Leo Kessler - A Tankpusztitok

LEO KESSLER

A tankpusztítók Rángatózva, őrületesen imbolyogva, a kieresztett fékszárnyaktól szinte megállva az Ágyúmadarak, mit sem törődve a légelhárító tűzzel, újra meg újra átrepültek az orosz légvédelem tűzvörös zűrzavarán. Támadásukat a régi szép idők bátor kitartásával és hevességével hajtották végre, amikor még a világon senki és semmi sem volt képes megállítani a mindent leigázó villámháborút.

LEO KESSLER

A tankpusztítók

2

DUNA INTERNATIONAL A mű eredeti címe: Tank-Busters Copyright © Leo Kessler, 1984 A fordítás a Century Publishing Co. Ltd., Corgi Book, 1984-es kiadása alapján készült Magyar fordítás © Németh Zoltánné ,Varga István Irodalmi szerkesztő: Szujó Béla Lektorálta: Krámli Mihály Minden jog fenntartva. A kiadó engedélye nélkül tilos a könyv bármilyen módon történő másolása, terjesztése, beleértve a fénymásolást és az elektronikus adathordozó eszközöket is. ISBN 978 615 5013 07 2 DUNA International Könyvkiadó Kft. 1106 Budapest, Keresztúri út 8/A Telefon: 264 4555, fax: 264 4551 e-mail: kiado.dunakiado.hu www.dunakiado.hu www.facebook.com/DunaInterKonyvkiado Felelős kiadó: a kft. ügyvezetője Kiadóvezető: Baráz Miklós igazgató Főszerkesztő: Sípos Attila Sorozatterv: Baráz Klára Borítóterv: Bucsy Balázs Műszaki vezető: Marton Éva Nyomdai előkészítés: HEXACO GNH Kft. Készült a Debreceni Kinizsi Nyomdában Felelős vezető: Bördős János igazgató

3

„STUKA… STUKA… STUKA! Halál sólymai… halálmadarak… Vérvörös színű, haragvó acél fegyverünk… STUKA… STUKA… STUKA!” Az Első SS Stuka-század harci indulója

4

ELSŐ KÖNYV

Halál a Dnyeperen

5

I. FEJEZET Sűrű, szürke köd gomolygott át a folyón, a jeges fehér pusztaság fölé. Itt-ott barnás foltok jelezték a német állásokat. A hótól súlyos fenyőfák közé vezető párhuzamos nyomok pedig azt mutatták, hol rejtőznek a Tigrisek és a Panzer IVesek. Néhány nehéztüzérségi üteg is látható volt, kezelőik a fehér álcaháló alatt dideregtek. De la Maziere őrnagy, az Első SS Stuka-ezred parancsnokhelyettese elismerő bólintással nyugtázta a látványt, amint lassú ívben elhaladt felettük, saját, huszonhét Stukából álló századától követve. Tőle balra, illetve jobbra, Hanno von Heiter százados és báró Karst hadnagy hasonlóképpen manőverezett a századaival. Az immár csaknem száz Stukából álló ezred1 a levegőben körözve várakozott a csatamező felett, akár a vészjósló, fekete Halálsólymok. Az ezred parancsnoka, Greim ezredes, Messerschmitt 109-esében ülve előre-hátra suhant a Stuka-alakzatok felett. Sebhelyes arcának aggódó tekintetével figyelte az ifjú SS-pilótáit. Jól ismerte már ezeket a Luftwaffe földi személyzete által csak „Feketelovagoknak” gúnyolt, levitézlett arisztokratákat, akik rendszerint a dicsőségért, hírnévért meg a velejáró plecsnikért küzdöttek. Tudta, hogy átkozottul elkel a figyelem. Az elit Első SS Stuka-ezred tömve volt képzetlen, tizennyolc-tizenkilenc éves kölykökkel, akiket „húggyal és 1

Az SS-nek a valóságban nem voltak repülős alakulatai. A Lustwaffealakulatok pedig az ittenitől eltérő rend szerint épültek fel: 12 gép = = 1 Staffel (század); 3 Staffel = 1 Gruppé (zászlóalj); 3 Gruppé = = 1 Geschwader (ezred). 6

ecettel feltankolva” egyenesen a Reich kiképző iskoláiból küldtek ide. Ezek a zöldfülűek még mindig abban a tévhitben ringatták magukat, hogy a Stuka a rémület legyőzhetetlen fegyvere, mint 1940 dicső napjaiban − a Führer repülő tüzérsége. Nem vettek tudomást arról, hogy a Junkers 87eseknek még a módosított változatai is legalább száz kilométerrel óránként lassúbbak az átlagos iván vadászgépeknél, és nem lehetnek ellenfelei a tehergépkocsi alvázra szerelt, mozgó légvédelmi lövegeknek sem, amelyekkel manapság már minden orosz hadosztály rendelkezett. Épp ezért, ha ő, Greim, élve vissza akarja hozni őket abból a pokolból, amibe rövidesen belerepülnek, akkor nagyon is oda kell figyelnie arra a babahintőportól illatozó szattyán SSvalagukra. Greim ezredes tekintetét kelet felé fordítva, a ködöt fürkészve repült tovább. Onnan fognak jönni, méghozzá hamarosan! A de la Maziere bal oldalán repülő Hanno von Heiter nyugtatóan simogatta Fifi bundáját. Az ostoba kis francia pudli ott kuporgott gazdája mellett a szűkös pilótafülkében. Hanno elkeseredetten meresztette karikás, piros, részeg szemeit a szürke félhomályba. Mint mindig, ezúttal is szörnyen félt. A kormányrudat tartó keze szemmel láthatóan remegett. Megnyalta ajkát. Idegnyugtató gyanánt legszívesebben beöntött volna egy kiadós pohár vodkát a gallérja mögé. A szíve úgy dübörgött, akár Ivánék Maxim géppuskája. Úgy érezte, mintha egy ködös, félhomályos, szürke barlangon kellene átrepülnie. A felleghasadékokon, imitt-amott temetési fények hatoltak át, egyelőre kegyesen elfedve előlük a lenti veszélyeket. De vajon meddig, kérdezte magától félelmében. Milyen kibaszott rövid ideig? Menny, segg és felhőszakadás! Jelen pillanatban a teljes jobbkarját odaadná egyetlen korty tüzesvízért! − Uram! − zökkentette ki Hannemann őrmester mogorva hangja félelmes merengéséből. − Igen, Hannemann − szólt át rádióján a mögötte 7

kuporgó lövésznek. − Hol a probléma? − Közvetlen mögöttünk, uram − dörmögte Hannemann a maga sajátos, kemény, berlini modorában. − Az egyik manapság pilótának csúfolt hugyos hullajelölt csaknem a seggünkbe fúrja az orrát. Nem figyelmeztetné, uram, mielőtt felnyársal minket? − Hadd emlékeztessem rá, Hannemann, hogy ezek a hugyos hullajelöltek egytől-egyig tisztek és úriemberek − válaszolta Heiter, ám hangjában immár nyoma sem volt annak a fekete akasztófahumornak, ami hajdan az Első SS Stukaezred mókamesterévé tette, mielőtt idegösszeroppanást kapott volna. − Nagyon remélem, hogy sokkal illendőbb… − Tigris Egyes, mindenkinek! − szakította félbe Greim éles hangja Heiter szavait. − Tigris Egyes mindenkinek… Ott jönnek! Vették az adást? OTT JÖNNEK! Von Heiter levegő után kapkodott. Még a mellette lapuló Fifi teste is megfeszült. A mintegy varázsütésre megnyíló köd feltárta a látványt, amire vártak. Ügyetlen fémkacsák módjára tankok tömege gázolt ki a folyóból, magasra fröcskölve a havat a hátuk mögöttük. A harckocsikat a gyalogság követte. Egyik sor a másik után, oly szilárdan menetelve, mintha a Vörös téri díszszemlén lennének. Szuronyuk ragyogott a gyér, szürke fényben: egy egész a horizontig érő, hatalmas, menetelő embertömeg. A von Heiter mögött ülő Hannemann a nyakát nyújtogatva, elismerő tisztelettel suttogta: − Szent szalmazsák, őrnagy úr… Itt az egész szarházi popov hadsereg! Báró Karst hadnagy jégkék szemeit összeszűkítve bámulta a félelmetes látványt. Három óránál egész osztagnyi légvédelmi harckocsit látott. Olyan elavult tankokat, amelyek leszerelt tornyai helyére, négycsövű, nagysebességű gépágyúkat szereltek, amelyek mindegyike percenként ezer lövés leadására volt képes. Magában megállapította, hogy kész 8

öngyilkosság lenne ebből az irányból támadni. Majd meghagyja a légvédelmi tankokat annak az idióta von Heiternek vagy de la Maziere-nek, aki elorozta előle a jogos parancsnokhelyettesi pozícióját. Ha kockára teszik a kényes nyakukat, ő a maga részéről sok szerencsét kíván hozzá nekik, és inkább a tankok első sora ellen indít támadást. Rácsapás és lelépés, mielőtt a popov tüzérség irányzékba foghatná. Megnyomta a rádió kapcsológombját. − Tigris Hármas mindenkinek! − adta ki harsány orrhangján a parancsot. − Támadás… támadás… Kövessenek… SIEG HEIL! Miközben néhány rekedt, buja, fiatal torok az elszánt köszöntést visszhangozta, Karst báró már zuhanásba vitte gépét, s hozzálátott, hogy a mennyboltról alábukva ismét véghezvigye a Valkűrök szörnyűséges lovaglását. A fékszárnyakon átsüvöltő széltől üvöltő szirénákkal, teljes sebességgel dolgozó motorokkal, száguldva csapott le az égből az Első SS Stuka-század. A lehetetlenséggel határos, őrült gyorsasággal zuhantak a támadó oroszok felé. Még a föld is felugrani látszott, hogy találkozzon velük. Egyik zuhanóbombázó a másik után következett, valamiféle öngyilkos rendezetlenségben. A folyó átkelőjéért vívott harc megkezdődött. *** Ezen az egész télen egyre csak visszavonultak. Megállni, beásni, várni, védekezni, néhány órányi, legfeljebb néhány napnyi kitartás, aztán indulás tovább, Ivánék szürke hordájától üldözve, újabb hullahalmokat hagyva hátra maguk mögött, hogy azokon az úttalan sztyeppéken lepje be őket a hó, és soha többé ne lássák viszont a szülőföldjüket. Így ment ez egész télen át. Egyik „stratégiai visszavonulás” a másikat követte, a 9

Nagy Német Wehrmacht túlterhelt katonái számára, akik eddig hírből sem ismerték a vereséget. A Vörös Hadsereg kérlelhetetlenül gördült előre, az orosz front teljes, 2000 kilométeres hosszában, egészen az északi Finn-öböltől kezdve a déli Fekete-tengerig. Egy alkalommal néhány napnyi lélegzetvételnyi időt követően a Führer ellentámadásra adott parancsot Minszkből, ami azonban fejjel rohant bele az orosz ellenállás áthatolhatatlan falába. A németek kilenc hosszú, véres kilométert támolyogtak előre, és minden egyes kilométer halottak és sebesültek ezreibe, valamint kilőtt páncélozott járművek százaiba került a hadseregnek, mielőtt megtorpantak volna, mint az ütéstől megszédülve térdre rogyó ökölvívó, akire kilencet számolnak. Egy nappal később az ivánok már folytatták nagy erőkkel végrehajtott támadásukat, a németek pedig ugyancsak folytatták „stratégiai visszarendeződésüket”. A helyzet azóta annyiban változott, hogy kimerült, tetves, éhező csukaszürkék soraiban immár senki sem beszélt ,,stratégiai visszavonulásról” hanem csak „futásról”, sőt a többség egyenesen „menekülésről”. Menekültek az orosz medve elől! Az emberek és tankok áradata abban a tudatban özönlött vissza nyugat felé, hogy a kozákok kegyetlen kancsukával és vértől pirosló karddal várják a hátramaradókat. A menekülők gátját átszakító folyó módjára, kitartó, állandó ágyútűz dörgésétől követve áramlottak visszafelé a havas pusztaságon. Pánikba esett, erejük végére ért, s a félelembe meg a szenvedésbe beleőrült emberek hullottak a hóba zokogva, továbbmenésre képtelenül, szánalmasan könyörögve bajtársaiknak, hogy lőjék agyon őket, és vessenek véget a nyomorúságuknak. „Lőjj le! Kamerád… Lőjj… kér… lek!…” A visszavonulás fejvesztett csődületté vált. Most az átkozott ivánok alkalmazták az 1940 dicsőséges nyarán Franciaországban általuk tökélyre fejlesztett villámháborús taktikát. Az oroszok által csatarepülőknek hívott Sturmovik 10

zuhanóbombázók dübörögve bombázták és géppuskázták őket. T 34-esek százai, ezrei, tornyukon a gyűlölt Vörös csillaggal, zakatoltak utánuk, ágyúk dörögtek, lángszórók szisszentek, mindent és mindenkit lerombolva, felperzselve, elégetve, lerohanva maguk előtt. Egyik gyalogos hadosztály a másik után rohamozott, félelmetes bariton „hurrá”-jukat üvöltve, sűrű sorokban, vállt vállnak vetve, néha tízes mélységben, miközben a rezesbandájuk úgy játszott, mintha valami ünnepségen lennének. Úgy tűnt, senki és semmi sem képes az áradat megfékezésére. A vezetőségét vesztett, morálisan megtört német egységeken úgy hatoltak át, mint kés a vajon. Horch törzstiszti járművek; nyolctonnás teherautók, lánctalpas vontatók, harckocsik, lőszerszállítók és kis zsákmányolt, ló vontatta szekerek torlódtak összes a végtelen sztyeppén, és süllyedtek egyre mélyebbre a jeges, havas, csalóka posványba. Sofőrjeik hiába túráztatták félelemtől kimeredt szemmel a járművek motorját. Kezük a volánra fagyott, szívük megdermedt a rettegéstől, amint a fékevesztett állat üvöltésére vártak, a kozák lovak patacsattogására, amint a havon dübörögve száguldanak a fritzek lemészárlására. Egyre tovább és tovább folyt a fejvesztett menekülés. Az elesettek csukaszürke egyenruhás hullái elhagyott, összetört babák módjára tornyosultak az út mentén, akár a vérhastól gyötört szerencsétlenek ürülékei. A menekülés, totális összeomlásba torkollott, amikor 1943 tavaszán döbbenetes hirtelenséggel beköszöntött az enyhülés. A hó sűrű, fekete iszappá vált, amit az oroszok raszputyitszának neveztek. A járművek tengelyig merültek a féktelen dágványba, ami embert, állatot, gépet, egyaránt elborított, amint csúszkáltak, küszködtek benne. Ettől kezdve a visszavonulás rémületes, nyomorúságos araszolássá lassult. A kozákok és a partizánok pedig mindenütt ott voltak, és a derékig csapdába esett embereket egyszerűen belelövöldözték a 11

posványba. Az elmaradókat lekaszabolták, megkínozták, pajtaajtókon keresztre feszítették, szétfűrészelték, fejjel lefelé távírópóznákra akasztották, lemetszett nemi szervüket pedig gúnyosan a tátott szájukba dugták. Sok menekülő egyszerűen megőrült. Mások kenyércipóba dugták és átlőtték a lábujjukat, hogy így tüntessék el az öncsonkításról árulkodó lőpor égésnyomait, és megpróbálták hadikórházba szállíttatni magukat. Olyanok is akadtak, akik egyszerűen elmetszették a torkukat a kapott borotvapengével és elvéreztek. A maradék tiszti állomány kétségbeesve igyekezett útját állni a rothadás terjedésének. Csakhogy ezer kilométernyire voltak az otthonuktól, elvágva egy szörnyűséges, idegen világban. Mi lesz, ha a teljes hadsereg széthullik? Az már a világvége kezdete lenne. A kivonulás nem volt más, mint egyetlen félelem keltette pánik által irányított exodus. A világ valaha látott legerősebb hadserege a szemük láttára fog széthullani. A vészt valahogyan meg kellett állítani, mielőtt még túl késő lenne. − El kell érnünk a Dnyepert! − buzdították őket. − Mihelyt a folyót elérjük, megállunk és visszaszorítjuk őket… Ott ugyanis már kiépített védelmi állásaink vannak… Tartalékokkal… Friss csapatokkal… Teljes páncélos hadosztályokkal… Fedezékekkel… És egész bunkersorokkal… − Folyamatosan ezért könyörögtek. − Csak a Dnyepert kell elérnünk, fiúk, s ott már biztonságban leszünk… A Dnyeperig, aztán már minden… Ám szó sem volt kiépített védelemről a nagy orosz folyónál, mely úgy kanyargott az olvadozó hómezőn, mint valami lassan kúszó, szürke kígyó. Nem voltak sem bunkerek, sem páncélos hadosztályok, sem új, pihent alakulatok! Semmi, ami feltartóztathatta volna a féktelen ruszki támadást… Egyetlen dolog kivételével: Greim ezredes Első SS Stukaezredét, a Feketegárda Stukáit!

12

*** De la Maziere felnyögött. Karst báró kötelékének második gépét eltalálták. Tisztán látszott, amint a zuhanóbombázó megbillen, miután egy violaszínű tűzgolyó robbant az innenső szárnyánál. De la Maziere visszafojtotta lélegzetét és egy pillanatra még a saját zuhanásáról is megfeledkezett. Az a tizennyolc éves pilóta még olyan fiatal, még szinte a fenekén a tojáshéj. A kölyök megpróbálta irányítása alatt tartani a sérült gépet, de hiába! A Stuka szárnya leszakadt, s úgy lebegett alá, mint egy őszi széltől sodort falevél. Légvédelmi gránátok sokasága pettyezte körülötte az eget, előbb feketék, majd halványszürkék. A gép végső zuhanásba bukott és 400 kilométeres óránkénti sebességgel száguldott a föld felé. Az ivánok kétségbeesett meneküléssel igyekeztek kitérni az útjából. A Stuka sűrű, fekete füstöt és ragyogó, narancsszínű lángnyelvet húzva maga után száguldott feléjük, és 500 kilométeres óránkénti sebességgel a földbe csapódott. Egy iszonyú robbanás, és vége. Még a kormányrudat izzadságtól nedves kezekkel markoló de la Maziere is érezte a becsapódás keltette légnyomás erejét. A Stuka apró roncsdarabokra hullt, csak a kerekei szálltak lustán a füsttakaró mögött a levegőbe. Úgy tűnt, hogy ez az első áldozat adta meg a jelet a Junkerseknek a tömegmészárlásra. Az orosz légvédelem kihívását elfogadva, süvöltő zuhanással indultak támadásba. Az égbolt egyszeriben lángoló vörös és fehér nyomjelzősök sűrű hálózatává változott, amibe belevegyültek a robbanó gránátok fekete füstpamacsai. Egyik repülőgépet a másik után érte találat. Sok Stuka zuhant a halálba, saját végső, temetési füstjét húzva maga után. Ejtőernyők nyíltak fehér lobbanással, amint az ifjú pilóták menekülni igyekeztek, még mielőtt végképp késő lenne. Karst báró még épp időben emelte ki gépét a zuhanásból, 13

de egy átkozott légvédelmi ágyú a vártnál is gyorsabban rátalált. Szemei jegesen hidegek és számítóak voltak. Heves ívbe vitte a Stukát, könnyű préda után kutatva a lenti csatamezőn. Látta, amint a Dnyeper német oldalán a nagy visszavonulás túlélői előjönnek búvóhelyeikről, hogy visszavágjanak üldözőiknek. Az egész folyót elborította a lőporfüst. A levegőt nyomjelzősök sietős, halálos morzéja lyuggatta át. Az ütközet alaposan felforrósodott. Karst még mindig folyamatosan körözött, engedelmes társától követve, aki nyilván csodálkozott, hogy felettese miért nem zuhan újra támadásba, mint a többiek. Hadd csodálkozzon csak a fiatal idióta, gondolta magában. Ő is csak a régi arisztokrácia tagja, akiknek többsége nem a nemzetiszocializmus szent ügyének támogatása miatt csatlakozott az SS kötelékéhez, hanem azért, mert a Feketegárda kínálta a leggyorsabb előmenetelt és a lehetőséget, hogy visszaszerezze elszegényedett családja megkopott hírnevét. Ő is csak olyan, akár a többiek. Karst ajka vékony, kegyetlen vonallá biggyedt. Mindannyian csak az alkalomra várnak, és ebbe de la Maziere és von Heiter is beletartozik. Bezzeg az ő családja más volt, mint a többieké. A Karstok egy vasöntöde padlójáról felkapaszkodva dolgoztak meg a nemesi címükért, míg a végén már az egész acélművet magukénak tudhatták. Keményen dolgoztak, pontosan úgy, mint ő, három generációval később. Hitt benne, hogy a nemzetiszocializmus, mint a jövő alapja, lehetőséget kínál családja nevének újbóli felvirágoztatására. Itt tartott az elmélkedésben, amikor hirtelen felfedezte az alkalmas célpontot. − Itt Tigris Három… Tigris Három! − kiáltott sürgetően a rádiójába a köteléke még élő tagjainak. − Állomásozó gyalogság tíz óránál… takarosan összebújva. − Meglóbálta gépe szárnyait, miközben kísérője többiekkel együtt a levegőben lebegve várakozott. Karst vett egy nagy lélegzetet, majd egy a százada többi Stukájára vetett végső, arrogáns 14

pillantással kiadta a parancsot: − Támadás! − s vadul előrelökte a botkormányt. − Most! A Ju 87-es alábukott az égből és üvöltő szirénákkal száguldott az orosz gyalogság szürke tömege felé. Több száz, talán több ezer összezsúfolódott ember kínálta az ideális célpontot. A mögötte ülő lövésze, Petyhüdt Segg Schmidt levegő után kapkodott: − Miért nem húzódnak le az útból vagy szóródnak szét ezek az őrült popovok? Így valóságos tömegmészárlás lesz! Miféle őrült barom népség ez, uram?! Karst nem válaszolt. Teljes figyelemmel csakis a célpontra koncentrált. Az arca oly merev volt, akár egy halotti maszk. Már egyre növekvő, riasztó sebességgel száguldott a föld felé. Röpke pillantást vetett a magasságmérője gyorsan lendülő, zöld mutatójára… 5000 méter… 4500… 4000 … 2000… 1000… A zuhanóbombázó sárkányszerkezete csikorogva-nyikorogva tiltakozott a ránehezedő, őrületes nyomás ellen. Karst fuldokolva szedte a levegőt. Halántékát megfeszítette az ereiben dübörgő vér, és különös, pattogó hangot hallott a fülében. Vörös ködfátyol terült szét a szeme előtt. Úgy érezte, mintha kegyetlen ujjak markolásznák a beleit. Pofacsontjai vasszegekként feszültek szemgödrének. Az orrából és füléből sűrű, vörös vér spriccelt elő. Ötszáz méter! − Buxtehude főkurvájára, uram! − rikoltotta Petyhüdt Segg halálra rémülve. − Mikor akarja már ledobni azokat a szaros tojásokat, uram?… Dobja már le őket! Karstnak az utolsó pillanatban sikerült leküzdenie a vörös ködöt, ami elárasztással fenyegette. Keményen visszarántotta a kormányrudat és egyúttal oldotta a bombákat. A terhétől megszabadult Stuka feljebb szökkent vagy huszonöt méternyit, a halálos fekete tojások pedig megkezdték lefelé bukdácsoló útjukat az orosz gyalogság felé. A hadnagy egy pillanatra öntudatát vesztette az 15

iszonyatos nyomás hatására. A hatalmas nehézségi erő a pilótaüléshez préselte. A szeme őrületesen kidülledt, borvörös arcát elárasztotta az izzadság. Petyhüdt Segg Schmidt őrületes diadalüvöltése térítette magához. − Istenem, uram, eltrafálta a szarházi popovokat! Szecskává aprította őket! És valóban, a bombái telibe találtak, valósággal letarolta az oroszokat. A fekete füstöt árasztó robbanások vérvörös nyílásokat szakítottak a soraikban. Testrészek repkedtek a levegőben. A helyszín egyetlen szemvillanás alatt horrorisztikus emberi mészárszékké változott. Szörnyűségesen megcsonkított fiatalemberek vágóhídjává. Akik tehették, elhajították fegyverüket és féktelen pánikba esve keresztülrohantak a földeken, így próbálva elmenekülni a halálmadarak elől. Karstból hisztérikus zokogás tört elő. Abban a pillanatban, amint visszanyerte uralmát a gépe felett, valóságos szexuális élvezet agóniája rázta meg a testét. Felsikoltott, és különös, kielégült gyöngeség áradt szét az ágyékában. Magasan felszáguldott az égboltra, kivonva magát a további harcokból. Haljanak csak meg a bolondok. Ő, a negyedik Karst báró, túl fogja élni… élni… élni. Közben az alattuk vonagló haldoklók teste magasra tornyosult, akár az egymásra hányt fahasábok. *** Greim ezredes káromkodva körözött vadászgépével a halál szörnyűséges színhelye felett. Karst helytelen célpontot választott. Az isten verné meg ezt a fanatikus őrültet, miért a gyalogságot bombázta, amikor a ruszki T 34-esek csordája sértetlenül tör az állásaik felé? Pokolba ezzel az arrogáns náci gazemberrel! Folyton csak magára és a saját előnyére képes 16

gondolni! Márpedig ha a szovjet tankok még közelebb érnek a német frontvonal szerencsétlen, nyomorult bokorugróihoz, és nem állítják meg őket azonnal, akkor mindennek befellegzett. A Dnyeper védvonala átszakad, és a Wehrmacht menekülhet tovább. Megnyomta a rádió gombját és a rádióforgalmazás szabályainak fittyet hányva belekiáltott az éterbe: − De la Maziere, veszi az adást? Az ég szerelmére, azonnal indítson támadást a századával az orosz tankok ellen! Vége! De la Maziere válasza nyomban megjött, és Greim a gépfegyverkattogás okozta fémes torzulás dacára is érezte, hogy a határozott arcú, jóképű, fiatal, arisztokrata tiszt ereje végét járja. Az ezredes természetesen tudta, hogy az őrnagy százada már így is súlyos veszteségeket szenvedett. − Herr Major − förmedt rá kénytelen-kelletlen megacélozott hangon, noha megvetette magát azért, amit de la Maziere-vel és eddig túlélő pilótáival tennie kellett. − Azonnali rácsapás… bombázzák szét a támadó T 34-es hullámot! Minden ezen áll vagy bukik. Ha nem sikerül, csak a Jóisten tudja… De la Maziere félbeszakította a mondatot. Eltorzult hangjából leplezetlen, sürgető könyörgés érződött: − De uram, már így is elvesztettem az embereim felét. Ezek a zöldfülűek még teljesen tapasztalatlanok… Arról nem beszélve, hogy ezek a kurva Stukák már totál elavultak az ilyesféle harchoz… Uram, ezek még csak gyerekek! − fejezte be tétován. − Vége! − Parancsot végrehajtani, őrnagy! Vagy vállalja a konzekvenciákat! Nyomás, készítsék ki azt az élen haladó tankhullámot!− vágta el a vitát Greim harsány, nagyképű hangot kényszerítve magára. A pilótakabin oldalán kitekintő ezredes látta, amint a T 34-esek sorai egymás után közelítenek a feszülten várakozó német gyalogság felé. Hosszan előreálló 75 mm-es lövegeik alig várják, hogy halált és rombolást 17

okádhassanak. − Nincs más választás. Vége és kikapcs! Greim egy hosszú pillanatig azt hitte, hogy fiatal helyettese megtagadja a parancs végrehajtását. Ám a kétszáz éve a német állam szolgálatában álló de la Maziere család neveltetése és a beléje sulykolt katonai vasfegyelem diadalmaskodott. − Zu Befehl, Herr Oberst!2 − válaszolta de la Maziere porosz ősei merev vakkantásával. − Vége és kikapcs!

2

Parancsára, ezredes úr! 18

II. FEJEZET − Káplár − vakkantott rá hatásosan a lövészére de la Maziere. A százada maradéka, összesen tíz gép gyűlt össze körülötte magasan a csatamező felett. − Uram?! − reagált a fiatal lövész, miközben hangjából félelem érződött. Alig két hónapja, hogy elhagyta a Reich lövésziskoláját, és álmában sem gondolta volna, hogy az egyik leghíresebb Stuka-ász lövészeként fog tevékenykedni éles légi harcban. − Jól tartsa nyitva a szemét, tizedes − förmedt rá de la Maziere, miközben türelmetlenül várt ifjú Sólymai felkészülésére. − Ne azzal törődjön, ami a földön történik, azt bízza csak rám! Kelet felé figyeljen, és mihelyt észrevesz egy vadászgépet, nyomban jelentse! Világos? − Igenis, uram! − vágta rá előírásszerűen a tisztes. De la Maziere jónak látta valamivel könnyedebb hangnemet is megütni: − Aggodalomra semmi ok, káplár. Én már a háború kezdete óta nyomom az ipart, és néhány jelentéktelen karcoláson kívül nem kaptam más sebet, mint egy jókora bőrkeményedést a seggemre, ettől az átkozott, kőkemény pilótaüléstől! Nincs semmi hézag? − Semmi a világon, uram! − válaszolta a háta mögül a borzas hajú fiatalember, erőltetett, riadt mosollyal. Úgy látszik, ez a jóvágású, fekete bőrkabátot, a nyakában pedig Lovagkeresztet viselő fiatal hős egészen rendes fickó, dacára annak, amit a luftwaffés tüzérek összehordtak ezekről a fekete arisztokratákról. Tudja, hogyan kell beszélni egy magafajta, újsütetű, tapasztalatlan repülőssel. Egész megfeledkezett a félelméről. Elszántan megragadta a géppuska markolatát és 19

szemét a keleti horizontra függesztve lelkesen kutatni kezdte. Miután eligazította, de la Maziere már nem is törődött tovább a lövészével. − Tigris Kettes, mindenkinek! − szólt bele a rádióba. − Lánckötelékben támadunk, mivel úgy mutatjuk a legkisebb célpontot. Egyenesen felhúzunk, szorosan egymás segglyukában. Aztán egy, ismétlem, egyetlen egy rácsapás! Jól véssék az eszükbe, nincs ismétlés, elsőre telibe kell trafálni a célpontot! A majdnem találat annyi, mintha le sem dobták volna a bombájukat. A tojásoknak csakis akkor lesz kellő hatása, ha pontosan az átkozott T 34-esek tetőpáncélzatára dobják. És még egy fontos dolog! Mihelyt valaki kiszúr egy ruszki vadászgépet, azonnal elhúzni a csíkot! Földimádat, és szárnyaikat a hónuk alá kapva nyomás hazafelé! − Erőltetett nevetéssel folytatta: − A Stukáink nem lehetnek méltó ellenfelei az iván Jakoknak. Ez a harci ábra, bajtársaim. Aki nem veszi tekintetbe, nem lesz hosszú életű. An allé! Hals − und Beinburch! 3 − aztán előretolta a botkormányt. De la Maziere minden erejével a rezonáló kormányművet szorítva, felváltva figyelte az alatta körbeforgó földet és a műszerfal őrületesen cikázó, zöld mutatóit. A gyilkolás ősi, vad izgalmától elragadtatva, sűrűn kapkodva szedte a levegőt. Pedig hányszor átesett már ezen a tortúrán. Franciaországban, Belgiumban, Görögországban, Jugoszláviában, Krétán és legutóbb itt Oroszországban. De képtelenség volt megszokni. A zuhanás mindig megújuló, makacs, halált megvető izgalmat jelentett számára. Ezúttal is meg kellett küzdenie a természet csábító kísértésével, ami valósággal húzta lefelé, hogy a földbe, a végső megsemmisülésbe csapódjon. Ő azonban e helyett kiszemelte a célpontját, azt a T 34-es tankcsoportosulást, melynek élén a parancsnoki harckocsi haladt, tornyában a zászlót lengető tiszt 3

Németesen, kéz és lábtörést, angolosan, sikeres landolást. 20

apró, fekete alakjával. Ideális helyzet. Ha ezt kivonhatná a forgalomból, a többi elvesztené az irányítást. Hatásos rádiórendszer híján a parancsnok elvesztésével a zászlójelzésekhez szokott orosz páncélos erő tétlenségre lenne kárhoztatva. A föld s azok a fémes, szürke lövedékek felfelé száguldottak, hogy találkozzanak vele. Tisztán láthatta, amint a kísérő gyalogság őrülten keres fedezéket vagy a fegyverét elhajítva, vad rohanással igyekszik szabad területre. Megfeszülő állkapoccsal kereste a bombakioldó kart. − Most! − krákogta fogcsikorgatva, miközben érezte a bíborszínű arcán patakokban csurgó izzadságot. Megrántotta a kart. A Stuka úgy megugrott, hogy egy pillanatra csaknem elvesztette az irányítást. Az őrnagy egyre fokozódó sebességgel száguldott tovább. De la Maziere még épp időben vette ki gépét a zuhanásból, mielőtt túl késő lett volna. Kieresztette a féklapokat és teljes erővel hátrarántotta a botkormányt. Vállizmai sajogtak s úgy megfeszültek, hogy széthasadással fenyegették inge vékony anyagát. A géptörzs úgy remegett, mint egy csapdába esett vadállat. Ösztönösen kitátotta a száját, és csak utóbb döbbent rá, hogy tele torokból üvölt. A dobhártyája majd szétpattant. Piros és fehér csillagok robbantak a szemei előtt. Mire visszanyerte uralmát a zuhanóbombázó felett, már az összes szegecs csikorgott az elviselhetetlen feszültségtől. Hamarosan már különösebb erőfeszítés nélkül száguldhatott a magas égbolt felé a légvédelem dühödt, fekete füstpamacsaitól követve. Sikerült! Megcsinálta! Bombája pont a célpontba csapódott be. Odalenn a parancsnoki tank szétroncsolódva állt és füstölgött. Hosszú ágyúcsöve törött nyak módjára, erőtlenül lefittyenve csüngött. Ettől kezdve a T 34-esek teljes zavarodottsággal száguldoztak össze-vissza, de la Maziere ifjú pilótái pedig már sokkal könnyebben zuhanhattak alá üvöltő szirénával, csikorgó fékszárnyakkal, hogy ledobják halálos bombáikat. Egyik tank a 21

másik után borult lángba, a felrobbanó üzemanyag pedig végképp elintézte a fémszörnyetegeket. A harckocsik óriási forrasztólámpák módjára égtek. Csupa dörgés, tűztenger és rettentő fémes csikorgás volt minden, amint a tankok megálltak és megsemmisültek az iszonyú robbanások során. Holtsápadt, sokkos állapotban sikoltozó harckocsizók másztak ki használhatatlanná vált fémkoporsóikból, kék lángkarmokká vált kézzel a földre zuhanva rángatóztak és vonaglottak, amint a tűz fokozatosan elemésztette őket. A németek felpattantak lövészgödreikből. A tisztek éles hangú sípjukat fújták és parancsszavakat üvöltöztek. A vörös arcú tiszthelyettesek kiáltozással és rúgásokkal siettették a késlekedőket. A vérszomjas és a csata őrült hevétől elragadtatott katonák előregörnyedve nekifeszültek az oroszok záporozó tüzének, hogy áttörjenek ezen a halálos felhőszakadáson. A levegőben száguldó fémörvénnyel mit sem törődve nekirontottak üldözőiknek. A kelepelő gépfegyverek nyomán dús aratásra lelt a halál. A rohamozó németek sorra estek el. Gerincük groteszk ívbe feszült a fájdalom extázisában, kezük a levegőt markolta, hogy távol tartsa az elkerülhetetlent. Nyomukban már ott jöttek a többiek, akik a társaik végvonaglásban lévő testén át, ezen az eleven, szürke szőnyegen küzdötték magukat előre a folyóhoz vezető úton. A gyalogság behatolt az égő T 34-esek közé. A tankok túlélő személyzetének arra sem maradt ereje és ideje, hogy kegyelemért könyörögjenek. Helyben lemészárolták őket, akár a néma barmokat. Aztán rohantak tovább, egyre tovább. Míg meglepetésszerűen bele nem ütköztek az ott álló orosz gyalogság soraiba, és állati dühükben őket is le nem tarolták. A csatamező harcoló orosz és német gyalogosok kis, örvénylő csoportjaira szakadt. Atavisztikus, ősi módon vívott, emberember elleni közelharc folyt. Senki sem kért és nem is adott kegyelmet. Aki egyszer elesett, soha többé nem állt fel. 22

Kegyetlenül aprították, szúrták, döfték, ölték egymást, kinyomták a másik szemét asztmatikus, levegő után kapkodó tüdővel, izzadságtól csillogó arccal trágár szavakat üvöltve, bokáig gázolva a saját vérük latyakjában. Nem foglalkoztak tankokkal, repülőgépekkel, ágyúkkal, semmiféle ember alkotta fegyverrel. A barlangi ősember szelleme uralta a harcmezőt, a régmúlt ösztöne, amit csakis kiömlő vérrel és hirtelen halállal lehetett csillapítani. Fenn a magasban körözve Greim ezredes − három háború veteránja −, tudta, hogy emberei véghezvitték a lehetetlent, és megállították az orosz előretörést, noha súlyos árat kellett fizetniük érte. De a Dnyeper védvonala ki fog tartani − ideigóráig. Az alant elterülő, szörnyűséges, holdbéli tájra meredt. Ott égtek szanaszét az alakulat szétroncsolódott gépei. A maréknyi, még épségben lévő repülő mint szirmait bontó fekete tulipán, lendült új, halált megvető zuhanásba. Körülöttük a légelhárító lövegek halálos fekete pöttyei pontozták az eget. Greim Oberst úgy döntött, hogy mára eleget szenvedtek ifjú arisztokratái. Ezen a tavaszi napon alaposan megdolgoztak a zsoldjukért. Ideje hazavezérelni a túlélőket, mielőtt a vadászok beköszönnének. Megnyomta a rádió gombját: − Itt Tigris Egyes, mindenkinek! − kiáltotta a hirtelen rátörő fáradság által figyelmezetve rá, hogy túl öreg már az aktív bevetésekhez. Eljött az ideje, hogy hátországi báziscsődör váljék belőle, és egy kényelmes bőrfotelben nyújtóztassa a lábait és a szűkszoknyás, szürke egerek4 kerek fenekén legeltesse a szemeit. − Vissza a bázisra! Vissz… − hirtelen elakadt a hangja. A recsegő éterből egy izgatott rádiókezelő hangja ütötte meg a fülét, amint folyamatosan az ő hívójelüket ismételgeti. Vételre váltott és tátott szájjal hallgatta a rádiós szavait. Mihelyt az üzenet befejeződött, nyomban visszaváltott adásra, 4

Női katonai kiszolgáló személyzet. 23

sietségében még a hivatali szabályzatnak megfelelő bejelentkezés elreccsenéséről is megfeledkezett: − Itt Greim, mindenkinek! Azonnal szétválni! Szétválni! Irány a Morozovszkaja reptér! A tarzsinszkajai bázisunk támadás alatt! Vették az adást, pilóták? Ne landoljanak Tarzsinszkaján, mert valószínűleg ellenséges kézre került! Egy pillantást vetett az üzemanyagszint-mérőre. A zöld mutató máris veszedelmes közelségben táncolt az „üres” jelzéshez. Ez azt jelenti, hogy a Stukák üzemanyaga is fogytán lehet. Az egész átkozott ezred üzemanyagtankjai kiszáradtak. − Szétválni és irány Morozovszkaja! Vége és kikapcs! A Dnyeper átkelőjéért vívott harc számukra ezzel befejeződött. Ettől kezdve minden gépszemélyzet magáért felel, abban a tudatban, hogy bármelyik repülős, aki szovjet kezekbe kerül, eleve halálra van ítélve, főként a mai nap után. Greim ezredes hosszú, meredek zuhanásba vitte vadászgépét. Ideje földet érni, már alig várom! *** − Meséltem már önnek, Uram, arról a kis puncusról, akivel egyszer Szmolenszkben hozott össze a sors, és akinek négy cickója volt? A hazafelé szálló Stukák között repülő Hanno von Heiter még lejjebb ereszkedett, úgy hallgatta Hannemann visszaemlékezését. − Igazi, bejáratott, szaftos popov Lucy volt. Akkora bögyei voltak, hogy ha az ember fejét a felső pár közé kapta, egy teljes álló hétig semmit sem hallott. Szövegelés közben Hannemann folyamatosan a szürke égboltot pásztázta jobbra-balra. Imitt-amott fekete füstgombák emelkedtek a Dnyeper fölé, de az légtér iván vadászgépektől mentes maradt. − Aztán egy jó arasszal lejjebb egy másik pár csöcse is 24

volt neki. Az ember azt mondhatná, egyfajta tartalék mell készlet… Hanno von Heiter mély sóhajjal magához szorította Fifi vézna, szőrös testét a bizonyosság végett, hogy az eleven kis talizmánját újra biztonságban hazaviszi. De vajon még meddig? Biztosra vette, hogy ha egyszer Fifit elveszíti, akkor neki is vége lesz. A talizmánja nélkül befellegzett a túlélés esélyének. − Hannemann főtörzsőrmester! − vágott közbe határozottan. − Ha nem tudná, ezúton közölhetem magával, hogy a berlini kuplerájban töltött eltávozásunk óta nem járt eleven kanca a lábam között, annak pedig már több mint fél esztendeje. Szóval, kedves főtörzsőrmesterem, nem tudna valami másról értekezni? − Dehogynem, uram, természetesen − vágta rá Hannemann engedelmesen. − Beszélhetek például a kutyákról. Mit szólna hozzá, ha a négylábú csahosokról társalognánk? A lövész egy pillanatra a pilóta tarkójára meredt, és azt látta, hogy csupa nedvesség az izzadságtól. Azt is tudta, hogy miért. A fiatal, jóképű, iszákos tiszt egyszerűen félt. Az ilyen sűrű, bevetésekkel teli napokon mindig így ment. Csak az ostoba békazabáló pudlija meg a napi egy üveg tüzesvíz tartotta benne a lelket. Hannemann egyszerre félte és utálta az arrogáns, fiatal fekete arisztokratákat, akik basáskodtak felette meg a többi paraszt, vagyis a Luftwaffe tiszthelyettesei felett. De egyúttal sajnálni is tudta az ilyen von Heiter-féle, idegronccsá vált túlélőket. Ugyanakkor folyamatosan rajta tartotta a szemét az „új szarháziakon”, a kiképzőiskolákból ideszalajtott zöldfülűeken, akiknek még a valagán volt a tojáshéj. Ezek is ugyanolyan arrogánsak voltak, mint az öregek, ezek is csak a dicsőségre, meg az előléptetésre hajtottak a Frau Hannemann jóképű fiacskájához hasonló lövészek kárára. Von Heiter újra megsimogatta Fifit. Bár az 25

üzemanyagtartály már csaknem kiürült, remélhetőleg baj nélkül elérhetik az ideiglenes repülőteret. Óvatos pillantást vetett a visszapillantó tükörbe. A fénylő üveg ezüstnégyszöge üres volt. Ellenséges vadászok nyomát sem lehetett látni. − Hát jó − mondta kissé nyugodtabban −, ha annyira mesélhetnéke van, Hannemann, nyomja a sódert a kutyákról. − Szóval a helyzet az, hogy az ebek eleve különböznek a galamboktól − élcelődött Hannemann, miközben a század felhőben repülő többi tagját figyelte. − Mert ha teszem azt, galambokat etet az ember, azzal csak azt éri el, hogy utána jól leszarják. Von Heiter kifejezéstelenül felkacagott: − Hát, végül is van benne valami − válaszolta elismerően, miközben még lejjebb ereszkedett a Stukával, hogy a legalsó felhőrétegen vonszolja végig ördögi fekete árnyékát. − Szóval ez a véleménye, Hannemann főtörzsőrmester? − Másfelől viszont − folytatta Hannemann fakókék szemének furfangos, kópés pillantásával −, ha az ember megéhezik, nem eheti meg őket. Mármint hogy a kutyákat. − A pokol összes ördöge nevében, mit mondott? − recscsent rá von Heiter megdöbbenve. − Nem eheti meg a kutyáját! − vihogta Hannemann. − Pedig állítólag sokkal finomabbak a tetőjáró nyulaknál.5 Hallomásból tudom, hogy egy átlagos tetőnyúlnak olyan száraz az íze, mint a papundeklinek. A kutyasült viszont sokkal zaftosabb. Emlékszem, egyszer Spanyolországban, még a jó öreg Condor Légió6 napjaiban… − Hirtelen elharapta a mondatot, és a gúnyolódó pillantás lehervadt széles, kemény ábrázatáról. Tekintete még éberebbé, figyelmesebbé vált. Egy baljós, fekete pontocska jelent meg ugyanis mögöttük az égbolton, és pillanatról pillanatra növekedett! 5

Macskáknál. Amikor a németek, mint önkéntesek vette részt a polgárháborúban, Franco tábornok oldalán. 6

26

A főtörzsőrmester nyelt egy nagyot, és a félelem jeges ujjának érintését érezte végigsuhanni a gerincoszlopán. Hanno von Heiter a gyorsan közeledő veszélyről mit sem sejtve repült tovább. Hannemann a megfelelő irányba lendítette a zuhanóbombázó egyedüli védelmi fegyverét jelentő géppuskát, hogy szükség esetén felvegye az odadobott párbajkesztyűt. Egyelőre még abban reménykedett, hogy a közeledő gép egy másik Stuka, ami hozzájuk hasonlóan lemaradt az alakzattól. De nem ez volt a helyzet. A rövid, kerek, cső formájú sárkányszerkezetet és rövidre vágott szárnyakat el sem lehetett téveszteni. − Uram! − jelentette sietősen. − Egy bandita tizenkét óra magasságában! Véleményem szerint, egy Jak, uram! Von Heiter szíve kihagyott egy dobbanást. A botkormányt markoló keze megdermedt, még arra is képtelen volt, hogy a tükörbe nézve maga is meggyőződjön a jelentés valóságtartalmáról. − Most már biztos, hogy támadásra készülő ruszki vadász, uram! − közölte Hannemann csőre töltve a gépfegyvert. Az ellenséges vadászgép riasztó gyorsasággal közeledve leszűkítette a távolságot és felzárkózott a lassú, nehézkes német zuhanóbombázó mögé. A főtörzsőrmester célba vette a Jakot és testileg-lelkileg felkészült a heves légi manőverekre, amelyeket von Heiternek végre kellett hajtania, ha ki akartak mászni a csávából. Jó lesz odafigyelni az elkövetkezendő néhány pillanatra, különben Frau Hannemann jóképű fiacskáját koporsóban viszik haza, ha ugyan eljut a Vaterland földjéig! Von Heiter épp akkor pillantott fel, amikor az ellenséges vadászgép kurta szárnya peremén felvillantak az első géppuskasorozatok dühös fényei. Nyomjelzősök sokasága zúgott a Stuka felé, egyre szűkebb villába fogva a halálos csapdába esett német gépet. Von Heitert mozdulatlanná dermesztette a félelem. Hiába 27

üvöltött Hannemann a rádióba, a pilóta a csontja velejéig lebénult. Fifi ugatásától tért vissza az életösztöne. Forróság árasztotta el a testét. Lábával a kormányrúdba rúgott, majd egy gyors mozdulattal balra rántotta. Kis híján eszméletét vesztette a hirtelen manővertől. A ránehezedő fekete köd, elárasztással fenyegette. Valami végigszaggatta a géptörzset. Égett lőpor savas, maró bűze érződött. A következő pillanatban a tömzsi kis Jak sértetlenül elsuhant mellettük. Hannemann már csak az eltűnő farka után tudott megereszteni egy vad sorozatot. A szovjet vadász a hátára fordulva felhúzott közvetlenül a felhők fölé. Ekkor azonban egy második Jak jelent meg a tehetetlen Stukára támadva. Von Heiter a véráramába lövellő adrenalin hatására ösztönösen cselekedett. Újra megrántotta a botkormányt, hogy kiegyenesítse gépe röppályáját. Maga előtt megpillantotta az első Jakot, amely éles ívben visszatérni igyekezett, megpróbálva újra támadásban lendülni, mielőtt Hanno Stukája a felhők menedékébe menekülhetne. − Ebből nem eszel! − kiáltotta diadalmasan leküzdve a félelmét és megnyomta az elsütő gombot. A szárnyakba szerelt ikergéppuska frenetikusan életre kelt. Fifi vonyított, ám Hanno von Heiternek ezúttal nem volt ideje a talizmánja pátyolgatására. A trimmlapot kiegyenesítve, függőlegesen száguldott a felhők felé. − Megúsztuk! − kiáltotta megkönnyebbülten, amint a Ju 87−es belemerült a sűrű, megnyugtató, fehér masszába. − Na, most találjatok meg, ruszki balfékek! − Richtig! − üvöltötte egyetértően Hannemann, látva, hogy von Heiter három másodpercenként változtat az útirányon, tudva, hogy az egyik Jak még a nyomukban lehet a felhők között, miközben a másik nyilván közvetlenül a felhőalap alatt repülve a tiszta égbolton vár az előbukkanásukra. Régi vadászrepülő trükk − csakhogy Hanno von Heiter sem ma kezdte ám ezt a játékot, de nem ám ruszki 28

elvtikéim! Csak azért is túléli a háborút… *** Vagy tíz kilométerrel arrébb de la Maziere is hasonló fogadalmakat tett, látva, hogy egy teljes Jak-század közelít feléjük az általában használt, furcsa, szabálytalan kötelék formációban, csúf, ügyetlen delfinek módjára fel-alá táncolva a szürke égbolton. Előttük a két másik század pánikba esett lemaradottjai haladtak. Az első Jak lecsapott. Az őrnagy csak halk gépfegyverkattogást hallott, aztán az egyik Stuka fehér glikolködöt húzva maga után, alábucskázott az égről. − Ugrás! − biztatta magában rémült elszörnyedéssel de la Maziere a megsemmisülés felé dübörgő Junkers személyzetét. − Az Isten szerelmére, ugorjatok már ki! Egy alak bukott ki a gépből behúzott fejjel, a felhúzott térdein összekulcsolt kezekkel, mint valami akrobata kígyóember. Aztán kinyílt a fehér ejtőernyő, és a Stuka-pilóta zuhanása, lassú ereszkedéssé csillapodott. De la Maziere határozott, jóképű arca mély megkönynyebbüléssel nyugtázta a látványt. Ám nem sokáig tartott a megnyugvása, mert újabb Jak száguldott előre és a géppuskája az ejtőernyőn függő, tehetetlen pilótára irányult. − Ne! − üvöltötte de la Maziere, de a kegyetlen tűz már beletépett az ifjú testébe, élettelenül hintázva hagyva maga mögött. Az őrnagy minden veszélyről megfeledkezve, mint valami zsoké, dühtől eltorzuló arccal, lángoló tekintettel előrezúgott gépével és csak nyomta-nyomta az elsütőgombot. Bár elég nagy távolság választotta el az ellenségtől, túlzott indulata meggátolta a józan mérlegelésben. Ám csodák csodájára fehérfényű nyomjelzőseinek dühödt villanása kardpengeként hasította végig a Jak törzsét. A szovjet gépből szinte dühödt lángocskák lobbantak. Az orosz pilóta elvesztette 29

uralmát a repülője felett. A Jak hátára fordulva süvített a föld felé. Senki sem ugrott ki belőle. Ám szinte azonnal két másik szovjet vadászgép fordította figyelmét az új áldozat felé. Felhagytak a lemaradók lemészárlásával és barna füstöt húzva maguk után felfelé zúgtak a szürke égbolton, hogy aztán jobbra-balra kitérve, bekerítő hadműveletbe kezdjenek. De la Maziere maga is teljes gázt adva meredek emelkedőbe vitte Junkersét. Váratlan taktikai húzásával teljesen meglepte a közelebbi Jak pilótáját, aki nyilvánvalóan arra számított, hogy a német majd a felhő fedezékébe igyekszik bemenekülni. Életével fizetett a tévedéséért. Ugyanis mire tüzet nyitott, de la Maziere már eltűnt onnan, így a golyói ártalmatlanul zúgtak el a messzeségben. Amikor az őrnagy szintbe hozta gépét, a mögötte ülő káplár riadtan felüvöltött, ő azonban meg sem hallotta, annyira lefoglalta az ölés izgalma. Ráadásul akkora nehézségi erő préselte a pilótaülésbe, amely csaknem átküldte a bélését a gerincén. Végrehajtott egy szűk fordulót. A Jak megpróbált szembefordulni vele, de hiába. De la Maziere akkora magassági fölényre tett szert, hogy az orosznak lefulladt a motorja. A visszatámadó Stuka lefelé repült. Az orosz arca, fehér foltot mutatott a plexi mögött. A két gép egyre közelebb dübörgött, amikor de la Maziere félelmetes látványt pillantott meg a visszapillantó tükörben. A második Jak a Junkers farkára akaszkodott. − Az ördög vinné el magát, tizedes, adjon már egy kis ólmot annak a kurafinak! Tömje ki, az Isten szerelmére! − Jawohl! A tizedes megfelelő irányba lendítette a géppuskát és megeresztett a másik Jakra egy hosszú sorozatot, nyomjelzősök halálos morzsájával szórva tele a levegőt. A Jak egy jobb kitérővel igyekezett elkerülni, hogy a vad darázsraj elzúgjon mellette. A kölyök megoldotta a házi feladatot. De la Maziere 30

levette szemét a visszapillantó-tükörről, és az áldozatára koncentrált. Úgy érezte, maradt még néhány pillanata, míg a második Jak újra támadásba lendülhet. Az első orosz még csak most jött ki a fordulóból. Abban a tudatban, hogy a Stuka mögéje került, és lelőheti, összevissza kezdte dobálni a kis vadászgépet, így próbálva lerázni de la Maziere-t, és leküzdeni magassági hátrányát. Az őrnagy azonban egészen addig kitartott, míg a Jakovlev bekerült a fegyvere irányzékába. Akkor megnyomta az elsütőgombot, egyszer, kétszer, háromszor. Gyors, hatékony, jól irányított sorozatok voltak, még arra is ügyelt, hogy takarékoskodjon a lőszerrel. Az orosz hiába kanyargott, forgolódott, lúpingolt, képtelen volt lerázni szívósan tapadó német ellenfelét. De la Maziere újabb nyomjelzős adagot pumpált bele. A Stukát is megrázta a heves sorozat. A kabint elárasztotta a lőporfüst. Egy élénk, heves villanáshullám futott végig a Jak hoszszán. Fényes fémdarabkák szakadtak ki belőle. A vadászt erős rezonancia rázta. Látva, hogy közel a vég, de la Maziere fájdalmas fogcsikorgatással megadta neki a kegyelemlövést. A mögötte ülő tizedes amolyan nyögés és sikoly köztes hangot hallatott. Az őrnagy nem ért rá vele foglalkozni, minden idegszálával a harcra koncentrált. A Jak légcsavarja leállt. Szétroncsolódott motorjából fehér füst kezdett kiszökni, aztán gyors egymásutánban két robbanás rázta meg a kis vadászgépet. De la Maziere levette ujját az elsütőgombról, de továbbra is 400 kilométeres óránkénti sebességgel száguldott a Jak nyomában. Szemei oly éberen figyeltek, akár a sasé, arcán feszült várakozás ült. A Jak oldalára bukott. A pilótája vagy meghalt vagy sebesülten, öntudatlanul ült gépében, miközben az üvöltve zuhant alá az égből, és rettentő zuhanással száguldott a föld felé, eltűnve a fellegekben. Ám ugyanebben a pillanatban a második Jak egy hosszú, nyomjelzős sorozattal feltérképezte a Stukát. 31

