Lesley Pearse Titkok

A tizenkét éves Adele Talbot családját szörnyű tragédia éri. Édesanyja belerokkan a történtekbe, a megrettent kislány élete pedig egyszeriben pokoli rémálommá válik. Árvaházba kerül, ahol gyermeki szerelemmel közelít nevelőjéhez, de újabb megaláztatások érik. Reménytelenségében, egy régi borítékon talált cím alapján nekivág az éjszakának, és viszontagságos úton megtalálja azt az embert, aki vigaszt és reményt adhat neki. Új életet kezd, de a múlt árnyai, családja eddig fel nem fedett titkai ide is elkísérik, és törékeny boldogsága ismét veszélybe kerül.

1

Fordította László Nóra

2

Lesley Pearse Titkok

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2009

3

A fordítás alapjául szolgáló mű: Lesley Pearse: Secrets

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Hit

Előkészületben: Emlékek

Copyright © Lesley Pearse, 2004 Hungárián translation © László Nóra, 2009 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009 ISBN 978 963 254 200 3

4

I. RÉSZ

5

1. FEJEZET

1931. január Szúrt az oldala, úgy szaladt Adele, hogy idejében odaérjen a Euston Roadra. Pameláért, nyolcéves húgáért rohant, akinek zongoraórája volt a forgalmas főút túloldalán, és ő késésben volt. Már esteledett, s a szokásos hatórás csúcsforgalmon túl az átkelést még az előző esti havazásból visszamaradt jégtócsák is nehezítették. Adele Talbot tizenkét éves volt; kis növésű, vékonyka, sápadt arcú kislány. A több számmal nagyobb, elrongyolódott gyapjúkabátban, lecsúszott zokniban és kötött kapucniban – mely alól kilógott fésületlen haja – úgy festett, akár egy lelenc. Fiatal éveit meghazudtolóan felnőttes aggodalom ült barnászöld szemében, ahogy türelmetlenül topogott a járdaszélen. Izgatottan figyelte az alkalmas pillanatot, amikor átszaladhat a másik oldalra a tömött kocsisorok között. Igazából apjának kellett volna munka után fölvennie a kishúgát, de elfelejtette, s Adele-t rémülettel töltötte el, hogy a kicsi lány esetleg elunja a várakozást, s egyedül vág neki a hazafelé vivő útnak. A járdaszegélyen egyensúlyozva hirtelen megpillantotta Pamelát az út másik oldalán. Lehetetlen volt összetéveszteni az utcalámpák fényében kirajzolódó hosszú, szőke haját és élénkpiros kabátját. Adele legnagyobb döbbenetére a kislány jobbra-balra tekingetett, hogy egymaga menjen át az úton. – Maradj ott! – kiáltott Adele, s veszettül integetett. –Várj meg! Több busz is elhaladt a szeme előtt, ezért nem tudta, hogy kishúga észrevette-e őt, de egyszeriben iszonyatos fékcsikorgás szakította meg a forgalom sodrását. Szíve hevesen verni kezdett, s egy busz meg egy teherautó között hirtelen szökelléssel ott termett az út másik oldalán. Már a felezővonalról meglátta, hogy legszörnyűbb félelme vált valóra: Pamela kitekeredve hevert egy taxi és egy személygépkocsi között. Adele fölsikított. A forgalom hirtelen leállt, a gyalogosok megtorpantak a rettenettől, s minden szem a kis, kicsavarodott testre meredt. – Pamela! – rohant felé Adele. Hangjában félelem, hitetlenkedés és döbbenet keveredett. A hatalmas, pocakos taxisofőr kiugrott az autójából, s az első kerekek között fekvő kislányra meredt. – Egyszerűen kilépett elém! – magyarázta megértő pillantásokat fürkészve a tömegben. – Nem tudtam mit tenni! Az emberek egyre gyűltek a helyszínen, s Adelenek keresztül kellett fúrnia magát a tömegen, hogy a húgához jusson. – Ne érj hozzá, kicsim! – mondta valaki figyelmeztetően, mikor Adele kétségbeesetten a húga mellé térdelt. – De ő az én kishúgom! – zihálta Adele, s könnyek patakzottak szélfútta kis arcán. – Itt szokott várni, amíg érte nem jövünk. Ugye, meggyógyul? De mire megformálta a kérdést, ösztönösen maga is érezte, hogy Pamela meghalt. Kék szeme tágra meredt, arca rémisztő volt, némán és mozdulatlanul feküdt előtte. Adele hallotta, hogy valaki mentőt hív, majd egy férfi lépett mellé, megvizsgálta a kislány pulzusát, de visszaengedte a kis kezet, levette kabátját, s lemondó ábrázattal ráterítette. A körülötte állók döbbent arckifejezése is megerősítette szörnyű félelmét. Üvölteni szeretett volna, s a taxisofőrt akarta okolni, de valahogy nem hitte el, hogy Pamela nincs többé. Mindenki szerette, olyan okos és vicces volt, s még túl kicsi ahhoz, hogy meghaljon. 6

Kishúga fölé hajolva hátrasimította szőke haját, s keserves zokogásban tört ki. Szőrmekucsmát viselő nő lépett oda hozzá, derékon ragadta s elvonszolta Adele-t. – Hol laksz, angyalkám? – kérdezte a nő magához húzva s ringatva a síró kislányt. – Az anyukád és az apukád otthon van? Adelenek fogalma sem volt róla, hogyan tudott válaszolni, mert ebben a pillanatban egyetlen dolgot érzékelt: azt, hogy a nő kabátja dörzsöli az arcát, s hogy mindjárt rosszul lesz. Azért bizonyára képes volt felelni a nő kérdéseire, mielőtt még a padkára hányt volna, mert amikor a mentő és a rendőrautó megérkezett, hallotta, amint ugyanez a nő elmagyarázza, hogy az elütött kislány testvérét Adele Talbotnak hívják, és a Charlton Street 47. alatt lakik. A mentők megérkezéséig azonban elhomályosult előtte a világ. Nem látta az őt körülvevő emberek arcát, nem jutott el a füléig, hogy mit beszélnek hozzá, s azt sem érezte, hogy a metsző, hideg szél kicsípi az arcát. Az utcalámpák aranyló fényében a szőke haj tincseket bámulta, melyeket föl-fölkapott a szél a nedves útról, s tudatába beszűrődött a türelmetlen autósok tülkölésének hangja. Euston az ő kis külön világuk volt Pamelával. Másoknak talán csak egy szutykos és veszélyes londoni kerület, amin át kellett kelniük, hogy a város szebb és biztonságosabb részeibe eljuthassanak, de Adele számára ez a rész mindig is olyan békés volt, mint egy park. A Charlton Street épp a Euston és a St. Pancras között húzódott, s a két pályaudvar várakozó utasai az ő saját kis színházát alkották. Sokszor hozta ide Pamelát, különösen amikor hideg és nedves volt az idő, s az előttük elvonuló emberekről kitalált történetekkel szórakoztatta kistestvérét. A bőröndöket cipelő hordár előtt lépkedő, bundát viselő nő volt a bárónő. A szenvedélyesen csókolózó pár megszökni készült. Néha egyedül utazó gyermekeket is láttak, akiknek címe a kabátjukra volt tűzve, s ez Adele-t arra indította, hogy hihetetlen történeteket találjon ki gonosz mostohákról, skóciai kastélyokról és megrakott pénzesládákról. Otthon mindig furcsa volt a légkör. Anyjuk órákon át ült néma csendben, tudomást sem véve családja jelenlétéről. Mindig is ilyen volt, ezért Adele elfogadta a helyzetet, de megtanulta felismerni a közelgő veszélyre figyelmeztető jeleket, amelyek anyja dühkitöréseit előzték meg, s amelyek elől gyorsan el is iszkoltak Pamelával otthonról. Ezek a kitörések ugyanis nagyon félelmetesek voltak, mert anyjuk mindenféle szitkokat szórt rájuk, a keze ügyébe kerülő tárgyakat vagdalta a fejükhöz, s Adele-re szinte minden alkalommal rátámadt. Adele minden erővel győzködte magát, hogy anyja haragja csak azért irányul rá, mert ő az idősebb, de lelke mélyén érezte, hogy anyja igazából ki nem állhatja. Pamela is érezte ezt, s mindig megpróbálta valahogy kiegyenlíteni ezt az igazságtalanságot. Ha kapott egy kis pénzt az anyjától, mindig megosztotta Adele-lel, s amikor karácsonyra szép, új, piros kabáttal ajándékozták meg, nővére pedig semmit sem kapott, nagyon szégyellte magát. A maga egyszerű módján nevetéssel, vidámsággal és nagylelkűséggel próbálta meg Adele életét elviselhetővé tenni. Adele pedig most kistestvére holtteste mellett vigasztalhatatlant sírva azt kívánta, bárcsak a karjába venné egy felnőtt, s azzal vigasztalná, hogy csak elájult, nem halt meg; s azt is tisztán érezte, hogy ha kishúga valóban eltávozott az élők sorából, akkor neki is jobb lenne meghalnia. Jól megtermett, fiatal rendőr fogta kézen Adele-t, amikor Pamela holttestét beemelték a mentőautóba. Ahogy ráfektették a hordágyra, s a takarót a fejére is ráterítették, Adele számára végérvényessé vált húga halála. – Nagyon sajnálom – mondta gyöngéden a rendőr, s lehajolt hozzá, hogy egy szinten legyenek. – Mitchell hadnagy vagyok – folytatta. – Én és az őrmester nemsokára hazaviszünk. Be kell számolnunk a szüleidnek a balesetről, s közben neked is el kell mondanod, hogy pontosan mi is történt. 7

Adele ekkor kezdett el remegni. Attól a pillanattól fogva, hogy meghallotta a fékcsikorgást, egész lényét Pamelára összpontosította. Érzelmei csak vele foglalkoztak, csak az ő földön heverő testére s egymáshoz való viszonyukra irányultak a gondolatai. Szülei említése hallatán azonban halálra rémült. – N-n-n-nem mehetek haza – dadogta a félelemtől, s erősen megmarkolta a rendőr kezét. – Azt fogják mondani, hogy mindenről én tehetek! – Dehogy fogják azt mondani! – csitította Mitchell hadnagy hitetlenkedve, s a kislány apró kezét hatalmas markába szorította. – Balesetek mindenkivel történhetnek, s te magad is gyerek vagy még. – Csak egy kicsit gyorsabb lettem volna! – sírta el magát ismét Adele. A rendőr kedves, megnyugtató arckifejezése csak még inkább megerősítette benne, hogy a szülei menynyire nem törődnek vele. – Rohantam végig, de mire odaértem, már ott állt az út szélén! – A szüleid meg fogják érteni! – simogatta meg a rendőr a kislány arcát. A mentőautó ekkorra elhajtott, s a tömeg oszlani kezdett. Egyedül a taxisofőr maradt még ott a két rendőrrel. Minden olyan hihetetlenül gyorsan visszarendeződött. Autók hajtottak ott, ahol néhány perccel azelőtt még Pamela feküdt, a kíváncsiskodók elszivárogtak a közeli kocsmákba, vagy beálltak a buszmegállóba. Számukra ez az egész csak egy szerencsétlen eset volt, amit el is felejtenek, mire hazaérnek. Adele már kiskora óta érezte, hogy a Euston hatalmas egyenlőtlenségek színtere. A pályaudvar az óriási, pompás épületeivel katedrálisként magasodik ki a környező házak közül. Emberek százai dolgoznak itt, hogy azoknak, akik elég tehetősek az utazáshoz, megteremtsék a kényelmet és a szórakozást. A vasutasok a környező lepusztult, mocskos utcákban laktak. A hordár ugyan köptevágta az összes állomást Londontól Edinburgh-ig, s minden egyes nap feszült izmokkal pakolta-rakta le s fel a nehéz poggyászokat, maga azonban sohasem fordult meg ezeken a helyeken. Ha csak egy napra el tudta vinni a családját a tengerpartra, már szerencsésnek mondhatta magát. A szobalányoknak pedig, akik az utazók ágyneműit cserélték a szállodákban, nem volt se tiszta lepedő az ágyukon, se benti vécéjük, se rendes fürdőszobájuk. Adele számtalanszor megfigyelte a szegények és gazdagok találkozását. A rókabundát viselő elegáns hölgy féllábú, rongyos obsitostól vásárol virágot. Egy úr fényesre mosott autójából türelmetlenül dudál az újságot áruló törpére. Adele tudta, hogy a törpe a vasúti felüljáró alatt él. Látta azt is, amint az öreg katona lekapja fejéről a sapkáját, és mosolyog a vevőire, pedig teljesen átfagyva bukdácsol mankójával. Amint az üzletemberek elhagyták irodájukat, hogy hazatérjenek zöldövezeti otthonukba, előkerültek a szegények, hogy feltakarítsanak utánuk. Adele mégis mindig azt mondogatta Pamelának, hogy az élet valami sokkal jobbat tartogat számukra. Történeteit úgy forgatta, hogy végül London valamelyik előkelő negyedében kötnek majd ki, s egy szép napon végiglátogatják azokat a helyeket, amelyeket a vasútállomások tábláin kiírva láttak. Most azonban arra várva, hogy egyedül, húga nélkül vigyék haza, egyszerre minden álma és vágya örökre szertefoszlott. A taxisofőr beszállt az autójába, s egy pillanatra úgy nézett Adele-re, mintha szólni akarna hozzá. Talán őt is túlságosan megrázta az esemény ahhoz, hogy beszélni tudjon, ezért némán elhajtott, amikor a két rendőr visszatért Adele-hez. – Induljunk! – szólt Mitchell hadnagy, majd erősen megszorítva a kislány kezét, elkísérte a rendőrautóig.

8

Adele még sohasem ült autóban, s ez most megint Pamela emlékét idézte föl fájdalmasan. Az volt a kedvenc játékuk, hogy két széket egymás mögé állítottak, s ez volt az autó. Adele vezetett, Pamela pedig hátul ült, ő mondta, hogy merre menjenek. Három piciny szobából álló lakásban élt a Talbot család egy sorház legfölső emeletén, a Charlton Streeten. Manningék laktak alattuk négy gyerekükkel, Petersonék pedig három csemetéjükkel a földszinten. Mint a környék legtöbb házában, a bejárati ajtó itt is közvetlenül a járdára nyílt, de ellentétben a többi épülettel, itt csak három család lakott, sőt a házban volt egy közös fürdőszoba és belső vécé is. A bejárati ajtó zárva volt a hideg miatt, ezért Adele benyúlt a postaládába, hogy kivegye belőle a kulcsot. Mielőtt elfordította volna a zárban, hátrapillantott a rendőrökre. A fiatalabbik, aki megígérte, hogy hazaviszi, s aki Mitchell hadnagyként mutatkozott be, tenyerébe lehelt, hogy ujjait melegítse. Az idősebbik, akit őrmesternek szólított, kicsit hátrébb álldogált, s fölfelé nézett. Mindkettőjük arcán aggódó kifejezés ült, ami csak még jobban növelte Adele félelmét. Ahogy mentek fölfelé a lépcsőn, Adele olyannak próbálta látni az épületet, amilyennek a rendőrök látják, s elszégyellte magát. Mindenütt kosz volt, és bűz terjengett, a falépcsők festetlenek, a falakon mállott a vakolat, a festés elsárgult. Mint mindig, iszonyatos zaj volt; Manningék kisbabája ordított, s a többi gyerek is visongott körülötte. A legfölső lakás ajtaja tárva-nyitva, nyilván azért, mert szülei hallották a férfiak lépteit a lépcsőn. Adele anyja, Rose, lefelé nézve várt, de arca eltorzult, amint megpillantotta a két egyenruhást Adele társaságában. – Hol van Pammy?! – üvöltötte. – Nehogy azt mondják, hogy valami történt vele! Adele mindig azt gondolta, hogy anyja gyönyörű még akkor is, amikor rosszkedvű és elviselhetetlen. De ebben a pillanatban a nappaliból kiszűrődő fényben olyannak látta, amilyen valójában volt. Nem aranyszőke, homokóratestű bombázó, hanem fáradt, kiélt, harmincas nő, akinek a teste már megereszkedett, arca hamuszürke és haja kócos. A kötény, amelyet szoknyája és pulóvere fölött viselt, pecsétes és lyukas volt; barna mamuszából pedig kikandikáltak a lábujjai. – Bemehetünk, Talbot asszony? – kérdezte az őrmester. –Tudja, sajnálatos baleset történt. Rose vonatfüttyhöz hasonló sikolyt hallatott. Apja abban a pillanatban az ajtóban termett, s magyarázatot követelt. Az alsóbb lakásokban is kinyíltak az ajtók, s a lakók kíváncsian figyelték, hogy mi zajlik fölöttük. – Meghalt, ugye? – kiáltotta anyja, szemét lehunyva. – Ki tette? Hogy történt? A rendőrök szinte benyomultak a lakásba. Mitchell hadnagy maga előtt tolta a kis Adele-t. A szoba konyhaként és nappaliként is szolgált. Égett zsír és száradó ruha szaga terjengett a tűz körül, az asztal pedig teához volt terítve. Az őrmester leültette Rose-t, és szelíd hangon magyarázni kezdte, mi történt. – De hol volt Adele? Neki kellett volna érte mennie – szakította félbe Rose, és a szeme villámokat szórt idősebb lányára. – Miért engedte, hogy Pammy átszaladjon az úton? Adele számított rá, hogy őt teszik majd felelőssé, mert amúgy is őt szokták hibáztatni mindenért. Titkon mégis remélte, hogy egy ilyen horderejű ügyben talán nem a szokásos szöveggel állnak elő. – Rohantam végig, hogy odaérjek időben, de mire a Euston Roadra értem, már megpróbált lelépni a járdáról! – üvöltötte Adele kétségbeesve, könnyáztatta arccal. – Átkiabáltam neki, hogy álljon meg, de nem hiszem, hogy meghallotta. – És egy autó ütötte el? – kérdezte Rose az őrnagyra nézve, szemében azzal a kérlelő pillantással, amire nemleges választ remélt. – És meghalt? Az én gyönyörű, kicsi Pammym halott?!

9

Az őrmester bólintott, s kétségbeesetten nézett Jim Talbotra. De az belesüppedt székébe, s fejét a kezébe hajtotta. – Mr. Talbot! – Az őrmester Jim vállára tette a kezét. – Nagyon sajnáljuk. A mentő perceken belül ott volt, de már hiába. Adele figyelte, amint az apja kiegyenesedik székében. Rátekintett, s egy percig azt hitte, odahívja magához, hogy megvigasztalja. Arca azonban eltorzult, és üvölteni kezdett. – Túl későn! – ordította, s ujjaival felé mutogatott. – Túl későn értél Pammyért! A rohadt piszmogásod miatt halt meg! – Ugyan már! – torkollta le az őrmester. – Nem Adele hibája, hogy Pamela maga akart átmenni az úton! Baleset volt. Ne őt hibáztassák, hisz még maga is gyerek, ráadásul rettenetes sokkot kapott! Adele az ajtóban ácsorgott. Annyira le volt sújtva, hogy az sem jutott eszébe, le kellene ülnie. Kívülállónak érezte magát. Olyan érzése támadt, mintha épp csak cukorért ugrott volna át a szomszédból, aztán valamiért ott ragadt. Ez az érzése csak erősödött, amikor meghallotta, hogy a rendőrtisztek keresztnevükön szólítják szüleit vigasztalásképp, mintha csak régi ismerősök volnának. Mitchell hadnagy elkészítette a teát, s töltött mindegyiküknek. Az őrmester pedig kezébe vette Pamela fényképét, és megjegyezte, hogy milyen aranyos kislány volt. Ez a mozdulata szóáradatot fakasztott a szülőkből, akik egymás karjába borulva dicsérték Pamelát, amit a két rendőrtiszt sűrű bólogatások közepette, nagy egyetértéssel hallgatott. Csak Adele-ről feledkezett meg mindenki. A hadnagy ugyan neki is adott egy csésze teát, de ettől eltekintve senki nem szólt egy árva szót sem hozzá. Csak öt-tíz percig állhatott így az ajtónak támaszkodva, mégis egy örökkévalóságnak érezte. Olyan volt, mint egy színdarab, amelyben a színészek nem veszik észre őt a vakító reflektorok miatt. Adele látta, hallotta, érezte őket, csak az ő fájdalmáról nem vett senki tudomást. Annyira szerette volna, ha erősen megöleli valaki, akinek elmondhatná, hogy az egész nem az ő hibája volt, s hogy minden egyes alkalommal elmondta Pamelának, soha ne menjen át egyedül az úttesten. Idővel aztán leült egy kis sámlira az ajtó mellé, s fejét a térdére hajtotta. Minden felnőtt háttal volt neki. Tudta, hogy ez a székek elrendezése miatt van, valahogy mégis azt érezte, hogy szándékos. Egyetértett ugyan mindazzal, amit szülei a kishúgáról mondtak: hogy milyen szép és okos, hogy mennyire szerette mindenki, s milyen vidám természetű és különleges gyerek, mégis az volt az érzése, hogy szülei ezzel azt akarják hangsúlyozni, hogy ő meg épp az ellentéte, s hogy micsoda igazságtalanság, hogy a kishúga halt meg, s nem ő. A sírás és a beszéd váltakozva folytatódott tovább. A hisztérikus kitörések és a néma csend a két rendőrtiszt nyugodt, kimért hangjával váltakoztak. Bármennyire fiatal és tapasztalatlan volt is Adele, megérezte a rendőrökben a gyászolókkal alkalmazott hangnemet, amellyel szép lassan el tudták fogadtatni szüleivel lányuk halálát. Adele ugyan meghatódott a rendőrök együttérzésétől, de közben magában őrlődött, és szerette volna elmondani nekik, hogy Jim Talbot leggyakrabban csak annyit mondott mindkét lányának: „Pofa be!” S hogy ráadásul aznap neki kellett volna elmennie Pameláért, csak egyszerűen elfelejtette. Az is eszébe jutott, hogy vajon a rendőrök akkor is ekkora együttérzést mutatnának-e, ha tudnák, hogy anyja olyan mogorva szokott lenni reggelenként, hogy ki se kel az ágyból, s hogy Pamela reggelijét is mindig ő készítette el, sőt maga is vitte iskolába a kishúgát. – Szeretnék, ha elkísérnénk önöket Pamelához? –kérdezte az őrmester kis idő múltán. Rose még mindig megállás nélkül zokogott, de már nem olyan hisztérikusan, mint korábban.

10

– Hivatalosan azonosítani kell, és talán megkönnyebbülnének, ha látnák, hogy azonnal meghalt, hogy nincsenek külső sérülései. Adele mindeddig magába roskadva ült kis sámliján, most azonban rögtön fölugrott. – Én is mehetek? – kérdezte izgatottan. Egyszerre mindenki rámeredt. A két rendőr csak meglepetten, mert teljesen megfeledkeztek róla; szülei szeméből viszont gyűlölet áradt. – Mit akarsz, te kis kígyófajzat, ez nem cirkuszi mutatvány! A mi kismadarunk miattad halt meg! – robbant ki az anyja, mintha neki akarna támadni. – Nem, nem, Rose! Adele nem úgy gondolta, biztos vagyok benne! Szegény, ő is nagyon el van keseredve – próbált az őrmester a kislány és anyja közé állni. Mike Cotton őrmester azt kívánta, bárcsak sose kellett volna a Charlton Street 47.–be jönnie. Húszéves rendőri szolgálata alatt számtalanszor kellett halálhírt közölnie, s ez mindig nagyon szomorú kötelessége volt. De amikor egy kisgyermek hunyt el, arra nem voltak vigasztaló szavak. Nem lehetett magyarázatot találni arra, hogy miért kell minden előzetes ok nélkül elmennie egy egészséges kisgyereknek. Ez a mostani ráadásul minden korábbinál szörnyűbb volt, mert abban a pillanatban, hogy Rose Talbot ajtót nyitott, s a kislány nem vetette magát a karjába, tudta, hogy ebben a családban valami nagyon komoly baj van. Egész idő alatt, míg a baleset részleteiről beszélt, tudta, hogy Adele az ajtóban ácsorog. Annyira szerette volna az ölébe venni s megvigasztalni, de ez mégiscsak az apja feladata lett volna. Egyébként is az apjának kellett volna a kislányért mennie a sötét, hideg januári estén, hiszen a Euston Road nem az a hely, ahová ilyen kicsi lánykák biztonságban kimehetnek egyedül. Mindenféle népség fordul meg ott: koldusok, prostituáltak és stricijeik, kiéhezett férfiak, mindenre elszánt zsebtolvajok. Az őrmesternek el kellett ismernie, hogy a Talbot család egy kicsit jobban áll, mint a környezetükben élő népek. Ismerte ezt a környéket nagyon jól. Volt, hogy egyetlen szobán nyolc vagy akár tíz ember is osztozott, s a család megélhetése attól függött, az anya elég ravasz-e ahhoz, hogy férjéből pénzt csaljon ki, mielőtt a férfi az egész fizetését a kocsmában hagyja. Olyanokat is ismert, akik állati körülmények között, mocsokban éltek, s ahol a gyerekeket az anyjuk éjjelre kicsapta az utcára, míg maga lábát széttárva kereste a betevőt. Talboték lakása is lepusztult volt, de tiszta, fűtött, és a vacsora is ott rotyogott a tűzhelyen. Az apának az egész országba begyűrűző gazdasági válság ellenére még mindig volt munkája. Az őrmester úgy vélte, hogy Rose Talbot minden bizonnyal középosztálybeli. Kiművelt nyelven beszélt, s még ha szavaiba belekevert is egy kis londoni szlenget, viselkedése kifogástalannak tűnt. Feltűnt neki, hogy a borzalmas hír ellenére azonnal lekapta kötényét és megigazította haját, mintha szégyellné, hogy nem illően fogadja a látogatókat. Ruházata egészen biztosan piaci kacat, de halványkék színe kiemeli gyönyörű szemét, és valami döbbenetesen elegáns megjelenést kölcsönöz neki. Jim viszont a társadalom legaljáról érkezett. Magassága és sudársága ellenére volt benne valami enyhe görnyedtség, ami a londoni munkásosztályt jellemzi. Londoni tájszólását erős orrhangja még kifejezőbbé tette. Rossz fogaival, ritkuló hajával, őszes halántékával és savószínű szemével jó középkorúnak látszott, bár valójában csak harminckét éves volt. Azt sem lehetett ráfogni, hogy rendkívül eszes volna, mert amikor a hadnagy megkérdezte tőle, hogy menynyire biztos az állása, úgy tűnt, nem is érti, hogy mire irányul a kérdés. Vajon egy olyan vonzó, jó családból származó hölgy, amilyen Rose, miért ment hozzá egy ilyen férfihoz? Ha a szülők között nagy különbség látszott, akkor ez még szembeszökőbb volt abban, ahogy a két gyerekkel bántak. Pameláról számos kép volt a kredencen, s még egy rajzát is kitűzték a falra, Adele jelenlétének ellenben semmi nyomát nem lehetett fölfedezni. Az őrmester azt is megfigyelte, hogy Pamela egy picit duci volt, finom, meleg kabátot és kesztyűt viselt. Adele ellenben nagyon sovány, sápadt arcú s rongyokba öltöztetett kislány 11

volt. Lámpafénynél nyomban látszott, hogy alultáplált, hogy kócos, zsíros haja teljesen fénytelen, s kabátjához hasonlóan sötétkék tornacipője is nagy rá. Megjelenése nem volt különösebben kirívó egy olyan környezetben, ahol kislányok százai jártak hasonlóan rongyos ruhában, s ahol a meleg vacsora ünnepszámba ment. Az őrmester mégis érezte, hogy még az iszákos, prostituált anyák is több szeretettel fordulnak gyermekeik felé, mint a Talbot-ház asszonya. Teljesen értetlenül állt az anya viselkedése előtt, aki nem képes félretenni egyetlen percre sem a gyászát, hogy egy kis időt az erősen sokkos állapotban levő gyerekkel töltsön. Adele szinte megkönnyebbült, amikor szülei végre elmentek otthonról, őt pedig ágyba parancsolták. De abban a pillanatban, hogy befeküdt a jéghideg ágyba, amelyet mindig Pamela meleg testével összebújva melegített föl, keserves könnyekre fakadt. Soha többé nem fogja érezni húga hozzábújó kicsi testét, soha többé nem suttoghatnak egymásnak titkokat az éj leple alatt, nem nevetgélhetnek lámpaoltás után; s egyáltalán: elvesztette az egyetlen személyt, akitől valamiféle szeretetet kapott. A Pamela születése előtti időből szinte semmilyen emléket nem tudott fölidézni. Halványan emlékezett egy bölcsőre, amely túl nehéz volt, hogy ringassa; egy pólyában fekvő kisbabára, aki sokkal izgalmasabb volt, mint bármelyik játék baba. Máshol laktak akkoriban, úgy rémlik, mintha valami pincelakás lett volna, és mintha azért költöztek volna mostani lakásukba, mert Pamela járni kezdett, s neki kellett vigyáznia, hogy a kislány le ne guruljon a lépcsőn. Emlékek hulláma öntötte el, és az ágyban fekve, remegve, összegubózva rázta a zokogás. Eszébe ötlött, hogyan hintáztatta kishúgát, hogyan rajzolt képeket, hogyan mondott mesét neki, s tanította ugróiskolázni az utcán. Mindig tudta, hogy szülei Pamelát sokkal jobban szeretik, mint őt. Nevettek, amikor csúnya szavakat mondott, beengedték maguk közé az ágyba, s mindig nagyobb adag ételt kapott. Pamelának szinte sohasem voltak használt ruhái, Adele-nek meg egyáltalán nem jutottak újak. Pamela zongoraórája volt az egyetlen, amire Adele őszinte szívből irigykedett. Megtanulta elfogadni az egyenlőtlen bánásmódot, mert Pamela volt a kicsi, a kedvenc, akit ő is nagyon-nagyon szeretett. De a zongora, az valami különleges dolog volt. Pamela soha semmiféle érdeklődést nem mutatott a muzsikálás iránt. Mindig azt mondogatta, hogy lovagolni vagy úszni szeretne, de a zene hidegen hagyta. Bezzeg Adele! Bár sohasem mert volna nyíltan előhozakodni vele, számtalanszor utalt rá, hogy mennyire szeretné. Adele elégszer hallotta már, hogy Anglia a gazdasági válság nehéz időszakában van. A munkáért sorban állók sora hétről hétre hosszabbodott. Adele már látott igazi szegénykonyhát a King's Crosson, s szemtanúja volt annak is, hogy családokat utcára tesznek, mert nem tudják kifizetni a lakbért. Apjának ugyan még volt munkája, de tudta, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti, ezért aztán komolyan át sem futott az agyán, hogy olyan luxust, mint egy zongoraóra, a család megengedhetne magának. Egy nap aztán anyja váratlanul azzal állt elő, hogy Pamela keddenként zongoraleckét fog venni Mrs. Bellingtől a Cartwright Gardenen. Adele érezte, ez csak azért van, hogy őt bosszantsák. Mi másért is lehetne, ha a húga egyébként nem akar zongorázni? Épp néhány héttel ezelőtt említette, hogy utálja az órákat, és Mrs. Belling is mondta, hogy reménytelen úgy megtanulni, ha otthon nincs saját zongorája, amin gyakorolhatna. Most pedig meghalt miatta. .. Adele később hallotta, hogy szülei hazaérkeznek. Hallotta a hangjukat, de nem értette, hogy mit beszélnek. Csak anyja szipogását és keserű sóhajait meg apja dühös hanghordozását és asztalcsapkodását tudta kivenni. 12

Úgy gondolta, hogy szülei bizonyára isznak, ami azért is aggasztó, mert tudta, hogy ez rendszerint komoly szóváltással végződik. Ki akart menni vécére, de nem mert, mert ahhoz át kellett volna vágnia a nappalin. Kíváncsi volt, hogy vajon elküldik-e reggel iskolába. Tudta, hogy a legtöbb gyerek otthon marad, ha haláleset történik a családban, de náluk semmi sem úgy történik, mint normális helyeken szokás. Néha Adele-t büszkeséggel is eltöltötte a különbség, mert anyját sok szempontból felsőbbrendűnek tartotta. A szomszédokkal ellentétben nagy gondot fordított a külsejére, soha nem hangoskodott vagy káromkodott az utcán, tisztán tartotta a lakást, és minden este meleg étellel várta őket haza, nem úgy, mint a legtöbb helyen, ahol csak zsíros kenyér volt vacsorára. Adele azonban szívesebben vette volna, ha az állandó takarítás helyett anyja kedvesebb és boldogabb, ahogyan más gyerekek anyukái. Alig nevetett, s szinte sohasem beszélt. Soha nem járt el otthonról, még nyáron sem ment ki a Regent's Parkba. Úgy tűnt, mintha szántszándékkal tenné magát boldogtalanná, hogy mások életét megkeserítse. Mostanra viszont már annyira ki kellett mennie, hogy úgy érezte, ha nem kel föl nyomban, össze fogja pisilni az ágyat. Nagyon óvatosan lenyomta a kilincset, s titkon remélte, hogy észrevétlenül tud leosonni a lépcsőn. – Mit akarsz itt? – förmedt rá Rose. Adele elmondta, s válaszra sem várva továbbiszkolt a bejárati ajtó felé. Mezítláb, egy szál hálóingben nagyon hideg volt a lépcsőházban. A mellékhelyiség már megint bűzlött, amitől öklendezni kezdett. Anyja mindig sápítozott, mert Mrs. Manning mindig kimaradt a sorból, pedig úgy vélte, hogy neki kétszer annyit kellene takarítania a vécét, mert kétszer annyi gyereke van. Amikor a legutóbb erről veszekedtek, Mrs. Manning megfenyegette az anyját, hogy beveri a fejét. Azt is mondta, hogy szerinte anyja egy pökhendi tyúk, aki azt gondolja, hogy az ő szara nem büdös. Amikor visszatért a lakásba, Adele elbizonytalanodott. Szülei a tűz mellett ültek, kezükben ital, s olyan szomorúan néztek maguk elé, hogy úgy érezte, mondania kell valamit. – Borzasztóan sajnálom, hogy nem értem hamarabb oda. Pedig futottam egész úton! – mondta elcsukló hangon. Először apja nézett föl. – Nem lehetett semmit tenni! – mondta szomorúan. Adele egy röpke pillanatra azt hitte, hogy mindketten jobb belátásra jutottak, de csúnyán tévedett. Váratlanul üres sörösüveg repült felé, egyenesen a homlokába csapódott, majd szilánkokra törve szétszóródott a linóleumon. – Tűnj el a szemem elől, te kis rohadék! – üvöltötte az anyja. – Soha nem akartalak, s most még a kicsi angyalkámat is megölted!

13

2. FEJEZET

– Nem akarom, hogy ott legyen a temetésen! – kiáltotta Rose Talbot a férjének. Jim riadtan nézett föl a cipőpucolásból. Érezte, hogy Rose kiabálni fog vele, amiért az asztalon fényezi a cipőjét, ezért előtte gondosan leterítette újságpapírral. Azt viszont egyáltalán nem gondolta volna, hogy kevesebb mint két órával a temetés előtt Rose valami sokkal komolyabb mondandóval áll elő. – Miért? – kérdezte Jim idegesen. – Mert túl kicsi? Rose egyszerűen az idegeire ment Pamela halála óta. A gyászával teljesen azonosulni tudott; nagyon sokszor maga is úgy érezte, hogy jobb volna meghalnia, annyira nehéz elviselni ezt a folytonos belső kínt. Az igazságügyi orvosszakértő véleményére két hetet kellett várni, ami még jobban elhúzta a temetés előtti gyász mérhetetlen fájdalmát, de azt egyáltalán nem értette, hogy Rose miért viselkedik olyan durván Adele-lel. – Ha a korára hivatkozol az emberek előtt, hát tedd azt, nem bánom! – válaszolta félvállról Rose. – De egyáltalán nem ez az igazi ok. Egyszerűen nem akarom, hogy ott legyen. – Hát ide figyelj! – kezdte Jim arra gondolva, hogy ha most keményen viselkedik, az egész vitát még azelőtt be tudja rekeszteni, hogy parttalanná válna. – Pammy a testvére volt, ezért kell ott lennie. Az emberek különben pletykálni fognak! Rose megfordult, s hosszú, jeges pillantást vetett rá. – Csak pletykáljanak! Nem érdekel! – kiabálta harciasan. Jim a szokásos módon reagált Rose kitörésére. Legyintett, s magába fojtott dühvel addig kefélte a cipőjét, míg tükörfényesen nem ragyogott. Talán keményebbnek kellene lennie, de tudta, hogy Rose egyáltalán nem szereti őt annyira, amennyire ő az asszonyt, s nem mert vele szembeszállni. – Hát, ha így akarod! – szólalt meg bizonytalanul rövid hallgatás után. Rose berontott a hálószobába, mert attól tartott, ha még egy percet férje társaságában kell töltenie, nem áll jót magáért. Dúlva-fúlva kihúzgálta a csavarókat a hajából, s leült a fésülködőasztalhoz, hogy rendbe rakja a frizuráját. A tükörbe nézve azonban teljesen dühbe gurult. Minden megereszkedett rajta. Táskás volt a szeme, teste pedig löttyedt. Az emberek szemében még csinosnak tűnt, de ő már csak szirmait hullató túlnyílott rózsának látta magát. Ujjaival kifeszítette a bőrt az arcán, s elmerengett fiatalságán. Tökéletes alakja, telt ajka, gyönyörű szőke haja láttán a férfiak mind megfordultak utána az utcán, s ha sikerült volna jól férjhez mennie, talán még ma is így volna. De a sors folytonosan keresztbe tett neki. Az összes férjnek való fiú elment a háborúba, amikor tizenhárom esztendős volt, s akik visszajöttek, vagy elkötelezettek voltak, vagy rokkantak, mint az apja. Harmincévesen ugyan még nem volt öreg, de sem éveinek, sem ráncainak számát nem tudta csökkenteni. A jobb élet felé vezető út ezzel pedig le is zárult. Kétségbeesésében ment hozzá Jimhez. Adele-lel a szíve alatt a házasság ideiglenesen jó megoldásnak tűnt, s abban reménykedett, ha majd a gyermek világra jön, talán jelentkezik egy jobb kérő. Jól kigondolt terve azonban dugába dőlt. Amikor Pamelával négy év után teherbe esett, rövid időre megváltozott a hozzáállása a házassághoz, bár a gyermekvállalás gondolatától irtózott. Abban a pillanatban azonban, hogy karjába vette a kicsit, aki a megszólalásig hasonlított rá, valami különös gyöngédség áradt szét benne. Ez a váratlan érzés egy időre még a házasságát is elviselhetővé tette. 14

A sok romantikus regény alapján, amelyeket lánykorában lázasan olvasott, teljes szívvel kellett volna szeretnie Jimet, de az érzés valahogy sohasem jött. Lassan megszokta, hogy mellette él, de lelkében titokban dédelgette sorsa jobbra fordulásának reményét. Pamela nélkül azonban semmi sem lehetséges. Ugyanott áll, ahol minden baja okozójával, Adele-lel kezdte, megtetézve azzal, hogy egy olyan férfival él együtt, akit nemhogy nem szeret, de még csak nem is tisztel. Adele éppen az ágyon ülve stoppolta koszos zokniját, amikor Rose belépett. Föltekintve a munkából ámulatba esve megdicsérte a ruháját. Anyja rögvest nekitámadt, hogy micsoda ízléstelenség egy gyászruhára megjegyzést tenni, pedig a fekete szín nagyon jól állt neki, s szépen kiemelte szőke fürtjeit. – Már indulni kell? Épp most varrom el a szálat. Csak föl kell húznom a zoknimat, és kész vagyok. – Ne fáradj, te nem jössz velünk! A temetés nem gyerekeknek való. Adele hirtelen nagyon megkönnyebbült. Két hete, amióta kishúga meghalt, merő rettegésben élt a temetés miatt. Pamela mindig is nagyon félt a temetőktől, s tudta, hogy folyamatosan kísértené a földbe leeresztett koporsó látványa. – Van valami tennivaló, míg elvagytok? Adele ugyan tudta, hogy nem terveznek semmiféle tort a temetés után, mivel egyetlen rokon sem jön el, de azt hitte, talán néhány szomszéd átjön utána teára. Válasz helyett hatalmas pofon cserdült az arcán. – Mit mondtam? Marhára nem érdekel, mi? Kis kurva! – ordította zavarodottan az anyja. – Dehogynem érdekel. Én legalább annyira szerettem őt, mint te! – felelte Adele dühödten, és sírva fakadt. Anyja felbőszült tekintettel az arcába hajolt, úgy üvöltötte: – Senki sem szerette őt úgy, mint én! Senki! Azt szeretném, ha te feküdnél ott, a koporsóban, és nem ő! Amióta megszülettél, csak baj van veled! Adele egy percre azt gondolta, anyjának elment az esze, azért kiabál ilyen gorombaságokat, de bármenynyire félt kimondani, kiszaladt a száján az őt régóta gyötrő kérdés. – Akkor meg miért lettem én egyáltalán? – Tudja isten; elég sokat küszködtem, hogy megszabaduljak tőled. Ott kellett volna hagyjalak egy küszöb előtt! Anyja beszéd közben úgy vicsorított, mint a támadni készülő kutya. Az ajtó ekkor fölpattant, s apja rontott be. – Hát itt meg mi folyik? – Csak egy kis tisztázás. – Azzal Rose kipenderült a szobából, Jim pedig utánarohant. Adele teljes zavarodottságban ült az ágyon még egy darabig. Szerette volna hinni, hogy anyja a mérhetetlen fájdalomtól beszél összevissza, s nem gondolja komolyan, amit mond, de be kellett látnia, hogy ilyen súlyos szavakat még ebben az állapotban sem lehet mondani. Még mindig meredten bámult maga elé a szobájában, amikor meghallotta a zárzörgést. A szülei búcsúzás nélkül indultak a temetésre. Adele szobája nem az utcára nyílt, ezért amikor a két ember lépteinek zaja elcsitult, előreszaladt a szülei hálószobájába, hogy a függöny óvatos félrehúzásával, észrevétlenül kikukucskáljon az ablakon. A ház előtt már ott állt a halottaskocsi. A Charlton Streeten senkinek sem volt autója, az is eseményszámba ment, ha az utcán megállt egy. A fiúk köréje sereglettek, s megbámulták, a felnőttek pedig rögtön találgatni kezdték, hogy kié lehet a jármű, s vajon mi célból látogat az utcába.

15

A halottaskocsi, az más volt. A temetésre készülő emberek kis csoportokban gyülekeztek mögötte, s a fekete gomolyagból alig lehetett az arcokat kivenni. Az asszonyok a küszöbről bámulták a menetet; a járókelők levették a kalapjukat; az otthon maradt gyerekeket beparancsolták vagy csendre intették. Adele-nek megnyugtató érzés volt, hogy húga ugyanabban a tiszteletben részesül, mint egy felnőtt, mégis elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy a fényes koporsóban fekszik. Pamela külön szám volt. A hihetetlenül életvidám és cserfes kislányt az utcában mindenütt alaposan ismerték. Kíváncsi természetű volt, vicces és olyan szeretnivaló, hogy még a legmegkeseredettebb öregeket is mind elbűvölte. Virág mégsem volt sok a koporsón. A szomszédok összeadták a pénzt, s közösen vettek egy koszorút. Ezekben a nehéz időkben s különösen a téli hónapokban nehezen vagy csak nagyon drágán lehetett virághoz jutni, ezért a nélkülöző szomszédok koszorúja főként örökzöldekből állt. Pamela iskolájának sárga párnára emlékeztető koszorúja ennél jóval nagyobb volt, s Mrs. Belling, a zongoratanár is küldött egy szép csokrot. A szülei takaros kis koszorúja tele volt rózsaszínű rózsákkal. Nagyon szépen mutatott, s Adele biztos volt benne, hogy Pamelának is nagyon tetszene. Bámészkodás közben felfigyelt rá, hogy a szülei egyszer csak a halottaskocsi mögé állnak. Őket követték Pattersonék a földszintről, majd sorban mögéjük sorakoztak a többiek is. A halottaskocsi lassan megindult az úton a templom felé. A menet pedig lehajtott fővel ballagott utána. Most, hogy már nem volt több látnivaló, Adele-nek eszébe jutottak anyja gyalázkodó szavai, s elsírta magát. Az anyja tényleg képes lett volna otthagyni egy küszöbön? Elbizonytalanodott, hogy vajon tényleg minden anya szereti-e a csecsemőjét. Két hónappal később, egy márciusi napon Adele kimerülve cammogott hazafelé az iskolából. Pamela halála óta minden egyes nap kínszenvedés volt, de ma röplabdázás közben Mrs. Swift, a tanárnője, kihívta, s az egész osztály előtt kérdezte meg tőle, honnan szerezte a zúzódásokat a vádliján. Adele azt válaszolta, hogy fogalma sincs. Mrs. Swif-tet persze nem lehetett átvágni, s ugyan nem firtatta Adele válaszát, de tekintete elárulta, hogy vannak elképzelései a sebesülések eredetéről. Az igazság az volt, hogy Rose szombat reggel megütötte a piszkavassal. Azért ragadta kezébe és suhintott vele a térdeplő Adele-re, mert tűzrakás közben hamu került a szőnyegre. Aznap még alig bírt mozogni, de hétfőre már elviselhetővé vált a fájdalom, s tornaruhája is elég hosszú volt, hogy eltakarja az ütés nyomát. Csak arra nem gondolt, hogy a röplabdázáshoz térdnadrágra kell majd vetkőznie. Ha Mrs. Swift négyszemközt kérdezte volna meg, hogyan szerezte a zúzódásokat, talán elmondja neki, de így az egész osztály előtt lehetetlenség volt bevallani. Osztálytársai közül többen is laktak a Charlton Streeten, s egyáltalán nem akarta, hogy a lányok iskola után hazarohanjanak, s azt meséljék szüleiknek, hogy Rose Talbot megőrült. Adele azt is tudta, hogy ez nem lenne túlzás, mert az utóbbi időben többször is saját fülével hallotta, amint apja ugyanezt mondogatja. Rose nemcsak őt, hanem az apját is megütötte, amikor ivott. Mostanában pedig egyfolytában ivott, és a helyzet csak romlott. Már egyáltalán nem takarított és mosott; a vásárlást is elhanyagolta, és sohasem főzött. Amikor Adele hazament ebédelni, sohasem volt otthon, aztán pedig egész délután alkoholmámorban aludt.

16

Adele vállalta magára a takarítást, és vacsoráért is őt küldte el az apja, amikor hazaért a munkából. Ha apja panaszkodni mert a vacsora miatt, anyja vagy elsírta magát, vagy dühbe gurult, és elrohant a kocsmába. Ilyenkor Jim ment érte, hogy hazahozza. Mindez kibírhatatlan volt. Adele anyja mogorva, magába forduló természetével nőtt fel; viselkedését olyan természetesnek vette, mint az iskolába járást, vagy a szennyes cipelését a sarki nyilvános mosodába. De Rose most már nem volt csendes. Ordítozott és káromkodott, sőt néha tárgyakat is hozzájuk vágott. Az eddig mégoly csendes Jim viselkedése is elviselhetetlenné vált. Anyja eddig csak egyszerűnek nevezte, de mostanában azzal bőszítette föl, hogy ostoba és közönséges, amitől Jim éppoly zavarodottá vált, mint Rose. Egyik éjszaka is egy vasdarabbal támadt az anyjára. Adele tudta, hogy apja valóban kicsit lassú, csak a legegyszerűbb szavakat tudja elolvasni, s ahhoz, hogy fölfogjon bizonyos dolgokat, mindent többször el kell neki magyarázni. Viszont az alapvető dolgokkal tisztában volt, s nagyon dühítette, hogy Rose mennyit költ italra. Adele egyszer kihallgatta, amikor elmesélte anyjának, hogy kevesebb fizetést fog kapni, mert a főnöke nem tud elég munkát szerezni. Azt is mondogatta, előfordulhat, hogy ki fogják rúgni az állásából, de az otthoni helyzeten ez sem változtatott semmit. Abban a pillanatban, hogy Adele becsukta az utcafronti ajtót, Mrs. Pattersonék ajtaja kinyílt, s a benne megjelenő asszony összeszorított ajkából és csípőre tett kezéből látni lehetett, hogy rettenetesen dühös. S ekkor valami teljesen szokatlan szaladt ki a száján. – Az anyád már megint azt művelte! Nagyon sajnálom a kishúgodat, de már nagyon elegem van a viselkedéséből. Mrs. Patterson nagyon kedves asszony volt. Három gyermek édesanyjaként is mindig gondot viselt Adele-re és Pamelára. Régebben sokszor behívták őket egy teára, ha anyjuknak valami dolga akadt. Kicsi, inas, kontyos, ébenfekete hajú nő volt, s a lányokat nagyon izgatta, vajon milyen hosszú lehet a haja, ha leengedi. Pamela biztosra vette, hogy egészen a bokájáig leomlik. – De mit művelt? – kérdezte Adele. – Kiabált a lépcsőn Ida Manninggel. Azzal vádolta, hogy ellopta a teli kosarát, amit kinn felejtett a feljáróban. Anyád életében nem volt még zöldségesnél. Az egyetlen hely, ahova jár, a kocsma. – Nagyon sajnálom – mondta Adele elhaló hangon. Tudta, hogy Mrs. Patterson türelme fogytán, ha neki tesz szemrehányást, hisz mindig annyira kedves vele. De egy percig sem mert tovább maradni, mert tudta, hogy anyja elevenen megnyúzza, ha rajtakapja, hogy a szomszédokkal cseveg. – Az már nem elég. Apád is mindig ezzel jön! Ez a ház tele van gyerekekkel. Nem akarjuk, hogy mindenféle részegesek itt randalírozzanak. Mindannyian segítségére voltunk Pamela halála óta, de csak ezt kapjuk cserébe. – Én nem tehetek semmiről! – mondta Adele, és sírva fakadt. Úgy érezte, nem bírja tovább a támadást. Attól viszont, hogy hazamenjen, még jobban irtózott. – Jaj, kicsim, ne sírj! – szólt megenyhülve Mrs. Patterson. – Te jó kislány vagy, nem ezt érdemled. Beszélj az apáddal! Ha nem változik meg valami nagyon hamar, mindannyiatokat kidobnak innen. Adele egyedül ült a nappaliban, amikor apja hazaérkezett a munkából. – Hol van anyád? – kérdezte. – Elment úgy fél órával ezelőtt – válaszolta Adele, és elsírta magát. Anyja a hálószobában aludt, amikor hazaért az iskolából, ezért békén hagyta. Később bevitt neki

17

egy csésze teát, amiért egy nagy pofon volt a köszönet. – Nincs semmi itthon, talán azért ment le, hogy hozzon valamit! – tette hozzá. Apja mélyet sóhajtott, és kabátostul belesüppedt a karosszékbe. – Már nem is tudom, mit csináljak! – legyintett lemondóan. – És te se sokat segítesz azzal, hogy mindig kiborítod. – Én már egyáltalán nem szólok és nem teszek semmit! – fakadt ki Adele. – Ezt mind ő maga csinálja! Olyan éhes volt, hogy szédült, de még egy darab kenyér sem volt otthon. Amíg jobban érezte magát, elviselte, hogy apja mindenért őt okolja, de most egyszerűen nem bírta tovább. Dühödten elmondta, amit Mrs. Pattersontól hallott, s kérlelte apját, hogy tegyen valamit. Gondolta, most mindjárt elcserdül egy nagy pofon, de legnagyobb meglepetésére Jim csak nagy bánatosan bámult rá. – Soha nem figyel arra, amit mondok – válaszolta fejét lassan ingatva. – Úgy viselkedik, mintha minden bajának én volnék az okozója. Adele-t nagyon megérintette ez a mélyről feltörő hirtelen fájdalom és szomorúság apja hangjában. Jim-ről nem lehetett azt mondani, hogy mintaapa, nem ő irányította a házat, s olyan észrevétlenül járt fel-alá, mintha bérlő volna. Nem beszélt sokat, ritkán mutatta ki érzéseit, s Adele csak nagyon keveset tudott róla, mert legtöbbször figyelemre se méltatta idősebbik lányát. Összehasonlítva azonban más apákkal, Jim Talbot nem volt rossz ember. Lehet, hogy faragatlan volt, és lassú észjárású, de nem ivott vagy kártyázott, és mindennap tisztességesen elment dolgozni. Pamela halála s az űr, amit maga mögött hagyott a családban, egyre inkább apjára terelte Adele figyelmét. Nem bírt egyetérteni anyja rágalmazó szavaival még akkor sem, ha azok lényegében igazak voltak; hiszen nem az apja hibája, hogy a legelemibb problémákkal sem tud megküzdeni. Jim az igazat megvallva még mindig egy nagy gyerek volt, ezért Adele mély szimpátiával viseltetett iránta, hiszen tapasztalatból tudta, milyen az, ha valakit folyton kigúnyolnak. – De mégis, hogyan lehetnél te az oka anya bajainak? – kérdezte ámulva Adele. – Fogalmam sincs – tárta szét a karját értetlenkedve Jim. – Mindig megtettem mindent, amire kért, de ez a nő rejtély. Fogalmam sincs, mi jár a fejében. Amikor Rose kilenc körül végre hazaért, Adele már ágyban volt. Apjával egy zacskó kétszersültet ettek a teájuk mellé, mert Jimnek nem telt többre. Adele még mindig elviselhetetlenül éhes volt, s tudta, hogy apjának éppúgy korog a gyomra, mint neki. A lefekvés az éhség elfojtásán túl ahhoz is jó szolgálatot tett, hogy Adele elkerülje anyja szokásos esti jeleneteit. A veszekedés pedig abban a pillanatban kirobbant, ahogy Rose átlépte a küszöböt. Jim mormogott valami olyasmit, hogy egy tíz órát dolgozó férfi nem éri be egy fél zacskó kétszersülttel. Ez olaj volt a tűzre, és vérben forgó szemmel egymásnak estek. Jó ideig csak a szokásos dolgokat üvöltötték egymásnak. Rose azt, hogy sokkal jobbat érdemelne, mint hogy Euston poros negyedében sínylődjön; Jim pedig azt, hogy ő mindent megtesz érte. Ekkor azonban olyasvalami ütötte meg Adele fülét, hogy fölült tőle az ágyban, és fülelni kezdett. – Az átkozott szegényházban végezted volna, ha én nem vagyok! – Mi másért mentem volna hozzád? – kiáltotta dühödten Rose. – Azt hiszed, hogy a közelembe engedtem volna egy magadfajtát, ha nem vagyok nagyon megszorulva? Adele megrémült anyja kegyetlenségétől. – De én szerettelek téged! – válaszolta Jim bánattól elcsukló hangon.

18

– Hogy szerethetsz valakit, akit nem is ismersz? – vágott vissza Rose. – Soha nem érdekelt, hogy én mit akarok, te csak meg akartál szerezni engem! – Helyesen cselekedtem – válaszolta Jim méltatlankodva, a sírás határán –, neked gyerekkel a hasadban szükséged volt egy férfira. – És te férfinak nevezed magad? – vetette oda Rose becsmérlőn. – Soha rád sem néztem volna, ha nem vagyok terhes, és te tudtad ezt. Ne tegyél úgy, mintha bármennyire is érdekelt volna a gyerek! Egyetlenegy dolgot akartál: ágyba bújni velem! Éles csattanás hangzott, s Adele rögtön tudta, hogy Jim megütötte Rose-t. – Te rohadt kurva! – ordította fékevesztett dühvel. –Ha rajtad múlik, Adele fattyúként egy árvaházban végezte volna! Adele-t annyira megrázták e szavak, hogy párnáját a fejére húzta, nehogy véletlenül többet halljon. Tudta, hogy a kisbabák anyjuk hasában nőnek, s azt is, hogy az apjuk teszi őket oda. De ha őt nem Jim tette oda, abból egyenesen következik, hogy anyja prostituált! Adele számára nagyon is ismerősen csengett a prostituált kifejezés, vagy ennek gyakrabban használt formája, a prosti, hiszen a King's Cross és a Euston környéke teli volt velük. Tízéves koráig azonban nemigen tudta, hogy mivel foglalkoznak. Egy idősebb iskolatársa magyarázta el neki, hogy pénzt kapnak, amiért engedik a férfiaknak azt, amitől a gyerek születik. Iskolatársa azt is elmondta, hogy a férfiak megőrülnek azért, hogy gyereket csináljanak, de mivel feleségük nem akar otthon egy egész óvodát, eljárnak a prostituáltakhoz. Adele-t mindig is nagyon érdekelte, vajon hol van a sok kisbaba, mivel soha nem látott egyetlen prostituáltat sem babakocsit tolni. Abból, amit apjától hallott, úgy tűnt, hogy mind árvaházba kerülnek. Apja viszont elvette anyját, hogy megmentse őt az árvaháztól. Adele nem tudta, hogy szerencsésnek gondolja-e magát, amiért elkerülte e sorsot. Ha anyja azt állítja, hogy tönkrement az élete, talán mégis inkább szeretett volna prostituált maradni? Úgy gondolta, hogy szülei bementek a hálószobába, mert bár hallotta, hogy vitatkoznak, már nem tudta pontosan kivenni a szavaikat. Azt viszont annál inkább hallotta, hogy lentről Manningék seprűnyéllel kopogtatnak a plafonon, akkora zajt csapnak a szülei. Egyszerre hatalmas csörömpölés hangzott a konyhából. Olyan volt, mintha valaki egyszerre az összes fazekat ledobta volna a földre. Ezután anyját hallotta teli torokból üvölteni. Adele ösztönösen kipattant az ágyból, és a nappaliba rohant. Ám ahelyett, hogy azt látta volna, Jim üti az anyját, azt vette észre, hogy apja vérben úszva hever a hálószoba küszöbén. A fazekakat tehát Rose vágta földhöz – még néhány összezúzott tányér is hevert a kövön –, s kezében markolta a konyhakést. Adele látta, hogy ez most más, mint a szokásos összezördülések. Látta Jim rémületét, és érezte, hogyan árad a gyűlölet a levegőben. Rose megállás nélkül ordított, mint akinek elment az esze, s elborult tekintettel irányította a kést Jim felé. – Elég! – sikoltott föl Adele. Rose a hang irányába fordult, s rémisztő tekintetét Adele-re szegezte. Szeme teljesen kiguvadt, arca kivörösödött, szája remegett, s a széle habzott. – Elég?! – hördült föl az anyja, miközben a késsel hadonászott. Érezni lehetett, hogy ha bárki a közelébe merészkednék, abba gondolkodás nélkül bele is vágná. – Még el se kezdtem! Adele félve szólalt meg:

19

– Ki fogják hívni a rendőrséget! Ki fognak lakoltatni bennünket! – Miközben ezt mondta, azon gondolkodott, hogyan tudna kimenekülni a lakásból. – Azt hiszed, hogy egy cseppet is érdekel? – hadarta anyja kitágult orrcimpával. – Gyűlölöm ezt a helyet, gyűlölöm Londont, gyűlöllek mindkettőtöket! Adele számtalanszor látta anyja dühkitöréseit, amelyek rendre azzal fejeződtek be, hogy hirtelen lerogyott egy székbe, s levegő után kapkodott. A mostani azonban más volt. Tekintetében olyan vadság ült, mintha gonosz lélek szállta volna meg. Adele megdermedt a rémülettől, s feszült izmokkal készült a veszélyre. – Megölted az én kicsi Pamelámat! – fröcsögte anyja gyűlölködő, eltorzult ábrázattal. A kést Adele-nek szegezve feléje tántorgott. – Ő volt az egyetlen, akit szerettem, és te megölted! Adele megdermedt, annyira félt. Érezte, hogy most futnia kell, vagy le a lépcsőn, vagy be a szobájába, de egyre csak a kés megvillanó pengéjére meredt, s egyszerre azt érezte, hogy a combja között valami meleg folyik végig. – Te kis rohadék! – sikította Rose, s egyik kezével megragadta Adele haját. A másik kezét magasba emelte, hogy lesújtson a késsel. – Ne, Rose! – kiáltotta Jim, s hátulról megragadta a csuklóját. – Takarodj! – üvöltötte Rose, de Jim olyan erővel szorította a csuklóját, hogy a két centire Adele arcától tartott kés megremegett a kezében. Másik kezével azonban még mindig szorította a kislány haját. Adele azt hitte, perceken belül meghal. Nem tudott szabadulni anyja markából. Érezte arcán Rose forró és büdös leheletét, látta rámeredő, eszement tekintetét. Hangosan fölsikoltott, s megpróbálta eltolni magától Rose-t. A kés végighasította az arcát, majd a földre hullt. Jim próbálta legyűrni Rose-t, s hogy minél jobban eltávolítsa a kislánytól, a hátánál fogva kezdte húzni. A görcsösen markoló kéz azonban egy csomó hajat tövestül kirántott Adele fejéből. – Az isten szerelmére, takarodj innen! – kiáltotta Jim, miközben sikerült hátracsavarnia Rose karját. Adele megpróbált megmozdulni, de a falhoz szorult, s anyja térdével erősen gyomorszájon rúgta. Mire Jim-nek sikerült végre megfékeznie Rose-t, Adele görcsbe rándulva a fájdalomtól a földre rogyott. – Tönkretetted az életemet! – hallotta anyja távolba tűnő hangját. – Ha te nem vagy, jó életem lehetett volna! Apád hazug fráter volt, s tizenkét éve az ő arcát kell látnom, amikor rád nézek! Jim megpróbálta eltávolítani Rose-t Adele közeléből, amikor fölpattant az ajtó, és berontott Stan Manning és Alf Patterson, a két szomszédjuk. – Teljesen megőrült – kiáltotta Jim, miközben megpróbálta megfékezni Rose-t, aki káromkodva és köpködve kapálózott a karjában. – Meg akarta ölni a gyereket. Segítsenek, aztán egyikük szaladjon orvosért!

20

3. FEJEZET Alf Patterson csak addig maradt, amíg Jim és Stan segítségével sikerült megfékeznie Rose-t. Leszorították egy székre, kezét sállal hátrakötötték, majd bőrszíjjal oda is rögzítették a támlához. Azzal Alf elrohant orvosért. Alf alacsony növésű, erős testalkatú, sörpocakos, kopaszodó, önmagával elégedett harmincas volt. Szeretett a vasútnál dolgozni, rendezett házban lakott, és olyan odaadó felesége volt, hogy bárki megirigyelhette. Annie-vel friss házasként költöztek a 47-es szám alá úgy nyolc évvel ezelőtt, majd nem sokkal később Tal-boték követték őket. A két pár sohasem került szoros barátságba. A férfiak, ha úgy hozta, fizettek egy-egy sört egymásnak, ha összefutottak a kocsmában. Rose és Annié pedig néha együtt teázott, de ennél több nem történt – közös témájuk a gyermekeik voltak. Alf idősebb fia, Tommy csak egy évvel volt fiatalabb Pame-lánál, s Adele vitte mindkét gyereket iskolába. Ez Adele alsó tagozatos korában alakult ki, s azóta is így maradt. Annié sosem tudta, hányadán áll Rose-zal. Egyik nap harapós és goromba, másnap viszont édes, mint a méz; különösen, ha akart valamit. Ha nincs Adele – akit különösen kedvelt –, ügyet sem vetett volna az anyjára. Amikor Pamela meghalt, Annié hiába próbálta vigasztalni, Rose rendre visszautasította. Annie-t nyugtalanította Rose italozása, és azt is gyanította, hogy nem bánnak jól Adele-lel, ezért megkérte férjét, hogy beszéljen Jimmel. Alf azt hitte, hogy felesége túlreagálja a dolgokat, s majd minden szépen rendeződik. Annak fényében viszont, aminek épp most tanúja volt, érezte, hogy komolyan kellett volna vennie felesége vészjósló szavait. Rose Talbot veszélyes őrült. Amikor befordult az utcába, ahol Biggs doktor lakott, hangosan dörömbölt az ajtón. Néhány perc múlva maga a doktor fogadta pizsamában és hálóköntösben. A doktor alacsony, kopaszodó ember volt, akit legalább annyira ismertek jó kedélyéről, mint orvosi szaktudásáról. – Sajnálom, hogy zavarnom kell, doktor úr. Rose Talbotról van szó, a felső szomszédomról. Megőrült. Megtámadta Jimet, aztán nekiment a lányának a konyhakéssel. Jimmel meg kellett kötöznünk, annyira nem bírtunk vele. Egy perc gondolkodási időbe telt, míg az orvosnak bevillant, hogy kiről is beszél Alf, de aztán eszébe jutott, hogy Talboték lányát ütötte el nemrégiben egy autó. – Várjon csak! Egy perc, és készen vagyok. Hadd öltözzem fel! Felkapom a táskámat, és mehetünk is? – mondta a doktor. – Van valami ötlete, hogy mi okozhatta Mrs. Talbot furcsa viselkedését? – kérdezte az orvos, amikor néhány perc múlva sietve lépkedtek visszafelé az úton. Annié és Alf Pattersont jól ismerte, mert mindhárom gyermekük nála született, s mielőtt a legkisebbik a világra jött, Annié takarította a rendelőjét. – Fogalmam sincs – válaszolta Alf. – Azóta, hogy a kislányát elütötte az autó, elég furcsa állapotban van. Rengeteg veszekedést hallottunk tőlük, de Jim nem említett semmi különöset. Dr. Biggs alig ismerte Talbotékat, de meglátogatta Rose-t a temetés után, hogy megnézze, hogyan viseli a tragédiát. Rose be sem engedte, azt mondta, minden rendben van. Pedig egyáltalán nem festett jól; mély, sötét karikák húzódtak a szeme alatt. A doktor nem is kérdezett többet, de kérte, hogy egyszer látogassa meg a rendelőjében, aminek Rose sose tett eleget. Ő pedig hívás nélkül alig tehetett többet. Mire a 47. szám alá érkeztek, már egész kis tömeg gyűlt a ház elé, s mindenki a kivilágított emeleti szobából kiszűrendő zaj irányába fordult. – Menjenek haza, kérem! Nincs itt semmi látnivaló – szólt Biggs doktor határozott hangon. 21

– A zaj zavar minket, doki! Mintha valakit itt be kellene zárni – vágott vissza egy férfi. Biggs doktor válaszra sem méltatta, hanem bement a házba, és odabiccentett Annié Pattersonnak, aki egy másik nővel ott állt a lépcső alján. Bentről a kiabáláson kívül olyasféle zaj is hallatszott, mintha valaki valamivel erősen karistolná a parkettet. Dr. Biggs utasította Alfot és nejét, hogy maradjanak lenn, ha szükségük lesz rá, majd leszól. Azzal fölszaladt a lépcsőn. Amikor az orvos belépett az ajtón, rendkívül megrázó kép fogadta. Rose-t odaszíjazták egy székhez. Lekötözve is mozgott, ide-oda himbálózott, s karistolta a padlót, úgy vonszolta magát a szobában. Közben folyamatosan szitkokat szórt a férjére, s kiguvadt szemmel próbált szabadulni. A vérző fejű Jim Talbot tétován nyugtatgatta. Egy másik férfi, akit az orvos nem ismert, a kislány mellett térdelt, s törölgette az arcáról csorgó vért. A kislány hálóruhában volt, s az orvos rögtön észrevette, hogy a vérfoltok mellett vizelettől is nedves a ruhadarab. A nappaliban mindenfelé fazekak, lábosok és törött tányérok hevertek. Dr. Biggs azonnal tudta, hogy ez nem egy szokásos otthoni veszekedés maradványa. Rose nem fog megnyugodni tea és beszélgetés mellett. Úgy vélte, hogy mind az apa, mind a lánya veszélyben forog, ha otthon marad. Az egyetlen lehetséges megoldásnak az tűnt, hogy nyugtató injekcióval elkábítja a nőt, s beszállíttatja az elmegyógyintézetbe, még mielőtt akár másban, akár magában kárt tehetne. – Mi a baj, Mrs. Talbot? – kérdezte gyöngéden, miközben közelebb lépett. – Basszátok meg! Takarodjatok ki innen mindannyian! – visította fogait vicsorítva Rose, s egyre hevesebben himbálózott a székben, bár Jim próbálta lefogni. A szitokszavak olyan áradatát zúdította a jelenlévőkre, hogy még az orvos is hátrahőkölt egy pillanatra. – Mitől lett ilyen? – kérdezte Jim szánalmas arccal. – Semmi rosszat nem tettem ellene. – Úgy tűnik, hogy a lányuk halála ideg-összeroppanást váltott ki nála – válaszolta az orvos szakszerűen. Közben nyugtatóampullát és injekciót vett elő a táskájából. – Korábban is viselkedett furcsán, vagy csak ma este? – kérdezte, miközben megkocogtatta az ampullát. Jim bólintott. – Már hetek óta nagyon furcsán viselkedik. Mindenbe beleköt, semmi se jó neki. Egyfolytában csak iszik. Ha Jim akart volna még valamit hozzátenni, nem tudott, mert Rose félbeszakította: – Te aljas tetű, rohadék gazember! – ordította torkaszakadtából. – Miattad van minden, csakis miattad! – Most pedig, Mrs. Talbot, adok valamit önnek, amitől megnyugszik, mert nagyon ki van borulva – mondta barátságos hangon az orvos, kezében az elkészített injekcióval. Ránézett a másik férfira, aki épp felkelt Adele mellől, s rémülten ácsorgott. – Kérem, segítsen Jimnek tartani! Rose úgy ficánkolt, mint egy betöretlen csikó, de Jim és Stan együttes erővel le tudta fogni annyi időre, amíg az orvos beledöfte a tűt. – Néhány másodperc múlva hatni kezd – mondta az orvos, amikor kihúzta a tűt. – Egy pillanatra majd el kell mennem, hogy szerezzek neki kórházi ágyat, de először hadd vessek egy pillantást a gyerekre! – Szemétláda! – köpött felé Rose. – Ne engem küldj a diliházba, a kis szaros miatt lettem ilyen! Egy percen belül hatni kezdett a gyógyszer, s mind a rángatózás, mind a kiabálás alábbhagyott. A doktor ezért most már odamehetett, hogy megvizsgálja a kislányt, aki magánál volt, csak szemlátomást sokkot kapott. Arcán csúnya vágás, feltehetően 22

ugyanattól a késtől, amely az apját is megsebesítette. Szerencsére nem volt mély, inkább csak karcolás. Amikor az orvos rákérdezett, hogy vannak-e egyéb sérülései is, Adele szó nélkül a hasára tette a kezét. – Kérem, segítsen bevinni a hálószobába! – szólt oda Jimnek, aki végig figyelte, ahogy a felesége feje lassan előrecsuklik. – Nincs értelme! Úgysem maradhat itt, ha az anyját kórházba viszik – válaszolta félvállról. – Meg kell vizsgálnom! – mondta kurtán az orvos. Arra gondolt, Jim arra céloz, hogy egy ilyen korú gyerek nem maradhat otthon egyedül, amíg ő a feleségével a kórházban van. – Nincs semmi szükség rá, hogy eljöjjön a kórházba a feleségével. Hacsak a kislány sérülései nem indokolnak további kezelést, itthon maradhat magával. – Ő nem az én gyerekem – válaszolta Jim olyan jéghideg hangon, mintha kutyát idomítana. – Akár sérült, akár nem, engem nem érdekel, azt akarom, hogy tűnjön el innét még ma este! Biggs doktor büszke volt arra, hogy nem jön egykönnyen zavarba, de most leesett az álla. – Később még visszatérünk erre – válaszolta katonásan. – Most viszont nem szándékozom a kislányt a kemény, hideg padlón megvizsgálni, ezért nagyon hálás lennék, ha segítene fölemelni! Ha végeztem, telefonálok a felesége ügyében. Miután végre sikerült a kislányt bevinni a hálószobába, az orvos megkérdezte a nevét, s megkérte rá, hogy mesélje el, mi történt. Adele elmondta, hogyan rúgta hasba az anyja, s amikor fölhúzta a hálóingét, ennek nyomát az orvos rögtön meg is pillantotta. Azt is észrevette, hogy a kislány testét számtalan régebbi zúzódás borítja, ami azt bizonyítja, hogy folyamatosan verték. Bár sokkos állapotban volt, nem tört el egyetlen csontja sem, és az arcát végigszántó karcolást sem kellett összevarrni. Ezért úgy döntött, hogy nem küldi kórházba. – Most megyek és telefonálok édesanyád ügyében – magyarázta, miközben lehúzta róla a nedves hálóinget, és bebugyolálta egy pokrócba. – Te csak maradj itt, nemsokára visszajövök! Rose Talbot olyan erős nyugtatót kapott, hogy semmiféle ellenállást nem tanúsított, amikor a két mentős levitte a hordágyon. Dr. Biggs épp akkor érkezett vissza a telefonálásból, amikor a mentőautó megérkezett, ezért már nem tudta ellátni Jim sebeit, és Adele-lel sem tudott újra beszélni. Amikor a mentőautó elhajtott, visszament a házba, mert látta, hogy Annié Patterson aggódva vár az előszobában. – Rendbe fog jönni? – kérdezte. – Tudok valamit segíteni Jimnek vagy Adele-nek? – Mrs. Talbot feltehetőleg hosszabb ideig kórházban marad – jelentette ki az orvos visszafogottan. Tudta, hogy Annié Patterson rendes asszony, és nem pletykálkodik, mégsem tudta rászánni magát, hogy bevallja, valójában elmegyógyintézetbe küldte Rose Talbotot. –De van itt még egy probléma. Adele valószínűleg nem maradhat a házban. Megtenné, hogy elszállásolja ma éjszakára? – Természetesen – válaszolta Annié habozás nélkül. – Szegény drágám! Egy ilyen kislánynak nem lenne szabad ilyen szörnyűségeket látnia! Hozza le, kérem, ha szükséges! Igaz, hogy csak a díványra tudom fektetni, de nagyon szívesen látjuk. Hozzon le, kérem, pokrócokat is, ha tud! – Maga nagyon jó ember – mosolyodott el Biggs doktor. – A kislánynak nagy szüksége van egy kis gondoskodásra. Az az érzésem, hogy mostanában nem sok törődésben volt része.

23

A fenti lakásban egyedül Jim maradt. A konyhában ült, csak bámult maga elé, és szemlátomást tudomást sem vett a földön szerteszét heverő tárgyakról. Még arra sem figyelt fel, hogy az orvos belép az ajtón. – Jól van, Jim. Hadd vessek egy pillantást a sérüléseire! – mondta az orvos meleg hangon. Forró vizet öntött egy tálba, s a táskájából elővett gézzel megtisztította a férfi arcát. – Csak felületi sérülés, örömmel mondhatom, nem kell összevarrni – jelentette ki kis idő múlva. Ellátta, majd bekötözte a sebet. Aztán leült az asztalhoz, s komolyan Jim szemébe nézett. – És most remélem, részletesen elmeséli, hogy mi folyik itt. – Nincs igazán sok mondanivalóm – válaszolta egykedvűen Jim. – Rose nem volt jól, mióta Pamela elment. Minden egyes nappal rosszabbodott az ivás is, meg minden. Maga is láthatta, hogy milyen; mint akinek teljesen elmentek otthonról. – Egy gyermek halála épp elég ok, hogy egy anya összeroppanjon. Már sokkal előbb kellett volna szólnia nekem, még mielőtt így elfajultak a dolgok – mondta az orvos vádló hangon. – Nincs pénzem orvosra. Most csökkentették a fizetésemet. Rose meg különben sem engedte volna magát a közelébe – válaszolta Jim. – Miért vádolta Adele-t? – kérdezte az orvos. – Hát azért, mert miatta történt az egész. Ha jobban iparkodott volna, időben odaér, s akkor nem gázolták volna el Pamelát. – Egy közúti baleset felelősségét mégsem terhelhetik egy gyerekre! – kiáltott fel az orvos hitetlenkedve. –Adele-t valószínűleg így is egész életében gyötörni fogja a lelkiismeret-furdalás. A balesetek így hatnak az emberekre. De a szülei nem okolhatják érte! – Mondtam már magának, Adele nem az én gyerekem! – válaszolta Jim ingerülten. – Az enyém pedig… miatta… meghalt. Az anyja meg bedilizett. Hallania kellett volna, hogy mikkel vádolt meg engem! Nagyon elegem van mindenből! Mindent megtettem érte és a gyerekéért éveken keresztül, és ez a hála! Úgyhogy már látni sem akarom egyiküket se. Viheti magával a gyereket is rögtön! A doktort megdöbbentette a férfi kegyetlen viselkedése Adele-lel, de biztos volt benne, hogy közös lányuk halála óta Rose folytonosan ezt szajkózta Jimnek. A férfi szintén sokkhatás alatt volt, s holnapra talán egészen másképp fogja látni a dolgokat, de minthogy Adele a szomszédos szobában feküdt, s feltehetőleg az egész beszélgetést végighallgatta, jobbnak látta, ha leköltözteti legalább erre az éjszakára Annié Pattersonékhoz. – Holnap elviszem Adele-t – mondta határozottan. – Nem a maga érzései miatt, Mr. Talbot, hanem azért, mert a kislány súlyosan sokkos állapotban van, és nagy szüksége van a gondos, ápoló kézre. Holnap visszajövök, és akkor újra beszélünk. Remélem, akkorra megnyugszik, és belátja, azzal, hogy elvette Rose-t, törvényi és erkölcsi kötelezettségei vannak a kislánnyal szemben is. – Holnap dolgozni kell mennem – válaszolta Jim. – Jó, akkor este hét körül jövök – jelentette ki erélyesen Biggs doktor. – Remélem, addig lesz elég ideje, hogy egy kicsit elgondolkodjon a kislány igényeiről is. Annié Patterson rögtön a szárnyai alá vette Adele-t, ahogy megérkezett az orvos oldalán. – Szegény kicsikém! – suttogta, miközben szorosan magához ölelte. – Nagyon sajnálom, hogy nem tudok rendes ágyat adni neked, de egy ilyen kis madárka el tud aludni a kanapén is.

24

Az egyetlen tiszta hálóing, amit az orvos talált, a halott húgé volt. Alig takarta Adele térdét, s a lány a vállára borított takaróval meg a karcolással az arcán igazán megrendítő látványt nyújtott. – Nagyon kedves öntől, Annié! – mondta az orvos, majd letette a párnát és a takarót. – Igazán csak átmeneti megoldásról van szó. Holnap beszélek Mr. Talbot-tal, ha megnyugszik. Adele mindeközben egy árva szót sem szólt. Nem kérdezősködött sem anyja után, sem arról, hogy mi lesz vele. Biggs doktor azt remélte, hogy azért nem, mert nem egészen fogta föl, hogy mi történt odafenn. A remény azonban elszállt, mert amint menni készült, Adele hirtelen kifakadt. – Nem maradhatok soha többé apával! Nem szeret engem se ő, se a mama! – Ez nem igaz! – fakadt ki Annié Patterson. – Anyukád beteg, apukád meg azt se tudja, hol áll a feje! Adele segélykérőn az orvosra nézett. Még mindig nem tudta fölfogni, hogy anyja megpróbálta megölni, és azokat a borzalmas szavakat sem értette egészen. Bármennyire fiatal volt, ma este szembesülnie kellett anyja valódi érzéseivel. Talán azzal lehetne leginkább leírni, amikor az ember kiont egy üveg tejet. Föl lehet ugyan mosni, de már nem lehet visszaönteni az üvegbe. Teljes bizonyossággal tudta, hogy a pofonok, a csúnya beszéd és viselkedés mind anyja növekvő gyűlöletének jelei voltak. Ma este pedig minden túlcsordult. Egyszerűen nem értette, hogyan tehette tönkre anyja életét a puszta világrajövetelével, de nem hitte, hogy anyja valaha is másként érez majd iránta. Azt is érezte, hogy se az orvosnak, se Mrs. Pattersonnak nincs ereje további beszélgetésre aznap este. Így nem maradt más hátra, mint követni az utasításaikat, szépen ledőlni a kanapéra és elaludni. Ha még egyet szólna, talán még őket is maga ellen fordítaná. – Sajnálom, hogy problémát okozok – mondta elhaló hangon, tekintetét egyik felnőttről a másikra vetve. – Mindent megteszek, amit csak kérnek! – Milyen jó kislány! – mosolygott Mrs. Patterson, és kedvesen megsimogatta az arcát. – Reggel mindent másként fogsz látni, majd meglátod! És jó sokáig alhatsz, hiszen holnap szombat. Mrs. Patterson főzött még egy kakaót neki, mielőtt lefeküdt, sajgó hasára pedig forró vizes palackot tett, de Adele-nek csak nem jött álom a szemére. A holdvilág a mosogató fölött besütött az ablakon, és megvilágította a széktámlákat az asztal körül. A kanapé, amelyen feküdt, valójában párnázott, műbőr huzattal ellátott pad volt, amely az asztal melletti ülőhelyként szolgált. Pattersonék lakása volt a legnagyobb a házban, bár egy kicsit sötét. A konyha és az első hálószoba között nagy dupla ajtó nyílt. E mögött aludtak a Patterson szülők egyéves Lily lányukkal. A konyhától folyosó vezetett a négyéves Michael és a hétéves Tommy közös hálószobájához. A folyosó végén lévő ajtó a hátsó kertre nyílt. Mi lesz most vele? Hallotta, hogy apja mit mond az orvosnak, s bizonyos volt benne, hogy komolyan is gondolta. Úgy tudta, hogy az árvaházakat csecsemőknek és kisgyerekeknek tartják fenn, de még sohasem hallott olyat, hogy valaki tizenkét éves korában került be egy ilyen intézetbe. Addig pedig nem tud munkát vállalni, hogy eltartsa magát, amíg be nem tölti a tizennégyet. Valamikor bizonyára mégiscsak álomba szenderült, mert egyszer csak arra riadt, hogy Mrs. Patterson fölteszi a tűzhelyre a teáskannát. – Jaj, drágaságom, nagyon sajnálom, hogy fölébresztettelek! – mondta vidáman. – Jól aludtál? – Odalépett Adele fekhelyéhez, és hátrasimította a kislány haját. 25

Az asszony leengedett haja egészen a derekáig ért. Hálóruhája olyan szakadozott volt, hogy majdnem lefoszlott a testéről. – Köszönöm, jól – válaszolta Adele. Hasa kicsit fájt még, s az arca lüktetett, de egyébként jól érezte magát. – A férjem mindjárt indul dolgozni. Lustálkodj még egy kicsit! Ha megszoptattam Lilyt, főzök neked teát. Aztán beszélgetünk is egy kicsit. Adele hosszan a fekhelyén maradt, s alvást színlelve fülelt Pattersonék reggeli készülődésére. Takarója alól kikukucskálva nézte, hogyan adja oda Mrs. Patterson a férjének a szendvicseket, s hogyan csókolja homlokon, amikor a férfi útra kel. Aztán nézte, hogyan szoptatja, majd fürdeti meg a mosdóban a kicsi Lilyt. A kisbaba pelenkája bűzlött, de nagy gyönyörűség volt hallgatni gügyögését és lubickolását a vízben. Később Michael és Tommy is fölébredt, s anyjuk pirítóst meg teát készített nekik. Valami olyan nyugalom és derű áradt a család mindennapi teendőiből, amilyet Adele még soha nem tapasztalt. Mrs. Patterson szeretettel megpaskolta a gyerekek fenekét, megsimogatta a fejüket, s néha csak úgy futtában csókot nyomott az arcukra. Mindig nyugodtan és nagy figyelemmel hallgatta a gyerekeit. Adele csak anyja folytonos zsörtölődéséhez szokott hozzá. – Mit szólnál egy csésze teához? – kérdezte Mrs. Patterson, amikor a fiúk elmentek a szobájukba öltözködni. A kis Lily egy földre terített pokrócon játszott a fajátékaival, és boldogan mászkált fölalá négykézláb. Adele nagyon óvatosan kelt fel az ágyból, mert tudta, hogy Pamela hálóinge rövid rá, s előző nap nem jutott eszébe, hogy ruhát hozzon magával. Mrs. Patterson olvasott a gondolataiban. – Később fölmegyünk, és hozunk le egypár holmit. Úgy hallottam, hogy az apukád ma korábban megy dolgozni. Ez jó jel, legalább nem gubbaszt otthon magában. – Nem hinném, hogy megváltoztatná, amit rólam mondott – válaszolta a lány, mert azt hitte, Mrs. Patterson arra céloz, hogy őróla gondolkodik otthon. –Tudja, még csak nem is az apám. A mama mondta tegnap este. Mrs. Patterson a szája elé kapta a kezét, és komoly arcot vágott. – Összevissza beszélt mindenféléket, de nem volt tudatában annak, amit mond, kedvesem, mert teljesen ki volt borulva. – Mégis igaz, mert a papa ugyanezt állította a doktornak- mondta Adele csendesen, s közben lehajtotta a fejét, úgy szégyellte magát. – A mama mindenféle rondaságot vágott a fejemhez mostanában. Azt is mondta, hogy meg akart tőlem szabadulni, s hogy én voltam az egyetlen ok, amiért hozzáment a papához. Tegnap este pedig meg akart ölni. Mrs. Patterson csak állt némán, s Adele tudta, hogy azért nem szól egy szót sem, mert nem tudja, mit mondjon. – Úgy gondolom, hogy árvaházba kell mennem, igaz? – kérdezte Adele percekkel később, miközben figyelte, hogyan ügyködik az asszony a teakészítéssel. –Nincs más út. Abban a pillanatban érezte a nő szorosan ölelő karját magán. – Kedves, kicsi galambom! – kiáltotta Mrs. Patterson szorosan a keblére szorítva, amelyből tej és pirítós szaga áradt. – Ez borzasztó dolog, de remélem, hogy ha anyukád kipiheni magát a kórházban, minden jobbra fordul! Adele boldogan lubickolt az ölelésben. Szerető biztonságban érezte magát, úgy, ahogyan korábban sohasem. Mégis úgy gondolta, figyelmeztetnie kell ezt a kedves asszonyt, hogyan érez az anyja iránta. – Nem hinném, hogy akarna, még akkor sem, ha meggyógyul – szólalt meg. Kis időbe telt, míg el bírta mondani, hogy mennyire rosszra fordult a sorsa Pamela halála óta, s hogy tulajdonképpen előtte is csak hideg közöny vette körül otthon. 26

– Most már láthatja – fejezte be végül –, nincs értelme abban reménykednem, hogy ha jobban lesz, minden rendbe jön majd. A napot Adele végtelennek érezte. Mrs. Patterson nem tartotta túlságosan jó ötletnek, hogy fölmenjenek a lakásba, ezért inkább a maga holmijából kölcsönzött Adele-nek egy köpenyt. Piros-fehér kockás volt, s majdnem olyan hosszú, mint amilyen széles, de övvel összefogva majdnem úgy festett, mint egy pongyola. Adele próbálta elterelni gondolatait a jövőről, s ezért inkább beállt segíteni. Fájó gyomra azonban folytonosan emlékeztette az előző estére. Amikor véletlenül megpillantotta magát Mrs. Patterson fésülködőasztalának tükrében, sírva fakadt. Szeme körül fekete monoklik voltak, az arca pedig felduzzadt a vágástól. Hét óra tájban megérkezett Biggs doktor is, de Jim ekkorra még nem ért haza. – Biztosan beugrott a kocsmába – jegyezte meg Adele. Dr. Biggs fölsóhajtott, és ránézett Mrs. Pattersonra azzal a pillantással, amiben benne volt, hogy ő maga is valami hasonlót gondol. Mrs. Patterson betessékelte az orvost az első hálószobába, s gondosan becsukta maguk mögött az ajtót. – A mi apukánk is eljár a kocsmába – mondta Tommy fölnézve egy régi magazinból, amelyben akkurátusan bajuszt rajzolt minden egyes képre. Adele születésük óta ismerte a Patterson fiúkat, és igen szerette is őket, bármily mulatságosan festettek is sápadt arcukkal, égbe meredő, fekete hajukkal és mindig sebes térdükkel. Pamela Tommyt ismerte a legjobban, mert őt vitte mindig iskolába Pamelával; pimasz, hangoskodó és néha durva fiú volt, de nagyon szeretnivaló. Ma pedig mindent megtett, hogy megnevettesse Adele-t. De Adele most nem volt vicces kedvében, s fülét az ajtó mögött zajló beszélgetésre hegyezte. Mindkét felnőtt megpróbált nagyon csendben beszélni. – Sajnos jelentenem kell a hatóságoknak – mondta az orvos szomorúan. Attól tartok, hogy Jimnek nem áll szándékában gondját viselni Adele-nek, ez az állapot pedig tarthatatlan. Tud esetleg valami családtagról, nagyszülőről, nagynéniről? – Úgy tudom, Jimnek van egy nővére valahol északon, de sohasem látogatja. Ha Rosenak van is családtagja, itt bizony még nem láttam egyet se. – Nem élnek a szülők? – Nem tudok róla. Csak annyit tudok, hogy Rose Sussexben, a tengerparton nőtt fel. – Megérdeklődöm Jimtől, ha sikerül vele találkoznom. Ha a szülei még élnek, talán befogadják – reménykedett az orvos. – Nagyon remélem. Borzasztóan elszomorít, hogy egy ilyen kedves kislány árvaházba kerülhet – mondta Annié Patterson elcsukló hangon. – írok egy levelet Jimnek, amit Adele fölvisz majd, ha ruhát hoz le. – Afelől is kétségeim vannak, hogy tud-e egyáltalán olvasni – mondta Annié megvetően. – Nem valami észlény, azt, ugye, tudja? – Tudom – bólintott rá a doktor. Előző éjjel a felesége beszámolt neki a környéken keringő összes pletykáról. Úgy tudja, Jim családja So-mers Townból származik, s tagjait mind megátalkodottnak tartják. A köztudatba az ezerkilencszázas évek elejétől kerültek be. Nők és férfiak egyaránt mindenre elszánt gonosztevők, gazfickók és banditák, de tudni lehet, hogy a Talbot szülők elvetemültségben még a gyerekeiken is túltesznek. Jim a legfiatalabb a nyolc gyerek közül, s mindenki visszahúzódó természetűnek ismeri. 1917-ben, tizennyolc évesen besorozták, s mindenki úgy hitte, hogy három bátyjával együtt elesett Franciaországban, mert sohasem tért haza. A szülőket az otthon maradt két lánytestvérrel az 1919-es spanyolnátha vitte el. 27

Mindenki megdöbbenésére Jim Talbot négy évre rá fölbukkant Somers Townban. Nemcsak az volt bámulatra méltó, hogy túlélte a háborút, amelyben oly sok fiatal férfi veszett oda a környékről, hanem hogy oldalán egy csinos, jó családból származó fiatal nő lépdelt, karján pedig egy négyévesforma kislány ült. A környék lakói ámulatból ámulatba estek, mert a felesége nem kurva volt, mint Jim családjának nőtagjai, és ráadásul Jimnek még tisztességes munkát is sikerült szereznie a fatelepen. Abból ítélve, amit dr. Biggs előző éjjel hallott, úgy tűnt, hogy Rose Talbot egyedül azért ment hozzá Jim-hez, mert egy másik férfitól állapotos lett. Hosszú éveket töltött egy olyan férfi oldalán, akit sohasem szeretett, és aki mellett igencsak szűkölködött. Ez nyilván megkeserítette az Adele-hez fűződő viszonyát is. Az orvos mégsem tekintett különösebb szimpátiával erre a nőre, aki egy ártatlan gyermeket okolt saját felelőtlenségéért vagy balsorsáért. Jim iránt viszont egy kicsit megenyhült a szíve, mert a férfit már születése óta űzte a balszerencse. Mostanra már nyilván kibeszélte munkahelyén az Adele-kérdést, és az orvosnak semmi kétsége nem volt afelől, hogy társai biztatására el fogja taszítani magától a kislányt. Ezzel a tettével valószínűleg Rose előtt is bizonyítani akarja, hogy elege van az olyan eltartói szerepből, amelynek fejében lábtörlőnek használják. – Akárhogyan is, én azért írok egy levelet neki – jelentette ki végül az orvos. – Holnap este még egyszer eljövök, hátha akkor otthon találom. Adele minden ízében irtózott attól, hogy visszamenjen az otthonába, de a doktor levelét neki kellett fölvinnie. Rettegett attól, hogy belépjen a lakásba, mert a helyszín felidézte benne azt a szörnyű képet anyjáról, amint felé sújt a konyhakéssel. Minthogy apja egyáltalán nem jelentkezett, az is nyilvánvalóvá vált, hogy tőle sem várhat segítséget. Kétségbeesésében azt kívánta, bárcsak ő halt volna meg Pamela helyett. Öklendezni kezdett abban a pillanatban, hogy belépett az ajtón. Amikor fölkapcsolta a villanyt, elébe tárultak az előző esti dulakodás nyomai. Mindenütt edénydarabok hevertek a konyhakövön; alvadt vér ragadt az abroszba, s ott feküdt a véráztatta konyhakés is. Az egész lakásban émelyítő szag terjengett: alvadt vér bűze keveredett állott dohány, olcsó alkohol és apja szennyese szagával. Sarkon akart fordulni, hogy elszaladjon és soha vissza ne térjen, de megkeményítette magát, s elindult a szobája felé, hogy kevés kis holmiját összeszedje. Iskolai egyenruháján kívül csak egy ünneplő szoknyája és egy pulóvere volt, amit összepakolhatott. Az összes holmi könnyedén belefért az iskolatáskájába, de amint sebesen tömködte befelé a ruhadarabokat, eszébe jutott, hogy szülei hálószobájában van egy kis bőrönd a szekrény tetején. A szülők szobájába lépve ismét öklendezni kezdett, olyan szag áradt a bevetetlen ágyból. A párnák vérfoltosak voltak, s a koszos ágynemű mosdatlanságtól bűzlött. Egy pillantást vetett az öltözőasztal tükrébe: ocsmányul néz ki. Nem is csoda, hogy senki nem kér belőle. Az arcán végighúzódó vágás előtt sem volt túlságosan csinos. Rakoncátlan, homokszínű haja, egészségtelen, pergamenszerű bőre és seszínű, zöldes szeme volt, amit anyja egyszer a csatorna vizéhez hasonlított. Nem is lehet hát csodálkozni anyja elkeseredésén, hogy nem a csúnyácska, hanem a bájos arcú lánya halt meg. Fölkapaszkodott a szekrényhez támasztott székre, és pipiskedve sikerült lehúznia a porlepte utazótáskát. Rátette az ágyra, s körbetörölgette a lepedő sarkával. Néhány megsárgult levélen kívül semmi sem volt benne, de amikor megmarkolta a papírköteget, hogy kivegye a bőröndből, eszébe jutott, hogy az orvos érdeklődött lehetséges rokonai felől. Gyorsan leült az ágy szélére, és átlapozta a borítékokat. Egy 28

kéztől származott mind, s mindet apjának címezték. Egyet kíváncsiságból kinyitott, s megnézte a feladót. Apja Manchesterben élő nővére írta. Csalódottan markolta föl a kupacot, de a keze közül kihulló borítékok között észrevette, hogy az egyiket más írással címezték. Gyorsan fölkapta a földről a borítékot, amelyet Miss Rose Har-risnek küldtek. Ez anyja leánykori neve, s a címzése is egy egészen más, Adele fülének ismeretlenül hangzó helyre szólt. Ekkor bevillant neki, amit Mrs. Patterson mondott anyja szülőhelyéről. A kezében tartott levelet pedig a Curlew Cottage-ba, egy sussexi címre küldték. Mivel anyja sohasem tett említést a szüleiről, Adele biztosra vette, hogy már nem élnek. Mégis kíváncsi volt, hogy ki írhatott anyjának, ezért kihúzta a levelet a borítékból, és olvasni kezdte. 1918. július 8-án keltezték Tunbridge Wellsben. Rose lassan és figyelmesen olvasott. Kedves Rose! Olyan izgatott lettem, amikor bosszú hallgatás után végre hírt kaptam Felőled. Annyira hiányzol, amióta elmentél, és minden lány azt kérdezgeti, van-e valami hírem Rólad. Azt hiszem, elég unalmas lehet ott, vidéken, de szerintem mostanában, hogy mindenki csak a háborúról tud beszélni, mindenütt éppoly unalmas. Az iskolában sok lány elvesztette az apját vagy fivérét, és én boldognak mondhatom magam, hogy apámnak nem kell bevonulnia, a kisöcséim pedig túl fiatalok. Remélem, a Te édesapáddal is minden rendben van. Téged is folyton nyaggat az édesanyád, hogy kössél zoknit meg kesztyűt? Mert az enyém egyfolytában. Már hányingerem van a szürke gyapjútól. Ma délután teniszeztünk, és Muriel Stepford azt mondta, hogy megpróbál beállni nővérnek. Azt mondja, azért, mert nagyon sajnálja a sok sebesült katonát, de szerintem egyszerűen fél, hogy nem fog elkelni, mert olyan kevés hasonkorú férfi maradt talpon. Kérlek, írj minél hamarabb, s számolj be a napjaidról! Tényleg csirkét nevelsz és zöldséget termesztesz? Vagy ez csak vicc? Nem tudom Rólad elképzelni, hogy bekoszolnád a kezedet. Szeretettel Alice Adele háromszor is elolvasta a levelet, olyan izgalomba jött, hogy megtudott egy keveset anyja leplezett múltjából. Ez az Alice nevű lány jó barátnője volt anyjának? A nagyszülei vajon a háború miatt költöztek el Tunbridge Wellsből? Lehetséges, hogy a nagyszülei máig a Curlew Cottage-ban laknak? A levél tizenhat évvel ezelőtt íródott; pontosan négy évvel azelőtt, hogy ő megszületett. Azt, hogy anyja hány éves, sohasem tudta pontosan, ezért azt sem tudta kitalálni, hogy a nagyszülei milyen idősek lehetnek. Eszébe jutottak viszont a doktor szavai, aki azt mondta, hogy Jimtől érdeklődni fog a rokonok felől, ezért odarakta a levelet a többi közé. A bőröndbe belegyömöszölte csekély holmiját, és kulcsra fordítva a zárat elhagyta otthonát. A következő reggelen, amikor még a vasárnapi misére hívó harangok zúgtak, beállított dr. Biggs. Patterson-ékhoz is beköszönt egypár percre, s Adele hogyléte felől kérdezősködött. Azt is elmondta, hogy fölhívta a kórházat, ahol anyját ápolják, s biztosított mindenkit, hogy az asszony már sokkal higgadtabb, mint volt. – Mit gondol, meddig tartják benn? – kérdezte Mrs. Patterson.

29

– Ebben a pillanatban nem tudom megmondani – válaszolta az orvos kissé hivatalosan. – Most pedig fölmegyek, és meglátogatom Mr. Talbotot. Az orvos nem túl sok időt töltött apjánál, s amikor visszajött, nagyon dühös és paprikás hangulatban volt. – Vidd ki, kérlek, a gyerekeket az udvarra játszani? –irányította Adele-t Mrs. Patterson a hátsó ajtó felé. Adele ki is ment, de csak a szobából. Az ajtó mögött hallgatózott. Tudni akarta, vajon mivel dühítette föl az orvost ennyire az apja. Nem kellett sokáig várnia, mert az orvos majd felrobbant a dühtől. – Az az ember olyan süket, hogy úgy éreztem, mintha a falnak beszélnék! Makacsul állítja, hogy nem ő Adele apja, hiszen megismerkedésükkor Rose már terhes volt. Azt is mondta, hogy erre bizonyítékkal is szolgálhat, mert találkozásuk előtt ő Franciaországban volt. – De azzal, hogy elvette Rose-t, valamiféle felelősség terheli a kislányért, akár ő az apja, akár nem. Nem így van? – kérdezte hitetlenkedve Mrs. Patterson. – Elvileg igen. Rávehetjük ugyan, hogy viselje gondját Adele-nek, de arra nem kényszeríthetjük, hogy normálisan fel is nevelje – magyarázta az orvos. – Hogyan merjük egy bosszúszomjas, elkeseredett ember kezébe adni ezt a kicsi gyermeket? Bármi megtörténhetne. – Akkor most mitévők legyünk? – kérdezte széttárt karral Mrs. Patterson. – Indítványozni fogom Adele gondnokság alá helyezését. Higgye el, nincs más választásom. Rose elmebeteg, még abban sem vagyok biztos, hogy valaha egyáltalán felépül. Hosszú távon ezt vélem a legjobb megoldásnak. Attól tartok, a kislányt évek óta bántalmazzák. Ha sikerül kiszakadnia ebből a környezetből, talán még megmenthető. – Megkérdezte Jimtől, hogy élnek-e a nagyszülők? – Azt mondta, igen, de nem tud róluk semmit. Azt mondta, Rose már jóval a találkozásuk előtt annyira összeveszett az anyjával, hogy megszakított vele minden kapcsolatot. Lily ekkor hangos üvöltésben tört ki. Olyan keservesen sírt, hogy Adele-nek a beszélgetés többi részéből már egy szót sem sikerült kivennie. Kicsit később visszament a nappaliba. Biggs doktor rámosolygott. – Épp azt mondtam Mrs. Pattersonnak, hogy talán jobb volna, ha pár napig nem mennél iskolába. Addig szépen begyógyul a seb az arcodon. Nincs most szükséged arra, hogy fölösleges kérdésekkel zaklassanak. Adele felváltva nézett a két felnőttre. Érezte, hogy valami tervet forralnak ellene. Már egyáltalán nem értette, hogy miért szidják a felnőttek hazudozásért a gyerekeket, amikor ők is épp ugyanazt teszik.

30

4. FEJEZET

Másnap reggel Adele a konyhában kanalazta a zabkásáját, miközben Mrs. Patterson Tommy fia nyakkendőjével bajlódott. – Már épp ideje, hogy egy ekkora fiú megtanulja egyedül megkötni a nyakkendőjét! – mondta, s kedvesen megcsavarta a kisfia fülét. – Szeretem, ha te csinálod! – vágott vissza Tommy, s kedvesen megsimogatta anyja tokáját. Az egymás iránti törődés bensőséges megnyilvánulásai fölkavarták Adele-t. Összeszorult torokkal figyelte a család életében a szeretet apró jeleit, s alig bírta sírás nélkül, olyan erővel tolultak fel előtte saját életének eseményei, amelyekben nyoma sem volt semmiféle gyöngédségnek. Egyik szülője sem közeledett hozzá még jó szóval sem, s mivel Pamelát gyakran babusgatták, azt a következtetést vonta le, hogy őt bizonyára nem lehet szeretni. – Adele elkísér az iskolába? – kérdezte Tommy útra készen. – Dehogy – válaszolta Mrs. Patterson Adele-re pillantva, aki még mindig az asztalnál ült. – Nagyfiú vagy már. El tudsz menni egyedül is. Tommy kérőn nézett Adele-re. – Kérlek! – Adele még nincs teljesen jól, pihenésre van szüksége! – utasította rendre anyja. – Nagyon szívesen elviszem az iskolába, Mrs. Patterson! – ugrott föl Adele, akit meghatott Tommy ragaszkodása. Mrs. Patterson elbizonytalanodott. – Kérem, Mrs. Patterson, nagyon szeretnék elmenni vele! – kérlelte Adele. – Na, jól van. De aztán rögtön gyere haza! A doktor azt mondta, hogy pihenned kell! Adele nem gondolta, hogy az úton oly sok eleven emlék tolul fel a gondolataiban. Pamela halála óta ez volt az első alkalom, hogy Tommyt iskolába kísérte. A kisfiú éppoly szertelenül viselkedett, mint korábban. Hol a padkán egyensúlyozott, hol előreszaladt, majd karját széttárva futott vissza hozzá. Pamela mindig szépen, kézen fogva lépkedett mellette, s folyton megjegyzéseket tett Tommy szerepléseire. Adele-nek egyszeriben nagyon hiányzott a puha, meleg kis kéz, a kritikus nézés és a gyöngyöző kacaj, amikor Tommy grimaszolt neki. Az iskola kormos falú, háromemeletes épület volt, amelynek egyik részében az óvoda, a másik részében az iskola kapott helyet két, teljesen külön bejáratú játszótérrel. – Este találkozunk! – kiáltotta vissza Tommy, ahogy szaladt befelé a kapun. Adele megállt egy pillanatra, s a kerítés mögül nézte, hogyan vegyül el a többi fiú között Tommy. Az alsós kislányok az udvar hátsó részében gyülekeztek, s Adele azon kapta magát, hogy Pamelát fürkészi közöttük. Épp e képek miatt nem merte Tommyt többé iskolába vinni. Most, hogy Pamela halála után először állt ezen a helyen, nagyon furcsa érzések járták át, valamiképp mégis megnyugtató volt hallgatni a kétszáz gyerek ricsajozását. A fiúk játékos birkózásában s a kislányok páros ugrándozásában Pamela halála ellenére is érezte az élet folytonosságát. Eszébe jutott az első nap, amikor kishúgának iskolába kellett mennie. Rettenetesen félt, ezért meg is kérdezte Adele-től útközben, vajon igaz-e, hogy a nagyobbak az újak fejét benyomják a vécécsészébe. Adele megvigasztalta, hogy ez csak egy buta történet, amit a kicsik ijesztgetésére találtak ki, s különben is ő ott van a felső osztályban, vigyázni fog, hogy Pamelának ne essék semmi bántódása. 31

Adele nagyon büszke volt csinos kishúgára. Még akkor is sokkal aranyosabb és kedvesebb volt osztálytársainál, amikor kipotyogtak a fogai. Eszébe jutott, amikor az udvaron játszott, s aranyfürtjei repkedtek az ugrándozástól. Néhány osztálytársa teljesen elkülönült kisebb testvéreitől. Nem így Adele; ő mindig mindenkinek büszkén mutogatta Pamelát. Tavaly szeptemberben, amikor Adele-nek kellel i középiskolába mennie, Pamela is megkérdezte tőle, hogy fél-e. Miközben lépkedtek végig az utcán, fölajánlotta Adele-nek, hogy elkíséri. Nagy bátran azt is kijelentette, hogy ő majd megmondja a nagylányoknak, legyenek kedvesek a testvérével, amiként Adele is ezt mondta annak idején az ő osztálytársainak. Adele persze kacagásban tört ki, mert elképzelte, hogy milyen vicces lenne, ha egy nyolcéves kislány parancsolgatna a nagyoknak. Pamela gondoskodása valahogy mégis elviselhetőbbé tette az első nap rémületét. Ott állt egy darabig, és nézte, ahogy a többi gyerek játszik. Várta, hogy valaki egyszer csak megszólítja. Egyrészt szerette volna, ha valaki magához venné, mert az a kétségek végét jelentené; másrészt rettegett, mert valami olyasmi történne, mint amikor középiskolába ment; csak ott legalább ismert néhány gyereket az általánosból. A legtöbbjük ráadásul az utcájukban lakott. Most viszont akárkik veszik majd magukhoz, azok biztosan vadidegenek lesznek. – Értem jönnek ma? – szaladt ki Adele száján, miközben a hátsó udvaron teregette a ruhákat Mrs. Patter-sonnal. Amikor hazaérkezett, teáztak, de Annié folytonos fölugrálásából, nyughatatlanságából és folytonos tevés-vevéséből érezte, hogy valami készülődik. Az asszony rémült arckifejezéséből azt is kiolvasta, hogy valamit hazudni fog neki. – Úgy tudom, hogy valaki érkezik – mondta, és szúrós tekintettel Adele-re nézett –, csak azt nem tudom, hogy melyik nap. Annié Patterson abban a pillanatban megszerette Adele-t, hogy Talboték beköltöztek a házba. Emlékezett, hogy nagyon esett az eső aznap, s míg Jim és Rose cipekedett fölfelé a lépcsőn a holmikkal, az akkor újszülött Pamela teli tüdőből elkezdett ordítani. Annié fölajánlotta, hogy vigyáz mindkét gyerekre, amíg a szülők pakolnak. Éppen abban az időben vette észre, hogy maga is állapotos Tommyval, ezért különös érdeklődéssel fordult a kicsik felé. Adele már négy-öt éves formán is furcsa kis szerzet volt; gyanúsan jól nevelt s szinte ijesztően felnőttes gondolkodású. – A mama nagyon fáradt – mondta nem sokkal azután, hogy Annié kiemelte a kocsiból a kisbabát, és csitította. – Sokat szoktam ringatni a bölcsőjét, de a kis Pammy nem nagyon szereti, inkább azt akarja, hogy a mama vegye a karjába. Annié arra is emlékezett, mit felelt Adele arra a kérdésre, hogy mit gondol a kistestvéréről. – Nagyon aranyos, amikor nem sír – válaszolta komolyan. – De majd ha megtanul járni, mindenfelé elfogom vinni, s akkor a mamának lesz egy kis ideje pihenni. És ez pont így történt. Hatéves korában Adele már babakocsiban tolta az utcán a kistestvérét. Annié emlékezett rá, hogy elképedve nézte a gyerekeket az ablakból. Föl nem tudta fogni, hogy lehet egy anya annyira felelőtlen, hogy egy ilyen kicsi lányra bízza a kisbabáját. Az utcában egyébként szokásban volt, hogy a nagyobb gyerekek vigyáznak a kicsikre, de Rose jobb neveltetésűnek látszott annál, hogy ennyire gondatlan legyen. Hamar kiderült azonban, hogy van valami Adele-ben, amitől zsenge kora ellenére is meg lehet bízni benne. Amikor Annié Michaellel volt várandós, kiengedte Tommyt a 32

parkba Adele-lel és Pamelával, hogy egy kicsit fölpolcolhassa megdagadt lábát. Mindig örült, ha a kislány átjött hozzájuk, mert Adele felolvasott a fiának, játszott vele, vagy vigyázott rá. Úgy viselkedett, mint egy pöttöm, gondos anyuka. Az évek során többször is látott Adele testén zúzódásokat, de olyan jó kislány volt, hogy föl sem merült benne: anyja veri. Az utóbbi két-három évben kezdett gyanakodni. Megfigyelte, hogy Pamelát sokkal szebb ruhákban járatják, hogy Pamela majd kicsattan az egészségtől, míg Adele-nek zörögnek a csontjai, s folytonosan betegeskedik. Rose-t gyakran látta Pamelával az utcán, s egy idő múlva feltűnt neki, hogy Adele-lel viszont sohasem. Az elmúlt nyolc év során egyetlenegyszer sem látta, hogy Rose megcsókolja vagy megöleli nagyobb lányát, míg Pamelát folyton kényeztette. Annié elszégyellte magát. Kétszeresen hagyta cserben Adele-t: egyrészt nem hallgatott az ösztöneire, amelyek pedig már régóta jelezték, hogy baj van. Másrészt pedig összeszövetkezett Biggs doktorral a gyámhatósági végrehajtással kapcsolatban. Belenézett a kislány furcsa színű szemébe, s érezte, hogy nem hazudhat neki. Fölsóhajtott, s végül kimondta: – Igen, kedvesem. Valaki érted jön még ma. – Árvaházba visznek? – kérdezte Adele. – Nem, ha Biggs doktornak sikerül közbenjárnia – mondta Annié őszintén. – A doktor úgy véli, jobb sorsod lenne egy magánháznál. Egy családnál, ahol kisgyerekek vannak, és ahol besegíthetnél vigyázni a gyerekekre. Ez elég jól hangzik, nem? Adele egészen biztos volt benne, hogy nem lesz ott jó neki, különben Mrs. Patterson már említette volna korábban. De nem akarta megbántani, ezért bólintott, és megpróbált jó képet vágni a dologhoz. Tudta, hogy választási lehetősége amúgy sincs, s nem akart Mrs. Pattersonnak lelkiismeret-furdalást okozni. Röviddel dél előtt barna tweedzakóba öltözött, tanárkülsejű nő érkezett. – Miss Sutch vagyok – rázott kezet Mrs. Patterson-nal, s közben Adele-re mosolygott. – Adele, vonattal elutazunk vidékre. Találtunk egy nagyon barátságos helyet neked addig, amíg édesanyád felépül. Fölemelte Lilyt, s megjegyezte, hogy milyen aranyos kisbaba, majd megkérdezte Michaeltől, hogy hány éves, és mikor fog iskolába menni. Aztán asztalhoz ült, mintha régi barátnő volna. Amíg teáztak, Adele végigmérte a nőt. Úgy gondolta, talán negyvenes. Nem öreg még, de már öregedő. Magas és vékony, arca pedig csupa-csupa szeplő. Amikor levette a kalapját, előtűnt aranyvörös, göndör haja, amelyet rövidre vágva viselt. Mrs. Patterson teljesen odavolt a frizurájától. Miss Sutch végigsimította a haját. – Higgye el, rémes ez a haj! – mondta nevetve. – Ha megnövesztem, semmit sem tudok kezdeni vele. Kiskoromban mindig sírtam, amikor a dadám megpróbálta kifésülni. Azt hittem, hogy a göndör haj átok. Adele úgy gondolta, hogy Miss Sutch kedves nő, egyáltalán nem komoly és leereszkedő modorú. Tetszett neki vidám nevetése, s különösen az, hogy nem fintorogva néz rá. Még Lilyt is megölelte, és saját zsebkendőjével törölte meg az orrocskáját, mintha csak rokon volna. Legfőképpen viszont őszinte érdeklődést mutatott Adele helyzete iránt, és igyekezett sorsát jobbra fordítani. – Találtunk neked megfelelő helyet a Firsben – mondta mélyen Adele szemébe nézve. – Ez a családi birtok Kentben van. Mr. és Mrs. Makepeace már évek óta vesz magához gyerekeket. Leginkább olyanok kerülnek hozzájuk, mint te, akiknek csak átmeneti időre kell otthon. Te leszel most a legidősebb. Kis szünetet tartott, és meggyőzően mosolygott.

33

– Nagy szerencséd van, hogy épp most van helyük. A szobákban sok a könyv és a játék, az udvaron pedig hinta is van. Mrs. Makepeace gyakran viszi piknikezni a gyerekeket. Nyáron még a tengerpartra is elmennek! Nagyon fog tetszeni neked! – És hová fogok iskolába járni? – kérdezte Adele idegesen. – Mr. Makepeace tanár, így legalábbis egyelőre ő fog neked órákat adni – válaszolta Miss Sutch. – Nos hát hogy hangzik? – Jól – mondta Adele őszintén. – Akkor minden rendben, indulhatunk is! Összepakoltad már a holmidat? – kérdezte Miss Sutch. – Az nincs sok neki – válaszolta helyette Mrs. Patterson, s előhúzta bőröndjét a kanapé alól. – Szüksége lesz egy pár új cipőre, mert a régi már lyukas. – Mrs. Makepeace majd gondoskodik róla – jegyezte meg vidáman Miss Sutch. – Akkor búcsúzzunk el Mrs. Pattersontól, és keljünk útra! Mrs. Patterson szorosan átölelte Adele-t. – Legyél jó kislány! – mondta, és homlokon csókolta. – írd majd meg nekem, hogy érzed magad! Meglátod, minden jóra fordul! – De a papa és a mama tudni fogja, hol vagyok? –kérdezte suttogva Adele. – Hát persze, majd megtudják! Dr. Biggs intézett mindent, kedvesem. Ő fog utánad is, utánuk is érdeklődni. Adele megcsókolta a kisbabát, és megsimogatta Mi-chael fejét, mert a fiú sosem engedte meg, hogy arcon csókolja. – Köszönöm, hogy gondomat viselték! Adja át üdvözletemet Tommynak is! – búcsúzkodott Adele. Kissé furcsán érezte magát, amikor a földalatti felé gyalogolt Miss Sutchcsal. Amióta az eszét tudta, itt lakott, s eltekintve attól, hogy egyszer kirándult a vasárnapi iskolával Southendbe, még sohasem hagyta el Londont. Bármennyire rossz volt otthon, Pamela jóságos emléke oda köti, s nem volt biztos benne, hogy ettől is meg akar-e válni. – Tudod, ide mindig visszajöhetsz – mondta Miss Sutch, mintha csak Adele gondolataiban olvasna. –Magam is visszamegyek néha a szülőfalumba. Körbesétálok, emlékezem a jó meg rossz emberekre, és egyszeriben rájövök, milyen boldog vagyok, hogy már nem ott lakom. Tudod, a különböző élmények megváltoztatnak bennünket. Ami ma megfelelt, holnap már nem fog. Adele legnagyobb meglepetésére a vonat Tunbridge Wellsbe vitte őket; ugyanarra a helyre, ahonnan a levél érkezett anyjának. Adele meg akarta említeni ezt az érdekességet Miss Sutchnak, de mégsem tette, mert a nő feszült lett, amikor megérkeztek. Folyton az órájára pillantott, s azt mondogatta, hogy taxit kell hívniuk, mert neki fél hétre vissza kell érnie Londonba. Amit a városból a vonatablakon keresztül megfigyelhetett, érdekesnek tűnt. A házak ugyan itt is öregek voltak, de egyáltalán nem látszottak olyan elhanyagoltnak, mint a londoni pályaudvar körül. Amíg a taxi felé siettek, Miss Sutch elmesélte, hogy az ezernyolcszázas évek elején kezdtek az emberek Tunbridge Wellsbe áramlani. Adele a település neve alapján úgy képzelte, hogy a városnak van egy forrása, ami gyógyító hatással bír. Többet is szeretett volna megtudni, de Miss Sutch ekkorra már a fuvar részleteit tárgyalta a taxisofőrrel. Amikor a vonat elhagyta Londont, útjuk a vidéki Anglián vezetett át. Adele-t elbűvölték a mezőn legelő bárányok, a vágányok mentén integető pipacsok és a rendezett házak, amelyek olyanok voltak, mint a mesekönyv illusztrációi. De amint a taxival elhagyták Tunbridge Wellst, útjuk keskeny, kanyargós, bozóttal övezett úton folytatódott. A vidék kietlenné vált, s Adele-t rossz előérzet szállta meg.

34

Az eső is hevesen eleredt, s az ég annyira elsötétült, hogy a fák ágai kísérteties figurákká váltak. – Jó messze leszünk a bolttól! – jegyezte meg Adele. – Miért, mi szükséged boltra? – csattant fel Miss Sutch. – Mr. és Mrs. Makepeace mindent előteremt, amire szükséged lehet – mondta kioktatóan. Adele nem merte bevallani, hogy egyszerűen fél, mert fogalma sincs, merre járnak. Ha ezt elmondaná, biztosan hálátlannak tűnne és gyanút ébresztene Miss Sutchban, ezért kiegyenesedett, s fürkészte a tájat, hogy kevésbé érezze magát elveszettnek. A taxi egyszer csak sáros, göröngyös ösvényre fordult. Erősen kellett kapaszkodniuk, s még így is ide-oda dülöngéltek a csúszós hátsó ülésen; a sofőr pedig folyamatosan szitkozódott. – Ha így esik tovább, nemsokára teljesen járhatatlanná válik az út. Úgyhogy nagyon kérem, ne várakoztasson sokáig! – szólt hátra figyelmeztetően a sofőr. – Csak beadom a kislányt, és már jövök is! – biztosította Miss Sutch, és megpaskolta Adele vállát. – Nagyon sajnálom, angyalkám. Itt akartam még maradni teára, hogy elrendezzem a dolgaidat, de beláthatod, hogy ez most nem fog menni. De hidd el, minden rendben lesz! Mrs. Makepeace nagyon kedves teremtés! Ebben a pillanatban eléjük tárult úti céljuk. Szeme előtt sokkéményű, egyszerű, piros téglás ház állt, amelynek egyik oldalán borostyán futott végig, oldalában pedig fenyőfák sorakoztak. A hely is róluk kapta a nevét. A ház egymagában állt a vidéken, s még a legközelebbi szomszéd is nagyon messzire volt innen. – Milyen gyönyörű épület! – szólalt meg Miss Sutch elégedett sóhajjal. – Nagy kár, hogy nem napsütésben látod először, de még előtted az egész nyár! Sofőr! Kérem, várjon itt! Hamarosan itt leszek. Miss Sutch ígéretéhez híven tényleg nem sokat időzött, mert amikor a csöngetésére egy nagydarab, őszes hajú, virágmintás szoknyát viselő nő ajtót nyitott, szabadkozni kezdett. – Ez itt Adele Talbot. Azt hiszem, már vártak rá. Sajnálom, de nem maradhatok tovább, és a sofőr is elég ingerült, mert fél, hogy bennragadunk a kátyúban. – Mrs. Makepeace vagyok, kicsim – mondta a nő mosolyogva, s átvette Miss Sutchtól az utazótáskát. –Kerülj beljebb, és ismerkedj meg a többiekkel! Nemsokára uzsonnázunk. Adele-t nagyon elkeserítette, hogy Miss Sutch ilyen sietősen elrohan, s úgy érezte, hogy érdeklődése a Charlton Streeten talán nem is volt igazi. Mrs. Makepeace annál kedvesebb teremtésnek tűnt. A ház ugyan nagyon messze van mindentől, legalább a többi gyerek társaságában lehet. – Viszlát! – fordult Miss Sutch után. – Köszönöm, hogy elhozott! – Csudára jól nevelt kislány! – vetette még oda Miss Sutch. – Ezzel aztán nem lesz baja, Mrs. Makepeace! Most rohanok. – Hát, erre bizony ráférne egy kis nevelés, én mondom! – morogta Mrs. Makepeace, amikor becsukta a bejárati ajtót, s Adele-t az előszobába vezette. – Mindig is ilyen volt. Úgy rohan, mint egy veszett állat. Sokszor elgondolkodom, vajon a főnöke tudja-e, milyen gondatlan alkalmazottja van. Persze fogalma nincs, milyen az, ha az embernek se családja, se otthona. A szerencse mindig a tenyerén hordozta. Na, kicsim, menjünk be a konyhába, ismerkedj meg a többiekkel! Mi itt egy nagy család vagyunk, nem kell semmitől sem félned! Az előszoba elég üres volt. Fényes parketta borította, és az egyetlen bútordarab egy tálaló volt. Ezen viszont egy nagy csokor nárcisz díszelgett, s az egész helyiség levendulától illatozott. Adele első benyomása a konyháról és az új „családjáról” az volt, hogy mindkettő nagy. Amikor Mrs. Makepeace kinyitotta az ajtót, hatalmas asztal tárult a szeme elé, amely körül legalább egy tucat gyerek ült, s mind feléje fordult. 35

– Ez az új barátnőtök, Adele! – mutatta be Mrs. Makepeace. Hellyel kínálta, bőröndjét pedig a kredenc mellé helyezte. – No, akkor kezdem a legfiatalabbnál! Mary, Susan, John, Willy, Frank – mutatott rá minden egyes gyerekre az asztalnál. – Lizzie, Bertie. Colin, Janice, Freda, Jack és Beryl. Na, gyerekek, mit mondunk az új jövevénynek? – Isten hozott! – kiáltották kórusban. – Nagyon helyes, isten hozott! – mosolygott szélesen Mrs. Makepeace Adele-re. – Beryl mellett találsz szabad helyet. Gyorsan főzök egy kanna teát, és már neki is láthatunk. Adele biztos volt benne, hogy soha nem fogja megjegyezni az összes gyerek nevét. Két név ragadt meg benne: az egyik Mary, mert még kisbaba volt. A másfél éves kislány etetőszékben majszolta a kenyérhéjat. A másik Beryl, aki úgy tizenegyéves-forma lehetett. A többiek három és tíz év közöttiek voltak. Egyikük sem volt említésre méltó, de mind ugyanolyan szakadtan voltak öltözve, s ugyanolyan alultápláltak voltak, mint ő. – Most pedig mondjuk el az asztali áldást! – szólította fel a gyerekeket Mrs. Makepeace, miközben a teáskannát letette az asztalra. Maryn kívül minden gyerek nyomban fölpattant, s összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel megálltak betolt székük mögött. – Aki nékünk ételt, italt adott, annak neve legyen áldott! Ámen – mondta előre Mrs. Makepeace. A kórusban kiáltott ámenre már csikorogni is kezdtek a széklábak. – Oszd ki a kenyeret, Beryl! – utasította Mrs. Makepeace. A margarinnal vékonyan megkent kenyérhegy szemvillanás alatt eltűnt. Adele látta, hogy az első két szeletet magában kellett a gyerekeknek elfogyasztaniuk, a harmadikra pedig kaptak egy kis lekvárt. Negyedik szelet nem volt, mert a tál kiürült. A tea gyenge és cukrozatlan, a hozzá kapott szelet süti pedig teljesen jellegtelen, száraz mazsolával gyéren megszórt valami volt. Adele mégis jóllakott tőle, mert a vonaton kapott egy almát és egy csokis kekszet Miss Sutchtól. Észrevette, hogy a többi gyerek valószínűleg még mindig nagyon éhes, mert amikor ő még bele sem harapott a sütibe, a többiek már rég leküldték a sajátjukat, és vágyakozó tekintettel nézték, vajon ott hagyja-e az övét a tányéron. Mindannyian szótlanul ültek. Ha Mrs. Makepeace föltett egy kérdést, arra válaszoltak, ettől eltekintve egy szót sem szóltak egymáshoz. Mérete ellenére a konyha elég otthonos volt. A tűzhely jó melegre fölfűtötte, és az egyik falhoz nagy kredencet állítottak, amely telis-tele volt mindenféle edénnyel, dísztárggyal és fémdobozzal. A plafonról fregoli lógott, amit teleaggattak száradó ruhákkal. A halványzöld falakon a királyi család bekeretezett képe, növények és állatok fényképei, valamint mindenféle újságból kivágott képek lógtak. Az ablakpárkányon virágok díszelegtek, s a tűzhely mellett nagy, kövér macska heverészett. Uzsonna után is elmondták az imádságot, majd Freda, Jack és Beryl, a legidősebb gyerekek visszamaradtak mosogatni, míg Janice megmutatta Adele-nek a játszószobát. – Te majd csak holnaptól leszel beosztva – mondta Miss Makepeace. – Beryl majd mindent elmesél neked, amikor megmutatja az ágyadat. Most pedig menj szépen, és ismerkedj meg a kicsikkel! Janice, aki megmutatta Adele-nek a játszószobát, nyolcéves volt. Szakszerűen megtörölgette konyharuhával a kis Mary kezét és arcocskáját, majd kikapta az etetőszékből, ölébe vette, s a többiek kíséretében átvitte a játszószobába. Egy kis kéz nyúlt Adele tenyerébe, s amikor lenézett, látta, hogy Susan az, a második legkisebb. A kislány háromévesforma lehetett; kancsal, kócos hajú, szőke és feltűnően érdes tenyerű kis teremtés. Amikor Adele később megvizsgálta a kezét, észrevette, hogy sebek és bőrkeményedések borítják. 36

A játszószobában is finom meleg volt, amelyet öreg, széntüzelésű kályha árasztott. A tűz mellett vénséges, kopott huzatú kanapé állt, de több, szintén ócska kinézésű karosszék is volt még a helyiségben. A nagy asztalon szanaszét egy befejezetlen kirakós játék, több könyv és néhány játék is hevert. Az egész sokkal kedélyesebb volt, mint Adele képzelte. A nagy üvegablakokon a kertbe lehetett kilátni, ahol egy hinta is függött. Az esőtől kicsit elhanyagoltnak látszott, de minthogy Adele-nek még sohasem állt módjában csak úgy kimenni egy kertbe, el volt ragadtatva. Az is nagyon tetszett neki, hogy a legtöbb gyerek kicsi. Susan még mindig belekapaszkodott, s ettől úgy érezte, hogy igazából befogadták. – Hová valósi vagy? – kérdezte Janice Maryvel az ölében. – Londonba – válaszolta Adele, s egy széket közelebb húzva letelepedett mellé, a kályhához. – Jó itt lenni? – Frank! Ne nyúlj ahhoz a kirakóhoz, különben Jack elvágja a torkod! – kiáltotta oda Janice az egyik kisebb fiúnak, majd ránézett Adele-re, és szélesen elmosolyodott. – Jack imádja a kirakós játékot, és ki nem állhatja, ha valaki hozzányúl, míg be nem fejezi. Elég jó itt, de jobb lenne hazamenni az anyukámhoz! Janice Adele-t egy kicsit Pamelára emlékeztette. Nem volt olyan szép, mint ő: a haja fakóbarna, s a fogai is csempék, de ugyanolyan korú volt, és ugyanolyan magabiztos tekintettel nézett rá, mint a kishúga. – Ezek szerint neked van anyukád? – kérdezte Adele. Janice bólintott. – A legtöbbünknek élnek a szülei. Az enyém megbetegedett, és a nagynéném csak a kisbabát tudta befogadni, ezért kerültünk ide Willyvel. Ő ott a testvérem, Willy – mutatott egy vörös hajú legényke felé. – Most négyéves. Ha az anyukánk nem épül fel hamarosan, valószínű, hogy átraknak innen minket egy másik helyre. – De miért? – kérdezte Adele. Janice megvonta a vállát. – Ide csak átmenetileg kerülnek a gyerekek. Mr. Makepeace dönti el, hogy mi legyen velünk később. – És ő hol van most? – Adele meg is feledkezett róla, hogy felnőtt férfi is van a házban. – Fogalmam sincs. Sokszor elmegy. Van, hogy napokig nem is látjuk – válaszolta Janice. Ez a megjegyzés megütötte Adele fülét, s érdeklődve megkérdezte, hogy ilyen esetben mi van a tanórákkal. Janice elmondta, hogy nem sok órájuk van. Elmondta, hogy az olvasni tudóknak általában önállóan el kell olvasniuk egy fejezetet egy könyvből, aztán a saját szavaikkal le kell írniuk a tartalmát. – Egy héten egyszer Mr. Makepeace fölír a tanterem táblájára egy csomó összeadást – folytatta Janice. – Addig kell ott ülnünk, míg mindegyiket helyesen meg nem oldjuk. De általában nagyon könnyűeket ad fel, igazán nehezeket soha. Aztán szoktunk helyesírásból is dolgozatot írni. Ha valaki elront valamit, addig kell újraírnia, míg biztosan nem megy. Adele arra is kíváncsi volt, vajon ad-e Mr. Makepeace külön feladatokat az olyan idősebb gyerekeknek, mint ő. Számtanból és helyesírásból ő már elég jó volt, de szeretett volna továbbfejlődni. – Különben mivel töltitek az időt? – érdeklődött. – Vannak feladatok, amiket el kell végeznünk – nézett Janice értetlenkedve Adele-re, s szinte megbotránkozott, hogy Adele ezzel nincs tisztában. – Ha szép az idő, kinn játszunk az udvaron. Nem nehéz itt az élet. Nem pálcáznak, hacsak nem teszel valami igazán rosszat. Én mégis inkább haza szeretnék menni! Kint már besötétedett, mire Beryl visszatért a konyhából, és megmutatta Adele-nek az ágyat, amiben aludni fog. Csak egy évvel volt fiatalabb nála, de a sötét hajú kislány mindentől rettenetesen aggódott.

37

Adele a tízéves Fredával került egy szobába. A szoba hideg volt, s két vaságyon, a hozzá tartozó szekrényen és mosdótálon kívül nem volt benne egyáltalán semmi. A babaszobába nyílt, ahol Mary, Susan és John aludt. Úgy tűnt, hogy a nagyobb lányoknak kell a kicsik gondját viselni éjszakánként. – Mrs. Makepeace nagyon mérges, ha fölébresztjük – mondta csendesen Beryl, és fekete szemét körbejártatta a szobán, mintha azt képzelné, hogy valaki kihallgatja őket. – Freda sohasem ébred föl, ezért mindig nekem kell fölkelnem hozzájuk. Ugye, segítesz nekem? Adele rögtön megígérte, hogy fölkel vele. Beryl továbbvitte a többi szobába. Lizzie és Janice külön szobában aludt, s mindkét szobában volt még két-két üres ágy. A maradék öt fiú – köztük Janice négyéves öccse – egy szobán osztozott a tízéves Jack felügyelete alatt. – Bertie és Colin igazi vadóc – sóhajtott föl Beryl. –Mindig valami rosszban sántikálnak; vagy ételt próbálnak fölcsempészni a konyhából, vagy párnacsatáznak. Jack nem nagyon bír velük. Tudod, ő nagyon visszahúzódó fiú, ezért ha halljuk, hogy valami baj van, nekünk kell közbeavatkoznunk. Mire ágyba kerültek, Adele előtt világossá vált, miért olyan aggodalmaskodó Beryl. Mrs. Makepeace minden egyes feladatot szétosztott a gyerekek között, s Adele érkeztéig Beryl volt a legidősebb, következésképp ő volt felelős mindenért. Beryl nem mondott túl sokat, de nem is volt szükség rá, mert szomorú szeméből, bánatos hangjából Adele látta a hasonlóságot saját otthoni helyzetével. – Itt nem olyan rossz, mint az előző helyen – válaszolta Adele együgyű kérdésére, hogy rosszul bánnak-e a gyerekekkel. – Az előző helyen folyton vertek minket, és alig adtak enni. Jól figyelj Mrs. Makepeace utasításaira, és hajts is végre mindent, különben pórul jársz! Mr. Makepeace Adele ottlétének első hetében távol volt, s az első két nap után Adele azt hitte, hogy félreértette Beryl szavait, annyira nyájas, gondoskodó és jóságos volt hozzá Mrs. Makepeace. Adele kérdésére, hogy mikor kezdődnek a tanórák, csak nevetett. – Amiatt ne fájjon a fejed! – Azzal beletúrt a ruhásszekrénybe, s előhúzott egy kék kockás szoknyát meg egy fakókék blúzt. Átadta Adele-nek, hogy viselje őket. – Borzasztó dolgokon mentél keresztül, s hogy jobban érezd magad, kicsinosítalak. Maga mosta meg Adele haját, kifésülte, majd két copfba fonta. Még a ruházathoz illő kék szalagot is kötött bele. – Így, ni! Most már sokkal jobban nézel ki – csipkedte meg barátságosan Adele arcát. – Ha begyógyul az a csúnya seb, és újra pirospozsgás lesz az arcod, egészen új lány lesz belőled! Olyan jólesett, hogy törődnek vele, hogy megoszthatja valakivel azt a sok szörnyűséget, amiket anyja mondott neki. Adele belátta, hogy valóban majd minden ház körüli munkát a gyerekekkel végeztet el Mrs. Makepeace, de ezt egyáltalán nem bánta, hiszen hozzászokott, hogy otthon is mindent neki kell megcsinálnia; itt legalább megdicsérték érte. A harmadik nap reggelén azonban rá kellett döbbennie, hogy Mrs. Makepeace-nek van egy alattomos és kegyetlen oldala is. Colinnak aznap reggel ki kellett mennie a tyúkólba, hogy összeszedje a tojásokat. Mivel zuhogott, szaladt befelé a megrakott kaskával, de a nedves füvön megcsúszott, és két tojás összetört. Keservesen sírt, amikor belépett, mert nagyon megütötte a térdét, de Mrs. Makepeace ahelyett, hogy megvigasztalta volna, még inkább megríkatta.

