Leo Taxil - Jézus élete

Leo Taxil Jézus élete (La vie de Jesus) Az orosz fordítás (Забавное евангелие) alapján

A szerző előszava Első rész. Krisztus gyermekkora 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14.

fejezet. Zakariás látomása. fejezet. Keresztelő János fejezet. A Szentlélek beavatkozása fejezet. Mária látogatása Erzsébetnél fejezet. Melyben József megbékél mindezzel a különleges históriával, bár eleinte egyáltalán nem örül fejezet. A Messiás családfája fejezet. A születés és a pásztorok fejezet. Szűz Mária megtisztulási szertartása fejezet. A titokzatos betlehemi csillag fejezet. A napkeleti bölcsek látogatása fejezet. A szent család Egyiptomba menekül. fejezet. Heródes király haragja. fejezet. Jézus Egyiptomban. fejezet. Jézus, a csodagyermek

Második rész. Az Ige bemutatkozik. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 29.

fejezet. Saját családja sem hisz Jézus istenségében. fejezet. Keresztelő János színrelép. fejezet. Melyben az ördögnek azon ötlete támad, hogy megkísérti Istent. fejezet. Az első tanítványok begyűjtése. fejezet. Hogyan mutatkozott meg Isten az esküvőn. fejezet. Botrány a jeruzsálemi templomban. fejezet. Nikodémus. fejezet. Keresztelő János bajba kerül. fejezet. Jézus meghódítja a szamariai asszonyt. fejezet. Az első fiaskó. fejezet. Távgyógyítás. fejezet. Az ördögtől megszállott. fejezet. Csodás gyógyítások. fejezet. A csodálatos halfogás és a gyógyítások folytatása. fejezet. Első díj a hitványságért.

Harmadik rész. Jézus munkában. 30. 31. 32. 33. 34. 35. 36. 37. 38. 39. 40. 41. 42. 43. 44. 45. 46. 47. 48. 49. 50. 51. 52.

fejezet. A "Bethesda" fürdő. fejezet. A farizeusok kekeckedése. fejezet. A 12 apostol kiképzése. fejezet. Megszakított temetések. fejezet. Keresztelő János a tömlöcben. fejezet. Jézus barátnőre talál. fejezet. Jézus Krisztus családja. fejezet. A vihar lecsendesítése és a disznók feldühítése. fejezet. Lakoma a vámszedőknél. fejezet. Melyben Keresztelő János elveszíti az élet ízét. fejezet. Kenyér és hal, amennyi csak kell! fejezet. Séta a vízen. fejezet. Kitérő a pogányok földjére. fejezet. Csodás találkozás a Tábor-hegyen. fejezet. A hit hegyeket mozgat. fejezet. A szó némelykor ellenkezik a tettel. fejezet. A sátoros ünnepen. fejezet. Szarvazzák fel férjeiket, hölgyeim! fejezet. Az isteni nyál csodás tulajdonságai. fejezet. Melyben Magdolna bemutatja Jézust a családjának. fejezet. Nagy szóáradat. fejezet. Lázár halála és feltámasztása. fejezet. Újabb szóáradat. 2

Negyedik rész. A szenvedés időszaka. 53. 54. 55. 56. 57. 58. 59. 60. 61. 62. 63. 64. 65.

Fejezet. Olcsó diadal. Fejezet. Utolsó példázatok és fenyegetések. fejezet. Az árulás díja: 30 ezüstpénz. fejezet. A lábmosás, mint családi öröm. fejezet. Krisztus teste és vére. fejezet. A Getszemáni majorban. fejezet. Jézus elfogása. fejezet. A főtanács előtt. fejezet. Péter gyávának bizonyul. fejezet. Az áruló Júdás vége. fejezet. Pilátustól Heródesig és vissza. fejezet. A Kálvária. fejezet. Beteljesedett!

Ötödik rész. Csodák zárt ajtók mögött. 66. 67. 68. 69.

fejezet. Levétel a keresztről. fejezet. A halott nem is halott! fejezet. Hitetlen Tamás bizonyítékot akar. fejezet. A mennybemenetel.

Végkövetkeztetés gyanánt

3

4

ELSŐ RÉSZ KRISZTUS GYERMEKKORA

5

1. fejezet: Zakariás látomása Heródesnek, a Júdea királyának idejében vala egy Zakariás nevű pap az Abia rendjéből; az ő felesége pedig az Áron leányai közül való vala, és annak neve Erzsébet. És mind a ketten igazak valának az Isten előtt, kik az Úrnak minden parancsolataiban és rendeléseiben feddhetetlenül jártak. És nem volt nékik gyermekük, mert Erzsébet meddő vala, és mind a ketten immár idős emberek valának. Lukács 1. fej 5-7 versek

Abban az időben, amikor az Ige, vagyis a Jézus nevű úriember még nem született meg, a jeruzsálemi papok között élt egy lévita, akinek neve Zakariás volt. Ez a Zakariás békésen élt házikójában egy Juttah nevezetű falucskában, a Júdeai hegyekben. Felesége is volt (a zsidó papok házasságban élnek), akit Erzsébetnek hívtak. „És mind a ketten igazak valának az Isten előtt, kik az Úrnak minden parancsolataiban és rendeléseiben feddhetetlenül jártak.” – Lukács 1. fej 6. vers. A házaspár jámborságát azonban komoly megpróbáltatás sújtotta. Netán Önök arra gondolnak, hogy a hívők nem hagytak elég pénzt a perselyben? Nem, másról van itt szó! Zakariás és Erzsébet nagyon szenvedtek attól, hogy bár rengeteget próbálkoztak, mégsem született gyermekük. Sem a levita, sem a felesége nem voltak már fiatalok. Még pár év, és a tiszteletreméltó egyházfi és meddő felesége úgy hagyják el az árnyékvilágot, hogy utódra még csak reményük sem lehet. Ez annál is inkább nagy szégyen, mert a zsidóknál a gyermektelen házaspárokra ujjal mutogatnak. A meddőség pedig gyalázatszámba ment akkoriban. Zakariás magánkívül volt. Mivel éppen rákerült a sor, hogy a templomban szolgálatot teljesítsen, így hívták Jeruzsálembe. Természetesen más sem hiányzott volna neki, ő inkább maradt volna otthon és próbálkozott volna tovább az utódnemzéssel. Csakhát a kötelesség az előbbre való mindennél. Így tehát Zakariás morogva, de elindult Jeruzsálembe. Mint tudjuk, az éremnek két oldala van, és a dolgok logikája szerint a másik oldalának kellemesebbnek kell lennie. A templomban a papok sorsolás útján mindenfajta kötelezettségeket teljesítenek, és ezúttal Zakariásnak jutott a tömjénezés nemes feladata. Azt pedig tudniuk kell, hogy ez egy nagyon is megtisztelő feladatnak számított, ami elől kitérni nem volt mód. Ez a feladat nem volt csekély, ugyanis a zsidóknál a misék rendkívül ünnepélyesen zajlanak. A szent hely közepén a hétágú gyertyatartó és a szent kenyér asztala között helyezkedik el az aranyozott oltár. Fényűző, nemde? A gyönyörű szentélyt, melynek a Szentek Szentje a neve, függöny választotta el a többi helyiségtől. Annál is inkább szentnek tartották, mert éppen ott, eltakarva a kíváncsi szemek elől, rejtőzködött a hatalmas isten, Jáhve, alias Jehova, a mindenható, örökkévaló Zebaoth isten. A Szentek Szentjébe nem léphetett be bárki: csak a tömjénezést végző személynek volt hozzá joga. Mikor ő megjelent a jeruzsálemi templomban, a tömeg vidám himnuszokat kezdett énekelni, meggyújtották a templomi gyertyákat, mindenki tisztelettel utat engedett. A tömjénező – a többieket a korlát másik oldalán hagyva – felment a szentély lépcsőjén, és a főpap jelére tömjént vetett a tűzbe, mire felszáll a tömjén füstje, ami a hívők imáit is magával viszi. A tömjénező aztán hajlongva bemegy a Szentek Szentjébe, ahonnan hátrálva jön ki, merthogy az isten őrizze meg attól, hogy a szent oltárnak hátat merjen fordítani. Csengőszóval jelezte kijövetelét a Szentek Szentjéből, és a népnek adott áldással kísérte. A leviták azonnal rákezdtek siránkozós imáikra szent hangzavar kíséretében. Ez valami nagyszerű, fenséges, grandiózus, szinte át sem lehet adni a hangulatot! Az ünnepség hangulata átjárta a jelenlévőket, mindenkit akaratlanul is elfogott valami titkos izgalom. Gondolják csak el: a pap, miután belépett a Szentek Szentjébe, magának az istennek ajánlja fel imáikat, mégpedig azon tömjénfüst formájában, mely ott füstölög a leengedett függöny előtt. És ha Jahve el méltóztatna utasítani az imát, ha meg méltóztatná büntetni a papot a legkisebb hibáért, ez a büntetés Izrael egész népére kiterjedne, és minden zsidó belebetegedne a bánatba: az isteni dolgokkal bizony nem jó tréfálni! Ezért várta hát oly türelmetlenül a gyülekezet a tömjénező visszatértét.

6

Milyen választ hoz az örökkévalótól? Ez izgatott mindenkit, aki a templomban jelen volt. Hogy ne soká kelljen az embereknek fölöslegesen aggódniuk, a tömjénező általában minél gyorsabban igyekezett visszatérni hozzájuk. Ezúttal azonban Zakariás soká időzött bent. Izrael fiai komolyan kezdtek aggódni: teltek a másodpercek, a percek, lassan, akár az évszázadok, de Zakariás csak nem jelentkezett. Végül csak kidugta az orrát a függöny mögül. De micsoda orr volt az: hatalmas nagy volt, és hihetetlenül hosszúra nyúlt. Sötéten és komoran duzzadt Zakariás rémült arcán. Ráadásul a nagy, hosszú orr és a rémült arc tulajdonosa reszketett, akár a nyárfalevél. Vajon mi történhetett odabent, a függöny mögött? Bizony ám, ott valami elképzelhetetlen dolog ment végbe! Figyeljenek és reszkessenek! Zakariás okos ember volt, és így gondolkodott: „Ha már úgyis rám esett a sors, hogy nekem kell imádkoznom testvéreimért, akiket legszívesebben leköpnék, akkor élnem kell a lehetőséggel, és egy szerény személyes kérésemet is a láthatatlan Zebaoth elé terjesztenem.” Ekképpen okoskodván, arcra borult, és így kezdett suttogni: - Mindenható istenem, nem tennél meg nekem egy kis szívességet: nem gyógyítanád ki nejemet a meddőségéből? Könyörgöm, engedd meg, hogy Erzsébet megajándékozhasson egy gyermekkel, és ne hagyj soká várnom! Meghajtván térdét Zakariás végül felállt az imádkozó pózból. Mikor felegyenesedett, hirtelen egy fényességes angyallal találta szemben magát. A balek öregúr ahelyett, hogy örült volna, halálra rémült. El sem tudta képzelni, hogy az isten küldöttjét látja maga előtt. Az angyalnak úgy kellett őt megnyugtatnia. - Ne félj, Zakariás, legboldogabb minden Zakariások között! – mondotta neki az angyal – Íme, az imád meghallgatásra talált az Úrnál! Visszamenőleges hatállyal, melyet emberi elme fel nem foghat, az Úr átalakította nejedet. Mikoron elhagytad őt, még meddő volt, de 9 hónap múlva rá sem fogsz ismerni. Többet is mondok néked: fiad születik, és a János nevet adod majd neki. Neked is és Izrael fiainak is örömére lészen. Fiad sem borral, sem más erős itallal nem fog élni. Prófétálni fog a népnek, az pedig hallgat reá. A józannak ugyanis mindig hisznek. Sok hitetlent fog az Úrhoz téríteni. És végül, öreg, még valamit tudtodra adok: fiad lészen a messiás előhírnöke! Zakariás nem hitt a fülének. Azt hitte, mindez csupán játék, ezért így szólt az angyalhoz: - Angyal úr, túl nagylelkű hozzám az én uram, elvégre én csupán egy csekélységet kértem tőle. Hát nem neveti ki szerény szolgáját? Tegyük fel, hogy hiszek Önnek, de mivel bizonyítja, hogy Ön valóban az isten küldötte? Zakariás kételkedése elevenébe talált az angyalnak: - Nem lesz ez így jó, öreg! – felelte – Én, mint barát kerestelek fel, hogy közöljem veled atyám, Zebaoth üzenetét. Te pedig meggyanúsítasz, hogy a bolondját járatom veled? Ez már több a soknál! Hát csak hogy tudd: én Gábriel arkangyal vagyok, az elsők között az Úr előtt! És hogy többé ne kételkedj, és ne követelj tőlem további magyarázatokat, innentől kezdve addig a napig, míg meg nem történnek mindazok, amiket hírül adtam néked, meg lészesz fosztva a beszéd adományától. E szavakkal Gábriel arkangyal átrepült a mennyezeten, még csak búcsút sem intve a döbbent Zakariásnak. Valóban komolyan beszélhetett az arkangyal, elvégre szegény Zakariás úgy megnémult, mint a sült hal. Biztosan el tudják képzelni a szerencsétlen levita rémült arcát, mikor kitámolyogván a Szentek Szentjéből megjelent a nép előtt. Hiába is faggatták: - Mi volt hát? Mi történt? Beszéljen már, levita úr! Azonban fejrázogatáson és artikulálatlan nyögdécselésen kívül mást nem tudtak belőle kicsikarni. Aznap este Izrael fiai halálos szorongással tértek nyugovóra, és mindenféle rémálmok gyötörték őket.

7

2. fejezet: Keresztelő János E napok után pedig fogada méhében Erzsébet az ő felesége, és elrejtőzék öt hónapig, mondván: Így cselekedett velem az Úr a napokban, amelyekben reám tekinte, hogy elvegye az én gyalázatomat az emberek között. Lukács 1. fejezet 24-25. versek

Szolgálata leteltének napján Zakariás haladéktalanul hazatért Juttah falujába. Nem sokkal ezután tiszteletreméltó feleségének nőni kezdett a pocakja. Ez a körülmény a szomszédokat mindenféle nyelvelésre indította, csupán Zakariás nyelve maradt néma továbbra is. Úgy tűnt, mintha süket is lett volna szegény, pedig erről szó sem volt. Azonban minden süketsége ellenére tudta, hogy az emberek kinevetik a háta mögött, mégpedig azért, amilyen érdekes helyzetben Erzsébet asszony találta magát nagy hirtelen, még azelőtt, hogy ő hazatért volna. Ezért terhessége utolsó 5 hónapjában Zakariás gyakorlatilag már rejtegette Erzsébetet a kíváncsi tekintetek elől. „Teljesen természetes ez a bujkálás. – mondják a katolikus teológusok. – El kellett rejteni a barátságtalan tekintetek és az emberi rosszindulat elől eme váratlan és hihetetlen fogantatás csodáját!” Bizony, így is van, nehéz elhinni, hogy itt valóban csoda történt. De ím, eljött az idő, és Erzsébet fiút szült. Az angyal jóslata valóra vált, de csak részben, mert bár Gábriel megígérte, az apa továbbra is süket és néma maradt, merthogy az Úr azt akarta, hogy Zakariás nagy nyilvánosság előtt szólaljon meg. Igaza is van, elvégre mi értelme volna egy csodának zárt ajtók mögött? Így aztán Zakariás süketnéma maradt mindama nagy vallási szertartásig, ami a zsidó fiúgyermekekre vár a születésük után: a körülmetélésig. Születése után egy héttel Jánost – így nevezték az angyal parancsa szerint – elvitték a jeruzsálemi templomba körülmetéltetni, ami a zsidóknál és muszlimoknál a keresztelésnek felel meg. Itt Zakariás hirtelen felkiáltott: - Jaj- jaj-jaj, de jó, újra tudok beszélni! Drágáim, tudok beszélni! És miután ama 9 hónap elteltével újra beszélni tudott, hosszú imát kezdett el olvasni az Úr dicsőségére. Érdemes felidézni ezt az imát, az evangéliumban is megtalálható: - Áldott az Úr, Izráel Istene – kiáltotta Zakariás, amint újra forogni kezdett a nyelve - Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét! És felemelte az üdvösségnek szarvát nékünk az ő gyermekének, Dávidnak házában!” És így tovább ebben a hangnemben. (Lukács 1. fejezet 68-69. versek.) Így van ez szó szerint, én semmit sem találtam ki. Én inkább csak sajnálom Zakariást, amiért így örül neki, hogy valószínűleg felszarvazták… A kis János Zakariás és Erzsébet szerető gondoskodásában nevelkedett. Van viszont egy érdekes körülmény: a fiú, amint csak tehette, elfutott a szülői háztól, és iskola helyett egyedül kerengve a környéken, órákon át magában beszélt. Mint tudják, János vitathatatlanul a messiás előfutára volt, akit a zsidók olyannyira vártak. Hogy mikor és hogyan született meg ez a rég várt messiás? Nos, erről is szó lesz nemsokára.

8

3. fejezet: A Szentlélek munkálkodása És monda néki az angyal: Ne félj Mária, mert kegyelmet találtál az Istennél. És ímé fogansz a te méhedben, és szülsz fiat, és nevezed az ő nevét Jézusnak Lukács 1. fejezet 30-31 versek

Jaj, milyen kis fürge volt Gábriel arkangyal, Jáhve úristen ifjú hírnöke! Ha elhisszük, amit a szent könyvek írnak róla, az ő megtisztelő feladata volt tudatni az emberekkel, hogy hamarosan családi örömök elé néznek. Már tanúi voltunk annak, mi módon tudósított János közelgő születéséről. Most pedig hasonló szerepben látjuk, és mit gondolnak, hol? Erzsébet unokahúgánál. Erzsébetnek ugyanis volt egy ifjú unokahúga, Mária nevezetű, aki Názáretben élt, Galilea egyik apró városkájában. Az ifjú, sötét hajú Mária igazi szépség volt, akit a király sem utasított volna el. Abban az időben egy bizonyos Heródes volt Júdea uralkodója, akit a zsidók sohasem ismertek el törvényes királyuknak. Ez az uralkodó, akit a rómaiak ültettek a nyakukra, a zsidók szemében csupán egy senkiházi volt, aki a Dávid nemzetségéből származó törvényes király elől bitorolta el a trónt. És Dávidnak volt is egy sarja: egy ács, akit Józsefnek hívtak. És ennek a Dávid nemzetségéből származó Józsefnek volt Mária a jegyese. Eme leányzó apja és anyja, Joakim papa és Anna mama* eleinte még úgy gondolták, hogy az Úrnak szentelik a gyermeküket: mikor Mária még egész kicsi volt, elvitték őt a templomba, és ott ünnepélyes fogadalmat kötöttek: soha nem fogják őt férjhez adni, és teljesen a tisztelendő urak szolgálatának szenteli magát. Egy szép napon azonban Joakim és Anna meggondolták magukat. Hogy mi okból tették? Erről hallgatnak az evangéliumok. Bárhogy is esett, Joakim és Anna úgy döntöttek, eljegyzik a lányukat Józseffel, az áccsal. Lehet, hogy egyszerűen csak tartoztak neki, és nem tudtak mivel fizetni, és az öreg pernahajder, József azt követelte, hogy az adósság rendezésének fejében a szülők adják neki a lányukat. Néha ilyen ügyletek is megesnek… Röviden fogalmazva a korábbi ígéretek feledésbe merültek, majd Mária és József eljegyzésére ünnepélyesen sor került ama templomban, melyben egykoron ama fogadalom tétetett. Megjegyzendő, hogy a papok az évszázadok során mindig is híresek voltak az engedékenységükről: bár elvileg a kis hölgyike, mint tudjuk, nekik lett ígérve, némi kenőpénz ellenében mégis lemondtak róla, és beleegyeztek, hogy megáldják az áccsal kötendő frigyét. Így a dolog mindannyiuk számára szerencsés kimenetelű volt. Mária volt csupán az egyetlen, aki nem így érzett: József ugyanis jócskán benne volt már a korban, szinte teljesen kopasz volt, nagy bozontos szakállal, ráadásul mogorva természete is volt. Nem igazán nézhetett hát boldog frigy elébe. Ezenkívül Mária komolyan vette a fogadalmát is. Mikor összeadták Józseffel, duzzogva grimaszolva tette fel a kérdést: - Hát a szüzességi fogadalmammal mi lesz? Szerencsére József a maga módján egész ügyes diplomata volt. Ujjaival végigsimított gyér hajzatán, majd ravaszkás mosollyal így szólt: - Nézze, hölgyem, ha ez az egyetlen, ami Önt izgatja, hát ebbe tudok segíteni. A helyzet az, hogy módfelett unatkozom egyedül, nincs kivel szót váltanom. Volt egy papagájom, de a múlt héten elpusztult. Vessen egy pillantást a ruházatomra! Én magam varrom fel a gombjaimat! Mint látja, nem valami jól sikerült munka! Higgye el, én csak azért akarok megnősülni, hogy legyen, aki főz nekem és megvarrja a ruháimat. Ezt jelenti számomra a házasság. Mindezeket oly szívhez szóló hangon adta elő, hogy Anna mamának könnybe lábadt a szeme. A lányához fordult, és így suttogott a fülébe: *

Az evangeliumok nem nevezik meg Mária szüleit, csak az apokrif iratokban futnak ezen a néven. Más kérdés, hogy Joakim állítólag röviddel Mária születése után meghalt; Anna pedig utána még kétszer férjhez ment, eme férjeitől is leányai születtek, és eléggé kreatívan azokat is Máriának nevezte el…

9

- Ne kéresd magad, te kis butus! Miután atyáddal úgy döntöttünk, hogy kiházasítunk, amúgy sincs jogod kekeckedni! Azt a fogadalmat pedig jobb, ha elfelejted. Tudod, hogy apád dolgai rosszul mennek mostanság! Ahhoz, hogy elvihessünk téged a templomba, a papok 3 vég vásznat várnak el hozományként! József meg nem kér semmit! Jó lesz ez így, kicsim! Hidd el, jobb férjet keresve sem találhatnál! Mária lesütött szemmel így suttogott: - Jól van, elfogadom! De csak azzal a feltétellel, hogy soha ne kelljen megszegnem a fogadalmamat! József meghajolt és így szólt: - Hölgyem, Ön megtisztel engem! Így esett hát, hogy Joakim papa leánya Dávid király leszármazottjának jegyese lett. Az esküvő napjáig a kislány atyjánál és anyjánál maradt. Ő vigyázott a házra, míg szülei dolgozni voltak. És hogy-hogysem, kora tavasszal, egy szép márciusi reggelen, mikor Mária egyedül üldögélt kis szobácskájában, egy jóképű, kedves ifjú jelent meg előtte. A kis barna lányka felemelte a fejét és kellemesen meglepődött. A jóképű ifjú kedvesen mosolyogva közelített hozzá. - Üdvözlégy Mária, – mondta – kegyelemmel teljes. Látszik, hogy rajtad az Úr kegyelme. Igen, ő, minden szépnek teremtője, veled van. Te vagy a legboldogabb az asszonyok között, mert a gyermek, kit hamarosan világra hozol, ezerszer lesz áldott. Mária egyre kíváncsibb volt, és egyre jobban el volt ragadtatva. Még soha nem hallott ilyen kellemes hangot. Mennyivel másabb ez, mint leendő férjének, a szakállas öregembernek a csikorgó-nyikorgó hangja! De legjobban az lepte meg Máriát, hogy hamarosan gyermeke lesz. Ezért mondta a gyönyörű ifjúnak a következőt (Lukács evangélista szavait idézem, 1. fejezet 34. vers): „Mi módon lesz ez, holott én férfit nem ismerek?” Ez a naiv és ártatlan kérdés fellelkesítette az ifjút: - Ne aggódj emiatt, szépséges Mária! – felelte – az ilyesmi semmiség! Én Gábriel vagyok, foglalkozásomra nézvést angyal, ezért teljesen megbízhatsz bennem. A magasságos ereje beárnyékol téged, a többit meg majd meglátod. Higgy nekem, drágaságom! Fiút fogsz szülni, akit Jézusnak nevezel el, mindenki más pedig isten fiának fogja hívni. Ettől a perctől fogva Mária minden kétsége szertefoszlott. - Én az Úrnak szolgálóleánya – mondotta – legyen nekem a te igéd szerint! De mégis mi történt a názáreti Joakim házában? Erre a kérdésre egy bizonyos Dupanloup nevezetű szent püspök, aki szintén írt Jézus életéről, így felel: „Ebben a pillanatban lőn az Ige testté.” Hát, ha ő mondja… Küldetése befejeztével Gábriel arkangyal csapkodott a szárnyával és a mennyezeten keresztül eltűnt. Szűz Mária megtermékenyült, a szentlélek beavatkozását ragyogó siker koronázta. Eme tekintetben megengedem magamnak, hogy feltegyek egy egyszerű kérdést öreg barátomnak, a mi szent pápánknak: Miért nevezik Jézus Krisztust az evangéliumokban hol „isten fiának”, hol „emberfiának”? Merthogy ez a kettő nem ugyanaz, az ördögbe is! Annál is

10

inkább, mert a „Gábriel” név a zsidók nyelvén „isten embere” jelentéssel bír. Nagyon kedves volna az Ön részéről, szentatyám, ha ezt a kérdést a legközelebbi zsinaton vitára bocsátaná! Mert ha a hívők azt hiszik, hogy az evangélisták, akik Jézust hol istenfiának, hol emberfiának nevezték, azt akarták kifejezni, hogy ez a bizonyos Jézus az „isten emberének” a fia, akkor ez új eretnekség rémével fenyeget bennünket! Kérem, Szentatyám, nehogy azt higgye, hogy ez az érv személyesen tőlem ered! Én, szívvellélekkel hívő ember, meg vagyok győződve arról, hogy Gábriel arkangyalnak semmi köze nem volt a szentlélek működéséhez! Én inkább azt hiszem, sőt mélyen meg vagyok róla győződve, hogy ama nevezetes galamb mindezzel külső segítség nélkül birkózott meg. Ez sokkal szórakoztatóbb!

11

4. fejezet: Mária látogatása Erzsébetnél Fölkelvén pedig Mária azokban a napokban, nagy sietséggel méne a hegységbe, Júdának városába; És beméne Zakariásnak házába, és köszönté Erzsébetet. És lőn, mikor hallotta Erzsébet Mária köszöntését, a magzat repese az ő méhében; és betelék Erzsébet Szent Lélekkel Marada pedig Mária Erzsébettel mintegy három hónapig; azután haza tére. Lukács 1. fejezet 39-41; 56 versek

Így hát a galamb elvégezte a munkáját. És meg kell hagyni, elég jól. Annyira jól, hogy pár nap múlva Mária megértette, mekkora boldogság is érte őt. Az evangéliumok szerint minderről hallgatott, nem beszélt senkinek, de mindent pontosan tudott. Egész nap ült, gondolkodott, újra és újra felidézte magában a jóképű Gábriel megjelenését, és ami azután következett. Esténként, hazaérkezvén a munkából, Joakim papa és Anna mama folyvást azon törték a fejüket, mi is lelhette az ő kislányukat, min is töpreng annyit mostanában. - Józsefre gondol – mondta az apa ravaszul kacsintva. - Egy fenét! – válaszolta az élesebb elméjű Anna. – Valami, de nem tudom, mi. De biztosan nem József, a fejemet tenném rá! - Biztos vagy benne? Akkor ez nagyon komoly dolog lehet! - Semmi vész! Mária nem egy ostoba kislány! Biztos valamit forgat a fejében a kis huncut! Az ő korában ez megbocsátható, elvégre most kezd beszélni a szíve. És amíg őszinte hozzánk, addig nincs miért aggódnunk! Túl okos ő ahhoz, hogy ostobaságot csináljon. Ki ismerné, ha nem én? Elvégre mégiscsak én vagyok az anyja! Eközben József vérbeli jövendőbeliként Mária boldogságán fáradozott. Nem telt el hét anélkül, hogy ne jelent volna meg Joakim házánál mindenféle hatalmas virágcsokrokkal felfegyverkezve, leginkább gyönyörű liliomokkal, melyek finom lelkéről és jó ízléséről árulkodtak. Elvégre az ácsok közt is akadtak olyanok, akik tudtak gáláns lovagként viselkedni, akik soha nem lépték túl a jó ízlés határát. Máriának azonban csak nem akaródzott megosztani a titkát sem az apjával, sem az anyjával. Pedig nagyon is szerette volna kiönteni a lelkét valakinek, egy másik léleknek, aki szintén igaz és hűséges. Meg kell hagyni, ez egy teljesen természetes és érthető kívánság volt. Így aztán megkérte szüleit, engednék el egy kis időre unokanővéréhez, Erzsébethez.* Joakim és Anna meghányták-vetették a dolgot, és úgy látták, semmi okuk megtiltani lányuknak ama kis kirándulást. Így történt, hogy Mária elment Juttah falujába. Abban az időben Zakariás neje még nem hozta világra Jánost, a messiás hírnöke még csak előksézületben volt. Lukács evangélista, aki mindig is kitűnt világos és pontos stílusával, biztosít afelől, hogy Erzsébet fogantatása 6 hónappal Mária és József eljegyzése előtt történt. Amikor meglátta unokahúgát, Erzsébet, aki távol az emberektől, a júdeai hegyekben élt, nagyon meglepődött, és egyszersmind nagyon örült is. A két unokatestvér boldogan ölelkezett össze. - Üdvözlégy, Mária! - köszöntötte Erzsébet az unokahúgát. Puszit is adtak egymásnak. - Drága nővérem! – mondta zavarában kissé pirulva Mária – ha tudnád, mennyire örülök, hogy látlak! - Igen, igen, tudom én! Mindkettőnket nagy öröm ért, különösen téged, nem igaz? Mikor megláttalak, felujjongott méhemben a gyermek. Jó előjel, efelől biztosíthatlak! Mária szívébe véste e kedves szavakat, de a beszélgetésnek még nem volt vége. - Maradj nálam pár napig, drágám! Az ittléted boldogságot hoz nekem! Szívesebb vendéglátást el sem lehetne képzelni! Mária pedig úgy döntött, nem titkolózik Erzsébet előtt. Elmesélte neki az angyal látogatását, és hogy mennyire örül, hogy így figyelnek rá. Teljesen kiöntötte a lelkét. Egyik ilyen érzelmi rohamában így kiáltott fel: *

Mária talán annál is inkább akarta ezt a kis kirándulást, mert Gábriel arkangyal azt is közölte vele, hogy meddőnek tekintett unokanővére, Erzsébet is teherbe esett, és gyermeket vár Lukács 1. fejezet 36-37 versek.

12

- Magasztalja lelkem az én uramat, és szívem, őrá gondolva, mindennap örömmel telik meg! Én az Úr szolgálóleánya vagyok, ő pedig elárasztott engemet kegyelmével és valami hatalmas dolgot művelt énvélem! Erzsébet kedvesen és barátságosan mosolygott. Mária pedig folytatta: - A neve szent számomra! Megéheztem és ő jóllakatott. Megörvendeztetett azzal, hogy megmutatta erejét. És ezért boldognak hirdet engem minden nemzedék! „Akkor monda Mária: Magasztalja az én lelkem az Urat, És örvendez az én lelkem az én megtartó Istenemben. Mert reá tekintett az ő szolgáló leányának alázatos állapotjára; mert ímé mostantól fogva boldognak mondanak engem minden nemzetségek. Mert nagy dolgokat cselekedék velem a Hatalmas; és szent az ő neve! És az ő irgalmassága nemzetségről nemzetségre vagyon azokon, akik őt félik. Hatalmas dolgot cselekedék karjának ereje által, elszéleszté az ő szívök gondolatában felfuvalkodottakat. Hatalmasokat dönte le trónjaikról, és alázatosakat magasztalt fel. Éhezőket töltött be javakkal, és gazdagokat küldött el üresen.” Erzsébet megfogta a kezét: - Elragadó vagy, kedves Máriám! Az unokatestvérek eme kölcsönös áradozása 3 hónapig tartott. Addig a napig, amíg Zakariás, a levita, minden formaság szerint apává nyilváníttatott. Mária ezután visszatért Názáretbe. Ám mivel már 3 hónap telt el azóta, hogy az Ige testté lőn, a fiatal leány hasa egyre kezdett kerekedni, és ily módon magára vonni az emberi tekinteteket.

13

5. fejezet: Melyben József megbékél mindezzel a különleges históriával, bár eleinte egyáltalán nem örül József pedig, az ő férje, mivelhogy igaz ember vala és nem akará őt gyalázatba keverni, el akarta őt titkon bocsátani. Mikor pedig ezeket magában elgondolta: ímé az Úrnak angyala álomban megjelenék néki, mondván: József, Dávidnak fia, ne félj magadhoz venni Máriát, a te feleségedet, mert ami benne fogantatott, a Szent Lélektől van az. Szűl pedig fiat, és nevezd annak nevét Jézusnak, mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből. József pedig az álomból felserkenvén, úgy tőn, amint az Úr angyala parancsolta vala néki, és feleségét magához vevé. Máté 1. fejezet, 19-21; 24 versek

Azt már tudjuk, hogy József egy teljesen átlagos ács volt, de együgyű kinézete ellenére talpraesett ember, és látta, hogy valaki felszarvazta. Csak nem tudta még, hogy maga az isten tette ezt vele. - Ahol csíra jelenik meg, ott valaki magot ültetett. Valaki babrált a veteményeskertemben! – mondta magában, ránézvén gyönyörű menyasszonyára. És ácsunk búnak eresztette a fejét. Igazat is kell adnunk neki: bizony volt erre némi oka. Merthogy csak egy együgyű és naiv embernek lehet bemesélni, hogy jegyese egy bizonyos galambbal csalta meg, és hogy Mária a terhessége ellenére éppúgy szűz, mint annak előtte. Nem, ezt Józsefnek nem lehetett bemesélni! Képzeljék csak a helyébe a legjámborabb hívőt! Képzeljék el, hogy ha Mária jegyese egy efféle ájtatos egyed lenne, mit szólna, ha nejét annak 3 havi távolléte után ilyen érdekes helyzetben találná: le is merném fogadni, ő sem érezne másképp, mint a mi ácsunk. József azért akart feleséget, hogy megreparálja a ruháit, főzzön neki ebédet, de annyira nem volt érzéketlen szeretett jövendőbelije iránt, hogy csak úgy elviselje, hogy felszarvazták. Egy napon, mikor a szokásos virágcsokorral megjelent Máriákénál, látta, hogy a hölgy pocakjának nagyobb az átmérője a megszokottnál. Földhöz vágta a virágcsokrot és így kiáltott: - A fenébe is asszonyom, amíg nem volt szerencsém Önt látni, addig nyilván igen jól tetszett szórakozni valakivel! Mária zavartan lesütötte a szemét. Apja és anyja is döbbenten álltak. József hozzájuk fordult. - A francba az egésszel! Ha önök azt hiszik, hogy mindezek után én elveszem a lányukat, aki kegyeskedett megcsalni, akkor akár azt is elhihetik, hogy egy pálmafán retek termett kókusz helyett! Ráadásul a barátaim így is kinevetnek, hogy egy ilyen fiatal lányka után vágyódom! Folyton ezzel zaklatnak! Gúnydalokat énekelnek rólam! Hátha még ez is tudomásukra jut… Nem, nem, az egész környék csak rólam pletykálkodna! Kész, ennyi volt! Míg Józsefből így ömlött a szó, Mária kissé összeszedte magát, és behízelgő hangon próbálta a jövendőbelijét jobb belátásra bírni: - József, drágaságom, esküszöm, Ön téved! Én éppoly tiszta vagyok, mint ama csecsemő, akit a szívem alatt hordok! - Éppolyan tiszta, mint a nem is tőlem születendő gyermeke? Hát ez már több a soknál! - József, édesem! Szavamat adom, hogy nem is történt semmi! Senki még csak az ujjam hegyét sem puszilta meg! - Elég, hagyjuk abba! Még én sem dőlök be az ilyesminek! Ha nem egy férfi, akkor ki idézte elő ezt a szánalmas helyzetet?

14

- Hát az a galamb! Az ácsot itt majd szétvetette a düh. - Szóval itt engem hülyének néznek?! – harsogta – Még egy ilyen tréfát! És mindezt azután, hogy eljegyeztük egymást! Még jó, hogy nem vagyok az Ön férje! E szavakkal József dühösen kirohant a házból és bevágta maga mögött az ajtót. Joakim és Anna teljesen összezavarodtak. Egyetlen hang sem jött ki a torkukon. József távoztával aztán szörnyű botrány tört ki a házban. Máriát mindenféle szavakkal illették. Mindenképpen meg akarták tudni, ki volt az a semmirekellő, aki így cselekedett a lányukkal, merthogy ők sem hitték el Mária meséjét. A szomszédban lakott egy Panther nevezetű fiatalember, így a gyanú rögvest őrá terelődött. Annál is inkább, merthogy jóképű fickó volt, és egy időben udvarolt is Máriának. Mária égre-földre esküdözött, hogy a galamb volt a tettes, de senki sem hitt neki. Végül bánatosan úgy döntöttek, kivárják a fejleményeket. Már minden reményt feladtak, hogy a lányukat férjhez adhatják, mikor egy reggelen József jelent meg náluk. Az ács kezét dörzsölgetve lépett be, még sosem látták ilyen boldognak. - Jó reggelt, tisztelt jövendőbeli apósom és anyóskám, ugye nem gondolták meg magukat, hogy a vejüké fogadnak engem? - Még szép, hogy nem! – mondták egyszerre- De mintha a múltkor lemondott volna Máriáról ama kis malőr miatt, ami vele esett meg… - Ami igaz, az igaz, kissé felkaptam a vizet, nem tagadom. De akkor még nem tudtam azt, amit most tudok! Joakim és Zakariás egyik ámulatból a másikba estek. - Tehát – kérdezte Joakim – Ön mindent tud, és ezért venné el a lányunkat? - Pontosan! - Nem biztos, hogy jól értettük… - Mondom: pontosan! - Na ne vicceljen itt velünk, József! Azt akarja, hogy mindenki kinevesse? - Nem viccelek! Mindent tudok, a kis hölgy nem hibás! Biztosíthatom Önöket, igazat beszélt a galambbal kapcsolatban! Anna és Joakim összenéztek. - Nem kell, hogy így nézzenek! Tényleg az a galamb a ludas! De végül is az Önök dolga! Képzeljék csak, mit álmodtam: egy gyönyörű, aranyszárnyú angyal egyszer csak odaült az ágyam szélére, keresztbe tette a lábát, és így szólt hozzám: „Figyelj, József, te tényleg egy tökfilkó vagy! Csak ki kell nyújtanod a kezed, és máris a tied az a kincs! Erre te a kisujjadat sem mozdítod!” „Hol az a kincs” – kérdeztem az angyalt. „Pár lépésnyire tőled, a városodban, Názáretben. A neve Mária, Joakim és Anna lánya. Bájos kis barna hajú lányka, a te jegyesed.” „Igen, persze, de hát teherbe esett, és nem tudni, kitől! Mindenki Panterra, a szomszédjára gyanakszik. Lehet, hogy Mária egy kincs, de erény dolgában nem az.” „Tévedsz, József, annak a fiúnak ehhez semmi köze! Mária olyan ártatlan, akár egy kis madárka a tojásban. Az a gyermek, akit a szíve alatt hord, az én drága jó barátom, a Messiás, aki a Szentlélek közreműködése révén fogantatott.” „Létezne az, hogy ez a mese arról a galambról mégsem mese?” – kérdeztem én – „Hát persze, minden szava igaz! Én Gábriel arkangyal vagyok, úgyhogy hihetsz nekem.” „Na, akkor hallgatlak, mit tanácsolsz?” „Eredj, barátom, vedd feleségül Máriát, mégpedig minél hamarabb. Így a törvény előtt minden tekintetben te leszel a Messiás atyja, ama Messiásnak az apja, aki majdan megváltja Izrael népét, és vele az egész emberiséget.” Joakim és Anna el voltak ragadtatva. József így folytatta: - Remélem, most már világos, miért is sietek ennyire. Isten ments, hogy más is megkapja ezt a mennyei kinyilatkoztatást, és elhappolja tőlem ezt a kincset! - Akkor kezet rá, kedves József! – kiáltották az örömszülők – Önnek adjuk Máriát! Bejelentjük az eljegyzésüket, és az ügy ezennel nyélbe ütve! Csak aztán nehogy meggondolja magát!

15

- Eszemben sincs! Tíz nappal eme párbeszéd után Máriából asszony lett. Az esküvő alatt néhány ifjú narancsvirágból készült koszorút tett a menyasszony fejére, ami a szüzesség és érintetlenség szimbóluma, a főpap pedig istentől ihletvén oldalba bökte az ácsot, és ezt suttogta a fülébe: - Hallod, szerencsés ember vagy te!

16

6. fejezet: A Messiás családfája Az összes nemzetség tehát Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzetség, és Dávidtól a babilóni fogságravitelig tizennégy nemzetség, és a babilóni fogságraviteltől Krisztusig tizennégy nemzetség. A Jézus Krisztus születése pedig így vala: Mária, az ő anyja, eljegyeztetvén Józsefnek, mielőtt egybekeltek volna, viselősnek találtaték a Szent Lélektől. Máté 1. fejezet 17-18 vers

Most valószínűleg ideje lesz megismertetni az olvasót Jézus családfájával és megemlékezni ama ígéretekről, melyeket Jahve adott a pátriárkáknak. És ennek a családfának éppen a vége a legérdekesebb, állapítják meg az evangéliumok. Ezért helyt kell adnunk neki. Nem kizárt, hogy ama pillanatban, mikor a szeplőtelen szűz (ez a megfogalmazás egy hittétel) teherbe esett, a pátriárkák delegációt küldtek Jahvéhoz, kifejezendő abbéli örömüket, hogy utódukként azon gyermek jön a világra, akiről is azt jövendölték a próféták, hogy megmenti majd az egész emberi nemet, megváltja majd Ádám és Éva bűnét. Először Ábrahám jelenik meg a mindenható előtt, és így szól: - Uram, a mennyei törvényeidhez való hűségemért azt ígérted, hogy én egy dicső nemzetség ősatyja leszek, és az én utódaim közül származik majdan a messiás. És íme, eljött az idő. Ó, mindenható isten! Esküd szent és megváltoztathatatlan! És betartottad a szavad! - Persze, Ábrahám, mi sem természetesebb! - Uram, én Izsákot nemzettem. Izsák előjött, és így szólt: - Uram, én Jákobot nemzettem. – Jákob is jön: Én Júdát nemzettem. – Júda jön: Én Pereszt nemzettem. – Perez jön: Én Hezrónt nemzettem. Hezrón is jön: Én Animadabot nemzettem. Animadab is jön: Én nemzettem Nachsont. Nachson is jön: Én nemzettem Szalmont. Szalmon is jön: Én nemzettem Boázt. Boáz is jön: én nemzettem Jobedet. Jobed is jön: én nemzettem Izájt. Izáj is jön: Én nemzettem Dávidot. Ekkor megjelent Dávid. Jahve barátságosan megcirógatta az arcát, és így szólt hozzá: - Kedves Dávid fiam, te mindig is a kedvencem voltál. Ezért is ígértem meg neked ugyanazt, amit már Ábrahámnak is. A történelemben téged fognak a messiás ősatyjának nevezni. Dávid meghajolt, majd így szólt: - Én nemzettem Roboámot. Roboám is jött: - Én nemzettem Abiját. Abija is jön: - Én nemzettem Ázát. Áza is jött: - Én nemzettem Jozafátot. Jozafát is jött: - Én nemzettem Jorámot. Jorám is jött: - Én nemzettem Uziját. Uzija is jött: - Én nemzettem Jotámot. Jotám is jött: - Én nemzettem Acházt. Acház is jött: - Én nemzettem Hiszkiját. Hiszkija is jött: - Én nemzettem Manasszét. Manassze is jött, és épp megnevezte volna az utódát, mikor Jahve közbeszólt: - Hallod-e te Manassze, én téged túlságosan is jól ismerlek! – mondotta – Szerencséd, hogy rajta vagy a messiás elődeinek listáján. Nem bántásból mondom, de te egész életedben gazember voltál. Sok minden van ám a rovásodon: imádtad az ördögöt, kettévágattad Ézsaiást, egyik kedvenc prófétámat! Krisztus pár nap múlva megszületik. Gondolod, öröme lesz abban, hogy te vagy az egyik felmenője? - Ami igaz, az igaz. – mondotta Manassze – elismerem, nem voltam épp egy mintapéldány, és nem hittem az én uramban. A bálványaim kedvéért rendeltem el prófétád, Ézsaiás kivégzését. „Manasse tizenkét esztendős volt, mikor uralkodni kezdett, és ötvenöt esztendeig uralkodott Jeruzsálemben, és az ő anyjának Hefsiba volt a neve. És gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt, a pogányok útálatossága szerint, akiket az Úr kiűzött volt az Izráel fiai elől: Mert újra megépítette a magaslatokat, amelyeket Ezékiás, az ő atyja lerontott, és oltárokat emelt a Baálnak, és állított Aserát, mint ahogy Akháb, az Izráel királya cselekedett volt, és imádta az összes mennyei seregeket és azoknak szolgált. És oltárokat is épített az Úr házában, amely felől azt mondotta volt az Úr: Jeruzsálemben helyheztetem az én nevemet!” „És az Asera-bálványt, amelyet készített, bevitte abba a házba, amely felől azt mondotta volt az Úr Dávidnak és az ő fiának, Salamonnak: Ebben a házban és Jeruzsálemben, amelyet 17

magamnak választottam Izráelnek minden nemzetségei közül, helyheztetem az én nevemet mindörökké;” „És Manasse nagyon sok ártatlan vért is ontott ki, úgy hogy Jeruzsálem minden felől megtelt vele, azon a vétkén kivül, amelylyel vétekbe ejtette Júdát, gonoszul cselekedvén az Úr szemei előtt.” Királyok II. könyve, 21. fejezet, 1-4; 7; 16 versek De az is igaz, uram, hogy én nem hágtam át az erkölcs törvényeit, mint Salamon, nem kereskedtem a feleségem bájaival, mint Ábrahám, és nem egy szajha fia vagyok, mint ez a hájpacni Boaz! - Elnézést, úgy hallom, rólam van szó – vetette közbe aggódva Boaz. - Micsoda, micsoda? – kíváncsiskodott Ábrahám és Salamon is. - Azt magyarázom, hogy az Úr istenkáromlással vádol engem, én pedig mentő körülményként összehasonlítottam magam veletek. A messiás nem fog örülni, hogy én az egyik őse vagyok, és ezt el is fogadom. De úgy hiszem, nincs nagyobb okom pirulni, mint Boaz anyjának, Ráhelnek, Jerikó ribancának… - Csendesebben, csendesebben! – szakította félbe a mindenható – Ne teregessétek ki egymás szennyesét itt a kerubok és szeráfok színe előtt! Nyugodjatok meg, drágáim! Manassze barátom, én megbocsátom neked minden csínytevésedet, de te se rágalmazd Krisztus többi őseit! Folytassuk inkább kirándulásunkat a rokoni kapcsolatok világába! Mégiscsak nagyon is érdekes ez, és célja annak bizonyítása, hogy teljesítettem az Ábrahámnak és Dávidnak tett ígéretemet. Tehát te kit nemzettél, Manassze? Manassze így felelt: én nemzettem Amont. Amon is jött, és így szólt: én nemzettem Joziját. Jozija jött és így szólt: én nemzettem Jechonját. Jechonja jött és így szólt: én nemzettem Sealtielt. Sealtiel jött és így szólt: én nemzettem Zerubbabelt. Zerubbabel jött és így szólt: én nemzettem Abihudot. Abihud jött és így szólt: én nemzettem Eljakimot. Eljakim jött és így szólt: én nemzettem Acort. Acor jött és így szólt: én nemzettem Cádokot. Cádok jött és így szólt: én nemzettem Achimot. Achim jött és így szólt: én nemzettem Eliudot. Eliud jött és így szólt: én nemzettem Eleazárt. Eleazár jött és így szólt: én nemzettem Mattant. Mattan jött és így szólt: én nemzettem Jákobot. Jákob felállt a helyéről. - Hú, azta… - lélegzett fel Jahve – Már csak te maradtál kedves kettes számú Jákob fiam! - Igen, uram. Épp nemrég szólítottál el az élők sorából. De a fiam még él és egészséges. - Te kit nemzettél? - Én nemzettem Józsefet. – felelte Jákob A pátriárkák erre összenéztek. - Akkor ez a József lesz a messiás atyja? – kérdezte Ábrahám - Egyáltalán nem, József csupán egy bizonyos Mária férje, aki világra fogja hozni az előbb említett Krisztust. - Tehát akkor – szólt közbe Dávid, úgy gondolván, hogy mindent ért – Ez a József, az én utódom, fogja nemzeni az általad ígért messiást. - Nem, az ördögbe is! Ő mindössze a Mária férje, semmi több! Neki ehhez a származáshoz semmi köze! Ahogy nektek sem! A pátriárkák sokáig pusmogtak, súgtak-búgtak, végül felkiáltottak: - Akkor uram, te a bolondját járattad velünk? - A fenébe akkor az egész családfával! – kiáltotta Ábrahám – ha a legutolsó utódom a kisujját sem mozdította a Messiás születéséért! Akkor engem egyszerűen átvertél! - Mindannyiunkat átvertél! – ordibálták a többiek is. Az atyaúristen öklével az asztalra csapott (gyönyörű, briliánsokkal ékesített asztalka volt) - Kekec banda! – üvöltötte – Most aztán az ördög sem tudja, hogy jövök ki jól ebből! - Majd csak kitalálsz valamit – jegyezte meg Dávid – De nekem megígérted, hogy a messiás az én utódom lesz, igen, vagy nem?

18

- Hát persze, hogy megígértem! - És nekem is – vetette közbe Ábrahám is. - Természetesen. Éppen ezért a ti utódotok, József, az ács, Mária férje, annak a Máriának, aki holnap a messiás anyja lészen. - Kegyelmes urunk – jajdult fel az egész társaság egyszerre – de ugye ez a József csak plátói házastárs lészen? - Az hát, na és? - Mi az, hogy na és? Ezzel megszegted az ígéretedet! - Már elnézést, de… - Nem erről volt szó! - Ti úgysem érthetitek ezt! - Na, ez már mindennek a teteje! És a messiás hamis elődei topogtak a lábukkal, meg sem próbálván elrejteni dühüket, amit eme keserű csalódás miatt érezek. A mindenható végül türelmét vesztve kelt ki magából: - A villám csapna belétek – ordította természetellenes hangon – hogy ki tudtok hozni a sodromból! Takarodjatok innen, de tüstént! Egyszerűen nevetségesek vagytok! Teljesítettem az ígéretemet, mert tévedhetetlen vagyok! József nem a messiás apja, de ő akkor is a ti utódotok! Nem elég nektek, ha én mondom? De ezt a ti elmétek soha nem érheti fel, mert előttetek ez titok! A pátriárkák pedig tovább dühöngtek, mondták a magukét. Ekkor Zebaoth így szólt: - Királyi szék, Hatalom, Fejedelemség! Ki innen ezekkel a zsivajgó rendbontókkal! Egy szempillantás alatt teljesült a parancs, és csend lett. Az evangeliumok mindent megtesznek azért, hogy bebizonyítsák nekünk: Jézus Dávid és Ábrahám nemzetségéből származik, de nem a fia Józsefnek, az Úr két kedvenc pátriárkája leszármazottjának. Hogy senki se vethesse a szememre, hogy én csak úgy jövök itt mindenféle képtelenséggel a szent könyvekre való hivatkozással, álljon itt Máté evangéliumának első 16 verse: „Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségéről való könyv. Ábrahám nemzé Izsákot; Izsák nemzé Jákóbot; Jákób nemzé Júdát és testvéreit; Júda nemzé Fárest és Zárát Támártól; Fáres nemzé Esromot; Esrom nemzé Arámot; Arám nemzé Aminádábot; Aminádáb nemzé Naássont; Naásson nemzé Sálmónt; Sálmón nemzé Boázt Ráhábtól; Boáz nemzé Obedet Ruthtól; Obed nemzé Isait; Isai nemzé Dávid királyt; Dávid király nemzé Salamont az Uriás feleségétől; Salamon nemzé Roboámot; Roboám nemzé Abiját; Abija nemzé Asát; Asa nemzé Josafátot; Josafát nemzé Jórámot; Jórám nemzé Uzziást; Uzziás nemzé Jóathámot; Joathám nemzé Ákházt; Ákház nemzé Ezékiást; Ezékiás nemzé Manassét; Manassé nemzé Ámont; Ámon nemzé Jósiást; Jósiás nemzé Jekoniást és testvéreit a babilóni fogságra vitelkor. A babilóni fogságravitel után pedig Jekoniás nemzé Saláthielt; Saláthiel nemzé Zorobábelt; Zorobábel nemzé Abiudot; Abiud nemzé Eliákimot; Eliákim nemzé Azort; Azor nemzé Sádokot; Sádok nemzé Akimot; Akim nemzé Eliudot; Eliud nemzé Eleázárt; Eleázár nemzé Matthánt; Matthán nemzé Jákóbot; Jákób nemzé Józsefet, férjét Máriának, akitől született Jézus, aki Krisztusnak neveztetik.” Az evangéliumot olvasván akaratlanul is feltűnik a példátlan ostobaságok és ellentmondások tömkelege. Mert hát nem képtelenség az a vallásos doktrína, mely a legnagyobb mértékben Mária érintetlenségén alapul, és kiátkozás terhe alatt tiltja meg, hogy bárki is arra merjen gondolni: Józsefnek esetleg része lett volna a messiás fogantatásában?

19

És mégis, az evangélista azon buzgólkodott, hogy Mária plátói jegyesének a családfáját levezesse Dávidig és Ábrahámig, mintegy azt sugallván, hogy az Úr teljesítette a pátriárkáknak adott ígéretét, és a messiás tőlük származik. Micsoda hatalmas mementója ez az emberi ostobaságnak! És mindennek a tetejébe az evangéliumok ellent is mondanak egymásnak! Merthogy Lukács evangéliuma eléggé eltér e téren a Mátéétól. Nézzük csak, hogyan is vezeti le ő a családfát: „Maga Jézus pedig mintegy harminc esztendős volt, mikor tanítani kezdett, ki, amint állítják vala, a József fia vala, ez pedig a Hélié, Ez Mattáté, ez Lévié, ez Melkié, ez Jannáé, ez Józsefé, Ez Matthatiásé, ez Ámosé, ez Naumé, ez Eslié, ez Naggaié, Ez Maáté, ez Matthatiásé, ez Sémeié, ez Józsefé, ez Júdáé, Ez Joannáé, ez Rhésáé, ez Zorobábelé, ez Saláthielé, ez Nérié, Ez Melkié, ez Addié, ez Hosámé, ez Elmodámé, ez Éré, Ez Jóséé, ez Eliézeré, ez Jórimé, ez Mattáté, ez Lévié, Ez Simeoné, ez Júdáé, ez Józsefé, ez Jónáné, ez Eliákimé, Ez Méleáé, ez Maináné, ez Mattátáé, ez Nátáné, ez Dávidé, Ez Jesséé, ez Obedé, ez Boázé, ez Sálmoné, ez Naássoné, Ez Aminádábé, ez Arámé, ez Esroné, ez Fáresé, ez Júdáé. Ez Jákóbé, ez Izsáké, ez Ábrahámé…” Lukács 3. fejezet, 23-34 versek Tehát mind Máté, mind Lukács elfogadják Jézus Krisztus úgynevezett családfáját Ábrahámtól Dávidig, de onnan eme két – galamb által ihletett – evangélista ellentmond egymásnak: Máté szerint Salamontól felfele ment a vérvonal, míg Lukács szerint az Úr más vonalon, Dávid családjának másik ágán, Nátánon keresztül teljesítette az ígéretét. És csodák csodája – mindkét ág Józsefnél, az ácsnál végződött. Persze kinél másnál is… Dehát Jáhve ugyebár mindenható… Következtetés: mindkét családfa, melyek az evangéliumokban levezetésre kerültek, nemcsak nevetségessé teszik ezt az egészet, mert a vége az egész építményt rombolja le, vagyis hogy Jézus végül mégsem tőlük származik, de még nem is egyeznek össze, ami már az ostobaság netovábbja. Hajtsunk hát fejet testvéreim mindeme zagyvaság előtt, és higgyünk benne, elvégre ésszel úgysem érjük fel ezt az egészet!

20

7. fejezet: A születés és a pásztorok Valának pedig pásztorok azon a vidéken, akik künn a mezőn tanyáztak és vigyáztak éjszakán az ő nyájok mellett. És ímé az Úrnak angyala hozzájok jöve, és az Úrnak dicsősége körülvevé őket: és nagy félelemmel megfélemlének. És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában. És lőn, hogy mikor elmentek az angyalok ő tőlök a mennybe, mondának a pásztoremberek egymásnak: Menjünk el mind Bethlehemig, és lássuk meg e dolgot, amelyet az Úr megjelentett nékünk. Elmenének azért sietséggel, és megtalálák Máriát és Józsefet, és a kis gyermeket, ki a jászolban fekszik vala. Lukács 2. fejezet, 8-11; 15-16 versek

Már tudjuk, hogy Józsefnek elég volt egy álmot látnia ahhoz, hogy megnyugodjon. Mintaférj és ideális házastárs lett. Hogy Mária miért is félt ettől a házasságtól? Már az esküvői ceremónia után ácsunk kijelentette, hogy ők ketten külön ágyban fognak aludni. Vajon állta a szavát? Az evangéliumok erről semmilyen utalással nem szolgálnak. Minden más arról beszél, hogy a szeplőtelen názáreti hölgy nem mindig volt ilyen szigorú tiszteletreméltó férjurával szemben. De ne szaladjunk ennyire előre. Az igazság kedvéért be kell vallani (meg is tesszük), hogy – legalábbis eleinte – Mária beérte a szentlélek látogatásával. A szent szöveg, melyet a rouen-i székesegyház kanonoka, Constant Fouard abbé (1837-1903), a teológia doktora idéz, aki szintén írt Jézus életéről, mégpedig a „La Vie de N-S Jésus-Christ” (1880) című művét, így szól: „Az esküvő után az ifjú asszony hazaköltözött otthonába. József nem is látta addig a napig, amíg fiút nem szült, akit Jézusnak nevezett.” (eme részlet a Vulgatából származik) - És utána? – kérdi a kíváncsi olvasó. Utána? Mindjárt meglátjuk. József a maga részéről nagy megtiszteltetésnek vette, ami történt, és büszke volt. Bár nem volt a messiás apja, mégis annak nevezték. És ez nem vicc! Örömmel tekintette magát törvényes apának, és a gyermekét váró Máriát az ő szerető gondoskodása övezte. Azokban a napokban jött Augustus császár rendelete, hogy írják össze a Római Birodalom minden lakóját. Júdea akkoriban eme birodalom része volt, a császár meghatalmazottai irányították. Ezek egyike volt a hírhedt Heródes király. A császár parancsa szerint az összes alattvaló nem a születési, nem a lakhelyén íratott össze, hanem onnan, ahonnan a családja, illetve nemzetsége származott. Ezért József, aki Dávid nemzetségéből származott Betlehem városából, oda kellett menjen. És épp a leglehetetlenebb időpontban: Mária már nagyon közel állt a szüléshez. Alig érték el Betlehemet, az ifjú asszonykának már megindultak a szülési fájdalmai. József bárhol is próbálkozott, sehol sem volt már számukra hely. Minden foglalt volt. Mit lehetett hát tenni? Csak szükséges volt valamiféle menedéket találni! Be kellett hát érniük egy düledezőfélben lévő istállóval. Más hagyomány szerint egy barlanggal. Lukács nem ír semmit arról, milyen helyen is született Jézus. És ezen a hideg téli éjszakán, nélkülözve minden szükséges segítséget, Mária a szarvasmarhák nyughelyéül szolgáló szalmán szülte meg hősünket. Igazán lehangoló körülmény az istenség világrajöveteléhez. De nem fogunk siránkozni ezen az inkább komikus, mintsem szomorú helyzeten. Elvégre nem szabad elfelejtenünk, hogy Jézus mindent előre látott, és ő maga akart ilyen szomorú sorsot magának. Senki nem kényszerítette, hogy istállóban szülessen meg, és csakis Jézus saját kívánságára volt csupán az ökör és a szamár méltó arra, hogy az ő világrajövetelt követő isteni felsírását meghallja. Részvétünk inkább azon szerencsétleneknek szól, akik minden ok, cél és értelem nélkül szenvednek, nélkülöznek és szorongattatásban élnek. ráadásul nem is ők akarták, hogy így legyen, rajtuk kívül álló okok miatt jártak így… Mielőtt most folytatnánk, tegyünk még egy másfajta gondolatkísérletet a született Jézussal kapcsolatban: Azt már tisztáztuk, hogy József akkor éjjel elfogadta az angyal magyarázatát Mária terhességével kapcsolatban. Az a gondolat, hogy őt tekintik majd a gyermek messiás gondviselőjének, megnyugtatta háborgó lelkét. Sőt, nagyon is örült neki. De most tegyük fel, mi lett volna, ha Zebaothék gondolnak egyet, és a messiás az előző ígéreteik ellenében mégis leányként jött volna a világra! József és Mária valószínű halálra rémültek volna… Mit gondoltak volna az istenék megbízhatóságáról? 21

Szóval: ha Jézus, azaz a második isteni személy esetleg meggondolja magát és nőként születik meg, majd lép fel… Akkor a neve sem Jézus lenne. Arról meg, hogy elfogadta volna-e úgy a választott nép, nem is érdemes elmélkedni, elvégre így, férfiként sem volt túl nagy sikere… Igaz, volt már precedens arra, hogy a nép ügyében egy nő lépett fel a zsidóknál, gondoljunk csak Juditra, aki elbánt Holofernésszel! Igaz, ha Jézus nő lett volna, akkor a keresztre feszítés, mint megváltási aktus, szóba sem jöhetett volna. Olyan ugyanis még nem volt, hogy nőt feszítsenek keresztre a rómaiak. De ez csak egy kis kitérő volt, ne is feszegessük tovább. József tehát boldog volt: hát itt van, hát itt van a kis messiás, ő (József) pedig a karjában tarthatja, pólyálgathatja, becézgetheti. És ő, csakis ő, senki más nem lesz a messiás apjának nevezve, a világ végezetéig! Minő dicsőség! Arról hogy József mily csodaként élte meg a születést, ezúton el is mondtunk mindent. De jöttek még számára meglepetések! Mindenhonnan, a környező dombokról, pásztorok jelentek meg, hogy hódoljanak a csecsemő előtt. Önök nem hiszik el, hogy a tél leghidegebb és legkeményebb időszakában – a naptár december 25-öt mutatott, pásztorok tanyáztak a környéken? Hát igen, kedves olvasó, a legvalódibb pásztorok a leghidegebb téli éjszakákon is őrzik az állataikat. Meglepő, ugye? Az egyház legmesszemenőbbekig kezeskedik arról, hogy mindezek így történtek. Mivelhogy a szentírásban ezek vannak benne. Ezek a pásztorok a betlehemi dombokon tanyáztak, és juhot őriztek. Hirtelen ragyogó fényességet láttak. Az ég megnyílt, angyalok jöttek le trombitaszóval, és elképzelhetetlen zajt csaptak. (Persze a közeli Betlehem lakói ebből mit sem hallottak). Ez a zaj egyszerűen fülsiketítő volt, és ahogy szent Lukács írja, a pásztorok nagyon megijedtek. Csoda, hogy az állataik nem szaladtak szanaszét. - Ne féljetek, pásztorok! – mondták az angyalok – Azért jöttünk, hogy nagy örömet tudassunk véletek és népetekkel! Halljátok hát: épp az imént született meg a ti megváltótok! Menjetek a városba a főúton, aztán a harmadik utca balra! A 6. lámpától 50 lépésnyire lesz egy kis szeráj, melynek nyitva az ajtaja. Ott láttok majd egy fiatal nőt, egy öregembert, bikát, szamarat és egy újszülött kisgyereket. Ő lesz a messiás. Nem olvastátok a prófétákat? Hát persze, hisz nem is tudtok olvasni! De ez nem is fontos: tudjátok, hogy az írások már 4000 éve hirdetik az ő eljövetelét! És ez tegnap telt le! Ma a rég várt messiás az orrotok előtt van! Menjetek gyorsan Betlehembe, és meglátjátok! A pásztorok felkerekedtek, az angyalok pedig visszamentek oda, ahonnét jöttek, közben büszkén énekelték: „Hozsánna, hozsánna a magasságban és békesség a földön a jóakaratú embereknek!” Egy óra sem telt el, és a pásztorok már ott is voltak a megjelölt helyen. Leborultak a csecsemő előtt, aki éppen úgy visított, mint bármilyen más újszülött az ő korában. Letérdeltek, adtak nekik tejet, és mindenféle sajtokat. József kezet rázott velük, elrakta a sajtokat, majd örömtől könnyes szemmel így szólt: - Hogy fog nekik örülni a baba!

22

Mint bizonyára közismert, Jézusról azt tartja a fáma, hogy Betlehemben született, de Názáretben nevelkedett. „Názáreti Jézus”, ahogy nevezték… Nos, a születésének történetét két evangelista írta meg. A szűztől való születést még szépen össze is hozták, de az Immánuelt, amit Izajás jövendölt („Ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek” Izajás könyve 7. fejezet 14. vers) már csak nem merték ráaggatni, meghagyták a nevét Jézusnak… Betlehemet, ama helyet viszont valahogy bele kellett szőni, hogy ott szülessen meg! Elvégre hogy is szól a prófécia: „De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, aki uralkodó az Izráelen; akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van” Mikeás könyve 5. fejezet 2. vers. Máté egyszerűen oldotta ezt meg: Jézus „szülei” Betlehemben laktak, így ő maga is ott született. Aztán Heródes király állítólagos haragja miatt először Egyiptomba menekítette őket Máté, („Égyiptomból hívtam ki az én fiamat” Hóseás könyve 11. fejezet 1. vers), majd pedig, annak halála után (i.e. 4-ben) a család elköltözött Názáretbe, és így onnan „származott” ez a Jézus. „Názáretinek fog neveztetni.” Máté 2. fejezet 23. vers – írja egy újabb Máté-passzus, melynek eredete vitatott… Nem úgy tűnik ugyanis, mintha létezett volna anno „Názáret” nevezetű település Izráel földjén… Lehet, egy Bírák könyve-beli passzusra utal: „mert Isten názírja lesz a fiú” Bírák könyve 13. fejezet 5. vers, zsidó biblia-féle verzió. Az „isten názírja” a Károli-féle verzióban „istennek szenteltetett” fordítással bír. Lukácsnál a „szülők” názáretiek voltak, csak az adóösszeírás miatt kellett még Jézus születése előtt átmenniük Betlehembe (i.sz. 6-ban történt ez az adóösszeírás), és Jézus ott született meg. (Egyesek szerint egy istállóban történt e nagy esemény, más hagyomány szerint egy barlangban… Lukács ezt nem tartotta fontosnak megemlíteni, csak utalt egy jászolra… Másik kérdés: most akkor Betlehem városában, vagy azon kívül született hát ez a messiás? „Menjetek el hát gyorsan a városba, Ott találjátok Jézust a jászolba’ ” Sehol sincs egyetértés…) Aztán, miután minden vallási célú formalitás lezajlott, szépen békében visszavonult a család Názáretbe. Ez a názáreti-dolog azért is érdekes, mert Jézus, - ahogy írják – betlehemi születésű volt, de szerte az országban való jártában-keltében sohasem vitte el a tanítványait születése állítólagos helyére, sem a Lukács-féle istállóhoz, sem a Máté-féle házhoz, hogy megmutassa azt nekik. Mindig csak Názáretbe járkált, ahonnan újra és újra kiutálták. A messiásról szóló próféciákat lásd: http://www.vargamakai.com/profeciakamessiasrol.html Ezen próféciákat érdemes átnézni a szövegkörnyezetükben is. Arról nem is beszélve, hogy a négy evangeliumot is érdemes párhuzamosan olvasni, és figyelni, mi módon „valósították meg” eme jövendöléseket a maguk módján az evangeliumok írói. Azon is el lehet töprengeni, hogy ezek csupán ki vannak ragadva a szövegkörnyezetből, és elég önkényesen lettek „messiási jövendölésekké” nyilvánítva. A szövegkörnyezetben nézve inkább többé-kevésbé összefüggő zagyvaságok sorozata ez az egész.

23

8. fejezet: Szűz Mária megtisztulási szertartása Mikor pedig betöltek Mária tisztulásának napjai a Mózes törvénye szerint, felvivék őt Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak. Lukács, 2. fejezet 22. vers

A népszámlálással kapcsolatos formalitások befejezte után József haladéktalanul elhagyta Betlehemet, ezt a barátságtalan kisvárost, ahol szűz asszonyának egy istállóban kellett világra hoznia csecsemőjét. Magával vivén feleségét és a gyermeket, elindult Jeruzsálembe, hogy a csöppséget a szokásoknak megfelelően bemutassa a templomban. 8 nap elteltével, megintcsak a zsidó vallás szerint, a kis Jézuson meg kellett ejteni egy kis vágást egy bizonyos helyen. Eme vágás ügyében a tudós teológusok között heves viták folytak. Ki végezte ezt a műveletet? – törték a fejüket a tudós skolasztikusok. Az evangélisták hallgatnak erről, pedig érdekes lenne tisztázni ezt a kérdést. A legtöbb hozzáértő úgy véli, a szent műveletet senki más, csakis József hajthatta végre. Vagyis az apa-gondviselő ontotta az első pár cseppecske isteni vért. De nem érdemes vesztegetni az időt eme feltételezések valószínűségének fejtegetésére. Jobb, ha felfigyelünk egy érdekes isteni következetlenségre: az istenjézus ugyebár azért jött a világra, hogy új vallást alapítson a zsidó helyett, mégis egyik első dolga volt, hogy engedjen (merthogy az ő tudta és engedélye nélkül semmi sem történik) elvégezni magán egy zsidó vallási rituálét. A körülmetéléssel egyidejűleg az újszülött nevet is kapott: Jézus lett, ahogy Gábriel arkangyal názáreti látogatása idején tudatta mindezt Máriával. Jézust életében és halála után számtalan egyéb névvel illették, beleértve a krisztust is, ami fölkentet jelent, vagyis a világ fölkent messiását, illetőleg az Ige, ami a „szó” régebbi jelentése. És még jó pár egyéb névvel is illették. De nevet adni az újszülöttnek – ez még nem minden! A mózesi törvény értelmében nem volt elég elvinni az újszülöttet a templomba, 40 nap elteltével az anyja megtisztulási szertartását is el kellett végezni. A papság időtlen idők óta kitűnt abbéli leleményességével, hogy szedjen ki minél több ürüggyel minél több pénzt szerencsétlen híveiből. Az asszony megtisztulásának a szertartására – merthogy az egyház szerint a gyerekszüléssel megszentségtelenítődik – vinni kellett a papoknak mindenféle adományokat, gerlicét, bárányt, vagy ezek hiányában – kompenzáció gyanánt – 5 sékelnyi pénzösszeget. Ami a bárányt illeti, az megsült az áldozati oltáron, aztán persze a pap házába került, akinek ez volt a legfinomabb sült husi. A pénz természetesen ugyancsak az ő zsebükbe vándorolt. Mária nem látott okot arra, hogy eltérjen a kialakult szokásoktól. Persze hivatkozhatott volna arra, hogy őt a szentlélek beavatkozása egyáltalán nem szennyezte be, sőt tisztább, mint valaha is volt, így hát semmiféle megtisztulás nem szükséges. De úgy tűnik, ő maga sem volt meggyőződve a szüzességéről, még annyira sem, mint férje, az ács. Viszont annál is inkább helyesen tette, hogy elment a jeruzsálemi templomba, mert így módja nyílt megadni az öreg Simeonnak a messiással való találkozás örömét. Az öreg meglátta őt és Józsefet, ami imát pedig ott rögtönzött, az olvasható az evangéliumban. Előrehaladott kora ellenére Simeonnak kiváló intuíciója lehetett. Bár azelőtt életében nem látta egyiküket sem, abban a szúrásban felismerte Máriát és Józsefet. Mikor pedig azok megmutatták neki a kisdedet, az öreg szoprán hangon így kiáltott fel: - Most már békességben meghalhatok, mert szemeim látták Izrael népnek a megváltóját! Majd az ifjú kismamához fordulva eme prófécia haagyta el ajkait: - Ez a gyermek majdan sokak romlására, és sokak feltámadására lesz. Sokaknak okoz kellemetlenséget, sőt a te lelkedet is tőr járja majd át! Szívhez szóló prófécia, nemdebár? Tehát e jövendölés szerint Jézus nem népe kedvence lesz, sőt még az anyja is szenvedni fog miatta. Egyébként tényleg igaza volt, ezt majd később látni is fogjuk, ahogyan az anyjával bánt ez a Jézus…

24

Lukács evangeliuma azzal folytatja, hogy a szent család ezután szépen békében vissza(!)vonult szülőföldjére, a galileai Názáretbe. „És mikor mindent elvégeztek az Úr törvénye szerint, visszatérének Galileába, az ő városukba, Názáretbe” Lukács 2. fejezet 39. vers Tehát nála semmiféle bölcsek látogatása, semmiféle gyermekmészárlás, egyiptomi menekülés nem volt, Jézus szép nyugodtan cseperedett, és a család évente feljárt Jeruzsálembe a pászka (pészach) ünnepére.

25

9. fejezet: A titokzatos napkeleti csillag Amikor pedig megszületik vala Jézus a júdeai Betlehemben, Heródes király idejében, ímé napkeletről bölcsek jövének Jeruzsálembe, ezt mondván: Hol van a zsidók királya, aki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk néki. Máté 2. fejezet 1-2 versek

Abban az időben a messzi keleten sok apró államocska létezett. Ezek irányítóit bölcseknek, vagy mágusoknak nevezték, mert mágiával, asztrológiával és hasonló tudományokkal foglalkoztak. Eme uralkodók-bölcsek közül hárman állítólag jó barátok voltak, mindig összejártak, hol egyiküknél, hol másikuknál, és együtt tanulmányoztak mindenféle mágikus írásműveket. Eme bölcsek neveit az evangelisták nem ismerhették, de egy Tiszteletremélt Béda nevezetű angol szerzetes, aki a VIII. században élt, állítólag isteni kinyilatkoztatásban részesült, melynek eredményeképp ma az egész katolikus világ kívülről fújja a nevüket, melyek: Gáspár, Menyhárt és Boldizsár. A Tiszteletremélt Béda sokkal többet tudott róluk 700 év elteltével, mint a négy evangelista együttvéve, és igen érdekes információkat oszt meg velünk őket illetően: „Menyhárt ősz hajú, nagy szakállú aggastyán volt. Gáspár viszont fiatal, vörös bőrű volt, és neki nem volt szakálla. Boldizsár pedig szerecsen volt és szintén szakáll nélkül.” Egy tiszta őszi éjjelen 3 bölcsünk egyikük csillagvizsgálójában volt, és kémlelték az égi jelenségeket, hátha felfedeznek valami eddig ismeretlen égitestet. Egyszer csak látták, hogy egy szokatlanul fényes csillag furcsa mozgásokat végez az égen. Megfigyelőink meg voltak döbbenve. - Látjátok ezt a csillagot? – kérdezte Menyhárt – Látjátok, milyen furán mozog? - Igen, egyszer jobbra fordul, egyszer meg balra – erősítette meg Boldizsár - Sőt – szólt Gáspár is – Tisztára olyan, mintha polkát járna. - Mit jelenthet ez? – gondolkoztak a bölcsek. Menyhárt, mint rangidős, a következőt javasolta: - Mindannyian vonuljunk vissza egy órácskára a szobánkba, és ott csendben és nyugalomban tanulmányozzuk ezt a jelenséget. Aztán megint összejövünk és megbeszéljük, meglátjuk, ki milyen eredményre jutott a számításaival. Így is tettek. És míg magukban voltak, a bölcs gondolkodók pergameneket írtak tele mindenféle jelekkel. És rövid idő alatt nyúzottak és sápadtak lettek, annyira kimerültek a munkájukban. Visszatérve az obszervatórium nagytermébe, ünnepélyesen letették teleírt pergamenjeiket az asztalra, aztán újra az ablakhoz mentek. A rejtélyes csillag ugyanúgy ragyogott, és folytatta táncát az égen. - Furcsa… Nagyon furcsa… - mormogták a bölcsek ismét asztalhoz ülve. Először Menyhárt emelkedett szólásra: - Megszámoltam hányszor ugrál ez az égitest 17 perc alatt, ezt megszoroztam 4.228.695-tel, majd kivontam belőle 5372-t, a maradékot pedig elosztottam 47-tel. Aztán csináltam 29 számtani műveletet, ahol a kivonat és az osztó mindig ugyanazzal a szorzattal ment. Íme az eredmény: - és Menyhárt megmutatta azt a jó hosszú számot. Gáspár és Boldizsár szintén szorgalmasan bíbelődtek mindenféle matematikai számításokkal, és csodák csodája – számításaik eredménye pontról pontra megegyezett a Menyhártéval. A bölcs uralkodók összenéztek és egyhangúlag kijelentették: - A csillag mozgását illető számításaink eredménye kétségtelenül arra utal, hogy Jeruzsálem közelében ezen a télen kell megszülessen Júdea új királya. És ha ez a király maga az isten, akkor nekünk kötelességünk elmennünk és hódolnunk előtte. Kiváló szórakozás a matematika! Kiváló dolgok az egzakt tudományok! Higgyék el nekem, én nem túlzok: egyetlen evangelium sem mondja, hogy egy angyal tudatta volna a bölcsekkel Krisztus születését, nem bizony! Ők a csillag mozgásának tanulmányozásával jutottak arra a következtetésre, hogy Jeruzsálem közelében a zsidók újszülött királya várható! Tehát az a csillag semmit sem mondott nekik, ők találták meg a rejtély kulcsát bonyolult számításaik által! - Menjünk hát, és hódoljunk az új júdeai király előtt – ismételték meg 26

Nem is vesztegetvén az időt arra, hogy elbúcsúzzanak feleségeiktől, útnak indultak, még arra sem gondolván, hogy távollétük idejére, amely pedig igencsak hosszúnak ígérkezett, államaik uralkodó nélkül maradnak. Az utazás 4 hónapig tartott, és a 3 uralkodó február elején érkezett meg Jeruzsálembe. Számításaik alapján tudták, hogy az új uralkodó Júdeában kell megszülessen, de eme számítások nem jelölték meg ama csodálatos esemény pontos helyszínét. Ámde tökéletes útikalauzuk volt, mégpedig a rejtélyes csillag. Ott járt előttük az égen, éjjel-nappal világítván mutatta nekik az utat. Neki pedig elég volt csupán azt követniük. Viszont mikor végre odaértek Jeruzsálembe, már pár napja lezajlott Mária megtisztulási szertartása és a kisded templombéli bemutatása.

27

10. fejezet: A napkeleti bölcsek látogatása Ők pedig a király beszédét meghallván, elindulának. És ímé a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük megy vala mindaddig, amíg odaérvén, megálla a hely fölött, ahol a gyermek vala. És mikor meglátták a csillagot, igen nagy örömmel örvendezének. És bemenvén a házba, ott találák a gyermeket anyjával, Máriával; és leborulván, tisztességet tőnek néki; és kincseiket kitárván, ajándékokat adának néki: aranyat, tömjént és mirhát. Máté 2. fejezet, 10-11 versek

Jeruzsálembe érkezvén bölcseink megtudták, hogy az új király már 6 hete megszületett. Ők világrajövetele előtt 3 hónappal indultak útnak. Nem nehéz elképzelni Jeruzsálem lakóinak megdöbbenését, amikor meglátták a keleti uralkodók fényűző karavánját. Ilyen pompát régóta nem láthattak. A népek ömlöttek az utcára, és nagy szemekkel nézték az értékes szövetekkel letakart hátú tevéket. A bölcsek megkértek valakit, vezetné el őket a királyhoz. Mivel számításuk nem pontos helyet jelölt meg, ezért nem is tudhatták, hogy Heródesnél rossz helyen keresik az újszülöttet. Így abban reménykedtek, hogy az uralkodó rezidenciájánál célhoz értek. Heródes király eléggé meglepődött, mikor távoli földről érkezett koronás kollégái a legtisztább zsidó akcentussal a következő szavakat intézték hozzá: - Kedves barátunk, azért jöttünk, hogy gratuláljunk fia születéséhez! - Micsoda? – kiáltott föl Heródes – Az én nejem már régóta nem szült gyereket! - De hát mi – szólt Menyhárt – matematikai számításaink alapján tudjuk, hogy 40 nappal ezelőtt született meg Júdea következő uralkodója. És amennyiben ő nem tartozik az Ön dinasztiájához, abban az esetben közölné velünk, hol találjuk? - Figyeljenek ide, miféle ostoba beszéd ez? – kérdezte Heródes - Nagyurunk, nekünk megjelent egy csillag, egy titokzatosan mozgó csillag! Az vezetett minket eme országba! Ön is tuja, hogy ha egy csillag mozog, annak komoly oka van. Tehát biztosak vagyunk az igazunkban. Nagyon alaposan tanulmányoztuk az égi jelenségek tudományát, tudunk mindent, és még egyszer feltesszük a kérdést: ha az újszülött uralkodó nincs az Ön udvarában, akkor hol találjuk? Heródest zavarba hozta a messze földről érkezett uralkodók eltökéltsége. Azt is megértette, hogy ilyen tiszteletreméltó emberek aligha indulhattak útnak messze földről teveháton csak azért, hogy ővele tréfát űzzenek. Úgy gondolta, hogy a zsidók királya csakis az ő törvényes utóda lehet, így halálra rémítette egy lehetséges titokzatos rivális gondolata. De tapasztalt államférfi révén nem mutatta aggodalmának a leghalványabb jelét sem, széles mosollyal az arcán így szólt a bölcsekhez: - Ez a hír teljesen váratlanul ért, tisztelt bölcsek, de egyszersmind örömmel is tölt el. Kérlek, kövessétek tovább ama csillagot, és ha megtaláljátok Júdea eljövendő uralkodóját, tudassátok velem is, merre találom. Én is boldog leszek, ha meglátogathatom ama királyi csecsemőt. - Ó, de mi nem közönséges látogatásra megyünk ám hozzá! – szólt Gáspár – Júdea eljövendő ura sokkal hatalmasabb lesz, mint Ön és mi együttvéve! Azért megyünk, hogy hódoljunk előtte! - Hát ez az! Válaszolt Heródes – Én is hódolni akarok előtte! Nem foszthattok meg ettől az örömtől! Heródes megvendégelte a bölcseket, borral és mindenféle finomságokkal traktálta őket. Ők pedig elmenvén megígérték neki, hogy visszatértükkor tudatják majd vele a pontos címet, ahol az eljövendő uralkodó található. Ettől a perctől fogva Heródes királyon a legerősebb szorongás lett úrrá. Annyira hirtelen jött neki ez a hír a rivális születéséről, hogy eszébe sem jutott a legegyszerűbb módja annak, hogyan bukkanjon az eljövendő király nyomára. Pedig csak annyi lett volna az egész, hogy ahogy a bölcsek, ő is menjen a csillag után. De ez eszébe sem jutott. Ők hárman viszont tovább követték a vándorló égitestet. És mit gondolnak, hová vezette őket? Názáretbe? Egyáltalán nem! Miután feliratkoztak a népszámlálási listára, József családostul elhagyta Betlehemet és Jeruzsálembe ment, hogy a kis Jézust bemutassa a templomban. Mindezek után pedig nem maradt más hátra, mint hogy annak rendje és módja

28

szerint hazatérjen a szülőföldjére Názáretbe*. Ők viszont valamiért megintcsak a barátságtalan Betlehembe érkeztek vissza, elvégre, ha hinni lehet az evangelistáknak, a bölcsek hódolata Betlehemben zajlott le. Nem látom értelmét azon vitatkozni, hogy ez az egész Jézus templombeli bemutatása előtt zajlott volna le. Azt mondanám, hogy ez így nem logikus: ha Heródes tudott volna a messiás születéséről, és kerestette volna, a kis Jézus biztosan nem menekült volna meg a király haragjától. Ha ilyen nehéz időkben a szülők a gyermeket meggondolatlanul elvitték volna a jeruzsálemi zsinagógába, a főpap nyilvánosan követte volna el rajta a megfelelő szertartást. Továbbra is azt hozzák fel, hogy a bölcsek imádásának a kialakult egyházi dátuma január 6., a gyertyaszentelőé február 2. Következésképp a bölcsek látogatása előbb zajlott, mint a Szűzanya megtisztulása. De én azt válaszolom erre. Az egyházi kalendáriumok eme dátumai általában véve ellentétesek a józan ésszel. Elvégre mi módon lehet azt megmagyarázni, hogy a napkeleti bölcsek látogatását, január 6-ot megelőzi az aprószentek ünnepe, mikor is arról emlékeznek meg, hogy Heródes lemészároltatta a 2 éven aluli fiúcsecsemőket? Ez pedig a katolikus naptár szerint 9 nappal a bölcsek látogatása előttre esik, december 28.-ára. A lényeg az, hogy a keresztény legenda puszta kitalációkból áll össze. Ami pedig a papokat illeti, ők lelkiismeretlenül hazudoznak, és eléggé feltűnőek az ellentmondások a meséikben. Logikusan értékelve, már ha az evangéliumokban egyáltalán helyénvaló logikáról beszélni, József és családja mindenekelőtt eleget tett a mózesi törvények által megkövetelt formalitásoknak, mármint a bemutatási és a megtisztulási szertartásnak, majd teljesen feleslegesen visszatértek Betlehembe. De ki tudja, lehet, hogy az ács felejtett ott az istállóban valami számára fontos dolgot, amiért családostul kellett oda visszamenjen? Egyszerűbben fogalmazva: a két vonatkozó evangelium itt ellentmond egymásnak, tehát nem lehet mindkettőt igaznak elfogadni, akár tetszik, akár nem. Most akkor vagy békében hazamentek Názáretbe a vallási kötelezettségek elvégzése után, azaz több mint egy héttel Jézus születését követően (Lukács), vagy Betlehemben maradtak, ahonnan is Heródes haragja elől Egyiptomba kellett meneküljenek, pár nappal Jézus születése után (Máté) A kettő együtt nem passzol össze. Kissé sarkosabban fogalmazva pedig: kizárják egymást! Így hát a csillag megállt Dávid városában, éppen ama legendás istálló felett. És vitán felül még mindig benne volt a bika és a szamár társaságában a kisded az édesanyjával. József pedig – ha hinni lehet szent Máténak – nem volt jelen. A bölcsek az újszövetség szerint „…bemenvén a házba, ott találák a gyermeket anyjával, Máriával; és leborulván, tisztességet tőnek néki; és kincseiket kitárván, ajándékokat adának néki: aranyat, tömjént és mirhát.” Máté 2. fejezet 11. vers. A bölcsek ajándékai mindig elgondolkoztatnak. Az egyházi írók részletesen közlik, melyik bölcs milyen ajándékot hozott, és meg kell jegyezni, hogy bizony ketten közülük nem voltak valami nagylelkűek. Menyhárt kinyitotta ércládikóját, és átadta annak minden tartalmát: telve volt arannyal. Gáspár tömjént hozott. Nem valami értékes holmi, ráadásul mindenütt kapható. És azért tett meg ekkora utat, hogy ezt a csekélységet átadja… Boldizsár viszont – jaj, ez a Boldizsár! Micsoda egy fráter! Egy kis mirha – mindössze ennyit szánt az ő istenének. Mégcsak annyit sem ér, mint a tömjén, mint tudjuk! Mit jelképez az Ön mirhája, Boldizsár uram? A Tiszteletreméltó Béda elmagyarázza ezt is: „A mirha, melyet a szerecsen király, Boldizsár adott, arra emlékeztet, hogy az emberfiának meg kell halnia. A *

Lukácsnál ez valóban így is történt. Máténál viszont… Nos, ő mintha azt sugallná, hogy a szent família betlehemi származású volt, és csak Heródesék elől menekültek el onnan… Ez egy olyan dolog, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni, és le is kell vonni belőle a megfelelő következtetéseket.

29

régiek valóban a halott balzsamozásához használták a mirhát.” Hogy mondja? Hát nem igaz, milyen kedves figyelmesség, milyen kedves ajándék: halotti balzsam egy újszülöttnek? Én személy szerint nem fogadom el az angol apát magyarázatát: szerintem Boldizsár egyszerűen direkt űzött ilyen goromba tréfát amaz újszülöttel. De legyünk kissé nagylelkűbbek, és ne menjünk bele ebbe a feltételezésbe. Lássuk, mi is az a mirha tulajdonképpen: egy kesernyés ízű mézgás gyanta, amit sebfertőtlenítésre is használtak régen, illetve mindenféle füstölők, illetve gyógyászati és kozmetikai kencék alapanyaga volt. És persze annak idején nagy becsben tartották, nem is volt éppenséggel egy olcsó anyag. Igaz, manapság már nem annyira nagy az értéke. Ezek voltak tehát a három bölcs ajándékai: arany, tömjén és mirha. Menyhárt ajándéka igazán királyinak nevezhető: egy egész láda arany, ami körülbelül 30-40 ezer franknak felelne meg. Abban az időben ez egész szép vagyonnak számított. És ez egy újabb rejtély az én egyszerű lelkemnek: eme aranysumma sorsáról az evangéliumok többé egyetlen szót sem ejtenek. A szent írásokban ráadásul arról értekeznek, hogy Mária és József mindig is szegények voltak. Ami pedig Jézust illeti, ő egyenesen koldusszegény volt egész életében. Nagyvonalú és vállalkozó szellemű, bár igencsak kétes viselkedésű asszonyok tartották el, akikkel később a maga idejében foglalkozunk.

30

11. fejezet: A szent család Egyiptomba menekül És mivel álomban meginttettek (mármint a napkeleti bölcsek), hogy Heródeshez vissza ne menjenek, más úton térének vissza hazájokba. Mikor pedig azok visszatérnek vala, ímé megjelenék az Úrnak angyala Józsefnek álomban, és monda: Kelj fel, vedd a gyermeket és annak anyját, és fuss Égyiptomba, és maradj ott, amíg én mondom néked; mert Heródes halálra fogja keresni a gyermeket. Máté 2. fejezet 12-13 versek

Semmit sem sejtve 3 bölcsünk kész volt teljesíteni Heródesnek tett ígéretét. Hozzá készültek látogatóba, hogy tudassák vele ama istálló helyét, amely eljövendő riválisának szolgált rezidenciául. Mondanunk sem kell, csaknem belekeveredtek eme csúnya históriába. De szerencsére a magasságos Jáhve gondoskodott isteni fiáról (így nevezzük, bár a galambtól született). Akkor éjjel a 3 bölcs ugyanazt az álmot látta: valamely hang figyelmeztette őket: - Eszetekbe ne jusson visszamenni Heródeshez! Ő egy gazember, rosszat forral a csecsemő Jézus ellen, aki előtt ti hódoltatok! Kerüljétek el Jeruzsálemet, más úton menjetek haza! A bölcsek hallgattak a hang tanácsára. Hogy aztán mi módon keveredtek haza, elkerülve a jeruzsálemi utat, ahol jöttek, arról nem emlékeznek meg a „szent iratok”. Lehet, valami más, lehet ugyanaz a csillag mutatta nekik az utat. Hazatértükkor természetesen megnyugtatták hosszúra nyúlt távollétük miatt aggódó alattvalóikat, és újra hozzáláttak az uralkodáshoz. Egyvalami viszont érdekes: eme uralkodók, akik oda-vissza 8 hónapos utat vállaltak be csak azért, hogy amaz új istenségnek hódoljanak, nem is gondoltak arra, hogy ezt az új vallást országukban meghonosítsák. Legalábbis egyetlen történész sem utal rá, hogy Perzsia területén, azon a vidéken, ahol a bölcsek uralkodhattak, valaha is lett volna Krisztus-kultusz. Ámde ezek csupáncsak apróságok. Térjünk most inkább vissza Józsefhez. Nem sokkal a bölcsek hódolata után az ácsnak újfent megjelent Gábriel arkangyal (a „szent iratokban”, mint látják, az álmoknak nagy szerepük van). Az ég küldötte figyelmeztette őt azon veszélyre, amely a pólyás Jézusra leselkedett. - Kelj föl, József – sürgette az arkangyal – Fogd a gyermeket és anyját, meneküljetek, amíg lehet! Menjetek Egyiptomba! Nincs is olyan messze, csak át kell kelnetek Köves Arábián. Igyekezz hát, József, keljetek útra tüstént, amíg nem késő! Holnaptól Heródes halálra fogja kerestetni a kis Jézust! Józsefet nem kellett soká győzködni. Meg sem várván a pirkadatot, felébresztette ifjú nejét, aki egy szalmabálán fekve épp a szentlélekről álmodott. - Asszony, ébresztő gyorsan! – rázogatta a vállát - Mi az, mi történt? – kérdezte Mária a szemét dörzsölgetve - Fölkelni, szaporán! – rendelkezett a házastársa - Ah, József, maga nem tud aludni! De engem miért kellett felkeltenie? - Nincs most idő aludni, asszonykám! Heródes király meg akarja öletni a kis Jézust! Ugye nem akarod, hogy itt érjenek? Tudom, hogy a fiad isten, és úgysem engedné magát megölni, de szerintem korai még egy csecsemő isteni erejére támaszkodni! Szerintem sokkal okosabb időben elmenekülni a közelgő mészárlás elől! Fogd a gyermeket és menjünk innét! Erre a határozott, parancsoló hangra az ács hitvese fölkelt. - Meneküljünk akkor gyorsan – mondta - De ki hozza a holminkat? Remélem, megérti, hogy én csak a gyermeket tudom vinni! - Ó, emiatt ne aggódj, visszük magunkkal ezt a szamarat is!* - De hát nem is a mienk! Valaki itt hagyta az istállóban! És az elemi kötelesség parancsa, hogy ne vegyük el a másét! - Bocsáss meg, de ezt most a saját érdekünkben tesszük! A gyermeket kell menteni! Vagy nem Jézus a világ ura? Ennek nem volt értelme ellentmondani. A szamárkérdés megoldódott. Mária felült a hátára, karjába vette a csecsemőt, és útnak indultak. Mikor a nap megjelent a látóhatár fölött, a szent család már elég messze járt Betlehemtől. Egész nap menekültek, meg sem álltak. Az esti szürkületben rosszarcú, gyanús alakok vették körül őket. - Pénzt, vagy életet! – kiáltotta a bandavezér. 31

Mária nem tudatta Józseffel, hogy elhozta az arannyal tele ládikót, a napkeleti bölcsek ajándékát. Így a vezér felszólítására József nemes egyszerűséggel így válaszolt: - Melléfogtatok, galambocskáim, mi koldusszegény utazók vagyunk, egy vasunk sincs. Inkább fogadjatok be minket! Én egy szegény ács vagyok, aki elhagyta a szülőföldjét. Fűrész és gyalu – ez minden vagyonom. Ez a fiatal nő pedig a feleségem, karján a csecsemő pedig nem más, mint a zsidóknak ígért messiás. A bandavezér úgy tűnik, olvasta a próféciákat és hitt is bennük. Térdre ereszkedett a szeplőtelen szűzanya előtt és kérte, bocsássa meg nekik ezt a nem éppen szertartásos bánásmódot: - Hölgyem, illetve kisasszony! – mondta – A nevem Dimas. Jelenleg haramiaként tengődöm, de a finomabb érzések sem idegenek a számomra. Bocsánatát kérem, amiért feltartóztattam. Engedje meg, hogy kárpótlásul felajánljuk szerény hajlékunkat éjszakára! Nekem is van egy kis gyermekem. Beteg szegényke! Térjenek be hozzám, töltsék nálam az éjszakát! Meglátják, jó lesz! És ha a csöppség, a messiás megtiszteli szerény hajlékom, jelenléte nagy örömet fog a számomra jelenteni. - Mit szólsz ehhez a javaslathoz? – kérdezte József Máriától - Úgy tűnik, jó szívvel van irántunk. Különben is mindjárt esni fog. Így legalább elkerülhetjük, hogy a csöppség, akit Jáhve bízott ránk, megfázzon. - A haramiák között is vannak rendes emberek. – válaszolta a tisztaságos hitves – Fogadjuk el a meghívásukat! A keresztény legendák nem őriznek más emlékeket az egyiptomi utazásról. Az első éjszakát József és családja Dimas, a rabló hajlékában töltötte. Ővele később, e könyv végén, még találkozunk. Másnap reggelre, mikor József és családja elhagyták a vendégszerető zsivány házát, annak gyermeke meggyógyult. Azt is el kell még mondani, hogy Dimas háza mellett volt egy kis patak, ahol Mária kimoshatta isteni gyermeke pelenkáit. Merthogy Jézusban, bár isteni személy volt, az emberi természet folyamatai is működtek. A mai napig mutogatják Betlehem térségében Dimas patakját, ahol a gyermek Jézus pelenkái kerültek kimosásra. Azt mondják, e mosás helyszínén napjainkban is történnek néha nagy csodák. Arról sehol nem írnak az evangeliumban, hogy menekülés közben Józsefék bármit is elloptak volna. Lehet, Taxil itt valamely keresztény legendáriumot használta forásként, melyekre az előszóban hivatkozott? Máténál csak ennyi van: (József) „fölkelvén, vevé a gyermeket és annak anyját éjjel, és Égyiptomba távozék” Máté 2. fejezet 14. vers Azt pedig tán le sem érdemes újfent írni, hogy Máténál az sincs írva, hogy Jézus istállóban született volna. Az így még Lukácsnál sem szerepel, csak utalás, sejtetés van rá. Érdemes Máté és Lukács születési történetét (1. és 2. fejezetek mindkettőnél) párhuzamosan és főleg figyelmesen elolvasni, és máris látható: nem egyeznek, szinte kizárják egymást. Még egy érdekesség: Máténál Nagy Heródes király szerepel, aki i.e. 4-ben halt meg. Lukácsnál pedig Publius Sulpicius Quirinius szíriai helytartó, aki csak i.sz. 6-tól lett helytartója Júdeának, ahol Betlehem is található, és 6 évig töltötte be ama terület fölött hivatalát. Az ő idejében zajlott ama bizonyos népszámlálás, azaz inkább adóösszeírás. Amit pedig nem hajthatott volna végre azokon a területeken, ahol nem ő volt a helytartó. És mivel Júdea, Szamária és Idumea csak i.sz. 6-tól tartozott az ő uralma alá, feltételezhető, hogy akkor zajlott ott ama összeírás. Ezek között tehát jó sok idő eltelt, és Jézus mindkettőnél csecsemő volt… Az olvasó bizonyára sokallja ezeket az ismételt leírásokat, és megkérdi magában, hogy miért is kellett ezeket újra és újra megfogalmazni, amiben igaza is van. De sosem lehet elégszer elismételni eme tényeket, hogy egyértelműen világossá váljon az állítólagos szentlélek általi ihletettségű evangeliumok pontatlan és ellentmondásos mivolta.

32

12. fejezet: Heródes király haragja Ekkor Heródes látván, hogy a bölcsek megcsúfolták őt, szerfölött felháborodék, és kiküldvén, megölete Bethlehemben és annak egész környékén minden gyermeket, két esztendőstől és azon alól, az idő szerint, amelyet szorgalmasan tudakolt a bölcsektől. Máté 2. fejezet 16. vers

Mint az előző fejezetekben említettük, Heródes király tudomást szerzett a kis isteni fölkent világra jöttéről. A napkeleti bölcsek szava szerint, akik, mint láthattuk, úgy említették a kis Jézust, hogy ő később a zsidók királya lesz. Mindebből Heródes arra következtetett, hogy őt a későbbiekben trónviszály fogja fenyegetni. A király rendkívül megijedt, féltette a koronáját. Palotájába hívatta a főpapokat és az írástudókat*. Részletesen beszámolt nekik a bölcsek látogatásáról és arról, miket is közöltek vele, különösképp kitérve a vándorló csillag esetére. Végül nekik szegezte a kérdést: - Mi felel meg mindezekből az igazságnak? A főpapok így válaszoltak: Igen, mi is láttuk a bölcsek karavánját, meg azt a csillagot is az égen. De nem tudjuk, hogy mindez mit is jelent. - Mert nagy szamarak vagytok – ordított rájuk Heródes – Gondoljatok csak bele: ezek a bölcsek sosem olvasták a prófétáitok irományait, hanem a csillag mozgásából számították ki, hogy Jeruzsálem közelében kell megszületnie az új királynak. Erre nektek, akik széttanuljátok magatokat a jeruzsálemi templomban, és kívülről fújjátok a prófétáitok szólamait, halvány fogalmatok sincs arról, mi is történik? Pedig mennyi pénzt is kaptok ezért! És most vagy megmagyarázzátok nekem eme próféciák értelmét, vagy kivágatlak innen benneteket! Az írástudóknak és a főpapoknak nem volt ínyére ez a perspektíva. Elővették hát minden régi iratukat, és lázas tanulmányozásba fogtak. De a bibliában semmi sem utalt pontosan és megbízhatóan arra, hogy Augustus császár idejében Júdeának új királya kell hogy szülessen. De hát valamivel csak oda kellett állniuk Heródes színe elé, így hát felidézték neki Mikeása próféta egyik jövendölését: „De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, aki uralkodó az Izráelen; akinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van.” (Mikeás 5. fejezet 2. vers). De hogy mikor és mily körülmények közt is születik meg eme új király, erről Mikeás nem prófétált. És mivel nem akartak Heródessel újra vitába szállni, Júdea tudósai kitalálták, hogy e meglehetősen ködös jóslat egybeesik a bölcsek algebrai számításaival. „Nagyszerű – gondolta Heródes – hát akkor irány Betlehem!” Ajtót mutatott a főpapoknak, nem is tudatván velük, miféle vérfürdőt is készül véghezvinni. A júdeai főpapok közül legalább egy személynek módjában állt volna hivatalosan is tájékoztatni Heródest az őt érdeklő ügy egyik fontos részletéről. Ez pedig Simeon volt. Az a Simeon, aki rövid idővel az eset előtt ott volt a templomnál. Merthogy őt – az olvasó biztosan emlékszik is – ama isteni kegy érte, hogy első látásra felismerhette a messiást. Sőt akár még az is megeshet, hogy Simeon részt vett Heródes udvarában a főpapok gyűlésén, és bár tudott mindent, mégsem árulta el a kis Jézust. Az is megeshet, hogy Jáhve úristen akkor (február 2án) megnyitotta neki a száját, de a gyűlésen zárva tartotta. Heródes úgy döntött, bevárja a bölcsek visszatértét, ők viszont – engedelmeskedvén az égi intésnek – más úton mentek haza, elkerülvén Jeruzsálemet. Heródes haragja közben nőttön nőtt, végül dühöngeni kezdett. Őrjöngésének nem volt határa. Összetörte az edényeket, megverte a szolgákat, mit sem sejtő hitvesét sem kímélte, haját tépte, sőt a keze is megsérült, mikor leverte a tükröt. Mindezek után elindul Betlehembe, magával vivén a hóhért és segédeit. Célhoz érkezvén haladéktalanul maga elé idézte a település tisztes polgárait. - Nem bukkant fel itt az utóbbi időben 3 keleti király? - kérdezte - De igen, nagyuram, járt itt 3 király, teveháton. Valami csillagot követtek, és betértek egy házikóba. *

Az írástudó, mint fogalom, a szent írások ismerőjét és tanítóját jelenti, de leginkább amaz írások magyarázóját. Bizony, a „szent” írásokat minden vallásnál értelmezni, és főleg magyarázni kell, mert egyáltalán nem világosak, nem egyértelműek. Ezért is van minden valláson belül ennyi szekta: mindegyik a maga módján értelmezi ezeket a sokszor homályos és eléggé félreértelmezhető irományokat.

33

- Házikóba? - Igen, nagyuram, egy házikóba, ahol pár röviddel azelőtt egy öregember vert tanyát ifjú feleségével, aki még aznap gyermeket szült. - Biztosak vagytok ti ebben? - De még mennyire, nagyuram! Tudja, nem laknak a városunkban háromezren sem. válaszolta ez egyik tisztes polgár – Itt mindenki ismer mindenkit, és ne gondolja, hogy 3 idegen királyt ne vettünk volna észre! Csodálkoztunk is, mikor megláttuk őket, ahogy leszállnak a tevéikről és ünnepélyesen bevonulnak abba a kalyibába! Igaz, azért nem egy annyira lepusztult pajta az, jól beépítették a sziklába. Általában pásztorok és szegény parasztok tartják ott a jószágaikat. Heródes egy pillanatra elgondolkodott, majd tovább kérdezősködött: - És hol vannak most azok az idegen királyok, akik betértek ama kunyhóba? - Őszintén szólva nekünk arról fogalmunk sincs. Senkinek nem mondtak semmit, nem is kérdeztek senkitől semmit, csak a csillagukat követték. Aztán, amilyen váratlanul bukkantak fel, olyan hirtelen tűntek is el. - Hát amaz öreg, és felesége az újszülöttel, a kunyhóban vannak még? - Nem, nagyuram! Egy szép reggelen, vagyis jobban mondva éjszakán, ők is eltűntek. Egy szegény ember épp az istállóban tartotta akkor a szamarát, úgyhogy azt is magukkal vitték. Természetesen nem tudjuk, miféle család volt, de mint láthatja, nem rendes emberek. - Na, ebből elég – dörmögte Heródes – Ti nem az igazat mondjátok nekem! Ti valahol rejtegetitek ezt a különös pólyásgyereket, akiért 3 király jött egy csillag után, egészen ide Betlehemig! - De hát esküszünk, nagyuram, hogy… - Úgysem hiszek nektek! Politikai okok miatt érdekelt vagyok abban, hogy ez a gyermek egy felesleges másodperccel se éljen tovább, és garanciát akarok arra, hogy semmiképp sem csúszik ki a kezeim közül! Ezért a hóhérom és segédei, kiket megtiszteltetés számomra bemutatni néktek, mostan haladéktalanul hozzálátnak minden 2 éven aluli fiúgyermek felszámolásához! Általános sírás és jajgatás volt a válasz, a tisztes polgárok könnyezve, könyörögve borultak Heródes lábai elé, de ő hajthatatlan volt. - Hóhérok! – kiáltotta – Hallottátok a parancsomat! Teljesítsétek kötelességteket! A hóhérok rögvest hozzáláttak a 2-300 ház átkutatásához, melyek a város utcáin állottak, és mire a nap a látóhatár alá bukott, már végeztek is véres feladatukkal: az alig 3000 lakosú kisvárosban és annak környékén – az egyház állítása szerint – 20000 ártatlan fiúcsecsemőt mészároltak le.* *

Betlehemnek soha nem volt több lakosa 3000 főnél (Taxil koráig legalábbis, mert manapság kb. 30.000 fő). Jézus idejében még el sem érték ezt a számot. Eleinte Betlehem Efráta volt a helység neve. Betlehem a „kenyér háza” értelemmel bírt, az efráta pedig a termékenységet jelentette. És ez a kis település lett később átvitt értelemben is a katolikus vallás bölcsője. A település három magas domb egyikén fekszik, melyeken szőlőültetvények és olajfák vannak. Innen csodás kilátás nyílik a környékre. Az egyik dombon egy régi várbörtön van, az ún. frankhegyi börtön, mely név a keresztes háborúk korából ered. Betlehem fölé manapság számos minaret kupolái magasodnak. Keleten a Moab kék hegyláncai tűnnek fel a horizonton. 34

Ami pedig az atyaúristent illeti, amaz a kisujját sem mozdította, hogy megakadályozza eme szörnyű mészárlást. A királyi harag ártatlan áldozatainak sorsa (legalábbis szerintem) nagyon is kellett volna, hogy érdekeljen egy legalább kicsit is igazságos bírót. A mindenható egyetlen lehelete elég lett volna eme csöppségek életének a megóvásához, kiknek csupán annyi volt a bűnük, hogy Krisztussal hasonló időben és helyen születtek. De a magasságos atyaúristen nem érzett semmiféle indíttatást arra, hogy leereszkedjen a felhőjéből, és kisujját sem mozdítva nézte végig a vérontást.

Betlehem lakosai híresek voltak az állandó villongásaikról és harciaskodásukról. Sok okot ad a vitára többek közt az is, hogy még a keresztények is három ágra vannak szakadva: katolikusok, görögök és örmények). Mezőgazdasággal, szőnyegszövéssel és mindenféle vallási kegytárgyak készítésével foglalkoznak. Ez utóbbi a legjövedelmezőbb, ezért igencsak találékonynak kell lenniük. A település keleti oldalán található a híres Születés Temploma, melynek építését 326-ben kezdték meg Ilona császárné, azaz Konstantin császár édesanyjának szorgalmazására. Ez a templom ama barlang fölé emelkedik, melyben egy legenda szerint Jézus született. A templomot vastag, magas falak, római, görög és örmény kolostorok kertjei övezik. A bejáratát úgy nevezik, hogy az Alázat kapuja. Egy sötét, három részre tagolt tér a templom előcsarnoka, amit narthex névvel illetnek. Ott szoktak összegyűlni a keresztény szekták tagjai, illetve arabok és örmények, ha épp nem marakodnak, beszélgetni és dohányozni. A kereszt alakú masszív épület stílusa alapján román. A kereszt lába három hajóból áll, és két oldalhajójában két-két korinthoszi oszlopsor látható, melynek tagjai 6 méter magasak és 23 centi az átmérőjük. Összesen 48 ilyen márványoszlop van. Ezek miatt a templom úgy néz ki, mintha öt részre lenne tagolva. A középső templomhajó elég magas, kb. 26-30 méter. A kereszthajó szélessége megegyezik a másikéval, csak annyiban tér el, hogy a vége kívülről félkör alakú. A kereszt csúcsa, ahol a szentély található, szintén félkör alakban végződik. A templomnak nincsenek boltívei, csak a cédrusfából készített gerendázat látható, alatta a félkör alakú ablakokból álló ablaksorral. A középső templomhajóban egy helyen alul láthatunk egy mozaikpadlót, mely padló jó részét a görögök 1842ben megsemmisítették. A templom felső részében a görög-ortodox mintázatú főoltár található. A főoltár a születés barlangjaként tisztelt hely fölött helyezkedik el. A főoltár alján van egy inkább fényűző, mintsem ízléses márvány állvány, mely a legenda szerint ama pontra mutat, ahol ama bizonyos csillag megállt az égen, mely a megváltó születési helyére vezette ama három napkeleti bölcset. A kérdéses pajta pedig ama csillag alatt van. Az örmény oltár a kereszthajó bal karján található, ahol a hagyomány szerint a bölcsek tevéi megálltak. A római katolikusoknak nincs a templomban oltáruk. A születés barlangjához kétoldalt két csigalépcső vezet le, melyek dőlésszöge kb. 15 fokos. Ez egy szabálytalan alakú barlang, kb. 12 méter széles, összvissz 5 méter hosszú, és olyan 3 méternyi magas. A kőfalat és a talajt teljes egészében drága márvánnyal takarták be. Számos lámpás világít ott, egész idő alatt. A barlang alján van az a hely, ahol a szűz a feltételezések szerint világra hozta a messiást. Fehér jáspisköves márvány van ott, és egy napsugarat formázó ezüst alakú díszítmény. A kör közepén a következő latin szöveg olvasható: „HIC DE VIRGINE MARIA JESUS CHRISTUS NATUS EST (1717)” – azaz: „Itt szülte meg Szűz Mária Jézus Krisztust”. Tehát csak 1717-ben lelték meg azt a pontos helyet, ahol az isten fia meglátta a napvilágot. Jobbra látható a jászol helye, ami valamivel alacsonyabban van a barlangban. Ott van egy jászol formájúra faragott márványtömb, és azt mutatja, hogy ott feküdt a szalmán ama csecsemő. Egy de Laborde nevezetű utazó azon töprengett, mi módon is lehettek meg állatok, mégpedig ökrök és szamarak, meg birkák egy ilyen sötét és szűkös helyen. Most inkább eltekintünk ama számos többé-kevésbé szórakoztató legenda ismertetésétől, melyek eme helyhez, ennek szinte minden szegleteihez és sarkaihoz fűződnek. Csak annyit említünk meg, hogy a fentebb említett utazó egy oszlopon öt kis kereszt alakú bemélyedést fedezett fel, melyeket a szent szűz ujjlenyomataként azonosítottak be. A Születés temploma körül ama barlangon kívül még több földalatti járatot ismernek, melyeket a sziklákba vájtak. Egyikükben szent Paula és lánya, Eusztochium nyugszanak, és a szent Jeromos által megfogalmazott sírvers olvasható. Arról azonban sehol semmiféle bizonyíték nem található, hogy Nagy Heródes bármennyi gyermeket is megöletett volna errefelé. Sem egyéb, Jézusról szóló bizonyíték nincs még. Egyetlen érdekesség eme témához, hogy a kölni dómban található a háromkirályok ereklyetartója, melyben a legenda szerint ama három király csontjait őrzik… Hát hol másutt, mint Kölnben… Igaz, kissé messze esik nemcsak Jeruzsálemtől, de ama királyok feltételezett uralkodásának helyétől is… Na tessék, minek is ilyen apróságokon fennakadni…

35

13. fejezet: Jézus Egyiptomban Mikor pedig Heródes meghalt, ímé az Úrnak angyala megjelenék álomban Józsefnek Égyiptomban. Mondván: Kelj fel, vedd a gyermeket és annak anyját, és eredj az Izráel földére; mert meghaltak, akik a gyermeket halálra keresik vala. Ő pedig felkelvén, magához vevé a gyermeket és annak anyját, és elméne Izráel földére. Máté 2. fejezet 19-21 versek

Betlehem távolsága Héliopolisztól, ama egyiptomi várostól, ahol a keresztény hagyomány szerint József és családja elrejtőzött, jó 400 kilométer. Azt is meg kell említeni, hogy a szökevények addigra már nagyrészt átkeltek az Arábiai sivatagon, ahol szinte még rendes út sem volt, homokdűnék és sziklák között haladtak, ahol iránytű nélkül (vagy legalább egy útmutató csillag segítsége nélkül) egyszerűen lehetetlenség nem eltévedni. És jegyezzük meg, ez az egyiptomi menekülés nem épp egy piknik volt a szent család számára. De a szűzanya és férje nem tévedtek el. Csak mentek és mentek egyenesen az orruk után, az angyalok pedig időről időre útbaigazították őket. Éjjel, minor nem volt más világítás, „az isteni gyermek erős fényt sugárzott maga körül”. De hogy a szamár, amit az istállóból elhoztak, mit evett az úton, ezt senki nem tudja. Az egyház szerint a szent családot mindenféle csoda segítette útközben, és könnyítette meg menekülésüket. Az utak feltárultak és kiszélesedtek előttük. De kár, hogy nem maradtak meg így, ebben az állapotukban, hogy más utazó is hasznukat tudhatta volna venni. A sivatag homokja –sajnos csak átmenetileg – bőségesen termő földdé vált, amelyen pillanatok alatt jerikói rózsák nyíltak. Gyümölcsöt termő fák jelentek meg gyakorlatilag minden lépésüknél, és szent Józsefnek a legcsekélyebb dolga sem akadt: az ágak maguktól nyúltak le hozzájuk. Érthető, hogy ilyen körülmények között a szent család akár két sivatagot is könnyedén átszelhetett. Annál is inkább, mert az arab oroszlánok, tigrisek és sárkányok (bizony, akkortájt sárkányok is léteztek) csapatostul futottak Jézushoz és hódolatuk jeléül a lábai elé vetették magukat. A szent család az egyiptomi Héliopolisz városában telepedett meg. A város jelenleg AlMateria néven ismert, és Kairótól északkeleti irányban 8 km távolságra található. Senki sem tudja, mivel foglalkoztak a szent emigránsok száműzetésük időszakában. Jézus élete eme epizódjának a legnagyobb emléke az, hogy manapság Al-Materia városában egy kopt kolostor található, ahol is a zarándokoknak bizonyos összeg ellenében egy vadfüge fát mutogatnak, melyet a szent szűz azzal tisztelt meg, hogy árnyéka alatt pihent meg a kisdeddel. Önök most azt gondolják, hogy az a fa már rég kivénhedt és kiszáradt? Egy csudát! Zöldebb, mint valaha, és hiába több mint 1900 éves, a fiatal fák minden jellemvonását megőrizte. És aki nem hisz ebben a csodában, az keresse csak fel szépen ama kolostort Al-Materiában, és töltsön el ott 2300 évet, érdeklődéssel várom a híreit! A másik csoda, amelyről bárki meggyőződhet, a fügék csodája. Vegyenek egy zacskó fügét, és egyék meg! Eme gyümölcs minden magjában észrevesznek egy kis O alakú karikát. Régen nem volt bennük ilyen, hanem teljesen simák voltak. Ez pedig így történt. Jézus másfél éves volt, és anyja egyszer fügét adott neki. A baba eddig csak érthetetlenül gügyögött, de a fügék láttán felkiáltott: „Ó, mily csodás gyümölcs!” Ezért a kis O betű a fügemagba örök emlékül szolgál eme felkiáltásnak. Szent Bonaventúra szavai szerint a szent család 7 évet töltött száműzetésben. Mindazon idő alatt a kis Jézust édesanyja táplálta saját tejével. A szűz teje – íme, egy újabb csoda. A kisfiú, ahogy a fiúgyermekek szoktak, apja munkaeszközeivel játszott. József pedig, ahogy az apák szoktak, mindenféle játékokat farigcsált neki. Tehát Jézus gyermekkora - néhány kisebb csodától eltekintve – éppen úgy zajlott, mint minden más gyermeké, és az sincs kizárva, hogy a gyerkőc isteni orrát a mama kezébe, vagy ruhája szegélyébe fújta bele. Az angyalok folyamatosan informálták Józsefet arról, miket művelt Heródes. Így aztán tudott a 20000 betlehemi fiúcsecsemő lemészárlásáról is. El lehet képzelni, mennyire örült, hogy időben elmenekült onnan!

