt, Quentin észrevette, hogy a jobb karja könyöktől lefelé hiányzik. Egy újabb kör snapsz és a Buksibundával folytatott sziporkázó csipkelődés után egyszer csak előbukkant a kis nyírfacsemete – aki eddig ki tudja, hol rejtőzött – gubancos gyökerekben végződő lábakkal, amelyeken még most is csüngtek itt-ott földrögök, utat tört magának feléjük a teremben. – Farvel vagyok – mutatkozott be kedélyesen. A csehó teljes fényében csak még különösebben festett. Szó szerint botfigura volt. Akadtak beszélő fák a Fillorykönyvekben, Plover azonban sosem adott pontos leírást a kinézetükről. Farvel egy vízszintes vágásnak tűnő résen át beszélt hozzájuk, egy olyan V alakú éken keresztül, amelyet akár egyetlen fejszecsapás is hagyhatott volna a kérgében. A többi vonását libegő, zöld levélkékkel teli vékony ágacskák adták, amelyek nagyjából kirajzolták két szem és egy orr vázlatos körvonalát. Úgy festett, akár egy kelta Zöld Emberfaragás egy régi templomban, azzal a különbséggel, hogy az ő lapos kis szája komikusan fanyar arckifejezést kölcsönzött neki. – Kérlek, bocsássátok meg nekem az iménti udvariatlanságomat! Úgy meg voltam hökkenve. Tudjátok, nagyon ritkán lehet más földekről érkezett vándorokat látni errefelé. – Hozott magának egy bárszéket, majd többé-kevésbé ülésbe görbítette magát. Közben egy kicsit maga is úgy festett, mint valami ülőalkalmatosság. – Szóval mi járatban erre, emberfiú? Na, végre! Indul a mandula. Jöhet a következő lépés.

– Ó, hát nem is tudom – kezdte Quentin, mellékesen átvetve a karját a boksz háttámláján. Nyilvánvalóan kezdett egyre inkább úgy kitűnni a többiek közül, mint a csapat kijelölt képviselője és természetes ismerkedési szakértője, avagy harmadik típusú találkozások specialistája. A csapos is csatlakozott hozzájuk, miután felváltotta a pult mögött egy sunyi képű, komor és méltóságteljes kinézetű csimpánz. – Azt hiszem, főként a kíváncsiság. Találtunk egy gombot, amellyel ide-oda utazhatunk a világok között. Meg amúgy is, épp nem volt semmi különösebb dolgunk a Földön, úgyhogy egyszerűen csak… idejöttünk körülnézni, hogy mi a helyzet errefelé. Meg ilyesmi. Még így, félig részegen is érezte, hogy ez sokkal bénábbnak hangzott, mint remélte. Még Janet is aggódó pillantásokat vetett rá. Te jó ég, remélem, Alice nem hallotta. Erőtlenül elmosolyodott, és próbálta tovább játszani a laza gyereket. Közben azt kívánta, bár ne ivott volna ilyen sok sört ennyire üres gyomorra és ilyen kialvatlanul. – Hogyne, hogyne… – felelte Farvel nyájasan. – És, mit láttatok eddig? A csapos rezzenéstelen tekintettel figyelte Quentint. Fordítva ült egy nádszéken, és a kezével a szék háttámlájára könyökölt. – Hát összefutottunk egy vízi nimfával, aki adott nekünk egy kürtöt. Egy varázskürtöt, asszem. Azután egy rovar… egy lovas kocsiban száguldozó ízeltlábú, szerintem imádkozó sáska lehetett… rám lőtt, és a nyílvessző majdnem eltalált. Tudta: valószínűleg tanácsosabb lenne kevesebbet elárulnia, és inkább titokban tartania a részleteket – de mégis, melyik részt kellett volna kihagynia? Hogy kell kikövetkeztetni az ilyesmit?

Attól a gyötrelemtől, ahogy megpróbált lépést tartani Buksibunda szövegével, mostanra már korántsem vágott az esze olyan élesen. Farvel azonban egyáltalán nem tűnt csalódottnak, csak együtt érzően bólintott. A csimpánz előjött a pult mögül, és egy meggyújtott gyertyát helyezett az asztalra, meg újabb korsó italokat, erre a körre ezúttal a csapos hívta meg őket. Penny újra áthajolt a fülke háttámlája felett. – Ti nem az Órák Úrnőjének dolgoztok, ugye? Mármint, titokban. Nem mintha akarnátok, csak ha, mondjuk, kénytelenek vagytok? – Jesszusom, Penny! – Josh hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Bravó! Igazán finom és elegáns megoldás! – Ajjaj! – nyögte Farvel. Feszült pillantást váltott a csapossal. – Hát, azt hiszem, végül is mondhatjuk, hogy… de nem, ilyet nem volna szabad… Jaj nekem! Jaj nekem! A lelki nyugalmából alaposan kibillentett nyírfácska a botanikai aggodalom eleven képmásaként kissé lehorgasztotta az ágacskáit, miközben vadul libegtek zöld levelei. – Szeretem, ha kerül egy csipetnyi levendula is a mézembe – jegyezte meg Buksibunda, minden apropó nélkül. – Az a legjobb, ha a méhek egy jókora levendulamező közelében építik a kaptárukat. Hátszélben, amennyiben megoldható. Ez az igazi trükkje a dolognak. Dióhéjban. Farvel a kupája köré hajlította egyik vékony gallykarját, és csurrantott egy kis sört a szájába. Miután egy ideig némán, ám szemmel láthatóan viaskodott magában, újrakezdte.

– Figyelj rám, ifjú ember – szólt Farvel. – Amit feltételeztél, igaz, bizonyos értelemben. Nem szeretjük őt, de félünk tőle. Mindenki így tesz, aki tudja, mi a jó neki. – Még nem sikerült neki lelassítania az idő folyását. Még nem. – Kipillantott a nyitott ajtón át odalátszó nyirkos, zöld alkonyi erdőre, mintha csak meg akarná nyugtatni magát, hogy még mindig megvan. – De éhezik. Olykor látjuk őt jó messziről. Kóborol az erdőben. A fák csúcsán él. Azt beszélik, elvesztette a varázspálcáját, de rövidesen újra ráakadhat, vagy készít magának egy másikat. És azután? Mi lesz utána? El tudjátok képzelni az örökké tartó naplementét? Minden és mindenki összezavarodik majd. Világos határvonalak nélkül a nappali és az éjszakai teremtmények háborúzni kezdenek majd egymással. Az erdő elpusztul. A vöröslő nap kivérzik a táj felett, amíg olyan fehér nem lesz, mint a hold. – De én azt hittem, a Boszorkány halott – szólt közbe Alice. – Úgy tudtam, a Chatwin gyerekek eltették láb alól. Szóval mégis figyelt. Hogy képes ilyen higgadt maradni a hangja? Farvel és a csapos újabb beszédes pillantást váltottak. – Hát, az sem kizárt. Akárhogyan is, jó régen történt, és mi itt elég messze vagyunk a fővárostól. De a kosok nem mutatkoztak erre már sok éve, és itt, vidéken az élet és halál kérdése nem is olyan egyértelmű. Különösen, ha boszorkányok is beleavatkoznak a dolgokba! És nemrég látták őt! – Mármint az Órák Úrnőjét? – Quentin igyekezett kézben tartani a beszélgetés fonalát. Ez az, témánál vagyunk, végre megeredt a nyelve… vagy fanedve… vagy akármije.

– Ó, igen! Buksibunda látta őt. Sovány volt, és fátyol takarta az arcát. – Mi is hallottuk őt! – kapcsolódott be lelkesen Penny. – Hallottunk egy órát ketyegni az erdőben! A medve csak meredten bámult apró, könnyes szemével a snapszospoharába. – Szóval, ez az Órák Úrnője… – folytatta Penny izgatottan. – Ez olyasféle gond, amiben, izé, tudjátok… segíthetünk nektek? Quentinre hirtelen ólmos fáradtság tört rá. A szervezetében keringő alkohol, ami eddig serkentőleg hatott, most minden figyelmeztetés nélkül saját vegyi izomorfjába csapott át, és erős nyugtatószerré vált. Ami eddig rakéta-üzemanyagként égett, vadul hajtotta, attól most besült az egész rendszer. Szó szerint rogyadozott. Az agya kezdte takarékra venni a nem létfontosságú folyamatokat. Valahol a lénye mélyén önmegsemmisítő visszaszámlálás vette kezdetét. Visszaült a helyére, és csak hagyta, hogy üvegessé révedjen a tekintete. Ez volt az a pillanat, aminek úgy fel kellett volna villanyoznia, ami valódi cselekvésre késztethette volna – a pillanat, ami felé az összes varázskapus éve vezetett. És ő csak elengedte fülét-farkát, és búskomorságba süllyedt. Mindegy, kit érdekel: ha Penny át akarja venni az irányítást, akkor mostantól legyen ez az ő show-műsora. Hiszen megkapta Alice-t, akkor miért ne lehetne övé Fillory is? Az ésszerű gondolkodás ideje egyébként is lejárt. A fa nyilvánvalóan bekapta a csalijukat, vagy ők az övét, esetleg mindkettő egyszerre. Akárhogyan is, most itt voltak, és elkezdődött a nagy kaland.

Volt idő, amikor ez jelentette az ő legszenvedélyesebb vágyálmát és reményét, amikor majd’ szétvetette volna tőle a boldogság. Annyira furcsa – gondolta szomorúan. Miért van az, hogy épp most, amikor ténylegesen megtörténik, egyszerre olyan vadnak és nemkívánatosnak érzem Fillory csábításait? Miért tűnnek most olyan otrombának és esetlennek kérges kezei? Azt hitte, ezt az érzést már rég maga mögött hagyta Brooklynban, vagy legalábbis Varázskapuban. Hogy követhetett még ide is, mind közül épp erre a helyre, álmaim birodalmába? Mégis milyen messzire kell még futnom előle? Ha Fillory is cserbenhagy, akkor nem marad semmim! Szorongás és pánik hulláma söpört rajta végig. Meg kellett szabadulnia ettől, meg kellett törnie a mintázatot! Vagy talán másról van itt szó, talán valami tényleg nem stimmel itt. Lehet, hogy ez a tompa üresség nem is bennem van, hanem Filloryban? Fáradtan kikászálódott a bokszból, útban kifelé nekidörgölőzött Buksibunda hatalmas, szőrös combjának, és felkereste a mellékhelyiséget, egy bűzös pottyantós budit. Egy pillanatra fontolóra vette, nem kéne-e beleokádnia, és talán nem is lett volna ez a legrosszabb ötlet a világon, de végül nem történt semmi. Mire visszatámolygott, Penny már át is vette a helyét. Ezért odaült Penny helyére a másik bokszba, az arcát a tenyerébe támasztotta, és rákönyökölt az asztalra. Ha legalább lenne nálunk valami jó kis ütős cucc. Jól bedrogozni Filloryban, az tényleg a legtutibb dolog volna. Eliot közben áttelepedett a bárpulthoz, és a jelek szerint beszédbe elegyedett a szarvasfickóval.

– Megmondom, mire van szüksége ennek az országnak – suttogta épp Farvel cinkosan előrehajolva az asztalnál, és a többieket is közelebb intette magához. – Királyokra és királynőkre. A Fehértornyos Kastélyban már túl régóta állnak üresen a trónok, és csak a Föld fiai és lányai foglalhatják el őket. A ti fajtátok. De meg kell értenetek… – figyelmeztette őket izgatottan –, csak a bátor és erős szívűek remélhetik, hogy elnyerik a trónt. Csak a legnemesebb szívűek. Farvel úgy festett, mint akinek menten kicsurran sűrű, ragacsos fanedvkönnye. Jesszusom, micsoda szónoklat! Quentin gyakorlatilag elszavalhatta volna neki a szövegét. Buksibunda gyászosan szellentett hármat gyors egymásutánban, három különböző hangon. – Szóval mivel járna ez pontosan? – kérdezte Josh mesterkélt kételkedéssel a hangjában. – Mármint a trónszékek elnyerése, ahogy te mondtad. Farvel kifejtette: ahhoz fel kellene keresniük egy veszedelmes romot, amit úgy hívnak, Parázs sírboltja. Valahol a kriptában ott rejtőzik egy ezüstkorona, amelyet egykor, évszázadokkal ezelőtt a nemes Martin király viselt, amikor még a Chatwinek uralkodtak. Amennyiben sikerülne felkutatniuk és visszavinniük a koronát a Fehértornyos Kastélyba, akkor ők maguk ülhetnének a trónokra – legalábbis négyen közülük –, és ők lehetnének Fillory új királyai és királynői, akik egyszer s mindenkorra véget vetnek az Órák Úrnője jelentette fenyegetésnek. Ám az nem volna egyszerű dolog. – Szóval mindenképpen szükségünk lesz erre a koronára? – kérdezte Eliot. – Máskülönben mi lenne? Nem működne a

dolog? – Viselnetek kell a koronát. Nincs más mód. De kaptok hozzá segítséget. Lesz, aki vezet és útbaigazít titeket. – Parázs sírboltja? – tápászkodott fel Quentin utolsó erőfeszítésként. – Várjunk csak egy percet! Ez azt jelenti, hogy Parázs halott? És mi a helyzet Zsarátnokkal? – Jaj, nem-nem-nem-nem! – tiltakozott Farvel nagy sietve. – Ez csupán egy név. Egy szokványos elnevezés, ami nem jelent semmit. Csupán arról van szó, hogy nagyon régen nem látta már senki Parázst ezekben a tartományokban. – Parázs, a sas? – dörmögte Buksibunda. – A kos – javította ki az egyenruhás csapos, aki most szólalt meg először. – Az egyikük. Szélesszárny volt a sas. Ő álkirály volt. – Hogyhogy nem tudod, kicsoda Parázs? – kérdezte Penny a medvétől utálkozva. – Ó, egek! – sóhajtott a nyírfa, és szomorúan az asztal felé lógatta tavaszi lombfüzéres képét. – Ne ítéld meg a medvét túl szigorúan. Meg kell értened, mi itt roppant messze élünk a fővárostól, és sokan uralkodtak vagy legalábbis próbáltak meg uralkodni ezeken a zöld dombokon azóta, hogy ti, a Föld fiai erre jártatok. A Chatwinek ezüstkora rég letűnt, és az azóta eltelt éveket kevésbé nemes anyagok fémjelzik. El sem tudjátok képzelni azt a felfordulást, amit el kellett szenvednünk. Jött Szélesszárny, a Sas, utána a Kovácsoltvas Férfi, a Liliomboszorka, a Lándzsahordozó, majd Szent Anzelm. Jött az Elveszett Bárány, majd a Legmagasabb Fa kegyetlen fosztogatásainak időszaka.

– És tudjátok, mi itt tényleg nagyon messze vagyunk a fővárostól – fejezte be a mondókáját. – És nagyon zavarba ejtő az egész. Én pedig, látjátok, csak egy nyírfa vagyok, és annak se valami nagy. Az asztalra hullt róla egyetlen levélke, egy magányos, zöld könnycsepp. – Volna egy kérdésem – szólalt meg Janet minden félsz nélkül, mint mindig. – Ha ez a korona ennyire rohadtul fontos, és Parázs meg Zsarátnok meg Amber, vagy akárki, olyan fene hatalmas, akkor miért nem mennek és szerzik meg egyszerűen ők maguk? – Ó, hát vannak bizonyos Törvények – sóhajtotta Farvel. – Tudjátok, egyszerűen nem tehetik. Léteznek magasabb Szabályok, amelyek még őrájuk is ugyanúgy érvényesek. Nektek kell visszaszereznetek a koronát. Csak ti tehetitek meg, senki más. – Mi már túl sokat éltünk – jegyezte meg a csapos morcosan, csak úgy a levegőbe. Egyébként ő is lenyűgöző hatékonysággal termelte befelé a saját portékáját. Quentinnek tulajdonképpen logikusnak tűnt az egész. Parázs és Zsarátnok eltűnik, hatalmi űr keletkezik, és ekkor megjelenik egy lázadó, az Órák Úrnője, aki visszatér abból a boszorkányos, tetszhalálszerű állapotból, amelybe a Chatwin testvérek taszították. Pennynek végül is igaza volt: tényleg kaptak egy küldetést. A szerepük világossá vált. Az egésznek volt ugyan egyfajta kiszámított, „épp kapóra jöttetek” vidámparkos jellege, mintha csak valami fantasy nyári szerepjátéktábor kalandjában

vennének részt, de végül is logikusnak tűnt a dolog. Még mindig reménykedhetett. De azért menjünk csak biztosra. – Nem szeretnék érzéketlennek vagy értetlennek tűnni – szólalt meg hangosan. – De Parázs és Zsarátnok itt a két nagyágyú, ugye? Mármint, az összes lény, vagy dolog, vagy izé, akármi közül, akiket említettél, ők a leghatalmasabbak, nem? És morálisan a legigazságosabbak, meg minden. Csak hogy tisztázzuk a dolgot! Biztos akarok lenni benne, hogy a megfelelő lóra teszünk. Vagy kosra. Tök mindegy. – Természetesen! Botorság volna másképp gondolni! Farvel csendre intette, és aggódva sandított a hódok asztala felé, akik látszólag rájuk se hederítettek, de hát, az emberfia – azaz fasarja – sosem lehet elég óvatos. Bizarr módon, Farvel előteremtett valahonnan egy szál cigarettát, és meggyújtotta az asztalon álló gyertya lángjánál, ügyelve rá, hogy közben nehogy saját maga is kigyulladjon. Hetykén lógott a cigi a fácska kis hasítékszájából. Halálvágya lehet. Aromás füst szállt fel, átgomolyogva ábrázata levélkoronáján. – De ne ítélkezzetek felettünk elhamarkodottan! A kosok soksok éve nem jártak felénk. Nélkülük kellett boldogulnunk, saját magunknak, minden segítség nélkül. Az erdőnek élnie kell. Bármi áron. Eliot és a szarvasfickó felszívódtak, feltehetőleg együtt. Javíthatatlan ez a kurafi… Egy szikrányit azért felvidította Quentint, hogy legalább egyvalaki közülük remekül érzi magát. A fehér kecskebak hangosan szürcsölte az italát a sarokban. Buksibunda szomorkásan meredt a poharába. Quentin újra emlékeztette magát, mintha csak majdnem megfeledkezett

volna a tényről, hogy nagyon messze sodródott az otthonától, és épp egy alkoholt vedelő állatokkal teli csehóban ül. – Túl sokáig éltünk – sóhajtotta a csapos keserűen. – Elmúltak a szép idők. Ott szálltak meg éjszakára, a fogadóban. A szobák hobbitstílusban, a domboldalba vájt üregek voltak, a főépület háta mögött. Kényelmes, ablaktalan és csendes helyiségeknek bizonyultak, és Quentin úgy aludt egész éjjel, mint a tej. Reggel letelepedtek egy hosszú asztalhoz a bárban, friss tojást és pirítóst ettek, és kőkorsóból hideg forrásvizet ittak; a zsákjaik az egyik bokszban tornyosultak egy nagy kupacban. A jelek szerint Richard aranytallérjai elég jelentős anyagi értéket képviselhettek Filloryban. Quentin látása kitisztult, és csodával határos módon, nem érezte magát másnaposnak. Visszanyert testi és szellemi képességei kellő távolságtartással, megújult élénkséggel értékelték a személyes közelmúltja számos fájdalmas eseményét, ugyanakkor fogékonnyá tették arra is, hogy – szinte most először – igazán méltányolhassa a valóságos Filloryban való élő jelenlétét. Az egész annyira részletesnek és elevennek tűnt az ő rajzfilmszerű, kezdetleges fantáziáihoz képest. A helyiség egy nappali világosságban fürdő kocsma szánalmas, lepukkant képét mutatta: minden ragadt a mocsoktól, és mindenütt ott éktelenkedtek a kés- és karomhasználó kuncsaftok tivornyázásának nyomai. A padló régi, kerek malomkövekből lett kirakva, amelyre vékony réteg szalmát szórtak, a köztük lévő hézagokat pedig döngölt földdel töltötték ki. Sem Farvel, sem Buksibunda, sem pedig a csapos

nem mutatkozott. Egy nyers modorú, de máskülönben figyelmes törpe szolgálta ki őket. Az étkezőhelyiségben rajtuk kívül egy férfi és egy nő lebzselt még, akik egymással szemben ültek az egyik asztalnál, kávét szürcsöltek, és nem szóltak egy szót sem, csak néha átsandítottak a varázskapus csapat asztalához. Quentinnek az a határozott benyomása támadt, hogy csak igyekeznek agyonütni az időt, és valójában arra várnak, hogy ő és társai befejezzék a reggelijüket. Megérzése helytállónak bizonyult. Amikor leszedték az asztalt, a páros odament hozzájuk, majd Dint és Fenként mutatkozott be nekik – Dint volt a férfi. Mindketten a negyvenes éveikben járhattak, és elég viharvertnek tűntek, mintha hivatásból töltöttek volna meglehetősen sok időt kint a szabadban. Dint kifejtette, hogy ők kalauzolják majd el a társaságot. Ők fogják elkísérni őket Parázs sírboltjához, hogy megkeressék Martin király koronáját. Dint magas és ösztövér volt, nagy orral és vastag, fekete szemöldökkel, amelyek együtt csaknem az egész arcát elfoglalták; elegáns, csupa fekete ruhát és hosszú köpönyeget viselt, szemlátomást annak jeléül, milyen rendkívül komolyan vette önmagát és a képességeit. Fen alacsonyabb és testesebb alkatú volt, erősebb izomzattal, és rövidre nyírt szőke frizurával. A nyakában lógó síp alapján akár gimnáziumi tornatanárnő is lehetett volna valami magánlányiskolában. A ruházata laza szabású, kényelmes darabokból állt, nyilvánvalóan arra tervezték őket, hogy könnyen és akadálytalanul mozoghasson a váratlan helyzetekben is. Egyszerre áradt belőle a kedvesség és sugárzott az erély, és lenyűgözően bonyolult fűzőszalaggal

díszített, magas szárú csizmát viselt. Amennyire Quentin meg tudta ítélni az efféle dolgokat, leszbikus lehetett. A Két Hold vastag gerendafalába vágott keskeny ablakokon át hűs őszi napfény hatolt be a csehóba. Az immár kijózanodott Quentin izgatottabban várta a folytatást, mint valaha. Keményen és mereven nézett Alice-re, az ő gyönyörű, tönkretett kedvesére – a lány iránti haragja kemény, fájó rögként feszült benne, akár egy vesekő, és nem tudta, képes lesz-e valaha is megemészteni, ami történt. Talán majd egyszer, amikor király és királynő lesz belőlük. Talán akkor majd kivégeztetheti Pennyt. Valami határozottan nem vértelen palotai puccs során. Penny azt javasolta, tegyenek közös esküt, hogy megünnepeljék új céljukat, a nemes küldetést, de ez kissé túlzó és elrugaszkodott ötletnek tűnt, és egyébként sem sikerült a csapat szavazatképes hányadát maga mellé állítania. Felszedelőzködtek, és egy vállemeléssel mindenki a hátára kapta a zsákját, amikor Richard váratlanul bejelentette, hogy a többiek mehetnek, ha akarnak, de ő bizony itt marad a fogadóban. Senki nem tudta, miként viselkedjen. Janet megpróbálta egy poénnal jobb belátásra téríteni, azután, amikor ez nem vált be, könyörgőre fogta. – De hiszen egészen eddig együtt jöttünk! – érvelt bosszúsan, miközben próbálta palástolni a haragját. Mindannyiuk közül ő utálta a legjobban, ha valaki hűtlenül cserbenhagyta a csapatot. Az összetartásukon esett bármilyen kis hézagot személyes sértésnek és támadásnak vette. – Bármikor visszafordulhatunk,

ha a helyzet kezd rázóssá válni! Vészes helyzetben pedig használhatjuk a gombot! Szerintem teljesen túlreagálod a dolgot. – Nos, szerintem pedig ti reagáljátok alul – közölte Richard. – És azt hiszem, bízvást számíthattok arra, hogy a hatóságok is így értékelik majd, ha tudomást szereznek róla, milyen messzire mentetek. – Ha tudomást szereznek egyáltalán – vetette közbe Anaïs. – De nem fognak. – Amikor tudomást szereznek róla – folytatta Janet tüzesen –, ez lesz az évszázad felfedezése, amivel történelmet írunk, te pedig ki akarod hagyni?! Ha ezt nem vagy képes átlátni, akkor őszintén szólva fogalmam sincs, miért jöttél velünk egyáltalán. – Azért jöttem veletek, mert nem akartam hagyni, hogy bármi ostobaságot készüljetek tenni. És most is épp ezen vagyok. – Tök mindegy! – A lány beintett neki, azután faképnél hagyta, miközben sírásra görbült a szája. – Senkit nem érdekel, hogy velünk jössz-e. Amúgy is csak négy trón van. Quentin félig-meddig azt várta, hogy Alice is csatlakozni fog Richardhoz – úgy festett, mint aki minden maradék erejével azon van, hogy valahogy megőrizze a nyugalmát, és ne essen pánikba. Csodálkozott, hogy nem szállt inába a bátorsága máris; Alice túlságosan is érzékeny volt ahhoz, hogy efféle kiszámíthatatlan kalandokba vesse magát. Quentin épp fordítva érezte. Szerinte pontosan az lett volna veszélyes, ha maradnak vagy visszafordulnak. Az egyetlen helyes út az előre. A múlt romokban hevert, ám a jelen választása még előttük állt. Úgy

kellett volna lekötözniük, ha meg akarták volna akadályozni, hogy nekieredjen és megkeresse Parázs sírboltját. Richard hajthatatlan maradt, úgyhogy ha kissé széledő csoportban is, de nélküle vágtak neki az útnak, Dinttel és Fennel az élen. Csak egy rövid ideig követték az előző napi keréknyomokat, majd éles fordulatot vettek, és bekanyarodtak az erdőbe. Nemes és fennkölt küldetésük minden dicsősége ellenére úgy érezték, mintha egy nyári cserkésztáborban vagy egy gimnáziumi terepgyakorlaton lennének, és most kirándulni indultak volna a természetbe, ahol a diákok csak mókáznak és bohóckodnak, míg a két felnőtt kísérő megőrzi szigorúságát, felsőbbrendűségét és felelősségteljességét, és egy-egy szemvillanással parancsolják vissza a sorba azokat, akik túlságosan lemaradnak és messzire csellengenek. Amióta Filloryba jöttek, most adta először mindenki laza és az őszinte önmagát, ahelyett, hogy megjátszotta volna a rettenthetetlen hős felderítőt. Az erdő talaját alacsony kőfalmaradványok szelték keresztül-kasul, és ők felváltva egyensúlyoztak végig rajtuk. Egyikük sem tudta, ki építhette őket, és miért. Josh tett egy csípős megjegyzést arra, hogy vajon merre lehet az az átkozott Vánkos Paripa ilyenkor, amikor a legnagyobb szükség volna rá. Kisvártatva kijutottak az erdőből, a rétek és ligetek napsütötte labirintusába, majd nyílt vidékre, megművelt földekre értek. Nem lett volna túl nehéz úgy intéznie, hogy négyszemközt beszélhessen Alice-szel. Ám Quentin valahányszor elpróbálta gondolatban, amit mondani akart, akármilyen jól kezdődött is, mindig eljutott egy pontra, ahol meg kellett kérdeznie, mégis mi

a fene történt Pennyvel, és ekkor a képzelt jelenet egyszerűen kifehéredett, akár egy atomrobbanásról készült filmszalag. Ehelyett inkább szóba elegyedett útitársaikkal. Egyikük sem tűnt túl beszédesnek. Dintben felvillant némi érdeklődés, amikor megtudta, hogy a látogatóik maguk is varázslók, de elég hamar kiderült, hogy nem sok közös van bennük. Dint szinte teljes varázsszakértelme a harci mágiára korlátozódott. Alig volt egyáltalán tudomása róla, hogy másféle varázslatok is léteznek. Quentinnek az volt a benyomása, hogy vezetőjük erősen vonakodik elárulni bármiféle szakmai titkot. Egy dologgal kapcsolatban azonban mégis megnyílt. – Ezt én magam varrtam – árulta el kissé félszegen, és félrehúzta a köpönyegét, hogy megmutassa Quentinnek a derekát körülölelő, tölténytartóra hasonlító bőrövet, rajta több sorban futó kis zsebekkel. – Gyógynövényeket tartok bennük, porokat, meg ami még kellhet a terepen. Ha olyat varázsolok, amihez anyagi összetevőkre is szükség van, egyszerűen csak annyit teszek, hogy… – itt bemutatott egy sor gyors csippentő és adagoló mozdulatot, amelyek begyakorlására nyilvánvalóan jó sok időt szánt – és már készen is állok! Ezután újra felöltötte szigorú ábrázatát, és beletemetkezett a borongós, néma töprengésbe. Varázspálcát hordott, amelyet Varázskapuban szinte soha, senki nem tett. Cikinek tartották ugyanis az ilyesmit, akár a pótkereket a biciklin vagy egy szexuális segédeszközt. Fen egyszerre bizonyult nyíltszívűen barátságosnak és ugyanakkor nehezebben megfejthetőnek. Ő nem volt varázsló,

és nem hordott magánál semmilyen nyilvánvaló fegyvert, de magától értetődött, hogy kettejük közül ő tud több fizikai erőt latba vetni. Amennyire Quentin ki tudta venni, valamiféle harcművész lehetett – az általa gyakorolt irányzatot inc agának nevezte: ez egy lefordíthatatlan kifejezés volt, egy olyan ismeretlen nyelven, amiről Quentin soha még csak nem is hallott. Szigorú életmódot követett: nem viselhetett fegyvert és páncélt, nem érinthetett ezüstöt és aranyat, és gyakorlatilag nem evett szinte semmit. Quentin el sem tudta képzelni, hogy az inc aga hogy festhetett a gyakorlatban – a nő csupán magasröptű, elvont metaforákban beszélt róla. Ő és Dint mindketten hivatásos kalandorok voltak. – Mostanra már nem sok maradt a fajtánkból – magyarázta Fen, akinek rövid, erős lába valahogy mégis gyorsabban falta a távolságot, mint Quentin hosszú, vékony combja. Miközben beszélt, egyszer sem nézett rá; kidülledő szemével megállás nélkül, éberen kémlelte a látóhatárt, lehetséges veszélyforrások után kutatva. – Úgy értem, emberekből. Fillory egy vad hely, és ahogy telik-múlik az idő, csak egyre vadabb lesz. Az erdő terjeszkedik, egyre mélyebb és sötétebb. Minden nyáron kivágjuk a térhódító fákat, olykor leégetjük őket, és kijelöljük az erdő határait. A következő nyáron a határvonal már jó százméternyire benn van a sűrűben. A fák felfalják a farmokat, a farmerek pedig beköltöznek a városokba. De hol fogunk élni, ha egész Filloryt beborítják az erdők? Amikor kislány voltam, a Két Hold még nyílt terepen állt. – Az állatok nem törődnek a dologgal – tette hozzá keserűen. – Nekik jó így, ahogy van.

Elhallgatott. Quentin úgy vélte, talán itt az ideje, hogy témát váltsanak. Úgy érezte magát, mintha egy zöldfülű közlegény volna az iowai Dubuque-ból, amint az egységéhez csapódott kőkemény dél-vietnami hivatásos tiszttel évődne. – Szóval, izé, nem akarok taplónak tűnni, de hadd kérdezzem meg, fizetünk mi nektek ezért? Vagy valaki más? – Ha sikerrel járunk, az épp elég fizetség lesz. – De egyáltalán, miért szeretnétek, hogy a mi világunkból legyen valaki a király? Akit még csak nem is ismertek? Miért nem választotok valakit Filloryból? – Csak a te fajtád ülhet a Fehértornyos Kastély trónszékeire. Ez a Törvény. Mindig is ez volt. – De ennek nincs semmi értelme. És ezt most a Törvény kedvezményezettjeként mondom. Fen grimaszolt egyet. Kidülledő szeme és telt ajka kissé halszerű külsőt kölcsönzött az arcának. – Az itteni népek évszázadokon át mást se tettek, csak lemészárolták és elárulták egymást, Quentin – felelte. – Hogy lehetnétek ti bármivel is rosszabbak? A Chatwinek uralkodása volt az utolsó békés korszak, amire bárki is emlékszik közülünk. Te nem ismersz itt senkit; neked nincs múltad, nincsenek rendezetlen ügyeid. Nem tartozol egyik pártoskodó csoporthoz sem. – Mereven bámulta az előttük futó utat, és el-elharapta a szavak végét. A hangjában mérhetetlen keserűség bujkált. – Politikailag teljesen logikus. Eljutottunk arra a pontra, ahol a tudatlanság és a nemtörődömség egyenesen a legjobb, amit egy uralkodótól remélhetünk.

A nap hátralevő részében kényelmesen hullámzó dombok között túráztak, hátizsákjuk szíjába beakasztott hüvelykujjal, olykor fehér mészkőutakon, máskor zöld mezőkön vágtak át. Sáskák és szöcskék ugráltak szerteszét a magas fűben a lábuk elől. A levegő hűvös volt, és tiszta. Könnyű gyalogtúra volt, kezdőknek való. Énekeltek. Eliot rámutatott egy domboldalra, és kijelentette, hogy arról a helyről határozottan ordít, hogy pinot szőlővel kellene teleültetni. Sehol nem láttak települést vagy más utazókat. Ha nagy ritkán elhaladtak egy fa vagy egy kerítéscölöp mellett, az árnyékuk olyan éles körvonalat vetett a földre, mintha egyenesen oda lett volna metszve. Ez elgondolkodtatta Quentint, hogy vajon valójában hogyan is működhet Fillory. Alig létezett bármiféle központi kormányzat; akkor hát mi a tényleges teendője egy királynak? Az egész politikai helyzet mintha megrekedt volna a hűbéri középkorban, ugyanakkor léteztek itt a viktoriánus kor fejlettségi szintjére emlékeztető technológiák is. Például, ki készíthette azt a csodálatos Viktória kori fogatot? Miféle mesteremberek keze munkáit dicsérték a Fillory-szerte oly nagy számban előforduló mechanikus óraszerkezetek? Vagy ezek a dolgok varázslattal készültek? Akárhogyan is, tudta: ha csak tehetik, mindenáron meg kell őrizniük Filloryt az ipari forradalom előtti földművelő társadalomnak. Ahogy az amis közösségek élnek. Délben szemtanúi lehettek Fillory híres, naponként megismétlődő napfogyatkozásai egyikének, és megfigyeltek valamit, amiről a sorozat egyetlen kötetében sem szerepelt leírás: ahelyett, hogy korongnak látszott volna, Fillory holdja a

szó szoros értelmében valóságos félholdat formált. Elegáns, ezüstös karéjként úszott át az égen, lassan, méltóságteljesen keringve üres gravitációs centruma körül. Napnyugtakor egy göröngyös, négyszögletes réten vertek sátrat. Dint elmondta nekik, hogy Parázs sírboltja a következő völgyön túl fekszik, és jobb, ha nem akarnak ennél közelebb éjszakázni hozzá. Ő és Fen felosztották maguk között az éjjeli őrséget; Penny önként jelentkezett, hogy besegít nekik, de nem tartottak rá igényt. Ettek egy kevés marhasültes szendvicset, amelyet még a New York-i farmházból hoztak, és azóta tartogattak, kibontották a hálózsákjukat, és a szabad ég alatt aludtak; testük nekinyomódott a szúrós fűvel borított kemény földhöz.

