Leah Scheier - Csak a Te Hangodat Hallom

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Your Voice is All I Hear Published by Sourcebooks, Inc., Illinois, 2015

Fordította: Gázsity Mila

A könyvet tervezte: Malum Stúdió

Copyright © 2015 by Leah Scheier

Hungarian translation © Gázsity Mila, 2016 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2016

Kiadja a GABO Könyvkiadó

A szüleimnek

Prológus Jól kiigazodom az idegklinikán. Erősen kétlem, hogy ezt több környékbeli lány is elmondhatná magáról, pedig sokan vagyunk, akik alig pár percnyire lakunk a kórház zöldellő, ám valahogy mégis élettelen kertjétől, és akadnak köztünk, akik a nyári szünetekben a kapuja előtt elterülő füves részen piknikeztünk. Tizedikes koromban év végére már jobban ismertem az Árnyasliget kórházat, mint a saját iskolámat. Tudtam, hogy a biztonsági őrt Carlának hívják, és hogy az épület átadása óta végzi ezt a lehangoló munkát. Ismerős terep volt számomra a formára nyírt bokrokkal teli kert mögötti néptelen ösvény, ahol kivárhattam, mire végre elkezdődik a látogatási idő, és Carla beenged. Emlékezetembe vésődött, hogy milyen Jonah sötétvörös függönyre vetülő árnyékának formája és színe, és pontosan tudtam, hová kell állnom, ha azt akarom, hogy tizenegyedik emeleti ablakából meglásson. Még ilyen messziről is megéreztem, mennyire vált be az aznapi gyógyszeradagja. Ha megszámoltam, hányat lép az árnyéka fel-alá járkálás közben, megjósolhattam, milyen lesz a vele töltött idő. Az épület minden zugát ismertem, Jonah napirendjét betéve fújtam, ahogy az orvosok nevét, ügyeleti beosztását és a rengeteg egyéb értelmetlen részletet is, amit ő oly aprólékos gonddal körmölt le külön kis jegyzetfüzetébe. Úgy nyújtotta át nekem feljegyzéseit, mintha valami államtitkot tartalmaznának; az egészet a kórházi ágyneműből lehasított csíkokkal fogta össze, amit utána rágógumival is rögzített, megcsócsált Wrigley’s rágó hosszú szálait tekerve körbe-körbe a kis csomagon. A viharvert spirálfüzetet teleírta hónapokon át gyűjtögetett adatokkal: a páciensek neve és kórtörténete, az ápolók telefonszáma, a takarítók műszakváltásának időpontja. Sosem tudtam, honnan szedi ezeket az információmorzsákat, hogy egyáltalán hogyan deríti ki őket. A jelentéktelen semmiségek e véletlenszerűen összeömlesztett halmazában azonban elrejtett egy nekem szóló történetet, egy fogódzót, amelynek segítségével eljuthatok hozzá, egy kódolt üzenetet, amelyről valami oknál

fogva azt hitte, hogy egyedül én leszek képes elolvasni. Én voltam az egyetlen, akiben megbízott, az egyetlen, aki nem árulta el. Én voltam az, akit szeretett, az egyetlen, aki hitt neki, még akkor is, amikor a tulajdon anyja behozatta ide, hogy többé már ne szabadulhasson ki. Most azonban, majdnem három hónappal a kórházba kerülése után, végre felkészültem. Tudtam, hogy oda fogok lépni a biztonsági üveggel védett ablakhoz, belenézek a fáradt őr véreres szemébe, bemondom a nevem, és hogy melyik beteghez jöttem látogatóba, aztán berregést hallok, amit a kinyíló ajtó kattanása követ. Végig fogok menni a fehérre csempézett folyosón, bekopogok az orvosa szobájába, lecsapom az asztalra a doktornő elé a rejtélyes füzetet, elolvastatom és megértetem vele, hogy Jonah mit titkol, felfedem előtte, amire eddig csak én lettem figyelmes. Végül csak megteszem. El fogom árulni őt.

1. fejezet Fél évvel korábban Megint csak alulmaradtam a magántanulóságról folytatott vitában. Ahogy elvesztettem azokat is, amelyek iskolaváltásról vagy külföldi tanulásról szóltak, pedig legutoljára még a krónikusfáradtság-szindrómát is bevetettem egyfajta szánalmas, egyértelműen kétségbeesett végső próbálkozásként. Igazság szerint nem is igazán számítottam arra, hogy sikerrel járok. Anya még ki sem mondta, én már tudtam, mi fog elhangzani. Rövidre fogva, a következőkkel érvelt: egyedülálló szülő, nem engedheti meg magának; nem engedheti meg magának ezt sem; nem engedheti meg magának azt sem; nem szenvedsz ilyen betegségben, ahogy semmilyen másikban sem, April, szóval elég ebből a nevetséges viselkedésből, szedd össze a tankönyveidet, és kérlek, ne felejtsd el beállítani az ébresztést, jó éjszakát. – De nem megy, Kristin nélkül egyszerűen képtelen vagyok – jajgattam előhúzva utolsó és legkomolyabb fegyveremet, az őszinteséget. Ez az üzenet csak eljut hozzá, gondoltam. Mégsem hagyhatja figyelmen kívül, hogy az egyetlen lánya épp lemezteleníti előtte a lelkét. Anyu állandóan arról papolt, hogy osszuk meg egymással az érzéseinket, figyeljek a lelkem szavára, és óvjam magamban a belső gyermeket, meg hasonlók. (Határozottan sok önsegítő könyvet olvas.) Talán ha ráborítok egy baromi nagy adag igazságot és szenvedést, akkor egyéniségfejlődésem örömére ejt pár megtisztító hatású könnycseppet, aztán megengedi, hogy otthon maradjak. – Anyu, kérlek, te is tudod, milyen nehezemre esik barátkozni a gimiben – könyörögtem. – Egyszerűen képtelen lennék holnap visszamenni oda… szükségem van még egy kis időre… Persze igazán számíthattam volna arra, ami következett. Anya épp a végére ért legújabb kedvenc olvasmányának (Nézz szembe a félelmeiddel, valami híres kuruzsló tollából). Mégis mit képzeltem, mi fog történni? Ha

gyorsan előretekerünk úgy fél órát, kiderül, hogy még mindig ugyanott tartunk. A nappali szőnyegén kuporgunk, én már kimerültem, anya még csak most kezdett belemelegedni. Valahol a „vedd fel a harcot a sötét erőkkel” (ugye, anyu, te nem a Fallstaffba jártál?) és a „csomózd el a spirituális köldökzsinórodat” (csomózzam el a spirituális micsodámat?) között megszégyenülve beismertem a vereségemet. Vagy az elcsigázottságomat. Mindegy, az eredmény ugyanaz. A lényeg: holnap elkezdem a tizedik osztályt (anyut idéztem). Kapcsolatokat alakítok ki másokkal, és megerősítem belső ellenálló képességemet (újra csak anyu megfogalmazása). Az lesz belőle, hogy egyedül kucorgok majd a suli ebédlőjében, mindenki úgy viselkedik, mintha leprás lennék, és nyomorultul fogom érezni magam (na, ezek már nyilván a saját szavaim).

2. fejezet Nem arról van szó, hogy a Fallstaff gimi többi tizedikese a halálomat kívánta volna, vagy bármi ilyet. Tudtommal nem léteztek „Gyűlölöm April Wesley-t” klubok sem. Nem volt részem hatalmas, kínos kudarcokban (mellvillantás-ruhakatasztrófából kifolyólag, alkalmi bepisilés stb.), semmiféle módon nem bántottam meg a népszerű srácokat. De ha felmerült a nevem, a legtöbben erősen koncentráltak egy percig, aztán valószínűleg ennyit mondtak. „Á, igen. Matekórán vagyunk együtt. Barna haja van, ugye?” Viszonylagos láthatatlanságom korábban sosem zavart. Mindig is ott volt a legjobb barátnőm, Kristin, így aztán különösebb szükségét sem éreztem annak, hogy felfigyeljenek rám. Krisszel másodikos korunk óta elválaszthatatlanok voltunk. A gimi elején anyut elkezdte aggasztani, hogy egyetlen barátom van, és folyton arra biztatott, hogy „nyíljak ki”, és ismerkedjek új emberekkel. – Mi van Brianával, akivel együtt csináljátok a labort? – kérdezgette. – Lenne esetleg kedve átjönni mozizni veled? Úgyhogy megpróbáltam, de tényleg. Csak épp, ahogy egyre idősebb lettem, úgy éreztem egyre nagyobb és nagyobb tehernek azt, hogy cseverésszek. Nem arról van szó, hogy ne lett volna mondanivalóm. Inkább arról, hogy valahol legbelül állandóan motoszkált bennem egy apró, zavaró félelem: mi van, ha senki sem kíváncsi arra, amit mondani szeretnék? Ismeretlenek társaságában sosem tudtam annyira ellazulni, hogy önmagam lehessek. Ezért úgy próbáltam természetesebbnek tűnni, hogy a tenyerembe feljegyeztem egy sor társalgási témát, és a tükör előtt gyakoroltam a szellemes beszólásokat. A gond csak az volt, hogy a tükörképem mindig odafigyelt rám, és örült, ha meglátott. Briana ezzel szemben már azelőtt elkezdett kínosan fészkelődni, hogy kinyitottam volna a számat. Nem volt kedve az irodalomóráról beszélni. Vagy zenéről. Vagy az Agymenőkről. Végül feladtam, amikor észrevettem, hogy tekintete menekülő utat keresve fürkészi a folyosót.