36

József arról a teljesen elképzelhetetlen eseményről is értesült, hogy Ráhel, az öreg Jákobnak, Izsák fiának szeretett neje, aki Rámában, nem messze Betlehemtől lett örök nyugalomra helyezve, a mészárlás napján felkelt a sírjából, majd hangos sírásba és siratóénekbe kezdett, ami több mint 4 kilométerre elhallatszott. Ez a csoda az evangeliumban is igazolva van: „Szó hallatszott Rámában: Sírás-rívás és sok keserves jajgatás. Rákhel siratta az ő fiait és nem akart megvigasztaltatni, mert nincsenek.” Máté 2. fejezet 18. vers.* Mikor Heródes meghalt, az angyal haladéktalanul értesítette Józsefet. Ő úgy gondolta, ideje visszatérni Galileába, és felszámolván vállalkozását, újra visszatért szülővárosába, Názáretbe. „És mikor mindent elvégeztek az Úr törvénye szerint, visszatérének Galileába, az ő városukba, Názáretbe.” Lukács 2. fejezet 39. vers.** Hogy lezárjuk a Heródes-ügyet is, rámutatnék egy jelentős ellentmondásra a történészek és az evangelisták közlései között: történeti dokumentumok igazolják, hogy Heródes négy évvel azelőtt a dátum előtt halt meg, amelyet az egyház Jézus születéseként tart számon. Ha nem nézzük ezt a csekélységet, akkor az összes többi keresztény legenda az igazság vitathatatlan letéteményese. Tehát Heródes király valóban gonosz volt, csecsemők gyilkosa! Legyen átkozott egy olyan szörnyetegnek az emléke, mely halála után négy évvel még napkeleti bölcseket látott vendégül és ilyen szörnyű mészárlást rendelt el! *

Itt Jeremiás 31. fejezet 15. versre történik utalás: „Ezt mondja az Úr: Szó hallatszott Rámában, sírás és keserves jajgatás; Rákhel siratta az ő fiait, nem akart megvígasztaltatni az ő fiai felől, mert nincsenek.” Kissé megvizsgálva a szövegkörnyezetet, azaz az egész vonatkozó fejezetet végigolvasva, rá lehet jönni, hogy ez egy, a szövegkörnyezetéből önkényesen kiragadott passzus csupán, és nem is a később felhasznált célzattal íródott ama helyen. **

Mint bizonyára már elég egyértelmű, Lukács egyáltalán nem az egyiptomi kitérőre célzott eme passzussal.

37

14. fejezet: Jézus, a csodagyermek És mikor tizenkét esztendős lett, fölmenének Jeruzsálembe az ünnep szokása szerint; És mikor eltelének a napok, mikor ők visszatérének, a gyermek Jézus visszamarada Jeruzsálemben; és nem vevék észre sem József, sem az ő anyja; És lőn, hogy harmadnapra megtalálták őt a templomban, a doktorok között ülve, amint őket hallgatta, és kérdezgette őket. És mindnyájan, akik őt hallgatták, elálmélkodának az ő értelmén és az ő feleletein. Lukács, 2, fejezet, 42-43; 46-47 versek

„Gyarapodék bölcsességben és testének állapotjában” – így ábrázolja Jézust Lukács evangelista. Az egyházatyák azt teszik mindehhez hozzá, hogy „értelme olyan mértékben ébredt, ahogy a teste fejlődött.” Figyeljenek csak: úgy tűnik, a fogantatás pillanatában Krisztus isteni elméje még nem volt teljes virágában. Tehát amíg az anyaméhben ficánkolt, Jézus nem volt más, mint egy közönséges embrió? Illetve, amíg fiatal teste tökéletlen volt még, addig fiatal elméje sem volt még tökéletes? Különös, nagyon is különös... Fouard abbé így elmélkedett erről: „Tehát a gyermek Jézus értelmének ugyanúgy kellett növekednie, mint kortársainak? Mi szüksége volt rá? Be kell vallanom, ez tényleg érdekes kérdés, amire a mi elménk soha nem adhat választ. Meggyőződésünk, hogy Jézus, mint isten fia, és maga is isteni személy, minden értelemmel és bölcsességgel rendelkezett, nem volt szüksége semmiféle növekedésre. Másrészt viszont azt olvassuk az evangeliumban, hogy növekedett bölcsességben kegyelemben is. Sem az egyik, sem a másik igazságot nem tagadhatjuk meg, és nem is módosíthatunk rajta. De hogy akkor hogy egyeztethetjük össze ezt a két egymásnak ellentmondó hittételt, nem tudhatjuk. Csak azt tudhatjuk, hogy mindezek nem lehetnek másképp, mint urunk és istenünk szent és bölcs akarata szerint, és majd a túlvilágon, mikor kilépünk a testi valónkból, erre is választ kapunk.” Az apát eme gondolatai valóban elég érdekesek. Végül is istennek semmi sem lehetetlen, így a fiának sem. Ha akarta, testi és szellemi fejlődése is indulhatott akár a nulláról is, mint minden más emberé, az embriókortól kezdve. És ha úgy akarta volna, akkor ez az isteni intelligencia soha nem fejlődött volna ki benne, és buta emberként halt volna meg. Ha pedig úgy akarta volna, szépen elérte volna az öregkort, az emberi kor végső határát, és akár szenilisen is halt volna meg. Mint azonban tudjuk, mindez nem így történt. A kis Jézus tehát nem kerülte el ama nehézségeket, amelyeken minden gyereknek át kell esnie, de ő legalább annyiban szerencsés volt, hogy az értelmi fejlődése szokatlanul gyorsan zajlott le. Látszólag semmi nehézsége nem volt abban, hogy megtanuljon olvasni. Elég volt csak azt kívánnia. Azonban úgy döntött, nem kíván ilyet, és elkezdett ő is megtanulni írni és olvasni. És mint minden más gyermek, ő is betűzve-szótagolva kezdte. Első tanítója az édesanyja volt. A bibliából tanította meg olvasni. „A szent írásokban szó esik arról, – írják a teológusok – hogy Mária tudta, ki is ő, és tanítása közben sem felejtette el imádni isteni fiát.” Szinte magam előtt látom, hogyan is zajlottak eme foglalkozások, az imádással egybekötve. Elég viccesen nézhettek ki: MAMA: Na, Jézus, mondd fel szépen a leckét! FIÚ: Mama, elaludtam, nem tudtam megtanulni! MAMA: Akkor lássam az írásbeli feladatot! FIÚ: Anyuci, tudod, nagyon ideges voltam, mert nem tudtam egy mondatot sem leírni! Aztán egy nagy pacát is ejtettem a lapra, és becsszó, az egészet bevágtam a tűzbe! MAMA: Ej, te komisz kölyök, ezért ma nem kapsz süteményt! FIÚ (nyafogva): Anyuci, többet nem csinálok ilyet...! MAMA (magában): Jaj, mit csináltam, most sír az én istenem... FIÚ (megnyugodva): Sütit akarok, sütit! És te nem foszthatsz meg tőle, mert én vagyok a világ ura! MAMA (imára kulcsolt kézzel): Ó, uram, Jézus, imádlak téged! Ne haragudj anyukádra, a te szolgálódra! Most azonnal kenek neked egy nagy szelet lekváros kenyeret, én isteni uram!

38

FIÚ: Na látod, mami, így már sokkal jobb! Így már tetszel nekem! Akkor a leckének mára vége is, úgyhogy anyukám, térdre szépen, és imádj engem! (A mama térdre ereszkedik és imádja a fiát). Nem szabad persze komolyan gondolni azt, hogy ez valaha is így volt. A koránérő Jézus általában szorgalmasan tanult, csinálta a leckét, és mindig megtette, amire kérték. Az, hogy az anyja tanította, és közben imádta is őt, ez csak javára vált a gyermeknek. Mikor Jézus 12 éves lett, József emlékeztette Máriát, hogy a zsidó szokásoknak megfelelően el kell vinni a kisfiút Jeruzsálembe. Valóban, ilyen idős korukban a zsidó fiúk már részben kikerültek a szülői fennhatóság alól. Bevitték őket a zsinagógába, kaptak egy kipát a fejükre, a kezükbe meg egy darab pergamentet, amin az a szent szöveg volt, ami alapján a „törvény fia” megtisztelő címmel látták el őket, mely törvény minden előírását be kellett tartaniuk. Az egyik legfőbb parancs pedig az volt, hogy a pászka ünnepén elzarándokolnak Jeruzsálembe. „Az ő szülei pedig évenként feljártak Jeruzsálembe a húsvét ünnepére.” (Lukács 2. fejezet 41. vers). A gyermek Jézus 12 éves volt, mikor először velük tarthatott. „És mikor tizenkét esztendős lett, fölmenének Jeruzsálembe az ünnep szokása szerint” Lukács 2. fejezet 42. vers Názáret 120 kilométerre fekszik Jeruzsálemtől. Egy ilyen út akkoriban 3-4 napba telt. A szent család a pászka 7 napját Jeruzsálemben töltötte. Jézust elvitték a templomba, aztán persze a mutatványos bódékhoz, ahol szakállas nőket, óriásokat és egyéb érdekességeket mutogattak. A pászka igazi nemzeti ünnep volt, és akkor mindenféle sarlatánok és mutatványosok bukkantak fel, hogy elszórakoztassák a bámészkodókat. Az ünnep végén József és Mária épp készültek a visszaútra, és csatlakoztak a názáreti karavánhoz. Az utazás első napján aztán hirtelen észrevették, hogy a kisfiú nincs velük, eltűnt: elvesztették, akár egy közönséges esernyőt. Idézzük az evangelium szövegét: „És mikor eltelének a napok, mikor ők visszatérének, a gyermek Jézus visszamarada Jeruzsálemben; és nem vevék észre sem József, sem az ő anyja; Hanem azt gondolván, hogy az úti társaságban van, egy napi járó földet menének, és keresék őt a rokonok és az ismerősök között;És mikor nem találák őt, visszamenének Jeruzsálembe, hogy megkeressék.” Lukács 2. fejezet 43-45 versek. - Micsoda szerencsétlenség – nyugtalankodott József – Nem emlékszel, Mária, velünk volt-e, mikor eljöttünk a hatfejű tehenektől? - Nem tudom, de szerintem igen! - Igen-igen, Jézus is velünk volt, még vettünk is neki süteményt. Hopp, már tudom, hol hagytuk el! - Na, hol? - A szép Berenicénél, a sellőnél! - Ugyan már, dehogy is! - Fogadni mernék rá! - Szerintem ott maradt a vadaskertben, az idomított kutyáknál! Biztos te is láttad, hogy figyelte őket, főleg a gólyalábon járó uszkárt! - Lehet, hogy igazad van! Menjünk is vissza a városházára, kérdezzük meg, hová indultak tovább azok az idomárok! - Remélem, ezek a gazfickó bohócok nem vitték magukkal a mi kis Jézusunkat, nem akarom, hogy az én fiam kötéltáncos legyen! – siránkozott Mária - Ne aggódj, drágám, ne aggódj! – nyugtatgatta József – Megtaláljuk! Biztos ott van a városházán a portásnál, ahol a talált tárgyakat tartják... Mindenhol keresték, a városi tisztviselőknél is megfordultak, a szórakozóhelyeken is megnézték, de a kis Jézust mintha a föld nyelte volna el! József kétségbe volt esve. El sem bírta hinni, hogy egy ilyen szerencsétlenség érhette szegény öreg fejét. Mindenféle szemrehányást tett magának, nem is ok nélkül, a nemtörődömsége miatt. Már azt is elképzelte, milyen szörnyű büntetést fog kapni, és szinte hallotta a

39

mindenható mennydörgő hangját: „Gyere csak ide, József! Közelebb! Most rögvest ízzé-porrá zúzlak téged! Rád bíztam a fiamat, pontosabban a galamb fiát, hogy vigyázz rá! Ez a gyermek a messiás, neki kellett volna kiengesztelnie engem a világ bűneiért! Teljesen rád hagyatkoztam, és azt hittem, képes leszel felnevelni úgy az isteni fiút, mintha én magam tenném, ha lenne időm leszállni a földre! Erre mi történt? Alig lett 12 éves, máris sikerült őt szem elől veszítened! Ez a málészájúságod már mindennek a teteje! Tudod, hogy a te hibádból nem lesz megmentve az emberi faj?! Merthogy elvesztetted az én messiásomat és nem is fogod megtalálni! Azt hiszed, megúszod ezt? A nemtörődömséged bűn a szememben, és súlyos büntetést érdemel! Ezért arra ítéllek, hogy háromszorosan bűnhődj a pokolban! Megérdemled!” Szegény öreg ács folyvást kérdezte magától, nem álom-e ez az egész, olyan hirtelen érte ez a szerencsétlenség. Minden félórában benézett a holmijai közé, nem-e rejtőzött ott el ez a csintalan Jézus gyermek. Mária majdnem belehalt az aggodalomba. Bármi más szenvedést elviselt volna, csak ettől a szorongástól szabaduljon! Két napig keresték mindhiába, viszont „...lőn, hogy harmadnapra megtalálták őt a templomban, a doktorok között ülve, amint őket hallgatta, és kérdezgette őket. És mindnyájan, akik őt hallgatták, elálmélkodának az ő értelmén és az ő feleletein.” Lukács 2. fejezet 46-47 versek. Úgy tűnik, Jézus valóban csodagyermek volt. Olyan bátran és magabiztosan lépett be a jeruzsálemi templomba, mintha otthon lenne, majd azonmód feltett néhány fogas kérdést a legokosabb teológusoknak, és nagy örömmel hozta zavarba őket. Merthogy a rabbik nem akárkik voltak ám ott benn! A zsidó papság akkoriban élt legrangosabb tagjai! Hillel rabbi, akit szinte Mózessel tartanak egyenértékűnek, elvégre a mai Talmud alapjait ő fektette le. És természetesen a konzervatív Sammai, nagy ellenzője mindannak, amit Hillel rabbi tett, ő ugyanis a régi írások betű szerinti betartásához ragaszkodott. Volt ott még Jonatán, Jozija fia, kinek szava olyan lelkesítő volt, hogy a feje fölött elrepülő madarak szeráfokká változtak. Mellettük Jézus szülei ott láthatták még Simeon főpapot, akivel annak idején találkoztak, és Arimetai Józsefet, pedig ő szenátor volt, nem pap. És a kis Jézus mindezeket az embereket ámulatba tudta ejteni! Játszi könnyedséggel vetette fel és oldotta meg a legbonyolultabb teológiai problémákat. Végül mind úgy vélték, okosabb, ha hallgatnak. Jézus amúgy sem nagyon hagyott senkit sem szóhoz jutni, így aztán némán hallgatták a fejtegetéseit. Azonban ama meglepetés ellenére, amit ez a jelenet váltott ki Máriából, mégsem bírta elfelejteni, miket kellett elviselnie, és keserű szemrehányásokkal öntötte ki a szívét: - Mit jelentsen ez, te tréfacsináló! Elsunnyogsz a szüleid mellől, és míg apád és anyád azt sem tudva, hová legyen az aggodalomtól, az egész várost tűvé teszik érted, te közben itt csücsülsz és osztod az észt?! Indulás hazafelé, te kis pernahajder! Jézus, akinek ugyancsak fel volt vágva a nyelve, grimaszolva húzódozott el az anyjától:

40

- Nocsak, nocsak! És ugyan miért kellett engem keresni? Hát nem tudjátok, hogy nekem atyám dolgaival kell foglalkoznom? „És meglátván őt, elcsodálkozának, és monda néki az ő anyja: Fiam, miért cselekedted ezt velünk? Ímé atyád és én nagy bánattal kerestünk téged. Ő pedig monda nékik: Mi dolog, hogy engem kerestetek? Avagy nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai?” Lukács 2. fejezet 48-49 versek. József, aki az egyedüli törvényes apának tekintette magát, nem kívánt hasonló tréfákat hallani. Fülön fogta a kissrácot, kizsuppolta a templomból, és mindezek után a szent család teljes létszámban indulhatott haza Názáretbe. Okunk van annak feltételezésére, hogy József – elejét venni akarván a további bohóctréfáknak – rögvest véget vetett a fiú további tanulmányainak, és ettől fogva a saját mesterségét kezdte neki oktatni. Magával vitte őt a műhelyébe, és az ifjú tudósjelöltből egyszerű ácstanonc lett. Meg is maradt ácsnak, mert a tanulási mániája nem jelentkezett többé. Így aztán, mikor földijei felismerték, amikor tanítóként lépett fel a názáreti zsinagógában, így tanakodtak egymás közt (erről az evangeliumban is szó esik): „Micsoda, ez az az ács, Mária fia?” 30 éves koráig Jézus nyugodtan élt, a műhelyben dolgozott fűrésszel és gyaluval, és mikor József meghalt, ő lépett a helyébe. Most láthatják, mennyire is vette komolyan azt, amit ő isteni küldetésnek nevezett, ami végül is csavargásban és üres fecsegések sorában merült ki. Attól a naptól fogva, hogy Jézus a rabbik között ült a jeruzsálemi templomban, elkezdett órákon át szüntelenül fecsegni, miáltal méltóvá vált arra, hogy őt nevezzék az Igének, ami a „szó” régebbi jelentése, mint ez korábban már említésre került. A nyelve mindenesetre megvolt hozzá rendesen.

41

MÁSODIK RÉSZ AZ IGE BEMUTATKOZIK

42

15. fejezet: Saját családja sem hisz Jézus istenségében Amint az övéi ezt meghallák, eljövének, hogy megfogják őt; mert azt mondják vala, hogy magán kívül van. Márk 3. fejezet 21. vers

Mint az előzőekben olvashattuk, Jézus 30 éves koráig népes családjának egyik pillére volt. József, mint Máté írta az első fejezete végén, „nem ismerte Máriát addig a napig, míg az fiat szült, akit Jézusnak nevezett”, de aztán szépen bepótolta az elvesztegetett időt. Persze Mária, aki még menyasszonyként rémülten gondolt arra, hogyan éli majd le egész életét egy ilyen öreg ácsmesterrel, lassacskán túltette magát mindezen, és végül meggyőződött arról, hogy leánykori félelmei alaptalanok voltak. Lovagja, aki mindig vitt neki liliomokat, általában véve kedves fickónak bizonyult: a durva külső érző szívet takart. Ezenkívül az is kiderült, hogy József sokkal kedvesebb fickó, mint amilyennek mutatkozott, és végül teljesen kitörölte Máriából fiatal udvarlóinak az emlékét. Idővel az ártatlan, szűzi jegyes megértette, hogy azzal, hogy ártatlansága megőrzésével világra hozta a messiást, mindenféleképpen elvégezte kötelességének eme részét az Úr felé. A szüzességi kötelezettség így már nem volt érvényben. Igaz, ezt a fogadalmat még kislánykorában tette a templomban, de hát nem oldozta fel őt ettől maga a főpap, aki megáldotta a házasságát? A házasság pedig, mint tudjuk, nem diótörésre való. Ami pedig az általa egykoron tett fogadalmat illeti, az abból állt, hogy sohasem szegi meg a szavát, az eljegyzése után természetesen ostobaság volt. Hányszor fogadja meg egy kislány: óvatosabb leszek; aztán alig harap bele a tiltott gyümölcsbe, mindjárt hozzáteszi: holnaptól kezdve! A magunknak tett fogadalom mindig törékeny. József egész ügyesen tudott manőverezni. Érthető, hogy semmiféle aggállyal nem akarta terhelni ifjú feleségét. A galamb fiának a születése után – és erre akár a fejemet teszem ugyanolyan visszafogottan udvarolt, mint korábban. Tartózkodó taktikájában előrehaladott kora is szerepet játszott: József nem sietett túlságosan. Nem lennék meglepve, ha valami úton-módon kiderülne, hogy ez a kezdeményezés magától, Máriától jött. Ő a maga módján valamelyest ragaszkodott az ácshoz. Amaz pedig úgy viszonyult Jézushoz, mintha csak az igazi apja lenne: ő mentette meg csecsemőkorában a haláltól, úgy gondozta, mintha csak a sajátja lenne. Meggyőződésem szerint a házastársa fokról fokra rokonszenvesebb lett Máriának: rekedtes hangja édes zenébe váltott át, a modora pedig egyre kedvesebbnek tűnt a szemében. Aztán egy este akár így is gondolkodhatott: „Szegény jó József! Túl szigorú vagyok vele, pedig ő milyen rendes volt mindig velem!” És mikor az asszonykának efféle gondolatok jártak az eszében, lehet, hogy történt valami komolyabb is köztük. Ennek eredménye lehet az, hogy mind a négy evangelium említést tesz Jézus fivéreiről és húgairól: Máté 12. fejezet 46-50 versek; Márk 3. fejezet 31-35 versek; Lukács 8. fejezet 19-21 versek; János 7. fejezet 3-10 versek. A lánytestvérek neve és száma nem ismert, de az Újszövetségben megemlítik, hogy 4 fivére volt: Jakab, Józsé, Simon és Júda (Márk 6. fejezet 3. vers). Szent Epifániusz, az egyház atyja, és rendkívül aprólékos ember, erősen ragaszkodik ahhoz, hogy Jézus fivérei és nővérei valójában Józsefnek az első házasságából származó gyermekei. Legyen szíves, mesélje már ezt másnak, legravaszabb Epifániusz atya! Először is: az evangeliumok sehol sem tesznek említést arról, hogy József özvegy lett volna, mikor elvette Máriát. Másodszor: él egy legenda, melyet az egyház is elismer, és amelyet eddig még nem említettünk meg, úgyhogy ennek apropóján most kitérünk rá: mikor Joakim papa és Anna mama megváltoztatták abbéli szándékukat, hogy Máriát a templom szolgálatára adják, és a kiházasítása mellett döntöttek, az összes lánykérő összegyűlt, és megegyeztek, hogy a lány azé lesz, aki a legerényesebb közülük. Egyfajta feddhetetlenségi verseny kezdődött a kérők között. Ezt az egészet egy próba volt hivatott eldönteni: minden jelölt hozott magával egy közönséges száraz vesszőt, és az isteni akaratra bízván magukat, egy csodajelre vártak. És nem is vártak hiába: minden pálca száraz maradt, egyedül a Józsefé borult virágba: gyönyörű liliom nőtt rajta. Ez a virág pedig minden szónál szebben beszélt. Elnézést kérünk az 43

olvasótól, hogy korábban nem emlékeztünk meg eme legendáról, de hát efféle érdekességet sohasem késő megemlíteni. És végül: ha Józsefnek lettek volna előző házasságából származó gyermekei, nem-e láttuk volna őket a népszámlálás során Betlehemben, avagy nem vitte volna őket is Egyiptomba? Ezért aztán, legméltóságosabb szent Epifániusz, jobban teszi, ha nem veri nagy dobra ezt a verziót, mert aki túl sokat akar bizonyítani, az a végén semmit sem bizonyít. Teljesen ésszerű az a feltételezés, hogy Jézus volt a legidősebb a testvérei között, illetve hogy ők az Egyiptomból való visszaérkezés után születtek, és hogy Jézus – József életében is, és halála után is – a családja fő kenyérkeresője volt. Mikor 30 éves lett, és két öccse már majdnem betöltötte a 18-at, úgy gondolta, hogy a rokonsága most már nélküle is elboldogul, ő pedig úgy döntött, elkezd prédikálni. Eleinte, mikor Jézusról kiderült, mennyire kedveli a szócséplést, a családja csak nevetett rajta. Mindig zavartan vonogatták a vállukat, mikor kinyilvánította abbéli szándékát, hogy szeretné a világot pusztán a szavainak erejével mozgásba hozni. Testvérei, rokonai és a család barátai szomorúak voltak, és mikor összefutottak egymással, akár valami ilyen, vagy ehhez hasonló diskurzust is folytathattak: - Mi van Jézussal? - Láttam tegnap. Csak az a nagy eszméje jár a fejében. - Hát még nem tett le róla? - De nem ám! - Még mindig meg akarja váltani az emberiséget? - Mi az, hogy, még elszántabban is, mint azelőtt! - Komolyan aggaszt ez az egész! Főleg szegény anyját sajnálom! Nem ezt érdemelte! - De hát mit lehet tenni? Bele kell nyugodni! Ennek a Jézusnak nincs ki a négy kereke. Ráadásul makacs is, akár az öszvér. Ha egyszer a fejébe vette, hogy prédikál, hát akkor azt is fogja tenni! - Ó, az biztos, fog az prédikálni mindenfélét! - Nem tudom, miket fog ez prédikálni a mindenféle szájtátinak, de érthető, hogy mi, a testvérei, nem fogjuk őt hallgatni! Telebeszéli itt a fejünket az ezerféle meséivel a túlvilágról, és ha egy óránál tovább hallgatod, belehülyülsz! Mikor csak rájön ez a dumálhatnék, mi már futunk is otthonról. - Kár érte. Látszik rajta, hogy teljesen bekattant. - Ajvé! Bizony kár! - Micsoda balszerencse ez az egész családotokra! Rossz vége lesz ennek! És rokonok és barátok csüggedten, fejüket lehajtva búcsúztak el e szavak után. Azt hiszik, hogy túlzok? Olvassanak csak bele a János evangeliumába: „…az ő atyjafiai sem hivének benne.” 7. fejezet 5. vers. És ha ez nem elég, olvassanak bele szent Márkba is: „Amint az övéi ezt meghallák, eljövének, hogy megfogják őt; mert azt mondják vala, hogy magán kívül van.” 3. fejezet 21. vers. Ha abban az időben, mikor Jézusban feléledt ez a csavargás iránti vágy, József még élt volna, biztosan nem hagyta volna annyiban mindezt! De az öregúr már megért atyáihoz. Valószínű, hogy a legközönségesebb módon hunyhatott el, elvégre egy evangéliumban sem esik szó arról, mi módon is végezte világát. Tehát az Igének, vagyis inkább Jézusnak, volt családja, és az nem hitt az ő isteni küldetésében. A lakája szemében a nagy ember sohasem zseni, ahogy a saját testvérének sem fog a jós jövendőt mondani.

44

16. fejezet: Keresztelő János színrelép Én vízzel kereszteltelek titeket, de ő Szent Lélekkel keresztel titeket. És lőn azokban a napokban, eljöve Jézus a galileai Názáretből, és megkeresztelteték János által a Jordánban. Márk 1. fejezet 9-10 versek

Tisztázzunk néhány dátumot, hadd bosszankodjanak a krisztusi legenda követői: Megdönthetetlen történelmi bizonyítékok alapján megállapították, hogy Heródes király a Római Birodalom megalapítása utáni 750-es év áprilisában hunyt el. Josephus Flavius történész munkái nem hagynak semmi kétséget Heródes halálának pontos dátumát illetően. Ezzel együtt a keresztény kor csalhatatlan pápái krisztus születésének dátumaként a 753.-as évet fogadják el. Tehát Heródes halála és Krisztus születése között letelt a 750-es évből mondjuk 9 hónap, aztán az egész 751-es, 752-es év, és a 753-as évből legkevesebb hat hó. Ez összvissz kb. 4 év. Az egyház azt is állítja, hogy Jézus 30 éves volt, amikor prédikálni kezdett, 3 évig tanított, és végül 33 évesen halt meg. Ez úgy tűnik, egyértelmű. De nézzük csak, mit ír Lukács evangeliuma: „Tibérius császár uralkodásának tizenötödik esztendejében pedig, mikor Júdeában Poncius Pilátus volt a helytartó, és Galileának negyedes fejedelme Heródes, Iturea és Trakhónitis tartományának pedig negyedes fejedelme az ő testvére Filep, Abiléné negyedes fejedelme meg Lisániás, Annás és Kajafás főpapsága alatt, lőn az Úrnak szava Jánoshoz, a Zakariás fiához, a pusztában” Lukács 3. fejezet 1-2 versek Itt Heródes Antipásról van szó. Ez a Heródes Antipás Nagy Heródes egyik fia volt, mégpedig ama Nagy Heródesnek, aki a halála után 4 évvel akarta a kis Jézust eltetetni láb alól. Ezenkívül az Újszövetség azt is kijelenti, hogy Keresztelő János mindössze pár hónappal Jézus első fellépése előtt kezdett el prédikálni. Másrészről az is ismert, hogy Augustus császár, akit Tiberius császár követett, a 767-es év aug. 29.-én hunyt el. Tehát Tiberius uralkodásának 15. éve 781. augusztus 19.-én következett be, és Jézus ekkor még nem 30, hanem csak 28 éves volt. Ebből következik, hogy az evangelium, bár a szentlélek illetésére íródott, ez alkalommal eléggé egyértelműen ellentmond önmagának. Ha azt fogadjuk el, hogy Krisztus valóban 30 évesen kezdett el prédikálni, akkor nyilván 2 évvel a keresztény időszámítás kezdete előtt kellett megszületnie. Hát nem szórakoztató? De ne időzzünk tovább ilyen apróságoknál, térjünk rá Keresztelő Jánosra, Zakariás fiára! Jánosunk már fiatalkorától szeretett csavarogni. Pajtásaival sohasem játszott, inkább kiment a pusztába, és azzal szórakozott, hogy magában beszélt. A pusztáját a Hebron és Jeruzsálem közötti művelhetetlen földek alkották, száraz, kopár síkságok, melyekből csupán néhány domb emelkedett ki. Csak néhány ványadt bokor élénkítette ezt a kopár, egyhangú, mészköves tájat, melynek fehérsége vakította az ember szemét. De még ez a gyér növényzet is eltűnik, ahogy közeledünk a Holt-tenger felé. Ott már tényleg csak maga a sivatag van, növényzet semmi. Így festett hát ama pusztaság, melyben Keresztelő János 30 éves koráig tanyázott. Rögvest felmerül a kérdés: mivel táplálkozott? Lehet, hogy a magasságos sült fürjeket dobált le neki az égből? Máté evangelista közli, hogy Jánosnak „elesége pedig sáska és erdei méz” volt. (3. fejezet 4. vers). Nagyritkán egyes utazók láthatták eme különcöt, és meséltek róla a helyieknek. Néhány bámészkodó pedig kiment megnézni ezt a csodabogarat, aki reggeltől estig üvöltözött a pusztában. „És méne a Jordán mellett lévő minden tartományba prédikálván a megtérés keresztségét a bűnöknek bocsánatjára; Amint meg van írva Ésaiás próféta beszédeinek könyvében, ki ezt mondja: Kiáltónak szava a pusztában: Készítsétek meg az Úrnak útját, egyengessétek az ő ösvényeit.” Lukács 3. fejezet 4-5. versek. Ezenfelül az írás azt is tudatja, hogy eme szent ember egyszer sem ment hajat vágatni. Hosszú haj, teveszőr ruha, és egy bőröv – ez volt a különös ismertetőjegye. Eme szórakoztató különcségei hoztak hírnevet Jánosnak. Észrevevén a személye iránt megnövekedett 45

érdeklődést, Zakariás fia a Jordán partján telepedett le. Felszólította a látogatóit, jöjjenek köldökig a vízbe, ő pedig kis edénykéjével vizet öntött a fejükre. És mindig akadtak kíváncsiskodók, akiknek nem volt ellenükre részt venni eme ártatlan kis szórakozásban. Egyeseknek, akik néha belekötöttek a kereszteléses hóbortja miatt, ily kedves módon vágott vissza: - „Viperák fajzati, kicsoda intett meg titeket, hogy a bekövetkező harag elől meneküljetek? Teremjetek azért megtéréshez méltó gyümölcsöket, és ne mondogassátok magatokban: Ábrahám a mi atyánk! mert mondom néktek, hogy az Isten ezekből a kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak.” Lukács 3. fejezet 7-8 versek És még más szépeket is mondott nekik. - „Én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre, de aki utánam jő, erősebb nálamnál, akinek saruját hordozni sem vagyok méltó; ő Szent Lélekkel és tűzzel keresztel majd titeket. Akinek szóró lapát van az ő kezében, és megtisztítja az ő szérűjét; és az ő gabonáját csűrbe takarítja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel” Máté 3. fejezet 11-12. versek* Aztán egyszer csak a kíváncsiskodók között feltűnt unokatestvére, Jézus is. János, bár soha nem látta azelőtt, mégis azonnal felismerte. - Mivel szolgálhatok? - kérdezte - Hogyhogy mivel? Hát én is keresztelkedni jöttem! – felelte Jézus - Ne viccelj már velem – mondta János lenyűgözve – Neked kellene engem megkeresztelned, erre te keresel meg engem ezzel? - Hagyd most ezt a szertartásoskodást – szakította félbe Krisztus – neked az a dolgod, hogy keresztelj, úgyhogy rajta, keresztelj meg! János úgy látta, udvariatlanság volna, ha tovább kekeckedne. Fogta kis edénykéjét, vízbe merítette, leöntötte vele Mária fiának a fejét, és ily módon elvégezte a szokott szertartását. Mikor Jézus megfordult és kijött a Jordánból, hirtelen megnyílt az ég, és megjelent egy galamb (bár lehet, inkább kacsa volt, akárcsak ez az egész história), és rászállt Jézus vállára. Ekkor János hallotta, ahogy ez a madár tiszta, csengő hangon a következőket mondta: „Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.” Máté 3. fejezet 17. vers Sajnos az emberek, akik ott voltak, nem hallották a galambot, másképp azonnal rátértek volna az új hitre, ez teljesen nyilvánvaló. Azonban eme madár – a szentlélek – csodálatos kinyilatkoztatása ellenére sem követte őt senki a tömegből. Tény, hogy János volt ama csoda egyetlen tanúja, az összes többinek, mint láttuk, sem a szeme, sem a füle nem érzékelte mindezt. Szent Jusztiniánusz pedig azt is hozzáteszi mindezekhez, hogy alig történt meg Jézus megkeresztelése, a Jordán tüzes folyóvá vált. (Dialógus a zsidó Trifónnal, 88. bekezdés). *

Persze mondanunk sem kell, hogy ebből a zagyavaságból nemigen teljesült be semmi. Legalábbis nem jött el röviddel utána a világvége, meg a végítélet. Ment tovább minden előtte is, meg utána is. Megint más kérdés: Ha Jézus valóban azért jött volna, mert közel a vég, akkor miért alapított volna új vallást, Péterrel az élen?

46

Én pedig azon a nézeten vagyok, hogy a folyó inkább puncsízű tengerré vált, és mindenki ehetett belőle, amennyi csak beléfért. Legalább annyira hihető ez is.

47

17. fejezet: Melyben az ördögnek ama ötlete támad, hogy megkísérti istent Jézus pedig Szent Lélekkel telve, visszatére a Jordántól, és viteték a Lélektől a pusztába Negyven napig, kísértetvén az ördög által. És nem evék semmit azokban a napokban; de mikor azok elmúltak, végre megéhezék. És elvégezvén minden kísértést az ördög, eltávozék tőle egy időre. Lukács 4. fejezet 1-2; 13 versek

Nincs ragályosabb betegség az ostobaságnál. Keresztelő János betegesen vonzódott a pusztákhoz. Alighogy Jézus megkeresztelkedett, ez a mánia nála is megjelent. János sáskán élt csupán és vadmézen, Jézus úgy döntött, túlszárnyalja őt ebben. Nem messze a Jordántól volt egy kiterjedt földterület, pont ugyanolyan pusztaság volt, mint ahol János élt. És Krisztus odament. Egy dombra, melynek oldalában sok barlang volt, tette át a rezidenciáját. Ezért is kapta az a domb a „40 nap hegye” elnevezést, mivelhogy Mária fia 6 hetet töltött ott. Ebben a pusztában se növény, se egy nyavalyás sáska nem volt, hogy megtömhette volna vele a bendőjét. Kopár, kietlen síkság, esetleg egy-egy kóbor vadállat tévedhetett arra. A próféták elég színes leírást hagytak hátra eme sivár terepről. És ott, teljes magányban töltött Jézus 40 napot, ahogyan az evangelista is írja: „És ott volt a pusztában negyven napig kísértetve a Sátántól, és a vad állatokkal vala együtt; és az angyalok szolgálnak vala néki” Márk 1. fejezet 13. vers. Jézus jobban viselte mindezt Jánosnál, elvégre ő mégiscsak isten volt, és így egész idő alatt nem volt szüksége ennivalóra. Az igazság kedvéért hozzá kell azonban tenni, hogy Jézus isteni létéből fakadó erejét tekintve ebben semmi különös nincs. Ha már csodáról beszélünk, az inkább abban állna, hogy sem az arra vetődő leopárdok, sem az oroszlánok nem akarták őt megenni, elvégre más ennivalót biztosan nem is remélhettek arrafelé, így aztán ha meglátják, szőröstül-bőröstül fel is falhatták volna, ha már a vadászterületükre tette a lábát. Igaz, a mindenható istennek semmibe sem került volna immateriálissá tenni magát, még mielőtt a vadállatok a „testté lett Ige” testébe mélyesztették volna a fogaikat. „És az angyalok szolgálnak vala néki – fűzi hozzá Márk evangelista. Jó lenne tudni, pontosan miben is állt eme szolgálatuk, elvégre Jézus teljes éhkoppra ítélte magát. Tehát valószínű, hogy csak nem szervírozhattak neki marhasültet libakompóttal ezüsttálcán. De hát akkor mégis mivel? – vetődik fel jogosan a kérdés. Majd én megválaszolom: legvalószínűbb, hogy a saruját pucolták… Közben az ördögnek különös ötlete támadt: úgy döntött, megkísérti Krisztust. A sátán ugyanis eléggé bosszús volt, hogy Jézus a világra jött megváltani az emberiséget attól a szörnyűséges áteredő bűntől. Olyannyira pipa volt, hogy még ama belső hangra sem hallgatott, mely így duruzsolt neki: „Ha valaki nem bűnös, akkor az az úristen. Egyáltalán nem hihető, hogy hagyná magát megkísérteni. Ezért jobb, ha nem vesztegeted az idődet efféle ostobaságokra!” A sátán semmiféle belső figyelmeztetésre nem hallgatott, hanem elindult elvégezni a piszkos munkát, reménykedve abban, hogy sikerrel jár, így okoskodott magában: „Ha sikerülne ezt a Krisztust valami csintalan történetbe belerángatnom – örvendezett magában – az aztán jó móka lesz ám! Az úristen a pokolban! Ez mekkora fogás lenne! Hej, ha alágyújthatnék neki a serpenyőmben!” És az alattomos kísértő vidáman, mancsait dörzsölgetve suhant át a Jerikói sivatagon. Jézus böjtje már 40 napja tartott. És isteni ereje ellenére Mária fiának már kezdett korogni a gyomra. A 40 nap folyamán nem volt étvágya, de mostanra megjött. Erről egyértelműen szó van az evangeliumokban: „Negyven napig, kísértetvén az ördög által. És nem evék semmit azokban a napokban; de mikor azok elmúltak, végre megéhezék.” Lukács 4. fejezet 2. vers. Így aztán megjelent neki a sátán. Ördögi udvariassággal meghajolt, majd imígyen kezdte mondókáját: - Csak nem azért koplalsz itt a világ végén, hogy megszabadulj a kólikádtól? Ki gondolná rólad? Annyi kő van itt előtted, és nem csillapítod velük az éhségedet? Naiv vagy! Jézus vállat vont

48

- Nehogy azt hidd, hogy tréfálok! – folytatta az ördög – Te vagy az isten fia? Ha igen, csak rá kell parancsolnod ezekre a kövekre, hogy változzanak kenyérré! Nekik pedig szent kötelességük engedelmeskedni! Ez volt az első kísértés. Tegyük fel, hogy Jézus esetleg hallgatott volna a sátánra: én nem látnék benne semmi halálos bűnt. A kenyérkészítés, mint olyan, egyáltalán nem méltó arra, hogy pokol legyen a büntetése. Ellenkezőleg: sok szentet épp azért kanonizált az egyház, mert ehhez hasonló hókuszpókuszokat műveltek. És később Jézus maga is csinált egy kenyérszaporításos csodát! Egyetlen bűn itt a böjt megszegése lehetne, melyet Jézus mindenható atyjának való kedveskedés szándékával tartott be. De úgy tűnik, a böjt épp akkortájt érhetett véget, mert Jézus attól a naptól kezdett újra enni. De Krisztus nem engedett eme ördögi csábításnak. Így felelt a sátánnak: - Nem kell, hogy kenyérré változtassam eme köveket, mert nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindama igével, amely istentől származik. „És hozzámenvén a kisértő, monda néki: Ha Isten fia vagy, mondd, hogy e kövek változzanak kenyerekké. Ő pedig felelvén, monda: Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden ígével, amely Istennek szájából származik.” Máté 4. fejezet 3-4 versek A sátán nem tudott erre mit mondani: látható, hogy az isten szava valóban egyfajta magas kalóriájú élelmiszer. Ha én valami püspöknél szakács lennék, és finom szarvasgombás rántottát rendelne tőlem, én ehelyett inkább a bibliából olvasnék fel neki. Kíváncsi vagyok, miképpen reagálna rá. Szóval az ördög ezt inkább nem feszegette tovább: még volt két cselvetése raktáron. Megragadta Jézust a mancsával, és a levegőben elrepült vele Jeruzsálembe, ahol is lerakta őt a templom tetején. A teológusok szerint ez Salamon oszlopcsarnokán történt, mely csarnok csaknem a Kidron-patak nyugati partjáig húzódott. Ez a patak az Olajfák hegyén ered, és Jeruzsálem keleti részén folyik keresztül. Jézus most a templom udvara fölött állt, az oszlopcsarnok tetején. Ekkor a sátán megmutatta neki odalenn a tömeget, amely megtöltötte a teret, és arra próbálta bujtogatni Jézust, tegyen valami merőben szokatlant. - Nézz csak le! Jó magasan vagyunk, mi? Na komám, most itt az alkalom, hogy megmutasd, mit tudsz! Ugorj le, hopp! Vesd le magad innen! Ne félj, nem fog bordád törni, elvégre az angyalok időben elkapnak, még mielőtt urambocsá’ kificamítanád isteni bokádat! Jézus ennek a második kísértésnek is ellenállt, nem tett olyat, amit nem volna való. És ezt az ördögi javaslatot is a lehető legegyszerűbb szavakkal utasította el: - Valahol írva van: „Ne kísértsd uradat, istenedet” – hangzott a válasza. Ekkor a sátán ismét megragadta Jézusát, urát, istenét, és felrepült vele olyan magasra, amilyen magasra csak tudott. Végül lerakta őt egy hatalmas, magas hegy csúcsán. Erről a hegyről az evangelium szerint látni lehetett „a világ minden országát és azok dicsőségét”.

49

Csak hát, bármilyen magas is volt az a hegy, akkor is nehéz megmagyarázni, hogyan lehetett a csúcsáról az egész Földet szabad szemmel belátni. Pláne, hogy a Föld gömb alakú… Dehát érdemes ilyen apróságokat feszegetni? Szóval a sátán, mint írtuk, megmutatta Jézusnak „a világ minden országát és azok dicsőségét” Máté 4. fejezet 8. vers. - Látod, milyen szép! – kiáltotta – És mindezek az óriási hatalmak az enyémek, és annak adom, akinek kedvem tartja! Neked is adhatok belőle egy párat! Vagy akár többet is! Akarod? Netán az összeset szeretnéd? Ha kívánod, akár mindet is kész vagyok átadni neked, egy feltétellel: ha te, én istenem, arccal a lábam elé borulsz, és imádsz engem, az ördögöt! Erre a felvetésre válasz gyanánt Jézus akár az ördög arcába is röhöghetett volna, elvégre az láthatóan nem volt eszénél. Jézus eddig türelemmel viselte az ördög pokoli ölelgetéseit, és szótlanul utazott az ölében, de ezúttal kikelt magából: - Na, most már elég volt! – kiáltotta dühösen – Ami sok, az sok! Méghogy cseréljek veled szerepet, és én imádjalak téged! Szó sem lehet róla, te vén pernahajder! Neked kell engem imádnod és szolgálnod! Elég volt a kis tréfáidból! Távozz tőlem, sátán! Pusztulj a szemem elől, de szaporán, gonosz szellem! Az ördög mit is tehetett egyebet: alázatosan, engedelmesen, és főleg szomorúan a sikertelen istenkísértési próbálkozásai miatt, már süllyedt is a föld alá… Aki saját szemével akar meggyőződni arról, hogy én a „szent írások” szövegének szigorú betartásával meséltem el Jézus megkísértésének a történetét, az nézzen utána az alábbi evangéliumi sorokban: Máté 4. fejezet 1-11 versek; Márk 1. fejezet 12-13 versek; Lukács 4. fejezet 1-13 versek.

50

18. fejezet: Az első tanítványok begyűjtése Másnap ismét ott állt vala János és kettő az ő tanítványai közül; És ránézvén Jézusra, amint ott jár vala, monda: Ímé az Isten Báránya! És hallá őt a két tanítvány, amint szól vala, és követék Jézust. János 1. fejezet 35-37 versek

Amíg Krisztus az ördögtől megkísértetvén megengedte neki, hogy vigye őt egyszer a templom tetejére, másszor a hatalmas hegyre, addig Keresztelő János tovább folytatta kiáltozásait, tán még hangosabban is, mint valaha, a Jordán békés partjain. Lassacskán Jeruzsálembe is eljutottak a mendemondák arról, hogy Bethánia környékén felbukkant valami csodabogár, aki, behívván az embereket a folyóba, vízzel önti le fejüket; illetőleg, hogy egyik klienséről a következőket mondta: „Ez vala, akiről mondám: Aki utánam jő, előttem lett, mert előbb volt nálamnál.” János 1. fejezet 15. vers Erről tudomást szerezvén a Szanhedrin - a zsidó papság legfőbb tanácsa – néhány tagja megijedt, és így gondolkodott: „Vajon érdemes-e engedni ennek a keresztelő Jánosnak, hogy folytassa eme vallási különcködéseit? Nem-é válik belőle esetleg valami veszélyes vetélytárs, aki új vallást alapít? Vagy elég, ha csak úgy tekintik őt, hogy egyike azon ártalmatlan őrülteknek, akik teljességgel veszélytelenek az ő dolgaikra nézvést?” Hogy bizonyságot szerezzenek minderről, a főtanács felhatalmazta néhány tagját, hogy keressék fel ezt a keresztelőt, és diplomatikusan tudjanak meg minél többet róla. A küldetésre kiválasztott képviselők a farizeusok szektájához tartoztak, mely szekta tagjai a zsidóknál kb. abban a státuszban voltak, mint a katolikusoknál a jezsuiták. Szent életet éltek és nagy tiszteletnek örvendtek. Politizáltak, mindenféle betegséget kúráltak, de legfőképp az uralom megszerzésére törekedtek honfitársaik és hitsorosaik fölött. Röviden szólva ambiciózus és intrikus társaság voltak. A küldöttek időközben odaértek Bethániába. - Te ki vagy? – kérdezték a Keresztelőt – Nem a Messiás, akit várunk? - Nem, semmi esetre sem – felelte János – Én, mint Messiás? Á, dehogy! - Hát akkor nem Illés vagy, aki pár száz éve eltűnt, és most visszajött? - Nem, Illés sem vagyok! - Akkor valami prófétaféle volnál? - Nem. Próféta sem vagyok. - Hát akkor nyögd már ki végre, hogy ki vagy! - Én kiáltó szó vagyok pusztában: egyengessétek az Úrnak az útját! A farizeusok megértették, kivel van dolguk. De egyikük, aki úgy gondolta, nincs Jánosnak joga ahhoz, hogy megfürdesse a látogatóit, feltett neki még egy kérdést: - Akkor hogy jössz te ahhoz, hogy itt keresztelgess, ha nem is vagy a Messiás, sem Illés, de még csak próféta sem? Másodjára is megkapván ezt a kérdést, János imígyen válaszolt: - Mi bajotok van nektek azzal, hogy én itt keresztelek? Én vízben keresztelek, de köztetek van, akit ti nem ismertek! Ő, aki utánam jő, már előttem is létezett. És neki, aki közületek jő, én még arra sem vagyok méltó, hogy a saruja szíját megoldjam! Mindezek a zagyvaságok benne vannak a János evangeliumában (1. fejezet 26-27 versek) A farizeusok meg voltak elégedve. Azt a bókot, amelyet a Keresztelő utolsó mondatában hallottak, bármelyikük magára vehette volna. Visszatértek Jeruzsálembe, és beszámoltak a főtanácsnak a vizsgálódásuk eredményeiről. Jelentésüket valószínűleg ilyesformán tehették: - Láttuk a Keresztelőt, barátaim! Ostoba fickó! Igaz, gyakran hallani, hogy a bolondok szájából jön néha a legnagyobb bölcsesség. De nem gondoljuk, hogy veszélyes volna. Amíg ott csámborog a pusztában, és üvöltözik torkaszakadtából, hát tegye! Nem sok vizet zavar! A farizeusok látogatásának másnapján Jézus, aki közben lejött ama hatalmas hegyről, ahová hagyta, hogy az ördög felhurcolja, újfent elment Keresztelő Jánoshoz. Zakariás fia, alighogy meglátta őt, így kiáltott: 51

- Nézzétek, ott van! Íme, istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit! A jelenlévők viszont, mivel nem láttak semmiféle bárányt, sem birkát nem is ügyeltek a János kiabálására. Ő azonban így folytatta: - Én nem ismertem őt, nem ismertem az isten bárányát! De ő, aki utánam jön, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én! - Ezt már mondtad! – szóltak közbe egyesek - Na és, ha mondtam? Hát akkor mondom még egyszer! És ha kérditek tőlem, hogy miért is keresztelek vízben, hát tudjátok meg: azért, hogy ez a bárány megjelenjen Izraelben! János körül gyűlni kezdett a tömeg. A sok kíváncsiskodó még inkább feltüzelte, így még hevesebben folytatta mondandóját: - Láttam a szentlelket! – kiáltotta – Láttam, mondom! Az égből leszállt a galamb, leszállott a bárányra, és rajta maradt! Megesküszöm bármire, hogy nem ismertem őt! De az, aki keresztelni küldött, megsúgta nekem, hogy ő az! „És én láttam, és bizonyságot tettem, hogy ez az Isten Fia.” (János 1. fejezet 34. vers) Senkinek még csak meg sem fordult a fejében, hogy János Jézusra céloz, hogy őróla beszél, így a tömeg kezdett szétszéledni, meggyőződvén arról, hogy ez a szerencsétlen valószínűleg napszúrást kapott. Másnap Keresztelő János megint ugyanott volt. Két galileai halász volt vele, András és János, aki Zebedeus fia volt. Utóbbi még igencsak fiatal, hosszú szőke hajú, jóképű kis fickó volt. És Jézus megintcsak felbukkant. Ámde Keresztelő János ezúttal az ujjával mutatva Mária fiára kezdett újfent mondókájába: - Nézzétek ott azt a világosbarna hajú embert! Ő az, az isten báránya, akiről mióta beszélek! János és András otthagyták a Keresztelőt, és Jézus nyomába szegődtek. Amaz mikor észlelte, hogy követik, megfordult, és ezt kérdezte tőlük: - Kit kerestek? Ők így feleltek: mondd meg, hol lakol! - Hát ha csak ez kell, gyertek velem! – mondta Jézus, és egy elhagyatott kunyhóhoz vezette őket. Mikor bementek oda, bezárta az ajtót. Ez délután négykor történt. Hogy mi is történt abban a kunyhóban, arról az evangeliumok nem tesznek említést. Így aztán az, hogy miről is beszélt az Ige a két első apostolával, titok marad. A már említett Fouard abbé így elmélkedik eme evangeliumi passzusról: „A szent közösség eme első beszélgetésekor kétségtelenül az történt, hogy a szentlélek által ama két tanítvány megkapta az erős és megingathatatlan hitet, és az isteni kinyilatkoztatást. Jézust pedig elfogadták mesterüknek.” Hát, ne vitatkozzunk, mert még valaki feltenné a kérdést, hogy akkor pünkösdkor mit kaptak eme tanítványok, ha már most majdnem mindent megkaptak… Hogy-hogysem, Andrást, és a jóképű Jánost elbűvölte új ismerősük. András mesélt róla fivérének, Simonnak, aki szintén halász volt, és elvitte Jézushoz. Jézus e szavakkal köszöntötte Simont: - Te Simon vagy, nemdebár? Na, a mai nappal új nevet adok neked: Péter leszesz, azaz Kőszikla. Simon ebbe az új névbe tüstént beleegyezett. Másnap, mikor megint mind ott tébláboltak a Jordán partján, Jézus találkozott a negyedik galileai apostolával, Fülöppel. Ő Betszaidából jött, azaz ugyanonnan, ahonnan András és Simon-Péter - Kövess engem – mondta neki Jézus – Aki szeret engem, követ engem. – És Fülöp követte Végül, Fülöp unszolására, a kis csapathoz csatlakozott még Nathaniel, Tolomeo fia, (azaz bar Tolomeo), aki itt kapta a Bertalan nevet. Mikor őt bemutatták Jézusnak, a Messiás így szólt: - Nahát, itt egy igazi zsidó! Tetszik nekem ez az ifjú! - Figyelj, honnan ismersz te engem? – érdeklődött Bertalan - Onnan, hogy már láttalak!

52

- És hol láttál? - Hogy hol láttalak? Hát a fügefa alatt! („Nyilván valami olyan dologra utalhatot Jézus, amit egyszerű földi emberként semmiképp nem tudhatott volna meg, ezért lepte meg így Bertalant” – teszi hozzá Fouard) - Hát ez nagyon jó! – lelkendezett Bertalan – Tényleg nagyszerű ember vagy! Le merném fogadni, hogy te az isten fia vagy, Izrael királya! „Látá Jézus Nátánaelt ő hozzá menni, és monda ő felőle: Ímé egy igazán Izráelita, akiben hamisság nincsen. Monda néki Nátánael: Honnan ismersz engem? Felele Jézus és monda néki: Mielőtt hítt téged Filep, láttalak téged, amint a fügefa alatt voltál. Felele Nátánael és monda néki: Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy az Izráel Királya!” (János 1. fejezet 48-50 versek) - Meglepődtél, komám? Hittél nekem, mert elmondtam, hogy láttalak a fügefa alatt. De ez még semmi! Idővel olyat is látsz, amit eddig még soha! - Miket látok majd? – érdeklődött Bertalan A többi tanítvány is érdeklődve nézett Krisztusra. „Felele Jézus és monda néki: Hogy azt mondám néked: láttalak a fügefa alatt, hiszel? Nagyobbakat látsz majd ezeknél. És monda néki: Bizony, bizony mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok a megnyílt eget, és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az ember Fiára.” János 1. fejezet 51-52 versek Eme csodás látvány ígéretétől a tanítványok örömükben táncra perdültek. Ily módon gyűlt össze Jézusnak az első öt apostola: András, János, Simon-Péter, Bertalan és Fülöp.

53

19. fejezet: Hogyan mutatkozott meg az isten az esküvőn Ezt az első jelt a galileai Kánában tevé Jézus, és megmutatá az ő dicsőségét; és hivének benne az ő tanítványai. János 2. fejezet 11. vers

Ebből az öt tanítványból álló kis társasággal Jézus útra kelt. Úticéljuk Názáret volt. Mivel sem személyzetük, sem pedig hintójuk, lovuk nem volt, így az első éjszakát Szikhemben, a másodikat El-Ganimében töltve, gyalogszerrel szelték át az erdeboni síkságot, míg meg nem érkeztek amaz ismeretlen városkába, ahol Jézus családja élt. Vándorainknak – ezt ne feledjük – egyetlen garasuk sem volt: mind a hatan otthagyták otthonukat, és az azelőtt teljesen becsületes, bár keveset kereső, dolgozó emberek úgy döntöttek, hogy ezután mások, jólelkű bolondok adományaiból tartják fenn magukat. Kétségtelen, hogy az útjukba kerülő csirkékből és gyümölcsöskertekből is lakmároztak, - a gyümölcs bizonyára desszertként szolgált. Ezenkívül számítottak még némi támogatásra a názáreti barátoktól is. De mikor ott felbukkantak, Jézus rokonsága épp nem volt otthon: nem messze onnan épp lakodalomban voltak. - Kiváló – mondta Jézus – Menjünk el mi is arra az esküvőre!* És elindultak Kánába, ami olyan 4 kilométerre volt Názárettől. Egy jóravaló kézműves lánya házasodott. Júdeában is nagy ünnepnek számított az esküvő. Még a szegény családok is adtak magukra, igyekeztek minél nagyobb ünnepéllyel és pompával megtartani. Mikor Jézus öt útitársával felbukkant, az ünnepély épp a tetőpontján volt. Minden szokásos esküvői szertartást letudtak már, és épp az esküvői lakoma zajlott. Vándoraink épp a legjobbkor érkeztek: kiváló alkalom volt ez az ingyenélőknek az evésre-ivásra, annál is inkább, merthogy az efféle lakomák gyakran napokig is eltartottak. Nem is sokat gondolkodtak, elvegyültek a vendégek tömegében, épp abban a pillanatban, amikor az esküvői menet futott be, élén az ifjú párral. Épp szerda volt, a szüzek házasodásának a napja. Míg az özvegyeké, akik ilyenkor már a második házasságukat ülték, csütörtökön volt. A szertartás a következőképpen zajlott: az ünnepélyes napra a menyasszony nagyon alaposan felkészült. Először is, előző este aromás fürdőt vett, ami sokszor a szegényebbeknél csodaszámba ment. Aztán szépen felvette az ünnepi ruháját, majd övet csatolt magára, amit csakis a leendő férjének volt joga levenni róla. A fejére mirtuszkoszorút tett, és legvégül tetőtől talpig egy fátyolba burkolózott. Így felöltözvén, várta a vőlegényt. Mellette 10 fiatal szűzlány volt, akik lámpással kísérvén őt, világítottak az úton. Késő este – eme szertartás általában meleg és tiszta éjszakákon zajlik, amit a kisázsiai klíma ismeretében nem annyira nagy dolog kiválasztani – felhangzik a kiáltás: „itt a vőlegény, nézzétek a vőlegényt!” A menet élén vonultak az énekesek, dalaikat fuvolákkal és csörgődobokkal kísérve. És mögöttük jött a vőlegény, szintén ünnepi ruhában, fején aranyozott turbánnal, melyet mirtusz és rózsakoszorúk ékesítettek. A vőlegény mellett tíz ifjú vonult, kezükben pálmaágakkal. Utánuk jöttek a vőlegény rokonai, kezükben égő fáklyákkal, és a helyi hölgyek üdvözölték őket, miközben persze egymással is pletykálkodtak: - Na, mit szólsz? Ma nősül az Eleázár! - És ugye a kis Noémit veszi el? - Őt bizony, Sámuel papa leányát. A kövér Rebeka bálján ismerkedtek meg, a kikagoni erdőben. - És hogy néz ki ez a Noémi? Úgy eltakarja a fátyol, hogy meg sem ismerjük. Még az orra hegye sem látszik! - Olyan kis vörös hajú, átlagos ifjú lányka, de akkora szája van, hogy a holdat is lenyelné. Olyan kis talpraesett nőcike. *

Az író, akármilyen legendáriumot is használt forrásként, itt azt a látszatot akarja kelteni, hogy Jézus és társai meghívás nélkül vettek részt a menyegzőn. Holott már a János evangeliuma második fejezetének kezdetén olvashatjuk: „És Jézus is meghivaték az ő tanítványaival együtt a menyegzőbe.” Tehát „legálisan” vettek ott rész, nem pedig betolakodóként.

54

- Azt mondják, imádja a jövendőbelijét. Egy héttel ezelőtt estek egymásba. - Hát ez a pernahajder Eleázár milyen boldog! Nézd, hogy ragyog az arca! Az esküvői menet megérkeztével a vőlegény barátai kíséretében odamegy a lányhoz. Kézen fogja és bevezeti a házba. A küszöbön leendő apósa átad neki egy nagy, széles követ, melyre a hozomány összegét festették fel – már ha volt. Ezután a menet elindul az esküvői lakoma színhelyére. Mint már írtam, az esküvő napokig is eltarthatott. A reggeliket ebédek követték, az ebédeket vacsorák, a vendégek annyit ettek, hogy majd kipukkadt a gyomruk. Az étkezések szüneteiben pedig vidám szójátékokkal, és mindenféle gondolkodtató logikai játékokkal múlatták az időt. Ez mind úgy történt, ahogy leírtam, semmit sem költöttem hozzá. És azért, hogy egy kicsit lehűtsék a tivornyázó kedélyeket, hogy komolyabb dolgokra is gondoljanak, az volt a szokás, hogy időként a vőlegény és a menyasszony talpas poharaikat a földhöz vágták, és apró darabokra törték. Ez az üvegösszetörés a mai napig szokás Izraelben. Pár perc múlva minden vendég fejét betakarták törlőkendővel, vagy valami más ronggyal, akár az abrosz sarkával, azok pedig ezt lehúzva a fejükről elkezdtek szánalmasan ordítani. Mint előbb megemlítettük, potyázóink épp a lakoma idején érkeztek. Szégyenérzet nélkül elvegyültek a vendégek között, a ház ura pedig, nem akarván botrányt csapni, nehogy elrontsa esetleg a vidám ünnepélyt, úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit. Mária megpróbálta szülőként meginteni Jézust, de amaz, semmiféle fiúi tiszteletet, sem hálát nem tanúsítván iránta, elég durván félbeszakította: - Mi közöm nékem tehozzád, óh, asszony?** János evangeliuma (2. fejezet 4. vers) olyan magától értetődőnek ábrázolja eme durva szavakat, mintha ez lenne a legáltalánosabb és legtermészetesebb válasz egy anyához a fiától. Vegyük észre ennek apropóján: e szavak Jézust nemcsak durvának, hanem teljességgel tudatlannak is mutatják. Még ha Józsefnek mondta volna Jézus, hogy „nekünk semmi közünk egymáshoz”… De hogy ilyet mondjon a szülőanyjának? Egyértelmű mintaképe az ostobaságnak és bunkóságnak. Minden apát és anyát megkérdezek: egy ilyen tréfa nem érdemelne egy emberes pofont? Csupáncsak egy mentsége lehet Jézusnak minderre: már azelőtt a fejébe szállt az ital, hogy belépett volna a terembe, és ez zavarta össze. De végül is nem mindegy? Mint a legtöbb anyának, Máriának is a fia volt a gyengéje. Egyszerűen odament a házigazdákhoz és szolgálókhoz, és ezt mondta nekik: - Rendben, ne zavarjátok, hadd tegyen, amit akar! És az egész szent társaság fogta maggát és leült egy asztalhoz: András, Simon, János, Fülöp és Bertalan, akiket azelőtt még soha senki nem látott, és főleg senki sem hívott, minden teketória nélkül helyet kaptak az asztalnál. Világos, hogy az ilyen vidám társaság hamar felélte a borkészletet, és egy idő után a vendégek újra bort kezdtek követelni. Jézust – mivel az ő torka is lekezdett kiszáradni – elfogta a vágy, hogy éljen mindenható hatalmával. Úgy döntött, él is vele, és csodát tesz. A teremben, ahol a lakoma zajlott, hat jókora kőkorsó volt, amiben vizet szoktak tartani a vendégek számára, hogy tudjanak miben kezet mosni a lakoma előtt és után. Krisztus odahívta magához a szolgákat, és így szólt hozzájuk: - Töltsétek meg a kőkorsókat vízzel! – erre színültig töltötték - És most vigyétek a vendégeknek! – a szolgák engedelmeskedtek És hogy-hogysem: a víz borrá változott, mégpedig nem is akármilyenné! A menyasszony apja azt hitte, a veje készített a vendégek számára valami meglepetést, és így szólt újdonsült rokonához: **

Jézus figyelmét anyja felhívta, hogy „Nincs boruk”. Erre adta Jézus válaszul azt a bizonyos mondatot. Nem mintha ez mentség lenne… Egyes vélekedések szerint ez a „Mi közöm van nékem hozzád” anno azt jelentette, hogy „segíthetek valamiben?”… Jobb inkább nem is írni erre semmit.

55

- Csodállak, fiam! Te más vagy, mint a többiek! „Minden ember a jó bort adja fel először, és mikor megittasodtak, akkor az alábbvalót: te a jó bort ekkorra tartottad.” János 2. fejezet 10. vers De az ifjú pár jól tudta, mennyi boruk volt valójában készleten. Nem tudtak eléggé hálásak lenni az utazó ácsnak, aki, váratlanul legfinomabb borrá változtatván a közönséges vizet, teljességgel megfizette vendéglátóinak a maga és a barátai szíveslátását, miután meghívás nélkül jelentek meg az ünnepi lakomán. Így aztán Jézus, akire kezdetben ferde szemmel néztek, egy csapásra az ünnepély hősévé vált. Elvégre neki köszönhették, hogy volt bőven a legjobb borból. Be is rúgtak rendesen, és emelkedett hangulatban támolyogtak haza. Így aztán Jézus első csodája nem volt jó másra, mint emberek lerészegítésére.

Az író egy helyütt Tóbiás könyve 8. fejezetének 23. versét idézi tévesen annak alátámasztására, hogy egy, de néha két hétig is zajlott a vigadalom. Nos, a Tóbiás 8. fejezete 21 verssor, ez másutt lehet benne a bibliában. Már ha egyáltalán. Tehát itt írói tévedés esete forog fenn.

56

20. fejezet: Botrány a jeruzsálemi templomban Mert közel vala a zsidók husvétja, és felméne Jézus Jeruzsálembe. És ott találá a templomban az ökrök, juhok és galambok árúsait és a pénzváltókat, amint ülnek vala: És kötélből ostort csinálván, kiűzé mindnyájokat a templomból, az ökröket is a juhokat is; és a pénzváltók pénzét kitölté, az asztalokat pedig feldönté; János 2. fejezet 13-15 versek

El tudják képzelni, micsoda visszhangja volt Jézus első csodájának? Még akkor is, ha földijei nem igazán akartak az ő csodatévő erejében hinni. - Hallottátok? - kérdezgették egymástól a názáretiek a kánai menyegző másnapján – Hallottátok, mit művelt Jézus, annak az ácsnak a fia? - Na, mit? Tán csak nem valami kis tréfát űzött? - Tegnap egyszer csak megjelent az Eleázár esküvőjén… - Nem lep meg ez az arcátlansága… - És ez még nem minden! Öt cimbijét is magával vitte! Nem tudni, hol szedte fel őket, csak hogy azt mondja rájuk, hogy az apostolai… - Na és mi volt? - Ittak, mint a gödények, és mikor a násznép kifogyott az itókából, az ács maga csinált nekik bort! - Csinált nekik bort? És miből? - Vízből! - Ja, vagy úgy! Befestett egy kis vizet, ahogy a kiskereskedők szokták. - Dehogy is! Azt mondják, tiszta vízből csinálta, nem is volt neki semmije! - Ezt meg honnét veszitek? Ott voltatok tán az esküvőn? - Én ugyan nem, de Nabe haverom így mondta! Nabe mindezt Matuzsálemtől hallotta, amaz pedig Josiástól tudja mindezt, mert Gedeon elmondta neki. Gedeon pedig a rokonától, a Hirkan bátyótól hallotta mindezt! - Nocsak! Ez a Hirkan nem a vörös hajú Noémi nagybátyja véletlenül? - De bizony hogy az! - Ja, hát akkor annyit is ér ez az egész história! Az egy részeges pasas! Lehet, úgy berúgott, hogy csak álmodta ezt az egészet azzal az áccsal! - Miket beszélsz? Teljesen hihető mindez! Amúgy is mindenki, aki csak ott volt… - Te miket beszélsz! Az a Jézus bolonddá tett mindenkit! Ez a „csoda” közönséges szemfényvesztés úgy, ahogy van! És valóban, ez a kánai csoda bármennyire beindította is a názáretiek nyelvét, mégis akadtak olyanok, akik egy vállrándítással léptek túl az egészen. Legalábbis ez derül ki az evangeliumból. János, Jézus szeretett tanítványa az ő szavai szerint, részt vett az esküvőn, és nem mindig tudja a neheztelését vék alá rejteni, mikor a názáretiekről beszél. Ez is tőle származik: „Názáretből támadhat-é valami jó?” (1. fejezet 47. vers). Ez a vélemény éppenséggel Nathaniel (Bertalan) szájába lett adva. „A názáretiek mindig is durva népek voltak – írja egy jámbor kommentátor – hiába látták ama csodát, mégsem hittek József fiában, ahogy ők nevezték, és neki távoznia kellett közülük.” – Hát, ki tudja… Lehet, nem is ők voltak a hibásak… Véleményem szerint, ha az esküvői látogatók maguk sem tartották méltónak eme esetet arra, hogy továbbadják utódaiknak, akkor ez a víz borrá változtatásának trükkje nem is lehetett annyira hiteles, ergo nem is hihette el senki. Jézus hamar felismerte, hogy sem ő, sem tanítványai nem számíthatnak túl nagy sikerre Názáretben, és el is hagyta azt a várost, ahol túlságosan is jól ismerték. A Genezáreti-tó partára ment, ahol is festői környezet várta és hiszékeny emberek. Ezenkívül a tó körül mindenfelé mindenféle pazar villa feküdt, melyekben a galileai szépasszonyok töltötték meglehetőst vidám életüket, és pajkos Jézusunk nem vetette meg a fiatal és szép, könnyűvérű nőszemélyek társaságát. Különösen sok ilyen szépség tanyázott a környező városokban, mint Kafarnaum, Magdala és Tibériás. És végül, maga a Genezáreti-tó partjai nagyon is ideális 57

helynek bizonyultak a jézusi prédikációkhoz. Krisztusnak ehhez csak csónakba kellett szállnia, és máris intézhette a parton tébláboló bámészkodókhoz a mindenféle zagyvaságait prédikáció címén. És amint csak megjelentek a hatóság képviselői, máris vitorlát bontottak, és irány a túlsó part. Krisztus első állomása Kafarnaum üdülőváros volt. Ám ott nem soká tanyázott. Miután úgy ítélte meg, hogy a kánai eset már feledésbe merült, ezúttal Jeruzsálem volt úticélja. Mindez épp a pászka ünnepére esett. Galilea minden irányából indultak a karavánok a szent városba. Jézus és öt útitársa, valamint más koldusok, szenteskedők és csavargók is csatlakoztak az egyik karavánhoz. Útban Jeruzsálem felé Jézus azon gondolkodott, hogy először a templomot kellene felkeresnie. A nép ott mindig is ezrével gyülekezett. Találni sem lehetett volna megfelelőbb helyet ahhoz, hogy valamilyen botrányos bohóckodással magára vonja a figyelmet. És Krisztusban már érett is a terv. A templom abban az időszakban tele volt mindenféle kereskedővel, akik mindenféle kellékeket és jószágokat árultak az áldozatokhoz. Az utakon, a tereken, a környező utcákon, sőt még a templom bejáratánál is felhalmozva állt minden, amire csak szükség lehetett a vallásos áhítatok kiéléséhez. Csakúgy, mint napjainkban, a templomok körül, a katedrálisok boltívei alatt, a képmutatók szolgálatában valódi bazárok voltak, melyekben mindenféle kegytárgyak, holmik voltak kaphatók. Ezekre mindenféle zsibárus módon fel is hívták a zarándokok figyelmét. Manapság ezek mindenféle gyertyák, ikonok, rózsafüzérek, buzgó imák szövegeivel teleírt szórólapok, vallásos könyvek és egyebek, melyeket mindenféle ügyes kereskedők sóznak rá a hiszékeny népekre, akik abban hisznek, hogy majd ezektől nyernek bűnbocsánatot. Akkoriban galambokat árultak a szegények állatáldozataihoz, illetve juhokat és ökröket a gazdagokéhoz. Bárányvásárra csak évente egyszer került sor, a pászka ünnepén. A távoli városokban élő zsidók, akik Jeruzsálembe csak évente egyszer jutottak el, gyakran minden tartalékukat erre a nagy ünnepi áldozatra tették félre. És ha már ezzel teljesítették a fogadalmukat, le is tudták egyszersmind az egész évre való imájukat is. És ez, mint látják, azóta sem változott. Ahhoz, hogy el tudják képzelni, mi minden zajlott akkoriban a jeruzsálemi templomban, elég, ha egyszer eljönnek a párizsi Pantheonba, szent Genovéva ünnepére. Valódi piac volt ez. Minden volt itt, még pénzváltók is. Azokból ugyanis sosem elég. Még szép, hogy nem hiányoztak. A bibliai előírás szerint (Kivonulás könyve 30. fejezet 11-16 versek) minden zsidó kellett fizessen a papoknak „lelke megváltásáért”. Azonban, mivel a római hódoltság miatt a zsidó pénz ritkasággá vált, a legtöbb zarándok csupán a császár képével ékesített pénzérmét tudta felmutatni. Hát persze, hogy ilyen pénzeket nem lehetett az úristennek adni. Az ilyen esetekre állították fel a zsidó papok a pénzváltókat a templom bejáratánál. Láthatjuk, az akkori papok sem voltak ostobák. A pénzváltóktól beszedett bérleti díjat bármiféle lelkifurdalás nélkül rakták zsebre. És ím, közben meg is jelent Jézus, tanítványaival egyetemben. - Ez már igen – mondta Simon-Péter szemeit meresztgetve – Van ám itt pénz bőven! És ha csak arra gondolok, hogy nekünk bezzeg egy fityingünk sincs… - És hány bárány meg bika – fűzte hozzá András - De jó lenne egy kis nyárson sült bárány – ábrándozott Bertalan - Én beérném egy pár galambbal is – turbékolta az ifjú János A hat csavargó összenézett. - Figyeljetek jól – mondta a csapat vezetője – és vegyüljetek el a tömegben! E szavakkal megragadott egy csomó kötelet, és mint az őrült, berontott a kereskedők közé. Lábával vadul felrúgta a pénzváltók asztalait, hogy az összes pénz csörömpölve gurult szanaszét. A kötéllel szétzavarta a bikákat és bárányokat, azok meg bőgve-bégetve

58

menekültek. A galambokat pedig, melyekkel apai ágon rokonságban volt, kihajigálta a ketreceikből, majd tele torokból így kiáltott: - Takarodjatok innen, mocskos kalmárbanda! Beszennyezitek az imádság eme szent házát! Rablók barlangjává teszitek a szent helyet! Erre elkezdődött a harc. Ha Jézus csak az egyikükre támadt volna, ráadásul egyedül, maradtak volna épp elegen, hogy lefogják és harcképtelenné tegyék. Ámde itt a többiek is beszálltak a rendbontásba, leírhatatlan pánikot gerjesztvén. Jézus a legnehezebb szerepet, a felbujtóét vállalta magára. A társai pedig, más csavargókkal egyetemben, segítettek neki. Erre a botrányra remek mentség volt. Köztünk szólva, mindez az egész csak egy ürügy volt. És miért is gondolom így: Jézus isten volt, ezt most ne vitassuk. És mint istenben, megvolt benne az előrelátás tehetsége. Így aztán akár előre is láthatta, hogy a keresztény papok manapság is ugyanúgy fognak kereskedni a kegytárgyaikkal mindenhol a templomokban, ahogy ezt a zsidó papok is tették a jeruzsálemi ünnepen. Lévén isten, Jézus ma is él, ezzel senki ne szálljon vitába. És mivel él, láthatja, hogy a mostani papokban ugyanúgy megvan az a kereskedői véna, mint anno a zsidókban. És ha a mindenható Jézus nem zúzza porrá eme eladók rózsafüzéreit és tömjénjeit, nem törli el mindenestül az ilyen templomokat a föld színéről, akkor arra lehet következtetni, hogy úgy van vele, hogy eme seftelések nem szennyezik be templomait. Szem előtt tartva Jézus istenségét, gondviselését, örökkévalóságát és mindenhatóságát, kétségtelenül arra kell következtetni, hogy a galamb fia egyszerűen csak komédiázott, mikor kizavarta a jeruzsálemi templomból a kereskedőket ama indokkal, hogy egy állítólag szent helyen nem szabad vallási kegytárgyakkal kereskedni. Ez az egész csupán arról szólt, hogy Jézus ily módon kívánt hírnévre szert tenni Júdea központjában, illetve pénzt és élelmet szerezni magának és tanítványainak. Mikor a döbbent tömeg kissé felocsúdott a meglepetésből, néhányan felelősségre vonták a megvadult vándort tettének okairól. - Hogy miért tettem mindezt? – kérdezte büszkén Jézus – Tán köteles vagyok nektek elszámolni? Én vagyok a messiás, a nemjóját! - A messiás? - csodálkoztak a népek – És ezt hogy bizonyítod be nekünk? - Nagyon egyszerűen: rontsátok le ezt a templomot, és én három nap alatt felépítem. - Hát ez nagyszerű – kiáltozták a zsidók – Mi 46 évig építettük ezt a templomot, te meg három nap alatt kész lennél vele? „Felelének azért a zsidók és mondának néki: Micsoda jelt mutatsz nékünk, hogy ezeket cselekszed? Felele Jézus és monda nékik: Rontsátok le a templomot, és három nap alatt megépítem azt. Mondának azért a zsidók: Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt megépíted azt? János 2. fejezet 18-20 versek - Mondom és tartom! – felelte Jézus – Akartok fogadni? Jézus eme szavait halálos csend fogadta. Az Ige diadalmaskodott, és még csak csodát sem kellett tennie érte.

59

Hozzá kell tenni, hogy a jelenlévők a móka kedvéért sem pusztították volna el a szent templomot. Meg sem voltak hozzá a szükséges eszközeik. Meg aztán a középületek rongálását a törvény bünteti. Ami a pénzváltókat és a kereskedőket illeti, nekik kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy kiderítsék, miben is áll hősünk kérkedése: egyesek összeguberálták szétgurult pénzérméiket, mások elbitangolt jószágaikat próbálták ismét egybeterelni. Kihasználva a hihetetlen arroganciájával okozott zavart, Jézus eltűnt a tömegben és csatlakozott a tanítványaihoz, akik – gondolhatjuk – közben nem vesztegették az idejüket.

60

21. fejezet: Nikodémus Vala pedig a farizeusok közt egy ember, a neve Nikodémus, a zsidók főembere: Ez jöve Jézushoz éjjel, és monda néki: Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul; mert senki sem teheti e jeleket, amelyeket te teszel, hanem ha az Isten van vele. János 3. fejezet 1-2 versek

Valószínűleg emlékeznek a farizeusok küldöttségére, akiket Keresztelő Jánoshoz menesztettek. És emlékeznek arra is, hogy eme delegáltak ama szilárd meggyőződéssel tértek vissza Jeruzsálembe, hogy a Jordán-parti sáskaevő fejében valami nincs rendben. De az igazság érdekében hozzá kell azt is tennem, hogy az egyik farizeust kétségek kezdték el gyötörni. Senkinek sem beszélt erről, de estéként hazatérvén, kérdések egész sora fogalmazódott meg benne: „Ki ez a János? Egyszerűen csak egy bolond? Vagy tényleg isten kegyelme van rajta? Esetleg egy holdkóros, aki mindenféle badarságot zagyvál össze? Lehet, hogy valódi próféta? De nem, ezt tagadja! Meg azt is, hogy ő Illés lenne. Vízzel önti le az emberek fejét, bejelenti az úr érkezését, kinek saruszíját ő – ahogy ő mondja – még megoldani sem méltó… Vajon már el is jött ez az úr? Vagy el fog jönni? Vagy mégsem fog? Lehet hinni ennek a Jánosnak, vagy nem? Esetleg intézkedni kéne, hogy haladéktalanul vitessék a bolondokházába? Vagy én menjek el hozzá, és kérjem meg, hogy ugyan locsolná már le az én fejemet is?” Farizeusunk a legteljesebb zavarban volt. Nikodémusnak hívták. A neve fogalommá vált. Ha valakit nem akarjuk nyíltan bolondnak nevezni, akkor egyszerűen csak azt mondjuk, hogy ejnye, Nikodémus komám! Onnantól kezdve, hogy Nikodémus látta és hallotta Keresztelő Jánost, szinte tűkön ült. Lopva figyelte előbb az inasát, majd a kertészét és a szakácsát, és így gondolkodott: „Mi van, ha ő a messiás? Nálam szolgál, de lehet, én nem vagyok méltó még arra sem, hogy az ő saruszíját megoldjam…” Aztán, miután figyelmesen szemügyre vette szolgáit, így folytatta gondolatmenetét: „Ejnye, Nikodémus komám! Miért pont ez idő tájt kellene a messiásnak megjelennie? Sose virágzott ennyire az istenhit, mint most, még sosem imádkoztak ennyire az emberek! Minden évben a pászka ünnepén zsúfolásig tele a templom zarándokokkal, akik Júdea minden szegletéből özönlenek ide. Minden rendben van a hittel, később kell ennek a messiásnak jönnie!” Éjjelente, mikor kényelmes ágyában feküdt, újfent csak kétségek gyötörték a lelkét. És Keresztelő Jánosra gondolván aludt el. Olyanokat is álmodott, hogy elment hozzá, megkeresztelkedett, majd együtt sáskát ettek a pusztában. Innentől a bizonytalankodó szenátor élete elviselhetetlenné vált. (Nikodémus farizeus is volt, és a júdeai szenátus tagja is egy személyben). Mikor Jézus elvégezte a templomban az előbbi fejezetben ábrázolt őrjöngést, és Nikodémus ennek hírét vette, meglepődött, mert úgy érezte, mindez egybeesik Keresztelő János próféciáival. „Ez az ember, aki fel merte borogatni a pénzváltók asztalait – gondolta – egyértelműen nem hétköznapi fickó, és nem mindenki méltó rá, hogy megoldja a saruszíját!” És megintcsak feltette magának a kérdést: „Lehet, hogy ő a messiás?” Úgy döntött, a biztonság kedvéért személyesen tőle tudakolja meg, nem-e róla szólnak a próféciák. És – bár alig várta, hogy választ kapjon a kérdéseire – mégsem akarta magát fényes nappal kompromittálni: úgy döntött, megvárja az éj beálltát, és akkor keresi fel Jézust. Az evangelium nem írja, mi módon, de szerencsésen megtalálta a vándorok éjjeli szálláshelyét, és bekopogott az ajtón. Mivel diplomatának tekintette magát, Nikodémus nem egyből a kérdések sorának záporoztatását kezdte. Az volt a terve, hogy mindent kiszed az ácsból, valahogy elérve, hogy őszinte legyen hozzá. Földig hajolt Jézus előtt, és rabbinak/mesternek nevezte. A zsidóknak van két olyan szavuk, amik a „ra” betűkkel kezdődnek. Az egyik, a „rabbi”, a legnagyobb tisztelettel való megszólítás; míg a „rakka” a legcsúnyább átok feléjük, rosszabb, mintha pálcával arcul vágtak volna valakit.

61

- Rabbi – szólt Nikodémus mézédes hangon – mi tudjuk, hogy te a mester vagy, akit az isten küldött hozzánk, hogy taníts minket. Egész Jeruzsálem egyhangúlag dicséri ama csodákat, melyeket mindannyiunk megelégedésére vittél véghez. És az, hogy csodákat teszel, azt jelenti, veled az isten! Hát nem csodálatraméltó a ravasz szenátor diplomatikus stílusa? Akkortájt Jézus még semmiféle csodát sem tett Jeruzsálemben, elvégre még csak a kánai csodatétel történt meg! Az ügyesen végrehajtott trükk volt, eléggé összezavarta a názáreti hitetleneket. De még ha esetleg több csoda is lehetett, a fővárosba még nem juthatott el a híre! Nikodémus sem tudhatott semmi ilyesmiről, de ahhoz, hogy elnyerje Krisztus szimpátiáját, úgy gondolta, efféle behízelgő stílussal érdemes nála indítani. De ezúttal méltó ellenfélre akadt: Jézus csípőre tett kézzel válaszolt neki: - Ez nagyon kedves öntől! De tudom, hogy miért keresett meg! Pontos információkat szeretne a küldetésemről! Csakhát barátom, ahhoz, hogy megláthassa isten országát, kezdetnek vennie kell a fáradságot, és újjá kell születnie! Ez a válasz, mint látják, meglehetőst ködös. Nikodémus teljesen megdöbbent. - Bocsánatot kérek – mondotta – De nem egészen tiszta szavainak az értelme! Hogyan születhet újjá az ember, ha vén? Netán költözzön vissza az anyaméhbe, hogy másodszor is a világra jöhessen? Jézust elfogta a nevetés. „Micsoda tökfilkó – gondolta – Fogadok, hogy nem érti… Segítek neki egy csöppet.” És így szólt: - Bizony-bizony mondom önnek, kedves Nikodémus, aki nem születik újjá víztől és lélektől, az nem mehet be az isten országába! - Víztől? - Hát persze! Víztől és lélektől! - Ezt meg hogy értsem? - A lényeg a következő. Magát nem locsolta le vízzel az én János kuzinom, és a galamb sem fújt a fejére még! Ezért is nem ért most semmit! A testtől való születés az testi, míg a lélektől való az lelki. Nikodémus csak nézett nagyokat. Jézus folytatta: - Ne csodálkozzon azon, amiket most mondok! Mindez nagyon komoly! Megismétlem: magának újjá kell születnie! A galamb fúj, maga hallja a hangját, de nem tudja, honnan jön, és hová tart. Így van ezzel mindenki, aki a galambtól született. - Mi a fene – kiáltotta Nikodémus – Semmit sem értek abból, amiket itt beszél, látom, hogy ez nem is nekem való. Hogy egy galamb fúj, és hogy attól a galambtól emberek születnek, meg hogy kell egy fürdő, amiben a maga kuzinja, a János lenne a segítségemre ahhoz, hogy másodszor is megszülessek… Hogyan lehetséges mindez? Jézus meglepődve nézett rá, és így szólt: - Ajjaj! Maga egy művelt teológus, a Szanhedrin tagja, és mégsem érti, amiket mondok? Furcsa! Nagyon is furcsa! - De én tényleg nem értem! - Bizony-bizony mondom önnek, én nem jelentek ki semmi olyat, amit nem tudok, és amit nem áll módomban bizonyítani! Amiről beszélek, azt láttam, maga meg úgy hallgat, mintha csak mesét mondanék! De ha nem hisz nekem, amikor a vízről és lélekről beszélek, vagyis földi dolgokról, hogy hihet nekem akkor, mikor majd a mennyekről fogok mesélni? Elvégre senki nem ment még a mennybe, hanem az emberfia szállott alá onnan, mert ő ott fenn él. És ahogy Mózes felemelte a rézkígyót a pusztában… Hall engem? - Hallom! Folytassa! - Úgy kell az emberfiának is felemeltetnie! - De ez hogy jön most ide? - Úgy, hogy aki benne hisz, az nem hal meg, hanem örök élete lesz! Látja, kedves barátom, úgy szerette isten a világot, hogy egyszülött fiát adta oda érte. Csodálkozik, pedig így van! És

62

nem azért küldte a fiát a világba, hogy elítélje azt, hanem hogy üdvözüljön általa a világ! Mindezt azért mondom magának, hogy tudja, hogy az emberfia olyan valaki, akiről magának még csak sejtelme sincs! Ez a beszélgetés teljességében megtalálható a János evangeliumában (3. fejezet 1-17 versek) Vegye észre az olvasó, hogy én lehetőleg tartózkodtam a kommentároktól, mert egyáltalán nem akarom, hogy ne ugyanazt érezze, mint Nikodémus, mikor eljött az úrtól. A jóravaló szenátor teljesen tanácstalan volt. Először az a Keresztelő János zavarta össze, most meg a Mária fia tette teljességgel bolonddá. Keresztelő János e téren nyomába sem léphetett a kuzinjának. Az evangeliumokban nyoma sincs annak, hogy Keresztelő János ékesszóló lett volna. Jézus teljesen más eset. Igaz, az ő beszédeinek olykor alig volt értelme, mégis tudott szüntelenül locsogni órák hosszáig: mindez a legkisebb erőfeszítésébe sem került. Mikor ostobaságokat beszélt, bőséggel ontotta azokat magából. Szegény Nikodémusnak napokig kóválygott a feje attól a sok összefüggéstelen szóvirágtól, melyeket az isteni szövegláda zúdított a nyakába. Mikor hazaért, még mindig a fülében csengtek a szavak, mintha még mindig hallaná azokat. Szóval, jó manővert eszelt ki, de nem jött neki össze. Ugyanolyan tudatlanul ért haza, mint ahogy eljött onnan, és még elszántabban kérdezte magától: „Ez hát a messiás, vagy sem? Vagy mégis a Keresztelő János az? Vagy Jézus? Lehet, hogy egyikük sem? János mégsem bolond? Lehet, hogy Jézus kinevet a hátam mögött? Hogy születhetnék újjá? Mondjam el a többieknek a Szanhedrinben, hogy nemsokára jön az emberfia? Vagy jobb, ha nem haragítom magamra őket, és csak azt mondom, hogy mindenféle bolond fecsegést hallottam? És mi lesz, ha minderről jelentenem kell majd Heródes Antipásznak? Talán jobb, ha megvárom, hátha megérzem kopasz fejemen annak a galambnak a leheletét?”

63

22. fejezet: Keresztelő János tömlöcbe kerül Mert maga Heródes fogatta el és vettette vala börtönbe Jánost, Heródiás miatt, Fülöpnek, az ő testvérének felesége miatt, mivelhogy azt vette vala feleségül. Mert János azt mondá Heródesnek: Nem szabad néked a testvéred feleségével élned. Márk 6. fejezet 17-18 versek

Ne gondolják azt, hogy Jézus soká időzött Jeruzsálemben! Nyughatatlan lélek volt, és nem sokáig maradt egy helyen. Azonkívül, miután kiűzte a kereskedőket a templomból, nem igazán volt számára egészséges az ottani levegő, így továbbállt Júdea más vidékeire. Hogy hová? Azt nem tudjuk. Tudós teológusok szerint Idumea (más nevén Edom) határába mehettek. Erre azonban nincs bizonyítékuk. Mi pedig nem fogunk velük ezen vitatkozni, elvégre nem is annyira fontos. Mindenesetre Jézus sem a hegyekben, sem a kopár pusztákon nem járt: az evangelium szerint ama emlékezetes pászka után ő is keresztelni kezdett, akárcsak János. „Ezután elméne Jézus az ő tanítványaival a Júdea földére; és ott időzék velök, és keresztele” János 3. fejezet 22. vers (csak épp sem szentlélekkel, sem tűzzel; még...) Zakariás fia akár illegálisnak is tarthatta volna a konkurenciát, de ő rendesebb volt annál. Ezt azonban nem lehetett az ő tanítványairól elmondani, elvégre elég sok zakkant fickó gyűlt össze körülötte. Ezek a Keresztelő János tevékenységét szentnek értelmezték, amit nem lett volna szabad utánozni. Elmentek Keresztelő Jánoshoz és e szavakat intézték hozzá: - Mester, eljutott hozzánk annak a magas barna fickónak a híre, akit nemrég kereszteltél meg itt, a Jordán vizében! - Örülök neki, barátaim! És miket hallottatok felőle? - Egyszerű tolvaj! Lenyúlta a művedet és ő is ugyanúgy keresztel, pedig azelőtt sosem csinált ilyet! Mégis mindenki megy hozzá! Érzik ennek a panasznak a keserűségét? Keresztelő János és tanítványai már rég felhagytak az ingyen kereszteléssel, erre nem messze tőlük felbukkant egy versenytárs! Ez módfelett bosszantotta Keresztelő János tanítványait. Képzeljék magukat a helyükbe: alighogy virágzásnak indult az iparuk, máris megjelenik valami csirkefogó, és belekontárkodik az egészbe! Volt tehát miért dühbe gurulni! De János teljes nyugalommal hallgatta panaszaikat. Vállat vont, majd azt mondta nekik: - A nap mindenkire süt. A konkurencia a kereskedelem lelke. Az embernek nincs semmije, amit ne az égből kapott volna. Szélesebb látókörből kell nézni a dolgokat, barátaim! Én mindig mondtam nektek, hogy nem én vagyok a Krisztus, én csupán bejelentem az érkezését. Ez a küldetésem. - Jó, ám legyen! De akkor is te jöttél előbb ezzel a vizes ötlettel, nemdebár? Ezt annak a Krisztusnak is el kellene fogadnia, és nem a mi üzletünkbe ütnie az orrát! János újfent csak vállat vont. - Mulattattok engem – mondta – figyeljetek rám, mondok egy hasonlatot: házastárs az, akinek van házastársa, nem igaz? Mikor az ember részt vesz a barátja esküvőjén, örül a nősülő barátja boldogságának. Így örülök én is, ha ez az én Krisztus kuzinom boldog attól, hogy keresztelhet. Ahelyett, hogy irigyelném, örülök neki! Így ismerszenek meg az igaz barátok! Jézus napról napra növekszik erőben és lehetőségekben, én pedig ugyanúgy megyek egyre összébb. Így aztán éljen az én kuzinom! Mivel ezek az érvek nem győzték meg a tanoncait, Zakariás fia hozzátette: - Értsétek meg, báránykáim, mi földi eredetűek vagyunk! A kuzinom viszont az égből jött! Ebből következik, hogy nagyobb nálunk! Remélem, értitek már! A tanítványok csak mosolyogtak. - Na, abbahagyni ezt a bazsalygást! – kiáltotta Keresztelő János – Kezdtek immár az idegeimre menni! Jézus a galamb fia, és ez a galamb maga az isten! És valószínű, nem ok nélkül nemzette az a fiút! És isten szereti a fiát! Ti pedig, ha rám hallgattok, békén hagyjátok Jézust, mert aki a fiúban hisz, annak örök élete leszen, aki pedig nem hisz őbenne, az nem lát életet, hanem az isten haragja marad rajta! Ennyi!

64

A tanítványok nem látták értelmét további vitának. Megmaradtak a saját véleményüknél, de úgy döntöttek, nem ellenkeznek Jánossal: úgysem győzik meg soha! Neki eszébe sem jutott, hogy haragudjon Jézusra, amiért az utánozni kezdte őt. Mintha mi sem történt volna, keresztelt tovább, öntötte lefele vízzel az emberek fejét. Sőt még új elfoglaltságot is talált magának: politikai szónokká avanzsált, a kormányt kezdte el bírálni! Galilea negyedes fejedelme, azaz tetrarchája ez idő tájt Heródes Antipász volt, Nagy Heródes fia, annak negyedik feleségétől, a szamáriai Maltachiától. Az ő féltestvére Fülöp tetrarcha volt, Bethánia, Trachonitis és Gaulanitis ura, aki a főpap lányának, Nagy Heródes harmadik feleségének, Mariamnének volt a fia. Fülöp egyik unokahúgát, Heródiást vette el, aki egy nagyon határozott és temperamentumos hölgy volt. Egyszer, mikor épp féltestvére, Fülöp vendége volt, Antipász fülig beleszeretett Heródiásba, aki nemcsak sógornője, hanem féltestvéréhez hasonlóan neki is unokahúga volt. Antipász sokáig próbálta elnyomni magában eme növekvő szenvedélyt, de végül csak nem bírt neki ellenállni. Féltestvérét és annak feleségét is meghívta magához ebédre. Tiszteletükre pazar lakomát csapott. Fülöp nem tudta mindezt mire vélni. „Különös dolog ez – gondolta – a fivérem nagyon kedves hozzám. Nyilván kérni akar tőlem valamit. Lehet, valami szomszédos uralkodóval akar hadakozni, és most, ezen a lakomán akar segítséget kérni tőlem? Milyen ravasz és gonosz! Csakhogy én átlátok ám eme trükkökön!” Fülöp azonban tévedésben volt. Antipásznak eszében sem volt hadakozni. Hogy tisztességet gyakoroljon vendégei iránt, feleségét Fülöp mellé ültette, Heródiás pedig őmellette kapott helyet. Lakoma közben Antipász sokszor megpaskolta csinos asztaltársa térdét. Fülöp pedig minden gyanú nélkül töltögette magába a bort. Egyik ízletes fogás után jött a másik, Antipász pedig egyre többet felejtette kezét Heródiás térdén. Végül jött a desszert. - Fülöp! – fordult Galilea tetrarchája féltestvéréhez – Mondanom kell neked valamit! „Nocsak” – gondolta ő, és nem minden gyanú nélkül válaszolt: - Na ki vele, kedves Antipász! - De nem most! Majd a lakoma után! - Ahogy jólesik! - Értsd meg, Fülöp, valamit el kell neked mondanom, de nem lehet itt, a hölgyek előtt! - Mi a fene – gondolta meglepetten Bethánia tetrarchája - Tehát mégiscsak a katonai szövetség a téma! Akkor meg mit jelenthet Antipász tesó rejtélyes nézése? A házastársak füle előtt nem mehet eme beszélgetés, tehát mégiscsak valmi finom kis üzletről lehet szó!” Fülöp rendkívül kíváncsian, gyorsan lenyelte a desszertet, és még csak meg sem törölvén a száját a lekvártól, felállt az asztaltól. Antipász követte. A nagyhatalmú testvérpár karonfogva egymást egy földalatti folyosón kisétált a kertbe. - Na, ki vele, mit akarsz nekem mondani? - Hát, kedves fivérem, én eddig elégedett voltam az asszonnyal, de most már látni sem bírom! Úgy döntöttem, elválok tőle! - most már értem, miért nem beszélhettél az asztalnál… De figyelj rám, Antipász! A feleséged egyáltalán nem csúnya! Nagyon aranyos! - Lehet, de én kiszerettem belőle! Mást szeretek! - Na, ez már rosszabb. Hát akkor bocsásd el őt, ha nem szereted, és vedd magadhoz azt, akit szeretsz! De ne feledd: az apósoddal nehéz dolgod lesz! Hatalmas ember, Arábia ura, nagy hadserege van! Egyértelmű, hogy nem fogja ezt annyiban, és hadba indul ellened! - Igazad van! De én akkor is őrülten szeretem az én szerelmemet! - Őszintén megértelek, szegény ember! Teljesen együtt érzek veled! Tudod jó, Antipász, mennyire szeretlek, mint testvért! Rám számíthatsz! Ha apósod betör a földedre, én a segítségedre sietek, erre szavamat adom! - Köszönöm, Fülöp! - Hát akkor nősülj újra! Ugye, engem is meghívsz majd a menyegződre?

65

- Fülöp, mindent elmondok neked: el akarok válni a nőmtől, de nem vehetem el, akit szeretek! - De miért? - Mert ő férjnél van! - Hát szöktesd meg! - Hogy te milyen okos vagy! De néha vannak olyan körülmények, amelyekkel számolni kell. Gondolom, ha te beleszeretnél a legjobb barátod feleségébe, te sem vennéd el csak úgy… - Hát igen, tényleg nehéz a helyzet… - Ha meg lehetne ezt vele beszélni, ha lenne olyan odaadó, hogy lemondana a nejéről az én javamra, minden rendben is lenne! - Próbáld meg, Antipász! Menj el ehhez a baráthoz, és mondj el neki mindent! - El fog küldeni a pokolba! - Honnan tudod? Nem mindenkit őrjít olyan heves szenvedély, mint téged, Antipász! Vannak másfajta emberek is! Az én számomra a nejem annyi, mint egy bútordarab! Egyáltalán nem tudom őt semmibe sem nézni! Antipász megkönnyebbülten felsóhajtott, és bátrabban folytatta: - Fülöp, te most nagy bátorságot öntöttél belém! Az előbb megígértem, hogy elmondok neked mindent... Úgyhogy most el is mondok! - Én ismerem ezt a te szerelmedet? - Ismered. - Esetleg tudok is közvetíteni az ügyben? - Tudsz. - Hát akkor mondd meg, ki a férj, és ha azokhoz a férjekhez tartozik, akikről az előbb beszéltem, akkor vállalom, hogy rábeszélem arra, bocsátaná el a feleségét, hogy neked ezáltal kedved telhessen! - De hát értsd meg, Fülöp! Kedves Fülöp! - Mit értsek meg? - Hát azt, hogy… Izé… - Mondd már ki, mit akarsz, hogy az ördög vinné el! - Hogy mondjam? Akarod? Hát figyelj! Az a férj… Te vagy! - Á, hát erről volna szó! Tehát te beleszerettél Heródiásba! - De még mennyire! Szeretem, imádom! A Vezúv most már nem Nápolyban van, Fülöp, hanem az én keblemben! – és a kebelére mutatott Fülöp szerfölött megdöbbent. De mikor felocsúdott, harsány hahotában tört ki. - Micsoda előadás! - kiáltotta – Ezt nem vártam volna! Szereted a nejemet, és eddig egyetlen szót sem szóltál nekem erről? - Mit tehettem volna, Fülöp? Vannak esetek, mikor nem tanácsos minden utcasarkon a szeretőd nevét kiáltanod… - Tehát szerelmes vagy, el akarsz válni, és azt akarod, hogy én is elváljak. Értem… Még egy utolsó kérdés: a feleségem is szeret téged? - Istenemre esküszöm, a te becsületeden nem esett csorba! - Elhiszem a te szavadra! Hát rendben, ha te Heródiást szereted, aki mindkettőnk unokahúga, hát rád ruházom őt! Elválok tőle, ha te elveszed. Ennyi. - Én meg még szóba sem mertem volna hozni… - Ostobán tetted. – és a testvérek gyengéden összeölelkeztek Heródiásnak, az arábiai király leányának sem volt ellenére ez a dolog. Heródes Antipász addigi felesége pedig meg sem várván, hogy a válásuk köztudomásra jusson, méltósággal visszavonult Machaerus erődjébe, mely a Holt-tengertől keletre egy dombon található. Fülöp állta a szavát: a válás békésen lezajlott, majd Antipász elvette Heródiást. A volt férj részt vett az esküvőn, sőt még az is megtörténhetett, hogy esetleg esküvői tanú minőségében, már ha akkoriban létezett már ez a fogalom.

66

Rövidre zárva a dolgot, Fülöp elég testvériesen viszonyult Antipászhoz, ő pedig nem is tudta, hogy fejezze ki a háláját iránta. Azt mondta Heródiásnak: - Más a fivérem helyében biztosan nem így viselkedett volna. Fülöp nemhogy ember, hanem egyenesen aranyember! – és szívére szorította Heródiást - Fülöp mindig is jó volt hozzám – válaszolta újdonsült neje – ezt a boldogságunkat az ő nagylelkűségének köszönhetjük! – majd gyengéden Heródes vállára hajtotta a fejét, szerelmes szavakat suttogtak és csókokkal borították egymást - Sokáig éljen a mi csodálatos Fülöpünk! Ámde volt egy illető, akit ez a testvérek közötti tranzakció az őrületbe kergetett: Keresztelő János! Mikor a vándorok felkeresték őt a pusztában, hogy részesüljenek a várva várt vízzel való lelocsolásban, ő megosztotta velük a gondolatait Heródes Antipász viselkedését illetően: - Micsoda útálatosság! Igazi botrány! – morogta János – Ez a király kétszeresen is vérfertőző: az új arája azelőtt a testvéréé volt, ráadásul hogy az unokahúga… Szégyen… Szégyen… - Már elnézést – firtatták egyesek – Efféle házasság nagybácsi és unokahúg között nem először történik meg! És amikor Fülöp vette el ezt az unokahúgát, akkor maga sem emelt szót ellene! Ami pedig a frigyükre tett megjegyzéseit illeti, Fülöp saját szabad akaratából vált el, így ez az egész teljesen jogszerűen történt! Mi az ellenvetése magának? - Hogy mi az ellenvetésem? Nekem ez az egész nem tetszik, és kész! - De mások magánélete egyáltalán nem tartozik magára! - Nem érdekel! Nem akarom, hogy ez a számomra gyűlöletes frigy soká tartson! - És mi módon szándékozik neki véget vetni? - Kiáltom reggeltől estig és estétől reggelig, hogy ez a Heródes egy gazember, és Heródiás a méltó párja! - Ezzel semmire sem megy! Attól, hogy maga kiabál és dühöng, a tetrarcha aligha fogja előző feleségét visszafogadni! - Jöjjön, aminek jönnie kell, ezt a kiáltást nem tilthatják meg nekem! - Dehát ki fogják nevetni! Aztán meg majd az lesz a vége, hogy Heródes megharagszik magára, és tömlöcbe veteti! - Nem meri megtenni! - Felkészülhet a legrosszabbra! Keresztelő János nem hallgatott a jó szóra. Tovább folytatta óbégatásait, lépten-nyomon kikelt Heródes ellen, napról napra mindenkinek erről szólt, akivel csak találkozott. A tetrarchát kezdetben szórakoztatta ez a vízöntő, aki arra vetemedett, hogy az ő dolgairól elítélően szóljon. De végül megelégelte mindezt, és követelte, hogy a Jordán-parti fickó hagyjon neki békét. De János rá se hederített. Így, mivel a figyelmeztetés hatástalan volt Heródes szigorúbb lépést foganatosított. És egy szép napon keresztelő Jánosnál megjelentek a hatóság képviselői: - Amíg ön volt oly kedves, és beérte ezzel a vízöntő procedúrával, senki sem zaklatta magát – kezdte mondókáját a hatóságiak vezetője – A farizeusok tudatták velünk, hogy magának nincs ki a négy kereke. De ezeket az ártalmatlan hóbortjait eddig még elnéztük. Ezúttal azonban túlságosan messzire ment! Rendszeresen becsmérli az uralkodónkat! Kimeríti a felségsértés bűntényét! Maga azt állítja, hogy a

67

vallásról prédikál! De a vallás engedelmességre tanít a hatalommal szemben! Tehát ön saját magának mond ellent, és ez azt bizonyítja, hogy teljesen beszámíthatatlan! És mivel ezt már jó ideje műveli, ezúton közlöm önnel, hogy az a megtiszteltetés éri, hogy letartóztatjuk! Keresztelő Jánost elvitték, a területet kiürítették, a kunyhóját lepecsételték. Ezután elvitték őt Machaerus erődjébe, ahová nemrég Heródes Antipász előző felesége is visszavonult. A különbség az volt, hogy az elvált nej szabadon jöhetett-mehetett, míg Keresztelő János vastag rácsok mögött csücsült, erős lakattal lezárva. Nem épp egy ideális helyzet, pláne annak nem, aki a pusztákhoz és a határtalan horizonthoz szokott. De ahelyett, hogy ez a letartóztatás észhez térítette volna, a keresztelő még inkább kijött a sodrából. És mikor csak egy kismadár elröppent az erőd falai mellett, fel a magas égbe, János az ablak rácsaiba kapaszkodva eszelős hangon kiáltott utána: - Kismadaram! Repülj Heródeshez, és tudasd vele, hogy minden tiszteletemet elvesztette, és hogy ez bajt fog még hozni rá!

68

23. fejezet: Jézus meghódítja a szamariai asszonyt Felele az asszony és monda: Nincs férjem. Monda néki Jézus: Jól mondád, hogy: Nincs férjem; Mert öt férjed volt, és a mostani nem férjed: ezt igazán mondtad. Monda néki az asszony: Uram, látom, hogy te próféta vagy. János 4. fejezet 17-19 versek

Bár Jézus mindenható volt, nem volt bátor embernek nevezhető. Sőt volt benne valami gyávaság. Miután tudomást szerzett Keresztelő János letartóztatásáról, úgy gondolta, hamarosan rá is sor kerülhet, ezért sietve helyet változtatott. Némileg enyhíteni próbálván e komikus benyomást, amit ez a gyáva menekülés kiválthat, az evangelium szerint jézus ezt a lépést nem a saját akaratából tette, hanem magasból jövő inspiráció hatására. A szentlélek utasította erre. Nem más, mint szent Lukács evangeliuma magyarázza ezt ily módon: „Jézus pedig megtére a Léleknek erejével Galileába: és híre méne néki az egész környéken” (4. fejezet 14. vers) Szóval, eddig vándorunk Júdea és Idumea határán keresztelt, de most úgy döntött, elgyalogol Galileába, bár ehhez be kell járnia egész Júdeát és Szamaria földjét. János apostol vette a fáradságot, hogy elmesélje nekünk ezt az utat. Dél körül – ilyen pontosan emlékszik János az evangeliumában – Jézus átkelt Júdea és Szamaria határán. Gondoljunk csak bele. Ő 90 évesen írta az evangeliumát. Micsoda emlékezőképesség! És ím, az úttól balra feltűnt az első szamariai város, Szikhem, kertekkel és legelőkkel körülvéve. A fáradt vándor, Jézus viszont nem ment be a városba. Megállt megpihenni egy kútnál, olyan helyen, ahonnan belátható volt az egész völgy, amelyben a város feküdt. A tanítványai bementek Szikhembe, mert már alig volt ennivalójuk, és azon gondolkoztak, mi módon juthatnának ételhez. Egyedül maradván, Jézus leült a kút melletti padra (Keleten a kutak mellett padok vannak, és tetővel vannak befedve). Azon kezdett gondolkodni, hogyan is ihatna: vödör nem volt sehol, csak az üres kötél lógott a kút vizébe. Akik vízért jöttek, hozták a saját edényüket, vödrüket, korsójukat, amit rákötöttek a kötélre, azzal vizet mertek, majd leszedték a kötélről, és hazavonultak. Jézus bágyadozott a szomjúságtól, melynek oltására egyetlen módja maradt: kifacsarni a vízzel átitatott kötelet. Már ép erre készült, mikor meglátta, hogy egy asszony közeleg az úton, korsóval a vállán. Egy szamariai asszonyka volt – fiatal, karcsú és szép. „Pont erre van szükségem” – gondolta vándorunk, és várta, hogy közelebb jöjjön. Aztán eszébe jutott, hogy egy ismeretlen férfi látványa megriaszthatja a szikhemi szépséget, és esetleg visszafordul. Elvégre a keleti nők rendkívül félénkek és ijedősek. Nem is járnak egyedül vízért így fényes nappal sem. Tudják, hogy a férfiak sokmindenre képesek, ezért csak az esti órákban járnak a kúthoz és általában csapatosan. Ez a nő viszont teljesen egyedül jött, és egyáltalán ne ijedt meg, mikor látta, hogy egy nagy és erős férfi ül a kút mellett. Világos, hogy nem lehetett túl erkölcsös, sőt biztos is. A kútra tette az edényét beleengedte a kútba, aztán mikor megtelt vízzel, felhúzta. - Adj innom! – mondta Jézus, bármiféle bemutatkozás nélkül. A nő ránézett az ismeretlenre. Látta, hogy az udvariasság nem igazán erénye neki. Az akcentusa és az öltözete alapján a szépasszony egyből rájött, hogy zsidóval van dolga. - Furcsa – mondta nem minden irónia nélkül – te, mint zsidó, vizet kérsz tőlem, a szamariaitól? Tudni kell, hogy a zsidók és a szamariaiak nem állhatták egymást. Júdea büszke fiai a Szamaria földjén lakozó szomszédjaikat méltatlan lényeknek tartották. Jézus viszont ezúttal nem akart ilyen arrogáns lenni, túl szomjas volt most az ilyesmihez. Az viszont megintcsak érdekes dolog, hogy ez az ügyes bűvész, aki a kánai menyegzőn borrá tudta változtatni a vizet, itt, szikhemben nem tudott magának vizet fakasztani. Szegény feje bágyadozott a szomjúságtól, és annak érdekében, hogy kapjon pár korty hűs vizet, mely után kiszáradt torka olyannyira áhítozott, úgy döntött, kokettál egy kicsit ezzel a szamariai nővel.

69

- Ó – kiáltotta válaszként – Van ez a víz, és van a másféle víz! Tudod jól, sok érdekesség van ezen a világon. Én vizet kérek tőled, te megtagadod tőlem. Ha tudnád, ki kér tőled vizet, nem utasítanál el, hanem te kérnéd tőlem az élő vizet! - Te mókázol velem – mondta a nő – érdekelne, honnét szerzel te olyan vizet! Ez a kút mély, neked meg se vödröd, se korsód hozzá! Lehet, hogy még Jákob atyánkon is túlteszel, aki nekünk adta ezt a kutat, miután ő is és gyerekei is ittak belőle? E szavakkal a szépség, aki azért jószívű is volt, átadta a korsóját Jézusnak, hogy igyon. És Jézus ivott. - Nézd – mondta utána – az ebből a kútból való víz oltja a szomjat, de az a víz, amiről én beszélek, mindörökre megszabadít tőle. Ha az én forrásomból iszol, többet nem leszel szomjas! „Nocsak, micsoda tréfamester” gondolta az asszony, majd így szólt: - Akár most is megitathatnál abból a vízből, hogy többé ne kelljen szomjasnak lennem! Jézus ravaszul hunyorított: - Menj el előbb a férjedért, hozd el ide, szeretném megismerni! Az asszony hangos hahotában tört ki. - Hát nekem aztán nincs férjem! - mondta - Miket beszélsz, méghogy nincs férjed? Hisz nemrég váltatok el! Volt biz neked, nem is egy, hanem egyenesen öt! Egy csomó! És az, akivel most vagy, az nem is a férjed! Hidd el, tudom! A nő mereven a Jézus arcába nézett, majd felkiáltott: - Te szent ég, ez már valami! Ennyi mindent kiolvastál belőlem így elsőre? Mi vagy te, varázsló? Azt már mondták nekem, hogy a jeruzsálemi írástudók mindent tudnak! Most már világos, hogy te is az vagy! Bár az idétlen ruhád alapján senki sem mondaná ezt rólad! De hát lehet, hogy a ti tudósaitok mind rongyokban járnak! Látod, mi milyen könnyen összehangolódtunk? Pedig a népeink egy semmiség miatt haragszanak egymásra: a mi atyáink itt, ezen a helyen imádkoztak istenhez, ti meg azt mondjátok, hogy csak Jeruzsálemben, a templomban érvényes az ima… - Hidd el nekem, - mondta – eljön majd az idő, mikor sem itt, sem Jeruzsálemben nem az atyát fogják imádni! Az, akihez imádkozni fogtok, lelkecském, az a messiás lesz, a Krisztus! - Igen, igen, a templomban mondták, hogy majd el kell jönnie valami messiásnak, aki majd tanít nekünk valamit. Vajon hol lehet ez a messiás most? - Itt áll előtted, én vagyok az! - Á, értem… Értem… - Biztosíthatlak róla! Higgy a szavamnak! A szamariai asszony, mint általában a könnyű erkölcsű nők, nagyon jámbor lélek volt. Nem is hiányzott neki más, csak hogy legyen, akit imádhasson. Így vándorunk lába elé vetette magát és csókolgatni kezdte a kezét. Jézus örült a sikerének. Hirtelen felbukkantak a tanítványok. „Hogy az ördögbe – mérgelődött Jézus – hogy ezek is pont akkor tudnak megjönni, mikor már épp meghódítottam ezt a kis szépséget!” Az asszony, mivel észrevette, hogy meglátták, hogy egy ismeretlen férfi kezeit csókolgatja, gyorsan felugrott és elfutott, még az edényeit is otthagyván.

70

Szikhem lakói, mikor látták, mekkora zavarban van, faggatni kezdték: - Hát veled meg mi van? Hová sietsz? Bántott valaki? - Jaj – válaszolta – találkoztam a kútnál valakivel, akit azelőtt sose láttam, és úgy tűnt, mindent tud rólam! Azt mondta, hogy ő a Krisztus! Tényleg ő lehet az? A szikhemiek természetesen azonnal szaladtak a kúthoz, ahol az a különös jelenség volt található, akiről ez az asszony beszámolt. Hősünk látván, hogy a figyelem középpontjába került, nem mulasztott el egy kis porhintést a számukra: mikor a tanítványai nyújtották felé az ennivalót, hogy „egyél mester”, hangosan, hogy mind hallják, azt mondta: - Hiába is adnátok nekem enni, barátaim! Köszönöm, de nekem olyan ételem van, amit ti még csak nem is ismertek! A meglepett tanítványok azt mondogatták egymásnak: - Biztos az a nő adott neki enni, akivel az előbb láttuk. „Jézus itt egyáltalán nem testi eledelről beszélt – jegyzi meg egy teológus – nagyon örült, hogy isteni szeretetének szikrájával lángra lobbantotta a szamariai asszony lelkét. Szíve betelt ezzel, és minden testi éhséget elfelejtett.” Ebbéli megfontolásból is beszélhetett így: - Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem. A szikhemiek erre ezt gondolták: „Ha ez erre a kis csirkére pályázik, akkor megéri a pénzét!” Jézus az emberekhez fordulva így folytatta: Emeljétek fel szemeiteket és nézzetek a mezőitekre: azt mondjátok, négy hónap múlva lehet aratni. Én meg azt mondom: mezőitek termése már beérett. És hozzáteszem: van úgy, hogy az egyik vet, és a másik meg learatja, mégis mindkettő elégedett. Értsétek jól, amit mondok: én titeket küldtelek betakarítani, mégis én voltam, aki arattam, mégpedig ezt az asszonyt! Miközben Jézus így szórakoztatta a jónépet, körülvették a kíváncsiskodók. Sokan, fellelkesülve attól, hogy az isten fiát hallják, megkérték, maradna náluk a városban. Ott is maradt 2 napig. A szamariai asszony, akivel Jézus a kútnál találkozott, mindenkinek mesélt új ismerőséről, aki – szavai szerint – egyszerűen elbűvölte őt. A szikhemiek azt mondták neki: - Nagyon is lehetséges, hogy elbűvölt téged. Bennünket még annál is jobban. Mikor őt halljuk, biztosak vagyunk abban, hogy ő a Krisztus, a világ megmentője. Az evangeliumban legalábbis így szerepel eme eset. De mivel én nem voltam ott, nem garantálhatom, hogy a szikhemiek szó szerint így beszéltek. Igaz, nem is tagadhatom. Csak annyit szeretnék megállapítani, - és erre az önök figyelmét is felhívni -, hogy az evangeliumban nem találjuk semmiféle meggyőző jelét annak, hogy az egész város egyöntetűen felfigyelt volna eme eseményre. Szikhem lakói szerint Jézus a Krisztus, aki megmentendő a világot. De egyikük sem gondolt arra, hogy csatlakozzék az ő kis csapatához. Tehát eléggé platóian viszonyulhattak hozzá. Így zajlott Jézus első fellépése honfitársai között Izraelben (János 4. fejezet 1-42 versek) Első, bemutatkozó csodájának eredményeképp lerészegedtek az emberek. Jeruzsálemben való első megjelenésekor vandál botrányhősként vált hírhedtté. És amikor úgy döntött, megnyitja az emberek szívét, akkor is épp egy rossz életű nővel sikerült mindezt kezdenie: ugyanis abban minden katolikus elemző egyetért, hogy az a szamariai asszony, akivel Jézus a kútnál találkozott, egy szajha volt.