PARÁZS SÍRBOLTJA A domb sima volt, és zöld. A lábánál egyszerű, keresztgerendás bejárat nyílt: két óriási, durva felületű oszlop állt függőlegesen, rájuk keresztbefektetve pedig egy harmadik kőtömb. A közöttük lévő tér sötétbe borult. Quentint egy metróalagút bejáratára emlékeztette. Még alig hajnalodott, a bejárat a nyugati oldalon nyílt, így a domb árnyéka rájuk vetült. A füvet fakó harmatréteg borította. Pisszenés sem hallatszott. A domb alakja tiszta smaragdzöld szinuszhullámként nyúlt el a fokozatosan kivilágosodó égen. Bármi történjék is, itt fog megtörténni. Megálltak, és százméternyire a bejárattól siralmas állapotban, mosdatlanul lekuporodtak, és igyekeztek összeszedni magukat. Csípős volt a reggel. Quentin összedörzsölte a tenyerét, és megpróbálkozott egy hőtermelő bűbájjal, amitől utána csak lázas lett és enyhén émelyegni kezdett. Úgy tűnt, képtelen ráhangolódni Fillory Körülményeire. Az elmúlt éjjel jó mélyen aludt, és igen élénken álmodott. Kimerültségének súlya lehúzta, sötét, őskori birodalmakban járt, ahol vadul süvítő szél és apró, prémes vadállatok kísértettek, a mai emlősök korai ősei, félősen meglapulva a magas fűben. Azt kívánta, bár itt ácsoroghatna még egy kicsit, és nézhetné a harmaton megcsillanó rózsaszín fényeket. Mindenkinél volt egy súlyos vadásztőr, ami odahaza a Földön erős túlzásnak számított volna, itt azonban szánalmasan elégtelennek tűnt. A domb alakja megpendített benne valami mélyen eltemetett emléket. Visszagondolt arra a dombra, amelyet az elvarázsolt

tükörben

láttak,

abban

a

penészes

kis

varázskapus

raktárhelyiségben, ahová oly régen Alice, Penny és ő behúzódtak tanulni. Ez a domb ugyanúgy nézett ki, mint az. De ezer másik is nézhetett ki ugyanígy. Ez csak egy domb, és kész. – Szóval, csak hogy tisztázzuk – fordult Eliot Dinthez és Fenhez. – A neve Parázs sírboltja, de maga Parázs nincs idetemetve. És nem is halt meg. Pontosan ugyanolyan lazának és nyugodtnak tűnt, mint otthon és Varázskapuban is mindig. Csak feltette az i-re a pontot, tisztázta a részleteket, éppúgy, amilyen gondtalan nemtörődömséggel szedte darabokra Bigby egyik problémasorozatát vagy fejtett meg egy apró betűs italcímkét. Itt is ura volt a helyzetnek. Minél mélyebbre hatoltak Filloryba, Quentin annál bizonytalanabbnak érezte magát, Eliot azonban ép ellenkezőleg: egyre nyugodtabbá és magabiztosabbá vált, pontosan úgy, ahogyan Quentin hitte, hogy ő maga is viselkedik majd, és pontosan ellentétesen azzal, amit valójában magán tapasztalt. – Minden korban használták valamire ezt a helyet – magyarázta épp Fen. – Működött bányaként, erődként, kincstárként, börtönként, kriptaként. Voltak, akik továbbástak, egyre mélyebbre. Mások befalazták azokat a járatokat, amelyekre nem volt szükségük, vagy azokat, amiket szerettek volna elfeledni. Ez itt a Mély Romok egyike. – Szóval te jártál már itt korábban is? – kérdezte Anaïs. – Úgy értem, odabent. Fen megrázta a fejét. – Ebben még nem. De száz másik, ehhez hasonlóban igen.

– Csak éppen a korona ebben rejtőzik. És egészen pontosan hogy került ide? Quentin maga is ugyanezen töprengett. Ha a korona egykor valóban Martiné volt, akkor talán erre járt, amikor nyoma veszett. Lehet, hogy odalent, a járatokban vesztette életét. – Bent van a korona – csattant fel Dint. – Bemegyünk és megszerezzük. Elég a kérdezősködésből! Türelmetlenül maga köré kanyarította a köpönyegét. Alice ott állt szorosan Quentin közelében. Kicsinek látszott, érzelmileg pedig nyugodtnak és hűvösnek tűnt. – Quentin, nem akarok bemenni oda – mondta lágy hangon, anélkül, hogy ránézett volna. Az elmúlt hét alatt Quentin szó szerint órákat töltött az arról való fantáziálással, hogy mit fog mondani Alice-nek, ha a lány valaha is hajlandó lesz még szóba állni vele. Ám az összes gondosan megtervezett beszéde egy pillanat alatt kihullott a fejéből, amikor meghallotta a hangját. Véletlenül sem fogom neki előadni a beszédemet. Sokkal könnyebb volt dühösnek éreznie magát. A haragja erőt adott neki, habár – és ez az ellentmondás mit sem csökkentett az indulatain – csak azért volt dühös, mert annyira bizonytalannak érezte a helyzetét. – Akkor menj haza! – csak ennyit mondott. Ez sem volt valami jó válasz. De már túl késő lett volna visszakozni, mert valakik futni kezdtek feléjük. Az volt a legfurább, hogy a kripta bejárata még mindig jó százméternyire lehetett tőlük, és Quentin mindvégig látta a teremtményeket feléjük közeledni; ketten voltak, teljes sebességgel rohantak a nedves fűben legalább egy percig,

mintha csak azért jöttek volna ki, hogy elvégezzék kora reggeli sprintsorozataikat. Már-már mulatságos volt az egész. Nem emberi lények voltak, és szemlátomást még csak nem is egy fajba tartoznak, de mindkét példány bájosnak tűnt. Az egyik egy jókora, talán százhúsz centi magas és nagyjából ugyanolyan széles, zömök mezei nyúlra emlékeztetett, és szürkésbarna szőrzet borította. Elszántan ugrált feléjük, hosszú füle közben hátralapult. A másik inkább egy vadászgörényre hasonlított – vagy inkább rókamangusztára? Esetleg menyétre vagy vidrára? Quentin próbálta kitalálni, melyik általa ismert prémes állat lenne a legközelebbi földi megfelelője. Akármi volt is, felegyenesedve futott, és elég magas volt, legalább kétszázhúsz centis, amit jórészt hosszú, ezüstös teste tett ki. Hegyes képe, csapott álla volt, kiálló metszőfogakkal. Ez a furcsa páros teljesen némán rohant feléjük a zöld pázsiton át; se csatakiáltás, se a lépteik zaja nem verte fel a kora reggeli táj csendjét. Eleinte úgy tűnt, talán csak azért szaladnak, hogy üdvözöljék őket, ám Nyuszi rövid, vastag kardokat szorongatott mellső mancsaiban, futás közben egyenesen maga elé tartva őket, Menyét pedig egy hosszú botot lóbált. Már csak ötvenméternyire jártak. A varázskapus csapat önkéntelenül is hátrálni kezdett, mintha a jövevényeket valami láthatatlan energiamező vette volna körül. Ennyi volt: eljutottak a felfogható dolgok határáig. Valaminek rövidesen engednie kellett. Muszáj volt neki. Dint és Fen nem mozdultak. Quentin ráébredt, hogy itt most nem lesz semmiféle egyezkedés, vagy kő-papír-olló játszadozás. Ez itt most vérre fog menni. Azt hitte, készen áll, pedig nem állt készen. Valakinek meg kellett őket

állítania. A lányok úgy kapaszkodtak össze – még Alice és Janet is –, mintha tomboló szélvihar kerekedett volna körülöttük. Teremtőm! – gondolta Quentin. Ez tényleg megtörténik. Ez most TÉNYLEG megtörténik! Menyét érkezett elsőként. Gyors, apró lépésekkel lefékezett, erősen zihált. Hatalmas szeme nagyokat pislogott, miközben egyenletesen, két kézzel, nyolcast mintázva megpörgette harci botját. A bot végei hangosan suhogtak a mozdulatlan levegőben. – Hup! – rikkantotta Fen. – Ha! – felelt rá Dint. Vállvetve egymás mellé léptek, mintha felkészülnének, hogy felemeljenek valami nehezet. Azután Dint hátraszökkent, és átengedte társának az első csapást. – Te jó ég! – hallotta Quentin a saját hangját. – Basszus, basszus, basszus! – Erre nem állok készen. Ez itt nem varázslás. Épphogy a szöges ellentéte. A világ felhasadt. Menyét támadást színlelt, majd egy veszélyes, fürge mozdulattal Fen arca felé csapott. A botja két vége immár baljós narancsvörösben izzott, akár a cigarettavég. Valaki felrikoltott a csendben. Miközben a bot egyik vége villámgyorsan előrelendült, Fen félrehajolt előle, derékból előredőlt, és ugyanazzal az olajozott, csaknem lusta mozdulattal, amellyel lebukott a bot elől, fordulásból megeresztett egy kecses forgórúgást. Látszólag lassan mozgott, ám a lábfeje elég keményen nekicsattant Menyét gyenge állának ahhoz, hogy a feje oldalra csavarodjon egy negyedfordulatot.

Menyét vérző szájjal elvigyorodott, de még csak most jött a java. Fen tovább pörgött, és a következő rúgása alacsonyan, keményen telibe kapta a lény lábát. A térdízület furcsa szögben oldalra csuklott. Menyét megtántorodott, és egy ugyanolyan gyors döféssel próbálkozott Fen arca felé, mint az imént; erre Fen puszta kézzel elkapta a villanó botvéget – a csattanás, ahogy nyitott tenyerének csapódott, akkorát szólt, akár egy puskalövés. A nő félretette gördülékeny harcművészeti eleganciáját, és vadul, durva ütésekkel tusakodni kezdett, hogy felülkerekedjen. Egy másodpercre mindketten megdermedtek, ahogy vibrálva egymásnak feszült az erejük, miközben Menyét gyötrelmes és szinte komikus lassúsággal előrenyújtotta a nyakát, és megpróbálta nagy, rágcsálószerű metszőfogaival átharapni Fen csupasz torkát. De a nő izmai erősebbek voltak. Fen lassan felküzdötte a botot a lény álla alá, közvetlenül oda, ahol az ádámcsutkájának kellett lennie, miközben jobb lábával sűrített levegővel hajtott dugattyúként taposott kívülről újra meg újra ellenfele sérült, kifordult térdére. Az ellökte magától, és oldalra fordult. Amikor Quentin már azt hitte, nem bírja tovább még nézni se, Menyét elkövette az utolsó hibáját. Egy pillanatra levette a mancsát a botról – úgy tűnt, mintha a combjára szíjazott késért akart volna nyúlni. Az így nyert előnyt kihasználva Fen keményen a földhöz csapta, és a lény tüdejéből hangos fújtatással szaladt ki a szusz. – Ha! – vakkantotta a nő, és kétszer egymás után keményen rátaposott a sűrű prémmel fedett torokra. Hosszú, gurgulázó

hörgés következett, az első hang, amit a lény Quentin füle hallatára kiadott. Fen szemmel láthatóan harci lázban égve felegyenesedett; arca vörösen lángolt a szőke tüskefrizurája alatt. Felkapta a botot, nekigyürkőzött, és első próbálkozásra eltörte a térdén. Majd a csonkokat félrelökve lehajolt, és beleordított Menyét képébe. – Haaaaaaaaaa! A bot törött végei még kiköpködtek magukból néhány erőtlen, sötétnarancs szikrát a fűre. Alig hatvan másodperc telt el, talán még annyi se. – Basszus, basszus, basszus! – ismételgette Quentin, miközben összehúzta magát. Valaki kitaccsolt a fűre. Még csak fel sem merült benne, egyetlenegyszer sem, hogy megpróbáljon beavatkozni és segíteni. Egyszerűen nem állt készen erre. Ő nem ezért jött ide. Mindeközben a másik támadó, a tömzsi, izmos Nyuszi el sem jutott hozzájuk. Dint művelt valamit a földdel a hosszú nyúltalpak alatt, vagy talán a lény egyensúlyérzékével, és ettől a jelek szerint nem tudott felkászálódni. Csak magatehetetlenül rúgkapált összevissza a fűben, mintha csúszós jégen próbálna felállni. A nyerő szériában lévő Fen ugyanazzal a lendülettel átlépte Menyét tetemét, és megindult feléje, de Dint megállította. A férfi a varázskapus csapat felé fordult. – Le tudja bármelyikőtök szedni innen? Mondjuk íjjal és nyíllal. – Quentin nem tudta eldönteni, hogy be van rágva, amiért egyikük sem segített nekik, vagy egyszerűen csak

udvariasságból kínálta fel, hogy ők is belekóstolhassanak az akció ízébe. – Valaki! Senki nem felelt. Úgy meredtek rá, mintha valami érthetetlen sületlenséget mondott volna. Valahányszor a kigyúrt vadnyúl megpróbált talpra állni, a mancsai folyton kicsúsztak alóla. Siránkozva csicsergett valamit, majd megeresztett egy mély, torokhangú kiáltást, és feléjük hajította az egyik kardját, de közben újra megcsúszott, és a fegyver tőlük biztonságos távolságban, ráadásul rossz irányban ért földet a füvön. Dint választ várt a csapattól, de amikor látta, hogy hiába várja, utálkozva félrefordult. A pálcájával tett egy apró, enyhe koppintó mozdulatot, mintha csak a hamut verte volna le egy szivarvégről, és a nyúl egyik combcsontja jól hallható reccsenéssel eltört. Éles kappanhangon felsikoltott. – Várj! – szólt Anaïs. Előrenyomakodott, el a viaszfigurává meredt Janet mellett. – Várj! Hadd próbáljam meg! A tény, hogy Anaïs ebben a helyzetben képes volt egyáltalán járni és beszélni, teljességgel felfoghatatlannak tűnt Quentinnek. A lány belekezdett egy varázslatba, de néhányszor beledadogott, majd elvesztette a fonalat, és elölről kellett kezdenie. Dint várakozott, bár nyilvánvalóan fogytán volt a türelme. A harmadik próbálkozásra sikerült végigmondania egy altatóbűbájt, amit még Penny tanított meg nekik. Nyuszi kétségbeesetten morgó tusája véget ért. Ernyedten az oldalára rogyott a fűbe, és aggasztóan édesnek tűnt. Menyét még mindig erőtlenül fuldoklott; elkerekedett szemmel meredt az égre, és vörös, véres nyálhab csorgott a szájából, de senki nem figyelt rá. A nyaka alatt egyetlen porcikája sem mozdult.

Anaïs odalépett a nyúl eldobta rövidkardhoz, és felvette. – Tessék! – mondta büszkén Dintnek. – Most már megöljük, nem gond! Fél kézzel, szinte vidáman méregette a penge súlyát. Brooklyni tinédzserként Quentin gyakran elképzelte magát, amint hősi csatákba keveredik, később azonban sziklaszilárd, megfellebbezhetetlen ténynek tudta be, hogy bármit megtenne, amit csak szükséges – feláldozna bárkit és bármit, ha kell –, hogy véletlenül se tegye ki magát fizikai erőszaknak. Még csak nem is szégyellte magát miatta. A szégyenérzet halvány gyanúja sem merült fel benne. Fenntartások nélkül elfogadta és magáévá tette újdonsült, gyáva énjét. Tudta: ha kell, sarkon fordul, és elszalad. Lefekszik és sír, tarkóra teszi a kezét vagy halottnak tetteti magát. Nem számít, mit kell tennie, megteszi, méghozzá örömmel. Követték Dintet és Fent – egyébként is, micsoda retardált nevek ezek, Dint és Fen?, töprengett zsibbadtan –, át a bejáraton, be a domb gyomrába. Quentin alig vett tudomást a környezetéről. A négyszögletes kőfolyosó hatalmas, nyitott katakombába torkollott, amely önmagában is csaknem olyan nagynak tűnt, mint az egész domb, amely magába rejtette, és amely jórészt üreges lehetett. A boltozat legmagasabb pontján egy kör alakú kupolaablakon át zöldes árnyalatú fény szűrődött be hozzájuk. A levegő tele volt kőporral. A terem közepén egy óriási bronzplanetárium roncsai emelkedtek, vézna karjai végéről hiányoztak a körbeforgatható bolygómakettek. Úgy festett, akár egy régi, leveleit elhullajtott karácsonyfa; a törött gömbök lehullt díszekként hevertek a lábánál.

Észre sem vették a jókora – legalább háromméteres – zöld gyíkot, amely mozdulatlanná meredve figyelt a szanaszét heverő asztalok és padok maradványai között, csak amikor egyszeriben megelevenedett, és a köves talajon megmegcsikordultak a karmai, miközben besurrant az árnyak közé. A megrettenés csaknem jólesett: kitörölte a gondolatait Alice-ről és Janetről, ahogy a gyík minden mást is kitörölt a fejéből, akár valami erőteljes, csiszoló hatású súrolószer. Egyik üres teremből a másikba jutottak, visszhangos kőcsarnokokon haladtak végig. A járatok alaprajza enyhén szólva követhetetlenné vált. A kövezet megmunkálása húszpercenként stílust és mintázatot váltott, ahogy a kőművesek újabb és újabb nemzedékei követték egymást. Felváltva aktiváltak fényvarázslatokat a késükre, a kezükre, és különféle, nem mindig helyénvaló testrészükre, hogy valahogy próbálják megtörni a feszültséget. Miután belekóstolt a vérontás ízébe, Anaïs lelkes kölyökkutyaként követte Dintet és Fent, és magába szívott minden tapasztalatot, amit csak ki tudott csalni belőlük a közelharcról. – Esélyük sem volt – magyarázta Fen, szakmai közömbösséggel. – Még ha Dint nem is szedte volna le a másodikat, ha csak magam lettem volna, akkor sem. A bot nem olyan fegyver, amellyel össze lehetne dolgozni. Meg túl nagy helyet is foglal. Amint a Menyét belelendül, a botvégek föl-le, jobbra-balra szikrát szórnak. Márpedig az ember nem engedheti meg magának, hogy harc közben a társa testi épségéért kelljen aggódnia. Így aztán egyesével szállhatsz velük szembe, és ha

győzöl, mész is tovább. Vissza kellett volna vonulniuk, és lesből kellett volna ránk támadniuk abban a nagy csarnokban. Kihasználhatták volna a meglepetés erejét. Anaïs bólintott, szemlátomást teljesen lenyűgözve. – Miért nem tették? – kérdezte. – Miért rontottak nekünk egyenesen? – Nem tudom. – Fen összevonta a szemöldökét. – Lehetett lovagi becsület. Vagy akár blöff is; talán, azt hitték, hogy megfutamodunk. Állhattak akár igézet alatt is, és akkor nem tehettek mást, nem volt választásuk. – Muszáj volt végeznünk velük? – robbant ki Quentin. – Nem lehetett volna, hogy csak… nem is tudom… – Mit? – förmedt rá Anaïs gúnyosan vigyorogva. – Talán foglyul ejtettük volna őket, majd szépen elégtételt szolgáltattunk volna nekik? – Nem tudom! – visszakozott tehetetlenül. – Ennek nem volna szabad így lennie. – És ha megkötöztük volna őket? Nézd, én csak azt mondom, egyáltalán nem voltam vele tisztában, hogy milyen ez a valóságban. Mármint embereket gyilkolni. Eszébe jutott a nap, amikor megjelent a Fenevad – ugyanaz a feneketlen érzés kerítette hatalmába, mint akkor: mintha elpattant volna a tartókábel, és szabadesésben zuhantak volna a semmibe, mert minden addigi szabály érvényét vesztette. – Azok ott nem emberi lények voltak – felelte Anaïs. – És egyébként is ők kezdték: először ők akartak végezni velünk. – Mert betörtünk az otthonukba. – A dicsőségnek is meg kell fizetni az árát – felelte Penny. – Nem tudtad, amikor kajtatni kezdted?

– Hát, asszem, most ők fizették meg az árát helyettünk, uhh. Quentin legnagyobb meglepetésére váratlanul Eliot is nekitámadt. – Jaj, most mi van, csak nem akarsz visszatáncolni? Épp te? – Eliot keserűen, ugatva felnevetett. – Ugyan már! Ezt te is majdnem olyan kétségbeesetten akarod, mint én. – Dehogy táncolok vissza! Csak mondom. Quentinnek volt némi ideje eltöprengeni azon, Eliot pontosan miért is akarja ezt úgy, mint ő, mielőtt Anaïs félbeszakította volna őket. – Atyaég! Lehetne, hogy ezt ne? – Utálkozva megrázta fürtös fejét. – Légyszi, mindenki, csak ezt ne! Négy órával, három lefelé vezető lépcsősorral és másfél kilométernyi üres folyosóval később Quentin épp egy ajtót vett szemügyre, amikor az hirtelen kicsapódott, és jól képen törölte. Hátrált egy lépést, és a felső ajkához emelte a kezét. Félig kába állapotában jobban foglalkoztatta, vajon eleredt-e az orra vére, mint az, hogy ki vagy mi vágta orrba. Rápillantott a felemelt kézfejére, majd ismét odanyomta a képéhez, és újra megnézte. Ja! Egyértelműen vérzik! Az ajtórésben megjelent egy keskeny, elfszerű lény arca, és mérgesen rámeredt. Quentin színtiszta reflexből berúgta rá az ajtót. Amúgy pont fel akarta hívni az ajtóra a többiek figyelmét, akik épp buzgón vizsgálgatták a széles, alacsony mennyezetű termet, a közepén egy kiszáradt medencével. Az egykori vízgyűjtőből egy borostyánszerű kúszónövény hajtott ki, amely félig felkapaszkodott a falra, és beborította, mielőtt elszáradt volna. A

napfény több hónapos emlék volt csupán. Quentin szemei mögött apró csillagocskák táncoltak, az orrát pedig valami sós és lüktető massza meleg, olvadozó gombócának érezte. Az ajtó melodrámába illő lassúsággal újra résnyire nyílt, és fokozatosan felfedett egy fekete bőrpáncélt viselő vékony, hegyes képű kis emberkét. Nem tűnt túlságosan meglepettnek Quentin láttán. A férfi vagy elf, vagy ki tudja, micsoda előrántott egy vívótőrt az övéből, és alapállásba helyezkedett. Quentin elhátrált tőle, miközben félelemmel és beletörődéssel csikorgatta a fogait. Íme, Fillory már megint előokádott az állatseregletéből egy újabb rosszakaratú példányt, csak úgy. Talán a kimerültség tompította el a félelmét, de Quentin szinte a tudtán kívül szavalni kezdte a Penny-féle varázslövedék bűvigéit. Még odahaza, New Yorkban begyakorolta őket, és ahogy hátrált, aktiválta a bűbájt, mivel a Fekete Elf – Quentin így nevezte magában – széles mozdulatokkal vagdalkozott a levegőben, és csoszogó léptekkel nyomult feléje, miközben szabad kezét elernyesztett csuklóval a magasba emelte, akár egy igazi kardművész. Quentin tisztán érezte, hogy jól hajtotta végre a varázslatot, és imádta, hogy hiba nélkül tudott cselekedni a vészhelyzetben. A rettegés és a fizikai kín kiélesítette és a végletekig leegyszerűsítette Quentin erkölcsi világát. Egyenesen az elf mellkasába lőtte a mágikus nyilait. A Fekete Elf felköhögött, és keményen a fenekére huppant. Döbbent kifejezés ült ki az arcára. A feje tökéletes magasságba került egy látványos kungfurúgáshoz, ezért Quentin, a diadalmas bátorság érzetétől hajtva vadul képen taposta. A

vívótőr kirepült az elf kezéből, és csattogva oldalra penderült a kövön. – Haaaaaaa! – ordította Quentin. Olyan mámorító érzés töltötte el, mint annak idején, amikor Pennyvel összecsaptak, és teljesen eltűnt belőle minden félelem. Ez hát végre a harci düh? Vajon én is átváltozom berserkerré56, akár Fen? Annyira jó érzés volt, hogy végre elpárolgott belőle a rettegés. A többieknek fel sem tűnt, mi történik, csak amikor megeresztette a csataüvöltést. Ekkor a jelenet valódi rémálomra váltott. Újabb négy Fekete Elf rontott ki a nyitott ajtón, válogatott fegyverekkel felszerelkezve, őket pedig két kecskelábú ember és két rémisztő, kosárlabda nagyságú óriásdongó követte. Megjelent még valami húsos, négy lábon szaladó, fej nélküli lény is, és egy fehér ködfelhőből álló néma, sovány alak. Amikor a két csapat felsorakozott a terem megfelelő oldalán, egy ideig mereven farkasszemet néztek egymással. Quentint az egész jelenet erősen emlékeztette egy kidobós labdajáték vagy egy rögbimeccs nyitópillanataira. Az egész teste harci vágytól pezsgett. Újra be akarta vetni a lövedékvarázst. Az eddigi törékenység, gyávaság és védtelenség helyett most elárasztotta a vagányság, szupererő és sebezhetetlenség érzése. Zsoldos vezetőik suttogva mutogattak, kiválasztva egymás közt a célpontjaikat. Fen felkapott egy kavicsot, és könnyedén, csípőből hozzávágta az egyik faunhoz (most már vannak gonosz faunjaik is?), aki hagyta, hogy lepattanjon az alsókarjára szíjazott kerek bőrpajzsról. Bosszúsnak tűnt.

– A zordonnal gond lesz – hallotta Quentin, amint Fen odasúgja Dintnek. – Ja. De hagyd a marcangot, azt majd én elintézem. Dint elővont egy varázspálcát a köpenye alól, és a levegőbe írt vele valamit. Majd – mintha mikrofon lett volna – belesúgott pár szót a csúcsába, és az egyik faun felé mutatott, akár egy karmester, aki jelez a szólistának. A faun lángba borult. Olyan volt, mintha benzinbe áztatott magnéziumból állna, és csak egy kóbor szikrára várt volna, hogy begyulladjon. Minden porcikája lángolt. Hátrált egy lépést, majd a mellette álló kecskeember felé fordult, mint aki mondani akar valamit. Azután a földre zuhant, és Quentin nem tudta tovább nézni. Ahogy elszabadult a pokol, megpróbált minden erejével abba a mámoros vérszomjba kapaszkodni, amelyet pár másodperce még olyan tisztán érzett magában. De hiába próbálta ügyetlenül kapkodva életre szítani, a nagy kavarodásban valahogy elillant. Fen viszont elemében volt. Őt szemmel láthatóan erre képezték ki. Quentin eddig nem vette észre, de a nő valójában némi varázst is belecsempészett a küzdelembe. Kifinomult inc aga harcművészeti technikája hibrid módszer volt: teljes egységbe forrt egy erősen egyedi mágiahasználati stílussal. Az ajka hangtalanul mozgott, és amikor gyilkos ököl- és karcsapásai célba értek, fehér villanások kísérték. Mindeközben Dint nekigyürkőzött, hogy ártalmatlanná tegye a ködszerű szellemalakot: mondott valami nem hallhatót, amitől küszködni kezdett, majd szertefoszlott egy láthatatlan, nesztelen, de annál erőteljesebb szélrohamban.

Quentin gyorsan számba vette bátor csapatát. Eliot azzal tette hasznossá magát, hogy mozgató bűbájt vetett a második szatírra, és biztonságosan a mennyezethez szögezte. Anaïs elővonta a rövidkardját – ami most holdfényszerűen csillogott, jelezve, hogy élesítő varázst rakott rá –, és mohón nézett körül, kibe márthatná bele a pengét. Janetnek könnyek patakzottak az arcán, keresztezett karral átölelte önmagát, és a hátsó falnak lapult. A tekintete üvegesen meredt a semmibe. Teljesen kikapcsolt. Túl sok minden történt egyszerre. Quentin gyomra görcsbe rándult, amikor ráébredt, hogy egy elf kiszemelte magának Alice-t, és a kiszáradt medencén át egyenesen feléje tart, egy-egy hosszú, egyenes pengéjű késsel – nem az ilyeneket hívják gyiloknak? – mindkét kezében. Alice arcát látva teljesen nyilvánvaló volt, hogy az összes varázsige közül, amit valaha megtanult, most egy sem jut az eszébe. Elfordult, fél térdre hullt, és védekezően a tarkójára kulcsolta a kezét. A világ teljes hadtörténetében még soha senki nem festett nála védtelenebbnek. Quentinnek csak arra maradt ideje, hogy hagyja, hogy egyetlen, végtelenül élesen felsejlő pillanat erejéig feltörjön a lelke mélyéből a lány iránt valaha táplált minden gyengéd érzelme – és hogy meglepődjön, amiért még mindig épen és sértetlenül ott szunnyadnak benne a haragja csúful megperzselődött rétege alatt –, mielőtt Alice hátán kettéhasadt a blúz, és egy apró, bőrszárnyas, kétlábú, karmos lény élénken előfurakodott a bőre alól. Olyan volt a jelenet, akár egy

partitrükk, amikor egy sztriptíztáncos előugrik egy nagy tortából. Alice szabadon engedte a kakodémonját. Nem vitás, abban a pillanatban a kakodémon lett a legboldogabb teremtmény a helyiségben. Pontosan ilyen partira vágyott. Szembefordulva az elffel, úgy pattogott lábujjain, akár egy szívós kis teniszbajnok, aki készül visszaütni a szervát, amikor három meccslabdája van. Nyilvánvalóan több ütemmel gyorsabban rugaszkodott el, mint amire az ellenfele számított. Egy szempillantás alatt átpenderült a pengéken, erőteljesen megmarkolta az elf felkarját, majd beletemette rémes pofáját a lény torkának puha, gödrös húsába. Az elf fuldoklani kezdett, és erőtlenül hadonászva próbálta megdöfni tőreivel a démon cápabőrű hátát. Quentin pedig újra – már legalább századjára – emlékeztette magát, hogy soha többé ne becsülje alá Alice-t. Aztán véget ért az egész, csak úgy, egyszerűen. Kifogytak az ellenfelekből. Az elfek és a dongók a földön hevertek. A termet megtöltötte az elégett szatír keserű, fojtogató füstje. Fen végzett a legtöbb ellenféllel; ő máris belekezdett egy közelharc utáni levezető gyakorlatba: rituálisan, visszafelé elismételte a rövid összecsapás során bemutatott mozdulatait, miközben magában suttogta a neveiket. Penny óvatosan álomvarázst bocsátott a szatírra, amelyet Eliot a mennyezethez szegezett, Anaïs pedig némán figyelte, türelmetlenül várva, hogy megadhassa neki a kegyelemdöfést. Quentin némi bosszúsággal állapította meg, hogy a pajzs nélküli szatírt kapták el, vagyis Dint a bőrpajzsos társát égette szénné – ez pedig azt jelentette, hogy – bár fente rá a fogát – nem kaparinthatta meg magának a kerek pajzsot. Az

orrából kifolyt vér kérges, repedezett bajuszréteggé száradt a felső ajkára. Ez nem is volt olyan vészes – gondolta magában. Pedig igazi rémálom is lehetett volna. Megkockáztatott egy reszketeg, megkönnyebbült sóhajt. Hát tényleg csak ennyi volt? Mindet kicsináltuk? Janet végre felolvadt eddigi dermedt állapotából, és serényen ügyködött valamin. Minden más eddig látott lénnyel ellentétben, a húsos, fej nélküli négylábú teremtmény nem csupán nem volt emberszerű, de a földi állatfauna egyetlen ismert fajával sem mutatott közelebbi rokonságot. A teste sugaras szimmetrikus volt, akár egy tengericsillag, és nem lehetett tudni, melyik az eleje, a hátulja vagy a pofája. Egy sötét sarokba húzódott kifürkészhetetlenül, és apró, ijesztő kis szökkenésekkel mindenféle váratlan irányokba pattogott. A hátába egy nagy, sokfazettás ékkő ágyazódott. Dísz talán? Vagy a lény szeme? Az agya? – Hé! – csettintett Fen Janet felé. – Hé! – A jelek szerint elfelejtette Janet nevét. – Hagyd békén! Bízd csak ránk azt a zordont! Janet rá se hederített. Óvatos léptekkel tovább közelített feléje. Quentin azt kívánta, bár hallgatna a szóra. Tudta: a lány jelenleg nincs abban az érzelmi állapotban, hogy varázslatot használjon. – Janet! – kiáltott rá. – Bakker! – jelentette ki Dint tárgyilagosan. Ez egy higgadt, gyakorlatias szitokszó volt a részéről – csak egy újabb átkozott kalamajkára utalt, amit neki kell majd rendbe

hoznia. Akárhová rejtette is az imént, most újra előhúzta a pálcáját. Ám mielőtt még használhatta volna, Janet óvatosan a háta mögé nyúlt, és előhúzott egy kicsiny, súlyos tárgyat. Két kézzel megmarkolta, valamit finoman állított rajta, majd közelről öt golyót eresztett bele a lénybe. A pisztoly minden lövésnél felpattant, ő pedig minden alkalommal gondosan újracélzott. A dördülések fülsiketítően visszhangzottak az alacsony mennyezetű csarnokban. Az egyik golyó szikrákat szórva lepattant a zordon hátába ékelődött drágakőről. A teremtmény továbbra is kifejezéstelenül a padlóra roskadt, megremegett, és leeresztett, akár egy vásári lufi. Ugyanakkor kiadott magából egy éles, sürgetően sípoló hangot. Az ötödik lövésre már szemmel láthatóan kimúlt. A helyiségben senki és semmi nem mozdult. Janet megfordult. A korábban ejtett könnyei már felszáradtak. Rájuk meredt. – Ti meg mi a faszt bámultok? – vetette oda nyersen. Minél mélyebbre hatoltak a föld gyomrába, annál hidegebb lett. Hat emelet mélyen a felszín alatt Quentin már a vastag pulóverében is vacogott, és nosztalgiával gondolt a meleg, bélelt párkákra, amiket otthagytak a napsütötte kis patak partján. Tartottak egy rövid pihenőt egy kör alakú szobában, amelynek padlóját gyönyörű, spirálmintás lapis lazuli berakás díszítette. Valahonnan sötétzöld szórt fény sugárzott, mintha valami akváriumban tartózkodnának. Dint lótuszülésben helyet foglalt, maga köré csavarta a köpenyét, és meditálni kezdett. Arasznyira

lebegett a föld felett. Fen szabadtestsúlyos gyakorlatokba fogott. A szünetet egyértelműen nem a saját kedvükért iktatták be, ők olyanok voltak, akár a hivatásos hegymászók, akik türelmetlenül terelgetnek felfelé egy falkányi gazdag, elhízott macskát a Mount Everest lejtőin. A varázskapus csapat csak egy unalmas és terhes megbízatást jelentett nekik, amelynek a szerződésbe foglaltak szerint mégis kötelesek voltak eleget tenni. Alice egyedül ült egy kőpadon; a hátát nekivetette egy oszlopnak, és üres tekintettel meredt a falat díszítő mozaikra, amely egy polipszerű, de annál jóval hatalmasabb és sokkal több karú tengeri szörnyet ábrázolt. Quentin lovagló ülésben letelepedett a pad túlsó végébe, arccal a lány felé. Alice tekintete egy hosszú másodpercre egybekapcsolódott az övével. A pillantásában nyoma sem volt sem megbánásnak, sem megbocsátásnak. Quentin ügyelt rá, hogy az ő szeme se áruljon el semmilyen érzelmet. Együtt nézték a mozaikot. A tengeri szörnyet mintázó kicsiny négyszögek nagyon lassan mozogtak, és folyamatosan átrendeződtek a falon. A kidolgozatlan hullámok fokozatosan, milliméterenként gördültek tovább. Egyszerű díszítőmágia volt. Varázskapuban az egyik fürdőszobai mozaikpadló nagyjából ugyanilyen volt. Alice egy fekete lyuknak érződött, amely megpróbálta beszippantani őt, leszaggatni a csontjairól a húst, a puszta gyilkos tömegvonzás erejével. Végül a lány előhúzta a kulacsát, és megnedvesített vele egy tartalék fehér zoknit. – Hadd nézzem az orrodat – mondta.