A zuhanóbombázó minden eresztékében belerázkódott a hirtelen tűzcsapásba. De la Maziere érezte a számtalan lyukon besüvítő hideg levegőt. A kormánymű kis híján kicsavarodott a kezéből a váratlan találat hatására. Azonnal megfeledkezett az iménti győzelme diadaláról. A kormánymű továbbra is hevesen rezonált. Sietős pillantást vetett az üzemanyagtartály szintmérőjére. Nullán állt! Máris érezte, hogy a Junkers motorja veszíteni kezd az erejéből. Újabb pillantást vetett a visszapillantó-tükörbe. A Jak szűk fordulóval igyekezett felzárkózni az újabb rácsapáshoz. Alig 500 méternyire volt a felhőtakarótól. Vajon sikerül elérnie? Villámgyorsan kellett döntenie. Ha el tud illanni a Jak elől, talán van még rá némi esély, hogy Ivánék még nem szállták meg a csak néhány kilométer távolságban lévő, tarzsinszkajai repteret. Ha addig kitart az üzemanyaga… Miközben agyában viharzottak a gondolatok, már-már rutinszerűen igyekezett kivédeni a lángoló gépfegyverekkel száguldó Jak szokásos támadását. Az orosz pilóta tudta, hogy amennyiben most nem söpri le ezt az átkozott fritzet az égről, a következő akciója előtt beszökhet a felhőbe. De la Maziere-nek feltűnt, hogy a lövésze nem viszonozza a ruszki vadász tüzét. Talán túlságosan berezelt. Gyors fohászt mormolt azért, hogy a többi túlélő biztonságosan elérje a Morozovszkajai repteret, aztán sérült gépét a felhők áldott biztonsága felé irányította. A Stuka motorja úgy köhögött és akadozott, mintha bármelyik pillanatban be akarná adni a kulcsot. A Jak pedig már ott dübörgött közvetlenül mögötte…

32

III. FEJEZET Rohamosan sötétedett. Az est fekete árnyai vészjósló csendben siklottak a reptér fölé egy lezuhant Stuka mellett, amely még mindig erősen füstölgött a fortyogó oltóhab alatt a bombatölcsérektől tarkított leszállópályán. A roncsot egy kis embercsoport vette körül, akik dermedten szegezték tekintetüket az üresen tátongó égbolt felé. Az első SS Stuka-század túlélői nem a megszokott harci alakzatban tértek vissza, hanem olyan szaggatott vonalban, ahogy a megtépázott vadlibák vonulnak az őszi nagyvadászat során. Aztán mindenfelé piros, segélykérő jelzőrakéták röppentek a szürkülő égre. Mentő− és tűzoltóautók szirénája üvöltött, amint a bombatölcsérek között bukdácsolva, a törmelékben csúszkálva robogtak a kifutópálya felületére csapódott Junkersek felé. Karst báró piszkos, izzadságban fürdő arccal, lőporfüsttől és növényi olajtól bűzlő, szürke overalljában, szokásos SSalakiságával csípőből meghajolva jelentkezett és tisztelgett, akár a császári porosz tisztek karikatúrája. Bár buzgalma immár mindenki számára nyilvánvaló volt, azért igyekezett megőrizni a látszatot, amikor az ezredparancsnoktól de la Maziere és von Heiter felől érdeklődött. Greim ezredes tekintetét egyetlen pillanatra sem vonva el a horizontról, komor hangon közölte a hadnaggyá lefokozott pilótával, hogy a két parancsnok még nem tért vissza a bevetésből. Karst báró ugyan elmotyogta az ilyenkor szokásos, sajnálkozó halandzsát, de közben, − mérhetetlen nagyravágyásában − alig bírta leplezni kárörvendő örömét. Tudta, hogy amennyiben a két parancsnok elesik, az ezredes − a múltban történt események dacára − rákényszerül, hogy mint 33

rangidős tisztet, előléptesse. A hadnagy merev vállal, de ruganyos léptekkel indult el a szállása felé. Elhaladt a szorgoskodó földi személyzet mellett, akik az egyik géproncsból épp a lövész hulláját igyekeztek kiszabadítani, akivel fejlövés végzett. A mentőosztag egyik tagja később váltig állította, hogy a hadnagy egy indulót dúdolgatott menet közben. Jó tíz perccel később újabb fekete pont jelent meg a látóhatáron, ami hamarosan egy sűrű füstöt maga után húzó zuhanóbombázóvá növekedett. A vészcsengő újra felrikoltott, és a fáradt mentőszemélyzet ambuláns− és tűzoltó rohamkocsijai újra elindultak a túlélő fogadására. A Stuka az aszfaltnak csapódott, majd jó hatméternyire felpattant a levegőbe, hogy aztán csikorgó csattanással lezuhanva leszakítsa a futóművét. A mentőosztag azonnal köré sereglett. − Szarásig nyomjátok rá a habot, hogy a tűz ne kapjon levegőt! Nyissátok már ki azt a kurva deklit, hogy kiszedhessük őket! − kiáltozta valaki, aki a mentést vezette. Az ifjú lövészt emelték ki elsőként. Haja összetapadt a vértől, szeme hófehéren fennakadt, ujjaival úgy markolászta a levegőt, mintha magába az életbe kapaszkodna. A pilóta megvárta, míg a haldoklót mentőautóba rakják, aztán sántikálva elindult Greim felé. Von Osten volt, a „Negyvenedik” egyik veterán pilótája. Futólagos tisztelgés után a szájához emelt hüvelykujjával imitálta, hogy mielőbb szüksége lenne egy korty italra. Miután hálásan meghúzta Greim ezüstflaskáját, megcsóválta a fejét és a befejezésképpen csak ennyit mondott: − Mi voltunk a kibaszott utolsók − azzal sántikálva, vért csepegtetve a piszkos hófoltokra elbaktatott a szállása felé. Félórával később a várakozók tömege már eloszlott. Az alkonyattal az éjszaka hidege is beköszöntött. Jeges, Szibéria felől jövő, vad szélrohamok kergetőztek az elhagyatott reptér 34

felett a kantin felé, ahonnan halk énekszó hallatszott. Már csak hárman álltak az aszfalton, három várakozó, égre meresztett szemű szobor. Fülük tele a kelet felől hallatszó nehéztüzérség halk dörgésével, a háború állandó háttérzenéjével. A kifejezéstelen ábrázatú, sebhelyes arcú Greim ezredes, befelé sírt. Szellemileg összeroppantották von Osten szavai, mert tudta, hogy a veterán pilóta igazat mond. Nem is engedhette volna meg a dicsekvő, hamis állításokat a fiatalabb repülősök füle hallatára. Valóban ő volt az utolsó. Az ezred kétharmada veszett oda ezen a napon. Az ezredes torkában érezte a forró, keserű könnyeket. Úgy látszik, hogy a Háború Istenének feneketlen gyomra válogatás nélkül kebelezi be a veteránokat és a zöldfülűeket. − Ezt kurvára nem tudom elhinni! − törte meg kirobbanva a súlyos csendet, a még mindig maszatos, olajtól fekete ábrázatú Schmidt őrmester. − Nem hiszem, hogy Hannemannt el tudták volna kapni a popov rohadékok! − Kőkemény, ráncos arcát eltorzították az érzelmek, karikás, vörös szemében, könnycseppek csillogtak. − Ugye, maga szerint sem kaphatták el, uram? Greim némán rázta a fejét. Mit is mondhatna erre, amikor a Condor Légió óta együtt szolgált a két öreg cimborával, Schmidttel és Hannemann-nal? Mint ahogy régóta együtt szolgált de la Maziere-vel és Hanno von Heiterrel is, akik szintén nem tértek vissza a bevetésről. Hiába töprengett, nem kapott választ a minden harcoló katonában előbb-utóbb felmerülő miértekre. Végül aztán a fehér hajú, rangidős legénységi főnök, Diercks Papa − akiről az a szóbeszéd járta, hogy az első világháborúban magával a nagy Richthofennel szolgált együtt − gyengéden megérintette Greim karját. − Uram − szólította meg csendesen −, elnézését kérem, de azt hiszem, már nem érdemes tovább várnunk. Úgy hallottam, a hadtáposok ma este sűrű borsólevest főztek 35

kolbásszal, méghozzá valódi kolbásszal, nem olyan vacak ellátmányiból − s szomorkásan elmosolyodott, az arca beolvadt az éjszaka árnyai közé. − Magát a fingató borsóleves foglalkoztatja ilyen nehéz időkben, amikor… − tört ki a düh Petyhüdt Segg Schmidtből, ám Diercks Papa felemelt kézzel csendre intette. − Nyugalom, Petyhüdt Segg − torkolta le. − Azzal semmire sem megy, ha sűrű füstöt okád a kéményéből… Bele kell nyugodnunk, hogy soha többé nem fognak visszajönni! − Azzal szótlanul megfordult és lassú léptekkel, megrogygyant vállal, akár egy vénember, elindult a részeg gajdolás hangjai felé. A repülőtér elcsendesedett. A szüntelen ágyúzás zajtalan, rózsaszín villogásától eltekintve a keleti horizont üres volt. *** Hanno von Heiter aggodalmas pillantásokat vetett a Stuka hőmérőjére. A hőmérséklet riasztóan emelkedett, az olajnyomás pedig immár a padlóig süllyedt. Egyértelmű, hogy pácban vannak, méghozzá komoly pácban! Még Fifi is érezte a bajt, mert olyan csendben feküdt, mintha a legcsekélyebb figyelmet sem akarná bundás kis lényére vonni. Csak egyetlen egyet vakkantott, amikor a gazdája szeretettel megsimogatta. − Hátul minden tiszta, Hannemann? − érdeklődött a pilóta. − Még a szagát sem érezni Ivánéknak, uram − válaszolta kapásból Hannemann. − Csak a benzin bűzlik, de az rendesen − tette hozzá elhaló hangon. − Akkor bevált a számításunk − válaszolta von Heiter megkönnyebbülten, hogy sikerült lerázniuk az üldözőiket. − Azt hiszem viszont, hogy kilyukasztották az üzemanyagtartályunkat és a motort is eltrafálhatták, mert 36

pokoli gyorsasággal zuhan az olajnyomás − s újra a mutatóra pillantott, amely immár mozdulatlanná merevedett. Lejjebb ugyanis már nem mehetett. Még néhány perc, aztán bármelyik pillanatban lefulladhat a nagy Jumo motor. − Mi az ábra, uram? − Egyelőre még ne foglalkozzunk a kiugrás gondolatával − válaszolta a pilóta, aggódó tekintettel szemlélve az alattuk elsuhanó tájat meg a saját árnyékukat, amely óriásira torzulva száguldott a végtelen erdőség felett. − Itt az emberre még a végítélet után egy nappal sem találnának rá, úgy elveszhet. − Az erre tanyázó vérfarkasokról meg az emberevő medvékről már nem is beszélve − tett rá még egy lapáttal Hannemann. − Fogja már be a pofáját! − förmedt rá a lövészére von Heiter, aki már amúgy is citerázott. − Maga még a legbátrabbakra is képes ráhozni a frászt, Hannemann. − Csak segíteni próbáltam, uram − válaszolta elkeseredetten a főtörzsőrmester. − Akkor azzal próbáljon segíteni, hogy keres egy megfelelő leszállópályát − ordított rá von Heiter, mivel a motor mély, asztmás köhögésbe kezdett, sőt le is állt egy riasztó pillanatra, de aztán átmenetileg újra életre kelt. − Nem sok időnk maradt, Hannemann. − Uram! Szemüket túráztatva koncentráltak a rohamosan sűrűsödő sötétségben. A gép mind lejjebb és lejjebb ereszkedett, ők pedig kétségbeesve kerestek valami tisztást vagy legalább egyenes szekérnyomot, ahová leszállhatnak. De a határtalan fenyves sötétzöld kárpitján kívül semmit sem láttak. Von Heiter leengedte az üléstámlát, hogy védje a fejét meg a nyakát, ha a Junkers a hátára fordulva zuhanna le. A háttal ülő Hannemann hasonlóképpen cselekedett, majd hátracsúsztatta a kabintetőt, hogy a jeges levegő szabadon áradjon befelé. El akarta kerülni a veszélyt, hogy a fülke 37

csapdájába essenek. Közben a Stuka folyamatosan vesztette magasságát, és dühödt, kék szikrák kezdtek pattogni a motorházából. Most már bármelyik pillanatban lángra kaphat, amint kenőanyag híján begyullad a kifolyó üzemanyag. Onnantól kezdte a motor végképp leáll, a gép pedig átmegy a végső zuhanásba. Pilóta és lövésze elkeseredetten fürkészte az idegen terepet, hogy letegyék a gépet valami zsebkendőnyi területre, amíg még nem késő. A motor leállt. A Ju 87-es orra lebillent. A dermesztő hideg dacára, von Heiter hátáról szakadt az izzadság. Trikója hideg, nyirkos törülközőként tapadt a testére. Most már csak másodpercek kérdése. − Készüljön a ki… − Uram! − a kiugrási parancsot Hannemann izgatott közbekiáltása szakította félbe. − Nézzen arra, balra! Von Heiter a jelzett irányba tekintett. Az egybefüggő, zöld félhomályt valami halvány, fehér csík szelte ketté. Lehetséges volna? Úgy tűnt, mintha Hannemann olvasna a gondolataiban. − Igen, uram, akár az utolsó pfennigembe is le merném fogadni, hogy az ott a tarzsinszkajai repülőtér. − De az Öreg arra figyelmeztetett, hogy Ivánék idetartanak − vetette ellen von Heiter, aki még mindig birkózott a levegőben billegő, sérült géppel. − Emlékszik rá, direkt figyelmeztetett, hogy kerüljük el! − Tudom, uram! De mi mást tehetnénk, az Ördögbe is? Reménykedjünk benne, hogy Ivánék még nem foglalták el. Eddig nyomukat sem láttuk. Olyan elhagyatott az a hely, mintha legalább egy éve egy árva lélek sem járt volna ott. Arról nem beszélve, hogy meg mernék rá esküdni… − a szemét erőltetve vizslatta a lenti részt az erős hátszélben − hogy ott, három óránál, az egyik gépünket látom állni. Nézze csak, uram! Von Heiter összehúzott szemmel lesett a jelzett irányba. 38

− Atyaúristen, Hannemann! − kiáltott fel. − Csakugyan igaza van, és a hátrahajló fenyőágakból látszik, hogy forog a légcsavarja. Márpedig, ha a propeller működik, akkor az azt jelenti, hogy… − A lényeg, hogy egy saját gépünk van alattunk, és a ruszkik még nincsenek itt! − ordított fel Hannemann. − Mire várunk még, uram? Szálljon már le, mielőtt földhöz csapódik ez a láda! − Hogyne, csakugyan! − vihogott von Heiter, és újjáéledő remény árasztotta el a testét. A mellette lapító Fifi, az idétlen pudlija izgatott szűkölésbe kezdett, mintha ő is átérezné a menekülés lehetőségét. *** Akkora csattanással vágódtak a bombatölcsérektől felszaggatott kifutópályára, hogy von Heiter fogai összekoccantak. Az egyik gumi olyan durranással robbant szét, akár egy 88-as gránát, lefékezve a Stuka fejvesztett száguldását az aszfalton. Aztán a roncsolódó fém elviselhetetlen fülsértő csikorgása hallatszott. Végül a másik, járó motorral álló zuhanóbombázó közelében sikerült megállapodniuk. Von Heitert előrerántotta a lendület, és csak a kegyetlenül a vállába hasító heveder tartotta vissza, de valami így is állon vágta. A mellette reszkető Fifi felüvöltött, majd nyüszítve temette magát a gazdi oldalába. Mögötte Hannemann átkozódott, mivel a feje a kabintető keretének csapódott, és ömlött a vér a homlokából. A Stuka előbb orra billent, majd lassan visszaesett a rendes helyzetébe, miközben sűrű porfelhővel vakította el a gépszemélyzetet. Pilóta és lövésze ott ült ernyedt mozdulatlanságban, várva, hogy fokozatosan leülepedjen körülöttük a por. Csak a 39

fák között süvítő szelet, a másik Stuka alapjáratú motorhangját és a kiszökő hűtővíz csepegését lehetett hallani. Hannemann megrázta a fejét, aztán homlokáról reszkető kézzel letörölgette a vért meg a hideg verejtéket, végül nekilátott kikászálódni a géproncsból, hogy megvizsgálja a másik Stukát, amelynek a motorja továbbra is folyamatosan zakatolt. Csak a pilótakabin hátuljában látott valami fehér foltot. Bizonyára a lövész lehet az, gondolta magában, de vajon miért nem mozdul meg az a seggfej? Legalább fordulna erre, hogy feléjük nézzen! Elvégre nem mindennap láthat az ember egy ilyen szar landolást, mint amilyet ők véghezvittek! − Hannemann! − szólt utána von Heiter alig érthető, bizonytalan hangon. − Ez de la Maziere gépe. Felismerem a jelvényét. − Igenis, uram − vágta rá Hannemann, ám a hangja ezúttal nélkülözte megszokott, nyers, berlini magabiztosságát. − Sejtettem, hogy az, de miért… miért járatja a motorját, az a fülein ülő seggfej lövész meg miért nem vesz észre minket? Mi a franc van vele? Agyára ment a jólét? Von Heiter a nyüszítő Fifit a melléhez szorítva, homlokráncolva, lassan felemelkedett a kabinban, és úgy meredt a sűrűsödő sötétségben a Junkers sötét körvonalára. − És hol van de la Maziere őrnagy? − Itt! A két repülős úgy rezzent össze, mintha áramütés érte volna őket. Még Hannemann is úgy érezte, hogy felmered a szőr a tarkóján a földöntúli találkozás hatására. Mert vagy tízméternyire tőlük, szétterpesztett lábú, szürke kísértet módjára ott állt de la Maziere, mellkasán keresztbe vetett géppisztollyal. Jóképű arcvonásait sötét halálfejjé varázsolta a félhomály. Az őrnagy letört ábrázata arról árulkodott von Heiternek, hogy valami baj van, méghozzá komoly baj. − Itt vannak az ivánok? − kérdezte suttogta. 40

− Csak itt voltak − válaszolta de la Maziere. − De már elmentek… egy ideje. Hannemann átvergődött a kövek és fémhulladék összekeveredett tömegén, és felmászott a másik Stukára. A gyér fényben is jól látszott, hogy a kabintető hátsó részét teljesen szétroncsolta a géppuskatűz. Ahol pedig a lövész fejének kellett volna lennie, csak egy nagy, vérvörös nyílás tátongott. A szerencsétlen vére még mindig csepegett, és a csöpögő hang innen származott, nem a hűtővíztől. − Halott. Csakúgy, mint a reptéren is mindenki − az őrnagy rekedt ingerültséggel beszélt. − Az utolsó szálig mind halottak. Még az orosz nők is. Kegyetlenül lemészárolták valamennyit! Von Heiter furcsa, éles hanggal reagált, Hannemann pedig haragosan felcsattant: − De hát a nőket miért nyírták ki, uram? − arra gondolt, hogy az orosz nők végeredményben a konyhán és az étkezőben dolgozó hiwik7 voltak, akik csakis megfelelő fizetség ellenében voltak hajlandók lefeküdni valamelyik kanos, nagypofájú altiszttel. − Hiszen csak szolgálók voltak… De la Maziere megvonta a vállát: − Elvégre nekünk dolgoztak, nem, főtörzsőrmester? − vetette ellen. − Ez épp elég ok a ruszkik számára. Ha akarják, megnézhetik − intett, s a három férfi elindult a kis bádogtetős fabarakkok felé, amelyek az utóbbi három hónapban az „otthonukat” jelentették. Von Heiter és Hannemann kelletlenül követte az őrnagyot. Mögöttük az éjszaka titkos árnyai már előlopakodtak a sűrű erdőségekből, és a rémült von Heiter számára hirtelen úgy tűnt, mintha az erdő minden zugából furcsa, gyanús hangokat hallana. Fifit a mellkasához szorítva 7

Hiwiknek hívták a második világháború során a németek szolgálatában álló és az oldalukon harcoló milliós nagyságrendű fogságba esett orosz kiszolgáló hadsereg tagjait. 41

szaporázott a hosszú lábú de la Maziere nyomában. − Előbb persze kiélvezték a lehetőséget − vakkantotta dühösen az őrnagy az egyik nő− és dohányszagú barakk sötét ajtaja felé mutatva −, aztán pedig így bántak el velük − azzal kinyújtott kézzel hátralépett, mintha főpincér lenne, aki így jelzi a tiszteletreméltó vendégeknek, hogy beléphetnek. Von Heiter bepillantott, visszahőkölt, és forró hányadék árasztotta el a száját. Még Fifit is elejtette döbbenetében. Hannemann hátrébb tolta repülős sisakját, a maga kemény, berlini módján felkészülve az eléje táruló látványra. Elvégre a rangidős tiszthelyettesek nem szoktak megdöbbenni, legalábbis nem nyilvánosan. − Jóságos Isten! − suttogta fojtott hangon, miután bepillantott. − Édes, szaros atyaúristen! − Öklét a szájába dugva igyekezett meggátolni, hogy ott helyben rosszul legyen és ő is elrókázza magát. Rengeteg szörnyűségnek volt már szemtanúja Spanyolországtól kezdve végig a világháború során, ám ehhez hasonlóval még sosem kellett szembesülnie. − Levágták a melleiket, uram! − hebegte, úgy nyújtva maga elé a kezét, mintha a borzalmas látványt akarná elhessegetni. − És mit műveltek az ágyékukkal is… − hatalmasakat nyeldekelt − bajonettel vagy mivel tehették! − alig bírta leküzdeni a fulladással fenyegető, fel-feltoluló, undorító, kesernyés, zöld epét. − Odaát van még rosszabb is − közölte de la Maziere, hüvelykujjával az étkezőbarakk felé bökve. − Emlékeznek arra az öreg pópára? Hannemann bólintott. Egy orosz, ortodox pópa zsíros, fekete köpenyben és magas papi fövegben, hosszú, lengő szakállal pár hónappal korábban jelent meg valahonnan, és sajátos, néma jelbeszéddel arra kérte őket, hogy megáldhassa a bevetésre induló Stukáikat. Karst először kidobatta a reptérről, mivel szívből utálta és megvetette „Isten szolgáit”. Ám az orosz pópa kitartóan visszajárogatott, mígnem végül 42

befogadták. Akadt olyan pilóta, aki már a kabalájának tekintette, és az áldása nélkül nem is lett volna hajlandó felszállni. Viszonzásképpen megengedték neki, hogy a bázison aludjon, és megkapta a konyhai maradékot. Ártalmatlan bolond popov volt, legalábbis Hannemann így vélekedett róla, és jóindulatú mosolygással leintette a többieket, amikor heves, önkielégítő mozdulatokkal demonstrálták, hogy szerintük mivel töltheti az időt, amikor éppen nem a távozóban lévő repülőgépek megáldásával foglalatoskodik. − Előbb a zsíros szakállánál fogva felszegezték a konyhaajtóra − magyarázta komoran de la Maziere, miközben tekintetével a környező erdőt szemlélte, mintha valakinek vagy valaminek a felbukkanására várna. − Aztán leszaggatták a ruháit és keresztre feszítették, mint Jézust. Ám ezzel még koránt sem volt vége. A bal és jobb oldalára felszegezték a két hiwi társát, akik bizonyára hátramaradtak, mikor a többiek elmenekültek. Szerencsétlen senkiháziak! − Pont úgy, mint a két latort − suttogta Hannemann, visszaemlékezve a bérmálkozás előtti bibliatanulmányaira. − Óh, Istenem! − Pontosan. De jobban teszik, ha azt már meg sem kérdezik, hogy mit tettek az öreg pópa keresztjével. Végül Hanno von Heiternek sikerült visszanyernie a hangját. − Detlev − kiáltotta félve, vadul villogó szemeivel jobbra-balra tekintgetve −, húzzunk el innen, amíg még megtehetjük − s lázasan nyeldekelt. − Ne vesztegessük a drága időnket szövegeléssel. Hiszen ezek a gyilkos gazemberek bármelyik pillanatban visszatérhetnek! Detlev de la Maziere lassan megrázta a fejét, ösztövér alakja határozottan rajzolódott ki a szórványos fényben. − Tévedés, Hanno. Kétlem, hogy egyhamar visszajönnének. Ezek ugyanis szerintem partizánok voltak, nem a reguláris Vörös Hadsereg egységei. Sztálin bérencei 43

általában csak lecsapnak egyszer-egyszer a Dnyeper környékén, és miután végrehajtották szokásos gyilkosságaikat és rablásaikat, egyszerűen olajra lépnek. Ami azt illeti, semmivel sem különbek az erdei ordasoknál. Amint a Vörös Hadsereg támadásaiból kifogy a gőz, ők is visszahúzódnak az odvaikba, hogy kiélvezzék a zsákmányukat. Vagyis véleményem szerint, bőven van időnk. Hanno von Heiter az őrnagy nyugtató szavai ellenére, alig tudta palástolni a rettegését. Úgy szorította magához az ölebet, mint anya a gyermekét, aki attól tart, hogy bármelyik pillanatban elragadhatják tőle. − De meghallhatják a repülőgépmotor zúgását, Detlev! − vetette ellen hullámzó mellkassal. − Ez a dübörgés éjnek idején kilométerekre elhallatszik, pláne itt a nagy semmi közepén. − Hát, előfordulhat, hogy meghallják. Hanno megragadta a bajtársa karját: − Akkor az ég szerelmére, miért nem ülünk be a gépébe, és repülünk el innen a francba, amíg még megtehetjük, Detlev?! De la Maziere, jeges mosollyal díjazta von Heiter lázas igyekezetét. − Nos, épp itt a gáz, kedves Hannóm. A gépem ugyanis repülésképtelen! Von Heiter feljajdult, és megroggyantak a vállai. Hannemann egy szörnyű pillanatig azt hitte, hogy menten elsírja magát, ezért gyorsan közbekérdezett: − De akkor miért járatja a motorját, uram? − Mert van egy nagy tervem, maga cégéres gazember. Épp az imént töltöttem fel csordultig az itt talált üzemanyaggal, mielőtt maguk ideértek azzal a példátlan landolással, ami azon túlmenően, hogy hazavágta a Stukájukat, az én menekülési reményeimet is dugába döntötte, hogy magukkal szökjem el innen. Így maradt az eredeti télak változat. − És az miben áll, uram? − Hannemann egy szót sem 44

értett az egészből. A környező fenyvesből a jeges esti szél susogásán kívül bánatos bagolyhuhogásszerű hangok sodródtak feléjük. Hannemann gerincén a félelem jeges ujjait érezte végigborsózni. Lehet, hogy tényleg erdei baglyok, de nem kizárt, hogy a környéken lappangó partizánok jeleznek egymásnak ilyen állati hangokkal. Úgy látszik, de la Maziere is hallhatta a hangokat, mert az eddigi furcsa, jeges letargiája hirtelen elenyészett, és a tettek mezejére lépett. − Szerintem kábé tíz-tizenkét kilométernyire lehetünk Marienpoltól. Emlékeznek arra a helyre? Hannemann bólintott. A reptérhez legközelebb eső falu volt, néhány alig járható, teherautónyi széles földúttal öszekötve. − Úgy gondolom, illetve azt remélem, hogy Marienpol még német kézen van. Ha ma éjjel sikerülne odajutnunk, jelenthetnénk az itt történt szörnyűségeket. Egy szép napon remélhetőleg eljön az elszámoltatás ideje, és akkor megfizetnek ezért azok a rohadékok. − Úgy terjesztette ki a karjait, mintha az egész csendes, szomorú helyet magához akarná ölelni, a lemészárolt civilekkel és repülősökkel egyetemben. − Még akkor is jelentem ezt a gonosztettet, ha ez lesz az utolsó ténykedésem életemben. − De hiszen épp az imént mondta, hogy a gépe nem képes repülni, uram! − vetette fel Hannemann. − Nem tud, nem tud, maga vastagkoponyájú, címeres hatökör! De attól még gurulni tud, ugye?! Hannemann szemei újjáéledő reménytől csillogtak, amint vihogva rákérdezett. − Úgy érti, hogy az úton, uram? − Még szép! Vagy tán a régi szép időkben nem szálltunk fel és landoltunk vidéki földutakon, Hannemann? Emlékezzen csak Franciaországra, Görögországra vagy Krétára! Hannemann ábrázatáról hervadni kezdett a reménysugár. 45

− De az jó látási viszonyok között, fényes nappal történt, uram. Nem éjnek idején, szaros popov partizánoktól körülvéve, akik alig várják, hogy kimiskárolhassanak bennünket! − Hát aztán?! Mit képzel, miért csatlakozott a Luftwafféhoz? Azért, hogy minden kibaszott nap reggelén cserépbudiba szarhasson, szappanos vizet vedelhessen meg vénemberkonzervet8 zabálhasson bakakenyér menázsival? − Az őrnagy a főtörzsőrmester képébe vigyorgott: − Tudom én, hogy mostanság igencsak kemény a lepény, Hannemann! De ezúttal legalább megdolgozik a zsoldjáért, maga kétfülű seggfej! Ez a leplezetlen nyersesség nyomban elűzte Hannemann kételyeit. Ha valaki képes véghezvinni ezt a képtelenséget, az csakis az őrnagy lehet. − És mire várunk még, uram? − Csakugyan, mire? Odaát ott vannak a vadonatúj gépeink, három 7,62-es géppuskával felszerelt Stukacirkáló, meg egy… Sietve lekapta a válláról a géppisztolyt és hanyagul odadobta a még mindig kábán bámuló von Heiternek. − Nesze, játékpuska! Na jöjjenek mind a ketten! Illetve mind a hárman, nehogy véletlen itt feledjük az idétlen pudliját, Hanno! Nyomás a fedélzetre! A három német úgy futott a várakozó, röpképtelen Stuka felé, mintha maga az öregördög caplatott volna a nyomukban.

8

Sör és vagdalthúskonzerv. 46

IV. FEJEZET − Herr Oberst! Herr Oberst! Úgy tűnt, mintha a sürgető hang igen-igen nagy távolságból jönne, az égő gépekről és szörnyen megcsonkított emberekről szóló lidérces álmába hasítva. Valahonnan a messzi távolból mintha repülőmotorok előmelegítésének dübörgését hallotta volna. − Herr Oberst, wachen Sie bitte auf! Es ist sehr wichtig. Bitte, Herr Oberst?9 Greim csak felfordult, de egész addig nem volt hajlandó kinyitni a szemét, míg egy erélyes kéz meg nem rázta a vállát. − Tűnjön innen! − horkant fel dühösen. − És az idén már ne is lássam! − De uram, nagyon fontos üzenet! Egyenesen a legfelsőbb führeri főparancsnokságról, uram! − Greim az alvástól még mindig kábultan csak annyit észlelt, hogy valaki megpróbálja felébreszteni. A Führer nevének említésére mindenesetre vigyázzba vágta magát. − Akkor majd reggel adja át az üzenetet − mormogta álmosságtól leragadó szemekkel. − Uram, ez azonnal továbbítandó üzenet − hajtogatta csökönyösen a sürgető hang. − Ébredjen fel, kérem, és olvassa el! Mint szolgálatos ügyeletest, engem terhel a felelősség. Ha nem adom át önnek haladéktalanul, Torgauba10 küldenek érte, uram. Kérem! Greim végül kiérezve a másik hangjából a kérlelést, vonakodva felnyitotta a szemét. A sötétítőfüggönyt már félrehúzták, de amint homályosan látni vélte, a vérvörös napkorong még éppen csak megkezdte szokásos útját a 9

Ezredes úr, ébredjen fel kérem. Nagyon fontos, ezredes úr! Hírhedt német katonai börtön.

10

47

horizont felett. A repülőtéren dolgozó műszerészek a Messerschmittje körül szorgoskodtak, noha nem adott rá parancsot, hogy a közeljövőben készítsék elő számára. Felpillantott az izgatott, fiatal, rohamsisakos, oldalán pisztolyt viselő ügyeletes tiszthelyettesre, aki két üzenetet is lobogtatott kesztyűs kezében. Az ezredes letörölgette kézfejével a szájára száradt nyálat, aztán a műfogsorára mutatott, ami az ágya melletti széken pihent egy pohár vízben. − Adja ide az agyaraimat! − dünnyögte rekedten. − Anélkül képtelen vagyok gondolkodni. − Igenis, uram. A tiszthelyettes kesztyűs kézzel óvatosan belenyúlt a vízbe és finoman odanyújtotta a fogsort a parancsnokának. Greim elvigyorodott: − Ne féljen tőle, fiam, nem fogja magát megharapni! − mormogta. − Az eredetiek akkor törtek ki, mikor ezt szereztem − mutatott a sebhelyes arcára. − Negyvenben vesztettem el őket, mikor maga még nyilván az iskolapadban vasalta a rövidnadrágját. − Igenis, uram − vágta rá kötelességtudóan a tiszthelyettes, aztán mintha tűzforróak lennének, gyorsan átadta Greimnek az üzeneteket, és lerítt róla, mennyire örül, hogy végre megszabadulhatott tőlük. Mindkét okmányon piros „Geheime Reichssache”11 bélyegző díszelgett. Greim ügyetlenül feltépte hüvelykujjával az egyiket és kinyitotta az üzenetet. Legalább féltucatnyi fekete pecsétes ,,prioritással” kezdődött, amin nem is lehetett csodálkozni, lévén az üzenet a Führer törzskari főnökétől, Jodl tábornoktól érkezett, és így hangzott:„Greim ezredes, az Első SS Stuka-ezredparancsnoka haladéktalanul jelentkezzen a Führer főhadiszállásán, stop. Tizenkét óra nulla-nulla percre készüljön fel a Führer tájékoztatására a különleges Ju 87-GI-esek ellenséges páncélozott járművekkel szembeni alkalmazásáról, stop. 11

Szigorúan titkos Államügy. 48

Tudomásulvétel nyugtázandó, stop. Jodl” Greim ezredes halkan füttyentett a műfogsorával, mire a tiszthelyettes a következőket sietett közölni: − A Negyedik Légiflotta főhadiszállása telefonon már informált minket, hogy zéró órára nulla-nullára készítsük fel a gépét és tankoljuk fel üzemanyaggal, uram. Néger verejték meg egy tál szédítő leves úton van a konyháról, uram! − Rendes magától − mormogta Greim, miközben csodálkozva feltépte a másik üzenetet, hogy mi lehet ez a nagy felhajtás. 1940 dicsőséges napjai óta nem rendelték be führeri találkozóra, amikor még mindenki abban a hiszemben volt, hogy a Führer légi tüzérsége, a Stuka lehet a háború nyerő fegyvere. Akkoriban még a Stuka-pilóták voltak a Mérges Törpeként csúfolt dr. Goebbels propagandaügyi miniszter kedvencei. Bezzeg idén, három évvel később, 1943-ra, már csaknem megfeledkeztek a Stukák létezéséről a berlini „okostojások”. Greim újra füttyentett. Az már biztos, hogy ez a meglepetések reggele. A második üzenet ugyanis Göring törzskari főnökétől, Jeschonnek tábornoktól érkezett, és ugyanolyan titokzatos volt, mint a másik. „Az Első SS Stuka-ezred haladéktalanul jelentkezzen a Rechlini repülőtéren. Üzenetvételtől számítva azonnal vonják ki magukat a hadműveletekből. Hátrahagyott gépeiket a Hatodik Tartalék Zuhanóbombázó Hadosztály Második ezrede veszi át, a karbantartási és őrszolgálatot pedig a Luftwaffe Negyedik Földi Hadosztálya fogja ellátni.” Mintegy vezényszóra Greim egyszerre rádöbbent a hangos motordübörgés okára és felkönyökölve megpillantotta az első katonákkal megrakott teherautót, amint az út fekete sarán áthámozva magát az ámuló őrség szeme láttára befordult a kapun. A teherautók legénysége a Luftwaffe gyalogságának csukaszürke uniformisát viselte. − Du grosser Gott! − káromkodott zavarodottan az 49

ágyból kiugró ezredes. − A pokol összes ördöge nevében, mi a fene történik itt? *** Olyan kérdés volt ez, amit az Első SS Stuka-ezred dnyeperi mészárlást túlélő, értetlen tisztjei és emberei még többször is feltettek maguknak. A katonavonat körül csoportosultak a maguk sajátos módján készülve a Reichbe visszavezető, háromnapos útra. Csíkos egyenruhát viselő, vöröskeresztes nővérkék osztogatták szorgosan a gőzölgő üstökből a levest meg a kávét, ők azonban nem várták végig a sort, és inkább a feketepiaci, krumpliból erjesztett, méregerős vodkát meg az orosz sört iszogatták, amit rongyos, szőrmekucsmás árusok kínálgattak hatalmas, zománcozott, habos vödrökből. Így aztán az extravagánsan öltözött tisztek és katonák többsége rövid úton lerészegedett. − Rechlin − mondogatták izgatottan − de hát az a Luftwaffe kísérleti telepe! Mi az ördög keresnivalója van ott az ilyen magunkfajta, vén, szőrös seggű repülő nyulaknak? Csak nem ilyen ágyútöltelékkel akarnak kísérletezni? − Talán pont az élemedett korunk miatt váltanak le bennünket! − vihogtak sörtől és vodkától vörös, boldog arccal. − Elvégre olyan öreg bakák is vannak köztünk, akik már németül is elfelejtettek. Pányimáju? − Vagy belőlünk is ilyen szaros bokorugrókat kreálnak! − mutatott egyikük fáradtan a Reichből füstölögve érkező, gyalogságot szállító vasúti szerelvényre, melynek vagonjai zsúfolásig tele voltak a dnyeperi frontra igyekvő ártatlan képű újoncokkal, akik úgy bámulták a tarkóra tolt sapkájú, nyitott köpenyű, részegen kurjongató repülősöket, mintha valami más bolygóról jöttek volna. − Jól jegyezzétek meg, amit mondok, mert minden emiatt van: A vén szaros Stukák napja leáldozott. Odahaza engedélyeznek számunkra egy szippantást az 50

öreglányok vágásából, kapunk két hét faszmeresztést, aztán kiosztják nekünk az őskori 08-as gyalogsági mordályokat és azzal zavarnak vissza minket a front húsdarálójába, bajtárskáim. − Ki a szart érdekel már az egész? Pohárra fel, bajtárskáim, mert hideg lesz az éjszaka! Különben is, ki a franc akar örökké élni? A lényeg, hogy hazafelé tartunk az anyucikhoz, bajtárskáim, és eltáncoljuk velük a matracpolkát! Reggeltől estig piába és pinába lógatjuk a fejünket. Degeszre esszük magunkat káposztás kolbásszal és igazi budin szarjuk ki magunkból holmi latrinai mennydörgésdobozok helyett. Végre a tetvektől is megszabadulhatunk. Kurva jó, hogy hazamehetünk! HURRÁ! A vodka, a sör és a Reichbe való visszatérés dacára akadtak néhányan, akik mégis morózusnak tűntek. Nekik túl sok barátjuk veszett oda a határtalan orosz pusztaságokon, sztyeppéken, valami nevesincs, istenverte helyen elkaparva. Petyhüdt Segg is közéjük tartozott. Görnyedten, magába roskadva kuporgott a rangidős tiszthelyettesek kupéjának egyik fapadján egy fémkulacsnyi vodkát dajkálgatva. Körülötte ott sorakoztak azok a felszerelések, amiket az öreg Diercks Papa hozott az útra, s amelyeket most büszkén kipakolászott. − Egy öszvérfarok − kezdte egy szál kőkemény kolbászt téve a padlóra. − Egy doboz majomzsír − ami igazából margarint jelentett. − Egy csomag csontenyv − folytatta a margarinos dobozra ejtve egy kenhető sajtot. − Nem beszélve a piece de resistance-ról, amint azt a békazabálók nevezik, meg egy doboz rekvirált tüdőtorpedóról − mutatott az orosz szivarosdobozra. − Na, és végezetül itt egy csúnya könyvecske, ami arra szolgál, hogy odahaza megfelelő formába hozza az agyunkat meg a farkunkat a mamánál! − Sokatmondó kacsintást vetett a komor ábrázatú Petyhüdt Segg felé. − Na, mit szóltok hozzá?! Hiszen tudjátok, mi a második dolog, amit a katona tenni szokott, miután az öreglányhoz hazaérve leveszi a 51

hátizsákját? Haha! − kacagott harsányan a szakállas viccen, a többi idősebb tiszthelyettes pedig lelkesen csatlakozott hozzá. − Aszongya az öreglánynak, miközben lehúzza a fekete selyembugyiját, hogy „Most pedig jól nézd meg a padlót, asszony, mer” a következő negyvennyolc órában csak a plafont fogod látni! Haha!” Újra részeg röhögéshullám reszkettette meg a levegőt, ám Petyhüdt Segg továbbra sem csatlakozott a derültséghez. Helyette csak nyomorúságosan kuporgott a nagy semmibe meredve. − Mi a hézag, Petyhüdt Segg? − kiáltott rá valaki vigasztalóan. − Tök úgy nézel ki, öregem, mint az a fickó, aki pont az ingyen vágásokkal teli kupi ajtajában fedezte fel, hogy átnyergelt a buzeránsok táborába! − Húzz a picsába innen! − mordult rá Petyhüdt Segg. − Szállj le rólam, én egyedül is kurva jól érzem magam, oké? Diercks Papa együtt érző vállveregetésben részesítette: − Ne vedd annyira a szívedre, öreg bumburnyák! Tudod, hogy mindig így mennek a dolgok. Emlékezhetsz rá, hogy így volt ez már az első világháborúban, így történt Spanyolországban, akkor miért lenne másképp 1943-ban? Áruld el nekem! − De Hannemann… − kezdte volna a magyarázkodást Petyhüdt Segg. Diercks Papa azonban nem hagyta tovább keseregni, hanem nemes egyszerűséggel a tiszthelyettes társa szájába dugott egy szivart. − Gyújts rá egy tüdőtorpedóra és felejtsd el az egészet. Ki tudja, talán jövő ilyenkorra már mi is halottak leszünk, ha megérjük, cimbora. Na, ezt meg löttyintsd be a gallérod mögé! Prost! A rangjába visszahelyezett báró Karst százados fejében is a további sorsuk kérdése motoszkált, miközben a vonat mellett szaladgáló és a sípját fújó forgalmistát meg a rohamsisakos 52

láncoskutyákat figyelte. Az előbbi a kéregető, rongyos parasztokat és koldusokat próbálta elzavarni, az utóbbiak pedig a frontra igyekvő gyalogosokat figyelték árgus szemekkel, hogy kíméletlenül lelőjék, ha egy is megkísérelné, hogy megpattanjon a katonai szerelvényről. − Meine Herren − kezdte a báró csúf arrogáns ábrázatát végighordozva a fiatalok izgatott arcán −, részemről biztosra veszem, hogy valami nagy dologra rendelnek bennünket. Elvégre mi vagyunk a háború tüzében Krupp acél keménységére edződött túlélők. Nekem elhihetik, hogy a Führer tartogat valamit számunkra. Végtére is mi vagyunk az elit elitje. − De mit tartogat, Hauptsturm? − tudakolta ifjú hallgatói egyike, aki leplezetlen csodálattal bámulta a tisztet és a mellkasát borító kitüntetéseket, köztük a nyakából hanyagul függő, a fiatalok számára hőn áhított Lovagkeresztet. Az ifjú pilóták hitlerjugendes koruk óta ismerték és bálványozták ezeket a hősöket, így nem csoda, ha most leplezetlen áhítattal szemlélték őket. − Miért rendeltek vissza bennünket? És miért vették el a tűzokádó sárkányunkat? Hová ment az Öregünk? És miért küldenek minket arra a kísérleti telepre? − faggatta a fiatal pilóta a fejét rázva. − Ugyancsak zavaros ez az egész, uram. − A mi végtelen bölcsességű Führerünk kellő időben mindenről tájékoztatni fog minket, Hans − jelentette ki Karst, élvezve, hogy mint az Első SS Stuka-ezred jelenlegi rangidős tisztje végre ő került a figyelem középpontjába. Kiszámított lassúsággal rágyújtott egy vékony szivarkára, hagyva, hogy a többiek rajta csüggve emésztgessék a szavait. Közben a piros sapkás állomásfőnök felemelte a palacsintasütőjét és megadta a vonatnak az indulási jelet. A mozdony kazánjából éles sistergéssel szökött ki a gőz. − De az értelmes embereknek persze addig is megvan a véleménye a helyzetről, ugyebár? − kérdezte Karst halványan a 53

többiekre somolyogva. A fiatal pilóták mohó várakozással hajoltak előre és meredtek istenített halványukra. Egyedül az egyik sarokban ülő és sebesült lábát maga elé nyújtó von Einem horkant fel rá dühösen; − Az ég szerelmére, Karst, miért bolondítja őket? Hugyozza ki magát, vagy álljon fel és szálljon le a hülye bilijéről, oké? Karst, figyelmen kívül hagyta a közbeszólást, de magában megjegyezte, hogy ha újra szolgálatba lépnek, von Einem kapja a legveszélyesebb küldetést. Ebben biztos lehet. − Először is, Greim ezredest a Führer rendelte magához − számolta a kifogástalanul manikűrözött ujjain. − Másodszor, biztosan nem véletlenül küldenek minket a kísérleti telepre. Harmadszor pedig az sem lehet véletlen, hogy elvették a kissé elavult repülőgépeinket. − Kissé elavult?! − kacagott üresen von Einem. − Az lenne a helyes kifejezés, hogy olyan ódivatú masinák, amelyeknek már Noé bárkájával el kellett volna merülniük! Karst ezúttal is figyelmen kívül hagyta veterán társa epés megjegyzését. Megelégedett annyival, hogy bírja és élvezi a fiatal zöldfülűek osztatlan figyelmét és érdeklődését. − És hogy mire megy ki ez az egész? − folytatta a fejtágítást. − Annyit elárulhatok önöknek, meine Herren, hogy így vagy úgy, rövidesen újra felfelé emelkedik a ballonunk, és mi, az elit elitje, valami igen különleges harci feladatra számíthatunk a küszöbön álló hadműveletben. Nekem elhihetik, hogy ezért történik ez a váratlan mozgolódás. A Führer személyesen ad parancsot az Első SS Stuka-ezred számára. Hiszen tudja, hogy ránk mindenkor számíthat. A fiatal pilóták fanatikus büszkeségtől lángoló szemekkel és megkeményített arccal reagáltak a merész kijelentésre. Vézna mellkasukat kidüllesztették, és nagyon vágytak rá, hogy úgy tele legyenek kitüntetésekkel, mint Karst vagy von Einem. 54

A sarokban pihenő sebesült veterán azonban csak morgott valamit az orra alatt, aztán inkább beletemetkezett egy francia pornómagazinba. Karst nem törődött vele a továbbiakban. − Uraim, én nem rajongom különösebben a fogadásokért, de jelen pillanatban bármelyikükkel kész vagyok fogadni egy láda bármilyen piába, hogy még a tavasz beállta előtt az Első SS Stuka-ezred bevetésre kerül valamilyen új hadműveletben. − Bejelentését követően a százados keskeny arrogáns arcán üdvözült, mindent tudó mosollyal újra elhelyezkedett a bársonyülésén, körülötte pedig tovább folytatódott az izgatott beszélgetés. Úgy látszik, újra megfordult a szerencséje. Elvégre ő él, a vetélytársai pedig halottak. Boldogan lehunyta a szemét és kényelembe helyezkedett. Odakinn újra felharsant az állomásfőnök sípja. Az éles hangot azonban csaknem teljesen elnyomta a gőz sistergése és a hideg, jeges síneken megkapaszkodni igyekvő kerekek csattogása. − Fuj! − kiáltozták jobb híján a front csapdája felé tartó gyalogosok, és hangos fütyüléssel fejezték ki elégedetlenségüket. Eközben a lassan nyugat felé induló vonat utasai Beee… beee! bégetéssel a birkákat utánozták, tudva, hogy azok odaát a vágóhídra, a halálukba mennek. − A századosnak…. századosnak lyuk van a seggén! − kántálták a Luftwaffe részeg lövészei. − Kövessetek emberek, lyuk van a seggemen! − Fúj… seggfejek… buzeránsok… aszparágusz Tarzanok… perverz banánszopók… − ordították a nyomorult, dühös gyalogosok, amint a vonat egyre jobban felgyorsult. − Öten egy ellen… öten egy ellen − üvöltötték a nyitott ablakokhoz gyűlve, és obszcén mozdulatokat tettek a röhögő Luftwaffe-katonák felé. − Vigyázzatok, nehogy belevakuljatok! − A vonat fokozatosan gyorsult, s a feldühített, 55

kiabáló gyalogosok szerelvénye zavaros egyveleggé vált a sebességtől. − Auf wiedersehen… in Moskau, Scheisskerle! − ordították vissza, aztán a Luftwaffe-lövészek felhúzták az ablakokat és visszarogytak a fapadon lévő helyükre. − Eljön még az a nap! − hallatszott egy cinikus kiáltás. − Eljön még az a nap, bajtársaim! Karst elégedett arckifejezéssel pihentette a szemeit. Azt ígérte magának, hogy a háború végére eléri a főtiszti rangot. Eddig bizonyos akadályok tornyosultak előtte. De mostantól a dolgok kezdtek újra egyenesbe jönni. Rövidesen meglesznek azok a tábornoki csillagok. Vonatuk kirobogott a kis orosz állomásról, a gyalogságot szállító szerelvény pedig végképp beleveszett a füstbe. Úristen, a Reich felé haladtak. Sikerült! Túlélték Oroszországot! Úton voltak hazafelé! *** Vagy ezer kilométernyivel arrébb a Messerschmittjével ugyancsak nyugat felé tartó Greim ezredes is lázasan sóhajtott megkönnyebbülésében, amint megpillantotta a keletporoszországi tavak ezüstös fényét, ami azt jelentette, hogy közeledik Németország felé, és pillanatokon belül maga mögött hagyja ezt az átkozott Oroszországot. Egy pillantást vetett a lenti hatalmas, üres síkságra. Micsoda szörnyűséges kínszenvedés folyt itt 1941. június 22.12 óta! Mennyi, mennyi borzalom és végtelen nyomorúság! És mindez csupán azért, mert az ország területe túl nagy volt. Egyszerűen túl nagy ahhoz, hogy legyőzhessék, még minden idők legnagyobb dicsekvő hadvezére, Adolf Hitler számára is. A végtelen orosz síkság olyan volt, akár a föld tengere, minden horizont felé végtelen kiterjedésű. És ez a végtelen kiterjedés egész 12