38

– Teljesen használhatatlan vagy! – üvöltötte. – Elég nekem ennyi szájat betömni akkor is, ha nem pazaroljátok az ételt. A te ostobaságod miatt Bertie és Lizzie ma nem kap tojást a reggelijéhez. Remélem, megbosszulják majd rajtad! Adele-t megdöbbentette, milyen kegyetlenséggel eteti meg Colinnal a két kislány előtt a tojást, amelyet ők miatta nem kaphatnak. Colin szenvedő arcából kiolvasta, hogy boldogan lemondott volna a tojásról akár három étkezésnél is, csak hogy ne okozzon kellemetlenséget a társainak. Mrs. Makepeace még heccelte is a két kislányt, mert a reggeli folyamán többször is gúnyosan megkérdezte tőlük, hogyan ízlik a margarinos kenyér tojás nélkül. Azt is sugalmazta nekik, hogy egész nap ne szóljanak Colinhoz. Ugyanazt a jéghideg, manipulatív kegyetlenséget tapasztalta itt is, mint otthon. Eszébe jutott, hogy Pamelának mindig kétszer szedtek a pudingból, ő pedig sohasem kapott. Vagy amikor Pamelának illegetnie kellett magát új ruhájában, pedig ő már rongyokban járt. Pamelát azért nem gyűlölte meg mégsem, mert egy idő után pontosan tudta, mire mennek ki anyja játékai. Sajnos Bertie és Lizzie naivan követte Mrs. Makepeace tanácsait. Egész nap csúnyán viselkedtek Colinnal. Lefekvésre a kisfiú teljesen magába fordult, s Adele saját élményei alapján tudta, hogy az utolsó féregnél is alávalóbbnak érzi magát. Ettől fogva Adele szemmel tartotta Mrs. Makepeace különböző szeretetmegnyilvánulásait. A becéző szavak, simogatások, szeretetteljes paskolások jutalmazottjai mindig valamilyen külön feladat elvégzésével hálálták meg a megkülönböztetett figyelmet. De hamar kiderült, hogy szolgalelkűségük se vezet semmire, mert akár félelemből, akár szeretetéhségből próbálkoztak is Mrs. Makepeace kegyeibe férkőzni, ha csak egy apró vétséget elkövettek, azonnal kegyetlen megtorlásban részesültek. Mrs. Makepeace a megalázás és nevetségessé tétel nagymestere volt; tökéletesre fejlesztett módszerrel találta el a gyerekek sebezhető pontjait. Adele arra is rájött, hogy az ötévesnél idősebb gyerekeket gondosan kiválogatták. Egyetlenegy utcagyerek sem volt például közöttük. Mindannyian olyan széthullott családból érkeztek, ahol a kisebb testvéreket valahol másutt gondozták. Mindannyiuknak hiányoztak a testvéreik, ezért a kisebbek ideális gondviselőivé váltak. Adele minden egyes gyerek életében ráismert a maga sorsára. A napok múltával újra és újra azt kellett hallgatnia, hogy Mrs. Makepeace negédes szavakkal hajtogatja a gyerekeknek: minden egyes ruha, amit viselnek, a játék, amivel játszanak, és az étel, amit esznek, mind-mind tőlük van. Ez például alávaló hazugság volt, mert Adele egyik nap rájött, hogy a Firs alapítványi intézmény, s a házaspár csak alkalmazott benne. Ezt a felfedezést akkor tette, amikor Mr. Makepeace dolgozószobájában takarított. Egy tájékoztató füzetet talált az asztalon, amelynek címlapján mostani otthona állt, s nem bírta ki, hogy bele ne lapozzon. Azt olvasta, hogy az adományokból fenntartott házat a szerencsétlen sorsú gyermekek számára hozták létre azzal a céllal, hogy biztonságos környezetet teremtsenek a gyermekeknek, amíg családi körülményeik rendeződnek, vagy végleges megoldást találnak számukra. Adományokat a háztartási kiadásokra, illetőleg a két gyermekfelügyelő, a Makepeace házaspár bérére gyűjtenek. Azt is írták még, ha elég pénzt sikerülne összegyűjteniük, akkor több gyereket láthatnának el, illetve jobb tanulási és szabadidős lehetőséget tudnának teremteni a gyermekeknek. Bármit gondolt is Adele Mrs. Makepeace-ről, nagyon szerette az otthont. Napi háromszori étkezést kapott, gyerekek társaságában lehetett, s az is rettentő boldoggá tette, hogy egy reggel sem kell úgy ébrednie, hogy anyja ordít vele, vagy meg is pofozza egyszerűen azért, mert rá mer nézni. Amikor Mr. Makepeace végre hazatért, Adele összes addigi kétsége is eloszlott. Látta, hogyan rohannak felé a gyerekek, s mint csüngnek rajta. Azt is látta, hogy egyenként a 39

magasba dobálja a kicsiket. Mindez meggyőzte Adele-t, hogy a férfi valóban szereti a rábízott gyerekeket. Mr. Makepeace magas férfi volt sűrű, barna hajjal, hetyke bajusszal és a legmelegebb barna szemmel, amit Adele valaha látott. Azt hitte, protézise van, mert fogai olyan fehérek és rendezettek voltak. Amikor azonban mosolygott – s ezt készséggel megtette bármikor –, ínyén nem látszott, hogy pótfogsora volna. Pocakos férfi volt, de olyan jól öltözött, hogy az öltönye alatt mindig viselt mellényben ez szinte nem is látszott. – Adele, milyen gyönyörű neved van! – mondta, amikor a felesége bemutatta őket egymásnak. – Te magad is gyönyörű vagy! Megszoktad már az ittlétet? – Igen, minden nagyszerű – mondta szemlesütve Adele, mert zavarba jött, hogy valaki gyönyörűnek nevezi, amikor nem is az. – Mrs. Makepeace nemcsak azt mondta el rólad, hogy nagyon csinos vagy, hanem azt is, hogy nagyon okos. – A férfi, miközben ezt mondta, barátságosan Adele álla alá nyúlt, és fölemelte a fejét. – Jó olvasó, gyöngéd a kicsikhez és első osztályú krumplipucoló. Mennyi tehetség! De szerintem te nem gondolod magadról, hogy csinos vagy. – Nem, uram – suttogta Adele. – Pedig nagyon tévedsz! – mondta a férfi mélyen a szemébe nézve. – A szépség belülről jön, s én látom ezt benned. Még néhány év, egy kis gyarapodás, és gyönyörű leszel! Hangja olyan lágy és mély volt, hogy a lány önfeledten rámosolygott. – Látod csak! – vigyorgott a férfi. – Ez a mosoly minden szívet megolvaszt. Most pedig gyere velem egy kicsit a dolgozószobámba, hogy megbeszéljük a tanóráidat! Helyet foglalt az íróasztalánál, Adele-t pedig maga mellé ültette. Levett egy könyvet a polcról, s arra kérte Adele-t, hogy olvasson fel belőle egy fejezetet. A könyv egy George Eliot-regény volt, A vízimalom című, amelyet nem sokkal Pamela halála előtt olvasott. Nagyon szerette ezt a könyvet, és talán ez volt az oka, hogy egyáltalán nem izgult, és nem bakizott egyet sem. – Kitűnő! – mondta a férfi. – Nem sok gyerek fordul meg nálunk, aki ennyire tehetséges, mint te. Most pedig meséld el nekem részletesen, hogy miket tanultál az iskolában, mielőtt ide kerültél! Olyan könnyedén lehetett vele beszélgetni, hogy azon kapta magát, sokkal többet mond, mint amennyit a férfi kérdez. Elmesélte, mennyire szeret olvasni, s hogy osztályelső volt számtanból, de a történelmet nem szereti, a földrajzról pedig úgy véli, neki nincs szüksége rá. – De ha majd egy szép napon utazni fogsz – mondta mosolyogva a férfi –, honnan fogod tudni, melyik országba akarsz menni, ha egyáltalán semmit sem tudsz róluk? Adele-nek ez a megközelítés még nem jutott eszébe, de még soha nem is beszélt olyan emberrel, aki annyit tudott volna, mint ez a férfi. Még azt is tudta, hogy miért került ide, s rákérdezett, hogy jól érzi-e magát náluk. – Tetszik itt, csak attól tartok, hogy lemaradok a tanulással – válaszolta szégyellősen. – Mrs. Makepeace nem tanár – mondta a férfi enyhe feddéssel a hangjában –, és a legtöbb itt lévő gyerek nem tud úgy haladni, mint te, meg persze sokuk nem is marad itt hosszú ideig. Ezért csak a legelemibb dolgokat tanítjuk, az írást, olvasást, összeadást és helyesírást, mert a legtöbbjük számára ezek a legszükségesebbek. De ha van itt egy kislány, aki többet akar tanulni, én nagyon szívesen segítek neki! A Mr. Makepeace hazatérése utáni napokban Adele úgy érezte, mintha fél méterrel a föld fölött járna. Már nem figyelte a férfi feleségét, és Beryl folytonos aggodalmaskodását is elengedte a füle mellett. A lány ugyanis azt állította, hogy nagyon kihasználják, pedig életében most először érezte, hogy különlegesen bánnak vele, s ezt Mr. Makepeace-nek köszönhette. 40

A második napon Mr. Makepeace beszólította a kertből, ahol épp a gyomlálásban segédkezett, hogy felmérje számtantudását. Amikor befejezte, Mr. Makepeace megdicsérte, mert minden feladatot hibátlanul oldott meg. Hétvégére házi feladatként Dickens Két város regénye című művét kellett elolvasnia, amiről a rá következő hétfőn majd beszélgetni fognak. Ahogy olvasta a könyvet, Charles Darnayt Mr. Makepeace személyében képzelte el, amitől a könyv sokkal izgalmasabbá és életszerűbbé vált. Hogy boldogsága még teljesebb legyen, Mrs. Makepeace felmentette minden hétvégi feladat alól. Így amíg a többi gyerek dolgozott, s még az aprók is gyomláltak kint a kertben, ő elnyújtózott a játszószoba kanapéján, és belefeledkezett a nagy francia forradalom eseményeibe. Vasárnap késő este fejezte be a könyvet, s amikor fölment a hálóba, Berylt ébren találta. A lány elítélő ábrázattal a következőt mondta: – Ne hidd, hogy te vagy az első lány, akit kitüntet a figyelmével! – jegyezte meg csípősen. – Gyakran tesz így, aztán ha ráun a lányokra, elzavarja őket. Adele-nek nem volt kedve Berylhez. Mindig panaszkodott valami miatt, most pedig úgy érezte, hogy egyszerűen féltékeny rá. – Engem nem fog elküldeni, mert engem szeret – válaszolta büszkén.

41

5. FEJEZET

Mr. Makepeace kivette a szájából parázsló pipáját. – Adele, mondd csak, mennyi ideje is vagy már nálunk? Épp földrajzórát tartott a tanteremben. A szoba kevéssé emlékeztette Adele-t a megszokott osztálytermekre, mert kicsi volt, egyetlen ebédlőasztal állt a közepén, s e köré helyezték a székeket. Az oktatáshoz használt kevés tankönyv szamárfülesen, salátára olvasva hevert az ablakpárkányon. Az egyetlen, amitől a helyiség igazán tanterem lett, a falon függő tábla volt. Erre akasztották most fel a világtérképet. Mr. Makepeace különböző országokra mutatott a pálcájával, Adele-nek pedig le kellett írnia a nevüket a fővárosukkal együtt. Ha bárki bepillant az ablakon, úgy vélhette volna, biztosan büntetésben van a lány, mert olyan gyönyörű tavaszi nap volt, hogy az összes többi gyerek kinn játszott a kertben. Bár a ricsajuk beszűrődött a tanterembe, Adele-nek semmi kedve nem volt kinn lenni velük. Repesett a boldogságtól, hogy tanára ismét órát tart neki. – Több mint egy hónapja, uram – válaszolta. – Boldog vagy itt? Kissé meglepte a kérdés. Felnőttek nem szoktak ilyesmit kérdezni tőle. – Igen, uram – felelte vidáman. A tanár az ablakpárkánynak támaszkodott. Pipájának füstje hamarosan elnyomta a kaszált fű kintről beáradó friss illatát. Ma nyitott nyakú, fehér inget viselt szürke flanelnadrággal. Ebben az öltözékben nem volt olyan fess, mint a sötét öltönyben, viszont sokkal megközelíthetőbbnek, apásabbnak tűnt. – Csak egy egyszerű „igen”? Semmi magyarázat, hogy miért vagy boldog itt, és semmi „de”? – fűzte hozzá a lányt ugratva. Adele zavarában olyan fintort vágott, hogy tanára elnevette magát. – Végtére azt is mondhattad volna, hogy nagyon szeretek itt lenni, de még mindig utálom a földrajzot – magyarázta pipájával hadonászva. – De már egyáltalán nem utálom – válaszolta a lány hevesen –, amióta ön tanítja nekem! – Ez tehát azt jelenti, hogy miattam vagy boldog? Adele pontosan tudta, hogy így van, hiszen imádta a tanárát, és csak az óráknak élt, de nem merte bevallani. Kicsi gyermekkorában megtanulta, az a legbiztonságosabb, ha az ember senkinek semmiről nem mutatja ki igazi érzéseit. – Minden miatt! Szeretem a házat, a többi gyereket és a kertet is – válaszolta védekezve. – És engem? – kérdezte a tanár. – Igen, önt is – válaszolta szelíden Adele. – Nagyon jó, mert te is minden egyes nappal különlegesebb vagy a szememben – mondta a férfi, s fölkelve a székéből odahajolt Adele-hez, hogy megcsókolja a haját. Adele érezte, hogy a boldogság egész testét átjárja. Attól a pillanattól fogva, hogy meglátta, rajongott a férfiért; csüggött a szavain, és boldogtalan volt, ha nem láthatta. Azt viszont sohasem gondolta, hogy a férfi ugyanígy érez iránta. Ő csak szürke kis egér volt, akin mindenki keresztülnézett. – Örülsz neki, hogy ennyire fontos vagy nekem? –kérdezte a férfi, letérdelt Adele széke elé, majd hirtelen átölelte. Hangja mély volt és gyöngéd. A hajából áradó levendulaillat, a pipadohány szaga és a hátát simogató ujjak finom érintése teljesen elbódította Adele-t. 42

– Igen – suttogta –, mert a tanár úr is nagyon fontos nekem. Mr. Makepeace olyan mélyen a szemébe nézett, hogy teljesen zavarba jött, és lehajtotta a fejét. – Csókolj meg, Adele! – suttogta lágyan. A lány kissé zavarba jött, és gyors puszit nyomott a tanár arcára. A férfi azonban a kezébe vette Adele arcát, és olyan közel vonta magához, hogy a lány a lehelete melegét érezte a bőrén, majd így szólt: – Az ajkamat! – suttogta. – Azok, akik szeretik egymást, így csókolnak. Adele-t annyira elbűvölték tanárának szavai, hogy gondolkozás nélkül átkulcsolta a nyakát, és szájon csókolta. A férfi bajsza azonban olyan furcsán csiklandozta az ajkát, hogy kacagásban tört ki. – Viccesnek találsz? – kérdezte sértődötten a férfi. – Egyáltalán nem, csak a bajsza olyan szúrós – válaszolta gyorsan a lány. A férfi fölkelt mellőle, s Adele egészen megrémült, hogy megsértette. A legnagyobb meglepetésére azonban fölemelte a székről, ahová ő maga ült le, és az ölébe ültette. – De ha levágnám, újra megtennéd? Furcsa kétely ébredt Adele-ben. Nagyon kívánta, hogy megöleljék, de ami kettejük közt történt, az valahogy nem volt helyes. A férfi egyik kezével átkarolta, de a másikkal a combját fogta. – Mennem kell, segítenem kell uzsonnát készíteni – mondta gyorsan Adele, s közben megpróbált kibújni a tanár öleléséből. – Még nem kell. Mrs. Makepeace elment a városba a szokásos pénteki bevásárlására. Nem eszünk addig, amíg vissza nem ér. Rengeteg időnk van még. Nem akarsz az én nagyon különleges kislányom lenni, s egy kicsit megölelgetni? Olyan elkeseredettnek tűnt, barna szeméből olyan szomorúság áradt, hogy Adele úgy érezte, jó szorosan magához kell vonnia a férfit. – Most már sokkal jobb – mormolta a fülébe Mr. Makepeace. – Olyan vagy, mintha a kislányom volnál. Hadd tartsalak a karomban! Aznap este, miközben Adele a kicsi Maryt törölgette egy sámlin, Beryl Susant és Johnt mosdatta Mary fürdővizében. Adele számára ez volt a nap fénypontja. Mary pufók, kiegyensúlyozott baba volt, aki minden csiklandozásra és játékra édes kacajjal válaszolt. Susan és John is boldog kicsi gyerek volt. Már attól is nagyon vidámak lettek, hogy pancsolhattak a vízben. Beryl is sokkal felszabadultabb volt fürdetéskor, s Adele ezt annak tudta be, hogy Mrs. Makepeace sohasem jött ide ellenőrizni őket. Adele nagyon szeretett volna igaz barátságba kerülni Beryllel. Csak egy év korkülönbség volt közöttük, és rengeteget voltak együtt, Beryl mégsem kezdeményezett beszélgetést vele egyetlenegy alkalommal sem. Alig nevetett, és úgy tűnt, hogy teljesen elvész a saját, külön kis világában. Persze az sem túl sokat segített rajta, hogy Mrs. Makepeace állandóan a nyomában volt. Adele gyakran látta, hogy Beryl milyen tanácstalan és elveszett, s a fürdetés volt az egyetlen alkalom, amikor bármiféle életöröm megjelent az arcán. – Kicsit megégett a nyakad – jegyezte meg Adele, amikor Beryl a babakád fölé hajolt. – Nagyon fáj? – Igen, nagyon – húzta el a száját Beryl, és megérintette a pirosra sült bőrt. – Mondtam Mrs. Makepeace-nek, de azt mondta, ne panaszkodjak annyit. – A fél lábad kéne levágni, hogy odafigyeljen egy kicsit rád – mondta Adele megértően. – A minap láttam a szekrényben egy égés elleni kenőcsöt. Ha lefektettük a kicsiket, fölhozom neked. Beryl keskeny kis arca hálásan földerült. 43

– Köszönöm. Ez az egy nagyon hiányzik itt nekem. Anyukám mindig észrevette, ha leégtünk vagy megütöttük magunkat. A tied is? Adele csak a fejét rázta. – Tényleg nem? És apukád? – Azt se vette volna észre, ha lángra gyúlok. Akkor sem vigyázott rám, amikor az anyukámat kórházba vitték. Egy hónappal ezelőtt ilyen dolgokat harapófogóval sem tudtak volna belőle kihúzni, de most sokkal fontosabb volt, hogy beszélgessen valakivel, mint hogy védelmébe vegyen egy olyan embert, aki látni sem akarja őt. – És a te apukád milyen? – Ha épp nem iszik, nagyon rendes – válaszolta Beryl bánatosan. – Azért kellett minket elvinni otthonról, mert amikor az anyukánkat kórházba szállították, utána is megállás nélkül vedelt. Adele konkrét kérdéseket szeretett volna föltenni Beryl apjáról, csak nem tudta, hogy fogjon bele. – Az apukád gyöngéd veletek? Beryl összeráncolta a szemöldökét. – Mire gondolsz? Hogy megölel-e meg ilyesmi? Adele bólintott. – Persze, mindig. Még akkor is, ha iszik. A beszélgetésnek hirtelen vége szakadt, mert Susan-nek szappan ment a szemébe, és éktelenül elkezdett ordítani. Mire kimosták a szeméből a szappant, megtörölgették és pizsamába bújtatták, Adele-nek semmi nem jutott az eszébe, amivel újraindíthatta volna a beszélgetést. Pedig igazán tudni akarta, vajon Berylt szájon csókolta-e az apja, mert Mr. Makepeace már megint ezt tette vele, miután hosszan a karjában tartotta. Szinte megkönnyebbült, amikor az óra végre befejeződött. Azóta pedig egyfolytában attól retteg, hogy Mr. Makepeace nem fogja többé szeretni, ha nem csókolja ismét szájon. Arra gondolt, bárcsak tudná, hogy a normális apák miképp viselkednek a leánygyermekükkel; akkor talán nem is találná olyan furcsának tanára közeledését. Nem volt túl jó érzés Jim Talbotot fölidéznie, aki bizonyára kiskorában sem csókolta meg őt; de arra emlékezett, Pamelát mindig magasba dobálta, hogy megnevettesse. Egyáltalán, hogyan tudná megfejteni, hogy milyenek a normális apák? Itt egyetlen gyerek sem érkezett normális családból, legalábbis nem olyanból, amilyenekről a könyvekben olvasott. Ha jobban belegondolt, a könyvek sem adnak pontos leírást arról, hogy milyen egy igazi apuka. A kislányok mindig apjuk kitárt karjába futnak, aki megöleli és megcsókolja őket, s az igazat megvallva Mr. Patterson is valahogy így bánt a gyerekeivel; de Mr. Pattersont mégsem lehet összehasonlítani Mr. Makepeace-szel, hiszen Mr. Patterson a vasútnál dolgozik. Kemény és nyers ember, akit nem lehet egy tanárral összehasonlítani. Két héttel később, uzsonnaidőben egy Ruby Johnston nevű lány érkezett az otthonba. Fredával egykorú volt. Betegesen vézna és sápadt volt, ruhái pedig több számmal nagyobbak rá. A haját majdnem kopaszra nyírták. Rémülten pillantott körbe, amikor Mrs. Makepeace bevezette a konyhába, s egyszerre minden szem rászegeződött. Adele nagyon megsajnálta, mert eszébe jutott, hogy ő maga is pont ilyen szerencsétlenül érezte magát az első napon. – Adele, te fölmész a padlásszobába, hogy helyet csináljunk Rubynak! – mondta Mrs. Makepeace, miután mindenkit egyenként bemutatott. Adele Berylre pillantott, s tekintetéből kiolvasta, hogy ő sem örül a hírnek. Beryl fejében most biztosan az jár, hogy megint egyedül kelhet fel a kicsikhez. Ő maga szintén

44

nem nagyon lelkesedett a változásért, mert azt jelentette, hogy egyedül kell aludnia a ház legfelső szintjén. A padlásszoba kicsi, koszos helyiség volt, amely évek óta használatlanul állt. Mivel az ereszek megrongálódtak, még a madarak is berepkedtek. A falak nedvesek, a vakolat málladozott; a földre csiszolatlan deszkákat szegeztek, s a helyiségnek még világítása sem volt. A kicsit butácska Beryl és Freda nem volt valami jó társaság; a beszélgetés mindig egyhangúan folyt velük, de Adele-t jobban zavarta, hogy a két lány egyfolytában retteg mindentől. De már annyira megszokta őket. Ha éjjel fölébredt, hallotta a szuszogásukat, s ez megnyugtatta. Viszont ha egyedül kell aludnia, azzal még inkább kiszakad a társaságból. Az, hogy ő a legidősebb, már eleve kirekesztette őt a többiek közül, s ráadásul még ott voltak a magánórái is. Erre ugyan soha egyikőjük sem tett megjegyzést, de csak azért nem, mert valószínűleg inkább büntetésnek, mintsem kitüntetésnek tartották. Mostanában Mr. Makepeace már minden órán ölelgette és csókolgatta Adele-t, s gyakran az is előfordult, hogy egyáltalán semmit nem tanított neki. A lányt teljesen összezavarta, hogy azt az ölelést, amely azelőtt a leghőbb óhaja volt, már egyáltalán nem kívánta. Az idegenkedése állandósult. Ösztönösen érezte, valami nincs rendben azzal, ahogyan tanára végigsimítja a combját, megsimogatja a karját, beletúr a hajába, vagy szorosan magához öleli. Nem tudta, mi az a kényelmetlen érzés, amit kivált belőle, de érezte, hogy véget kell vetnie ennek az egész dolognak. Tanára folyton arról áradozott, hogy milyen csodálatos lány ő, s az általa kiváltott különleges érzés készteti arra, hogy megérintse. Azt is mondogatta, hogy még soha nem érzett ilyen különlegesen egyik gondozottja iránt sem. Ha most azt felelné, hogy nem esik jól neki, ha tanára hozzáér, ő ezt úgy értené, hogy nem szereti. – Adele! Adele Mrs. Makepeace felé fordult. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy sem azt nem vette észre, hogy hozzá beszélnek, sem azt, hogy a többiek már befejezték az uzsonnát. – Bocsánat. Mondott valamit, Mrs. Makepeace? –kérdezte bűntudattal. – Igen, hozzád beszélek már egy ideje! – pattant föl Mrs. Makepeace. – Vidd fel Rubyt, mutasd meg a fekhelyét, és készíts fürdőt! Keress neki hálóinget és tiszta váltóruhát! Aztán vesd meg a magad ágyát is a padláson. Ma este Freda segít Berylnek lefektetni a kicsiket. Adele érezte, hogy Ruby még jobban reszket, amikor elhagyják a konyhát, s elszégyellte magát, amiért nem volt szívélyesebb vele. – Honnan jöttél? – kérdezte, hogy valamelyest enyhítsen a helyzeten. – Londonból, mint én? – Deptfordból – felelte Ruby elhaló hangon. Adele bólintott. Tudta, hogy Deptford valahol London déli részén fekszik, de fogalma sem volt, hogy milyen a városrész. – Az anyukád beteg? – Meghalt – mondta Ruby egykedvűen. Adele nem tudta, mit válaszoljon. A felnőttek ilyenkor részvétüket nyilvánítják, de Ruby hangjából azt érezte, hogy ez most nem lenne helyénvaló. – Itt most már minden rendben lesz – válaszolta, miután megtalálta azt a mondatot, amellyel Beryl vigasztalta őt első este. – Mrs. Makepeace nem ver minket meg ilyesmi, a többi gyerek pedig nagyon kedves. Megnyitotta a kád csapját, s megkérte Rubyt, hogy vesse le a ruháit, s tegye be őket a szennyestartóba. Ruby olyan gyorsan ledobált magáról mindent, mintha attól félne, hogy

45

megbüntetik. Adele megpillantotta a kislány testét borító friss és már fakulóban lévő zúzódásokat. A bántalmazás nyomai mély együttérzést váltottak ki belőle. – Fürdés után segíthetsz kiválogatni az új ruháidat, ha akarod! – mondta gyorsan, szót sem ejtve a zúzódásokról. – Sok szép dolog van ám a szekrényben! Ruby mosolyogni próbált, de sehogyan sem sikerült neki. Bár sápadt és vézna, gyönyörű, nagy, szürke szeme van, és hosszú szempillája. Ha megnő a haja, biztosan nagyon szép lesz. – Te vagy itt a legidősebb? – kérdezte. – Igen, de csak egy évvel vagyok idősebb Berylnél – válaszolta Adele örömmel, amiért Ruby kissé megnyugodott. – Majd látni fogod, Beryl azt hiszi, hogy ő felel mindenért, mert amíg ide nem jöttem, sokáig ő volt a rangidős. – Olyan furcsán nézett rám! – mondta Ruby összeráncolt homlokkal. – Nem fog bántani? – Beryl? – kacagott föl Adele. – Képtelen volna bárkit bántani, ő maga gyáva nyúl. Senki sem fog bántani itt téged, Ruby! Ha mégis, csak szólj nekem! Ruby rémült tekintettel, lassan becsúszott a kádba. Adele sejtette, hogy még sohasem fürdött rendesen. A kislány pucéran olyan sovány volt, hogy meg lehetett számolni a bordáit, s Adele azon tűnődött, hogy Mrs. Makepeace vajon több ételt ad-e neki, hogy kicsit kikerekedjen. Adele végig csacsogott, míg Ruby fürdött. Mesélt a többi gyerekről, s elmondta a napi feladatokat is. Amikor érezte, hogy Ruby kissé megnyugodott, megkérdezte, hogy ki vágta le ilyen rövidre a haját. – Anne néném – felelte Ruby mélyet sóhajtva. – Ő nem az igazi nagynéném, csak egy nő, akit apám kúrogatott. Szerinte csak így lehetett megszabadulni a serkéktől a hajamban. Egyébként nem ezért csinálta, hanem azért, mert ki nem állhatott. Adele gyorsan leült a sámlira, úgy megdöbbent azon, hogy egy tízéves kislány ilyen szavakat használ. Már hallotta ugyan a kifejezést nagyobb lányoktól, s nagyjából azt is tudta, hogy mit jelent: a férfiak ezért mennek a prostituáltakhoz. Ezt azonban nem mondta el Rubynak, még úgy sem, hogy tudta, a nő kegyetlenül bánt vele. – A hajad meg fog nőni, ne aggódj! A zúzódások is hamar elmúlnak. Én rögtön jobban éreztem magam, amikor bekerültem ide, s meglásd, te is jobban leszel egypár napon belül! – Te is úgy érezted, hogy senkinek a világon nem vagy fontos? – kérdezte Ruby mély fájdalommal a tekintetében. Adele bólintott. Úgy megsajnálta a kislányt, hogy összeszorult a torka. – Itt vigyázunk egymásra, és biztonságban vagyunk, mert senki sem bánt minket. Később, már új fekhelyén Adele Rubyról gondolkodott. Az után, amit a lánytól később hallott, már egyáltalán nem bánta, hogy egyedül kell aludnia a padlásszobában. A vaságy nyikorgott, a matrac horpadt volt a sok fekvéstől, de tiszta ágyneműben alhatott, nem volt éhes, nem is bántalmazták, s a fény jólesően beszűrődött a lépcső felől. Ruby elmondta, hogy apja elment munkát keresni, ezért ott hagyta őt Anne nénjénél egy pincelakásban, ahol Anne négy gyerekével is együtt élt. Azt nem tudta, hogy Anne egyszeriben miért vált olyan utálatossá, de gyanította, hogy apja nem küldött neki pénzt. Akármi volt az igazi ok, egy napon Anne kivonszolta a szenespincébe, aminek a bejárata a házon kívül volt, és a járda alatt terült el. A pincében fogcsikorgató hideg és sötét fogadta. Éjszakára csak néhány egymásra terített zsákra tudott lefeküdni, és takaró híján egy ócska kabátot terített magára. Anne minden reggel kirángatta, hogy várja a postást. Ha a postás nem hozott semmit az apjától, Anne jól elverte, majd egy csupor vízzel és néhány szelet kenyérrel visszazárta a pincébe. Ruby nem is tudta pontosan, mennyi ideig lehetett bezárva. Csak azt tudta, hogy apja február elején ment el, s rá úgy három héttel került ki a pincébe. A tanára és a szomszédok 46

valószínűleg azt gondolták, hogy az apja érte jött és elvitte magával, mert senki sem érdeklődött utána. Egy véletlen folytán talált rá egy szerelő, aki az alagsorban meghallotta a sírását, s rögtön hívta a rendőrséget. Adele-nek végigfutott a hátán a hideg e borzalmas történet hallatán. Ruby testét a zúzódások mellett még számos égésfolt is tarkította. Elmesélte, hogy Anne leszorította egy székre, s égő cigarettát nyomott a bőrébe, hogy kihúzza belőle, merre van az apja. – De hidd el, fogalmam sem volt, hogy hová tűnt az apám! Csak egy dologban voltam biztos: meg fogok halni abban a hideg pincében – mesélte Ruby könnyben úszva. – Mindennap azért imádkoztam, hogy apa visszajöjjön értem, de Anne néném azt mondta egyszer, hogy a férfiakat nem érdeklik a gyerekeik. Csak az érdekli őket, hogy a farkukat berakják egy nő muffjába, de ha a nő úgy marad, szépen el is tűnnek. Azt hiszem, Anne nénémnek ebben igaza volt. Adele megpróbálta leplezni megdöbbenését azon, hogy egy tízéves ennyivel többet tud nála, s milyen trágár módon fejezi ki azt, ami férfi és nő között végbemegy. Adele annyit már tudott, hogy a baszás a házassághoz és a gyerekszületéshez kapcsolódó szó, de Ruby szemléltető leírása az aktusról undorral töltötte el. Ám Ruby megrázó történetét hallgatva nagyon szerencsésnek kezdte érezni magát. Attól a naptól fogva, hogy anyját elvitték, egy percre sem kellett éheznie vagy fáznia. Az orvos elintézte, hogy egy szép otthonba kerüljön, ráadásul még a Makepeace házaspár is szereti. Igazán szerencsésnek gondolta magát, ha összehasonlította helyzetét a Rubyéval. A Ruby érkezése utáni napokban Mr. Makepeace ismét üzleti útra indult. Minthogy tanára mindig a nappaliban étkezett, és egyébként is gyakran ment el reggelenként fekete autójával, Adele nem is gondolt rá a délutáni különóra kezdetéig. – Visszajön az úr órakezdésre? – kérdezte Mrs. Makepeace-t. – Nem, nem jön – pattant föl az asszony. – Elment egy időre. Te viszont segíthetsz addig a kicsiknek az írás-olvasásban. – Ma? – kérdezte Adele. – Ma és mindaddig, amíg nem rendelkezem másként – volt a kurta válasz. – Csak ne állj itt ilyen szájtátin! Ha valóban olyan okos vagy, mint a férjem állítja, akkor simán meg tudod csinálni. Kezdd a középső csoporttal, addig a nagyok segítenek nekem! A középső csoport a hat-nyolc éves korosztályból, Frank-ből, Lizzie-ből, Bertie-ből, Colin-ból és Janice-ből állt. Mindannyian szerették, ha mesél nekik, de ők maguk csak alig-alig tudtak olvasni. A hatéves Frank még a betűket is alig ismerte, s amikor korábban Adele néhány kísérletet tett arra, hogy megtanítsa, mereven elutasította. Adele épp azt készült kifejteni, hogy milyen nehézségekbe ütközne Frankét összerakni a többiekkel, amikor megpillantotta Mrs. Makepeace arcán azt a vészjósló kifejezést, amiből soha semmi jó nem sült ki. Csak egy rossz szót szól, és máris repül a pofon. Ezért inkább szó nélkül elhagyta a helyiséget, s kiment a kertbe összeszedni az öt gyereket. Az óra sokkal jobban sikerült, mint képzelte, bár egy kis trükköt be kellett vetnie. Megígérte nekik, hogy ha mindegyikük fölolvas egy bekezdést egy tetszőleges könyvből, és legszebb kézírásával hat sort kimásol belőle, míg ő Franknek segít, akkor az óra végén fölolvas nekik egy szép történetet. Mrs. Makepeace akkor lépett a szobába, amikor épp az írásbeli munkánál tartottak. Egy pillanatra körbenézett, Adele pedig folytatta az egyszerű szavak leírását Frankkel. Az asszony meg lehetett elégedve, mert rövid idő múlva sarkon fordult, és szó nélkül elhagyta a termet. A nagyobbakkal később sem volt problémája, mert azok úgyis untak kinn játszani, s élvezték, hogy van valami feladatuk. Még Jack is erősen próbálkozott, pedig nem sokkal jobban olvasott, mint a hétévesek. Az írás gyakorlásához Adele krétával mondatokat írt a 47

táblára, amelyekből kihagyta a mellékneveket. Ezeket a gyerekeknek tetszőlegesen kellett behelyettesíteniük. Alig bírta visszatartani a nevetését Jack próbálkozásán. Jack magas, esetlen, nyálas szájú fiú volt, elálló füllel és olyan ostoba tekintettel, hogy Adele addig ügyet sem vetett rá. Ez a mostani dolog azonban elszórakoztatta. A következő mondatot adta föl a tanulóknak: „Ezen a(z) … napon Mrs. Jones az udvaron teregette ki a ruhákat.” A többiek olyan szavakat illesztettek be, mint szép, szeles, nyári, de Jack azt írta oda, hogy átkozott. – De miért átkozott, Jack? – kérdezte Adele, és próbált komoly arcot vágni. – Mert anyám minden hétfőn azt mondogatta: „Átkozott nagymosásnap!” A feladat végeztével fölolvasta nekik A kincses sziget első fejezetét, s amikor a foglalkozás végét jelentő uzsonnacsengő megszólalt, boldogan nyugtázta, hogy mindkét óra sikeresen folyt le. Ez volt azonban az egyetlen nap, amikor sikerült mindkét csoport figyelmét felkeltenie. Ahogy teltek a napok, úgy romlott a gyerekek viselkedése is. Hétvégére már hangosan lármáztak a tanteremben, és Mrs. Makepeace természetesen Adele-t vette elő. Adele egyszerre azon kapta magát, hogy teljesen kirekesztették, mert a gyerekek Mrs. Makepeace kémének tekintették; nem szóltak hozzá, és a játékokból is kihagyták. Még a legkisebbek is eltávolodtak tőle. Egyszer az ágyban fekve meghallotta, hogy az alatta levő szobában nagy vihogás közepette róla beszélnek a lányok. Másrészt viszont egyfolytában Mrs. Makepeace szarkasztikus megjegyzéseit kellett nyelnie. Ha bármi problémával hozzáfordult, az asszony csak ennyit mondott: – Oldd meg magad, te vagy az okos lány! A következő hónap teljes kitaszítottságban telt el. Adele egyre jobban magába fordult, Mrs. Makepeace pedig olyan hisztérikusan viselkedett, hogy Adele attól rettegett, a férje talán örökre eltűnt. Úgy érezte, belepusztul a magányba, hacsak a férfi hamarosan vissza nem tér. Egyik reggel, krumplipucolás közben megpillantotta a ház felé közeledő fekete autót. Nem mert persze elé rohanni, de szíve hevesen verni kezdett. A függöny mögül leste, amint a férfi kiszáll a járműből. Szürke öltönyben és kalapban Adele szemében olyan volt, mint egy igazi filmsztár. Adele-t rögtön észrevette, s olyan szélesen rámosolygott, hogy napsütötte arcában világítottak fehér fogai. Mrs. Makepeace ebédkor feltálalta az ételt a gyerekeknek, majd rendreutasította őket, s a maga meg a férje adagjával eltávozott a nappaliba. Csak egy óra múlva tért vissza, amikor Adele már épp befejezte a mosogatást. A többi gyerek már rég kinn játszott, Beryl pedig Maryt próbálta elaltatni a babakocsit tologatva. – A férjem látni akar a tanteremben, ha ezt befejezted! – mondta kurtán Mrs. Makepeace, s nagy csörömpöléssel lerakott elé egy mosogatnivalóval megrakott tálcát. Adele csak bólintott. Ismerte jól ezt az arckifejezést, s inkább nem szólt egy szót sem. Amikor végre végzett minden munkával, rohant a tanterembe, ahol Mr. Makepeace az ablakpárkányra támaszkodva, füstöt eregetve várakozott rá. Adele gondolkodás nélkül felé rohant, és hosszan átölelte. – Olyan elviselhetetlenül sokáig volt távol! Majdnem belehaltam! – mondta Adele odaadóan. A férfi csendesen elnevette magát. – Lehet, hogy gyakrabban kellene elutaznom, hogy mindig ilyen fogadtatásban legyen részem – válaszolta évődve.

48

– Annyira hiányzott már! – mondta sírásra görbült szájjal, s elmesélte tanítási kudarcát és az abból fakadó kirekesztődését. A férfi leült egy székre, és ölébe vette Adele-t. – Biztosan nem volt olyan rettenetes – mondta, míg zsebkendőjével fölitatta Adele könnyeit. – Dehogynem! Alig bírtam már. A férfi szorosan magához ölelte a kislányt, és a karjában ringatta. – Te is hiányoztál nekem, de egyszer-egyszer el kell mennem bizonyos ügyeket intézni. Adele annyira örült a tanár hazajövetelének, hogy egyáltalán nem ellenkezett, amikor ő simogatni és csókolgatni kezdte. Azt súgta a fülébe, ha majd egy kicsit idősebb lesz, magával is viszi ezekre az utakra. Amikor egy óra múlva kilépett a tanteremből, a folyosón ólálkodó Berylt pillantotta meg. – A tanár babája! – sziszegte a fogai közt. – Csak féltékeny vagy? – vágott vissza Adele. – Nem tehetek róla, ha szeret, mert én vagyok itt az egyetlen, aki akar valamit tanulni. – Nem emiatt szeret, ezt elhiheted! – feleselte Beryl megvetéssel. – Minden olyan lányt szeret, aki megengedi, hogy belenyúljon a bugyijába. Adele döbbenten torpant meg társa szavai hallatán. – Undorító, amit mondasz! – zihálta. – Mert ez undorító ember! Minden nagyobb lánnyal próbálkozik. Julié is azért szökött meg – tette hozzá hevesen. Adele fintorogva távozott. Nem hitt Berylnek, s még a látszatát is kerülni akarta, hogy a lánynak esetleg sikerült megsértenie. De még az uzsonnakészítéskor is egyfolytában Beryl szavain rágódott. Megkente a kenyereket, föltette a teavizet, és megterítette az asztalt, de csak nem nyugodott meg. Eszébe jutott, hogy nem sokkal az otthonba érkezése után Mrs. Makepeace szétcsapott a gyerekek közt, mert azt mondták, hogy egy Julié nevű társuk elmenekült. Mrs. Makepeace kijavította őket, s azt mondta, nem elmenekült, hanem elment, mert betöltötte a tizennegyedik évét, és munkába állt. Adele meg volt róla győződve, hogy Beryl Ruby segítségével sütötte ki a történetet. Az új lánynak nagyon mocskos volt a fantáziája, Beryl pedig csüngött minden szaván. – Mi az ördög van veled? Adele összerázkódott Mrs. Makepeace dühös hangjára. – Hogyhogy? – kérdezte. – Nézd, mennyi margarint kentél arra a kenyérre? –mondta az asszony, és egy kanállal fenyegette Adele-t. Adele lepillantott, s látta, hogy tényleg jó vastagon kente meg a kenyeret. – Sajnálom, elgondolkodtam valamin. – Akkor fejezd be a gondolkodást! – csattant föl a nő. – A magadfajta lányoknak nem tesz jót a gondolkodás. Tanulj meg inkább minél gyorsabban dolgozni! Adele az éj derekán a lépcső nyikorgására ébredt. Fölült az ágyban, és az ajtó felé nézett, de nem látott semmit, mert a lámpa már nem égett a folyosón. A lépcső még egyet reccsent, s ekkor hatalmas, sötét alakot pillantott meg az ajtóban. Torkaszakadtából kiáltani akart, de hirtelen megcsapta az orrát a levendulaolaj ismerős illata. – Maga az, uram? – rebegte. – Igen, kedvesem – suttogta a férfi. – Egy szót se szólj! Ugye, nem szeretnénk, hogy valaki fölébredjen? 49

– Mi a baj? – kérdezte Adele suttogva, amikor a tanár becsukta maga mögött az ajtót. – Semmi baj nincs, csak veled akartam lenni – válaszolta Mr. Makepeace. Amint Adele szeme hozzászokott a sötéthez, észrevette, hogy a férfi pizsamában van. Az ágy megcsikordult, amikor leült mellé. – Elraboltad a szívem, Adele! – ragadta meg az egyik kezét, és a tenyerébe szorította. – Folyton csak te jársz az eszemben! Adele nem tudta, mit feleljen. A férfi is elrabolta az ő szívét, de mégsem találta helyesnek, hogy az éj közepén, egy szál pizsamában itt üljön az ágya szélén, s ilyeneket mondjon neki. – Idefekhetek melléd? – kérdezte a férfi. – Csak egy kicsit a karomba szeretnélek venni. Adele beljebb húzódott, de az ágy nagyon keskeny volt, ketten nem fértek el rajta. – Nem volna szabad itt lennie! – fakadt ki zavartan, mert hirtelen eszébe jutott, amit Beryltől hallott. – Miért, kedvesem? – kérdezte, s magához húzta Adele-t. – Az apukáddal soha nem feküdtél egy ágyban? – Soha – válaszolta a lány villámgyorsan. – Nem volt szabad. – De szeretted volna? Adele előtt felrémlett, hogy Pamela gyakran bemászott a szülei ágyába. Ő mindig nagyon irigykedett a húgára. Maga is bemerészkedett párszor szülei hálószobájába öt-hat éves kora körül, de anyja mindig visszazavarta az ágyába. – Igen, nagyon szerettem volna, de magával egészen más – vallotta be. – Miért volna más?… Ugyanúgy szeretlek, mintha a saját lányom volnál. Ez elképzelhetőnek tűnt, s Adele kicsit meg is nyugodott tőle. Már nem félt annyira, s a szoros ölelésben csakhamar el is szenderedett. Később arra ébredt, hogy egyedül van az ágyban. A felkelő nap első sugarai besütöttek az ablakon. Először azt hitte, csak álmodta tanára éjszakai látogatását, de a hajolaj párnából szivárgó illata bizonyította a férfi jelenlétét. Később, a csoportos órán Mr. Makepeace lopva rámosolygott; óra után pedig megkérte, hogy maradjon a teremben egy percre. Miután a többiek kimentek a teremből, odalépett Adele-hez, és finoman végigsimított a haján. – Elaludtál, mielőtt elmondhattam volna, hogy miért látogattalak meg. Tudod, sajnos nem folytathatjuk a magánórákat. – Miért? – kérdezte Adele rémülten. A férfi vállat vont. – Mert több időt kell a többiekkel töltenem. Adele-nek összeszorult a gyomra. Ez vajon azt jelenti, hogy már nem is jelent semmit a tanárnak? A kérdést nem merte föltenni, de nagyon elkeseredett képet vágott. – Ne nézz így rám! Nem tehetek róla! A többieknek nagyobb szükségük van rám, mint neked. Adele szeméből kicsordult a könny, melyet tanára a hüvelykujjával gyöngéden elmorzsolt. – Ez nem azt jelenti, hogy már nem szeretlek. Egyszerűen más alkalmat kell keresnünk, hogy együtt legyünk. Adele szíve erre nagyot dobbant, s könnyeit megkönnyebbülten letörölte a ruhaujjával. – Így ni, most már sokkal jobb! – nevetett a férfi csendesen. – Ez a mi kis titkunk marad. Nem szabad elmondanod senkinek. Megígéred? Adele boldogan bólintott. – Jó kislány. Most menj szépen a többiek után! Később találkozunk.

50

A következő napok növekvő bizonytalanságban és aggodalomban teltek, mert az otthonban valami gyökerésen megváltozott. Mr. Makepeace utazása előtt semmilyen szigorú napirendjük nem volt, a napi teendőket mindig Mrs. Makepeace hirdette ki annak megfelelően, hogy mit kellett elvégezni. Ez rugalmas egyezség volt, amelyet leginkább az idő, Mrs. Makepeace hangulata s az határozott meg, hogy épp ki van büntetésben. Az asszony reggeli alatt általában az ebédlőben ült újságot olvasva Mary mellett, míg az idősebb gyerekek elvégezték kijelölt feladataikat: a mosást, a sepregetést és a fölmosást. Most pedig ott függött a napirend a konyha falán. Minden ötévesnél idősebb gyereknek részt kellett vennie a tanórákon. Mrs. Makepeace gorombán jegyezte meg róluk, hogy mindannyian lusta semmirekellők, s épp itt az ideje, hogy észrevegyék, nem nyári táborban vannak. Azt is bejelentette, hogy ha valaki rosszul viselkedik az órákon, vagy nem végzi rendesen a munkáját, akkor aznapra megvonja tőle a délutáni játékot. A középső csoportnak rögtön reggeli után be kellett vonulnia a tanterembe. Ez idő alatt a legidősebbek elvégezték a mosást és a takarítást. Mrs. Makepeace sem ücsörgött már újságot olvasva, hanem felhergelt darázsként zúgott föl-alá, és mindenkivel kiabált, akiről úgy látta, nem dolgozik elég keményen. Ha a kicsik útjában voltak, szörnyen kiabált velük. Az ebédet pontban tizenkettőkor kellett fölszolgálni, és néma csendben kellett elfogyasztani. Délután a legidősebbeknek volt órájuk, de Mr. Makepeace legalább olyan ingerlékeny lett, mint a felesége. Adele alig hitt a szemének, amikor meglátta, milyen durván bánik Jackkel és Fredával. Lehülyézte őket, s ráncigálta a fülüket csak azért, mert egy összeadást elvétettek. Ócsárolta Berylt és Rubyt, ha akadoztak olvasás közben. Adele-nek a délutánok végtelennek tűntek, mert a tanórákat a legtehetségtelenebbekhez igazították, s olyan témákkal foglalkoztak, amelyeket ő már évekkel ezelőtt megtanult. Mr. Makepeace néha a kezébe nyomott egy könyvet, vagy külön matekpéldát adott föl neki, de legtöbbször figyelemre sem méltatta a tanteremben. Gyakran hosszasan bámult kifelé az ablakon, figyelte a szélben reszkető faleveleket, s azon tűnődött, vajon mi történhetett. Úgy érezte, ő a felelős mindenért, csak azt nem tudta megmagyarázni, hogy miért. Uzsonna után a többiek kimehettek az udvarra, de neki benn kellett maradnia Mrs. Makepeace-szel varrni. A lyukas zoknik és leszakadt gombú ingek olyan hatalmas kupacban álltak, hogy Adele-nek az az érzése támadt, Mrs. Makepeace még a régi ruhákat is előbányássza a szekrényekből, csak hogy őt elfoglalja. Az egész lassan kezdett nagyon emlékeztetni az otthoni helyzetre. Őt bélyegzik meg és büntetik folyamatosan. Mrs. Makepeace soha nem egyenesen hozzá beszélt. Egyszerűen ledobta a dolgokat elé, és parancsszavakat ordítozott. Adele ugyanúgy szó nélkül hajtotta végre az utasításokat, mint annak idején otthon. Könnyeit visszafojtva, némán dolgozott, és alig várta, hogy vége legyen a napnak, s jól kisírhassa magát az ágyban. Egyik este is épp párnájába fúrt fejjel sírdogált, amikor Mr. Makepeace beosont a szobájába. Észre sem vette, hogy bejött, amíg le nem ült mellé. – Mi a baj, kedvesem? – kérdezte. – Ez az egész olyan rettenetes – szipogta a lány –, hogy nem bírom tovább! Ezen az éjszakán ismét mellébújt a tanár, s karjába szorítva csitítgatta. – Mindenről én tehetek – mondta. – A feleségem féltékeny, mert észrevette, hogy milyen sokat jelentesz nekem. Úgy kell tennem, mintha tévedne. Nagyon sajnálom. Később ismét elaludt, s reggel csak hűlt helyét találta a férfinak. Most azonban jobban érezte magát, mert a férfi megígérte, hogy ha nagyobb lesz, elviszi magával az otthonból, és saját lányaként neveli föl.

51

Még e hét szombatján nagy, fekete autó érkezett a házhoz, hogy elvigye a középső csoportos gyerekeket a tengerpartra. Gyönyörű idő volt aznap; a köd még nem szállt fel teljesen, amiből arra lehetett következtetni, hogy rekkenő hőség lesz. Adele, miközben az autó körül izgatottan tolakodó gyerekeket nézte, úgy érezte, bármit megadna, hogy velük mehessen. – Szerencsés kölkök! – jegyezte meg Ruby. – Ki az a nő, aki elviszi őket? – Valami egyházi ember – válaszolta Adele, és le sem vette a szemét a testes nőről, aki rózsaszín ruhájában az ajtóból irányította a viháncoló gyerekeket. – Remélem, egyikük sem fog hányni, különben soha többé nem visz el senkit! – A magunkfajta nagylányokat már úgyse akarja senki – jegyezte meg Ruby lemondóan. – Ide leszünk láncolva, amíg be nem töltjük a tizennégyet, aztán mehetünk a gyárba dolgozni. Adele-nek egész álló nap Mr. Makepeace járt a fejében. Még az ágyban is róla gondolkodott, mert az alváshoz amúgy is túl meleg volt. Mégis összerezzent, amikor meghallotta, hogy recseg a lába alatt a lépcső. Ezúttal azonban valami nagyon szokatlant fedezett föl a férfi viselkedésében. A szokásos levendulaillat helyett most alkoholszagot árasztott, és befogta a száját, amikor ő valamit mondani akart a gyerekek tengerparti kirándulásáról. A férfi nem beszélgetni akart vele, mert nedves ajkával folytonosan a száját csókolgatta. Váratlanul fölhúzta a hálóingét, és be akart nyúlni a lába közé. – Ne, kérem! – tolta el Adele a kezét. – Ez nem jó! – Dehogynem, édesem! – mondta a férfi, s ismét próbálkozott. – Akik szeretik egymást, mind ezt csinálják. Adele igyekezett eltolni magától a férfit, aki egyre félelmetesebben közelített. Beryl és Ruby szavai hirtelen új értelmet nyertek, s ő a rémülettől sírva fakadt. – Ne légy buta! – mondta Mr. Makepeace, s a kezét megragadva maga felé húzta. Adele teljesen megdermedt, amikor valami kemény és meleg, bot formájú dologhoz ért. Egy szemvillanás alatt ráeszmélt, hogy mi lehet, amit a kezében tart. Eddig csak kisfiúk puha, lógó fütyijét látta, ami alig volt nagyobb, mint a hüvelykujja. – Ne! – kiáltott fel undorodva, s próbált elhúzódni a férfitól. De nem tudott menekülni, mert a férfi nekinyomta a falnak, s a kezét rászorította arra a nagy, félelmetes dologra. – Tartsd szépen! – dünnyögte a férfi kásás, elcsukló hangon. – Érzed, milyen nagy és kemény? Nagyon jó neki, ha a kezedben van. Megszorította Adele kezét, s föl-le húzgálta a hímvesszőjén. – Hallgass! – mondta, s másik kezével befogta Adele száját, amikor ő kiabálni próbált. – Mrs. Makepeace nagyon mérges lesz, ha fölébreszted, pedig a mi kis titkunknak nem szabad kiderülnie! Adele birkózni próbált a férfival, de az erősen szorította. Mr. Makepeace egyre hangosabban és hevesebben zihált, s egyre erősebben szorította a kislány kezét. Végül ráborult Adele-re, és megpróbálta a lábát szétfeszíteni. Adele érezte, hogy mire készül a férfi, s egyre keményebben küzdött, hogy lerúgja magáról. – Nem sürgetlek, édesem! – mondta a férfi rekedt hangon. – Csak szeretni akarlak! Kérlek, engedd meg! Adele egész testében remegett. A férfi alkoholos lehelete émelyítette, izzadságcsöppek hullottak az arcára, s a gerince minden egyes lökésnél hozzáütődött a kemény ágykerethez. Ordítani akart, de tudta, ha Mrs. Makepeace idejönne, biztosan őt okolná, ezért csak hánykolódott tovább, hogy az a nagy, kemény dolog ne jusson be oda, ahova akar.

52

Ereje fogytán épp kezdte föladni a harcot, amikor tanára mélyről jövő hörgést hallatott, s valami meleg és ragacsos folyadék ömlött a kézfejére meg a hasára. – Szálljon le rólam! – dadogta, amikor a férfi levette a szájáról a kezét. – Hánynom kell! Amikor öklendezni kezdett, a férfi olyan gyorsan fordult le róla, mintha leprás volna. – Szaladj gyorsan a mosdóba! Ha valaki jön, azt mondom majd, hallottam, hogy kiabálsz. Adele épp idejében ért le a fürdőszobába, hogy az egész vacsoráját kihányja a vécékagylóba. Nem tudta, meddig térdepel ott a vécékagylót szorítva, de hosszú óráknak tűnt. Egyszer még hallotta, hogy a férfi az ajtóból suttog, de elzavarta. Újra és újra öklendezni kezdett, amikor megérezte magán a férfi szagát, vagy a száradó folyadéktól ragadós kezére pillantott. Később csak meredten üldögélt a hűvös kövön, s még ahhoz is erőtlen volt, hogy sírjon. Csak ürességet érzett. Zaj már nem hallatszott. A férfi valószínűleg lefeküdt. Elképzelte, ahogy bekúszik a felesége mellé, s olyan düh tört rá, hogy puszta kézzel képes lett volna megfojtani. Később alaposan lemosakodott, és visszament a szobájába. Amikor belépett, tudta, hogy ebbe az ágyba már soha többé nem fog lefeküdni. A férfi szaga még ott terjengett a szobában. Mr. Makepeace ott volt alatta, a földszinten, s Adele tudta, amint lehetősége lesz rá, megint följön hozzá. Most kell elmenekülnie ebből a házból, amíg még lehet. Magára kapta a ruháját, és megállt egy pillanatra az ablaknál. Rettegett attól, hogy kimenjen a sötétbe, de attól még jobban rettegett, hogy maradjon. Nincs pénze, nincs hova mennie, s még abban sem volt biztos, hogy visszatalál Tunbridge Wellsbe. Ennél a helynél viszont még az országút is biztonságosabbnak tűnt.

53

6. FEJEZET

Adele reszketett, ezért begombolta a kardigánját, miközben a kapu felé lépdelt. A konyhai óra kettő óra húszat mutatott. Egy papírzacskóba tömte a maradék kenyeret, a darab sajtot és a két almát, amelyeket a kredencen talált. A hátsó ajtó nyikorgott, amikor kilépett rajta, s egy pillanatra összerezzent, mert félt, hogy valakit fölébreszt. Ahogy azonban visszanézett az otthonra, látta, hogy a Firs épülete teljes sötétségben áll. Egyáltalán nem volt hideg, sőt igen kellemes nyári éjszaka borult rá, csak a megrázkódtatástól vacogtak a fogai. Amikor elindult az úton, ismét sírva fakadt. Hogyan képes valaki, aki azt állítja, hogy szereti, ilyen mocskos dolgot csinálni? Úgy érezte, mostantól már sohasem lesz tiszta, és senkiben sem bízhat többé. A legelviselhetetlenebb az volt, hogy úgy érezte, erről csak ő tehet. Amikor először megcsókolta a férfi, résen kellett volna lennie. Megint rájött az émelygés, ezért meg kellett állnia egy percre, hogy vegyen néhány mély lélegzetet. Az éjjeli jelenet megmutatta, hogy a hízelgő szavak, az ölelések és csókok mire mentek ki. Ha nincs olyan keservesen kiéhezve egy kis gyöngédségre, fölvetődött volna benne, hogy egy ilyen férfi miért épp egy magafajta átlagos külsejű lányt tüntet ki a figyelmével. Bár elég félelmetes volt a fákkal övezett, keskeny utakon sétálni, szeme lassan hozzászokott a sötéthez. A fák lombjai rettentő alakokat formáztak, a sövényből recssenő zajok hallatszottak, s egyszerre fújtató hang dermesztette meg. Futásnak eredt ijedtében, pedig csak egy borjú emelte föl álmában a fejét. A Mr. Makepeace-szel szemben érzett végtelen undora és az éjszakától való félelme rendkívül éberré tette. Londonba nincs visszaút; ha visszaszökne Mrs. Pattersonhoz, újból árvaházban kötne ki, ami esetleg még ennél is gyűlöletesebb hely. Egyetlen megoldás maradt: elmenni Rye-ba, fölkeresni a nagyszüleit. A címük – Curlew Cottage, Winchelsea Beach – bevésődött az emlékezetébe, amióta azt az anyjához írott levelet olvasta. Nem sokkal azután, hogy megérkezett az otthonba, megkereste a települést a tanterem falán függő térképen. Úgy látta, ha képzeletbeli vonalat húz London és Rye között, akkor Tunbridge Wells épp félúton fekszik. Még a köztük lévő két település nevére is emlékezett: Lamberhurst és Hawkhurst. Ha bármelyik városba eljutna, az azt jelentené, hogy jó irányba megy. Persze azzal is tisztában volt, hogy a nagyszülei talán nem is élnek már, s ha élnek is, akkor sem biztos, hogy ugyanabban a házban. Szintén nem volt nagy esélye arra sem, hogy szívesen látják. Ha semmi nem jön össze, legfeljebb a rendőrségtől kér segítséget. Pirkadatkor megpillantott egy útjelző póznát, amelyen ez állt: Lamberhurst, 6 mérföld. Majd kiugrott a bőréből örömében. Még éjjel elhaladt egy útjelző mellett, ami teljesen megzavarta, mert Lamberhurstöt jobb felé, Tunbridge Wellst pedig bal felé mutatta. Sokáig mélázott a tábla előtt, hogy kitalálja, vajon melyik a helyes irány. Végül a jobbra mutató táblánál állapodott meg, s bízott a jó szerencséjében. Az út végig olyan kanyargós és elhagyatott volt, hogy azt hitte, körbe-körbe járkál. Eddigi útja során egyetlen autóval sem találkozott, de vasárnap lévén ez elég természetesnek tűnt. Úgy okoskodott, hogy ha autózajt hall, rögtön elrejtőzik. Mert ha egy felnőtt találna rá az éjszakai sötétségben egyedül az országúton, biztosan megállna, s kérdőre vonná, hogy merre tart. A felnőttekben mostantól pedig már nem bízhatott. Meglehet, hogy nem mind olyan gonosz, mint Mr. Makepeace, mégis előfordulhat, hogy akarata ellenére visszacipelik az otthonba. 54

Adele kezdett elpilledni a sok gyaloglástól, de jókedvre derült attól, hogy végre jó irányba megy, és a nap is kisütött. Miközben ütemesen szedte a lábát, kitalálta, hogy délig még folytatja az utat, s ha a nap magasan jár, keres a mezőn egy árnyékos helyet, ahol megpihen egy kicsit. Biztos volt benne, hogy estig elér Rye-ba. A tizenegy órás harangkondulásra azonban már olyan fáradt és kimerült lett, hogy alig vonszolta a lábát. Cipője hólyagosra törte a sarkát, a nap égette a bőrét. S ha körbenézett, a végeláthatatlan vadon terült előtte. A vidéket neki az iskolai kirándulás alkalmával meglátogatott Hampstead Heath jelentette nyugalmat árasztó, illatos ligeteivel. De itt a fák sűrű erdőt alkottak, a bozótban gonosz emberek verhettek tanyát, s lesben állva várhatták, hogy lecsaphassanak a gyanútlan vándorra. A mezők üde zöldje messziről bársonyosnak látszik, de ha belegázol az ember, kiderül, hogy tele van tehénlepénnyel, sárral, szúrós csalánnal és csípős bögyökkel. Korábban átvágott egy Lamberhurst felé tartó gyalogösvényre, de egy drótkerítés megvágta a lábát, a következő legelőn pedig egy egész marhacsordán kellett átvágnia. Amikor a békésen legelésző állatok közé lépett, azok egyszerre feléje fordították fejüket, s támadóan elindultak. Adele lélekszakadva futni kezdett, de egy tehénlepényen elcsúszott, s most mindene attól bűzlött. Napfelkelte óta alig fél tucat embert látott a távolban; házakat is csak hébe-hóba. Az üde, zöld fűben való heverészéstől, amelyre oly nagyon vágyott eddig, egyszeriben elvette a kedvét a sok veszélyes állat és ürülékük. Izzadt markában szétmállott a papírzacskó, ezért kénytelen volt a kenyeret és a sajtot az egyik almával megenni, bár még egyáltalán nem volt éhes. De alighogy lenyelte az utolsó falatot, öklendezni kezdett, s az értékes étel visszajött belőle. Rosszul érezte magát; fájt a feje és a hasa. Csak a kemény elhatározás tartotta vissza attól, hogy leüljön az út mellé, és sírva fakadjon. Tudta, hogy még egy kicsit mennie kell. Számolni kezdte a lépteit, s azzal biztatta magát, hogy ha ötezerig jut, leül egy kicsit. Mire háromezerhez ért, tudta, hogy nem fogja teljesíteni a távot. Megpillantott egy bársonyos zöldnek tetsző mezőt, állatokat nem látott rajta. Átmászott a kerítésen, leült a fűbe, és lehúzta a cipőjét. Sarkára a stoppolt zoknitól hatalmas vízhólyag nőtt, amely úgy lüktetett, hogy elsírta magát. Szipogva összetekerte a kardigánját, a feje alá rakta, s elheveredett a gyepen. Arra ébredt, hogy vacog. Bizonyára órákig alhatott, mert a nap már lement, mire kinyitotta a szemét. Amikor föltápászkodott, észrevette, hogy karja, lábszára és egész arca csúnyán leégett. Bőre úgy megkeményedett, hogy alig bírt lépni. Ezen a helyen nem maradhatott, mert reszketett a hidegtől, és szomjazott is nagyon. Nagy nehezen fölhúzta a zokniját, sziszegve belebújt a cipőjébe, s átlódulva a kerítésen nekivágott az országútnak. Minden bátorságát összeszedve elhatározta, hogy az útjába eső első tanyára bekopog egy pohár vízért, de rettegett attól, hogy kérdéseket tesznek föl neki, ezért inkább mindig odébbállt. Végül meglátott egy vályút, mellette kúttal. Sikerült hát kínzó szomját eloltania, mielőtt a nap végleg lebukott a dombok mögött. Ivás után megpillantotta a pajtát is, csendesen beosont, s ott töltötte az éjszakát. Az éjszaka egy örökkévalóságnak tűnt. Volt szalma, amire fekhetett, de elviselhetetlenül szúrta égett bőrét. Az egerek neszezésétől rettegett. Csak a kardigánját tudta magára teríteni. Egész testében reszketett, leégett bőre lángolt. Nagyon megnyugodott, amikor a nap sugarai beszűrődtek a deszkák résein át. Fölhúzta a cipőjét, és visszasántikált az országútra. Mivel megkezdődött a munkahét, több gépkocsi és teherautó haladt el mellette az úton. Reménykedve nézett mindegyik után, hátha valamelyik megáll, s elviszi egy darabon. Ez sajnos csak vágy maradt, s egy idő után már abban is kételkedett, hogy valójában jó úton jár-e. Ekkor azonban meglátta a „Hawkhurst, 4 mérföld” feliratú táblát. Az úton sem 55

kellett már sokáig egyedül kullognia, mert munkásemberek karikáztak el mellette, s asszonyok fonott kosarakkal igyekeztek a dolgukra. Később kurjongató, nevetgélő iskolásokkal is találkozott. Hawkhurst határában még egy tömött busz is elhagyta. A városka boltjai ekkor nyitottak ki, s a pékségből áradó kenyérillat fájón megkordította a gyomrát. Néhány percig ácsorgott a pékség bejárata előtt azon morfondírozva, hogy gyorsan lekap egy péksüteményt, és eliszkol vele, de tudta, hogy ezzel a hólyagos lábbal úgysem jutna messzire, s a boltos különben is figyelni kezdte, mintha csak tudná, hogy rosszban sántikál. Ezért hát tovább botorkált. Néhány csavargó ücsörgött egy kőfalon, s rájuk nézve tudta, hogy éppoly kétségbeesettek és éhesek, mint ő maga. Úgy látta, ha nem volna halálosan kimerült, éhes és hontalan, Hawkhurstöt érdekes helynek találná. Szép, régi és rendezett kisváros volt. A házak előtt rengeteg virág, s a csinos kis üzletek íves ablakai éppen olyanok voltak, mint amilyeneket a naptárakon és csokoládésdobozokon látni. Amióta az otthonban lakott, egyszer sem volt városban, s meglehetősen hiányzott neki a nagyváros forgataga, a sok üzlet, mozi és nyüzsgés. Hawkhurst csak álmos kicsi városka volt, mégis elég ember forgott az utcán ahhoz, hogy ne érezze magát olyan egyedül. Egy szusszanásra megállt a játékbolt kirakata előtt, és elmerengett a porcelánfejű babák, játék evőeszközök, ólomkatonák és játék vasutak sokaságán. Eszébe jutott, hogy Pamela milyen ámulattal nézegette az ilyen kirakatokat, s azt játszotta, hogy rengeteg pénzük van, amiből az összes játékot megveszik. Ha neki most sok pénze volna, inkább a szemközti kávézóba térne be, s rendelne egy hatalmas adag rántottát vajas pirítóssal meg teával. Aztán megkérdezné a pincértől, hogy megy-e busz Rye-ba, nehogy még egy lépést kelljen tennie. Hawkhurst határában meglátta a póznán, hogy Rye még tizennyolc mérföld. Ez annyira lesújtotta, hogy eleredtek a könnyei. Már azt hitte, majdnem odaért, de most a maradék ereje is elhagyta. Az út mentén kis patak csordogált. Leült mellé; lehúzta cipőjét meg zokniját, és fáradt lábát belelógatva a vízbe, azon tűnődött, mitévő legyen. Lába dagadt és hólyagos volt; erre ugyan még egyszer föl nem tudja húzni a cipőt! Az arca húzódott a leégéstől, és a délelőtti nap egyre erősebben sütött. Erezte, hogy nemsokára elviselhetetlenül fájni fog a bőre. „Ha már egyszer eddig eljöttél, tovább kell menned! – mondogatta magában. – Ha elmész a rendőrségre, csak visszacipelnek az otthonba.” Mr. Makepeace arcának felidézése elég volt ahhoz, hogy maradék erejét összeszedve továbbinduljon. Amikor lábfeje már jól elgémberedett a hideg vízben, gyorsan fölhúzta a zoknit, majd belelépett a cipőjébe, és útnak indult. Ekkor úgy gondolta, hogy már nem is fáj annyira a lába, de alig egy mérföld után kezdte magát nagyon rosszul érezni. Feje lüktetett, látása elhomályosult, s minden tagja fájt. Az útjelző tábla szerint még tizenöt mérföld volt hátra. A feliratot elolvasva megtántorodott, s meg kellett kapaszkodnia a táblában, mert majdnem elesett. Meredek hegy lábánál állt. Az út szikrázott a forróságtól, s Adele érezte, hogy ebben a hőségben nem lesz ereje fölkaptatni a hegytetőre. Szeretett volna leheveredni az első fa tövébe, de tudta, ha most lepihen, soha többé nem kel föl. Hatalmas kétségek közt vergődve egyszerre motorzúgásra lett figyelmes. Öreg teherautó közeledett, s mivel vesztenivalója nem volt, ernyedten integetett neki. A jármű nagy csörömpölve megállt mellette, s egy zsíros kalapú, öreg férfi nézett ki belőle. – Elvigyelek egy darabon? – kérdezte. – Igen, köszönöm! – válaszolta a lány, s felszisszenve bicegett a teherautóhoz. – Ryeba megy? 56

– Pontosan – felelte a férfi. – Ugorj be! Adele ahhoz is fáradt volt, hogy örüljön e szerencsés fejleménynek. Felkészült az öregember kérdésáradatára, de a férfi egész úton meg sem szólalt. Lehet ugyan, hogy úgyse értették volna egymást a zajos járműben. Valószínűleg elalhatott, mert amikor egyszer kinyitotta a szemét, a semmi közepén voltak, a következő alkalommal pedig már egy olyan kisváros látványa tárult elé, amilyennél öregebbet még nem látott életében. A nap állásából ítélve öt-hat felé járhatott. – Hová mész? – kiáltotta az öregember. – Winchelsea Beachbe – felelte a lány, s maga is meglepődött, hogy ilyen jól eszébe véste a címet. – Akkor jobb lesz, ha itt kiszállsz! – mondta a férfi, s a következő kereszteződésnél félreállt. Olajos kezével előrefelé mutatott. – Csak pár mérföld arra! Adele megköszönte a fuvart, megvárta, míg az autó eltűnik a kanyarban, s csak azután vágott át kimerülten az úttesten. A városka utcáiban apró házak álltak sűrűn egymás mellett. Bejárati ajtajuk mind az utcára nyílt. A főutcából sikátorok futottak szét, amelyek házai még a főutcán állóknál is régebbinek tűntek. E keskeny kis utcák mind a templomdombra vezettek. A helység nem volt szívderítő látvány. A düledező házak a King's Cross legrosszabb részére emlékeztették. Néhány ház előtt feketébe öltözött idős asszonyok ültek sámlin, akik furcsállva méregették, amikor elbotorkált előttük. A főút egy rakpartba torkollott, ahol egymást érték a kocsmák. Adele elidőzött itt egy kicsit, mert bármily kimerült volt is, a látvány nagyon felvidította. Sok hajó állt a kikötőben. Volt közöttük kis halászhajó, de látott néhány nagyobb teherhajót is, amelyekbe épp berakodtak. A tengert nem látta, de az orrát megcsapó sós levegőből érezte a közelségét. Tucatnyi halász javítgatta a hálóját ládákon ülve, körülöttük cigarettázó munkások ténferegtek. Úgy vélte, munkanélküliek. Felismerte tekintetükben azt a keserűséget, amelyet előző évben oly sokszor látott London utcáin. Az út egy folyó fölött átívelő hídon futott tovább. Ahogy mendegélt, jobb oldalon meglátott egy szélmalmot. E mellett pedig ott állt egy útjelző tábla, amely Winchelsea-re mutatott. Ezután már egy házat sem látott. A vidék csupa ingovány, eltekintve az út mellett kanyargó folyótól. Amint továbblépdelt, a messzeségben Rye kicsinyített mását vette észre. Ez a település is a lápból kiemelkedő dombra épült. Ameddig a szem ellátott, zöld fű borított mindent, s az állandó széltől elhajlott fákon kívül csak legelésző birkákat látott. Egyre nehezebben vonszolta magát. A forróság és a hideglelés váltakozva tört rá, lába pedig annyira sajgott, hogy úgy érezte, menten összeesik. Próbálta magától elhessegetni a gondolatot, hogy mi lesz, ha nagyszüleit mégsem találja ott az út végén. Minden testi és lelki erejét a következő lépésre összpontosította. Egy jó mérföld távolságban az út nagy ívben jobbra kanyarodott, és bevezetett abba a kisvárosba, amelyet a domb tetejéről már régóta látott. Balról azonban elhanyagolt, keskeny út kanyargott a tenger felé. Adele úgy gondolta, talán a bal oldali viszi el majd Winchelsea Beachbe, de nem tudott dönteni. Ott ácsorgott az elágazásnál tehetetlenül és elgyötörve. Ekkor megpillantott egy kerékpárost, aki a domb tetejéről száguldott lefelé. A biciklin ülő öregember mókás, kockás térdnadrágot és ütött-kopott, állán megkötős sapkát viselt. Adele integetni kezdett a robogó férfinak. – Segíthetek valamiben, kisasszony? – kérdezte a férfi lefékezve kerékpárját. – Ismeri a Curlew Cottage-t Winchelsea Beachben? – érdeklődött Adele. – Kit keres ott? – kérdezte nagy, kék szemét meresztve a férfi. Adele elmerengett a kérdésen. 57

– Mr. és Mrs. Harrist keresem – válaszolta. – Mr. Harris vagy tíz éve meghalt – mondta önelégült mosollyal az öreg. A férfi nagyon furcsán formálta a szavakat; beszéde egyáltalán nem hasonlított a londoniakéhoz. – És Mrs. Harris? – kérdezte izgatottan Adele. – Ö ott lakik, de nem szereti a látogatókat. Adele elkeseredett. – Ezért tettem meg ezt a hosszú utat Londonból! Az öreg krákogni kezdett, amit Adele valami nevetésfélének vélt. – Akkor jobb, ha most rögtön visszafordul! Az itteni gyerekek úgy tartják, hogy Mrs. Harris boszorkány. Adele e kijelentéstől teljesen összetört. Lábából kiment az erő, de alig hallhatóan így szólt: – Csak mutassa meg az utat, kérem! Nem mehetek vissza, amíg nem találkozom vele! – Arra, fölfelé az úton! – mutatott egy ösvény felé a férfi, majd felült a biciklijére, s azon nyomban továbbhajtott. Adele-t elfogta a rémület. A táj kietlen volt, ameddig csak a szem ellátott, s legelésző birkáknál, kiégett fűnél nemigen látott egyebet. Rye egészen a látóhatár szélére került, de a dombon álló falucska is jókora távolságra volt. A csípős szél átfújt a ruháján, összeborzolta a haját, és irritálta napégette bőrét. Ez a táj egészen más volt, mint a délelőtt látott üde zöld legelők. A terméketlen síkságon még a birkák is horpadt hassal, egykedvűen legelésztek. Az emberek, akik ezen a vidéken letelepedtek, valószínűleg éppoly ridegek, mint a táj, és ő szomorú szívvel arra gondolt, hogy bizony, itt sem mesekönyvbe illő, kedves, vendégszerető öreganyó várja majd tárt karokkal. De most már nem fordulhatott vissza. Csak vonszolta magát tovább lepusztult tanyák mellett, amelyek alig voltak nagyobbak egy kunyhónál. Aztán egyszerre meglátta a Curlew Cottage-t. Ugyanolyan kátránypapírral borított, zsindelytetős, földszintes ház volt, amilyeneket Rye kikötőjében látott. Az apró ablakok kövezett verandára nyíltak, amely előtt sódert szórtak szét. A kéményből füst gomolygott, de az épület nem volt hívogató. Rögtön megértette, miért mondják, hogy boszorkány lakik benne. A ház olyan dacosan emelkedett ki a pusztaságból, mintha azt akarná üzenni az elemeknek, hogy legyőzhetetlen. Ilyen helyre épeszű ember biztosan nem költözne. Eszébe jutott anyja vonagló, lekötözött teste, s ettől könnyedén el tudta képzelni, hogy az ajtó egyszer csak kivágódik, és egy szörnyű banya lép elő a házból. Se kerítést, se kaput nem látott, s az ajtóhoz vezető ösvényre is csak korhadt deszkákat raktak le. Egy kicsit habozott, hogy végig merjen-e menni rajta, de már nem volt visszaút, ezért minden bátorságát összeszedve az ajtóhoz ment, s bekopogtatott. – Ki az? – csattant fel egy éles hang odabent. – Az unokája vagyok! – kiáltotta Adele egy lépést hátrálva. Arra számított, hogy a csikorgó ajtón egy bibircsókos orrú, csontsovány kezű banya kandikál majd ki, s igencsak meglepődött, amikor egy szürke férfinadrágba bújt, bő inges, csizmát viselő nő állt előtte. Arca Adele-t kiszáradt vadgesztenyére emlékeztette, mert bőre éppoly barna és ráncos volt. Ezüstszürke haját szorosan hátrafogta, de élénk, gyönyörű kék szeme éppúgy világított, mint Adele anyjáé. – Mit mondtál, ki vagy? – kérdezte az asszony vértelen ajkát megfeszítve. – Adele Talbot vagyok, az unokája – ismételte meg a lány. – Rose, az anyám beteg, ezért jöttem el magához.

58

A nő olyan hosszasan méricskélte, hogy Adele úgy érezte, mintha három feje volna. Tekintete azonban már nem sokáig állta az asszonyét, mert zúgni kezdett a füle, s egyszeriben megfordult vele a világ. Arra eszmélt, hogy valaki vízzel locsolgatja az arcát, s amikor kinyitotta a szemét, a hátán feküdt, az asszony pedig fölé hajolva egy csészéből itatni próbálta. – Igyál! – utasította. Adele fölemelte a karját, hogy elvegye a csészét, de annyira remegett a keze, hogy az idős nőnek át kellett vennie a csészét, s maga tartotta oda Adele ajkához. – Elájultál – mondta kurtán. – Na, és most mondd el nekem újra, hogy ki vagy. Adele megismételte a nevét. – Az anyámat Rose-nak hívják. Most Talbot, de a leánykori neve Harris. Az idős asszony ajka megremegett, de hogy ez az érzelmi felindulástól vagy a kortól van-e, azt Adele nem tudta eldönteni. – Miután bevitték a kórházba, találtam egy levelet a dolgai között, amin ez a cím állt. Maga a nagyanyám? – Hány éves vagy? – szegezte neki a kérdést az asszony az arcához hajolva. – Tizenkettő – mondta Adele. – Júliusban leszek tizenhárom. Az asszony ugyanazzal a mozdulattal vájt a homlokába körmeivel, amelyet Adele oly jól ismert az anyjától. Néha az volt az értelme, hogy „most nem tudok ezzel foglalkozni”, máskor meg az, hogy „takarodj az utamból, míg nem késő!” Ez a mozdulat nagyon rossz előjel, de Adele most nem volt abban a helyzetben, hogy elmeneküljön. – Beraktak egy otthonba! – bökte ki. – Szörnyű dolgok történtek velem, ezért megszöktem, és nem volt hova mennem! Az asszony összehúzott szemöldökkel, kérdőn meredt Adele-re. – Miféle szörnyű dolgok? És hol van az apád? Hangja hűvös és gyanakvó volt, s Adele nem bírta tovább. Fuldokolt a sírástól, és hirtelen minden fájdalma kifakadt belőle. – Nem akar engem, azt mondja, nem is az apám! Mr. Makepeace pedig mocskos dolgokat művelt velem! – Az isten szerelmére, hagyd már abba ezt a bőgést! – mondta az asszony keményen. – Kelj fel, és gyere be! Adele épphogy bepillantott a házba, nyomban elájult megint. Honour Harris rémülten bámult a földön fekvő gyerekre, s nem tudta, mitévő legyen. Szíve hevesen vert, rég elfojtott érzések bugyogtak föl benne, amelyek most kitörni készültek. Az ajtó felé nézett, hogy segítségért szaladjon, de mivel nem volt szokása segítséget kérni, lehajolt a kislányhoz, nagy nehezen fölemelte ájult testét, és a kanapéhoz cipelte. Feltámadt benne a természetes ápolási ösztön. Az ájultan fekvő Adele bőrét hólyagosra égette a nap, teste mocskos volt, haja kusza, de amikor lehúzta a cipőjét, akkor állt el igazán a lélegzete. A kislány lábfejét az eleven húsig földörzsölte a cipő, s látszott, hogy hatalmas utat tett meg idáig. Rövid vizsgálat után Honour rájött, hogy unokája nem beteg, csak a kimerültségtől esett össze. Ez kis megnyugvással töltötte el, mert az orvost ki sem tudta volna fizetni. A tűzhelyen forrt a víz. Ebből mert egy lavórba; elővett egy mosdókesztyűt és egy törülközőt, levetkőztette unokáját, s alaposan végigmosta a testét. Honour ötvenkét éves volt, és a lápvidéken töltött kemény évek megtanították, hogy csak a jelenre gondoljon. Bár tudta, hogy a gyerek, ha tényleg az, akinek mondja magát, kényszeríteni fogja, hogy visszatekintsen életének arra az időszakára, amelyet örökre el akart felejteni, most nem törődött vele.

59

Miután befejezte a mosdatást, bement a hálószobába, s hozott magával leégésre való kenőcsöt, amivel alaposan bekente Adele kezét, arcát és nyakát, de felsebzett lábát kihagyta. – Most aludj szépen! – mondta, s betakargatta egy puha takaróval. – Mire fölébredsz, főzök neked valamit! Honourt nagyon zavarta a gyerek jelenléte. Kérdések törtek elő belőle, s folytonosan oda kellett mennie a kanapéhoz, hogy ránézzen az unokájára. Bár a gyerek békésen aludt, ő mégis olyan izgatott volt, hogy a vacsorára az asztalra kikészített karéj kenyérhez és darab sajthoz hozzá sem ért. A Curlew Cottage-ba már évek óta egy látogató sem tévedt, s Honour csak csendesen szuszogó unokája jelenlétében döbbent rá, hogy a hosszú évek alatt felgyűlt tárgyaktól mennyire összeszűkült a szoba. A pótmatrac a könyvespolcnak támasztva, porcelántárgyak bedobozolva szerteszét, könyvhalmok a földön, minden üreg teletömve soha nem használt dolgokkal. Míg Frank élt, otthonos és rendezett volt ez a szoba; de halála után már egyáltalán nem figyelt oda rá. Egyszer, amikor kilyukadt a csatorna, és Rose régi szobája elázott, ő lánya minden holmiját kipakolta ebbe a szobába. Aztán amikor a hibát megjavította, már nem volt kedve visszapakolni, mert úgy érezte, hogy az összes holmit egy lendülettel ki kellene dobnia. A sok régi tárgy között azonban ott hevertek házassága elejének szép emlékeket idéző dolgai, amiktől nem volt szíve megválni. Nem is értette, hogy miért nem adtak el mindent, mielőtt beköltöztek ide. Ki tudja, mi mindent tudtak volna venni az árán, de Frank makacsul ragaszkodott hozzájuk. Férje váltig állította, hogy fölvirrad még az ő napjuk, s akkor szükségük lesz mindre. Honour fölkászálódott a székből, s a tűzhelyen lobogó vízbe apróra vágott csirkehúst, répát és vöröshagymát tett. Már alkonyodott, ezért meggyújtotta a kanapé végében álló olaj lámpát. A kislány lámpafény világította arca döbbenetesen emlékeztette a gyermek Rose-éra. Kicsit meg is rökönyödött magán, hogy ezt mosdatás közben nem vette észre. Rose tizenhat éves korára hihetetlen változáson ment keresztül. Jellegtelen kislányból gyönyörű nővé alakult át. Csak csodálta karcsú, rugalmas testét, vad, kék szemét, telt ajkát és gyönyörű, szőke haját. Amikor olyan idős volt, mint most a lánya, semmi különösebben szépet nem lehetett rajta észrevenni. Férje nevetve mondta is mindig, hogy úgy fest, mint egy nagy szemű bogár. Nem tudta felidézni, hogy milyen színű Adele szeme, de a kislány erős, csúcsos álla, keskeny orra és telt ajka szakasztott az anyjáé. Honour csak remélte, hogy anyja elviselhetetlen természetét azért nem örökölte. Éjféltájban elbóbiskolt a székben, de nem mert lefeküdni, mert félt, hogy ha a kislány netán fölriad álmából, nem tudná, hol van, s megijedne. Egyszer mocorgást hallott, s amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Adele az ágyon ül. – Na, végre fölébredtél! – mondta keményen. – Tudod, hogy hol vagy? Adele körbenézett, majd magára pillantott, s látta, hogy nincs rajta ruha. Megérintette az arcát, hogy ég-e még, ezután válaszolt. – Igen, ön Mrs. Harris! – mondta végül. – Nagyon sajnálom, ha gondot okoztam. Honour felhorkant. Meghatódott, hogy a kislány első gondolata valaki másra irányult. Ő viszont nem olyan ember volt, aki kifejezi az érzelmeit, vagy egyáltalán bármi kedveset is mondana a másiknak. Megkönnyebbült attól is, hogy Adele a nevén s nem nagymamának szólította. Erre még nem volt felkészülve. – Szerintem már biztosan kell pisilned. Hogy ne kelljen kimenned a sötétbe, betettem a mosókonyhába egy bilit – mondta nyersen az asszony, és a kamra felé mutatott. Észrevette, hogy a kislány összeszorítja a szemét, amikor megpróbál ráállni a lábára, de nem panaszkodik, és nem biceg. 60

Amikor visszatért, Honour asztalhoz ültette, és letett elé egy tányér levest meg egy pohár vizet. Amikor a lány az egész pohár vizet egy hajtásra megitta, az asszony eltűnődött, vajon mennyi ideje lehet étlen-szomjan. Megvárta, míg Adele a leves felét bekanalazza, aztán újból töltött vizet neki. – A víz nagyon jó az égésre – mondta, s letette a poharat az asztalra. – Most pedig meséld el, hogyan kerültél hozzám! Adele zavarba jött. Nem emlékezett rá, hogy kopogott volna, s hogy valaki ajtót nyitott. Rémlett neki, hogy megmondta a nevét, de az egész álomszerűén ködlött fel előtte, és nem tudta pontosan eldönteni, hogy mennyit mondott már el. – Kezdd az elején! – csattant fel az asszony. – Mondd meg az egész nevedet, hogy hogyan találtál rá a címre, és honnan jöttél pontosan! Adele teljesen összezavarodott. Ez a nő olyan goromba és furcsa, hogy nem lehet a nagyanyja. Ha nem vette volna észre a bilin ülve, hogy megfürdette, s bekente valami kenőccsel, azt hitte volna, hogy az asszony menten kidobja. Úgy kezdett bele a történetébe, mint a leckét föl-mondó diák. Elmondta részletesen, ki ő, hogyan őrült meg az anyja, s miért vitték kórházba, miután kishúgát elgázolták. Azt is elmondta, hogy Jim Talbot miért nem akarta magánál tartani, s végül azt is, mi módon talált rá a levélre, s hogyan került az otthonba. – Tunbridge Wellsbe? – kiáltott fel Mrs. Harris. –Pontosan hová? Adele elmondta, hogy nem tudja az otthon pontos címét, de közelebb van Lamberhursthöz, mint gondolta. – És miért szöktél meg? – Mr. Makepeace miatt – suttogta Adele, s a szégyenletes emlék felidézésétől ismét sírva fakadt. – Na, nehogy már megint bőgni kezdj! – mondta Mrs. Harris türelmetlenül. – Erről majd később beszélünk. Most azt mondd el nekem, hogy miből él ez a Jim Talbot! Adele meghökkent a kérdésen. Ez talán az egész történet leglényegtelenebb pontja, de úgy vélte, helyesebb, ha az asszony minden kérdésére válaszol. – Egy hajóépítő műhelyben dolgozik. Amíg a mama meg nem őrült, s meg nem támadott mindkettőnket, azt hittem, hogy ő az igazi apám. Anyám azzal vádolt, hogy én öltem meg Pamelát, és mindenféle ocsmányságot kiabált rám, de aztán hallottam, hogy apa azt mondja az orvosnak, hogy én nem az ő lánya vagyok, s hogy többé hallani sem akar rólam meg az anyámról. Adele megijedt, amikor nagyanyja hirtelen felpattant a székről, és némán föl-alá járkálva a tárgyakat kezdte el igazgatni. Még Mrs. Makepeace is együtt érző volt vele, amikor elmesélte e szörnyűségeket. Adele erősen gondolkodott, hogy mit mondhatna még, amitől a nagyanyja észrevenné, hogy nem egyedül van a szobában. – Rose tizenhét éves korában tűnt el, szó nélkül – csapott öklével az asztalra Mrs. Harris. – Az apja betegen jött haza a háborúból, s a szívtelen dög akkor lépett le, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. És most azt várod, hogy gondját viseljem a gyerekének, akinek a születéséről még csak fogalmam sem volt? Adele görcsbe rándult a félelemtől. Ennek az asszonynak ugyanolyan a szeme, mint az anyjának! És lehet, hogy ugyanolyan őrült is. – Nagyon sajnálom. Velem se törődött egy cseppet se – suttogta szemlesütve. – Hosszú évekig azt sem tudtam, él-e. Az apja rengeteget kérdezgetett róla a halálos ágyán, s azzal vádolt, hogy én dobtam ki. Soha nem hitte volna, hogy a lánya milyen kacér lett, miután ő elment a háborúba. Rose volt az ő kicsi szeme fénye, a legféltettebb kincse. Abban a tudatban halt meg, hogy én üldöztem el itthonról a gyerekét, s miattam nem jön haza meglátogatni az apját. Tudod te, hogy milyen érzés ez? 61

Adele újra zokogásban tört ki. Nagyon is jól tudta, milyen érzés, ha mindenért az embert okolják. Most egyszerre úgy tűnt, hogy még az anyja viselkedéséért is neki kell felelnie. – Most már tényleg fejezd be ezt a bömbölést! – kiáltott rá a nagyanyja. – Te állítottál ide hívatlanul azzal, hogy a lányom megőrült. És most azt akarod, hogy befogadjalak. Inkább nekem kellene sírnom! Adele érezte, hogy kitörni készül belőle a düh. Egy villanásra átfutott az agyán az összes ellene elkövetett igazságtalanság: Pamela halála, anyja kegyetlensége, nevelőtanára megrontási kísérlete. S most még egy felnőtt, aki tisztességtelenül bánik vele! Nem bírta tovább, és kifakadt: – Akkor hívja a rendőrséget, és vitessen el! Én nem tettem semmi rosszat maga ellen azon kívül, hogy azt reméltem, talán menedéket nyújt majd az unokájának! De most már látom, honnan van anyám kiállhatatlan természete! Magától! Azt hitte, az asszony azon nyomban lekever neki egy pofont. Kezét védekezőn a fejére szorította, amikor az asszony feléje lépett. De ahelyett, hogy megütötte volna, a vállára tette a kezét, és csendesen így szólt: – Jobban tennéd, ha szépen visszafeküdnél arra a kanapéra, és megpróbálnál elaludni! Túlságosan sokat voltál a napon, és mindketten nagyon kimerültünk.

62

7. FEJEZET

– Mi a csudát kezdjek most ezzel a helyzettel? – morogta magában Honour, amikor magára húzta a takarót, mert maga is nyugodni tért. A gyertyaláng imbolygott az ablakrésen befújó széltől, és a paplan alatt reszkető Mrs. Harris furcsa árnyait festette a falra. Rettenetes sokként érte, amikor ajtónyitáskor egy lelencet látott maga előtt. Az utóbbi tíz évben mindent megtett, hogy kiirtsa Rose emlékét is a tudatából. Kis híján elemésztette a keserűség és harag, amelyet lányával szemben érzett. Ha néhanapján mégis eszébe jutott a lánya, úgy képzelte, hogy nagy gazdagságban él valahol egy úriember oldalán. Soha eszébe sem jutott, hogy gyerekei is lehetnek. Ha a hírek más forrásokból érkeznek, talán érzett volna valami torz elégedettséget, de teljesen kiborította, hogy egy kislány szájából hallotta ezt a sok szörnyűséget. Honour levette Frank fényképét az éjjeliszekrényről. A kép 1915 tavaszán készült, röviddel mielőtt besorozták. Boldog, ragyogó és elképesztően jóképű volt ezen az egyenruhás képen. Két év múlva pedig lelki és testi roncsként tért vissza Franciaországból. A lövészárkokban fiatalemberek milliói éltek át a Frankéhez hasonló szörnyűségeket. Sokuk soha nem mondhatta el élményeit szeretteinek, mert meg sem érte a hazajövetelt. Az asszony nemcsak a borzalmat képzelte el, amelyet bajtársaik halála láttán éltek át, hanem a hasonló végzettől való rettegésüket is. Mély együttérzéssel gondolt a katonákra, akiknek az árkokban patkányokon és tetveken kívül nem volt egyéb társaságuk. Frank története azonban minden elképzelhető borzalmat felülmúlt, mert őt elevenen eltemették. Egy comblövéstől összeesett a lövészárokban, ahol több, halálos sebet kapott bajtársa is rázuhant. Vagy három napon át feküdt a hullák alatt, mire rátaláltak. Elvesztette az eszméletét, míg bajtársai vérében fuldokolt. – Mit tegyek, Frank? – suttogta a fényképnek. – Az után, ahogy az anyja bánt velünk, nem bírom elviselni, hogy itt van! Honour gyermekkorától ismerte Frankét. Apja, Ernest Cauldwell igazgatta a Tunbridge Wells-i iskolát. Frank apja, Cedric pedig a városka legjelentősebb csemegeboltját vezette. A Harris pompás üzlet volt, amelyet fehér és gesztenyeszínű márvánnyal borítottak. A polcok a plafonig teli mindenféle érdekességgel. Honour emlékezett, hogy gyerekként milyen gyönyörűséggel nézegette a pultokra kirakott fácánokat és nyulakat. Anyjának vissza kellett fognia, nehogy megsimogassa a salátaágyra fektetett tetemeket. Frank és fivére, Charles, csak nyolcéves korukig maradtak a helyi iskolában, aztán beadták őket egy bentlakásos intézménybe. Azért barátok maradtak, s minden nyári szünetben meglátogatták Honourt. Mindkét fiú besegített apjuk boltjában. Frank szállította a zöldséget a kerékpárjára erősített kosárban. Amikor arra vitt az útja, mindig megállt az iskola előtt, és beköszönt Honournak. Gyakran el is vitte biciklizni a vázra ültetve. Amikor tizenhét évesen végleg hazajött az iskolából, hogy együtt vigye a boltot apjával, Honour már kiválasztotta magának a nyúlánk, csillogó kék szemű, bozontos üstökű, szőke fiút. Frank nem volt igazán jóképű, de kedves, vidám természete mellett jó volt a humora, és szerette nemcsak a zenét meg a könyveket, hanem a természetet is. Honour nem találhatott nálánál jobb barátot. Honour tizenhét éves lett, mire mindkét család nagy megelégedésére elkezdtek hivatalosan is együtt járni. Cauldwellék nem voltak olyan jómódúak, mint Har-risék, de családjuk köztiszteletben állt. Frank gyakran mesélte Honournak, hogy apja folyton 63

nyaggatja, vegye el feleségül, mert olyan jó esze van, hogy fellendítené a családi vállalkozást. 1899-ben házasodtak össze, amikor Honour húsz, Frank pedig huszonkét éves volt. A bolt fölötti lakásba költöztek, amely már egy ideje üresen állt, mert a szülők vettek egy házat Tunbridge Wells szélén. Honour emlékezett, milyen hihetetlenül boldog volt, hogy ilyen gyönyörű otthona lett. Férje szülei nagyvonalúan megajándékozták őket bútorokkal, textíliákkal és edényekkel. Még cselédet is tartottak a nehezebb munkák elvégzésére. S minthogy Frank volt a bolt üzletvezetőhelyettese, egész nap ki-be járkált, ezért Honour sohasem érezte magát egyedül, mint sok más férjezett barátnője. Honour mindig tudta, hogy férje érzékeny, művészi hajlamú emberként nem nagyon kedveli az üzletet. Kertész vagy gazda is szívesebben lett volna, mint hogy egész álló nap cukrot méricskéljen, húst és sajtot szeljen, de az atyai elvárás, hogy az idősebb fiú vigye tovább az üzletet, kötelezte. Amikor nagyon elege lett az egészből, azzal nyugtatgatta magát, hogy a bolt megy magától is, apja olyan jól betanította az alkalmazottakat. Csendesebb időszakban gyakran leült rajzolni, vagy kisétált a természetbe, s gyakran mondogatta feleségének, hogy ő a világ legszerencsésebb embere. Két évvel később megszületett Rose, a pufók, szeretni való, szőke baba, s érkezésével a szülők boldogsága beteljesedett. Alig néhány héttel a gyermek születése után Cedric Harris olyan súlyos szélütést kapott, hogy lebénult, és tolókocsiba kényszerült. Tisztában volt vele, hogy sohasem fog teljesen felépülni, ezért a bolt vezetését Frankre bízta. Addig a pillanatig, míg nem mindent egyedül kellett intéznie, Frank nemigen gondolt bele, mekkora munka az üzletvezetés. Egyszeriben azon kapta magát, hogy számoszlopokat ad össze, rendeléseket ellenőriz, lót-fut egész nap. Nem maradt egy perc szabad ideje; kedves időtöltéseivel végleg fel kellett hagynia, s még kislányát is csak ritkán látta. Honour sem sokat enyhített a helyzeten állandó elégedetlenkedésével. Naphosszat csak unatkozott a baba mellett; fiatal volt, felelőtlen, s vágyott korábbi szabadsága után. A rá következő évben Frank nagyon kitett magáért, hogy felesége folytonos zsörtölődésének elejét vegye. Egy hastingsi nyaralással lepte meg Honourt. Ugyanabba a szállodába akart helyet foglalni kibővült családjának, ahol a mézesheteiket töltötték. Csalódnia kellett azonban, mert már az összes szobát kiadták arra az időszakra. Vonakodtak a kisbabával ismeretlen szállodába menni, ezért amikor egy jómódú vásárlójuk fölajánlotta rye-i nyaralóját, boldogan elfogadták. Rye elbűvölte őket szinte abban a pillanatban, hogy leszálltak a vonatról. Az egykor jelentős kikötő a maga girbegurba, macskaköves utcácskáival nagyon a szívükhöz nőtt. Frank mindent lerajzolt, amit csak látott; a pipázó öreg, hálófoltozó halászokat, a régi épületeket, a vadregényes vidéket. Honour pedig imádott a tenger illatára ébredni a füstölt páclé és a sajt szaga helyett. Boldog volt, hogy férje minden figyelmét neki szenteli, s életében először tökéletesen szabadnak érezte magát. Rye-ban nem volt pezsgő kulturális élet, se esti korzózás a mólón. Lakóinak java sohasem jutott tovább a szomszéd falu határánál. Az itteniek kemény, dolgos emberek voltak, akik vagy földet műveltek, vagy halásztak, vagy hajót építettek. Egyszerű, barátságos népek lakták e kietlen vidéket, akik a kemény munkával is nehezen tartották el népes családjukat, s így nemigen maradt idejük a világ dolgaira. Honour hamar felismerte, hogy Rye-ban nem törődnek azokkal a szigorú társadalmi előírásokkal sem, amelyekre őt gyerekkora óta következetesen nevelték. Itt például nyugodtan végigtologathatta a babakocsit kesztyű nélkül, födetlen fővel, és senki rá se hederített. A betelepülők pedig hozzájuk hasonló emberek voltak. Különféle művészemberek, festők, írók és zenészek, akiket elbűvölt a városka szépsége és békés

64

hangulata. Frank, miközben nézegette a vásznuk előtt szorgoskodó festőket, elhatározta, hogy maga is vesz egy házacskát Rye-ban. Hazaindulásuk előtt két nappal hallottak egy kiadó házról, amelynek Curlew Cottage volt a neve. Frank látatlanban ki akarta bérelni. Honour megpróbálta lebeszélni, mondván, hogy túl messze van Rye-tól, és víz sincs benne, de férje hajthatatlan maradt. A bérleti díj alacsony volt, tetszett neki a környék, ezért elhatározta, hogy megszerzi. – Kell nekünk egy otthon, ami csak a miénk? –mondta lázasan csillogó tekintettel. – Tunbridge Wellsben minden az apámé. A bolt, a lakás, a vevők. Olyan, mintha levetett dolgok között élnénk, de mindezt el tudnám viselni, ha tudnám, hogy van egy hely, ami csak az enyém, s ahová néha-néha elmenekülhetnék. Honour nem tehetett egyebet, rábólintott. A férfi úgy gondolta, nagyszerű lenne ilyen vadregényes tájon nyaralni. Vennének kerékpárt, és fölfedeznék a környéket. Megmártózhatnának a tengerben, s kirándulhatnának a lápvidéken. Ha Rose nagyobb lesz, biztosan nagyon élvezi majd ezt a helyet, mert otthon a bolt mögött nincs kert, ahová kimehetne játszani. Honour pedig izgalomba jött a gondolattól, hogy a lepusztult kis házikóból igazi otthont varázsolhat. Honour ma is elmosolyodott, ha visszagondolt első nyarukra a házban. Olyanok voltak, mint a gyerekek. Frank fehérre festette a falakat, Honour olcsó vásznakat aggatott az ablakra függönynek. Délutánonként sétálni vitték Rose-t, közben gyújtóst gyűjtöttek éjszakára. Bútorzatuk egy helyben vásárolt ócska ágyból és két székből állt. Ruháikat falba vert szögekre aggatták. Az éjjelre nyitva hagyott ablakokon beszűrődött a mocsári madarak éneke, a szél susogása és a tenger moraja. Eletük legboldogabb időszaka volt ez. Rengeteget kacagtak, míg megtanultak szabad tűzön főzni, rendbe hozni a zsindelyt, és kertet építeni a köves talajon. Forró napokon beültették Rose-t egy kád vízbe, aztán Frank festegetett, Rose pedig könyvvel a kezében pihent a napon. A következő nyáron vettek kerékpárokat. Frank a vázra erősített egy gyerekülést, s így indultak el hármasban, hogy felfedezzék a környéket. Később, miután az üzlet csődbe ment, Honour gyakran vádolta magát. Ha nem szorgalmazza mindig, hogy menjenek Rye-ba, valahányszor Franknek elege van, ha maga is besegít az üzletbe, talán mindez nem történt volna. Frank akkor is mindenért csak magát okolta. Azt mondogatta, hogy a bolt azért virágzott Cedric Harris idejében, mert apja szerette a kereskedést. Remek üzleti érzéke szolgalelkű viselkedéssel párosult, s úgy behízelegte magát vevőinél, hogy azok állandó megélhetést jelentettek neki. Fiát azonban más fából faragták. Ő ugyan nem hízelgett senkinek azért, hogy leadja a heti rendelését. Nem tartotta túl fontosnak, hogy húszféle kekszet és tíz különféle teát tartson a boltban. Dühítette, hogy a vevők éreztetik vele: ő van értük s nem fordítva. Röviddel halála előtt egyszer be is vallotta, hogy elég tudatosan hagyta kicsúszni az üzletet a keze közül. Rettegett ugyanis, hogy szülei példáját követve józan és szűk látókörű emberré válik, aki minden vasárnap megjelenik a templomban, és szigorúan betartja a társadalmi normákat. Ő maga szenvedélyt akart, veszélyt, hogy érezze, valóban él. Honour elmosolyodott, amikor a férjére gondolt. A benne lobogó tűz még életük nagy nehézségei közepette sem hamvadt ki. Frank a közvetlen életveszélyt a háborúban ismerte meg, de új otthonukban már korábban megtapasztalhatta az élet gyötrelmeit. Volt, hogy nagykabátban ültek télen a fűtetlen szobában, és éheztek, annyira rosszul ment a soruk. Bárcsak tudta volna, hova jutnak, akkor biztosan nem követi olyan vakon Frank ábrándjait! Cedric Harris hirtelen távozott az élők sorából az 1904-es esztendőben, s gyászoló családja legnagyobb megdöbbenésére alig hagyott hátra valamit. Miután kifizették a 65

hiteleket, csak néhány száz font maradt a családi kasszában. Ezt a pénzt Frank Charles öccsének ajánlotta fel, miután ő vette gondjába anyjukat. A két fivér között feszülő rejtett ellentétek hamarosan felszínre törtek. Charles aggódva figyelte bátyja üzleti manővereit. Frank úgy viselkedett, mintha szántszándékkal akarná tönkretenni a boltot. A kellemetlen dolgokról nem akart tudomást venni. Ha Charles bármit szóvá tett, sértődötten menekült el feleségével és lányával a vidéki kis házba. A Curlew Cottage tulajdonosa épp ebben az időben vette fontolóra, hogy megválik a háztól, s Frank kapva kapott az alkalmon: jelképes összegért gyorsan megvette az ingatlant, ahová ettől kezdve mind gyakrabban járogatott. Állandó felügyelet híján a bolt szép lassan csődbe ment. A legjobb vevők lassacskán elmaradoztak, s az áruk rájuk romlottak. A fiatal házaspár nem figyelt föl a veszélyre addig, amíg a dolgok visszafordíthatatlanná nem váltak. Túlságosan lekötötte őket szabad életük a lápvidéken. Rose tizenegy éves volt, mikorra a boltnak végleg befellegzett. Egyik reggel Frank arra toppant be, hogy feldühödött beszállítók gyülekeznek az üzletében. Már hónapok óta nem fizetett nekik, s a pénzüket követelték. Frank kifizette a tartozását, de arra már nem bírta rávenni őket, hogy hitelbe hagyjanak árut nála. A bolt nyolcévnyi elhanyagolást is túlélt, de abban a pillanatban, hogy elterjedt az adósság híre, végleg tönkrementek. Honour most, tizenkilenc év múltán is élénken emlékezett rá, ahogyan Frank utolsó nap fölkaptatott a lépcsőn. Harmincöt éves volt, sudár, mint egy suhanc. – Nem számít! – mondta szélesen vigyorogva. –Eladjuk az épületet, és végleg elköltözünk a Curlew Cottage-ba! Feleségét meggyőzte róla, hogy az élet ott csodás lesz, mert a bolt értékesítéséből származó összeg kamataiból fönn tudják majd tartani magukat. Honour mélyet sóhajtott. Akkoriban ugyanolyan naiv volt, mint Frank. Bele sem gondolt igazán, hogy milyen lesz majd az élet télen a semmi közepén, vagy hogy Rosenak meg kell válnia a barátaitól, s ott kell hagynia az iskolát. Az sem jutott eszébe, hogy a nagyszülőknek nagyon fog majd hiányozni féltve szeretett unokájuk. A valódi szegénységről sem volt halvány fogalma addig, míg vagyonuk szép lassan el nem apadt. Arra pedig végképp nem számított, hogy kitör a háború Nagy-Britannia és Németország között, s a férjét is be fogják sorozni. Ha valaki azt mondja neki aznap, amikor lelakatolták a bolt ajtaját, hogy hat év múlva nyomorúságában azt kívánja majd, váltsa meg a halál a mindennapos szenvedéstől, biztosan hangosan kinevette volna az illetőt. A gyertya csonkig égett, míg Honour a múltról elmélkedett. Rettenetesen fájdalmas volt az emlék még ennyi év után is. Ha nem kergetnek álmokat, milyen szép életük is lehetett volna! Ha Frank megtartotta volna a boltot, talán be sem sorozzák, s még ma is élne. Ha Tunbridge Wellsben maradtak volna, Rose élete is bizonyára másként alakul. De a múltat már nem lehet megváltoztatni, s fölösleges arról elmélkedni, hogy mi lett volna, ha… Honourt ebben a pillanatban a jelen aggasztotta leginkább. A mai napig élete, bár sokszor igen nehéz, csendes és elviselhető volt. Eléldegélt a tojás, a lekvár és a nyulak eladásából, ezenfelül nagyon szerette otthonát és a vidéket. Nem akart sem változást, sem szívfájdalmat, sem további felelősséget vállalni; különösen nem egy gyerekért. A kislány egyfolytában saját lányára s a fájdalomra emlékeztetné, amit Rose okozott neki. Nem tudja s nem is akarja magánál tartani. Adele-t a kakas kukorékolása riasztotta föl, s egy percre úgy rémlett neki, hogy még mindig az otthonban van, s az egész fáradságos gyalogutat csak álmodta. Lüktető lába, égő arca és fájó háta azonban ráébresztette, hogy nem csupán rosszat álmodott. 66

Még nagyon korán lehetett, mert a függönyön beszűrődő fény szürkés volt, s a hajnali madárcsicsergés nagyanyja horkolásával vegyült. Adele rögtön látta, hogy érzékei nem csalják meg, mert a szoba, amelyben fölébredt, tükrözte nagyanyja természetét: különös és furcsa volt. A kanapé, amelyen aludt, régi tűzhely mellett állt. A tűz már nem égett benne, ezért nagyanyjának be kellett gyújtania. Fektében körbepillantott a szobán. Szemben a bejárati ajtót látta, maga mögött a kamrát, nagyanyja hálószobája pedig a tűzhely mellett nyílt. Még sohasem látott ekkora rendetlenséget. Kartondobozok föltornyozva, egy régi tálalószekrény tetején pedig egy fiókos szekrény gubbasztott. Egy vitrinben hosszú farkú, barnás-vöröses tollú, kitömött madár állt egy nagy, fából faragott barnamedve mellett, amely úgy festett, akár egy kalaptartó fogas. Még egy matrac is támasztotta a falat. Lehet, hogy a nagyanyja épp költözni készül? A kitömött madár, a medve és az ülőalkalmatosságok drága holmiknak tűntek. A kanapét is bársony borítja. Ez a környezet valahogy nem illett egy olyan nőhöz, aki férfiruhában jár, és még áram sincs a házában. Adele-nek ki kellett mennie vécére, de amikor föl akart kelni, nem tudott. Nagyon gyengének érezte magát, és félni kezdett, mert eszébe jutott nagyanyja ellenséges viselkedése. Nem mert kiáltani, inkább becsukta a szemét, és megpróbált elaludni. Bizonyára el is szundított, mert egyszer csak arra riadt, hogy nyikorog az ajtó, és a szemébe süt a fény. Nagyanyja lépett ki a hálószobából flanel hálóingben, vállára terített kendővel. – Ki kell mennem vécére – bökte ki Adele hosszas habozás után. – Próbáltam felkelni, de nem ment. – Miért? – kérdezte a nagyanyja gyanakvó pillantással. – Nagyon fáj mindenem – válaszolta Adele. – Valószínűleg csak elgémberedtél. Hadd segítsek! A segítség abból állt, hogy erőteljesen fölrántotta Adele-t az ágyból, akinek össze kellett szorítania az ajkát, nehogy felordítson a fájdalomtól. Hólyagos lábára csak nehezen tudott ráállni. Nagyanyja belékarolt, s Adele kínlódva, minden lépésnél felszisszenve elvonszolta magát a mosókonyháig. – Nesze, bújj bele ebbe! – utasította Honour, és egy ócska papucsot rúgott felé. – Már nem kell sokat menned. Amikor a hátsó ajtó kinyílt, olyan csodálatos látvány tárult elé, hogy egy pillanatra még a fájdalmáról is megfeledkezett. Hullámzó, virágokkal tarkított mező terült el a szeme előtt. Jobb kéz felé ott magasodott az a kastélyrom, amelyet idefelé látott az út mentén, s a végtelen mezőben egy ezüstösen csillogó folyó kanyargott. Adele észrevette, hogy egy csapat kecsesen keringő madár száll le az égből a víz felszínére. – Vadkacsák! Vagy tizenkét különböző fajuk él errefelé – magyarázta a nagyanyja. Adele nagy nehezen elbicegett a nagy, piros virágú bokor mögött rejtőző árnyékszékig. Amikor néhány perc múlva visszafelé sántikált, látta, hogy nagyanyja kinyitogatja a nyúlketreceket. – Szeretem a nyuszikat! – kiáltotta, amikor megállt előtte két barna nyúl égnek meresztett füllel és buzgón szimatoló orral. – Ezek nem simogatni való háziállatok! A húsukért meg a prémükért tartom őket. Délutánra Adele teljesen összetört, s meggyőződésévé vált, hogy nagyanyja valóban boszorkány, mert ebben a pillanatban úgy érezte, hogy ő a leggonoszabb személy, akivel valaha találkozott. Csak vissza akart feküdni az ágyba, hogy aludjon egyet, de nagyanyja ráparancsolt, hogy üljön le. 67

Adele ruháját kimosta, és ráadta a kislányra egyik saját, öreg ruháját. Közben folyamatosan kérdésekkel bombázta, de Adele egyszerűen túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy válaszoljon. Hőhullámok kínozták, amit nagyanyja nemigen vett észre, mert folyvást a dolga után rohangált. Azon is feldühödött, hogy Adele vacsorára csak néhány kanál levest evett, majd egy tálcán kirakós játékot tett elé, hogy azzal foglalkozzon, ne a semmibe bámuljon. Adele nagyon szerette a kirakós játékokat, de most szédült, amikor a darabokra nézett. Sírni szeretett volna, s megmondani, hogy mennyire betegnek érzi magát, de tudta, ha bevallaná, azzal még inkább fölbőszítené a nagyanyját. Bárcsak sohase jött volna ide! Biztosan jobb lett volna, ha mégis megpróbál Mrs. Pattersonhoz visszamenni. – Idd ezt meg! Adele idegesen pislogott fölébe hajló nagyanyjára, aki egyik kezében teáscsészét, a másikban egy szelet gyümölcstortát tartott. – Na, gyerünk, ne finnyáskodj! A tejszín senkinek sem árt. Most elmegyek, és veszek még tejet; olyan gyorsan megsavanyodik ebben a melegben. A gyümölcstorta Adele nagy kedvence volt, amit otthon csak igen ritkán kapott. – Maga készítette? – kérdezte ártatlanul. – Dehogy, a szakácsom! – válaszolta a nagyanyja. Adele, bár nagyon rosszul érezte magát, hallotta a gúnyt nagyanyja megjegyzésében. – Viselkedj rendesen, amíg odaleszek! Ne kutakodj mindenütt! Adele értetlenül nézett a nagyanyjára; fogalma sem volt, hogy miről beszél. Honour nagy boldogan kerékpározott Winchelsea-be, a bolt felé. Örült, hogy egy kis időre maga mögött hagyhatja a házat és a kislányt. Olyan ostobának tűnik szegény gyerek. A legegyszerűbb kérdéseire is alig bír felelni. Félúton le kellett szállnia, mert az út nagyon meredek volt, s az erős napsütéstől teljesen átizzadta a ruháját, mire a bolthoz ért. Ekkor döbbent rá, hogy a kislány valószínűleg napszúrást kapott. Eszébe jutott, hogy egyszer neki is volt, amikor Frankkel és Rose-zal a Camber Sand-i tengerparton jártak, s utána napokig nem volt jól. Hirtelen elszégyellte magát, hogy erre eddig nem gondolt. Hiszen a gyerek két teljes napon át a tűző napon volt! Ha pedig így van, nem csoda, hogy nem tudta megenni a levest. Gondolta, megkérdezi a patikust a napszúrás kezeléséről, de amikor bepillantott az ajtón, látta, hogy több nő is sorban áll, és nem akarta, hogy meghallják a kérdését, ezért továbbment. Megvette a tejet, amiért elindult, föltette egy kosárba, a bicikli kormányára, és gyorsan hazahajtott. Nyitva hagyta a bejárati ajtót, hogy járjon egy kicsit a levegő. Rögtön megakadt a szeme a kanapé mögül kilógó lábakon. Berontott, s a kanapé előtt, hányásában fekve találta eszméletlen unokáját. Azonnal fölrakta a kislányt az ágyra, oldalára fektette, és kitörölte a száját. Adele pulzusa nagyon gyenge volt, s amikor megérintette a homlokát, az szinte lángolt. Honourt évek óta először rettenetes félelem fogta el. A kislány első szava reggel az volt, hogy fájdalmai vannak, de ő nem figyelt rá. Még ágyba se dugta! Pedig nyilvánvaló, hogy nagyon beteg. Kellene hívni egy orvost, de hogyan hagyja itt egyedül a kislányt? Nagyon meleg volt a nappaliban, ezért ölbe kapta a gyereket, és bevitte a saját hálószobájába. – Adele! – szólongatta, erősen megcsipkedve a kislány arcát. – Hallasz engem? Adele nem válaszolt. Olyan ernyedt volt, mint egy rongybaba. Honour reszketett a félelemtől. Mi lesz, ha véletlenül meghal a gyerek? Hogyan magyarázza ki magát? Az 68

emberek már így is a szájukra vették, mert tudták, hogy Rose gyanús körülmények között tűnt el. Még az is lehet, hogy azt gondolják, ő maga ölte meg a kislányt, vagy egyszerűen hagyta meghalni. – Megvan! Hideg víz! – mondta hangosan, önmagát is nyugtatva. – Le kell hűteni, és meg kell itatni. Amikor levetkőztette a gyereket, meglátta a kékesvöröses ujjnyomokat a combján. Ekkor fakadt sírva. Egyszeriben nagyon elszégyellte magát, hogy egyfolytában Rose felől faggatta a gyereket, s végig sem hallgatta, hogy miért szökött meg az otthonból. „Ocsmányságokat művelt velem!” – zengett a fülében. Oda kellett volna figyelnie rá! De nem figyelt, mert csak magára és nyugodt, visszavonult életére gondolt. Adele szemhéja megremegett, amikor a szivaccsal lemosta a testét. Egy kis szünetet tartott, hogy föltámassza a kislányt, és megitassa vízzel. – Innod kell! – kérlelte. – Csak pár kortyot, kérlek! Honour mindig büszke volt rá, hogy bármilyen helyzetben megállja a helyét. Gondosan ápolta Rose-t, amikor skarlátos volt, majd tüdőbajos férjét is egészen haláláig. Össze tudta illeszteni egy madár törött szárnyát, le tudta vágni a csirkét, és meg tudta nyúzni a nyulat. Ha elmozdult egy cserép a helyéről, fölmászott a tetőre, és maga rakta vissza. Adele mellett viszont gyengének és esetlennek érezte magát. Lemosdatta szivaccsal, megitatta, és tartotta elé a lavórt, amikor mindent visszahányt. Sikerült annyira lehűtenie, hogy a kislány reszketni kezdett; szépen betakargatta, de perceken belül újra felszökött a gyerek láza, és ő kezdhette az egészet elölről. Közben besötétedett, ezért lámpát gyújtott. Figyelte és nyugtatgatta Adele-t, aki lázas álmában kishúga és valami Mrs. Patterson után kiáltozott. Egyik percben vacogott, a másikban újra átforrósodott, s közben any-nyit hányt, hogy a végén epét öklendezett föl. Honour pedig egész idő alatt le nem vette a szemét az Adele combján levő ujjnyomokról, s dühöngött, hogy egy férfi ilyet képes tenni egy gyereklánnyal. Mire elmúlt éjfél, kétszer is ki kellett cserélnie Adele alatt a lepedőt, annyira átizzadta. Kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőztessen egy kicsit, de a berepülő éjjeli lepkék olyan hangosan koppantak a lámpához, hogy inkább becsukta. Végül lefeküdt a kislány mellé, s bár halálosan kimerült, egy percre sem merte lehunyni a szemét. Ha rápillantott Adele kivörösödött és égéstől feldagadt arcára, mérhetetlen haraggal gondolt Rose-ra és Makepeace-re is, akik ilyen méltatlanul bántak a kislánnyal. Hajnali négykor Adele vizet kért. Honour azonnal fölpattant, és szégyellte magát, hogy elszenderedett. Egy szemvillanás alatt föltámasztotta unokája fejét, és szájához emelte a poharat. Adele-nek sikerült egy fél pohár vizet lenyelnie, majd visszahanyatlott az ágyra. Honour gyorsan maga elé kapta a tálat, s várta, hogy a gyerek visszaöklendi a vizet, de percekig nem történt semmi. Megfogta Adele homlokát, ami még mindig tűzforró volt. Ráterített egy nedves ruhát, hogy kicsit lehűtse. Valami belső ösztön azonban azt súgta, hogy a nehezén már túl vannak. Amikor az első hajnali fény felderengett a szobában, elfújta a lámpát. A hátsó ablakhoz ment, és kinyitotta. Az ég kékes rózsaszín volt, ami esőt jelent, de ennek most nagyon megörült. A zöldségei is nagyon szomjúhoztak már, és a hűs levegő Adele-nek is jót tesz. – Adele-nek hívják – morogta magában rosszallóan. Fölkönyökölt az ablakpárkányra, kibámult a lápvidékre, és azon morfondírozott, hogy Rose vajon miért ezt a nevet adta neki. – Csak nem francia volt az apja?… Különben nem mindegy? – kérdezte magában. – Úgyis elküldöm, ha jobban lesz!

69

8. FEJEZET

– Megerőlteted a szemed ebben a fényben! – dorgálta Honour Adele-t. Még alig alkonyodott odakinn, de a szakadó esőtől homály borult a szobára. Adele vonakodva letette a könyvet, amelybe belemélyedt. Nagyon szerette volna, ha nagyanyja fölcsavarja az olajlámpát, de tudta, hogy az asszony sohasem gyújt világot a szobában addig, amíg kinn teljesen be nem sötétedik, pedig addig még sokat kell várnia. Honour említette, hogy a következő napon már két hete lesz a házában, ami föl sem tűnt Adele-nek, hiszen betegsége alatt egyszerűen megszűnt az időérzéke. Egészen megborzongott, amikor ébredéskor a nagyanyja ágyában találta magát. Honour ott feküdt mellette, s elmesélte neki, hogy már három napja fekszik teljesen öntudatlanul. A legutolsó éles emlékkép az volt a fejében, amint nagyanyja megkínálja teával, és elé teszi a gyümölcstortát, majd elmegy otthonról. A tea nem ízlett, a torta pedig száraz és ehetetlen volt. Hirtelen elkezdett émelyegni, ezért megpróbált kimenni a vécére. Ennyit tudott fölidézni. Ami ezek után történt, teljesen kiesett az emlékezetéből. Abban biztos volt, hogy nagyon beteg lehetett, mert nagyanyja nagy gyöngédséggel viselte gondját. Ö ültette rá az éjjeliedényre, maga mosdatta, fésülte, és kanalazta belé az ételt. Amikor már nem aludt egész álló nap, nagyanyja fölültette az ágyban, s megengedte, hogy olvasson. Ez egészen megdöbbentette, mert eszébe jutott, hogy anyja mennyire csúnyán bánt vele, amikor lebetegedett, s nem tudott iskolába menni. Minden játékot és könyvet elvett tőle mondván, hogy ha játszani tud, akkor akár föl is kelhet, s csinálhat valami hasznosat is. Anyja sohasem kedveskedett neki könnyű ételekkel, amikor beteg volt. Nagyanyjának bezzeg eszébe jutott, hogy könnyen lenyelhető dolgokkal táplálja! Gyümölcsjoghurtot készített, amit ő néhány étkezés után nagyon megkedvelt. Máskor lágy tojással, rizspudinggal vagy húslevessel kedveskedett neki. Adele mindezeken túl a könyvekért volt a leghálásabb. Úgy bele tudott feledkezni az olvasásba, hogy se anyja, se Pamela halála, sőt még az otthonban történt borzalmak sem jutottak eszébe. Nem is akart még igazán felépülni, annyira élvezte, hogy beleélheti magát a szereplők kalandjaiba. Amikor lassan kezdett felépülni, s nagyanyja megengedte, hogy felkeljen az ágyból, a fotelból ülve azt figyelte, hogyan telnek Honour mindennapjai. Nagyanyja nyúl- és csirketartásból élt. A zöldséget-gyümölcsöt maga termesztette a kertjében, s minden évben jókora adag lekvárt is főzött. Látástól vakulásig dolgozott, amitől Adele kínosan érezte magát, s alig várta, hogy nagyanyja továbbadja valakinek, hiszen épp elég baja van hívatlan vendégek nélkül is. Adele még nem volt biztos benne, hogy maradni szeretne-e hosszabban a nagyanyjánál, vagy sem. Ez nem is volt olyan eget rengetően fontos dolog, hiszen a felnőtteket úgysem érdekli sohasem, hogy mit akar egy gyerek. Azt viszont rövidesen megtapasztalta, hogy nagyanyja a legkülönösebb, legzavarbaejtőbb személy, akivel életében találkozott. Amikor nagyon beteg volt, gondosan ápolta, ami nyilván azt jelenti, hogy van benne gyöngédség és kedvesség. De most, hogy kicsit jobban lett, folyamatosan gorombáskodott vele. Nagyanyja beszéde választékos volt, ami sehogyan sem illett össze igénytelen ruháival s egész életvitelével. Nem sokat beszélt, de ha megszólalt, mindig kérdések özönét zúdította Adele-re, akinek válaszai viszont minden egyes alkalommal elkeserítették. Adele egyre azon törte a fejét, mit mondhatna, amivel kicsit felvidítaná. 70

Ha nagyanyja valami kedvességgel lepte meg, mindig úgy tett, mintha nem is ő lett volna. Ilyen volt például a külön hálószoba. Amíg nagyanyja azt nem mondta, hogy odavitte a matracát, s mostantól kezdve ott alszik, Adele a szoba létezéséről sem tudott. Betegsége alatt nem felejtette el a rumlis nappali képét, ezért amikor végre kikelhetett az ágyból, igen elcsodálkozott a megváltozott szobán. A fölstószolt dobozok eltűntek, a kitömött madár kirepült a vitrinből, s most a tálalón állt. A medvét formázó fogas a bejárati ajtó mellé költözött, a székek pedig lekerültek az ebédlőasztal köré, amelyen még egy csokor virág is állt. A falakon képek lógtak, a polcokon pedig rendben sorakoztak a könyvek és az apró dísztárgyak. Valószínűleg a matrac torlaszolta el a harmadik szoba bejárati ajtaját. Adele úgy gondolta, biztosan ugyanolyan sivár és üres, mint az otthoni szobája volt, különben miért kellene takargatni. Legnagyobb meglepetésére azonban egy zöld tapétás, függönyös szobába lépett be, amelyben a faragott fejtámlájú ágy mellett még egy fésülködőasztal s egy teli könyvespolc is helyet kapott. Az egész érthetetlen volt. Vagy csak hallucinál egész idő alatt? Nem merte megkérdezni, holott nagyanyja folytonosan kérdésekkel zaklatta. Nagyanyja ugyanis nem szerette, ha faggatják, Adele ezért csak megjegyezte, hogy nagyon otthonos a szobája. A titokra akkor derült fény, amikor egyszer véletlenül kihallgatta nagyanyja beszélgetését a postással. A postás ugyanis megkérdezte Honourt, hogyan sikerült a tapétázás, és fölajánlotta segítségét a bútortologatásban. Adele előtt minden világossá vált. A szoba már évek óta használaton kívül állt; talán azóta nem lépett oda be senki, hogy Rose elmenekült otthonról. A szoba bútorzatát pedig valamilyen oknál fogva kihordták. A nagyanyja pedig, míg Adele lázasan feküdt, valami soha ki nem mondott, különös oknál fogva rendbe tette. A tatarozás befejeztével pedig nekifogott, hogy hálóinget varrjon unokájának. A sok lom közül előásott egy jókora darab flanelt, amelyet maga szabott ki és varrt össze. Aprólékos műgonddal dolgozta össze a darabokat, de Adele kérdésére csak annyit vetett oda félvállról, hogy csak azért készíti, mert az övé olyan nagy, hogy az unokája csak orra esne benne. A rendbe rakott szoba és az új hálóing azt juttathatta volna eszébe Adele-nek, hogy nagyanyja magánál akarja tartani, de tapasztalatai alapján egyszerűen csak arra tudott gondolni, hogy Honour mégsem küldené el egy szál hálóing nélkül egy gyerekotthonba. Azt kívánta, bárcsak lenne elég bátorsága, hogy megkérdezze, ennek mikor jön el az ideje. Persze ugyanúgy nem mert vele előhozakodni, mint korábban az olajlámpa meggyújtásával. A másik rendkívül furcsa dolog nagyanyja viselkedésében az volt, ahogyan Rose-hoz viszonyult. A lányáról feltett kérdéseire kapott válaszok közben rendszeresen kirohant a kertbe, rá se hederítve a válaszok végére. Egyetlenegyszer hallgatta végig Adele-t, mégpedig akkor, amikor ő Pamela halálának történetét mesélte. Amikor azonban Adele arról beszélt, hogy mennyire hiányzik neki a kishúga, kurtán csak annyit felelt, hogy ez így van rendjén. Adele mocorgott a székben. Dolog nélkül rettenetesen unatkozott. Olyan jó lett volna rádiót hallgatni, de nagyanyjának még rádiója sem volt. Két nap óta azt is megengedte neki, hogy néhány órára kiüljön a kertbe, ahonnan csodálatos kilátás nyílt az öreg kastélyra, a folyóra s az égen szálldosó madarakra. Ennyi sok szépség láttán ugyanúgy nem tudott a fenekén maradni, mint odabenn. Legszívesebben rögtön nekivágott volna a vidéknek.

71

Honour elnézte a kislányt, aki mostanra sokkal szebbnek tűnt, mint amikor mocskosan, leégve, kiéhezetten betoppant hozzá. A gondos ápolás, pihenés és alapos mosdatás csodákat tett Adele külsejével. Arca kikerekedett, a lehámlott bőr helyén finom, pirospozsgás lett az ábrázata. Az utóbbi napokban londoni életéről faggatta unokáját, akinek mesélőképességétől tátva maradt a szája. Adele minden erőlködés nélkül, gazdag képzelőerővel, olyan érzékletesen mutatta be egykori otthonát, családját, a szomszédokat, hogy egy-egy pillanatra maga Honour is odaképzelte magát a helyszínekre és eseményekbe. Nem mintha mindenről tudni szeretett volna. Rettenetesen fájdalmas volt egyszülött lányát züllött alkoholistának látnia, aki hozzáment egy faragatlan, együgyű emberhez, és egy nyomortanyán tengődött vele. Azt sem értette, hogy Adele, aki nagyon értelmesnek tűnt, miért nem gyűlölködik vagy szomorkodik anyja minősíthetetlen viselkedése miatt. Az olyan gyerek, aki szeretet nélkül nőtt fel, talán nem is tudja valójában, mi az? Adele történetdarabkáiból Honour azt a következtetést vonta le, hogy Rose valószínűleg egy házasemberrel szűrte össze a levet, akivel akkor ismerkedhetett meg, amikor a George Szállóban dolgozott Rye-ban. Rose boldogtalan volt, amiért el kellett költöznie Tunbridge Wellsből, ahol az összes barátja lakott. Jó ideig meglehetősen durcásan és elviselhetetlenül viselkedett, de lassacskán hozzászokott új lakhelyéhez. Négy évig nem is volt különösebb probléma vele. Amikor azonban megkapta szállodai munkáját, szégyenkezni kezdett életkörülményei miatt. A George előkelő szálloda volt, ahová gazdag emberek jártak. Rose ezentúl már csak a vendégekről beszélt otthon. Hosszasan ecsetelte, milyen ruhát viselnek, mit esznek, s hogyan néznek ki. Rose, ha valamilyen esti rendezvényen kellett kisegítenie, gyakran még az után is benn aludt a munkahelyén, hogy Frank hazatért a háborúból. Honour egyáltalán nem feszegette ezeket a kimaradásokat; azt sem kérdezte, kap-e értük valamilyen bért a lánya, annyira lefoglalta férje ápolása. Néha azonban elgondolkodott azon, vajon a lányának van-e valakije, mert annyira szétszórtan és szertelenül viselkedett, ráadásul feltűnően sokat foglalkozott a külsejével. Ha független férfi az illető, bizonyára beszélt volna róla, vagy bemutatja a szüleinek. Honour kétségesnek találta, hogy valaha megtudja az igazságot lánya szökésének körülményeiről s az azt követő időszakról. Talán jobb is, ha soha nem tudja meg, hogy egyetlen lánya miért kötött ki a nyomornegyedben egy olyan férfi oldalán, aki mindenben különbözött tőle. De akármi legyen is az ok, azt az egyet nem volt képes fölfogni, hogy Rose miért nem védelmezte a lányát. A nők mindenféle okból hozzámennek olyan férfiakhoz, akiket nem szeretnek: pénzért, társadalmi helyzetért vagy másért, de gyermekeikhez mégis szenvedélyesen ragaszkodnak. Rose is szerette Jimtől fogant lányát, Pamelát. Amikor Honour megtudta, milyen szörnyűségeket élt át Adele Rose elhurcolásáig, jelentéktelennek látta a fájdalmat, amelyet lánya neki és férjének okozott. Nem elég, hogy Rose nem szerette a kislányt, nem óvta, védelmezte, de még kishúga szerencsétlen halálának felelősségét is gyönge vállára rakta. Honour érezte, hogy valahogyan neki kell leemelnie e súlyos terheket unokája válláról, de még nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Honour soha nem volt beszédes; fejben mindig mindent ragyogóan megfogalmazott, de amikor ki kellett mondania, valahogyan mindig sután jöttek a szavak a szájára. Már fiatalkorában is gorombának és érzéketlennek tartották ezért. Ő maga nem így gondolta, de egyszerűen képtelen volt kimutatni az érzéseit. Idővel egyre inkább elszigetelődött, s minél több időt töltött egyedül, akaratlanul is annál harapósabbak lettek a megjegyzései. 72

Frank volt az egyetlen, aki ismerte a páncél mögött rejtőző finom lelket. De ők olyan lelki harmóniában éltek, hogy akár szavak nélkül is megértették egymást. Ha Frank most itt volna, tudná, hogyan segítsen Adele-nek. Férjének megvolt az a képessége, hogy kivárja a megfelelő pillanatot, s úgy szólt az emberekhez, hogy azok rögvest a bizalmukba fogadták. Ám Frank most nem volt vele, s Honournak sejtelme sem volt, hogyan kell egy ilyen kényes helyzetet kezelni. Ösztönösen a megszokott módon reagált, sutba dobta a problémát, nem vett róla tudomást. Érezte, hogy most egy gyerek élete a tét, s nem tehet úgy, mintha nem tudna róla. Ezért tervet készített. Az első, amit ki akart deríteni, az volt, hogy mi is történt valójában az otthonban. Ha a gyerekek felügyeletét egy ferde hajlamú nevelőtanárra bízták, akkor ennek mihamarabb véget kell vetni. – Megcsinálom én a kakaót. Maga egész nap lótottfutott, bizonyára nagyon kimerült! – szakította félbe ábrándozását az unokája. Honour nagyot nyelt, hiszen Adele érzékenysége további bizonyságul szolgált arra, hogy egész életében mások engesztelésével törődött. Amikor ő volt tizenkét éves, eszébe nem jutott volna, hogy egy felnőtt ember fáradt is lehet! – Nem, nem. Majd később megcsináljuk. Most inkább azt szeretném, ha elmesélnéd, miért is szöktél meg végül az otthonból – mondta nyersen. – Nem szerettem ott lenni – felelte kitérően Adele. – Ennél azért többről van szó, ezt te is tudod! – jegyezte meg Honour csípősen. – Mondd csak el szépen, add ki magadból! – Nem tudom! Honour észrevette, hogy Adele a kezét tördelve, szé-gyellősen lehajtja a fejét. – Tudom, hogy nehéz ilyen kényelmetlen dolgokról beszélni, de tudnom kell az igazságot! Így is, úgy is el kell mennem a rendőrségre – jelentette ki határozottan Honour. Adele riadtan fölnézett. – Miért? Én nem tettem semmi rosszat! – Tudom, hogy nem, de a szökésedet Mr. Makepeace bizonyára jelentette a rendőrségen. Már valószínűleg kutatnak utánad, és ha én nem mondom meg nekik, hogy itt vagy, én magam is bajba kerülhetek. Azt is el kell mondanom, hogy miért szöktél meg, nehogy visszacipeljenek ugyanoda. – Nem vihetnek oda vissza! – kiáltott föl Adele. – Dehogynem. Bár én vagyok a nagyanyád, a hatóságok Makepeace-ék gondjára bíztak, nem az enyémre. – Itt maradhatnék? – kérlelte Adele félelemtől tágra nyílt szemmel. – Kérlek, nagyi! Honour tudta, hogy ez a megszólítás csak nyelvbotlás, mert a kislány, amióta nála van, következetesen Mrs. Harrisnek szólítja. Ez a távolságtartás kényelmes volt, mert így érzelmileg nem kötődött olyan erősen hozzá. A szoros rokoni kötelék említése azonban mélyen megindította. – Nem hinném, hogy nálam maradhatnál – mondta még mindig nyersen. – Körülnéznek ezen az áram és fürdőszoba nélküli nyomortanyán, s azt fogják mondani, hogy jobb lesz neked abban a nagy házban, a többi gyerek között. – De itt biztonságban érzem magam! – felelte rögvest Adele. Honour pontosan tudta, hogy a kislány kérése két héttel ezelőtt semmit sem jelentett volna neki. De a félelem, hogy a kislány a keze között hal meg, a róla való gondoskodás és a gyerek kedves, közvetlen természete meglágyította a szívét. Honournak még mindig kétségei voltak afelől, hogy képes-e gondját viselni egy fiatal teremtésnek, tud-e annyi pénzt szerezni, hogy ellássa kettejüket, de Adele már beférkőzött

73

az életébe. Hacsak valaki elő nem áll azzal, hogy az övéinél megfelelőbb körülmények közé helyezi a kislányt, akkor küzdeni is képes lenne azért, hogy maga mellett tartsa. – Az, hogy biztonságban érzed magad, azt jelenti, hogy bízol valakiben. Te bízol bennem? Adele bólintott. – Ha bízol bennem, elmondhatod, mi történt. Várt. Adele csak ráncolta a homlokát, mintha nem tudná, hol kezdje. Néha fölnézett a nagyanyjára, de mikor szóra nyitotta volna a száját, elhagyta minden ereje, s nem mondott semmit. Honour olyan feszült lett, hogy rá akart kiáltani, de erősen arra összpontosított, hogy mit tenne most a helyében Frank, s csendben maradt. – Kezdd azzal, amit nagyon nem szerettél! Ha azon túl vagy, a többi már nem lesz olyan szörnyű – javasolta. – Bebújt az ágyamba – bökte ki gyorsan Adele, de nem bírt tovább beszélni, mert elsírta magát. Honour gondolta, kisegíti a kislányt, ha kimondja helyette a kulcsszót, de átgondolta, hogy tizenkét éves korában még ő sem volt tisztában a nemi erőszak fogalmával, ezért inkább tovább hallgatott. Eszébe jutott, hogy amikor férje hazajött a háborúból, elmesélte, hogy csak úgy tudja földolgozni az átélt borzalmakat, ha kibeszéli őket. Talán ha Adelenek is sikerül saját szavaival elmondania, hogy mi történt vele, az segítene rajta. – Gyere ide, ülj le mellém! – szólt, és tenyerével megérintette a díványt. Adele villámgyorsan mellette termett. Honour megszánta a szeretetre éhes gyermeket, és szorosan átölelte. – Csak beszélj nyugodtan! Figyelek – suttogta. – Fölhúzta a hálóruhámat, és hozzám nyúlt – szipogta Adele, fejét Honour mellére hajtva. – Azt mondta, ő így tudja kimutatni, hogy mennyire szeret. Rám feküdt, és megpróbálta belém rakni azt. – És be tudta rakni? – tette fel Honour óvatlanul a brutális kérdést. – Nem, mert nagyon nagy volt, és próbáltam szabadulni, ezért arra kényszerített, hogy markoljam meg. – És? – kérdezte Honour izgatottan. – Mondtam, hogy hánynom kell, amikor kijött belőle az a váladék. Mondta, hogy fussak a vécébe, és én úgy is tettem. Újra és újra elhánytam magam. Ő pedig egyszerűen otthagyott. Azt hiszem, visszafeküdt az ágyába. Honour lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott a megkönnyebbüléstől, hogy végül is nem történt erőszak. – S a történtek után mikor hagytad ott az otthont? – Még aznap éjjel – válaszolta Adele. – Egyszerűen nem maradhattam ott. Megmosakodtam, fölöltöztem, és már indultam is. Honour csak most nyugodott meg igazán. – Nagyon helyesen cselekedtél – mondta unokája haját simogatva. – Amit ez a férfi veled művelt, az borzalmas, de te bátran és okosan viselkedtél. Most pedig igyunk egy csésze kakaót, és meséld el, hogy milyennek találtad Mr. Makepeace-t, amikor az otthonba kerültél! Honour még mindig reszketett, amikor föltette a tejet forrni. Meggyújtotta az olajlámpát, és behúzta a függönyöket. Adele kucorogva feküdt a kanapén, s bár köny-nyei elapadtak, nagyon szánalmas látványt nyújtott. Honour eltűnődött, vajon helyesen tette-e, hogy kényszerítette Adele-t a történtek feltárására. Nem tudna megbocsátani magának, ha megint megbetegedne vagy rémálmokat látna a szegény gyerek. 74

Kakaóivás közben Adele elmesélte, milyen kapcsolatban volt a tanárával, s a magánórák ecsetelése során Honour előtt nyilvánvalóvá vált a naiv gyermek ragaszkodása. Különösen azért rázta meg a történet, mert felnőttként átlátta, hogyan csalta tőrbe a férfi a szeretetre éhes kislányt. Dicsérte Adele eszét és különleges természetét, s azzal próbálta vigasztalni, hogy ha valaki annyira nincs hozzászokva a törődéshez, mint ő, az nehezen tudja megkülönböztetni az őszinte érdeklődést a helytelen viselkedéstől. Azzal, hogy a férfi elkülönítette a többi gyerektől, Adele még kiszolgáltatottabbá vált. Bizonyára arra gondolt, hogy sikerült teljesen a hatalmába kerítenie. Honour arról is meg volt győződve, hogy ha Adele azon az éjjelen nem menekül el, mostanra a férfi már bábként használná aljas céljaira. – Az én hibám volt? – kérdezte Adele egy kicsit később. – Természetesen nem – válaszolta Honour kissé éles hangon, mert már annyira kimerült. – Ő volt a gonosz. De most már jó kezekben vagy. Mindennek vége. – És mi lesz, ha a rendőrség azt mondja, hogy vissza kell mennem az otthonba? – kérdezte félénken Adele. – Abba nekem is lesz némi beleszólásom! – mondta Honour harciasan. – Mostantól én döntök a sorsodról. – Ez azt jelenti, hogy itt maradhatok, Mrs. Harris? Honour ránézett Adele-re, aki olyan rémülten tekintett vissza rá, mint egy foglyul ejtett állat. A lány szeme könnyben úszott, ajka remegett. Ha levágná és fényesre kefélné a haját, ha rendesen táplálná, hogy megvastagodjon az a pálcikalába, és megnyugtatná a lelkét, akkor valami nagyon értékeset tenne az életben. – Úgy gondolom, jobb lenne, ha mostantól nagyinak szólítanál! – mosolyodott el Honour. – És a sok veled töltött álmatlan éjszaka után a felépülésedig senkinek nem ajánlom, ha megpróbáljon elvinni innen!