71

24. fejezet: Az első fiaskó És betelének mindnyájan haraggal a zsinagógában, mikor ezeket hallották. És felkelvén, kiűzék őt a városon kívül és vivék őt annak a hegynek szélére, amelyen az ő városuk épült, hogy onnan letaszítsák. Ő azonban közöttük átmenve, eltávozék. Lukács 4. fejezet 28-30 versek

Befejezvén szamariai promóciós célú fellépését, Jézus visszatért Galileába, és Názáret felé vette útját. Ama gúnyolódások, amelyekkel a názáretiek fogadták őt a kánai esemény után, nem hagytak neki nyugtot. De Jézus nem esett kétségbe, és arról álmodozott, hogy most aztán bemutatkozik földijeinek, akik egyszerű ácsmesterként ismerték őt. Úgy gondolta, a jeruzsálemi botrány híre már elérhetett Názáretbe. Ha útközben sikerülne neki valamivel öregbíteni a hírnevét, diadalmenetben vonulhatna be szerény kis városkájába. A cél érdekében mindenütt, ahol csak alkalma nyílt rá, tudósnak adta ki magát, aki minden teológiai kérdésben otthon van. A zsinagógákban fogadták őt, és felkérték, prédikálna nekik. Az olvasóra bízom annak megítélését, milyen boldog is lehetett a galamb e világra küldött fia, azonnal beleegyezett, és beszélt, forgatta a nyelvét rendesen. Már az elsőnek felolvasott bibliai idézet is témául szolgált neki egy jó hosszú szócséplésre. Ne feledjék, hogy Jézus, bár sohasem tanulta, mégis teljes joggal nevezhette magát a teológia doktorának. Ami a mások szemével nézve törvénytelen volt, az az ő részéről teljesen természetes, mert ő, a galamb fia, egy zseni volt, és mindazon ostobaság, ami csak a nyelvére jött, prófécia volt, mert egy isteni lénytől eredt. Csak a galamb, a szentháromság tagja, és az ő atyja, viselhette a felelősséget a beszédéért. Azokat ugyanis a galamb sugallta neki, és bármilyen baklövés csakis a galamb hibájából történhetett. Így aztán Jézus a kritikáktól való félelem nélkül folytathatta munkáját. Amint beért egy faluba, első dolga volt besietni a zsinagógába, mikor épp mise volt. Akkoriban az összes zsinagógát egyféle stílusban építették. Csak méretükben és gazdagságukban különböztek, városuk jelentőségének megfelelően. Mindegyikükben egy jó hosszú folyosó volt, kétoldalt oszlopcsarnokkal, melynek végén a szentély volt. Egyetlen zsinagógában sem volt sem ikon, sem oltár, csak egy faláda, fátyollal letakarva, amelyben Izrael „szent” irattekercseit tárolták. Ez a bútordarab formája alapján arra a ládára emlékezetet, amelybe Jehova tanyázott, amikor egy éjszaka a kis Sámuellel társalgott. Ez a láda megbecsült helyet foglalt el a zsinagógában. A zsinagóga legszentebb helye természetesen a szentély volt. Itt voltak a padok, ahol az írástudók és a farizeusok ültek. Itt kaptak helyet a legmódosabb hívők is, elvégre a vastag pénztárcájúakat mindig is nagyon tisztelték az egyházfik, elvégre a degeszre tömött erszény mindig mindennél szentebb volt. A zsinagóga közepén volt az az emelvény, ahol a „szent” irattekercseket olvasták fel, és prédikáltak a hívőknek a rabbik. Ami pedig a hűséges nyájat illeti, az ő helye a két részre osztott templomhajóban volt: külön ültek a nők, és külön a férfiak. A „szent” irattekercsek előtt éjjel-nappal égett egy lámpa, sosem volt szabad kialudnia. A zsinagóga teteje a környező házak fölé emelkedett. Vagy ha a teteje nem is, de a tornya mindenképp. Ez a magas torony homályosan emlékeztet a mai templomok harangtornyaira, illetőleg a muszlim mecsetek minaretjeire. A bejáratnál mindig is voltak bögrék, ahová az adakozó kedvű hiszékenyek bármikor bedobhatták adományaikat. Mint látják tehát, a keresztény vallás alapítói a legapróbb részletekig lemásolták a judaizmus találmányait. Minden zsinagóga élén a rabbi és a helyi vének tanácsa (lelkipásztorok) állt. Ez a szinódusa határozta meg a vallási irányokat, ítélt, bíráskodott, büntetett, sőt ki is átkozta a gyülekezetből ama bátor embereket, akik nem vették elég komolyan ezt az egész szenteskedő komédiát.

72

Szélsőséges esetekben, mikor a merész istenkáromló szentségtörésre ragadtatta magát, a szinódus akár láncra is verhette, hogy Jeruzsálembe küldje a Szanhedrinbe, ítélet végett. Fontos szerepet töltött be a zsinagógában az a személy, akit a zsinagóga angyala címet viselte. Ez legtöbb esetben egy igazán vén ember volt, fogatlan, ráncos és kopasz. Azzal, hogy angyalnak nevezték, azt érték el, hogy a hívek nem túl jó véleménnyel voltak a mennyeiekről. Rangban utána jött a templomszolga, a lelkipásztor segédje, kinek feladata a láda kinyitása a „szent” irattekercsek olvasásához, hogy nyissa és csukja a zsinagóga kapuját, illetve hogy mindent készítsen elő, ami a szertartáshoz szükséges. Ami a misék rendjét illette, annak megvoltak a maga különleges előírásai. A belépőnek a kezét a szentelt vízbe kellett mártania megtisztulás céljából. A megmosott kezében eltartva maga elől a lelkész felolvasta az imát. Utána a jelenlévők zsoltárokat énekelnek. Bár mindenki igyekszik többé-kevésbé követni a ritmust, mégis olykor valódi hangzavar keletkezik, amit az olvasó éles rikkantásai szakítanak néha félbe. Majd a pap imákat és intelmeket olvas fel, melyre kórusban felelik: Ámen! Mindezt 18 áldás követi, és végül a lényeg, a prédikáció. Ezt általában a helyi rabbi szokta tartani, de előfordul, hogy valami híres teológus is részt vesz a misén. Ilyenkor rendszerint őt illeti ama megtiszteltetés, hogy bölcs beszédeit a néphez intézheti. Mikor Jézus megjelent Názáretben, épp egy ilyen vallási ünnepély napja volt. Tanítványai már jó előre a zsinagógához érkeztek, hogy méltó fogadtatást készítsenek elő a számára. Aztán elvegyültek a tömegben és vártak. A fölkent kiöltözött a miséhez. Tanult teológusok szerint Jézus e napon hosszú, széles burnuszt viselt, fején kendőt viselt, melyet a homlokán kötéllel átkötött. Úgy öltözött, ahogy a beduinok. Csak a tunikát nem öltötte fel, pedig az is hozzátartozott ehhez a viselethez. Eme ruhadarab mellesleg külön figyelmet érdemel. Egy varratlan köpenyről van szó. Értik, ugye? Varratlan. Ezt az öltözéket a születésekor kapta. Eme ruhadarabnak különleges tulajdonsága volt: Jézussal együtt nőtt, és mindig testhezálló volt neki. Vele együtt nőtt, sosem nyűtte el, sosem szakadt el rajta. Halála napjáig megtartotta ezt a köntöst. Később majd azt is megtudjuk, mi lett vele, fűződik hozzá ugyanis egy legenda. Tehát a szamariaiak jó barátja megjelent ebben a beduinos öltözékben a názáreti zsinagóga közepén. Adott jelre a tanítványai kórusban kiáltották: - Itt a mester! Ő egy doktor! Jeruzsálem doktora! Hallgassuk, hadd beszéljen! Ekkor, mintha a többség tényleg őt akarta volna hallgatni, Jézus az emelvényre ment, átvette a templomszolgától a hosszú papirusztekercset, ami egy elefántcsont rúdra volt tekerve, és a „szent” szövegek voltak rá felvésve. Jézus kitekerte a papirusztekercset és olvasni kezdett, de legalábbis úgy tett, mintha azt olvasná, ami tényleg a tekercsre volt írva: - Ézsaiás próféciája! Figyelmező! „Az Úr Isten lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást; Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét;” (Ézsaiás 61. fejezet 1-2 vers). „Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangyéliomot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyilását, hogy szabadon bocsássam a lesujtottakat, Hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.” (Lukács 4. fejezet 18-19. vers) (=> nem egyeznek szó szerint; lehet, hogy más volt a fordító) Nem nehéz megérteni, hogy jómadarunk miért pont ezt az idézetet választotta ki magának! Ezután összetekerte az iratot, átadta a templomszolgának, majd leült. „És a zsinagógában mindenek szemei ő reá valának függesztve” – ahogy az evangelium írja (Lukács 4. fejezet 20. vers) És ünnepélyes hangon beszélni kezdett:

73

- Hölgyeim és uraim! Ma a jövendölés, amit itt felolvastam, beteljesült! Szavainak nem akármilyen hatásuk volt. A hívek serege, mely mindig készséggel benyelt bármilyen szöveget, csak kellő ünnepélyességgel legyen előadva, szinte elvarázsolva nézte Jézust, és figyelt minden szóra, mely ama bölcs teológus száját készült elhagyni. Jézus épp a folytatáshoz készülődött, mikor a jelenlévők egyike, aki nem volt annyira elvarázsolva, mint a többiek, hirtelen felkiáltott: - Hé emberek! De hisz ez az az ács, annak a Józsefnek a fia! Ennyi elég is volt ahhoz, hogy Jézus dicsfénye tovatűnjön. Aki ismeri a tömeg befolyásolhatóságát és szimpátiájának az ingadozását, az könnyen megértheti, milyen hirtelen változott meg a tömeg hangulata. Egyikük-másikuk még morgott is az előbb magában: „Annyira ismerős nekem ez a fickó, mintha már láttam volna valahol…” Aztán, mikor az a legkevésbé naiv illető felkiáltott, és beazonosította a szónokot, az egész zsinagóga kórusban felelte neki az ámen helyett: „Hogy az ördögbe!” Aztán kitört a vihar. Mindenki sértve érezte magát, így sokan elkezdték őt gúnyolni, mások meg mindenféle szitkokat zúdítottak rá: - Hé, Jézus, hol van a gyalud? - Ez már az orcátlanság netovábbja! - Hogy vannak az otthoniak, te próféta? - Bolonddá akart tenni minket, barátaim! - Nem volt jó az ácsmesterség? Most itt játszod az eszedet? Nem volt jó neked otthon? - Te csak ne olvassál, pláne ne Ézsaiást! Még láttunk, amikor fűrészeltél! - Ki nevezett ki téged doktornak? Csak nem József, az apád? - Ha még egyszer a szádra veszed Ézsaiást, megölünk, te ács! - Eredj vissza a műhelyedbe, Jézus! - Ha doktor vagy, először magadat gyógyítsd meg! Rád férne! E szavak jégesőként záporoztak a galamb fiára. Kihasználva a szusszanásnyi szünetet, Jézus újra megszólalt: - Hogy mondjátok: Ha doktor vagy, először magadat gyógyítsd meg! Értem én, hogy miért mondjátok! A hangotokból ítélve nem nagyon hisztek nekem. Természetesen azt szeretnétek, ha én itt, Názáretben művelnék nektek csodákat, mint amilyet, mint bizonyára hallottátok, a galileai Kánában tettem. Akkor hinnétek nekem! De hadd mondjak el nektek egy példázatot: mikor Illés próféta idejében már 3 éve és 6 hónapja nem volt eső, és nagy éhínség volt az egész földön, sok özvegy volt Izraelben. Illés viszont csak egyhez ment segíteni, egy Szidon Szareptájába való özvegyasszonynak, aki pogány volt. Elizeus próféta idejében pedig sok leprás volt Izraelben. De ő kit gyógyított meg? Azt hiszitek, egyik honfitársát? Hát nem! A szíriai Námán hadvezért! És ha ilyen próféták, mint illés és Elizeus is inkább más országbelieket részesítettek csodatételeikben, miért ne követhetném én is a példájukat?

74

Mint látják, ez eléggé orcátlan válasz volt. Természetes, hogy általános elégedetlenséget váltott ki. „És betelének mindnyájan haraggal a zsinagógában, mikor ezeket hallották.” (Lukács 4. fejezet 28. vers.) Még szép, hogy! Őket, názáretieket pogányokkal és leprásokkal egy lapon emlegetni! Ez már több volt a soknál! Így most már nemcsak a mormogás hallatszott, hanem kórusban kiáltozták: - Vigyétek innen! Törjétek ki a nyakát! Ki innen vele! Az emberek odarohantak hozzá, leráncigálták a szószékről, és kirugdosták a zsinagógából. Közben ütötték-rúgták, ahol csak érték. De ő csak mosolygott a bajsza alatt. Minden feje búbját ért ökölcsapásra, vagy sípcsontját ért rúgásra elégedetten morogta magában: - Gyerünk, drága földijeim! Üssetek csak! Majd megmutatom én nektek! Ők pedig igyekeztek is, tették, ami csak telt tőlük, nem is sejtve, kivel is van dolguk valójában. Ütötték-rúgták, gyalázták éljenzés és meghajlás helyett. Így jutottak ki vele a városhoz legközelebb eső magaslatig, ahonnan eme kicsinyhitűek a mélybe akarták taszajtani az orcátlan ácsmesterként fellépő mindenhatót. Ámde mikor elérték a magaslat szélét, Jézusban működésbe lépett az isteni énje: eltolta magától őket, és áthaladt közöttük. (Lukács 4. fejezet 15-30 versek) A názáretiek csak ámultak. De annyira dühösek voltak Jézusra, hogy még e csoda ellenére sem voltak hajlandóak hinni benne. A galamb fiát ez módfelett bosszantotta. Egyikük sem hitt neki, hiába mutatta meg minden kétséget kizáróan a mindenhatóságát! Így hát hiába volt eme csoda, ők csak a zsinagógabeli sikertelen fellépése okán jegyezték meg. Teljes volt a kudarc! Gondolják csak el! Isten, ráadásul egyszerre három, abban a megtiszteltetésben részesítette a názáretieket, hogy, miután több mint 20 évet töltött közöttük – újra visszatért szülővárosába. Meg sem próbálta megmagyarázni nekik, hogy Ézsaiás jövendölése teljesült, mert amint kinyitotta a száját, egyből túlharsogták, tehénbőgést vagy kakaskukorékolást utánozva. Ez kínosan érintette Jézus önbecsülését. Ami az apostolokat illeti, őket a botrány idején nem látták, nem is hallották. Az evangelium sem említi, hogy akárcsak egyikük is megpróbált volna szót emelni mesteréért, vagy, hogy próbálta volna megvédeni őt a szakadékba taszajtástól. Amikor látták, hogy a vezetőjüket hurcibálják fel a hegyre, mégiscsak utána akartak menni, de aztán meglepve látták, hogy épen és egészségesen jön le onnan. És mikor Jézus feltette nekik a kérdést: „Hát ti hol voltatok?”, azt felelték, hogy bár próbálták volna megmenteni kedves mesterüket a pusztulástól, ámde erőfeszítéseik hiábavalóak voltak, mert az a dühöngő tömeg a zsinagógában… Meg hát kevesen is lettek volna ők velük szemben… Satöbbi…

75

25. fejezet: Távgyógyítás Monda azért néki Jézus: Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek. Monda néki a királyi ember: Uram, jőjj, mielőtt a gyermekem meghal. Monda néki Jézus: Menj el, a te fiad él. És hitt az ember a szónak, amit Jézus mondott néki, és elment. Amint pedig már megy vala, elébe jövének az ő szolgái, és hírt hozának néki, mondván, hogy: A te fiad él. János 4. fejezet 48-51 versek

Názáretből kiűzettetvén Jézus Kánába indult, majd onnan tovább, bejárván minden kisvárost a Tibériás-tó partján. Az egyik előző fejezetben olvashattuk, milyenek is nagyrészt az ilyen kisvárosok. Lényegében divatos üdülőhelyek voltak, ahová özönlött a szórakozni vágyó nép, és a legéletrevalóbb lányok egész Júdeából és Galileából. Az evangeliumok szerint Jézus kitartóan és rendületlenül vándorolt. Sem háza, sem otthona nem volt, ahol lehajthatta volna fejét. Szerintem azonban az evangeliumok túloznak. Nem létezik, hogy neki semmi menedéke ne lett volna. Tegyük fel, hogy szeretett a szabad ég alatt aludni, nem bánom, de senki sem tud arról meggyőzni, hogy számára a tető mindig is a csillagos égbolt volt. Annál is inkább, met a nők bolondultak érte, ez közismert. Nem meglepő, hogy akár gyakran is léphetett intim kapcsolatba könnyűvérű nőkkel. Ezek leginkább egyszerű utcanők voltak, akiket könnyen meg lehetett fűzni. Épp ezért bizonyultak könnyű vételnek. Bőséges bizonyíték található mindezekre az újszövetség számos oldalain. Figyelmen kívül hagyva eme tényeket, sokan készséggel elhiszik, hogy szeretett ékesszóló hősük elég gyakran töltötte az utcán az éjszakát. Jézus tehát Kánából Emmauszba vándorolt, onnan Tibériásba, majd Magdalába, Genezáretbe, Kafarnaumba, Betszaidába, Koraiznba, és mindenütt nagy érdeklődést keltett. Tevékenységével mindenkire ellenállhatatlan hatással volt. A kis faragatlan nőcsábász biztosan eléggé eredeti jelenség lehetett, és mint az is köztudott, a tiltott gyümölcsök szerelmesei mindig is ellenállhatatlanul vonzódtak mindenhez, ami eltért az eddig megszokott és unalomig ismert ízektől. Egyszer, mikor Jézus épp Kánában sétálgatott, hirtelen Heródes egyik tisztviselője állta útját. „Ajjaj – mondta magában – úgy látszik, most engemet is bedutyiznak, mint a kuzinomat!” Öt tanítványa – még mindig csak öt volt – aggódva pislantottak körül, készültek kereket oldani, és biztos helyen elrejtőzni. Elszorult a szívük, bénító félelem szállta meg őket, de ezúttal teljesen feleslegesen. A tisztviselő más ügyben kereste őket: nem a letartóztatásukat elrendelő parancs volt nála, hanem egy otthonról kapott levél, mely szerint a fia súlyos beteg. Az evangelium nem közli a tisztviselő nevét. Egyes teológusok szerint ő Manaen volt, és Heródessel együtt nevelkedett, de legalábbis tejtestvérek voltak. Őróla megemlékeznek az első keresztények is (ApCsel 13. fej 1. vers) Mások szerint ő Heródes gondviselője volt, Khúza néven, kinek felesége, Johanna, a többi galileai nővel együtt követte Jézust (Lukács 8. fejezet 3. vers) Végül is, annyira nem fontos a neve. A királyi tisztviselő hallotta vándorunk hírét, mielőtt a városba ért volna. Hallotta, hogy a vizet borrá változtatta, hogy olvasott az emberek szívében, kitalálta legtitkosabb gondolataikat és dolgaikat, tehát egy igazi varázsló! Tudjuk, mennyire szeretnek a kisvárosi pletykafészkek kis dolgokat is felfújni, nagy hűhót csapni. Eme híreszteléseknek hála,a naiv lakosok szemében Jézus páratlan gyógyító lett, aki minden betegségtől megszabadít valami titkos, elmondhatatlan módszerrel. Tehát, bár az egykori ács még senkit sem gyógyított meg, mégis neves gyógyítóként emlegették. Persze jogosan tették, elvégre a galamb fia volt, és aki galambtól születik, az más csodákra is képes! A tisztviselő könnyes szemekkel jelent meg Jézus előtt: - Mester - mondta – olvasd el ezt a levelet, Kafarnaumból kaptam! Jézus elvette a levelet és átfutott rajta a szemével - És én mit tehetek? – kérdezte – Nincs szerencsém ismerni sem téged, sem a fiadat. Bár sajnálom, hogy a fiatalúr beteg, őszintén együttérzek veled!

76

De a tisztviselő nem azért kereste meg Jézust, hogy ezt a banális együttérzésnyilvánítást hallgassa. - Mester – mondta megint – tegnap a legjobb orvosok gyűltek össze a fiam ágyánál. Mind azt mondta, hogy meg fog halni! Hogy nincs remény a gyógyulására! - Ez nagyon sajnálatos! - Nekem mondod? Hisz én vagyok az apja! Meg tudnád őt menteni, mester? - Micsoda? Én sosem mondtam ilyet! - Kérlek! Könyörgök, minden szentekre! Le is térdelek előtted, látod? Csak mentsd őt meg! Meg fog halni! Jézus az álla elé tette a kezét és egy pillanatra elgondolkodott. Aztán így szólt: - Ha nem tévedek, te csodát vársz tőlem! Ezt nem utasíthatom el. De hadd mondjak valamit: ti, júdeaiak mind egyformák vagytok! Amíg nem teszek nektek csodát első szóra, nem hisztek nekem! A tisztviselő bármire hajlandó volt. - Uram! – kiáltotta szívfacsaró hangon – Ami nekem a legdrágább, annak a nevében kérlek: siess velem Kafarnaumba, amíg még él szegény fiam! Micsoda elragadó naivitás, ugye? A tisztviselő hitt Jézus természetfeletti hatalmában, azért is ment hozzá csodáért esedezni. De ha Jézus tud csodát tenni, miért kell neki a haldokló ágyához sietni Kafarnaumba? Hiszen ő a távolból is képes eme trükkre! Legalábbis ezúttal épp erről tett tanúbizonyságot. Bizonyára épp találkája volt valakivel Kánában, és ezért semmiképp sem akart 10 kilométert gyalogolni. Miért is kellett volna, ha ezt a szerencsétlen ifjút meg tudta menteni személyes találkozás nélkül is? Ezért, mikor a tisztviselő megismételte kérését, Jézus így felelt neki: - Barátom, miért kéne nekem a fiad ágyához mennem, hiszen már meg is gyógyult! - Meggyógyult? - kiáltotta az apa – Szeretném elhinni, de félek, nem sok van már neki hátra! - Ugyan már! A fiad úgy érzi most magát, akár egy fiatal isten! - Uram, lehetséges ez? - Csak eredj haza, és nézd meg magad! Egy-ké-há, már fel is kelt! E szavaktól megnyugodva a tisztviselő hazaindult Kafarnaumba. 7 óra múlt helyi idő szerint. Emberünk annyira hitt a vándorló csodatévő szavának, hogy már nem is sietett látni a fiát. Útközben megállt, és egy útszéli kocsmában éjszakázott. Másnap reggel, alig indult útnak, látta, hogy szolgái sietnek hozzá Kánába. - Örvendjen, uram! – kiáltotta egyikük, azt hívén, hogy jó hírt hoz – a fia meggyógyult! - Tudom – mondta flegmán – és mikor történt eme változás az állapotában? - Tegnap, a hetedik órában! - Biztos voltam benne. Mondanom sem kell, a szolgák nem tudták mire vélni uruk viselkedését. Soká törték a fejüket, mi állhatott az egész mögött, de csak nem jöttek rá. Ami a tisztviselőt illeti, otthon mindent elmesélt János 4. fejezet 46-54 versek

77

És bizony, kedves olvasók, ettől a tettől kezdve lehet számítani Jézus aktív működését. Ezúttal valóban istenként viselkedett. És jól is teljesített a szakmájában. Csak az a kár, hogy ez a mitikus személy soha nem is létezett…

Az író ebben a fejezetben megintcsak elkövet egy következetlenséget: Az elején Jézus utcanőkkel való állítólagos kapcsolatait említi, és bizonyságul csak úgy általánosságban annyit állít, hogy ezekről számos helyen létezik említés az újszövetségben. A fejezet végén pedig kijelenti, hogy Jézus nem is létezett…

78

26. fejezet: Az ördögtől megszállott Vala pedig azok zsinagógájában egy ember, akiben tisztátalan lélek volt, és felkiálta, És monda: Ah! mi dolgunk van nékünk veled, Názáreti Jézus? Azért jöttél-é, hogy elveszíts minket? Tudom, hogy ki vagy te: az Istennek Szentje. És megdorgálá őt Jézus, mondván: Némulj meg, és menj ki belőle. És a tisztátalan lélek megszaggatá őt, és fenszóval kiáltva, kiméne belőle. Márk 1. fejezet 23-26 versek

Azokban a napokban homlokegyenest másképp viszonyultak Jézushoz Názáretben, illetve Kafarnaum városában. Az egyikből szabályosan száműzték, míg a másikban csodatévő gyógyítóként szerzett hírnevet. Bertalan, a kis kedvenc János, és a másik 3 tanítvány mindenkinek elmesélték a tiszttartó fiának távolból történő csodálatos meggyógyítását, aki csak hallani akarta. Minden tőlük telhetőt megtettek az ügy érdekében, így másnap már tömegével jöttek a népek, hogy lássák a vándorló gyógyítót. Ez a másnap pedig épp a Sabbat szent napjára, azaz a nyugalom napjára esett, vagyis a zsidó vasárnapra, mikoron is a képmutatók a zsinagógákban gyülekeztek. A mise már jókor reggel elkezdődött. Jézus nem mulasztotta el, hogy épp a kellő időben meg ne jelenjen a zsinagógában, mikor a legtöbben voltak ott jelen. Tömegesen özönlöttek a kíváncsiskodók. Hátradőltek és teljes figyelmüket ama szép beszédre készültek összpontosítani, amely az isteni szájból eredt. Jézus illendően megigazította a ruháját. Látszott, hogy az Ige most egy alapos szóáradatra készül. Megköszörülte a torkát, erre abbamaradt a székek tologatása-húzogatása a zsinagógában. Olyannyira elérte a kívánt eredményt, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett. És az ige beszélni kezdett: - Hölgyeim és Uraim! Ma Önök előtt nem egy tapasztalt szónok áll, amilyennek nyilván engem látnak, ezért már most előre elnézést kérek! Nem, kérem szépen! Nem vagyok én szónok! Én egy ácsmester családjában születtem és nevelkedtem, és nem az anyatejjel szívtam magamba a szónoklat tudományát! Az ilyesmik hadd legyenek csak az írástudók és farizeusok kiváltságai! Én boldog és büszke leszek, ha legalább kicsinyég megtisztelnek figyelmükkel! Itt egy pillanatra megállt, hogy figyelje beszéde hatását. A legtöbb férfi csodálta a szerénységét és a visszafogott kezdést, tátott szájjal hallgatván őt. A nők nagy szemekkel bámulván Jézust, így sugdolóztak: „Milyen szépen kezdi!” „Egyszerűen lenyűgöző!” „Milyen szép stílus!” „Kedves fickó!” „Isteni!” Jézus elégedetten folytatta: - Köszönöm, hölgyeim és uraim, a kedvességüket! Igyekszem megfelelni az elvárásaiknak! Ezután pedig rögtön a tárgyra térve, Jézus így folyatta: - Minden nép életében eljön a pillanat, amikor a bábból hernyó lesz, abból pedig pillangó! Az istenséggel kapcsolatba kerülve az emberiség felébred évszázados álmából, fölkel, és előrelép, új távlatokat hódít meg. A tegnap még ismeretlen koldus ma vakító fényt bocsát ki, a mindenki által ismert gazdag pedig az árnyékba húzódik vissza. „Nagyszerű!” Gyönyörű!” – susogták a lelkes közönségből - E pillanatban az isteni hang nemcsak a lélek burkát érinti meg, hanem a mélyébe hatol, a szív belső szentélyébe, és éltető hittel tölti meg azt. A bűnösöknek megszólal a lelkiismerete, ledobják láncaikat, leróják tiszteletüket a… Ekkor egy hangos kiáltás szakította félbe Jézust a zsinagóga egyik sarkából. A hallgatóság odafordult, hogy lássa, ki volt az a szemtelen, aki félbe merte szakítani a nagyrabecsült szónokot. - Ki innen a hangoskodóval! – szóltak a dühös kiáltások – Kitörni a nyakát! - Adják vissza a pénzét a bejáratnál, és tűnjön el! – kiabálták az asszonyok Jézus nyugtatólag nyújtotta ki kezét a tömeg felé, hogy csendet érjen el. De az általános hangzavar folytatódott. Hirtelen az egyik jelenlévő, aki többet látott a többinél, felismervén a kötekedőt, felkiáltott: - De hisz ez az a fickó, akit megszállt az ördög! Ez egy megszállott! 79

Az efféle kijelentés senkit sem lepett meg. Az olyan emberek, akikkel az ördög azt a kegyetlen tréfát űzte, hogy a testükbe költözött, elég gyakran jelentek meg nyilvános helyeken, főleg templomokban. Manapság nincsenek ördögtől megszállottak, és nehéz is elképzelni, hogyan is nézhettek ki akkortájt. Csak a tanult teológusokra lehet támaszkodni, akik részletes leírásokkal rendelkeznek. Hiába állítják a különféle orvosi iskolák, hogy az egyes emberek ördögöktől, illetve démonoktól való megszállottságát a legújabb kutatási eredmények semmiben sem támasztják alá; hiába állítja a modern tudomány, hogy azon állapot, amelybe az ún. sátánszolgák kerülnek, általában valamiféle mentális rendellenesség eredménye, az egyház tesz az orvosokra és a tudományaikra. Az evangelium olyan érv a kezükben, amely mellett eltörpül minden más modern tudomány. És eme mesék bizonygatására olyan régesrégi esetek sokaságát hozza fel, melyek behatóbb vizsgálata manapság gyakorlatilag teljesen lehetetlen. Azt mondják, valamikor olyan megszállottak is voltak, akik a bennük lakozó ördögök segítségével igazán fenomenális dolgokat vittek végbe. Ha lehet hinni azoknak a teológusoknak, akik alaposan tanulmányozták ezt a témát, akkor ez általában a következő módon ment végbe: Az ördög kora reggel megjelent annál a személynél, akit meg akart szállni. Ehhez félig állat-, félig ember alakot öltött. Félig kutya volt, vagy varangyos béka. Mikor a szerencsétlen kellőképen megijedt – megdermedt a félelemtől – az ördög a száján át belehatolt. „Berendezkedvén a birtokba vett testben – írja az egyik tekintélyes egyházatya, Ségur püspök – az ördög teljesen átveszi fölötte a hatalmat. Kínozza és felemészti a szerencsétlent, szorongatja a szívét, és minden más lehetséges módon árt neki. Eközben szörnyű bűzt is bocsát ki: a megszállott bűzlik a kénszagtól, vagy olyan szagtól, mint egy öreg bakkecske. Esetenként – leginkább a nőknél – az ördög mindenféle obszcén trágárságokat mondat áldozataival. Néhányukat felkapja és elviszi a pokolba, hogy lássák a kárhozottak szenvedéseit. Másokat állatokká, fákká, növényekké változtat. Dühében képes el is égetni a szerencsétlent, de néhányan teljesen meg tudnak gyógyulni, és visszanyerik korábbi kinézetüket, köszönhetően a szenteltvíznek és a papi imáknak. Sok megszállott mocskos, gusztustalan férgek, vagy a halottak közé költözik. Olyanok is voltak köztük, akik még egészségesen önként eladták a lelküket a sátánnak, és saját vérükkel írták alá erről a szerződést. Eme szerencsétlenek örök gyötrelemre ítéltetnek. És végül vannak olyan megszállottak is, akik semmiféle szenvedést nem tapasztalnak. Ezek a sötétség fejedelmének a védelmét élvezik. Az ördög védi őket, tanítja aranyat csinálni, feltárja előttük a jövőt és a pokol titkait, csodatévő képességekkel ruházza fel őket, de nem szent képességekkel, hanem a fekete mágia és boszorkányság művészeteivel. Ezeknek, akik eladták a lelküket az ördögnek, és azt hiszik, hogy csodatévő hatalmuk örökké tart, súlyosan tévednek és sokszorosan nagyobb örök szenvedés a sorsuk.” A kafarnaumi megszállott egyértelműen a tisztátalan lélek trágárul beszélő áldozataihoz tartozott. A földön fetrengett, obszcén szavakat kiabálva. Fouard abbé legalábbis így egészíti ki az evangeliumi feljegyzéseket. Én pedig miért is ellenkeznék vele. Ez a megszállott feltűnés nélkül került a zsinagógába, a tömeggel együtt vonult be. De a galamb fiának a szavai nem gyengítették bene albérlője, az ördög tevékenységét, és az kitört belőle. A megszállott, nem bírván tovább visszatartani magát, ráordított a csodatévő prófétára, mindenféle gyalázatos rágalmakat szórván annak fejére. Végül is semmiről nem tehetett, elvégre az ördög beszélt az ő száját használva. Ez a botrányos viselkedés először felbőszítette a tömeget, de aztán fokozatosan lenyugodtak. Először is: a megszállott nem felelhet szavaiért és tetteiért Másodszor: itt egy kellőképpen izgalmas látványosság ígérkezett, mégpedig a próféta küzdelme az ördöggel! Hát van ennél magávalragadóbb esemény?

80

Jézus, mint tetőtől talpig isten, tudta, hogy úgyis ő fog győzni. Hagyta beszélni az őrültet, majd intett, hogy hozzák közelebb - Mit akarsz? – kérdezte a galamb fia a megszállottat - Hagyj minket békén, azt akarjuk! – válaszolta – Mit akarsz tőlünk, te názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy végezz velünk? Tudom, hogy ki vagy te: az isten szentje! Ez az ördögi vallomás csak igazolhatta Jézust. Megerősítette isteni eredetét. Az evangelium jámbor kommentátorai szerint a sátán ijedtében mondta ezt, akár a megkorbácsolt szolga, aki az ostorcsapások alatt dicséri az urát, reménykedvén annak kegyelmében. De Jézusnak most pont nem kellett ez a hízelgés. Odament a megszállotthoz és fenyegető hangon rákiabált: - Pofa be, és takarodj ki belőle! „És a tisztátalan lélek megszaggatá őt, és fenszóval kiáltva, kiméne belőle.” Márk 1. fejezet 26. vers A látvány valószínűleg nem mindennapi lehetett: a szerencsétlennek csaknem kiugrott az állkapcsa, mikor távozott belőle az ördög. Aztán leült, mintha mi sem történt volna. Testén, mely sokáig sátáni erők lakhelyéül szolgált, mindennek nyoma sem maradt. A jelenlévők öröme határtalan volt. Jézusból, aki eddig közönséges mágus volt, egyszeriben csodatévő lett. A zsidóknál nagyon sok volt az ördögtől megszállott, és az ördög kiűzésére bonyolult ceremóniáik voltak, melyekre Jézusnak nem volt szüksége. Például Josephus Flavius arról regél, hogy az ördögöt a megszállott orrán át űzték ki, melyhez mindenfajta szent növényeket tartottak. Ilyenkor a megszállott a földön fetrengett, az ördög pedig, bizonyítandó, hogy valóban távozott belőle, fel kellett borítsa az összes vizes edényt, ami ott volt körülötte, egymástól bizonyos távolságban. Tehát Jézus az ilyenkor szokásos szertartás mellőzésével járt el. Néhány szava elég volt ahhoz, hogy a sötétség ura elhagyja a megszállt testet. A megszállott pedig teljesen helyrejött, bár a lehető legegyszerűbb módszer került nála alkalmazásra. - „Mi ez?” – kérdezgették egymástól a kafarnaumiak – „Micsoda új tudomány ez, hogy hatalommal parancsol a tisztátalan lelkeknek is, és engedelmeskednek néki?” Márk 1. fejezet 21-27 versek

81

27. fejezet: Csodálatos gyógyítások Estefelé pedig, amikor leszállt a nap, mind ő hozzá vivék a betegeseket és az ördöngősöket; És az egész város oda gyűlt vala az ajtó elé. És meggyógyíta sokakat, akik különféle betegségekben sínlődnek vala; és sok ördögöt kiűze, és nem hagyja vala szólni az ördögöket, mivelhogy őt ismerék. Márk 1. fejezet 32-34 versek

Így történt, hogy Jézus egy csapásra megkerülhetetlen hírnevet szerzett magának, legalábbis Galileában. De a mi istenünk nem az a fajta volt, aki beérte ennyivel. Annál is inkább, mert még sok más csoda is volt a tarsolyában. Alig jött ki Jézus a lelkendező tömeggel a zsinagógából, Simon-Kőszikla igyekezett hozzá, és hangosan, hogy mindenki hallja, így kiáltott: - Mester! Nagy baj történt! - Micsoda? – kérdezte Jézus - Tudod, uram, hogy a családom Betszaidában él? - Tudom. - De a feleségem családja meg itt! - Igen, emlékszem. Mesélted, hogy egy kafarnaumi lányt vettél el. Nem vagytok boldogok? - Most nem róla lenne szó! - Hát akkor kiről? - Az anyósomról! Belázasodott, és attól tartok, nem éli túl! - Az anyósod? - Igen, mester! - Semmit sem értek! Beteg az anyósod, és te aggódsz érte? Furcsa… - Nincs eben semmi furcsa, mester! Az én anyósom a legjobb anyós a világon! Igazi kincs! - Hát nem olyan, mint a többi anyós? - Egyáltalán nem, mester! Nagyon szeretem őt, kérlek, gyógyítsd meg! - Nem tudok erre nemet mondani, öregem! Vezess el ehhez a csodálatos anyóshoz! Simon-Kőszikla azonnal elindult beteg rokona házához, Jézus meg utána. Hamar odaértek. Egy szerény kunyhó volt. A szóbanforgó anyós egy matracon feküdt; látszott, hogy komoly a betegsége. Jézus láttán a beteg nagyon csúnya szavakat mormolt. Ő azonban nem sértődött meg ezen. Alapjában véve jólelkű fickó volt. - Látod, már félrebeszél! – mondta Jonas, Péter sógora, az asszony fia – Magas nagyon a láza, és lázálmaiban mindenfélét zagyvál. Azt mondja, hogy a szentek elviszik magukkal. És ez van reggeltől estig, estétől reggelig. - Igen, ez komoly – mondta Jézus. Rátapintott a beteg pulzusára, aztán, ahogy a zsinagógában a megszállottnál, őrá is rákiáltott: - Te láz! – kiáltotta – mi jogon költöztél eme nagyszerű asszony testébe? De úgy tűnik, a láznak nem volt úgy felvágva a nyelve, mint annak a tisztátalan léleknek, és nem szólt semmit. - Te láz! – kiáltott újra Jézus – Miért hallgatsz? Tudod, hogy ki vagyok én? Távozz innen! Kiejtvén e szavakat, megragadta a beteg kezét, melynél fogva felhúzta a testét, és erre az érintésre „elhagyá azt a hideglelés azonnal, és szolgál vala nékik” Márk 1. fejezet 31. vers Tehát a láz eltűnt, és még a szokásos gyengeség sem maradt utána. Péter-Kőszikla anyósa azonnal talpra állt, eszébe jutott, hogy valamikor tett egy fazék levest főni, és a konyhába sietett, hogy leszedje róla a habot. Még pár perc, és a teljesen egészséges anyós megterítette az asztalt, kiszolgálta vejét és az egész asztaltársaságát. Ez aznap már a második csoda volt. A kafarnaumiak alig bírtak felocsúdni. „Szent ég, hát lehetséges ez?” – suttogták egymás közt – „Egy szavával ördögöt űz, meg beteget gyógyít!” Most már mind úgy néztek Jézusra, mint egy különleges mágusra, és senki még csak nem is gondolta, hogy csodatévő képességét az isteni galambnak – apjának – köszönheti. Sőt, ha elmagyarázta volna a tömegnek, hogy az ő apja egy égi madár, senki sem lepődött volna meg. 82

Bárhogy is volt ez, minden beteg, aki csak hallott Jézus csodáiról, reszketett az örömtől, hogy végre ő is megszabadulhat kínzó szenvedéseitől. De várniuk kellett, hogy lemenjen a nap, és elmúljon a szombat, mert ez a zsidóknál oly mértékben a pihenés szent napja, hogy aznap a törvény szerint még a rándult lábat sem volt szabad helyrehozni, mert még az is munkának számított. De alig nyugodott le a nap, Kafarnaum utcáit bénák tömege lepte el. A városiak még sosem láttak ilyen felvonulást. Mintha valami rémálom elevenedett volna meg az őrület birodalmából. Egész testükben reszkető maláriások, epilepsziás rohamban vergődő szerencsétlenek, őrültek ijesztő arcai rémisztgették a városiakat. Sokan csúnya sebekkel és daganatokkal borítva, vitustáncot járva rendeztek szörnyű zsibvásárt. Szekérszám hordták ide a paralízises, béna betegeket is. Már csak olyan hiányzott, aki a hóna alatt hozta volna a fejét. Hamarosan izgatott tömeg ostromolta Simon-Kőszikla házát, ahol a gyógyító megszállt. - Rabbi! Rabbi! – kiáltozták – Könyörülj meg rajtunk, szenvedőkön! Gyógyíts meg minket! Jézus nem is soká kérette magát. Tekintettel arra, hogy neki a csodák semmit sem jelentettek, a szerencsétlen szenvedőkkel való alkudozás méltatlan lett volna a számára. Így hát nekilátott gyógyítani. Rátette a kezét a szenvedőre, és egyetlen szavával meggyógyította őket – egyszerűbb nem is lehetett volna! Mikor egy megszállott került sorra, és Jézus egyszerűen kiparancsolta az ördögöt a testéből, a tisztátalan lelkek úgy káromkodtak, hogy még a kopaszok haja is égnek állt. De nem mertek ellenkezni, és távoztak az orron, vagy a szájon át. Az ördögök ilyenkor sosem felejtettek el így kiáltozni: - Te angyal, legyőztél! Erős vagy, ha egyetlen szavaddal kiűzöl otthonomból! - Te tényleg nem egyszerű próféta vagy, hanem az isten fia! Az Ige nem örült az efféle dicséreteknek. Épp ellenkezőleg. Sérelmezte, hogy eme tisztátalan lelkek csak úgy felfedik mindenki előtt isteni inkognitóját. Az evangeliumok hangsúlyozzák, hogy megfenyegette az ördögöket, és nem volt nekik szabad arról beszélniük, hogy tudják, hogy ő a Krisztus. Ez első pillanatra meghökkentőnek tűnhet, de elég egy kicsit gondolkodni, hogy megértsük, mert annyira logikus: ha egyszerű halandónak adja ki magát, akkor Jézust kortársai felülmúlhatatlan gyógyítóként csodálják. Ha viszont tudomást szereznek valódi lényéről, akkor semmiféle csoda nem válhat dicsőségére. Mert hát attól, aki a semmiből egy egész világot teremtett, nem nagy valami egy kis lázgyógyítás, vagy ferde gerinc helyrehozatala. Elvégre bármilyen betegre csak rátette a kezét, és az gyógyultan távozott. Ez a rengeteg csoda elgondolkoztatta Máté evangelistát. Jön is a kérdés: mit csinált Jézus azzal a rengeteg betegséggel, melyektől megszabadította az embereket? Máté szerint az isteni gyógyító ezeket magára vette. Tény, hogy eme nap csodái Ézsaiás próféciáját teljesítették be: „És bemenvén Jézus a Péter házába, látá, hogy annak napa fekszik és lázas. És illeté annak kezét, és elhagyta őt a láz; és fölkele, és szolgála nékik. Az est beálltával pedig vivének hozzá sok ördöngőst, és egy szóval kiűzé a tisztátalan lelkeket, és meggyógyít vala minden beteget; Hogy beteljesedjék, amit Ésaiás próféta mondott, így szólván: Ő vette el a mi erőtlenségünket, és ő hordozta a mi betegségünket.” Máté 8. fejezet 14-17 versek* Mint az köztudott, Jézus azért jelent meg bolygónkon, hogy magára vegye az emberi nem összes bűnét. Nem szabad elfelejteni, hogy mindezek közül a legsúlyosabb Ádám és Éva által elkövetett eredendő bűn, mikor is megettek egy almát a Paradicsom földjén az ő isteni atyjának legszigorúbb parancsát megszegve. Erre Jáhve isten azt mondta: - Bűnbe estetek! Ezért, hogy elmenjen tőle a kedvetek, az egész emberi nem mindenféle betegségektől fog szenvedni, melyeket ti eddig nem is ismertetek. És ami a legfontosabb: mind meg fogtok halni a nektek ígért örök élet helyett! *

Itt Ézsaiás 53. fejezet 4. verséről van szó: „betegséginket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá” – megintcsak érdemes az egész fejezetet elolvasni ahhoz, hogy képben legyen az ember, miről is akar ott szó lenni.

83

A biblia eme álláspontjából kiindulva a zsidók a betegekre úgy néztek, mint olyanokra, akiket isten titkos bűneikért büntetett meg. Ezért hát a tisztesség legfőbb bizonyítékának a kicsattanó egészséget tartották. Ezért is foglalkozott Jézus a betegek gyógyításával. Így tisztította meg lelküket a bűneiktől. Mikor az utolsó beteg is elment, Simon-Kőszikla udvarán elhajítva feleslegessé vált mankóját, már hajnalodott. Jézus egész éjjel egy szemhunyást sem aludt. Felállt, és átment az alvó Kafarnaumon, hogy keressen valami magányos helyet a reggeli imájához. Ámde mint látjuk, a sors könyvében az volt megírva, hogy aznap neki egy perc nyugta sem lehet. Alig nyitották ki a kafarnaumiak a szemüket, látták, hogy a gyógyítójuk eltűnt, erre keresni kezdték. Különösen Simon-Kőszikla és barátai. Olyan ügyesek voltak, hogy elsőként találták meg a gondolataiba merült Jézust. - Örvendj! – kiáltották – most már minden rendben! A dicsőséged vitathatatlan! A csodáid zarándokok tömegét vonzották ide! Mindenki téged keres, mindenki új csodákat vár! - Nem, egyelőre ennyi Elég! – mondta Jézus – A kafarnaumiak mérhetetlenül sok kegyelmet kaptak már, nemcsak miattuk jöttem a földre. Vannak más falvak és városok is, ahol a szolgálataimra várnak! Induljunk hát! Alig mondta ki e szavakat, a tömeg, mely tanítványai nyomában volt, minden oldalról körülvette Jézust. Próbálták győzködni, hogy Kafarnaumban jobb lesz neki, mint eddig bárhol, lesz saját háza, a város majd gondját viseli, élhet, mint hal a vízben. Legjobban a nők győzködték. Nem volt közöttük olyan, aki ne próbálta volna őt csábítgatni. Kedvesen mosolyogtak rá, hízelkedtek, doromboltak neki, akár a macskák. - Meglátod, rabbi, nagyon gondoskodunk majd rólad! - Az életed megtelik szeretettel és boldogsággal! - Más városokban durva emberekkel találkozol, mint Názáretben, de nálunk… - Kényeztetni fogunk téged! - Ünnepeket rendezünk a tiszteletedre! - Szeretni fogunk! - Hidd el, aranyéleted lesz itt nálunk! Jézust mindez lenyűgözte, de mint tudjuk, a letelepedett élet nem neki való volt. - Drágáim! – mondta nekik – Tényleg aranyosak vagytok, és még sehol sem fogadtak ilyen kedvesen! Szívesen maradnék veletek, de ajvé! Hív a kötelesség, kedveseim! Nekem kötelességem fényt vinni máshova is, ahol meg vannak fosztva tőle. Kérlek titeket, bocsássatok meg nekem, és értsetek meg! Jézus elhatározása sziklaszilárd volt, senki és semmi nem tarthatta vissza. A kafarnaumi asszonyok és vendéglősök nem véletlenül akarták, hogy Jézus maradjon. Tudták jól, hogy a csodás gyógyulások híre mindenkit a városba vonzana, sok vendég lenne, és így Kafarnaum lehetne a Tibériás-tó legfelkapottabb üdülőhelye. Ha Jézus ott maradna velük, a város jövője biztosítva lenne. Ezzel minden lakos tisztában volt. A férfiak bíztak a jövedelmező üzletekben, a nők szinte érezték a siker édes ízét, és előkelő éttermekben töltött estéken képzelték el magukat, briliáns nyakékekkel, melyek nagy hatással lehetnének az idelátogató külföldiekre. És mindezekről le kellett mondaniuk! Minden reményük kártyavárként omlott össze, mikor az Ige még egyszer utoljára ünnepélyesen kijelentette, hogy egyetlen városban sem óhajt véglegesen megtelepedni. Jézus elbúcsúzott a kafarnaumiaktól, megköszönve kitüntető figyelmességüket, megígérte, hogy hamarosan visszanéz ide, és útjára indult. (Lásd: evangeliumok: Márk 1. fejezet 28-39. versek; Lukács 4. fejezet 38-44 versek)

84

28. fejezet: A csodálatos halfogás és a gyógyítások folytatása És felelvén Simon, monda néki: Mester, jóllehet az egész éjszaka fáradtunk, még sem fogtunk semmit: mindazáltal a te parancsolatodra levetem a hálót. És ezt megtévén, halaknak nagy sokaságát keríték be; szakadoz vala pedig az ő hálójuk. Intének azért társaiknak, akik a másik hajóban valának, hogy jőjjenek és segítsenek nékik. És eljövén, megtölték mind a két hajót, annyira, hogy csaknem elsülyedének. Látván pedig ezt Simon Péter, Jézusnak lábai elé esék, mondván: Eredj el én tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram! Mert félelem fogta körül őt és mindazokat, akik ő vele valának, a halfogás miatt, amelyet fogtak; Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, a Zebedeus fiait, akik Simonnak társai valának. És monda Simonnak Jézus: Ne félj; mostantól fogva embereket fogsz. Lukács 5. fejezet 5-10 versek

Kafarnaumot elhagyván Jézus továbbment a tó partján észak felé, és a Betszaida nevű kis faluba ért, ahonnan első tanítványai származtak. Már tudjuk, hogy Jézus a Jordán partján ismerkedett meg Simonnal, akit Péternek, azaz Kősziklának nevezett el, annak bátyjával, Andrással, ők voltak a Jónás fiai, Jánossal, Zebedeus fiával, az ismeretlen eredetű Fülöppel, és Natániellel, Tolomeo fiával, akinek neve Bertalan lett. Bertalan kivételével mind idevalósiak voltak, élték az egyszerű halászok szegényes életét. Meghívván mesterüket a szülőfalujukba, az első tanítványok abban reménykedtek, hogy itt új támogatókra lelnek. Az ifjú Jánosnak élt itt egy bátyja, akit a „Szentírás” idősebb Jakabnak nevez. Úgy tűnt, őt könnyen be lehet fűzni. János mesélt neki a tanítványok gondtalan életéről, akik megtehetik, hogy semmit sem csinálnak, a ragyogó dicsőségről, mely azokra vár, akik csatlakoznak hozzájuk, és ily módon meggyőzte bátyját a hitéről. Így ővele már hat tanítványa volt Jézusnak. Betszaidában rövid időt töltöttek, és egy rendkívüli esemény kapcsán vált híressé a nevük. Betszaida lakóinak számában nem vetekedhetett Kafarnaummal, ráadásul a tópart egyik legszegényebb települése volt. Tehát Krisztus tanítványainak földijei koldusszegények voltak. Csupán a halászatból éltek, az pedig alig nyújtott nekik megélhetést. Mindazonáltal az egykori halász tanítványok boldogok voltak, hogy újra láthatták szülőfalujukat. Újra ki szerettek volna menni halászni. De ennyi idő elteltével már akarták is, meg nem is. SimonKőszikla, vagy ha jobban teszik, Péter, volt eme história értelmi szerzője. Egy este, mikor Jézus sétálni ment, elkezdte győzködni társait. - Figyelj, Jakab komám! Mi lenne, ha kimennénk halászni ma éjjel? Reggelre megmutathatnánk a mesternek, hogy mire is vagyunk képesek! Na, mit szólsz? - Rendben – mondta Jakab – Atyám, Zebedeus ideadja nekünk a legjobb ladikját, én meg viszem a hálómat. Olyan halászlét főzünk, hogy a tíz ujját megnyalja utána! - Nagyszeű, mi is megyünk! – mondta András, Fülöp és az ifjú János Még Bertalan, - az egyetlen közülük, aki nem halász volt – is támogatta az ötletet, és örömmel csatlakozott a csapathoz. Sietve, hanyagul megfércelve az öreg hálót, a hatfős csapat megjelent Zebedeusnál, az idősebb Jakab és az ifjú János atyjánál. - Üdvözlégy, atyánk! – mondta egyikük – Hogy s mint megy sorod mostanság? - Megyeget, fiaim, megyeget… - Láttuk, hogy nemrég tértél meg a halászatból. Tehát ma éjjel nem mész ki? - Hát, nem valószínű! Ráadásul az időjárás sem olyan, hogy megérné kihajózni! A helyiek büszkén Galileai tengernek is nevezték a Tibériás-tavat. Mikor visszatértek a ladikkal, már fújt a szél. Ilyenkor, mikor a víz felszíne fodrozódik, a halak a tó közepe táján húzódnak meg, jó mélyen, így aznap éjjel semmilyen jó fogás nem volt várható. - Szeretnénk elkérni éjjelre a ladikodat – szállt be Simon-Kőszikla a beszélgetésbe – kérünk, add kölcsön a hajódat és a halászszerszámaidat, és reggelre mindent épségben visszahozunk! Zebedeus felállt, kiment a partra, és gondosan vizslatni kezdte a horizontot, ahogy mindig is szokta. - Rendben – mondta végül – Odaadom, de a tenger most nem a legalkalmasabb az efféle kiruccanásokra. Halat meg ma úgysem fogtok, de ahogy akarjátok. Nem jó idő készülődik… - Az időjárás változhat, és gyakran épp akkor a legjobb a fogás, amikor a legkevesebb rá a remény! - Hát, nem bánom. A ladikomat nem féltem. András, Jakab és Simon tudnak bánni vele. Jó utat, jó fogást és sok sikert! 85

A hat férfi csak erre várt. Megköszönték az öregnek a szívességét, és megígérték, hogy reggelre már vissza is jönnek. Zebedeus papa félrecsapta a kalpagját, bement a házába, és gúnyos litániába kezdett: - Ezek az ostobák – kezdte rá, mikor egyedül maradt – Hogy nem hallgatnak a jó öreg Zebedeusra! Most majd ott kuksolhatnak egész éjjel, és még egy árva békát sem fognak! A hat barát közben vidám hajósdalokat énekelt. Felhúzták a horgonyt és már indultak is. De az öreg Zebedeusnak lett igaza! Akárhányszor is húzták fel a hálót, a legmélyebb helyeken sem találtak semmit. Még a tó közepénél sem. Sehol semmi. Végül, a part közelében fogtak néhány rongyot, egy törött edényt, pár dögöt meg mindenféle egyéb szemetet. Mire felkelt a nap, mind fáradt, éhes izzadt és piszokul dühös volt. Semmit sem fogtak! Zavarukban és bosszúságukban még egymás szemébe sem mertek nézni. - Hát, volt ennél már jobb fogásunk is – morogta az idősebb Jakab - Ez az öreg Zebedeus érti a dolgát! – mérgelődött Fülöp – nem úgy, mint mi! - Ami a halászatot illeti, abban nagyon is – mondta az ifjú János - Nem is ez a lényeg –szólt Simon-Kőszikla – Mit mond majd a mesterünk, ha megtudja, hogy egész éjjel kint voltunk, de csak a fejünket fogtuk, halat meg semmit? Miközben így dohogtak, jézus valóban megjelent a parton, pár méternyire tőlük. - Elég – mondta András – nyughassatok! Jézus közelebb jött - Nocsak – mondta – megint kedvetek támadt halat fogni? - Nem egészen – mondta zavartan Simon-Kőszikla – Csak olyan szép volt ez az éjszaka, gondoltuk, csónakázunk egyet. Aztán, ha már kinn voltunk, kivetettük a hálónkat. Nem, hisz tudtuk, hogy úgysem fogunk semmit, csak úgy, szórakozásból… - Látom én – mondta gúnyosan Jézus – Fogtatok ti mindenféle törött edényeket, meg régi rongyokat, de halat azt nem! Igaz, lehet nem is ott dobtátok ki a hálót, ahol kellett volna? Próbáltátok egyáltalán a tó közepén? - Naná! De a móka kedvéért megint megpróbáljuk! - Próbáltátok és nem volt szerencsétek? Furcsa… Fogadni mernék, a sok hal épp ott várja, hogy végre a hálótokba kerülhessen! Az idősebb Jakab ernyőként szeme fölé helyezve a kezét, a horizontot vizsgálta, ahogy ezt atyjától, Zebedeustól látta, majd tudálékosan így felelt: - Bocsánat, mester, de tévedsz! Kedvezőtlen az időjárás! Napnyugtáig semmi értelme a vízre mennünk! - Mi? – kiáltotta Jézus – Hogy én tévednék? Na lássuk! Megmutatom én! Figyelj, Péter: kimennél megint, és vinnél engem is magaddal, ha megkérlek? Az apostolok egymásra nézek. Alig álltak a lábukon a kimerültségtől, de nem akartak mesterük előtt gyengének mutatkozni. - Megyünk! – kiáltották kórusban – Mindenki a helyére! Félóra múlva már messze jártak a parttól. Friss szellő fodrozta a tó felületét. - Nos, barátaim – rendelkezett a fölkent – Vessétek ki a hálótokat!

86

A tanítványok szomorúan, de beletörődve, hogy szerintük felesleges munkát végeztetnek velük, engedelmeskedtek. És mekkorát néztek, mikor a háló tele volt hallal! - Na? – kérdezte Jézus – Ehhez mit szóltok? Nektek nem jó az idő, de nekem mindig az! Mondom néktek: ma senki sem tér vissza üres kézzel, akárhányszor is jöjjön ki! Az apostolok el sem bírták hinni. Csak úgy ömlött a sok hal a csónakba, tele is lett. Elment mellettük egy másik csónak, de üres kézzel. Ők is megpróbálták, tele is lett a hajójuk. Az apostoloknak ez felért egy kinyilatkoztatással. Térdre borultak Jézus előtt, és SimonKőszikla, mindannyiuk nevében, így szólt: - Mester, te tényleg a mindenható isten vagy! Menj el tőlünk, mi csak egyszerű halászok vagyunk! Furcsa kérés, nemdebár? Úgy tűnik, inkább örülniük kellene, hogy egy ilyen csodatévő személy van velük, őket azonban félelem töltötte el! Ahhoz, hogy megértsük őket, ismernünk kell egy régi hiedelmet, mely szerint a régi zsidók úgy tartották, hogy az az ember, aki meglátja az istent, nem sokáig él ezen a világon. Ezért Péter, Zebedeus fiai, és a többiek nem vicceltek: egyikük sem akart a közeli jövőben meghalni! Jézus megnyugtatta őket: - Semmit se féljetek! – mondotta nekik Aztán a sikertelen éjjeli halászatra utalva hozzátette: - Ha az én segítségem nélkül nem megy nektek a halfogás, akkor változtassatok szakmát: legyetek mostantól emberek halászai! A csodálatos halfogás története csak a négy evangelium egyikében szerepel: Lukács 5. fejezet 1-11. versek. És ez tényleg kár! Egy ilyen csodának a többieket is illett volna érdekelnie! Ezek után visszatértek a faluba. Az öreg Zebedeus el volt bűvölve a látványtól: - Hát tudjátok, ez már sok! – kiáltotta – Ilyen jó fogás ilyen kedvezőtlen időben? Ez igazi csoda! Aznap Jézusnak bőven volt lehetősége nevelni a tanítványait, nem is várva arra, hogy majd a mennybemenetele után ama szent fény járja át a lelküket. Az apostolok Betszaidában megtudták, mit is jelent emberhalásznak lenni, de minden evangeliumelemző egyetért abban, hogy se Péter, se a társai nem értették eme prófétai szavak igazi jelentését. Csak szent Ambrus, aki a 4-5. században élt, tudta megmagyarázni Lukács evangeliumának eme szakaszát: „Jézus – írja ez az egyházatya – azért művelte ezt a halfogásos csodát, hogy megmutassa nekünk, mekkora hatalmat ád az ember lelke fölött a kezükbe. Eme csoda képletesen a küldetésüket testesítette meg. Mostantól el kellett hagyniuk a Genezáreti-tavat az emberek tengeréért, az emberi gondok és bajok állandósult szenvedélyes hullámveréseiért. Békés életük viharossá és szörnyűvé vált, de nagy jutalom várta őket. A nyomorúságos halászatot elhagyták a mennyei szolgálatért, durva foglalkozásukat az evangelium hirdetésére cserélték, mely nem öli meg a zsákmányát, épp ellenkezőleg: megtartja, védi, és a fény felé vezeti azokat, akik addig a sötétség mélyében éltek!” Szent Ambrus: Lucam 4. könyv Tehát ezt jelenti az emberek halásza, mint foglalkozás. Így hát, olvasó barátaim, a helyi plébános is az emberek halásza. Az ő fegyvere az evangelium, mint háló. És amikor valami zagyvaságot hirdet akár latin, akár egyházi szláv nyelven, kivezeti önöket a sötétségből a világosság felé. Önök a halak. Sajnos mikor szent Ambrus ama fényes jövőről beszélt, amelyet Jézus ígért az apostoloknak, alaposan mellétrafált: mind szomorúan végezte. A hat tanítványból, akik jelen voltak ama csodálatos halfogásnál, ötüket halálra ítélték és kivégezték, akár a közönséges bűnözőket, János, a hatodik, őrültként halt meg. Nem lenne meglepő, ha a hat tanítvány semmit sem értett volna abból, mit is akar mesterük mondani neki ezzel az emberhalászatosdival. De legalább megnyugodtak, és újra bíztak benne. Többé nem kérték Jézust, hogy menjen el tőlük. Ellenkezőleg: végleg együtt maradtak, és követték őt.

87

Tanítványaival együtt „bejárá Jézus az egész Galileát, tanítva azok zsinagógáiban, és hirdetve az Isten országának evangyéliomát, és gyógyítva a nép között minden betegséget és minden erőtlenséget.” Máté 4. fejezet 23. vers Lássuk az egyik ilyen csodás gyógyulás esetét: Egy napon Jézus bement egy városba, melynek neve sajnos nem maradt fenn. Itt odament hozzá egy férfi, arcra borult és kérte Krisztust, gyógyítaná őt meg. Ez a szerencsétlen kimondhatatlanul szenvedett, testét az egyik legcsúnyább betegség, a lepra gyötörte. A lepra a bőrt támadja meg, és elefántcsont színűvé teszi. Mégis bélpoklosságnak nevezik, ami azt sugallja, hogy a túl sok evéssel lehetne összefüggésbe hozni. Érdekes dolgok ezek… Európában a lepra elég ritka betegség, de Egyiptomban, az arabok lakta Közel-Keleten, és általában Ázsiában elég gyakori jelenség. A leprát előidéző okok mindezidáig még nem ismertek, ezért nem is csoda, hogy a régi zsidók úgy tekintették e nyavalyát, mint az ég büntetését a legsúlyosabb titkos bűnökért és vétkekért. A leprás beteg bőre megvastagszik, megkeményedik, berepedezik, és a bőr alatti szövetekben fehéres nyálka halmozódik fel, amely fokozatosan megvastagszik, sűrű, viaszos masszát alkotva. Néha a leprások bőre a centiméternyi vastagságot is elérheti. A betegség az egész testet érinti, de leginkább az alsó végtagokat, a lábszárat és a lábfejet. Ilyenkor a lábakat undorító sebek és duzzanatok, daganatok lepik el. A beteg reszket, mintha lázas lenne, hőhullámok gyötrik, olthatatlan szomjúság kínozza, közben alig tud enni, nyelni, így csupán minimális ételt képes magához venni. Eme rohamok havonta, vagy még gyakrabban ismétlődnek, és a beteg teste egyre jobban duzzad, egyre rosszabb lesz ránézni a szerencsétlenre. Mindebből nem is oly nehéz megérteni, miért is volt a leprások osztályrésze mindig is az undor és a kitaszítottság. A bigottság elválaszthatatlan az erőszaktól, és ez alól a zsidók sem kivételek. A leprásokat száműzték a közösségből, tilos volt Jeruzsálembe bemenniük, a mezőkön kellett vándorolniuk, és ha ételt akartak, koldulniuk kellett a város őreitől jó messzire. Megszaggatott ruhákban kellett járniuk, kopaszra nyírt, fedetlen fejjel, és halálbüntetés terhe alatt a kendő mögül kellett kiáltaniuk: „Tisztátalan vagyok! Tisztátalan vagyok!” Egyes papok próbálták kezelni a leprát, mert e szörnyű betegség sokszor a gazdagokat sem kímélte. A Bibliában, Mózes 3. könyvében, a levitáknál részletesen le van írva a megtisztulás folyamata: a pap és a leprás jó messzire elmentek a várostól, két verebet vittek magukkal, „két élő, tiszta madarat”, az egyik madarat levágták, vérét kifolyatták, cserépedénybe, forrásvíz felett. Aztán a másik, az élő madarat a leölt madár vérében megmosva, majd cédrusfa bottal a vérbe nyúlva, a pap hétszer meghintette a leprást, majd az élő madarat elengedte. Ezután a leprásnak ki kellett mosnia minden rongyát, neki is tisztára mosakodni, és minden szőrzetét lenyirbálni. Ezután hét napot magányban töltött, a nyolcadik napon még egyszer megmosdott és megborotválkozott, majd feláldozván „két ép bárányt és egy egyéves ép nőstény bárányt, 3 tized búzalisztet olajjal elkeverve, és egy pint olajat”, és persze szép összeget a papnak a fáradozásaiért. Miután megkapta a pénzét, a pap titkos varázsigéket mormolván a juhok vérével elkevert olajos liszttel a beteg jobb fülét, jobb kezének és lábának ujjait bekenvén, a maradék olajat a fejére öntvén, kijelentette, hogy a beteg tiszta. (Mózes 3. könyve, leviták, 14. fejezet) Természetesen a leprás ettől még leprás maradt, de eme szertartás megszabadította őt a törvény által előírt súlyos korlátozásoktól, és joga volt úgy élni, ahogy akart. Ha szerencséje volt, valóban meg is gyógyulhatott, mert a lepra alapvetően gyógyítható, bár a babonás emberek ezt mindig is a papok természetfeletti „hatalmának” tudták be. Az a leprás, akiről a Márk evangeliuma szól, (aki a csodás halfogást nem is említette), mint látható, nem volt abban a helyzetben, hogy megtisztulhasson. Teljesen érthető, hogy hallván Jézus érkezéséről, elébe rohant, és lába elé borulván, jó hangosan így kiáltott: - Uram! Ha akarod, megtisztíthatsz engem! Ekkor Jézus, megkönyörülvén rajta, kinyújtván kezét, megérintvén az élőholtat, így szólt: - Akarom! Tisztulj meg!

88

És a szörnyű betegség, melynek gyógyítása általában évekig tartó gondos ápolást igényel, nyomtalanul eltűnt. Tehát az Ige tett egy újabb hozzá méltó csodát! Érdemes volt felkeresni őt! Az apostolok le voltak nyűgözve. Erre a volt leprásra megérte időt szakítani! Azonnal Jézus lába elé borult, kifejezendő teljesen érthető örömét. De a galamb fia félbeszakította: - Barátom – mondta – Ha örömet akarsz nekem okozni, ne szólj erről senkinek! Én természet szerint szelíd és félénk vagyok! Elég lesz, ha elmész és megmutatod magad a papoknak, akik szükség szerint igazolást is adhatnak neked gyógyulásodról! A csodásan meggyógyított értette, honnan fúj a szél. Ahelyett, hogy csendben maradt volna, mindenkinek hirdette Jézust, akinek így egy perc nyugta sem volt. Bárhová is ment, mindenféle betegek lepték el, alig hagyták még lépni is. (Márk 1. fejezet 40-45. versek) „És elterjede az ő híre egész Siriában: és hozzávivék mindazokat, akik rosszul valának, a különféle betegségekben és kínokban sínlődőket, ördöngösöket, holdkórosokat és gutaütötteket; és meggyógyítja vala őket.” Máté 4. fejezet 24. vers Jézust hatalmas ismertsége már kezdte zavarni, ezért elvonult a nagyvárosokból. Amúgy sem akarta felhívni magára a gyanakvó Heródes figyelmét. És ez elég okos hozzáállásnak bizonyult. Mikor pár nappal ama leprás meggyógyítása után visszatért Kafarnaumba, ott a farizeusok és írástudók várták, akik nemcsak egész Galileából, hanem Júdeából, sőt még Jeruzsálemből is érkeztek. Gondoljuk csak el, micsoda népség is voltak ezek: mikor Krisztus végrehajtotta a csodáit, azok olyan hatással bírtak, hogy az ő helyükben bárki más meggyőződött volna a nagy gyógyító isteni mivoltáról. Ezek ehelyett behatóan tanulmányozták a betegségek gyógyításának történetét, szemet hunyván a legfontosabb dolog, Jézus nem földi eredete fölött. Nagyobb elvakultságot el sem lehetne képzelni! De Kafarnaum lakói sokkal okosabban viselkedtek. Az Ige ott számtalan csodát művelt. Ezért ők szépen megegyeztek, hogy ha nem is istennek, de legalábbis nagy csodatévőnek tekintik. Így, mikor elterjedt a hír, hogy Jézus, betartván ígéretét, újra eljött Kafarnaumba, ahhoz a házhoz, ahol tartózkodott, tömegek özönlöttek. Kívül-belül annyian voltak, hogy se ki, se be senkinek! - Ó, istenünk, de jó, hogy jó egészségben látunk viszont! – kiáltották lelkendezve a népek - Higgyétek el, én is örülök, hogy mind éltek és virultok! – felelte Jézus - Városunkban egy beteg sem maradt, és ezt csak neked köszönhetjük, mester! - Mindig állok szolgálatotokra, barátaim! De biztos, hogy semmilyen beteg sem maradt? - Biztos, mester! Egyetlen ember sem! - Kár, vagyis annál jobb! Más városokról ezt nem mondhatnám el! - Az ördögbe is, nem lehetsz ott 50 városban egyszerre! - Boldogok azok, akik láthatják csodáidat! Jézus csak mosolygott eme emberek naivságán, akik azt hitték, hogy az ő mindenhatóságának volnának határai. Még ilyet! Ha úgy akarná, semmibe sem kerülne neki nemhogy egyszerre 50 városban, hanem akár a föld minden településén egyszerre megjelenni, és a világ minden betegét meggyógyítani! És csakis azért nem tette mindezt, nehogy elkényeztesse kortársait. Miközben Jézus így töprengett, hirtelen kinyílt a háztető. A keleti házak általában lapos tetejűek, amit félre lehet húzni. Ezt tették épp a kafarnaumiak, mikor felmásztak ama házra. Aztán négy férfi látszott, amint óvatosan leengednek ágyastul egy gutaütöttet. Ő volt az utolsó beteg Kafarnaumban. Azok, akik őt hozták, hiába is próbáltak az ajtóhoz jutni, a tömegtől egyszerűen nem tudtak. Könnyebb volt felmászniuk a tetőkre, és onnan próbálkozni. Jézus elégedett volt: ebben a benne való hit nyilvánult meg újfent. Megragadta a béna kezét, és így szólt hozzá: - Hidd el nekem, barátom, te a bűneid miatt voltál beteg! De azok most bocsánatot nyertek! Itt az Újszövetség utal arra, hogy a tömegben ott voltak a Szanhedrin emberei is. Hallván az Ige e mondatait, a spiclik sugdolózni kezdtek:

89

- Ej, a nemjóját, ez a fickó már ugyancsak szemtelen! Az még hagyján, hogy meggyógyítja a betegeket, de hogy már a bűneiket is megbocsássa! Mi jogon teszi ezt egyáltalán? Ki bocsáthatja meg a bűnöket, ha nem az isten? Jézus azonban, „lelkében pontosan tudván”, miket is gondolnak eme informátorok, feléjük fordult, és így szólt: - Ejnye, miket gondoltok ti szívetekben? Meglepődtetek a szavaimon? Akkor legyetek szívesek, tudassátok velem, mi a könnyebb: azt mondani a gutaütöttnek, hogy „Megbocsátást nyertek bűneid”, vagy hogy „Kelj föl és járj”? Hallgattok? Hát akkor szíves tájékoztatásotok végett közlöm, hogy mivel nekem hatalmamban áll a bűnök megbocsátása, ezért azt mondom ennek a bénának: „Kelj föl, fogd az ágyadat és menj haza”! A gutaütött azonnal felállt, fogta a holmiját és elment. A házon tapsvihar söpört végig. A spiclik elsunnyogtak, miközben így morogtak a fogaik közt: „Micsoda ördöngösség! Ilyet még nem is láttunk!” Márk 2. fejezet 1-12 versek Az evangeliumok nem közlik, hogy a farizeusok azonnal összeültek volna tanácskozni, és azon gondolkodni, hogyan is juttathatnák Jézust a machaerusi erődbe, ahol már egy ideje a kuzinja, a Keresztelő János raboskodott. De könnyen feltételezhető, hogy innentől kezdve szilárd elhatározásukká vált, hogy megszabaduljanak ettől a kellemetlenné vált gyógyítótól.

90

29. fejezet: Első díj a gazemberségért Ezek után pedig kiméne, és láta egy Lévi nevű vámszedőt, aki a vámnál ül vala, és monda néki: Kövess engem! És az mindeneket elhagyván, felkele és követé őt. És Lévi nagy lakomát készíte néki az ő házánál; és vala ott nagy sokasága a vámszedőknek és egyebeknek, akik ő velök letelepedtek volt. Lukács 5. fejezet 27-29. versek

Az Ige szokásos kísérete mindössze a hat tanítványából állt. Nemsokára csatlakozott hozzájuk a hetedik is. Abban az időben, mikor az evangeliumok közlése szerint ama fantasztikus események zajlottak, melyek Jézus életének része voltak, Júdea, mint már írtam, római uralom alatt állt. A hódítók minden általuk elfoglalt országban adószedő hivatalokat hoztak éltre, ahol a meghódítottaknak le kellett róniuk adóikat. Jákob földjén ezeket vámszedőknek hívták. Ez a fogalom kezdetben azokat a római lovagokat nevezte meg, akik könyörtelenül beszedték az adókat a provinciákban. Valamely gazdag római odament a császárhoz és így szólt hozzá: - Figyelj, nem lenne jó, ha átadnád nekem a provinciákban való adószedés jogát? Bármilyen is legyen az év, akár jó, akár rossz, mindig megkapod a pénzed, és megszabadulsz az összes adminisztratív hercehurcától is! Érdemes megfontolnod! Mindig kifizetem neked a pénzt évente, átvállalom az összes kezelési költséget is, te pedig írsz nekem egy meghatalmazást, hogy jogom van a te nevedben adót szednem a birodalom területén! A császár egy az egyben belement a dologba. Nem nehéz elképzelni, hogy minden efféle adószedő az utolsó cseppig kipréselte a tartomány lakosaiból az őt megillető profitot, vagy akár még többet is. Azon esetekben, mikor a nagyobb provinciákról volt szó, már jobban figyeltek, egész pénzügyi egységek jelentek meg ott. Eme egységek, vagy kompániák Rómában tartották a hivatalos képviseletüket. A provinciákban pedig kisebb gyűjtőhelyek voltak, ahol az adóköteles termékek importját-exportját figyelték, és többé-kevésbé ezek értékét is meghatározták. Ezen gyűjtőhelyek alkalmazottait nevezték a római császár fiskálisainak, az evangeliumok pedig vámszedőknek. Ezekre a posztokra a meghódított provincia bennszülötteit nevezték ki. Ezek, ismervén a nyelvet, és országuk szokásait és erőforrásait, sokkal jobban ellátták a feladataikat, mintha külföldit neveztek volna ki. A vámszedői tisztség köztünk szólva nem örvendett köztiszteletnek. Olyan emberek töltötték be, akik nem szerették a hazájukat. Feladatuk az volt,hogy az utolsó vasat is kipréseljék honfitársaikból, hogy ezáltal idegen uralkodók vagyonát gyarapítsák. A júdeai vámszedők épp annyira voltak népszerűek, mint manapság (1884-ben) a francia pénzügyi ellenőrök, ha teszem azt a német császárok fegyverkezésére szednék a sápot. Ezeket a vámszedőket mindenki megvetette és gyűlölte, amit nem is nehéz megérteni. Nem ők alkották a nemzet színe-javát. A legutolsó söpredékekből toborozták őket, akik bármikor készek voltak hazájukat idegen érdekekért elárulni. Természetes, hogy semmiféle önkényeskedéstől és visszaéléstől nem riadtak vissza, ha érdekükben állt. Az adószedés rendszere általában lefoglalásokká fajult. A vámszedő szó pedig hamarosan a haramia szinonimájává lett. Ciceró a vámszedőket és adószedőket habozás nélkül a „leggonoszabb emberek” névvel illeti. (De officiis I. 42) A híres görög író, Stolabeus, úgy jellemzi őket, mint „medvék és farkasok emberábrázattal” (Eklogák 2, 34) Egyszóval a zsidók úgy tekintették a vámosokat, mint szörnyszülött embertelen martalócokat, akiknél még a bűnözők és az utcalányok is előbbre valóak. Az igazság kedvéért le kell szögezni, ehhez meg is volt minden okuk. És íme, ezek közt a söpredékek közt talált rá a galamb fia a hetedik apostolára. Bosszantotta, hogy követői csak hatan vannak, és elhatározta, hogy felduzzasztja a számukat legalább egy tucatnyiig. E célból kezdte látogatni Kafarnaum legrosszabb hírű mulatóit. Először a leggyanúsabb csehókat kereste fel, leginkább a bűnbarlangok törzsvendégeit figyelte,

91

bekapcsolódván a beszélgetéseikbe, és egyikükkel-másikukkal kettesben maradván egy pohár fanyar likőr mellett, az alábbihoz hasonló párbeszédek bontakoztak ki: - Hogy mennek a dolgaid, cimbora? – kérdezte Jézus - Az én dolgaim, mármint hogy alakul az ügy az én Szidóniámmal? Hát jól! Alig két éve engedtem útjára, és fog ő még karriert csinálni! Múltkor is épp felszedett egy vén fószert, valami szenátort, csakhát az a vén kecske féltékeny, mint a fene! - Tehát neked most épp nincs biztos állásod? - Hát éppen van, de csak időlegesen! Meg kell mondjam, sok elszállt idióta annyira beletrafált a politikába, hogy az állam ideszabadította a hatóságiakat! Dugd csak ki az orrod a főutcára, egyből beleszaladsz a fajtájukba! És azok megdolgoznak ám a pénzükért! Ha nem tudnak összeesküvőket fogni, akkor minket vegzálnak! - Te mivel foglalkozol? - A karavánok a szakterületünk… - És lányokat is biztosítotok, ha nem tévedek? - Mindig a szolgálatodra állunk, uram! Jézus csodálkozva nézett ivócimborájára, és így töprengett magában: „Hétpróbás gazember vagy te, semmit sem szedek ki belőled! Pedig szívesen megkeresztelném és apostolommá tenném! Gondolom, a többi tanítványom nem tiltakozna! De keressünk tovább! Talán akad ezek közt alkalmasabb is, mint ez a gazfickó itt… Aki keres, az talál…” És tovább keresgélt a városi lebujokban. Aztán végül a tó partján Jézus megpillantott egy kunyhót, rajta a felirattal: „Vámellenőrző Hivatal” A kafarnaumi vámszedők felségterülete. A fölkent odament ezen vámszedők közé, és szóba elegyedett egyikükkel-másikukkal. Fölfigyelt köztük egy Lévi nevezetű tisztviselőre. Faggatni kezdte. Lévit apja, az ismert Alfeus, már kora gyermekkorától kitanította mindenféle piszkos trükkre, és igazi gazembert faragott előle. Nehéz lett volna olyan illetőt találni, aki alulmúlt volna őt a mindenféle leképzelhető bűncselekmények terén. Ha Júdeában lett volna egyfajta gazemberségi verseny, ez a Lévi garantáltan besöpörte volna az első díjat. Ha másképp nem, ellopta volna… Strici, csaló és besúgó – mindezekre való hajlamok megvoltak benne. És most, élete utolsó szakaszában, mindezekre még rá is tett egy lapáttal: ellenségei szolgálatába állt, és zsidó honfitársait zaklatta. „Épp egy ilyen apostol kell nekem” – gondolta Jézus És minden felesleges szócséplés nélkül, azonnal ismertette Lévivel a programját. Miután befejezte, nekiszegezte a kérdést: - Na, mit gondolsz? Akarsz a csapatom tagja lenni? - Kezet rá – kiáltotta a vámszedő – A te gondolataid az enyémek is! Benne vagyok! - Nagyszerű! Ez esetben kövess engem! - Megyek! A vámszedő felállt, kezet fogott kollegáival, és elindult Jézussal. Ragaszkodása jeléül megváltoztatta a nevét. Attól a naptól fogva a Máté nevet viselte. És ez a tiszteletreméltó személy, mint tudjuk, a négy evangelista egyike lett. (lásd Lukács 5. fejezet 27-28. versek; Márk 2. fejezet 13-14. versek; Máté 9. fejezet 9. vers.)

92

HARMADIK RÉSZ JÉZUS MUNKÁBAN

93

30. fejezet: A Bethesda-fürdő Felele néki a beteg: Uram, nincs emberem, hogy amikor a víz felzavarodik, bevigyen engem a tóba; és mire én oda érek, más lép be előttem. Monda néki Jézus: Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj! És azonnal meggyógyula az ember, és felvevé nyoszolyáját, és jár vala. Aznap pedig szombat vala. János 5. fejezet 7-9 versek

Addig, amíg Jézus nem érzett többé-kevésbé egyhangú támogatást, addig tétovázott és kételkedett, de mikor a názáreti kudarc után Kafarnauban lelkesedéssel fogadták, azt mondta magában, hogy ideje határozottan és visszavonhatatlanul hozzáfogni vállalt küldetése teljesítéséhez. Bár a sikere elég relatív volt, mégiscsak sikernek volt nevezhető, és megtehette a következő lépést, mert már voltak követői. Az Ige eléggé kétes bemutatkozása már lassan egy éve történt. Tehát újra a pászka előestéjén találkozunk vándorunkkal.* És Jézus újfent megjelent Jeruzsálemben. De most nem csinált új botrányt a templomban, pedig a pénzváltók és kereskedők ugyanúgy ott voltak. E döntésében nem volt logika. Ugyanis: a kereskedők vagy sértik a templomot, vagy nem. Egyszer Jézus azt mondta, hogy sértik, és ha következetes akart volna lenni, újra ki kellett volna fejeznie szent felháborodását, ahogy egy éve is, és ragaszkodni hozzá, hogy a kereskedők hagyjanak fel szentségtörő üzletelgetéseikkel. De a logika és a szerénység egyformán idegenek voltak a galamb fiától. És idén úgy döntött, békét hagy a kereskedőknek. Ahelyett, hogy megjelent volna a templomban tanúságot tenni, Jézus elment abba a fürdőbe, amely az ún. Juhkapunál volt. A neve Bethesda-fürdő volt. Óhéber nyelven ennek az „irgalom háza” a jelentése. Őszintén szólva Jézus nem is volt olyan messzire a templomtól. A Juhkapu azért kapta ezt a nevet, mert az áldozatul szánt juhokat terelték át rajta. A fürdőben volt egy elég nagyméretű medence, melyet vastartalmú forró vizes források tápláltak. E hely alapítói kieszeltek egy legendát, amely alkalmasnak bizonyult arra, hogy látogatók tömegeit vonzza ide. A legenda szerint hosszabb-rövidebb időközönként az Úr angyala állítólag leszáll a vízből a medencéhez, és felkavarja annak vizét. Ekkor az első és egyetlen(!) klienst, aki a leggyorsabban a medence vizébe jut, „a felkavart víz meggyógyítja, bármely betegségben is szenvedjen”. Jeruzsálem valamennyi lakója elhitte ezt a mesét, és a betegek csoportostul özönlöttek a Bethesdafürdőbe. Türelmetlenül várták a pillanatot, mikor a víz bugyborékolni kezdett. Meggyőződvén arról, hogy az Úr angyalának láthatatlan keze kavarja fel a vizet, mindenki versenyt ugrott a medencébe, hogy elsőként a csodatévő habokba érve végre meggyógyulhasson. Előre tudom, mit fognak mondani erről az intelligens és felvilágosult emberek: - A Bethesda-fürdő tulajdonosai meglehetőst dörzsölt gazfickók! *

Az, hogy a pászka ünnepe lett volna, arról nem ír az evangelium. János az 5. fejezetének 1. versében nem nevezi meg konkrétan az ünnepet, aminek alkalmából Jézus felment Jeruzsálembe. Tehát bármilyen ünnep lehetett az, nemcsak az az egy ünnepük volt a zsidóknak.

94

A naiv közönség köreiben terjengő legenda természetesen egy az egyben kitaláció. A medence vizének hirtelen felkavarodása a forró vizes források periodikus aktivációjával magyarázható. Ennyi! A jeruzsálemi hegyekben sok forrás található. Van kénes, vastartalmú, langyos és meleg vizű is. A templomhegy belsejében pedig egy egész földalatti tó helyezkedett el. Eme hatalmas édesvíztározó ismert volt az ókorban, és Jeruzsálem egyik csodájának tartották, mely a város lakóinak elvileg még a leghosszabb ostromokat is segített elviselni. (Tacitus: Történelem 5. könyv 12. bekezdés). Nem is olyan régen a híres Sion-nővérek, az Ecce Homo árvaház megalapítói, rátaláltak a bővizű forrásoktól táplált régi ciszternákra, amelyek a templom alatt húzódtak, és a mai napig nem apadtak ki. A számtalan földalatti forrás létezéséről a zsidók már évezredekkel ezelőtt tudtak. A Zsoltárok könyve 46. fejezetének 5. verse így ír erről: „Forrásainak árja megörvendezteti Isten Városát” Ezekiel próféta pedig, ama híres „mézédes könyv” elfogyasztója, szintén nagy híve volt eme szent folyónak. Neki szentelte a 47. fejezet első 12 versét, melyben ilyeneket ír: „...víz jő vala ki a ház küszöbe alól napkelet felé…” „Ez a víz a keleti tájékra foly ki, és a lapácra megyen alá, és a tengerbe megyen be, a tengerbe szakad, és meggyógyul a víz…” „És lészen, hogy minden élő állat, amely nyüzsög, valahova e folyam bemegyen, élni fog…” „És a halaknak nagy bőségök lészen, mert ez a víz bement oda, és azok meggyógyulnak, és él minden, valahova e folyó bement…” Ezékiel 47. fejezet 1-12 versek… - Így aztán – következtetnek a szkeptikus urak – ez a nagy fürdővizes csoda teljesen átlagos jelenség volt. Nem is nehéz elmagyarázni: a Bethesda-fürdő vize általában normál hőmérsékletű volt. Időről időre, amikor a tulajdonosok befűztek valami ügyes szimulánst, aki elég fürge volt ahhoz, hogy elsőként a vízbe ugorhasson, alulról jó forró vizet juttattak a medencébe, mely összekeveredett a hideggel, és így a medence vize felkavarodott, és mindenki kiabált, hogy itt a láthatatlan angyal. Ekkor az álbeteg fejet ugrott a vízbe, majd felbukkanván jó hangosan hirdette, hogy minden bajától meggyógyult. A többiek ugrottak utána, és szintén megmártóztak. És mivel a víznek mégiscsak volt valamiféle gyógyhatása, többen sikeresen enyhítették bizonyos fájdalmaikat. És ezt a „gyógyulást” a vizet felkavaró láthatatlan angyal csodatévő erejének tudták be, és minden lemaradt beteg ama szilárd meggyőződéssel tért haza, hogy ha sikerül neki elsőként a vízbe jutnia, minden baja nyomtalanul eltűnik. Az okos és tudós emberek ilyen és ehhez hasonló érveire a tanult teológusok a következőképpen válaszolnak: - A hit esetében nem a józan észt szokták követni. Ha az evangeliumokban, melyeket a galamb diktált, vagyis a szentlélek, írva vagyon, hogy az Úr láthatatlan angyala felkavarta a vizet a medencében, melynek ezáltal csodás tulajdonságai lettek, akkor ezt el kell hinni, és punktum! Hogy voltak-e akkoriban ilyen csodás meleg vizes források, vagy sem, annak nincs jelentősége! A szentírás közli, hogy a Bethesda-fürdőben csodák történtek. Tehát az a víz csodás víz és kész! Fel lehet tenni a kérdést: És mondja, megvan még ez a természetfeletti medence? Válasz: igen, megvan! Jeruzsálemben a mai napig mutogatják a zarándokoknak e medencét. Persze nem ingyen, de minden, ami Jézus életének legendáira emlékeztet, a drága jó keresztényeknek – már ha tényleg jó keresztények – minden pénzt megér! Sőt, manapság a hívőknek Jeruzsálemben két Bethesda-fürdőt is mutogatnak, melyek tulajdonosai bármikor készek akár írásban is tanúsítani, hogy az ő fürdőjük a valódi és igazi, amely az evangeliumi időkben létezett. Az első a Haram és a Szent István-kapu között van, és a másik sincs messze, a Szent Anna-templom közelében. Utóbbit Moss francia régész fedezte fel, akit pár évvel ezelőtt bíztak meg a Szent Anna-templom restaurációjával. Lehet reménykedni, hogy az újabb jeruzsálemi ásatások során fellelnek majd egy harmadik „Bethesda-fürdőt” is, és az lesz az igazi, éppúgy, mint az előző kettő.

95

- És mi a helyzet a csodákkal? Történnek még ilyenek a medencékben? - Ami a csodákat illeti, azokról többé nincs hír. Manapság a betegek máshová járnak kezelésre. Úgy gondolják, hogy az angyalra való várakozás, amíg az felkavarja a medence vizét, hiábavaló időpazarlás lenne. Sőt, úgy tűnik, az angyalok aggasztó módon hódolnak a semmittevésnek. Még ha a kedves olvasó megkérné az őrangyalát, ugyan adná már oda neki a fürdőszappant, az tán még a szemébe sem nevetne. Eme égi lények, bár az emberek szolgálatára vannak kötelezve, úgy tűnik, végleg levették rólunk a kezüket. Ez őszintén sajnálatos. Ej, hol vagytok ti régi jó bibliai-evangeliumi idők? Csodákból akkortájt volt több is, mint elég! Ha például a Bethesda-fürdő tulajdonosai minden nap kifüggesztették volna az ajtóra gyógyult betegeik tanúságtételeit, az valahogy így nézhetne ki: 127. számú csoda: Legutóbbi illíriai utam során elvesztettem a kezem. Hiába kerestem a csatamezőn, hiába ígértem jutalmat is érte, minden hiába. Úgy tűnt, a kezem örökre elveszett. Ekkor gyászba borultam és hullattam a könnyeimet. Mivel rossznyelvű anyósom sem hagyott nekem békét, még vigasztalhatatlanabb lettem, mert egy kézzel nem tudtam volna megfojtani. Hogyhogysem, véletlenül hallottam a Bethesda fürdőjéről a jó véleményeket. Azonnal Jeruzsálembe utaztam, és a Juhkapun át beléptem a fentebb nevezett intézménybe. Egy egész hónapot töltöttem a pihenőágyamon a medence közelében, türelmetlenül várván, mikor kavarja fel ama mennyei angyal annak vizét. Az áldott pillanat végre múlt pénteken, 10.30kor érkezett el. Gyorsan és ügyesen, ahogy mindig is tanultam, a többi nyomorék előtt beugrottam a medencébe. És mikor felbukkantam a vízből, őszinte meglepetésemre láttam, hogy a hiányzó kezem újra a helyén van! Igaz, valami oknál fogva kétszer olyan hosszú volt, mint az eredeti. Kezdetben kissé zavart eme állapot, de aztán hozzászoktam. És mot már ez a szokatlanul hosszú kezem nagyon is a hasznomra van! Mikor viszket a talpam,meg tudom vakarni anélkül, hogy lehajolnék. Az utcán járva meg tudom simogatni pár aranyos szőkeségnek az arcát, akik a nyitott ablakoknál ülnek. Mikor színházba készülök, sorba állok a pénztár előtt, és hosszabb kezemmel hamarabb elveszem a jegyet, mint a többiek. Csak egyetlen dolog szomorít el. Sose engedhetem le a karomat! Mindig azt hiszem, hogy az egy kutyának a farka, és mivel nem szeretem a kutyákat, mindig igyekszem rátaposni a farkukra. Néha sikerül, de nagyon gyakran ordítok a fájdalomtól, mikor látom, hogy a saját kezemre léptem rá. Eme csekély kellemetlenség ellenére úgy érzem, hálával tartozom a Bethesdafürdőnek. Sokáig éljen! Hurrá, hurrá! Nesztór Opopnax, nyugalmazott törzsőrmester 23.179. számú csoda Nagyon szeretem a barackot, és mindig megeszem a magját is. Ettől aranyerem lett. Próbáltam csiszolópapírral megszabadulni tőle. Ez nem a megfelelő eszköz volt, kellemetlen sérülést okozott. Ekkor elmentem a Bethesda-fürdőbe. Mikor az angyal felkavarta a vizet, a medencébe vetettem magam. Csak második lettem, így nem tudtam teljesen meggyógyulni, de nagyon megkönnyebbültem: a magvas kúpok eltűntek a helyükről és az orromba kerültek. Egy nagy üveggel merítettem ebből a csodavízből, és hazavittem abban a reményben, hogy ha rendszeresen iszom, rendbe jövök, és a bajomtól végleg megszabadulok. Az istenben és a csodavízben való hitem nem volt hiába. Hazatértem, és mit gondolnak, kivel találkoztam: a házigazdámmal, aki azért jött, hogy követelje rajtam a három hónapja esedékes lakbért, azzal fenyegetvén, hogy ha nem fizetek, azonnal kiteteti a szűrömet. Feldühödvén a kicsinyességén, fejéhez vágtam a vizet annak a zsugori fráternek. És mekkora volt a meglepetésem, mikor láttam, hogy az orromból eltűnnek az aranyeres kúpok, és csodálatos módon hatalmas lámaként a hitelezőm bal szeme alá kerülnek! Abban a pillanatban a szerencsétlen kopasz lett,

96

mint egy golyó, és úgy megváltozott, hogy mikor meglátta a kandalló feletti tükörben, hogy néz ki, más emberré vált és bocsánatot kért. Jeremiás Baduccus, költő, Heródes őfelsége alkalmazásában 6.861.925 és feledik számú csoda Mindenféle elképzelhető betegségtől szenvedtem: himlős voltam, görbe, púpos, lábatlan, fogatlan, félkezű, féleszű. A feleségem pedig festette a haját. Azonkívül bélférgem is volt, és egy régi esernyő is volt a gyomromban. Ez az esernyős dolog így esett: Mikor világra jöttem, anyám elhatározta, hogy ő maga fog felnevelni. Jó asszony hírében állt, csak ritkán volt otthon. Alig ment apám dolgozni, anyám is eltűnt, és estig pletykált a szomszédasszonyokkal. Én teljesen a szakácsné gondjaira voltam bízva. A szakácsné már rég nem volt szoptatós dajka korú. Én sírtam a kiságyamban, ő meg már nem tudott tejet adni. Hogy megnyugtasson, mindenfélét tett a számba. Tollat, seprűnyelet, majd a mi esernyőnk végét. Azt mondják, hogy ez nagyon tápláló. De egyszer nagy levegőt vettem, és véletlenül lenyeltem az esernyőt. Így hát eme ernyővel a gyomromban nőttem fel. El nem mondhatom, mennyire szenvedtem tőle! De mikor 15 éves voltam, még nehezebb lett a helyzetem: a már megszokott ernyő mellé egyszercsak megjelent egy bélféreg is! Ez a nyavalyás féreg addig variált a gyomromban, míg az ernyőt teljesen megfordította bennem, fentről lefelé! El tudják képzelni, mihez vezetett ez nálam? Mindig, mikor asztalhoz ültem, hogy magamhoz vegyem azt az ételt, ami az élethez kell, a bélférgem úgy elkezdett mulatni, mint 6 Lucullus, és nekem tízszeresen kellett étkeznem: ama ételeket, amiket ez a bélféreg nem szeretett, belehányta az ernyőbe, az végül szétnyílott, nekem pokoli kínokat okozván. Ekkor elhatároztam, hogy elmegyek a Bethesdafürdőbe. Hétszer is csak egy pillanaton múlt, hogy nem én lettem az első. Nyolcadjára sikerült. Alig kavarta meg az angyal a vizet, máris a medencében voltam! És csoda történt! A korábban hiányzó szemem helyére megkaptam a fürdőszolgáét, az meg azonnal kiabálni kezdett. Két lábam nőtt, mint minden embernek, a rossz fogaim helyére erős és egészséges fogaim nőttek, a himlő a medencében maradt, mely sárga foltokkal bugyborékolt, akár a jó húsleves. A hiányzó kezem is kinőtt, sőt hat ujjam lett rajta! Magamon kívül voltam! És higgyék el, az örömeim még nem értek véget! A bélférgem lenyelte az ernyőt, és azonnal eltűnt a gyomromból, ahol annyi évig tanyáztak, teljes kétségbeesésbe hajszolván engem! Sőt, a fent említett féreg beleköltözött egy másik betegbe, kinek feje azonmód megmerevedett, hátraugrott, ráesvén az utána jövőre, stb. végül úgy kellet őket bottal alájuk nyúlva kihúzni, és úgy néztek ki, mint a kolbászok a hentesüzlet kirakatában. Ahhoz, hogy el lehessen őket választani egymástól, a férget kellett élve darabokra vagdalni. Ami a púpomat és a festett hajút illeti, azoktól is megszabadultam. Abban a pillanatban, mikor beugrottam a medencébe, a mi zsinagógánk rabbija elrabolta a feleségemet a családi tűzhely mellől, és egyidejűleg – ez nagyon szórakoztató eset – a gerincem kiegyenesedett, és a púpom eltűnt! És mit gondolnak, hová? A volt feleségem gyomrába! Csodás volt! Ezért is imádkozom reggeltől estig az égnek hálaimákat, és áldom az égieket, hogy ezt a csodás Bethesda-fürdőt adták Jeruzsálemnek! Magától értetődő, hogy az én csodás gyógyulásom fentebb elmesélt történetét én tanúsíthatom, és mint élő tanú, bármikor készen állok eme nagyszerű intézmény tulajdonosainak a szolgálatára! Máté Zorobábel, tökhámozó, Getsemáne, Kidron-patak Érthető, hogy a zsidók nagy lelkesedéssel regéltek eme medencéről, ahol elég volt várni a vizet felkavaró angyalt, hogy aztán mindenféle csodás gyógyulások történhessenek! A lényeg, hogy elsőként érjünk be a vízbe! De a sok szerencsés mellett olyanok is akadtak, akiknek ez sohasem sikerült! Ez utóbbiakhoz tartozott egy béna. 38 éve hordták a Bethesda-fürdőbe, de mivel nem tudott mozogni, valaki mindig megelőzte. Könnyű elképzelni eme szerencsétlen kétségbeesését! Annál nehezebb elképzelni, miért nem tudta egyik hordárát sem rábeszélni, hogy a megfelelő pillanatban lökné

97

bele őt a vízbe, és 38 évig vitette magát az otthonától a Juhkapuig és vissza. De inkább hagyjuk ezt! Jézus épp akkor jelent meg a fürdőben, amikor ez a béna a sorsáról panaszkodott. Az Igét bámészkodók tömege kísérte. A fürdő kliensei a béna láttán alig bírtak magukkal a nevetéstől. Természetesen mindenki ismerte őt a városban. - Nem értem, mi olyan vicces! – szólt Jézus Erre versengve mutogattak a bénára és mesélték a történetét. Mindenki igyekezett felülmúlni a többieket. Gúnyolódásaikkal felizgatták a bénát, az pedig iszonyúan dühöngött magában. Jézusnak még sosem kínálkozott kedvezőbb lehetőség, hogy megmutathassa a jeruzsálemieknek, hogy amaz isteni galamb valóban az ő apja. Közelebb ment a bénához, aki még a kezét sem tudta megmozdítani, és megkérdezte tőle: - Szeretnél meggyógyulni? - Micsoda kérdés – motyogta a béna – azért hurcolásznak ide már 38 éve! - De amint látom, nem igazán akar neked sikerülni! - Hát jó, hogy nem! Még csak járni sem tudok! Volnál szíves elárulni, hogy gyógyulhatnék meg? Mikor felkavarodik a víz az angyal kezétől, valaki mindig előbb ér oda, mint én! - Hát senki sem segít neked? - Hogy segítene? Ez a sok hülye nagyon is viccesnek találja, hogy sose én érek oda elsőnek! Látod, hogy kiröhögnek? Már nem is remélem, hogy bármelyiküknek megesne a szíve rajtam, és bedobna a medencébe, mikor kell! Még ha bele is rúgnának, akkor sem sértődnék meg, épp ellenkezőleg! - Tehát van miért sajnálni téged! - Valamikor sajnálnak is… De miért jöttél ide? Hogy gyászolj engem? Van nélküled is elég aljadék, aki itt szemétkedik velem! Ha tényleg segíteni akarsz, legyél itt mellettem, és mikor felbugyog a víz, dobjál bele! Jézus vállat vont - Kelj föl – mondta a bénának rövid szünet után – Kelj föl, fogd az ágyadat, és menj dolgodra! A béna először azt hitte, hogy a galamb fia szórakozik vele. Épp dühöngeni készült, mikor érezte, hogy a vér gyorsabban folyik az ereiben. - Uramisten – motyogta – nézd, tudom mozgatni az ujjaimat! És valóban, minden erőfeszítés nélkül meg tudta minden ujját mozdítani! - És a lábam is megmozdult! – lassan kinyújtotta a bal, majd a jobb lábát - Ó, és most már a karjaim is milyen könnyen mozognak! Meggyógyultam! Ezzel a béna felugrott, mint a macska, mikor a farkára lépnek. A szemtanúk el voltak ragadtatva. A hét apostol pöffeszkedett, mint a pávák, büszke pózokat vettek fel, mintha az ő érdemük lett volna eme csoda. Jézus elégedetten dörzsölte a kezét és körülnézett. - Nagyon szépen köszönöm! – kiáltotta a volt béna, kissé magához térve a lelkesedéstől – Hát tényleg te vagy a legügyesebb gyógyító, akit valaha is ismertem! E szavakkal fogta gyékényszőnyegét, mely ágyául szolgált, még egyszer köszönetet mondott az Igének, majd kisietett az utcára. De alig ért ki, mikor két hatósági rendfenntartó fogta közre - Hé, komám! – szólították meg – Hová lesz a séta? A volt béna megállt. - Meg akarom mutatni magamat a családomnak – válaszolta – hogy örüljenek a gyógyulásomnak! - Na várj csak, barátocskám! És ne próbálj félrevezetni minket! Azt mondod, hogy meggyógyultál… Még szép, látjuk! De ugye tudod, hogy ma sabbat van, a nyugalom napja, mikor szigorúan tilos bármiféle munkával foglalkozni? A csodás gyógyultnak tátva maradt a szája - Már elnézést – mondta végül – a gyógyulás mióta minősül munkának? - Ne játszd az eszed, cimbora! Nem a gyógyulásodról van most szó! Mi az ott a hónod alatt? - Hát a gyékényszőnyegem! Mi a gond vele?

98

- Ezer ördög, még kérdi… Még ezt sem tudod? Hát akkor hogy tudd: Mózes törvényei tiltanak szombaton mindenfajta hurcolászást, bármiről is légyen szó! Valóban, a bibliai törvények szerint szombaton csak pihenni szabad. Mit is tehetett volna a csodálatosan gyógyult? Azzal vádolták, hogy megsértette a mózesi törvényt. Mikor megértette, hogy a rendfenntartók most jegyzőkönyvet fognak felvenni az esetéről, a volt béna úgy döntött, töviről hegyire elmondja, hogy mi is történt vele. A törvény őrei először egy szavát sem akarták elhinni. Hihetetlennek tartották, hogy valaki csak úgy meggyógyuljon anélkül, hogy a medencébe kellett volna ugrania. Már azt fontolgatták, hogy a törvény megsértőjét beviszik az őrszobára. Szerencséjére azonban gyűlni kezdtek körülöttük a bámészkodók, egész tömeg vette körül őket. 20 tanú is igazolta, hogy a volt béna igazat mondott. Mégis eme hatósági emberek, akik a farizeusok szektájához tartoztak, ragaszkodtak a jegyzőkönyv felvételéhez. A farizeusok ugyanis, mint tudjuk, megrögzött formalisták voltak, és ragaszkodtak a mózesi törvények teljes körű betartatásához. Így hát, hogy megleljék az igazi bűnöst, e szavakat intézték a volt bénához: - Készséggel elhisszük, hogy beteg voltál és aztán meggyógyultál! Tehát valaki téged meggyógyított, és az a valaki megsértette az előírásokat, szombaton gyógyítással foglalkozván! - De ő nem is orvos, és nem is dolgozott! – válaszolta a gyógyult – Egyszerűen annyit mondott: „Kelj föl és járj!” Ez csoda, nem pedig munka! - Elég legyen! A hatályos rendelkezések értelmezése a hatóságiak jogköre! A te csodatévőd egyszerűen törvénysértően járt el! - De hát figyeljenek ide… - Elhallgass! A kérdésre válaszolj! Mi a neve? - Honnan tudnám? Nem is ismerem! Ma láttam életemben először! Magas, hosszú világosbarna haja van, de hogy a neve… Itt dögöljek meg, ha… Többet nem is lehetett belőle kiszedni. A gyógyult tényleg nem ismerte Krisztust, és a körülöttük lebzselő szájtátiak sem tudtak róla semmiféle felvilágosítással szolgálni. Nehéz szívvel bár, de a törvény őrei útjára engedték a volt bénát, és elmentek, hogy jelentést tegyenek ama ismeretlen gyógyítóról, aki megsértette a törvényt szombati csodatételével. E naptól Jézus megfigyelés alatt állt, majdhogynem gyanúsított lett. A Szanhedrin tagjai nem felejtettek el a templombeli botrányt, amit az Ige kavart a múlt évben, és úgy döntöttek, eme veszélyes vándort állandó megfigyelés alatt kell tartani. Pár nap múlva eme szemtelen törvénysértő megjelent a templomban, ahol találkozott a volt bénával. Az ugrált örömében, hogy láthatta gyógyítóját, alig várta, hogy újra kifejezhesse őszinte háláját. De Jézus félbeszakította: - Visszaadtam az egészségedet – mondta neki – de az életedet nem hozhatom helyre! A betegséged, csak hogy tudd, bűneid büntetése volt! Így hát ne vétkezz többé, nehogy még nagyobb baj érjen! És ha megint beteg leszel, hát annál rosszabb lesz neked! Én esküszöm, hogy a te dolgodba többé nem ártom bele magam! A volt béna megígérte, hogy ezentúl jó fiú lesz, és mikor a gyógyítója elment, elkezdett mindenkitől kérdezősködni, ki lehet ez a csodálatos ember. A hívők közt voltak olyanok, akik ismerték Jézust. Megmondták neki jótevője nevét ő pedig mindenkinek hirdetni kezdte. Az új, és ezúttal már pontosabb adatok megerősítették a Szanhedrin gyanúját. Azonnal megszületett a döntés, hogy a mózesi törvények megsértője ellen büntetőfeljelentés tétessék. A szent intézmény emberei rövidesen megjelentek Jézusnál, és tüstént nekiláttak formális kihallgatásának. - Elismeri, hogy múlt szombaton a Bethesda-fürdőben meggyógyított egy bénát? - Elismerem. - Ön orvosként praktizál? - Nem.

99

- Hogyhogy nem? Az az ember béna volt, ön meggyógyította, erre kijelenti nekünk, hogy ön nem is orvos! Mellesleg arról is biztosan tudnia kellett, hogy a szombati nap nálunk, zsidóknál, a pihenés és a nyugalom szent napja! Mit gondolnak, mit felelt erre Krisztus? Kijelenthette volna, hogy nem való a csodás gyógyítást, ami csak pár megfelelő szó kimondásából áll, összekeverni a hagyományos gyógyítással, mely gyógyítás gyógyszerek és orvosi előírások, rendelkezések útján zajlik. De ő nem így tett! A kihallgatás alkalmat nyújtott neki egy jó hosszú prédikációra, ő pedig nem habozott élni vele. Nagymértékű bőbeszédűséggel, minden szóvirágot nevetséges gesztusokkal színezvén, arról ömlengett, hogy az ő atyja sohasem szűnik munkálkodni, és hogy az atyának van egy fia, kinek feladata az ítélet, a halottak pedig, ha szerencséjük van, és hallani fogják a fiút, örökké élnek majd, és hogy ő nem a saját akaratát cselekszi, hanem azét, aki őt küldte, és hogy az ő kuzinja, Keresztelő János egy égő lámpa és ragyogó világosság, és hogy Mózes, akiben ők annyira reménykednek, a vádlójuk lesz majdan.* *

Mindezen ostobaságária annyira értelmezhetetlen, hogy nem is érdemes szó szerint idézni. De hogy olvasóimat újfent meggyőzzem, mindezt nem én találtam ki, és Krisztus minden szóvirága, melyekről e könyv megemlékezik, nem az én agyszüleményem, hanem az övé, ezért itt van szóról szóra kereszténységünk eme mitikus alapítójának az összefüggéstelen szövegelése, melyet János evangeliumának ötödik fejezete tartalmaz: „Felele azért Jézus, és monda nékik: Bizony, bizony mondom néktek: a Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát, mert amiket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképpen a Fiú is cselekszi. Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat néki, amiket ő maga cselekszik; és ezeknél nagyobb dolgokat is mutat majd néki, hogy ti csudálkozzatok. Mert amint az Atya feltámasztja a halottakat és megeleveníti, úgy a Fiú is akiket akar, megelevenít. Mert az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta; Hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, miként tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát, aki elküldte őt. Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre. Bizony, bizony mondom néktek, hogy eljő az idő, és az most vagyon, mikor a halottak hallják az Isten Fiának szavát, és akik hallják, élnek. Mert amiként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában: És hatalmat ada néki az ítélettételre is, mivelhogy embernek fia. Ne csodálkozzatok ezen: mert eljő az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát, És kijőnek; akik a jót cselekedték, az élet feltámadására; akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására. Én semmit sem cselekedhetem magamtól; amint hallok, úgy ítélek, és az én ítéletem igazságos; mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem, az Atyáét. Ha én teszek bizonyságot magamról, az én bizonyságtételem nem igaz. Más az, aki bizonyságot tesz rólam; és tudom, hogy igaz az a bizonyságtétel, amelylyel bizonyságot tesz rólam. Ti elküldtetek Jánoshoz, és bizonyságot tett az igazságról. De én nem embertől nyerem a bizonyságtételt; hanem ezeket azért mondom, hogy ti megtartassatok. Ő az égő és fénylő szövétnek vala, ti pedig csak egy ideig akartatok örvendezni az ő világosságában. De nékem nagyobb bizonyságom van a Jánosénál: mert azok a dolgok, amelyeket rám bízott az Atya, hogy elvégezzem azokat, azok a dolgok, amelyeket én cselekszem, tesznek bizonyságot rólam, hogy az Atya küldött engem. Aki elküldött engem, maga az Atya is bizonyságot tett rólam. Sem hangját nem hallottátok soha, sem ábrázatát nem láttátok. Az ő ígéje sincs maradandóan bennetek: mert akit ő elküldött, ti annak nem hisztek. Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam; És nem akartok hozzám jőni, hogy életetek legyen! Dicsőséget emberektől nem nyerek. De ismerlek benneteket, hogy az Istennek szeretete nincs meg bennetek: Én az én Atyám nevében jöttem, és nem fogadtatok be engem; ha más jőne a maga nevében, azt befogadnátok. Mimódon hihettek ti, akik egymástól nyertek dicsőséget, és azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek? Ne állítsátok, hogy én vádollak majd benneteket az Atyánál; van aki vádol titeket, Mózes, akiben ti reménykedtetek.

100

A Szanhedrin küldöttei a vállukat vonogatták, nem tudván, hogy ezt a bőbeszédű és összefüggéstelenül zagyváló Igét egyáltalán beszámíthatónak tartsák-e. Végül is feladták, és eltekintettek Jézus letartóztatásától. Szerintük ő sem értette, miről beszélt, és nem is felelhet a tetteiért (János 5. fejezet 1-47. versek) Beérték azzal, hogy felolvasták neki a szombat napján tiltott tevékenységek listáját, és figyelmeztették, hogy legközelebb körültekintőbben járjon el. Ezzel összefüggésben érdemesnek tartom megismertetni az olvasót néhány tiltással, melyek nevetségesek és abszurdak, mint minden vallási előírás. A teljes listát az ún. Rabbik könyve, a Lexicon Rabbinicum tartalmazza. Csak a legjellemzőbbeket említem, hogy bemutathassam, milyen abszurd dolgokhoz vezethet a fanatizmus. A sabbat napján, vagyis egyszerűbben szombaton, a zsidók teljes tétlenségre vannak kötelezve. „A vaknak tilos bottal járni szombaton. Minden zsidónak tilos bármiféle terhet szállítania, legyen az akár legyező, kivehető fogpótlás, vagy akárcsak egy masni, ami nincs hozzávarrva a zubbonyhoz. Tilos akárcsak egy betűt is leírni. Tilos akárcsak egy rovart is elpusztítani, akár csíp, akár szúr. Tilos a reumásnak a teste bármely részét is dörzsölni. Tilos kezelni a beteg fogat. Tilos több magot adni a tyúknak, mint amennyit megeszik, mert az otthagyott mag esetleg kicsírázhat, az meg vetésnek minősül. Tilos az utazóknak pénteken sötétedés után továbbhaladniuk, még ha erdőn vagy mezőn is érte őket az est, esőben, szélben, vagy akár rablóktól veszélyeztetett helyeken.” Kérem, ne higgyék, hogy eme témát én a saját örömömre pedzegetem! Mindezen tilalmak akkoriban léteztek és betartották őket. Ismeretes egy bizonyos Shammai nevű farizeus, aki csütörtök estétől már nem bízta pogány szolgáira még a legegyszerűbb küldeményt sem, nehogy szombatig várjanak annak átadásával. A keresztények sem maradnak el a zsidóktól nevetséges korlátozások terén! Némely országban a vasárnap éppoly szigorúan a semmittevés napja, mint a szombat a régi zsidóknál. Nem olyan rég brit teológusok – protestánsok voltak – ama életbevágóan fontos kérdést vitatták meg, lehet-e szombaton sétálni. És képzeljék el, nagyrészük a teljes nyugalomnak volt ott is a híve!

Mert ha hinnétek Mózesnek, nékem is hinnétek; mert én rólam írt ő. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, mimódon hisztek az én beszédeimnek?” János 5. fejezet 19-47. versek Őszintén be kell vallanom, hogy a legnagyobb igyekezettel és a legjobb indulattal is alig lehet eme kaotikus zagyvaságban bármiféle értelmet találni. Ha manapság valami Büntető Törvénykönyv ellen vétő ilyesmire vetemedne, efféle szövegelésre egy kihallgatáson, rövid úton pszichiátriai vizsgálatnak vetnék alá. Persze abban az időben senki semmit nem érthetett ebből a szövegelésből.

101

31. fejezet: A farizeusok kekeckedései És ismét beméne a zsinagógába, és vala ott egy megszáradt kezű ember. És lesik vala őt, hogy meggyógyítja-é szombatnapon; hogy vádolhassák őt. Akkor monda a megszáradt kezű embernek: Állj elő a középre. Azoknak pedig monda: Szabad-é szombatnapon jót vagy rosszat tenni? lelket menteni, vagy kioltani? De azok hallgatnak vala. Ő pedig elnézvén őket haraggal, bánkódván szívök keménysége miatt, monda az embernek: Nyújtsd ki a kezedet. És kinyújtá, és meggyógyult a keze és éppé lőn, mint a másik. Akkor a farizeusok kimenvén, a Heródes pártiakkal mindjárt tanácsot tartának ellene, hogy elveszítsék őt. Márk 3. fejezet 1-6 versek

Érdemes észrevenni, hogy felháborodnak a keresztények, mikor a Jézusnak kellemetlenkedő farizeusokról esik szó. Ahogy ez várható volt, a Bethesda-fürdőben történt esettől kezdve Jézus, az Ige, folyamatosan a zaklatásaiknak volt kitéve. Mindenütt, a sivatagban, az utakon, és mikor maga, Jézus is azt hitte, hogy végre egyedül lehet tanítványaival, állítólag éberen figyelték a Szanhedrin informátorai, és az első adandó alkalommal lecsaptak a bámészkodók járkáló prófétájára, istenkáromlással, és a mózesi törvények megsértésével vádolván. A pászka utáni szombaton Jézus úgy döntött, visszatér Galileába, és hét tanítványával útnak indult. Már tudjuk, hogy eme szent egylet mindent a magáénak tartott, ami a kezük ügyébe került. Így hát azon ürüggyel, hogy éhesek, valakinek a földjén elkezdtek kalászt szedni, a magját kidörzsölték, a pelyvát elfújták. Persze nem tudhatták, hogy a farizeusok ott is szemmel tartatják őket. Kétségtelen, hogy a Szanhedrin spiclijei álöltözetben voltak, különben az apostolok felismerték volna őket. És most, hirtelen felfedvén inkognitójukat, megszólították a tolvajok vezetőjét: - Már megint miben sántikáltok? – kiáltották – Tudjátok, ugye, hogy ma szombat van? - Igen, tudjuk, szombat van. Na és? - Hát csak annyi, hogy a törvény szigorúan tiltja a gabona betakarítását és tisztítását a sabbat napján! Erre a te csatlósaid a szemünk láttára gyűjtöttek kalászt és szedték ki a magját! Ezt próbáld meg kimagyarázni! - Mi van, meg akartok nevettetni? – kérdezte Jézus, akit nem volt könnyű zavarba hozni – Hát azt meg honnét veszitek, hogy az én tanítványaim betakarítják és tisztítják a gabonát? Hívhatjátok őket tolvajoknak, ha úgy tetszik, de ne vádoljátok már őket azzal, hogy megszegték a szombatot! - Te csak ne fecsegjél itt – szóltak rá – Erre a kérdésre már régóta megvan a megfelelő magyarázat! Elismert és elfogadott tény, hogy a kalászok letépése és ujjakkal való szétmorzsolása ugyanaz, mint az aratás és a cséplés. Így hát hogy tudd: a mi egyházi bíróságunk, melynek határozatai tévedhetetlenek, a legutóbbi gyűlésén úgy határozott, hogy még a mezőn való járkálást is úgy kell tekinteni, mint gabonaszedést, és még a légyfogást is úgy, mint tiltott vadászatot! (Majmonidész – Tévelygők útmutatója 7. fejezet) Jézus vállat vont - A bibliai törvények tolmácsolása – mondotta – nem igazán az erősségetek. - Nocsak, tényleg? - Világos, mint a nap, már engedelmetekkel… Biztosan tudjátok, mit művelt egyszer Dávid, mikor éhes volt? Bement a zsinagógába, és megette az áldozati kenyeret, amit senkinek nem lett volna szabad, mármint a papokon kívül, ráadásul még az útitársainak is adott belőle. Ez abban az időben történt, amikor Abjátár volt a főpap, és… - Isten áldja őt is és Dávidot is, de ez mivel magyarázza a te társaid eljárását? - Hát ez nagyon egyszerű! Ha Dávid, éhes lévén, megehette a szent kenyeret, nyíltan megsértvén ily módon a mózesi törvényt, akkor lehet hibáztatni az én éhes tanítványaimat, amiért az életük fenntartása érdekében leszednek pár kalászt? Amint láttuk, a Szanhedrin spiclijei nem voltak tanult farizeusok. Máskülönben biztosan mondták volna az Igének, hogy nem ismeri elég jól a bibliát, mert először is a Jézus által említett főpap nem Abjátár volt, hanem Achimelech, másodszor pedig Dávid, akit Sámuel kent föl királlyá, isten áldását birtokolta, ami természetesen vándorainkon nem volt rajta, lévén hogy őket semmilyen főpap nem szentelte meg. És mint fölkent királynak, Dávidnak jogában állott megenni az áldozati kenyereket, vagyis a felajánlás kenyereit. 102

A 12 kenyér a 12 zsidó törzset jelképezte. A legjobb lisztből voltak sütve, és a zsinagóga oltárára lettek téve. Ez egy nagy, fekete, fából készült, és arannyal díszített asztal volt. E kenyéráldozatokat folyamatosan kellett pótolni, mert az asztalnál szolgáló papok rájártak. A zsidó papok mindenféle előírásokkal traktálták a híveiket – isten közvetítőiként. Áldozati felajánlás címén követeltek tőlük bárányokat, kosokat, bikákat a bifsztekhez, bélszínt, sőt még kenyeret is a legtisztább lisztből. Dávid törvényes király és próféta volt, ezért – mint fentebb írtuk – bármit megehetett, ami ételt csak a zsinagógába vittek, nem sértvén semmiféle törvényt. De ezt eme farizeusspiclik nem tudhatták, így aztán semmit sem tudtak válaszolni az isteni szövegládának, így hát inkább hallgattak. Jézus pedig imígyen folytatta: - Hadd tegyek még hozzá valamit: a sabbat napja a papoké? Nem! Az egyszerű hívőknek tilos bármit is csinálniuk szombaton, de ez a papokra nem vonatkozik. A templomban nincs szombati nap. Ezért, csak hogy tudjátok. Én magam vagyok a templom. Ezért mikor tanítványaim mellettem dolgoznak, nem sértenek semmiféle törvényt! A spiclik erre végképp nem tudtak mit válaszolni, így hát eloldalogtak. Egy ilyen szónokkal nyilvánvalóan nincs is értelme vitázni, ezért elmentek Jeruzsálembe, hogy jelentést tegyenek mindarról, amit hallottak és láttak. Ami a fölkentet és a tanítványait illeti, ők nyugodtan vonulhattak tovább. Próféta lévén, Jézus kétségtelenül elgondolkozhatott aznap a jövőről, mikor is a zsidó papok szerepét a keresztény papok veszik át. Merthogy most vasárnap van a pihenőnap, és a papok aznap tiltják a munkát. Igaz, őnekik éppen ez a nap a munkanapjuk, de mivel ez az egyetlen munkanapjuk is a héten, nem is lehetnek túlságosan fáradtak. Eme anekdotikus történet a kalászszedésről 3 evangeliumban szerepel: Máté 12. fejezet 1-8. versek; Márk 2. fejezet 23-28. versek; Lukács 6. fejezet 1-5. versek A következő eset pedig a Jeruzsálemből Galileába vezető országúton történt. Az evangelisták nem említik pontosan, hol szállt meg a galamb fia, aki két lábon járó zsinagógának nevezte magát. Megelégszenek egy ködös célzással arról, hogy a farizeusok ármánykodása, a szombatnapi tilalom megszegésén tetten érni a fölkentet, eléggé feldühítette Jézust, és e naptól kezdve, csakis az ő bosszantásukra, leginkább szombati napokon művelte a csodáit, a hét többi napjával szemben. Így a következő szombaton direkt bement a zsinagógába, és figyelni kezdett a tömegben: hol láthat az imádkozók közt bármiféle beteget, akit meggyógyíthat. Talált is egy megfelelő nyomorékot: a jobb keze el volt sorvadva. A héberek evangeliuma – amit a niceai zsinat apokrifnek nyilvánított – leírja, hogy ez az illető kőműves volt. Azzal kereste kenyerét. Hol és mi módon érte ez a szörnyű nyavalya, nem ismert. Csak egyvalami világos: a sorvadt kezű kőműves sosem tudta rendesen használni a vakolókanalat a bal kezével, ezért koldusbotra jutott, másoktól kellett koldulnia, hogy ne haljon éhen. Jézus odament hozzá. A farizeusok, akik mindenütt ott volta, azonnal kitalálták, mire készül, és közbe akartak avatkozni. - Elnézést – szólította meg Jézust egyikük – ugye nem ma akarja ezt az embert meggyógyítani? - Tessék? – kérdezte Jézus, mintha nem értené, miről van szó - Mondom, ugye nem épp a mai napon akarja eme emberen demonstrálni gyógyítói tudományát? - Miért e kérdés, uram? - Csak azért, mert ma szombat van! - Tudom jól, uram! - Akkor azt is tudnia kell, hogy e napon tilos orvosi tevékenységet folytatni! - Lehet uram, de az én orvosi tevékenységemnek semmi köze a hagyományos medicinákhoz!