– Bocs, de nagyon késésben vagyok – vetette oda a csuklójára pillantva. (Nem is hordott órát. És épp ebédelni indultunk.) Miközben sietős léptekkel távozott, szétnyitottam ökölbe szorított kezem, és az elmázolódott fekete pacára pillantottam a tenyeremben. A „van kedved mozizni?” szavak teljesen elkenődtek, csak a kérdőjel maradt meg a mondatból. Nagyjából ugyanez ismétlődött meg minden esetben, amikor megpróbáltam összeismerkedni valakivel. Így aztán, hogy ne kínozzam tovább osztálytársaimat bizonytalankodó hebegésemmel, inkább úgy döntöttem, ha lehet, egyáltalán nem leszek terhükre. Ahogy ők sem az enyémre. Mivel Kristint magam mellett tudhattam, nem igazán zavart a dolog. Vele biztonságban voltam; sosem nézett rám unottan vagy értetlenkedve, én pedig sosem éreztem talajt vesztettnek magam a társaságában. Volt valakim, akivel együtt ebédelhettem, együtt mozizhattam, megbeszélhettem a titkaimat. Az igazat megvallva, inkább az ő titkait boncolgattuk, mert Kris életéből nem hiányozhatott a dráma. Én szerettem a sztorijait hallgatni, ő pedig élvezte, hogy van közönsége. Amikor megismerkedtünk, azonnal elfogadta, hogy amolyan hétköznapi lány vagyok, amilyenből bőven akad mindenki környezetében, én meg állandóan azon álmélkodtam, hogy miért lóg velem olyan szívesen, amikor őt aztán simán befogadná a népszerű társaság is, mindössze fényes haját kellene hátravetnie hozzá. De hát ilyen volt az én legjobb barátnőm – a laza, bájos, fotómodell-külsejű Kristin, akinek a hűségében sosem kételkedtem, egészen addig a reggelig, amikor a kilencedikes vizsgák utáni reggelen alaposan meg nem lepett. Otthagyja a Fallstaff gimit, és valami puccos magániskolába fog járni. Ha igazságos akarok lenni, akkor persze meg kell említenem, hogy az iskolaváltás nem az ő döntése volt. Az apját nemrégiben előléptették a munkahelyén, ezért úgy határozott, hogy egyetlen lányának már nem elég jó az állami iskola, az utcánkban álló ikerház fele pedig messze nem elég tágas a családjának. Kristin a továbbiakban nem a szomszédban fog lakni,

hanem buszra kell ülnöm, ha látni akarom, az iskolai ebédidő pedig innentől a nap leghosszabb órája lesz számomra. A nyári szünetet azzal töltöttem, hogy panaszos akkordokat keresgéltem digitális zongorám billentyűzetén, többoldalnyi lehangoló dalszöveget írtam, és a beérkező tizedikes névsort tanulmányoztam. A listán három új diák is szerepelt: két lány és egy fiú. Lefirkantottam a nevüket, aztán következett egy kis ártalmatlan Facebook-kukkolás. Rögtön láttam, hogy Tessa Gilberts „népszerű” lesz. LA-ből jött, és az oldalára feltett vagy ötszáz fotót, amiken szőke pasikat ölelgetett bikiniben. Minden képen csücsörített és homorított, hogy a cicije érvényesüljön. Akkor sem kerülhettem volna egy kategóriába vele, ha folyton a napon pörkölöm sápadt bőrömet, és szőkítővel meg citrommal sanyargatom a hajam, hogy úgy nézzek ki, mint ő. Tori Nadle a régi iskolája éltanulója volt, a vitakör és a színjátszó szakkör elnöke, egyben amatőr kutyaidomár. Elképzelhető, hogy belőle akár barát is válhatna, de akkor a következő hetek leforgása alatt muszáj rábukkannom valami eddig rejtőzködő, elképesztő képességemre, mert ha nem, akkor rajtam ragad Szupercsaj középszerű fegyverhordozójának a szerepe. Hát, erre nem fog sor kerülni. A fiú kevésbé érdekelt, mert a Fallstaff gimiben a pasik általában együtt lógtak, leszámítva persze azokat az alkalmakat, amikor járni kezdtek valamelyik népszerű lánnyal (sosem velem). Az új fiút Jonah-nak hívták, és a facebookos adatlapján semmi máshoz nem engedett hozzáférést, csak a szülővárosához (Boston) és a profilképéhez, ami egy cocker spániel orráról készült közeli fotó volt. Hát ebből nem sokat tudtam meg. Amikor eljött a tanév első napja, nem állítanám, hogy vágtatva indultam volna a suliba. Persze a szokásosnál nagyobb gondot fordítottam a ruhámra, hátha kiderül, hogy ez a Jonah szuper dögös, de nem fűztem hozzá túlzott reményeket. A jóképű pasik mindig büszkén kitesznek magukról egy szelfit profilképnek, hadd ámuljon mindenki; ő viszont egy kutya fotójával nyomult, ami valószínűleg azt jelenti, hogy spánielre is hasonlít. Végül a sötétzöld póló mellett döntöttem, mert Kristin szerint kiemeli a szemem zöldes-barnás színét, és közepes méretű karika

fülbevalót választottam, mert annak az volt az üzenete, hogy nem igyekszem különösebben kicsípni magamat. De persze egyáltalán nem számított, mit viselek, vagy mennyi fixálóhabbal igyekszem megfegyelmezni bozontos fürtjeimet. A végén mindig úgy néztem ki, mint valami „átváltoztatjuk” reklámból a sápadt, égnek álló hajú „előtte” lány. Jonah nyilván Bikini Tessát fogja falni a tekintetével, ahogy mindenki más is. Öt perccel a busz érkezése előtt megszólalt a mobilom. – April-annyi-mindent-kell-mesélnem-neked-azt-sem-tudom-holkezdjem! – Kristin általában hadarva, lélegzethez sem jutva újságolt el mindent. – Most komolyan, elértél már egyáltalán az iskoládba? – Táskámat a vállamra vetettem, és odakiabáltam anyunak, hogy elmentem, és viszlát. – Aha, apám elhozott. De April, nem fogod elhinni, milyen szuper ez a hely! El kell meséljem… Nagyot sóhajtottam, a telefont odatámasztottam a fülemhez, behúztam magam mögött az ajtót, és elindultam a buszmegálló felé. Útközben Kris végig az új iskolája klubjairól és programjairól mesélt – modellszakkör, divattervezés, filmezés. A teljes buszút alatt azt hallgattam, hogyan áradozik boldogan, sőt még az osztálytermembe érve is, de ott a tanár végül letetette velem a telefont. Egyáltalán nem bántam, hogy véget kellett vetnem a beszélgetésnek. Kristin lelkesedése kezdett az idegeimre menni. Tudom, önző dolog volt tőlem, de annyival egyszerűbb lett volna, ha nincs annyira odáig mindentől és mindenkitől, aki csak a szeme elé kerül. Három hónapja, amikor először került szóba az iskolaváltás, pár napon át mind a ketten sírtunk, de az ő könnyei elég hamar felszáradtak, mihelyt megérkezett a bemutatkozó levél a Puccos Privát suliból. Igazán nem hibáztathattam. Mindig annak könnyebb, aki elmegy. Először az osztálytermünkben gyülekeztünk, ami elég kaotikus félórát jelentett, de ez idő alatt megismertem (nem hivatalosan) a két új lányt. Tessa pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem. Cora, a Fallstaff gimi Miss Népszerűsége azonnal a szárnyai alá vette az új tagot, Tessa pedig

olyan készségesen és könnyeden simult bele a hercegkisasszony-helyettes szerepébe, mintha erre készült volna egész életében. A csengő még meg sem szólalt, máris többen megadták neki a telefonszámukat. Miles, a suli legdögösebb pasija csak vetett rá egy pillantást, aztán már le is huppant a mellette lévő székre, mintha ezzel jelezné a birtokviszonyokat. A könyveimre meredtem, és igyekeztem nem venni tudomást a teremben zajló veszett flörtölésről. Megfogadtam magamban, hogy nem gondolok többé Milesra, bármilyen régóta és bármilyen reménytelenül bele is voltam zúgva. De annak már vége. A vizsgákat követő napon ábrándultam ki belőle, amikor a lánymosdóba benyitva azt láttam, hogy épp Corával csókolózik. Elég pocsék napom volt. Egyetlen délelőtt leforgása alatt megtudtam, hogy a legjobb barátnőm iskolát vált, képzeletbeli fiúm pedig Cora hercegkisasszonnyal smárolt. Na jó, azt addig is tudtam, hogy járnak. De ugye, mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy hatását tekintve egyetlen kép ezer szóval felér. Nos, egy hang pedig legalább egymillióval, és az a bizonyos hang örökké itt fog visszhangzani a fülemben. Gyakorlatilag hallottam, hogy Miles szürcsögve cuppog. A másik lány, Tori, nem maradt elég sokáig ahhoz, hogy véleményt formálhassak róla. Neki viszont elegendőnek bizonyulhatott ez az idő, mert először úgy negyedórán át téblábolt az ajtó mellett – arcán leereszkedő mosoly, mint valami unott látogató az állatkertben –, aztán fogta magát és kimasírozott. Senki sem sajnálta, hogy elmegy. Vége lett a gyülekezőnek, de az új fiú nem mutatkozott. Miközben összeszedegettük a holminkat, odaballagott hozzám Michael, egy apró termetű, kocka természetű fiú, akiről gyanítottam, ő az egyetlen a Fallstaffban, aki belém van esve. Megbökte a könyökömet. – April, hallottad a nagy hírt? – kérdezte ezerrel vigyorogva. Vállat vontam, és úgy tettem, mintha minden figyelmemet lekötné a táskám. Michael állandóan pletykákat hozott nekem. Szívesen használta arra jól értesültségét, hogy szóba elegyedjen velem. – Ms. Lowry visszajön – újságolta. – Úgy hallom, megint történelmet fog tanítani.