75

II. RÉSZ

76

9. FEJEZET

1933 Adele gondolataiba merülve szedte a rekettyebokor virágát a lápon. Nagyanyja bort készített belőle, amelyet Rye-ban értékesített egyéb portékáival, saját készítésű lekvárjával, a tojással és a nyúlprémmel együtt. A nagy, fonott kosár már majdnem tele volt, bár közben Adele kezét összevissza karcolták a tövisek. Rá se hederített vérző kezére, s a hideg tavaszi széllel sem törődött. A két év, amit nagyanyjánál töltött, megedzette ezekre a dolgokra. Adele egy csomó változást észlelt magán azóta, hogy halálosan kimerülve megérkezett a Curlew Cottage-ba. Nőtt vagy tíz centit, s bár még most is karcsú volt, combja meghúsosodott. Haja dús és fényes lett, arca ragyogott, egyedül duzzadó mellével nem volt kibékülve. Ha bárki megkérdezte volna tőle, hogy mi a legnagyobb változás, ami két év óta végbement életében, minden bizonnyal azt válaszolja, hogy a testmagassága. Holott a szíve mélyén tudta, hogy a boldogság. Pedig az élet nagyanyjánál, különösen télen, igen kemény volt, s egy csöppet sem hasonlított ahhoz az álomképhez, amelyet gyermekként festett magának a meleg otthonról. Lassacskán azonban megszerette ezt a küzdelmes létet is. Nagyanyja továbbra is nyers és furcsa maradt, de ezekben a tulajdonságaiban legalább állandó. Adele-nek soha nem kellett tartania hirtelen dühkitörésektől vagy becsmérlésektől, igyekezetét pedig nagyanyja mindig értékelte. Szerette volna ugyan, ha egyszer elmondja neki, hogy min vesztek olyan végzetesen össze Rose-zal, hogy vajon hol van most az anyja, s az állapota javult-e. Azt is szerette volna megtudni, hogy anyja akar-e már tudni róla, s hogy vajon Mr. Makepeace elnyerte-e már méltó büntetését azért, amit vele tett. Nagyanyja nem volt túl bőbeszédű, különösen ha kényes volt a téma. Adele látta, hogy ennek ellenére rendkívül bölcs és őszinte; s tudta azt is, hogy ha majd eljön az ideje, mindent szépen elmesél majd, mert azt is érezte, hogy a zord külső mögött érzékeny lélek lakozik. Télen csak úgy engedte el Adele-t iskolába, hogy a kabátját megmelegítette a kályhánál, és megetette meleg étellel. Forró nyári napokon pedig már az elkészített kaskával várta otthon, amelynek tartalmát egy jó nagy fürdőzés után a tengerparton fogyasztották el. Ha éjjel vihar tombolt, Honour mindig bement hozzá megkérdezni, hogy nem fél-e. Mindig nagy érdeklődéssel faggatta Adele-t, hogy mit tanult az iskolában, és általában a tanárnál sokkal érthetőbben magyarázta el az anyagot. Az itt töltött első nyáron Adele értékrendje teljesen megváltozott. Londonban a pénz uralt mindent. Szülei veszekedéseinek is rendre ez volt az indítékuk: hogyan fizessék a lakbért, miből vegyenek ételt, jut-e kocsmára. Adele azt gondolta, hogy a pénz teszi az embereket boldoggá. Nagyanyjának ebből pedig nagyon kevés jutott. Nagyon gondosan beosztotta azt a kicsit, amije volt, pedig csak alapdolgokra kellett költenie, lámpaolajra, lisztre, teára és cukorra. Minden mást maga állított elő vagy gyűjtött be. Maga szedte össze és aprította a tűzifát, zöldséget termesztett, és dagasztotta a kenyeret. A közlekedést gyalog vagy biciklivel oldotta meg. Az éppen érő gyümölcsökből lekvárt főzött, mivel a bodzabogyóért 77

vagy szederért egyáltalán nem kellett pénzt kiadnia. Semmit nem dobott ki. A régi ruhákat átszabta szoknyának vagy blúznak, a háztartási hulladékot komposztálta. Nagyanyjának mindez nem jelentett problémát. Szerette a vidéki életet minden nehézségével együtt, így lassacskán Adele is megkedvelte. Kezdetben a kislány azt gondolta, soha nem fogja megszokni a vidéki életet, és vágyott vissza Londonba. Ábrándozott a villamosról, hiányzott neki a nagyváros forgataga, a mozi, a sok szép üzlet. Az otthonban majd meghalt egy kis sült halért és hasábburgonyáért. Az itt töltött első nyáron, amikor már elég erős volt ahhoz, hogy elhagyja a házat, nagyanyja körbevezette a vidéken. A lápon olyan új, csodálatos világot fedezett fel, amilyenről eddig még csak álmodni sem mert. Egyáltalán nem kietlen és elhagyatott vidék volt ez, mint ahogyan először látta, hanem csodálatos lakhelye olyan különleges növényeknek és állatoknak, amelyek létezéséről eddig nem is tudott. Rőzsegyűjtés közben nagyanyja megismertette a különböző madarakkal. Minden fajt fel tudott ismerni röptéről és hangjáról. Azonosítani tudta a legkülönfélébb gyógy- és gyomnövényeket. Lassacskán Adele is belemerült ebbe a csodavilágba, és nagy felfedezőtúrákat tett egymagában, élvezve a békés, szemet gyönyörködtető vidéket. Visszaemlékezett a londoni kókadt, porral és korommal borított falevelekre, a csatornaszagra, a rothadó szemét átható bűzére. Eszébe jutottak a forró nyári éjszakák, amikor ragacsosra izzadt, és álmatlanul forgolódott ágyában a forgalom szüntelenül beszűrődő lármája, az emberek kiabálása miatt. Itt csupa megnyugtató zajt hallott kintről: báránybégetést, bagolyhuhogást, a tenger morajlását. Nagyanyja nem engedte iskolába szeptemberig, de legnagyobb meglepetésére egyáltalán nem érezte magát egyedül. Volt egy csomó könyv, amit olvashatott. Rajzolhatott, akár festhetett is, vagy ha kedve úgy hozta, kötött egy kicsit. Nagyanyja megtanította úszni és biciklizni is. Ma is elmosolyodik, ha eszébe jut az első alkalom, amikor nagyanyját fürdőruhában látta. Divatjamúlt, királykék fürdőruhát viselt, piros csíkkal a mellén. Az egész olyan volt, mint egy rugdalódzó, mert leért egészen a térdéig, és a könyökét is takarta. A nevetséges ruhadarab ellenére is csodálatosan festett. Korát meg-hazudtolóan karcsú és feszes volt az alakja, lába pedig még mindig nagyon formás. Ráadásul úgy úszott, mint a hal. Úgy vetette magát a habokba, mint egy gyerek. Elmesélte, hogy őt az apja ötéves korában tanította meg úszni, bár abban az időben még egyáltalán nem illett egy lánynak ilyesmit csinálnia. Dédapjának ugyanis volt egy húga, aki belefulladt a folyóba, s ettől kezdve az öregnek mániájává vált, hogy a gyereknek meg kell tanulnia úszni, mert a víz vonzza. Honour rendkívüli tanár volt. Hallatlan türelem és elapadhatatlan lelkesedés jellemezte. Mindegy, hogy éppen mit magyaráz; hogyan kell lekvárt készíteni vagy kenyeret sütni, hogyan lehet a gazt megkülönböztetni a haszonnövényektől, vagy hogyan kell biciklizni. Éppen annyit mondott, hogy Adele-nek legyen valami fogalma, aztán a háttérbe vonult, és hagyta, hogy maga fedezze fel a dolgot. Adele olyasmiket sajátított el, amiket Londonban soha nem tanulhatott volna meg. Úgy nyúzta a nyulat, mint a nagyanyja, megtanult főzni és tüzet rakni. Szakszerűen tudott csirkét kopasztani és fát aprítani is. Miközben a rekettyebokor virágait szedegette, a jövőjéről ábrándozott. Három hónap múlva, júliusban betölti a tizennégyet, s akkor abbahagyhatja az iskolát, és elmehet munkát keresni. A nagy gazdasági válság azonban Rye-ba is begyűrűzött. Adele, bár újságot nemigen olvasott, ha végigment a városka utcáin, a szorongó arcokon látta, hogy nagy a baj. Munkára váró férfiak csoportosultak a kikötőben, arcuk beesett a kétségbeeséstől és a nyilvánvaló éhezéstől. Látta asszonyaikat, ahogy vágyakozó tekintetük a kirakatokra 78

tapad. A szegényebb utcák gyerekei olyan sápadtak és elesettek voltak, hogy Adele szégyellte magát, amiért mindennap elegendő ennivalóhoz jut. Nagyanyjának igen határozott álláspontja volt a szegényekről, bár magát nem sorolta közéjük. Rettenetesen feldühödött az úgynevezett szegénységi küszöbön, mert azt úgy határozták meg, hogy ha a családok segélyhez akartak jutni, el kellett adniuk a bútoraikat és egyéb ingóságaikat. Erkölcstelennek találta, hogy a gazdagok továbbra is autót és egyéb drága holmit vásárolnak, külföldre utaznak nyaralni, míg a személyzetüket éhbérért dolgoztatják. Amikor hírét vette, hogy két férfit letartóztattak, mert éhező családjuknak elloptak egy birkát a lápon legelésző nyájból, dühödten bevonult Rye-ba, és kiosztotta a rendőröket. Azzal érvelt, hogy ha a két férfit lecsukják, családjuk helyzete még rosszabbra fordul. És mit számít egy birka annak, aki azt sem tudja, mekkora a nyája? Adele-nek részleges ismeretei voltak a világ eseményeiről. Rye-ban az egyik újság címlapján tiltakozó munkásokat látott, akik munkáért álltak sorba; szegénykonyhát az Egyesült Államokban; egymást gyilkoló gengsztereket Chicagóban, és egy Hitler nevű ember előretörését Németországban. Néha szégyellte magát, amiért a valóságnál jobban érdekli a nagyanyjával megnézett hollywoodi filmek álomvilága. Olyan nagyszerű volt nézni ezeket a gyönyörűen táncoló, éneklő embereket, akik csodálatos ruhákat viselnek a filmvásznon, s bepillantani egy olyan világba, ahol mindenki palotában lakik, hatalmas autóval jár, bundát visel, és saját uszodája van. Nagyanyja büszkén ismételgette, hogy Hollywood az elnyomott nép ópiuma. Valószínűleg igaza volt, Adele azért mégis úgy gondolta, ha egyszer kapna rendes munkát, ő is megengedhetne magának egy-két szép ruhát. Akkor a nagyanyjának sem kellene olyan keményen dolgoznia, s biztosan nagyon büszke lenne rá. – Elnézést! Adele fölugrott a váratlan hang hallatán, s hátrafordulva egy biciklis fiút pillantott meg. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni! – mondta a fiú bűnbánóan. Előkelő hanghordozása és szép ruhája elütött a helybéli fiúkétól, akiket Adele látásból ismert már. Tizenhat éves lehetett, üde arcú, magas és karcsú, sötétbarna hajú. – Nem hallottam, hogy itt vagy – pirult el Adele mérgében, mert tudta, hogy az olyan ember szemében, aki élére vasalt nadrágot és tweedzakót visel, ő csavargónak látszik. Iskolaidőben rendes ruhában járt, mint a többiek; sőt talán jobban is öltözött, mint az osztálytársai, mert nagyanyja nagyon ügyesen varrt. Volt egy szép kötényruhája, blúza pedig semmivel sem múlta alul a boltban kaphatókat. Iskolán kívül azonban praktikus ruházatot kellett viselnie, ezért nagyanyja varrt neki egy nadrágot, amelyet a gumicsizmájába tűrve hordott egy igen elnyűtt, tengerészkék pulóverrel. Egyik lány az iskolában gúnyosan meg is jegyezte, hogy pont úgy néz ki, mintha nagyanyja kicsinyített mása volna. – A szél miatt van. Úgy süvít, hogy nem lehet mást hallani – tette hozzá idegesen. – Csöngetnem kellett volna! – mosolyodott el a fiú. – De nem akartam udvariatlan lenni. Csak azt szeretném megtudni, hogy eljutok-e Rye kikötőjébe ezen az úton. A fiúnak gyönyörű mosolya és mélykék szeme volt. Jó modora különösen tetszett Adele-nek, hiszen a legtöbb fiú, akit ismert, faragatlan volt. – Nehéz lesz végigtekerni. Sok helyütt vagy ingoványos a talaj, vagy köves. Nagyon szép séta, de biciklivel egyszerűbb a műúton menni. – Csak felfedezem a környéket – mondta a fiú, és kíváncsian tekingetett a kosár tartalmára. – Miért szeded ezeket a virágokat? – Bort készít belőle a nagyanyám – válaszolta Adele. A fiú meghökkent. – Milyen bor lesz belőle? 79

– Nem tudom, nem engedi, hogy megkóstoljam – válaszolta Adele vigyorogva. – Azért egyszer megkóstoltam. Édeskés az íze, és olyan az illata, mint a virágnak. Azt mondják, egy pohártól be lehet rúgni, két pohártól meg kiüti magát az ember teljesen. A fiú elnevette magát. – Akkor a nagyanyád folyton részeg? – Egyáltalán nem. Ő csak árulja – mondta Adele kioktatóan. Az elmúlt két évben nagyon sokszor csúfolták a nagyanyja miatt, ezért aztán mindig kész volt a hárításra. – Csak vicceltem. Még sosem találkoztam senkivel, aki bort készít. A szüleim egy kereskedőtől vásárolják. Vehetnék egy üveggel belőle? Adele-nek fogalma sem volt, mit válaszoljon a kérdésre. Nagyanyja az összes borát egy kereskedőnek adta el Rye-ban. A kereskedő adta az üvegeket, és ő értékesítette a bodzaborral meg a pitypangból és egyéb növényekből készült borokkal együtt. – Meg kell kérdeznem a nagymamámat. Nyaralni jöttél? – Nem egészen. A nagymamám nemrégiben halt meg, és azért jöttünk a szüleimmel, hogy segítsünk a nagyapámnak a temetés megszervezésében. Ő Winchelsea-ben lakik. – Csak nem Mrs. Whitehouse-nak hívják a nagymamádat? Tegnap mesélte a nagymamám, hogy meghalt. Ha ő az, őszinte részvétem. – Igen, ő az. Hetvenen túl volt, és már sokat betegeskedett, ezért nem volt váratlan a halála. Nem nagyon ismertem. Anyám hordott ide minket a bátyámmal, amikor gyerekek voltunk, de szerintem a nagyszüleim nem bírtak velünk. A tavaszi szünet utáni iskolakezdésig maradunk. – Iskola?! – kiáltott föl Adele gondolkodás nélkül. Mindenki, akit ismert, tizennégy évesen befejezte az iskolát, ez a fiú pedig sokkal idősebbnek tűnt. – Hát, igen – gondolkodott el a fiú Adele értetlenkedésén. – Miért, te már nem jársz iskolába? – Dehogynem, de ezen a nyáron befejezem. Amikor idejöttél, éppen azon gondolkodtam, hogy mihez kezdek majd. A fiú hosszasan végigmérte, és Adele-nek átfutott az agyán, hogy elnyűtt ruhája és a borkészítés nem teszi őt valami jó társasággá egy ilyen jómódú fiú szemében. – Azt hiszem, nem lesz könnyű errefelé munkát találnod – szólt végül a fiú, de hangja nem volt leereszkedő, inkább együtt érző. – Tegnap délután Rye-ban jártunk, és a szüleim megjegyezték, hogy errefelé bizony nagyon nyomorgatja az embereket a gazdasági válság. Miféle munkára gondoltál? – Bármire, ami fizet – felelte a lány, és maga is megdöbbent, hogy hangja ugyanolyan nyersen szól, mint a nagyanyjáé. Adele azt hitte, erre a kijelentésére a fiú egyszerűen otthagyja és továbbteker, de ő csak ledöntötte a kerékpárját, és beállt mellé virágot szedni. – Michael Bailey vagyok, és ha segítek, akkor gyorsabban végzel – mondta elmosolyodva. – Ha végeztünk, megmutatod az utat Rye felé? Mármint ha nincs más dolgod. A fiú mosolya olyan őszinte és meleg volt, hogy Adele kénytelen-kelletlen visszamosolygott rá. – Adele Talbotnak hívnak – válaszolta. – De haza kell vinnem ezeket a virágokat, mielőtt elszáradnak. – Ezt vegyem udvarias elutasításnak? Adele eddig nem sok kapcsolatot ápolt fiúkkal, ezért nemigen volt fogalma arról, milyen a kitérő válasz. Azt mondta, amit gondolt, mert a virágokat haza kellett vinnie. Talán hozzá kellett volna tennie, hogy előbb. De most, hogy a fiú szavain elgondolkodott, már nem is volt benne biztos, hogy illendő-e egy vadidegennel csak úgy sétálgatni. – Miért akarna a magadfajta velem sétálni? – kérdezte védekezve. 80

A fiú oldalra billentette a fejét, és szúrósan Adele-re pillantott. – Mit jelent az, hogy a magamfajta? – Csak nézz magadra! – mondta elpirulva a lány. –Igazi úriember vagy. Ha a rokonaid meglátnának velem, biztosan dühösek lennének. Michael összehúzta a szemöldökét. – Nem értem, miért. – Válasza úgy hangzott, mintha tényleg nem értené, mire céloz Adele. – Miért ne sétálhatnánk együtt, vagy akár lehetnénk barátok? Te nem érzed magad nagyon egyedül itt? Adele megrázta a fejét. Lehet, hogy furcsa teremtés volt – ezt egyik iskolatársa tudomására is hozta –, de a lápvilágban soha nem érezte magát egyedül, sőt imádott ott lenni! – Túl sok látnivaló van itt ahhoz, hogy egyedül érezze magát az ember – vonta meg a vállát. – Nézegetem a vadkacsákat, az újszülött bárányokat, vadvirágot gyűjtök. Sokkal magányosabbnak érzem magam a városban, ahol emberekkel vagyok körülvéve. Várta, hogy majd Michael arcán is megjelenik a szokásos elítélő arckifejezés, de amikor rápillantott, a szemében egyetértést és elfogadást látott. Másodszorra is elbűvölte a fiú tekintete. – Én is sokszor érzem magam magányosnak az emberek társaságában. Sokszor még a családommal is. A nagyapánál pedig teljesen komor a hangulat. Egyfolytában a temetésről beszélnek. Ezért is jöttem el otthonról ma reggel. Nem ismerem a lápot. Fogalmam sincs, mit érdemes itt megnézni. Kérlek, mutasd meg nekem! Miután teleszedték a kosarat, hazacipelték. Adele néhány szót váltott a nagyanyjával, és már rohant is vissza Michaelhoz. Elképedt magán, mert általában, ha meglátott valakit a mocsárban, rögtön a másik irányba vette az útját. Amikor ideérkezett, a nagyanyja azt mondta, hogy a lápi embereken viccelődnek a városiak. Legenyhébb esetben is bogarasnak találják, de már azt is hallotta, hogy bolondoknak nevezik őket. Adele számtalanszor megtapasztalta, hogy ez a gondolkos-dámód széles körben elterjedt, éppen ezért kerülte a városiakat. Még az osztálytársai is sokszor felsőbbren-dűen viselkedtek vele. Michael viszont nem volt környékbeli, s talán ezért nem voltak előítéletei. Michael letette a biciklijét, Adele pedig végigvezette őt a Rye kikötőjéhez vezető ösvényen. Az út során át kellett ugorniuk néhány vizesárkon, végig kellett menniük egy patak fölé helyezett palánkon, és ki kellett kerülniük a fűzfából készült menedékeket, amelyeket nyájaiknak fontak rossz idő esetére a juhászok. Pár perc múlva Adele már tökéletesen fesztelenül érezte magát Michael mellett, mert érezte, hogy a fiút valóban érdekli a mocsárvilág. A fiú lelkesedése eszébe juttatta, milyen csodálatos érzésekkel indult ő is első felfedezőútjára. Több tucat újszülött bárányt láttak remegő lábakon, és Michael széles mosolyából Adele biztosra vette, hogy a fiú most lát életében először ilyen kicsi bárányokat. – Azzal ott mi történt? – kérdezte Michael egy véres, furcsa báránykára mutatva. – Nincs semmi baja – felelte Adele. – A juhász csak egyszerűen rákötözte egy másik bárányka bőrét. – Miért? – Mert elpusztult az anyja. Az ellés során néha elpusztul egy-egy anyaállat meg néhány bárány is, ilyenkor aztán a juhász az elpusztult újszülött bőrét lenyúzza, és rátekeri egy másik, árván marad kisbárányra, hogy az anyaállat felismerje a szagáról, és elkezdje szoptatni. Michael eltátotta a száját. – Én mindig azt hittem, hogy a juhászok az elárvult bárányokat cumisüvegből táplálják. – Az is előfordulhat egy farmon, ahol csak néhány birka van, de itt százával vannak a nyájban, és nehezen lehetne megoldani, hogy a sok kis báránynak üvegben hozzák ki a 81

tejet naponta ötször! Emellett sokkal jobb a báránykáknak, ha nyájban nőnek fel, mert ha kis kedvencek lesznek belőlük, felnőve nagyon nehezen lehet őket kezelni. – Szeretnél egy bárányt magad felnevelni? – kérdezte Michael egy anyja után bégető állatot figyelve. Adele elmosolyodott. – Jaj, igen! Annyira aranyosak! Tavaly tavasszal minden reggel kijöttem ide, hogy megnézzem őket. Reménykedtem, hogy találok egyet, amelyiket hazavi-hetném. A nagymamám biztosan nem haragudna érte, mert ő is szereti az állatokat. De a juhász sajnos mindig ideért előttem. Bár a felnőtt birkák már nem olyan aranyosak, mint a kicsik, úgyhogy nem is bánom. Aztán elmesélte Michaelnak, hogy van egy Köd nevű nyula, akit a nagyanyjától kapott ajándékba, s aki nevét a halványkék, hajnali párára emlékeztető színű szőréről kapta. – Nagyon szelíd, és mindig beugrál a házba, hogy odakucorodjon a tűzhely mellé. Egyszerűen imádnivaló! – A nagyanyád ezek szerint nyulakat tart? – kérdezte Michael. Adele bánatosan bólintott. – Igen, a prémükért és a húsukért tenyészti őket. Először nagyon kegyetlennek tartottam, hogy megöli őket, de aztán rájöttem, hogy az aranyos nyuszik és a kevésbé aranyos csirkék levágása hozzátartozik az élethez. Ebből van a bevételünk. Michael ezután afelől érdeklődött, hogy Adele miért a nagymamájával él. Adele ugyanazt a történetet mesélte el neki is, amit mindenkinek: hogy anyja beteg lett, apja meg úgy találta jónak, ha idehozza addig. Michaelt azonban nem elégítette ki a magyarázat, s ahogy folytatták útjukat a camberi kastély felé, tovább kérdezősködött. Megkérdezte, hogy anyjával mi történt, az apja milyen gyakran látogatja, s ha az anyja beteg, miért nem jött maga is ide. Adele hízelgőnek találta, hogy egy olyan kedves ember, mint Michael, érdeklődést mutat iránta, de nem akarta előtte fölfedni az igazságot, éppen ezért mindent megtett, hogy más témára terelje a beszélgetést. Michael azonban kitartó volt, újra és újra visszatért az eredeti kérdésekhez, talán csak egy kicsit átformálta őket. – Miért nem mondod el nekem az igazat? – kérdezte végül, amikor odaértek a kastélyromhoz. Komolyan ránézett Adele-re. – Annyira rossz a helyzet? Adele tudta, hogy nagyon nyomasztó lenne, ha elmondaná az egészet. Mégsem ezért nem fedte föl családja titkát Michael előtt. Nagyanyjához való ragaszkodása miatt érezte úgy, hogy nem teheti meg. Ő befogadta, amikor senki az égvilágon nem törődött vele. Most nem mondhatja azt, hogy Honour egyetlen lánya felelőtlen anya, és eszement is. Nagyanyja viselkedését Adele úgy értelmezte, hogy bizonyos családi titkokat meg kell tartani. Fenn kell tartani a méltóság látszatát még akkor is, ha szakadt ruhában járunk, és nagyanyánkat is bogarasnak tartják. Adele lassanként csodálni kezdte nagyanyja bogarasságát. Honour Harris mindenkit egyformán kezelt. Nem tett különbséget a borát felvásárló kereskedő és a rendőr, városi ismerősei és az útról hozzá betérők között, akik nyaranta megálltak házánál egy pohár vízért. Büszke, hűvös és a hízelgésre érzéketlen nő volt. Adele kaján örömmel vette észre, hogy a legtöbb emberben már egy rövid találkozás után is nagy tiszteletet vív ki. Portékáival úgy vonult be Rye-ba, mintha mindenki másénál jobb minőségűek volnának. Nem várakozott alázatosan a bolttulajdonosokra. Ha azok nem ejtettek ki mindent azonnal a kezükből, amikor ő belépett, egyszerűen odébbállt. Az egyik üzlet tulajdonosa egyszer azt mondta róla Adele-nek, hogy igazi jellem. Nagyanyjának csakugyan igen különleges természete volt. Kemény, energikus, szókimondó, de mindig tisztességes, őszinte és hihetetlenül nagyvonalú. Mindig adakozott a koldusoknak, különösen a rokkant obsitosoknak. Ha tudomására jutott, hogy egy család anyagi 82

nehézségekkel küszködik, soha nem feledkezett meg róla, hogy jó adag zöldséggel és egy pár csirkével vagy nyúllal megsegítse őket. – A tettek beszélnek! – mondogatta mindig, s erre Adele-nek bizonyítékai is voltak. Amint ugyanis a nagyanyja megtudta, hogy mit tett Mr. Makepeace Adele-lel, intézkedni kezdett. Soha nem fecsegte ki, hogy mi történt, amikor elment a rendőrségre, és bejelentette, hogy az unokája nála van. Hónapokkal később azonban közölte, hogy most már ő hivatalosan is Adele gyámja. Fel is mutatott egy erre vonatkozó hivatalos papírt, de Adele-nek ennél is sokkal fontosabb volt, hogy nagyanyja soha, egy percre sem mutatta, hogy megbánta volna döntését. – Mennyire ismered Rye-t? – kérdezte Adele Mi-chaeltól, amikor beléptek az omladozó camberi kastélyba, csak hogy kicsit más irányba terelje a beszélgetést. – Kiismerem magam a környéken – mondta nevetve a fiú. – Nagyon különös település, és szerintem arra is kíváncsi vagy, hogy ismerem-e a város történetét, ugye? – Azt hiszem, igen. A nagyanyám jó ismerője a településnek. Körbevezethetne téged, és minden érdekességet elmesélne a hajóépítésről, a csempészésről és a helyi dolgokról. Legalább annyira szenvedélyesen érdekli a téma, mint a láp élővilága. – Nagyapám mesélte, hogy Rye és Winchelsea egykoron sziget volt, csak a tenger visszahúzódott, és ezt a mocsárvidéket hagyta maga után. Sajnos ennél többet nem tudok – felelte Michael. – Ennél sokkal fontosabb, hogy Rye egyike volt az úgynevezett Öt Kikötőnek, ezt a kastélyt pedig VIII. Henrik építtette ide – mondta Adele kioktatóan. –Néhányan azt állítják, hogy Boleyn Annát akarta ide elzáratni, de szerintem ez nem igaz, mert egyszerűen védelmi erődként szolgált tengeri támadás esetére. Ez a kedvenc helyem. A kastélyrom elhagyatott kőtömegnek tűnt, Adele azonban csodálatosnak és misztikusnak találta, ahogyan a növényzet eluralkodik a maradványokon. Bokrok sarjadtak a vastag falakból, vadszőlő kapaszkodott föl a lépcsőkön, a kastélyudvaron pedig buján nőtt a fű és a vadvirág. Adele még télen is gyakran elsétált ide, és ha belépett a csípős tengeri széltől védett falak közé, mindig leült egy kicsit ábrándozni. A kankalin és a mocsári gólyahír itt borult virágba legkorábban az egész lápon, madarak fészkeltek itt, és ha mozdulatlanul ült egy keveset, még a nyulak is előugráltak üregeikből. Elképzelte, amint VIII. Henrik lóháton bevágtat ide nemesei kíséretében, hermelinprémmel díszített bársonypalástjában, a szolgák pedig sürgölődnek, hogy mindent idejében előkészítsenek. Néha olyan éles volt az ábrándkép, hogy valóságnak tűnt. A kastélyba menekülhetett a világ elől, ha magára akart maradni a gondolataival. Az itt eltöltött néhány magányos óra rendbe tette a lelkét. – Gyönyörű hely! – mondta végül Michael körbetekintve. – De én inkább rólad szeretnék többet megtudni – tette hozzá, s megérintette Adele vállát. – Ha majd több időt eltöltesz nálunk, megismered a lápi embereket. Azt mondják, hogy van egy kis huzatunk az állandó szél miatt. A gyerekek boszorkánynak tartják a nagyanyámat – mesélte kuncogva Adele. – Nem hiszem, hogy valaki boszorkány meg nagymama lehet egyszerre! – nevetett föl Michael. – A boszorkányok nem házasodnak. Van a nagyanyádnak fekete macskája? – Nincs, nem szereti őket, mert megeszik a madarakat. De szerintem tudna néhány átkot szórni, ha akarna – mosolyodott el Adele. – Kérd meg rá, hogy bűvölje el mondjuk a családomat! – mondta Michael, és leült a fal tövébe. – Igazi csoda lenne, ha fölvidulnának. Adele döbbenten nézett a fiúra. Ugyan csak néhány órája találkoztak, de úgy képzelte, hogy Michael fényűző életet él egy olyan helyen, ahol minden tökéletesen működik. A fiú gunyoros mosolyra fakadt, amint meglátta Adele hüledező arcát. 83

– Tudtam! Azt gondoltad, én kiváltságos fiú vagyok, aki magániskolába jár. A valóság az, hogy anyámnak rendszeres dühkitörései vannak, amik után napokig csak fekszik az ágyban. Apám ingerült vele, és ez csak ront a helyzeten. Ha egy kicsit többet lenne otthon, és többet foglalkozna vele, talán megváltozna! De az apám pont olyan kegyetlen, mint amilyen dilis az anyám. Mindig reménykedve várom a szünidő végét, hogy visszamehessek az iskolába. Adele előtt egyszeriben világossá vált, miért akart a fiú sétálni vele. Kis időre ki akart szakadni nyomasztó környezetéből. Mint amikor ők Pamelával elmentek a vasútállomásra embereket nézni. Egyfajta menekülés a valóság elől. Az élet furcsa fintorának találta, hogy Michael éppen vele találkozott össze. Ki más érezhetné át jobban a fiú problémáját, mint ő? – Az apád veled is rosszul bánik? – kérdezte óvatosan. Szíve meglágyult az együttérzéstől. – Néha igen, de inkább anyámmal vannak gondok. Nagyon követelőző, gyanakvó és rendkívül nehéz természetű – mondta kisvártatva, és elfintorodott. – Egy dührohammal tönkretette a nővérem esküvőjét. A sógornőm nem hajlandó eljönni hozzánk, mert úgy beszélt vele. Apám mindig azzal védekezik, hogy gyengék az idegei, és gyógyszerrel kezelteti. Szerintem ettől még zavartabb és rémültebb. – Újra elhallgatott, de már nem is próbált mosolyogni, csak nézett maga elé szomorúan, s a szemébe könnyek szöktek. – Azt hiszem, legtöbbször csak arra volna szüksége, hogy szólhasson valakihez – tette hozzá mélyet sóhajtva. Adele észrevette, hogy a fiú egyszerre támadja és védi az anyját, amiből arra következtetett, hogy mindkét szülővel probléma van. Miközben hallgatta Michael szavait, eszébe jutott, anyja is gyakran panaszolta, hogy senki se figyel rá. – Anyám is gyakran panaszkodott, hogy az apám nem figyel oda rá – bökte ki Adele, és elfogta a kísértés, hogy ez egyszer megszegje titoktartási fogadalmát. – Szerintem nem sok házasságban kommunikálnak a felek – mondta a fiú szomorúan, miközben térdét felhúzta a mellkasához, s fejét a térdére hajtotta. – Elnézem a barátaim családját, és szinte ugyanazt a problémát látom mindenütt, mint otthon. Nyilvános helyen mind nagyon udvariasak, fölveszik a mintacsalád álarcát, de otthon, ahol csak a gyerekek vagy a személyzet tagjai vannak, egészen megváltoznak. Vagy észre sem veszik egymást, vagy gúnyos és bántó megjegyzésekkel mérgezik az otthoni légkört. – Ez tényleg így van? – kiáltott föl Adele. Mindig úgy képzelte, hogy a gazdag embereknek mindenük megvan, amit kívánnak, még a boldogság is. Michael bólintott. – Ralph bátyám és Diana nővérem is kezd ilyenné válni. Kizárólag a társasági életükkel vannak elfoglalva. Az az egyetlen gondjuk, hogy kiket hívjanak meg, melyik versenyt nézzék meg, hová menjenek koncertre és színházba. Néha az az érzésem, félnek kettesben maradni a házastársukkal. Amikor Ralph első fia megszületett, elutazott üzleti útra. Nem volt nagyon fontos dolog, el is halaszthatta volna. Egyébként is mi lehetne fontosabb annál, mint hogy megosszunk egy ilyen fontos pillanatot a feleségünkkel? Adele még sohasem találkozott senkivel Rubyn kívül, aki első találkozáskor ennyit mesélt volna a családi életéről. Ezért hát nem is tudta, hogy gyanakodjon-e Michael viselkedésére. Ösztönösen érezte, hogy a fiú máskor nem ilyen nyitott. Talán nagyon megrázta a nagyanyja halála, talán megérzett Adele-ben valamit, ami bizalmat ébresztett benne. – Ahol én éltem azelőtt, ott az volt a szokás, hogy a férfiak elmennek a kocsmába a gyerek születésekor – mondta Adele bizonytalanul. – Az körülbelül ugyanolyan súlyú dolog, nem? – Dehogy. Ünneplik az újszülöttet! – válaszolta dühödten a fiú. 84

Adele elmosolyodott. – Lehet, hogy így mondják, de én úgy láttam, hogy a legtöbb munkás azért iszik, hogy elmeneküljön a valóság elől. Nem akarnak rágondolni, hogy még egy szájat etetniük kell, vagy hogy miből fizetik a lakbért, és mi lesz, ha a következő héten utcára kerülnek. – Úgy látszik, ugyanazt a problémát két oldalról látjuk – jegyezte meg Michael elmosolyodva. – Te találkoztál már olyanokkal, akik szerelemből házasodtak, és úgy is maradtak? – A nagyanyámmal például. A nagyapám a háború után néhány évvel halt meg. Néhanéha mesél róla, s akkor az arca mindig kisimul. Van néhány festménye, amit a nagyapám itt festett, hogyha azokat nézi, olyan, mintha őt látná. – Ezek szerint festő volt a nagyapád? – kérdezte Michael teljesen elképedve. – Igen, ráadásul egészen tehetséges, csakhogy megsérült a háborúban, s azt követően már nem festett többé. Amikor friss házasok voltak, Tunbridge Wellsben laktak. Szerintem ott egészen más életük volt. Olyasmi, mint a tied, gondolom. Michael érdeklődve fordult Adele felé. – Ezek szerint nem is bennszülött lápi emberek? –kérdezte mosolyogva. – A nagyapád azért jött ide, hogy fessen? Milyen romantikus! Adele is nagyon romantikusnak találta nagyszülei ideköltözésének történetét. Szerette hallgatni, hogyan érkeztek meg a drága bútorok egy szekéren. Elképzelte a medvés fogast, a kitömött madarat és a kredencet a szekér hátulján, amelyen még ott ülnek nagyszülei is a kisbabával az ölükben. – Nagyi nemigen szokott a múltról beszélni, de egy-egy elejtett félszavából azért össze lehet rakni a képet. Ő maga nagyon művelt… az apja iskolamester volt… és van még néhány igazán értékes bútora. Nagyapám pedig nem közkatona, hanem tiszt volt a háborúban. – Nagyon érdekes… – mondta Michael elgondolkodva. – Te magad is az vagy, Adele. Kislányos az arcod, de a gondolkodásod nagyon érett. Mitől van ez? – Biztosan a mocsári szél teszi – viccelődött Adele kicsit félve, hogy túl sokat kiad a családjáról. – Na, gyerünk, induljunk! Ebben a tempóban soha nem látjuk meg a kikötőt. Hat óra is elmúlt, mire Adele hazaért. Még visszamentek arra a helyre, ahol Michael délután a biciklijét lerakta, majd ki-ki az otthona felé vette útját. Adele, amikor belépett, rögtön a tűzhelyhez rohant, mert úgy átfázott. A tűz fölé tartva dörzsölgette a kezét, közben a piruló kenyér és a fortyogó leves illatát szimatolta. – Jaj, de éhes vagyok! Mindjárt éhen halok! – A fiatalember nem hívott meg teára? – kérdezte epés gúnnyal a nagyanyja. Adele csodálkozva nézett felé. – Honnan tudod, hogy egy fiatalemberrel voltam? – Mert van szemem – vágta vissza rögtön Honour. – A láp sík terület, kilométerekre el lehet látni. Ha el akartad rejteni előlem a fiút, akkor lebuktál. Az ilyesféle csípős odamondogatás jellemző volt a nagyanyjára. Kimondott mindent, amit gondolt, nem kertelt, nem szépítgetett, de nem is várt magyarázatot. – De hát miért kellett volna rejtegetnem? Megszólított, miközben gyűjtögettem a rekettyevirágokat, szóba elegyedtünk, aztán pedig megmutattam neki az utat a kikötő felé. – Adele nagyon ostobán érezte magát. Tudhatta volna, hogy nagyanyja úgyis észreveszi mellette a fiút. – És hogy hívják a fiatalembert? – Michael Bailey – válaszolta Adele. – Azért jött ide, mert meghalt a nagyanyja, Mrs. Whitehouse, akiről a minap beszélgettünk. A nagyanyja bólintott.

85

– Akkor ő biztosan Emily fia. Whitehouse-éknak volt két fiuk is, de mindketten elestek a háborúban. – Ezek szerint ismered az édesanyját? – kérdezte Adele. Honour grimaszolt egyet. – Persze hogy ismerem. Rémesen undok lány volt; bár lehet, hogy azóta kinőtt belőle. Időtlen idők óta nem láttam. Adele szerette volna megtudni, hogy nagyanyjának miért van ilyen rossz véleménye Michael anyjáról, de úgy érezte, hogy a történet, amelyet hallana, nagyjából megegyezne azzal, amit délután már a fiútól is hallott. – Michael viszont nagyon kedves – felelte Adele a benne bujkáló kérdés helyett. – Nagyon tetszett neki a láp is, és szerintem még életében nem látott újszülött báránykát. – Ilyenek a városi emberek – tette hozzá fintorogva a nagyanyja. – Emlékszem, Emily valami szörnyű arrogáns férfihoz ment hozzá, aki nagyon el volt telve magával. Örülök, hogy a fiú nem rá ütött. Adele furcsának találta, hogy nagyanyja nem tett föl több kérdést Michaelról. Az iskolatársai szülei mindig nagyon aggódtak, ha lányaik körül valami fiú legyeskedett. A nagyi azonban ismeri Michael szüleit, talán ezért nem is kell kérdeznie többet. Azon meg végképp elámult, hogy amikor megkérdezte nagyanyját, elengedi-e hétfőn a fiúval biciklizni, Honour habozás nélkül beleegyezett. Egyetlenegy dolgot tett hozzá, mégpedig hogy ne menjenek túl messzire, mert az időjárás áprilisban kiszámíthatatlan. A nagyi jóslata bevált. Alig értek el Camber Sandsig, eleredt az eső. Egy fa alá húzódtak be a szűnni nem akaró felhőszakadás elől. A szomorú idő azonban csak nem akart javulni, ezért elhatározták, még ha eláznak is, elindulnak. Bár bőrig áztak, a nap mégis fantasztikusan telt. Michael csodálatos társaság volt, akivel bármiről lehetett beszélgetni. Mesélt az iskolatársairól, hampshire-i otthonáról, s arról a titkos vágyáról, hogy egyszer majd pilóta lesz. – Apám rosszallóan néz rám minden alkalommal, amikor megemlítem neki, hogy repülőgépet szeretnék vezetni. Ö ügyvéd, és azt szeretné, hogy én is az legyek. Egyszer már a fejéhez vágtam, hogy Ralphot már úgyis behúzták a csőbe, minek kell még engem is, de apám váltig állítja, ha majd Oxfordba járok, megváltozik a véleményem. Adele már el is határozta, hogy Mr. Baileyt egy cseppet sem fogja kedvelni. Michael elmesélte, hogy apja folyton panaszkodik a nagyapjára, s ha tehetné, még a temetés napján elutazna Winchelsea-ből. Adele úgy vélte, nem véletlen, hogy egy ilyen szívtelen alak mellett Mrs. Baileynek tönkrementek az idegei. – Biztosan amiatt aggódik, hogy pilótaként majd nem fogsz megélni – vélekedett Adele. – Abban lehet némi igazsága – húzta el a száját Michael. – De engem nem érdekel a pénz. Amikor először közelről megláttam egy duplafedelű repülőgépet, valami rabul ejtett. A repülő egyik barátom apjáé volt, aki fel is vitt magával sétarepülésre. A sorsom ekkor dőlt el. – Szerintem fantasztikus, hogy céljaid vannak. Abban viszont igaza lehet apádnak, hogy Oxford sok mindent megváltoztat majd benned. Adele tudta, hogy Michael tizenhat éves, és még van két éve az egyetemig. Arra gondolt, a fiú elég okos ahhoz, hogy Oxfordban tanuljon tovább, de Michael azt hajtogatta, hogy ő csupán átlagos képességű fiú, és ha nem jelenlegi iskoláján, hanem saját képességein múlna, biztosan nem kerülne be. Az egyetlen ok, amiért mégis hajlandó Oxfordba menni, az az egyetemi repülős szakosztály.

86

Mrs. Whitehouse két nap múlva esedékes temetésére a rokonok csak a szertartás napján érkeztek meg. Adele elhatározta, hogy elmegy Winchelsea-be, és mintha épp arra lenne dolga, elsétál a templom előtt. Nagyon kíváncsi volt Michael családjára, de amikor nagyanyja meghallotta az ötletét, kijött a sodrából. – Ilyesmit nem lehet csinálni! Légy már egy kis tekintettel a gyászolókra! Micsoda dolog egy ilyen fájdalmas eseményen kíváncsiskodni! – Csak meg szeretném nézni őket! Olyan sokat hallottam már róluk. – Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Biztos vagyok benne, hogy a fiú meglátogat, ha vége lesz az egésznek. Szerintem épp időszerű is lenne, hogy meghívd ide, szeretném jó alaposan megnézni magamnak! Adele-nek rossz előérzete támadt a látogatással kapcsolatban. Azt viszont nem tudhatta, hogy Michaelnak mennyire megnyerő a modora. Csak két nappal a temetés után jelent meg, akkor viszont egy öl fával a karján kopogtatott be hozzájuk. – Remélem, nem tartja tolakodásnak, Mrs. Harris, de ezek az ágak ott hevertek a folyópart mentén, és jöttömben összeszedtem őket, mert úgy gondoltam, itt biztosan hasznukat veszik – mondta Honournak az ajtón belépve. – Milyen figyelmes! – válaszolta a nagyanyja. – Bár nem vagyok benne biztos, hogy a szüleid jó néven veszik a látogatásodat. Gyere csak beljebb! Szörnyű ez a nyirkos idő! Adele zavarban volt, s kicsit szégyellte magát az otthona miatt. Kinn, a lápon egyenlő felek voltak, de itt, ebben a víz és áram nélküli viskóban nagyon is érezte a közöttük tátongó társadalmi különbséget. Honour nyájas viselkedése azonban gyorsan föloldotta a feszültséget. Megkérdezte Michaeltól, hogy milyen volt a temetés, s a nagyapja hogyan viseli a gyászt. Hallomásból tudta, hogy a fiú kitűnően sakkozik, s efelől is érdeklődött. Michael pedig készségesen válaszolt minden kérdésére, és szemlátomást fesztelenül csevegett, miközben a teáját kortyolgatta. Honour aznapra tervezte a gyömbérsör palackozását. Az élesztőből, gyömbérből és cukorból álló keverék már múlt hét óta érlelődött a tűzhely mellett. – Segíthetek? – kérdezte Michael, amikor meghallotta, mi készül. Az üvegek, amelyeket Honour meg akart tölteni, még mosatlanul álltak az udvaron. Honournak nem kellett kétszer mondani, máris talált elfoglaltságot a fiúnak. Beküldte a mosókonyhába egy üvegmosóval meg egy tál forró, szappanos vízzel, s rábízta a címkék lekaparását meg az üvegek kitisztítását. Adele kétségbeesett. Mi lesz, ha a fiú megelégeli a munkát, s egyszerűen faképnél hagyja őket? Michael azonban szorgosan sikálni kezdte az üvegeket, s mire leszűrték az élesztős folyadékot, addigra ő minden üveget ragyogó tisztára mosott. Már csak annyi maradt hátra, hogy citromot adjanak hozzá, fölöntsék a sűrítményt vízzel, s neki is foghattak a palackozásnak. – És mikor lehet belőle inni? – faggatta Honourt Michael, míg fölemelte a nehéz fazekat, hogy töltögetni kezdje a lét a tölcsérrel, amelyet az asszony tartott szorosan az üveg szájához. – Néhány hétig érlelődnie kell az üvegben – válaszolta. – Nagyon finom. Adele majd ad kóstolót abból, ami már kiforrt. Ez nem alkoholos, mint a bor, de azt mondják, a gyömbér kitűnő a vérkeringésre. Erre én vagyok az élő példa. Nekem szinte sose fázik a lábam. – Akkor én is mihamarabb rászokom! – mondta Michael Adele-re kacsintva. – A hideg kéz és láb tipikus pilótabetegség. Adele-t megdöbbentette, hogy a fiú milyen hamar a nagyanyja bizalmába férkőzött. Az asszony szívélyesen megköszönte, hogy fát hozott, s hozzátette, ha ideje engedi, látogassa meg őket máskor is otthonukban. 87

Michael ezt követően mindennap látogatást tett náluk, s mielőtt Adele-lel elmentek kirándulni, minden egyes alkalommal megkérdezte Honourt, hogy miben tudna a segítségére lenni. Volt, hogy fölmászott a tetőre, és megigazított egy elmozdult cserepet; máskor fát gyűjtött, vagy segített gyomlálni a zöldségágyás-ban. Egyetlenegyszer sápadt el kissé, amikor Honour levágott néhány nyulat, de a jószágok nyúzásánál már beállt segíteni. Honour mégsem ezek miatt kedvelte. Szerette a fiút úgy, ahogy volt. Michael nem viselkedett leereszke-dően, hanem őszintén érdeklődött Honour életmódja iránt, sőt csodálta az asszony leleményességét és találékonyságát. – Nagyon rendes ez a fiú! – mondta az asszony egyik este Adele-nek a kakaóját kortyolva. – Soha nem gondoltam volna, hogy Emily Whitehouse ilyen normális gyereket képes szülni. – Abból ítélve, amit Michael mesélt nekem, az anyjának kissé gyengék az idegei – jegyezte meg Adele vigyázva, nehogy túl sokat eláruljon a fiú őszinte vallomásából. – Már a nagyanyjának is problémái voltak az idegeivel! – felelte Honour gunyoros mosollyal. – Egyszer mondtam is neki: állj ki a jogaidért, ne hagyd, hogy Cecil lábtörlőnek használjon! Erre nyafogni kezdett valami baromságot a férjek természetes zsarnokságáról. Adele elhűlt a csodálkozástól. – Nem is tudtam, hogy ilyen jól ismerted Michael nagyanyját! – kiáltott fel. – Barátnők voltunk – válaszolta Honour azzal a fintorral az arcán, amely rendszerint annak kifejezésére szolgált, hogy nem kíván a dologról többet mesélni. –Persze sokkal idősebb volt nálam, de ettől még nagyon jóban voltunk. Ez akkor változott meg, amikor a háború elején elkezdtem nála takarítani. Nem volt más választásom, nagy szükségem volt a pénzre. Néhány alkalommal akkor is segítettem neki, amikor Emily hazamenekült a gyerekeivel a férje kegyetlen bánásmódja miatt. – Miért nem mondtad el mindezt Michaelnak? –kérdezte Adele. Nagyanyja egy ideig hallgatott, majd hátborzongatóan elvigyorodva Adele-re nézett. – Nehezemre esne bevallani, hogy takarítónő voltam, különösen úgy, hogy egy barátnőmnél kellett dolgoznom. Másrészt nem hiszem, hogy jó lenne, ha megtudná, hogy bármilyen kapcsolatban voltam a családjával. – De miért? Szerintem nagyon örülne neki. – Persze, bizonyára. Ő olyan fajta. Ráadásul nagyon nyitott, s elképzelem, amint lelkendezve meséli otthon, hogy kivel találkozott. Ezt egyáltalán nem szeretném. Emlékeimben mindkét szülő hihetetlenül rátarti emberként él. Szerintem helytelenítenék, hogy veled barátkozik. Adele magától is belátta ezt. Tudta, hogy a lápi emberek nem vegyülnek a Winchelsea nagy házaiban lakó polgárokkal. – De te azért nem helyteleníted a barátságunkat? –kérdezte Adele. – Ugyan, dehogy! – válaszolta hevesen a nagyanyja. – Én is pont olyan jó családból származom, mint ők, és nagyon örülök, hogy ilyen helyes barátod van. Csak arra szeretnélek emlékeztetni, hogy hamarosan visszautaznak Hampshire-be, és nem hinném, hogy a szülei túl gyakran látogatják meg az öreg Cecilt. Lehet, hogy soha többé nem fogtok találkozni. Adele éjszaka, miközben az ágyában fekve hallgatta a szél zúgását, nagyanyja szavain töprengett. Borzasztóan elszomorodott, mert maga is érezte, hogy hamarosan talán örökre véget ér ez a barátság, pedig annyira szeret Michael társaságában lenni. Nagyon sokat nevetnek, bármiről tudnak beszélgetni, s igazából azt kívánta, hogy Michael maradjon örökre mellette. A valóságban azonban tudta, hogy a fiú soha nem is barátkozott volna vele, ha talál más társaságot. Ha visszamegy az iskolába, nagyon gyorsan el fogja

88

felejteni. Neki borzasztóan fog hiányozni a fiú, de nem fog utána áhítozni, mint a szerelmes regények könnyező leánykái. Az előző héten végig gyönyörű idő volt, s így együtt töltötték minden szabad idejüket. Visítva futottak be a hideg tengerbe, ágakból hidat építettek a patak fölé, s azon versenyeztek, hogy ki tudja tovább szopogatni a nyalókát. Adele még sohasem evett ekkora édességet, mivel nemigen volt pénze ilyesmire, de Michael megajándékozta, s elmagyarázta, az a különleges ebben a nyalókában, hogy miközben szopogatja, elszíneződik a nyelve. Adele-t egyfolytában megnevettette, amikor kinyújtatta vele a nyelvét, hogy megnézze, milyen színű lett. A köves parton is versenyeztek, miután Adele megtanította Michaelnak, hogyan kell lefutni a meredeken az egyensúlyt felváltva egyik lábról a másikra helyezve. Adele megmutatta a fiúnak az angolnaivadékokat a patakban, és ő cserében megtanította őt tízig számolni franciául. Valójában nem is az volt fontos, hogy mit csinálnak, hanem az, hogy együtt csinálják. Néha egyszerűen csak egymás szemébe néztek, és a semmin is elnevették magukat. Egyik nap éppen akkor toppant be hozzájuk a fiú, amikor befejezték a reggelit. – Nem akarok zavarni, Mrs. Harris – mondta udvariasan –, csak azért jöttem, hogy köszönetet mondjak a szíves vendéglátásért. – Azzal átnyújtott Honournak egy csinos kis bádog teásdobozt. – Milyen kedves tőled, Michael! – ragyogott fel Honour arca, miközben a dobozkát nézegette. – Neked pedig hoztam egy könyvet – nyújtott át Adele-nek egy csomagot. – Remélem, még nem olvastad. Adele kibontotta, s elolvasta a címet: Lorna Doone, avagy az elveszett ékkövek titka. – Nem, még nem olvastam – válaszolta elragadtatva a meglepetéstől. – Köszönöm, Michael! Már ma este nekifogok. – Itt maradsz egy teára? – kérdezte a nagyanyja. Michael megrázta a fejét. – Nem tehetem. Már csak rám várnak, és indulunk is. – Akkor kísérd el az útig Michaelt, Adele! – bökte oldalba a nagyanyja. – Viszlát, Michael! Remélem, még hallunk felőled! Michael az út mellett hagyta a biciklijét. Most fölállította, s ránézett Adele-re. – Hiányozni fogsz! – mondta búsan. – Válaszolsz, ha írok? – Persze hogy válaszolok! – felelte Adele. – De számolj ám be részletesen mindenről! De most indulj, ne várakoztasd a szüléidet! Figyelte, ahogy a fiú egyre távolodik. Felült a biciklire, s erőteljesen tekerni kezdett. Amikor ráfordult a Winchelsea felé vezető útra, még intett egyet búcsúzóul. Adele még mindig szorongatta a kezében a könyvet. Kinyitotta, s megpillantotta a belső lapra írt üzenetet: Kedves Adele! Ez a könyv egy fiúról szól, aki a lápvidéken találkozik egy lánnyal, akit soha többé nem tud elfelejteni. Én sem feledlek el Téged soha. 1933 húsvétján Sok szeretettel Michael Bailey

89

10. FEJEZET

1935 – Szerintem már soha az életben nem találok normális munkát! – mondta Adele lemondóan, amikor lekucorodott nagyanyja széke mellé, a fűbe. Már majdnem augusztus vége volt, s majd két éve, hogy befejezte az iskolát, de még mindig nem sikerült állást találnia. Néhány alkalmi munkát ugyan már kapott egypár hétre: dolgozott egy mosodában a turistaszezonban, kaszált szénát egy tanyán, takarított egy halüzletben s így tovább. Már minden cégnek írt levelet Hastingsben is, és időről időre el is buszozott oda, de egyetlenegy ember sem akarta fölvenni. – Mindegyik ugyanazt mondja: olyan embert keresnek, akinek már van tapasztalata. De hogyan szerezzek tapasztalatot, ha senki nem ad lehetőséget, hogy bemutassam, mit tudok? – panaszkodott Adele. – Nehéz időket élünk! – mondta a nagyanyja, s megsimogatta a fejét. Adele tisztában volt vele, hogy az emberek milliószámra kerülnek az utcára, és sok férfi véget vet az életének, mert nem tudja eltartani a családját. Alig telt el hét, hogy egy munkanélküli ne kopogtatott volna rájuk élelmet kérve. Honour mindig megkínálta őket egy tál levessel és egy karéj kenyérrel. Még Frank régi ruháit is szétosztotta közöttük. Ezek az emberek nagy többségükben Anglia középső és északi részéről érkeztek, bár ezen a környéken is irtóztató volt a szegénység. Egy ilyen forró nyári napon talán nem volt olyan szembetűnő, de télvíz idején Adele számtalanszor látott rongyos, mezítlábas gyerekeket a főutcán koldulni. A kikötő környékén is egyre több elcsigázott férfi gyülekezett alkalmi munkára várva. Voltak olyan családok, amelyeknek minden bútorukat el kellett adniuk, hogy enni tudjanak, s akadtak olyan öregek is, akik megfagytak, mert nem tudták fűteni otthonukat. – Lehet, hogy el kell mennem Londonba – mondta Adele komoran. – Összefutottam a városban Margaret Forsterrel, azt mondta, hogy irodai munkát kapott a Mavis Plantnél. – Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy Londonba menj – jelentette ki határozottan a nagyanyja. – Nem akarom, hogy egy albérletben ki legyél téve mindenféle ember kényének-kedvének. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb itt is akad majd valami. – Az újságok azt írják, hogy most már van munka azoknak, akik akarnak dolgozni, de ez hazugság – mondta Adele mérgesen. Sajgott a lába, melege volt, és teljesen kimerült. Az sem sokat segített, hogy Margaret Forster dicsekedett új munkájával a boltban. Villogott új, rózsaszín ruhájában, és azt mondta, hogy aznap este moziba megy a barátnőjével. Adele összesen kétszer volt moziban az előző évben. Legjobban az dühítette, hogy azért nem kap meg egy állást sem, mert a lápvidéken lakik. Bemutatkozásai rendre jól mentek addig a pontig, amíg meg kellett mondania, hogy hol lakik. Adele okos volt, vonzó, szépen beszélt, és jó volt a modora. Miért bélyegzi meg mindenki a lakhelye miatt? – Semmi sem történik, ha még egy évig nem találsz munkát – mondta az asszony nagy lelki nyugalommal. – A segítségeddel kétszer annyit tudok megtermelni, mint egyedül, és az áraimat is emelni tudom. – De én nem bírom elviselni, hogy olyan keményen dolgozol! – fakadt ki Adele.

90

Amióta nem járt iskolába, alaposan megfigyelhette nagyanyját, aki szinte egy percre sem ült le napközben. Csirke- vagy nyúldarabolás, lekvár- és borkészítéskor egy pillanatra sem pihent meg. – Lassan könnyítenem kellene a terheiden, és nem többletmunkát elvárnom tőled! – Azért dolgozom keményen, mert én így látom jónak! – vetette oda Honour keményen. – Szeretem a munkámat, nem vagyok mártír. Most menj, mosakodj meg, igyál valamit, és ülj le az árnyékba fél órára. Holnap megint új nap lesz, és ki tudja, mit hoz. – Semmi sem fog történni! – motyogta magában Adele, amikor kezet mosott a kamrában. A víz hirtelen elfogyott, és ez már több volt a soknál. Ivóvizet a kerti fúrt kútból vettek, de az esővíz a ház melletti gyűjtőmedencébe folyt, s ez táplálta a mosókonyha csapját. Már hetek óta egy csepp eső sem esett, ezért a tankból kifogyott a víz. Ebben a házban mindenért annyira meg kellett küzdeni. A tűzhelyet mindennap be kellett gyújtani a gyűjtött fával. Ha fürödni akartak, nagy fazekakban kellett vizet forralniuk, s telitölteniük a bádogkádat, amelyet persze ki is kellett önteniük a fürdés végeztével. A mellékhelyiség sem volt vízöblítéses, s ezért néha be kellett szórni mésszel, hogy ne bűzölögjön annyira. A házban nem volt áram, csak gyertya és petróleumlámpa. De még egy rádiójuk sem volt otthon! Amióta abbahagyta az iskolát, Adele-nek volt módja megfigyelni, hogy mások hogyan élnek. Nem irigykedett azokra, akik már bevezették a gázt meg az áramot, akiknek volt rádiójuk és gramofonjuk, vízmelegítőjük és villanyvasalójuk; mégis úgy érezte, hogy nem tisztességes, hogy valakinek mindene van, valakinek meg semmije sincs. Ő osztályelső volt, mégsem sikerült munkát szereznie, míg Margaret Forster, aki teljesen ostoba, már ott dolgozik a fűszeresnél. A legtöbb nagyanyja korabeli nőnek van ideje a karosszékben olvasgatni, míg az ő nagyanyjának nyulat kell nyúznia, hogy kiegészítse kevéske özvegyi nyugdíját. Ráadásul ezekből a nyúlprémekből azoknak készülnek bundák, akik az égvilágon semmit sem csinálnak egész nap. Fölkapott egy zománcozott vödröt, s dühödten telihúzta vízzel a kerti kútból. Miközben cipelte befelé a teli vödröt, azon merengett, hogy a nagyanyja hogy fogja bírni ezt a sok nehéz munkát, ha majd megöregszik, s mi lesz vele, ha már nem lesz elég ereje fát vágni és vizet húzni. „Majd én gondját viselem!” – mondta magában, de ettől a gondolattól bizony sírva fakadt. Mert hogyan viselhetné valaki más gondját, amikor még magát sem tudja ellátni? Honour belépett a házba, s észrevette, hogy Adele sír. – Hát te meg minek itatod az egereket? – kérdezte szokásos nyers modorában. – Mert minden olyan istenverte nehéz! – bökte ki Adele. – Nekem ne merj káromkodni ebben a házban, különben szappannal mosom ki a szádat! – vágta oda a nagyanyja. – És elég az önsajnálatból, emberek milliói élnek nálad sokkal rosszabb helyzetben! Adele berohant a szobájába, s bevágta maga mögött az ajtót. Az ágyra vetette magát, és keservesen sírt. Bár tudta, hogy Honour éppen teát készít, nem mozdult. S amikor észrevette, hogy nagyanyja semmi részvétet nem mutat, sőt enni sem hívja, még hangosabban zokogott. Tudta, hogy érthetetlen a viselkedése, és egy kicsit most sajnálja magát, aminek egyáltalán nem a vezetékes víz vagy az állandó munka hiánya az oka. Szerette ezt a helyet, s azt se igen bánta, hogy nincs pénze mozira. Nem is a nagyanyját sajnálta, mert azért tudta, hogy az ő dolgos kezétől növekedtek az eladásra szánt készletek. Lehet, hogy Michael miatt ilyen zsémbes?

91

Két évvel ezelőtti elválásuk óta nemigen fűzött hozzá reményt, hogy újra találkoznak, de Michael rendszeresen írt, s a legutóbbi levelében azt a hírt közölte, hogy júliusban ellátogat Winchelsea-be a nagyapjához. Három csodálatos héten keresztül mindennap találkoztak. Úsztak a tengerben, bicikliztek, és hosszú sétákat tettek a lápon. Egyik nap busszal elmentek Hastingsbe, s Adele először evett sült halat hasábburgonyával, mióta Londonból eljött. Michael lőtt neki a céllövöldében egy bolyhos kutyust. Fagyit ettek, és csigát vettek egy bódéban. Életének legszebb napja volt ez, s ezt Michael is így gondolta. Mindkettejük nagy sajnálatára azonban Michaelnak vissza kellett térnie Hampshire-be, Adele-nek pedig munkát kellett keresnie. Bár Michael folyton írt, bevallotta, nem tudja, miképp oldja meg, hogy megint eljöjjön Winchelsea-be, mert a nagyapja nem szívesen fogad látogatókat. A karácsonyi szünetre mégis eljött egy kis időre. Testvérével, Ralphfal elküldték őket, hogy nézzék meg a nagyapjukat. Michael ellátogatott hozzájuk, s hozott neki egy gyönyörű, kék sálat hozzáillő kesztyűvel, a nagyanyjának pedig egy doboz drága csokoládét. De be sem jött a házba, mert a testvére várt rá a nagyapjuknál. Februárban meghalt Mr. Whitehouse. A bejárónője a fotelban talált rá, amikor visszajött a délutáni pihenőjéből. Szívroham vitte el. Adele szégyellte magát, amiért szinte örül a hírnek. Ez azt jelentette, hogy Michael meg fogja látogatni. A fiú ugyan eljött a temetésre, de a szertartást Hamp-shire-ből szervezték, s a család csak a temetésre utazott le, s még aznap vissza is ment. Michael megírta, hogy miért nem tudta meglátogatni Adele-t, de megígérte, hogy visszatér az év folyamán, amikor ki kell ürítenie a házat. Azt is megírta, hogy sokat gondol Adele-re, s mennyire bánja, hogy nem laknak közelebb, mert akkor többet találkozhatnának. Michael kitartóan küldözgette a leveleit, s júliusban, a tizenötödik születésnapjára még egy ajándékkal is megörvendeztette. Egy topáz nyakláncot küldött azzal az üzenettel, hogy annak színe emlékezteti őt Adele napban megcsillanó szőke hajára. Adele életében először nem pusztán barátként gondolt Michaelra. Egész nyáron reszketve várta, hogy mikor jelentkezik Michael, aki végül augusztus végén toppant be. A szüleivel érkezett, s míg elrendezték a nagyapja házát, néha elelszabadult, hogy találkozzon Adele-lel. Valami bizony változott benne. Nemcsak megnőtt, s a hangja is mélyebb lett, de az együttléteik is megváltoztak. Meg akarták ismételni azokat a dolgokat, amelyeket azelőtt olyannyira szerettek, de mostanra kialakult közöttük valami furcsa szégyenlősség, amitől néha hosszú hallgatásba burkolóztak. Adele észrevette, hogy Michael túlságosan hosszan nézi őt. Amikor pedig megkérdezte, hogy miért, a fiú elpirult, és nem szólt semmit. Adele megérezte Michael férfiasságát a fiú közelében. Nézte hosszú szempilláit, szép ívű ajkát, s amikor fürdőruhára vetkőztek, látta, hogy a nyurga fiúból izmos férfi lett. Ebben az évben nem is tudtak annyi időt együtt tölteni, mint az előző nyáron. Michaelnak adott időre vissza kellett érnie Winchelsea-be. Egyszer azonban mégis sikerült piknikezniük a tengerparton, a camberi kastélyba is elmentek, az utolsó nap pedig elsétáltak Rye-ba, s Michael meghívta Adele-t egy teaházba süteményt enni. Adele ugyanúgy szeretett Rye-ban lenni, mint kinn, a lápon. A macskaköves, szűk utcák meg a régi házak mindig elbűvölték. Michael kedvence a fegyverkert volt az Yprestorony tövében, amely eredetileg börtönnek épült a napóleoni háborúk idején. Lefényképezte Adele-t egy ágyún ülve, s azzal ugratta, hogy olyan, mint egy modell. Hazafelé menet életében először megfogta Adele kezét. A fiú bőrének érintése is kellemes borzongással s végtelen boldogsággal töltötte el Adele-t.

92

Amint odaértek a Curlew Cottage felé leágazó úthoz, megálltak, s Michael azt mondta, hogy innen már nem kíséri tovább, aztán megcsókolta. Nem szenvedélyes, szerelmes csók volt ez, hanem érzéki ajakérintés. – Bárcsak minden másképp volna! – mondta Michael aggodalmaskodva. – De talán jövőre majd másképp lesz, ha elmegyek Oxfordba. Ugye, vársz még addig rám? Akkor Adele egyszerűen úgy gondolta, hogy nem lesz másik udvarlója. Természetesen azt válaszolta, hogy várni fog Michaelra. Csak az után gondolkodott el alaposabban a fiú kérdésén, hogy elváltak. Érezte, hogy a fiú sokkal többet akart mondani, de nem szerette volna megbántani. Adele tisztában volt vele, hogy amíg csak barátkoztak, nemigen számított, hogy ő a lápon él, és szedett-vedett ruhákban jár. De ha Michael őt barátnőként képzeli el, rögtön problémákba ütközik majd. Adele arra gondolt, a fiú biztosan arra célzott, hogy mire Oxfordba megy, neki sikerül olyan lánnyá válnia, akit Michael családja és ismerősei is elfogadnak. Talán arra is gondolt, hogy Adele dolgozhatna Oxfordban, s akkor nem lenne köztük távolság. Adele hosszasan méregette magát a tükörben azon az éjszakán, s pontosan látta, mi miatt nem fogják elfogadni Michael körei. Annyira lesült az állandó kinti munkától, hogy úgy festett, mint egy cigány. Keze érdes volt, s rágta a körmeit. Haját kiszívta a nap, míg a városi lányok kalapot viseltek, és göndörítették a hajukat. Még zöldesbarna szeme is azt sugallta, hogy vadóc. Túlságosan büszke volt a pillantása, és szinte sohasem pirult el vagy kuncogott, mint volt iskolatársai. Azon merengett, vajon egy új frizura és néhány ruhadarab olyan elegáns nővé varázsolná-e őt is, mint amilyeneket a filmeken látott. Ebben erősen kételkedett. Még ha valami csoda folytán pénzhez jutna is, az a járását, a tekintetét, az egész lényét nem változtatná meg. Ilyenné lett attól, hogy e vad vidéken nőtt fel. Teste izmos a kemény munkától, az állandó szaladgálástól és a favágástól. Semmi sem tudja érzékeny, üvegházi virággá változtatni. Michael vagy két hónapig egy sort sem írt. Adele arra gyanakodott, hogy a fiú jobb belátásra tért, s felhagyott azzal, hogy egy ilyen tökéletes lányról ábrándozzon. E feltevését látszott igazolni az a levél is, amelyet végre kézhez kapott tőle. Michael ebben beszámolt arról, hogy épp autóvezetést tanul, s hogy apja vesz neki egy autót, ha jól teljesít a vizsgán. A levél olyan visszafogott hangnemben íródott, mintha címzettje egy nagynéni volna, nem pedig az a lány, akit megcsókolt s arra kért, hogy várjon rá. Ezután egyáltalán nem írt többet. Karácsonyra küldött mindkettejüknek egy-egy üdvözlőlapot, de ennyi volt az egész. Adele ezért nagyon meglepődött, amikor májusban ismét beállított hozzájuk a fiú. Gyönyörű, kék sportautóval érkezett, és elegáns öltönyben feszített. Azért jött, hogy néhány okiratot elhozzon nagyapja rye-i ügyvédjétől, de aztán indul is rögtön haza. Egy csésze tea mellett arról mesélt, hogy ősztől Oxfordba jár; együttérzését fejezte ki, hogy Adele-nek még mindig nincs állandó munkája, érdeklődött Honour bora és lekvárjai felől, s egészében véve nagyon hivatalosnak és felnőttesnek tűnt. Később megkérdezte, hogy van-e kedvük egy kis kocsikázáshoz Hastingsbe. Honour azt válaszolta, hogy sajnos rengeteg tennivalója van, de biztatta Adele-t, hogy menjen el Michaellal. A fiú csak akkor kezdett feloldódni, amikor sétálni indultak Hastingsben. Akkor viszont egyszeriben kiömlött belőle minden keserűség. – Az egész a nagyapa háza miatt van. Apám el akarja adni, de úgy tűnik, hogy nagyapa letétbe helyezte anyámnak, s apám anyám beleegyezése nélkül nem tud lépni. Anyám persze nem akarja eladni a házat, s ezen most egyfolytában veszekednek. Ha hazamegyek az iskolából, mindig ezzel találom szembe magam. Rémes. Arra gondoltam, hogy a nyári 93

szünetben elmegyek Európába, mert nem hiszem, hogy kibírnám ezt a csatározást egy teljes nyáron át. Később elautóztak Fairlight Glenbe, ahol ismét sétáltak egyet, s közben Michael megkérdezte Adele véleményét a tervéről. – Szerintem talán helyesebb volna, ha visszaadnád apádnak az autót, és szereznél munkát nyárra, jó mesz-sze a szüléidtől – mondta kissé élesen a lány. – Amíg tőlük kapod a pénzed, elvárhatják, hogy mindig a rendelkezésükre állj. Michael erre elnevette magát, és beletúrt Adele hajába. – Micsoda bölcs kislány vagy te! – mondta gyöngéden. – Még be sem töltötted a tizenhatot, s te mondod nekem, hogy ne éljek a szüleim nyakán! – Nem így értettem! – válaszolta hevesen Adele. –Nincs jogom elítélni téged, hiszen én is a nagyanyámra szorulok. Csak egyszerűen arra gondolok, a munka sokkal jobb kifogás lenne, hogy ne kelljen a szüléiddel egy fedél alatt lenned. Ha elutazol, az olyan, mintha elmenekülnél. – Igen, azt hiszem, igazad van – válaszolta eltűnődve a fiú. Többet nem mondott a problémáiról, s visszatértek legelső találkozásuk fesztelen hangneméhez. Amikor hazaérkeztek, Michael elköszönt Honourtól, Adele-nek pedig azt ígérte, hogy továbbra is tartják a kapcsolatot. Adele elvette az éjjeliszekrényről a levelet, amelyet Michael néhány nappal a látogatás után küldött neki. Olvasni kezdte: Kedves Adele! Csak megszeretném köszönni, hogy teljes odaadással figyeltél a problémáimra. Te vagy a legfigyelmesebb hallgatóság az összes ismerősöm közt, ami talán annak köszönhető, hogy Te és a nagymamád harmóniában éltek a természettel. Irigyellek ezért az életért; én mindenféle, magáról sokat gondoló emberrel vagyok körülvéve, akik nagy hangon beszélnek, és akiket csak az anyagiak érdekelnek. Hiányzik a láp csendje és komolysága. Mindig sokra fogom becsülni az időt, amelyet együtt töltöttünk, s ha nem fogadom is meg feltétlenül a tanácsodat, hanem mégis elmegyek Európába, egy részem itt marad Veled. Te soha nem fedted fel előttem a titkaidat, pedig biztos vagyok benne, hogy vannak, különben hogyan is érthetnéd meg mások problémáit? Talán sokkal fájdalmasabbak annál, hogy felfedhetnéd őket. Ha így van, akkor engem biztosan nagyon gyengének tarthatsz, hogy egyfolytában az otthoniproblémáimmal terhellek. Remélem, mihamarabb találsz munkát. Nagyon sokat fogok gondolni Rád, bármit teszek is a nyáron. Sok szeretettel Michael Adele-nek mindig kicsit összeszorult a torka, amikor ezt a levelet olvasta; ma pedig különösen nehéz szívvel futotta át újra, mert nagyon egyedül érezte magát. Mindenfélével próbálkozott, hogy kitörölje agyából a Michaelt érintő romantikus gondolatait. Tudta, hogy haszontalan időpocsékolás az egész, mégsem tudta elhessegetni e gyönyörű ábrándokat. Michael természetesen nem fogadta meg a tanácsát, de ezt Adele tudta előre. Három képeslapot kapott tőle a nyáron: egyet Párizsból, egyet Rómából és egyet Nizzából. A 94

rövid üdvözlő szavakon kívül semmi személyes nem volt bennük. Adele erősen kételkedett benne, hogy Michael a világ e lenyűgöző helyeit látván még egyszer visszavágyna a Romney-láphoz. Michael nagyapjának háza, a Harrington House elhagyatott volt, amióta az öregember meghalt. Adele időről időre eltekert oda, hogy megnézze, van-e valami változás a ház állapotában. A ház jó kétszáz éves, vöröstéglás, kétbejáratú, impozáns épület volt, de ablakait belepte a por, a följáróján pedig halmokban gyűlt a szél kavarta szemét. „Semmi értelme ábrándozni róla! – gondolta szomorúan. – Ha még munkát sem tudsz szerezni, miből gondolod, hogy megtarthatod a barátságát?” Másnap reggel, amikor fölébredt, észrevette, hogy véres a hálóinge. Rögtön tudta, mi történt, mert nagyanyja két évvel ezelőtt mindent elmesélt neki a női dolgokról. Iskolatársai már évek óta menstruáltak, ezért azt gondolta, hogy vele biztosan valami nagy baj van. Bizony, nagyon megkönnyebbült, amikor rájött, hogy minden rendben. – Hát, ez megmagyarázza a tegnap esti viselkedésedet – mondta nagyanyja szárazon, amikor ő beszámolt a nagy eseményről. – Én is mindig teljesen magam alatt voltam fiatalkoromban ebben az időszakban. Amikor nővé válik az ember, változnak az érzései is. A múltban már szereztél keserű tapasztalatokat arról, hogy mire képes egy férfi, ezért talán szükségtelen figyelmeztetnem, hogy mindig résen kell lenned, ha férfival kerülsz össze. Adele rákvörösre pirult a döbbenettől, s olyan zavarba jött, hogy inkább kiszaladt a nyúlketrechez. Tudta, hogy nagyanyja a maga nyers modorával azt szeretné a tudomására hozni, hogy mostantól képes gyereket szülni, de teljes sokként érte, hogy az otthon-beli szörnyűségeket hozza fel példaként. Eddig egyetlenegyszer sem említette ezeket, még futólag sem. Adele nagyon küzdött, hogy elfelejtse a történteket, de az emlékek a legváratlanabb helyeken és időkben törtek föl. Talán ezért is kezdett csak oly sokára vérezni. Még mindig rettegett a férfiaktól, különösen ha nagyon megnézték. Michael volt az egyetlen kivétel, akinek jelenlétében sohasem érezte magát kényelmetlenül vagy fenyegetve. Tudta, ha Michael még egyszer megcsókolná, az nagyon jólesne. Azt viszont nem tudta elképzelni, hogy ennél több is történhet kettejük között. Rettegett fölidézni a Mr. Makepeace-szel történt eseményeket. Kiengedte az összes nyulat, szedett nekik friss pitypanglevelet, majd fölemelte Köd nevű nyulát, és cirógatni kezdte. Nagyanyja nem engedte össze Adele nyulát a többiekkel, mert tudta, hogy unokája nagyon csalódott lenne, ha levágná a kicsinyeit. Adele gyakran ábrándozott arról, hogy milyen jó lenne a nyula helyében. Akkor őt is csak simogatnák, etetnék, s megvédenék a szaporodás mocskos aktusától. Máskor azt gondolta, hogy azért ez mégsem lenne olyan jó, mert akkor vénlány maradna gyerekek és unokák nélkül. Kezében a nyúllal az élet nagy kérdésein gondolkodott, amikor hirtelen autózúgásra lett figyelmes. A ház körül túl sűrű volt a növényzet, eltakarta a kilátást, ezért elindult az oldalösvény felé. Legnagyobb megdöbbenésére Michaelt látta kiszállni egy nagy, fekete autóból. – Micsoda meglepetés! – kiáltotta fülig elvörösödve és bosszankodva, hogy még meg sem fésülködött, s szakadt munkásruha van rajta, holott Michael sötét öltönyben és nyakkendőben toppant elé. – Én meg azt hittem, hogy még mindig utazgatsz! Michael kipréselt egy mosolyt, de nagyon erőlködött. – Vissza kellett jönnöm – válaszolta elfintorodva. –Az istenit, nem is tudom, hol kezdjem! 95

Honour ebben a pillanatban lépett ki az ajtón. Bizonyára hallotta, amit Michael mondott, mert rögtön azt kérdezte, anyjával minden rendben van-e. – Nem, anyám sajnos nincs jól, Mrs. Harris – válaszolta a fiú. – Beszélhetnék önnel? Vagy nagyon elfoglalt? – Nem annyira, hogy ne szánhatnék rád egy kis időt. Na, kerülj beljebb! – invitálta a nagyanyja. Adele izgatottan, hogy Michael visszatért, de aggódva, mert nem túl jó állapotban, gyorsan visszatette kedvencét a ketrecbe, s bement a házba. – Anyám és apám szétköltözik – bökte ki Michael. –Anyám idejön, a nagyapám házába. Fogalmam sincs, mi történt, de nagyon örülnék, ha senkinek nem szólnának a történtekről. – Elég jól ismersz már ahhoz, hogy ilyet ne is feltételezz rólam! – válaszolta Honour szúrósan. – El is hoztad anyádat, vagy csak magad jöttél? – Nem, együtt jöttünk. Tegnap hoztam ide. Szállodában aludtunk, mert túl sok lett volna neki rögtön odamenni. Nagyon kiborult. Adele szíve egy percig hevesebben vert. Persze nem örült, hogy Michael szülei különváltak, de úgysem voltak már boldogok együtt. Így viszont gyakrabban láthatja majd Michaelt. – Természetes, hogy nagyon kiborult – jegyezte meg a nagyanyja megértően. – Már nagyon sok éve házasok. Nagyon sajnálom, ez biztosan nagyon fölkavar téged, különösen hogy épp most készülsz Oxfordba. De biztos vagyok benne, hogy mire el kell utaznod, anyád rendbe jön egy kicsit. – Ez az igazi baj – válaszolta Michael. – Azonnal vissza kell mennem Altonba, hogy visszaadjam apámnak az autóját. Nem maradhatok itt vele, és nem tudom, hogyan fog egyedül boldogulni. Még soha életében nem kellett magára gondot viselnie! – Még szép, hogy el tudja látni magát! Anyád felnőtt nő! – felelte Honour elutasítóan. – De még sohasem kényszerült rá? – bizonygatta Michael. – Mindig volt körülötte személyzet, és ők ellátták a háztartást. A Harrington House-ban nincs egy lélek se. Se egy szakácsnő, se egy szobalány, senki. Nekem pedig fogalmam sincs, honnan kerítek személyzetet. Ezért is jöttem magához. Mit tegyek, Mrs. Harris? Nem mehetek el úgy, hogy itt hagyom őt egyedül! – Pedig talán ez lenne a leghelyesebb. Nagyon gyorsan megtanulná ellátni magát – válaszolta Honour. – De nagyi! – szólt rá Adele. – Michaelnak elég problémája van a te undokoskodásod nélkül is. Michael hálálkodva nézett Adele-re. – Rettenetesen aggódom. Hoztunk magunkkal egy doboz ételt, de abban sem bízom, hogy képes lesz valamit összeütni belőle. Már elmeséltem, hogy milyen, amikor ki van borulva. Egyszerűen lefekszik az ágyba, és képes napokig fel sem kelni. Egyszer a házvezetőnőnk vette a bátorságot, és szólt neki, hogy keljen fel, és szedje rendbe magát, de csak annyit vetett neki oda, hogy addig marad az ágyban, amíg éhen nem hal. – Lárifári! Az emberek pontosan tudják, meddig mehetnek el. Lehet, hogy egypár napig majd sajnálja magát, de egyszer csak megéhezik, s akkor magától felkel az ágyból. Nem duzzogó kislány már, hanem háromgyerekes családanya. Épp ideje volna, hogy elkezdjen felnőttként viselkedni. – Valószínűleg igazad van, nagyi, de Michael nyugtalan lesz, ha elmegy. Mi lenne, ha magam mennék oda segíteni?

96

– Ezt nem várhatom el tőled! – vetette közbe gyorsan Michael. – Nem ezért jöttem ide. Csak arra gondoltam, Mrs. Harrisnek talán van fogalma arról, hogy honnan szerezhetnék egy szobalányt vagy házvezetőnőt. – Ide figyelj, fiam! Hát úgy nézek én ki, mint aki házvezetőnőt tart? – kérdezett vissza gunyorosan Honour. – Már sok éve nem úgy élek. Feladhatnál akár egy hirdetést is az újságban! Olyan sok ember keres állást manapság, biztosan gyorsan találsz valami alkalmazottat. – Igen, de az időbe kerül. Abban sem vagyok biztos, anyám tudja-e, hogyan kell alkalmazottat fölvenni. Közben pedig nagy valószínűséggel szörnyű rendetlenséget csinál maga körül. Tudna ajánlani valakit Rye-ban vagy akár Winchelsea-ben, aki alkalmas lehetne? – Nem tudok senkit, Michael – rázta meg a fejét Honour. – De talán megkérdezhetnéd Winchelsea-ben a fűszeresnél! Vagy a szomszédoktól. Michael elhúzta a száját. – Nem fog sokat segíteni a helyzeten, ha híre megy, hogy egy kicsit… hogy is mondjam… gyenge idegzetű. Honour egyetértően bólintott. – Ebben igazad van. Csak azt nem értem, miért nem apád hozta ide, és miért nem rendezte a háztartását. Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de mégiscsak az ő dolga volna gondját viselni! Ő dobta ki, vagy anyád szökött el? Michael lehajtotta a fejét, és nem válaszolt. Adele és Honour egymásra nézett. – Válaszolj! – utasította Honour. – Ebből a szobából semmi sem fog kijutni. – Egy csomó dolgot nem értek. Egész évben a nagyapa háza miatt veszekedtek. Nagyapám anyámra hagyta, de apám kényszeríteni akarta anyámat, hogy adja el. Én Európában voltam, amikor az egész kirobbant, anyám pedig még semmit sem mondott el nekem. – Csak nem azt akarod mondani, hogy apád megfenyegette anyádat, hogy ha nem írja alá az eladást, akkor el kell mennie otthonról? – kérdezte Honour. – Azt hiszem, így volt – válaszolta Michael könnyes szemmel. – Ráadásul a testvéreim, Ralph és Diana, szintén anyámat okolják. Talán van még valami, amiről én nem tudok. Tegnapelőtt arra érkeztem haza Franciaországból, hogy apám utasítja a szobalányt, pakolja össze anyám holmiját. – Értem – mondta eltűnődve Honour. – Azt hiszem, a ház körüli segítségen kívül anyádnak szüksége lesz egy jó ügyvédre is! – Apám is ügyvéd. Idefelé végig azt hallgattam anyámtól, hogy apám összes ügyvédbarátja apám pártjára fog állni, és senki nem fogja az ő érdekeit képviselni. – Ez badarság! – jelentette ki Honour elutasítóan. –Az édesapja, a te nagyapád, köztiszteletnek örvendő ember volt a környéken. Ugyanakkor nagyon okos és előrelátó is. Ha ő kizárólag az anyádra hagyta a házát, annak jó oka volt. Anyádnak fel kellene keresnie nagyapád ügyvédjét Rye-ban. Elmúltak már azok az idők, amikor egy nő vagyona fölött automatikusan a férje rendelkezett. Adele csendesen figyelte, miket mond a nagyanyja Michaelnak. Érezte, hogy nagyanyja szimpatizál a nővel, s Michael kétségeit el akarja oszlatni anyjával kapcsolatban. – Tudnék anyádnak segíteni! – szólalt meg hevesen. – Fogalmam sincs, mit kell egy cselédnek csinálnia, de tudok főzni és takarítani. – Ezt nem kérhetem tőled – mondta Michael, de reménysugár csillant meg a szemében. – Nem te kéred, én ajánlom föl! Aztán nagyanyjára nézve így folytatta: – Ugye, nem bánod, nagyi?

97

– Ha igazán szeretnéd, nem; de az a kikötésem, hogy csakis átmenetileg – válaszolta Honour határozottan. – Akkor ezt el is intéztük. Megyek – mondta Adele Michaelra mosolyogva. – Ha felfogadsz. – Felfogad? – hűlt el a nagyanyja a kijelentéstől. –Érezze magát megtisztelve a nagyságos asszony! Sokkal többre vagy hivatott annál, mint hogy valakinek a cselédje légy! – Ez bizony igaz! – mosolygott Michael Adele-re. –De csak annyi időről van szó, amíg nem találok állandó személyzetet. – Most beszéljünk a fizetésről! Nem engedem, hogy rabszolgaként gürcöljön! – jelentette ki Honour keményen. – De nagyi! – Mrs. Harrisnek igaza van. Tudom, hogy Altonban a házvezetőnőnek két fontot fizetünk hetente, de a férje is nálunk dolgozik, és van egy szolgálati lakásuk a birtokon. Ha mondjuk két font tíz shillinget fizetnék neked hetente, az megfelelne? Adele-nek ez valóságos vagyon volt. Tudta, hogy sok család ennél sokkal kevesebből tengődik, de mielőtt válaszolhatott volna, nagyanyja közbevágott: – Le kell szögezned Mrs. Baileynek, hogy Adele-t nem házimunkára szántuk, mert évfolyamelső volt az iskolában! Ha be kell költöznie, minden délután pihenőt kell kapnia, és egy teljes szabadnapot hetente. Nem szabad megütnie vagy egyéb módon bántalmaznia. Anyádnak azzal is tisztában kell lennie, hogy ez csak átmeneti állapot. Adele csak hüledezett nagyanyja arcátlanságán. – Közvetíteni fogom az álláspontját, Mrs. Harris? –mondta Michael, s Adele észrevette, hogy közben jól mulat magában. – És te, Adele, biztos vagy benne, hogy akarod ezt a munkát? – Nagyon szívesen csinálnám! – mondta Adele, aki nagyon izgatott lett a hírtől. A Harrington House nagyon kedves, ódon épület volt, s bármennyire nehéznek mondták Mrs. Bailey természetét, Adele egyszerűen nem hitte el, hogy nehezebb lesz, mint a tanárával vagy akár a nagyanyjával kijönni. Ugyan nem tudott sok mindent főzni, de nagyanyja mindig azt mondogatta, hogy aki tud szakácskönyvet olvasni, az tud főzni, ezért magabiztosan vágott bele új munkájába. A Harrington House-ban biztosan van világítás meg gáz is! – Most rögtön indulunk? Michael válaszra várva Honourra pillantott, aki egyetértően bólintott. – Ha neked is megfelel, ez lenne a lehető legjobb! Akkor én magam mutathatnálak be anyámnak, és körbevezethetnélek a házon. – Jó – válaszolta Adele. – Csak rendbe szedem magam, és már indulhatunk is! Amíg Adele a nagyanyja tanította száz húzást el nem végezte a kefével, s kontyba nem fogta a haját, Honour Michaellal tárgyalt. – Adele nagyon rendes, őszinte, szorgos lány. Tudom, hogy megállja a helyét – mondta komoly és aggódó arccal. – De amint tudomást szerzek róla, hogy nem bánnak vele jól, elhozom a házból. Magyarázd ezt el nagyon érthetően anyádnak, Michael! – Megígérem! És amilyen hamar csak tudok, visszatérek. Még az is lehet, hogy mire visszamegyek Alton-ba, apám belátja, hogy helytelenül bánt anyámmal. – Próbálj meg a végére járni az ügynek! – mondta Honour. – Meg kell tudnod pontosan, mi folyik itt! Kérdezd meg a testvéreidet is, ők mit tudnak! Michael felsóhajtott. – Ők apám befolyása alatt állnak. Mindegy, hogy mit csinál, mindig a pártját fogják.

98

– Próbálj meg pártatlan maradni! – mondta Honour megenyhülve. – Segíts anyádon mindenképp, mert ez egy fiú feladata, de eközben érzékeltesd vele, hogy neki is segítenie kell magán! Nem te tartod el őt. Michael szégyenlősen elmosolyodott. – Megteszek minden tőlem telhetőt. Adele az utat bámulta, míg Michael vezetett. A legtisztább ruháját öltötte magára, egy kék pamutruhát fehér gallérral, amelyet a nagyanyjával közösen varrtak azzal a céllal, hogy ez lesz majd a munkaruhája. Adele úgy vélte, ez most tökéletes alkalom, hogy fölvegye. Hirtelenjében nagyon elkezdett aggodalmaskodni. Nemcsak amiatt, hogy Mrs. Bailey mit fog tőle elvárni, hanem azért is, mert meg akart felelni Michaelnak. Ez a munka most mindent megváltoztat közöttük. Ha Michaelra gondolt, mindig a lápon együtt töltött idő jutott az eszébe. Kerékpározásaik, hosszú sétáik, a piknikek, amelyeket még sokszor szeretett volna megismételni a jövőben. Most, hogy az anyjánál lesz alkalmazásban, mindezekről le kell mondania. Arról fogalma sem volt, hogy a felsőbb osztályokban miként vezetik a háztartást, de azt biztosan tudta, hogy úriemberek nem barátkoznak cselédekkel. – El fogja nekem mondani Mrs. Bailey, hogy mit vár el tőlem, vagy egyszerűen csak tegyem a dolgomat? –kérdezte kissé idegesen Adele. Michael csak bámult maga elé aggodalmas képpel. – Fogalmam sincs – mondta nagyot sóhajtva. – Al-tonban a házvezetőnő felügyeletével mindenki végzi a kijelölt munkáját. Azt sem tudom, hogy anyámnak kellett-e egyáltalán utasításokat osztogatnia a házvezetőnőnek. Egyetlenegy alkalomra emlékszem, amikor ott ült az íróasztalánál, és leveleket írogatott vagy virágot rendelt. Persze lehet, hogy sokkal többet is kellett ennél tennie, de én ezt sohase figyeltem. – Azt legalább el fogja mondani, hogy mit szeret enni, és mikor szeret étkezni? – Jaj, Adele, fogalmam sincs! Szerintem tégy érzésed szerint. Főzz azt, amit szeretnél, mert anyám többnyire alig eszik egypár falatnál többet. Lassan kiderült, hogy Adele-nek egy elkényeztetett, túlkoros gyerekre kell majd gondot viselnie. Győzködte hát magát, hogy lesz, ami lesz, a legrosszabb esetben egyszerűen kisétál az ajtón, és hazamegy. Végül is nem lakik messze, ezért úgy állapodtak meg, hogy kezdetben minden este otthon alszik a nagyanyjánál. Adele azt gondolta, hogy a napi munkát legkésőbb este hétig mindenképpen be tudja majd fejezni. Amikor megérkeztek a ház elé, Adele észrevette, hogy az ablakok még mindig nagyon koszosak, s hogy a bejárati ajtó kilincsét sem fényesítették már jó ideje. Eltűnődött rajta, ha ilyen a ház kívülről, mit talál majd benn. Hirtelen gyötrő félelem fogta el, s azt kívánta, bárcsak ne ajánlotta volna föl olyan lelkesen a segítségét. – Minden rendben lesz, meglásd! – mondta nyugtatóan Michael, mintha csak a gondolataiban olvasna. – Anyám nem egyszerű eset, de nagyon kedves is tud lenni. Csak mutasd neki, hogy segíteni akarsz rajta, azt biztosan nagyra fogja értékelni. Michael belépett a házba, s kérte Adele-t, hogy kövesse. – Anyám! – kiáltotta a hallba lépve. – Hoztam magának segítséget! A tágas hallból hosszú tölgyfa lépcső vezetett az emeleti szobákhoz. Néhány rémes kép függött a falon, s a kőpadló mocskos volt. Egyáltalán nem tűnt olyan impozánsnak, amilyennek Adele képzelte. Ekkor megpillantotta Mrs. Baileyt a lépcső tetején. Az alacsony, karcsú, finom vonású nő halványzöld ruhát viselt. Gyönyörű, vöröses-szőkés haja göndör fürtökben omlott a vállára. Harminc év körülinek látszott, pedig tudta, hogy nagyanyjánál is idősebb néhány évvel. Ha a szeme körül nem lettek volna vörös karikák, elmehetett volna filmsztárnak is. 99

– Nem találok vállfát – mondta türelmetlenül. –Utasítgatsz itt, hogy rakjam ki a ruháimat, de ha nincs mire rátenni, mit csináljak? – Ne foglalkozzon most azzal! Jöjjön le, hadd mutassam be magának Adele Talbotot, aki majd a segítségére lesz! Az asszony nem mozdult egy percig, csak bámult Adele-re. Bőre makulátlan fehér és sima volt, akár egy gyereké. Adele-nek úgy tűnt, hogy egész lényében van valami gyermeki; ahogy szégyentelenül bámul rá, amilyen szeszélyesen viselkedik. – Cseléd? – kérdezte, amikor elindult lefelé a lépcsőn. Nagyon elegáns volt a mozgása, s Adele azt is megfigyelte, hogy halványzöld cipője tökéletesen illik a ruhájához. – Hol találtad? Vannak ajánlólevelei? –kérdezte, mintha Adele ott sem volna. Adele úgy döntött, a legjobb az lesz, ha nagyanyja tanácsai szerint viselkedik. Rögtön a tárgyra térve mondja el, hogy miért jött, s ha Mrs. Baileynek ez nem tetszik, akkor nagyon sajnálja, de továbbáll. – Nem vagyok cseléd – kezdte. – Michael barátja vagyok, aki elmondta nekem, hogy szüksége van valakire a berendezkedéséhez, s én felajánlottam a segítségemet. Tudok főzni, mosni, takarítani. Ha szüksége van a segítségemre, maradok, ha nem, elmegyek. – De még szinte gyerek vagy! – kiáltott fel az asszony tetőtől talpig végigmérve Adelet, majd Michael felé fordult. – Honnan ismered ezt a lányt? – Két évvel ezelőtt találkoztam vele, amikor itt jártunk. Adele Winchelsea Beachben lakik, és azért mentem el ma hozzájuk, hogy megkérdezzem, nem tudnának-e valakit, aki segítene neked. Adele nagyon kedvesen felajánlotta a segítségét. Nagyon ügyes és megbízható lány. Mrs. Bailey nem szólt semmit, csak legyintett. Adele rögtön látta, hogy olyan ember, aki képtelen bármiben döntést hozni. – Tudom, hogy nem tud rólam semmit, asszonyom, de a nagyanyámat az egész környéken jól ismerik. Ő javasolta, hogy jöjjek ide ideiglenesen kisegíteni. Ha jól tudom, ebben a pillanatban nincs más segítsége. – Valóban nincs. De Michael, nem tudtál volna egy felnőtt nőt hozni? – kérdezte Mrs. Bailey. – Mégis honnan? Az nem úgy van, hogy bemegy az ember egy boltba, kiválaszt magának egy embert, aki azon nyomban be is áll dolgozni! – És a nagyanyád nem jöhetne? – kérdezte Mrs. Bailey. – Vagy már nagyon öreg? Az asszonynak az a feltételezése, hogy egy füttyszóra a munkásosztályból valaki kezétlábát törve rohan a segítségére, rettenetesen fölháborította Adele-t. – A nagyanyám nem fog senkinek sem dolgozni? –válaszolta kihívóan. – Vagy én, vagy senki! Nem akarok faragatlannak tűnni, de ha úgy gondolja, hogy alkalmatlan vagyok, mondja meg, és már itt sem vagyok. – Eléggé felvágták a nyelvét! – jegyezte meg Mrs. Bailey Michaelra nézve, de hangja kissé megremegett. – Én bízom benne – válaszolta Michael. – Jöjjön, anyám, nekem mindjárt el kell indulnom, és nem akarom magát egyedül hagyni. Adjon Adele-nek egy lehetőséget, hogy bebizonyítsa, milyen rátermett. Higgye el, nagyon szerencsés lesz ezzel a lánnyal! – Szeretnék veled négyszemközt beszélni! – mondta az asszony a fiának. – Gyere be a dolgozószobába! Michael türelmet kért, s eltűnt anyjával az ajtó mögött. Adele hallotta a hangjukat, de nem értette, mit beszélnek. Tőle balra nyílt az ebédlő egy hatalmas asztallal és nyolc székkel. Porlepte és elhanyagolt volt a helyiség, de már jó ideje nem járt a házban senki. Adele egykét lépést tett előre, s megpillantotta az ebédlő mögött a konyhát. Kiábrándítóan ódivatú látvány fogadta; ő azt hitte, ha valaki ekkora házban él, annak biztosan többre telik. Csak reménykedett benne, hogy legalább rendes 100

fürdőszobájuk van, mert Mrs. Bailey olyannak tűnt, mint aki fél napokat képes a kádban ücsörögni, s Adele-nek nem volt nagyon ínyére vödörszámra hordani a vizet. Úgy negyed óra múlva Michael egyedül, diadalittas tekintettel megjelent az ajtóban. – Anyám észhez tért végre. Általam kér bocsánatot a támadó viselkedéséért. Beleegyezett a feltételekbe, és amíg lepihen egy kicsit, magam vezetlek végig a házon. Először a konyhát mutatta meg Adele-nek, s rögtön megjegyezte, hogy fogalma sincs, hogyan kell begyújtani a tűzhelyet. Csak annyit tudott, hogy szénfűtésű, és állandóan ég. Adele megvizsgálta, s úgy találta, pont ugyanolyan, mint az otthoni, csak újabb és nagyobb. – Ezt be tudom gyújtani – mondta. Úgy tűnt, hogy a tűzhely melegíti a vizet is, mert Adele nagy megkönnyebbülésére vízcső futott az emeleti fürdőszoba felé. Emellett volt még egy kis villanytűzhely is, amelyen bármikor lehet főzni, ha a nagy tűzhely nincs megrakva. Adele nagyon megörült, amikor megpillantotta a méretes kamrát, mert nagyanyjánál a legnagyobb probléma az élelem nyári tárolása volt. A dobozban, amelyet magukkal vittek, talált egy nagy darab sonkát, ezt gyorsan föl is akasztotta. Úgy vélte, hogy bárki állította is össze a csomagot, bizonyára gyakorlott háziasszony lehetett, mert minden alapvető élelmiszert megtalált benne, sőt még néhány finomságot, teakekszet és süteményt is. – Mrs. Bailey fog bevásárolni? – kérdezte Adele. – Ő nem szokott vásárolni – válaszolta Michael. –Szerintem rád fogja bízni. – S ad majd pénzt a vásárlásra? – Szerintem havi elszámolásra – mondta Michael. – Nem tudom, hogy itt nyitnak-e számlát, de ezt el kellene intézned, mielőtt visszamégy! – közölte Adele. Ilyen és hasonló kérdéseket zúdított Michaelra, míg körbementek a házon. A fiú nem nagyon tudott választ adni rájuk, s egy idő után Adele már szinte sajnálta Michaelt, aki egyre zavartabbnak tűnt. Adele nem tudta azzal nyugtatni, hogy minden rendben lesz, mert erős kétségei voltak afelől, hogy tényleg minden rendben alakul-e majd Mrs. Bailey házában. Honnan kellene tudnia, hogy a gazdagok milyen gyakran cserélnek ágyneműt, vagy mit esznek reggelire? Csak remélte, hogy nagyanyja tudja a válaszokat. Az egész ház csupa por volt, ráadásul minden szobában annyi tárgy állt, hogy egy jó napba telne egyet is alaposan kitakarítani. Viszont talált vállfát Mrs. Bai-leynek. Az ágyak alatt bedobozolva százszámra álltak. Szükség is volt erre a mennyiségre, mert Mrs. Bailey az egész hálószobát teledobálta a ruháival. – Most már indulnom kell – mondta Michael, amikor visszaértek a hallba. – Őszintén szólva nem tudom, mi lett volna, ha nem ajánlod föl, hogy eljössz velem, Adele! Soha nem kértelek volna erre magamtól. Remélem, nem gondoltad, hogy azért mentem hozzátok, mert titkon a segítségedben reménykedtem! Adele elmosolyodott. Tudta, hogy Michael nem tenne ilyet. – Ne aggodalmaskodj, Michael! Nem is biztos, hogy beválok házvezetőnőként, de azt ígérhetem, hogy anyád tiszta otthonban fog élni, és mindig lesz mit ennie! Ennyit megígérhetek. Michael benyúlt a zsebébe, s előhúzott belőle egy nyomtatott kártyát. – Ez az otthoni címem és telefonszámom, ha bármi probléma lenne. Ha nem lennék otthon, kérd Mrs. Wellst, ő a házvezetőnőnk. Ő nagyon szereti anyámat, s biztosan segíteni fog. De majd magam is hívlak. – Még sohasem telefonáltam! – vallotta be Adele. –Hogyan kell?

101

– Ha csörög, csak vedd föl a kagylót, és mondd azt, hogy Harrington House. Ha neked kellene engem hívnod, akkor is csak emeld föl a kagylót, és kérd meg a telefonoskisasszonyt, hogy kapcsolja a kártyán található számot. Helyi hívásnál, például ha orvos kell, egyszerűen csak tárcsázd a számot, és várj, míg valaki fölveszi. Mindig nagyon óvatosan beszélj, mert a telefonos-kisasszonyok bele szoktak hallgatni a beszélgetésekbe. – Remélem, meg bírom jegyezni ezt a sok dolgot? –mondta Adele aggódva. – Nemsokára belejössz, ne aggódj! Most viszont lassan elbúcsúzom, mert még anyámtól is el kell köszönnöm, mielőtt elindulok. Fantasztikus vagy, Adele! Míg Michael búcsúzkodott, Adele bement a konyhába, és kipakolta a maradék élelmiszert a dobozból. A tűzhely tiszta volt, ezért csak vett egy darab papirost, összegyűrte, föléje gyújtóst rakott, és meggyújtotta a tüzet. Amikor meghallotta a bejárati ajtó csukódását, odaszaladt az ablakhoz, és kinézett. Michael épp beszállni készült az autóba, de arcára annyira kiült az aggodalom, hogy Adele-nek összeszorult a torka. Ez a fiú még túl fiatal ahhoz, hogy a szülei problémáit megoldja. „Mindannyiunknak föl kell nőnünk egyszer! – tűnődött a távozó autót figyelve. – Csak nézz magadra! Tegnap ilyenkor még hisztis kislány voltál, ma reggelre nővé váltál, és néhány órára rá már dolgozol is!” Éppen a tűzhely előtt térdepelt, és darabonként dobálta bele a szenet, amikor betoppant a konyhába Mrs. Bailey. – Itt a tízórai ideje – mondta. – Kávét kérek keksszel tálcán, mert beviszem a dolgozószobába! Adele még soha életében nem főzött, sőt nem is ivott kávét. Csak egy amerikai film egyik jelenetében látta, hogy a szereplők kávét isznak. – Nagyon sajnálom, asszonyom, de nem tudom, hogyan kell kávét főzni. Készíthetek magának egy csésze teát, ha beizzítottam a tüzet. Az asszony szeme elkerekedett a hitetlenkedéstől: – Nem tudod, hogyan kell kávét főzni? – Nem, asszonyom – válaszolta Adele, s nagyon ostobának érezte magát. – Maga tud? – Nekem nem is kell tudnom! – csattant fel felháborodottan Mrs. Bailey. – Az ember azért tart cselédet, hogy ezeket a dolgokat elvégezze helyette. – De én nem vagyok igazi cseléd! – mondta Adele kertelés nélkül. – Csak addig segítek magának, amíg talál igazit. Most viszont az egész ház csupa por, a tűzhely még nem melegedett be eléggé, és a maga ruhái szanaszét hevernek a hálószobában. Azoknak el kell tűnniük onnan, különben nem tudok megágyazni. Ma csak a legszükségesebb dolgokra lesz időm, ezért kivételesen tea lesz tízóraira, holnapra pedig megtanulok kávét főzni. – Hát, ennél kevesebb pimaszságért is rúgtam már ki cselédeket! – bökte ki Mrs. Bailey. Adele megrándult. – Csakis azért vagyok itt, mert Michael aggódott magáért – válaszolta Adele, maga is elcsodálkozva merészségén. –Azt hittem, segítek magának berendezkedni, de azt egy percig sem gondoltam, hogy mindent magam csinálok, míg maga kávét kortyolgat a dolgozószobában. Miért nem rakja el például a ruháit? Egy egész doboz vállfát tettem be a szobájába. Mrs. Bailey kivonult a konyhából; csak enyhe gyöngyvirágillat lengedezett a nyomában. Adele elmosolyodott, s folytatta a tűzhely izzítását. Erős kétségei voltak afelől, hogy egy hétnél tovább maradhat ezen a helyen, mert valami hiányzott belőle ahhoz, hogy igazi szolgálóvá váljék. Már dél felé járt az idő, mire a tűzhely fölforrósodott annyira, hogy a teáskanna vizét fölforralja, mert az elektromos tűzhelyről közben kiderült, hogy működésképtelen.

102

Készített egy kanna teát, amit a cukorral, tejjel és szűrővel egy tálcára helyezett, s szépen fölvitte Mrs. Bailey hálószobájába. Legnagyobb megdöbbenésére a szobát még nagyobb rendetlenségben találta, mint korábban. Cipők és ruhák hevertek szanaszét mindenütt, Mrs. Bailey pedig az ágy szélén ülve pityergett. Adele rögtön arra gondolt, hogy a kávé miatt itatja az egereket. – Igazán nagyon sajnálom, hogy nem tudtam magának kávét főzni, de hoztam finom teát! – Nem tudok rendet rakni! – szipogta Mrs. Bailey. –Molly, a szobalányom, mindig maga rendezgette a ruháimat. Szépen, szín szerint rakta el őket, és a hozzá való cipőket alájuk rakta. Én képtelen vagyok megcsinálni! Adele, akinek a ruhatára abból állt, amit épp viselt, valamint az otthoni munkásruhájából, egy blúzból, egy szoknyából és egy kardigánból, ezt nem tekintette nehéz feladatnak. Azt viszont nem tudta elviselni, ha valaki sírt mellette, és megsajnálta Mrs. Baileyt, akinek most biztosan nagyon nehéz, mert el kellett jönnie otthonról. – Csak üljön szépen ide, és igya meg a teáját! – szólt Adele, miközben a tálcát az ablak mellett álló kisasztalra helyezte. A hozzá tartozó karosszék igen megviselt volt; biztosan az öreg Mr. Whitehouse üldögélt benne sokat, és a járókelőket bámulta. – Majd én elrakom a ruháit! – Azzal karon ragadta Mrs. Baileyt, odavezette a kisasztalhoz, s teát töltött neki. Mrs. Bailey még mindig szipogott, amikor Adele rendezgetni kezdte a ruhákat. Szerencsére a szekrény hatalmas volt, cipőtartóval az alján. Néhány percen belül több zöld színű ruha máris a szekrénybe került, majd gyorsan bekerült egy rózsaszínű és egy kék darab is. – Magának gyönyörű ruhái vannak, Mrs. Bailey? –mondta Adele elragadtatva. – Legtöbbjük már rég kiment a divatból! – sóhajtott fel Mrs. Bailey, s újra sírva fakadt. – Ilyen rövid ruhákat a húszas években viseltünk, de a divat most annyira más! Fogalmam sincs, mihez kezdjek. Adele nem tudta, mit feleljen erre. Különben sem hitte, hogy errefelé Mrs. Baileynek egyáltalán szüksége lesz ezekre a ragyogó ruhákra. Mostanában a legtöbb ember egyszerű gyapjúruhában járt. – Vannak itt régi barátai? A házassága előtti időkből? – kérdezte Adele. – Egynéhány talán – szipogta Mrs. Bailey, s orrát csipkés szélű zsebkendőbe törölgette. – De nem tudom, mit mondjak nekik. Azt nem mondhatom meg, hogy szétmentünk a férjemmel! – De miért nem? – kérdezte Adele. – A szégyen miatt, természetesen – kiáltott fel Mrs. Bailey. – Biztos vagyok benne, hogy mindannyian nagyon megértőek lesznek – mondta Adele. – Egyre többen válnak mostanában. A kijelentés igazságtartalmáról nem volt tökéletesen megbizonyosodva, de nagyanyjától gyakran hallotta, hogy valóságos válásjárvány van mostanában. A nagyi valójában azt gondolta, hogy ez méltatlan dolog, mert az ember egy életre elkötelezi magát a házassággal még akkor is, ha utóbb kiderül, hogy a férj tetű. – Soha nem fogok elválni tőle! – fakadt ki hirtelen Mrs. Bailey. – Elzavarhat az otthonomból, ellenem fordíthatja a gyerekeimet, de soha nem teszem meg neki azt a szívességet, hogy elvehesse azt a lotyót! – Szóval erről van szó! – gondolta magában Adele. –Egy másik nő. Mire eljött a hét óra, Adele úgy érezte, hogy pontosan megérti Mr. Baileyt, amiért meg akar szabadulni a feleségétől. Az asszony olyan követelődző volt, amilyennek Michael a legelső napon lefestette. Mindenre megjegyzést tett, semmi sem volt jó neki, s mindig 103

Adele sarkában lihegett. Ha Adele éppen súrolt, feltétlenül kérnie kellett tőle valamit, amit maga is könnyedén elvégezhetett volna. Eleinte Adele rohant, hogy elővegyen mindent, amit Mrs. Bailey parancsolt. Készségesen vitte a papucsot, kardigánt, könyvet vagy amit az asszony kért. De amikor Mrs. Bailey azért csöngetett a dolgozószobából, hogy egy pohár vizet kérjen, mialatt ő a fürdőszobát sikálta, Adele elvesztette a türelmét. – Egy pohár vizet? – kiáltott fel. – Magának is van lába, nem igaz? És azt is tudja, hol a csap! Mrs. Bailey szeme kiguvadt a döbbenettől. – Csak nem arra célzói, hogy nekem magamnak kell elintéznem? – Nem célzok rá, hanem mondom – vetette oda Adele. – Ha ez a ház tiszta lenne, maga pedig mozgásképtelen, biztosan hoznék magának egy pohár vizet, de az egész ház mocskos, és maga pont olyan egészséges, amilyen én vagyok. Ha volna magában büszkeség, maga szedné rendbe a házát, megpróbálná kicsinosítani, és nem itt ülne tétlenül, mint egy rohadt zsarnok. – De téged azért fizetlek, hogy teljesítsd a kéréseimet! – vágott vissza az asszony fennhéjázva. – Különben is, hogy merészelsz így beszélni velem? – Magától még egy szent is dühbe gurulna és szitkozódni kezdene! – válaszolta hevesen Adele. – Abban egyeztünk meg, hogy csak addig maradok, míg szakképzett személyzetet nem találnak. Azt hittem, hogy főznöm kell, takarítanom, beágyaznom és tüzet raknom. Ehelyett kardigánért szaladok, meg egy csomó olyan fölösleges dolgot csinálok, amit maga is el tudna végezni. Hamarosan már az orrát is én fogom megtörölni! – Még sohasem beszéltek velem ilyen hangnemben! Takarodj a házamból! – ordította Mrs. Bailey. – Nem, még nem megyek – csökönyösködött Adele. – Még nem takarítottam ki a fürdőszobát, és nem főztem vacsorát. Ha ezekkel végzek, elmegyek, de előbb nem, mert megígértem Michaelnak, hogy hétig maradok. Holnap reggel megint itt leszek, és az azt követő reggel is jövök mindaddig, amíg rendes személyzetet nem találnak, ha tetszik, ha nem. És tudja, miért? Mert a fia meg van róla győződve, hogy ha egyedül maradna, föl sem kelne az ágyból, és éhen halna. Azzal Adele sarkon fordult, fölment a fürdőszobába, és folytatta munkáját. Megfőzte a vacsorát, fel is tálalta Mrs. Baileynek. Csak sokkal később, úton hazafelé döbbent rá, hogy mennyire pimaszul viselkedett. Ahogy bandukolt, s fölidézte magában a nap eseményeit, egyetlenegy szavát sem akarta visszavonni. Tudta, hogy nagyon sok munkát elvégzett aznap, és azt mondta magában, hogy senkinek, se gazdagnak, se hatalmasnak nincs joga úgy bánni egy másik emberrel, mint a rabszolgával. Nagyanyja néhány héttel ezelőtt mesélte, hogy amikor ő kislány volt, egyáltalán nem dolgozhatott. Apja iskolaigazgató volt, de nem voltak tehetősek, Honour napjai mégis hímzéssel, olvasással és zongorázással teltek. Nagyanyja azt is mondta, hogy az ő fiatalkorában a kislányok fiúkkal csak felnőtt nő jelenlétében beszélgethettek. A háború kitörése 1914-ben azonban mindent gyökeresen megváltoztatott. Ezek az elzárt nők egyszeriben ápolónőkké váltak, mentőkocsit vezettek, teát vittek a harcba indulóknak a vasútállomásra. S miután megérezték a szabadság ízét, már nem akartak bezárkózni otthonukba, s várni a megfelelő férjjelölt betop-panására. Különösen, hogy alig maradt épkézláb férfi. Nagyanyja azt is elmagyarázta, hogyan szabadította föl a háború a munkásosztálybeli lányokat a szolgai engedelmesség és a lélekölő munka alól. Hirtelenjében számos munkalehetőség nyílt a gyárakban vagy hivatalokban, ami sokkal vonzóbbnak tűnt, mint tüzet rakni, vasalni, főzni és takarítani a gazdagokra. 104

Az biztos, hogy mostanában nincs túl sok munkalehetőség, de Adele tudta, nem kell hálásnak lennie azért, hogy Mrs. Baileyt szolgálhatja. Folyamatosan tudatosítania kell magában, hogy szívességet tesz neki. Emellett tapasztalatot gyűjthet arról, hogyan élnek a gazdagok. Abban a pillanatban, ahogy kap egy igazi állásajánlatot, már megy is innen!

105

11. FEJEZET

1936 Adele átment a szalon másik felébe, hogy megnézze, hogyan sikerült feldíszítenie a karácsonyfát. A több mint két méter magas fát a kandalló melletti alkóvban állította föl, s az edényt, amelyben állt, krepp-papírral fedte be. Elégedetten mosolyodott el. A dekoráció tökéletes volt. Az üveggömböket sikerült egyenletesen elosztania a fán, s mindegyik mellé gyertyát is állított. Mrs. Bailey egyik magazinjából vette az ötletet, hogy fényüket visszaverjék a gömbök. A szúrós ágakba kapaszkodva, egy széken pipiskedve végül nagy nehézségek árán az angyalkát is sikerült feltennie a fa tetejére. Nagyon bízott benne, hogy ez a karácsony boldogabb lesz, mint a tavalyi, mert az előző évi ünnep gyászosan telt el. Mégis úgy érezte, hogy a Mrs. Baileynél eltöltött tizenhat hónap alatt sok mindent elért. Nemcsak megtanulta, hogyan kell háztartást vezetni, hanem alaposan kiismerte kenyéradó gazdáját, s megtanult olvasni a vészjósló jelekből, amelyek a hamarosan kitörő vihart előzték meg. Nagyanyja szerint ostobaság volt Adele részéről, hogy egy hétnél tovább maradt Mrs. Baileynél; azt viszont, hogy mindeddig nem hagyta ott, merő képtelenségnek tartotta. Ebben talán igaza is van, mert Mrs. Bailey a világ legnehezebben kezelhető, legönzőbb és legidiótább asszonya. Gyönyörű, Adele értékrendje szerint gazdag is, és nagyon kedves, ha éppen úgy hozta kedve, ami nem gyakran fordult elő vele. Adele már nem is tartotta számon az asszony dühkitöréseit. Mielőtt belépett a házba, minden egyes alkalommal meg kellett győznie magát arról, hogy kibírja az előtte álló napot. Az első hetekben Mrs. Bailey gyakran falhoz vágta az egész vacsoratálcát. Adele arra lépett be másnap reggel a házba, hogy a szalonban törött edénydarabok, ételmaradékok s az esetleg eltalált dísztárgyak cserepei hevernek szanaszét. Mrs. Baileyt felettébb dühítette, hogy senki sem tünteti el utána a nyomokat. Adele minden áldott nap rendbe hozta a szalont, mígnem egy nap elege lett, s ott hagyta az egész mocskot. Éppen aznap jött látogatóba Mrs. Bailey ügyvédje, s Adele szántszándékkal bevezette a szalonba, hadd bámulja a romokat, míg ő az asszonyáért szalad. – Hogyan engedhetted be ezt a fontos látogatót ebbe a felfordulásba? – ordította Mrs. Bailey, miután az ügyvéd eltávozott. – Azt sem tudtam, hogy magyarázzam meg. – Helyesebb lenne, ha azelőtt gondolkodna, hogy porcelánnal meg étellel dobálózik! – vágott vissza Adele, aki rég nem törődött azzal, hogy egy ilyen kijelentés esetleg az állásába kerül. – Merthogy én többet el nem takarítom maga után, az egyszer biztos! Ha pedig itt marad a szalonban, hamarosan megjelennek a patkányok, amik majd biztosan örülni fognak a finom lakomának. Visszatekintve ez volt a legkézenfekvőbb megoldás a problémára, ugyanis Mrs. Bailey rettegett nemhogy a patkányoktól, de még az egerektől is. A tányérdobálás ezzel örökre abbamaradt. Más alkalommal viszont az összes ruháját kihajigálta a szekrényből, s Adelere hagyta a rendrakást. Irracionális dolgokat követelt; tüzet rakatott a ház valamennyi szobájában, bár egyáltalán nem használta őket. Kinyitotta a csapot a fürdőkádban, aztán megfeledkezett róla, s a víz addig folyt, amíg az egész helyiséget elárasztotta. Ott állt a 106

csörgő telefon mellett, és meg sem mozdult, amikor Adele épp az udvaron teregetett, aztán pedig panaszkodott, hogy a lány nem vette föl a telefont. Néha annyit ivott, hogy Adele eszméletlenül, hányadékában fetrengve talált rá a hideg kövön. A legrosszabb dolog azonban az volt, hogy egyszerűen nem bírta fölfogni: azok az idők, amikor egy sereg szolga ugrott minden kívánságára, örökre elmúltak. Jacob Wainwright, egy rye-i ügyvéd elintézte, hogy John Sneed, aki annak idején Mrs. Bailey szüleinél dolgozott, visszatérjen s rendbe rakja a kertet, valamint elvégezze a nehezebb karbantartási munkákat. Mr. Wainwright talált egy bizonyos Mrs. Thomast is, aki hetente kétszer elvégezte a nagymosást és az olyan vesződségesebb házimunkákat, mint amilyen a padlósúrolás. Adele-re maradt minden más, de ő elfogadta, miután Mr. Wainwright elmondta, hogy Mrs. Bailey nem engedhet meg magának nagyobb személyzetet. Adele szerette Mr. Wainwrightot. Hatalmas, jóságos ember volt, a portói odaadó szeretete miatt borvirágos orral. Az ügyvéd együtt érzett Adele-lel; dicsérte, hogy a házat visszaállította régi pompájába, de különösen azért csodálta, hogy nagyon szigorú határvonalat húzott a munkaadója elé. Azt állította, rendkívül fontos, hogy Mrs. Bailey néhány dolgot megtanuljon egyedül is elvégezni, mert lehet, hogy eljön az idő, amikor ennél jóval kisebb otthonba kell költöznie, és ott majd egyáltalán nem engedheti meg magának, hogy személyzetet tartson. E kijelentés Adele előtt világossá tette, hogy Mrs. Bailey pénzügyi lehetőségei nem korlátlanok, ezért ahol tudott, megpróbált takarékoskodni. Szerencsére ezt nagyon jól megtanulta a nagyanyjánál. Ha megkérdezte az asszonyt, hogy mit enne vacsorára, a válasz mindig bárány, hátszín vagy valami drága étel volt. Ezért aztán Adele egyszerűen leszokott róla, hogy megkérdezze, mit enne, inkább főzött, amit jónak látott, az asszony pedig mindent zokszó nélkül megevett. Adele már egy éve a Harrington House-ban lakott. Nem volt más választása, mert Mrs. Bailey egyáltalán nem tudott magára vigyázni. Az egyre súlyosbodó alkoholproblémái mellett borzasztóan feledékeny is volt. Rendre elfelejtette a védőrácsot a tűz elé rakni, mielőtt lefeküdt, s a parketta telis-tele volt égésnyomokkal a kipattanó szikráktól. Csak idő kérdése volt, hogy mikor gyullad föl egyszer az egész ház. Hiába volt fürdőszoba és benti vécé, Adele utált a házban lakni. Amíg esténként el tudott szabadulni, s nagyanyjával megbeszélhette Mrs. Bailey aznapi rémségeit, amelyeken gyakran jót derültek, még elviselhető volt a helyzet. Most csak a szabadnapján tudott hazamenni. Ekkor Mrs. Thomas helyettesítette. Szép napokon délutánonként elmentek a nagyanyjával sétálni és fát gyűjteni. Néha bementek Rye-ba teázni és megnézni egy filmet. Ha pedig hűvös volt, egyszerűen otthon beszélgettek a kályha mellett. Honournak mindig voltak javaslatai a fölmerülő problémák megoldására. Adele ezekből tudta meg, hogy nagyanyja milyen életet élt, mielőtt a Curlew Cottage-ba költözött. Nagyanyja mindent pontosan tudott a háztartás vezetéséről. Tudta, mennyi keményítőt kell tenni a vízbe, hogy az ágynemű ropogós legyen, melyik poharat milyen italhoz használják, különböző alkalmakra mit kell vacsorára főzni, sőt az etikettben is igen járatos volt. Mindig megkérdezte, hogy mi újság Michaellal. Michael minden héten telefonált, s ha Mrs. Bailey éppen nem volt otthon, akkor beszélgettek is. Michael ígérete szerint belépett az egyetemi repülőszakosztályba. A repülőgyakorlatokról, a barátairól és a krikettről mindig nagyon szívesen beszélt. Lányokat viszont sohasem említett, de Adele tudta, hogy ezzel őt szeretné kímélni. S bár biztos volt benne, hogy a fiúnak van barátnője, mindent megtett, hogy meggyőzze magát, őt ez hidegen hagyja. 107

Michael a rendszeres hívások ellenére összesen háromszor látogatta meg anyját: karácsonykor, húsvétkor s egyszer nyáron, de sohasem maradt egy éjszakánál tovább. A család többi tagja pedig egyetlenegyszer sem jött el megnézni az asszonyt. Adele megértette őket, mert Mrs. Bailey viselkedése pont olyan elviselhetetlen volt, mint az ő anyjáé. A szeretetet egy idő után egyszerűen kioltják a kegyetlenkedések és a folytonos sértegetések. Amikor Mrs. Bailey valami miatt leteremtette, ő Rose-ra gondolt. Elmélázott rajta, vajon hol lehet, mit csinálhat, de egy percig nem gondolt arra, hogy szívesen látná viszont. Belátta, hogy a Bailey gyerekek valószínűleg ugyanezt érzik anyjukkal kapcsolatban. Mrs. Bailey talán novemberben került a mélypontra, amikor napokig egyszerűen nem volt hajlandó felkelni. Mosdatlanul és fésületlenül egész álló nap csak sírt az ágyban. Végül a hírre, hogy Michael meglátogatja karácsonyra, összeszedte magát. Annyira nekifogott a készülődésnek, hogy még néhány gyerekkori barátját is meghívta szentestére. A karácsony mindig nagy csalódás volt Adele-nek. Emlékezett rá, hogy milyen izgalomba jöttek Pamelával, amikor az üzletek kirakataiban kigyúltak a karácsonyi fények. Az iskolában betlehemeztek, az Üdvhadsereg pedig karácsonyi dalokat játszott a Euston pályaudvaron. Az öröm és reménység az ünnep közeledtével egyre nőtt bennük. A karácsony azonban mindig katasztrófába fúlt. Apjuk minden egyes ünnepen későn és teljesen elázva érkezett haza a munkából. Anyjuk ettől teljesen elkomorodott. Adele rendre elvitte kishúgát sétálni, mert az utcán még mindig több vidámságot láttak, mint otthon. A nagyanyjával töltött idő enyhített valamicskét e keserű emlékeken. Honournak nem volt sok megtakarított pénze, de a karácsonyi ünnepekre mindig nagyon gondosan készült. Kis meglepetéseket és ajándékokat vásárolt. A házat fagyönggyel és papírfüzérrel díszítette föl, és megosztotta gyerekkori élményeit Adele-lel. Amikor merengve mesélni kezdett a hatalmas fenyőfán égő sok-sok gyertyáról, az ezüsttel terített asztalról és csilingelő kristálypoharakról, a közös éneklésekről a zongora mellett, a játékokról, mindig könnybe lábadt a szeme. Adele érezte, hogy ilyenkor saját szüleire, a férjére és a gyermek Rose-ra emlékezik vissza. Azt is bevallotta egyszer, hogy Frank halála után búskomorság lett úrrá rajta, ezért tudomást sem vett az ünnepről, és karácsonykor egyszerűen fel sem kelt az ágyból. Adele érkeztéig ez a szokása nem is változott. Adele számára a családban bekövetkezett szomorú események hatására vált oly fontossá a karácsony. Hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a Harrington House ünnepi előkészületeibe. Piros szalaggal átkötött fagyönggyel díszítette föl az egész házat, fényesre törölgette a legszebb poharakat, és órákon át bíbelődött a karácsonyi puding, kolbászkák és egyéb finom falatok elkészítésével. Emellett még elintézte a karácsonyi nagybevásárlást, és megfőzte az ünnepi vacsorát is. Michael késő délután érkezett meg, de Adele alig találkozott vele, annyi dolga volt a konyhában. Röviddel hat óra előtt azonban a fiú kétségbeesve futott ki hozzá a konyhába. Elmondta, hogy anyjára megint rájött a dühroham, mert nem tudja eldönteni, hogy mit vegyen fel estére. A vendégek hét órára voltak hivatalosak, ezért Adele rögtön fölrohant az asszony szobájába. Mrs. Bailey néhány nappal korábban bejelentette, hogy az ezüstszínű koktélruháját akarja viselni, amelyet Adele ezért alaposan kivasalt és vállfára téve fölakasztott a ruhásszekrény ajtajára, a hozzá illő ezüstcipőt pedig szépen alákészítette. Adele szerint a választás tökéletes volt. A ruha a divatnak megfelelően a lábszár feléig ért, derékra simult, és széles, fekete csipke futott rajta az egyik válltól a mell vonaláig. Tökéletesen állt Mrs. Baileyn.

108

Alighogy belépett a szobába, észrevette a készülő vihar jeleit. Az asszony egy szál szatén fésülködőköpeny-ben ült kócos hajjal, ruhatára a szekrényből kidobálva szanaszét hevert a szobában, az ezüstruha pedig darabokra szaggatva feküdt az ágyon. – Ezt meg mi az ördögért művelte? – kérdezte Adele hitetlenkedve, miközben tudta, hogy neki kétévi teljes bére rámenne egy ilyen ruhára. – Ez a ruha annyira gyönyörű, s olyan jól állt magán! – Szürkítette a bőrömet! – ordította Mrs. Bailey, s elindult Adele felé, mintha meg akarná ütni. Adele fölemelte a kezét, hogy elhárítsa az ütést, s amikor megfogta a nő karját, megérezte a leheletén, hogy ivott. – Majd én beszürkítem a bőrét, ha elkezd itt nekem drámázni! – válaszolta Adele haragosan, s lenyomta az asszonyt egy székre. – A barátai minden percben itt lehetnek; azt akarja, hogy azt higgyék, megőrült? Adele talált egy sötét kreppruhát, s ráhúzta a nőre. Megfésülte a haját, egy-egy csatot rakott bele mindkét oldalon, majd bepúderezte az arcát, és kirúzsozta az ajkát. Ám abban a pillanatban, ahogy lehajolt egy pár fekete cipőért, Mrs. Bailey olyan erősen fenékbe rúgta, hogy fejjel nekiesett az ágytámlának. Csak Adele sajgó feje mentette meg Mrs. Baileyt attól, hogy a lány visz-szakézből lekeverjen neki egyet. – Maga egy undorító állat! – sziszegte. – Ebben a pillanatban hazamennék és itt hagynám, hogy boldoguljon, ahogy tud, de nem hagyhatom cserben Michaelt. Valahogy sikerült Mrs. Baileyt kifestenie, fölaggatta rá az ékszereit, és lecipelte a szalonba, ahol az asszony azon nyomban töltött magának egy újabb adag whiskyt. Michael figyelte anyja lépteit a szalonban, s elsápadt a kétségbeeséstől. – Mit tegyek? – suttogta Adele-nek. – Talán az lenne a legjobb, ha rögtön elküldeném a vendégeket, amint megérkeznek. Rettenetesen fog viselkedni, már látom előre. – Karácsony este ezt egyszerűen nem teheted meg. Biztos vagyok benne, hogy észhez tér, amint meglátja a vendégeket. Az elején úgy tűnt, hogy Adele-nek igaza lesz. Mrs. Bailey bájosan és meleg szavakkal üdvözölte a vendégeket. Mindenkinek bemutatta a fiát s Adele-t is, amint a lány hellyel kínálta a jövevényeket a kanapén. Összesen öt pár volt jelen, amelyek közül kettőt Adele is ismert látásból, mert Winchelsea-ben laktak. Úgy tűnt, hogy mindenki egyöntetű szimpátiával tekint az elhagyott Mrs. Baileyre, s nagyon segítőkésznek mutatkoztak az egyedül élő asszonnyal. Michael végre kicsit elengedte magát. A tűz pattogott, a szalon és az anyja ragyogóan festett. Az asszony szorongatta a kezében az italt, de szemlátomást nem ivott belőle. Amikor Adele néhányszor rápillantott, látta, hogy vidáman cseverészik, s életében először boldognak látta. Kilenc óra tájban Adele épp egy újabb tálca kolbászkával jött visszafelé a konyhából, amikor hatalmas csö-römpölést hallott a szalonból. Berohant, s látta, hogy Mrs. Bailey a földön fekszik, ruhája a harisnyakötőjéig felcsúszva. Valószínűleg megbotlott a kisasztalban, és az összes pohár csattanva esett le róla. A vendégek mind döbbenten álltak mellette. Adele feléje sietett, hogy felsegítse, de Michael megelőzte. – Már megint ez az ostoba cipő! Nem megmondtam, hogy dobd ki, mert mozog a sarka?! – magyarázkodott Michael. Adele tökéletesnek találta a frappáns kifogást. Nyilvánvaló volt azonban, hogy Mrs. Bailey a szobájában egyfolytában vedelt, mert a cipőnek semmi baja nem volt. – Ö kényszerített, hogy ezt vegyem föl! – válaszolta az asszony meglehetősen kásás hangon, s Adele-re mutatott. – Mindent megtesz, hogy kínos helyzetbe hozzon, ráadásul a férjem fizeti!