103

- Ezer bocsánat, uram, de hadd jegyezzem meg: hogy ha ön bármilyen módom meggyógyítja eme nyomorékot, akkor azzal megsérti a szombatnapra vonatkozó előírásokat! Ért engem, uram? A zsinagógában minden hívő élénk figyelemmel kísérte eme udvarias gesztusokkal tarkított szóváltást, mely azonban tele volt rejtett rosszindulattal. Nehéz volt megjósolni, ki kerekedik felül. Az Ige, bírván a tömeg szimpátiáját, a következő fordulattal vágta ki magát: - Szeretnék kérdezni valamit: ha valamelyiküknek az egyetlenegy báránykája, amije van, szombaton gödörbe esne, lenne-e olyan önök közt, aki nem menne utána ama gödörbe, hogy kiszedje onnan? Ez teljesen célba talált. A fölkent érve hangos tetszésre lelt. Így, érezve a tömeg nagy részének rokonszenvét, hozzátette: - Hát az ember egészsége nem többet ér, mint egy bárány? Tehát nemcsak szabad, hanem muszáj is a sabbat napján gyógyítani!* Aztán így szólt a sorvadt kezű kőműveshez: - Mutasd a kezedet! Az engedelmeskedett. Jézus alaposan megvizsgálta a sorvadt végtagot. - Hölgyeim és uraim! – fordult a jelenlévőkhöz – Kérek mindenkit, vizsgálja meg ennek az embernek a jobb kezét, és állapítsa meg, valóban sorvadt-e! A kőműveshez pedig így szólt: - Gyere cimbora, menjünk körbe, mutasd meg a kezed a hölgyeknek és uraknak! A kőműves újfent engedelmeskedett. A hitetlenkedők jó erősen belecsíptek a kezébe, hogy lássák, nem szimulál-e. de ő, mivel a karja valóban sorvadt volt, semmit sem érzett. Néhány farizeus teljes erejéből megcsavargatta, de még arra sem reagált. Mikor mágusunk látta, hogy a tömeg hisz neki, így folytatta: - Hölgyeim és uraim! Láthatták, ő nem csaló! És most az akaratom erejével helyreállítom a karjában a vérkeringést: így ni! Most pedig, barátom, nyújtsd ide a kezed! Nagyszerű! Látod, most már egészséges vagy! E szavak után a kőműves felkiáltott örömében, és mozgatta újjáéledt ujjait. - Brávó! Vissza! Brávó! Még egy ilyet! – ujjongott a tömeg A farizeusok majd megőrültek. De látván, hogy jelen esetben a nép rokonszenve teljesen Jézus felé árad, elsunnyogtak, mindenféle szitkokat és fenyegetéseket morogva: - Ez a szemfényvesztő! Megint mit csinált! Na, megálljon csak, egyszer véget vetünk a hősködésének! Lásd: Máté 12. fejezet: 9-21 versek; Márk 3. fejezet 1-6 versek; Lukács 6. fejezet 6-11 versek A galamb fia tehát diadalmaskodott. Azonban, mivel látta, hogy a farizeusok mindenféle csapdákat állítanak neki, és várják az első meggondolatlan lépését, hogy elbánhassanak vele, a fölkent visszavonulót fújt. Előbb, vagy utóbb, a farizeusok föl tudnák ellene hergelni a tömeget, és ez az ő végét jelentené. Csakhát „még nem jött el az ő órája” – ismételgetik a keresztény egyház szolgái, ezzel magyarázván uruk minden visszavonulásait ama pillanatig, amíg végül keresztre feszítették. *

Jézus ezzel nyilvánosan szembeszegült atyja parancsával. Ámbár ezt senki nem rótta fel neki. Mint köztudott, Mózes idejében a szombaton rőzsét gyűjtő ember sorsa a halálra köveztetés volt, mégpedig kifejezett isteni parancsra. Jézus viszont, bár ő is ama szentháromság tagja, nyíltan semmibe vette a saját tilalmát (persze megtehette). Egy alkalommal azt mondta a farizeusoknak, hogy „a ti szívetek keménysége miatt” (amit ugyebár ő maga is, mint isten, teremtett olyanná) engedte meg nektek az isten (azaz „Mózes”, pedig ő nem is a saját akaratát tolmácsolta elvileg…), hogy megtegyetek ezt-azt… (Máté 19. fejezet 8. vers). Nehéz erre bármit is mondani, pláne, hogy az isten kifejezett parancsára kövezték agyon amaz illetőt, nem a nép keményszívűsége miatt. (Mózes IV. könyv 15. fejezet 32-36 versek) Olyat is mondott egyszer: az emberfia ura a szombatnak. (Márk 2. fejezet 28. vers) Tehát magára nem tartotta érvényesnek, de az emberre nézvést szigorúan be kellett tartani (Jupiter – kisökör) „Szombat van az emberért, nem az ember a szombatért”? Mint fentebb olvasható, a betartás nem fakultatív volt, hanem életvesztés terhe alatt kötelező!

104

Ha lehet nekik hinni, akkor az isteni fiút arra a célra foganta kollégája, a galamb, hogy megváltsa az emberiséget az eredendő és minden más bűntől. Az úristent – ki egy a háromságban, pár ezer éve a mennyekben ülvén – bosszantotta az, hogy az emberek az eredendő bűn nagy sötét foltjával a lelkiismeretükön születnek a világra, ama kitörölhetetlen folttal, melyet a földi paradicsom almaevői hagytak rájuk örökül. Nem kevésbé keserítette el ama tény, hogy megszületvén eme bűnös halandók még számtalan egyéb bűnt követnek el, így életük végeztekor lelkük sötétebb a legkormosabb kéménynél is. Valamit tenni kellett hát! De mit? A háromság három tagja összeült, hogy megtanácskozza eme világraszóló fontosságú ügyet. Jáhve, avagy Jehova, a háromság bosszúálló és gyűlölködő tagja, így szólt: - Ha az emberek bűnöztek, bűnöznek, és bűnözni is fognak, amint ti is láthatjátok, hát csak hadd égjenek a pokolban, az örök tűzben! De Jézus, a jóság megtestesítője, nem hagyta ezt annyiban: - Nem, nem! Felül kell kerekednünk eme kicsinyes rosszindulaton! Nem méltó hozzánk! - Csak tán nem azt akarod, hogy az összes ilyen gazember a mennyországot élvezhesse? - Miért is ne akarhatnám? - De hogy lehetne megváltani milliókat, sőt milliárdokat a bűneik alól? - Eme kérdés rendezését hajlandó vagyok személyesen vállalni! Emberi alakot öltök, mondhatni emberbőrbe bújok, és egy bizonyos órában hagyom magamat keresztre feszíteni. Ily módon áldozat leszek, vagyis ama edény, amelyet a részeg emberek összetörnek a földi kocsma kavalkádjában. A galamb nem szólt semmit, bár már benne is érlelődött egy hasonló terv. Most úgy döntött, hogy megragadja az alkalmat, és szólásra emelkedett. - Egyetértek Jézussal – turbékolta – Júdeában, Názáretben él egy szűz, akit szívesen megárnyékoznék. Menjen hát le hozzá az egyik arkangyalunk, beszéljen neki rólam, és készítse őt fel a szent szellemem fogadására! A többit magamra vállalom. Mikor eljön majd az ideje, Jézus az ő csecsemője képében fog megtestesülni! - Kiváló – egyezett bele Jézus – Nevezzük ezt a szeplőtelen fogadtatás titkának! És amikor az emberek között leszek, azon igyekszem majd, hogy újsütetű fajtatársaim egy bizonyos időben halálra ítéljenek és keresztre feszítsenek. 33 éves koromban, sem előbb, sem később! - Hát, ha neked örömet okoz ez az egész – mennydörögte Jehova – ám legyen, nem vagyok ellene! Ez a te személyes ügyed! De ragaszkodom ahhoz, hogy ez a te ünnepélyes megváltási áldozatod se törölje el véglegesen a poklot! Megfizetsz minden bűnért nagyker áron, de minden bűnösnek pluszban felelnie kell önmagáért, kisker áron! E célból létrehozunk nekik egy új sütödét, Purgatórium néven. Ezek voltak a szentháromság három tagja közötti szerződés legfontosabb pontjai. A szerződés rögvest hatályba is lépett. Jézus, mint eme könyv korábbi fejezeteiből tudjuk, az Emberfia képében testet öltött. És 33 éves korában, mint később látni fogjuk, valóban megengedte a farizeusoknak és a zsidó főpapoknak, hogy elfogassák és keresztre feszíttessék. De azt is tudjuk, hogy Jézus minden ember iránti szeretete ellenére, és annak ellenére is, hogy ő az emberi nem minden azelőtti és azutáni vétkéért kiengesztelő áldozatot hajtott végre, Jehova, ahogy a szerződésben letartotta magának, a mai napig folytatja a bűnösök gyötrését haláluk után, legyenek azok akár a tisztítótűzben, akár a pokolban. Bárhogyan is volt, Jézus addig nem hagyta magát, hogy a farizeusok elfogják, „amíg el nem jött az ő órája”. Épp ezért, mivel látta, hogy a farizeusokat a sorvadt kezű ember meggyógyításával rendesen felmérgesítette, nyakába szedte a lábát, és meg sem állt a Tibériás-tó északi partjáig.

105

32. fejezet: A 12 apostol kiképzése Mikor pedig látta Jézus a sokaságot, felméne a hegyre, és amint leül vala, hozzámenének az ő tanítványai. És megnyitván száját, tanítja vala őket… Máté 5. fejezet 1-2 versek

Jézus egy nyugodtabb helyre történt visszavonulása egy korábbi terv alapján történt. Az isteni csodabogár az ő hét apostolával arra a területre vonult át, ahol Fülöp tetrarcha volt az úr. Az evangelium szerint azonban egész tömegek követték Galileából, Júdeából, Jeruzsálemből, Idumeából és a Jordán vidékéről. Nehéz elképzelni azt a földművest, vagy kereskedőt, aki otthagyja mindenét annak öröméért, hogy újra hallja az Igét, illetve hogy lásson egy újabb csodás gyógyítást. De el kell hinni, ha egyszer ez áll azon könyvekben, melyeket a galamb diktált. A kíváncsi bámészkodók még a pogányok földjére is követték a fölkentet, mint például Tirusz és Szidón vidékére. Annyi ember gyűlt össze, hogy Jézus már félt a zsúfoltságtól, ezért így szólt Péterhez: - Elég volt már, torkig vagyok! Szálljunk hajóba, és irány a tó túlsó partja! Tény, hogy minden sánta és béna Krisztus közelébe akart jutni, bízván benne, hogy ha csak a ruhája szegélyét is érintik, meggyógyulnak. Az ördögtől megszállottak is tőle várták szabadulásukat. Jézus lába elé vetették magukat, és a tisztátalan lelkek elhagyták őket, hangosan tanúságot téve legyőzetésükről. Természetesen mindez nagyon hízelgő volt, de egy idő után már módfelett unalmassá vált. Nappal annyi páciens volt, hogy estére a fölkent már alig állt a lábán a fáradtságtól. Egy napon, ahogy szent Lukács beszámol róla, Jézus annyira kimerült, hogy felment egy hegyre, és az egész éjszakát ott töltötte, imájába merülvén. Még a legtudósabb teológusok sem ismerik eme hosszú ima szövegét, ehelyett inkább megjelölik a hegyet, ahol az zajlott. Véleményük szerint eme hegy valahol Kafarnaum és a Tibériás-tó között magasodik. Mai neve Karnei Hittin. A tövében van egy kis település, szintén Hittin nevezetű. A „Karnei” szarvat jelent, a hegy alakjáról kapta a nevét. Ami magát az imát illeti, mivel senkinek nem állt módjában gyorsírással rögzíteni, ezúton bemutatjuk egy lehetséges változatát: - Atyám! – valahogy e felkiáltással kellett kezdjen az isteni szentháromság második tagja – Uram, ne húzzuk tovább az időt! Semmi pénzért nem testesültem volna meg, ha tudtam volna, hogy ilyen időpazarlásban lesz részem! Ha újra lehetne kezdeni, hát nem vállalnám! Hogy keveredhettem én ebbe a históriába? El nem bírtam volna képzelni, hogy Júdeában és Galileában ennyi beteg és ördöngös legyen! Csak ma ki tudja, hány beteget gyógyítottam meg! Mindjüket meg kellett érintenem, és most majd leszakad a kezem! Hát még ha belegondolok, hogy ez az életutam legkönnyebb része! Mi lesz, ha majd eljön az én órám, és át kell adnom magam a gonosz farizeusoknak, akik az elveszejtésemről álmodoznak? Jaj, kedves Zebaoth papa, te talán most nevetsz rajtam odafenn a mennyekben! És igazad is van, uram! Micsoda ostoba ötlet jutott akkor és ott az eszembe! Mi a fenének kellett nekem idejönnöm és megváltanom minden halálos és egyéb bűnétől az emberiséget? Látom, jobb lett volna, ha nem teszek semmit! De most már késő bánat! Ha kiöntik nekem a bort, ki is kell innom! Ámen! Hú, a kutyafáját! Másnap reggel, lejövén a Karnei-hegyről, Jézus azon gondolkodott, hogy jó lenne az apostolokra is rábízni bizonyos feladatokat. Csodatévő képességekkel felruházni őket nem volt túl bonyolult ügy. Így legalább nyolcan lennének ezekre képesek vele együtt. Ekkor jutott eszébe, hogy mégiscsak nincsenek elegen. Idejük sem lenne elég. Ezért elhatározta, hogy még öt apostolt szerez melléjük, hogy kilegyen a tucat. Máté, a vámszedő, Alfeus fia, két fivérét ajánlotta eme célra, kezeskedvén a hűségükről. És valóban, az evangeliumok említik, hogy Jézus két új tanítványa, Tádé és ifjabb Jakab, szintén Alfeus fiai voltak. Rajtuk kívül még a szent vándorok csapatához csatlakozott egy bizonyos Tamás, becenevén zelóta, egy bizonyos Kánai Simon, és egy bizonyos júdeai, kerióti Júdás, aki végül az iskarióti júdás nevet kapta. Így lettek végül tizenketten, ahogy Jákobnak is 12 fia volt, illetve ahogy Izrael is 12 törzsből állott. Nézzük hát a csapat névsorát, immáron a teljes díszes társaságét: 106

Simon-Péter és András, a Jónás fiai; Fülöp; az ifjú János és az idősebb Jakab, Zebedeus fiai; Nathaniel, a Tolomeo fia, Bertalan néven; Kánai Simon; Lévi (Máté álnéven), Tádé és az ifjabb Jakab, Alfeus fiai; zelóta Tamás, vagyis az iker; és végül iskarióti Júdás. Miután meglett az apostolok teljes létszáma, - ami, mint majd látni fogjuk, nem volt épp a legszerencsésebb választás, - Jézus teljesen eltűnt az emberek szeme elől, mert át kellett adnia apostolainak bizonyos csodatévő képességeket. Igaz, ezt végül is jóval később kapták meg, már a szent galambtól. Jézus ehelyett felvitte őket magával kedvelt helyére, és egy hosszú beszédet tartott nekik. - Ó – kiáltott – nem is tudjátok, milyen boldogok az idióták!* Igaz, nem is tudnak a szerencséjükről, de valóban irigylésre méltó a sorsuk! Merthogy a lelki szegényeké lesz a mennyek országa! És azok, akik könnyeznek és sírnak? Lefogadom, hogy mindig sajnáljátok őket, pedig ők is boldogok, mert akik gyászolnak, majd megvigasztalódnak! Azonkívül boldogok, akik alázatosak, akár a birkák, mert ők örökül kapják az egész földet! Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert a maga idejében majd eltelnek vele! Boldogok, akik nem emlékeznek meg a gonoszról, mert ha ők csinálnak valami csínyt, nekik is meg leszen bocsátva! Még boldogabbak azok, akik meglátják az istent, mert épületesebb látványt el sem lehetne képzelni! Ámde ahhoz, hogy meg lehessen látni az istent, tiszta szív szükségeltetik! Tehát boldogok a tiszta szívűek! Boldogok azok, akik minden harcot elutasítanak, mert egyrészt így le lehet rázni a kötekedőket, másrészt a konfliktusok békés rendezésének támogatói az isten fiai megtisztelő címet fogják majdan kapni! Végül boldogok azok, akiket igazságtalanul hurcolnak bíróság elé, mert a megfelelő időben az idiótákkal együtt a mennyek országa lészen nekik osztályrészük! Az apostolok nagy örömmel hallgatták eme badarságokat. Más hallgató nem volt: Jézus gondoskodott arról, hogy a hegyi beszédét csak az arra méltóak hallgathassák. Csak később jelent meg mindez nyilvános kiadásban a közönségnek szánva. De ez még nem volt minden! Bizalmasan az apostolok felé fordulván, Jézus így folytatta: - Azt, hogy lelki szegény, azt rátok is értettem! A lelki gazdagság szempontjából ti távolról sem vagytok milliomosok, és ez a ti szerencsétek! De igazán majd akkor lesztek boldogok, mikor majd az emberek ellenetek fordulnak! Üldözni fognak benneteket, rágalmazni, becsmérelni, bíróság elé hurcolni, megkövezni, és majd akkor kapjátok meg jutalmul a mennyeknek országát! Ezen pedig örvendjetek és ujjongjatok, mert úgy bánnak majd el veletek, mint anno a prófétákkal! Tudjátok, mi volt a próféták sorsa? A kortársaik sokat tettek azért, hogy boldog életük lehessen: megkorbácsolták őket, ló farkához kötötték, vadállatok barlangjába dobták, kettéfűrészelték! És bizony ez vár rátok is! Amint látjátok tehát, ragyogó *

A „lelki szegények” kifejezés, amit Máté szerint Jézus állítólag használt (5. fejezet 3. vers), azóta is vita tárgya. Legátalánosabban elfogadott és használt megfelelője az idióta… Lukács egyszerűen csak úgy írja: „Boldogok vagytok ti szegények: mert tiétek az Isten országa” Lukács 6. fejezet 20. vers Másik érdekesség: Máténál 8 boldogság, míg Lukácsnál csak 4 van felsorolva, utána elkezd fenyegetőzni…

107

karrier előtt álltok! És amíg várjátok eme dicső szenvedést, örvendjetek, barátaim! Szerencsés jövő elé néztek! A jó apostolok savanyú arcot vágtak. Mint látható, nem lelkesítették őket eme kilátások. - Ne szomorkodjatok, barátaim! – folytatta Jézus – Így kell lennie! Így van megírva a szent iratokban! És azokon semmit sem módosíthatunk, se ti, sem pedig én! Az írásoknak be kell teljesedniük! Ti vagytok a föld sója! Ha a só elveszti az erejét, mire mennek vele? Az apostolok meglepődve néztek egymásra. Semmit sem értettek. - Bizony-bizony mondom nektek: a só nem veszti el az erejét, mert akkor nem lesz mivel sózni! És ha a só elveszti az ízét, mire lesz jó? Csak kidobják, és a földbe tapossák az emberek! Én ehhez semmit sem tettem hozzá. Ezek a szavak magától, Jézus Krisztustól származnak! Aki kételkedik, utánaolvashat a Máté evangeliuma 5. fejezetében. - Ti vagytok tehát a só – folytatta a fölkent – és ti vagytok a világ világossága! Ha egy város a hegy tetején van, az nem ugyanaz, mint a völgy mélyében, nem igaz? A völgy mélyében nem lenne látható, a hegy tetején pedig hogyan is tudna elrejtőzni? Vagy itt van még egy hasonlat: mikor gyertyát gyújtanak, nem takarják le kosárral, mert akkor nem is lenne értelme meggyújtani! Épp ellenkezőleg, a gyertyatartóra teszik, és megvilágítja a házat! Így hát ti vagytok a világ világossága, ezért nem szabad a kosár alatt elrejtőznötök, hanem a gyertyatartóról kell világítanotok! Simon-Péter és a többi apostol zavarukban a fejüket vakargatták. - Még egy pár szó, barátaim! – szólt megint Jézus – A rossz nyelvek azt fogják mondani, hogy az én célom megszegni a mózesi törvényeket és megcáfolni a próféták jóslatait! Ez nem igaz! Nincs nálam igazhitűbb zsidó! Mózes azt mondta. Ne ölj! Én tovább megyek: nemcsak azt mondom, ne ölj, hanem hozzáteszem: átkozott legyen az is, aki azt mondja felebarátjának, hogy „rakka”. Nevezze, ahogy akarja, disznónak, vagy akár kurafinak, de rakkának ne! Ugyanez áll a pereskedőkre is: ott is csak a bírók járnak jól! Jobb megbeszélni a haragossal, és békében zárni az ügyet, különben bíró elé visz, a bíró pedig bebörtönöztet. Higgyetek nekem: én barátilag tanácsolom ezeket! A javatokat akarom! Vagy még valami: Mózes tiltja a házasságtörést. De még ez sem minden! Én azt is mondom nektek: óvakodjatok felebarátotok feleségére tekinteni, függetlenül attól, hogy jó-e, avagy házsártos, vagy akár randa! És ha észreveszitek, hogy jobb szemetek folyton az asszonyt lesi, ne habozzatok soká, vágjátok ki és dobjátok el! Bár ez a legradikálisabb módszer, de mást nem fogadok el! Ugyanez áll akkor is, ha a jobb kezed bűnre csábít: szíveskedj habozás nélkül levágni és eldobni! „Ez azért már kissé túl messzire ment!” – gondolták az apostolok - És ha már ez a téma szóba jött, beszéljünk egy kicsit a nőkről! – folytatta a galamb fia – Be kell vallanom, nekem semmi kifogásom a nők ellen! Miért is lenne? Ha a férfinak elege van a nőből, az első adandó alkalommal kiteszi a szűrét. Hát nem gyönyörű? Én viszont azt mondom nektek: a férfi csak akkor szabadulhat meg az asszonytól, hogyha az felszarvazta! Minden más esetben, még ha az zsémbesebb is az anyósánál, meg ha abban is leli örömét, hogy a húst cukrozza, a lekvárt meg sózza, még ha reggelenként egy vödör vizet is önt a fejedre ébresztő gyanánt, este meg bottal ver masszázs helyett – mindent, de mindent el kell viselnetek! - Könnyen beszél ez – morogta az idősebb Jakab Tádé fülébe – Ő csak a legjobb oldalukról ismeri a nőket! Az összes kafarnaumi lotyó megőrül érte! Futna csak bele egy igazi zsémbes, mogorva, házsártos libába, mindjárt másképp beszélne! Jézus erre nem szólt semmit. Mély lélegzetet vett és folytatta: - Mózes törvénye azt is mondja: isten nevét hiába ne vegyed! Ez persze nem rossz, de így nem elég! Tudjátok, mit csinálnak a minden hájjal megkent gazfickók, ha be akarják csapni felebarátaikat? Esküdöznek a szentírásra, a templomra, a szent városra Jeruzsálemre, és azt hiszik, hogy mindezt büntetlenül megússzák! Hát nem! Főleg azért nem, mert aztán nem tartják be az esküjüket! Ez pedig köztünk szólva az egyik legnagyobb disznóság! Nem szabad

108

esküdözni semmire sem! Még a saját fejetekre sem, mert egyetlen szál hajatokat sem tehetitek sem feketévé, sem fehérré! Kivéve persze, ha befestitek… És úgy általában, ha kérnek tőletek valamit, akkor válaszoljatok rá egyszerűen igennel, vagy nemmel! És ha nem hisznek nektek, és esküre kényszerítenek, mondjátok azt: eredj a… tudod hová! Levegővétel után a galamb fia folytatta: - És még rosszabb a bosszú törvénye! Mózes parancsa: „szemet szemért és fogat fogért”! Hogy ez milyen kegyetlen! Én ezt máshogy látom: ezerszer jobb elviselni és megbocsátani a gonosztettet! Tegyük fel, az utcán odajön hozzád az ellenséged, a lábadra lép és jól be is húz neked! Ahelyett, hogy helyretennéd a gazembert, fordítsd oda a másik orcád is, hadd legyen meg az öröme! Vagy ha valaki szemet vet a ruhádra, és bíróság elé is hurcol érte, mondd ezt neki: „Tetszik a ruhám? Vedd el, és egyúttal itt a köntösöm is! Neked adom!” És ha csak egy szál pendelyben maradsz, akkor se aggódj! A nyári melegben elég is annyi! Vagy ha valaki a fejébe veszi, hogy arra kényszerít, menj vele ezer lépést, mondd azt neki: „Csak ezer lépést akarod, hogy menjek veled? Nagyon szívesen! Megyek akár kétezret is!” Mózes azt követeli, – folytatta Jézus – hogy szeresd felebarátodat és gyűlöld az ellenségedet! Ez nevetséges! Mondjuk inkább így: szeressétek azokat is, akik rosszat tesznek veletek! Ha valaki üldöz, gyűlöl, rágalmaz és átkoz téged, szeresd őt, mint a legjobb barátodat! Ez új dolog, az biztos! És még a szeretetről: igen,ez kényes kérdés. A képmutatók egyetlen garast sem adnának anélkül, hogy ne kérkednének jótettükkel! Ti ne hasonlítsatok rájuk! Ha segítenetek kell valami szerencsétlennek, tegyétek azt titokban! Ne tudja a bal kéz, mit csinál a jobb! - Bocsánatot kérek! – szólt közbe Simon-Péter – Mindez nagyon szép és jó, de mikor térünk rá a beszédről a tettek mezejére? Merthogy eddig csak másoktól koldultunk, és mivel ezt az apostoli mesterséget nem nevezhetjük éppen nyereségesnek, egyáltalán nem értem, mikor jótékonykodhatunk mi a kár titokban, akár nyíltan! - Ez nem a ti dolgotok – válaszolta az Ige gondolkodás nélkül – Mivel azért hoztalak ide benneteket, hogy prédikáljak nektek, és kiképezzelek titeket, én kell elmondjam, hogy is legyen! Nagy kár, hogy az evengeliumokban nem maradt fenn eme szóváltás. Biztosan lett volna helye. Tény, hogy ama híres hegyi beszédében Jézus jó pár olyan rendelkezést említett, melyek sok száz évvel az ő születése előtt élt filozófusoktól származnak. Persze, hogy a tanítványai meglepődtek: eme rendelkezések nagyon is letértek az ő mindennapi gyakorlatuktól! De térjünk vissza Jézus hosszú beszédéhez, amely a kereszténység elméleti alapjává vált; eme zavaros tanításhoz, ahol a becsületes és erkölcsös gondolatok olyanok, mint a gyöngyök egy halom trágya közepén. Egyébként is eme nagyra becsült útmutatásokat soha nem alkalmazták a gyakorlatban sem a papok, sem pedig a mégoly bigott hívők. Most pedig lássuk hát az Ige újabb szavait: - Mikor imádkoztok, ne hangosan és állva tegyétek! Így imádkoznak a papok és a képmutatók, hogy mindenki lássa őket! Ti ne így tegyetek! Zárkózzatok be, hogy senki ne lásson, és ne is halljon titeket! És azt se feledjétek: minél rövidebb az ima, annál jobb! Higgyétek el, hogy a földön él jó pár milliárd ember, de az Úr, a mi istenünk, mindegyiküket hallja! Értsétek meg: ha az ima tovább tart egy félóránál, a mennyei atyánk nem hallgatja meg! Nincs rá annyi ideje! Íme, a legegyszerűbb ima, tanuljátok meg: „Mi atyánk, ki a mennyekben vagy” – bár inkább mindenütt, de így is jó. „Szenteltessék meg a te neved” – szigorúan köztünk szólva: az isten neve oly régóta szent, hogy semmi értelme sincs újra megszentelni. Olyan, mint az olajos olaj. De ne ragadjunk le ilyen apróságnál! „Jöjjön el a te országod” – ez nem túl nagy kérés, de kérni kell teljes szívből, mert az urunk civódása a sátánnal már elég régóta tart. Igaz, ostobaság kérni az istentől, hogy végül ő győzzön, elvégre ezt ő maga akarja így. De nem árt Zebaoth atyánkat emlékeztetni erre. És ami a legfontosabb: semmibe sem kerül. „Legyen meg a te akaratod amint a mennyben, úgy a földön is” –

109

elhihetitek nekem, hogy ennél hülyébb kérést ki sem lehetne találni? Kérjük meg a mindenható lényt, hogy tegye meg, amit akar – ennél tán nincs is nagyobb baromság… Ez tényleg egy ostoba szóvirág, akárcsak mint a korábbiak, ebben teljes mértékben igazatok van. De mivel jól hangzik, meghagyjuk úgy, ahogy van. „Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” – hát erről mégiscsak kell gondoskodni, nemde igazam van? „És bocsásd meg a mi vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek – ez egy új ária a felebaráti szeretetről, amelyről már volt szó. Ha nem tartozunk senkinek semmivel, akkor nagyon könnyen nagylelkű hitelezőkké válhatunk, akik nem zaklatjuk adósainkat, és ilyen alapon kérhetjük, hogy a mi vétkeink is bocsáttassanak meg, mert mások is a mi – ostoba – adományainkból éltek. „És ne vigy minket a kísértésbe” – persze egy ilyen kérés furcsának tűnhet: azért imádkozni az istenhez, hogy ne vigyen minket kísértésbe, ezáltal ne engedjen bennünket vétkezni, hát ez már majdhogynem eretnekség! Mintha azt mondanánk, hogy az Úr, a mi istenünk, a gonosz ura! De hát miért is ne, elvégre semmi sem történik az akarata ellenére! Szóval kérjük meg az urat, ne adjon át minket a sátánnak! „De szabadíts meg a gonosztól” – az előző gondolatmenet kiegészítése. „Ámen” Ez volt hát a hegyi beszéd tanításainak lényege. Ebben a hosszú prédikációban, melyet nem haboztam teljes terjedelmében idézni, félvén, hogy untatom olvasóimat, rejtezik úgymond az egész újszövetség lényege. Nem véletlenül foglal el ez Máté evangeliumából három teljes fejezetet, az ötöst, a hatost és a hetest! Tudom, hogy ezeket elejétől a végéig elolvasni nem valami nagy élvezet, de fontos! Mindig hasznos ugyanis meggyőződni a vallás erkölcstelenségéről és képmutatásáról. Sosem felesleges erről tudni, ezt kérem, ne feledjék! Azért beszélek a keresztények képmutatásáról, mert a krisztusi tanítások rendelkezései csupán arra valók, hogy elfedjék a lényeget, mert a gyakorlatban sohasem ezek valósulnak meg. Nézzük csak minden idők keresztényeit: adnak alamizsnát titokban? Ellenkezőleg! Minden jótettüket nagy hűhó kíséri, minden adományuk részletesen feljegyzésre kerül, hadd tudják a kortársak és az utókor! Megvetik a gazdagságot? Egy csudát! Templomaik arannyal és ezüsttel vannak díszítve, püspökeik drágakövekkel ékesített fényűző ruhákban járnak, a pápa fenntartása pedig szintén jó pár millióba kerül évente! Megbocsátnak az ellenségeiknek? Majd ha fagy! Nincs a világon bosszúállóbb népség a papoknál! Csak próbálja elmondani legalább a negyedét annak, amit róluk tud, máris viszik önt a bíróságra! Azért beszélek a keresztények erkölcstelenségéről, mert a keresztény tanítás azon része, amely valóban megvan a gyakorlatban, minden tekintetben ellentmond a természetes emberi erkölcsnek! Jézus a munkához való averzióról prédikált tanítványainak, pedig épp a munka nemesíti az embert! Az apostolok követői pedig mindig is bűnözők és csalók voltak! Ennek bizonyításához pedig elég elolvasni a hegyi beszéd eme részletét: „Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál? Kicsoda pedig az közületek, aki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal? Az öltözet felől is mit aggodalmaskodtok? Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak; De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy. Ha pedig a mezőnek füvét, amely ma van, és holnap kemencébe vettetik, így ruházza az Isten; nem sokkal inkább-é titeket, ti kicsinyhitűek? Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk? Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van.” Máté 6. fejezet 26-32 versek A parazitizmus eme orcátlan dicsőítésére elég nehéz bármivel is reagálni. Mivé is lenne az emberiség, ha mindenki a fölkent eme naplopásra buzdító tanácsát követné? Félő, hamarosan gyapjunk nőne és visszazuhannánk a régi primitív állapotba! Ezért is ismétlem: az, aki

110

összeállította a krisztusi legendát, és hasonló útmutatásokat adott eme mitikus lény szájába, az csak valami hitvány gazember lehetett, aki a képmutatást és az erkölcstelenséget prédikálta!

111

33. fejezet: Félbeszakadt temetés Mikor pedig a város kapujához közelített, ímé egy halottat hoznak vala ki, egyetlen egy fiát az anyjának, és az özvegy asszony vala; és a városból nagy sokaság volt ő vele. És látván őt az Úr, megkönyörüle rajta, és monda néki: Ne sírj. És oda menvén, illeté a koporsót; a vivők pedig megállának. És monda: Ifjú, néked mondom, kelj föl! És felüle a megholt, és kezde szólni; és adá őt az ő anyjának. Lukács 7. fejezet 12-15 versek

Miután lezajlott a 12 apostol eligazítása, Jézusék lementek a hegyről Kafarnaumba. Ott odament Jézushoz egy római centúrió, azaz százados, aki a tó körül állomásozó légió egyik tisztje volt. Eme kéréssel kereste meg Jézust: - Mester, van a házamban egy szolgám, akit nagyon szeretek! A szerencsétlent reuma kínozza és nagyon szenved! Segíts rajta, mester! - Jól van, - mondta Jézus – elmegyek hozzád és meggyógyítom! - Miért fáradnál, uram? Csak egy szót szólj, és a szolgám már meg is gyógyult! A fölkent a mély hittől fellelkesülve kimondta a megfelelő szót, és a százados szolgája azonnal kigyógyult a reumából. (Lukács 7. fejezet 1-10. versek) A következő napon az evangelium szerint Jézus Nain városában találta magát. A közlekedés eme gyorsaságát nem hagyhatja figyelmen kívül az, aki legalább kicsit is tisztában van Kisázsia geográfiájával. Merthogy Kafarnaum és Nain legalább 45 kilométer távolságra van egymástól. De Jézus és apostolai a lehető legkisebb fáradtságot sem érezték, mikor egyetlen nap gyalogszerrel, mint mindig – azaz az „apostolok lován”, - megtettek ekkora távolságot. Biztosan hétmérföldes csizmájuk volt… Aznap épp temetés zajlott Nainban. Jézusék épp szembetalálkoztak a temetési menettel. Nincs szomorúbb látvány a keleti temetéseknél: a rokonok hordágyon viszik a lepelbe beburkolt, és köröskörül parfümfelhőben úszó holtat. Elöl mennek a fuvolások fülbemászó gyászos dallamokat játszván. Mögöttük a hordágy a hordárokkal, majd a fizetett siratóasszonyok sírva, jajgatva, mellüket verve, vagy kezüket az ég felé nyújtva, szemüket törölgetve, hajtincseiket szétzilálva. Mint látható, aznap a siratóasszonyok rendesen lekezelhették hagymával a szemüket, és egyéb módon is kitettek magukért, mert rendesen hullottak a könnyeik, és elég szomorú, zilált állapotban voltak. Jézust mélyen megindította a gyászuk, holott isteni minőségében tudhatta, hogy ez az egész nem több egy jól megrendezett színjátéknál. - Kit temettek? - kérdezte Az evangeliumban nem kerül említésre az elhunyt neve semmilyen formában. Csak egyszerűen az özvegyasszony fiaként van megnevezve. - Az özvegyasszony fiát. – felelték néhányan a helyiek közül – tegnap fogta magát és meghalt. Hogy mi érhette, senki nem tudja. Özvegy anyjának egyetlen gyermeke volt. Szegény asszony! Nem elég, hogy megözvegyült, de most már a fia sincs neki! Az egyik apostol odament Jézushoz és a fülébe súgta: - Jó alkalom lenne ez egy kis csodatételre, nem? Egyből emelné az ázsiónkat! - Én is gondoltam erre – felelte Jézus És valóban, a galamb fia elgondolkodott. Eddig csak betegeket gyógyított, tisztátalan lelkeket űzött ki megszállottakból. De halottak feltámasztása – ilyesmi még nem szerepelt a repertoárban! És most itt a megfelelő alkalom… eme csoda után senki sem mer majd kételkedni a mindenhatóságában. Jézus félreérthetetlenül nézett tanítványaira. Azok, elvegyülvén a tömegben, ösztönözni kezdték az embereket, hogy kérjenek csodát. - Az a magas világosbarna hajú ott – mondogatták – egy igazi próféta, amilyet ti még sosem láttatok! Ha akarja, fel tudja támasztani az özvegyasszony fiát! - Rabbi, rabbi! – kiáltozták erre egyes helyiek – Szánd meg ezt a szegény fiút! A temetési menet megállt. Az ács-gyógyító odament az özvegyhez. - Ne sírj, jó asszony! – mondta neki

112

- Ó uram, te könnyen beszélsz! De én úgy szenvedek, majd meghalok! Jaj, az én egyetlen fiam, öregségem gyámolítója, ő az, akit el kell ma temetnem! A fuvolások és a siratóasszonyok elhallgattak. A tömeg így pusmogott: - Ki ez? Tényleg valami prófétaféleség volna? - Nem is úgy néz ki! - Hát pedig de! Nézd csak, milyen átható tekintete van! Ez biztosan feltámasztja azt a fiút! - Ez? Na, erre kíváncsi leszek! - Igen? Akkor figyelj! Akik azt mondták, hogy Jézus úgy néz ki, mint egy igazi próféta, azt várták, hogy úgy is lásson hozzá a dologhoz, mint egykoron Illés és Elizeus. A halottak feltámasztására ezek egész rituálét honosítottak meg, amiről lehet is olvasni a bibliában. A feltámasztáshoz a próféta a halott mellé feküdt, kinyitotta annak száját, és többször teljes erőből belefújt. Ezért, mikor az emberek látták, hogy Jézus nem is készül a halott mellé feküdni, eléggé meg voltak lepődve. Merthogy Jézus egyszerűen csak odament a halotthoz, megérintette a kezénél és így szólt hozzá: - Na, ifjú barátom, mondom neked, kelj föl! E felszólítást meghallván a halott felugrott, akár egy bakkecske, (mintha csak erre várt volna), kimászott a lepel alól, megdörzsölte a szemét, és afeletti örömében, hogy újra él, tele torokból vidám dalba kezdett. - Na, ifjú barátom – mondta megint Jézus – a dalt majd otthon befejezed! Most viszont öleld meg anyádat, a legboldogabb özvegyet, és anyát, és élj boldogan, amíg meg nem halsz! A fiú lenyugodott, de az anyja sehogyan sem bírt magához térni. Letérdelt Krisztus előtt és szüntelenül csókolgatta a csodatévő tunikájának a szegélyét. Ami viszont a naini lakosokat illeti, ők éljenzés és ováció helyett halálra voltak rémülve eme csodás tettől. „És elfogá mind azokat a félelem, és dicsőíték az Istent, mondván: Nagy próféta támadt mi köztünk; és: Az Isten megtekintette az ő népét.” Lukács 7. fejezet 16. vers Mi oka volt eme érthetetlen pániknak? Egyszerűen csak az, hogy a jó naini polgárok így gondolkoztak: „Ha ez egy szavával fel tudja támasztani a holtakat, akkor minket egyetlen pillantásával a halálba küldhet!” Ezért aztán a nyakukba szedték a lábukat, és futottak, ki merre látott. Nagyon be voltak ijedve. Hát így műveljen ott náluk csodát valaki! Hogy miért kellet egy ilyen tettől ennyire megijedni? Lukács 7. fejezet 11-16 versek A feltámasztott ifjú pedig fogta a halotti leplét, összehajtogatta, aztán elvitte az ócskáspiacra, és eladta mint hulladék anyagot. A kapott pénzből pedig szivacsot vett, hogy összegyűjtse az érte hullajtott könnyeket, merthogy a siratóasszonyok, rendesen előkészülvén hagymaügyben, azóta sem bírtak leállni a sírással… Ami pedig a temetkezési vállalkozókat és a sírásókat illeti, ők végül is elvesztettek egy jó munkát, ezért mindenféle rosszat kívántak Jézusnak. Az özvegy valószínű mégsem fizette ki neki a feleslegesnek bizonyult munkájukat. Az is lehet, hogy az ügy bíróság elé került, a temetkezés előkészítési költségek megtérítése végett. Hogy mi módon végződhetett egy ilyen per – hát erről fogalmam sincs.

Az írónak sikerült egy eléggé rosszmájú és cseppet sem vicces zárást eszközölnie ehhez a fejezethez. És még azzal sem védekezhet, hogy túl jól ismeri az embereket… Az ilyen megoldások miatt is, talán a könyv végére egyértelművé válhat, hogy - számos figyelemre méltó következtetése és megfontolandó gondolata ellenére - miért is nem terjedt el eme műve annyira, mint a Szórakoztató biblia című alkotása.

113

34. fejezet: Keresztelő János a tömlöcben Elküldé Jézushoz, mondván: Te vagy-é az, aki eljövendő vala, vagy mást várjunk? Azon órában pedig sokakat gyógyíta meg betegségekből, csapásokból, tisztátalan lelkektől, és sok vaknak adá meg szeme világát. És felelvén Jézus, monda nékik: Elmenvén mondjátok meg Jánosnak, amiket láttatok és hallottatok: hogy a vakok szemeik világát veszik, a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak, a siketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek az evangyéliom prédikáltatik. És boldog, valaki én bennem meg nem botránkozik. Lukács 7. fejezet 19, 21-23 versek

Abban az időben Keresztelő János már jó ideje a machaerusi erőd tömlöcében raboskodott. A börtönrendtartás nem lehetett túl szigorú: bár lakat alatt volt, Zakariás fia figyelemmel kísérhette kuzinja minden tettét és cselekedetét. Mint szabad korában is, nála voltak a tanítványai, ő pedig rendszeresen oktatta őket. Mindez ékes bizonyítéka annak, hogy Heródes nem az a kegyetlen zsarnok volt, ahogyan a keresztények ábrázolják, épp ellenkezőleg. A tolerancia és jóság megtestesítője. A rabok ugyanis általában nem tudhatnak arról, mi történik tömlöcük falain kívül, és ha egy bandavezér lakat alá kerül, az többé nem kommunikálhat a cinkosaival. Ámde itt Keresztelő János követői, akik szabadon járhatták az országot, koldultak, keresztelték az ostobákat, pénzt szedvén ezért tőlük, olyan gyakran látogathatták a mesterüket, amilyen gyakran csak akarták. Valószínű, megvolt rá az engedélyük, amely minden formai követelménynek is megfelelt. - Na, mi az? – kérdezte Keresztelő János – Mi újság van? - A farizeusok, ahogy eddig is, ragaszkodnak a vesszőparipájukhoz, a mózesi törvényekhez. Meg akarják tiltani nekünk, hogy szombaton kereszteljünk. - Nem lep meg. Hát Jézussal mi van? - Azt mondják, csodákat tesz a városokban és a falvakban. Néha még házhoz sem megy ehhez, hanem csak úgy… - Hogy az a… Mindjárt az első csodája az kellett volna legyen, hogy engem kihozzon innen! Nem mintha olyan rosszul menne itt a sorom, jó az ellátás, kényelmes az ágyam, a börtönparancsnok is rendes velem, sokmindent megtehetek. De hát megöl az unalom! Annyira hiányzik a friss pusztai levegő! Eme elgondolások vezették rá Keresztelő Jánost, hogy talán nem is Jézus az a bizonyos megígért messiás, melynek érkezését ő volt hivatott bejelenteni… másképp mivel lehetne magyarázni az Ige nemtörődömségét elődje sorsa iránt? És hogy erről meggyőződjön, Keresztelő János kiválasztotta két tanítványát, és elküldte őket a galamb fiához, egy kérdéssel, amit egy papírfecnire karcolt fel: „Légy szíves tudasd eme levél kézbesítőivel, hogy tényleg te vagy-e az, akinek jönnie kell, vagy mást várjunk!” A két megbízott útnak is indult tüstént, és meg is találták Jézust Nainban. Mikor a küldetésüket teljesítvén átadták Jézusnak ama papírt, a fölkent így dünnyögött magában: „Ez már azért valami… Hogy még az elődöm is kételkedjen bennem… Nagyon jól tudom én, mit is várna tőlem a kuzinom! Igaz persze, hogy semmibe sem kerülne kihoznom őt a börtönéből! Na várj csak, komám! Mivel még mindig kételkedel az istenségemben, teszek én neked oly csodákat, hogy a tanítványaidnak kigúvad a szemük, de nem ám azt, amit te vársz; azt semmiképp!” Szerencsére, mikor Keresztelő János tanítványai Jézusnál voltak, mindenféle betegek és bénák sorakoztak körülöttük: púposok, vakok, sánták, lábatlanok, kezetlenek, megszállottak, himlősek, hurutosak, leprások, vízkórosok, lázasok, stb. Ezek mellett könnyező rokonok sorjáztak, kedves halottaikat faládákban magukkal hozván. Jézus így szólt Keresztelő János küldönceihez: - Tehát a mesteretek nem biztos abban, hogy én vagyok az igazi messiás? Hát akkor csak figyeljetek és lássatok! Kinyújtván kezeit, mondott néhány kabbalisztikus szót, tett néhány furcsa mozdulatot, és abban a pillanatban az összes beteg meggyógyult, a bénáknak egészséges végtagjaik nőttek, a rokonok halottai feltámadtak, mindenki táncolt örömében. - Na, ehhez mit szóltok? – kérdezte Jézus – Láttatok már ilyen csodákat? Keresztelő János tanítványai el kellett ismerjék, hogy ezek első osztályú csodák voltak. 114

- Menjetek, meséljétek el Jánosnak – folytatta a galamb fia – amit itt hallottatok és láttatok: vakok látnak, sánták járnak, siketek hallanak, a halottak feltámadnak, és én mindenkinek ingyen prófétálok! És ha ezekből nem a megfelelő következtetést vonja le, akkor egyszerűen nem akar bennem hinni! Keresztelő János tanítványai le voltak nyűgözve. Megértették, hogy Jézus valóban a messiás. Azt is látták, hogy mindenkit meggyógyít, és senkitől nem kér semmit. Ez nagyon mélyen érintette őket. Az evangelium világossá teszi, hogy mikor Keresztelő János tanítványai látták, hogy jézus csak úgy ingyen prófétál, le voltak sújtva. Azt mondták magukban: „Hát ez ingyen adja azt, pedig pénzt kereshetne vele, hogy az ördög vinné el!” Jézus tudta, hogy miről gondolkodnak, ezért így szólt hozzájuk: - Figyeljetek, miért néztek így? Ha én ingyen tevékenykedek, az az én dolgom, világos? Azonkívül jaj annak, aki elégedetlen velem! Örök ideig fog égni a pokolban! Keresztelő János tanítványai nem várták meg a folytatást, gyorsan visszavonultak. A Jézust körülvevő tömeg is az ő pártján volt. Mindenféle zúgolódás hallatszott azon ismeretlenek ellen, akik szólni mertek eme csodák végrehajtója ellen. Egyesek azt szorgalmazták, hogy utánuk kéne menni és kitekerni a nyakukat. Mások nyíltan szidalmazták Keresztelő Jánost. A fölkent érezte, hogy ideje lecsillapítani a forrongó tömeget. - Figyeljetek! – mondta - Keresztelő János nem egy rossz ember! Csak nehezen viseli kiszabott sorsát! Félig főtt borsó és rothadó szalma az osztályrésze! De azért ő próféta, ezt ne feledjétek! Bejelentette az érkezésemet, az isten bárányának nevezett, ezek pedig nagyon kedves dolgok tőle, el kell ismerni! Ezért hát ne keltsétek rossz hírét, mert nem ezt érdemli! Miután látta, hogy eme nagylelkű védőbeszédétől úgy-ahogy megnyugodtak a kedélyek, Jézus hozzátette: - Ez az igazság, barátaim, ő nem bűnös! Vannak mások, akik sokkal veszélyesebbek, mint szegény kuzinom szerencsétlen tanítványai! A farizeusokról beszélek! Ó, hogy ezeknek soha semmi nem felel meg! Mikor Keresztelő János sáskán élt, azt mondták, rossz szellem lakozik benne! Erre itt vagyok én, aki szeretek enni, és az italt sem vetem meg, erre mit mondanak rám: hogy elítélendő életmódot élek és rossz példát mutatok! Semmi sem jó nekik, mindig mindenbe belekötnek! Ezért az a legjobb, ha nem foglalkozunk az akadékoskodásaikkal, higgyétek el! Mikor a küldöncök visszatértek Keresztelő Jánoshoz, az nekik szegezte a kérdést: - Na, mi a helyzet? Mit mondott? - Valóban ő a messiás, ezt nem is tagadhatjuk – válaszolták – csodákat tesz és szüntelenül szövegel. És ha nem szabadít ki téged innen, akkor azt csak azért nem teszi, mert így jön kapóra neki. Nemhiába mondják, hogy a közeli rokonok ritkán szívlelik egymást. Ha te csak egy kívülálló volnál, valószínűleg már régen jött volna segíteni neked. De mivel a kuzinja vagy, úgy döntött, sorsodra hagy téged, legyen veled, ami lesz! - Vagyis felőle ülhetek itt akár az idők végezetéig! És ekkor abbéli elkeseredésében, hogy isteni unokatestvére így cserbenhagyta, Keresztelő János haját tépte, és elkezdte falba verni a fejét. Lásd. Máté 11. fejezet 2-19. versek; Lukács 7. fejezet 18-35. versek)

115

35. fejezet: Jézus barátnőre talál Kéré pedig őt egy a farizeusok közül, hogy ő vele egyék; annakokáért bemenvén a farizeus házába, leüle enni. És ímé a városban egy asszony aki bűnös vala, mikor megtudta, hogy ő a farizeus házában leült enni, hoza egy alabástrom szelence drága kenetet. És megállván hátul az ő lábainál sírva, könnyeivel kezdé öntözni az ő lábait, és fejének hajával törlé meg, és csókolgatá az ő lábait, és megkené drága kenettel. Lukács 7. fejezet 36-38. versek

A farizeusok, mint már írtuk, nem voltak odáig Jézusért. De attól, hogy nem szerették, egyesek bizonyos mértékben kíváncsiak voltak rá. Némelyek szerették volna jobban, közelebbről megismerni a nagy gyógyító hírében álló prédikátort. Már láttuk, hogy egykor Nikodémus titokban felkereste a galamb fiát, hogy őszintén beszélhessen vele. Ugyanígy Nainban is volt egy kíváncsi farizeus, Simon nevezetű. A helyi farizeusok között nagy tisztelet övezte. És ez a farizeus egy szép napon úgy döntött, próbára teszi annak a názáretinek a mindenhatóságát, de legalábbis meghitt környezetben elbeszélget véle. Másnap reggel Jézus a következő üzenetet kapta kézhez: „Simon farizeus a holnapi napon fogadást tart. Örömmel látná vendégül a názáreti Jézust.” Nyughatatlan hősünk rögvest tudatta Simonnal, hogy örömmel elfogadja a meghívást. És a megjelölt órában belépett a farizeus házába. Abban az időben szokásban volt, hogy ha a vendéget meg akarták tisztelni, a bejáratnál felajánlották neki, hogy megmossák a lábát, illetőleg tömjént és puszit is adtak neki. A farizeus, aki csak azt akarta látni, milyen is egy ilyen messiás, nem tett ezeknek eleget. Tartózkodóan üdvözölte Jézust, csak a kötelező udvariassági gesztusokkal: - Örülök, hogy megismertelek! Sokat hallottam rólad, és szeretnélek vendégül látni! Foglalj helyet nálam, és edd, amit isten adott! Remélem, nem sértelek meg! Jézus hasonló szellemben válaszolt. Végül is eme kitüntető figyelem közönyösen érintette, a lényeg számára az ellátás minősége és színvonala volt. Nyugodtan helyet foglalt az asztalnál, és a míg az időjárásról és a hőségről beszélgettek, igyekezett minél többet enni. Nem is volt miért visszafognia magát. Nem barátságból, hanem kíváncsiságból hívták meg, és ennek megfelelően cselekedett. A beszélgetésben mindenféle általános téma volt, nem esett szó az ő mindenhatóságáról. A városban pedig híre ment, hogy Jézus Simon farizeusnál van látogatóban. A kíváncsi bámészkodók mindenhonnan összefutottak, és mindenféle ürügyekkel betolakodtak a vendégszerető farizeus házába. Az ország szokásai szerint a szolgák mindenkit beengedtek az étkezőbe. Az ajtókat már be sem lehetett zárni. És ekkor a csodatévő ácshoz hirtelen odasurrant valami nő, aki sikeresen átfurakodott a tömegen. Fiatal, ledéren öltözött szőkeség volt. Kezében parfümöt tartalmazó alabástrom üveget szorongatott. Jézus elé kerülvén, a szőkeség annak lábai elé vetette magát. Az üvegcsét elejtette, így az széttört. A parfüm pedig a padlóra folyt. Efölötti csalódottságában sírva fakadván, a szépség kibontotta a haját, beáztatta a parfümtócsába, és eme rögtönzött szivaccsal kezdte letörölgetni a galamb fiának a lábáról az út porát. A jelenlévők némileg megrökönyödtek eme sokatmondó szertartás láttán. Abban az időben egy efféle cselekedet egyértelműen szerelmi vallomásnak számított. 116

Simon szakértő volt az efféle ügyekben, így előtte rögvest világossá vált minden. A nő pedig fáradhatatlanul kenegette Jézus sarkát, bokáját, lábujjait, talpát, minden érzékeny testrészét a lábán, amire ő hunyorgott, kacagott és sikoltozott, annyira kellemes érzéseket keltett benne ez a szőkeség, ahogy a hajával dörzsölgette. Ez még nem is lett volna olyan nagy ügy, de volt egy kis bibi: a szépség messze nem az erkölcsös életmódjáról volt ismert. A tisztaság fehér rózsái sehol sem övezhették volna, pláne nem Júdeában, épp ellenkezőleg: kalandjainak köszönhetően egész másféle hírnév övezte. Máriának hívták. Valaha férjnél volt, de rövidesen megszökött tőle, miután annak rendje-módja szerint felszarvazta. A férje egy bizonyos Pappusz volt, Júda fia, foglalkozására nézvést jogász. A szépség egyáltalán nem egy unalmas házaséletet biztosított a számára. Felszarvaztatása első napjait Pappusz nem viselte valami jól. Féltékeny volt, erről minden tudós teológus ír, és asszonyát, Máriát szobafogságra kárhoztatta. Ez azonban csak annyit ért, mint halottnak a borogatás. Mária szorgalmasan ékesítette férje fejét újabb és újabb szarvakkal. A kertészt, a kocsist, az inast, a szakácsot, bárkit a kegyeibe fogadott. Telhetetlen volt. Mikor a szeretői már kimerültek, ő még mindig kéjsóváran sóhajtozott. Egy szép reggelen pedig, kihasználván Pappusz távollétét, Mária megszökött egy ifjú katonatiszttel, akit az ablakon látott. A tiszt a magdalai helyőrségben szolgált. Mária eme városba szökött. A bosszankodó férjnek elég esze volt ahhoz, hogy elbocsássa csalfa nejét, aki többé semmiben sem korlátozva, szélsebesen eltűnt a szeme elől. A jámbor kommentátorok szerint e bővérű szépség, aki férjét otthagyta ama tisztért, ahhoz sem maradt hű. Rövidesen számos „hőstettet” vitt végbe, kvázi az egész várossal megosztotta ágyát, így aztán akik mostanság őt ismerik, és róla beszélnek, a magdalai Máriaként, avagy Mária Magdolnaként emlegetik. Mikor először meglátta Jézust, Mária Magdolna így okoskodott: „Akármi legyek, ha meg nem szerzem magamnak ezt a szép embert!” Ettől fogva mindenhová követte, sosem vesztette szem elől. Részt vett minden csodatételénél, így Nainban is jelen volt, mikor is ama ifjú feltámasztásra került. Végül, bosszankodva, hogy Jézus észre sem veszi, bátran belépett ama házba, ahol a fölkent Simon farizeus asztalánál vendégeskedett. Itt Magdolna teljesen biztos volt a sikerében. És valóban, a galamb fia nemcsak észrevette, hanem kegyesen meg is engedte neki, hogy kenegesse és csókolgassa a lábát. Simon farizeus pedig mélyen meg volt döbbenve. Lehetséges volna, hogy ez az ember, aki prófétának adja ki magát, ennyire vaknak bizonyuljon? Megengedi egy azelőtt általa sohasem látott nőnek, hogy csókolgassa a lábát – ez már önmagában is botrány. De hogy nem veszi észre, hogy ez a kenegetős szöszke egyszerűen csak egy szajha, na ez már sok! „Kis cafka – mormolta magában Simon – ez a Jézus meg… Hát… most aztán mondhatja nekem bárki, hogy ez ismeri a jövőt, úgysem hiszem el! Kezdettől fogva nem zavartatta magát attól, amit ez csinált vele! Ez két dolgot jelenthet: most akkor vagy látja, hogy egy utolsó ribivel van dolga, vagy nem látja. És ha nem látja, akkor csak egy köcsög, nem pedig próféta! Ha pedig látja… Na, hát akkor meg pláne megéri a pénzét!” Láthatják, mire vezet a hit hiánya! Hogy mit eredményez a helytelen nézőpont! Jézus, azonnal belelátván Simon lelkébe, minden gondolatát tudta. Úgy döntött, ad neki egy rövid, de annál emlékezetesebb leckét. Kinyújtván a szépségnek a lábát, hogy az könnyebben csiklandozhassa, a farizeushoz fordult és így szólt: - Simon, hajolj közelebb, mondanék neked pár szót! - Csupa fül vagyok – mosolygott a házigazda - Egy hitelezőnek két adósa volt. Az egyik 500, a másik 50 dénárral jött neki. Látván, hogy úgysem kapja vissza sosem a pénzét, elvégre mindkét adósa koldusszegény volt, akár a zsinagóga egere, köpött egyet, és úgy döntött, ez egyszer nagylelkű lesz. Mindkettőt maga elé hívatta, majd így szólt hozzájuk: „Barátaim! Mindketten az adósaim vagytok egy csekélyke összeggel! De ezúttal inkább nektek adom, lemondok róla! Ennyi!” Persze mindketten odavoltak az örömtől, és nagyon hálásak voltak. De egyet mondj meg nekem Simon: melyikük volt hálásabb eme derék hitelezőnek?

117

- Hát amelyiküknek többet engedett el, hogy is lehetne másképp? - Helyesen válaszoltál! - De mit akartál ezzel mondani? - Hát csak azt, hogy eme példázat terád és erre az asszonyra áll! - Viccelsz velem? - Egyáltalán nem, a lehető legkomolyabban beszélek! Mikor beléptem hajlékodba, nem adtál vizet, hogy lábat mossak. Jaj, nem megbántani akarlak, csak egy tényt közöltem! Ez a nő meg a legcsodásabb illatú parfümmel kenegette a lábamat! Érzed az illatát? - Persze, hogy érzem! - Csókot sem adtál az orcámra, ahogy szokás. Persze, ő sem az arcomat csókolja, hanem a lábamat, és látod, mily gyengéden! Ez azt jelenti, hogy ő sokkalta jobban szeret engem, mint te! Látod, így fejezi ki a háláját irányomba! - Háláját? Miért? - Hogyhogy miért? Ama szolgáltatásért, amit csak én adhatok neki, és amiről te nem is tudsz! - Miféle szolgáltatás ez, megmondanád? - Hatalmamban áll megbocsátani a bűnöket, Simon! Lehet, hogy neked ez új, de akkor is! Asztalodhoz telepedvén megbocsátottam némely bűnödet, melyek a lelkiismeretedet terhelték, de te ebből semmit sem vettél észre! És mikor megengedtem eme nőnek lábaim csókolgatását, megtisztítottam a lelkét minden gonoszságtól, ez pedig, hidd el, már eléggé esedékes volt! Eme kedves kis szőkeség pedig megérezte mindezt, ezért nagyon megszeretett! És ő amaz adós, akinek a nagylelkű hitelező az 500 dénáros tartozását engedte el. Simon azonban még mindig nem volt meggyőzve. Hitbéli kérdésekben ugyancsak makacsnak bizonyult. - És mire véljem érthetetlen vonzódásod eme feslett életű asszonyszemélyhez? - kérdezte - Ez nagyon egyszerű! A bűnössége természete miatt! Én ugyanis ellenállhatatlanul vonzódom a feslett életű nőkhöz! Minél jobban átadja magát egy nő a szeretetnek, annál kedvesebb a számomra. És neki különösen sok bűnei bocsáttattak meg, mert nagyon szeretett! (Lukács 7. fejezet 36-50. versek) Simon farizeus elcsendesedett. Lelkét egyszer és mindenkorra bezárta Jézus tanításai elől, magában pedig elhatározta, hogy legközelebb óvakodik az ilyen kétes erkölcsű alakoknak a házába való invitálásától. Az evangelium itt abbahagyja a történetet. Az egyértelmű, hogy Magdolna, látván, milyen sikerrel járt Jézusnál, nem ült a babérjain. Én például meg vagyok arról győződve, hogy magához engedte a galamb fiát. Ha egy férfi hagyja, hogy egy nő a szőke hajtincseivel csiklandozza a talpát, akkor nem valószínű, hogy csak ennyire korlátozódik a viszonyuk. Ezenkívül, habár a teológusok azon fáradoznak, hogy bebizonyítsák az Ige anyjának, Máriának a szeplőtelenségét, meg sem próbálják azt állítani, hogy Jézus sikeresen ellenállt volna az őt kísérő néhány asszony csábításának, akikkel szinte éjjelét-nappalát együtt töltötte. Simon farizeust, aki nem hitt Krisztus istenségében, esetleg sokkolhatta annak erkölcstelensége. A bigottak azonban bármilyen, akár teljesen egyértelmű affért egyszerűen az isteni kegyelem félreérthetetlen jeleként értelmeznek. Így aztán, ha a pap, vagyis ama személy, akiben az Úr kegyelme leledzik, megenged magának egy kislánykával való évődést, a jó keresztények semmiféle rosszat nem látnak ebben. A civil jogszabályok elítélik a túlságosan temperamentumos papokat, az egyház viszontmentegeti, fedezi őket. Jézus ama szolgája, aki börtönbe kerülne házasságtörés, vagy kiskorúak megrontása miatt, az mártírnak is minősülhet akár, míg kiskorú áldozata, illetőleg a házasságtörésben bűntársa, az kegyelemben részesültnek minősül, sőt majdhogynem szentnek. Ennyi erővel Mária Magdolnát is szentté lehetne avatni, ha már Jézus körül volt, „szolgált neki” és „gondoskodott róla”.

118

Pappusz barátunk hűtlen hitvese tehát, aki bárkivel összeállt, még a magdalai tiszttel is, a galamb fiának a társaságában visszakapta rég elvesztett ártatlanságát. Szenvedélyesen szerette Jézust, az pedig nagyon elégedett volt vele. Nem is csoda, elvégre arról nem szól a fáma, hogy őt is felszarvazta volna! Később majd még visszatérünk Krisztus és Mária eme kapcsolatára. Az ő kapcsolatuk mélyebb mivoltát csak néhány, vak fanatizmusáról hírhedt teológus tagadja. Sok egyházatya, köztük Desdossat de la Baume abbé, az avignoni szent Agricol kollégium kanonoka, a „La Christiade ou le Paradis reconquis” (Kereszténység, avagy a paradicsom visszatérése) című könyv szerzője hallgatólagosan elismeri, hogy Jézus és Mária Magdolna között akár szerelmi viszony is fennállhatott.

119

36. fejezet: Jézus Krisztus családja És tudtára adák néki, mondván: A te anyád és atyádfiai künn állnak, téged akarván látni. Ő pedig felelvén, monda nékik: Az én anyám és az én atyámfiai ezek, akik az Isten beszédét hallgatják, és megcselekszik azt. Lukács 8. fejezet 20-21 versek

Vidáman, és hódításával elégedetten, Jézus visszatért Galileába, Názáret közelébe. Ellenállhatatlanul vonzotta őt az a város, ahonnan nemrég kiutálták. Úgy tűnt, a fejébe vette, hogy csak azért is az övé lesz az utolsó szó. Először prófétaként próbált érvényesülni, szép beszédeket mondva, de földijei kinevették. Aztán csalással próbálkozott, mikor a zsinagógában Jeruzsálemből érkezett tudós teológusnak adta ki magát. Ekkor felismerték, elhurcolták az emelvényről és kis híján a szakadékban végezte. Ezúttal a galamb fia női segítséggel próbált sikert elérni. Már alig várta, hogy lássa, mit szólnak földijei, amikor ő majd felbukkan Mária Magdolnával az oldalán, egy olyan hölggyel, aki valóban nem mindennapi jelenség volt, és ráadásul gazdag is. Szeretve lenni csakis önmagáért – erről mindeddig csupáncsak álmodhatott. És amennyiben valóban ilyesmiről álmodozott, hát akkor ez most megvalósult. Őt, a koldust, megszerette egy irigylésre méltó nő. Ámbár nem volt épp egy szép ember, mégis akadt neki egy bájos szeretője, akiért bárki megirigyelhette volna. De miket is beszélek én? Hisz nemcsak ez az egyetlen nő volt vele, hanem egy egész csapat, akik szerették és csodálták! Majdhogynem egy egész hárem! Ennek élén természetesen Mária Magdolna állt, de az evangelium még kettőt megnevez: Johannát és Zsuzsannát. Zsuzsannáról csak annyi infó van, hogy az ő neve óhéber nyelven „liliom virága” jelentéssel bír. Johannáról szent Lukács azt írja, hogy egy bizonyos Khúza hitvese volt, aki Heródes birtokainak egyik tiszttartójaként kereste kenyerét. Egyszer meglátván Jézust, ez a Johanna így szólott magában: „Ez az a férfi, aki kell nekem!” Így, eladván mindenét, férjét elhagyta, hogy követhesse Jézust. - Aki szeret engem, követ engem – jelentette ki az Ige. És valóban, egy egész csapat nő járt utána: volt hitves, aki elhagyta férjét, avagy egyebek, kik óránkénti, vagy egyszeri fizetségért szoktak dolgozni. Mindannyian nagy szerelmesei voltak a tiltott gyümölcsnek, odavoltak urukért és mesterükért. Annyira istenítették Jézust, hogy anyagilag is támogatták. Ő pedig habozás nélkül elfogadta ebbéli kedvességüket. Nehogy azt gondolja az olvasó, hogy most túlzok! Az evangeliumban ezek le vannak írva fehéren-feketén! Nyissa csak ki Lukács evangeliumát a 8. fejezet 2-3 verseinél! Ott egy az egyben le van írva, mi módon tették! Bizony, érdekes ezt kimagyarázni, tisztelendő uraim! Le van írva: a vagyonukkal szolgáltak neki! És kinél: szent Lukácsnál! Gondolom, tudják, hogy nevezik az olyat, aki megengedi a nőknek, hogy azok a vagyonukból szolgáljanak neki, hogy abból tartsák el… Eléggé nem illő lenne e könyvben leírni azt, aminő névvel illetik, pedig teljesen rászolgált. Engedelmükkel inkább leírom egy modernebb és kevésbé sértő kifejezéssel: dzsigoló.

120

Tehát Jézus, a májer selyemfiú, minden előítélet fölött állónak tartotta magát. Csavargóként kezdte, aztán odáig süllyedt, hogy a nőivel tartatta el magát. Ezen az úton elindulva és végigmenve az ember elkerülhetetlenül a bitófán végzi, amit abban az időben a keresztfa helyettesített. Aranyos személyiség, nemde? A papok tehát tökéletes hőstípust választottak a keresztény birkáknak! Olybá tűnik mindez, mintha a papok elhatározták volna, hogy gúnyt űznek a hiszékeny együgyűekből, megalkotván az igazán fantasztikus istenember legendáját, melyet aztán felruháztak ilyen csavargó-selyemfiú jellemvonásokkal, ahelyett, hogy egy tisztességes családapát, erényes polgárt és tisztes munkást faragtak volna belőle. De hát úgy tűnik, eme vallás természete olyan, hogy a legmegvetendőbb emberi vonásokat isteníti és kanonizálja. Ez pedig igencsak figyelemre méltó, és elgondolkodtató! A kultusz megalkotói, mikor munkához láttak, valószínűleg a következőképp okoskodhattak: „Ahhoz, hogy bolonddá tehessük a népet, rá kell vennünk mindenkit, hogy higgyen egy bizonyos természetfeletti bohócban, amelyet mi marionett bábúként irányíthatunk. De ahhoz, hogy eme legfelsőbb lény érthető és közelálló legyen az egyszerű elmék számára, feltétlenül fel kell őt ruháznunk bizonyos kifejezetten materiális vonásokkal. El kell töltetnünk vele legalább pár évtizedet a mindenki által ismert földi életben, emberi formában. De ha egy igazi embert istenítünk, egy igazságos, becsületes, dolgozni szerető, tiszteletreméltó embert, aki jó gyermeke szüleinek, jó házastársa hitvesének, jó atyja gyermekeinek, felruházva minden emberi erénnyel, akkor nekünk mindebből semmi hasznunk sem származik. Az ilyen embereket nélkülünk is tisztelik. Ezzel nem jutunk semmire sem. Nekünk, teológusoknak egészen más feladatunk van! Nekünk logikátlanságokkal kell zsonglőrködnünk, abszurdumot abszurdumra halmoznunk, a hibát erényként bemutatnunk, a rosszat pedig jóként, így zavarni össze az együgyűeket, hogy úrrá lehessünk elméjükön! Ezért aztán istenemberünket egy utolsó csavargóvá kell formáznunk! Kezdetnek hadd legyen a legnevetségesebb eredete, mondjuk egy madártól. Aztán legyen rossz fiú és testvér, hasznavehetetlen munkaerő. Legyen országa törvényeit tiszteletben tartó polgár helyett egy törvényszegő lump. Legyen kuruzsló, koldus és tolvaj. Csavarogjon szajhákkal, akik az általuk megkeresett pénzből tartják el. Válasszon magának útitársakat a legutolsó semmirekellőkből, naplopókból, sőt akár hazaárulókból is. Paráználkodjon is, mintegy legalizálva ezzel a házasságtörést. Ruházzuk fel őt mindenféle hibával: hiúság, gyávaság, becstelenség, hanyagság. És végződjön nyomorúságos élete teljességgel megérdemelt módon: feszítsék meg őt két haramia között, melyek közül az egyikkel haverkodjon össze. Majd pedig, miután megalkottuk eme legendát, mondjuk a népnek: „Ez az isten, imádjátok!” És mindazok, akik annyira vaknak bizonyulnak, hogy nem látnak mást eme mesében, mint mocskot, hazugságot és bűnt, legyenek mindörökre átkozottak és kitagadottak még akkor is, ha valamikor tiszteletreméltóak voltak! Azok pedig, akik hisznek a mi kis legendánkban, és hódolnak a mi teológiai fikciónknak, nos, azok a mi prédáink! Az ilyenek már a mieink testben és lélekben, pénzük pedig a mi erszényünkbe vándorol!” Ez az egyetlen olyan magyarázat, ami nagyjából választ ad az istenkép problémáira. Minél megvetendőbb emberként a karakter, annál könnyebben lehet őt istenként eladni. Elvégre teljesen nyilvánvaló, hogy nem lehet semmiféle vallást alapítani anélkül, hogy előtte ne bolondítanák meg a széles néptömegeket. Tehát ahhoz, hogy új kultuszt lehessen létrehozni, előzőleg a feje tetejére kell állítani a természetes emberi értékrendet, a természetes emberi erkölcs minden fogalmát. Eme elvek alapján a kereszténység teoretikusai megteremtették a jézusi mítoszt, szemérmetlenül felruházva hősüket mindenféle olyan emberi tulajdonságokkal, melyek leginkább az aljanépre, a söpredékre jellemzőek. Mindezek után azt is volt merszük beismerni, hogy még a családja is pirult miatta a szégyentől.

121

Mikor Jézus családja hírét vette, hogy fekete bárányuk újfent Názáretbe készül, azt sem tudták, hová legyenek. Agyba-főbe átkozták magukban ama szerencsétlen csavargót, kinek szerintük semmi más célja sincs, mint rájuk újabb szégyent és gyalázatot hozni. Azért a látszat fenntartásának érdekében a rokonok úgy tettek, mintha sajnálnák Jézust. - Szegény fickó – válaszolták azoknak, akik jöttek hozzájuk elmesélni az egykori ács legújabb szándékát – Elment az esze. Teljesen megzakkant. Már nem is vonható felelősségre tetteiért. Lelkük mélyén úgy voltak vele, hogy rokonuk egy közönséges csirkefogó, akit minél előbb olyan helyre kell dugni, ahol már nem folytathatja magánszámait. E céllal mentek tehát Jézus elébe, hogy elfogják, és lakat alá tegyék. Ez a passzus megtalálható Márknál: „Amint az övéi ezt meghallák, eljövének, hogy megfogják őt; mert azt mondják vala, hogy magán kívül van.” 3. fejezet 21. vers. Ez egy családi ügy volt, melyben részt vett Jézus egész rokonsága: öccsei, húgai, kuzinjai, és persze anyja, Mária sem akart kimaradni a sorból. Az expedíció élén Jézus négy öccse állt: Jakab, József, Júda és Simon. (Márk 6. fejezet 3. vers) De mikor a találkahelyre értek, Jézus már nem volt ott. A galamb fia épp egy soron következő megszállottat gyógyított, aki Máté evangelista szerint néma is és vak is volt, míg Lukács szerint csak néma. A fölkentet éberen őrizték apostolai: ő jó előre meghagyta nekik, hogy a rokonait semmiképp sem engedhetik hozzá, ha hirtelen a fejükbe veszik, hogy eljönnek Názáretből meglátogatni őt. Mint láthatjuk, nem igazán bízott a családjában. Ez az esemény pedig az országúton történt. Jézus kegyencnői épp egy közeli kocsmában pihentek. Az Ige és apostolai körül nagy tömeg gyűlt össze. Jézus rendelkezett, hogy hozzanak oda egy megszállottat. - Remélem, nem vagy süket? – kérdezte a galamb fia. Amaz tagadólag rázta a fejét. - Nagyszerű! Akkor figyelj, mit mondok neked! Barátom, te néma és vak vagy (maradjunk szent Máté változatánál), mert beléd költözött a tisztátalan lélek. Ahelyett, hogy meggyógyítanálak a vakságból és a némaságból, egyszerűen kiűzöm belőled az ördögöt, és kész, gyógyultan távozhatsz! Amaz pedig, akár megszállott volt, akár nem, de vak és néma az biztosan, arról álmodott, hogy majd újra láthat, és legfőképp beszélhet. Persze hogyan is tiltakozott volna eme diagnózis ellen, mikor alig várta, hogy meggyógyuljon. - Hé, ördög! – kiáltotta Jézus – Ki engedte meg neked, hogy beköltözz eme ember testébe?! Most pedig kifelé, de azonnal! Megparancsolom, hogy távozz! Önök, kedves olvasó barátaim, persze nem kételkednek abban, hogy a tisztátalan lélek azonnal engedelmeskedett. Kiugrott a szerencsétlen szájából, szokás szerint hangos kiabálással, nehogy eltérjen a már megszokott rituálétól. A gyógyult azonnal kinyitotta a szemét, és mindenféle vidám anekdotákat, nyelvtörőket mondott, mintegy mutatván, hogy a nyelve újfent jól forog. E csoda, mint mindig, a tömeget hangos ujjongásra késztette. Csak néhány utcai író, akiket az evangelisták írástudóknak neveznek, akiket a jeruzsálemi farizeusok küldtek, vágott elégedetlen arcot, amikor a tömeghez mentek: - Hé, emberek! Ahelyett, hogy itt ujjongtok eme személy cselekedetein, inkább szidjátok össze és lássátok el a baját! Hogy tud ez kiűzni mindenféle ördögöket, hacsak nem Belzebub, az ördögök fejedelme segítségével? Láthatjátok, hogy összejátszik vele, másképp ez nem magyarázható! Az írástudók célzása sebezhető pontba talált. Mintaszerű, találó rágalomnak bizonyult. Jézus, azonnal érezvén a veszélyt, visszavágott: - Mit értetek ti ehhez, tökfilkók? – kiáltotta – Ne higgyétek, hogy az ördög ennyire bolond! Miért segítene nekem? Hogy aztán kiűzzem a fészkéből? Marhajó ötlet! Az emberek ellensége nem önmaga ellensége! Minden olyan ház, amely meghasonlik önmagával, ha a

122

falai nem támasztják egymást, képtelen arra, hogy egyben maradjon, hogy össze ne dőljön! És ha a sátán kiűzi a sátánt, azaz meghasonlik önmagával, hogy maradhat fönn az országa? Az érvelés meggyőző volt. A közönség teljesen a Jézus oldalára állt. Az írástudók sietve kereket oldottak a tömeg fújolása és fütyülése közepette. A sikert meglovagolva Jézus a tömeghez szólt újfent, jó szokása szerint ezúttal is példázatban. Elmesélt egy történetet arról, hogy egykoron egy ember a földjébe jó magot vetett. Éjjel jött az ellensége, és ugyanabba a földbe rossz magot szórt. A jó és a rossz mag együtt csírázott, de az utóbbi mag gyom volt, amely elnyomta az étkezési búzát. Ekkor, hogy megmentsék a jó termést, ki kellett volna gyomlálni a gazt az egész mezőről, ez pedig – valljuk meg őszintén – fárasztó és szinte lehetetlen munka. Úgy kerülhette volna el, ha meg- és elzavarta volna az ellenségét, mikor amaz elszórta aznap éjjel a földjén a gyommagokat. Eme régi keleti tanmese értelmét nem nehéz megfejteni. - Az, amit én mondok nektek, az a jó mag! Ezért higgyetek a szavamnak! Főleg isten őrizzen meg titeket azoktól, akik engem hitelteleníteni próbálnak! Az ő szavuk a gyom, a konkoly. Ha ellenségeimre hallgattok, és nem óvakodtok tőlük, és ha nem hisztek nekem, akkor a konkoly menthetetlenül elfojtja a tiszta búzát. A papok időnként megemlékeznek eme példázatról, melyet istenük szájába adtak. Az ő emberi bölcsességük ellentételezésére született ez a mondás: „Aki egyetlen harangot hall, az egyetlen hangot hall” Tehát ahhoz, hogy többé-kevésbé helyes képet kapjunk egy tanról, egy vallásról, és annak követőiről, nemcsak azokat kell meghallgatni, akik dicsérik, hanem a kritizálóit is. Mindkét oldalt meg kell hallgatni, és úgy kell dönteni. A papok nem véletlenül helyettesítik eme bölcs mondást a konkoly és a búza tanmeséjével. - Óvakodjatok, báránykáim, fiatalok és idősek! Ne olvassatok antiklerikális könyveket, ne hallgassatok ateista előadásokat! Már a bölcsőtől kezdve tápláljuk belétek az abszurdumban való hitet, és a bűnben való bizalmat! Ezt a hitet és bizalmat csakis akkor tarthatjátok meg magatokban, ha elkerültök minden olyat, ami meggyőzhet benneteket ezeknek ellenkezőiről. Az emberi lelkekért való harc folyamán ez tisztességtelen eljárás, de hát mi is maradhatna a vallásból, ha becsületes eszközökkel harcolna? Az apostoloknak és a népnek szerfölött tetszett ez a példabeszéd. A leghátsó sorokban Jézus rokonai tanácskoztak. Ez egyértelműen nem a megfelelő pillanat volt, hogy elkapják a csavargó rokont. Az összegyűlt tömeg minden bizonnyal megakadályozta volna nyilvános leteperését. Ekkor a família cselhez folyamodván úgy határozott, hogy elcsalják Jézust valami félreeső helyre. A fivérei szóvá tették a tömegben, hogy szeretnének vele beszélni. Néhány bámészkodó a segítségükre sietett. - Rabbi – mondták Jézusnak – itt a családod, az anyád, a húgaid, meg az öcséid, és a rokonaid! Azért jöttek Názáretből, hogy veled találkozzanak! - Nem vagyok én rájuk kíváncsi – felelte Jézus – menjenek csak vissza oda, ahonnan jöttek! - Várj, rabbi, nem érted! Itt van jó öreg édesanyád is! - Mondom, hogy semmi dolgom velük!

123

Közben a tömeg szétvált. Mária, Jézus testvérei és rokonai előrébb jöhettek. Meglátván őket, a fölkent felemelte a hangját, hogy a rokonai jól hallják, és így szólt: - Hagyjatok már békét nekem! Ki az én anyám, kik az én testvéreim? Tán csak nem ezek, akik Názáretből jöttek? Nevetséges! Nekem az apostolaimon és jó társnőimen kívül nincs más családom! Hű útitársaim – ők az én családom! És rámutatván Jánosra, akinek dagadt a keble a büszkeségtől, Jézus így folytatta: - Ő pedig a kedvenc tanítványom! Számomra ő fivér, nővér, feleség és anya! Azok pedig, akik a rokonaimnak nevezik magukat, eltakarodhatnak, értve vagyok? Jézus rokonai jobbnak látták nem akadékoskodni. Annál nagyobb szégyen nem is volt számukra, hogy amaz másokat nevezett meg helyettük családtagjaiként. Öklüket rázva távoztak. (Lásd: Máté 12. fejezet 22-37, 46-50 versek, 13. fejezet 1-53 versek; Márk 3. fejezet 20-25 versek, 4. fejezet 1-34 versek; Lukács 8. fejezet 1-21 versek) Ami pedig az Ige ez utáni cselekedetét illeti: kivárván, hogy szétoszoljon a tömeg, apostolaival együtt elvonult a vendéglőbe, ahol bájos rajongónői várták.

124

37. fejezet: A vihar lecsendesítése és a disznók feldühítése És az ő tanítványai hozzámenvén, felkölték őt, mondván: Uram, ments meg minket; mert elveszünk. És monda nékik: Mit féltek, óh kicsinyhitűek? Ekkor fölkelvén, megdorgálá a szeleket és a tengert, és lőn nagy csendesség. Az emberek pedig elcsodálkozának, mondván: Kicsoda ez, hogy mind a szelek, mind a tenger engednek néki. Tőlük távol pedig egy nagy disznónyáj legelészik vala. Az ördögök pedig kérik vala őt mondván: Ha kiűzesz minket, engedd meg nékünk, hogy ama disznónyájba mehessünk! És monda nékik: Menjetek. Azok pedig kimenvén, menének a disznónyájba: és ímé az egész disznónyáj a meredekről a tengerbe rohana, és oda vesze a vízben. Máté 8. fejezet 25-27; 30-32 versek

Jézus jó időtöltésről, mulatásról álmodozott, de nem számolt népszerűségének növekedésével. Alig váltott pár szót háremhölgyeivel, mikor a kantin előtt újfent gyűlni kezdett a tömeg. Mind őt akarták látni és hallani. Arról álmodoztak, hogy megérintik, vagy más módon fejezik ki rajongásukat iránta. És ez épp a legrosszabbkor… A fölkent sajnálkozását fejezte ki, hogy nem élvezheti a hölgyek társaságát. - Halljátok ezt? – kérdezte – A tömeg percről percre nő! Halljátok, hogy verik a kantin ajtaját? Jobb lesz, ha sietek. Rámenős rajongóimtól még nyugtom sem lehet. Így hát elköszönt tőlük és a hátsó ajtón át kisurrant a fogadóból. Apostolaival a legközelebbi mólóhoz ment, ahol kerestetett magának egy hajót. Egy nagy bárka éppen akkor készült vitorlát bontani és a tó túlsó partjára jutni. - Ez pont megfelel nekünk – mondta Jézus – a lényeg, hogy átjussak a túlpartra. De azért biztos, ami biztos, megkérdezte a hajó tulajdonosát - Merre visz az útjuk? - Geraza földjére – felelte az (Márknál, Lukácsnál és Máténál meg Gadarába) Az apostolok és az Ige beszálltak a hajóba. A sok eseménytől fáradtan Jézus lefeküdt egy kötélcsomóra és elaludt. Pár perc múlva már rendesen húzta a lóbőrt. Az idő gyönyörű volt. Friss szellő simította a tó felületét és dagasztotta a vitorlákat. A bárka szépen haladt a vízen. Az apostolok egy szélvédett helyen gyülekeztek, a hajó korlátjára támaszkodtak, és némelyek lassacskán beszélgettek - Hát nagy kópé ez a mi mesterünk, ilyet még a világ sem látott – mondta Tádé – Beszáll a bárkába, közben meg egy vasa sincs. Képzelem, milyen arcot vág majd a bárka gazdája, mikor átérünk Gerazába, és kéri majd a fizetséget. - Miért aggódsz? – vetette közbe Simon-Kőszikla – Rögtön látszik rajtad, hogy csak nemrég vagy köztünk! Mikor a bárka gazdája kéri majd a pénzt, mint más utasoktól, mi szépen kifordítjuk majd az üres zsebünket, hogy megnyugodjon, Jézus meg majd fizetség gyanánt mesél neki valami szép példabeszédet. - Hát jó is lesz, ha a gazda beéri majd ennyivel. De én úgy látom, ezek a matrózok nem olyan jótét lelkek. Félek, esetleg a bőrünkkel fizetünk majd… Hirtelen sötét felhők jelentek meg a horizonton, jött egy szélroham, és az uszályt dobálni kezdték a hullámok. - Az ördögbe! – mérgelődtek a matrózok – Ebből vihar lesz! Más se hiányzott! A bárka gazdája megparancsolta, hogy vonják be a vitorlát, de a vihar olyan hirtelen jött, hogy a hajó komoly veszélyben forgott. Az ifjú János, mint kiválasztott tanítvány, Jézus mellett aludt, fejét annak mellére, mint egy párnára hajtván: a mester engedélyével vette fel ezt a szokást. János felébredt a szélviharra, de a fölkent ugyanúgy horkolt tovább. Úgy tűnt, hogy őt nem lesz olyan egyszerű fölébreszteni. Közben a helyzet egyre komolyabbá vált. A hullámok egyre-másra dobálták a bárkát, a kormányos alig bírta tartani a kormánykereket. A hajó gazdája parancsokat kiabált, próbáltak úrrá lenni a helyzeten. Mindennek a tetejébe a hajó alja megrepedt, szivárogni kezdett befelé a víz. A gazda az utasokat is hívta segíteni, mert úgy tűnt, a matrózok nem tudnak a helyzettel megbirkózni. Működésbe hozták a szivattyút, de a víz gyorsabban jött be, mint ahogy szivattyúzni bírták volna, és már-már úgy tűnt, a bárka menthetetlenül elsüllyed. Krisztus közben tovább horpasztott. Végül a halálra vált apostolok csak-csak felrázták mély álmából. Jézus ásítozott, nyújtózkodott, majd a felébresztése oka iránt érdeklődött. - Mi lelt titeket? – kérdezte meglepetést színlelvén – Olyan jól aludtam! 125

- De hát mester, itt halunk meg rögvest! A bárka mindjárt elsüllyed! Ments meg minket! - Szóval csak ezért alkalmatlankodtok itt nekem? Őszintén szólva nem hittem volna! - De mester, figyelj ide… - Ó ti kicsinyhitűek, mit féltek? Történhet bármi rossz, amíg én köztetek vagyok? - Persze, rabbi, igazad van, mint mindig! De egyre jön alul a víz, a szivattyú már nem bír vele, de a halak velünk majd igen! Öt percünk sincs már… - Ha nincs nagyon ellenedre… Erre Jézus felállt, a tatra ment és keserű szemrehányásokkal illette a szelet: - Mi akar ez lenni, tisztelt szél uraság? Hogy mersz te itt süvölteni, zúgni, és rázni eme uszályt? Mit rémisztgeted az apostolaimat? Elég legyen most már! Amúgy is ki engedte meg, hogy itt tombolj? Egyszerűen nem találok szavakat! A csudába, szél komám, én nem is tudom, miért türtőztetem magamat! De istenemre, ha nem hagyod ezt abba, a pokolra parancsollak az ördögökhöz! Válaszul a szél csak még metszőbben süvített - Na most már aztán elég legyen! – kiáltotta Jézus – Én parancsolok! Hallgass, ha az Ige szól hozzád! E parancsra a szél azonnal elhallgatott, nem rázta tovább a bárkát. Ekkor Jézus a tóra nézett, amely tovább hullámzott, csípőre tette kezét, és eme rakoncátlankodó elemet is ledorongolta: - Hát te, Tibériás-tó, nem hallottad? Amit az imént a szélnek mondtam, az neked is szólt! Nem tetszenek ám a tréfáid! Nem azért jöttünk, hogy te itt dobálj minket! Azonnal lenyugszol, vagy felpofozlak! A Tibériás-tó rögvest tükörsima lett. A matrózok és utasok nem hitek a szemüknek - Azt a… - suttogták egymás közt – ez azért viccnek túl durva! Ki a csuda ez, hogy a szél is, meg a tó is engedelmeskednek neki? Hát nem futnék vele össze egy sötét utcán… Ezt megbeszélvén, szabályosan reszkettek a félelemtől. Még az öröm, hogy megmenekültek a halál torkából, sem tudta a mindenhatótól való félelmüket elnyomni. Mi lesz, ha ez hirtelen a holdra küldi mindannyiukat? Gondolják csak meg… De az út a továbbiakban zavartalanul zajlott. Még a résen át szivárgott víz is eltűnt ott, ahonnan bejött. A repedés pedig beforrt. Csak úgy magától. Mit szólnak e csodához? Kolosszális, nemdebár? Mikor a bárka Gerazába ért, javában sütött a nap. A hajó gazdájának eszébe sem jutott kérni Jézustól és társaitól a viteldíjat. Boldog volt, hogy túlélte ezt az egészet, különleges utasának köszönhetően. És persze arra sem gondolt, hogy esetleg Jézus, aki az elemek parancsolója, így akár ő is előidézhette eme vihart, hogy aztán majd lecsillapítván, újabb elismerést gyűjtsön be. Végülis a fölkentnek semmibe sem került zavart előidézni a légkörben, elvégre a galamb fia akkor is mindenható, ha éppen alszik. És ki tudja, lehet, hogy Jézus alvása ellenére is mindent tudott arról, hogy apostolai aggódtak, mert nem volt pénzük kifizetni a viteldíjat? Így hát az apostolok nyugodtan partra szállhattak. Az első ember, akibe a parton belefutottak, pont egy megszállott volt. De ilyet az apostolok még nem láttak! A családja kitaszította a szerencsétlent. Ez ahelyett, hogy időről időre görcsös rohamokban fetrengett volna, állandóan az erőszakos őrjöngés állapotában volt. Ezért egyszerűen kitették a szűrét a városból. A tópart melletti sziklák között élt egy barlangféleségben. Ruhája rég szétszakadt, így egy szál semmiben rohangált a sziklák között vadul ordibálva, minden arra járót halálra rémisztve, főleg az asszonyszemélyeket. Idővel e megszállott széles körben ismertté vált. E siralmas állapota már évek óta tartott, az anyák vele ijesztgették szófogadatlan csemetéiket, mint manapság a gonosz boszorkával, valahogy így: - Csend legyen, komisz kölyök, mert elvisz az őrült! – mondogatták, a kicsik pedig megszeppenve, reszketve bújtak az anyjuk szoknyája mögé. Néha sikerült lefogni a szerencsétlent. Ilyenkor erősen megkötözték, félvén az újabb dührohamaitól, de amaz olyannyira erős volt, hogy minden kötelet szétszaggatott, sőt még a láncokkal is elbírt. Senki sem tudta lecsillapítani, senkire sem hallgatott.

126

Ez a szörnyű ördöngös volt hát az, aki először került az apostolok szeme elé, mikor azok partra szálltak a bárkából. Képzelhetik, miket összeművelt ott! Jézus azonnal felismerte, kivel is van dolga. Szokása szerint az ördögöt szólította meg, mely mindenféle nyaktörő mutatványt műveltetett szerencsétlen áldozatával. - Felelj nékem, tisztátalan lélek – kiáltotta – Régóta lakozol ebben az emberben? - Régóta, nagyon is régóta! – felelt amaz a megszállott szájával – De miért kérded? Hagyj engem békén, egyáltalán mit akarsz tőlem? Hogy én mennyire gyötröm ezt az embert, az az én dolgom… Szelídítsd meg a vihart, de engem ne gyötörj! Elsimítottad a hullámokat, pedig hogy beindítottam! De te így szoktad. Mindenki végzi a maga dolgát. Csak nem azért jöttél ide, hogy elvedd tőlem ezt az embert? - Nincs kedvem diskurálni veled! – szakította félbe Jézus – Tisztátalan lélek, hagyd el ezt az embert! Az ördög azonban nem adta könnyen a zsákmányát, és nem mozdult. - Távozz hát ebből az emberből! – kiáltotta újból egy idő után – Mi az, hiába beszélek neked? Kérvényt nyújtsak be? Avagy te lennél az egyik leghatalmasabb ördög? Mi a neved, felelj! Na, most kapaszkodjanak meg, olvasó barátaim! Mindjárt kiderül, hogy eme ördöngös nem is egyetlen ördögtől, hanem egy egész hadseregnyi pokolbéli szörnyetegtől szenvedett: - Légió, mert sokan vagyunk – hallatszott a megszállott hangján – 6000 főből áll a csapatunk! Igen, mind belefértünk egyetlen testbe! - Akkor most már mindent értek! – mondta Jézus – Tehát hozzád hatezerszer nagyobb erő kell, mint sorstársaidhoz. Nos akkor, ördögfattyak, ezennel az egész légió kiparancsoltatik ebből az emberből! De futólépésben ám! E szigorú parancsra, ahogy Máté írja, az egész horda lógó orral távozott. - Nagyságos istenünk – kiáltották – hát kimegyünk ebből az emberből, ha úgy parancsolod! De akkor hová menjünk? Adj nekünk valami más menedéket, ne űzz minket vissza a pokolba! Sütött a nap, Jézus jókedvű volt. Körülnézett, és látta, hogy nem olyan messze tőlük egy csapat disznó békésen turkált, talán épp szarvasgombát kerestek. Isteni gyorsasággal, egyetlen pillantással felmérte, mennyien is vannak. Úgy számolta, pontosan 6000 darab, se nem több, se nem kevesebb. Van ám ilyen szerencse! A fölkent nem is tétovázott egyetlen másodpercet sem tovább. - Na, idesüssetek, ördögfattyak! Következő szálláshelyetek ama disznókonda lesz! Aló mars! A továbbiakat szinte le sem érdemes írni. Az ördöngös szépen megnyugodott, és normális lett. Leült a csupasz földre, körmeit tisztogatta, és békésen nézett az apostolokra. A disznók épp ellenkezőleg: hirtelen felugrottak, visítani, ordítozni kezdtek, verekedtek, mindent csináltak. Egyesek a hátsó, mások az elülső lábukon jártak, bukfenceztek, fetrengtek. Látványosabb és zajosabb előadást el sem lehetne képzelni! Az apostolok a hasukat fogták. A kondások azonban nem nevettek! Rémülten nézték az őrjöngő állatokat, és lesték, mi lesz a vége ennek az egésznek. Szerencsétlenek! A fölkent tréfája koldusbotra jutatta őket! A sertések, megelégelvén az ugrándozást és a táncikálást, mind a Galileai-tó felé vették az irányt, a sziklákról a vízbe ugrottak, és mind

127

belefulladtak. Képzelhetik, mit éreztek a gazdáik! Ennyi malacuk veszett oda! Pár ezer disznó bizony nem kis pénz… Ha kételkednek történetem valódiságában, olvasó barátaim utánanézhetnek az evangeliumokban: Máté 8. fejezet 23-34 versek; Márk 4. fejezet 35-40 versek; Lukács 8. fejezet 22-39 versek Meggyőződhetnek arról, hogy én semmit sem túloztam el (csak épp ott 2000, és nem 6000 disznóról volt szó!) Feltehetik nekem a kérdést: hogy van az, hogy egy olyan országban, ahol a Mózes törvényeit a legmesszemenőbbekig betartják, hirtelen felbukkan egy egész nagy konda sertés? Mint tudjuk, a disznóhús a zsidók számára tiltott eledel, és aki eme tilalmat megszegi, azt mindenféle retorzió fenyegeti, a halálbüntetést is beleértve. Bevallom, erre a kérdésre nem tudok mit válaszolni!* De ha az evangelium, amit a szentlélek diktált, azt jelenti ki, hogy ezek sertések voltak, akkor bízvást azok is voltak! Nekünk pedig marad a csodálkozás és a hit. Vagy pedig vegyék figyelembe, hogy a papok a nyájukat hülyék gyülekezetének tartják, ezért aztán nem haboznak szent igazságként eladni a legótvarabb hazugságokat, amelyek a legkiáltóbb ellentmondásokból vannak összetákolva. * Erre a bibliamagyarázók a következő magyarázattal állnak elő: A Galileai-tenger délkeleti oldalán ama Geraza nevezetű város a Dekapolisz, azaz Tízváros nevezetű terület része volt, melynek lakóit nem feltétlenül héber, inkább hellén kultúrájú, azaz egyszerűbben szólva pogány népek alkották. És mint ilyenek, természetesen nem vetették meg a disznóhúst sem. Mások szerint pedig biz ezek is szemita népek voltak, és megint másik elméletek szerint ezen a területen soha nem fogyasztottak disznót, inkább halászatból éltek.... Nem lehet ezen (sem) eligazodni. Kérdésként itt talán inkább annak kellene felmerülni, Jézus miért pusztított el ennyi ártatlan sertést, miért kellett mindnek a tengerbe vesznie. Egyetlen lehetséges, bár durva magyarázat van: ezen a világon minden az istené, és ezzel együtt Jézusé is, így bármit megtehet vele, amit csak jónak lát. A téma iránt bővebben érdeklődőknek ajánlatos elolvasni és elgondolkodni a http://vallastortenelem.blog.hu/2010/01/24/jezus_miszteriuma_harmadik_resz_ujtestamentum utolsó bekezdésein.

128

38. fejezet: Lakoma a vámszedőknél Sírának pedig mindnyájan, és gyászolák azt; ő pedig monda: Ne sírjatok; nem halt meg, hanem aluszik. És kineveték őt, tudván, hogy meghalt. Ő pedig mindenkit kiküldvén, és a leányzó kezét megfogván, kiálta, mondván: Leányzó, kelj fel! És visszatére annak lelke, és azonnal fölkele; és ő parancsolá, hogy adjanak néki enni. És elálmélkodának annak szülei; ő pedig megparancsolá, hogy senkinek ne mondják, ami történt. Lukács 8. fejezet 52-56 versek

E győzelme után az Ige azt gondolta, tárt karokkal fogják majd várni őt a helyi lakosok. Ezúttal azonban fölkent barátunk tévedett. Alig terjedt el a disznós csoda híre Geraza lakosai között, a nép tömegével járult Jézus elé, kérvén, hagyná el a vidéküket. Mert hát kinek is kellene olyan csodatévő, aki bármely pillanatban belezavarhatja az ördögöt a disznaikba, birkáikba, baromfijaikba, teheneikbe, kutyáikba, macskáikba. A fölkent megígérte, hogy távozik, egy feltétellel: a volt megszállott mindenütt kellett hirdesse és dicsérje az ő nevét. Amaz, meggyógyulván, elfogadta eme megbízatást, a gerazai emberek pedig, mihelyst arról volt szó, készek voltak kifizetni az Ige és apostolai visszaútját a hajón. A szent csapat oda is ért a bárkához. A bárka gazdája, látván őket, megkérdezte a gerazaiaktól: - Hová vihetem eme urakat? - Bárhová, ahová ők mondják, csak tőlünk minél messzebb! Jézus azt kérte, vinnék őt Genezáretbe. Mivel eme kisváros a tó túlsó partján terült el, a gerazaiak örömmel beleegyeztek. A fölkent 6000 ördögöt zavart át 6000 disznóba kora reggel. Geraza földjén pedig csak rövid ideig volt, és aznap este Genezáret földjére érkezett. Alig szálltak ott partra, Máté csábító ajánlattal fordult társaihoz: - Barátaim! – mondotta – Mind majd felfordulunk az éhségtől! Gondoljátok csak meg: tegnap este óta nem ettünk! Eme hitetlen gerazaiak oly sietve mutattak ajtót nekünk, hogy még ennivalóval sem kínáltak meg! Nekem él itt néhány régi jó cimborám. Genezáret és Kafarnaum vámszedői régóta jó barátok, és örömmel fognak nekünk első osztályú lakomát rendezni! Megyek, szólok nekik, aztán jövök értetek! És sebtében útra is kelt a hírrel. Értesülvén a hírről, hogy Jézus az ő társaságukban óhajt lakomázni, a vámosok szinte reszkettek az örömtől. Máté még megnyugtatta őket: - Igaz, hogy úgy beszél, mintha könyvből olvasná, - mondta nekik – de összességében véve a mi mindenható mesterünk nem ám egy felfuvalkodott hólyag! Az asztalnál ő a társaság lelke. Emellett pedig közvetlen, nyájas, a nők kedvence. Csak épp az önuralomnak van híján! Ha vannak valami jó nők a környéketeken, biztosan tiszteletét teszi nálatok! - Biztosan? Hölgyek tehát nem feszélyezik? Mármint ha ők is jelen vannak? - Egyáltalában nem! - De tudod, kikre gondolunk, mikor a hölgyekről beszélünk? Merthogy a mi szívünk szottyai nem éppen az erényes asszonyságok… - Minél rosszabb erkölcsűek, annál jobban örül majd nekik! Nem hagyja ki majd egyiküket sem, meglátjátok! - Hát akkor csak kéresd őt hozzánk, szívesen látjuk! Addig mi asztalt terítünk, nőket szerzünk, minden előkészületet megteszünk! Jézus örömmel vette, hogy nagy lakoma készül a tiszteletére. Máté elkezdte magyarázni neki, hogy a barátai, Genezáret vámosai, igazán jó ivócimborák, megvetett mesterségük ellenére. Az egyszerű és ostoba népek pedig mit sem tudnak a szélhámosság és striciség gyönyöreiről, és így tovább. A fölkent azonban egy ismert közmondással szakította félbe: az üres gyomor süket minden beszédre. - Tartogasd hát a magyarázataidat máskorra! – mondta neki – És most, Máté, édes jó cimborám, leszel szíves odavezetni bennünket a kollegáidhoz, mégpedig mielőbb! Szentjeink így rövidesen betértek ama házba, ahol a vámosok várták őket. Mondanunk sem kell,ez volt Genezáret leginkább megvetett épülete. A könnyűvérű lányok úgy zsongtak körülöttük, mint a legyek. Reggeltől estig henteregtek a székeken, melyeket a lakoma idejére

129

összehúzott asztalok köré raktak. Mind vedeltek, akár a gödény, kiabáltak, énekeltek, káromkodtak, ölelkeztek. A látvány szinte a legalantasabb bordélyokat idézte. Mikor jézus az apostolok kíséretében megjelent, lelkes kiáltozással, kurjongatásokkal üdvözölték, melyekben emberi hang szinte már nem is volt. Könnyű elképzelni, mibe is torkollott eme nevezetes lakoma: hamisítatlan orgiába. A házigazdák és a vendégek akkora zajjal voltak, hogy a szomszédok összefutottak. Épp a desszert volt soron, a hangulat pedig a tetőfokára hágott. Mindenki egymás után, néhányan egyszerre mondta a pohárköszöntőt. Jézus kedvenc tanítványa, az ifjú János egészségére ivott. Ez pedig mindenféle vitákhoz, találgatásokhoz vezetett. János jóképű volt, a fölkent pedig sokat simogatta, kényeztette. Erre az egyik asztaltárs azt javasolta, hogy János legyen ezentúl Johanna. Persze lehet, hogy eredetileg az is volt, csak férfinak álcázta magát. Eme ifjú ugyanis angyalarcú, hullámos szőke hajú, kék szemű, kellemes hangú kis fazon volt. Akár a legszebb leányhoz is lehetett volna hasonlítani. Némely vámos, akik tényleg azt hitték, hogy a férfiruhája csak álca, meg akarták őt ölelni. A félénk ifjú elvörösödött, de nem ellenkezett. Egyszóval a lakomázók épp javában nevetgéltek, és az ő neméről vitáztak, mikor a szomszédok berontottak a lakomázókhoz a termbe, aminek akkoriban accubitorium volrt a neve. Az elébük táruló kép lesújtotta és megbotránkoztatta őket. Látták, hogy Jézus dorbézol a leghangosabban, és tányérokat dobál, kikeltek magukból és így teremtették le a fölkentet: - Hogy nem sül le a bőr a képedről, te! Neked, aki tudós teológusnak adod ki magad, épp ezzel a népnyúzó söpredékkel kell összeállnod?! Erre Jézus öklével az asztalra csapott - Micsoda?! Ti akartok engem kioktatni?! Látjátok eme urakat, ahogy itt állnak megdöbbenve? De hadd kérdezzem meg: mi közötök nektek hozzá? - Már bocsánat – válaszolta az egyik farizeus – de aki közéleti személyiségnek nevezi magát, annak a magánéletével is a legjobb példával kell elöl járnia! Errefel azt látjuk, hogy ön itt pazarolja a drága idejét, és vámszedőkkel meg utcalányokkal tivornyázik és részegeskedik! - Mit sértegetnek ezek itt?! – hőzöngtek a mulatozók – Gyerünk, Jézus, csinálj rendet! Tedd helyre őket! Ne kötekedjenek itt veled! Ekkor a messiás rosszindulatú vigyorral fordult a farizeushoz - Nincs mit tenni, a társaim olyanok, amilyenek – szólt – Na és? A társaságukban való megjelenésem éppen ezért teljesen jogos! Önök egész egyszerűen bűntelenek, de ők – az ön szavaival élve – tivornyázó bűnösök! Ez vitathatatlan! És hát nekem fáj a lelkem minden emberért, ezért jobban érdeklődöm a bűnösök, mint a bűntelenek iránt! Elvégre nem az egészségesnek, hanem a betegnek kell az orvos! Eme kijelentést tapsvihar fogadta. A farizeusok pedig, felismervén, hogy veszélyes lenne tovább kötözködniük Jézussal, elcsendesedtek. Az ügy viszont nem zárult le ennyivel. Az Igének mások szemrehányásaival is szembesülnie kellett. A dorbézolás zaja hallatán ugyanis még Keresztelő János tanítványai is feltűntek a színen, és sorban kezdték a mondókájukat - A mesterünk – kezdte egyikük – Machaerus tömlöcében sínylődik. Penészes kenyéren és poshadt vízen tengődik. Erre te, az unokatestvére, itt terpeszkedsz és zabálsz meg vedelsz! Csak nem elfeledkeztél a Keresztelőről? Merthogy ő nagy próféta! Siratjuk és böjtölünk, ahogy ő is, előre gyászoljuk, te meg itt… - Most már aztán elég legyen! – kiáltotta Jézus magából kikelve – Tán az én hibám, hogy a Keresztelő János volt olyannyira ostoba, hogy Heródes karmaiba kerüljön? Mellesleg, ha már szóba hoztátok, ő maga hasonlított engem vőlegényhez! És mivel én vagyok a vőlegény, hát lakomának is kell lennie a tiszteletemre! És hát ha a vőlegény ünnepel, miért is böjtölnének a barátai? Lesz bőven alkalmuk a böjtre, mikor én már nem leszek velük! Mikoron majd engem ér a baj! És, még jobban kihangsúlyozandó, mennyire fontos ez a dolog a számára, az Ige újra megnyitotta példabeszédei kimeríthetetlen erszényét:

130

- Senki sem varr a régi ruhájára új foltot! Mert a régi ruha csak tovább szakad, és az új sem ér így semmit! És senki sem tölt újbort régi tömlőbe, mert az széthasad, a bor meg elfolyik, kárba vész! Ezenkívül, ha hozzászoktatok az óborhoz, nem fogadjátok el az újat, hanem a régit kéritek, mert az az erősebb… - Még szép! – kiáltotta valaki – De mire célzol ezzel? - Hogyhogy mire? Hát nem értitek a célzást? - Semmit sem értünk ebből a badarságból! - Kár, nagyon kár! De én tudom, mire céloztam, és ez nekem elég! Jézus épp a következő példázatára akart rátérni, mikor a tömegen átverekedve a helyi zsinagóga vezetője, név szerint Jarius kereste meg őt. - Mester – szólt – te most egy gondtól lesújtott apát látsz magad előtt. Értsd meg: nem zaklatni akarlak, de most olyan bajban vagyok, hogy bárhová érted mennék! És hogy miért is kereslek ennyire: a lányom, az én egyetlen kislányom, meg fog halni! Lehet, épp most halt meg! De neked azt mondják, csodatévő hatalmad van! Én hiszek benned! Gyere velem, mester, tedd kezed gyermekemre! Biztos, hogy ez elég lesz, és ő fel fog támadni! - Végre már előkerül egy olyan ember is, aki hisz bennem! – kiáltotta Jézus – Nagyon jó! Megszolgálom a bizalmát! Menjünk hát el hozzá, barátaim és apostolaim! Aztán visszatérünk és befejezzük ezt a lakomát! Mind felkeltek az asztaltól, és a tömeg elindult Jarius háza felé. A sok ember láttán a városi kereskedők pultjaik mögül kíváncsian figyeltek. - Hová mentek ennyien? – kérdezgették az embereket – Mi ez a felvonulás? A tömegből így feleltek nekik: - Jézus talpra fog állítani egy haldokló kislányt! A tömeg nőttön nőtt. Az Ige kísérőinek úgy kellett az embereken átfurakodnia. Ekkor a menethez csatlakozott egy derék polgárasszony, és igyekezett előretolakodni. Apránként, lépésről lépésre közeledett a fölkenthez. Még 5-6 lépés, és megérintheti a kezével! A tömeg akkora volt körülötte, mint egy tűzijátékon, és senki sem figyelt rá. Ez a genezáreti derék polgárasszony már 12 éve szenvedett az aranyerével, és sehogyan sem bírt kigyógyulni belőle. Ott, azon a részen szörnyű állapotban volt, legalábbis az evangelium így említi. Eme derék hölgyről a „szent írások” így emlékeznek: „És egy asszony, aki tizenkét év óta vérfolyásos vala, És sok orvostól sokat szenvedett, és minden vagyonát magára költötte, és semmit sem javult, sőt inkább még rosszabbul lett,” – Márk 5. fejezet 25-26 versek Az a diagnózis, hogy „vérfolyásos”, nemlétezik az orvosi szakmunkákban, így csupán az újszövetségben találkozhatunk vele. Teljesen nyilvánvaló, hogy a szentlélek, eme könyv tollbamondója, az adott eseten nem egy halálos, hanem egy kínzó vérfolyást értett, mely a végbélnyílásban lévő, megrepedt vénadudorokból eredt. 12 év aranyér! Hát őszintén, ez a nő tényleg nagyon sokmindent állhatott ki! Úgy járkált, mintha égő szén lenne a lábai közt, mely ráadásul még cefetül viszketett is! És ha megvakarta, akkor meg fájt. Jaj, hogy miket szenvedett ez a derék asszony! De volt neki hite!

131

„Ha legalább Jézus ruhájának a szegélyét sikerülne megérintenem, - mondta magában – már attól is biztosan meggyógyulok!” Erre hirtelen azon kapta magát, hogy a nagy gyógyító közvetlen közelében van! Határozottan megragadta hátulról a tunikáját, és minden baja elmúlt! Hallottak már hasonlót? Úgy tűnik, Mária és a galamb fia olyannyira csodatévő volt, hogy anélkül is gyógyított, hogy látta volna. Mindenestre így írnak erről az evangeliumok. Jézus még csak nem is látta, hogy a régóta aranyértől szenvedő szerencsétlen hölgy odatolakodott hozzá, megérintendő a tunikáját. És az is csoda, hogy nem is tudott arról, hogy épp gyógyított. Mikor a beteg hölgy megérintette a ruháját, Jézust olyasféle sokk érte, mint a macskát, amikor meggyújtják a bundáját: kirepült belőle egy kis csoda, amely eloszlatta a jóravaló asszony kínzó aranyérproblémáját. Ekkor Jézus a tömeghez fordulván így kiáltott: - Ki fogta meg a ruhámat? Ki volt az, aki megfogta a ruhámat? - Miket beszélsz? – szólt Péter – Látod, mekkora tömeg vesz körül minden oldalról, és erre azt kérded, hogy ki fogta meg a ruhádat? Tűt akarsz keresni a szénakazalban? - Nem erről van szó! – felelte Krisztus – Éreztem, hogy egy kis csoda ment ki belőlem. Biztos, hogy valaki megérintette a ruhámat! Körüljártatta szemét a tömegen, és megakadt a szeme a frissen gyógyult asszonyon. Olyannyira isteni tekintete volt, hogy az belehatolt a szív mélyébe, meg persze az aranyérbe is. A boldogtalan asszony, látván, hogy lebukott, és félvén, hogy a nagy gyógyító esetleg megharagudna reá, merthogy ő mégiscsak titokban csodát merészelt lopni tőle, félemében térdre rogyott. - Uram, én jó uram! – könyörgött könnyeivel küszködve – Csak a betegségemet ne add vissza rám! Jézus elmosolyodott - Leányom – mondta neki – nem kell mindenkinek elmondanod, miből is gyógyultál ki az imént! De ha isten veled, ki ellened! Így jártál a legjobban! Amíg így beszélt, felbukkantak Jarius papa szolgái. - Mi az, mi történ? – kérdezte aggódva a zsinagóga angyala - Gazduram, a leányod meghalt – felelték neki – Nincs értelme fárasztani a mestert! Jarius papa könyörgő tekintettel fordult Jézus felé, mely tekintet azt jelentette: „Éppen most gyógyítottál meg valami polgárasszonyt az ő nagy bajából! Én, hogy őszinte legyek, többet érek nála, úgyhogy kérlek, tedd meg ama csodát, amely az én helyzetemben szükséges! A lányom halála ragyogó alkalom neked!” - Menjünk hát! – kiáltotta Jézus, aki mindent értett A tömeg újfent előre hömpölygött. Rövidesen a nagy gyógyító és kísérői elérték Jarius papa házát. Oda belépvén Jézus látta, hogy a siratóasszonyos épp a munkájukhoz készülődnek. Bizony, ezek a könnyekkel kis és nagyüzemben kereskedő asszonyságok nem vesztegették ám az idejüket! Az elhunyt jóformán még ki sem hűlt, mikor ezek már fel is bukkantak a halottas házban. Nyilvánvaló, hogy a fiatal kislányka halála fölötti egész napos siratóénekeikért jó pénzt vártak. És bele is adtak apait-anyait, az egész házat betöltötte szívszaggató zokogásuk, jajveszékelésük. - Miért sírtok? – kérdezte Jézus – Nincs erre semmi szükség! A kislány nem halt meg, csak alszik! A siratóasszonyok harsány kacajra fakadtak: - Méghogy nem halt meg? - Azt akarja mondani, hogy vaklárma volt az egész! - Egy mondás semmire sem elég, bizonyítsa be! - Vicces kópé! Jó kis orvos, ha nem tudja megkülönböztetni a halottat az alvótól! Ezzel újfent munkához akartak látni, Jézus azonban nem hagyta őket - Küldjétek ki ezeket! – rendelkezett – A halottas szobában csak a kislány apja, anyja, valamint Péter, Jakab és János maradjanak!