Az Oroszország elleni német invázió kezdetének dátuma. 56

hadseregeket tudott elnyelni, nyomtalanul eltűntetni az utóbbi szörnyűséges évek során. Greim egy röpke pillanatra maga előtt látta a kísérteties ezredeket, amint nesztelenül özönlenek nyugat felől, az emberek kimeredt szemekkel menetelnek egy láthatatlan cél felé, valami félelmes, végzetes rendeltetés folytán, hogy aztán úgy tűnjenek el a lángoló horizont mögött, hogy még az útjukat jelölő lábnyomaik sem maradnak meg utánuk. De la Maziere, Hanno von Heiter és Hannemann főtörzsőrmester meg még vagy félszáz másik általa ismert, sőt egy ideig kedvelt fiatalember volt a részese ennek a látványos menetnek. Mostanra eltűntek, odavesztek, szétfoszlottak, hogy soha többé ne lássák viszont őket. A hangzatos szlogen szerint életüket áldozták a Volkért, Vaterlandért és a Führerért13, még mielőtt egyáltalán, igazából élhettek volna. Eltűntek! E merész, reményteli, fiatal arcok emlékére az ezredes fáradt, öreg szemeit elárasztották a könnyek. Alakok hosszú sora bukkant fel az emlékezetében, méghozzá olyan vádló tekintettel, mintha őt hibáztatnák tragikus sorsukért, mintha ő küldte volna őket a halálba ebben az átkozott országban. Greim ezredes addig rázta a fejét, míg a látványos díszmenet s vele együtt a könnyei is eltűntek. Helyettük odalenn az első kedves, fehérre festett, kelet-porosz falucska villant a szemébe. Milyen békésnek, milyen németnek és milyen távolinak látszott az oroszországi háború szörnyűségei után. Hazatért az övéihez. Itthon volt. Hirtelen minden porcikáját és idegszálát úgy elárasztotta az öröm extázisa, hogy széles győzelmi fordulóba lendítette a Messerschmitt 109-est, átdübörögve a kelet-porosz kék égbolton. Hasonló érzés fogta el, mint amit az első világháború során érzett a francia égbolt felett, miután lelőtte első tommy ellenfelét. Hazaérkezett! 13

A Népért, a Hazáért és a Führerért. 57

MÁSODIK KÖNYV

Az ágyúmadár

58

I. FEJEZET − Marienpol! − jelentette be de la Maziere, miközben fékezett. Kimerülten letörölgette a port és izzadságot feszült arcáról, és közben lebámult az új nap első, vérpiros sugarában sötét feketén körvonalazódó falucskára. Hannóval egész éjjel váltogatták egymást a kormánynál, és így araszolták végig az utat a sérült Stukával a sűrű erdőn, miközben mindenegyes kanyar újabb és újabb riadalmat keltett bennük, újabb elektronikus zsibbadást az idegeikben, heves szívdobogást a várható veszély hatására. De az ellenség nem mutatkozott. Csak néha egy-egy a szokatlan zajtól megrettent őz menekült fejvesztve a rejtekhelyére, egyszer pedig egy jókora barnamedve állt eléjük egyenesen az út közepén. Egész korszaknak tűnő ideig leste őket, végül ráunt a dologra és eltotyogott a fenyvesbe. Úgy tűnt, mintha egyedül ők hárman lennének ebben az egész hatalmas rengetegben. Úgy meredtek az utóbbi harmincegynéhány év során nem imádkozásra használt, hagymakupolás templomot övező kis piszkos házak csoportjára, mint valami csodára. Csakugyan létezik Marienpol? Létezett, sőt mi több, nyilván még lakhattak is benne, mivel a falu végen egy vékony füstszalag emelkedett lustán a virradó égre. − Mi a véleménye, uram? − tudakolta a hátul ülő Hannemann, miközben Hanno von Heiter kitartóan a melléhez szorította nyüszítő pudliját. De la Maziere komoran válaszolt: − Magam sem tudom pontosan, Hannemann − pedig gyakorlott szemmel jobbra-balra fordulva tüzetesen áttanulmányozott mindent, miközben azt kívánta, hogy bár itt lenne a távcsöve. − Emlékezetem szerint ezt a helyet az SA arany59

fácánjai és vagy féltucatnyi hiwi tartotta megszállva, ugye? − Ahogy mondja, uram − bólogatott egyetértően Hannemann. − A berlini SA egyik vén fingágyúja, aki az ideje oroszlánrészét sörvedeléssel meg a helyi matykák kefélgetésével töltötte, miközben a hiwik a partizánokat lesték. Tipikus aranyfácán hozzáállás. − Néha már-már kezdem azt hinni, hogy maga is az átkozott komcsik közé tartozik, Hannemann − jegyezte meg halkan de la Maziere, miközben egyetlen pillanatra sem vette le tekintetét a csendes, túlontúl csendes faluról. − Főleg, amikor ilyeneket mond a dicsőséges párthivatalnokainkról. − Náluk sokkal jobbakat is leszartam már − jelentette ki zavartalanul Hannemann. − Már csak az a kérdés, hogy hol lebzselhet éppen az a hájas seggű disznó? − Pontosan. − Gondolják, hogy… a partizánok őket is elkapták? − hebegte Hanno még szorosabban ölelve magához az ölebet. De la Maziere megvonta a vállát: − Nincs kizárva, Hanno. Elvégre elég elhagyatott hely, hogy lecsapjanak rá, mielőtt újra felszívódnának az erdőben. Ráadásul egy hájas aranyfácán meg a hiwijei aligha lennének képesek sokáig feltartóztatni őket. − Akkor most mitévők legyünk, Detlev? − firtatta dadogva Hanno. − Hogy mitévők legyünk? − kérdezett vissza de la Maziere újra vállat vonva. − Ha továbbra is keréken gurulunk − mutatott rá a Stukára −, akkor bizony kissé tovább tart átmenni a falun, mivel mint tudják, másik út nincsen. − Ha engem kérdez, uram − szólt közbe Hannemann −, én mégis ragaszkodnék a kerekekhez, mert a ’36-os alapkiképzésem óta elegem van a kutyagolásból. Rávigyorgott az őrnagyra, aki visszamosolygott rá. A főtörzsőrmester a tisztek és főként az SS-ekkel szembeni megvetése dacára rendes fickónak tartotta de la Maziere-t, 60

akire a nehéz helyzetekben is lehetett számítani. − Akkor maradjunk a kerekeknél − nyugtázta a döntést az őrnagy. − Hanno, maga átveszi a botkormányt − ő pedig megragadta a géppisztolyt, a közelharcra egyedüli alkalmas lőfegyverüket. − Kimászok a balszárnyra, maga pedig Hannemann, mindkét oldalunkat fedezze a géppuskájával. Klar? − Klar! − recsegte a főtörzs, kemény arccal, éber tekintettel. − Készen áll, Hanno? Akkor induljon a repcsi! Nyomás! Amint a motor vad robajjal újra felpörgött, de la Maziere gyors pillantással végignézett a falun, hogy lássa, felriasztottak-e valakit. De senki és semmi sem mozdult. Még csak az ilyen porfészkek megszokott kutyaugatása és a tyúkok zavaros kotkodácsolása sem hallatszott. Semmi. Mintha a magányosan füstölgő kéménytől eltekintve az egész település elhagyatott lenne. De la Maziere sebtében kimászott a balszárnyra a pilótafülkéből, miközben Hanno lassan gurult tovább a lejtőn lefelé a sérült zuhanóbombázóval. Az őrnagy lövésre készen tartott géppisztollyal hasra feküdt a szárnyon, miközben egyik lábát egy légvédelmi ágyú tépte lyuk egyenetlen peremének feszítette, hogy biztosabb legyen a testhelyzete. Ha Marienpol partizánkézen van, akkor rövidesen minden pillanatban kitörhet a tűzijáték. Hanno feszült arca úgy fénylett az izzadságtól, mintha vazelinnel lenne bekenve. Lassan, méterről méterre ereszkedett alá a csalóka lejtőn a Stukával. A gép kerekei a fekete sár és felfröccsenő híg latyak elegyébe süllyedtek. Az ifjú arisztokrata pilóta egyfolytában azért imádkozott, nehogy elakadjanak vagy kicsússzanak, mert akkor aztán olyanok lesznek, mint a nyílt terepen lévő, könnyű célpontot kínáló gyalogfácán vagy a fészkén ülő vadkacsa. Az ölében gubbasztó Fifi mancsai közé rejtette borzas fejét, még a szemeit is behunyta, mintha előre tudná, hogy rövidesen olyan balhé vár 61

rájuk, amiből jobb lenne kimaradni. A Hannónak háttal ülő Hannemann fémes csattanással csőre töltötte géppuskáját és éberen figyelt. Egyszeriben még a levegő is fullasztóbbá vált a szinte tapintható feszültségtől. De la Maziere éppen kibiztosította géppisztolyát, mikor valami furcsa, égett szag csapta meg az orrát, amit egyelőre nem tudott beazonosítani. Az biztos, hogy a felvég felől jött, és leginkább arra hasonlított, amikor a ruszkik disznót öltek és itteni szokás szerint égő szénnel perzselték le a sörtéjét. A Stuka továbbgördült előre, az őrnagy pedig jobbnak látta, ha nem a szagra figyel, hanem a feladatra koncentrál, Az első házak ugyanis már egészen tisztán látszottak. Fehérre meszelt, zsupp tetős házikók, körbe az ereszre aggatott, tavaly őszi, megsárgult, száradó, érlelődő dohánylevelekkel. A kerteket omladozó léckerítés övezte. A látvány semmiben sem különbözött a „munkásparaszt néphatalom paradicsomában” látott több száz másik nyomorúságos település látványától, amelyekkel az utóbbi évek során találkoztak. Németország területén a középkor óta nem lehetett ilyen helyeket találni. Lakosságnak vagy az ilyen helyeken futkározó, ugató, vonyító, éhhalál szélén álló, kiálló bordájú kutyáknak továbbra sem volt semmi nyoma. Lehetséges volna, hogy a teljes lakosság elmenekült innen? Hanno egy kisebb kanyaron küzdötte át a folyamatosan csúszkáló, rángatózó Stukát. A sár már az egész futóművet beterítette. A motor őrülten forogva igyekezett nagyobb erőt adni a légcsavarnak. De la Maziere, magában arra gondolt, hogyha bárki is van ebben az átkozott, omladozó porfészekben, kurvára süketnek kell lennie, ha nem figyel fel erre az éktelen dübörgésre! Hirtelen rádöbbent, hogy a hajnali hideg dacára, nedvesek a kezei a félelem verejtékétől. − Uram! − kiáltotta Hannemann túlharsogva a motordübörgést. 62

− Mi van? − kérdezte előremeredő szemekkel, teljes erejéből kapaszkodva. − Odanézzen! Valami nagy rudat látok, uram, olyan májusfa félét, vagy mit! De la Maziere gyors oldalpillantást vetett bal felé, és a lélegzete is elakadt attól, amit egy póznán látott függeni. Most már tudta, honnan jön az a szag. Nem disznó függött ott, hanem egy emberi lény! Az „aranyfácánt” lógatták fel, megfosztva aranysújtásos SA-díszeitől. Meztelen, hájas teste szénfeketére perzselődött. Egyes részein felfeslett a hús, és a sebekből sűrű, epervörös nedv szivárgott. Az égett fejből még most is lenge barnás füst szállingózott. A lábánál fogva felakasztott aranyfácánt szép lassan forgatta a lágy szellő, mintha nyársra húzták volna. − Óh, Istenem! − hördült fel Hanno, és úgy elkezdett öklendezni, hogy csaknem elvesztette uralmát a gép felett. − Micsoda… húúúú! − tört fel belőle a döbbenet kiáltása, és talán örökké tartott volna, ha közben nem döf a levegőbe az első dühödt kék lángnyelv, és nyomában nem repül feléjük valami fekete tárgy, dühödt tűzcsóvát húzva maga után. − Páncélököl! − vakkantotta de la Maziere megeresztve géppisztolyából egy célzás nélküli hosszú sorozatot az első, omladozó isbába. A robbanófej elsüvített mellettük és vagy tíz méternyivel távolabb bomlott elemeire, lángoló tűz− és acélrepesz zápor kíséretében. A Stukát vadul megrázta a robbanás. Hannónak minden igyekezetére szüksége volt, hogy a sáros úton tarthassa. Mire Hannemann géppuskája is csatlakozott de la Maziere géppisztolyához, már teljes erővel tombolt a tűzharc, és az első célzott partizángolyók feltépték a földhöz ragadt repülőgép oldalát. − Ne sajnálja azt a szaros géppuskát! − ordított a főtörzsőrmesterre az őrnagy, miközben gyors, célzott, rövid 63

sorozatokat küldött azokra a rongyos partizánokra, akik az egyik baloldali kapun igyekeztek kiözönleni. A találatoktól törött bábuk módjára roskadtak össze. A következő gerilla egy kertből bukkant elő, felemelt kezében egy nyeles gránáttal. Hannemann sorozata megakadályozta a dobásban. A gránát a földre esve robbant fel, füstbe és lángba borítva tulajdonosát. Pár pillanat múlva a partizán maradványai alaktalan, véres húsmassza formájában függtek a legközelebbi fán, mint valami aszalni fellógatott, borzalmas, emberi gyümölcs. Hanno „sem sajnálta a géppuskát”. Verejték patakzott végig az arcán, a mellette tobzódó Fifi pedig torkaszakadtából csaholt. A falu szűk terébe érve a repülőgépmotor dübörgésének őrületes visszhangja, ha lehet, még félelmetesebb lett. Lángnyelvek és robbanások fekete füstfelhői hasogatták a levegőt. Magasan fenn a templomtoronyban néhány partizán egy zsákmányolt nehézgéppuskával próbált beleszólni a küzdelembe, de Hannemann esélyt sem hagyott nekik. − Ezt kajáljátok meg, szarevő popovok! − vicsorította, miközben féktelen gyűlölettől vörösre torzult arccal húzta a ravaszt. A partizánok lezuhantak és a földhöz csapódva nedves cementes zsákok módjára csendben fekve maradtak. A Stuka rendületlenül gördült tovább, pedig az oldalát már számos ezüstös, golyó és repesz szaggatta sebhely tarkította. A sirályéhoz hasonlító, megtört szárnyon lapuló de la Maziere el is töprengett, vajon a Junkers meddig állja még ezt a szörnyű megpróbáltatást. Erősen imádkozott, hogy legalább addig tartson ki, míg átérnek a falun. Gyors rövid sorozatokat küldözgetett jobbra-balra, nem hagyva ki egyetlen kunyhót, fészert, kalyibát sem. Hannemann a lövészgéppuskával ugyancsak a partizánfedezékeket aprította. Egy ablakból sötét tárgy repült feléjük. Az őrnagy nyomban felismerte, amint odaesett eléjük, a sáros, falusi 64

utcára. Egy kézigránátköteg volt. − Satchel charge! − bömbölte túl a kézifegyverek éles kattogását. − Az ég szerelmére… Hanno rémült sikoltással oldalra rántotta a botkormányt. A vulkánszerű robbanást ugyan elkerülte, csakhogy közben a Stuka tört szárnya az egyik ház oldalába hasított és émelyítő, fémes reccsenéssel tőből leszakadt. De la Maziere attól félt, hogy a futómű is hasonló sorsra jut, és akkor ottmaradnak teljesen védtelenül a ruszki söpredék szemei előtt. A Ju 87-es azonban szilárdabbnak bizonyult, mint hitte, és mint valami hatalmas, szárnyaszegett fémrovar, féloldalasan továbbaraszolt a falun keresztül. Hanno von Heiter mindent megtett, hogy a sérült zuhanóbombázót aránylag egyenes útvonalon tartsa. Már látták a falu másik végét. Végül még sikerülni fog! Egy farakás mögül olyan fiatal kölyök ugrott elő, aki egy nappal sem lehetett idősebb tizennégy évesnél, és a Stuka felé rohant. De la Maziere a teljes tárat kilőtte rá, mégis elvétette! Drága életéhez ragaszkodva gyorsan tárat cserélt, miközben a srác már dobásra készülve felemelte nyeles gránátját. Végül Hannemann mindkettőjüket megelőzve egy rettenetes sorozatot eresztett a gyerekbe. A fiú ingének eleje véresen vonagló masszává olvadt, s úgy nézett ki, mintha piros gomblyukak tépték volna fel a mellkasa mentén. Lábai megroggyantak, és lassan a földre omlott. A gránát kihullott ernyedt ujjai közül és féktelen, bíborszínű tűzlabdává válva felrobbant. Letépte a fiú fejét, ami átszállt a levegőn, mint valami elhagyott futball-labda, és az útszéli árokban landolt. Már csak méterekre voltak a falu végétől. A tüzelés ritkulni kezdett, mintha a partizánok ráébredtek volna, hogy ez a furcsa szerkezet, ami átgördül közöttük, mégis egérutat nyer, s ez végképp kedvüket szegte volna. De la Maziere szívében kezdett újjáéledni a remény. Miután utolsó géppisztolytárát a fegyverébe kattintotta, a motorzúgást túlharsogva odaüvöltött a társainak: 65

− Hanno, Hannemann, kiugrásra felkészülni… mihelyt elérjük az erdőt, megpattanunk! − Igenis, uram! − kiáltotta vissza Hannemann, közvetlenül az ellenség orra előtt vakmerően felemelkedve a kabinban, abban a biztos tudatban, hogy a Sztálin-bérencek elkerülik a további összecsapást. − Mindenre készen állunk! − s megvetően kiköpött a bukdácsoló gép oldalán. − Miféle szemét, gyülevész banda ez? Még egy kibaszott guruló repülőgéppel sem képesek… − szavai a torkán akadtak. Közvetlen mellettük, a jobb oldalukon néhány usánkás partizán tűnt fel hátukon átvetett puskával, és fémkannából benzint öntöttek az útra. A gyúlékony folyadék szétáradt a földön, émelyítő, undorító szagával betöltve a hajnali levegőt. De la Maziere nyomban felismerte a szándékukat. Célra tartotta géppisztolyát és meghúzta a ravaszt. De semmi sem történt! − Szent szalmazsák! − káromkodott magánkívül kétségbeesett rettegésében. − Ne most! − Újra próbálkozott, de csak egy száraz kattanás volt a válasz. A lőszer elakadt! Hannemann arra lendítette a géppuskát, hogy lekaszálja őket, de már elkésett. A támadók fedezéket keresve lebuktak. Egyikük kezéből fehéren szikrázó, pattogó tárgy repült az út közepére. − Termitgránát! − üvöltötte de la Maziere, előre tudva, hogy mi következik. A töltet, fehér, sziporkázó, sistergő förgeteggel fellobbant. Vakító, izzó fény és fojtott robbanás követte. Majd olyan szörnyű, sóhajtásszerű süvítés, mintha valami őskori, tűzokádó szörnyeteg venne lélegzetet. Egyetlen pillanat alatt élénksárga lángfallá, tűztengerré vált előttük az egész út, és az égő folyam feltartóztathatatlanul áradt feléjük. Lehetetlenség volt előle menekülni. A Stuka egyenesen a pusztulásba rohant. Elborították a lángok. A futómű azonnal 66

feladta, s a géptest a tűzbe rogyott. A golyó marta festés sistergett és felhólyagzott az elviselhetetlen hőségben. De la Maziere a földre vetette magát a szárnyról, és máris füstölgő egyenruhával, pánikba esve rohant a lángok között. Futó lábait mohó lángnyelvecskék nyaldosták. Orrát elárasztotta a füst bűze. A másik két repülős levegő után kapkodva, kezét az arca elé tartva próbálta magát megóvni a perzselő hőségtől, miközben követték az őrnagyot. Fifi hisztérikusan vonyított. Mögöttük egyre magasabbra emelkedtek a lángok, majd összecsapva felkúsztak a géproncsra. Ugyanakkor a támadókat is éppen ez a lángtömeg tartotta vissza − egy ideig. De la Maziere azonban érezte, hogy mihelyt kiérnek a tűzből, a biztonságos távolságban várakozó ellenség kíméletlenül lekaszálja őket. Szerencséjükre nem így történt. Ugyanis abban a pillanatban, amikor füstölgő, égett lyukakkal borított egyenruhájában kitört a lángok közül, a Stuka benzintankja felrobbant, és a lángok az utcának arra az oldalára lövelltek, ahol a partizánok várakoztak. Egy szemvillanás alatt beterítette és eleven fáklyává változtatta őket. Úgy vonaglottak és rángatták a végtagjaikat, mint egy őrült bábjátékos marionett figurái. Nem csoda, ha egyszer s mindenkorra megfeledkeztek a fritzekről. De la Maziere-nek pedig eszében sem volt újabb esélyt adni nekik, hogy magukhoz térjenek és segítséget kérjenek az úton feljebb lévő társaiktól, akiktől egyelőre teljesen elzárta őket a vadul lángoló német repülőgép. Levegő után kapkodva, izzadtan lihegte: − Utánam… gyorsan… egyetlen pillanatot sem vesztegethetünk… Nyomás! A másik kettőt nem kellett különösebben sürgetni. Nem tudhatták, meddig tart ki a szerencséjük, és jobb, ha nem feszítik túl a húrt. Mindhárman futásnak eredtek, el ebből a 67

féktelen, pokoli zűrzavarból. Mögöttük tovább folytatódtak a vakító villanások, robbanások, puskalövések, nyögések, átkozódások. Az őrületes narancssárga lángtengerben pedig összeeső vagy állva haldokló, rángatózó, szénfekete alakok kontúrjai látszottak. − Sztoj! − parancsolt rájuk ekkor jobb felől egy ideges hang. Egy puskát tartó öregasszony állt előttük. A fegyver túlságosan is nagynak tűnt vézna alakjához képest. Hannemann habozás nélkül az öregasszony sípcsontjába rúgott. Az asszony felüvöltött kínjában, miközben ostoba szájából kibillentek rozsdamentes fémfogai. Elejtette az ódivatú vadászpuskát, Hannemann pedig ügyesen elkapta. Aztán belevesztek a rengetegbe, abban a tudatban, hogy ha eltévednek ennek a hatalmas országnak a közepén, minden teremtett élőlény, ember és állat, egyaránt az ellenségük. Néhány pillanattal később elnyelte őket a végeláthatatlan erdőség.

68

II. FEJEZET Martin Bormann, a Führer titkára leginkább egy alulméretezett, kiszuperált ökölvívóra hasonlított, amint egy pamlagon kéjesen elnyúlva beleharapott egy szalámi rúdba, miközben így szólt a hallgatóságához: − Nem tudom, tudják-e uraim, hogy jómagam is mecklenburgi vagyok. Így aztán jól ismerem azokat a keleti ősembereket − magyarázta nagyjából Oroszország felé mutatva. − A szlávok csaknem ezer éven át bitorolták a szülőföldemet, míg a németek szuronnyal, golyóval és puskatussal vissza nem ebrudalták őket a saját mocsarukba és ingoványukba. − Újabb jókora harapás következett a szalámiból. Bormann élvetegen figyelte a bíbor tábornoki csíkos nadrágot viselő törzstisztek elszörnyedt ámulatát. − Azóta tisztességes, becsületes német parasztok generációi gazdálkodnak Mecklenburg környékén. Ha azonban, meine Herren, most, ezen a nyáron nem állítjuk meg a vörös ördögöket, akkor nemcsak a saját átkozott országukat fogják visszahódítani, hanem Lengyelországot is, és aztán már csak egy ugrás Kelet-Poroszországig, hogy magának a Reichnek a szent földjére tegyék a mocskos lábukat! Sőt, valószínűleg még ezután sem fognak megállni, hanem Brandenburg… majd Mecklenburg következik. Gondoljanak csak bele, a szülőföldem ezer év után újra szláv territóriummá válhat. − Bormann egy jókora böffentéssel sietve bekebelezte a tiltott szalámivéget. (A Führer ugyanis abban a tévhitben ringatta magát, hogy a titkára is ugyanolyan megrögzött vegetáriánus, mint jómaga.) A következő pillanatban feltárultak a hatalmas ajtószárnyak, és a fekete ruhás, óriási termetű SS-hadsegédek egyike harsány hangon bejelentette: − Herr Oberst Greitn! Der Führer lasst bitten! 69

Greim vigyázzállásba merevedett. A mellette álló két SStiszt szintén. Egy halkan elsuttogott parancs nyomán sapkáját a jobb karja alá szorította, majd hárman egyszerre lépve meneteltek „minden idők legnagyobb hadvezérének” szentélye felé. Adolf Hitler sietősen levette nikkelkeretes szemüvegét, amelyben tilos volt őt lefényképezni, majd sárga kezének egyetlen lágy intésével elbocsátotta a katonai kíséretet, és Greim felé lépett. − Kedves ezredesem − szólította meg rekedtes, felsőausztriai torokhangján. − Ha tudná, mennyire örülök, hogy eljött! Greimnek hízelgett a fogadtatás. Még szép, hogy eljött, hiszen miután Adolf Hitler iderendelte, nem is lehetett más választása. Némán megrázta a Führer felé nyújtott kezét, s közben várta, hogy kiderüljön az oka ennek a váratlan hívásnak Oroszországból egészen ide, Kelet-Poroszországba. Mégis döbbenetes hirtelenséggel érkezett a kérdés: − Mi a baj a Stukáimmal, Greim? − vakkantotta Hitler. Mivel Greim hallomásból már értesült Hitler meglepetésszerű kérdéseiről, így nem érte váratlanul a dolog. Ugyanakkor azt is tudta, hogy a magas rangú törzstisztek erősen figyelik a reakcióját, és helytelen válasz esetén minden esélye megvan rá, hogy méretre vágják. Mégis habozás nélkül, így felelt: − Mein Führer, a Stuka egyszerűen túl öreg. Hitler nem tűnt meglepettnek. − Csakugyan? − kérdezte bátorítóan. − Túl lassú. − És? − Igencsak alulpáncélozott, és gyakorlatilag hatástalan a fő célpont, az ellenséges harckocsik ellen. A Hitler mögött álló tisztek olyan komoran méregették, 70

mintha túlságosan messzire merészkedett volna. Ám Hitler cseppet sem tűnt megbántottnak, sőt könnyedén rákérdezett: − Bővebb részleteket is tudna közölni, kedves Greim? − Jawohl, Mein Führer. Greim 1942 óta várt erre a lehetőségre, amióta megkezdődött a Stukák lemészárlása, Göringnek pedig sem az ereje, sem a jelleme nem engedte, hogy beismerje, a zuhanóbombázók ideje lejárt, és le kell őket cserélni. Ehelyett folyamatosan küldte harcba és a halálba a lelkes fiatalembereket egy olyan géptípussal, amely már 1940 végén is elavultnak számított. − Uram, manapság a szovjet páncélos támadások a harckocsik és légvédelmi ágyúk ésszerű keverékéből állnak. Így, ha nem találjuk meg azonnal az ellenséges tankokat, márpedig az oroszok régóta az álcázás mestereinek számítanak, akkor a légvédelmi ágyúik lemészárolnak bennünket. A gépeink túl lassúak, a pilótáinknak pedig nincs páncélozott ülése. − Kivárt egy kissé, hagyva, hogy megemészthessék a szavait. Hátul néhány törzstiszt rosszallóan ciccegett az orra alatt. Úgy gondolták, hogy egy sima ezredes egyszerűen nem beszélhet így a Führerrel, a rossz híreket ők ugyanis rendre távol tartották tőle. Greim azonban a helytelenítésükkel mit sem törődve, folytatta: − Természetesen mi is okulunk a hibáinkból, Mein Führer, hiszen a tudatlanság a sebesülések legfőbb forrása. Rájöttünk például, hogy legokosabb a légelhárító ágyúk lövedékeinek röppályája alatt repülni. Megtapasztaltuk, hogy a T 34-esek füstgránáttal vannak felszerelve, hogy tüzet imitálhassanak, velünk pedig elhitessék, hogy már találatot kaptak és égnek. Azt is megtanultuk, hogy az orosz tankok hátul a legsérülékenyebbek. Ott helyezkedik el a motorjuk, aminek a hűtése érdekében itt a legvékonyabb a páncélzatuk. 71

Sőt a hűtés elősegítése végett még jókora nyílások is vannak rajta. Ráadásul a motor közelében található az üzemanya is. Csak a motort kell eltalálni, és szerencsés esetben az üzemanyag felrobban, a szörnyeteg pedig máris lángra lobban − itt újabb hatásszünetet tartott, várva a fő csattanóval. − Kiváló, kiváló, Greim − kiáltotta Hitler, és petyhüdt, beesett arca valósággal izzani látszott a lelkesedéstől. − Ez a valódi légi harc lényege. De folytassa, kérem! − Nos, a legfőbb probléma, mein Führer, éppen az ellenséges tankok eltalálásában keresendő − mondta Greim. − Mire gondol? − Nos, uram, az édeskevés, ha az ember bombái csak ott robbannak a tank körül, az oldalai ugyanis túl erősen páncélozottak. Így egy ötven méter távolságban robbanó bomba csak annyit ér el, hogy alaposan felrázza a harckocsi legénységét, s legfeljebb a fejük fájdul meg tőle. Az ezredes ragyás, sebhelyes arca vigyorgásra húzódott, a törzstisztek viszont komoran hallgatták. Csak Hitler mosolygott vele, sőt meghatottan Greimbe karolt. Az ezredes csak később döbbent rá, hogy egész idő alatt a Führer vezette, pontosan arra a pillanatra várva, amikor Greim kifejti a rendszerint agyondicsért zuhanóbombázók alapvető hibáit és hiányosságait. − Szóval lényegében arról van szó, hogy a repülő tüzérségem nem képes hatékonyan eltalálni a célpontjait. Így van, Greim ezredes? − kérdezte sürgetően, miközben a szemei ugyanazzal a régi fénnyel kezdtek csillogni, amelyekkel a tömegeket annyira felkavarta az éves nürnbergi pártgyűléseken. − Pontosan, uram. Ha túl magasan repülünk, a légvédelem kap el bennünket. Ha a légelhárítás alatt támadunk, nagy valószínűséggel elhibázzuk a célpontot. Ha pedig a talajszint közelében közelítünk, akkor a saját bombáink robbanása semmisít meg minket is! 72

− Rendkívül jól érvel, Greim! − lelkendezett Hitler. − A saját vizsgálataim is pontosan ugyanerre a megállapításra jutottak. Mindennek dacára, hadd tegyem fel Önnek a kérdést, kedves Greim, hogy változatlanul hihetünk-e az ellenséges páncélos alakzatokkal szembeni repülő tüzérség eredményességének gondolatában? − A Német Hadsereg Vezére, azzal a pillantással figyelte az ezredest, amit sokan hipnotikus hatásúnak tartottak, noha ő egyáltalán nem érzett semmiféle mágikus hatást a Führer gondolkodó, átható tekintete mélyén. − Igenis, Führerem − válaszolta késedelem nélkül. − Támadásban igen lényeges a repülő tüzérség, főként, ha támadó gyalogságunk az ellenség páncélos erejével szemben kerül bevetésre a saját földi bázisú tüzérségi előkészítésünket követően. Ellenkező esetben a lövedékeink a saját csapatainkat találnák el. Viszont a bombázó Stuka már nem megfelelő, elavult fegyver − jelentette ki elszánt kitartással. − Aber Mein Führer… − kapkodott levegő után a Luftwaffe egyik csupa plecsni, elegáns egyenruhás képviselője. Heinrich Himmler Reichsführer pedig még ennél is tovább ment. Beesett, iskolamesteres arca hirtelen elvörösödött, miközben gyilkos pillantásokat vetett Greimre. − Az Első SS Stuka-ezred tisztjei bátor emberek, mein Führer! A Waffen SS-em értékes képviselői, akik nem félnek életüket áldozni szeretett Németországunkért! Hitler nem zavartatta magát sem Greim nyílt őszinteségétől, sem a tisztjei felháborodásától, de még Himmlernek, a Waffen SS fejének ömlengésétől sem, hanem csendet kérve felemelte a kezét. Greim ekkor jött rá, hogy az egész megrendezett dolog volt, és a ravasz, öreg róka Hitler mindvégig rejtegetett valamit átkozott, zsíros kabátujjában. − Tegyük fel, Greim Oberst, hogy… hogy − kezdte Hitler egészen lassan, mintegy ízlelgetve az utána következőket − lenne egy újfajta Stukánk, jelentősen megnövelt sebességgel, a 73

pilóta és lövész ülése erős páncélozottsággal, hogy a kéttagú legénység kellőképpen védve legyen a légelhárítástól. Szóval, ha én garantálnék Önnek egy ilyen zuhanóbombázót… − De épp a bomba a probléma, mein Führer! − kifogásolta Greim türelmetlenül. Hitler elmosolyodva egyszerűen csak ennyit mondott: − Akkor hát, nem lesz bomba! − Bomba nélkül?! − Igen, kedves Greim. Egész télen kísérleteztünk egy teljesen új típusú Stukával. A kísérletezők még becenévvel is illették. Ha jól emlékszem, Ágyúmadár névre keresztelték. Igen, így hívják, Ágyúmadár! Nos, ezt ajánlhatom fel Önöknek… Miközben Adolf Hitler már-már gyermeteg hévvel ecsetelte az új Junkers előnyeit, Greim szíve elszorult. Bármilyen páratlan, pompás gép volt is az „Ágyúmadár”, az Első SS Stuka-ezred számára csakis egyetlen dolgot jelenthetett: Vissza kell menniük Oroszországba… *** − Achtung! − a harsány, fémes vezényszó kétszeresen végigvisszhangzott a Rechlini Kísérleti Repülőtéren. A kiégett fűben ülve vagy térdelve várakozó férfiak résnyire összevonták szemüket az erős ragyogás ellen, ami éles késpengeként hasított a szemükbe. A célpont felett egyenletes áramlatú kék hőhullámok keltek. Távol, nyugaton halk repülőzúgás hallatszott. A Karst és von Einem mellett álló Greim ezredes felemelte távcsövét és a ragyogó kék égre meredt. Két apró, fekete pontocska jelent meg a látóhatár peremén. − Das sind sie! − vakkantotta Karst izgatottan, elvéve tekintetét a zsákmányolt és pontosan a célterület közepén rögzített T 34-esekről. − Die Kannonenvögel! 74

Greim felmordulva, a fokbeosztásos lencsék fénylő körén át követte a fokozatosan növekvő, vészjósló fekete kettőspontot. Valóban azok voltak. − Az utóbbi három hónap folyamán számos különböző módszerrel és űrmérettel próbálkoztunk, uraim − magyarázta egy láthatatlan tiszt a hangszóróban. − Sokszor vallottunk kudarcot. Néha túl gyenge és hatástalan volt, máskor pedig túl erős, így veszélyes a gépre nézve. Ám úgy véljük, mostanra sikerült megtalálnunk a megfelelő párosítást. A Diercks Papa mellett elnyúló Petyhüdt Segg Schmidt duzzogva megjegyezte: − Részemről a kibaszott jelen pillanatban egyedül egy − bugyi nélküli, termetes, kövér szőkeség és egy csapra vert hordó jéghideg sör párosítását tartanám megfelelőnek! Istenem, hogy lehet ilyen döglesztő hőség?! Papa ördögi vigyorgással megjegyezte. − Meg tudlak érteni, Petyhüdt. Már az én töltőtollamban is annyi a tinta, hogy azt sem tudom, kinek írjak vele először − azzal melodramatikus mozdulattal megragadta szürke nadrágja elejét és tettetett kínszenvedéssel felnyögött. − Ugyan, menjen már! − horkant fel Petyhüdt Segg. − Maga már akkor felhagyott a levélírással, amikor a Császár még javában kefélt a Reichben. − Értetlenül megvakarta kopasz feje tövét, aztán a jó modor kedvéért a jobb fülébe fúrt kisujjával kiásott némi „baracklekvárt” ami amúgy egész reggel zavarta. − Engem csak az érdekel, Papa, hogy minek vagyunk bezárva ide a Rechlini repülőtérre, amikor odakinn ott vár minket az összes szabad, szaftos, csinos, gyöngyözően nedves, német barlangbejárat? Elvégre mi nem láttunk holmi hadititkokat! De mielőtt Diercks válaszolhatott volna, újra felbúgott a láthatatlan kommentátor hangja. − Most jönnek be a támadáshoz, uraim, mintegy ötvenméternyivel talajszint felett. 75

Meglepett szisszenések és döbbent felkiáltások fogadták a bejelentést: − Ötven kurva méter?! − kiáltotta valaki hitetlenkedve. − Tuti, hogy ezek a Stuka-zsokék bediliztek odafent. Önmagukat is felrobbantják, ha ilyen kis magasságból bombázzák a célpontot! Totál mesügék! Greim is levegő után kapkodott, mikor meglátta az első Stuka sirályszerű szárnyai alatt függő két baljós, hosszan kiálló fegyvert. Csak most világosodott meg, hogy mit értett a kommentátor „űrméret” alatt. Ezek az egyenesen a fegyvergyárból kikerült, vadonatúj, ezüstösen fénylő Stukák nem bombázni fogják a T 34-eseket, hanem lőni fogják őket. Azok a hosszúkás tárgyak ugyanis páncéltörő ágyúk! Mintegy alátámasztásképpen újra felhangzott a bemondó diadalmas hangja: − Mindkét gép a legújabb 37 mm-es löveggel van felszerelve. Kísérleteztünk egy 20 mm-es változattal is, ám az túl gyenge volt. A 75 mm-es ugyan az összes ismert harckocsi kilövésére alkalmas volt, csakhogy túl lassú és nehézkes. Ezért a 37-est gondoltuk megfelelőnek. A következő pillanatban az erősítőrendszer hangját is elnyomta az első támadásba lendülő, ezüstös Stuka motorbőgése. 400 kilométeres óránkénti sebességgel suhant át a szikkadt föld felett. Légcsavarja őrült hullámokban kavarta a füvet. Mintha az egész világot betöltötte volna a féktelen motorzúgás. Greim minden idegszálát megfeszítve figyelte az eseményeket. Most vagy soha! Ha a pilóta tovább késlekedik a lövéssel, egyenesen belecsapódik az első céltárgyként kihelyezett T 34-esbe. Hirtelen lángcsóva hasított a levegőbe. A pilóta nyomban visszavette a gázt, amint az első barnás csík kilőtt a jobbszárnya alól. A gránát belecsapódott az első T 34-esbe. A tank úgy ágaskodott fel a hátsó lánckerekén, mint egy vádló, amely először érez nyerget a hátán. Tíztonnás tornya hirtelen 76

levált és körbe-körbe forogva lustán elszállt a levegőbe. De ekkor már zúgva a másik Stuka is lecsapott. Két 37-ese egyszerre okádta az acélt őrületes robaj kíséretében. A következő pillanatban az egész tank széthullott. Egyik pillanatban még ott volt a T 34-es, a következőben pedig már eltűnt. Mire a füst eloszlott, egy halom összegabalyodott ócskavas füstölgött a helyén, és egy fogaskerék gurult céltalanul a távolban. Örökkévalóságnak tűnő, súlyos csend ereszkedett az ámuló nézőközönségre, amint hitetlenkedve meredtek a füstölgő roncshalmazra. A sikeres találatot követően a Stukák ezüstösen villogó, győzelmi diadalkört leírva, magasan feldübörögtek az égszínkék égboltra. Ezzel hirtelen megtörték a varázst, és kitört a heves éljenzés. A jelenlévők úgy veregették egymás vállát, mintha személyes részesei lennének a Stuka-támadás sikerének. Mások részeg idióták módjára a levegőbe dobálták a sapkájukat. Báró Karst százados, Greim ezredes jelenlétét figyelmen kívül hagyva, színészkedve a lelkes arcú, fiatal SS-fanatikusok félé fordulva megkérdezte: − Na, ehhez mit szólnak, bajtársaim? − jeges, merész szemeiben kékes fények vibráltak. − Szóval még mindig azt hiszik, hogy leáldozott a Stuka dicsőséges napjainak, mi?! − Nem! Nem! − kiáltották vissza teli torokból, és a szemük ugyanolyan fanatizmusról árulkodott, mint a báróé. Az irányítótorony hangszóróiból a Stukák indulója áradt, harsogó rézfúvósok által wagneri hévvel előadva. A repülősök ösztönösen vigyázzállásba merevedtek, fejüket hátravetették, szemük szinte lángolt az őrületes büszkeségtől, amint a rekedt, fiatal hangok belekezdtek a háború és a halál himnuszába. „STUKA… STUKA… STUKA! Halál sólymai… halálmadarak… 77

Vérvörös színű, haragvó acél fegyverünk… Németország kardja… Németország sorsa… Akár keletre sújt… akár napnyugatra… Mindig győzedelmes, mindig diadalmas… Halál a harcostársunk… vérvörös a színünk… Acél a fegyverünk… STUKA… STUKA… STUKA!” Greim ezredes lassan visszasétált az irányítótoronyhoz, és csak fél füllel hallotta a merész, végletekig hiú, fatalista indulót, amit még inkább kihangsúlyozott a fiatalemberek csizmás jobb lábának ütemes dobbantása. Már egész máshol jártak a gondolatai. Szóval ezek lennének Hitler Ágyúmadarai. Most már értette: Hitler új fegyverrel látta el repülő tüzérségét, a bombákat gépágyúra cserélte. Hitler tehát új offenzívára készül, ezért azt akarja, hogy ezúttal is a Stukák vezessék a páncélos villámháborúját, mint 1940 dicsőséges napjaiban. Ezért kísérleteztek hát a Rechlini repülőtér mérnökei egész télen az új fejlesztésű Ágyúmadárral. Ezért volt tehát ez az egész felhajtás, a főhadiszállásra való berendelés, az Első SS Stuka-ezred hirtelen kivezénylése Oroszországból, a titkolózás és a lelkes fiatal pilóták közvetlen ideszállítása a Reich kiképzőközpontjaiból. Greim az ajkába harapva s kétkedve megtorpant, úgy nézett vissza ezekre a bátor, ifjú emberekre, akik büszkeséggel és nemzetiszocialista arroganciától eltelve harsogták az indulót. Vajon sejtik-e ebben a pillanatban, amint e merész szavakat bömbölik, hogy hány másik fekete bőrkabátos, vidám társuk előzte már meg őket ugyanezt a kihívó dalt énekelve az ajkán? Sejtik-e, mennyien tűntek el tragikusan ezek közül a bátor fiúk közül Oroszország pusztaságain egy olyan indok miatt, amely kezdetben ugyan nemesnek tűnhetett, ám aztán agresszívvé, mohóvá és kegyetlenné vált? Aligha sejthetik. Elvakult, dicsőséghajhász, gondolkodás 78

nélküli fiatalemberek. Így megy ez már régóta. Gondolkodás helyett cselekednek, s ebbe belepusztulnak. Greim szomorúan megcsóválta a fejét és tovább folytatta útját a halál indulójának bátor, gúnyos szlogenjeitől követve, „…Halál a harcostársunk… vérvörös a színünk… Acél a fegyverünk… STUKA… STUKA… STUKA!”

79

III. FEJEZET − Ivánok! − sziszegte Hannemann. Fáradtságuk dacára mindhárman azonnal a földre vetették magukat. Hanno von Heiter automatikusan befogta Fifi száját, hogy megakadályozza az ugatásban. De la Maziere óvatosan előrekúszott a csontvázszerű aljnövényzet között odáig, ahol Hannemann elnyúlva figyelt. A főtörzsőrmester tépett, rongyos, megperzselődött egyenruhában hasalt a földön, miközben zsákmányolt puskáját lövésre készen szorongatta a kezében. Fejével az út felé intett: − Ott! Míg de la Maziere a jelzett irányba bámult, Hanno pajkos kutyáját csillapítgatta és félve várta, hogy a másik kettő miként határoz. Immár három napja folyamatosan menekültek. Elcsigázva támolyogtak egyik földterülettől a másikig, egyik erdőből ki, a másikba be. Tócsákból merített vízzel csillapították szomjukat, és mindent megettek, amit a fagyos földben találtak. A csokoládéadagjuknak már rég a nyakára hágtak. Egyértelművé vált számukra, hogy a Német Hadsereg a Dnyepernél sem tudta feltartóztatni az oroszokat. A visszavonulás tovább folytatódott, ők pedig jelenleg valahol a senki földje határán voltak, a visszavonuló Wehrmacht utóvédje és a Vörös Hadsereg előőrsei között. Utóbbiakat a partizánok is segítették, akik a jelek szerint mindenütt ott voltak, folyamatosan elzárva a menekülők próbálkozásait, hogy a saját erőikhez csatlakozhassanak. Nyugat felé vándorlásuk közepette mindvégig láthatták a saját katonáik és a ruszkik közötti rövid, heves csatározások nyomait. A sietve összetákolt útakadályok és a Wehrmacht 80

által elvesztett újabb ütközet ismerős nyomait. Horpadt, átlőtt rohamsisakok, szétszóródott lőszer, tönkrement géppuska, kiégett teherautó, kilőtt tank, széttépett egyenruhadarabok, ahol valakinek a sebesülését sietve bekötözték − és az árkokban nedves rongycsomók módjára heverő, elhagyatott halottak. Olyan volt, mint valami kirándulóhely, ahol a gondatlan túrázók nem ásítoznak, hogy újra felébredjenek. Éppen egy sáros mocsáron való átvergődésen voltak túl, és korgó gyomorral kutyagoltak tovább, amikor Hannemann egy út felé közeledve közölte: − Krisztusom, ezt is elzárva tartják a káposztaszagú ruszkik. Valamiféle vegyes alakulatnak nézem őket − súgta az őrnagy fülébe a főtörzsőrmester a tőlük mintegy kétszáz méternyire álló oroszokat lesve, akik dohányoztak és alig beszéltek, mint az olyan emberek, akik, miután túl vannak a napi nehéz munkán, takarékoskodnak az energiájukkal. A csoportot tanulmányozó de la Maziere egyetértően bólogatott. Többségük rongyos gúnyát, csúcsos sapkát és a partizánokra jellemző hátizsákot viselt, viszont hárman a Vörös Hadsereg földbarna köpenyében voltak, a legmagasabb pedig az orosz harckocsizó hadtestek párnázott bőrsisakját hordta a fején. Az éhség de la Maziere gondolkodását is lelassította egy kissé, de aztán csak leesett neki a tantusz, amikor az út bal oldalán megpillantotta egy T 34-es lapos tömegét. A tank tornyát és lecsöngő, 75 mm-es lövegét ágak és álcahálók fedték. Az oroszok, mint mindig, még a győzelem idején is, gondosan elrejtették a tankjaikat, mintha legalábbis bármelyik pillanatban egy századnyi Stuka felbukkanására kellene számítaniuk az égbolton. De la Maziere besározott homlokát komoran összeráncolva meresztette szemét a vele szemben álló tankra és az oroszok csoportjára. − Hannemann − szólalt meg végül halk suttogással. − Uram? 81

− Milyen esélyeink lennének, ha átnyergelnénk és lovas zsokék módjára folytatnánk az utat? − Zsokék, uram? − értetlenkedett a főtörzsőrmester. − Jawohl! Azzal a tankkal! − válaszolta de la Maziere, elmagyarázva, mit forgat a fejében. − Ha ügyesek vagyunk, talán megszerezhetjük, s akkor keréken mehetünk tovább. − Avasson be a részletekbe, uram − kérte szívből jövő sóhajjal Hannemann. − Tudom, hogy a kutyaugatás nem hallatszik az égig. Mégis, hogy képzeli annak a tanknak a rekvirálását, uram? A popov disznók legalább húszan vannak, ha nem többen, mi meg csak hárman, meg a kutya − tette hozzá egy gyenge tréfával próbálkozva. − Épp a kutya közreműködésével. Hannemann úgy meredt a magas vékony tisztre, mintha azt hinné, hogy éhségében bedilizett. − Jól hallottam, uram? Azzal az elárvult hugyos, békazabáló pudlival? − Úgy van. Ha az az öleb néhány pillanatra képes elterelni a figyelmüket, akkor talán megcsinálhatjuk. Legalábbis remélem. Na, jöjjön, menjünk vissza von Heiter százados, aztán elmagyarázom, hogy képzelem. − De Detlev − tiltakozott Hanno, miközben védőszárnyai alá ölelte a pudlit. − Mi lesz, ha balul üt ki a dolog? Végiggondolta, hogy akkor mi fog történni Fifivel? − De la Maziere kimerülten felsóhajtott. Jelen helyzetében különösen nagy akaraterőt igényelt egyeztetni a tervét Hannóval, főleg, miután ekkora felhajtást csinált az ostoba kiskutyája miatt. Eközben feljebb az út mentén néhány orosz tüzet gyújtott, és a nyílt láng fölött gyalogsági ásón nekilátott húst sütni. A finom illatot a vadul korgó gyomrú német repülősök felé vitte a szél. − Úristen a mennyben! − dörmögte a hasát markolászva Hannemann. − Ez már kész emberkínzás! Úgy folyik a nyálam, 82

mint a kibaszott Rajna! A hétszentségit, éhes vagyok! − Idefigyeljen, Hanno − folytatta eltökélten de la Maziere −, mint mindannyiunknak, Fifinek is ki kell vennie a részét a kockázatból. Ha most nem tudjuk megcsinálni, valamennyiünknek befellegzett, a drágalátos szaros pudliját is beleértve! − De mikor olyan törékeny jószág, Detlev − ellenkezett Hanno szeretettel simogatva a kabaláját, és a puszta gondolatra leplezetlen félelem gyúlt a szemében, hogy elveszítheti a talizmánját. − Isten tudja, mihez kezdenék nélküle. − Ahhoz, amihez mindannyian − förmedt rá türelmét vesztve de la Maziere − kétméternyivel az orosz föld alól tanulmányozhatná a krumpli fejlődését! Az ég szerelmére, ne ajnározza annyira azt a kis dögöt! Lássunk már hozzá! − Először is, Fifi nem dög! − jelentette ki erélyesen Hanno, ám aztán csak feladta. − De ígérjék meg, hogy vigyázni fognak rá! − Ne aggódjon, uram, természetesen vigyázunk rá, akár a szemünk fényére! − ígérte Hannemann repedezett szája szélét nyalogatva a sült hús puszta gondolatára. Jelen pillanatban az összes kurva kitüntetését odaadta volna egy tányér meleg ételért. − Akkor lássunk hozzá − mormogta de la Maziere kibiztosítva és csőre töltve Schmeisserét, miközben Hannemann is levette válláról a zsákmányolt orosz puskát. Nem valami sok húszegynéhány felfegyverzett ivánnal szemben, de ha kellően élnek a meglepetés erejével, még össze is jöhet. − Adjon nekünk öt percet, hogy megfelelő helyzetbe kerüljünk, aztán ha meghallja az általunk utánzott bagolyhuhogást, engedje el a kutyát a pórázról. − És közölje vele, hogy ha ügyesen végzi a dolgát, akkor kap tőlünk egy szép, finom, szaftos cubákot, uram! − tette hozzá Hannemann vidám bizakodással. 83