109

Mindenki Adele-re meredt, akit annyira megrázott ez a kijelentés, hogy megbillent a tálca a kezében, és a kolbászok lepotyogtak róla. – Ugye értik, miről beszélek? De mit is várhat az ember egy olyan cselédtől, aki a lápról jött! Adele berohant a konyhába, és keserves sírásra fakadt. Mindent megtett, hogy a házat szépen kicsinosítsa, órákat töltött az ünnepi ételek előkészítésével, mert annyira szeretett volna Michaelnak egy szép estét szerezni, s elfeledtetni a fiúval az állandó aggodalmat. De kudarcot vallott, s nem fog köszönetet kapni a sok munkáért sem. A vendégek nagyon gyorsan elhagyták a házat. Adele hallotta, hogy Michael mindannyiuktól bocsánatot kér az incidensért, miközben felsegíti a kabátjukat. Azt hitte, miatta magyarázkodik, amitől csak még jobban kellett sírnia. Hallotta, hogy a fiú visszamegy a szalonba, s ekkor határozta el, hogy veszi a kabátját, és örökre elhagyja a házat. Ám abban a pillanatban, amikor kilépett a konyhából, szembetalálkozott a tálcát cipelő Michaellal. – Nagyon sajnálom, Adele! – mondta remegő ajakkal a fiú. – Rettenetes volt, amit anyám a fejedhez vágott. Természetesen részegen hever egy karosszékben. Fogalmam sincs, mit gondolnak most a vendégek, de biztos vagyok benne, hogy holnapra híre megy a dolognak az egész vidéken. Michael visszahúzta Adele-t a konyhába, s leültette egy székre. Arca sápadt volt, pillantása feszült, de azért szépen letörölgette Adele könnyeit egy zsebkendővel, majd homlokon csókolta. – Nem lett volna szabad téged kitenni ennek? –mondta. – Korábban is viselkedett már így veled? Michael olyan zaklatottnak látszott, hogy Adele-nek nem volt szíve elmondani az igazságot. Nem akarta elrontani a karácsonyát azzal, hogy elmeséli, milyen fertelmes nőszemély az anyja. – Hát, vannak szörnyű pillanatai… – Mindössze ennyit bírt kinyögni, majd lassan levette a kabátját, mert tudta, hogy ilyen állapotban nem hagyhatja ott a fiút az anyjával. – De mindez tavaly történt! – mormolta Adele magában, amikor fogta a karácsonyfadíszek üres dobozát. –Ebben az évben minden másképp lesz! Az előző évben oly sok minden történt a világ színpadán, hogy még az önző Mrs. Bailey is észrevette, nem csak egyedül neki vannak problémái. Januárban meghalt György király, s az egész ország gyászba borult. Alig csitultak el a hírek az uralkodó haláláról, máris történetek kaptak szárnyra Edward királynak a férjezett amerikai nővel, Wallis Simpsonnal folytatott viszonyáról. Júliusban polgárháború tört ki Spanyolországban, Mussolini világuralomra tört Itáliában, s Németországból is aggasztó hírek érkeztek. Eközben kétszáz ember gyalogolt egy petícióval Jarrow-ból Londonba a városukban állandósult hetvenöt százalékos munkanélküliség miatt. Néhány héttel ezelőtt pedig Edward király hivatalosan bejelentette, lemond a trónról, hogy feleségül vehesse szerelmét, Wallis Simpsont. A hír botrányt és heves vitákat váltott ki országszerte. Adele kételkedett benne, hogy Mrs. Baileyt valóban érdekelnék az ország vagy a nála szerencsétlenebb sorsú emberek ügyei, az asszony mégis határozottan nyugodtabb lett az elmúlt év során. Dührohamai, hisztijei és berúgásai ritkultak. Lassan beleszokott az elhagyott feleség szerepébe is, mert idővel átalakíttatta a szalont és az ebédlőt. Adele-nek nem nagyon tetszett az ebédlő vörös színe, mert nagyon komor volt nappali fénynél, de a szalon zöld és rózsaszín kombinációja gyönyörű lett. Mrs. Bailey még arra is rászánta magát, hogy néhány ismerősével közösen önkéntes munkát végezzen, sőt- tavasszal egy gyerekkori barátnőjével elutazott egy hétre Franciaországba is.

110

Még mindig voltak időszakok, amikor napokig fel sem kelt az ágyból, s a lány kemény munkáját sem igen értékelte, de Adele tizenhetedik születésnapjára megajándékozta egy ezüstlánccal, amelyen egy kis lakatot ábrázoló medál függött. Az ajándékot egy „boldog születésnapot” kíséretében adta át, de Adele úgy vélte, hogy az asszony Honourhoz hasonlóan nem tudja kimutatni az érzéseit. Michaelnak végül sikerült meggyőznie testvérét, Ralphot s annak családját, valamint az apját, hogy látogassanak el anyjához karácsonyra. Másnap estére voltak hivatalosak, s Adele kíváncsian várta, vajon a család észreveszi-e a Harrington House-ban végbement változásokat. – Nem reméltem, hogy látlak ma! – kiáltott föl Honour a meglepetéstől, amikor Adele másnap délután belépett a házba. Adele lerázta az esőt a kabátjáról. – Csak látni akartalak! – mondta. – Mi a baj? – kérdezte nagyanyja, fölállva a székről. – Semmi – válaszolta Adele. Föltett az asztalra egy kosarat, s egy gyönyörűen csomagolt ajándékot vett elő belőle, egy tálban pudingot, néhány mandarint és egy bádogdobozt vett elő. – Csak szerettem volna, ha ezeket még ma megkapod. – Nehogy azt mondd nekem, hogy holnap nem jössz haza! – mondta csalódottan Honour, s hangjából Adele kihallotta, hogy az asszony nagyon magányosnak érzi magát. – Természetesen jövök délután – simogatta meg Honour arcát. – Még akkor sem hagynálak magadra karácsonykor, ha maga Wallis Simpson hívna föl, hogy nekem ajándékozza néhány megunt ruháját. Honour szerint Wallis Simpson sátáni figura volt, akit egyenesen a pokolból küldtek, hogy szétrombolja a monarchiát. Bár szenvedélyesen gyűlölte a nőt, azt azért sohasem felejtette el hozzátenni, hogy a ruhái elképesztően gyönyörűek. – És mi van a dobozban? – kérdezte Honour, miközben kinyújtotta a karját, hogy kinyissa. – Karácsonyi torta – válaszolta Adele elmosolyodva. – Saját kezemmel sütöttem és vontam be cukormázzal! Adele figyelte, ahogy nagyanyja fölemeli a doboz tetejét, de a szokásos szúrós megjegyzések helyett, hogy például a máz nem sikerült elég puhára, egy könnycsepp gördült ki a szeméből. – Nem vettem el az alapanyagokat, hanem magam vásároltam a boltban, de abban semmi kivetnivalót nem találtam, hogy egyszerre két tortát tegyek be a sütőbe. – Ez egyszerűen gyönyörű! – mondta meghatódva a nagyanyja. Letörölte arcáról a könnyeit, és elmosolyodott. – Nagyon hosszú utat tettél meg azóta, hogy öt évvel ezelőtt befogadtalak. Az volt életem legfontosabb tette. Adele beleborzongott nagyanyja szeretetteljes szavaiba. – És még egy puding is! – kiáltott föl a nagyanyja. –Nehogy aztán teleedd magad a háznál, mert nem lesz hely a pocakodban a holnap esti vacsorának! – Most mennem kell! – mondta Adele. – Az ajándékot csak reggel bontsd ám ki! Nagyanyja bólintott. – Jó, megvárlak vele. Úgy legalább biztosan nem fognak sokáig ott tartani. Miközben a szakadó esőben bandukolt vissza Winchelsea felé, kis imát mondott azért, hogy karácsony végén Mrs. Bailey azt mondja neki, visszautazik a férjével Hampshire-be. Már nem akart cselédlány lenni, mostanra pontosan tudta, hogy milyen is a munka. Néhány évvel ezelőtt még azt gondolta, egyszerűen pénzt keres azzal, hogy valakinek a gondját viseli. Ugyanolyan volt, mint az, hogy az ács egy másik ember feje fölé fedelet húz, vagy hogy a hentes húst árul.

111

A szolgálók társadalmi helyzete a Bailey család megérkezésével vált nyilvánvalóvá. Mr. Bailey kezébe nyomta a kalapját és a kabátját, majd bevonult a szalonba. A többiek szó nélkül követték a férfit, s Adele úgy állt ott a csomó kabáttal a kezében, akár egy fogas. Michael óvatos mosolyt vetett Adele-re. Végül maga akasztotta fel a kabátját, de aztán ment a többiek után, s becsukta maga mögött a szalon ajtaját. Michael annak idején ott ült a nagyanyja konyhájában, és gyömbérsört iszogatott, segített nyulat belezni, fát gyűjtött, mintha maga is a családhoz tartozna. Adele pedig kimosta a fiú anyját a saját hányadékából, enni adott neki, mosta és vasalta a ruháit, s még ott is aludt vele, nehogy magára gyújtsa az otthonát, mégsem beszélhetett Michaellal a családja előtt. Boldog ünnepeket kívánhatott neki, elkérhette a kalapját, de nem kérdezhette meg tőle, hogyan érzi magát Oxfordban. A család szemében ő a konyha tartozéka volt a fazekakkal és lábasokkal egyetemben. Ha a ház más részében dolgozott, elvárták tőle, hogy csendben és láthatatlanul közlekedjen, érzések és jogok nélkül. E pillanatban benn ülnek a jó melegre fűtött szalonban; bámulják a karácsonyfát, és készítik a gyomrukat a holnapi libapecsenyére meg szilvapudingra. Tudta, hogy egyikük sem gondol bele abba, mekkora fáradságába került az alapanyagokat beszerezni, mindent gondosan előkészíteni, hogy a karácsony tényleg boldog ünnep lehessen. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy továbblépj! – mondta magában a Harrington House felé lépkedve. – Ezt mindig is csak átmeneti munkának szántam! Amint Adele kinyitotta a bejárati ajtót, Mr. Bailey állt vele szemben a hallban. Mindig olyannak képzelte, amilyen Michael: magas, nyúlánk, sötét hajú. A valóságban azonban épp az ellenkező látvány fogadta. Mr. Bailey alacsony, köpcös ember volt, kopaszodó, őszes fővel. Adele tudta, hogy az ötvenes éveit tapossa, s olyan ember, aki szereti a gyomrát. Ez hatalmas pocakjáról és fényes, kipirosodott ábrázatáról rögtön látszott. Kedvessége és türelme nem volt nagy. Pattogva adott ki több utasítást is, míg Adele az ebédet szolgálta föl. – Á, hát itt vagy? – mondta gúnyosan, miközben Adele a lábát törölte. – Csöngettem, és senki nem jött. – Délutánonként mindig van egy kis szabadidőm. Ezt nem mondta magának Mrs. Bailey? – kérdezte csodálkozva Adele. – Éppen szunyókál – felelte a férfi. – De elvárjuk, hogy mindig elérhető légy, amikor vendégek vannak a házban! Adele-t nagyon bántotta ez a hangnem, de mosolyt erőltetett magára. – Csak leveszem a kabátomat, s már megyek is megnézni, hogy mire van szükségük – válaszolta nyugodtan. – Teát kérünk a gyerekeknek – mondta Mr. Bailey vörösen az ingerültségtől. – Aztán ott maradnak veled a konyhában lefekvésig. Adele-nek majdnem kiszaladt a száján, hogy ő ugyan nem gyerekfelügyelő, s két rohangászó gyerek mellett nem lehet vacsorát készíteni, de tudta, ha most felesel, Mr. Bailey vagy a feleségén, vagy a fián tölti ki a dühét. Várakozásával ellentétben Anna és James egyáltalán nem okozott gondot. Valójában egész gyerekkorukat cselédek társaságában töltötték, és sokkal felszabadultabban viselkedtek a konyhában, mint a szalonban. Anna hat-, James négyéves volt, s mindketten nagyon hasonlítottak szőke, kék szemű anyjukra. Tea, szendvics és süteményevés után Adele odaadott a gyerekeknek egy gombos dobozt, hogy azzal játsszanak.

112

– Kiválogathatjátok őket szín szerint, és figurákat rakhattok ki belőlük – mondta a gyerekeknek, s egy tálcára kiöntötte a doboz tartalmát. Először maga rakott ki egy virágot, hogy a gyerekeknek legyen mintájuk, aztán odatett mindkettő elé egy tálcát, hogy arra rakodjanak, nehogy a gombok leszóródjanak a földre. Amint a gyerekeket sikerült elfoglalnia, Adele a szalonban megterített. Mrs. Bailey levest kért vacsorára hideg hússal és savanyúsággal, s miután a hús már készen volt, Adele úgy vélte, hogy még rengeteg ideje van a holnapi töltött libát előkészíteni. Úgy tervezte, hogy a gyerekeket fél hétkor lefekteti, s hétkor könnyűszerrel tálalja a vacsorát. Nagyon furcsának találta, hogy Laura Bailey föl sem jön, mikor ő levetkőzteti a gyerekeket, de belátta, hogy a csinos kis szőke ugyanabból a fajtából való, mint az anyósa, aki életében egymaga még sohasem csinált semmit. – Olvasol nekünk, Adele? – kérdezte Anna, amikor Adele betakargatta őket. – Sajnos most nem tudok. Tálalnom kell a szüleiteknek a vacsorát – válaszolta Adele. – Egyébként is gyorsan kell elaludnotok, különben a télapó nem rakja tele a zoknitokat! A két, nagy, piros zokni, amelyre ráhorgolták a gyerekek nevét, az ágy végén lógott. Bárcsak neki és Pa-melának kiakasztották volna apjuk zokniját, akár kevéske kis ajándékkal is! – Olvass nekünk egy mesét! – kérlelte Anna. – Megígérjük, hogy utána rögtön elalszunk! A kislány olyan édes volt rózsaszín hálóingében, hogy Adele engedett. – De csak egy rövidet, aztán megyek! – egyezett bele. A hálószobában nem volt óra, s Adele annyira beleélte magát a varázspálcáját elvesztő boszorka történetébe, hogy észre sem vette, mennyire elszaladt az idő. Amikor szépen betakargatta őket, jó éjszakát kívánt, és leszaladt a konyhába, döbbenten vette észre, hogy már rég elmúlt hét óra. – Mégis mikorra remélhetjük a vacsoránkat? – hangzott fel a gúnyos kérdés a háta mögött, amint épp a levest kavargatta. Mr. Bailey állt a küszöbön csípőre tett kézzel. – Csak néhány perc, uram! – Magyarázni kezdte, hogy miért futott ki az időből. – Nem akarok kifogásokat hallani! – fojtotta bele Adele-be a szót a férfi. Ha Mrs. Bailey mondta volna mindezt, ő azt válaszolja, hogy hétig tart a munkaideje, de Mr. Bailey egész lénye félelmet keltett benne. Gyorsan az asztalra tette az előre kitálalt húst, meggyújtotta a gyertyákat, kiszedte a krumplit a sütőből, s gyorsan betette a helyére a kenyeret, hogy megmelegedjen. Amint a leves fölforrt, megütötte a vacsorára hívó gongot. Miután a család leült a terített asztalhoz, beleöntötte a levest a felmelegített tálba. Ralph Bailey éppen mondott valamit az éjféli miséről, amikor Adele belépett. A forró tállal a kezében éppen azon tépelődött, hová tegye, amikor hirtelen megcsúszott, a tál kiesett a kezéből, nagy csattanással leesett, a forró lé a lába elé ömlött, a zöldségek pedig szerteszét gurultak a padlón. – Te szerencsétlen hülye! – ordította Mr. Bailey fölpattanva a székről. – Mi a fenét művelsz? Adele megrémült a balesettől. Jobb karját megégette, s amikor lenézett és megpillantotta a szétfröcscsent levest meg a gombot, amin elcsúszott, sírva fakadt. – Nagyon sajnálom! – kiáltotta kétségbeesetten. –Megcsúsztam egy gombon. Rögvest négykézlábra ereszkedett, és rémülten hozzáfogott a cserepek meg a szétszóródott zöldségek összegyűjtéséhez. – Egy gombon! – mondta becsmérlő hangon Mrs. Bailey. – De mit keres egy gomb a földön?

113

Adele a földön térdepelve próbálta elmondani, hogy a gyerekek játszottak vele, s az egyik nyilván elgurult. Laura Bailey tett egy gúnyos megjegyzést arra, hogy Adele a gyerekekre akarja kenni a saját ostobaságát. Mr. Bailey semmirekellőnek nevezte, Ralph pedig azt kérdezgette, hogy most mit fognak vacsorázni. – Most már elég legyen! – csattant fel Michael. –Adele nem tehet semmiről! Véletlen baleset volt, semmi több! Egyrészt már rég lejárt a munkaideje, másrészt van itt az asztalon egy csomó étel, amit ehetünk. Michael megkerülte az asztalt, fölsegítette Adele-t, s megvizsgálta égett karját. – Menj szépen, és tartsd hideg víz alá! – mondta gyöngéden, szemében csupa együttérzéssel. – Egyedül csak te vehettél föl egy ilyen agyalágyultat cselédnek! – hallotta Mr. Bailey kirohanását. Ralph is bekapcsolódott a becsmérlésébe, és felháborodva mesélte, hogy sem az ő, sem a felesége bőröndjét nem csomagolta ki a cseléd. – Anyám, most már tényleg hozzáértő személyzetet kellene fölvennie! Michael néhány perc múlva utánament a konyhába, kezében levessel átitatott terítő. – A nagyját föltöröltem ezzel a ruhával, amit a szekrényben találtam – mondta. – Remélem, nem családi örökség? – Nem, csak közönséges terítő – mondta, miközben átvette Michaeltól a ruhát. – Ki lehet mosni. Ez nem olyan szörnyű, mint anyád sok részeg okádéka, amit eddig takarítottam. Tudta, hogy nagyon kegyetlenek a szavai, de ma este mindenki más nagyon kegyetlenül viselkedett vele. – Menj, edd meg a vacsorádat! – mondta elfordulva Michaeltól, hogy ne kelljen látnia a fiú döbbent ábrázatát. – Figyelj, nehogy elcsússz a maradékon, ha befejeztétek a vacsorát, majd fölmosok! Miután Michael visszatért a szalonba, Adele kinyitotta a csapot, és a hideg víz alá tartotta a kezét. Amíg folyt a kezére a víz, az emberi szívtelenségen gondolkodott. Úgy látta, hogy az egész Bailey család nagyon érzéketlen, s szenvedélyesen kívánta, bárcsak valami rossz dolog történne mindegyikükkel, hogy tanuljanak egy kicsit belőle. Később a széknyikorgásból hallotta, hogy befejezték a vacsorát, rövidesen pedig csöngettek a szalonból. Rá se hederített, csak megragadott egy vödör vizet, és elindult, hogy fölmossa a padlót. Amikor körbepillantott a szobán, mérhetetlen harag gyúlt benne. Még arra sem voltak képesek, hogy kikerüljék a szétgurult zöldségeket, ezért az egész helyiséget ellepte a széttaposott répa, borsó és egyéb zöldség. A széthordott étel látványa nem nagyon vette el a Bailey család étvágyát, mert a többi fogást az utolsó falatig elfogyasztották. Adele épp a padlót takarította, és szedegette a cserepeket az asztalról, amikor belépett Mr. Bailey. – Süket vagy? Csöngettünk kávéért! – mondta dühödten. – Én hétkor végzek – válaszolta Adele a férfi szemébe nézve. – Csak azért maradok itt feltakarítani ezt a mocskot, mert karácsony van. – Ha így állsz hozzá, máris mehetsz! – mutatott kifelé kövér ujjával Mr. Bailey. Adele tudta, milyen nehéz munkát szerezni, s egész jól hozzászokott már ahhoz is, hogy saját pénze van, de épp amikor bocsánatot kérni készült, eszébe villant, ha most meghátrál, elveszti minden méltóságát, ami sokkal fontosabb volt, mint maga a pénz. – Részemről rendben! – felelte, majd hirtelen mozdulattal leoldotta a kötényét, és egy szék támlájára dobta. – Sokkal szívesebben főzök ünnepi ételt a nagyanyámnak, aki legalább értékeli a munkámat. A férfi egyszerre úgy fölfújta magát előtte, hogy azt hitte, menten szétrobban.

114

– Hogy merészeled? – sziszegte fojtott dühvel. – Dobálod az edényeket, aztán meg nem jössz a csöngetésre. Milyen cseléd vagy te?! – Felmondó cseléd! – válaszolta a lány nekibátorodva. – Elegem van a sértegetéseikből! Egyszerűen nem szolgáltam rájuk. – Te arcátlan kis fruska! – kiáltotta a férfi. – Mondta a feleségem, hogy igencsak fölvágták a nyelved, és most magam is látom az igazságot, hogy mennyire visszaéltél az áldott természetével. – Miféle áldott természetével? – vágott vissza Adele, aki teljes fegyvertárával felkészült a küzdelemre. – Maga pontosan ugyanúgy tudja, mint én, hogy milyen a természete; nem ezért dobta ki az otthonából? Ha én nem vagyok, förtelmes körülmények között veszett volna éhen! – Takarodj a házamból! – mutatott az ajtó felé a férfi izgatottságtól remegő ujjal. – Már megyek is! – válaszolta a lány a konyha felé indulva, hogy fölvegye a kabátját. Megállt a bejárati ajtónál, grimaszolt egyet a férfira, majd elmondta, hogy a másnapi liba sütésre kész, s reggel hatkor, közvetlen tűzrakás után kell betenni a sütőbe. A töltelék, a zöldség és a puding pedig a kamrában van. Azzal boldog karácsonyt kívánt. Ezzel ugyan nem sokra ment, mert Mr. Bailey hatalmas pofont kevert le neki. – Még soha nem találkoztam ilyen arcátlansággal? –ordította torkaszakadtából. – Hogy mersz ilyen hangon beszélni velem? Mit képzelsz te magadról? – Nem képzelek semmit, de tudom, ki vagyok – válaszolta a lány égő arccal. – Annyi biztos, hogy én sokkal jobb ember vagyok magánál! A férfi megragadta a karjánál Adele-t, aki felkészült az újabb támadásra, de Mr. Bailey nem ütötte meg, hanem egy mozdulattal kipenderítette a bejárati ajtón. – Takarodj innen ebben a minutában! – kiáltott rá, s még az sem érdekelte, hogy szakad az eső, s Adele-en nincs kabát. – Akkor viszont jobban teszi, ha a feleségét hazaviszi magával, mert ezen a vidéken egyetlen lelket sem fog találni, aki úgy teljesítené minden kívánságát, ahogy én! De az ajtó becsapódott mögötte, még mielőtt befejezhette volna a mondatot. Egyszerre nagyon eleredt az eső, s Adele azon kapta magát, hogy cuppog a cipője, és ruhája a fehérneműjéig átnedvesedett. Eső- és könnycseppek áztatták az arcát, de ezek nem a megbánás, hanem a harag dühödt könnyei voltak. – Adele, várj meg! Adele megfordult, s Michaelt pillantotta meg maga mögött az utcán. – Adele, borzasztóan sajnálom! – kapkodott levegő után a fiú, amikor végre beérte. – Nekem kellene téged sajnálnom! – válaszolta keményen Adele. – Apád leírhatatlanul kiállhatatlan ember. – Tudom – mondta a fiú lihegve a futástól. – Nem találok mentséget a viselkedésére. – Megütött, aztán kirúgott! – mondta a lány felbőszülve. – Egyszerűen nincs hozzá joga, hogy így bánjon velem. Minden tőlem telhetőt megtettem az anyádért. Lassan kezdem megsajnálni, mert már látom, miért olyan tébolyodott. – Kérlek, gyere vissza! Anyám teljesen belesápadt a hírbe, hogy elmész. Tudja, hogy nem lesz képes nélküled helytállni. – Jó – válaszolta Adele harciasan. – Akkor legalább az egész családod együtt fog szenvedni, mind megérdemlik! – Én is? – kérdezte Michael, és megragadta Adele karját. – Nem, te nem – válaszolta a lány lerázva a fiú kezét. – Sokáig azt hittem, hogy csak engem vert meg a sors kegyetlen anyával. Most már látom, hogy a te szüleid sem különbek, s ezért együttérzést érdemelsz. Most pedig menj haza, és hagyj engem békén!

115

– Ha azt hiszed, hogy hagylak ebben az esőben és sötétben hazagyalogolni, hát nagyon tévedsz! – A nagyanyám nem lesz kíméletes veled, arra készülj fel, Michael! – Vállalom a kockázatot! – mondta a fiú. – Bocsánatot kell kérnem tőle! Ezután már nem is váltottak több szót, mert a lápon a szél olyan erősen tombolt, hogy nemcsak egymás hangját alig hallották, hanem nehezen tudtak haladni is. Az eső pedig jéghidegen zuhogott rájuk. Honour már nyugovóra tért, mire megérkeztek, ezért Adele-nek kocogtatnia kellett a hálószoba ablakán, hogy engedje be őket. Nagyanyja gyertyával a kezében, vállkendő vei takart hálóingben nyitott ajtót nekik. – Mi történt? – Látta, hogy Adele-en nincs kabát, ezért azon nyomban behúzta a házba, majd ráförmedt Michaelra, hogy miért bőrig ázva hozza haza az unokáját. Amikor végre beljebb kerültek, Adele-ből minden fölgyülemlett feszültség egyszerre ömlött ki. – És te, Michael, miért nem álltál ki mellette? – kérdezte Honour, miközben meggyújtotta az olajlámpát. Michael elmagyarázta, hogy a végkifejletnél nem volt jelen. – Nem hittem, hogy apám így fog viselkedni! Egyfolytában azt kérdezgette, hogy ugyan miért nem jön a csengetésre ez a lány. De amikor le akartam menni megnézni, mi történt, megparancsolta, hogy maradjak a helyemen. Amikor meghallottam apám üvöltését, a bátyám visszafogott, s azt mondta, hogy ne avatkozzam bele. Annyira szégyellem magam, hogy nem avatkoztam közbe akkor! – Elég gerinctelen dolog volt, de azt hiszem, érthető, hiszen téged is egész életedben piszkált – mondta Honour. Adele-t gyorsan betuszkolta a hálószobába, s meghagyta, hogy azonnal vessen le minden nedves holmit. Michael lehorgasztott fejjel állt a konyhában, az esőcseppek pedig a hajáról a kövezetre hullottak. – Néha szembe kellene szállnod apáddal! – mondta Honour. – A zsarnokoskodás megfélemlít másokat, én mégsem hiszem, hogy teljesen gyáva volnál, ha egyszer volt bátorságod Adele után jönni és szembesülni velem. Most mégis jobb lenne, ha hazamennél, s levetnéd ezeket a vizes ruhákat! – Nagyon sajnálom, Mrs. Harris! – mondta Michael. Honour észrevette, hogy a fiú reszket a hidegtől és a sokktól. – Nem kell bocsánatot kérned az apád miatt? –mondta csitító hangon. – Természetesen intézkedni fogok, de hogy holnapig fenntartsuk a rend látszatát a házban, kérlek, ne mondj többet annál, hogy hazakísérted Adele-t! – Annyira szégyellem magam! – mondta Michael. –Nem akarok olyan családhoz tartozni, amelyik ilyen szörnyen bánik a személyzettel. Ralph majdnem olyan gonosz, mint apám! – Nem változtathatsz azon, hogy hová születtél? –mondta Honour szelíden. – És most menj szépen haza, Michael!

116

12. FEJEZET

Honour mosolyogva nézte a kanapén szundikáló Adele-t. Látta, hogy a karácsonyi vacsora alatt végig küzd az álmossággal, amely most végül legyőzte. Elbűvölve nézte összekucorodott, formás testét, arcába omló haját, kipirult orcáját. A sötét rózsaszín kosztüm oly tökéletesen állt rajta, hogy Honour maga is elcsodálkozott varrónői képességein. Ehhez a ruhához még új szabásmintát is vásárolt, mert a nála lévők már mind kimentek a divatból. Ez viszont igen anyagigényes volt, mert keresztbe kellett vágni a drága kelmét, s így majd tízméternyit kellett vásárolnia belőle. Amikor Adele fölpróbálta, azon viccelődött, hogy úgy fest, mint Wallis Simpson. Honour egyáltalán nem látta Adele-ben a Mrs. Simpson csontsovány, madárijesztő testalkatát, de a ruha modelljét kétségkívül tőle kölcsönözte. A ráncolt derék, a szűkre szabott, háromnegyedes ujj és a csípőre simuló szoknyarész Mrs. Simpson védjegye volt. Honour persze úgy vélekedett, hogy Adele-en sokkal jobban mutat a ruha, mert az alakja tökéletes, és a lába is nagyon formás. – Kellene egy pár magas sarkú cipő, egy kalap és egy szép kabát! – morfondírozott magában, amikor unokaján végignézett. Egészen megdöbbent, hogy menynyire megváltozott a gondolkodása. Éveken át egyetlen szempont vezérelte a ruhakiválasztásban: a praktikum. Most egyszeriben hihetetlenül fontos lett, hogy Adele jól öltözött legyen. – Azt hiszem, ez Michael miatt van – mormolta. Amikor három évvel ezelőtt először megpillantotta Michaelt, tudta, hogy van valami különös vonzalom a két kamasz között. Honour rögvest megkedvelte a fiút egyenes viselkedéséért, jólneveltségéért, nyíltságáért és őszinte érdeklődéséért. Rettenetesen aggódott, hogy azok után, amiket Adele átélt az otthonban, minden férfi közeledését el fogja utasítani. Michael lényében azonban nem volt semmi fenyegető; volt benne viszont valami megmagyarázhatatlan tisztaság, mely nyíltsággal és meleg szívvel párosult. Titkon reménykedett benne, hogy barátságukból egyszer szerelem fakad. Amikor Michael elment Oxfordba, és Adele beállt az anyjához cselédnek, Honour úgy hitte, hogy a románc kihűlt, s nagyon elszomorodott. Este azonban, amikor látta a két bőrig ázott, kétségbeesett fiatalt, megbizonyosodott felőle, hogy a láng még mindig lobog. Michael olyan gyöngéd és óvó tekintettel nézte az unokáját, hogy biztosra vette, nagyon megrázta a fiút, ahogyan a családja bánt Adele-lel. Sajnos amire most Honour kényszerült, az nem a tűz eloltása volt, hanem épp a szítása, mert egyszerűen nem engedhette meg, hogy bárki is bántsa vagy megalázza az unokáját. Fölkelt a székről, átvágott a szobán, rendbe rakott néhány dolgot, megnézte, hogy milyen mélyen alszik Adele, majd kendőt kötött, s remélve, hogy unokája nem ébred föl, míg vissza nem tér, elindult a hideg éjszakában. Előbb még gyorsan megnézte magát a hálószoba tükrében. Kora már szembetűnő volt, ráncai mélyültek, s bajusza is nőtt. Egykor gyönyörű gesztenyebarna haja most acélszürkén simult a fejére. Tengerészkék, horgolt ruhája volt a legjobb darabja, de már az is rég kiment a divatból, mert még a Frank halála előtti évben csináltatta. Szerencsére a molyok nem rágták meg, az ő alakja pedig semmit nem változott az évek során, így még most is csinosan állt rajta. Adele épp a minap említette, hogy mennyire szereti ezt a ruhát, mert arra a nagyon boldog időszakra emlékezteti, amikor nagyanyja először vitte el az iskolába. Attól a jeles alkalomtól eltekintve csak karácsonykor és vasárnaponként viselte.

117

Honour kontyba fogta a haját, kicsit bepúderezte az orrát, majd fölvette kis karimás kalapját, amely szintén kék volt. Adele egyszer azon viccelődött, hogy milyen félelmetesen fest benne; most pedig pontosan ez a cél. Kabátja bársony nyakrésze már szinte teljesen kikopott, de ezt ügyesen eltakarta egy rókaprémmel. Ezt még Frank vásárolta neki a nászútjukon, mert úgy vélte, igényes nő ruhatárából nem hiányozhat a róka-prém. Nemigen tetszett neki a nyakában fekvő két döglött róka, amelyeknek üvegszeme túlságosan is valóságosnak tűnt, de jól mutattak a kabáton. Ezután felhúzta legszebb cipőjét. Nem nagy kedve volt ebben a szűk lábbeliben végigcaplatni a hosszú úton, de ha az embernek az ellenséggel kell szembenéznie, pontosan úgy kell festenie, mint ők, nem pedig öregedő, elhanyagolt lápi özvegyként. Metsző északi szél fújt Honour arcába, miközben lépdelt az úton. Az ég ólomszínű volt, s úgy tűnt, nemsokára havazni is fog. A Brede folyó annyira megáradt az előző napi esőzéstől, hogy egészen a gát tetejéig ért a víz. Még szerencse, hogy elállt az eső, különben mostanra már át is bukott volna a gáton. Az ilyen napokon bizony nemigen szerette Honour a lápot. A táj komornak és kietlennek látszott, ahol a vadmadarakon és birkákon kívül más élőlény nem tud megélni. A Harrington House bejárata előtt megigazította a kalapját és a prémjét, nagy levegőt vett és becsöngetett. Gyereksírást hallott fentről, s beletelt egy kis időbe, míg meghallotta a léptek zaját a lépcsőről. Az ajtót kisírt szemű, rendezetlen hajú, szőke, fiatal nő nyitotta ki, Adele elmondása alapján Honour rögtön ráismert benne Mrs. Ralph Baileyre. – Mr. és Mrs. Baileyvel szeretnék beszélni! – mondta Honour, s gyorsan átlépett a küszöbön, mielőtt a fiatalasszony kitessékelhette volna. Laura Bailey elbizonytalanodott. – Ez nem éppen a legalkalmasabb idő! – mondta, miután újabb üvöltés hallatszott föntről. – Nekem viszont alkalmas, ezért javaslom, hogy menjen föl a gyerekéhez, míg én bemegyek. Ismerem a járást – válaszolta Honour. Azzal sarkon fordult, s rögvest a szalon felé vette útját, ahova azon nyomban be is nyitott. Adele olyan érzékletesen írta le a család minden tagját, hogy Honour azonnal fölismerte mindegyiküket. Emily a tűz mellett ült a kanapén fiával, Ralphfal. Myles Bailey szemben ült velük egy karosszékben. Mindhárman döbbenten néztek az érkezőre, s a levegőben lévő feszültségből érezni lehetett, hogy Honour épp egy veszekedés kellős közepébe toppant be. Szerencsére Michael nem volt jelen. Honour remélte, hogy nem is jön be, amíg ő ott van. A szobában teljes volt a fölfordulás. Feltépett csomagolópapír-darabok és otthagyott játékok hevertek szanaszét. Honour megpillantotta a karácsonyfát, s őszinte elismeréssel nézte unokája munkáját. – Ki maga? – fakadt ki Ralph fölpattanva a kanapéról. – És hogy képzeli, hogy csak úgy hívatlanul beállít ide? Honour kitalálta Mrs. Bailey kérdő pillantásából, hogy nem ismerte fel benne anyja egykori barátnőjét. Honour végigmérte Ralphot, aki apja szakasztott mása volt. – Nem változtál semmit! – mondta élesen. – Fiatal kölyökként is pontosan ugyanilyen bárdolatlan voltál. Mrs. Harris vagyok, elhunyt nagyszüleid barátja és Adele nagyanyja. Myles fölpattant székéből.

118

– Na, hát jól figyeljen arra, amit mondok! – kiáltotta. – Egyszerűen nem volt más választásunk, mint hogy megváljunk Adele-től. Rendkívül arcátlan lány, s ha maga most azért jött, hogy visszavegyük, akkor már most megmondhatom, asszonyom, hogy hiába vesztegeti az idejét! – Nem könyörgök én senkinek! – válaszolta harciasan Honour. – Azért jöttem, hogy elmondjam, mit gondolok magukról, és hogy összeszedjem az unokám holmiját meg elkérjem a jussát! Emily döbbenten nézett rá. – Mrs. Harris! – kiáltotta zaklatottan, és kezét a fejéhez kapta, mert hirtelen rádöbbent, hogy anyja régi barátnőjével áll szemben. – Ezer éve nem láttuk egymást! Miért nem mondta Adele, hogy a maga unokája? – És ha mondja, akkor nagyobb tisztelettel és figyelemmel bánt volna vele? – kérdezte Honour gunyorosan, fél szemöldökét felhúzva. Közben eltűnődött azon, hogy a múló évek mennyivel kegyesebben bántak Emilyvel, mint vele. Emily haja még mindig ragyogott, arca, mint a porcelán. De Adele megjegyzése, hogy úgy fest, mint egy játék baba, teljesen illett rá. Kék szeme üvegszerű volt, s tekintetéből üresség áradt. Honour úgy gondolta, hogy Emily kétrészes ruhája a nyakfodorral mégsem illő viselet egy ilyen korú nőhöz, pedig cseppet sem változott azóta, hogy 1913-ban fiatalasszonyként utoljára látta. – Szégyellned kellene magad, Emily! – folytatta Honour. – Adele a segítségedre sietett, amikor senki más nem akadt, ugyanúgy, ahogy én segítettem annak idején anyádnak. Nem képzett házvezetőnő, és csak any-nyit tud a háztartásról, amennyit tőlem tanult, mégis nagyon szépen helytállt, és rendesen vezette ezt a házat. Diszkrét volt, hűséges és jó hozzád. Te mégis eltűrted, hogy a férjed bántalmazza, és kidobja az utcára a szakadó esőben! – Hát ide figyeljen! – vágott közbe Myles. – Egyszerűen nem törhet be hozzánk, hogy megzavarja a karácsonyi ünneplésünket! A lány tűrhetetlenül modortalan volt. Csak a jóisten tudja, miket vágott már a feleségem fejéhez! Egyszerűen nem volt más választásom, mint hogy elbocsássam! – Ehhez egyszerűen nem volt joga. A felesége alkalmazásában állt, nem a magáéban. Adele egyszerűen csak megvédte magát. Maga, Myles Bailey, erőszakos ember! Ekkor hosszas és kínos felsorolásba kezdett a sérelmekről, amelyek Adele-t a Harrington House-ban érték. Amikor Myles és Ralph megpróbált közbevágni, még jobban nekik támadt. Emily sírva fakadt, erre Honour őt vette célba. – Úgy van, nagyon helyes, sírj csak! Ez az egy, amihez értesz! Adele etetett, takarított, főzött, mosott rád, kivasalta a ruháidat, és még ide is költözött, hogy állandóan vigyázhasson rád. Egyetlenegyszer nem pletykálkodott a szomszédoknak rólad, nem lopott el tőled semmit, nem használt ki semmilyen módon. Nézz csak arra a fára! Ö díszítette föl egyedül, te egyetlen díszt nem aggattál rá! Amellett megfőzte az ünnepi ételt, és szépen előkészítette a házat a rokonaid érkeztére. És mit kapott cserébe? Semmit! Se egy apró karácsonyi ajándékot, de még köszönetet se! És te képes voltál elereszteni a szakadó esőbe csak azért, mert összetört egy levesestálat! Honour látta, milyen hatással van mindhármukra. Emily teljesen elsápadt és remegett, Ralph hitetlenkedett, hogy valakinek van bátorsága a szüleivel ilyen hangon beszélni, Myles pedig vörösödött a dühtől. Honour annak tudatában, hogy elég keserves lesz nekik az ünnep személyzet nélkül, reménykedett benne: jövetelével s támadásával sikerült elérnie, hogy ez legyen a Bailey család legrémesebb karácsonya. De még egyáltalán nem végzett velük. Forrt a vére, s követelte, hogy adják elő Adele ruházatát, valamint kétheti bérét a felmondás miatt.

119

Myles úgy tekintett körbe a szalonon, mintha bíróságon volna, s olyan gunyoros pillantást vetett Honomra, mintha bizonyítékai csupa hazugságok volnának. – Ezt az egész jelenetet elképesztőnek találom, Mrs. Harris. Mondja meg nekem, Mrs. Harris, ha Emily cselédjének olyan szörnyű volt a sora, ahogy azt most maga nekünk lefestette, akkor ez a cseléd miért nem távozott saját akaratából? – Mert vannak a világon olyan emberek, akikben az együttérzés erősebb a megfontolásnál – válaszolta Honour fensőbbségesen. – Adele nagyon aggódott, hogy mi lesz Emilyvel, ha magára hagyja, ezenfelül pedig nem akarta, hogy Michael idegeskedjen, vagy akár megszakítsa a tanulmányait. – Hát itt van a kutya elásva! – pattant fel Myles maró gúnnyal a hangjában. – A kisasszony szemet vetett a fiamra! – Micsoda rágalom! – vágta vissza Honour. – Évek óta barátok már, jóval azelőtt megismerkedtek, hogy Adele beállt ide. Valójában barátságból vállalta el ezt a munkát. Amióta azonban beköltözött ebbe a házba, alig találkoztak, és ezt Emily is meg tudja erősíteni. Úgyhogy ne merje nekem azt állítani, hogy az unokám bármiféle viszonyba keveredett volna a fiával, különben velem gyűlik meg a baja! A férfi arca elvörösödött, előrántotta a tárcáját, kihúzott belőle néhány papírpénzt, s Honourhoz vágta. – Fogja ezt a pénzt meg az unokája gönceit, aztán takarodjon a házamból! – kiáltotta. – Először is bocsánatkérést követelek! – mondta Honour a pénzt elvéve, de állva a sarat. – És ígéretet arra, hogy Mrs. Bailey jó ajánlólevelet ír az unokámnak! – Hát persze hogy írok neki ajánlólevelet! – szólalt meg Emily zavartan, könnyáztatta szemmel. – De jobban örülnék, ha Adele visszajönne dolgozni. Fogalmam sincs, mihez kezdjek nélküle! – Nem jöhet vissza, maga eszetlen! – vágta oda Myles. – Majd találok magának valaki mást! Honour megvető pillantást vetett a férfira. Semmi sem mentette a viselkedését: erőszakos volt, fafejű, s annyira eltelt önmagával, hogy csaknem elszállt. – És a bocsánatkérés? – nézett a szemébe kihívóan Honour. – Jól van. Sajnálom, hogy kicsit elragadtattam magam – dörmögte a férfi az orra alá, rá se nézve Honour-ra. – De kérem, most távozzon! Ez életünk legrettenetesebb karácsonya. Az unokáim és a menyem kétségbe vannak esve, ráadásul Michael sem volt itthon egész nap. Honour érezte, hogy megnyerte a csatát. – Milyen más lenne minden, ha Adele-t emberszámba vették volna! – mondta halkan. – Most nem zavarom magukat tovább, csak a kabátját viszem el a konyhából. Biztos vagyok benne, hogy Michael holnap elhozza majd a többi holmit. – Michael biztosan nem! – vágott vissza rögtön Myles. – Nem akarom még egyszer a fiamat a maga közelében látni! Ralph vagy magam dobom be magukhoz. Miközben Honour hazafelé botorkált a szűk cipőben, karján Adele kabátjával, mindenféle dolog járt az eszében. Nevetnie kellett, ha arra gondolt, hogy milyen állapotban van most a Harrington House konyhája. Mosatlan edények tornyosulnak benne ételmaradékokkal. Megérintette a tűzhelyet, ami épphogy meleg volt. Nyilvánvalóan egyiküknek sem jutott eszébe, hogy fát rakjon rá, ezért már csak néhány zsarátnok volt benne. Ma este bizony senki nem fog forró fürdőt venni a házban, de még holnap reggel se! És vajon ki fog nekiállni, hogy rendbe tegye a konyhát? De az örömbe, amelyet azért érzett, hogy Adele távozása gyászosabban érintette a családot, mint az unokáját, vegyült egy kis üröm is. Michael olyan remek férfi, nem volna szabad karácsonykor egyedül bóklásznia, s azon gyötrődnie, hogy kinek a pártját fogja! 120

Másnapra még hidegebbre fordult az idő, s a nap sem sütött ki. Olyan erősen tombolt a szél, hogy Honour alig bírta kinyitni a nyúlketrecet etetéskor. Aztán megpróbált zsákokat erősíteni a ketrecekre, hogy egy kicsit védje az állatokat a metsző hidegtől. – Na, én aztán még egyszer ki nem megyek ma? –mondta, amikor belépett, s kezét a tűzhely fölött melengette. – Valószínűleg öregszem, mert még sohasem zavart a hideg. Kicsit kényelmetlenül érezte magát, s nem tudta, hogyan mesélje el esti kalandját a Bailey családdal. Unokája mélyen aludt, amikor hazaért, s mire fölébredt, Honour a székében olvasott, mintha mi sem történt volna. Meg kellene mondania, hogy végül megszerezte a neki járó pénzt, s valaki elhozza majd a lány holmiját is, de nem volt szíve bevallani, hogy Michaelt már soha többé nem látja. – Szerinted lehetne belőlem ápolónő? – kérdezte Adele hirtelen. – Ápolónő? Azt hittem, eleged van abból, hogy az emberek folyton rángassanak. – De az nem ugyanaz, mint a cseléd! Az igazi munka, aminek van értelme. Tudom, hogy csak nyáron töltöm be a tizennyolcat, de azért érdemes lenne körülnézni. Honour gondolkodott egy darabig, s örült, hogy elterelődött a figyelem a Bailey családról, majd így válaszolt: – Szerintem nagyon jó ápolónő lennél. – És ezt így is gondolta. Adele türelmes, együtt érző, nagyon értelmes, emellett erős és önálló is. Mindezzel tisztában volt Honour, de nem volt szokása, hogy a gondolatait megossza másokkal. Adele ennek ellenére nagyon elégedett volt a válasszal. Elmagyarázta, hogy mit gondolt ki éjszaka. Elmondta azt is, hogy tanulónak szeretne jelentkezni Hastingsbe, a kórházba. Úgy tűnt, már mindent át is gondolt, például azt is, hogy ha felveszik, akkor tanulóként a nővérszálláson kell majd laknia. – Mi volt ez? – vágott közbe Honour, fölfigyelve egy kintről hallatszó neszre. Fölkelt, s kinézett az ablakon. Ralph Bailey távolodó hátát látta az úton. – Hát ez várható volt! Még ahhoz se volt mersze, hogy bekopogjon. Adele fölugrott. – Miről beszélsz? – kérdezte. – Ralph Bailey járt itt. Ideosont a dolgaiddal, ledobta őket az ajtó elé, és elsomfordált. Az autót biztosan lent hagyta az úton, különben hallottuk volna, hogy jön. Adele az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Ott állt a kis bőrönd, amelyben a Harrington House-ba vitte a holmiját. – Jaj, Istenem! – sóhajtott föl, majd becipelte a bőröndöt a házba. – Nem hozták vissza a kabátomat. Biztosan megfeledkeztek róla! Honournak erre mégiscsak el kellett mesélnie, hogy mi történt. – A kabátod a szobámban van. Tegnap este elhoztam. Adele szó nélkül végighallgatta nagyanyja nagy vonalakban előadott elbeszélését. Csak ült a tűzhely mellett kifejezéstelen arccal. – Még tíz fontot is kihúztam belőle! – mondta végül Honour. – Csak kétheti bért kértem, de aztán nem mondtam, hogy ez egy kicsit sok. Adele még mindig nem szólt egy szót sem, csak fölállt, hogy kinyissa a bőröndöt. A ruhák tetején talált egy borítékot. – Ajánlólevél! – mondta elképedve, miután elolvasta. Elmosolyodott. – Mi az ördögöt mondtál nekik, amivel észre térítetted őket? – Felolvasnád? – kérdezte Honour. – Tisztelt címzett! – kezdte Adele. – Adele Talbot házvezetőnőként dolgozott nálam az elmúlt tizenhat hónapban. Őszinte, szorgalmas és nagyon jó munkaerő. Nagy sajnálattal válok meg tőle körülményeim változása következtében. Őszinte tisztelettel Emily Bailey. – Nahát, te hitted volna? – kiáltott föl Adele. – Micsoda fordulat! Te kényszerítetted rá, hogy megírja, nagyi? 121

– Kényszerítettem?! Dehogy! Mondtam ugyan neki, hogy kellene adnia egy ajánlólevelet, de a hangvételből úgy gondolom, nagyon bánja, hogy otthagyod. – Remélem, minden rendben lesz – sóhajtott föl Adele. – Tényleg nem tudja ellátni magát! – Hát ide figyelj! Egy percet se gondolj többé arra a nőre! Ki mint vet, úgy arat. Tudom, hogy a férje erőszakos vadállat, de ettől még ágyazhatna vagy főzhetne. A családjának kell vele foglalkoznia, nem neked. – Szerintem senki sem foglalkozik vele, csak Michael! – mondta Adele elhaló hangon. – Az is az ő hibája! – válaszolta Honour keményen. – Akkor ezek szerint az a te hibád, hogy Rose nem foglalkozott veled? Honour fölhorkant. – Rose minden szeretetet megkapott tőlem – mondta kelletlenül. – Ő egyszerűen el volt telve magával. – Miért nem mondtad még el soha, hogy mi ment tönkre köztetek? – kérdezte Adele. – Ennek semmi köze hozzád – mondta védekezően Honour. – Szerintem pedig épp hogy mindenhez köze van? –válaszolta Adele kissé ingerülten. – Hatással volt arra, ahogy Rose velem anyaként viselkedett, úgyhogy kérlek, meséld el! Honour mélyet sóhajtott. Már régen tudta, hogy eljön az idő, amikor beszélnie kell Rose-ról Adele-nek, s talán ez a mostani alkalom kedvező is erre. Adele már majdnem felnőtt, de mindenesetre elég érett, hogy megértse ezeket a dolgokat. – Már mondtam neked, hogy a nagyapád gránátnyomással érkezett haza a háborúból. Nem lehet igazából elmagyarázni, hogy mik a tünetei, magadnak kell látnod, hogy megértsd. Frank egész napon át abban a székben üldögélt, ahol most te. Csak bámult csendesen maga elé. Egy-egy alkalommal rettegve rázni kezdte a fejét, mintha gránát süvített volna el a feje mellett. Ujjai folyamatosan mozogtak. Piszkálta a gombjait, vagy tépdeste a szálakat a ruhájából. Volt, hogy véresre kaparta az arcát. – Elhallgatott egy pillanatra, mert nem tudta eldönteni, hogy elmondjon-e minden részletet, vagy őrizze meg Frank méltóságát. – Az egész annyira igazságtalan volt – folytatta hevesen. – Frank azelőtt folyton nevetett, tele volt vad ötletekkel, s mindenről lehetett vele beszélgetni. De az az ember, akit úgy szerettem, örökre eltűnt. Egy visszahúzódó, ideges, gyakran félelmetes idegent kaptam vissza, aki néha olyan nehéz feladatok elé állított, hogy úgy éreztem, nem bírom tovább türelemmel, és föladom. Adele megértően bólintott. – Azon a napon, amikor Rose-zal minden olyan rosszra fordult, végre valamicske változást véltem fölfedezni a férjemben. 1918 késő tavasza volt, s a harcok még javában folytak Franciaországban. Délután elmentünk egy rövid sétára, és Frank elheveredett a földön, mint régen. Segítség nélkül megivott egy csésze teát, alig öntött ki belőle, és azt mondta, hogy szeret. Nekem ez mindennél többet jelentett, mert ebben az időben szinte alig szólalt meg, ha pedig beszélt, csak a háború borzalmait emlegette. Legtöbbször meg sem ismert. – És hol volt eközben Rose? – kérdezte Adele. – Dolgozott a szállodában. Miután este végzett, vártuk, hogy jöjjön. Nagyon vártam, hogy megérkezzen, és elmondhassam neki, mi történt az apjával. Úgy gondoltam, hogy még ünnepélyesebbé teszem az alkalmat azzal, hogy átadom a ruhát, amit titokban varrtam neki. Honour félig lehunyt szemmel hátradőlt a kanapén, s Adele észrevette, hogy mesélés közben újra átéli az esemény fájdalmát. – Már alkonyodott, amikor kilépett a szobájából az új ruhában – folytatta az asszony. Honour előtt úgy pörögtek az események, mintha csak tegnap történtek volna. – Az asztal vacsorára volt terítve, Frank pedig a szokásos helyén ült a tűz mellett. Én meggyújtottam az olajlámpát, amint Rose kilépett a szobából. Azt vártam, hogy majd 122

kacagva körbeforog, s illegeti magát az új ruhában. Szőke hajával, csinos pofijával és gyönyörű alakjával mindenben jól mutatott, de azon az estén egyszerűen elképesztően nézett ki, mert a ruha anyagának kékje nagyon szépen kiemelte a szeme színét. Nagyon büszke és elégedett voltam, hogy a sok munka ilyen szép eredményt hozott. Rose azonban se nem örült, se nem köszönte meg a ruhát, hanem hisztizni kezdett. „Ez egyszerűen rettenetes!”, tartotta el magától a szoknyarészt, mintha csak koszos zsákból készült volna. „Hogy képzeled, hogy én ezt a rongyot egyszer is fölveszem? Úgy nézek ki benne, mint egy vénkisasszony!” A döbbenettől elállt a szavam. Mióta Frank hazaérkezett, Rose fizetéséből tengődtünk. Az anyagot is csak úgy tudtam megvenni, hogy eladtam a gyöngyös kitűzőmet. Sokkal értelmesebb lett volna élelmiszerre költeni, vagy kifizetni a doktor számláját, de tudtam, hogy milyen rossz érzés egy fiatal lánynak nap mint nap ugyanabban az ócska ruhában járni. Talán a magas nyak és a derék szegése nem a legutolsó divat szerinti volt, de háborús időket éltünk, s a ruháknak vidéken praktikusnak kellett lenniük. Ezt Rose-nak is be kellett látnia. Megpróbáltam a legjobbat kihozni belőle. Nagyon bántam már, hogy ezért eladtam a gyöngyös kitűzőmet, amit a szüleimtől kaptam nászajándékba, s ami az egyetlen emlékem volt tőlük. Azt mondtam neki, hogy inkább örülnie kellene, hiszen a legtöbb lány mindent megadna azért, hogy új ruhája lehessen. Ezt talán egy kissé hevesebben mondtam, mert Frank a vitától rohamot kapott. Dobálta magát, rázta a fejét, és rémisztő torokhangokat hallatott. Odarohantam hozzá, hogy megnyugtassam, de Rose csak megvetéssel és undorral nézte. „Az is elég megalázó, hogy a szegénységünk miatt ilyen rongyban kell járnom, de még ennél is szörnyűbb, hogy apám a falu bolondja.” Adele levegő után kapkodott, mert a történet, amelyet nagyanyja megosztott vele, fájó emlékeket idézett fel a gyerekkorából. – Mégis mit tettél? – kérdezte. – Abban a pillanatban annyira megdöbbentett a kegyetlensége, hogy teljesen lebénultam. Később már bántam, hogy legalább nem pofoztam meg, vagy nem kényszerítettem arra, hogy végighallgassa a rémtörténeteket, amiket Frank elborult pillanataiban mesélt. Akkor talán megértette volna azt a mérhetetlen áldozatot, amit ezek a férfiak a királyért és az országért hoztak. – És mi történt azután? – kérdezte Adele. – Reggelre eltűnt – válaszolta Honour jéghidegen. –Úgy osont ki a házból, mint egy tolvaj. Minden pénzünket és értéktárgyunkat magával vitte. Itt hagyott minket éhen halni. Adele percekig nem tudott megszólalni. Soha nem gondolta, hogy anyja melegszívű vagy érzékeny lehet, de rettenetes élmény volt hallani, hogy már tizenhét évesen képes volt ilyen becstelenségre. – Értem – szólalt meg végül. – Azért elmondhattad volna mindezt már ezelőtt is! Honour hunyorgott. – Ha nem osztottam meg veled valamit, annak oka volt. Amikor idejöttél hozzám, nagyon beteg voltál. Rettenetes dolgokon mentél keresztül, és csak az ösztöneimet követve tudtalak meggyógyítani. Anyád miatt is nagyon szenvedtem, és az egész gyötrelmet csak úgy voltam képes földolgozni, hogy kizártam őt a tudatomból. Azt hiszem, öntudatlanul téged is erre késztettelek. – De ez nem így működik, nagymama! A ki nem mondott dolgok csak rontanak a helyzeten. Most már értem, miért voltál olyan keserű, amikor Rose-t említetted, és teljes szívemből meg is értem, de ez még mindig nem magyarázza meg, hogy ő miért volt velem olyan kegyetlen. – Nem, Adele, valóban nem – bólintott egyetértően Honour. – Csak feltételezéseim vannak erről. 123

– Mire gondolsz? – Rose itt még nem lehetett terhes. Nem stimmel az időpont. Szerintem vagy egy férfival szökött meg, vagy rögtön elment Londonba, hogy szórakozzon egy kicsit, és ott ismerkedett meg a leendő apáddal. Akárhogy volt is, a férfi bizonyára elhagyta Rose-t, amint kiderült, hogy gyereket vár, és ez minden nőt rendkívül nehéz helyzetbe hoz. – Ezért ment hát hozzá Jim Talbothoz, hogy elkerülje a dologházat, vagy hogy szégyenszemre haza ne kelljen jönnie. Honour elhúzta a száját. – Kétlem, hogy egyáltalán mérlegelte volna a hazajövetelt. Tudnia kellett, hogy milyen sebeket ejtett az eltűnésével. Szerintem félt, hogy sohasem bocsátanánk meg neki. – Meg tudtatok volna bocsátani neki? Honour fölsóhajtott. – Igazából nem tudom. Éktelen haragot éreztem. Frank teljes ellátásra szorult, és alig volt valami pénzünk ételre. De ha hazajön veled, meglágyult volna a szívem. Őszintén szólva nem tudom. Te meg tudnál neki bocsátani, ha holnap betoppanna? Adele agyán végigfutott a lehetőség. – Erősen kétlem – válaszolta hosszas hallgatás után. – De ugye nem fog többé idejönni? Tudja, hogy most már ketten vannak ellene. Gondolom, megmondták neki, hogy itt vagyok. – Meg, amikor aláírtam a papírt, hogy törvényes gyámod leszek – válaszolta Honour. Adele ezen elmélázott egy kicsit, s eszébe jutott, hogy akkoriban nagyanyja rengeteget levelezett. – De ez évekkel ezelőtt történt. Akkor még az elmegyógyintézetben volt? – Igen, egy észak-londoni intézetben, aminek Friern Barnett a neve. Honournak már kezdett elege lenni a témából, de tudta, hogy Adele addig nem nyugszik, míg minden kérdésére választ nem kap. – És még mindig ott van? Honour elbizonytalanodott. – Igen vagy nem? Ha már nincs ott, biztosan meggyógyult. – Nem, már nincs ott – vallotta be végül Honour. –Megszökött. Adele nagyot nyelt. – És ezt képes voltál előlem eltitkolni? – kérdezte felháborodottan. – Hogyan és mikor szökött meg? – Nem sokkal az után, hogy aláírta a nyilatkozatot, amiben lemondott rólad. Kilenc hónappal az után, hogy idejöttél – válaszolta Honour szemlesütve. – Úgy tűnik, annyira megbíztak benne az ápolók, hogy néha-néha kiengedték az udvarra. Valószínűleg egy szállítókocsiban rejtőzött el, senki sem tudja pontosan. – Ha erre képes volt, akkor bizonyára sokkal jobban van már! – mondta Adele elgondolkodva. – Valószínűleg – válaszolta Honour. – Legalábbis remélem. Annak idején az volt a meggyőződésem, hogy a lemondónyilatkozat miatt szökött meg, s rövidesen megjelenik itt. – De nem jött! – Adele hosszan, megkönnyebbülten sóhajtott. Honour nem tudott nyelni a torkában lévő gombóctól. Átérezte Adele fájdalmát, de fogalma sem volt, hogyan enyhíthetne rajta. – Nem, soha nem jött ide, de talán úgy gondolta, hogy boldogabb leszel nélküle. Adele önkéntelenül összerázkódott. – Pontosan annyira hiszem, hogy törődik a boldogságommal, mint amennyire a jó tündérek létezésében hiszek – mondta gúnyosan. – De ha már ilyen szépen feltárjuk a titkokat, elmondanád, hogy mi történt Mr. Makepeace-szel? Honour hátán a hideg futott végig. Hogyan mondja el Adele-nek, hogy a rendőrségen nem hitték el, amit mond, amikor feljelentette a fajtalankodó tanárt? Jobb lenne, ha Adele 124

megtudná, hogy bár számtalan levelet írt az intézményt fenntartó alapítványnak, nemhogy fölfüggesztették volna állásából a nevelőtanárt, de még csak ki sem vizsgálták az ügyet? Az egyedüli győzelem, amit az első évben elkönyvelhetett, az Adele hivatalos gyámság alá vétele volt. Ha belegondol, ez sem volt igazi győzelem, mert a hatóságok egyszerűen örültek, hogy nem kell foglalkozniuk többet a kislánnyal. – Följelentettem – mondta őszintén. – A rendőrségen és az alapítványnál is. Soha nem mondták meg, hogy mi történt vele. Honour megkönnyebbült, mert Adele nem tett föl több kérdést. Talán azért, mert még elég tapasztalatlan volt ahhoz, hogy úgy higgye, ha valakit följelentenek, azt automatikusan meg is büntetik. Fölkelt a székről, megragadta a bőröndjét, bevonult a szobájába és kipakolt. Az ajtóból visszafordulva azonban bánatosan megszólalt: – Nem hinném, hogy még egyszer az életben találkozom Michaellal! Úgyhogy ismét ketten maradtunk, nagyi! Te meg én! Honour a könnyeivel küszködött. Rápillantott Frank falon függő képére a falon, amely a camberi kastélyt ábrázolta az előtte kanyargó folyóval. Ott festette, ahová gyakran jártak piknikezni. Frank mindig nagyszerűen ki tudta fejezni az érzéseit mind szavakban, mind képekben, s Honour most úgy érezte, ez a pillanat nagyon alkalmas arra, hogy elmondja unokájának, mennyire szereti és milyen nagyra becsüli őt. – Szeretlek, Adele – bökte ki esetlenül. – Átformáltad az egész életemet. Bárcsak tehetnék valamit, hogy helyrehozzam a dolgokat Michaellal! Szeretnék valami olyasmit mondani neked az anyádról, ami megvigasztalna egy kicsit, de nem tudok egyebet, mint hogy nekem te vagy a legfontosabb a világon! Adele néhány másodpercig döbbenten nézett a nagyanyjára, aztán harsány nevetésben tört ki. – Jaj, nagyi! – mondta könnyes nevetéssel. – Nem nagyon hiszem, hogy szeretnélek érzelgősnek látni. Az nem te vagy! Honour csak elmosolyodott. – Tudod, hogy mi a baj veled, te lány? – kérdezte. Adele megrázta a fejét. – Na, mondd! – Túlságosan szeretsz engem.

125

13. FEJEZET

1938 – Talbot nővér! Mrs. Drew kötését ki kell cserélni? –kiáltotta oda neki MacDonald nővér, amikor elhaladt a mosdató mellett, ahol Adele éppen egy ágytálat ürített ki. – Igen, nővér! – válaszolta Adele, s amint MacDonald nővér kiért a látóteréből, fityiszt mutatott a basáskodó kolléganőnek, aki vasszigorral vezette a női sebészetet. Január 1-je volt, s a kórházban minden osztályon híján voltak a személyzetnek, mert épp kitört az influenzajárvány. Adele sem érezte túlságosan jól magát. Nem mintha elkapta volna az influenzát, de együtt ünnepelte a szilvesztert a többi tanuló nővérrel, s megivott néhány pohár olcsó sherryt. Biztosra vette, hogy MacDonald nővér fülébe jutott az eset, s most egész nap a nyomában volt. Gyakornoki idejét a hastingsi Buchanan Kórházban kezdte meg áprilisban. A fizetés csupán tíz shilling hetente, a munkaidő nagyon hosszú, de szép szobában lakott a nővérszálláson, napi háromszori étkezést kapott, és rengeteg új barátra tett szert. Angéla Daltry, a szobatársnője, kedves, kelekótya lány volt Bexhillből, akivel szinte mindig egy műszakba kerültek, ezért szabad idejük javát is együtt töltötték. Az ápolást Adele egyáltalán nem ilyennek képzelte. Minthogy gyakornoksága kezdetéig még életében nem járt kórházban, elég romantikus elképzelései voltak a betegápolásról. Segítő angyalnak látta magát, aki lázas homlokokról törölgeti az izzadságcseppeket, lázat mér, és virágot rendel. Azt nem tudta, hogy az emberek hánynak, véreznek, ágytálba ürítenek, de mindez nem izgatta volna annyira, ha tanulóként nem neki kell elvégeznie az összes piszkos munkát. Arra sem gondolt soha, hogy ilyen sok szabályt kell majd betartania. A betegek ágyára nem volt szabad leülnie, s arra is ügyelnie kellett, nehogy egyetlen hajszál kihulljon keményített fejfedője alól. MacDonald nővér rendkívül kínosan ügyelt a rendre, s még hátul is volt szeme. Rögtön az első napon irgalmatlanul letolta, mert az osztályon elszopogatott egy karamellát. Az egyik betegtől kapta, de abból, ahogyan a nővér ordítozott vele, mindenki azt hihette, hogy egy egész zacskó cukorkát ellopott, amelyet ott helyben betömött a szájába. Minden nehézség ellenére nagyon szerette a munkáját. Jó érzés volt látni, hogy a betegek egyre jobban érzik magukat műtét után, s bár tudta, hogy ő nagyon kicsi fogaskerék csak a kórházi gépezetben, munkája mégis nélkülözhetetlen. A betegek hálásak voltak a törődéséért, a többi nővérrel pedig nagyon vidáman telt az élete. Amikor visszatette a kimosott ágytálat a helyére, megragadta a kötözőkocsit, és elindult Mrs. Drew felé. A beteg határozott, őszülő, negyvenes nő volt, aki majdnem belehalt a vakbélgyulladásba, s akit Adele nagyon megkedvelt. – Mrs. Drew, ki kell cserélnem a kötést! – mondta, amikor elhúzta a nő ágya melletti függönyt. –Jaj, már megint! – sóhajtott föl Mrs. Drew, s letette a kezéből a magazint, amelyet épp olvasott. – Néha az az érzésem, hogy maga vadászik azokra az emberekre, akik szép kényelmesen fekszenek, aztán hirtelen lecsap rájuk! – Természetesen, ez a dolgunk – mondta nevetve Adele. – Be kell bizonyítanunk, hogy megdolgozunk a hatalmas pénzért, amit keresünk. Lehúzta a takarót a nőről, majd fölemelte a hálóingét, hogy szemügyre vehesse a kötést. Óvatosan levette, majd megjegyezte, hogy szépen gyógyul a seb. 126

– Szerintem hamarosan haza is mehet. – Nem sietek sehová! – válaszolta Mrs. Drew mosolyogva. – Itt jó meleg van, és igazi élvezet, hogy végre lógathatom a lábam. Ha otthon leszek, megint rám zúdul az egész család gondja. Mrs. Drew-nak hat gyereke volt, akiknek életkora tizennyolctól hároméves korig terjedt. Hasi fájdalmaival hónapokig egyáltalán nem törődött, mert nem jutott ideje magára, és az orvost sem tudta volna kifizetni. – A nővér majd elmondja nekik, hogy mit szabad csinálnia. Komoly műtéten esett át, Mrs. Drew, nem szabad megerőltetnie magát, ha hazamegy. Nem szabad cipekedni, szenesvödröt vagy gyereket emelgetni. Egy darabig vagy a férjének, vagy a nagyobb gyerekeknek kell mindent csinálniuk. Mrs. Drew gyászos pillantást vetett Adele-re. – Kicsi rá az esély. Mire hazaérek, az egész ház úgy fog kinézni, mint egy szemétdomb. Ha van egy kis esze, nővérke, soha nem megy férjhez! Ha a mézeshetek véget érnek, már csak lefelé vezet az út. Amióta munkába állt, Adele már sok olyan bölcs asszonnyal találkozott, mint Mrs. Drew. Mindegyikük a férjét és a gyerekeit helyezte előtérbe, a saját igényeikkel egyáltalán nem törődtek. Legtöbbjük nagy szegénységben, rettenetes körülmények között nevelte föl a gyerekeit, de valahogy mindegyikük megőrizte humorérzékét. Mrs. Drew humora különösen szarkasztikus volt. Férjét, Ericet egyszerűen Disznónak nevezte, mert inkább röfögött, mint beszélt vele. Bevallotta, egyszer elszánta magát, hogy lerakja a gyerekeit egy nevelőotthon bejárata elé, hátha akkor lenne végre egy kis nyugalma. De amikor Eric bement hozzá látogatóba, széles mosollyal üdvözölte, s minden egyes gyerekének külön levélkét írt, mert őket nem engedték be az osztályra. – Fogadni mernék, ha mindent újra kezdhetne, akkor is Mr. Drew-hoz menne feleségül! – mondta Adele, miközben tisztította a sebet. – En is azt hiszem, de jól felpofoznám, mielőtt elkezdene röfögni! – vihogott Mrs. Drew. – Neked van udvarlód? Adele tagadólag rázta a fejét. – De azért csak kiszemeltél már magadnak valakit? Adele kuncogott. Micsoda nő az, aki folyton azt hajtogatja, hogy a házasság és a gyerekek a balekoknak valók, mégis mindenkit összeadna mindenkivel. – Azt hiszem, van már választottam – vallotta be Adele Michaelra gondolva. – De sajnos nincs sok reményem. A szülei sohasem fognak elfogadni. – Én úsznék a boldogságban, ha az én Ronnie fiam horgára egy ilyen helyes lány akadna, mint te! – mondta lelkesen Mrs. Drew. – Okos vagy, csinos, és szépen beszélsz. A szüleinek is be kell ezt látniuk! Adele visszahúzta a hálóinget, és betakargatta az asz-szonyt. – Én magam is gyakran gondolok rájuk – mondta rákacsintva. – Most pedig pihenjen! Semmi kószálás és pletykálkodás a többi beteggel! Miközben tolta visszafelé a kötözőkocsit, azon gondolkodott, vajon Michael hol lehet most. Lement-e Winchelsea-be karácsonyra, hogy meglátogassa az anyját? Adele karácsonykor végig dolgozott, ezért nem tudott hazautazni. Holnaptól viszont lesz két szabadnapja, s nagyon remélte, hogy nagyanyja sok-sok pletykával várja majd otthon. Michael tavaly januárban írt, hogy elnézést kérjen a szülei viselkedéséért. Nagyon furcsa levél volt. Érezte benne a mérhetetlen bánatot és a sok-sok kimondatlan szót. A sorok közt olvasva megvilágosodott előtte, hogy apja megfeddte miatta a fiút, s egészen biztosan utasította, hogy soha többé ne lépjen vele kapcsolatba. Michael valószínűleg úgy érezte, hogy engedelmeskednie kell apja parancsának, s talán maga is belátta, hogy semmi

127

értelme folytatni a kapcsolatukat, de mivel Michael kedves ember, ilyet soha nem mondana ki, mert nem akarná további sebekkel tetézni a bajt. Adele várt egypár hetet, aztán írt egy nagyon vidám választ Oxfordba. Megírta, hogy jelentkezett ápolónőnek, s hogy ne érezze magát rosszul, mert minden nagyon jól alakult. Megírta, hogy nem neheztel egyik családtagjára sem, s reméli, hogy Mrs. Baileyvel minden rendben van. Majd három hónap telt el, mire a fiú válaszolt. Azt írta, mélyen meghatotta, hogy ápolónő lesz Adele-ből, mert az ő szemében az a legfontosabb munka, amit ember végezhet. Azt is írta, hogy szerinte Adele született ápolónő. Megkérdezte tőle, hogy találkozhatnának-e, ha Hastingsben jár, bár azt nem tudja pontosan, hogy mikor jön. A szülei kibéküléséhez fűzött reményei szertefoszlottak. A levél hátralévő részében a repülésről írt. Nagyon örül, hogy végre pilóta vált belőle, s azt is hozzátette, komolyan fontolgatja, hogy beáll a Királyi Légierőhöz, ha befejezte a tanulmányait. Gyakornokként Adele-nek nem sok ideje maradt Michaelról ábrándozni. Rengeteget kellett tanulnia, s minden héten dolgozatot írtak. Esténként és szabadnapokon egyfolytában tanult. Májusban megkoronázták VI. Györgyöt, s Adele-t beosztották, hogy dekorációt készítsen a kórházban. Néhány ápolónő elutazott Londonba, hogy megnézze a ceremóniát, de a gyakornokoknak mind bent kellett maradniuk a kórházban, hogy segédkezzenek a teáztatásnál. Némelyek felszolgáltak, mások pedig a járóképes betegeket kísérgették. Adele számára nagy esemény volt ez, mert egyszerre megismerkedhetett a kórház valamennyi dolgozójával: a többi ápolóval, orvosokkal, karbantartókkal és egyházi személyekkel. Ezen a napon világosodott meg előtte az is, hogy Anglia valószínűleg ismét háborúra készül. Az Adolf Hitler németországi felemelkedéséről szóló hírek oly mindennaposak voltak, hogy Adele már nem is törődött velük. Természetesen elszörnyedt azon, ahogy a zsidókkal bánnak, de most egy beszélgetésből megtudta, amit már Michael is említett egy levelében, hogy a diktátor világuralomra tör, s ő hirtelen rádöbbent, hogy ez mit jelent. Azt az embert meg kell fékezni, és ez azt jelenti, hogy a Michael-féle fiatalemberek háborúba mennek. Végigfutott a hideg a hátán, ahogy elnézte Raymondot és Alfot, a két fiatal portást, akik mindig ugratták a nővéreket. Nekik is el kell majd menniük, ahogy a legtöbb orvosnak is, minden barátnője apjának és fivéreinek, s minden ugyanolyan lesz megint, mint az első háború idején, hogy a nőknek kell a férfiak munkáját végezniük, miközben folytonosan attól rettegnek, nehogy szeretteik nevét ott találják az elesettek listáján. Egyszeriben azt is megértette, hogy miért vették fel olyan egyszerűen a nővérképzésre. Eddig naivan azt hitte, hogy a bemutatkozó elbeszélgetésen bemutatott különleges képességei miatt. Ám Angliának, ha kitör a háború, százával lesz szüksége ápolónőkre, s akárki, aki képes rá és akar, ápolónővé válhat. Kicsit elkeserítő volt, hogy nem olyan különleges, mint gondolta, de e tudat még jobban ösztökélte, hogy bizonyítsa képességeit. Michael hosszú nyári vakációja kezdetén előzetes bejelentés nélkül meglátogatta. Néhány napot töltött az anyjánál, mielőtt elutazott volna Skóciába, s remélte, hogy Adele szabadnapos lesz. A szerencse mellé szegődött, mert Adele épp szabadnapot kapott, de szokásához híven nem ment haza a nagyanyjához, hanem a nővérszállón maradt tanulni. A többi nővér, aki látta Michaelt az előtérben, gonoszul ugratta Adele-t. Úgy gondolták, hogy annak, aki elmegy a kedveséhez a szállóra, komoly szándékai vannak. Adele-nek a lányok pletykálkodása mellett még arra is számítania kellett, hogy a felügyelőnő folyamatosan szemmel tartja majd. Ömlött az eső, ezért Michael egy teázóba vitte. Adele a kezdeti lelkesedés fázisában volt, mert az elméleti oktatás után, egy hete került fel az osztályra, ezért teázás közben 128

egyfolytában a kórházról beszélt. Michael pedig épp ilyen lelkesedéssel beszélt skóciai nyaralásáról. Nagyon gazdag embereknél fog lakni egy igazi, tóparti kastélyban, s a családnak van saját repülőgépe, amelyet majd vezethet. Egyikük sem említette a lápot. Mintha mindketten megpróbálnának más emberré válni. Michael elragadóan festett a nyári zakójában, s gyakran használt olyan kifejezéseket, amelyeket Adele meg sem értett. Sokat változott a külseje is. Megférfiasodott. Haja hosszabb lett, arca keskenyebb, s miközben rendelt, ő elnézte arcélét, s hirtelen valami különös vágy gyúlt benne a fiú iránt. Bármennyire csodálatos volt is Michaelt újra látni, Adele-ben az az érzés bujkált, hogy a fiú méricskéli, és kevésnek találja. Nem is okolta ezért; olcsó pamutruhájában, harisnya nélkül, hőmérőkről, mosdatásról s egyéb, nem túl fennkölt témákról csacsogva eléggé érdektelennek tűnhetett. Tudta azt is, hogy Michael Oxfordban és a barátai révén rengeteg lánnyal ismerkedhet meg. Úgy képzelte, hogy ezek a lányok mind szörnyen jól neveltek, kellemes beszédűek, és a divatlapokból öltözködnek. Miért érdeklődne továbbra is egy olyan lány iránt, akit a szülei sohasem fogadnának el? Hiszen számtalan olyan lánnyal van körbevéve, akik csinosabbak, okosabbak s kevésbé problematikusak nála. Michaelnak hétre vissza kellett érnie anyjához, s amikor visszavitte őt a nővérszállóra, arcon csókolta. – Ha legközelebb jövök, majd jó előre megszervezünk mindent, hogy több időt tölthessünk együtt! Szeretnélek elvinni vacsorázni és táncolni is. Adele nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt. Nagyon kívánta Michaelt. Remegett tőle a lába, hevesebben vert a szíve, s az idők végezetéig tudott volna hatalmas, kék szemében gyönyörködni. De belátta, hogy az öt évvel ezelőtti találkozás óta nagyon különböző irányba indultak, s ezek az utak nem kereszteződnek. Ha Michael szülei nem elleneznék a kapcsolatukat, az akkor is problémás lenne, s Adele nem akarta, hogy a fiú úgy érezze, hogy hálával tartozik neki. – Nem, Michael! – mondta határozottan. – Ne vigyél se vacsorázni, se táncolni! Küldj nekem néhanapján egy levelezőlapot, hogy tudjam, mi van veled! Azt remélte, hogy a fiú megkönnyebbül, sőt el is viccelődik azon, hogy ő nem szokott le a szókimondásról, de legnagyobb döbbenetére a fiú meghökkent, és le is állította az autót. – Már nem kedvelsz engem? – kérdezte. Egyik tenyerét Adele arcára rakta, hogy a lány ne fordíthassa el a fejét, s mélyen a szemébe nézett. – Persze hogy szeretlek, te buta! – válaszolta a lány, s megpróbált nevetni. – Mindig is nagyon jó barátom maradsz, de ez nem azt jelenti, hogy időről időre ide kell jönnöd és kedveskedned kell velem azért, mert az apád olyan cudarul bánt velem. – Azt hiszed, ezért jöttem ide? – kérdezte a fiú. – Igen, azt hiszem. Lehet, hogy nem erre gondoltál, de én tudom, hogy ezért. Egyáltalán nem kell magad rosszul érezned! Már van munkám, és az anyádnál eltöltött idő segített hozzá. Nincsen semmiféle rossz érzésem se veled, se az anyáddal szemben. Michael a másik kezét is Adele arcához érintette, hogy tenyerében tarthassa a fejét. – Nagyon rosszul látod! Nem azért akarok veled vacsorázni, mert bűntudatom van, hanem azért, mert azt szeretném, ha a barátnőm lennél! – Ezt te se gondolod komolyan! – mondta elhaló hangon Adele, aki teljesen elgyengült a fiú érintésétől. – Hogyan illenék én bele a te világodba? – Csak nézz magadra! – mondta gyöngéden a fiú. –Gyönyörű vagy, Adele, erős és mindenre képes! Akárhol megállnád a helyed! De én nem akarom, hogy beilleszkedj

129

bárhova, én azt akarom, hogy az maradj, aki vagy, és ott maradj, ahol vagy! Szeretem a lényedet, a kedvességedet, a szerénységedet! Nagyon kedvellek, Adele! Mielőtt Adele megszólalhatott volna, Michael megcsókolta. Nem röviden és bizonytalanul, mint két évvel ezelőtt, hanem igazi, szenvedélyes csókkal. A fiú ajka sokkal puhább volt, mint gondolta, s karja szorosan körbezárta. Nyelve hegyével szétnyitotta Adele ajkát, s ekkor megértette, hogy a szerelmesek miként képesek órákon át csókolózni a pályaudvarokon vagy a boltok kirakata előtt. Úgy érezte, hogy megszűnik a külvilág, bánja is ő, ha a felügyelőnő nézi az ablakból! Örökre Michael karjában akart maradni. – Akkor most már eljössz velem? – kérdezte a fiú. Még mindig szorosan ölelte Adele-t, s orrát játékosan a lány orrához dörzsölte. Mi mást felelhetett volna ő, mint igent? Amikor kiszállt az autóból, olyan boldognak érezte magát, hogy legszívesebben berohant volna a nővérszállóra, s körbekiabálta volna: Michael Bailey azt akarja, hogy ő legyen a barátnője. Mégsem hozta nyilvánosságra a hírt, mert valahogy úgy alakult a dolog, mintha a kapcsolat el volna átkozva. Skóciából visszafelé eljött hozzá Michael, de Adele aznap éjszakás volt, s csak arra maradt idejük, hogy néhány órát sétáljanak. Szeptemberben, amikor jó előre megbeszélték Michael látogatását, lerobbant a fiú autója. Miután megjavították, mégis útra kelt, de már csak egy gyors vacsorára maradt idejük, mert Adele éjszakás volt aznap. Reggel ott várt rá Michael a kórház előtt, de Adele olyan fáradt volt, hogy elaludt az autóban, úton a reggelizőhely felé. Októberben Michaelnak vissza kellett térnie Oxfordba, s mivel utolsó éves volt, szinte minden idejét tanulással töltötte. Azért minden héten szorgalmasan küldözgette a leveleit, melyekben rendre arra kérte Adele-t, hogy legyen még egy kis türelemmel, és ne szeressen bele semmilyen fiatal orvosba. Adele csak nevetett e kijelentéseken. Olyan hosszú volt a munkaideje, hogy mire végzett, már egyedül csak az ágyára tudott gondolni, a maradék szabad idejében pedig folyton tanult. Emellett az ápolónőknek szigorúan tilos volt orvosokkal barátkozni. S ha még megengedték volna is, egyetlenegy sem ért fel Michael-lal. Rengeteget ábrándozott Michaelról. Felidézte a csókjaikat, az udvarlását, a bolondozásaikat. De nem engedte meg magának, hogy teljesen elmerüljön az álmodozásban, mert Mr. Bailey határozott ellenkezése mellett most még fenyegetőbb veszély közeledett: a háború. A hírekben már naponta latolgatták az esélyeket. Mr. Chamberlain, a miniszterelnök, nyugtató beszédeket mondott, de már senki nem hitt abban, hogy ki lehet maradni ebből a háborúból. Michael egyre többször emlegette a légierőt a leveleiben. Adele-nek néha az az érzése támadt, hogy a fiú titkon készül a háborúra. Azt állította, hogy ebben a háborúban a küzdelem az égben dől el, nem a lövészárkokban, mint az előzőben, s mindezt nagy izgalommal adta elő. Hogyan tervezhetné a jövőt, amikor a szerelme a lehető legveszélyesebb hivatást választotta? Adele-nek a buszon hazafelé menet folyton előrebukott a feje a fáradtságtól. Amikor hozzáért az arca a hideg ablakhoz, hirtelen fölriadt. Ismerte már az utat, ki se kellett néznie, hogy merre járnak épp. Csukott szemmel is felismerte a kanyarokat, a meredek dombokat vagy a le- és felszálló utasokat. Guestling mellett volt egy disznótelep, amelynek a szagát már jó előre érezte. Minden egyes alkalommal, amikor befordultak Winchelsea-be, összerándult a gyomra, s minden áldott alkalommal jól megnézte magának a Harrington House-t. Nagy meglepetésére villanykörtékkel díszített karácsonyfát pillantott meg a szalonban. Rögtön kiment az álom a szeméből, s azt kutatta, vajon Michael autója is ott van-e. Michael ugyan nem volt otthon, de látott egy alakot, aki épp Mrs. Bailey hálószobájában húzta be a függönyt. Valószínűleg az új házvezetőnő volt, aki nyáron érkezett. Nagyanyja tudni vélte, 130

hogy özvegyasszony és nagyon vallásos. Adele kíváncsi volt, vajon mit kezd Mrs. Bailey alkoholproblémáival. Amikor a busz elhagyta a Landgate-et, és legördült a völgybe, Adele meghúzta a csengőt, és előrement, hogy leszálljon. – Vigyázzon, kisasszony, nagyon jeges az út! – figyelmeztette a kalauz. Adele összehúzta magán a sálját, amikor ott maradt egyedül az éji sötétben. Jéghideg volt, amin csak rontott a tenger felől érkező metsző szél. De bármilyen hideg volt is, a tökéletes csend csodálatos érzéssel töltötte el. A kórházban állandóan zaj volt. Hirtelen eszébe jutott az első itt töltött tele. Az iskolából hazamenet borzasztóan félt. A szélfúvásról azt hitte, hogy szellemek járnak, s egyfolytában az volt az érzése, hogy a bokrokban rejtőzködik valaki, aki csak arra vár, hogy lecsapjon rá. A nagyanyja gyógyította ki ebből a félelméből. – Ne légy nevetséges! Ha egy férfi a bokorban fekve várakozna egy elhaladó lányra, az nyilván olyan helyen bújna meg, ahol nincs ilyen hideg, s néha ember is jár arra. A szellemek, ha egyáltalán léteznek, miért jönnének a semmi közepére, mikor Rye tele van öreg, kísérteni való házakkal? „Nagyanyám nem fél semmitől!” – gondolta Adele, miközben óvatosan lépdelt előre a jeges úton. Ő maga nem hitte, hogy öregségére szeretne egyedül élni egy ilyen elhagyatott helyen, de amint megérezte a tűzifa gomolygó füstjét, és látta a fényt az ablakban, megfeledkezett a fáradtságáról, éhségéről és a hidegről. Olyan jó megint otthon lenni! – Ez aztán remek volt! – sóhajtott föl elégedetten Adele, amikor az utolsó falatot is eltakarította a tányérjáról. A menü sült csirkéből, roston sült krumpliból, fehérrépából és kelbimbóból állt. – Senki sem tud olyan jól főzni, mint te, nagyi! – Nem nagy ügy, ha vannak friss alapanyagaid! – válaszolta Honour, de nagyon örült a dicséretnek. – Szerintem a zöldségek, amiket a kórházban adnak, nem frissek. – És agyonfőzik őket! – tette hozzá Adele. – Mindennek ugyanolyan az íze. De hagyjuk! Meséld el az itthoni pletykákat! – Hát mikor találkozom én bárkivel is, akivel pletykálkodni lehetne? – kérdezte Honour. – Ha te nem vagy itt, alig van szükségem valamire a boltból, úgyhogy nem tudok a Bailey családról semmilyen hírrel szolgálni. Még azt sem tudom, Michael hazajött-e karácsonyra. Adele elpirult. Nem vette észre, hogy ennyire átlátszó. – Nemsokára visszatér Oxfordba – mondta Adele –, de ezt küldte nekem. Belekotort a kardigánja zsebébe, és kivett belőle egy ovális aranymedált. Honour közelebb lépett, és megvizsgálta. – Ez igazi arany! – kiáltott fel. – Biztosan egy vagyonba került! – Tudom – mosolyodott el Adele. – Minden lány nagyon irigykedik. Ki is lehet nyitni, egy arckép pont elfér benne. Szeretném az ő képét beletenni. – Tudják a szülei, hogy még mindig találkozgattok? – kérdezte Honour a szemöldökét felvonva. – Nem hinném! – válaszolta Adele. Honour nagyot sóhajtott, de nem szólt egy szót sem. Másnapra még hidegebbre fordult az idő, s az állatok etetésén kívül ki sem mozdultak a házból. Ott ücsörögtek a tűzhely körül egész álló nap. Adele egy előadás jegyzetét másolta, Honour pedig kötött. A rá következő napon még mindig nagyon hideg volt, de Adele látta, hogy nincs elég tűzifa, neki pedig este vissza kell mennie a kórházba, ezért felajánlotta, hogy elmegy egyedül fát gyűjteni.

131

Nagyon jól érezte magát a szabadban, újra a régi ruhájában. Csak húzta maga után a kocsit, és élvezte a friss levegőt. Hastingsben nem sokat sétált, de nagyon hiányzott az egyedüllét, és állandó nosztalgiával gondolt vissza régi életére. Egy órán belül telirakta a kocsit, mert az elmúlt hetek erős szelei rengeteg fát sodortak a partra. Épp az utolsó öl fát cipelte a kocsira, amikor a távolban Michael alakja bukkant fel. Rye felől jött, fejét lehajtotta a heves szél miatt. Nem lápi sétára öltözött. Csak vékony kabát volt rajta, s fedetlen fővel sétált. – Michael! – kiáltotta Adele, de a szél túl erős volt, hogy a fiú meghallja a hangját. Adele gyorsan odaszaladt a kocsihoz, rádobta a maradék fát, s futásnak eredt Michael után . Már jó darabot szaladt, amikor Michael fölnézett, és észrevette. – Adele! – kiáltotta örvendezve, s futni kezdett felé. – Nem hittem volna, hogy találkozunk! Azt hittem, dolgozol. Elmesélte, hogy karácsonyra érkezett, de tönkrement az autója és ott kellett hagynia a szerelőnél. Anyja egyik szomszédja vitte vissza, de kiderült, egy alkatrész annyira tönkrement, hogy újat kellett rendelni, s még mindig várni kell egy teljes napot, hogy elkészüljön. – Az úton kellett volna hazamennem! – nézett le szomorúan sáros cipőjére. – Ezt a cipőt nem kirándulásra tervezték, de eszembe jutott az első alkalom, amikor megmutattad nekem az utat a kikötő felé, s úgy éreztem, végig kell mennem rajta. És egyszer csak itt vagy! – Beköszöntél volna hozzánk, ha nem találkozol velem? – kérdezte a lány arra gondolva, hogy jobb lett volna előbb hazarohanni, szép ruhát venni, s várni, hogy Michael betoppanjon. – Nem hiszem. Gondoltam rá, de mindig úgy éreztem, nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy találkozzam a nagyanyáddal. – De miért? Nem neheztel rád, s tudja azt is, hogy találkozgatunk. Tegnap megmutattam neki a medált, amit tőled kaptam, s nem mondott rá semmi rosszat. Egyébként nagyon köszönöm. Kedves vagy, de nem kellett volna ennyi pénzt rám költened! Széthúzta a kabátja gallérját, hogy megmutassa a fiúnak a nyakában viselt medált. – Nekem is van ám egy meglepetésem! Nem olyan értékes, mint ez, de vártam vele, míg visszautazol Oxfordba, hogy ott vehesd a kezedbe. Michael rámosolygott Adele-re. – Istenem! Milyen gyönyörű vagy ebben a kötött sapkában a kipirult arcoddal! Adele elvörösödött. – Inkább ijesztőnek mondanám – válaszolta szégyel-lősen. – Miért épp akkor kell találkoznunk, amikor nem vagyok szépen felöltözve? – Szerintem akkor sem lehetnél szebb annál, amilyen most vagy, ha órákig piperézkednél! – mondta Michael hosszasan elgyönyörködve kedvesében. Adele állta a tekintetét, és lesütötte a szemét. – Tudsz róla, hogy reménytelenül beléd szerettem? Adele hallotta Michael szavait, de azt hitte, a fiú viccel. Ez egyszerűen nem lehet igaz! De amint fölpillantott rá, a fiú tekintetéből áradó gyöngédség és vágy határozottan megerősítette a kijelentését. Ott állt vele szemben széltől kifújt arccal, enyhén tátott szájjal, s lélegzet-visszafojtva várta Adele reakcióját. – Te most komolyan beszélsz? – kérdezte Adele elcsukló hangon. – Soha életemben nem voltam komolyabb! – válaszolta Michael. – Folyamatosan győzködtem magam, hogy csak beképzelem, de az érzés csak nem múlt el.

132

Azzal hirtelen megcsókolta a lányt. Hideg ajkuk felforrósodott a szenvedélyes érintéstől. Adele egyszeriben mindenről megfeledkezett: a lápról, a hidegről, a fás kocsiról, s hogy a nagyanyja hazavárja. Teljesen elmerült ebben a csodálatos pillanatban. – Gyere, menjünk a kastélyhoz! – mondta Michael, karon ragadta Adele-t, s már húzta is magával, mielőtt a lány egy szót szólhatott volna. – Ott védve leszünk a széltől. A kastélyba egy birkanyáj húzódott be a szél elől, s Michael nagyon megnevettette Adele-t azzal, ahogy szétugrasztotta az állatokat. – Ez igazán nem volt szép tőled! Ez az ő otthonuk? –mondta tréfálkozva Adele. – Nem, ez a mienk! – ölelte meg Michael a lányt. –Idehoztál aznap, amikor megismerkedtünk, s itt panaszkodtam ki magam a szüléimről. Emlékszel? Adele bólintott. Még mindig pontosan föl tudta idézni, hogyan érezte magát azon a napon. Rögtön megkedvelte a fiút, aki bizalmat ébresztett benne, de tartott is tőle, hogy túl sokat kiad magából. Boldogan nézett körbe a kastélyban, amelyben oly sok órát töltött. A porladó falak védelmezték őket a heves széltől, s bár az ég olyan szürke volt, mint a kőfalak, e szélvédett helyen a fákon már fakadtak a rügyek. A falak menedékhelyül szolgáltak számos élőlénynek, s most védelmükbe vették Adele-t és Michaelt is. – Te viszont sose mondtad el nekem a titkaidat? –morgolódott a fiú Adele-nek, akit egy füves dombra ültetett le. – Most már nyugodtan megoszthatod velem, hiszen szerelmet vallottam! Adele nem nagyon törődött a titkokkal, a szerelem kérdése nyugtalanította. – Ezt nem gondolhatod komolyan, Michael? –mondta, és a fiú arcát két tenyerébe fogta. – Gondoltál már arra, hogy mit szólnak hozzá a szüleid? – Igen, gondoltam, és egyáltalán nem érdekel. Ezen a nyáron betöltöm a huszonegyet, bevonulok a légierőhöz, és azt tehetek az életemmel, amit csak akarok. Nem tartozom nekik semmivel. – Dehogynem tartozol, Michael! – figyelmeztette Adele. – Ők a szüleid, akik iskolába járattak és eltartottak, míg be nem fejezted az egyetemet. Ha megszakítanák veled a kapcsolatot, nagyon szomorú lennél! – Biztos vagy benne? – húzta föl a szemöldökét Michael. – Apámat egyáltalán nem érdeklem. Lehet, hogy megdob egy kis pénzzel, de ezzel sakkban is tart. Anyám szeret ugyan, de soha nem figyel arra, hogy mit szeretnék. Mindig csak magára gondol. Természetesnek találja, hogy támogatom, harcolok érte, és közben büszkélkedhet az ő okos kisfiával. Adele világosan látta a helyzetet, s nem is talált igazán érveket Michael kijelentéseivel szemben, mégis foglalkoztatta a kérdés, hogy egy lápi lány hogyan tud beilleszkedni Michael családjába. Ekkor Michael lefektette a fűbe, s olyan szenvedélyesen kezdte csókolni, hogy egyszeriben minden kételyéről, gyötrelméről megfeledkezett, csak élvezte a perc gyönyörét. Abban a pillanatban azonban, amikor a fiú keze óvatosan a kabátja alá csúszott, s finoman megérintette a mellét, egyszeriben kijózanodott. Mr. Makepeace képe ötlött fel benne, s fájón emlékeztette, hogy a férfiak bármit megígérnek, csak célba érjenek. – Haza kell mennem! – ült föl Adele, és lesöpörte magáról a fiú kezét. – Az ebéd mindjárt kész. Az ötórás busszal indulnom kell, és előtte egy kis időt még a nagyival kell töltenem. Michael felkönyökölt, s kérdőn nézett Adele-re. – De én nem tudom, mikor jöhetek megint!

133

– Akkor keríts rá időt! – ugrott föl dühösen a lány. –Nem hempereghetek veled a fűben, amikor csak kedved tartja! Nekem kötelességeim vannak! – Most miért vagy mérges? – kérdezte fölállva a fiú. – Mit csináltam rosszul? Adele-nek bevillantak a Mr. Makepeace-szel kapcsolatos kételyei. Benne is megbízott annak idején, de a férfi visszaélt ezzel a bizalommal. Honnan tudná, Michael csak azért mondta-e, hogy szereti, hogy végül a magáévá tegye, vagy tényleg szereti, és az érintése a szerelem megnyilvánulása? Kolléganői történeteiből már hallotta, hogy a férfiak miket művelnek a találkákon. A mellüket simogatják, a feneküket markolásszák, s néha a szoknyájuk alá is benyúlnak. Az ápolónők mindig elmesélték, hogy a randevú alkalmával meddig engedték elmenni az udvarlójukat. Egyfajta játék volt ez, amelynek a szabályai minden egyes alkalommal lazultak. Adele azonban nem akart játszani. Ő pontosan tudni akarta, hogyan állnak. De kínos lett volna ezekről a dolgokról beszélni. Michael kézen fogta, miközben baktattak visszafelé a kocsihoz, de nem szólt egy szót sem. Adele néhányszor rápillantott, s megpróbált a gondolataiban olvasni. – Nagyon sajnálom! – törte meg végül az elviselhetetlen csendet. – Egy kicsit megijedtem. – Attól féltél, hogy megerőszakollak? – kérdezte a fiú, s amikor a lány a szemébe nézett, látta, hogy arca megfeszül a dühtől. – Én szeretlek téged, Adele! Soha nem próbálnálak olyasmire kényszeríteni, amit te nem akarsz! Reméltem, hogy ezt te is tudod! Adele nagyon ostobának érezte magát, miközben még mindig rettegett. Azt hitte, hogy a Makepeace-ügy már soha többé nem fogja fölkavarni, hiszen vagy hét évvel ezelőtt történt, s az utóbbi években már egyáltalán nem gondolt rá. Úgy érezte, hogy magyarázattal kell szolgálnia; elviselhetetlen látvány volt a fiú csalódottsága. Úgy összezavarodott, hogy a sírás fojtogatta a torkát, mert azért zavarta, hogy Michael hozzáért a melléhez. Amikor odaértek a kocsihoz, Michael megragadta, s húzni kezdte hazafelé. Adele elnézte, ahogy Michael elegáns öltözékben húzza az ócska, összeeszkábált kocsit, s görcsbe rándult a gyomra a köztük lévő hatalmas társadalmi szakadékra gondolva. – Kérlek, ne! – mondta hisztérikusan, és kivette Michael kezéből a rudat. – Majd én! – Most már a kocsidat sem érinthetem meg? – kérdezte gunyorosan Michael. Adele erre elsírta magát, s szinte futva húzta a göröngyös talajon az ócska kocsit. A zötykölődéstől lepotyogott néhány fadarab, ezeket Michael szedte össze Adele után kullogva, s értetlenkedve a lány viselkedésén. Nem akarta elvenni tőle a kocsit, a lány mégis úgy kapaszkodott a rúdba, mintha ökölharcot is vívna érte. Michael ennek ellenére követte Adele-t. Úgy tervezte, hogy ledobja a ház elé az összegyűjtött fát, s megy is a dolgára. Éhes volt és fázott, fájt a lába, s rendkívül csalódottnak érezte magát, hogy a nem várt találkozás ilyen csúfosan ért véget. Amikor a ház közelébe értek, Mrs. Harris jelent meg az ajtóban. Adele még gyorsabban lépdelt, s az erős széltől Michael nem hallotta, hogy mit beszél a nagyanyjával. A lány kinn hagyta a kocsit, és berontott a házba. Mrs. Harris céltudatos léptekkel indult Michael felé. – Mivel ríkattad meg ezt a lányt? – kérdezte Honour komor arccal. – Nem is tudtam, hogy sír! – mondta Michael őszintén, majd ledobta a fát, és leporolta a kabátját. – A rye-i kikötőből sétáltam hazafelé, amikor összefutottunk. Fölmentünk a camberi kastélyba egy kicsit, és egyszer csak fölpattant, hogy neki haza kell jönnie. Fogalmam sincs, mi a baja. Jobb lenne, ha maga kérdezné meg! Magával talán még hajlandó beszélni! Honour szigorúan nézett a fiúra. – Amikor elindult itthonról, még tökéletesen rendben volt!

134

– Akkor biztosan az keserítette el, hogy szerelmet vallottam neki! – mondta kurtán Michael, és elindult. – Egy tapodtat se, Michael Bailey! – mennydörögte Honour. – Gyere vissza rögtön! Michael nem mert ellenkezni, s visszafordult. – Nézze, Mrs. Harris! Én tényleg nem tudom, hogy mi ütött belé! Mondja meg neki, hogy este fölhívom a nővérszállón. Az autóm elromlott, ezért nem tudom elvinni Hastingsbe. – Holnap ezek szerint még itt leszel? – kérdezte Honour. Michael bólintott. – Akkor gyere el! Azt hiszem, van itt egy-két dolog, amit jobb volna négyszemközt megbeszélnünk. Honour integetett a busz után, de a hátsó ülésre lehuppanó, keserű ábrázatú unokáján látta, hogy egész úton zokogni fog. Álldogált még egy darabig a busz után nézve, amelynek fényszórói megvilágították az ódon Landgate-et. Majd mélyet sóhajtva hazafelé vette útját. Mindig is gyűlölte a januárt. Gyűlölte, mert hideg, és korán esteledik, s gyűlölte azért is, mert ebben a hónapban halt meg Frank. Ma még magányosabbnak érezte magát, mint máskor. A postás reggel hozta a hírt, hogy gázmaszkokat osztanak az iskolásoknak. Rettenetes volt belegondolni, hogy a kormány félté- • telezi, a németek harci gázt vetnek be a polgári lakosság ellen, de még szörnyűbbnek látta Adele állapotát. Unokája természetesen nem vallotta be, hogy mi történt délután, de Honournak nem voltak kétségei a dolog természetét illetően. Michael másnap reggel röviddel kilenc után megjelent Honournál, aki azonnal betessékelte, s teával kínálta. Michael aggodalmas ábrázattal ült a szobában, amiből Honour arra következtetett, hogy a fiú nagy fejmosásra készül. – Beszéltél tegnap Adele-lel? – kérdezte szelíden. – Nem. Azt mondták, a szobájában senki nem veszi föl a telefont – válaszolta Michael. Honour elgondolkodott egy percre. Tudta, hogy Adele biztosan a szobájában volt, de nem akart a fiúval beszélni. – Nagy kár! – válaszolta végül. – Reméltem, hogy sikerül tisztáznotok, ami köztetek történt! – Én megpróbáltam! – válaszolta ingerülten a fiú. –De egyszerűen fogalmam sincs, hogy mivel bánthattam meg ennyire. – Tegnap azt mondtad, hogy szereted. Ezt igazából is így gondolod? – kérdezte Honour. – Hát persze! Nem mondanék olyasmit, amit nem gondolok komolyan! – válaszolta Michael őszinte felháborodással. – De szerintem ő nem érzi ugyanezt irántam. – Miből gondolod? A fiú lehajtotta a fejét, és a kezét bámulta. – Nem is tudnám pontosan megfogalmazni… – Lehet, hogy Adele sem tudja a saját érzéseit megfogalmazni. Én például biztosan nem tudom. Könnyű virágokról, állatokról és hasonlókról beszélni, de az érzésekről nagyon nehéz – magyarázta Honour. A fiú nem szólt semmit, csak ült, és nézett maga elé. – Emlékeztetlek, hogy amikor Adele beállt hozzátok dolgozni, nálad jóval alacsonyabb szintre került – kezdte Honour, hogy megnyerje a fiú bizalmát. – Ő cseléd volt, te pedig

135

minden szempontból az ura. Tisztában van vele, hogy a szüleid sohasem fogják veled egyenrangúként kezelni. Michael mélyen megsértve nézett Honourra. – Mondtam neki, hogy nem érdekel, mit gondolnak a szüleim! Az én szememben ő egyenlő velem! Csak gondoljon bele, Mrs. Harris! Maga itt él a lápon, mégis sokkal különb az anyámnál, és maga nagyon jól tudja ezt! – Én igen, de én egy iskolamester lányaként rendes nevelésben részesültem, és jó családba is mentem férjhez. Az ilyen háttér öntudatot kölcsönöz egy lánynak, és ezt a körülmények változása sem ingatja meg. Adele-nek viszont nincs meg ez az öntudata. Ö a munkásosztályban nőtt fel, és csak olyan dolgokat tapasztalt, amelyek megerősítik a kisebbrendűségi érzését. Michael kérdően nézett rá. – Most a múltjáról szeretne mondani valamit? – Nem az én feladatom, hogy meséljek róla – válaszolta Honour, mert hirtelen ráeszmélt, ha Adele engedélye nélkül beszél az életéről, a lány sosem fogja neki megbocsátani. – De ha igazán szereted Adele-t, meg kell nyerned a bizalmát, hogy érezhesse, beleavathat! Michael gyanakvó arcot vágott. – Az anyjáról van szó, ugye? – kérdezte. – Amikor először találkoztunk, azt mondta, hogy azért jött ide lakni, mert az anyja beteg, de azóta se említette az anyját egy árva szóval se. Hol van az anyja? Miért nem látogatja Adele? – Nem tudjuk, hol van az anyja – válaszolta tárgyilagosan Honour. – Engem nem is érdekel. Cserbenhagyott bennünket, amikor az apja nagyon súlyos beteg volt. Arról sem tudtam, hogy van unokám, amíg nagyjából hét évvel ezelőtt Adele meg nem jelent itt. Michaelnak elkerekedett a szeme, az álla is leesett. – Nem mondhatok ennél többet! – szólt Honour határozottan. – Adele-től kell megtudnod az egész történetet. Csak arra kérlek, hogy légy vele nagyon gyöngéd, mert egész életében bántalmazták, és nagyon érzékeny! Főzött még egy kanna teát, s míg ezzel ügyködött, figyelte Michaelt. A fiú elmerült a gondolataiban, s ha lehet, még zavartabbnak tűnt, mint amikor megérkezett. Este még veszekedett volna vele, s megfenyegette volna, ha egy ujjal is hozzáér az unokájához, megemlegeti. Reggelre azonban ráeszmélt, hogy nem lett volna bölcs dolog elijeszteni a fiút. Azt is átlátta mára, hogy Adele valószínűleg egyszerűen túlreagálta a fiú közeledését. Michael érzékeny, nagyon intelligens fiatalember, és ha valaki egyáltalán meg tudja ismerni s gyógyítani Adele sérült lelkét, az nem lehet más, csak ő. – Most pedig meséld el nekem, kérlek, mi is ez az egész dolog a légierővel? – kérdezte vidáman, amikor a teát az asztalra tette.

136

14. FEJEZET

– Hagyd abba, ez borzasztó! – kiáltott föl Adele megragadva Michael kezét, amelyben a fiú egy fűszálat tartott. Eastbourne közelében süttették magukat a tavaszi tengerparton. Amikor Adele egy kicsit elszunyókált, Michael fűszállal csiklandozta az orrát. – Jó, de akkor ébredj fel! – mondta széles vigyorral. – Beszélni akarok veled! Húsvét volt, s eltelt már egypár hónap az újévi események óta. Michael külön utat szervezett, hogy meg tudja beszélni Adele-lel a történteket. Adele könnyezett, miközben bocsánatot kért érthetetlen viselkedéséért. Michael elvitte vacsorázni, s amint Adele ismét nyugodtnak tűnt, megígértette vele, hogy mindent elmesél az anyjáról és londoni éveiről. Rettenetes volt hallani, hogy miken ment keresztül szegény lány, mégis az szomorította el legjobban, hogy ha életének egy ilyen fontos részét elhallgatta előle, akkor még mindig nem bízik benne teljesen. Miután Adele befejezte élete szomorú eseményeinek számbavételét, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Most, hogy végre megosztotta a fiúval gyermekkora rémségeit, Michael sok korábbi kételye tisztázódott. Nehezére esett aznap este egyedül hagynia Adele-t, mert látszott, hogy nagyon fölkavarta a dolog, ő pedig még azt sem tudta biztosan, hogy mikor találkozhatnak legközelebb. Amint visszaért a táborba, megírta Adele-nek, hogy milyen sokat jelent neki a lány s az, hogy most már nincsenek köztük kimondatlan titkok. Amikor néhány nap múlva fölhívta Adele-t, újra a lány régi, vidám hangját hallotta. Adele kérlelte, hogy ne aggódjon érte, mert semmi baj sincs vele, s ismét bocsánatot kért szeszélyes viselkedéséért. A vacsora óta nem látták egymást, de a telefonban úgy tűnt, hogy ismét minden a legnagyobb rendben van közöttük. – Miről akarsz beszélni? – kérdezte hasra fordulva, s felkönyökölt, hogy a fiúra nézhessen. – Pontosan tudom! Arról például, hogy milyen észveszejtőén nézel ki az egyenruhádban. Michael elnevette magát. – Nem, azt már tudom, sőt azt is, hogy én leszek a világ legjobb pilótája. – Hát akkor igazán nem maradt sok téma! Hacsak nem akarsz mosdatásról, hőmérőzésről és hasonló érdekes dolgokról beszélni! Michael az egész húsvéti szünetet anyjánál töltötte, hogy felkészüljön a záróvizsgáira. Adele-nek sikerült három nap szabadságot kivennie, hogy együtt lehessen a szerelmével, de azután már új munkahelyén, a nő-gyógyászaton kellett dolgoznia. Derült, szokatlanul meleg áprilisi nap volt, s Michael, akit épp most vettek föl a légierőbe, rettenetesen izgatott volt, s nem is bírt másról beszélni. – Azt gondoltam, hogy beszélhetnél nekem egy kicsit a Firsről! – mondta Adele fölé hajolva, s megcsókolta a homlokát. – Az az érzésem, hogy valami rettenetes dolog történhetett ott veled, amiért gyalog megtetted azt a hosszú utat Rye-ig. Michael ráébredt, hogy kapcsolatuk nagy része telefonálásra és levélváltásra korlátozódik, ami lehetetlenné teszi a komoly, elmélyült beszélgetéseket. Napi dolgokról, barátokról, semmiségekről csevegtek, de Michael még többet szeretett volna tudni Adele gyerekkoráról, s amikor végiggondolta, hogy miket mesélt eddig a lány, eszébe jutott, hogy a Firs nevű otthont Adele egy árva szóval sem említette. Nyilván szörnyűséges hely lehetett, ha rászánta magát, hogy egy vadidegenhez meneküljön. Michael úgy gondolta, hogy a legtöbb ember jól kiszínezné a rossz dolgokat, hogy igazolja magát. Persze néha megtörténhet, hogy olyan sokk éri az embert, amelyről nem tud beszélni. 137

Még mindig foglalkoztatta, hogy miket mondott Mrs. Harris Adele múltjáról. Amikor visszarendelte magához, hogy elbeszélgessen vele, Michael meg volt győződve róla, hogy eltiltja majd az unokájától. Nyilván minden szülő ezt tenné, ha kiderülne, hogy a lányát megpróbálják elcsábítani. Mrs. Harris ezzel szemben nyugodt volt, s nem is vádolta semmivel. Az egész helyzet olyan volt, mintha ő próbálná megtudni Michaeltól, hogy az unokája mit fedett föl a múltjából. Amikor Adele nagy nehezen elmesélte, hogy anyját elmegyógyintézetbe vitték, Michael megnyugodott, hogy ez a lány féltett titka. Csak sokkal később kezdett el gyanakodni. Miért félt annyira, hogy megossza vele? Michael anyja is épp elég bolond, ezért a fiú biztosan nem hökkent volna meg különösebben a hírtől. Kell valami másnak is lennie, s elhatározta, hogy akárhogyan is, de végre kihúzza a lányból. Michael nem nagy lelkesedéssel időzött anyjánál; ha több napot együtt kellett vele töltenie, már nagyon kínlód ott. Elég nehezen sikerült úgy intéznie, hogy arra a három napra menjen haza, amikor Adele-nek is szabadnapja volt, ráadásul mindennap valami indokot kellett kitalálnia, hogy eltűnhessen otthonról. Ezért összeszorította a fogát, és elvitte az anyját vásárolni, végiglátogatta vele régi barátait annak reményében, hogy ha majd el kell mennie otthonról, anyja nem fog hisztériázni. Szerencsére anyja egy cseppet sem gyanakodott, amikor bejelentette, hogy el kell mennie Brightonba, hogy megvegyen egy könyvritkaságot. Sem akkor, amikor azt mondta, hogy egy oxfordi barátjával ebédel a közelben. Sőt még a mai kimenőt is nyugodtan fogadta. Lehet, hogy anyja legalább annyira unja az ő társaságát, mint Michael az anyjáét. Csak abban az egyben reménykedett, nehogy véletlenül a fülébe jusson, hogy Adele-lel találkozik, mert az biztosan kiborítaná. A kettős öröm, hogy Adele társaságában lehet, s hogy sikerült bekerülnie a légierőhöz, még egy kissé elodázta a komoly társalgást. Az elmúlt két napban csak a repülésről meg a háború kitöréséről tudott beszélgetni. Latolgatta az esélyeket. Adele-t valószínűleg áthelyezik egy katonai kórházba vagy egy londoni közkórházba; ő maga nem tudja, melyik támaszpontra fog kerülni. Az idő azonban egyre fogy, s a mai nap után júliusig valószínűleg megint nem találkozhatnak. – Na gyerünk! Beszélj nekem az otthonról! – kérlelte. – Nem akarsz te arról a helyről hallani! – válaszolta elutasítóan a lány. – Nem valami érdekes, és nem is voltam ott sokáig. – Nagyon is érdekes, mert megszöktél! – feszegette a témát Michael. – Miért szöktél meg? – Már mondtam. Meg akartam tudni, hogy élnek-e a nagyszüleim. Egyszerűen csak tovább tartott az út, mint gondoltam. Most gyere szépen, és mondd, hogy szeretsz! Hanyatt feküdt, s kitárta karját. Michael egyre csak gyönyörködött a szépségében. Arca kipirult a naptól, haját összekócolta a szél, szeme ragyogott, mint a borostyán. A legtöbb lány a hollywoodi sztárokat utánozta. Göndörítették a hajukat, vékonyra szedték a szemöldöküket, s gyakran annyi festéket kentek magukra, hogy sokkal idősebbnek látszottak a koruknál. Adele ezzel szemben, ha éppen nem dolgozott, mindig kibontva viselte a haját, s a napban csillogó, ugrándozó fürtjei folyamatosan vonzották Michael kezét. Adele nem púderezte az arcát, s nem is hordott fűzőt. Olyan természetesen kecses volt, akár a hattyú. Michael úgy érezte, hogy élete végéig szeretni fogja. – Szeretsz? – kérdezte mellédőlve, s arcát Adele arcához érintette. – Persze hogy szeretlek! – kacagott hosszú szempilláit rebegtetve a lány. – Akkor mondd ki! – parancsolta a fiú játékosan. – Szeretlek, Michael! – válaszolta a lány halkan, kicsit szégyellősen. – Mennyire bízol bennem? 138

Erre Adele összehúzta a szemöldökét. – Mondjuk, rád bíznám az életemet. Az megfelel? – Akkor azt is elmondhatod, hogy mi történt az otthonban! – Semmi se történt. Egyszerűen nem szerettem ott lenni. – Nem mondasz igazat! – mondta határozottan Michael. – Mondd el az igazat! Ha nem mondod, ez egész életünkben problémát okoz majd közöttünk! Michael olvasott a lány tekintetéből. Adele el akarja mondani, de nem meri. Aztán a fiú egy kicsit összehúzta a szemét, úgy gondolkozott. – Minden részletet újragondoltam az újévi találkozásunk után. Megpróbáltam megfejteni, hogy mi változtatott meg olyan hirtelen. Aztán egyszer csak beugrott. Amikor megfogtam a melledet. Adele arcára rémület ült ki, s egyszeriben nyilvánvalóvá vált Michael előtt, hogy helyes volt a megérzése. Eddig nem gondolt rá, hiszen Adele annyira gyakorlatias volt, s olyan természetesen, minden szégyenlősség nélkül tudott beszélni a test működéséről. Viszont minden egyes alkalommal, amikor ő szenvedélyesebben csókolta, megdermedt. Nem simult hozzá, mint a többi lány, akikkel randevúzott. – Emlékeztetett téged egy férfira, aki bántalmazott az otthonban? – kérdezte a fiú, de maga is annyira elszörnyedt a gondolattól, hogy könnyek szöktek a szemébe. – Igen – mondta Adele levegő után kapkodva –, de kérlek, ne kérdezz többet róla! Michael lefeküdt mellé, és szorosan magához ölelte úgy, hogy a lány fejét a vállára húzta. – Nem kérdezek többet! – mondta kedvesen. – Csak meséld el, hogy mi történt! – Nem tudom! – válaszolta a lány, s Michael érezte, hogy megrándul a teste, és sírva fakad. – El akarlak venni feleségül, Adele! Azt szeretném, ha örökre együtt maradnánk, és gyerekeink lennének! De hogyan éljünk együtt egy ilyen kimondatlan szörnyűséggel? Várt egy pár pillanatot, majd folytatta. – A nagyanyád tud róla, ugye? Nyilván elmondtad neki, amikor beállítottál hozzá. Ő akkoriban idegen volt neked. Én nem vagyok idegen, már öt éve ismerjük egymást! Nemcsak a szerelmem, hanem a barátom is vagy! – A felügyelő tanár volt… – kezdte a lány, s kezét az arcára tette. – Azt gondoltam, hogy csodálatos ember, mert különös figyelemmel fordult felém. Addig soha senki nem törődött velem! Amikor végre belekezdett, az egész szörnyűséget szinte egy szuszra hadarta el, de arcát mindvégig eltakarta. Michael nem vágott közbe, hagyta, hogy minden kijöjjön belőle. Amikor befejezte, egyre csak sírt Michael ölelő karjában. Michaelt szörnyen megrázta a történet. Egyszerűen nem tudta fölfogni, hogy egy olyan férfi, akinek a gondjaira gyerekeket bíznak, hogyan tehet ilyesmit. Az esemény viszont magyarázatot adott Adele furcsaságaira is. Amikor először találkoztak, úgy tűnt, hogy nincsenek barátai, pedig nagyon kedves a természete. Michael túlságosan érettnek találta a korához képest, de hiába volt érett, egyszerűen nem lehetett megközelíteni. Michael visszatekintve biztos volt benne, hogy az első pillanatban beleszeretett Adelebe, mert folyton rajta járt az esze, de Adele furcsa viselkedése, saját tapasztalatlansága és a körülmények megakadályozták, hogy barátságnál több alakuljon ki közöttük. Most szégyellte magát, hogy míg ő Európában utazgatott, majd Oxfordba járt, élte vidám diákéletét, kocsmázott és lányoknak udvarolt, addig Adele ilyen szörnyű titkot cipelt. Még azt is megengedte neki, hogy az anyja szolgálatába álljon, ami nemcsak további bántalmazásokat eredményezett, de meggátolta a lányt abban is, hogy a saját életét élje. Most pedig, akár valami botcsinálta lélekgyógyász, talán még nagyobb sebet ejtett Adele így is elég sérült lelkén. 139

– Most még több fájdalmat okoztam? – suttogta a fülébe, miközben tehetetlenül nézte a lány elkeseredett arcát. Adele fuldokolva zokogott. – Azt hittem, már rég túl vagyok rajta. Soha nem gondoltam rá többé. – De visszajött minden, amikor megérintettelek? –suttogta a fiú könnyes szemmel. – Annyira sajnálom, kedvesem! – Ne sajnáld! – mondta a lány alig hallhatóan. – Te se tudhattad, ahogy én se. Engem is meglepetésként ért a dolog, és egyszerűen nem tudtam kezelni. Ekkor fölült, kifújta az orrát, és letörölte a könnyeit. Michael felé fordult, s megpróbált mosolyogni. – Gondolom, már megbántad, hogy annyira ki akartál faggatni! – Igen. Nem. Vagyis fogalmam sincs – mondta a fiú bánatosan. – Azt hittem, jobb, ha nincsenek közöttünk titkok, de ezentúl majd nem merek hozzád érni! – Ne mondj ilyet! – mondta Adele, majd megfogta a fiú kezét, és csókolgatni kezdte az ujjait. – Mostantól minden másképp lesz! A múltkor váratlanul ért, de most már megszabadultam tőle, kiadtam magamból, vége. Egymás kezét fogva ücsörögtek egy darabig. Olyan tiszta volt az ég, hogy kilométerekre el lehetett látni a mezőn. Hallgatták, ahogy mögöttük a tenger hullámai a sziklafalhoz csapódnak, a fejük fölött pedig sirályok köröztek. A nap melegen sütött, s a lágy szellő simogatta az arcukat. Ahogy ültek némán, Michael érezte, Adele mennyire megkönnyebbült, hogy végre megszabadulhatott ettől a nyomasztó tehertől. – Olyan kedves vagy, Michael! – mondta hirtelen, s tenyerét Michael álla alá csúsztatta. – Olyan türelmes és megértő! Ha tudtam volna, hogy ilyen jó érzés lesz utána, már rég elmondtam volna. Michaelt meghatotta e vallomás. – Mindent a maga idején! Talán nem értettem volna meg, ha korábban mondod el. Az irántad érzett szerelmem sok mindent megértetett velem, még a szüleimmel kapcsolatban is. Adele bólintott. – Most már értem, hogy a nagyszüleim miért számoltak föl mindent, hogy a lápra költözzenek. Régente sokat nézegettem a nagyi holmiját, és elképzeltem, hogy milyen lehetett az életük Tunbridge Wellsben. Sokszor haragudtam is, hogy már nem így él. Most már azonban egyáltalán nem így gondolom, mert az az érzésem, hogy ő és Frank olyan szerelemben élt, amilyenre mindannyian vágyunk. – Ez a baj a szüleimmel – mondta Michael elgondolkodva. – Szerintem ők sohasem szerették egymást. Anyám gyönyörű és sokak által csodált nő volt, apám pedig gazdag, törekvő és ravasz. Azért házasodtak össze, mert mindenki úgy gondolta, hogy szép pár lesznek. Szerintem egy percet nem gondolkodtak a házasságuk előtt azon, hogy semmi közös nincs bennük! Előző nap elmondta Adele-nek azt is, hogy semmi sem oldódott meg a szülei között. Mindketten makacsok. Amikor Emily megbizonyosodott róla, hogy Myles szeretőt tart, nem vált el tőle, hanem arra kérte a férjét, hogy kéthetente látogassa meg Winchelsea-ben, nehogy a barátok észrevegyék, hogy nincs minden rendben a házasságukkal. Myles belement ebbe a kis játékba, mert rettegett tőle, hogy Emily esetleg botrányt rendez, ami tönkretehetné az ügyvédi karrierjét. Michael lemondott mindkettejükről, mert már nagyon elege volt abból, hogy ő áll szülei párbajának kereszttüzében. Adele tudta, ha a Bailey szülők tudomására jutna, hogy ők Michaellal nemcsak találkozgatnak, hanem közös jövőt is terveznek, kitörne a botrány. A szülők egyszeriben 140

összefognának, és együttes erővel próbálnák megszakítani a fiuk számára kedvezőtlen kapcsolatot. Mindez azonban Michaelt egyáltalán nem érdekelte. – Komolyan gondolod, hogy elveszel feleségül? –kérdezte Adele. – Természetesen! – nézett rá a fiú, és meghökkent azon, hogy Adele megkérdőjelezi a szándékát. – De meg kell várnunk, míg befejezed az ápolónői képzésedet! – És megtakarítok egy kis pénzt! – kacagott fel Adele. – De addig is eljegyezhetjük egymást! – mondta lelkesen a fiú. – Ezen a nyáron, amikor betöltöd a tizenkilencet. Adele fölpattant, és örömében széttárta a karját. Alig húsz méterre voltak a Beachy Head sziklacsúcsától. A felhőtlen, kék ég, a tenger, a sok fehér szikla és a dús, zöld fű mind oly gyönyörűnek tűnt, hogy Adele-nek elszorult a szíve. – Üvölteni tudnék a boldogságtól! – Kérlek, ne tedd! – szólt rá aggódva Michael, mert megpillantott néhány feléjük közeledő kirándulót. –Még azt hihetik, hogy le akarsz ugrani a szikláról. – Ha leugranék, repülnék – mondta a lány, s kitárt karral futni kezdett a fövenyen. Ez már Michaelt is megnevettette. Megkönnyebbült, hogy végre fény derült a nagy titokra, boldog volt, hogy egyetemi napjai meg vannak számlálva, s hamarosan pilótaként keresheti a kenyerét. Megvárta, míg a kirándulók a közelükbe érnek, s akkor ő is tárt karral futásnak eredt. Remélte, a kirándulók azt hiszik majd róluk, hogy szökött bolondok. Két hónappal később, júniusban, Honour csészemosogatás közben hallgatta a hatórás híreket. Az új, telepes rádiót Michael hozta néhány héttel korábban. Azt állította, hogy egyik társa Oxfordban kidobta, de Honour nem hitt neki, olyan újnak látszott. Bárhonnan érkezett is, nagyon megkedvelte. Az esték ettől fogva repültek a különböző rádiójátékok és műsorok hallgatása közben. Leült a székére, s elővette a kötését. Azon gondolkodott, hogy megfogadja Michael tanácsát, és bevezetteti az áramot. A petróleumlámpa és a gyertya nagyon jó szolgálatot tesz esténként, de már nem ad elegendő fényt gyengülő szemének. A hírek mostanában elkeserítőek. A legfrissebb hír Ausztria bekebelezése volt, meg az, hogy az osztrák zsidókat két héten belül elbocsátják az állásukból. Épp az előző héten volt Adele-lel moziban, ahol látták Adolf Hitlert a híradóban. Honour természetesen már látta a diktátor arcát az újságok címlapján, de így, mozgóképen szemügyre véve ráébredt, hogy milyen komoly veszélyt jelent a világnak. A film egy nagygyűlésen készült, ahol kiguvadó szemmel ordított, karjával pedig úgy hadonászott, mint egy eszement. Honour nem is értette, hogyan követhet bárki egy ilyen apró, torz embert. Ráadásul azok a nevetséges karlengetések! Ha Honour Németországban volna, valószínűleg valami nagyon ocsmány gesztussal válaszolna. Adele, amikor hazaértek, színházat játszott. Egy fekete gyapjúdarabot az orra alá biggyesztett, s azzal járkált föl-alá a szobában, utánozva a diktátor mozdulatait. Honour remekül szórakozott az előadáson, de rettegett az újabb háború kitörésétől, noha a kormány folyamatosan azt hangoztatta, hogy nem üzen hadat Németországnak. A legutolsó hír végre valami örvendetes esemény volt. A Regent's Parkban új állatkertet nyitottak, amely a hírek szerint a legnagyobb és legszebb a világon. Arra gondolt, hogy elmenne megnézni. Talán Adele-lel elvonatozhatnának a nyár végén Londonba. Ábrándozásait kopogás szakította meg. Nagyon meglepődött, mert ilyen esti órán általában már senki sem kereste föl. – Ki a fene lehet az? – motyogta magában. Nagyon felháborodott, hogy valaki zavarni meri, amikor már kényelembe helyezte magát.

141

Kinyitotta az ajtót, s egy szőke nő állt előtte. Igazi repedtsarkúnak látszott. Túl szűk, csillogó kék ruhát viselt, agyonrúzsozta az ajkát, s magas sarkú cipőjéhez nem vett harisnyát. – Igen? – kérdezte Honour elcsodálkozva, hogy egy ilyen nőcske mit keres ezen a vidéken. A nő kihívóan mosolygott rá, s Honournak egyszer csak nagyon ismerősnek tűnt. – Ismerem magát? – kérdezte. – Azt hiszem, eléggé! – válaszolta a nő. – A lányod vagyok! Honour meghátrált a döbbenettől, mégis hitt neki, mert az egyedüli ember, akinek ilyen vakító, kék szeme van, az Rose. – M-m-mit keresel te itt? – dadogta szinte ájultan. – Azért jöttem, hogy lássalak, anyám! – válaszolta Rose, s az utolsó szót gúnyosan elhúzta. – De én nem akarlak látni! – válaszolta gyorsan Honour összeszedve magát. – Azon a napon, amikor elloptad mindenemet, és eltűntél, minden jogodat elvesztetted ahhoz, hogy meglátogass. – Azt hittem, megenyhültél, mikor Adele-t befogadtad! – mondta Rose, s mielőtt Honour észbe kaphatott volna, belépett a házba. – Hol van Adele? Honour sohasem gondolt rá komolyan, hogy egy napon Rose esetleg visszatér a szülői házba, s most, hogy ez valósággá lett, megrémült. Az a Rose, aki húsz évvel ezelőtt elszökött innen, bár kihívó volt, szívtelen és érzéketlen, mégis szépen beszélt és ismerte a jó modort. Ez a Rose faragatlan volt mind beszédében, mind viselkedésében, ami a rettenthetetlen Honourt életében először meghátrálásra késztette. – Dolgozik! – mondta lányának azzal az arckifejezéssel, amellyel egykoron sarokba szorította. – És egyáltalán nem enyhültem meg! Nem is tudom, honnan veszed a bátorságod, hogy ide gyere! – dörögte. Rose csak gúnyos mosolyra húzta a száját, komótosan kinyitotta a retiküljét, és kivett belőle egy doboz cigarettát. – Semmi sem változott! – jegyezte meg, míg rágyújtás közben körbejáratta tekintetét a helyiségen. – Te, a ház, a bútor. Olyan, mintha megállt volna itt az idő. Azt hittem, hogy már ráncos öregasszony leszel, de egyáltalán nem nézel ki rosszul. Honour megdermedt lánya pimaszságától. Érezte, hogy növekszik benne a félelemmel vegyes düh. – Tűnj el! Takarodj a házamból! Nem akarlak itt látni! – Majd elmegyek, ha mindent elvégeztünk – válaszolta Rose, miközben lassan eregette a cigarettafüstöt. – Jogom van idejönni és a lányom után érdeklődni. – Egyáltalán nincs jogod! – vágott vissza Honour. Szokatlan volt, hogy tart valakitől, s nem tudta, hogyan kezelje ezt az érzést. Még akkor sem vesztette el hidegvérét, amikor nincstelen, mindenre elszánt emberek kopogtattak be hozzá élelemért. Érezte, hogy Rose valami gonoszságra készül, mert ha valóban csak Adele-t szeretné látni, akkor nem fenyegetően, hanem alázattal érkezett volna hozzá. Úgy látta, lánya még mindig mutatós ahhoz képest, hogy már a harminchetedik évét tapossa. Sokkal testesebb most, mint tizenhét évesen, de az alakja így is pompás, és a szeme is gyönyörű. Vonásai azonban megkeményedtek, bőre elszürkült, fogai már nem épek, s szőke haja is elvesztette selymes fényét. – Adele-ről abban a pillanatban mondtál le, amikor beszállítottak az elmegyógyintézetbe – mondta Honour összeszedve magát. – Ha tudtam volna, hogyan bántál vele kiskorában, már régen magamhoz vettem volna. Úgyhogy egy percig se

142

képzeld, hogy egyszer csak betoppansz az életébe, s tönkreteszed azt a sok jót, amit vele tettem! – Ki beszél itt arról, hogy részt akarnék venni az életében? Csak tudni szeretném, hogy mi van vele! – vágott vissza rögtön Rose. – Megszöktél az intézetből. Onnan hová mentél? – kérdezte számonkérően Honour. Rose keresztbe tett lábbal leült a kanapé karfájára, s a cigaretta hamuját a tűzhely mellé pöckölte, de elvétette. – Londonba. Honour kikapta a cigarettát a kezéből, és bedobta a tűzbe. – Miből éltél? – Csináltam ezt is, azt is – válaszolta Rose félvállról. – Megéltem valahogy. Kijelentése, amelyet öltözéke is megerősített, nagyon úgy hangzott, hogy utcalányként kereste kenyerét. – És a férjed, Jim Talbot? Ő hol van? Rose vállat vont. – Honnan tudnám? Eltűnt, amikor elvittek. Most pedig mesélj Adele-ről! Van róla fényképed? – Nem, nincs – csattant fel Honour. – Ápolónőnek tanul. Boldog. Most pedig kifelé innen, és ne is gyere vissza! – Van udvarlója? – kérdezte Rose olyan nyugodtan, mintha nem is hallotta volna, mit mondott az anyja. – Igen, van egy nagyon helyes barátja. És nyugodj meg, nem fogom megmondani, hol dolgozik, úgyhogy ne is fáradj a kérdéssel! Az utolsó, amit jelen helyzetében kívánna, hogy felkeresd. – Honnan tudod olyan biztosan? – próbálgatta anyja türelmét Rose. – Biztosan őt is fojtogatod a jelenléteddel, mint engem annak idején. Tudod, azt nem nagyon szeretik a kislányok! – Én nem korlátoztalak semmiben! – emelte fel a szavát dühösen Rose. – Dehogynem! Azt kellett ennem, amit elém raktál, azt kellett tennem, amit mondtál, oda kellett mennem, ahová parancsoltad. Soha semmiben nem dönthettem. Elrángattál a szép otthonomból és iskolámból ide! – Rose szeme félelmetesen villogott. – „Vidéken fogunk élni; nagyon nagy kaland lesz, meglásd!” – mondta Rose Honour hangját utánozva. – Vidék! Egy kibaszőtt mocsár, ahol állandóan süvít a szél, és kilométereken át nem lehet emberrel találkozni! Kaland! Pokoli volt. Milyen anya voltál? – Nagyon szerettél itt lenni, amikor nyaralni jöttünk! – mondta Honour védekezően. – Talán nem minden sikerült úgy, ahogyan apád és én terveztük, de amikor elvesztettük az üzletet, nem volt más választásunk. – Hogyne lett volna! A nagymamánál is lakhattunk volna! – vágott vissza Rose, és fölényesen vigyorgott, mintha pontot nyert volna a szócsatában. – Emlékezz csak vissza! Akkor már tizenegy éves voltam, nem kisbaba! Hallottam és láttam dolgokat, és pontosan tudtam, hogy mi folyik otthon. Te és az apám talán nagyon boldogok voltatok rokonok és barátok nélkül, de én nem! Miért nem tudott az apám elmenni dolgozni, mint más? – Tényleg azt hiszed, hogy jogod van bírálni apád döntéseit azután, ahogyan Adele-lel bántál? Tizenkét éves volt, amikor meghalt a húga, s te az egész felelősséget rátoltad. Később még meg is akartad ölni. Amikor belépett ide, olyan beteg volt, hogy azt hittem, meg fog halni. Azt hittem, hogy azok után, amiken keresztülment, egy életre tönkrement. Ezt mind te tetted vele, pedig te születésedtől fogva csak szeretetet kaptál! Honour csak annyi időre hallgatott el, hogy levegőt vegyen. – Tudom, mire megy ki a játék, Rose! Azt akarod velem elhitetni, hogy Adele szándékos elhanyagolása is az én hibám, és hogy én most tartozom neked valamivel! Hát ez nem fog menni! Te voltál az az önző kis dög, aki kirabolta a szüleit, és elszökött egy 143

csirkefogóval! Amíg apád haldoklott, végig utánad sírt, és ezt sohasem bocsátom meg neked! – Mikor halt meg? – 1921 januárjában. Az után, hogy elmentél, visszanyerte a tudatát. Sokszor azt kívántam, bárcsak maradt volna öntudatlan, akkor legalább nem érzékeli, hogy mit tettél velünk! A háború összetörte a lelkét, de a szívét te zúztad porrá! Ebben a pillanatban Rose felhagyott hadakozó és flegma viselkedésével. – Amikor elmentem, pénzt akartam küldeni nektek, de semmi sem úgy sikerült, ahogy terveztem. Nem tudod, hogy min mentem keresztül. – Hogyne tudnám! – válaszolta Honour. – Elszöktél egy gazdag emberrel, mert azt hitted, feleségül vesz. Persze meghátrált, amikor kiderült, hogy terhes vagy. Hozzámentél Jim Talbothoz, hogy ne kerülj a dologházba. Ezek után Adele-nek egész gyerekkorában fizetnie kellett a vétkeidért. Látta Rose arckifejezéséből, hogy igaza van. – Bármit megtehetsz ebben az életben! De van egy bökkenő! A következményekkel számolni kell! Senki mást nem tehetsz felelőssé a saját vétkeidért. – Csak mondd el, hogy van Adele, és már itt sem vagyok – mondta Rose mogorván. – Csak ennyit akarok. Semmi többet. Jó tanuló volt az iskolában? – Igen, legalább olyan okos lány, mint te voltál – válaszolta Honour komoran. – Nagyon nehéz időszak volt, amikor befejezte az iskolát, mert sehol sem talált munkát, de aztán elszegődött házvezetőnőnek, most pedig már egy éve ápolónőnek tanul. Nagyon szereti, született nővérke. – És hogy néz ki? – Magas, világosbarna a haja, és nagyon helyes – mondta Honour némi büszkeséggel a hangjában. –Nem olyan elragadóan szép, mint te voltál, de az emberek szeretik, mert kedves, barátságos, szorgalmas lány. Ha mégis tenni szeretnél valamit érte, akkor tartsd magad távol tőle! Legnagyobb meglepetésére Rose nem pimaszkodott tovább. – Most elindulok – mondta fölállva. – Sajnálom, hogy kihoztalak a sodrodból. Honour bólintott, s ajtót mutatott neki. Nem mert megszólalni, még ahhoz sem volt bátorsága, hogy megkérdezze, Londonba megy-e vissza. Rose szó nélkül elment. Tűsarkú cipője kopogott a köves úton. Honour, amikor becsukta az ajtót, átment a hátsó ajtóhoz, és onnan figyelte, ahogy a lánya megy az úton. Megállt egy pillanatra, cigarettára gyújtott, majd továbbment. Honour csak akkor mert föllélegezni, amikor lánya a főúthoz ért. Lába remegett, egész teste elgyengült és izzadságban úszott, szíve pedig hevesen vert. Sírva fakadt. Még soha életében nem félt, és nem érezte magát ilyen szörnyen egyedül.