132

Mindenki engedelmeskedett. Ő megfogta a halott kislány kezét, és így szólt hozzá: - Talita kumi – kislány, mondom neked, kelj föl! Jegyezzék meg e szavakat azon esetre, ha valakit netán újra kellene éleszteni! „Talita kumi!” – eme öt szótagú kifejezéssel hozta vissza Jézus Jarius kislányát az életbe. Így tudósít Márk evangelista, aki egyébként nem is volt jelen, mikor mindez történt. Ami János evangelistát illeti, ő egyetlen szóval sem említi eme csodát, holott minden egyházatya kezeskedik róla, hogy ő is jelen volt az esetnél, és arról, hogy ő megbízható tanú. Meghallván eme mágikus „talita kumi” kifejezést, a kislány felkelt, és magánkívül az örömtől, hogy újra élhet, boldogan visítozva körbeszaladgálta az egész házat. A szülei is a hetedik mennyországban érezték magukat. Jézus azonban visszatérítette őket a földre, a valóságba. - Örülök, hogy segíthettem! – mondotta – De ez még nem minden! Gondoljatok kissé ama szegény gyermekre! Nagyon régóta nem evett, és most biztosan éhes! Úgyhogy adjatok neki enni mihamarabb! Ezután a fölkent visszatért a vámosok házába fölélendő a maradékot, ahogy Máté apostol barátainak és barátnéinek megígérte. (Lásd Máté 9. fejezet 10-26 versek; Márk 2. fejezet 15-2 versek; 5. fejezet 21-43 versek; Lukács 8. fejezet 29-56 versek) Ezen emlékezetes cselekedetek után Jézus újfent Názáretbe ment, de megintcsak kinevették. Elvégre úgy volt megírva, hogy a názáretiek süketek maradjanak földijük intelmeire. Ez felvet egy kérdést: vajon miért ragaszkodott Jézus ehhez a reménytelen vállalkozásához? Isteni minőségében ugyanis tudhatta a múltat, a jelent, meg a jövőt. Ezért aztán a názáretieket illetően semmiféle illúziói nem lehettek. Márk evangelista közli a hatodik fejezetében (1-6 versek), hogy Názáret lakói ezúttal is mély bizalmatlansággal viseltettek Jézus iránt. - Honnét van neki bölcsessége és hatalma? – kérdezgették – Menjen csak ez a sarlatán más városokba, ott bolondítsa a szájtátiakat, ahol senki sem ismeri! Elvégre mi igenis ismerjük őt, akár a tenyerünket! Ez csak egy közönséges ács! Hát nem ő a Mária fia? Nem ő a bátyja Jakabnak, Józsefnek, Júdának és Simonnak? Meg nem itt élnek velünk a húgai is? „Senki sem lehet próféta a saját hazájában” – gondolta mélabúsan a fölkent, és egy időre megint letett arról, hogy a názáretieket az ő hitére térítse. Úgy döntött, kis pihenőt engedélyez magának. E célból Jézus összehívta tucatnyi apostolát, és a következő beszédet intézte hozzájuk: - A mai naptól további utasításomig ti helyettesíteni fogtok engem! Átadom nektek minden hatalmamat! Nélkülem fogtok körútra indulni, és hirdetni, mégpedig mindenütt, hogy a mennyek országa már nincs olyan messze, mint azt hiszik! Gyógyítsátok a betegeket, támasszátok fel a holtakat, tisztítsátok meg a leprásokat, egyenesítsétek ki a púposokat és űzzétek ki az ördögöket a megszállottakból! És nehogy spekuláljatok! A csodákért nem kérhettek egyetlen petákot sem, kizárólag ingyen! De ha valaki meghív titeket a házába, ne utasítsátok el, még ha csak egyetlen korty vizet is ad! Ne feledjétek, leginkább a bűnre hajlamos nők után érdeklődjetek! Az efféléknek sokmindent meg tudtok bocsátani! Ezenkívül ajánlom a figyelmetekbe a kisgyermekeket! Legyetek irántuk szeretettel és kényeztetéssel! És végül, mindenütt hirdessétek a tanításaimat! Legyetek okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok! Erre Simon-Péter óvatosan megjegyezte: - Elmegyünk, ó uram, de te az ellenséghez küldesz minket! Úgy leszünk, mint bárányok a farkasfalka közepén! - Így van ez jól! - Sőt még jobb: a farkasok megeszik a bárányokat! Jézus válasza különösen érdekes: - A halott bárány nem fél a farkastól! Végül elváltak. Az apostolok párosával elindultak a szélrózsa minden irányába. Megígérték, hogy Krisztus szavait szem előtt tartják tetteik során. Jézus pedig visszatért kegyencnőihez,

133

Magdolnához, Johannához, Zsuzsannához és egyéb névtelen kedvenceihez. (Lásd: Máté 10. fejezet 5-42 versek; Márk 6. fejezet 7-12 versek; Lukács 9. fejezet 1-6 versek. További információk találhatók Alexandriai szent Kelemen Krisztusiakhoz írt második levelének 5. fejezetében.)

134

39. fejezet: Keresztelő János elveszti az élet ízét És ennek a Heródiásnak a leánya beméne és táncola, és megtetszék Heródesnek és a vendégeknek, monda a király a leánynak: Kérj tőlem, amit akarsz, és megadom néked. És megesküvék néki, hogy: Bármit kérsz tőlem, megadom néked, még ha országom felét is. És a királyhoz nagy sietve azonnal bemenvén, kéré őt mondván: Akarom, hogy mindjárt add ide nékem a Keresztelő János fejét egy tálban. És azonnal hóhért küldvén a király, megparancsolá, hogy hozzák el annak fejét. Ez pedig elmenvén, fejét vevé annak a börtönben, és előhozá a fejét egy tálban és adá a leánynak; a leány pedig az anyjának adá azt. Márk 6. fejezet 22-23; 25, 27-28 versek

Keresztelő Jánosnak Jézussal ellentétben nem voltak kegyencnői. Már 12 hosszú hónap telt el azóta, hogy letartóztatták a Heródes király magánéletérő való sorozatosan túlontúl rámenős véleménynyilvánításai miatt. Keresztelő János tanítványai, próbálván meghatni Jézust, azt mesélték neki, hogy a mesterük penészes kenyéren és poshadt vízen él. De azért ebben kissé túloztak: a „szent írások” tanúsága szerint a fölkent kuzinjával majdhogynem isteni módon bántak a machaerusi erődben. Azt például már tudhatjuk, hogy a tanítványai szabadon bemehettek hozzá, és mindenféle megbízatásait elvégezték. Az evangelium azt is hozzáteszi, hogy még Heródes is időről időre meglátogatta a foglyát, tanácsért folyamodván hozzá. Lapozzák fel például a Márk evangeliumát a 6. fejezet 20. versénél: „… Heródes fél vala Jánostól, igaz és szent embernek ismervén őt, és oltalmazá őt; és ráhallgatván, sok dologban követi, és örömest hallgatja vala őt.” Heródes tehát azért tartotta Keresztelő Jánost lakat alatt, mert félt tőle, de azért nagy figyelemmel és tisztelettel viseltetett iránta. Így szól erről az evangelium… Tehát ez a Keresztelő János kiváltságos fogolynak számított. Ha egy csöppet több esze lett volna, akár el is érhette volna, hogy nagy tisztelője szabadon bocsássa, de ő egyik üzenetét a másik után küldte Jézushoz, benne bízván, tőle várván a szabadulást. Mivel a szabad mozgásának a korlátozása, azaz az egyetlen olyan korlátozás, amelynek alá volt vetve, elviselhetetlen volt János számára, és mert kuzinja, Jézus a legutolsó árulóként viselkedett vele szemben, a Keresztelő nyugodtan lehetett volna Heródes király legbizalmasabb tanácsadója anélkül, hogy ezért bármiféle lelkifurdalást kellett volna éreznie. Mennyire örült volna a tetrarcha egy ilyen tanácsosnak! Kétségtelen, hogy azonnal feloldozta volna láncaitól, és a legmagasabb hivatalt ruházta volna rá az udvarában! Őneki viszont nem kellett mindez. Keresztelő János folytatta eddigi üzelmeit. Hiába volt kiszolgáltatva Heródesnek, minden adandó alkalommal vegzálta őt a házassága miatt. Persze, hogy eme hízelgő megjegyzések kellemetlenek voltak őfelségének! Végül pedig Keresztelő János elérte, hogy Heródes neje, Heródiás a halálos ellenségeként tekintsen rá. Soha ne üsd az orrodat mások szerelmi ügyeibe – tanácsolja a bölcs mondás. És valóban, ez az egyik legfőbb oka a barátok – még a legjobb barátok esetében is – szétválásának. Mondjuk, az ön legjobb barátja beleszeret egy hölgybe, aki ön szerint ronda, mint a háború, vagy akit ön egyszerűen ki nem állhat. Hát ne törődjön velük! Hadd szeressék csak egymást, ahogy nekik jólesik! Óvakodjon attól, hogy a kalapács és az üllő közé dugja az ujját! Ha nem követi eme bölcs szabályt, és kéretlen tanácsokat fog a barátjának osztogatni, biztos lehet abban, hogy nem fogja megköszönni! Még azután sem, hogy végül esetleg mégiscsak elküldi az ő szíve hölgyét a fenébe, egyáltalán nem lehet abban biztos, hogy önnel megbékél. Már sokszor bebizonyították ezt! Keresztelő János az elviselhetetlen bolondok azon válfajához tartozott, akik kötelességüknek tartották, hogy mások szerelmi és családi ügyeikbe beleszóljanak. Heródes semmiféle államügyben nem fordulhatott hozzá tanácsért anélkül, hogy ne szembesüljön folyton-folyvást eme fárasztó refrénnel: - Igen felség, tegye ezt és ezt, énszerintem ez így helyes. De a politika még nem minden! Ne feledkezzen meg a magánéletéről sem! Ez ügyben én fontosnak tartom elmondani, hogy az ön helyében én már rég kiadtam volna a Heródiás útját és visszatértem volna az előző feleségemhez! Ez az ön szent kötelessége, a legelső feladata isten és a haza előtt! Heródes összevonta a szemöldökét és hallgatagon távozott. Éjjel, Heródiás mellett feküdvén, sokat gondolkozott ezen. És ha ő, balszerencséjére, megkérdezte, „Hogy van a mi Keresztelő Jánosunk?” – csak morogta a szakállába: „Ne is

135

kérdezd! Nem rossz ember az, csak az a balga hóbortja…” „Tehát megint a régi nóta?” „Az bizony…” „Szemét gazfickó!” – dünnyögte Heródiás fogcsikorgatva Heródiás ideges és könnyen felmérgesíthető nő volt. János a végeérhetetlen szurkapiszkáival elérte, hogy idegbajt kapott, ha csak rágondolt. Jézus kuzinja a frászt hozta rá. Eleinte beérte annyival, hogy csak úgy nevezte: az a fickó, amelyik a más dolgaiba üti az orrát. Aztán átkeresztelte a keresztelő Jancsit paprikajancsinak. Hogy van a mi paprikajancsink? Még mindig nem csihadt le a mi kis paprikajancsink? Végül a „szemét gazfickó” megszólítás lett az osztályrésze, ami már az utolsó állomás volt a hölgy kategóriáiban. Ezután ugyanis már csak a vérpad jöhetett szóba. A tetrarcha már bánta, hogy egyáltalán beavatta nejét a Keresztelő János ügybe. Most már azon agyalt, hogyan is védhetné meg a foglyát a felesége bosszúvágyától. Merthogy ama bosszúvágy időközben már megszállottsággá fajult. „Ha ez a nyavalyás keresztelő nem nyughat tőlem, az bizony a fejébe fog kerülni!” – gondolta éjjelnappal. Mármint hogy akár a fejével is fizethet ez a meggondolatlan fickó? Bizony, Heródiás éppen erre gondolt! És nem is olyan soká eljött az ő ideje! Heródes király nem ünnepelte a neve napját, mert akkoriban az efféle naptárt még nem találták fel. Ezért római szokás szerint csak a születése napját ünnepelte meg. Abban az évben úgy határozott, hogy Machaerus erődjében üli meg eme nagyszabású ünnepet. Erre pedig nagy királyokat, urakat, katonai parancsnokokat hívott. Akik tudják, hogy mekkora vagyona is volt Heródesnek, és hogy mennyire szerette szórni a pénzt, azok elképzelhetik, hogyan is zajlott eme ünnepély. Heródiás, aki elég jól ismerte férjeura gyenge pontjait, személyesen állította össze az ünnep menetét. És ez a Heródiás egyáltalán nem egy ostoba asszonyszemély volt ám! Heródes Antipásznak csupáncsak annyi volt a dolga, hogy elfoglalja a helyét a lakomaasztalnál, illetve persze, hogy a végén állja a felmerülő költségeket. A lakoma végén a neje így szólt: „Az est végére egy kis balettet szerveztem!” És éppen ez a balett volt a csapda! Mindjárt meg is látják, mily módon lett minden megszervezve: az ünnepély a megtervezett sorrendben folyt le. A vendégek kellően jóllaktak és alaposan felöntöttek a garatra. Végül pedig, mikor az utolsó italos hordók is kiürültek, mindenki átvonult a kék szobába, amelyet már korábban átrendeztek táncteremmé. Heródes imádta az érzéki táncokat, amelyeket még Rómában szeretett meg, így igyekezett az első sorban helyet foglalni. És kezdődött is a balett! Egyik táncosnő csábítóbb volt, mint a másik, nem véletlenül lettek Terpszikhóré, a tánc és a dalok múzsájának legjobb tanítványai közül kiválogatva. De természetesen mind közül a legjobb Salome volt, Heródiás első házasságából származó leánya. Az ő lábaihoz semmi sem volt fogható! A bájos ifjú kis hölgy a közönség egyetemes tetszésnyilvánítása közepette fejezte be produkcióját. Csak úgy repültek a színpadra a tetszésnyilvánítások! Heródes egyenesen el volt ragadtatva! - Ez az én Heródiásom kislánya, tapsolják meg! – kiáltotta – Micsoda szépség, micsoda báj! Milyen elragadó! Ilyen szépet még nem is láttam! Esküszöm, ezért kész vagyok bármit megadni neked, ha kell, akár a fele királyságomat is! - Szaván fogom, apukám! – mondta Salome - Ha kell, megesküszöm rá! – kiáltotta Heródes Antipász Salome az anyjához szaladt, és a fülébe súgta: - Anyu, mit akarsz, mit kérjek? - Kérd Keresztelő János fejét! – válaszolta Heródiás És lám, a kedves kis teremtés, visszatérvén Heródeshez, szép szemekkel és elragadó ajakcsücsörítéssel így szólt: - A kis Salome Keresztelő János fejét kéri ezüsttálcán! Teljesítse, apukám! Heródes erre a trükkre nem számított. Felugrott a helyéről, majd fejét a mellére horgasztotta. Látszott rajta, hogy nagyon bánja az előbbi elszólását. De a jelenlévőknek nagyon tetszett a kis szeszélyes Salome kérése, ezért kórusban rákezdték: - János fejét! Keresztelő fejét! János fejét! Keresztelő fejét!

136

A tetarchának nem volt drágább az adott szavánál, persze hogy betartotta. Kénytelen-kelletlen hívatta a hóhért, akit az előrelátó Heródiás természetesen jó előre a keze ügyébe rendelt. - Jó ember – rendelkezett az uralkodó – adja át Salome kisasszonynak Keresztelő János fejét! - De ezüsttálcán ám! – fűzte hozzá Salome, aki elvárta, hogy kívánsága minden tekintetben teljesítésre kerüljön. És egy negyedóra múlva a szófogadó kislány már vihette is a szerencsétlenül járt Keresztelő fejét édesanyja színe elé a megfelelő edényben. Ha hihetünk szent Jeromosnak, aki önhibáján kívül nem vehetett részt eme emlékezetes eseményen, többek között azért sem, mert jó 300 évvel azután született, Heródiás, női bosszútól vezéreltetvén, egy tűvel szúrta át a próféta nyelvét. Mindezek után Keresztelő János végleg és visszavonhatatlanul elvesztette az élet ízét, és persze nemcsak azt. Ettől az éjszakától kezdve a tetrarchát jó ideig rémálmok gyötörték. Álmában állandóan megjelent előtte áldozata, mégpedig mindenféle tárgyból előbújván. Még olyat is észlelt a tetrarcha, hogy egy alkalommal egyenesen az éjjelijéből gomolygott elő, teljes életnagyságban. Zakariás szerencsétlenül járt fia sápadt arccal és ünnepélyes tartással állt kivégzője előtt, és mutatóujjával rámutatván, mély, félelmetesen zengő, vádló hangon harsogta: - Gyilkos! Gyilkos! Gyilkos! Nem sokkal azután, hogy Heródes az első híreket kapta Jézus ténykedéseiről, kétségbeesetten motyogta magában: - Tudom én, hogy ki ő…! Az a János, akit egy fejjel megrövidítettem! Feltámadt, kijött a sírból és mindenféle csodákat művel! (Lásd: Máté 14. fejezet 1-12 versek; Márk 6. fejezet 14-29 versek; Lukács 9. fejezet 7-9 versek)

137

40. fejezet: Kenyér és hal, amennyi csak kell! Ő pedig vette vala az öt kenyeret és a két halat, és az égre tekintvén, hálákat ada; és megszegé a kenyereket és adá tanítványainak, hogy tegyék azok elé; és a két halat is elosztá mindnyájok között. Evének azért mindnyájan, és megelégedének; És maradékot is szedének fel tizenkét tele kosárral, és a halakból is. Akik pedig a kenyerekből ettek, mintegy ötezeren valának férfiak. Márk 6. fejezet 41-44 versek

Térjünk azonban vissza apostolainkhoz, akiket a fölkent párosával, különleges megbízatással szétküldött Júdea minden szegletébe. Ők, elsőkként hallván Keresztelő János szomorú végéről, a megbízatásukat rendesen be sem végezvén, sietve visszatértek Jézushoz. - Urunk! Istenünk! Mester! Oly szomorú históriát meséltek nekünk, hogy a még hajunk is égnek áll! - Miféle históriát? - Nagyon rosszat! Keresztelő János, a kuzinod, megtért őseihez! Úgy hírlik, egy fejjel rövidebb formában! - Tudok róla! Legyen meg a mindenható akarata! - Hogyan? Itt nem az Úré, hanem Heródiás úrnőé teljesedett be, legalábbis mi így hallottuk! - Az lehet, de mivel isten engedélye nélkül semmi sem történik, az én Keresztelő János kuzinom is csak azért lett egy fejjel rövidebb, mert az én mennyei atyám így akarta! - A te mennyei öreged nem túl kedves a rokonod irányába! Mi baja volt vele? - Isten útjai kifürkészhetetlenek! Eme magyarázat persze nem nyugtatta meg az apostolokat. Felvetették, hogy nem-e lenne okosabb egy időre elrejtőzni. - Várjatok! – felelte Jézus – Meg kell tudnom, eljött-e az én órám! Majd kis szünet után így folytatta: - Nem, még nincs itt az én időm! Szedelőzködjünk és induljunk tovább! A szent galeri a legközelebbi mólóhoz igyekezett, ahonnan átkelt a Galileai-tó északi partjára. Ott pedig, ama rekord halfogásukról ismert Betszaida közelében szálltak partra. Eme helység Fülöp tetrarcha birodalmában volt. Egy évvel azelőtt emelték városi rangra, és Fülöp átkereszteltette, kedveskedni akarván Augustus lányának, Júliának, az ő nevét adta neki. Az újonnani város körül terméketlen síkságok terültek el, melyeket keletről dombok határoltak, melyek ugyanolyan egyhangúak és unalmasak, mint ahogy manapság is. Itt talált magának a galamb fia egy nyugodt és csendes helyet. De megjelenése után nem sokáig maradt eme hely nyugodt és csendes! Bár a nagy gyógyító igyekezett feltűnés nélkül visszavonulni, néhány halász felismerte a hajón, és figyelmeztette a népet az érkezésére. A hívők tömegével özönlöttek hozzá a part mentén, nem tévesztvén a hajó vitorláit szem elől. A bárka a kedvezőtlen szél miatt csak lassan haladt, így a tömeg könnyen beérte, és mikor Jézus apostolaival partra szállt, akkora embertömeg vette körbe, amilyet se Kafarnaumban, se Nainban nem látott. Mindez a pászka közeledtével esett meg,* mikor is mindenhonnan özönlöttek a zarándokok. Kíváncsiskodók egész karavánja érkezett az újdonsült városba. Zebedeus papa értesülvén arról, hogy fiai hamarosan megérkeznek Jézussal és csapatával, alig tért magához az örömtől, fokozván ezzel földijei lelkesedését is. - Mindjárt meglátjátok ezt a Jézust! – bizonygatta mindenkinek, akivel csak találkozott – Ó, hogy mily hatalma van néki! Egy napon, mikor épp nem volt halfogásra való idő, és én, az öreg róka, ki sem akartam menni halászni, erre ő a fiaimmal reggelre két bárkára való halat hozatott haza! Két tele bárka! Értitek? Hát mi ez, ha nem maga a csoda? Csak kérjétek meg szépen, és ő tesz nektek csodákat százával, ezrével! Eme előkészítésnek hála, Betszaida-Júlia lakói a leglelkesebb fogadtatásban részesítették Jézust: - Rabbi! Mester! Urunk! – kiáltotta a tömeg tele torokból – Művelj nekünk csodákat! - De nem most! – felelte a fölkent – Nem szabad ezzel visszaélni! Majd máskor! *

Itt már egyértelműen utal János a pászka ünnepére: János 6. fejezet 4. vers 138

- Kérünk szépen! Légy szíves! Tégy csodát! Csak egy kis csodát! - Könyörüljetek rajtam! Oly fáradt vagyok! - A csoda nem fárasztó! Neked pláne gyerekjáték! Kérünk, tégy csodát! Csodát! - De most pihennem kell! És ha lehet, teljesen egyedül! - Neked a csoda semmiség! Tégy csodát, kérve kérünk! Jézus azonban olyannyira rosszkedvében volt, hogy megkerülvén a tömeget, apostolaival a közeli dombokra vonult. Betszaida kitartó lakói viszont a nem kevésbé kitartó zarándokokkal utánuk özönlöttek. Jézus mehetett az egyik dombra, a másikra, a harmadikra, mindenhová követték, nem tudta őket lerázni. Ezért aztán csoda helyett jó hosszú beszédet tartott nekik. Oly ékesen szólt, hogy hallgatói teljesen megfeledkeztek arról, miért is jöttek oly messzire a pusztaságba. A beszéd pedig végtelennek tűnt. Egész nap tartott, de senki sem szaladt haza enni. Mikor az Ige végre bevégezte szóáradatát - egyszer sem öblítvén le édesvízzel a torkát, elvégre, mint látjuk, az isteni torok sosem szárad ki a prédikálástól -, a nap már a látóhatár szélén volt, közeledett az este. Krisztus tanítványai csak ekkor kezdtek el aggódni nagyszámú hallgatójuk egészségéért, és persze a saját gyomrukért is. - Hát ez jó! – mondották az apostolok – Köröskörül a pusztaság, és ezek a derék emberek meg eljöttek otthonról, hogy az isten szavát hallgassák, mi pedig azt sem tudjuk, mit is adhatnánk nekik vacsora gyanánt. - Semmi gond – szólt a fölkent – vegyetek kenyeret, és osszátok szét! - Hogy vegyünk? Megmondanád, honnan? És miből? Üres a zsebünk, és sehol egy pékség! Hogy is lenne itt, a sivatag közepén? - Ez igaz. De én nehezen hiszem el, hogy egy zarándoknál sincs semmiféle ehető! András az egyik sziklára mászott és így szólt a tömeghez: - Kedves közönség! Nincs valakinél valami harapnivaló? A közönségből előlépvén egy fiatal fiú felelt neki: - Nekem van öt kenyerem és két halam! - Ó, ez nagyszerű! – kiáltotta Jézus - Gondolod – kérdezte András – hogy ennyivel jóllakathatsz ilyen sok embert? - Ne törődj semmivel, csak bízz bennem! – felelte Jézus Aztán úgy rendelkezett, hogy 50 fős csoportokban ültessék le az embereket. Ezt rövidesen végre is hajtották. Ezután fogta az öt kis kenyérkét, imát mormolt felettük, majd elkezdte adogatni az apostolainak, azok meg a tömegnek. Így tett a két hallal is, melyek akár lazacok is lehettek. És képzeljék el: a nagygyógyító kezében eme kenyerek és halak a végtelenségig sokasodtak! Hiába hitték, hogy na már nincs több, volt bőven! Addig folytatta, míg a népből a jóllakottak nem kezdték kiabálni: - Elég volt! Köszönjük! Elég! Aztán, bizonyítani akarván, hogy csodatévő hatalma ellenére is takarékos ember, Jézus intézkedett, hogy szedjék össze a maradékot, nehogy kárba vesszen. Teljesült is a kívánsága. A rögtönzött piknikből egy tucatnyi nagy kosárra való maradék gyűlt össze. Ezután Júlia-Betszaida lakói és a zarándokok a város felé indultak, és éjfélre oda is értek, nagy megkönnyebbülésére az ottmaradottaknak, akik nem vették tréfára földijeik hirtelen elvándorlását.

139

Az erről szóló elbeszélések hosszú ideig nem szűntek egész Galileában. Mondanom sem kell, hogy az egyik legnagyobb csoda volt ez. És ha jobban megnézzük, ez nem is egy, hanem több csoda volt, ami fölött az evangelisták sajnos elsiklottak. Először is az, hogy a város lakói elhagyják otthonukat és hallgatják a prófétát, ki tudja, milyen messzire a városuktól, a sivatagban, és még csak egy tarisznyára való elemózsiát sem vittek magukkal, ez már önmagában is egy csoda! Másodszor pedig: képzeljék el ezeket az embereket, akik elfelejtenek ennivalót hozni magukkal, de valahogy mégis előkerítenek a sivatag közepén 12 darab jókora kosarat! Ez mi, ha nem egy újabb csoda? Így esett hát nagy vonalakban a kenyér és hal megszaporításának a históriája. Mint látják, ez még csodálatosabb is annál, mint ahogy a keresztények hiszik. (Lásd: Máté 14. fejezet 13-21 versek; Márk 6. fejezet 30-44 versek; Lukács 9. fejezet 10-17 versek; János 6. fejezet 1-13 versek).

140

41. fejezet: Séta a vízen És látá őket, amint vesződnek az evezéssel; mert a szél szembe fú vala velök; és az éj negyedik szakában hozzájuk méne a tengeren járva; és el akar vala haladni mellettük. Azok pedig látván őt a tengeren járni, kisértetnek vélték, és felkiáltának; Mert mindnyájan látják vala őt és megrémülének. De ő azonnal megszólítá őket, és monda nékik: Bízzatok; én vagyok, ne féljetek. Ekkor beméne hozzájuk a hajóba, és elállt a szél; ők pedig magukban szerfölött álmélkodnak és csodálkoznak vala. Márk 6. fejezet 48-51 vers

Feltételezem, senki sem csodálkozik, ha megtudja, hogy eme hatalmas csoda után, amely több ezres tömeg előtt történt, Betszaida lakói Jézust erővel királlyá akarták tenni. Az elgondolás teljesen logikus volt: a betszaidaiak teljesen ésszerűen úgy ítélték meg, hogy ha nekik egy ilyen nagyhatalmú vezetőjük van, akkor bármilyen ellenséget legyőzhetnek, elsősorban természetesen a szívből gyűlölt római légiókat. De a fölkentet egyáltalán nem lelkesítették az efféle kilátások. Az Ige ugyanis főleg azért lett testté, hogy ékesszólásának áradatát öntse a népre, és egyáltalán nem azért, hogy felkelést szítson, és hogy a lázadók hadseregének a fővezérévé nevezzék ki, és ily módon kétes kimenetelű hadivállalkozásokba keveredjen. Meg aztán az ő órája még nem is érkezett el, ahogy ezt már korábban is megfogalmazta. Mikor pedig tájékoztatták Betszaida lakóinak szándékairól, Jézus határozottan tiltakozott: - Nem, nem és nem! – kiáltotta – Nem kell nékem semmiféle korona! Hagyjatok engem békén, hadd gyógyítsam a némákat és bénákat, más nem érdekel! Az apostolok azonban más véleménnyel voltak. Vágytak a dicsfényre, és teljességgel osztoztak a betszaidaiak hadi lelkesedésében. Ezért megpróbáltak beszélni Jézus fejével: - Mester – kezdték a tanítványok – ha te az élére állnál ama lázadásnak, amely már régóta érlelődik, biztosan a mienk lesz a győzelem! Majd mi megmutatjuk ezeknek a rómaiaknak, kikkel is állnak szemben, meglátod! - Meglátom? Mégis mit? – csattant fel a fölkent – Nemcsak a római légiók jönnek majd ellenünk, hanem Heródes serege, és a Szanhedrin emberei is! - Na és aztán? Te, mint az isten fia, mégis mi az ördögtől félsz? Egyetlen szavaddal porrá zúzod minden ellenségünket, legyenek azok bármily számosak is! - Nagyon is lehetséges, de semmiféle lázadás szítása nem illik bele a terveimbe! - De hallgass meg, mester… - Semmi de! Tudom jól, mi a dolgom! Ha ti elismertetek engem vezetőtöknek, akkor engedelmeskedjetek nekem! A vak engedelmesség a keresztények első számú erénye! Most pedig beszálltok a bárkába, és indultok tüstént Kafarnaumba! És semmi ellenkezés! Az apostolok lógó orral engedelmeskedtek. Mikor a hajójuk már messze járt, Jézus hazaküldte a tömeget, amely azért gyűlt össze, hogy őt hallgassa, és a sötétség ellenére is utána akart volna menni a dombra. Most már végre egyedül volt! Közben a Jordán völgye fölött fekete felhők gyülekeztek. Éjjel kitört a vihar. A Tibériás-tó csak úgy hullámzott a széltől. És rajta volt az apostolok hajója is! A helyzetük pedig egyáltalán nem volt rózsás, mert ezúttal nem volt velük a csodatévő fölkent! Az apostolok átkozták sorsukat. Bármivel is próbálkoztak, reménytelen volt. a vihar egyre erősödött, a hullámok mind magasabbra csaptak, és a sötétben az irányt is elvesztették. Az éjszaka negyedik órájában még messze jártak a parttól, és egyre nagyobb veszélyben voltak. Hirtelen, nem olyan messze tőlük, az apostolok egy embert láttak, aki nyugodtan sétált a vízen. Megesküdtek volna, hogy amaz szilárd talajon jár, olyan nyugodtan és biztonságosan lépdelt egyik hullámról a másikra. Ragyogó fény vette körül – de hiszen ez Jézus! A dolgok logikája szerint az apostoloknak örülniük kellett volna, látván, hogy mesterük a segítségükre siet! De ők nem! A félelemtől magukon kívül ordítoztak és kiabáltak! - Hagyjátok már abba, ostobák! – kiáltott rájuk a fölkent – Én vagyok az! - Nem, ez nem lehet ő… - nyöszörögték az apostolok – ez valami kísértet! - De hát mondom, hogy én vagyok az! 141

Simon-Péter döntött úgy elsőként, hogy hisz neki - U-u-uram – dadogta – ha tényleg te vagy az, parancsold meg, hogy menjek hozzád a vízen! - Gyere hát, Péter, ha úgy akarod! - Biztosítasz róla, hogy nem süllyedek el? - Becsszóra! Péter legott átugrott a hajóról, és óvatosan elindult a fölkenthez a víz felszínén. A lelke mélyén azonban attól félt, hogy valami rossz tréfát űznek vele. De eleinte minden jól ment. Úgy járkált a hullámokon, akár a kövesúton! Mintha repülne! De aztán jött egy erős szél, és jaj! Az apostol megbotlott az egyenetlen felületen és süllyedni kezdett! - Mester! Mester! – kiáltotta szinte nem is az ő hangján – Segíts! Elmerülök! - Azt csak te hiszed úgy! – válaszolta Jézus, ügyesen egyensúlyozva egy hullámtaréjon – Idesüss! Látod, milyen szilárdan állok? - Nem, mester, én nemcsak úgy hiszem, hanem tudom! Érzem! Lehet, hogy neked, a galamb fiának, ez a folyadék elég szilárd, de nem nekem! Én csak egy egyszerű apostol vagyok! Siess uram, már a hasamig ér! Húzz ki, az isten szerelemére kérlek! Segíts rajtam, uram! Jézus végül megsajnálta a szerencsétlen Pétert, aki sebzett kacsaként vergődött. Kezét nyújtotta neki, felhúzta a felszín fölé, majd barátságosan így korholta: - Ha nem kételkedtél volna bennem, nem süllyedtél volna el, öregem! A te hibád, kicsinyhitű barátom! Aztán egymást támogatva átmentek a bárkába. Alig lépett át Jézus a bárka oldalán, a szél lecsendesült, ők pedig a célhelyen találták magukat a kikötőben. (Máté 14. fejezet 22-33 versek; Márk 6. fejezet 45-52 versek; János 6. fejezet 14-21 versek). Az apostolok ezúttal nem kételkedtek. Térdre borultak a vezetőjük előtt, aki oly ügyesen mentette meg őket a haláltól, és így szóltak hozzá: - Te nemcsak egyszerű próféta vagy, ezt itt, a helyszínen láttuk! Te valóban a galamb fia vagy, tehát az isten fia!

142

42. fejezet: Kitérő a pogányok földjére Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha. De mondám néktek, hogy noha láttatok is engem, még sem hisztek. Minden, amit nékem ád az Atya, én hozzám jő; és azt, aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem. Mert azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem. János 6. fejezet 35-38 versek

24 órával eme esemény után a fölkent már a kafarnaumi zsinagógában prédikált, nagyszámú hallgatóság előtt. A helyi lakosokon kívül betszaidaiak is jelen voltak. Azok, megtudván, hogy az apostolok bárkája Jézus nélkül futott ki, keresésére indultak a hegyekben, völgyekben, hogy elvihessék hozzá a betegeiket. Sehol sem találván az ács-gyógyítót, a betszaidaiak összezavarodtak. De nem sokáig. Bár abban az időben még sem távírda, sem telefon nem létezett, mégis, ha hinni lehet az evangeliumoknak, a betszaidaiak még aznap megtudták, hogy a galamb fia Kafarnaumban tartózkodik, és még akkornap ők is odaértek. Így hát másnap reggel mindkét város lakói közösen kérték az Igét, örvendeztetné meg őket a zsinagógájukban az egyik végtelenített prédikációjával, melynek értelme egyedül őelőtte volt ismert. Jézus persze nem tudott nekik nemet mondani. Ámde mikor a prédikációja végén arra kezdték kérlelni, ismételné meg a tegnapelőtti csodát, azaz a kenyerek és halak megszaporításának a csodáját, a fölkent megmakacsolta magát. Olyannyira, hogy akár rossz vége is lehetett volna az egésznek. - De nehéz esetek vagytok ti! – kiáltotta – Megváltoztok-e valaha is? Avagy megint megéheztetek és jöttetek hozzám kenyeret kérni? Jól van, megetetlek titeket, de nem azzal, amire ti vártok! Ezúttal saját magamat ajánlom fel néktek, mert én vagyok az élet kenyere, aki a mennyből alászállott! Meghallván eme – valljuk meg őszintén, elég kockázatos javaslatot, a jelenlévők felhördültek annak ellenére, hogy eddig rokonszenves volt nekik az ékesszóló ács. Az pedig ahelyett, hogy kifejtette volna szavai értelmét, hasonló stílusban folytatta: - Igen, így van! Az étel, amit nektek ajánlok, az én testem! Az ital pedig, amit kaptok tőlem, az én vérem! Kértek hát belőlem? - Nem! – válaszolták százával kórusban - Hát annál rosszabb nektek! Nem mondom kétszer az ajánlatomat! Láttátok, ahogy feltámasztottam a halottakat! Így hát, ha azt akarjátok, hogy titeket is feltámasszalak a halálotok után, akkor ennetek kell a testemet és innotok a véremet! Eme emberevésre buzdító felhívás a jelenlévőknek egyáltalán nem volt ínyére való. Szívesen ettek volna megint egy kis potya kenyeret és halat, de a szónokuk combjából készült bifsztek egyiküket sem hozta lázba. - Ez valami új példázat? – kiáltotta valaki – Reméljük, csak képletesen beszélsz! - Egyáltalán nem! „Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban. Amiként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek: akként az is, aki engem eszik, él én általam.” János 6. fejezet 55-57 versek Ez már túl sok volt. az összes jelenlévő őszintén megbotránkozott, köztük Jézus jó pár támogatója is, akik eddig hűségesen követték tanítványaival egyetemben. - Elég volt! – hallatszott több felől – Ez megőrült! Undorító! Elment az esze! Mivel sem a kafarnaumiak, sem a betszaidaiak nem akarták az igét megölni, beérték azzal, hogy magára hagyták téveszméivel, köptek egyet és hazaindultak. „Ettől fogva sokan visszavonulának az ő tanítványai közül és nem járnak vala többé ő vele.” János 6. fejezet 66. vers. Jézus magára maradt a 12 apostolával. - Nos? – mondotta – Netán ti is menni akartok? - Jaj, dehogy! - válaszolta Simon-Kőszikla – Elszoktunk mi már teljesen a mesterségeinktől, melyekből eddig éltünk, és hozzászoktunk a szabad élethez, úgyhogy maradunk! Igaz, ha saját magadból akarnál nekünk a jövőben bifszteket felszolgálni, azt mi is betegesnek tartanánk, de idővel valószínűleg szépen lassan hozzászoknánk! Már annyi csodát mutattál 143

nekünk, hogy semmin sem lepődünk meg! Egyszóval, hiszünk benned! Ha akarod, ismét megerősítjük hitünk szimbólumát: te valóban a galamb fia vagy, tehát az isten fia! - Köszönöm! – felelte Jézus – Köszönöm, barátaim! Tucatnyi hűséges tanítványával elhagyta a zsinagógát, és végigment Kafarnaum utcáin. A felháborodott polgárok csak néztek utánuk és méltatlankodva mondogatták: - Na, szép kis dolgokat művelhetnek ezek, mikor magukban vannak! - Hát ja! Emberevés a mi időnkben… Idáig süllyedni… - Azok a fickók, hogy nem undorodnak… Teljesen egyértelmű, hogy ez az eset véget vetett a Krisztus nimbuszának. Végül ő maga is belátta, hogy jobb, ha egy darabig nem mutatkozik errefelé. Ezért rövidesen elhagyta a várost, aztán egész Júdeát is. Pár nap múlva Jézus már Kánaán földjén járt, Tirus városában. Az evangelium igen szűkszavúan tudósít az Ige pogányok közti látogatásáról. Csupán arról emlékezik meg, hogy Jézus szívességet tett egy asszonynak, igaz, előzőleg elég csúnyán megsértette. De hát a galamb fia nem mindig volt galamblelkű! Az az asszony pogány volt, szír-főniciai származású, és azt kérte tőle, űzné ki az ördögöt epilepsziás kislányából. Jézus először elég gorombán felelt neki: - Az én csodáim nem ebeknek valók! A szerencsétlen anya lenyelte a sértést. - Igazad van, uram! – helyeselt – de a kutyáknak csak azok a falatok jutnak, amelyeket az asztalról hajítanak nekik! Hajíts hát nekem egy falat csodát, kérlek szépen! Jézus volt oly tapintatos, hogy tovább nem gorombáskodott, hanem dobta neki a kért csodafalatot, ha már így megalázkodott előtte ama boldogtalan asszonyszemély. „Ez az asszony pedig pogány vala síro-feniciai származású. És kéré őt, hogy űzze ki az ő leányából az ördögöt. Jézus pedig monda néki: Engedd, hogy először a fiak elégíttessenek meg. Mert nem jó a fiak kenyerét elvenni, és az ebeknek vetni. Az pedig felele és monda néki: Úgy van Uram; de hiszen az ebek is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsalékaiból. Erre monda néki: E beszédért, eredj el; az ördög kiment a te leányodból.” Márk 7. fejezet 2629 versek Egy idő után meg egy süketnémát hoztak elébe. Ha önök behatóbban óhajtanák megismerni a Jézus által ezúttal alkalmazott gyógyítási módszert, erősen ajánlom, hogy olvassák el a Márk evangeliumának a 7. fejezetét (32-35 versek). Röviden összefoglalva a következő történt: Jézus ujjait a beteg fülébe tette, majd szájába köpött és így kiáltott: - „Effáta!” A süketnéma pedig egyszerre visszakapta a hallását és a hangját is. Ez azért is érdekes, mert eddig csak rászólt a betegre, vagy rátette a kezét, és kész is volt a gyógyítás… Pár nap múlva Jézusnak lehetősége nyílt megismételni a kenyér és hal megszaporításának csodáját. Ha Betszaida lakói tudták volna, hogy ő megteszi a pogányoknak azt, amit az igazhitű Kafarnaumban határozottan megtagadott, belesárgultak volna az irigységbe. Hősünk hat hosszú hónapot töltött a pogányok földjén Tírusz és Szidón vidékén. Mindez idő alatt majd belehalt az unalomba. Honvágya volt, Galileába vágyott, és egyre gyakrabban jutott eszébe Magdala, ahol a kis háremét hagyta. Ezért, mikor úgy döntött, épp eleget volt száműzetésben, Jézus először Magdalába sietett. A szent hölgyek pedig lelkesen fogadták, másképp nem is lehetett volna! Egyszerűen csak eltűnt valahová hat teljes hónapra! És még üzenetet sem küldött nekik; micsoda pernahajder! Hűtlen kedvesük visszatérésének megünneplésére az összes háremhölgy egybegyűlt. Gyengéd szemrehányásokkal illették, és megígértették vele, hogy többet nem csinál ilyet. Végül, megbocsátván a csúnya rossz fiúnak, bepótolták a hathónapos kényszerű böjtöt. Ezidőtájt kapta meg Péter a megbízatását. Lássuk csak, hogyan is történt: Egy szép reggelen, apostolaival beszélgetvén, Jézus megkérdezte:

144

- Figyeljetek! Ahogy itt sétálgattok a környéken, és mindenféle pletykákról értesültök – miket mondanak rólam az emberek? - Az igazat megvallva – felelték az apostolok – senki sem hiszi el, hogy te vagy a messiás. Akivel találkoztunk, mindenkit kifaggattunk. Egyesek szerint nem vagy teljesen észnél, mások szerint te vagy a feltámadt Jeremiás próféta. Bár elismerik bizonyos érdemeidet, de honfitársaink többsége szerint vagy gazember vagy, vagy csak egyszerűen egy bolond. - És szerintetek? Ti hogy láttok engem? - Mi, rabbi – felelt a többiek nevében Péter – mi úgy gondoljuk, ahogy eddig. Számunkra te a galamb fia vagy, és mindenütt ezt hirdetjük. - Nagyszerű, barátaim, nagyon elégedett vagyok veletek! Különösen veled, öreg barátom, Péter! Nagyon szép volt, ahogy a többiek nevében szóltál, köszönöm! Általában véve te jó ember vagy, ezért figyelj arra, amit most mondok neked! Péter a te neved, nemdebár? - Persze! Te magad adtad nekem a korábbi Simon helyett! - Tehát te Péter vagy, azaz kőszikla, és erre a sziklára építem én az én egyházamat! - Bocsánat, biztos, hogy jól értettem? - Mondom, hogy Péterre, azon sziklára, amely te vagy, „építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat!” (Máté 16. fejezet 18. vers) - A pokol kapui?* - Hát persze, a pokolnak a kapui, azaz a pokolba nyíló kapuk! - Csak nem áll össze bennem… - Nincs is jelentősége! Ezenkívül hadd adjak át neked egy kulcscsomót! Ezek a kulcsai a mennyek országának, ama királyságnak, amely ott fenn van, a holdnál is magasabban! És amire te csomót kötsz a földön, arra csomó köttetik a mennyben is – amit pedig föloldasz, az föloldatik odafenn is! - Nagyon szépen köszönöm! – mondotta Simon-Kőszikla – Hatalmas megtiszteltetés ez a számomra! Igyekszem méltó lenni az irántam tanúsított bizalmadra! Aztán, visszatérvén a többi apostolhoz, kihúzva magát, szakállát simogatván, Péter így szólt: - Hallottátok? Mostantól a közösségünk alelnöke vagyok! El van döntve! (Lásd: Máté 15. fejezet 21-39 versek, 16. fejezet 1-20 versek; Márk 7. fejezet 1-37 versek, 8, fejezet 1-30 versek; János 6. fejezet 22-71 versek)

Kérdés: hol van az evangeliumokban utalás arra, hogy a pogányok közötti tartózkodás valóban 6 hónapig tartott? *

Ez a kérdése annál is inkább érthető, ha az olvasó belegondol, hogy Péter-Kőszikla kb. itt hallhatott először egyáltalán a pokolról, így azt sem igazán tudhatta, mi fán is terem az. Elvégre a poklot, mint szenvedés helyét, Jézus vezette be a köztudatba, előtte nem volt ilyen. Nem is beszélve a mennyekről, meg az ún. örök életről, amik szintén az ő találmányai, az Ószövetség sosem említ ilyen alternatívákat az emberre nézvést. Ott annyi van, hogy meghal az ember, és kész. Jézusnál viszont az igazi élet csak a halál után kezdődik… És természetesen a „lélek” mint olyan is csak Jézustól kezdődően ismert. Az embernek addig csak teste volt.

145

43. fejezet: Csodás találkozás a Tábor-hegyen És hat nap mulva magához vevé Jézus Pétert, Jakabot és ennek testvérét Jánost, és felvivé őket magokban egy magas hegyre. És elváltozék előttök, és az ő orcája ragyog vala, mint a nap, ruhája pedig fehér lőn, mint a fényesség. És ímé megjelenék ő nékik Mózes és Illés, akik beszélnek vala ő vele. Máté 17. fejezet 1-3 versek

Egy héttel később Jézus a Genezáreti-tó nyugati partján lévő dombok felé indult. Este három apostolával, Simon-Kősziklával, az idősebb Jakabbal és az ifjú Jánossal elindult ama magaslatra, melyet Tábor-hegynek hívnak. A csúcsra érvén Jézus így szólt hű tanítványaihoz - Én itt most imádkozom lefekvés előtt. Ha akartok, ti is imádkozhattok velem. Ezzel letérdelt, kezét magasba emelte, és mormolni kezdte az imát. Az első ima után kezdte a másodikat, majd a harmadikat, negyediket, ötödiket, stb. Az apostolok követték a példáját. Ők is letérdeltek, karjukat az ég felé emelvén, és mondták a miatyánkot. Közben titokban egymásra pillantottak, mintegy mondván: „Na nézd már ezt a fölkent galamb fiát! Jó is neki: mindig választhat két létforma között: ha akar, ember, ha meg azt, akkor isten! Ha akarja, elfárad, mint minden ember, ha meg nem, akkor egyáltalán nem fárad el! Most is itt pózol az ég felé nyújtott karral már egy félórája! Biztos átváltott az isteni létsíkra, hogy így bírja! Ily módon persze akár 3-4 órát is ebben a pózban mozdulatlanul! Mi viszont, az ördögbe is, mi más anyagból vagyunk! Nekünk csupán ez az egy emberi létsíkunk van, és öt perc múlva lerogyik kezünk-lábunk!” És tényleg, Jézus oly rendkívüli buzgalommal imádkozott, hogy úgy tűnt, egyáltalán nem érez semmiféle fáradtságot kényelmetlen testhelyzetében! Ami a három apostolt illeti, ők már rég leengedték a kezüket, és a térdük sem bírta tovább. Végül, nem bírván tovább dacolni a fáradtsággal, csendben lefeküdtek a csupasz földre, hogy egy kicsit aludjanak. Rövidesen mindhárman mély álomba merültek. És épp akkor, mikor a legjobb ízűen kórusban horkoltak, a Tábor-hegyen különleges esemény történt: Jézus abbahagyta az ima mormolását, felállt, és lassan emelkedni kezdett a földről, akár egy léggömb.* Nem emelkedett túl magasra, csupán egy méternyire a földtől, elvégre ez csupán egy próba volt. az igazi felemelkedésnek sokkal ünnepélyesebb keretek között kell majd zajlania. Ezért most csak mozdulatlanul lebegett a föld felett, bizonyítandó, hogy a természet törvényei őrá nem érvényesek, és ha akarja, fittyet hányhat a gravitáció törvényére, amihez hasonló Jules Girardin “Les aventures de M. ColinTampon” című művében olvasható. Ekkor az egek megnyíltak, és két idősebb úr ereszkedett le hozzá. Egyikük fején fénylő szarvak, ő volt a Mózes. Másikuk pedig egy tüzes szekéren ült, mely úgy suhant a felhők közt, mint a hal a vízben; ő volt az Illés próféta. Mózes pap Jézus egyik oldalára állt, míg Illés, kiszállván tüzes kordéjából, a másikra. Mindhárman egy méternyire a föld felett lebegtek, mintha valami láthatatlan kötél tartaná őket. A látvány igencsak különleges volt! Közben ők hárman nyugodtan és barátságosan beszélgettek. - Nagyon kedves tőletek – kezdte Jézus – hogy eljöttetek meglátogatni egy ilyen késői órán! - Ez csak természetes! – felelte Mózes – Szent kötelességünk ez, melyet soká halogattunk… Mesélj inkább arról, hogy állnak a földi dolgok! Minden rendben? Hallgatnak a népek a beszédeidre? Tisztulnak a lelkek? - Hát hogy is mondjam… Néhányan nem annyira makacsok, de összességében véve jelentős a lemorzsolódás… Nem megy minden olyan gördülékenyen, mint eleinte reméltem… - Nekünk mondod? - szólt közbe Illés próféta – Nekem akarod bemutatni a honfitársaimat? Makacsok ezek, akár az andalúz öszvér! Én is hirdettem nekik az isten igéjét éveken át, és mire mentem vele? Minden beszédem után csak egyre mélyebben merültek bele bűneik fertőjébe! - Nekem sem volt velük szerencsém! – vallotta meg Mózes – De az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha úgy hozta a sors, én biz nem válogattam ám az eszközökben! Mikor az én jó öreg *

Arról, hogy Jézus felemelkedett volna, egyik evangeliumi passzus sem ír. Mindegyikben csak annyi van, hogy Jézus átváltozott a tanítványai előtt: ruhája fehér lett, mint a nap, arca ragyogott, mint a hó.

146

zsidóim rakoncátlankodtak, én tűzzel-vassal bár, de rendet vágtam köztük! Ahhoz, hogy ezt az önfejű népet a helyes útra tereljük, nemigen van jobb módszer egy alapos haddelhaddnál! - Nem, Mózes! – vetette ellen Jézus – A te törvényeid mégiscsak túlontúl szigorúak! Ezt, mint a barátod, mondom! Én amellett vagyok, hogy mézzel kell legyet fogni! - Hát, ha ezt akarod, akkor sok szerencsét hozzá! És ha sikerül, gratulálok majd! De nekem már van ebben némi tapasztalatom, higgy nekem! Ha új vallást akarsz alapítani, akkor nem ám turbékolni kell, mert azzal semmit nem érsz el! - Hát, eleinte nem is, de aztán… - Aztán üldözni kezdenek, rád uszítják a kutyáikat, kinevetnek, végül halálra kínoznak! - Tudom, de azt is, hogy minő győzelem vár rám a jövőben! - Hát ha azt akarod, hogy keresztre feszítsenek, az a te dolgod, jó mulatást hozzá! – mondta Illés – Ami engem illet, én őszintén hálás vagyok a te legkiválóbb Zebaoth atyádnak, amiért élve felemelt engem az égbe, mikor a honfitársaim végezni akartak velem! Nagyon-nagyon kedves volt tőle mindez… Ebben a szellemben folytatták még jó pár percig a lebegő urak az eszmecserét. Ragyogó fény vette körül őket. Még a testük is átlátszott, olyannyira erős volt a rájuk irányuló fényözön. Jézus ruhája „fényes lőn, igen fehér, mint a hó, mihez hasonlót a ruhafestő e földön nem fehéríthet” Márk 9. fejezet 3. vers Gyönyörű látvány volt ez, valóban gyönyörű! A tündöklő fény olyannyira vakító volt, hogy végül még az apostolok is felébredtek. Csak bámultak a fényben, mely elvakította őket, az evangelium szavai szerint pedig hallották, ahogy Mózes és Illés beszélgetnek Jézussal, „kik dicsőségben megjelenvén, beszélik vala az ő halálát, melyet Jeruzsálemben fog megteljesíteni.” Lukács 9. fejezet 31. vers De akármilyen nagyszerű is volt a látvány, nem tarthatott sokáig, merthogy egyszer minden véget ér! Még az opera is befejeződik, miután eléneklik az utolsó áriát! Ezért aztán a sugárzó látomás fokozatosan halványulni kezdett, egyre homályosult, tompult a fény, míg végül teljesen kialudt. Illés és Mózes is eltűntek, mintha kikapcsolták volna a diavetítőt… Péter szerint túl gyorsan is ért véget mindez… - Mester! – szólt – Olyan jó nekünk itt! Ha nincs ellenvetésed, azonnal készítünk három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek, egyet pedig Illésnek, és mi is itt maradnánk ezen a varázslatos helyen… - Micsoda ostobaság! – háborgott Jézus – Három sátor hat személynek? És ti hol aludnátok? - Valahogy csak megoldjuk! Te viszed magaddal az ifjú Jánost, én és az idősebb Jakab pedig megleszünk Mózessel és Illéssel, így mindenkinek jó lesz! Még mondta volna tovább, mikor hirtelen egy felhő ereszkedett rájuk, és akkora zajjal tette mindezt, hogy Péter majdnem félrenyelt. A felhőből aztán isten hangja dörgött alá: - Ez az én szeretett fiam, hallgassatok rá! A hang annyira nem a galamb turbékolásához hasonlított, amint várni lehetett volna, hogy az apostolok azt sem tudták, hová legyenek ijedtükben. Orral lebuktak a földre, szemüket lehunyták, és lapítottak, akár a csintalan macskák. Csupán bizonyos idő múltával, mikor gondolták, hogy az ég mégsem készül a fejükbe esni, merték megszeppent legényeink kinyitni a

147

szemüket. Megtapogatván magukat tetőtől-talpig, megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy minden porcikájuk rendben a helyén van. Jézus nem messze tőlük egy szikla peremén ült. Egyedül volt, és elég megvetően nézett rájuk. - Nocsak-nocsak! – szólt – Ha jól tudom, ezt hívják úgy, hogy magánkívül a félelemtől! Azt sem tudtátok, hogy éltek-é, vagy haltok! Számoljátok meg a csontjaitokat, hogy mind egyben van-e, aztán megint! Hátha legközelebb gyorsabban meglesztek vele! Őszintén szólva én már láttam szamarakat, de ilyeneket, mint ti, még nem! Mikorra tudom már beleverni abba a hülye fejetekbe, hogy amíg én veletek vagyok, addig nektek egy hajatok szála sem görbülhet meg? Az apostoloknak ennyi épp elég volt mára. Idősebb Jakab kollégái nevében szólt, hogy talán ideje lenne visszatérni a városba. Mindegyikük igyekezett meggyőzni magát arról, hogy ez a mágikus hegy mégsem olyan félelmetes, mint ahogy ők látták. Jézus nem gyötörte tovább őket. A kegyetlenség nem volt része a természetének. Beleegyezett, hogy lemenjenek a hegyről, és felkeressék a legközelebbi várost. Közben a látóhatár is kezdett világosodni. Hajnalra le is értek a hegyről. Útközben Jézus elmagyarázta tanítványainak, hogy ott fenn egy emelkedési kísérlet zajlott, és hogy a levegőben lebegő prófétákkal való eszmecserének csak ők lehettek a tanúi, de mindent, amit ott hallottak és láttak, a lehető legteljesebb titokban kell tartaniuk. - Tehát senkinek egyetlen szót sem mindezekről! – rendelkezett a galamb fia Lehet, hogy épp eme rendelkezés miatt nem szerepel a János evangeliumában egyetlen sor sem eme nagyszerű jelenésről? Ő volt az egyetlen evangelista, aki a saját szemével látta ezt a csodás eseményt, mégis egyedül ő nem tesz róla említést! Lapozzák csak fel az evangeliumokat, és megtalálják bennük eme csodás esemény leírását: A,) szent Máténál (17. fejezet 1-13 versek), bár ő, mint tudjuk, nem volt jelen a hegyen B,) szent Márknál (9. fejezet 1-12 versek), aki szintén nem láthatta mindezeket C,) szent Lukácsnál (9. fejezet 28-36 versek), akinek éppúgy nincs semmi kapcsolata eme históriához, mint fentebb említett kollegáinak És csupán a negyedik, szent János hallgat minderről, akár a sült hal. Így hát Jánosunk szent titokban tartotta a Tábor-hegyi színeváltozási eset históriáját. De már megbocsássanak, akkor a többi három evangelista mégis mi módon szerzett tudomást minderről? Illetve, mégegyszer bocsánat, egész kiment a fejemből: elvégre ők a galamb tollbamondása alapján írtak! Miután a lelkükre kötötte az apostoloknak, hogy senkinek ne beszéljenek mindezekről, Jézus kijelentette nekik, hogy fel fog támadni a halálból. És itt megintcsak nem árt kézbe venni az evangeliumokat: Az apostolok alig bírták összeszedni magukat. - Hogy lesz ez majd képes feltámadni a halálból? – kérdezgették egymást – És mi lesz akkor Illéssel? Elvégre az írástudók azt hirdették, hogy Illésnek előbb kell jönnie a messiásnál, és mindent elő kell készítenie a fogadására, mielőtt eljön! Lehet, hogy a mi mesterünk mégsem a Krisztus? Ha hihetünk a „szent írásoknak”, eme kérdések ugyancsak nyugtalanították az apostolokat. Tisztázzunk ennek kapcsán pár dolgot: Látták hát az apostolok a Jézus csodáit, vagy nem? Látták, nemde? Ez esetben miért is kételkedtek? Ha Jézus a szemük láttára támasztott föl halottakat, hogy gondolhatták mégis azt, hogy ő, a mindenható, nem tudná önmagát feltámasztani? Ami engem illet: ha, tegyük fel, egy ilyen-olyan csavargó, akárki, a szemem láttára mindenféle kötél és egyéb segédeszköz nélkül emelkedne a levegőbe; ha kérésemre feltámasztaná a nagymamámat, annyit mondván neki, hogy „talita kumi”; ha itt előttem gyógyítana meg egy süketnémát a fülébe dugván az ujjait, valamint a szájába köpvén, akkor én minden szkepticizmusom ellenére ama csavargó akárkit istennek fogom elismerni és buzgón imádni!

148

Mikor elgondolkodom az apostolokról, akiknek a szeme láttára Jézus számtalan csodát tett, és akik ennek ellenére időről időre kételkedtek abban, vajon ő lenne-e ama bizonyos fölkent, vagyis a Krisztus, akkor a következő a véleményem az ügyben: A mennyország nem létezik, mert ha létezne, én minden bizonnyal oda kerülnék. Az apostolok, akik időről időre kételkedtek az úristenben, bár erre semmi okuk nem volt, épp ellenkezőleg, ők ott a legjobb helyeket foglalják el, és első számú szentekként vannak nyilvántartva. Én biz nem láttam egyetlen darab csodát sem, és ezért nem is hiszek istenben, és erre vannak enyhítő körülményeim. És rémlem, az örök atyánk (ha mégis létezik) aznap, mikor majd én állok a színe előtt, épp jó hangulatban lesz, és átnyújt nekem egy akárcsak negyedrendű szentségről is szóló oklevelet. Többre nem is vágyom! „Boldog Leo Taxil” – jaj de jó is lenne ezt látni a szentek kalendáriumában! De elég is ebből! Túlságosan is sok helyet szenteltünk az apostolok kétségeinek! Jézus nem fordított erre ennyi szót: - Szerintetek nem én vagyok a Krisztus? Azon tanakodtok, hogyan támadhatok én fel a halottak közül? Ne törjétek rajta a fejeteket! Azt mondjátok, Illésnek előbb kell eljönnie, mint nekem? Hát csak hogy tudjátok, ő már eljött, csak épp senki nem ismerte fel! Az én kuzinom, a Keresztelő János ábrázata takarta őt! Ennyi! És mivel a Jordánban keresztelő nem más volt, mint Illés*, ez azt bizonyítja, hogy én mindenki számára a messiások messiása vagyok!

*

Csak épp Keresztelő János tagadta, hogy ő Illés lenne! (János 1. fejezet 21. vers) Biztosan ő sem tudott róla…

149

44. fejezet: A hit hegyeket mozgat És megdorgálá őt Jézus, és kiméne belőle az ördög; és meggyógyula a gyermek azon órától fogva. Ekkor a tanítványok magukban Jézushoz menvén, mondának néki: Mi miért nem tudtuk azt kiűzni? Jézus pedig monda nékik: A ti hitetlenségetek miatt. Mert bizony mondom néktek: Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek. Ez a fajzat pedig ki nem megy, hanemha könyörgés és bőjtölés által. Máté 17. fejezet 18-21 versek

Így beszélgetvén ért el Jézus három apostolával a város szélére. Itt találkoztak társaikkal, akiket nagy tömeg vett körül. Ugyanis a tanítványok Jézus távollétében épp egy süketnéma epilepsziás gyermeket próbáltak meggyógyítani. Ők, hívén mesterük azon ígéretének, hogy ők is képesek csodát tenni, szintén megpróbálkoztak a gyógyítással, de valamiért sehogyan sem volt szerencséjük. Mikor a süketnéma apja Andráshoz ment, az így szólt: - Szóval nemcsak süketnéma a fiad, hanem még epilepsziás is? Ez semmiség! Nekünk csodatévő hatalmunk van, és pillanatok alatt meggyógyítjuk! A süketnéma gyermek párszor felnyögött, majd összekucorodott. Az emberek felállították, majd erősen megragadták, az apostolok pedig elkezdtek bűvészkedni felette, Jézus szavait és gesztusait utánozván. De hiába köptek sorban a szájába, hiába tették ujjaikat a fülébe, majd kezüket a fejére, hiába kiabálták a halandzsaszavakat! Teljes felsülés volt osztályrészük! Az írástudók, akik régtől ki nem állhatták az apostolokat, csak nevettek azok hiábavaló kísérletein, és kárörvendve, mindenféle részvét nélkül ama szerencsétlen gyermek iránt, ünnepelték a győzelmüket. De mikor Jézus feltűnt a színen, hirtelen minden megváltozott! - Á, végre itt a mester! – kiáltotta Bertalan, aki már szétizzadta magát – Legfőbb ideje! - Ezt most miért mondod? – kérdezte a fölkent A tömegből erre előjött a süketnéma gyermek apja - Mester - mondta – elhoztam hozzájuk a fiamat, mert furcsa nyavalyában szenved kiskorától kezdve! Nem elég, hogy süket és néma, de időnként szörnyű rohamok gyötrik: földhöz vágja magát, csikorgatja a fogait, habzik a szája! Te is tudod, hogy ez nem normális dolog! Lehet, valami ördög bújt belé, és az készteti eme mutatványokra? Megkértem a tanítványaidat, űznék ki belőle az ördögöt, de nem ment nekik! De te, uram, nem olyan vagy, mint a többi ember! Én hiszem, hogy te fél kézzel elbánsz a tisztátalan lélekkel, ami a fiamat gyötri! Könyörgöm, tedd meg nekem, hogy meggyógyítod! Ő az egyetlen gyermekem! E szavakkal Jézus lába elé vetette magát. Ez nagyon tetszett a nagy gyógyítónak - Hozd hát ide a fiadat! - rendelkezett A szerencsétlent odavitték hozzá. Az pedig alighogy meglátta Jézust, máris rátört a roham, és habzó szájjal fetrengett a földön. - Gyakran van ez nála? – kérdezte a fölkent - Nagyon gyakran! Úgy gyötrődik, hogy egyszer vízbe ugrott, és csaknem megfulladt! Máskor meg tűzbe! Ó, uram, mekkora tragédia ez számomra! Nyilvánvaló, hogy az őt gyötrő ördög miatt cselekszi ezeket! Kérlek, rabbi, könyörülj rajta! Könyörülj rajtunk! - Ha hiszel bennem, fiad megszabadulhat a tisztátalan lélektől! Abbéli félelmében, hogy nem bizonyul eléggé hívőnek, a gyermek apja sírásban tört ki. - Rabbi! – zokogta – Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy higgyek benned! De ha ez neked nem elég, segíts megszabadulnom a hitetlenségemtől! Közben a tömeg teljesen körülvette a fölkentet. Az ránézvén a fiúra, így szólt: - Tisztátalan lélek, temiattad süket és néma ez a fiú! Távozz belőle, és többé ne térj belé vissza! Ez parancs! Az ördög hevesen megrázta a fiú testét, majd, mint mindig, egy hangos kiáltással távozott. A fiú a földre zuhant. A hab már felszáradt az ajkán, teste viszont nem mozdult, mintha már nem is élne. - Nahát, micsoda gyógyítás! – kiáltották boldogan az írástudók – Hisz meghalt a fiú!

150

Ekkor viszont Jézus kézen fogta a fiút, és fölemelte; az immár teljesen egészséges gyermek pedig úgy kelt föl, mintha soha nem is lett volna beteg. Az írástudók a föld alá bírtak volna süllyedni. A tömeg tapsolt és éljenzett. A siker vitathatatlan volt. a galamb fia szerényen, akár az erdei virágszál, a legközelebbi házba sietett, hogy elrejtőzzön a lelkes tömeg örömujjongása elől. Az apostolok követték őt, miközben nem mertek egymás szemébe nézni, és nem is tudták, mi módon magyarázzák szégyenletes kudarcukat. Magukra maradván mesterükkel, az apostolok magyarázatot vártak. - Mit jelentsen ez végtére is? – kérdezte egyikük mindnyájuk nevében – Fél éve még fontos feladatokkal küldtél szét minket, és képességet is adtál nekünk csodákat művelni! És eddig egész jól elvoltunk ezzel a képességgel! Néhány ember, hála nekünk, meggyógyult! De ma, mikor újra meg akartuk csinálni a régi trükköt, hirtelen semmi nem működött! Miért? Mondd meg nekünk becsületszavadra, elvetted tőlünk a csodatévő erőt? És ha igen, mi okból? - Szegény báránykáim! – felelt Jézus – Mindez a lehető legegyszerűbb! Annyi az egész, hogy már nem hisztek úgy, mint féléve! Bizony-bizony mondom néktek, aki végtelenül hisz bennem, annak végtelen ereje lészen! Bárki, aki hisz az én istenségemben, mondhatja a hegynek: menj innét oda! És az odamegy! Ne feledjétek, a hit hegyeket mozgat! (lásd: Máté 17. fejezet 14-20 versek; Márk 9. fejezet 13-29 versek; Lukács 9. fejezet 37-43 versek) E szavak, melyeket az evangeliumok Jézusnak tulajdonítanak, és melyeket minden keresztény unásig ismétel, engem szomorú következtetésekhez vezetnek! Úgy látom, a francia egyház szolgái rossz hazafiak! 1870-ben a német hadsereg megszállta Franciaországot. Ugyanazt a Franciaországot, melyet a teológusok a katolikus egyház legidősebb lányának neveznek. Ami a németeket illeti, azok a teológusok szerint eretnekek, és a pokolban fognak égni. És most a hitről: a papoknál az úristenben való hit mindennél előbbre való kellene, hogy legyen! Mert ha ők nem hisznek, mégis mit várnak el tőlünk, egyszerű halandóktól? És ha a papok hite végtelen, akkor azzal akár hegyeket is mozgathatnának! Képzeljék csak el, mily dicsőn is elbánhatott volna Franciaország a németekkel, ha a francia papokban akárcsak egy szikrányi hazafiasság is lett volna! Ahogy a poroszok egyre csak jöttek Franciaország szívébe, ők akadályt akadály hátán emelhettek volna az útjukba! Az ellenség az inváziónak még a gondolatáról is le kellett volna mondjon! A párizsi érsek egyetlen szavára az áthatolhatatlan Himalája tornyosult volna a párizsi úton! És ekkor a poroszok még a határainkat sem bírták volna átlépni! És ha a német csapatok Vilmos herceg makacssága miatt mégis megmászták volna a Himaláját, átkelvén a Rajnán, a lyoni érsek azonnal rendelkezhetett volna: - Most pedig, Himalája hegy, irány az északi sark! Így Franciaország mindörökre megszabadult volna a németektől, és nem kellett volna Garibaldinak a segítségünkre sietnie!

151

45. fejezet: A szavak néha ellenkeznek a tettekkel Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükség, hogy botránkozások essenek; de jaj annak az embernek, aki által a botránkozás esik. Ha pedig a te kezed vagy a te lábad megbotránkoztat téged, vágd le azokat és vesd el magadtól; jobb néked az életre sántán vagy csonkán bemenned, hogynem két kézzel vagy két lábbal vettetned az örök tűzre. És ha a te szemed botránkoztat meg téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; jobb néked félszemmel bemenned az életre, hogynem két szemmel vettetned a gyehenna tüzére. Máté 18. fejezet 7-9 versek

Azt már tudjuk, hogy Jézusban különleges vonzalom tápláltatott Kafarnaum lakói iránt. Ott is mindig szívesen fogadták őt egészen ama emlékezetes szombatig, mikoron is úgy tetszett neki, hogy kifejtse előttük emberevészeti elméletét. Ezért úgy döntött, visszaszerzi e város lakóinak a rokonszenvét. Az elhatározást tett követte. Így aztán a fölkent ismét úton volt Kafarnaum felé. „Fél évig voltam távol – gondolta Jézus – biztosan hiányzom már nekik!” De nagyot tévedett. Onnantól kezdve, hogy a galamb fia magát ajánlotta fel nekik evészet céljára, azok teljesen kiszerettek belőle. Jézus mostani fellépése a városban távolról sem emlékeztetett a korábbi diadalmenetére. A szent vándorok szánalmas csapata a tömeg ellenséges pillantásaitól kísérve vonult végig Kararnaumon. Csupán az adószedők szegődtek a nyomukba és egyikük így szólt Péterhez: - Figyelj, cimbora! A mesteretek mostanáig nem dugta ide az orrát. És, mint tudod, a mi feladatunk, hogy évente két drachmát szedjünk be minden zsidótól! Ez ama váltságdíj, melyet Izráel fiai évente fizetnek Jehovának a bűneikért. És ezt a két drachmát mindenki fizeti, gazdag is, szegény is, és eme összeget a jeruzsálemi templom fenntartására szánják! Csak a tanult teológusok mentesülnek eme tarifa alól! Eddig elfogadtuk a vezetőtöket a teológia doktorának, és sose kértünk tőle semmit! De immáron tudjuk, kivel is van dolgunk: ez éppúgy teológus doktor, mint én, vagy a megboldogult nagymamám! Csak egy sarlatán ő, akinek jól forog a nyelve, semmi más! Úgyhogy légy szíves, szólj neki, hogy fizesse be a kiszabott két drachmát, avagy fél statirát, ami egyforma összeg, míg szépen kérjük! Ha pedig nem fizet, az adósok börtönébe juttatjuk! Módunkban áll! Ez a fél statira nem volt olyan hű, de nagy összeg, kb. egy fél frank, nem több. De Jézus még ennyit sem tudott összekaparni, mert mint mindig, ezúttal sem volt egyetlen fityingje sem. Ha Mária Magdolna Kafarnaumban lett volna, Jézus biztosan tőle kunyerálta volna el a követelt összeget, valahogy így: „Figyelj csak, drágám! – mondaná – Anyagi gondok merültek fel nálam! Ezek a mihaszna adószedők két drachmát követelnek tőlem arra alapozva, hogy nincs teológus doktori diplomám! Kérlek, szépségem, segíts már ki, adj kölcsön egy kis pénzt, majd megadom neked! Persze nem a napokban, ezt gondolom, érted…” És persze Magdolna nem utasítaná el Jézust, akinek a vagyonából szolgált! Da sajna Magdolna nem volt Kafarnaumban. Jézus csak vállat vont, mikor Péter tudatta vele, mit is akarnak tőle az adószedők. - Miféle emberek ezek! – mondotta – Nem értik ezek a legegyszerűbb dolgokat sem! Gondolkodj csak, öreg cimbora! Két drachmát gyűjtenek Jehova templomára, ugye? Hát persze! És most mondd meg: a földi királyok kitől szednek adókat és illetékeket? A saját fiaiktól, vagy idegenektől? - Micsoda kérdés ez? Hát persze, hogy az idegenektől, az alattvalóiktól! - Én pedig az isten fia vagyok! Miért is kéne nekem a saját apámnak adót fizetnem? - Tényleg, az ördögbe is! – bizonytalanodott el Péter – Hát persze, logikusan nézve jól beszélsz, ez vitathatatlan! De másrészt félek, hogy ezek a nyavalyás adószedők nem tágítanak tőlünk! Nekik nem érvek, hanem érmék kellenek! És ha nem fizetsz, bizony bedutyiznak! - Hát akkor nincs mese, fizetni kell, elvégre még nem jött el az én órám! - Fizetni? És mégis miből? - Hát nincsenek itt barátaink, akik letennék értünk ezt a csekélyke összeget?

152

- Barátaink itt Kafarnaumban? Azok után, ahogy beszéltél nekik a húsodról meg a véredről, már nem szeretnek! Most aztán egy garast sem kapsz tőlük, még ha a mennyeket is ígéred nekik érte! - Hát igen… - Tégy valami csodát, mester! - Csodát…? Hát igen, azt lehetne, de nem szabad velük visszaélni! Bár, mivelhogy nincs más megoldás, figyelj rám jól! Szerezz valahol egy horgászbotot, egy zsinórt meg egy horgot! Aztán menj le a tóra halat fogni! Az első halat, ami fennakad, próbáld meg nem elszalasztani! Nyisd ki a száját, és találsz benne egy statirát, ami 4 drachma! Fogd azt a statirát, fizesd be értem és magadért! Péter engedelmeskedett. A csoda megtörtént, az adó rendeződött. (Máté 17. fejezet 24-27 versek) Aznap Jézus nagyon jó hangulatban volt. Kedvesen viccelődött az apostolaival, akik sehogyan sem bírtak belenyugodni, miért csak hármukat vitte magával a Tábor-hegyre. Látván, hogy mind igyekeznek a szent közösség alelnöki posztját Pétertől elfoglalni, így szólott: - Aki első akar lenni, az legyen a legutolsó, és az összes többi szolgája! Azt mindenki tudja, hogy a pápa a római katolikus egyház feje. De én soha sem hallottam, hogy Krisztus ebbéli óhaját a gyakorlatban megvalósítandó kitisztította volna a zarándokok lábbelijeit, akik sorban állnak, hogy őt lássák. Épp ellenkezőleg, a zarándokok csókolgatják az ő cipőjét! Aztán Jézus, ölébe véve egy fiúgyermeket, megpuszilta, és elmagyarázta az apostoloknak, hogy nekik is szeretniük kell a kisgyermekeket. És ami a legfontosabb, nem visszaélni az ártatlanságukkal! - Ha valaki árt az ilyen kicsinyeknek – mondotta – jobb lenne, ha malomkövet kötnének a nyakába, és a tenger fenekére dobnák! Mint látják, az evangeliumok néha teljességgel magfontolandó és ésszerű beszédeket is adnak Jézus szájába! Persze egyértelműen csupán azért, hogy ellensúlyozzák ama elítélendő megnyilvánulásait, amelyekről már volt szó az előző fejezetekben. Sajnos a szent galamb titkárai, Máté, Márk, Lukács és János sosem nyújtottak betekintést a számunkra abba, hogyan is valósította meg Jézus némely jó tanácsát a gyakorlatban. Egyrészt becsületességet prédikál, és felhívja apostolai figyelmét a gyermekek védelmére. Másrészt viszont ribancokkal áll össze, velük tartatja el magát, és oly gyengédséggel viseltetik az ifjú János iránt, hogy ez akaratlanul is elgondolkodtató. Nyilván ezért is van az, hogy a szerzetes testvérek nem Jézus szavait figyelik, hanem inkább a tetteit utánozzák. Folytatván a beszédét, a fölkent kijelentette az apostoloknak, hogy mindenkor, mikor közülük legalább hárman összegyűlnek, ő negyedikként ott lesz mellettük, bár látni nem fogják. Bátorságot gyűjtvén, Péter megkérdezte kedves mesterét, meddig kell megbocsátani az ellenségnek, és hogy általában véve hol van a türelem határa. - A farizeusok – mondotta Péter – egy és ugyanazon embernek háromszor bocsátanak meg. Ha velem kötekednek, elég lesz, ha hétszer bocsátok meg? - Nemhogy hétszer – felelte Jézus – hanem hetvenszer hétszer! Csakhát, mint látjuk, Krisztus eme óhaja sem talált követésre. Nincs a földön bosszúállóbb és intoleránsabb Krisztus egyházának szolgáinál! Próbáljanak meg csak egy papot is bántani, azonnal perbe fogja önöket, és ha nem veszik le valahogy a lábáról, bizony bírósági ügy lesz a vége, erről kezeskedem! És végül, hogy az elmélete teljesen érthető legyen, Jézus újabb példázatot adott elő az apostoloknak: - Egy országban élt egy király. Egy napon összehívta minden szolgáját, majd felszólította őket, hogy tegyenek jelentést az üzleteikről. És ekkor felbukkant a szolgák közt egy olyan, akinek 10.000 talentum, azaz tízezer fontnyi ezüst tartozása volt a király felé. Hogy jött ez ki,

153

számoljátok ki magatok! Ez a szolga pedig egy gazdag tartomány kormányzója volt. Ő szedte be az adókat a királynak, de mint látjuk, valahogy nem tudott elszámolni ezzel az összeggel. A törvény szerint a királynak joga volt ahhoz, hogy a gondatlan kormányzó minden vagyonát elkobozza, sőt akár egész családját is eladhatta rabszolgának: őt magát, feleségét, gyermekeit! De a király jó ember volt! megbocsátott a kormányzónak azzal a feltétellel, hogy ezentúl rendesebben fog viselkedni, és szép csendben rendezi a tartozását. Így hát a kormányzó nyugodtan hagyta el a királyi udvart. Mikor már az utolsó lépéseket tette, hirtelen belefutott valakibe, aki 100 dénárral volt neki az adósa, azaz kevesebb, mint egy talentummal. - Na, most megvagy! – kiáltott a kormányzó, és ráugrott a szerencsétlenre. – Régóta kereslek! Rendezd a tartozásod, vagy ellátom a bajodat! És fojtogatni kezdte. A szerencsétlen könyörgőre fogta, de a kormányzó hajthatatlan volt. személyesen hurcolta adósát az adósok börtönébe azzal, hogy addig tartsák ott, amíg le nem dolgozza a 100 dénáros tartozását kamatostul. Ennek híre eljutott a királyig. Maga elé rendelte a kormányzót, és alapos fejmosást tartott neki: „Ó te gazember! – kiáltotta – Lemondtam arról, hogy mihamar rendeztessem veled a 10.000 talentumos tartozásodat, te aljas féreg! Erre te nem könyörülsz a szegényen, aki neked mindössze 100 dénárral adósod?! Szépen vagyunk!” És az uralkodó mérgében haladéktalanul átadta őt a hóhéroknak, hogy megfelelő bánásmódban részesítsék. Így hangzott Jézus példázata. Az apostolok mindezt módfelett érdekesnek és szórakoztatónak találták. Az efféle mesék nagyon is ínyükre valók voltak. A papok a mai napig emlegetik ezt a tanmesét prédikációikban híveik épülésére. De alig fejezik be a kapzsi kormányzó becsmérlését, amiért amaz az adósok börtönébe juttatta szerencsétlen adósát mindössze 100 nyomorult dénárért, ugyanazon papok habozás nélkül mindenfélével fenyegetik azon szerencsétlen flótásokat, akik nem tudják azonnal rendezni a rájuk kirótt pénzösszegeket, akár keresztelőért, akár temetésért, vagy más egyházi ügyben… (Lásd: Máté 18. fejezet 1-35 versek, Márk 9, fejezet 32-48-9 versek; Lukács 9. fejezet 46-50 versek)

154

46. fejezet: A sátoros ünnepen A sokaság közül pedig sokan hivének ő benne; és azt mondják vala, hogy: A Krisztus mikor eljő, tehet-é majd több csodát azoknál, amelyeket ez tett? Meghallák a farizeusok, amint a sokaság ezeket suttogja vala felőle; és szolgákat küldének a farizeusok és a főpapok, hogy fogják meg őt. János 7. fejezet 31-32 versek

A három előző fejezetben leírt események az idő tájt történtek mikor a zsidók a nemzeti ünnepüket, az ún. szukkótot, azaz a sátoros ünnepet ülték. Ez minden évben ősszel zajlik. Ekkor a zsidók őseik vándorlására emlékeznek. Eme ünnepély hét napig szokott tartani, és az egész hét folyamán a zsidók lombsátrakban hálnak, mint egykoron őseik. Ha szó szerint akarjuk lefordítani ezt az óhéber kifejezést (hag szukkót), amely eme ünnep megnevezésére szolgál, láthatjuk, hogy valóban sátoros ünnep, vagy sátrak ünnepe a jelentése. Így hívják a mai napig is. Ezekben a napokban az öröm volt az úr az egész országban. Az emberek elhagyták otthonaikat, házaikat, és sorban mindenféle kalyibákat eszkábáltak olíva, fenyő, mirtusz és pálmaágakból. Hét éjszakán keresztül aludtak eme saját kezűleg összetákolt zöld lombkoronák alatt, melyek egész udvarokat, utcákat, tereket, városrészeket foglaltak el. Egy teljes hétig Jeruzsálem úgy nézett ki, mint egy zajos erdő, a tolvajok és rablók nagy örömére, akik beosontak az üres házakba, és vittek, amit csak értek. De ez az érem másik oldala volt, és senki nem akart erre gondolni, olyan nagy volt az össznépi öröm és ujjongás. Mindenhonnan vidám dalok szóltak, keveredvén mindenféle hangszerek hangjával, a jeruzsálemi templom harangjainak zúgásával. Az öröm jeleként mindenki pálmalevelekkel a kezében járkált, vagy egy egész faágat cipelt, mely tele volt őszibarackkal, citrommal és egyéb gyümölccsel, melyek ebben az évszakban értek. A zsidók öröme annál is inkább nagy volt, mert a sátrak ünnepe közvetlenül a nagy megtisztulási, azaz az ítéletes napok után jött, és mindenki úgy érezte, tiszta, és mentes minden bűntől, amit a pászka óta követett el. A nép mindenünnen özönlött Jeruzsálembe. Mikor hőseinknél szóba került eme ünnep közeledte, az János, így kiáltott: - Sátoros ünnep? Ez nagyszerű! Menjünk mi is! Ámde a fölkent rögvest helyre tette szeretett tanítványát: - Drága barátom! – szólt – Nem épp veszélytelen most Jeruzsálemben mutatkoznunk! Ismernek már ott minket, és ha odamerészkedünk, annak rossz vége is lehet! Később a rokonai jöttek Jézushoz, akik, hogy-hogysem, Kafarnaumban találták magukat, és szintén hívták őt az ünnepre - Mi feltétlenül elmegyünk! – mondták – Te miért nem tartasz velünk? Ha tényleg nagy próféta vagy, ahogy mondod, jobb lehetőségről nem is álmodhatnál, hogy ezt bebizonyítsd! Régóta mondják rólad, hogy te valamiért csak a falvakban és vidéki kisvárosokban szoktál kószálni! Most mutasd meg magadat a fővárosban az egész népnek, máskülönben rosszakaróid kinevetnek! Végül is, ha olyan isteni hatalmad van, miért bujkálsz? - Még nem jött el az én órám! – felelte Jézus magyarázat gyanánt – De ti ezt úgysem érthetitek! Menjetek hát nélkülem, és szórakozzatok kedvetekre! A lelke mélyén persze Jézus majd meghalt, hogy Jeruzsálembe mehessen. Ezt viszont gondosan titkolta csak azért, hogy becsaphassa a többieket. Elvégre a fölkent időként nem vetette meg a hazugságot. Azt már rég elhatározta, hogy nem mulasztja el eme sátoros ünnepet, csak úgy akarta, hogy a szent városbeli jelenlétéről senki ne tudjon. Elvégre tartott a Szanhedrintől, a farizeusoktól és írástudóktól, akik képesek lettek volna bármilyen ürüggyel ráuszítani az embereiket. Idézzük János evangelistát: „Közel vala pedig a zsidók ünnepe, a sátoros ünnep. Mondának azért néki az ő atyjafiai: Menj el innen, és térj Júdeába, hogy a te tanítványaid is lássák a te dolgaidat, amelyeket cselekszel. Mert senki sem cselekszik titkon semmit, aki maga ismeretessé akar lenni. Ha ilyeneket cselekszel, mutasd meg magadat a világnak. Mert az ő atyjafiai sem hivének benne. Monda azért nékik Jézus: Az én időm még nincs itt; a ti időtök pedig mindig készen van. Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl; mert én bizonyságot teszek felőle, hogy az ő cselekedetei gonoszak. Ti menjetek fel erre az ünnepre: én még nem megyek fel erre az ünnepre; mert az én időm még nem tölt be. Ezeket mondván pedig 155

nékik, marada Galileában. Amint pedig felmenének az ő atyjafiai, akkor ő is felméne az ünnepre, nem nyilvánosan, hanem mintegy titkon.” János 7. fejezet 2-10 versek Tehát a fölkent más utat választott, nem a rokonaival tartott. Azok a Jordán mentén vonultak Jeruzsálem felé, ő pedig apostolaival más úton, Szamárián keresztül. Lukács evangelista szerint a galamb fia rémes hangulatban volt. Az ünnepély módfelett vonzotta, közben pedig a legsötétebb balsejtelmek gyötörték. Nem véletlenül döntött úgy, hogy mindig előre kikémlelteti, tiszta-e a levegő, azaz ahogy Lukács írja, „követeket külde az ő orczája előtt”. Ha hinni lehet a „szent írásnak”, ez az út minden volt, csak kellemes nem. A szamariaiak mindig is irigyelték a fővárosiakat, és rossz szemmel nézték az ünnepre igyekvő átutazókat, akik az ő területükön haladtak Dávid és Salamon városa felé. Jézus és tanítványai előtt is minden ajtó bezárult. Vendégül látásuktól, élelmezésükről elzárkóztak. Végül Jakab és János, a testvérpár, dühbe gurultak - Urunk! – mondották – Látod, micsoda szemét népek ezek? Ha akarod, leimádkozzuk az égből a tüzet, hogy elpusztítsa ezeket, ahogy Illésnél is megesett! - Nincs időnk efféle mókákra! – mondta Jézus – Menjünk tovább! És folytatták útjukat. Nemsokára találkoztak egy írástudóval. Ez a jómadár mindenféle történetet hallott a fölkentről, és úgy döntött, csatlakozik hozzá, mert úgy hitte, aranyban fürdik, és jólétben él majd. De jelen írástudó módfelett túlbecsülte az apostoli élet örömeit. Nem tudta, hogy állandó csavargás, és mindenfajta viszontagságok várnak majd rá, míg öröm szinte semmi. Azt sem tudta, hogy csak Mária Magdolnának és a hozzá hasonló hölgyeknek köszönhető, hogy néha azért ehet is a csapat, egyébként nyelhetik az éhkoppot. És most épp ez volt soron a számukra. Jézus elmagyarázta neki a helyzetet. - Barátom! – mondotta – Te még sok mindent nem tudsz! A rókáknak lyukaik vannak, az ég madarainak fészkük, de az emberfiának nincs hol lehajtania a fejét! Egy efféle éhenkórász táraság követésével járó kilátások nem voltak ínyére az írástudónak, így nem erőltette tovább a dolgot. Végül, hosszú vándorút után Jézus csapatával elért Jeruzsálembe. A híre megelőzte. Sok mendemonda terjengett róla, a vélemények megoszlottak. Egyesek bátortalanul a védelmére próbáltak kelni a galamb fiának: - Jó ember ez! - mondogatták Mások – ők alkották a többséget – így foglaltak állást: - Mi jó van benne? Csak bolonddá teszi a népet! Az ünnep első napjaiban Jézus még visszafogta magát. De aztán, nem bírván tovább ellenállni a megmutatkozás elsöprő vágyának, hogy kinyilváníthassa végre teológiai ismereteit, felbukkant a templomban, igaz, az egyik legszerényebb mellékoltárnál, és elkezdte jártatni a száját. A vének és a népek eleinte csodálták eme vakmerőségét. Sokan minden szavát elhitték. Később azonban, összeszedvén magukat, elkezdtek kényes kérdéseket feltenni a fölkentnek. Különösképpen azt firtatták, hogy jön ő ahhoz, hogy az ő írásaikat egyáltalán a szájára vegye, amikor nem is tanulmányozta azokat. Jézus megszeppent, de mivel a maga oldalára akarta állítani a tömeget, válasz helyett visszakérdezett a főpapoknak: - Miért akarjátok a halálomat? Nyomasztó csend volt a válasz. Mindenki azt hitte, hogy ez az önjelölt teológus egyszerűen meghibbant. Végül valaki így válaszolt: - Jó ember, úgy látszik, te nem vagy magadnál! Netán megszállt a tisztátalan lélek, hogy itt mindenféle ostobaságot összezagyválsz nekünk? Ki a fene akarja a te halálodat? De most én is kérdezek valamit: kinek van rád szüksége, kivel tettél te valami jót? Erre Jézus tűzbe jött. Hogy elkerülje a további tapintatlan kérdéseket, elkezdett a Bethesdafürdőben tett csodájáról beszélni. Ez pedig hálás téma volt, mert a róla szóló mendemondák városszerte terjengtek. Jézus jókor emlékeztetett a béna meggyógyítására, a tömeg szimpátiája egy csapásra a fölkent felé áradt, és a Szanhedrin emberei nem merték őt elfogni, bár alig bír-

156

tak magukkal. Visszavonulót fújtak ugyan, de a templom őreinek megparancsolták Jézus őrizetbe vételét, amint egyedül marad. Ezt a parancsot azonban nem sikerült végrehajtani. Az őrök elvegyültek a tömegben és úgy igyekeztek viselkedni, mint a többiek. Ők is hallgatni kezdték a galamb fiának a szavait, az pedig, mivel tudta, hogy az ügy számára akár rosszul is végződhet, oly szépen kezdett el beszélni, és oly szívhez szólóan csűrte-csavarta a mondókáját, hogy még az őrök is csak hallgatták anélkül, hogy bármilyen intézkedést is foganatosítottak volna ellene. Aztán, midőn este tájt megjelentek a Szanhedrinben a rossz hírrel, hogy nem jártak sikerrel, a dühös főpapok mindennek lehordták őket, és azt firtatták, hogy miért is nem csípték el Jézust akkor, mikor a tömeg szétoszlott, és mindez feltűnés nélkül mehetett volna végbe. - Miért nem hoztátok őt elénk? – kérdezték tombolva a dühtől Az őrség parancsnoka csak azt tudta védekezésül felhozni, hogy az ékesszóló Ige egyszerűen lenyűgözte őket. - Parancsot adni könnyű! – jelentette ki – De próbálnák csak önök végrehajtani! Mit is tehettem volna én? Ennek a fickónak iszonyat jó beszélőkéje van, ez nem vitás! Hallgatták volna őt önök maguk is! Egyszerűen lenyűgözött minket! - Szóval maga is elcsábult, ahogy a csőcselék! – kérdezték ingerülten a Szanhedrin tagjai – Balfácánok! Semmirekellők maguk! Méghogy közülünk bárki is bedőlne ennek?! Bármely zsidó, ha csak egy kicsit is jártas az írásokban, képtelen bedőlni a meséinek! Azok a dumák a műveletlen ostoba fajankóknak valók csak, akik semmit sem tudnak a szent írásainkból, meg persze a világról se túl sokat… Ej, hogy ez a nép… Annyira, de annyira tudatlanok… Bár mi azt hittük, maguk azért okosabbak, ha már itt lebzselnek körülöttünk… Hogy csak ragad önökre is valami… A parancsnok és az őrök azt sem tudták, hogy hová legyenek. Szavukat adták, hogy legközelebb nem mulasztják el végrehajtani a Szanhedrin eme utasítását, és többet nem hallgatják az Ige fecsegéseit. A legfelsőbb tanács egyik tagja, Nikodémus, aki, mint tudjuk, a légynek sem tudott volna ártani, próbálta lecsillapítani a kollégáit. Ő sem volt meggyőződve Jézus isteni eredetéről, de nem akart rosszat a fölkentnek, elvégre csak ártalmatlan bolondnak tartotta. Így aztán Nikodémus megpróbált szólni Jézus érdekében. - Tegyük fel – kezdte – hogy ennek az embernek a téveszméi valamiféle veszélyt jelentenek! Tegyük fel! De elég indok ez egymagában az elfogatására? Félek, hogy nem! Szerintem jobban tennénk, ha meghívnánk ide, és meghallgatnánk! Hadd beszéljen ő maga az eszméiről, és annak alapján eldöntjük, érdemel-e egyáltalán büntetést! Elvégre nem szabad, a fenébe is, nem szabad senkit sem elítélni anélkül, hogy kihallgatnánk! Ámde Nikodémus egyértelműen rosszkor szólalt fel. Elvégre ekkorra már az egész Szanhedrin Krisztus ellen volt. így egyértelmű, hogy Nikodémust, aki Jézus ügyvédjének a szerepét vállalta fel, alaposan kiosztották - Mi a fene, tán te is Galileából való vagy? – ordibálták – Avagy nem ismered az írásokat? Olvass csak bele, és a saját szemeddel győződhetsz meg róla: „Galileából még nem származott próféta!” Nikodémus hallgatott. Nem örült, hogy ekkora ricsaj lett őmiatta. De azért a szerény közbeszólásával annyit elért, hogy békén hagyták a sikertelenül járt őröket, és egy időre megmentette Jézust. A Szanhedrin tagjai anélkül mentek haza, hogy bármiféle határozatot hoztak volna. (Lásd: Máté 8. fejezet 19-22 versek; Lukács 9. fejezet 51-62 versek; János 7. fejezet 1-53 versek)

157

47. fejezet: Szarvazzák fel férjeiket, hölgyeim! Az írástudók és a farizeusok pedig egy asszonyt vivének hozzá, akit házasságtörésen kaptak vala, és a középre állítván azt, Mondának néki: Mester, ez az asszony tetten kapatott, mint házasságtörő. Mikor pedig Jézus felegyenesedék és senkit sem láta az asszonyon kívül, monda néki: Asszony, hol vannak azok a te vádlóid? Senki sem kárhoztatott-é téged? Az pedig monda: Senki, Uram! Jézus pedig monda néki: Én sem kárhoztatlak: eredj el és többé ne vétkezzél! János 8. fejezet 3-4; 10-11 versek

Aznap este Jézus - biztos, ami biztos – elhagyta Jeruzsálemet. Úgy döntött, jobb, ha az Olajfák hegyén éjszakázik. Az idő kitűnő volt, ő pedig békésen aludt a fák alatt. De hajnalban a fölkent újra megjelent a templomban, újfent tanítani kezdett, nagy tömeget vonzván maga köré. A Szanhedrin tagjai nem tettek le arról, hogy megszabaduljanak ettől a szószátyár férfiútól. Ezúttal úgy döntöttek, aláássák a tekintélyét a nép előtt, bármi módon, de hiteltelenítik, aztán pedig bekaszlizzák. Éppen azon agyaltak, mivel is lehetne megfogni a galamb rafinált fiát, mikor olyan esemény megtörténtéről értesültek, ami akár meg is könnyíthette a dolgukat. Hét nap és hét éjszaka a zöld lombsátrak árnyékában komoly kihívást jelentett Jeruzsálem erényes hölgyei számára. Ment a móka kifulladásig: nevettek, énekeltek, bolondoztak, látogatván egymást. A sötétség beköszöntével a szemtelenebb mulatozók az ágak rései közt bizony meglesték a szebb zsidó asszonykákat. Az éj sötétjében több pernahajder rossz címre „tévedt”, és a meglepett hölgyek időnként jobbnak látták nem hűhót csapni a botrány elkerülése érdekében. Ráadásul az össznépi öröm oly nagy volt, hogy ama napokban sokminden fölött szemet hunytak. A vidámság eme hetében mindenki igyekezett minél többet bolondozni, és nem törődni lehetőleg semmivel. És hogy-hogysem, azon az éjjelen, mikoron is Jézus az olajfák hegyén szendergett, egy hölgyet tetten értek; a házasságtörés ténye nyilvánvaló volt. a hölgyet egy ifjú léhűtő karjaiban lepték meg, és testhelyzetük semmi kétséget nem hagyott afelől, mivel is foglalatoskodtak éppen. A megcsalt férj elpáholta az ifjút, hűtlen nejét pedig a Szanhedrin bírósága elé hurcolta, hogy szolgáltassanak igazságot. Ama korban, a római kultúra enyhítő befolyásának hála, a legtöbb, amit egy felszarvazott férj tehetett, hogy ünnepélyesen elbocsátotta hűtlen asszonyát. A régi szép idők, mikoron is a mózesi törvények szerint a hűtlen asszonyt házasságtörés miatt halálra kövezhették, visszavonhatatlanul elmúltak, és hát a megcsalt férj ilyenkor elválhatott – ennyi! Róma a saját büntető törvénykönyvét vezette be Júdeában. Ez idő tájt csupán a császár helytartóinak volt joguk büntetni, vagy megkegyelmezni. A római helytartók pedig soha nem szabták ki a hűtlen feleségekre a kiszabható legmagasabb büntetést, t.i. a halálbüntetést. Mikor a hűtlen asszonyt a Szanhedrin elé vitték, hogy a törvény előtt feleljen, egy idős tanácstag kezeit dörzsölgetve így kiáltott: - Mélyen tisztelt kollégák, ebben az ügyben Jézusnak kell döntenie! - Mégis milyen alapon? – álmélkodtak a mélyen tisztelt kollégák - Figyeljenek rám: mivel ez a személy nagy írásszakértőnek tartja magát, űzzünk hát vele egy jó kis tréfát! A mózesi törvények szerint a házasságtörő asszony sorsa a halálra köveztetés. De most hadd döntsön Jézus ebben az ügyben! Ha azt mondja, hogy a mózesi törvény szerint kell ítélkeznünk, ez nagy foltot ejt majd a nagy irgalmas hírnevén, és senki sem hisz majd a kegyelemről szóló beszédeinek! Azonkívül Pilátus római helytartó haragját is a fejére vonja! Ha pedig szónokunk úgy ítél, hogy elég egy közönséges válás, akkor pedig híre megy mindenütt, hogy nem tiszteli a mózesi törvényeket! Így, akár az egyik, akár a másik esetben minket baj nem ér, de ő csapdába esik! A Szanhedrin tagjai lelkesen fogadták eme indítványt. Gyorsan elindultak hát ama templomrészbe, ahol Jézus fecsegett, és ezúttal is sokan voltak ott, hogy hallgassák őt. Az Ige ezúttal is a „szent írásokról” ömlengett. A Szanhedrin emberei magukkal hozták a szerencsétlen asszony is, hadd lássa mindenki. - Ki ez az asszony? – kérdezték tőlük útközben - Ez a cafka felszarvazta a férjét! Tettenértük… - Nahát, nem is rossz! Szegény asszony, lefogadom, hogy valami vén pernahajder a férje… 158

- Akár így, akár úgy, de nem volt ehhez joga! Még ha öreg is, akkor se csalja meg! - Megesnek efféle apróságok… - Méghogy apróságok? Fenéket, ez példás büntetést érdemel! - Mégis mifélét? Mondjad, ha olyan nagy példamutató vagy! - Miket beszélsz? Mindez le van fektetve a mózesi törvényekben! - De hát ama törvényeket már évszázadok óta nem alkalmazzák! Efféle ellentétes érzelmek izgatták a tömeget, miközben a Szanhedrin emberei nagy nehezen igyekeztek Jézushoz nyomulni. Különösen a férjre nehezteltek sokan. Elszántan fejtegették, hogy a házasságtörésnél nem szabad a szigorú mózesi törvények szerint ítélkezni. Végül a Szanhedrin emberei a hűtlen asszonnyal Jézushoz értek. Komor arccal, és szentimentális szavakkal a vétkes házastársat illetően, így szólottak: - Mester, látod ezt a nőt? Épp tetten érték, ahogy felszarvazta a férjét! Mózes azt parancsolta, hogy a házasságtörő asszony halálra köveztessék! Bennünket viszont kétségek gyötörnek! Mondd hát el nekünk, szerinted mi a teendő ily esetben? Jézus úgy tett, mintha ne is hallaná a neki szánt kérdést, és nem is látna semmit. Bármiféle válasz helyett nyugodtan leguggolt, és ujjaival mindenféléket írogatott a föld porába. Ennél nagyobb megvetést ki sem lehetett volna fejezni. Mintha azt akarta volna ily módon tudatni velük, hogy neki mindenféle szavak és jelek porba irkálása ezerszer fontosabb, mint a Szanhedrin tudós doktorainak bárminemű kérdése. Mikor a legféltékenyebb férjek meghallották a mózesi törvények említését, dühbe gurultak. Gyűlölték a házasságtörő asszonyt, ezért tüstént átfutottak a szomszéd telekre építési törmelékekért, és ily módon készültek átadni őt a szörnyű halálnak. A farizeusok és írástudók úgy tettek, mintha nem értenék Jézus megvető hallgatását. Tovább faggatóztak és kérdezősködtek, hogy mi legyen hát ama házasságtörő nő sorsa, aki, látván, hogy az ő kivégzésére készülnek, egyre rosszabbul érezte magát. A kérlelhetetlen férjek mindenünnen körülvették, kezükben kővel. Mindez minden volt, csak nem megnyugtató. A farizeusok és írástudók nem tágítottak. - Mit felelsz hát? – faggatták – Kövezzük hát meg, vagy hagyjuk el a mózesi törvényeket? Felelj nekünk! Végül a galamb fia abbahagyta a porba irkálást. Felállt, és így szólt: - Aki még soha semmi rosszat nem tett közületek, az vesse rá az első követ! A férjek összenéztek. A helyzet valóban zavarba ejtő volt. A férfinem szégyenére be kell vallani, hogy képviselőik közül sokan bármikor képesek elítélni az asszonyi hűtlenséget. Rögvest a megcsalt férj helyébe képzelik magukat, és a hűtlen asszony számára nem keresnek, nem találnak semmiféle enyhítő körülményt. Eközben viszont gyakran megfeledkeznek egy kis apróságról: a házastársi hűtlenség (adulterium) férfi nélkül nem lehetséges. A szerető bűne nem érdekli őket, holott az sem csekélyebb semmivel sem. Eme urak szívesen felszarvaznak bárkit, de készek megfojtani saját házastársukat csupán azért, mert leveleket cserélt a kuzinjával, vagy a testvérével.

159

Jézus tudta, hogy mire kell játszani. A házastársi hűség lelkes védelmezőinél elérte, hogy reálisabban nézzék a dolgokat. „Ti elítélitek a csalfa asszonyokat, de elfelejtitek, hogy négy esetből háromszor ti vagytok az okai, hogy megcsalnak titeket!” – ezt jelentette hát eme megnyilvánulása, mely olyan hatással volt az írástudókra és a farizeusokra, mintha egy kád jeges vizet zúdítottak volna a nyakukba. A nagyobb érthetőség kedvéért Jézus ezt is mondhatta volna: „Keressétek elő eme asszony szeretőjét, és mindkettejüket együtt kövezzétek halálra, ha már ez a mózesi törvény!” de tudjuk, hogy maga Jézus is felszarvazta szegény Pappuszt, Mária Magdolna férjét, illetve a gazdag Khúzát, Johanna hitvesét, így aztán meglehetősen elnézően viselkedett a könnyűvérű nők iránt. Szóval a fölkent válasza gyorsan lehűtötte a férjek haragját. Kezüket leengedték, a köveket a földre dobták. Zavartan a váratlan fordulattól, egymás után sietve eltűntek, előbb az idősebb, jámborabb, legkirívóbb esetek, majd az ifjabb széltolók, akik szintén nem tombolhatták ki magukat. „és egyedül Jézus maradt vala és az asszony a középen állva” – tudósít az evangelium. Vajon miről beszélgettek? Feltételezhető, hogy a szerencsétlen asszony bármire kész volt hálája jeléül. - Ha maga nem lenne – mondotta neki – nagyon csúnyán végeztem volna! Ha tudná, milyen hálás vagyok a nagylelkű közreműködéséért! - Hölgyem, én csak egy ács vagyok, iskoláim nincsenek, de azért ezt-azt tudok! - Igen, láttam! Milyen ügyesen megszabadult tőlük! - Nem szeretem, ha bolonddá akarnak tenni! Átláttam rajtuk! Be akartak mártani! Hát elítélhetek én egy szépasszonyt csak azért, mert szeretett? Hiszen én mondtam: aki szeret, annak sokminden megbocsáttatik! - Tehát azt tanácsolja nekem… - …hogy béküljön ki valahogy a férjével, és többé ne vétsen a házastársi hűség ellen! Értse meg: ha megint rajtakapják magát, és én nem leszek itt, ki fogja akkor megvédeni? - Igen, ez igaz! De ha a férjem nem akar visszafogadni? - Ne aggódjon akkor sem! Ha úgy lesz, jöjjön hozzám, és adok egy ajánlólevelet hűséges hölgyeim számára Magdalában és Tibériásban, és ők szent hölgyeim körébe fogadják magát. Vannak sokkal nagyobb bűnök is a magáénál! A legsúlyosabb bűn pedig: nem hinni bennem! - Uram, én hiszek benned! - Köszönöm! - Akkor most bocsánatot nyertem? - De mennyire! Gondolj rám minél gyakrabban, és én is gondolok rád! Lehet, még majd találkozunk is… Az élet tele van meglepetésekkel… - Uram, mostantól gondolatban mindig veled leszek! - Annál jobb! Akkor biztosan a mennybe kerülsz! - Mi az a menny? - A boldogság szent helye, ahol én örömet és boldogságot adok mindenkinek, aki szeret engem! - Akkor én is a mennybe akarok menni! - Ne siess, nem most azonnal lesz az! Ha eljön az ideje, én foglak téged a mennybe vinni, ezt megígérem! - Köszönöm néked, istenem! - Jól van, rendben, kelj föl! Látod, ott jönnek az emberek! A szerencsétlen bűnös asszony valóban térdre rogyott a titokzatos idegen előtt, aki megmentette az életét, és kész volt tanújelét adni legerősebb érzéseinek. De épp akkor bukkantak föl a templom lépcsőin az apostolok, akik Jeruzsálem szerte mindenütt keresték a mesterüket. A fölkent teátrális gesztusokkal, fölsegítvén a házasságtörő asszonyt, hangosan így szólt hozzá: - Eredj, és többé ne vétkezzél!

160

Ezután Jézus átment a „kincstárba”, vagyis a templom ama részébe, amely kizárólag nőknek van fenntartva. A hír róla, hogy fellépett egy házasságtörő nő védelmében, megelőzte őt, ezért könnyű elképzelni, mily szent lelkesedéssel fogadták a galamb fiát a hálás hölgyek. Az evangelium elismeri, hogy a kincstárban Jézus mondhatott bármit, ami csak eszébe jutott, a Szanhedrin embereiből senki sem merte elfogni őt, holott az írástudók és farizeusok megőrültek a dühtől. (János 8. fejezet 1-20 versek) A hűtlen asszony anekdotikus esetét többféleképpen is lehet értelmezni. Az evangelium legtöbb kommentátora elismeri, hogy zavarja őket Jézus elnéző bánásmódja a férjüket megcsaló asszonyokkal szemben. Az egyház sokáig úgy, ahogy volt, elhallgatta eme adulteriumot. Nicon, a X. században élt örmény szerzetes tanúsítja, hogy e történet ki volt zárva az Újszövetség korai örmény fordításaiból, összeegyeztethetetlen lévén a vallásos erkölccsel. (Migne – Patrologia graeca 1. fejezet). Valóban, a hűtlen feleség történetének megtalálása az ősi evangeliumi kéziratokban nem épp könnyű feladat. Felsorolhatunk számos eredeti kéziratot, ahonnan ezt visszavonták: az alexandriai és a sínai másolatokat, az Efrém-féle palimpszesztet, éppúgy, mint az első alapvető evangelium-fordításokat, melyeket olyan tekintélyes egyházatyák végeztek, mint Origenész, szent Cirill, Tertulliánusz, szent Ciprián és Aranyszájú szent János. Mindeme megkurtítások azt bizonyítják, hogy a legfőbb egyházi személyek nem voltak túlságosan megelégedve az istenükkel, melyet a keresztény legenda mint egy házasságtörő asszonyokat védő alakot mutat be. Egyedül szent Augusztinusz, akinek mindegy volt, mit szól a nyája, és aki készségesen szolgálta szépasszony híveit, tartotta meg eme fentebb említett történetet minden evangeliumi fordításban, ami az ő ellenőrzése alatt készült.

161

48. fejezet: Az isteni nyál csodás tulajdonságai És amint eltávozék, láta egy embert, aki születésétől fogva vak vala. És kérdezék őt a tanítványai, mondván: Mester, ki vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született? Felele Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai. Ezeket mondván, a földre köpe, és az ő nyálából sárt csinála, és rákené a sarat a vak szemeire, És monda néki: Menj el, mosakodjál meg a Siloám tavában (ami azt jelenti: Küldött). Elméne azért és megmosakodék, és megjöve látva. János 9. fejezet 1-3; 6-7 versek

Ha Jézus olyan okos lett volna, mint hitte, beérte volna a kincstárbéli nőknél elért sikerével. Ehelyett viszont a fölkent tömeges lélekhalászatot tervezett, és eme vállalkozásáért kis híján drágán fizetett meg. Nem sokon múlott, hogy az ő órája, mely még nem jött el, most mégis idő előtt üssön. Szüntelen fecsegett, akár egy házaló az útkereszteződéseknél, aki az áruját dicséri. Ehhez a jeruzsálemi templom legtágasabb folyosójára költözött. Megmámorosodván saját beszédeitől, magát a „világ világosságává” nyilvánította, és csak azok, akik követik őt, nem fognak sötétségben maradni. Egyes hallgatói erre nevetni kezdtek. - Zagyválsz te itt mindenfélét! – mondták – Te egyedül tanúsítod mindezt magadról, ezért a te tanúságtételed nem igaz! Miért kellene, hogy elhiggyük? Elvégre, ha lenne legalább két tanú, akik alátámasztanák, amit mondasz, lehet, még hinnénk is neked! Máskülönben ki van zárva! - Jól van! – mondotta Jézus (nem volt könnyű kihozni őt a sodrából) – Akkor én magam támasztom alá a szavaimat! És ez már egy tanúságtétel! A hallgatóságvállat vont. Jézus folytatta: - Ezenkívül az atyám, aki engem küldött, szintén ugyanezeket mondja, amiket én. Ez pedig már a második tanúságtétel. Összesen tehát két tanúságtétel szól mellettem, úgyhogy hinnetek kell nekem… - És hol van az a te atyád? – kérdezték - Az már nem a ti dolgotok! Én tudom, hogy hol van, és kész! Hinnetek kell a szavamnak! Aki hisz nekem, megismeri az igazságot, és az igazság szabaddá teszi. Eme utolsó szavait elégedetlenkedő felzúdulás fogadta. A zsidók ebben az időben római uralom alatt álltak, és nem szerették, ha erre emlékeztették őket. - Na, idefigyelj! – kiáltották Jézusnak – Mi most sem vagyunk rabszolgák! Mi Ábrahám gyermekei vagyunk, vagyis isten gyermekei! És ne kelljen neked elmagyaráznunk, milyen is hazafinak lenni! Ezektől a kiabálásoktól a fölkent elvesztette a fejét. Összefüggéstelen, se eleje, se vége, se értelme fejtegetésekbe bocsátkozott, bizonyítván, hogy ő is Ábrahám leszármazottja, és szintén isten gyermeke. Végül eme ostobaságot mondta: - Én több vagyok Ábrahámnál, aki meghalt! – hangoztatta – Ábrahám, a ti atyátok örült, mikor meglátta születésem napját! Látott engem és ujjongott! A tömeg összevissza ordította: - Mit akar ez mondani? Ez megőrült! Látjátok, nincs észnél! Hát ez már több a soknál! Hogy láthattad te Ábrahámot, mikor alig vagy több harmincnál? Elég volt! Hidegvizet erre az őrültre! Kötözzük meg, gyerünk! De Jézus teljes nyugalommal folytatta: - Bizony-bizony mondom nektek, mielőtt Ábrahám lett, én már léteztem! Ez már a legteljesebb őrület volt. Úgy látván, hogy Jézus gúnyolódik velük, a legnagyobb hülyéknek nézvén őket, a dühös zsidók tombolni kezdtek. Odarohantak a templomépítésre szánt kőrakásokhoz – akkoriban még nem volt teljesen kész a jeruzsálemi templom – azzal a feltett szándékkal, hogy halálra kövezik a pimasz názáretit. Jézus azonban nem akarta elérni, hogy az ő órája korábban jöjjön el, ezért, kihasználva az általános zűrzavart, kisurrant a templomból és kereket oldott. Az apostolok, akik nem mertek ott bent a védelmére kelni, mesterük után loholtak. Mikor végre utolérték, Jézus már épp egy vak koldust faggatott. Ez a koldus a kutyájával ült az út mentén, nem messze a kereszteződéstől. Nyakában tábla lógott, rajta a következő felirattal: Jó emberek, szánjátok meg ezt a

162

szerencsétlen, születése óta vak embert, hogy nektek is kegyelemezzen a mindenható! Hatóság által engedélyezve!” - Érdekes eset – mondta a fölkent lihegő tanítványaihoz fordulván – Ez nem csaló, akikből manapság mindenhol rengeteget lehet látni! Ez valóban vak! Épp most mesélte el nekem a baját! Az emberek lelke edzett, nem látják meg ezt a szenvedőt, nem is esik meg a szívük rajta! A gyerekek kinevetik, mindenfélét dobnak a csészéjébe. És ha ezzel megy a pékhez, vagy az ivóba, se kenyeret, se bort nem adnak neki. Tényleg szánalomra méltó! Gondoljátok csak meg: még engem, a világ világosságát, sem lát! - Uram, mi itt a gond? – kérdezték az apostolok – Add vissza neki a látását, és kész! - Hát ez nem olyan egyszerű! Ez vakon született, így „visszaadás” mint olyan, szóba sem jöhet! Olyat kell neki adni, amije eddig még nem volt. ha valami szerencsétlen baleset miatt vakult volna meg, minden sokkal könnyebb lenne! Meghallván eme beszédeket, a vak felfogta, hogy őelőtte most az egész Júdeában ismert gyógyító áll, és könyörögni kezdett hozzá a gyógyulásáért Jézus a földre köpött, majd lehajolt, egy kis porral összegyúrta a nyálat, és a vak szemére kente. Mikor úgy látta, hogy a koldus arca már eléggé maszatos és csúnya lett, így szólt hozzá: - menj és mosakodj meg a Siloám vizében! A Siloám fürdőhely neve „Fentről küldött” jelentéssel bír, és pár lépésre volt csak. A vak odabotorkált, az eddigiekhez képest szokatlanul gyorsan, és kutyájával együtt a vízhez ért. Mit gondolnak, látott ez a vakon született, vagy nem? Hát persze, hogy látott! A körülötte lévők egyenesen elképedtek! A szomszédjai, akik látták, hogy reggelenként ez a vak odaült koldulni a kereszteződéshez, nem hittek a szemüknek. - Ez tényleg ugyanaz a koldus? - kérdezgették - Hát persze, ki más is lenne? - Ez lehetetlen! – kételkedtek a hitetlenek – Ez csak valaki más, aki hasonlít rá! - Hát akkor egyszerűen kiköpött mása neki! - Lehet, az ikertestvére! Azok hasonlítanak ennyire! - Legjobb, ha egyenesen tőle kérdezzük! Az egykori vakot erre körülvették a kíváncsiskodók - Elnézést, bocsánat! Tényleg maga lenne az? Vagy csak a testvére? - A volt vak így felelt (János evangeliuma szerint): Én vagyok az! - Nocsak, komám! Hát hogy nyílt ki a szemed? Nem csak szimuláltál itt nekünk, mint a többi álvak? Ilyenek mindenütt vannak! Te is az voltál hát? Becsaptál minket? - Nem vagyok én szimuláns! Vak voltam születésemtől fogva, tudjátok jól! Hányszor nevettetek rajtam! Meg mellettem! Kérdezzétek csak meg az utcakölyköket! Fehérszeműnek csúfoltak! Azt hiszitek, jókedvemből kucorogtam ott a földön? Esküszöm nektek, hogy én tényleg vak voltam mostanáig! Ma viszont jött egy ember, az a Jézus, bekent valami sárral, éreztem, ahogy ragadt, felismertem! Szóval, a szememre kente, és azt mondta, hogy jöjjek ide a Siloámhoz megmosakodni! Megtettem, és látjátok, meggyógyultam! - Hol van most ez a gyógyítód?