Na jó, ez tényleg érdekes hír volt. – Biztos? – néztem rá. – Azt hittem, még mindig az intenzíven van. Ms. Lowrynak előző évben sikerült halálra rémítenie bennünket. Mondat közben egyszer csak minden előzetes figyelmeztetés nélkül elhallgatott, és keze még mindig a tábla felé mutatott, amikor teljes hosszában elvágódott. Jó néhány másodpercbe beletelt, mire rájöttünk, miről van szó. Ms. Lowry az iskola legbuggyantabb tanára volt, és szokatlan órái miatt nem egyszer meggyűlt a baja a vezetéssel. Így hát egy rövid ideig mindannyian azt hittük, hogy épp a Római Birodalom hanyatlását érzékelteti velünk. Még sosem voltam tanúja szívrohamnak, fel sem fogtam, mi zajlik az orrom előtt, de miután a szirénák sivítása elhalkult, és mindenki újra normálisan kapott levegőt, megtudtuk, hogy Ms. Lowry valami ritka szívbetegségben szenved, és hogy kis híján ott halt meg a szemünk láttára. Nagyon szerettem Ms. Lowry történelemóráit. Értett hozzá, hogyan tegye érdekessé a háborúkat, dátumokat és rég halott uralkodókat. A diákjait például két csoportra osztotta, arisztokratákra és parasztokra, aztán megszervezett egy felkelést. Az osztály felétől azt kérte, hogy egész nap ne egyen semmit, aztán az éhezőkkel végignézette, ahogy „jómódú” osztálytársaik falatoznak. Amikor már épp eléggé morcosak és dühösek lettünk, segített eltervezni a Bastille ostromát és ellenségeink legyilkolását. Emiatt bajba is került. Néhány szülő panaszt tett, hogy a viselkedésével elfogadhatóvá teszi az erőszakot és anorexiát; kis híján felfüggesztették. A mi szemünkben azonban ettől csak még menőbb lett. Ezért amikor váratlanul összeesett előttünk, el sem hittük a dolgot. Ms. Lowry túl szuper volt ahhoz, hogy egyszerűen megbetegedjen. Meglátogattuk a kórházban, de annyiszor került vissza a szívosztályra, hogy már nem reméltük, valaha is kiáll elénk újra. Most viszont visszatért. – Vele lesz a következő óránk – kukucskált át a vállam felett a kezemben tartott órarendre Michael. – Na, ez biztos érdekes lesz.

– Miért? – kérdeztem. – Hiszen akkor is egyfolytában viccelődött, amikor mindenfelé csövek meg vezetékek álltak ki belőle. Ugyanaz a jó öreg Lowry lesz, mint aki eddig volt. Tényleg az, nyugtáztam, amikor bevonultunk a teremben. Egy kicsit vékonyabb és sokkal sápadtabb, de hennázott haja még mindig vöröseslilás tüskés fürtökben keretezte arcát, még mindig pöttyös sálakat és gyöngyöket tekert magára, sőt ahhoz képest, hogy mit engedtek meg az iskolában, stikában néhány új piercinget is beszerzett. Nagyon helyes, villant át a fejemen, miközben becsusszantam a helyemre. Az igazgató valószínűleg túl ideges volt ahhoz, hogy megjegyzést tegyen az ónix orrgyűrűre; jobb szemet hunyni, mint megkockáztatni egy újabb szívrohamot. Ms. Lowry végignézett rajtunk és elmosolyodott, amikor pillantása nyomán fészkelődni kezdtünk a székeinkben. Egyikünk sem ismerte volna be, de szerintem egy kicsit mindannyian ijedtek voltunk. Önmaga árnyékának láttuk. Azonnal megnyugodtam azonban, amikor jól ismert, rekedtes hangján megszólalt. Ugyanolyan éneklő hangsúllyal beszélt, mint mindig, még ha egy kissé zombinak nézett is ki. – A legtöbben valószínűleg emlékeznek még rám – kezdte halvány, kaján mosollyal. – Én adtam elő a Harry Potter és Voldemort párviadalába illő görcsrohamot. – Hátracsapta a fejét, karját széttárta, és erősen eltúlzott rángatózást imitált. Páran felnyögtek, valaki idegesen elröhintette magát. Elmosolyodtam magamban. Egyedül Ms. Lowry űzne tréfát saját halál közeli tapasztalatából. – Nos, kedves osztály, boldogan jelenthetem, hogy visszatértem az élők soraiba. És némi töprengés után arra jutottam, hogy az általam előidézett egészségügyi riadalomból akár meg is próbálhatnánk kihozni a legtöbbet, amennyiben tanulunk belőle valamit. Az osztály egyhangúan felhördült. – De hát maga történelemtanár – kötözködött Michael. – Ilyesmit nem biológián kellene csinálnunk? A nő a fejét rázta. – Az évet egy külön feladattal indítjuk, amely az orvostudomány történetére összpontosít. Ne aggódjatok, a kiselőadásokra csak a tavaszi

szünet után kerül sor, úgyhogy bőven lesz időtök összerakni. Azt szeretném, ha mindenki választana egy betegséget, amelyben vagy ő, vagy a családjában valaki szenvedett már. Nem kell nekiállnotok, hogy mint az őrült, kutatást végezzetek a neurotranszmitterek meg izomrostok témájában, hiszen mint arra Michael is rámutatott, ez nem biológiaóra. Azt várom el helyette, hogy számoljatok be a többieknek a betegség történetéről, híres emberekről, akik szintén ebben szenvedtek, a különféle kezelésekről, amiket az idők folyamán alkalmaztak… a jelennel bezárólag. Tudtátok-e például, hogy ha a középkorban egy gyereknek rohama volt, azt hitték róla, hogy démonok szállták meg? A szülei ördögűzőt hívtak, és a gyereküket éheztették, meg verték is, hogy kiűzzék a lelkéből a sátánt? Ehhez hasonló érdekességekre számítok tőletek is. A betegség is egyfajta történet, ráadásul tanulhatunk belőle. Kifejezéstelen tekintettel meredtem Corára, aki lendületesen jegyzetelt virágmintás mappájába. Vajon miről írhat? – tűnődtem. Csodaszámba menő orrplasztikájáról? „A régi korokban az emberek sokat szenvedtek a gigantikus nózik miatt…” Felemeltem a kezem. – De Ms. Lowry, az én családom eléggé egészséges. Akkor én miről írjak? A fiókba nyúlt, hogy elővegye a fehér táblához való filcet. – Sosem voltál influenzás? Tudtad, hogy 1918-ban több mint negyvenmillióan haltak bele a spanyolnáthába? De ha kedved van, választhatsz valami krónikus kórt is. Talán akad a rokonok között valaki, aki cukorbeteg. Vagy migrén gyötri. Esetleg gyomorfekély… – Aranyér? – Miles hátranézett, és rám vigyorgott. – Vagy lapostetű? Istenem, vajon mit ettem rajta? – Na és a mononukleózis? – sziszegtem oda neki. Ettől rögtön befogta. Corával heteken át az ágyat nyomták a „csókbetegség” miatt. Azért kicsit büszke lettem magamra, amikor láttam, hogy védekezőn összefonja a karját a mellén, és merev tartással elhúzódik. Az eltelt év során két szót is alig szóltam hozzá – most pedig rögtön hármat is sikerült.