144

15. FEJEZET

Az út végén fekete Ford parkolt a folyó mellett. Johnny Galloway a lehúzott ablakban könyökölt. Rose odasétált az autóhoz, s beszállt mellé. – Találkoztál a lánnyal? – kérdezte Johnny. – Csak anyámmal találkoztam – felelte gyászosan Rose. – Adele dolgozik. Johnny Galloway dél-londoni pióca volt, aki ragyogóan élt másokból. Menyétarcát brillantinozott, fekete haja keretezte, s előszeretettel hordott feltűnő, kockás zakót. Szívós férfi volt, aki Rose mellé a jobb élet reményében csapódott, s a nő minden szeszélyében cinkosságot vállalt. Úgy három hónappal ezelőtt találkoztak a Grapes nevű helyen a Sohóban, közel ahhoz az étteremhez, ahol Rose pincérnőként dolgozott. Rose tudta, hogy a férfi nagy gazember, de szinte mindegyik férfi az volt, aki a Grapesbe járt. Johnny ugyan írástudatlan volt, de elég ravasz ahhoz, hogy piszkos ügyleteit egy pár ro-therhithe-i törvényes üzlettel leplezze. Az első este leitatta Rose-t, s folyvást azt hajtogatta, hogy ő ilyen gyönyörű nőt még életében nem látott. Aztán taxit rendelt Rose-nak, s hazavitette. Abban, hogy a férfi nem akaszkodott rá az első este, Rose kiváló lehetőséget látott. Rose lelkifurdalás nélkül ágyba bújt minden férfival, ha megszimatolta, hogy a végén nyílni fog a pénztárca. Johnnyról viszont már néhány ital után kiderült, hogy más, mint a többiek. Az a ragadozó típus, aki mindent belead az udvarlásba. Pénzt és időt szán a nőkre, Rose pedig mindent megtett azért, hogy a férfinak izgalmas legyen a becserkészés. Szenvedélyesen csókolta, majd leállította mondván, addig nem mehetnek tovább, míg meg nem bizonyosodik a férfi szándékairól. A randevúkon néha alig szólt hozzá, néha pedig úgy ragyogott, mint a gyémánt. Tudta, hogy felkavarja a férfit. Mások már sokszor megjegyezték, hogy ő tökéletes kombinációja az úriasszonynak és a kurvának. Választékosan beszélt, tudott társaságban viselkedni, és elképesztően érzéki volt. Johnnynak az elrontott szépasszony szerepét eszelte ki. Azzal nyerte meg az együttérzését, hogy egyik alkalommal elejtett egy mondatot, mely szerint a férje elmegyógyintézetbe záratta, mert rá akarta tenni a kezét a pénzére. Amikor nevetve elmesélte szökését, ravasznak és bátornak állította be magát. Johnny úgy gondolta, hogy Rose alkoholproblémái egyik lánya korai halálából és a másik lánya gondozásba vételéből erednek. Egy dolgot azonban Rose nem vett számításba: Johnny lágyszívű volt. Arra az elhatározásra jutott, ha Rose újra összekerülne a lányával, az eltörölné a múltbéli szenvedéseket. Rose minden elképzelhető ellenvetést felhozott; többek között hogy az anyja biztosan teletömte a lánya fejét mindenféle ostobasággal a személyét illetően. Johnny azonban nem adta fel. Kitalálta, hogy ha előzetes bejelentés nélkül, egyszer csak ott teremnek az ajtóban, Adele maga is láthatná, hogy mit tett vele a nagyanyja. Rose hirtelen kényelmetlen helyzetbe került. Rettegett az anyjától való találkozástól, és Adele sem igazán érdekelte azon kívül, hogy milyen nő lett belőle. Ha viszont nem teszi meg, amit Johnny kitervelt, a férfi még ráeszmél, hogy felültette, Rose pedig nem akarta elveszíteni. Johnny szép ajándékokat vett neki, és jóltartotta. Ezért amikor az egyik reggel azt javasolta, hogy autózzanak le Rye-ba, Rose nem tehetett mást, mint beleegyezett a dologba.

145

Amikor a házhoz ért, természetesen visszafordulhatott volna, s azt mondhatta volna a párjának, hogy senkit sem talált otthon, de valami megmagyarázhatatlanul furcsa okból kényszerítette magát, hogy végigcsinálja. Nem tudta megmondani, hogy a puszta kíváncsiság indította-e rá, vagy a halvány remény, hogy anyja örülni fog, ha viszontlátja. – Rendes volt veled az anyád? – kérdezte Johnny, és meggyújtott két cigarettát, amelyek közül az egyiket Rose-nak nyújtotta. – Dehogy! Anyám igazi sárkány! – válaszolta Rose, és gyorsan mélyet szívott a cigarettából, mert még mindig remegett a kínvallatástól. – Mindig is őrült mérges volt, amiért apám rám hagyta a pénzét, és nem rá. Szerintem azt sem hitte el, hogy Jim lelépett a pénzzel, miután rábíztam. Adele-t pedig merő rosszakaratból rejtegeti előlem. Elfelejti, hogy nyomortanyán élek, és halálra dolgozom magam, csak hogy valami pénzt küldhessek nekik. Johnny megfogta a vállát, s mély együttérzéssel nézett Rose-ra. – Ne vedd a szívedre, aranyom! – mondta. – Legalább megpróbáltad. Ha a lányod hazajön és meghallja, hogy ott jártál, nagyon boldog lesz. – Nem hinném, hogy a vén szatyor elmondja neki! – válaszolta Rose morcosan. – Tudtam, hogy hülyeség odamenni, nem kellett volna hallgatnom rád! – Ne add még fel! Rossz formában találtad. Az én mamókám mindig leharapta a fülemet, amikor hazamentem. Engem okolt mindenért, ami rosszul ütött ki az életében. Aztán aludt rá egyet, és a következő nap már kenyérre lehetett kenni. Ha most itt töltenénk az éjszakát, holnap reggel, amikor már átgondolt mindent, vissza tudsz menni hozzá. Lefogadom, hogy holnap minden rendben lesz! Rose Johnny vállára hajtotta a fejét, és sírást mímelt, mert anyja ellenségességével szemben szükségét érezte a férfi megértő szavainak. Természetesen számított rá, hogy anyja majd ráront, de ez legalább igazolta a szívtelenségéről régen kialakított képet. Azt azonban nem hitte, hogy ő összezavarodik. Minden olyan szépen összeállt, mielőtt átlépte anyja küszöbét. Megerősítést akart látni arról, hogy gyermekkori otthona valóban egy viskó; hogy a gyerek, akit sohasem szeretett, nem is szeretnivaló; hogy élete sokkal rosszabb lenne, ha nem menekül el otthonról. A ház azonban nem viskó volt. Való igaz, hogy nagyon egyszerű, minden kényelmet nélkülöző otthon, de ragyogott a tisztaságtól. A szobában szappan és bútorviasz illata keveredett, az asztalon virágcsokor állt, s az egész háznak volt valami bájos, rusztikus hangulata. Rengeteg rég elnyomott emléket idézett fel benne. Adele-t pedig valamiért nagyon megkedvelhette az anyja, különben miért küzdene érte, mint egy anyatigris? – Na, na! – nyugtatgatta Johnny. – Menjünk el Hastingsbe, és keressünk egy fogadót éjszakára? Elmehetnénk a mólóra is, hogy szórakozzunk egy kicsit. Has-tings nagyon jó hely, sokat jártam oda sráckoromban. Rose nem akart Hastingsben mulatozni Johnnyval, s főként nem akart vele egy ágyban aludni. De ha erősködik, hogy menjenek vissza Londonba, akkor a férfi csalódott lesz, sőt talán még gyanút is fog. Jobbnak látta, ha úgy tesz, mintha mérlegelné a lehetőséget, hogy újra elmegy anyjához, bár ez egyáltalán nem állt szándékában. Szipogva törölgette a szemét. – Nem tudom, lesz-e elég bátorságom, hogy újra megpróbáljam. De talán reggel majd másként érzem magam. Johnny felvidult. – Ez a beszéd! Akkor vessük bele magunkat a hastingsi éjszakába? – Elég, ha Winchelsea-be megyünk – mutatott Rose a domb felé. – Szerintem a fogadóban lesz szabad szoba. De Mr és Mrs. Gallowayként kell bejelentkeznünk! A férfi ragyogott; gombszeme szinte eltűnt, úgy vigyorgott. – Nagy öröm ez nekem, édesem! – ujjongott. 146

Kevesebb mint fél óra múlva Rose és Johnny már a Bridge fogadó bárjában ültek. Johnny sörözött, Rose pedig egy nagy rumos kólát szopogatott. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért itt akart megszállni, de valószínűleg előjöttek gyerekkori emlékei, amikor apjával itt ücsörgött délutánonként. Frank sörözött, neki pedig limonádét rendelt. A szoba Rose szintjéhez képest luxuslakosztály volt a maga rózsaszín felületeivel és hatalmas, puha ágyával. Egyetlen dologra volt szüksége: néhány italra, hogy élvezni tudja majd a nagy ágyat Johnnyval. Ezért gyorsan helyrehozta a sminkjét, megfésülködött, és már indult is a bárba. – Nehogy túlságosan felönts a garatra, én helybéli vagyok! – súgta Johnny fülébe, amikor leültek az italokkal. – Nem akarom, hogy Adele fülébe jusson, egy férfival láttak itt! – Rendben! – válaszolta Johnny, bár egy kicsit furcsának találta a dolgot. – És mi lesz, ha valaki felismer? – Az nem nagyon valószínű. Szinte még gyerek voltam, amikor elmentem. Ha netán valaki mégis megszólítana, csak csináld, amit mondok! Valójában senki, még a kövér pohárszedő lány sem szólt hozzájuk egész este. – Mégis Hastingsbe kellett volna mennünk! – szólalt meg Johnny a negyedik söre után. A kocsma olyan csöndes volt, akár egy templom. Az öregemberek barátságos némaságban üldögéltek. Csak a dominók koccanása, egy-egy krákogás vagy halk üdvözlés törte meg néha a csendet. Még a gazdájuk lábánál heverő kutyák is némák voltak. – Ehettünk volna sült halat, és sétálhattunk volna a mólón. Ez itt nem valami nagy szám! Ezzel Rose is egyetértett, s bár Winchelsea furcsa hely volt, gyerekként csodálatosnak látta. Az egész település egyetlen utcából állt, ott volt a kocsma is meg a városka néhány üzlete, de az öreg házak mind másmilyenek voltak, a kertek pedig nagyon szépek; az ember mindig biztos lehetett benne, hogy valaki megállítja beszélgetni. Felidézte, hogy amikor néhányszor elküldték ide, milyen csodálattal nézte a boltot, amelynek polcai a plafonig tele voltak mindenfélével. Nagyon sötét volt bent, de a fonáltól kezdve a felmosórongyon át az édességig mindent árultak. Volt, hogy több mint egy órán át vizsgálgatta a különböző édességes üvegek tartalmát, míg végre el tudta dönteni, hogy mire költse az egy pennyjét. Sokszor azt álmodta, hogy az egész bolt az övé, s ő méri le a rézmérlegen és önti a papírzacskóba az édességet. Azt is nagyon szerette volna, ha odaköltöznek. Szeretett volna ő is a kertkapuban ácsorogni, és beszélgetni az arra járókkal. Anyjának volt egy helybéli barátnője, akihez néha eljöttek látogatóba, s akinek a háza nagyon emlékeztette őt nagyanyja Tunbridge Wells-i házára. Mostanra az egészből annyira emlékezett, hogy volt egy zongorájuk és egy nagyon szép kertjük. Elgondolkodott, vajon felismerné-e a házat, ha végigmenne az utcán. Mindketten berúgtak egy kicsit, mire a zárást jelző csengőt megrázták. Miközben lépdeltek fölfelé a szobába, Rose azt eszelte ki, hogy úgy tesz, mintha teljesen kiütötte volna magát, s akkor nem kell lefeküdnie Johnnyval. Johnny szegény, annyira felizgult, amikor befeküdt Rose mellé az ágyba, hogy még a behatolás előtt elment. Rögvest ezután mély álomba merült, Rose pedig megkönnyebbülten felsóhajtott. Fáradt volt, részeg, és az ágy is nagyon kényelmes volt, mégsem tudott elaludni. Túlságosan nagy volt a csend. Az egyetlen zajt a függöny csapta, amelyet az ablakon befújó lágy szellő lebbenteti meg néha. Ez a zaj felidézte benne gyermekkorának nyáréjszakáit. Eszébe jutott, apja hogyan osont be hozzá, mielőtt anyjával nyugovóra tért.

147

Szépen betakargatta, homlokon csókolta, és becsukta az ablakot, ha erősen fújt a szél vagy esett az eső. Rose rájött, hogy apja már meghalt, amikor a gyámságba vételi papírokat aláíratták vele az intézetben, mert csak anyja aláírását olvasta rajta. Akkoriban apja halála nemigen érintette meg, mert emlékeiben úgy élt, ahogyan utoljára látta: szánalmas roncsként, aki egyáltalán nem bírja ellátni magát. Akkoriban nagyon boldog volt, hogy sikerült ebből a nyomorúságból elmenekülnie. Most, ahogy a hely a régi emlékeket felidézte benne, s eszébe jutottak anyja dühödt szavai, iszonyatos bűntudatot érzett. Eszébe jutott a Franciaországba induló apja a vasútállomáson. Mosolygott a vonatablakból kihajolva, s csókokat dobott feléjük. Sohasem volt távolságtartó vagy komoly ember, mint mások szülei. Melegszívű, vibráló és szeretni való személyiség volt. Rendkívül intelligens és jóindulatú ember, aki az életet a maga teljességében akarta élvezni. „A két legdrágább kincsem!” – mondogatta, amikor megölelte őket. Rose-t szomorúság járta át a gondolatra, hogy apjának élete utolsó éveiben fogalma sem volt, merre jár és mit csinál a lánya. – Ma mihez volna kedved? – kérdezte Johnny reggeli közben. A fogadósné megterített egy asztalt a bárban, ahová most besütött a nap. Johnny nagyon meg volt elégedve magával. Ha volna farka, most biztosan csóválná. Reggel természetesen újra nekiesett Rose-nak, aki túl fáradt volt ahhoz, hogy kifogást keressen. Meglepetésére egészen élvezetes volt a szex, sőt a múlt fájó emlékeit is kisöpörte az agyából. A reggeli hancúrozás után már nem is tűnt olyan szörnyűnek, hogy az egész hétvégét a férfival töltse. – Nem hinném, hogy előbbre jutnék, ha visszamennék az anyámhoz! – mondta Rose, miközben a maradék tojássárgáját is kitunkolta egy darabka pirítóssal. –Inkább írnék neki. Menjünk el ma Hastingsbe! Olyan gyönyörű az idő, használjuk ki! – Ez a beszéd! – mondta Johnny széles vigyorral. –A céllövöldében bemutatom neked, micsoda mesterlövész vagyok! – Azt hiszem, szeretnék előbb egy kicsit sétálni? –mondta Rose elgondolkodva. – Csak körülnéznék egy kicsit, hogy mi változott! – Akkor menj egyedül! – válaszolta a férfi. – Én itt maradok, kifizetem a számlát, aztán kiülök a napra, míg oda leszel. Hacsak nem szeretnéd, hogy elkísérjelek. – Nem, inkább egyedül szeretnék menni! – jelentette ki Rose. Egy dolgot nagyon szeretett Johnnyban. A férfi mindig megérezte, amikor egyedül akart maradni. Azt sem erőltette, hogy vele menjen az anyjához, mint mások tették volna. Rose gyakran arra gondolt, ha a többi férfi is megértené benne ezt a vágyat, akkor a kapcsolatai sokkal tartósabbak lennének. Olyan érzés volt végigmenni a főutcán, mintha időutazáson venne részt. A színes rózsák a házak előtt, a sütkérező macskák az ablakpárkányokon, a nyitott bejárati ajtók mind ugyanolyanok voltak, mint gyerekkorában. Rye mindig éber város volt, zsúfolva emberekkel, nyüzsgéssel és zajokkal. Winchelsea pedig az ő álmos szomszédja, ahol még egy ilyen szombati napon is alig-alig lehet embereket látni az utcán. Egy-két nő ment el mellette bevásárlókosárral s egy idősebb ember sétapálcával. Egy nyitott ablakból rádió hangja szűrődött ki, gyerekek ricsajoztak a kertekben, de az egész város olyan csendes volt, hogy még a madarak csicser-gését és a rovarok zümmögését is hallani lehetett. Rögtön felismerte a házat, amelybe egykoron anyjával járt. A Harrington House kopottas felirata más emlékeket is felidézett benne. A ház asszonya gyakran adta oda anyjának kislánya kinőtt ruháit. Rose emlékezett egy bordó ruhára, amelyet különösen szeretett, de csak nagy ritkán tudott fölvenni, mert kinn a lápon nem nyílt rá alkalom.

148

Az egyetlen dolog, ami megváltozott a városban, a forgalom volt. Biztosan akkor is járt már néhány autó a városban, amikor ő gyerek volt, de nem tudta pontosan fölidézni. Most viszont több autót is látott, s egy nagy fekete épp a Harrington House előtt parkolt. A Harrington House asszonyát Mrs. Whitehouse-nak hívták. A nevét, amely fehér házat jelentett, anyja előtt mindig viccesen Mrs. Redhouse-zá, azaz Pirosházi asszonysággá változtatta a ház vörös téglái miatt. Átment az utca másik oldalára, s elgyalogolt a postahivatalig, hogy cigarettát vásároljon. Az üzlethelyiségben kiábrándító látvány fogadta: az édességes üvegek és fonalak még mindig ott sorakoztak, de a bolt már egyáltalán nem nyújtott olyan zsúfolt látványt, mint emlékeiben élt. Vásárolt egy doboz Woodbines cigarettát s a régi szép idők emlékére egy Winchelsea-t ábrázoló képeslapot. – Meghozta a napsütést! – mondta mosolyogva a pult mögött álló eladó. – Azt mondják, pár napig ilyen is marad az idő! Az eladónő Rose-zal egykorú, kövér, vidám, pirospozsgás asszonyság volt, aki fekete haját szorosan lesimítva hordta. Nem sussexi dialektusban beszélt, ezért Rose biztos volt benne, hogy nem lehettek iskolatársak. – Gyerekkoromban jártam itt utoljára, de minden pont ugyanolyan, mint akkoriban volt – osztotta meg az élményt Rose az eladóval. – Errefelé ugyan nem sok minden történik! – válaszolta a nő enyhe grimasszal, mintha a helyet szidná. – A férjemmel tíz évvel ezelőtt vettük meg ezt az üzletet, s mondhatom magának, hogy itt helyben föl tudnám magának sorolni az azóta történt jelentős eseményeket! – nevetett vidáman. – De magának még az is rém unalmas lenne, mert egy-két születésen és halálhíren kívül semmivel sem szolgálhatok. Rose-nak kedve támadt egy kicsit elidőzni a nővel, s megtudni egyet s mást azokról az emberekről, akiket valaha ismert. – A Harrington-házban lakott egy hölgy, Mrs. Whitehouse. Még mindig ott lakik? – érdeklődött. – Nem. Ő és a férje is meghalt néhány évvel ezelőtt. Most a lányuk lakik a házban. Rose ráeszmélt, hogy a nő a bordó ruha egykori tulajdonosa, s ez felkeltette az érdeklődését. – És hogy néz ki? – kérdezte. – Én gyönyörű és elegáns nőként emlékszem rá, de az már nagyon régen volt. – Még mindig ugyanolyan, mint volt – mosolyodott el a nő sokatmondóan –, csak egy kicsit bolond. – Milyen értelemben? – érdeklődött Rose. Az eladónő rákönyökölt a pultra, s nagy boldogan belefogott a pletykálkodásba. – Mindenki tudja, hogy különvált a férjétől, de a nő úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben volna közöttük. A férfi csak minden páratlan hétvégén látogatja meg a feleségét, de szerintem azt is csak a látszat kedvéért teszi. Rose arra gondolt, ha még néhány érdeklődő kérdést föltesz a nőnek, mindjárt megtudhat pár dolgot az anyjáról és Adele-ről is. – Egy nyilvánvalóan szétment párnak mi szüksége van annak látszatára, hogy együtt van? – kérdezte Rose. – Mert Mr. Bailey ügyvéd – válaszolta az eladónő. A név említésére Rose-nak végigfutott a hideg a hátán. – Azt hiszem, hogy az úr fél a botránytól – folytatta a nő. – Úgy hallottam, a befolyásos emberek nagyon kényesek arra, hogy a magánéletüket ne szellőztesse senki. – Mit is mondott, mi a férj neve? – kérdezte Rose. 149

Ez bizonyára nem az a Bailey, akit ő ismer! Az a férfi is ügyvéd, aki említette, hogy vannak rokonai Winchelsea-ben. – Bailey, Myles Bailey! – igazította ki magát az eladónő, de Rose elsápadó arca láttán elpirult. – Istenem! A férjem is mindig mondja, hogy gondolkodjam, mielőtt beszélek. Csak nem ismeri véletlenül az urat? – Nem, dehogy! – válaszolta Rose sietősen. – Ismertem a környékről egy másik Baileyt, de az biztosan nem ez a család. Most mennem kell, várnak rám. Amikor kilépett a napra, émelyegni kezdett. Elrohant a kocsmáig, leült egy padra, s remegő kézzel, idegesen cigaretta után kutatott a táskájában. A Bailey gyakori név errefelé, de a Myles egyáltalán nem. Biztosan ő az! Bár amikor megismerkedett vele, valahol Hampshire környékén élt. Amikor a férfi azt mondta, hogy vannak rokonai Winchelsea-ben, Rose azt gondolta, hogy biztosan nagyon távoliak. Ha belegondol, egy olyan férfi, aki épp elcsábítani készül egy fiatal pincérlányt, biztosan nem fog azzal dicsekedni, hogy ezek a rokonok az anyósáék, mint ahogy azt sem vallotta be, hogy házas. – Hát megjöttél! – kiáltotta Johnny a kocsma ajtajából. Rose úgy elmerült a gondolataiban, hogy fölugrott a padról. – Jó volt a séta? Rose csak bólintott, mert még mindig nem bírt megszólalni. – Jól vagy, kislány? – lépett közelebb a férfi, és Rose arcát fürkészte. – Teljesen sápadt vagy! – Egy kis hányingerem van. Az a nehéz, zsíros reggeli a tegnapi ivászat után kicsit fölkavarta a gyomromat. Hoznál egy pohár vizet?

150

16. FEJEZET

Honour a mosókonyhában tüsténkedve csak mosolygott magában. A kertben Michael és Adele egy pokrócon ücsörgött, az almafa alatt. Úgy nézte, hogy a kicsi doboz, amit Michael épp átnyújt az unokájának, eljegyzési gyűrű lesz. Jó előjelnek tűnt az is, hogy Adele tizenkilencedik születésnapjára kisütött a nap. Mióta júniusban feltűnt Rose, folyton esett. Az idő Honour hangulatára is rányomta a bélyegét, de legfőképp az ejtette kétségbe, hogy lánya esetleg újra feltűnik. Nagyon szerette volna tudni, hogy miért és hogyan jutott el hozzá. Biztosan autóval jött, mert a busz már korábban elment, s ilyen magas sarkú cipőben képtelenség lett volna Rye-ból idegyalogolni. Mit akart egyáltalán? Megbocsátásért jött, vagy sokkal sötétebb szándék hajtotta? Ha megbocsátást akart, nem sokat tett, hogy elérje. Lehet, hogy egy férfival éppen erre vitt az útja, s úgy érezte, be kell köszönnie? De értelmes ember elmenne oda, ahol nem látják szívesen? Mivel nem tudta mivel magyarázni lánya megjelenését, nem is számolt be róla Adelenek. Lánya látogatása mégis állandóan kifakadó sebként volt jelen a mindennapjaiban. Rose valószínűleg nem gondolt komolyan arra, hogy újra találkozzon a lányával, mert akkor legalább a születésnapjára küldött volna egy képeslapot. Mindezeket végiggondolva helyesnek találta, hogy nem szólt a látogatásról Adele-nek. Adele örömkönnyei azonban Honour gyászos gondolatait is félresöpörték. Látta, amint Michael a pokrócon térdepel új egyenruhájában, s unokája ujjára húzza a gyűrűt, Adele pedig meghatottan áll előtte rózsaszín és fehér, nyomott mintás ruhájában. Honour a kötényével elmorzsolt egy könnycseppet. Az ő eljegyzési gyűrűjét margarétából fűzték, mert Franknek, mielőtt az igazi gyűrűvel eljegyezhette volna, ki kellett kérnie szülei beleegyezését. Teniszpartin voltak aznap, s Honour felügyelőjét eleresztették egy kis időre. Ha kiderül, hogy egész délután a fűben hemperegtek, nagy bajba kerültek volna. Forró vággyal kívánta Frankét az első csók óta. Csak a nehezen kivitelezhető találka akadályozta meg, hogy ne szűzen menjen férjhez. Honour látta, hogy Michael és Adele között is valami hasonló szenvedély lobog. Erezte a köztük lévő vibrálást. Folytonosan egymáshoz értek, s amikor mentek, nagyon egymásba kapaszkodtak. Nehéz lesz kibírniuk a hosszú j egyességet, de a háború fenyegető közelségében talán nem lenne ésszerű gyorsan összeházasodni. – Nagyi! Gyere ki, és nézd meg ezt! – kiáltotta Adele. Honour ellenőrizte az arcát a kicsi tükörben, s megpróbált nemtörődöm arckifejezést vágni. – Dolgom van! – tettette magát, amikor kilépett a hátsó ajtón. – Nem lehet annyi dolgod, hogy ezt ne nézd meg? –mondta Adele izgatottan. – Michael megkérte a kezemet, és ezt a gyűrűt vette nekem! A gyűrű gyönyörű, zafírköves, apró gyémántokkal berakott ékszer volt, amelyről rögtön látszott, hogy egy vagyonba került. Már majdnem kiszaladt Honour száján, hogy bölcsebb lett volna az árát a bankba tenni nehezebb időkre, de Michael elbűvölt arca láttán nem volt szíve lehangolni a fiút. – Valóban gyönyörű! Kívánom, hogy örökre maradjatok ilyen boldogok együtt, mint most! – Ezek szerint nincs ellenvetése? – kérdezte Michael aggódva. – Talán magától kellett volna előbb megkérnem, csak nem tudtam, hogyan. 151

– Akkor sem lehettem volna boldogabb! – válaszolta Honour, aki egy kicsit megszédült a váratlan érzelmi kitöréstől. – Nagyon jó férje leszel az unokámnak, s magam sem választhattam volna jobbat nálad. Michael mindent előre megtervezett. A kocsi hátuljában még egy üveg behűtött pezsgőt is elrejtett igazi pezsgőspoharakkal. Honour ezt kicsit talán soknak találta, de ismerve a fiút tudta, hogy titokban már hetek óta készülődik az eseményre, s mindent megtett azért, hogy Adele különlegesnek érezze. A pezsgőt a kertben fogyasztották el, s Adele nagyon hamar kuncogni kezdett, mert az ital rögtön a fejébe szállt. – Nem akarom elvenni a jókedveteket, de mikor mondod meg a szüleidnek, Michael? – kérdezte kisvártatva Honour. – Holnap – válaszolta határozottan a fiú. – Apám lejön hétvégére az egész családdal. Soha nem lesz jobb alkalom a bejelentésre. Azt is javasolni fogom, hogy amikor legközelebb mindannyian itt lesznek, anyám hívja meg Adele-t, hogy formálisan is megismerkedhessen mindegyikükkel. Honour megrémült, pedig Michael nagyon eltökéltnek látszott. – Nagyon jól teszed! – válaszolta kételyeit elnyomva. Adele arcán azonban a kétségbeesés jelei tűntek fel. – És mi lesz, ha?… – De magába fojtotta a kérdést. Michael megfogta a lány kezét. – Nem érdekel, ha nem egyeznek bele – mondta határozottan. – Az ő veszteségük lesz, nem az enyém, ha nem fogadnak be a családba. Ez esetben megszakítom velük a kapcsolatot. Honour csodálta a fiú eltökéltségét, s ezt meg is mondta neki. – De azért ne kapkodd el a dolgot! – figyelmeztette. – Beletelik egy kis időbe, míg a szülők el tudják fogadni, hogy a gyerekeik felnőttek, és ők választanak párt maguknak. Bölcsebb lenne, ha hagynád, hogy rágódjanak egy kicsit a dolgon, mielőtt előállsz azzal a kéréseddel, hogy hívják meg Adele-t! – A nagyinak igaza van! – értett egyet Adele. – Nem tudnék elmenni oda, amíg biztos nem vagyok benne, hogy mind elfogadnak. Jobban örülnék, ha először csak anyáddal találkozhatnék újra! – Anyámmal minden rendben lesz! – mondta Michael, és végigsimította Adele arcát. – Néhány hete elmeséltem neki, hogy udvarolok neked. – Ez nem lehet igaz! – kiáltotta Adele hitetlenkedve. Michael elmosolyodott. – Miért, te mindent elmondasz nekem? Adele elfintorodott. – Csak az unalmas dolgokat hagyom ki. Ez például nem volt az! És mit szólt hozzá? – Nem sokat, de nem ölte magát a tengerbe! – Az apád viszont biztosan nem így látja majd a dolgot. Csak arra fog emlékezni, hogy én voltam a házvezetőnő, és pimaszkodtam vele. – Az könnyen lehet, de apámnak helyén van az esze. Tudja, hogy már nem a viktoriánus korban élünk, közeleg a háború, és minél inkább ellenzi a döntésemet, én annál hajthatatlanabb leszek. Michael magabiztosnak érezte magát a szombat esti családi vacsorán. Szülei jó hangulatban voltak, testvérei is kellemesen érezték magukat a családjukkal, és Mrs. Salloway, a házvezetőnő is nagyon kitett magáért. Vesével töltött lepényt készített, körítésként a kertben frissen szedett zöldségekkel. A gyerekekkel mindannyian kimentek a tengerpartra délután, de a kicsiket már megetették a konyhában, s le is fektették őket. A gyertyafényes asztal, a csillogó

152

evőeszközök, az ablakon át befúvó lágy, tengeri szellő megfelelő hangulatot teremtettek az esemény bejelentéséhez. Michaelt nem nagyon érdekelte, hogy mit fognak szólni a döntéséhez. Az Oxfordban eltöltött három év s a légierőnél szolgáló vegyes társaság meggyőzte arról, hogy egészen jól el tud boldogulni a családja nélkül is. Sőt sokszor csak ürügyet keresett, amivel elhatárolódhatott családjától, nevetséges játszmáiktól, de ezt a játszmát most Adele miatt végig akarta játszani. Nem akarta, hogy a jegyese kisebbrendűnek vagy megalázottnak érezze magát. Adele-nek sokkal jobb természete volt, mint egész családjának együttvéve, s a puszta gondolattól, hogy esetleg lenézhetik, dühbe gurult. Körbejáratta tekintetét. Apja az asztalfőn a sokadik pohár vörösbort kortyolgatta, mintha az ivástól gyorsabban telne a hétvége, s hamarabb visszatérhetne a szeretőjéhez. Diana mellette ült, s az ételt piszkálta. Ő anyja finom vonásait örökölte, de sajnos benne volt apja tudálékossága is. Diana mellett férje, Dávid ült. A férfi jelentéktelen figura volt. Diana nem csapott vállába, keskeny állába s ritkuló, homokszínű hajába szeretett bele, hanem családja vagyonába. Ralph felesége, Laura, Michael mellett ült. Göndör, szőke haját becsavarta, de mivel mostanában rengeteget szedett föl, úgy festett, mint egy puttó. Michael szerette Laurát. Az asszony lusta volt, különösen a gyerekekkel, de jó ember. Mindenképp jobb férjet érdemelt volna a gorombáskodó Ralphnál. Ralph Laura jobbján ült. Már vagy harmadszor szedett a tálból, és úgy tömte magába az ételt, mint aki még életében nem evett. Feleségéhez hasonlóan ő is jól meghízott az utóbbi időben. És Ralph nemcsak az evésben volt mohó, hanem az élet minden más dolgában is. Anyja apjával szemben ült. Megjelenése tökéletes, mint mindig. Haját elválasztotta, szorosan hátrasimította, s két fülénél kerek tárcsaszerűségbe fogta. Bár úgy festett, mint egy telefonos-kisasszony, Michael biztosra vette, hogy ez most a legújabb divat, mert anyja állandóan a divatmagazinokat bújta. Bő ujjú, orgonaszínű ruhát viselt. Michael észrevette azt is, hogy apja látogatásai alkalmával anyja mindig fiatalos és törékeny képet mutat magáról. Viszont szerencsére ma este nem ivott, mert Myles egész nap normálisan viselkedett vele. Michael nem tudta elképzelni, hogy Adele bárkivel is kijöjjön az egész társaságból, az egyetlen Laurát kivéve. Mrs. Salloway belépett a szalonba, s összeszedegette az üres tányérokat. Michael nagyon meg volt elégedve a munkájával. Kitűnően főzött, visszafogott és kellemes természete volt, s mindezek mellett jól kezelte anyja hangulatait. – Fantasztikus volt a vacsora, Mrs. Salloway! – dicsérte meg a házvezetőnőt Michael. Mindig nagy gondot fordított rá, hogy kimutassa, mennyire elégedett az asszony szolgálataival, mert ez senki másnak nem jutott eszébe. – Milyen különlegességet kapunk desszertnek? Az asszony elmosolyodott, egyszerű, ráncos arca felvidult. – Az egyik kedvenc nyári pudingomat készítettem el. Remélem, hogy ízleni fog, mert a fekete ribizli hamarosan leérik. – Biztos vagyok benne, hogy fenséges lesz – biztatta Michael. Amikor a házvezetőnő kiment a szalonból, Ralph gúnyosan odaszólt neki. – Te meg miért nyalsz mindig a személyzetnek? Fizetséget kapnak a munkájukért! – Az embereknek arra is szükségük van, hogy elismerjék őket, nemcsak a pénzre! – Michael próbálta nem kimutatni, hogy mennyire felbőszíti bátyja érzéketlensége. – Ha Mrs. Salloway felmondana, anyánk nehéz helyzetben találná magát. Nem könnyű jó személyzetet találni.

153

– Ez igaz! – szólt közbe apjuk. – Lehet, hogy kénytelen lenne beérni egy olyan lánnyal, mint az a visszataszító kis mocsári béka volt. – Egyáltalán nem volt visszataszító! – vágott vissza Michael, nehogy további bántó szó essék Adele-ről, mielőtt bejelentését megtenné. – Tényleg nem volt az, Myles! – szólalt meg anyja is. – Nagyon hiányzott nekem, amikor elment. Okos volt és vidám, emellett jószívű. Lehet, hogy Mrs. Salloway jobb gazdasszony, de nagyon búskomor. Michael gyorsan gondolkodott. Bár anyja Adele melletti kiállása biztató volt, tartott tőle, ha azonnal bejelenti házassági szándékát, esetleg mégis ellene fordul. Ha azonban halogatja a bejelentést, azzal Adele iránti szerelmét hazudtolná meg. Ezért aztán mély lélegzetet vett, és belevágott. – Bejelentésemmel várni kívántam a vacsora végéig, de jelen körülmények között úgy tartom helyesnek, ha most rögtön megosztom veletek a hírt. Tegnap megkértem Adele Talbot kezét, és ő igent mondott. – Ki az az Adele Talbot? – kérdezte Diana olyan fintort vágva, mintha orrfacsaró bűzt érezne. – Nem más, mint a visszataszító lány a mocsárból – jegyezte meg Ralph lekicsinylően. – Jó ég, Michael! Te szórakozol velünk! – Csak nem a mama régi cselédjéről beszélsz? – kérdezte hitetlenkedve Diana. – Ugye, nem, Michael? A fiú körbenézett, s minden szempárban megrökönyödést látott. Még Laura is, akiről azt gondolta, hogy a szövetségese, leírhatatlan szörnyülködéssel nézett rá. Anyja pedig megdöbbent. – Már rég ismertem Adele-t, mielőtt anyámhoz jött kisegíteni – szólalt meg nagyon figyelve arra, hogy hangja ne remegjen meg. – Tizenhat éves koromban találkoztam vele. Akkoriban még csak barátok voltunk, és szerintem mindannyiunknak hálásnak kell lennünk, amiért gondját viselte anyánknak. Miután elment innen, ápolónőnek tanult. Továbbra is tartottam vele a kapcsolatot, és barátságunk szerelemmé alakult. Ő most már a jegyesem, és akár beleegyeztek, akár nem, elveszem feleségül! – De olyan egyszerű teremtés! – tiltakozott ajkát elhúzva Diana. – Én nem nevezném egyszerűnek – szólt közbe anyja, és elítélő pillantást vetett a lányára. – Nagyon is különlegesnek mondanám. Anyám nagyon sokra tartotta a nagyanyját, Honourt. Anyám mindig mondogatta, hogy a neve, ami becsületet jelent, nagyon is illik rá. Majd Michael felé fordult. – Mégsem támogatom a házasságotokat. Semmi kifogásom nincs a személye ellen, de a te háttereddel és képesítéseddel ő egyszerűen nem megfelelő parti. – Nagyon köszönöm, anyám! – szólt Michael kemény gúnnyal a hangjában. – Amit ti nem megfelelőnek gondoltok, az nekem semmit sem jelent. Az alkalmas nő az én szememben olyasvalakit jelent, akit szeretek, becsülök, és akivel közös célokat tudok megfogalmazni. A családomban senkivel sincsenek közös céljaim. Sőt igazi szeretetet sem látok magunk között! – Te bolond vagy, fiam! – ordította el magát Myles. – Elveszel egy törekvő kis lápi libát, aztán egész életedben bánhatod! Szép karrier áll előtted, de ő vissza fog húzni. – Hogyan húzna vissza? – kérdezte Michael. – Olyan olvasott, mint én, választékosan beszél, rendesen eszik késsel-villával. Nagyon kedves, jóravaló és gyönyörű teremtés. Ezt sajnos a jelenlévők közül senkiről sem állíthatnám. De nem fogok veletek tovább vitatkozni. Elveszem Adele-t a hozzájárulásotok nélkül is. Ha nem tudjátok elfogadni, hogy ő az a nő, akit szeretek, akkor nincs több mondanivalóm.

154

Ebben a pillanatban lépett be Mrs. Salloway a pudinggal. Kint nyilván nem hallotta a veszekedést, mert mosolygott. Michael érezte, hogy itt már nincs mit tenni, ezért felkelt az asztaltól, és elindult a bejárat felé. – Hová mész, fiam? – kérdezte anyja fölállva a székéről. – El innen! – mondta élesen. – Olyan emberekkel akarok együtt lenni, akiket érdekel a boldogságom. Fölrohant a szobájába, bedobálta a holmiját egy bőröndbe, fölkapta az egyenruháját, és már rohant is a bejárati ajtó felé. Anyja útközben elkapta, s megállította. – Ne menj el, Michael, kérlek! – könyörgött könnyes szemmel. – Te vagy mindenem! – Ez nem igaz! – mondta élesen a fiú. – Van még rajtam kívül két, boldogtalan házasságban élő gyereked és négy unokád! – De tudod, hogy te mindig is különleges voltál nekem! Nem bírnám ki, ha elveszítenélek! – Ha meg akarsz tartani, akkor el kell fogadnod Adele-t. Tudasd velem, ha majd képes leszel rá! – Azzal sarkon fordult, s otthagyta zokogó anyját. Mire leért a Landgate-hez, érezte, hogy nem lesz képes elvezetni Biggin Hillig. Vacsora előtt megivott két gin-tonikot, evés közben pedig borozott. Nem rúgott be, de nagyon csalódott volt, s úgy érezte, nem éri meg azt kockáztatni, hogy esetleg balesetet szenved. Egyszer csak eszébe jutott, hogy elmegy a Curlew Cottage-ba. Nem akarta, hogy Adele megtudja, mi történt az este, de a lány már visszautazott Hastingsbe a nővérszállóra, s úgy gondolta, Mrs. Harris nem fogja elutasítani, és szállást ad neki éjszakára. A petróleumlámpa még égett a nappaliban, amikor megállt a ház előtt. Honour hallgatta a rádiót, s ő nem akart ráijeszteni, ezért hangosan kiabált, miközben kopogtatott. – Én vagyok az, Michael! Nagyon sajnálom, hogy ilyen késői órán zavarom. Honour hálóingben nyitott ajtót. – Adele ma reggel visszament Hastingsbe! – mondta csodálkozva. – Tudom – válaszolta a fiú. – Bemehetek? Michaelnak rögtön feltűnt, mennyire másként kezeli a dolgokat Honour Harris, mint az ő családtagjai. Egész elbeszélése alatt nyugodt maradt, nem vágott közbe, s még amiatt sem sopánkodott, hogy a család nem találta Adele-t megfelelő feleségnek. – Nagyon sajnálom! – fejezte be Michael. – Nem kellett volna mindezt elmesélnem! Nagyon szégyellem magam, hogy ilyen a családom. – Erről nem tehetsz, mint ahogyan Adele sem tehet róla, hogy honnan jött – mondta Honour nyersen. –Természetesen nem vagyok meglepődve a reakcióikon, valami ilyesmit feltételeztem magam is. Azt is elmondhatom, ha Tunbridge Wellsben maradtam volna, valószínűleg én is megbotránkozom, ha a lányom a mi társadalmi rétegünknél alacsonyabb sorból származó fiúval áll össze. Felkelt, fölrakta a kannát a tűzhelyre, és felizzította a tüzet. – Természetesen itt maradhatsz éjszakára, Michael. Alhatsz Adele ágyában. Nagyon csodálom a bátorságodat és kitartásodat, de azért azt ajánlom, gondold át még egyszer, mielőtt minden családi köteléket elvágsz. – De nekünk lesz majd saját családunk! Itt van nekünk maga! Nem akarok mételyező elveikkel és elferdült nézeteikkel együtt élni. – Most talán ezt gondolod, de amikor gyerekeid lesznek, majd másként látod a dolgot. Nekem nem voltak testvéreim, de néha úgy éreztem, hogy megfosztottam Rose-t a nagyszüleitől és a társaságától, amikor ideköltöztünk.

155

– Azt akarja ezzel mondani, hogy Adele-nek és nekem nem kellene összeházasodnunk? – kérdezte Michael elhűlve. – Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy valaki, aki olyan erős és egyenes, mint maga, képes bedőlni nevetséges előítéleteknek! – Az a legerősebb fa, amelyik hajlik! Nem azt mondom, hogy ne vedd el Adele-t, hanem azt tanácsolom, hogy légy óvatos, és ne égess föl magad után mindent! – Mit akar ezzel mondani? Talán megenyhülnek? Honour a fejét rázta. – Sokkal több mindenre kell gondolnod, mint a családod nézeteire. A háború most már biztosan kitör. Te pilótaként a legveszélyesebb helyen leszel. Mi történik, ha véletlenül lelőnek, s Adele megözvegyül, esetleg már gyereke is van? Az utolsó leheletemig segíteni fogom, de jövőre már hatvanéves leszek, és én sem élek örökké. – Akkor most mit tanácsol? Nem bírom elmondani Adele-nek, milyen gyűlöletesen viselkedtek. Az is biztos, hogy nem megyek vissza hozzájuk könyörögni! – Legelőször iszunk egy csésze teát! – Honour eltűnt a kamrában, hogy csészéket és tejet hozzon. Miután kitöltötte a teát, s szelt Adele születésnapi tortájából, leült a fiú mellé, s komolyan ránézett. – Mondd meg Adele-nek, hogy beszéltél a családodnak a szándékodról. Elmondhatod, hogy nem voltak túl lelkesek, ezt nem is várja tőlük. Eközben írj mindkét szülődnek levelet! írd meg, hogy mennyire elszo-morít a hozzáállásuk, és kérd meg őket, hogy adjanak egy lehetőséget Adele-nek. Az eljegyzésedet hivatalosan tedd közzé az újságban! Az esküvőt elég akkorra tervezni, amikor Adele befejezi a tanulmányait. Így mindenki előtt kinyilvánítod elhatározásod és szándékod komolyságát. – Es ha még ez sem segít? – kérdezte Michael. – Akkor egyszerűen feleségül veszed, és kibékülsz a helyzettel, hogy én leszek az egyetlen rokonod.

156

17. FEJEZET

1939. január Michael rápillantott Adele-re, amikor lelassított a bayswateri Clarendon Szálló előtt. A lány harapdálta a szája szélét, és idegesen tekingetett a szálloda épületére. – Miért félsz annyira? Én szerelmeskedni akarok veled, nem bántani téged! Adele idegesen vihogott. A hotel impozáns látványt nyújtott. Márványlépcsők vezettek föl a bejáratig, az utcaszinten pedig fekete acélkorlát futott végig. A szálloda London egyik előkelő negyedében állt, öt perc sétányira a Kensington Gardenstől. – Nem tőled félek, hanem a szálloda személyzetétől. El fogják hinni, hogy férj és feleség vagyunk? – A szállodatulajdonosokat ez nem érdekli – hajolt oda Adele-hez a fiú, s megcsókolta. – Különösen nem Londonban. Sok katonatársam megfordult már itt, és mind azt mondják, hogy a tulajdonos már fél lábbal a sírban van. Immár hat hónapja jártak jegyben. Ez idő alatt viszont alig találkoztak, mert vagy Adele-nek kellett dolgoznia, amikor Michael eltávozást kapott, vagy Michael kimenőjét vonták vissza az utolsó pillanatban. A fiú néha levezetett Biggin Hillből, és várt, míg Adele befejezte a műszakot, de csak néhány órácskát tölthettek együtt, mert a lánynak vissza kellett mennie a nővérszállásra. Lassan elviselhetetlenné kezdett válni a helyzet, és mindketten vágytak rá, hogy egy meleg és kényelmes helyen kettesben lehessenek. Nyáron még csak-csak elücsörögtek Michael autójában egy mellékúton, de télen nehézkesebb volt a dolog. Még a karácsonyt sem tudták együtt tölteni, mert Adele dolgozott. Karácsonyeste ezért Michael levezetett Hastingsbe, hogy átadja az ajándékát, s egyben megkérte a lányt, töltsenek együtt egy éjszakát, amikor Adele januárban szabad hétvégét kap. Azt mondta, nem akarja sürgetni, csak több időt szeretne vele kettesben eltölteni. Adele tudta, hogy ezt Michael komolyan gondolja. Azt is tudta, hogy bármennyire várni akarnak, míg összeházasodnak, minden egyes alkalommal egyre nehezebb megálljt parancsolni a szenvedélyüknek. Érezte, hogy eljön a pillanat, amikor egyszerűen nem bírják tovább megtartóztatni magukat, és a dolog egyszerűen megtörténik. Ezért bölcsebbnek gondolta, ha előre megtervezik első együttlétüket, hogy nyugodt, bensőséges körülmények között töltsék el első szerelmes éjszakájukat, s ne kelljen utána külön-külön hazamenniük. – Felkészültél? – kérdezte Michael, s jéghideg kezével megcirógatta Adele arcát. Adele bólintott, belecsókolt a fiú tenyerébe, és a nyelve hegyével meg is csiklandozta. – Igen, kész vagyok, de ha továbbra is itt ácsorgunk, jégcsappá fogok fagyni! Michael elintézte a formaságokat a recepción, Adele pedig a háttérben várakozott, és megpróbált természetesen viselkedni. A szálloda hatalmasnak tűnt. Az előtér szokatlanul magas mennyezete s az impozáns lépcső teljesen olyan volt, amilyet a filmekben látott. A dekoráció az öregedés jeleit mutatta: a festék elszíneződött, a lakkozás pattogzott, a szőnyeg pedig megkopott. Az egész épületben enyhe penész- és ételszag terjengett.

157

– A legfelső szinten leszünk, kedvesem! – mondta Michael emelkedett hangon, amelyet akkor szokott használni, ha nagyon felnőttesnek és műveltnek akart tűnni. Fölkapta a két kicsi bőröndöt, s mutatta az utat Adele-nek. Kifulladtak, mire fölértek a negyedik emeletre, és Adele nem tudta elfojtani a nevetését annak láttán, hogy a szobalány mint figyeli hangos porszívójával kezében a kulccsal bíbelődő Michaelt. A tetőtéri szoba elég sötét volt, kicsi ablakain épphogy csak ki lehetett kukucskálni. A franciaágyat mélykék ágytakaró borította, a komód és a szekrény sötét fából készült. – Hát, ez… – kiáltott fel Adele, de magába fojtotta a szót, mert nem tudta pontosan kifejezni, hogy mit érez. – Rémes? – segítette ki Michael. – Nem, nem rémesnek mondanám, inkább nagyon egyszerűnek. – De legalább van benne villanykandalló! – Azzal leguggolt, hogy bekapcsolja az egykori kandalló helyére beállított elektromos készüléket. Adele nagyon kényelmetlenül érezte magát. Erre a pillanatra várt azóta, hogy Michael közölte vele, lefoglalta a szobát. Nagy gonddal állította össze a ruháit az útra. Az új teveszőr kabátjában érkezett, amit Michael-tól kapott karácsonyra. A legszebb barna, magas sarkú cipőjét viselte, s elegáns, széles karimájú kalapot vett fel, amelyet az egyik nővértől vásárolt. A vonaton végig arról ábrándozott, hogy milyen lesz majd az első együttlétük. Elképzelte, hogy abban a pillanatban, amint belépnek a szobába, minden simán fog menni, s a romantika egyből szenvedélybe csap át. Ehelyett azt érezte, mintha Michael idegen volna, nem az a férfi, akit már oly jól ismer. Michael közzétette az eljegyzésüket a Times egyik július végi számában. Apja szerette magát liberálisnak beállítani, s ha a barátok meg a rokonok megkeresik, nem mondhatja majd, hogy nem ért egyet a fia döntésével, és idővel majd meg is nyugszik, gondolta ki Michael. Úgy tűnt, hogy Michael terve bejön, mert röviddel a hirdetmény megjelenése után Mrs. Bailey meghívta Adele-t teára. A meghívó hűvös hangvételéből Adele ugyan arra következtetett, hogy az asszony majd megpróbálja rábírni, szakítson a fiával, de nem így történt. Mrs. Bailey meglepően kedves volt, s elmondta Adele-nek, ha tudta volna, hogy mire készül a fia, biztosan felkészültebben áll mellé. Nem adta áldását a házasságra, mert meg volt róla győződve, Michael még túl fiatal ahhoz, hogy megállapodjon, különösen, hogy a háború kitörése fenyeget. Azt is hozzátette, hogy a légierőnél nem nagyon szeretik, ha a fiatal pilóták megházasodnak, s az is előfordulhat, hogy Michael felettese nem ad majd engedélyt a házasságra. A hosszú jegyesség viszont nem volt ellenére, s hozzátette, hogy neki minden megfelel, ami Michael boldogságát szolgálja. Adele jól ismerte Mrs. Baileyt, s tudta, hogy az asszony mennyire önző. Biztos volt benne, fia boldogságánál sokkal fontosabb neki, hogy Michael mellette álljon, mert nélküle egyszerűen képtelen irányítani az életét. A teázás azért mégiscsak az első lépés volt, mert Mr. Bailey még mindig nagyon ellenségesen viselkedett. Michaellal minden kapcsolatot megszakított. Nem írt neki, nem látogatta meg, és nem is hívta telefonon. Michael azt állította, hogy nem érdekli, de Adele tudta, hogy ez nem teljesen igaz. A fiú szereti az apját – azt ugyan nem tudta megérteni, hogy miért, de belátta, ő még túl keveset találkozott a férfival ahhoz, hogy véleményt alkothasson róla. – Most már jobb – mondta Michael, ahogyan a kandalló kezdte befűteni a szobát. – Mihez volna kedved? Adele nagyot nyelt. Bárcsak tudná, hogy a nők hogyan viselkednek ilyen helyzetekben! 158

– Nem tudom – válaszolta elhaló hangon. – Mi a baj? – kérdezte Michael, s közelebb lépett hozzá. – Én magam sem tudom – mondta fejét lehajtva a lány. – Csak valahogy olyan furcsán érzem magam. Michael még közelebb lépett, s egyik ujjával fölemelte Adele fejét. – Egy kis hiszti? – kérdezte Michael szemöldökráncolva. – Menjünk, sétáljunk egyet a parkban. Aztán ebédelhetnénk is valamit! Adele bólintott. Michael magához húzta. – Én is kicsit furcsán érzem magam – vallotta be. –Lehet, hogy ez az egész nem is olyan jó ötlet. – Nagyon jó ötlet – mondta Adele. – Kettesben akartunk lenni, és így is lett. Elmúlt négy óra, s kint már alkonyodott, mire visszaértek a szobába. Körbejárták a Kensington Gardenst, ittak valamit, a Queenswayben megebédeltek, majd a szálloda közelében lefényképeztették magukat egy műteremben. Az alkohol oldotta Adele idegességét, s mivel kezdett nagyon hideg lenni, alig várta, hogy visszamenjenek a szobába. Amíg oda voltak, bekapcsolva hagyták a fűtést, így finom meleg szobába léphettek be. Amíg Michael behúzta a függönyt, Adele levetette a kabátját meg a cipőjét, s ugrándozni kezdett az ágyon, amely irgalmatlanul nyikorgott alatta. Erre elnevette magát, és lehuppant. – Szerinted vannak még itt ugyanolyan párok, mint mi? Michael kigombolta és levetette a kabátját. – Úgy érted, hogy rendkívül intelligens, fantasztikusan szép és reménytelenül szerelmes emberek? – Mi ilyenek vagyunk? – kerekedett el Adele szeme. – Sőt! – mondta Michael, és letelepedett Adele mellé. – Fogadok, hogy akik szembejönnek velünk az utcán, megfordulnak utánunk. Adele elnyúlt az ágyon. Azt a rózsaszín szövetruháját viselte, amelyet nagyanyja akkor varrt neki, amikor ő otthagyta a Harrington House-t. Már agyonhordta, de olyan csinosan és elegánsan állt rajta, hogy nem bírt tőle megválni. Michael fölébe hajolt, s kiszedegette a hajából a tűket. – Olyan a hajad, mint az évszakok – mondta végigsimítva Adele haján. – Szőke tincsek nyáron, vörösarany ősszel, most gesztenyebarna, aranyfénnyel. Ha egyszer megházasodunk, szeretném, ha mindig kibontva hordanád! – Túl hosszú és egyenes ahhoz. Egészen a hátam közepéig leér. – Annál jobb! – mondta a fiú, majd fogott egy tincset, az orrához húzta és megszagolta. – A gondolat, hogy ráborul a meztelen válladra, felizgat. Adele kuncogni kezdett. – Én úgy hallottam, hogy a férfiakat a mell és a láb izgatja föl! A hajat még nem említette nekem senki. – A hajadra emlékszem leginkább az első napról. Olyan vad és kócos volt a széltől. Mindig arról ábrándoztam, amikor visszamentem az iskolába. – Pedig úgy néztem ki aznap, mint egy koldus! Abban a szörnyű nadrágban voltam, meg a nagyi pulóverjében. Nem is értem, miért nem tekertél tovább! – Teljesen egynek tűntél a láppal. Olyan természetesen beleillettél a környezetbe, mint a virágok vagy a madarak. Azt hiszem, rögtön beléd szerettem, de legalábbis biztosan éreztem, hogy nagyon fontos része leszel az életemnek. Te is ezt érezted? – Azt hiszem – mondta Adele, és felidézte, milyen boldognak érezte magát akkor. A Michaellal való találkozás olyan fordulópontot jelentett az életében, amely után már kezdte érezni, hogy ő is ér valamit. – Te voltál az első fiú, akivel először rendesen 159

beszélgettem, és volt benned valami, amitől rögtön el tudtam lazulni. Természetesen nem mertem többre gondolni, mivel te annyira más közegből jöttél. – Szeretném, ha végre felhagynál azzal, hogy mindig lekicsinyled magad! – mondta a fiú mélyen Adele szemébe nézve. – Nagyanyád attól, hogy nyulat tart, és férfiruhában jár, éppen ugyanolyan úriasszony, mint az anyám. Te pontosan ugyanilyen vagy. Van benned valami egészen fenséges. Nem tudom, hogy ki az apád, de biztos vagyok benne, hogy előkelő származású. – Néha szeretném újra látni az anyámat! – mondta Adele elgondolkodva. – Annyi minden van, amit ki szeretnék deríteni, például hogy ki az apám. Az osztályon mindennapos esemény, hogy a családtagok csak akkor mutatják ki igazi érzéseiket, amikor a betegágynál állnak. De az embereknek, hogy megbocsássanak egymásnak vagy kimondjanak bizonyos dolgokat, nem kellene addig várniuk, míg a szerettük súlyos beteg lesz vagy meghal! – Te kész lennél megbocsátani anyádnak? – kérdezte Michael komolyan. – Vagy csak el akarod neki mondani, hogy mit gondolsz róla? – Talán kész lennék megbocsátani, hogy olyan ocsmányul viselkedett velem, ha valami értelmes magyarázattal állna elő – magyarázta Adele elmélázva. – Egészen biztosan nem akarok egész életemben neheztelni rá, mint a nagyi. Michael felkönyökölt, és Adele-re nézett. Tudta, hogy a lánynak fogalma sincs, milyen fantasztikus a természete is, a külseje is. Üde és sima a bőre, mint egy gyereké, szeme pedig valami nagyon különleges zöldesbarna, hosszú pillákkal. Michaelt mégis az emberekkel való együttérzése vonzotta leginkább. Imádta Adele-ben, hogy munka után gyakran felkeresi azokat a betegeket, akiknek nincs látogatójuk. Gyümölcsöt, édességet és magazinokat vitt nekik. Az ő vállán a kolléganői is mindig kisírhatták a bánatukat. – Szeretlek, Adele! – mondta Michael elérzékenyülve. – Mindig szeretni foglak! Megcsókolta és szorosan magához ölelte a lányt. Megszűnt körülöttük a külvilág. Adele előre félt, hogy mi történik majd, amikor meztelenül állnak egymás előtt. A ruháktól azonban oly természetesen szabadultak meg a csókok hevében, hogy végül a lány csak Michael kezének érintését érezte izzó testén. Csodálatos volt, amikor a tengerparton megcsodált mellkas hozzátapadt a melléhez. Felsikoltott a kéjtől, amikor a fiú ujjai a lába között kutakodtak. Érezte, hogy Michael kicsit aggódik, nehogy bántsa vagy megrémítse, ezért biztatásul a fülébe súgta, hogy mennyire kívánja, s milyen jólesik neki az érintése. Adele tudta, hogy az igazi vízválasztó a fiú hímvesszőjének megérintése lesz. Egyedül ez idézheti föl benne a múlt rémképeit. De akár a vetkőzés, ez is természetesen történt, s a férfi kéjes sóhajai Adele maradék kételyeit is eloszlatták. Néhány szabad szájú nővér s egy-két nőbeteg szívesen beszélt a testi szerelem részleteiről. Leggyakoribb panaszuk mindig az volt, hogy a férfiak túl hamar akarnak behatolni. Michael azonban nem ilyen volt. Mindent megtett, hogy tökéletes gyönyörhöz juttassa kedvesét. Leoltották a lámpát, de a villanykandalló arany fénybe vonta a plafont. Ebben a derengésben még éppen látta Michael gyöngéd arckifejezését, vörös ajkát s hófehér fogait. A látvány most másodrendűvé vált, a gyönyörkeltésben is jobban vezették ujjai, mint a szeme. Bőrén érezte a férfi bőrének szaténpuhaságát, érezte magán a férfi leheletét, hallotta kedveskedő szavait, s egész testét átjárta a férfi szerelme. Szagolgatta Michael testét, amelynek illata a parfüm, izzadság, szappan és cigaretta különleges keveréke volt. Hatalmas élvezettel harapdálta és nyalogatta a fiú sós bőrét.

160

Végül segített Michaelnak a behatolásban. Úgy érezte, tüzel a teste, s rettenetesen kívánta a közösülést. Michael matatott egy kicsit az óvszerrel, s Adele elfordította a szemét a hirtelenjében hatalmasnak és kőkeménynek tűnő hímvesszőről. Felkészült a fájdalomra, amely azonban elmaradt. Volt egy pillanat, amikor úgy érezte, hogy szétfeszül, de ez az érzés gyorsan elmúlt, s helyét az összeforrás kéje váltotta föl. – Jó neked? – kérdezte suttogva a fiú, s ajkát a nyakához érintette. – Csodálatos – mormolta élvezettel Adele. – Szeretlek, Michael! – Jaj, kedvesem! – suttogta a fiú egyre hevesebben zihálva. – Annyira jó! Olyan csodálatos! Nagyon szeretlek! Most egyszerre minden tagja megfeszült, s mozdulatlanná dermedt. Adele úgy érezte, mintha ottfelejtették volna egy sziklafalon, de ahogy érezte Michael forró, remegő testét a karjában, s látta, hogy a fiú a vállára borulva sír, megértette, mi történt. – Néhány srác azt mondja a táborban, hogy a repülés izgalmasabb a szexnél – suttogta Michael. – De én istenemre mondom, még soha nem volt részem ilyen izgalmas repülésben! Adele csendesen nevetgélt. – Neked is jó volt? – kérdezte aggódva a fiú, s Adele szemébe nézett. A lány csak bólintott. Annyira eltelt az érzésekkel, hogy nem tudott megszólalni, ezért inkább magához húzta a fiú fejét, hogy megcsókolhassa. Később fölkeltek, megmosakodtak, majd elindultak vacsorázni. Már kilenc óra volt, túl késő mozihoz vagy színházhoz, ezért Michael elvitte Adele-t egy közeli étterembe, amelyet a barátai ajánlottak. Hatalmas étvággyal vacsoráztak, s a grillezett húst egy egész üveg vörösborral öblítették le. – Szeretném, ha most rögtön összeházasodhatnánk! – szólalt meg váratlanul Michael. – Mindent megadnék azért, hogy esténként hozzád mehessek haza! Adele megfogta Michael kezét. – Nagyon jól tudod, hogy ezt most nem lehet. Engem kirúgnának, mert az ápolónők nem házasodhatnak. A légierőnél éppígy nem szeretik, ha a fiatal pilóták megházasodnak. – Az igaz, de ettől még ábrándozhatom róla! Még azt se tudom, mikor tölthetünk el megint egy hétvégét együtt! Adele Michael elbeszéléseiből tudta, hogy a fiatal pilótáknak fogalmuk sincs arról, mi az a háború. A repülés a szenvedélyük, s a gyakorlórepülések közben fociznak, rögbiznek vagy kriketteznek. Máskor kocsiba ülnek, s elszáguldanak a legközelebbi kocsmáig, ahol tivornyáznak. Megtréfálják egymást, bizarr beavatási szertartásokat eszelnek ki az újoncoknak. Az irányításban azért nem nézték jó szemmel a házasságot, mert az megzavarhatná a pilóták bajtársiasságát. Annak ellenére, hogy Biggin Hillben az élet csupa móka és kacagás volt, az újságokat sem igen forgatták, a politizálás pedig egyenesen tabutémának számított, Michael tökéletesen tisztában volt a Németországgal szemben kialakult politikai helyzettel. Az átlagpolgárok talán hittek Neville Chamberlain békeígéretében, de Michael látta, hogy a kormány hatalmas pénzeket költ fegyverkezésre, látta a toborzó hirdetéseket, s figyelte az újabb és újabb harci repülőgépek érkezését a támaszpontjukra. Ringathatta volna magát abban az ábrándban, hogy a pilóták feladata a felderítés és a bombázás, mint az előző háborúban volt, de kiképzéséből tudta, hogy a mostani háborúban nekik meghatározó szerep jut majd. Közelharcra tanították őket, meg kellett tanulniuk lőni, gyakorta hajtottak végre ejtőernyős ugrást, amit az előző háborúban még nem alkalmaztak. Adele-nek az egészből annyi derült ki, hogy a légierő kulcsfontosságú szerepet fog betölteni a háborúban. A fiatal pilóták csak legyintettek a repülés veszélyeire, de ez a szeretkezés felnyitotta Michael

161

szemét. Belátta, hogy nem is feltétlenül a szülői beleegyezés lesz házasságuk akadálya, hanem a halál. Adele hátán a hideg futott végig. Nemrégiben a különböző sebesülések és égési sérülések ellátásával foglalkozó tanfolyamon kellett részt venniük. Tudta, hogy hatalmas készleteket halmoznak fel gyógyszerekből, kötszerekből és műszerekből. Eddig azonban olyan volt az egész, mint a tűzriadó, ami lehetséges veszély, de bekövetkezése igen valószínűtlen. Most maga is rádöbbent, milyen ostobák voltak, hogy nem vették komolyabban az egészet. – Akkor használjuk ki jól azt a kevés időt, amit együtt tölthetünk! – mondta Adele, s kényszerítette magát, hogy jókedvet és derűt árasszon. – Előttünk az egész éjszaka és a holnapi nap. Gondoljunk most egyszerűen csak erre! Rose kiszállt a Temple földalatti-megállónál, s egy percig nézegette a térképet. Február első hete volt, s az előző nap leesett hó még ott fehérlett a házak tetején és a fák ágain. Fogcsikorgató hideg volt, a járdákon a csapadék fekete jéggé fagyott. Rose divatosan, de nem az évszaknak megfelelően öltözött fel. Ezt most bánta, mert a magas sarkú cipőben a lába jéggé fagyott, és attól félt, hogy el fog csúszni. Johnny vett neki egy új, sarkiróka-prémmel díszített sötétkék kabátot még az ősszel. Akkor elég melegnek tűnt, de most érezte, hogy átfúj rajta a szél. Ha kalapját nem tűzi sok tűvel a hajához, már a földalattiban lefújta volna a fejéről a huzat. Szeretett volna taxit hívni, de a hét végéig már csak tíz shillingje maradt. Ha viszont ma minden a terv szerint alakul, akkor soha többé nem kell busz után futnia. Óvatosan tapogatózott előre, falaknak támaszkodva és korlátokat markolva, de végül elért az InnerTemple-hez. Ezt a részét egyáltalán nem ismerte Londonnak, ezért meglepte, hogy az egész negyed telis-tele van régi házakkal, amelyek mindegyikében legalább egy tucat ügyvéd dolgozik. Adele és Michael Bailey eljegyzési hirdetését egészen véletlenül látta meg az újságban. Az étteremben, ahol dolgozott, a vendégek rendszerint otthagyták az újságot, ő pedig összegyűjtötte és halomba rakta őket a raktárban, s felmosás után azokkal takarták le a konyhakövet. Rose az elmúlt év novemberében felmarkolt egy csomó lapot, és hazavitte gyújtósnak. Ahogy ült az asztálnál, kedvet kapott, hogy beleolvasson a hirdetésekbe. Amikor a Times „Születés, halál, esküvő” rovatát meglátta, eszébe jutott az anyja, aki mindig elolvasta ezeket a hirdetéseket, hátha talál ismerőst. Rose unottan nézegette a neveket, de amikor az „Eljegyzés” szekcióban meglátta a Bailey nevet, alaposabban megvizsgálta a hirdetést. Legnagyobb döbbenetére a következőt olvasta: Michael Bailey, a hampshire-i Altonban lakó Myles Bailey ügyvéd fia házastársául kérte s eljegyezte Adele Talbotot a sussexi Winchelsea-ből. Azt hitte, menten szívrohamot kap. Érezte, hogy szíve hevesen ver, s izzadság ül ki a homlokára. Innia kellett egy pohár brandyt, hogy helyrejöjjön. Rose gyakran gondolt Myles Baileyre azóta, hogy Johnnyval Winchelsea-be látogatott. Miután túltette magát a sokkon, hogy a férfi – ez alkalommal ugyan teljesen véletlenül – újra feltűnik az életében, jól meg akarta táncoltatni. A férfi azt sem tudta, hogy Rose hol él, mert sohasem mondta el neki pontosan. Amikor azonban a felesége Winchelsea-be költözött, a férfi emlékezhetett volna rá, hogy fiatal szeretőcskéje a környéken lakik. Talán tartott is tőle, hogy miután elhagyta a lányt, ő visszaköltözik a környékre. Rose nagyon jól elszórakozott a gondolaton, hogy Myles aggódva látogatja meg a feleségét, mert fél, hogy véletlenül összefut régi szeretőjével. Még az is eszébe jutott, valami kódolt üzenetet küld neki a Harrington House-ba, hogy a férfi érezze, nem veszítette szem elől. 162

Aztán mégsem tett semmit. Az egész dolog olyan régen történt, hogy nem volt kedve gonoszkodni a férfival. Az előtte heverő hirdetést azonban egy cseppet sem találta szórakoztatónak. Nem hagyhatja szó nélkül, hogy Myles fia elveszi az ő lányát. Meg kell állítania őket, hiszen testvérek! Rose számos levelet írt anyjának, amelyben elmagyarázta a helyzetet, s kérlelte, hogy vessen véget a kapcsolatnak, de végül mindegyiket széttépte, mert eszébe jutott anyja elítélő tekintete a látogatása alkalmával. Anyja soha nem hinné el, hogy erkölcsi megfontolásból ír neki. Biztosan úgy vélné, hogy ez ismét valami csel, hogy tönkretegye lánya szépreményű házasságát. Rose se nem evett, se nem aludt, egyfolytában azon járt az esze, hogyan lehetne a legjobban megoldani a problémát. De mint mindig, amikor problémái voltak, most is többet ivott a kelleténél, s nem volt képes tisztán gondolkodni. Hetek teltek el úgy, hogy csak elment dolgozni, majd leitta magát a sárga földig. Johnny faggatta, hogy mi baja, de miután nem mondta el neki, egy idő után felhagyott a látogatásaival. Johnny ajándékai s pénze nélkül még rosszabbul érezte magát, s egyre többet ivott. Elmaradt a lakbérrel, aztán pedig kis híján kirúgták az állásából. A legrosszabb az volt, hogy maga is érezte, ugyanarra a szintre süllyed vissza, amelyen Pamela halála után volt. Karácsonykor eszébe jutott, hogy föl kellene keresnie Mylest. A férfi majd megoldja az ügyet; s hogy Mylesnak is ugyanolyan álmatlan éjszakákat okozzon a probléma, mint neki, arra alaposan rászolgált. Rose elment a könyvtárba, és föllapozta a Ki kicsoda?című kiadványt, amelyben megtalálta Myles otthoni és irodai címét is. Az után, hogy meglátta a férfi nevét ebben a vaskos, bőrkötéses könyvben, ráeszmélt, hogy Myles mostanra sikeres és fontos emberré lett. Ha ezt szembehelyezi azzal a sok szenvedéssel, amit a férfi neki okozott a múltban, a szenvedés ára – minden erkölcsi megfontolást félretéve – készpénzre váltható. Ez a felismerés azonnal kijózanította, és új erőt adott neki. Alaposan végiggondolta az esélyeket és lehetőségeket, majd a megvalósításra összpontosított. Január elején abbahagyta a vedelést. Többletmunkát vállalt az étteremben, hogy lakbérhátralékát ki tudja fizetni, elmehessen fodrászhoz, s vehessen magának néhány új ruhát. Végül mára összehozott egy találkozót Mylesszal. Az összes közül ez volt a legnehezebb. Mrs. Fitzsimmons néven jelentkezett be, s egy hamis kensingtoni címet adott meg. Azt mondta a titkárnőnek, hogy az apja ingatlanával kapcsolatos és nagyon kínos örökösödési ügyről van szó, s hogy egy jó barátja ajánlotta Mr. Baileyt. Rose megtalálta az ügyvédi irodát, s a kapubejáraton el is olvasta Myles aranybetűkkel kiírt nevét az ügyvédek sorában. Olyan hideg volt, hogy nem bírt odakint várni, s tíz perccel korábban érkezett, bár pontosan akart megjelenni. Az épület kora még nyilvánvalóbbá vált, amikor fölment a lépcsőn. A fokokon mélyedések voltak a milliónyi lábtól, amely végigtaposott rajtuk. Az egész épületben régi könyvek és papírok penészes szaga terjengett. A lépcső tetején félig üvegezett ajtó nyílt, amely fűtött váróhelyiségbe vezetett. Szemüveges, középkorú nő üdvözölte mosolyogva a pult mögül. – Mrs. Fitzsimmons vagyok! Négy órakor van megbeszélésem Mr. Baileyvel. – Kérem, foglaljon helyet! – mondta a nő fölállva. –Szólok Mr. Baileynek, hogy megérkezett. Rose leült, s visszafogta magát, nehogy lerúgja a cipőjét, s megmelegítse a lábát a tűznél. Nagyon izgatott volt, s rettenetesen kívánt egy pohár italt, de inkább elővette a púderét a táskájából, s megigazította a sminkjét. 163

Úgy látta, jól fest. A rókaprém és a kalap kiemelte szép arcát, s a rövid fátyol, amely a szemöldökéig ért, hangsúlyozta a szemét. Kíváncsi volt, vajon Myles fölismeri-e rögtön. Alighogy eltette a púdert, a recepciós meglepetésszerűen elé állt, hogy Mr. Bailey kész fogadni. Fölállt a székből, végigsimított a kabátján, s követte a nőt a keskeny folyosón, amelyből végig kis helyiségek nyíltak, ahol az emberek olyan csendben dolgoztak, mintha könyvtárban volnának. Rose megdöbbent, amikor meglátta Mylest. Emlékezetében magas és vonzó férfi élt. Az ügyvéd viszont, aki előtte állt, totyakos, vörös arcú, inkább középtermetű, kopaszodó ember volt. A szeme viszont semmit sem változott. Zöldesbarna szeméről az utcán is bármikor fölismerte volna, mert ugyanez a szem nézett visz-sza rá Adele arcából is. Borzasztó volt minden egyes nap szembesülni élete megrontójának emlékével. – Mrs. Fitzsimmons! – üdvözölte Myles barátságosan, és gépiesen kezet nyújtott, de nem nézett a szemébe. – Kérem, fáradjon be! Az apja egyik ingatlanjával van valami problémája, ha jól értettem, ugye? Rose azt hitte, a férfi rögtön felismeri majd. Arra számított, hogy hátrahőköl, és döbbenten ejti ki a nevét. Amikor Myles nem ezt tette, s szemlátomást nem ismerte föl benne azt a fiatal lányt, akit annak idején a szerelmének nevezett, Rose még inkább elszánta magát, hogy fájdalmat okozzon neki. Kezet ráztak, majd megvárták, míg a recepciós kimegy a helyiségből, és becsukja maga mögött az ajtót. A szoba a kandallóval, a bőr karosszékekkel és a mahagóni íróasztallal meleg és kényelmes volt. A falakon a plafonig könyvek sorakoztak. Az egyik falon fénykép lógott, amely három gyereket ábrázolt; nyilván a sajátjait, s a középső fiú nagyon emlékeztette Rose-t a fiatal Mylesra. A kisebb, sötét hajú fiú a kép közepén ezek szerint Michael hatévesformán. Myles is leült, s mosolyogva hátradőlt székében. Túltáplált, kövérkés arcára kiült, hogy örül a csinos ügyfélnek. – Miben segíthetek? – kérdezte behízelgő hangon. – Például emlékezhetne rám – válaszolta Rose. – Találkoztunk már? – kérdezte homlokát ráncolva a férfi. – Úgy is mondhatnám. Emlékszik Rose-ra? Vagy emlékeztessem a George Szállóra Rye-ban? A férfi arcáról lefagyott a mosoly, szeme elkerekedett, s kihúzta magát a székben. – Rose! – kiáltotta, és fülig elpirult. – Te jó isten! Micsoda meglepetés! Hogy vagy? – Elég jól – felelte harciasan Rose. – Mindenesetre sokkal jobban, mint húsz évvel ezelőtt, amikor hiába vártam rád! – É-é-én… – dadogta a férfi. – Nem volt más választásom. Olyan nehéz helyzetbe kerültem, de hagytam neked egy levelet. – Gyáva féreg voltál! – pattant fel Rose. – Nem érdemeltem volna többet egy vacak levélnél? Ha beszéltél volna nekem a családodról az első alkalommal, megismerkedésünk napján, nem is mentem volna bele a viszonyba. – Tudod, hogy miért nem tettem – mondta a férfi idegesen, de ijedtség nélkül. – Félig még gyerek voltam! – Hát ide figyelj! – emelkedett föl a székből a férfi. –Arra kértél, hogy hozzalak magammal Londonba! Ha emlékszel, én nagyon ellene voltam a dolognak. Csakis azért egyeztem bele, mert azt mondtad, apád erőszakoskodott veled, s munkát kellett volna keresned, amit nem kerestél soha. – Nem azért jöttem ide, hogy erről beszélgessünk! Te elhagytál, amikor teherbe ejtettél. – De ez már húsz évvel ezelőtt volt! – mondta hitetlenkedve a férfi. – Az akkori hazudozásaid alapján egyáltalán nem volt okom, hogy pont ennek az igazságában higgyek. Nos, tehát mi szél hozott ide, Rose? Ha nem a múltról akarsz beszélgetni? 164

– Néha a múlt eléd ugrik, és pofán csap. Ez az oka a jövetelemnek. A fiad, Michael, feleségül készül venni a lányunkat, Adele-t. Akkor sem sokkolta volna jobban, ha leönti egy vödörjéghideg vízzel. A férfi eltátotta a száját, és elsápadt. – Adele a te lányod? – kérdezte fuldokló hangon. –A mi lányunk! – javította ki. – Elég jól tudod, hogy terhes voltam. – Nem hiszem el! Ez túlságosan elképesztő. – Miért lenne az? Nem tudod elképzelni, hogy egy lány, aki a nagyanyjával él Winchelsea-ben, találkozik egy fiúval, akinek a nagyszülei szintén ugyanott laknak? Az lenne rendkívüli, ha nem találkoztak volna! Az egész vidéken összesen ha kétszáz ember él! Rose megállt egy pillanatra, mert úgy látta, a férfi erősen gondolkodik, hogy valami kifogásolnivalót találjon a történetben. – Ha akkor megmondod, hogy házas vagy, és az apósod Mr. Whitehouse, még sétálni sem indultam volna el veled! Anyám egyébként nagyon jóban volt az anyósoddal, Mrs. Whitehouse-zal. Erre Myles fölkönyökölt az asztalra, s a két kezébe fogta arcát. – Nem tudom, mit mondjak! Sohasem kötöttem össze Adele-t veled, pedig a feleségem házában lakott, és a cselédje volt! Ez Rose-nak újdonság volt. Honour mondta neki, hogy Adele házvezetőnőként dolgozott, de azt nem, hogy hol. Lánya nyilván az anyjára ütött, és megragadta a lehetőséget. Akkor is nagy szerencsétlenség, hogy épp a saját testvérét szemelte ki. – Istenem! Most mit tegyek? – sóhajtott föl Myles. Rose elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy Myles ügyvéd úr nem gyakran kerül ilyen kutyaszorítóba. Bírósági parókája egy baba fején ült a sarokban. Talárja az ajtón lógott. Ahhoz szokott, hogy ő húzza ki az igazságot a vádlottból vagy a tanúkból, de ahhoz nem, hogy egyszer majd a saját vétkeiért állítják célkeresztbe. – Meg kell mondanod a fiadnak, hogy Adele a testvére – mondta Rose. – Legalábbis ha nem akarsz egy vérfertőző házassághoz asszisztálni. – Milyen bizonyítékaid vannak arra, hogy Adele az én lányom? – kérdezte hirtelen a férfi ravasz tekintettel. – Adele családi neve Talbot. Ez a név honnan jön, ha te most Mrs. Fitzsimmons vagy? – Azt csak azért mondtam, hogy bejussak ide. A férjem neve Talbot. Jim Talbothoz nem sokkal Adele születése előtt mentem hozzá, pusztán azért, hogy a lányom a nevét viselje. De ha azt hiszed, hogy ő az igazi apja, akkor csak számolj utána egy kicsit! 1918 márciusában vittél magaddal Rye-ból, tizenhét éves koromban. Egészen addig veled voltam, míg ki nem dobtál a King's Crossnál a következő év januárjában. Akkorra már három hónapos terhes voltam. Talbothoz májusban mentem hozzá, és Adele júliusban született. – Ez még nem bizonyíték arra, hogy az apja vagyok! – Akivel kapcsolatban voltam, mindenki bizonyíthatja, egész nap csak arra vártam, hogy az „üzleti ügyeidből” hazatérj. A King's Cross-i orvosnak is a te nevedet mondtam be. De végtére létezik vérvizsgálat is! Myles sokáig szótlanul ült, s Rose figyelte, ahogy lüktet az ér a halántékán. Patakzott róla a víz, és meglazította a nyakkendőjét, mintha fojtogatná. – Mit akarsz tőlem, Rose? – kérdezte végül. – Szerintem nem pusztán arról van szó, hogy Adele és Michael véget vessen a kapcsolatának. Rose elhatározta, egyelőre nem tér ki arra, hogy mit kér pontosan a férfitól. – Inkább arra gondoltam, te fogod megmondani, hogy mit tegyünk a kapcsolat folytatásának megakadályozására. Ezt nyilvánvalóan meg kell tennünk. 165

– Ebben a pillanatban nem is vagyok beszélő viszonyban Michaellal. Ha most odaállnék elé ezzel a történettel, nem hinne nekem. Rose kicsit elnevette magát, mert kitalálta, hogy miért nem beszélnek. – Szóval nem örültél neki, hogy a fiad az én Adele-emet veszi feleségül? Nem elég jó az aranyifjúhoz, ugye? Egy lápi lány nem illik egy ügyvéd fiához? Myles kicsit elszégyellte magát. – A feleséged elválik tőled, ha ez az egész kiderül. Ez könnyen elő is fordulhat. Mit fog hozzá szólni a másik két gyereked? Mi lesz a karriereddel? – Az ajtó felé mutatott. –A vérfertőzés nagyon ocsmány szó. Valószínűleg már meg is történt. Ráadásul Michael a légierő kötelékében van. Nagyon élvezetes volt látni, hogy Myles komolyan megrémül. Elővett egy szivart a dobozból, s remegő kézzel meggyújtotta. – De van egy másik út is! – folytatta Rose a férfit figyelve, aki úgy szívta a szivart, mintha mellbimbó volna. – Elmész Adele-hez, s elmondod neki az igazságot. Megkéred, hogy szakítson Michaellal, és megmondod, hogy ne indokolja meg! Ily módon csak mi hárman fogunk tudni a dologról. – És miért nem mondhatod el neki te? – Mert akkor bele kellene folynom az életébe. A nagyanyjához költözött, amikor én sok évvel ezelőtt megbetegedtem. Ha ilyesmivel keresném fel, csak még több fájdalmat okoznék neki. Myles fürkészően nézett rá. – Valahogy az az érzésem, ezzel mindenképpen fájdalmat okozunk. Mit akarsz valójában? Rose feldühödött. – Semmi sem történt volna így, ha őszinte vagy velem! Magamra hagytál Londonban egy gyerekkel a hasamban. Hogy ne a dologházban végezzem, hozzá kellett mennem egy férfihoz, akit még csak nem is kedveltem. Teljesen tönkretetted az életemet, és eljött az idő, hogy megfizess érte! – Aha! – mondta hunyorogva Myles. – Tehát most térsz a lényegre. Pénzt akarsz. Mennyit? – Ezer fontot. – Ezer fontot? – kiáltotta levegő után kapkodva Myles. – Neked ez nem lesz probléma. Ez mindössze évi ötven font Adele minden egyes évéért. Biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal többet költöttél a gyerekeidre. – És ha nem fogadom el? – Akkor az egész ügy az újságok címlapján fog szerepelni. Tőled függ! Előkotorta táskájából az étterem kártyáját, ahol dolgozott. Tökéletes magabiztossággal helyezte Myles íróasztalára. – Jövő héten hozd el nekem a pénzt erre a címre! Már mindent megírtam rólunk s Adele születéséről. Odaadtam egy barátomnak arra az esetre, ha velem vagy Adele-lel valami történne. – És mi lesz, ha Adele nem fog hallgatni róla? – kérdezte Myles. – Meg tudod győzni, ugye? – Ha belemegyek ebbe az egészbe, milyen biztosítékot kapok, hogy nem fogsz később többet kérni? – Egykor biztosítottál a szerelmedről. Abban az időben elég naiv voltam ahhoz, hogy azt higgyem, így soha nem fogsz elhagyni. Sok mindennek tarthatsz, de zsaroló nem vagyok. Annyit kérek tőled, amennyit jogosnak tartok a tönkretett életemért. Örülj neki, hogy nem akarom a tiédet is tönkretenni!

166

18. FEJEZET

Adele a többi nővérrel együtt hat után ballagott fölfelé a nővérszállás lépcsőjén. Február 15-e volt, s a lányok egyfolytában ugratták Michael Bálint-napi ajándéka miatt. A fiú saját kezével készítette. Egy katonai repülőgépet ábrázoló képeslapra a pilótafülkébe beragasztotta saját arcképét, a repülőgép előtt gomolygó felhőre pedig Adele arcképét, de neki rajzolt még egy angyalruhát is. A kép hátoldalára pedig a „Fellegekben járok, mióta találkoztam veled” című költeményt írta: Kék az ég e szép napon, Álmodom-e, angyalom? Fátyladat, ha hajthatom, Ó, mily boldog a dalom! Bálint-nap ez alkalom, Szeress újra ágyadon. Adele szerint kedves és gyönyörű volt a vers, de a többiek egész nap azzal ugratták, hogy remélik, udvarlója jobban vezet repülőt, mint ahogy verset farag. – Egyszerűen féltékenyek vagytok! – kuncogott Adele, s amikor meglátta, hogy Mr. Doubleday, a gondozó nagy komolyan ácsorog a folyosón, játékosan behúzta a sapkáját a szemébe. – Elég ebből az idétlenkedésből, Talbot nővér! Egy úriember jött magához. Leültettem a társalgóban. – Michael? – kérdezte izgatottan a lány. – Ha a pilóta Michaelra gondol, akkor biztosan nem ő – válaszolta Mr. Doubleday szárazon. – És figyeljen oda a főkötőjére! Ferdén áll. Adele elvarázsolva nyitott be a társalgóba, ahol legnagyobb döbbenetére Myles Bailey ült. – Jó estét! – köszönt udvariasan, de végigfutott a hideg a hátán, mert tudta, a férfi nem ok nélkül jött hozzá. – Beszélnünk kell, Adele! Ez a helyiség elég diszkrét, vagy számíthatunk rá, hogy egy csapat nővér beállít ide? – Csak látogatóknak van. Kétlem, hogy bárki bejönne. Most épp mindenki átöltözik, s mennek vacsorázni. – Nagyon jól áll neked az egyenruha! – mérte végig tetőtől talpig Myles. – Hogy haladnak a tanulmányaid? Adele leült vele szemben. Nem értette, hogy miért ilyen kedves a férfi, de abban reménykedett, hogy talán megváltoztatta a véleményét a házasságukkal kapcsolatban. – Hát, nem könnyű munka után készülni a vizsgákra, de már túl vagyok két éven, és jövőre okleveles ápolónő leszek. A férfi megköszörülte a torkát, de tekintete nagyon feszült és különös volt. – Ugye, nem történt semmi Michaellal? – kérdezte a lány. – Nem, tudomásom szerint jól van. De én tulajdonképpen azért jöttem ide, hogy róla és rólad beszéljek. Myles nagyot sóhajtott, Adele-nek pedig majd kiugrott a szíve a helyéből, mert meg volt győződve róla, hogy a férfi valamiféle bocsánatkéréssel fog előállni. 167

– Ez nagyon kényes ügy, Adele! Nem gondoltam, hogy valaha kiderül, ezért elég nehéz róla beszélnem. Adele összezavarodott. A férfi egyáltalán nem úgy festett, mint aki bocsánatkérő szavak után kutat a fejében, de hangja a haraghoz túl lágy és akadozó volt. A lány újra kétségbeesett, mert érezte, akármi következik is, az nem lesz jó neki. – Nem mehetsz hozzá Michaelhoz! – bökte ki végül a férfi. – Testvérek vagytok! Adele vihogott. – Na, ne ugrasson! – Egészen komolyan mondom – válaszolta védekezőn Myles. – Úgy tűnik, az apád vagyok, Adele. Adele csak állt, és bámult rá. Az egész rossz viccnek tűnt, de Myles Bailey komoly ember, a lány nem hitte, hogy ilyesmikkel szórakozna. – Nekem volt, hogy is mondjam… – Kis szünetet tartott és köhögött, s úgy tűnt, mintha azt kívánná, hogy ebben a pillanatban nyíljon meg alatta a föld. –Egyszer régen viszonyom volt édesanyáddal. Adele hitetlenkedve bámult rá; azt hitte, a férfi egyszerűen megőrült. – Nem, Mr. Bailey! Anyám nem a környéken él, maga nem ismerheti. – De ismerem, Adele. Legalábbis húsz évvel ezelőtt ismertem. Rose-zal Rye-ban találkoztam, amikor a George Szállodában dolgozott. Eljött velem Londonba. Adele megdöbbent. Nagyanyja egyszer azt mesélte, hogy érzése szerint Rose egy házasemberrel szökött meg. De hogyan lehetett az az ember Mr. Bailey? Adele mindig azt képzelte, hogy apja utazóügynök, katona, esetleg tengerész, nem pedig egy fennhéjázó, kövér és kopaszodó ügyvéd! – Ez nem lehet igaz! – mondta, de érezte, hogy senki nem állítana ilyesmit, ha nem volna igaz. Nagyon is elevenen élt még benne a kép a Michaellal töltött első éjszakájáról. Éles fájdalom hasított belé. – Ugye, ez most csak szánalmas próbálkozás, hogy szétválasszon minket Michaellal? Hogy tehet ilyesmit? – Nem, Adele, sajnos nem az. Az ismeretségünk talán nem kezdődött ideálisan, de komolyan gondolod, hogy ilyen ocsmányságot kitalálnék? Az isten szerelmére, én ügyvéd vagyok! – És ez változtat valamit a helyzeten? Két évvel ezelőtt megpofozott, és kabát nélkül kizavart az esőbe. Szerintem olyat sem tesznek ügyvédek. – Nagyon megbántam már – mondta szánalmasan a férfi, és homlokáról törölgette az izzadságot. – Abban az időben hihetetlen nyomás alatt voltam, ráadásul akkor még nem tudtam, ki vagy. Adele-nek hirtelen eszébe jutott, hogy nagyanyja karácsonykor elment hozzá, s egy ajánlólevéllel meg tíz fonttal érkezett haza. – Akkor tudta meg, hogy ki az anyám?! – kérdezte növekvő dühvel a hangjában. – Két éven át tudta, hogy a fattya vagyok, mégsem szólt semmit? Legalább akkor közbeavatkozhatott volna, amikor megtudta, hogy Michael udvarol nekem. Milyen ember maga? – Hát ide figyeljen, kisasszony! – szólt most már a szokásos, kemény hangján a férfi. – Csak néhány nappal ezelőtt tudtam meg, amikor Rose felkeresett a londoni irodámban. – Magához elment, engem meg évek óta meg sem látogatott? – Adele szinte már sikított, s föl is ugrott a székből. – Amikor elolvasta a hirdetést, úgy érezte, tennie kell valamit – hadarta Myles. – Természetesen helyesen cselekedett. Ezt egyszerűen nem lehet elkendőzni.

168

Adele feje zúgott. Túl nagy volt a sokk, hogy fel bírja dolgozni. Alig tudott nyelni, csikorgatta a fogait, de mély levegőt vett, és mégis föltette a kérdést: – És honnan tudjam, hogy igazat mond? – Állapotos volt, amikor elhagytam – vallotta be töredelmesen a férfi. – Tudom, hogy nem volt valami lovagias cselekedet részemről, de jó okom volt rá. Adele hirtelen rádöbbent, hogy bármennyire elképesztőnek hangzik is, a férfi igazat mond. Az ablakhoz lépett, és kinézett a kertre. A kopár, téli kert olyan üres és elhagyatott volt, mint ő maga. Élesen eszébe villant, amikor Michael azt mondta neki, hogy az apja szerinte nemesember lehetett. – Megmondta már Michaelnak? – kérdezte elfordulva a férfitól, mert szeméből ekkorra már csurogtak a könnyek. – Nem tehetem. Adele feléje fordult, s látta, hogy a férfi milyen kö-nyörgően néz rá. Ekkor vette észre undorodva, hogy szemét az apjától örökölte. – Nem mondhatja meg neki?! – kiáltotta magából kikelve. – Hát ki a fene követte el ezt az aljasságot?! Maga! – Tudom. De ha elmondom Michaelnak, az olyan lavinát indít el, amit nem tudok majd megállítani. Az egész család becsülete forog kockán. Könyörgök, Adele! Ne akard, hogy ennyi embernek csalódást okozzak! Adele fagyosan nézett a férfira. Olyan sokszor próbálta elképzelni az igazi apját, de Myles Bailey volt az utolsó a földön, akit apjának akart. Erőszakos volt, felháborítóan sznob, s most még arra is rá kellett döbbennie, hogy érzéketlen gazfickó, aki egy terhes nőt képes volt cserbenhagyni. – Felfogtam! – tette csípőre a kezét, és rábámult a férfira. – Azt akarja, hogy egyszerűen tűnjek el Michael életéből, igaz? A legkönnyebb megoldás: így senki nem fog róla tudni rajtam, magán és a szemét anyámon kívül. – Ha elmondod Michaelnak az igazságot, abba tönkremegy. Ismerem, milyen. Ugyanolyan érzékeny, mint az anyja, és biztosan magába fordulna. Van hivatása, amit szeret. Nem tudna repülni, ha kiderülne, hogy a lány, akit szeret, a húga. Ezt Adele is belátta. A gondolattól, hogy mit tettek, a hányinger kerülgette. Tudta, hogy Michael még rosz-szabbul viselné. – Takarodjon innen! – kiáltotta az ajtóra mutatva. –Nem bírok magával egy levegőt szívni! Magának Rose-zal együtt kellett volna maradnia; remek párt alkottak volna jellemtelenségben! – Most mit akarsz tenni? – kérdezte riadtan a férfi. – Fölmegyek a szobámba, és hányok egyet – kiabálta Adele –, mert ebben a pillanatban tudtam meg, hogy a két legszörnyűbb szülő gyereke vagyok, és nem lehet enyém a férfi, akit szeretek. Most boldog? – Kérlek, ne mondd el Michaelnak, az isten szerelmére! – könyörgött a férfi. – Tűnjön el! – kiáltotta megint a lány. – Magam döntöm el, hogy mit teszek. Maga nem félemlíthet meg engem! A férfinak ekkor tényleg el kellett távoznia, mert az üvegezett ajtó mögött megjelent a gondozó, aki fölfigyelt a benti kiabálásra. Myles fülét-farkát behúzva osont el a kivörösödött arcú Adele dühkitörése elől. Szerencsére szobatársa, Angela néhány napra hazautazott a szüleihez, így Adele egyedül lehetett, mert most senkit sem bírt volna elviselni maga körül. Amikor fölért a szobájába, bezárkózott, s zokogva rogyott az ágyra. Michael volt a mindene, s ha most még őt is elveszik tőle, nem marad semmije. Apja színvallása a gyönyörű emlékeket is mocsokká változtatta. 169

Többször telehányta a mosdókagylót. Addig öklendezett, míg már csak epét hányt. Ledobta magáról az egyenruháját, összegyűrve ott hagyta a földön, és alsóneműben bekúszott az ágyba. Az ablak mögül hallotta a szokásos esti zajt: a nővérek vihogását, pletykálkodását, hogy kölcsönkérik egymás ruháit valami esti találkára, tülekednek a fürdőszobáért, és valaki kiabál, hogy hagyják abba a zajongást, mert nem tud tanulni. Ezek a lányok a barátnői voltak, akikkel mindent meg tudott beszélni, de ezt az egy dolgot nem oszthatta meg senkivel. Ugyanazt érezte, mint amikor az anyja pálcája okozta zúzódással a lábán kellett iskolába mennie. Elbújt, mert annyira szégyenletes volt a sérülés. Aztán ott volt Mr. Makepeace; azt a dolgot sem mondhatta el senkinek; sőt azt sem, hogy anyját elmegyógyintézetbe szállították. Miért mindig neki kell mások gonoszságát lepleznie? Egyre erősebben érezte, hogy ezt az egyet végképp titkolnia kell. Nem azért, hogy Myles Baileyt megkímélje a botránytól – részéről együtt éghetnének anyjával a pokolban, az sem érdekelné –, de Michaelt meg akarta óvni. Ezt a fiú egyszerűen nem lenne képes földolgozni, s tönkremenne. De most mit tegyen? Nyilván nem hazudhat Michael szemébe: rögtön tudni fogja, hogy valami nincs rendjén. Még telefonon sem beszélhet vele, mert a fiú hangja is összetörné a szívét. Ha pedig egyszerűen elbújna előle, biztosan addig járkálna ide, míg hülyét nem csinál magából. Soha nem engedné el értelmes magyarázat nélkül. Másnap reggel Adele meglátogatta a főnővért. Sötét karikák húzódtak a szeme alatt a kialvatlanságtól, émely-gett a gyomra, és tudta, hogy aznap képtelen lenne az osztályon dolgozni. Mégis fölvette az egyenruháját, hogy megelőzze a többi lány kérdezősködését. – Tessék! – szólt ki a főnővér az ajtó mögötti mosdó mellől. Adele besomfordált, és becsukta maga mögött az ajtót. A főnővér ötvenes, magas, karcsú, arisztokratikus megjelenésű és viselkedésű, félelmetes nő volt. – Tessék, Talbot nővér! – Nem dolgozhatok itt többé – bökte ki Adele. – El kell mennem. A főnővér keményen nézett rá. – Terhes? – Nem, nem ilyen jellegű a dolog. Kérem, ne tegyen föl kérdéseket, mert nem válaszolhatok rájuk. Egyszerűen el kell mennem. – Köze van hozzá a férfinak, aki tegnap meglátogatta? Adele elkeseredett. A főnővér mindenről tud, ami a kórházban és a nővérszálláson történik. – Igen, de ennél többet nem mondhatok. Személyes dolog – erősködött Adele. – Talbot, magának minden képessége megvan ahhoz, hogy remek ápolónő legyen. Azt is tudom, hogy nagyon szereti a szakmáját. Nagyon sajnálnám, ha kétéves képzést csak úgy kidobna az ablakon. – Nem akarom abbahagyni a munkát. Egyszerűen nem maradhatok itt. Lehetséges lenne, hogy áttegyenek egy másik kórházba? A főnővér összehúzta a szemöldökét, és a szemüvege mögül Adele-re bámult. – Elképzelhető, de nem tudom elintézni, ha nem tudom, mi áll a kérelem hátterében. Látom, hogy nagyon zavart, de maga nem olyan lánynak tűnik, aki bűncselekménybe keveredik. Mondja hát el, Talbot, mi a baj, ígérem, hogy köztünk marad! Adele tudta, hogy a főnővér tiszteletre méltó asszony. Lehet, hogy kemény és szigorú az olyan nővérekkel, akik véleménye szerint rossz hírét keltik a szakmának, de józan ítélőképességű, és néha meglepően kedves is tud lenni. Adele tudta, hogy a segítsége nélkül nem volna esélye egy másik kórházban befejezni a képzést. Nincs más hátra, el kell mondania az igazat.

170

– A férfi, aki tegnap eljött hozzám, bejelentette, hogy ő az apám. És ő az apja Michaelnak is, a pilótának, akivel eljegyeztük egymást. Még akkor sem igazán hitte el, hogy ilyesmi dolog megtörténhetett vele, amikor előadta a történetet. Maga a főnővér is megrökönyödve nézett rá. Adele nagy vonalakban elmesélte a történetet, s kifejtette, hogy ennek következtében nem találkozhat többé Michaellal. Ekkor elsírta magát, ezért a főnővér felkelt a székéről, odament hozzá, és megsimogatta a vállát. – Értem. Ez valóban elég lehetetlen helyzet. Úgy látom, attól tart, ha Michael nem tud róla, a nyakára jár addig, amíg ki nem húzza magából? Adele bólintott. – Nem vagyok képes találkozni vele. Megmondom neki, hogy vége, s mindenkinek az lesz a legjobb, ha egyszerűen eltűnök. A főnővér visszaült a helyére. Jó ideig gondolataiba merülve ült, és meg sem szólalt. – Nagy kegyetlenség lenne egy fiatalembert minden magyarázat nélkül kidobni – szólalt meg néhány perc múlva. – Azzal sem értek egyet, hogy rosszabb lenne neki, ha tudná az igazat. Mi lesz például a nagyanyjával? Úgy akar eltűnni, hogy neki sem mondja meg, hol van? – Egy ideig biztosan nem – tördelte a kezét Adele. –Michael elsőként hozzá fordul majd, ha kiderül, hogy elmentem. – Adele! Ez mind nem a maga hibája! – A főnővér életében először szólított tanulót a keresztnevén. –Rossz rágondolni, hogy Michael apja magát és azokat, akiket maga szeret, ilyen szörnyű megpróbáltatásoknak teszi ki, miközben ő simán megússza az egész ügyet. – De annyian sérülnének, ha az igazság napvilágra kerülne! – erősködött Adele. – Michael anyja és testvérei például. És mit mondanak majd az emberek rólam meg az anyámról? Tényleg jobb, ha senki sem tud róla. Egész éjszaka ezen tépelődtem, de úgy gondolom, hogy ez a helyes megoldás. – De a nagyanyja nagyon fog aggódni magáért! Ne tegye ki őt is ekkora fájdalomnak! – kérlelte a főnővér. – Írok neki egy levelet – mondta Adele elkeseredve. – Mondjuk azt mondom, hogy átgondoltam a Michaelhoz fűződő érzelmeimet, és eltűnök annyi időre, amíg túljut rajta. Eközben időről időre írhatok neki, hogy minden rendben van velem. – Michael is kap majd levelet? –Természetesen. Azt írom majd neki, hogy mégsem hozzám való. A főnővér mélyet sóhajtott, és kétkedően rázta a fejét. – Nekem az egész nagyon helytelennek tűnik, de azt belátom, hogy jelen körülmények között nem lenne ésszerű ebben a kórházban maradnia. Van egy nagyon közeli barátnőm, aki a londoni Whitechapel Kórház főnővére. Neki is rettenetesen nagy szüksége van jó ápolónőkre. Telefonálhatok neki, s megkérdezhetem, hogy átvenné-e. – Köszönöm, főnővér! – mondta Adele hálálkodva. – De ugye nem mondja el neki, mi történt? – Természetesen nem. Elég jó barátnők vagyunk ahhoz, hogy magyarázkodás nélkül is bízzon az ítéletemben. Most menjen vissza a szobájába. Később bemegyek magához, és beszámolok a fejleményekről. – Nekem még ma el kell mennem! – szipogta Adele. A főnővér bólintott. – Bízza csak rám a dolgot! Kerítek valakit, aki fölviszi magának a reggelijét. Ennie kell, még ha nincs is hozzá kedve! Adele még aznap délután háromkor elhagyta a nővérszállót, és bőröndjével a hastingsi vasútállomás felé vette útját. A főnővér mindent elintézett a londoni kórházzal, és azt is megígérte, ha Michael telefonál, ő maga fog beszélni vele, és megmondja neki, hogy 171

Adele személyes okokra hivatkozva távozott az intézményből. A nővéreknek is ugyanezt mondják majd. Adele a nagyanyjának és Michaelnak is írt levelet, majd bedobta őket a legközelebbi postaládába. Nagyon nehezen írta meg a leveleket. Nem hihetik azt, hogy teljesen beszámíthatatlan, de az érzéseiket sem hagyhatja figyelmen kívül. Michaellal csak annyit közölhetett, hogy rájött, ők ketten nem egymáshoz valók. Ezért elköltözik egy másik városba, és kéri, hogy felejtse el örökre. Nagyanyjának is ennyit írt Michaelról, de elmagyarázta neki azt is, hogy addig nem árulhatja el, hol lakik, amíg Michael fel nem hagy a keresésével. Kérlelte, hogy ne aggódjon, és megígérte, rendszeresen írni fog, hogy tudassa vele, minden rendben. Megírta, mennyire szereti, és hogy élete legszebb emlékei a lápi élethez kötődnek. És ne higgye, hogy a történet megismétlődik, mert ő nem Rose, és hamarosan jelentkezik. Amikor a vonat kigurult az állomásról, Adele szemét elfutotta a könny arra a gondolatra, hogy milyen nagy várakozással tette meg ugyanezt az utat nemrégiben. Olyan izgatott és boldog volt, hogy alig bírt a fenekén ülni. Most azonban nem vár rá Michael a Charing Crosson, nem lesz se forró ölelés, se gyöngéd szavak. Eljegyzési gyűrűje még mindig ott függött a nyakában, mert munkaidő alatt az ápolónőknek tilos gyűrűt viselniük. Tudta, hogy vissza kellett volna küldenie, de szüksége volt erre a meleg kis tárgyi vigaszra. Boldog volt, hogy olyan szörnyű és túlzsúfolt helyre kerül, mint amilyen a Whitechapel. Úgy vélte, a sós tengeri levegő, a nagy tér, a növényzet hiánya segít majd elfeledni a múltat. Később észrevett az égen egy repülőgépet. A pilóta légi mutatványokat végzett. Körözött, majd zuhanórepülésben közelített a föld felé, aztán hirtelen fölemelkedett a magasba. A szárnyak alatti fekete-fehér csíkozásról fölismerte, hogy Spitfire. Lehet, hogy épp Michael vagy valamelyik bajtársa. Gyorsan elmondott egy rövid imát, hogy a fiúnak gyorsan sikerüljön őt elfelejtenie, s legyen biztonságban, ha kitör a háború. Magának annyit kért, hogy jó ápolónő váljék belőle. Nem hitt benne, hogy méltó lenne a boldogságra, vagy akár csak a biztonságos életre.

172

19. FEJEZET

1939. szeptember – Jaj, gyere, és nézd ezeket a kis báránykákat, hogyan evakuálják őket! – kiáltotta Wilkins nővér a női sebészet ablakából. – Némelyik még annyira kicsi! Adele és Joan Martin csatlakozott Wilkins nővérhez, hogy megnézzék a Whitechapel Roadon vonuló gyereksereget. Valamennyien kis bőröndöt vagy zsákot cipeltek a kezükben, s gázálarc lógott a nyakukban. Mindegyikük táblácskát viselt a nevével meg az életkorával, s vagy hat tanítónő terelgette őket. – Szegény kicsikék! El kell hagyniuk az anyukájukat! – mondta sajnálkozva Joan. – Mickey és Janet is indul. A mama rettenetes állapotban volt tegnap. Nem hiszi, hogy a felnőttek kedvesek lehetnek mások gyerekeihez. – Némelyiknek talán ez lesz élete legnagyobb élménye! – válaszolta elgondolkodva Adele, s eszébe jutott az idő, amikor végre a nagyanyjához került. – Biztonságban lesznek a bombázástól, és másfajta élettel ismerkedhetnek meg. Megismerik a madarakat, a tehenet és a birkát. A felnőttek vészhelyzetben nagyon kedvesek tudnak lenni a gyerekekhez. – Nem tudok annál szörnyűbbet elképzelni, mint hogy szembejöjjön velem egy tehén! – jelentette ki Joan. Joan társaságkedvelő, vörös hajú, szeplős lány volt Bow-ból. Az apja dokkmunkás, öt testvére van, és ő a legidősebb. Ő lett Adele legjobb barátnője, amikor a Whitechapelbe érkezett. Az ő szabad szájú humora, kedvessége és vidámsága nélkül Adele sohasem lett volna képes megbirkózni az East End-i kemény élettel. – Nem nagyon látszik valószínűnek, hogy belépünk a háborúba – mondta Wilkins nővér, és felnézett a felhőtlen égre. – Már úgy értem, hogy a nap süt, mindenki szépen dolgozik, utazik; még ezek a gyerekek is csak kalandnak vélik ezt az utat. Egyfolytában reménykedem, hogy mindez csak fatális tévedés, és egy hét múlva már elviszik azokat a szörnyű homokzsákokat, újra lesz áram, s az ablakokról leszedik a deszkákat. Nem hiszem el, hogy a férfiak mind készen állnak az öldöklésre. Wilkins nővér nagyon szeretett az élet értelmén tűnődni. Huszonöt éves, sovány, seszínű hajú, jelentéktelen lány volt, de nagyon elhivatott ápolónő és mélyen vallásos ember. Végzett ápolónőként nem kellett a nővérszállón laknia, s néhány hónappal ezelőtt meg is hívta Adele-t vacsorára. A választékos beszédű és tanult ápolónőről Adele azt hitte, hogy szép házban lakik, ezért teljesen megdöbbent, amikor egy apró, omladozó sorházba invitálta be Bethnal Greenben. A lakásban minden ragyogott, de alig volt bútor: székek, asztal, tálaló, ágyak, semmi, ami a kényelmet szolgálja. Nem volt szőnyeg a padlón, az asztalt csak viaszosvászon borította, semmi kép, semmi díszítés, még egy rádió sem. A hideg húsból és krumpliból álló vacsora előtt pedig vagy tíz percig kellett imádkozni. Wilkins szülei és két lánytestvére hittérítők voltak, s időt nem sajnálva próbálták meg Adele-t beszervezni a Joan által viccesen csak „szent darálónak” nevezett felekezetbe. Adele első benyomása az East Endről nagyon lehangoló volt. Nem mintha nem látta volna még a szegénység és munkanélküliség következményeit, hiszen Has-tings és Rye egyes részei szintén nyomornegyedek voltak. Úgy vélte, legrosszabb esetben olyasmivel fog találkozni, mint Eustonban vagy a King's Crosson.

173

De a King's Cross maga volt a paradicsom az East Endhez képest. Utcákon át csak kicsi, lerobbant házakat lehetett látni, s a nyitott kapukból és törött üvegű ablakokból nézelődőkről úgy tűnt, a rajtuk lévő ruhán kívül nincs egyebük. Szakadt ruhájú, sápadt és éhező gyerekek játszottak unottan a mocskos utcákon. Csontos arcú, beesett szemű nők karjukon csecsemővel turkáltak a szemétben, mert a piac, ahol élelmet lehetett volna venni, bezárt. Adele sok részegessel és prostituálttal találkozott, de látott csonkolt végtagú öreg katonákat, koldusokat és nyomorékokat, akik ott hajtották le a fejüket, ahol egy kis menedéket leltek. Az egész környék bűzlött. Állati és emberi ürülék, rothadó szemét, mosdatlan emberek és romlott sör szaga terjengett. A kórházban naponta látta, hová vezet, ha az ember nyomortanyán él. Mindenfélével találkozott: kórosan alultáplált gyerekekkel, a sok szüléstől tönkrement nőkkel, részeg verekedésből származó rettenetes sérülésekkel, tetűvel, tüdőbajjal, angolkórral s mindenféle olyan panasszal, amelyet a szegényes étrend, zsúfoltság és az alapvető higiénia hiánya okozott. Lassacskán azonban azt is látni kezdte, hogy bármily elnyomottak is ezek az emberek, van lelkük. Segítenek egymásnak, nagyvonalúan megosztják társaikkal, amijük van, nevetnek a sorsukon, és silány környezetük ellenére igen sokszínű emberek. A gyötrelem, amelyet Michael elvesztése okozott, még mindig ugyanolyan erős volt, mint Hastingsben, de Adele úgy érezte, hogy nem ringathatja magát az önsajnálatban, amikor annyi nélkülözést és szükséget lát maga körül. Megpróbált hát együtt nevetni azokkal, akik ilyen körülmények között is rendíthetetlenül optimisták maradtak. Mindenki tudta, ha a háború kitör, London lesz a német légierő célpontja, mégsem volt se pánikhangulat, se tömeges menekülés. Amikor magával ragadta a Michael miatt érzett fájdalma, Adele mindig kinézett arra az öregemberre, aki a kórház főbejárata előtt újságot árult. Reumától hajlott hátú, állandó fájdalmakkal küszködő ember volt, aki ennek ellenére mindenkit szívélyesen üdvözölt, és mosollyal az arcán, rendíthetetlenül árulta az újságját hóban-sárban, tikkasztó hőségben egyaránt. Adele szeretett volna olyan lenni, mint ez az öreg. Senki sem szereti a siránkozókat, s Adele most már tudta, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje. Ezért mosolyt erőltetett magára, és beszélgetett az emberekkel. Hogy a legtöbb éjjel álomba sírta magát, arról csakis ő tudott. Talán nem lett volna olyan nehéz, ha tudja, hogy Michael és a nagyanyja hogyan reagált a levelekre, amelyeket küldött nekik. Mindenféle szörnyűséget elképzelt: Michael szántszándékkal nem húzza föl a gépét egy mélyrepülésből, vagy a nagyanyja belefullad a folyóba. Minden héten küldött egy kis kártyát Honomnak, amellyel egy távoli postaládát keresve órákat sétált a városban, nehogy a bélyegzőből megtudja, hol van pontosan. Attól mégis sokkal jobban tartott, hogy levelei olvasatlanul gyűlnek nagyanyja postaládájában. Következő júliusban azonban kapott egy születésnapi kártyát a nagyanyjától. Amikor meglátta az ismerős kézírást, nem hitt a szemének. Egy olyan asszony, aki sohasem ment máshová, csak Rye-ba, honnan találhatta ki, hogy hol van? Fölszálltam a buszra, és elmentem Hastingsbe. Követeltem a fó'nó'vértó'l, hogy mondja meg, hová mentél. Mindig is éreztem, hogy benne van a keze – írta Honour a mellékelt levélben. Nagyon rafinált nő, az biztos! Végül mégis sikerült meggyőznöm. Azt mondtam, nem érdekel, hogy miért, csak az, hogy hová. Természetesen nem adom tovább Michaelnak, ha netán még egyszer jelentkezne. Szegény fiú hetekig járt hozzám, számtalanszor elrepült a házam felett; mindig úgy fordult, hogy láthassam a gépe szárnyát. Most már nem hiszem,

174

hogy jelentkezne valaha. Valószínűleg nincs még túl rajta, s pont olyan értetlenül áll a dolog előtt, mint jómagam, de van benne méltóság. Először úgy éreztem, hogy nagyon könyörtelen vagy, de amikor megjött a tavasz, és eszembe jutottak a Veled töltött csodálatos órák, újragondoltam a dolgot, mert rájöttem, hogy a természetedből hiányzik a könyörtelenség. Talán egy napon majd elmeséled, mi történt. Ne félj, erre sohasem foglak kényszeríteni, nekem is megvannak a magam titkai. Érzem, hogy nem önző módon cselekedtél, s biztosan jó okod volt arra, hogy így tégy. Nagyon örülök, hogy nem adtad föl ápolónői munkádat, mert szerintem Te erre születtél. Kérlek, írj! Én bátor és gondoskodó unokám! Ha nem vagy is boldog, tudasd velem, hogy új életet kezdtél! A magam részéről jól vagyok, már amennyire egy hatvanéves nyanya jól lehet. Van egy ronda kutyám, akit Buksinak neveztem el. Valaki kidobhatta, de megtalálta azt az ajtót, ami előtt érdemes sírni! Egyébként nagyon jó fiú; nem bántja se a csirkéket, se a nyulakat, és nagyon jó társaság. Néhány dologra már meg is tanítottam, de ezt majd Magad is láthatod, ha hazajössz. Most már nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a háború nem tör ki. Nem kérlek, hogy kérd át magad egy biztonságosabb helyen lévő kórházba, mert egy ápolónőnek ott kell lennie, ahol a legnagyobb szükség van rá. De túl nagy áldozatokat ne hozz, kislányom, és küldözgesd csak a leveleket1. A házam mindig az otthonod és menedéked marad. Szeretettel Nagyi Adele nagyon meghatódott a levél szeretetteljes hangvételén, s hogy egyetlen számon kérő szót sem talált benne. El is sírta magát, mert borzasztóan hiányzott a nagyanyja, s nem tudott megbirkózni a gondolattal, hogy oly sok megpróbáltatásnak tette ki őt. Levele Adele-t új erővel töltötte el. Ha egy hatvanéves nő, aki problémáit egy árva lélekkel sem tudja megosztani, nemcsak hogy kibírja a nehézségeket, hanem töretlen szeretetet is képes nyújtani, akkor egy fiatal, életerős lánynak még inkább túl kell tennie magát a nehézségeken. – Épp most festettek egy fehér keresztet a rohadt tetőre – értesítette Joan Adele-t délelőtt, ágyhúzás közben. –Meg ne mondd Wilkinsnek, mert még azt fogja hinni, hogy a kórházat templommá alakították, s a végén még letérdepeltet itt bennünket! Adele elnevette magát. Joan gyakran űzött tréfát Wilkins nővér vallási buzgalmából. – Reménykedjünk benne, hogy a német pilóták meg nem fogják azt hinni, hogy ez egy leszállópálya! – ütötte vissza a labdát rögvest Adele, de abban a pillanatban, ahogy kimondta, Michael jutott az eszébe. Karácsonykor, amikor meglátogatta őt Hastingsben, birkaszőr bélésű repülős kabát volt rajta. Elmondta, hogy az összes pilóta ilyet visel, mert nemcsak jó melegen tart, hanem azt hiszik, nagyobb védelmet nyújt, ha az ellenség lelövi a gépet. Akkoriban nem sokat törődött ezzel, de most annál többet. Ha a háború elkezdődik, föl kell szállniuk, hogy lelőjék a német gépeket, de az is megeshet, hogy őket lövik le. Ebben a pillanatban émelyegni kezdett, s ki kellett szaladnia a mellékhelyiségbe. Még épp idejében ért oda. – Mi a baj? – kérdezte Joan, aki követte. – Egy perccel ezelőtt még teljesen rendben voltál. Hívjam a nővért? – Ne, kérlek, ne! – válaszolta elgyengülve Adele. –Egy perc, és rendbe jövök! Menj csak vissza a kórterembe, és fedezz, ha keresnének!

175

Összeszedte magát, és visszament dolgozni. Újra és újra Joan kérdő tekintetét érezte magán, de a kórterémben huszonnégy ember mellett nem volt lehetőség a magyarázkodásra. Hat órakor azonban, amikor megérkezett az éjszakai váltás, s elindultak hazafelé a nővérszállásra, Joan kérdezősködni kezdett. – Mi volt veled ma? – Semmi. Azt hiszem, ehettem valamit, ami fölkavarta a gyomromat. – Ha nem ismernélek, elhinném, hogy csak simán kidobtad a taccsot! – Ne butáskodj! – Tudom, hogy valami bajod van – mondta Joan. –Látom, ahogy néha teljesen magadba fordulsz. Egy srác miatt van, ugye? Adele meggyőződés nélkül legyintett. – Nem vagyok hülye! – folytatta Joan. – A partról küldtek át ide. Senki nem tenne ilyesmit, ha nem volna rá jó oka. Adele elég jól ismerte a lányt, s tudta, hogy egyköny-nyen nem adja fel a kérdezősködést. – Rendben. Tényleg egy férfi miatt vagyok itt. Amikor a repülőkről beszéltem, eszembe jutott, mert ő is vadászpilóta, és fölkavarodott a gyomrom. Kérlek, ne kérdezz többet róla, mert azért jöttem ide, hogy megszabaduljak az emlékétől. – Megegyeztünk. De ha egyszer mégis lenne kedved kiadni magadból, nálam nyitott fülekre találsz! A felsőbb éves nővérek azzal fogadták a nappali műszakjukból vacsorázni érkező kolléganőiket az étteremben, hogy Németország megtámadta Lengyelországot. A hatórás hírekben mondták be, s miközben latolgatták, hogy az esemény mennyiben érinti Angliát, a rádió még mindig bömbölt a háttérben. Németország hat hónappal azelőtt bekebelezte Csehszlovákiát, s ezt követően NagyBritannia és Lengyelország kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött. Egy hónappal később minden húsz és huszonegy év közötti férfit behívtak katonai szolgálatra. Neville Chamberlain tárgyalásokat kezdeményez Németországgal, hogy vonja vissza csapatait Lengyelországból, de ha a tárgyalások sikertelenül végződnek, Angliának hadat kell üzennie Németországnak. Este Adele az ágyában fekve hallgatta, hogyan kívánnak jó éjt egymásnak a folyosón a lányok. Ő azon kevesek közé tartozott, akik saját szobában laktak. A helyiség olyan parányi volt, hogy az ágyon, szekrényen és íróasztalon kívül semmi másnak nem jutott hely, de nagyon hálás volt érte, mert így néha egyedül lehetett. Hastingsben még szerette a nagy jövés-menést a nővérszállón. Soha nem bánta, ha a lányok berontanak a szobájába cseverészni, kölcsönkérni valamit vagy elmondani egy viccet. Itt már nehezebben viselte volna el. Szüksége volt a visszavonulásra és a csendre. Zavarta a nővérek kicsinyes veszekedése, néha még a barátkozó közeledést is elutasította. Joan volt az egyetlen, akire mindig szívesen szakított időt. Ma este egyáltalán nem zavarta a nővérek zajongása. Megnyugtatta az emberi hang ugyanúgy, mint amikor nagyanyja esténként kikaparta a hamut a tűzhelyből, vagy tologatta a széket. Lehet, hogy már kezd gyógyulni? Hogy kipróbálja magát, ráhelyezte kezét a nyakában lógó eljegyzési gyűrűre, megpróbálta fölidézni Michael arcát s azt a napot, amikor a fiú átadta neki. Tisztán maga elé tudta képzelni a fiút a napban megcsillanó barna hajával, a mosolyráncokat a szeme körül s a mélykék szemet, amely oly gyönyörködve nézett rá, de nem sírta el magát. Még mindig bánatos volt, és vágyódott az után, amiben egyszer már része volt. Még mindig rettenetesen szégyellte magát, amiért ágyba bújt a saját testvérével,

176

de már racionálisabban tudott a dologra gondolni. Végül is nem tudták, hogy rokonok, amikor pedig fény derült rá, nagyon helyesen cselekedett, és kilépett a fiú életéből. Rögtön tudta, hogy eljött az ideje a hazalátogatásnak. Még van három szabadnapja, holnap meg is kérdezi a főnővéri, mikor tudná kivenni őket. – Mozdulj, Buksi! – nógatta a kutyáját Honour, miután kikapcsolta a rádiót. Szeptember 3-a, vasárnap volt, s épp most fejeződött be a miniszterelnök beszéde. Németország visszautasította, hogy kivonuljon Lengyelországból, ezért Anglia hadat üzent. Honour nem hitte, hogy az Adolf Hitler vezette Németország beleegyezik a kérésbe. Mégis reménykedett, és csodáért könyörgött. Tiszta, kék égre ébredt aznap reggel, a folyó fölött pedig halvány ködpára úszott. Még öltözködés előtt kiment az udvarra, hogy kivegye ketrecéből Adele nyulát, leüljön vele a padra és megsimogassa. Ez mostanra reggeli rituálévá vált. Egy csapat hattyú szállt el a folyó fölött, a magasban pedig vadkacsák húztak. A bodzabokrok ágai lehajlottak az érett bogyók súlyától. Bármerre nézett, csupa gyönyörűséget látott. A szélben hullámzó, hosszú, zöld fű, a rózsaszín futórózsák alatt június óta egyfolytában virágzó bíbor- és mályvaszínű őszirózsák; mind-mind káprázatos volt. Ahogy körbetekintett, arra gondolt, hogy ez olyan nap, amelyen csodák is történhetnek. De aztán meghallgatta a híreket, és elkomorult. Tudhatta volna, hogy csodák csak a mesékben vannak! Honour élesen emlékezett arra a napra, amikor az előző háború kitört. Augusztus 4-e volt, ő harmincöt, Rose tizenhárom éves, s éppen zöldborsót fejtettek a kertben a vacsorához, amikor egy fiatal biciklista odakiáltotta nekik a hírt. Frank is rögvest biciklire ült, és betekert Rye-ba. Azzal az újsággal tért haza, hogy mindenütt nagy a lelkesedés, a fiatal férfiak mind jelentkezni akarnak katonának. Frank is nagy izgalomba jött. Honourt először elkeserítette, hogy férje úgy viselkedik, mint egy kisiskolás, és később már egy kicsit betegesnek is tartotta. Ez talán már jelezte a későbbi tragédiát. Ma is ugyanez az érzés kerítette hatalmába, ezért elhatározta, hogy elsétál Buksival Rye-ba, s útközben szed egy kis szedret. – Gyere, Buksi! – szólította a kutyát, s elmosolyodott, ahogy a kis jószág ugrándozva futott felé. Fekete-fehér, göndör szőréből ítélve volt benne egy kis skótjuhászvér, de hogy még mi egyéb, azt nem tudta eldönteni, mert a feje nagy, a lába hosszú volt, a farkát pedig levágták. Amikor néhány hónappal azelőtt rátalált az ajtóban, rettenetesen sovány volt, a szőre csomókban hullott, és bolhái is voltak. Mint amilyen űzött volt Adele, amikor bekopogtatott hozzá. Honour etette, gyógyszert adott neki, de jó ideig úgy tűnt, az állat olyan rossz állapotban van, hogy semmi sem segít rajta. Aztán mégis megmaradt, s Adele-hez hasonlóan a kutya is nagyon megváltoztatta Honour életét. Adele eltűnése után minden reményét elvesztette. A rövid magyarázkodó levélben semmi hihető nem volt. Nem tudta megérteni, hogy unokája miért nem jött előbb haza, és miért nem mesélte el, hogy mi is történt valójában. Michael látogatásaikor egyre csalódottabb és zavartabb lett a fiú nyilvánvaló fájdalmától. Michael néha dührohamot kapott, néha csak zokogott, mint egy gyerek, és Honour rettegett, nehogy a fiú véget vessen az életének, mert látta, hogy az életereje teljesen elhagyta. Aztán egyszer csak nem jött többet. Honour egyfelől örült neki, mert ez azt jelentette, hogy a fiúnak sikerült beletörődnie a sorsába, másfelől pedig ettől fogva ő maga sem tudta megosztani a bánatát senkivel. Elhanyagolta magát. Alig evett, nem takarított, a kertet 177

hagyta elgazosodni. Néha egész nap csak azért ment ki, hogy megetesse a csirkéket meg a nyulakat, és már feküdt is vissza az ágyába. Valami azt súgta neki, hogy ha ezen az úton halad, lassan megőrül, de nem érdekelte. Egyik délután, a szakadó esőben kaparászást hallott az ajtó felől, ami fölcsigázta a kíváncsiságát, ezért odament és kinyitotta. Egy kutya ült ott szánalmasan és mocskosan, kérlelő tekintettel. Talán kicsit meg is örült, mert úgy érezte, a kutya nem ok nélkül van ott. Saját kezével etette meg a maradék nyúlpörkölttel, mert a kis jószág olyan gyenge volt, hogy nem bírt egyedül enni. A fészerben vackot készített neki, mert annyira bolhás volt, hogy nem akarta a házban tartani. Másnap reggel még mindig ott feküdt, s csonkolt farkát csóválva próbálta üdvözölni. Evett megint egy kis nyulat, de aztán összerogyott; Honournak majd megszakadt a szíve. Sok időbe telt, míg rendbe jött. Néha, amikor ételt vitt neki, a kiskutya csak szomorúan nézett rá, mintha azt kérdezné, miért foglalkozik vele, úgyis kimúlik. Mindennap egy kicsivel többet adott neki enni, féreg-telenítette, bolhátlanította, megfürdette és kikefélte a szőrét. Amikor végre bevitte magához a házba, a kutya már buzgón evett. Honour látta, hogy meggyógyították egymást: ő etette a kutyát, az pedig csodálta őt. Szükségük volt egymásra. Ha tudta volna, hogy egy kutya ilyen jó társaság, már évekkel azelőtt szerez egyet. Minden reggel el kellett mosolyodnia, mert az arcához dörgölődő nedves orr ébresztette. Nagyon szerette maga mellett látni az ugrándozó kutyát fagyűjtés közben is. Esténként pedig, amikor a szobában rádiózott, a kutya ráfektette fejét a lábára, és elégedetten szuszogott. Ha Buksi nincs, talán sohasem tudott volna erőt gyűjteni ahhoz, hogy elutazzon Hastingsbe, s kihúzza a főnővérből, hogy hol az unokája. Senkivel sem találkozott az egész lápon, pedig gyönyörű nap volt. Az volt az érzése, hogy mindenki otthon maradt híreket hallgatni, s a szomszédokkal, barátokkal, családtagokkal a háborúról beszélgetnek. A köves parton a tenger felé tartott, s Adele-re gondolva fát hajigált Buksinak. Most, hogy kitört a háború, a légitámadások középpontjában lesz, mert Honour úgy sejtette, a német légierő először a londoni kikötőt támadja majd. Unokáját éppen úgy féltette, mint annak idején Frankét. Emlékezett rá, hogy ott állt a tengerparton, Franciaország felé nézett, s azért imádkozott, hogy véget érjen a háború, s Frank minél hamarabb jöjjön haza. Most meg sem közelíthette a tengerpartot, mert végig drótakadályt állítottak az esetleges támadások ellen. Michael valószínűleg már a frontvonalon harcol, s Honour eltűnődött, vajon túljutott-e már Adele-en. Ebben azért kételkedett. Valószínűleg együtt mulatozik a többi pilótával, de nagyon érzékeny, őszinte fiú, s a seb, amelyet Adele ejtett rajta, biztosan sokáig fáj még neki. – De miért gondolta egyszeriben úgy, hogy nem vagyok megfelelő neki? – zokogta Honournak. – Föl nem tudom fogni! Honour magyarázatot látott Michaelnak abban a közlésében, hogy Adele eltűnése előtt együtt töltöttek egy éjszakát Londonban. Honour tudta, hogy az otthonbeli szörnyűséget Adele már földolgozta, mert rendkívül boldog Michaellal. Lehetséges viszont, hogy az intim együttlét során minden régi emlék visszatért, és Adele úgy érezhette, hogy nem mehet hozzá a fiúhoz, ha a testi szerelem ilyen borzalmas emlékeket ébreszt benne. Honour nem bírta ki, hogy ne ossza meg Adele otthonbeli élményeit Michaellal, de a fiú válaszán könnyekig meghatódott. 178

– Én is gondoltam erre. Nehezen tudom elhinni, mert ugyanolyan boldog volt azon a hétvégén, mint én, de ez az egyeden lehetséges magyarázat, amit el tudok fogadni. Akkor is ugyanúgy szerettem volna, ha soha többé nem alszunk együtt. Honour tudta, hogy bármekkora képtelenségnek hangzik, Michael ezt komolyan gondolja. Annyira szerette Adele-t, hogy mindent megtett volna érte. Honour azt is kétségesnek találta, hogy valaha érez-e még ugyanígy nő iránt. Három óra tájban hazafelé indult. Szántszándékkal kimerülésig gyalogolt, mert agya annyira tele volt mindenfélével, hogy le akart feküdni aludni. Buksi általában kergette a madarakat, amikor sétálni mentek, de most megérezhette gazdája zaklatóttsá-gát, mert csak baktatott szorosan mellette, s néha szomorúan pillantott rá. A kutya ugatására kapta föl a fejét, s észrevette, hogy a távolból valaki közelít. Nem tudta kivenni ebből a távolságból, hogy kicsoda, de azt látta, hogy integet. Megállt, s kezét a szeme fölé téve próbálta kivenni az alakot. Az a valaki rohanni kezdett felé, s ebből kitalálta, hogy nem lehet más, csak Adele. Szíve az örömtől hevesen dobogott. Megpróbált futásnak eredni, de csak bicegett a kavicsokon. – Nagyi! – hallotta a kavicszörgés mellett unokája csodálatos hangját. Megállt, s ott várta Adele-t. Unokája úgy futott, mint egy gazella, hihetetlen könnyedséggel ugrott át minden akadályon, haja pedig lobogott a tengeri szélben. Honour önkéntelenül kitárta karját, s a nagy örömtől könnyekre fakadt. Mégis jól érezte hát! Ez a csodák napja.

179

20. FEJEZET

1940 – Szép munka volt, Talbot nővér! – mondta a főnővér, amikor átnyújtotta Adele-nek az oklevelét, a kitűzőjét és a sötétkék övet, amelyet csak végzett ápolónők hordhattak. – Kérem, ne is gondoljon a házasságra, ezekben a vészterhes időkben az országnak nagyobb szüksége van szakképzett ápolónőkre, mint valaha! Adele elmosolyodott. A háború miatt a többi nővér talán ripsz-ropsz szerelmes lesz, de ő nem. Megtanult már Michael nélkül élni, de azóta sem találkozott egyetlen férfival, aki felérne vele. A főnővér továbblépett Joan Marlinhez; neki is átadta az oklevelet, a kitűzőt és az övet, s neki is elmondta a házasság ellen szóló szentenciáját. Később mind a nyolc sikeresen végzett lány megkapta a kék-fehér csíkos egyenruhát meg a szebb, keményített főkötőt, amelyet képesítésük alapján hordhatnak. Fizetésük növekedni fog, kicsit nagyobb szobába költözhetnek a nővérszálló második emeletén, s ami a legfőbb: már nem diákok. Adele Joanra sandított. Ma este ünnepelni fognak. Isznak egyet valahol, aztán elmennek táncolni. Nagy utat tettek meg, de végigcsinálták. Adele emlékezett, hogy Michael milyen büszke volt, amikor letette a záróvizsgáit. Május 12-e volt. Két hónap múlva betölti a huszonegyedik évét. Eddig a háború még nemigen érintette a civil lakosságot, ezért furcsa háborúnak is nevezték. A cukrot, vajat és szalonnát január óta jegyre árusították, néhány termék eltűnt a boltok polcairól, s a tengerparton kilométerszám álltak a drótakadályok és aknák az esetleges támadások kivédésére. A legnagyobb zúgolódást az áramkimaradás okozta. Irritáló volt, hogy naplemente után nem lehet semmit csinálni, sőt őröket állítottak az utcákra, akiknek az a feladatuk, hogy figyeljék, melyik ablakból szűrődik ki fény. Az összes előjegyzett műtétet vidéken végezték. A londoni kórházak csak sürgősségi eseteket láttak el, ezért nem sok munkájuk akadt. A rengeteg egyenruhás, az elesettek egyre gyarapodó listája az újságokban folytonosan a háborúra emlékeztetett, de az átlagembernek ez még mindig távoli veszély volt csupán, amely kevéssé hatott ki mindennapi életére. Dániát és Norvégiát áprilisban támadta meg Németország, majd két nappal ezelőtt Hollandiát, Belgiumot és Luxemburgot is. Néhány nappal korábban Neville Chamberlain lemondott, s helyére, a koalíciós kormány élére Wlnston Churchill került. Bármily békés volt a hangulat, Churchill rádióbeszédei nem hagytak kétséget afelől, hogy nemsokára az egész lakosság tapasztalni fogja a totális háborút, amely vízen, földön és levegőben zajlik majd. Furcsa volt a közhangulat: ellenállás és izgalom vegyült benne. A legtöbben azon a véleményen voltak, hogy minél hamarabb elkezdődik, annál hamarabb véget ér. – Hú! Ez nem akármi! – kiáltott föl Joan, amikor munka után Adele-lel belépett új, közös szobájukba. Adele már rég kihurcolkodott az övéből, és összeköltözött Joannal, de abban a szobácskában igen szűkösen laktak. Ez itt a nővérszálló legfelső szintjén volt, s bár a kilátás csak a tetőkre és a fák koronájára nyílt, sokkal csendesebbnek és tágasabbnak tűnt, mint az eddigi szobájuk. Még egy mosdó és két fotel is elfért benne.