163

- Honnan tudnám? Nem mondta, hogy merre megy… „Mikor pedig Jézus a sarat csinálá és felnyitá ennek szemeit, szombat vala.” Így tehát a fölkent újfent csak vétett a rabbik előírása ellen, mely a sabbat szent napján tiltott mindenféle gyógyszerkészítést, beleértve még a vak emberek szemének megnyitására szolgálóakat is (Majmonidész Sabbath, 21, Lightfoot, Az ókori zsidó szokások; János 9. fejezet). És ezt nem sokkal azután, hogy a farizeusok és írástudók meg akarták őt kövezni. Őszintén szólva rajta kívül még senki sem merte ilyen nyíltan semmibe venni a mózesi törvényeket. Az újabb csoda szemtanúi rögvest rohantak a Szanhedrinhez, hogy mindezt tudassák a főpapokkal. Sabbat napján a Szanhedrin szinte sosem ülésezett teljes létszámban, de most, a sátoros ünnep alkalmából tagjainak többsége a templom folyosóján járkált. Ott várták a jámbor hívők számos adományait, felajánlásait. Hallván az incidensről, a farizeusok tanácsa maga elé rendelte a volt vakot. Amaz komolyan elszontyolodott, hogy Jézusnak esetleg kellemetlenségei támadhatnak őmiatta, így eléggé lehangoltan jelent meg a főtanács színe előtt. - Mit óhajtana, uraim? – morogta kelletlenül – Csak nem az a gondjuk, hogy ez a szerencsétlen szempár eddig nem látott, és most meg igen? Ma reggel óta legalábbis… - Nem rólad van szó, – magyarázták a farizeusok – hanem a gyógyítódról! Alkalmazott valamilyen kenőcsöt? Márminthogy készített? Mert akkor Sabbat napján dolgozott! - De nem kért tőlem egyetlen vasat sem mindezért! - Ez most nem fontos! Felelj: gyógyszerrel kezelt téged? Igen, vagy nem? - Méghogy gyógyszer… Hát ha a sár maguknak gyógyszer… - Kétségkívül az! - Hát akkor többet nem is mondok! Ami a kutyámat illeti, az is velem fürdött… A Szanhedrin tagjai tanácskozni kezdtek - Jézus nem lehet az isten küldötte – mondták egyesek – elvégre nem tartja be a szombati tilalmakat, amiket Mózes rendelt el, ráadásul éppen isten nevében! - De ha ez bűn volt – hangoztatták mások – isten nem hagyta volna a bűnöst csodát tenni… Látván, hogy nem bírnak megegyezni, a farizeusok újra elővették a volt vakot - Mit tartasz ama emberről, aki visszaadta a látásodat? - Hogyhogy visszaadta? Nem is volt nekem olyanom azelőtt! - Nem ez a fontos! Azt kérdeztük, mit gondolsz arról, aki felnyitotta a szemedet! - Kérem, ne kötekedjenek! Ami a gyógyítómat illeti, először is egy nagyszerű ember, másodszor pedig egy igazi próféta! Elégedettek? - Ne kekeckedj, kiskomám! – tanácsolta a volt vaknak a Szanhedrin egyik vénje – Eléggé kinyílt a csipád! Lehet, hogy te ennek az új „prófétának” vagy a cinkostársa? A Szanhedrin többsége egyértelműen kiáltozta: - Nagyon is lehetséges! Egyértelmű! Hogy nem jöttünk rá eddig? A gyanúsítgató öreg ezután így folytatta: - Azt javaslom, tartsuk benn ezt az állítólagos gyógyultat szembesítésre! Hívassuk be a szüleit! Meghallgatjuk, mit mondanak, és csak aztán döntünk! A volt vak vállat vont - Jobban tennék, ha nem csinálnának bolondot magukból – mondta – jobb lenne, ha hinnének a szavamnak! Az összes gúnyolódásukkal csak azt érik el, hogy a gyógyítóm csodás tettét mindenki megismeri! Ha ezt akarják, csak tessék! Nincs félnivalóm! Aztán elmagyarázta, hogy hol laknak a szülei, és négy őr elindult a megadott címre. Egy órán belül visszatértek egy rozzant öreg házaspárral, akik reszkettek az örömtől, hogy a fiuk lát, de ugyanakkor halálra ijedtek, hogy váratlanul a legfőbb bírák előtt van jelenésük. A legfőbb bírák tanácsa előtt állván a szegény öregek – és ez nem ám vicc! – azt sem tudták, hogy mit is gondoljanak! Csak nem börtönbe kerülnek azért, mert a fiuk mostantól lát? - Jöjjenek közelebb! – szólt fontoskodva a Legfőbb tanács elnöke

164

- Kegyelem! Irgalmazzanak, jó urak! – jajgatott a két öreg térdre esvén – Mi nem is ártottunk senkinek! Nem tehetünk arról, hogy a fiunk lát! Bocsássanak meg neki, többet nem fog! De nem bántsanak bennünket! Felállították őket, de még soká nem bírtak megnyugodni. - Önöket csupán tanúskodásra idéztük be! – közölte velük az ülés vezetője – Ha az igazat mondják, nem esik bántódásuk! Tehát mondjanak el mindent, amit erről az ügyről tudnak, és ne féljenek! De csak az igazat, a színtiszta igazat, és semmi mást! - Az igazat, bíró urak? Inkább meghalnánk, mintsem egy szót is hazudjunk…! A Szanhedrin tagjai úgy látták, hihetnek nekik: nem hasonlítottak sem a farizeusokra, sem a főpapokra, vagyis becsületes embereknek néztek ki. - Akkor hát feleljenek: ez itt valóban az önök fia? – kérdezte az elnök - Micsoda kérdés? – kiáltotta az öregasszony – Hát én vagyok neki az anyja! Én hordoztam a méhemben, én szültem, én szoptattam másfél éves koráig, én… - Jól van, jól van, elég! És valóban születésétől fogva volt vak? - Jaj, bíró urak! – szólt az öregember is – Sose látott ez egy csöppet sem! Oly nagy szerencsétlenség volt ez neki is, meg nekünk is! És a lényeg: azt sem tudjuk, hogy kitől örökölte! Öregapám balkezes volt, ahogy én is! De vak a mi családunkban senki sem volt! - Megesküsznek, hogy az igazat vallják? - Persze, hogy megesküszünk! – kiáltották egyszerre – Minden szentekre! A szent írásokra! Elhalt őseink poraira! Az életünkre! Szent hitünkre! - Ennyi elég is lesz! Még egy kérdés: hogy szabadult meg a fiuk a vakságtól? - Jaj, bíró urak, ezt mi is csak az önök katonáitól tudtuk meg! Azt mondták nekünk: „Az önök fia már nem vak!” Egyből felkiáltottunk örömünkben! Aztán így szólt a parancsnok: „Ezért letartóztattuk!” Erre úgy megijedtünk, hogy sírva fakadtunk! A fiunkat letartóztatták! Micsoda szégyen ez a családunkra! A fiunk bűnözők közé keveredett! Ki gondolta volna? Jaj, megöl minket a szégyen! Bíró uraim, mondják: elengedik? Ő semmiről sem tehet, esküszünk! Nem tudhatta szegényke, hogy nem szabad neki látnia! A Szanhedrin tagjai nem tudták, hogyan tovább. Nehéz volt a helyzet. Mindenki arról beszélt, hogy Jézus valóban csodát tett, de ők ezt semmi pénzért sem ismerték volna el. De két tisztességben megőszült, jóhiszemű öreget nem vádolhattak meg hamis tanúzással. Békében elengedték őket, de a volt vakot a bírák visszatartották - Na, elég a tréfából! – szóltak rá a főpapok – Vallja be, hogy gyerekségétől fogva félrevezette a szüleit! Ismerje be, hogy a mai, szombati napig mindnyájunkat bolonddá tett! Semmi baja sem esik, megígérjük! Vagy csak köszönje meg istennek a gyógyulást, de Jézusról egyetlen szót se ejtsen! Tudjuk, hogy ő bűnöző, és mint ilyen, nem tehet csodát! De a volt vakkal nem lehetett bírni. Senkire sem hallgatván így szólt: - Hogy bűnöző-e, vagy sem, én nem tudhatom! De azt igen, hogy eddig nem láttam, mostantól viszont látok! Erre a főpapok elölről kezdték a kérdezősködést - Végtére is mit csinált? Hogy nyitotta föl a szemedet? - Ó, uraim, már kezd elegem lenni! Miért nem hagynak már? Természetesen nem egy késsel, elvégre az én szemem sem egy tengeri kagyló! Hogy mit és hogyan tett, már elmondtam, mind hallhatták! Miért nyaggatnak még, kérem? Tán a tanítványai akarnak lenni? - Ez gúnyolódik velünk! – hördültek fel a főpapok „Szidalmazák azért őt”, mégpedig elég rendesen: - Te magad vagy a tanítványa, te disznófajzat! Mi mind a Mózes tanítványai vagyunk, ne feledd te pokolravaló! Mózest mi ismerjük, vele maga az isten beszélt, de ez a te Jézusod honnan jött, mi? Senki sem tudja közülünk! - Ez csak azt jelenti, hogy keveset tudnak! – felelt amaz felbátorodva – Tudásközpontnak nevezik magukat, de még azt sem tudják, mert nem jöttek még rá, hogy az, aki felnyitotta a szememet, az egy igazi próféta! Én nem tanultam teológiát, mégis egyből megértettem!

165

Ezeket hallván a főpapok szinte ugráltak a dühtől. Hogy egy ilyen tanulatlan koldus merjen ellentmondani Ábrahám leszármazott pásztorainak…? „Felelének és mondának néki: Te mindenestől bűnben születtél, és te tanítasz minket? És kiveték őt.” Lebotorkálván a templom lépcsőin amaz pont beleszaladt Jézusba, aki ott várta. Azonnal felismervén gyógyítóját, bár látni mégiscsak most látta először, elvégre mikor amaz sárral bekente a szemét, csak jóval utána kezdett látni! - Ó, uram! – kiáltotta a volt vak – de örülök, hogy látlak! - Hiszel az isten fiában? – kérdezte Jézus - Kicsoda ő, hogy higgyek benne? Mutasd meg nekem, hadd lássam őt! - Itt áll előtted! Az isten fia én vagyok! - Gondoltam, uram! Hát persze, hogy hiszek benned! És kutyájával együtt leborult Jézus előtt. A Szanhedrin tagjai a templom lépcsőjének tetejéről figyelték a jelenetet. Nem volt nehéz elképzelni, mi is nyugtalanította őket. Végül az egyik farizeus nem bírta tovább: lement Jézushoz, és így szólt hozzá: - Idefigyelj te vakok gyógyítója! Azt hiszed, nincs szemünk és nem látunk? - Lehet, hogy láttok – felelte a galamb fia – A ti dolgotok, ti jobban tudjátok. Aztán a volt vakhoz fordulván, az Ige megnyitotta ékesszólása zsilipjeit: - Barátom, téged kidobtak a templomból, ahogy engem is! Ha ez a kellemetlenség elkeserít, hadd vigasztaljalak meg egy kis történettel: Képzelj el egy aklot. Az akolban birkák vannak. Azokat meg pásztorok őrzik. Mit csinál a pásztor, mikor betér az akolba a birkáival? Bemegy az ajtón. És ellenkezőleg, mikor egy tolvaj lopakodik az akolba, az az ablakon oson be, nem pedig az ajtón kopog, mert tudja, hogy a gazda őt úgysem engedné be. De ez még nem minden! Mikor a pásztor a birkáit a legelőre vezeti, ő megy elöl, a birkák meg utána, mert ismerik a hangját. És ellenkezőleg, mikor egy idegen kergeti a juhokat a legelőn, azok szaladnak, amerre látnak, mert annak a hangját egyáltalán nem ismerik. És most halld, mit jelent a példázatom: én vagyok az ajtó az akolhoz. Mindazok, akik nem rajtam keresztül jönnek be, tolvajok és rablók. Ezenkívül, most hagyjuk az ajtót, én egyidőben a jó pásztor is vagyok, aki nem fél a farkastól, és életét áldozza a juhaiért! A volt vak el volt ragadtatva. A közelben állók zavartan vitatkoztak. A vélemények megoszlottak. - Megszállta az ördög, vagy csak simán őrült – mondták egyesek - Dehogyis! – ellenkeztek a többiek – Nem is olyan hülyeség, amit mond! És egyáltalán nem szállta meg az ördög! Hogy gyógyítana meg az ördög egy vakon születettet? De Jézust egyáltalán nem érdekelte ez a vita, és otthagyta őket. Rövid idő múlva a fölkent eltávozott Jeruzsálemből, búcsúzóul barátságosan kezet szorítván az egykori vakkal. Nagyon elszomorítana, ha a kedves olvasóim akárcsak egyetlen pillanatra is azt hinnék, hogy én eltértem volna az eredeti forrástól, és saját képzeletem játékának eredményét vetettem volna papírra! Ezért megengedem magamnak, hogy zárszóként rámutassak azon idézetekre, melyek bizonyítják, hogy semmit sem én találtam ki. Lapozzák fel a János evangeliumát a teljes 9. fejezetnél, és a 10.-et az 1-21 verseknél. Ami a csodatévő nyálból készített sarat illati, megengedem magamnak, hogy a megfelelő verset idézzem, nem hagyandó senkiben sem kétséget: „Ezeket mondván, a földre köpe, és az ő nyálából sárt csinála, és rákené a sarat a vak szemeire” János 9. fejezet 6. vers Itt minden szó szerint így áll, az utolsó pontig. Nos, mit szólnak Jézus urunk gyógymódjához a nyállal kevert porral? Higiénikusnak tartják? Pláne azok után, hogy másokra egyszerűen csak rátette a kezét, vagy még annyit se? És mégis meggyógyultak? Itt meg ez a nyálas-saras megoldás kellett neki a sikerhez?

166

49. fejezet: Melyben Magdolna bemutatja Jézust a családjának Lőn pedig, mikor az úton menének, hogy ő beméne egy faluba; egy Mártha nevű asszony pedig befogadá őt házába. És ennek vala egy Mária nevezetű testvére, ki is Jézus lábainál leülvén, hallgatja vala az ő beszédét. Mártha pedig foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban; előállván azért, monda: Uram, nincs-é arra gondod, hogy az én testvérem magamra hagyott engem, hogy szolgáljak? Mondjad azért néki, hogy segítsen nékem. Felelvén pedig, monda néki Jézus: Mártha, Mártha, szorgalmas vagy és sokra igyekezel: De egy a szükséges dolog: és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik ő tőle. Lukács 10. fejezet 38-42 versek

Találják ki, hová indult a fölkent Jeruzsálemből, és mi volt az első dolga! Galileába indult. Ez azt bizonyítja, hogy nem szerette a változatosságot, és sétái során általában a kitaposott ösvényeken haladt. És mi volt az első dolga? Kijelenteni, hogy minél több tanítványt akar szerezni! Ez pedig azt is jelentette, hogy a 12 már elég jól kitanított és bejáratott apostol már kevés volt ahhoz, hogy őt megvédje, amíg el nem jön az ő órája. Jézus felhívást intézett minden galileaihoz, aki benne hitt. A körülbelül 100.000 lakosú Galileából viszont mindössze 70 ember reagált erre. Nem volt valami sok. Ámde a fölkent nem csüggedt. 82 ember nem túl sok, de ha összegyűjti őket egy csapatba, és elküldi őket valami városba, azok már nagyobb benyomást tehetnek a lakosokra. Ez fellelkesítette Jézust. Ezért összehívta a csapatát, a férfiakat és nőket. Magdolna, Johanna és Zsuzsanna új szépségeket toboroztak a háremébe, hogy Jézusnak legyen még kiben kedvét lelnie. Mindent összevetve elég impozáns csapatnak tűnt ez. Mindennek a menete elég jól ki volt gondolva. Lássuk, hogy is ír erről szent Lukács az evangeliumának 10. fejezetében: „rendele az Úr másokat is, hetvenet, és elküldé azokat… az ő orcája előtt, minden városba és helyre, ahová ő menendő vala” De hogy ne vonja magára idő előtt az emberek figyelmét, Jézus figyelmeztette tanítványait, hogy nehogy az egész csapat egyszerre menjen, hanem csak titokban, csendben, és párosával. Így szólt hozzájuk: - Semmiért ne aggódjatok! Ne vigyetek se erszényt, se táskát, se egy váltás ruhát! Senkit ne köszöntsetek az úton! Menjetek be az első útba eső házba, és mondjátok: Békesség e háznak és minden lakójának! Aztán tüstént üljetek asztalhoz! Csak a rámenősség segíthet rajtunk! A házban úgy egyétek és igyátok, amit elébetek raknak, mintha otthon lennétek! Ha észreveszitek, hogy a házigazda csúnyán néz rátok, mondjatok neki fizetség gyanánt valami példázatot, ami eszetekbe jut. Ha ajtót mutatnak nektek, és csavargókként bánnak veletek, rázzátok le a port a lábbelitekről, és mondjátok: Nézzétek, mi semmit nem viszünk el, még a port sem! De annál rosszabb a városotoknak, mert átok száll eme városra, amiért nem adtatok ennünk! A tanítványok követték mesterük tanácsát. De a városiak fütyültek az átkokra. És mikor megjelent náluk eme falánk, kétlábú sáskahad, egyszerűen kitessékelték őket. Ezért ők kénytelenek voltak minél többet Mária Magdolna, Johanna és Zsuzsanna, illetve Jézus többi kitartója segítségét igénybe venni. Miután hírét vette, hogy a tanítványait szinte mindenhonnan üres kézzel űzik el, a galamb fia leírhatatlan méregbe gurult - Jaj neked, Korazin! – kiáltotta – Jaj neked, Betszaida! A pogány városok, Tirusz és Szidón sokkal rendesebbek voltak hozzánk, ezért az ítélet napján velük is isteni módon bának majd! Téged pedig, Kafarnaum, nem irigyellek! Mindenért megfizetsz, amikor egy szép napon majd a pokol fenekére süllyedsz! Csak egy kis szerény település volt – az evangelium még a nevét sem említi – ahol szívesen látták Jézus tanítványainak egész siserehadát. Örömükben, hogy itt végre nem dobálták meg őket, rohantak vissza értesíteni a galamb fiát a jó hírről. A fölkent azonmód odasietett. Bejelentette a lakosoknak, hogy az ő látogatásának az örömére mostantól nem kell félniük sem a skorpióktól, sem a kígyóktól. Aztán egy szép beszédet tartott, melyben örök életet ígért a falunak. Egy törvénytudó, aki történetesen épp ott tartózkodott, firtatni kezdte, hogyan érhetik el ezt az örök életet bármiféle halhatatlanná tévő elixír nélkül. Jézus így válaszolt: 167

- Szeresd uradat, istenedet mindennél jobban, felebarátodat pedig mint önmagadat! – felelte neki Jézus - De ki az én felebarátom? – kérdezte erre a törvénytudó - Nyisd ki a szíved, és figyelj! – felelte a fölkent – Volt egyszer egy ember. Egy napon elment Jeruzsálemből Jerikóba. Útközben azonban rablók támadták meg, kirabolták, félholtra verték, és otthagyták az erdőben. A teste csupa véres seb volt. Aznap egy papot vitt arrafelé az útja. Látta a szerencsétlent, és így szólt: „Azt a nemjóját, ezzel igencsak elbántak!” – Azzal továbbment anélkül, hogy segített volna neki. Ismerjük, milyen jók is a papok! Tőlük aztán ne várjunk segítséget! Aztán egy levita járt arra. A levita is olyan, mint a pap: egyik kutya, másik eb! Az is ránézett a szerencsétlenre, ugyanazt gondolta, mint a pap, majd folytatta útját. De szerencsére a földön nemcsak papok és leviták léteznek, hanem szamaritánusok is! És egyikük épp arra járt! „Az ördögbe! – kiáltotta – Hogy helybenhagyták ezt a szerencsétlent! Az itteni rablók valóságos szörnyetegek!” – Aztán széttépett egy ruhát, balzsamot és gyógybort készített elő – egy egész elsősegélykészlet volt nála – ellátta és bekötözte a szerencsétlen sebeit, maga mögé ültette a szamara hátára, és elvitte a legközelebbi fogadóba. Ott két dénárt vett ki a zsebéből, és azt mondta a fogadósnak: „Viselje gondját ennek a szerencsétlennek, és ha nem elég ez a pénz, visszafelé adok még!” A kocsmáros ismerte, és hitt neki. - Nagyszerű! – ujjongott a tömege példázat hallatán – Sok ilyen szamaritánus kellene! Jézus a törvénytudóhoz fordult, és megkérdezte tőle: - Mit gondol, ki volt a szerencsétlen felebarátja? A pap, a levita, avagy a szamaritánus? - Hát a szamaritánus, egyértelmű! - Hát akkor – felelte a fölkent – cselekedjél te is hasonlóképp, ha az erdőben jársz, és egy ilyen szerencsétlenül járt ember kerül az utadba! A törvénytudó nem válaszolt, de magában ezt gondolta: „Hát ez nagyon tud ám beszélni! De néhány szép szó nem elég! Mit ér vele, ha néha prédikál a jótettekről? Térjen át ő is a tettek mezejére, és tegyen jót! Nem sokkal ezután Jézus Betszaidába indult. Örömet akart szerezni jó kegyencnőjének, Magdolnának, kinek a bátyja és a húga ott élt. A bátyját Lázárnak hívták, a húgát pedig Mártának. Az evangelium tudósítása szerint eléggé tehetős emberek voltak. Lázár magas beosztásban dolgozott, így nem volt véletlen, hogy a húga, Mária Magdolna is egy zsidó szenátor felesége volt, mint ezt már tudjuk. Így hát ők, ahogy mondani szokás, előkelő családból származtak. Magdolna maga jelentkezett, hogy értesíti a fivérét és húgát szerelmese közelgő látogatásáról. Mikor megjelent a szülői ház küszöbén, testvérei rohantak megölelni és megcsókolni. - Mária, drágám, milyen rég nem láttalak! – ujjongott Márta - Hát még én! – örvendezett Lázár is - Hogy van a férjurad, a tiszteletreméltó Pappusz? Otthon hagyta, vagy ő is jött? - Ja, hogy a Pappusz? – kérdezte Magdolna – Hát őt rég elküldtem a fenébe! - Vagyis már nem vagytok együtt? – értetlenkedett Lázár - Csak nem elváltatok? – ijedezett Márta - Hogy elváltam-e? hát nem is tudom… Csak annyit tudok: annyira elegem van a vén kujonból, hogy csak na! Egyszerűen idegesített! Morgott és morgott reggeltől estig! Elég volt, ha valami ifjú elment az ablakom alatt, máris dobálta megfele mindennel: lámpával, levesestállal, ami épp a keze ügyébe akadt! Ha bármi mást is mutatott volna a féltékenységen kívül, de nem! Esténként, mikor így becézgettem: Gyere ide, kicsi Pappuszkám, drágaságom! Ő szentírásos idézeteket kezdett nekem magyarázni! Hencegett, hogy milyen teológus doktor is ő, de mindig csak Mózestől és Jeremiásról idézett! Néha a változatosság kedvéért arról mesélt, miről is vitáztak aznap a szenátusban – elvégre szenátor volt! Elképzelhetitek, mennyire is voltam én boldog! - Hát igen – duruzsolta neki Márta – megértelek! Biztosan szörnyű volt neked! - Mondd meg hát – szólt Lázár – nem bírtál vele lenni, és ezért elváltatok?

168

- Nem váltunk épp el, csak otthagytam! Egy szép napon fogtam magam, és eljöttem tőle! - Miért nem jöttél azonnal hozzánk? - Mindjárt mondom? Mikor eljöttem tőle, a tóhoz mentem. Voltatok már Magdalában? - Nem – felelte Márta - csak azt hallottam, hogy egy kicsi kis városka. - Lenyűgöző hely! Annyi római tiszt van ott, és oly jóképűek! Ó, ha látnád, micsoda jóvágású tiszteket látni Magdalában! Lázár bosszúsan összevonta a szemöldökét - Mária, csak nem megtetszettek neked ezek a goromba katonák? - Figyelj, Lázár, nincs titkom előtted! Igen, szerettem ezeket a katonákat! Olyan férfiasak és olyan jók… - Ezeket a katonákat? Márhogy így többes számban? Hm… Katonatiszt szeretőd is volt? - Igen, de először csak egy! Olyan jó volt hozzám! Jaj, de szerettem azt a gazembert! - Hogyhogy először csak egy? Volt második is? - Nincs titkom előtted, Lázár! Tudod, hogy nem hazudok neked! - Látom, az ördögbe is… Nem vesztegetted az idődet… - Aztán jött a harmadik! Tudod, ahogy meglátom az egyenruhát, máris elvesztem a fejem! Van fogalmad róla, mennyi jóképű tisztet láttam Magdalában? - Igen, hogy a fene essen… Nem vagyok én prűd, de ez a te viselkedésed, Márta… Nem is tudom, mit mondjak… Remélem, a harmadiknál azért leálltál… Csak nem ment át rajtad az egész regiment…? - Hát az egész azért nem… Az öregek azok Pappuszra emlékeztettek, azokat nem engedtem! - Szóval az öregek azok nem? Akkor csak a fiatalok? - Ó, hogy mennyire szerettek azok engem… Ha lenne róla fogalmad… Márta zavartan hallgatott. Lázár, ahogy ő mondta, nem volt épp prűd, és végülis Mária volt a kedvesebbik húga. Ami pedig megtörtént, azon már úgysem lehetett változtatni. Lázár úgy döntött, megbocsát szégyentelen húgának, de nem tudta, hogy a legszórakoztatóbb részek még hátravannak. A formaság kedvéért megdorgálta húgát, majd így folytatta: - Hát, egye fene, Mária! Ha boldog vagy, akkor örülök neki! És hol van az a jóképű tiszt, a választottad? Mutasd be nekünk! Ne félj, illendően fogadjuk! - Tudod, Lázár, az én választottam nem ám egy katonatiszt… - Ezt meg hogy értsem már megint? - Hát hogy amikor otthagytam Pappuszt, akkor otthagytam a garnizont is! - Ó, hogy az ördög… Hát akkor ki a te választottad? - Egy nagyon kedves ember! - Mindjárt gondoltam… És hogy hívják? - Nagyon szép neve van! Úgy hívják, hogy Jézus! - Jézus? Várj csak, hol is hallottam én ezt a nevet…? Meséltek nekem valami Jézusról, hogy botrányt csinált a legutóbbi sátoros ünnepen Jeruzsálemben! Csak nem róla van szó? - De bizony róla! - A názáreti Jézusról? Arról az ácsról, aki otthagyta a gyaluját és fűrészét? - Igen, ő az! - Ajjaj! Tudod, Mária, ezt azért csak nem vártam volna tőled! Ennek a fickónak olyan rossz a híre, hogy csak na! Azt mesélik, egy egész bűnbanda élén csavarog! - Persze, mondhatsz te, amit csak akarsz! Szegény Jézus, mindenki csak rágalmazza! Látszik rajtad, hogy csak az ellenségeitől hallottál felőle! De ő oly csodás, olyan kedves, olyan elbűvölő tud lenni! Ha hallanád, ahogy beszél…! Egyenest a szívedhez szól! Igaz, mindig járja a városokat és falvakat, és sehol sincs maradása 3-4 napnál többet! De mi a baj ezzel? Szeret utazni, ennyi az egész! - Figyelj, végülis ez a te magánügyed! Én csak elmondtam, amit hallottam. Lehet, hogy az a Jézus mégsem pont olyan, mint amilyennek lefestik! De végülis, ismerem az ízlésedet! Nem

169

állsz össze mindenféle faragatlan tuskóval! Lehet, hogy a te Jézusod olyan nagylelkű, mint egy részeg kupec? - Jaj, nem, Lázár, higgy nekem! A pénzről szólva: ez a Jézus egyszerűen koldusszegény! Fűrésszel és gyaluval nem sok vagyont lehet gyűjteni, de a prófétálásból sem! De én nem az a fajta nő vagyok, aki csak a pénz miatt kötődik a férfiakhoz! Szerencsére én fölötte állok ennek! Jézus szegény ember, ez igaz. De ez nem zavarja őt abban, hogy teljes szívéből szeressen engem! - De ha egyszer nincs vagyona, és ez az amatőr előadóművészi hóbortja sem hoz túl sokat a konyhára, akkor mégis miből él? - Én segítem őt, ahol tudom! Én tartom el őt a vagyonomból! Lázár hátrahőkölt: - Szóval te tartod el őt? – kiáltotta – Szegény Mária, mégis hogy bírtál beleszeretni ebbe a szélhámosba? Kiesz a vagyonodból! - Lázár, te igazságtalan vagy az én Jézusomhoz! Talán ő tehet arról, hogy vándorszónoknak lenni nem valami jövedelmező szakma? És nem is egyedül én fedezem a költségeit! Többen vagyunk, kiválasztott hölgyei, akik hűek vagyunk hozzá, és anyagiakkal is támogatjuk! - Tehát több nője is van neki? Ez egyre jobb! Szóval nem te vagy az egyetlen… nahát, ez nem épp a mi szokásaink szerinti eljárás… Azt hiszi a te Jézusod, hogy a Salamon idejében él? És ti, nők, nem féltékenykedtek egymásra? Magdolna büszkén kihúzta magát: - Mind irigyek rám! Én vagyok az ő kis kedvence! Lázár csak búsan mosolygott. Szeretettel és sajnálkozással nézett a húgára - Szegénykém… - mormogta - Semmit nem értesz, te Lázár! – szólt Magdaléna – Nincs nagyobb öröm annál, mint Jézus kedvencének lenni! Tudod, ő nem ember… - Vagyis nem egyszerű férfi, mint a többiek? Csak nem azt akarod mondani, hogy… - Nem, nem! - És nem is ember? - Nem bizony! - Hát kössenek fel, ha én ezt értem… - Úgysem tudod kitalálni magadtól! Jobb, ha én mondom el a nagy titkot, ki is ő! Márta, aki már azt sem tudta, hol áll a feje a sok beszédtől, felállt, hogy kimenjen az ajtón, de Mária útját állta - Hová mész? – kérdezte - Jobb, ha most inkább kimegyek! Úgy látom, nekem, hajadonnak, jobb, ha nem jut tudtára mindaz, amit te épp most akarsz Lázárnak elmesélni… Magdaléna szinte a hasát fogta a nevetéstől - Csak nem azt hiszed... – kacagott – Csak nem azt hiszed, hogy… Hahaha! Jaj, te lány! Nyugodj meg, Márta, nem kell kimenned! El akarok nektek mondani egy titkot, de ez nem afféle titok, amit te hiszel! már szinte tűkön ültek, úgy hegyezték a fülüket - Halljuk hát, Mária! – sürgették – Ki vele, ne csigázz! - Tehát: Jézus nem egy közönséges ember! Ő isten! Lázár és Márta egyszerre kiáltottak fel - Méghogy isten? – kérdezte méltatlankodva Lázár – Mikor csak egy isten van, a Jehova, akihez imádkozunk?! - Persze, de Jézus az ő fia, tehát szintén isten! Hogy magyarázzam meg nektek érthetőbben? Mindez így történt: Jehova lelke, galamb alakban, egy szűznek nemzette Jézust, aki egy József nevű ács jegyese volt. és ekkor ők hárman, Jehova, Jézus és az a galamb, egy isten lettek! - Micsoda bizarr história ez? És maga, Jézus mesélte neked ezt a badarságot? - Ő maga, és miért hazudna nekem? Ő tényleg isten, higgyétek el! Be is bizonyította! - Mégis mi módon?

170

- Hát hallod, Lázár, most már kezdesz indiszkrét lenni! Érd be annyival, hogy én kiválasztott szentje vagyok annak az új vallásnak, amelyet Jézus hirdet, és velem tudatta először a szent titkokat! Higgy a szavamnak, és jól jegyezd meg: Jézus, akit te épp az imént káromoltál, az a messiás, akit a próféták ígértek! Ő az isten báránya, aki engesztelést hoz Ádám és Éva bűnéért! Ő ama Krisztus, aki a világ végén eljő ítélni eleveneket és holtakat! Ő a megváltó! Magdaléna oly lelkesedéssel adta elő mindezeket, ahogy csak egy hatás alatt álló szenvedélyes nő szívében foganhat meg. Ezt teszi a hit. Lázár gondolkodóba esett. - El is hiszed mindazt, amit mondasz? – kérdezte – Mert ha igen, akkor komoly az ügy… - Ez mind színigaz, becsületszavamra megesküszöm neked! - Hát ha te a becsületszavadat adod, akkor elhiszem neked, hogy ő isten! A kérdés ezzel el volt döntve. Lázár is és Márta is hinni kezdtek a galamb fiában. Magdolna örvendezett: - Most már akkor értitek, miért is oly hízelgő az isten szerelmének lenni? – kérdezte – Felfogjátok, mily szerencse ért engem, és egyedül csakis engem? – kérdezte igencsak büszkén Márta, mint minden nő, kíváncsi természet volt, ezért megkérdezte Magdalénát: - És lehet esetleg valamikor találkozni ezzel a te isteneddel? - Szeretnéd megismerni? - Kíváncsi lennék rá! - És én is! – mondta Lázár - Jó, akkor elmegyek érte! Itt van velem Betszaidában. Meglátjátok, milyen jóképű is az én isteni mesterem! Egyetlen magdalai tiszt sem ér fel vele! Majd elmondjátok, mit szóltok hozzá! De ne feledjétek: a titokról, amit elmondtam nektek, egy szót se senkinek! Tegyetek úgy, mintha mit sem tudnátok! És ezzel szinte repült Jézushoz. Márta pedig elkezdett álmodozni. Egy óra múlva Mária visszatért Jézussal. A fölkentet annak rendje-módja szerint bemutatta családjának. „Ez a lány a szívével lát – gondolta Lázár – nem valami jóképű fickó ez, épp ellenkezőleg… De ha tényleg isten ez a fószer, Mária csak jól járhat egy efféle szeretővel!” A fogadtatás rendben lezajlott. Jézus a beszédével gyorsan meggyőzte új hallgatóit. Meg kell azt is jegyezni, hogy Magdolna szépen előkészítette a talajt. Lázár megkérte Jézust, hogy maradjon ebédre. A názáreti nem utasította vissza. Márta hozzáfogott főzni. Sürgött-forgott, közben lopva méregette Jézust. Nővéréhez hasonlóan ő is jóképűnek találta. Ahogy figyelte minden szavát, minden mozdulatát, be kellett vallja magának, hogy még életében nem futott össze ilyen elragadó emberrel. Irigykedni kezdett Magdolnára. - A semmirekellők mindig szerencsések! – dünnyögte, miközben készítette a hozzávalókat – Én ezek után már nem is akarok jó kislány lenni! Márta szívében éppoly szenvedély kezdett érlelődni, mint nővérében. Látta, hogy Jézus milyen gyöngéd és figyelmes Magdolnához, és elkezdett féltékeny lenni. Lázár közben a pincében volt borért.

171

„Mária Jézus lábánál ülve hallgatta annak szavait, lelkesen kortyolgatva az élet forrásából. Márta, látván mindezt, szívében féltékenységre gyulladt.” Fouard abbé La Vie de N-S JésusChrist 2. kötet 97. oldal Márta végül nem bírt magával, odaállt a párocska elé, és így szólt nővéréhez: - Szégyellhetnéd magad, lustaság! Csak itt ülsz, és nem segítesz nekem! Hát van neked szíved? Majd választ sem várva Jézushoz fordult és így szólt hozzá: - Kérlek, uram, szólj neki, hogy segítsen! Hagyod, hogy egyedül szolgáljalak ki? A galamb fia jól ismerte az emberi szíveket. Megértette, mit érez Márta. Ez hízelgett neki. És hogy fokozza mindezt, így szólt a szegény lányhoz: - Márta, kedves, te itt fáradozol, hogy kiszolgálj, és ezt jól teszed! De közben haragszol a nővéredre, ami pedig nem szép dolog! Ő itt választott, mellettem foglalt helyet, amit pedig sosem fog elveszíteni! - Téged meg mi lelt? – nyafogott Magdolna Márta csaknem hozzávágott egy tányért, de türtőztette magát. Kiment a konyhába, és törölgetni kezdte a könnyeit. (Lásd Lukács 10. fejezet 1-42 versek) Hogy Jézus később megvigasztalta volna? Az evangelium szerint nem. De mi, akik ismerjük már Jézust, elképzelhetjük, hogy egy alkalmas pillanatban félrevonta Mártát, és a következő párbeszéd zajlott le köztük: - Nagyon nekikeseredtél, szegény Márta, nem igaz? - De igen, uram! - Miért vagy rám féltékeny? Csak nem szeretsz? - Uram, teljesen a tied vagyok! Ha meghalhatnék érted, nagy öröm lenne a számomra! - De hisz csupán alig fél napja ismersz! - Az igazi szerelem pillanatok alatt születik, és nem lehet megmagyarázni! - És mit szeretnél, Márta? - Uram, én olyan boldogtalan vagyok! Tudom, hogy nem engem szeretsz, hanem Máriát! - Nyugodj meg, szép gyermekem! Az isteni szeretet határtalan, minden lélekre kiterjed! Ezért ha te, Márta, szeretsz engem, akkor én is szeretlek téged! - Jaj, de jó vagy hozzám, uram! Olyan jó ezt hallani! - Higgy nekem, bízz bennem, és boldog leszel az Úr kebelén! - Valóban? Megígéred, hogy boldog leszek? - Olyan boldog, hogy a határait sem ismered majd! - És szeretni fogsz engem? Kicsit? Nagyon? Szenvedélyesen? - Őrülten szeretni foglak! És valóban, a Jézus szíve olyan volt, mint egy fej káposzta. Ennek is jutott levél belőle, meg annak is, meg persze bárki másnak is. Így aztán Mártának is jutott a mennyei boldogságból. De a legnagyobb és legjobb rész továbbra is Magdolnát illette!

172

50. fejezet: Nagy szóáradat Közelgetnek vala pedig ő hozzá a vámszedők és a bűnösök mind, hogy hallgassák őt. És zúgolódának a farizeusok és az írástudók, mondván: Ez bűnösöket fogad magához, és velök együtt eszik. Ő pedig ezt a példázatot beszélé nékik, mondván: Lukács 15. fejezet 1-3 versek

Egyszerűen elképesztő, mennyi példabeszéd volt az Ige tarsolyában. De egy csinos nő társaságában nem a példabeszédek és allegóriák magyarázatait kell kutatni! Pár nappal azután, hogy megismerte Mártát, a szép virágszálat, Jézus Perea vidékére ment, amely Heródes Antipász uralma alatt állt. Itt fölkentünk igazi példabeszéd-fesztivállal rukkolt elő. Mindet elmesélni túl sokáig is tartana. Úgy tűnik, a helyiek itt is gúnyt űztek az apostolokból. Mikor ezek a koldusok megjelentek valamelyik faluban, mindenféle rosszat kaptak a zsákjukba. Így, mikor egyszer András, másszor Péter, - pontosat senki nem tud – kértek az emberektől kenyeret, halat és tojást, azok követ, kígyót és skorpiót pakoltak a zsákjukba. Jézus azt mondta az apostoloknak, hogy mindezek ellenére is folytassák a koldulást. - Valamely emberhez – kezdte mesélni nekik – aki szegény volt, de vendégszerető, egy idegen állított be az éjszaka közepén. Amaz azonnal átment a szomszédjához: „Adj már kölcsön három kenyeret – kiáltotta az ajtaján dörömbölve – mert vendégem van, hosszú útról jött, és nincs mit adnom neki!” De a szomszéd aludt, és a gyermekei is, így az ajtó zárva maradt. „Hát így állunk? – kiáltotta amaz – Nem akarsz felkelni? Na várj csak!” és teljes erőből dörömbölni kezdett az ajtón, amíg a szomszéd ki nem kelt az ágyából, és oda nem adta neki a három kenyeret, hogy végre megszabaduljon tőle. Így hát – vonta le Jézus a következtetést – kérjetek, amíg nem kaptok! Keressetek, amíg nem találtok! Zörgessetek, amíg meg nem nyittatik néktek! (Akár alkalmas, akár alkalmatlan.) „És monda nékik: Ki az közületek, akinek barátja van, és ahhoz megy éjfélkor, és ezt mondja néki: Barátom, adj nékem kölcsön három kenyeret, Mert az én barátom én hozzám jött az útról, és nincs mit adjak ennie; Az pedig onnét belőlről felelvén, ezt mondaná: Ne bánts engem: immár az ajtó be van zárva, és az én gyermekeim velem vannak az ágyban; nem kelhetek fel, és nem adhatok néked? Mondom néktek, ha azért nem fog is felkelni és adni néki, mert az barátja, de annak tolakodása miatt felkél és ád néki, amennyi kell. Én is mondom néktek: Kérjetek és megadatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik. Melyik atya pedig az közületek, akitől a fia kenyeret kér, és ő talán követ ád néki? vagy ha halat, vajjon a hal helyett kígyót ád-é néki?Avagy ha tojást kér, vajjon skorpiót ád-é néki?” – Lukács 11. fejezet 5-13 versek Egyszer, példázataitól fellelkesülvén, egy asszony a tömegből így kiáltott: - „Boldog méh, amely téged hordozott, és az emlők, melyeket szoptál”! – Lukács 11. fejezet 27. vers Nem sokkal ezután egy farizeus hívta meg Jézust ebédre. Az pedig eleget is tett a meghívásnak. A farizeus nem egyedül volt a teremben, más farizeusok és írástudók is voltak vele. Jézus, talán újfent provokációs céllal, nem tett az ebéd előtt való megmosdás szokásának, és úgy ült asztalhoz. A vendégek ezt rossz néven vették tőle. Ő pedig úgy tett, mintha nem is értené, miről van szó, és evett, mintha minden a legnagyobb rendben volna. A desszert után, tószt gyanánt, átkok özönét zúdította az egybegyűltekre, amiért azok mindig a legjobb helyekre ülnek a zsinagógákban, és elvárják, hogy előre köszönjenek nekik az utcán. Fehérre meszelt sírokhoz hasonlította őket, melyek kívülről szépek, belül viszont olyanok, amilyenek. Ez a szóáradat – jaj ezeknek, jaj azoknak – próbára tette a vendégek türelmét. Így tanakodtak: „Öntsük nyakon hideg vízzel, hogy észhez térjen, és többé ne feledkezzen meg magáról?”

173

De Jézus nem hagyta magát. Felugrott az asztalra, lerúgta onnan az edényeket, és a nagyteremben őrült macska-egér játék kezdődött. Végül csaknem pórul járt volna, ha a néptömeg be nem özönlik a terembe, hogy megvédje. Kihasználva az alkalmat, Jézus újabb példázatokat adott elő: Első: a gazdag földbirtokos annyi gabonát gyűjtött be a mezőről, hogy nem tudta, hol tárolja. Tehát nagyobb és tágasabb csűrök építtetését határozta el. De alig adta ki minderre az utasítást, mikor aznap éjjel hopp – és meghalt. Második: egy másik gazdag földbirtokosnak volt egy fügefája, amely már harmadik éve nem termett. A földbirtokos így szólt: „Az idén még utoljára körbeásom és megtrágyázom ezt a fát. De ha most sem terem, akkor nem várok tovább, kivágom és eltüzelem, ha már úgysem veszem neki hasznát.” Van ám bennük tanulság, mint látják! Aztán két prédikáció közt meggyógyított egy nőt, aki igencsak furcsa betegségben szenvedett: élete virágában volt, de olyan görbe volt, akár egy 80 éves anyóka. Látszott, hogy maga az ördög bánt így el vele. A dereka olyannyira hajlott volt, hogy álla szinte a földet érintette. Nyilvánvaló volt, hogy ilyen állapotban semmit sem bír dolgozni. Ha manapság élne, az lenne a kenyérkereseti lehetősége, hogy összeszedi a cigarettacsikkeket, meg a szemetet, de akkoriban az ilyesmi nem volt divatban. Ezért aztán szegény és szerencsétlen koldus volt. Jézus megsajnálta. Két szavába került, és az asszony olyan egyenes lett, akár a nyárfa. Jézus Perea-beli tartózkodása nem nyúlt túl hosszúra. A templomszentelés (hanukka) ünnepére visszatért Jeruzsálembe. A hanukka ünnepe a templomszentelés ünnepe, azaz a fények ünnepe, amit minden év november-decemberében rendeznek meg a zsidók körében. Eme ünnep eredete a következő: mint tudjuk, Makkabeus Júdás egy zsidó hadvezér volt, aki hősiesen harcolt az idegen betolakodók ellen. Ama tény viszont sokkal kevésbé ismert, hogy a szíriai uralkodó legyőzése után Makkabeusnak újra el kellett rendelnie a jeruzsálemi templom felavatását és megtisztítását. Így, mikor bement a templomba, kiderült, hogy a megszállók minden szentelt olajos edényt összetörtek, egy kivételével. A helyzet kilátástalan volt. a szent olaj elkészítése nem volt egyszerű. Az ilyesmi bonyolult és hosszú eljárás. Nem volt mit tenni. De azért Makkabeus Júdás néhány lámpást csak meg akart gyújtani a szent olajból. És képzeljék: egyetlen edényből elég volt az olaj a lámpásoknak egy egész hétig! E csoda emlékére a zsidók minden évben 8 napig vigadoznak, éppúgy, mint a pászkán, vagy a sátoros ünnepen. A galamb fia részt vett ezen a vigasságon, és csaknem megkövezték, mikor nyilvános helyen határozottan állította, hogy ő és az atyja egyek. (Lukács 13. fejezet 6-9, 10-18 versek; János 10. fejezet 29-42 versek) Ezúttal úgy elfajult a dolog, hogy Jézus sietve visszatért Perea városába. Ott újfent csodát tett egy lakomán, melyen pár farizeus is részt vett. Ez a kópé Jézus annyira szerette a hasát, hogy válogatás nélkül mindenféle meghívást elfogadott, legyen az akár baráttól, akár ellenségtől. Eme lakoma szombat napján zajlott. A farizeusok direkt beszereztek egy beteget, akinek hatalmas ödémás duzzanatai voltak. Jézus azonnal átlátta, minő csapdát is állítottak neki. És elébe vágván a dolgoknak, feltette az egybegyűlteknek a következő kérdést: - Szabad-é gyógyítást eszközölni a sabbat jeles napján? A kérdés merész, és ami a legfontosabb – nehezen megválaszolható volt. Ha igent mondanak, azzal megszegik a mózesi törvényt, melynek a farizeusok minden betűjéhez ragaszkodtak. Ha pedig a beteg jelenlétében nemmel válaszolnak, akkor szívtelenségükkel maguk ellen hergelik a tömeget. Így hát hallgattak. Pedig felelhettek volna a következőképpen is: „A te atyád adta ki ezt a parancsot Mózesnek, nemde? Ha megszeged, akkor azt mutatod, hogy te magad szegülsz szembe atyád parancsával! Milyen példát mutatsz hát nekünk? Biztosan emlékszel: a szombaton rőzsét szedő embert épp atyád parancsára kövezték meg! Betartandó hát atyád parancsa, vagy nem?”

174

Jézus közelebb ment a vizenyőshöz, az pedig azonnal meggyógyult. Az evangeliumok nem írják, mi lett a róla leapasztott vízzel. Lehet, hogy borrá lett változtatva… Bár ha úgy is volt, nem nekünk kellett meginnunk a levét… A gyógyult pedig rögvest elfutott és mindenkinek dicsekedett új alakjával. A hírre pedig az összes béna, vak, és egyéb szerencsétlen beözönlött a lakomaterembe, nyomukban a városi koldusok és utcagyerekek hadával. Úgy felgyűlt a nép, hogy a desszert el is maradt. Ekkor Jézus a házigazda fülébe súgta: - Asztalhoz kéne ültetni eme embereket egy kis ételre-italra… - Mi? Ugye viccel velem? Ezt a csőcseléket? Micsoda ötlet! Ekkor Jézus vendéglátói bosszantására a szegénység dicséretébe kezdett, sőt tudatta a házigazdával, hogy inkább ezekkel a népekkel kellene törődnie, mintsem a saját rokonaival. A vendégek megdöbbentek, a tömeg tapsolt. Jézus újabb példázatba fogott: - Valamely ember – kezdte – lakomát készült rendezni. Meghívókat küldött a barátainak. A megadott időben, látván, hogy senki sem érkezik, elküldte szolgáit, figyelmeztetendő a barátait, hogy minden készen várja őket. Azok azonban csak mentegetőztek, hogy sajnos ezért meg azért nem tudnak jönni. Egyikük így üzent: „Nagyon sajnálom, hogy el kell utasítanom eme becses meghívást, de épp most vettem egy kis tanyát, és mennem kell megtekinteni!” A másik ezzel utasította el: „Semmiképp nem tudok elmenni. Beteg az anyósom, és mivel nagyon kedvelem őt, egy pillanatra sem akarom magára hagyni!” A harmadik pedig: „Alig hat napja nősültem, nem kell magyaráznom, mivel vagyok elfoglalva.” A negyedik: „Kegyelem! Nemrég lenyeltem egy barackmagot, és úgy fáj a hasam, hogy semmi kedvem az ilyesmikhez!” Az ötödik: „Ma van a gondnokom szülinapja. Vettem neki ajándékot, és személyesen akarom átadni” Az összes többi kifogás is ehhez hasonló volt. „Szóval így állunk!” – mérgelődött a mélyen megsértett háziúr, és így szólt a szolgákhoz: „Menjetek a terekre, útkereszteződésekre, utak mentére, és gyűjtsetek össze minden koldust, bénát, vakot, és hozzátok ide őket, hadd teljen meg a házam! Ha már azok nem méltóztattak eljönni, akiket meghívtam!” Jelen példázat köztünk szólva egyáltalán nem illett a helyzethez, elvégre aznap minden meghívott barátságban utasította el a meghívást. De az Ige nem lett volna Ige, ha kibírta volna a soros szóáradat nélkül még akkor is, ha az semmire nem volt való, mint négy esetből három. (Lukács 14. fejezet 1-24 versek) Példázat minőségben idéznénk még egy kegyes tanítást, melyet Jézus nagy néptömeg előtt ejtett meg: „Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” Lukács 14. fejezet 26. vers És még ezután hirdessék a buzgó hívők, hogy vallásuk a család szeretetét hirdeti! Válaszként mindig az orruk alá lehet dörgölni kedvenc evangeliumuk szövegét! Jézust kortársai azzal bírálták, hogy hírhedt gazfickókkal cimborál. Lássuk, miket is ír minderről Lukács: „Közelgetnek vala pedig ő hozzá a vámszedők és a bűnösök mind, hogy hallgassák őt. És zúgolódának a farizeusok és az írástudók, mondván: Ez

175

bűnösöket fogad magához, és velök együtt eszik. Ő pedig ezt a példázatot beszélé nékik, mondván: Melyik ember az közületek, akinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt? És ha megtalálta, felveti az ő vállára, örülvén. És haza menvén, egybehívja barátait és szomszédait, mondván nékik: Örvendezzetek én velem, mert megtaláltam az én juhomat, amely elveszett vala.” Lukács 15. fejezet 1-6 versek A józan ész tükrében eme példázat, mely az álszenteket könnyekig meghatja, nem igazán több, mint egy ostoba paródia. A farizeusokhoz és írástudókhoz hasonlóan azoknak, akiknek értelmi szintje meghaladja a Krisztust követők nullához konvergáló intelligenciáját, a hasát kellett volna fognia mindeme ostobaságok hallatán. Képzeljük el, mit is válaszolhattak Jézusnak a jókedvű zsidók: - Na, ezt a te pásztorodat sem az eszéért szeretik! Otthagy 99 juhot a pusztában azért az egyért? Mit gondolsz, hányat ettek meg a farkasok, vagy hány másik kóborolt el a többitől, míg a te nagyeszű juhászod azokat őrizetlenül hagyva, amaz egy után bóklászott?! De Jézus nem törődött az ilyen kifogásokkal. A példázata elég világosan utalt arra, hogy neki egy gazfickó (elveszett bárányka, ahogy nevezik) többet ér, mint 99 becsületes ember. Lássunk most egy másik történetet Lukács evangelista 15. fejezetéből: Élt egy ember, kinek két fia volt. az ifjabb egy szép napon odament hozzá, és így szólott: „Apám, te nem vagy szegény ember, és halálod után szép összeget hagysz rám. De nekem most kell az a pénz, szeretnék jól élni, kiélvezni, amit csak lehet! Nem azt akarom persze, hogy már ma meghalj, ez nem is lenne szép dolog tőlem! De tisztelettel kérlek: már most add ide nekem, amit akkor kapnék! Nem szeretek soká várni!” Az apa azonnal a vagyonához nyúlt. „Nekem ennyim van. Ebből ez a bátyád része, ez meg a tied. Tessék, itt a részed! Kívánom, hogy minél tovább legyen elég!” Micsoda aranyszívű apa, nem igaz? Az ifjabb fiú rögvest fogta újdonsült vagyonát, és elment vele messze vidékekre, ahol rosszlányokra szórta el mind az utolsó garasig. Így aztán hamarosan nincstelenné vált, és nem tudta, mihez is kezdjen. Bárhonnan is kért pénzt, sehonnan sem kapott. Mikor még volt pénze, nem fizette ki a szabóját, így amaz elvette az öltözékét, ő pedig csaknem csupaszon maradt. Minden ungot-berket bejárt, hátha valahol kap munkát. Végül egy gazdánál lett kondás. Ama gazda viszont eléggé fukar volt, épp csak annyi eledelt adott a béreseinek, hogy azok éhen ne haljanak. A szerencsétlen ifjú már odáig süllyedt, hogy a disznók eledelével is beérte volna. De még abból sem jutott neki. Hosszú töprengés után a következőkre jutott: „Még atyám legutolsó szolgája is kap elegendő kenyeret, én bolond meg itt halok éhen! Az ördögbe is, hazamegyek! Biztos befogad, ha másnak nem, legalább szolgának otthon!” Így is tett. Az út elég hosszú volt a számára. Alig bírta már vonszolni magát. És képzeljék, milyen szerencséje volt: épp akkor, mikor a fiú felbukkant az úton, idős atyja az erkélyen időzött! „Miféle koldus az ott lenn? – csodálkozott a jólelkű öregúr – Csupa sáros, alig van rajta valami mocskos rongy… Még életemben nem láttam ilyen szerencsétlen földönfutót… Hé, de hisz ez az én kisebbik fiam! Ki más is lehetne…” És az öreg már rohant is le az útra a fiához. Örömmel üdvözölte: „Jaj, fiam, micsoda öröm, hogy visszajöttél! Úgy aggódtam érted, majd belehaltam! Látom, sikerrel elszórtad az örökséged, ne is tagadd! De ne is beszéljünk erről többet! A lényeg, hogy megvagy, és hogy épségben vagy! Ó, uram, mily boldog vagyok!” Az ifjabb fiú nem is számított erre a szíves fogadtatásra. Tudta, hogy apja jószívű, de azt nem, hogy ennyire… „Papa – nyögte – te vagy a legjobb, a legkedvesebb, a legigazibb apa! Én meg egy gazember, semmirekellő, csatornatöltelék…” - És bánata jeléül öklével verte a mellkasát „Jól van, fiam, elég! Ne üsd így magad, mert fájni fog! Mondtam, hogy nem haragszom rád, ne árts magadnak!” – ezután összehívta a szolgáit és így szólt: „Látjátok itt ezt a koldust? Ő

176

az én fiam! Elveszett, de most megkerült! Adjátok rá a legjobb ruhát és húzzatok gyűrűt az ujjára! Meg szandált is a lábára, hisz mezítláb van! Aztán terítsétek meg az asztalokat, mert nagy lakomát csapunk! Van az istállóban egy hízott borjú, vágjátok le tüstént! Mindenki örüljön! Hívjatok zenészeket is, mert ma ünnepelni fogunk!” És bizony nagy ünnep lett! Az apa oly boldog volt, hogy meg is feledkezett arról, hogy szóljon idősebb fiának, aki épp a mezőn gürcölt, hogy mire is készül. Mikor amaz aztán hazafelé jött, hallotta, milyen vígan vannak, zenélnek, énekelnek, és nagyon meglepődött. „Mirefel vigadoznak ezek? – gondolta – Ilyen korai órában, és ráadásul nélkülem? Itt ünnepelnek, mulatoznak, nekem meg nem szólnak? Furcsa, de nagyon! Aztán látta, hogy az egyik szolga épp jön kifele. Odaintette megához, és megkérdezte tőle: „Mi ez az egész? Mit ünnepeltek oly bőszen odabent?” „Hát hazatért az öccse, uram! – felelte a szolga – Édesatyja pedig oly boldog, de oly boldog…” „Nocsak! Hát ez rendes tőle! Gondolj csak bele: nekem meg nem is üzen ott a tanyán! Ez a gazember Anatole meg, hiába írta így ki magát a családból, és már semmi sem járna neki…!” A báty dühe teljesen érthető volt. és mivel nem hívták meg, be sem ment a házba. Az atyjának kellett kijönni e hozzá és könyörgőre fognia: „Jaj, Ernest, ne légy már ilyen! – kérte - Gyere be és koccints az öcséd egészségére!” „Nem tudod, mit beszélsz, papa és igazságtalan is vagy velem! Mióta fáradozom, hogy a vagyonodat gyarapítsam! Gürcölök, teljesítem a parancsaidat, jó fiú módjára engedelmeskedem neked! És ez a lusta, pimasz Anatole, akinek soha semmi hasznát nem vetted, itt kényezteted összevissza, és megbocsátasz neki! Nekem még soha egy kecskét sem adtál, hogy vigadhassak barátaimmal, amannak meg leöleted a hizlalt borjút! Hamisítatlan ünnepséget csinálsz! Módfelett igazságtalan vagy irányomban!” „Nyughass, Ernest, csak ne irigyeld az öcsédet, akit én annyira szeretek! Mindenem a tied lesz a halálom után! Addig is gyere velem, és örvendj az öcséd visszatértének!” A példázat nem meséli el, hogy az apának végül sikerült-e meggyőznie fiát eme érvekkel. Végülis ez nem is fontos. Érdemes viszont megemlítenünk azt, hogy Jézus elég furcsa – már hogy a lehető legfinomabban fogalmazzunk – módját választotta ezzel a példázattal az igazságosság és méltányosság hirdetésének. Szükségesek még példák arra, mennyire távol is állnak a logikától a krisztusi tanítások? Elég említeni egy másik példázatot, mely még a tékozló fiú eseténél is jobban dicséri a becstelenséget, már ha ez egyáltalán lehetséges. Volt egy gazdag ember, és annak volt egy intézője. Amaz becstelenül meglopta a gazdáját, meghamisítván a nyilvántartást. Lopott, ahol csak tudott. A gazda végül értesült minderről. Hívatta intézőjét, és így szólott hozzá: „Miket hallok felőled? Túl nagy lábon élsz! Többet költesz, mint amennyit tőlem kapsz! Nyilvánvaló, hogy az én pénzemből sikkasztasz! Azonnal készíts leltárt, és ha nem stimmel, megnézheted magad!” Az intéző lógó orral távozott. „Mit tegyek? – gondolta – Még jó, hogy legalább nem csukatott le! Most nem készíthetek leltárt! Jobb lesz, ha barátommá teszek ezt-azt, hátha később megkönyörülnek rajtam!” És nem is vesztegette az időt, hívatta munkaadója adósait „Mennyivel tartozol a gazdámnak?” – kérdezte az elsőt „100 mérő olajjal a hónap végéig” „Nagyszerű, szóval 100 mérő olajjal jössz neki? A gazdám erről nem tud semmit. Ez itt a nyugtád. Én most széttépem, te pedig ülj le, és írj egy másik nyugtát 50-ről!” „Ezer köszönet – felelte az adós – Öröm veled üzletet kötni!” Aztán következett a második adós „Hát a te tartozásod mennyi?” „100 mérő búza” – felelte amaz

177

„Nagyszerű! Ülj asztalhoz! Én széttépem a nyugtádat, te pedig írj egy másikat 80-ról! Tudod, nekem el kell innen mennem, de előtte még akarok tenni veled egy kis jót. Érted…?” „Jó ember vagy te, jobb már nem is lehetnél! Kísérjen áldás egész életed során!” És ez így ment tovább. Így szerzett az intéző barátokat magának gazdája megkárosítása árán. Mit gondolnak, elítélte Jézus ezt az intézőt a példabeszédében? Még mit nem! Épp ellenkezőleg! Az evangelium közli, hogy ez a gazember intéző helyesen járt el, és hogy a legfőbb bíró az ítélet napján majd igazat ad neki, és a csaló eljárását is megdicséri, merthogy „e világnak fiai eszesebbek a világosságnak fiainál a maguk nemében.” Lukács 16. fejezet 8. vers. Tehát ez ügyesebb volt, mint más csalók, mert ez jót tett másokkal, még ha gazdája rovására is cselekedett így. Jézus még hozzáteszi szó szerint ezt: „Én is mondom néktek, szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy mikor meghaltok, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba.” Lukács 16. fejezet 9. vers Tehát lopjanak, amennyit csak akarnak, de juttassanak belőle a papnak is, mert az akkor megbocsátja bűneiket, és az isten országa megnyílik önök előtt! És ha már eljutottunk idáig, folytassuk az evangeliumi erkölcsök áttekintését! A lényeg, ami szent Lukács pátoszos írásában van, a szegénység dicsérete. De nézzünk szembe a tényekkel: ez a szegénység az esetek nagy részében a lustaság és semmittevés eredménye! És a semmittevők szegénysége mindig szemben áll a jóléttel, mely jólétnek a hívő nyáj szemében valamiért majdhogynem bűnnek kell tűnnie. És ha az intéző meglopja a gazdáját, akkor ő derék ember. Ezek után senkinek nem merném nyugodt szívvel ajánlani, hogy keresztényt vegyen fel pénztárosnak, melynek papja hasonló keresztény könyvelési alapelveket prédikál. A gazdag ember újabb típusa látható a koldus Lázár esetében is. Ez a Lázár nem az a Lázár, (tehát nem Mária Magdolna bátyja, elvégre az gazdag szenátor volt), hanem egy utolsó naplopó. Ahelyett, hogy dolgozott volna, gazdag emberek asztaláról koldult. Igaz, végülis ez a koldus tiszta sebes, fekélyes volt, amit kutyák nyalogattak róla, és nem biztos, hogy túl jó munkaerő lett volna így belőle… Megint más kérdés az is, hogyan szedte össze ezeket a sebeket, fekélyeket… És volt egy gazdag ember is, aki mindig bíborban és patyolatban járkált, és minden nap nagy lakomákat rendezett, ahogy az evangeliumok írják. A koldusnak pedig nem adott semmit. Egy napon aztán meghalt a koldus, meg a gazdag is. A koszos és fekélyes koldust, Lázárt az angyalok Ábrahám kebelére vitték, a gazdag pedig a pokolra jutott. És ahogy szenvedett a pokol tüzében a lángok közt, meglátta a koldust Ábrahám kebelén. Ekkor így szólt: „Atyám, Ábrahám, könyörülj rajtam! Küldd le hozzám Lázárt, hogy mártsa vízbe az ujját, és annak hegyével hűsítse nyelvemet, mert iszonyúan gyötrődöm e lángokban!” Ábrahám azonban így szólt hozzá: „Nyughass, fiam! Míg éltél, éjjel-nappal dorbézoltál, míg Lázár szegény úgy szenvedett, mint Jób! Most megfordult a helyzet: ő ünnepel, te pedig szenvedsz!” „Ha így van – mondta a gazdag – hogy ez a gazdag emberek sorsa a haláluk után, küldd el Lázárt, hogy figyelmeztesse a rokonaimat! Öt fivérem van, ők is dúsgazdagok, nem akarom,

178

hogy ide kerüljenek mellém erre a gyötrelem helyére! Hadd tudassa velük Lázár, mi vár rájuk a haláluk után, és meg tudják tenni a szükséges intézkedéseket, és legalább ők jobban járjanak nálam!” Ábrahám hahotázni kezdett, és vele Lázár is. Elvégre mi mást is tehetett volna, mikor látott egy olyan bolond embert, akit aggaszt a fivérei sorsa, nem igaz? „Van Mózesük, prófétájuk! Hallgassanak rájuk! Lázárt meg ne fárasszuk!” Fel se merjük tenni azt a kérdést, hogy ez a Mózes és a próféták hol beszélnek mindarról, aminek azok a fivérek hasznát vehetnék. Hogy hol van náluk olyasmi írva, hogy a koldusokon segíteni kell, különben pokol lesz a vége számukra… Mintha Jézus szólt volna először ilyesmiről… A volt gazdag azonban nem tágított: „Nem, atyám, Ábrahám! Ha valaki a halottak közül meglátogatja őket, csak jót tesz velük! A fivéreim hinni fognak a halottnak, tudni fogják, mi a dolguk: bűnbánatot tartanak, megváltoznak, és itt a túlvilágon boldogok lesznek!” Ábrahám vállat volt: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor még ha valaki vissza is tér a halottak közül, arra sem fognak hallgatni!” Ezzel befejeződött a társalgás, a gazdag ember pedig tovább égett a pokolban. (Lukács 16. fejezet 19-31 versek)

179

51. fejezet: Lázár halála és feltámasztása Elvevék azért a követ onnan, ahol a megholt feküszik vala. Jézus pedig felemelé szemeit az égre, és monda: Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem; csak a körülálló sokaságért mondtam, hogy elhigyjék, hogy te küldtél engem. És mikor ezeket mondá, fenszóval kiálta: Lázár, jőjj ki! És kijöve a megholt, lábain és kezein kötelékekkel megkötözve, és az orcája kendővel vala leborítva. Monda nékik Jézus: Oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni. Sokan hivének azért ő benne ama zsidók közül, akik Máriához mentek vala, és láták, amiket cselekedett vala. János 11. fejezet 41-45 versek

Elfelejtetem említeni, hogy Bethánia nem messze van Jeruzsálemtől. Jézus bölcsen nem akart visszaélni Lázár, Márta és Mária Magdolna bátyjának vendégszeretetével, de pereai útja során levelezéssel tartotta velük a kapcsolatot. És miközben Pereán keresztül faluról faura vándorolt, mindenféle ostoba régi anekdotákat mesélt. Egy reggel egy küldönc hozott neki egy levelet, melyet egyszerű és bízó lelkek írtak. Ez állt rajta: „Jézus Krisztus úrnak Perea földjére” – nagy baj lett volna, ha a címzett elment volna onnan. Az üzenet pedig ennyi volt: „Urunk! Akit szeretsz, beteg!” aláírás: Márta és Mária Jézus összehajtotta az üzenetet, majd így szólt a küldönchöz: - Badarság! Nem kell aggódni, nem minden betegség halálos! Lázár felépül, biztos vagyok benne! A küldönc pedig elment a két szeretett bárányhoz pásztoruk üzenetével. De Lázár súlyos beteg volt, így a válasz nem nyugtatta meg őket. Márta és Mária tűkön ültek, és úgy érezték, Jézus túl könnyen veszi ezt az egészet. Talán nem érzi át a problémájukat az a magas, barna hajú fickó? Ó, dehogynem! A galamb fia teljességgel értett és tudott mindent Lázár állapotáról, csak nem akart beavatkozni! Hogy miért? Azt is megtudjuk mindjárt. Két nap múlva Jézus úgy tett, mintha teljesen megfeledkezett volna az üzenetükről. A második nap estéjén Lázár meghalt. Márta és Mária pedig elkeseredve gyászolták. Fogták bátyjuk testét, lemosták, bekenték illatos olajjal, majd leplekbe csavarták, és kihirdették a temetés időpontját. Mivel Lázár magas pozíciót töltött be, első osztályú temetésben részesült, melyen sok nép gyűlt össze. A halottat annak rendje-módja szerint elhelyezték a családi kriptában. A temetés után még három napig gyászolták. A siratóasszonyok nem spóroltak a könnyeken, ahogy Márta és Mária sem. Az ő könnyeik viszont őszinte gyászkönnyek voltak, elvégre őszintén szerették a bátyjukat. Mária annál is inkább kesergett, mert nem akarta elhinni, hogy ily hirtelen vége legyen mindennek. - Szegény Lázárunk! – zokogta – Egy hete még makkegészséges volt, most meg a sírban! Nem lehet igaz! És követelte, hogy nyissák fel neki a sírt. Levette Lázár arcáról a gyolcsot. A bátyja éppen olyan volt, mint az összes többi halott. Ekkor újra lezárták a sírt egy nagy kővel. A család barátai teljesen meg voltak győződve arról, hogy ezzel ez a szomorú ügy is lezárult. De abban a pillanatban, mikor Lázár a sírba került, Jézus, aki előtt semmi sincs rejtve, hírt kapott – természetesen atyjától, a galambtól – eme szomorú eseményről. És így szólt tanítványaihoz: - Menjünk megint Júdeába! - Júdeába? – kérdezték meglepetten – Ugye viccelsz? Éppencsak hogy megmenekültél ellenségeid kezéből, erre megint Jeruzsálembe mennél? Elfelejtetted, hogy ott nemrég meg akartak kövezni? - Régen volt – vágott közbe Jézus – Megyünk Júdeába! És nem Jeruzsálembe, hanem Bethániába! - Mi az, hiányzik a Magdaléna? – kérdezte bizalmaskodva egyikük, feltételezvén, hogy rájött a hirtelen júdeai készülődés valódi céljára - Nem, most nem őmiatta. Lázár elaludt, fel kell őt keltenem. - Nocsak – szólt a másikuk – Pár napja tudatták veled, hogy ő beteg. Ha meg most elaludt, akkor az nyilván annak a jele, hogy meg fog gyógyulni! Azon apostol, amelyik így beszélt, azt hitte, hogy mentora Lázár alvásáról szólván ama gyógyító alvásra utal, mely után némely beteg valóban meggyógyul. De Jézus nem hagyta szó nélkül ezt a téves megjegyzést

180

- Mikor azt mondtam, hogy Lázár elaludt, úgy értettem, hogy elhunyt. - Lázár meghalt? - Igen, barátaim! - Akkor most mi legyen? - Most izgatott vagyok, mert most nekem lehetőségem van feltámasztani őt. És ha ezt megteszem, mindenki előtt nyilvánvaló lesz, hogy mindenható vagyok! De elég is a szóból, menjünk! Az apostolok még tétováztak. Erre Tamás így biztatta őket: - Menjünk hát – mondta – és haljunk meg a mesterünkkel! És ezzel a szent csapat útnak indult. Mikor Bethániába értek, Lázár már négy napja a sírban volt. Sok barát tőlük telhetően vigasztalgatta a húgait. Márta hallván, hogy Jézus Bethániába ért, elébe sietett. Magdolna otthon maradt. Márta így szólt Jézushoz: - Jaj, uram, miért nem jöttél korábban?! Mikor a nővéremmel érted üzentünk, még meg lehetett volna menteni szegény bátyánkat, és még ma is élne és egészséges lenne! - Miért baj az, hogy Lázár meghalt? Fel fog támadni! - Ajvé, hát mást sem hallok már negyedik napja! Tudom, hogy majd az utolsó napon feltámad! Minden jeruzsálemi barátunk csak ezt ismételgeti! - Jaj, Márta, én nem így értettem! Én vagyok a feltámadás és az élet! Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog! Hiszel, Márta? - Persze, uram! Hiszem, hogy te vagy a Krisztus, Zebaoth isten fia! Elégedett vagy? - Igen, Márta! Ne sírj tovább, én azért jöttem, hogy örömet hozzak néktek! Mártának eszébe jutott Magdolna, hogy otthon maradt, így hazarohant érte. - Mária – súgta neki – itt a mester, téged kéret! E szavakat olyannyira halkan suttogta a fülébe, hogy a barátaik nem is hallották. viszont, mivel ő meghallotta, felállt és kisietett. - Hát ez meg hová igyekszik? – kérdezte az egyik látogató - Bizonyára a Lázár sírjához… - és már mentek is utána, hogy ne legyen egyedül Magdolna azonban Jézus elé sietett. Meglátván őt, lábai elé borult, majd Márta szemrehányásait ismételte: - Jaj, uram, ha pár nappal előbb értél volna ide, nem halt volna meg szegény bátyánk! Tovább már nem is bírta. Szeméből patakokban ömlöttek a könnyek, és ezzel többet mondott minden szónál. A sírása pedig ragályosnak bizonyult. Akik Magdolna után jöttek, szintén mind sírni kezdtek. De a galamb fiának eszébe jutott, hogy ő mégiscsak isten, így nincs miért aggódnia; ha akarja, akár most a percen is feltámaszthatja a holtat. - Hová temettétek őt? – kérdezte tőlük - Gyere velünk, megmutatjuk! – felelték neki Erre ő velük ment. Jó ötletnek tartotta, hogy ő is sírni kezdjen velük. Így aztán az ő szeméből is folyni kezdtek a könnyek. Mikor a többiek látták, hogy mit is művel, így sugdolóztak egymás közt: - Nézzétek, szóval még ő is nagyon kedvelte szegény Lázárt! Néhány kétkedő az evangelium szerint így felet erre: - Ha annyira szerette volna, nem hagyta volna meghalni! Ő volt az, aki megnyitotta annak a vaknak a szemét! De lehet, hogy az is átverés volt, mint a többi csodája? Eme kétkedő szavak Jézus füléig is eljutottak. Megszaporázta a lépteit. - Siessünk! – mondta – Melyik az ő sírja? Mint már említettük, a Lázár sírja egy kővel újonnan letakart sírbolt volt. - Hengerítsétek el a követ! – rendelkezett Jézus, mikor odaért Márta erre tiltakozni kezdett: - Méghogy hengerítsék el?! – kiáltotta - Hát köszönöm szépen! Szerettem a bátyámat, de azért már csak jó ideje halott! Biztosan már szaga is van szegénynek!

181

- Ne zavarj, Márta! – tolta félre Jézus – Csak higgy, és minden jóra fordul! A követ elhengerítették, ő a küszöbre állt, és hangosan bekiáltott: - Lázár! Lázár, kelj föl és gyere ki! Erre Lázár felült a sírban. A jelenlévők felkiáltottak. Lázár pedig nagy nehezen – elvégre rendesen össze volt csomagolva – felkelt. Nehéz dolga volt, mert a húgai elég szorosan betekerték a halotti leplekbe. Végre nagy nehezen kiegyenesedett, és indulni kezdett kifelé. A jelenlévők rémülten hőköltek hátra. - Menjetek már oda – szólt Jézus – segítsetek Lázárnak kiszabadulni, mert sose ér ki! Végül páran csak összeszedték a bátorságukat, és segítettek neki. Elkezdték leszedegetni róla a gyolcsokat, de ezek nélkül nem volt túl jó ötlet végigvinni őt a városon. Közben a kíváncsi jelenlévők – összeszedvén magukat – körülvették a volt halottat. Márta szívből köszönetet mondott Jézusnak. Magdolna, mivel végre már nem kellett sírnia és gyászolnia, vidáman viccelődött bátyjával - Gondolj csak bele – mondta neki – majd elmesélheted az unokáidnak, hogy hol voltál, és hogy mit láttál odaát négy teljes napig! Nem féltél? Mesélj el mindent! Jézus valószínűleg csendre inthette Lázárt, mert az evangeliumban sehol nincs arról szó, hogy mondott-e valamit Lázár a halála utáni dolgokról. Ez pedig kár, igazán kár! Szavak helyett Lázár bizonyára derekasan vakarózott, elvégre négy nap alatt a férgek csak kikezdhették a testét. A jelenlévők látták, hogy vakarózik, mennyire kaparja magát. Erre meglepődtek és félni kezdtek. Nem is csoda! Elvégre nem minden nap találkozni olyasvalakivel, aki négy napig halott volt! Miután kicsodálkozták magukat, elmentek. Otthon aztán többen így szóltak: - Itt süllyedjek el, ha ez a Jézus közönséges ember! És sokan hinni kezdtek benne. Mások, ahogy csak bírták, igyekeztek a farizeusokhoz, és titokzatoskodó arccal kezdték mondókájukat: - Hallottátok, mi történt Bethániában? - Nem, meséljetek! - Ismeritek azt a Jézust, a názáretit? - Hát persze! Mi van vele? - Az a Jézus, aki annak a magdalai Máriának a szeretője! Nos, annak a Máriának volt egy bátyja! És most megint van! Értitek? Volt, és most megint van! - Micsoda badar história ez? Kiről beszéltek ti egyáltalán? - Úgy hívták, azaz úgy hívják, hogy Lázár! - Persze, mindannyian tudjuk, melyik Lázárról van szó! - Négy napja eltemették! - Igen, itt Jeruzsálemben is hallottunk erről! - Ma viszont ez a Lázár éppúgy járkál ott Bethániában, mintha soha nem is halt volna meg! - Ez furcsa! És milyen alapon hagyott fel a halotti léttel? - Csak azért, mert Jézus odament a sírjához, és így szólt: Lázár, kelj föl és gyere ki! - És ezt ti magatok láttátok? - Nemcsak hogy láttuk! Segítettünk neki kiszabadulni a halotti lepleiből!

182

- Szóval halottnak tetette magát, és most úgy tesz, mintha feltámadt volna! - Na, ne értetlenkedjetek már! Ott voltunk, és mi is éreztük a hullaszagot! Olyan szaga volt neki, mint az úton heverő döglött kutyáknak! Ezt a szagot nem lehet eltéveszteni! - Hát érdekes lehetett a szeretteinek… De majd csak túlteszik magukat rajta… - És ti mit gondoltok erről a csodáról? - Ez tényleg a csodák csodája! Nem semmi, az ördögbe is! A farizeusok zavarban voltak. A hírt tudatták a főpapokkal, majd összehívták a főtanácsot egy bizonyos Kajafásnál, aki abban az évben a vezetőjük volt. - Nagyon is kényes helyzet ez! - mondta egyikük – Ha hagyjuk ennek az embernek, hogy tovább művelje a csodáit, az egész nép hozzá csatlakozik majd! A rómaiak pedig azt fogják hinni, hogy itt valami felkelés készül, és hadsereggel jönnek ellenünk, akkor meg Jeruzsálemből semmi sem marad… Meg a népből se sok… - Nem tudtok ti semmit! – szólt Kajafás – Ha mi még időben intézkedünk, a rómaiak békén hagynak! - És mit tudnánk mi intézkedni? - Meg kell szabadulnunk ettől a Jézustól! Jobb, ha egy ember hal meg a népért, mint hogy az egész nép elpusztuljon! A farizeusok és írástudók elsöprő többséggel üdvözölték a javaslatot. E naptól fogva – írja az evangelista – csak azon tanakodtak, mi módon végezhetnének Jézussal az elfogadott határozatuknak megfelelően. Jézus azonban, akinek közelgett ugyan az órája, de ütni még mindig nem ütött, többé nem jelent meg nyíltan a júdeaiak között, hanem a pusztán keresztül elment egy Efraim nevű kisvárosba, és tanítványaival együtt ott maradt. (János 11. fejezet 1-56 versek) Még egy pár szó, hogy befejezzük a Lázár feltámasztása lenyűgöző történetét: E csodáról a négyből csak egy evangelista tudósít, szent János. Érdekes, nemde? Végtére is ez egy elsőrangú csoda, amiről a többi evangelistának is illő lett volna legalább pár sorral megemlékeznie! Ámde Lukács, Márk és Máté mélyen hallgatnak erről, mintha még csak nem is hallottak volna egy akkora horderejű eseményről, mint Márta és Mária négy nap óta halott bátyjának a feltámasztása! Másrészt, János szavai szerint a nép aligha számított arra, hogy Jézus feltámasztja Lázárt. Csak ezt mondották egymás közt: „Nem megtehette volna-é ez, aki a vaknak szemét felnyitotta, hogy ez ne haljon meg?” János 11. fejezet 37. vers Másként fogalmazva, ha hihetünk Jánosnak, a nép még csak nem is hallott Jézus halottfeltámasztói képességéről. Nyilván egyszerű gyógyítóként ismerték csupán. De ha ez igaz, akkor nem is hallhattak a Nainban történt csodáról az özvegyasszony fiával kapcsolatban. Sem pedig Kafarnaumról, ahol Jairus zsinagógai elöljáró lányát támasztotta fel! De hogyan lehetséges ez? Hiszen Mária Magdolna épp azután ment oda Nainban Simon farizeus házához, hogy megismerkedjen Jézussal, miután az feltámasztotta az özvegy fiát! Meg persze elvileg hallhatott a Jairus lányának esetéről is, ha mástól nem, útközben az apostoloktól… Miért is gyászolt hát annyira a bátyja halála után? Talán nem volt tisztában azzal, hogy Jézus bármikor megismételheti a Nainban és Kafarnaumban művelt csodáit? Elgondolkodtató, nemdebár? Ahogy Lukács, Márk és Máté egyetlen szóval sem emlékeznek meg Lázár feltámasztásáról, úgy, mint látjuk, Jánosnak sem volt fogalma az azelőtti két feltámasztási esetről. Legalábbis az ő evangeliumában mindezekről egyetlen szó sem esik. Mielőtt elkezdték volna legyártani a legendáikat, a négy evangelista igazán összeülhetett volna mindezeket előzőleg megtárgyalni egymással…

183

52. fejezet: Újabb szóáradat Méne ő hozzá egy asszony, akinél vala drága kenetnek alabástrom szelencéje, és az ő fejére tölté, amint az asztalnál ül vala. Látván pedig ezt az ő tanítványai, bosszankodának, mondván: Mire való ez a tékozlás? Mert eladhatták volna ezt a kenetet nagy áron, és adhatták volna a szegényeknek. Mikor pedig ezt eszébe vette Jézus, monda nékik: Miért bántjátok ezt az asszonyt? hiszen jó dolgot cselekedett én velem. Mert a szegények mindenkor veletek lesznek, de én nem leszek mindenkor veletek. Mert hogy ő ezt a kenetet testemre töltötte, az én temetésemre nézve cselekedte azt. Máté 26. fejezet 7-12 versek

Duzzogván honfitársai miatt, akiknek még a legcsodásabb csodák sem bírták rányitni a szemüket az ő isteni származására, Jézus nem is soká maradt Bethániában. Azt is időben megértette, hogy többé egyetlen város sem szolgálhat neki menedékül, ezért ettől fogva igyekezett minél gyakrabban lakhelyet változtatni. Hol Szamárián, hol Galileán áthaladván, egyszer egy kis faluban meggyógyított tíz leprást. De a tízből csak egynek jutott eszébe, hogy ezt meg is kéne köszönni a nagy gyógyítónak, és az is egy szamaritánus volt. Erre Jézus így szólt apostolaihoz: - Látjátok ezt? Emlékeztek, mit mondtam? A szamaritánusok a legpéldamutatóbb népek egész Júdeában! Mikor egy szamaritánus lát egy szerencsétlent, akivel rablók bántak el, megsajnálja és gondjaiba veszi… Nézzétek ezt az embert! Leprás volt, én meggyógyítottam, erre ő felkeres, hogy megköszönje. Bezzeg a többi kilenc! Egyébként, tényleg, hol vannak azok? Tíz embert tisztítottam meg, és csak egy veszi a fáradságot, hogy megköszönvén dicsérje az istent! (Lukács 17. fejezet 11-19 versek) Egyszer farizeusok jöttek és megkérdezték tőle: - Ön mindenütt hirdeti az isten országát! Lenne oly jó, és megmagyarázná nekünk, hogy helyileg hol is található eme királyság, illetőleg hogy mikorra várható az eljövetele? Ő pedig így felelt nekik: - Az isten országa nem feltűnő módon fog eljönni. Senki nem mondhatja majd, hogy itt van, vagy ott van! Az isten országa már most bennetek van! Az ottani farizeusok sokkal rendesebbek voltak a júdeaiaknál: ahelyett, hogy megpróbálták volna megkövezni a szónokot, mint ahogy Jeruzsálemben tették volna, vállat vontak és elballagtak, nem óhajtván tovább hallgatni ezt az ostobaságot. Jézus egyedül maradt a tanítványaival, akiknek nem volt szerencséjük: nekik mindezt a zagyva agymenést végig kellett hallgatniuk. A galamb fiának beszéde oly elragadóan értelmetlen, hogy olvasóim engedélyével szó szerint idézném, egyetlen vesszőt sem változtatva rajta: „Monda pedig a tanítványoknak: Eljő az idő, mikor kívántok látni egyet az ember Fiának napjai közül, és nem láttok. És mondják majd néktek: Ímé itt, vagy: Ímé amott van; de ne menjetek el, és ne kövessétek: Mert miként a felvillanó villámlás az ég aljától az ég aljáig fénylik; úgy lesz az embernek Fia is az ő napján. De előbb sokat kell néki szenvednie és megvettetnie e nemzetségtől. És miként a Noé napjaiban lett, úgy lesz az ember Fiának napjaiban is. Ettek, ittak, házasodtak, férjhezmentek mindama napig, amelyen Noé a bárkába beméne, és eljöve az özönvíz, és mindeneket elveszte. Hasonlóképpen mint a Lót napjaiban is lett; ettek, ittak, vettek, adtak, ültettek, építettek; De amely napon kiment Lót Sodomából, tűz és kénkő esett az égből, és mindenkit elvesztett: Ezenképpen lesz azon a napon, melyen az embernek Fia megjelenik. Az nap, aki a háztetőn lesz, és az ő holmija a házban, ne szálljon le, hogy elvigye; és aki a mezőn, azonképpen ne forduljon hátra. Emlékezzetek Lót feleségére! Valaki igyekezik az ő életét megtartani, elveszti azt, és valaki elveszti azt, megeleveníti azt. Mondom néktek, azon az éjszakán ketten lesznek egy ágyban; az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik. Két asszony őröl együtt; az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik. 184

Ketten lesznek a mezőn; az egyik felvétetik, és a másik elhagyatik. És felelvén, mondának néki: Hol, Uram? Ő pedig monda nékik: ahol a test, oda gyűlnek a saskeselyűk.” Lukács 17. fejezet 22-37 versek Gondolkodjunk el egy kissé eme szóáradaton! Mint tudjuk, eme badarságokat a papok mind egy szálig az ő istenüknek tulajdonítják. És még azt is mondják, hogy a zsidók kínszenvedésre ítélték ezt a galamb fiát, akit az ember fiának neveztek. Persze egy efféle szövegelésért inkább egy jó nagy adag hidegzuhany kellett volna neki. És még egypár sor ugyanabból a feneketlen hordóból: „Mondván: Volt egy bíró egy városban, aki Istent nem félt és embert nem becsült. Volt pedig abban a városban egy özvegyasszony, és elméne ahhoz, mondván: Állj bosszút értem az én ellenségemen. Az pedig nem akará egy ideig; de azután monda ő magában: Jól lehet Istent nem félek és embert nem becsülök; Mindazáltal mivelhogy nékem terhemre van ez az özvegyasszony, megszabadítom őt, hogy szüntelen reám járván, ne gyötörjön engem. Monda pedig az Úr: Halljátok, mit mond e hamis bíró! Hát az Isten nem áll-é bosszút az ő választottaiért, kik ő hozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk? Mondom néktek, hogy bosszút áll értök hamar. Mindazáltal az embernek Fia mikor eljő, avagy talál-é hitet e földön?” Lukács 18. fejezet 2-8 versek És egy másik indíttatású: „Két ember méne fel a templomba imádkozni; az egyik farizeus, és a másik vámszedő. A farizeus megállván, ily módon imádkozék magában: Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is. Bőjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állván, még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem veri vala mellét, mondván: Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek! Mondom néktek, ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz: mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” Lukács 18. fejezet 10-14 versek Meg még egy, a változatosság kedvéért: „Vivének pedig hozzá kis gyermekeket is, hogy illesse azokat; mikor pedig a tanítványok ezt látták, megdorgálák azokat. De Jézus magához híván őket, monda: Engedjétek, hogy a kis gyermekek én hozzám jőjjenek, és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa.” Lukács 18. fejezet 15-16 versek Mindezek természetesen nagyon meghatóak! Egyszercsak hogy-hogysem, felbukkant a színen egy fiatal, eléggé tisztességesnek kinéző ember. A szónokhoz, a gyermekek barátjához menvén ekképpen szólott: - Jó mester, te a jó életet hirdeted az embereknek, persze bizonyos feltételek mellett! Melyek ezek a feltételek? - Mindenekelőtt – felelte neki Jézus – miért is hívsz te engem jónak? Senki sem jó, még én sem, egyedül csak az isten a jó! (Tehát Jézus nemcsak nem jó, de nem is isten…) - Értem, akkor többé nem hívlak így téged! - Jól van, rendben! Betartod a mózesi törvényeket? - Persze! Sosem öltem, nem törtem házasságot, nem loptam, nem tanúskodtam hamisan, anyámat és atyámat pedig tiszteltem. - Ez kevés! Ha örök életet akarsz, add el mindened, amid csak van, a pénzt pedig oszd szét a szegények között! Aztán pedig gyere és kövess engem útjaim során! Az ifjú homlokát ráncolva távozott. Nagyon gazdag ember volt.

185

Ekkor Jézus így szólt tanítványaihoz: - Mind egyformák ezek! Ha tudnák, milyen nehéz a gazdagoknak bejutniuk az isten országába! Mit gondoltok, átfér a teve a tű fokán? - Hogy is férne át azon egy teve? (Persze, ha elég nagy az a tű…) - Jó válasz! Hát csak hogy tudjátok: könnyebb a tevének átjutnia a tű fokán, mint a gazdagnak bejutnia a mennybe! - Hát akkor – szólt egyikük – nagyon nehéz oda a bejutás. De akkor ki üdvözülhet? - Az isten azt enged be a mennybe, akit csak akar. – felelte Jézus – Ami lehetetlen az embernek, lehetséges az istennek. - Akkor nekem nincs miért aggódnom – mondta Péter – ami mesterségem volt, azzal felhagytam, és most, hogy egyáltalán nem dolgozom, nincs egy vasam sem! Tehát nekem minden jogom megvan az isten országára. - Köztünk szólva, Péter, te nem áldoztál valami sokat, de azért az is beleszámít! Bizonybizony mondom nektek: aki elhagyja értem otthonát, szüleit, testvéreit, sokkal többet kap helyette most is, és az eljövendő örök életben is. Ezután hirtelen elgondolkozott, és elkomorodott. Majd félrevonva tanítványait, így szólt: - Itt már eleget beszéltem. Most pedig visszamegyünk Jeruzsálembe. Tudom jól, mi vár ott rám, de elérkezett az én órám. Az emberfiát gonosz, rossz emberek kezére adják. Azok csúfot űznek belőle, megostorozzák, arcul köpdösik, aztán megölik. Harmadnapra viszont feltámad! Így aztán újra elindultak Jeruzsálembe. Útközben, nem messze Jerikótól, Jézus, hogy ki ne essen a gyakorlatból, meggyógyított egy vakot. Mint olvassuk, itt mégcsak hozzá sem ért a szerencsétlenhez, nemhogy a már ismert nyálas-saras módszert alkalmazta volna… (Lukács 18. fejezet 18-43 versek) Majd elmesélt tanítványainak egy anekdotát egy szőlősgazdáról, aki munkásokat fogadott fel, hogy dolgozzanak a szőlőskertjében, és végül mindnek egyforma fizetséget juttatott: annak is, amelyik a tűző napon hajnaltól napnyugtáig serénykedett, és annak is, amelyik csak délután öt óra tájban kezdett dolgozni nála. (Máté 20. fejezet 1-16 versek) Ezidőtájt Salome, az idősebb Jakab és az ifjabb János anyja, Jézushoz ment, * arra kérvén őt, hogy mindkét fiának kényelmes helyet biztosítson majd ama királyságban, melynek eljövetelét hirdette. - Én leszek a legboldogabb anya – mondta a jó asszony – ha az egyik fiadat a bal, a másikat meg a jobb oldaladra ülteted majdan… - Nem tudod te, mit kérsz – felelte Jézus, majd kiselőadást tartott az anyának és a két fiának, hogy megszabadítsa őket a túlzott hiúságtól. (Máté 20. fejezet 20-28 versek) Az evangelium további tudósítása szerint Jézus az éjszakát Jerikóban töltötte, egy Zakeus névre hallgató fővámszedő házában, mely illetőnek rossz erkölcsei miatt általános megvetettség volt osztályrésze. Bennünket viszont, akik lépésről lépésre követjük Jézus útját, semmi módon nem lep meg ez a választása. Itt, Zakeusnál került elbeszélésre egy figyelemreméltó példázat a gírákról (más fordítás szerint mínákról)**. Ezek ókori közel-keleti pénzérmék, kb. az ezüsttel egyenértékűek. *

Hogyan és mi módon került ez a Salome asszony, a Jakab-János-testvérpár anyja, Jézus közelébe, megintcsak érdekes kérdés… Otthagyta volna a férjét, Zebedeust, a házukat, meg mindent, és fiaival együtt követte volna Jézust? Merthogy Jézus mint olvasható, Jerikóban járt, közeledvén Jeruzsálemhez, és nem náluk, Betszaidában, a Tibériás-tó partján… **

Ez a példázat eléggé hasonlít Máté talentumos példázatára (Máté 25. fejezet 14-30 versek). Azzal az eltéréssel, hogy amaz úr ott csak három szolgának adott öt, kettő, illetve egy talentumot, a végén pedig a szerencsésebb szolgáknak fizetség gyanánt annyit mondott, hogy: „kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe”… Ama szolgát pedig nem ölette meg, hanem csak azt mondta, hogy „vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás” – És nem is rendezett a végén semmiféle vérfürdőt. A biblia magyarázói szerint itt, eme példázatban Heródes legidősebb fiáról, Archealusról van szó, aki Nagy Heródes halála után Rómába ment, érvényt szerzendő atyja örökségének, azaz hogy elfoglalhassa a rá osztott területeket (Júdea, Idumea és Szamária). A zsidók pedig, mivel nem szerették őt, követeket küldtek utána, hogy ezt megakadályozzák. Bár ez akkor nem sikerült nekik, számos panaszuk után a római császár végül száműzetésbe küldte Archelaust. 186

Egy nemesember uradalmat akart venni magának egy messze tartományban. Kockázatos vállalkozás volt, de azért nekivágott. Elutazása előtt hívatta tíz szolgáját, és így szólt: „Itt van mindegyikőtöknek fejenként egy gíra! Amíg én odaleszek megvenni magamnak azt az uradalmat, addig ti ezzel kereskedjetek! Minél nagyobb jövedelmetek származik belőle, annál jobban fogok örülni! Mikor visszajövök, jelentést kérek!” És szerencsével is járt, sikerrel megszerezte magának a kívánt uradalmat, majd szerencsésen hazatért. Ekkor magához hívatta 10 szolgáját, és megkérdezte tőlük, ki mennyit szerzett rajta. Jött az első, és így szólt: - „Uram, a te gírád tíz másikat fialt!” „Nagyszerű, barátom! – kiáltotta a gazda – Ezért az uradalmamból 10 város a tied!” A második így szólt: „Én kevésbé voltam szerencsés, nekem csak ötöt fialt!” „Semmi gond barátom! Az a lényeg, hogy megpróbáltad! Te öt várost kapsz!” Jött a harmadik is, és így szólt: „Uram, nekem sajnos nincs érzékem a kereskedelemhez, ezért féltem, hogy elveszítem! Azt mondtam magamban: Ha nem adom vissza uramnak az ezüstjét, elevenen nyúzat meg érte! Akkor pedig jobb lesz vigyáznom rá, ha már adta. Így hát kendőbe csavartam és elrejtettem, most pedig szerencsésen itt van!” „Ó, te egoista fráter! – kiáltotta a dühös gazda – Hogy micsoda egy ostoba ember vagy te! Ha legalább a bankba tetted volna a pénzem, hogy ha csak egy kicsit is, de kamatozott volna!” És a többihez fordulva így folytatta: „Vegyétek el tőle a gírát, és adjátok oda annak, akinek 10 van!” Erre egyesek megjegyezték: „Uram, tíz gíra van nála!” Ezután az úr megfojtatta ama szolgáját. A példázat zárása nem tér ki a többi hét szolgára, akik szintén kaptak egy-egy gírát, így nem tudni, ők mire jutottak vele. Viszont meglep annak brutalitásával: amaz úr legyilkoltatta az ellenségeit, akik nem akarták, hogy uralkodjon felettük. Szép, értékes példázat ez Jézustól, még akkor is, ha tudjuk, hogy párszor már ledobta magáról a szelídség álarcát. Újabb elgondolkodnivaló: - Mert akinek van, annak adatik, hogy még többje legyen, és még gazdagabbá váljon. Akinek pedig nincs, annak még az is elvetetik, amije van. Lukács 19. fejezet 12-27 versek Azt meg tán hozzá sem kell tenni, hogy ez a példázat teljesen ellentmond mindannak, amiket Jézus nemrég beszélt, mikor is elítélte a gazdagságot. Innen Jézus útja egyenest Bethániába vezetett, ahol Mária Magdolna és Márta várta. Ott egy Simon nevű bélpoklosnál ebédelt. Desszert gyanánt Magdolna egy alabástrom üvegből jó illatú tömjént öntött Jézus fejére. Az evangelium közli, hogy ama illatszer ára legalább 300 dénárt tett ki. Iskarióti Júdás, a csapat pénzügyeinek kezelője, soká sápítozott eme értékes kence kétségtelen kárbamenetelén. Ha őrá bízták volna, mint állította, eladta volna, az árát pedig, ama állítólagos 300 dénárt, szétosztotta volna a szegények között. De Jézus, akinek módfelett hízelgett kegyencnője figyelmessége, úgy döntött, az ő feje is megér ennyi pénzt, és helyretette Júdást eme nem helyénvaló megjegyzéséért, mellyel megbántotta Mária Magdolnát. (Máté 26. fejezet 6-13 versek) Magdolna pedig valószínűleg még aznap éjjel kifejezte eziránti háláját Jézusnak, és nemcsak szavakkal.

187

NEGYEDIK RÉSZ A SZENVEDÉS HETE

188

53. fejezet: Olcsó diadal És mikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Bethfagéba, az olajfák hegyéhez jutottak vala, akkor elkülde Jézus két tanítványt, És monda nékik: Menjetek ebbe a faluba, amely előttetek van, és legott találtok egy megkötött szamarat és vele együtt az ő vemhét; oldjátok el és hozzátok ide nékem. És ha valaki valamit szól néktek, mondjátok, hogy az Úrnak van szüksége rájuk: és legott el fogja bocsátani őket. Máté 21. fejezet 1-3 versek

Íme, hát elérkezett az idő, hogy az ártatlan istent föláldozzák az igazságos istennek, hogy kiengeszteljék a haragvó istent. Krisztus órái innentől kezdve meg voltak számlálva. 4000 évvel azelőtt Ádám és Éva, egy sárból és egy oldalbordából teremtett személy szörnyű bűnt követtek el ama alma megevésével. Ez a bűn kihatott az egész emberi nemre. És ugyan ki válthatná meg az emberiséget? Az emberiség maga? Hát nem! Csak az, aki nem tartozik az említett fajhoz, azaz maga, isten. Az ítélő isten, a bíró. Először isten az ügyész szerepében lépett fel, majd egy személyben lett a hóhér és az áldozat, mert Jézus és Zebaoth, plusz a galamb egy és ugyanaz a személy. Sokkal egyszerűbb lett volna minden, ha Jézus nem öltött volna emberi alakot, és ha ez a Zebaoth-Krisztus-galamb hármas egyhangúlag megbocsátotta volna ama szörnyű bűnt, azaz az almaevést a földi paradicsomban. Ekkor Jézusnak nem kellett volna átélnie eme szörnyűséges hetet, melyet a kereszténységben Nagyhét néven ismernek, azaz az isten szenvedésének csúnya időszakaként, amelyről a tisztelendő urak oly kimeríthetetlen ékesszólással regélnek, igyekezvén meghatni bennünket. Őszintén szólva eme kedves történetek azon teljesen értelmetlen szenvedésekről bennem a legcsekélyebb együttérzést sem tudják elérni. Jaj, ha mindez valóban így történt volna meg! De ha netán mégiscsak élt egy Jézushoz hasonló figura, akkor az csak valami ostoba sarlatán lehetett, akit végül megostoroztak és keresztre feszítettek, meg persze élete során gúnyolták is rendesen! De lásuk, hogy is fogalmaz a vallás: aki nem hisz, aki bűnben marad, az örök életen át kitaszíttatik, szenvedni és gyötrődni fog a világ végezetéig! És ez az, ami már túlzás! Meg lehet vetni a bűnöst, de senki sem nevetne az ő örök időkre szóló szenvedésein! Jézus viszont még a Golgotán is csak egy bohóc marad! És mindeme história nem több, mint a papság kitalációja. A pap, mint bármely vallás egyetlen valós személye, beleértve az ő számukra az imáikért fizetendő pénzösszegeket az igazán valós büntetés a hívők számára, nem pedig a pokol rémisztő és végeérhetetlen borzalmai. Így aztán nem érdemes könnyeket öntve megemlékezni egy Názáretből származó mitikus lény szenvedéseiről. Elvégre az egyházi legenda is hangoztatja, hogy amaz csak azért szenvedett, mert ő maga akarta úgy. Hagyjuk meg inkább együttérzésünket azon szerencsétlenek számára, akik valóban szenvednek, az igazi hús-vér embereknek, akikkel mindennapi életünk során lépten-nyomon összefutunk! Eme elmélkedést bevégezvén ne habozzunk tovább, olvassuk a keresztény legenda leghihetetlenebb epizódját! A cselekmény helyszíne: Jeruzsálem A cselekmény időpontja: a pászka ünnepe A zsidók nem tudták mire vélni, hogy idén nem látták Jézust a templomban, ahol azelőtt minden év pászka ünnepén pontosan megjelent. - Hol lehet? - kérdezősködtek Egyesek, akik jól informáltnak mondhatták magukat, így vélekedtek: - Datolyaházán (Bethániában) Mások ellenben ezt hangoztatták: - Az kizárt dolog, mert Fügeházán (Bethfagéban) van! - Egyre-másra támasztja fel a holtakat! Nemrég hunyt el barátja, Lázár, ő pedig úgy parancsolta ki a sírból, hogy már a nyüvek kezdték el enni! - Érdekes elfoglaltság lehet, el kéne menni megnézni! És alig ért véget a sabbat ünnepe, sokan elmentek, egyesek Bethániába, mások Bethfagéba. János evangelista közli, hogy a Bethaniába érkező kíváncsiskodók olyan pirospozsgásnak és pufókbak látták Lázárt, mintha soha nem is lett volna halott. De hogy ezek közül látta-e valaki Lázárt holtában, az evangelista valamiért elmulasztotta megemlíteni. 189

Bárhogy is volt, a jeruzsálemi vendégek nagyon örültek, a főpapok pedig fel voltak zaklatva. - Csak egy módon vethetünk véget ennek a szóbeszédnek! – mondta egyikük – Végeznünk kell ezzel a feltámadottal! A döntést el is fogadták, de egyidejűleg új gondjaik is támadtak. Mégpedig az, hogy eljutott Bethániából Jeruzsálembe a szóbeszéd, hogy Jézus másnap oda készül. Ez már elég komoly ügynek ígérkezett. Másnap Jézus valóban elhagyta Simon házát, ahol vendégeskedett, forrón elbúcsúzva Magdolnától és a mélabús Mártától, majd kezet rázott Lázárral, utána pedig elindult az Olajfák hegyére. Tanítványai és néhány kíváncsi szájtáti követte. - Figyeljetek – szólt Jézus – nem kéne egyszerű koldusokként megjelennünk Jeruzsálemben, elvégre én mégiscsak a királyok királya volnék, nemdebár? - Király vagy! Király vagy! – kiáltották az apostolok - Akkor kéne nekem egy hintó! De sajnos még egy szekér sem volt sehol. Jézus azonban nem jött zavarba. - Menjetek le abba a faluba, amit arra jobbra láttok! – rendelkezett – Útban odafelé fogtok majd látni egy szamárcsikót. Oldjátok el és hozzátok ide nekem! Ha pedig valaki kérdi, mit csináltok, mondjátok neki: „A szamárra Júdea hatalmas mesterének van szüksége!” És akkor senki sem fog tovább alkalmatlankodni. Ezt az epizódot az evangelisták megintcsak nem beszélték meg egymással: Lukács, Márk és János egyetlen szamárcsikóról beszélnek, míg Máté arról tudósít, hogy egy szamárkanca volt ott a csikajával. Másrészről Máté, Márk és Lukács elismerik, hogy Jézus egyszerűen ellopatta a szamárcsikót, míg János ugyancsak kedves sztorit talált ki erre az akcióra: szerinte Jézus talált egy szamárcsikót és felült rá, hogy beteljesedjék a prófécia: „Találván pedig Jézus egy szamarat, felüle arra, amint meg van írva: Ne félj Sionnak leánya: Ímé a te királyod jő, szamárnak vemhén ülve. Ezeket pedig nem értették eleinte az ő tanítványai: hanem mikor megdicsőítteték Jézus, akkor emlékezének vissza, hogy ezek ő felőle vannak megírva, és hogy ezeket mívelték ő vele.” János 12. fejezet 14-16 versek. Minden úgy zajlott, ahogy Jézus jövendölte. Tanítványai megtalálták az útkanyarban ama csikót egy istállóajtóhoz kötve, és eloldozták. - Mit csináltok? – kiáltottak rájuk a szomszédok, mikor látták, hogy csak úgy elkötik. - Ó, ne aggódjatok, urunk parancsát teljesítjük! – felelték a tanítványok „Urunk” – ez a szó azonnal megnyugtatta a szomszédokat és nem okvetetlenkedtek tovább Mikor ily módon ellopatta egy paraszt szamarát, akinek ama állatra nagyobb szüksége lett volna, mint őneki, Jézus a családi hagyomány szellemében cselekedett. Bizonyára emlékeznek, ahogy mostohaapja, József az Egyiptomba való menekülés előtt ugyanolyan szemtelenül elkötött egy szamarat* abból a bizonyos betlehemi istállóból. A szegény állatra díszek helyett mindenféle köpenyeket pakoltak. A szamárcsikó szelíden tűrte, hogy telepakolják a hátát. Majd elindult a diadalmas menet. Ej, ha én is ott lehettem volna eme felvonuláson! Bizonyára csodálatos látvány lehetett! A menet minden résztevőjénél pálmaág volt, ezekkel integetve így kiáltoztak: - Hozsánna Dávid fiának! Áldott, aki Izráel urának nevében jön! Hozsánna a magasságban! A járókelők zavartan álltak meg: - Hát itt meg mi folyik? - kérdezgették *

Még az sem igazán van eldöntve, mi módon menekült a szent család anno Egyiptomba. Már ha egyáltalán megtörtént amaz esemény… Egyvalami viszont biztos: semmiféle szamárról, akár lopott, akár nem, nincs szó a Máté evangeliumának vonatkozó részében! Az pedig ugyancsak elgondolkodató, hogy Máté és János, a két „szemtanú” apostol is másként jegyezte fel ama szamáron bevonulásos történetet: Máté 21. fejezet 1-7 versek; Jánosnál mindez a bevonulásos rész kellős közepén esik meg: János 12. fejezet 12-15 versek Azért lett eme két szemtanú-evangelista újra megidézve, hogy egyértelműen lehesen látni: két „szemtanú” => markáns ellentmondások…

190

- Jézust ünnepeljük – felelték az apostolok – Izráelnek új királya érkezett Júdeából! - Ez lenne a király? – fanyalogtak a járókelők – Erre még a sarumat sem bíznám! Tehát eléggé vegyes volt az összkép: csak a tanítványok és a Bethániából jött szájtátiak csapták a hűhót, mások nem lelkesedtek. Így értek az Olajfák hegyének a csúcsára, ahonnan belátták egész Jeruzsálemet. A város láttán Jézus könnyekre fakadt. Az evangelisták szerint azért, mert feltárult előtte a Jeruzsálemre váró szomorú jövő. Szavaik szerint Jézus megjövendölte, hogy Salamon temploma végleg megsemmisül, és ott kő kövön nem marad. Ámde mindez nem akadályozta meg Jeruzsálemet abban, hogy később Kisázsia egyik legjelentősebb városává váljon, és újból a zsidóság központja legyen. Csak most, 1900-ban, 45.000 lakosa van, és 72 zsinagógája! Tehát e város él és virul napjainkban is, bár voltak nehéz időszakai! Sokkal logikusabb lenne azt feltételezni, hogy Jézusnál a megvilágosodás ritka pillanata lépett fel, és azért sírt, mert feltárult előtte szomorú jövője, melyet viszont ő maga vállalt fel, és eme bohócos felvonulás csak a kezdete mindannak, ami ezután őrá vár. De már nem visszakozhatott. Látván Jézus sírását, hívei nyugtalankodni kezdtek, de nem sokáig: annyira hozzászoktak már mesterük hirtelen hangulatváltozásaihoz, hogy aggodalmuk hamar elpárolgott. Végül leértek Jeruzsálembe. Néhány dologtalan semmirekellő csatlakozott a menethez, de nem emelte annak fényét. A szamár tovább vonult. Jézus egyenes derékkal ült a tunikákon, próbálta egy győzedelmes vezér benyomását kelteni. Néhány járókelő levetvén köntösét az útra terítette, ahol a szamár utasával vonult. Az apostolok tovább kiáltozták a magukét, tele torokból hozsannáztak Dávid fiának. Mindezek ellenére nem értek el túl nagy sikert, elmaradt a szenzáció. Akik látták, inkább kinevették őket. Nem volt túlzottan felemelő látvány, akárhogy is nézzük. A farizeusok, látván mindezeket, odamentek Jézushoz és így szóltak hozzá: - Mester! Intsd le a tanítványaidat! Ne kiabáljanak itt, csak szégyenbe hoznak téged! Jézus viszont, megrészegülvén a nem feltétlenül őszinte, de legalább elég hangos kiáltozástól, amit az a pár követője csapott, gőgösen így felelt: - Hadd dicsérjenek, ahogy csak tudnak! Ha ők elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni! Innen látszik, hogy egyes esetekben nem volt szükség a sátánra Jézust kísérteni. Nélküle is elkövette az egyik főbűnt, a kevélységet. És tovább vonult az utcákon abbéli meggyőződésében, hogy ez az ő diadala. De meddig tartott ez a kiabálás és ünneplés? A menet lassan szétoszlott: először a kíváncsiskodók maradtak el, majd a galamb fiának a hívei, végül egymás után az apostolok is. Ezt a tényt az írások minden kommentátora elismeri. „Betérvén egyedül maradván az Úr házába, Jézus ugyanazt érezte, mint három évvel azelőtt. Az áldozatra szánt madarak ketrecei, a juhok és a bikák, illetve a pénzváltók mind ugyanúgy zsúfolásig töltötték a templom előterét, egészen a szentélyig, mint akkor. A tér zsúfoltabb volt, mint valaha. Mindenki készült a zsidók eljövendő ünnepére.” Fouard abbé La Vie de NS Jésus-Christ 2. kötet 210. oldal

191

Márk szerint a galamb fia beérte azzal, hogy akkornap csupán végigtekintett az árusok sorain, és mást semmit sem csinált, elvégre közelgett az este. Senki sem volt akkor körülötte, aki támogatta volna, ezért Jézus úgy döntött, biztos rejtekhelyet keres magának, vagyis elhagyta a várost. Hogy hová ment? A szent evangelium hallgat erről, de ki lehet találni, hogy végül találkozván pár tanítványával, az ő társaságukban töltötte az éjszakát, a szabad ég alatt. Ami pedig a szamarat illeti, arról az újszövetség többé nem emlékezik meg, bár más legendák elmesélik további sorsát. Francis Maximillien Misson (1650-1722) „Nouveau voyage d'Italie” című művének első kötetében egész nagyeposzt szentel e dicsőséges négylábúnak. Mikor Jézus egyedül maradt, leszállt a szamárról és sorsára hagyta. Eszébe sem jutott, hogy visszajuttassa a gazdájának. Így aztán a szamár egyedül járta a várost. Mivel jól emlékezett mindarra, ami vele történt, a szamár úgy gondolta, sétál egy kicsit. Először bejárta egész Júdeát. Miután megismerte szülőföldjét, úgy döntött, elindul világot látni. Fejébe vette, hogy elindul Itáliába. De ahhoz, hogy oda eljusson, a szamár előtt hosszú út állt, előbb a Fekete, majd a Földközi-tengeren keresztül. Csakhogy ragaszkodott a szabadságához, és nem alaptalanul tartott attól, hogy a hajón esetleg befogják, vagy ami még rosszabb, a szakács esetleg kolbászt készít a húsából az utasoknak. Ezért a szent szamár arra gondolt, hogy Jézus egyszer úgy járt a vízen, akár a szárazföldön, és így szólt magában: „Én miért ne tudnám megtenni ugyanezt?” Bátran nekivágott hát a víznek, patájával a hullámokra lépve. És hogyhogysem, a víz olyan kemény lett a lába alatt, akár a szaru. Mind a négy lábával rálépett, és nekiindult. Hullámról hullámra lépkedvén, a szamár megérkezett Ciprus szigetére. Később egyenként bejárta Rodoszt, Krétát, Máltát, Szicíliát. Útközben bogánccsal táplálkozott, amely külön az ő számára nőtt ki a tenger hullámaiból. Végül elért a Velencei-öbölbe. Igaz, abban az időben Velence még nem létezett, csak a helye volt még, ahol később e nagy város épült. Ezért aztán a szamárturista fogta magát, és elindult Veronába. E városban végezte be életét, nagy megbecsülésnek örvendve, hála az általa véghezvitt csodáknak. A mai napig őrzik Veronában eme szent szamár relikviáit, mégpedig a veronai Szent Szűz templomának oltárában. Évente kétszer ünnepi felvonulást rendeznek, mikor is az utcákon körbeviszik eme szent szamár tiszteletreméltó csontjait. Eme szamár dicsőségét megirigyelhetné a másik szamár is, amelyen a szent család menekült anno Egyiptomba. Annak az emléke ugyanis tudtommal nem maradt fenn. Hogy a kollégáját miért is érte eme nagy megtiszteltetés?

192

54. fejezet: Utolsó példázatok és utolsó fenyegetések És kijővén Jézus a templomból, tovább méne; és hozzámenének az ő tanítványai, hogy mutogassák néki a templom épületeit. Jézus pedig monda nékik: Nem látjátok-é mind ezeket? Bizony mondom néktek: Nem marad itt kő kövön, mely le nem romboltatik. Mikor pedig az olajfák hegyén ül vala, hozzá menének a tanítványok magukban mondván: Mondd meg nékünk, mikor lesznek meg ezek? és micsoda jele lesz a te eljövetelednek, és a világ végének? És Jézus felelvén, monda nékik: Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket, Mert sokan jőnek majd az én nevemben, akik ezt mondják: Én vagyok a Krisztus; és sokakat elhitetnek. Máté 24. fejezet 1-5 versek

Bár isten volt, Jézus ugyanannyira ember is volt: már tudjuk, hogy módjában állt választani a két létforma között. A szabad ég alatt töltött éjszaka ezúttal kifárasztotta. Ezenkívül az egész előző nap során, mely nap diadalmasan indult, majd szinte megfutamodással végződött, egyszer sem volt alkalma enni. A tömeg lelkesedése megrészegítette, de az éhségét nem csillapította. Ha az embernek remeg a térde, akkor nem akaródzik neki enni, de ha már nem remeg tovább, akkor az éhség elemi erővel tör a felszínre. Az Ige hallgatta üres gyomrának hangos korgását. Körülötte meg csak a puszta föld volt. Honnan szerezzen ennivalót? Teremtsen talán magának, ha már mindenható? - Péter! János! András! Bertalan! – kiáltotta a galamb éhes fia Az apostolok előszaladtak a hívására - Találtatok Jeruzsálemben valami ehetőt? - Persze, urunk! - Nagyszerű! Ide vele! - De urunk… - Mi az, hogy de?! - Előző este mindent megettünk… Jézus alig bírt a csalódottságával és a bosszúságával - Hát akkor szerezzetek valamit, de gyorsan! - Itt, ezen a puszta földön? Honnan szerezhetnénk bármit is, uram? - Rendben, hát akkor megyek, keresek magamnak… Csak akad valahol egy vadfügefa… És útnak indult két tanítványával. Útközben láttak mindenféle kerteket és a gazdag jeruzsálemiek villáit. Több faág a kerítésen kívülre nyúlt, ki az útra. Megjegyzendő, hogy zsidó szokás szerint az utasoknak joguk volt ezen ágakról szedni, ha éhesek voltak. Az első ilyen kerítésen átnyúló fa egy szép nagy fügefa volt. a galamb éhes fia rohanvást szaladt oda. Átnézte az ágakat, leveleket, de fügét egy darabot sem talált. Az Ige, mint többször láthattuk, nem mindig volt előzékeny és megértő. Nem lelvén egyetlen fügét sem, Jézus felmérgelte magát. Megátkozta az ártatlan fát, az meg annak rendje-módja szerint kiszáradt. Ez az eset köztünk szólva újfent azt bizonyítja, hogy a galamb galamblelkű fia némelykor olyan átkozódásokat vágott le, hogy még egy dühöngő őrült is megirigyelhette volna. A fa természetesen nem volt hibás abban, hogy épp nem volt gyümölcse: egyszerűen nem volt még itt a fügeérés ideje, ezt még az evangelista is megjegyzi. Ne feledjük, hogy mindez a pászka előtti hétfőn esett meg, és a füge, mint tudjuk, nem kora tavasszal érik. Különben is, ha Jézus átkával ki tudta szárítani azt a fát, miért is nem használta természetfeletti erejét valamilyen jobb célra? Mennyivel humánusabb lett volna a szerencsétlen és teljesen ártatlan fügefát rávenni, hogy ott és akkor tüstént teremjen gyümölcsöt! Jézusnak úgy látszik, nem volt érkezése ezeken eltöprengeni. Megátkozta a fát, az meg kiszáradt. Lássuk csak a Márk evangeliumát: „És másnap, mikor Bethániából kimentek vala, megéhezék. És meglátván messziről egy fügefát, amely leveles vala, odaméne, ha talán találna valamit rajta: de odaérvén ahhoz, levélnél egyebet semmit sem talála; mert nem vala fügeérésnek ideje. Akkor felelvén Jézus, monda a fügefának: Soha örökké ne egyék rólad gyümölcsöt senki. És hallák az ő tanítványai.” Márk 12. fejezet 12-14 versek. Kollégája, Máté, ugyanezen esetről írván, hozzáteszi: „És a fügefa azonnal elszárada” Máté 21. fejezet 19. vers. Jézus hangulata olyan volt, hogy nem bírta ki, hogy ne menjen le Jeruzsálembe és ne csináljon ott valami botrányt. És íme, megjelent a templomban, és megismételte a tavalyelőtti hacacárét: tolvajoknak nevezte a galamb- és báránykereskedőket, felborogatta a pénzváltók 193

tálcáit és asztalait. A szent testvéreknek pedig alkalmuk nyílt még egyszer utoljára pénzt szerezni, hogy valami ehetőhöz jussanak. Aztán Jézus meggyógyított egy csomó bénát és vakot. „Vakokat és sántákat” – írja az evangelium. Tehát semmi más beteget nem aznap. Jegyezzük meg, hogy Jézus földi élete során egyetlen púpost sem egyenesített ki. Lehet, hogy azokat nem szenvedhette? Senki nem tudhatja ezt, lévén ez az ő szent titka. Az egyik egyházatya, Kaiszareiai Euszebiosz, állítja, hogy aznap, az ún. szent hétfőn a fölkent egy leprást is meggyógyított, mégpedig annak távolléte miatt levélben. Egyik apostolához, Fülöphöz külföldiek jöttek és mondták neki, hogy Jézust szeretnék látni. Fülöp szólt Andrásnak, az pedig jelentette Jézusnak, amaz meg fogadta őket. - Mivel szolgálhatok? - kérdezte - Abgár király, Edessza ötödik uralkodója küldött minket, hogy menedéket ajánljon az ő országában, amennyiben az itteni hatóságokkal gondjai támadnának! Jézus megköszönte nekik eme kedves ajánlatot, de elutasította. Elvégre, ha elfogadta volna, ki szabadította volna meg az emberi nemet a bűn terhétől? Ekkor a küldöttek közölték, hogy uruk leprában szenved. E szörnyű betegség a királyokat sem kímélte, de király mivoltuk okán őket mégsem zárhatták karanténba. Jézus sietve megnyugtatta nemes lelkű látogatóit, hogy királyuk még aznap meggyógyul, mihelyst az ő válaszát megkapja. János evangelista is megemlékezik e nemes külföldiek látogatásáról, bár ő görögöknek nevezi őket. Euszébiosz pedig égre-földre megesküdne, hogy ezek az ötödik Abgár király küldöttei voltak (amazt meg persze senki sem ismeri). De mindegy is, nincs ennek jelentősége. János azt is leírja, hogy aznap este urunkat-istenünket rettegés fogta el: „Most az én lelkem háborog; és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától. De azért jutottam ez órára.” János 12. fejezet 27. vers. Vagyis más szavakkal: „Papa, nem lehetne ezt elfelejteni? Nem? Hát akkor legyen úgy, ahogy te akarod!” Kedden az apostolok megnézték a Jézus által megátkozott fügefát. - Nézzétek – szólt Péter – és alig egy nap telt el! - Láttam én tegnap reggel is – szólt Bertalan – ez már akkor, abban a minutumban kiszáradt! - Bizony, ki is szegülne szembe Jézusunk hatalmával – szólt közbe egy harmadik apostol Jézus is csatlakozott a beszélgetéshez: - Barátaim! Ha van hitetek, ennél nagyobb csodákat is tudtok majd! A hit a lényeg! Ha nem kételkedtek, nemcsak fügefákat tudtok kiszárítani! Azt is mondhatjátok ennek a hegynek: „Menj innét és vesd magad a tengerbe!” – és megteszi! Az apostolok, akiket lenyűgözött a fügefa esete, meg voltak lepődve, mikor hallották, hogy ők is művelhetnek efféle csodákat. Csodálkozva nézték az Olajfák hegyét, és zavarba jöttek a gondolattól, hogy ők is képesek lesznek vele kapcsolatban ilyesmire. Képzeljék csak magukat a helyükbe! Déltájban újra lement a csapat Jeruzsálembe. A vezetőjük fecsegett még valamennyit a templomban, és szokása szerint igyekezett vérig sérteni a farizeusokat. Olyanoknak nevezte őket, akik szavakban szolgálják az istent, de csakis a saját fejük után mennek. Mondott egy példabeszédet is: „Vala egy embernek két fia, és odamenvén az elsőhöz, monda: Eredj fiam, munkálkodjál ma az én szőlőmben. Az pedig felelvén, monda: Nem megyek; de azután meggondolván magát, elméne. A másikhoz is odamenvén, hasonlóképpen szóla. Az pedig felelvén, monda: Én elmegyek, uram; de nem méne el.” Máté 21. fejezet 28-30 versek. Félvén, hogy a farizeusok még ezt a direkt utalást sem értik, Jézus pontosított a gondolatmenetén: „Bizony mondom néktek: A vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában” Máté 21. fejezet 31. vers. Mivel ez nem volt neki elég, kitalált egy még sértőbb példázatot. Ebben a farizeusokat olyan szőlőmunkásokhoz hasonlította, akik ahelyett, hogy rendesen leadták volna a gyümölcsöt a szőlősgazdának, megölték az összes szolgáit, ráadásul a gazda fiát is. De jön a szőlősgazda, és sorban végez a gonosz szőlőmunkásokkal!