Hanno megveregette az ostoba kutyusa hátát. A máskor elegánsan megnyírt, tiszta bundájú állatka most ragadt a piszoktól, a lábait pedig rászáradt, kemény sár borította. − Remélem is, hogy minden rendben fog menni. De la Maziere dühösen dörmögve térdre ereszkedett. − Sopánkodás helyett inkább jó szerencsét kívánhatna nekünk, Hanno! Azzal négykézláb mászni kezdett az aljnövényzetben, olyan óvatosan mozgatva a kezeit meg a térdeit, mintha tojáshéjakon kellene átkelnie. A mögötte haladó Hannemann hasonlóképpen cselekedett. Az arcuk kemény volt és határozott. Pár pillanat alatt mindketten eltűntek, magára hagyva Hannót a kutyájával. *** − Szarcsimbók a karácsonyfán! − átkozódott de la Maziere felbámulva egy jókora sziklaszirtre, ami szinte a semmiből bukkant elő, miután elindultak a fenyvesben. − Mi a hézag, uram? − tudakolta sziszegve Hannemann, aki egyre nehezebben viselte a torlasz túloldaláról érződő, ínycsiklandozó sülthúsillatot. A ruszkik halk beszélgetését is hallotta, sőt a szagukat is érezte, az izzadságból, állatürülékből és mahorka elegyéből álló, tipikus orosz szagot. De la Maziere elcsigázottan méregette a szirtet. A feltámadó energia és reménység úgy távozott el kimerült testéből, mintha kinyitották volna a csapot. Hatalmas sóhaj kíséretében közölte: − Zárva van az út. Sziklát kell másznunk. − Szentséges repülő éjjeliedények, uram! − tört ki Hannemann. − Ez legalább harminc méter magas! Nekem tériszonyom van! Főleg a havibajos napjaimon − tette hozzá szokásos humora gyenge utózöngéjével. − És most épp a ciklus közepén járok. − De la Maziere elengedte füle mellett a 84

zsörtölődését. − Jöjjön már! − sürgette a főtörzsőrmestert vállára vetve a géppisztolyát. − Segítsen fel! Nincs más mód. Fel kell másznunk erre a szaros sziklára. Hannemann engedelmesen négykézlábra ereszkedett, felkínálva széles hátát a felettesének. Az őrnagy rálépett, Hannemann pedig halkan felnyögött a súlya alatt. Mikor a kezével felnyúlt, mindjárt fel is szisszent, mert az éles, kék pala a matató ujjába hasított. Magában megállapította, hogy kész öngyilkosság sziklamászással próbálkozni ilyen csekély hallótávolságra az ivánoktól. Kutató keze hirtelen fogásra lelt. Nem volt nagyobb egy korsófülnél. Sietve belekapaszkodott, majd fellendítette a lábát és keresett egy rést, ahol megtámaszthatta. − Hannemann − súgta hátra sürgetően −, dobja fel a puskáját! − Megy, uram! Az őrnagy lélegzetvisszafojtva hátranyúlt a szabad kezével, míg az ujjai rá nem találtak Hannemann fegyverére. Előregörnyedve, jobbra-balra mozogva sikerült a nyakába akasztania, mielőtt továbblépett volna a következő kapaszkodóra. Közben a szikla túloldaláról hallani lehetett, amint valaki fémes koppanásokkal kísérve − talán egy rohamkés pengéje lehetett − halkan énekelget. De la Maziere azért imádkozott, nehogy az énekes abbahagyja. A szomorkás dal legalább elnyomta azt az éktelen zajt, amit érzése szerint mászása közben csapott. Zihálva kapkodta a levegőt, ömlött róla az izzadság, a vállizmai pedig majd kiszakadtak a szokatlan erőfeszítéstől. Nem győzte a fejét rázni, hogy leseperje a verejtékcseppeket, amelyek folyton elvakították. Egy parányi kiszögelésen pihent egy pillanatot, aztán a legnagyobb óvatossággal megfordulva 85

leengedte a fegyverszíj végét. Lehajolva lelógatta, amennyire csak tudta, miközben azért imádkozott, hogy a lábtámasza kitartson. − Magán a sor, Hannemann, kapja el a szíjat és húzódzkodjon fel! − suttogta, miközben megfeszítette izmait. Hannemann előbb káromkodva kikerült egy felülről jövő kavicszuhatagot, aztán viszont nagy termetéhez képest olyan meglepő könnyedséggel jutott fel a meredek sziklára, mint valami gyakorlott hegymászó. Mindezt persze annak tudatában tette, hogy az őrnagy nem tudná sokáig megtartani. Az altiszt épp akkor lendült fel melléje, amikor már arra gondolt, hogy egy pillanattal sem bírja tovább erővel. A két toprongyos menekülő kis ideig úgy térdelt egymás mellett lihegve, mintha imádkoznának. Végül de la Maziere nagy erőfeszítéssel megacélozta az akaratát: − Gyerünk, Hannemann, négykézlábra! Gondoljon arra, hogy már csak tíz métert kell megtennünk, aztán jöhet a csetepaté, és ha sikerül, utána már falatozhat is a disznóhúsból! Hannemann engedelmesen és óvatosan négykézlábra ereszkedett, mivel a perem ugyancsak keskeny volt, de la Maziere pedig a hátára kapaszkodva felnyúlt, amennyire csak tudott. Miután talált egy függőleges hasadékot, sietve beleékelte az ujjait. De csak egy pillanatig függött rajtuk, mert szinte elviselhetetlen fájdalom hasított a körmeibe, amint berepedtek. Olyan heves, gyötrő, tüzes fájdalom kínját érezte, hogy csaknem elájult tőle. A vér ömlött a kezéből, nedves ujjai csúszni kezdtek, mire gyorsan előrelendült, és szerencséjére talált egy nyílást a lábának. Folytatta a mászást. Pedig mintha az űrben csüngött volna a felsőteste, csak jobb lábbal kapaszkodott a sziklába. Már épp úgy érezte, hogy óhatatlanul lecsúszik a kő oldalán a földre, amikor újabb kapaszkodóra lelve továbbindult felfelé. Már az egész testét átjárta a körmeiből áradó fájdalom. Lélegzése sípolva tört elő a tüdejéből, mint valami repedezett, 86

bőr kovácsfújtatóból. De végül valahogyan mégiscsak sikerült. Hannemannt is maga után vonszolta, s a két férfi remegő testtel nyújt el az oroszok felett. A szívük úgy vert, akár egy megbolondult ingaóra. De felértek a szirttetőre! *** Hanno von Heiter hirtelen meghallotta a megbeszélt jelet. Eltéveszthetetlenül bagolyhuhogás volt. Nyelt egy hatalmasat, aztán gyengéden megcsókolta a kiskutyát, érezve, amint a vézna kis test megremeg a szorításában. − Cherche − parancsolta letéve a földre −, cherche Oncle Detlev. A kutya azonban csak morgott és nem volt hajlandó elmozdulni mellőle, noha a gazdája franciául szólt hozzá, amit csak olyankor tett, ha valami fontosat akart Fifivel közölni, elvégre a kiskutya francia születésű volt. Ám Fifi ezúttal láthatóan félt, mert lelógó füleit lesunyva halkan nyüszített. − Allez vite, Fifi! − sürgette Hanno kényszeredetten, tudva, hogy a kabalája ugyanúgy meg van ijedve, mint jómaga. − Allez! A „bagoly” újra huhogott. Hanno kétségbeesésében jobb híján rácsapott a kutyusra: − Takarodj! − parancsolt rá. − Menj már… dolgozz meg a kibaszott cubákodért, oké, Fifi!? Na, menj! Fifi még egy utolsó, nyomorúságos pillantást vetett a gazdájára, aztán elindult. Vonakodva, hasát a földön húzva kúszott az oroszok felé, hogy megdolgozzon a kibaszott cubákjáért. Hanno aggodalmasan rágcsálta a szája szélét. Tudta, hogy ha a kutyus csődöt mond, akkor nekik is befellegzett. *** − Bozse moj! − kiáltott fel az első orosz, aki úgy elámult 87

a sosem látott látványtól, hogy az izzó ásóval együtt a drága vacsoráját is csaknem a tűzbe ejtette meglepetésében. − Odanézzetek, elvtársak! Az meg micsoda akar lenni, a kazanyi szűz szent nevére?! A partizánok és harckocsizók valamennyien abbahagyták a hússütést, és a jelzett irányba fordultak, a csodálatos teremtményre meredve, amely nyilvánvaló utálattal közeledett feléjük az úton. − Talán valamilyen medvebocs? − találgatta egyikük, és úgy tett, mintha lekapná a válláról a puskát, amint Fifi közelebb ért hozzájuk. − Idióta! − torkolta le a társa. − Ez nem medve, hanem valamilyen kutya. − Kutya?! − kiáltott fel vagy tucatnyi hitetlenkedő baszszushang elámulva. − Miféle kutya?! − Da… da… Ja znáju − válaszolta magabiztosan a Fifit állattanilag azonosító fickó. − Nézzétek csak meg az orrát meg a farkát! − De mi lelhette a fejét meg a lábait? − kifogásolta egy harmadik. − Tök görbék… úgy néz ki, mint valami moszkvai kurva! Ilyen kutya nem létezik! Egyszerű, vidéki parasztok módjára − mert hát valamennyien azok voltak − odagyűltek a különös jelenség köré, ami ekkorra már hanyatt fekve, reszketve és halkan nyüszítve feküdt a ragacsos sárban, tűrve, hogy tátott szájjal bökdössék és vizsgálgassák, mint valami holdbéli teremtményt, ami most pottyant le a Földre. Vagy húszméternyire felettük a sziklakiszögelésen de la Maziere a feszült Hannemann-nal egyeztette a célpontokat. A főtörzsőrmester megértően bólogatott, aztán felemelte a puskáját és a kör alakú irányzékot úgy állította, hogy a harckocsiparancsnok sisakos feje éppen a közepébe kerüljön. − Tökéletes célpontot nyújtanak − suttogta elégedetten de la Maziere, miközben ujja rágörbült Schmeissere ravaszára. − 88

Hannemann, ha sikerül leterítenünk ezt a gerillacsapatot, megígérem, hogy soha többé egyetlen rossz szót sem szólok erre az ostoba blökire! Hannemann inkább nem is válaszolt. Úgy gondolta, biztonságosabb hallgatni. Tudta ugyanis, hogy amennyiben nem sikerül azonnal, első sorozattal végezni a Fifi körül csoportosuló oroszokkal, akkor végük van. Ha a túlélők szétszóródnak a környező fák közé és viszonozni kezdik a tüzet, sosem jutnak ki a saját maguk állította csapdából, s akkor legördül a függöny. De la Maziere ujja lassan ráfeszült az elsütőbillentyűre. Tekintetét már-már hipnotikusan meresztette az oroszok csoportjára. Még egy utolsó gyors fohászt mormolt, miközben igyekezett csillapítani a levegővételét s a szívdobogását, aztán meghúzta a ravaszt. A géppisztoly vadul kattogva életre kelt, és Hannemann puskája is eldördült. A lenti békés jelenet egyetlen szemvillanás alatt átalakult. Az oroszoknak esélyük sem volt az ellenállásra. Sikoltozva, a levegőt markolászva roskadtak össze, mintha valami láthatatlan létra fokain akartak volna felmászni, vagy a saját tengelyük körül megperdülve arccal a saját vacsoratüzükbe zuhantak a közelről becsapódó acélmagvas lövedékek hatására. Közben Fifi nyomorúságosan vonyított a haldoklók lábához lapulva, mintha meghasadna a szíve a kegyetlen mészárlás miatt, amelynek ő is aktív részese volt. De la Maziere-t újult erővel töltötte el a harc vérszomjától az ereibe került adrenalin. Szikláról sziklára ugrálva, gyors, célzott, rövid sorozatokkal aprította az oroszokat. Hannemann fentről fedező tüzet nyújtott neki, minden partizánt kegyetlenül lepuffantva, aki megpróbált kitörni a halálos körből. Hanno von Heiter pisztollyal a kézben rohanva közeledett az út másik vége felől. Egy partizán feléje rohanva próbált kereket oldani. Talán 89

azt hitte, hogy Hanno is orosz, és neki akar segíteni. Von Heiter megállt, egyik karját a háta mögé dugta, mintha egy békebeli céllövészeten lenne, és meghúzta a ravaszt. A golyó pontosan a futó férfi homlokába fúródott. A gerilla torkát szörnyű halálüvöltés hagyta el, és miközben hosszasan támolygott, az ujjai közül olvadt, piros viasz módjára csurgott a vér a mellkasára. Mire Hannemann lebotorkált a szikláról, de la Maziere már kegyetlenül kivégezte a túlélőket. Tíz méter távolságról lőtte agyon őket, miközben őrülten csillogtak a szemei, bíborvörös arca pedig szinte felismerhetetlenné torzult az ölés borzalmas izgalmától. Az emberi farönkként egymásra zuhant halott és haldokló oroszok között akadtak néhányan, akik fegyverüket eldobva, feltartott kézzel, a megadás és könyörgés klasszikus testhelyzetében lehelték ki lelküket. Az őrnagy fegyvere még akkor is céltalanul kattogott, amikor már az összes orosz holtan vagy haldokolva vonaglott a földön. Csak akkor hagyta abba a tüzelést és engedte le géppisztolyát, amikor végképp elfogyott a lőszere. A három német pislogva, hunyorogva közeledett egymás felé, mintha csak most próbálnák feldolgozni, mi is történt ezen a félhomályos úton. Alvajárók módjára támolyogtak előre, a fejüket rázva értelmetlen hangokat hallatva, mintha ájulásból, kómából vagy lidérces álomból próbálnának felébredni. Végül Fifi vad, sürgető, figyelemfelkeltő csaholására tértek magukhoz. Egyszeriben megváltozott a hangulatuk, és inkább csodálkozással, mint lelkesedéssel szemlélték az általuk végrehajtott mészárlást. Megsemmisítették a ruszkikat − hogy járművet szerezzenek maguknak! Ami pedig a harc brutalitását illeti, ezek a fiatalemberek már régóta azzal a tudattal éltek együtt, hogy a saját életük is rövid ideig fog tartani, mert ők is hasonlóképpen fogják végezni, valamilyen vad, erőszakos halállal valamelyik 90

névtelen segglyukában a világnak. Ezért aztán semmivel sem törődve kiragadták a holtak kezéből a félig sült húsdarabokat és farkaséhséggel bekebelezték őket. Miközben úgy falták az ízletes, ínycsiklandozó ételt, hogy a zsír végigcsurgott szakállas állukon, hahotázva nevetgéltek és cigaretta meg vodka után kutatva le-lehajoltak az oroszok hátizsákjához. A csizmájuk orrával megfordítva a holttesteket minden különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül kifosztották őket. Önmagukhoz hasonlóan a halott oroszokat sem tekintették emberi lényeknek, hanem „dolgoknak”. Fifi pedig folyamatosan ott nyüszített a lábaik körül. Pár perccel később birtokba vették a zsákmányolt T 34-est is. Hannemann ült a kormányánál, és kék füstfelhőbe burkolózva, sarat és kavicsot fröcskölve kifordult vele a főútra. Csak a merevedőfélben lévő orosz hullák maradtak utánuk a hűvös szélben.

91

IV. FEJEZET 1943 hosszú, forró áprilisában kiképezték őket. Az Első SS Stuka-ezred eddig még sosem kapott ilyen hosszú és kemény kiképzést. Greim ezredes a napkelte első fénysugarától kezdve folyamatosan mozgásban tartotta az embereit, tudva, hogy nincs sok idejük. Túl gyorsan elérkezik a pillanat, amikor újra csatasorba állítják őket. De az SS repülős iskolájának önkéntesei egyébként is alig várták, hogy az új Stukák kormánya mögé ülhessenek. Oktatóik beléjük sulykolták, hogy az Ágyúmadár lehet a háború nyerő fegyvere. Ezzel keleten kivívhatják Németország számára a hőn áhított végső győzelmet. Ami egyáltalán nem lehetetlen, ha sikerül megállítaniuk az ellenséges erő áradatát, amely egész KözépEurópát és magának a Reichnek a „szent földjét” is elárasztással fenyegette. Mivel tehát az Ágyúmadár előléptetést és hírnevet jelenthetett számukra, valamint lehetőséget az elszegényedett családi vagyonok helyreállítására, így nem meglepő, hogy égtek a vágytól, hogy mielőbb harcba mehessenek az új csodafegyverrel. És bár Greim ezredes szívből utálta a fajtájukat, mégsem engedte, hogy a lelkesedésük elvakítsa őket a kelet-európai háború realitásait illetően. Ő tisztában volt azzal, hogy az új csodafegyver beharangozása dacára ez nem más, mint ugyanaz az ódivatú, idejétmúlt Stuka, amely nem nehéz falat a ruszki vadászok számára, pláne, ha ilyen hozzájuk hasonló, gyakorlatlan pilóták vezetik őket. Napi nyolcórányi kiképzés más alakulatoknál messze meghaladta a repülési normát. Az ő fiataljai azonban tartották a szintet: alakzatban való repülés, zuhanás, bombázás, ágyúzás, gyülekezés. Az Első SS Stuka-ezred úgy gyakorlatozott, 92

mintha máris frontbevetésen lennének. Mindezt két „kölcsön” Messerschmitt tette életszerűvé, amelyeket egy teherautónyi zsákmányolt vodkáért szereztek egy közeli vadász századtól. Ezek imitálták az orosz elfogó vadászokat, mégpedig úgy, hogy éles lőszerrel tüzeltek a masszív Stuka alakzatokra. Estére az újonnan érkezett pilóták úgy támolyogtak ki a repülőgépükből, mintha gumiból lett volna a lábuk. A kimerültségből pedig úgy próbálták magukat felfrissíteni, hogy egy vödör jéghideg vízbe mártották a fejüket. Aztán csak azért, nehogy nagyon elszokjanak a bokorugró élettől, fájdalomtól gyötört hátukra szíjazott, húszkilónyi nehézfelszereléssel futottak pár kört a napégette gyakorlótéren Karst bárótól meg a többi veterántól kíméletlenül sürgetve: − Igyekezzenek, hugyos buzeránsok, csipkedjék magukat! Los… los… és még ezek neveznék magukat elit alakulatnak… ennél különbeket szellentek!… Greim ezredes nem kedvelte a módszert, ám tudta, mennyire szükséges. Ezeknek a fiatal pilótáknak nemcsak gyakorlott repülősökké kellett válniuk, mire a frontra jutnak, hanem fizikai állóképességük csúcsára jutni is, hogy szembenézhessenek a rájuk váró oroszországi megpróbáltatásokkal. Mert abban az átkozott országban, ahol az új csodafegyver bevetésre kerül, minden erejükre és tudásukra szükségük lesz, amivel csak rendelkeznek. A földi kiszolgáló személyzet sem úszta meg kevesebbel, pedig többségükben Spanyolországot megjárt meg az utóbbi évek háborús veteránjai voltak. Diercks Papa mind nagyobb gyorsaságra ösztönözte az izzadó, káromkodó, karcsú, bronzbarnára sült, derékig meztelen fiatalembereket, akik az egyik század ágyúihoz cipelték a gránátellátmányt, miközben a másik már landolásra készen közeledett a makulátlanul kék égbolton. − Gyorsabban! Gyorsabban! − sürgette a rövidnadrágos, teniszcipős, verejtékező műszerészeket és fegyvermestereket, 93

stopperórával mérve az idejüket. − Hozzák már ide azokat a gránátokat! Igyekezzenek! Ne játszadozzanak annyit éjjelente az öreg félkezű özveggyel, mert lemaradnak! Mozgás! Szombatonként Greim élő lövészbemutatót is tartott, hogy a fiatal pilóták megmutathassák fejlődésüket, a földi személyzet pedig láthassa, mire megy ki ez az egész gerinctörő erőfeszítés. Ez azzal kezdődött, hogy a szoros kötelékben repülő Stuka-századok, vagyis csaknem száz gép, fenyegető feketeseggel egyszerre átsüvített a délutáni kék égbolton, mielőtt hihetetlen sebességgel lecsaptak volna. Üvöltő szirénával, maximális motorfordulattal zuhantak alá a gépek, egyik a másik után, mintha sohasem akarnának megállni, és óhatatlanul a földbe fúródnának. Csak a fabarakkok tetejének magasságában vették ki a Junkerseket a zuhanásból, és akkor eldördültek az ágyúik. A földi személyzet levegő után kapkodva figyelte a célpontként használt tankok felé süvítő, nyomjelzős gránátok fehér csíkjait. Aztán iszonyatos fémes csattanás következett, majd olyan forró légnyomás, amitől a nézők fulladozva kapkodtak levegőért. Az Ágyúmadarak pedig zavartalanul száguldottak vissza a kék égre, miközben a céltank páncélozott oldalán már egy nagy, ezüstös, füstölgő lyuk tátongott. Mire az egész század megdolgozta a célpontokat, az egykori harcjárművekből már csak összecsavarodott, felismerhetetlen, füstölgő fémtömeg maradt. A halálra fáradt, elkínzott földi személyzet minden tagja pedig talpra ugorva, fütyülve, éljenezve biztatta a dübörgő, erőtől duzzadó Ágyúmadarakat. Heinrich Himmler SS Reichsführer javaslatára, immár minden SS-egységnél, még a fronton lévőknél is, rendszeresítették a Karst báró által propagált „nemzetiszocialista filozófiáról” szóló előadásokat, bár az utóbbi alakulatoknál jóval kisebb lelkesedést váltott ki. 94

− Uram, a harcba belefáradt embereinknek alig van elképzelésük arról, hogy mire is megy ki ez az egész! − érvelt Karst százados Greim ezredesnek, amikor a dolgot kifogásolták a rendszeres reggeli összejöveteleken. − Sokan azt hiszik, hogy amiért el kellett hagyni a feleségüket, elég, ha rendszeresen bordélyba járnak és minden este tökrészegre isszák magukat. A sokat tapasztalt Greim erre elmosolyodott és csalóka csendességgel rákérdezett: − Tényleg, Karst, miért is folytatjuk ezt a háborút? − Németország jövőjéért, uram − vakkantotta kapásból a százados. − Az új Európa, új hit és új világrend érdekében. Azért, hogy elsöpörjük a tespedt dekadenciát és korrupciót. Uram, a Führerünk, Adolf Hitler − a szent név puszta említésére vigyázzba vágta magát − egy új emberfajt kíván teremteni, egy kemény, könyörtelen, de önzetlen, határozott embertípust, aki, ha kell, az életét is kész feláldozni a Nagy Németország ügyéért! − fejezte be Karst báró büszkeségtől izzó arccal. Greim ezredes a maga részéről megelégedett egy cinikus pillantással, majd kitekintett az irodaablakon az „öreg nyulak” felé, akik Spanyolország óta vele voltak, és csak ennyit mormogott az orra alatt: − Remélhetőleg felvirrad a napja. Így aztán a legénység által csak Karst fejtágításának nevezett előadások folytatódtak. Aki csak tehette, távolmaradt, a jelenlévők többsége pedig átaludta a zsidó és árja fajok közötti különbségekről, valamint az indogermán koponyák cephalikus indexéről szóló ömlengéseket. Csak Petyhüdt Segg Schmidt berzenkedett folyton Diercks Papával fél liter Löwenbrau felett az altiszti kantinban a fárasztó, nemzetiszocialista kulturális képtelenségeket követően. − A pokol összes ördöge nevében, árulja el nekem, Papa, hogy mi köze a zsidók fitymájának ehhez a kurva háborúhoz? 95

Még ma levágatom a szalámim végét egy főrabbival, ha ettől elvesztem az árjaságomat és soha többé nem kell visszamennem arra a tyúkszaros Popovföldre! − s dühös indulattal, kelet felé, az ott tomboló brutális, véres háború felé mutatott. − Micsoda mocskos, véres szarság ez velünk szemben?! Diercks Papa meg csak mosolygott rajta a maga bölcs, öreg, türelmes módján. − Ne törődjön ezzel, Petyhüdt Segg! Hadd szövegeljen csak az a fekete gazember a felbőrről meg a perverz külföldi kamatyolásról, amit akar. Maga arra hallgasson, amit a szíve diktál. Minél tovább pofázik az a barom, annál tovább mereszthetjük itt az ülepünket, öreg cimbora. Hát nem kellemesebb és kényelmesebb nekünk idehaza? Nincsenek ruszkik, nincsenek tetvek, nincs éhezés. Van viszont kolbászos káposztafőzelék, habzó sörital és még keksz is, amennyi csak belénk fér − s meggyőzően öreg bajtársára vigyorgott. − Én elégedett és boldog vagyok. Legyen maga is az. Mi kell még?… Petyhüdt Segg Schmidt sötét pillantást vetett a korsója felett a másik mosolygós, ám megviselt arcára. Őt még mindig a szegény, halott Hannemann meg a többi Oroszországban hagyott bajtársa foglalkoztatta. − Na, akkor azt mondja meg nékem, ha ilyen nagyokos − kérdezte kihívó dünnyögéssel, a mutatóujját vádlón a másik tiszthelyettes mellének szegezve −, hogy mennyi ideig tart még ez az egész? Mondja meg nekem, Papa, hogy meddig tart még ez a kurva háború? *** Meddig? Másokat is ugyanez a kérdés foglalkoztatott. Egyik délután Greim ezredes a lábsebétől még mindig sántikáló von 96

Einem társaságában álldogált a tiszti kantin árnyékában és a Berlin irányába tartó, újabb nappali támadásra igyekvő amerikai légierődök masszív alakzatát figyelte. A Liberátorok ezüst pókfonál módjára húzták az imitt-amott néhány barnás füstpamaccsal pettyezett, kék égbolton a kondenzcsíkjaikat. Arról a repülőtérről, ahonnan a Messerschmittjeiket kölcsönözték, vadászgépek emelkedtek a magasba a jenki bombázók fogadására. Fehér nyomjelzőseik máris a légi kalózok felé íveltek. Az amerikaiak azonban még válaszra sem méltatták a géppuskatüzet. Megelégedtek annyival, hogy szűkebbre vonták alakzatukat, s a német vadászgépek tehetetlenül rajzottak körülöttük, mint a ménes körül keringő lódarazsak, a csípéseikkel kitörésre próbálva ösztökélni valamelyik lovat − ám kudarcot vallottak. A bombázók továbbrepültek, a vadászok pedig eredménytelenül fogócskáztak velük, hiába remélve, hogy valamelyik nagy ezüstmadarat sikerül rábírniuk a kihívás elfogadására. − Meddig még, uram? − suttogta von Einem olyan halkan, mintha csak magában beszélne. − Mit meddig? − törölgette a homlokát Greim egy selyem zsebkendővel, von Einemre meredve. A pilóta legalább tíz évet öregedett az utóbbi hónapok során. Valamikor ő is olyan kemény, merész, szálfaegyenes fiatalember volt, mint ezek az SS-kiképzőiskolából kikerült zöldfülűek, tele a rájuk jellemző arisztokratikus arroganciával. Mostanra viszont oly visszahúzódóvá vált, hogy az utóbbi időben már a gőzt sem szokta kiereszteni a kantinban, ahogy azelőtt tette. Nem dobált részegen üres üveget a tükrökbe, nem tördelt bútorokat, nem gyújtotta meg a kantin pincérének nadrágját, és nem vett rész az éretlen, gyermekes szórakozásokban, amiben a többi pilóta gátlástalanul kiélte a feszültségét. Von Einem fejével a tovatűnő repülőerődök felé intett: 97

− Meddig bírjuk még a bútorszállítók14 nappali és a tommyk éjjeli támadásait? A civil lakosságunk túl sokat szenved ezektől az amerikai légi gengszterektől. Tisztán érezhető, hogy Sztálingrád óta drasztikusan megváltozott a hátországi hangulat, uram. − Még inkább elkomorodott, látva, hogy az égen az egyik vadászgép milyen bizonytanul érkezik vissza a közeli repülőtérre. Láthatóan súlyosan megsérült. Egyik oldalról a másikra ingadozott, és fényes fehér füstöt húzott maga után. − Ugyan már, kapja össze magát! − biztatta Greim, az SS-pilóták hangulatában és viselkedésmódjában beállt változáson töprengve. Pedig még a veteránok is csak a kezdetén voltak annak, hogy megtanuljanak szembenézni a kőkemény valósággal. − Meddig lebzselünk még itt, uram? − von Einem a délutáni hőség dacára megborzongott, majd bocsánatkérően megjegyezte: − Nyilván egy tetű mászott át a májamon, uram. − Lehetséges − biccentett Greim egyetértése jeléül. − Hogy meddig, von Einem? Remélhetőleg már nem sokáig. A Berlini Légügyi Minisztériumban lévő privát kanárijaim, nemigen dalolnak sokat mostanság, de gyanítom, hogy rövidesen újra bevetnek minket. Miért, von Einem, kevesli az eddig a mellkasára tűzött plecsniket, vagy mi? − mutatott a fiatal veterán kitüntetésekkel teli egyenruhájára. − Újra felcsap a dicsőségvadászok közé? Von Einem mosolyt erőltetett a fáradt arcára: − Dehogy, uram, már totál tele a padlás a dicsőséggel, egész idáig − s elhúzta ujját az orra alatt, így jelezve az undora mértékét. − Csak arra vagyok kíváncsi, hogy hová küldenek. Remélem, hogy nem vissza Popovföldre − vézna alakja újra 14

Az amerikai repülőerődök neve a német katonai szlengben. 98

drámaian megrázkódott, mintha heves láz kínozná. − Bárhová, csak Oroszországba ne. Tőlem lehet Afrika, Olaszország, Franciaország… Greim jobb híján tréfásra vette a dolgot: − Franciaországba? Magának teljesen elment az esze, von Einem? Oda biztosan nem fognak minket visszaküldeni! Elvégre Franciaország a rangidős törzstisztek számára fenntartott hely, hogy a finom párizsi éttermekben tömhessék a belüket és a világmindenség aktuális problémáiról cseveghessenek a francia értelmiségiekkel. És ha olyan szerencsések, hogy még képesek rá, klasszikus szerelmi viszonyt folytassanak a magas származású gall hölgyekkel − tette hozzá sokatmondóan a másik tisztre kacsintva. − Franciaország nem az SS-pilóták számára van rezervírozva. − Eszerint akkor vissza Oroszországba, uram? − érdeklődött kitartóan von Einem továbbra is komor, kemény arccal. Hirtelenjében magát Greimet is megfertőzte a fiatal pilóta csüggedtsége. Elkomolyodva bólintott és így felelt: − Igen, von Einem, visszamegyünk Ivánékhoz. Von Einem nyelt egy nagyot, aztán akadozó, reményvesztett hangon csak ennyit mondott: − Sejtettem, uram − azzal kezét a sapkájához érintette, amit, mint mindig, a régi, hanyag eleganciával viselt, ahogyan a már több hónapja elesett bajtársai viselték. − Jobban teszem, ha visszamegyek a századomhoz. − Bizonyára, von Einem − Greim automatikusan viszonozta a gesztust egy sapkaérintéssel, aztán elnézte a tűző napfényben megroggyant vállal távolodó von Einem alakját. A halál jele már ott díszelgett a fiatal pilótán. Tudta, hogy ezúttal már nem fogja túlélni Oroszországot. Negyvennyolc órával később aztán az egyik „berlini kanárija” mégiscsak dalra fakadt a Légügyi Minisztérium titkos telefonján. Ám a hír, amit közölt, a legkevésbé sem volt 99

kellemes: − Citadella a fedőneve, öregfiú − magyarázta a hirtelen aggályossá váló Greimmel. − És ez a Citadella hadművelet ugyancsak terjedelmes balhénak ígérkezik. Ez már abból is kiviláglik, hogy ezerhétszáz repülőgépet bocsátanak Hájas Hermann15 rendelkezésére. Gondoljon csak bele, Walter, ezerhétszáz röpcsit! Közte ezer bombázót és csatarepülőt! Elhiheti, barátom, 1940 májusa16 rövidesen megismétlődik. Az informátora hatalmasat kacagott. A komor arcú, dühös Greim szinte maga előtt látta örömtől vonagló hájas tokáját. − Nekem elhiheti, öreg cimbora, hogy ezúttal nem fognak minket megállítani! Greim ezredes akkorát sóhajtott, mintha nehezére esett volna az egyszerű kérdés feltevése. − Az oroszok? − Úgy bizony, Walter, az ivánok. Most már muszáj megállítanunk a Sztálingrád óta tartó rothadást, különben azok a mocskok az Unter den Lindenen fognak parádézni és hazavágják a szerelmi életemet. Márpedig ezt semmiképpen sem engedhetjük meg nekik, ugye, Walter? − azzal gondtalanul újra felkacagott, mintha az egész csak valami átkozottul jó vicc lenne. − Természetesen nem, Fritz − válaszolta kötelességtudóan Greim, végül feltette az őt legjobban érdeklő kérdést: − És mikor? − Nem tudom pontosan, Walter. De az biztos, hogy még a nyár folyamán. Szerintem valamikor július tájékán. − Szóval júliusban − visszhangozta Greim. − Előtte még mindenképpen felrendelik Berlinbe az összes érintett ezredparancsnokkal együtt, hogy egyeztessenek 15 16

Hermann Göring gúnyneve. Franciaország német megszállásának dátuma. 100

Hájas Hermannal. Akkor megtudja a pontos időpontot, Walter. Már alig várom. Ismerek itt egy csinos kis helyet, közvetlenül a Tirpitzufer mellett, ahol nem tesznek fel kellemetlen kérdéseket az élelmiszerjegyekről meg egyéb hasonló hülyeségekről. A legfinomabb francia borok vannak a pincéjükben. A Jóisten a megmondhatója, honnan szerzik. És ha utána egy hölgyet is szeretne éjszakára, öregfiú, az is megoldható… − a „kanári” hangjából egyszerre elenyészett a humor, és értetlenség váltotta fel: − Walter? − recsegte. − Walter, ott van még a vonalban? Walter? Walter Greim ezredes azonban már rá sem hederített, csak állt ott a semmibe meredve, izzadt tenyerében a kagylót markolva.

101

V. FEJEZET A tüzérségi előkészítés úgy hangzott, mint egy dühös állatfalka üvöltése. A völgy teljes hosszát, északtól délig számtalan heves fénycsóva világította meg, mintha egy iszonyatos méretű olvasztókohó szája köpködné a tüzet. Az ágyúk folyamatosan mennydörögtek, a föld pedig megállás nélkül remegett. Az össztűz fülsiketítő, félelmetesen gördülő dübörgése pedig még az eddigieket is felülmúlta. Rövidesen újra talpra áll a lövegek előtt kuporgó gyalogság, s a földhöz hasonló színű szovjet roham hulláma ismét megindul a német állások ellen. Így ment ez már két teljes napja. Az előttük elterülő, bombakráterektől tarkított, holdbéli tájat szinte teljesen elborította a földszínű egyenruhás hullák szőnyege. A teljesen lerongyolódott, piszkos Hannemann és a két tiszt egy bűzös, tetves bunkerben kuporgott. Egy kőkemény feketekenyér héját majszolgatták, amit egy halott orosz hátizsákjából szereztek. − Hamarosan újra jönnek, uram − nézett de la Maziere fájdalmas, sovány arcába. Az őrnagy szemei alatt sötét karikák húzódtak. De la Maziere-nek egyébként sem volt szokása sietni, most azonban minden, még néhány egyszerű szó kiejtése is komoly erőfeszítésébe került. Döbbenten állapította meg, hogy csak rövid, kimért mondatokban képes beszélni, mert szellemileg már annyi ereje sem maradt, hogy hosszabban összpontosítson. Hiába, túl régóta tartott a menekülésük. − Nos hát, Hannemann… eddig csak eljutottunk… a frontvonalra… ne akarjuk most elbaltázni! Hannemann a kenyérhéjadagját Hanno von Heiternek adta, aki viszont letört belőle egy darabot, és továbbpasszolta a 102

kutyának. Fifi különösebb lelkesedés és energia nélkül kezdte rágcsálni a kemény kenyeret. Ő is a tűrőképessége végső határán járt. − Itt semmiképpen sem maradhatunk sokkal tovább, uraim − figyelmeztette a másik kettőt Hannemann, miközben a tüzérségi bombázás egyre közeledett. Egyik gránát a másik után süvített el tomboló sikollyal a fejük felett. − Előbb-utóbb kiéheztetnek minket. − Tudom… tudom, Hannemann. De ez pontos időzítés kérdése. Ha a ruszkik gyalogsági támadásával megyünk… azt kockáztatjuk, hogy Ivánék… kiszúrnak minket… Ha viszont megvárjuk, míg visszaverik őket… akkor a sajátjaink kezéből küldött… hirtelen halállal kell szembenéznünk… Tudják, milyen idegesek az első vonalbéli bokorugrók… előbb lőnek… aztán kérdeznek… − A hosszas beszéd után levegő után kapkodott, s a piszok alatt aggasztóan krétafehér volt az arca. − Épp ezért… létfontosságú… a helyes időpontválasztás… − köhögte. A német oldal felől, zöld és piros jelzőrakéták röppentek az ólomszínű égre. A gyalogság minden megmaradt tartalékát mozgósítva felkészült a küszöbön álló rohamra. A tüzérség újult erővel küldte tűzcsapásait az orosz állások felé. A siralmas, ember alkotta tornádó dühe egyre fokozódott. Az ágyúk rövidesen elhallgatnak és kezdetét veszi a roham. Hannemann az ajkába harapott. Tudta, hogy mostantól neki kell viselnie a parancsnokság terheit. A két tiszt már ereje végén járt, még de la Maziere vasakarata is kezdett megtörni. Ha nem sikerül rövidesen átjutniuk, mindketten végzetes apátiába süllyednek, ami nem eredményezhet mást, mint könnyelműséget, fogságba esést és halált. − Idefigyeljenek! − kezdte, megfeledkezve a szokásos katonai formuláról, és elhagyva az „uramozást”. − Vagy átmegyünk ennél a támadásnál, vagy soha. − Egy baloldali, holttestektől elborított, gránát szabdalta földsáv felé mutatott: − 103

Úgy vettem észre, mintha arra tíz óránál az utóbbi néhány alkalommal szórványosabb lett volna a ruszki támadás. − Hanyag vállvonással folytatta: − Talán túl nagyok voltak Ivánék veszteségei. A lényeg, hogy ennél a rohamnál, mihelyt összecsaptak a mieinkkel, arra indulunk. Hanno felemelte a fejét, de egy szót sem tudott kinyögni. De la Maziere-nek is csak egy rekedt ,,Hogy képzeli?” kinyögésére tellett. Hannemann nem hagyott esélyt a hosszabb mérlegelgetésre: − Nézzék, ezeket megmentettem a T 34-esből − azzal kinyitotta a kenyérzsákját és elővett két füstgránátot, amit az orosz tankból hozott el, amit néhány napja sorsára hagytak, miután kifogyott belőle az üzemanyag. − Ha szükséges, ez legalább némi fedezéket biztosíthat számunkra. − De az első vonalbeli embereink… − próbált kifogással élni de la Maziere. − Őket futva elérhetjük, ha odáig jutunk. Addig is szabaduljanak meg minden felesleges holmitól! Azt a mordályt is eldobhatja − mutatott a Schmeisserre, amit de la Maziere még mindig magával cipelt. − Úgysincs már hozzá lőszere. A következő pillantása a kutyára esett. Hanno von Heiter hirtelen támadt riadalommal követte a tekintetét és védelmezően magához szorította a pudlit. Hannemann hallgatott. Ha mindenáron magával akarja hurcolni azt az átkozott dögöt, hát lelke rajta. Különben sem volt annyi idejük, hogy Fifi sorsa felett vitatkozzanak. Ő viszont a maga részéről levette a puskáját a válláról és a bunker padlójára dobta. Az orosz vonalak mögött felharsantak a sípok és a tisztek rekedten bömbölő parancsszavai. Nekik is készen kell állniuk, mert pillanatokon belül megindítják a rohamot. A szovjet állásokból részeg gajdolás és harsány éljenzés, nótázás hallatszott: „Krasznaja armija… szlává krasznaja

104

armija szlává…”17 Hannemann felismerően bólogatott. A szovjet tisztek vodkát itattak a rohamra készülő katonáikkal, így növelve a soron következő istencsapás előtti lelkesedésüket. Egyelőre minden ígéretesen alakult. Némi szerencsével úgy be lesznek állítva, hogy észre sem veszik maguk között az idegeneket. A főtörzsőrmester megmarkolta izzadságtól nedves kezével az egyik füstgránátot. Még egy pillanat, és kezdetét veszi a támadás. − Felkészülni! − suttogta a sűrűn gomolygó füsttől fedett frontot figyelve. Tudta, hogy odaát, velük szemben, a velük azonos nyelvet beszélő honfitársaikat is hasonló gondok gyötrik, és hasonló vágyak éltetik, miközben a bajtársaik kegyetlenül széttépett hulláitól ellepett, őrülten rázkódó gödreikben és árkaikban kuporogva várakoznak. A zárótűz egyszerre abbamaradt. A szovjet gyalogság túl fegyelmezetlen volt hozzá, hogy a német bokorugrókhoz hasonlóan követni tudjon egy előregördülő zárótüzet. Döbbenetes volt ez a környező hegyek haldokló visszhangjától terhes csend. Ám nem tartott sokáig. A szőrmeusánkás szovjet parancsnokok görbe szablyájukat lengetve parancsokat üvöltözve kiugráltak a gödreikből. Éles sípszavak harsantak. Egy orosz szokás szerint merészen tarkóra tolt, szőrmesapkás, fiatal, szőke hajú katona a Szovjetunió vérvörös zászlaját lengette. A gödreikből kimászó, földszínű sorokból eget rengető éljenzés harsant, és tompán, ezüstösen megcsillantak hosszú szuronyaik. Érces kürtszó harsant, aztán megindultak. Torkok százaiból, ezreiből harsogott a félelmetes, mély, basszus hangú csataüvöltés: „Hurrá! Hurrá! HURRÁ!” Hannemann nem várhatott tovább. − Los! − sziszegte ellentmondást nem tűrően, amint az első támadó hullám magasra emelt szuronyokkal elrohant a rejtekhelyük mellett. Úgy érezték, mintha még a föld is remegne a lábuk alatt. − 17

Éljen a Vörös Hadsereg! 105

Indulás! De la Maziere egyetlen pillantást vetett Hanno felé, aztán nem vesztegette tovább az időt. A bunkerből kijutva szinte meztelennek és sérülékenynek érezték magukat. A hirtelen mozgás erőfeszítésétől máris kapkodva szedték a levegőt. A sort Hanno von Heiter zárta, vézna mellkasához szorítva Fifit, az elhagyhatatlan talizmánját. Előttük a hullámzó, barna füstfellegen át megpillantották a folyamatosan hurrázó, rohamozó szovjet gyalogosok hátát. A csatakiáltásuk fokozatosan halkult, amint tömzsi testükkel előrehajolva rohantak, mintha erős széllel küzdenének. Hannemann gyors pillantást vetett hátrafelé. A második támadó hullám még jó százméternyire lehetett tőlük. − Igyekezzenek már! − sürgette a másik kettőt. − Ne szarakodjanak, ne maradozzanak le, próbáljanak velem lépést tartani! − És mintegy utógondolat gyanánt hozzátette: − Ha megkérhetem, uraim! Nyomorúságosan sántikálva, a habos vízzel és holttestekkel telt gránáttölcséreket kerülgetve, egymás mögött lépdeltek az első támadó hullám nyomában. Az oroszok most már még inkább összegörnyedtek, mert megszólaltak az első félelmetesen süvöltő, hisztérikus ordítású Spandauk, és a levegőt elárasztották a különböző színű, füstölgő vadsággal repkedő nyomjelzősök. Hannemann magában káromkodva megállapította, hogy kurva ironikus lenne, ha a saját honfitársaik mészárolnák le őket. Ezt a kockázatot azonban mindenképpen vállalniuk kellett. A levegő megtelt sziklákról lepattanó, gellert kapott golyók fütyülésével, kilőtt hüvelyek pendülésével és az eltalált emberek félelmetes fájdalomüvöltésével. A tisztek lankadatlan üvöltözéssel osztogatták parancsaikat, a tiszthelyettesek káromkodással, rúgásokkal ösztökélték a lemaradókat, akik legszívesebben a föld alá bújtak volna rémületükben. A német 106

tűz nyomán a rohamozók arcvonala már szakadozottá vált, és tétova, előretámolygó, csoszogós futássá lassult. Úgy érezhették, mintha áthatolhatatlan falnak ütköztek volna. A többi társuk azonban ott jött mögöttük. Vodkától felbátorodva, teljes lendülettel rohantak a Spandauk folyamatos kattogása közepette a hirtelen halálba, hogy aztán a szörnyeteg Sztálin nevével az ajkukon leheljék ki a lelküket, mintha legalábbis a szovjet generalisszimusz maga lett volna az Isten! Hannemannék is továbbnyomultak előre, mit sem törődve a golyók süvítésével. Aztán amikor egyszer egy hosszú sorozat közvetlenül a lábaik előtt tépte fel a sarat, Hanno térdre roskadt. Fifi kétségbeesetten ugatott a karjaiban. Von Heiter a következő pillanatban elnyúlt a fekete sárban. Arcát a földbe temette, miközben körülötte ott süvítettek, pattogtak, fröcsköltek a golyók. De la Maziere kábán imbolyogva megtorpant. Hannemann mindkettőjüket megragadta a gallérjuknál fogva. Hannót felrántotta, mint valami gyereket, miközben a kutyus folyamatosan tovább csaholt. − Magasságos Atyaúristen és az ő Szentháromsága! − bömbölte a főtörzsőrmester dühtől vörös ábrázattal. − Szedjék már össze magukat és mozogjanak! − A támolygó fiatal tisztet egy jókora lökéssel előreküldte. De la Maziere gépiesen követte. Így jutottak egyre közelebb az őrületesen szálldosó acélörvényhez. Az első orosz támadóhullám mostanra már teljesen szétesett, magányosan kószáló embercsoportokká silányult. Eleven hússá és könnyű prédájává a német géppuskásoknak. A vodkagőztől felajzott ivánok értetlenül botorkáltak, az agyukat elborító vörös köd képzelgéseitől űzve, és talán még halálukban sem józanodtak ki belőle, amikor a földre zuhanva kieresztették tüdejükből az utolsó, fájdalmas levegőt. Hannemann egy végső pillantással felmérte a helyzetet, aztán a két zokogó, utolsó erejével támolygó tiszttől követve 107

bal felé vette az irányt. Az első orosz hullámnak annyi. Most kell cselekedniük, mert ha az örvénylő füstben és fülsiketítő zajban utánuk közeledő második támadó hullám beéri őket, akkor halálos csapdába kerülnek. Mindenképp tovább kell menniük. Valahonnan egy csoport szőrmeusánkás gyalogos jelent meg előttük. Fegyverüket már elvesztették, szemük fehérje forgott a féktelen rémülettől. Idegileg kikészültek és megpróbáltak kereket oldani. Hannemann nem akart nekik esélyt adni arra, hogy észrevegyék, hogy németek keveredtek közéjük. Egy nyögéssel kihúzta az első ködgránátja biztosítószegét és eldobta. A gránát halk pukkanással felrobbant és nyomban sűrű, fehér, fojtogató füstöt kezdett árasztani. A ködbe burkolózott oroszok eltűntek a szemeik elől. A három menekülő továbbtámolygott. A tejfehér, sűrű füstköd mindent beborított. Egy ódivatú orosz Maxim mögött kuporgó géppuskás bukkant fel előttük. Mire észrevették, már túl késő volt. Tehetetlenül visszahőköltek. Ám a gépfegyver védőállványa mögött egyenesen ülő katonának hiányzott a feje. Az alvadt vértől borított, leszakadt testrész ott pihent mellette, mintha valaki gondosan odahelyezte volna, nehogy útban legyen. Továbbevickéltek. Újabb orosz menekülők bukkantak elő a füstből, amit helyenként néhány nyomjelzős acélmagja szakított fel. Hannemann a második gránátját is útjára bocsátotta. Az oroszok rémülten félreugrottak, mivel azt hitték, hogy nagy erejű támadó gránát, és eltűntek a vakító fehér füst hirtelen kilövellésében. Egy a jobb szeme alatti csúnya sebből vérző, fekete arcú orosz támolygott feléjük. Hannemann csizmája rúgásra lendült. Az orosz halk üvöltést hallatva, fájó hasát markolva a földre zuhant. Hirtelen egy ragyogó vörös tűzgolyó robbanása villant a 108

baloldalukon. A légnyomás nedvesen a döbbent arcukba vágódott és a maradék levegőt is kiszorította a tüdejükből. Hanno von Heiter megtántorodott. De la Maziere látta, amint arccal egy remegő, sáros tócsába esik. Azzal a borzalmas tudattal figyelte a bajtársát, hogy amennyiben megsebesült, nem tudnák a saját vonalaikig vinni, mert ahhoz már túl gyengék voltak. − Eltalálták, Hanno? − kérdezte krákogva. − Azt hiszem, nem… − válaszolta elhaló hangon Hanno − szerintem csak a légnyomás. − Egyszerre forró nedvességet érzett a köpenyén, de nem mert odanézni. − Most már remélhetőleg végigcsinálom. − Akkor los! − sürgette Hannemann. − Most már nem vagyunk olyan messze. Mindenképp ki kell tartanunk… Muszáj! Részegek módjára folytatták a támolygást, hol térdre rogyva, majd újra feltápászkodva, füsttől elvakítva, rozsdás szögesdrótban botladozva, nedves rongycsomókat kerülgetve, amelyek nemrégiben még emberek voltak, s mindezt azzal a tudattal tették, hogy ha egyszer megállnak, soha többé nem tudnak továbbmenni. Később egész csapatnyi orosz halott mellett haladtak el, akik elnyúlva halomban hevertek. Karjaik széttárva, arcukat érdekes színűre festették a füstfelhőt felszaggató nyomjelzősök. Érdekes módon, amit képtelenek voltak megfejteni, a ruszkik többségének, hiányzott a lába. Egy gránát csapott le. Valószínűleg aknagránát lehetett. Iszonyú robajjal robbant fel, tőlük alig ötven méterre. Aztán újabbak és újabbak követték. A becsapódások hatására tehetetlenül megtorpantak. A lökéshullám vézna lábaikra tapasztotta a rongyaikat, miközben az egész világ vadul rázkódott. És akkor megpillantották. Hannemann levegő után kapkodott. De la Maziere erőtlenül nyögdécselt, Hanno von Heiter sírva fakadt: 109