180

– Az ágyak pont ugyanolyan kemények – jegyezte meg Adele az ágyon ugrálva. – De isteni, hogy végre van egy kis helyünk! Te pedig légy rendesebb! Elegem van belőle, hogy állandóan pakolnom kell utánad! A két lány a háború kitörése óta, pontosabban Adele visszatérte óta lakott együtt. Nagyanyja meglátogatása hatalmas élményt jelentett Adele-nek. Folyton feltörtek benne a Michaellal kapcsolatos emlékek, de a sok feladat, a fagyűjtés, állatetetés, főzés, takarítás elterelte a figyelmét. Szellemileg és testileg erősnek érezte magát, és tudta, hogy a lápi nehéz élet ültette el benne azt a nagy elszántságot és akaraterőt, amely olyan jó ápolónővé teszi. Elhatározta, hogy nem búsul tovább, új barátokat szerez, és új helyekre látogat el. Első lépésként kiköltözött egyágyas szobájából, s hamar rájött, hogy a zajos, vidám Joan mellett nem sok ideje marad a múlton rágódni. – Szerintem te azt hiszed, tökéletes vagy! – ugratta Joan. – Akkor most beszéljünk arról, hányszor keltettél föl a hülye rémálmaid miatt! Adele elpirult. Éber óráiban már jól érezte magát, de álmaiból még nem sikerült Michaelt kiűznie. Joannak azt mondta, hogy nem tudja felidézni a rémálmait, valójában azonban nagyon is tudta, hogy mik azok, mert mindig ugyanaz a kép gyötörte. Álmában a lápon sétálgat, s fölnéz, mert repülő hangját hallja. Tudja, hogy Michael az. Körbe-körbe száll a feje fölött, ő pedig nevetve integet neki. Aztán hirtelen nagy csattanás, és a fiú gépe elkezd spirálban pörögni. Lángok csapnak ki a repülőből, ő pedig hallja Michael segítséghívó szavát. Számtalan rémálom gyötörte azóta, hogy Hastings-ből elszökött, de ez a háború kitörése óta kísértette. Arra gondolt, hogy ezt a rémálmát egy konkrét esemény, egy tragikus baleset okozta. Az újságokban megjelent, hogy Biggin Hillben az első repülésén lezuhant egy Spitfire-t vezető gyakorló pilóta. Azóta rengeteg pilóta meghalt részint Franciaország fölött az ellenséggel folytatott küzdelemben, részint a gyakorlatok alatt. Minden reggel szorongva vette kezébe az újságot, s olvasta végig a híreket. Nem tudta leszoktatni magát róla, pedig tudta, hogy lassan már kényszeressé válik. – Szerintem azért vannak rémálmaim, mert veled kell egy szobában laknom – mondta a barátnőjének. Joan csak nevetett rajta, s Adele sokadszorra is hálát adott az égnek, hogy ilyen jó barátnője van. A született londoni Joan olyan volt, mint a napsütés: még a legrosszabb napjait is bearanyozta. A szeplős, vörös, rakoncátlan hajú, zöld szemű lány öniróniája révén hihetetlen népszerűségnek örvendett a kolléganők és a betegek között. Adele-re azonban állhatatossága és egyszerű természete tett mély benyomást. Ha egyszer valakit barátnőjéül választott, azt mindenestül elfogadta. Amikor Adele-t rémálmok gyötörték, mindig befeküdt mellé az ágyba, s kérdés nélkül átkarolta. Adele tudta, hogy nyugodtan rábízhatná titkát Joan-ra, a lány sohasem adná tovább. Mégsem mondta el neki sohasem, mert úgy gondolta, ez olyan titok, amelyet magával visz a sírba. – Mit vegyek föl ma este? – kérdezte Joan, aki mindig tökéletesen ráérzett az élet legfontosabb kérdéseire. – Szerinted a smaragdzöld ruha megteszi? Vagy mindenki azt fogja gondolni, hogy ez az egyetlen hordható darabom? – Én például a csíkos ruhámat veszem föl már századjára is, mert ez az egyetlen valamirevaló ruhám – válaszolta Adele. – Szerintem te is nyugodtan vedd föl a zöldet! Nem volt pénzük új ruhára. Joan fizetésének egy részét hazaadta az édesanyjának, s Adele is küldött valamennyit a nagyanyjának. – Szerintem csábítsunk el néhány pasit ma este! Ha minden héten kifizetné valaki a mozijegyünket, nyárra tudnánk új ruhát venni a piacon! 181

Adele hátradőlt az ágyon, úgy nevetett. – Mi olyan vicces ezen? – kérdezte Joan. – Te magad, Joan! – válaszolta Adele nevetve. Tudta, hogy barátnője miben sántikál. Az elmúlt hónapokban számtalan alkalommal próbálkozott, hogy különféle praktikákkal udvarlót szerezzen Adele-nek. Ez azonban mindent vitt. – Szerinted elég közönyös vagyok, hogy elcsábítsak egy fiút csak azért, hogy ne kelljen mozijegyet vennem? – Nem, te rohadtul nem volnál rá képes. Szerintem te magad fizetnéd ki az ő mozijegyét is, aztán még sült halra is meghívnád. Mert azt hiszed, hogy az a férfi, aki veled akar randevúzni, nem lehet normális. – Szerinted én ilyen vagyok? – kérdezte Adele hitetlenkedve. – Pontosan tudom, hogy ilyen vagy. Ismerlek. Ha egy srác elkezd veled beszélgetni, még véletlenül se flörtölsz vele. Kérdéseket teszel föl neki, s hagyod, hogy elmondja a bajait. Szerintem ha az egyik azt mondaná, hogy kelés van a hátán, rögtön fölajánlanád, hogy kikezeled, így nem lehet férfit szerezni, Adele! Túlságosan kedves vagy. Adele nem tudta, mit válaszoljon. Az igaz, hogy nem flörtölt, de fogalma sem volt, hogyan kell. Ha pedig nem tetszett neki valaki igazán, még időpocsékolásnak is tartotta. Nagyon sok fiút szimpatikusnak talált, akiket Joan révén ismert meg, de egyik sem fogta meg igazán. Akkor meg minek tettesse magát? – Nagyon ócskának találod, hogy nem jövök össze senkivel, ha elmegyünk szórakozni? – Dehogyis! – válaszolta hevesen Joan. – Büszke vagyok rá, hogy a barátnőm vagy. Neked van tartásod, nekem nem nagyon. Csak aggódom érted, ennyi az egész. Szerintem bárkit fölszedhetnél, akit csak akarnál, de te még mindig arról a pilótáról ábrándozol, ugye? – Lehet – merengett el Adele. – Talán én olyan vagyok, aki a herceget várja fehér lovon. Joan buta arcot vágott. – De amíg megérkezik, nem lehetne egy kicsit vegyülni a köznéppel is? Adele felkelt az ágyáról, és odament a székhez, ahol halomba dobálva álltak a ruháik. Kihúzta a csíkos ruhát, és öltözni kezdett. – Azt hiszem, ez épp jó lesz a pórnépnek! Te pedig mindenkinél elbűvölőbben nézel ki a smaragdzöld ruhádban! Michael úgy érezte, mintha alagút mélyéről hallaná Stan Brenner hangját. Valami olyasmit mondott, hogy föl kell kelnie, s hogy hozott egy csésze teát. Nagyon erőlködnie kellett, hogy ki bírja nyitni a szemét. Bajtársa türelmesen szólongatta. Michael nem hitte el, hogy már négy óra van, úgy érezte, ebben a pillanatban hunyta csak le a szemét. – Jó – ennyit bírt kinyögni, annyira nem forgott még a nyelve. Szájában még ott érezte az éjjel ivott whisky izet. Ledobta a takaróját, és szemét dörzsölgetve fölkelt. Nagyon hálás volt a forró, édes teáért. Brenner, amikor látta, hogy barátja ébren van, el is tűnt. Michael tíz perc múlva felöltözve, borotváitan lépdelt az étkezde felé. Nem akart enni, mert remegett a gyomra, de tapasztalatból tudta, hogy félelme elmúlik abban a pillanatban, hogy beül a pilótafülkébe, viszont még órák telhetnek el, mire újra lehetősége lesz valamit enni. A század többi tagja már benn ült az étkezdében, ahol vágni lehetett a cigarettafüstöt. Az üdvözlés csak biccentésből állt, senki sem beszélt még e korai órán. Tudta, hogy mindenki ugyanazt érzi: fölkészülnek az előttük álló napra, s próbálnak nem gondolni rá, hogy melyikük nem éri meg az estét. Május 28-a volt, s ez a nap valószínűleg az előző ismétlése lesz. Átrepülnek Franciaországba, és megpróbálják megakadályozni, hogy a német bombázók lemészárolják a Dunkerque felé visszavonuló brit és francia csapatokat. 182

Az előző nap rémületes volt. Igaz, Michael lelőtt egy ME-109-est, de a szétzilált katonai alakulatok elkeserítő látványt nyújtottak, ahogy próbálták megállítani az ellenséget, miközben egyre inkább a tengerpart felé űzték őket a német páncélosok. Beljebb, a szárazföldön is támadtak a német gépek. Látta a menekülő polgári lakosságot, a kocsikat húzó férfiakat, a nőket karon ülő gyerekükkel és a nagyobb gyerekeket, akik megpróbáltak lépést tartani a felnőttekkel. Szétroncsolt emberi tetemeken, kiégett járműveken s elhullott állatokon kellett magukat átvágniuk. Michael gyilkos indulattal gondolt a német pilótákra, akik tüzet nyitottak az ártatlan polgárokra. A Spitfire-ben körülbelül másfél órára elegendő üzemanyag volt. Húsz perc Franciaországig, húsz perc vissza, s nagyjából ötvenpercnyi küzdelem a német légierővel. Csak úgy tudták legyőzni a gazembereket, ha teljes gázzal a közelükbe repültek, lelőttek mindenkit, akit csak bírtak, aztán gyorsan eltűntek. Teljes sebességnél azonban a Merlin motor zabálta az üzemanyagot, ezért Michaelnak észben kellett tartania, hogy vissza is kell repülnie a támaszpontra. Az előző napi negyedik bevetés volt a legrosszabb. Az egyik percben még tiszta volt az ég, aztán azt vette észre, hogy ellenséges gépek veszik körbe minden irányból. Michael kiszemelt egy gépet, amely a kötelék szélén haladt, rárepült és rálőtt. Ám egy szempillantás alatt újból körbevették. Elfelejtette fölvenni a selyemsálját, ezért a nyaka véresre dörzsölődött a sok fej mozgatástól. Rálőtt a mellette repülő 109-esre, lőtt egyet az alatta szálló gépre is, majd hirtelen zuhanórepülésbe kezdett, hogy elszökjön előlük. Amikor eltalálták, egész testét átjárta a remegés. Szerencsére csak a bal szárnyát lőtték meg, így sikerült fölemelkednie és visszarepülnie Angliába. Épphogy csak megúszta a maradék üzemanyaggal, s a pilótafülke is úgy fölforrósodott a napsütésben, hogy alig látott a homlokáról csurgó izzadságtól. Hajszálon múlott az élete. Egy szelet pirítós és tea elfogyasztása után Michael csatlakozott a többiekhez, hogy ejtőernyőjüket cipelve fölszálljanak a repülőtérre induló járműre. A reptéren hideg és szürke volt a hajnal. A kiszolgáló személyzet már készen várta őket. Sokuk az egész éjszakát átdolgozta, hogy megjavítsák a gépeket. Michael már számtalanszor látta e helyet, de még mindig megindította. A kis, robusztus Spitek ott álltak sorban, mint a vadászatra készülő kutyák. A hajnali köd gomolygott körülöttük. Most még végtelen a csend, de egypár perc múlva, amikor felberregnek a hatalmas motorok, s üzemanyag szaga árasztja el a levegőt, a repülőtér egészen más hely lesz. Michael gépét is megjavították. Felugrott a szárnyra, letette az ejtőernyőjét, beült a pilótafülkébe, és beindította a gépet. Ellenőrizte a készülékeket, a rádiót, az üzemanyagot és a hűtőfolyadék-mérőt, majd hüvelykujjának felemelésével jelezte a földi személyzetnek, hogy minden rendben. Azután mindent lekapcsolt, kiszállt a gépből, visszagyalogolt a gyülekezősátorba a többiekhez, s várta, hogy mikor szólítják. Ezt utálta Michael a leginkább. Kész volt az indulásra, s nem szeretett várakozni, mert akkor gondolkodnia kellett. Néhányan olvastak, mások sakkoztak, valaki lefeküdt a tábori ágyra és aludt még egyet, s voltak, akik egyik cigarettáról gyújtottak a másikra. Michael azonban egyfolytában Adele-re gondolt. Már mindenféle érzelmi fázison keresztülment, amióta szakított vele a lány. Hitetlenkedés, méreg, sajnálat, gyűlölet s mély fájdalom regisztereit élte meg. Kutatott az agyában, hogy hol ronthatta el. Néha azzal hitegette magát, hogy jól megvan a lány nélkül. El akarta hitetni magával, hogy Adele megcsalta, sőt azzal áltatta magát, hogy a lány bolond. De bárhonnan nézte is, mindig ugyanoda jutott vissza. Azon a bizonyos londoni hétvégén Adele-t az otthonbeli élményei kísértették. Más magyarázatot nem talált.

183

Ha pedig ez történt, Michael úgy érezte, a lánynak még több szeretetre lenne szüksége, s az ő fájdalma össze sem mérhető Adele bajaival. Nem ment már Winchelsea-be se, nem bírta volna elviselni. Ha anyja találkozni akar vele, utazzon föl Londonba, ott lehet. Eleinte nem akart az apjával találkozni, mert legalábbis részben őt vádolta. Apja nem volt hajlandó áldását adni a házasságukra, s ez befolyásolhatta a lányt. Egy nappal a háború kitörése után azonban megjelent az apja Biggin Hillben. Michael nagy meglepetésére sajnálkozását fejezte ki, amiért olyan kemény volt Adele-lel. Miközben a szokásos dolgokat taglalta, azaz hogy hosszú távon azért mégis az lett volna jobb, ha szakítanak, azt is kijelentette, hogy Adele-nek csodálatos tulajdonságai vannak. Szokatlanul érzelmes volt. Megölelte Michaelt, vigasztaló szavakat dörmögött az első szerelem fájdalmáról, s hozzátette, hogy ő nagyon sokat jelent neki. – Van kedved egy partihoz, Mike? John Chapman kérdésére Michael kizökkent álmodozásából. John volt a legjobb barátja. Ugyan teljesen különböző volt a neveltetésük, mégis lelki társak lettek rögtön az után, hogy Michael hét hónappal ezelőtt megérkezett Biggin Hillbe. John alig volt húszéves, de még ennél is sokkal fiatalabbnak látszott cipóképével, szőke hajával és hatalmas szemével. Egy shropshire-i farmon nőtt fel, s a helyi iskolában tanult. Autószerelő műhelyben dolgozott, aztán kedvet kapott a repüléshez. Egyszer alkatrészt kellett szállítania a tőlük úgy tizenöt kilométerre lévő repülőtérre. Ott elvitték egy fordulóra az egyik kétüléses gépen. A pilóta hajmeresztő mutatványokat végzett, de bármennyire félt is, érezte, hogy a repülés az igazi hivatása. Jelentkezett a Királyi Légierőhöz, mert úgy gondolta, ha pilóta nem lehet is belőle, repülőgépszerelő még igen. Úgy tűnik, a vizsgabizottságnak tetszett, amit produkált, mert határozott idejű megbízással állományba vették. Michael most szívesen kártyázott Johnnal; így legalább nem kellett se Adele-re, se a bevetésre gondolnia. John osztott, de mielőtt fölvette volna a lapjait, komolyan Michael szemébe nézett. – Ha nem élem túl a mai napot, értesíted a szüleimet? – kérdezte. – Természetesen – válaszolta Michael. – Fordított esetben pedig te szólj az enyéimnek! John bólintott, s azzal játszani kezdtek, mintha csak egy sörözést beszéltek volna meg aznap délutánra. A bevetésre hívó parancsszó fél nyolckor érkezett. – A fenébe! – vigyorgott John, miközben magára ráncigálta mentőmellényét. – Azt hittem, nyolckor még ehetünk egy második reggelit! Michael a gépe felé kocogva megigazította selyemsálját, fölugrott a szárnyra, ejtőernyőjét az üléshez kötözte, és beindította a motort. Minden félelme és aggodalma nyomban elmúlt, mert tudta, hogy az ösztönösen vezető, nyugodt pilótának nagyobb esélyei vannak a túlélésre, mint annak, aki rágódik, hogy mi lesz vele. Egyetlenegy gondolat kavargott a fejében, míg lassan döcögött a kifutó felé: legalább egy német gépet lelőni, és biztonságban visszaérni a támaszpontra. Amikor a század szoros kötelékben a Csatorna fölé érkezett, Michael szerencsét kívánt a jobbján repülő Johnnak. Tökéletes repülőidő volt, alig fújt a szél, és csak néhány felhő úszott az égen, a látási viszonyok pedig olyan ideálisak, hogy látta az úton sétáló gyerekeket, akik tenyerükkel a szemüket árnyékolva nézték a tovaszálló repülőgépeket. Másodperceken belül túljutottak a sziklákon, s most már csak a végtelen tengert látta maga alatt. Mélykék és tündöklő tiszta volt alatta a víz, kedve lett volna beleugrani. Ez ismét eszébe juttatta az Adele-lel töltött nyarakat. A Csatorna azonban éppolyan ellensége volt a pilótáknak, mint a németek. Ha ki kellett ugrani, a pilótának nem sok esélye maradt az életben maradásra. Azt latolgatta, hogy a Hurricane pilótáját, aki előző nap kiugrott fölötte, sikerült-e idejében kihúzni a vízből.

184

A rádión figyelmeztetést kapott, hogy legalább egy tucat ME-109-es halad Dunkerque felé. Ahogy megkapta az üzenetet, már föl is tűntek a gépek a horizonton. A francia partok felől fekete, gomolygó füstöt látott, s tudta, ahogy közelebb érnek, látni fogja a bombatalálatok pusztítását is. Egy pillanat alatt teli lett az ég ellenséges gépekkel, amelyek mind feléjük tartottak. Az ezüstszínű szárnyak rosszindulatúan csillantak meg a napfényben. Följebb repült, hogy kikerülje őket, s odapillantott Johnra is, aki követte. Amikor kiemelkedett a felhők közül, észrevette, hogy még két repülő tart feléjük, amelyek eddig takarásban voltak. Egyenesen közéjük repült, és tüzelni kezdett a bal oldalira. Ügy vélte, eltalálta, ezért egy hurokkal visszarepült, hogy megsemmisítse a gépet. Nem látta Johnt. Úgy gondolta, biztosan lejjebb ereszkedett, de ahogy visszafelé száguldott az újabb támadásra, szeme sarkából lángnyelveket pillantott meg. Nem volt idő alaposan megnézni, hogy mi is az valójában, mert koncentrálnia kellett a pozíciójára, hogy lelőhesse a német gépet. Zsákmánya próbált elillanni előle, de az előző találat lelassította a gépét. Michael olyan közel repült, hogy élesen látta a német pilóta arcát, s amikor tüzelni kezdett a gép orrára, azt is látta, hogy a hűtőfolyadék a pilótafülke üvegére spriccel. Miután elégedetten nyugtázta, hogy a gép fekete füstöt húzva úgy zuhan le, akár a kő, gyorsan eltűnt. Az ég hirtelen elhagyatottá vált, s Michael az üzemanyag-mutató állásából észrevette, hogy messzebbre szállt, mint gondolta, s a köteléket is elhagyta. Megfordult, hogy hazainduljon, s ekkor pillantotta meg John fejjel lefelé zuhanó Spitfire-ét. Szárnya lángokban állt, s bár John jó helyzetben volt ahhoz, hogy kiugorjon, úgy tűnt, hogy valamiért nem bírja kinyitni a pilótafülke ajtaját. Michael arcán óriási izzadságcseppek gurultak le, s remegni kezdett. A századból már négy cimborát elveszített, emellett meghalt a támadások során vagy egy tucat olyan pilóta is, akiket csak névről ismert. Mindegyik halálhír megrázta, sajnálta a családjukat is, de most volt először szemtanúja a végzetes eseménynek. – Nyisd ki a pilótafülkét! – ordította ösztönösen. Tudta, hogy fölöslegesen kiabál, mert egyedül a rádióirányító hallja, amit mond. Michael egész úton hazafelé zokogott. John annyira ártatlan volt, és néhány nappal korábban említette, hogy még nem volt lánnyal. Anyja majd minden héten küldött neki valamilyen házi süteményt, apja pedig beszámolókat írt neki a helyi focimeccsek eredményeiről. Rendkívül büszkék voltak fiukra, akiből pilóta lett. Ez nem igazság! John első osztályú pilóta volt, akit mindenki szeretett, mert nem szorult bele semmi durvaság. Vidám természetével számtalanszor elűzte Michael rosszkedvét. Annyira jóravaló fiú volt. Miért épp neki kellett elmennie? Honour a kertben állva figyelte a repülőtámadást. Örült, hogy a mai küzdelem Dungeness fölött folyik, mert ha egy gép lezuhan, legalább nem házra esik. Az elmúlt hat hétben, Dunkerque kiürítése óta számtalan légitámadásnak volt tanúja. Winston Churchill ezt a légi háborút „angliai csata” néven emlegette, s Honour egészen elképesztőnek találta, hogy az ütközetet megvívó pilóták átlagéletkora húsz év. Reggelenként az égen szálló repülőgépek zúgása ébresztette. Odament az ablakhoz, és figyelte a francia partok felé kötelékben repülő gépeket. Eleinte még számolta, hogy mindegyikük visszaér-e, de mivel minden alkalommal csak kettő-három jött vissza, annyira kétségbeesett, hogy felhagyott vele. Látott már két kényszerleszállást is; az egyik pilóta megúszta, de a másik szerencsétlen összeégett, mire leért. Ám ezek mind semmiségek voltak ahhoz képest, amilyen pusztítás Dél-Angliában zajlott. Láthatatlan bombázók zúgtak az égen, hogy halálos terhüket repülőterekre dobják, elpusztítva ezzel a földi személyzetet és sok civilt is. Azok a 185

bombázók, amelyek nem érték el céljukat, kíméletlenül ledobták bombáikat bárhová, és nem foglalkoztak vele, hogy kórházakat, iskolákat vagy településeket semmisítenek-e meg. Hat héttel azelőtt Honour összeszedte magát, hogy megnézze, kisemberek százai hogyan szállnak csónakjaikba, hogy menteni induljanak a Dunkerque-ben rekedt brit katonákat. Úgy érezte, hogy amíg az alattvalók ilyen bátrak és elszántak, senki sem tudja legyőzni Angliát. Most azonban, hogy látta az áldozatok hetente hosszabbodó listáját, nagyon félt, hogy Angliának nem lesz elég harcosa és fegyvere a háború megnyeréséhez. Kétségek közt feküdt le, s ugyanolyan kétségek közt ébredt fel. Először csak azért imádkozott, hogy Adele és Michael biztonságban legyen, de belátta, hogy helytelen volna csak a szeretteire gondolni. Minden katonának, tengerésznek, pilótának van családja, amely aggódik értük. . – Aki az eget kémleli, annak gazos marad a kertje? –kiáltotta barátságosan Jim, a postás, amikor lefektette az út mellé kerékpárját, hogy átadja Honournak a leveleket. – Az biztos! – válaszolta kesernyés mosollyal Honour, de valójában hálát érzett, amiért elterelték gyászos gondolatait. Honour nagyon szerette Jimet. A hatvanhét éves, erősen őszülő férfinak igazi karikalába volt. Harcolt az első háborúban, s bár nem örvendett a legjobb egészségnek, átvette fiától a szolgálatot, amikor besorozták. Azt mesélte, hogy nagyon jót tesz a munka, mert egyrészt fontosnak érzi magát, másrészt jólesik a mozgás. – A gaz várhat egy keveset, ha kér egy csésze teát! – Reméltem, hogy fölajánlja! Kitikkadtam, ráadásul a mai nap piros betűs ünnep magának, mert a londoni bélyegző alapján úgy tűnik, ez az unokájától jött. Jim leült kinn a padra, míg Honour föltette a teavizet. Amíg várta, hogy fölforrjon a víz, gyorsan átfutotta a levelet. Kedves Nagyi! Nem sok minden történik velem, amióta csak sürgősségi eseteket látunk el, és a többi beteget vidékre küldik. Az emeleti kórtermeket bezárták, és a pincében alakítottak ki újakat légitámadás esetére. Éjszakai műszak alatt elkezdtem kötni, mert annyira kevés a feladat, hogy halálra untam magam. Már majdnem kész a kardigán hátulja. Rettenetes, hogy a németek bevették Párizst. Néha nem is tudom, hogy a katonáink valaha meg tudják-e őket állítani. Olyan jó lenne egy kis időre hazalátogatni! London elviselhetetlen nyáron, és az étel is rettenetes. Szerintem ez a háború végéig még rosszabbodni is fog, mert már mindenből hiány van. Többször is elmentem foannal és a többi nővérrel táncolni. Nagyon furcsa látni, hogy az emberek sokkal vadabbul szórakoznak most, mint békeidőben. Azt gondolná pedig az ember, hogy mindenki rémült és lehangolt. Az áramkimaradás ellenére a WestEnd nagyon vidám éjjelente, pedig még az Erőst is teljesen bedeszkázták. Egyik este sokáig ott maradtunk, de olyan sötétség volt az utcán, hogy az orrunkig se láttunk. Emiatt viszont az emberek többet beszélgetnek egymással, és segítőkészebbek is. En már nagyon utálok állandóan gázálarccal az oldalamon járkálni! Egyre több gyereket hoznak vissza Londonba. Szerintem ostobaság a szülők részéről, bármennyire hiányoznak is nekik a gyerekeik. Tegnap éjjel segédkeztem életem első császármetszéses szülésénél. Az anya már két napja vajúdott otthon, mire az egyik szomszéd fölhívta a mentőket. Fantasztikus dolog volt végignézni, és egyre inkább azt hiszem, hogy szülésznő akarok lenni. A kisbaba, aki egyébként kisfiú lett, teljesen egészséges, de az édesanya még mindig nagyon gyenge. A férje a fronton van, ráadásul otthon vár rá még három gyerek. Néhány nőnek bizony nagyon nehéz az élete.

186

Sajnálom, de nincs több hírem. Tényleg unatkozunk egy kicsit ilyen kevés beteg mellett. Hogy van Buksi? Nagyon örülök, hogy ott van veled. Ha netán egy német lepottyanna az égből, biztosan rátámadna, hogy megvédelmezzen. Vigyázz magadra, és ne hajszold magad agyon a zöldségtermesztéssel! Csak babusgasd a nyulakat, hogy még több nyuszi legyen! Simogasd meg Ködöt és Buksit a nevemben! Szeretettel Adele Honour elmosolyodott, majd a levelet bedugta a kötényzsebébe, hogy később újraolvassa. Nagyon aggódott Adele-ért, de amikor hírt kapott felőle, kicsit megkönnyebbült. Délben, amíg Honour a veteményesben tüsténkedett, Rose felült londoni lakásának ágyán, és cigaretta után nyúlt. – A rohadt életbe! – morogta, amikor látta, hogy a doboz kiürült. Dühében vissza is feküdt a párnájára. Másfél éve kapta az ezer fontot Myles Baileytől. Azt gondolta, hogy ebből élete végéig fényesen megél, de kitört a háború, és a terve kudarcot vallott. Egy ideig minden remekül ment, még inni sem akart annyit! Az étterembe járó egyik vendég tanácsára vásárolt egy nagyon olcsó, nyolcszobás házat Hammersmithben. A férfi azt állította, hogy bármely más üzletnél jövedelmezőbb a lakáskiadás, s az az előnye is megvan, hogy a tőkéhez nem kell hozzányúlni. Jó tanácsnak tűnt, s bár nem volt könnyű vízvezeték-szerelőt találnia, aki kialakított egy második fürdőszobát és konyhát a lakóknak, végül minden megoldódott, s még festetni is tudott. Használtbútor-üzletekbe járt bútorokra alkudozni, s amikor minden kész lett, életében először úgy érezte, hogy elindul valamerre. Döbbenetes érzés volt, hogy saját, fürdőszobás, kertes otthona van, s hozzá elég pénze is, amit ruhára, parfümre és fodrászra költhet. Az első lakók kitűnőek voltak. Két házaspár a két legnagyobb szobában, s két idősebb üzletember a két kicsiben. Mindannyian rendesen, hetente fizették a lakbért, a feleségek pedig rendben tartották a konyhát és a fürdőszobát. A két üzletember hazajárt hétvégenként, és egyáltalán nem is használta a konyhát. Minden békésen és csendben zajlott. A legnagyobb zaj, amit Rose hallott, a két összebarátkozott házaspár kacagása és beszélgetése volt. Rose naivan azt gondolta, hogy mindannyian örökre ott maradnak, mert a két üzletember már idős a katonai szolgálathoz, az egyik fiatal férfi tűzoltó, a másik pedig valami köztisztviselő, s mindketten felmentést kaptak. Azt viszont nem vette számításba, hogy a háború mennyire befolyásolja a polgári lakosság életét is. A köztisztviselőt elhelyezték Londonból, és a feleségét természetesen magával vitte. A pár, amelyet helyettük talált, összeveszett a tűzoltóékkal, akik ezt jó ürügynek találták, hogy visszaköltözzenek a feleség anyjához. Aztán mindkét üzletember is elköltözött, mondván, hogy inkább ingáznak naponta, de így legalább, ha jönnek a bombázások, az éjszakát a családjukkal tölthetik. Rose hamarosan rájött, hogy nem lehet túlságosan válogatós, mert annyi ember költözött ki a városból, hogy százszámra álltak a kiadó lakások. Nemsokára már mindenkinek kiadta a szobákat, s a baj nem is váratott magára. Először holland és német zsidó menekültek jöttek, akik hangoskodtak, nem beszéltek angolul, és nem fizették a lakbért. Aztán gyerekes anyák érkeztek, akik zavarták a többi lakót. Volt egy lakója, aki tört-zúzott, ha berúgott. Egy nőről kiderült, hogy prostituált, majd jöttek a különböző éjszakai alakok, akiknek már meggyűlt a bajuk a törvénnyel. 187

Az ágyból körbenézett a szobájában. Üdvrivalgásban tört ki, amikor a festő befejezte a rózsaszín-fehér tapéta fölrakását. Korábbi otthonaihoz képest ez olyan, mintha egy filmsztár lakosztálya volna! A nagy ablak a gondozott kertre nézett, s a reggeli napfény aranysugárral szórta be a gesztenyeszínű ágyat, szekrényt és fésülködőasztalt. Biztosan mind óvott, családi bútordarab volt csakúgy, mint a zöld és mályvaszínű szegett szőnyeg, amelyet szintén használtan vett. Egész mostanáig úgy kezelte a hálószobáját, mintha királynői lakosztály volna. A rózsaszín szaténpaplant kiterítette az ágyon, s még virágot is tett a vázába. Néha csak ült a szobájában, s gyönyörködött benne. De lassan minden elromlott. Ruhái a földön hevertek, lepedője koszos volt, a fényes bútorokat pedig vastag porréteg borította. Pedig már nem nyomorgott. Még mindig volt néhány száz megtakarított fontja a bankban, a lakbérekből pedig fedezni tudta a rezsit, de kétségbe volt esve. Azt hitte, már minden cselt ismer, amit a bérlők alkalmaznak. Azt hitte, fölismeri a csalókat, s képes bárkivel elbánni, de nagyot tévedett. Néha majdnem elsírta magát, amikor meglátta, mit hagytak maguk után a lakók. De a mocskot eltakarította, nem emiatt érezte magát egyre rosszabbul. Egyedül volt. Nem barátkozhatott a lakóival, mert akkor átvágják. Nem tudott mit kezdeni az eldugult lefolyóval vagy a csapcserével. Ha pedig ki kellett rúgnia valakit, igazi lelki beteg lett. Összes problémája közül a leggyötrőbb érzés a rossz lelkiismerete volt. Az nem zavarta, hogy ennyi pénzt kihúzott Myles Baileyből, mert úgy gondolta, hogy az jár neki, de nagyon kínlódott amiatt, amit Adele-lel művelt. Nem azonnal alakult ki benne ez az érzés. Eleinte annyira lefoglalta a lakás berendezése, hogy minden másról megfeledkezett. A bűntudat szinte észrevétlenül hatalmasodott el rajta. Néha látott egy-egy pilótát, amint barátnőjével kéz a kézben sétálgat, vagy megpillantott egy-egy ápolónőt a helyi kórházból. Egyre jobban mardosta az önvád, s bár tudta, hogy a házasságot meg kellett akadályoznia, azzal is tisztában volt, hogy Adele a világ legmegvetendőbb emberének tartja. Rose már a harminckilencedik évében járt, s a tükörben látta az idő, az italozás, az érzelem nélküli kapcsolatok és tulajdon önzése rombolását. Semmilyen pénz nem hozhatja vissza arcának üdeséget. Pénzzel vehet az ember társaságot, de barátokat nem. Kényelmet vásárolhat, de érzelmeket nem. Kit érdekelne, ha egy bomba fölrobbantaná a házát, és őt is megölné? Nincs élő ember, aki bármi jót mondana róla. Éjjel éberen feküdt az ágyában, és a szüleivel töltött nyarakról ábrándozott. Felidézte vacsorát készítő, kacagó szüleit, a nagy sétákat a lápon, amikor két szülője a kezét fogta, az esti meséket anyja ölében. Ha Adele visszatekint a gyerekkorára, egyetlenegy szép emléket nem tud fölidézni az anyjáról. Sok éven át úgy tekintett a lápi életre, mint apja grafikáira. Mindent szürkében és feketében látott. Emlékeiben csak a hideg, a szomorúság és a komor hangulat maradt. Talán a legutóbbi látogatása színesítette csak ezt az emléket. Most már emlékezett a hullámzó, zöld fűre, a színes mezőre, a halászó madarakra s a folyóparton virító sárga íriszekre. Már anyját sem kemény vonású hárpiának látta, mint korábban. Felidézte, hogyan mesélt neki, mint gyűjtöttek virágot, vagy hogyan ültek összebújva a kályha előtt a téli estéken. Könnybe lábadt a szeme, ha arra gondolt, hogy Adele soha nem élt át vele ilyesmit. Mostanáig egyáltalán nem furdalta a lelkiismeret amiatt, ahogyan otthonról elszökött. Igazolni is tudta, hiszen nagyon sokat dolgozott a szállodában, s a fizetését az utolsó fillérig oda kellett adnia anyjának, aki ráadásul nem is értékelte az ő munkáját. Myles

188

viszont élete nagy lehetőségének tűnt. Amikor pedig tönkrement a kapcsolat, és ő babát várva magára maradt, túl büszke volt ahhoz, hogy bevallja, nagy bajban van. Ezt a büszkeségét időközben elveszítette, s helyét a közöny váltotta fel. Egész felnőtt élete nagy homály, amelyből csak alig egy-két kép villan elő. Egyike ezeknek a Jimmel kötött házassága egy elképesztően mocskos házasságkötőben a Ladbroke Grove-on. Kikerekedett hasa láttán az anyakönyvvezető gúnyosan megjegyezte, hogy még épp időben vannak. Adele pedig egy olyan lepusztult panzióban született meg, ahol bogarak tanyáztak az ágyban. Órákon át iszonyatos fájdalmai voltak, de csak egy éles nyelvű öregasszony volt mellette. Lehet csodálkozni, hogy nem érzett semmi szeretetet a gyerek iránt, aki megkínozta, megakadályozta, hogy hazamenjen, s aki miatt össze kellett házasodnia egy olyan félhülyével, mint amilyen Jim Talbot? Pamela születése is élesen élt az emlékezetében, de egészen más színekkel. A szülés gyors és fájdalommentes volt, Jim pedig olyan szeretőén és gondosko-dóan viselkedett vele, hogy majdnem maga is elhitte, szereti a férfit. Nem sokkal ezután költöztek be a Charlton Streetre, ami maga volt a paradicsom a sok nyomortanya után, ahol előzőleg laktak. Pamela tizennyolc hónapos volt, amikor minden rosszra fordult. Rose korábban is érezte fáradtnak és kedvetlennek magát, de mindig gyorsan túljutott rajta. Ez alkalommal azonban úgy tűnt, mintha hideg, szürke köd telepedne rá, amely nem akar fölszállni. Nem akart reggelente fölkelni, nem akart a pelenkamosásra, főzésre s a két gyerekkel járó számtalan teherre gondolni. Teljes csöndet akart, egyedüllétet, s Jim vagy Adele hangja annyira fölborzolta az idegeit, hogy legszívesebben a világból is kifutott volna. Pamela miatt maradt mégis. Ő volt az egyetlen, aki nem ment az idegeire. Az ő mosolya oszlatta egy kicsit a ködöt. Rose szerette volna, ha Adele iránt is ugyanezt tudná érezni, de minden egyes alkalommal, amikor ránézett, az apja jutott róla az eszébe, s mindaz a fájdalom, amelyen keresztülment miatta. Amikor Pamela hároméves volt, egyszer meg is próbált elszökni vele. Adele épp iskolában volt, s ő úgy gondolta, a háztartáspénzből félretett néhány fontjából felül egy vonatra, leutazik vidékre, és megpróbál új életet kezdeni. De amikor összepakolta a bőröndöt, rájött, hogy nem tudja elcipelni a gyerekkel együtt. Erre leült a földre, s úgy elkezdett zokogni, mint egy kisgyerek. Még később is sokat gondolt arra, hogy elmegy, de rájött, hogy Pamela mellett nem tud dolgozni, s minél inkább fogságban érezte magát, annál rosszabb lett az idegállapota. Ezután pedig Pamela meghalt, s hirtelen nem maradt semmi az életében. Az ital kicsit elnyomta a fájdalmat, de ahogy kijózanodott, kezdődött minden elölről. Nem emlékezett pontosan minden eseményre, ami oda vezetett, hogy végül intézetbe zárták, de azt fel tudta idézni, hogy mit érzett Pamela halála után. Olyan érzés volt, mintha egyre csak húznákhúznák, mint egy rugós babát, s a végén annyira megfeszítik, hogy elszakad a rugó, s elveszti az uralmat önmaga felett. Emlékezett az elmegyógyintézeti kezelésre is. Jéghideg vízbe dugták, aztán olyan gyógyszereket kényszerítettek belé, amelyektől folyamatosan hányt. De nem segítettek rajta. Akkor nyerte vissza az öntudatát, amikor végre külön cellába zárták. Élvezte a magányt, hogy senki sem próbál beszélni vele, senki nem kéri semmire, és alhat, amennyit csak akar. A sok pihenés mentette meg. Miután teljesen kipihente magát, ismét tisztán tudott gondolkodni. Akkoriban tudta meg, hogy anyja Adele hivatalos gyámja lett. Ezzel együtt azt is megtudta, hogy csak férje beleegyezésével hagyhatja el az elmegyógyintézetet. Számára ez életfogytig tartó bezártságot jelentett, mert Jim azóta sem jelentkezett. Rose rájött, hogy a személyzet azokkal az ápoltakkal bánik a legcudarabbul, akik problémát okoznak. Őt is jól megverték, amikor bekerült, mert káromkodott, és nekiesett 189

mindenkinek. A fájdalomtól való félelem csendessé és engedelmessé tette. Rájött, hogy egyetlen esélye a menekülésre, ha viselkedése ilyen is marad. Ezért nem tiltakozott már, amikor őrültnek nevezték, nem beszélt, nem sírt és nem kiabált. Azt tette, amit mondtak, és nem kevert bajt. Úgy tervezte, ha továbbra is így tud viselkedni, akkor esetleg megbízzák kisebb munkákkal, amikkel elnyerheti a bizalmukat. Feltételezése bevált. Először javítási munkákat kapott, felmosott, majd a mosodába is bejutott, végül megengedték, hogy sétáljon az udvaron. Volt idő, amikor úgy érezte, hogy tényleg elfelejtett beszélni, mosolyogni, nevetni vagy fürgén járni. Any-nyira hozzászokott az egykedvű arckifejezéshez, a gépies mozdulatokhoz, mintha igazi félkegyelmű volna. Fejét lehajtva csoszogott, mintha nem is érdekelné, miről beszélgetnek előtte a gondozók. Pedig éberen figyelt minden apró mozzanatra, elejtett félszavakra, amelyek majd később jól jöhetnek. Johnnynak azt mondta, hogy a szennyesszállítóban szökött meg, ami igaz is volt. De soha nem vallotta be senkinek, hogy csáberejét vetette be az egyszerű sofőrnél, hogy kicsempéssze őt. Egyáltalán nem szégyellte magát, amiért fölajánlotta, hogy lefekszik vele, ha a szennyeskocsiban kicsempészi. Tisztességes ajánlat volt. Amiatt már jobban szégyellte magát, hogy szerelmet színlelve a férfival is maradt egy ideig, hogy legyen ruhája, élelme és szállása. Szegény, együgyű Jack! Még nem volt nővel, és istenítette Rose-t. Nem ivott, nem dohányzott, s ugyanabban a kicsi, lepusztult külvárosi házban élte egyszerű életét, ahol született. Mindkét szülőjét elvesztette, nem volt barátja, egyetlen büszkesége sofőri állása volt. Nem szép, hogy több mint egy évig mellette maradt azt a látszatot keltve, mintha a barátnője volna. Közben folyamatosan lopta a férfi pénzét, hogy abban a pillanatban, amint elég összegyűlik, megszökhessen. Szökése után néhány héttel olvasta az újságban, hogy a férfi fölakasztotta magát az erdőben. Ettől viszont már lett némi lelkifurdalása. Jack önszántából veszélyeztette az állását, hogy megmentse őt. Sőt még a börtönt is kockáztatta azzal, hogy rejtegette Rose-t. Csupán harmincéves volt. Egész életét egyedül, barátok nélkül, vicc tárgyaként élte. Ő pedig összetörte a szívét. Rose nem is értette, miért mereng mostanában annyit a múlton. Mindig abban a tévképzetben ringatta magát, hogy ha anyagi biztonságot szerez magának, és lesz egy szép otthona, a boldogság magától jön. Mégsem boldog. Hogyan is lehetne! Ha visszatekint a múltjára, csupa kínzó élménnyel kell szembesülnie: emberekkel, akiket kihasznált, ócska kis trükkökkel, amelyekkel becsapott másokat, és bűntudattal, amiért olyan csúnyán elbánt a tulajdon anyjával és lányával. Néha, pár pohár után bocsánatkérő leveleket fogalmazott, de másnap reggel széttépte. A remélt megbocsátáshoz nem tudott eleget írni.

190

21. FEJEZET

Honour a Shepher's Bush Roadon maga mellé parancsolta Buksit, és a járdaszegélyről végigpásztázta a szemben levő házakat, hogy megtalálja a 103-as számot. Félelemmel vegyes megkönnyebbülést érzett, amikor kiszúrta a házszámot. Egyfelől örült, hogy végre célba ért, másfelől tartott is tőle, hogy mi vár rá ezután. Életében alig egypárszor fordult meg Londonban, akkor is csak művészeti galériákban és West End-i üzletekben, ezért nem tudta elképzelni, hogy milyen lehet egy munkáskörnyék. Adele East End-i beszámolói alapján úgy képzelte, hogy Hammersmith rendezett környék, de valójában elég ocsmánynak és mocskosnak tűnt. Augusztus 23-án rekkenő hőség volt, por- és korom lepte levelek zörögtek a fákon. Az ablakokra átlósan fölragasztott papírszalagok és a homokzsákok a háborút idézték, a túlcsorduló szemetesek és a csatorna szaga pedig émelyítette Honourt. Úgy érezte, nem tudna olyan helyen élni, ahol gyerekzsivajtól hangos az egész utca. Jólesett volna odaszólnia a kötényt és kendőt viselő, kapukban bámészkodó asszonyoknak, hogy inkább a csemetéikkel foglalkozzanak, és pletykálkodás helyett vigyék ki őket a parkba. Honour előző nap levelet kapott Rose-tól. Szerény és bocsánatkérő levél volt. Számtalanszor újraolvasta, de nem tudta megfejteni, milyen szándék állhat a háttérben. Este megpróbált választ fogalmazni, de miután ép ötlet nem jutott az eszébe, kutyájával fölszállt a reggeli vonatra, és elindult, hogy személyesen találkozzon Rose-zal. Nem volt igazán kíváncsi lánya életére, és az sem igazán foglalkoztatta, hogy kibéküljön eltévelyedett gyermekével, ellenben úgy gondolta, hogy megérett az idő a múlt tisztázására. Senki sem tudta pontosan, hogy a háború mit tartogat, de a légitámadásokról egyre több híresztelés keringett mindenfelé. Wimbledont már 16-án érte emberáldozatot követelő bombatalálat. Wimbledon pedig a térkép szerint nincs messze Hammersmithtől. Honour érezte, ha lányát elvesztené egy bombatámadás során, sohasem tudna megbocsájtani magának azért, hogy még meg sem próbálta meglátogatni. Szombat volt, ezért remélte, hogy lánya otthon tartózkodik. A vonat rettenetesen lassan haladt, ráadásul a szokásos menetidőhöz képest még egy egész órát késett, ezért volt ideje idegeskedni azon, hogy milyen lesz majd a viszontlátás. Úgy érezte, kötelessége Buksit magával hoznia, hátha véletlenül közbejön valami, és a városban reked éjszakára. Kicsit tartott attól, hogy a nagyváros forgataga megrémíti majd az állatot, de a kutya remekül viselte a vonatozást, aztán a városban a forgalmat és a zajt is, gazdája pedig nagyon büszke volt magára, hogy egyedül eltalált a borítékon található címre. Rose azon kívül, hogy szobákat ad ki, semmi egyebet nem osztott meg a körülményeiről, Honour ezért azt feltételezte, hogy nehézségei lehetnek. Mi másért kérne egyszeriben bocsánatot a múltban elkövetett vétkeiért? Legjobb tengerészkék ruhája túl vastag volt ehhez a rekkenő hőséghez. Szeme teliment porral, hátáról csurgott az izzadság, és lógó nyelvű kutyájával mindketten szomjaztak. A 103-as számú ugyanolyan lepusztult, korom lepte, utcára nyíló sorház volt, mint szomszédai. S akár a többinek, ennek sem volt előkertje. A pincézett, háromszintes épület királykékre festett ajtajához néhány lépcső vezetett fel. A legtöbb ablak nyitva volt, ezért reménykedett benne, hogy nem hiába tette meg ezt a nagy utat. A csengő hangja egy halottat is föltámasztott volna, mégis eltelt egy kis idő, míg Honour lépteket hallott. Kirúzsozott, lángvörös hajú, huszonöt év körüli nő nyitott ajtót. 191

– Miben segíthetek? – kérdezte. – Mrs. Talbothoz jöttem – válaszolta Honour. A lány vállat vont. – Fogalmam sincs, hogy itthon van-e. Próbáljon meg azon az ajtón kopogni! – mutatott a második emeletre, és otthagyta Honourt az ajtóban. Honour kopogtatott, majd szólongatta is Rose-t. A lépcsőn fölnézve észrevett egy nyitott ajtót. A fehér csempék alapján fürdőszobának látszott, ezért gyorsan berohant könnyíteni magán, és megitatta a kutyát is. A fürdőszobaablak nyitva volt, ezért kidugta a fejét, hogy megnézze a hátsó kertet. Nagy meglepetésére egy napozóágyon a lányát pillantotta meg. Honournak összeszorult a torka, mert ebből a távolságból Rose fiatalnak és törékenynek tűnt fehérrózsaszín csíkos nyári ruhájában. Kihajolt az ablakon, és odakiáltott neki. Szinte nevetségesnek tűnt, hogy Rose, aki meg se moccant a csengőszóra, anyja hangjára rögtön kinyitotta a szemét, fölugrott s riadtan nézett körbe. – Itt vagyok, Rose! – kiáltotta Honour. – Kopogtattam az ajtódon, de nem hallottál. Honour rövidesen lenn termett a hátsó udvaron. Szemben ültek egymással, közöttük a lihegő Buksi, aki ide-oda forgatta a fejét, mintha érezné a két nő közötti feszültséget. – Nem kellett volna elküldenem azt a levelet? –mondta harmadszorra is Rose. – Nem voltam teljesen magamnál, amikor írtam. – Tehát részeg voltál? – kérdezte Honour nyersen. – Ugyan, dehogy! – válaszolta Rose védekezően. –Csak egy kicsit magam alatt voltam. Honour biztos volt benne, hogy lánya részegen írta a levelet, s úgy is postázta, mert teljesen megdöbbent azon, hogy anyja rátalált. Honour ezt egyáltalán nem bánta, mert úgy gondolta, az emberek ittas állapotban a szívükből beszélnek. – Nem tudom elhinni, hogy ekkora utat tettél meg miattam! – kezdte Rose, és igyekezett úrrá lenni rémületén. – Ráadásul egy kutyával! Hogy találtál ide? – Hatvanéves vagyok, de hülye nem. Az utazás nagyon kitikkasztott. Megkínálnál esetleg egy teával? –kérdezte szárazon. Eddig még semmit nem látott Rose házából a fürdőszobán és a konyhán kívül, de azt is csak azért, mert a kertajtó a konyhából nyílt, ezért keresztül kellett menniük rajta. Rose azt mondta, hogy a fák árnyékában hűvösebb van, ezért fölállított még egy napozóágyat, de anyja kételkedett benne, hogy ezért marasztalja a kertben. Rose elpirult. – Ja, a tea! Megyek, főzök egyet gyorsan. – Azzal fölugrott, és beviharzott a házba. Honour kinn maradt a kertben, hogy a lánya összeszedhesse magát. Rose megrökönyödött anyja megjelenésén, de nem viselkedett vele olyan harciasan, mint annak idején, amikor meglátogatta. Sokkal jobban festett, mint akkor, legalábbis nem volt olyan zilált, és szemlátomást a konyháját is tisztán tartotta. Honour időt akart hagyni lányának, hogy összepakolhasson egy kicsit a szobájában, rendbe szedhesse gondolatait, s megpróbáljon visszaemlékezni, hogy mi az ördögöt írhatott a levélben. A hátsó kert meglepően kellemes látványt nyújtott. A fű ugyan gyér volt, de a falakra illatos lonc futott fel, s a tövében épp nyiladoztak az őszirózsák. A kert gondozott volt, s a konyha felé vezető járdát is felseperték. Rose a levelében azt állította, hogy a ház a tulajdonában van. Ha ez igaz, Honour tudni szerette volna, hogy lánya honnan tudott ennyi pénzt összegyűjteni. Olyan sok mindent nem tudott még róla, de ha ma el akarnak jutni valahová, akkor fékeznie kell kíváncsiságát. Rose úgy tíz perc múlva érkezett vissza tálcával a kezében. Összeszedte magát; megfésülködött, s egy kis rúzst is kent az ajkára. Honour elmerengett a teáscsészéken,

192

amelyek épp ugyanúgy piros csíkozású és aranydíszítésű finom porcelánból készültek, mint az ő otthoni készlete. – Mióta van kutyád? – kérdezte Rose, és a tálcát letette kettejük közé, egy faládára. Megsimogatta a kutyát, amiből Honour arra következtetett, hogy lánya bizonytalan magában, s ezért megpróbálja a beszélgetést semleges témákra terelni. Honour elmesélte, hogyan került hozzá a kutya, s hogy miért hozta magával. Teázás közben az ostromról beszélgettek. Rose-t láthatóan hidegen hagyta a téma, de ez valamelyest érthető is volt, hiszen a légi csaták Essex, Kent és Sussex fölött folytak. Csak az őt is érintő kényelmetlenségekről, a jegyrendszerről, az áramkimaradásról és a sok téves riasztásról panaszkodott. – Már oda se figyelünk a szirénázásra! – mondta legyintve. – Londont egyszerűen nem fogják bombázni. Némelyek imádnak rémhíreket terjeszteni a Londont porig bombázni készülő német csapatokról. Örülnék, ha abbahagynák, mert enélkül is igen nehéz manapság jó bérlőt találni. Honour sem érezte Londonban a háborús fenyegetést. A közlekedés fennakadás nélkül zajlott, az üzletek a szokásos módon kinyitottak, a napsütésben kószáló emberek pedig gondtalannak tűntek. Egy asszony, akivel beszédbe elegyedett a metrón, elpanaszolta, hogy mennyire elege van a sok szirénázásból. Mindig halálra rémíti az embereket, akik rögtön lefutnak az óvóhelyre, de néhány óra múlva kiderül, hogy az egész csak téves riasztás volt. Azt állította, hogy már hidegen hagyja a szirénázás, és nem fog újra lemenni a büdös, mocskos pincébe. Rose talán jól látja a dolgokat. Végül is ő él ebben a városban. – Ez a te házad? – kérdezte Honour, miután végighallgatott néhány rémtörténetet egyes korábbi lakókról. – Igen, az enyém. Elég sokáig kuporgattam, és váratlan szerencse is ért. Egy barátom ajánlotta, hogy ingatlanba fektessem a pénzem. – Olyan védekezve magyarázkodott, mintha már korábban begyakorolta volna a szöveget. – Nagyon bölcs döntés – hagyta helyben Honour. Lassan véget akart vetni a fecsegésnek, hogy rátérhessen Rose levelére. Az otthonira annyira emlékeztető teáskészlet jó ürüggyel szolgált a személyesebb hangvételű beszélgetéshez. – Nahát, a teáskészleted pont ugyanolyan, mint az én otthonim! – emelte föl vidáman a csészét, s megforgatta a kezében, hogy jobban megvizsgálhassa. – Nem gondoltam volna, hogy az otthonodra emlékeztető tárgyat veszel! – mondta óvatosan, a könnyed hangvétel látszatát fenntartva. – Nem is hinnéd, mennyit gondolok a múltra? –Rose kicsit lehajtotta a fejét, mintha tisztában volna vele, hogy kijelentése magyarázatot követel. – Rendben, anyám! Rengeteg dolgot megbántam. Ha visszafordíthatnám az idő kerekét, mindent másképp csinálnék! Honour bólintott. – A leveledben azt írtad, hogy szeretnéd, ha megbocsátanák, s kaphatnál még egy lehetőséget tőlem. Mitől ez a hirtelen változás? – Váratlanul felötlött gondolat! – válaszolta vállat vonva Rose. – Már régen meg akartam tenni, de mióta kitört a háború, sokkal lényegesebbé vált. – En is így éreztem – mondta Honour óvatosan. –De bármennyire örültem és megnyugodtam, amikor megtudtam, hogy itt vagy, nem ígérhetem, hogy megbocsátok. Azt ki kell érdemelned! – Hogyan? – kérdezte Rose elfintorodva. – Ezen neked kell elgondolkodnod – válaszolta Honour. – Őszintének kell lenned magadhoz. Miért akarod a megbocsátást? Mert most zaklatott és magányos vagy?

193

– Nem, egyáltalán. Minden rendben van velem. Van házam, a bérlőim fizetnek. Ha gondolod, körbevezetlek, hogy a saját szemeddel is lásd. – Az anyagiak engem nem nyűgöznek le! – szólt Honour. – Korábban sem tulajdonítottam jelentőséget nekik, és ezután sem fogok. Valamikor te és az apád jelentettétek nekem a világot. Most Adele jelenti ugyanezt. És mint ahogy érted és Frankért is mindent megtettem volna, most bármire képes lennék az unokám életéért és biztonságáért. Úgyhogy próbálj meggyőzni arról, hogy tiszta szándék vezérel, különben Adele-nek a közelébe sem engedlek! – Nem vagyok benne biztos, hogy találkozni szeretnék vele – szólt Rose halkan. – Nem igazán jöttünk ki, amikor gyerek volt, nem hiszem, hogy ez mára megváltozott volna. – Ha így állsz hozzá, akkor a legjobb lesz, ha most rögtön távozom – emelte fel a hangját Honour. – Adele és én egy csomag vagyunk, ha azt szeretnéd, hogy én bármilyen szinten az életed része legyek, őt is ki kell engesztelned! Rose egy ideig nem szólalt meg, csak kezét tördelte. – Szeretném kiengesztelni – szólalt meg végül –, de nem hiszem, hogy ő hajlana erre. Aznap, amikor felkerestelek, tudom, hogy a lehető legrosszabbul álltam a dolgokhoz. Olyan sok mindenről szerettem volna veled beszélni, de nem kellett volna csak úgy, váratlanul megjelennem, és olyan… nem is tudom, milyen módon viselkednem! – Rose erősen gondolkodott a megfelelő jelzőn, de nem találta. – Szemtelenül? – kérdezte Honour. – Mert az voltál, Rose. Tapintatlan, közönséges és érzéketlen voltál. Semmit nem láttam benned a lányomból, akit olyan féltve neveltem. Feltételezem, nagyon rossz társaságba keveredtél, s attól vadultál el ennyire. Rose megdermedt. – Azok az emberek adtak hajlékot nekem – mondta határozottan. – Soha nem mentem volna hozzá Jim Talbothoz, ha nem kerülök olyan kilátástalan helyzetbe. Honour alaposan szemügyre vette a lányát. Most sokkal jobban festett, mint legutóbbi találkozásukkor. Szőke haja ragyogott, és a legújabb divat szerint, vastag hengerben tűzte a tarkója fölé, aminek technikájára Honour sehogyan sem tudott rájönni. Szépen lebarnult, kicsit karcsúbb is volt, és a csíkos nyári ruha elegánsan állt rajta. De arca már ráncosodott, és e vonalak nem nevetésre utaltak. Még mindig nagyon csinos nő volt, de megkeményedett. – Jim Talbot már a múlt! – szólalt meg végül Honour. – Vagy talán előrángattad a fiókból, s újból az életed részévé vált? – Ezt meg hogy az ördögbe érted? – csattant fel Rose. – Nekem úgy tűnik, hogy te akarod felkavarni a múltat! Honour érezte, hogy most szigorúnak kell lennie. – Ne kezdd ezt, Rose, csak hallgass végig! Ahogyan elhagytál minket, s ahogyan az apád hiába várt és meghalt, engem keserűvé és zárkózottá tett. Aztán egészen Adele megjelenéséig így éltem az életem. Szóval jól tudom, milyen a múlt árnyait s nyomorúságait magunkban hordoznunk. Most arra válaszolj, hogy miután megszöktél az elmegyógyintézetből, megpróbáltál-e komolyan új életet kezdeni. – Hát persze hogy megpróbáltam – emelte fel a hangját Rose. – Nézz rám! Szerinted egy disznóólban élek? Úgy nézek ki, mint valami piszkos, büdös idióta? – Nem, egyáltalán nem – mondta Honour egyetértően. – De mindaz, amid van, becsületes, kemény munka gyümölcse? – Ugye azt hiszed, valami férfitól kaptam? – Rose felállt a kerti székből, és anyjára nézett. – Mit képzelsz te rólam? Hogy kurva vagyok? Honour már épp válaszolni készült, de egy repülő zaja belefojtotta a szót. Mély, zúgó hangot hallott, amelyről tapasztalatból tudta, hogy nem vadászrepülő. – Hallgasd! – mondta felpattanva a helyéről, és megragadta Rose karját. – Bombázók! 194

– Lehet, hogy azok, de itt úgysem vesznek semmit célba! – rántotta ki a karját Rose. – Épp elég, hogy le-kurvázol, nem akarok még a hisztériáddal is bajlódni! Honour mozdulatlanul állt, és tudomást sem véve a lányáról feszülten figyelt. Először éles süvítés hallatszott, majd tompa puffanás, aztán egyre több. A vészjelző szirénák fülszaggató visítására Buksi hangosan ugatni kezdett. – Hol van itt a legközelebbi óvóhely? – kérdezte Honour, majd egyik kezével felkapta a táskáját, a másikkal pedig megmarkolta a kétségbeesetten vonító Buksi pórázát. – Van egy lejjebb az úton, de oda nem lehet kutyát bevinni – válaszolta Rose foghegyről. – Az isten szerelmére, anya, nyugodj már meg, és csinálj valamit ezzel a kutyával, hogy abbahagyja végre ezt a rémes csaho-lást! – Akkor menjünk be, Rose! – mondta Honour, és védelmezőn átölelte a kutyát. – Van itt pince? – Igen, ott szoktam elrendezni a dolgaimat – magyarázta Rose, és nagy nyugalommal összekészítette a teástálcát. – Nincs ok pánikra! Mindjárt felmegyünk a másodikra, ahonnan mérföldekre ellátni, és ha kinézel, majd te is megnyugszol. A szobából valóban remek kilátás nyílt London belvárosára, de amit láttak, attól mindkettejüknek elállt a lélegzete. Az ég tele volt repülőkkel, amelyek olyan magasan szálltak, hogy madár nagyságúnak tűntek, de alattuk baljósan gomolygott felfelé a fekete füst. Most hirtelen Rose sápadt el a félelemtől. Honour felé fordult, és megrángatta a karját. – Úristen! – kiáltotta. – Most tényleg bombáznak! Mit csináljunk? – Menjünk le, és nézzük meg a pincédet! – válaszolta Honour. – Nem megyek semmiféle óvóhelyre Buksi nélkül. Szerinted milyen messze lehet az a füstfelhő? – Nem is tudom – hebegett Rose még mindig sápadtan. – Talán a West Endnél van, vagy odébb, az East Endnél, nehéz megmondani. – A Whitechapelnél? – Honour a rémülettől hirtelen elvesztette az egyensúlyát. – Elképzelhető – válaszolta Rose. – Menjünk le a pincébe, mielőtt ideérnek! Később Honour arra gondolt, hogy ha nem szól közbe a légiriadó, valószínűleg nem tud meg semmit a lányáról. Minden bizonnyal elkezdtek volna veszekedni, és ő épp annyi megválaszolatlan kérdéssel ment volna haza, amennyivel érkezett. Négykor szólaltak meg a szirénák, és hét óra felé Honour megállapította, hogy Rose nem csupán önző és makacs, de könnyen pánikba is esik, idegenkedik mindennemű fizikai munkától, és emberség sem szorult bele. A zaj távoli volt, de szüntelen. Két órán keresztül bombáztak. A becsapódások zaja a gépágyúk, mentők és tűzoltók szirénáinak vijjogásával vegyült. A hatórás hírekből tudták meg, hogy a bombák csak az East Endre és a kikötőre estek, nem pedig egész Londonra, ahogy Honour képzelte. Amíg ezt nem tudta, azon dolgozott, hogy mindenkit biztonságos helyre tereljen. Rendet rakott a pincében, levitt székeket, takarókat és párnákat. Bekopogtatott minden bérlőhöz, hogy kiderítse, ki van otthon. Rose csak reszketett, egyik cigit szívta a másik után, de semmit nem csinált azon kívül, hogy becsukott néhány ablakot. Amikor Honour azt tanácsolta Rose-nak, hogy hozzon le néhány vödör vizet, amellyel egy esetleges tüzet el lehetne oltani, lánya csak értetlenül nézett rá, mintha még soha nem hallott volna ilyesmiről. – Lehet, hogy ezt a házat ma nem találják el – szólt rá Honour a lányára végül –, de előbb-utóbb elérnek majd Londonnak erre a részére is, amire neked is fel kell készülnöd! A bérlőid biztonsága részben rajtad múlik. – Nem hinném, hogy nekem kellene rájuk vigyáznom! – háborgott Rose. Senki nem volt otthon, amikor Honour ellenőrizte a szobákat, de ez máskor másképp is lehet majd. 195

– Bizonyos mértékben igenis vigyázhatsz rájuk. Persze mint felnőttek, saját maguk döntik el, hogy maradnak-e, vagy hivatalos óvóhelyre mennek – magyarázta Honour, bosszankodva lánya hanyagságán. – Vészhelyzet esetén azonban őket is le kell majd engedned ide. Abban a pillanatban, hogy lefújták a légiriadót, Rose szó nélkül kirohant az ajtón, magára hagyva Honourt a teendőkkel. Ő épp listát írt arról, hogy Rose-nak mit kellene vásárolnia a pincébe vészhelyzet esetére – gyertyákat, sűrített tejet, élelmiszert, olaj kályhát télre –, amikor megjelent a lánya egy üveg brandyvel, és elújságolta, hogy a hírek szerint ég a kikötő. Már sötétedett, amikor hét óra harminc perckor újra megszólaltak a szirénák. Ha Honour nem készít elő szendvicseket és egy üveg teát, valamint vacsorát Buksinak, akkor mindannyian éheztek volna, mert Rose csak az üveg brandyt hozta haza, senki másra nem gondolt. Amikor a bombázás újra elkezdődött, Honour megint ellenőrizte, nem jött-e meg valaki a lakók közül. Nem volt otthon senki, de amit az emeleti szobából látott, rémülettel töltötte el. Kelet felett az ég mélyvörös volt; nyilván a Rose által említett kikötői tűz lángjai színezték az ég alját. Honour nem akarta elmondani Rose-nak, hogy Adele ápolónőként Londonban dolgozik, legalábbis addig biztosan nem, ameddig meg nem győződött róla, hogy Rose kiérdemli a viszontlátást. De amikor meglátta a hatalmas lángokat, annyira aggódott Adele miatt, hogy akaratlanul is kibökte. Rose egyszerre kizökkent addigi bódulatából. – Az East Endnél?! – kérdezett vissza hitetlenkedve. – Azt hittem, Sussexben van, közel hozzád. Honour úgy érezte, el kell mesélnie, hogyan alakultak a dolgok. – Hastingsben kezdett el dolgozni, mint gyakorlónővér, de amikor szakított a fiúval, aki udvarolt neki, átkérte magát egy másik kórházba, és Londonba, a Whitechapelbe került. Rose abbahagyta az ivást, és minden részletet tudni akart. Honour megkönnyebbült, hogy megoszthatja valakivel a történetet, és elmesélheti, mennyire aggódott, amikor Adele egy időre eltűnt az életéből. – Még mindig nem tudom, mi lehetett az igazi oka, hogy megszakított minden kapcsolatot Michaellal, annyira boldogok voltak együtt. Csak arra tudok gondolni, hogy a gyermekotthonban átélt bántalmazás játszott benne szerepet. Rose nem szólt semmit, ezért Honour elmesélte ezt a történetet is. Azt gondolta, hogy lánya túlságosan szégyelli magát a történtek miatt, s ezért nem szól egy szót sem. Ahogy ott ültek a kerti székeken, s csak egy gyenge villanykörte vetett rájuk homályos fényt, Honour nem látta tisztán Rose arckifejezését. Azt viszont észrevette, hogy lánya zsebkendővel törölgeti a szemét, és amikor végül megszólalt, remegett a hangja. – Annyira sajnálom, anya, nekem fogalmam sem volt az egészről. Valamiért úgy gondoltam, hogy Eustoriból egyenesen hozzád került. Azt se tudtam, hogy intézetben van. Hogy művelhet valaki ilyen ocsmányságot egy gyerekkel? – Rengeteg gonosz ember van a világon, Rose! – sóhajtott Honour. – Tudom, hogy nem fog jólesni, mégis ki kell mondanom, hogy anyaként kudarcot vallottál. Ha valóban szeretettel vigyáztál volna rá, hogy érezze, ő fontos neked, az az undok alak soha nem tudta volna a hálójába keríteni. Rose erre hangosan felzokogott. – Mégis mit kellett volna csinálnom? – bőgte. – Fogalmad sincs róla, nekem milyen volt akkoriban. Abban a koszfészekben lakni egy olyan emberrel, aki soha nem is látott jobb körülményeket. Ott ragadtam egy csecsemővel, akit nem is akartam. Maga volt a pokol, Adele pedig állandóan emlékeztetett mindarra, amit elvesztettem. Képtelen voltam 196

nem őt hibáztatni. Bár a húgát, Pamelát imádtam, iránta soha nem éreztem semmiféle szeretetet. Miután Pamela meghalt, rá sem bírtam nézni Adele-re. De nem tehettem róla, beteg volt a lelkem. Honour türelmesen végighallgatta, ahogy Rose elpanaszolja, mennyit szenvedett Jim mellett. Mesélt visszatérő sötét hangulatairól, amelyek azóta sem múltak el. – Megértelek – szólalt meg Honour, amikor Rose a története végére ért. – Azt hiszem, én is valami ilyesmit éreztem, miután Frank meghalt. De nem magyarázhatod az egészet a betegséggel! Be kell vallanod legalább magadnak, hogy minden, ami veled történt, a saját döntésed miatt történt így, és ezért egyedül te vagy a hibás! Csak akkor tudsz változtatni, ha ezt belátod és elhiszed. – Már késő! – Bizonyos dolgokban soha nincs késő – érvelt Honour. – Adele-nek jó szíve van. Ha találsz valamit, amiért büszke lehet rád, biztosan meg tud majd neked bocsátani. Ma éjszaka talán imádkozhatnánk együtt azért, hogy biztonságban legyen. – Most már nem lesz semmi baj, itt biztonságban van – mondta Adele biztatóan egy idősebb asszonynak, akit épp akkor hoztak be súlyos lábsérüléssel. Az asz-szony még mindig nyöszörgött a rémülettől. Annak alapján, amit Adele az ablakból látott, az sem lett volna meglepő, ha a nő sikítozik a sokktól. A légitámadás mindenkit váratlanul ért. Gyönyörű, verőfényes vasárnap délután volt, az emberek derűsen korzóztak a Mile End Roadon, amikor a bombázóktól hirtelen elsötétült az ég. Adele alig egy órája volt ébren, mivel éjszakai műszakban dolgozott. Másnap este hétig nem is kellett volna munkába állnia. Épp indult borítékot vásárolni, amikor megszólalt a légiriadó. A számtalan téves riasztás miatt a legtöbb ember már fel sem figyelt a szirénákra. Néhány nappal korábban azonban London délkeleti részét bombatalálat érte; bomba hullt a városközpontra is, és alig két nappal ezelőtt felgyújtották a Temze torkolatánál Thameshaven és Shellhaven olajfinomítóit, ezért Adele nem vette félvállról a riadót. Mint a legtöbb ember, ő is úgy gondolta, hogy a németek csak a hadihajókat és a légiflottát veszik célba, de azért kiment az utcára, hogy megnézze, hogyan reagálnak az emberek a szirénázásra. Éppen a Mile End Roadon sétált, amikor félelmetes dübörgésre lett figyelmes, és amikor felnézett az égre, egyszerre többszáz gépet látott meg a város fölött. Mivel nem támadtak, azt gondolta, talán az angol légiflotta, de egyszer csak bombázni kezdtek. Az imént még békés Mile End Road egy csapásra felbolydult; fejvesztve menekült, ki merre látott. Adele is visszaszaladt a nővérszállásra, és gyorsan belebújt az egyenruhájába. A szobájában volt, amikor az első bomba éles hangját meghallotta. Négykézláb keresett menedéket a becsapódástól kitört ablak szilánkjai elől. Annyira megrettent, hogy a főkötőjét is alig tudta a hajába tűzni, de tudta, hogy rögtön munkába kell állnia. Érezte, hogy most jött el életének legnehezebb munkanapja. Miközben végigrohant a folyosón, más nővérek is csatlakoztak hozzá, de nem volt idő, hogy megbeszéljék, mi történt: szavak nélkül is értették egymást. Egyre több bomba csapódott be, miközben ők lélekszakadva rohantak be a kórházba. Visszanéztek, és látták, ahogy Silvertownnál és a kikötőkben egészen az égig felcsap a szürke füst. A légiriadó szirénája a mentők és tűzoltók tülkölésével vegyült, a sarkon a teherautókról leugró polgárőrök kiabálása hallatszott. A kinti káosszal ellentétben a kórház hátborzongatóan csendes volt. Az ajtóban a főnővér köszöntötte az éjszakás nővéreket.

197

– Nagyon jó, hogy itt vannak. Dicséretes, hogy mindannyian ilyen gyorsan elkészültek. Azt hiszem, ma este minden kézre nagy szükségünk lesz. Adele meglepetésére azt az utasítást kapták, hogy menjenek az étkezdébe vacsorázni. Amikor a főnővér végignézett az értetlen arcokon, kissé elmosolyodott. – Az első sebesültek is csak jó idő múlva érnek ide. Utána viszont kétlem, hogy lenne időnk enni. Igaza lett. A kisebb sebesüléseket az elsősegély-állomásokon látták el, így hozzájuk már a súlyos sérülteket hozták, akikre rázuhantak a falak, és komolyabb zúzó-dást vagy végtagtörést szenvedtek, amelyeket az önkéntesek már nem tudtak ellátni. A bombázás pedig mindeközben sem hagyott alább. Hatkor, amikor az éjszakás nővérek általában elkezdik a műszakot, lefújták a riadót, de ez az állapot nem tartott sokáig. Hét harminckor a szirénák újra felzúgtak, és a bombázás folytatódott. A polgári védelem tagjai lassan elkezdték kiásni azokat, akik a romok alá szorultak. Egyre többen érkeztek, a sérülések is egyre súlyosabbak voltak, végül a sebesültek teljesen elárasztották a kórházat. Az ápolónők és orvosok feszített tempóban dolgoztak; a mentőszirénáktól, a bombák süvítésétől, a sebesültek és sokkos állapotban lévők sírásától alig hallották egymást. Minden sérült tetőtől talpig téglaporos volt, tekintetükből rémület áradt. Sokan közülük kétségbeesetten könyörögtek az ápolónőknek, hogy derítsék ki, a gyermekeik, párjuk vagy szüleik is megmenekültek-e. Akik képesek voltak összefüggően beszélni, elmondták, hogy a németek egész utcákat romboltak porig Sil-vertownnál. Mindenütt hullák hevertek, az egyik asz-szony pedig megtalálta a tulajdon lánya leszakított karját, amelyet egy általa ajándékba adott karkötőről ismert fel. A lánya testét valószínűleg betemette a törmelék, és csak találgatni lehetett, hogy hányan jutottak még hasonló sorsra. A vakolat minden egyes becsapódás után darabokban esett le a mennyezetről. Adele azon gondolkodott, vajon mi történne, ha a kórházat találat érné. Egy nővér felsietett a tetőre, és azzal a hírrel jött vissza, hogy tűzfigyelőket rendeltek a tetőkre. Egyiküktől megtudta, hogy a kikötő Surreynél lángokban áll, és az oltásra London minden részéből küldtek tűzoltókat. A nővér azt is tudni vélte, hogy a festékgyár is lángra kapott, ahonnan szörnyű, mérgező füst száll felfelé. A nővérek olyan sebesen szaladtak egyik sebesülttől a másikig, hogy nem is érzékelték az idő múlását. A padló vértől vöröslött, és alighogy a takarítók feltörölték, újból ellepett mindent a sebesültek vére. A legsúlyosabb eseteket azonnal operálták és külön osztályon helyezték el, ahol viszont gyorsan beteltek az ágyak, így a kevésbé súlyos betegeknek ott kellett leülniük vagy fekhelyet találniuk, ahol nem akadályozták az orvosok munkáját. Sokan szem elől vesztették a gyermekeiket, és a kétségbeesésig aggódtak értük. Egy súlyosan sérült nő, aki majdnem elvesztette a karját, megpróbált felkelni a hordágyról, hogy megkeresse a kisfiát. Adele már nem is tudta számon tartani, mi mindent csináltak az emberek a támadás előtt, amikor a riadó megszólalt: – Épp teázni készültem. – Épp a vécén ültem. – Épp vizet forraltam a teához, amikor egyszerre az egész ház rázkódni kezdett, és a tető eltűnt. Adele arra gondolt, hogy ha ez a támadás szeptemberben, a háború elején zajlik, akkor mindenkit felkészülten ér. De az úgynevezett furcsa háború hamis biztonságérzetet adott az embereknek. Már nem hordozták magukkal a gázálarcukat, és nem figyeltek a légiriadóra, mert feleslegesnek gondolták. Sokan már arra sem emlékeztek, hol van az

198

óvóhely. Adele nem is hitte, hogy akiknek az este szükségük lesz rá, jut majd elég férőhely. Sem őt, sem a többi ápolónőt nem képezték ki az olyan komoly esetekre, mint amilyen a szétroncsolt láb, üvegszilánkokkal teli hát vagy több helyen eltört végtag. Kilométernyi sebkötöző gézt, tonnányi tampont, ragtapaszt és vizet festett meg a vér. A sebesülteket gyorsan elő kellett készíteni az operációra, futni kellett a tálakkal, hogy a betegek ne hányják le magukat, szorítókötést kellett tenni az erősen vérző sebekre, s mindeközben nyugtatgatni is kellett az áldozatokat. – Hová menjünk? – kérdezte egy komoly fejsérülést szenvedett fiatal nő, csecsemőjét magához szorítva. – A házunk nincs többé, a pénzem is oda lett, még egy tiszta pelenka sincs nálam. Hol fogunk aludni? Már éjjel kettő volt, amikor Adele rövid pihenőt kapott, és végre bekaphatott egy szendvicset és ihatott egy csésze teát. Joan, aki egész nap dolgozott, és aztán az esti műszakra is maradt, odament hozzá pár percre. – És én még azt hittem, hogy este azzal a tűzoltóval fogok randizni! – mondta, és nagyot szívott a cigarettából. – Több mint egy év után végre megint megtetszik egy férfi, és amilyen az én szerencsém, soha nem fogom viszontlátni. Adele nem tudta biztatni barátnőjét, mert mindketten hallották, milyen szörnyű tüzek vannak a kikötőben. A tűzoltók gyakran bennrekedtek a házakban, mert az épületek egyszerre minden irányban lángra gyúltak. A Temze túlpartján Rotherhithe és Wollwich is hatalmas károkat szenvedett. Egy tizenhat éves küldöncöt szörnyű égési sérülésekkel szállítottak be, mert végigbiciklizett az égő utcán, hogy az egyik tűzoltótiszt üzenetét eljuttassa a másikhoz. Bátran kerékpározott égő ruhában, amíg össze nem esett, és még a kórházban is azon aggódott, hogy mihez kezdenek most nélküle a társai. A Stratford Kórházba bomba csapódott, de az egyik mentős látta, ahogy az orvosok tovább dolgoznak paravánok mögött. A London Kórház környékén is sok volt a becsapódás, és a bombázásnak még nem volt vége. Mivel a folyóparton végig tüzek világították meg a belvárost, a németek könnyen választhattak maguknak célpontot. Adele hallotta, ahogy az emberek egyre azt kérdezgetik egymástól, hogy a légierő hol marad, és miért nem állítja meg a németeket. Arra gondolt, milyen könnyedén változtatják meg az emberek a véleményüket. Alig néhány héttel ezelőtt, amikor dúlt az angliai csata, országszerte a pilóták voltak a legnépszerűbb emberek, most pedig mindenki őket hibáztatja, hogy nem tudják megállítani a betolakodó ellenséget. De Adele látta, amikor átjöttek. Úgy mondták, egyszerre több száz gép repült London fölé. Az angol légierő az egyértelmű német túlerő ellenére próbálta feltartóztatni az ellenséget. Az egy teljes napon és éjszakán át tartó vérontás után Adele már nem imádkozhatott csak Michaelért. Helytelennek tartotta volna, ha csupán egy emberért fohászkodik, amikor milliókat fenyeget ugyanaz a veszély. – Anya, őrültség most odamenni! – próbálta lebeszélni Rose Honourt arról, hogy másnap nyolckor útra keljen. – A bombázók bármelyik pillanatban visszatérhetnek. – Látnom kell Adele-t! – felelte Honour makacsul. – Inkább itt hagyom veled Buksit, mert ha esetleg óvóhelyre kellene mennem, semmiképp sem hagyhatom az utcán. – De el sem jutsz odáig! – érvelt Rose. – Kizárt dolog, hogy járnak a buszok és a földalatti. – Akkor majd gyalog megyek! – jelentette ki Honour. – Te csak maradj itt Buksival! A reggeli hírekben hallották, hogy Kelet-Londont támadás érte, de valószínűleg a tömeges pánik elkerülése végett, illetve a közrend fenntartása érdekében nem közöltek 199

adatokat a sebesültek számáról. Honour egész éjjel hallgatta a hulló bombák zaját, és végül fel is ment a legfelső szobába, ahonnan hosszasan nézte, ahogy a lángok vörösen világítanak az éjszakában. Semmiképp nem tudta volna kivárni, hogy híreket halljon Adele felől, maga akart meggyőződni róla, hogy a lánynak nem esett semmi baja. Nem indulhat addig haza, amíg ezt nem tudja biztosan. Honournak a földalattival sikerült egészen Aldgate-ig eljutnia. Az egyik jegyárustól hallotta, hogy azon túl már a bombák által okozott károk felmérése történik, de megnyugtatta, hogy a megállótól már csak rövid sétányira van a Whitechapel. Alighogy Honour az utcára ért, megcsapta az égés szaga. A levegőben sűrűn szállt a pernye, mintha a várost hintőporral vagy liszttel szórták volna le. Amikor elhagyta a Towert, megpillantotta az első nagyobb becsapódás nyomát. A házak álltak, de üveg-, csempe- és téglaszilánkok fedték az udvarokat és az utcákat, amelyeket a lakók már takarítottak. Úton Whitechapel felé azonban egyre komolyabb károk mutatkoztak. Majdnem minden bolt kirakata betört, éles szilánkok szóródtak az árukra. Ahogy ment előre, meglátta az első lebombázott házat. A ház három fala furcsa módon épen magasodott. Az egyik falon még egy tavon úszó hattyúkat ábrázoló kép is lógott. Egy töpörödött asszony állt zokogva előtte, míg két fiatalabb nő elkeseredetten kutatott a holmija után a romok alatt. Innen nagyjából mindenütt ugyanaz a látvány fogadta. A találatok leginkább a mellékutcákat érték. Volt, ahol egész házsorok semmisültek meg, s a fölszálló fehér por még mindig ott kavargott a levegőben. Hatalmas törmelékhalmok borították és zárták el az utakat. Honourt leginkább a leomlott házukat kétségbeesetten néző, bekötött fejű emberek hatották meg. Megpillantott egy nőt, aki patakzó könnyekkel az arcán hiába próbálta felseperni az utcát. A polgári védelem egy csoportja éppen romokat takarított a Mile End Roadon, s Honour egyiküket megkérdezte, hogy mi lesz a hajléktalanná vált emberekkel. – Templomokban és iskolákban fogjuk őket elhelyezni – mondta egy termetes, poros arcú férfi. – De amit itt lát, aranyos, az semmi ahhoz képest, hogy mi van Silvertownban! Még mindig próbálják kiásni a romok alatt rekedt embereket. Mi is odamegyünk, miután megtisztítottuk ezt az utat, hogy a mentőautók és halottaskocsik átmehessenek rajta. – A London Kórház áll még? – érdeklődött Honour. – Igen, azt nem érte találat. Van ott valakije? – Igen. Az unokám nővérként dolgozik ott – válaszolta elcsukló hangon Honour. – Épp hozzá készülök, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e vele. – Úgy dolgoznak, mint az angyalok – fogta meg barátságosan Honour vállát a férfi. – Éjjel egyfolytában oda szállítottam a sérült embereket. Kész tébolyda volt, de mindannyian büszkék vagyunk a helytállásukra. A kórház még mindig pont úgy festett, mint egy tébolyda. Honour nem látott ahhoz foghatót azóta, hogy az első világháborúban Frankét próbálta megtalálni a hadikórházban. De ott leginkább már ellátott, összevarrt sebesültek feküdtek, akik boldogok voltak, hogy a pokol után végre visszakerültek Angliába. Itt viszont számos asszonyt, sőt kisgyerekeket is látott, némelyiket olyan szörnyű sebesüléssel, hogy el kellett kapnia róla a tekintetét. A nővérek egyenruhája csupa vér, fiatal arcuk pedig sápadt a kimerültségtől. A orvosok is annyira fáradtnak tűntek, hogy félő volt, ráborulnak a betegekre vizsgálat közben. Honour megállított a folyosón egy fiatal ápolónőt. – Megmondaná, merre találom Adele Talbot nővért? – Egy órája végzett – válaszolta a nővér. – Muszáj volt néhányukat elküldeni, hogy pihenjenek egy kicsit. 200

– Ez azt jelenti, hogy később itt találom? – Igen, leváltanak bennünket, hogy aztán mi mehessünk pihenni. Ön rokona Adelenek? Honour büszkén bólogatott. – A nagyanyja vagyok. Csak tudni akartam, hogy jól van-e. – Igen, jól, és még jobban lesz, ha kipiheni magát egy kicsit – mosolygott a nővér megértően. – Minden rendben lesz. Nyugodtan menjen haza, megmondom, hogy kereste. Honour kijött a kórházból, és elindult vissza, Ald-gate felé. De hirtelen úgy érezte, nem szállhat egyszerűen földalattira, hogy Buksival hazautazzon. Biztosan van itt olyan hajléktalanokkal foglalkozó ember, akinek jól jönne néhány órás segítség. Amikor megpillantotta azt a polgárőrt, akivel nemrég váltott szót, határozott léptekkel odament hozzá. – Ugye, sikerült megtalálnia az unokáját? – kérdezte a férfi. Honour elmagyarázta, hogy Adele éppen pihen, s ő addig szívesen segítene bármiben. – Akkor szálljon be! – nyitotta ki a teherautó ajtaját a polgárőr. – Már tudom is, hova viszem. Honour hitetlenkedve nézte a pusztítást, miközben az autó próbálta kikerülni a gödröket és a törmeléket. Egész utcák semmisültek meg, a mentőosztag szakadatlanul dolgozott túlélőket és holttesteket keresve. Emberek puszta kézzel próbálták takarítani a romokat, hogy rátaláljanak elveszett családtagjaikra. Az út mentén holttestek feküdtek egymás mellett a hullaszállítókra várva. Nem minden testnek jutott zsák, ezért többet is azzal takartak le, amit a helyszínen találtak: lepedőkkel és függönyökkel. Egy még épen álló lépcsősor tetején Honour kirakati próbababát látott mereven és fehéren. Csak akkor jött rá, hogy egy halott nő, amikor másodszor is odanézett. A levegő is fojtogató volt: tele porral és a kikötőből érkező mérgező füstökkel. A polgárőr, aki később Danként mutatkozott be, azzal próbálta jobb kedvre deríteni, hogy elmesélte, hogyan sikerült megmentenie egy csecsemőt és egy idős hölgyet egy ház romjai alól. – A szekrényajtó kinyílt, és ráesett a vénasszonyra, amikor összedőlt a ház. Már azt hitte, hogy élve fekszik a sírjában. A kisbaba pedig teli tüdőből ordított, ezért találtuk meg őket idejében. Dannel és a többi férfival egész este dolgozott, ahol épp szükség volt rájuk. A férfi azt mondta, hogy elviszi Honourt egy templomba, amit menedékhellyé alakítottak át. – Örülni fognak nagyon a segítségnek. Segíthet a teafőzésben és szendvicskészítésben. Fel kell írni az emberek adatait is, hogy minél előbb el lehessen őket szállásolni. Délután négykor Honour már épp olyan fáradt volt, mint azok, akiknek segített. Mivel tanultabb volt, mint a többi önkéntes, és higgadtabban kezelte a helyzetet, mint mások, főleg abban segédkezett, hogy felírta a fedél nélkül maradtak és eltűnt hozzátartozóik adatait. De ahogy egyik szívtépő történetet hallgatta a másik után, egyre jobban elérzékenyült. Megértette, hogy ezek az emberek valószínűleg eddig is nehéz körülmények között éltek, de most teljesen ellehetetlenült az életük, és nagyon sokan elvesztették a szeretteiket is. Soha nem hitte volna, hogy egyszer elvesz egy piszkos csecsemőt zavarodott anyjától, megfürdeti, tisztába teszi és megeteti. Az egyetlen kisbaba, akire valaha vigyázott, Rose volt. De a jótékony hajlam erősebb volt benne, mint a viszolygás, és szinte öntudatlanul teljesítette e feladatokat. Olyan nagyobb gyerekeket is etetett és babusgatott egy kicsit, akiknek még nem találták meg az anyját. Idős embereket nyugtatgatott, sorra kérdezett több száz embert, és rögzítette adataikat, hogy minél előbb ideiglenes fedél alá kerülhessenek. 201

Még azoknál sem volt gáz és villany, akiknek a háza nem kapott bombatalálatot. A még megkímélt házban élők is nagyon féltek az újabb támadástól. Egész nap azt hallgatta, hogy nincs elegendő férőhely az óvóhelyeken, és azon is sopánkodtak az emberek, hogy a kormány nem engedi le őket a földalatti megállóiba. Fél hatkor még mindig rengeteg volt a teendő, de Honour tudta, hogy el kell indulnia, ha látni akarja Adele-t, és vissza akar érni Rose-hoz meg Buksihoz. Már nem akart hazautazni. Elhatározta, hogy másnap visszajön majd Silverstone-ba, hogy segítsen, ahol tud. A legjobb ruhája koszos volt, égett a szeme, és fejbőre viszketett a portól. Nehezebben is lélegzett, mivel tüdeje megtelt porral. De amikor felkéredzkedett egy traktorra, ami Whitechapel felé tartott, pontosan érezte, hogy mennyivel szerencsésebb, mint az a több száz ember, aki a templomban kényszerül eltölteni az éjszakát. A kórházban kicsit nagyobb volt a rend, mint korábban, ezért Honour könnyedén megtalálta Adele-t. Igaz, nagyon fáradtnak tűnt, és a szeme vörös volt, de amikor az osztály ajtajánál megpillantotta a nagyanyját, boldogan szaladt oda hozzá. – Hogy kerültél ide, nagyi? – kérdezte feddőn. –Minden pillanatban újrakezdődhet a bombázás. Honour tőmondatokban elmesélte, hogyan látogatta meg Rose-t, és hogyan döntötte el a légitámadás után, hogy látnia kell Adele-t, mielőtt visszamegy. Adele elvörösödött a méregtől, mert nem értette, hogyan hagyhatta el nagyanyja a békés Winchelsea-t olyasvalakiért, aki ennyire hitvány. De amikor Honour rászólt, hogy nem illik hozzá az ilyen beszéd, akkor a lány felrótta neki azt is, hogy az életét kockáztatta, amikor Whitechapelbe jött. – Nézd, nagyi, igazán meghat, hogy így aggódsz értem, de én itt biztonságban vagyok, és azt csinálom, amihez értek. Azt szeretném, ha most azonnal visszaindulnál. Hozd el onnan Buksit, és menj haza! Egy pillanattal se maradj tovább Rose-nál! London nem neked való hely. – Nincs igazad – mondta Honour határozottan, és elmesélte, mivel töltötte a napot. – Holnap megint odamegyek, ha Rose vigyáz Buksira, mert itt több hasznomat veszik, mint otthon. Adele tekintete tele volt aggodalommal. – Nagyi, ez nagyon veszélyes. Ha szeretsz, akkor kérlek szépen, hogy menj haza, ahol biztonságban vagy, különben megharagszom! Honour elmosolyodott azon, hogy hirtelen felcserélődtek a szerepek, és bár esze ágában sem volt visszamenni Sussexbe, úgy döntött, ezt nem osztja meg Adele-lel, akinek elég gondja van anélkül is, hogy érte aggódik. Homlokon csókolta az unokáját azzal, hogy nyugodtan menjen csak vissza a betegeihez. A légiriadó akkor szólalt meg, amikor Honour félúton volt az Aldgate megálló felé. Körülötte a sok ember mind riadtan menekült. Honour hiába pislogott körbe, mert az emberek minden irányba futottak. Mivel napközben többször hallotta, hogy a földalatti megállói a legbiztonságosabb helyek, ő is megszaporázta lépteit. Nem nézett körbe, amikor a bombák hullani kezdtek, és nem állt meg egy pillanatra sem, amikor a becsapódás megrázta az utcát. Hallotta, hogy neki és a többi vele futónak kiabál valamit egy férfi, de azt gondolta, biztosan arra figyelmezteti őket, hogy siessenek. Újabb becsapódást érzett, de ez most sokkal közelebbinek tűnt. Egy nő sikoltását hallotta maga mellett, s érezte, ahogy a forró levegő megcsapja az arcát, és nem lát semmit a fojtogató portól. Valami olyan nagy erővel csapódott bele, hogy összeesett. Mielőtt eszméletét vesztette a fájdalomtól, az volt az utolsó gondolata, hogy nem mondta meg Adele-nek, hol lakik Rose. 202

22. FEJEZET

– Ne bámulj már így rám! Fogalmam sincs, hol lehet a gazdád – mordult rá Rose Buksira. Amikor egy órával korábban a légiriadó szirénája rázendített, a kutya kétségbeesetten vonítani kezdett, és szobáról szobára rohant Honourt keresve. A pincébe sem akart lemenni, ezért végül Rose kénytelen volt a nyakörvénél fogva lerángatni magával. A legnagyobb bombázás közepette a kutya mancsait Rose ölébe tette, kétségbeesetten nézett rá, és szomorúan nyöszörgött, ami halálra idegesítette. – Semmi baj – mondta végül, és simogatni kezdte az eb fejét. Arra gondolt, hogy talán az ő félelme rémisztette meg az állatot, hiszen a riadó előtt még nyugodt volt. Délben teljes békességben sétáltak a Ravenscourt parkban, visszafelé pedig bevitte magával a kocsmába, ahol el voltak bűvölve tőle. Bob, a tulajdonos még meg is etette maradékokkal. Mindenki az esti bombázásokról beszélt, és tudni vélték, hogy a támadásoknak több száz áldozatuk van Kelet-Londonban. Az általános nézet szerint a németek a kikötőt vették célba, és csak szerencsétlen véletlen, hogy a várost is megtámadták. Mégis mindenki nagyon feszült volt. A legtöbben úgy tervezték, hogy óvóhelyen töltik az éjszakát, és a férfiak többsége szerette volna, ha a felesége meg a gyerekei elhagyják Londont. Rose nem maradt sokáig, mivel remélte, hogy anyja hamarosan visszatér, de ahogy az idő egyre múlt, és Honour még mindig nem ért haza, nagyon mérges lett rá, hogy így itt hagyta a kutyával. Miközben a kutya mellett üldögélt, nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy anyjával, sőt Adele-lel is a legrosszabb történt. Nem tudta elképzelni, hogy anyja egy perccel is tovább maradna a Whitechapelben, mint feltétlenül szükséges. Egyvalami miatt nem jöhetett haza Buksiért: nem találta Adelet. Rose egyáltalán nem emlékezett a levélre, amelyet anyjának küldött, mivel teljesen részegen írta. Így aztán felkészületlenül érte, hogy anyja megjelent, és csak arra tudott gondolni, hogy Myles és Adele története miatt érkezett. Néhány perc alatt kiderült azonban, hogy nem így van, mivel Honour egyáltalán nem volt rá mérges. Rose egy kicsit megnyugodott, hogy Myles talán valami más módon győzte meg Adele-t, szakítson Michaellal, és így nem kellett bevallania, hogy ő az apja. Talán pénzt ajánlott neki, amit Adele elfogadott, és ezért nem árulta el nagyanyjának a szakítás okát. Amikor később Honour elmesélte, hogy Adele azért jött Londonba, mert el akarta felejteni Michaelt, Rose még mosolygott is magában: ő is pont így tett volna! Zsebre vágta volna az összeget, és továbbáll. Adele valószínűleg nem az az ártatlan kislány, akinek Honour szeretné látni, sokkal inkább az anyja lánya. De most, hogy órákig várt és gondolkozott, úgy érezte, talán rosszul ítélte meg Adele-t, és Myles mégiscsak az igazat mondta neki. A lány viszont hallgatott, hogy a nagyanyjának ne okozzon több fájdalmat. Ha ez így van, akkor Adele valószínűleg nagyon megharagudhatott, amikor Honour a kórházban közölte vele látogatásának okát. Ha anyja és lánya egy kicsit elbeszélget egymással, nem telik sok idejükbe rájönni, hogy honnan van a pénz, amiből a házat vette.

203

Rose-t a puszta gondolattól is a rosszullét kerülgette. Azért nem jött vissza Honour, mert nem bírna még egy estét egy fedél alatt tölteni egy magafajta Júdással? Egy bomba iszonyú zajjal olyan közel csapódott be, hogy a villany pislákolni kezdett, s Rose halálra rémült. Hogyha a házat találják el, több tonna törmelék temetné be. Soha nem szeretett egyedül lenni – ezért is fogadott bérlőket –, de aznap este senki más nem volt otthon. Margery és Sonia, a két fiatal lány, akik közösen bérelték a földszinti szobát, reggel épphogy beugrottak tiszta ruháért. Előző nap Nyugat-Londonba indultak vásárolni, és estére egy óvóhelyen kötöttek ki. Azt mondták, annyira megrázta őket az éjszaka, hogy inkább leutaznak Margery szüleihez vidékre, mert nem szeretnének még egy riadót átélni. Rose lefeküdt a matracra, magára húzta a takarót, és a fejére tette a párnát abban a reményben, hogy így majd nem hallja a becsapódások riasztó zaját. De sem a zajok, sem a baljós gondolatok elől nem sikerült megmenekülnie. A kocsmában végighallgatta, hogy a többiek, akiket barátaiként tartott számon, megbeszélik egymással, melyik óvóhelyen találkoznak, ha este újabb riadó lenne. De senkinek nem jutott eszébe, hogy őt is hívja. Margerynek és Soniának sem jutott eszébe megkérdezni, vajon ő rendben lesz-e egyedül. Eszébe jutott, hogy anyja mennyire tudni akarta, kik a bérlői, honnan jöttek, mi a nevük, mit dolgoznak. Rose alig tudott néhány kérdésére válaszolni, annyira nem ismerte azokat az embereket, akikkel egy fedél alatt lakik. Ma sem kérdezte meg Margerytől, hogy hol laknak a szülei. Soha nem hitte volna, hogy valaha bánni fogja az emberek iránti közönyét, de most kezdte másként látni a dolgot. Talán az összes albérlője úgy tekint rá, mint díjbeszedőre, és egyikükben sem merül fel, hogy ő magányos és rémült asszony. Talán kocsmai cimborái is független nőként tartják számon, akinek nincs helye mások életében. E bombabecsapódásokkal teli éjszakán szembesülnie kellett azzal, hogy nincsenek igazi barátai. Rengeteg ismerőse volt persze. Akármelyik környékbeli kocsmába besétált, talált beszélgetőtársat, de ez távol áll az igazi barátságtól. Ők csupán ivócimborák. Ki siratná őt, ha ma este meghalna? Ha Adele ma elmesélte, miért szakított Michaellal, akkor valószínűleg egyiküket sem érdekelné, hogy nem éli túl a mai estét. A korábban vele élő férfiakat sem hatná meg, mert ők is csak arra emlékeznének, hogyan használta ki őket. – Mrs. Harris, hall engem? Honour alig hallotta a női hangot, mert akkora volt a zaj, mintha egy vasútállomáson volnának. Valamiért nem sikerült kinyitnia a szemét, és érzett ugyan fájdalmat, de nem tudta volna megmondani, hol. – Mrs. Harris, ön megsérült a riadó alatt, de most már biztonságban van, egy kórházban. Riadó? Kórház? Ezek a szavak bírtak némi jelentéssel, most mégsem értette őket pontosan. Álmodik talán? Fel kéne ébredni, és kivinni Buksit a reggeli sétára. – Most megyek, megsétáltatom Buksit! – mondta halkan, és résnyire nyitotta a szemét, de nem látott mást, csak éles fényeket. – Jól van, Mrs. Harris! Megtaláltuk a nevét a táskájában, egy borítékon. Itt lakik Londonban, vagy Sussexben, mint ahogy a borítékon áll? Honour lassanként formákat vélt látni, és a foltok helyén egy arc derengett fel előtte. Fiatal és kedves, szép, barna szemű arc, s pont olyan a fejkendője, mint amilyet Adele viselt. 204

– Itt van Adele? – kérdezte elfúló hangon, mintha a szája még mindig tele volna porral. – Milyen Adele? – kérdezte a nővér. – Adele Talbot, az unokám. Ő is ápolónő. – Ön Adele nagymamája? Uramisten! – hitetlenkedett a nővér. Honour biztos volt benne, hogy álmodik. A fények nagyon bántották a szemét, és amikor becsukta, újra mély álomba merült. – Nagyi! Adele hangjára rögtön felébredt. – Adele? Nem látott tisztán, de a kéz, amely megfogta az övét, ismerős volt. Már nem kell mást mondania, hiszen Adele ott van mellette, nyugodtan pihenhet. Adele nagyanyja ágyától egyenesen az osztályos nővér irodájáig szaladt. Egész este azokra a betegekre vigyázott, akik az operáció után még mindig kritikus állapotban voltak, ezért nem látta az új sebesülteket, akiket behoztak. Szörnyen megrémült, amikor Polpe nővér azzal a hírrel szaladt felé, hogy a nagymamája is a sebesültek között fekszik. Adele azt hitte, hogy már biztonságban visszaért Flammersmithbe. Az is nagyon megrázta, hogy a nagyanyját szinte tetőtől talpig kötés burkolja, és az ápolónő azt mondta, lehet, hogy agysérüléssel is számolniuk kell, annyi ideig volt eszméletlen. Adele közölte Jones nővérrel, hogy a nagyanyjáról beszél. – Polpe nővér azt mondta, agykárosodást szenvedett. Ez igaz? – Korai lenne még kijelenteni – válaszolta Jones nővér, aki kétségbeesett arca láttán biztatóan megveregette Adele vállát. – Jó jel, hogy felőled kérdezett, amikor magához tért, de a fejsérülése súlyos, az egyik lába eltört, és számos apróbb sérülést is szenvedett. – Annyira erős és egészséges! – mondta Adele remegő hangon. – Az biztosan segíti majd a gyors felépülést. – Persze, nővér, mindenképpen. Arról nem is beszélve, hogy te is itt leszel mellette. A férje hol van? – Özvegy. Látogatóba jött Londonba, és ott hagyta valakinél a kutyáját, de nem tudom az illető címét. Nem bírta kiejteni az anyja nevét. Mióta Honour elmondta, hogy nála töltötte az éjszakát, Adele szörnyen megharagudott, hogy anyja pimaszul megpróbál visszafurakodni az életükbe. Az ápolónő elmesélte, hogy a nagyanyja táskájában talált egy levelet, amelyen ott áll a neve és a címe. – Természetesen nem olvastam el, de te talán elolvashatnád. Lehet, hogy az írta, akit meglátogatott. Talbot, mióta vagy szolgálatban? – Csak amióta a többiek. A tegnapi támadás óta három óra pihenőm volt reggel, de most, hogy a nagyanyám itt van, nem szeretnék pihenni. Jones nővér szigorúan nézett rá. – Néhány órát pedig feltétlenül kell! Túlságosan fáradt vagy, ezért hibázhatsz, és nem hinném, hogy Mrs. Harris állapota bármit változna holnap reggelig. Amikor Adele szemügyre vette nagyanyja táskájának a tartalmát és megtalálta a levelet, még dühösebb lett anyjára. El sem tudta hinni, hogy anyja komolyan azt gondolta, meg lehet bocsátani, amit elkövetett. Talán nem számított arra, hogy Honour rögtön vonatra száll majd, és felkeresi. Mindenesetre elfogadhatatlannak találta, hogy elengedte ide közvetlenül a bombázás után. Adele pontosan tudta, mit szeretne. Szíve szerint azonnal elszaladt volna Hammersmithbe, hogy elhozza Buksit, és anyja tudomására hozza, hogy soha semmilyen

205

formában nem akarja őt látni többé. De nem hagyhatta ott a kórházat, a nagyanyját, és Buksit sem hozhatta el, amíg a nagyanyja jobban nincs. Úgy gondolta, hogy a legjobb az lesz, ha megkéri a rendőröket, hogy értesítsék Rose-t, és így talán annyit megtesz majd, hogy rendesen gondját viseli a kutyának. Rose másnap tizenegykor a csengő hangjára ébredt. Hajnalig a pincében maradt. Csak ekkor jelezték a szirénák, hogy a veszély elmúlt, de az ágyában sem tudott elaludni, mert még ott is nagyon félt. Reggel elvitte Buksit sétálni, és nagyon megkönnyebbült, amikor látta, hogy a környéken nem csapódtak be bombák. Akkor végre el tudott aludni. Amikor meglátta az egyenruhás rendőröket, a legrosszabbra gondolt, és szorosan összehúzta magán a köntösét. – Mrs. Talbot? – kérdezte a rendőr. – Én vagyok – válaszolta Rose, és érezte, hogy a lábából kimegy az erő. – Sajnálom, hogy rossz hírt kell közölnöm. Az édesanyja tegnap megsérült egy támadás során. Rose meg sem tudott szólalni, csak bámult a rendőrre. – A whitechapeli London Kórházban fekszik. Az értesítést az ön lánya küldte, aki ott dolgozik ápolónőként. Ő azt mondta, hogy Mrs. Harris állapota súlyos, de nem életveszélyes. – De a kutyája itt van nálam. Mit csináljak vele? –kérdezte Rose gondolkodás nélkül. A rendőr kérdőn nézett rá. – Talán gondját viselhetné, amíg az anyja fel nem épül. – De az meddig fog tartani? – Megpróbálhatja felhívni a kórházat, esetleg személyesen is meglátogathatja. Ott biztosan többet tudnak mondani – vetette oda a rendőr csípősen. Rose becsukta az ajtót, és lassan visszasétált a szobájába. Eltelt néhány perc, mire rádöbbent, hogy reakciója valószínűleg megbotránkoztató volt. Kinyitotta a hátsó ajtót, és mélán bámult a kertre vezető lépcsőre, miközben cigaretta után kotorászott a köpenye zsebében. Miért említette meg a kutyát? Most biztosan azt hiszi a rendőr, neki fontosabb, hogy megszabaduljon az állattól, mint a tulajdon anyja egészségéért aggódni. Remegő kézzel emelte szájához a cigarettát, és mélyet szívott belőle. Számtalanszor fordult elő vele élete során, hogy nem azt mondta, amire gondolt. Annyi férfi nevezte szívtelen szajhának, mert kínos helyzetben valami igazán bántót vágott a fejükhöz. Még akkor is érzéketlennek hitték, amikor őszintén megpróbálta kimutatni a szeretetét vagy együttérzését. A legszégyenteljesebb emlék az az este volt, amikor anyja átadta a kék ruhát, amelyet saját kezűleg varrt. A szörnyű, dühös szavak valójában nem annak a szép és praktikus ruhának szóltak. Akkor, tizenhét évesen halálosan szerelmes volt Mylesba, és egész lénye romantikára, szerelemre és varázsra szomjazott. Az egyszerű, kék ruha tökéletes példája volt mindannak, amit ki nem állhatott az életében: felszolgálóként dolgozni, a lápon élni, kirekesztve lenni abból a csillogó világból, amelyet a hotelben látott. Mindaz, amit akkor este az anyja fejéhez vágott az apjáról, rettenetes volt, de valójában tehetetlenségében tört ki. Képtelen volt javítani szülei nehéz életén, és szörnyen irigyelte azokat, akik jobb körülmények között élnek. Amikor kimondta mindazt, amit nem lett volna szabad, úgy érezte, nincs más lehetősége, mint menekülni. Mindent becsomagolt, ami érték volt a házban, mert egyáltalán nem bízott abban, hogy Myles gondoskodik róla, bármennyire kívánta is őt a férfi. Neki is sokat kellett hazudni, hogy belemenjen az útba, és még akkor sem mondta el az igazat, amikor már Londonban voltak. 206

Rose leült a kertbe vezető lépcsőn, és sírva fakadt. Mennyire elrontotta az életét! Minden alkalommal, amikor válaszúthoz ért, a könnyebbnek látszó lehetőséget választotta, ami egyre mélyebbre húzta. Két hét is eltelt már, mire Rose először elment meglátogatni Honourt. De mindennap odatelefonált, és örült, amikor az ügyeletes nővér közölte, hogy az anyja állapota egyre javul. A nővér tanácsolta azt is, hogy egyelőre ne látogassa meg, mert anyja úgyis csak aggódna, hogy Rose magára hagyja Buksit, mivel a kórházba nem lehet állatot bevinni. Rose boldogan megfogadta a tanácsot, mivel irtózott a kórházaktól, és rémítette a gondolat, hogy szemtől szemben találhatja magát Adele-lel. Meg volt róla győződve, hogy lánya nagyon ellenséges lenne vele. Mindezek mellett még ott voltak a légiriadók is. Bár napközben egyre kevesebbszer szólaltak meg a szirénák, esténként bombák robaja visszhangzott a városban. Bár sem a BBC nem közölte, sem az újságok nem írtak arról, hogy pontosan milyen károk keletkeztek, hányan sebesültek meg, és hány emberéletet követeltek ezek az éjszakák, mindenki tudta, hogy London keleti részében szörnyű állapotok uralkodnak. Abból az egy-két becsapódásból, amit Rose Ham-mersmith környékén látott, arra következtetett, hogy valóságos pokol lehet a város másik felén, ahol egymást érik a jóval nagyobb támadások. Miközben végigállta a hosszú sort az élelmiszerbolt előtt, hallotta a rémtörténeteket. Aki a belvárosban dolgozott, már meg sem lepődött azon, ha az üzlete vagy irodája ablakai reggelre szilánkokban hevertek a járdán, vagy ha több emelet is eltűnt az épület tetejéről. Az emberek hatalmas kráterekről beszéltek, törmelékdombokról, mintha a város kifordult volna magából. Rose csodálkozott, hányan virrasztják át az éjszakát egy menedékhelyen, majd reggel elindulnak gyalog a több kilométerre lévő munkahelyükre. Azon is meglepődött, mennyi kávézó és kisbolt tulajdonosa nyit akkor is ki, ha betört a kirakatüveg. Arra gondolt, hogy ezek mind bolondok – sem a király, sem a kormány nem fogja megjutalmazni őket ezért a kötelességtudatért. Ő, miután vett némi ételt és elegendő cigarettát, egyszerűen hazaballagott. Senki nem fogja őt rávenni arra, hogy teát osztogasson, vagy ruhákat vigyen a rászorulóknak. Két hét elteltével Rose-nak elege lett abból, hogy egész nap kettesben ücsörögjön a kutyával. Bérlői esténként mindig lementek a nyilvános óvóhelyre, és látszólag nagyon jól szórakoztak. Amikor felhívta a kórházat, és közölték vele, hogy Honour most már elég jól van, és hazatérhet, Rose kifejezetten örült. Arra gondolt, ha végre megszabadul a kutyától, elmegy egy esti kocsmázásra, és keres magának egy férfit. Szörnyen elege lett ebből az apácaéletből, és a híresztelések szerint a West End-i mulatók tele vannak férfiakkal, akik a szolgálat után egy kis szórakozásra vágynak. Amikor a földalatti beérkezett az állomásra, Rose az ablakában meglátta az arcát. Bár aznap reggel nagy gondot fordított a külsejére, ott ült rajta a félelem és a kialvatlanság; már nem volt fiatal. De amikor körülnézett a kocsiban, és látta, hogy a többi utas milyen nyúzott, ápolatlan és rosszul öltözött, megnyugodott, hogy ő azért még nincs is olyan rossz állapotban. – Jó reggelt Mrs. Talbot – üdvözölte Jones nővér, amikor belépett a kis váróterembe, ahol Rose már több mint egy órája üldögélt. Rose-t nagyon megviselte a kórház felé vezető úton elébe táruló látvány. A kórház folyosóin is több száz sebesült ült. Az egyik férfi kabátjából hosszú üvegszilánkok álltak ki, és a vér a járólapra csöpögött mentében. Egy nő hordágyon feküdt, arcát alig lehetett látni a lisztszerű portól, a fél lába pedig teljesen kifordult, és több helyen vérzett. Már a látvány is elég volt ahhoz, hogy Rose hányingert érezzen, de a sok különböző hang, a 207

jajgatás, sírás, nyöszörgés és könyörgés még rosszabbul hatott rá. Ha akkor nem vezeti be egy nővér a váróba, valószínűleg sarkon fordul, és vissza se nézve hazarohan. A kis szoba azonban viszonylag csendes és nyugodt volt, bár hat ember társaságában várakozott ott, akik mind zaklatottnak tűntek. – Mrs. Harris most már elég jól van ahhoz, hogy elhagyja a kórházat, és persze az ágyára is nagy szükség van – mondta a nővér szűkszavúan. – Ő haza is akar menni, de szüksége lesz valakire, aki egy ideig ápolja. – Ne nézzen így rám, nekem egy egész házat kell vezetnem! – Talbot nővér figyelmeztetett, hogy ilyesféle reakcióra számítsak magától. Ő persze nagyon szívesen ápolná a nagyanyját, de ez jelenleg lehetetlen, mert nem nélkülözhetjük a munkáját. – Ő hol van? – kérdezte Rose, akinek a legkevésbé sem tetszett a nővér lekezelő modora. – Most épp egy beteget ápol, de tudomása van arról, hogy maga itt van, és nemsokára idejön. – Nem várhatok itt egész nap! – jelentette ki Rose ingerülten. Tudta, hogy helytelen a magatartása, de nem tudott uralkodni magán, annyira megijedt a gondolattól, hogy nemsokára találkozni fog Adele-lel. A nővér szúrósan nézett rá. – Vannak olyan sérültjeink, akik több mint nyolc órája várnak arra, hogy kezelni tudjuk őket végre – mutatott a nagy váró felé. – Fájdalmaik vannak, fogalmuk sincs a szeretteik hollétéről, és valószínűleg az otthonuk is elpusztult. Örülnék, ha észrevenné, hogy maga mennyire szerencsés! Azzal a nővér sarkon fordult, és kiviharzott a szobából. Rose pedig úgy érezte magát, mint akit arcon ütöttek. Több mint egy óra telt el, amikor egy másik nővér lépett a szobába. Magas volt, karcsú és elegáns, még ha a kötényén sötét vérfoltok éktelenkedtek is. Rose felpattant a székről. – Órák óta várok Talbot nővérre! – kiáltotta. – Szólna neki, hogy igyekezzen? – Én vagyok Talbot nővér. Szervusz, anya. Tudom, jó ideje nem láttál, de azért reméltem, hogy felismered a saját gyerekedet! – mondta hidegen. Rose zavarban volt, és szégyellte magát. Érezte, hogy mindenki őt nézi a váróban. Valóban nehezére esett elhinnie, hogy ez a gyönyörű fiatal nő a gesztenyeszínű hajával és a tökéletes mosolyával Adele. Mindig nagyon átlagosnak, soványnak és sápadtnak képzelte. – Én, én, én… – dadogta. – Nem gondoltad, hogy változtam valamelyest kilenc év alatt? Rose szinte visszaroskadt a székre. – Annyira szép vagy! Ezt nem hittem volna. – Itt nincs idő arról fecsegni, hogy nézünk ki? –válaszolta Adele gúnyosan. – Döntenünk kell arról, hogy mi legyen a nagyival! Ő haza akar menni, és szerintem is gyorsabban felépülne otthon. Én viszont csak néhány napot tudok kivenni, hogy ápolhassam. Vigyázol tehát rá? Rose nem hitt a fülének. Az az Adele, akire ő emlékezett, soha nem mert volna ilyen egyenesen és szigorúan beszélni vele. – Nem tudok, nekem bérlőim vannak. – Csak ott tudod őket hagyni! Feltételezem, tudnak magukról gondoskodni. – De hát akkor ki szedi be a lakbért, és ki takarítja a fürdőszobát meg a lépcsőt?

208

– Háború van, anyám! Percenként halnak meg emberek. Mit számít ilyenkor egy kis kosz a lépcsőn? És biztos van valaki, akit megkérhetsz, hogy szedje be helyetted a lakbért. Amellett Sussexben te is nagyobb biztonságban leszel. Rose próbált gyorsan gondolkodni. Bármennyire gyűlölte az ötletet, hogy akár csak rövid időre is odaköltözzön Honourhoz, tudta, ha most nem vállalja el ezt a feladatot, örökre búcsút mondhat a lányának és az anyjának is. Amikor eszébe villant a Curlew Cottage, ahol felnőtt, hirtelen úgy érezte, hogy jó lenne végre nyugodtan aludni, és egy kis időre elszakadni a várostól. – Mennyit kell majd ápolni? – kérdezte óvatosan. – Nem túl sokat. Néhány lépést magától is meg tud tenni a mankóval. De segítségre szorul majd az öltözködésnél és a fürdésnél. És persze főzni meg takarítani is kell majd. – Rendben, azt hiszem, megpróbálom – mondta Rose egészen halkan. Adele mélyen és szigorúan az anyja szemébe nézett, és Rose-nak hirtelen eszébe jutott, milyen furcsának találta ezt a zöldesbarna szemet, amikor Adele kislány volt. Most viszont gyönyörűen ragyogott, akármilyen mérgesen nézett is rá a sűrű, fekete szempillák alól. – Próbálj meg egy kicsit lelkesebbnek tűnni, amikor a nagyihoz érünk! Te hívtad őt Londonba, és most kapsz egy lehetőséget, hogy bizonyíthasd, tényleg komolyan gondoltad mindazt, amit abban a levélben írtál! Most mar kedvesebb volt a hangja, és ettől Rose önkéntelenül is elérzékenyült. – Persze hogy komolyan gondoltam. Csak nem vagyok teljesen magamnál, mert minden a feje tetejére állt, és soha nem alszom a bombázás miatt. – Akkor most bemegyünk hozzá. Biztos vagyok benne, hogy boldog lesz, és megnyugszik majd, ha elmondjuk neki, hogy ápolni szeretnéd. Másnap délután, amikor Rose kinyitotta a bőröndöt, hogy összecsomagoljon mindent, amire szüksége lehet Rye-ban, elfogta a pánik. Éjszaka az ő utcájába is becsapódott egy bomba, és mindaz, amit az előző nap látott, meggyőzte arról, hogy helyes döntés elutazni a városból. Mrs. Arbroath, a szomszédasszony egy kisebb összeg fejében beleegyezett, hogy takarítja a házat, és Rose távollétében beszedi a bérlőktől a pénzt. Rose tudta, hogy megbízhat az asszonyban, mert mélyen vallásos, így aztán nem aggódott amiatt, hogy mi fogadja majd, amikor visszatér. De Adele-től rettegett. Nyomát sem látta benne annak a kislánynak, aki eltűrte a közönyt, sőt az alkalmankénti kegyetlenkedéseket is. A felnőtt Adele nyugodt volt, és nagyon megnyerő jelenség. Semmi olyat nem mondott, ami arra utalt volna, hogy haragot hordoz a szívében, Rosenak mégis rossz előérzete volt, bár erre látszólag semmi sem adott okot. Adele minden szava ésszerű és kedves volt. Amikor Honour kórházba került, Adele táviratot küldött Rye-ba a postásnak, amelyben megkérte, hogy etesse a nyulakat és a tyúkokat. Most küldött egy másikat, amelyben megírta, hogy másnap délután érkeznek majd. Kocsit is szerzett, ami hazaviszi őket. Ahogy Rose hallgatta Adele-t hármukról beszélni, úgy tűnt, mintha Adele máris egy családként kezelné őket. Talán csak a rossz lelkiismerete miatt nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Adeleből egyszer csak kitör a méreg, és számon kéri rajta minden gyerekkori sérelmét. Honour sem látszott egyszerű esetnek. Lehet, hogy a lába még gipszben volt, és nem minden sérülése gyógyult be teljesen, de a várakozással ellentétben semmilyen agysérülést nem szenvedett. Határozottan kijelentette Rose-nak, hogy a cifra holmikat nyugodtan hagyja otthon, semmi szüksége nem lesz rájuk, csak meleg ruhát és kényelmes cipőt csomagoljon. Felhívta a figyelmét, nehogy otthon felejtse az élelmiszerjegyeit, és kérte, hogy minden konzervet, ami esetleg a pincében maradt, hozzon magával. Majd cinikus mosollyal megkérdezte, hogy Rose emlékszik-e még arra, miképp kell a csirke nyakát 209

elvágni. Rose-nak éjszaka, míg a bombák zaját hallgatta, mert aludni képtelen volt, eszébe jutott, hogy anyja házában nincs se fürdőszoba, se villany, és hogy a legközelebbi boltig is kilométereket kell gyalogolni. Ekkor megbánta, hogy beleegyezett a hazautazásba. Már most tudta, hogy utál majd az anyja szolgálója lenni akkor is, ha így elmenekülhet a bombázások elől. E pillanatban még nem tudta pontosan, de úgy gondolta, egy héten belül kieszel majd valami jó kifogást, hogy visszatérjen Londonba.

210

23. FEJEZET

– Ha azzal végeztél, megyünk fát gyűjteni! – utasította Adele Rose-t, aki a mosókonyhában a tányérokat törölgette. – Reggel észrevettem, hogy a vihar sok fát kicsavart. Levághatnánk néhány öl fát, ha magunkkal visszük a baltát. Rose felsóhajtott. Második napja volt otthon, de amióta betették a lábukat a házba, Adele folytonosan feladatokkal látta el. Érthetően nagyon sok dolgot kellett rendbe tenni, de abban reménykedett, hogy délután ledőlhet egy kicsit pihenni. Teherautóval hozták őket. Honour egy matracon ült hátul Buksival és Adele-lel. Rose beült a nagyothalló sofőr mellé, aki kérdéseket kiabált a fülébe, mintha ő volna a süket kettejük közül. Amikor dél felől elhagyták Londont, egyre több bombapusztítást láttak. Az út két helyen is járhatatlanná vált, ezért mindkét alkalommal vissza kellett fordulniuk, hogy kerülőt tegyenek. Amint azonban elhagyták Londont, Rose hangulata a színpompás őszi táj láttán egyre jobb lett. Minden olyan ragyogónak és tisztának tűnt a gyér napsütésben, s még az enyhe fagy is élénkítően hatott rá. Egymás után hagyták el a festői szépségű és békés falvakat, a bombázás pedig rossz álommá enyhült. Váratlan nosztalgia és izgalom hatalmasodott el rajta, ahogy közeledtek a lápvidék felé. A fű csodálatosan dús és élénkzöld volt, káka hajladozott a szélben az árokpartokon, a sövényeken pedig harmat áztatta ökörnyál lebegett ugyanúgy, mint Rose gyerekkorában. Jim, a postás ott járt előttük, s begyújtotta a tűzhelyet. Az asztalon egy kosár tojás, egy üveg tej és a Jim felesége által sütött almás meg szedres lepény várta őket. A vázában pedig egy csokor a hazatérő Honour üdvözlésére. Rose elnevette magát azon, ahogy Buksi boldogan mindent alaposan körbeszaglászott, mert maga is olyan felhőtlenül jól érezte magát egyszeriben, mint amikor gyerekkorában a szüleivel jött ide nyaralni. A nagy vidámság azon nyomban lehervadt az arcáról, amikor a sűrű, sötét fellegek összegyűltek az ég alján, és eleredt az eső, neki pedig ki kellett mennie az árnyékszékre, hogy kiürítse Honour ágytálát. Hogy megkönnyítse a munkájukat, Honour hevesen ellenezte az ágytálat, s inkább vállalta volna, hogy akár esőben is kibiceg mankóval az árnyékszékre, de Adele kérlelhetetlen volt. Azt ajánlotta, hogy a mankót csak a házon belül használja, mert a talaj kívül göröngyös és csúszós. Rose hallotta, amint megígérteti Honourral, hogy nem lesz ez másképp akkor sem, amikor neki vissza kell mennie Londonba. Még azt is hozzátette: – Bármennyire próbáljon Rose meggyőzni arról, hogy biztonságos! Rose ugyan utálta anyja ágytálát üríteni és sebeit kötözni, de egyáltalán nem bánta, hogy főznie és takarítania kell. Volt valami nagyon megnyugtató abban, hogy a gyerekkori otthonában van, távol a háborús Londontól. Attól is elérzékenyült, hogy rettenthetetlen anyja most mennyire szerencsétlen. Honournak mindig is kitűnő volt a tartása. Állát felszegve, mellkasát domborítva, szálfaegyenesen járt. Szilárd jelleme, méltósága, no meg a ház körüli állandó kétkezi munka a fizikumán is meglátszott. Rose emlékezett rá, hogy anyja egyszerre két vödör követ cipelt, a kertet úgy ásta, mint egy férfi, a tetőre pedig könnyedén felmászott, ha valami javítanivaló akadt. Fáradhatatlannak tűnt; a kakassal kelt, és napnyugtáig megállás nélkül dolgozott. Amikor Hammersmithbe érkezett, még ugyanezzel az életerővel bírt. Haja megőszült, s néhány ránc szántotta arcát, Rose mégis érezte, hogy anyja nem adja meg magát az öregségnek. 211

Ebben a pillanatban bizony nagyon látszott rajta a kora. Törött lábát sámlira nyugtatva és a hatalmas kötéssel a fején magatehetetlen öregasszonynak tűnt. Lefogyott, szeme könnyezett, még hangjából is eltűnt a parancsoló szín. Adele tarka kötött kendőt tett Honour vállára, aki az orrán lecsúszó olvasószemüveggel hirtelen a képeskönyvbeli törékeny öreganyóra emlékeztetett. Később az eső olyan heves viharrá erősödött, hogy az üvöltő széltől és a tetőt verő vízcseppektől alig hallották a rádiót. Rose most cseppet sem bánta az esőt. Százszor inkább ez, mint a bombák robbanása! Abban a pillanatban, hogy lehajtotta a fejét, mély álomba szenderült. Adele a nappali kanapéján aludt. Rose javaslatot tett az ágya megosztására, de Adele határozottan visszautasította. Nevetve mondta, hogy az utóbbi két hétben nem aludt naponta három óránál többet, és ha most kényelmes ágyba kerülne, talán soha többé nem kelne fel. Rose azonban úgy érezte, hogy lánya nehezen bírná elviselni a közelségét. Rose nem várhatta, hogy lánya rögtön keblére borul rég nem látott anyjának, de remélte, hogy valami biztatást kaphat a jövőre nézve. Titkon csodálta, hogy lánya milyen remek teremtés lett; nemcsak gyönyörű, de okos, magabiztos és életrevaló is. Egy ilyen lányra minden szülő büszke lehet, s Rose szíve belesajdult a tudatba, hogy nem miatta, hanem a nagyanyja miatt vált ilyenné. Ösztönösen érezte, hogy Adele még nem tud megbocsátani neki. Minden lépését figyelte, mosolya erőltetett volt, s szinte csak a leplezett becsmérlés hangján szólt anyjához. Ezen a reggelen, amikor lánya megmutatta neki, hogyan kell bekötözni a Honour fején és karján éktelenkedő sebeket, Rose érezte, hogy egyfolytában figyeli. Később, amikor együtt etették a csirkéket és nyulakat, lánya egyetlen szót sem szólt hozzá. Mintha készülne valamire, mintha forrongna benne valami, s csak a megfelelő időre várna, hogy kirobbanjon belőle. – A fa erre van! – mondta Adele, miközben húzta a kocsit a Winchelsea felé vezető úton. Befordult a fák közé, és behúzta a kocsit. Két, gyökerestül kidőlt fa feküdt a földön. Míg Adele hozzálátott, hogy fölaprítsa az egyiket, addig Rose összegyűjtötte az apró gallyakat és vékonyabb ágakat, és egy pillanat alatt megtöltötte velük a kocsit. – Nem lesz még elég? – kérdezte, mert látta, hogy Adele még mindig csapkodja a fát. Már három nagy ölnyit levágott, s még a kardigánját is levette, annyira kimelegedett a nagy munkában. Izzadság csurgott az arcán, ruhája is átnedvesedett. – Sok fa kell a tűzhelybe – mondta Adele a homlokát törölgetve. – El kell jönnöd ide mindennap, hogy egy keveset vágj! – Azt nem lehet – mondta riadtan Rose. – Abban sem vagyok biztos, hogy föl tudnék-e emelni egy baltát. Amint kimondta, érezte, hogy inkább csak rá kellett volna bólintania. Adele jéghideg pillantást vetett rá, amivel azt fejezte ki, hogy anyja gyenge és hisztis. – Természetesen megpróbálom – folytatta sietve –, de biztosan van a környéken egy férfi, aki megcsinálná helyettem. Adele két kézzel megragadta a baltát, és hitetlenkedve fölkacagott. – Egy cseppet sem változtál. Mindig arra vársz, hogy majd egy férfi elvégzi helyetted a dolgokat. Szerintem te még életedben nem dolgoztál egyetlenegy napot se rendesen. – Mindig gondoskodtam magamról – válaszolta Rose, de hangja elcsuklott, mert érezte, hogy ez már előszele a kitörni készülő viharnak. – Legalábbis amióta Jim elhagyott. – Csakugyan? – vonta föl Adele a szemöldökét hitetlenkedve. – S olyan ügyesen gondoskodtál magadról, hogy-sikerült összehoznod egy egész házat?

212

– Igen, legalábbis a foglalóra valót – vágott vissza Rose, de aztán inkább eloldalgott, mert egyszeriben úrrá lett rajta a félelem. – Hazug disznó! – kiabálta Adele utánaeredve, s megragadta a karját. – Kitaláltam, honnan szerezted a pénzt. Elmentél és megvesztegetted Myles Baileyt, igaz? – Fogalmam sincs, miről beszélsz! – hebegte védekezve Rose. – Ki az a Myles Bailey? A csattanás olyan hirtelen érte az arcát, hogy nem is látta Adele kézmozdulatát. Megtántorodott, megbotlott egy kiálló ágban, és hanyatt vágódott. Adele melléje állt, és bal kezében a baltát lóbálva, irtózatos haraggal nézett rá. – Te szánalomra méltó, kétszínű ribanc! – szűrte a foga között. – Ráadásul ostoba is vagy! Azt hitted, Myles nem fogja nekem elmondani az egész dolgot? Az is kötözni való gazember, de legalább van benne annyi jóérzés, hogy megpróbálja megvédeni a fiát! Te, te pedig visszataszító vagy! Ahhoz nem volt elég vér a pucádban, hogy ide gyere és elmondd, miért nem házasodhatok össze Michaellal. Arra bezzeg volt eszed, hogy kiravaszkodd, hogyan tudnál ebből a szerencsétlenségből is hasznot húzni! – Nem, én nem! – tiltakozott vadul Rose, mert tudta, hogy Adele-nek erre nem lehetnek bizonyítékai. –Nem kértem tőle pénzt. Egyes-egyedül azért mentem el hozzá, mert nem toppanhattam be csak úgy az életedbe ezzel a megdöbbentő hírrel. – Már felnőtt vagyok – mordult rá Adele. – Emlékszem azokra az ocsmányságokra, amiket mondtál és műveltél velem. Valószínűleg többször gondoltam rád egy hét alatt, mint te rám az elmúlt húsz évben összesen. A kutyánál is rosszabbul bántál velem! Engem vádoltál Pamela haláláért, az alkoholizmusodért; minden gyengeségedet és aljasságodat azzal magyaráztad, hogy én megszülettem. Mindezek után már nem járathatod velem a bolondját. Egy hazug kurva, semmirekellő riherongy vagy! Rose megdöbbent Adele hangvételének vadságán, s nem tudta fölfogni, hogy aki ennyi mérget hordoz magában, hogyan tartotta magát két teljes napon át féken, miközben a megfelelő alkalomra várt, hogy lecsapjon. Dermedten feküdt a fűben, és tekintetét le nem vette az Adele kezében lévő baltáról. Érezte, hogy a lány lesújt vele. – Sajnálom, Adele – nyöszörgött. – Beteg voltam. Tudod, volt az elmebajom. Kérdezd meg a nagyit, ő tud róla! – Nem kérdezem a nagyit semmiről! – mondta Adele villogó szemmel s a fojtott dühtől érdes hangon. – Már így is több szomorúságot okoztál neki, mint amennyit el bír viselni. Nem volt elég, hogy az ő szívét teljesen összetörted? Vissza kellett jönnöd, hogy Michael boldogságát és az enyémet is tönkretedd? – Soha nem akartam bántani anyát. Fiatal voltam és ostoba – sírta el magát Rose. – Titeket sem akartalak bántani, de tennem kellett valamit! Ha hozzámennél feleségül, a gyerekeitek betegen születnének! – Akkor hinném el ezt az egész történetet, ha magad jössz ide és mondod el az igazságot! – ordította Adele. – De te hozzá mentél, mert ragyogó alkalmad adódott rá, hogy pénzt csikarj ki valakiből! – Ha ilyen semmirekellőnek tartasz, akkor miért hívtál ide, hogy gondoskodjam anyámról? – kiáltotta Rose. – Talán mert ide akartalak csalogatni, hogy megöljelek! Rose elsápadt, amikor meglátta, hogy Adele mindkét kezével megmarkolja a baltát, a feje fölé emeli, s pár centivel mellette lesújt vele. – Egyszer megpróbáltál megölni, vagy már arról is megfeledkeztél? Pedig én igazán nem követtem el semmit ellened!