194

Végül elmesélt nekik egy példázatot egy morcos gazdagról, aki épp házasodni készült. Az esküvőjére sok vendéget hívott. Az ünnep során észrevette, hogy az egyik vendége nincs az alkalomhoz illően kiöltözve. És mit csinált vele? Hívta a szolgáit, és utasította őket, hogy eme tiszteletlen bugrist kezénél-lábánál fogva vessék tömlöcbe, ahol sírás és fogcsikorgatás lészen. Az eme szúrós szavakkal alaposan megsértett farizeusok bosszút forraltak Jézus ellen, és elmentek Heródes embereihez. Azok megjelentek a templomban, és úgy tettek, mintha vitatkoznának, majd odamentek a fáradhatatlan szövegládához, okosítaná ki őket. - Rabbi! – szólították meg tisztelettel – Tudjuk, hogy sokmindent úgy tudsz, mint más senki! Mondd hát meg nekünk: kell-e adót fizetnünk a császárnak, vagy nem? Ezúttal ez egy ravasz csapda volt. ha azt mondja, hogy igen, akkor az azt jelenti, hogy behódol Pilátusnak, Júdea római helytartójának. Ha pedig nemet mond, akkor lázadást szít! Jézus viszont átlátott a mesterkedésükön! - Gyerekek – mondta – korábban keljetek fel, ha engem akartok zavarba hozni! Adjatok egy érmét, olyat, amivel fizetni szoktatok! – adtak neki - Kinek a képe meg a neve van rajta? – kérdezte Jézus - Hát a császáré! – felelték kórusban - Hát akkor adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és istennek, ami az istené! Aki másnak vermet ás, maga esik bele! Az Ige szépen megkerülte a kérdést. Kitérőbb választ nem is adhatott volna, de akkor és ott ez telitalálat volt. a nem fölvilágosult tömeg, amely mindig is szerette a nagy szavakat, viharos tapssal és éljenzéssel ünnepelte Jézust. Heródes emberei után szadduceusok keresték fel Jézust. Ők egy befolyásos zsidó szekta követői voltak. A következő kérdést tették fel neki: - Egy szadduceusnak hat fivére volt. emez ember megnősült, majd elhalálozott, özvegyen hagyván nejét. Az özvegy férjez ment az elhunyt egyik fivéréhez. Az is meghalt hamarosan. Következett a másik, majd sorban a többi. Végül az összes fivér meghalt. Kérdés: kinek lesz asszonya eme nő, mikor majd a végítélet napján az összes fivér föltámad? Jézus így felelt nekik: - Amikor majd minden halott feltámad, nem lesz akkor se feleség, se férj. Mindenki olyan lesz, mint az angyalok a mennyben. Tehát nem kell aggódni, nem lesznek ilyen gondok! A szadduceusok után jött egy írástudó is: - Mester – mondotta – ha már azért vagy itt, hogy válaszolj a teológiai problémákra, hadd kérdezzem meg: melyik a legfőbb parancs a mózesi parancsolatok közül? - az első parancs – felelt Jézus – „Szeressed az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat!” Márk 12. fejezet 30. vers. A második pedig éppoly fontos: „Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat!” Márk 12. fejezet 31. vers. - Brávó! – örvendezett az írástudó – Nagyszerű válasz! Látható, hogy az írástudónak nem állt szándékában a farizeusokhoz, Heródes embereihez és a szadduceusokhoz hasonlóan kellemetlen helyzetbe hozni Jézust. Jézus már elfáradt. Torkig lett ezekkel a kérdésekkel. Visszatérvén a néphez,

195

ékesszólása minden erejét ellenségei ellen fordította. Minden szidalmat, amit csak ismert, a farizeusok fejére szórt. Lehordta őket a sárga földig. Képmutatóknak nevezte őket, akik özvegyek nyomorából híznak, akik a szúnyogot kiszűrik, a tevét meg lenyelik, fehérre meszelt sírok, melyek belül porladó csontokkal vannak tele, kígyók és viperák fajzatai, stb. végül őket hibáztatta minden ártatlanul kiomlott vérért a földön, kezdve Ábeltől, Zakariással, Berekiás fiával bezárólag. Ez már olyan sértés volt, mintha Don Juant impotens buzinak nevezték volna. Az izraeliek ama gyilkosságot a legsúlyosabb bűnnek nevezték, ami miatt a dühös Jáhve meg akarta büntetni Jeruzsálemet. És annak ellenére, hogy Zakariás meggyilkolása már 10 évvel Jézus születése előtt megtörtént, a zsidók azokat nevezték Zakariás gyilkosainak, akiket gyűlöltek. Ez a Zakariás egy pap volt, feladata az áldozatbemutatás volt. kollégái épp egy áldozatbemutatás során szúrták le az oltárnál. Vére a templom folyosójára ömlött, forrni kezdett, és semmivel sem lehetett onnan eltüntetni. Mikor Nabokondozor király bement a templomba, ő is látta ezt a vért, ahogy forr, és nagyon elcsodálkozott. Megbosszulandó az igaz ember vérét, a király rabbikat vitetett oda és leölette őket. De a vér csak forrt tovább. A irály erre iskolából hazatérő gyerekeket áldoztatott fel, de a vér csak zubogott tovább. Ekkor Nabokondozor fiatal áldozópapokat öletett meg. De ama vér még erre sem akart lenyugodni. Már százezer körül járt az áldozatok száma, de amaz igaz ember vére még mindig nem érzett elégtételt. Ekkor Nabokondozor odament a gyilkosság helyszínére, és így szólt: - Zakariás! A te kedvedért leölettem a néped színe-virágát! Avagy netán azt akarod, hogy az egész népedet irtassam ki? Csak e szavak hatására hagyta abba a vér a forrást. Ez hát Zakariás legendája. Mint tehát látják, nem volt tréfára vehető, ha valakit az ő gyilkosának neveztek. Ezért hát a farizeusok úgy döntöttek, nem várnak tovább, végeznek Jézussal. Míg ők bosszút forraltak az ige ellen, az apostoli kíséretében a templomhoz ment, hogy figyelje az építési és restaurálási munkálatokat. Az egyik teraszon perselyek voltak az adományoknak. Tudjuk, hogy eme szokás napjainkig fennmaradt. Sok helyütt van persely a Szűzanya templomának javára, a bűnös lelkek tisztulására, a szegények megsegítésére, a Krisztusban hívő kínaiak számára, és még ki tudja, miket találtak ki. A jeruzsálemi templomban 13 ilyen persely volt, ahová a hívők kedvük szerint rakosgathatták szerény adományaikat. Ekkor jött egy szegény özvegyasszony, és az egyik perselybe félénken belecsúsztatott két rézérmét, azaz ahogy az evangelium írja, két fillért. - Látjátok azt a szegény asszonyt? Ő sokkal többet adott a gazdagoknál, mert azok gazdagságuk feleslegéből adtak, de ez? Ki tudja, lehet, az utolsó fillérét adta oda, ami pedig neki is jól jöhetett volna! Azért hogy teljesen őszinte legyen, hozzátehette volna, hogy még a feleslegükből adakozó gazdagok is nagyvonalúbbak voltak, mint ő maga, mert sem ő, sem pedig az apostolai soha nem adtak egyetlen garast sem a templomnak, sem a zsinagógáknak. Fölmászván az állványzatra, Jézus kijelentette, hogy felesleges ezt a templomot tovább építeni, mert egy szép napon úgysem marad belőle kő kövön. Ez esetben nem is tévedett, mert ez a sorsa az építészeti emlékműveknek. Bármily alaposan is lettek megépítve, az idő vasfogának úgysem tudnak sokáig ellenállni. És végül, az est leszálltával, Jézus elment apostolaival az Olajfák hegyére, amely mint látjuk, a továbbiakban éjszakai szálláshelyéül szolgált. Lefekvés előtt még elmesélt nekik egy történetet. Élt egyszer 10 szűz, akiknek a barátnőjüket kellett a menyegzőjére kísérniük. A szokások szerint mind a tízen elmentek a menyasszony házához. A lényeg pedig: öten közülük okosak voltak, öten pedig balgák. Megintcsak a szokások szerint mindegyikük vitt lámpást magával, amelynek fényénél az éjszakát töltötték. De az öt balga szűz nem tett olajat a lámpásba. És hogy-hogysem, a vőlegény valamiért elkésett, és csak éjfélkor futott be, mikor a szüzek már aludtak. És ekkor felhangzott a kiáltás: „Itt a vőlegény! Gyertek elébe!” A lányok pedig felkeltek, de ötüknek, akiknek nem volt elég olajuk kialudt a lámpásuk.

196

Mondták a többieknek: - Adjatok nekünk olajat, hogy meggyújthassuk a lámpásunkat! - Még mit nem! – felelték a többiek – Akkor nekünk sem lesz elég! Vegyetek magatoknak! Azok öten elrohantak a kereskedőhöz. De balszerencséjükre, míg ők távol voltak, az öt szűz bement a vőlegénnyel a lakodalmas házba, és megkezdődött az ünnep. Az ajtót meg bezárták a kéretlen vendégek elől. Nemsoká a többi szűz is befutott, és kopogtattak. - Ki az? – kérdezte a vőlegény - Mi vagyunk, a menyasszony barátnői! – felelték – Mi is jöttünk ünnepelni! - Hol voltatok eddig? – kérdezte a vőlegény – Már késő van, és különben sem ismerlek titeket! – és nem engedte be őket. Mindez a butaság szerfölött elszórakoztatta az apostolokat. De Jézus nem akarta, hogy pajkos gondolatokkal aludjanak el, ezért részletesen elkezdett mesélni nekik arról, hogyan is fog majdan zajlani a világvége. Ezt a mesét mindenki ismeri. Hirtelen felnyílnak a sírok, a csontokon hús nő, és a szétszórt testrészek egyesülnek még akkor is, ha kannibálok, vagy vadállatok ették meg őket. Mindenki egy darabban lesz. Emberek 10-100 milliárdjai, akik valaha is éltek a földön, mind összegyűlnek Jozafát szűk kis völgyében. Ekkor megjelenik a legfőbb bíró, ragyogó felhőn ülvén. Lesz mindenféle villámlás és mennydörgés, de eső nem. Az angyalok megfúják a harsonákat, pokoli hangzavar lesz. Ekkor veszi majd kezdetét az utolsó ítélet. „Álljanak fel! A tárgyalás kezdetét veszi!” a bíróság egyedül az istenből fog állni, de mivel ő meg három személyből áll, ezért a formalitásoknak megfelelően ő lesz egy személyben a bíró, az ügyész és az esküdtszék. Az ügymenet egy másodpercig sem tart majd: - Juhok jobbra! – kiált a bíró – Kecskék balra! A juhok azok lesznek, akiket a papok kedveltek, a többiek pedig a kecskék. Az ítélet is rövid lesz: - A juhok áldottak – mondja majd a bíró – innentől a mennyek országában fognak örvendezni! A kecskék pedig átkozottak, a tűzben fognak égni, és annak soha nem lesz vége! Ami pedig a kárhozottakat kínzó ördögöket illeti, azokat is ugyanúgy égeti majd a tűz. (Krisztus bevonulása Jeruzsálembe: Máté 21. fejezet 1-2 versek; Márk 11. fejezet 1-2 versek; Lukács 19. fejezet 29-44 versek; 21. fejezet 37-38 versek; János 11. fejezet 55-56 versek, 12. fejezet 12-19 versek. Fügefa elátkozása: Máté 21. fejezet 18-22 versek; Márk 11. fejezet 12-14, 20-26 versek; Botrány a templomban: Máté 21. fejezet 12-17 versek; Márk 11. fejezet 15-19 versek Görögök látogatása Jézusnál: János 12. fejezet 20-50 versek Példázat a két fiúról: Máté 21. fejezet 28-32 versek Gyilkos szőlőmunkások: Máté 21. fejezet 33-46 versek; Márk 12. fejezet 1-12 versek; Lukács 20. fejezet 9-19 versek; Adó a császárnak: Máté 22. fejezet 15-22 versek; Márk 12. fejezet 13-17 versek; Lukács 20. fejezet 20-26 versek

197

Szadduceusok kérdése: Máté 22. fejezet 23-33 versek; Márk 12. fejezet 28-34 versek; Lukács 20. fejezet 27-39 versek Írástudó kérdése: Máté 12. fejezet 34-40 versek; Márk 12. fejezet 28-34 versek; Lukács 20. fejezet 27-39 versek Farizeusok becsmérlése: Máté 23. fejezet 1-36 versek; Márk 12. fejezet 38-40 versek; Lukács 20. fejezet 45-47 versek A szegény asszony 2 fillérje: Márk 12. fejezet 41-44 versek; Lukács 20. fejezet 1-4 versek Templom lerombolása: Máté 24. fejezet 1-2 versek; Márk 13. fejezet 1-2 versek; Lukács 21. fejezet 5-6 versek Példázat az okos és a balga szüzekről: Máté 25. fejezet 1-13 versek Végítélet: Máté 25. fejezet 31-46 versek)

198

55. fejezet: Az árulás díja: 30 ezüstpénz Akkor a tizenkettő közül egy, akit Iskariótes Júdásnak hívtak, a főpapokhoz menvén, Monda: Mit akartok nékem adni, és én kezetekbe adom őt? Azok pedig rendelének néki harminc ezüst pénzt. És ettől fogva alkalmat keres vala, hogy elárulja őt. Máté 26. fejezet 14-16 versek

A farizeusokat, Heródes embereit, és az egyházszolgákat ette a fene Jézus miatt. Kajafás udvarában gyűltek össze. A szerdai gyűlésük témája az volt, miként szórt rájuk Jézus mindenféle átkokat a tegnapi nap folyamán. Különösen azok bosszantották őket, hogy „a tevét meg lenyelitek” meg hogy „fehérre meszelt sírok”. - És immár harmadik éve, hogy csak itt gyűlésezünk! - szólt egyikük, egy hórihorgas személy – És egyre csak vitatkozunk, hogy miképp szabadulhatnánk meg tőle! Az eredmény meg…? Kérdem én: mi értelme ennek az egésznek, ha ez a Jézus még mindig szabadlábon van? A beszéde telve volt keserűséggel. - Kevesebbet beszéljünk, és többet cselekedjünk! – szólt egy reszelős hangú öreg is - Így van! Jól mondja! – harsogták a többiek kórusban Kajafás, abban az évben a legfőbb főpap, csendet kért - Uraim – szólt, miután lenyugodtak – a tetteknek megvannak az előnyei, de jó előre bölcsen ki kell gondolnunk mindent! Minden eddigi határozatunk a cselekvés iránti vágyunkról tanúskodott, de ugyanúgy a türelmünkről, emberségünkről, jó szívünkről is. Bebizonyítottuk az egész világnak, hogy mi mindig is jólelkű emberek voltunk és soká tűrtünk. De a mai napon a türelmünk véget ért! Jézus tűrhetetlen szemtelensége immáron túllépett minden határt! Ezért azonnali és sürgős megoldás kell, mert ez az ügy nem tűr további halasztást! - Nagyszerű! Hurrá! Végre! – kiáltották a többiek Nikodémus kivételével. Ő általában is és most is tartózkodó álláspontot képviselt. - Kér még szót valaki? – kérdezte az elnöklő Kajafás Egy farizeus emelkedett szólásra - Beszéljen! Amaz megköszörülvén a torkát, rákezdett: - Uraim! Teljesen egyértelmű, hogy egy veszélyes lázítóval van dolgunk! Furcsa kirohanásaival és bohóckodásaival egész bandára való bűnözőt és féleszűt gyűjtött maga köré! Egyesek haszonlesésből, míg mások ostobaságból követik! Ez az egész brancs már a közrendet és biztonságot fenyegeti! De ha vezető nélkül maradnak, végük! Tehát hirtelen kell lecsapni rájuk, mielőtt gyanút fognának! És ha ama személy a markunkban lesz, hát rögvest elbánunk vele, mert nincs olyan törvénysértés, amit ne támogatott volna, így a büntető törvénykönyvünkben csak találunk valami méltó büntetést a számára! - Nagyszerű! Jól beszél! - Nézzük, mit is hozhatunk fel ellene: rágalmazás, istenkáromlás, jóslás, dolgozók provokálása, adózásról való lebeszélés, szinte minden törvényünket megsértette! Gyerekjáték majd vádat emelnünk ellene! Annyi minden szerepel a bűnlajstromán! Gyülekezési tilalom megszegése, botrányokozás, hangulatkeltés, csavargó életforma, koldulás, államrend elleni izgatás, vallásellenes provokációk, szent jelképeink és hagyományaink semmibe vétele, erkölcstelen viselkedés, család elhagyására való felbujtás, stb.! Minél előbb el kell hát kapnunk! Végeztem, uraim! Köszönöm a figyelmüket! Nagy tapsvihar közepette a szónok leült. Kajafás a többiek nevében köszönetet mondott neki. - Nagyszerűen összefoglalta, amit mindannyian érzünk! Fogadja őszinte hálámat! Nem hiszem, hogy bármelyikünk is előállhatott volna meggyőzőbb és logikusabb érvekkel! Szavazzunk hát, uraim! Mindenki, aki egyetért azzal, hogy fentebb nevezett Jézust a pászka ünnepe után rögvest el kell fogatnunk és a hatóságok kezére adatnunk, az szavazzon igennel! Aki nem ért egyet, az meg nyilván nemmel! A Szanhedrin tagjai sorban az urnához járultak. Kajafás végül ismertette az eredményt. Az indítványt 246-an elfogadták, Nikodémus tartózkodott. Mivel ő egyedül nem nyilvánított véleményt, ezért azt lehetett mondani, hogy kvázi egyhangú szavazási eredmény született.

199

A főpap épp készült zárttá nyilvánítani az ülést, hogy megvitathassák a továbbiakat, mikor az őrség parancsnoka jelentkezett, hogy fontos közlendője volna. - Kapitány úr – kezdte Kajafás – eme fontos közlendő netán Jézussal kapcsolatos? - Igen, vele! - Amint látja, most épp eme törvényszegőről tárgyalunk! De üsse kő, hallgatom! - Elnök úr, sokszor kaptuk parancsba, hogy fogjuk el őt! De tudja-e, miért nem sikerült? - Persze, hogy tudom! Ön mindig a legjobb embereivel ment érte, de mindig pont akkor értek oda, mikor beszélt, és lenyűgözte önöket a szólamaival, éppúgy, mint a többi tanulatlan honfitársaikat, és mindig futni hagyták! De mit akar ezzel? Már sokszor megígérte, hogy az első adandó alkalommal lecsap rá, és… - Az első adandó alkalom… Hadd magyarázzam meg… nemcsak arról van szó, hogy lenyűgözött… - Megbabonázta magukat! - Elnézést, nem értem… - Mondom, megbabonázta! - Lenyűgözni, megbabonázni, ugyanaz! De kérem, valahányszor ön kiadta ellene az elfogatási parancsot, mindig meghagyta nekünk, hogy ne keltsünk botrányt! És mindig annyian voltak körülötte, hogy nem tudtuk megakadályozni abban, hogy meglépjen előlünk! - A lényegre, ha kérhetném! - Azt próbálnám épp, kérem tisztelettel! Tisztelt elnök úr, tisztelt gyűlés! Most érkezett el a legjobb pillanat, amire mind vártunk, merthogy… - Úgy érti, a pászka ünnepén akarja Jézust letartóztatni? - Persze, elnök úr, illetve nem is… Volna itt valami, ami… - Ha egy kissé rövidebbre fogná… - Épp azt akarom, elnök úr… Szóval… Itt egy bandatag… - Miféle bandatag? - Hát a Jézus bandájából, hogy az ördög vinné… - Ez meg hogy lehet? - Hát én csak azt tudom, hogy itt van… Azt mondja, kész feladni azt a körözött személyt, holnap, holnapután, ahogy önöknek megfelel! És azon a helyen nem is lesz tömeg, azaz ama személy tartózkodási helyén, mert állandó lakhelye az nincs neki… Vagyis azt szeretném mondani, hogy távol minden botránykeltési lehetőségtől, ahol ő lakik, vagyis nem is lakik… Azt hiszem, nagyjából értik… - Megérttettük a mondandóját, kapitány úr! - Köszönöm, elnök úr! Kajafás az ülésezőkhöz fordult. – Mi legyen? - kérdezte - Ha van esély elkapni Jézust, most, és különösebb feltűnés nélkül, akkor rajta! – mondta az egyik főpap – De előbb ki kéne hallgatnunk ezt a bandatagot, aki hajlandó feladni a vezérét az igazságszolgáltatásnak! - Egyetértek! – így Kajafás - Már itt is van! – mondta az őrség kapitánya - Vezessék be! –az ember bejött - Mi a neved? - Júdás, nagyuram! - Te is tagja vagy ennek a Jézusnak a csapatának? - Ama 12 egyike vagyok, akiket ő apostolainak nevez! - És mi okod van feladni a vezetődet? - Nézzék! Azért csatlakoztam hozzá, mert szerettem volna szabad lenni, senkitől sem függeni. Tetszettek nekem a beszédei, melyekben gondtalan és boldog életet ígért nekünk! Később viszont megértettem, hogy csupán egy közönséges csaló! Nem egyszer javasolta nekünk elfogyasztás céljára a saját testét és vérét, én meg nem szeretem ám az ilyesmit! Régről

200

tudom, hogy nem normális! Azt akarja, hogy kikiáltsák őt Izráel királyának tiszteletreméltó Heródesünk helyett! De én nem akarok politikába keveredni! Gondoljanak csak bele: egy felkelés! Süket és vak az, aki nem tudja, mivel is végződik az ilyesmi! És hát nemrég, múlt vasárnap, belekeveredtem egy bűnténybe is! - Bűnténybe? - Igen! Azt mondta, kössünk el egy szamarat, hogy azon vonulhasson be Jeruzsálembe! - Tehát akkor az a szamár lopott volt? - Hát lenne neki sajátja? Egy faluból hoztuk el! És megérthetik, hogy immáron elegem van az efféle mókákból, inkább feladom őt a hatóságoknak! Megmutatom azt a helyet, ahol ő éjszakázik, vagy katonákat is vihetek oda sötétedéskor, vagy akár hajnaltájban. Gondolják meg! - Júdás, örök hálánk, és elfogadjuk az ajánlatodat! - Nem is kételkedtem! Leghőbb vágyam, hogy segítsem az igazságszolgáltatást! - Persze, persze! És mennyit kérsz mindezért? - Önök mennyire gondoltak? - Minden szolgálat jutalmat érdemel! Mire gondolsz, mennyit ér meg ő neked? - Úgy gondolom, olyan 40 sékel… - Na ne csináld ezt! Egy közepesen átlagos rabszolga ára 80 sékel! Szerintem ezért a bűnöző Jézusért szép summa ennek a negyede, 20 sékel is! - Nem szeretek alkudozni, uraim! Legyen a kettő között félúton, és kész! - Márminthogy 30 sékel? - Igen, annyi! - Hát akkor kezet rá! - És mikor kapom meg eme szerény összeget? - Fáradj a pénztárosunkhoz, és az leszámolja neked hiánytalanul! Öt perc múlva Júdás már meg is kapta a 30 sékelt, azaz 30 ezüstpénzt. Mint láthatjuk, Jézus Krisztust nem becsülték valami sokra. (Lásd: Máté 23. fejezet 1-5, 14-16 versek; Márk 14. fejezet 1-2, 10-11 versek; Lukács 22. fejezet 1-6 versek)

201

56. fejezet: A lábmosás, mint családi öröm Tudván Jézus, hogy az Atya mindent hatalmába adott néki, és hogy ő az Istentől jött és az Istenhez megy, Felkele a vacsorától, leveté a felső ruháját; és egy kendőt vévén, körülköté magát. Azután vizet tölte a medencébe, és kezdé mosni a tanítványok lábait, és megtörleni a kendővel, amelylyel körül vala kötve. János 13. fejezet 3-5 versek

Akik nem tudják, mi módon is ülték meg a zsidók Jézus idejében a pászka szertartását, azoknak most leírnám. Ez a szertartás gyakorlatilag egy ünnepi lakoma volt. Eleinte állva vettek részt rajta, a székeket kirakták a lakomateremből. Lábukon szandál, kezükben bot volt, derekuk felövezve, minden úgy volt, mintha menni készülnének. Magát a lakomát is sietve, gyorsan kellett elkölteniük. (mint tudjuk, eme ünnep az Egyiptomból való kivonulás éjszakáját idézi fel, mikoron is ugyancsak sietve kellet útra készen lenniük). Az ünnepi menü: sült bárány, köretként cikória és keserű füvek, és a híres kovásztalan kenyér, ami csak víz és liszt felhasználásával készülhetett e célra. A babiloni fogság óta változtattak a szabályokon, és már nem állva kellett enni, hanem fekve, és a bot sem kellett többé a kézbe. Csak a sült bárány és a kovásztalan kenyér maradt kötelező. A báránynak tilos volt csontját törni, aki ezt megszegte, azt megostorozták. A vacsorán részt vevők, akiknek száma általában 10-20 volt, alacsony ágyon oldalt feküdtek, bal könyökükkel a párnára támaszkodtak, míg jobb kezükkel falatoztak. Felmerülhet a kérdés: miért is kellett egyáltalán fekve enni: nos, akkoriban a fekve étkezés a szabad emberek kiváltsága volt, és min tudjuk, a zsidók akkoron épp a szabadulásukra emlékeztek, ahogy Mózessel az élen elhagyták Egyiptomot. A házigazda fogott egy kehely vízzel elkevert bort, majd méltóságteljesen így szólt: - Áldott az Úr, aki megalkotta a szőlő gyümölcsét! Aztán belekortyolt a kehelybe, majd továbbadta a szomszédjának. Az is tovább adta, hogy jusson mindenkinek. Akinek meg mégsem jutott, az így járt. Ezután mindenki kezet mosott, majd megtörölte a kezét. És ekkor jött a bárány meg mindenféle keserű füvek, melyek az egyiptomi keserű éveket voltak hivatottak jelképezni. A kovásztalan kenyér pedig azért volt kovásztalan, hogy emlékeztessen arra a sietségre, mely miatt még azt sem lehetett megvárni, hogy a kenyér tésztája rendesen megkelhessen. És végül volt még egy tartozéka a pászkának: az ún. haroszesz, ami egy sötétvörös színű pép, ecetben áztatott almából, fügéből, citromból, és más gyümölcsökből, meghintve fahéjjal, és egyéb fűszerekkel, hogy vöröses színű legyen. Ez pedig arra emlékeztette a zsidókat, hogy őseik kőművesmunkákat végeztek Egyiptomban. A családfő a haroszesz keserű füvekkel való összekeverése után hálát adott a föld gyümölcseinek megteremtéséért. Ezután ebből a keverékből is vett egy kanállal, majd továbbadta, és mindenki kanalazott belőle valamennyit, amíg el nem fogyott. Utána ittak, majd a gyülekezet legifjabb tagja így szólt a legidősebbhez: - Mit ünneplünk ma? Amaz pedig ünnepélyes gesztusokkal elmesélte, mi is zajlott akkor, és hogy a bárány azért lett feláldozva Egyiptomban, hogy megóvja őseiket az égiek haragjától. Mondandója bevégeztével pedig mindenki allelujázott, majd vallásos énekbe fogtak. Utána újra a borospohár után nyúltak. A negyedik pohár után az ünnepet befejezték. Ez hát a pászkai lakomának a története. Jézus szándéka az volt, hogy tanítványaival egy ilyen lakomát költsön el, mely nemzeti jellegű lakoma volt akkoriban. Néhány változtatást is tervezett eszközölni a lakoma menetében. Csütörtök reggel Péter és János odamentek Jézushoz - Figyelj, urunk – szóltak – ideje lenne gondoskodnunk a pászkai lakomáról! Hol fogjuk megtartani? - A csudába, el is felejtettem! Hadd gondolkodjam csak… 202

- Jeruzsálemről szó sem lehet! Túl veszélyes hely mindannyiunknak! - Semmi gond – mondta Jézus, mert már meg is volt a terve – Figyeljetek jól: menjetek a városba és figyeljétek a járókelőket! És mikor megláttok egy vizeskorsót cipelő embert, szegődjetek a nyomába! - Értjük! És aztán? - Bementek vele a házba. - Igen, és aztán? - Kéretitek a házigazdát, és azt mondjátok neki: „Urunk! Mesterünknek, a nagy rabbinak ütött az órája! Kérjük, mutassa meg, melyik szobában tudunk megszállni!” Ekkor mutatni fog majd nektek egy magas és tágas, szőnyegekkel díszített, szépen berendezett szobát. Ott készítsetek el mindent, ami az ünnephez kell! János és Péter engedelmeskedtek. Útban Jeruzsálem felé magasztalták Krisztust: - Bárki bármit is mondhat, még egy ilyen ember, mint ez a mi rabbink, sehol a világon nincs! - Az már igaz! Mindig kitalál valamit! A városkapunál láttak egy embert korsóval a vállán. A Siloám felől jött. - Ő a mi emberünk! – mondták egymásnak Minden úgy zajlott, ahogy Jézus megjövendölte. Az apostolok ezen már nem is csodálkoztak: már kezdtek hozzászokni mindazon csodákhoz, melyektől eleinte úgy belelkesedtek. A házigazda megismerte Jánost és Pétert. Ő is Jézus lelkes követője volt, és örült, hogy a nagytermét a názáreti rendelkezésére bocsáthatja. A Jeruzsálemet birtokló muzulmánok mindmáig mutogatnak a keresztény zarándokoknak egy helyet, ahol, mint ők állítják, valaha ama ház állt, amelyben Jézus tanítványaival elköltötte az utolsó vacsorát. A keresztény zarándokok pedig elégedettek. Megnézik a helyet, megcsókolják a földet, és jó pénzeket fizetnek a ravasz muzulmánoknak. De mára már nem maradt ott semmi, csak a puszta föld, és az is eléggé kétséges, hogy ott valaha is volt bármiféle híres lakomaterem. A teológusok hasonló leírást adnak eme helyiségről. Állítólag egy nagyobb csarnok volt, boltíves mennyezettel, fehérre meszelt falakkal. A terem közepén egy alacsony, díszes asztal állott, amit három oldalról lócák vettek körül, melyeken a vendégek ülhettek. A negyedik oldalán a szolgák hozták az ételt-italt. Eme három lócán ült aznap Jézus a tucatnyi tanítványával. A teológusok azt is tudni vélik, milyen sorrendben ült az asztalnál a szent kompánia: „Jézus, írja Fouard abbé – középen ült, János az ő jobbján, és elég volt meghajtania a fejét ahhoz, hogy mester kebelére hajolhasson. Péter János mellett ült, Júdás pedig Jézus másik oldalán.” Így hát a fölkent Júdás és az ifjú János között ült. Tik-tak, tik-tak, tik-tak! Ezúttal tényleg ütött az a bizonyos óra, semmi kétség! Jézus vidám hangulatban volt. Jól tudta, mi vár rá, miféle kellemetlen próbák egész sorozata előtt áll, de most csak az előkészületekkel foglalatoskodott. - Nagyon vártam már, hogy a pászka ünnepe előtt elköltsem veletek eme lakomát – mondta – mielőtt szenvednem kell értetek! Vidáman fogta a kelyhét, és megtöltötte, majd alját borral megnedvesítvén, körbeadta a kelyhet a többieknek. A szolgák behoztak egy lavór vizet a mosakodáshoz. Jézus fölállt. - Nem - mondta – nem kell kezet mosnotok! - Dehát az a szokás, hogy kezet mosunk! – vetették ellen néhányan az apostolok közül - Most bevezetek egy új szokást. – e szavakkal levetette felsőruháját, egyes teológusok szerint még a tunikáját is, derékig levetkezett. Fogott egy törülközőt és a vízzel teli lavórral odament Péterhez. - Mi ez? - csodálkozott Péter – Mit akarsz tőlem? - Nyugi! Megmosom a lábadat! - Megmosod a lábamat? - Igen! Vedd le a sarudat!

203

Péter levette a saruját és odaadta a lábát. Elég fekete volt, rátapadt az út pora. - Ilyen retkes, fekete lábat még nem is láttam – fintorgott Jézus – lesz vele dolgom! Péter zavartan húzta vissza a lábát - Nem, uram, az én lábamat ugyan meg nem mosod! Nem engedem, hogy idáig süllyedj! - Elég legyen! Nem érted, hogy mit csinálok, és miért! Ne zavarj! - Nem, nem és nem! Ekkor, hogy letörje Péter-Kőszikla ellenállását, Jézus így szólt: - Nem akarod? Annál rosszabb lesz neked! Figyelmeztetlek: ha nem engeded, hogy megmossam a lábadat, halálod után nem juthatsz mellém, a mennyeknek országába! - Hogy az ördög… - kiáltott Péter – Hát akkor mosd meg a lábam, a kezem, meg a fejemet is! Jézus azonban lehűtötte tanítványa túlzott lelkesedését - Elég, ha lemosom a port a lábadról, máris megfelelsz! - mondotta Eme lábmosási epizódot nem említik részletesen az evangeliumok. Miután a galamb fia lemosta a Péter lábát, a többiek jöttek sorban. Mindegyiküknél lezajlott eme higiéniai művelet. Nekünk, bűnösöknek vicces erről olvasni. Belőlünk eme piszkos lábak megtisztításának a művelete inkább nevetést vált ki, illetve őszintébben szólva visszakozást. Persze csak azért, mert nem hiszünk a galamb fiában. De Jacques-Benigne Bossuet (1627-1704), akinek a hite több az elégnél is, szinte extázisba kerül ettől az epizódtól. „Jegyezzék meg – írja a Méditations sur l’Evangile című művében, hogy Jézus mindezt maga tette! Levetette ruháját, fogta a törülközőt, vizet öntött a lavórba. Mindezt a saját kezével, a saját isteni kezével, azokkal érintette és mosta őket, melyekkel a betegeket gyógyította és a holtakat támasztotta föl! És íme, ezekkel a kezekkel tesz vizet a dézsába, és mossa a tanítványai lábát!” Bizony, ez a hatalmas lábmosási jelenet nagyon nagy jelentőségű nekünk, merész szkeptikusoknak, a sátán gyermekeinek! Az apostolok lábát lemosván Jézus, mint tudjuk, egyidejűleg lemosta minden bűnüket! De hiszen akkor Krisztus az áruló Júdás hatalmas bűnét is lemosta! Elvégre neki is megmosta a lábát! Vagy őrá ez nem vonatkozik? Lemosván apostolai alsó végtagját, Jézus visszaült a lócára. - Tudjátok-e, mit tettem veletek? – kérdezte tanítványaitól - Hát hogyne, az ördögbe is! Szép tisztára mostad a lábunkat! - Egy pillanat! Ezt most megbeszéljük: „Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok. Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek.” János 13. fejezet 13-15 versek (Minderről lásd: Máté 26. fejezet 17-20 versek; Márk 14. fejezet 12-17 versek; Lukács 27. fejezet 7-18 versek; János 13. fejezet 1-20 versek) - Most pedig – zárta le Jézus – lássunk hozzá ama szent foglalatossághoz, amelyért összegyűltünk! És szépen mind hozzáláttak az evéshez.

204

57. fejezet: Krisztus teste és vére Egy pedig az ő tanítványai közül a Jézus kebelén nyugszik vala, akit szeret vala Jézus. Int azért ennek Simon Péter, hogy tudakozza meg, ki az, akiről szól? Az pedig a Jézus kebelére hajolván, monda néki: Uram, ki az? Felele Jézus: Az, akinek én a bemártott falatot adom. És bemártván a falatot, adá Iskáriótes Júdásnak, a Simon fiának. János 13. fejezet 23-26 versek

Két falat (kovásztalan) kenyér között Jézus azon töprengett, hogy baloldali asztaltársa, Júdás fogja őt a törvény kezére juttatni. A galamb fia úgy döntött, tudtára adja neki, hogy ő nem olyan ostoba, és ha hagyja is elfogni magát, a saját akaratából teszi. Közben az asztalnál mindenféle semmiségekről folytak az eszmecserék Jézus emlékeztette apostolait, hogy közeleg a nagy esemény - Most itt lakmározunk, és semmin sem aggódunk, nem igaz? - mondotta – De még hajnal előtt, vagyis éjfélkor olyat teszek, amilyet még a világ sem látott! A régi írások egyes próféciáinak valóra kell válniuk, mégpedig a közeli jövőben! „Aki velem eszik, a sarkát emeli ellenem!” Azért mondtam ezt most nektek, hogy mikor a jóslat beteljesül, azt beszéljétek egymás közt: „nahát, ez a Jézus most sem tévedett!” E szavak után Júdásra nézett, de az úgy tett, mintha nem értené a célzást. - Bizony-bizony mondom nektek – folytatta Jézus – egyikőtök, aki most itt eszik velünk, ma elárul engem! Az apostolok zavartan pislogtak egymásra - Ugye, viccelsz, uram? – mondták – Senki nem árul el téged, csak viccelsz itt velünk! - Nem, barátaim, ez nem tréfa! – felelte a fölkent - Ki lesz az? Én? Vagy én? Ki? – lármáztak versengve az apostolok Jézus így válaszolt: - Egyikőtök a tizenkettőből. Az, aki egyszerre nyúl velem a tálba. Ő ad át engem az én ellenségeimnek! Feltételezhető, hogy nem csak egyedül Júdás mártogatta a kenyerét a szaftba, mert akkor azonnal lebukott volna, és kellemetlenül végződött volna a számára az este. Közben Jézus folytatta kinyilatkoztatásait - Mégis mit várnátok? – kérdezte – Ez mind meg van írva az egekben! Már jó régen elkészítettük ezt a tervet isteni apámmal együtt! Fel kell áldozzam magam, és közben árulás áldozata is kell legyek! Nincs más megoldás! De jaj annak, akinek az én elárulásom szerepe jutott! Jobb lett volna neki, ha nem születik meg! El lehet képzelni, Júdás hogy érezte magát közben! „Hogy az ördögbe is! – gondolta – Hát ez mindent tud?” Hogy kiderítse, Jézushoz fordult, és súgva megkérdezte: - Mondd uram, én leszek az, aki elárul téged? Jézus ugyancsak suttogva válaszolt: - Ahogy mondod, Júdás! Te leszel! Az áruló megijedt. Biztos volt abban, hogy Jézus most mindjárt leleplezi őt a töbiek előtt, és számára mindennek vége lesz. De látván, hogy a galamb fia csendben marad, és nem szól a többieknek, Júdás megnyugodott. Biztos még ezeket is gondolta magában: „Hát, ha már úgyis eldöntetett, hogy én adom őt a templomőrség kezére, ő pedig úgyis mindent előre tud, akkor nincs is miért aggodalmaskodnom! Ki tudja, lehet még örül is neki, hogy így lesz? Isten útjai kifürkészhetetlenek! Tehát én is csak egy eszköz vagyok az ő kezében! Hát akkor, amíg az odafenn elhatározott terv be nem teljesedik, és nem kerül rám sor, addig élvezem a helyzetet, eszek és iszok, amíg lehet!” Így elmélkedvén, lehajtott egy korty bort. Meg aztán nemcsak evett és ivott három helyett is, hanem egyáltalán nem aggódott tovább. Ő adta meg a pászkának a legnagyobb tiszteletet. Mikor véget ért a lakoma, Jézus fogott egy hosszúkás kenyeret az asztalon, és tört belőle egy darabot. „A mindenit! – gondolták az apostolok – Ez még mindig nem lakott jól? Van ám étvágya!” mind nagy szemekkel néztek a fölkentre. Az vette a kenyérdarabot, és így szólt:

205

- Már mondtam nektek, hogy az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital! És eljő a nap, mikor eszitek az én testemet, és isszátok az én véremet! Ma jött el a nap! „Uram irgalmazz!” – gondolták magukban az apostolok, bár nem igazán hittek e szavaknak, mert már hozzászoktak vezérük nagyotmondásaihoz. - Teljesen komolyan beszélek! A megtiszteltetés napja ma jött el! Az apostolok döbbenten néztek ki a fejükből - Na, nem kell aggódni! – folytatta Jézus – nem a saját ereimből adom nektek a vért, ahogyan a húst sem a sajátomból… Látjátok hát ezt a darabka kenyeret? Ez a kenyér az én testem! Persze nem úgy néz ki, mint egy hús, de nem kell bedőlni a csalóka látszatnak! Ez a darabka kenyér, amit fel lehet fogni teljesen normális kenyérként, amit a közeli pékségben lehet kapni, valójában az én testem! Mikor eme kenyeret eszitek, az én testemet eszitek! És ne nézzetek rám így, komolyan beszélek! Aztán Jánoshoz és Péterhez szólt: - Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem! Rágjátok meg jól, és nyeljétek le mindet! Majd mindnyájuknak adott egy kis darabka kenyeret Amint látják, ez megintcsak olyan jelenet, mely belőlünk, bűnösökből nem vált ki mást, mint furcsa, perverz érzéseket és gondolatokat. A szenteskedőkből épp ellenkezőleg: ők úgy vélik, Jézus egyáltalán nem tréfát űzni akart az apostolaival, komolyan gondolta mindezeket. Idézzünk hát újra Bousset elmélkedéseiből: „Az, hogy Jézus testét és vérét kínálta fel fogyasztás céljára, Jézus emberszeretetére utal. És aki ezek fogyasztását elutasítja, azaz nem eszi Jézus testét és nem issza vérét, az elutasítja a megtestesülést (Ezt meg honnan veszi a püspök úr?). azáltal, hogy fogyasztjuk Jézus testét és vérét, titokzatos módon eggyé válunk vele. Ezt pedig ki utasítaná el? Csak a harag és gyűlölet lehet az, ami elutasítja Jézusnak ezt a nagy kegyelmét és szeretetét. Vegyük és együk hát szent testét, és örüljünk eme nagy kegyelmének!” Aztán a fölkent fogta a kelyhet, és kis módosítással előadta az előbbi magánszámát: - Igyatok ebből mind, mert ez az én vérem, még ha nektek bornak tűnik is! A valóságban viszont ez az én vérem, mely értetek kiontatik! Ne fintorogjatok, barátaim, hanem igyátok meg szépen! Igyátok az én véremet, isteni íze van! Az apostolok zaklatottak voltak. Efféle itókából nem igazán akaródzott nekik túl sokat inni. Utána sem igazán volt kedvük még beszélgetni sem. Nem hinném, hogy erről bárkit is győzködni kellene. Így került megalapításra a szentáldozás titka. És épp ezt az evangeliumi szakaszt citálják mindig elő a papok, mikor magyarázatot akarnak adni arra, miért is kell nekik minden reggel fehérbor. És mindig úgy tesznek, mintha valami nagy, szent és titokzatos dolgot cselekednének, amit a közönséges földi halandók úgysem értenének meg! Ezután Jézus így folytatta: - Amikor én már nem leszek köztetek, de meg akartok emlékezni mesteretek dolgairól, járjatok el úgy, ahogy tanítottam nektek! Vagyis egyetek és igyatok, ahogy most tanultátok tőlem, és ily módon emlékezzetek meg rólam!

206

Hozzá kell még tenni, hogy a galamb fia nem állhatta meg, hogy ne tegyen még egy megjegyzést árulójára, aki még mindig a teremben volt. Péter szeretett volna a végére járni ennek a dolognak. E pillanatban, tudósít az evangelium, János, akit Jézus a legjobban szeretett, a fejét mestere kebelére hajtotta. Péter megbökte Jánost a könyökével és a fülébe súgta: - Kérdezd már meg tőle, hogy ki lesz az az áruló! János még egyszer a Jézus kebelére hajolt, és feltette neki a kérdést - Az lesz az, akinek a szaftba mártott falatot adom! – mondta Jézus, de olyan halkan, hogy csak János hallhatta Júdásnak akár oka is lehetett volna gyanakvásra, mikor a mestere kifejezetten neki adta a falatot az apostolok közül. Mégis nyugodtan elfogadta tőle, amit az adott. „Óh, ez a gazember!” – kiáltotta bizonyára magában János De a kedves tanítvány nyilvánvalóan megtartotta magában a haragját, elvégre az evangeliumokban sehol sem esik szó arról, hogy legalább megpróbált volna tenni valamit az árulásra készülő, képmutató kolléga ellen. Közben egyre mélyebben mentek bele az éjszakába. Már ugyancsak későre járt. Jézus mielőbb túl akart esni mindezen. - Figyelj – szólt Júdáshoz – Amit tenned kell, tedd meg mielőbb, ne halogasd! Indulj azonnal! - Már hogy érted ezt uram? Csak nem…? - Indulj már! Menj, ahová menned kell! Igyekezz! A tanítványok is hallották Jézus szavait, de azt hitték, hogy Jézus valamit rábízott Júdásra, hogy szerezze be az ünnepre. Elvégre Júdás volt a csapat pénztárosa. Egyedül csak János tudhatta, mi is zajlik valójában, elvégre ő látta, amint Júdás elveszi a Jézus kezéből a bemártott falatot. Tudott tehát mindent, mégsem tett semmit. Júdást tehát most már semmi sem tarthatta vissza. Utolsó lelkifurdalását legyűrve rohant a templom irányába. Távozása után folytatódott a beszélgetés az asztalnál. Jézus újabb beszédet intézett apostolaihoz. Gyermekeinek nevezte őket, és ama helyről mesélt nekik, ahová rajta kívül senki nem mehet. Péter, mint máskor sem, most sem bírt magával, eléggé forrófejű típus volt. - Miféle hely az, ahová mi nem mehetünk? – kiáltotta – Olyan hely a földön nincs! Esküszöm, hogy én követlek téged, bárhová is mész! Veled élek és halok! Egy szavadra meghalok érted! A galamb fia csak a vállát vonogatta minderre - Uram, irgalmazz, micsoda lelkesedés! – mondta – Még jó, hogy én mindent előre tudok! Ha csak rád számíthatnék, az ellenségeimnek nem is maradna semmi! De csak magamra számíthatok! Fel kell áldoznom magamat, ez már eldöntetett! És készen is állok erre! - Nem, amíg én itt vagyok! – kiáltotta Péter – Miféle áldozat az, amit én nem vállalhatok át tőled? Veled megyek a börtönbe, vagy akár a halálba is! - Elég legyen, Péter, most már csihadjál! - Uram, ne beszélj így velem… - Idehallgass! Mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem! - Micsoda? Hogy én? - Igen, Péter! Így lesz! Nem tudván, mit mondani, Péter lehajtotta a fejét. De elhatározta, hogy bebizonyítja a mesterének, ezúttal tévedett őt illetően. Jézus feltette a kérdést az apostolainak: - Mikor elküldtelek titeket a galileai hegyekbe, pénz, saru, és egy váltás ruha nélkül, szenvedtetek hiányt bármiben is? - Nem, urunk! - Most viszont, akinek tarisznyája van, fogja, akinek semmije sincs, az vegyen magának mindent, még kardot is, mert nemsokára kezdődnek a bajok! És beteljesedik Ézsaiás próféciája Izráelről! - Miféle prófécia az?

207

- Hogy a messiással bűnözőként fognak elbánni! - Ne félj, mi majd megvédünk! Nézd, van itt két kardunk is! „Ó, hát beszélhetek én ezeknek!” – gondolta Jézus, majd ennyit mondott: Elég! Megbeszéltük! Most pedig menjünk és szívjunk egy kis friss levegőt! (Lásd: Máté 26. fejezet 21-29 versek; Márk 14. fejezet 18-25 versek; Lukács 22. fejezet 19-23 versek; János 23. fejezet 23-38 versek)

208

58. fejezet: A Getszemáni majorban És ő eltávozék tőlök mintegy kőhajításnyira; és térdre esvén, imádkozék, Mondván: Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen! És angyal jelenék meg néki mennyből, erősítvén őt. Lukács 22. fejezet 41-43 versek

- Gyertek hát, menjünk ki levegőzni! – mondta Jézus és az ajtóhoz ment. A tanítványok követték mesterüket. Az éj gyönyörű volt. a fölkent az Olajfák hegyére vezette apostolait. Útközben tovább beszélt nekik. Soká regélt a mennyekben lakozó isteni atyjáról, mígnem a kíváncsiskodó Fülöp megkérdezte: - És nem lehet őt látni? Az isteni atyádat, akiről beszélsz - Nézz csak rám, Fülöp! – válaszolt Jézus - Látlak mester. - És kit látsz? - Hogyhogy kit? Hát téged! - Helyesen feleltél, barátom! És most tudd meg: aki engem lát, látja az atyát is! - Hát ha te mondod, akkor elhiszem neked. Eszerint Jézus egy és ugyanaz, mint isteni atyja, aki valójában nem is az atyja, mert az igazi atyja a galamb. Ezután Jézus az igazi szőlőtőhöz hasonlította magát. János evangelista mesél e beszédről, ezt nevezvén az Ige utolsó előadásának. - Én vagyok az igazi szőlőtő – jelentette ki az egykori ács leszármazottja E kijelentés után akár azt is lehetne hinni, hogy az összes többi szőlőtő hamis. - És ahogy én vagyok az igazi szőlőtő, úgy az én atyám a szőlőmunkás. Mint szőlőtőnek, nekem ágaim és hajtásaim vannak. De nem minden ágam hoz gyümölcsöt. Atyám pedig minden olyan ágat lemetsz, amelyen nincs szőlő. Ahhoz pedig, hogy az ág termést hozzon, minél közelebb kell legyen a tőhöz. Ti vagytok, barátaim, az én ágaim, tehát minél közelebb legyetek a tőhöz! És aki nem marad meg bennem, azt levágják, összegyűjtik, és olthatatlan tűzbe vetik, ahogy a már terméketlen összes többi száraz ágat is. Micsoda mély gondolatok, nem igaz? Micsoda nagyszerű szavak az isten szájából! Valóban, a vallás csodálatos dolog! Ha valaki olvasóim közül teljességében élvezni akarja eme ékesszóló szavakat, az megtalálja Jánosnál a 15-16 fejezetekben. Jézus így zárta le beszédét: - Még sok mindent el kellene mondanom nektek, de kevés az idő, és nem fogadnátok be. Eléggé meggyőző érvelés! Ekkor haladt át a mester tanítványaival a Kidron-patak alsóbbik hídján, ahonnan a Getszemáni majorba vezetett az út. Jézus átkelvén a hídon, atyjához fohászkodott, és a hegy lábánál találta magát. Mai napig van ott egy kis kertecske, néhány satnya olajfával. A Jeruzsálembe érkező keresztény zarándokok meg vannak róla győződve, hogy ez a hét fa abból az időből maradt fenn, amikor az evangeliumok szerint keresztre feszítették az isten fiát. Ezt a helyet nevezik Getszemáninak, ami óhéberül olívaprést jelent. Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy üljenek le és pihenjenek. - Karosszékkel nem szolgálhatok – szabadkozott - de üljetek le a földre, és beszélgessetek! Én addig elmegyek imádkozni, de ahhoz egyedül kell lennem. Pár perc és visszajövök. Aztán kis gondolkodás után így szólt: - Inkább ne is: Péter, Jakab és János jöjjön velem, a többiek maradjanak itt! A megszólított három apostol csatlakozott Jézushoz. Ekkor, és ebben minden evangelista egyetért, Jézus rettegni kezdett, úgy, ahogy a haldoklók szoktak. Azt mondta Péteréknek: - Nem tudom, mi van most velem, nem vagyok valami jól… - Talán túl sokat ettél? – kérdezte Péter - Nagyon vicces! - Hát akkor mi lelt, uram? - Most már tényleg ütött az órám! Ó gyalázat, de rosszul vagyok! - Mester, tudunk segíteni valamiben? 209

- Nem, barátaim. Mondom nektek: atyám elküldi egyik angyalát, az pedig hoz nekem egy kehely nagyon keserű italt. Abból ti egy kortyot sem ihattok, nekem egyedül kell kiinnom! E szavak után csak még jobban elszomorodott. Az evangeliumok szerint a tanítványai még sosem látták őt ilyen állapotban. „Kezde rettegni és gyötrődni” Márk 14. fejezet 33. vers. Manapság úgy mondanánk: minden ízében reszketett. Ezután kísérőihez fordult: - Maradjatok itt velem! Virrasszatok és imádkozzatok - motyogta „És ő eltávozék tőlök mintegy kőhajításnyira; és térdre esvén, imádkozék” Lukács 22. fejezet 41. vers - Atyám, atyám! – kiáltott atyjához, Zebaoth istenhez – Félek, hogy amikor beleegyeztem ebbe a földi szenvedésbe, egy kissé túlbecsültem magamat! Azt hittem, kibírok majd mindenféle ütést, ostorozást, kínzást! De most, hogy tudom, mi vár rám, szívemből sajnálom, hogy otthagytam a menyeket, és még egyszer nem egyeznék bele, hogy megtestesüljek kollégám, a szentlélek-galamb által! Ekkor leszállt egy angyal a mennyből, kezében egy kehellyel, mely színültig volt keserűséggel. Jézus csak sóhajtozott. - Figyelj – mondta az angyal – te magad akartad így! Senki sem kényszerített, hogy emberbőrbe bújj, és hogy kipróbálj mindenféle szenvedést, amit csak elképzeltél! De immáron ez, ami előtted áll, megíratott a sors könyvében! Nincs mit tenni! - Atyám! Az, hogy én olyan bolond voltam, ez akkor sem ok arra, hogy így büntess engem! Atyám, kérlek, oldj fel eme kötelezettségek alól! És határozottan elutasította a kelyhet, amit az angyal nyújtott neki. Ekkor az így szólt: - Ami a szenvedéseidet illeti, te magad vállaltad! Most már nem bújhatsz ki a teljesítésük alól! Tartsd a szavad, Jézus, ha már adtad! Ha nem teszed meg, amit vállaltál, akkor kötelezettségszegő leszel mindannyiunk szemében! Az pedig tudod, mivel jár! - Jaj! – kiáltott az istenember – Ezt a szégyent! Inkább akkor kiiszom ezt az egész csészét! Jaj, atyám, a te akaratod teljesedjék inkább, ne az enyém! Az angyal átnyújtotta neki a csészét, ő pedig belekortyolt - Brr, de rossz! Förtelmes íze van! Majd az undortól grimaszolva szökkent talpra „Jézus visszatért a tanítványaihoz, megnyugvást és megkönnyebbülést keresvén körükben a szenvedéseitől, de csak még magányosabbnak és elhagyatottabbnak érezte magát.” – írja egy jámbor kommentátor. Péter, aki nem sokkal azelőtt úgy hősködött, horkolt, mint egy szakasz porosz. Jakab, a bátorságával kérkedő, és János, a kedvenc tanítvány, egymással versengve húzták a lóbőrt. Más alkalommal ez békés és megnyugtató látvány lett volna, de itt és ekkor Jézust módfelett felmérgelte mindez „Nézzenek oda! – gondolta – Megkértem őket, hogy ne hagyjanak magamra, hogy virrasszanak és imádkozzanak velem, ők meg… Csak nemrég hogy bizonygatták hűségüket és odaadásukat, most meg itt horpasztanak, velem nem is gondolnak! És még ők dicsekedtek, hogy meg fognak engem védeni! Micsoda eljárás ez? Miféle tanítványaim vannak nekem?” Ezzel fogta magát, és felrázta Pétert az álmából

210

- Ejnye, Simon, hát alszol? Péter felriadt: - Mi az? Ki az? Mi kell? - Én vagyok, az istened és mestered, Jézus! - Igen, persze, tudom… Mi kell? - Semmi… Csak meg akartam győződni arról, hogy nem-e alszol, hogy számíthatok-e rád, ahogy kértem! - Hát persze, uram! Imádkoztam… Rád gondoltam… - Hallgass inkább! Ha vihar lett volna, itt áztál volna széjjel a zuhogó esőben, álmodban… - Becsszóra, uram! Épp csak hogy kissé elszenderedtem… - Nagyon vicces vagy! - De esküszöm neked, mester… - Ne esküdözzél itt nekem hamisan! És a kollégáid? Javában hajcsiznak! Jó kis tanítványok! Jézus felkeltette Jakabot és Jánost, majd őket is helyretette. - Mondom nektek: virrasszatok és imádkozzatok! Tudnom kell, velem vagytok-e! Virrasszatok, nehogy kísértésbe essetek! Erre Péter azt mondhatta volna neki: „Amíg alszunk, addig semmi sem tud elcsábítani…” De nem mondott semmit. - A lélek erős, de a test erőtlen! – zárta le Jézus, és visszament előbbi helyére Láttuk, hogy még nem itta ki a keserűség poharát. Megint maga előtt találván azt, az istenember újfent hozzákezdett a siránkozáshoz: - Istenem, atyám, mily szörnyű sors vár most énrám! Ó, ha mindent előre tudta volna, amikor belementem szűz anyám méhébe, dehogy vállaltam volna ezt az egészet! Azt már most látom előre, hogy az emberek nem lesznek majd hálásak nekem az áldozatomért! Atyám, távoztasd el tőlem ezt a keserű poharat! De az angyal nem tágított, újra Jézus felé nyújtotta a kelyhet - Idd ki, Jézus! – mondta a fölkentnek – Amit vállaltál, azt végre kell hajtanod! Nem visszakozhatsz, jobb minél előbb túlesned rajta! Egyszer úgyis meg kell halni! - Tudom, hallottam már ezt, angyal barátom! Még te sem hiszed el e szavaidat! És egész testében reszketni kezdett. Aztán újra hozzákezdett siránkozni: - Atyám! Atyám! Ha már nem kerülhetem el mindezt, akkor legyen meg a te akaratod! Aztán nagy levegőt vett, megint beleivott az italba, és csak a keserű utóízét érezte. Majd újfent tanítványaihoz ment, de azok megintcsak aludtak. Megint fel kellett keltenie és alaposan leteremtenie őket a viselkedésük miatt. Amazok meg „nem tudták mit feleljenek néki.” – tudósít Márk evangelista (14. fejezet 40. vers). Jézus megint elment onnan. Az angyal még mindig várt rá, és ragaszkodott hozzá, hogy a galamb fia az utolsó cseppig kiigya ama kelyhet. De csak nem bírt vele. Aztán elmesélte neki, mi vár rá a közeljövőben, amaz pedig azt mondta, hogy mindez már túl sok neki, és nem fogja kibírni. Aztán egész testében izzadni és remegni kezdett. - Nem, nem, túl sok ez nekem, atyám! – kiáltotta görcsökben rángatózva „ És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék; és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak” Lukács 22. fejezet 44. vers De az angyal hajthatatlan volt: - Idd ki! Fenékig! Jézus nagy nehezen kiitta Csak ekkor esett meg rajta Zebaoth atya szíve. Mikor kiürült ama kehely, akkor küldte a vigasztaló angyalát. Jézus rémes állapotban volt. Az angyal odahajolt hozzá, és a fülébe súgta: - Ne légy már ennyire ostoba, ne félj már! Ha egyszerű halandó lennél, akkor ebben semmi meglepő nem lenne! De te az isten fia vagy, netán elfelejtetted? Te csak annyit szenvedsz, amennyit korábban bevállaltál! Ha pedig nincs ínyedre, akkor nem is kell szenvedned, csak úgy tenned, mintha elfogadnád mindezt az emberekért! Érted?

211

Jézus azonnal fellélegzett és talpra ugrott. Megköszönte az angyalnak, hogy időben emlékeztette őt a mindenhatóságára, és büszkén kihúzta magát: - Most már érzem magamban az erőt, hogy bármilyen szenvedést kiálljak! Harmadszor is visszament a tanítványaihoz, és harmadszor is alva találta őket, és megintcsak nagy nehezen bírta őket felkölteni - Javíthatatlanok vagytok! – dorgálta őket a galamb fia – Keljetek fel, ha mondom! Keljetek fel és menjünk! Nézzétek, itt jön, aki elárul engem! (Lásd: Máté 26. fejezet 36-46 versek; Márk 14. fejezet 32-42 versek, Lukács 22. fejezet 40-46 versek; János 15. fejezet 1-27 versek, 16. fejezet 1-33 versek, 17. fejezet 1-26 versek)

212

59. fejezet: Jézus elfogása És közülök valaki megvágá a főpap szolgáját, és levágá annak jobb fülét. Felelvén pedig Jézus, monda: Elég eddig. És illetvén annak fülét, meggyógyítá azt. Monda pedig Jézus azoknak, akik ő hozzá mentek, a főpapoknak, a templom tisztjeinek és a véneknek: Mint valami latorra, úgy jöttetek szablyákkal és fustélyokkal? Lukács 22. fejezet 50-52 versek

Engedelmükkel kicsit visszatérnénk az áruló Júdáshoz. Jézus, mint tudjuk, határozottan beleegyezett abba, hogy Júdás átadja őt a főpapoknak. Ezért amaz elment a templomőrökhöz. Azok, meglátván a kifulladva feléjük rohanó árulót, szóltak a kapitánynak, az meg kijött. - Hát máris? – kérdezte – Még ma elfoghatjuk? - Egy percet sem szabad veszíteni! – válaszolt Júdás – Most fejezte be a vacsorát, és az Olajfák hegyére ment. Egészségügyi séta. Ha kegyeskednek velem jönni, most elfoghatjuk! Nem biztos, hogy lesz még egy ilyen lehetőség! - Máris elrendelem a riadót! Összegyűjtvén az őrséget, a kapitány így rendelkezett: - Őrség! Jobbra át! Lépés in-dulj! A csapathoz több tisztviselő is csatlakozott, és a Szanhedrin szolgáiból is jó néhányan. Így indultak a Getszemáni major irányába. Útközben a kapitány aggódni kezdett: - Várj csak! Honnan ismerjük meg ezt a Jézust? Hogy fogjuk el őt? - Ne aggódjon! –felelte Júdás – Akit majd megcsókolok, az lesz akit keresnek! - Rendben. Sötét éjszaka volt. A templomőrök fáklyákat gyújtottak. Az együgyű apostolok felébredvén, naivan csodálkoztak a fényeken. - Nézzétek! Micsoda fáklyásmenet! Biztos lakodalom van, világítanak a menyasszonynak! Nem is gyanították, hogy az a bizonyos menyasszony ezúttal a galamb fia. Ami Jézust illeti, nem táplált semmiféle illúziót. Tudott mindent előre. Nyugodtan várta a jövetelüket. Júdás közben úgy gondolta, jobb lesz figyelmeztetni az őrséget Jézus természetfeletti képességeire. Bármilyen furcsa is legyen ez az olvasónak, a tény akkor is tény. Az evangelium közli Júdás szavait is: - Legyenek óvatosak! Ez mindenfajta csodákra képes, úgyhogy addig fogják el, amíg magához nem tér! Ha már elfogták őt, akkor már semmit sem tehet, mert nem segít az isteni ereje rajta! De gyorsan kell ám cselekedni! Legfontosabb: gyorsan lecsapni rá, miután megmutattam, ki az! De e tervet nem sikerült végrehajtani. Alig értek a majorba, Jézus elébük jött: - Kit kerestek? Júdás látta, hogy nem vált be a számítása, és csaknem a nyelvébe harapott. Az őrség kapitánya viszont, nem tudván semmiről, így válaszolt: - A názáreti Jézust! A fölkent előrébb lépett, és így szólt: - Én vagyok az! Szavainak váratlan hatása volt: mikor kimondta azokat, az őrök összeestek, mindenféle zűrzavar keletkezett. A földön fekvők azt hitték, hogy a villám csapott beléjük. Úgy ellenőrizték, megvan- e még kezük-lábuk. Jézus elmosolyodott. Csak demonstrálni akarta előttük, mire is képes. Tudatni akarta velük, hogy önszántából adja magát az ő kezükre, csak így foghatják őt el. Elérvén a kívánt hatást, a galamb fia tovább játszotta magát: - Mondjátok már meg végre, kit kerestek! - A názáreti Jézust! – felelte ismét az őrség kapitánya - Mondtam már, hogy én vagyok! Ezúttal senki sem esett hanyatt. A katonáknak semmi kétségük nem maradt. Tehát Júdásnak nem volt miért megcsókolnia a mesterét, mert az már kétszer is azonosította magát. A templomőrök zavarban voltak. Az elfogandó személy, aki egyetlen pillanat alatt a földre küldte őket, túl veszélyesnek tűnt a számukra. - Nos, ha én kellek nektek – folytatta Jézus – akkor engedjétek útjukra a tanítványaimat!

213

Az őrök óvatosan közelebb mentek hozzá. Ekkor Júdás, mivel azt ígérte, hogy megcsókolja Jézust, és teljesíteni akarta eme kötelezettségét, szintén közelebb ment a galamb fiához. Bár ezek után eme gyengéd gesztusra semmi szükség nem volt. - Mester! - kiáltotta - Te vagy az? - Igen, mester! – Köszönni akarok neked! És ahelyett, hogy szimplán kezet rázott volna vele, odament hozzá, megölelte és megcsókolta. El kell mondani, hogy ez a júdáscsók olyan volt, mint vacsora után a mustár, vagyis teljesen felesleges. De Jézus elviselte, majd így szólt árulójához: - Barátom! Csak így köztünk szólva: tudom ám, mi a szándékod! Látod, nem lehet engem félrevezetni! Tudom, hogy miért jöttél, és csak sajnálni tudlak! Csókkal elárulni az emberfiát gusztustalan egy eljárás, még tőled is! Közben a templomőrök látták, hogy Júdást arcátlansága ellenére sem a csókja előtt, sem pedig azután nem érte semmi bántódás, úgy ítélték meg, őket sem érheti baj, és rávetették magukat az istenemberre, mely úgy tűnt, elvesztette mindenhatóságát. Mint tudjuk, a 11 apostolnál két kard volt. az egyik a Péteré volt. a másiknak a gazdája azt kérdezte: - Haljunk meg hősökként? Jézus nem tudott elég gyorsan felelni, mert Simon-Péter már le is csapott az egyik alakra a sötétben, de mert nem látta jól, csak annak jobb fülét sikerült lenyesnie. Az evangelium az áldozat nevét is megörökítette: a főpap szolgája, Malkus volt. Ez a kétségbeesett ellenállási akció súlyos következményekkel is járhatott volna: a templomőrök pórul járt társuk miatt az összes apostolt kardélre hányhatták volna, ha Jézus nem avatkozik közbe. És épp időben! Alig pár perce még az idegösszeroppanás határán volt, de mostanra már visszanyerte hidegvérét, és a többieket is le tudta csillapítani. Odament Malkushoz, felvette a földről a lenyisszantott fülét, és visszatette a helyére. Az pedig, csodák csodája, azonnal visszanőtt oda, ahonnan lemetszették, mintha mi sem történt volna! Ha lehet hinni az evangeliumoknak, Malkus ezért a jótettért egyáltalán nem volt hálás, még csak meg sem köszönte. Jézus pedig odament Péterhez, és atyai feddésben részesítette tanítványát: - Mit csinálsz? Ellenállsz a hatóságoknak? Ilyet én nem tűrök! Mit akarsz egyáltalán elérni? Tedd szépen vissza a kardodat a helyére! Aki kardot ragad, kard által vész el! Péternek egyáltalán nem volt ínyére ez a bánásmód. Hűségét és lelkesedését szerette volna ily módon bizonyítani. Példát akart mutatni az apostoloknak bátorságból. És íme, ez a letolás a jutalma. Rendesen összezavarodott hát. Semmit sem értvén, visszatette kardját a helyére. Ha már a mestere, ezt akarta, akkor engedelmeskedett. Magában viszont így dohogott: „A fene sem érti ezt! Ha mégegyszer megkérnek, hogy álljak ki érte, hát nem állok jót magamért! Mibe keveredtem én? Mindegy is, védje meg magát, ahogy tudja!” Miután Péter befejezte ezt a füstölgést, Jézus így szólt hozzá: - Nem kértelek én semmire, világos? Azt hiszed, nem üldözhetném el őket, ha akarnám? Avagy nem kérhetném meg atyámat, és az nem küldene 12 légió angyalnál is többet a védelmemre? De ha most megsemmisíteném őket, akár egyetlen csettintéssel, hogy teljesednének be az írások? Nem, nem, hagyni kell őket beteljesedni! Ekkor Péter úgy döntött, egy szót sem szól. Lesz, ami lesz, ő a kisujját sem fogja mozdítani többé. A templomőrök ebből felfogták, hogy ez a furcsákat beszélő törvénysértő semmiféle fenyegetéssel nem lesz rájuk nézvést, el lehet őt fogni. Ezért körülvették Jézust, és összekötözték a kezeit. A galamb fia körüli tömegben ismerős arcok tűntek fel a Szanhedrin embereiből. Jézus rögvest rájuk ismert, és így szólt hozzájuk: - Mit látok? Mint egy bűnöző ellen, úgy jöttetek ellenem, kardokkal és botokkal, hogy elfogjatok! Pedig naponta ott voltam a zsinagógákban, mégsem csaptatok le rám! De azt

214

mondom nektek is, amit Péternek: az írásoknak teljesülniük kell! Mert ha nem akarnám, hogy teljesüljenek, semmit sem érnének! Kidobhatnátok őket! Teljesen érthető, hogy a templom őrei meghallván e szavakat, megsértődtek és kiabálni kezdtek, szidták Jézust. Az apostolok egyre jobban megijedtek - Jobb lesz, ha eltűnünk! - mondogatták - Igen, itt az ideje! - Akkor gyerünk! És szanaszét szaladtak, míg Jézus az őrség markában volt. Csak egy fiatalember, ahogy Márk írja, maradt a közelben. A neve persze nem került említésre. Ez tisztes távolságból követte a mestert. Eme ifjú a Kidron völgyében lakott. Az éjszaka közepén felriadt a zajra és a kiáltozásokra. Rögvest gyanította, miről lehet szó, és kiment a házából. Csak egy köntöst viselt, mert éppen aludt, ahogy az evangelium írja. A templomőrök meglátták őt és gyanakodni kezdtek - Mit akar ez? – kérdezgették egymástól – csak nem a fogvatartottat akarja megszöktetni? (Nyilván pont ahhoz volt öltözve) - Fogjuk meg, és vigyük be őt is a názáretivel, legalább nem lesz egyedül! Erre el akarták kapni amaz ifjút, de mivel még mindig sötét volt, csak a ruháját markolhatták meg, és rántották le róla, amaz meg anélkül szaladt el előlük. (Lásd: Máté 26. fejezet 47-56 versek; Márk 14. fejezet 43-52 versek; Lukács 22. fejezet 47-53 versek; János 18. fejezet 2-11 versek)

215

60. fejezet: A főtanács előtt És azok a férfiak, akik fogva tarták Jézust, csúfolják vala, vervén őt. És szemeit betakarván, arcul csapdosák őt, és kérdezék őt, mondván: Prófétáld meg ki az, aki téged vere? És sok egyéb dolgot mondának néki, szidalmazván őt. Lukács 22. fejezet 63-65 versek

Mikoron Éva mama és Ádám papa a földi paradicsomban megették ama almát, nem is sejtették, miféle súlyos következményekkel jár ez a kis piknik az emberi nemre nézvést. Éppúgy, amikor az ifjú Mária a szentlélekkel együtt ette ama másféle almát, el sem tudta volna képzelni, hogy eme gáláns flörtnek az ő anyai méhében fakadó gyümölcse milyen szenvedéseken fog majd keresztülmenni. Ezért hát hölgyeim, vigyázzanak az „almaevéssel”, ki tudja, hová vezet! Ha nem lett volna Éva, nem lenne az eredendő bűn problémája sem! Másrészről, ha Joakim lánya nem jött volna össze ama galambbal, nem lett volna sem Jézus, sem az isteni szenvedés. De mi értelme bánkódni azon, ami már megtörtént? A földi paradicsom belső szabályainak a megsértéséért már megvolt a súlyos büntetés, mégis az isten fiának is el kellett viselnie mindenféle durva szenvedést és kínzást, melyek jó előre meg voltak írva az írásokban. Tehát lehet készíteni a zsebkendőket, mert most a sírás és zokogás időszaka következik! A keményen megkötözött Jézust először Annáshoz, Kajafás apósához kísérték. Bár az, hogy „kísérték”, nem egészen pontos kifejezés. Az evangelium szerint ugyanis mindenható urunkat, ég és föld alkotóját, úgy hurcibálták a fentebb említett Annás házához, rugdosások és szidalmak közepette. De minél durvábban kínozták, annál inkább örült a mindenható teremtő, és szívből ujjongott: „Nagyszerű legények! – gondolta magában – Dolgoznak ám az őrök, ahogy kell! Puff – jól hátbavágták! Bumm – jól belerúgtak a csizmával! Nagyszerű! Igazságos büntetés az almaevésért! De ez még nem minden, a java csak ezután jön!” Annás az általa hirdetett tanok felől kérdezte Jézust. Jézus, mivel minél jobban akart szenvedni, elég hetykén válaszolt neki: - Azt mondtam, amit mondanom kellett! Miért engem kérdezel? Kérdezd azokat, akik hallottak engem! Tudnak azok mindent! Mikor azt mondta, hogy kérdezze azokat, a körülötte lévő tömegre mutatott. Ekkor az egyik templomőr, mivel sértve érezte magát amiatt, hogy esetleg valami sötét históriába akarják őt belekeverni, odament és jól pofon vágta az isteni személyt, mondván: - Így felelsz egy főpapnak? Ez az érv kijózanította a fölkentet, és rögvest szelíd lett, mint egy bárány: - Ha rosszat szóltam, - mondta – bizonyítsd be a rosszat! Ha pedig nem, miért ütsz engem? Nem szabad elfelejteni, hogy Jézusnak két személyisége volt: isteni és emberi. Ezért is volt látható, hogy szenvedései során olykor gúnyolódott ellenségeivel, mert istenként nem érintette a szenvedés, másrészt pedig emberként azon imádkozott, hogy mindez mihamarabb véget érjen. Annak meghatározása, hogy mikor cselekedett az emberi, és mikor az isteni énje, az egyik legérdekesebb teológiai probléma. A két természet titka kétségtelenül zavaros és bonyolult ügy. Köztünk szólva – remélem, megoszthatom önökkel, kedves olvasóim – ha én azon rafinált fickók egyike lennék, akik kitalálták a keresztény vallást, én nem vezettem volna be ezt a kettős személyiségről szóló bohócdogmát. Én csupán kijelentettem volna, hogy onnantól kezdve, mikor is a galamb bejuttatta szűz Máriába az ő szentháromságbeli kollégáját, az utóbbi elvesztette istenségét, és csak halála után nyerte vissza. Én Krisztus urat egyszerű földi halandóként képzeltem volna el, aki semmiféle csodát nem vitt volna végbe, és valahányszor, mikor azokra volt neki szüksége, akkor isteni atyja, Zebaoth atya lépett volna közbe, bizonyítandó a kicsinyhitűeknek, hogy ő és Jézus valóban egyek. Az én Jézusom, ha én találtam volna ki, csak azután lett volna újból isten, hogy emberként kilehelte a lelkét. De ítéljék meg önök: lehet-e komolyan venni eme szenvedéseket, az isten szenvedéseit, ha még a papok is azt állítják, hogy a galamb fia egyszerre volt isten és ember, és hogy akarata 216

szerint akár úgy is elviselhette a szenvedéseket, hogy közben semmit se érezzen? Őszintén megmondva, mindenféle ostoba elméletet kell összetákolni arra, hogy elérzékenyüljünk egy ilyen lényen, mely tetszése szerint választhatott! Annás, mivel nem jutott semmire az istenemberrel, megkötöztette és Kajafáshoz küldte. Kajafása templomőrség parancsnokával összehívatta a Szanhedrint, a legfőbb tanácsot. Ez a gyűlés 71 tagból állt, de már 23 résztvevővel is határozatképes volt. A vének tanácsának elnöke, a nászi, az emelvényre ült. Ha nem lehetett jelen, akkor az arra az évre megválasztott legfőbb főpap helyettesítette. Körülötte a padokon félkörben ült a tanács többi tagja. A karzat szélén két titkár foglalt helyet. Egyikük feladata a vád, míg a másiké a mentő körülmények ismerete volt. A nászitól jobbra ült egy másik, szintén fontos személy, a Sagan, azaz a bíróság atyja. Ő felelt az ügymenet megfelelő lebonyolításáért. Körülötte pedig a bölcsek, az állandó tanácstagok. Az őrség altisztjei kötelekkel és hevederekkel a kezükben őrizték a vádlottat, készen arra, hogy megfenyítsék, amennyiben ellenállást tanúsít. Mint látják, minden a jól bevált szabályok szerint zajlott, önkényeskedés nélkül. Így festett az az egyházi bíróság is, amely előtt, ha hinni lehet az evangeliumoknak, Jézus állt. Mondanom sem kell, hogy a bíráknak itt nem volt dolguk, a titkárok olvasták fel a megfelelő írásokat, vád, illetőleg mentő körülmények ügyében. Gondolják meg: az apostolok szétszéledtek, egyetlen szemtanú sem maradt urunk védelmére! A titkár ismertette a vádakat. Jó sok volt belőlük. E könyv olvasói, mely könyv szigorúan az evangeliumok alapján íródott, már tudják, hogy Jézus élete korántsem volt feddhetetlen, ezért a bíróság elé benyújtott tanúvallomások, melyek a vád részére szóltak, nem tehettek túl jó benyomást a bírákra. Ami a felháborító kérkedéseit illeti, azokból volt tőle több mint elég. Két szemtanú is szembesítette Jézust azzal, hogy hencegett a templomnál: pusztítsátok el ezt a templomot, és én harmadnapra fölépítem! Emlékeznek rá? Jézus, mikor a tömeg támogatását érezte, mintha dicsekedett volna természetfeletti hatalmával, hogy mindenféle trükköket tud végrehajtani. A tanúk elmondták a bíróságon, hogy Jézus épp az ilyen dicsekvéseivel csábította magához a tudatlan, hiszékeny ostobák tömegeit, akik a legócskább sarlatánságoknak is bedőlnek. A tanúk az esküdtszékhez mentek - Tudjátok-e, - mondta Kajafás – ha hazudtok, az ártatlan vére rátok és utódaitokra száll! Ez egy hagyományos formaság volt. Eme ünnepélyes figyelmeztetés után megismételték a vallomásukat. Eléggé szórakoztató, és remélem, az olvasók is értékelik, hogy mind a négy evangelista hamis tanúknak nevezi ezeket az embereket, akik végül is csupán megismételték az evangeliumokban leírtakat! Jézus eme vádakra semmit sem válaszolt. Kajafás végül megkérdezte tőle: - Hallottad a vallomásokat? Igaz, hogy visszaéltél az ostoba népek hiszékenységével, félrevezetted őket, hogy természetfölötti erővel rendelkezel, és hogy te három nap alatt újjáépíted a templomunkat? Igaz, amit ezek mondtak rólad? Jézus, ahogy az előbb is, csendben maradt. - Hogyhogy nem felelsz? – kérdezte a legfőbb főpap – Merthogy ha ezeket mondtad, akkor mindenhatósággal kérkedtél! Ahhoz, hogy ilyen csodákat tégy, istennek, de legalábbis az isten fiának kellene lenned! Ezért az élő istenre felszólítalak, felelj: valóban az isten fia vagy? - Az vagyok – felelte a fölkent Szavai felháborodást váltottak ki. Mindenki sértve érezte magát. És ez érthető is. Senki sem ismerte közülük ama históriát a galambbal. Mind úgy tudták, hogy Jézus apja József, az ács volt. igaz, József élete során a „felszarvazott” jelzőben részesült, d azt senki sem tudta, hogy ama agancsot az a bizonyos galamb aggatta rá. Ha ezt Jézus elmagyarázta volna, a bírák mindjárt képben is lehettek volna, kivel állnak szemben, hogy kivel van dolguk. Azonban inkább hallgatott arról, hogy a jámbor Máriát anno megkörnyékezte az isteni galamb, mely egy személyben maga Zebaoth isten is, és hogy ő, Jézus, mindezek értelmében az isten fia.

217

Mivel hallgatott, ezzel csak provokálta a közönséget. Ami Kajafást illeti, a főpap magánkívül volt a dühtől. - Hallottátok, hogy káromkodott? – kiáltotta a főpap – Mind hallottátok? Szörnyű! Jaj nekünk! És ekkor jámbor dühében a főpap szétszaggatta a ruháját. Ha lettek volna nők a teremben, bizonyára szégyenlősen elfordultak volna az elébük táruló látvány elől. Leküzdvén dührohamát, Kajafás beburkolózott a talárja maradványaiba, és lelke mélyén sajnálta, hogy nem fogta vissza magát időben, mert ebből csak a szabója jöhetett ki jól. Ha egy kicsit is gondolkodott volna, akkor szép higgadtan így válaszolhatott volna neki: „Igen? Hát akkor bizonyítsd be szépen! Különben egyszerű félnótásnak tekintünk!” De mint tudjuk, a logika nem mindenkinek az erénye. Pedig mennyivel szebb lenne a világ! - Azt hiszem – fordult Kajafás a Szanhedrinhez - minden világos! Minek ide még tanúk? Most már mindannyian hallhattuk káromló szavait! Mi legyen hát vele? Mind egyszerre válaszolták: – Méltó a halálra! Azért ez a büntetés meg kell, hogy mondjam, túl szigorú volt egy efféle jelentéktelen bűnhöz. Szerintem Jézust, még ha tételezzük fel, valóban istenkáromlást követett is el, nem kellett volna a létező legsúlyosabb büntetéssel sújtani: Kajafás helyében én ítélet gyanánt hidegzuhany kúrára kötelezem volna a Krisztust, hogy egy kissé magához térjen, és remélem, ebben olvasóim is egyetértenek velem. Amint látják, a szabadgondolkodók rendesebbek a vallásosaknál! Persze, ha nem ítélte volna el a főtanács, mivé lett volna ez az egész úgynevezett megváltás-história? Bonyolult ügy ez azért… A zsidó papok szerint az eretnek minden esetben kereszthalált érdemel. Mikor pedig a hatalom a keresztény egyházatyák kezébe került, azok elevenen megégették az áldozataikat. Tehát a keresztények nem okolhatják a zsidókat azért, mert halálra ítéltek egy közönséges hetvenkedőt, aki szerintem semmilyen veszéllyel nem járt rájuk nézvést. A közvélekedés szerint Kajafás rögvest lezárta az ülést, aztán a pimasz ácsot a templomőrök őrizete alatt hagyván, hazament rendbe hozatni széttépett ruháját. Közben a nép feldühödött a Krisztus viselkedésén, és ha a templomőrök nem lettek volna, a galamb fiából nemigen maradt volna egyéb, mint pehely és toll. Bizony, ennyire komoly dolog ám azzal az ostoba vallásos érzékenységgel megvert, tudatlan nép! A felvilágosultabbak inkább kinevették volna a fölkentet... Már ha egyáltalán vesztegették volna ilyen ostobaságokra az idejüket, és nem otthagyták volna magára… Ami a templomőröket illeti, azok ebből a históriából igyekeztek valami jó mókát összehozni. A katonák mindig is szerették viccelődéssel elütni az időt. Míg a fejleményeket várták, Jézust egy sámlira ültették, és kitaláltak neki egy olyasmi játékot, ami a mai szembekötősdire hasonlít. Így zajlott: az egyik katona megütötte az urat, a többiek pedig kórusban kiabálták: - Te nagyokos! Te próféta! Te jós! Mondd hát meg nekünk, ki ütött meg téged! Közbe ütötték, rúgták, köpdösték, ahogy érték. Hát igen, szép élet a katonaélet… Jézus persze már az elején megállíthatta volna ezt a játékot. Elég lett volna csak ennyit szólnia: - Aki megütött, az Truchelubálbel Jakab, templomőr, káplári rangban szolgál, születési helye Szikár, született az Augustus-féle naptár szerint 41 éve és 3 hónapja.

218

Érthető, hogy ha így tett volna, az őrök azonnal leálltak volna, és elismerték volna istenségét. Ő pedig győztesként távozhatott volna. De nem így akarta. Ellenkezőleg, mint látjuk, még örült is, mikor ütötték és rúgták. Akár ezeket is gondolhatta: „Hú, ezt nevezem én boldogságnak: szenvedhetek kedvemre, ütnek, rúgnak, köpködnek rám, ahogy csak telik tőlük! Most már Ádám és Éva végre megemészthetik ama gyomrukban rekedt almát! Ha ezeket mindet a nevükön nevezném, persze azonnal békén hagynának! De akkor az eredendő bűn megváltatlan maradna!” (Lásd: Máté 26. fejezet 57-68 versek; Márk 14. fejezet 53, 55-64 versek; Lukács 22. fejezet 54, 63-65 versek; János 18. fejezet 12-14, 19-24 versek

219

61. fejezet: Péter gyávának bizonyul És egy kevéssel azután más látván őt, monda: Te is azok közül való vagy! Péter pedig monda: Ember, nem vagyok! És úgy egy óra mulva más valaki erősíté, mondván: Bizony ez is vele vala: mert Galileából való is. Monda pedig Péter: Ember, nem tudom, mit mondasz! És azonnal, mikor ő még beszélt, megszólalt a kakas. És hátra fordulván az Úr, tekinte Péterre. És megemlékezék Péter az Úr szaváról, amint néki mondta: Mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz engem. És kimenvén Péter, keservesen síra. Lukács 22. fejezet 58-62 versek

Abban az időben, mikoron az ég és föld mindenható uralkodója a templomőrök durva tréfáit tűrte, Péter apostol tudtán kívül minden tőle telhetőt megtett azért, hogy valóra váltsa mester jóslatát. Miután elfutott a Getszemáni majorból, elszégyellte magát gyávasága miatt és visszament oda. „Hova az ördögbe vihették az én mesteremet?” - gondolta Kis gondolkodás után arra a következtetésre jutott, hogy Jézust a főpap palotájánál kell keresse. Rögvest arrafelé vette az irányt. Mikor odaért, a bejáratnál már kíváncsiskodók tömege tolongott, és lehetetlen volt bejutni az épületbe. Péternek be kellett érnie az udvar sarkával. Bár jó volt az idő, ha még emlékeznek, az apostolok a puszta földön alhattak az evangelium szavai szerint, nyilván hirtelen hidegre fordult. Az udvaron tolongó szolgák, templomőrök és egyebek tüzet gyújtottak, és odamentek melegedni. Közben kitárgyalták az éjszakai eseményeket, mindenféle anekdotákkal fűszerezve. Péter csendben volt. csak hallgatta őket. Tudni akarta, hogy végződik mindez. Hirtelen Kajafás egyik szolgálója meglátta az arcát a tűznél, és rászólt: - Hét, téged ismerlek! - Márhogy engem? – felelte rémülten Simon-Kőszikla - Persze, téged! Valahol már láttam a képedet! - Az enyémet? - Igen, a tiédet! - És mégis hol? - Te is azzal a názáreti Jézussal voltál! Péter vállat vont: - Asszonyom, maga nem tudja, mit beszél – felelte - Én ne tudnám? Csak ne add nekem itt az ártatlant! - De én magát sehol sem láttam! Ezzel érdektelenséget mutatva közönyös arccal közelebb ült a tűzhöz. A szolgáló azonban nem nyughatott, és bár őt nem firtatta tovább, inkább a barátnőivel osztotta meg a gyanúját. - Hát persze! – felelte egyikük – Még én is emlékszem erre az ábrázatra! Nehéz egy ilyet elfelejteni! - és ezzel közelebb ment Péterhez, hogy jobban szemügyre vegye. Az apostolnak kezdett mindez az idegeire menni. Bosszúsan ráncolta a homlokát - Mit akar tőlem? – kérdezte fogcsikorgatva - Persze, hát persze! Megesküszöm rá! – kiáltotta a szolgáló – Láttunk téged! Tudjuk, ki vagy, ne is tagadd! Biztos, hogy te is azzal a názáretivel voltál! Igen, vagy nem? Simon-Péter kezdett kijönni a sodrából - Figyeljen! – mondta – Beszéljünk komolyan! Itt és most megesküszöm, hogy ön téved! Ha pedig csak viccel, hát akkor vicceljen mással, rólam meg szálljon le végre! - Nézzetek csak rá! – felelte amaz – Jobb lett volna, ha csendben maradt volna! Higgye el, nekünk sem ment el az eszünk, tudjuk, mit

220

beszélünk! Mondom, hogy láttuk magát azzal a názáretivel, és mondhat bármit, úgysem hisszük el! - A jó mindenségüket maguknak! – kiabált Péter – Hogy nem bírnak már leszállni rólam! Mondom, hogy semmi közöm hozzája, az ördögbe is! Az egyik templomőr, hallván ezt a vitát, megkérdezte: - Biztos, hogy nem tartozol hozzája? Becsszóra? - Igen! Becsszóra! - Hát akkor téma lezárva! Ekkor Pétert békén hagyták, és legalább egy órát nyugodtan melegedhetett a tűznél. De balszerencséjére, nem bírván magával, egyszer-egyszer beleszólt a beszélgetésbe a maga galileai tájszólásával, így egy másik templomőr is felkiáltott: - Ezer ördög! Hát persze, hogy ez is a Jézus bandájából való! És ne szórakozzál itt velünk, öreg! Még a beszéded is elárul: galileai vagy! - Hogy az a… - felelt a főpap egyik szolgája is – hát persze, hogy te is ennek a názáretinek a cimborája vagy! Emlékszem, hogy tégedet is láttalak, hogy ott voltál abban a majorban! Péter most aztán benne volt a slamasztikában! Az a szolga, amelyik felismerte, annak a Malkusnak volt a rokona, amelyiknek ő lenyisszantotta a fülét. De Péter nem hagyta magát. Hevesen magyarázni kezdte az egybegyűlteknek, hogy ő valami végzetes félreértés áldozata, és nem is igazán érti, miről is van szó. Közben esküdözött, ahogy csak az eszébe jutott, égreföldre. És ekkor a szomszédos tyúkólban megszólalt a kakas. Eme történetet kétkedéssel fogadják azok, akik ismerik Júdea szokásait és történelmét. Merthogy létezett egy olyan szokás, amely tiltotta, mégpedig meglehetős szigorral, hogy Jeruzsálem falain belül tyúkokat tartsanak és etessenek, félő hogy megszentségtelenítik a szent tárgyakat. Világosan kiért erre a zsidók Bava Kamma című szabálygyűjteményének korabeli változata. E tilalom betartását pedig kivétel nélkül megkövetelték. Ezért is különösképp érdekes, hogy épp a főpap udvarától nem messze tartottak tyúkokat. Ez az evangeliumi következetlenség vezethetett ahhoz is, hogy Jézus annak idején a Genezáreti-tó partján egy konda disznóba küldött egy légió ördögöt. Ennyire kell komolyan venni minden mást is tőlük. Érdekes egybeesésként Jézust, miután elszenvedte a katonák csúfolkodásait, épp akkor vezették, vagy Kajafáshoz be, vagy onnan ki, és jelentőségteljesen rátekintett Péterre. A szeméből kb. ezt lehetett kiolvasni: „Nocsak, Péter! Hát most meggyőződhettél róla, hogy én nem a levegőbe beszélek! Mondtam, hogy háromszor is megtagadsz, mielőtt a kakas megszólal! Hallod? Már meg is szólalt!” Simon-Péter megértette. Kétségbeesésében semmivel sem törődve kirohant az utcára, és keserves sírásra fakadt. (Lásd: Máté 26. fejezet 58-75 versek; Márk 14. fejezet 54-72 versek; Lukács 22. fejezet 54-62 versek; János 18. fejezet 15-27 versek)

221

62. fejezet: Az áruló Júdás vége Akkor látván Júdás, aki őt elárulá, hogy elítélték őt, megbánta dolgát, és visszavivé a harminc ezüst pénzt a főpapoknak és a véneknek, Mondván: Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért. Azok pedig mondának: Mi közünk hozzá? Te lássad. Ő pedig eldobván az ezüst pénzeket a templomban, eltávozék; és elmenvén felakasztá magát. Máté 27. fejezet 3-5 versek

A nap már a láthatáron volt, mikor Jézust újra a Szanhedrin elé citálták. Kajafás és kollégái - Nikodémus kivételével, mert az mélyen hallgatott – arról tanácskoztak, miként lehetne végleg elrendezni a názáreti nyugtalanító ügyét. Amíg otthon összevarrták a köntösét, melyet rendesen szétszaggatott, a legfőbb főpapnak eszébe jutott, és ezt a többiekkel is tudatta, hogy amióta római uralom alatt állnak, a zsidók nem szabhatnak ki halálos ítéletet senkire, mert ez a jog kizárólag a római helytartóé. Meg kell mondani, hogy Kajafás lelkes hazafi volt. Bár Jézust csak egy cégéres gazfickónak tartotta, mégis úgy érezte, meg kell szabadulnia tőle, mert veszélyt jelent honfitársaira. Mint minden mániákus, Jézus is hirdette magáról, hogy ő Júdea királya, a zsidók királya. Ez előbb-utóbb tömeges zavargásokhoz vezetett volna, ami felkelésben csúcsosodott volna ki, melyet a rómaiak nem haboztak volna ürügyként felhasználni egy jó alapos tömegmészárláshoz a zsidók körében. „Mielőbb meg kell szabadulni a fogolytól! – döntött Kajafás – Számtalanszor megsértette törvényeinket, és súlyos büntetést érdemel! Ezzel bebizonyítjuk a rómaiaknak, hogy nincs közünk ehhez a rendbontóhoz! Át kell őt adnunk Poncius Pilátusnak, hadd hallgassa ki! Így hát Jézus második kihallgatása puszta formalitás volt, semmi különös. Megkérdezték tőle, valóban Krisztusnak, azaz a megváltónak és messiásnak tartja-e magát, mely pedig a zsidók megszabadítására hivatott. - Ha te vagy a messiás, mondd meg nekünk! – követelte Kajafás Jézust ekkor elhagyta isteni természete, és csak az emberi gyengeség működött benne, nem felelt se igennel, se nemmel, remélve, hogy így enyhíthet a sorsán - Hát – mondta halkan – ha azt mondom, hogy én vagyok a Krisztus, úgysem hisztek nekem! Ha meg én kérdezlek titeket, nem feleltek, és engem sem engedtek el. Inkább hallgatok… - Mivel a vádlott kétértelmű választ adott, vigyék Poncius Pilátus elé! – rendelkezett Kajafás Az őrség kapitánya továbbította az őröknek a parancsot, a menet pedig megindult. De mielőtt folytatnánk, térjünk rá Júdásra, mi is történt vele Krisztus elfogatása óta! Miután a katonák elhagyták a Getszemáni majort, Júdás távolról követte őket a főpap udvaráig. Figyelemmel kísérte az eseményeket. Végül pedig eljött annak is az ideje, hogy lelkifurdalást kezdjen érezni. Úgy gondolta, hogy kötelességszegés, tiszteletlenség, és Jézus egyéb rossz szokásai nem érdemelték volna azt, hogy ő, Júdás, elárulja. Egy percet sem veszítve, Júdás fogta a pénzt, melyből egy vasat sem költött el, majd futott vele a főpapokhoz és vénekhez. - Mit akarsz még? – kérdezték – csak nem keveset fizettünk neked? - Nem kell nekem a ti 30 ezüstötök! Itt van, vissza is adom! - Nocsak! Ez különös? Két napja még itt alkudoztál, ahogy a bazárban szokás! Most meg, hogy kifizettük neked, nem kell? Mi lelt? - Vegyétek vissza a pénzeteket! – kiáltotta Júdás – Égeti a kezemet! Tévedtem! Jézus nem bűnös! Ártatlant adtam a kezetekre! Ostoba szamár vagyok! Vegyétek vissza az átkozott pénzeteket! A főpapok és vének egymásra néztek. - Figyelj, komám! – mondták neki – Késő bánat, Jézus maga ítélte el magát! Aláírta a halálos ítéletét! Előttünk káromolta istent! A pénzedet becsülettel megszolgáltad, a tied! - Mondtam már, hogy nekem nem kell! - Ehhez nekünk már nincs közünk! Őszintén sajnáljuk, de nem tudunk neked segíteni! Cselekedj a legjobb belátásod szerint!

222

Júdás köpött egyet, szétszórta a pénzt, aztán megfordult és kirohant. Elrohant a Kidron torkolatához a Hinnom völgyébe, és felakasztotta magát egy fára, amely egy fazekas telkén állott. Az Apostolok cselekedeteiben, kiegészítendő az evangeliumokat, arról is írnak, hogy a kötél leszakadt. Ha leszakadt, hát leszakadt, készséggel elfogadjuk. Úgy tűnik, annak idején Jeruzsálem környékén elég olcsón lehetett földhöz jutni, mert mikor a papok viszakapták Júdástól a pénzt, ama 30 ezüstpénzért megvették egy fazekas telkét, és kinevezték idegenek temetőjévé. Máté 27. fejezet 7. vers A kereszténység nagy fáklyavivői másként és másként világítják meg Júdás halálát. És ez bizony immár tisztázatlan is marad. Erről a témáról Migne abbé, a tudás nagy forrása, írt sokat a Patrologie grecque V. kötetében. Máté azt írja, hogy Júdás „eldobván az ezüst pénzeket a templomban, eltávozék; és elmenvén felakasztá magát.” 27. fejezet 5. vers Az Apostolok cselekedeteiben viszont arról írnak, hogy az ág leszakadt, amaz pedig elég csúnyán végezte (ApCsel 1. fejezet 18-19 versek) Lukács nem ír erről semmit. Ahogy Márk sem emlékezik meg Júdás végzetéről. János pedig, bár az evangeliumában nem tesz erről említést, később egyszercsak arról mesélt hű tanítványának, Papiász Hierapolitésznek (70-125), Hierapolisz később szentté avatott püspökének (február 22.-én ünneplik), hogy a hűtlen apostol, bár felakasztotta magát, és az ág valóban letört a súlyától, amaz túlélte, és még hosszú évekig boldogan élt. Hát igazodjon el bárki is ezekben az ellentmondásokban! Ami engem illet, talán felesleges is említenem a véleményemet, az olvasók már úgyis ismerik. Biztos vagyok abban, hogy ahogy Jézus, úgy Júdás sem létezett. Máté, Márk, Lukács és János evangeliumait pedig legjobb esetben is a második század vége felé írták, mikorra már megalakult a keresztény vallás, olyan isteni bárányokat adván az emberiségnek, mint VI. (Borgia) Sándor, avagy IX. (Mastai) Piusz pápák.

223

63. fejezet: Pilátustól Heródesig és vissza És megkérdé őt Pilátus: Te vagy-é a zsidók királya? Ő pedig felelvén, monda néki: Te mondod. És erősen vádolják vala őt a főpapok. Pilátus pedig ismét megkérdé őt, mondván: Semmit sem felelsz-é? Ímé, mennyi tanúbizonyságot szólnak ellened! Jézus pedig semmit sem felele, annyira hogy Pilátus elcsudálkozék. Márk 15. fejezet 2-5 versek

- Őrség, hallottátok a parancsot! – rendelkezett a kapitány – Irány a helytartó* udvara, lépés in-dulj! És Jézust a templomőrök lekísérték a rómaiak helytartója, Poncius Pilátus hivatalába. A papok egy része a templomban marad, ahol hozzákezdtek a reggeli áldozat bemutatásának előkészületeihez, jó páran közülük viszont a menet után sietett. Így együtt tekintélyes csoportosulást alkottak. Miközben átvonultak a városon, kíváncsi járókelők és szájtátiak csatlakoztak hozzájuk, a tömeg nőttön nőtt. Ekkor kezdtek ébredezni a városi polgárok is, és hozzáláttak mindennapi tevékenységükhöz, de ez a nap másként alakult a számukra. A sárgarépával és karfiollal kereskedő kertészek, madáreledel-árusok, kéményseprők, zöldségesek, akik vitték a piacra gyümölcseiket és zöldségeiket, a tejárusok kis szekereikkel és kancsóikkal, a fűszeresek, akik már megnyitották üzleteiket, szinte egész Jeruzsálem hagyta a dolgait, és özönlött az elítélt után a helytartó udvarába. Nem akartak lemaradni egy ilyen látványosságról. Jézust bevezették a nagyterembe. Kis időre magára hagyták, de őr állt mindenkijáratnál. Pilátus odament a vádlotthoz. A galamb fia erősen megkötözve olyan szánalmas látványt nyújtott, és annyira nem hasonlított egy veszedelmes bűnözőre, hogy Pilátus részvétet érzett iránta. Már hallott eme veszedelmes polgár próféciáiról, és hírnevéről, hogy felkelést szít a rómaiak ellen, de eddig semmiféle lázadás nem volt várható, aminek a leverésére kellett volna készüljön. Így hát Pilátus szemügyre vette a volt ácsot, majd kiment a zsidókhoz és megkérdezte: - Mivel vádoljátok ezt az embert, hogy a palotámba hoztátok? A vádak összevissza záporoztak lentről felfelé: - Lázító! Bűnre csábító! Nem engedi büntetni a házasságtörést! Megszegte a szombati tilalmat és a sabbat napján dolgozott! Könnyűvérű nőkkel él! Izgatja a népet a hatóság ellen! Szélhámos! Ellopott egy szamarat! Stb… - Értem – felelte Pilátus – De mi közöm nekem mindehhez? Büntessétek meg a ti törvényeitek szerint! - Nézze! – szólt a Szanhedrin egyik bölcse – Sok előbb felsorolt bűne a mi törvényeink szerint halállal büntetendő! De ön is tudja, hogy mióta hazánk a Római Birodalom része, nekünk nincs joguk halálbüntetésre, csak a római helytartónak! - Ez egy nagyon veszélyes bajkeverő – kiáltotta egy másik arc is a népből, akin látszott, hogy adószedő a foglalkozása – bujtogatja a népet, hogy ne fizessenek adót, mondván, hogy ő a zsidók királya, hogy ő a Krisztus, Júdea felszabadítója. És ez elég veszélyes dolog! - Értem – mondta Pilátus – de előbb beszélni akarok vele. – ezzel bement Jézushoz - Figyelj! – mondta – Te tényleg azt hirdeted magadról, hogy a zsidók királya vagy? - Ezt magától kérdezi? Vagy az ellenségeim mondták ezt, akik mindenfélével vádolnak, többek közt ezzel a zsidók királya-üggyel is? *

A francia és angol nyelvű evangeliumokban Pilátust gouverneur rangjelzéssel illetik, ami egyszerre jelent helytartót (procurator) és kormányzót (legatus) is. Ez pedig félreértésekre adhat okot. Taxil ezt egy érdekes példával világítja meg: „Képzeljék csak el, hogy ha valamely kortársunk kiadna egy anekdotikus brosúrát Belfort védelméről az 1870-71-es francia –porosz háború idejéből, ahol, magát az egyik védőnek kiadva, teljesen ismeretlen tényeket közölne, de mindig mikor a helyőrség parancsnokáról, Denfert-Rochereau ezredesről lenne szó, mindig Denfert-Rochereau tábornoknak nevezné. Egy ilyen súlyos hiba a katonai rang megnevezésében vajon elég ok arra, hogy mindenki felfogja, hogy ez a brosúra úgy, ahogy van, hamisítvány, a szerzője pedig szégyentelen hazudozó?”

224

Megint az emberi természet lépett nála működésbe, ezért Krisztus egyszerűen kitért a válasz elől. Pilátus a homlokát ráncolta. - Az ellenségeidhez nekem semmi közöm! Római vagyok, nem zsidó! A ti zsidó vitáitokba én nem akarok belekeveredni. A saját néped és a főpapjaid adtak a kezemre! Magyarázd el nekem, mit vétettél! Jézus most nemhogy kitért a válasz elől, hanem még csak nem is válaszolt. - Legalább azt áruld el, hogy miféle királyságod is van neked, amit hirdetsz! - Az én királyságom nem itt van ezen a világon. Ha itt lenne az országom, szolgáim már rég harcba indultak volna értem, hogy ne kerüljek ellenségeim kezére! - Tehát te egy király vagy, csak épp nem itt van a királyságod? - Ismétlem: az én királyságom nem ezen a világon van! - Bárhol is legyen, te kijelented magadról, hogy király vagy? Az vagy? - Igen! Én király vagyok! „Hát ez csak egy bolond!” – gondolta Pilátus. Ismét kiment a néphez. - Szerintem – mondta nekik – ez az ember nem érdemel halált! A tömeg kórusban kiáltotta: De igen! Halál reá! Keresztre vele! És újból mindenféle vádak záporoztak a fölkent ellen. Ekkor a helytartó kivezettette Jézust, és így szólt hozzá: - Hallod, hogy mi mindennel vádolnak? A volt ács hallgatott. Újfent felhangzott ellene a lázítás vádja. Erre Pilátus megkérdezte: - És hol hangzottak el eme lázító beszédei? - Mindenhol! – kiáltották neki – Galileától egész Jeruzsálemig! A Galilea név hallatán a helytartó úgy érezte, van kiút a számára eme bonyolult és kényes helyzetből; egyáltalán nem akart ebbe az ügybe semmiféle módon sem belekeveredni, sem bármiféle felelősséget vállalni. - Figyelj, Jézus – mondta reménykedve – nem galileai vagy te véletlenül? - De igen, galileai vagyok! - Ez esetben, uraim – fordult Pilátus a főpapokhoz és a néphez – ez az ügy nem az én hatásköröm! Ez Heródesre tartozik! És ha minden igaz, ő most épp itt tartózkodik! Úgyhogy szíveskedjenek eme vádlottat odajuttatni, tegyen vele ő belátása szerint! Kész, végeztem! És Jézussal már útnak is indultak a tetrarcha palotája felé. Heródes már hallott Jézusról. Ahogy Lukács tudósít, „Héródes pedig Jézust látván igen megörüle: mert sok időtől fogva kívánta őt látni, mivelhogy sokat hallott ő felőle, és reménylé, hogy majd valami csodát lát, melyet ő tesz.” 23. fejezet 8. vers Sajnos Jézus aznap épp nem volt olyan hangulatban, és nemhogy mindenféle bemutatótól, vagy kis trükköcskétől elzárkózott, hanem mégcsak szóra sem méltatta a tetrarchát. Hiába unszolta őt Heródes, a volt ács, kinek egyetlen szava hegyeket mozgatott volna, csak állt ott szótlanul. Heródes Pilátushoz hasonlóan úgy ítélte meg, hogy a vádlottnak nyilván hiányzik egy kereke, és aligha vonható felelősségre a beszédei miatt. Elrendelte, hogy öltöztessék Jézust fehér ruhába, melyet általában a gyengeelméjűek és őrültek viseltek akkoriban, és ily módon felöltöztetve visszaküldte őt Pilátushoz. A római helytartó már torkig volt ezzel az egész históriával. - Elébem hozattátok ezt az embert – kiáltotta – és lázítással vádoltátok meg! Kikérdeztem, de nem tartom őt veszélyes bűnözőnek! Elküldtem Heródeshez, de az sem látott okot halálra ítélni őt! Mit akartok még? A templom papjai már bemutatták a reggeli áldozatot, és bementek Pilátus udvarába, hogy beszéljenek vele. Bármi áron meg akartak szabadulni attól a názáretitől. Mint az köztudott, minden korok és népek papjai különös kegyetlenek is tudtak lenni. Meghallgatván őket, Poncius Pilátus igyekezett elérni, hogy megnyugodjanak, és így szólt: - Jézus minden jogsértése elnyeri büntetését: mielőtt elbocsátom, megostoroztatom!

225

- Nem, nem! - kiáltották a jeruzsálemi papok – Nem ezért jöttünk ide! A törvényeink szerint meg kell halnia! Halál reá! A helytartó újfent gondolkodóba esett. Mint látjuk, humánus ember volt, és nem akart csak úgy gyilkoltatni, mert mások ezt kérték tőle. Újfent eszébe ötlött egy mentőötlet: eszébe jutott, hogy rendelkezett egy olyan joggal, mely szerint a pászka ünnepén megkegyelmezhet egy elítéltnek. Ez az engedmény azért volt, hogy a meghódított nép láthassa, hogy a rómaiak azért nem annyira kegyetlenek. Pilátus megparancsolta, hogy katonái vezessék elő a börtönből a legveszedelmesebb bűnözőt. Ez egy bizonyos Barabás volt. Mindenféle gaztettéről vált hírhedtté akkoriban.** Pilátus terve egyszerű volt: „Odaállítom a tömeg elé Jézust és Barabást – gondolta – aztán felteszem nekik a kérdést, hogy melyiküket akarják, hogy szabadon bocsássam. A főpapok dühösek Jézusra, de az emberek félnek Barabástól! Ezenkívül most itt van az udvaromnál szinte egész Jeruzsálem! Ha ez a Jézus tényleg több nyomorékot is meggyógyított, ahogy a követői hirdetik, azok a volt vakok, sánták, bénák, leprások csak szót emelnek a gyógyítójukért!” Ez az ötlet egyáltalán nem volt rossz! De jaj, jaj, és még egyszer jaj! Pilátus nem számolt az emberi hálátlansággal! Nem látta előre, hogy épp ezek a meggyógyítottak fogják majd a leghangosabban követelni gyógyítójuk vesztét, és Jézus ellenségeinek a kórusához csatlakoznak! Elvégre, ha nem követelik elegen a vesztét, nincs keresztre feszítés, következésképp megváltás sem… Mikor tehát Pilátus a nép elé állította Jézust és Barabást, a nép egyhangúlag kiáltotta: - Engedd el Barabást! Keresztre Jézussal! Ez volt az utolsó kísérlet. Hiába üzente Pilátus neje, Claudia Procula, aki részt vett a galamb fiának a perében, hogy ne keveredjen ebbe az ügybe, mert ő rosszat álmodott az éjjel Jézussal kapcsolatban, és ez baljós előjel, Pilátus úgy látta, számára nincs más kiút. Elbocsáttatta Barabást, Jézust pedig kiszolgáltatta a főpapoknak, hogy tegyenek vele, amit csak akarnak. De hogy kifejezze a nép előtt az ügyhöz való hozzáállását, vizet hozatott és ott előttük megmosta a kezét. Ezután a templomőrök megkorbácsolták Jézust a nép örömujjongása közepette. A keresztény egyház teológusai, hogy részvétet keltsenek, erről az ostorozásról a mai napig mindenféle rémhíreket terjesztenek: Jézusról durván letépték a ruháit, derékig levetkeztették, oszlophoz kötözték, majd elkezdték verni kötelekkel, rudakkal és szarvasmarha inakkal. Erre csak azt lehet mondani, hogy az inkvizíció módszerei sokkal kegyetlenebbek voltak Jézus megostorozásánál, elvégre neki nem csavarták ki sem a kezét, sem a lábát, nem roppantották össze satuban a csontjait, nem öntöttek rá forró olajat, sem olvasztott ólmot, nem **

Barabást Máté nevezetes fogolynak nevezi (27. fejezet 16. vers), Márk csak annyit mond, hogy lázadókkal és gyilkosokkal volt együtt (15. fejezet 7. vers). Lukács (23. fejezet 18-19 versek) azt írja, hogy lázadásért és gyilkosságért dutyizták be. János szimplán csak tolvajnak titulálja (18. fejezet 40. vers). Épp ez a legutóbbi adhat esetleg magyarázatot arra, hogy a nép miért inkább őt, az egyszerű tolvajt bocsáttatta szabadon, mint a veszélyes felforgatóként megvádolt Jézust.