− Óh, ne, ezt már mégse! „ACHTUNG-MINEN” − hirdette a vörös koponya és a keresztbe fektetett lábszárcsontok. Aknák-német aknamező! − villant át Hanno agyán a figyelmeztető gondolat. Oly messziről jöttek, annyi veszélyen és nehézségen át, és most, az utolsó pillanatban a saját aknamezejük állítja meg őket. Ettől egy pillanatra még a termetes, kőkemény tiszthelyettes is az összeroppanás szélére került és sírva fakadt, míg Hanno von Heiter végképp az ereje végére ért. A főtörzsőrmester magához rántotta Hanno von Heitert, és valami ragacsos, meleg nedvességgel lett tele a keze. − Nyugodjon meg! Az ég szerelmére, nyugodjon már meg! − szabad kezével keményen arcon csapta a tisztet. A sokkhatás teljesen lebénította Hannót. Falfehér arccal, könnyektől nedves, hitetlenkedéstől kimeredt szemekkel, piszkosan meredt a jól megtermett altisztre. − Hannemann… − kezdte de la Maziere gyenge, alig hallható hangon. − Majd később kurvára lelőhet érte, uram! − ripakodott rá a dühtől és feszültségtől félőrülten Hannemann. − De előbb jussunk át ezen! − Ezen át? Hogyan? − Még szép! Ezen a kibaszott aknamezőn. Jöjjön és segítsen! − Hanno von Heitert úgy tolták maguk előtt, mert azt sem tudta, hol van és mit csinál. Magatehetetlenül hagyta, hogy irányítsák, miközben az egész harcmező fékevesztetten rázkódott és hintázott a német zárótűz alatt. Rövidesen mindhárman átléptek a hirtelen halál zónájának drótkerítésén − az aknamezőn voltak. A három ember disznómódra izzadva, a harcokról és halottakról megfeledkezve, csigalassúsággal araszolt előre. Még lélegezni is alig mertek, minden egyes lépés valóságos örökkévalóságnak tűnt számukra. A mögöttük rohamozó orosz 110

gyalogságot döngető német aknavetőtűz olyan volt, mintha egy más világból szűrődne feléjük, csakúgy, mint a rekedten üvöltöző, káromkodó és tömegével eleső ivánok hangja. − Akna! − kiáltott fel váratlanul de la Maziere, és az észrevett veszélyforrás hatására, úgy érezte, mintha elillanna a fáradtsága. Újra olyan éber idegközponttá vált, mint korábban, a szemei élesen, nyugtalanul cikáztak jobbra-balra, mint a bevetések idején. Ugyanolyan lankadatlan szorgalommal kereste a szörnyű fenyegetés jeleit. Mindhárman megtorpantak, és a három szempár a fekete földből kilátszó, ártalmatlannak tűnő kis drótdarabra meredt, ami azt a helyet jelölte, ahol egykét kilónyi robbanóanyag van a földbe temetve. A töltet letépné a lábukat meg a nemi szervüket. Megölné vagy jobb esetben örök életükre nyomorékká tenné őket. Hannemann káromkodva konstatálta, hogy képtelen kellően reagálni. Egyszerűen ledermedt. Most ő volt az, akit lebénított a veszély kockázata. Hallotta a saját sípoló lélegzését, és érezte a hátán lecsurranó jeges izzadságcseppeket. Sosem érzett még ekkora idegfeszültséget, mint ebben a pillanatban. Ellenben de la Maziere mostanra visszanyerte önuralmát. − Rendszeres szabály szerint vannak lerakva − állapította meg, rá sem hederítve az örvénylő füstben továbbra is lelecsapó aknagránátok obszcén süvöltésére és dörrenéseire. − Ezek azonban a ruszki tankok ellen használt harckocsielhárító aknák. Szóval ezért nem támadtak az ivánok ebben a szektorban olyan intenzíven, Hannemann. Lehajolt és minden további nélkül megérintette a kiálló drótvéget, ami meg sem moccant az érintése hatására. − Igen, egyértelműen harckocsi-elhárító tányéraknák. Jöjjenek, ezektől nem kell tartanunk! − De mi van, ha taposóaknákkal vegyesen rakták le őket? − vetette ellen a még mindig citerázó Hanno von Heiter remegő hangon, és a magát összecsináló Fifi ragacsos testét kitartóan 111

magához szorítva. De la Maziere letorkolta: − Ne aggódjon, azt is idejében észrevesszük. Jöjjenek már, a levegőben röpködő golyózápor sokkal veszélyesebb! Különben is, egyetlen akna sem robban fel kétszer egymásután − sütötte el a régi, szakállas viccet. A másik kettőnek azonban eszébe sem jutott nevetni. Úgy totyogtak utána a földre meresztett szemmel, mintha hipnotizálva lennének. Öt idegtépő, végtelenül hosszúnak tűnő perc múlt el így. Messze maguk mögött hagyták már a sűrű ködfüggönyt, az aknavetők tüzét, és a rohamozó oroszok „hurrá” kiáltásait. De la Maziere rájött, hogy közelednek a saját vonalaikhoz. Ugyanakkor azt is tudta, hogy a bokorugrók csakugyan előszeretettel telepítenek a saját frontszakaszuk elé taposóaknákat is az állásaik védelmére, és ezekre rövidesen rábukkanhatnak. Nem is kellett sokáig várni. Hannemann egyszerre hirtelen megtorpant, és levegő után kapkodva, felkiáltott: − Odanézzem, uram! A figyelmetlenül a halálukra vagy megcsonkításukra törő oroszok csizmájához beállított taposóakna kettős ágú villáját el sem lehetett téveszteni. − És amott balra egy másik − tette hozzá Hannemann félő suttogással. De la Maziere-nek is igyekeznie kellett, hogy lerázza magáról az újra hatalomba kerítéssel fenyegető, bénító félelmet. − Még ha ismernénk is, hogyan kell hatástalanítani, semmi sincs nálunk, amivel kiemelhetnénk, − jegyezte meg végtelen akaraterővel, hogy uralkodni tudjon a hangján. − Nincs más választásunk, át kell jutnunk rajta. − Detlev! − sikoltott fel hisztérikusan Hanno. De la Maziere nem habozott. Hannemann korábbi 112

eljárásából már tudta, mit kell tennie. Meglendítette a kezét és erősen képen törölte harcostársát. Csakugyan ez volt a legpraktikusabb módja, hogy véget vessen a páni félelmének. A legyökerezett lábbal álló Hannemann-nak úgy kellett elkapnia a másik tisztet, nehogy az ütés erejétől rászédüljön az aknára. Elvégre nem vállalhatta a kockázatot. A pofontól Hanno újra elsírta magát, mint valami összetört szívű gyerkőc. Az őrnagy azonban jeges hangon ráförmedt: − Én vállalom a kockázatot. Háromméternyivel maguk előtt megyek. Maga pedig, Hanno, ügyeljen rá, hogy pontosan a lábnyomaimba lépjen. Megértettük egymást? Hanno megtörten bólogatott. − Hannemann, maga alkotja az utóvédet. Egyrészt ügyeljen rá, hogy a századost pontosan a járható ösvényen tartsa, másrészt meg folyamatosan kiabáljon vagy énekeljen, hátha valamelyik bokorugró meghallja ebben a kibaszott zűrzavarban. Klar? − Klar! − válaszolta Hannemann valamivel nagyobbnak tűnő önbizalommal, mint amennyit magában érzett. − Akkor hát, indulás! Lassú tempóban haladtak előre, olyan óvatosan lépdelve, mintha tojáshéjon járnának. A saját lélegzésükön kívül csak a tompa ágyúdörgés és Hannemann rekedt, akadozó kiáltozása hallatszott: − Nicht schiessen! Bitte nicht schiessen! Wir sind Deutsche!18 − Egyelőre nem kapott választ a kiáltozására. Nagy valószínűséggel azért nem, mert senki sem volt előttük. Mögöttük viszont annál inkább voltak. − Sztoj! − harsant fel késpenge élességgel egy orosz kiáltás. Dobtáras géppisztolyt markoló, usánkás alakok bukkantak elő a füstködből. 18

Kérlek, ne lőjetek! Németek vagyunk! 113

Az egyik PPS felkattogott, és nyomjelzős acélmagvasok hasítottak a levegőbe. Alig méterekkel távolabb egy gránát is robbant, mély, tompa dörrenéssel. Aztán egy találatot kapott akna következett, halálos ezüstrepeszekkel hintve be a környéket. A német triót meglepő oroszok egyike a földre zuhant. Arca vért fröcskölve és villogó, fehér csontdarabokat szórva foszlott szét. − Sztoj! − ismétlődött meg a dühös ordítás, majd újabb taposóaknák robbantak, és a hozzájuk legközelebb álló, szögletes, sárgaképű orosz váratlanul véres csonkokon álló törpévé zsugorodott. A haldokló ruszki döbbenten meredt a saját leszakadt lábaira. De la Maziere nem tétovázott tovább. Ahogy mondani szokás, ,,vagy szar, vagy kalapos inas”: − Szarni az aknákra! − ordította túl az éles géppisztolykattogást és a dühös orosz szitkozódást. − Futás! Nincs más lehetőségünk! Futás! − valóságos golyózápor fütyült körülöttük a levegőben. Aztán újabb akna robbant kegyetlen, eleven, bíborvörösen lángoló villanással. A vörös csillagosok üvöltöttek. Egy ruszki kézigránát röppent de la Maziere felé. Úgy bukott le, akár egy akadályba botlott csődör. A robbanás szele így is oldalra vetette. Levegő után kapkodva, zokogva térdelt néhány pillanatig. Két homályos hullát látott egy rozsdás dróton függeni, de nem tudta megállapítani, hogy németek vagy oroszok lehetnek-e. Fej és lábak híján nem is volt egyszerű feladat. Leginkább a háború előtti mészárosok ajtaja elé a szemeteseknek kikészített, romlott féldisznókra hasonlítottak. Hannemann megragadta az őrnagyot és talpra rántotta: − Jöjjön, uram, már majdnem ott vagyunk! − Hol? − A mieinknél! Németül kiabálnak felénk! Végső erejük megfeszítésével, ziháló tüdővel, kétségbeesve rohantak a sáros, szürke alakok felé, akik úgy emelkedtek fel a gödreikből, mint a sírból feltámadó halottak. 114

Hanno von Heiter halott csomagjából vér csepegett. A kiskutya vére jelezte a feldúlt földön való haladásukat. Sikerült! Megcsinálták! HARMADIK KÖNYV

A Citadella hadművelet

115

I. FEJEZET A Luftwaffe összes nagymenője jelen volt. A Berlin melletti gatowi Reichsluftschutzschule19 dísztermét az utolsó székig, zsúfolásig megtöltötték azok a repülősök, akik a háború negyedik évében a Német Légierő századparancsnokaiként álltak szolgálatban. Greim, a saját tisztikara körében ült, tudva, hogy fekete SS-bőrzakójukban kilógnak a Luftwaffe szürke egyenruhásai közül. Körülnézve nem volt nehéz megállapítania, hogy az ő századparancsnokai a legfiatalabbak. A háború korábbi légi csatáiban harcoló pilóták már nem voltak jelen. Többségük már nem volt az élők sorában, akik pedig túlélték az irgalmatlan mészárlást, mostanra a törzskarba nyertek előléptetést. A jelenlegi harci századok olyan emberek irányítása alatt álltak, akik 1939-ben még őrmesterek voltak. A korábbi századok hadnagyaiból pedig mostanára ezredesek lettek. Természetesen a jóképű, fiatal hősök, a sokszorosan kitüntetett ászok ültek az első sorokban. Azok, akiknek arcát minden német polgár ismerhette a képeslapokról meg a képes magazinok hasábjairól. A háború kezdete óta úgy árulták őket, mint az UFA-filmek szépséges csillagait és jóképű mozisztárjait. Magától értetődően tiszteletét tette a bombázók fiatal, karcsú, keskeny és finom arcú tábornoka. Mellette foglalt helyet Adolf Galland, a háború végére 104 légi győzelmet elért pilótaász. Itt volt vadászrepülők tábornoka, aki bajuszos, férfias, határozott egyéniségével szöges ellentéte volt a többi parancsnoknak. De itt volt még Lützow, Steinhoff, Wernicke, s 19

Birodalmi Légvédelmi Iskola. 116

a többi mesterpilóta, akik túlélték a hosszú, kegyetlen háborús évek viszontagságait. Greim csendesen elmosolyodott magában. Hej, ha egyszer az ő Stukákkal repülő ifjú SS-vérei is itt lehetnének ezekkel a kiváltságosokkal. Jelen pillanatban persze erre esély sem lehetett. 1943 vészterhes időszakában a vadászrepülők voltak az aktuális hősök. Akik nap mint nap a hatalmas nyomás alatt álló Reich égboltján repülve igyekeztek levadászni a RAF és a US Nyolcadik Légi Hadtestének „bútorszállítóit”. Ágyúmadarak ide vagy oda, a Stukák, és pilótáik mostanra az ismeretlenség homályába süllyedtek. A mellette ülő helyettese, Karst báró, mintha csak az ezredes gondolataiban olvasott volna, mert dühösen a visszhangzó nagyterem elején ülő, kitüntetések sokaságától ékeskedő, nevetgélő, fiatal vadászpilóták felé legyintett, akik már konyakos ezüstflaskáikat adogatták egymásnak, mivel többnyire lerészegedtek, ha éppen nem voltak szolgálatban, és így szólt: − Nézze csak meg őket, olyan parfümösek és pomádésak, akár az a Lehrter pályaudvar mögötti homokos társulat! Micsoda buzeráns banda! − kemény arca eltorzult a megvetéstől. − Hál’ Istennek, nálunk az SS tiszti testületben nincsenek ilyen alakok. Greim csak a vállát vonogatta. Ellenben a báró másik oldalán ülő von Einem, aki már régóta cinikusan tekintett az SS-re, a Luftwafféra, sőt valójában az egész háborúra, egy kacsintás kíséretében megjegyezte: − Kedves Karstom, mit várjunk az olyan alakoktól, akiktől a sors még azt a kiváltságot is megtagadta, hogy olyan úri osztályba szülessenek, mint mi? Karst báró erre mélyen a szemgödrébe csippentette a monokliját, amivel csak rontott egyébként tökéletes, 20−20-as látásán, és olyan keményen meredt az SS-béli tiszttársára, mint aki nemigen tudja eldönteni, hogy melyik foga fáj jobban. 117

Miután Von Einem megőrizte komolyságát, Karst végül arra a következtetésre jutott, hogy nem szánta cinikusnak a megjegyzést, ezért egy legyintéssel csak ennyit mondott: − Milyen igaza van, kedves barátom! Nekünk megvan a született méltóságunk, tudunk viselkedni, és még a csontjainkba is beleivódott az öröklött szerénységünk. A báró szavait sietős székcsikorgás és lábak csoszogása nyomta el, aztán csend lett, amint a Birodalmi Légiflotta rangidős tábornoka felpattant és a karját Hitler-köszöntésre lendítette. A hatalmas ajtó nyílásában saját tervezésű, hófehér egyenruhájában Göring jelent meg. Nyakában a jelenlegi Lovagkereszttel felérő, első világháborús német érdemrend, a Kék Max függött, míg mellkasát több sornyi ékszeres kitüntetés ékesítette. Széles, kisminkelt arcának megvető pillantásával állva hallgatta végig a tábornok előírásszerű jelentését: − Birodalmi Marsall úr, kérek engedélyt jelenteni. A jelen… Greim hagyta elsuhanni a szavakat a füle mellett, miközben arra a férfira meredt, aki az első világháborús parancsnoka volt. Milyen gyökeres változáson esett át az akkoriban ismert, karcsú, fiatal vadász mesterpilóta! A szája vonala ugyan jelenleg is határozott és akaratos volt, de az évek múlásával, bon viveur-ösen érzékiek, sőt talán dekadensek is lettek az ajkai. Ám a Reichsmarschall szavaiban nyoma sem volt lágyságnak vagy dekadenciának. Egyetlen pillanatra sem fecsérelte bevezető formaságokra az idejét, hanem azonnali nyílt támadásba ment át: − Túl jól bántam magukkal, és ezt azzal hálálták meg, hogy elkanászkodtak a kezeim alatt! − bömbölte a hájas csípőjére tett kezekkel. Hatalmas, vörös tokája remegett dühében. − Túl sok kitüntetés, túl sok szórakozás és túl sok nő jutott önöknek osztályrészül! A bombázó−, vadász− és 118

zuhanóbombázó−pilóták egyaránt elhízott, lusta, rátarti társaság lett. Válaszul a döbbent sértődöttség hangjai keltek szárnyra a teremben. Az elől ülő ászok közül néhányan félig fel is pattantak a helyükről, a nagyobb önuralommal rendelkező társaiknak kellett őket visszarángatni. A hátsó sorokban valaki dühösen felordított, a pilóták közül pedig többen hangosan pfujoltak. A Greim mellett ülő Karst báró kifehéredett öklével az SS Becsülettőréhez kapva sziszegte: − Ez a parfümös kutya merészel a Waffen SS becsületébe gázolni?! Garantálom, hogy Himmler Reichsführer fülébe jut ez a gyalázat! Greim magában higgadtan elmosolyodott. Ismerte az öreg Göringet. Tudta, hogy előbb felhergeli magát, mielőtt bevetné az elbűvölő modorát. Ez a kínai konyhanyelvből édessavanyú szósz néven ismert taktika. Még nem egészen tudta, hová akar Göring kilyukadni, de már kezdte sejteni. − Az angol és amerikai terrorista légi kalózok immár naponta büntetlenül röpködnek a Birodalmi Németország területe felett − folytatta dühöngését Göring, ha lehet, még tovább túráztatva az indulatait. − És hol vannak eközben a vadászgépeim? Csakugyan, hol? Egyetlen gépet sem lehet látni. Hol az én diadalmas Luftwaffém? Ugyanezt a kérdést teszik fel a nagyvárosaink civil lakosai is. ,,Hol a védelmünk? Hát senki sem oltalmaz meg minket ezekkel az angol és amerikai repülő gengszterekkel szemben?” − Megtörölgette fénylő homlokát és sebtében kortyintott egyet az egyik patyolat tiszta hadsegédje által felkínált ezüst, konyakos flaskából. Aztán megvető pillantással végigmérte törzstiszti karát és így folytatta: − A tábornokaim persze ellátnak statisztikai adatokkal, méghozzá csodálatos statisztikai adatokkal, a lelőtt tommy és jenki banditák számát illetően. De ez nem egyéb, mint egy hatalmas hazugsághalmaz! Az ég szerelmére, mit gondolnak, 119

létezik csak egyetlen egy is a civil lakosok közül, aki hisz ezeknek a légből kapott számoknak? Hát persze, hogy kurvára nem! − bődült el, majd egy éles felhorkanással újra meghúzta a flaskát. Ekkorra azonban a hallgatóságból már sokan, főként azok a vadászrepülő ászok, akiket egyébként is gyötört a lelkiismeretfurdalás a német városok tömeges elpusztítása miatt, sápadt arccal, lehorgasztott fejjel bámultak maguk elé. − Nemcsak a saját szegény népünk szemében, hanem az angolamerikai légi gengszterek szemében is sültbolondot csináltunk magunkból. Mert ténylegesen még a töredékét sem érték el a jelentésekben közölt, állítólagos lelövéseknek. Greim elkomorodott. A dühtől pulykavörös, pirosra lakkozott körmű ujját rázó, undorítóan rengő, hatalmas testű Hájas Hermann túl messzire megy. Már maga az ezredes is kezdett szégyenkezni az egykori parancsnoka miatt. Hogy sérthette ennyire vérig a vadászpilótáit, a bombázó−, zuhanóbombázó− és szállítópilóta bajtársaik előtt?! Mit akar ezzel elérni? Azt hiszi talán, hogy ezzel a cinikus váddal majd fokozhatja a kisebbségben lévő vadászpilóták lankadó félben lévő harci szellemét… és friss lendülettel töltheti fel őket? A trágár kijelentésekkel tarkított vádak és fenyegetések pedig egyre csak áradtak és áradtak, miközben Hájas Hermann időről időre a bénultan figyelő hallgatóságára mutogatott reszkető ujjával és gyáva, hazug pojácáknak titulálta őket. Végül azonban lassan csak véget ért a vádbeszéd, és innentől kezdve a kínai szósz savanyú íze kezdett édesre váltani. Hájas Hermann néhány engesztelő szóval kezdte, hogy helyreállítsa hallgatósága megrendült önbizalmát: − Egy szóval sem állítottam, hogy mindnyájan gyávák lennének… Sokan vannak, akik félelmet nem ismerve küzdenek, ahogy annak idején magam is példamutató bátorsággal harcoltam. Számos olyan fiatal tiszt akad a soraikban, akik át vannak itatva a nemzetiszocializmus önfeláldozó szellemével… Tizennyolc évesen, halálra szántan 120

kerültek ki a repülőiskolából, ha ez az ára, hogy egy légi kalózt lesöpörjenek az égboltról… Ők inkább választják a halált, a becstelenséggel szemben… Csak sajnos kevesen vannak, nagyon kevesen, és egyre kevesebben. Márpedig mindenki számára elérkezett az erkölcsi döntés pillanata − s kövér karjainak olyan széles gesztusával igyekezett kihangsúlyozni utóbbi szavait, hogy Greim látta a hóna alatt sötétedő izzadságfoltokat −, hogy gyávák maradnak-e, vagy inkább a rendíthetetlen bátorság és önfeláldozás szellemét választják! − A légi marsall váratlanul megfordult és a mögötte lévő asztal felé kezdett tapogatózni, mintha hirtelen támaszra lenne szüksége. Elegáns hadsegédei nyomban az emelvényre rohantak. Greim komoran bólintott, mert tudta, hogy miért: Hájas Hermannak újabb „erősítőszerre” volt szüksége. Ám ezúttal nem érte be konyakkal. A Birodalmi Légiflotta rangidős tábornoka kihasználta a kínálkozó alkalmat, talpra ugrott, s miközben Göring a zsebében kotorászott, az aranyfácánokra az utóbbi években jellemző közönséges, érzéstelen hangon felkiáltott: − Herr Reichsmarschall, mi, a sötétség eme nehéz óráiban is tele vagyunk a végső győzelemig tartó harc tántoríthatatlan buzgalmával. Mindannyian a szívünkbe zártuk az Ön örökbecsű szavait, és utolsó csepp vérünket is habozás nélkül felajánljuk a Volkért, Vaterlandért és Führerért vívott szent háborúnk oltárán! De senki sem figyelt az ömlengésére. Az egybegyűlt pilóták egy részének tekintete a hájas parancsnokukon függött, aki sietve illesztette orrlyukaiba az ékszeres csövecskét, hogy felszippantsa kokainadagját. A többiek szeme még mindig a csizmájuk fényes orrára tapadt, mintha még mindig képtelenek lennének feldolgozni a szégyenüket és elkeseredettségüket. Greim szomorúan konstatálta, hogy olyanok is többen akadtak közöttük, akik a könnyeikkel küszködtek. Vagyis Göring 121

ezúttal csakugyan túl messzire ment. Ám úgy tűnt, mindezt Hájas Hermann észre sem vette, amikor újra elfoglalta helyét a szónoki emelvényen. Szemei szinte szikrázva csillogtak, és arca még az eddiginél is vörösebbé vált a drog keltette energia hatására: − Szóval bajtársaim − folytatta eredeti, lendületes stílusával −, alaposan benne vannak a pácban. És nekem elhihetik, hogy jó néhányan vannak maguk között olyanok, akik meg is érdemlik. De most váltsunk át kellemesebb témákra. − A gallérjához kapott, mintha túl szűknek találná. Lazított rajta, aztán a joviális, hájas emberekre jellemzően úgy mosolygott a hallgatóságára, mintha semmi gondja sem lenne a világon. Greim újra nagyot sóhajtott. Ha más nem is, az egykori századparancsnoka nyitott könyv volt számára. Arra várt, vajon mi lesz a következő húzása. − Bajtársaim! − kiáltotta Göring előredőlve, holdvilágszerű ábrázatán csillogó izzadsággal. − Keleten újra átmegyünk offenzívába és egyszer s mindenkorra kiűzzük a világból azokat a hugyos senkiháziakat. − Magasra emelt mutatóujjal hozzátette: − A mi Luftwaffénk vadászgépei, bombázói és zuhanóbombázói oroszlánrészt fognak vállalni ebből az utolsó jelentős keleti összecsapásból. A népes összejövetel sorai között izgatott mormogás futott végig. A Greim mellett ülő Karst báró fanatikus izgalomtól csillogó szemmel suttogta: − Tudtam! Mindvégig tudtam, hogy a Führerünk az ő végtelen bölcsességével tartogat még valamit a kabátujjában. Mégiscsak stratégiai visszavonulás volt az egész ott a Dnyepernél, hogy csapdába csaljuk a ruszkikat! − Merész, agresszív pillantását Greimre vetette: − És az Ágyúmadár is erre vezethető vissza, uram, hogy újra offenzívába vonulunk! Greim nem válaszolt. Nem állt szándékában. Gondolatai annál gyorsabban száguldottak. Tehát a berlini kanárija végül 122

is igazat dalolt. A ballont ismét Oroszországban fogják felröppenteni. Göring csendre intve emelte fel pufók kezét: − Bajtársaim, bajtársaim! − kiáltotta meggyőző hangon. − Hadd fejtsem ki kicsit részletesebben! Bátor katonáinknak ebben a hónapban végre sikerült a frontot stabilizálniuk. Csakhogy a téli harcokat követően a frontvonalban maradt két igen feltűnő kiszögellés. Egy keleti irányú német kiugrás, a központjában Orel városával. Valamint egy nyugati orosz kitüremkedés, Kurszk iparvárosánál. − Mármost, bajtársaim, arra még egy olyan fickó is rájön, hogy mi történik, ha két rivális ellenfél átkaroló hadmozdulatba kezd, akit, mint jómagamat, akkor sem érdemesítettek volna tábornoki bíborcsíkokra, ha az örökkévalóságig jártam volna abba a kibaszott törzstiszti kollégiumba − harsogta Göring a törzskarára célozva. − Az egyik átkarolást a popovok tennék Őreinél, a másikat pedig mi, északról és délről, hogy levágjuk a kurszki kiszögellést a benne lévő összes szovjet erővel egyetemben. Nos, a végtelen bölcsességű és előrelátó Führerünk is e megoldás mellett tört lándzsát. A Birodalmi Marsallt ezúttal magával ragadta saját, drog keltette izgatottsága. Arra sem hagyott időt a hallgatóságának, hogy végiggondolhassák a hallottakat. Ehelyett csak hadart és hadart tovább. Csak úgy ömlött szájából a szó lankadatlanul, miközben kövér mellkasa gyors ütemben emelkedett és süllyedt a sebes szónoklat erőfeszítésétől.

123

Az 1943-as Citadella hadművelet terve

124

− A tavalyi, sztálingrádi tragédia csatarendbe állította a Német Népet és felsorakoztatta a Führer mögé. Hasonlóképpen, mint ahogy Dunkirk is a részeg, zsidó, mocsok Churchill mögé állította a dekadens, áruló angolokat. Sztálingrád ugyanezt eredményezte a szeretett Führerünkkel. Január óta a német hadiiparban dolgozó férfiak és nők napi tizennégy-tizennyolc órát robotolnak, hogy új fegyverekkel, járművekkel, repülőgépekkel és minden egyébbel elláthassák a fronton harcoló honfitársaikat. Ebből építette fel a Führer a legnagyobb haderőt, amellyel a Wehrmacht valaha is rendelkezett. Két hatalmas, összesen ötven hadosztályból álló hadsereget, amelyek közül tizenhat páncélos hadosztály. Kilencszázezer katona, tízezer löveggel és háromezer tankkal felfegyverkezve. A hadtörténelem során soha nem vontak még össze ilyen hatalmas támadóerőt sem élőerő, sem hadianyag tekintetében. Ezenkívül még további húsz hadosztály lesz tartalékban… Göring lankadatlanul darált tovább anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna a jegyzeteibe. Egyik döbbenetes statisztikai adatot a másik után sorolta fel, miközben hallgatósága előbb elkeseredetten, majd döbbent értetlenséggel és zavart hitetlenkedéssel bámult fel hájas, izzadt testtömegére. Aztán az érzelmek egyszerre átcsaptak lelkes derültségbe és az arcokat újult remény és fellángoló energia keltette életre. Óriási előadás volt, állapította meg magában Greim, miközben a Luftwafféra és legfőképpen az Első SS StukaEzredre kiosztott szerepre várt. A szónoklat még az olyan „öreg bakákra” is lenyűgöző hatást gyakorolt, mint amilyen ő és von Einem volt. Ez egyértelműen látszott. Göring úgy talpra állította, megéljeneztette és megtisztelegtette a hallgatóságát, mint a régi szép időkben. Greim nem győzött ámuldozni, hogy lám, ez még mindig lehetséges? Lehetséges, hogy Németországnak még reális esélyei vannak a háború 125

megnyerésére? „Lehetséges, hogy Németország még győzhet?” − kérdezte az agya mélyén egy éles, gúnyolódó hangocska. Greim elkomorodott, és egyszerre megfeledkezett a körülötte lévő izgatott tömegről. Hiszen saját szemével láthatta a RAF és a Nyolcadik Amerikai Légiflotta Németország nagyvárosaival szembeni terrortámadásainak eredményét. Az angol-amerikai erők nem tettek különbséget a civil és a katonai célpontok között. Lehet, hogy nem voltak képesek olyan hajszálpontos bombázás végrehajtására, mint a Stukapilóták. De nem is ez volt a lényeg. Vajon az angol-amerikai erők nem arra a kezdeti terrorra válaszolnak, amit a Harmadik Birodalom követett el Európával szemben? Vajon a későbbiekben nem érie hasonló büntetés Németországot azért is, amit a Vaterland most Oroszországban elkövet? − Mármost, bajtársaim − folytatta Göring a harsány hencegést −, nyilván azt kérdik, hogy a mi Luftwaffénk milyen szerepet játszik ebben a nagy, kurszki Citadella hadműveletben? − Greim a kétségeiről elfeledkezve megfeszült. Akár helyes, akár helytelen a német ügyért vívott háború, tudta, hogy neki bármi áron erkölcsi kötelessége az ifjú SS-vér és a Luftwaffe lövészeinek megmentése. Várt és figyelt. − Óriási szerepet! − adott zengő hangú választ Göring a saját kérdésére. − A hadműveletnek nagy valószínűséggel a bevezető szakasza lesz a legfontosabb. Én ezerhétszáz gépet fogok bevetni az ütközetnek ebben a kezdeti szakaszában. Ezer bombázót, vadászgépeket, földi támogatókat, valamint tankelhárító repülőgépeket, Seidelmann tábornok parancsnoksága alatt. Az utóbbiak Hoth tábornok Negyedik Páncélos Hadtestének délről, Belgorod körzetéből indított támadását fogják támogatni. A fennmaradó hétszáz gép… Greim már nem is igen figyelt a többire. Hát, erről van szó! Az Ágyúmadarai Hoth Negyedik Páncélos Hadtestét támogatják majd. Elkomorodva emésztette a hallottakat. 126

Ez frontvonalbeli tankromboló hadműveletet jelent. De mi lesz az ivánok vadászgépeivel? A ruszkik nyilván százával vetik harcba őket, mihelyt egyértelművé válik számukra, hogy egy kiterjedt hadművelet vette kezdetét. És még a modernizált Ágyúmadarak sem vehetik fel a versenyt az orosz földi védelemmel közvetlen együttműködésben lévő vadászgép koncentrációval. Göring, mintha csak olvasott volna Greim és a többi Stuka-parancsnok gondolataiban, így folytatta: − Természetesen tisztában vagyok a Stuka-századoknál szolgáló bajtársaim gondjaival, akik úgy érzik, hogy az utóbbi években elhanyagoltuk őket, mivel túl gyenge fegyverzetű, védettségű és meghajtású gépekkel kellett harcolniuk. Most azonban megkapták a tankpusztító Ágyúmadarakat. Na, persze még mindig ott a jogos kérdés, hogy ki nyújt önöknek védelmet, miközben a dolgukat végzik? Ki biztosítja a hátukat, miközben a vörösök páncélos erőit aprítják? − Rámosolygott a hátsó sorokban ülő zuhanóbombázó-parancsnokokra, néhányukat névről szólította, végül Greimre siklott a tekintete: − Nyugodtak lehetnek, Walter, öreg, bátor, csúfképű házőrzőm! Nevetés hullámzott végig a hallgatóságon, maga Greim is elvigyorodott és egyáltalán nem vette zokon a Reichsmarschallnak a borzasztó, sebhelyes arcára tett célzását. Tudta, hogy az efféle csipkelődés is szerves része Göring játékának. Már mindegyiküket a markában tartotta, szinte a hájas kezéből etette őket. Azt tehetett velük, amit csak akart. Ugyanúgy, mint a régi szép időkben, amikor egyszerűen hazarendelte őket a világ minden tájáról, ahol hozzá hasonlóan önkéntes száműzetésben éltek, és a világ valaha látott legnagyobb légierejét hozta létre belőlük. − Mert a Stukák ezúttal nem kíséret nélkül repülnek. Nem bizony, uraim − nyomatékosította Göring együtt érzőn remegő tokával. − Mindenegyes Ágyúmadár egy-egy 127

vadászgép védelmét élvezi. Arról nem beszélve, hogy a távolsági bombázó századaink már a nagy offenzíva első óráiban kiemelt célpontként fogják támadni az iván reptereket. Úgy ám − jelentette ki büszkén, kidüllesztve hordónyi mellkasát. − Ezúttal a földön iktatjuk ki a ruszki vadászgépeket. Szóval semmi ok az aggodalomra, kedves Walterem, ezúttal sem magának, sem a stukás fiainak nem kell a nadrágjukba pisálni. Az iván páncélos erőt bepúderezett seggel visszük oda maguk elé, hogy oly könnyedén lőhessék ki őket, mintha vásári céllövöldében lennének − majd gálánsan Greim felé intett a kezével, és a megjegyzését követő tapsvihar közepette új témába fogott. Sürgetően pattintott az ujjaival, és úgy magasodott az emberei fölé, mint valami vörös arcú, izzadságtól csillogó, fehér víziló. A szemei továbbra is lázasan csillogtak, a mosoly azonban lehervadt festett ajkáról. Egy pillanattal később újra megjelent a hadsegéd és Göring fülébe súgott valamit, aki bólintott és felemelt kézzel csendet kért. − Bajtársaim, mielőtt elbocsátanánk önöket, hadd mondjak még egy utolsó szót maguknak. Nincs szándékomban a hazafiasságukra, a kötelességtudatukra, a bátorságukra, meg a többi nagy frázisra apellálni. Az ilyesmit a nálam képzettebb szónokokra hagyom − s a Luftwaffe feje szünetet tartott. Miközben várakoztak, a hadsegéd a mellékszárnyban váró férfihoz fordult, aki úgy állt ott, mint egy jelenésére várakozó színész. − Bajtársaim, mi nem harcoló gépemberek vagyunk, mint azok a leigázásra váró keleti barbárok − folytatta hirtelen Göring érzéstelen monotóniával. − Két hónappal ezelőtt azok az oroszoknak nevezett, embereknek álcázott vadállatok rátámadtak az egyik bázisunkra. Csak három ember élte túl a vérengzésüket, hogy elmondhassák nekünk mindazon borzalmakat, amelyek aznap ott történtek. Egy altisztről és két tisztről van szó. Utóbbiak még jelenleg is kórházi kezelés alatt 128

állnak Berlinben. Az egyszerű altiszt azonban már rendbejött annyira, hogy elmondhassa önöknek, hogy pontosan miért is kell megvívnunk ezt az újabb ütközetet. Azért, hogy saját fészkében tapossuk el ezt a véres fenevadat, mielőtt szeretett hazánk szent földjére tehetné a szennyes mancsát − azzal kinyújtotta a jobb kezét, akár egy színpadi konferanszié, aki az est egyik sztárját készül bemutatni. Egy rendkívül sovány, sántikáló ember jelent meg a ragyogó, fehér fénykörben. Botra támaszkodott, amit láthatóan nagy nehézséggel használt, és még azzal is csak lassan, igen lassan tudott csoszogni. Egyszerű, szürke Luftwaffe-köpeny volt a vállára borítva rangjelzés vagy kitüntetés nélkül, eltekintve a nyakában lévő Lovagkereszt fekete-fehér szalagjától. Greim úgy kapkodott levegő után, mintha legalábbis kísértetet látna. A mellette ülő Karst báró pedig ezt suttogta: − A pokol három ördöge nevében! Ez ő… Hannemann főtörzsőrmester!

129

II. FEJEZET De la Maziere őrnagy lassan sétált végig a berlini Keletnyugati Sugárúton, élvezve a reggeli nyüzsgést, a hadiüzemekbe és hivatalokba siető emberek látványát. Automatikusan viszonozva a csukaszürke egyenruhás katonák tiszteletadását és kerülve a vékony, fehér, tavaszi Staubmantelt és turbánszerű fejfedőt viselő lányok csodáló pillantásait. Már egy hónapja a betegszabadságát töltötte, mióta Hannóval és Hannemannal hármasban eltámolyogtak a saját vonalukig, s ott összeestek, hogy huszonnégy órával később egy hosszú kórházvonaton ébredjenek fel, ami Lengyelországon végigcsattogva végül eljutott a Reichig. Jelenleg Hannóval együtt a főváros híres La Charite kórházának járó betegei voltak. Mindkettőjüket személyesen Heinrich Himmler SS Reichsführer utaltatta be: „A bátor Stukapilótáimnak az egész Reichben fellelhető legjobb kezelésben kell részesülniük!” Hannemann is itt lézengett valahol a közelben. Ő jóval gyorsabban felgyógyult, mint a két tisztje, és a szigorúan titkos, gatowi látogatását követően hazaengedték berlini lakásába, ahol minden valószínűség szerint a maga sajátos gyógykúráját alkalmazta: tömérdek sör, ágy és kurvák formájában. De la Maziere magában elvigyorodott a gondolatra. Lesoványodott arca még mindig magán viselte az Oroszország vadonjában töltött szörnyű idő feszültségének nyomait. Ezen a szépséges reggelen pontban kilenckor mindhárman újra találkoznak Kroger Oberstabsarzt professzornál. Ez a hájas, pocakos, a katonaorvos szerepét játszó, zseniális sebész, felülvizsgálatnak veti alá őket, majd megveregeti vézna vállukat és közli:

130

− Hát, még egy további hónapig nem kell a sereg vendégszeretetét élvezniük, fiúk. Mi a hozzászólásuk? Szerény véleményem szerint a Nagy Német Wehrmacht majd csak túlél még valahogy négy hetet maguk nélkül. De la Maziere azonban elkomorodva folytatta töprengését. Hannemanntól úgy értesült, hogy az Első SS Stukaezred már ismét mozgásba lendült, vissza a Keleti Frontra, hogy valamilyen hatalmas, új hadművelet során kerüljenek bevetésre. Ha elfogadják Kroger kedvességét − ami tényleg az, hiszen valójában már mindhárman újra készen állnak a repülős szolgálatra −, akkor kimaradnak abból a balhéból, amit a főparancsnokság tervezett a számukra odaát. A magas, jóvágású, határozott őrnagy megállt az egyik sudár fa alatt, amelyről természetesen álcahálók lógtak, csakúgy mint az egész Berlint átszelő, széles sugárúton. Az egész fővárost elborították az álcahálók, semmiféle tájékozódási pontot sem kínálva az ellenséges bombázóknak, amelyek mostanság már éjjel-nappal jöttek. Egy a szokásos, háborús jelmondatokkal díszített, nagy, lassan vánszorgó emeletes buszról egy csomó vihogó munkáslány integetett felé. Ő pedig, noha alig volt tudatában a tekintetükből áradó hősimádatnak, automatikusan visszaintegetett. „Vajon akar-e még egy havi Reich-béli betegszabadságot?” − tette fel magának a kérdést immár sokadszorra. Már egy hete vagy még annál is régebben gyötörte a választás, azóta, hogy a kelet-poroszországi birtokukon felkereste őszülő hajú édesapját. Az utolsó otthoni éjszakán, amit a nagy, visszhangzó, omladozó, állott káposztától és trágyaszagtól bűzlő házban töltött − mert az öregének már nem volt pénze a birtok rendben tartásához szükséges kis szolgahadsereg bérének kifizetésére −, az apja hirtelen felhorkant: − Detlev, meddig akarsz még Berlinben lebzselni, mint valami nyomorult báziscsődör? Meddig akarsz részegen, léha 131

szajhákkal henteregni? − Az exlovassági tiszt meghúzogatta szabálytalan hosszúságú bajuszát, miközben előre-hátra hintázott a székként használt nyeregben. − Az ember nem ilyen viselkedést várna el egy de la Maziere-től. − A sötét, faburkolatú, tágas dolgozószoba felé intett, melynek falai tele voltak aggatva fakuló hadilobogókkal meg a Porosz és Császári Hadseregben generációk óta szolgáló de la Ma-ziere felmenők sárguló trófeáival. − A mi családunkra sosem volt jellemző a puhányság. A de la Maziere-knek a fronton a helyük, még ha mindjárt repülőgépen is! De la Maziere elmosolyodott, de a szemében nem tükröződött a derű csillogása. Az apja mindig kertelés nélkül kimondta, ami a bögyében volt. Ha Németország harcban állt, akkor a de la Maziere-k is harcoltak. Hogy miért és ki ellen kellett küzdeni, az a legkevésbé sem érdekelte őket. − Talán nem is olyan egyszerű a helyzet, mint ahogy itthonról látod, apám − kockáztatta meg tétován. A tábornok mérgesen pillantott rá bozontos szemöldöke alól. Kintről beszűrődött a fáradt parasztok énekszava, amint hazafelé tartottak a birtok földjeiről. Némelyikük lengyelül énekelt, elvégre igencsak közel laktak a határhoz. − Mit jelentsen ez, fiam? De la Maziere gondosan megköszörülte a torkát, miközben erősen remélte, hogy az örege csak megkínálja egy pohárkával abból a tüzes, helyi Kornból, amit oly féltőn őrizgetett a szekrénye mélyén. Snapszot igencsak nehéz volt a szabadpiacon szerezni. Annál is inkább, mivel már a tartományokban is heti két „alkoholmentes napot” tartottak. − Azt, apám, hogy az itthoniaknak talán fogalmuk sincs, micsoda tragédia van készülőben odaát Oroszországban. − Tragédia? − Igen, apám. Bár úgy tűnik, pillanatnyilag újra tartjuk magunkat. Sőt, abból, amit Berlinben hallottam, talán újra átmegyünk offenzívába. De vajon miféle célt fog szolgálni? 132

− Hogy érted ezt, fiam? Mi az, hogy miféle célt fog szolgálni? − Nézd, apám, számomra afféle bosszú lenne oda visszamenni. Olyan szörnyűségeket láttam abban az országban, amelyekért nagyon szeretnék megfizetni − de la Maziere a fejét rázva igyekezett elűzni lelki szemei elől az alkalmi repülőtéren emlékezetébe vésődött képeket. A megerőszakolt konyhalányok, a keresztre feszített pópa és a megcsonkított testű legénység látványát. − Végül is mit érnénk ezzel az egésszel? Már eddig is számtalan fiatalember életét áldoztuk fel ezért a célért. − Tehetetlenül vállat vont, meglehetősen nehéznek találva az Oroszországról alkotott gondolatai szavakba öntését: − Annál is inkább, mivel az oroszok zsírján hízó, a front mögötti területen tobzódó aranyfácánjaink ellenünk fordították őket a kegyetlenkedéseikkel, kapzsiságukkal, szoknyavadászságukkal meg a közönséges trágárságukkal. A hájas, barnainges pártvezéreink vesztik el nekünk azt a kinti háborút. Akkor mi miért ontsuk tovább a vérünket? − Elhallgatott, vézna mellkasa hullámzott a hosszú beszéd erőfeszítésétől. Hosszú csend állt be az öreg családi kúriában, amit csak a nagyapának a kinti sötét hallban lévő faliórájának az egyenletes ketyegése zavart meg. − Megértelek, Detlev − válaszolta az apja nagy sokára megfáradt, reményvesztett hangon. − A régi erkölcsök és a korabeli hagyomány halott. Elárasztott minket a barna csőcselék azoknak a jóvoltából, akiket te… hm… aranyfácánoknak nevezel. Csakhogy ők is emberek, Detlev, tele a kisember hibáival, bűneivel és erényeivel. − Az öreg megjutalmazta fiát egy futó mosolyával, és egy pillanatra újra felvillant szemében a régi fény. Ő viszont épp ekkor döbbent rá egy látomás tisztaságával, hogy soha többé nem fogja viszontlátni az apját, mert az öreg rövidesen meghal. − És mint tudod, fiam, mi, de la Maziere-k, sosem foglalkoztunk 133

politikával, azaz a kisemberek bohózatával, mióta csak az egyik korai ősünk Franciaországból, a csőcselék elől elmenekülve felajánlotta szolgálatait a porosz királynak. − Az apja szilárd hangon fejezte be a mondókáját: − Detlev, te nem holmi kisembereket szolgálsz, te Németországot szolgálod! − Érzelemmentesen, megfellebbezhetetlen szilárdsággal és egyszerűséggel ejtette ki a súlyos szavakat: − A de la Mazierek mindig is ezt tették, Németországot szolgálták! Ismét súlyos csend nehezedett a házra. Még a tábornok is dermedten ült a nyergében. Hirtelenjében nagyon öregnek és nagyon roskatagnak látszott, mint a magas, odvas tölgyfákon ülő varjak. A falióra meg csak ketyegte tovább az időt a maga fémes kérlelhetetlenségével. Detlev körülhordozta tekintetét a de la Maziere-k emlékeitől súlyos helyiségben, akik idejük lejártával Európa csatatereiről mindannyian ide vonultak vissza meghalni, ugyanúgy, ahogy apja, az öreg tábornok is teszi. Ám az ő számára ezek a falak nem szolgáltattak sem reményt, sem hitet, sem bizalmat a jövő történéseire nézve. Olyannyira nem, hogy már azt is tudta, neki sosem lesz fia, akibe az őseitől tanultakat beleplántálhatná. Ösztönösen érezte, hogy a régi családi kúria az egész birtokkal együtt rövidesen el fog tűnni, amikor a vörös áradat hamarosan elárasztja ezt a legkeletibb tartományt, ami ezer esztendeje Németországhoz tartozott, amióta csak a fekete lovagok kicsavarták a szlávok szorításából. Most azok fogják visszafoglalni, és semmi sincs, amivel a ló helyett, repülőgépen száguldó huszadik századi Feketelovagok feltartóztathatnák őket. − Akkor hát, mi fog történni, Detlev? − vakkantotta a tábornok régi parancsnoki hangján. Detlev de la Maziere pedig bizonytalan hangon csak ennyit tudott rá hebegni válasz gyanánt: − Attól tartok, apám, hogy még nem tudom pontosan…

134

Másnap reggel az öregember nem jött ki a kapuhoz, hogy elbúcsúzzon tőle, amikor Frantek, a kocsis elővezette a fáradt, öreg lovat, hogy kikocsizzon vele az állomásra a berlini vonathoz. Detlev de la Maziere ekkor pillantotta meg utoljára az apja alakját a dolgozószoba ablakának szilárd keretében. A nevetséges nyergében ülő, hajlott hátú vénembert, kétszáz évnyi hagyomány és állami szolgálat megkopott emlékeitől körülvéve, finom, fehér hajú fejét lehorgasztva a végső megsemmisülésben. Aztán a sötét vasúti kocsiban a kíváncsi tekintetektől távol, miközben a parasztok tisztelettel kalapot emeltek, az asszonynép pedig térdet hajtott előtte, iskoláskora óta most először sírva fakadt. Soha többé nem fog hazajönni. Tovább folytatta sétáját, hallgatva Nyugat felől a feljajduló szirénákat, melyek a főváros elleni újabb légitámadást jelezték, s közben azon tépelődött, hogy mitévő legyen. *** A piszkos, gyűrött ágyon fekvő Hannemann főtörzsőrmestert is hasonló gondolatok foglalkoztatták, miközben egy meztelen kurva hajolt föléje és egy korsó jéghideg sört tartott a szájához. Az örömlány arcán feszültség, fáradtság és aggodalom tükröződött: − Gondoltam, jól fog esni az utolsó éjszaka után. Hannemann lefújta a habot, aztán hálásan, jó alaposan meghúzta a söröskriglit. − Köszönöm − krákogta rekedten −, ez még az anyatejnél is finomabb egy fokkal! − jegyezte meg a szajha lelógó melleire pillantva. A szexuális feltöltöttség azonban már végképp kiapadt belőle. − Azt mondtad, ma reggel jelentkezned kell az orvosnál − mondta a lány belecsusszanva olcsó, műselyem köntösébe. − 135

Gondoltam, jobb, ha időben felébresztelek. Hannemann boldog elégedettséggel kortyolgatta a sört a koszos, nedves, foltos szobácskában, melynek ablakain nem húzták el a lyukas sötétítőfüggönyöket, hogy bebocsássák a ragyogó, reggeli napfényt. − Csak a szokásos felülvizsgálat. Egy kivénhedt csontkovács professzor vagy ilyesféle. Biztos kiutal még nekünk egyhavi betegállományt. Annál is inkább, mivel megtámogattam egy karton feketepiaci tüdőtorpedóval meg egy fél kiló eredeti babkávéval. Meg lennék lepve, ha ezek után még szívóskodna. Az örömlány bátorító bólogatással lecsavarta egy sörösüveg kupakját és újra megtöltötte a csorba kriglit, melynek oldalán egy régi kép díszelgett egy tócsába vizelő gyerekkel és felette a szöveggel:„SOSE IGYÁL VIZET!” Hannamann hálás mosollyal folytatta az iszogatást. − Ennyi épp elég lesz. A vízivás tényleg ártalmas − elmélkedett közben vigyorogva. − Elvégre az összes hal abban éli a nemi életét! Legyen bármi más pia vagy cefre, még mindig jobb. Mindenesetre kellemes éjszakát töltöttünk együtt − szólt oda röviddel később a lánynak, emlékezetébe idézve, amikor egy szál fekete harisnyatartóban és harisnyában hempergett vele az ágyon, miközben sikoltozott az igazi vagy csak megjátszott élvezettől. Ő mindenesetre nem tudta eldönteni, de nem is nagyon érdekelte. Megelégedett annyival, hogy hamisítatlan, igazi matracpolkát jártak. − A marie20 ott van a párnád alatt. − Köszönöm. Kérsz még egy sört, katona bácsi? − Nem. Csak add ide az egyenruhámat meg a surranómat. A tisztjeim már várnak a La Charitében. A lány engedelmesen odanyújtotta neki a fényes csizmáját meg az uniformisát. Hannemann közben felvette az alsónadrágját meg a zokniját és kisimította a ráncokat a 20

Pénz. 136

zubbonyán, miközben ő várt, hogy átadhassa neki. − Látom, sokfelé megfordultál − jegyezte meg a zubbony csupa plecsni elejére mutatva. − Mennyi érdemrend! A Narviki Pajzs-érem… Kréta… Észak-Afrika… Első és Másodosztályú Vaskereszt… sőt, látom, már a torokfájásod is ki van kúrálva! − bökött rá meglepetten a köpeny felett látható Lovagkereszt fekete-fehér szalagjára. − Ennyire ismered a medáliákat? − A foglalkozásommal jár − vont vállat unott mosollyal a kurtizán. − A plecsnik sok mindent elárulnak a magamfajtáknak a csukaszürkékről. Úgy értem, azokról a szőrös seggű bokorugró, vén nyulakról, akik Popovlandról térnek haza. Nem mindegy egy magamfajta dolgozó lány számára, hogy hány nő nélkül eltöltött év után bújnak ágyba az emberrel. − Az biztos − válaszolta Hannemann nem valami túlzott érdeklődéssel. Amíg csak képes volt úgy életre kelteni az öreg szalámirudat, hogy vetekedett a gyémántvágó keménységével, minden éjszakát más kurvával töltött. Maga sem tudta, miért. Csak annyit tudott, hogy annyi gyakorlatot akar szerezni és összegyűjteni, amennyi csak belefér a hátralévő idejére. Ez a lány ugyan tényleg jó volt, de máris kezdte elfelejteni. Ma éjszakára, ha Isten és a párt is úgy akarja, egy másik flaszterkoptatót fog felcsípni. Talán egy szőkeséget. − Ugye te nem vagy berlini? − kérdezte nyakkendőkötés közben. − Kiderül az akcentusodból. − Tartományi német vagyok − válaszolta a lány. − Keletporosz. − Vagyis polák? − Olyasmi. Odahaza vízi poláknak hívták a magamfajta félig lengyel, félig németeket. A főtörzsőrmester a sapkája után nyúlt és megfelelő csibészes szögben feltette rövidre nyírt hajú fejére.