Kinyújtotta a kezét, hogy letörölje Quentin arcáról a vért, ám ő az utolsó pillanatban ráébredt: nem akarja, hogy a lány megérintse. Átvette a zoknit, és óvatosan ő maga vette használatba. Ahogy törölgetni kezdte vele a felső ajkát, rózsaszínre színeződött. – Szóval, milyen érzés volt? – kérdezte Quentin némi hallgatás után. – Amikor kiengedted a démont. Most, hogy a harci izgalom elcsitult, és Alice élete többé nem forgott veszélyben, kezdett visszatérni a haragja. Múlóban volt az érzéstelenítő hatása. Külön erőfeszítésébe telt, hogy ne mondjon valami bántót. A lány felrakta a lábát a padra, és elkezdte kifűzni a cipőjét. – Jólesett – felelte gondosan megválogatva a szavait. – Azt hittem, fájni fog, de inkább megkönnyebbülést hozott. Mint egy tüsszentés. Mindig úgy éreztem, hogy nem tudok igazán szabadon lélegezni, amíg az az izé ott van bennem. – Érdekes. És mondd, esett olyan jól, mint Pennyvel kefélni? Tényleg azt hitte, hogy sikerül kulturáltnak maradnia, de egyszerűen túl nehéznek bizonyult. A szavak a saját rosszakaratukkal tolultak az ajkára. Kíváncsi volt, mi csúszik még ki a száján. Énbennem mindenféle egyéb démon is lakozik, nem csak az az egy – gondolta. Ha sikerült is megbántania Alice-t, a lány nem adta jelét. Óvatosan lehámozta magáról a zokniját. A talpát az ujjai alatt egy csúnya, jókora vízhólyag borította. Megint nézték egy darabig a mozaikot. Egy kicsiny hajó úszott be a jelenetbe, talán egy mentőcsónak vagy egy bálnavadász bárkája. Zsúfolásig tele volt aprócska emberi figurákkal. Eléggé egyértelműnek tűnt,

hogy semmi esélyük: hogy a tengeri szörny hosszú, zölden tekergő karjaival ripityára fogja zúzni a csónakot. – Az egy… – Alice elhallgatott, majd újrakezdte. – Nem, nem volt jó. – Hát akkor miért csináltad? Alice elgondolkodva félrebillentette a fejét, de az arcából kifutott minden szín. – Hogy törlesszek neked. Hogy visszavágjak. Mert egy nagy nullának éreztem magam. Mert azt hittem, úgyis magasról teszel az egészre. Mert részeg voltam, ő pedig túlságosan nyomult… – Vagyis megerőszakolt. – Nem, Quentin, ő nem… – Mindegy. Csak hagyd abba. – Nem hiszem, hogy felfogtam, mennyire megbántalak vele… – Hallgass már el! Nem bírok beszélni veled többet, és hallani se bírom, amit mondasz! Beszédhangon kezdte a kis szónoklatát, de a végére már kiabált. Bizonyos szempontból az efféle veszekedés olyan volt, mint a mágiahasználat. Az ember csak kimondott pár egyszerű szót, és azok megváltoztatták az egész világmindenséget. Puszta szavakkal tudott ártani, sebeket ejteni és fájdalmat okozni, könnyhullást előidézni, elűzni másokat, javítani a közérzetén, vagy rontani az egész életén. Quentin előredőlt, teljesen előre, amíg a homlokát végül nekinyomhatta a pad hűvös márványfelületének. Lehunyta a szemét. Azon tűnődött, hány óra lehet. Kissé szédült. Úgy érezte, itt és most el tudna aludni. Csak úgy, egyszerűen. Azt akarta mondani Alice-nek, hogy nem

szereti, de nem bírta megtenni, mert tudta, hogy nem igaz. Ez volt az az egyetlen hazugság, amire nem lett volna képes. – Bár vége lenne már ennek az egésznek! – mondta Alice halkan. – Minek? – Ennek a küldetésnek, vagy kalandnak, hívd, aminek akarod. Haza szeretnék menni. – Én nem. – Ez így nem jó, Quentin. Valakinek baja fog esni. – Még jó. Remélem is. Ha útközben meghalok, legalább azzal a tudattal távozom, hogy tettem valamit. Talán majd te is rászánod magad egy nap, hogy kezdj végre valamihez, ahelyett, hogy folyton ezt a szánalmas kisegeret játszod. Alice felelt valamit, de nem értette. – Micsoda? – Mondom, ne beszélj nekem a halálról! Mit tudsz te róla? Látszólag minden ok nélkül, és a kifejezett szándéka ellenére, Quentin mellkasában picit elernyedt egy nagyon feszes izomszalag. Valami felszakadt belőle, félúton a köhögés és a nevetés között. Visszaemelkedett ülő helyzetbe, és újra nekidőlt az oszlopnak. – Basszus, lassan szó szerint be fogok csavarodni. A terem túlsó végében Anaïs Dint mellett ültében célzatosan magyarázott valamit egy térkép fölé hajolva, amit a férfi vázolt fel az eddigi útjukról egy gyanúsan milliméterpapírra emlékeztető lapra. Úgy tűnt, Anaïs egyre inkább a vezetőréteg tagja, nem a varázskapus bandáé. Miközben Dint figyelmesen hallgatta, ő előredőlt, és szándékosan nekinyomta a mellét a

férfi vállának. Josh eltűnt. Penny és Eliot a csarnok közepén szundikáltak a csupasz padlón, a fejüket a zsákjaikon pihentetve. Eliot addig prédikált Janetnek a pisztolyhasználatról, amíg sikerült kicsikarnia belőle egy ígéretet, hogy csak akkor szedi elő, ha minden kötél szakad, és még akkor is ésszel használja. – Akarod te még ezt, Quentin? – kérdezte hirtelen Alice. – Úgy értem, mi a fenét keresünk mi itt egyáltalán? Mi ez az egész királyok és királynők ötlet? – Persze hogy akarom. – Csaknem elfelejtette, miért is jöttek ide. De igazat mondott. Most hajszálpontosan erre volt szüksége: egy birodalmi trónra. Amikor betelepszenek a Fehértornyos Kastély trónszékébe, dicsőségtől övezve, és minden lehetséges földi jóval elhalmozzák őket, akkor talán majd megtalálja magában az erőt, hogy megbirkózzon ezzel az egésszel. – Csak egy idióta nem akarná. – De tudod, mi a vicc? – kérdezte Alice, és hirtelen megélénkülve felegyenesedett ültő helyében. – Vagyis az igazán röhejes az egészben? Az, hogy tévedsz. Valójában nem akarod. Még csak nem is akarod. De oké, tegyük fel, hogy sikerül: még ha minden bökkenő nélkül sikerül is az egész, pontosan úgy, ahogyan megálmodtad… Te még akkor se lennél boldog! Feladtad Brooklynt és Varázskaput, és teljes joggal hihetem, hogy amikor eljön az ideje, Filloryt is fel fogod adni. Ez így nagyon leegyszerűsíti számodra a dolgokat, nem igaz? És persze rólunk, kettőnkről is mindig le akartál mondani. Igen, voltak problémáink. De együtt megoldhattuk volna őket. De nem, az túl egyszerű lett volna neked. Tényleg működhetett volna. De

akkor mi lenne veled? Akkor lehorgonyoztál volna mellettem örökre. – Problémáink? Voltak problémáink? – A többiek felnéztek. Dühödt suttogássá halkította a hangját. – Dugtál azzal a kibaszott Pennyvel! Szerintem ez itt a kurva nagy gond! Alice nem vett tudomást trágár tajtékzásáról. Ha Quentin nem ismerte volna jobban, azt hihette volna, hogy a lány hangjában csaknem gyengéd szeretetet bujkál. – Jól van, Quentin. Nem leszek többé kisegér. Vállalok némi kockázatot. Bárcsak hajlandó lennél a kedvemért csak egy másodpercre ránézni az életedre, és látni, mennyire tökéletes így, ahogy van! Hagyj fel a következő titkos ajtó keresésével, ami szerinted az igazi életedhez vezet majd! Fejezd be végre a várakozást és vesztegelést! Mert ez az, máris itt van, és nincsen más. És jobban teszed, ha úgy döntesz, hogy kiélvezed, különben nyomorult és boldogtalan leszel, bárhová mész is és bármit is teszel, egész hátralévő életedben, mindörökre. – Azt nem döntheted el csak úgy, hogy mostantól boldog leszel. – Nem, azt tényleg nem. Az viszont holtbiztos, hogy dönthetsz a boldogtalanság mellett. Biztos, hogy ezt akarod? Tényleg te akarsz lenni az a seggfej, aki elment Filloryba, és ott is szerencsétlen és szomorú volt? Még Filloryban is? Mert itt és most az vagy. Volt némi igazság Alice szavaiban. De nem tudta teljes mélységében felfogni. Ahhoz túlságosan bonyolult volt, vagy túlságosan egyszerű. Túl… valamilyen. Visszagondolt arra az első hétre, amit Varázskapuban töltött, amikor Eliottal elmentek

csónakázni, és nézték, amint a többi evezős görnyedve, behúzott vállakkal didereg egy – számukra legalábbis melegnek tűnő – nyári napon. Ilyennek láthatta most őt Alice. Különös ez az egész: azt hittem, a mágiahasználat a legnehezebb dolog, amit valaha művelhetek, de valójában az összes többi sokkal, de sokkal nehezebb. Most már tudom, hogy a varázslás a legkönnyebb rész. – És te? Te miért jöttél ide, Alice? – kérdezte. – Ha még csak nem is akarod. Alice higgadtan nézett rá. – Mégis, mit gondolsz, miért? Miattad jöttem, Quentin. Azért jöttem ide, mert vigyázni akartam rád. Quentin körbepillantott. Látta, hogy Janet a földön ül, hátát az egyik falnak veti, lehunyt szemmel – bár Quentinnek az volt az érzése, hogy valójában nem alszik. A revolver ott pihent az ölében. Vörös pólót viselt, rajta fehér csillaggal, és khakiszínű nadrágot. Biztosan fázik – gondolta. Miközben nézte, a lány sóhajtott, és anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, kislányosan megnyalta a száját. Én nem akarok fázni. Alice még mindig őt nézte. Mögötte, a mozaikon zöld tapogatók, fehér tarajú hullámok és vízen úszó roncsdarabok kavarogtak. Odacsusszant a kőpadon Alice mellé. Lassan megcsókolta, és megharapta az alsó ajkát, amíg el nem akadt a lány lélegzete. Egy ponton túl már nem hagyhatták figyelmen kívül a tényt, hogy eltévedtek. A folyosók pokolian kanyargósak voltak, és sűrűn elágaztak. Egy valóságos labirintusban jártak, és nem

ismerték a helyes irányt. Dint szinte a térkép megszállottja lett, amely mostanra féltucatnyi milliméterpapíron terült szét; elszántan keresgélt köztük és firkálgatott rájuk, valahányszor befordultak egy sarkon. Varázskapuban tanultak egy olyan varázsigét, amelytől világító lábnyomok maradtak volna utánuk, Dint azonban úgy vélte, azzal csak egyenesen magukhoz csalogatnák a ragadozókat. A falakba többezernyi, profilból ábrázolt, kidolgozatlan, menetelő figura sorait vésték. Mindegyikük más-más totemet tartott a kezében: pálmalevelet, fáklyát, kulcsot, kardot vagy épp gránátalmát. Itt már egyre sötétebb lett. Folyamatosan pakolták a világító bűbájokat mindenre, amire csak lehetett, de a ragyogás a jelek szerint már nem tartott ki sokáig. Immár futólépésben haladtak végig a folyosókon. A hangulat kezdett egy villám fenyegette piknikére emlékeztetni. A járat újra meg újra elágazott, és időnként zsákutcában végződött, úgyhogy olyankor kénytelenek voltak visszafordulni. Quentin lába egyre jobban fájt vadonatúj túrabakancsában; valami kóbor kiszögellés minden egyes lépésénél ugyanazon a ponton nyomta a bal bokáját. Megkockáztatott egy pillantást hátra, amerről jöttek. Mögöttük vöröses izzás látszott – valahol, valami az útvesztőben mély karmazsinvörös fényt árasztott. Semmilyen késztetést nem érzett magában, hogy kiderítse, mi lehet az. Tíz perccel később elakadtak egy villás elágazásnál; Dint nyomatékosan a jobb oldali mellett érvelt, míg Josh – bár maga is elismerte, hogy jórészt megfoghatatlan megérzésekre támaszkodik – amellett kardoskodott, hogy a másik irány

„sokkal ígéretesebbnek tűnik”, és hogy „úgy érzem, inkább erre lesz, ami kell nekünk”. A falakat itt már furcsán meggyőző, valóságosnak ható, a szemet becsapó tájképek borították, telistele apró, táncoló figurákkal. A távolban ajtók vágódtak ki és csapódtak be. A folyosó kezdett kivilágosodni mögöttük. Már mindannyian látták. Olyan hatást keltett, mintha felkelőben lenne egy föld alatti nap. A fegyelem kezdett felbomlani. Félig-meddig ügetésre váltottak, de túl sötét volt ahhoz, hogy Quentin biztosra vehesse, senki nem marad le közülük. Ő minden figyelmével Alice-re összpontosított. A lány erősen zihált. A blúza hátulján sápadtan, nyitott rés tátongott, ahol a démon nemrég utat tört magának; Quentin látta a fekete melltartó csíkját, amely valahogy túlélte a műveletet. Azt kívánta, bárcsak lenne nála egy zakó, vagy valami, amit ráadhatna. Utolérte Dintet. – Lassítanunk kellene – lihegte Quentin. – Így elveszíthetünk valakit. Dint megrázta a fejét. – Már a nyomunkban vannak. Ha megállunk, lerohannak minket. – Mi a franc, ember?! Hát nem készítettél tervet? – Ez a terv, földi gyerek! – vágott vissza Dint vicsorogva. – Ha nem tetszik, hazamehetsz. Nekünk királyokra és királynőkre van szükségünk Filloryban. Ez nem olyan, amiért érdemes meghalni? Hát, nem, ami azt illeti, nem igazán – gondolta Quentin. Micsoda seggfej! Annak a kurva nimfának igaza volt. Ez itt tényleg nem a mi háborúnk.

Keresztülrontottak egy ajtón, és egyenesen beleszaladtak egy faliszőnyegbe, ami a jelek szerint a túloldalról elrejtette a bejáratot. A szőttes mögött egy gyertyafényes, hosszú díszterem fogadta őket, egy frissen gőzölgő ételekkel megrakott asztallal. Egyedül voltak; mintha a pincérek, akik megterítettek, alig pár pillanattal korábban eliszkoltak volna a helyszínről. Az asztalsor mindkét irányban olyan messzire nyújtózott, ameddig a szem ellátott. A falikárpitok díszesek és részletgazdagok voltak, az ezüst evőeszközök fényesen csillogtak, a kristály ivókelyhek pedig mélyen aranyló és bíborlila nedűkkel telitöltve várakoztak. Megálltak, és pislogva kémleltek mindkét irányba. Olybá tűnt, mintha egyenesen egy éhező ember álmába csöppentek volna. – Senki nem nyúl semmihez! – kiáltotta Dint. – Hozzá ne érjetek! Senki egy falatot se és egy kortyot se! – Túl sok a bejárat – állapította meg Anaïs, ide-oda villantva csinos, zöld szemét. – Így könnyen rajtunk üthetnek. Igaza volt. A terem egy távolabbi szegletében máris kinyílt egy ajtó, és belépett rajta két jókora, hosszú lábú, majomszerű lény, bár Quentin meg nem tudta volna mondani, pontosan minek nevezze őket. Az emberszabásúak üveges tekintete tompa unottságot tükrözött. Tökéletes összhangban belenyúltak a vállukon átvetett erszényekbe, és golflabda méretű ólomgolyókat húztak elő belőlük. Gyakorlott, olajozott mozdulattal megfeszítették túlméretezett vállukat és túl hosszúra nyúlt karjukat, és egy profi baseballjátékost megszégyenítő erővel és sebességgel a csapat felé lódították a golyóbisokat.

Quentin megragadta Alice kezét, és gyorsan berántotta egy súlyos falikárpit mögé, amely felfogta az egyik becsapódó lövedéket. A másik nekivágódott egy karos gyertyatartónak az asztalon, majd látványosan szilánkokra zúzott egymás után négy borospoharat. Más körülmények között ez tulajdonképpen egész király lett volna – gondolta Quentin. Eliot megérintette a homlokát, ahol eltalálta az egyik szétrobbanó üvegszilánk. Véres lett az ujja. – Valaki legyen szíves, és nyírja már ki azokat az izéket! – kérte Janet utálkozva. Ő az asztal alatt kuporgott. – Most komolyan! – panaszkodott Josh összeszorított fogakkal. – Ezek a szarságok itt még csak nem is mitológiai lények. Egyszarvúk vagy valami hasonlóak kellenének ide. – Janet! – kiáltott oda Eliot. – Engedd ki a démonodat! – Márt megtettem! – kiabált vissza. – Még az az utáni estén, hogy befejeztük a sulit! Sajnáltam szegényt! A szőttes durva anyaga mögött lapuló Quentin nézte, amint egypár láb ráérősen, öles léptekkel elhalad mellettük. Miközben a többiek mind lekuporodtak valami fedezék mögé, Penny magabiztosan megindult a két labdadobáló felé, miközben azok merev, kifejezéstelen majomképpel újratöltöttek, és ismét dobáshoz készülődtek. Mindkét kezével gyorsan hadonászott, és magas, tiszta tenor hangon elkántált egy varázsigét. Így, ahogy komolyan és higgadtan állt a táncoló gyertyafényben, mindössze egy pólóban és farmerban, sokkal kevésbé tűnt pufók, önjelölt hősnek, mint régen. Inkább úgy festett, akár egy kemény, harcedzett, ifjú csatavarázsló. Vajon így nézett Alice-re

akkor is, azon az éjjelen, amikor lefeküdtek egymással? – tűnődött Quentin. Penny fél kézzel megállította a levegőben először az egyik ólomgolyót, majd a másikat. Azok úgy lebegtek ott egy pillanatra, akár két meglepett kolibri, majd – visszanyerve a súlyukat – a padlóra hullottak. Penny a másik kezével feléjük dobott egy tüzes magot, ami kinyíló ejtőernyőként bomlott ki röptében. Ahol a tűzlabda súrolta őket, a falikárpitok a hall mindkét oldalán lángra kaptak. A tűzgolyó elborította a két majmot, és mire eloszlott, egyszerűen eltűntek, a bankettasztalnak pedig jó háromméteres szakasza tomboló lánggal égett. – Ez az! – kiáltotta Penny, egy pillanatra megfeledkezett Fillory-beszédéről. – Ezt nektek, banánzabáló barmok! – Amatőr – mormogta Dint. – Ha tönkretették a hajvonalamat – motyogta Eliot erőtlenül –, én újraélesztem azokat a micsodákat, és újra kinyírom őket! A másik irányba vonultak vissza a hosszú díszterem mentén, feszélyezetten tologatva és kerülgetve az egyenes háttámlájú faszékeket. A nagy asztallal középen a csarnok egyszerűen már túl szűk volt, így nem maradt elég helyük, hogy rendes alakzatba fejlődjenek. A mostani felállásnak mulatságos ScoobyDoo hangulata volt. Quentin nekifutásból felszökkent, és félig átugrott, félig átcsúszott a bankettasztalon a túloldalra, útközben lesöpörve a tányérokat és poharakat. Úgy érezte magát, mint egy akcióhős, amint átsiklik izomautója lángokkal díszített motorháztetején.

Mindkét oldalon különös, Alice Csodaországban jellegű állatsereglet tódult be a díszterembe. Ahogy a katonai rend felbomlott a helyiségben, úgy vált egyre követhetetlenebbé a jelenlévők rendszertani besorolhatósága is. Látszólag véletlenszerű, felismerhetetlen összevisszaságban kavarogtak a fajok és testrészek. Hát itt tényleg minden összeomlott, miután a Chatwinek eltávoztak? Az emberek itt már állatokkal is kereszteződnek? Voltak ott menyétek és nyulak, óriásegerek és szökdécselő majmok, egy gonosz kinézetű halásznyest, de akadtak állatfejű férfiak és nők is: egy furfangos kinézetű, rókafejű ember, aki szemlátomást valami varázslatra készült; egy nő, vastag nyakán gyíkfejjel, amelyen egymástól függetlenül mozgó, hatalmas kaméleonszemek dülledeztek; egy furcsán méltóságteljes lándzsás katona, akinek vállai között egy rózsás flamingó kígyószerű nyaka és apró feje himbálózott. Fen felkapott egy éles kést a terített asztalról, óvatosan a hüvelyk- és mutatóujja közé szorította, és elhajította a pengét, ami pörögve átszelte a levegőt, és hegyével előre egyenesen beleállt a rókaképű egyik szemgödrébe. – Mozgás! – vakkantotta Fen. – Mindenki vissza! Ne hagyjuk, hogy sarokba szorítsanak! Már nagyon közel kell járnunk. Összehangoltan hátráltak a díszterem hosszú falai mentén. Az volt az alapelképzelésük, hogy megpróbálnak egységes frontvonalat alkotni önmaguk és támadóik között a csetepatéban, ám az arcvonaluk minduntalan felbomlott. Valamelyiküket feltartóztatták – a székek folyton az útjukba kerültek –, vagy a kriptalakók csoportba rendeződtek, és egységes rohamra indultak. Vagy, ami még rosszabb volt,

olykor valamelyikük oldalról botlott be egy rejtett mellékajtón át, egyenesen közéjük. Neki és Alice-nek talán az első tíz másodpercben, ha sikerült fogniuk egymás kezét, ám azután ez egyszerűen lehetetlenné vált. Ez itt nem olyan volt, mint a korábbi harcaik. Az egész kezdett egyre inkább elfajzani, és lezülleni a bikafuttatások színvonalára. A nagy bankettcsarnok úgy festett, mintha soha nem akart volna véget érni; nem kizárt, hogy így is volt. A gyertyák, tükrök és ételek az egész jelenetnek bizarr, ünnepi hangulatot kölcsönöztek. Még ha úgy is határoztak volna, hogy hazavitetik magukat a gombbal, ezen a ponton már igen nehéz lett volna mindenkit egy helyre felsorakoztatni, hogy valódi esélyük legyen rá. Quentin egy maga elé tartott késsel futott, bár azt nem tudta, képes lenne-e használni. Úgy érezte magát, mint régen a tornaórákon, amikor minden erejével próbált csapatjátékosként viselkedni, egyszersmind buzgón remélte, hogy senki nem fogja neki passzolni a labdát. Az egyik faliszőnyeg mögül egyszer csak közvetlenül eléje toppant egy óriási házi macska, és Fen csaknem egészen bizonyosan megmentette Quentin életét azzal, hogy félelem nélkül, eleven ágyúgolyóként nekirontott a lénynek, amitől a padlóra hemperedtek, és ott addig dulakodtak és csépelték egymást, amíg a nő végül egy dühödt inc aga lefejeléssel ki nem ütötte a dögöt. Quentin a kezét nyújtva felsegítette, és együtt futottak tovább. Dint egy egész show-műsort mutatott be. Fürgén felpattant a bankettasztalra, és döbbenetes sebességgel és könnyedséggel lépkedett végig rajta, miközben folyékonyan köpködte magából az ütős szótagokat, és a füle mögé dugta a varázspálcáját.

Hosszú fekete hajában szikrák pattogtak, és őrült energiák villantak elő hosszú ujjai hegyéből. Quentin észrevette, hogy olykor egyszerre két varázsigét is beizzított, egyik kezéből elsütött egy támadást, míg a másikban előkészített egy kisebb bűvölést. Egyszer hatalmasra felduzzasztotta a karjait, felkapott mindkét kezébe egy-egy széket, és három szakszerű lendítéssel – bal, jobb, bal – egyszerre féltucatnyi ellenfelet tett ártalmatlanná. Pennynek sikerült elérnie, hogy az asztalnak felágaskodjon egy szakasza, akár egy dühös ezerlábú, és nekitámadjon a fillorys csőcseléknek, amíg szilánkokra nem aprítják. Még maga Quentin is beleeresztett egypár izzadós tenyerű varázslövedéket a tömeg sűrűjébe. Fen tunikáját teljesen átáztatta a veríték. Lehunyta a szemét, suttogva összeérintette a két tenyerét, és amikor szétválasztotta őket, rettenetes, fehéren foszforeszkáló fénnyel ragyogtak. A következő ellenfélre, akivel összecsapott – egy inas handzsárforgató, aki vagy leopárdbundát viselt, vagy ő maga volt deréktól felfelé leopárd –, hangosan rákiáltott, és keresztülütötte az öklét a mellkasán, fel egészen a válláig. Ám a „hajszál híján” helyzetek egyre sűrűsödtek, a hajszálak pedig egyre vékonyodtak. Az állapot kezdett teljesen tarthatatlanná válni, és világossá vált, hogy sürgősen új menekülési stratégiára lesz szükségük. A folyosó lassan megtelt holttestekkel és füsttel. Quentin a fogán át, sípolva szedte a levegőt, és a fejében egy pszichotikus, nonszensz dalocskát dúdolgatott. Valamikor menet közben Quentin benne hagyta a kését egy prémes fillorys gyomorban. Sosem látta a teremtmény képét –

teremtmény volt, nem személy, nem személy, nem személy… –, utólag azonban felidézte az érzést, ahogy markolatig döfte, és a penge keresztülütötte a rekeszizom gumiszerű izmait, majd könnyedén belecsusszant az alatta fekvő zsigerekbe, és ahogy az izmok rászorítottak a pengére, miután behatolt. Úgy rántotta el a kezét a markolatról, mintha áramütés érte volna. Quentin észlelte, amikor először Josh, majd később Eliot is begörbítette a hátát, és szabadjára engedte a saját kakodémonját. Elioté különösen brutálisan festett, tetőtől talpig fekete-sárga harántcsíkos figyelmeztető mintázat borította. Rézsútosan keresztülcsúszott a sima asztallapon, szétvetett lábakkal próbált megkapaszkodni, akár egy elhajított macska, majd természetes örvendezéssel vetette magát a csatározás sűrűjébe, tépve-marva-harapva, újra meg újra. – Az isten verje meg! – sikította Janet. – Mi jön még? Mi a franc van még? – Elég ebből a szarságból! – bődült el Eliot rekedt hangon. – Az oldalajtók! Válasszatok egyet, és nyomás kifelé! Egy pillanatra vészjósló csend támadt, mintha a teremtmények egy része ténylegesen előre megérezte volna, mi fog történni. Azután a padló rázkódni kezdett, és egy vörösen izzó acélból álló óriási emberalak tört utat magának az oldalfalon át. Az egész falat ledöntötte a vállával. Egy repülő tégladarab fejen találta Fent, és a nő úgy vágódott el, mint akit lelőttek. Az óriásból perzselő hőhullámok áradtak, amelyek elmosódottá torzították körülötte a levegőréteget, és amihez csak hozzáért, menten lángra kapott. Előregörnyedve állt, kezeivel a padlóra

támaszkodott – túlságosan magas volt a díszterem szűkös, zárt belső teréhez képest. A szeme olvasztottarany volt, pupilla nélkül. A levegőt por töltötte meg. Az óriás Fen ernyedten fekvő testére lépett, és a nő lángokba borult. Mindenki rohanni kezdett. Bárkit, aki elesett, agyontapostak. A gólem sima, vörösen izzó bőréből áradó hő elviselhetetlen volt. Quentin bármit megtett volna, hogy minél messzebb kerüljön tőle. A legközelebbi kijáratoknál tömeges torlódások támadtak. Quentin elnyomakodott mellettük, és rohant tovább a csarnokban. Körbenézett, Alice után kutatott a tekintetével, ám még csak emberi alakot sem látott, amíg meg nem kockáztatta, hogy visszapillantson a válla felett. Észrevette, hogy Josh ott áll az előcsarnok közepén, teljesen egyedül. Úgy tűnt, ismét az egyik hátborzongató erőkitörése lesz úrrá rajta. Újra megidézett egy miniatűr fekete lyukat, ugyanúgy, ahogy még annak idején a velterszpályán. Aznap csaknem magába szippantott egy tölgyfát; most Quentin láthatta, amint a falikárpitoknak egész hosszú szakasza sortűzszerű puskaropogással letépődik a függönytartó rudakról és feléje hullámzik, majd egyszerre csak belerepül. A teremben elhomályosult és borostyánszínűvé vált a fény. Ez pillanatnyilag leállította a vörös óriást. Lekuporodott, és szemlátomást lenyűgözve tanulmányozta a különös jelenséget. Kopasz volt, üres és kifejezéstelen arccal. Hatalmas, szőrtelen, izzóvörös hímtagja és herezacskója szabadon himbálózott a combjai között, akár egy harang nyelve. Quentin ezután egyedül találta magát, és lélekszakadva futott végig egy hűvös, sötét oldalfolyosón. Minden némaságba borult

– az eddigi zaj megszűnt, mintha kikapcsoltak volna egy tévét. Teljes sebességgel rohant, azután futott, majd kocogott, és végül, egy idő után, már csak lépésben haladt. Vége volt. Nem tudott továbbmenekülni. A levegő égette a tüdejét. Előredőlt, és a térdére támasztotta a kezét. A háta fájdalmasan viszketett a jobb válla mögött, és amikor hátranyúlt, hogy megvakarja, talált benne egy nyílvesszőt, ami lazán kilógott az ottani izomkötegből. Gondolkodás nélkül kirántotta, mire egy kevés vér kezdett csörgedezni végig a hátán, de nem sok fájdalmat érzett. A nyílhegy nem hatolhatott mélyre, talán egy-két centire állt bele a húsába, vagy még annyira sem. Szinte örült neki, hogy sajgott. A fájdalom olyasvalami volt, amibe belekapaszkodhatott. Csak szorongatta a fa nyílvesszőt, hálásan, hogy valami szilárdat foghat a kezében. Bámulatosan jólesett neki a csend. Ismét biztonságban volt. Pár percig hagyta magát tobzódni az olyan egyszerű örömökben, mint hogy ismét hűs levegőt lélegezhet, hogy már nem kell rohannia, hogy egyedül van a félhomályban, és hogy nem fenyegeti közvetlen életveszély. Ám a helyzet súlyossága folyton átszivárgott a tudatába, méghozzá elég csúnyán, amíg végül már nem tudta mivel felitatni. Amennyire ő tudta, azt sem zárhatta ki, hogy ő a csapat egyetlen túlélője. Elképzelése sem volt, hogyan juthatna vissza a felszínre. Az is könnyen lehet, hogy idelent fog meghalni. Szinte érezte a föld és a szikla súlyát a feje felett. Elevenen el vagyok ide temetve. De még ha ki is jutnék valahogy, nincs nálam a gomb. Sehogy nem tudok visszatérni a Földre.

Léptek nesze hallatszott a sötétségben. Valaki sétálva közeledett. Az alak ujjai világító bűbájtól izzottak. Quentin fáradtan belekezdett egy új, immár sokadik varázslövedék készítésébe, ám mielőtt befejezte volna, rájött, hogy csak Eliot az. Hagyta, hogy lehulljon a karja, és a földre rogyott. Egyikük sem szólt semmit, csak némán, vállvetve támasztották a falat egymás mellett. A hideg kő csillapította az enyhe fájdalmat, amit a nyílvessző ütött Quentin hátába. Eliot inge nem volt betűrve a nadrágjába. A fél arcát koromfoltok borították. Ha tudta volna, biztosan kikel magából. – Jól vagy? Eliot bólintott. – Fen meghalt – mondta Quentin. Eliot vett egy mély levegőt, és világító ujjaival beletúrt sűrű, hullámos hajába. – Tudom. Láttam. – Nem hiszem, hogy tehettünk volna bármit – folytatta Eliot. – A Nagy Vörös egyszerűen nem a mi súlycsoportunk volt, ez minden. Elnémultak. Mintha a szavak kipörögtek volna valami ürességbe, ahol nem maradt semmilyen jelentésük. Elvesztettek minden kapcsolatot a világgal; vagy talán maga a világ volt az, amely levált a szavakról. Eliot átnyújtott neki egy flaskát, benne valami jó erőssel, ő pedig meghúzta, majd visszapasszolta. Mintha az ital helyreállította volna valamelyest a kapcsolatot közte és a teste között. Quentin felhúzta a térdét, és átölelte.

– Eltalált egy nyílvessző – közölte. Olyan ostobaságnak hangzott így kimondva. – A hátamban. – Indulnunk kéne – javasolta Eliot. – Ja. – Vissza, amerről jöttünk. Hátha összefutunk a többiekkel. Pennynél van a gomb. – Bámulatos volt, hogy Eliot még mindig ilyen gyakorlatias tudott maradni, mindazok után, ami történt. Sokkal erősebb nálam – gondolta Quentin. – De a nagy, izzó manus… – Ja. – Talán még mindig ott van. Eliot vállat vont. – Akkor is el kell jutnunk a gombhoz. Quentin szomjazott, de nem volt vizük. Nem emlékezett, mikor és hol hagyta el a zsákját. – Mondok valami vicceset – szólalt meg Eliot egy idő után. – Azt hiszem, Anaïs összeszűrte a levet Dint barátunkkal. – Micsoda? – Quentin önkéntelenül is elvigyorodott. Érezte, hogy száraz ajka kireped. – Egyáltalán, mikor volt rá idejük? – A vécészünetben. A második harc után. – Hűha. Kemény lesz Joshnak a szakítás. De el kell ismerni, dicséretes a vállalkozó szellemük. – Határozottan. De Joshnak szívás. – Az. Szívás. Odahaza, Varázskapuban mondtak ilyesmiket egymásnak. – Mondok még valami vicceset – folytatta Eliot. – Én nem bánom, hogy idejöttünk. Még most is, hogy az egész így befuccsolt, még így is örülök neki, hogy eljöttem. Lehet, hogy ez

a legnagyobb hülyeség, amit valaha mondtam neked. De akkor is ez az igazság. Azt hiszem, otthon csak halálra vedeltem volna magamat. Igazat beszélt. Eliotnak nem maradt semmi más út. Valahogy ez egy kicsit enyhítette az egészet. – Hát, még itt is halálra ihatod magad. – Ha így haladunk, nemigen lesz rá esélyem. Quentin felállt. A lába merev volt és sajgott. Csinált egypár guggolást. Megindultak visszafelé, arra, amerről jöttek. Quentin többé már nem érzett semmilyen félelmet. Annak már vége, azt leszámítva, hogy aggódott Alice-ért. Az adrenalinhullám is elült benne. Most már csak szomjas volt, fájt a lába, és mindenütt olyan karcolások és zúzódások borították, amelyekre nem is emlékezett, hogy mikor és hol szerezte őket. A hátán lecsurgó vér megszáradt, és a pólója beleragadt a nyíl ütötte sebbe. Minden lépésnél kényelmetlenül rántott egyet rajta. Igen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy amúgy sincs miért aggódnia, mivel még csak nem is találták a díszterembe visszavezető utat. Valahol biztosan rossz irányba fordulhattak, talán nem is egyszer. Megálltak, és megpróbálkoztak néhány útkereső bűbájjal, de Quentin nyelve alig forgott és a szájpadlásához tapadt, és úgy tűnt, egyikük sem képes helyesen kimondani a megfelelő szavakat – meg amúgy is, szükségük lett volna egy tál olívaolajra, hogy megfelelően működjön a dolog. Quentinnek nem jutott eszébe semmi. Nem tudta, mit mondhatna még. Megvárta, amíg Eliot pisál egyet a kőfal tövében. Úgy érezte, eljutottak az útjuk végére, de nem maradt

más választásuk, tovább kellett menniük. Talán ez még mindig az egyik fejezete a sztorinak – gondolta kábán. A rossz része, mielőtt minden jóra fordul. Azon töprengett, milyen napszak lehet odakint a felszínen. Úgy érezte magát, mintha egész éjjel fenn lett volna. A falak kőművesmunkája régebbi, roskatagabb lett. Rövid szakaszokon nem is állt másból, csak poros, megmunkálatlan, barlangra emlékeztető sziklából. A legkülső peremén járhattak ennek a föld alatti univerzumnak, csúnyán lepusztult bolygók és tompa fényű, haldokló csillagok között kóborolva. A folyosó már nem ágazott el. Megelégedett azzal, hogy enyhén balra kanyarodott, és Quentin úgy vélte, szinte érzi, ahogy az ív fokozatosan egyre élesebbé válik, mintha spirál alakban befelé tartana, akár egy nautilusz kamrás héjának belső kanyarulatai. Ésszerűnek tűnt neki – már amennyi kis ésszerűség maradt még a világban –, hogy létezik egy bizonyos geometriai korlátja annak, hogy meddig folytathatja még a járat a csigavonalban befelé görbülést önmagába, mielőtt eljutnának valahová. Rövidesen kiderült, hogy igaza volt.