226

égettek gyantát a mellkasán, nem szorították a fejét egy különleges karikába, hogy összenyomják a fejét, és nem öntöttek a speciális merevítővel kinyitott szájába egy egész vödör szennyvizet sem egyszerre, sem pedig apránként. Nem is lógatták fejjel lefelé. Azt is hozzá lehet ehhez tenni, hogy a zsidó papok nem tépették le a Jézus körmeit, nem szorították a lábait spanyolcsizmába, nem hasítottak szíjat a hátából, nem szorították karjait és bokáit bilincsbe, nem húzták kezét-lábát azoknál fogva, amely módon végül szinte széttépik a testet, de legalábbis a csontokat jól elmozdítják a helyükből. Az egykori názáreti ácsnak, aki egyszerre volt isteni személy és ember is, módjában állt akár úgy is intézni ezt az egészet, hogy a kínzásokból szinte alig érezzen valamit. Ha pedig a szenvedése meghaladta volna az emberi tűrőképességet, akkor ezt az erejét akár használhatta is. Így hát akár az is megeshet, hogy ő a tizedét sem szenvedte végig annak, mint a későbbi korok jámbor papjainak szerencsétlen áldozatai… De jobb, ha nem hánytorgatjuk fel mindezeket a papoknak. Elég kézbe venni az evangeliumokat és kijelenteni nekik, hogy ez a meséjük a Krisztus megostoroztatásáról és kiontott véréről az ő lázas képzeletük eredménye csupán. Máté evangeliumában ez olvasható: „Akkor elbocsátá nékik Barabbást; Jézust pedig megostoroztatván, kezökbe adá, hogy megfeszíttessék.” 27. fejezet 26. vers Márk ugyanezt írja: „Pilátus pedig eleget akarván tenni a sokaságnak, elbocsátá nékik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatván, kezökbe adá, hogy megfeszítsék.” 15. fejezet 15. vers Lukács ezt a megostorozásos részletet nem is említi. János így ír erről: „Akkor azért előfogá Pilátus Jézust, és megostoroztatá.” 19. fejezet 1. vers Meg kell jegyezni, hogy a megostorozás nem feltétlenül megkorbácsolást jelent. Az Úr szenvedését illetően jó néhány szenteskedő rengeteg könnyet ejt a nagyhéten, mert úgy hiszi, hogy tényleg megkorbácsolták. Ezenkívül az evangelisták elbeszéléseiből világosan kitűnik, hogy ha a főpapok és a nép valóban a Jézus halálát követelték, akkor a zsidó őrök nem vitték túlzásba a szidalmakat, nyakleveseket és egyéb durvaságokat, elvégre az már szadizmus lett volna. Néhány pofon, rugdosás, leköpdösés, meg persze egy kis megostorozás. Hogy ne maradjon le a vidám zsidóktól, Pilátus nemcsak Jézuson hagyta a fehér ruhát, hanem még egy katonai palástot is adatott rá, a kezébe pedig egy nádpálcát. A fejére nádból és mindenféle gallyakból, meg bogáncsból koszorút tétetett. Ez a híres „töviskoszorú” a párizsi érsek kijelentése alapján a párizsi Notre Dame székesegyházban található. Szerény összegért megtekinthető. Én magam is láttam. Egy közönséges, nádból készült koszorú, tövisek nélkül. Ekkor Jézust így mutatták be a tömegnek: - Íme, az ember! Íme, a zsidók királya, örvendjetek! Majd a katonák elvették tőle a nádpálcát, és azzal kezdték ütlegelni. Pilátus, miután kezet mosott, még egyszer utoljára így szólt a néphez: - A legkomolyabban mondom néktek: ha ti elítéltétek ezt az embert, és egyhangúlag a halálát követelitek, én nem állok elébe! De egyet jegyezzetek meg: ti ítéltétek el őt nem én! Ha ártatlan, a vére a ti fejetekre szálljon vissza! - Rendben! – zúgta a tömeg – „Az ő vére mi rajtunk és a mi magzatainkon!” Máté 27. fejezet 25. vers Ekkor Jézus bizonyára azt gondolhatta, hogy sajnos az ő vére senkire nem szállhat rá, elvégre ő azért jött a földre, hogy kiomló vérével elégtételt adjon az emberi faj összes múltbeli, jelenbeli, és jövőbeli bűnéért. Tehát ennek így kellett lennie, ez volt a terv. Mindenki az ott lévők közül csak egy eszköz volt abban, hogy eme terv minél tökéletesebben teljesüljön. Mindeme események délelőtt fél 11 és 11 óra tájban zajlottak le. Most már semmi sem állt az ítélet végrehajtásának az útjába. (Lásd: Máté 27. fejezet 2-31 versek; Márk 15. fejezet 1-20 versek; Lukács 23. fejezet 1-25 versek; János 19. fejezet 1-16 versek)

227

64. fejezet: A Kálvária És vivék őt a Golgotha nevű helyre, amely megmagyarázva annyi, mint: koponya helye. És mirhás bort adnak vala néki inni; de ő nem fogadá el. Márk 15. fejezet 22-23 versek

És íme, máris úton vagyunk a Kálvária/Golgota felé. Az evangeliumokkal a kezünkben figyeljük eme kettős természetű lényt, meg tud-e halni szemrebbenés nélkül, ahogy egy hős. Mindenekelőtt hová is vitték őt Pilátus palotájából? A római katonák a templomőrökkel együtt meneteltek, mögöttük a tömeg, élén a főpapokkal, írástudókkal és farizeusokkal. Először a jeruzsálemi börtönhöz mentek. Ott leszedték Jézusról a bíborszínű palástot, meg az őrültek fehér ruháját, és a saját ruháit adták rá. Itt csatlakozott Jézushoz két szintén halálra ítélt bűnöző (lator). Amazok neveit nem közlik az evangeliumok. Az így kiegészült menet útnak indult a város kapuin kívüli dombhoz, ahol általában a kivégzéseket hajtották végre. Ezt a dombot nevezték Kálváriának/Golgotának (Koponyahegynek). Azért kapta ezt a nevet, mert a felső része, egy csupasz sziklatömb, többé-kevésbé hasonlít egy emberi koponyára. Az evangeliumok kommentátorai, mindenhol csodákat keresvén, azt állítják, hogy az a domb, melyre Jézus keresztjét állították, azért kapta a Koponyahegy nevet, mert alatta volt Ádám koponyája. Azonban le kell szögeznünk, hogy ama helyen mindezidáig senki sem talált semmi olyasmit, ami akárcsak távolról is emlékeztetne minket a fentebb említett becses ereklyére. Tehát a menet elindult a város utcáin. A galamb szerencsétlen fiát minden útkereszteződésnél újra és újra kicsúfolták. Minden sarkon szembetalálkozott valamilyen volt vakkal, melynek visszaadta a látását, vagy volt bénát, melyet talpra állított, és még csak nem is számíthatott arra, hogy ezek akárcsak próbálnak is tenni valamit jótevőjükért elvégre katonákkal volt körülvéve. Életében annyi sok csodát tett, hogy minden csodásan meggyógyított, aki csak látta az Úr szenvedését, ha mind összegyűlt volna, ott többen lettek volna a katonáknál! De jaj, jaj, és még egyszer jaj! A szívtelen volt bénák csak nevettek, mikor meglátták gyógyítójuk szenvedő alakját! Mégcsak nem is gondoltak rá, hogy esetleg segíthetnének neki, vagy akár részvéttel legyenek iránta! Az almába harapás vétkéért, mely által az ember olyanná vált, mint az istenek, jót és gonoszt tudván, ily módon készült az elégtétel. Az elsők, akiknek megesett rajta a szívük, a római kivégzőosztag katonái voltak. A kereszteket a börtön épületében tárolták. Az elítélt a szokások szerint maga vitte a keresztjét a kivégzés helyére. A két lator zavartalanul vihette a maga keresztjét, melyet a vállukra tettek. Ami Jézust illeti, minden eddigi szenvedése után még ráadásul a gyalulatlan keresztet is í vállára rakták, mely újfent csak felsértette a hátát. Azt már tudjuk, hogy a volt ácsmester sokat dolgozott anno a gyaluval, így kétszeresen is szenvedhetett: egyrészt fizikailag, a nehéz kereszttől, másrészt lelkileg, ács kollégái kontár munkájától. Bár gondolhatta, hogy egy bűnözőért miért is fáradoztak volna annyit… És még azt sem kell elfelejteni, hogy a fölkent már a Getszemáni majorban is, ahol az angyal megitatta vele abból a kehelyből a keserűséget, már ott is rémes állapotban volt. Az ún. „szent könyvek” azt mondják, hogy már a Getszemáni majorban megkezdődött a haláltusája. Ezért most, mikor újra emberi természete került előtérbe, alig bírt még csak lépni is a nehéz kereszt alatt. A városkapu előtt pedig összeesett, és már fel sem bírt állni. Ekkor a katonák tanácskozni kezdtek: - Szerencsétlen flótás! Teljesen kimerült! – mondták – Kegyetlenség volna tovább cipeltetni vele azt a nehéz keresztet! Aztán szétnéztek. A kíváncsiskodók tömegében megláttak egy izmos fickót. - Hé te, mi a neved? – kérdezte az egyik katona - Simon! - Na te Simon! Akkor most megfogod ezt a keresztet és hozod szépen a Golgotára! Simonnak, aki Cirene városából jött Jeruzsálembe, nem volt ínyére ez az egész - Vigyétek csak ti! – feleselt – Miért pont én vinném?

228

De aztán jobbnak látta nem akadékoskodni. Mindenféle átkokat szórva, Simon a vállára vette a keresztet, és vitte Jézus után. Régóta tűnődöm azon, vajon miért is méltatják a papok ennyire ezt a Cirenei Simont. Jézus igaz barátjának nevezik, pedig az evangeliumok egyöntetűen azt írják, hogy csak azért vitte a keresztet, mert a katonák kényszerítették rá. Ezt mondja Máté is, meg a többiek is. Jánosnál ő nem szerepel. Ott Jézus maga vitte a keresztjét… Az ég és föld balszerencsés alkotója olyannyira kimerült, hogy az őrségnek szó szerint vonszolnia kellett őt a Kálváriára. (Lásd Márk 15. fejezet 22. vers) Az úton egy csapat nővel találkozott. Jézus szánalmas látványa olyannyira meghatotta őket, hogy sírva fakadtak. Erről az esetről csak szent Lukács tudósít. A többi három evangelista ezzel szemben azt írja, hogy az egész keresztút során senki a tömegből nem érzett semmi részvétet a szenvedő fölkent iránt. Márpedig ha lehet hinni szent Lukácsnak, ez a három nő ugyancsak sírt. Jézus azonnal visszanyerte beszédkészségét és e szavakat intézte hozzájuk: - Jeruzsálem leányai! Ne miattam sírjatok, hanem magatok és gyermekeitek miatt! Mert nemsokára olyan napok jönnek, amikor azt fogják mondani: boldogok a meddők, és akik nem szoptatnak! Azt fogják mondani a hegyeknek: omoljatok ránk! A domboknak pedig: takarjatok be! Mert ha a zöld ággal ez lesz, mi lesz a sorsa a száraznak? Lukács evangelista ezen meséjéhez az egyház később hozzábiggyesztett egy másik legendát is, mely nem szerepel egyik ún. „szent” szövegben sem. Bár az efféle szövegek hitelessége így is eléggé kétséges. Az egyház emberei esküsznek rá, hogy ezután a következő jelenet jött: Az egyik síró asszony, kinek neve Veronika volt, észrevette, hogy Jézus arca csatakos a verítéktől. Talán attól féltve szegényt, nehogy megfázzon, odament hozzá, és kendőjével letörölte az arcát, az izzadságot isteni homlokáról. És íme egy újabb csoda: Jézus arcának mása megmaradt a kendőn! Ez volt az első, ráadásul színes fotográfia, amely az utókor számára megörökítette egy elítélt arcát. Lássák be, mennyire nagy a zsidó nép és a katonák vétke: még eme csoda után sem voltak hajlandóak hinni az isten fiban! Jaj, hogy semmi sem tudja megvilágosítani a bűnös embereket! Aki nem akar hallani, az rosszabb a süketnél, aki pedig látni nem akar, az rosszabb a vaknál! Mint ez elvárható, Veronika kendője napjainkig fennmaradt. Sok-sok mosás sem tudta kivenni belőle Jézus arcmását. Most eme értékes relikvia a római Szent Péter Bazilikában található. Az érdeklődők ott megtekinthetik, persze némi fizetség ellenében. Okos emberek, akik tanulmányozták a régi nyelveket, azt mondják, hogy eme szentekhez számítandó, Veronika nevű jóasszony sosem létezett, mert a Veronika név etimológiája két szóból ered: veraks iconica, ami igazi, valódi képet jelent. Persze ez a szóösszetétel inkább társítható ama kendőhöz a Szent Péter Bazilikában, mintsem egy hús-vér asszonyhoz. De ha ez a veronika-ikon csak egy közönséges kendő, mi marad akkor a könyörületes asszony legendájából?

229

Végül, miután Jézus arcát megtörölték ama kendővel, ha hinni lehet Lukácsnak, a másik három evangelistának pedig nem, a három elítélt csak elért a Kálvária hegyére. Krisztus itt már erejének a végén járt. A katonák gyorsan összekevertek egy kis bort és mirhát, és odaadták azt a galamb fiának. Persze ez ízre még a legolcsóbb burgundira sem emlékeztetett, de kissé tompította az érzékszerveket, illetőleg közvetve fájdalomérzetet, tehát a katonák a legjobb szándékkal jártak el. Nem tudhatták, hogy a galamb fia semmiféle fájdalmat nem akart elmulasztani a művelet során. Jézus tehát egyetlen kortyot sem fogadott el. Ekkor a katonák a földre ültették, és hozzáláttak a keresztrefeszítés előkészületeihez. Először gödröt ástak a keresztnek. Aztán oszlopokat állítottak, melyre kötelet húztak, amik a kereszt felhúzásánál voltak a segítségükre. Ezután az elítélteket ráfektették a keresztjükre, majd kezüknél-lábuknál fogva felszegelték őket. A két lator valószínű, teljesen eszméletüknél volt, ámbár az is lehet, hogy elfogadták a bódító italt. De hát van ennek jelentősége? Meglehet, Jézus időről időre isteni természetére hagyatkozott, hogy elviselje mindezt. Mint már írtam, a keresztrefeszítés túlságosan is nagy ár volt azért a bizonyos almaevésért, amit ráadásul nem is Jézus követett el. Igaz, ama almaevés nem kívánt következményekkel járt: az ember megszerezte általa a tudást, és ily módon „felnyílt a szeme”, illetve „olyanná lett, mint az istenek, jót és gonoszt tudván”… Szörnyű bűn, nem mondom… A belga filológus, Justus Lipsius (1547-1606) a „Traité sur la croix et le crucifiement” című művében írja le, hogyan is zajlott akkoriban egy ilyen keresztre feszítés: Az elítéltet először is levetkőztették, ruhái a kivégzőit illették. Aztán leültették egy kisszékre a kereszt közepén, és a lábait erősen odaszögezték a kereszthez. Utána ráfektették a keresztre, és a vízszintes szárhoz szögezték a kezeit a tenyér és a csukló között úgy, hogy ne szakadjon le a test súlyától. Volt olyan is, hogy könyöknél kötéllel rögzítették az elítélt karját, nehogy tényleg leszakadjon. Aztán a keresztet a vízszintes száránál fogva csigával, vagy emelővel felemelték, és beleillesztették az előre megásott lyukba. Végül rögzítették, nehogy esetleg kidőljön. Eme leírás pontosságért azon okból is lehet kezeskedni, mert a régi keresztény és zsidó egyházatyák, akik nagyjából abban a korban éltek, mikorra a mai papok Jézus életét és halálát teszik, szintén ilyennek írtak le egy keresztrefeszítést. Miután a szerencsétlen istenfiánál és két bűnöző sorstársánál eme barbár művelet a végéhez ért, az ő keresztjüket is sikeresen függőleges helyzetbe állították. A római katonák, Pilátus parancsát teljesítve, Jézus keresztjére tettek egy feliratot, melyet vidám evangelistáink megintcsak a maguk módján szövegeztek meg: „Ez Jézus, a zsidók királya” – Máté 27. fejezet 37. vers „A zsidók királya” – Márk 15. fejezet 26. vers „Ez a zsidóknak ama Királya” – Lukács 27. fejezet 38. vers „A názáreti Jézus, a zsidók királya” – János 19. fejezet 19. vers Az olyan emberek, akik ragaszkodnak a pontossághoz, nem hagyhatják figyelmen kívül ezeket a furcsa következetlenségeket, az evangelista uraknál. Lehet, hogy ezért sem ábrázoltatják a papok ezen feliratok egyikét sem, mikor a keresztre feszített Jézus képét rendelik valamely festőnél? Csupán a latin iniciálékat szerepeltetik: I.N.R.I. Ezeket ha valaki összeolvassa, és nincs képben az eredeti történetet illetően, akár azt is hiheti, hogy az a megfeszített illető neve: Inri, nem pedig Jézus. Igaz, ez a felirat egyszerűen csak egy latin mozaikszó, annak a rövidítése, hogy Iesus Nazareanus Rex Iudeorum, azaz Názáreti Jézus Zsidók Királya. Ha lehet hinni Jánosnak, eme felirat Pilátus sajátkezű műve volt. Ugyanezen szeretett János szerint a főpapok belekötöttek ebbe a feliratba. Elmentek Pilátushoz és azt mondták neki: - A feliraton az áll, hogy „…a zsidók királya”. Ha nem lenne ellenére egy csekélyke korrekció, nagyon hálásak lennénk! Azt kellene felírni: „a zsidók királyának nevezte magát”!

230

- Ó, egek minő formalitás! – kiáltott Pilátus az égre nézve - Csak azért, mert ez a kis apróság nagyon is fontos lenne a számunkra! - Nagyon sajnálom – felelte Pilátus – de későn tetszettek szólni! Amit írtam, azt megírtam! (Lásd: Máté 27. fejezet 32-38 versek; Márk 15. fejezet 21-28 versek; Lukács 23. fejezet 26-38 versek; János 19. fejezet 17-2 versek).

231

65. fejezet: Beteljesedett! Akkor megfeszítének vele együtt két latrot, egyiket jobbkéz felől, és a másikat balkéz felől. Az arramenők pedig szidalmazzák vala őt, fejüket hajtogatván. És ezt mondván: Te, ki lerontod a templomot és harmadnapra fölépíted, szabadítsd meg magadat; ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről! Máté 27. fejezet 38-40 versek

Buzgó hívek, szenvedélyes lelkek, Krisztus báránykái! Elérkezett a gyász pillanata! Jaj, a legszelídebb bárány feláldozta magát, hogy mindörökre megváltsa az emberiséget ama szörnyű áteredő bűntől, ami az Édenkertben elkövetett almaevés (és nyilvánvalóan főleg annak következménye, a tudás megszerzése, az isten(ek)hez hasonlóvá válás miatt) áll fenn! A fehér galamb és a szűz találkozásának gyümölcse, ahogy függ a keresztjén, kezd magához térni, és nemsokára még keserűbb gondolatok lesznek úrrá rajta, mint mikor ama kelyhet kellett kiinnia a Getszemáni majorban. Azt gondolta magában, hogy az öreg Zebaoth atya, valamilyen oknál fogva, rejtélyes módon az ő apja, ostoba játékot űzött vele, mikor megengedte, hogy keresztre feszítsék, és hogy ilyen hosszúra nyúljon ez az egész áldozat, az eredményeiről nem is beszélve. Próbáljuk csak egy pillanatra megérteni Jézus gondolkodását: arról a sötét foltról volt szó, amely a lelkiismeretünket csúfítja el a születésünk óta, igaz? Jézus keresztre feszítéséig az emberek magukban hordozták a bűn eme sötét foltját, amióta csak kikerültek az anyaméhből, és szenvedésre voltak ítélve, még csak nem is álmodhattak a mennyeknek országába való bejutásról! Ezután pedig – figyeljenek csak! – az Ige keresztre feszíttette magát, a legszégyenteljesebb büntetést vállalva magára a Golgotán, és ugyebár e pillanattól fogva az emberi faj megszabadul az áteredő bűn sötét foltjától! A gyermekek, csecsemők kis lelkecskéi olyan tiszták, mint Ádámé és Éváé az almaevés előtt, avagy mintha azok sohasem ettek volna ama almából. Nyilvánvalóan így gondolják önök, bűnös gondolkodású olvasók! De hát mint látják, minden másként van! A keresztre feszítés nem egyenlítette ki az emberi faj számláját semmiféle módon! És az eredendő bűn ugyanúgy ott lebeg az ártatlan csecsemők fölött, mintha Jézus sohasem függött volna a kereszten! Sőt azóta csak még nagyobb bűnök történtek meg! Meg aztán mit is tanít az egyház? Hogy keresztség nélkül senki sem juthat a mennyországba! Tehát csak a keresztség, amit Keresztelő János talált ki és terjesztett el Krisztusnak köszönhetően, moshatja le ama csúnya fekete foltot a lelkiismeretünkről? A papok erre így felelnek: - Igen, persze! De ha az isten báránya nem függött volna a kereszten, akkor a keresztségnek nem lenne ereje! Kiváló, tisztelendő uraim! De akkor ne hangoztassák azt a badarságot, hogy Jézus az egész emberi fajért szenvedett! A valóságban – persze ahogy a keresztény legendák írják – Jézus azért engedte magát keresztre feszíttetni, hogy azon szerencsések, akik találnak egy reverendás jótevőt, aki ráönti a vizet a fejükre, jól járjanak… Így hát, ha a szerencsétlen csecsemő alig világrajövetele után meghal, és nem jut keresztséghez, ugyanúgy mindörökre megfosztatik a mennyei örömöktől! Ezen szerencsétlen csöppségekre ugyanis nem érvényes a bárány kiömlött vére, ha jól tudom! És önök még azt mondják, hogy Zebaoth atya igazságos és irgalmas isten! Szégyen, hogy ilyen szemérmetlen módon képesek hazudni, tisztelendő urak! Ebből az ördögi körből lehetetlen jól kijönni, ha meg akarunk maradni a logika mezején! Ha Jézus valóban a jó isten jó küldötte lett volna, akkor a keresztről elküldte volna Zebaoth atyját a pokolba, amiért az ő szenvedése teljesen nyilvánvalóan csak az emberiség egy kis részének hoz megváltást, nem pedig az egész emberi fajnak! Mert hát végül is a keresztre feszítés csak egy kegyetlen tréfa szégyentelen misztifikációja, amelyet az atyaisten játszott a fiúistennel! De e pillanatban a fölkentet nem csupán az általa elviselt szenvedés eredményei aggasztották. Nézte a katonákat, ahogy a keresztje alatt az ő holmijain osztozkodtak. A ruháit elosztották maguk között, a köntösére pedig, mivel varratlan volt, egyetlen darabból állt, sorsot vetettek, hogy akinek szerencséje van, azé legyen. 232

Arról a csodálatos köntösről volt szó, amelyet még anyja, szűz Mária szőtt neki, és amely Jézust születésétől fogva elkísérte, és vele együtt nőtt. Lehet, hogy az a szerencsés katona, akinek ez a köntös jutott, később eladta valami jámbor kereszténynek, aztán pedig kézről kézre járt, még Argantuil templomában, Párizs közelében is felbukkant. Mindenesetre e jeles darabot a mai napig mutogatják ama templomban, és sok kíváncsiskodó veheti szemügyre. A ruhái szétosztásának a látványa – az isteni természet épp nem működött – magához térítette Krisztust, és így imádkozott: - Bocsásd meg nekik, atyám, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek! De az emberek és katonák, akiknek, mint látjuk, valóban kőszívük volt, csak nevettek a megfeszítetten és imáin. - Hé – kiáltották neki – azt mondtad, lerombolod a templomot és három nap alatt fölépíted? Most nagyon is jó alkalmad van egy igazi csodára! Szabadítsd meg magad, és szállj le a keresztről! Akkor majd hiszünk neked! Mások ezt kiabálták: - Hogy dicsekedett ez azzal, hogy mindenkit megment! Most magát sem tudja megmenteni! Megint mások így gúnyolódtak: - Azt duruzsolta a fülünkbe, hogy ő az isten fia! Hát akkor miért nem menti meg őt? De Jézus, mivel jó oka volt rá, nem szállt le a keresztről. A két lator, az egyik a galamb fiától jobbra, a másik balra függvén, szintén kérdésekkel kezdték őt zaklatni. Ezekben az evangelisták megintcsak nem jutottak egységre: Máté szerint: „Akiket vele együtt feszítének meg, a latrok is ugyanazt hányják vala szemére” 27. fejezet 44. vers Márk ugyanígy írja: „Akiket vele feszítettek meg, azok is szidalmazzák vala őt.” 15. fejezet 32. vers János erről semmiféle említést nem tesz. Ami Lukácsot illeti, az így írt minderről: „A felfüggesztett gonosztevők közül pedig az egyik szidalmazá őt, mondván: Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, minket is! Felelvén pedig a másik, megdorgálá őt, mondván: Az Istent sem féled-e te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan méltán; mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett. És monda Jézusnak: Uram, emlékezzél meg én rólam, mikor eljősz a te országodban! És monda néki Jézus: Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban.” 23. fejezet 39-43 versek Lukács evangelista eme öt verse szolgált a jó lator legendájának alapjául. A kommentátor teológusok elméjük megfeszítésével a jó latornak a Dimas nevet adták, és most azt bizonygatják, hogy ez ugyanaz a Dimas, aki olyannyira vendégszerető volt annak idején Máriával, Józseffel, és a kis Jézussal, mikor azok Egyiptomba menekültek. Gondoljunk csak bele, hogy hol nem képesek az emberek találkozni! Kicsi a világ! És az egyház tanítása szerint ez a haramia és rabló a mennybe került! Dimashoz rövidesen csatlakoztak azok az egyéb bűnözők, rablók, gyilkosok és egyebek, akik kivégzésük/haláluk előtt megtértek és megbánták bűneiket! Mi minden történt ezután? A továbbiakban megintcsak muszáj vagyok a négy evangelistát egymás után beidézni annak megmutatása végett, hogy térnek el egyre inkább egymástól, bár elvileg mindnyájukat egy és ugyanaz a szentlélek kellett megihlesse: Máté: „Hat órától kezdve pedig sötétség lőn mind az egész földön, kilenc óráig. Kilenc óra körül pedig nagy fenszóval kiálta Jézus, mondván: Eli, Eli! Lama sabaktáni? Azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?Némelyek pedig az ott állók közül, amint ezt hallák, mondának: Illést hívja ez. És egy közülök azonnal oda futamodván, egy szivacsot vőn, és megtöltvén ecettel és egy nádszálra tűzvén, inni ád vala néki. A többiek pedig ezt mondják vala: Hagyd el, lássuk eljő-é Illés, hogy megszabadítsa őt? Jézus pedig ismét nagy fenszóval kiáltván, kiadá lelkét.” 27. fejezet 45-50 versek

233

Márk: „Mikor pedig hat óra lőn, sötétség támada az egész földön kilenc óráig. És kilenc órakor fennszóval kiálta Jézus mondván: Elói, Elói! Lamma Sabaktáni? Ami megmagyarázva annyi, mint: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet? Némelyek pedig meghallván ezt az ott állók közül, mondának: Ímé Illést hívja. Egy ember pedig odafutamodék és egy szivacsot megtöltvén ecettel és azt nádszálra tűzvén, inni ada néki, mondván: Hagyjátok el, lássuk, ha eljő-é Illés, hogy levegye őt. Jézus pedig nagy fennszóval kiáltván kibocsátá lelkét.” 15. fejezet 33-37 versek Lukácsnál ama cselekedet az ecettel átitatott szivaccsal már jóval korábban megtörtént, még azelőtt, hogy a Krisztust keresztre feszítették volna. Ami Jézus utolsó szavait illeti, az Lukácsnál egyszerűen: „Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet” 23. fejezet 46. vers Végül pedig lássuk a János verzióját: nála az események eléggé máshogy zajlottak, mint az előző három kollégánál. Jánosunk minden további nélkül azt állítja, hogy a Krisztus keresztjénél egyszercsak megjelent Mária, Jézus anyja, és anyjának rokona, Kleofásné Mária, Mária Magdolna, illetőleg kedvenc tanítványa, azaz ő maga, János. A másik három evangelista szerint eme személyek (Mária, Jézus anyja náluk nem is szerepel, sőt a többiek neve sem egyezik, Lukács pedig nem is említ neveket) csupán tisztes távolból figyelték az eseményeket. De hát ezen ennyi idő után már nem érdemes összeveszni… Így hát a kedvenc tanítvány, aki akkoriban a Getszemáni majorban apostoltársaival egyetemben egyszerűen szétszaladt a templomőrök elől, most ki tudja, honnan, egyszercsak megjelent a vesztőhelyen. Jézus anyjára mutatva azt mondta neki: „János, ő az anyád!” Az anyjának pedig Jánosra mutatva: „Asszony, ő a fiad!” És onnantól, ahogy az evangelista folytatja, a tanítvány magához vette őt. Ez pedig, hogy magához vette/házába fogadta, elég érdekes dolog, főleg annak tükrében, hogy jól tudjuk: az apostoloknak nem volt semmiféle házuk, mégcsak vagyonuk sem, úgy vándoroltak összevissza. Arról nem is beszélve, hogy Jánosnak még megvolt az anyja, mégpedig Salome, aki állítólag velük együtt járkált, és egyszer megkérte Jézust, hogy az ő két fiának, Jakabnak és Jánosnak majdan jó sora legyen… Bár Jánosnál nincs szó Salome nevezetű asszonyszemélyről, az ő anyjáról… Igaz, miért is kellett volna írnia róla bármit is… Ezután Jézus ezt mondta: „szomjúhozom”, azaz szomjas vagyok! És csak akkor, ha lehet hinni Jánosnak, kapta meg az ecettel átitatott szivacsot, csak ama kérése után nyújtotta fel neki a katona. A következőkben pedig Jézus, semmivel sem vádolván atyját, nem az „Éli, Éli”… szólamot zengte, és nem is mondott ilyesmit, hogy hová ajánlja a lelkét, semmit sem kiáltott „fennszóval”. Lehajtva fejét, csendesen így szólt: „Elvégeztetett!” – és ezzel meghalt. Mindezek tetejébe sem Máté, sem Márk, sem pedig Lukács nem tud arról, hogy miután Jézus kilehelte a lelkét, az egyik katona lándzsájával a bordái közé szúrt, „és azonnal vér és víz jöve ki abból”. Ami pedig a két latort illeti, „megtörék az elsőnek lábszárait és a másikét is”. Mindeme eseményekről egyedül csak János tudósít. (19. fejezet 15-37 versek). A többi valahogy nem tartotta mindezeket közlésre érdemesnek… Ezután két csodálatraméltó esemény következett:

234

A templom függönyére olyan erős benyomást tett a Jézus halála, hogy Kajafás főpap ruhájának példáját követte: a tetejétől az aljáig szétszakadt, azzal a csekélyke különbséggel, hogy a függöny mindezt külső segítség nélkül művelte. A föld pedig elvesztette a fejét. Valóságos idegrohamot kapott, és valamennyi ideig - az evangeliumok nem határozzák meg pontosan, meddig, de valószínűleg elég sokáig – reszketett és rengett. Némelyütt még meg is nyílt! A Golgota hegye is kettérepedt, és ha Ádám állítólagos koponyája addig alatta is volt, ekkor belezuhant a föld mélyébe, vagy akár a pokolba. Ezért is lehetséges az, hogy máig sem lelik sehol. Egyidejűleg sok sír megnyílt akkor, mégpedig a világ minden részén, az azokban eltemetettek pedig előjöttek a szabad levegőre. A teológusok bizonygatásai szerint össznépi feltámadás kezdődött, legalábbis jó sokan jöttek elő a sírjaikból. Szörnyű lehet belegondolni, hogy a halottak, miután feltámadtak, csak úgy kijöttek a sírjaikból, majd vidáman sétára keltek a városokban. A kávéházak és éttermek zsúfolásig megtelhettek velük aznap. A föld lakossága nyilván alaposan megnövekedhetett, ha egyszer mindazon eltávozottak, elhunytak, megholtak, jobblétre szenderültek, stb. akik akár ezer évekkel azelőtt az esemény előtt kerültek eltemetésre, megjelentek az élők között. Én egyáltalán nem túlzok! Így van ez leírva Máténál, ezek pedig a szent evangelium szavai: „És kijövén a sírokból a Jézus föltámadása után, bementek a szent városba, és sokaknak megjelenének” Máté 27. fejezet 53. vers (Ha jobban megnézzük: mindezen elhunytak csak a Jézus FELTÁMADÁSA után jöttek ki a sírból!!! Tehát nem akkor, amikor meghalt! Az előző vers (27. fejezet 52. vers) tanúsága szerint akkor csak megnyíltak a sírok, ők pedig feltámadtak, aztán összeszedték magukat, és nyilván a sírjukban fekve vártak a Jézus feltámadásáig, azaz még két napot, és csak akkor kezdtek akciózni… Bonyolult dolgok ezek, akárhogyan is nézzük… Nehéz dolog a hit épp az ilyenek miatt is… Bizony, ha az ember néha használja egy kicsit a szemét a sorok közti olvasásra…) Hiszünk neked, Máté! Egy ilyen látványosság aligha maradhatott észrevétlen! A százados, aki Jézusra felügyelt, mikor érezte, hogy a föld őrült táncba kezd alatta, és minden erejével egy szikladarabba kapaszkodott, így kiáltott: - Az ördög vinné el! Ez a fickó alighanem valóban az isten fia volt! Mindezekhez valószínűleg hozzáfűzte: - Jaj de kár, hogy meghalt! Micsoda veszteség! De az evangelium nem említi eme szavakat, úgyhogy lehet, nem is történtek meg… Ami pedig a főpapokat, írástudókat, farizeusokat, és a Jézus által meggyógyított hálátlan bénákat és minden más egyéb népeket illet, nyilván ezúttal azok is világosan megértették, kivel is volt dolguk. Ítéljék csak meg önök: ha egyszer egy ilyen eseménysor, amely a természet erőit ennyire felkavarja, nem számítana döntő bizonyítéknak az előbb kivégzett és elhalálozott személy isteni mivoltára, akkor mégis mi? Csakhát nyilván akkortájt az emberek annyira megátalkodottak voltak, hogy mind egy szálig összebeszéltek, hogy egyikük sem, soha, sehol, senkinek, semmiféle módon, semmiféle körülmények között nem emlékezik meg eme szokatlan természetfölötti eseménysorozatról! Még ama feltámadottak sem kerültek sehol említésre: semmiféle hírességről, szentről, közéleti nagyságról, mely azokban a napokban másodjára is életet nyert, nincs sehol semmiféle információ! Nyilvánvalóan eme makacs és megátalkodott világösszeesküvéssel magyarázható az a tény, hogy annak a kornak egyetlen irományában - persze az evangeliumok kivételével – sem történik sehol egyetlen sornyi, egyetlen szónyi említés sem ezen párjukat ritkító csodákról!

235

Arra pedig csak a velejéig megátalkodott bűnösök merészelnek gondolni, hogy mese ez az egész, és hogy nem is érdemes komolyan venni… És ha még jobban szemügyre vesszük az evangeliumokat, akad még pár érdekesség: Míg Máténál és Márknál a templom függönye Jézus halála UTÁN, addig Lukácsnál a halála ELŐTT szakadt ketté  A földrengés, a sziklák szétrepedése, a sírok megnyílása pedig csak Máténál szerepel… Márknál és Lukácsnál nincs földrengés, csak sötétség, meg függönyszakadás, meg a százados hitvallása… Jánosnál pedig semmiféle rendkívüli természeti esemény nem kísérte a halálesetet… Sem sötétség, sem földrengés, sem függönyszakadás… A százados sem tett tanúbizonyságot, mégcsak nem is volt ott… Négy evangelium, négyféle elmesélése az eseményeknek, mely elbeszélések összeillesztése nem épp a legegyszerűbb eljárás… Arról nem is beszélve, hogy egy vallásos tézis szerint Jézus az egész emberiségért, minden egyes emberért szenvedett, ontotta a vérét… „Jézusnak hány csepp vére hullott éppen teérted?” – teszi fel a manipulatív kérdést egy általános iskolásoknak szóló hittankönyvecske. Nos, akkor számoljunk, de ha lehet, komolyan: egy embernek van átlag 5 liter vére. A földön eddig élt alsó hangon 30 milliárd ember… Plusz, akik ezután fognak élni, mert ki tudja, mikor lesz vége a világnak… Az öt liter vért (nem is biztos, hogy mind kifolyt neki) tehát elosztjuk legkevesebb 30 milliárddal, és megkapjuk az elég minimális eredményt… És ha azt nézzük, hogy eszerint fejenként egy emberért kb. egy fél szúnyogcsípésnyit szenvedett… Bár ha ez így összeadódik, mind az erősen minimum 30 milliárd emberért fejenként egy fél szúnyogcsípésnyi, akkor valóban kijön összességében véve pontosan egy keresztrefeszítésnyire elég szenvedés… És az is nyilvánvalóvá válik, hogy akkor az egyes (bűnös, pokolravaló, stb.) embernek nem is olyan nagy szenvedés lenne így az osztályrésze (egy fél szúnyogcsípés…)

236

ÖTÖDIK RÉSZ CSODÁK ZÁRT AJTÓK MÖGÖTT

237

66. fejezet: Levétel a keresztről És ímé egy ember, kinek József vala neve, tanácsbeli, jó és igaz férfiú, Ki nem vala részes azoknak tanácsában és cselekedetében, Arimathiából, a zsidók városából való, ki maga is várja vala az Istennek országát; Ez oda menvén Pilátushoz, elkéré a Jézus testét. És levévén azt, begöngyölé azt gyolcsba, és helyhezteté azt egy sziklába vágott sírboltba, melyben még senki sem feküdt. És az a nap péntek vala, és szombat virrada rá. Lukács 23. fejezet 50-54 versek

Olvasó barátaim gondolom, nem felejtkeztek el Nikodémusról, ama írástudóról, aki valamely éjjel beszélgetett Jézussal, és úgy tért haza, hogy nem hitte el, hogy Mária fia az isten fia. Nikodémus kétségek közt vergődött. A Szanhedrin ülésein nem szavazott sem Jézus mellett, sem ellene. Bölcsebbnek látta, ha tartózkodik mindenféle döntéstől. De a pászka előtti pénteken történt események véget vetettek kínzó bizonytalanságának. Most már tudta, hogy mi is a helyzet. A századoshoz hasonlóan, aki a golgotán hitet tett, ő is így beszélt magában: „Valóban, ez az ember az isten fia volt!” Véleményét egy másik magasrangú hivatalnok is osztotta, aki amúgy is eléggé hozzá hasonlóan gondolkodott. Egy köztiszteletnek örvendő, nagyhatalmú szenátorról van szó, aki mindezek mellett mesés vagyonnal rendelkezett. A neve Arimateai József volt. valószínűleg meg is menthette volna Jézust a kereszthaláltól, ha be akart volna avatkozni az ügy menetébe, és a védelmében fellépett volna. És hogy ezt nem tette meg akkor, az egyáltalán nem azért volt, mert félt volna; egyszerűen csak azért, mert nem tartotta rangjához méltónak, hogy beavatkozzon egy egyszerű ács és a Szanhedrin vitájába. Ez a különös eseménysor, a rég eltemetett halottak tömeges feltámadása viszont hirtelen Krisztus egyik leghűségesebb követőjévé tette. Persze kissé későn, de ez is jobb, mint soha. Így hát ez az Arimateai József felkereste Pilátust, és így szólt hozzá: - Gratulálok, helytartó úr, ön jó munkát végzett! - Már hogy megengedtem a Krisztus keresztre feszítését? - Hát persze! - Nem igazán értem, hogy pontosan mire akar célozni! - Remélem, most már ön is sejti, hogy nem egy egyszerű naplopóval volt dolga! - Persze, most már tudom, hogy ostobaságot cselekedtem! De ide figyeljen: ha ez a Jézus megmutatta volna a valódi lényét, akkor én is, és Heródes is elengedtük volna! De hát semmi ilyesmi nem történt! - Ismerje be inkább, hogy egyszerűen nem volt mersze megtenni! - Figyeljen ide, én csak egy dolgot ismerhetek el: még ha nem is Jézus isteni eredetéről, akkor is megtettem minden tőlem telhetőt, hogy megmentsem! De Jeruzsálem népe egyszerűen megőrült! Ez az ember rengeteg honfitársának tett jelentős szolgálatokat, azok meg nem adtak neki hálát, ehelyett követelték a halálát! És természetesen biztosíthatom önt afelől, hogy én minden eszközt… - Tudom, tudom, az őrültek fehér ruhája, a megostoroztatás, Barabás. Végül pedig a kezét is megmosta, hogy… - Igen! Azzal bizonyítandó, hogy nem az én, hanem az ő akaratuk miatt ítélem el ezt a szerencsétlent, és hogy rájuk szálljon az ártatlan vére… De végül is mit akar ön tőlem? - Máris mondom: módfelett elszomorít, hogy ez az isten fia elhalálozott, és ezért szeretném személyesen eltemettetni! Kész vagyok biztosítani az elhunytnak az én birtokomon egy kényelmes és szép kilátással rendelkező sírhelyet! - Kérem, nekem ez ellen semmi ellenvetésem nincs! De hadd kérdezzem meg: biztos, hogy meghalt? - Halálbiztos, már elnézést… Beszéltem az egyik katonával, aki a Kálvárián őrködött, és annak állítása szerint a szerencsétlen úristenünk tetemébe még egy lándzsát is beledöftek a biztonság kedvéért. Úgyhogy ha másért nem, ezért is biztos vagyok a halálában. Feltételezhető, hogy körülbelül ekkor tért vissza a százados is a Golgotáról, mert Pilátus az evangelium tanúsága szerint feltette neki a kérdést, mielőtt teljesítette a szenátor óhaját.

238

A százados hivatalos jelentése megerősítette Arimateai József szavait, így Pilátus kijelentette, hogy nem látja akadályát, hogy volt barátai eltemessék a volt ács földi maradványait. Mikor eljött a helytartói rezidenciáról, Arimateai József összefutott, Nikodémussal, aki ugyanezen ügyben szeretett volna Pilátusnál közbenjárni. A két magasrangú tisztviselő illően köszöntötte egymást, megbeszélték, mi járatban voltak, és mivel kiderült, hogy ugyanazt akarják, szépen összefogtak. Mindezek után elmentek balzsamot szerezni, hogy minden a hagyományok szerint történjen. Itt érdemes egy fontos dolgot megemlíteni: mindezek pénteken késő délután zajlottak, és már kezdett is lassan sötétedni. Sietniük kellett hát, mert a másnap, a sabbat napja, a szent semmittevés napja volt. tehát József és Nikodémus ugyancsak igyekeztek. A szép összeg hatására a balzsamozó otthagyta estebédjét, és előteremtette a szükséges eszközöket. Amíg a gyolcsokat és lepleket készítette, József és Nikodémus felmentek a Golgotára, remélve, hogy ott találják az elhunyt rokonait is. Mindhárom Mária, köztük természetesen a Jézus anyja is ott volt a kereszt alatt. A kedves tanítvány, János is ott volt velük. - Jaj, mama, nyugodjon meg! – mondta Krisztus kedves tanítványa - Ó, János, fiam! – válaszolta Názáreti Mária Meghallván ezeket, Nikodémus zavarba jött. Ez érthető is, elvégre nem volt ott a kereszt alatt, mikor Jézus Máriát és Jánost egymásnak rendelte. Először Arimateai József ment oda a gyászolók csoportjához - Hölgyem – mondta tisztelettel meghajolva Názáreti Mária előtt – fogadja őszinte részvétünket! Mélyen együtt érzünk önnel, és tudjuk, milyen pótolhatatlan veszteség is érte! Jézus anyja sírva fakadt. Mindazon kellemetlenségek ellenére, melyeket a legidősebb fia okozott neki, még mindig úgy szerette őt, mint a többi gyermekét. - Uram! – felelte – Köszönöm, hogy eljött hozzám ebben a gyászos órában, és nem maradt érzéketlen a szenvedésem iránt! De kit tisztelhetek önben? Nem hiszem, hogy ismerném! - Arimateai József szenátor volnék! – felelte amaz meghajolva Mindhárom Mária visszahőkölt - Elnézést, – szólt Mária Magdolna – de ha ön valóban szenátor, ahogy mondja, nem értjük, miféle részvétről is beszél! Vagy ön nem volt a Jézus ellensége? Arimateai József elmagyarázta a dolgok állását, és egyúttal bemutatta Nikodémust is. A Máriák először hitetlenkedve hallgatták, de miután közölte velük, hogy engedélye van Pilátustól a holttest levételére, ez meggyőzte őket. Annál is jobb benyomást tett rájuk Nikodémus, mert mögötte ott állt a balzsaozó, egy nagy adaggal mindenféle drága kenceficéből. Az itt jelenlévő János evangelista, aki részt is vett a műveletben, egy az egyben kijelenti, hogy mintegy 100 fontnyi (kb. 30 kg) mirha és aloé keverékről volt itt szó. (János 19. fejezet 39. vers). Ő pedig nem viccel ám! A szenátor két szolgáját hozta magával, azoknál pedig létra, harapófogók, kötelek, törlőruhák, gyolcsok, leplek, meg ilyenek voltak. Ezekre volt szükség a keresztről való levételhez, illetve a temetéshez. A keresztről való levétel nem volt a legkönnyebb művelet, főleg ha belegondolunk, hogy a hóhérok bizonyára lelkiismeretes (vagy inkább lelkiismeretlen?) munkát végezve jó erősen odaszegezték az elítélt áldozatukat a keresztfához. És mégis, ahogy a papok hirdetik, minden simán ment, egy karcolást sem ejtettek sem Jézus kezén, sem lábán. Egyes szkeptikus olvasóim akár így is gondolkodhatnak: „Lehet, hogy Jézus eközben majd megszakadt a nevetéstől? Még szép! Elvégre csak tette magát, hogy halott! Elvégre az isten nem halhat meg! Nem is volt az egyetlen másodpercre sem, az utolsó lehelete is csak hatásvadász módon a nagyközönségnek szólt! Pap barátaink még azt is elmagyarázzák, hogy hová került a lelke. Elvégre szerintük az embernek van lelke, melynek saját élete van, ami független a test életétől…”

239

De ebben nem tudok egyetérteni! Jézus valóban halott volt, és Nikodémus, Arimateai József szolgái valóban egy holttesttel foglalatoskodtak! Jézus lelke pedig, elhagyván földi porhüvelyét, amint a misztikusok mondják, Orfeuszhoz hasonlóan leereszkedett az árnyak birodalmába. Ott pedig a teológusok szavai szerint találkozott minden halott lelkével, akik a világ teremtésétől fogva éltek ezen a világon. Igaz, ezek a nagyon okos teológusok elfelejtik, hogy mindössze pár perce még azt bizonygatták, hogy Krisztus halálának órájában az egész földön a halottak nagyszámú feltámadása kezdődött! De ne legyünk ennyire pedánsak! Érdemes ennyire rosszindulatúan megnyilatkozni az ellentmondások eme garmadáiról? Melyekbe néha maguk a papok is belezavarodnak? Végső soron ez inkább nevetést kellene kiváltson, mintsem haragot! Nevessünk hát egyet, aztán haladjunk tovább! Tehát a fel nem támadt lelkek hallatlan lelkesedéssel özönlöttek Krisztus elé. Éljenezek neki, dicsérték és magasztalták minden erejükből. Amíg itt fenn a földön gyászolták az isten halott fiát, addig lenn a föld alatt olyan örömünnep volt a tiszteletére, hogy csak na! - Drága jó Krisztusunk! Milyen kedves hozzánk! Meghalt értünk! Megmentett minket! Szenvedett értünk! Milyen nagylelkű! Különösen a Judit nevű özvegy, Holofernész megölője örvendezett, hogy láthatja az öreg Zebaoth isten egyszülött fiát, aki egyben ő maga is. De mennyire örült! Mindjárt meg is értik, hogy miért: Judit a bibliai történet szerint minden asszonyi erénnyel rendelkezett. Egyetlen szűz sem lett volna nálánál méltóbb arra, hogy a mennybe kerüljön. De sajnos ama szörnyű áteredő bűn miatt mindez csupán elérhetetlen álom maradt a számára. Ábrahámmal,* Mózessel, Dáviddal, Jákobbal és a többiekkel együtt Juditnak is az árnyak sötét birodalmában kellett kivárnia a megváltás óráját. Ezt a helyet a katolikus teológusok valamiért a pokol tornácának, vagy másképp a mennyország küszöbének nevezik. És most Judit lelke nem bírta megállni, hogy ne csókolja meg Jézus lelkét. Persze ez a szűzies csókocska, a lelkek ölelkezése, nem sértheti az erkölcs őreit. - Ja, megváltóm, de jó vagy hozzánk! - Hát te is itt vagy, lelkecském? – kedveskedett Jézus (igaz, hol másutt is lehetett volna) Röviden szólva volt ott olyan viharos ölelkezés, hogy szavakkal le sem lehetne írni. Krisztust kifaggatták, hogyan is zajlott a szenvedése, a zene szerelmesei közben akár operába is önthetnék mindezt. - Úgy hallom, megostoroztak, igaz ez? – kérdezte Gedeon lelke - Igen, és meg kell mondjam, azok közt, akik megostoroztak, volt egy olyan erős kezű őrmester, hogy csak na! - Annál jobb! Annál jobb! – kiáltottak a lelkek, és módfelett örvendeztek, hogy megnyíltak előttük a mennyek kapui Végül Jézus ráparancsolt a lelkekre, hogy álljanak sorba, és várjanak türelemmel. Majd magával vitte őket, hogy bemutassa mindüket atyjának, Zebaothnak. Az öreg atyaisten nagyon örült, hogy mennyei birodalma ez időtől kezdve megtelik a megváltottak tarka tömegeivel. Micsoda boldogság! És a legjobb fogadtatást rendelte el a számukra. Mikor a menet már a mennybe ért, Jézus felkiáltott: - Uramatyám, holnap feltámadás! Ha nem érek oda időben, a próféták hazugságban maradnak! Nagyon sajnálom, atyámuram, de el kell hagyjalak! Vissza kell érnem a testembe, hogy harmadnapra halálom után feltámadjak! A mielőbbi viszontlátásra, atyám! Nemsokára megint találkozunk, kedves lelkecskék! *

Mint bizonyára emlékszik az olvasó, Jézus a gazdag emberről és a koldus Lázárról szóló példázatában azt mondta, hogy ama koldus Ábrahám társaságába került… Nos hát, ha Ábrahám is csupán ott csücsölt az árnyak birodalmában, azaz a pokol tornácán, és ő is épp a megváltást várta, akkor a koldusnak mindez nem lehetett valami nagy élmény… Persze ki lehet magyarázni azzal, hogy ez csak egy példázat, meg minden… De azért el lehet rajta gondolkodni…

240

E szavakkal az isten fiának lelke nagy sebbel-lobbal iramodott vissza a földre. Amíg a túlvilágon eme események zajlottak, addig ezen a világon Jézus barátai bebalzsamozták** földi maradványait. Lássuk csak, hogyan is zajlik egy balzsamozás: a tesztből kiszedik a belsőségeket, a fejből meg az agyat. Aztán minden testüreget teleraknak fűszerekkel. Majd a testet bekenik illatos olajjal, végül pedig gyolcsokba és leplekbe bugyolálják. Ha ez a balzsamozás Jézussal valóban megtörtént, akkor a tetemét kibelezték, akár egy csirkét. És mikor visszatért a sírhelyre, ahová Arimateai József, Nikodémus és a szent Máriák, János, és a szolgák tették a testét, nem tudta nem észrevenni, hogy jó néhány fontos belső szerve hiányzott. De elég is ebből! Az isteni gondviselés, mint tudjuk, úgy határozott, hogy Krisztus a föltámadása után mindössze 40 napot töltsön a földön, akkor miről is beszélünk? Mivel Jézus mindenható, számára az agy és a gyomor hiánya arra a rövid időre semmiség volt! (Lásd: Máté 27. fejezet 57-61 versek; Márk 15. fejezet 42-47 versek; Lukács 23. fejezet 50-56 versek; János 19. fejezet 38-42 versek)

**

Itt megintcsak felmerül a kérdés: honnan veszi az író, hogy a testet bebalzsamozták? Elvégre mind a négy evangeliumban csak annyi van, hogy tiszta gyolcsba göngyölték a testet, mellé meg fűszereket pakoltak (ez nem mindenütt van!), és a sírba tették. A balzsamozásra az idő rövidsége, a sabbat napjának a közelsége miatt sem lett volna mód. Az ugyanis nem egy rövidke műveletsor. Nyilván azért is írja mind a négy evangelium, hogy a sabbat napjának elmúltával mentek az asszonyok a sírhoz: be akarták fejezni a holttest rendbetételét, amit csak kutyafuttában tudtak akkor péntek este lezavarni! Egyre érthetőbb, miért is nem terjedt el ez a regény úgy, mint a másik műve…

241

67. fejezet: A halott nem is halott! A hétnek első napján pedig kora reggel a sírhoz menének, vivén az elkészített fűszerszámokat, és némely más asszonyok is velök. És a követ a sírról elhengerítve találák. És mikor bementek, nem találák az Úr Jézus testét. Lukács 24. fejezet 1-3 versek

Arimateai József sírkertje nem messze volt a Golgotától, ahol a keresztek álltak. Az evangeliumok nem utalnak kifejezetten arra, hogy ez a sírkert a szenátoré volt, de a papok igen, és semmi értelme ezen vitatkozni velük. Az isteni holttestet tehát elvitték Arimateai József sírkertjébe. Itt volt az a bizonyos sírhely, amelyről a szenátor beszélt Pilátusnak. A három Mária és János voltak csupán a temetés szemtanúi, melyet mindenféle pompa mellőzésével, sietve folytattak le. Mária, Kleofásné Mária és Mária Magdolna a saját szemükkel akarták látni, hogy minden hibátlanul zajlik-e. Figyelemmel kísérték a szomorú szertartást, és csak azután mentek el, miután a szenátor szolgái egy nagy kősziklával elzárták a sírt. Közben, röviddel Arimateai József látogatása után Pilátust felkereste a főpapok delegációja. - Helytartónk! – mondták a Szanhedrin küldöttei – Jézus meghalt, és eltemették, de ez még nem minden! Mi még emlékszünk rá, ahogy még életében kérkedett: harmadnapra feltámadok! Így aztán attól tartunk, hogy a tanítványai esetleg elrabolják a holttestét, majd azt hirdetik: Nézzétek, nincs itt! Nézzétek, valóban isten volt és feltámadt, ahogy megmondotta! - Na és? – kérdezte Pilátus – Ha meg is teszik, a holttest eltűnése még nem jelenti azt, hogy fel is támadt! Nem bizony! Az egyetlen cáfolhatatlan bizonyíték az lenne, ha Jézus épen, egészségesen és főleg hitelt érdemlően megjelenne előttünk! - Jaj, ön nem is tudja, milyen agyafúrtak a tanítványai, és hogy milyen hiszékenyek az utcai szájtátiak! Egyesek azt mondanak, amit akarnak, mások meg hisznek nekik, pláne akkor, ha a kivégzett teteme egyszerűen eltűnik! - Tehát mit javasolnak? - Azt, hogy állítasson őrséget a sírhoz, hogy legalább három napig senki ne mehessen be oda! Pilátus kicsit gondolkodott, majd így szólt: - Miért nem állítanak oda őrséget maguk? Tán nincs hozzá emberük? - Hogyne volna, helytartó úr! - Hát akkor menjenek oda azok, és őrizzék, ahogy csak tudják! A főpapok elmentek a templomőrség katonáiért, és kirendelték őket Arimateai József szenátor sírkertjébe, legszigorúbb parancsba adván nekik, hogy úgy őrizzék, mint a szemük világát. Azonkívül óvatosságból a sír kijáratánál álló követ is lepecsételték. A pászka szombatja bármiféle esemény nélkül zajlott. Krisztus teteme teljesen átlagos holttest volt, mert a lelke aznap atyjához, az öreg Zebaoth istenhez vitte fel a pokol tornácáról az arra érdemes lelkeket, hadd élvezzék azontúl az örök boldogságot. A vasárnap reggel azonban más fordulatot vett! Az őrség természetesen aludt az őrhelyén. Még sötét volt, mikor Mária Magdolna és a másik Mária a sírhoz mentek egy adag újabb illatszerrel. Féltek, hogy a Nikodémus által még ha sebtében is felhasznált több mint 30 kg aloé és mirha nem elég. És hogy jobban megmaradjon a test, úgy döntöttek, ezúttal teljes nyugalomban újra bekenegetik. Hirtelen rengeni kezdett a föld a lábuk alatt. Azonnal felébredtek az őrök is, és nagyon megijedtek. Látták, ahogy egy angyal jön le az égből, arca vakító, mint a villám, öltözéke fehér, mint a hó. Egyetlen mozdulattal eltolta a sírtól a nehéz követ. A katonák ijedtükben a földre estek. Valószínű, ekkor jött elő Jézus a sírból. A négy evangelista megintcsak másképp és másképp regél a feltámadásról. + Ha Mátét nézzük, ott az áll, hogy Mária Magdolna és a másik Mária mentek a sírhoz, de alig mentek le a kertbe, látták az angyal megjelenését, de Jézust nem. + Márknál három asszony volt: Magdolna, Kleofásné Mária és Salóme (az idősebb Jakab és az ifjú János anyja). És mikor odaértek, a feltámadás már lezajlott: az angyal ült az elhengerített kövön, katonák sehol. 242

+ Lukács nem említi az asszonyok neveit, de gondolhatjuk, hogy minden asszony megjelent, akik a Jézus ismerősei voltak. Őnála két angyal volt, és nem a kövön ültek, hanem bent voltak a sírboltban. + Jánosnál pedig egyedül Mária Magdolna ment a sírhoz, ő pedig nem látott semmiféle angyalt, csak az üres sírt, és azonnal futott Péterért, hogy az is lássa vele együtt mindezt. Mivel az evangelisták megintcsak, immár sokadszor, ellentmondanak egymásnak, célszerűbb itt csak az egyik evangeliumra hagyatkozni. Legyen az a Jánosé Tehát Magdolna bement a sírkertbe - Micsoda história! – kiáltotta – Hisz üres a sír! Odament és benézett: - Ez üres! Tényleg üres! Ahogy csak bírta a lába, futott értesíteni Pétert és Jánost. - Gyertek gyorsan! – kiáltotta – Elvitték a kedvesemet a sírból! Elvitték a mestereteket és uratokat! Meg kell tudnunk, hogy hová vitték! - Nyugi, Magdi! – mondta Péter – Egy holttest nem tűnhet el csak úgy! Megyünk, megnézzük! Így Magdolna, Péter és János a szenátor kertjébe siettek. János volt a leggyorsabb, és elsőnek ért oda. Odament a sírhoz és benézett, de semmit sem látott, csak a temetési gyolcsokat és összehajtogatott lepleket oldalt. Megérkezett Péter is, bement a sírba és konstatálta a helyzetet. Felbuzdulva a példáján, János is bement. A meglepett apostolok egymásra néztek, aztán szótlanul kimentek. Majd csendben elballagtak. Magdolna a sírnál maradt. Zokogva így szólt magában: - Szegény Jézusom! Szegény szerencsétlen! Milyen kegyetlenek ezek az írástudók és farizeusok! Barbárok! Szegény kedvesemet még holtában sem hagyják békében nyugodni! Biztosan ellopatták innen! De mire kell nekik a holtteste? Aztán megint benézett, de ekkor a sír már nem volt üres: két angyal fehér ruhában nézett vissza rá. Az egyik ült, a másik meg állt. - Miért sírsz, asszony? – kérdezték tőle - Mert ellopták az én uramat, és nem tudom, hogy hová tették! – felelte Magdolna Amíg így beszélt, megjelent mellette egy ember, fején széles szalmakalapban, a kezében lapáttal. - A kertész? – csodálkozott Magdolna – mit akarhat ez itt? A szalmakalapos ember megismételte a kérdését: - Asszony, miért sírsz? Kit keresel? - Kertész úr! – könyörgött Magdolna kezeit tördelve – Ha ön vitte el őt, mondja meg nekem, hogy hová tette, hogy eltemethessem! A kertész közelebb ment hozzá, ránézett, és gyengéden így szólt: - Mária! „Ó, ez a hang! – gondolta Krisztus kedvese – Megismerem! És ez a szakáll! Hiszen ez Jézus!” Majd odabújt hozzá, ezeket ismételgetvén: - Én mesterem! Én uram! De a fölkent gyorsan leállította: - Maradj, ne érj hozzám! Még csak most támadtam fel, nagyon gyenge vagyok még! Meg kell erősödnöm! Te addig szaladj a tanítványaimhoz, és mondd el nekik, mit láttál! Magdolna engedelmes bárányként futott újfent az apostolokhoz, hogy beszámoljon nekik. Máténál ebben a jelenetben két asszony van. Ő azt mondja, hogy azok a feltámadott lábait megragadván, leborultak előtte. Amaz meg ott nem tiltakozott az érintésük ellen. (28. fejezet 9. vers) Ugyanezen Máté olyan epizóddal zárja eme történetét, ami a másik három evangelistánál hiányzik, nyilván őket nem ihlette meg erre a szentlélek… Miután a katonák összeszedték magukat, elfutottak a sírkertből, rohanvást otthagyták az őrhelyüket. Holtsápadtan értek oda a főpapokhoz. - Mi az? Mi lelt titeket? – kérdezték amazok tőlük - Az a halott, amit nekünk őriznünk kellett, nem is halott!

243

- Micsoda? - Mégcsak nem is közönséges fickó volt! Ha látták volna, ahogy a cimborája lejött az égből! Fehér ruhában volt, arca vakító, mint a villám! Elhengerítette a követ! Földrengést csinált! Elég volt! Nem őrizzük tovább! A főpapok alig tértek magukhoz. Végül nagy nehezen így szóltak: - Jól van, rendben! De senkinek ne beszéljetek arról, amit most nekünk elmondtatok! Nesztek, itt egy szép kis summa! Ha majd kérdeznek titeket, azt mondjátok: éjjel, míg aludtunk, a tanítványai ellopták a testet! Máté szerint tehát szép kis summát kaptak, amivel azonmód indultak is a kocsmába, hogy igyanak a főpapok egészségére, meg persze a feltámadt Jézuséra is, ha már így rájuk hozta a frászt… (Lásd: Máté 27. fejezet 62-66 versek, 28. fejezet 1-15 versek; Márk 16. fejezet 1-11 versek; Lukács 24. fejezet 1-12 versek; János 20. fejezet 1-18 versek)

244

68. fejezet: Hitetlen Tamás bizonyítékot akar És nyolc nap múlva ismét benn valának az ő tanítványai, Tamás is ő velök. Noha az ajtó zárva vala, beméne Jézus, és megálla a középen és monda: Békesség néktek! Azután monda Tamásnak: Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő. És felele Tamás és monda néki: Én Uram és én Istenem! Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem látnak és hisznek. János 20. fejezet 26-29 versek

Hát igen, az emberek bizonyíték nélkül nem hisznek. Ez, kérem, jellemző a fajunkra! Mondhatni természetes dolog… Mikor Magdolna elfutott az apostolokhoz, és elmesélte nekik, amit látott, mind kinevették. Csak János, aki az evangelium szerint látta, amit látott, kezdett hinni a feltámadásban.* „Akkor aztán beméne a másik tanítvány is, aki először jutott a sírhoz, és lát és hisz vala” – írja a „szent” írás. (János 20. fejezet 8. vers) Ami Pétert illeti, az is látta a lepleket és gyolcsokat, de János szerint neki ez nem mondott semmit. Izzadtan vakargatta üstökét, és találgatta, mégis hová vihették a holttestet. - A mester feltámadt – mondta végül János - Feltámadt, feltámadt – dörmögte Péter – Ezt a legkönnyebb mondani… Én viszont négy garast adok egy ellenébe, hogy ezek a szemét farizeusok lopatták el a tetemet! Titokban el akarják égettetni, hogy ne tudjuk, hol lehet, és ne imádjuk a sírját! Ebben a többi tanítvány is egyetértett. Az üres sír csak holttest hiányára volt bizonyíték, arra egyáltalán nem, hogy az eltűnt halott fel is támadt volna! Ezért, mikor Péter és János beszámolója után Magdolna is megjelent az utolsó vacsora termében, ahol Krisztus testének és vérének ama nevezetes átlényegítése zajlott, és ahol halála után az apostolok gyülekeztek, elkezdtek a hölggyel kötekedni Magdolna először azt mondta, hogy benézvén két angyalt látott a sírboltban. Erre SimonKőszikla kijelentette, hogy ott ugyan egy darab angyal sem volt. János, mivel hajlott a feltámadás-verzióra, szigorúan felszólította Jézus kedvesét, hogy szedje össze magát és az igazat mondja nekik. Elvégre az angyalok egyértelműen a megtért bűnös asszony képzeletének a szüleményei. Azt mondta, hogy a Jézus feltámadását még el lehet éppen hinni, de ebbe belekeverni mindenféle angyalokat, kerubokat, szeráfokat, melyeket ő ott nem látott, először is nem jó ötlet, másodszor megbuggyant elmére vall. - Aki sokat akar bizonyítani, az végül semmit sem bizonyít – zárta mondandóját János Magdolna így felelt: - Hallgassatok végig, aztán ítéljetek! - Miért, miket láttál még? – nevetgéltek az apostolok – Mesélj csak, hallgatunk! - Az apostolok után maga Jézus jelent meg előttem! - Valóban? Hát ez érdekes! - Mondom, hogy őt láttam! Jézust láttam! - Persze, és úgy nézett ki, mint a régi szép időkben Kafarnaumban, ugye? - Nyughassatok már! Láttam és beszéltem is vele! - Hallottátok ezt? Na és mit mondott? - Megkérdezte, miért sírok, mert sírtam! Aztán megkérdezte, kit keresek! - Erre így szóltál: hát téged, édesem! Ugye, így volt? - Nem, azt mondtam, a kedvesemet, Jézust… Hadd fejezzem már be! Először nem is ismertem meg… - Nahát! Nem ismerted meg a kedvesedet? Hát az meg hogy lehet? - Mert nem is úgy volt öltözve! Először azt hittem, a szenátor kertésze! A kertben, lapáttal a kezében, fején nagy szalmakalappal olyan furcsa volt! Aztán kedvesen a nevemen szólított, így ismertem fel végre! Olyan boldog voltam! De ő azt mondta, ne érjek hozzá, mert még gyenge! Arra kért, jöjjek ide hozzátok, és meséljek el nektek mindent! Hogy mondjam el, hogy ő feltámadt és él! *

Lukácsnál pedig üres fecsegésnek tartották az asszonyok bizonygatásait, egyedül csak Péter szaladt a sírhoz, senki nem ment vele – 24. fejezet 12. vers

245

Az apostolok hitetlenkedve csóválták a fejüket. Az egyikük gyakorlatilag bolondnak nézte Magdolnát, mégpedig Tamás, az iker. - Jobban tenné, ha ő maga jönne ide, és tanúsítaná a feltámadását – mondta – Ami engem illet: „ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem.” János 20. fejezet 25. vers Miután kikételkedték magukat, az apostolok megsajnálták Magdolnát és vigasztalgatni próbálták. - Szegényke – mondták egymás közt – Hogy szerette! Nem csoda, hogy ez az idő előtti és kegyetlen vég elvette az eszét! Méghogy a szenátor kertészét a mi Krisztusunkkal összekeverni… De idővel majdcsak elmúlik… Reménykedjünk! Aznap késő délután Jézus két volt követője – nem az apostolai, hanem a másodrendű követői, mentek Emmauszba, ama városba, mely Jeruzsálemtől kétórányi gyaloglásnyira volt. Nemsoká csatlakozott hozzájuk egy illető, és beszédbe elegyedett velük. - Miről beszélgettek? – kérdezte – És miért vagytok ilyen szomorúak? Az egyik másodrendű tanítvány, Kleofás így felelt - Mindjárt látjuk, hogy nem jeruzsálemi vagy! Különben tudnád, hogy mi zajlott ott! - Mi zajlott ott? – kérdezte amaz csodálkozva – Meséljetek! - Az ördögbe! Te tán még sohasem hallottál a názáreti Jézusról? - Názáreti Jézusról? Mit tudtok róla? Meséljetek! - Na, figyelj! Ez a Jézus, aki egy ács fia, és maga is ácsként kezdte, egy nagy próféta és mindenható, meg csodatévő! Élete utolsó három évében csak azzal foglalatoskodott, hogy tanítsa a népet a csodái és beszédei által! Főpapjaink és szenátoraink megirigyelték a dicsőségét, ezért elfogatták és keresztre feszíttették! - Hát, ez valóban módfelett szomorú! - Várj, ez még nem minden! A legszomorúbb ebben az egészben az, hogy ez a Jézus az elmúlt három éves tanítása során azt ígérte, hogy halála után feltámad! És íme, már harmadik napja a halálának, de eddig még se az apostolai, se mi nem láttuk őtet! Igaz, János és Péter, két jó cimborám elmentek a sírjához, és látták, hogy üres. Nyilván a farizeusok ellopatták a holttestét onnan! Jézus szerelme persze esküdözik égre-földre, hogy ő látta urunkat kertésznek öltözve. De hát ez inkább a beteges képzeletének gyümölcse lehet, mert még mindig nincs magánál a szerelmese halála miatti gyászból! Remélem, érted már, miről van szó! Mi is jól ismertük amaz elhunytat! - Tényleg? Az ismerősei voltatok? - Hát persze! Micsoda szónok volt, micsoda történeteket tudott mesélni! Szegény fickó… - Úgy gondoljátok, valóban próféta volt? - Nála nagyobb prófétát nem ismertünk! - És mindenható is volt? - Nála mindenhatóbbat még te sem ismernél! - Hát akkor köztünk szólva itt valami csak nem stimmel! - És mégis mi nem stimmel szerinted?

246

- Hát csak az, hogy ha ő valóban mindenható volt, és valóban próféta, akkor, ha megígérte, hogy feltámad, valószínű, állta is a szavát, és éppúgy él, mint ti, vagy én! Aztán pedig megmagyarázandó nekik, miket is írtak minderről a próféták, emez ismeretlen elkezdte két útitársát az odaillő bibliai idézetekkel traktálni. Így értek el Emmauszig. Az ismeretlen azt mondta, tovább kell mennie. - Ne menj! Mindjárt sötét lesz, és az utak nem biztonságosak! Maradj velünk! – kérték a tanítványok – Nagyon érdekes útitárs voltál! Tisztelj meg minket azzal, hogy nálunk maradsz vacsorára! Megalszol itt nálunk, holnap pedig mehetsz, ahová menned kell! De éjjel, a sötétben veszélyes lehet… A vándor beleegyezett. Az asztalnál tovább beszélt. A vacsora előtt így szólt: - Azt akartátok, hogy veletek vacsorázzam! Hát tessék, nézzétek! Az izgatott tanítványok vártak az evéssel. Amaz ismeretlen vándorban megállíthatatlan szószátyársága okán mi bűnösök már rég felismerhettük a Krisztust, bár nincs hitünk, sem pedig olyan éleslátásunk, mint az apostoloknak. Tehát amaz ismeretlen vándor fogta a kenyeret, és megismételte az elmúlt csütörtöki rituáléját: megáldotta, megtörte, és kijelentette, hogy ez az ő teste. Ily módon nyitotta fel a két tanítvány szemét. - Urunk, Jézus! – kiáltották, és le akartak térdelni előtte, de amaz eltűnt a szemük elől. Könnyű elképzelni, milyen képet vágtak, és hogy mérgelődtek, hogy miért nem ismerték fel őt első látásra. Azonmód, ott hagyva mindent az asztalon, rohantak vissza Jeruzsálembe, értesítendő mindezekről az apostolokat. - Milyen ostoba voltam! – dohogott útközben Kleofás – Azonnal felismerhettem volna, mikor beszélt, a szívem csak úgy lángolt! Szinte tűzben égtem a lelkesedéstől! - Én is így éreztem! Az én szívem is hogy lángolt! – felelt a kollégája - Mindketten ostobák voltunk, ez van… - Erről inkább ne vitázzunk! Most már mindketten ezernyi jelet találtak, melyből rájöhettek volna útitársuk kilétére. Megérkezvén a lakoma termébe, mindent elmondtak az apostoloknak. Azok meg csak néztek. Aztán, mikor visszanyerték beszélőkéjüket, és készültek volna megvitatni a csodás történteket, mikor egyszercsak zsupp – szétnyíltak a falak, és maga Jézus állt előttük! Az evangelisták itt újfent feloldhatatlan ellentmondásokba keverednek. + Ha Márknak és Lukácsnak hiszünk, az apostolok teljes számban együtt voltak, „mind a tizenegyen”. Tehát náluk Tamás a többiekkel együtt látta meg Jézust, az emmauszi tanítványokkal együtt, így módjában sem állt kifejezni kétségeit, melyek miatt az utókor a „hitetlen” jelzővel ruházta őt fel. + János szerint Jézus semmiféle emmauszi tanítványoknak nem jelent meg, hiszen őt Magdolna látta kertészként, aztán röviddel később az apostoloknak jelent meg, akik a lakoma termében barikádozták el magukat honfitársaiktól való félelmükben. Tamás ekkor nem volt jelen, ő csak nyolc nap múlva láthatta Jézust. + Máté szerint Jézus, mikor találkozott Magdolnával és a másik Máriával, azt üzente tőlük az apostoloknak, hogy legyenek a Galileai hegyekben (jó messze Jeruzsálemtől), ahol csak az apostolokkal találkozott, más senki nem láthatta. Emmauszi tanítványokról itt sem volt szó. „Megrémülvén pedig és félvén, azt hivék, hogy valami lelket látnak” – tudósít Lukács (24. fejezet 37. vers) Nem volt könnyű meggyőzni őket.** Jézus megmutatta nekik kezeit és lábait, **

Pedig épp előtte mondták a két emmauszi fickónak, hogy: „Feltámadott az Úr bizonynyal, és megjelent Simonnak!” – Lukács 24. fejezet 34. vers Ez a Simon valószínűleg Péter lehet, más Simon nem volt köztük… Tehát ekkorra már tudniuk kellett róla, hogy Jézus feltámadt, és biztosan nem kísértetként bukkan fel köztük…

247

illetve a mellkasát, ahol János szerint dárdával döfték át. De az apostolok csak nem hittek – nem mertek. Ekkor Jézus megkérdezte: - Van itt valami ennivalótok? Ekkor adtak neki sült halat és mézet. A szemük láttára beleevett, majd otthagyta a maradékot. Aztán mindegyiküknek az arcába lehelt, így adván értésükre, hogy mostantól fogva rájuk van szállva a szentlélek. - Nemcsak egyszerűen rátok fújtam! – mondotta – Ez a lehelet nem más, mint galamb-atyám, amely felvette a leheletem alakját, hogy belétek költözzön. És mostantól kezdve azon bűnök, melyeket megbocsátotok, bocsánatot nyernek, amelyeket meg nem, azok nem nyernek bocsánatot. Ördögöket űzhettek, betegeket gyógyíthattok, mindenféle nyelveket beszélhettek, mégcsak a tanulásukkal sem kell vesződnötök! Kígyóktól, skorpióktól nem kell tartanotok. Mérget is ehettek, az sem fog nektek ártani! Mondanom sem kell, mekkora örömmel hallgatták az apostolok eme csábító ígéreteket. El kellett fogadniuk, hogy Jézus valóban feltámadt, és betartotta ígéretét. Magdolna nagyon örült, és rendesen letolta a tanítványokat, amiért nem akartak hinni neki. Szigorú volt hozzájuk, persze oka az volt rá. - Képzeld, uram! – árulkodott – Mikor mondtam nekik, hogy kertésznek öltözve láttalak, azt mondták, megbolondultam! Mit szólsz hozzá? - Nem lep meg! Nincs bennük hit! Ha nem lettek volna ezek a természetfeletti képességeim és rendkívüli csodáim, egyáltalán nem is hittek volna bennem! - Mester, bocsáss meg! – kérték szégyenkezve az apostolok – Te is, Magdi! Rég volt, elmúlt! Végül Magdolna, mivel alapvetően jótét lélek volt, nem piszkálta tovább őket. Krisztus meg elmentében azt tanácsolta nekik, hogy többé semmiben ne kételkedjenek. János evangelista szavai szerint aznap, mikor Jézus megengedte apostolainak ama luxust, hogy föltámadása után saját szemükkel is lássák, Tamás apostol valamiért nem volt jelen. - Hogy te miről maradtál le! – mondták neki később a társai – Miért kellett elmenned? Míg te távol voltál, a mesterünk velünk reggelizett! Él és virul! Magdinak igaza volt! Tamás megismételte ama hírhedté vált frázisát: - Mondjatok, amit akartok, de „ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem.” Olyan makacs volt ez az Iker-Tamás, hogy a tanítványok nem is győzködték tovább. Miatta kellett Krisztusnak megint megjelennie. És ő nem is váratott soká magára (csak 8 napot…). Aznap, mikor a szent csapat – ezúttal teljes létszámban – együtt volt a szokott helyen, a lakoma termében, a falak újfent szétnyíltak, és újfent csak Krisztus jött elő belőlük. - Nocsak-nocsak, Tamás komám! Nem hittél a feltámadásomban, mi? Hogy nem szégyelled magad! Az ujjaidat akarod a tátongó sebeimbe belehelyezni ahhoz, hogy higgy? Hát rendben, akkor csak rajta, ne tétovázz! És akkor felfogod, hogy tényleg én vagyok az! Tamás csak meresztgette a szemét: „És ha mindez csak a többiek tréfája?” - gondolta Aztán csak nem tétovázott tovább, bedugta ujjait oda, ahová kellett, hogy bizonyságot szerezzen. És szerzett. Ujjait megváltója sebeibe helyezte, és miután meggyőződött arról, hogy mindez nem káprázat, tényleg a galamb fia áll előtte, térdre esett és így kiáltott: - Most már nem kételkedem, te tényleg Jézus vagy, az én uram, az én istenem! Jézus felsegítette, majd így szólt hozzá: - Ejnye, Tamás komám! – dorgálta – Nem hittél, míg nem szereztél bizonyságot! És most, hogy láttál, most már hiszel! De boldogok azok, akik nem látnak, és mégis hisznek! (Lásd: Márk 16. fejezet 12-14 versek; Lukács 24. fejezet 13-43 versek; János 20. fejezet 1931 versek)

248

69. fejezet: A mennybemenetel Kivivé pedig őket Bethániáig; és felemelvén az ő kezeit, megáldá őket. És lőn, hogy míg áldá őket, tőlök elszakadván, felviteték a mennybe. Ők pedig imádván őt, visszatérének nagy örömmel Jeruzsálembe; Lukács 24. fejezet 50-52 versek

Az apostolok most már egyhangúlag elfogadták, hogy Krisztus él. Maga Jézus számtalan csodával bizonyította feltámadását. De igazságérzetem arra kényszerít, hogy kifejezzem sajnálatomat aziránt, hogy mindezen csodákat eme nagy mester nem mindenki szeme láttára vitte végbe, főleg nem Pilátus és Kajafás orra előtt. Senki soha még csak nem is hallott eme csodákról, persze az apostolok kivételével. Márpedig ez igazán sajnálatos körülmény! Elvégre a bűnös szkeptikusok akár azt is mondhatták akkoriban, hogy a galamb fia nem is támadt fel, és hogy ezt az egészet csupán az apostolok találták ki. Igaz, a szkeptikusok ennél még tovább is mennek: nem átallják kijelenteni, hogy ez a Jézus nem is létezett, és hogy a legendáját csupán a keresztény vallás alapítói terjesztették el a II. század környékén. Dehát ezért is szkeptikusok ők… És bizony egyetlen történész sem tesz említést egy bizonyos Jézus csodálatos feltámadásáról, mely Jézust azelőtt keresztre feszítettek. Sem más ilyen feltámadásos történésről. Másrészről pedig sem a történészek, sem az abból az időből származó hiteles hivatalos dokumentumok nem támasztják alá még a létezését sem ennek a fentebb említett, Jézus nevezetű egyénnek. Ez pedig már eléggé elgondolkodtató… Annak a korszaknak a különböző szerzői, melyekből pedig volt bőven, elvégre a Római Birodalom kultúrája akkor élte a virágkorát, többször megemlékeznek Heródes tetrarcháról, Poncius Pilátusról Júdea helytartójáról, Kajafás főpapról, de az evangeliumokon kívül sehol sem említik, hogy létezett volna ezen történelmi személyek korában egy bizonyos Jézus, mellyel mindnnnyiuknak volt elintéznivalója. Még Jézus halála sem, ami pedig rendkívül szokatlan események kíséretébe zajlott, még az sem került említésre Tiberius császár kortársainak krónikáiban. Így aztán a bűnös szkeptikusoknak bőven van okuk ironizálni az evangeliumokon, melyek meséit nemhogy egyetlen hiteles szerző sem támasztja alá, hanem még egymásnak is elég nevetséges módon ellentmondanak, mely ellentmondásokat bőven kitaglaltuk. Ez pedig így eléggé nevetséges, akárhogy is próbálnánk a védelmükre kelni! Most pedig nézzük, mik is a teológusok szempontjai: Jézus – mint mondják – feltámadt a sírjából! Persze mindez nem ám kitaláció Megjelent az apostolainak! Még szép! Megismételte a kivégzése előtti csodákat! De még mennyire! Egy szép napon Simon Péter társaival együtt halászni ment a Tibériás-tóra (nyilván azóta rég elhagyták Jeruzsálemet, és Galileába mentek, esetleg régi mesterségükhöz is visszatértek), de nem volt szerencséje. A galamb fia pedig, kedves szokása szerint, megjelent neki abban a kritikus pillanatban, mikor is az apostolok lógó orral és üres kézzel készültek vissza. - Fiaim, van valami ennivalótok? – kérdezte Krisztus - Nincs! Semmit sem fogtunk, csak a hálót! - Semmi gond, akkor vessétek ki megint jobboldalt, és meglátjátok! Péter és társai engedelmeskedtek. Pár perc múlva a háló tele volt hallal, és a hajó majdnem felborult. Mikor a halászok partot értek, Péter megszámolta a fogást, és 153 nagy és egészséges hal volt a hálóban, sem több, sem kevesebb. Ezt tanúsítja az evangelium. - Gyertek enni! – mondta Jézus Az apostolok hozzáláttak. És minél többet ettek, annál több hal maradt előttük. Milyen kár, hogy a szegény halászok egyáltalán nem rendelkeznek Jézus csodatévő erejével! Pedig mennyi hasznát vehetnék éhes családjuk élelmezésekor!

249

A lakoma nagyon sikeres volt. a halak az arról a helyről származó legjobb fajtákból voltak, csak épp a desszert hiányzott a lakoma végén. Ehelyett Jézus egy kis beszéddel kedveskedett apostolainak - Péter, szeretsz te engem? – kérdezte Simon-Kősziklától - Igen, uram, persze! - Akkor téged teszlek meg juhaim pásztorává. Öt perc múlva Jézus megismételte a kérdését, Péter meg a válaszát. Az Ige megint így felelt: - Akkor vigyázz a juhaimra! Újabb öt perc múlva, ismét szó szerint így, lezajlott eme mély értelmű párbeszéd. És erre alapozza az egyház azon állítását, hogy Péter lett az első római pápa. Jézus még többször is megjelent apostolainak. Egy szép reggelen, még elég korán, egy magas hegyre vezette őket. Az apostolok útközben ennek okáról tanakodtak: „Lehet, megint készül valamire?” „Nem volt elég neki a keresztre feszítés?” Egyesek komolyan aggódtak: „Mi van, ha most nekünk kell szenvednünk?” - ez a kilátás egyáltalán nem volt ínyükre való. Mikor a hegy tetejére értek, az Ige így szólt hozzájuk: - A komédiának vége, itt a függöny ideje! A küldetésem véget ért, eme siralomvölgyben nincs már többé dolgom! Megyek atyámhoz, Jáhvéhoz! Viszontlátásra, egy jobb világban! Az apostolok elképedtek: - Micsoda, hát elmész tőlünk? - Mennem kell! Így van megírva a sors könyvében! - De mi lesz velünk nélküled? Ki jár majd előttünk a jó példával? Ki ment meg, ha bajban leszünk? - Nem kell aggódnotok, én majd vigyázok rátok! Már rátok leheltem, ezért a kettes számú apám, azaz a szentlélek, le fog ereszkedni a mennyekből, hogy megkapjátok tőle azt a drága kincset, amit megígértem nektek! Akkor még egyszer: legyetek jók! Nemsokára megint találkozunk! Az apostolok könnyezve búcsúztak el a mesterüktől. Aztán, miután Magdolnától is elbúcsúzott, Jézus felment egy sziklára, onnan pedig mind feljebb és feljebb emelkedett. Tamás mindig azt hitte, hogy na, most fog visszazuhanni a földre, de nem. A galamb fia szépen megmaradt a levegőben, és egész gyorsan emelkedett egyre feljebb. Mígnem az apostolok már nem is láttak belőle semmit. Ekkor két angyal jelent meg mellettük, és szép dallamos hangon így szóltak: - Jó galileaiak, ne bámuljátok egyre az égboltozatot! Jézus felment, és jó sokáig fog ott fenn maradni! Csak a világ végén tér majd vissza, hogy ítélkezzen az élők és holtak fölött! Ezután az apostolok lementek a hegyről. Csendben ballagtak, lógó orral, mert tudták, hogy életútjuk innentől fogva nem rózsákkal lesz szegélyezve. (Máté 28. fejezet 16-20 versek; Márk 16. fejezet 15-20 versek; Lukács 24. fejezet 44-53 versek; János 21. fejezet 1-25 versek)

250

FÜGGÖNY Ez a mennybemenetel-dolog megintcsak elgondolkodtató, ugyanis erről két evangelista beszél csupán: Márk, akinek az utolsó fejezete állítólag csak a 8. versig volt, a többi meg későbbi hozzátoldás; illetve Lukács. Máté és János, akik elvileg „szemtanúk” voltak, nem írnak mennybemenetelről. Lukács is kétféleképp adja ezt elő: egyszer azonnal megtörtént, miután Jézus találkozott velük, mégpedig Bethániánál, (24. fejezet 36-53 versek), másszor meg csak 40 nap után az Olajfák hegyénél (ApCsel 1. fejezet 3-12 versek)

251

VÉGKÖVETKEZTETÉS GYANÁNT

252

Pár nappal Krisztus mennybemenetele után a galamb, a szentháromság harmadik tagja leszállt az égből lángnyelvek formájában, amelyek csiklandozni és égetni kezdték az apostolok és más tanítványok fejét, akik az utolsó vacsora termében gyülekeztek. Eme esemény emlékére az egyház kialakított egy ünnepet, az ún. pünkösdöt, mely a görög penteko – 50 szóból ered. A legenda szerint a galamb lángnyelvekként való megjelenése éppen 50 nappal Krisztus feltámadása után zajlott. Az pedig, mint tudjuk, a pászka vasárnapján történt. Tény az, hogy a keresztény egyház, mely a pünkösdöt beiktatta a naptárába, egyszerűen kisajátított egy zsidó ünnepet. És még egy ilyen egyértelmű plágiumot sem tudott megfelelően végrehajtani. Merthogy a zsidóknak is megvan a maguk 50 napos ünnepe amaz esemény emlékre, hogy Jahve a Sínai hegyen átadta nagy pártfogoltjának, Mózesnek a tízparancsolatot. Ez pedig, ha lehet hinni a bibliának, épp 50 nappal a zsidók egyiptomi kivonulása után esett meg. A zsidók pászka ünnepe pedig épp eme a fontos esemény emlékét őrzi. Tehát a zsidók, amelyek mindig és mindenütt elsők voltak a matekversenyeken, egyáltalán nem véletlenül nevezték ezt az ünnepüket az 50. nap ünnepének. Először a hét hét ünnepének nevezték. Az 50 nap megnevezés később alakult ki, mikor Palesztinát elfoglalta Nagy Sándor serege, és ezáltal a Szeleukida Birodalom részévé tette. Ebben az időben a görög nyelv a meghódított Izrael egész területén elterjedt. Nem meglepő tehát, hogy a zsidók a tízparancsolatuk ünnepét 50 nappal a pászka ünnepe után kezdték tartani, függetlenül attól, milyen napra is esett az a zsidó kalendárium szerint. Tehát ha a zsidó pászka keddre esett, a zsidó 50 napos ünnep nem hét hét múlva a nyolcadik kedden zajlik, hanem egy nappal utána, szerdán. A matematika az bizony matematika. Kár, hogy Krisztus urunk ünnepének nincs ilyen szabályos rendje. A keresztény számtan, mely szerint a 3x1 az 1, ez esetben azt jelenti ki, hogy a 7x7 az 50. A megváltó tehát a pászka vasárnapján támadt fel, a galamb pedig lángnyelvek formájában szintén egy vasárnapi napon csiklandozta és égette az apostolok fejét, hét héttel, azaz 49 nappal ama esemény után. Ez a 49 nap pedig az egyháztudósok számításai szerint 50, így jött ki a pünkösd. Meg kell azt is említeni, hogy a szent legenda szerint aznap a jeruzsálemi lakomateremben a vigasztaló szentlélek látogatása alkalmából az apostolok mellett rengeteg tanítvány is jelen volt, olyan 120-an lehettek. Természetesen köztük volt Mária, Jézus anyja is. Érdekes lenne megtudni, vajon megismerte-e a lángnyelvekben régi szeretőjét, ama galambot, vagy nem. Ezt a kérdést egyházi gyűlés elé is lehetne vinni. Mert azt végül is nem sikerült még tisztázni, milyen alakban is termékenyítette meg az isteni lehellet Joakim lányát annak idején. És ha valaki azt mondja, hogy ezt galamb formájában tette, erre azt lehetne felelni, hogy Jupiter a gyönyörű Aegina, Azop lányának elcsábítása érdekében tűzoszloppá változott, és tűz formájában nemzett annak gyermeket, melynek neve Aeacus lett. És hát miért is ne? Ez az Aeacus, a híres bíró, nem kevésbé valós személy, mint Jézus Krisztus. Némely lelkes vitázó azzal érvelhet, hogy az ókori görög istenek sokkal hatalmasabbak a 3 istennél, vagy a keresztény menny isteni szentháromságánál. A keresztény isteneknek ugyanis nőre volt szükségük ama messiás létrehozásához, mely egyik volt közülük. Júnó pedig férfi segítsége nélkül szülte Mars istent! Jupiter pedig felülmúlva isteni hitvesét, személyesen hordta ki lányát, Minervát, miközben a terhes has szerepét az isteni feje töltötte be. Amikor pedig eljött az ideje, Vulcanus isten csapott egy nagyot egy csákánnyal a fejére, hogy kipattanjon belőle amaz istennő, a lánya. A keresztények istene pedig a fentebb említett Máriától született, aki anya létére szűz maradt. Erre az anekdotára rendkívül büszkék a papok és ezt mondják: - Talán ez nem bizonyítja a szentháromság hatalmát? Micsoda csoda, nemde? Első osztályú! Erre azt tudnánk felelni: - Ezt a csodát semmi sem bizonyítja. A skandináv mitológiában létezett egy Heimdall, akinek szeme olyan éles volt, hogy 100 méterről is meg tudta különböztetni egymástól a tárgyakat, a

253

füle pedig olyan éles, hogy hallotta, ahogy a fű nő ki a földből, vagy ahogy a birkának nő a gyapja. És ez a Heimdall isten, Odin fia, nem ám egyetlen asszonytól született, hanem mindjárt 9 anyától, 9 nővértől, Ægir óriás lányaitól. Tehát amíg a keresztények 3 az egyben istene nem képes hasonló csoda véghezvitelére, jobb, ha hallgatnak a tisztelendő urak! Állandóan ismételgetnünk kell az egyház védői előtt, hogy a különböző pogány mítoszok fantasztikus elemei külön-külön is többet érnek a keresztény mítoszoknál, mert azokban legalább nincsen annyi kirívó ellentmondás. Például a skandináv mitológia már abban is jobb, hogy ott Heimdall története csak egyféle verzióban létezik, és nincs meg a maga Máté, Márk, Lukács és János féle verziója, melyek a fontos részletek ilyen-olyan eltorzításával tönkretennék a mítoszt. Térjünk most vissza a pünkösdhöz! Alig szálltak le a lángnyelvek a 120 ott tartózkodóra, apostolokra és tanítványokra, meg Máriára, azok máris elkezdtek 120 idegen nyelven beszélni, melyeket azelőtt soha nem tanultak. A „szent” írás azt is mondja továbbá, hogy sok zsidó, aki a világ minden tájáról Jeruzsálembe jött a tízparancsolat ünnepére, (elvégre már akkor is szétszórattatásban éltek), már akkor 15 féle dialektusban beszéltek, nem többen és nem kevesebben. Voltak pártusok, médek, elamiták valamint Mezopotámiának, Júdeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frigiának, Pamfiliának, Egyiptomnak és Líbia Cirene körüli részének számos lakói, végül latinok, krétaiak és arabok. Hallván a lakomateremből kiszűrődő lármát és látván a fura fényeket, a népek odaözönlöttek. Az írás szerzői elfelejtették megemlíteni, hogy a vacsoraterem falai minden oldalról szétnyílhattak, hogy ekkora, 120 fős tömeget befogadhassanak, meg persze a kíváncsiskodók is láthassák, mi is zajlik ott. E tömeg előtt a 120 első keresztény 120 különböző nyelven kezdett el beszélni. A nyilvánvalóan bábeli zűrzavarra emlékeztető jelenet ellenére az ott megjelent 15 nemzet képviselői mind tökéletesen felismerték és megértették a nyelvüket, már ha hinni lehet az írásoknak. Persze azonnal rájöttek, hogy az apostolok és tanítványaik mind galileaiak, pedig ezt senki nem mondta nekik. Elképesztő, nemdebár? A szentírás azt is kijelenti, hogy „nagy meglepetésükben csodálkozva kérdezgették: "Hát nem mind galileaiak, akik ott beszélnek? Hogyan hallja hát őket mindegyikünk a saját anyanyelvén?”” A szentírás hivatalos szerzője nem bocsátkozik magyarázatba eme furcsa epizódot illetően, talán, mert nem is lehet ezeket sehogyan sem magyarázni. Például hogy honnan lehet tudni, hogy éppen 15 országból voltak ott vendégek? És például a médek honnan tudták, hogy ott Egyiptom és Kréta nyelvén is beszélnek? Az arab hogy tudta megkülönböztetni a görögöt a latintól? Csodák ezek! De ez még nem minden! Azután, megintcsak ha hinni lehet az írásoknak, egyesek elkezdtek gúnyolódni az apostolokon és tanítványokon, akik egyszerre, egymás szavába vágva prófétáltak. Ezt mondták egymás között: - Biztosan sokat ittak, fejükbe szállt az újbor. Felháborodva eme feltételezésen Péter csendet követelt, és mikor mind elhallgattak, egy hosszú beszéddel felelt erre a sértésre, és mindezt olyan meggyőzően, hogy 3000 ember ott a helyszínen kereszténnyé lett. De már elnézést, ahhoz, hogy ez a beszéd 3000 ember számára érthető legyen, ahhoz mind meg kellett, hogy értse! Tehát Péter egyszerre 15 nyelven beszélt? Ami Krisztus történetét illeti, azt befejeztük. A folytatás a Szentek élete lenne, az viszont nem valószínű, hogy megírásra kerül. De végkövetkeztetés gyanánt mégegyszer rá kell világítani a papok fenomenális bátorságára, mellyel teljes komolysággal kijelentik, hogy az ő istenemberük nemcsak önmaga fia volt, merthogy egylényegű a galambbal és a lángnyelvekkel, de mindezeken felül teljesen valóságos történelmi személy is volt, se több, se kevesebb. Ezt az elejétől végéig kitalált legendájukat próbálják a teológusok olyan hiteles dokumentumokként eladni, mint például Julius Caesar Feljegyzések című műve. Ebben az abszurd mítoszukban szerepeltetnek néhány valóban élt történelmi személyt is, akik abban a korban éltek és tevékenykedtek, melyben állítólag az ő keresztre feszített hősük is. De azok, amiket

254

ezekről a valóban élt személyekről a római és zsidó történelemben mondanak, semmiben nem támasztják alá azon nevetséges állításokat, amelyek a 4 evangéliumban szerepelnek. Vegyük például Poncius Pilátus helytartó esetét. Az ő igaz történetét a kortársai leírták, róla és viselt dolgairól pedig ama korszak történetírói emlékeznek meg. Tudjuk róla, hogy római lovag volt, Jeruzsálembe Júdea 6. helytartójaként lett kinevezve. Elődje pedig Valerius Gratus volt. Tibérius uralkodásának 11. évében foglalta el posztját, vagyis időszámításunk szerint 25ben. Hét év múlva pedig kegyetlenül és könyörtelenül elfojtott egy Galileában kitört vallási felkelést. Aztán két év múlva, vagyis egy évvel Jézus állítólagos kereszthalála után kitört egy újabb, még nagyobb tömeges felkelés, melynek minden részlete ismert. Egy új vízvezeték létesítése érdekében Pilátus a jeruzsálemi templom kincseihez nyúlt, mely miatt hatalommal való visszaéléssel és istenkáromlással vádolták meg. Egy idő után Szamária lakói, kimerülve a kapzsi hivatalnokok túlkapásai miatt, panaszaikkal Lucius Vitellius szíriai legátushoz, azaz kormányzóhoz fordultak, aki rangban Poncius Pilátus helytartó felett állt. Lucius Vitellius átvette a panasziratot, és Jeruzsálembe küldte revizorát, egy bizonyos Marullust, hogy kivizsgálja az ügyet. Poncius Pilátus alá kellett vesse magát Marullus vizsgálódásának, aki Lucius Vitelliusnak, ama terület kormányzójának teljhatalmú megbízottja volt. Marullus jelentése kedvezőtlen volt Pilátus számára, és Júdea helytartójának Rómába kellett mennie, hogy Tiberius előtt feleljen tetteiért. De mielőtt Pilátus Rómába ért volna, Tiberius meghalt. Pilátus tehát Caligula császárnál kellett jelentkezzen. Mivel az új császár lefokozta, Pilátus nem tért vissza Jeruzsálembe, mert ott Marullus foglalta el a posztját. Ha Jézus nagy visszhangot kiváltó pere valóban megtörtént, miért nincs róla szó egyetlen dokumentumban sem, miközben a történészek Pilátusról emlékezvén, részletesen megemlítenek egy ilyen valójában csekély jelentőségű eseményt, mint az a vízvezeték-építés, vagy ama 2 felkelés? Pedig ezek egyike sem volt olyan jelentőségű, hogy egy új vallási szekta kialakulásához vezetett volna! Ami pedig Heródes részvételét jelenti a passióban, az csupán az egyik evangelista tudatlanságát igazolja, aki, mivel istentől az igazság tudását kapta, nem követhetett volna el efféle baklövéseket. Mindenekelőtt a másik 3 evangelista említést sem tesz a per ama jelentős fordulatáról, hogy a vádlottat elküldték Heródeshez, aztán vissza Pilátushoz. Értik? Pilátus állítólag elküldte Jézust Heródes elé, hogy az ítélkezzen felette, mert galileaiak ügyében ő a z illetékes, amaz viszont csupáncsak az őrültek ruhájába öltöztette Jézust, majd visszaküldte Pilátushoz. Eme epizódról valamiért egyedül Lukács tud (23. fejezet, 6-12 versek). Máté Márk és János nemcsak hogy nem beszélnek erről, hanem kiemelik, hogy Pilátus kikérdezte Jézust, Barabással együtt a nép elé állíttatta, megostoroztatta, tövissel megkoronáztatta, majd átadta a templom papjainak, hogy saját felelősségükre feszítsék keresztre. Tehát ez a séta Pilátustól Heródesig és vissza, sima kitaláció, szerzője pedig Lukács. Nem is nehéz ezt a Lukácsot tévedésen fogni. Azt írja, hogy Heródes az udvarával és őrségével Jeruzsálemben volt. A valóságban Nagy Heródes, Júdea ura, azon Heródes, akit 20000 betlehemi fiúcsecsemő legyilkoltatásával vádolnak, mert meg akarta öletni a leendő messiást, ez a kegyetlen Heródes történelmi tények alapján Krisztus születése előtt 4 évvel meghalt. Halála után 3 fia felosztotta egymás között Palesztinát, mégpedig a római császár engedélyével. Archelaus kapta Júdeát, Szamáriát és Idumeát; Fülöp lett Bethánia, Trachonitis és a Golán ura; Heródes Antipas pedig Galilea és Perea tetrarchája lett. Archelaus mindössze i.e. 4-től i.sz. 6-ig uralkodott. Számos panasz miatt Augustus végül megfosztotta trónjától és száműzetésbe küldte, mégpedig a Gallia délkeleti részén található Vienne városába (Isére körzetben) ahol az meghalt (i.sz. 18-ban); vagyonát lefoglaltatta, az uralma területét pedig Szíria római provinciához csatolta, melynek helytartója a híres összeirató, Quirinius volt. Onnantól kezdve Jeruzsálemben a római helytartó uralkodott, de Júdea és Szamária zsidóinak nem volt királya.

255

Fülöp, unokahúgának, Heródiásnak első férje, akitől elvált, átadva őt testvérének, Heródes Antipásznak, 37 évig uralkodott tetrarchaként, és utód nélkül halt meg. Területe központja Fülöp Cezária volt, egy városka, nem messze a Jordán forrásától. Halála után Tiberius császár Szíriához csatolta az országát, éppúgy ahogy Augustus tette Archelaus területeivel. Heródes Antipas Tiberius haláláig uralkodott tetrarchaként, miután Caligula leváltotta őt és Lionba küldte száműzetésbe, trónját pedig unokaöccsének, Heródes Agrippának adta. Utóbbi visszakapta, bár teljesen formálisan a király nevet, és jogait Nagy Heródes minden vagyonára. Így hát mikor Krisztusnak azon állítólagos pere zajlott Jeruzsálemben, ott akkoriban semmiféle Heródes nem tartózkodott. Nagy Heródes trónja, mely fiára, Archelausra szállt, az utóbbi halála után 27 évig üres volt. Heródes Antipas, Galilea tetrarchájának rezidenciája nem Jeruzsálemben volt, hanem Tibériásban. Az új Heródes pedig, aki Galilea tetrarchája is volt, de a zsidók királyának koronáját is viselte, ez a Heródes Agrippa, nagyapja, Nagy Heródes és nagybátyja, Archelaus jeruzsálemi udvarába csak 4 évvel az isten fiának hírhedt keresztre feszítési drámája után tért vissza. Ezért hát Jézust bármiféle Heródeshez is átküldeni Pilátus számára egyszerűen lehetetlen volt. Végül említsük meg a két legfőbb főpapot, Annást és Kajafást, akik szintén jelentős szerepet játszottak a keresztény legendában. Velük egyszerű a helyzet. Sem az egyik, sem a másik nem vehetett részt eme kitalált perben Krisztus ügyében, mert előbbi jóval előtte meghalt (i.sz. 15ben), míg a másik József ben Kajafás, azaz, Kajafás fia József néven főpaposkodott (i.sz. 1836-ig). Mindez újfent csak azt bizonyítja, hogy a 4 evangélium szerzői nemcsak hogy nem jártak Jeruzsálemben, de még a templom történetét sem ismerik. És mint ez várható, a 4 evangelista még egymással sem tud megegyezni. + Ha Máténak hiszünk, a Getszemáni majorban letartóztatott Jézust azonnal Kajafáshoz vezetik, onnan pedig Pilátushoz. Máté még nem is hallott Annás főpapról. + Ha Márknak hiszünk, a Szanhedrin által letartóztatott istenember valamely főpaphoz került, amaz pedig kihallgatása után azonnal Pilátus kezére adja. Márknál sem Annás, sem Kajafás nincs főpapként megnevezve. + Lukács verziója szerint (3. fejezet, 2. vers) Annás és Kajafás egy időben voltak főpapok, holott minden korban a zsidóknál egyszerre csak egy személy lehetett főpap. Igaz, Lukács ezt csak a Keresztelő Jánossal kapcsolatos jóslat versében adja így elő, és mikor az Úr szenvedésére kerül sor, csak egy főpapról beszél, és még a nevét sem említi. + Végül János verziója szerint a katonák elvitték a messiást a Getszemáni majorból Annáshoz (csaknem 20 évvel annak halála után… Biztosan örült neki…), akit az evangelista még csak nem is főpapként említ, hanem csak Kajafás főpap apósaként. Annás erősen megkötözteti Jézust és átküldi Kajafáshoz, amaz nem faggatja ki, nem ítéli el, hanem egyszerűen csak Pilátushoz küldi. Ő pedig, megint csak ha hinni lehet Jánosnak, egyáltalán nem mosott kezet, eme epizód csupán Máténál szerepel, hanem „űle a törvénytevő székbe azon a helyen, amelyet Kőpadolatnak hívtak, zsidóul pedig Gabbathának”. (19 fejezet, 13. vers), és halálra ítélte az urat, félvén attól, hogy a zsidók feladják őt Tiberius császárnak. És most próbáljuk meg szembeállítani ezzel a négy ellentmondó legendával a történelmi tényeket, mert a jeruzsálemi főpapok kronológiája megmaradt az első császárok idejében élő írók műveiből. A történészek legalább nem mondanak ellent egymásnak, és feljegyzéseik az e korból származó dokumentumokon alapulnak. Anániás, akit hagyományosan Annásnak fordítanak, egy évvel Archelausnak a császár általi elmozdítása után foglalta el eme posztot, mikor római helytartó lett annak helyére kinevezve, tehát ez a mi, bűnösök időszámításának 6. évében történt. Ő váltotta Siah fiát, Józsuét, már ha Makkabeus Júdástól kezdjük a számítást. Ő 7-től 15-ig funkcionált. 15-től 18-ig ezt a zsidóknál legmagasabb tisztséget sorozatban 3 főpap foglalta el: Ismáel, Fabus fia, Eleázár, a megboldogult Anániás, azaz Annás fia, és Simon, Kamita fia. A 18. évben végül ebbe a magas rangba a Júda törzséből származó Józsefet választották, az pedig 18 éven át, haláláig főpap maradt. Másként fogalmazva ez a

256

József még 3 évvel Krisztus állítólagos keresztre feszítése után is betöltötte a szent hivatalt, aztán funkciói Jonatánra, Annás fiára szálltak. Így hát Poncius Pilátus idején a főpapot Józsefnek hívták, azaz Kajafás fia Józsefnek. A jeruzsálemi főpapok között nem is volt egész konkrétan Kajafás nevezetű, a kezdettől a végéig, 70-ig, mikor az utolsó közülük, Fanániás, Sámuel fia, tanúja volt Jeruzsálem elestének és a templom lerombolásának. Nem kétséges, hogy Augustus és Tiberius idejében Palesztinában több olyan illető jelent meg, amely messiásnak nevezte magát. A zsidók, különösen a néptömegek hazafiassága elég nagy volt. Senki nem akart megbékélni a római hatalommal, sem a Heródes dinasztiájából származó uralkodókkal, mert azok is Idumeából származó idegenek voltak. Efféle messiások valóban épp elegen voltak. Mind isten küldötteinek nevezték magukat, melyek azért jöttek, hogy elnyomott nemzetüket felszabadítsák, és a választott népet visszatérítsék a helyes útra, megfelelvén a próféták jövendöléseinek. Említésre méltó Theudas messiás esete Claudius császár uralkodásának 4. évéből, tehát 11 évvel a mitikus Krisztus halála után, i.sz. 44-ben. Ez az ember 400 honfitását buzdította lázadásra, melyet végül Cuspius Fadus, Júdea akkori helytartója levert. Volt viszont őelőtte egy másik, jóval jelentősebb messiás, Jézusunkhoz hasonlóan Galileából, aki királlyá kente magát, és ily módon Krisztus lett, azaz fölkent. Júdásnak hívták. Az ő nagyszabású fegyveres felkelése, mely i.sz. 6-ban zajlott, nagy visszhangot váltott ki. (Ezekről az Apostolok cselekedetei is említést tesz (5. fejezet 36-37 versek). Ennek a galileai Júdásnak a történészek szerint saját, különleges vallási nézetei voltak. Josephus Flavius nagy szofistának nevezi, és egy új vallási szekta megalapítójának tartja, amely éppoly jelentős volt, mint a farizeusok, szaddaceusok és esszénusok szektája. Ezt a vallási lázadást Publius Sulpicius Quirinius, Szíria Augustus császár által kinevezett helytartója verte le. Ehhez a Quiriniushoz fűződik a zsidó nép nagy összeírása. De a galileai Júdás szektája titkos társaságként élt tovább, a saját vallási tanításaival. A szekta alapítójának fia, Menahem, akit Jeruzsálemben halálra kínoztak, és annak rokona, a júdeai vagy zelóta Eleázár vezetése alatt, a buzgó hívők a 64.-es évtől kezdődően lázító tevékenységbe fogtak. Elfoglalták a jeruzsálemi templomot, Antonius erődjét, az egész felsővárost, és Heródes megerősített palotáját, legyilkolják a rómaiakat, és visszavonulásra kényszerítik Cestius Gallus római légióit. Legyőzve annak seregét, egész Palesztinára kiterjesztik a felkelést, legyilkolva azon honfitársaikat is, akik mérsékeltebb nézeten voltak. Mindez végül ahhoz vezetett, hogy Vespasianus 60.000 fős serege megjelent Palesztinában. A többit tudjuk: 7 hónapos ostrom után, melyben a védők nagy része elpusztult, Jeruzsálemet elfoglalták, lerombolták, a templomot porig égették. A védőknek három vezére volt, három különféle párt fejei: Eleázár, a galileai Júdás hűséges híve, giszkalai János és gerazai Simon. Eleázár öngyilkos lett, hogy ne kerüljön élve az ellenség kezébe, János tömlöcben halt meg, Simont életben hagyták, hogy részt vegyen a Titus császár tiszteletére rendezett diadalmenetben. Utána végeztek vele is… Az ostrom során Dávid városának védői és a rómaiak között heves harcok dúltak. Aztán jött a szörnyű éhínség, ami miatt sokan eszüket vesztették. Beszélnek egy bizonyos Jézus nevű emberről, hogy a városban kóvályogva hangosan elítélte a viszálykodókat: „Jaj nektek! – kiáltotta – Jaj mindnyájunknak! Jaj Jeruzsálemnek! Jaj nekem!” Egy napon, mikor javában kiáltozta a városfalakról eme sirámait, egy római katapult által dobott kő végzett vele. A zsidó-keresztények azonnal kinevezték mártírnak és prófétának. Ki lehet erre alapozva jelenteni, hogy a kereszténység a galileai Júdás, az akkori fölkent, „krisztus” szektájából ered, aki ellensége volt a hivatalos zsidó vallásnak, és a görög-római pogányságnak is? Talán igen. A zsidó keresztényekről már Néró császár idejében is megemlékeznek, mint tömeges kultuszról, mely az egész birodalomban elterjedt, és sokan követték. De sok üldöztetésben is része volt. Jeruzsálem lerombolása után a túlélők rabszolgákká lettek, az első keresztények pedig éppen eme rabok közül kerültek ki. Titkos vallásos propagandáik voltak, titokban gyülekeztek a katakombákban, és maguk mellé állították a pogány rabszol-

257

gákat a közelgő szabadulás ígéretével. És teljesen elképzelhető, hogy épp a judaiták találták ki agapéik során titkos propagandáikban azokat a történeteket, amelyek később eucharisztikus titkokká alakultak, és így keletkeztek azok az ellentmondó, torz és ködös legendák, amelyek aztán összekeveredtek és giszkalai Jánosról, a galileai Júdásról, a gerazai Simonról és ama Jézusról szólnak. Csak a dátumot kell nézni, mikortól számítják az egyházatyák az első keresztényüldözéseket, és sok minden világos lesz! Hivatalosan ez a 64. év, mikor Néró kiadta ama ediktumát. Tehát abban a 64. évben Eleázár, a galileai Júdás rokona és követője, felkelést szított Palesztinában Róma ellen. A zsidók 3000 római légióst mészároltak le, Jeruzsálem majdnem egész helyőrségét. És semmi meglepő nincs abban, hogy Néró nem korlátozódott Júdea és Galilea leverésére, hanem a legszigorúbb intézkedéseket rendelte el a zsidók ellen, akik szinte minden római helytartó által vezetett provinciában szétszórva éltek. Nem meglepő az sem, hogy elrendelte, hogy egész Itáliában kutassák fel a júdeai szekta tagjait, melyekben a többi zsidóval ellentétben veszélyes összeesküvőket sejtett. A Rómában elfogott szektatagokat brutálisan kivégezték. Tehát Néró intézkedései Júdás „Krisztus” ellen, tehát egy valóban létező személy ellen irányultak. Később, Vespasianus és Titus uralkodásától kezdődően, azaz Jeruzsálem lerombolása után, ami Eleázár felkelése miatt történt, a legyőzött és mindenfelé szétszórt zsidó nép képviselőit érthető okokból mindenütt összeesküvésekkel, és titkos szervezkedésekkel gyanúsították, és az is teljesen lehetséges, hogy minden vallási szekta közül a judanitákéra gyanakodtak a legjobban, és üldözték is. Feltételezhető, hogy azok igyekeztek minél jobban álcázni magukat, és hogy eltereljék magukról a gyanút, hogy a galileai Júdáshoz ragaszkodnának, mindenféle legendákat agyaltak ki, amelyekből aztán megszületett a 4 evangélium is. Ezzel legalább magyarázhatóak azok ilyen-olyan ellentmondásai. Mindezek persze csupán hipotézisek. De nem lehet elmenni ama tény mellett, hogy ha eme korszak néhány írója beszél is a keresztényekről, akik lehettek egyszerűen a judaniták is, ezek közül egyetlen forrás sem említi sem az evangéliumi Jézus Krisztus nevét, sem számtalan csodáit, bár azok aligha maradtak észrevétlenek. Ezért is hajlunk hát ama feltételezésre, hogy a második század kezdetétől egyes papok már azon gondolkodtak, hogyan húzzanak hasznot eme legendákból. A pogányság haldoklott, az emberek kezdtek nem hinni Jupiterben és nyíltan kinevették az olimpiai isteneket, melyekről ékes bizonyítékokat nyújtanak Samosatai Lucianus szatírái is. Legfőbb ideje volt egy új kultusz megalapításának. Igen, ilyen körülmények között valóban létre tudott jönni egy új szekta, egy új vallás, jelen esetben a keresztényeké. És sem ehhez, sem a vallásos propagandái terjesztéséhez nem volt szükség semmiféle valóban létező Jézus Krisztusra. És a kereszténység eszméiért szenvedett mártírok mindazon seregei, akik Domitianus, Traianus és más császárok idején haltak meg, nem bizonyítanak ebben az értelemben semmit, de legalábbis nem többet, mint a Dzsaggernaut kerekei alatt meghaltak ezrei, elvégre azok sem bizonyítják Buddha, vagy akár a lélekvándorlás létezését. Persze hogyan is lehetne hinni Jézus Krisztus hihetetlen csodáiban, ha sem egyetlen történész, sem egyetlen író abból a korszakból még csak meg sem emlékezik róla, akár a csodáival együtt, akár azok nélkül. Tacitus, aki 55 és 140 között élt (pontosan nem tudjuk), számos másodrangú eseményről megemlékezik abból a korból, de Jézusról nem tud. Suetonius (65-135), 12 imperátor hiteles krónikása semmit nem ír Jézus Krisztusról. Quintilianus, a híres szónok, aki Claudius császár idején született, nem tud semmit Jézusról, bár Szónoklattan című műve a latin irodalom egyik legszebb emléke, melyben kielemzésre kerül minden tribunus, ügyvéd és szofista prédikátor beszéde. Idősebb Plinius, aki Tiberius idején született és Titus alatt halt meg, kiváló természettudós volt. Tudományos műveiben gyakran írt szép beszámolókat kora jelentősebb eseményeiről, de semmit nem tud Jézus Krisztusról.

258

Unokaöccse, ifjabb Plinius, kinek számos levele éppoly csípős nyelvű és tanulságos, mint Madame de Sevigne levelei, ír szinte mindenről, de egyetlen szóval sem említi Jézus Krisztust. Nem emlékszik meg róla Traianushoz írt leveleiben sem, amelyekben úgy beszél a keresztényekről, mint a judaizmusból keletkezett szektáról. Epiktétosznak, a nagy moralistának és filozófusnak, aki minden lehetséges vallási irányzatot tanulmányozott, elképzelése sem volt Jézus Krisztusról, bár Kis-Ázsia szülötte volt, Néró idején Rómában élt, és Domitianus idejében száműzték. Epiktétosz elmélkedései és beszédei tanítványa, Arrianus írásaiból maradtak fenn, és azokban Jézusról egy szó sincs! Pomponius Mela a 43. évben írta, mindössze 10 évvel ama hallatlan nagypénteki csoda után, a „De situ orbis” című alapművét. Mivel a Sztrabon mintájára akart geográfiai művet készíteni, leírást készített minden ismert ország főbb eseményeiről, amelyek azokban történtek. Csakhát a Júdeáról szóló fejezetben egyetlen szóval sem említi Jézus Krisztust. És Plutarkhosz? 50 körül született Khairóneia városában, abban a Göröghonban, ahol a papság bizonygatása szerint ama emlékezetes pünkösd után hemzsegtek a messiás követői. Ott állítólag a szent evangéliumot hirdették s olyan csodákat vittek végbe, hogy azok láttán a görögök tömegesen tértek át a kereszténységre. Plutarkhosz a 120-as éveken halt meg. 30 évig élt Rómában, ahol a keresztények leghihetetlenebb csodái állítólag majdhogynem napi szinten történtek, és néha, ha hihetünk a papoknak, még a Colosseum arénájában nagyszámú közönség előtt is estek meg ilyenek. Plutarkhosz különlegessége volt, hogy híres emberek életrajzait írta meg, nem hagyva figyelmen kívül a hozzájuk fűződő legendákat és csodákat. Hát akkor miért nem írta meg Jézus Krisztus életrajzát is? Hát Seneca? I.e. 2 körül született, és Rómában halt meg 66-ban. Tehát az istenemberünk kortársa volt. Élete nagy részét Seneca a császári udvarban töltötte. Rómában volt 51 és 64 között is, mikor ama állítólagos párbaj zajlott Simon-Kőszikla és Simon mágus között. (Simon mágusról is megemlékeznek az Apostolok cselekedeteiben (8. fejezet 9-24 versek)). Simon mágus úgy döntött, szembeszáll Péterrel, és megmutatja neki, mit tud. Péter mindenféle csodákat tett, míg Simon mágusnak csak bűvészmutatványokra tellett a tudományából. Végül Rómában csúcsosodott ki a konfliktusuk, mikor Simon mágus állítólag egy tüzes szekéren mindenki szeme láttára az ég felé emelkedett. Erre Simon-Kőszikla Jézushoz fohászkodott, az meg eltüntette Simon mágus alól a szekeret, a mágus pedig leesett a magasból, de csak a lábát törte el. Bukása fölötti szégyenében a mágus másnap kiugrott egy emeleti ablakból, és nyakát szegte. Erre a históriára állítólag sokáig emlékeztek Rómában. És tessék, Seneca, aki sokat írt, egyetlen szóval sem emlékszik meg minderről! Meg persze az apostolok állítólagos egyéb csodáiról sem. Igaz az is, hogy a szerzetesek előbb eltorzították, később megsemmisítették értekezéseit „A föld mozgásáról”, amely nyilván ellentmondott az ortodox elképzeléseknek arról, hogy a Föld lapos, a Nap pedig körülötte kering. Éppúgy semmisítették meg „A babonákról” című értekezését is, melyekben, ha Seneca meg is emlékezett a keresztényekről, elképzelhető, hogy különösebb tisztelet nélkül, és az is lehetséges, hogy hivatkozott első legendáikra is, melyek eltértek a későbbi evangéliumoktól. És mit mondjunk alexandriai Pilonról, a zsidó Platónról? Jeruzsálemből Rómába érkezett, és filozófiájában az esszénusok nézeteit is osztotta. Számtalan elméleti munkája később különféle teológiai iskolás alapjait képezte, de ő sem tud sem Jézusról, sem Péterről, sem Jánosról, sem Pálról, nem is beszélve a többi apostolról. És végül Josephus Flavius. Ő maga sem tudott semmit Jézus Krisztus nyilvános jóslatairól, semmit sem tudott az általa véghezvitt csodákról, melyek miatt az egész nép tisztelte. És ez az a Josephus, a zsidó történész, aki legmélyrehatóbb részletességgel írta meg népe történelmét! Különös részletességgel ír a Jeruzsálem bukását megelőző eseményekről, mert ő is részt vett a város védelmében. Mivel i.sz. 37-ben, 4 évvel a golgotai események után született, illetve 31 évvel a galileai Júdás nagyszabású felkelése után, ismerte a zsidó-keresztényeket, de olyan keresztényekről, mint Péter és Pál, még csak nem is hallott!

259

És mondhatni teljes is a lista! Érdemes figyelmesebben elolvasni, és bárki számára világossá válik, hogy Jézus Krisztus csupán egy mítosz. Legendája megalkotásának tényleges folyamatát el lehet képzelni, milyen lassú, folyamatos felhalmozódása azon kitalációknak, melyek végül egy új vallás alapját képezték. Elvégre az elaggott görög-római pogány hitvilág fölött már eljárt az idő. Titus császár egy csapásra újabb 2 ágra osztotta az elődcsászárai által szétszórt zsidóságot. Egyik ága makacs és ellenálló, továbbra is vallja atyáik hitét. A másik, rugalmasabb, meghajlik a hódítók igája alatt, de állandóan kiutakat keres, és végül felülkerekedik legyőzőin. Ez történt akkor, mikor Nagy Konstantin császár megértette, mekkora hasznot is jelenthet trónjának egy új vallás. A kereszténység a jelenhez ragaszkodik, a judaizmus a jövőben reménykedik, és mindkét vallás egyformán tévút. Onnantól kezdve, hogy felhangzott Voltaire életigenlő nevetése, a szabad gondolat lépésről lépésre visszavonulásra készteti ezeket az ostoba és nevetséges babonákat. És csak a szabad gondolaté, a mindent legyőző felszabadítóé a jövő! Ez az új, átdolgozott és bővített kiadás Giordano Bruno halálának 300 éves évfordulójára készült. Ő nemcsak mítosz volt, hanem egy dicső mártír, aki a szabad szellem diadaláért halt meg. Nyolc évet ült a Szentszék tömlöcében, az inkvizíció kínzásait elszenvedve, végül 1600. február 17.én elevenen megégették Róma főterén, a pápa, bíborosok és egyéb egyházi méltóságok áldásaitól kísérve.

260

261