137

Az örömlány szemei összeszűkültek, amint megpillantotta a jobb karján lévő fekete-fehér szalagot a rajta díszelgő „SS STUKA GESCHWADER” felirattal: − De hát te nem vagy SS! − kiáltott fel. − Azt mondtad, a Luftwaffénál szolgálsz. − A lány tekintete megkeményedett. Szlávos arccsontozatú, ferde szemei élesen megvillantak. Már koránt sem az a toleráns, könnyűvérű ribanc volt, aki pár perccel korábban. − SS-alakulatnál szolgálok − válaszolta Hannemann a légypiszkos tükörben a tükörképét mustrálgatva. − A gépekkel az SS urai repülnek. Mi meg, a Luftwaffe közönséges parasztjai, ahogy magunkat nevezzük, lövészként kísérjük őket − magyarázta hanyag nemtörődömséggel. − Értem. Olvastam már rólatok, többször szerepeltetek az újságokban. Úgy neveztek titeket, hogy ,, A Führer repülő tüzérsége”. Mindig odamentek, ahol a legmelegebb a fronthelyzet. Gondolom, rövidesen visszatérsz Popovlandba? Hannemann elvigyorodott: − Frau Hannemann jóképű fiacskája nem sieti el a visszatérést. A többiek… − hanyagul megvonta a vállát − ők már kelet felé vonulnak, és velük a fél kibaszott Luftwaffe. Egy egész… − Lentről sürgető autódudálás hallatszott. A főtörzsőrmester hirtelen kiegyenesedett és a tükörfényes övéért nyúlt. − Hé, kislány, kandikálj csak ki az ablakon, és nézd meg, látsz-e ott egy elegáns tiszturat egy snájdig sportkocsiban? A lány bólintott és már nyitotta is kifelé az ajtózárat, miközben Hannemann sietve befejezte az előkészületeit. Előző éjjel Hanno von Heiter tette ki ezen a helyen, amikor már mindketten eléggé felöntöttek a garatra ahhoz, hogy kedvük szottyanjon egy gyors matracpolka menethez. Hanno nyilván emlékezett rá, hogy itt váltak el, és el akarja vinni a La Charitébe. A lány lenézett a hosszú, elegáns, háború előtti évjáratú sportkocsira és vezetőjére, aki fekete SS-uniformisban 138

a semmibe meredve ült a volánnál és rendszeres időközönként megnyomta a kürtöt. − Igen, egy SS… − kezdte a kurva, s még épp időben visszafogta magát, hogy ne nevezze disznónak, ahogy a szokásuk volt, mikor a „sejtje” többi tagjával beszéltek a Fekete Gárdáról. − Mindent köszönök, kislány − köszönt el könnyedén az ajtóhoz masírozva Hannemann. − Majd találkozunk valamikor. Addig se menj el senkivel ingyen fuvarba. − Remélhetőleg találkozunk még − értett egyet vele szívből a szajha, rámosolyogva a veterán lövészre. − Én is szívből vágyom rá, törzsőrmester! Csüssz! − Csüssz! − köszönt el Hannemann, azzal ugyanúgy kilépett az örömlány életéből, ahogy a többiekéből, akik az utóbbi napok, hetek során megosztották vele az ágyukat. A lány mosolya nyomban elillant és elgondolkodó komorságnak adta át a helyét. Ezt a hírt nyilván érdemes jelenteni „Antonnak” az ellenálló csoportjuk ravasz szemű vezetőjének, aki számos „vízi polákhoz” hasonlóan utcaseprőként tevékenykedett. Azt állította magáról, hogy ő is csak egy olyan egyszerű Ostarbeiter21 parasztgyerek a graudenzi térségből, mint a többiek, akiket a jó étel és a pénz ígéretével csalogattak ide ’41-ben, amikor a Reichbeli munkára toboroztak a munkatáborok kimondatlan fenyegetésével, ami óhatatlanul bekövetkezik, amennyiben nem hajlandó „önként jelentkezni”. A lány azonban egy szavát sem hitte. Anton korántsem volt olyan „egyszerű parasztgyerek”, mint a többiek. A sportkocsiban ülő, jó svádájú fiatal tisztre gondolt, Káin jelével − a Fekete Gárda ezüst halálfejével − a hajtókáján. Úgy döntött, továbbítja Antonnak mindazt, amiről a nagydarab tiszthelyettes fecsegett neki. Ki tudja, hátha jó lehet egy adag fehér porra, arra az áldott anyagra, ami nélkül a lány már 21

Keletről toborzott munkás. 139

létezni sem tudott volna ezekben a nehéz napokban. Hozzálátott, hogy felöltözzön. − Na, hogy szuperált a gyorstüzelője, uram? − érdeklődött Hannemann boldog elégedettséggel, miközben Hanno a széntüzelésű buszok és lovas kocsik között kacskaringózott a sportkocsival, kitartóan dudálva, valahányszor valami jármű megpróbált az útjába kerülni. − Szarabbul már nem is működhetett volna! − válaszolta Hanno von Heiter nyomorúságosan. − Pedig annyira reménykedtem benne, hogy az éjjel nekem is összejön végre. Azt hittem, hogy az az oboa bajnoknő nálam is átszakítja a gátat − s csüggedten csóválta a fejét, és kis híján elütött egy hájas légoltalmi őrt, aki egy ősi biciklin pedálozva igyekezett, hogy még a bombázás kezdete előtt az őrhelyére érjen. − Nem keményedett meg a gyémántvágó? − tudakolta Hannemann együtt érzően. − Még hogy gyémántvágó! − horkant fel Hanno csüggedt legyintéssel. − Ha legalább egy átkozottul szerény, kékeres szafaládévá cseperedett volna! − Újra megrázta a fejét: − Őszintén szólva, Hannemann, azt hiszem, végképp búcsút mondhatok a férfiasságomnak. Egy kibaszott magtalan, impotens trottyos lett belőlem! − Sose mondja, hogy végképp kifújtak a szelepek, uram! − vigasztalta a tisztet Hannemann, miközben von Heiter tovább kanyargott a lassú, reggeli forgalomban, be-beintve egyikmásik makacskodó autó sofőrjének. Aztán megszólaltak a szirénák, amint a légiriadó nyugat felől a nagyváros felé közeledett. A közlekedési lámpáknál álló civilek máris idegesen pislogtak fel az ég felé a szemük sarkából. Hannemann látott egy hájas, középkorú légoltalmi őrt, amint az őrbódéja mögé húzódva csendesen felveszi az acélsisakját. A támadó gépek minden valószínűség szerint erre tartanak. − Kipurcantam, ez a helyes kifejezés − jelentette ki von Heiter sötéten. − Mióta szegény Fifit elvesztettem, a maradék 140

szerencsém is elpártolt mellőlem. Nem is álmodozhatok gyémántvágóról. − Az idegfeszültség meg az alultápláltság az oka, uram. Tudom, hogy a csontkovács is ugyanezt mondta − igyekezett megnyugtatni bajtársát Hannemann. − A fő, hogy egyáltalán élünk, uram, nem igaz? Élünk, és nem Popovlandban szarik a sírunkra egy ruszki, hanem idehaza lehetünk, a mamával! Von Heiter pillantása egy másodpercre lesiklott az útról. A távoli, nyugati égboltot már a légvédelmi ágyúk csendes, sötétbarna robbanógolyói pettyezték. Az amik rövidesen újra beköszönnek, gondolta Hannemann. A sápadt, fiatal tiszt arcán azonban szembetűnő változás látszott: szeméből nyomtalanul eltűnt a félelem, és csak a fatalista végzetszerűség tükröződött bennük. − Azt mondja, élünk, Hannemann? A főtörzsőrmester bólintott. − De miért, és meddig? Hannemann ékesszóló vállvonogatással válaszolt: − Hát Jézus vagyok én uram? Még csak a jövő héten kezdem a vízen járó tanfolyamot. − Cinkos mosolyt erőltetett az arcára. Korábban az összes ifjú arisztokratát egyformán rühellte a gőgös, arrogáns modoruk miatt, de mostanra Hanno irányában az utálata valamiféle szimpátiává enyhült, annál is inkább, mivel von Heiter egész aurájára rá volt ragasztva a halál bélyege. Nem az a túlélő fajta volt, mint Frau Hannemann jóképű fiacskája, de nem ám! − Mi haszna a mi foglalkozásunkban a holnapról elmélkedni, uram? − kérdezte, és lágy hangjába most már kezdtek belevegyülni a Flakok22 mind hangosabb dörrenései. A járókelők csoportosulni kezdtek a csúcsos beton óvóhelyek bejáratánál, a légoltalmi ügyeletesek pedig a kulcsokkal matattak, hogy bebocsássák őket. − Legjobb csak a mának élni, nem gondolja? Német légvédelmi gépágyú, illetve a német katonai szlengben mindenféle ellenséges légvédelmi ágyúk neve is. 22

141

− De ha már a mától sincs mit remélnünk, akkor miért érdemes élni? − vetette ellen von Heiter, − Erre adjon választ Hannemann, maga nagyokos? Mielőtt azonban a főtörzsőrmester megpróbálkozhatott volna valami épkézláb válasszal, a tőlük jobbra lévő postahivatal szirénái is éles, idegtépő vijjogással működésbe léptek. Aztán hirtelen mindenfelől sisakos légoltalmi őrök jelentek meg a sípjukat fújva, kereplőiket forgatva és parancsokat üvöltözve. A forgalom lassan leállt. Von Heiter is lefékezett, mikor a bal oldalukon lévő parkból tüzelni kezdett a légvédelmi üteg, és a felettük lévő égbolt mintegy varázsütésre megtelt az ezüstmadarak szilárd tömegével. Zúgó morajjal, fehér kondenzcsíkot húzva a gépek farka mögött egyik század a másik után jelentkezett be a gyilkolásra…

142

III. FEJEZET A szirénák búgása a légiriadó végét jelezte. Ám amint a rémült emberek előbukkantak az óvóhelyekről, Berlin agóniája tovább folytatódott. Még mikor ők hárman feljöttek a többi rongyos civillel, akkor is érezni lehetett az égett hús émelyítően édeskés bűzét. A mészárlást befejező ezüstmadarak a jól végzett munkájuk végeztével nyugati irányban távoztak. Előbb foszforos gyújtóbombákkal szórták meg a várost, aztán a nagy robbanóerejűek következtek, amelyekkel szétterjesztették a lángokat. De la Maziere szemeit leárnyékolva a körülöttük lévő tüzes ragyogás ellen meredt a körülöttük színpadi kellékként ingadozó, remegő, lángoló épületekre, és megpróbált valamelyest tájékozódni. Másik két társa is tátott szájjal, elborzadva bámulta a szörnyűséges tájképre hasonlító átalakulást. Mindenki pánikszerűen menekült körülöttük. Az emberek, patetikus csomagjaikat a fejükön cipelve igyekeztek a külvárosok felé. Egy meztelen nő rohant el mellettük, a melleibe ágyazódott ragyogó, fehér foszfordarabkákkal, amelyek máris füstölögni kezdtek. Pedig már bőrig volt ázva a szerencsétlen. Nyilván vizet locsolhatott a csupasz testére, hogy elfojtsa a lángokat. Csakhogy a foszfor, mivel levegőhöz jutott, rövidesen újra lángra kapott és kegyetlenül leégette a húst az eleven testéről. Röviddel ezután egy csapat rémült, kékfehér, kórházi pizsamás amputált ugrándozott, szökdécselt, csúszkált végig előttük, ki hogy tudott, egyesek az övüknél fogva húzták, vonszolták maguk után a harcok során megvakult bajtársaikat, akiknek semmit sem látó szemeiből a félelem könnyei csurogtak. − Óh, Istenem, az ember el sem hinné, hogy ilyesmi lehetséges! − fuldokolta Hanno. − Hogy ember ember ellen ilyet tegyen! Nem! 143

− De bizony megteszi, uram, amint a mellékelt ábra mutatja − vágott vissza Hannemann tőle szokatlan keménységgel. − Sőt, ennél még rosszabbakat is tesz. Nézzen csak oda, uram! − kiáltotta, és a fiatal tiszt csontos vállát megragadva erőnek erejével, megfordította. Hanno von Heiter levegő után kapkodott. Egy romba dőlt épület mellett, ami a Luth-Evang Kindergarten 23 nevet viselte, csontvázszerű fák meredeztek, apró kis pirosas darabkákkal, amelyek túlérett, pépes gyümölcsöknek tűntek, és leginkább a szétloccsant fügére hajaztak. Hanno hirtelen hányni kezdett, és a forró, epés okádék átcsurgott összeszorított ujjai között. A fán lógó érett gyümölcsszerűségek az óvoda gyermekeinek szétszaggatott testrészei voltak, amelyeket a letarolt ágakra vetett a robbanás ereje. De la Maziere is nehezen küzdötte le a rosszullétét. − Elég ezekből a szörnyűségekből! − mordult fel egész testében remegve, abban a tudatban, hogy bármelyik pillanatban őrült üvöltésben törhet ki, ha nem fogja vissza magát. − Ha nem tévedek, a la Charite valamerre abban az irányban lehet − s előremutatott a füsttel borított utcán, amelyet elhagyott rongycsomókként szanaszét heverő holttestek borítottak. − Jöjjenek már, tűnjünk el innen! Ám nem lehetett csak úgy elmenni a nagyváros szörnyűségei mellett, mert azok mindenütt ott voltak a lángoló és összeomló épületek meg a kétségbeesett pánikban összevissza futkosó és szeretteik nevét kiáltozó emberek között. Mint ahogy a hullák is mindenütt ott voltak, a legképtelenebb testhelyzetekben fekve, ahogy a hirtelen halál éppen lecsapott rájuk. Voltak, akik a csatornákban, víztározókban kuporogtak reszketve, és segítségért könyörögve. A testük tele volt fehér foszfordarabkákkal, és még megmoccanni is féltek, nehogy újra lángra lobbanjanak. Így aztán moccanás nélkül vártak az orvosra, hogy kiszedje 23

Protestáns óvoda. 144

belőlük a rémséget. Egy halott, meztelen nagymama elszenesedett csecsemőt tartott meddő emlőjére, amiből már legalább ötven éve nem jött anyatej. Egy szétterpesztett lábú kurva a világ elé tárta rejtett bájait, csak éppen a feje hiányzott. Egy fehér kiskutya patetikus nyüszítéssel, lágyan nyalogatta egy fekvő kislány arcocskáját, aki pont úgy nézett ki, mintha csak aludna. Egy középkorú, kövér rendőr tetőtől-talpig egyenruhában, fején a bőr sisakjában torkaszakadtából fújta a sípját, miközben két véres lábcsonkján igyekezett egyensúlyozni. Egy járó motorral álló autó volánjánál egy anyaszült meztelen, szénné égett testű férfi ült, rohamsisakban, az iszonyú hőségtől pigmeus méretűvé zsugorodva. Egyik borzalom a másikat érte, és úgy tűnt, hogy sosem ér véget. Így haladt végig a három bajtárs a törött üvegcserépszőnyegen a kórház felé, tekintetüket mereven maguk elé szegezve, mintha szégyenkeznének, Talán ha kétszáz méternyire lehettek a la Charite tizenkilencedik századbeli épületétől, melynek elejét és tetejét hatalmas vöröskeresztes zászlók borították, amikor észrevették őket. Ketten voltak, vastag, bundabéléses bőrdzsekibe és nadrágba öltözve. Ügyetlenül mozogtak vastag repülős overaljukban. Egyikük még az ejtőernyőjét is a karjába ölelve cipelte, mint valami drága, féltett gyermeket, Mögöttük jött pisztollyal a kézben a kíséretük, két hájas Schupó24, mintha a foglyaik bármikor is szökéssel próbálkozhatnának. Szoros embergyűrű vette körül őket. Gyűlölettől eltorzult arcú, öklüket rázó, köpködő nők és gyerekek hada gyalázta a bőrruhásokat. Ám úgy tűnt, ők túl kimerültek voltak, hogy a szidalmakkal törődjenek, vagy pontosan erre a bánásmódra számítottak. A dühös tömegről tudomást sem véve vakon és szinte boldogan lépdeltek a börtön felé. 24

Schutzpolizei, azaz Védelmi Rendőrség. 145

− Jenkik − tört ki a szó Hanno von Heiter szájából, amint megtorpantak a bombatölcséres, romos utcán feléjük tartó kis tömeg láttán. − Ami repülősök! − Kibaszott gyilkosok! − rikoltotta Hannemann rekedten, ökölbe szorult kezekkel, miközben széles ábrázata elvörösödött mérgében. − Asszonyokat és gyerekeket gyilkolni hét− nyolcezer méteres magasságból! − Krákogva nyálat gyűjtött, aztán megvetéssel feléjük köpött. − Fogja vissza magát, főtörzsőrmester! − torkolta le de la Maziere az egyre közelebb érő jenkikre meredve. Ők voltak az első amerikaiak, akiket életében látott. A fogolykísérő rendőrök kihúzták magukat az SS-tisztek láttán. A repülős, aki az ejtőernyőt hozta, magas, testes, csillogó fehér fogú fickó volt. Még így fogolyként is valósággal áradt belőle a pökhendiség. De la Maziere biztosra vette, hogy ő lehet a század leghíresebb verekedője, a legnagyobb szoknyavadász, akinek győzelmeitől az egész kantin hangos. A társa egy alacsonyabb, olaszos kinézetű kölyök, így ránézésre egy nappal sem látszott tizennyolcnál idősebbnek. A bunyós amerikai is észrevette a három németet és váratlanul elmosolyodva odasúgott valamit a másiknak. − Hello, boys! − mondta a szárnyas jelvényük felé intve a fejével. − Maguk szintén repülősök, mi? − és a vigyor kiszélesedett a jóképű, olajfoltos ábrázatán, amitől de la Maziere-t rettentő harag kerítette hatalmába, noha a fickó épp arra készült, hogy kezet nyújtson nekik, és lejattoljon velük, ahogy a jenkik a kézfogást nevezték. − Flieger auch? − kérdezett rá az amerikai, hogy biztos legyen benne, hogy megértették. − Kik ezek az emberek? − förmedt rá de la Maziere a magasabb rangú rendőrre, akinek mellét első világháborús kitüntetések díszítették. A rendőr haptákba vágta magát.

146

− Amerikai hadifoglyok, uram − vakkantotta, mintha díszszemlén lennének. − Az állatkert területén lezuhant bombázó legénysége. Ők az egyedüli túlélők. − Bizony − szólt közbe a bunyós, mintha megértette volna a kövér zsaru szavait. − Ezúttal is mázlink volt, ugye, Rossi? A kis olasz ugyan kötelességtudóan bólintott, ám nedves, sötét szemei egyszerre óvatossá váltak. − Végezzék ki őket! Kössék fel őket! Ártatlanokat gyilkoló szemét légi kalózok! Ki kéne őket herélni egy tompa késsel! Végezzenek velük! − sikoltozta az öklét rázó tömeg, tovább köpködve az amerikaiakat. Egy nő lerántotta a bugyiját és a hájas, ráncos, szőrös hasát feltárva lekuporodott a bunyós mellé, mintha le akarná vizelni. A másik rendőr hamarjában félrelökte és túlharsogta a zűrzavart: − Ne bántsák őket! Azt ajánlom, menjenek a dolgukra! Oszoljanak innen! Ezek a mi foglyaink. Wirds bald? De la Maziere csendet parancsolva felemelte a kezét, mire a csődület ösztönösen elcsendesedett, mintha érezték volna, hogy valami drámai fordulat van készülőben. A terebélyesebb Schupo is a magas, feltűnően jóképű SStisztre meredt. Az őrnagy kivárt, de a szemei egyre jegesebb dühvel égtek. Tekintete a bunyós nyugodt arcára meredt, míg Hannemann mintegy magában motyogta: − Ezek nem érdemlik meg, hogy valami vöröskeresztes üdülőhelyen böjtöljék ki a háború végét, vagy valami jól táplált hadifogolytáborban növesszék a seggüket, miközben cefetül káromkodnak, mint a többi jenki. De la Maziere már alig bírt az indulatain uralkodni: − Átvesszük maguktól az amerikaiakat, Herr Wachtmeister − közölte és egy határozott lépést tett előre.

147

− De hát ezt nem tehetik, uram! − tiltakozott a másik zsaru, miközben a tömeg lázasan csillogó szemekkel előrehajolva leste a fejleményeket. − Az amik a mi foglyaink, és a törvény előírása szerint… Hirtelen elcsuklott a hangja, mert az SS-tiszt keze az övén lévő pisztolytáska felé csusszant: − Itt 1943-ban ez szolgáltatja a törvényt, Herr Wachtmeister! − jelentette ki rekedten. A bunyós értetlenül bámult, ám a jóképű arcára tapadó, széles mosolyával sikerült palástolnia bizonytalanságát, mintha biztos lenne benne, hogy semmi baj sem érheti. Végtére is Isten saját országából pottyant ide, nem? − Hé, fiúk, mire megy ki ez az egész? − kezdte. − Meg akartok vendégelni a kantinotokban, vagy mi?… A kérdése azonban fájdalomkiáltásba fulladt, mert de la Maziere keze kilendült és nyitott tenyérrel arcon csapta. A mellette álló, olaszos kinézetű társát egyszerre elragadta a félelem: − Ne szívózz velük, Bo, mert a végén még ráfázunk! De la Maziere a még mindig motyogó Hannemann felé fordult: − Főtörzsőrmester, vezesse őket az épület mögé! − Uram! − a nagydarab berlini pisztolyt rántott és keményen a bunyós oldalába nyomta. − Na, nyomás, szépfiú! − sziszegte. − Hallottad a parancsot! Indulj! Te is nigger! − Az olasz nagyokat nyelve, könyörgőn nézett a társára, de a bunyós, továbbra is az ütéstől piros arcát tapogatva, már elindult a Hannemann által mutatott irányba. De la Maziere elégedett fejbiccentéssel a zavartan toporgó rendőrökhöz fordult. − Tartsák vissza az embereket, Wachtmeister! − adta ki nekik az utasítást. − Hanno, tartsa rajtuk a szemét! − De hát ezt nem teheti… Mi a szándéka, uram?! − tiltakozott a termetesebb zsaru. − Ez… − Tegye csak meg, uram! − avatkozott közbe az asszony, aki le akarta vizelni az amerikaiakat. − Ezt érdemlik ezek az 148

ami gazemberek! Golyót a tökükbe! Ha rajtam múlna, egy tompa késsel szép lassan lenyiszálnám a farkukat! − s feltartott kezével úgy tett, mintha egy karika kolbászt lóbálna, a másikkal pedig vágó mozdulatokat tett, mintha szeletelné. A magasabb rendőr egész testében megborzongott, aztán úgy meredt az ormótlan csizmája orrára, mintha szégyenkezne. De la Maziere nem törődött tovább velük. A leomlott épület mögött eltűnő két amerikai bőrkabátos hátán kívül alig látott valamit. Elindult Hannemann után. A tömeg elnémulva várakozott, a haragjuk elillant. Még a szadista ötleteket adó nő is elhallgatott. Hanno megereszkedett vállal, feszülten várt, mintha ütésre számítana. Csak a rendőrök nehéz lélegzését, egy mentőautó távoli szirénáját meg a lángok egyenletes ropogását lehetett hallani. Úgy tűnt, mintha ólomlábakon araszolna az idő. Az épület mögött is teljes volt a csend. Hanno váratlanul összerándult. Egy hirtelen, kísérteties, embertelen feljajdulás hasított bele a súlyos csendbe, mint egy csapdába esett állat kétségbeesett segélykiáltása: − Ne! − sikoltotta hisztérikusan a megtört hang. − Ne, kérem! Kérem, ne… Egy éles, száraz pisztolycsattanás akasztotta meg a kegyelmi könyörgést. Majd egy pillanattal később egy második követte. Tompa nyögés hallatszott, és mintha valami lecsúszott volna a téglatörmelékre. Hanno számára egy egész korszaknak tűnt, mire de la Maziere és Hannemann újra megjelent. A két német arcán már nyoma sem volt indulatnak, mint ahogy a vad csillogás is eltűnt a szemükből. Görnyedt háttal, megroggyanva, kissé botladozó léptekkel tértek vissza. Az arcuk oly élettelennek tűnt, mintha maguk sem tudnák egészen felfogni, hogy mit tettek. Egy kövér asszonyság szóra nyitotta a száját, mintha az elismerését akarná kifejezni, ám a mellette álló, botjára támaszkodó öregember, halkan leteremtette: 149

− Hallgasson, asszony! Túl vagyunk rajta. Nincs örömködés! Tűnjünk el innen! A tömeg lassan oszladozni, szállingózni kezdett. Senki sem nézett az ott álló gyilkosokra, akiknek ujjai közül erőtlenül csüngött a pisztolyuk. A termetesebb zsaru a torkát köszörülte: − Azt hiszem, uraim, jobban teszik, ha önök is odébbállnak − mondta, és a hangjából némi szomorúságtól eltekintve semmi sem érződött. − Majd mi elintézzük… a mocsok eltakarítását… Térjenek vissza az egységükhöz, mielőtt szaglászni kezdenének. Közben a társa az épület mögé baktatott, szemrevételezni az ott történteket. Most két ujját felemelve bólintott, de közben egy pillanatra sem vette le szemét a halott amerikaiakról, akik arccal lefelé, elnyúlva feküdtek a romhalmazon. A tarkójukat vörös, véres péppé robbantotta a pisztolygolyó, s a kilépőnyílásban fényezett elefántcsontként csillogtak a szétzúzódott csontszilánkok. A nagyobbik rendőr sürgetően intett nekik a kezével, mintha békeidőben rajtakapott, csínytevő iskoláskölykök lennének: − Menjenek már, mielőtt túl késő lenne! A három német repülős pedig engedelmesen megfordulva tovább folytatta útját a lángoló utcán, miközben a magasabb rendőr csípőre tett kézzel, szomorú fejcsóválással nézte a távozásukat. *** Alig két perccel később már ott álltak tétován a kórház főbejárata előtt. Robogó mentőautók egész áradata érkezett a zsúfolt udvarba. Vöröskeresztes ápolónővérek futkostak összevissza. Friss, piros vérfoltokkal tarkított köpenyű orvosok hajoltak a hordágyak fölé, hogy a súlyos sebesültek közül 150

kiválogassák azokat, akiknek azonnali beavatkozásra van szükségük. Az egyik sarokban pedig azokat halmozták fel, akiknek már túl későn jött a segítség. A fahasábként összerakott hullahalom már elérte a háromméteres magasságot. Rövidesen arra kényszerülnek, hogy elégessék őket, mert ennyi halottat még tömegsírba is lehetetlen eltemetni. Ez volt a szokásos eljárás. A három repülős csak állt zavartan, sápadtan az ellenőrzött káosz közepén, szinte észre sem véve a sietősen dolgozó medikusokat, és csak lestek tátott szájjal bámulva, akár a bugyuta falusi béreslegények, akik először tévedtek a nagyváros forgatagába. Hosszú álldogálás után végül de la Maziere fáradt hangja törte meg a csendet: − Vissza kell mennünk. Hanno von Heiter már ahhoz is túl merev volt, hogy féljen: − Meghalunk, Detlev − mondta érzelemmentesen, mintegy a puszta tényt közölve. − Ott fogunk meghalni. − A hangja pedig a semmiben halt el. Éppen egy ájult kislányt vittek el mellettük, aki még így, a világon kívül, morfiumtól elkábítva is mereven kapaszkodott a babájába. Mindkét lába hiányzott. − Nem számít − jelentette ki de la Maziere. − Uraim, visszatérünk Oroszországba. Jöjjenek! − azzal sarkon fordult, és elindult visszafelé. Hanno csendben lépdelt utána. − Uraim?! − suttogta magában a sort záró Hannemann. − Buxtehude főkurvájára és az ő szentséges puncusára mondom, engem eddig még sosem szólítottak „uramnak”. Úgy látszik, kibaszottul komolyra fordultak a dolgok. − Ám ezúttal még Hannemann főtörzsőrmester hangjából is hiányzott a szokásos életteli elevenség. Csak ment, bandukolva a két bombázópilóta hajlott alakja után. 151

A három férfi hamarosan eltűnt a füstben, mint a sírjukba visszatérő kísértetek. A hatalmas orosz föld újra magába szippantotta őket.

152

IV. FEJEZET − Uraim! − közölte büszkén Karst báró a szikkadt földön köréje gyűlt tisztekkel és lövész altisztekkel, miközben a reggeli nap fénye máris elárasztotta a sztyeppét. − Végre megkaptuk a támadási parancsot. Ma délután, tizennégy óra nulla, nulla perckor, bevetés! − Körbemosolygott a sárga füvön kuporgó, bronzos arcú harcostársain, akik készenlétben tartott térképpel és jegyzetfüzettel figyelték. − Az a megtisztelő feladat vár ránk, hogy a Sepp Dietrich SS-tábornok páncélos hadtestének katonáit támogathatjuk! Az Első SS Stuka-ezred sorait újra feltöltő zöldfülűek felől elismerő mormogás hallatszott. Egyikük lelkesen fel is kiáltott: − Eszerint akkor mi a földi bajtársainkkal karöltve vezetjük a támadást, nemde, Hauptsturm? Elvégre az SS mindig a támadás élén jár. − Pontosan − értett egyet vele Karst, miközben a mellette fekvő térképtartóról levette a fekete takarót. − Dietrich tábornok támadási főiránya ez a Prohorovka nevű orosz kisváros, ahonnan aztán Kurszk átkarolásával összekapcsolódhat a másik páncélos előretörés ékjével, ami a kiszögellés túloldala felől közelít. Dietrich tábornok a Leibstandarte gépesített gyalogságát állította az előretörés élére, mintegy száz vadonatúj Tigris tankkal, amelyek hatvan tonna súlyúak, és méltó ellenfelei mindennek, amit a ruszkik szembeállíthatnak velük. Örömteli füttyök harsantak az új titkos fegyver említésére, s arra a hírre, hogy a legelitebb SS-alakulattal párban mehetnek csatába. − Akkor ezzel be is alkonyul a drága orosz anyácskának, ugye, Hauptsturm? − Nagyon remélem − fejezte ki egyetértését Karst. 153

− Ez mind szép és jó − szólt közbe keserűen a veterán von Einem − de azt se feledjük el, hogy a szaros popovok minden valószínűség szerint legalább tízszer ennyi T 34-est fognak bevetni ezen a frontszakaszon! Karst egy pillanatra elkomorodott. − Elismerem, von Einem, hogy még egy Tigris sem képes ellenállni tíz T 34-esnek, mert egyikük csak elérhet egy szerencsés találatot. De itt jövünk a képbe mi, amikor Sepp Dietrich tábornok repülő tüzérségeként lépünk be a küzdelembe. Természetesen nem tudunk majd minden szovjet tankot megsemmisíteni, de arra nincs is szükség. − A százados önelégülten elmosolyodott: − Mindeddig Oroszországban azzal a feltételezéssel támadtunk, hogy a szovjet harckocsizó alakulatok is hasonló rádióösszeköttetéssel rendelkeznek, mint a mi páncélos erőink. A hírszerzésünk azonban kiderítette, hogy ez távolról sincs így. Csakis a ruszki ezredparancsnokok és talán a századparancsnokok állnak rádiókapcsolatban a felsőbb parancsnokságukkal. Ezeknek a szláv ősembereknek a többsége egyszerűen nincs azon az értelmi szinten, hogy egy rádiót kezelni tudjon. − Jó, jó, ezt a szöveget már ismerjük − szólt közbe ismét von Einem összeszorított fogakkal, mivel irritálta a zöldfülűek csodáló arckifejezése, amivel Karstra bámultak. − Hat ujj kellene mindkét kezükre, mert olyan hülyék, hogy húszig sem tudnak számolni, hacsak le nem húzzák a csizmájukat. Meg a többi, a propaganda által terjesztett hülyeség! Csakhogy ezek a szláv ősemberek egyelőre nagyon is eredményesen ellenállnak a mi Wehrmachtunk okos és talpraesett tábornokainak, vagy tán tévednék? Karst arca lángvörös lett a méregtől, de akkor sem volt hajlandó eltéríteni magát a beszéde témájától, mivel nagyon is elérhető közelségben érezte az előléptetéssel járó dicsőséget. − Maradjunk a lényegnél, von Einem − torkolta le a másikat. − Ez pedig a következő: Az ütközetbe bocsátkozó 154

szovjet harckocsizó egységek főként zászlójelekkel oldják meg az egymás közötti kommunikációt. Tehát a hírszerzési adataink szerint az orosz parancsnok nem rádión ad parancsokat az alárendeltjeinek, mint nálunk, hanem apró kis zászlók lengetésével, ahogy a rövidnadrágos cserkészfiúknál szokás. És itt lépnek közbe az Ágyúmadarak. Nem foglalkozunk az összes ruszki tankkal, csak azokkal, amelyek tornyában zászlót lengető popovot látunk. Azokat vonjuk ki a forgalomból, és ettől szét is esik az egész támadásuk. Irányítás nélkül ugyanis a ruszkik olyanok lesznek, mint egy gondolkodásképtelen, szláv ökörcsorda. Össze-vissza fognak rohangálni! Von Einemre azonban még ezzel sem sikerült kellő hatást gyakorolni. Egy hangos nyögés kíséretében úgy tett, mintha lehúzná a WC-láncot, a másik kezével pedig befogta az orrát. Így jelezte, hogy szerinte ez az egész terv bűzlik. Greim ezredes is hasonló véleményt formált. Az ezred parancsnoka, aki ekkor ért a terepen lévő egyetlen fa alá, ahol Karst az eligazítást tartotta, tudott valamit, amit a hadműveleti terv részleteibe merülő báró nem. Hagyta tehát, hogy a százados ismertesse a hadműveleti magasságot, a repülési alakzatokat, az újratankolás folyamatának menetét, a földi felismerési jeleket és más hasonlókat. Türelemmel kivárta az idejét, míg végül Karst feléje fordulva, diadalittas, kipirult ábrázattal megkérdezte: − Van valami hozzáfűznivalója az elhangzottakhoz, uram? Greim bólintott, és szinte vonakodva lépett elő az árnyékból a júliusi napfény ragyogásába. − Van bizony, Karst százados − azzal odalépett a csoport közepébe, mivel előttük már kezdetét vette a német nehéztüzérség egyenletes dörgése. Az orosz állásokat lőtték, hogy kellően megpuhítsák őket a küszöbön álló általános támadásra. Szinte szomorúan nézett végig ezeken a lelkes, ifjú zöldfülűeken arra gondolva, hogy vajon hányan élik meg 155

közülük ezt a hétvégét. − Meine Herren − kezdte −, először is köszönteni szeretném két visszatért régi bajtársunkat, akik mintha a halálból tértek volna vissza közénk. Von Heiter századost és de la Maziere őrnagyot, aki mostantól ismét a helyettesem lesz. − Greim a szeme sarkából látta, amint Karst arca egyre dühösebbé válik, és tudta, hogy miért. A báró irigy volt. − Hasonlóképpen örömmel üdvözlöm egy harmadik visszatérő régi bajtársunkat, Hannemann főtörzsőrmestert, bár ezt a cégéres gazembert ismerve nagy valószínűséggel rövidesen megbánom még ezt az örömömet. − A tiszthelyettesek soraiból vidám kacagás harsant, Diercks Papa pedig közbekiáltott: − Sose féljen, uram, rajta tartom az üveges szemeimet a nagy, szőrös seggű ördögön! Greim jókedvű mosolya azonban eltűnt: − Bajtársak, mint bizonyára sejtik, ezt a délutáni támadásunkat afféle meglepetésnek szántuk Ivánéknak, hiszen a hadseregünk rendszerint napkeltekor szokott támadni. Szóval ez valami újdonság. Ám máris figyelmeztetek mindenkit − mondta felemelt mutatóujjal −, hogy szó sincs meglepetésről. − Nincs meglepetés? − kérdezgették egymást, Karst pedig úgy elvörösödött, mintha személyesen őt terhelné a felelősség a meglepetés elmaradásáért. − Nincs bizony, és máris elárulom önöknek, hogy miért nincs. A csel ugyanis fordítva sült el, és ők leptek meg minket. Ma hajnalban, hat óra nulla-nullakor, vagyis közvetlenül napkelte előtt von Manstein előretolt erőit súlyos hagyományos, illetve zuhanóbombázó támadás érte erős szovjet repülőalakulatok által, s jelentős veszteségekkel. Az ottani repülősökön, mint mondani szokás, letolt gatyával ütöttek rajta. Most nyilván rajtunk lenne a sor, még a délelőtt beállta előtt. Éppen ezért a következő parancsot adom ki: E pillanattól kezdve ötperces riasztás van érvényben. Minden gépszemélyzet a feltankolt, felfegyverzett gépe mellett, 156

indulásra készen várakozik. Bennünket, az Első SS Stukaezredet nem fognak a földön kikészíteni. Világosan beszéltem? − Világosan, uram! − hangzott a rekedt hangú válasz. − Helyes. Jól jegyezzék meg uraim, és ez főként a zöldfülűeknek szól: a repülőgépeket lehet pótolni, magukat azonban nem! Épp ezért, soha ne kockáztassanak feleslegesen! − Még egy utolsó pillantást vetett a fiatal, lelkes arcokra, aztán a sokkal józanabb és megfontoltabb „parasztjait” vette szemügyre, akik közül sokat még a régi, spanyol polgárháború napjaiból ismert. Végül a sapkájához emelt kézzel, így szólt: − Uraim, sok szerencsét kívánva tisztelgek önök előtt! − Üdv a halálba menőknek − jegyezte meg von Einem. Senki sem nevetett a közbevetésén. *** Így aztán izzadságtól fénylő arccal, vastag repülős ruhájukban lihegve, bosszúsan cigarettázva várakoztak a gépeik árnyékában fekve. Immár állandósult az egyre fokozódó ágyúdörgés, ami végül már arra a bizonyos szörnyűséges, végítéletkori crescendóra emlékeztetett. Az előttük emelkedő vérvörös napkorong hátterében már mozgásba lendültek a Tigrisek fekete kontúrjai. A fedélzetük tele volt sisakos páncélgránátosokkal. A tankok tornyát hatalmas horogkeresztes zászlók borították. A későbbiekben ez szolgált ismertetőjelként az Ágyúmadaraknak. A harckocsik mögött áradtak a gyalogság tömegei. Lassú, egyenletes vonalakban haladva, készenlétben tartott fegyverrel gázoltak át a hőség kékes hullámaiban remegő, sárgálló gabonatáblán. Őket a támadó tüzérség követte, majd a szállítók teherautói következtek, míg végül a dobozszerű, fehér mentőautók zárták a sort eleve szélesre tárt hátsó ajtókkal, felkészülve az emberi nyomorúság befogadására. Vagyis minden teljes harckészültségben állt a földtől az égbolt magasáig, az egész 157

horizont kiterjedésében, amikor a Német Hadsereg totális támadásba lendült. Ám a kilőtt gránátok nyomában támadt ragyogó skarlátvörös robbanások és a sűrű, barna füst között rejtőzködő orosz állások között baljós csend és nyugalom honolt. − Az ember már-már azt hihetné, hogy a ruszkik lefalcoltak, Hannemann − dünnyögte lustán Petyhüdt Segg Schmidt, miközben de la Maziere Ágyúmadarának szárnyai alatt hűsöltek. − Aligha − válaszolta unottan Hannemann, a szovjet vonalak felett emelkedő piros jelzőrakéták fényét szemlélve. − Szerintem inkább erősítést hívnak a zárótűz miatti veszteségeik pótlására. De biztosan jól érzik magukat, Ivánék e tekintetben nagyon megbízhatóak. − Mi van veled, Hannemann? Öreg kos, nehogy azt mondd nekem, hogy vénségedre tele lett a gatyád olvadt csokoládéval? Hannemann nem vette szívére a gúnyolódást. Ami a menekülésük során történt, és Berlin látványa, megtette a hatását. − Szó sincs befosásról, cimbora. Csak tudod, szöget ütöttek a fejembe az Öreg szavai. Az, hogy ez az új, ígéretesnek beharangozott offenzíva tényleg könnyen a skalpunkba kerülhet. Petyhüdt Segg könnyed kacagással legyintett. − Ne skalpokról, hanem puncikról mesélj nekem, te perverz banánszopó! Mi van a berlini kupoldákkal? Én idestova már negyedéve nem láttam fehér nőt. Azt sem tudom, milyen érzés kultúrlénnyel kamatyolni. Szóval tarts nekem egy szexuális felvilágosító jellegű fejtágítást, mielőtt belevetnénk magunkat a harc hevébe! − s mohó várakozással hajolt előre, miközben szemöldökein opálosan gyöngyözött az izzadság. Ám Petyhüdt Segg számára nem azt tartogatta a sors, hogy bajtársa berlini szerelmi kalandjait élvezze. A két jó barát 158

egyszerre arra lett figyelmes, hogy a szemközti, hevenyészett irányítótorony felől izgatott alakok rohannak az Ágyúmadarak felé. Aztán egy erőtlen zöld jelzőrakéta röppent az égővörös égboltra. Petyhüdt Segg feszült pillantást vetett az órájára. − Mi a szar ez, Hannemann? Még csak tizenhárom óra nulla-nulla van. Fellőtték a jelet, pedig még egy teljes óra van hátra indulásig Szavai folytatása az indítómotorok zúgásába fulladt. Diercks Papa és a földi kiszolgáló személyzet tagjai pedig máris nekiláttak a kerékbakok elrángatásának. Az Ágyúmadarak kipufogócsövéből vékony, kék füst áradt, aztán az első Stuka motorja dübörögve életre kelt. Az egész repülőteret megremegtette a hirtelen támadt, hatalmas zaj. A legénység úgy vetette magát a gépekbe, ahogy egy csomó iskolásfiú száll a kirándulóbuszra, attól félve, hogy lemaradhat. Greim a vadonatúj Fockewulf 190-esében ülve szorosabban fülére nyomta a fejhallgatót, hogy jobban hallja a toronyból küldött üzenetet: „Felderítési jelentések szerint tömeges szovjet alakzatok közelítenek a Leibstandarte felé, ezért Sepp Dietrich tábornok parancsa egy órával előrehozta a támadást. Azonnali légi támogatást kér.” Az ezredes nem is hallgatta tovább az izgatott hangot. Miközben rövid, pattogós szavakkal kiadta utasításait a három századparancsnokának, de la Maziere-nek, von Heiternek és Karst bárónak, újra elhatalmasodott rajta az a korábbi baljós érzése, hogy a ruszkik mindent tudnak, és emiatt balul ütnek ki a dolgok. A Stukák már pattogva, ugrálva gurultak a sztyeppe durva talaján. A hatalmas, fekete, ingó fémszárnyak alól messze előreálltak a hosszú ágyúcsövek, melyek együttesen nagyobb tűzerőt képviseltek, mint egy teljes tüzérezred. Veterán és zöldfülű pilóták vegyesen, komor, céltudatos, elszánt tekintetek a repülős szemüvegek mögött. Szemüket az égő horizontra szegezik és a harckocsik meg a gyalogság sűrű 159

tömegére. Még egy végső igazítás a műszereken, egy utolsó ellenőrzés a berendezéseken, aztán már csak az adott jelre várnak, hogy belevessék magukat a világtörténelem valaha látott legnagyobb tankcsatájába. Természetesen tudták, hogy az ellenség megfigyelői árgus szemekkel lesik a Feketelovagok sisakjelével és az ezüst SS-rúnákkal ellátott, vészjósló, fekete, sirályszárnyú gépeiket. Vagyis a ruszkik is értesülnek a jövetelükről. De mit számít mindez? Elvégre ők az Első SS Stuka-ezred. Ki állíthatná meg az Ágyúmadarakat? Az élen haladó Greim meglengette vadonatúj vadászgépe szárnyait és keményen hátrahúzta a botkormányt. A Fockewulf azonnal emelkedésbe kezdett. Amint elérte a lángoló égbolton a megfelelő magasságot, behúzott futóműve gyorsan eltűnt a gép karcsú hasában. Egyik Ágyúmadár a másik után húzott fel a levegőbe, hogy kövesse. Kétszáz kilométeres óránkénti sebességgel száguldottak a sztyeppe felett, végighúzva fekete árnyékukat az éljenző gyalogság felfelé fordított arcán. Aztán elérték a Tigriseket, amelyek hatalmas, fekete csigák módjára kúsztak az ellenség felé. A fedélzetükön utazó páncélgránátosok vadul, felállva éljenezték a balkánkeresztes gépeket, fiatal arcukon bizalom és reménység tükröződött. Az élen haladó Tigrisek előtt mintegy kétszáz méternyi távolságban füstgránátok robbantak. A belőlük felfelé áradó sárga füst jelezte a legmélyebb német behatolás távolságát. Ezen túl már az ellenséges terület következett. Átszáguldottak felette. A füst és a mögötte ragyogó, narancssárga nap kegyetlen ragyogása elvakította őket egy pillanatra. Aztán meglátták őket! Horizonttól horizontig, ameddig csak a szem ellátott, izzó fényszórós T 34-esek sűrű sorai özönlöttek a Tigrisek felé, átláthatatlan porhullámokat húzva maguk után. Valóságos végeláthatatlan tanktenger. Greim számára úgy tűnt, mintha az egész világ egyetlen mozgó, 160

szürke fémtömeggé vált volna. Egy hosszú pillanatig annyira hatalmába kerítette a hihetetlen látvány, hogy késlekedett a cselekvéssel. Soha, egész életében együttvéve nem látott még ennyi harckocsit, amelyekhez képest a mögöttük lévő sárga füstben közeledő százegynéhány Tigris csak egy csomó patetikus játékszernek tűnt. De az ezredes hamar visszanyerte az önuralmát. A feléje áradó, fehéren ívelő nyomjelzősökkel mit sem törődve megnyomta a gégemikrofonja gombját. − Mindenkinek − adta ki a parancsot. − Önálló célpontválasztással, TÁMADÁS! Így vette kezdetét a hadtörténelem legnagyobb páncéloscsatája.

161

V. FEJEZET Olyan forróság tombolt, akár egy kemencében, és olyan ragyogás, hogy késpengeként hasított a szemekbe. Az álló, lángoló Tigrisek felett az egész kihívástól súlyos égbolt füsttől szürkéllett, amin rézpénzként ragyogott át a nap. Greim ezredes széles köröket írt le FW 190-esével az esetlegesen közelükbe férkőző szovjet vadászgépeket fürkészve a visszapillantó tükréből. Közben a saját, a pozíciójuk felvételhez készülődő pilótáit is figyelemmel kísérte. Alattuk megállt a T 34-esek áradata. Égő tankok akadályozták a továbbhaladásukat. Vontatójárművek száguldottak elő a füsttel borított szovjet vonalak mögül, hogy félreállítsák az Első SS Stuka-ezred első rácsapásának áldozatul esett, kilőtt harckocsironcsokat. Ám ez csak átmeneti állapot, rövidesen újra megindulnak előre. Itt is, ott is feltűnt egy-egy parancsnoki tank antennájának ezüstösen ingó villanása, amint továbbította az utasításokat. Ha a popov támadás sikerül, és áttörnek a Tigriseken, már simán lemészárolhatják a mögöttük várakozó gyalogságot. Ezzel a Leibstandarte SS-katonái is tisztában voltak. Több német tank csöve máris erőtlenül csüngött lefelé. A hosszú 88-as löveg tehetetlenül ingott jobbra-balra, mint valami áldozatát kereső, őskori szörnyeteg ormánya. Az általános támadás máris kezdett elakadni. − Jaguár Kettes, Jaguár Egynek! − reccsent a fülébe egy sürgető rádióhang. − Jaguár Kettes, Jaguár Egynek! Hall engem? Vége. − De la Maziere volt, a veterán pilóták századának vezetője. Az ezredes válaszára de la Maziere így folytatta: − Jaguár Egyes, támadási engedélyt kérek! Jellegzetes antennájáról felfedeztük a főparancsnoki tankot a balszárnyon. Támadási engedélyt kérek! 162

− Engedély megadva − válaszolta kapásból Greim, és nem sokon múlt, hogy a rádiószabályzat megszegésével hozzá ne tegye: − Nagyon vigyázzanak magukra, fiam! − Újabb szűk fordulóba lendítette a Fockewulfot, miközben a kabintetőn áttűző nap elvakította egy pillanatra. Úgy manőverezett, hogy figyelemmel kísérhesse de la Maziere-t, amint alakzatba rendezi kötelékét, a szovjet állások felé mutató, a szikkadt sztyeppére fektetett, hatalmas vászonnyíl felett. A fekete Halálsólymok döbbenetes hirtelenséggel, száguldva érkeztek. Húsz Ágyúmadár süvített át a harcmezőn, hatalmas „V” alakzatban, üvöltő szirénákkal, akár a jajgató kísértetek. Greim még a lélegzetét is visszafojtotta. Ez az! De la Maziere-vel az élen áttörtek a szovjet mobillégvédelem ágyúinak füstpamacsai között, érezve, amint a gépeket ide-oda lökdösik az erőteljes robbanások. Izzadságtól nedves kézzel markolták a botkormányt, az erőfeszítéstől sajgó vállizmokkal, eltorzult arccal, felhúzott fogínnyel vágtattak, akár a gyilkolni induló vadállatok. A főparancsnoki tank előbukkant a háború ködéből. Antennái ezüst ostorként kaszálták a levegőt, amint megpróbált elillanni a veszély elől, de hiába. De la Maziere őrületes kacagással megnyomta az elsütőbillentyűt, amitől a Stuka szinte megtorpanni látszott a levegőben. Úgy tűnt, mintha láthatatlan falnak ütközött volna, és őrületesen rezonált az egész felépítménye. Aztán belehasított a levegőbe az első 37 mm-es páncéltörő gránát, végzetes útjára indulva a T 34-es felé. De la Maziere egy pillanat tört részéig látta a harckocsiparancsnokot, amint megpróbál kiugrani a gránát becsapódása előtt, de már elkésett. A pontosan célzott lövedék egyenesen a parancsnoki tank tornyába vágódott. A monstrum a maga tíz tonnájával fenséges lassúsággal a levegőbe emelkedett, hogy egy lusta szaltót követően vagy húsz méterrel távolabb csapódjon a földnek. A kivégzett járműből csak egy 163

hatalmas füstkarika szállt ki, más senki. De la Maziere gépe magasan felhúzott az ólomszürke égboltra, és az őrnagy máris a nyakát nyújtogatva kereste következő célpontját, miközben Hannemann vadul kurjongatva ünnepelt: − Elkapta a kurafit, uram! Egyetlen rácsapásra ócskavasat csinált belőle! Egyik Stuka a másik után zuhant támadásba, a gépek úgy elnyúltak, akár a hatalmas szénagyűjtő villák hegye. A légvédelmi gránátok robbanása összevegyült a páncéltörők detonációival, csodálatos, összeszövődő tűzgolyókat és élénkpiros lánglabdákat produkálva. A szovjet parancsnoki tankok hamarosan kilőve, bénultan, leszakadt hernyótalpakkal, lángoló benzintartállyal álltak. Teljes káosz lett úrrá a csatamezőn, miközben egyre sűrűbb, fojtogató füst szállongott a mészárlás színhelye felett. A Junkersek önállóan, talajmagasságban repülve támadtak, mintha lefölöznék a lángoló sztyeppét. Mintha elvarázsolt életük lenne, a légvédelem tüze néha csak méterekkel hibázta el őket. Mennydörgő lövegeikből fehér dühvel okádták a páncéltörő halált a vezérlés nélkül maradt T 34-esekre. A parancsnokságuktól megfosztott orosz tankok legénysége kétségbeesve igyekezett elhagyni járműveit. Mások pánikba esve a harckocsival együtt próbáltak menekülni, de a fémszörnyek üres, fémes kongassál egymásnak ütköztek. Az alárendelt parancsnokok reménytelen zászlólengetéssel próbálták a rendet helyreállítani, de esélyük sem lehetett rá, mivel a Stuka-lövészek hátsó géppuskái kíméletlenül lekaszálták őket a toronyban. A Stukák kieresztett fékszárnyakkal, csökkentett sebességgel, szinte állva zúgtak át a légvédelem tűzvörös zárótüzén. Az Ágyúmadarak bátor, energikus támadása a régi, boldog időket idézte, amikor a mindent lehengerlő Blitzkriegnek még a világon senki és semmi sem volt képes 164

ellenállni. De már veszteségeik is akadtak. Egy sérült Ju 87-es sűrű, fehér füstöt húzva maga után száguldott lefelé. Miután a talajnak ütközött, felpattant magasan az ég felé, majd szörnyű csattanással újra lezuhant és megállt. Pilótája látszólag sértetlenül szállt ki belőle, hogy szinte nyomban lekaszálja egy szovjet gyalogsági sorozat. Egy másik Junkers leszakadt szárnnyal dübörgött alá a fák közé. A pilóta sokkosan mászott ki belőle és a Tigrisek éljenző legénysége felé vette az irányt. „Schnapps, bitte” − krákogta hamuszürke arcán méla vigyorral. Kapott egy nyelet pálinkát, majd a következő pillanatban halálos ájulásban esett össze. Ám úgy tűnt, hogy ezen az őrületes délutánon a veszteségek semmit sem jelentenek az SS bátor Feketelovagjai számára. Üvöltő motorral, dörgő ágyúkkal száguldottak újabb és újabb rácsapásra, hogy utána gerinctörő emelkedéssel suhanjanak ismét fel az égbolt immár áthatolhatatlanul fekete ködfátylába, egyre több harcképtelen, ronccsá lőtt T 34-est hagyva maguk mögött. A látvány a Tigrisek legénységét és a fiatal páncélgránátosokat is fellelkesítette. Sípszavak harsantak, tisztek integettek a pisztolyukkal, tiszthelyettesek bömbölték rekedt hangú parancsaikat. A Tigrisek recsegve, csikorogva továbbindultak, utat törtek a kilőtt ellenséges tankroncsok között, míg a gyalogság álcaruhás, bátor, fiatal katonái ajkukon a győzelem és diadal csatakiáltásával megrohamozták az orosz állásokat. Greim FW 190-esével magasan a gyilkos harcmező felett repülve figyelte az ütközet alakulását, miközben nyomát sem érezte diadalnak, csak részvétnek és félelemnek. Igen, féltette a Feketelovagjait, mivel tudta, hogy rövidesen megjelennek az ellenséges vadászgépek. A Jakok és Lavocskinok bármelyik pillanatban feltűnhetnek. Mindenesetre a Leibstandarte egységei, hála az SS-Stukások közreműködésének, sikeresen 165

áttörtek. Innentől már maguknak kell boldogulniuk. Igen, már jönnek is! Tömzsi szárnyú, nagy hasú Jakovlevek, népes rajokban lendültek támadásra, egyenesen a fiai felé száguldva. Nem lévén vesztegetnivaló ideje, megnyomta a gégemikrofon gombját. − Szétszóródni! − üvöltötte a rádióba. − Azonnal szétszóródni! Ellenséges vadászok! − Aztán meg sem várva, hogy a Stuka-pilóták nyugtázzák a parancsát, teljes gázt adva a Jakok felé vette az irányt, hogy szembeszálljon az új kihívással, miközben odalenn holtak és haldoklók egész tömegei emésztődtek fel a háború soha jól nem lakó, mindig éhes poklában. Áttörtek! *** Így ment ez egész álló napon át, sőt még másnap is ugyanígy folytatódott. Sepp Dietrich SS-tábornok hadteste megállás nélkül folytatta a támadást, egyre visszafelé nyomva az oroszokat. Mindenegyes méterért halálosan kemény küzdelmet folytattak, hatalmas veszteségeket okozva és szenvedve, halottakkal és égő roncsokkal szegélyezett utakat hagyva maguk mögött. Ifjú, patetikus fiatalemberek hullái hevertek mindenütt, akik soha többé nem látják viszont a szülőföldjüket. Iszonyatos hőség tombolt. A nap kegyetlenül ontotta rájuk a fényét és hevét. A gyalogság izzadságtól megfeketedett egyenruhában folytatta a harcot. A rémült parasztokat kiűzték romba dőlt házaikból, és vödörszámra öntöztették velük a vizet a porlepte katonákra. Egy helyen a tisztek találtak egy elhagyatott, ló vontatású szivattyút. Kiparancsolták a helyieket, és azzal locsoltatták a vizet a csupaszra vetkőzött, hőguta szélén álló fiatalemberekre. Úgy dolgoztak, mintha az életük múlna rajta, ami úgy is volt. Az Első SS Stuka-ezred gépei egész idő alatt, folyamatosan repültek. Bevetés bevetés után, hol gyalogsági 166

fedezetet adtak, hol ellenséges harckocsi csoportosulásokat támadtak. Reggeltől estig a levegőben voltak, csak tankolni és lőszerellátmányért szálltak le. Közben lehűtötték a testüket egy kád jéghideg vízben, aztán már rohantak is vissza a várakozó Ágyúmadarukhoz a következő alacsony támadásra. A csata hevessége pedig nőttön-nőtt, földön és égen egyaránt. Egy csapat halálra kínzott, fiatal SS-páncélgránátost találtak a közelben. Miután fogságba estek, a ruszkik botokkal agyba-főbe verték őket, aztán lemetszették a nemi szervüket és a szájukba dugták, mintha valami obszcén hússzivart szívnának. A hír futótűzként terjedt el az egész SS-hadtestben. Egy nappal később válaszul egy harckocsizó osztag valóságos ámokfutást rendezett az egyik éppen elfoglalt orosz faluban. A település teljes halálra rémült lakosságát, férfiakat, nőket és gyermekeket összeterelték, és belerugdaltak mindenkit a közös latrina nagy bűzös pöcegödrébe. Szisztematikusan belefojtották őket a saját ürülékükbe. Ha egy-egy szarral borított kéz kegyelemért könyörögve kiemelkedett a büdös masszából, egyszerűen péppé verték, míg mindenki el nem tűnt az undorító ürüléktömeg alatt. A légi harc is hasonló kegyetlenséggel folyt. Ha egy német repülős kiugrott a gépéből, tudta, hogy azt kockáztatja, hogy az ejtőernyője hevederén tehetetlenül függve legéppuskázzák, ha pedig az ellenséges vonalak mögött sikerül földet érnie, akkor agyonverik a Vörös Hadsereg katonái. Egy vöröskereszttel egyértelműen megkülönböztetett német sebesültszállító konvojt kíméletlenül szétlőttek és szétbombáztak a szovjetek. A Jak vadászgépek mélyrepülésben húztak a sztyeppe felett a mészárlás elől menekülni próbáló, szétszóródott katonákat üldözve. Az Első SS Stuka-ezred ezért is visszavágott. Minden falut, a legkisebb tanyát vagy kolhozt, ami az előretörés útjába esett, kegyetlenül szétlőttek, akár volt katonai jelentősége, akár nem. − Nem adunk és nem kérünk könyörületet, bajtársaim! − 167

nyomatékosította Karst báró a kimerült fiatal pilótákban, akiknek a szemei alatt már sötét karikák húzódtak, s az arcuk hamuszürke volt a kimerültségtől és a folyamatos feszültségtől. − Nem emberi lények ellen harcolunk, nem olyan népek ellen küzdünk, akikre alkalmazni lehetne az európai viselkedési normákat. Állatokkal van dolgunk! Éppen ezért tőlünk, az SStől csakis egy dologra számíthatnak, bajtársaim, a hirtelen halálra! Válaszként Diercks Papa földi személyzetéből kétszer is találtak olyan hátba szúrt katonát, akik egyszerűen csak kimentek járni egyet a terepre, hogy „beszervezzenek valamit” ahogy a fosztogatást nevezték, vagy netán krónikus nőhiányban szenvedtek. A katonák még a partizánoktól tetves területeken is kilométereket voltak képesek kószálni, ha esély nyílt rá, hogy nőt találjanak. A harmadik katonát már úgy dobták át a szögesdróton, hogy levágták a kezeit és kinyomták a szemeit. A nyakába pedig egy durva felirattal ellátott táblát akasztottak, „HALÁL A FRITZ DISZNÓKRA” felirattal. Ekkor Greim ezredes engedélyt adott rá, hogy egy fegyveres különítmény a Papa vezetésével behatoljon a szomszédos faluba, ahol még akadt egy maréknyi megrettent nő, gyerek és öregember, és megtorlásképpen porig égessék. Greim azonban egy szemhunyást sem tudott aludni azon az éjszakán, miután Diercks Papa jelentette neki, hogy a küldetést sikeresen végrehajtották, és huszonkét civilt „részesítettek felelősségre vonásban”. Ekkorra már mindannyian felélték az idegeiket, és csak úgy tudtak elaludni, ha valami ócska szesszel kiütötték magukat, vagy kettőig sem láttak a kimerültségtől. A szüntelen harc feszültségének meglett a hatása. Egyre-másra történtek a balesetek, és a kantinban esténként ritkulni kezdtek az arcok, főként a zöldfülűek soraiban volt nagy az veszteség. A veteránok közül von Einem távozott el elsőként. Előző 168

éjjel alaposan a pohár fenekére nézett, amitől agresszívvé vált és durva lett. Amikor Karst báró figyelmeztetni próbálta, hogy túl sokat iszik, von Einem ráförmedt: − A saját seggedbe dugdosd az orrod, Karst, ne az enyémbe! Ne aggódj, holnap ott leszek a bevetésen. Majd átmosom az agyam oxigénnel, és rendbe jövök, meglátod − azzal megvetően végigmérte a feszes lovaglónadrágot viselő, pálcát lóbáló, monoklis SS Hauptsturmführert: − A pokolba veled, Karst, jobban repülök részegen, mint ahogy te józanul fingasz abban a csodálatos gatyádban. Csakhogy úgy tűnt, ezúttal a szokásos másnaposság elleni gyógymód − a földi kiszolgáló személyzet által használt tiszta oxigén belélegzése öt percen át a nagy palackból − nem működött. Von Einem a raját vezette, az Ágyúmadarak éppen egy T 34-es osztagot támadtak. Ám a rácsapást megelőzően az előretolt földi megfigyelőtől sürgős figyelmeztetést kaptak, hogy a jobb oldali kiserdőben egy légvédelmi üteg van elrejtve. A raj többi része azonnal felhagyott a támadással, hisz mindannyian tisztában voltak azzal, hogy a tankromboláshoz szükséges kis sebesség lényegében ülő kacsákká tenné őket a többcsövű, gyorstüzelő ágyúk számára. Von Einem azonban másképp döntött. − Szarkupac a cseréptetőn! − hallották káromkodását a rádióban. − Illendően halj meg, hogy mutatós hulla legyen belőled! Majd én megtáncoltatom ezeket a nagyfejűeket! − Azzal egyenesen berepült a hat légelhárító ágyú koncentrált tüzébe. A Stukája már a levegőben szétesett. Később a Leibstandarte önkéntes járőre, amelyet kiküldtek a holttest behozatalára − minden elesett bajtársuk tetemét megpróbálták megkeresni, hogy megakadályozzák a megcsonkításukat − csak von Einem dísztőrét találta meg, rajta az SS jelmondatával: „Hűségem a becsületem!”, amit még ifjú kadétként, Bad Tolzben kapott ajándékba. Semmi mást. A gép és a holttest is eltűnt. 169

Amikor de la Maziere a többi elesett bajtársaik emlékeivel együtt a tőrt is kiakasztotta a kantinban, az őrnagy háta mögött álló Karst báró így berzenkedett: − Ezt az embert sosem lett volna szabad befogadni az SS soraiba. Ahhoz túl durva és cinikus volt a modora, az erkölcsi érzelmeket pedig hírből sem ismerte! − Aztán szokás szerint kótyavetyére bocsátották Kuno von Einem értéktárgyait, majd rövidesen el is felejtették. Két nappal később Hanno von Heiter következett.