A KOS Csak úgy, egyszerűen, ott voltak mindannyian. Quentin és Eliot egy nagy, kerek, föld alatti kamra szélén állt, és vakon pislogtak az erős fáklyafényben. A hely annyiban különbözött az eddig látott termektől, hogy a jelek szerint ez természetes képződmény lehetett. A talaj homokos volt, a mennyezet érdes, szabálytalan és megmunkálatlan, és sztalaktitok meg egyéb olyan sziklás kiszögellések lógtak róla, amelyekbe nem lett volna szerencsés beverniük a fejüket. A levegő fagyos volt, nyirkos és mozdulatlan. Quentin hallotta, hogy egy föld alatti patak csobog valahol a közelben, de hogy pontosan merre, azt nem látta. A hangnak sem a forrását, sem az irányát nem tudta megállapítani. A többiek is mind itt voltak, szegény Fen kivételével. Josh és Alice kissé odébb álltak egy bejáratban. Janet egy másik boltíves folyosón szobrozott: koszosnak és elveszettnek tűnt. Dint és Anaïs a következő, szemközti benyílóban, Penny pedig az azutániban egyedül. Úgy álltak a bejáratokban, mintha versenytársak lennének, akik egy show-műsor flitterekkel és villanykörtékkel díszített boltíves átjárói alatt várják, hogy kezdődjék a játék. Kész csoda volt. Ráadásul úgy tűnt, mintha mind egyszerre, szinte ugyanabban a pillanatban érkeztek volna oda. Quentin nagyot sóhajtott. Úgy árasztotta el a megkönnyebbülés, akár egy meleg vérátömlesztés. Annyira rohadtul örült, hogy látja őket! Kivétel nélkül mindenkinek örült. Még a jó öreg Dintnek is – Dint, te kanos vadászeb! Még Pennynek is, és csak részben

azért, mert neki még mindig megvolt a hátizsákja, remélhetőleg a gombbal együtt. Végtére is, a dolgok kimenetele még mindig nem dőlt el. Mindazon események után, amik balul sültek el, még mindig megvolt rá az esély, hogy alapjában véve jól sikerüljön a küldetés – ami katasztrófa volt ugyan, de mérsékelt katasztrófa. Még mindig remélhették, hogy öt év múlva, amikor már többé-kevésbé sikerül túltenniük magukat a poszttraumatikus stressz szindrómán, nagy élvezettel fognak összegyűlni, és felemlegetni közös kalandjuk részleteit. Végül is, a valóságos Fillory talán nem is különbözött olyan sokban attól a Fillorytól, ahová mindig is vágyott. Királyok és királynők – gondolta Quentin. Királyok és királynők. „A dicsőségnek meg kell fizetni az árát. Hát nem tudtad?” A terem közepén egy kőtömb állt. Azon pedig egy jókora gyapjas birka hevert – vagy nem is, szarvai voltak, vagyis inkább kos lehetett. Lehunyt szemmel feküdt, maga alá húzott lábakkal, az álla egy koronán pihent, egy egyszerű aranykarikán, két gyapjas mellső térde közé szorítva. Quentin nem tudta eldönteni biztosan, hogy alszik, kimúlt, vagy csupán egy rendkívül életszerű szobor. Kísérletképpen tett egy óvatos, puhatolózó lépést a terembe, nagyjából úgy érezve magát, mint az a férfi, aki végre partra léphet, miután egy hosszú és gyászos délutánt töltött egy csónakban, a viharos tengeren hánykolódva. A homokpadló megnyugtatóan szilárdnak bizonyult a talpa alatt. – Nem tudtam… – kiáltott oda rekedten Alice-nek. – Nem voltam benne biztos, hogy élsz-e még egyáltalán!

Josh azt hitte, Quentin őhozzá beszél. Általában tréfás arca most hamuszürkére vált. Úgy festett, mint egy kísértet, aki maga is kísértetet lát. – Tudom. – Hurutosan a kezébe köhögött. – Mi a fene történt? Legyőztétek azt a melák micsodát? Josh reszketegen bólintott. – Úgy valahogy. Éreztem, hogy egy nagy varázslat jön, és csak hagytam, nem küzdöttem ellene. Azt hiszem, végre átéltem, amit szoktatok. Megidéztem egy olyan kavargó fekete lyukat. Megvizsgálta, majd rám nézett azokkal a hátborzongató aranyszemeivel, azután az örvény egyszerűen beszippantotta. Fejjel előre belerepült a lyukba, az meg csak úgy befalta. Láttam, ahogy a nagy, vörös lába kilóg és rúgkapál, aztán gyorsan leléptem. – Azért megnéztétek a szerszámát? Öcsém, hogy annak mekkora töke volt! Quentin és Alice szó nélkül átölelték egymást. A többiek odamentek hozzájuk. Röviden beszámoltak róla, hogy kivel mi történt. Igazi újraegyesülés volt. Valahogy mindenkinek sikerült épségben – vagy legalábbis nem túl nagy sérülésekkel – kijutnia abból a díszteremből. Anaïs mindenkinek megmutatta, ahol az aranyfürtjei hátul megpörkölődtek, miközben menekült. Janet volt az egyetlen, aki nem szaladt ki egy oldalajtón; ehelyett ő elfutott egészen a csarnok végéig – mint kiderült, mégiscsak volt vége –, bár egy teljes órájába telt, mire odaért. (Három év terepfutás – jelentette ki büszkén.) Még egy pohár bort is megivott, aminek végül nem lett semmilyen ártalmas hatása, leszámítva, hogy enyhén becsípett tőle.

Mindannyian hitetlenkedve csóválták a fejüket. Mi mindenen mentünk keresztül! Soha senki nem fogja elhinni. Quentin annyira fáradt volt, hogy alig tudott gondolkozni, csak arra az egy gondolatra maradt ereje: megcsináltuk, tényleg megcsináltuk! Eliot körbeadta a flaskát, és mindenki ivott belőle. Eleinte csak egy játéknak tűnt az egész, azután az egész rettenetesen valóságossá vált, most azonban kezdték ismét játéknak érezni, olyasminek, amit előre elképzeltek azon a szörnyű és csodálatos manhattani reggelen. Jó móka. Igazi kaland. Egy idő után kifogytak a mondanivalóból, és csak ott álltak körben, nézték egymást, és csóválták a fejüket, ostoba, kába vigyorral a képükön. Mély, száraz köhögés szakította félbe őket. – Legyetek üdvözölve! A kos volt az. Kinyitotta a szemét. – Legyetek üdvözölve, Föld gyermekei. És te is – biccentett Dint felé –, Fillory vitéz gyermeke. Parázs vagyok. Felült. Olyan különös, vízszintes, mogyoró alakú pupillája volt, mint a juhoknak általában. Sűrű gyapja halványaranyban játszott. Füle mókásan állt kétfelé súlyos szarva mögött, amely fenségesen ívelt hátra a homlokáról. Mindőjük közül egyedül Penny tudta, mi a teendő. Ledobta a hátizsákját, odament, és megállt a kos előtt. Majd térdre ereszkedett a homokban, és meghajtotta a fejét. – Koronát kerestünk – szónokolt nagyszavasan –, de királyt találtunk. Nagyuram, Parázs, mély megtiszteltetés és kiváltság, hogy felajánlhatom neked hűségemet. – Köszönöm, gyermekem!

A kos félig lehunyta a szemeit, ünnepélyesen és elégedetten. Hála istennek! – Quentin csak erre tudott gondolni. Szó szerint hála istennek. Fillory Istenének. Mert tényleg ő az. Ez volt az egyetlen magyarázat. Nem mintha végrehajtottak volna bármiféle különösebb hőstettet, hogy kiérdemeljék ezt a váratlan, szerencsés fordulatot. Mert bizonyára Parázs vezette ide őket. Ő mentette meg valamennyiüket. Elérkezett hát végre, ez itt a zárójelenet. Mi győztünk. Kezdődhet a koronázási ünnepség. Pennyről a kosra nézett, majd vissza. Hallotta, hogy lábak csusszannak a homokos padlón. Pennyn kívül valaki más is letérdelt, Quentin nem fordult meg, hogy kiderítse, kicsoda. Ő maga állva maradt. Valamilyen oknál fogva nem állt rá készen, hogy letérdeljen. Még nem. Egy percen belül talán, bizonyára, de valahogy úgy érezte, ez még nem az a pillanat. Bár kétségtelenül kellemes lett volna – hiszen már olyan régóta kutyagolt. Nem volt benne biztos, mit kezdjen a kezeivel, úgyhogy végül összekulcsolta az ujjait az ágyéka előtt. Parázs beszélni kezdett, de Quentin elméje valahogy eltakarta a szavai értelmét. Érződött rajtuk egyfajta előregyártott sablonosság – a könyvekben is mindig átugrotta Parázs és Zsarátnok szónoklatait. Most így jobban belegondolva, ha ez itt valóban Parázs, akkor hol lehet Zsarátnok? Rendes körülmények között sosem lehetett őket egymás nélkül látni. – …a segítségetekkel. Ideje hogy visszaszerezzük jogos gondnokságunkat e felett a birodalom felett. Együtt elindulunk erről a helyről, és helyreállítjuk Fillory hírnevét, a letűnt, nagyszerű idők egykori dicsőségét…

Átcsaptak a feje felett a szavak. Majd később Alice beavat a részletekbe. A könyvekben Parázs és Zsarátnok mindig kissé fenyegetőnek és baljóslatúnak hatott, Parázs személyesen azonban egyáltalán nem is tűnt olyan vészesnek. Sőt, egyenesen jópofa volt. Szívélyes. Quentin már látta, a fillorybelieket miért nem zavarta úgy a hatalma. Olyan volt, akár egy kedves, ráncos szemű plázai Mikulás. Nem kellett túl komolyan venni. Ránézésre semmiben sem különbözött egy közönséges kostól, kivéve talán, hogy jóval nagyobb volt, ápoltabb, és egyfajta éber, különös intelligencia sütött róla, amit az ember nem várna az átlag juhaitól. Az összhatás váratlanul mókásra sikeredett. Quentin mégis nehéznek találta, hogy összpontosítson Parázs szavaira. Megrészegítette a kimerültség, a megkönnyebbülés, és persze Eliot flaskája. Örömmel belement volna bármilyen nagy szónoklat feltételeibe. Csak azt kívánta, bár tudná, honnan ered az a gyötrelmesen csábító, csilingelő csobogás, mert már majd’ elepedt a szomjúságtól. Ott volt a korona a szemük előtt, Parázs patái között. Nem kellene valakinek egyszerűen rákérdeznie és elkérnie? Vagy majd ő egyszerűen odaadja nekünk, amikor készen áll? Az egész helyzet nevetségesnek tűnt, mint egy vacsoraparti etikettkérdése. De feltételezte, hogy a kos most már Pennynek fogja odaadni, azonnali behódolása és talpnyalása jutalmául, ők pedig mind az ő alárendeltjei lesznek majd. Talán mindössze ennyin múlott a dolog. Egy gyors letérdelésen. Quentin nem vágyott rá különösebben, hogy Pennyt Fillory főkirályává koronázva lássa. Mindezek után, a végén még kiderül, hogy Penny lesz az egész kis kalandunk hőse?

– Van egy kérdésem. A hang nyíltan félbeszakította a vén kos szónoklatát. Quentin meglepetten eszmélt rá, hogy a saját hangját hallja. Parázs elhallgatott. Meglehetősen nagydarab jószág volt, marmagassága könnyen elérhette a másfél métert. Az ajkai fekete színben játszottak, gyapja pedig kellemesen lágynak és felhőszerűen bolyhosnak tűnt. Quentin szívesen belefúrta volna az arcát abba a gyapjúba, hogy belezokogja a bánatát, majd álomba merüljön benne. Penny a nyakát nyújtogatva feléje fordult, és figyelmeztetően meresztette szemeit Quentinre. – Nem szeretnék túlságosan faggatózónak tűnni, de ha te vagy, tudod, a nagy Parázs, akkor áruld el, kérlek, hogy lehet az, hogy idelent gubbasztasz ebben a föld alatti barlangban, ahelyett, hogy odafent lennél, a felszínen, és segítenél a népeden? Aki át mond, mondjon bét is. Nem mintha nagyon lovagolni akart volna a kérdésen. Egyszerűen csak tudni akarta, miért is kellett mindannyiuknak keresztülmenni ennyi mindenen. Már az elején tisztázni akarta a dolgot, mielőtt még továbbhaladnának. – Mármint… – folytatta – és tudom, ez máris sokkal drámaibban hangzik, mint amilyennek szánom… te egy igazi isten vagy, a dolgok pedig kezdenek odafent csúnyán széthullani. Mármint, szerintem odafent elég sokan szeretnék tudni, vajon merre lehettél egész idő alatt. Ez minden. Mármint hogy senki nem érti, miért nem avatkoztál közbe. Szóval csak arra vagyok kíváncsi, hogy miért hagytad, hogy ilyen sokáig és így szenvedjen a néped?

Mindez jobban hatott volna egy széles, tökös, ostobán önelégült vigyor kíséretében, ám ehelyett sikerült reszketegen és egy kissé könnyesen előadnia. És túl sokat ismételgette, hogy mármint. De már nem akart visszatáncolni. Parázs kiadott egy különös, szavak nélküli mekegő hangot. A szája oldalasabban működött, mint egy emberi ajak. Quentin látta sűrű, merev, rózsaszín kosnyelvét elővillanni. – Mutass némi tiszteletet! – mormogta Penny, de Parázs intően felemelte az egyik fekete patáját. – Ugye nem kell emlékeztetnünk rá, embergyerek, hogy nem vagyunk a szolgáid? – Parázs ezúttal kevésbé szelíden szólt, mint eddig. – Nem a te céljaidat szolgáljuk, hanem a sajátjainkat. Nem jövünk és megyünk csak úgy, a szeszélyeid szerint. – Igaz, egy ideje idelent vagyunk, a föld alatt. Nehéz pontosan megmondani, milyen régóta, ilyen messze a naptól és égi útjától, de legalábbis néhány hónapja. Eljött a Gonosz Filloryba, és a Gonosz ellen küzdeni kell. És nincs küzdelem áldozatok nélkül. Amint magad is láthatod, kínos és szégyenteljes helyzetbe kerültünk hátsó fertályunk miatt. Félrefordította hosszú, aranygyapjas fejét. Quentin most már látta, hogy a kos egyik hátsó lába valóban nyomorék. Parázs mereven tartotta, hogy a patája épp csak hozzáért a kőhöz. Nyilván nem bírta volna el a súlyát, ha ránehezedik. – Hát én akkor sem értem – emelte fel a hangját Janet. – Quentinnek igaza van. Te vagy ennek a világnak az ura. Legalábbis az egyik. Nem tesz ez téged alapjában véve mindenhatóvá?

– Léteznek Magasabb Törvények, amelyek meghaladják a felfogóképességedet, lányom. A rendteremtés hatalma egy dolog. A pusztításé pedig egy másik. Ez a kettő mindig egyensúlyban áll. Azonban könnyebb pusztítani, mint teremteni, és vannak olyanok, akik természetüknél fogva jobban szeretik a pusztítást. – Igen, de miért teremtenél olyasmit, aminek hatalmában áll bántani téged? Vagy ami azt illeti, bármelyik teremtményedet? Miért nem segítesz nekünk? Van róla bármi fogalmad, mennyi fájdalom ért bennünket? Hogy mennyire szenvedünk? Szigorú pillantást vetett rá. – Mi mindent tudunk, lányom. – Hát, oké, akkor tudd meg ezt is. – Janet csípőre tette a kezét. Érzései váratlanul a keserűség rejtett örvénye felé sodródtak, ami magával ragadta. – Mi, emberi lények állandóan boldogtalanok vagyunk. Utáljuk magunkat, és utáljuk egymást, és olykor azt kívánjuk, hogy Te, vagy Akárki, bárcsak sose teremtett volna meg minket, meg ezt a szaros, nyomorult világot, vagy bármely másikat. Felfogtad ezt? Szóval legközelebb esetleg fontolóra vehetnéd, hogy ne végezz ilyen ócska félmunkát! Kongó csend követte heves kitörését. A fáklyák a falakra csorgatták viaszos könnyüket, és fekete koromcsíkot festettek rá, fel egészen a kupolás mennyezetig. Amit Janet mondott, mind igaz volt. És ez feldühítette Quentint. De volt benne valami, amitől nyugtalanná is vált. – Felindult vagy, lányom. – Parázs tekintete csupa kedvesség volt.

– Nem vagyok a lányod! – Keresztbe fonta a karját maga előtt. – És ja, nem mondod! Még szép, hogy felindult vagyok! Az öreg kos mélyet sóhajtott. Nagy, fátyolos szemében könnycsepp gyűlt, túlcsordult és lecsurrant; az állán göndörödő aranygyapja beitta. Quentin önkéntelenül is a régi, szemetelés elleni reklámok büszke indiánjára gondolt. A háta mögül Josh odahajolt Quentin vállához, és a fülébe suttogta: Öcsém! Janet megríkatta Parázst! – A Gonosz ereje teljében van – jelentette ki a kos, akár egy politikus, aki hajthatatlanul kitart eredeti üzenete mellett. – Ám most, hogy eljöttetek, fordul a szerencse kereke. De nem fog! Quentin hirtelen megértette. Egyetlen émelyítő villanással leesett neki az egész. – A saját akaratod ellenére vagy itt! – bukott ki belőle. – Hiszen téged bebörtönöztek ide! Igazam van? Akkor hát, ennek itt koránt sincs még vége. – Emberfiú, annyi minden van, amit nem értesz. Még mindig nem vagy más, csak egy éretlen gyermek. Quentin rá se hederített. – Erről van szó, ugye? Ezért vagy idelent? Valaki bedugott ide, ebbe a sötét lyukba, és te nem tudsz kitörni innen. Ez az egész nem is küldetés volt, hanem mentőakció! A mellette álló Alice mindkét kezét a szája elé kapta. – Hol van Zsarátnok? – szegezte neki a kérdést. – Hol a testvéred? Senki nem mozdult. A kos hosszú pofája és fekete ajka mozdulatlan és megfejthetetlen maradt.

– Hmmm. – Eliot megdörzsölte az állát, és higgadtan felmérte a helyzetet. – Nem kizárt. – Zsarátnok meghalt, ugye? – kérdezte Alice szomorúan. – És ez a hely nem sírbolt, hanem tömlöc. – Vagy csapda – tette hozzá Eliot. – Emberfiak, hallgassatok ide! – mondta Parázs. – Léteznek Törvények, amelyek messze meghaladják a felfogóképességeiteket. Mi… – Már épp eleget hallottam a saját felfogóképességemről – csattant fel Janet. – De ki tehette? – töprengett Eliot hangosan; a homokos padlóra meredt, és sebesen pörgött az agya. – Kinek van egyáltalán akkora ereje, hogy ilyet művelhessen Parázzsal? És miért? Feltételezem, hogy az Órák Úrnője lehetett, de ez az egész roppant különös, és már messziről bűzlik. Quentin bizsergést érzett a vállában. Körbefordult, és sorra végigkémlelte a barlang sötét sarkait, ahol ácsorogtak. Tudta: csak idő kérdése, mielőtt újra megjelenik, aki eltörte Parázs lábát, bárki lehetett is az, és akkor újra küzdeniük kell. Ő pedig nem volt benne biztos, hogy képes lenne még egy összecsapásra. Penny még mindig térdelt, ám ahogy felnézett Parázsra, az egész tarkója vörösen égett. – Talán itt az ideje, hogy megnyomjuk a jó öreg pánikgombot – vetette fel Josh. – Vissza Semföldére. – Van egy jobb ötletem – mondta Quentin. Úrrá kellett lenniük a helyzeten. Most ugyan kiszállhattak volna, de a korona itt volt az orruk előtt, karnyújtásnyira. Már annyira közel jártak. Már csaknem hazaértek, és még mindig

megnyerhetnének mindent, ha sikerülne megtalálniuk a módját, hogy utat törjenek maguknak a történet végéhez. Ha még egy felvonás erejéig kitartanának valahogy. És egyszerre ráébredt, hogy tudja is a módját. Penny az imént a homokos talajra dobta a hátizsákját. Quentin lehajolt, és turkálni kezdett benne. Penny természetesen agyoncsomagolta és összevissza kötözte azt a rohadt holmit, de a müzliszeletek és a svájci bicskák meg a tartalék alsógatyák között végül egy vörös selyemkendőbe csavarva megtalálta, amit keresett. A kürt kisebb volt, mint ahogy rémlett neki. – Emlékeztek még, mit mondott a nimfa? – Feltartotta a magasba. – „Amikor minden remény elveszett.” Vagy valami ilyesmit… – Azt azért nem mondanám, hogy minden remény elveszett… – jegyezte meg Josh. – Hadd nézzem csak! – mondta Dint parancsolóan. Ő gyanúsan és feltűnően csendben volt, amióta Parázs felébredt. Anaïs a karjába csimpaszkodott. Quentin rá se hederített. Mindenki egyszerre kezdett beszélni. Penny és a kos valamiféle mámoros bájolgásba bonyolódtak. – Hmm. Érdekes – vont vállat Eliot. – Akár még be is válhat. Én inkább megpróbálkoznék vele, mint hogy visszatérjek a Városba. Szerinted ki fog jönni? – Embergyermek! – szólt rá hangosan a kos. – Embergyermek! – Gyerünk, Q! – biztatta Janet. Sápadtabbnak tűnt, mint ahogy ki kellett volna néznie. – Itt az idő! Rajta! Alice csak komolyan bólintott.

Az ezüstfúvóka furcsa, fémes ízt keltett az ajkai között, akár egy nikkelérme vagy egy elem. Olyan mély levegőt vett, hogy a nyíltól átütött vállába forrón belehasított a fájdalom, amint a mellkasa kitágult. Nem tudta biztosan, hogy pontosan mit is kellene tennie – hogy csücsörítse a száját, akár egy fuvolajátékos, vagy egyszerűen csak fújjon bele, mint egy sípba –, ám az elefántcsont kürt tiszta, egyenletes, magas hangon harsant fel, olyan lágyan és kellemesen szólt, mintha egy tapasztalt zenész fújt volna meg egy míves vadászkürtöt egy remek akusztikájú koncertteremben. Mindenki elhallgatott, és felé fordulva egyenesen rámeredt. A kürtszó nem volt kifejezetten hangos, mégis minden mást elcsendesített maga körül, úgyhogy pillanatokon belül ez adta ki az egyetlen hangot a teremben, és minden együtt rezgett tiszta, egyszerű erejével. Természetesen és tökéletesen zengett, egyetlen kitartott zenei hangon, amely úgy csengett, mint egy különleges akkord. És csak zengett tovább, vég nélkül. Quentin addig fújta, amíg a tüdeje teljesen ki nem ürült. A hang hosszan visszhangzott, majd elenyészett, mintha soha nem is létezett volna. A barlangban minden nyugodt és mozdulatlan volt. Quentin egy pillanatra teljesen nevetségesnek érezte magát, mintha csak egy szilveszteri partidudát fújt volna meg. Mégis mit vártam egyáltalán? Tényleg nem tudta. Szipákoló szuszogás hallatszott Parázs piedesztálja felől. – Ó, gyermekem – dörmögött fel a kos mély hangja. – Tudod te, mit tettél? – Kihúztam magunkat ebből a slamasztikából. Azt tettem. A kos teljes magasságában kihúzta magát.

– Sajnálom, hogy idejöttetek – mondta Parázs –, Föld gyermekei. Senki nem kérte, hogy gyertek. Sajnálom, hogy a mi világunk nem az a paradicsomi hely, amit kerestetek. De ez a birodalom nem a ti szórakoztatásotokra lett megteremtve. Fillory – a vén kos állkapcsa megremegett – nem holmi vidámpark, ahol te és a barátaid jelmezbálosdit játszhattok kedvetekre, kardokkal és koronákkal. Szemmel láthatólag uralkodnia kellett valami heves érzelmen. Quentinnek beletelt egypár pillanatba, mire ráébredt, micsodán. A félelmen. A vén kos szinte fuldoklott a rettegéstől. – Mi nem azért jöttünk ide, Parázs – felelte Quentin halkan. – Valóban? – kérdezte Parázs mélyen zengő basszusán. – Nem, hát persze hogy nem. – Nehéz volt állni idegen szemének tekintetét, az olvasztott sárgás szemfehérjével, és benne a fekvő nyolcast, a végtelen szimbólumát formázó fekete pupillákkal. – Azért jöttetek, hogy megmentsetek minket. Azért jöttél, hogy a királyunk légy. De árulj el nekem valamit, Quentin! Hogy is remélheted, hogy megmentesz minket, amikor még saját magadat sem tudod megmenteni? Quentin megúszta, hogy választ kelljen adnia, mivel ekkor kezdetét vette a katasztrófa. A barlangban egyszer csak megjelent egy alacsony emberke csinos szürke öltönyben. Az arcát félig-meddig eltakarta egy leveles ág, amely előtte csüngött a levegőben. Pontosan úgy festett, ahogyan Quentin emlékezett rá. Ugyanaz az öltöny, ugyanaz az egyesületi nyakkendő. Az arca semmivel sem volt kevésbé kifürkészhetetlen. Udvariasan, egymásba kulcsolva tartotta maga előtt rózsaszín, gondosan manikűrözött kezeit.

Olyan volt, mintha Quentin soha el sem hagyta volna a tantermet, ahol először megjelent előttük. Bizonyos szempontból úgy vélte, nem is hagyta el azóta sem. Az őt elárasztó rettegés olyannyira teljes és mindent felölelő volt, hogy már-már nyugalomnak hatott: nem eshetőségként, hanem teljes bizonyosságként áradt szét benne a tudat, hogy most mind meg fognak halni. A Fenevad megszólalt. – Úgy vélem, ez volt a végszó, amire vártam. – A tónusa szelíd volt, kiejtése egy angol nemesé. Parázs felüvöltött. A hang mindent átható erejű volt. Belerázkódott az egész helyiség; egy sztalaktit lehullt és darabokra tört. Parázs szájának belsejét rózsaszín és fekete pettyek borították. Abban a pillanatban a kos többé már nem is tűnt olyan nagyon nevetségesnek. A bolyhos gyapja alatt jókora izomkötegek dagadoztak, akár sziklatömbök a mohapárna alatt, bordázott szarvai pedig vastagon és kőszerűen csavarodtak teljesen körbe, hogy a hegyes végeik egyenesen előremutassanak. Leszegett fejjel lerontott a kőtalapzatról, és egyenesen megrohamozta a szürke öltönyös férfit. A Fenevad egyetlen sima, kényelmes mozdulattal, visszakézből félresöpörte a támadást. A gesztusa csaknem flegmán közönyös és laza legyintés volt. Parázs mégis rakétaként lőtt ki oldalra, és egy émelyítő, erőteljes puffanással csapódott a sziklafalnak. Úgy tűnt, valahogy nem stimmel a jelenet fizikája: mintha a kos egy pillekönnyű kis szőrgombolyag lett volna, a Fenevad pedig sűrű és nehéz, akár a

fehér törpecsillagok magja. Parázs a homokos padlóra zuhant, és nem mozdult többet. Csak feküdt ott, ahol összeesett. A Fenevad a körme hegyével lepöckölt egy gyapjúpihét makulátlan tisztaságú szürke kabátujjáról. – Ez a vicces a régi istenekben – jelentette ki könnyed, társalkodó stílusban. – Azt hihetnétek, hogy csak mert olyan öregek, bizonyára nehéz megölni őket. Ám amikor megkezdődik a küzdelem, éppúgy kimúlnak, mint bárki más. Nem erősebbek, csak idősebbek. Homok surrogása hallatszott Quentin mögül. Megkockáztatott egy gyors hátrapillantást a válla felett: Dint sarkon fordult, és kisétált a teremből. A Fenevad nem tett semmit, hogy megállítsa. Quentin gyanította, hogy ő és a többiek már nem távozhatnának ilyen könnyen. – Igen, ő az én egyik beépített emberem volt – bólintott a Fenevad. – És Farvel is, ha már tudni akarjátok a teljes igazságot. A kis fűzfa, emlékeztek rá? A legtöbben szoktak. A kosok ideje lejárt. Fillory most már az én világom. Nem hencegés volt ez, puszta ténymegállapítás. Az a rohadék Dint – gondolta Quentin. Én meg úgy tettem, mint akinek tetszik az ostoba töltényöve. – Tudtam, hogy eljöttök értem. Ez aligha meglepő. Már hosszú idők óta várok rátok. De tényleg csak ennyien vagytok? Tudjátok, ez csak egy rossz vicc. – Hitetlenkedve felhorkantott. – Az égvilágon semmi esélyetek. Felsóhajtott. – Feltételezem, erre többé nem lesz szükségem. Pedig már csaknem hozzászoktam.

A Fenevad szinte szórakozottan leszakította az arca előtt lógó leveles gallyat, mintha csak egy napszemüveget vett volna le, és könnyed mozdulattal félredobta. Quentin megrezzent – nem akarta látni a lény igazi arcát –, de elkésett. És mint kiderült, nem is volt miért aggódnia, mivel ami a szeme elé tárult, egy teljesen hétköznapi emberi arc volt. Akár egy biztosítási kárbecslő ábrázata is lehetett volna: kerek, szelíd, íves állú, kisfiús. – Semmi? Nem ismertek meg? A Fenevad odalépett a kőemelvényhez, felemelte a koronát, ami még mindig ott hevert, és őszülő halántékára helyezte. – Te jó ég! – nyögte Quentin. – Maga Martin Chatwin. – Személyesen – jelentette be a Fenevad vidáman. – És egek, hogy megnőttem! – Nem értem – hebegte Alice reszketve. – Hogy lehet maga Martin Chatwin? – De hát nyilván tudtátok?! Hát nem azért vagytok itt? – kérdezte az arcukat fürkészve, de nem kapott választ. Némán álltak – ezúttal nem holmi varázsbéklyók terhétől, hanem a hagyományos úton-módon, a félelemtől dermedtek mozdulatlanná. Összevonta a szemöldökét. – Hm. Nos, azt hiszem, végül is mindegy. Bár azt hittem, ez az egész vállalkozás célja. Valójában kissé meg is vagyok bántódva. A műsor kedvéért elfintorodott, és lebiggyesztett szájjal olyan képet vágott, mint egy szomorú bohóc. Felkavaró volt látni egy középkorú úriembert, aki egy általános iskolás angol kisfiú mesterkélt modorosságával viselkedett. Tényleg ő az. Egyáltalán nem nőtt fel. Még egyfajta furcsán miniatűr, nemileg éretlen

jellege is volt, mintha abban a pillanatban abbamaradt volna a lelki fejlődése, ahogy beszaladt abba az erdőbe. – Mi történt veled, mondd? – kérdezte Quentin tegezésre váltva. – Hogy mi történt? – A Fenevad győzedelmesen széttárta a karját. – Hát, megkaptam, amit akartam. Eljöttem Filloryba, és sosem tértem vissza! Kezdett minden világossá válni. Martin Chatwint nem lopták el a szörnyek, ő maga vált szörnyeteggé. Ő megtalálta, amiről Quentin azt hitte, hogy akarja: meglelte a módját, hogy Filloryban maradhasson, és mindörökre maga mögött hagyhassa a való világot. De túl nagy árat fizetett érte. – Nem akartam visszatérni a Földre, miután láttam Filloryt. Úgy értem, nem mutathatod meg valakinek a paradicsomot, csak hogy utána megfoszd tőle. Pedig az istenek pont ezt teszik. De én azt mondom: le az istenekkel! – Bámulatos, mi mindent el lehet érni, ha az ember valóban nekiveselkedik. Szereztem néhány igen érdekes barátot a Sötét Erdőben. Nagyon érdekes alakokat. – Szívélyesen, őszintén és terjengősen beszélt, akár egy áldomásmester egy vacsorapartin. – De ne feledjétek, ahhoz, hogy az efféle varázslat működjön, olyasmiket kell művelnetek… nos, az emberi mivoltotok az első, amit fel kell érte adni. Nem maradhattok emberek, miután megteszitek, amiket én tettem, és megtudjátok, amiket én tudok. De az most már szinte nem is hiányzik. – Barátot? – kérdezte Quentin tompán. – Úgy érted, az Órák Úrnőjét.

– Az Órák Úrnőjét! – Martin a jelek szerint rendkívül mulatságosnak találta az ötletet. – Jaj nekem! Hát ez igazán vicces. Olykor el is felejtem, mi áll azokban a könyvekben. Tudjátok, én már nagyon régóta itt vagyok. Évszázadok óta nem olvastam őket. – Nem, egyáltalán nem az Órák Úrnőjét. Egek! Azok mellett, akikkel most szövetkezem, ő… hogy is mondjam? Nos, mellettük ő olyannak tűnik, mint amilyenek ti vagytok. Amatőrnek. No, de elég a bájcsevegésből. Hol van a gomb? A gomb természetesen ott lapult Penny hátizsákjában, ami közvetlenül Quentin lábai előtt hevert. Én tettem ezt – gondolta, és egész testén végigfutott a kínzó fájdalom. Ez már a második alkalom. Már másodjára idéztem meg a Fenevadat. Csak bajt hozok mindenkire a környezetemben. – Gomb, gomb, gombocska! Kinél van, hová bújt? Penny hátrálni kezdett a szürke öltönyös lény elől, és ugyanabban a pillanatban belefogott egy varázsigébe. Talán egy újabb titkos fegyver? – töprengett Quentin, aki nem ismerte fel a bűbájt. De Martin szemmel követhetetlen gyorsasággal mozdult, mint amikor egy mérges kígyó lecsap az áldozatára. Egy elmosódott mozdulattal, fél kezével megragadta Penny mindkét csuklóját. Penny vadul küzdött; derékban meghajolt, és gyomron rúgta Martint, majd nekitámasztotta a lábát a mellkasának, és tolni kezdte, próbálva szabaddá válni, hangosan nyögve az erőfeszítéstől. A Fenevad a jelek szerint alig vett róla tudomást. – Attól tartok, nem, kedves fiam. Ez ki van zárva.

Szélesre kitátotta a száját – túl szélesre, mintha az állkapcsa kiakasztható lenne, akár egy kígyónak –, és Penny mindkét kezét bekapta. Majd egy mozdulattal csuklóból leharapta őket. Nem tiszta harapás volt. Martin Chatwinnek tompa, lekerekített, emberi fogai voltak, nem tépőfogai, és még külön meg is kellett ráznia higgadt, középkorú fejét, hogy teljesen összeroppantsa a csuklócsontokat, és letépje Penny kézfejét. Majd buzgón csámcsogva elengedte Pennyt, aki hanyatt zuhant a homokba. A kézcsonkjaiból vadul spriccelt szerteszét az artériás vér; hasra hemperedett, és a keze a teste alá került. A lába úgy rángatózott, mintha elektromos áramütés érte volna. Nem üvöltött, de tébolyult, szuszogó hangok hallatszottak onnan, ahol a homokos talajba fúrta az arcát. A cipői összevissza karistolták a földet. A Fenevad nyelt egy nagyot, majd még egyet; ádámcsutkája fel-le táncolt. Elmosolyodott, csaknem zavartan, és feltartotta az ujját, amíg rágott: „Egy pillanat, mindjárt!” – üzente a mozdulat. A szeme résnyire szűkült a gyönyörűségtől. – Úristen! Úristen! Úristen!… – jajgatott valaki magas, kétségbeesett hangon. Anaïs. – Most pedig – folytatta Martin Chatwin, amikor újra meg tudott szólalni. – Kérem szépen a gombot. Némán meredtek rá. – Mégis miért? – kérdezte Eliot kábán. – Mi a fene vagy te? Martin elővette a zsebkendőjét, és gondosan leitatgatta Penny vérét a szája széléről. – Nos, az vagyok, akinek azt hittétek, ott! – mutatott Parázs mozdulatlan holtteste felé. – Isten vagyok.