213

– Beteg voltam, és kiborított a Pamela miatti gyász – kiáltotta Rose, aki megpróbált kitérni Adele ütése elől. – Soha nem hallottad a történetemet! Myles elhagyott, amikor terhes lettem veled. Imádtam, de ő egyszerűen hagyta volna, hogy a dologházba kerüljek. Nem tudhatod, min mentem keresztül. Kérlek, Adele, ne ölj meg! – Mennyi pénzt kértél tőle? – mennydörögte Adele, és még közelebb lépett Rose-hoz. A balta élét az arcához érintette: – Mondd meg rögtön, vagy most azonnal levágom a fejed! Rose érezte, hogy nincs értelme tovább tagadni, mert érezte, hogy Adele egyébként is mindent tud Mylesról meg a pénzről. – Ezer fontot! – bökte ki. – De az után, amit velem művelt, tartozott is ennyivel! Adele újra meglódította a baltát. Rose felüvöltött, arcát a kezével próbálta takarni, s félelmében összepisilte magát. A penge olyan közel suhant el az arca mellett, hogy majdnem végigszántott rajta, és közvetlenül a füle mellett csapódott a földbe. – Undorító vagy! – mondta Adele gúnyosan. – Nézz magadra! Teljesen betojtál attól a gyerektől, akit éveken át terrorizáltál! Sok gyötrelmet érdemelsz azért, amit velem tettél, de a csonkításnál van egy sokkal építőbb javaslatom. – Mindent megteszek, amit csak kérsz! – esdekelt Rose. Annyira félt, hogy nem bírt magától lábra állni. – Figyelj, eladom a házat, és az árát odaadom anyámnak! – Szerinted elfogadná a te júdáspénzedet? – üvöltötte Adele. – Szerinted engedném, hogy megtudja, micsoda féreg az egyetlen lánya? – Akkor meg mit akarsz? – kiáltotta Rose. – Azt akarom, hogy boldogan érje meg az öregkort – válaszolta Adele elcsukló hangon. – Nem akarom, hogy még egyetlenegy napot kétségek közt kelljen eltöltenie. Azt akarom, hogy higgyen benne: ő és Frank egy jóravaló, rendes embert adott a világnak még akkor is, ha ez egyáltalán nem igaz. Rose remegett a félelemtől, és egy szót sem tudott kinyögni. – Kész vagy rá, hogy ezt megadd neki, bármibe kerüljön is? – sziszegte Adele. – Kész vagy? Rose bólintott. Tudta, hogy nincs más választása, mint belemenni a játékba. – Akkor ülj föl! – szólt oda neki lekezelően a lány. –Figyelj rám jól, mert nem mondom el még egyszer! Rose fölült, s könnyeit megpróbálta a ruhája ujjával letörölni. – Rendben! Kapsz egy utolsó lehetőséget, hogy megváltsd magad, de nem lesz könnyű, azt megígérhetem! Egy jó tündér és egy áldozatkész gyermek keverékévé kell válnod. Odaadóan gondoskodsz a nagyiról, szó nélkül kiüríted az ágytálát, fürdeted, eteted, rendben tartod a házát, a kertjét, és gondot viselsz az állataira. Azzá az önzetlen lánnyá változol, akit érdemel. – Megteszem, ígérem, hogy mindent megteszek, amit csak kérsz! – válaszolta kétségbeesetten Rose. – Ajánlom is! – mondta Adele grimaszolva. – Tudom, hogy abban a pillanatban, ahogy kiteszem a lábam a házból, elkezdesz majd azon agyalni, hogyan szökhetnél el innen, hogy visszatérj az aljas, iszákos életedhez. Ajánlom, hogy most rögtön hagyj fel a tervezgetéssel! Egyetlen meggondolatlan tett, és azonnal a fülembe jut. Nem fogok leszállni rólad. Még egy lehetőséged nem lesz, ezt most megígérem! Rose belenézett Adele zöldesbarna, a Myleséra emlékeztető szemébe. Ő is ugyanilyen tekintetet vetett rá röviddel azelőtt, hogy elhagyta. Az is olyan volt, mintha a férfi mindenről tudna. Belenézett a lelkébe, és nem tetszett neki, amit látott. Valószínűleg ugyanúgy rájött a kis játékaira és csalásaira, mint Adele. Talán Adele inkább rá ütött, mint az anyjára. 214

– Van néhány dolog, amit el kell mondanom az apádról – szólalt meg Rose, mert hirtelen késztetést érzett, hogy megszabaduljon a terheitől. – Nem akarok tudni róla! Őt is ugyanúgy gyűlölöm, mint téged! – csattant fel Adele. – Itt van a fa, amit haza kell cipelnem. Szedd össze magad, és a hátsó ajtón gyere be, hogy megmosakodhass, mielőtt a nagyi elé állsz! Rose megrökönyödve figyelte, ahogy Adele nyugodtan húzza hazafelé a fával telirakott kocsit. A rönköket a halom tetejére, a baltát a kocsi oldalára tette, s úgy tolta be a kapun, mintha mi sem történt volna. Rose felkelt, zsebében cigaretta után kotorászott, majd leült egy fatörzsre, hogy reszketését megpróbálja csillapítani. Adele tévesen hiszi, hogy a sok év alatt egyáltalán nem gondolt rá. Gondolt, de sohasem hitte, hogy rosszul bánt volna a gyerekével. Még akkor sem fogadta el, hogy törést okozott Adele-ben, amikor anyja megvádolta azzal, hogy gondatlan szülő volt. Most egyszerre maga előtt látta. Ekkora haraggal és gyűlölettel szembesülve összetört az éveken át dédelgetett minden hamis álma. Nem tudta letagadni mindazt, amivel a lánya vádolta. Ő valóban bajkeverő, hazug kurva. Sírva fakadt; a sírás nagyon mélyről jött, és felszínre hozta az önutálatát. Mindig kihasználta az embereket; lehet, hogy nem tudatosan, de mindig olyanokhoz csapódott, akiknek volt miből adniuk. Előfordult vele egyáltalán, hogy kedvességből, nagyvonalúságból vagy önzetlenségből tett valamit? Bár sokszor megbánta kis fortélyait, szívtelenségét, mohóságát és azt, hogy átverte az embereket, mindig talált magának valamilyen önigazoló kifogást. Eltakarta az arcát, annyira reménytelenül elszégyellte magát. Azt kívánta, bárcsak nyelné el a föld, hogy soha többé ne kelljen Adele és Honour szemébe néznie. Egészen alkonyatig kinn maradt, mert nem bírta abbahagyni a sírást. A megbánás könnyei patakzottak a szeméből, s egyszerre megvilágosodott előtte a „ki mint vet, úgy arat” régi szólás értelme. Hogyan is remélhet szeretetet, kedvességet és megértést, amikor ő maga sohasem mutatott ilyet? Kísértésbe esett, hogy egyszerűen elrohanjon, keressen egy kocsmát és eszméletlenre igya magát. Nagy válságok idején rendszerint ezt tette. Most azonban nem így lesz. Azt fogja tenni, amit Adele parancsolt. Lehet, hogy sohase lesz elég a vezeklés, de meg kell próbálnia kiengesztelni az anyját és a lányát. Két héttel később Honour egy széken ücsörgött a tűzhely mellett, és begipszelt, sámlira felpolcolt lábát figyelte. A gipsz már bekoszolódott, mert Buksi mindig mellette rázta meg sáros bundáját. A lábára húzott szürke zokni stoppolásra szorult, hisz kikandikált belőle rózsaszín lábujja. Lába viszketett. Már nagyon elege volt abból, hogy nem tud szabadon mozogni, a kétségbeesésig unatkozott benn a házban, dé tudta, hogy végül is nagyon szerencsésen megúszta a balesetet. Csodával határos módon életben maradt, s csak örülhetett, hogy többi sebe is rendkívül gyorsan gyógyul. Már fejsérülése is annyival jobb volt, hogy úgy gondolta, pár napon belül leveszi róla a kötést. Rose csirkét kopasztott a mosókonyhában, s időről időre eltüsszentette magát, amikor a szálló toll megbirizgálta az orrát. Honour minden egyes alkalommal elmosolyodott. Rose nem készült fel a vidéki életre. Keze puha volt a kemény munkához, nem volt benne kitartás, és kényeskedett is. Ha rajta múlt volna, mindennap sült halat esznek sült krumplival, a kenyeret boltban vásárolja, a lőszergyárba megy dolgozni, s fizet valakinek, hogy ápolja az anyját. Csodálatos módon azonban egyetlenegy zokszava sem volt, mióta Adele elment.

215

Honour tudta, hogy a két nő között komoly veszekedés zajlott le, amiből Adele került ki győztesen. Mindent megtettek, hogy leplezzék a közöttük lévő feszültséget, de érezte lánya megfélemlített szótlanságát. Rose figyelmesen hallgatta végig Adele rendelkezéseit a gyógyszerekre, a kötéscsere gyakoriságára s a fertőzések időbeni észrevételére vonatkozóan. Szolgalelkűen beleegyezett abba is, hogy egy előre megbeszélt időpontban hetenként elmegy egy telefonfülkébe, és beszámol arról, hogyan gyógyul Honour. Szinte meglepő volt, hogy Rose nem akadékoskodik, amikor Adele elmagyarázta, hogy készenlétben kell tartaniuk néhány vödör vizet és homokot, valamint a szivattyút arra az esetre, ha találat érné a házat. Végeredményben Rose is látta már a bombázás utáni állapotokat, sőt végigolvasta az összes kormányfelhívást arról, hogy mit kell tenni az eredményes tűzoltás érdekében. Úgy viselkedett, mintha szolgáló volna, még a gúnyos megjegyzésekre sem mert feleselni. Ez Honour emlékei szerint nagyon nem jellemző a lányára, mert Rose mindig bátor és magabiztos volt. Az még kevésbé volt jellemző rá, hogy reggel hatkor kikeljen az ágyból, kikaparja a hamut a tűzhelyből, és begyújtson, majd teát főzzön anyjának, és megkérdezze, szeretné-e az ágytálat használni. Honour azt gondolta, hogy ez a nagy elszánás néhány nap múlva lanyhul, de nem így történt. Rose etette az állatokat, gyűjtötte a fát, főzött, mosott, takarított. Meglepően jó szakács volt. Biztosan ellesett egykét dolgot, míg az étteremben dolgozott, mert például a levese sokkal finomabb volt annál, amit Honour maga főzött. Sebkötözéskor is nagyon gyöngéden bánt vele, és segített Honournak a mosakodásban is. Az állatokat nem bírta levágni, s Honour nem is hitte, hogy ez valaha megváltozik, de nem volt nagy probléma, mert Jim, a postás készségesen segített. Honourt az lepte meg leginkább, hogy Rose milyen jó társaság tud lenni. Ugyanazokat a műsorokat szerette a rádióban, mint ő, ugyanazokon a vicceken kacagtak mindketten. Nagyon jól kártyázott, s néhány új játékra is megtanította anyját. Sokszor másutt jártak a gondolatai, és nagyon unott-nak tűnt. Amikor pedig be kellett mennie Rye-ba valamiért, mindig szokatlanul sokáig maradt távol, s Honour egész biztos volt benne, hogy ilyenkor betér a kocsmába. Ettől eltekintve nagyon egyszerű volt vele az élet, mert nem fecsegett sokat fölöslegesen, mint a nők általában. Az élet beállt a maga kerékvágásába. Honourt nagyon nyomasztotta a mozgásképtelensége, mégis ennek köszönhette, hogy lánya végül visszatért hozzá. Egy-két alkalommal már majdnem kicsúszott a száján, hogy mit érez a lánya iránt, de még túl korai lett volna ilyen dolgokat kimondani, s nem is bízott még meg benne tökéletesen. Rose a mai napig talány maradt. Honournak még mindig semmit sem sikerült kihúznia belőle életének azon szakaszáról, amely az eltűnése és az elmegyógyintézetbe való szállítása között telt el, vagy arról, hogy ki Adele apja. Honour úgy vélte, talán az elmegyógyintézeti kezelés következményeként hézagos az emlékezete. Ez esetben viszont azt furcsállta, hogy Rose gyerekkorának oly sok apró emlékét felidézi, s nagy örömmel beszél is róluk. Lánya sokat kérdezősködött Adele-ről. Kíváncsi volt az otthonbeli eseményekre; arra, hogy miként került lánya a nagyanyjához, s hogy miként és mikor ismerkedett meg Michael Baileyvel. Honour úgy gondolta, hogy Rose előbb-utóbb talán kiérdemli majd Adele megbocsátását. – Végre végeztem a csirkekopasztással – szólt be a mosókonyha ajtajából Rose. – Jól van – válaszolta Honour visszatartva csípős megjegyzését, hogy már éppen ideje. – Az összes tollat beraktad a zsákba?

216

– Igen, anya – válaszolta Rose unottan, mintha fölöslegesnek tartaná a kérdést. – Még mielőtt megkérdeznéd, a padlót is felsöpörtem. Készítsek egy csésze teát? – Azt megcsinálom én – válaszolta Honour, majd két kézzel fölemelte begipszelt lábát a sámliról, és letette a földre. – Épp ideje, hogy mozogjak egy kicsit. Gyere, ülj le, mára épp eleget dolgoztál! Rose levette kötényét, mielőtt belépett a nappaliba. Honour fölállt az ép lábára, és fél lábon elugrált a mankóért. – Szerintem az izmaim teljesen elsorvadnak, mire leveszik a kötést – mondta, ahogy odabicegett a tűzhelyhez. – Remélem, nem fogok életem végéig sántítani. – A sántítás még mindig jobb, mint fél lábon ugrándozni! – mondta Rose, amint lerogyott a székre. E megjegyzés Honournak Frankét juttatta eszébe. Ő is ilyesféléket mondogatott mindig. Ránézett a lányara, s szemében azt a mélázó kifejezést vélte felfedezni, amelyet férje arcán is oly sokszor látott. – Mi a baj, Rose? – kérdezte a konyhaszekrény ajtaját kinyitva. – Igazából semmi – válaszolta legyintve a lánya. –Adele-en gondolkodtam, miközben a csirkét kopasz-tottam. El se tudom képzelni, hogy bírja a sok vér és kifordult szervek látványát nap mint nap. Békeidőben egészen más ápolónőnek lenni, de háború idején nemigen van lehetősége pihenni, ugye? Az ő korában inkább szórakoznia kellene, és táncolni járni. – A háború nem tart örökké! – mondta Honour két csészét az ujjára akasztva. – Lesz még ideje táncolni, ha a harcnak vége. Mi az ő korában már mindketten gyereket neveltünk. – Hmm – morogta Rose. – Amikor annyi idős voltam, mint ő most, már Pamelával voltam állapotos. Honour nem mert a lányára nézni, mert ez volt ittléte óta az első alkalom, hogy említést tett másik lányáról is. – És milyen volt a második terhességed? – kérdezte óvatosan. – Először nagyon megrémültem – válaszolta csendesen Rose. – De Jim annyira örült neki, én pedig szinte boldog voltam, hogy örömet szerzek neki. Olyan akartam lenni, mint a többi nő. Tudod, olyan boldog, gügyögős. Az a normális viselkedés, nem? – Nem tudom – válaszolta Honour. – Magamról nem mondhatnám, hogy ilyen voltam. Sohasem ölelgettem mások gyerekét. Sőt mindig nagyon gyanúsnak találtam az olyan embereket. – Tényleg? – hökkent meg Rose. – Én mindig azt hittem, hogy egy óvodányi gyereket akartál. Honour elmosolyodott. – Dehogy akartam! Téged nagyon szerettelek, de minden hónapban nagyon megkönnyebbültem, amikor megbizonyosodtam, hogy nem estem teherbe. – Te jó ég! – kiáltotta Rose. – Bárcsak tudtam volna! – És mégis mi lett volna akkor? – Hát, talán akkor nem éreztem volna magam olyan furcsán azért, mert nem akarok gyereket. A víz felforrt, s Honour belétöltötte a teáskannába. Lehúzta a tűzhelyről, hogy a teafű jól kiázzon, azzal visszaült a helyére. – Adele-t nagyon nehéz körülmények között szülted. Tele voltál félelemmel és aggodalommal, és szerintem ez minden nőt meggátolna abban, hogy örüljön a gyerekének. – Soha senki másra nem gondoltam magamon kívül! – vallotta be Rose. – Őt vádoltam, amiért a testem kitágul és széthasad, amiért fáj és nem tudok aludni. Más anyák nem tesznek ilyet. 217

– Szerintem igen, legfeljebb nem vallják be. Az én apósom szerzett mellém egy dadát. Az ő segítsége nélkül szerintem én is sokat panaszkodtam volna. – De megszerettél engem, ugye? – kérdezte Rose. Honour a szemöldökét ráncolta. – Attól a pillanattól fogva szerettelek, hogy a karomba tettek. Ezt tudnod kell! Nem kapott választ, ezért megfordult, hogy a lányára nézzen. Rose zavartnak tűnt, s a kardigánja ujját piszkálta. – Miért? Te ezt másként érezted? – kérdezte Honour. – Ilyen kérdéseken nem gondolkodik egy kisgyerek. Mindent elfogad úgy, ahogy van. Attól fogva, hogy apa elment a háborúba, úgy éreztem, már nincs időd rám. – Hogyne lett volna időm rád? – kérdezte hitetlenkedve Honour. – Hát, mindig bezárkóztál a szobádba, magadban sétáltál. Rettenetes volt. Úgy éreztem, mintha láthatatlan volnék – bökte ki Rose. – Nagyon csalódott voltam. Rettenetesen hiányzott nekem, és borzasztóan féltem, hogy elveszítem – mondta Honour, de beléhasított közben a fájdalom, amiért elszigetelte magát a tulajdon lányától. Néha zokon is vette, amikor Rose követelődzött. – Mindezeket én magam is éreztem, de te egyáltalán nem voltál hajlandó észrevenni! – Nagyon sajnálom. Valószínűleg túlságosan magamba fordultam. – De én még csak tizenhárom éves voltam akkor? –emelte fel Rose a hangját. – Úgy éreztem, egyszerre mindkét szülőmet elveszítettem. Szinte alig szóltál hozzám. Soha nem kérdezted meg, hogy megy az iskola, vannak-e barátaim, semmit. Talán nem is csoda, hogy nem tudtam Adele-t szeretni. – Ugyan, azért ne túlozz! – csattant fel élesen Honour, amikor észrevette, hogy lánya megpróbálja manipulálni. – Lehet, hogy nehéz időszakon mentem keresztül, de sohasem hagytalak el, és semmilyen módon nem bántottalak! – Fejezzük be ezt a témát! – válaszolta Rose elutasító fejmozdulattal. – Nincs kedvem felhánytorgatni a múltat! Honour ránézett a lányára, aki most a lábfejét figyelve pont ugyanúgy festett, mint gyerekkorában. Akkor is mindig panaszkodott valami miatt, aztán egyszer csak félbeszakította, mert nem tudta vagy nem akarta folytatni. Ez akkoriban is, most is nagyon zavarta Honourt. – Az isten szerelmére! Bökd már ki végre, mi a bajod! – kiáltott fel Honour. – Ha úgy érzed, hogy megbántottalak valamivel, mondd el! – Nem bántottál meg, bár nem voltál teljesen tisztességes velem – mondta Rose halkan. – Nem az bánt, amit annak idején tettél, hanem az, ahogyan bemutattál Adele-nek. – Ezt meg hogy értsem? – kérdezte bosszankodva Honour. – Én nem mutattalak be Adele-nek. Ha bárminemű véleményt formált rólad, azt a cselekedeteid alapján tette. – Elmondtad egyáltalán neki, hogy tizennégy éves korom óta éjt nappallá téve dolgoztam a szállodában, és hogy mindent az utolsó fillérig hazaadtam neked? Elmondtad, hogy télen még pirkadat előtt elmentem itthonról, és hóban-sárban tizennégy óra múlva tértem csak haza? – Azt mondtam, hogy egy szállodában dolgoztál – mondta Honour felháborodottan. – És fogadjunk, azt gondolja, hogy csak néhány órás beugró felszolgáló voltam – mondta keserűen Rose. –Pedig tüzet raktam, bilit ürítettem, ezüstöt pucoltam, és padlót súroltam. A kezem érdes volt és vörös, fájt mindenem, mire oda jutottam, hogy fölvegyem a fekete pincérkabátot és sapkát, amiben olyan öregembereknek kellett felszolgálnom, akik emberszámba se vettek. Vacsora után még ott maradtam mosogatni, s csak az után engedtek haza, hogy mindent a helyére tettem. – Nem értem, hova akarsz kilyukadni! – mondta komolyan Honour. – Mire célzol ezzel?

218

– Arra célzok, hogy Adele abban a hitben él, te vagy a tökéletes anya, s én voltam a gonosz, amiért elszöktem – mondta hangsúlyosan Rose. – Soha senki nem mondta meg neki, hogy miért mentem el itthonról. – Hát, azt még én magam sem tudom! – sóhajtott Honour. – Remélem, most megosztod velem. – Tizennégy évesen én voltam a család kenyérkeresője. Amikor holtfáradtan hazavonszoltam magam, te elkezdtél panaszkodni, hogy milyen magányos vagy – vágta oda Rose. – Amikor apám végül visszajött, olyan volt, mint egy félelmetes idegen. Te babusgattad, de nekem egyetlenegyszer sem köszönted meg, hogy megkeresem a gyógyszerre meg az ételre valót. Ráadásul semmit nem magyaráztál el nekem. Honour úgy érezte, mintha egyszerre föllebbenne a függöny múltjának egy olyan részéről, amire nem szívesen tekintett vissza. – Nem gondoltam rá – mondta elhaló hangon. – Az biztos! – csattant fel Rose. – Egyetlenegy nap maradhattam volna egy kicsit tovább az ágyban, de te még vasárnap hajnalban is képes voltál fölébreszteni, hogy menjek fát gyűjteni. Elmúlt két óra is, mire végeztem vele. Apám mélyen aludt, te magad is elintézhetted volna a fagyűjtést, de nem, te mindig engem rángattál ki az ágyból! Ezt is elmondtad Adele-nek? – Azok mindenkinek nagyon nehéz idők voltak. –mondta védekezően Honour. – Igen, az biztos – bólintott Rose. – Meg voltál őrülve apám miatt, s valószínűleg nem is aludtál jól. Engem viszont úgy kezeltél, mint egy szolgálót. Honour nagyjából elfelejtette, hogy mi történt velük a háború alatt, de Rose szavai sok emléket feltártak. – Nagyon sajnálom – mondta. – Én nem akarok bocsánatkérést – válaszolta búsan Rose. – Csak azt szeretném, hogy észrevedd, mi volt a szökésem előzménye. Én egyáltalán nem voltam olyan rossz, és azt hiszem, ezt Adele-lel is tudatni kéne. Honour egy ideig hallgatagon ült. Rose szavai bevilágítottak életének egy eddig sötéten maradt részébe. Bűnösnek érezte magát. A Frank besorozása és Rose szökése közötti időszakot csak a saját szemszögéből tudta megítélni. Egyszerűen figyelmen kívül hagyta lánya sorsdöntő szerepét, sőt őszintén szólva teljesen meg is feledkezett róla. – Igazad van – válaszolta felocsúdva. – Valóban nem mutattam semmi elismerést, pedig kellett volna. Ezt meg akarom osztani Adele-lel is. Ha viszont te tényleg a bizalmába akarsz férkőzni, akkor őszintén beszélned kell vele a szökésed utáni időszakról is. Ebben sajnos nem segíthetek. Rose felkelt, és némán kitöltötte a teát. Átnyújtott egy csészét Honournak, majd a magáéval visszaült a helyére. – Nem akartam az egészbe bele se kezdeni! – mondta nagy sokára szomorúan és bűnbánóan. – Egyszerűen kibukott belőlem. – Talán jobb is így! – mondta Honour, s megragadta lánya karját. – Anyám mindig azt mondogatta: új bort nem lehet régi hordóba tölteni. Talán mostanra sikerült kitisztítanunk a régieket. Rose halványan elmosolyodott. – Nem hinném, hogy Adele valaha is megpróbálna megérteni engem. Honour nagyot sóhajtott. – Ne a magad mércéjével mérd! Ő nagyon érzékeny, hatalmas szívű lány. Az idő és a háború rengeteget fog változtatni rajta. Buksi odament Rose-hoz, és fejét az ölébe fektette. Rose megvakarta a füle tövét, és megsimogatta.

219

– Bárcsak az emberek jobban hasonlítanának a kutyákra! Ők nem tartanak haragot, és nem kérnek magyarázatot. – Lehet, hogy így van – válaszolta mosolyogva Honour –, de ők pont annyi törődést és szeretetet adnak nekünk, amennyit tőlünk kapnak. Ebből a szempontból pedig nagyon hasonlítanak az emberekre. Buksi már megkedvelt, és idővel majd Adele is meg fog, ha úgy találja, méltó vagy rá. Michael kissé lejjebb csúszott az ülésen, hogy megszűnjön a görcs a bal lábában, közben kinézett a mellette repülő Lancaster bombázóra, amelyet Joe Spiers, ausztrál barátja vezetett. Michael gyűlölt éjszaka vezetni, különösen januárban, amikor dermesztő hideg volt, s a felhők eltakarták a holdat, de Joe társaságában megnyugtató érzés volt repülni. Amikor a görcs elmúlt a lábából, Michael elvigyorodott. Néhány nappal korábban az egyik földi irányító a bázison öreg Baileynek nevezte, mert bicegett, amikor kiszállt a gépből. Huszonhárom évesen már öregnek is érezte magát. Századában minden fiú tizenkilenc-húsz éves volt – mind új arc –, régi cimborái szinte már mind odavesztek. Néha, ha meg merte fogalmazni a gondolatot, csodálkozott azon, hogy még életben van. Hihetetlen volt, hogy ő, aki egyáltalán nem különb pilótatársainál, megúszta eddig. Máskor legyőzhetetlennek érezte magát, de olyankor még veszélyesebben manőverezett. Most éppen Németország felé haladt, és kísérő feladatot látott el a bombázók mellett. Ez nem volt olyan hajmeresztő, mint az angliai csata ádáz harcai, de az éjszakai repülésnek is megvoltak a maga nehézségei. Arra gondolt, hogy bármekkora veszélyekkel néz szembe, akkor is inkább repül, mint hogy egy irodában robotoljon Londonban. A bombázás immár három hónapja tartott, s az East Endet a sorozatos éjszakai rajtaütések teljesen megviselték. A londoniak igazán hősiesen helytálltak. Éjszakára bevonultak a földalatti megállóiba, de reggelenként előjöttek, és akkorra egész utcák tűntek el a föld színéről. Mégis elmentek dolgozni, pedig sokszor még annyi vizük sem volt, hogy teavizet forraljanak, vagy éppen megmosakodjanak. Michael is bekényszerült egy óvóhelyre újév hajnalán, mivel elég bolond volt ahhoz, hogy hallgasson cimborájára, aki az újévet mindenképpen jó távol akarta eltölteni a támaszponttól. Amikor azonban a latrina szagát megérezték, majdnem sarkon fordultak. Gyomorforgató volt a bűz, s Michael úgy vélte, hogy jobb, ha az utcán pusztul el, mint ha megfullad abban az éktelen büdösségben. Persze azért maradt, mert ahogy Joe mondta, a vitézség legnagyobbrészt józan belátás. A végén a szag és a zsúfoltság ellenére még jól is érezte magát. Megpróbálták a legjobbat kihozni a helyzetből; mindketten megpróbálták szűkös helyüket kényelmesen berendezni. Egy öregember harmonikázott, a tömeg pedig énekelt vele. Sokan szorongtak abban a pincében. Helyiek, akik minden estéjüket itt töltötték, frakkot viselő világfiak, csillogó ékszerektől roskadozó úrinők és belvárosi kurvák is, akik a szoptatós és kisgyerekes anyáknak segédkeztek. Középosztálybeli, kertvárosban élő háziasszonyok, akiket hazafelé úton ért a szirénázás, töpörödött öregemberek, tündöklő, fiatal gépírónők, eladókisasszonyok és egy csomó egyenruhás is. Joe meg ő összeismerkedett két yorkshire-i lánnyal. Mindketten kisegítő nővérként dolgoztak egy dél-londoni kórházban, s ahogyan a két fiú, ők is az újévet ünnepelték a West Enden. Michaelnak igen megtetszett June, a csinos, sötét hajú lány. Élénk volt és vicces, s Michael a legközelebbi kimenő alkalmával szívesen találkozott volna vele újra. Joe egyfolytában azt mondogatta, hogy egy lány okozta sebet csak egy másik lánnyal lehet gyógyítani, s Michael ezt készségesen el is hitte a cimborájának. June semmilyen tekintetben nem emlékeztette Adele-re. A lány kicsi volt, formásán kerek, s rengeteget fecsegett. 220

Amikor hajnal felé megcsókolta, a lány készségesen reagált a közeledésére. Michaelnak pont erre volt szüksége: egy problémamentes, egyszerű lányra, aki nem gondolkodik túl sokat. Olyasvalakire, aki nem érinti meg a lelkét annyira, mint Adele. Elkezdett havazni, mire Michael elkáromkodta magát. Ez ugyan megkönnyítette, hogy láthatatlanul elérjék célpontjukat, de megnehezítette az ellenséges gépek megfigyelését. Öt perc múlva elérik a célpontot, s ha a szerencse is melléjük szegődik, tíz perc múlva már hazafelé szállnak. Egy légvédelmi sorozat s a lövéseket követő felvillanások egy pillanatra megvilágították a hangárokat, amelyeket bombázni akartak. Michael és a két másik Spitfire följebb repült, hogy utat engedjenek a bombázóknak. Amikor az első bomba lezuhant, Michael hallott egy másik robbanást is, s lenézve látta, hogy a repülőtér lángokban áll. – Igen! – kiáltotta diadalittasan, mert vagy egy lőszerraktárt, vagy egy üzemanyagtartályt találtak el. Örömteli hangulata minden egyes lezuhanó bombával növekedett, mert most már úgy terjedtek a lángok a repülőtéren, hogy szinte nappali világosságban látták az épületeket, ami megkönnyítette a gyors pusztítást. Munkájuk végeztével hazafelé indultak. Michael olyan boldogan vihogott, hogy még a hidegről és begörcsölt tagjairól is megfeledkezett. Nagy örömében az eget se nagyon kémlelte. A gép jobb oldala felől hallható reccsenés és rázkódás józanította ki. Oldalra fordította a fejét, s egy tüzelő Messerschmittet pillantott meg maga mellett. Michael automatikusan tüzet nyitott, de a német repülő zuhanórepülésbe kezdett, s kikerülte a lövedékeit. Mielőtt még arra gondolhatott volna, hogy följebb szálljon, a német gép ismét fölrepült hozzá, s egy gyors sorozattal eltalálta a Spitfire orrát. A hűtőfolyadék úgy spriccelt a szélvédőre, hogy teljesen eltakarta Michael elől a kilátást. Ekkor észrevette, hogy gépe lángra gyúlt. – Mindenható isten! – kiáltott föl. Érezte az egyre forrósodó levegőt maga körül: még néhány másodperc, és elevenen elég! Semmit nem látott. A hűtőfolyadék jégkásává fagyott a szélvédőn. Csak a jobbján felcsapó vörös és narancsszínű lángokat látta, s nem maradt más választása, mint megfordítani a gépet és katapultálni. Erre is betanították. A pilótafülke ajtajának elvben egy érintésre ki kell nyílnia, ő pedig úgy robban ki az ülésből, mint dugó a pezsgősüvegből. De most épp fejjel lefelé repült, körbevették a lángok, és a pilótafülke ajtaja nem akart kinyílni. Egy röpke pillanatra Adele arcát pillantotta meg. A lány lobogó hajjal rohant felé. – Istenem, segíts! – kiáltotta Michael, s felkészült a halálra.

221

24. FEJEZET

Honour, miután fölvette az ajtó alatt becsúsztatott levelet, megpillantotta az úton lefelé ballagó Jimet. – Jöjjön vissza, melegedjen meg nálam egy csésze forró tea mellett! – szólt utána Honour. Csípős, hideg, szeles februári nap volt. Honour a szürke felhőkön látta, hogy estére hó is esik majd. A gipszet még karácsony előtt levették a lábáról, de nagy bánatára még mindig nem tudott mankó nélkül járni, mivel a hosszú pihenés alatt a jobb lábán teljesen elsorvadt az izomzat. Rose csak azt engedte meg, hogy rövid sétákat tegyen a kertben, ezért nagyon megörült Jim társaságának, aki igazi felüdülést jelentett a mindennapok egyhangúságában. Jim széles mosollyal fordult vissza a ház felé, örült a kedves invitálásnak. – Már majdnem jéggé fagytam, de nem akartam bekopogtatni, hátha magára szeretne maradni a levéllel. Honour mosolyogva rázta a fejét. – Tudja jól, milyen kevés a dolgom mostanában, időm pedig mint a tenger. Adele levele várhat egy keveset. Jöjjön be gyorsan! – Rose nincs itthon? – érdeklődött Jim, amikor becsukta maga mögött az ajtót. – Nemrég ment el Rye-ba. Azt mondta, megpróbál lámpaolajat szerezni, és ki akar venni néhány új könyvet a könyvtárból. Különös, hogy maga nem látta, néhány perce indult csak el. – Nem néztem az utat. Eléggé a gondolataimba merültem. Tudja, nagyon sajnálom szegény Mrs. Baileyt. – Miért, mi baj érte? – kérdezte Honour. Jim meghökkent. – Nem hallotta? – Mit kellett volna hallanom? – Azt, hogy mi történt Michaellal. – Csak azt ne mondja, hogy elesett! – Honour önkéntelenül is leült. – Hivatalosan eltűntnek nyilvánították, de az mindig rosszat jelent. Jim látta, hogy a hír mennyire megrázza Honourt, ezért biztatóan megveregette a vállát. – Sajnálom, Honour, azt hittem, már hallott az ügyről, hisz majd egy hete jött a távirat. – Nem lehet, hogy az a remek fiú!… – Könnyek szaladtak az asszony szemébe. – Hogyan történt? – Azt mondják, Németország felett lelőtték a gépét. Az anyja teljesen belebetegedett. Az összes helybéli közül maga ismeri őt a legjobban. A szomszédja azt mondta, hogy éjszaka egy szál hálóingben bóklászott az utcán. Szegény, úgy megzavarodott, azt se tudja, mit csinál. – Talán nem halt meg, lehet, hogy hadifogságba esett – gondolkozott hangosan Honour. – Úgy hallottam, gyakran hetek, sőt hónapok telnek el, míg a hírek eljutnak ide. Jim együtt érzőn nézett rá. – Nem valószínű. Az egyik bajtársa, aki látta, hogy Michael gépe lángra kap, rövid látogatást tett a családnál, de elmondása szerint azt nem látta, hogy a fiú katapultált volna. – Ilyen messzire eljött, hogy megöljön minden reményt? Honour felállt, hogy feltegye a teát, de amikor meglátta a teásdobozt, amelyet Michaeltól kapott első látogatásakor, keservesen sírva fakadt.

222

– Ugyan, ugyan, Honour, ne vegye így a szívére! Látja, most azt kívánom, bárcsak ne szóltam volna egy szót sem. – Sokkal jobb, hogy magától tudom, mint ha a boltban pletykálták volna el – szipogott Honour. – Igazán kedveltem a fiút. Tudja, mindig azt reméltem, majd csak kibékül Adelelel. Az anyját is nagyon sajnálom. Az egyetlen gyereke volt, aki közel állt hozzá. Mihez fog most kezdeni? Jim gondterhelten csóválta a fejét. – Ha nem szedi össze magát egy kicsit, a házvezetőnője fel fog mondani, az biztos. Így is azt beszélik, hogy már számtalanszor ott akarta hagyni a házat, mert annyira elege van. – Remélem, még egy ideig azért kitart! – háborodott fel Honour. – Az ember sajnos elveszti az önuralmát néha. Nem tehetünk ellene. Tudom én, hogyan éreztem magam, amikor Frank meghalt. – Tudja, Honour, én azt hiszem, maga olyan kutya, amelyik ugat, de nem harap. Honour könnyes szemmel elmosolyodott. – A gyerekek még mindig boszorkánynak tartanak? – Azok az idők már rég elmúltak. Senki nem beszél ilyesmit, mióta Adele megérkezett ide. És most, hogy a bájos Rose is itt van, senki se hiheti azt, hogy az anyja boszorkány. – Néha azt hiszem, mindhármunkon valami átok ül. Mindegyikünknek olyan zavaros és nehéz volt az élete. – Ez igazán nem vall magára – mondta Jim atyáskodó hangon. – Magát mindig olyan legyőzhetetlennek láttam. – Dehogy vagyok legyőzhetetlen, Jim! Csak egy vénasszony vagyok, aki próbál megélni. Jim maradt még egy kis ideig. A jegyrendszerről beszélgettek, s arról, hogy mennyivel szerencsésebbek, mint a városlakók, mert nekik azért csak akad egy-egy levágni való csirkéjük, s a kertben is terem zöldségféle. Amikor a férfi elment, Honour lefeküdt, magára húzta a takarót, és keservesen sírt. Mindig érezte, hogy Adele valójában még mindig szereti Michaelt. Néhanapján randevúzgat egy-egy fiatalemberrel, és már nem kérdez egyfolytában Michael felől, de a nagyanyját nem tudja megtéveszteni. Nagyon megrázza majd Michael halálának híre, mert Honour a lelke mélyén érezte, hogy egy kigyulladt repülőgépben nem sok esélye lehetett a túlélésre. Könnyei nemcsak az unokája miatt, hanem az Emily Bailey iránti együttérzésből is hullottak. Honour egyszer összefutott vele a városban, még amikor nagyban dúlt a háború, és Michael felől kérdezgette. Emily kendőzetlen örömmel mesélt a fiáról. Anyai büszkeség és szeretet volt a hangjában, de zaklatottnak tűnt, és nagyon le is fogyott, a szeme alatti sötét karikák pedig elárulták, hogy nem sokat alszik. Honour még inkább megértette szorongását, miután Londonban átvészelte a légiriadót. Mindig azzal nyugtatgatta magát, hogy Adele azonnal lemegy az óvóhelyre, amint a szirénák megszólalnak, hogy biztonságban legyen. Emily nem tudta magát ezzel nyugtatni. Pontosan tudta, hogy ha eltalálnak egy gépet, akkor szinte semmi esélye, hogy a pilóta élve megmeneküljön. Honour érezte, hogy képtelen lenne elviselni, ha Adele-t elveszítené. Az életkedve egészen biztosan elmenne. Érezte, hogy Emily is valami ilyesmin esik éppen keresztül. Szíve azt súgta, hogy vegye a kabátját, húzzon csizmát, és menjen el Winchelsea-be. De nem tud olyan messzire sétálni, mert a jeges úton eleshet, és megint eltörné a lábát. Inkább levelet ír Emilynek, hátha kicsit megvigasztalja, hogy vannak emberek, akik részvéttel gondolnak rá.

223

Még csak fél négy volt, amikor Rose elindult hazafelé, de máris sötétedett. Nagyon hosszú sor kígyózott minden üzlet előtt, s bár lámpaolajat, kis sajtot, vajat és teát kapott, cukrot sehol sem talált. Kicsit hosszabban maradt a kocsmában, mint tervezte, de annyira mulatságos volt a két szabadságos katonával flörtölni. Az anyja nyilván rosszallni fogja, de ha nem mehetne el néhanapján meginni egy-két sört, és nem lehetne férfiak társaságában, valószínűleg megőrülne, és az senkinek sem tenne jót. A kocsmázás után a könyvtárba kellett sietnie, de akkorra már furdalta a lelkiismeret, hogy olyan hosszan magára hagyta anyját. A maró hideg ellenére nagyon jó napja volt. A sorban állás talán nehezen telt, de egyáltalán nem unalmasan. Mindenki beszélgetett és nevetgélt. Rose még néhány volt iskolatársával is találkozott, akik nagyon örültek, hogy viszontlátják. Nagyon meghatotta, hogy anyja nem adta ki, s barátnői mind úgy tudják, hogy Adele az ő betegsége miatt élt a nagyanyjánál. Kedves volt Honourtól, hogy ilyen kegyes hazugsággal védte mindkettejüket. Régebben valószínűleg hosszasan taglalta volna a betegségét, ám most csak legyintett, és annyival zárta le a témát, hogy Honour jobb anyja volt Adele-nek, mint ő. Bár az utolsó percben érkezett a könyvtárba, még volt ideje elkapni az Elfújta a szél utolsó példányát egy nő orra elől. Már hetek óta erre a könyvre vadászott, és akármennyire szeretett volna azonnal belekezdeni, úgy érezte, tartozik annyival anyjának, hogy átengedje az elsőbbséget. Rose mindent összevetve nagyon jól érezte magát. Felnőtt életében talán először volt boldog. Teljesen meglepődött, hogy nem hiányzik neki London, és ahogy hozzászokott a házimunkához, valójában még élvezte is a mindennapi teendőket. Amióta egyszer kiöntötte a lelkét Honournak, viszonyuk felhőtlenné vált. Soha nem hitte volna, hogy az ő büszke anyja bevallja a figyelmetlenségét, sőt még bocsánatot is kér tőle. Rose többször is kellemesen csalódott, mert Honour több alkalommal bebizonyította, hogy ő valójában nem az a hideg, érzéketlen és makacs nő, akinek Rose hosszú évekig képzelte. Sőt anyja határozottan jó társaság. Fantasztikus a humorérzéke, nagyon racionális, egyenes és gyakorlatias. Persze előfordul, hogy hajba kapnak, de mindkettőjüknek nehéz hozzászoknia, hogy annyi év után nem egyedül élnek. Eleinte Rose utálta, hogy ugrania kell anyja minden kérésére, Honour pedig gyanakodva nézte lánya minden mozdulatát. A régi keserűség sem tűnt el nyomtalanul egyik napról a másikra, de ahogy Honour mondogatta: Róma sem egy nap alatt épült fel. Mindent egybevéve azonban többet nevettek, mint veszekedtek, és Rose többször is meghatódott, hogy anyja milyen nyugalommal tűri a fájdalmat és a kiszolgáltatottságot. Hanem lett volna az a csúnya ügy Adele-lel, Rose el tudta volna képzelni, hogy ha hetente legalább egyszer elmehet moziba vagy táncolni, végleg ott tudna maradni az anyjánál. De sehogy sem tudta elfelejteni a lányából áradó gyűlöletet. Tudta, abban a pillanatban, hogy anyja felépül, Adele örökre száműzi őt közös életükből. Rose-nak minden héten, amikor elsétált Winchelsea-be, hogy felhívja a lányát, torkában dobogott a szíve. Adele nem volt sem bántó, sem lekezelő, de Rose semmi melegséget nem érzett a hangjában, és semmi nem utalt rá, hogy lassan megenyhülne, annak ellenére, hogy Honour hosszan írt a leveleiben arról, milyen jól kijönnek egymással. Mivel London bombázása még nem fejeződött be, Adele nem tudott szabadságot kivenni, sőt még karácsonyra sem sikerült hazautaznia. Rose elfogadta, hogy amíg a lánya nem jön haza, és nem látja a saját szemével, hogy ő betartotta az ígéretét, és hogy előnyére változott, addig megveti, és a legrosz-szabbat feltételezi róla. Rose és Honour jól tudta, hogy a rádióban nem számolnak be mindenről, ami Londonban vagy a háború által sújtott más körzetben történt. Adele levelei és a barátok meg az ismerősök beszámolói jóval sötétebb képet festettek. Nap mint nap emberek ezrei 224

sebesülnek vagy halnak meg; a németeknek jobb a felszereltségük, és létszámfölényben is vannak. Egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy Anglia le tudja győzni őket. Esténként hallották, ahogy a repülők közelednek, és egyre gyakrabban hallották a robbanások zaját is, mert néhány bombát még a londoni célpont előtt ledobtak. Mindennap érkeztek olyan menekültek Londonból, de még a kontinensről is, akik útközben mindenüket elvesztették. Néha Rose órákig nézte a drótakadállyal védett tengerpartot, és azon gondolkozott, vajon mikor lépnek partra a német megszállók. Nagy valószínűséggel ezen a partszakaszon jönnek majd, és előfordulhat, hogy itt nagyobb veszélyben vannak, mint ha Londonban bombáznák őket. Már lement a nap, mire Rose a házig vezető úthoz ért. A teliholdat néha sötét felhők takarták, és a távolban alig lehetett kivenni a várost meg a feketén kanyargó folyót. Az elsötétítés félelmetessé tette az estéket. Az ablakok fénye nélkül úgy érezte magát az ember, mintha egyedül volna a világon. Az autók sem jártak már régóta, mert az emberek vészhelyzetre tartogatták a maradék benzint. Amikor a hold ismét eltűnt, Rose szidta magát, hogy nem hozta el a zseblámpáját. Szörnyű lesz úgy botorkálni, hogy nem látja sem a befagyott pocsolyákat, sem a köveket az úton. Azt sem tudta pontosan, hol kezdődik az út, ezért felnézett oda, ahol az előbb még a hold világított. – Gyere elő, Hold úrfi! – szólt, és kuncogott egy kicsit, hogy ilyen gyerekesen viselkedik. Zajt hallott a háta mögött, mintha valaki vagy valami volna a folyóparton. Úgy vélte, valószínűleg egy juh van ott, és óvatosan elindult. De amikor újra hallotta a zajt, megállt és figyelt. Ha juh, felismerné a mozgásáról, mert a juhok any-nyira hozzátartoznak az itteni élethez; de egyébként sem valószínű, hogy egy állat egyedül kóboroljon, ilyen hidegben nem hagyná ott a nyáját. Most már biztos volt benne, hogy egy ember az, mert nemcsak recsegő lépteket hallott a zúzmarás füvön, hanem lélegzést is. A hold ismét előbújt, és Rose meglepetten pillantott meg egy nőt néhány méternyire. A holdfényben fehérlett kibontott haja, és a folyó felé futott. A hold sötétséget terítve a völgyre megint elbújt a felhők mögé, de az asszony lihegése egyre hangosabbá lett a néma csöndben, s Rose úgy érezte, a nő kétségbeesésében fut. Hirtelen arra gondolt, talán a vízbe akarja ölni magát. Semmi más oka nem lehet rá, hogy ilyen hidegben és ilyen későn itt legyen. Rose tisztában volt vele, mire képesek az emberek elkeseredésükben, és tudta, hogy vissza kell tartania a nőt. Nem törődve sem a jeges úttal, sem a kövekkel, letette kosarát az út mellé, és szaladni kezdett a folyó felé. Nem látta az asszonyt, de mikor félúton volt, csob-banást hallott. Minden erejét összeszedve rohant, és még látta, hogy egy fehér kéz alámerül a sötét vízben. Az asszony testét már nem látta. Kétségbeesetten nézett körül. A legközelebbi ház az övék volt, de Honour nem tud segíteni. Ha máshonnan próbál segítséget szerezni, mire visszaérnek, az asszony már rég belefullad a vízbe. Nem volt más hátra, egyedül kellett megoldást találnia. Levette a kabátját, és a fuldokló után ugrott, bele sem gondolva, milyen hideg és mély a víz, s hogy milyen erős a sodrás. A víz olyan hideg volt, hogy azt hitte, megáll a szíve, de kényszerítette magát, hogy addig ússzon és merüljön, míg meg nem találja az aszszonyt. A hold ismét elég hosszan világította meg a folyót ahhoz, hogy Rose megpillantson valamit, ami nem a víz színén lebegő növény. Csak négy karcsapásába került elérni, de amint megfogta, érezte, hogy ez csak a nő kabátja.

225

Alámerült, a mélyben elkapta az asszony lábát, és teljes erejével felrántotta. Se cipő, se zokni nem volt rajta, tehát a nő biztosan nem volt magánál. Rose már annyira átfázott, hogy majdnem begörcsöltek az izmai, s miközben erősen markolta a lábat, nehogy elvigye a testet a sodrás, mélyebbre merült, a másik karjával átfogta a nő derekát, és próbálta felhúzni a víz színére. A súly lefelé húzta, de minden erejét összeszedve felvergődött a nővel a mélyből. Amikor felértek, Rose látta, hogy a hosszú, kibontott haj ellenére a nő nem fiatal, és nyakában, mint valami túlméretezett és bizarr nyakék, vaslánc függ. Ezért merült fejjel lefelé a vízbe. Rose attól tartva, hogy az asszony magával húzza a mélybe, ledobta a láncot a nyakából. A nő hirtelen sokkal könnyebb lett. Bár élettelennek tűnt, Rose-nak rémlett, hogy több időbe telik megfulladni annál az egy-két percnél, amit az asszony víz alatt tölthetett. Hátán úszva és fél kézzel a víz felszíne fölött tartva a nő fejét elég könnyen partot ért, de kimászni sokkal nehezebb volt a tehetetlen testtel együtt. Megpróbálta a kabátjánál tartani a nőt, de a test kezdett kicsúszni belőle. – A mindenségit! – kiáltott Rose. – Nem hagylak itt, arra mérget vehetsz, még ha nem akarsz is megmenekülni, úgyhogy gyerünk, kapaszkodj! De a nő eszméletlen volt, ezért Rose-nak nem maradt más választása, mint hogy visszaereszkedjen a jéghideg vízbe. Addigra már annyira átfagyott, hogy úgy gondolta, ő maga is menten meghal. Alig érezte a kezét, de utolsó erejével átkulcsolta az asszony derekát, és nagy lökéssel félig kilökte a partra. Aztán ő is kikec-mergett, és az asszonyt a hasára fektette a füvön. Sosem próbált senkit mesterségesen lélegeztetni. Egyszer látta ugyan, hogyan csinálják, de azt sem tudta biztosan, hogy érdemes-e még. Tenyerét a nő hátára tette, újra meg újra lenyomta, majd felhúzta a vállát. – Lélegezz már, az isten szerelmére! – mondta vacogva és kétségbeesetten. – Azt hiszed, veled együtt halálra fagyok itt? Az éj sötétje még soha nem tűnt ennyire rémisztőnek. Nehéz lepelként ereszkedett rájuk, és Rose azon morfondírozott, hogy hazaszalad, mert többet már úgysem tehet. De még mindig erőlködött a lélegeztetéssel, vacogott, s forró könnyei csurogtak hideg arcán. És akkor hörgést hallott. – Igen, ez az – mondta diadalmasan gyerünk, lélegezz, még, lélegezz! Inkább hallotta, mint látta, hogy a nő liternyi vizet öklendez fel, aztán köhög, és amikor Rose lehajolt, hallotta, hogy ismét lélegzik. – Rendben, most már rendben lesz minden! – Kis időre magára hagyta, hogy elhozza a kabátot, amelyet korábban ledobott magáról. Felültette a nőt, akinek előrebicsaklott a feje, de egyre egyenletesebben lélegzett, és a kabátjába burkolta. Rose egyetlen ötlete az volt, hogy valahogy haza kell jutnia, és magával kell vinnie ezt az öngyilkosjelöltet is. Nem merte egyedül hagyni, nehogy megint vízbe ugorjon, és egyébként is megfagyna, mielőtt rátalálnak. Valahogy talpra állította a nőt, majd a vállára vette úgy, ahogyan a tűzoltók viszik az embereket. Minden erejét összeszedve megindult az út felé. Tocsogott a víz a cipőjében, annyira fázott, hogy mindene fájt, és a nő olyan nehéznek tűnt, hogy kételkedett benne, jut-e vele pár méternél messzebb. De keményen összpontosított minden lépésére és arra, hogy minden lépéssel közelebb kerülnek a házhoz. Hallotta, hogy az asszony hány, de nem állt meg. Csak vonszolta, s közben egyedül a bejárati ajtó elérésére összpontosított. – Anya! – kiáltotta, amikor a házhoz ért. – Nyisd ki az ajtót!

226

Soha semmit nem látott még életében annyira kedvesnek, mint anyja sötét sziluettjét a kiáradó sárga lámpafényben. – Mi az ördögöt cipeltél ide? – kiáltott Honour. –Valami állatot? – Egy fuldoklót – válaszolta nyögve, és nevetni lett volna kedve, annyira megnyugtatta anyja jelenléte. – Istenem! – hőkölt hátra Honour, amikor Rose lefektette a nőt a tűz elé. – De hisz ez Emily! Rose lehúzta a csuromvizes ruhát a nőről, majd betakargatta. Megpróbálta elmesélni, mi történt, de a szoba melege és az előző óra rettenetes küzdelme összezavarta a fejét. Azt még hallotta, hogy az anyja rászól, vegye le a ruháját, mert csöpög belőle a víz. Arra ugyan nem emlékezett, hogy bement volna a szobájába, de biztosan úgy történt, mert nem sokkal később már hálóingben, vizes haján törülközővel ült a nappaliban. Honour a földön fekvő asszonyhoz hajolt, egyik kezével tartotta, a másikkal pedig brandyt itatott vele. – Honour Harris vagyok, kedvesem! – mondta a nőnek, aki üres tekintettel nézett rá. – Most már biztonságban vagy, és minden rendben lesz. Rose nagyon fázott, és ő is szeretett volna a tűzhely mellé kuporodni, de anyja és a nő elfoglalta a helyet, és valamiért veszélyben érezte magát. – Mi nem tudjuk ellátni, anya! – mondta. – Ő nem kutya, mint Buksi! Őt nem tudod helyrehozni egy tál meleg étellel! Kórházba kell vinni. Megmelegszem egy kicsit, és hívom a mentőket. – Csend! – fordult Rose felé Honour szigorú tekintettel. – Anya, ez a nő megőrült! Vaslánccal a nyakában beleugrott a folyóba, és ha én nem húzom ki, akkor mostanra már nem él. – A gyásztól zavarodott meg – mondta Honour még mindig a nőt ringatva. – Michael gépét lelőtték, és a fiút halottnak hiszik. – Michael? – kérdezte Rose. – Igen, Michael, a fiatalember, akivel Adele jegyben járt. Ő az anyja, Emily Bailey. Rose hátradőlt a karosszékben; hirtelen úgy érezte, hogy a feje mindjárt szétrobban. Emily. Ezt túl sok egyszerre feldolgozni. Nem lehet, hogy ez a nő, aki miatt az életét kockáztatta, ugyanaz legyen, akit valaha annyira gyűlölt. Emily Bailey, aki egy percig sem szerette a férjét, de nem volt hajlandó elválni tőle, nehogy ő valaki mással boldog lehessen. Rose soha nem találkozott vele, még képet sem látott róla, de amikor szerelmes volt Myles-ba, azt kívánta, bárcsak meghalna a felesége a gyerekkel együtt. És most majd huszonkét évvel később merő véletlenségből pont az ő életét menti meg. – Rose, drágám, azt hiszem sokkos állapotban vagy – nézett rá rémülten Honour. – Falfehér vagy, és egyre jobban remegsz. Gyorsan takarózz be, és igyál egy kis brandyt. Az óra kisvártatva hatot ütött, és Rose ráeszmélt, hogy a drámai események, amelyek végtelennek tűntek, nagyjából fél óra alatt zajlottak le. Most már felmelegedett egy kicsit, hála a brandynek, de nagyon furcsán érezte magát. Anyja még mindig a földön fekvő nőt ringatta. Rose úgy érezte, mintha jelen sem volna, csak a távolból figyelné az eseményeket. – Most már ideje lenne felállnod a földről, anya, meg fog fájdulni a hátad! – szólalt meg Rose végül. –Felteszem Emilyt a kanapéra. Eleget ölelgetted már. – Ha az én gyerekem halt volna meg, én is azt szeretném, hogy valaki átöleljen – makacskodott Honour. Rose gombócot érzett a torkában. 227

– Ugyanúgy ölelgetheted a kanapén is. Gyere, engedd, hogy segítsek, és utána főzök teát. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy Rose képes volt Emilyt hazáig elcipelni, mert ahhoz is minden erejét össze kellett szednie, hogy föltegye a kanapéra. Lehet, hogy ezt Honour is észrevette, mert amikor Rose felsegítette a földről, megölelte a lányát. – Nagyon bátor dolog volt, hogy beugrottal utána – mondta remegő hangon, és a könny megcsillant szemében –, mindketten megfulladhattatok volna! Rose csak vonogatta a vállát. – Akkor lett volna bátor dolog, ha átgondolom, hogy mit csinálok, de én gondolkodás nélkül, gépiesen cselekedtem. – És ezért azt hiszed, hogy kevésbé hősies a tett? –Honour megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, miközben lekuporodott Emily mellé. – Azt – válaszolta Rose. – Emily, hagyd abba végre a sírást, és igyál velünk egy csésze teát. Rose nem hitte volna, hogy a hangjában lévő szigornak ilyen hatása lesz, de Emily most először lenézett a takaróra, amelybe beletekerték, és körülnézett a szobában. – Hol vagyok? – kérdezte alig hallhatóan, de a sírást abbahagyta. – Beugrottal a folyóba, és a lányom megmentette az életedet – magyarázta Honour, miközben hátrasimította Emily még mindig nedves fürtjeit. – Tudod, ki vagyok? Honour Harrisnek hívnak, annak az Adele-nek vagyok a nagyanyja, aki a házvezetőnőd volt egy ideig. Ő pedig itt a lányom, Rose. Ő mentett meg. Emily olyan csodálkozással meredt Honourra, mintha gyerek volna, aki valami rémálomból ébred. – Egyszer jártál nálunk. – Úgy bizony – válaszolta Honour lassan. – Édesanyád barátnője voltam. Egyszer beszélgettünk lent, a városban is, még tavaly. A fiadról, Michaelról meséltél. Annyira sajnálom, hogy eltűnt. Én is nagyon szerettem. Emily arca erre eltorzult, és megint sírva fakadt, de ez nem olyan hangtalan zokogás volt, mint az előbb, hanem nagy, keserves jajgatásokkal, fuldokolva sírt, arcát Honour vállába fúrta, és erősen magához ölelte az idős asszonyt. – Nincs igazság a földön! – kiáltotta. – Michael annyira jó volt és kedves, én annyira szerettem őt, és nem akarok nélküle élni! – De lehet, hogy él, mert hadifogságba esett – vigasztalta Honour gyengéden. – Még nem adhatod fel. Hogy érezné magát, ha hazajönne a háborúból, és az a hír fogadná, hogy te öngyilkos lettél? – Nem fog visszajönni soha, mert meghalt. A barátja látta, ahogy az égő gép lezuhan. – Remélem, azt is elmondta, hány pilóta katapultált égő repülőből, és érkezett a földre épségben. Rengeteg ilyen esetről hallottam. – Nem, engem büntet így Isten – zokogott Emily. –A bűneim miatt. Honour értetlenül nézett a zokogó asszonyra, majd egy félmosollyal ránézett Rose-ra. – Erősen kétlem, hogy erről volna szó. Egyébként is miféle bűnt követhettél volna el? Nem hiszem, hogy súlyosat. – De igen. Rettenetesen viselkedtem a családommal. – Az valószínűleg nem csak miattad volt – vigasztalta Honour. – De igen. Myles annyira kedves és szerető férj volt. Én változtattam meg őt a lehetetlen viselkedésemmel. Ezért most bűnhődnöm kell! – Szerintem igyunk egy csésze jó teát, és próbáljunk egy kicsit megnyugodni! – javasolta Honour.

228

Aznap éjszaka Rose nagyon fázott, hiába volt forró vizes palack a takarója alatt. Emily az anyja ágyában aludt. Kint süvített a hideg szél, és rázta az ablaküvegeket. Rose felkelt, és felvette a fürdőköpenyét, de érezte, hogy mindegy, mit vesz magára, nem fog felmelegedni. Ugyanúgy, ahogy Emily fájdalmát sem lehet enyhíteni a vigasztaló szavakkal. A szégyen és lelkifurdalás miatt vacogott még mindig. Emily nem akart tovább élni, mert elvesztette Michaelt, miközben ő soha nem akart Adele-lel élni, sőt gyakran azt kívánta, bárcsak Adele-t ütötte volna el az autó, és ő halt volna meg Pamela helyett. És hogyan fogja majd feldolgozni Michael halálának hírét Adele? Rose jól tudta, hogy Adele még elkeseredettebb lesz, mint Honour, de nem adhatja ki a bánatát, mivel mindenki úgy tudja, hogy szakított a fiúval. Csak két ember tudja az igazat, és Adele nem fordulhat egyikükhöz sem. Rose azt hitte, hogy az volt életének mélypontja, amikor Adele rátámadt az erdő szélén, de tévedett. Amióta visszaköltözött anyjához, és újra megismerték egymást, boldog volt. Az itt eltöltött idő alatt döbbent rá, mennyire kapzsi, önző és felületes életet élt. Érezte, hogy jobb emberré válik, és bizonyos pillanatokban még kedvelte is magát. De Emily ma este, könnyek között annyi szomorúságot mesélt el nekik, hogy ő megint utálta magát, hiszen valószínűleg ő is közrejátszott abban, hogy Emily házassága megromlott. Hosszú éveken át áltatta magát azzal, hogy ő egy nőcsábász ártatlan áldozata, akit kegyetlenül elhagytak, amikor teherbe esett, de nem hazudhatott többé magának. Igaz ugyan, hogy még szűz volt, amikor megismerkedett Mylesszal a szállodában, de semmiképp sem volt ártatlan, mivel minden eszközt bevetett, hogy elcsábítsa a fiatal férfit. Kényelmes és gazdag életre vágyott Londonban, és Mylesról lerítt, hogy sok pénze van, de magányos és rosszkedvű, ezért nem volt nehéz egy kis kedvességgel és a szépségével magába bolondí-tania. Alig csattant el közöttük néhány ártatlan csók, amikor megkérte a férfit, vigye magával Londonba, galádul arra hivatkozva, hogy az apja otthon bántalmazza. Myles, még mielőtt vonatra szálltak, bevallotta, hogy háromgyerekes családapa. Azt is leszögezte, mindössze annyiban tud segíteni, hogy szállást és munkát keres neki. Úriemberhez méltón állta is a szavát, és elrendezett mindent. Ha Rose nem használ fel minden női praktikát, hogy ágyba csalogassa, valószínűleg soha nem csalta volna meg a feleségét. Bárcsak arra használta volna az eszét, hogy jó munkát találjon, és nem Mylest gyötri, hogy váljon el, s vegye el őt! Igaz, hogy egy olyan jómódú és iskolázott férfinak, mint amilyen Myles volt, tudnia kellett volna, hogyan lehet a terhesség ellen védekezni. És az sem volt szép, hogy magára hagyta állapotosán, de ha ő nem hazudozik összevissza mindenről, akkor bizonyára elhitte volna, hogy ő a gyermek apja, és gondoskodik róluk. Myles sznob volt, és néha érzéketlen, de amellett tisztességes és jószívű. Egyáltalán nem az a gazember, amilyennek Rose lefestette. Rose látta, hogy anyja nem hisz Emilynek, amikor ő azt bizonygatta, hogy Myles nem volt mindig ilyen. De Rose tudta, hogy Myles valamikor régen kedves volt és gyengéd. Egyszeriben önmagát is felelősnek érezte azért, hogy a férfi ekkorát változott. Most pedig elvesztette a kisebb fiát, és Rose hirtelen tisztán emlékezett rá, mennyire gyűlölte azt a mosolyt, amely Myles arcára ült, amikor a fiát emlegette, pedig Michael akkor még egészen kicsi fiú volt. Rose mindig azt állította, hogy szerelmes volt Mylesba, de most rájött, hogy őszintén soha senkit nem szeretett önmagán kívül.

229

25. FEJEZET

– Ugye, nem mondod el senkinek, mi történt? – kérdezte Emily Rose-t, amikor Winchelsea felé sétáltak az úton. – Persze hogy nem! – válaszolta Rose. – De meg kell ígérned, hogy soha többé nem gondolsz ilyen butaságra! Három nap telt el azóta, hogy Emily nekiment a folyónak. Másnap reggel Honour Jimmel üzent a házvezetőnőjének, hogy Emily megbetegedett, és amíg gyengélkedik, ő ápolja a házában. Az asszony végigaludta az első napot, a másodikon pedig egyfolytában sírt. Most, harmadnap, úgy tűnt, végre megnyugszik, így Rose hazakísérte. – Megígérem! – válaszolta Emily elhaló hangon. Nagyon sápadtnak és zárkózottnak tűnt. Kabátja, amelyet Honour megszárogatott, összerhent, a Rose-tól kölcsönkapott cipőben pedig, amely nagy volt rá, inkább látszott hajléktalannak, mint úrinőnek. – Nagyon bátran viselkedtél, Rose! Űgy szégyellem magam! Rose nagyot nyelt. Büszke volt magára, de valahányszor Emily hálálkodott, kicsit rosszul érezte magát. Az elmúlt napokban nagyon sokat beszélgettek, és egyre jobban megkedvelte a nőt. Ahogy kapaszkodtak fölfelé a Winchelsea felé vezető emelkedőn, Emily hirtelen átkarolta Rose-t. – Nagyon sok jót tettél velem, Rose! Nemcsak hogy megmentetted az életemet, hanem végre kibeszélhettem magamból egy csomó nyomasztó dolgot is. Most más embernek érzem magam. Erősnek. Rose nem bírta elnyomni a nevetését. Igaz, hogy Emily már ötvennégy éves volt, tizennégy évvel idősebb Rose-nál, de egész lényében még mindig volt valami meglepően kislányos. – Ne add fel! Még kaphatsz jó híreket is Michael felől. Csak próbálj megnyugodni, és várj türelemmel! Ugye, nem akarsz egy olyan helyen kikötni, mint én? Emily megrázta a fejét. – Nem, azt nagyon nem szeretném. Talán újra kellene próbálkoznom Ralphfal és Dianával. Mindig ellenkeztek velem, de ez főleg amiatt volt, hogy ittam és kiszámíthatatlanul viselkedtem. Nem is tudod, milyen szerencsés vagy, hogy olyan lányod van, mint Adele. Nagy vigaszt jelenthet neked. Rose mosolyába szomorúság vegyült. Az előző éjjel elmondta Emilynek, hogy milyen rossz anya volt, de az asszony nyilvánvalóan meg sem hallotta. Ugyanolyan magába forduló volt, és érzéketlen mások problémáira, mint korábban ő. Adele halálosan ki volt merülve az éjszakai műszak végére, de amikor a nővérszálláson a nevével ellátott rekeszben meglátta nagyanyja gyönyörű kézírással megcímzett borítékját, azonnal felélénkült. Múlt éjszaka ismét erősen bombázták a várost, és még a szokásosnál is több sérült érkezett. Adele képtelen volt megérteni, hogy sok ember, különösen az idősek, miért nem mennek le a nyilvános óvóhelyekre, és inkább vállalják a rendkívül veszélyes otthon alvást. Bement az étkezdébe, és szedett magának egy kis kását. Úgy érezte, hogy az éjszakai műszak igazán attól nehéz, hogy az élete teljesen fölfordult. Az esti felkelés után nem bírt

230

egy egész vacsorát megenni, a műszak végére viszont már pokolian éhes volt, de zabkásával és rántottával kellett beérnie. Leült Joan és a Birminghamből érkezett új nővér, Annié mellé. Evés közben kibontotta a levelet, és olvasni kezdte. Két sor után azonban a kanál nagy csörrenéssel kiesett a kezéből. – Mi a baj? Rossz hírt kaptál? – kérdezte Joan. – Michael eltűnt – válaszolta rémülten Adele. – Lelőtték a gépét. Felrohant a szobájába, mert nem bírta visszatartani a könnyeit. Kis idővel később Joan óvatosan benyitott. – Bejöhetek? – kérdezte. – Vagy most inkább egyedül maradnál? – Nem, szeretném, ha itt lennél velem – mondta Adele arcát törölgetve. – Iszonyúan megrázott a hír. Annyira szerettem Michaelt, és nem bírom elviselni a gondolatot, hogy örökre elment. Joan szokása szerint átölelte Adele-t, és azzal nyugtatgatta, hogy a fiú talán csak egy fogolytáborban van valahol Németországban, azért nem tudnak róla. – Erősen kétlem – szipogta Adele. – Nem adhatod fel a reményt! – mondta Joan. – Emlékezz csak vissza a nagyapádra! Ő is megsebesült és halottnak hitték, aztán mégis hazakerült! Adele-nek a háború kitörése óta folyamatosan rémálmai voltak Michaellal kapcsolatban, és most, hogy mindez valósággá vált, a fiú halálát már elfogadott ténynek vette. Azért mégis rábólintott barátnője vigasztaló szavaira, mintha egyetértene vele. A két lány nem sokkal később aludni tért, és Joan azon nyomban el is aludt. Adele azonban ébren feküdt az ágyában, a nyakában lógó eljegyzési gyűrűjét babrálta, visszaemlékezett a Michaellal töltött sok gyönyörűséges időre, és közben ráeszmélt, hogy érzései semmit nem változtak a férfi irányában. Ugyanolyan éles fájdalmat érzett, mint amikor eljött Hastingsből. Akkor legalább azt tudta, hogy Michael él. Abban reménykedett, hogy egy nap majd újra fölbukkan, és barátként vagy testvérként élhetnek tovább. Most egyszeriben minden reménye szertefoszlott. Most már nem nézheti büszkén, amint a fiút vitézségéért kitüntetik. Nem örülhet vele együtt, ha megházasodik. Még sírja sem lesz, ahová virágot vihetne! Tudni szerette volna azt is, a nagyanyja hogyan viseli a dolgot, mivel bánata átsütött a sorokon. Bizonyára felidézte a férjét, aki a háborúból teljesen más emberként tért vissza. Talán megkérdezhetné a főnővért, hogy hazamehetne-e pár napra, megnézni a nagyanyját. De Adele csak március végén kapott szabadságot, és azt is csak azért, mert megbetegedett. Súlyosan megfázott, a nyakán egy kelés nőtt és gyomorpanaszai voltak, de még így is folytatta a munkát. Csak akkor küldték orvoshoz, amikor Joan odament a főnővérhez, és bejelentette, hogy Adele lefogyott, nem alszik és nem eszik rendesen. Adele tudta, hogy mindez Michael miatt van. Rettegett az alvástól, mert félt, hogy újból és újból látni fogja a szeme előtt elevenen elégő Michael képét. Egyfolytában rágondolt, és ettől teljesen elment az étvágya. Ezt azonban nem mondta el az orvosnak. Csak annyit közölt vele, hogy az általános kimerültségtől lehetnek ilyen panaszai. Az orvos szerencsére másként látta a dolgot, és azt tanácsolta, hogy egy-két hétig pihenjen. Adele nagyon örült, hogy hazautazhatott, a vonatozás azonban nagyon kimerítette. Mire késő délután a nagyanyja házához ért, majdnem összeesett a kimerültségtől. – Adele! – kiáltotta a nagyanyja meglepetésében, ahogy belépett a nappaliba, mert nem értesítette egyiküket sem az érkezéséről. – Mi a baj? Betegnek látszol! – Most, hogy újra itthon vagyok, már sokkal jobban érzem magam – mondta Adele nagyanyja karjába borulva. – Kaptam egy kis szabadságot, hogy pihenhessek.

231

A lány szinte alig érzékelte, hogy Rose odalépett hozzá: óvatosan levette a kalapját, kibújtatta a kabátjá-ból, lehúzta a cipőjét, és lefektette a kanapéra. El akarta hessegetni az anyját, de nem volt ereje megtenni vagy mondani. Azonnal mély álomba szenderült, és csak akkor ébredt föl, amikor kinn már teljesen besötétedett. A szürkületben csak annyit látott, hogy Rose keverget valamit a tűzhelyen. – Mit csinálsz te ott? – kérdezte izgatottan, mert képzeletében a tűzhelyet a nagyanyjával kötötte össze. –Hol van a nagyi? – Itt vagyok, kedveském! – szólalt meg bal felől a nagyanyja, a székében ülve. – Most Rose nálunk a főszakács, a tűzhely közelébe sem enged! A következő három napot Adele szinte végigaludta. Néha, magához sem térve teljesen, kiment a mosdóba, az ágyában megette az ételt, amit Honour hozott neki. Az asszony a kanapé szélén ülve kérdezgette, Adele-nek azonban nem sok mondanivalója volt. Az elmúlt öt hónap bombázásai alatt szinte nem is járt a kórház falain kívül, és kint nem látott mást, csak rombolást. Belül pedig fájdalmon és szenvedésen kívül egyéb nem volt. Adele szerette volna Michaellal kapcsolatos érzéseit megosztani a nagyanyjával, de ez lehetetlen volt. Honour bizonyosan osztozna bánatában, hiszen ő is nagyon szerette a fiút. De nem értené, hogy miért van így összetörve a lány szíve, hiszen ő taszította el magától a fiút, aki nem volt hozzá való. Amióta megkapta a nagyanyja levelét, Adele úgy érezte, mintha egy burok venné körül. Érzékelte, hogy mi történik körülötte, de a saját fájdalmán kívül mást nem érzett. Michael a szerelme, ugyanakkor a testvére volt. Ha valaki elveszíti a szerelmét vagy a testvérét, az iránt az emberek általában mély részvétet éreznek, de egy volt udvarlóra és egy barátra csak legyintenek egy „sajnálom”-mal, és rögvest más témára térnek. Ezért magában kellett tartania az érzéseit. Kifelé mit sem mutatva hallgatta mások problémáit, miközben a saját baja egyre mélyebbre húzta. Adele azért utazott haza, hogy kiderítse, minden rendben van-e Honourral, és hogy ellenőrizze, Rose mindenre gondosan ügyel-e. Minderről azonban megfeledkezett, amikor megbetegedett. Nem látta a ház és a kert állapotát, és azt sem vette észre, hogy Honour nagyon jól néz ki. Azt aztán végképp nem volt képes átlátni, hogy Rose kihasználta-e a helyzetet. Egyetlen dolgot tudott: itt távol volt a bombák zajától, és nyugodtan pihenhetett. Végül a sült szalonna illata rántotta ki a fásultságából. Csak később eszmélt rá, hogy már négy napja otthon van. Még mindig ágyban feküdt; korgó gyomorral, félig nyitott szemmel megérezte a szalonna illatát. Most először fordult elő, mióta meghallotta a híreket Michaelról, hogy úgy érezte, éhes. Fölkelt, megállt az ajtóban, és nézte az édesanyját, ahogy forgatja a szalonnaszeleteket, miközben egy dalt dudorászik. Egy pillanatra úgy érezte, vissza kell mennie a szobába. Az elmúlt hónapokban egyre többet gondolt az anyjára, de csak puszta gyűlöletet érzett iránta. Minden egyes alkalommal meg kellett erőltetnie magát, hogy ne legyen undok vele a telefonban annak ellenére, hogy a nagyanyja leveleiben mindig arról számolt be, hogy a lánya nagyon jól tartja. Adele nem akart megbocsátani Rose-nak. Nevetségesnek találta még az ötletet is, hogy bármi szeretni való lehet az anyjában. Az anyjáról egy nyers modorú, kikent-kifent, szűk ruhát viselő, magas sarkú cipőben billegő nő jutott az eszébe, akinek hosszú, vörösre lakkozott körmű ujjai között mindig ott füstölgött a cigaretta. Az elnyűtt, terepszínű nadrágban és a könyökén foltozott ócska, kék pulóverben most egészen másképp nézett ki. Szőke haját copfban szorosan összefogta, és az arcán nem volt festék.

232

Gyerekkorában Adele az anyja hangulatát mindig abból állapította meg, hogy kifestette-e magát aznap vagy sem. Ha nem sminkelt, az azt jelentette, hogy nagyon óvatosan kell bánni vele. Még most is, hogy semmi fenyegetőt nem látott anyja viselkedésében, sőt kifejezetten nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt, a régi emlékek óvatosságra késztették. Ahogy Rose érzékelte, hogy Adele mögötte áll, felé fordult és elmosolyodott. – Szalonnát sütöttem, mert tudom, hogy szereted. Adele az idejét sem tudta, mikor evett utoljára sült szalonnát, és a finom illattól összefutott a nyál a szájában. – Londonban soha nem adnak sült szalonnát – válaszolta teljesen elképedve azon, hogy az anyja kedveskedni akar neki. – Itt sem gyakran eszünk – folytatta Rose nyugodt hangon. – Tegnap egy órát álltam érte sorba, de ha ettől egy kicsit megerősödsz, akkor megérte a fáradságot. Rettenetes volt ilyen leromlott állapotban látnom téged. Adele agyán átfutott, hogy anyja mostani, teljesen szokatlan viselkedése biztosan összefüggésben van a betegségével. Gyerekkorában számtalanszor képzelgett arról, hogy egy nap fölébred, és anyja szerető, mosolygós, boldog emberré válik. Minden valószerűtlenül tökéletes volt. A nap besütött az ablakon, egy csokor jácint állt a vázában; de a leghihetetlenebb anyja színeváltozása volt. Egész lénye egészségtől duzzadt, arca pirospozsgás volt, és eltűnt róla az a megközelíthetetlenség, amit oly jól ismert gyerekkora óta. – Mi már megreggeliztünk – tette hozzá Rose, látva, hogy lányának a döbbenettől földbe gyökerezett a lába. – Anya kint eteti a nyulakat, de ha meglátja, hogy ezt mind befalod, biztosan tapsikolni fog örömében. Tudod, hogy milyen! – Most olyan más vagy! – jelentette ki Adele elmélázva. – Szeretnék is más lenni! – kuncogta Rose. – Régebben igazi kocsmatöltelék voltam, de most inkább egy parasztlányhoz hasonlítok. Te is nagyon megváltoztál! Sápadt vagy, sovány és feszült. Ülj le az asztalhoz, a reggeli mindjárt kész! Hogy érzed magad? – Még nem tudom – válaszolta Adele, mert a lábából hirtelen kiment az erő, és meg kellett kapaszkodnia a széktámlában, hogy megtartsa magát. Rose odasietett hozzá, és karon fogta, hogy segítsen neki leülni. – Még mindig nagyon gyenge vagy – mondta együtt érzőn. – Jaj, Adele! A nagyanyád azt hiszi, túl sokat dolgoztál és halálosan ki vagy merülve, de én tudom az igazságot. Attól van, hogy a gyászodat magadban kell tartanod. Adele az anyjára nézett, és azt várta, hogy szarkasztikus grimaszt vág, de csodálkozva látta, hogy együttérzéssel fordul felé. A kórházban nagyon jól megtanult olvasni az emberek arckifejezéséből, és most tudta, hogy anyja nem játszik szerepet, hanem a szívéből beszél. – Ez így van még most is, sajnos – válaszolta Adele. Várta, hogy Rose majd elkezd ömlengeni, de nem ez történt. – Ha később kettesben leszünk, és szeretnél róla beszélni, csak mondd el nyugodtan! – mondta Rose, és visszafordult a tűzhely felé. Egy szó nélkül tette az asztalra a teát, a sült szalonnát, a rántottát és a pirítóst. Adele rávetette magát a bőséges reggelire, és elégedetten sóhajtott fel, mert olyan régen evett szalonnát, hogy szinte már el is felejtette az ízét. – Hú, ez isteni! Amikor Honour belépett Buksival az oldalán, és megpillantotta az asztalnál ülő, élvezettel reggeliző unokáját, felvidult az arca. – Na nézd, ki van itt! – kiáltotta. – Rose azt mondta, talán a sült szalonna illata kicsalogat az ágyból, de nem hittem neki. Éppen azt meséltem a nyuladnak, hogy szegénykének még várnia kell egypár napot, míg ki tudsz menni hozzá meglátogatni. 233

Buksi rögvest odarohant Adele-hez, és kérlelően nézett rá. Egy szelet szalonnát készült levágni neki, de a nagyanyja helytelenítően rászólt. – Ne pazarold azt a finom ételt arra a falánk kutyára! Neked kell megenned az utolsó falatig! Meg kell erősödnöd! Honour olyan anyásan gondoskodó volt, hogy Adele-nek el kellett fordulnia, mert nem bírta visszatartani a könnyeit. Rose kiment Honourral a kertbe, mert úgy érezték, hogy jelenlétükben nem tud Adele nyugodtan enni, pedig a nővérszálláson felszolgált, porból készített rántotta és hideg égett pirítós után semmi nem tántorította volna el a lakoma elfogyasztásától. Nagyon értékes idő volt ez számára. Elnézegethette az ismerős dolgokat, élvezhette a csendet, és mindent nyugodtan megfigyelhetett. Honourban saját maga erőteljes énjét látta, és ahogy beszélgettek Rose-zal, úgy látta, hogy a két nő jól kijön egymással. A ház is rendezettebb és tisztább volt, mint bármikor korábban. Rose-zal kapcsolatban még mindig voltak kétségei, de anyja megjegyzése arról, hogy kocsmatöltelékből parasztlánnyá változott, azt sejtette, hogy nagyon komolyan végiggondolta az életét, és megértette, hogy meg kell változnia. Arra pedig végképp nem számított, hogy képes együtt érezni vele a gyászában. Még sok idejébe fog telni, hogy kiderítse, anyja viselkedése őszinte vagy ismét csak a szokásos színházat játssza, de kipihenve, távol az állandó kórházi tragédiáktól, ezen a napsütéses reggelen Adele úgy érezte, jóhiszeműen kell a dolgokhoz állnia. Az első hét végére Adele úgy érezte magát, mintha kicserélték volna. Jókat evett, és úgy aludt, mint a bunda. Az arca újra kipirult, és a szeme alatti karika eltűnt, de Rose még nem engedte, hogy részt vegyen a házimunkában. – Teljesen ki kell pihenned magad, mielőtt visszamész a kórházba! Úgyhogy fogj egy könyvet, menj el sétálni, és ne is gondolj munkára! – adta ki a parancsot Rose Honourral egyetértésben. Adele nem ellenkezett, hanem pontosan úgy tett, ahogy mondták, mert a kórházban átélt rengeteg feszültség, nyomás és trauma után jólesett egy kis semmittevés. Órákon át bolyongott a lápon, néha leheveredett egy-egy szélvédett helyen, és csak hallgatta a madarak csiripelését vagy a tenger zúgását. Míg üldögélt, anyjához és Michaelhoz fűződő kapcsolatán elmélkedett. Most, hogy azon a helyen járt, ahol először találkoztak, egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy a fiú már nincs többé. Ha halott volna, a lelke visszatérne ide, és akár a légben szálló virág illatát, a jelenlétét is megérezné. Hasonlatosan a tengeri só ízéhez az ajkán, tudná, hogy ott van vele. Tisztán látta maga előtt, úgy, ahogyan az első nap. Ugyanilyen idő volt akkor is. Erősen fújt a tavaszi szél, több száz bárány legelt a mezőn. Visszaidézte, ahogy a fiú kitárt karral egyensúlyozott a patak fölött egy kidőlt fatörzsön, és kissé idegesen vigyorgott, mert félt, hogy megcsúszik a moha borította fakérgen. Adele már akkor tudta, hogy Michael fontos szerepet fog játszani az életében. Az is lehet, hogy csak a vérségi kötelék miatt kerültek ilyen közel egymáshoz, de ha ez így van, akkor a halott fiú lelkének még inkább vissza kellene ide térnie, hogy megvigasztalja őt szörnyű gyötrődésében. Keserédes érzés volt újra itt lenni és Michael visszatértében reménykedni. Anyjával kapcsolatban viszont annál több kérdés merült fel benne. Az elképzelést, amelyet lusta, kegyetlen, ingatag lelkiállapotú anyjáról őrzött magában, fel kellett váltania a nagyanyja házában most lakó emberről való képnek. Rose ritkán tétlenkedett. Hihetetlen energiával dagasztotta a kenyeret, lelkesen kapált a kertben, rendkívüli odaadással készítette az ételt. Megtanult fát vágni, csirkét kopasztani, 234

sőt nyulat nyúzni. Esténként különböző kertészeti könyveket bújt, hogy minél több dolgot megtanuljon a növénytermesztésről. Sokat és melegen mosolygott, jó volt a humorérzéke, emellett vonzóan fiatalossá is vált. Sokszor előfordult, hogy Adele magáról megfeledkezve együtt nevetgélt az anyjával. Amikor éppen nem éberen figyelte, akkor kíváncsian kérdezgette Rose-t. Megpróbálta összekötni ezt a szerethető, kellemes nőt azzal a szörnyeteggel, akit a múltban ismert. Előző nap délután Rose elbiciklizett Rye-ba. Adele, bár kivételes alkalom volt, hogy kettesben maradhatott a nagyanyjával, gondolataiba mélyedve, csendben üldögélt. Honour, mintha olvasott volna unokája gondolataiban, Rose-ról kezdett beszélni. – Azt hiszem, Adele, lassan el kell fogadnod, hogy anyád kiskorodban sokszor nem volt jól. Tudom, hogy én személyesen nem találkoztam vele akkoriban, de rengeteg dolgot elmesélt nekem azokról az időkről, és arról is, hogyan bánt veled. Azt hiszem, pszichés problémái voltak, amelyek a testi betegségnél is sokkal rosszabbat tesznek az emberrel. Ezzel te nővérként talán tisztában is vagy. – És ezért most mindent meg kellene bocsátanom neki? – csattant fel Adele dühösen. – Ha Buksi megharapna, miközben egy sebét vizsgálnám, azt akarnád, hogy elzavarjam? – kérdezte Honour ugyanolyan indulattal. Adele ránézett az Honour lábfején pihenő kutyára, ahogy imádattal bámulja a gazdáját. – Az egészen más volna. Egy kutya nem tudja elmondani, hogy fáj valamije. – Talán Rose sem tudta – válaszolta vállát megrántva Honour. – Egy dologban mindhárman közösek vagyunk: egyikünk sem tudja kimutatni az érzéseit. Csak a tetteinkkel tudjuk őket kimutatni. – Te pontosan ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy mindig haraggal fordult felém – mondta Adele hevesen. Ebben a pillanatban mindent ki szeretett volna tálalni Honournak; azt, hogy Rose pénzt követelt Mylestól. Tudta, hogy ezt Honour sohasem bocsátaná meg Rose-nak, ezért magában tartotta. Azon a bizonyos napon azt mondta Rose-nak, hogy ezentúl az lesz a feladata, hogy Honourt boldoggá tegye és vigyázzon rá. Mivel anyja ezt teljesítette, nem hurcolhatta most meg. – Míg a gondomat viselte, folyamatosan azon ügyködött, hogy meggyőzzön, megbánta a múltat – sóhajtott föl Honour. – Te is biztosan észrevetted, milyen nagy gonddal ápol, mióta itthon vagy. – Igen, de nem tudok szabadulni a gondolattói, hogy hátsó szándékai vannak. – Arra nem gondoltál, hogy egyszerűen meg szeretné kedveltetni magát mindkettőnkkel? – Kutyából nem lesz szalonna! Én már nem tudom megszeretni – mordult föl Adele. Az előző napi megjegyzésén tépelődve Adele valami bűnbánatfélét érzett. Lehet, hogy attól fél, hogy Rose átveszi a helyét a nagyanyja szívében? Vagy egyszerűen csak őt okolja saját élete összes kudarcáért? Ahogy a második hét vége felé közeledtek, Adele egyre kevésbé akart visszamenni Londonba. Hallotta, hogy az előző két éjszaka már nem bombáztak, és hogy a villámháború gyakorlatilag befejeződött. Bár bolondosnak tűnt a gondolat, nem azért nem akart visszamenni, mert már nem bírta volna tovább a sebesültek és a rombolás látványát, hanem mert úgy érezte, van még néhány elintézendő ügye otthon. Két nappal visszaindulása előtt elsétált Winchelsea-be, hogy gyertyát és gyufát vegyen. A hideg szél lecsendesedett, sütött a nap, és ahogy a Landgate-től elnézett a lápon keresztül Rye irányába, olyan csodálatos látvány tárult elé, hogy összeszorult a torka.

235

Michael ugyanerről a helyről csinált egy fényképet, mielőtt Oxfordba ment. Azt mondta, a szép idők emlékére ki fogja tűzni a szobája falára. Erre gondolva, hirtelen eszébe jutott, hogy meglátogatja Mrs. Baileyt. Nagyanyja elmondta neki, hogy mióta megkapta ezt a rettenetes hírt Michaelról, az asszony néhányszor eljött hozzájuk. Adele ezt nagyon furcsállta, de Honour azzal magyarázta, hogy valószínűleg szükségét érezte, hogy olyan valakivel beszélgethessen a fiáról, aki személyesen is ismerte, és akivel megoszthatta bánatát. Adele nem volt benne biztos, hogy ő maga is így gondolná, de úgy érezte, mindenképp meg kell látogatnia. A házvezetőnő nyitott ajtót, bevezette az előszobába, majd fölment az emeletre szólni Mrs. Baileynek. Amíg várakozott, számtalan emlék tolult fel benne. Visszaemlékezett, hogyan súrolta a koszos padlót, mennyi ruhát kellett kiteregetnie, és hogy olyan bonyolult ételeket főzött, amiket korábban soha. Emlékei már nem voltak keserűek, mert ha itt nem tapasztalta volna meg azt a sok rosszat és jót, talán a szigorú rendet sem bírta volna elviselni a kórházban. Mrs. Bailey lassan jött lefelé a lépcsőn, mintha a lába merev lett volna. Sokat öregedett azóta, hogy Adele-t meghívta teára az eljegyzés kihirdetése után. Arca viaszszínűre sápadt, és haja is inkább szürke volt, mint arany. Gyapjúszoknyát és rózsaszínű blúzt viselt, de már cseppet sem volt olyan elegáns, mint korábban. Görnyedt válla és a szeme alatt húzódó sötét karika szavak nélkül is leírta az állapotát. – Remélem, nem veszi tolakodásnak a látogatásomat, de úgy éreztem, hogy el kell jönnöm elmondani, mennyire sajnálom, ami Michaellal történt – kezdte Adele. – Ez annyira kedves tőled, Adele! – válaszolta barátságosan Mrs. Bailey. – Kérlek, gyere be a szalonba, ott be van gyújtva! – Van újabb híre róla? – kérdezte Adele, miután helyet foglaltak. – Nem, sajnos semmi. Természetesen kapcsolatba léptem a Vöröskereszttel, amely arról értesített, hogy még nem fejezte be a fogolytáborok listáinak ellenőrzését. De én már nem reménykedem. Adele szerette volna megosztani vele mocsárbeli élményeit, de úgy érezte, hogy miután ő szakított Michaellal, ez talán nem hallatszana őszintén. – Semmi esetre sem adhatja föl a reményt! Ha maga is látott volna olyan dolgokat, mint amiket én Londonban, hinne a csodában. Számtalanszor láttam, hogy halottnak hitt rokonok egyszer csak sértetlenül felbukkantak. – Honour azt mesélte, kitűnő ápolónő vált belőled. Nagyon büszke rád. Adele éppen arról kezdett volna beszélni, hogy a londoni sorozatos bombázások következtében a nővérek munkája majdhogynem teljesen ellehetetlenült, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és legnagyobb döbbenetére Myles Bailey lépett be rajta. Adele minden vele kapcsolatos emléke kellemetlen volt, és az utolsó találkozásuk, amikor bejelentette, hogy ő az apja, az összes közül a legelviselhetetlenebb. Még azt sem mondhatta, hogy gyűlölte a férfit ezért, mert tudta, hogy nem volt más választása. A rettenetes hírt pedig emlékei szerint is nagyon kíméletesen osztotta meg vele. De Myles Baileyről akkor is az volt a legelevenebb emléke, hogy a férfi erőszakoskodott vele; megpofozta, majd elzavarta a háztól karácsonyeste. Emiatt őszintén gyűlölte. Ugyanúgy nézett ki, mint amikor utoljára találkoztak: pirospozsgás volt és pocakos. Sötét öltönyt és keményített gallérú inget viselt. Elsápadt, ahogy meglátta Adele-t. – Nagyon sajnálom! – mondta hátrálva. – Nem vettem észre, hogy vendéged van, Emily. Épp errefelé volt dolgom, és gondoltam, beugrom, hogy megnézzem, jól vagy-e. – Kérlek, gyere beljebb! – szólította meg Emily, és arca felvidult férje láttán. – Bizonyára emlékszel Adele-re. Azért jött, hogy részvétét fejezze ki Michael miatt. Mindjárt csöngetek teáért. 236

– Nekem most már mennem kell! – mondta sietve Adele, és felpattant a székéből. – Kérlek, ne rohanj el, Adele! – tartotta vissza Emily belékarolva. – Honour és Rose sokat mesélt nekem a londoni élményeidről, és én is szeretném őket hallani. Rose nevének puszta említésére Myles előtt Adele hátán végigfutott a hideg. – Úgy érzem, tolakodás volna maradni most, hogy Mr. Bailey is itt van – válaszolta idegesen, kerülve a férfi tekintetét. – Ez nem így van, Adele! – ellenkezett Myles. Mostanra nyilván összeszedte magát. – Én is nagyon szívesen hallgatom a beszámolódat, és Emilynek is sok mondanivalója van, mert velem együtt nagyon hálás, hogy anyád és nagyanyád megmentették. Adele kikerekedett szemmel meredt rá. – Megmentették? – kérdezte vissza, mert nem hitt a fülének. – Csak nem azt akarod mondani, hogy nem is tudsz róla? – kérdezte a férfi érdeklődve. – Ez aztán a diszkrét család! Meg voltam róla győződve, hogy elmondták neked. Emily beleesett a folyóba, anyád pedig utána ugrott és kimentette. Nagyon bátor tett egy hideg januári éjszakán! Adele akkor sem ámult volna el jobban, ha Myles azt mondja, hogy Rose elefánton lovagolt Rye-ba. – Valóban? – kiáltott fel. – Annyit tudtam, hogy Mrs. Bailey meglátogatta őket, de nagyi egy árva szót sem említett vízbe esésről. Emily szégyentől kipirult arccal kelt fel a székéből. – Kimegyek a konyhába, és elkészítem a teát – mondta zavartan. Adele el tudta képzelni, hogy nyáron a parton sétálgatva valaki belecsúszik a vízbe, de kinek jutna eszébe arra járni télvíz idején? Ahogy Emily kiment a szobából, Adele szúrósan Mylesra tekintett. – Beleesett vagy beleugrott? – Azt állítja, hogy megcsúszott a sárban, de szerintem mindketten sejthetjük az igazságot, miután az eset néhány nappal az után történt, hogy megkapta a táviratot Michael balesetéről – magyarázta a férfi furcsán mogorva hangon. – Anyád is könnyen belefulladhatott volna, miközben kimentette, mert a folyó meg volt áradva és nagy volt a sodrása. Én is elmentem volna megköszönni hősies tettét, de múltbeli viszonyunk miatt úgy gondoltam, talán nem volna illő. Adele csodálkozott, hogy a férfi ilyen nyíltan beszél erről a dologról a felesége otthonában. – Egyetértek – válaszolta eltűnődve Adele. – Talán mégis jobb lett volna, ha nem hozza szóba ezt a sajnálatos eseményt. Mrs. Bailey valószínűleg magánkívül volt azokban a napokban, és most biztosan rettenetesen szégyelli magát, hogy én is tudok róla. – Soha nem gondoltam volna, hogy a családod nem mondja el neked! – válaszolta elgondolkodva Myles. – A nagyanyám soha nem volt pletykás, viszont érző szívű asszony – mondta büszkén Adele. – Nagyon szerette Michaelt. Nyilván együtt érzett az anyjával, és nem akarta, hogy hírbe hozzák. Anyám pedig… Talán sikerült végre valami igazán jót is tennie! Amikor Emily visszatért a tálcával, teázás közben a háborúról beszélgettek. Adele elmesélte Honour balesetét, és beszámolt a légitámadás áldozatainak kezeléséről is. Adele úgy látta, hogy Emily higgadtan viselkedik. Ennél sokkal rosszabb állapotban is látta már, amikor nála dolgozott. Michael elvesztése érzékennyé tette mások bajaira is. Őszintén szánakozott a bombázásokban hajléktalanná vált, a megözvegyült és árván maradt emberek sorsán. Myles is kevesebb epés megjegyzést tett, és nem volt már olyan fontoskodó, mint régebben. Szemében könny csillant, amikor elmesélte, hogy idősebb fiát és vejét is besorozták, és hamarosan indulnak az európai hadszíntérre. Látszott, hogy rengeteget 237

aggódik amiatt, hogy a másik fiát is elvesztheti a háborúban. Emilyt egyáltalán nem bántotta, unokáiról pedig nagy szeretettel beszélt. Adele csak annyi időt maradt, amennyit az udvariasság megkövetelt, aztán gyertyavásárlásra hivatkozva távozott. – Nagyon hálás vagyok, hogy meglátogattál! – mondta Emily, arcon csókolva Adele-t. – Kérd meg Rose-t és Honourt, hogy jöjjenek el hozzám valamikor! Mondd meg nekik, hogy most önkéntes munkát végzek, és nekik köszönhetően minden rendben van. Myles kezet nyújtott Adele-nek, és minden jót kívánt neki. Kikísérte az ajtóig. Ahogy kiléptek a járdára, Myles hirtelen megállította. – Nagyon sajnálom! – kezdte. Adele mélyen a szemébe nézett. – Ugyan mit? – Azt, hogy olyan nagy boldogtalanságot okoztam neked. – Ezzel azt akarja elérni, hogy kicsit jobb véleményem legyen magáról? – kérdezte gúnyosan a lány. –Azt hiszem, a legnagyobb megdöbbenés volt az életemben, amikor rájöttem, hogy az apám egy erőszakoskodó sznob, aki képes megütni a személyzetet. – Ez talált – válaszolta a férfi, és közben megrándult az arca. – Valószínűleg nincs jó véleményed rólam, de ez érthető. Én viszont sok szeretni és tisztelni való dolgot fedeztem fel benned. Amióta Michael eltűnt, sok mindent újragondoltam magammal és az életemmel kapcsolatban, és úgy találtam, hogy a lényeg hiányzik belőle. – Ez semmit sem jelent nekem – mondta Adele, azon bosszankodva, hogy a férfi mindent a saját szemszögéből közelít meg. – Azóta, hogy megtudtam, hogy ki maga, mindennap fáj a szívem, és Michael eltűnése csak tovább rontott a dolgokon. Azt remélem, hogy egy fogolytáborban tengődik, és ha véget ér a háború, épségben hazatér. Akkor maga is, a felesége is meg fognak nyugodni, de én ugyanolyan kétségek közt maradok, mert sem testvéreként, sem kedveseként nem örvendezhetek a visszatértének. – Nagyon sajnálom! – mondta Myles, és megfogta Adele kezét. – Őszintén, rettenetesen sajnálom! Ha bármikor, bármiben a segítségedre lehetek, kérlek, fordulj hozzám bizalommal! A múltat nem tudom megváltoztatni, de talán a jövőben a segítségedre lehetek. Adele mondani akart valamit, amivel megszakíthatta volna a beszélgetést, de semmi frappáns dolog nem jutott az eszébe. Belenézett a férfi szemébe, amely ugyanolyan színű és formájú volt, mint az övé, hallgatta az őszinte megbánást, és érezte Myles meleg kezének érintését. A férfi elővett a zsebéből egy kártyát, belehelyezte a lány tenyerébe, és ráhajlította az ujjait. – Kérlek, hívj föl! Bármit gondolsz is rólam, bármekkora fájdalmat okoztam is neked, nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen csodálatos és erős nő lett a lányomból! Adele meghátrált. Tudta, hogy apja ügyvédként mestere a szócsavarásnak, mégis meghatódott azon, amit most hallott. Olyan érzés volt, mintha hirtelen megtelt volna a bensejében tátongó űr. Érezte, hogy azonnal el kell mennie, különben nem bírja megállni, hogy el ne sírja magát.

238

26. FEJEZET

1942 – Meghalok az unalomtól – ásított Joan, miközben egy csésze teát töltött Adele-nek. – Már egy órája azt tervezgetem, hogy lefekszem az egyik üres ágyra és alszom egy kicsit. Néhány perccel múlt éjfél, és az a pár beteg, aki az osztályukon feküdt, már rég aludt. – Volt olyan idő is, amikor arra panaszkodtunk, hogy mennyire túl vagyunk terhelve! – nevetett Adele. Előző áprilisban, a hazalátogatása idején, véget ért a bombázás. Mire visszatért Londonba, az emberek, abban bizakodva, hogy vége a háborúnak, többé-kevésbé visszazökkentek a normális életritmusba. De május 10-én, teljesen váratlanul, ismét szörnyű támadás érte a várost. A hírek szerint háromezren vesztették életüket. A bíróság épületét, a Towert és a pénzverdét is bombatalálat érte. A Temze egy szakaszán minden híd leszakadt, és a gázvezetékek is több helyen megsérültek. A westminsteri apátság és a Big Ben is a súlyos pusztítás áldozata lett, és a bajt az is tetézte, hogy akadt olyan városrész, ahol nem volt elég víz eloltani a tüzeket. Azon az éjszakán és az azt követő két napon Adele és a többi munkatársa szünet nélkül dolgoztak, hogy ellássák a sebesülteket. Senki sem adott hangot ugyan a félelmének, de az emberek arcáról leolvasható volt a kérdés: hogy fogjuk ezt továbbra is kibírni? Miután a sebesültek felépültek, a halottakat eltemették és az utak járhatóvá váltak, Londont már nem érte több heves támadás. Elvétve bombáztak még itt és más városokban, de a villámháború lassan véget ért, és a kórház viszonylag nyugalmas hellyé vált. Decemberben a japánok megtámadták Pearl Har-bort, ezért az amerikaiak is beléptek a háborúba Anglia oldalán Németország és Olaszország ellen. A két lány 1942 szilveszterét az Empire nevű szórakozóhelyen táncolta végig. Két nappal később hírek érkeztek arról, hogy Japán elfoglalta a Fülöp-szigeteket, és további terjeszkedésre készül. Január vége felé egyre több amerikai katona jelent meg a városban, és ez nagyon izgatta az ápolónőket. Még Adele is, aki általában tartózkodó volt, kellemes társaságnak találta a vidám, udvarias és nagyvonalú férfiakat. Februártól minden héten eljárt táncolni vagy moziba ment, és öt különböző férfi udvarolt neki. Nagyon tetszett neki Róbert Onslow hadnagy Ohióból, akivel egy kis klubban ismerkedett meg a Picadillyn. Együtt nézték meg Noel Coward új darabját, a moziban pedig a Manderley-ház asszonya és a Viszlát, Mr. Chips című filmeket. Aztán Robertet májusban áthelyezték Suffolkba, a levelei egyre ritkábbak lettek, végül teljesen elmaradtak. Adele nem búslakodott a rövid kis románc elmúltán; Joannak igaza volt: rengeteg hal ficánkolt még a vízben. Már annak is örült, hogy komolyabban megtetszett neki egy férfi Michael óta. Jó volt végre a többi barátnőjéhez hasonlóan élni, semmit sem túl komolyan venni, csak várni a következő estét, amikor végre megint szórakozni mehetnek. Rájött, hogy az utolsó találkozás Mylesszal igazi fordulópont volt az életében. Megtanulta kezelni az anyjával szemben érzett keserűségét, és ettől szokatlan nyugalom járta át egész lényét. Aznap, amikor hazaérkezett, kifaggatta Rose-t és Honourt, hogy mi is történt pontosan Emilyvel azon a bizonyos éjszakán.

239

Rose-nak nem volt sok mondandója az esetről, elütötte a témát néhány kurta szóval, majd elment sétálni. Honour jóval részletesebb volt: nemcsak azt írta le, milyen állapotban jöttek haza aznap éjjel, de többször is hangsúlyozta, hogy ha Rose nem olyan bátor, kitartó és önfeláldozó, akkor Emily ma már biztosan nem él. Azt is elmondta, hogy bizonyos dolgok, amelyekről Emily magánkívüli állapotban mesélt, arra kényszerítették őt is, hogy szembesüljön vele, milyen hibákat követett el anyaként. Könnyes szemmel mesélte Adele-nek, hogyan bánt Rose-zal, amikor Frank megjött a háborúból. Azt is elmondta, mennyire mérges volt, amiért Frank csak árnyéka volt régi önmagának, és bevallotta, hogy gyakran azt kívánta, bárcsak halt volna meg inkább Franciaországban. Rose-on élte ki a lelkifurdalását. Nem ez volt az első alkalom, amikor nagyanyja arra próbálta rávezetni, hogy eljött az ideje a megbocsátásnak. És aznap, talán azért, amit Rose Emilyért tett, Adele úgy érezte, mintha ajtó nyílt volna a múltra. Egyszerre összegződött benne mindaz, amit az elmúlt hónapokban látott és hallott. Végre képes volt a teljes képet látni az anyjáról, amitől megenyhült a haragja. Attól az estétől kezdve sokkal könnyebben viselte Rose közelségét. Amikor aznap este hallgatták a rádiót, Adele feltette a kanapéra a lábát, majd hagyta, hogy Rose az ölébe vegye. Apróság volt ugyan, de gyengédséget és törődést érzett anyja mozdulatában. A következő reggel etetés közben Adele véletlenül hagyta kiszökni az egyik nyulat, Rose pedig gyorsan a segítségére sietett, hogy együtt kapják el az állatot. A nyulacska olyan gyorsan szaladt, hogy jó darabig csak nevettek egymás tehetetlenségén és ügyetlenkedésén. Amikor Rose visszakísérte a vonatállomásra, útközben Adele elmesélte neki Mylesszal való utolsó találkozásuk történetét. Rose sokáig nem szólalt meg, és Adele azt hitte, keresi a szavakat, hogy valami rosszat mondjon. De nem erről volt szó. – Bárcsak bennem is lett volna valami a józan eszedből és ítélőképességedből, amikor annyi idős voltam, mint most te! Valószínűleg sokkal inkább apádra hasonlítasz, mint rám. Adele témát váltott, és arról kérdezte Rose-t, hogy visszaköltözik-e a londoni házába, most, hogy Honour már teljesen felépült. – Mert mi nem neheztelnénk – érvelt Adele. – Tudjuk jól, hogy az itteni élet nem igazán neked való. Rose csak mosolygott. – Sokkal jobb itt nekem, mint Londonban. Szeretek anyával lakni. Adele-t sok dolog foglalkoztatta, amikor visszament Londonba. Már semmi nem volt fekete-fehér, mint régen. Semmi nem volt csak jó vagy csak rossz, még ő maga sem, és ehhez hozzá kellett szoknia. Amikor nem úgy tekintett Rose-ra, mint az anyjára, más szemmel látta. Inkább érdekes volt, mint veszélyes. Amikor telefonon beszéltek, sokszor nevettek mindenféle dolgokon. Az ellenségeskedést és kételkedést megértés váltotta fel. Minden látogatás közelebb hozta őket egymáshoz. Egy ágyban aludtak, együtt dolgoztak vagy mentek moziba, sőt néha egy italra is betértek a kocsmába együtt. Néha persze vitáztak, és sok dolgot teljesen másképp ítéltek meg, de egy év elteltével Adele úgy érezte, hogy őszintén összebarátkoztak. Rose volt az egyetlen, aki ismerte Adele valódi érzéseit Michael iránt, és megértette őt. Adele azokról a férfiakról is beszélt Rose-nak, akik udvaroltak neki. Rose pedig elmesélte neki múltbeli férfiügyeit, Mylest is beleértve. Egyszer viccesen azt mondta, hogy nekik soha nem lesz normális anya-lánya kapcsolatuk, mert egyiküknek sincs 240

fogalma arról, hogy az mit is jelent. Adele ebben teljesen egyetértett vele. De sok szempontból ez így jobb volt, mert őszintébben tudtak beszélni egymással. – Szerinted mit tenne a főnővér, ha meglátná, hogy fiúzom? – kuncogott Joan. – Felakasztana, vízbe fojtana és felnégyelne – válaszolta bögreöblítés közben Adele. – Bármelyik pillanatban itt lehet, úgyhogy jobb, ha gyorsan találunk valami elfoglaltságot. Megcsörrent a telefon. – Na tessék, lőttek a nyugodt éjszakának! – méltatlankodott Joan. – Valami szemtelen biztosan ágyat akar kérni. – Női sebészeti osztály, tessék! – szólt bele a telefonba jókedvűen Joan. – Egy pillanat, máris adom. Téged keresnek, az édesanyád az. Adele-nek gyorsabban kezdett verni a szíve, és kikapta a telefont Joan kezéből. Tudta, hogy Rose csak vészhelyzetben hívná ilyen későn. – Mi történt, anya? A nagyival van baj? – Nem, nem, senkivel sincs semmi baj! Tudom, hogy későn hívlak, és talán nem is nekem kellene, de nem bírtam reggelig várni a hírrel, mert én is biztosan rögvest tudni akarnám. Képzeld, megtalálták Michaelt! Adele hirtelen nem kapott levegőt, és le kellett ülnie. Emily kificamította a lábát, ezért pár napra Rose odaköltözött hozzá, mivel a házvezetőnőnek el kellett utaznia. Épp lefeküdni készültek, amikor a Vöröskereszttől telefonáltak. Azt mondták, most értesítették őket, hogy Michael életben van az egyik fogolytáborban. – Ez egészen biztos? – Adele nem mert örülni a jó hírnek. – Persze, hiszen nem értesítik a rokonokat, ha nem teljesen biztosak benne. – Rose-nak természetellenesen magas volt a hangja az izgalomtól. – Azt mondták, súlyos sérüléseket szenvedett, kórházban kezelték és többször átszállították, valószínűleg ezért nem jött eddig hír róla. – Mennyire súlyosak a sérülései? – kérdezte Adele remegő hangon, mert maga előtt látta Michaelt csonkán és összeégve. – Csak annyit mondtak, hogy most már jól van, és hamarosan levél érkezik tőle. De életben van, Adele! Emilynek már ennyi is elég, nem lát és nem hall a boldogságtól. Látnod kellene! Amíg le nem fektettem, nem tudtam telefonálni. – Mondd meg neki, hogy én is nagyon örülök, és köszönöm, hogy hívtál, de most mennem kell, a főnővér itt lehet bármelyik pillanatban! – hadarta Adele, mert lépéseket hallott a folyosón. – De ha tudsz, hívj holnap reggel kilenc felé a nővérszállón! Az este hátralévő részében sugárzott Adele a boldogságtól. Azt suttogta Joannak, hogy csoda történt, és a nagyanyja is milyen boldog lesz, ha meghallja az örömhírt. Joan kissé furcsállva hallgatta Adele lelkendezését, mivel nem értette, hogy hagyhatta el ezt a férfit, ha ennyire szerette. Azon is eltűnődött, hogy miért lakik az anyja a fiú anyjánál, amikor Adele azt mesélte, hogy a család nyomására kellett szakítaniuk. Ha nem dolgoztak volna éppen, akkor Adele elmondta volna az egész történetet Joannak, mivel tudta, hogy teljesen megbízhat benne. De a főnővér ki-be járkált, és a történet sokkal hosszabb és bonyolultabb volt, mintsem hogy lopva valaki fülébe suttogja. Ha megtehette volna, Adele örömében végigtáncolt volna a folyosón, felébresztett volna mindenkit, hogy elújságolja a hírt. Azt kívánta, bárcsak azon nyomban elindulhatna az állomásra, hogy az első vonattal hazamenjen, és ott legyen, amikor az egész város a jó hírt beszéli. Michael életben volt; sohasem kapott még ehhez fogható csodálatos hírt. Amikor már csak egy óra volt a betegek ébresztéséig, Joan összekészítette a reggelit, Adele pedig nekiült megírni a jelentést az éjszakáról, de hirtelen eszébe jutott Myles. 241

Két hónappal a legutóbbi találkozásuk után Adele elővette a kártyát, amit tőle kapott, és felhívta a számot. Nem volt benne biztos, hogy mit mond majd, csak úgy érezte, hogy van valami lezáratlan dolog kettőjük között. Felkészült rá, hogy a férfi azóta esetleg meggondolta magát, és nem fog örülni a hívásának. De kellemesen csalódott, amikor Myles nagyon boldog volt, hogy megkereste. Az apja a Mayfairbe, egy francia étterembe vitte Adele-t ebédelni. Myles szerint a háború előtt itt főztek a legjobban. Most nem nézett ki fényűzően, mert bombatalálat érte, és még nem tudták rendbe hozni. A legtöbb vendég katona volt, aki a feleségével jött ide. A romantikus hangulatról egy harmonikás gondoskodott. Az ebéd egyszerű, de nagyon finom volt, és míg ettek, Myles mesélt. Nem kellett sok idő, hogy a lány észrevegye, Myles nem az a szörnyeteg, akinek hitte. Talán túl határozottnak tűnt, de figyelmes volt vele, és lefegyverzően őszinte. Adele ismerte már a történetet anyja szemszögéből. Rose még a hamisságait, a férfi becserkészése érdekében elkövetett fondorlatait is bevallotta neki. Myles változata szinte mindenben megegyezett ezzel, azt leszámítva, hogy úriember volt, és magát állította be csábítónak. – Nem lett volna szabad megtennem – jelentette ki –, de nagyon magányos voltam. Emily akkor már hónapok óta elviselhetetlen volt. Michael születését követően hol hisztériázott, hol fagyos volt, mint a jég. Rose szép volt és érdeklődött irántam, és ez mindig imponál egy férfinak. Amikor az első néhány hétről mesélt, amit Rose-zal töltött Londonban, a hangja megtelt nosztalgiával. Azelőtt Ő sem járt még Londonban, és csillogó szemmel mesélte, ahogy először villamosoztak Rose-zal. A legegyszerűbb dolgok apró örömeit olyan lelkesedéssel osztotta meg Adele-lel, hogy a lánynak az a határozott érzése támadt, hogy a férfi tényleg szerelmes lehetett az anyjába. Azt viszont Adele már nem tudta teljesen elfogadni, hogy végül azért szakítottak, mert Myles rájött, hogy Rose-nak egyáltalán nem állt szándékában önálló életet kezdeni, pedig Rye-ban még azt hajtogatta, hogy a saját lábára áll majd és nincs szüksége segítségre. – Nem akartam, hogy megint felszolgáljon, még akkor sem, ha ez lett volna a legegyszerűbb megoldás – sóhajtott a férfi gondterhelten. – De minden más munka hallatán elhúzta a száját. Még egy elegáns divatüzletbe sem akart elhelyezkedni, ahol pedig nagyon jól megfizették volna, sőt még szállást is ajánlottak neki. Rose bevallotta Adele-nek, hogy úgy tett, mintha visszautasították volna a különböző munkahelyeken, pedig valójában nem is jelentkezett. Esze ágában sem volt ugyanis dolgozni, mivel szentül hitte, hogy Myles továbbra is eltartja, idővel pedig elválik, és feleségül veszi. Lehet, hogy ez nem volt helyes viselkedés, de azokban az időkben a legtöbb nő elvárta a párjától, hogy eltartsa. Rose szemében Myles még mindig gazfickó volt. Ő ugyan minden trükköt – beleértve a szexet is – bevetett, hogy megszerezze a férfit, a tény azonban mégiscsak az volt, hogy egy harmincas éveiben levő, nem független férfi elcsábította a tizenéves szűz lányt. – Tudtad, hogy terhes volt, amikor elhagytad? – kérdezte Adele köntörfalazás nélkül. – Azt állította, hogy terhes. De nem igazán hittem neki. Annyit hazudott már, hogy azt gondoltam, itt is arra megy ki a játék, hogy elvegyem feleségül. Amikor később nem bukkant fel és nem kért pénzt, úgy gondoltam, beigazolódott a feltevésem. – Azért érdeklődhettél volna, hogy mi van vele! Bármi megtörténhetett volna. Azt mondtad, szeretted. Akkor hogy tűnhettél el így az életéből? – vádaskodott Adele. – A gyerekeim és a feleségem érdekeit tartottam szem előtt – mondta Myles, és a hangja ugyanolyan lekezelő és arrogáns volt, mint amilyenre Adele emlékezett. – Akkor is, amikor Rose-zal Londonba utaztál? Szerintem nagyon becstelenül viselkedtél. 242

– Ezzel egyetértek, de lehetetlen helyzetben voltam. Adele belátta, hogy felesleges a férfival tovább vitatkoznia. Tipikus sznob volt; akit alacsonyabb osztályba sorolt önmagánál, azzal nem törődött. – Szóval mire gondoltál, amikor húsz évvel később megjelent nálad Rose, és elmondta, hogy én élek? Myles teljesen elvörösödött, és csak lassan válaszolt: – Nagyon megdöbbentett. Elég sokkoló volt önmagában is a hír, hogy van egy közös gyerekünk, de hogy pont te voltál az, akivel Emilynél már találkoztam, és mindennek tetejében épp te lettél Michael menyasszonya, az teljesen letaglózott. Pánikba estem. Azt hittem, hogy Rose nagydobra akarja verni az egész ügyet. – Úgyhogy lefizetted. Nem féltél, hogy ha eleget teszel a követelésének, újra és újra visszajár? Hideg harag villant a férfi szemében. Adele-nek erről eszébe jutott az az este, amikor pofon vágta, és egyáltalán nem lepődött volna meg, ha Rose-t is megütötte volna. – Persze hogy megfordult a fejemben, de jobban tartottam attól, hogy mit fog tenni, ha nem fizetek. Hogy jöttél rá arra, hogy pénzt kért tőlem? Nem hiszem, hogy ezt magától elmondta volna. Abban a pillanatban Adele, életében először, úgy érezte, ki kell állnia az anyja mellett. – Pedig elmondta. Miután a nagyanyám megsérült a támadásban és újra összetalálkoztunk, mindent bevallott. Nem értek egyet a zsarolással, de azzal sem, hogy férfiak magukra hagyjanak nőket, akik a gyermeküket hordják a szívük alatt. És valamit tennie kellett, hogy megakadályozza az esküvőt, nem igaz? Myles, mielőtt válaszolt volna, hosszan nézett Adele-re. – Igen. És hogy teljesen őszinte legyek, akkoriban bármit elkövettem volna, hogy megakadályozzam a kettőtök házasságát, még ha nem lettetek volna is féltestvérek. – Az egyszerű lány, a neje őnagysága cselédje, hirtelen hozzáment volna a sikeres ügyvéd fiához. Ó, Mr. Bailey, ez valóban elviselhetetlen! Myles kínos grimaszt vágott. – Ma másképp látom már a dolgot. Boldogan látnám Michaelt akár egy örömlány oldalán is, mint eltűntnek nyilvánítva. De akkoriban azt akartam, hogy hozzáillő felesége legyen. – Micsoda bigott voltál! Amikor elköltöztem Londonba, azzal vigasztaltam magam, hogy bár elvesztettem Michaelt, legalább nem kell egy olyan apóst elviselnem, mint te. Az ebédet követően Adele soha többé nem akarta Mylest látni. Örült, hogy az ő szájából is hallotta a történetet, és értékelte, hogy őszintén beszélt vele. Azt is belátta, hogy Emily kibírhatatlan viselkedése tette olyanná, amilyen. De nagyanyjának igaza volt a férfival kapcsolatban. Mylest láthatóan nem furdalta a lelkiismeret, amiért elhagyta Roset, és ugyanolyan öntelt és lekezelő volt, mint régen. De amikor néhány héttel később telefonált és ebédelni hívta, Adele úgy döntött, mégis szeretné jobban megismerni az apját. A második találkozás már sokkal nyugodtabb volt. Myles sokkal érdeklődőbb és kedvesebb volt, és nem próbálta mindenáron meggyőzni, hogy mennyire fontos és sikeres férfi. A negyedik találkozásukra pedig egészen megkedvelte az apját. A hideg, tartózkodó és humortalan arca csak maszk volt. Adele úgy gondolta, hogy a meghatározó szülők, a kudarcba fulladt házasság és a hivatása miatt soha nem adhatta önmagát. Amikor végre levette az álarcot, Adele meglátta az igaz Myles Baileyt, aki kedves és gyöngéd is tudott lenni, és aki nagyon ragaszkodott a gyerekeihez és az unokáihoz. Egy olyan férfit látott, aki nem sokat nevetett és szórakozott életében, és csak nagyon kevés szeretetben részesült.

243

A negyedik ebédnél érezte úgy először, hogy el tudja fogadni az apját. Az elmesélte neki legérdekesebb bírósági ügyeit, és ahogy utánozta az elképesztőbbnél elképesztőbb figurákat, akiket vagy védett, vagy vádolt, olyan vicces volt, hogy Adele majd megpukkadt a nevetéstől. – Nem csodálkozom, hogy Michael annyira odavolt érted – jegyezte meg apja egy mosollyal –, igazán kellemes társaság vagy. Adele csak mosolygott, pedig szeretett volna valami szellemeset válaszolni. – Amikor visszagondolok arra, hogyan viselkedtem veled aznap Hastingsben, nagyon szégyellem magam – mondta Myles halkan, és megfogta Adele kezét. – Úgy mentem oda, hogy valószínűleg majd nekem esel, vádolsz, magadból kikelve zsarolni fogsz. A legrosszabbra számítottam. De olyan csendesen és méltósággal fogadtad a szörnyű hírt, hogy teljesen megdöbbentettél. – Beszéljünk valami másról! – kérte Adele, mert zavarba hozta apja érzelgőssége. – Ezekről a dolgokról is kell beszélnünk, Adele! Nem söpörhetünk minden kellemetlenséget a szőnyeg alá. Aznap nagyon megkönnyebbültem, hogy olyan egyszerűen elintézhettem a helyzetet, de utána rettenetesen éreztem magam. – Volt is rá okod – próbált viccelni Adele. – A sors úgy büntetett meg, ahogy soha nem számítottam rá. Amikor elmondtam neked, hogy én vagyok az apád, egyáltalán nem volt bennem semmi felelősségérzet, a szülői kötődésnek még a szikrája sem. Ám később mindez nagyon felerősödött, amikor arra gondoltam, milyen végtelenül erős, önzetlen és bátor voltál, és az is kiderült számomra, hogy még a nagyanyádnak sem árultad el soha az igazi okot, amiért Michaellal szakítottál. Akkor hirtelen ráeszméltem, hogy te olyan lány vagy, akiről minden apa csak álmodhat. Az én lányom vagy, én pedig soha nem támogattalak, csak bántottalak. Szörnyű érzés volt. Még mindig az. Értesz engem? – Igen, azt hiszem, értelek. – Bárcsak tudnám, mit kéne tennem! Ezen gondolkodtam egész reggel, mielőtt találkoztunk, de semmire sem jutottam. – Semmit nem kell tenned! – De igen. Feltétlenül tennem kell valamit! Kimaradtam az előző huszonhárom évedből, de a jövődben szeretnék részt vállalni. – Találkozhatunk néha – mosolygott meghatottan Adele. – De úgy érzem, egy idő után nem érhetem be majd csak egy gyors ebéddel. – Pedig kénytelen leszel, különben az emberek elkezdenek majd beszélni. – Azon gondolkodom, hogy szeretnélek nyilvánosan lányommá fogadni. – Azt nem teheted! – tiltakozott Adele. – Gondolj bele, mennyi embert bántanál meg ezzel! A gyerekeidet és Emilyt, a nagyanyámról már nem is beszélve! Rögtön kitalálná, hogy Rose miből vette a házát, és soha többé nem állna vele szóba. – De itt most csak te számítasz. Hosszú évekkel ezelőtt nagy hibát követtem el. Most szeretném helyrehozni, ha lehet. – Nem. Ezt felejtsd el! Nekem már az is nagyon sokat jelent, hogy így érzel, de elég, ha erről csak mi tudunk, így is épp eleget szenvedtek már a családjaink. – Ebben igazad van. De ha Michael visszajön, neki el kell majd mondanom az igazat. Nem gondolod, hogy azok után, amin keresztülment, legalább a szakításotok valós okát joga lenne megtudni? Adele nem is gondolta át, miről beszélt aznap Myles. Talán azért, mert annyira mozgalmas volt az élete, és mert minden reményt feladott, hogy Michaelt valaha is élve megtalálják. Mostanra annyi barátot szerzett Londonban, hogy amikor nem dolgozott, minden estét máshol töltött. 244

Gyakran meglátogatta néhány volt betegét, hogy érdeklődjön, hogy van, és újra elkezdett tanulni, mivel szülésznői képesítést akart szerezni. A végigtáncolt esték, a színházba és moziba járás, az otthon töltött hétvégék kevés időt hagytak arra, hogy a múlton tépelődjön. A Michaeltól kapott gyűrű még mindig ott lógott a nyakában, ahogyan a fiút is még mindig a szívében hordozta. De mivel azt hitte, hogy örökre elveszítette, próbált kevesebbet gondolni rá és élni a maga életét. Amikor azonban ott ült a csendes osztályon, és nézte, ahogy a nap első sugarai átszűrődnek a sötétítőfüggönyön, minden Michaellal kapcsolatos emlék felkavarodott benne. Világosan látta maga előtt az arcát, sötét haját, hosszú szempilláját és mindig mosolygós száját. Myles szavai visszhangzottak a fejében. Apja arról próbálta meggyőzni, hogy ha Michael hazaér, mondják el neki az igazat. Adele pontosan emlékezett a fojtó döbbenetre, amit a hír hallatán érzett. Már három év eltelt, de még mindig összerándult a gyomra, ha váratlanul eszébe jutott. Szerette volna megkímélni ettől Michaelt, aki valószínűleg ugyanúgy érezne, mint annak idején ő. A helyzet tovább bonyolódott azzal, hogy Honour, Rose és Emily összebarátkozott. Az elmúlt évben nagyon sok időt töltöttek együtt. Mi sem lett volna természetesebb, mint hogy a két család együtt ünnepelje az örömteli alkalmat. Emily és Honour valószínűleg titkon azt remélik, hogy a fiatalok esetleg kibékülnek. Adele, Rose és Myles viszont azon izgulnának, hogy ne kerüljön napvilágra a kényes titok. Michael ott állna középen, és nem értené a helyzetet, hacsak el nem mondanák neki az igazságot. Ha még valami csoda folytán el tudná is fogadni, hogyan viselkednének ők ketten egymással? Adele nem tudta elképzelni, hogy testvérként ölelje meg. A legártatlanabb érintés is zavarba hozná. Feszengenének egymás társaságában, tudván, hogy hány embernek okozhat fájdalmat a titkuk. – De hiszen életben van! – derült fel újra Adele. –Egyelőre örülni kell ennek a csodának. Nem kell azon rágódni, hogy mi lesz, ha hazaér. Abban az időpontban, amikor Adele az íróasztala fölé görnyedt a nővérszobában, Myles altoni otthonában készülődött. A kocsi tankjába épp az utolsó adag benzinjét öntötte, amit vészhelyzetre tartogatott. Már ötkor felébredt, annyira izgatott volt a hírtől. Emilyt nem akarta ezen a korai órán hívni, ezért úgy döntött, hogy nem megy be Londonba dolgozni, inkább levezet Winchelsea-be, hogy együtt örvendezhessenek a feleségével. Kicsit meglepődött, hogy az első gondolata az volt, hogy a feleségéhez siet. A hosszú veszekedéssel és keserűséggel teli évek megtanították arra, hogy a feleségét kizárja az életéből, és a gyerekeit is sajátjának tekintse. Ha valamiben hasonlítottak is az anyjukra, az biztosan csak valamilyen rossz tulajdonság lehetett. A múltban egyetlen ünnepi alkalommal sem osztotta meg örömét Emilyvel. Csak Michael eltűntnek nyilvánítása után tekintette Emilyt újra társának. Egészen addig a felesége csak szégyellni való nyűg volt, s ha tehette volna, kizárja az életéből, és minél előbb elfelejti. Csak kötelességtudatból látogatta meg időnként. De amikor Michaelt halottnak hitte, tudta, hogy Emily az egyetlen, akivel megoszthatja a gyászát, az egyetlen, aki megérti, mit érez. Így hazarohant a felesége vigasztaló karjába. Emily ekkor mesélte el neki, hogy milyen kevésen múlott az élete, és hogy hogyan mentette meg Rose azon az elkeseredett éjszakán. Myles rendkívül ironikusnak találta, 245

hogy éppen Rose és Honour volt jó hatással a feleségére, amitől Emily lelkileg annyira megerősödött, hogy még őt is vigasztalni tudta. Legsötétebb napjain úgy érezte, hogy Isten csúnya tréfát játszik vele. Miért van az, hogy csak az évek óta elhidegült felesége tudja megnyugtatni, és hogy hirtelen adósa lett annak a nőnek, aki annak idején összetörte a szívét? Lassan világossá vált Myles előtt, hogy Emily még mindig fontos számára, ám ez megnehezítette az Adele-lel alakuló kapcsolatát. Azt akarta, hogy lánya az élete része legyen, és ne kelljen többet titkolóznia. Adele-t haza akarta vinni, bemutatni a kollégáinak és a barátainak. Büszke apaként akarta mutogatni, nem titokban találkozgatni vele, mintha szégyellné. Az előző napig még sziklaszilárd volt az elhatározása, hogy az egész családja előtt feltárja a titkot. Nem remélte, hogy Ralph vagy Diana örül majd Adele-nek, de ha Michael élve hazatér, bizonyára tudni akarná az igazat, miért szakított vele a lány. Myles tartott tőle, hogy ebben a pillanatban még merő önzés volna az igazat elmondani, mert csak fájdalmat okozna vele mindenkinek. Myles nem sokkal kilenc után érkezett a Harrington House-hoz. Az úton megállt néhányszor, hogy ne érjen oda túlságosan korán. Annyira izgatott volt, hogy alig tudott egy helyben állni, miközben arra várt, hogy ajtót nyissanak. De amikor végre kinyílt az ajtó, nem a házvezetőnőt vagy Emilyt látta maga előtt, hanem Rose-t. A döbbenettől végigfutott a hátán a hideg, és visszahőkölt. Persze tudomása volt róla, hogy Rose sok időt tölt Emilynél, de még soha nem találkoztak össze, és ma reggel a legkevésbé sem számított arra, hogy ő is itt lesz. Annyira megváltozott, mióta utoljára látta. – Ne rémülj meg! Úrinőként fogok viselkedni – mondta Rose halkan. Myles ebből arra következtetett, hogy Rose úgy akar tenni, mintha még nem találkoztak volna, de tudta, hogy egy zsarolóban bolondság megbízni. Rose azonban most a legkevésbé sem hasonlított arra a közönséges, erősen festett és erőszakos nőszemélyre, aki annak idején pénzt követelt az irodájában. Szép volt festetlenül, egyszerű, nyomott mintás ruhájában. Szőke haja lófarokban omlott a hátára, és bár már negyven körül járhatott, nyugodtan letagadhatott volna tíz évet. – Nem vagyok az ellenséged – suttogta, majd gyorsan elmagyarázta, miért van ott. Azt mondta, épp Emilyt készült lesegíteni a lépcsőn, aztán pedig indult volna Adelenek telefonálni. Olyan természetességgel beszélt, mintha ő volna Emily húga, aki hazatérő sógorához szól néhány üdvözlő szót. – Jöjjön beljebb! – szólt most hangosan, széles mosollyal a száján. – Készítek maguknak egy kis reggelit, aztán megyek, mert el akarom mondani anyának a csodálatos hírt. Rengeteg megbeszélnivalójuk lesz úgyis! Myles aggodalma lassan eloszlott. Adele mesélte, hogy az anyja előnyére változott, és ha el akart volna mondani bármit is Emilynek, akkor már rég megtehette volna. – Jaj, Myles, hát nem fantasztikus! – lelkendezett Emily pár pillanat múlva lefelé bicegve a lépcsőn. –Annyira örülök, hogy eljöttél! Másnak fogalma sem lehet arról, hogy mit érzek ma. Myles önkéntelenül is odalépett hozzá és átölelte, pedig erre évek óta nem volt már példa. Emily is természetes melegséggel fogadta a gesztust. Két tenyere közé szorította a férfi arcát, és vidáman mondta: – Jaj, Myles! Ma kétségkívül mi vagyunk a világ legboldogabb emberei. Úgy érzem, mintha megint tizennyolc éves volnék.

246

Myles gyönyörűnek látta így kipirosodva, ragyogó szemmel, és eszébe jutott, hogy valamikor mennyire szerelmes volt belé. Rose is nevetett, és örömmel osztozott a boldogságukban. – Megyek, készítem a reggelit. Úgy érzem, szívesen lennének egyedül egy kicsit. Emily Mylesra támaszkodott, és bementek a nappaliba. – Remélem, hogy Adele és Michael megint egymásra találnak! Adele még mindig szerelmes a fiunkba. Rose mesélte, hogy a hír mennyire felvillanyozta. Legalább ennyi haszna volt ennek az átkozott háborúnak; többé már nem számít, ki melyik társadalmi osztályba tartozik. Hiszen annak idején emiatt szakítottak. – És mert én elleneztem a házasságot – tette hozzá Myles, de érezte, ahogy összeszorul a torka. – De ma már nem elleneznéd, igaz? – mosolygott Emily. – Nagyon félreismerted aznap, amikor itt találkoztatok. – Nem lehet ellene kifogásom. Nagyon rendes és kedves lány. – Myles azon gondolkozott, hogyan reagálna Emily, ha tudná, hogy milyen gyakran találkozik Adele-lel Londonban. – De csak mert érdeklődik, mi történik a fiunkkal, nem jelenti azt, hogy még mindig szerelmes is belé. Valószínűleg csak barátságból kérdezi. – Honour nem így gondolja. Szerinte az ég is egymásnak teremtette őket. – Emily, kérlek, nem elég, hogy Michael él, rögtön meg is kell tervezni az egész életét? A háború még nem fejeződött be, nem szabad elragadtatnunk magunkat, örüljünk egyelőre a mának! Emily idejét sem tudta, mikor volt utoljára ilyen csodálatos a napja, és nem szerette volna, ha Myles hazamegy. Rengeteget beszélgettek Michaelról, a régi boldog időkről, és tervezték a közös jövőt. Myles nem volt sem cinikus, sem rosszindulatú, sőt ellenkezőleg: reggeli után segített elmosogatni a konyhában, és még cukorért is elment a boltba. Azt ugyan nem kapott, de helyette hozott szaharint. Amikor belekevert egy szemet a teájába és megkóstolta, az arca teljesen eltorzult, és azt mondta, inkább cukor nélkül issza a teát ezentúl, de nem mérgezi magát ilyesmivel. – A háború miatt minden úgy átértékelődik – elmélkedett Myles, miközben azt nézegette a kamrában, miből főzhetne vacsorát. – Végy példának minket! Hiába számítunk gazdagnak más emberekhez képest, ez nem jelenti azt, hogy a pénzünkön cukorhoz, kenyérhez vagy szalonnához jutnánk. Annyira furcsa belegondolni, hogy most még a király és a miniszterelnök is pont ugyanakkora adagokat kap, hiába ők az ország első emberei. Emily a konyhaasztalnál ült, és krumplit pucolt. – Rose és Honour remek ételeket esznek – jegyezte meg –, de ők a saját terményeikből gazdálkodnak, nyulakat és tyúkokat nevelnek. A tojást, amit reggelire ettünk, tőlük kaptuk. – Nagyon gyakran beszélsz róluk! – fordult a felesége felé Miles egy konzerv löncshússal a kezében. – Miért van ez? – Mert igazán csodálom őket. Lehet, hogy egy komfort nélküli házban élnek, régi, olcsó ruhákban járnak, és nagyon keményen kell dolgozniuk, de van valami nagyon különleges bennük. – És mi lenne az? – Honour igazi bölcs, megérti az embert anélkül, hogy akár egyetlen kérdést is feltenne. Rose pedig mindig jókedvre derít. Annyira őszinte. Például nyíltan bevallotta, hogy élete nagy részében igazán hálátlan volt azokhoz, akik szerették. De én nagyon kedvelem így is, mert olyan gyakorlatias, kicsit főnökösködő, de jó társaság, és nem engedi soha, hogy

247

elmerüljek az önsaj-nálatban. Őszintén remélem, hogy Adele és Michael egybekelnek majd, ha a háború végre véget ér. Myles leült vele szemben, és megfogta a kezét. – Nem szabad erre gondolnod, Emily! – mondta. Emily elnevette magát, mert a férfi hangja olyan gyöngéd volt, hogy szinte idegennek tűnt. – Komolyan beszélek, Emily! Nem hiszem, hogy ők ketten valaha egy pár lesznek, és csak áltatod magad, ha ebben reménykedsz. – Ismerem a fiam. Még mindig szerelmes volt Adele-be, amikor utoljára láttam, az utolsó bevetése előtt. Ő maga mondta. – Talán úgy volt, de sok dolog történt vele azóta. Az emberi kapcsolatok nem olyanok, mint a tündérmesékben. A szerelem meghal, ha nem táplálják. – Ahogyan a mi szerelmünk is meghalt? – kérdezte Emily, és szemében megcsillant egy könnycsepp. – Igen, pontosan úgy – hajtotta vállára a férje a fejét. Mylesra végtelen szomorúság tört rá. Visszaemlékezett arra a hatalmas örömre és büszkeségre, amivel Emilyt az oltárnál várta. Szíve hevesen dobogott, ahogy nézte a menyasszonyát, akit az apja vezetett végig a padsorok között. Alig volt tizenhat éves. Aranyszőke hajjal, virággal a kezében olyan volt, mint egy igazi angyal. Emlékezett arra is, mennyire félt a nászéjszakától, mert biztos volt benne, hogy egy ilyen légies teremtést taszít majd minden földi vágy. De nem így volt. Ahogy kettesben maradtak felújított szobájukban, a lány is épp olyan szenvedélyessé vált, mint ő. – Azt kívánom, bárcsak jobban megértettelek volna, és ne lettem volna annyira önző. Jobbat érdemeltél volna nálam – mondta Emily. Myles teljesen megdöbbent. A felesége még soha nem okolta magát a házasságuk megromlásáért. – Nekem kellett volna jóval megértőbbnek lennem Michael születése után. Ma már tudom, hogy gyakori a nőknél a szülés utáni melankólia. Emily bólogatott. – Rose elmesélte, hogy ő is pont úgy érzett, mint én. Mindketten rossz anyák voltunk. – Michaelból mégis remek ember lett – próbálta a témát elterelni Rose-ról. – És Adele is nagyszerű teremtés. Talán azért értik meg olyan jól egymást, mert mindkettőjüknek nehéz volt a gyerekkora. – Valószínűleg mindketten jól megértik az embereket. Fáradtnak tűnsz, Emily, azt hiszem, vacsora után elindulok hazafelé. – Kérlek, ne menj sehova! Maradj itt ma estére! – Nem lehet. Holnap korán Londonban kell lennem, mert fontos ügyet tárgyalok. De ha szeretnéd, hétvégén megint meglátogatlak. – Az remek lenne. És próbálj meg szerezni egy üveg pezsgőt, hogy rendesen ünnepelhessünk.