170

VI. FEJEZET Az általános hadművelet hatodik napján Hanno von Heiter énekelve lépett be az Első SS Stuka-ezred hevenyészett kantinjába. Azon abszurd dalocskák egyikét trillázta, amit akkoriban nótázott, amikor még bátor volt, és őt tekintették a régi század mókamesterének: „Alle Mopse beissen, alle Mopse beissen, nur der kleine Rollmops nicht.” Sapkáját hanyagul a kalaptartóra hajította, aztán derűsen odaszólt a kantinosnak: − Pincér, kérem a reggeli tüzesvizemet! Egy tisztességes fejbe kólintó löketet, de szaporán! A kantinos pedig kaján vigyorral egy dupla brandyt töltött neki, reggeli „díszlövés” gyanánt. Jó érzés volt Hanno von Heiter századost megint olyan gondtalanul vidámnak látni, mint 1940 dicső napjaiban, amikor még ő volt a társaság szívelelke. Hanno egy gáláns mozdulattal a gallérja mögé küldte az erős italt, aztán sietős léptekkel az Ágyúmadara felé vette az irányt, gondtalanul visszaszólva a válla felett: − Ja, pincér, összecsomagoltam a hálózsákomat. Világos? − A pornóújságjaira gondolt meg a többi cuccára, amiket hazaküldhetnek az otthoni rokonságának. − A többit nyugodtan elárverezhetik, oké, öreg cimbora? − azzal faképnél hagyta a kantinost, aki tátott szájjal bámult a pilóta karcsú alakja után. Hanno von Heiter kérése megszokott eljárás volt, ám csak a repülősök halálát követően. Mi a fenére készülhet? A napsugarak már a megszokott perzselő hevességgel ragyogták be a szikes, repedezett talajú sztyeppét, és az új nap gyilkosságainak és rombolásának előhírnökeként a tüzérségi ütegek is rákezdtek a szokványos bömbölő kórusukra. Ám Hanno szokatlanul derűs hangulatát ma semmi sem tudta elrontani. Gáláns mozdulattal odatisztelgett Greim ezredesnek 171

és jó reggelt kívánt neki. Ez is olyan gesztus volt, amivel az ifjabb fronttisztek már rég nem foglalkoztak. Aztán von Heiter odabaktatott a gépüknek támaszkodó, reggeli sörét kortyolgató és hozzá egy szalámivéget rágcsáló Petyhüdt Segg Schmidthez és hanyagul odaszólt neki: − Pihentessen, pihentessen csak, vén varjúfészek! − noha a tiszthelyettesnek esze ágában sem volt magát haptákba vágni, az ilyen formaságokra már rég nem adott senki. − Itt van, fogja! − vakkantotta a százados egy maréknyi birodalmi márkás bankót nyomva a törzsőrmester zsíros jobb markába. − Arra az esetre, ha nagyon megszomjazna vagy találna valami használható riherongy kurvát ebben az istenverte országban. Vegyen magának egy láda vodkát a feketepiacon és csapjon egy huszonnégy órás dínomdánommal egybekötött orgiát. − Kurvát felhajtani?!… Huszonnégy órás orgia?!… − hebegte Petyhüdt Segg úgy elámulva, hogy a levegőt is teleköpködte félig rágott szalámi darabkákkal. − De hát hogy gondolja… uram? Hanno von Heiter szívélyesen vállon veregette a termetes tiszthelyettest: − Úgy, hogy a mai napra szabadságolom magát, mint a lövészemet, Schmidt. Majd valamelyik zöldfülűvel repülök maga helyett. Legalább kifújja magát egy kicsit. Egy üveg vodka meg csak javíthat a célzásán, mert mostanában egyre szarabbul puffogtat a kukoricapattogtatójával! − azzal otthagyta a sóbálvánnyá meredve álló Petyhüdt Segg Schmidtet, aki kiguvadt szemmel, hitetlenkedve bámult a kezében tartott, háromhavi zsoldjával egyenlő zöld bankjegyekre. Később aztán Hannemann-nak meg az összes bajtársának, aki csak hajlandó volt meghallgatni, elújságolta az altiszti kantinban: − Képzeljétek, megmentette a kibaszott életemet! Szánt szándékkal csinálta. Direkt azért nem vitt magával, hogy 172

megkímélje a kurva életemet! − és hitetlenkedve rázta a fejét. Így aztán Hanno von Heiter ezen az 1943. júliusi reggelen egy gyanútlan zöldfülűvel szállt fel a nap vérvörös félkörébe, miközben az újdonsült lövésztanoncnak meg sem fordult a fejében, hogy a hirtelen halálra lett kiszemelve. Hanno továbbra is a „nem harapós szobacirkálóról” szóló ostoba dalocskáját dúdolgatta. Az Ezred pontban hét órakor kapta a riasztást, és Hanno von Heiter köteléke vezette a bevetést. Az SS-hadtest előretolt földi megfigyelői jelentették, hogy egy T 34-esektől támogatott, nagy létszámú gyalogos alakulat közeledik a németek derékhada felé. A parancsokság kérdése: ki tudnák-e iktatni az Ágyúmadarak a szovjet tankokat? Bár Greim igenlő választ adott a kérdésre, de rádióüzenetében előrebocsátotta, hogy a rácsapást egyetlen gyors, alacsony támadás formájában kell végrehajtani, mivel a körzetben jelentős vörös vadászgép-aktivitást észleltek, és nem kívánta kockára tenni a pilótái életét ezen a derűs reggelen, amikor egyetlen rejtőzködésre alkalmas felhőfolt sem mutatkozott az égbolton. Ugyanilyen értelmű parancsot adott a Stuka-pilótáknak is, akik időközben már óránkénti 300 kilométeres sebességgel repültek a közeledő szovjet támadók felé. − Egy, csakis egyetlen rácsapás, uraim. Ha nem sikerül, akkor sincs semmi ok az aggodalomra. Holnap is lesz nap, amikor elintézhetjük őket. Jó vadászatot! − Önnek is jó vadászatot, Öreg − válaszolta a rádióba Hanno von Heiter, miközben úgy adagolta a gázt, mintha alig várná, hogy a küldetés színhelyére érjen. De la Maziere, aki szintén hallotta a flegma megjegyzést, félhangosan, szinte önkéntelenül megkérdezte a mögötte ülő Hannemanntól: − Mi lelhette ezt a Hannót? Már-már úgy beszél, mintha élvezetét találná ebben a bevetésben. 173

− A legnagyobb tisztelettel, uram − reagált váratlanul Hannemann −, ő is csak olyan, mint a veterán pilótáink döntő többsége. Nincs már meg az összes bögréje a pohárszekrényben. Begolyózott, mint az egész kibaszott Első SS Stuka-ezred összes repülőse! − azzal a makulátlanul fényesre törölt kabintető plexijében visszatükröződő képére pillantva jellegzetes németes kézmozdulattal megkopogtatta a halántékát, így hangsúlyozva ki a lényeget: − Abszolút, totális, gyógyíthatatlan mesüge! Tíz perccel a német frontvonal keresztezését követően bal felől megpillantották a barna földet szántó T 34-es fémrovarokat, amint elszántak haladtak az SS állásai felé. Mögöttük lépdelt a földbarna köpenyes gyalogság, készenlétben tartott puskával, előregörnyedve, mintha földművelő, kapálgató parasztok lennének. Greim máris reagált: − Jaguár Kettes − küldte a rádióutasítást de la Mazierének −, maguk támadnak elsőként! − vakkantotta az ezredes, miközben a szemei fáradhatatlanul kutatták az égboltot a bármikor felbukkanó Jakok után. − Jaguár Hármas lesz a második. Karst mosolyogva hallgatta a parancsot. Az ő szempontjából ennél kedvezőbben nem is alakulhatna. De la Maziere kötelékének gépei kapják a popov légvédelem első csomagjait. Mire az ő raja támad, a ruszki tüzérek már sokkal idegesebbek és bizonytalanabbak lesznek. Márpedig a bárónak nem állt szándékában kinyíratni magát ezen a derűs napon, sőt, ami azt illeti, egyik napon sem. Az ő egyedüli célja ebben a háborúban a tábornoki rang elérése, márpedig ahhoz az embernek ugyancsak ügyesen kell forgatnia a kártyáit. − Jaguár Négyes, maguk támadnak utoljára. Ha azonban a popov ellenállás túl keménnyé válik, inkább szakítsák félbe a támadást! Vette, Jaguár Négyes? 174

Hanno von Heiter ezúttal nyomát sem érezte félelemnek: − Tudomásul véve, nyugtázva, Jaguár Egyes! − válaszolta vidáman, és szinte boldognak tűnt a hangja. − Az iván ágyúk legkisebb füstjelére úgy lelépünk, mintha maga Belzebub kergetne! Vége és kikapcs. − Vége és kikapcs − dünnyögte Greim a rádióba, és de la Maziere-hez hasonlóan ő is azon kezdett töprengeni, hogy vajon mi az ördög lelhette Hanno von Heitert? De la Maziere egy körbepillantással felmérte a terepet. Odalenn a ruszki mobil légvédelem máris lázas készülődésbe kezdett, a T 34-esek pedig sebtében igyekeztek szétszóródni, tudva, hogy mi következik. Az izgatott, izzadó tüzérek gyors tekeréssel emelték fel többcsövű gépágyúik vékony, halálos lövegeit, hogy illő fogadtatásban részesítsék a levegőből érkező kihívást. Az ivánok vadászgépei egyelőre nem mutatkoztak. Ennek ellenére automatikus cikk-cakkozásba kezdett, jobbra-balra lendítve a gépet, hogy minél jobban megnehezítse a szovjet tüzérek számára a célzást. Közben a százada többi Stukája, Greim parancsának megfelelően, „láncba” sorakozott mögéje az egyetlen rácsapáshoz. Ekkor kezdtek robbanni körülöttük az első légvédelmi gránátok füstgolyói. A százados tisztában volt vele, hogy ezek a fekete pamacsok rövidesen az egész égboltot beszennyezik. Nem volt több vesztenivaló idejük. Előrelökte a botkormányt, és kiadta a parancsot: − Támadás! Támadás! TÁMADÁS! Mihelyt az ágyúmadara alábukott az égből, nyomban elragadta a már sokszor érzett, szexuális élvezettel felérő, szinte mindent felülmúló, lehengerlő extázis. Négyszáz kilométeres óránkénti sebességgel, üvöltő szirénával, bömbölő motorral száguldott lefelé, miközben a repülőgép összes szegecse csikorogva tiltakozott az iszonyatos nyomás ellen. A T 34-esek egyre növekedtek. A gyalogosok leugráltak a 175

tankokról és fejüket a karjukba temetve a földre vetették magukat, összekuporodva, akár a rémálom elől menekülő kisgyermekek. A nyomjelzősök jégeső módjára hasogatták az eget, elvegyülve a légvédelmi ágyúk barnásszürke pamacsai közé. A fedezéket kereső T 34-esek leginkább a felrúgott farönk alól kitóduló, felbolygatott szürke tetvekre hasonlítottak. Egy parancsnoki tank siklott a százados irányzékába, aki habozás nélkül megnyomta a páncéltörő ágyúk elsütőgombját. A Stuka fémteste riasztóan megrándult. Erejét összeszedve épp időben fogta vissza, miközben a bicepszén pattanásig feszült a fekete zubbony vékony anyaga. A páncéltörő gránát végzetes fehér foltja már úton is volt a tank felé. A parancsnok kivetette magát a toronyból, és mit sem sejtő legénységét sorsára hagyva, futva próbált fedezéket keresni. A rádióhuzal lecsüngött a bőrsisakjáról. A 37 mm-es páncéltörő lövedék hangsebességgel csapódott a szovjet monstrumba. Az iszonyatos becsapódás oldalára döntötte a harckocsit mind a harminc tonnájával. Lánctalpai még mindig körbeforogtak, mint a felfordult bogár tehetetlenül kalimpáló lábai. Aztán az acélkasztni hirtelen szétrobbant. Nyomjelzős gránátjai és lövedékei is folyamatosan robbantak, vad cikkcakkozással, sokszínű, tarka pompával ropogva, csattogva a lángoló ég felé, mint valami újévi tűzijáték. De ekkorra de la Maziere a századával a nyomában már javában húzott felfelé az ég biztonságot nyújtó magassága felé, legalább tíz kilőtt, lángoló T 34-es roncsát hagyva maga mögött. Alig tűntek el, máris lecsapott Karst báró százada. Ők más taktikát alkalmaztak, annak tudatában, hogy az orosz légvédelmi tüzéreket mostanára elragadta az idegesség, és elbizonytalanodtak, már-már az jár a fejükben, hogy sorsára hagyják a lövegüket, mielőtt őket is kivonnák a forgalomból. Hiába üvöltöztek nekik a tisztjeik a harckocsik védelméről, a saját bőrüket drágábbnak tartották. Karst báró cinikus vigyorral pillantott ki a csillogó plexiüvegen. A fák magasságában 176

repülve kiszúrt egy ellenséges harckocsi csoportot, amely a légvédelmi ütegektől távolabb helyezkedett el, mint valami rémült fémállatok csordája. − Könnyű zsákmány! − suttogta megvetően lebiggyesztett szájjal. − Könnyű falat − és ugyebár minden kilőtt ellenséges harcjármű hozzáadódik és közelebb visz a „tölgyfalombok”25 eléréséhez. Ez pedig automatikusan újabb előléptetéssel jár. Négyszáz kilométeres óránkénti sebességgel dübörgött lefelé. Az elsütőbillentyű szinte remegett a mutatóujja alatt, készen a könnyű, biztos gyilkolásra. Egy felaprított fenyőliget fedezékében két T 34-es lapított. − T 34-esek… tíz óránál… fafedezékben… − vakkantotta a köteléke mögötte repülő pilótáinak. − Az enyém! A század második pilótája jobbra kitörve, káromkodva igyekezett volna másik célpontot keresni, de közben egyenesen belerepült egy percenként ezer golyót kilövő, 20 mm-es négycsövű légvédelmi ágyú koncentrált gránátsorozatába. A Stuka szabályosan eltűnt. Karst pedig kacagva folytatta támadását, ami nem jelentett többet egyszerű rutinfeladatnál. A legénység pánikszerűen menekült a harckocsikból, földre vetve magukat, miközben a szörnyűséges Halálsólyom lecsapott rájuk. A toronygéppuskával meg sem próbáltak tüzelni, így Karst nyugodtan összpontosíthatott. Kiengedte a fékszárnyakat, amennyire csak lehetett, lelassított, hogy szinte már lebegni látszott, és gondosan célzott. Aztán kétszer egymás után megnyomta az elsütőgombot. Az Ágyúmadár összerándult. Karst azonban könnyedén kordában tartotta, egy pillanatra sem véve le a tekintetét az üres tankok felé süvítő, halálos fehér csíkokról. Az egyik őrületesen megperdülve felborult. Lánctalpa leszakadt végtagként kacskaringózva szállt 25

A Vaskereszt Lovagkeresztjének első toldalék kiegészítése; a második a kardok, a harmadik pedig a gyémántok fokozat. 177

el a görgőiről. A másik a motorjába kapta a gránátot, és rögtön sűrű füst gomolygott elő belőle. Pár pillanat múlva a két égő roncs valóságos kék lángtengerrel árasztotta el a rejtőzködő, eleven emberi fáklyákká vált, sikoltozó embereket. Karst kis híján tapsikolni kezdett gyermeteg örömében. A második tank épp akkor repült a levegőbe egy hatalmas detonáció kíséretében, amikor átrepült fölötte. A Stuka testét is megremegtette a robbanás, ő azonban csak kacagott az egészen, és diadalmasan felszáguldott az égre, hogy világgá kürtölje győzelme hírét. Greim ezredes elkomorodva leszögezte magában, hogy a nagyravágyó Karst szokásához híven ezúttal is a legkönnyebb célpontot választotta. Semmi más nem érdekelte csak az, hogy a saját becses bőrét megmenthesse, és bármi áron kiharcolhassa a hőn áhított előléptetést. Most azonban már nem maradt több könnyű célpont. Hanno von Heiternek már a légvédelmi ütegek között meghúzódó T 34-eseket kellett támadnia, ami azt jelentette, hogy szinte a pokol szájába kellett berepülnie. Greim gyorsan áttekintette a helyzetet és még gyorsabban meghozta döntését. Végeredményben az SS-hadtest elleni ma reggeli szovjet támadást sikeresen megállították. Megtették, amire vállalkoztak. Megnyomta a rádió gombját. − Jaguár Egyes Jaguár Négyesnek! − kiáltotta sürgetően. − Támadást félbeszakítani! Ismétlem, rárepülést félbeszakítani! A parancsra azonban nem érkezett válasz. Greim szűk fordulóba lendítette a Fockewulfot, fehér kondenzcsíkot húzva maga után az égbolt ragyogó kékjére. Alatta vagy ezer méterrel lejjebb Hanno von Heiter „lánc” alakzatba rendezte a raját a szovjet légvédelem lőtávolságán kívül. Ez az őrült támadásra készül. Nem hallotta az üzenetét ez az agyament idióta? Vagy kikapcsolta a rádióját? Greim újra próbálkozott: − Jaguár Egyes Jaguár Négyesnek! Támadást azonnal félbeszakítani! A támadást beszüntetni! Hallotta a parancsot? 178

Félbesza… − a szavak az ezredes ajkára fagytak. Hanno von Heiter zuhanásba vitte az égről az Ágyúmadarát. Támadásba lendült. Üstökösként süvöltve zuhant alá a levegőből. Greim és de la Maziere elkeseredett hitetlenkedéssel figyelte. Mindketten tisztában voltak Hanno szándékával. Repülős öngyilkosságot készül elkövetni. Tudja, hogy nincs semmi túlélési esélye. Ők pedig tudták, hogy nincs tiszteletreméltóbb kiút egy olyan tiszt számára, aki immár képtelen együtt élni a rettegő félelmével. Némán várták, hogy bekövetkezzen. Hanno von Heiter halálosan sima zuhanással szállt alá a végzet őrületes zűrzavarába. A légvédelem összes ütege rá összpontosította a tüzet. A levegő úgy tele lett sötétvörös lángcsóvákkal, és sűrű, éjfekete füsttel, mintha valami óriásvulkán krátere lövellne láváját a mennybolt felé. A csaholó ágyúk ontották a tüzet, de Hanno rendületlenül száguldott lefelé. Ezt az iszonyatos koncentrált sortüzet még ennyi ideig is lehetetlennek tűnt túlélni. Az alakzat többi tagja a túl heves ellenállás láttán már rég felhagyott a támadással. Jobbra-balra kitérve, felfelé süvítve igyekeztek magasságot gyűjteni, mielőtt túl késő lenne. Hanno von Heiter egyedül folytatta a rácsapást. − Uramisten! − zihálta Hannemann tiszteletteljes hangon a rádióba. − Ez az őrült ön… − Ahogy mondja − fejezte be a félbehagyott mondatot de la Maziere −, ezt a módját választotta az öngyilkosságnak! Így van ez, Hanne… − hirtelen felnyögött. Von Heiter gépét végzetes találat érte. Látszott, amint az Ágyúmadár megbillen, miközben egy vörös tűzgolyó robbant a jobb szárnya tövében. A hosszú évek gyakorlata ösztönösen arra késztette Hannót, hogy megpróbáljon elmenekülni. Megkísérelte egyenesbe hozni a sérült Junkerst. Ám a leszakadt jobb szárny libegve aláhullt a feldúlt földre, bucskázása közben többszörösen átfordulva hol fekete, hol 179

halványkék színt mutatva, mint egy jókora fémlevél. Az Ágyúmadár pedig belebukott az utolsó, végzetes zuhanásba, és utoljára süvített fel a motorja. A másik szárnya is leszakadt, azt az elviselhetetlen nyomás tépte le. Odalenn a Hanno gépét eltaláló légvédelmi járműből kétségbeesve ugrált ki a legénység, mert a halálra sebzett Stuka-törzs egyenesen feléjük tartott. De már elkéstek. A hátára fordult Halálsólyom, pontosan belecsapódott. Repülőgép és légelhárító ágyú egyetlen hatalmas, lilás tűzgolyóvá olvadva semmisült meg, akkora fekete füstgombát küldve a magasba, mintha a mennyboltig meg sem akarna állni. *** Még aznap éjjel sor került Hanno von Heiter holmijának elárverezésére a kantinban. Huszonhat éves létére nem hagyott hátra túl sok emléket. Egy maréknyi megfakult, sárguló újságkivágás az eredményes bevetéseiről. Egy fényes, hivatalos fotó, amit Hoffman professzor, Hitler személyi fényképésze készített arról, amint Hanno átveszi a Lovagkeresztjét a Führertől. A Vie Parisienne néhány 1940-es, kopott példánya, amit az egyik lökött zöldfülű vett meg néhány márkáért. Végezetül Fifi pórázát szemelték ki arra a magasztos célra, hogy a többi elesett pilóta emléktárgyai közé helyezzék a számukra fontosnak tartott dicsőségtablóra, így került a póráz egy piros csipkés bugyi, egy angol tábornoki sapka, egy orosz bombázóról származó, golyó ütötte lyuktól és vörös csillagtól ékeskedő pilótafejfedő meg egy francia feliratú zománcos tábla társaságába. Az utóbbin lévő szöveg szerint egyébként „Ezen a helyen, mindennemű szemét tárolása tilos!”. Aztán árverésre került még és ötven pfennigért elkelt Marika Rökk, a korabeli német színésznő dedikált, fekete harisnyás, cilinderes portréja; valamint meglepő módon egy eléggé megviselt állapotú Újtestamentum, hiszen senki sem emlékezett rá, hogy Hannót 180

bármikor is látták volna Bibliát forgatni. A Szentírásra senki sem licitált, így aztán WC-papírrá degradálódott (mivel azon a héten éppen hiányt szenvedtek egészségügyi papírból). − Hát ez nem volt valami sok − jegyezte meg de la Maziere, miután a kótyavetye végére értek, a zajongás pedig általános éljenzésbe csapott át, amikor valaki előállt a javaslattal, hogy Hanno emlékére igyák le magukat. − Tényleg nem sok, Detlev − értett egyet vele Greim, miközben a konyakját dajkálgatta a durva fapultnál, és a küszöbön álló vihar érkezését jelző mennydörgést hallgatta. − Egyáltalán nem sok. Mindketten csendbe merülve hallgatták a redőnyöket rázó szél süvítését. Keleten az eget már feltépte egy nyári villámlás, de oly csendesen, mintha nem akarná őket kizökkenteni a gondolataikból. Végül Greim szabadkozva távozott, tudva, hogy a pilóták az ő jelenlétében nem tudják úgy istenigazából elengedni magukat. Egy órával később már mindannyian tökrészegek voltak, és részeg mámorukban bútorokat tördeltek, levetették az egyenruhájukat, ordibáltak, üvöltöztek, veszekedtek, verekedtek, meg ami belefért. Az egyedüli kivételt Karst báró jelentette. Ő ugyanis egymagában üldögélt a kantin egyik sarkában az eső csobogását hallgatva, az italát dajkálgatva és a monoklijával játszadozva. Arrogáns arca még a szokottnál is sötétebbnek és komorabbnak látszott. Oroszország szép lassan végez mindannyiukkal, Előbb von Einem, most Hanno von Heiter. Biztosra vette, hogy hamarosan Greim lesz a következő. Az Öreg arcára már rá van írva a halál. Utána pedig már csak ez a mocskos Detlev de la Maziere és ő marad a régi gárdából. Lágyan elmosolyodott a gondolatra, hogy úgy látszik, még Isten is beavatkozik a háborúba a maga viharos eszközeivel, mintha a mennyben arra az elhatározásra jutott volna, hogy elsöpri ezt a kegyetlen, őrült, háborgó világot. De majd csak aztán, ha ő elérte a tábornoki rangot! 181

VII. FEJEZET Greim ezredes álmodott. Álmában ismét odaát volt Barcelonában, a polgárháborúban. Abban a lángoló Stukában, egyenesen a vörösök vonalai felé repülve. Törött karjában elviselhetetlen fájdalommal, agyában a bénító félelemmel. Ha odalenn a vörösök kezébe kerül, lassú kínhalállal végeznek vele! Mint a gyűlölt és rettegett Condor Légió tagjának, nem fogják megkönnyíteni a halálát. Az allemand-nak szenvednie kell, pero si! Álmában valahogy elkerülte a szokásos kasztrálást meg a rituális szemkinyomást, aminek a fanatikus rojosok rendszerint alávetették a foglyaikat, és újra ott volt a barlangban Conchitával. A fehéren villogó fogú és nyugtalan, fekete szemű asszonnyal meg a koravén fiával, Miguellel, ezzel a mindig éhes, bölcs, szerencsétlen, apátlan gyermekkel. Álmában mindig − mint a valóságban is tették 1937-ben − anya és gyermeke ápolta, gondozta őt, ahogy csak tudta, és elrejtették a vörös járőrök elől, míg sikerült annyira felépülnie, hogy Conchita szeretője legyen, aki feleannyi idős, mint ő. A jelentős korkülönbség mindig is zavarta − így ment ez éveken át, amikor csak az asszony és a fiú volt az egyedüli támasza. Ezekben az utóbbi szörnyűséges években pedig szintén ők tartották életben, az ő szeretetük miatt volt érdemes életben maradnia. A szokásos, visszatérő álom azonban ezúttal megváltozott, és másképp alakult, mint egyébként. Bár Conchita és Miguel ezúttal is a Pireneusok barlangjában volt, ahol olyan sokáig rejtőzködtek, de fekete gyászruhában, mintha temetésen lennének, és az asszony szívszaggatóan zokogott. A fiú tőle telhetően férfihoz illőn igyekezett elfojtani sírását. De hát kit siratnak, és miért? 182

Aztán álmában elszörnyedve látta a keresztet, amivel szemben álltak. Egyike volt azoknak a fura drótból és zománcozott lapokból álló alkotásoknak, amelyekből oly sokat látott a környék hegyi temetőiben, az arrafelé szokásos papírszegfűkkel övezve. De kinek a sírja lehet? Rémülten ámuló tekintete úgy összpontosult a keresztre, mint egy fényképezőgép lencséje. Végül aztán a drótkereszt aljánál egy üvegkorsóban megpillantotta az összekunkorodott fényképet. Az ő saját képe volt! Továbbra is csukott szemmel kiugrott az ágyból s a vizeskorsó után kezdett tapogatózni, hogy sietősen izzadság lepte, sebhelyes arcára locsolja a tartalmát. Csak ezután merte kinyitni a szemét. A légypettyes tükörben öreg, megnyomorított arcára meredt, miközben a vízcseppek, mint a könnyek csurogtak le az ábrázatán. Még életben van. Csak rémálom volt az egész. Pár pillanatig a tükörképére meredve nyugtatgatta magát, hogy csakugyan él. − Fú! − kifújta a levegőt, és csak ekkor hatolt el a tudatáig a kintről behallatszó eső egyenletes dobolása. Tíz nap óta most fordult elő először, hogy hajnalban nem az előmelegített repülőgépmotorok dübörgésére ébredt. Komótosan szárazra törölgette az arcát, aztán csendesen megismételte a sok ezer kilométernyi távolságban lévő Spanyolországban élő Conchitának és Miguelnek tett fogadalmát, hogy életben marad, és továbbra is gondoskodik róluk. − Ne aggódjatok, visszajövök! − mondta mintegy a tükörben lévő önmagának; aztán a lidérces álmát feledve öltözködni kezdett, hogy felkészüljön az új nap véres dolgaira. Odakinn folyamatosan szakadt az eső és sötétvörös villámok fénye szaggatta szét az eget, még a nehézütegek robaját is túlszárnyalva a mennydörgésével. Az égzengés előrehátra gördült vészjósló dördülésekkel, miközben orkánerejű 183

szélrohamok ostromolták a kipányvázott Ágyúmadarakat, úgy rázva a hattonnás gépeket, mintha játékszerek lennének. Diercks Papa a földi kiszolgáló személyzettel a bokáig érő latyakban, bőrig ázva tocsogott egyik géptől a másikig, hogy megbizonyosodjanak róla, minden rendben van-e. A szűk, párás kantinban az időjáráshoz hasonlóan nyomott és komor volt a hangulat. Bár nyilvánvaló volt, hogy a mai napon nem lesz repülés, a frontról érkező hírek igencsak lehangolóak voltak. Sepp Dietrich SS-hadtestének támadása elakadt, sőt minden jel arra mutatott, hogy a hadtest jobbszárnyának gyalogos alakulatai kezdenek megtörni a szovjet ellentámadás súlya alatt. − Tudják, mit jelent ez? − kérdezte de la Maziere a többi komor arcú pilótától, akik a reggeli hírekre várva gyülekeztek a körte alakú „néprádió”26 köré. − Ha az SS-hadtest visszavonul, akkor szar kerül a bilibe, mert az egész frontnak vissza kell vonulnia. Aztán Isten tudja, hogyan tovább − tette hozzá sokatmondó vállvonással. − Csakhogy Obergruppenführer Dietrich csapatai sosem vonulnak vissza! − vágott közbe Karst báró a szokásos harsány arroganciájával. − Nem véletlenül Waffen SS alakulatok! A Reich-béli kiképzőiskolákból azon frissiben érkezett zöldfülűek soraiból egyetértő mormogás hallatszott, de már ebben is egyre kevesebb volt a meggyőződés. A reptér mellett egész délelőtt folyt a visszavonulás. Rongyos, átázott katonák osontak hátrafelé, szégyenkező ábrázattal cipelve rendszeresített fegyverzetüket. Vagyis mindenki tisztában volt vele, hogy a fronton megkezdődött a rothadás. A kilenc órai híreket megelőzően természetesen felharsant a szokásos harsonákra, trombitákra és üstdobokra komponált győzelmi induló. Aztán a lelkes bemondó izgatottan 26

A kor hivatalosan hallgatható rádiója, mellyel csak a német állomásokat lehetett fogni. 184

sorolni kezdte a Nagy Német Wehrmachtnak a Keleti fronton elért legújabb meglepő hadi sikereit. Járművek ezreit semmisítették meg, több százezer foglyot ejtettek, több tucatnyi kilométer ellenséges területet foglaltak el… és így tovább, és így tovább, sorolta a szpíker lélegzetvétel nélkül a ragyogóbbnál ragyogóbb eredményeket, mestere, a ,,Mérges Törpe”27 utolérhetetlen stílusában. A győzelmi hírek azonban már nem hatottak a semmi közepén lévő, szűk, zsúfolt kantinban szorongó hallgatókra. Annál is inkább, mivel a párás ablakon át újabb csukaszürke ruhás, lehorgasztott fejű alakulatot láttak visszafelé bandukolni, sőt, egyeseket már fegyvertelenül. Még a zöldfülűeknek sem kellett hozzá kristálygömb, hogy megértsék, mit jelent mindez: az SS-hadtest jobbszárnyának gyalogságát visszanyomta a ruszki ellentámadás. A megcsömörlött de la Maziere éppen rá akart szólni az egyik fiatal pilótára, hogy kapcsolja ki ezt az önelégült, hazug ömlengést, amikor a messzi, távoli Berlinben harsogó riporter hangjából egyszerre elillant az eddigi magabiztosság, és kételyekkel teli hangon folytatta: „Semleges forrásból érkezett, nem hivatalos közlések szerint, szövetséges csapattestek szálltak partra az olasz sziget, Szicília déli partjának két pontján. Az állítólagos európai partraszállások hírét a Führer Legfelsőbb Főhadiszállásáról mindeddig nem erősítették meg. Mindenesetre…” − Szicília?! − harsant fel a csodálkozó kiáltás vagy féltucatnyi pilóta szájából, elnyomva a hírolvasó szavainak folytatását. −Jóságos Isten! De la Maziere kérdő pillantást vetett a kantin egyik sarkában csendesen üldögélő Greim ezredesre, aki megértően, némán bólintott a fejével. De la Maziere az alsóajkába harapott. Ez azt jelenti, hogy Németországnak ismét kétfrontos 27

Dr. Joseph Goebbels propagandaminiszter. 185

háborút kell vívnia, és valahol fel kell adnia valamit. Hiszen a Reichnek nincs annyi erőtartaléka, hogy egyszerre elől-hátul küzdjön az ellenséggel. Vagy rövidesen elfoglalják a kurszki kiszögellést, vagy felhagynak az ostromával. Nincs harmadik lehetőség. De la Maziere vállai megrogytak. És ez azt jelenti, hogy minden eddigi erőfeszítésük és az utóbbi szörnyűséges napok rettenetes véráldozata a nagy semmiért volt! *** Azon a délutánon, miközben továbbra is folyamatosan ömlött, zuhogott az eső, még a zöldfülűek számára is világossá vált, hogy a front gyakorlatilag összeomlott. Greim ezredes bejelentette, hogy az ezred az ítéletidő miatt az elkövetkezendő huszonnégy órában is a földön marad, amennyiben nem történik valami kedvező meteorológiai változás. Nem sokkal ezután vagy félszáz, részben fegyvertelen csukaszürke bokorugró tocsogott át az esőáztatta repülőtéren, sírva, a félelemtől félőrült, vad tekintettel. Miközben elbotorkáltak az ezred barakkjai mellett, egyre azt kiáltozták: − Jönnek az ivánok! Meneküljetek, amíg nem késő! Jönnek a ruszkik, bajtársak! A szürkület félhomályába bámuló Greim ezredes jól ismerte ezt a jelenséget. Korábban is többször szembesült már vele. Egyszer, még 1918-ban, a Császári Hadsereg összeomlásakor, majd huszonegy évvel később, amikor Spanyolországban a vörösök omlottak össze. Rövidesen, talán már néhány órán belül bekövetkezik az általános menekülés. Karst százados másként vélekedett. Néhány zöldfülűvel karöltve kirohant, hogy megállítsa a lemaradó dezertőröket. Arca valósággal lángolt a haragtól. A folyton magával hordott, vacak lovaglópálcájával ütlegelte őket, azt üvöltözve, hogy „álljanak meg, és ne gyáva nők, hanem bátor német férfiak 186

módjára harcoljanak!” Ám a dühöngésének nem lett foganatja. Hiába tárta szét a karjait a zöldfülűekkel együtt, mint az iskolaudvaron játszó gyerekek, hogy megpróbálják megfékezni a pánikot. Csak miután Karst pisztolyt rántva, célzás nélkül hasba lőtt egy kövér őrmestert, torpant meg a rohanás, és egy fiatal tiszt − aligha lehetett több tizenhét évesnél − hagyta, hogy bevezessék a kantinba kihallgatásra. A halántékán csúnya sebből vérezve, elkerekedett, rettegő szemekkel állt a helyiség közepén, miközben az öltözékéről a padlóra csordogált az esővíz. A repülősök úgy méregették, mintha valami másik bolygóról pottyant volna oda. Végül Greim törte meg a csendet. − Pincér, adjon neki egy pohár snapszot! Nem látják, hogy totál kikészült a szerencsétlen! De mielőtt a kantin pincére odaadhatta volna a konyakot a bokorugrónak, a felháborodott Karst haragtól vöröslő arccal kiverte a kezéből: − A drága italt nem pazaroljuk gyávákra! Ez az ember áruló! − ordította magából kikelve. − Nem érdemel egyebet, mint hogy falhoz állítsák és keresztüllőjék! Greim nyugodtan végignézett a bárón. − Karst százados, egyelőre még én vagyok az ezred parancsnoka, nem maga − azzal már-már lehangoltan odabiccentett a pincérnek, hogy töltse újra a poharat. Az ezredes ezúttal maga adta át a fiúnak, miközben Karst haragtól elfehéredett öklökkel, összeszorított fogakkal, vicsorogva figyelte a jelenetet. − Itt van, fiam − mondta Greim −, öntse csak a gallérja mögé, aztán mesélje el nekünk, hol a hézag a fronton? Az ifjú alhadnagy engedelmesen felhajtotta a konyakot, miközben de la Maziere azt hitte, hogy menten elsírja magát ennyi kedvesség láttán, ám a kölyöknek sikerült összeszednie magát, és egész testében remegve, zihálva megszólalt: − Képtelenség megállítani őket, uram! Ma reggel egy 187

egész páncéloshadosztállyal csaptak le ránk, az ezredemre! Valósággal elárasztottak bennünket. Az összes lövészárkunkat eltaposták, elevenen eltemetve az embereinket. Egyenként zúzták halálra vagy a kipufogógázzal fojtották meg őket. Semmit sem tehettünk ellene − Újra megremegett. − Szörnyű volt, uram! Szörnyű! Az a pár túlélő, akik az egységemből maradtak, már nem tudtak ellenállni. Pedig megpróbáltuk − s kétségbeesve meredt az idős ezredesre. − Becsülettel küzdöttünk. Mindent elkövettünk, de mindhiába! − Hevesen megrázta, kócos, szőke fürtös fejét, hogy a tincsei az alvadt vérrel borított homlokára tapadtak. − Sokszoros túlerőben voltak − úgy emelkedtek és süllyedtek a vállai, mintha némán zokogna. Karst továbbra is leplezetlen megvetéssel méregette. − Egy német katona akkor sem futamodik meg, ember! − sziszegte vicsorítva. − Hanem az utolsó golyóig és az utolsó lélegzetéig harcol, mert még a halál is jobb a becstelenségnél! A zöldfülűek felől a fojtott egyetértés duruzsolása hallatszott. De la Maziere ádáz pillantást vetett a báró felé, Karstot azonban nem lehetett megfékezni: − Legalábbis az SS mindhalálig folytatja a harcot. Mert a halál százszorta jobb, a szláv rabszolgaságnál28 − jelentette ki büszkén. A dezertőr felnézett és könny áztatta szemében a harag fénye villant: − Süket duma! − kiáltotta megtört hangon. − Könnyű itt ülni, és a süket dumát nyomva snapszot iszogatni a kényelmes kantinban! De mit tud maga arról, százados, hogy milyen a fronton harcolni? − a kölyök hangja hisztérikusan elvékonyodott. − A keleti fronton Németország elveszítette a háborút. A kibaszott, ferdeseggű szlávok elpáholtak minket! Ettől kezdve mindenki magára maradt. Még mindig nem érti, 28

A szláv és a slave = rabszolga szavak hasonlóságából eredő hazafias mondás. 188

uram? Maga bátor SS-katona? Az Összes bokorugró fejvesztve menekül a frontról. Még az SS-alakulatok is! A zöldfülűek elszörnyedve kapkodtak levegő után, Karst pedig felkapta az idétlen lovaglópálcáját, mintha képen akarná törölni vele a sírva ellenkező dezertőrt. − Hogy merészeli?! Hogy merészel?! − sziszegte a méregtől céklavörös arccal. − Az SS sosem futamodik meg! − De bizony attól tartok, hogy sajnos megteszi, Hauptsturm − szólt közbe egy higgadt, vaskos, bajoros akcentusi hang. − Igazság szerint alig egy órája adtam parancsot a Leibstandarte két dezertőrének agyonlövésére. A megdöbbent pilóták egy emberként fordultak a hang irányába, és nyomban feszes vigyázz állásba vágták magukat, amint felismerték az ajtónyílásban álló, térdig érő, eső áztatta bőrkabátot viselő, kemény kis alakot, fején a szokásos, csibészes szögben félrevágott, csúcsos, SS-sapkával. Személyesen Sepp Dietrich Obergruppenführer volt, a III. SS Hadtest legendás parancsnoka! *** − Tudom, tudom, Greim ezredes − bólogatott türelmesen Dietrich, miközben a szüntelenül zuhogó eső és a heves szél tovább verte a redőnyöket. − Éppen ezért jöttem ide magához személyesen, annak dacára, hogy minden óra drága, amit a fronttól távol kell töltenem, hogy a saját, különleges kérésemmel forduljak magához. − De ilyen időben, tábornok, még egy bili sem lenne képes repülni! − tiltakozott Greim a legközelebbi ablakra mutatva. Dietrich kemény, barna ábrázata, ráncos mosolyra hasadt: − Megértem Önt, ezredes, hiszen egy nyelven beszélünk − s az olcsó munkásszivarja végét a konyakos poharába 189

mártotta. − Akkor hadd fogalmazzam meg érthetőbben. A hadtestem annyira a mennydörgésláda alján van morálisan, hogy a ruszkik bármelyik pillanatban a nyakunkba hugyozhatnak. Maga is tudja, milyen gyorsan szokott végbemenni egy front összeomlása − és az ablakon túl a zuhogó esőben folyamatosan visszavonuló csukaszürkékre mutatott. − Szerintem négy-hat órán belül beüt a végső földindulás. Van azonban egy mentő lehetőség, amit kellőképpen meglovagolva a hasznunkra fordíthatnánk és előnnyé kovácsolhatnánk. Még pedig itt, a térkép 633 082−es hivatkozási pontjánál lévő állásoknál. − Újra megmártotta a szivarját és gondterhelten beleszippantott. − Egy tetves bunkerről van szó, néhány hetvenötös üteggel. Egy tál jó zöldborsóleves után még jómagam is hangosabbakat szellentek náluk, ezredes. Ha ezeket kivonhatnánk a forgalomból, a hadtestem újra előretörhetne, egyenesen belevágva a ruszkik szárnyába, és ez nyomban megállítaná a rothadást. − Hirtelenjében mélyet sóhajtott, mint egy végtelenül csüggedt, a végső összeomlás szélén álló ember. − De arra sajnos semmi esély, hogy a fiaim kellő közelségbe jutva lerohanhassák azt az átkozott állást. Aknák, rejtett lángszórók, mélységi szögesdrótakadályok, rögzített állású géppuskák és harckocsiakadályok. Egy kísérletben már feláldoztam a legjobb páncélgránátos ezredem oroszlánrészét. Nem kérhetem meg a fiaimat, hogy az utolsó emberig essenek el a semmiért. Éppen ezért más megoldást kerestem, ezredes. Arra gondoltam, hogy ebben a helyzetben egyetlen egy Ágyúmadár eredményesebb lehet egy egész gyalogosezrednél. − s az olcsó szivarja nedves, csepegő végével, úgy bökött Greim felé, mintha halálos fegyver lenne. − Mindössze egyetlen tetves, szaros Stuka kéne hozzá! Greim már elfeledkezett lidérces álmáról meg az üvegkorsóban látott, összepödörödött fényképéről. − Azt mondja, hogy egyetlen Junkers? 190

− Igen. − És miért csak egy? − Mert egy teljes ezred vagy akár század riasztaná a ruszki légvédelmet. Viszont egy magányos Ágyúmadár simán berepülhetne, jelezve az alatta lévő gyalogságnak a berepülésről, aztán megsemmisíthetné azt a két átkozott popov löveget, a fiaim pedig már elvégeznék a többit. − Dietrich, kemény, bajor bika nyakát feszülten előretolva, közelebb hajolt az ezredeshez: − Greim, nem küldhet el csak úgy. Lassan már eszemet vesztem a tehetetlenségtől. Nincs más megoldás… egyszerűen nincs más. Amint az első világháborúban szoktuk volt mondani, ma délután nincs más választás, Greim ezredes, mint menni vagy majrézni! − Nocsak-nocsak − válaszolta Greim összeillesztett ujjhegyei fölé hajolva, mélyen elgondolkodva. Odakinn továbbra is úgy zuhogott az eső, mintha sosem akarna elállni. Dietrich tábornok feszülten figyelte az ezredest. Jobb kezében tartott szivarjából kék füstszalag kacskaringózott felfelé. − Egyetlen egy ágyúmadár… csak egy pilóta, meg a Stuka… Nocsaknocsak…

191

VIII. FEJEZET Odakinn egy 37-es gránátokat szállító traktor gördült át a sáron. Hátrébb egy tartálykocsiból benzint tankoltak a magányos Stukába. Egy fegyvermester befűzte a hosszú, sárgán csillogó lőszerhevedereket. Diercks Papa overaljának hátát átáztatta az eső, az arcán is esőcseppek csurdogáltak, fehér haja nedvesen tapadt koponyájára. Tétován futkosott ideoda, parancsokat osztogatva, amelyeket nyomban elsodort szájáról az üvöltő orkán. Barakkjuk ajtajából a légi lövészek pokrócba vagy köpenybe burkolózva, komor csendben figyelték az előkészületeket. Hasonló volt a helyzet a hadműveleti szobában is, ahol Greim a felderítő tiszttel hajolt a térképek fölé. Arcukat halálfejjé formálta a sziszegő lámpa fehér fénye, miközben a körülöttük álló fiatal pilóták olyan viszonzatlan sóvárgással bámultak ,,az Öregre” mintha a kedvesük távozását lesnék. Végül aztán Greim felkapta a fejét és végignézett a fekete bőrkabátos fiatalemberek feszült, fehér arcán. − Meine Herren − torkolta le őket tettetett nehezteléssel − majdnem úgy néznek ki, mintha összevizelték volna magukat. Lazítsanak már, az ördög bújjon magukba! − De uram! − kezdtek bele többen a tiltakozásba, ám Greim rájuk mosolyogva, feltartott kézzel csendre intette őket. − Jól tudom, hogy mindannyian egy emberöltővel fiatalabbak nálam, de… hm… az Öregük egyelőre még nem szenved aggkori végelgyengülésben. Tudom, azt kifogásolják, hogy sosem repültem még ekkora távolságra Ágyúmadárral. De hadd mondjam meg maguknak, hogy én már akkor a jó öreg Junkers 87-essel repültem, amikor maguk még kockasajt méretű, pelenkába piszkító porontyok voltak. 192