Quentin mellkasa úgy összeszorult, hogy csak görcsös, kapkodó kortyokban tudott lélegezni. – De miért akarod? Mire kell neked? – kérdezte. A beszéd jó. Jobb, mint a gyilkolás. – Csak elvarrom az elvarratlan szálakat – felelte Martin vállat vonva. – Azt hittem, ez teljesen nyilvánvaló. Ezek a gombok az egyedüli általam ismert tárgyak, amelyek képesek erővel visszavinni engem a Földre. Már csaknem mindet sikerült összegyűjtenem. Ez után már csak egy marad. Csak a jó ég tudja, honnét szerezték őket a nyulak. Arra még mindig nem sikerült rájönnöm. – Tudjátok, hogy amikor először elszöktem, úgy vadásztak rám, akár egy állatra? A saját testvéreim?! Mindenáron haza akartak cipelni magukkal. Mint egy állatot! – ismételte. Udvarias modora egy pillanatra semmivé foszlott. – Később Parázs és Zsarátnok eredtek a nyomomba, és ők is megpróbáltak hazaküldeni, de addigra már nagyon késő volt ahhoz. Túlságosan késő. Túl erős lettem, még hozzájuk képest is. – Az az istenverte ringyó, az Órák Úrnője még mindig próbálkozik az átkozott órafáival. Az idővel babrál. A gyökereik még most is félig behálózzák ezt a nyamvadt világot. Utánatok ő következik: nála még mindig van egy gomb. A legutolsó. Amint azt is megkaparintom, tényleg nem hiszem, hogy bármi módon meg lehetne tőlem szabadulni. Penny az oldalára gördült. Felnézett Quentinre, az önkívület furcsa kifejezésével az arcán, bár homokkal borítva, és sápadtabban, mint valaha. A szeme le volt hunyva. Szorosan a

mellkasához nyomta kéztőcsonkjait. Az inge teljesen átázott, csurom véresre. – Súlyos, Q? – kérdezte Penny. – Én nem fogom megnézni. Mondd meg te! Mennyire súlyos? – Semmi gond, öregem, rendbe fogsz jönni – motyogta Quentin. Martin ennek hallatán nem tudott elfojtani egy örömtelen, száraz kacajt. Majd folytatta. – Egyszer-kétszer természetesen visszatértem, teljesen egyedül. Egyszer azért, hogy végezzek a vén csirkefogóval, Ploverrel. – Sima homloka ráncba szaladt, és úgy tűnt, elgondolkozik valamin. – Teljesen megérdemelte, amit kapott. És még annál többet is. Bárcsak újból megölhetném! – Egyszer pedig akkor ugrottam át, amikor a ti March professzorotok elfuserált egy varázsigét. Tudjátok, csak hogy szemmel tartsam a dolgokat. Úgy hittem, valaki Varázskapuban talán tervez valamit. Olykor egész jól ráérzek, mit tartogat a jövő. A jelek szerint igazam volt. Bár bizonyára nem a megfelelő diákot faltam fel. Martin összecsapta a két tenyerét, és izgatott várakozással dörzsölte össze őket. – Hát, ami elmúlt, elmúlt – jelentette ki felélénkülve. – Na, lássuk! – Újra elrejtettük – mondta Alice. – Mint a nővéred, Helen. Elástuk a gombot. Ha megölsz minket, sosem találod meg. Az én bátor Alice-em! Quentin megszorította a kezét. Ezt az egészet én hoztam a nyakunkra. A térde irányíthatatlanul reszketett.

– Ó, remek próbálkozás, te lány! Kezdjem el sorra letépni a társaid fejét, egyiket a másik után? Szerintem beszélni fogsz, mielőtt még arra kerülne a sor. – Várj! Miért akarnál egyáltalán végezni velünk? – kérdezte Quentin. – Basszus, megkapod a vacak gombodat, csak hagyj minket békén! – Ó, bárcsak megtehetném, Quentin. Tényleg szeretném. De tudod, ez a hely megváltoztatja az embert. – Martin felsóhajtott, és meglengette a pluszujjait: a kézfejei olyanok voltak, akár két sápadt pók. – A kosok épp ezért nem szerették, ha túl sokáig időztek itt az emberek. Ami azt illeti, én is csaknem túl messzire mentem. Most már egészen megkedveltem az emberhús ízét. Te nem mész sehová, William – tette hozzá, cipője orrával megbökve Penny rángatózó testét. – A faunok egyszerűen nem ennyire ízletesek. William – gondolta Quentin. Biztos ez Penny igazi neve. Korábban még sosem hallotta. – És tudjátok, persze azt sem engedhetem, hogy szabadon szaladgáljatok ide-oda, és megpróbáljátok megdönteni a hatalmamat. Az csúf árulás volna. Ugye mindenkinek leesett, hogy megnyomorítottam az első számú varázslótokat? Felfogtátok? – Te szánalmas köcsög! – mondta Quentin színtelen hangon. – Még csak nem is érte meg, igaz? Ez a legnagyobb vicc az egészben. Ugyanazért jöttél ide, amiért mi is. És most boldog vagy, mondd? Rájöttél, nem igaz? Önmagad elől nem menekülhetsz. Még itt, Filloryban sem.

Martin elvicsorodott, és hatalmasat rugaszkodott előre; egyetlen szökelléssel átszelte az őket elválasztó jó tízméteres távot. Quentin az utolsó pillanatban sarkon perdült, hogy rohanni kezdjen, ám a szörnyeteg máris a hátán termett: a fogait belevájta Quentin vállába, a karjaival átfogta Quentin mellkasát. A Fenevad állkapcsai olyanok voltak, akár egy hatalmas, éhes harapófogó, amelyek megragadták a kulcscsontját. Az meghajlott, és émelyítő reccsenéssel elpattant. Az állkapcsok újra összezárultak a vállán, és ezúttal jobb fogást találtak rajta. Quentin hallotta magát, amint kiszökik belőle egy önkéntelen nyögés, ahogy a levegő kipréselődött a tüdejéből. Annyira rettegett a fájdalomtól, de ami azt illeti, nem is annyira a fájdalom volt iszonyú, mint inkább a nyomás, az a hihetetlen, elviselhetetlen nyomás. Képtelen volt lélegezni. Quentinben egy pillanatra felvetődött, hogy talán képes lesz valami varázsbemutatóra, esetleg valami nagyszabású és különleges erődemonstrációra, mint az első nap Varázskapuban, a felvételi vizsgáján, de ezúttal nem tudott megszólalni se, hogy kimondjon bármilyen varázsigét. Hátranyúlt mindkét kezével – hátha sikerül a hüvelykujjaival megtalálni Martin szemét, vagy letépni a fülét –, de mindössze annyit bírt tenni, hogy megcibálta Martin vékony szálú, szürke, angol haját. Martin ziháló lélegzete úgy harsogott Quentin fülében, mint egy szerető lihegése. Bár támadójának külseje többnyire még mindig emberre emlékeztetett, ebből a közelségből azonban színtiszta állatnak mutatkozott: úgy szuszogott, morgott és bűzlött valami idegen pézsmaillattól, akár egy igazi fenevad. Quentin szemét elöntötték a könnyek. Hát most ér véget minden,

itt a nagy finálé. Elevenen felfal egy Chatwin egy hülye gomb kedvéért. Szinte már vicces volt. Mindig feltételezte, hogy bármi történjék is, ő életben fog maradni – de hát, mindenki ezt reméli, nem? Azt hitte, az egész annyira más lesz. Kellett volna lennie valami más megoldásnak. Vajon mit rontottam el először? Olyan nagyon sokat hibáztam. Ám azután megszűnt a nyomás, és csengeni kezdett a füle. Alice két kézzel, elfehéredő ujjakkal markolta Janet kék-fekete revolverét. Az arca sápadt volt, de a keze rezzenéstelen. Egy lendülettel beleeresztett még két golyót Martin bordáiba, majd az megfordult, hogy szembenézzen vele, Alice pedig egyenesen mellkason lőtte. A levegőben a Fenevad öltönyének és nyakkendőjének szétfoszló darabkái repkedtek. Quentin előrefele csápolt, akár valami őshal, amely kivergődik a homokos vízpartra, levegőt nyeldekelve, bármit, csak hogy elmenekülhessen. Most jött az igazi fájdalom. A jobb karja zsibbadtan, érzéketlenül lógott, és mintha már nem rögzült volna olyan szilárdan a testéhez, mint ahogy szokott. Vér ízét érezte a szájában. Hallotta, hogy Alice még kétszer tüzel. Amikor úgy vélte, elég messzire jutott, megkockáztatott egy hátrasandítást. A perifériás látása a széleknél elszürkült, és kezdett körben beszűkülni, akár egy Tom és Jerry-rajzfilm zárópillanataiban. De azt még látta, hogy Alice és Martin Chatwin farkasszemet néznek, egymástól tízlépésnyi távolságban, és nincs semmi más közöttük, csak az üres homok. Kifogyott a tölténytár. Alice visszakézből odahajította Janetnek a revolvert.

– Jól van – mondta halkan. – Lássuk, mit tanítottak még a híres barátaid. A hangja nagyon vékonynak és halknak tűnt a néma barlangüregben, de nem csengett benne félelem. Martin derűs kíváncsisággal méregette őt. Oldalra billentette a fejét. „Vajon mire gondolhat ez a lány? Tényleg megpróbál megküzdeni velem?” Eltelt tíz hosszú, mozdulatlan másodperc. Amikor Martin nekirontott, Alice készen állt. Ő volt az egyetlen. Nem jött semmilyen figyelmeztetés: a Fenevad állóstartból vetette rá magát – az egyik pillanatban még mozdulatlanul várt, a másikban csak egy elmosódott folt volt. Quentin nem tudta, hogy tudott ilyen gyorsan reagálni, amikor ő alig tudta egyáltalán szemmel követni Martin mozgását, ám mielőtt a Fenevad akár csak félútig ért volna hozzá, felemelte a levegőbe, és a lába szánalmasan köpülte a semmit, miközben egy mozgató varázsige vasmarkában vergődött. A lány olyan keményen a földhöz vágta, hogy visszapattant. Szinte tüstént újra talpon termett, kisimította az öltönyét, és újra nekirontott, a jelek szerint még csak fel sem hergelte magát különösebben. Ezúttal Alice úgy lépett félre előle, akár egy matador a bika elől, és a támadója elrobogott mellette. Alice most úgy mozgott, akár maga a Fenevad – bizonyára lerövidítette valami varázslattal a saját reakcióidejét, és felgyorsította a mozdulatait, ahogy korábban Penny tette, amikor elkapta a nyílvesszőt. Quentin hatalmas erőfeszítéssel feltornázta magát félig ülő helyzetbe, majd valami megadta magát a mellkasában, és újra visszarogyott a földre.

– Tudod ezt követni? – kérdezte Alice Martint. Egyre erősödő magabiztosság csengett a hangjában, mintha csak felpróbálná magára a virtuskodást, hogy lássa, jól áll-e neki, és a jelek szerint elnyerte a tetszését. – Erre nem számítottál, ugye? Pedig ez csak egy egyszerű flamand gyakorlat. Semmi egyéb. A keleti tudástárhoz még hozzá se nyúltam! A Fenevad egy reccsenéssel letört egy állócseppkövet a tövénél, és csípőből Alice felé hajította, ám a kőlándzsa félúton szilánkokra robbant a levegőben, mielőtt még célba érhetett volna. Kőrepeszek süvítettek szanaszét minden irányban. Quentin nem követte az egészet, de nem hitte, hogy ezt is Alice idézte volna elő. A többiek bizonyára segítettek neki, élő falanxként harcolva, Alice-szel az élen. Bár Alice jóval előrébb járt náluk. Szegény Penny talán tudta volna követni, amit művel, ám Alice már olyan szinten állt, amiről Quentin nem is hitte volna, hogy valaha képes lesz rá. Ő maga varázsló volt, de ez a lány valami egészen más, több: egy igazi adeptus. Quentinnek fogalma sem volt róla, hogy Alice ennyivel jobb nála. Volt idő, amikor talán irigyelte volna, most viszont csak büszkeséget érzett. Az én Alice-em! Homok röppent fel sziszegve a földről, és dühös méhrajként burkolta be Martin fejét, és megpróbált behatolni a szájába, orrába és fülébe. Vadul hadonászott a karjával. – Ó, Martin. – Alice szája sarkában mosoly bujkált. Már-már gonosz vigyor. – Ez a baj a szörnyekkel. Nem kapnak elég szigorú elméleti kiképzést. Soha senki nem vette át veled az alapokat, igaz? Ha így volna, kétségtelenül nem sétáltál volna bele ebbe…

Martin elvakult állapotában egyenesen beletántorgott egy tűzlabdába – à la Penny –, amely felrobbant körülötte. De Alice nem várt. Azt a fényűzést nem engedhette meg magának. Ajka egy pillanatra sem hagyta abba a mozgást, az ujjai pedig gördülékeny, nyugodt és egyenletes mozdulatokkal folyamatosan szőtték egyik varázslatot a másik után. Olyan volt ez, akár egy nagy, tétre menő villámsakk. A tűzgolyót egy csillogó börtöngömb követte, majd egy pusztító mágikus lövedékzápor – bizonyára elemeire bontotta azt a varázslatot, és túltöltötte, hogy az egy mozdulattal egész seregnyi lövedéket ontson magából. A talajról felvert homok összegyűlt, és egy arctalan üveggólemmé állt össze, amely bevitt két egyenes ütést és egy kemény jobbhorgot, mielőtt Martin egy ellencsapással szilánkokra zúzta volna. De a Fenevad most már zavarodottnak látszott. Kerek angol képe baljós céklavörös árnyalatot öltött. Mintha valami gigantikus, csonttörő súly nehezedett volna a vállára, valamiféle láthatatlan iga, amelytől fél térdre roskadt. Anaïs kilőtt rá egy okkersárga villámot, amely vérbe borult utóképet hagyott Quentin káprázó retináján, Eliot, Josh és Janet pedig megfogták egymás kezét, és záporozó sziklaesőt zúdítottak a hátára. A helyiség megtelt a kántálásaik bábeli zűrzavarával, de Martin mintha észre se vette volna mindezt. Ő csak Alice-re figyelt, és csupán őt látta. Félig kuporgó pózából feléje lendült a homokon át, és a lány körül tüstént valamiféle fantomszerű, ezüstösen áttetsző páncélzat materializálódott, amihez hasonlót Quentin még soha életében nem látott – villódzva hol eltűnt, hol újra láthatóvá vált. A Fenevad ujjai lecsúsztak róla. A páncélzathoz járult egy

vibráló, lándzsaszerű fegyver, amelyet Alice fél kézzel megpörgetett, majd Martin gyomra felé döfött vele. Szikrák pattogtak közöttük. – Fergus Fantomfegyverzete! – kiáltotta Alice. Már erősen zihált. Martin vérben forgó szeme fenyegetően meredt rá. – Tetszik? Igen? Nem? Alapszintű tananyag. Másodéves! De te nem bajlódtál semmiféle iskolai képzéssel, ugye, Martin? Varázskapuban egyetlen órát sem bírtál volna ki! Elviselhetetlen volt látnia, hogy a lány így, egyedül küzd. Quentin felemelte az állát a homokos talajról, és megpróbált elhebegni egy varázsigét, bármit, akár csak figyelemelterelésként, ám az ajka egyszerűen nem engedelmeskedett. Az ujjai kezdtek érzéketlenné zsibbadni. Legszívesebben a fejét verte volna a földbe a tehetetlenségtől. Soha nem szerette még jobban Alice-t. Úgy érezte, mintha erőt küldene, mintha átadná neki az összes saját erejét, bár tudta, hogy a lány nem érzékeli. Alice és Martin egy kemény percen át vadul, összeborulva viaskodtak. A Fergus-varázslat mellé bizonyára járt valamiféle plusz harcművészeti szakértelem is, mivel Alice bonyolult mintázatban körbelendítette immár két kézzel markolt tündérpallosát, amelynek az alsó végén egy apró, gonosz, kis vérfakasztó tüske meredezett. A verítéktől a homlokához tapadt a haja, de egy másodpercre sem szűnt meg összpontosítani. Egy újabb perc múlva a fegyverzete elenyészett – bizonyára kimerült a varázsige ereje –, mire ő bonyolult fagymúmiává dermesztette a levegőt a Fenevad körül. Még a ruhái is

megfagytak, menten szilánkos darabokra törtek, hogy elővillant alóluk Martin meztelen, pajorfehér húsa. Ám addigra már elég közel járt, hogy megragadja Alice karját, aki hirtelen újra visszaváltozott egy apró, törékeny és sebezhető lánnyá. De nem sokáig. Köpködve elhadart egy vad szótagszekvenciát, és máris rőtbarna nőstény oroszlánná változott, álla alatt fehér szakállpamaccsal. Ő és Martin dulakodva, szélesre tátott szájjal zuhantak a földre, és mindketten próbálták a másikba mélyeszteni a fogukat. Alice hatalmas, izmos hátsó lábaival rúgkapálva próbálta szétkarmolni és kibelezni ellenfelét, miközben mérgesen bömbölt. Janet a birkózó páros körül keringett, kapkodva igyekezett golyókat tölteni a revolverbe, de egyre csak a homokba potyogtatta őket, és amúgy sem tudott volna mire célozni a nagy kavargásban. A végtagjaik teljesen összegabalyodtak. A következő pillanatban a Fenevad már egy jól megtermett foltos anakonda halálos szorítású gyűrűjében vergődött, majd Alice sassá változott, azután egy hatalmas örvös medvévé, végül egy iszonyatos, ember méretű skorpióvá, ollós végű ízelt lábakkal és egy daruhorog méretű mérgező faroktüskével, amit lendületből beledöfött Martin Chatwin hátába. Miközben küzdöttek, fények villogtak és szikrák sercegtek körülöttük, és egymással viaskodó testük elemelkedett a talajtól. A Fenevad fölébe kerekedett, és Alice hatalmasra kiterjedve átváltozott egy, a hátán fekvő hajlékony, kígyószerű fehér sárkánnyá. Roppant szárnyai a homokot verdesték, és mindenkit szétrebbentettek körülöttük. A Fenevad mérete együtt növekedett az övével, úgyhogy máris

egy óriással kellett tusakodnia. A sárkány a karmai közé szorította, és kék tűzözönt okádott egyenesen a képébe, ami úgy tört elő belőle, akár egy sugárhajtóműből a láng. Martin egy percig kínlódva vonaglott Alice acélos szorításában. A szemöldökei leperzselődtek, és az egész arca mulatságosan megfeketedett. Quentin hallotta, hogy Alice-sárkány szaggatottan zihál. A Fenevad megremegett, és egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Majd úgy tűnt, összeszedi magát, és keményen Alice képébe vágott egyet. Ő abban a pillanatban visszaváltozott emberré. Az orrából vér patakzott. Martin ügyesen oldalra hemperedett, és talpra szökkent. Bár meztelen volt, valahonnét mégis előteremtett egy tiszta zsebkendőt, és letörölgette vele a képére ragadt korom egy részét. – A francba! – csikorogta Quentin. – Valaki csináljon már valamit! Segítsetek neki! Janet betöltötte az utolsó golyót, és lőtt. Majd hozzávágta Martin Chatwin fejéhez a kiürült pisztolyt, ami úgy pattant le róla, hogy még csak a haját se borzolta össze. – Bazdmeg! – üvöltötte Janet. Martin tett egy lépést Alice felé. Nem! Ennek véget kell vetni! – Hé, seggfej! – sikerült Quentinnek kipréselnie magából. – Megfeledkeztél valamiről. Vért köpött, és átváltott a legjobb kubai kiejtésére; hangja hisztérikusan recsegett. – Köszönnyé’ szépen a kishaveromnak! Quentin elsuttogta a jelszót, amit Foggtól kapott az avatásuk éjszakáján. Képzeletben már százszor is elpróbálta a jelenetet, és

most, amint kiejtette az utolsó szótagot, valami nagy és kemény kezdett csapkodva vergődni az inge alatt, a hátbőrét kaparászva. Ahogy felnézett rá, Quentin észrevette, hogy az ő kakodémona egy apró, kerek szemüveget visel helyes fülei mögé akasztva. Mi a fasz? Ez tényleg szemüveges? Gazdája fölé magasodott, némán, bizonytalanul; meglepően műveltnek és megfontoltnak látszott. Nem tudta, kivel kell küzdenie. – A meztelen fickót! – suttogta Quentin rekedten. – Indulj! Mentsd meg a lányt! A démon nekilódult, és prédájától háromméternyire csúszva lefékezett. Balra cselezett, majd ismét, mintha csak játszana Martinnal, megpróbálta eltörni a bokáját, mielőtt összeszedte volna magát, és egyenesen az ellenfele képének ugrott. Martin fáradt képet vágott, mintha csak ki akarná fejezni nekik, mennyire nem tisztességes mindaz a kényelmetlenség, amit el kell szenvednie miattuk, és feltartotta az egyik kezét, hogy röptében elkapja támadóját. A démon sziszegve az ujjaihoz kapott. Martin elkezdte szép lassan betömni a szájába, ahogy egy gekkó elfogyaszt egy pókot, miközben a démon a Fenevad haját tépte, és megpróbálta kivájni a szemét. Quentin vadul integetett Alice-nek, hogy fusson – talán ha mind különválnánk? –, de ő nem nézett rá. Megnyalta az ajkát, és mindkét kezével a füle mögé simította a hajtincseit. Majd talpon termett. Valami megváltozott az arckifejezésében. Látszott rajta, hogy meghozott egy döntést. Dolgozni kezdett a kezével, valami nagyon magas szintű, haladó varázslat előkészítésén. A keletkező hangra Martin is, és a kakodémon is ránézett. Martin

kihasználta a lehetőséget, és egy gyors mozdulattal kitörte a démon nyakát, majd a teste maradékát is a szájába gyömöszölte. – Na szóval – kezdte Alice. – Azt hiszed, te vagy itt a legnagyobb szörnyeteg? – Ne! – kiáltott rá Janet, de Alice nem állt le. Ki akart próbálni valamit. A jelek szerint mindenki értette, mire készül, csak Quentin nem. – Ne, ne, ne! – kiáltotta Eliot mérgesen. – Várj! Ne csináld! – Te egyáltalán nem is vagy még varázsló sem, ugye, Martin? – kérdezte Alice halkan. – Csak egy kisfiú. Az vagy, semmi több. Mindig is az voltál. – Visszanyelte feltörni készülő zokogását. – Hát, sajnálom. Lehunyta a szemét, és recitálni kezdett. Quentin az egészet látta Alice arcán, mindazt, amin keresztülmentek, mindazt, amit egymással műveltek, és mindazt, amin túljutottak. Hagyta, hogy most minden a felszínre törjön. Hatalmas varázslat volt, reneszánsz mágia, nagyon tudományos. Óriási energiákkal. El sem tudta képzelni, mi haszna lesz, de egy pillanattal később ráeszmélt, hogy nem is maga a varázsige a lényeg. Hanem a mellékhatása. Elkezdte tíz körömmel a lány felé vonszolni magát. Bármit megtett volna, hogy közelebb jusson hozzá. Az sem érdekelte, ha közben belepusztul. – Ne! – kiáltotta. – Neee! A kék tűz az ujjai hegyén gyulladt ki, és feltartóztathatatlanul továbbterjedt a kezén át, fel a csuklójára. Megvilágította az

arcát. Alice újra kinyitotta a szemét. Lenyűgözve nézte a saját művét. – Lángolok – állapította meg, csaknem a rendes, megszokott hangján. – Nem hittem, hogy… égek. – Majd egyre erősödő sikoltással, ami ugyanúgy lehetett a kínszenvedés, mint a mámor hangja is: – Égek! Ó, istenem! Ó, Quentin, elégek! Eléget engem! Martin megtorpant a lassú előrenyomulásban, hogy tanúja legyen, amint Alice niffinné változik. Quentin nem látta az arckifejezését. Alice hátrált egy lépést, és leült, még mindig a saját karjait bámulva. Azok már egészen vállig kék tűzben égtek. Olyanok voltak, akár két főúti jelzőfáklya; a húsát nem emésztette el, de furcsamód valahogy felváltotta a tűz, amint átrágta magát rajta. Alice nem beszélt már, csak nyöszörögve siránkozott, egyre magasabb és élesebb hangon. Végezetül, ahogy a kék lángok felkúsztak a nyakán, hátravetette a fejét, és szélesre tátotta a száját, de nem jött ki több hang a torkán. A tűz egy új Alice-t hagyott hátra maga után, egy kisebbet, aki valami kéken izzó üvegszerű anyagból állt, és úgy festett, mintha most vették volna ki frissen, forrón az égetőkemencéből. Az átalakulása az egész barlangot kékes fénnyel árasztotta el. Még mielőtt befejeződött volna a mágikus átváltozás folyamata, Alice felemelkedett a talajról. Most már tiszta tűzből állt, az arcára sajátos, színtiszta őrület ült ki: azoké a lényeké, amelyek nem tartoznak sem az élők, sem a holtak közé. Olyan könnyen lebegett a talaj felett, mintha csak egy medencében úszott volna.

A szellem, amely felváltotta Alice-t, a niffin, közömbösen pillantott rájuk ádáz, eszelős, üres tekintetű zafírkék szemével. Minden hatalma ellenére finomnak és törékenynek tűnt, mintha muránói üvegből fújták volna. A földön fekvő Quentin az agónia vörös ködén át szenvtelen, tárgyilagos, akadémiai érdeklődéssel szemlélte. Periferiális látásával együtt a fájdalmon kívül mintha elveszett volna az iszonyat, rettegés, szeretet, gyász vagy bármilyen más érzés átélésére való képessége. Ez a lény itt nem Alice volt. Hanem az igazság pusztító angyala. Kék volt, meztelen, és elfojthatatlan derű sugárzott az arcáról. Quentinnek elakadt a lélegzete. Alice egy pillanatra odalebegett a Fenevad elé, izzásig hevült a várakozástól. Martin az utolsó pillanatban mintha megérezte volna, hogy az esélyek megváltoztak, és hátrált egy lépést, majd elmosódó csíkként kilőtt. De még így is túl lassúnak bizonyult. Az angyal megragadta szürke, maradira nyírt hajánál fogva. Másik kezével átkarolta a vállát, és egy éles reccsenés kíséretében egyetlen mozdulattal letépte Martin Chatwin fejét a nyakáról. Mindez túl kimerítővé vált Quentinnek, hogy tovább bírja nézni. Úgy kapaszkodott a látványba, akár egy gyengülő rádiójelbe, de egyre nehezebb volt fenntartania a tiszta vételt. Bágyadtan a hátára fordult. Elméje önmaga ütődött paródiájává vált, elkeskenyedve kinyúlt, akár az olvasztott karamellcukor, és átlátszóan, akár a celofán. Valami elmondhatatlan dolog történt, de nem volt képes megőrizni a benyomást. A világ, ahogyan ismerte, többé valahogy már nem volt jelen. Sikerült találnia egy viszonylag

puha, homokos foltot a talajon, amire hanyatt dőlhetett – valóban, igazán figyelmes dolog volt Martintól, hogy egy ilyen terembe hozta őket, ahol a homok ennyire pompásan finom és hűvös. Habár elég nagy kár, hogy ezt a szép, tiszta, fehér homokot mostanra szinte teljesen beszennyezte Penny és a saját vére. Azon töprengett, vajon Penny életben van-e még. Meg azon, lehetséges-e egyáltalán, hogy elveszítse az eszméletét. Legszívesebben szeretett volna elaludni, és soha többé nem ébredni fel. Quentin egy finom bőrcipő csoszogását hallotta, és a közvetlenül a feje feletti mennyezetfoltba egy pillanatra beúszott Eliot képe, majd továbbment. Az idő és tér valami furcsa, bizonytalan pontjáról Parázs hangja szólította Quentint. Még nem halt meg – gondolta. Szívós egy rohadék. Vagy talán csak képzelte az egészet. – Te győztél – bégette a hang az árnyak közül. – Vedd el a jutalmad, te hős! Eliot kézbe vette Fillory Nagykirályának aranyló koronáját. Éktelen üvöltéssel belehajította a sötétségbe, akár egy diszkoszt. Ezzel az utolsó álma is összetört. Quentin vagy elájult, vagy meghalt, nem tudta eldönteni, a kettő közül melyik a valóság.

IV. KÖNYV

A MENEDÉKHELY Quentin egy gyönyörű, fehér szobában tért magához. Egy másodpercre – Vagy egy órára? Egy hétre? – azt hitte, a délvarázskapus szobájában van, hogy visszakerült az Antarktiszra. De aztán látta, hogy az ablak nyitva van, és egy vastag, zöld függöny libeg előtte, hol feldagadva, hol újra lelapulva, ahogy a meleg nyári szellő mozgatta. Szóval egyértelműen nem az Antarktisz. A mennyezetet bámulva feküdt, és hagyta, hogy érzéstelenítőtől bódult gondolatai tágas elmeáramlatok között sodródjanak és pörögjenek. Fikarcnyi kíváncsiságot sem érzett, hogy megtudja, hol lehet, és hogyan kerülhetett oda. Apró, jelentéktelen részletekben gyönyörködött: a beszűrődő napfényben, a tiszta lepedő illatában, az ablakban látszó szeletnyi kék égben, a fehérre meszelt mennyezeten keresztben futó sötét, csokoládébarna gerendák csomós erezetében. Abban, hogy életben van. És azok a növényi rügyek színében tündöklő, meglepően Pottery Barn-szerű57 szép függönyök! Durva szövésűek voltak, de nem az ismerős, lehangolóan művi, drága földi anyagfajtából, ami csak utánozta az olyan anyagok hamisítatlan, természetes durvaságát, amelyeket kézzel szőttek, valódi szükségletből. Ahogy ott feküdt, Quentin főbb gondolatai akörül forogtak, hogy ezek tényleg eredeti, durva szövésű függönyök. Olyan emberek készítették kétkezi munkával, akik nem ismerik a függönykészítés semmilyen más módját, és így nincsenek is tudatában, mennyire különleges is az, ahogyan

szövik, ezért az életük nincs előre leértékelve és megfosztva minden jelentőségétől. Ez nagyon boldoggá tette őt. Olyan volt, mintha örökké ezeket a függönyöket kereste volna, mintha egész életében csak arra várt volna, hogy egy reggel olyan szobában ébredhessen, ahol pont ilyen durva szövésű, rügyzöld függönyök lógnak az ablakok előtt. Időről időre lódobogás hallatszott a kinti folyosóról. Ez a rejtély idővel magától megoldódott, amikor egy lótestű nő félig belépett a szobába. A megjelenése meglepően meglepetésmentes hatást váltott ki belőle. Izmos, napbarnította, rövid barna hajú nő volt, akinek a felsőteste történetesen egy fényes fekete szőrű ló altestében folytatódott. – Magadhoz tértél? – kérdezte. Quentin megköszörülte a torkát. Nem múlt el teljesen a kaparás. Rettenetesen kiszáradt, túl száraz volt a szája ahhoz, hogy meg tudjon szólalni, így csak bólintott. – Már csaknem teljesen felépültél – tájékoztatta a kentaurnő egy elfoglalt, rangidős rezidens nővér stílusában, aki futja az ügyeletes köröket, és nem ér rá holmi orvosi csodák feletti örvendezésre vesztegetni az idejét. Megkezdte a lassú, kényes műveletet, amellyel megfontoltan kihátrált a szobából a folyosóra. – Hat hónapja és két napja alszol – közölte még, mielőtt eltűnt. Quentin hallgatta a távolodó patakopogást. Újra csend lett. Minden tőle telhetőt megtett, hogy megőrizze magában a szárnyaló boldogság érzését. De az nem tartott sokáig. A felépülése közben eltelt fél évről gyakorlatilag alig maradt bármi emléke – csak egy-két gyorsan elillanó benyomás kék

mélységekről és bonyolult, varázslat szőtte álmokról. Quentin emlékei a Parázs sírboltjában történtekről azonban kristálytiszták voltak. Joggal várhatta volna, hogy az a nap – vagy éjszaka? – teljesen kitörlődjön, vagy legalábbis elfátyolozza valami könyörületes, poszttraumás, ködös homály. De nem, a legkevésbé sem. Tökéletes valószerűséggel, mély élességgel és teljes erővel fel tudta idézni az eseményeket bármilyen szögből szemlélve, egészen addig a pillanatig, amikor elveszítette az eszméletét. Kiszaladt a mellkasából a levegő. A sokk úgy kipréselte a tüdejéből, ahogy a Fenevad állkapcsa, és nem csak egyszer, de újra és újra. Nem tudott semmit sem tenni ellene. Csak feküdt az ágyban, és zokogott, amíg fuldokolni nem kezdett. Gyenge teste görcsösen vonaglott. Olyan hangokat adott ki, amiket sosem hallott emberi lénytől. Belefúrta az arcát a lapos, szúrós szalmával kitömött párnájába, amíg az teljesen át nem nedvesedett a könnyeitől. Alice meghalt érte, és mindannyiukért, és már sosem tér vissza. Nem tudott gondolkozni azon, ami történt, csak végigpergette a lelki szemei előtt újra meg újra, mintha lett volna rá bármi esély, hogy másképp végződjön, vagy akár csak egy hajszálnyit is kevésbé fájjon. Ám valahányszor visszajátszotta a filmet, úgy érezte, meg akar halni. Félig meggyógyult teste minden porcikája sajgott, mintha egészen a csontvázáig mindenütt horzsolások borítanák, de ő azt akarta, hogy még jobban fájjon. Nem tudta, hogyan létezzen egy olyan világban, amely engedte, hogy ez történjen. Ez egy mocsok világ volt, egy hazug, csaló, aljas világ, és ő semmi többet nem akart kezdeni vele.

Valahányszor elaludt, mindig arra ébredt, hogy megpróbál figyelmeztetni valakit valamire, de sosem tudta, hogy kit és mire, és mindig túl késő volt. A szomorúsághoz harag is társult. Mégis mi a fenét képzeltünk? Maroknyi taknyos kölyök, amint bemasíroz egy idegen világ polgárháborújába? Alice meghalt – és Fen, meg valószínűleg Penny is –, és az egészben az volt a legrosszabb, hogy megmenthette volna mindannyiukat – de mégsem tette. Ő volt az, aki rábeszélte őket, hogy ideje Filloryba menni. Ő fújta meg a kürtöt, amely megidézte a Fenevadat. Alice miatta jött velük, hogy őrá vigyázzon. Én azonban nem vigyáztam rá. A kentaurok idegen, halszerű közönnyel nézték könnyhullatását. A rákövetkező néhány nap során megtudta, hogy egy kolostorféleségben van, legalábbis ennyit sikerült kiderítenie a helyet vezető kentauroktól. Ez nem vallási kegyhely, itt nem istentisztelet zajlik, magyarázták neki egy leheletnyi nyihogó leereszkedéssel. Ez egy olyan közösség, amely elkötelezte magát, hogy a lehető legtökéletesebben kifejezze, megtestesítse – vagy az életre hívja talán még pontosabb kifejezés – a kentaurság felfoghatatlanul összetett, ám végtelenül tiszta erdei értékeit, amelyeket Quentin gyarló emberi agya sosem remélhet felfogni. Volt valami határozottan németes ezekben a kentaurokban. Azt is a tudomására hozták – nem túl tapintatosan –, hogy az embereket alacsonyabb rendű lényeknek tartják. „Ami persze nem az emberek hibája. Ők egyszerűen csak nyomorékok, akiket egy szerencsétlen baleset a születésüktől fogva

megfosztott jogos lófelüktől.” A kentaurok némi sajnálkozással gondoskodtak Quentinről, amit szépen enyhített az iránta tanúsított csaknem teljes érdektelenségük. Továbbá, a jelek szerint, folyton attól tartottak, hogy fel fog bukni. Egyikük sem emlékezett pontosan arra, hogy Quentin hogyan került oda közéjük. Nem sok figyelmet fordítottak az alkalmanként hozzájuk vetődő sérült emberek háttértörténeteire. Amikor nagyon erőltetette, Quentin orvosa, egy rémisztően komoly illető – aki az Alder Acorn Agnes Allison illatos fa névre hallgatott – azt mondta, igen, most, hogy így említi, homályosan valóban rémlik neki néhány szokatlanul mocskos és lerongyolódott emberpéldány, akik rögtönzött hordágyon hozták be hozzájuk Quentint. Eszméletlen és sokkos állapotban volt, a mellkasi bordái összezúzódtak, az egyik mellső végtagja csúnyán kificamodott, gyakorlatilag csaknem leszakadt. A kentaurok visszataszítónak találták az efféle anatómiai rendellenességeket. De nem maradtak érzéketlenek a szolgálataik iránt, amelyet az emberek tettek Fillory népének azzal, hogy megszabadították őket Martin Chatwintől. Ezért hát ők is igyekeztek megtenni minden tőlük telhetőt. Az emberek egy-két hónapig ott lézengtek, miközben a kentaurok az erdei varázslás mély hálóit szőtték Quentin elgyötört, összeroncsolt teste köré. Mindazonáltal valószínűtlennek tartották, hogy valaha is magához fog térni. Idővel pedig, minthogy Quentin semmi jelét nem mutatta, hogy vissza akarná nyerni a tudatosságát, az emberek vonakodva bár, de végül távoztak.