248

27. FEJEZET

Adele elmosolyodott, ahogy nézte, miként tanulmányozza Myles a menüt. Aznap épp a Greek Streeten találkoztak vacsorára, és bár az étlap szokatlanul hosszú volt, semmi nem volt az étteremben, amit Myles eddig rendelni próbált. Vajon miért nem kérdezi meg a pincért, hogy mi van egyáltalán? Valószínűleg nem akarta, hogy abból hozzon a pincér, amiből a legtöbb van a konyhán. November volt, és az idő egyre hidegebb lett. Már nem tartottak az esetleges német megszállástól, mivel az amerikaiak is beléptek a háborúba az ő oldalukon, jól felszerelt B17-eseikkel. A tengerészet viszont szörnyű károkat szenvedett, és bár a polgárokat nem értesítették hivatalosan, tudni lehetett, hogy több mint ezer hajó veszett oda a német tengeralattjárók torpedóitól. Az emberek mégis optimisták voltak. Az a hír járta, hogy a brit hadsereg visszafoglalta az észak-afrikai Tob-rukot, és miután Oroszország is a szövetségesek oldalára állt, igazi remény volt arra, hogy a németeket meg lehet állítani. – Fáradtnak tűnsz – jelentette ki Adele, mert Myles sápadtabb volt, mint általában. – Csak nem mulatozni voltál? – kérdezte huncutul. – Egyáltalán nem – mosolygott a férfi ravaszkásan. –Akár hiszed, akár nem, azzal voltam elfoglalva, hogy néhány zsidó embernek papírokat szerezzek, amikkel elhagyhatják Németországot. Talán van róla fogalmad, hogy mi folyik ott mostanában, ugye? Adele bólintott. Mivel az East Enden sok zsidó élt és járt be a kórházba, pontosan tudta, mi a helyzet itt és Európa más országaiban. Londonban is akadtak sokan, akikre átragadt az antiszemita tömeghisztéria, és a zsidókat hibáztatták mindenért. Vádaskodásaik nevetségesek voltak, teli ellentmondásokkal. Az egyik pillanatban arról panaszkodtak, hogy a zsidók elfoglalják az összes helyet az óvóhelyen, máskor meg arról, hogy persze a zsidóknak sok pénzük van, ezért ők idejében, még a támadások előtt elhagyták Londont. Őket vádolták a feketepiacon való üzérkedéssel és a lebombázott házak fosztogatásával is. Adele a zsidó közösség jó néhány tagját ismerte, és végtelenül megdöbbentették a kegyetlen történetek, amelyeket lengyelországi és németországi rokonaikról meséltek. Az a hír járta, hogy először gettóba hurcolják, majd marhavagonokba zsúfolva táborokba szállítják őket, és ha valaki szökni próbál, azt egyből lelövik. – Igazak ezek a hírek? – kérdezte Mylest, mert sokan azt mondták, hogy mindez csak propaganda. – Igaz, hogy léteznek haláltáborok és gázkamrák? – Igen, Adele, attól tartok, igaz – sóhajtott nagyot Myles. – Most sikerült egy Berlinben praktizáló, kiváló zsidó ügyvéd barátomat kimenekíteni. Most a családjával nálam lakik, mert mindenüket elvesztették: az otthonukat, a pénzüket és minden értéküket elvették a nácik. Olyan dolgokról meséltek, amiket el sem hinnék, ha mástól hallom. A barátom attól fél, hogy Hitler ki akar irtani minden zsidót. – De azt nem teheti, ugye? – Sajnos tudomásom szerint már el is kezdte. Reu-ben is mesélt haláltáborokról, ahol gázkamrákat és kre-matóriumokat építettek, hogy ott égessék el a holttesteket. Azt mondta, hogy amikor a zsidókat áttelepítés céljából felteszik a vonatokra, ilyen táborokba gyűjtik őket. A nőket és gyerekeket is. – Nem! – kiáltott fel Adele. – Ez förtelmes! A német polgárok csak nem néznék végig ezt a barbarizmust!

249

– Az emberek valószínűleg túlságosan féltik a saját életüket, és ezért nem mernek szólni. És nehéz elhinni, hogy valami ennyire megátalkodottan gonosz igaz lehet. De ma este ne foglalkozzunk ilyen rettenetes dolgokkal! Képzeld, kaptunk egy újabb levelet Michaeltól, amely már sokkal vidámabb hangvételű volt, mint az előző. Adele közelebb hajolt, annyira érdekelte ez a második kis üzenet, amely sajnos nagyon rövid volt, és bizonyos sorokat még a cenzúra is kihúzott belőle. Csak annyit tudtak meg, hogy Michael a Stalag 8b-nek nevezett táborban feküdt, de hogy az hol volt és hogy ő maga mennyire sérült meg, csak találgatni lehetett. Mint kiderült, a fiúnak fogalma sem volt arról, hogy halottnak hitték, és röviden panaszkodott a lábára. Azt is írta, hogy rosszul főznek, és hogy jó lenne egy-két könyv. Mesélt a kártyapartikról és a focimeccsekről is. Ő is nagyon aggódott az otthoniak miatt. Myles feltételezte, hogy a németek valószínűleg rémtörténeteket meséltek arról, hogy milyen pusztítást végeztek Angliában és Európa-szerte. – Teljesen el volt ragadtatva az első levelünktől – mondta Myles, majd elnézést kért, amiért nem hozta a leveleket magával, de Emily egy percre sem vált meg tőlük. – Nagyon örült, hogy Emily és én ismét jó viszonyban vagyunk, és nagyon hálás volt minden információért, amit a bajtársairól szereztem. Azt írta, hogy a Vöröskereszt néhány csomagja már megérkezett, hogy Agatha Christie-t olvas, és egyre jobban varr, mert saját magának kell rendbe hoznia az egyenruháját. Aztán kérdéseket tett fel a családról, az ismerősökről, arról, hogyan vészeljük át a háborút. És üdvözletét küldi neked és a nagymamádnak is. Adele érezte, hogy elfutja a könny a szemét. Amikor kiderült, hogy megtalálták Michaelt, a lány ragaszkodott hozzá, hogy Myles a levelekben ne tegyen említést róla. Emilyt erre persze nem lehetett megkérni, hiszen napi kapcsolatban volt Rose-zal és Honourral. Így értesítette a fiát, hogy jól vannak, és mennyire örültek annak, hogy él. Adele nagyon szeretett volna írni a fiúnak, de attól tartott, esetleg félreérti szándékát. De bárhogyan ellenkezett is, bárhogyan tudta is, hogy helyesen cselekszik, amikor távolságot tart, a szíve foly-ton-folyvást Michael után vágyódott. Adele megörült, amikor a pincér végre megjelent az ételükkel, mert legalább egy kicsit elterelődtek a gondolatai. Néha azt kívánta, bárcsak soha ne ismerte volna meg jobban Mylest, mert minél közelebb kerültek egymáshoz, annál lehetetlenebbé vált a helyzet. Sok mindenről beszélgettek vacsora közben. Sztálingrád ostromáról, amelynek Myles állítása szerint hamarosan be kellett fejeződnie, mert a németek már rengeteg embert elvesztettek. Montgomery észak-afrikai győzelmeiről is szó esett, ugyanúgy, mint Mussolini bukásáról Olaszországban. Myles elismerte, hogy nagy szükség volt az amerikai beavatkozásra, de attól tartott, hogy a háború végeztével a békefeltételeket is az amerikaiak fogják diktálni, mintha a győzelem egyedül az ő érdemük lenne, és a brit hadsereg semmit nem tett volna az utóbbi három évben. – Ki nem állhatom az amcsikat – mondta rnegve-tően. – Úgy tesznek, mintha jobbak volnának nálunk, de miért csak most kapcsolódtak be? Az ő pilótáik is végigcsinálták volna vajon, amit a mi fiaink véghezvittek a villámháború idején? Csak parádéznak fel és alá az egyenruhájukban, és cigarettával, rágógumival meg nejlonharisnyával üzletelnek. Egy hős sincsen köztük. Adele csak mosolygott ezen, hiszen ő maga is elfogadott jó néhány harisnyát és csokoládét az udvarlóitól. Az is megfordult a fejében, hogy megemlíti Rose amerikai udvarlóját, Russellt. Állítólag úgy kezdődött, hogy a férfi megállította a nőt Rye-ban, hogy megkérdezze, merre van Hastings, és később elvitte táncolni. A nagyanyja azt mondta, hogy jó ember, mert hozott lámpaolajat, konzervbarackot, és megjavította a kerítést is. 250

– Nem mind olyan rossz ember – jegyezte meg Adele halkan. – Az ő embereik is meghalnak a harcban. Lehet, hogy későn csatlakoztak, de ha nem jöttek volna, megszállás alá kerülhettünk volna. Ne legyél ennyire ellenséges. Azok az amcsik, akikkel én találkoztam, nagyon kellemes emberek! Myles hallgatott egy darabig, aztán mégis megszólalt. – Csak annyit kérek, hogy ne egy amerikaihoz menj feleségül! Nem akarom, hogy odaköltözz! – Egyelőre még senki nem kérte meg a kezem, de kecsegtető lenne. Gondolj csak bele, mennyi vaj, tej és hús van abban az országban! Biztosan egy nagy, meleg házban élnék, és nem kéne semmiben hiányt szenvednem. Minden ruhám olyan kopott! Bármit megadnék egy új ruháért! Myles elgondolkozva nézett végig Adele-en, és most tűnt csak fel neki, hogy egész nyáron ezt a világosbarna ruhát hordta, azzal a különbséggel, hogy most egy krémszínű sálat is kötött a nyakába. – Neked soha nem volt könnyű az életed, igaz? Amikor belegondolok, hogy én mit meg nem adtam Dianának! Ének- és táncórára járattam, egy egész szekrény ruhája volt, és mindegyikhez hozzáillő cipő. Nagyon elszomorít, hogy neked milyen kevéssel kellett beérned. – Diana mégsem volt igazán boldog, igaz? – vont vállat Adele. Nem esett neki jól, hogy sajnálják, Dianára pedig keserű és rosszindulatú teremtésként emlékezett. – Nem, egyáltalán nem volt boldog, és azt hiszem, most sem az. Gyakran úgy érzem, ez az én hibám. Annyira el voltam foglalva a munkámmal, amikor a gyerekeim kicsik voltak, hogy alig jutott időm arra, hogy velük foglalkozzam. Aztán pedig szemtanúi voltak a köztem és Emily között dúló viszályoknak. Ha belegondolok, Dianával soha nem beszélgettem úgy, mint most veled. Egyébként pedig most, hogy felnőttek, egyiküknek sem jut eszébe, hogy meglátogasson. Myles visszament a Bloomsburyben álló szállodájába, ott töltötte egyedül az estét, miután visszakísérte Adele-t a nővérszállásra. Ahelyett, hogy lefeküdt volna, leült egy karosszékbe, és csak nézte a pattogó tüzet a kandallóban. Össze volt zavarodva. Ha előre gondolkodott volna, rájön, hogy milyen veszélyes dolgot művel. Az-egyre bensőségesebb találkozásaikkal maga alatt vágta a fát. Soha nem fordult meg a fejében, hogy Adele-t jobban megszeretheti a törvényes gyerekeinél. Most viszont így érezte. Nemcsak kedvelte, amiért okos és jó volt; nem is lelkiismeret-furdalásból találkozott vele olyan gyakran, hogy jóvátegyen egy balul sikerült gyerekkort. Még csak nem is büszkeség volt ez, bár gyakran kedve lett volna eldicsekedni azzal, hogy ilyen lánya van. Szerette. Mindig nagyon intelligens férfinak tartotta magát, ügyvédkollégái is nagyra becsülték. És mégis hagyta, hogy idáig jusson egy kapcsolatban, ami, ha kiderül, ellene fordíthatja Emilyt és a többi gyerekét. Most már viszont nem tarthatta titokban. Ahogy nézte a táncoló tüzet, eszébe jutott, hogy Michael mennyire szeretett telente a kandalló előtt üldögélni. Talán most pont ő is erre gondol. Látja maga előtt, ahogy az étkezőben pattog a tűz, és az asztal szépen meg van terítve kristálypoharakkal és a családi ezüsttel. Talán elképzeli az anyját abban a csodálatos sötétkék estélyiben, amit előszeretettel viselt az ünnepeken. És vajon mit gondol róla, az apjáról? Látja, ahogy sötét öltönyben dolgozik, vagy otthon lovaglócsizmában és tweedzakóban, esetleg parókában és talárban, amit a bíróságon visel? Myles nagyot sóhajtott. Bárhogy emlékezzen is a fiú a családjára, soha nem találná ki, min tépelődik most az apja.

251

Michael mindig annyira őszinte volt. Myles egyetlen esetre sem tudott visszaemlékezni, amikor hazudott volna. Ha megosztaná vele ezt a nagy dilemmáját, a fia biztosan azt tanácsolná, hogy vallja be az igazságot, aztán lesz, ami lesz. De ha az igazságnak túl magas az ára? Ha az igazság miatt elveszíti a feleségét és a gyerekeit? Michael fázott és éhes volt. Egy vékony matracon egy ócska takaró alatt reszketett. A C barakk hozzávetőlegesen harminc méter hosszú és húsz méter széles lehetett, deszkából összetákolt alvóhelyekkel a falak mentén. A barakk közepén volt egy tűzhely, mellette egy hosszabb asztal és két rozoga pad. Sérüléseinek megfelelően Michael ágya volt a legközelebb a tűzhelyhez, de már két napja nem gyújtottak be, mert elfogyott a benzinjük. A barakk lakói kitalálták, hogy másnap elmennek és szereznek valahonnan, de napokig eltarthatott, míg ez sikerül. Napközben általában jókedvet tudott magára erőltetni, mert volt néhány cimbora, akivel lehetett kártyázni, vagy olvasott, levelet írt, és ott volt még a „jó csali” nevű játék is, amelynek kizárólag az volt a lényege, hogy bosszantsák az őröket, az idő elütésére azonban alkalmasnak látszott. A barakkban tizenkét angol, három amerikai, egy kanadai, négy lengyel és két francia került össze, így nem nagyon unatkoztak. Michael már egészen hozzászokott, hogy napközben túltegye magát azon, hogy a rossz lába miatt nem tud a többiekkel focizni vagy futni. Az éjszakák azonban sokkal nehezebbek voltak. Ma este is legkedvesebb emlékeit hívta segítségül, hogy ne kelljen tudomást vennie bajtársai horkolásáról, a lábában nyilalló fájdalomról és a szél süvítéséről. Elképzelte, ahogy krikettet játszott az iskolában, érezte a meleg napsugarat a bőrén és a puha, zöld füvet a lába alatt. Felidézte, amikor biciklivel gurult le a hegyoldalon, és az inge úgy felfújódott az ellenszéltől, mintha vitorla volna. Visszagondolt az oxfordi evezésekre, a víz hangjára és a kacsákra, ahogy menekültek az evezők elől. Vagy elképzelte azt a szabadságot és izgalmat, ahogy lenézett a földre, amikor életében először repült egyedül. Utolsó repülése szörnyű képeit mindig próbálta elhessegetni: a tüzet, a füstöt és a kétségbeesést, hogy nem tudja kinyitni a pilótafülkét. Azt egyáltalán nem tudta felidézni, hogy sikerült, csak arra, hogy később az ejtőernyője zsinórjába gabalyodva tért magához. Onnantól már csak az elviselhetetlen fájdalomra emlékezett, amely csupán akkor hagyott alább, amikor kis időre elájult. Álomszerű képei voltak egy fehérre meszelt szobáról, ahol apácák vették körül, és egy nagy fafeszület lógott a dísztelen falon. Később tudta meg, hogy a falubeliek találtak rá és vitték be hordágyon a zárdába, ahol megmentették az életét. Mindkét lába és az egyik karja el volt törve, a keze és az arca pedig súlyosan megégett. Az égési sérülésekkel igazi csodát műveltek, mert új bőr kezdett nőni a sérült bőrfelületen. Harry Phillpot, aki orvostanhallgató volt, de megszakította a tanulmányait, hogy a légierőhöz csatlakozzon, azt mondta, hogy egyedül a szeme és a szája körül maradnak majd ráncok, egyébként teljesen helyre fog jönni. Michael sokkal jobban aggódott a lába miatt, mert mindkettő két helyen is eltört, és az apácák nem tudták, hogy mit tegyenek, hogy a csontok rendesen forrjanak össze. Nagyon nehezen tudott helyet változtatni, és mióta hidegebbre fordult az idő, szinte állandóan fájdalmai voltak. Mindennap elvégezte azokat a tornagyakorlatokat, amelyeket Harry javasolt, és nagyon remélte, hogy egy napon majd teljesen felépül. Sok fogságba esett barátja a szökésen kívül másról sem tudott beszélni. Michael szeretett elméletben részt venni a stratégia kidolgozásában, de tudta, ha akcióról lenne szó, nem tarthatna a többiekkel. Az álmodozás is egyfajta menekülés volt, és abban Michael nagyon jó volt. A napsugaras emlékek elfeledtették vele, hogy mennyire fázik, a sportgyőzelmei pedig 252

enyhítették fájdalmát. De mégis azok a hideg és nedves napok repítették legmesszebbre, amelyeket Adele-lel töltött. Jó volt elmerülni a sétáikban, ahogy szaladtak az esőben, vagy nekidőltek a fának, de leginkább azt a hideg, londoni napot szerette újraélni, amikor először szeretkeztek. Érezte hajának és bőrének illatát, érezte, milyen selymes a bőre, és hallotta, ahogy a fülébe suttogja, hogy mindörökké szeretni fogja. Azóta volt már más nőkkel, de senki sem érintette meg olyan mélyen, mint Adele. Édesanyja hosszú levelet írt arról, hogy milyen jó barátságba került Adele anyjával, Rose-zal. Elmondása szerint Rose elérte nála, amire egyetlen doktor sem volt képes: amikor rossz napja volt, nem maradt egész nap ágyban, és alig ivott. Michael őszintén remélte, hogy ez igaz, és nagyon örült, hogy édesanyja végre barátra talált. De nagyon nehezen tudta elképzelni, hogy Rose Talbot, aki annyira rosszul bánt a lányával, bárkinek jó barátja lehetne. Azt sem tudta elképzelni, hogy hogyan enyhült meg Honour Rose iránt. Tudta, hogy az egyetlen ember, akitől minderre választ kaphat, Adele. Azt is szerette volna megkérdezni Adele-től, hogy miért látogatta meg az anyját, amikor őt először eltűntnek nyilvánították. Nem volt logikus, hogy valakinek, aki annyira rosszul bánt vele, részvétet nyilvánítson. Vagy lehet, hogy Adele még mindig szerette őt? Ez a sovány remény éltette, amikor a dolgok igazán sötéten festettek.

253

28. FEJEZET

1944 – Igyekezz már, különben el fogunk késni! – siettette Honour Rose-t, aki éppen a púderesdobozát feszegette egy körömreszelővel, mert erre a különleges alkalomra nagyon csinos akart lenni. – Nem kell vakolat az arcodra, csak Emilyt látogatjuk meg! A sikeres normandiai partraszállás megünneplésére Emily vacsorára hívta őket a Harrington House-ba. De mindketten jól tudták a meghívás valódi okát. Emily és Myles be akarta mutatni, milyen jó barátokká váltak ismét. Még talán az is megfordult a fejükben, hogy idővel férj-feleségként élhetnek együtt. Honour nagyon örült, hogy kibékültek. Két üveg bodzabort becsomagolt a különleges alkalomra, hogy legyen mivel köszöntőt mondaniuk. Az üvegeket a háború kitörésekor azzal a szándékkal tette el, hogy majd csak akkor veszi elő őket, ha véget ér a szörnyűség. Egyet rögtön felbontottak, amikor megérkezett a jó hír Michael felől. Mindannyian el voltak ragadtatva a csodálatos nektár ízétől. Emily és Myles folyton azon mérgelődött, milyen nehéz manapság bort szerezni, a whiskyről és a bran-dyről nem is beszélve, ami teljesen eltűnt a polcokról, ezért Honour úgy gondolta, megörvendezteti őket a saját borával. – Nem túl szűk ez a ruha? – kérdezte Rose a púderkompaktot félretéve, ahogy kihúzta magát. Végigsimította kezét a halványkék ruha derékrészén, közben idegesen tekingetett Honourra. A ruha legalább nyolcéves volt, Rose egy londoni utazása alkalmával vásárolta. – Nem, egyáltalán nem szűk! – válaszolta őszintén Honour. – Biztosan azért érzed így, mert már ősidők óta nem voltál kiöltözve. Szerintem Emily nagyon fog rád irigykedni, olyan csinos vagy! Honour igazán meg volt elégedve a lányával. A háború öt éve, az ételhiány, az agyonhordott ruhák és az állandó idegeskedés sok nőt igénytelenné és kopottassá tettek. Rose-zal azonban a tiszta levegő, a sok fizikai munka és a józan élet csodát művelt. Szőke haja ugyanúgy csillogott, mint fiatal lány korában, a bőre makulátlan volt, a termete pedig ismét karcsú és feszes. Az előző éjszaka csavarókkal aludt, amitől a haja göndör hullámokban omlott a vállára. A ruha talán már kicsit ódivatú volt, de a háború alatt csak egyszerű szabású, olcsó anyagból készült, praktikus ruhákat lehetett vásárolni. Rose ruháját azonban horgolt díszítés ékesítette, a szoknyarésze pedig olyan ügyesen volt szabva, hogy nagyon szépen kiemelte a csípővonalát. – Az isten szerelmére, induljunk már! – noszogatta Honour. Rose némán fölkapta a retiküljét és a zseblámpát. Nem volt kedve a vendégséghez. Már a puszta gondolattól is irtózott, hogy Mylesszal egy asztalhoz kell ülnie. Örömmel töltötte el, hogy a Myles és Emily közötti ellentétek elcsitultak. Időközben igen megkedvelte Emilyt, és büszke volt arra, hogy mostani boldogságában neki is része van, mert ő segítette át a válságos időszakon. Attól viszont, hogy egy egész estét töltsön Mylesszal, rettegett. Csak néhány percig látta, amikor a férfi hazajött, hogy közölje az örömhírt a fiukról. Myles nyilván még mindig neheztel rá, amiért megzsarolta, és most már ő is szégyellte a dolgot. Aztán még ott volt Honour és Emily is, akik szentül meg voltak győződve róla, hogy Adele rögvest Michael karjaiba hull, amint a fiú hazatér a 254

fogságból. Ez a négy, ki nem mondott titkokat cipelő ember együtt, egy asztalnál, biztos katasztrófát sejtetett. Bezárták az ajtót, és sietve elindultak. Békés este volt; öt körül járt az idő, a nap még mindig melegen sütött. Az előző délután még mindig hallották a pus-karopogást a Csatorna túloldaláról. Honour azt mesélte, hogy huszonnyolc évvel korábban a somme-i csata éppígy áthallatszott a kontinensről. – Mit is mondtál, mit főz Emily? – kérdezte Honour, ahogy kaptattak fölfelé a Winchelsea felé vivő úton. Rose elmosolyodott. Anyja gondolatait már hónapok óta csak az evés töltötte ki. Minden lehető alkalommal fölhozta a témát. Rose azon viccelődött magában, hogy mi lenne az anyjával, ha városlakó lenne, és a jegyre kapott ételadagon kellene tengődnie. Anyja nem érezte, hogy milyen kivételezett helyzetben vannak azzal, hogy a ház körül van tojás, csirke és nyúl. Honour már azt is a világvégének élte meg, hogy kifogyott a cukor. – Azt mondta, sikerült szereznie valahonnan bárányt – válaszolta Rose. – Csak reménykedem benne, hogy pontosan követte az utasításaimat. Emily házvezetőnője nemrégiben felmondott, és azóta nem sikerült új alkalmazottat találnia. Mrs. Thomas még járt hozzá hetente néhány alkalommal, hogy a nehezebb házimunkákat elvégezze, emellett Rose főzőleckéket adott Emilynek. Mindenki legnagyobb meglepetésére, Emily nagyon fogékony volt, és igen gyorsan nemcsak megtanult, hanem szeretett főzni. Jó háziasszony vált belőle, aki büszkén mutogatta az otthonát és a kertjét. Sokszor mondogatta, hogy élete legnagyobb áldása az, hogy Michael életben van, ezért elhatározta, hogy mire a fia hazatér, egy olyan anyát fog viszontlátni, akire büszke lehet. – Borzasztóan töri a lábam a cipő! – jelentette ki Honour a Landgate-hez érve, és kicsit megállt. – Nem kellett volna rád hallgatnom, inkább az ócska cipőt kellett volna felhúznom! Rose nagyot sóhajtott. Nemrégiben sikerült meggyőznie az anyját, hogy varrjon magának egy új ruhát. Volt még régről egy darab anyaga, amit az anyjának adott. Ezen a héten készült el az új, rövid ujjú, végig gombos, halványzöld virágmintás pamutruha. Anyjának még mindig jó alakja volt, és a haját is kontyba kötve, egészen elegánsan nézett ki. Rose-nak azonban nem kis idejébe és türelmébe került, hogy harisnyát és rendes cipőt is húzzon a ruhához. – Egy-két pohárral fölhajtasz a borodból, és már meg is feledkezel a lábadról. Mégsem jöhettél az ócska csizmádban! Mit gondolt volna rólad Myles és Emily? – Az emberek fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok! – válaszolta Honour gőgösen. – Már túl öreg vagyok ahhoz, hogy divatmajmot játsszam. Honour egy-két pohár után valóban megfeledkezett szűk cipőjéről. Fantasztikus érzés volt a csodaszépen megterített asztalnál ülni. Az ezüst evőeszközök gyönyörűen ki voltak fényesítve, a kristálypoharak ragyogtak, sőt az asztalkendők is ki voltak keményítve. A bárány rendkívül ízletesre sikerült. Emily nagy gonddal készítette el. Az utasítást követve lassú tűzön sütötte, amíg a hús le nem omlott a csontról, ahogy Honour szerette. Honournak eddig eszébe sem jutott, hogy mennyire hiányzik neki a szépen feltálalt étel. Utoljára Tunbridge Wellsben, harminc évvel ezelőtt evett ilyen tökéletesen megterített asztalnál. Emily úgy ragyogott, mint a poharai; szemmel láthatóan nagyon boldog volt, hogy minden jól sikerült. Babarózsaszín sifonruhájában lányosan elegáns volt. Elmondta, hogy a ruhát akkor vette, amikor Michael tizenkét éves volt, és azóta sem volt rajta, mert utána a rövid szoknya kiment a divatból.

255

Myles nagyon figyelmes volt, és ha egy kicsit zavarban volt is egyedüli férfiként a nők között, ezt nem mutatta ki. Honournak rokonszenvesebbnek tűnt a férfi, most nem látta olyan beképzeltnek és nagyképűnek, mint első alkalommal. Úgy találta, hogy az Emilyvel való kibékülés és zsidómentő munkája higgadtabbá és megfontoltabbá tette. A férfinak olyannyira ízlett Honour házi bora, hogy fel sem bontotta azt az üveg vörösbort, amit magával hozott az alkalomra. Dicsérte az asszony szorgos kezét, és egyre azt hajtogatta, hogy nagy üzletet csinálhatna a borával Londonban. Fesztelenül társalogtak, miközben sokat nevettek. Rose szórakoztató történeteket mesélt el albérlői különös szokásairól és a lápi élet nehézségeiről. Honour hátradőlve, büszkén hallgatta lánya vicces meséit. Mióta Rose hazaköltözött, teljesen eltűnt korábbi keménysége és közönséges viselkedése, de az alsóbb osztályok életének bensőséges ismerete mégis egyfajta vibrálást kölcsönzött a személyiségének. – Mit szándékozik tenni, ha a háború véget ér, Rose? – kérdezte Myles. – Itt marad vagy visszatér Londonba? – Szeretnék itt maradni, és azt tervezem, hogy nyitok egy kempinget. – Egy kempinget?! – kiáltott föl Honour. – Ezt meg honnan az ördögből vetted? – Ha egyszer vége lesz a háborúnak, az emberek özönleni fognak a tengerpartra. Ha el tudnám adni a házam, vehetnék öt vagy hat lakókocsit, építtetnék egy vizesblokkot, és már indulhatna is a kemping – felelte Rose, rá sem hederítve anyja meglepődésére. – És mégis hová akarnád ezeket a lakókocsikat leparkolni? – kérdezte türelmetlenül Honour. – Remélem, nem a mi portánkra? – Dehogy, anya! – nevetett fel Rose. – Tudom, hogy nem szeretnél egy csapat zajos nyaralót az ajtód elé. Fölajánlottam Mr. Greennek, hogy kibérlem a háza melletti területet, ő pedig nyithat egy kisboltot. Tetszett neki az ötlet. Honour belátta, hogy az ötlet nem is butaság. Oswald Greennek volt egy darabka földje az ő telke és a Pett Level között. A terület köves, rossz talajú, olyan terméketlen föld volt, hogy még birkát sem lehetett rajta legeltetni, viszont közel volt a tengerhez. Oswald-nak Hastingsben voltak üzleti érdekeltségei, és gyakran mondogatta, hogy szeretne egy olyan vállalkozásban részt vállalni, amit nem személyesen kellene felügyelnie. Rose egyébként is a gyengéje volt az ötvenes éveiben járó özvegy férfinak. – Elképzelhető, hogy működni fog – felelte tettetett közönyösséggel Honour –, ha kész vagy minden energiádat belefektetni. – Nagyon jó ötletnek hangzik! – helyeselt Myles is a sok italtól nehezen forgó nyelvvel. – Magam részéről rosszabbat el sem tudnék képzelni, mint egy lakókocsiban töltött nyaralást, de úgy hiszem, hogy azok számára, akik a szállodát nem engedhetik meg maguknak, ideális. Honour árulhat nekik tojást és bort is. – Talán Adele-t is meg lehetne győzni, hogy jöjjön haza és segítsen – mondta Emily felvillanyozva. Erre a megjegyzésre Honour egyszeriben komolyan fontolgatni kezdte az ötletet. Nagyon hiányzott neki Adele, és gyakran gondolt különféle megoldásokra, amelyekkel visszacsábíthatná unokáját Londonból. – Hát, ez tényleg remek ötlet! – válaszolta Emilynek sugárzó arccal. – Adele nagyon szeret a szabadban lenni. El tudom képzelni, milyen izgalomba jönne, hogy kocsikat festhet és virágágyásokat ültethet. – És még az is lehet, hogy Michaellal is újra összejönnének! – tette hozzá izgatottan Emily. Honour csak néhány pohárkával ivott, de talán ezért vette rögtön észre, hogy Rose és Myles is összerezzentek a kijelentésre. A férfiról még mindig el tudta képzelni, hogy nem helyeselné, ha unokája bekerülne a családba, ezért Rose-t kezdte el fürkészni. – Neked mi kifogásod van ellene? – kérdezte. Rose elpirult. 256

– Jaj, anya! Adele nem örülne neki, ha tudná, hogy megpróbáljuk valakivel összeboronálni. – Te is nagyon jól tudod, hogy még mindig szereti a fiút – jegyezte meg csípősen Honour. – Emily is azt mondja, hogy Michael minden levelében érdeklődik Adele felől. Ezért, ha Myles képes leszállni a magas lóról, és elfogadja a tényt, semmi sem állhat közéjük többé. – Honournak teljesen igaza van, Myles! – erősítette meg Emily, és gyöngéden végigsimította férje kézfejét. – Tudjuk, hogy Adele a mi ellenállásunk miatt szakított Michaellal, de be kell látnunk, hogy nagyon helytelenül viselkedtünk. Adele nagyszerű lány, sok mindenen keresztülmentünk együtt, és úgy találom, hogy nagyon megkedveltük egymást. Igyunk tehát Adele és Michael közös jövőjére! Emily Honourral koccintásra emelte a poharát, de Honour észrevette, hogy Rose és Myles csak szorongatják a kezükben a poharaikat, és rémülten néznek egymásra. – Miért nem koccintotok velünk? – kérdezte fürkészve Honour, és hol erre, hol arra tekingetett. – Ti tudtok valamit, amit én nem? Myles! Történt valami Michaellal, amit nem közölt velünk? Emily kuncogni kezdett. – Ó, dehogyis! Csak ostobán viselkedik. Michaellal minden rendben van, bár még sántít egy kicsit. Ha hazajön, majd a repülőknél fog dolgozni. – Adele nem akar feleségül menni Michaelhoz! – jelentette ki Myles. Erre a határozott kijelentésre Honour szeme villámokat vetett a férfi felé. Myles hangjában pánikot érzett. – Honnan tudja ezt ilyen jól? – kérdezte vissza. – Mert maga mondta nekem. – Mikor, édesem? – kérdezte kíváncsian Emily. Nyilvánvalóan be volt már csípve, de próbált úgy tenni, mintha józan volna. Myles nagyon kínlódott. – Elvittem Londonban ebédelni. Bocsánatot akartam tőle kérni, hogy olyan rosszul bántam vele, amikor itt dolgozott. Honour rögtön tudta, hogy hazugság van a dologban, mert Adele biztosan beszámolt volna neki arról, hogy Myles Baileyvel ebédelt, hacsak nincs valami titkolnivalójuk. – Mondjuk ki, végre, anya! – szólalt meg Rose különösen kemény tekintettel. – Ti Emilyvel ragaszkodtok egy bolondos álomhoz. Mylesnak igaza van. Ami Adele-t illeti, Michaelt csak a család barátjának tekinti. Honour hol lányára, hol Mylesra nézett, de mindkettejük tekintetében ugyanazt a rémületet fedezte fel. Érezte, hogy a két embernek közös titka van, csak azt nem tudta, hogy mi. Hirtelen beugrott neki, hogy Rose mennyire nem akart eljönni a vacsorára. – Ti ketten valamit takargattok. Valamiért szét akarjátok választani a fiatalokat. Mit tettetek? Mit mondtatok a gyerekeknek? – Csak nem, Myles?! – visította Emily. – De hogyan tervelhettél ki bármit is Rose-zal közösen, amikor abban az időben még itt sem lakott? Honour rájött, hogy Emilynek igaza van, de eszébe jutott, hogy amikor annak idején a lánya először járt nála, megkérdezte tőle, és ő el is mondta neki, hogy Adele-nek van egy udvarlója. De vajon a lánya miért akarhatta, hogy szakítsanak? Nem értette a dolgot. Ha jobban belegondolt, Adele minden képzeletet felülmúlóan ellenséges volt Rose-zal. Teljesen hiábavalóan küszködött, hogy kibékítse az anyjával, pedig Adele alapvetően olyan könnyen megbocsátott mindenkinek. – Most pedig ki vele, mit tettetek? – mondta Honour parancsolóan. Fölállt a székéről, és támadóan nézett rájuk. 257

– Az igazat akarom, a színtiszta igazat, de most rögtön! Teljes csönd borult a házra. Myles és Rose lopva egymásra néztek, Emily pedig tátott szájjal bámult Honomra. – Lehet, hogy öregszem, de még nem ment el teljesen az eszem! – tajtékzott Honour, és fenyegetően rázta a mutatóujját Myles felé. – Ti ketten kiterveltetek valamit, amiért Adele szakított Michaellal és Londonba szökött. Ha pedig nem mondjátok el, mi volt az, úgyis kitalálom magam is! – Egy pillanatig várt, hogy kijelentésének még nagyobb súlyt adjon. – A Buchanan Kórház főnővére majd elmondja nekem. Ő biztosan tudja, mert ő mondta el nekem azt is, hogy Adele Londonba ment. Az áthelyezést igen nyomós ok hiányában bizonyára nem kérelmezte volna. Szóval őt kérdezzem meg, vagy elmondjátok ti? Halálos csend támadt. Rose és Myles úgy nézett, mint akik menekülni akarnak a szobából. Végül Myles törte meg a csendet. – Elmondom magának – mondta csendesen. –Ugyan megígértem Adele-nek, hogy nem mondom el, de most már látom, hogy mégis így kell tennem. Szünetet tartott. Rose-ra nézett, aki grimaszolt, majd torkát köszörülve végre kimondta az igazságot. – Az az igazság, hogy Adele a lányom. Honour egy-két másodpercig úgy érezte, hogy ez igen gyenge tréfa. Ránézett Emilyre, akinek a döbbenettől leesett az álla. – Ne légy nevetséges, Myles! – vinnyogta az asszony. – Hogyan lehetne ő a te lányod? – Viszonyom volt Rose-zal. Honour épp arra akarta kérni a férfit, hogy ismételje meg, amit mondott, mert biztosan rosszul hallotta, de látta, hogy az mélyen lehajtja a fejét, Rose pedig tenyerébe temeti az arcát, és akkor minden nyilvánvalóvá vált. – Az első háború idején történt, amikor egy ingatlan miatt ide kellett utaznom – folytatta Myles kis szünetet tartva. – A George Hotelben szálltam meg, ahol Rose is dolgozott akkoriban. Amikor azonban Adele idekerült hozzánk, még nem tudtam, hogy a lányom. Egészen addig a pillanatig nem tudtam, amíg egy nap Rose be nem állított az irodámba, miután a Timesban meglátta Adele és Michael eljegyzésének kihirdetését. Honour döbbenten ült vissza a helyére. A szava is elállt a hallottaktól. – Akkor ezek szerint féltestvérek! – mondta elhaló hangon. Emily fölpattant a székéről, és nekitámadt Rose-nak. – Viszonyod volt Mylesszal?! Hogy tehetted ezt? Én pedig azt hittem, a barátom vagy! Honournak a sokktól zúgott a feje. Azt kívánta, bárcsak sohase kényszerítette volna ki ezt belőlük. De akármennyire elképesztő is volt ez az egész dolog, egy sor korábbi kérdésére választ adott. – Fogd be a szád és ülj le, Emily! – mondta határozottan. – Hadd magyarázzák meg előbb! Myles mesélte el nagyjából az egész történetet, és ahhoz képest, hogy milyen kínos volt a téma és hogy Emily végig hüledezett, egész jól végigmondta. Honour lelkében háborogtak az érzelmek a történet hallgatása közben. Elsősorban mérhetetlen dühöt érzett, amiért Adele boldogságát saját anyja tette tönkre, másrészt mérhetetlen szánalmat, hogy unokájának egyedül kellett ezt a nehéz lelki terhet cipelnie. Nem tudta eldönteni, hogy megbotránkozzon vagy inkább szánja Rose-t és Mylest, inkább valami furcsa, vegyes érzés kavargott benne kettejükkel kapcsolatban, mert akármit tettek is, valószínűleg nem gondolták, hogy ilyen messzemenő következménye lesz a ballépésüknek. Emilyt teljes szívéből szánta. Az asszonyt, aki mostanra úgy-ahogy összeszedte magát, ez a hír biztosan megint teljesen lesújtja. 258

Rose csak akkor kapcsolódott be, amikor Myles arról mesélt, hogyan utazott el Hastingsbe, és hogyan közölte Adele-lel a rettenetes hírt. – Talán jobb lett volna, ha hozzád fordulok tanácsért, hogy mitévő legyek ebben a helyzetben, mint hogy Mylesra bíztam az ügyet – mondta könnyes szemmel Honournak. – Sajnos, nem tudtam, hogyan fogadnád a hírt. Kis szünetet tartott, míg megtörölgette a szemét, aztán Emilyhez fordult. – Egyáltalán nem hazudtam a barátságomat. Őszintén kedvellek, még ha most ezt egy kicsit nehéz is elhinned. Emily mindent tudni akart: mikor volt viszonyuk, meddig tartott, és vajon Rose tudta-e, hogy Myles háromgyerekes családapa. Myles lehajtott fejjel válaszolgatott, majd elmesélte Adele-lel való londoni találkozásait. – Nagyon megszerettem. Megfogadtatta velem, hogy soha nem mondom el ezt a dolgot senkinek. Nem szerette volna Emilyt, Michaelt és két testvérét botránynak kitenni. Majd Emilyhez fordult, és óvatosan megfogta a kezét. – Mindig el akartam mondani. A többiek számára talán kevésbé lett volna fájdalmas, ha örökre magamban tartom a dolgot, de úgy éreztem, nem lenne helyes. – Mit szólsz ehhez, Emily? – kérdezte gyöngéden Honour, mert az asszony az asztalra könyökölve tenyerébe temette az arcát, és úgy rázkódott a zokogástól. – Semmit – válaszolta Emily, kezét levéve az arcáról. – Éppolyan hibás vagyok a dologban, mint Myles. Abban az időben nagyon csúnyán bántam vele. És ez mit sem változott addig a pillanatig, míg szét nem költöztünk. – Ez nagyon őszinte és egyenes válasz volt, Emily – mondta Honour. Fogta a székét, odahúzta Emily mellé, és átkarolta az asszonyt. – Most azon kellene elgondolkodnunk, elmondjuk-e Michaelnak az igazat. – Fogalmam sincs! – válaszolta Emily. – Ti mit gondoltok? – Én részemről nem hitegetném tovább, hogy van esély a közös jövőjükre – mondta Myles. – De talán a remény az, ami most élteti – vetette ellen Rose. Emily, fölborítva egy pohár bort, egyszer csak ráborult az asztalra. – Emily! – kiáltotta Honour. – Minden rendben van? Jobban szeretnéd, ha most Rosezal elmennénk, hogy kettesben megbeszélhessétek a dolgot Mylesszal? Fölemelte és magához ölelte a magánkívül zokogó asszonyt. – Ez rettenetes sokk lehetett számodra! – mondta vigasztalóan Honour, Emily haját simogatva. – Talán hamis álmokat kergettünk az esküvőről és arról, hogy rokonok leszünk, de továbbra is barátok maradhatunk. Rose fölállt az asztaltól, odament Emilyhez, és a vállára tette a kezét. – Bárcsak visszafordíthatnám az időt! – mondta szomorúan. – Tisztában vagy vele, Emily, hogy te vagy az egyetlen igaz barátom? Nem bírom elviselni, hogy annyira megbántottalak. Kérlek, bocsáss meg! – Nekem is bocsáss meg! – kezdte Myles. – Látnom kellett volna, hogy idegi problémáid vannak Michael születése után, és segítenem kellett volna. Olyan kegyetlen voltam. Nagyon szégyellem magam. Emily fölemelte a fejét Honour válláról, körbenézett az aggódó arcokon, fölkelt a székéről, és átment az asztal másik oldalára. Egy pohár bort a szájához emelt, és egy húzásra lehajtotta. – Egyikőtöknek sem kell bocsánatot kérnie – kezdte egy asztalkendővel törölgetve a szemét. – Amit kaptam, nagyon is megérdemeltem. Látva aggódó arcotokat, még jobban szégyellem magam. Adele és Michael miatt azonban el kell mondanom valamit. Ez olyasvalami, amit magammal akartam vinni a sírba, most mégis megosztom veletek. Előrehajolt, és remegő kézzel újratöltötte a poharat. 259

Honour egészen megrémült. Emily tekintete félelmetes volt, már jóval többet ivott a kelleténél, és érezhető volt, hogy indulatai bármelyik pillanatban elszabadulhatnak. – Hadd kísérjelek föl az ágyadba! – kérlelte Honour. – Már elég sokk és szomorúság ért bennünket ma este. – Én pedig még hozzáadok egy keveset – válaszolta Emily, azzal újra a szájához emelte a poharat, és ledöntötte a benne lévő italt. Az üres poharat továbbra is a kezében szorongatta, és mélyen az előtte ülő három ember szemébe nézett. – Michael nem Myles fia. Az apja kertész volt a birtokunkon. Kijelentését néma csend követte. Honour csak bámult Emilyre, mintha félreértette volna, amit hallott. Myles és Rose sem szóltak egy szót sem. Hangos csattanás riasztotta föl az ámulatból mindhármukat. Emily az üres poharat hozzávágta a kandallóhoz, ahol szilánkokra tört. – Ez így igaz! – kiáltotta dacosan. – Beleszerettem. Kérlelt, hogy szökjek meg vele, de egyszerűen nem tehettem. – Jasper volt az? – kiáltott föl Myles. – Ő volt az? – Igen, ő volt az. Te Jaspernek hívtad, pedig az én Billym igazi neve William Jasper volt. Michael nagyon hasonlít rá. Honour Mylesra tekintett. A férfi falfehérré vált a döbbenettől, de Honour egy röpke pillanatra úgy vélte, az egész történetet csak hirtelenjében találta ki Emily, hogy visszavágjon Mylesnak. – Sokszor – dadogta a férfi – eltűnődtem, miért töltesz vele annyi időt a kertben, de ilyesmire sohasem gondoltam volna! – A férfiak olyan vakok! – legyintett Emily. – Mind azt gondolják, hogy nekik mindent lehet, és amíg ők tekeregnek, az asszonyaik kézimunkával a kezükben várnak rájuk. Olyan magányosnak éreztem magam, Myles! Kora reggel elmentél otthonról, és csak késő este jöttél haza, ha hazajöttél egyáltalán. Sokszor azonban napokig távol voltál, én pedig magamra maradtam a szüleiddel, akik folyton arról prédikáltak, hogy egy fiatalasszony számára mi az illő viselkedés. Még Dianával és Ralphfal sem engedtek játszani; gyakorlatilag a dadájuk nevelte fel őket. Billy mellett kívánatos és szeretett asszonynak éreztem magam. Olyan volt, mintha új életet öntött volna belém. – De miért nem mondtad el? – kérdezte Myles. – Mégis mit? Hogy a kertésszel randevúzgatok és terhes lettem tőle? – hadarta Emily részegen. – Páros lábbal rúgtál volna ki azon nyomban a házadból. Ugyanabba a helyzetbe kerültem volna, mint amibe Rose-t taszítottad. – Nem arra gondoltam – sziszegte a foga között Myles. – Miért nem mondtad soha, hogy nem vagy boldog? – És mégis mit tettél volna? – támadt rá Emily. –Előadtad volna, hogy a család már hány nemzedék óta lakik a birtokon! A szüleid öregedtek, valakinek vigyázni kellett rájuk. Az első háború kitörése után nem tehettem egyebet, mint kötögettem a kesztyűket. Emlékszel, Billy mennyire be akart vonulni? Myles bólintott. – Próbáltam győzködni, hogy ne menjen el. Azzal érveltem, hogy szükségünk van a segítségére – emlékezett vissza a férfi. – Igen, tudom, hogy ezt mondogattad. De ő szerelmes volt belém, és rettegett, hogy hová fajulnak az események, pedig akkor még csak megcsókoltuk egymást. Akkor kellett volna elengedned. Végül mégis bevonult, és egy lövészárokban halt meg. Szerintem nem is nagyon próbálta túlélni a háborút. Honour észrevette Emily hangjában a mérhetetlen fájdalmat, és megértette, hogy az asszony éveken át miért viselkedett olyan hisztérikusan. Felidézte, ő maga milyen

260

állapotba került, miután elvesztette Frankét, és belátta, hogy minden nő hasonlóképpen viselkedne, ha elveszítené élete párját. Rose is sírva fakadt. Azt nem lehetett tudni, hogy Emilyt siratja-e, vagy azért zokog, mert felelősnek érzi magát, amiért ekkora szerencsétlenséget hozott erre a házra. Myles ránézett Emilyre, aki a tenyerébe temetve az arcát, visszaült az asztalhoz. A férfiban egy világ omlott össze. Honour is küszködött a sírással. Napok óta készült erre az estére, mert a dolgok nagyon úgy festettek, hogy Emily és Myles oly sok külön töltött idő után végre kibékül. Ez most egyszeriben lehetetlenné vált. – Rose, azt hiszem, ideje indulnunk! – mondta csendesen a lányához hajolva. Rose és Honour egy szó nélkül hagyta el a Harrington House-t. Kinn már besötétedett, az enyhe esti szellő simogatta fedetlen karjukat. Némán, egymásba kapaszkodva bandukoltak hazafelé. Emilyt csak augusztus elején látta viszont Honour és Rose. Külön-külön mindketten írtak neki, de egyikük sem kapott választ. A postás Jim elmondta nekik, hogy Emily elutazott, de azt nem tudta, hogy egyedül vagy a férjével kettesben. Honour és Rose másnap már azon tanakodott, hogy mikor számoljanak be Adele-nek a fejleményekről. Számára ez csodálatos hír lesz, hiszen most már semmi sem állhat közéjük, ha Michael hazatér a fogságból. A jó hír közlése előtt azonban meg akarták beszélni a részleteket Emilyvel és Mylesszal. Végül is ez az ő családi titkuk, amit lehet, hogy maguk akarnak megosztani Adele-lel, és Michael előtt talán föl sem akarnák fedni. Ahogy azonban tovább beszélgettek a rendkívüli estéről, Honour felrótta Rose-nak, amiért nem vallotta be neki a teljes igazságot. Ha megtette volna, azzal mindkét családot sok kellemetlenségtől megóvhatta volna. Azt is mondta, ha tudta volna, hogy Mylesnak és a lányának viszonya volt, el sem fogadta volna a meghívást. Arra is rájött, hogy Rose megzsarolta Mylest, és ettől olyan dührohamot kapott, hogy napokig nem szólt a lányához. A légkör olyan feszültté vált kettejük között, hogy Rose azt kezdte fontolgatni, hogy visszamegy Londonba. Az sem sokat enyhített a dolgokon, hogy folytonosan szakadt az eső, ami miatt egész álló nap egymást kellett kerülgetniük a házban. Napközben elvégezték a szokásos teendőket, esténként pedig hallgatták a rádiót vagy olvastak, de a levegő szikrázott körülöttük. Honomból akkor robbant ki a feszültség, amikor az esti hírekben meghallották, hogy a németek új, pilóta nélküli, úgynevezett VI-es rakétákat vetettek be London ellen. – Mi az ördögöt tervez Emily és Myles? Miért nem jelentkeznek? – csapkodott Honour. – Szeretném, ha végre lezárnánk már ezt az egész ügyet. Teljesen kikészíti az idegeimet! Rose értette, miért borult ki az anyja. Féltette Adele-t az újbóli fenyegető veszélytől, és tudta, hogy ebben a helyzetben az unokáját megint sokáig nem fogják hazaengedni. Az új találmányt az emberek darázsnak vagy zümmögő bombának nevezték, és úgy tartották, hogy Hitler ezt vetette be válaszul a normandiai partraszállásra. Hallották, amint sípolva repülnek a város fölött, de a rádióban csak általános híreket közöltek a rakéták okozta pusztításról. Annyit lehetett tudni, hogy a déli városrészt érték a támadások, egyebet nem. Adele heti leveleiben beszámolt arról, hogy a kórház ismét megtelt sebesültekkel, de ő is csak annyit közölt, hogy a VI-esek a váratlanságuk miatt pokolian veszélyesek. – Minden rendben lesz, anya! – bátorította Rose. –Emilyék is hamarosan jelentkezni fognak, meglátod! Nagyon fontos döntést kell hozniuk, nem kapkodhatják el! Tudom, alig

261

bírod ki, hogy ne mondd el Adele-nek, de már három éve úgy tudja, hogy Michael a testvére, nem hiszem, hogy ez a néhány hét bármin is változtatna. – Nemcsak Adele miatt aggódom! Michaelt is legalább annyira féltem – vallotta be Honour. – Hogyan fogja kezelni, hogy egy kertész az igazi apja? Amikor végre elállt az eső, Emily rögtön betoppant. Devonba utazott Mylesszal néhány hétre, és remek színben volt. Elnézést kért, amiért nem jelentkezett korábban, de Mylesnak magányra és időre volt szüksége, hogy átgondolja a dolgokat. – Lehet, hogy furcsán hangzik, de nagyon megkönnyebbültem, hogy mindenre fény derült – vallotta be könnytől csillogó szemmel. – Mylesszal kaptunk még egy lehetőséget az újrakezdésre, és végre minden akadály elgördült Adele és Michael boldogsága elől. Elmondta, hogy végül úgy döntöttek, elmondják Michaelnak, ha hazajön, de arról, hogy Dianát és Ral-phot is beavassák-e, majd később döntenek. Myles úgy gondolta, hogy Adele-lel akkor osztja meg a hírt, amikor legközelebb hazajön szabadságra. Akkor mindannyian összegyűlhetnek, és együtt tisztázhatják a dolgokat. – Myles úgy gondolja, nekem is jelen kell lennem, hogy kifejezhessem Adele-nek, mennyire örülök, hogy a családunkhoz fog tartozni. Emily rettenetesen aggódott Michael miatt. Nem tudta felmérni, hogyan tudja majd feldolgozni, hogy nem Myles az apja. Ettől eltekintve azonban nyugodtnak és boldognak látszott. Bevallotta, hogy a titok évekig elviselhetetlen nyűgöt jelentett számára, de most, hogy végre megszabadult tőle, úgy érzi, mintha mázsás terhet vettek volna le a válláról. Myles kijelentette, hogy ez a tény nem változtat Michael iránt érzett szeretetén, és igen boldog volt, hogy végre nem titokban kellett Adele-lel találkoznia. – Nagyon remélem, azért ti ketten még mindig a barátaim vagytok? – kérdezte Emily hol Rose-ra, hogy Honourra pillantva. – Ezek a kis balesetek végül is családtagokká tettek bennünket. Emilyt mindig is kedvesnek találták, de emellett tagadhatatlanul gyenge és önző teremtés volt. Hűtlenkedése megváltását azonban mindketten nagyon bátor és önzetlen tettnek gondolták. Eljátszhatta volna a sajnálatra méltó, ártatlan feleséget, hogy részvétet ébresszen mindenkiben, de nem ezt tette, hanem felmérte, hogy hallgatása imádott fia és választottja között örökös boldogtalanságot szült volna. Tudta, ha megtöri a hallgatását, az sokba fog neki kerülni, mégis vette a bátorságot, és kész volt szembenézni tette következményeivel. – Még szép, hogy barátok maradunk! – jelentette ki határozottan Honour, de hangja közben megremegett. – Emily Bailey, te igazán bátor és őszinte nő vagy! Emily egész délután náluk maradt. Pletykálkodtak, és nevetgélve mesélték egymásnak, mi minden történt velük, mióta nem találkoztak. – El kellene mennetek valahova együtt! – javasolta Honour a második csésze tea közben. – Biztosan volna olyan mondanivalótok egymás számára, amit nekem nem kellene hallanom. Mindkettőtökre ráfér egy kis kikapcsolódás! – Elmehetnénk Londonba! – válaszolta habozás nélkül Emily. – Szeretnék néhány dolgot vásárolni, de Rye-ban semmit sem lehet kapni! – Jó ötlet ez most, a bombázások idején? – kérdezte Honour. – Adele azt írta a múltkori levelében, hogy leginkább a folyótól délre eső részeket támadják – érvelt Rose. –Különben is, meg kell néznem a házamat Hammersmithben. London egyébként is minden más helynél izgalmasabb. Honour elmosolyodott az érvein, de örült, hogy Rose és Emily között helyreállt a béke. – Ha ennyire akarjátok, nem ellenzem, de aztán nehogy panaszkodjatok, hogy minden vonat késett! A kirándulásra végül augusztus végén, egy csütörtöki napon került sor. A nyolcórás reggeli vonattal indultak Rye-ból. Az idő egész nyáron hűvös és nedves volt, de ezen a 262

reggelen kivételesen kisütött a nap. Emily nagyon elegánsan mutatott halványkék kosztümjében és krémszínű, széles karimájú filckalapjában. Rose azon viccelődött, hogy ő a deformált, régi szalmakalapjában és csíkos nyári ruhájában úgy néz ki, mint egy szegény rokon. – Nézhetnénk esküvői kalapokat is! – mondta Emily kibámulva a vonatablakon. Rose elmosolyodott. Néha kifejezetten gyerekesnek látta a barátnőjét. Emily olyan volt, mint aki még mindig hisz a jó tündérben, akinek egyetlen varázsütésére a két fiatal, elfelejtkezve minden múltbeli sérelméről, egyenesen az oltárhoz rohan. Mindannyian tudták, hogy Adele már valaki mással randevúzik, és talán eny-nyi idő távlatából már nem úgy gondol Michaelra, mint régen. Másrészről viszont azt sem tudták pontosan, hogy Michael milyen sérüléseket szerzett. A sokkoló hírt apjáról pedig még nem is hallotta. – Ne kísértsd a sorsot! – dorgálta meg Emilyt Rose. – Különben is, mostanában még egy tisztességes púdert vagy rúzst sem lehet kapni. Szerinted árulnak valahol rendes kalapot? – Akkor vegyünk valami különlegeset Honournak! – javasolta Emily. – Mit szólnál egy szép pizsamához? Rose elnevette magát. Borzasztó viccesnek találta, ahogy elképzelte az anyját, ahogy otthon selyempizsamában flangál. – Csak pénzkidobás volna, hidd el! Nagyra értékelné az ajándékot, de egyetlenegyszer sem venné föl. Imádja a flanel hálóingét. Szerintem sokkal jobban örülne egy nadrágnak vagy valamilyen fonálnak, amiből pulóvert köthet. Sőt! Csokoládét is vehetnénk neki! – Anyám azt mondta, Honour gyönyörű fiatalasszony volt. Hogy csodálatos kalapjai voltak, amikor beköltöztek a Curlew Cottage-ba. Apád is nagyon jóképű férfi volt, Rose. Anyám mesélte, hogy a nők mind odavoltak érte. Rose elmosolyodott. Felidézte szüleit még a Tunbridge Wells-i időkből, ahol vacsorára mindig szépen kiöltöztek. Honour sötétkék bársonyruhában, tündöklő csatokkal a hajában, elbűvölő illatot árasztva. Frank magas és nyúlánk volt, sűrű, szőke haja göndör fürtökben omlott a homlokába. Emlékezett apja gesztenyebarna, gyöngyház gombos mellényére, és hogy egyszer mennyire megnevettette, amikor azt mondta neki, hogy úgy néz ki, mint egy herceg. – Nagyon szép pár voltak! – helyeselt Rose. – De szerintem egyiküket sem igazán érdekelte az öltözködés. Megtaláltak egymásban mindent, a külsőségekkel nemigen törődtek. – Kíváncsi volnék, hogy én is ilyen lettem volna-e, ha elszököm Billyvel – szólt Emily elgondolkodva. – Nem tudom rólad elképzelni, hogy egy kertész házikójában élsz! Nem kemény életre születtél – válaszolta Rose. – Hát, de ti sem! Rose egészen megdöbbent a Londont ért pusztításon. Járt már a háború alatt néhányszor a fővárosban, de az állomásról egyenesen Hammersmithbe ment, így nem vett észre jelentős változásokat. Ahogy a verőfényes időben átvágtak a Piccadillyn a Regent Street felé, ösz-szeszorult a szíve a bedeszkázott ablakok, kormos homlokzatok és lepusztult épületek láttán. A West Endet is érte bombatalálat a villámháború során, de Rose úgy gondolta, hogy minden rombolást rögvest eltakarítottak. A törmelékeket már elszállították, de sok épület szét volt lőve, és a foghíjas téglák között megtelepedett a növényzet. Londonnak erre a részére Rose mindig úgy gondolt, mint a pompa és a fényűzés megtestesítőjére. A taxikból a legújabb divat szerint öltözött nők szálltak ki, a virágosbódékban színpompás csokrok álltak, az ékszerüzletek kirakataiban csillogtak a drágábbnál drágább ékszerek, a ruhaboltok kirakataiban pazar alkalmi ruhák díszelegtek. 263

Most nem találkoztak egyetlenegy szépen kiöltözött, kirakatot nézegető nővel sem. Mindenki lapos sarkú cipőben és ócska ruhában járt. A kirakatokban is egyszerű, praktikus ruhák voltak kiakasztva, semmi szemet gyönyörködtető anyagú vagy szabású estélyi ruha. Egyenruhás férfival is alig-alig találkoztak. Most minden katona Normandiában volt. Egy kávéházban, amely kávét egyáltalán nem, csak teát kínált, hallották, hogy a mellettük lévő asztalnál ülő nők a robotrepülőkről beszélgetnek. Azokból, amit elmondtak, úgy tűnt, hogy ezek az alattomos fegyverek sokkal több és súlyosabb pusztítást végeztek, mint a vadászrepülők. – Ha a motor kikapcsol, nincs értelme menekülni, úgyis eltalál – mondta az egyik nő. – Én mégis azt hiszem, hogy itt elég nagy biztonságban vagyunk – válaszolta a barátnője. – Főként az East Endet támadják. Van egy szomszédom, aki ismeri ezeket a szerkezeteket, és azt mondta, akkora a hatótávolságuk, hogy ide már nem érnek el. – Szerinted Adele-lel minden rendben van? – suttogta idegesen Emily. – Nem kellene odamennünk? – Ne légy nevetséges! – pattant fel Rose. – Ugye, emlékszel, mi történt Honourral, amikor oda akart menni? Különben is, Adele mondta volna, hogy ne jöjjünk Londonba, ha annyira veszélyes volna. Itt biztonságban vagyunk. Az a nő is azt mondta, hogy a rakéták nem érnek el idáig. Később betelefonálhatunk a kórházba, hogy beszéljünk vele! A két nő meg is feledkezett a bombákról abban a pillanatban, hogy beléptek egy áruház ajtaján. Rose finom, illatos szappanokat és egy tengerészkék vászonnadrágot vett az anyjának, Emily pedig egy csinos blúzt. Feldobódva attól, hogy mégis lehet Londonban jó dolgokat találni, elhatározták, hogy elmennek a Selfridgesbe az Oxford Streeten, és majd ebéd után kimennek Hammersmithbe. A két nő megállt az üzlet bejárata előtt, mert megláttak egy kintornást. A muzsikáló férfi gyűrött cilindert és agyonhasznált frakkot viselt, verklijén pedig kismajom táncolt. A látvány felidézte a gyermekkorukat, amikor még nagyon sok ilyen zeneszerszámot lehetett látni az utcákon. Visítva nevettek a piros ruhába bújtatott majmon. A háború kitörése és a jegyrendszer bevezetése óta egyre kevesebb házi kedvencet lehetett látni. A gazdáik ugyan nem dobták ki az állataikat, de ha azok elpusztultak, nem vettek újat. Majmot már évek óta nem látott egyikőjük sem. A kintornás megengedte Rose-nak, hogy megfogja a kismajmot, amely fölmászott a vállára, és ott nyugodtan megtelepedett. Emily is meg akarta érinteni az állatot, de félt tőle, ezért úgy visongott, mint egy iskolás lány. Hirtelen repülőgépzajt hallottak. Mindannyian fölnéztek az égre, a kismajom pedig a fogát villogtatva Rose vállán rikoltozni kezdett. A kintornás átvette az állatot. – Az egy dongó – mondta, majd vette a gépét, és eltolta egy keresztutca felé. Rose körbenézett, és látta, hogy a járdán álló emberek mind fölfelé tekintenek, majd, mintha mi sem történt volna, mennek tovább a dolgukra. Senki nem kezdett el az óvóhelyek felé rohanni vagy menekülni, Rose pedig nem akart gyávának látszani. Ahogy a zúgó hang egyre közelebbről hallatszott, megragadta Emily kezét. – Ó, Rose, én nagyon félek! – kiáltotta Emily, erősen szorítva Rose kezét. – Minden rendben van – nyugtatgatta Rose, de maga is meg volt rémülve. – El fog szállni tovább, majd meglátod! Egyszer csak azt vették észre, hogy egyedül maradtak az utcán. A többi járókelő vagy bement az üzletbe, vagy lement a Bond Street-i metrómegállóba. Ösztönösen behúzódtak egy vászon naptetős üzlet kirakata elé. A zümmögő hang egyszerre elhallgatott. Emlékezve arra, amit a kávézóban hallottak, Rose ledobta a bevásárlótáskát a földre, és szorosan átkarolta Emilyt. Egy fütyülő hangot hallott, aztán megremegett a lábuk alatt a talaj. A por hóviharként szállt felfelé, és ahogy egymás vállába fúrva a fejüket ott álltak, Rose inkább érzékelte, mint látta, hogy a naptető rájuk zuhan. Valami más is eltalálta őket, amitől, még mindig egymásba kapaszkodva, a földre zuhantak. Rose utolsó gondolata az 264

volt, mielőtt a törmelék betemette volna őket, hogy inkább követniük kellett volna a kintornást. Mylest értesítették először Rose és Emily haláláról. Egész nap a bíróságon volt, és csak fél öt után ért vissza az irodájába. Épp néhány iratot gyűjtött össze, hogy hazavigye magával, amikor belépett a titkárnője, és jelentette, hogy egy rendőr akar vele beszélni. Myles kedélyes hangulatban volt. Nagyon jó napja volt a bíróságon, mert az ügyet, amelyben vádat emelt, egy nappal hamarabb letárgyalták. Mivel nem kellett még egy napot Londonban maradnia, és az idő is gyönyörű volt, elhatározta, hogy másnap leutazik Winchelsea-be, és meglepi Emilyt egy hosszú hétvégével. – Őszintén, biztos úr, bármi volt is, nem én tettem! – viccelődött, amikor a magas, sovány rendőr belépett az irodájába. Amikor a rendőr nem nevetett a tréfán, Myles tudta, hogy komoly dologról van szó. – Nagyon sajnálom, uram – kezdte a rendőr. – A délelőtti órákban bombatalálat érte az Oxford Streetet. Jó okunk van azt feltételezni, hogy az egyik áldozat a felesége volt. Londonban volt ma Mrs. Bailey? Mylest egyszerre kiverte az izzadság. Azután nyomban elkezdett reszketni. Hallott az Oxford Street-i bombáról, de nem nagyon figyelt rá. A VI-esek támadásainak első heteiben nagy volt a pánik. Nem lehetett észlelni őket, és hogy még pilóta sem volt rajtuk, az különösen rémisztő volt. Aztán, ahogy sok minden máshoz a háborúban, ehhez is hozzászoktak az emberek. Az első időben a színházak és a mozik bezártak, mert senki sem mert kimozdulni az utcára, de aztán minden megváltozott, és a veszélyt figyelmen kívül hagyva, a londoni lakosok folytatták mindennapi életüket. Myles is így volt vele, már azt sem kérdezte meg, hogy a mai támadásnak voltak-e áldozatai. – Fogalmam sincs – próbálta összeszedni magát. –Azt ugyan mondta, hogy készül valahová egy barátnőjével, de azt nem mondta, mikor és hová. Miért gondolja, hogy a feleségem volt az áldozat? – Megtaláltuk a névjegykártyáját az élelmiszerjegyei mellett, uram – válaszolta a rendőr. – A barátnője szőke volt és Talbotnak hívták? – Igen – suttogta Myles, és lehuppant a székébe. –Súlyosan megsérültek? Melyik kórházban vannak? – Sajnálom, uram – felelte lehajtott fejjel a rendőr –, mindketten halálos sérülést szenvedtek. – Meghaltak? – kérdezte Myles, rémülten nézve az előtte álló rendőrre. – Az nem lehet! Biztosan csak félreértés! – Nem, uram, sajnos nem tévedés. Sok ember meghalt a mai támadásban, és még több megsebesült. Lehetséges volna, hogy most velem jöjjön azonosítani az áldozatokat? Meg tudná még mondani nekem, ki Mrs. Talbot legközelebbi hozzátartozója? – A lánya itt, Londonban ápolónő – válaszolta Myles elcsukló hangon, és közben elkezdett folyni a könnye. – Ó, istenem! Nem bírom ki. Miért éppen ők? Ugyanez a kérdés motoszkált továbbra is Myles agyában az azonosítási eljárás során, majd a taxiban is, útban Adele felé. A két nőt úgy szállították a hullaházba, ahogyan megtalálták őket. Egymásba karolva feküdtek kiterítve. A testüket összezúzta az építési törmelék, de az arcuk épen maradt. Ez furcsa módon Myles számára megnyugtató volt, mert mindkét nő gyönyörű volt és hiú. Ő pedig mindkettőt nagyon szerette.

265

29. FEJEZET

– A temetések mindig szívszaggatóak, de legalább nem esik az eső. Szomorú, hogy a nagyobb fia nem kapott eltávozást. – Nem hiszem, hogy jó volt a kapcsolatuk. Alig látogatta az anyját. De nézze csak, az a nő, aki a lányával beszélget, a felesége. Adele nem akarta tovább hallgatni Mrs. Grace és Mrs. Mackenzie fecsegését, ezért arrébb lépett. Mindkét köztudottan nagy pletykafészek Winchelsea-ben lakott. Adele sejtette, hogy ha legurítják a második pohár sherryt, már fennhangon folytatják a beszélgetést arról, amiről most még csak suttogtak egymás között. Nagyon furcsa érzés volt újra a Harrington House-ban lenni, annyi emléket idézett fel benne. Az étkező és a szalon tele volt vendégekkel, pedig sokan kimentek a kertbe. A legtöbbjüket ismerte arcról, de volt néhány számára teljesen idegen ember is. Kicsit kényelmesebben érezte volna magát, ha kimehet a konyhába segédkezni, de Myles felfogadott négy kisegítőt, akik felszolgálták az italokat, és tudta, hogy sem apja, sem nagyanyja nem nézné jó szemmel, ha látnák, hogy süteményt és szendvicseket osztogat. Myles és Honour a szalon egyik sarkában félrehúzódva, egymáshoz közel hajolva, komolyan beszélgettek. Adele érezte, hogy csatlakoznia kellene hozzájuk, de egyszerűen képtelen volt odamenni. Kiosont az előszobába, körbenézett, hogy nem figyeli-e valaki, majd a bejárati ajtót kinyitva, óvatosan kisurrant. Kilenc nap telt el azóta, hogy Myles közölte vele a szörnyű hírt Rose és Emily haláláról. Adele azóta képtelen volt enni és aludni. Éppen a barátnőivel fecsegett, amikor belépett az apja, és egészen addig a pillanatig, amíg Myles be nem tuszkolta egy taxiba, hogy elérjék a Rye-ba menő utolsó vonatot, föl sem fogta a lesújtó hírt. Az állomáson nem volt taxi, ezért gyalog indultak el a nagyanyja háza felé. Amikor az út végére értek, megpillantották a zseblámpával várakozó Honourt. Nyolc körűlre várta haza a lányát Emilyvel, de miután nem jöttek meg azzal a vonattal, úgy gondolta, hogy biztosan elmentek még moziba, és csak az utolsó vonattal érkeznek. Tartva attól, hogy bukdácsolniuk kell lámpa nélkül a köves úton, kiment eléjük. – Hol vannak a lányok? – kiáltotta feléjük jó messziről. – Ott maradtak Rye-ban? Myles erősen megszorította Adele kezét. Nem tudta, mit válaszoljon. Honour azonban egy pillanat alatt rájött, hogy nem véletlenül jöttek az utolsó vonattal, és ahogy felfogta, mi történt, jajveszékelésben tört ki. Adele munkája során a gyász sokféle megnyilvánulását látta már, de a nagyanyjáéhoz hasonló tragikus kitöréssel még soha nem találkozott. Nem puszta zokogás vagy sikítás volt, hanem a megszakadó szív hangja; keserves sirató, amely a lelke legmélyéről tört fel. A kezében tartott zseblámpa fénye cikázni kezdett, Adele pedig nekiiramodott, hogy elkapja a nagyanyját. Az első rettenetes átzokogott éjszaka óta Adele folyamatosan szemmel tartotta a nagyanyját, nehogy végtelen gyászában kioltsa a tulajdon életét. A következő napokra Honour teljesen elcsendesedett. A napi teendőket rutinszerűen elvégezte, mosogatott, megetette az állatokat, de teljesen el volt merülve a saját világában. Arról sem vett nagyon tudomást, hogy Adele ott van mellette.

266

A lány ismerte a sokk tüneteit. A kórházban naponta találkozott ilyen állapotban lévő emberekkel, és tudta, hogy sokféle formában nyilvánulhat meg. Most azonban ő is hasonló állapotban volt, mint a nagyanyja, és szerette volna ő is elmondani, hogy mit érzett az anyja iránt életében és most halálában. Nem tudott mit kezdeni a nagyanyja némaságával, és a gyászába burkolózott Honour mellett Adele betolakodónak érezte magát. Myles kérésére, aki úgy gondolta, hogy a két nőt együtt kellene eltemetni, Winchelseaből eljött a lelkész. Honour úgy viselkedett, mintha nem is látná. Föl-alá járkált a szobában, miközben a pap afelől érdeklődött, hogy milyen énekeket szeretne a szertartáson. Még amikor a férfi már menni készült és megfogta mindkét kezét, akkor sem látszott, hogy tudatában volna a jelenlétének. Csak a temetés előtti napon sikerült Adele-nek eljutnia nagyanyja tudatáig. – Most aztán figyelj végre rám! – kiabálta mérgesen. – Anya sem akarna ilyennek látni, ezt te is nagyon jól tudod. Ő is azt mondaná, hogy szedd már össze magad! Honour éppen tésztát dagasztott. Nem volt szükségük kenyérre, mert Jim, a postás hozott nekik egy veknit előző nap. Honour azonban péntekenként mindig kenyeret sütött, és Adele nem akadályozta meg ebben, mert úgy gondolta, talán kizökkenti a szörnyű állapotból. Azonban olyan hisztérikusan dögönyözte a tésztát, hogy még az asztal is nyikorgott a padlón. Egy idő után Adele idegeire ment, és a lány ekkor kezdett el kiabálni. Nem kapott választ, ezért félrelökte a tésztát, és pofon vágta a nagyanyját. – Hozzád beszélek, nem hallod?! Az a rohadt kenyér egyáltalán nem fontos. Rose-t holnap temetik, és neked ott kell lenned velem és Mylesszal a templomban. Nem viselkedhetsz úgy, mint egy őrült, még ha össze van is törve a szíved! Miután még erre sem kapott választ, Adele végképp kijött a sodrából. – Szerinted én hogy érzem magam? – visította. –Rose rémes anya volt. Az életemben minden szörnyűségnek ő volt az oka, és te maradtál az egyetlen ember számomra. Most egyszeriben elfordulsz tőlem, csak azért, mert meghalt? Én soha semmit nem jelentettem neked? Honour lassan felé fordult. – Senki sem tudja, mit érzek – válaszolta síri hangon. – Egyszer már végigcsináltam ezt az egészet. Még egyszer nem bírom ki. Adele arra gondolt, hogy nagyanyja azokról az időkről beszél, amikor Rose elszökött otthonról. – Nem azért hagyott el, mert el akart menni! – kiáltotta. – Meghalt! Megölte egy bomba! Ez bárkivel előfordulhat. Nem igazságos, hogy előbb ment el, mint te, de így történt, és nem tehetsz ellene semmit. – Mindig bántottam valamiért – kezdte Honour még mindig színtelen hangon. – Az után a nyomorult vacsora után is szörnyű dolgokat vágtam a fejéhez. Adele felsóhajtott. A vonaton hazafelé Myles mindent elmondott neki, ami azon az estén történt. – Egyáltalán nem számít, hogy mit mondtál Rose-nak korábban. Már rég kibeszéltétek és túl voltatok rajta, mire Rose elment Emilyvel Londonba. Bármi hangzott is el Emily házában, nagyon jó, hogy így történt. Újra barátok lettek, és végül egymás karjában haltak meg. – Az én ötletem volt, hogy töltsenek együtt egy napot! – mondta magába roskadva Honour. – Az lehet, de ettől még nem te vagy a hibás, amiért meghaltak! Vádold Hitlert, vádold a kormányt, amiért nem lőtték le a robotrepülőt, vádolj bárkit, csak ne magadat! Nagyon jól érezték magukat, mielőtt meghaltak. Talán fel sem fogták, mi történt velük. Mások sokkal többet szenvednek a haláluk előtt.

267

– Téged ez egyáltalán nem érdekel, ugye? – kérdezte Honour váratlanul normális hangra váltva. – Te még mindig gyűlölöd Rose-t! – Ne légy nevetséges! – pattant fel Adele. – Persze hogy érdekel, és már egyáltalán nem utáltam. Lehet, hogy sohasem fogom elfelejteni néhány aljasságát, de megbocsátottam neki. Kedveltem. Néha úgy éreztem, hogy meg tudnám szeretni. Ez az, amiről végre szerettem volna veled beszélni. Az nem jutott az eszedbe, hogy esetleg én is nyomorultul érzem magam? Hogy bűntudatom lehet? Nem sajátíthatod ki az összes fájdalmat magadnak! Adele kirontott a házból, mert túlságosan fel volt dúlva ahhoz, hogy bent maradjon. Bűntudata volt azért, mert soha nem osztotta meg Rose-zal az örömét, hogy újra élete részévé vált. Túlságosan büszke volt ahhoz, hogy kifejezhesse, milyen sokat jelentett számára. Nem tudta feldolgozni azt sem, hogy miközben keserű gyászt érzett Rose és Emily halála miatt, szíve ujjongott, hogy kiderült, Michaellal mégsem testvérek. Milyen ember ő, aki ilyen gyászos időkben is csak magára gondol? Néhány órán keresztül zokogva bolyongott a lápon. Mire hazaért, Honour egészen visszatért régi énjéhez. Szomorúnak és zavarodottnak látszott, de már nem zárkózott annyira magába. Honour ugyanazt a fekete ruhát és kalapot viselte ma, mint húsz évvel azelőtt, Frank temetésén. Adele nem is tudta, hogy nagyanyjának még mindig megvan ez az öltözéke, amely addig egy bőrönd mélyén rejtőzött. Úgy gondolta, de nem merte megkérdezni, hogy a ruhát biztosan Frank hazatérte alkalmából varrta Honour, mert gyönyörű kidolgozása, gyöngydíszítése és horgolt kézelője arra utalt, hogy különleges alkalomra készült. Feketére volt festve, de eredetileg halványkék lehetett, és csodálatos módon még mindig tökéletesen állt a nagyanyján. Myles elhozta Adele-nek Emily fekete ruháját és egyik kalapját, mert neki nem volt alkalomhoz illő viselete. A lányban furcsa érzések kavarogtak, amikor a kezébe vette a ruhát, mert eszébe jutott, hogy néhány évvel korábban mennyire megcsodálta, amikor Emilynél vasalta. A hímzett díszítéses vászonruha abban az időben nagyon divatos darabnak számított, ujja kézközépig ért, és egy széles öv volt a derekán. A kalap kicsi volt, kis fátyollal; Emily egy műrózsával díszítve hordta. – Rose-nak nagyon tetszettél volna ebben a ruhában – jegyezte meg Honour, amikor Adele felöltözve kilépett a szobájából. – Biztosan azt mondta volna, hogy úgy nézel ki, mint egy filmsztár. Adele szemében könny csillant meg, mert nagyon jól emlékezett rá, hogy Rose-t mennyire érdekelte, miben járnak a filmsztárok. Még az egyszerű lápi élet sem tudta kioltani belőle a pompa utáni vágyat. Úgy érezte, hogy most az egyszer helyénvaló úgy megjelennie, ahogy anyja látni szeretné. A templom dugig megtelt gyászolókkal. A szertartás nagyon szép és megindító volt. Adele nagy meglepetésére sokkal több ember jött el Rose, mint Emily miatt. Honour gyakran írta a leveleiben, hogy Rose nagyon népszerű a környéken, és ha együtt volt dolguk Rye-ban, alig tudtak úgy végigmenni a főutcán, hogy folytonosan meg ne állította volna őket egy ismerős. Adele cinikusan olvasta ezeket a beszámolókat, mert úgy érezte, hogy az emberek csak azért akarnak az anyjával beszélni, hogy valami csámcsogni való pletykát húzzanak ki belőle, de mint sok más sziklaszilárdnak hitt meggyőződése, ez is tévesnek bizonyult. Sok asszony, aki odament Adele-hez, a legnagyobb szeretettel beszélt Rose-ról, és látszott, hogy őszintén megrázta őket váratlan halála. Rose-ról mindegyikük egyöntetűen azt állította, hogy nagyon különleges, élénk, melegszívű és jó humorú nő volt. Elmondták, mennyire büszke volt a lányára, és milyen izgatottan várta minden egyes alkalommal a hazalátogatását. 268

Ha ők is eljöttek volna a torra, talán Adele is maradt volna, de valószínűleg érezték, hogy nem valók a Harrington House-ba. A rokonok miatt Adele is újra szembesült a társadalmi különbségekkel. Emily legközelebbi barátai tudták, hogy életének utolsó szakaszában milyen fontos szerepet játszott Rose, és ezért még szóba is álltak volna vele és Honourral. De Ralph, a felesége és a nővére, Diana ellenségesen nézett rá. Számukra ő csak egy szolgáló volt, feltörekvő vidéki liba. Adele nagyon sírt, mire leért a folyóhoz. Siratta Michaelt, aki levélben hamarosan értesül majd anyja haláláról; siratta Mylest, aki végre barátra lelt Emilyben, csak azért, hogy annál fájdalmasabb legyen számára a veszteség; és végül siratta Honourt, aki mindenért és mindenkiért felelősnek érezte magát. Mindezek mellett legjobban az anyja után sírt. Bárcsak több idejük lehetett volna együtt! Miért nem mondta soha Rose-nak, hogy felnézett rá, és alig várta, hogy ismét találkozzanak? Miért nem mondta meg neki, mennyit nevetett a levelein, és hogy milyen melegséget érzett a szívében, amikor megbizonyosodott róla, hogy a nagyanyja jó kezekben van, és végre fátylat boríthatnak a múltra? Szégyellte magát, amiért soha nem beszélt az anyjával Pameláról, arról, hogy mit érzett Jim Talbot iránt, és hogy hol töltötte az elmegyógyintézet utáni éveket. Adele ezekre a dolgokra mindig nagyon kíváncsi volt. Nem azért, hogy megítélje az anyját, hanem hogy teljesebb képet alkothasson róla. Talán segített volna Rose-nak, ha érzi, hogy a lányát érdekli mindez, és elmondta volna múltjának sötétebb, szégyenletesebb részleteit is. Adele csak most jött rá, mennyire vonzó tulajdonsága volt, hogy kendőzetlenül tudott minden hibájáról és botlásáról színt vallani. Ha elmesélt egy történetet, a szereplői élettel teli figurák voltak, és mindig megtalálta a szituációkban rejlő humort. Tudták róla, hogy nem szent, de megmutatta, hogy képes az őszinte beszédre, hogy kedves, hűséges és bátor. Adele azt kívánta, bárcsak túl tudott volna lépni múltbeli sérelmein, és meglátta volna még idejében Rose értékes tulajdonságait is. De már késő… Benyitott a házba, majd belépett a hálószobába. Mindig azt gondolta, hogy ez az ő szobája, de most nyilvánvalóvá vált, hogy mindig is Rose-é volt, és az is maradt. Kinyitotta a szekrényt, amelyből levendula illata áradt. Nagyanyja sokszor emlegette, hogy Rose mennyire imádta a levendula illatát, hogy már gyerekkorában gyűjtötte a virágokat, és kis párnácskákba varrva beakasztotta a szekrényébe. Adele végigfuttatta az ujjait anyja ruháin. Minden darab még a háború előttről származott. A sok rózsaszín, vörös és smaragdzöld darab ékes bizonyítéka volt annak, hogy anyja mennyire szerette, ha megnézték. Honour mesélte, hogy lánya már egészen fiatal korában a maga útját járta. Soha nem törődött a szokásokkal és a szabályokkal. Nagyanyja gyakran viccelődött azon, hogy Adele apja biztosan nagyon józan férfi lehetett, mert úgy látszott, hogy unokája egyáltalán nem örökölte anyja és nagyanyja vadságát. – Szerettem volna egy kicsit vadabb lenni! – mormolta Adele magában. Ez azonban a szegénység, a gazdasági válság és a háború miatt sohasem történt meg. A sok megpróbáltatástól a lány nagyon óvatossá és józanná vált. – Majd ha a háborúnak vége lesz, én is megváltozom! – ígérgette magának. Arról azonban álmodni sem mert, hogy Michaellal újra összekerülnek. A fizikai akadályok leomlottak ugyan a kapcsolatuk elől, de előfordulhat, hogy annyira megbántotta annak idején a fiút, hogy az már nem akar többé szóba állni vele. 1945. május 8-án Adele a férfisebészet ablakában ücsörgött, és elgondolkodva bámult ki a Whitechapel Roadra. Az előző éjjel bemondták a rádióban, hogy a kormány munkaszüneti nappal ünnepli meg az európai háború végét. A híreknek nem volt 269

különösebb hatásuk az emberekre. Adele úgy gondolta, hogy Hitler 2-án nyilvánosságra hozott halálhíre már mindenkit lecsillapított. Éjfélkor azonban a kikötőben állomásozó hajókon megszólaltatták a kürtöket, és felzúgtak a város összes templomának harangjai. A nővérszállás lakói mind kisereglettek a tetőre, hogy megnézzék a pazar tűzijátékot. Bár ugyanazt a puskaropogás-szerű zajt lehetett hallani, mint a háborúban, ez a zaj most a békét jelentette. Bár még nem engedélyezték a sötétítőfüggönyök eltávolítását, sokan már örömujjongások közepette elkezdték letépkedni a gyűlölt anyagot, és az utcákat fény borította el. Öt órára a Whitechapel megtelt zászlókat lobogtató és piros-fehér-kék papírkalapot viselő ujjongó emberekkel. Számtalan nemzeti lobogó került elő a fiókok mélyéről, hogy a lámpaoszlopokon és az üzletek kirakataiban hirdesse a békét. Sok asszony elővette gondosan rejtegetett élelmiszereit, hogy süteményt süssön, a férfiak pedig söröskorsókkal korzóztak az utcákon, és látni lehetett, hogy éjfélre mindenki részeg lesz. Adele visszafordult az ablakból, és vidáman tekintett végig az üres ágyakon. A béke hírére hirtelen mindegyik beteg erőre kapott, és a legtöbbjüket már haza is engedték a kórházból. Néhány előjegyzett operációt töröltettek a páciensek, a bent maradt betegek pedig mind aagyon izgatottak voltak. Felváltva csöngettek cigarettáért, sörért és egy-egy lopott csókért. Ha a főnővér meghallotta volna ezeket a kéréseket, biztosan szétcsapott volna közöttük. Adele különösen virgonc hangulatában volt, mert tudta, hogy következő héten két hét szabadságot fog kapni, és végre hazautazhat. A Rose halála utáni nyolc hónapot folyamatos aggodalomban töltötte. Rettegett, hogy nagyanyja magányában újra magába fordul, vagy véletlenül elesik az udvaron, és nem tud egyedül felkelni. Azon tépelődött, vajon rendesen eszik-e, nem fázik-e éjszakánként, és mihez kezd, ha kifogy a lámpaolaja. Rettenetesen zord, hideg telük volt, amely nem akart elmúlni, és a szétlőtt házakban, kitéve az elemeknek, legyengült, alultáplált szervezettel sok idős ember nem élte meg a tavaszt. A szenet jegyre mérték, és igen nehéz volt hozzájutni. Mindennap kerültek be gyerekek a kórházba, akik a lebombázott területeken próbáltak fát gyűjteni, és megsebesültek. A bombák pusztítása irtózatos volt. Hatalmas kráterek tátongtak az utakon, és a törmelékből felszálló por, amely összekeveredett a kormos fekete füsttel, fojtogatta a mentőosztagokat. A háború Európa-szerte véget ért. De még jóval az után is, hogy a katonák hazaérkeznek és a házakat újjáépítik, csonka lábú-kezű és árva gyerekek kószálnak majd az utcákon. Mi lesz az elárvult gyerekekkel és a fedél nélkül maradt özvegyekkel? A nyomornegyedek lakói végre rendes házhoz jutnak? Építenek új iskolákat és kórházakat? És vajon lesz-e mindenki számára munka? Adele szerette volna derűsen látni a jövőt, de tudta, hogy még évek kellenek, amíg minden visszazökken a normális kerékvágásba. – Dobjunk nekik egy pennyt? – settenkedett Joan Adele háta mögé, hogy jól megijessze. – Arról ábrándozol, hogy kiszabadult és útban van hazafelé? Adele elmosolyodott. Anyja temetése után elmondta barátnőjének az egész történetet. Meg kellett szabaduljon a terhétől, mert már akkorára dagadt, hogy nem bírta egyedül cipelni. Joan olyan volt számára, mint egy biztonsági szelep. Átölelte, és türelmesen, szó nélkül végighallgatta Adele félelmeit, bánatát és bűntudat okozta gyötrelmeit. Joan volt az, aki végül meggyőzte, hogy írjon Michaelnak. Bölcs barátnője felismerte, hogy Adele-nek kell kapcsolatot keresnie a fiúval, ha vissza akarja kapni. Miután édesanyáik barátnőkké

270

váltak, és együtt haltak meg, Adele levele sokkal többet fog a fiú számára jelenteni rokoni részvétnyilvánításnál. És Adele vissza akarta szerezni a fiút. A világon mindennél jobban vágyott Michaelra. Hosszú ideig minden vele kapcsolatos intimitás gondolatát elnyomta magában, most viszont már egyfolytában csak arra gondolt. Már a puszta gondolattól, hogy a fiú megcsókolja, végigsimítja meztelen bőrét és szorosan a karjában tartja, megkívánta. Néha annyira elfogta a vágy, hogy nem tudott éjszaka aludni. Borzasztó volt, hogy Michael havonta csak egy rövid levelet írhatott. Ráadásul nagyon lassan járt a posta, és a lényeges mondanivalót a cenzúra mind kihúzta fekete tintával. Legalább annyit tudott, hogy a fiú örült a levelének, mert Mylesnak azt írta vissza: Mondd meg Adele-nek, hogy csodálatos volt a levele. Egy nap majd elmegyünk a camberi kastélyba, és mindent megbeszélünk. – Most épp nem róla gondolkodtam, hanem arról, hogy a háború végeztével Anglia vajon jobb hely lesz-e. – Csak te vagy komor egy ilyen napon, Adele? –nevetett fel Joan. – Szerintem mindenki azt kapja, amit megérdemel. Én például egy eljegyzési gyűrűt Bilitől, egy jegyet Amerikába, hogy életem hátralevő részét hihetetlen luxusban élhessem Philadelphiában. Joan múlt évben ismerkedett meg egy amerikai tengerésszel, Billy Oatleyval. Kezdetektől fogva lángolt a szerelem a két fiatal között, és Joan folyamatos rettegésben élt, miután a fiú elment Normandiába. Szerencséjére Billy túlélte a háborút, és most valahol Németországban állomásozott. Néhány hónappal ezelőtt egy levélben meg is kérte Joan kezét. – És én szerinted mit érdemlek? – kérdezte Adele. – Jobbat, mint hogy itt ragadj ebben a fertőben! –válaszolta Joan határozottan. – Menj csak szépen vissza a nagyanyádhoz, úgyis azt akarod! Építsd fel a kempinget, amit anyád megálmodott, szerintem fantasztikus ötlet! Bill-lel mi leszünk az első vendégeitek a nászutunkon. – Nincsen rá pénzem – mosolygott kétkedve Adele. – Dehogynem! Anyád háza most már a tied. Adele legyintett. – Azt nem adhatom el, míg minden el nem rendeződik. – Nem is kell! Menj el szépen a bankba, és vegyél fel rá hitelt! Adele erre a lehetőségre nem is gondolt. – De ne ezen tépelődj ma este, kiscsibém! Most azon kell agyalnod, hogy mit viselj ma este, és hogy hova menjünk el szórakozni! Semmi máson, hallod? Joannak egy beteghez kellett szaladnia, Adele pedig rájött, hogy a barátnőjének igaza van. Ez a nap nem arra való, hogy a jövőn mélázzon, ma ünnepelni kell és örülni. És anyja gyönyörű, világoskék ruháját fogja fölvenni, amit nagyanyja átalakított neki. Sokat fog inni, és végigmulatja az éjszakát! Jövő héten ráér majd azon gondolkodni, hogy mit kezdjen az életével. Azon sem akart tovább tépelődni, hogy mit fog mondani Michaelnak, ha hazatér. Most csak egyszerűen élvezni akarta az életet.

271

30. FEJEZET

Adele letelepedett egy felfordított ládára, és gyönyörködve nézett szét a tájon. A föld köves volt, de a célnak épp megfelelt, a víz legalább nem áll meg rajta, ha esik az eső. A nap forrón sütött a felhőtlen júniusi napon. Adele az egész hosszú hétvégét a szabadban akarta tölteni. Ujjatlan blúzában, sortban és papucsban rögvest frissebbnek érezte magát. A háború még dúlt a Távol-Keleten, és az élelmiszerellátás ugyanúgy akadozott, mint a harcok alatt. Építőanyagot és festéket pedig egyáltalán nem lehetett szerezni. Viszont mindennap újabb és újabb szállítmány hadifogoly érkezett haza, és Adele izgatottan várta Michael hazatértét. A drótkerítést lassan eltávolították a tengerpartról, és Adele úgy érezte, hogy életében először felhőtlenül boldog. Nemrégiben jelentkezett a hastingsi és az ashfordi kórházba is, de még nem kapott visszajelzést. Az sem bántotta, ha mindkét helyen elutasítják, mert elhatározta, hogy augusztusban végleg hazaköltözik, hogy megvalósítsa anyja álmát. Nem az anyja iránti tiszteletből akarta megépíteni a kempinget, hanem mert fantasztikus ötletnek tartotta, és úgy gondolta, hogy bár számtalan érv is mellette szól, a legfontosabb, hogy olyan munkát végezhetne, amely mellett rá tud nézni a nagyanyjára. Amikor májusban legutoljára otthon volt, találkozott a föld tulajdonosával, Mr. Greennel, és elbeszélgettek a tervekről. A férfi azt mondta, hogy ingyen odaadja Adele-nek a földet használatra, csupán a haszonból kér egy kis részt. Mylesszal is beszélt a dologról, aki nemcsak felajánlotta, hogy kölcsönöz pénzt addig, ameddig a hammers-mithi házat sikerül eladnia, hanem azt is megígérte, hogy minden papírmunkát elintéz a helyi hatóságoknál. Adele arra gondolt, hogy a hely nevében szerepel majd az ötletadó Rose neve is. Úgy tervezte, hogy néhány élénk színű, illatos rózsabokrot ültet a telekre. Nem voltak kétségei afelől, hogy Rose lelke a hely fölött lebeg, mert már amikor az első alkalommal idelátogatott, melegséget érzett, és a föld barátságos kisugárzását. Adele annyit tervezgetett fejben, hogy éjszakánként nem tudott aludni az izgalomtól. Kutat kell fúratnia, emésztőgödröt ásatnia, ki kell alakítania a vécéket és a zuhanyzókat. Úgy gondolta, hogy hat lakókocsival indul, bár a telken volt elég hely tizenkettőnek is. Mr. Green mesélte, hogy a hastingsi szállodák mindig teljesen megtelnek a nyári szezonra, de ő is tudta, hogy jövő nyárra, amikorra a hely elkészül, a londoniak özönleni fognak a tengerpartra pihenni. A lakókocsikat Joan nagybátyjától szerzi be a South-endről. Persze nem újak, de jó állapotban vannak. Csak le kell őket festeni kívülről és alaposan kitakarítani belülről. Erre ott lesz az egész tél, és húsvétkor már indíthatja is az üzletet. Fölkelt a ládáról, és odasétált a kerítéshez, amelynek tövében kis patak csörgedezett. Néhány kósza fácska és bokor nőtt a partján, és a lombkorona fölött ott piroslott a Curlew Cottage teteje. A nagyanyja reggel bejelentette, hogy bevezetteti az áramot a házba, sőt egy fürdőszobát is kialakíttat. Úgy tűnt, a háború vége őt is lendületbe hozta, és építkezni akart. Adele úgy tervezte, hogy ugyanazzal az emberrel végeztetik el az otthoni munkákat, aki majd a kempinget is kialakítja. Álldogált az üres telken, és a hihetetlen változásokon töprengett. Egyszerre a ház felől fényvillanást látott. Olyan volt, mint amikor valaki tükörrel jelez a napfényben. Rájött, hogy egy autó visszapillantó tükre lehetett. Biztosan Myles érkezett, hogy közölje a fejleményeket Michaelról, ezért gyorsan hazaindult. 272

A Vöröskereszt jelentése szerint a tábort már május végén fölszabadították, de azt nem tudták megmondani, hogy a foglyokat mikorra szállítják haza, mert a kontinensen nagy a zűrzavar. Áramkimaradások voltak mindenfelé, a telefonvonalak megszakadtak, és sok vasútvonal tönkrement a harcokban. A hadifoglyok mellett tízezrével vártak hazatérésre a különböző menekültek, kitelepítettek és egyéb foglyok. Amint közelebb ért a házhoz, látta, hogy tényleg Myles kocsija az, ezért lóhalálában futni kezdett. Anyja halála óta még közelebb került apjához, mert ő volt az egyetlen, akivel meg tudta osztani anyja iránti zavaros érzéseit. Tudta, hogy Myles Rose-zal kapcsolatban ugyanúgy átment a szeretet, a düh, a csodálat és a gyanakvás különböző szakaszain, mint ő. Még ha nyilvánosan nem jelentette is be, hogy ő az apja, a tudat, hogy ő az, olyan védőhálót font köré, amit soha korábban nem érzett. Adele berontott a házba. – Myles! – zihálta, majd hevesen átölelte a kanapé mellett álló apját. – Láttam az autódat, és hazáig rohantam. Van híred Michaelról? Myles is átölelte, de nem szólt egy szót sem. Amikor ránézett, látta, hogy apjának fülig ér a szája. – Rémesen nézek ki, tudom! – mondta, mivel arra gondolt, hogy apja a kinézetén nevet. A haja kócos volt, ócska nadrágján meg annyi folt, hogy már felmosórongynak sem lett volna jó. – A kemping helyén voltam körülnézni. Régóta itt vagy? – Úgy húsz perce – mondta szélesen mosolyogva. Adele a nagyanyja felé fordult, aki teáscsészéket rakott az asztalra. Ekkor látta meg… Michael a szoba másik sarkában ült egy széken. A lány fölsikított, és kezét a szája elé kapta. – Nem hiszem el! – kiáltotta. – Soha nem gondoltam... – némult el hirtelen szégyellősen. Kétségbeesett a fiú állapotán. Rettenetesen sovány volt, az égéstől arca ráncos, összevissza vágva, a botja pedig mellé támasztva a falhoz. Mosolya azonban, amelynek az első pillanattól kezdve nem tudott ellenállni, ugyanolyan volt, mint régen. Égszínkék szeme csillogott, fehér foga kivillant nevető ajka közül. – Michael! Jaj, Istenem! – suttogta, és szíve hevesen verni kezdett. Az első pillanatban hatalmas volt a sokk. Utoljára akkor látta, amikor a pályaudvaron búcsút intettek egymásnak az együtt töltött csodálatos hétvége után. Annak a jóképű, fényes hajú és finom bőrű fiúnak a képét hordozta hat évig magában. Ez az ember azonban idegen volt, nem az a férfi, aki miatt oly sok álmatlan éjszakát átsírt. Ez a Michael fess egyenruha helyett ócska flanelnadrágot viselt, a haja túl rövidre volt vágva, az arca eltorzult a sok sérüléstől. Adele úgy megrémült, hogy el akart szaladni. – Soha nem gondoltad volna, hogy újra látsz, ugye? De azt sem gondoltad, hogy így megváltozom? – kezdte a fiú bizonytalanul. A hangja nyugtatta meg Adele-t, és már nem akart elszaladni. Ugyanaz a mély, meleg férfihang volt, amit annyira szeretett. – Nem tudom, mit akartam mondani – kezdte, ahogy közelebb lépett. – Úgy meglepődtem, hogy elállt a szavam. Olyan jó újra látni. Bárcsak tudtam volna hamarabb, hogy jössz! Rémesen nézek ki! – Nem nagyon változtál azóta, hogy először találkoztunk a lápon. Pedig azt gondoltam, hogy hat év alatt rengeteget változol, és ugyanúgy göndöríted a hajad, mint a legtöbb lány mostanában. Adele elpirult. A haja szabadon lógott, nem is igen fésülködött reggel. Úgy nézhetett ki, mint egy szénaboglya. – Kész a tea! – szólalt meg Honour. – A széken szeretnéd meginni, vagy ideülsz az asztalhoz? 273

– Odamegyek – mondta Michael, és a szék támlájára támaszkodva fölegyenesedett. Adele elnézte, ahogy az asztalhoz jön. Mindkét lába merev volt, mintha művégtag lett volna, de nagy megkönnyebbülésére nem az volt, mert a bokája könnyen mozgott, amikor visszanézett rá. – Látod, már tudok bot nélkül járni! Csak biztonságból van nálam. Azt mondták, egy kis műtéttel teljesen rendbe fogok jönni. Adele nagyanyja szeméből kiolvasta, hogy Michael a hazatérés feletti örömében kitörölt magából minden múltbeli sérelmet. Adele pontosan tudta, hogy ez nem így van; egy csomó magyarázattal tartozott, és ha a fiú még mindig komolyan vonzódik hozzá, vissza kell nyernie a bizalmát. Tea és halpástétomos szendvics mellett Myles elmesélte, hogyan vezetett le az előző éjjel Doverbe, hogy elérje a hajót, amely Michaelt szállította haza. Csak aznap reggel kapta a hírt, hogy fiát hazaszállítják. Az éjszakát is a kikötővárosban töltötték, mert már besötétedett, mire a hajó lehorgonyzott. – Olyan voltam, mint a kisgyerek, aki a télapót lesi – mondta Myles meghatottságtól remegő hangon. –Emberek százai várakoztak családtagjaikra, apákra, fiúkra, férjekre. Rettegtem, hogy nem is a jó hajóra várok, nem is aznap érkezik, és esetleg meg sem ismerem Michaelt. Sok embert hordágyon hoztak, rettenetes volt a zaj és a kavarodás. Nagy sokára aztán megpillantottam, ahogy jön lefelé a kikötőhídon. A fiam épen és egészségben visszajött! Honour megemlítette, hogy Michael először a Harrington House-ba akart menni, mielőtt hazament volna a testvéreihez, Hampshire-be. – Vissza akartam szokni az otthonléthez – mondta Michael rámosolyogva Honourra, mint aki örül, hogy valaki egyetért a döntésével. – A táborban semmi egyébről nem beszéltünk, csak az otthoniakról, de a hazaérkezés mégis nyomasztó élmény. Tudom, hogy mindenki kérdésekkel áraszt majd el, és rengeteg mesélnivalóm van. Ugyanakkor viszont azt érzem, hogy semmi mondanivalóm sincs. Honour kérdőn nézett rá, de Adele pontosan érezte, hogy Michael mit akar kifejezni. Amikor a villámháború idején hazalátogatott, ő is pontosan ilyen állapotban volt. Most rengeteg mindent szeretett volna kérdezni a fiútól, de érezte, hogy egy hang sem jön ki a torkán. Rajtakapta magát, hogy csak bámul rá, és a szíve hevesen zakatol. Úgy szeretett volna kettesben maradni vele, hogy elmondhasson neki mindent, ami hat év alatt benne, vele történt. Myles elmesélte Michaelnak, hogy a Stalag 8, a tábor, ahol elhelyezték, nem Németországban volt, mint gondolta, hanem Sziléziában, Lengyelországban. A tábort az amerikaiak szabadították föl, és a fiát néhány mozgásképtelen társával különböző helyekre szállították, mielőtt végül eljutottak Angliába. – Olyan volt, mintha az egész földkerekség megőrült volna – mesélte Michael elgondolkodva. – Emberek ezrei vándoroltak holmijukkal az úton, bőgő, éhes kisgyermekeik kullogtak utánuk. Egész faluk váltak a földdel egyenlővé, az árkokban mindenfelé temetetlen halottak, az országutak mentén kiégett tankok és bombakráterek. Láttam néhány koncentrációs táborból szabadult embert is. Olyanok voltak, mint a csontvázak. Még mindig nehéz elhinnem, hogy mi folyt azokon a helyeken. Azt mondják, milliószámra pusztultak el az emberek. Uzsonna után kiültek a kertbe, hogy együtt élvezzék a napsütést. Michael leheveredett Buksi mellé az almafa alá, és Adele látta, hogy nincs beszédes hangulatában. Megtört szeméből látszott, hogy nagyon kimerült. Az elmúlt hónapok szörnyű élményei valószínűleg annyira megviselték, hogy még nem bírt az anyja haláláról beszélni.

274

Michael nagyon gyorsan álomba szenderült, ezért Honour kitalálta, hogy Mylesszal elmennek a Harrington House-ba kiszellőztetni és megvetni az ágyakat, Adele pedig otthon marad a fiúval. Miután nagyanyjáék elindultak, Adele fölvett egy könyvet, hogy olvasson. Hamarosan letette, mert egyáltalán nem tudott odafigyelni a betűkre. Folytonosan a fűben alvó Michaelt figyelte. Megvizsgálta az arcán az égésnyomot, és megkönnyebbülve állapította meg, hogy egyáltalán nem olyan súlyos, mint ahogy elsőre tűnt. Szépen gyógyult, és ha Michaelnak kicsit sikerül magára szednie, és megnő a haja, szinte egyáltalán nem lehet majd észrevenni. Azon kapta magát, hogy a fiú ajkát bámulja. Le szeretett volna mellé feküdni, szorosan magához húzni és megcsókolni. Minden eddig elnyomott érzése vulkánként tört elő belőle. A fiú a háború előttről származó szürke nadrágját és fehér ingét viselte. Myles vitt neki tiszta ruhát Doverbe, de ez a holmi most olyan nagy volt rá, hogy csak a szorosan meghúzott deréköv miatt nem csúszott le róla a nadrág. Furcsa volt a fiút aludni látni. Sötét szempillája olyan volt, mint két kis seprű. Nyugodtan és békésen aludt. Adele abban reménykedett, hogy biztonságban, otthon érzi magát, de belátta, hogy a táborbeli szörnyűségek után valószínűleg minden helyen ugyanilyen nyugalommal pihenne. Úgy érezte, az idő ellene dolgozik. Csak ez a hétvége áll rendelkezésére, hogy mindent tisztázzanak egymás között. Ha visszautazik Londonba, Michael pedig végiglátogatja régi barátait és rokonságát, lehet, hogy ellene fordítják a szerelmét. Mivel előzőleg nem sikerült Mylesszal beszélnie, nem tudta pontosan, hogy mit mondott el a fiúnak. Nem hitte, hogy olyan tapintatlan lett volna, hogy a teljesen kimerült fiúnak hosszas magyarázkodásba kezdjen szakításuk valódi okáról. De mit mondjon majd ő, ha Michael felhozza a témát? Még több hazugságot? Michael egy jó óra múlva felébredt, és csodálkozva pislogott fel a fa lombjára. Megfordította a fejét, és meglátta a székben ülő, mosolyogva őt figyelő Adele-t. – Egy szörnyű pillanatra azt hittem, csak álmodom, hogy itt vagyok. Vajon mit gondolhatsz rólam, hogy úgy eldőltem, mint egy liszteszsák? – Azt gondolom, hogy nagyon kimerültél. Bőséges táplálkozás mellett is jó időbe és rengeteg pihenésbe fog kerülni, hogy teljesen fölépülj. – Ezt pont úgy mondtad, mint egy ápolónő – viccelődött. – Amire szükségem van, az néhány jó pofa sör, úszás a tengerben és sült hal krumplival. – Halhoz nagyon nehezen lehet hozzájutni mostanság – nevetett Adele. – Az úszás azonban valóban jót fog tenni a lábadnak, és biztos vagyok benne, hogy Myles boldogan elvisz sörözni. – Én inkább azt szeretném, hogy te jöjj velem! Ez a kijelentése úgy hangzott, mintha kettesben akarna vele lenni, de Adele már semmiben nem volt biztos. Kényelmetlenül érezte magát. – Majd elmegyek, de először is pihenésre van szükséged. – Megdöbbent a saját hangján, mert úgy hangzott, mintha egy betegéhez beszélne. – Mos még gyönyörűbb vagy, mint régen. Gyakran mondják a betegeid és az udvarlóid? Adele elpirult. A fiú nagyon zavarba ejtően nézett rá, de a lány szerette volna valahogy kifejezni, hogy számára az egyetlen értékes bók az, ami az ő szájából hangzik el. – Senkit nem ápolok olyan sokáig, hogy észrevennék a változást – válaszolta, de aggódott, hogy ez megint túlságosan hivatalosan hangzott. – De nagyon kedves, hogy te így gondolod! – tette hozzá. – Nagyon jó, hogy ilyen közeli barátságba kerültél az apámmal – szólt Michael. Adele-t meglepte, hogy a fiú ilyen hirtelen vált át egy másik témára. – Azt még nem értem, 275

hogyan változott ekkorát a kapcsolatotok, de azt hiszem, ez egyike annak a sok újságnak, amit majd meg kell tudnom. – Tehát kutakodni akarsz? – kérdezte Adele incselkedő hangon. – Olyan rengeteg minden történt, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Olyan lesz, mint elkezdeni egy kirakós játékot. Michael fölült, és elkezdte a lábfejét masszírozni. – Fáj nagyon? – kérdezte Adele. – Hozzak rá neked valamit? • – Nem, elmúlik, ha dörzsölöm – válaszolta a fiú, és mélyen Adele szemébe nézett. – Térjünk inkább vissza a kirakós játékhoz. Én mindig a szélénél kezdtem kirakni. A keret a mi esetünkben szerintem az lehet, hogy anyám és anyád barátnők lettek. Hát, ez már önmagában is talány. – Nem igazán – válaszolta idegesen Adele. – Én csak annyit tudok Rose-ról, amennyit te meséltél nekem annak idején! Bevallom, nem tudom elképzelni, hogy lehet bennük bármi közös. – Én ugyanezt gondoltam, amikor először értesültem a barátságukról – válaszolta óvatosan Adele. – Valójában azonban sok közös vonás volt bennük. Mindketten egyedülálló, megbántott nők voltak, akiktől elidegenedtek a gyerekeik. Az eltűnésed híre hozott össze mindnyájunkat. A nagyi és Rose került vele először kapcsolatba, ők vigasztalták. Később én is meglátogattam, találkoztam Mylesszal, és az egész így kezdődött. – Ezt értem, de miért látogattad meg az anyámat? – Mert tudtam, hogy nagyon le lehet sújtva. – Nem tartottál tőle, hogy elutasít? Adele nem tudta, mire céloz pontosan. Arra, hogy anyja rosszul bánt vele, amikor nála dolgozott, vagy arra, hogy Emily neheztelt rá, amiért elhagyta a fiát. – Azt hiszem, tartottam tőle, de én is nagyon bánkódtam miattad, és legyőztem a félelmemet. – Á! – kuncogott magában Michael. – Ezzel azt hiszem, kész a kirakós egyik oldala. Még három oldal, és a közepe is hátravan! – Néhány dolgot valószínűleg rejtélyesnek fogsz találni, hiszen a háború mindenkit megváltoztatott kicsit. Például lebontotta az osztályellentéteket, egyenlőkké tette az embereket. Azt hiszem, arra is rádöbbentett bennünket, hogy mi igazán fontos, és mi nem. – Most éppen mi fontos a számodra? – sandított Michael Adele-re. – Ez! – válaszolta a lány, majd kezével körbemutatott a lápon, a házat is belevéve. – Volt idő, amikor azt hittem, német csizmák fogják taposni. Szeretnék gondoskodni a nagyiról, a barátaimról, Mylesról és rólad. – Rólam? – kiáltotta a fiú. – Nagyjából látom, apám miért vált olyan fontossá számodra annak ellenére, hogy milyen visszataszítóan viselkedett veled. Ő mondta el a hírt Rose-ról és anyámról. Úgy hiszem, egy ilyen dolog képes két embert összemelegíteni. De én miért vagyok fontos neked? – Azért, mert sohasem szűntelek meg szeretni – válaszolta Adele egyszerűen, és közben fülig pirult, mert Michael le sem vette róla a szemét. – Az első szerelem? – Az első és egyetlen szerelmem – válaszolta Adele, de olyan zavarba jött, hogy lehajolt, és elkezdte igazgatni a papucsát. – Ezzel azt akarod mondani, hogy soha nem volt senki más? – Randevúzgattam egy-két férfival – válaszolta fejét lehajtva –, de egyik sem volt olyan különleges és fontos, mint te. – Mi az a nyakadban?

276

Adele ösztönösen megfogta a gyűrűt, amely a láncon lógott. Kiesett a blúzából, ahogy lehajolt. – Ugyan már! Mi az? – noszogatta Michael. – Az eljegyzési gyűrűnk – válaszolta szégyellősen. – Még mindig megvan? – kérdezte a fiú hitetlenkedve. Adele felült, és Michael szemébe nézett. – Persze hogy megvan! Sohasem vettem le! – Azért hordod, mert megbántad, hogy elhagytál? Adele-t erre elöntötte a forróság, és érezte, hogy izzadság gyöngyözik a homlokán. Tekintetét félrefordította. – Persze hogy megbántam, hiszen mindig ugyanúgy szerettelek! – Nézz rám! – kérlelte a fiú komolyan. Úgy tett, ahogy kérte, de Michael szeme most túlságosan nagynak tűnt keskeny arcához, és tekintete is gúnyos volt. – Ne játssz velem, Adele! Borzasztóan örültem az első levelednek, mert irtózatos nagy szükségem volt arra, hogy egy jó és reményteli dologra gondolhassak. De már nem abban a rohadt táborban vagyok! Visszatértem a való életbe, és nem akarok több sajnálatot. – Miért gondolod, hogy sajnállak? – kérdezte Adele. – Hazatértél, ami nem minden katonának sikerült. Semmi olyat nem mondtam a leveleimben, amit ne gondoltam volna komolyan. Adele nem tudta, hogy sajnálatot vagy inkább megkönnyebbülést érezzen, amikor végre megérkezett Honour és Myles. Tartott tőle, hogy a dolgok kezdenek hevesebbé válni, ugyanakkor szüksége lett volna még időre, hogy beszélhessen az érzéseiről. Michael felállt, hogy üdvözölje apját és Honourt, aki sopánkodni kezdett, hogy milyen rémes állapotban van a Harrington House, és megdorgálta Michaelt, amiért nem szólt előre, hogy mikor érkezik, mert akkor kitakaríthatott volna. – Ha látta volna, milyen körülmények között éltem az elmúlt években, nem aggodalmaskodna egy cseppet sem! – nevetett Michael. – Az ágynemű és a forró víz jelentik nekem a luxust. – De még ennivaló sincs otthon! – tiltakozott Honour. – Myles vett néhány dolgot a boltban, de nem eleget ahhoz, hogy rendes ételt tudjak főzni, különösen nem egy olyan férfinak, akinek meg kell gyógyulnia. Maradjatok itt vacsorára, van itthon egy adag nyúlpörköltem. Adele úgy érezte, hogy nagyanyja túlságosan ráerőlteti magát a fiúra. – Michaelnak pihenésre van szüksége! – jelentette ki határozottan. – A lába el van gémberedve, és különben is beteheted egy lábosba, hogy csak meg kelljen melegíteniük, ha hazaérnek. – A rettenthetetlen Talbot nővér támadásba lendült! – viccelődött Michael apjára kacsintva. – Egyébként azt gondolom, hogy igaza van, este pedig a segítségeddel egy-két darabkát még hozzátehetek a képhez. – Milyen darabokról beszélsz? – kérdezte Honour. – A kirakós játékra gondol. Szeretné megtudni, hogy mi történt itthon, míg ő távol volt – magyarázta Adele, és Myles szemébe nézett, tekintetével figyelmeztetve, hogy legyen nagyon óvatos. Honour csúnyán lehordta Adele-t, miután a két férfi távozott. Nem tudta megérteni, hogy a dolgok nem rendeződtek rögtön varázsütésre. – Hát, nem voltál valami kedves! – mondta szomorúan. – Mi van veled? – Hogyan kellene viselkednem? – kérdezte Adele kétségbeesetten. – Mégsem ugorhatok a nyakába! Ő most mindent megfigyel. Ráadásul estére visszamegy az anyja 277

házába, ahol ki fog derülni, hogy az apja nem is az apja. Szerinted hogyan rebegtethettem volna a szempillámat, miközben egy fel nem robbant bomba mellett ülök? – Legalább azt elmondtad neki, hogy számodra még mindig fontos? – Igen, elmondtam, nagyi! – sóhajtott föl Adele. –De egy csomó dolognak kell még napvilágra kerülnie, mielőtt újra bízhat bennem. Hidd el, a te piszkálódásod nélkül is épp elég fejtörést okoz nekem ez a dolog! Myles másnap rövid időre beugrott, hogy jelentse, Michael még mindig mélyen alszik. El is ment, mielőtt Adele szót válthatott volna vele arról, hogy Michael kérdezett-e valami lényegeset az elmúlt éjjel, és ha igen, ő mit válaszolt rá. Valószínűleg azonban semmi érdemlegesről nem esett szó, mert délután Myles azzal tért vissza, hogy Michael kérésére elhívja őket egy kis kocsikázásra a Cam-ber Sandsre, utána pedig elmehetnének enni Rye-ba. Michael mindvégig nagyon tartózkodóan viselkedett, de Adele ezt annak tulajdonította, hogy Myles a kirándulás előtt elvitte az anyja sírjához. Kérdéseket is csak az anyjával kapcsolatban tett föl, de a válaszoktól zavarba jött, és bár azt mondta, nagyon boldog, hogy ismét Rye-ban van, Adele látta rajta, hogy a legszívesebben mindenhol lenne, csak nem abban a városban. Myles hazavitte őket, aztán a fiával este elmentek sörözni. Adele megemlítette, hogy másnap az esti vonattal megy vissza Londonba, de nem mondták, hogy indulás előtt újra meglátogatják. Adele egész éjszaka gyötrődött az ágyban. Az előző két nap eseményei kavarogtak a fejében, de akárhonnan nézte is a dolgokat, úgy látta, hogy Michael már csak régi barátként érdeklődik iránta. A fiú láthatóan meg volt döbbenve, hogy még mindig viseli az eljegyzési gyűrűjét, és nagyon furcsán nézett rá akkor is, amikor elmondta neki, hogy ő volt az egyetlen igazi szerelme. Erre a gondolatra elsírta magát. Ostorozta magát, amiért olyan ostoba volt, hogy egy percig is azt feltételezte, lehet még közös jövőjük. Másnap reggel Adele korán fölkelt, és elment sétálni. Amikor visszatért, fölvette legújabb zöld és fehér pöttyös nyári ruháját arra az esetre, ha Michael mégis meglátogatná. A kertben üldögélt a nyulát simogatva, amikor autózajra lett figyelmes. Nagy meglepetésére apja autójából Michael szállt ki. – Szia! – üdvözölte, ahogy a fiú hátrajött a kertbe. –Milyen volt tegnap este a sörözés? – Gyors – felelte Michael. – Két korsótól teljesen berúgtam. – És Myles? – Emiatt jöttem – kezdte Michael összeráncolt homlokkal. – Olyan zavart volt; mintha valamit el kellene nekem mondania, de nem tudná, hogyan. Csak kíváncsi vagyok, vajon te tudod-e, mi az. Adele-nek összerándult a gyomra. Ha Myles nem volt képes elmondani Michaelnak, ő egészen biztosan nem fogja. – Azt gyanítom, ugyanúgy érzi magát, mint te. Nagyon sok dolgot el szeretne neked mondani, csak nem találja a szavakat. Én is ugyanezt érzem. – Azt mondta, anyám végrendeletében rám hagyta a Harrington House-t, de azt nem tudta vagy nem akarta megmondani, hogy miért. Nem értem, miért nem osztotta szét hármunk között. – Ralph és Diana nem sokszor látogatták anyádat – mondta Adele, bár érezte, hogy Emily ezzel a lépésével meg akarta védeni fiát arra az esetre, ha Myles véletlenül kizárná az öröklésből. – Emellett azt is tudta jól, mennyire szeretsz itt lenni. A ház családi tulajdon volt régóta, és szerintem biztosítani akarta, hogy nem kerül idegen kézre. 278

Michael elmosolyodott. – Látod, erre nem is gondoltam! – mondta elgondolkodva, majd hirtelen más hangnemben folytatta. –Menjünk el a camberi kastélyba! – mondta lelkesen, majd óvatosan, mintha Honour jelenlététől tartana, körülnézett. – El tudsz te odáig menni? – kérdezte Adele. – Nem vagyok béna! – kérte ki magának Michael. – Azt én is látom – visszakozott Adele. – De a talaj köves, és nem szabad túlerőltetned magad! – Ma teljesen normálisan érzem magam – szólalt meg Michael, miután már vagy tíz perce bandukoltak némán egymás mellett. – Nagyon különösen érzem magam, mióta leszálltam a hajóról. Olyan érzésem volt, mintha túl akarnék lépni a régi énemen. Érted, mire gondolok? Olyan, mintha mindent megtanultam volna Michael Bailey hátteréről, de amikor egyszeriben szembesülnöm kellett a múltam szereplőivel, nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzájuk. – Úgy nézel ki és úgy is hangzol, mint az igazi Michael – válaszolta ugratva Adele. – De ha akarod, tesztelhetlek! – Rajta, gyerünk! Adele kuncogni kezdett. – Mit viseltem első alkalommal, amikor találkoztunk? – Bő, gumicsizmába tűrt nadrágot és egy lyukas kék pulóvert. – Az első kérdésen átmentél. Milyen ajándékot adtál először a nagyinak? – Egy teásdobozt. – Kitűnő! Szerintem te valóban az igazi Michael Bailey vagy – mondta a lány nevetve. – Nekem is van ám egy kérdésem! – kezdte Michael. – Milyen érzés volt oly sok év után először találkozni az anyáddal? Adele kicsit elgondolkodott. – Nehéz. Gyűlöleten kívül semmi egyebet nem éreztem, de kényszerítettem magam, hogy nagyi iránti kíméletből kedves legyek vele. Tudod, nagyon sokáig a neve hallatán is forrongtam a dühtől. – És mi változtatta meg ezt? Adele ránézett Michaelra, mert érezte, hogy a kérdés mögött más szándék van. – Ezt most miért kérdezed? Michael felhúzta a vállát. – Még mindig megpróbálok darabokat illeszteni a kirakós játékba. Adele elmesélte neki, hogyan sérült meg Honour a légitámadások során, és ő hogyan kérte meg Rose-t, hogy jöjjön haza és ápolja az anyját. – Azt hiszem, a helyzet ettől változott meg. Anya olyan szépen ápolta a nagyit, és olyan boldoggá tette. Ezt nem gondoltam volna róla, így megváltozott a szememben. Egészen más emberré lett, mint akivel a gyerekkoromat töltöttem. Élénk volt, dolgos és nagyon vidám természetű. Lassan megkedveltem, és már sokkal halála előtt mindent megbocsátottam neki. Lassan odaértek a camberi kastélyhoz, ahonnan a lépteik zajára néhány birka szaladt ki. Adele karon fogta Michaelt, nehogy megbotoljon az úton fekvő kiálló kövekben. – És nekem megbocsátottál? – kérdezte a fiú Adélétól, ahogy beértek a romba. Nagyon közel voltak ahhoz a helyhez, ahol akkor ültek, amikor Michael megérintette Adele mellét csókolózás közben, és a lány azt gondolta, hogy a fiú arra az alkalomra céloz. – Nincs semmi, amit meg kellene neked bocsátanom – válaszolta. – De van. Nem kellett volna elvinnem téged Londonba azon a hétvégén! Még nem voltál felkészülve rá, és nekem ezt tudnom kellett volna.

279

Adele nem egészen értette, mire gondol Michael. Leült a füves dombocskára, amelyen oly sokszor ábrándozott gyerekkorában, majd kérdően nézett fel a fiúra. – Rengeteget gondolkodtam róla a fogolytáborban – mondta Michael a botjára támaszkodva. – Gyerekkorodban oly sok szörnyűségen mentél át, és ott volt az a szörnyű esemény is az otthonban. Ráadásul nem volt egyetlenegy közeli barátod, nem volt apád, csak nagyanyád. Itt ragadtál, távol a való világtól. Ekkor léptem én az életedbe. – Az volt egész életem legboldogabb pillanata. – De nem voltam tisztességes veled. Volt egy másik életem, amelybe te nem tartozhattál bele, és a dolgokat teljesen ellehetetlenítettem azzal, hogy anyám cselédjévé tettelek. Nem volt magánéleted, és mindenki ocsmányul viselkedett veled. Ezek után elmentél ápolónőnek, ahol egy csomó nővel voltál összezárva, és ahol a szigorú szabályok ismét megakadályoztak abban, hogy fölfedezd önmagad. Ez volt az oka annak, hogy elmenekültél? – Nem, természetesen nem – válaszolta sietősen Adele. – De ez volt az, amit a leveledben sugalltál! – válaszolta Michael értetlenkedve. – Mi lenne, ha elmondanád végre az igazságot? Ha nem ez volt az indok, akkor mégis mi? Igen nyomós okod lehetett rá, ha még a nagyanyádtól is elmenekültél! Mondd el, kérlek! Adele émelyegni kezdett. Michael szinte átfúrta a tekintetével, és a lány tudta, hogy a fiút nem lehet hazugsággal lerázni. Az igazságot pedig egyszerűen képtelen lett volna elmondani neki. – Sok minden közrejátszott benne – felelte elhaló hangon. – Olyan dolgok, amiket nem tudtam neked elmagyarázni. – Például hogy belekényszerítettelek olyasmibe, amire nem voltál felkészülve? Hogy a közösen töltött hétvége még korai volt? – kérdezte, és letelepedett Adele mellé a földre. – Nem akartad még, de nem merted nekem elmondani. Adele elsírta magát. El akarta mondani, hogy egyáltalán nem így volt, de nem bírta elmondani az okát. – Tudom, hogy így volt – folytatta Michael. – Tudtad, hogy anyádat azután hagyta el az igazi apád, miután ágyba bújt vele, a nevelőapád cserbenhagyott, és az egyetlen férfi, akiben megbíztál, kikezdett veled. Én pedig olyan ostoba és éretlen voltam, hogy eszembe sem jutott, hogy a szeretkezés felidézheti benned mindazt a gyötrelmet, amit megpróbáltál elnyomni magadban. Ezért elmenekültél, mert azt hitted, én is el foglak hagyni! Adele tiltakozni próbált, hogy menekülésének nem ez volt az oka, de Michael nem hagyta szóhoz jutni. – Azt hiszem, mindig is éreztem, hogy ez volt az igazi ok. Azok a dolgok, amiket pénteken meséltél és az apámmal való tegnap esti beszélgetés megerősítette ezt a feltételezésemet. Olyasmiről beszélt, hogy a múltbeli események mennyire összezavarják a jelent. Nem volt teljesen összefüggő, amit mondott, mert mindketten kicsit sokat ittunk. Azt hiszem, arról próbált magyarázni, hogy mit érzett, miután cserbenhagyott minket anyámmal. Időközben nagyon megkedvelt téged, és arról áradozott, hogy milyen különleges lány vagy, és hogy mennyire szégyelli a múltat. Akkor egyszeriben minden összeállt, és megértettem. Azt is megkérdeztem tőle, hogy szerinte van-e még esélyem arra, hogy újrakezdjek veled mindent. – És mit válaszolt? – kérdezte Adele, visszatartva a lélegzetét, míg elmorzsolt egy könnycseppet. – Azt mondta, kérdezzem meg. Tehát fölteszem a kérdést: van még esélyem nálad? Adele óvatosan két tenyerébe szorította Michael egyik kezét, és úgy suttogta. – Talán.

280

Fantasztikus érzés volt újra Michael kezét fogni. Adele egész testében remegett. Nem tudott többet szólni; csak arra vágyott, hogy a fiú végre megcsókolja. Azt kívánta, bárcsak szavak helyett végre csókokkal fejezhetné ki érzéseit. Michael olyan közel volt hozzá, hogy érezte meleg leheletét az arcán. A fiú felé fordult, és ajkát rátapasztotta az övére. Nem tapasztalt ellenállást. Ahogy az ajkuk összeért, Michael szorosan átölelte, lehanyatlottak a fűbe, és úgy csókolták egymást, mintha az életük múlna rajta. Adele az utóbbi hat évben csókolózott más férfiakkal is, de senkivel sem olyan szenvedélyesen, mint Michaellal. A fiúval olyan elemi erejű szenvedélyek törtek föl benne, mint egy vulkánkitörés. Ugyanezt érezte már Londonban is, de akkor még ártatlanok voltak, és nem volt összehasonlítási alapjuk. Mostanra azonban mindketten felnőttekké váltak, és Adele tudta, ha egyetlen csók képes az összes szívfájdalmát eltörölni, az azt jelenti, hogy van közös jövőjük. – Meggondoltam magam. Szabad azt mondanom, hogy biztos? – kérdezte, amikor kis szünetet tartottak. Michael rámosolygott, és hosszan a szemébe nézve, végigsimította az arcát. – Még akkor is folyamatosan vágyódtam utánad, amikor nagyon dühös voltam rád, amiért elhagytál – suttogta Michael. – A táborban, még a leveled előtt arról ábrándoztam, hogy egyszer visszajövök veled ide. Most, hogy itt vagyunk, nagyon furcsán érzem magam. Nem merem elhinni, hogy valóság. – Pedig az. Borzasztóan sajnálom, hogy olyan sok gyötrelemnek tettelek ki, de… Éppen magyarázkodni kezdett volna, ám Michael egy csókkal lepecsételte az ajkát. – Tizenkét évvel ezelőtt hoztál ide először – szólalt meg Michael. – Hat év háború és számtalan olyan probléma után, amin mindketten keresztülmentünk, nem akarok magyarázkodást. Azt hiszem, megérdem-lünk egy tiszta lapot, feltéve, hogy még mindig szeretsz. Adele olyan boldog volt, hogy kicsordult a könnye. Végigsimította Michael összevagdosott arcát, és őszintén megvallotta szerelmét. – Már mondtam, hogy mindig szerettelek. Most, hogy számtalan dolgot magam is megéltem, még jobban szeretlek. – Végig hordtad az eljegyzési gyűrűdet? Adele bólintott. – Még fürdéskor sem vettem le. Úgy éreztem, hogy amíg hozzáér a bőrömhöz, van remény kettőnk számára. – Miért nem írtál nekem akkor, és miért nem osztottad meg velem, mit érzel? – kérdezte a fiú értetlenkedve. – Mindent beláttam volna. Azt gyűlöltem a legjobban, hogy magyarázat nélkül hagytál el. Adele gondolkodott egy kicsit a feleleten, mert úgy akart válaszolni, hogy közben nem vádol meg senkit sem. – Hogyan magyarázhattam volna el olyasmit, amire magam sem találtam a választ? Különben is úgy gondoltam, jobb lesz neked nélkülem. – Apám tegnap este említett valamit arról, hogy mennyire nem vagy tisztában az értékeiddel. Egy kicsit kegyetlen voltam hozzá, mert a fejéhez vágtam, hogy pont ő mondja ezt, aki olyan gonoszul bánt veled. – És erre mit felelt? – kérdezte Adele. – „Megkaptam érte a büntetésemet” – válaszolta vigyorogva Michael. – Én úgy értelmeztem, hogy egyszer visszavágtál neki. – Volt egy komoly beszélgetésünk – mondta nevetve Adele. – Ha egyik nap nem lesz jobb dolgunk, szívesen meghallgatnám, hogy hangzott ez a bizonyos beszélgetés! De most csak csókolni akarlak, a szavakat hagyjuk későbbre!

281

Leheveredtek a fűbe, és szenvedélyesen csókolózni kezdtek. Michael Adele barna haját simogatta. Adele tudta, hogy a kérdezősködések végre befejeződtek, és a fiú megnyugodott. Hazajött, boldog volt, és minden jóra fordult. Mielőtt még azonban ő is teljesen megnyugodhatott volna, és elengedhette volna magát Michael karjában, valamit el kellett intéznie. – Annyira szeretlek – mondta sóhajtva. – De sokkal kényelmesebb volna, ha lefekhetnénk egy takaróra és ehetnénk is valamit. Akkor itt tölthetnénk az egész napot. Michael fölemelte a fejét, és ugyanazzal a fiús kajánsággal nevetett rá, amit már olyan jól ismert. – Visszamehetnénk a nagyanyádhoz, és szerezhetnénk mindkettőt! – Neked hosszú volna az utat még egyszer megtenni! – Ide figyelj, Talbot nővér! – válaszolta méltatlankodva. – Fél Európán keresztülvonszoltam magam, hidd el, még el tudok menni a házig! – El tudsz, de nem fogsz – válaszolta kifordulva a fiú alól. – Tartalékold későbbre az energiád! Szunyókálj egyet a napon, húsz perc múlva itt vagyok! S azzal a lendülettel kacagva futásnak eredt, még mielőtt Michael vitába szállhatott volna vele. Ahogy várta, Myles ott volt a nagyanyjánál. Kinn üldögéltek a kertben, és kérdően pillantottak rá, ahogy beviharzott hozzájuk. – Csak pokrócért és uzsonnáért rohantam vissza – zihálta. – Michael fönn vár rám a kastélyromnál. – Nem tudtam neki elmondani tegnap este! – jelentette ki Myles kétségek közt vergődve. – Megpróbáltam, de nem ment. Éppen azt mesélem Honournak, hogy mennyire nem találtam a szavakat. – Túl nehéz lett volna – bólintott Adele – és mostanra már úgy látszik, szükségtelen is. Nem kell megtudnia semmit! – Adele! – kiáltott föl hunyorogva Honour. – Most mi az ördögről beszélsz? – Van egy saját teóriája arról, hogy miért hagytam el, és azt hiszem, az elmélete sokkal kedvezőbb az igazságnál mindenki számára – válaszolta Adele. – Hagyjuk meg ebben a hitében! – De úgyis el kell mondanom neki, hogy a lányom vagy! – mondta Myles meglepetten. – Miért kellene? – kérdezte Adele. – Azért, mert megszerettelek – válaszolta könnyezve az apja. – Szerintem épp elég lesz, ha a menyed leszek, nem? – és azzal lehajolt, hogy homlokon csókolja az apját. –Akkor majd úgy hívhatlak apámnak, hogy senki nem fogja furcsállni. Egy ideig csak nézték egymást, majd Adele óvatosan letörölte az apja arcán végiggördülő könnycseppet. – Emily biztosan örülne neki – mondta Adele. – Sohasem akarná, hogy Michael Ralphtól és Dianától megkülönböztetve érezze magát, pedig az történne, ha elmondanád neki az igazat. Megvárta, míg Myles és Honour helyeslően összenéz. – Szerintem Rose is egyetéttene ezzel – tette hozzá Honour, miután megfontolta a dolgot. – Emlékszem a kétségbeesésére, amikor mindez napvilágra került. Nem akarná, hogy a múlt még több szenvedést okozzon bárkinek, és főként nem, hogy Michael rosszat gondoljon az anyjáról. Myles sóhajtott egyet. – Ezzel csak számomra könnyűitek meg a dolgot, hogy gyáván megfutamodhassam a problémák elől. 282

Adele letérdelt apja elé, tenyerébe vette a kezét, és az arcához szorította. – Semmi gyávaságot nem látok egy olyan emberben, aki képes hűtlen feleségének megbocsátani, és továbbra is képes szeretni és védelmezni valaki más gyerekét. Hagyjuk meg Michaelt a boldog tudatlanságban, kérlek! – És mi lesz akkor, ha később mégis minden kiderül? – kérdezte Myles még mindig kétségek közt vívódva, mégis reménykedve. – Mégis ki mondaná el neki? – mosolyodott el Adele. – Csak mi hárman tudunk róla. Jó, még a barátnőm, Joan is, de ő hamarosan Amerikába költözik, és különben sem pletykás. Mi hárman pedig a legjobb titoktartók vagyunk. Myles elnevette magát, és elsimította Adele haját a homlokából. – Menj, és élvezd a pikniket! Mire visszajössz, újra az ujjadon szeretném látni azt a gyűrűt! – Vigyél magaddal egy üveg bodzabort is! – kiáltotta utána Honour széles mosollyal. – Frank mindig azt mondogatta, ez az én szerelmi bájitalom. Tíz perccel később Myles és Honour már csak a hátát látták a kastély felé nyargaló Adele-nek. Egyik kezében a kosarat lengette, másik kezében pedig a pokrócot szorította. Barna haja zászlóként lobogott utána, és még ebből a távolságból is látszott, milyen boldog. – Végre megint ilyen felhőtlenül boldognak látom! – mondta meghatódva Honour. – Ránk már talán nem vár több szenvedély az életben – tette hozzá elmerengve Myles –, de elég izgalmat tartogat az esküvő megszervezése, és remélhetőleg hamarosan unokáink is lesznek. – Dédnagymama leszek! – mondta elgondolkodva Honour. – Nem biztos, hogy annyira boldog vagyok ettől. Myles hatalmas nevetésben tört ki. – Mi olyan vicces ebben? – kérdezte méltatlankodva Honour. – Adele biztosan azt mondaná, hogy már nagymamának is remek voltál!

283

Kedves Olvasónk! Az Ulpius-ház Könyvkiadó kínálata megtekinthető a www.ulpiushaz.hu című honlapon.

Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkról hírlevélben tájékoztatjuk olvasóinkat, amelyre szintén a honlapon regisztrálhatnak.

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Kepets András Szerkesztette Bánsági Kinga Felelős szerkesztő Greskovits Endre Készült a Dürer Nyomda Kft.–ben Felelős vezető Kovács János

284