Nem volt tenyerembe körmölt jegyzet, nem is készültem neki jó előre… és még valamennyire frappánsra is sikerült. – De kár, hogy a rondaság ellen még nem találtak fel semmi gyógymódot – motyogta, hogy meghalljam. – Mert rád férne. Akkor ennyit a fejlődésemről, szögeztem le magamban, és már össze is zuhantam. Ha befogtam a számat, akkor eddig legalább nem bántottak. „A tévében orvosos sorozatot nézni” – véstem be gyorsan a füzetembe, aztán már lapoztam is. Semmi kedvem sem volt nátháról vagy kötőhártyagyulladásról írni, anyukám irritábilisbél-szindrómája pedig végképp ne képezze megbeszélés tárgyát az osztályban. Ms. Lowry felírta a táblára a javaslatait, aztán elkezdte szétosztani a féléves tanmenetet tartalmazó paksamétákat. Ekkor nyikorogva nyílt a terem ajtaja, és könyvekkel teli, súlyos táskáját lábával maga előtt tolva egy fiú lépett be rajta. A tábla felé fordult, aztán kételkedő arckifejezéssel a tanárnőre nézett. – Ez a tizedikes történelemóra? – kérdezte, de már hátrált is a folyosó felé. Ms. Lowry mosolyogva felé nyújtotta a kezét. – Pontosan. És te ki lennél? A fiú ügyetlenül megrázta a kezét, aztán a vállára kapta a táskát. – Jonah vagyok. A tanárnő az asztalán heverő névsorra pillantott. – Jonah Golden, ugye? Új vagy a Fallstaffban? – Igen, elnézést a késésért… Egyik ajtóra sincs kiírva semmi… – felelte zavartan a fiú. – Semmi baj, Jonah. Ülj csak le, valamelyik osztálytársad majd elmondja, miről volt szó eddig. Az új diák felénk fordult, és most először nézhettem meg jobban magamnak. Magas volt, és vékony, de korántsem olyan esetlen és félszeg, mint a legtöbb tizenéves fiú. Magas járomcsontja volt, arcát fekete fürtök keretezték, szürkéskék szeme felett sűrű, fekete szemöldök ívelt. Eléggé helyes, jutottam döntésre magamban, nem olyan címlapra valóan jóképű, nem is focistásan-sportolósan kigyúrt. De volt benne valami… valami, ami

az egész osztály figyelmét megragadta, miközben ő is zavartalanul szemügyre vett bennünket. Természetesen tisztában volt azzal, hogy mindannyian véleményt alkotunk róla. A lányok azt próbálták eldönteni, hogy járnának-e vele, a fiúk a versenytárs komolyságát mérték fel. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy Jonah pillantása végigpásztázott a néma osztályon. A teremben három szabad hely volt: egy előttem (Kristin régi széke), egy Cora mögött (Milesé volt, míg nem szakítottak), egy pedig leghátul a sarokban (régebben az osztály fő lógósa ült ott, aki most épp a kilencediket járta újra). Kérlek, drukkoltam magamban. Kérlek, ne ülj Cora mögé. Persze kiderülhet, hogy Jonah ritka nagy bunkó, és tudtam, hogy később esetleg megbánhatom ezt a fohászomat… de láttam, ahogy Cora kihúzza magát, és úgy veti hátra szőke fürtjeit, mintha ezzel utasítaná a jövevényt a helyére, a mögötte álló székhez. Tavaly bele volt zúgva az összes fiú, aki ott ült, és ezért szerettem volna, ha most az egyszer nem sikerül neki… még ha nekem nem is származik semmi hasznom a kudarcából. Hiszen abban a pillanatban elvesztem a harcot, mihelyt szóra nyitom a számat, és mindössze ennyit tudok kinyögni: „ööö… khmmm… aaa…”. De akkor is, legalább az első csatát meg akartam nyerni. Még ha tisztában is voltam azzal, hogy a diadalom nem lesz hosszú életű. Azt hiszem, az érzéseim kiülhettek az arcomra, mert Jonah a szemembe nézett, váratlanul elmosolyodott, megmarkolta a táskája vállpántját, és az előttem álló székhez lépett. Miközben leült, észrevettem Cora döbbent arckifejezését, és azonnal elfordítottam a fejem, nehogy feltűnjön neki a szememben felvillanó győztes fény. Tisztára olyan volt, mint azok a szörnyű percek a tornaórán, amikor a kapitányok kiválasztják a csapatukat. Az embernek más sem jár a fejében, csak az, hogy „jaj, kérlek, ne én maradjak utolsónak”, aztán hirtelen meghalljuk a nevünket… és igyekszünk palástolni szánalmas, megkönnyebbült sóhajunkat. Hát, azt hiszem, eléggé hangosat sóhajthattam, mert mihelyt Jonah helyet foglalt, azonnal hátrafordult, és vigyorogva odasúgta: – Jól van. Most már nyugodtan elengedheted a tollat.

Tekintetem az ujjaimra vándorolt, és azonnal láttam, olyan erővel szorítottam mindkét kezemmel a toll kupakját, hogy a körmeim kifehéredtek. Lazítottam a fogáson, a toll a padomra pottyant, a fiú pedig újra a tábla felé nézett. Úgy egy percen át rázkódott a válla, és egyik kezét a szája elé kapta, hogy leplezze a mosolyát. A fenébe! Sikerült teljesen idiótának tűnnöm még úgy is, hogy a számat ki sem nyitottam. Ms. Lowry belefogott valami olyan téma ismertetésébe, ami egyértelműen feldobta – az ír krumplivész előidézte éhínség, kínai diktátorok vagy ilyesmi lehetett –, én azonban nem igazán tudtam odafigyelni rá. Nem számít, mit gondol Jonah, mondogattam magamban. Hiszen nem is ismerjük egymást. Semmi joga sincs kinevetnie! Felőlem oda ülhet, ahová csak akar. Már gondolni sem szeretnék az egészre! Ekkor hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül újra felém fordult. – Csak az érdekelne – tudakolta fojtott hangon –, hogy te szereted ezt az iskolát? Higgadt, komoly arcáról leolvashattam, hogy már nem tréfál. A kérdése azonban szokatlan volt, és váratlan is. Még a nevemet sem tudta. Akkor meg miért engem faggat arról, hogy mit gondolok a Fallstaffról? – Hát… nem mondanám, hogy ez a kedvenc helyem – kezdtem óvatosan. – Fontolgattam már, hogy átmenjek egy másik suliba. Ezt mintha egy kicsit emésztette volna, aztán közelebb hajolt. – És hová? Ajjaj! Nem számítottam arra, hogy tovább kérdezősködik. Erre meg hogyan feleljek? Hiszen fogalmam sem volt, sosem mélyedtem el igazán a problémában. – Ööö… hát… nem is tudom – vallottam be némi kínos hebegés után. – Hová mehetnék? Balettintézetbe? – Ez utóbbit viccnek szántam, de Jonah nem mosolygott vissza rám, hanem újra a tábla felé fordult. Ingerülten az ajkamba haraptam. A fenébe, a fenébe, a fenébe! Miért nem hazudtam egyszerűen valamit? Mondhattam volna példának okáért valami puccos magániskolát. Honnan sejthetné, hogy meg sem engedhetnénk magunknak? Vagy… hm, ez még jobban hangzik: Tudod, Jonah, gondoltam arra, hogy Olaszországba utaznék, és egy kis falusi

iskolába járnék Toszkánában. Ez lehetőséget adna arra, hogy felfrissítsem az olasztudásomat, megtanuljak bort készíteni és egzotikus vajat köpülni. Még egy hülye válasz is jobb annál, hogy „ööö… hát… nem is tudom”. Mostantól csak úgy gondol majd rám, mint az idióta, tollszorongató lányra. Pedig teljesen magától döntött úgy, hogy épp elém ül le, kitéve magát a szagfelhőknek, amelyek az első sorban trónoló Büdi Todd felől folyamatosan áradnak. Miközben abban is lehetett volna része, hogy a gimi legcsinosabb tizedikese lengeti előtte szőke fürtjeit, és málnaillatú szájfénytől csillogó ajkával rámosolyog. A törióra fennmaradó része valószínűleg sok információt tartalmazott, én azonban tulajdonképpen végig Jonah fejét bámultam hátulról. Nem fordult újra felém, az óra végéig a spirálfüzetében körmölt nagy szorgosan. Amikor megszólalt a csengő, Cora azonnal felpattant, és céltudatos léptekkel Jonah padja felé indult. Smaragdzöld, ujjatlan ruhát viselt, amely tökéletesen követte teste domborulatait. Ringott a csípője, szőke haja fénylő sálként lebbent meg a válla felett. Megbűvölten figyeltem. Annyira jól érezte magát a saját bőrében. Bárcsak bennem is meglett volna ez a fajta erő; Cora úgy lépkedett, mintha azt tartotta volna a legtermészetesebbnek, hogy mindenki leáll azzal, amit épp csinál, és tátott szájjal megbámulja. Jonah is felhagyott papírjai összerendezésével, amikor a lány zöld ruhába bújtatott fél fenekét leparkolta a pad sarkán. – Tudod – csücsörített cukin Cora –, azt a széket tényleg meg kellene már javítani. De ha szeretnéd, kicserélhetjük egy másikra. A fiú értetlenül meredt rá. – Bocs, de nem értem. A lány habozott egy kicsit. Egy pillanatra mintha árnyalatnyit bizonytalanabbá vált volna a mosolya, de aztán nagy bátran folytatta. – Semmi gond, Jonas. Holnap is átköltözhetsz. A diákok többsége már kiment, én azonban nem mozdultam. Láttam megvillanni a fiú szemében a határozatlanságot, félszeg mosolyát, és képtelen voltam máshová nézni. Cora nagyon nyomult, de ezért igazán nem hibáztathattam. Jonah a maga visszafogott módján kifejezetten jóképű