Válaszul tiltakozó nevetés ellenkező mormogása hallatszott. Greim ismét felemelte bütykös, csaták sebeitől borított, köszvényes kezeit, az utóbbitól egyébként minden Stukapilóta, szenvedett előbb-utóbb. − Az lesz a legjobb, ha magam teljesítem ezt a bevetést. − De uram − tiltakozott heveskedve de la Maziere −, ilyen ítéletidőben… Nem beszélve a légelhárításról! Hogy végezhetné el légi lövész nélkül? Greim a fiatal, jóképű, komoly, sértődött arcú tisztre mosolygott: − A világ olyan pontjain repültem, Detlev, hogy összecsinálná tőlük a nadrágját és beleőszülne. Arról nem beszélve, hogy pont ez a tetves vihar fog fedezéket nyújtani számomra a ruszki légvédelemmel szemben. A pokolba, maga is tudja, milyenek az ivánok. Ilyen cefet időben ezerrel húzzák a lóbőrt. − De az ezredes arca elkomolyodott, és úgy nézett végig a többieken, mintha örökre emlékezetébe akarná vésni az arcukat: − Köszönöm, uraim. Mindent köszönök. − Majd egy fejbiccentéssel magához intette de la Maziere-t: − Jöjjön velem, kérem! Az ezredes és az őrnagy együtt lépett ki az ajtón, a többiek csendes tekintetétől követve. Egyedül Karst arcán látszott valamiféle érzelem − egyfajta mély, titkos elégedettség. Greim belekarolt de la Mazieré-be és meghatottan megszorította a vállát. − Hadd menjek inkább én, uram − kérlelte a másik tiszt. − Szó sem lehet róla, Detlev − hárította el Greim becsatolva a bőr repülős sisakját. − Ha velem bármi történne, azt akarom, hogy maga vegye át az ezredet, és nem Karst. Az egy szívtelen ember, akit kizárólag a nagyravágyása vezérel. Valamennyiüket habozás nélkül feláldozná a saját előmenetele érdekében, pedig már annyian életüket adták ezért az alakulatért! − Greim elérzékenyülve meredt ki az ablakon, 193

melynek üveglapján hideg könnyekként csordogáltak az esőcseppek. Úgy tűnt, mintha a lelki szemei előtt látná az ezred hősi halottainak csendes vonulását. − Remélhetőleg ép bőrrel megússza, ezredes − adott hangot a reményeinek de la Maziere. Greim vállát vont: − Ki lát a jövőbe? Mindenesetre összecsomagoltam a málhazsákomat… Előkészítve − tette hozzá a szokványos szöveggel. − Nincsenek pornómagazinjaim, ellenben van két pártfogoltam Spanyolországban, akiket… szeretnék az Ön gondjaira bízni. − Természetesen, uram. Viszont… Greim kezet nyújtott az őrnagynak. − Detlev, maga sokat tapasztalt és rengeteget tanult az utóbbi hónapok során. Meg is változott. Hát tanulja meg még ezt az utolsó leckét! − Uram? − Az SS-béli mentorainak az igéivel szemben, Németország sokkal többet ér annál, hogy meghaljanak érte. − Az ezredes kemény, sürgető, tüzes pillantást vetett az őrnagyra: − Németországért élni érdemes, Detlev. Sose feledje el, amit most mondtam, élni érdemes érte! Kitárta az ajtót és kilépett a viharba. Az orkán azonnal vékony testének préselte szürke repülős overalját. A várakozó lövész altisztek azonnal kiözönlöttek az esőbe és vigyázz állásba merevedtek a felkavart sárban. Hannemann, a szószólójuk, túlkiabálta a szél üvöltését: − Nem mehet el nélkülünk, uram! Lövész nélkül nem szállhat fel! Egyikünket magával kell vinnie! − Széles, becsületes arcát eltorzította a sajnálat kínja. Valamivel távolabb, Diercks Papa már forgatni kezdte a Stuka légcsavarját. Greim lerázta arcáról az esővizet. − Ugyan mire mennék egy légi lövésszel? Hiszen a maguk fajta szőrös seggű veteránok többsége még egy 194

raktárajtót sem képes eltalálni ilyen szar időben! Hamarosan nyugdíjazzák az egész kivénhedt baknyúl ketrecet − azzal elérzékenyülve Hannemannra mosolygott és megszorította a főtörzsőrmester lapátkezét. Aztán lassú léptekkel elindult a sártengerben zúgó motorral várakozó zuhanóbombázó felé. Diercks Papa meg sem próbálta visszafojtani öreg, ráncos arcán lecsurgó könynyeit. *** De la Maziere ököllel csapkodta a faasztalt, amint a Stuka motorzúgása beleveszett a szél üvöltésébe. − Szar! Szar! Szar! − átkozódott a düh és kiábrándultság keverékétől eltorzult arccal. Karst báró hűvös egykedvűséggel bámulta. Az agya tele volt csodálatosabbnál csodálatosabb tervekkel. Immár csak ketten maradtak. Ha az az ütődött, vén bolond nem tér vissza, biztosan kettőjük közül az egyiket nevezik ki az ezred parancsnoknak. És még ha csak a helyettese is lesz de la Maziere-nek, a beosztás akkor is őrnagyi előléptetéssel jár. − Most mit vannak úgy oda, de la Maziere? − kérdezte flegma nyugalommal. − Greim ezredes nem tesz mást, mint teljesíti a német katonától és parancsnoktól elvárható elemi kötelességét. Felnőtt ember és tiszt, aki tisztában van a cselekedetei súlyával és következményeivel. − Tisztában van?! − horkant fel de la Maziere. − Magának teljesen elment a sütnivalója, ember? Az ezredes a vesztébe rohan. Nem lett volna szabad őt egyedül elengednünk. Karst hanyagul megvonta a vállát: − Ugyan mit számít ez a vak önfeláldozás, de la Maziere? Tényleg azt hiszi, hogy Dietrich még mindig bízik az áttörésben, ha Greimnek sikerülne is célt érnie? De la Maziere élesen a báróra nézett: 195

− Mit akar ezzel mondani, Karst? − A következőket: Dietrichnek a parasztos kinézete dacára nagyon is helyén van az esze. Tudta, hogy egyszerű őrmester volt az első világháborúban? Tisztában van az offenzíva elakadásával, ám SS-parancsnok és vezető létére nem dobhatja be elsőként a törülközőt. Ha a hadsereg megfutamodik, az még csak hagyján, ám az SS-nek a végsőkig ki kell tartania. − Illetve… − tette hozzá cinikus mosolygással − csaknem a végsőkig. A lényeg, hogy odaát, a Führer főhadiszállásán úgy tűnjön, hogy a Harmadik SS Hadtest addig harcolt, amíg csak lehetséges volt. Nem győzött meg Dietrich még egy veterán légierő parancsnokot is, hogy szálljon fel és lehetetlen időjárási körülmények között repüljön végzetes küldetésre a vörösök ellen? Hát, erre gondoltam − aztán a kemény faszéken kényelmesen hátradőlve rámosolygott a leesett állal bámuló de la Mazieré-re. Az őrnagy hitetlenkedve meredt a századosra: − Szóval… így gondolja? − hebegte. − Természetesen. Változnak az idők, de la Maziere. Ezért aztán az embernek is változnia kell. Jobb reálisan szemlélni a dolgokat, nem romantikus vén bolond módjára, ahogy a − hm − néhai parancsnokunk tette. Az ember persze változatlanul hisz a Nagy Németország ügyében és végső győzelmében. Ám nem dobhatja el az életét csak úgy, egy abszurd gesztussal. Ha én lettem volna az Öreg helyében, természetesen én is végrehajtottam volna Dietrich kérését, csak éppen az egyik dicsőségre vágyó, mohó zöldfülűt küldtem volna a bevetésre, és pont. Ő viszont a maga realista módján… De la Maziere már képtelen volt tovább hallgatni ezt a cinikus monológot. Sebesen pörgő agyával arra gondolt, hogy vajon van-e igazság Karst iménti állításában, miszerint Greim Dietrich jó híréért áldozza fel magát? Neki minden bizonnyal tudnia kellett, hogy milyen tétre megy a játék, és nem 196

engedhette meg magának, hogy valami dicsőségre és hősi halálra vágyó, hülye zöldfülű áldozza fel az életét egy értelmetlen küldetésben. Istenem, Greim ezredes csak azért vállalt volna öngyilkos bevetést, hogy megmentse az életét valamelyik idióta zöldfülűnek, aki egyébként is minden bizonnyal elesik még az idei év vége előtt? − Épp ideje volt, hogy az ezredes úr lelépjen a színről − folytatta Karst a lehetetlen monoklijával játszadozva, és vékony, kegyetlen ajkán cinikus mosoly vibrált. − Ennek az ezrednek az élén friss vérre van szükség, de la Maziere. Az ezredes tagadhatatlanul jó kiképzőtiszt volt. Csakhogy… Az őrnagy jóképű arca jéghideggé vált, amint magából kikelve, talpra szökkent. − Fogja be az átkozott pofáját, Karst! A körülöttük ülők döbbent arccal fordultak feléjük. A bárónak még a szája is tátva maradt, és még a monoklit is csaknem elejtette. − Mit… mit mondott? − hebegte. − Ha jó a füle, tisztán hallhatta, Karst százados − förmedt rá de la Maziere a pilótasisakjáért nyúlva. − Most pedig a többiekhez szólok, és jól figyeljenek rám! Távollétemben Karst századost bízom meg az ezred ideiglenes parancsnokságával. Ámde… − mondta figyelmeztetően felemelve a mutatóujját − a következő feltételhez kötöm a megbízatását: csakis egyetlen parancsot adhat Önöknek, méghozzá riadó esetén; azt, hogy szovjet támadásra kezdjék meg a visszavonulást. Nyomatékosan figyelmeztetek mindenkit, hogy aki Karst százados más jellegű parancsának engedelmeskedik, és támadó bevetésre indul, azonnali, rögtön ítélő hadbíróság elé állíttatom. Remélem, elég világosan és érthetően beszéltem. − Igenis, uram − kiáltották kórusban a zöldfülűek, Karstról de la Maziere-re pillantva, majd vissza, azon tanakodva, hogy mi az ördög játszódhat le a két tiszt között. − Helyes − vakkantotta de la Maziere, befejezve a sisakja 197

felcsatolását. Most már Karst is talpra ugrott kezeit ökölbe szorítva, szemeiben leplezetlen gyűlölettel. − Nem tudom, mi a szándéka, de la Maziere − bömbölte −, de ha rám bízza a parancsnokságot, akkor nem utasítgathat a fejem felett! Nem kötheti meg a kezem! Hagyjon engem… − Schnauze! − torkolta le de la Maziere −, Greim ezredes távollétében egyelőre még én vagyok az ezred parancsnokhelyettese, és azt ajánlom, hogy ezt jó alaposan vésse az eszébe, Karst százados! Mert ha megfeledkezik róla, habozás nélkül letartóztatom, és szigorú védőőrizet alá helyeztetem. Az igazat megvallva, még örömömre is szolgálna, ha megtehetném − azzal halványan a sötétvörös arccal, meredten álló Karst képébe mosolygott. − Na, mit álldogál itt, mint a közmondásban szereplő nedves fing, amelyik azon tétovázik, hogy a klozet melyik oldalát lenne szerencsésebb eltrafálni? − Az őrnagy valóban felettébb élvezte Karst kényelmetlen helyzetét. − Menjen át a hadműveleti irodába, és tudassa az ottaniakkal, hogy amint lehetséges, felszállok! − Felszáll? − makogta Karst. − Felszáll?… Hová, uram? De la Maziere végigfuttatta a századoson diadalmas, vad pillantását: − Természetesen azért megyek, hogy megkeressem és visszahozzam az Öreget… Remélhetőleg megtalálom Greim ezredest!

198

IX. FEJEZET Greim ezredes teljes erejével a botkormányba kapaszkodott. Szemei már szinte fájtak a folyamatos, megfeszített figyeléstől. Úgy érezte, mintha valaki egy marék homokot szórt volna bele. A bicepszei sajogtak, lángoltak az erőfeszítéstől. A sisakja alól patakokban csurgott le az arcán az izzadság, azzal fenyegetve, hogy megvakítja. Továbbra is borzalmas volt az időjárás. Néha annyira elborította a vízpára, hogy tényleg vakon kellett repülnie. Máskor meg több mint száz kilométeres óránkénti szélrohamok ostromolták az Ágyúmadarat, össze-vissza dobálva, mintha csak valami repülőgép-makett lett volna. Sokszor repült már ítéletidőben, pláne amikor napi öt dollárért dolgozott az Óvilágban. A Közép-Nyugaton is művelt őrült dolgokat, egyszer egy hájas, dél-amerikai köcsög diktátor kedvéért még egy trópusi hurrikánon is átrepült, de nem tudott visszaemlékezni arra, hogy ilyen kutyaszaros időben valaha is repült volna. − Úgy látszik, végképp agyadra ment már ez a háború, ütődött, vén bolond! − morogta az orra alatt a botkormányt szorongatva. A magányos Stukára ismét lecsapott egy heves szélroham, és úgy beterítette esővízzel, hogy kis ideig semmit sem látott. Mikor kissé tisztulni látszott, enyhén megdöntötte a gépet és lenézett a viharon át a gránát szaggatta földre. Ha a számításai helytállóak, akkor most kell a német frontvonal felett lennie. Résnyire összehúzott szemmel, izgatottan fürkészte a felázott sztyeppét. Igen, ott az összegyűrődött zászló meg a kelet felé mutató, sáros vászonnyíl. Kissé lejjebb ereszkedett. Így is éppen csak ki tudta venni a gödreikben integető, parányi alakokat meg a szanaszét, 199

mozdulatlanul heverő, torz alakokat, az elesett német katonák hulláit. Mindjárt a célpont fölé ér. Hirtelen egy piros jelzőrakéta röppent fel előtte, s ott függött, vibrált, sziporkázott a zuhogó eső nedvességében. Komoran bólintott. Eszerint nem kerülte el a senki földjén rejtőzködő szovjet tüzérségi felderítő figyelmét. Azóta már nyilván a tábori telefonját kurblizza, hogy érintkezésbe lépjen a vörös légvédelemmel és riassza őket a fritz betolakodó miatt. Greim hátrarántotta a borkormányt, mire a viharral küzdő Junkers nehézkesen feljebb emelkedett. − Kissé korábban kellene felkelned, Iván barátom, ha el akarod kapni az öreg Greimet − dünnyögte mintegy magának bátorítóan. A felhőalaphoz tapadva lassan körözve igyekezett megtalálni a Dietrich SS-legényei által tartott helyet. Néhol a szovjet gyalogságot is felfedezte, a front felé erősítésképpen igyekvő vörös katonákat. De látott ellátmányt szállító kis pányvás szekereket, sőt még egy hosszan elnyúló T 34-es harckocsioszlopot is. Milyen gyönyörű célpont lehetett volna! Csakhogy a mai napon nincs könnyű préda, csakis arra az állásra lőhet, amit Sepp Dietrich ki akar iktatni, vagy semmi másra. − De miért semmi? − tette fel a kérdést egy az agya mélyén megszólaló cinikus hangocska. − Mi a szarért kell neked ilyen küldetésekre repülnöd, a te korodban? Ugyan mit változtat a helyzet állásán, ha szórakozol egy kicsit? − Egyetértése jeléül bólintott, de a tekintete továbbra is a lenti terepet pásztázta. − Nem beszélve Conchitáról meg a fiáról Miguelről − csökönyösködött a hangocska −, rájuk is gondolnod kellene. Ki vigyáz a szeretteidre, ha történik veled valami, te ostoba, vén szellentés?! Greim ismét bólintott, de továbbra sem hagyott fel a kutatással. − Mit érdekel téged ez a korrupt nemzetiszocialista 200

rendszer? − firtatta a dühös hangocska. − Miért áldoznád fel az életed ennek az egész romhalmaznak a maradékáért? A maradék sütnivalód is elment, ember? Nem veszed észre, mire megy ki ez az egész háborúsdi? Greim a megsárgult fogait szívogatva valami ellenvetésen töprengett. − Német vagyok − jelentette ki fennhangon, miközben szemével folytatta a keresést. − Bár, ha győzünk, kétlem, hogy egy ilyen közönséges, szörnyű rendszerben németként szeretnék élni. Ha pedig veszítünk, milyen élete lenne a németeknek a szovjet, vörös uralom alatt? − megvonta a vállát. − Mindez pusztán realitás kérdése. Úgy vélem, hogy az időm… − Miféle őrült, hatökör gondolkodás ez?! − szakította félbe a dühös hangocska. − Hogy juthatnak az eszedbe ilyen hülyeségek? Mi ez az egész németségről szóló hibbant elmélkedés? Azért élsz, mert ember vagy, és vannak hozzátartozóid, egy spanyol nő meg egy spanyol kölyök. Hiába vagy szaros német, ha tetszik, ha nem, róluk neked kell gondoskodnod. Érted már, ember? Ébredj fel, mert!… A hangocska hirtelen elhallgatott és visszahúzódott az agya mélyére, ahonnan előjött. Itt van! Itt a ruszki bunker, amiről Dietrich beszélt neki. Greim ezredes egy pillanatot sem habozott tovább, minden kétségét, minden józan észérvét elvetette. Előrelökte a botkormányt és már zúgott is lefelé a vihartól fortyogó égboltról. Támadásba lendült! *** − Ott, uram! − hangzott fel hirtelen Hannemann kiáltása a rádióban. − Ott van, uram! Balra! De la Maziere a jelzett irányba fordult, és a villámok fényében egy felhőnyíláson át megpillantotta Greim ezredes lefelé száguldó Stukáját, amint a föld felől már meg is indult 201

felé az első fehéren izzó, dühvel ívelődő nyomjelzős. − Mindenható Krisztusom! − fohászkodott. − Végre akarja hajtani a küldetését! − Még szép, uram! − kiáltotta Hannemann. − Miért, talán mást várt tőle? De la Maziere válasz helyett gyors fordulóba döntötte a gépét. Talán van még annyi ideje, hogy megállítsa az Öreget, hogy ne áldozza fel magát a nagy semmiért. Greim ezredes viszont a régi megkönnyebbültséget érezte, miközben lefelé száguldott a bunker irányába. Még a légvédelem elektromos villózását meg a körülötte jobbra-balra száguldó füstgolyókat is izgatónak találta. Érezte, milyen vadul ver a szíve. És egyszerre sokkal tisztábban, részletesebben, pontosabban látott mindent, mint eddig. Az őt célba vevő, felfelé száguldó nyomjelzősöket is. A süvöltő gránátok őrült üstökösként, hosszú, tűzvörös csóvát húzva repültek feléje. Ösztönösen behunyta a szemét. Némelyik ártalmatlanul felrobbanó lövedék csak méterekkel hibázta el. Őrületes kacagás tört fel belőle. Aztán az egész világ őrületes forgásba kezdett. Az ujja szinte lopakodva kúszott az elsütőgomb felé. A forgó, örvénylő kavargás közepén meglátta a bunker laposan elnyúló betonfelületét. Halálos ágyúpárja vészjóslóan meredt elő a lőrésekből. Csak másodperceken múlhat, hogy melyikük tüzel előbb. Igyekezett legyűrni vad izgalmát és rákényszeríteni magát a normális lélegzésre. Ám az idegeit szinte elektromosan zsibbadtnak érezte. Most már egyetlen vörös füst és lángtenger volt alatta minden, átdöfködve azokkal a halálos nyomjelzősökkel. 500 méter… 450… 300… 200… 150! Az erőfeszítéstől fogcsikorgatva hátrarántotta a botkormányt. Az Ágyúmadár tiltakozva felüvöltött. Egy hosszú pillanatig azt hitte, hogy nem tudja kiemelni a gépet a szörnyűséges zuhanásból, és egyenesen a halálba száguld. 202

Aztán a gép dühödten bömbölő motorral, a zöldes műszerek előtt vadul pörgő, rezgő mutatókkal engedelmeskedni kezdett. Már-már elviselhetetlen feszültség nehezedett rá. Kétségbeesetten húzta a botkormányt, a vénák csillogó pirossággal dagadtak a halántékán. Pattanásig feszült a dobhártyája, a szemei elé boruló vörös köd pedig elbontással fenyegette. Egyszerre megérezte, hogy uralja a gépet. Kijött a zuhanásból. A légelhárító gránátok most már veszélytelen távolságban, jóval felette robbantak az égen. Hatalmas diadalordítás tört fel a torkából. Könnyedén, háromszáz kilométeres óránkénti sebességgel, kiengedett féklapokkal repült, fokozatosan csökkentve a sebességét. A feléje áradó nyomjelzősöknek fittyet hányva felkészült a gyilkolásra. A bunker már az egész irányzékát betöltötte. Még a 75-ös ikerágyút is pontosan láthatta, le egészen a pánikszerűen menekülő kezelőszemélyzet futó alakjaiig. Aztán a feléjük száguldó Stuka láttán a földre vetették magukat. A Ju 87-es átvonszolta ördögi, fekete árnyékát a remegő emberi testek felett. Az ezredes mély levegőt vett. Most, vagy soha. Megnyomta az elsütőgombot. A Stuka megrázkódott, majd egyik oldaláról a másikra billent, mintha óriási ökölcsapás érte volna. Greim egy pillanatra el is vesztette uralmát a gépe felett. A pilótakabint égett lőpor maró bűze árasztotta el. Az első gránát úgy száguldott az ágyúk felé, akár egy fehér villámcsapás. Újra tüzelt. A második páncéltörő is elindult végzetes, üvöltő útjára a szárny alatti függesztek 37-es lövegéből. A terhétől megszabadult Stuka erőre kapva száguldott tovább. A szovjet betonfedezék mind nagyobbra növekedett. Greim egy pillanatra az irányzékra tapasztotta szemeit, és látta az első gránát becsapódását. A detonáció alapjaiban rázta meg a betonépítményt, és úgy szétrepesztette, mintha kristálycukorból készült volna. A veszély csak ezután villant az 203

agyába. Ha nem fékez, néhány pillanaton belül gépestől a bunkerbe csapódik. Két kézzel a botba kapaszkodva visszarántotta a kormányt. Szemgolyói őrületesen kidülledtek az üregükből, a verejték a szájába csurgott az arcán. Egy éles csattanás. Majd gyors egymásutánban egy második és egy harmadik. A kilőtt bunker lőszerkészletét is elérték a robbanások. Lángcsóva hasított a füsttel teli égboltra. A Stukát ide-oda lökdöste a turbulencia, mintha egy iszonyú inga végén lengedezne. Egy hatalmas detonáció magasan a levegőbe lökte, miközben odalenn a bunker megmozdult, úgy tűnt, mintha felemelkedne, és az egész rázkódó építmény hosszán sötét repedések futottak végig. − Megcsinálta, uram! − rikoltotta Hannemann élesen. − Az Öreg eltrafálta, kurvára elintézte! Sejtettem, hogy az öreg fing nem hagyja annyiban! Közben de la Maziere a saját Ágyúmadara vezetésével küszködött, mert ugyancsak megizzasztották a körülötte robbanó gránátok. Ámulva figyelte, amint a sűrű füstből és vörös lángnyelvek közül főnixmadárként előbukkant Greim Stukája, és ugyanazzal a lendülettel felszáguldott az esős, szürke égboltra. Soha életében nem látott még ilyen repülést. Greim egyáltalán nem túlzott, amikor azt állította, hogy a gatyát is le tudná repülni a többiekről. Sikeresen elvégezte lehetetlennek tűnő küldetését, ráadásul sértetlenül megúszta. Az őrnagyon olyan mindent elnyomó megkönnyebbülés lett úrrá, hogy legszívesebben dalra fakadt volna. Helyette azonban visszafogta száguldását, és Ágyúmadarát balra lendítve úgy manőverezett, hogy a lenti tüzéreket megzavarja a célzásban. Aztán megnyomta a rádió kapcsolóját. − Itt Jaguár Kettes… Jaguár Egynek… − Aztán a rádióforgalmazás elemi szabályait sutba vetve így folytatta: − Remekül csinálta, uram! − kiáltotta lelkesen. − Képzelem, mekkora fejfájást okozott a ruszkiknak! − Detlev? Maga az, Detlev?! − hallatszott Greim fémesen 204

recsegő, de tiszta hangja az éterben. − Igenis, uram. − Az ördög vinné el magát, mit keres itt, Detlev? − Hiányoltuk a társaságát, ezért aztán Hannemann-nal úgy gondoltuk, hogy teszünk egy kis kirándulást, és megnézzük, mire jut. Ha szabad megjegyeznem, senki sem csinálta volna különben. − Gondolom, tudják, hogy ezért hadbíróság elé állíthatom magukat, Detlev? − kezdte Greim, ám a hangjából hamar eltűnt a kemény élesség. − De nem is hiszi, mennyire örülök, hogy együtt lehetünk. Nyomás, Detlev, zárkózzanak fel, aztán kapjuk a hónunk alá a hátsó csülkünket, és húzzunk el innen a bánatos francba! *** A Stuka géppár a fakoronák magasságában húzott végig a sztyeppe felett. Még így lehetett legkönnyebben kimenekülni a borzalmas viharból. Gyorsan suhant el alattuk az élettelen, felázott harcmező. Csak a két Halálsólyom repült kitartóan az erős szélben, hogy valami alkalmasabb helyet keresve itt hagyják ezt a háború dúlta világot. Egész idő alatt folyamatosan recsegett a rádiójuk, amint a két pilóta megkönnyebbüléssel teli hangon, izgatottan csevegett egymással. Végül is sikerült elkerülniük a legrosszabbat; és az oroszországi kalandnak remélhetőleg rövidesen vége lesz, ők pedig visszatérhetnek nyugati irányba, hogy szembenézzenek a Szicíliában partra szállt Szövetségesek által jelentett veszéllyel. − Jöjjön, aminek jönnie kell, uram − kiáltotta de la Maziere az esőverte kabintetőre meredve. − Én sem fogom különösebben bánni, ha már csak a hírét hallom Oroszországnak. Tele van a hócipőm ezzel az átkozott környékkel! Tartsák meg maguknak a ruszkik, ha ennyire kell nekik! 205

− Egyetértek magával, Detlev − válaszolta megkönnyebbült sóhajjal az ezredes, immár alig húszméternyi távolságból. − Most már egyértelmű számomra a főparancsnokság szándéka. Visszahúzódunk valamelyik széles folyó vonaláig, és ott beássuk magunkat. Ha a nyarat átvészeljük, akkor… − Greim hangja hirtelen elakadt: − Hé, mi az ott, Detlev? − Hol, uram? − Ott, bal oldalon! De la Maziere a jelzett irányba tekintett. A hideg eső szürke, zavaros félhomályában alig felismerhetően egy lassan mozgó alakokból álló, hosszú oszlopot pillantott meg. Az őrnagyban eleinte nem is tudatosult, hogy mit lát. Fejükre tartott kézzel vánszorgó gyalogosok sora, körülöttük szőrmesapkás, ostort pattogtató lovasok, amint előre-hátra vágtattak alacsony, tömzsi, szürke paripájukon. Az őrnagy elkomorodva nézte őket. Az biztos, hogy a gyalogosok németek voltak. Ez tisztán látszott a csukaszürke köpenyükről, melyek közé egy-egy terepszínű SS-egyenruha is keveredett. De mit művelnek szorosan egymás mellett, ilyen nyílt terepen? Végül Hannemann adott választ a kimondatlan kérdésre. − Szent szalmazsák, uram! − kiáltotta izgatottan a rádióba. − Ezek a mi fiaink! Az oroszok fogságába esett bokorugrók! Most hajtják őket a fogolytáborba, uram! Hamarosan Greim is alátámasztotta Hannemann állítását. − Látja őket, Detlev? Szerencsétlen senkiháziakat épp most terelik a szögesdrót mögé. Nekik már… − az ezredes szavai egy légvédelmi üteg csaholásába fulladtak, és nyomában 20 mm-es vad gránátzápor kezdett felfelé áradni. − Légvédelmi ütegek mindkét oldalon! − bömbölte Hannemann, és már lendítette is körbe a géppuskáját, hogy gyors, célzott sorozatokat küldjön a kerekekre szerelt, iker légelhárító ágyúkra, amelyek hirtelen bukkantak elő az örvénylő félhomályból, és azzal a biztos tudattal pumpálták tele az eget a 206

gránátjaikkal, hogy a Halálsólymok úgy sem mernek visszalőni, mivel a saját fogoly bajtársaikat aprítanák gulyássá. De la Maziere és Greim a botkormányt félre rántva, sietve kitért oldalra, majd a halálos légelhárító tűztől követve felsuhantak az alacsony felhőrétegbe. − Látta őket, Detlev? − hallatszott Greim ziháló hangja, amint az esőfelhő biztonságába jutottak a légvédelmi tüzérek szemei elől. − Több százan vannak a szerencsétlenek. − Igen, uram. És még mázlistának mondhatják magukat, ha egyáltalán eljutnak Szibériáig. − Ha szerencséjük van − visszhangozta komoran Greim. Néhány pillanatig csend volt, míg a géppár átrepülte a felhőréteget, maguk után húzva az árnyékukat. Mindkét pilóta az imént látottakon elmélkedett, és azon, hogy miként segíthetnének. Végül de la Maziere törte meg a feszült csendet: − Mi lenne, ha egyszerűen elzúgnánk az oszlop felett? A popovok összecsinálnák magukat, a bokorugróink pedig lefalcolhatnának, amíg a ruszkiknál tart a majré, uram. Greim nem sietett a válasszal. Detlev egy pillantást vetett az ezredes néhány méternyire lévő arcának fehér foltjára, és megérezte, mi játszódhat le az Öreg agyában. Hivatásuk lényegéből fakadóan minden pilóta eredendően babonás, ami nem is csoda, elvégre egy forgó, pörgő fémdarab végén függenek magasan a föld felett, és ezen múlik az életük. Hisznek a szerencsében, a varázserőben, a jóslatokban meg a többi bolondságban, és minden pilóta tisztában van azzal, hogy senki sem nyújthatja a végtelenségig a szerencséjét. Egy idő után a legerősebb cérnaszál is elszakad. Az Öreg most nyilván arra gondolhat, hogy a bunker kilövésével mára már felélte szerencseadagját. Egyszerűbb, ha maga veszi kézbe a dolgok irányítását. − Uram, engedélyt kérek egy rárepülésre − szólt a mikrofonba sürgetően. − Szétzavarom a ruszkikat, Ön pedig közben fentről megszórhatja a mobillégvédelmet a 207

szárnygéppuskákkal. De la Maziere a nyakát nyújtogatva meredt a másik gép pilótájára. Greim azonban egy korszaknyi ideig mozdulatlanul ült és hallgatott. De la Maziere sosem tudhatta meg, mi járhatott a fejében, mivel Greim nem maradt életben, hogy bárkivel is megoszthassa. Végül aztán lassan, igen lassan megrázta a fejét: − Nem sikerülne, Detlev − hallatszott recsegő hangja a rádióból. − Ezek az átkozott mobilgépágyúk ugyanis a szökni próbáló fiainkra tüzelnének, ha lecsapnánk rájuk. Az ezredes hosszasan habozott és az őrnagynak az volt a benyomása, hogy Greimnek minden erejére szüksége volt a mondat befejezéséhez. Mint a későbbiekben kiderült, Greim ezredes a saját halálos ítéletét mondta ki ebben a pillanatban, és ennek a tudatában is volt. − Először tehát azokat a szukafattyakat kell kiütni. Az pedig csakis úgy lehetséges, fiam, ha…

208

X. FEJEZET − STUKÁK, STUKÁK, Kameraden! Száz rekedt torokból szárnyalt fel a remény kiáltása, amint a zuhanóbombázó géppár ismerős motorüvöltéssel és szirénabömböléssel előtört a viharos, ólomszürke égből. − Davaj! Davaj! − ordítoztak dühödten a kis sárgaképű, kegyetlen, ferdeszemű őrök, a lompos sztyeppe hátasaikon, vadul korbácsolva foglyaikat, ahol csak érték. De nem tartott sokáig az elszántságuk. Mihelyt az első sirályszárnyú gép hevesen kattogó gépfegyverekkel előbukkant a fellegekből, az elcsigázott foglyok, akik már rég felhagytak minden reménnyel, hogy valaha is viszontláthatják a szülőföldjüket, előrelódultak és rávetették magukat a mongolokra, akik úgy hajtották őket kelet felé, ahogy a háború előtt az oktalan barmokat terelték. A fellázadt hadifoglyok elszántan szembeszálltak az őrzőikkel, és tépve, szaggatva, marcangolva, a szemüket kinyomva, rikoltozva birkóztak velük. Halálra tiporták őket, felismerhetetlen, véres húsdarabbá rugdosva az arcukat. Egyikmásik kétségbeesett mongol tatár a kis lova oldalát csapkodva megpróbált elvágtatni, de őket az őreiktől elragadott géppisztolyokkal terítették le a foglyok. A németekben újjáéledt a reménység tüze. A menetoszlop teljes hosszában hangos éljenzés futott végig, és örömmel nyugtázták, hogy immár ismét maguk dönthetnek a sorsukról. A többség természetesen úgy határozott, hogy legjobb lenne visszatérni a saját vonalaikhoz. Közben a második Stuka is lecsapott a fakoronák magasságában. Géppuskái tüzet okádtak, újabb menekülő őröket kaszálva le a lovaikról. Egyre több gazdátlan, lovasát vesztett mongol hátasló nyargalászott esőtől átázott, 209

lobogó sörénnyel, félelemtől csillogó, kimeredt szemmel, vadul nyerítve. − Bajtársak, ne vesztegessük az időt! − vezényelte egy óriás termetű, átázott arcú, ám boldog tiszthelyettes, szócsövet formálva a kezeiből a szél ellen. − Irány nyugat! Az ágyúdörgés felé! Igyekezzünk, mielőtt újra ránk zavarják a gyalogságukat! Mir nach! Schnell! − azzal zsákmányolt rohamkését egy mongolba döfte, aki megpróbálta útját állni. Utána pedig vérfoltos fegyverét győzelmi zászlóként lengetve, nehézkesen sántikálva a német vonalak felé kezdett vánszorogni. A többieket sem kellett sürgetni. A szabadságukat visszanyert hadifoglyokon valóságos extázis vett erőt. Az erőteljesebb fiatalok vették át az irányítást. A többiek a tiszthelyettesekkel az élen, vadul sírva és kiáltozva, az esővel szembe futva követték őket: − Fiúk, nehogy itt hagyjatok minket! Várjatok! Rólunk se feledkezzetek el! − hirtelenjében mintha az egész sztyeppét futó alakok lepték volna el. A menekülő foglyok felett magasan repülő de la Maziere teste megfeszült, amikor észrevette a bal oldali facsoportból lassan előgördülő légvédelmi üteget, ami az első rárepülés alatt rejtőzködve maradt. A háttal ülő Hannemann jelentette: − Leengedik az ágyút, uram. − Céloznak? − Igenis, uram. A szerencsétlen szőrös seggű bokorugróinkat akarják leszedni. − Mi az ábra a másikkal, a jobboldali üteggel? Hannemann a nyakát nyújtogatta. Mivel Greim ezredes Stukája éppen felette lebegett, a tüzérek bizonytalannak tűntek, hogy a magányos gépre vagy a menekülő foglyokra lőjenek-e inkább. − Nem tudják eldönteni, hogy állva pisáljanak vagy bilire üljenek, uram. Egyelőre sem egyiket, sem a másikat nem 210

csinálják. De az ezredes szemmel tartja őket. De la Maziere a félelem jeges érintését érezte végigsiklani a gerincén. Tudta, hogy Greim azt a tervezi, hogy bizonytalanságban tartja a ruszki tüzéreket, míg a német bokorugrók lőtávolon túl nem jutnak. De mi lesz akkor, ha a popovok hátrányos döntést hoznak az ezredes szempontjából, és őt kezdik lőni? Ilyen csekély magasságban lebegve gyerekjáték lesz eltalálni. − Kapaszkodjon a kalapjába, Hannemann! Közbelépünk! Most! − azzal a Stukája vadul bömbölő szirénával, maximális fordulatszámon dolgozó motorral alázuhant az égből. A baloldali üteg tüzérei ösztönösen cselekedtek. Az ágyúirányzó fellendítette a nyitott teherautó platójára szerelt négycsövű ágyút és megnyomta az elsütőbillentyűt. Az őrülten zuhanó gép körül ragyogó, dühödt fényözön villódzott. A 20 mm-es gránátok izzó szénlánca fodrozódott felfelé. De la Maziere mit sem törődött vele, csak kemény, feszült arccal folytatta a zuhanást, és átzúgott a lövedéksorozaton. Iszonyatosra nőtt a gyorsulása. Már alig kapott levegőt, mintha hosszú távú versenyt futott volna. Kitágult orrlyukaiból vékony, fekete vércsík kezdett szivárogni. Egyre lejjebb és lejjebb dübörgött. Három dolog történt egyszerre. Megnyomta az elsütőbillentyűt, kivette gépét a zuhanásból, és ugyanakkor iszonyatos srapnelcsapás érte a Stukát. A Junkers minden eresztékében rázkódott, akár egy csapdába esett vadállat. Az őrnagy vérző orrát egyszerre megcsapta a fémtörmelék, lőpor és égett gumi csípős szagegyvelege. A jobb lábából ömölni kezdett a vér. Hamarosan érezte, hogy a lábujjai síkos, meleg masszába tapadnak. A Stuka oldalán több lyukon áradt befelé a levegő. − Találatot kaptunk! − De a ruszki légvédelem is megkapta a magáét! − üvöltött vissza Hannemann, elengedve füle mellett de la 211

Maziere megjegyzését. − Nézze csak a szukafattyait, uram! Alaposan elintézte őket. Csakugyan így történt. A mobil légvédelmi ágyú teljes hosszában egyetlen vörös lángtengerré vált, amiből őrületes fehér nyomjelzősök cikáztak elő a szélrózsa minden irányába, amint a löveg lőszere felrobbant az iszonyatos hőségben. A mellette füstölgő fűben, ott fetrengtek nyomorúságosan az égő tüzérek. A kába de la Maziere visszahúzta a botkormányt, miközben az alattuk rohanó kiszabadult hadifoglyok az arcukat felfelé fordítva megtorpantak és őrületes éljenzésbe kezdtek. Az őrnagynak kettős látása volt, másrészt alig tudta távol tartani az őt elárasztással fenyegető sötétséget. A sérült Stuka sűrű, fekete füstöt árasztott, a motorja furcsa, riasztó csuklásszerű hangokat hallatott, mintha minden pillanatban le akarna állni, és csak lassan, egész lassan lehetett megfordítani. − Detlev! − hallatszott az alattuk repülő Greim kiáltása, miközben a második mobil légvédelmi ágyú felzárkózott, és lövegét a fák magasságában lassan repülő könnyű prédára szegezte. − Ezt csak bízza rám, Detlev! Az ezredes lelki szemei előtt Conchita gyönyörű arca és a fiúé, Miguelé lebegett. Egyelőre képtelen volt rávenni magát, hogy megtegye, amit meg kellett tennie. Márpedig nem sokáig mérlegelhetett, mert alighogy a másik ágyú kerekei csúszva megálltak, az egyik tüzér már tekerte is felfelé az ágyúcsövet. Ilyen csekély távolságból pedig képtelenség hibázni. Detlev Stukája olyan kis sebességgel repült, hogy szinte egyhelyben lebegett. Greim tudta, hogy esélye sincs a kitérésre. Elűzte hát gondolataiból azt a két emberi lényt, akiket igazán szeretett ebben a nyomorult, szomorú világban. − Vaya con Dios − mormolta csendesen, és előretolta a botkormányt. Célzásra nem lett volna ideje. Miközben 400 kilométeres sebességgel zúgott alá az égből, Greim ezredes egy vízió abszolút tisztaságával érezte, hogy az utolsó küldetését repüli. Egyetlen módszer kínálkozott az orosz légvédelmi üteg 212

kiiktatására, mielőtt az leszedhetné Detlev sérült Junkersét az égboltról. Bár a légelhárító ágyú pontosan az irányzó berendezése közepén ült, tökéletes célpontot kínálva, ám a tüzér már kurblizta a kereket, és nyilván Detlev gépe volt a célkeresztjében. Mi lesz, ha elhibázza a fegyverével? Fogcsikorgatva ösztökélte még nagyobb sebességre a gépét. És lassan így siklott bele abba a végső alagútba, melynek kijáratánál a Halál várakozott élesre fent kaszával. Mert nem volt más mód! A messzi távolból halkan, de tisztán érthetően hallotta Detlev de la Maziere hangját: − Kérem, ne tegye, uram! − sürgette letörten. − Kérem, ne! Hannemann-nal meg tudjuk oldani − a hang elhalt a semmiben, és már nem lehetett hallani. Minden idegszálával a légvédelmi ütegre összpontosított, és úgy száguldott lefelé, mintha hipnotizálták volna. Úgy érezte, mintha ez a zuhanás az egész valóját betöltené. Hideg verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán, amint rádöbbent, hogy mit tesz. Keserű epe áradt a torkából. De ha egyszer nem volt más lehetőség! Egy géppuskasorozat eltalálta a kabintetőt. A plexiüveg ezernyi tompa csillagra hullott, és fekete olajfolt kezdett rajta szétterjedni. Hátára fordította a gépet, másképp nem lehetett meggátolni a vakító olajfolyást. A Stukát újabb találat érte. Még megszakíthatná a támadást. Ám amikor a szél és az eső lemosta az olajat és újra kiláthatott, már tudta, hogy nem fogja megtenni. A sors rendeltetése, hogy végrehajtsa ezt a végső, öngyilkos küldetését. Egész élete ehhez az utolsó, mindent legyőző pillanathoz vezetett. Akaratát megacélozva, szilárdan tartotta a botkormányt, hagyva, hogy megtörténjen az elkerülhetetlen. ***

213

Hannemann kétrét görnyedve bámulta, amint az Öreg Stukája 400 kilométeres óránkénti sebességgel belevágódik a légvédelmi ágyúba. A két ellenséges fegyver, zuhanóbombázó és légvédelmi ágyú együtt szánkázott a felázott sztyepp talaján. A német bokorugrók folytatták menekülésüket a saját vonalaik felé. Aztán a Stuka és a löveg egyszerre felrobbant. Mintha óriási hegesztőpisztoly vörös lángnyelve perzselte volna le a végtelen térséget. A detonáció erejét még ekkora távolságból is érezhették. Mintha egy óriás keze szorította volna marokra a testüket. Akkora vörös lángnyelv hasított a szürke égboltra, mint valami gigantikus halotti máglya. Mintha a teljes horizont meggyulladt volna. De csak egy pillanatig tartott, s amikor elenyészett, már csupán egy nagy halom, groteszk módon összegyűrődött, izzó fémhalmaz maradt utána. Sem élőt, sem holttestet nem lehetett látni. Hannemann lassú mozdulattal megnyomta a rádió gombját. − Uram? Szinte korszaknyi időbe telt, mire meghallotta a sebesült pilóta válaszát. − Igen, Hannemann − krákogta nagy sokára de la Maziere. − Megtörtént? − Igenis, uram. − És az Öreg? − Uram, Greim ezredes úr… − Hannemann hangja elcsuklással fenyegetett, de igyekezett megemberelni magát. − Vége, uram. − Értem… akkor azt hiszem, ideje hazamenni, ugye? − s kimerült tekintetét az összezúzott műszerfalra meresztette. A sérült gép, mint valami sebesült sárkány, nyugat felé kezdett vonaglani. Pár pillanattal később beleolvadt az ólomszürke 214

felhőtömegbe, és már csak a gyorsan oszladozó fekete füstcsík jelezte a haladási irányát.

Epilógus

215

UTÓSZÓ Az emelkedő horizont teljes hosszában sötét, szögletes pettyek közeledtek, mögöttük egy sor heves, tűzvörös vulkánkitöréssel. Egy századnyi kétmotoros bombázó süvített alacsonyan az inváziós flotta felett. Átszáguldottak a fehér tengerpart meg a citromültetvények felett, és távolabb, a szárazföld belsejében szabadultak meg bombaterhüktől. A látóhatár mögött úszó hadihajókról kilőtt, hatalmas, 16 hüvelykes gránátok átsüvítettek a partraszálló bárkákban lapuló tengerészgyalogosok feje felett, és magas homokzuhatagot kavarva robbantak a partfövenyben. A felhők között keringő felderítőgépek legénysége elé olyan látvány tárult, mintha egy sor táncoló kóruslány lejtené pokoli menüettjét. Az első bárkák csúf, tompa orrukkal beleütköztek a parti hullámverésbe, hajócsavarjuk zavaros krémmé kavarta a vizet. Rövidesen lecsapódik a rámpájuk, és legyezőszerűen szétárad belőlük a nedves homokon rohanó gyalogság. A második hullámmal megérkeznek az első lánctalpas partraszálló járművek is. A parancsnoki hajó hídján álló, lakkozott sisakos, buzgón távcsövező magas rangú tisztek, teljes elégedettséggel bólogattak. Egyelőre minden az előzetes terveiknek megfelelően alakult. Többen egymás kezét rázogatták, mintegy önmaguknak gratulálva, mivel eddig az első partraszálló hadművelet a dicsekvő Hitler „Európa erődjének” földjére, szinte semmiféle ellenállásba sem ütközött. Az első bárkasor mind közelebb és közelebb araszolt az elhagyatott partszakaszhoz. A hajók piszkosfehér „V” alakot húztak maguk után. A fedélzetükön kuporgó jól táplált, amerikai katonák fáztak, a ruházatuk átnedvesedett, de az arcukon az elszántság fénye izzott. Ugyan mi állhatna útjába ennek a hatalmas 216

armadának, Isten Végtelen Országában? Immár a sokadik Mitchell bombázószázad húzott el az inváziós flotta felett, hogy újabb bombaszőnyeggel terítse be a szárazföldi települések égő, füstölgő romjait. A haditengerészek megkezdték a rámpák leeresztését. Rozsdás láncok csörgése hallatszott. Rohamsisakos, kemény arcú, fiatal gyalogostisztek osztogatták parancsaikat a kézi hangszóróikba üvöltözve. Még pár pillanat és elindulnak. Valahol egy erős hang lassan rázendített: − Oda át, oda át, jönnek a jenki katonák!… Most vigyázz, jól vigyázz… mert jönnek a jenki katonák…! − Ez az, adjatok nekik jenkik! − kiáltotta jókedvűen a bárkát irányító angol tengerészek egyike, abban a biztos tudatban, hogy ők mindjárt visszatérhetnek a nagy hajókra. − A mindenségit, meszes! − rikoltották vissza a tengerészgyalogosok, még szorosabban markolva a Garandjukat. Sípszavak harsantak. − Figyelem, fiúk! − kiáltották a fiatal tisztek. − Nyomás, cimborák! − rikkantotta egy ifjú őrmester. − Boun giorno! − vakkantotta egy másik. A rámpák már csaknem a vízre értek. A motorok leálltak. A bárkák átlendültek az utolsó hullámverésen. Csupán méterekre voltak az üresen tátongó, fehér tengerparttól. A feszülten várakozó tengerészgyalogosok már orrukban érezték a szárazföld felől feléjük áradó vadzsálya, fenyőgyanta és az égő háztetők füstjének szagegyvelegét. Már-már megérkeztek. Senki és semmi sem állíthatja meg őket. A szicíliai partraszállás után a krautok, itt, Itália szívében sem tehetnek semmit ellenük. A fiatal tisztek ledobták a megafonjukat és határozottan megragadták a karabélyukat. Példamutatóan felegyenesedtek, hadd lássák őket ifjú beosztottjaik. − Kurva fickók − rikkantották vidáman −, irány a part, 217

cél az égalja! Utánam, előre!… − és kiözönlöttek. *** A Halálsólymok, lassan, vészjóslóan körözve lebegtek az Újvilág gyanútlan behatolói felett, olyan magasságban, hogy csak egész apró pontocskáknak látszottak az égbolton. Egyik lusta kört a másik után írták le, szabályosan, csendesen a makulátlanul tiszta, ragyogóan kék, olasz légtérben. Mélyen alattuk a játékcsónakok hozzáláttak emberi terhük kirakásához. Hangyányi kis fekete figurák küszködtek a hullámveréssel, hogy kikászálódjanak a patyolat tiszta, fehér partra. Jóval hátrébb gombafelhőszerű fekete füstoszlop emelkedett a magasba, amint a hajóágyúk a mögöttes területeket döngölték − teljesen feleslegesen, mivel a német haderő már rég visszahúzódott északi irányba. Vagyis az amik nyílt kapukat döngettek. − Nézze csak a jenkiket, uram! − kiáltotta a nyakát nyújtogató Hannemann. − Szerintem a korlátlan lehetőségek hazájában az amik olyan szaporán tenyésznek, akár a nyulak! Szarrakás a cseréptetőn, annyian vannak, akár a mákszemek! De la Maziere ezredes, az Első SS Stuka-ezred újdonsült parancsnoka nem válaszolt. Egy ragadozó madár feszült figyelmével leste a behatolókat a megfelelő pillanatra várva, hogy lecsaphasson gyanútlan áldozataira. Vajon minden olyan jól szervezett és rendezett, ahogy lentről látszik? A hajók pontos elhelyezkedésű, szilárd sora, a partraszálló bárkák koordinációja, hogy a partra szálló gyalogosoknak csak a lába legyen vizes. A biztos távolban megbúvó hadihajók által nyújtott tüzérségi támogatás és minden egyéb olyan precíz volt, amint az a világ legütőképesebb ipari potenciáljától elvárható. Így első ránézésre aztán tényleg senki sem tudta volna megfékezni ezt a gigászi, khakiszínbe öltöztetett hadigépezetet. 218

− Érdemes jól megnézni, uram, ezeket a magabiztos szarháziakat! − folytatta Hannemann, és leplezetlen irigység érződött a hangjából. − Úgy üldögélnek ott a tengerparton, mintha hétvégi pikniken lennének! Csak épp a szaros bakancsukat nem veszik le, hogy megszárítsák a koszos lábukat! − Gúnyos hitetlenkedéssel rázta a fejét. − Fogadok, mindjárt egy kibaszott rezesbandát is partra tesznek, hogy szerenádot adjanak ezeknek a nagyképű aszparágusz Tarzanoknak! És láss csodát, a napsugarak hamarosan csakugyan fénylő ezüstös és aranyos hangszerek sokaságáról verődtek vissza, amint egy katonazenekar a hullámtörésen átvergődve a parton hurrázó tengerészgyalogosok felé közelített. Hannemann úgy bámult, mintha nem hinne a szemének, aztán csak halkan mordult egyet, mert ehhez már ő sem talált szavakat. Da la Maziere csak csendesen somolygott, ám vidámságnak nyoma sem volt kemény, kék szemében. Ezek a szemek jegesen hidegek, számítóak és érzéketlenek maradtak, és csak egyet akartak: fájdalmat okozni és ölni. A fiatalságát nyomtalanul felemésztették az utóbbi szörnyűséges, háborús évek, így jelen pillanatban már igencsak öregnek és cinikusnak érezte magát. Most pedig, íme, megjelent előttük a fiatalos önbizalomtól, erőtől duzzadó új ellenség, akik még sosem vettek részt csatában, még sosem szagoltak puskaport. Rövidesen keserű lecke és súlyos véráldozat árán fizetik meg a tandíját ifjonti önbizalmuknak. Még pár pillanat, és lecsap rájuk a mészáros bárdja. De la Maziere egy végső ellenőrzést végzett a műszerfalon, aztán megnyomta a mikrofon gombját. − Itt Jaguár Egyes, mindenkinek! Támadásra felkészülni! − adta ki a parancsot, érzelemmentes, kifejezéstelen hangon. Aztán a szabad kezével lehúzta a repülős szemüvegét. − 219

TÁMADÁS! − Sieg Heil! Sieg Seil! − hallatszott a zöldfülűek izgatott válaszkilátása, miközben a gépek láncalakzatba rendeződtek. De la Maziere ezredes kikapcsolta a rádiót. Nem volt most ideje ilyen ostobaságokkal foglalkozni. Egy pillanatig még ott lebegett a fénylő, kék égbolton, míg kiszemelte a célpontjait, akiket mindjárt meg fog ölni, aztán előretolta a gépe kormányrúdját. A Junkers orra lebukott. A Stukája alázuhant az égről, és ismét kezdetét vette a régi, vidám, halálos száguldás. A neki háttal ülő Hannemann főtörzsőrmester pedig torkaszakadtából üvöltött, amint körberántotta a géppuskáját, felkészülve, hogy szitává lyuggassa az alatta lévő khakiruhás ártatlanokat: − ISTEN HOZOTT EURÓPÁBAN, BOYS! VÉGE

220