Feltételezte, hogy akár haragudhatna is rájuk, amiért itt hagyták Filloryban, anélkül, hogy bármi esélye lenne visszatérni a saját világába. De semmi mást nem érzett, csak meleg, gyáva megkönnyebbülést. Így legalább nem kellett szembenéznie velük. Az arcuk puszta látványától lesült volna a bőr a képéről szégyenében. Azt kívánta, bár meghalt volna, de ha már a halált nem választhatta, akkor legalább megkapta a második legjobb lehetőséget: a teljes elszigetelődést, és azt, hogy örökre Filloryban rekedjen. Úgy ment tönkre, amit soha, semmiféle varázslat nem hozhatott már helyre. A teste még mindig erőtlen és gyenge volt, és ő elég sok időt töltött ágyban, elsorvadt izmait pihentetve. Egy üres kagylóhéj volt csupán, amit durván kivájtak valami kezdetleges szerszámmal: kibelezték, és otthagyták nyomorékon, nyílt sebekkel, kicsontozva. Ha megpróbálta, fel tudta idézni régi-régi érzetek emlékeit. Filloryról vagy Varázskapuról semmit, csak az igazán régen történteket, a könnyű és biztonságos dolgokat. Az édesanyja olajfestményeinek illatát; a Gowanus-csatorna rikító zöldjét; a furcsa mozdulatot, amivel Julia oboája fúvókája köré illesztette az ajkait; a hurrikánt, amely végigsöpört a tájon, amikor közösen nyaralt a család Maine-ben. Talán nyolcéves lehetett, amikor kimentek a kertbe, és a pulóvereik a levegőben táncoltak, és nézték, amint a szél szárnyán elvitorláznak a szomszéd kerítése felett, azután a fűben hemperegtek a nevetéstől. Odakint, az ablaka előtt egy gyönyörű, fehéren virágzó cseresznyefa fürdött a meleg délutáni napfényben. Minden kis ága és levele más-más, a többitől eltérő ritmusra táncolt és lengedezett. Sokáig nézte.

Ha nagyon merész hangulata támadt, visszagondolt azokra az időkre, amikor vadlibaként repültek délnek, és a szárnya hegye megérintette Alice-ét; ahogy pihe-puha, üres légtakaró tartotta fenn pelyhes testüket a magasban, ahonnan fesztelenül bámulták az odalent kígyózó, szerpentines folyók csillogó szalagjait. Ha most repülnénk, nem felejteném el jól megnézni a perui Nazca-vonalakat – gondolta. Azon tűnődött, visszamehetne-e valahogy Van der Weghe professzor asszonyhoz, és rávehetné-e, hogy változtassa át újra. Ő pedig úgy maradna, és ostoba vadlúdként élne és halna meg, és elfelejtené, hogy valaha is emberi lény volt. Olykor egy olyan napra gondolt, amit Alice-szel kettesben töltött a Kunyhó tetején. Kiterveltek egy ártalmatlan csínyt a többiek ellen, és várták, hogy visszaérjenek valahonnan, de azok csak nem jöttek, ők pedig csak ott heverésztek egész délután a meleg zsindelyeken, az eget bámulták, és semmiségekről csevegtek. Néhány ilyen ábrándozással töltött nap nagyban hozzájárult a felépüléséhez. A teste gyorsan gyógyult, és kezdett nyugtalanná válni, az agya pedig egyre éberebb lett, és új figyelemelterelésre volt szüksége, amivel leköthette a gondolatait. Mert azok nem sokáig hagyták békén. Mindig csak előre és felfelé! Nem akadályozhatta meg, hogy egyre jobban érezze magát. Quentin rövidesen kimerészkedett a házból, és sétáló csontvázként elkezdte felderíteni a környezetét. Elválasztva a múltjától, és mindentől és mindenkitől, amit és akit eddig ismert, olyan anyagtalannak és félig-meddig létezőnek érezte magát, akár egy szellem. A kolostor – amelyet a kentaurok Menedékhelyként emlegettek –

csupa kő oszlopsorból, és tornyosuló fákból, meg széles, jól karbantartott utakból állt. Önkéntelenül is farkaséhség tört rá, és bár a kentaurok szigorú vegetáriánus étrendet követtek, kiderült, hogy valóságos csodát tudnak művelni a salátákkal. Az étkezések idején hatalmas, púposan megrakott fateknőket raktak ki, tele sóska-, spenót-, saláta-, borsmustár- és hegyes pitypanglevelekkel. Az egészet összekeverték, megolajozták, és fenségesen megfűszerezték. Felfedezte a kentaurfürdőket, hat különféle hőmérsékletű vízzel teli, négyszögletes kőmedencét, amelyek mindegyike elég nagy volt ahhoz, hogy három hosszú mellúszó tempót is tehessen, amíg átér egyik szélüktől a másikig. Emlékeztették őt az Alice szüleinek a házában látott római fürdőre. Ráadásul jó mélyek is voltak: ha beugrott, és elég erőteljesen addig rugdalózott lefelé, amíg a fény eltompult, a hátsóagya panaszkodni kezdett, és a füléhez kellett szorítania a kezét a víznyomás miatt, még akkor is épphogy csak meg tudta érinteni az ujja hegyével a medencék durva kőaljzatát. Az elméje egy jeges, befagyott tavacska volt, amelyet állandóan fenyegetett a veszély, hogy kiolvad. Csak óvatos léptekkel merészkedett rá – a felszíne vészesen csúszós volt, és nem lehetett tudni, milyen vékony jégréteg borítja. Ha pedig beszakadt, az azt jelentette, hogy alá kell merülnie mindabba, ami alatta meghúzódott a mélyben: a hideg, sötét, levegőtlen vízbe, tele mérges, csupa fog ragadozó halakkal. A halak jelentették az emlékeit. Jól el akarta dugni mindet, majd azt is elfelejteni, hová rejtette őket, de bárhogy is igyekezett, nem tudta. A jég a legkülönösebb pillanatokban adta meg magát: amikor egy bolyhos, csíkos, beszélő mókus incselkedően

felnézett rá; amikor egy kentaurnővér szokatlanul kedvesen viselkedett vele; amikor megpillantotta a tükörben az arcát. Ilyenkor valami förtelmes ősgyíkszerű dolog tűnt elő, a szemét elárasztották a könnyek, és elkapta a tekintetét. Az Alice iránt érzett szívfacsaró gyásza egyre újabb méreteket öltött: olyan dimenziókat, amelyek létezéséről mindaddig fogalma sem volt. Úgy érezte, hogy csak azokban az utolsó órákban látta és szerette igazán őt, az egész lényét. Most pedig elment, itt hagyta őt; eltört, mint az a kis üvegállatka, amelyet a találkozásuk első napján készített, és az élete hátralevő része úgy hevert előtte, akár egy sivár és értelmetlen utóirat. A magához térése utáni első néhány héten Quentin még mindig erős fájdalmat érzett a mellkasában és a vállában, ám ahogy újabb hetek teltek el, és lassan rárakódtak az elsőkre, ezek a kínok fokozatosan elenyésztek. Először szinte sokkolta, később bizonyos szempontból lenyűgözte, amikor felfedezte, hogy a kentaurok a Fenevaddal való összecsapása során elveszített bőr- és izomszöveteit egy olyan anyaggal helyettesítették, amely nagyon hasonlított egy sötét, finoman erezett fára. A kulcscsontjának kétharmada, továbbá jobb vállának és bicepszének nagy része most mintha valami sima, fényesre csiszolt gyümölcsfából állt volna – talán cseresznyéből, esetleg almából. Az újonnan pótolt szövet ugyan teljesen érzéketlen volt – ha megkopogtathatta az ujjaival, nem érzett az égvilágon semmit –, viszont tökéletesen rugalmasan tudott hajlani, amikor és ahol arra szükség volt, és tetszetősen, hézagmentesen illeszkedett a környező húsához. Tetszett neki. Quentinnek most már a jobb térde is fából volt. Arra valójában

egyáltalán nem is emlékezett, hogy hol és mikor sérült meg az a bizonyos testrésze, de mindez nem is számított sokat; talán a visszaútjuk során történhetett vele valami kellemetlenség. Még valami más is megváltozott: a haja teljesen megőszült; még a szemöldöke is kifehéredett, mint annak az embernek Poe A Maelström örvényében58 című novellájában. Úgy festett, mintha egy Andy Warhol parókát hordana. Bármire hajlandó lett volna, csak hogy ne kelljen tétlenül ücsörögnie. Íjászatot gyakorolt egy széles, rég nem használt, gyomokkal benőtt céllövő pályán. Amikor sikerült felkeltenie a figyelmét, rávette az egyik ifjabb kentaurt, hogy a fizikoterápia jegyében tanítsa meg neki a lovaglás és kardvívás alapjait. Olykor elképzelte gyakorlás közben, hogy Martin Chatwin az ellenfele, máskor nem; akárhogyan is, soha egyetlen szúrást sem tudott bevinni neki. A beszélő állatok egy kisebb csoportja – egy borz és néhány túlméretezett, fecsegő nyúl – felfedezte Quentin jelenlétét a Menedékházban. Az ember – ráadásul a Földről jött ember – látványától és illatától felajzva, valamiért a fejükbe vették, hogy ő lesz Fillory következő Nagykirálya. Amikor pedig mérgesen bizonygatta, hogy ez márpedig nem így lesz, mert elvesztette minden törekvését és érdeklődését ez iránt, akkor a Vonakodó Király becenevet adták neki. Állandóan mogyoró- és káposztahalmokat hagytak az ablaka alatt tiszteletük jeléül, valamint szánalmas, kézzel – azaz manccsal – készített, gallyakból font és értéktelen kvarckavicsokkal díszített koronákat ajándékoztak neki. Sorra széttépkedte őket. A Menedékhely körüli tágas, füves tereken egy szelíd lovakból álló, kisebb ménes kóborolt szabadon. Quentin eleinte azt hitte,

csak afféle házi kedvencek, de kiderült, hogy ennél valamivel bonyolultabb a helyzet. Ugyanis mind a hím, mind pedig a nőstény kentaurok rendszeresen közösültek a lovakkal, méghozzá nyilvánosan és elég hangosan. Quentin megtalálta kevéske megmaradt holmiját a szobája egyik fala mentén, a földön, takaros kis kupacokba rendezve. Besuvasztotta őket egy szekrénybe; az öt fiók közül pontosan egynek a felét foglalták el. A szobájában állt még egy régi, ütöttkopott, floridai stílusú, fehérre és halványzöldre festett íróasztal is, amelynek egy nap Quentin áttúrta megvetemedett, gyengén illesztett fiókjait, hogy kiderítse, a szoba korábbi lakói mit hagyhattak hátra. Felmerült benne, hogy megpróbálkozhatna valami írásos varázzsal, egy alapszintű jóslási technikával, hogy megpróbálja kideríteni, mi történt a többiekkel. Csaknem teljesen biztos volt benne, hogy a varázslat úgyse működik a létsíkok között, de nem tudhatta. Egy sor különös gomb és kiszáradt gesztenye válogatott gyűjteménye, meg különös fillorybeli rovartetemek mellett talált két borítékot is. Az egyik asztalfiókban ezenkívül talált egy száraz, kemény, leveles ágat is. A vastag borítékok a kentaurok készítette durva, közönséges kifehérített papírból készültek. Az elsőn a saját neve szerepelt elegáns, kalligrafikus betűkkel, amelyben Quentin felismerte Eliot kézírását. Elködösült a látása; le kellett ülnie. A borítékban egyetlen, kicsiny lap – egy szál Merit Ultra Light cigaretta papírjának megfakult maradványa – volt feltekerve és kilapítva, és az alábbi szöveg állt rajta:

KEDVES Q! POKOLI MELÓ VOLT KIJUTTATNI TÉGED ABBÓL A LABIRINTUSBÓL. VÉGÜL MEGJELENT RICHARD, AMIÉRT AZT HISZEM, AKÁR HÁLÁSAK IS LEHETÜNK NEKI, BÁR ST-N TUDJA, NEM KÖNNYÍTI MEG A HELYZETET. HIDD EL, Q, MARADNI AKARTUNK MÉG, DE NEHÉZ VOLT, ÉS MINDEN NAPPAL CSAK EGYRE NEHEZEBB LETT. A KENTAUROK AZT MONDTÁK, NEM MŰKÖDIK A DOLOG. DE HA EZT OLVASOD, AKKOR VÉGÜL MÉGIS FELÉBREDTÉL. MINDENT SAJNÁLOK. TUDOM, HOGY TE IS. TUDOM, AZT MONDTAM, NEM KELL HOZZÁ CSALÁD, HOGY AZZÁ VÁLJAK, AKIVÉ VÁLNOM KELL, DE KIDERÜLT, HOGY TÉVEDTEM. TE VOLTÁL AZ A CSALÁD. MÉG TALÁLKOZUNK. E. A másik borítékban egy notesz rejtőzött. Vastag volt, régi kinézetű, és a sarkainál benyomódott. Quentin tüstént felismerte, habár nem látta az óta a hat évvel korábbi, csípős novemberi délután óta. Hideg, tiszta fejjel leült az ágyára, és kinyitotta A mágusok című könyvet. A szöveg kiábrándítóan rövid volt, talán ötven kézzel teleírt oldalt, ha számlált, amelyek némelyike összeázott és elmosódott, és nem Christopher Plover szokásos egyenes,

egyszerű, nyíltszívű prózájában íródott. Annál jóval nyersebb, viccesebb, pajzánabb volt a szövegezése, és bizonyos jelek arról árulkodtak, hogy nagy sietve firkantották le, nem kevés helyesírási hibával, szembeötlő betű- és szókihagyásokkal. Ez azért lehetett így, mert egyáltalán nem is Christopher Plover írta. Továbbá – ahogy maga a szerző kifejtette az első bekezdésben –, valójában ez volt a Fillory és még azon is túl sorozat első kötete, méghozzá olyasvalaki tollából, aki tényleg járt is ott. Ez a személy pedig nem más volt, mint Jane Chatwin. A mágusok története közvetlenül ott folytatódott, ahol az ötödik kötet, A vándorló dűne abbamaradt, ahol Jane, a legifjabb testvér, és a nővére, Helen („Az a drága, képmutató, minden lében kanál”) azon vitatkoztak, miért dugta el Helen a varázsgombokat, amelyek elvihették volna őket Filloryba. Miután neki magának nem sikerült rájuk akadnia, Jane kénytelen volt várni, de nem érkezett újabb meghívó Filloryból. Ő és a testvérei a jelek szerint arra lettek kárhoztatva, hogy életük hátralevő részét átlagos gyerekekként – majd felnőttekként – éljék le a Földön. Feltételezte, hogy tulajdonképpen ezzel sincsen semmi baj – hiszen végtére is, a legtöbb gyereknek sosem adatik meg, hogy akár egyszer is ellátogathasson Filloryba –, ám ez akkor sem tűnt túl igazságosnak. A többiek mind legalább kétszer jártak Filloryban, míg neki csak egyszer nyílt rá alkalma. Ráadásul ott volt még Martin kérdése is: ő még mindig nem került elő, ennyi idő elteltével sem. A szüleik azóta már régen feladták a reményt, a gyerekek azonban nem. Éjjelente Jane és a többi kis Chatwin átosontak egymás hálószobájába, és róla

suttogtak, azon tűnődve, miféle kalandokba keveredhetett Filloryban, és hogy mikor jön már végre vissza hozzájuk – mert meg voltak róla győződve, hogy egy nap majd hazatér. Évek teltek el. Jane tizenhárom lett, többé már nem kislány – épp annyi idős, mint Martin volt az eltűnésekor –, amikor végre megérkezett a meghívás. Egy készségesen együttműködő és ügybuzgó sündisznó, bizonyos Tüskésduci volt az, aki segített neki előkeríteni egy régi szivarosdobozt – benne a gombokkal – a régi, kiszáradt kútból, ahová Helen bedobta. Megkérhette volna valamelyik testvérét, hogy tartson vele, de ehelyett Jane egyedül tért vissza Filloryba a Városon keresztül, az egyetlen Chatwinként, aki valaha belépett a másik világba úgy, hogy nem kísérte el valamelyik családtagja. Amikor megérkezett, azt találta, hogy Filloryt erős, viharos szél gyötri. Csak fújt és fújt, mintha soha abba sem akarná hagyni. Eleinte persze szórakoztató volt: mindenki papírsárkányt reptetett, és a Fehértornyos Kastély királyi udvarán végigsöpört egy új divathóbort, a libegős ruháké, amelyek hullámzóan feldagadtak a szélben. Idővel azonban ez a szél egyre könyörtelenebbé vált. A madarak kimerültek a vele való küzdelemtől, és mindenkinek csupa kócos lett és összegubancolódott a haja. Az erdők lombjait is lecsupaszította, és a fák panaszkodni kezdtek. Ha a népek behúzódtak házaikba, és magukra zárták az ajtót, még akkor is hallották a jajveszékelő süvöltését, és még órákkal később is az arcukon érezték fújásának csípős hidegét. A Fehértornyos Kastély szélturbinás óramű szíve azzal fenyegetett, hogy teljesen túlpörög és irányíthatatlanná válik, ezért le kellett választani a

szélkerekekről, és emberemlékezet óta most először le kellett állítani egy időre. Egy csapat sas, griff és pegazus hagyta, hogy magával ragadja őket a szél, mivel meg voltak róla győződve, hogy új, csodás tájra sodorja majd őket, amely még Fillorynál is varázslatosabb. De egy héttel később visszatértek az ellenkező irányból, kiéhezve, ziláltan, szélcserzetten. És nem voltak hajlandóak beszélni arról, amit útközben láttak. Jane felcsatolt egy vívótőrt, szoros kontyba fogva felcsavarta a haját, és egymaga nekivágott a Sötét Erdőnek. Lehajtott fejjel, elszántan tört előre a szélviharban, mindig csak szembeszélnek haladva, hogy felkutassa, honnan ered. Rövidesen találkozott Parázzsal, aki egyedül állt egy tisztáson. Megsebesült, és teljesen össze volt zavarodva. Mesélt a lánynak Martin átváltozásáról, és a saját erőfeszítéseikről, hogy kitegyék a szűrét a birodalomból, amely próbálkozás Zsarátnok halálával végződött. Haditanácsot ültek. Parázs bömbölő bégetéssel megidézte a Vánkos Paripát, és együtt szálltak széles, bársonyos hátára, és elindultak, hogy beszéljenek a törpékkel. A törpékben – akik a legjobb esetben is kettős játékot játszottak – nemigen lehetett megbízni, és nem nagyon számíthattak rá, hogy bárkivel is együttműködjenek, ám arról még ők is meg voltak győződve, hogy Martin veszélyes, ráadásul ez a rettentő szél lefújta a szeretett föld alatti szállásaik fölül a talajtakarót. Készítettek hát Jane-nek egy ezüst zsebórát, egy tökéletes óragyártási mesterművet, amelyet oly sűrűn telezsúfoltak mindenféle apró fogaskerekekkel, bütykös emeltyűkkel és fenséges spirálrugókkal, hogy gyakorlatilag az

egész belsejét kitöltötte a csillogó óraszerkezetek tömör, nyüzsgő tömege. A törpék elmagyarázták neki, hogy ezzel a szerkezettel Jane tetszése szerint képes irányítani magának az időnek a folyását – előreforgatni vagy visszafordítani, felgyorsítani vagy lelassítani. Jane és Parázs fejcsóválva távoztak a zsebórával. Őszintén szólva, nem lehetett tudni, hogy a törpék mi mindenre képesek. Ha meg tudtak építeni egy ilyen időgépet, akkor joggal tehető fel a kérdés, hogy miért nem irányították ők az egész birodalmat. Kivéve – feltételezte a lány –, ha nem foglalkoztatta őket az ilyesmi. A könyv itt ért véget. Quentin az utolsó oldalra lapozott, amelynek alján Jane aláírása szerepelt. – Hát, ez a befejezés nem valami nagy durranás – mondta ki Quentin hangosan. – Az igazság nem mindig ad ki egy jó történetet, ugye? De szerintem egész ügyesen elvarrtam az elvarratlan szálak többségét. Biztos vagyok benne, hogy a többit magad is kitalálod, ha jobban belegondolsz. Quentin gyakorlatilag majd’ kiugrott a bőréből, illetve abból, ami maradt belőle. A szoba másik végében, az asztal tetején mozdulatlanul, hosszú, keresztbe tett lábakkal ott ült egy alacsony, sötét hajú és sápadt bőrű, csinos kis nő. – De legalább próbálom a belépőmet hatásossá tenni. Teljesen alkalmazkodott a helyi szokásokhoz: könnyű barna köpenyt viselt egy praktikus, szürke utazóruha felett, amely kétoldalt eléggé fel volt hasítva ahhoz, hogy eleget mutasson a lábaiból. De akkor is, eltéveszthetetlenül ő volt az: a mentős

csaj, aki meglátogatta őt a varázskapus gyengélkedőben. Ugyanakkor ez itt egyáltalán nem ő volt mégsem. – Te vagy Jane Chatwin, igaz? A nő vidáman elmosolyodott, és bólintott. – Én írtam, saját kezűleg – mutatott a kéziratra. – Képzeld csak el, mennyit érhet. Olykor eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha megjelennék a Fillory-rajongók egyik összejövetelén, csak hogy lássam, mi történne. – Valószínűleg azt hinnék, hogy egy jelmezes szerepjátékos vagy – felelte Quentin –, és hogy kezdesz már kissé kiöregedni az ilyesmiből. Quentin félretette az ágyon a kéziratot. Amikor először találkozott ezzel a nővel, még nagyon fiatal és tapasztalatlan volt; de az már a múlté. Ahogy Jane bátyja, Martin mondta volna: „Egek, hogy megnőttem!” És a nő mosolyát sem találta már olyan ellenállhatatlannak, mint régen. – Te voltál az Órák Úrnője is, ugye? – Voltam, és vagyok. – Továbbra is ülő helyzetben, bemutatott egy pukedlit. – Feltételezem, most, hogy Martinnak vége, én is visszavonulhatok. Bár igazából csak most kezdtem jól érezni magam. Quentin azt várta volna magától, hogy visszamosolyogjon a nőre, de nem sikerült mosolyt csalnia a saját arcára. Nem érzett semmi kedvet a mosolygáshoz. Ugyanakkor nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mit is érez. Jane nagyon nyugodt és mozdulatlan maradt, és ugyanolyan fürkésző tekintettel tanulmányozta őt, mint azon az első napon, amikor először találkoztak. A jelenléte olyannyira tele volt

varázslattal, múlttal és jelentőséggel, hogy szinte ragyogott. Ha csak belegondolt, hogy Jane beszélt magával Ploverrel, és elmesélte neki azokat a sztorikat, amelyeken Quentin felnőtt…! Szédítő, hogy milyen szépen bezárult a kör. A nap lenyugovóban volt, és a beszűrődő fények narancsrózsaszínre színezték Quentin fehér lepedőjét. Mindennek lágyabbá vált a körvonala az alkonyati derengésben. – Ennek nincs semmi értelme – jegyezte meg. Még soha nem érezte ennyire kevéssé csábítónak egy ilyen csinos nő bájait. – Ha te voltál az Órák Úrnője, miért tetted mindezt? Miért állítottad meg az időt, meg minden? Vendége savanyúan elmosolyodott. – Ezt az izét – azzal előhúzott valahonnan a köntöse alól egy kerek, gránátalma méretű és vastagságú, ezüst zsebórát – használati útmutató nélkül kaptam. Beletelt némi kísérletezésbe, mire sikerült beletanulnom, hogyan működik, és a kísérletek némelyike… nos, nem sült el túl jól. Valójában volt egy igen hosszúra nyúlt délután… – Vágott egy grimaszt. A kiejtése megegyezett Martinéval. – Az emberek félreértették, és elég rosszul reagáltak. Mindenesetre Plover jól kiszínezte az egészet. Hogy annak az embernek micsoda képzelőereje volt! Megrázta a fejét, mintha ennek az egésznek Plover szárnyaló képzelete lett volna a leghihetetlenebb része. – Tudod, amikor nekivágtam, még csak tizenhárom éves voltam. Semmiféle mágikus előképzettséget nem szereztem. Mindenre a magam kárán kellett rájönnöm. Gondolom, ebből a szempontból mondhatjuk, hogy egy önálló, önművelő erdei boszorkány vagyok.

– Szóval akkor mindaz, amit az Órák Úrnője tett… – Abból sok minden ténylegesen megtörtént. De óvatos voltam. Az Órák Úrnője sosem ölt meg senkit. Sokszor a könnyebb és rövidebb utat választottam, olykor mások kárára, de nem akartam ártani nekik, ezt őszintén mondhatom. Egész máson járt az eszem. Az én feladatom az volt, hogy megállítsam Martint, és én tettem, amit tennem kellett. Még azokkal az órafákkal is. – Szomorúan felszusszant. – Hát az valami briliáns ötlet volt. Ők sosem tettek az égvilágon semmi rosszat! A legviccesebb az egészben, hogy Martin valósággal rettegett tőlük! Nem tudott rájönni, mi célt szolgálnak. Az arca egy másodpercre elvesztette a színlelt nyugalmát. Egyetlen rövid pillanatra. A szeme könnybe lábadt, és gyorsan pislogott párat. – Folyton azt mondogatom magamnak, hogy elvesztettük őt azon a legelső éjjelen, amikor elsétált az erdőbe. Azután már sosem volt önmaga, legalábbis nem igazán. Már réges-rég meghalt. De most már én vagyok az egyetlen Chatwin, aki még él. Tudom, hogy igazi szörnyeteg volt, ugyanakkor mégiscsak az utolsó élő családtagom. – Mi pedig megöltük őt – jelentette ki Quentin hidegen. A szíve hevesen lüktetett. Az érzés, amelynek beazonosításával küzdött korábban, kezdett egyre világosabbá válni: rájött, hogy haragot érez. Ez a nő mindannyiukat rászedte és kihasználta, mintha csak játékszerek volnának. „És hogy menet közben néhány játék eltörött? Hát, istenem, ilyen az élet!” Mindvégig ez volt az egész történet igazi célja és lényege. A háttérből irányította a szálakat, és elküldött ide a többiekkel együtt, Filloryba, hogy

megtaláljuk neki Martint. Gondoskodott róla, hogy idetaláljak. Amennyire én tudhatom, könnyen lehet, hogy a gombot is eleve ő játszotta Bájgúnár kezére. De mindez már mit sem számít. Vége van, és Alice halott. Felállt. Hűs, fűillatú esti szellő lebbentette meg a zöld függönyöket. – Igen – felelte Jane Chatwin óvatosan. – Megöltétek. Mi győztünk. – Mi győztünk? – ismételte hitetlenkedve. Nem tudta tovább türtőztetni magát. Mindaz a sok bánat, fájdalom és bűntudat, amelyet eddig oly gondosan igyekezett félretenni, most egyszerre haragként tört fel belőle. A jégpáncél megrepedezett. A tó vize forrni kezdett alatta. – Mi győztünk? Neked ott van a zsebedben egy rohadt időgép, és csak ennyi tellett tőled? Felültettél minket, Jane, vagy hogy a francba hívnak! Mind azt hittük, egy csodálatos kalandra indulunk, te meg öngyilkos küldetésre küldtél minket, és a barátaim most halottak. Alice meghalt! – Itt nagyot kellett nyelnie, mielőtt folytatni tudta volna. – Tényleg ez volt a legjobb, amit tehettél? A nő lesütötte a szemét. – Sajnálom! – Sajnálod! – Hihetetlen ez a nő! – Jó! Mutasd meg nekem, mennyire sajnálod! Vigyél vissza! Használd a francos órádat, és visszamegyünk az időben. Újra végigcsináljuk. Menjünk vissza, és hozzuk helyre ezt az egészet! – Nem, Quentin – felelte komolyan. – Nem mehetünk vissza. – Hogy érted, hogy nem? Megtehetjük. Visszamehetünk, és vissza is megyünk!

Quentin egyre hangosabban beszélt, és közben úgy meredt a nőre, mintha a szavaival és a tekintetével rászoríthatná, hogy pontosan azt tegye, amit ő akar. Meg kell tennie! Ha pedig nem ért a szóból, akkor majd rákényszerítem. Ő csak egy apró, törékeny nő, és bármibe lefogadnám, hogy attól az órától eltekintve legalább kétszer olyan jó varázsló vagyok, mint amilyen ő valaha lesz. A nő szomorúan rázta a fejét. – Meg kell értened. – Nem hátrált meg. Lágy hangon beszélt, mintha le tudná csillapítani, mintha kiengesztelhetné, és el tudná feledtetni vele, amit tett. – Én csak egy boszorkány vagyok, nem isten. Már olyan sokféleképpen próbáltam. Olyan sok különböző idővonalat követtem végig. Oly sok más embert küldtem, hogy küzdjön meg Martinnal. Ne akard, hogy el kelljen magyaráznom neked az idő befolyásolásának gyakorlati vonatkozásait, Quentin! Ha egy változót megbolygatsz, mind megváltozik. Gondolod, hogy te vagy az első, aki szembeszállt Martinnal abban a teremben? Gondolod, hogy te először néztél szembe vele? Ezt a csatát már sokszor megvívtátok, újra és újra. Már olyan sokféleképpen próbáltam. Mindig mindenki meghalt. Én pedig mindig visszatekertem az órát. – Bármilyen borzalmas is volt, és rossz még most is, akkor is messze ez a legjobb eredmény, amit valaha sikerült elérnem. Soha senki nem tudta még megállítani őt, csak te és a barátaid, Quentin. Ti voltatok az egyedüliek. És ezt nem adom fel. Nem kockáztathatom meg, hogy elveszítsek mindent, amit sikerült elérnünk.

Quentin keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. Az izmok megfeszültek a hátán. Gyakorlatilag szinte reszketett a tomboló haragtól. – Akkor hát… Visszamegyünk a legelejére. Még A világ a falakban előttre. Megállítjuk, mielőtt ez az egész elkezdődne. Találunk egy olyan idővonalat, ahol egyáltalán át se jut Filloryba. – Már próbáltam, Quentin! Hidd el, megpróbáltam. Ezerszer próbáltam. – Szinte már könyörgőre fogta. – Mindig átjut! Nincs olyan világ, amelyen ne hatolna át. – Fáradt vagyok. Tudom, hogy elveszítetted Alice-t. Én pedig a bátyámat. De értsd meg, belefáradtam a harcba azzal a valamivel, ami Martin volt valaha. Hirtelen tényleg nagyon fáradtnak tűnt, és a tekintete üvegessé vált, mintha valami másik világba kémlelne vele, amelybe sosem juthat el. Ez megnehezítette, hogy Quentin haragja ugyanazon a hőfokon izzon tovább. Hiába szította, kezdett lassan lehűlni. Ennek még nincs vége. Előrelendült, de a nő előre látta, mire készül. Quentin gyors volt, de ő még gyorsabb. Talán már ezt a jelenetet is végigjátszották egy másik idővonalon, vagy talán csak ennyire ordítóan nyilvánvaló volt. Még a szoba feléig sem jutott, amikor a nő sarkon perdült, és tiszta erőből a falhoz vágta az ezüst zsebórát. A mozdulata elég hathatósnak bizonyult. A fal kőből volt, az óra pedig úgy összezúzódott, akár egy túlérett gyümölcs. Akkorát csörrent, mint egy zacskó aprópénz. A finom kristályüveg szilánkokra tört, és az apró fogaskerekek és rugók

úgy pattogtak szerteszét a padlón, mint egy elszakadt nyaklánc gyöngyszemei. Jane zihálva, dacosan fordult szembe vele. Quentin a széttört óra roncsaira meredt. – Nincs tovább – mondta a nő. – Véget vetettem neki. Ideje megtanulnunk együtt élni azzal, amink van, és meggyászolnunk, amit elvesztettünk. Bárcsak több dolgot elmondhattam volna, mielőtt még túl késő lett hozzá, de túlságosan nagy szükségem volt rád, hogy elárulhassam az igazat. Ekkor különös gesztussal két kezébe fogta Quentin arcát, odahúzta a sajátjához, és homlokon puszilta. A szobára már csaknem teljes sötétség borult. Ahogy kinyitotta, az ajtó megnyikordult a halk tavaszi estében. – Próbáld meg nem túl szigorúan megítélni Martint! – kérte az ajtóból visszafordulva. – Plover folyton rászedte, valahányszor sikerült kettesben maradnia vele. Szerintem eleve ez játszotta a döntő szerepet abban, hogy eljött Filloryba. Mi másért próbált volna meg bekúszni a nagyapánk órájába? Egy biztos helyet keresett, ahol elrejtőzhetett. Azzal elment. Quentin nem ment utána, csak egy hosszú percig az ajtóra meredt. Amikor végül felállt és odament, hogy becsukja, a törött óra darabjai megcsikordultak a talpa alatt. Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt az egészben. Lejutottam már végre a legaljára? A kihunyó fények utolsó sugarainál lenézett a kemény kentaurágyon heverő noteszra. A lapok közé egy jegyzetlap volt bedugva, ugyanaz a cetli, amelyet a szél

elragadott tőle, amikor először megpróbálta elolvasni. De mindössze ennyi állt rajta: MEGLEPETÉS! Visszaült az ágyra. Végül Alice és ő csak kis mellékszereplők voltak, tartalék játékosok, akik – pechjükre – egy nagy csata kellős közepébe csöppentek. Egy fivér és nővér vívott itt egymással véres háborút, az ő rémálmoktól terhes gyerekszobájuk fantáziavilágában. Senkit nem érdekelt, hogy Alice meghalt, és senkit nem érdekelt, hogy ő még élt. Most már megkapta a válaszokat, csakhogy nem adták meg neki azt, amit a válaszoknak elvileg nyújtaniuk kellene: egyáltalán nem tették sem egyszerűbbé, sem könnyebbé a dolgokat. Nem segítettek. Ahogy ott ült az ágyon, Alice-re gondolt. Meg a szegény, balfék Pennyre és a szerencsétlen Eliotra. Meg arra a nyomorult, kibaszott Martin Chatwinre. Most már persze mindent értett, végre-valahára. Végig rossz felől közelítettem ehhez az egészhez. Soha nem lett volna szabad idejönnöm. Nem lett volna szabad beleszeretnem Alice-be. Még Varázskapuba sem lett volna szabad eljutnom. Otthon kellett volna maradnom Brooklynban, a való világban. A világias dolgok valóságának viszonylagos biztonságából kellett volna ápolnom és kigyógyítanom magam a depresszióból, és a minden és mindenki iránt érzett sértett neheztelésből. Akkor persze sosem találkoztam volna Alice-szel, de akkor legalább élne valahol. Én pedig nagy nehezen eltengettem volna valahogy a szánalmas, elvesztegetett kis életemet, kitöltöttem volna filmekkel, könyvekkel,

maszturbálással és alkohollal, mint mindenki más. Akkor sosem ismertem volna meg az iszonyatot, hogy tényleg megkapom, amiről azt hittem, hogy igazán akarom. Megkímélhettem volna magam, és mindenki mást is, hogy ennek meg kelljen fizetnie az árát. Ha létezik erkölcsi tanulsága Martin Chatwin történetének, akkor dióhéjban ez az: „Hogyne, hajszolhatod az álmaidat, de csak szörnyeteggé változtatnak majd. Jobban teszed, ha inkább otthon maradsz, és kártyatrükköket gyakorolsz a hálószobádban.” Részben persze az egész Jane hibája volt. Ő csalogatta tovább őket minden válaszútnál. Hát többé nem hagyom, hogy rászedjenek. Senkinek nem adok rá esélyt. Quentin érezte, hogy magába fordul, és újfajta közöny ereszkedik rá. Olvadt lávaként izzó haragja és bánata most kezdett üveges védőréteggé hűlni körülötte, a nemtörődömség kemény, átlátszó zománcává. Ha már vissza nem mehettem, akkor mostantól egyszerűen csak másként kell a dolgaimat intéznem, ahogy előre haladok. Érezte, mennyire végtelenül biztonságosabb és egészségesebb ez az új hozzáállás. Csak az a trükkje, hogy ne akarjak semmit. Ez az igazi hatalom. Ez a bátorság: annak bátorsága, hogy ne szeressek senkit és ne reméljek semmit. Az egészben az volt a legviccesebb, hogy milyen könnyűvé vált minden, amikor nem számított többé már semmi. A rákövetkező néhány hétben az új Quentin a fehér Warholhajával és elfásodott Pinocchio-vállával újra belefogott a varázstanulmányaiba. Amit most el akart érni, az a teljes önirányítás volt. Teljesen érinthetetlenné akart válni.