volt, az meg végképp megragadott, ahogy időről időre elpirult. Az arca most éppen lángvörössé vált. – A nevem Jonah – jegyezte meg vontatottan. – És a tied? – Cora – vágta rá a lány oda sem hederítve a helyesbítésre. – Ha akarod, megmutathatom, hol lesz a következő óra. – A válla felett rám pillantott. – Hogy ne tévedj el megint. Jonah behúzta a táskáján a cipzárt. – Kösz, Cora, igazán kedvesnek tűnsz, de… Cora már-már dorombolt, pedig a fiú hangja egyértelműen gúnyos volt. Jonah nagy levegőt vett, mint az úszó, mielőtt a vízbe vetné magát, aztán felnézett rá. – Igazság szerint azért ültem ide, mert ehhez volt kedvem – mondta, és felém intett. – Szerintem ugyanis ő annyira csinos. Hát, akkor rendben. MICSODA? Ugyanez villanhatott át Cora agyán is, mert az arcszíne hirtelen teljesen jól illett a ruhájához. Jonah hangja sem rosszindulatú, sem tréfás, de még elgondolkodó sem volt. Úgy közölte ezt az egészet, mintha egy teljesen nyilvánvaló tényre mutatna rá. Fogalmam sem volt, hogyan reagáljak. De hihetetlen – és közben annyira, de annyira fura! Az új fiú nemcsak lerázta a hercegkisasszonyt, de közben bókolt egyet az „előtte” lánynak is! Ráadásul mások füle hallatára! Tessa álla leesett, aztán csak sikerült becsuknia a száját, Büdi Todd pedig szokatlanul vidor képet vágott. Jonah nem várt válaszra. Futólag az órájára pillantott, majd a kezében tartott órarendre, a vállára lendítette a táskáját, és már el is hagyta a termet.

3. fejezet Azért fogok elkésni matekóráról, mert kiment a fejemből, hogy nézek ki. Tudtam, muszáj lesz majd valami hihető mentséget kitalálnom, de azt is, hogy nem egyhamar leszek képes elszakadni a lánymosdó tükrétől. Ismerős volt a rám visszabámuló arc, de közben most először fordult elő, hogy nem ismertem rá olyan könnyen. Alaposan szemügyre vettem vékony, V alakú szemöldökömet, pici orromat, hegyes államat. Nem tökéletes, de legalább többé-kevésbé szabályos. Nem barnulok jól, a bőröm halvány és szeplős, a szemem zöldesbarna, időnként egyértelműen zöld. Elég szép a mosolyom, már amennyiben ügyelek, hogy ne mutassak túl sokat a fogaimból. Karcsú vagyok, itt-ott domborulatokkal, de persze Cora homokóraalakjával egy napon sem lehet említeni. Az általános képet mindig a hajam rontotta le. Magamban felnyögtem, aztán bevizezett ujjaimmal a makrancoskodó fürtökbe túrtam. Legtöbbször egyszerűen összefogtam a barna sörényt, és befontam, vagy kontyba tűztem, ezen a reggelen azonban jó alaposan bezseléztem, aztán leengedtem, hogy szabadon a vállamra omoljon. Óriási hiba. A gond ugyanis az volt, hogy az én hajam nem omlott és nem hullámzott simán, mint más, rendes hajak. Helyette felállt, és megkísérelt elmenekülni a fejemről, lassan egyre magasabbra ágaskodva, egyre jelentősebb tömeget nyerve, míg végül kifejezetten azt a benyomást keltette, mintha világuralomra törne. Még egy kis vizet spricceltem az egész kóctengerre, aztán határozott mozdulattal az ujjaim köré csavartam egy-egy tincset. Jobb… egy kicsit jobb, de nem eléggé. Még mindig úgy néztem ki, mint az „előtte” lány. Nem igazán tudtam, Jonah vajon melyik testrészemről állíthatta, hogy annyira csinos lenne, én ugyanis nem láttam ilyet magamon. Talán egyszerűen csak megsajnált, és így akarta helyretenni Corát. Összevont szemöldökkel a tükörbe meredtem, aztán felkaptam az iskolatáskámat, és kilöktem a mosdó ajtaját. A folyosón valaki halkan felkiáltott.

– Bocs! – szóltam ki, és igyekeztem elkapni a lengőajtó kilincsét. – Szóval ebben az iskolában nemcsak a szöszik rosszindulatúak. Hanem még az ajtók is. – Naná, hogy Jonah volt az. Ilyen az én szerencsém. – Sajnálom – nyögtem ki. – Nem tudtam, hogy van valaki a folyosón… – Semmi baj. Elvileg órán kellene lennem, de sikerült már megint eltévednem. A folyosókat róttam, hátha találkozom valakivel, aki megszán. Rám vigyorgott. Ekkor vettem észre először, milyen kék a szeme, és hogy amikor mosolyog, mindig felvonja a szemöldökét, mintha magát is meglepte volna. – Én is késésben vagyok – magyaráztam. – Csak azért voltam a mosdóban, mert… – Mondat közben elhallgattam, és rémülten eszméltem arra, hogy ebből semmiképpen sem tudok jól kijönni. Hogy is folytathatnám? Az igazság az, Jonah, hogy magamat nézegettem a tükörben, azon töprengve, hogyan találhattál vonzónak engem. Hagynom kellett volna az egészet, és egyszerűen továbblépni. Csakhogy hirtelen (és teljességgel őrült módon) úgy éreztem, muszáj befejeznem a mondatot. Még ha ez azzal is jár, hogy ritka nagy hülyét csinálok magamból. Mit is csináltam a mosdóban? Hát… – Rendetlenkedik a gyomrom – böktem ki. – Romlott burritót ettem. Úristen! Most komolyan, mi a fene van velem? Jonah pislogott, a mosolya elhalványult, szemöldöke visszatért a rendes helyére. A pánik gombóca gyűlt össze a torkomban. Ennél kínosabb csend egyszerűen nem létezhet. Tényleg ez a legelső dolog, amit elárultam neki? Hogy emésztési problémám van? Már nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de egy hangot sem tudtam kinyögni. Vadul cikáztak a fejemben a gondolatok, vakon tapogatóztam valami lehetőség után, amelynek segítségével visszaszívhatnám az utolsó szavaimat. Mit is hozhatnék fel? Ugyan már, Jonah, a Fallstaff gimiben mi mindig így mutatkozunk be! Zavartalanul méregetett, a tekintetében mintha némi derültség bujkált volna. Az ajka megrándult. – Nagyon köszönöm, hogy megosztottad velem – jelentette ki eltúlzott komolysággal. – Most hirtelen rendkívül közel kerültem hozzád.

Éreztem, hogy arcomba szökik a vér. Nyilvánvaló volt, hogy szórakozik velem, és ezt igazán nem róhattam fel hibájául. Hiszen egyfajta személyes rekordot döntöttem: sikerült alig egy perc alatt porig alázni magam. – Futnom kell… – hebegtem. Az ártalmatlannak szánt megjegyzés az iméntiek fényében eléggé jelentőségteljesen csengett. – Mármint órára – pontosítottam szerencsétlenül. – Csak órára rohanok. Mármint órára kell mennem, nem pedig… – Édes istenem, miért is nem lő már le valaki? Miközben nagy szüneteket tartva gyötrődtem az utolsó mondatommal, Jonah a táskájában keresgélt. – Úgy látom, most matekórán kellene lennem. – Előhúzta az órarendjét, és kisimította maga mellett a falon. – Szerinted hol lehet? Hogy tudom-e, hol tartják a matekot? Mély levegőt vettem, éreztem, hogy egy egészen kicsit megnyugszom. Könnyű kérdés. Gyerünk, April, ez menni fog. – Attól függ… Ki tanítja? – Roberts. A saját órarendemre pillantottam, és felnyögtem magamban. Ugyanaz az óra, ugyanaz a tanár. Egy emelettel lejjebb. Legalább két perc séta. – Abban a csoportban vagy, mint én – mondtam. – A földszinten. Gyere velem. Megmutatom. – Már nem kapkodtam annyira levegő után, és a szívem kalapálása sem készült átszakítani a dobhártyámat. – April Wesley vagyok – mutatkoztam be, miközben elindultunk lefelé a lépcsőn. – Jonah. Örülök, hogy megismerkedtünk. – Na és… most költöztél Baltimore-ba? – Gratulálok, April. Így szoktak bemutatkozni normálisék, mi? – Igen, alig néhány hete. – Bostonból jöttél? – Aha, igen. Várjunk csak, ezt meg honnan…? Ó! Ó, a rohadt életbe! Abban a pillanatban rájöttem, hogy hibáztam, mihelyt kiszaladt a számon a kérdés. Hiszen ezt elvileg nem kellett volna tudnom. Most rá fog jönni, hogy megkukkoltam a Facebookon. Lehet ember még ennél is

szánalmasabb? Mert ki ellenőrzi le az osztálytársait mielőtt személyesen is találkoznának? Hát a „romlott burritós zaklató csaj”, csakis ő lehet. Muszáj volt gyorsan mondanom valamit… bármit, csak eltereljem a figyelmét. – April… te… utánanéztél, hogy ki vagyok? Már késő. Ó, hát mindegy, gondoltam beletörődve. Akár be is vallhatom. Tessék csak vállalni, hogy ilyen zakkant vagyok, és megmondani az igazat. Különben is, ennyi volt. Már majdnem az osztályteremnél jártunk. – Hát… nem, nemcsak neked néztem utána, hanem minden új diáknak – ismertem be remegő hangon. – A legjobb barátnőm ebben az évben átment egy másik suliba, és annyira nem volt kedvem ahhoz, hogy visszajöjjek, ő meg nincs itt… Nem volt valami aranyérmes magyarázat, de ennél több nem telt tőlem. Egyébként sem számított igazán, hogy mit mondok. Hiszen csak annyi a dolga, hogy kinyissa az ajtót, belépjen a terembe, és olyan helyet keressen magának, ami jó messze van tőlem. De akkor meg miért nem mozdul? Miért bámul így rám? A tekintetében mintha különös mosoly bujkált volna, az arca azonban komoly és figyelmes maradt. Egyik keze a kilincsen pihent, a másikkal a táskája szíját babrálta. – Hiányzik a legjobb barátnőd – ismételte el végül. Nem annyira kérdésnek, inkább kijelentésnek hangzott. Bólintottam. – Másodikos korunk óta olyanok voltunk, mint a sziámi ikrek – feleltem Kristin szavajárását utánozva, aztán szégyenlősen újra elhallgattam. Ezt meg miért mondtam? Mintha bizony jelentene neki bármit is! Még mindig engem nézett, de a szeme elsötétült, és már nem láttam benne vidámságot. – Két barát szemben az egész világgal – mormolta alig hallhatóan. – Valahogy úgy. – Elmosolyodtam. – Nem mintha annyi kifogásom lenne a világgal szemben. De amikor még együtt voltunk, mi ketten, akkor minden tökéletesen ment. Nem volt szükségünk senki másra.

Biccentett. – Pontosan tudom, hogy érted. – Aztán fürge mozdulattal belökte az osztályterem ajtaját.

4. fejezet Jonah nem keresett tőlem távol eső helyet magának. Sőt közvetlenül mellém ült le. Az is igaz persze, hogy mire beértünk az órára, már csak három szabad szék volt – kettő az ajtónál, egy pedig átellenben, az ablak mellett. Na jó, szóval nem érezte különösebb szükségét annak, hogy átsprinteljen a teljes termen, csak hogy megszabadulhasson tőlem. Ez azért mégiscsak valami. Úgy ítéltem meg, hogy az alkalom megér egy SMS-t Krisnek. „Helyes fiú ül mellettem matekon. Részletek később.” Megvillant a telefonom kijelzője. „FLÖRTÖLJ VELE.” Neki persze könnyű mondani. Fiúk esetében ez volt Kris alapbeállítása. Jonah felé sandítottam, és kiszúrtam, hogy nagyon ír valamit egy vaskos spirálfüzetbe. Teljesen fölé görnyedt, és a karjától nem nagyon lehetett látni, de azt kiszúrtam, hogy apró betűs jegyzeteinek a világon semmi köze a táblán látható tananyaghoz. Sőt még csak mateknak sem tűnt. A tanár felé pillantottam, aztán vissza, Jonah lapszéltől lapszélig terjedő megjegyzéseire. Mi az ördögöt körmölhet? Hiszen a mai óra csak egyfajta bevezető, a tavalyi anyagot futjuk végig. A legtöbben alig figyeltek oda, ő viszont úgy koncentrált, mintha valami gyilkos záróvizsgát próbálna teljesíteni. Mintha észre sem vette volna, hogy bámulom. Akkor sem változtatott a testhelyzetén, amikor megszólalt a csengő. Csak mikor felé nyúltam, és megböktem, akkor pattant fel, mintha álmából riasztottam volna fel. Kezével azonnal eltakarta a füzetét. – Te meg mit ügyködtél? – tudakoltam meg, miközben kifelé tartottunk a teremből. – Mert az órán eléggé lekötöttek a tanulmányaid. Egy másodpercre mintha nem értette volna, mire célzok. Szórakozott, ragyogó pillantása ide-oda siklott zavart arcom és az erősen mellkasához szorított jegyzetfüzet között. – Ez csak… valami, amin dolgozom – magyarázta fojtott hangon. – Saját projekt. – Á, szóval valamit önállóan tanulmányozol?

– Valami olyasmi. Azt reméltem, rendesebben is kifejti, de mielőtt erre lehetősége lett volna, felberregett a zsebében a mobilja. Mialatt válaszolt egy SMS-re, az enyém is vibrálni kezdett. „Na, hogy halad a flörtölés?” Mire felnéztem Kris üzenetéből, Jonah már el is tűnt. „Nem is tudom” – írtam vissza. „Flörtölésnek számít, ha az emésztési problémáimról beszéltem?” Válasza pillanatokon belül megérkezett: „Kérlek szépen, mondd, hogy csak viccelsz.” Aztán öt perc múlva: „Te jó ég, nem vicceltél, ugye? Bocs. Esetleg ebédnél újra próbálkozhatnál.” Mélyet sóhajtva visszacsúsztattam a telefont a zsebembe. Egyáltalán nem volt kedvem a következő egy órához. A legjobb barátnőm társaságában az ebédszünet simán lement. Krisnek a legtöbb klikkben voltak ismerősei, és hozzászoktam ahhoz, hogy feltűnés nélkül vele tartok. Most azonban, hogy nem volt velem, nem tudhattam, szívesen látnának-e bármelyik csoportban. Ahogy teltek-múltak a percek, egyre jobban szorongva pislogtam hol a spanyoltanárra, hol az órára. Odaülhetnék vajon Jonah asztalához? Vagy túl tolakodónak tartana? Nem volt velem spanyolon, szóval lehet, hogy a múlt óra óta egész sereg barátot szerzett magának… akik talán nem szeretnék, hogy csatlakozzak hozzájuk… Ha Kris ott lett volna, valószínűleg forgatja kicsit a szemét, aztán Jonah felé taszigál. Sőt talán odamasírozik hozzá, hogy bejelentse: „A barátnőm elég dögösnek tart. Van kedved randizni vele?” Túlbonyolítottam a helyzetet, ezzel tisztában voltam, de nem akartam elrontani az esélyt, hogy összebarátkozzunk azzal, hogy úgy teszek, mintha máris barátok lennénk. Szóval egy kicsit megkönnyebbültem, amikor az ebédlő előtt Jonah megállított, és megkérdezte, hogy hol ülök. – Még nem tudom – feleltem óvatosan. – Te hová akartál ülni? Vállat vont.

– Nem számít. Csak ne annak a kettőnek a közelébe – intett Cora és Tessa felé, akik az asztalfőn ültek a többi tizedikes között. – Nem bánnád, ha veled tartanék? – Dehogy, gyere csak! Hát persze! – A hangom visszhangot vert a folyosón. Hűha! Túl harsány voltam, és túl lelkes. Muszáj lesz visszavennem. – Szóval persze. Mármint… tudod… ha akarod… vagyishogy… Tökéletes. Jonah elment tálcáért, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy naprakész infóval lássam el Krist. (Nem arról volt szó, hogy úgy éreztem, muszáj tudatnom vele, ha csak böffentek is egyet, de ennek az új ismeretségnek a kezdetén megnyugtatott, hogy visszaírogat nekem. Mintha ott drukkolt volna az oldalvonal mellett.) „Helyes fiú ül mellettem az ebédnél” – pötyögtem be. „Na szuper – érkezett a válasz –, DE AKKOR MIÉRT SMS-EZEL?” Ez persze jogos észrevétel volt. De akkor is jobb, mint társalgási tippekkel teleírni a tenyeremet. Határozott előrelépésnek számított, pedig ez még csak az első iskolában töltött nap volt. Feltéptem az ebédemet tartalmazó gyűrött papírzacskót. Jonah ekkor tért vissza a tálcájával, és leült velem szemben a padra. Tányérján tészta és húsgombóc állt jókora halomban, és valahogy sikerült két plusz szelet sütit is szereznie. – Kérsz belőle? – érdeklődte meg, miután rápillantott kétszersültemre és probiotikus joghurtomra. Anyu megint elég fura kaját küldött velem. Van valamiféle mániája a normális ennivalót illetőleg. – Ó, dehogy – feleltem. – Ez állítólag jót tesz nekem. Fintorogva beletúrt villájával a tésztahegybe. – Még mindig fáj a hasad? Éreztem, hogy átforrósodik az arcom. Ó, az ég szerelmére! Erre a témára nem fogunk visszatérni. – Nem, kösz, már jobban vagyok – motyogtam bele a kétszersültembe. A szája széle enyhén legörbült, sötét szemöldökét összevonta. – Na szóval, azon gondolkodtam, amit korábban mondtál. – Egyik ujjával lassan dobolt a pohara peremén, miközben ide-oda lötyögtette az