Quentin a maga kis cellájában olyan dolgokat gyakorolt, amelyek tökélyre fejlesztésére azelőtt sosem volt ideje, vagy amelyeket sosem mert megpróbálni. Visszatért a leghaladóbb Popper-gyakorlatokhoz – olyan hajmeresztően nehéz, csupán elméletileg kivitelezhető etűdökhöz, amelyek elvégzését mindvégig csak színlelte Varázskapuban. Most viszont újra meg újra elismételte őket, és szépen lecsiszolta a durva éleket. Új, még kegyetlenebb változatokat agyalt ki, és azok kivitelezését is tökélyre fejlesztette. Örömmel ízlelgette a kezeiben jelentkező fájdalmat, és az utolsó cseppig kiélvezte. A varázslatai az erő, pontosság és folyékonyság olyan szintjére jutottak, amelyhez korábban sosem értek fel. Ujjbegyei tűzcsíkokat húztak a levegőben, szikrákat szórtak, és neonszínű indigófoltokat hagytak maguk után, amelyek zúgtak és sípoltak, olyan fényesen ragyogva, hogy nem lehetett rájuk nézni. Agya hideg, törékeny diadaltól izzott. Ezt kereste Penny, amikor elment Maine-be, de Quentin most meg is valósította. Csak most, hogy végre kiöltem magamból minden emberi érzést, hogy már nem törődöm semmivel, csak most vagyok képes igazán emberfeletti erőket irányítani – gondolta. Ahogy az édes tavaszi levegő átáramlott a szobáján, majd a kemenceforró nyári levegőtől veríték csorgott végig az arcán, és a kentaurok fenségesen és közömbösen elügettek az ajtaja előtt, már kezdte érteni, Majakovszkij hogyan hajtotta végre néhány olyan mutatványát, amelyeket Quentin annak idején még olyan zavarba ejtőnek talált. Egy üres réten óvatosan elemeire szedte Penny felvágós tűzlabdavarázslatát. Megtalálta, és kijavította a hibákat, amelyeket végzős projektjében ejtett, amikor a Holdra

akart eljutni, és befejezte Alice projektjét is, in memoriam, és nemcsak elkülönített és csapdába ejtett egy különálló fotont, de még meg is figyelte (Heisenberg, bekaphatod!): egy végtelenül dühös, becses, fehérizzásig hevült, parányi hullámszikrát. Lótuszülésben ült a napszítta Florida-asztala tetején, és kiterjesztette elméjét, amíg magába nem olvasztotta egy, majd még három, végül hat mezei egér tudatát, amint önfeledten szaladgáltak kicsinyke, sürgős ügyeik után odakint a fűben, az ablaka alatt. Megidézte őket, megparancsolta nekik, hogy üljenek le elé, és egyetlen gondolatával finoman kioltotta a bennük élő elektromos áramot. Apró, bolyhos testük kihűlt és mozdulatlanná dermedt. Majd ugyanolyan könnyedén sorra megérintette őket a varázslattal, és abban a pillanatban újra fellobbant parányi lelkük, mintha egy szál égő gyufát érintett volna egy gáztűzhely őrlángjához. Az egerek pánikszerűen szétszaladtak, amerre láttak. Hagyta, hadd meneküljenek. Egyedül ült a szobájában, és elmosolyodott titkos nagyszerűségén. Méltóságosnak és nagylelkűnek érezte magát. Az élet és halál szent misztériumával játszadozott. Mi más maradt még ezen a világon – vagy bármely másikon –, ami leköthette volna a figyelmét? A június júliussá érett, majd szétrepedt, megfonnyadt, elszáradt, és augusztusba fordult. Quentin egy reggel korán ébredt, és látta, hogy hűvös ködfátyol lebeg a gyep felett, az első emeleti ablaka alatt. Ott állt tisztán láthatóan egy fehér szarvasbika. Hatalmasnak és éterinek tűnt. Lehajolt, hogy legeljen a fűből, előrebillentette pompás, felül túl nehéz, rossz súlyeloszlású agancskoronáját, és Quentin látta, amint

megfeszülnek az izmok a nyakán. A fülei nagyobbak és lecsüngőbbek voltak, mint várta volna. Amikor Quentin megjelent az ablakban, újra felkapta a fejét: tudta, hogy figyelik. Majd kényelmesen, minden sietség nélkül tovalépkedett a füvön, és eltűnt szem elől. Quentin a homlokát ráncolva nézte a távozását. Visszafeküdt az ágyába, de nem tudott visszaaludni. Később, még aznap megkereste Alder Acorn Agnes Allison illatos fát. Egy bonyolult, szoba méretű szövőszék mellett talált rá, amelyet úgy építettek meg, hogy latba vethesse egyaránt izmos hátsó lábai nyers, pumpáló erejét, valamint emberi ujjai finom mozdulatait is. – A Csahos Fenevad – mondta erősen zihálva, miközben a lábaival tovább pumpált, a kezeivel pedig folytatta a szövést. – Ritka látvány. Kétségtelenül a mi felsőbbrendű értékeinkből kisugárzó pozitív energiák vonzották ide. Szerencsés vagy, hogy miközben a kentauroknak közszemlére bocsátotta magát, történetesen te is láthattad. A Csahos Fenevad. A második – A lány, aki megmondta, hány óra van című – könyvből. Szóval így néz ki! Valahogy azt várta, hogy bőszebb és vadabb lesz a kinézete. Quentin megpaskolta Agnes fényes, fekete fenekét, és távozott. Már tudta, mit kell tennie. Aznap éjjel elővette a leveles ágat, amelyet az íróasztala fiókjában talált. Ez az az ág volt, amely a Fenevad képe előtt lógott – amit félrehajított közvetlenül az összecsapásuk előtt. Az ág immár elszáradt, a levelei azonban még mindig olajzöldek és gumiszerűek voltak. Beledöfte a kemény szárát a nedves

pázsitba, és köré halmozott néhány maréknyi földet, hogy biztosan álljon. Másnap reggel Quentin egy teljesen kifejlett élő fát talált az ablaka előtt. A törzsébe egy lágyan ketyegő óra számlapja ágyazódott. Rátette a kezét a fa kemény, szürke törzsére, megtapintotta a hűs, poros kérget, majd a karját az oldala mellé ejtette. Tudta: az itteni ideje lejárt. Becsomagolta pár holmiját, míg másokat hátrahagyott; elcsent egy íjat és egy tegez nyílvesszőt a céllövőpálya melletti fészerből, elkötött magának egy lovat a kentaurok vad szexméneséből, és útnak indult Menedékhelyről.

A FEHÉR SZARVASBIKA A Csahos Fenevadat űzve eljutott egészen a hatalmas Északi Mocsarak széléig, majd visszatért délre, érintve a Nagy Tüskebozót peremét. Azután ismét északnak fordult, nyugat felé kanyarodva a Sötét Erdőn keresztül, és elérkezett az Alsó Sártenger roppant, szelíden tocsogó tájaira. Olyan volt ez a vándorlás, mintha sorra felkereste volna az álmában már látott helyszíneket. Patakokból ivott, a földön aludt, és roston sült vadpecsenyét evett – egész tűrhetően bánt már az íjjal, és ha valamit nem sikerült magától eltalálnia, varázslat segítségével rásegített egy kicsit. Keményen lovagolt szelíd pej kanca hátasán, aki a jelek szerint nem sajnálta túlságosan, hogy hátra kellett hagynia a kentaurokat. Quentin elméjéből úgy kiürültek a gondolatok, ahogy az erdőkből és mezőkről eltűntek az emberek. A fejében lévő tavacska újra befagyott, most kétarasznyi vastagon. A legjobb napjain megesett, hogy Alice órákon át egyszer sem jutott eszébe. Ha mégis gondolt bármire, az a fehér szarvasbika volt. Ismét küldetést teljesített, ám ez most az ő saját küldetése volt, senki másé. A látóhatárt és a távoli bozótost kémlelte az agancsai és a halvány lágyéka villanása után. Tudta, mit csinál. Pontosan erről ábrándozott régen, még Brooklynban. Ez volt az ő régi, legelső vágyálma. Ha ennek a végére jár, végleg becsukhatja a könyvet. A Csahos Fenevad még nyugatabbra vezette, át a Chankly Bore59 dombjain, keresztül egy keservesen meredek hegylánc

hágóján, túl mindenen, amit felismert, vagy amiről egyáltalán bármit olvasott a Fillory-könyvekben. Immár szűz területen járt, de nem állt meg felderíteni a tájat vagy elnevezni a csúcsokat. Leereszkedett egy vakítóan fehér mészkőszirten egy vulkanikus, fekete homokos fövenysávra egy hatalmas, még jórészt felfedezetlen, nyugati tenger partján. Amikor megpillantotta a még mindig őt űző lovast, a szarvasbika úgy szökellt ki a nyílt hullámokra, mintha csak szilárd talajon járna. Egyik bukóhullámról a másikra szökkent, egyik duzzadó hullámtaréjról a másikra, akárha kőszirtről kőszirtre ugrana, magasra emelt aganccsal, a fejét rázva, miközben orrlyukai tengeri tajtékhabot fújtattak. Quentin felsóhajtott. Másnap eladta a szelíd pejt, és jegyet váltott egy hajóra, hogy átkelhessen a nyugati tengeren. Sikerült felbérelnie egy fürge egyárbocos szlúpot, egy – kissé kínosan Égenjáró névre keresztelt – vitorlást, amelynek ügyes, négyfős legénységét három szófukar fivér és az ő nagydarab, napbarnította nővérük alkotta. Beszéd nélkül végigrajzottak Égenjáró irtózatosan egyéni és rendhagyó, kéttucatnyi apró, háromszögletű vitorlából álló árbocozatán, amely folyamatosan apró utánaigazításokat igényelt. Félelemmel vegyes áhítattal szemlélték fa szövetpótlásait. Két hét nyílttengeri út után beiktattak egy kitérőt egy vidám kis trópusi szigetcsoportnál – ahol napfényes mangómocsarak és juhlegelők szórt mintázatban váltakoztak–, hogy feltöltsék ivóvízkészleteiket, majd továbbnyomultak. Elhaladtak egy dühös, vérszomjas zsiráfok lakta sziget, majd egy vízen lebegő tengeri bestia mellett, amely felajánlott nekik

egy pluszévet életükben egy ujjukért cserébe (a nővér elfogadta a fenevad ajánlatát, sőt háromszorosan is élt vele). Elhajóztak egy díszes fa lépcsősor mellett, amely spirál alakban lehatolt az óceán mélyére, és láttak egy fiatal nőt, aki egy kisebb sziget méretű nyitott könyvön sodródott, és fáradhatatlanul firkálta tele a lapokat. Ezen kalandok egyike sem keltett Quentinben semmiféle csodálkozásra vagy kíváncsiságra emlékeztető érzést. Mindez már nem érdekelte. Öt héttel az útra kelésük után kikötöttek egy megperzselődött fekete sziklánál, a legénység pedig zendüléssel fenyegetőzött, ha nem fordulnak vissza. Quentin a puszta tekintetével visszakozásra késztette őket, majd blöffölt egy sort varázshatalmáról, végül megötszörözte a fizetségüket. Továbbvitorláztak. Bátornak lenni könnyű, ha az ember kész inkább meghalni, mint hogy feladja. A kimerültség nem jelentett semmit Quentinnek, amikor valójában szenvedni akart. Ezelőtt még sosem utazott olyan vízi járművön, amely elég nagy lett volna ahhoz, hogy legyen orrvitorlája; most azonban ugyanolyan szikár, napbarnította és sócserzette bőrű lett, akár a legénysége. A napkorong hatalmasra nőtt, és a tengervíz felforrósodva nyaldosta Égenjáró habvető deszkáit. Minden olyan érzetet keltett, mintha elektromosan feltöltődött volna. Közönséges tárgyak különös optikai hatásokat keltettek, villódzásokat, mini napfolttevékenységeket, koronafényeket. A csillagok alacsonyan függő, izzó, szemmel láthatóan gömb alakú, megfejthetetlen jelentésektől terhes égitestekként ragyogtak felettük. Mindenen átragyogott valami erőteljes, aranyló fény,

mintha a világ csupán egy vékony bélésszövet lett volna, amely mögött fenséges nap tündökölt. A szarvasbika pedig egyre csak ott szökellt előttük. Végül egy ismeretlen szárazföld töltötte be a látóhatárt. Mágikus tél járta, és sűrű fenyves borította, amely egészen a partig nyomult, úgyhogy a sós hullámok közvetlenül a fák kusza gyökérzetét nyaldosták. Quentin kivetette a horgonyt, és meghagyta vékony trópusi ruháikban vacogó legénységének, hogy várakozzanak egy hétig, és ha addig nem térne vissza, bátran bontsanak vitorlát. Átadta nekik a magával hozott arany maradékát, búcsúcsókot adott a hétujjú nővérnek, majd leeresztette a szlúp mentőcsónakját, és partra evezett vele. Felszíjazta a hátára az íját, és utat tört magának a hóborította, érintetlen erdőbe. Jó érzés volt, hogy újra egyedül lehet. A Csahos Fenevad csak a harmadik éjjelen mutatkozott. Quentin egy csermely táplálta, tiszta tavacskára néző alacsony szirtfokon vert tábort magának. Közvetlenül napfelkelte előtt arra ébredt, hogy a szarvas ott áll a víz partján. A tükörképe megremegett, ahogy a hideg vízből lefetyelt. Fél térdre ereszkedve várt egy percet. Ez az. Eljött a pillanat. Felhúrozta íját, és elővont egy nyílvesszőt a tegezéből. Az alacsony sziklaperemről letekintve, a kora reggeli szélcsendben még csak nem is volt nehéz lövés. A vessző elengedése pillanatában arra gondolt: Azt teszem, ami még a Chatwineknek, Helennek és Rupertnek sem sikerült. Nem érzett gyönyört és élvezetet, amit érezni remélt. A vessző egyenesen belefúródott a fehér szarvas izmos jobb combjának szívós húsába.

Quentin arca megvonaglott. Hála az égnek, hogy nem kaptam el egy ütőeret! A szarvas nem próbált elmenekülni, csak mereven leült a tomporára, akár egy megsebesült macska. Quentinnek az volt a benyomása a lény lelombozott hangulata, beletörődő arckifejezése láttán, hogy a Csahos Fenevadnak nagyjából évszázadonként végig kell szenvednie valami hasonlót. Ezzel a kockázattal járt ilyen kapitális trófeának lenni. A vére feketének látszott a kora hajnali derengésben. Nem mutatott félelmet, amikor Quentin megközelítette. Hátranyújtotta hajlékony nyakát, és fehér, négyszögletes fogaival szilárdan ráharapott a nyílvesszőre. A nyílhegy egy fejrántással kiszakadt húsából. Odaköpte a nyilat Quentin lába elé. – Ez fájt – jegyezte meg a Csahos Fenevad tárgyilagosan. Quentin három napja nem szólt egy szót sem. – És most? Mi jön? – kérdezte rekedt hangon. – Kívánságok, természetesen. Hármat kívánhatsz. – A barátom, Penny elvesztette mindkét kézfejét. Gyógyítsd meg! A szarvasbika szeme egy pillanatra a semmibe révedt. – Nem megy. Sajnálom. Vagy meghalt, vagy most nem ebben a világban van. A nap kezdett előbújni a sűrű, sötét fenyves csúcsa felett. Quentin vett egy mély lélegzetet. A hideg levegőnek friss fenyőgyantaillata volt. – Alice. Valami szellemszerűséggé változott. Egy niffinné. Hozd vissza! – Ismét csak: nem tehetem.

– Hogy érted, hogy nem teheted? Ez a kívánságom. – Nem én hozom a szabályokat – felelte a Csahos Fenevad. Nyalogatni kezdte a combjából szivárgó vért. – Ha nem tetszik, keress magadnak valami másik varázsszarvast, és lődd meg azt! – Azt kívánom, legyenek mások a szabályok. A szarvas a szemét forgatta. – Nem. És ezt a hármat egybeszámolom, az első kívánságodként. Mi a második? Quentin felsóhajtott. Nem igazán engedte meg magának a reményt. – Fizesd ki a legénységemet! Kétszeresen, mint amit ígértem nekik. – Kész – felelte a Csahos Fenevad. – Az tízszerese az alaptarifájuknak, mert én már megötszöröztem. – Azt mondtam, kész! Nem? Mi a harmadik kívánság? Quentin már évekkel ezelőtt pontosan kidolgozta magában, hogy mit kívánna, ha valaha bárki felkínálná neki ezt a lehetőséget. Azt kívánta volna, hogy elutazhasson Filloryba, és ott maradhasson örökre. De az régen volt, évekkel ezelőtt. – Küldj haza! – kérte. A Csahos Fenevad lassan, komolyan lehunyta barna szemét, majd újra kinyitotta. Quentin felé biccentett az agancsával. – Kész – mondta. Quentinben felmerült, hogy talán fogalmazhatott volna pontosabban is. A Csahos Fenevad tulajdonképpen visszaküldhette volna Brooklynba, vagy a szülei chestertoni házába, vagy akár Varázskapuba, sőt, még a vidéki farmházba

is, fenn New York állam északi részén. Ám a szarvasbika szó szerint vette a kérését, és Quentin a saját legutolsó, bizonytalan időre kivett lakása, a tribecai lakóépület előtt találta magát, amelyet még Alice-szel együtt béreltek ki. Senki nem figyelt fel rá, amikor hirtelen ott termett az utca közepén egy nyár elejinek látszó késő délelőttön. Gyorsan elhúzott onnan. Még csak látni se bírta a régi bejárati ajtajukat. Az íját és a nyilát egy szemetesládába dobta. Sokkolóan hatott rá, hogy hirtelen olyan sok embertársa veszi körül újra, ilyen testközelben. Foltos bőrüket, hibás arcvonásaikat és páváskodó hiúságukat még kevésbé tudta figyelmen kívül hagyni. Talán mégis ragadt rám valamennyi a kentaurok sznobságából? Az orrát elárasztotta a szerves és szintetikus szagok kavargó, émelyítő özöne. A sarki csemegeüzletben szerzett újság címlapjáról megtudta, hogy valamivel több, mint két évig maradt távol a Földtől. Fel kellene hívnom a szüleimet. Fogg bizonyára tett róla, hogy ne nyugtalankodjanak túl sokat, de akkor is. Csaknem elmosolyodott a gondolatra, hogy most találkozzanak. Mégis mi a fenét szólnának például a hajához? Rövidesen, de még nem. Egy darabig csak céltalanul sétálgatott, próbált újra alkalmazkodni. A bankautomatás pénzfelvételhez használatos varázsigék most puszta gyerekjátéknak tűntek neki. Megborotválkozott, levágatta a haját, és vett néhány olyan ruhát, amelyet nem a kentaurok készítettek, hogy ne úgy nézzen ki, mintha valami reneszánsz vásárból szalajtották volna. Kényeztette magát. Egy puccos étteremben ebédelt, és majd’ meghalt a gyönyörűségtől. Délután háromkor már

Moscow Mule koktélt ivott a kínai negyedben, egy hosszú, sötét, üres, alagsori bárban, ahová régen a Szenzit Csapattal jártak szórakozni. Régóta nem ivott alkoholt. Veszélyesen kezdte kiolvasztani befagyott elméjét. A jégtakaró, amely irányítása alatt tartotta a bűntudat és bánat érzéseit, most recsegve repedezett. De ő nem hagyta abba, és rövidesen mély, tiszta és pazar szomorúság ereszkedett rá, olyan kábító és dekadens, akár valami ütős drog. A hely öt körül kezdett megtelni. Este hatkor már a műszak utáni ivók lökdösték Quentint a bárpultnál. Látta, hogy a főbejárat előtti lépcsőre hulló fények megváltoztak. Már kifelé tartott a bárból, amikor észrevett egy karcsú, csinos lányt szőke fürtökkel, aki az egyik sarki bokszban hozzásimult egy alsóneműmodellnek látszó férfihoz. Quentin nem ismerte a hiányos öltözékű fickót, a csinos lányban viszont egyértelműen Anaïsra ismert. Nem ilyen viszontlátásról álmodott, és ha választhat, nem ő lett volna az a csapattag, akivel szíve szerint elsőként összefutott volna. De talán jobb is volt így, olyasvalakivel összetalálkozni, aki nem volt annyira fontos neki, és viszont, akinek valószínűleg ő sem jelentett túl sokat. És ott voltak neki azok a megbízható Moscow Mules koktélok, hogy cipeljék helyette a terhek egy részét. Csak apró lépésekben. Leültek odakint a lépcsőn. A lány a karjára tette a kezét, és nagy szemeket meresztett hófehér hajára. – El se hitted vólna – mondta. Furcsamód, Anaïs páneurópai akcentusa felerősödött, az angol nyelvtana pedig leromlott, amióta utoljára látták egymást. Valószínűleg jobban hatott a

dolog bent a bárban. – Hogy milyen vólt, tudod, míg kijutottunk. Egy ideig minden nyugis maradt, de utána ismét lerohantak minket. Josh nagyon kente, tudod. Oltári vólt. Még sose láttam így varázsólni. Jött valami izé, ami a padlóban úszott, a kövek alatt, mint egy cápa, de a sziklában úszott, na. Az jól elkapta a lábad. – Hát, ez megmagyarázza ezt itt – bólintott Quentin, és megmutatta a lánynak a fa műtérdét, ő pedig újra nagy szemeket meresztett. Az alkohol sokkal jobban megkönnyítette ezt az egészet, mint várta. Előre nekikészült az érzések feltörő áradatának, annak, hogy majd a bánat és fájdalom egész nehézlovassága ront neki védtelenné váló lelki nyugalmának, de ha így is volt, egyelőre nem történt semmi. – Aztán vólt még egy izé… szerintem valami bűbáj a falban, tudod… úgyhogy csak kőrbe-kőrbe keringtünk. Végül ismét Párázs csarnokában lyukadtunk ki. – Parázs. – Mér’, mit mondtam? Na, mindegy, meg kellett törnünk a bűbájt… – Itt elhallgatott, és az ablakon át integetett az ádámkosztümös pasijának a bárban. Úgy hangzott, mintha már jó sokszor elmesélte volna ezt a történetet, egészen addig a pontig, hogy valószínűleg már a könyökén jött ki. Vele mindez két éve történt, ráadásul olyasvalakikkel, akiket amúgy is alig ismert. – És egész végig cipeltünk. Egek! Nem hiszem, hogy sikerült vólna, ha Richard (Ree-SHÁÁD) ránk nem akad. – Már szinte szerethető lett tőle, tudod? Vólt valami trükkje, amivel láthatatlanná tett minket a szörnyek előtt. Gyakorlatilag

ő hozott ki minket abból a labirintusból. Még mindig van egy hegem. Hirtelen mozdulattal felrántotta a szoknyája szélét, ami eleve nem takart valami sokat a lábából. Egy vastag, vörös, arasznyi hosszú duzzanat éktelenkedett sima, barna combján. Quentin megtudta, hogy bámulatos módon Penny túlélte a csonkolást, és életben maradt, legalábbis még egy darabig. A kentauroknak nem sikerült rendbe hozniuk a kezeit, nélkülük pedig nem tudott többé varázsolni. Amikor visszajutottak Semföldére, Penny félrevonult a társaságtól, mintha csak keresne valamit. Amikor elérkezett egy magas, keskeny, szokatlanul régi és viharvert kőpalotához, megállt előtte, és esdeklő mozdulattal széttárta csonka karjait. Egy perc múlva a palota ajtaja kinyílt. A többiek egy másodpercre vethettek egy pillantást a könyvespolcok hosszú sorára – a Város meleg, titkos papírszívére. Penny belépett, és az ajtó becsukódott mögötte. – Elhiszed, hogy ez az egész egyáltalán megtörtént? – hajtogatta a lány. – Olyan vólt, mint valami cauchemar60. De szerencsére már vége, túl vagyunk rajta. Nagyon különös volt: Anaïs a jelek szerint nem hibáztatta sem őt, sem saját magát. Valahogy megtalálta a módját, hogy meggyászolja mindazt, ami velük történt. Vagy talán eleve meg sem érintették igazán az események. Nehéz volt kitalálni, mit gondolhat abban a szőke fürtös fejében. A beszélgetésük közben folyton hátrapillantgatott a válla felett a gatyamodellre, Quentin pedig egy idő után megszánta, és hagyta visszamenni. Elbúcsúztak – puszi, puszi. Egyikük sem ígérte a másiknak, hogy tartani fogják a kapcsolatot. Mi értelme

lett volna még hazudni ennyire a játszma végén? Ahogy a lány is mondta, most már úgyis vége az egésznek. Quentin kint maradt, és ücsörgött még egy jó darabig a lépcsőn a meleg, nyári estében, egészen addig, amíg fel nem vetődött benne, hogy mennyire nem szeretne újra összefutni Anaïsszal, amikor hazaindul a bárból. Kezdett sötétedni, és találnia kellett egy helyet, ahol meghúzhatja magát éjszakára. Kereshetett volna egy szállodát, de miért is fáradt volna vele? És főleg, mire várt volna? Csaknem mindent ott hagyott Filloryban, amije csak volt, de egyvalamihez makacsul ragaszkodott: a vaskulcshoz, amelyet még Fogg adott neki, amikor lediplomáztak. Filloryból nem működött – többször is megpróbálta –, most viszont, ahogy ott állt egyedül Tribeca egyik teleszemetelt utcáján, és belélegezte a ritkás, napmeleg városi levegőt, előhúzta vadonatúj farmerje zsebéből. Megnyugtatóan súlyosnak érezte. Hirtelen sugallattól vezérelve a füléhez emelte. A kulcs magas, állandó, csengő hangot adott ki, akár egy megpendített hangvilla. Erre korábban sosem figyelt fel. Nagyon egyedül volt, és csak egy kicsit érezte ijedtnek magát: mindkét kezével jó erősen megfogta a kulcsot, lehunyta a szemét, ellazult, és hagyta, hogy a fémdarab vezesse. Olyan érzés volt, mint egy sífelvonó vontatókötelén ringatózni. A kulcs szétválasztott valami láthatatlan illesztést a levegőben, és sebesen magával vonta. Örömteli gyorsulásérzetet keltett benne, ahogy átszáguldott néhány igen praktikus és kényelmes köztes dimenzión, majd visszajutott a varázskapus Ház hátsó kőteraszára. A visszatérés nagyon fájdalmas volt, de még annál

is szükségszerűbb. Maradt még egy utolsó dolog, amit el kellett intéznie, hogy azután tényleg, örökre véget érhessen ez az egész.

KIRÁLYOK ÉS KIRÁLYNŐK Quentin Coldwater – mint a PlaxCo könyvviteli csoport junior tagja és ügyviteli szakértősegédje – kevés tényleges felelősséget viselt azon túl, hogy részt vett az alkalmankénti csapatüléseken, és kulturáltan viselkedett a kollégákkal, akikkel olykor összefutott a liftben. Azon ritka alkalmakkor, amikor ténylegesen sikerült valami dokumentumnak eljutnia az asztalán álló „bejövő iratok” feliratú dobozba, csak lepecsételte őket bélyegzőjével (Szerintem jónak tűnik!! QC), anélkül, hogy bármelyiket is elolvasta volna, majd útjukra bocsátotta valamennyit. Quentin asztala történetesen egy szokatlanul nagy bútordarabnak számított az ő szintjén egy újonnan felvett kollégának, különösen, ha ilyen fiatalos kinézete volt – bár meghökkentően fehér haja kölcsönzött neki némi plusztekintélyt az életkora ellenére is –, és olyan hiányos előiskolázottsággal és korábbi munkatapasztalattal rendelkezett, mint ő. Egyszerűen csak megjelent egy nap a semmiből, birtokba vette egy nála háromszor idősebb alelnök nemrég megüresedett sarokirodáját, és hivatalos beosztást kapott havi fizetéssel, a nyugdíj-takarékossági betétszámláján gyűlő pénzzel, orvosi és fogászati tb-támogatással és évi hat hét fizetett szabadsággal. Amiért cserébe látszólag nem sok mindent tett le az asztaltra, azon túl, hogy számítógépes játékokkal játszott a leköszönő alelnök hátrahagyta ultralapos, dupla méretű monitoron.

Quentin azonban nem váltott ki semmilyen neheztelést – de még csak különösebb kíváncsiságot sem – új munkatársaiból. Mindenki azt hitte, hogy valaki más ismeri a történetét, és ha kiderült, hogy mégsem, akkor minden kétséget kizáróan meg voltak róla győződve, hogy odaát a HR-en valaki leadja majd róla a drótot. Meg egyébként is, állítólag szupersztár volt valami nagymenő európai egyetemen, és folyékonyan beszélt mindenféle nyelveket. A matektudása pedig rekordokat döntögetett. A cég szerencsés, hogy az alkalmazottai között tudhatja. Szerencsés. Ráadásul elég megnyerő és kellemes társaság is volt, még ha kissé hallgatagnak és lehangoltnak is mutatkozott. Eszesnek tűnt. Legalábbis úgy viselkedett. És egyáltalán, a PlaxCo könyvviteli csapat tagja volt, és tudvalevő, hogy itt, a Grunnings Hunsucker Swann tanácsadó cégnél mindenki jó csapatjátékos. Fogg dékán nem tanácsolta Quentinnek a dolgot. Azt javasolta, várjon még, gondolja át, esetleg menjen el valamilyen terápiára. De Quentin már épp eleget várt. Épp eleget látott a varázsvilágból, hogy egész hátralévő életére elég legyen neki, és egy olyan pajzsot emelt maga és a múltja közé, amelyen semmiféle varázslat nem üthetett rést. Elhatározta, hogy elvágja a szálakat, elszigeteli magát, és végképp leszámol az emlékeivel. Fogg végül is igazat mondott, még ha nem is volt elég tökös ahhoz, hogy a saját érvelése szerint cselekedjen: az emberek valóban jobban jártak varázslatok nélkül, mert megtanultak a való világban mindennel menet közben megbirkózni, ahogy és amikor jön. Talán a nagyvilágban éltek olyan emberek, akik képesek voltak megfelelően bánni egy varázsló birtokolta

hatalommal, és akik ezt méltán meg is érdemelték, Quentin azonban nem tartozott közéjük. Ideje volt, hogy felnőjön, és szembesüljön ezzel a ténnyel. Így aztán Fogg szerzett neki egy irodai állást egy cégnél, amelybe a varázslók komoly pénzeket fektettek, és Quentin metróra szállt, liftezett, és házhoz rendelte az ebédet, akár a többi embertársa, vagy legalábbis az emberiség legkiváltságosabb ezreléke. A láthatatlan birodalmak iránti kíváncsiságát bőségesen kielégítette, túlságosan is, és köszönte szépen, nem kért belőle többet. Legalább a szülei elégedettek voltak. Nagy megkönnyebbülést jelentett neki, hogy elárulhatta, mivel keresi a kenyerét, és nem kellett (nagyot) hazudnia. A Grunnings Hunsucker Swann teljesen megadta Quentinnek mindazt, amit remélt tőle – ami olyan közel járt a semmihez, amennyire csak lehetett: olyan kevésre szorította le az igényeit, amennyire csak tudta. Az irodája nyugodt és csendes volt, szabályozható klímával és a padlótól a mennyezetig érő, színezett üvegablakokkal. Az irodaszer-ellátmány bőséges volt, és csúcsminőségű. Annyi egyenlegkimutatást, szervezeti ábrát és üzlettervet kaphatott felülbírálásra, amennyit csak kívánt. Ha őszinte akart lenni, Quentin magasabb rendűnek érezte magát mindenkinél, aki még mindig a mágiahasználattal bajlódott. Azok az elpuhult, önmagukat kényeztető varázsmandarinok nyugodtan áltathatták magukat, ha akarták – ő azonban már kinőtte az ilyesmit. Többé már nem tartotta magát varázslónak, csak egy embernek, az ember pedig felelősséget vállal a tetteiért. És most itt volt, és keményen dolgozott azon, hogy leásson a dolgok legmélyére. Fillory? Köszöni szépen, ott már

járt, és abból se neki, se másnak nem származott semmi jó. Átkozottul szerencsés volt, hogy egyáltalán élve kijutott onnan. Quentin minden reggel felvette az öltönyét, és egy régi, földalatti-metróperonon állt Brooklynban, az érdes cementfelületen, amelyet a belőle kiálló merevítő vasrudak rozsdafoltjai tarkítottak. A felsővárosi alvégről alig látta az öbölben emelkedő Szabadság-szobor miniatűr, elmosódott, patinazöld cövekét. Nyáridőben a vastag fagerendák aromás illatú, folyékony, fekete szurokgyöngyöket izzadtak. Láthatatlan jelek hatására váltottak át a sínek, jobbra és balra terelve a vonatszerelvényeket, mintha (mintha, de nem igazából) természetfeletti kezek irányítanák őket. A közelben azonosíthatatlan madarak raja körözött végtelen, ciklonszerű kavargásban egy rosszul karbantartott szemetestartály felett. Minden reggel, amikor megérkezett a metró, tele volt Brighton Beachről érkező fiatal, orosz nőkkel, akiknek a háromnegyede még aludt, egyszerre ringtak ide-oda a kocsi himbáló zötykölődésétől. Fényes, sötét hajukat visszataszító, a legkevésbé sem meggyőző szőke árnyalatúra festették. Az épület – ahol Quentin dolgozott – márvánnyal borított előcsarnokában a liftek benyelték, majd a megfelelő szinteken kiokádták magukból az ingázók összezsúfolódott csoportjait. Amikor mindennap délután ötkor távozott a munkahelyéről, az egész folyamatsor megismétlődött, csak visszafelé. Ami a hétvégéit illette, a való világ vég nélkül elárasztotta Quentint a maga változatosan színes, értelmetlen szórakozási és mindenféle figyelemelterelési lehetőségeivel. Videojátékok; internetes pornó; a bodegákban a mostohaanyjuk egészségi