italát. – Azt értem, miért nem szeretsz itt lenni, és hogy nem csak azért van, mert hiányzik a barátnőd. De figyelj… muszáj, hogy legyen valami jó ebben a suliban is. Nincs olyan hely, ami teljesen borzalmas lenne, nem? Talán jobb kedvre deríthetnél. Annyira szeretném, ha végre lenne valami, ami megörvendeztet. Elmosolyodtam, éreztem, hogy elpárolog belőlem a feszültség. Jonah próbált beszélgetést kezdeményezni velem – nem nekem kellett idegesen témát keresnem, és nem derült ki, mennyire képtelen vagyok fecsegni. A véleményemet kérte, és mintha a válaszom is érdekelte volna. Titokban igen hálás voltam. – A tanárok nagyon elkötelezettek – feleltem. – Ott van például Ms. Lowry. Egészen elképesztő. Mindenki szereti. Jonah vállat vont, majd ivott egy korty gyümölcslevet. – Igen, ezért is vagyok itt. Anyukám hallotta, milyen jó a híre a Fallstaffnak… vagy a szuper tanári karnak, vagy ilyesmi. Na mindegy, azt mondta, tegyek próbát vele, úgyhogy most itt vagyok. – De szívesebben lennél máshol? Élénken bólogatott. – Hát, kezdjük azzal, hogy szívesebben lennék megint Bostonban. – Rövid ideig habozott, aztán felnézett rám. – De anyukám szerint Baltimore olyan változást jelent, ami jót tesz majd nekünk… nekem – helyesbített keserűen. – Szóval rá kell szánnom ezt az évet. Aztán talán átmehetek máshová… ha itt elég nyomorultul érzem magam. Csak egyetlen év, gondoltam boldogtalanul. Miféle esélyünk lehet, ha ennyire elkívánkozik innen? – Hová szeretnél menni? – kérdeztem, és azon voltam, nehogy ki lehessen érezni a hangomból a csalódottságot. – Vissza Bostonba? A fejét rázta, és ingerülten bökdösött villájával egy húsgombócot. – Nem, az fel sem merül. Anyu új állást kapott itt. Szóval gondolom, ez eléggé véglegessé teszi a dolgot. – Abbahagyta az evést, és szomorúan meredt a tányérján összetúrt tésztára. Ennyire hiányzik neki a város, ahol élt? Vagy valami másról van szó, tűnődtem. Az apjáról említést sem tett. Talán mostanában váltak el a

szülei? Emiatt változik ilyen gyorsan a hangulata? De valószínűleg nem ismerjük egymást eléggé ahhoz, hogy rákérdezhessek. – Csak ketten vagytok anyukáddal? – tudakoltam meg. – Igen, meg Katie, a kishúgom. Ezek szerint jól tippeltem az apját illetőleg. Valószínűleg emiatt költöztek el Bostonból, gondoltam. – Az én szüleim is elváltak – jegyeztem meg rövid szünet után. – Sosem találkozom apukámmal. A szemében mintha tiltakozás villant volna, kissé elpirult, és egy pillanatra megfeszült egy izom az állában. – Hát igen, én sem – mormolta aztán. Egyértelmű volt, hogy fájó pontra tapintottam. Kényelmetlenül fészkelődtem a kemény padon, és igyekeztem valami biztonságos és kézenfekvő témát találni. – Hol laksz? – kérdeztem végül. – A Berkley Roadon. Valami társasház mellett. – A Berkley-n! Az csak egy sarokra van tőlünk. De akkor miért nem láttalak a buszon? – Ma reggel anyu hozott el kocsival… és délután is eljön értem. – A hangja most melegen zengett, mint a bőgő húrja. Elgondolkodva hallgatásba merült, majd hosszan ivott a gyümölcslevéből. – Szóval… tudod… – szólalt meg habozva –, ha szeretnéd, iskola után hazavihetnénk. Csak bámultam. Ezt most komolyan mondta? Mert egy dolog, hogy mellém ült ebédnél. Új még a suliban, talán csak rágörcsölt az első személyre, aki szóba állt vele. De azt biztosan nem volt muszáj felajánlania, hogy hazavisznek! Szinte hallottam, ahogy Kris a fülembe visítja: ne elemezd agyon a helyzetet, egyszerűen csak válaszolj neki! – Hát, az szuper lenne, köszönöm – feleltem magamhoz térve a révületemből. – Majd kitalálom, mivel hálálhatnám meg… Elvigyorodott, szemöldöke megint felkúszott a homlokára. – A fuvarért cserébe például segíthetnél kipakolni a szobámban a holmimat – javasolta tréfálkozva. A szobájában? Ezek szerint meghív magukhoz?

Ez jó, nem? Még annál is jobb? Na várjunk csak, figyelmeztetett egy idegesítő hangocska. Nem túl magabiztos ez a fiú? Hiszen épp csak megismerkedtünk. A kipakolás talán valami egészen mást jelent? Talán az a fajta fickó, aki meghívja a lányokat „kipakolni” a szobájába, aztán dobja őket? Még nem fogadhatom el a meghívást, jutottam döntésre. Beszélnem kell Krisszel. Ő bezzeg pontosan tudná, miket kell kérdeznie, hogy kiderítse az igazságot. Már annyi bunkóval volt dolga, hogy azonnal kiszúrja őket. – Jaj, elfelejtettem, hogy ma nem lehet – mondtam sajnálkozva. – Kedd délután mindig buszra ülök, és a zongoratanáromhoz megyek. Jonah nem tűnt elkeseredettnek a visszautasításomtól. – Zongorázol? – csillant fel a szeme. – És miféle zenét? – Otthon általában jazzt meg bluest. A tanáromnál viszont főleg klasszikusokat. Egészen kicsi korom óta játszom. – Akkor már biztos nagyon profi vagy. Hát, szerintem a zongorázásomban nem volt semmi különös. Ahhoz elég jól ment, hogy elszórakoztasson, és ha feszült vagy szomorú voltam, zenélni szerettem a legjobban. Havonta egyszer feltöltöttem a YouTube-ra valamelyik felvételemet. Eddig összesen húsz alkalommal nézték meg… főleg anyukám. De most, hogy Jonah így bámult rám, hogy egyenesen a szemembe nézett, hirtelen felbátorodtam. – Dalszövegeket is írok – böktem ki. – Már egy csomó van. – Szóval dalokat szerzel? Olyan elégedettnek tűnt, hogy kifejezetten sajnáltam beismerni az igazat. – Nem mondanám, hogy kész dalok… csak szövegek. Még nincs hozzájuk zene. Ez elég szánalmasan hangzott, de nem úgy láttam, hogy csalódást okozott volna neki a vallomásom. – Ez elég szuper. – Igen? Hát, örülök, hogy így gondolod. A barátnőmön, Krisen kívül senki sem tudja, hogy zenélek. – És miért nem?

Megszólalt a csengő, mindenki fogta a tálcáját, és a maradékot a szemetesbe dobta. Vállam felett hátranéztem az ebédlőből kifelé csődülő diákok hadára. – Hát nem nyilvánvaló? – próbáltam túlkiabálni a rohanó tömeg zaját. – Ebben az iskolában nem számít menő dolognak, ha művészi hajlamaid vannak.

5. fejezet Ha átvágsz tengernyi emberen, Egyik sem tudja neved, Mind hátat fordít mereven, Utat nem ad neked, Lepereg róluk minden szavad, Húzd meg biztos helyen magad, Mit rengeteg mélye rejt, hol kidőlő fa sem csap zajt. Hazafelé tartottam éppen, amikor megszólalt a mobilom. – Kérlek szépen, gyere át hozzám! – könyörögtem Kristinnek. – Ezt a napot képtelen lennék kitárgyalni. Egy óra sem telt bele, és ott ült a kanapémon, egyik kezében kólát tartva, a térdén a laptopomat egyensúlyozva. – Próbálkozz újra – biztatott ezen az estén már vagy milliomodszor. – Mostanra már otthon kell lennie. Újra bejelentkeztem, és rögtön fel is tűnt egy új kiírás. – Visszajelölt! – újságoltam. Kris áthajolt a vállam felett, hogy alaposabban szemügyre vehesse. – Ó, de igazad volt, April, tényleg nagyon dögös – szuszogta a fülembe. – Csak egy ismerős – feleltem óvatosan. Szerettem volna, ha a hangomból nem lehet kiérezni az izgatottságot, de ezzel kudarcot vallottam. Túl korai még a lelkes sikongatás, mondogattam magamban. Mindegy, végre nekem is meglett a magam kis drámája. Mindig is Kristinnek volt szappanoperába illő élete, nem nekem. Nem is csoda, hogy bármerre járt, szerelmi ügyek és szívfájdalmak kísérték, mivel úgy nézett ki, mint valami tini filmsztár: szőke, magas, nyakigláb, hosszú szempillákkal keretezett zöld szemmel, lehetetlenül telt ajkakkal. Éveket