állapotáról mobiltelefonon beszélgető emberek; a fák levéltelen ágai között fennakadt súlytalan, szupermarketes műanyag szatyrok; a tornácaikon félmeztelenül üldögélő öregemberek; a kék-fehér városi buszok túlméretezett ablaktörlői, amelyek jókora adag esővizet lódítanak ide-oda, ide-oda, ide-oda. Mindössze ennyi maradt neki, és ennek elégnek kellett lennie. Varázslóként egykor a világ néma, uralkodói elitjéhez tartozott, de ő lemondott a trónjáról. Levette fejéről a koronát, félrehajította, és hagyta, hogy a következő tejfelesszájú balek vegye fel helyette. Le roi est mort61. Ez az ő új élete önmagában is felért egyfajta varázslattal, a végső varázslattal: azzal, amellyel mindörökre véget vethetett minden más varázslatnak. Egy napon, miután három különböző számítógépes játék három különböző szereplőjével is szintet lépett, és végigböngészett minden olyan honlapot, amely valószínűleg – és akár valószínűtlenül is – érdekelhette valamelyest, Quentin észrevette, hogy az Outlook elektronikus naptárja szerint elvileg épp egy megbeszélésen kellene ülnie. Egy fél órája elkezdődött, és a GHS szervezeti épülettömb egy viszonylag távoli emeletén zajlott, amelyhez egy másik liftegységet is használnia kellett. Fittyet hányt az óvatosságra, úgy döntött, hogy mégis odamegy. Amint azt Quentinnek sikerült a szövegkörnyezetből kikövetkeztetnie némi sebtében összeszedett utalásból, hogy a kérdéses értekezlet célja a PlaxCo szerkezeti átszervezésének közös halottszemléje volt, mivel a jelek szerint néhány hete már sikerült diadalmasan véghezvinniük az újjáalakítást, bár Quentin valahogy egészen mostanáig kimaradt ebből a csekély

kis fejleményből. A napirenden ezenkívül szerepelt egy új, az előbbihez kapcsolódó, egy másik csapat vezetésével épp csak elkezdett projekt, amelybe olyan emberek tartoztak, akikkel Quentin azelőtt még sosem találkozott. Az ülésen többször is azon kapta magát, hogy lopva oda-odapillant az egyikükre. Nehéz lett volna megmondani, mivel tűnt ki a nő a többiek közül, leszámítva, hogy Quentinen kívül talán ő volt az egyetlen, aki az egész értekezlet alatt egyszer sem szólalt meg. Pár évvel lehetett idősebb nála, és nem tűnt különösebben se vonzónak, se taszítónak. Hegyes orra, vékony szája, állig érő, szürkésbarna haja volt, és bár az unalom visszafogta, sugárzott belőle az intelligencia. Quentin maga sem tudta biztosan, mi alapján szúrta ki; talán az ujjai árulhatták el, amelyek ismerősen izmosak voltak, és már-már túlméretezettnek tűntek. Vagy talán a maszkszerű arckifejezése. Nem tudta, ki ez a nő, de afelől nem maradt semmi kétsége, hogy micsoda. Ugyanolyan volt, mint ő: egy gondosan álcázott hajdani varázskapus diák a való világban. Csonyolódik a belekmény. Quentin utólag feltartóztatott és kifaggatott egy munkatársat – Dan, Don, Dean, valamelyik közülük –, és megtudta tőle a nő nevét. Emily Greenstreet volt. Az egyetlen, a páratlan, a hírhedt Emily. A lány, akiért Alice bátyja az életét adta. Quentin reszkető kézzel nyomta meg a liftgombot. Szólt az asszisztensének, hogy a délután hátralevő részét kiveszi. Sőt, lehet, hogy az egész hetet is. De már túl késő volt. Emily Greenstreet bizonyára ugyanúgy kiszúrta őt – talán tényleg az ujjai voltak a ludasak? –, mert még

mielőtt hazaindult volna, kapott tőle egy e-mailt. Másnap reggel Emily hagyott neki egy hangüzenetet, és megpróbált egy másik gépről beszúrni egy közös ebédidőpontot az Outlook-naptárába. Amikor Quentin fellépett a világhálóra, hajthatatlanul azonnali üzenetekkel bombázta, és végül – miután a cég vészhelyzet esetén értesítendő személyeinek listájáról megszerezte a telefonszámát – küldött neki egy SMS-t: MIÉRT HALOGATOD AZ ELKERÜLHETETLENT? Miért ne? – gondolta. De közben tudta, hogy Emilynek igaza van. Nem igazán volt választása. Ha a csaj meg akarta találni, akkor előbb-utóbb úgyis sikerült volna neki. A vereség ízével a szájában rákattintott az ebédmeghívás mellett az ELFOGAD gombra. A következő héten találkoztak,egy túl drága, régimódi francia étteremben, ami emberemlékezet óta nagy népszerűségnek örvendett a GHS vezetőségének körében. Nem is volt olyan rossz, mint eredetileg hitte. A nő gyorsan beszélt, hátát egyenesen tartotta, és annyira vézna volt, hogy egészen törékenynek tűnt. Egymással szemben ültek az asztalnál, csaknem egyedül a krémszínű abroszok, üvegpoharak és súlyos, csörömpölő ezüst evőeszközök szolid társaságában, és a munkájukról csevegtek. Quentin alig ismert néhány nevet, és így nem volt könnyű lépést tartania, de a csaj mindkettejük helyett is épp eleget beszélt. Mesélt neki az életéről – szép lakás az Upper East Side-on, tetőterasz, macskák. Rájöttek, hogy ugyanazt a vicces fekete humort kedvelik. Más úton, de mindketten ugyanarra az igazságra jutottak: hogy felnőtt fejjel kiélni gyermekkori álmokat olyan, mint udvarolni,

összeházasodni, aztán szánalmasan felsülni az ágyban. Ki tudhatta ezt jobban, mint ők – a férfi, aki a saját szemével látta Alice-t meghalni, és a nő, aki lényegében véve megölte Alice bátyját? Amikor Quentin ránézett, nyolc évvel későbbi önmagát látta benne. És egyáltalán nem is tűnt olyan vészesnek a dolog. Emily szeretett meginni egy italt, vagy akár ötöt, úgyhogy ez is közös volt bennük. Martinispoharak, borosüvegek és whiskys kristálypoharak halmozódtak fel közöttük, egy egész kis miniatűr metropolis sokszínű üvegből, miközben a mobiljaik és BlackBerry készülékeik panaszosan és hiábavalóan próbálták magukra vonni a figyelmüket. – Szóval, áruld el nekem – mondta Emily Greenstreet, amikor már mindketten eleget ittak ahhoz, hogy megteremtsék a köztük lévő kényelmes, régóta fennálló intimitás illúzióját. – Hiányzik néha? A varázslás? – Őszintén mondhatom, hogy sosem gondolok rá – felelte. – Miért? Neked? – Úgy érted, hiányzik-e, vagy gondolok-e rá? – Tűnődve tekergetett egy egérszürke, állig érő hajtincset két ujja között. – Hát persze. Mindkettő. – Nem sajnálod néha, hogy otthagytad Varázskaput? A nő határozottan megrázta a fejét. – Az egyetlen, amit bánok, hogy nem jöttem el onnan már sokkal hamarabb. – Hirtelen felélénkülve előredőlt. – Hacsak eszembe jut az a hely, kitör a frász! Hiszen azok ott csak gyerekek, Quentin! Azzal a mérhetetlen nagy hatalommal! Ami Charlie-val és velem történt, újra megtörténhet bármelyikükkel, bármelyik nap bármelyik percében. Vagy akár rosszabb is.

Sokkal rosszabb. Bámulatos, hogy egyáltalán működik még az a hely. – Quentin észrevette, hogy Emily egyszer sem mondta ki, hogy Varázskapu, mindig csak úgy hivatkozott rá: „az a hely”. – Még ugyanazon a partvidéken sem szívesen lakom. Gyakorlatilag nincs semmiféle biztosíték semmire. Azok a kölykök ott egytől egyig olyanok, akár egy időzített atombomba, bármikor felrobbanhatnak! – Valakinek szigorú irányítás alá kellene vonnia azt a helyet. Néha azt gondolom, le kéne lepleznem őket, be kéne avatni az igazi kormányt, hogy odamenjenek és rendet teremtsenek. A tanároktól hiába várjuk, ők sosem tennék meg. És a Varázslók Bírósága sem járna el. Ebben a stílusban csacsogott tovább. Olyanok voltak, mint két leszokni próbáló anonim alkoholista, akik koffeinnel és az AA-k tizenkét lépéses szentírásával ösztönzik magukat, miközben bizonygatják egymásnak, mennyire örülnek, hogy ezentúl végre józanok lesznek, azután pedig semmi másról nem beszélnek, csak a piáról. Habár, az elvonón lévő alkeszekkel ellentétben, ők nyugodtan ihattak – és ittak is – egy csomó alkoholt. Miután átmenetileg felélesztette egy megolvadt jégkrémes affogato, Quentin nekilátott egy keserű malátás skót whiskynek, aminek olyan íze volt, mintha egy villámcsapástól kidőlt tölgyfa elszenesedett tönkjén szűrték volna keresztül. – Én sosem éreztem magam biztonságban azon a helyen. Soha, egyetlen percre sem. Te nem érzed magad nagyobb biztonságban idekint, Quentin? Itt, a való világban?

– Hát, ha tudni akarod az igazat, mostanában nem nagyon érzek semmit. Ennek hallatán Emily a homlokát ráncolta. – Igazán? Akkor miért adtad fel az egészet, Quentin? Mi késztetett ilyesmire? Biztosan jó okod volt rá. – Azt mondanám, az indokaim eléggé megkérdőjelezhetetlenek. – Ennyire rossz a helyzet? – Flörtölő mozdulattal felvonta vékony szemöldökét. – Meséld el! Azzal hátradőlt, és hagyta, hogy az étterem flancos és kényelmes széke átkarolja. Egy leszokóban lévő szenvedélybeteg semmit sem szeret jobban, mint egy történetet arról, milyen rossz volt régen, és milyen mélyre süllyedt az egyik függő társa. „Kezdődjék hát az egyszemélyes előadás, halljuk, hogyan próbál alulmúlni engem!” Quentin pedig őszintén elmesélte neki, mennyire mélyre süllyedt. Mesélt neki Alice-ről, a közös életükről, meg arról, mit tettek, és hogyan halt meg a szerelme. Amikor felfedte Alice sorsának részleteit, Emily mosolya lehervadt, és reszkető kézzel kortyolt a martinijába. Hiszen végtére is, Charlie is niffinné változott a szeme láttára. A helyzet iróniája teljesen érthető módon elborzasztotta. De nem kérte, hogy hagyja abba. Amikor Quentin befejezte a történetét, azt várta, hogy Emily ugyanúgy utálja majd, amennyire ő utálta saját magát. Amennyire talán önmagát is gyűlöli, ahogy Quentin gyanította. Ám ehelyett a nő szemében csak túláradó kedvességet és együttérzést látott.

– Jaj, Quentin – sóhajtott, és az asztal felett átnyúlva megfogta a kezét. – Nem hibáztathatod magad, tényleg nem! – Merev, keskeny arca sajnálattól ragyogott. – Tisztán kell látnod, hogy mindez a sok gonosz, ez az összes szomorúság, ez mind a varázslásból ered. Azzal kezdődött minden problémád. Senkit nem érinthet meg ekkora hatalom anélkül, hogy meg ne rontaná. Engem is ez rontott meg, Quentin, mielőtt feladtam. Ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha tettem. A hangja ellágyult. – Ez végzett Charlie-val – mondta halkan. – És ez ölte meg a te szegény, kedves Alice-edet is. A varázslás előbb vagy utóbb mindig gonoszsághoz vezet. Ha sikerül ezt tisztán látnod, akkor azt is tudni fogod majd, hogyan bocsáss meg magadnak. Könnyebb lesz. Hidd el nekem! A nő sajnálata balzsamként hatott elevenen sajgó szívére, és el akarta fogadni ezt a gyógyírt. Emily felajánlotta neki, ott volt tőle karnyújtásnyira, az asztal túloldalán. Csak el kellett vennie. Megérkezett a számla, és Quentin ráterhelte a csillagászati összeget a céges hitelkártyájára. Az étterem előcsarnokában mindketten olyan részegek voltak, hogy rá kellett segíteniük egymásra az esőkabátot (egész nap zuhogott odakint). Az szóba sem jöhetett, hogy visszamenjen az irodába. Nem volt abban az állapotban, és amúgy is, máris kezdett besötétedni. Nagyon hosszúra nyúlt ez a „munkaebéd”. Odakint, a ponyvatető alatt tétovázni kezdtek. Emily Greenstreet fura, vékony szája egy pillanatra váratlanul közel került az övéhez.

– Vacsorázz velem ma éjjel! – A tekintete lefegyverzően nyílt és egyenes volt. – Gyere fel hozzám. Főzök neked valamit. – Ma este nem fog menni – felelte kábán. – Sajnálom. Talán majd legközelebb. Emily a karjára tette a kezét. – Figyelj, Quentin. Tudom, hogy azt hiszed, még nem állsz készen erre… – Nem hiszem, tudom, hogy nem állok készen. –… de soha nem is fogsz készen állni. Addig nem, amíg úgy nem döntesz. – Megszorította az alkarját. – Elég a drámából, Quentin. Hadd segítsek neked! Nem a legrosszabb dolog a világon beismerni, ha segítségre van szükséged. Vagy igen? A nő kedvessége volt a legmeghatóbb dolog, amit azóta tapasztalt, hogy távozott Varázskapuból. És nem szeretkezett senkivel – Te jó ég! Belegondolni is rossz… –, amióta részegen lefeküdt Janettel. Olyan nagyon könnyű lett volna most elmenni Emilyvel. De mégsem tette. Miközben ott álltak, feltűnt neki, hogy valami bizsereg az ujjai hegyében, a körmei alatt, az évek során rajtuk átáramló sok ezer varázsige hátrahagyta utóhatásként. Még mindig érezte a forró, fehér szikrákat, amelyek egykor olyan szabadon özönlöttek a kezeiből. Emily tévedett: nem segít rajta, ha a varázslást okolja Alice haláláért. Az túl könnyű, túl olcsó megoldás lett volna, és neki egy életre elege lett abból, hogy mindig a könnyebbik utat válassza. Az mind nagyon szép és jó meg kedves volt Emily Greenstreettől, hogy megbocsátott neki, de Alice haláláért az emberek voltak a felelősek. Jane meg Martin Chatwin, Quentin, és maga Alice is. És az embereknek vezekelniük kell érte.

Abban a pillanatban, ahogy Emily Greenstreetre nézett, egy elveszett lelket látott, egyedül egy kietlen pusztaságban. Nem sokban különbözött attól, ahogyan a nő egykori szeretője, Majakovszkij professzor kinézett, ahogy magányosan állt a Délisarkon. Quentin nem állt rá készen, hogy ott csatlakozzon hozzá, a sivatagban. De hát hová máshová mehetne? És vajon Alice mit tett volna a helyében? Eltelt egy újabb hónap, már benne jártak a novemberben; Quentin a sarokirodájában ült, és kibámult az ablakon. Az utca túloldalán emelkedő épület jóval alacsonyabb volt, mint a Grunnings Hunsucker Swann irodaháza, úgyhogy tisztán rálátott a tetejére, amelyen egy takaros, bézs színű kaviccsal beszórt gyalogjáró futott körbe egy masszív, bonyolult légkondicionáló- és fűtőegység szürke rácsozata körül. Ahogy közeledtek a metsző, késő őszi hidegek, a légkondi ventilátorai elcsendesedtek, egyszersmind életre keltek a fűtőelemek, és jókora gőzfelhő gomolygott elő belőlük absztrakt kanyarulatokban: hipnotikus, néma, lassan átváltozó formákban, amelyek sosem álltak meg és sosem ismétlődtek. Mint valami füstjelek, amelyeket senki nem küldött senkinek, és nem jelentettek semmit. Az utóbbi időben Quentin sok időt töltött a megfigyelésükkel. Az asszisztense csendben feladta a próbálkozást, hogy beütemezze neki a találkozók időpontjait. Egyszer csak, minden figyelmeztetés nélkül a színezett, padlótól mennyezetig érő üvegablak, amely Quentin irodájának egyik teljes falát elfoglalta, szilánkokra tört, és berobbant. Quentin ultramodern, keskeny lécű, velencei ablakrolói őrülten meggörbültek. Hideg levegő és éles, vakító napfény ömlött be a

szobába. A kárpitra begurult valami apró, kerek, és nagyon súlyos tárgy, és nekiütközött a cipőjének. Lenézett rá. Egy kékes színű márványgolyó volt: az a kőgolyó, amellyel régen a velterszmeccseket kezdték. Az ablaka előtt, harmincemeletnyi magasságban három alak lebegett. Janet valahogy idősebbnek látszott, és persze az is volt, de valami más is megváltozott rajta. A szeme, az írisze olyan pezsgő, ibolyaszínű, misztikus energiát sugárzott, amilyet Quentin még sohasem látott azelőtt. Szorosan testhez simuló, fekete bőr, pánt nélküli melltartót viselt, ami azzal fenyegetett, hogy bármelyik pillanatban kibuggyanhatnak belőle a keblei. Körülötte mindenütt ezüstcsillagok peregtek. Eliot valahonnan szerzett egy pár hatalmas, fehér tollas szárnyat, amelyet most széttárt maga mögött, és a segítségükkel valami kitapinthatatlan szellő hátán egyensúlyozott. A fején Fillory aranykoronája ragyogott, amelyet Quentin utoljára Parázs föld alatti csarnokában látott. Janet és Eliot között egy magas, fájdalmasan vékony nő lebegett. Hosszú, hullámos, fekete haja úgy úszott körülötte, mintha víz alatt volna; a karjait fekete selyemruha borította. – Helló, Quentin – köszöntötte Eliot. – Szia! – biccentett Janet. A másik nő nem szólt semmit. Quentin sem. – Visszamegyünk Filloryba – jelentette ki Janet –, és szükségünk van még egy királyra. Két király, két királynő. – Nem bujkálhatsz örökké, Quentin. Gyere velünk!

Így, hogy a színezett üveg odalett, és beáradt a délutáni napfény az irodájába, Quentin már nem látta a betűket a monitorja képernyőjén. A klímaberendezés visítva próbált birokra kelni a hideg levegővel. Valahol az épületben megszólalt egy riasztó. – Ezúttal működhet a dolog – folytatta Eliot. – Így, hogy Martin nem él. Azonkívül sosem derítettük ki, hogy mi a Képességed. Téged ez nem zavar? Quentin némán meredt rájuk. Beletelt pár másodpercbe, mire megtalálta a hangját. – Mi van Joshsal? – károgta. – Menjetek, kérdezzétek meg őt. – Ő egy másik projekten dolgozik. – Janet a szemét forgatta. – Azt hiszi, Semfölde segítségével eljuthat Középföldére. Őszintén reméli, hogy megfarkalhat egy tündét. – Azt is fontolóra vettem, hogy királynő leszek – tette hozzá Eliot. – Mint kiderült, Filloryban rendkívül nyitottan állnak az efféle dolgokhoz. De végül is, a hatalom az hatalom. Quentin letette a kávéját. Már régóta nem tapasztalt semmilyen érzelmet a szomorúságon, szégyenen és zsibbadtságon kívül – olyan régóta, hogy egy pillanatra nem is értette, mi történik benne. Önkéntelenül is érezte, hogy az érzékelés kezd visszatérni énje egy olyan zugába, amiről azt hitte, örökre kővé vált. Fájt. De mégis többet akart belőle. – Miért csináljátok ezt? – kérdezte Quentin lassan és óvatosan. Világosan meg kellett értenie a dolgot. – Azok után, ami Aliceszel történt. Miért mennétek vissza oda? És miért akarnátok, hogy veletek tartsak? Csak rontanátok a helyzeten.

– Mi lehet ennél rosszabb? – kérdezte Eliot Quentin irodája felé biccentve. – Mind tudtuk, mit vállalunk – emlékeztette Janet. – Te is tudtad, mi is tudtuk. És Alice is, egészen bizonyosan. Döntöttünk, Q. És mi történhetne? A hajad máris hófehér. Annál nem festhetsz furcsábban, mint ahogy máris kinézel. Quentin körbefordult ergonomikus kidolgozású főnökszékében, hogy szembenézzen velük. Úgy érezte, a szíve megkönnyebbüléstől és sajnálattól ég, az érzések megolvadtak és egybefolytak benne, és az egész fényes, forró, hófehér fénnyé változott. – Az a helyzet – kezdte –, hogy utálnék meglépni közvetlenül az év végi jutalomosztás előtt. – Ugyan már, Quentin. Vége. Levezekelted. – Janet mosolyában olyan melegség bujkált, amit Quentin még soha nem látott korábban, vagy talán csak sosem vette észre. – Mindenki rég megbocsátott neked, csak te nem. És annyira le vagy maradva tőlünk. – Lehet, hogy meglepődnétek. Quentin felemelte a kék kőgolyót, és tanulmányozni kezdte. – Szóval… – folytatta. – Öt percre kiteszem a lábam, és máris szereznetek kell egy erdei boszorkányt? Eliot vállat vont. – Van füve. – Kapd be! – mondta Julia. Quentin felsóhajtott. Kiropogtatta a nyakát, és felállt. – Tényleg be kellett törnötök az ablakomat? Muszáj volt? – Nem – felelte Eliot. – Nem volt muszáj.

Quentin odalépett az ablak széléhez. A szétzúzott üveg szilánkjai hangosan recsegtek elegáns bőrcipőjének talpa alatt. A törött ablakrolók alatt kihajolt és lenézett. Jó nagy mélység tátongott alattuk. Ő pedig már egy ideje nem csinált semmi ilyesmit. Azután fél kézzel meglazította a nyakkendőjét, kilépett a hideg, tiszta, téli levegőbe, és repülni kezdett.

JEGYZETEK 1 „A király szórakozik.” (francia) – A ford. 2 Fillory and Further. A fiktív szerző, Christopher Plover csak itt létező fantasysorozata. 3 Az Ivy League (Borostyán Liga) eredetileg nyolc magánegyetem sportszövetsége volt az Egyesült Államok északkeleti területén. Manapság már ez a név azt a nyolc egyetemet jelöli, melyek magas színvonalukról híresek, ezek Észak-Amerika elit felsőfokú iskolái. – A ford. 4 Hyacinthus: A mítosz szerint a spártai hercegbe Apolló és Zephürosz, a nyugati szél istene is szerelmes volt; egy nap, amikor diszkoszt vetettek, a féltékeny szélisten elsodorta a diszkoszt, ami fejen találta és megölte Hyacinthust; a gyászoló Apolló pedig jácinttá változtatta a fiatal herceget. – A ford. 5 Nagyméretű, szárnyas lóra emlékeztető, mágikus lények J. K. Rowling Harry Potter könyvsorozatában. – A ford. 6 Edgar A. Poe egyik leghíresebb novellája. The Tell-Tale Heart, 1843 [végleges szöveg: 1845] – A ford. 7 Mystery of Edwin Drood 8 Népszerű, klasszikus amerikai mesesorozat olvasni tanuló óvodásoknak, a Scott Foresman & Co. gondozásában. – A ford. 9 Bar micva (bar mitzvah): jelentése: „a parancsolat fia”. A zsidó vallásban eredetileg a tizenhárom évet betöltött fiúkat nevezik így férfivá avatásuk – a bar micva ünnepség – után; ettől kezdve

vallási és morális értelemben is ők maguk felelnek a saját tetteikért. – A ford. 10 Sugo all’amatriciana (vagy alla matriciana): guanciale (párolt sertéspofa), pecorino sajt és paradicsom (más források szerint szalonna, paradicsom és csípős paprika) alapú, hagyományos olasz tésztaszósz, amely származási helyéről, Amatrice városáról kapta a nevét. – A ford. 11 Bruschetta: olasz szendvicsféle. A pirítós kenyérszeletet fokhagymával bedörzsölik, olívaolajjal meglocsolják, majd sózzák, borsozzák, és olajbogyót, paradicsomot stb. raknak rá. – A ford. 12 grappa: olasz törkölypárlat; több változata ismeretes, alkoholtartalma általában 40–46% – A ford. 13 kvórum (quorum): a határozatképességhez szükséges legkisebb létszám – A ford. 14 Ez az ún. Wicker Man, amely fából vagy vesszőből épített óriási, ember alakú képmás; az ókori druida papok idejében máglyaként meggyújtották; a modern időkben bizonyos újpogány, kelta és wicca szertartásokon és ünnepségeken még mindig láthatók (pl. az évente megrendezett nevadai Burning Man fesztiválon), ahol – rendszerint az esemény végén – rituálisan elégetik. – A ford. 15 Barotróp légkörben a levegő sűrűsége kizárólag a nyomás függvénye, míg baroklin légkörben a sűrűség a nyomástól és a hőmérséklettől is függ. – A ford.

16 Nehezen visszaadható szójáték: a March szó jelentése március, illetve menetelés (mars!), a Death March pedig olyan erőltetett menet, amelyre a hadifoglyokat kényszerítették, és aki nem bírta tartani a tempót, azt a helyszínen kivégezték. – A ford. 17 Palimpszeszt: olyan papirusz vagy pergamen, amelyről az eredeti írást eltávolították, és a helyébe újat írtak [forrás: Bakos Ferenc – Idegen szavak és kifejezések szótára]. – A ford. 18 John Steinbeck regénye (Cannery Row, 1945), amelyből filmet is készítettek (A kék öböl, 1982). – A ford. 19 A trompe-l’oeil (francia kifejezés, ejtsd: [tromplöj], szó szerint: „a szemet becsapó”) művészet alapjában véve nem más, mint egy olyan – általában lekicsinyített – ábrázolási forma, amely a szem, a látás félrevezetésére törekszik. [forrás: Wikipédia] 20 Endokrinológia (görög): a modern orvostudománynak az endokrin (belső elválasztású, azaz hormontermelő) mirigyekkel foglalkozó ága. – A ford. 21 Dante: Isteni színjáték. Harmadik ének: a Pokol kapuja (ford.: Babits Mihály) 22 Eredetileg: „Wax on, wax off.” Az idézet a Karate kölyök című klasszikus játékfilmből (Katare Kid, 1984) származik. Olyan, látszólag furcsa tanítási módszerre, illetve értelmetlen robotolásnak álcázott, ám valójában értékes fizikai vagy szellemi képességek kifejlesztését szolgáló gyakorlatra utal, amit a mester rendhagyóan ad a szkeptikus tanítványnak – aki

eleinte általában merő időpazarlásnak tekinti a kapott feladatot, és csak utólag kezdi értékelni a hatását. – A ford. 23 Utalás a Dr. Seuss klasszikus meseregényre – és a könyv alapján készített 2012-es zenés, 3D-s animációs film – címszereplőjére, aki egy különös, manószerű lény: egy zsémbes, mégis elbűvölő, viccesen fura szerzet. – A ford. 24 Questing Beast [vagy Beast Glatisant], eredetileg az Arthurmondakörben szereplő különös, mitikus szörny, amely felkutatására és megölésére számos nemes lovag vállalkozik, többek között Parszifál is. A lénynek (legalábbis az arthuri változatban) „…kígyófeje van meg leopárdteste, hátsó fele mint az oroszláné, s patái vannak, mint a szarvasbikának. Amerre csak jár ez a vadállat, olyan lármát csap, mintha harminc pár kutya csaholna a gyomrában.” [T. H. White: Üdv néked, Arthur, nagy király; ford.: Szíjgyártó László] – A ford. 25 Orosz káromkodás, kb. „Az isten verje meg!”, vagy „A fene essen bele!” – A ford. 26 A matematikában Mersenne-számoknak nevezzük a 2n–1 alakban felírható prímszámokat. – A ford. 27 A wagyu egy világhírű fekete szarvasmarhafajta, amelyet Japánban, kifejezetten Kobe környékén tenyésztenek, egyedi étrenden. Húsa csúcsminőségű és kivételesen zamatos. – A ford. 28 Világhírű romantikus regény (Wuthering Heights, 1847), Emily Brontë angol írónő egyetlen kiadott munkája. – A ford. 29 Edward St. John Gorey (1925–2000), amerikai író és művész, aki maga illusztrálta műveit jellegzetes, viktoriánus hangulatú,

rendszerint komor és nyomasztó tusrajzokkal. – A ford. 30 The Battle Hymn of the Republic (avagy: Mine Eyes Have Seen the Glory), ismert csatadal, amely szövegét Julia Ward Howe írta 1861-ben, a John Brown’s Body dallamára. Az amerikai polgárháború idején rendkívüli népszerűségnek örvendett; vicces magyar paródiája a János bácsi a csatában. – A ford. 31 A vixen szó jelentése: nőstény róka, ill. átvitt értelemben furfangos, ravasz nő vagy boszorkány. – A ford. 32 Savanyított tejszín, a francia konyha gyakran használt alapanyaga, a mi tejfölünkhöz hasonló, ám annál lágyabb és édeskésebb. – A ford. 33 Frank Lloyd Wright (1867–1959) egyike a 20. század első fele legkiemelkedőbb építészeinek. Wright stílusa a szerves építészet nevet kapta, amely az épületek és az azt körülvevő természetes környezet messzemenő harmonizációjára való törekvést jelenti. A Vízesés-ház az általa tervezett világhírű nyugat-pennsylvaniai ház, amelyet egy erdei patak fölé épített, és ma is látogatott látványosság. [forrás: Wikipédia] 34 Ave atque vale: Latin szállóige Catullus egyik költeményéből, jelentése kb. „Éljen és nyugodjon!” vagy „Üdvözlet és búcsú!”, e szavakkal köszön el halott fivérétől a költő. – A ford. 35 Frappáns szójáték; ez nemcsak az ő monogramjuk, de rendszerint így rövidítik angolul a „Kérdés és válasz” („Question and Answer”) kifejezést is; találóan illeszkedik a történethez, hogy a Quentin által felvetett kérdésekre rendre Alice adja meg a választ, közvetlenül vagy közvetve. – A ford.

36 Giorgio de Chirico (1888–1978): olasz szürrealista festő, a metafizikus festészet megalapítója – A ford. 37 Cecil Rhodes (1853–1902): Róla nevezték el az 1903-ban alapított Rhodes-ösztöndíjat, amelyet a vagyonából finanszíroztak. Ez a világ talán legtekintélyesebb posztgraduális nemzetközi ösztöndíjprogramja, amely kivételes tehetségű diákok tanulmányait támogatja az Oxfordi Egyetemen. – A ford. 38 Magyarul nehezen visszaadható szójáték: a „liver” egyszerre jelent májat (utalva a rendszeres alkoholfogyasztásukra) és olyan eleven személyt, aki mellett nem megy el az élet. – A ford. 39 Revenge of the Nerds – utalás a Csillagok Háborúja sorozat A Sithek bosszúja című III. részére (Revenge of the Sith, 2005) – A ford. 40 Constantin Brâncuși (1876–1957): nemzetközi hírű román szobrász, az École de Paris tagja volt. – A ford. 41 Tehéntejből készült félkemény, francia sajtféleség, amely a Morbier nevű kis faluról kapta a nevét. Jellegzetessége, hogy az elefántcsontszínű masszát középen egy vékony, fekete, vízszintes réteg választja ketté. – A ford. 42 Utalás Henry David Thoreau klasszikus művére (Walden; or, Life in the Woods, 1854; magyarul: Walden, A polgári engedetlenség iránti kötelességről; Fekete Sas, 2008), amely a szerző társadalomból való ideiglenes kivonulásának és a Természethez való visszatérésének krónikája. – A ford. 43 Elvetemült (vagy mindenre elszánt) kalandor, törvényen kívüli bandita. – A ford.

44 A Harry Winston Inc. egy világhírű luxusékszereket és svájci órákat gyártó amerikai cég, amely alapítójáról, Harry Winston (1896–1978) ékszerészről kapta nevét. – A ford. 45 Occam (eredetileg Ockham) borotvája: a középkor óta használatos filozófiai elv, amely szerint több, az adott jelenséget egyformán jól leíró magyarázat vagy feltételezés közül azt érdemes választani, amelyik a legegyszerűbb. („Borotvával hasítsuk ketté a szükségtelen hipotéziseket!”) William Ockham, a 14. században élt angol filozófus, ferences rendi szerzetes nevéhez társítják, aki előszeretettel alkalmazta, bár nem ő találta ki. – A ford. 46 Alors (francia kötőszó): „akkor” (abban az időben), illetve „tehát”. Itt kb. „Akkor hát…” – A ford. 47 Prime Directive, J. és G. Reeves-Stevens Star Trek regénye, illetve a Star Trek univerzumban a Bolygók Egyesült Föderációja legfontosabb, Elsődleges irányelve, mely kimondja: „Tilos a Csillagflotta bármely űrhajójának és tagjának bármely kultúra vagy társadalom normális fejlődésébe beavatkoznia. Ez az irányelv fontosabb, mint a Csillagflotta bármely hajójának vagy tagjának védelme. Veszteségek tolerálhatók, ameddig ezen irányelv betartásához szükségesek.” [forrás: startrekportal.scifi.hu] 48 A The Hunting of the Snark Lewis Carroll 1874-es nonszenszverse, amely a titokzatos Snark (egy képzeletbeli állat) elejtésére induló szürreális expedíció történetét meséli el. [forrás: Wikipédia]

49 QED (latin), quod erat demonstrandum, „Amit bizonyítani kellett”, vagy „Épp ezt kellett bizonyítani” – A ford. 50 Busby Berkeley (1895–1976): amerikai filmrendező és koreográfus – A ford. 51 Ügyes szójáték, amely egyszerre utal a Penthouse című amerikai, felnőtteknek szóló magazinra, valamint a Tolkien teremtette Középfölde talán legősibb népére, az emberszerű falényekre, a „fák pásztoraira”: az entekre. – A ford. 52 „The thick plottens”: nehezen visszaadható szójáték, az eredetileg használatos „The plot thickens” kifejezés [a. m. „bonyolódik a cselekmény”, azaz a történetben bekövetkezik valami váratlan fordulat] humoros felcseréléséből. – A ford. 53 Valahász (Once-ler), Dr. Seuss Lorax c. klasszikus meséjének egyik főszereplője. – A ford. 54 Quentin spicces nyelvbotlása magyarul nehezen visszaadható szójáték: a beer (sör) szó hangzik el a bear (medve) helyett. – A ford. 55 Az iménti szójáték párja, ezúttal a bear (medve) és a bar (bár) szavakkal. – A ford. 56 Berserker: eredetileg vad dühvel harcoló, legendás norvég harcos, átvitt értelemben bármilyen megvadult, tomboló harcos, vérgőzös dúvad. – A ford. 57 Pottery Barn: 1950-ben alapított amerikai lakberendezésibolthálózat, főként az USA-ban és Kanadában, kb. a svéd IKEA megfelelője. – A ford.

58 A Descent into the Maelström (1841, végleges szövege: 1845), magyarul: A Maelström örvényében [ford.: Király György, 1921], A nagy örvény [ford.: ?, 1943], A Maelström poklában [ford.: Pásztor Árpád, 1934]. 59 Utalás Edward Lear (1812–1888) angol költő és grafikus The Dong with the Luminous Nose című nonszensz versére. – A ford. 60 Cauchemar (francia): rémálom, lidércnyomás – A ford. 61 „Meghalt a király” (francia) – A ford.

A SZERZŐRŐL Az 1969-es születésű Lev Grossman főállású munkatársa és könyvkritikusa a TIME magazinnak. A szabadidejét is írással tölti, több könyv szerzője. A legjelentősebb műve A varázslóktrilógia, melynek mindegyik része New York Times Bestseller lett, és lefektette a 21. századi fantasy alapköveit. Grossman egy öreg házban él Brooklynban, feleségével és három gyermekével.