töltöttem a szerelmi élete csúcspontjaira és hullámvölgyeire vonatkozó elemzései hallgatásával, a mindennapjain keresztülmasírozó idiótákról, sportőrültekről és lúzerekről szóló meséivel. Boldogan voltam az egész külső szemlélője és Kristin támasza, amikor kapcsolatai elkerülhetetlenül eljutottak végkifejletükhöz, amit általában többdoboznyi csokifagyi elfogyasztása jelzett. Miután hazament, időnként eltűnődtem azon, vajon hogyan reagál majd, amikor végre nekem is kijut a romantikus kalandokból. – Ez kész aranybánya! – rikkantotta, és több dologra is ráklikkelt Jonah lapján. – Van kutyája… óóó, és micsoda helyes kutyus! Szereti indie együttesek zenéjét hallgatni. És rajzol meg fest is! Hű, micsoda művész! Ó, itt meg néhány szuper fotó! De várjunk csak, miért néz mindegyiken olyan döbbenten? Felnevettem. – Jonah így mosolyog – magyaráztam. – Közben felvonja a szemöldökét. Szerintem eléggé helyes vele. – Hmmm. Mintha meglepné, hogy egy ismeretlen lány megkukkolja a Facebookon. Nem hibáztatom érte. – Kinyitott egy „Bostoni nyár” című mappát, és végigfutott a fényképeken, amelyeken Jonah-t biciklizés, úszás és sziklamászás közben lehetett látni. A legtöbb felvételen feltűnt egy szeplős, vörös hajú fiú is, akinek a neve nem volt feltüntetve. Volt egy „Broadway!!!!” feliratú mappa is, amelyben Jonah egyik karjával Neil Patrick Harrist ölelte át. A vörös fiú mögöttük állt, és a híres színészre mutatott. Szája széles mosolyra húzódott, szeme izgatottan csillogott. – Az iskolai képek között vannak lányok is – jegyezte meg Kristin, miután végignéztük az oldalt. – De mintha egyikük sem lenne Jonah számára különösen fontos. Ez jó jel… azt hiszem… Gyanakodva pillantottam rá. – Ezzel mit akarsz mondani? A Facebookon a kapcsolati állapota „egyedülálló”. – Ó, azt tudom! Csak… mindegy, nem számít. – Micsoda, Kristin? Nagyot sóhajtott, és idegesen rángatni kezdte a ruhája ujját.

– Ne légy dühös… csak felmerült bennem… szóval művészettel foglalkozik, meg ilyesmi, és te magad mondtad, hogy olyan érzékenynek tűnik… Na jó, ettől egy kicsit tényleg begurultam. Nem tehettem róla. Tudtam, hogy Kristin jót akar, de azért zavart, hogy szerinte annyira naiv vagyok, hogy belezúgok egy meleg fiúba. – De az „érdeklődési kör” mellé azt írta, hogy „nők” – mutattam rá. Erre csak vállat vont. – Ez még semmit sem jelent. Gimiben nem szokták még vállalni a homoszexualitásukat. A Fallstaffban tuti nem. Kész öngyilkosság lenne. Teljesen igaza volt. Ezzel még a legbátrabb fiú sem állna ki egy új suliban, a legelső napján. Lehet, hogy Jonah csak barátként érdeklődik irántam. Talán pusztán azért mondta, hogy csinos vagyok, mert azt hitte, megörülök neki, nem pedig azért, mert tényleg vonzódik hozzám. Ettől persze még nagyon édes, ahogy azt korábban is gondoltam, de nem kimondottan az a típus, akivel járni lehet. Eszembe jutott, milyen félénken mosolygott rám, hogyan hajolt közel hozzám az ebédnél, hogy hallja, mit mondok, amikor beszélgetéssel töltöttünk egy nagyszerű félórát. Olyan tökéletesnek tűnt az egész. – Nem érdekel – jelentettem ki. – Nem számít, hogy meleg, vagy lányokra hajt. Kristin értetlenül ráncolta az orrát. – Hogyan? – Úgy értem, miért zavarna a dolog? Hiszen csak most ismerkedtünk meg. Nem vagyok szerelmes belé, vagy ilyesmi. És ha kiderül, hogy meleg, akkor majd csak barátok leszünk. Barátnőmet mintha nem győztem volna meg. – Hű, de éretten látod a dolgot! Felhorkantam, és a szememet forgattam. – Bizony, Kris, tényleg fejlődök. Figyelj, beszéljünk erről máskor, rendben? Miért nem mesélsz inkább a suliról? Felderült az arca.

– Hát, ez persze csak az első nap volt, de azért én is tudok pár képet mutatni. – Közelebb húzódott hozzám, hogy megosztozhassunk a laptopon. – Bejelölt néhány olyan srác, akitől az embernek kifejezetten beindul a nyáltermelése. Van kedved végignézni őket, és megvitatni az előnyeiket és hátrányaikat? Lelkesen bólogattam, mire már rá is kattintott az „ismerősök” feliratra. – Az első jelölt Marty Price – olvastam fel a fiú nevét. – Ami mellette szól… – fogott hozzá Kris átfutva a fotókat. – A fiatalember magas és dögös. Szemmel láthatólag nem zavartatja magát, ha félmeztelenül fényképezik. Összevontam a szemöldökömet. – Na igen… de minden fotóján? – Hmmm. Jó, akkor ez talán inkább hátrány. Marty, drágám, egy kicsit mintha túl sokat pucérkodnál. – Cuppantó hangot adott ki. – És hogy fénylik! Nézd csak meg azt a bicepszet! – Kris, kukkants oda a születési évére. Egy évvel előttetek kezdhetett? – Ööö… kettővel. – Szóval tulajdonképpen csak egy remek adottságokkal bíró ökör. – Nagyon úgy fest. – Még egy darabig bámultuk, Kristin elgondolkodva dobolt gondosan manikűrözött ujjaival a klaviatúrán. – Na jó, jöjjön a következő! Danny Gorman. – Az arckifejezése komollyá vált. – Nem is tudom. Te mit gondolsz? Kicsit keresgéltem a fiú idővonalán. – Nincs róla egyetlen kép sem. Csak linkek, amelyek metálbandákhoz és gitárok képeihez visznek. – Aha. Valószínűleg nem az esetem. De persze nem vagyok biztos. Dönthetnél helyettem. Rámeredtem, és a fejemet csóváltam. – Ugye, tisztában vagy azzal, hogy én sosem láttam? Nem ugyanabba az iskolába járunk, leesett már? – Igen. Tudom. – Meglepetten pislogott, mintha hirtelen ráztam volna fel álmából. – Tudod, van azért egy fura dolog – szólalt meg egy kis idő

múlva. – Ahányszor csak megismerek egy új diákot vagy tanárt, szinte azonnal hallom is, ahogy csipkelődve megjegyzéseket teszel rájuk. Átfogtam a vállát, és gyorsan megszorítottam. – Nekem is hiányoztál. – April, ez egyáltalán nem lesz könnyű – szögezte le borús képpel. – Nem lesz az. – De meg kell ígérned, hogy nem távolodunk el egymástól! Nem akarok olyan lenni, mint azok a barátok, akik megígérik, hogy tartják a kapcsolatot, aztán mégsem. Bólintottam. – Akkor fogadjunk meg valamit. Mostantól kezdve a szombat délután mindig Kris és April szent ideje lesz. Nem számít, mennyi dolgunk van egész héten, mindig találkozunk. Semmi kifogás. Na, mit szólsz hozzá? – De így sem lesz ugyanolyan, mint volt… Elmosolyodtam. – Kris, ezzel most olyan boldoggá tettél. A szemét forgatta, és viccesen ellökött. – Boldoggá tesz a nyomorúságom? – Egy kicsit – feleltem, és újra az ölünkben tartott laptop felé fordultam. – Gyere, térjünk vissza a fontos dolgokhoz, mert különben megint csak depressziós leszek. Kíváncsi vagy a véleményemre Mr. Piercing + Hajzseléről? Mert ő aztán tuti nyerőnek néz ki.

6. fejezet Amikor másnap reggel lementem reggelizni, anyukám már pirította a magoskenyérszeleteket, és egy rakat gyümölcsöt pürésített a turmixgépben. Előző este nagyon későn jött meg a munkából, ezért Krisszel jó kis zsíros pizzát rendeltünk magunknak. Anyukám a hét egész fennmaradó részében ezt az egészségtelen vacsorát készült ellensúlyozni. Tulajdonképpen egész életemben ezt a túlkompenzálást tapasztaltam tőle. A zsidó anyaság egy mutáns formáját testesíti meg, amennyiben a bűntudatot nem bennem kelti, hanem ő maga szenved tőle. Amikor apám tíz éve elköltözött otthonról, anyu teljesen magára maradt. Vallásos családja kitagadta, mert nem zsidó férfihoz ment férjhez. Testvérei és unokatestvérei klánja is hátat fordított neki. Mivel nem volt senki más, akit szerethetett volna, minden energiáját rám zúdította. Bemagolta a teljes Gyermeki elme című könyvet, amiből hosszan idézgetett, ha csúnyán viselkedtem. Három külön csoportba is eljárt, ahol nevelési problémákat tárgyaltak ki. Annak ellenére, hogy egy gyermekorvosi rendelőben volt orvosírnok, ha megbetegedtem, engem mindig természetgyógyászhoz vitt. Minden részletében gondosan megtervezte, milyen étel kerül elém, és étkezéseim kizárólag biogazdaságból származó, tartósítószer-mentes, teljes kiőrlésű gabonakészítményekből, ízetlen tofucsíkokból, házi készítésű árpakenyérből, búzafűből meg mindenféle magokból állhattak. Biztosra veszem, hogy gyerekkoromban egész Baltimore-ban senkinek sem volt az enyémnél egészségesebb vastagbele. Anya sokat dolgozott, de az utóbbi időben kifejezetten megviseltnek tűnt a munkája meg amiatt, hogy egy egész családot igyekezett pótolni egyetlen lánya számára. – Miattam ne fáradj – tudattam vele, miközben füzeteket gyömöszöltem a táskámba. – Majd a suliban eszem valamit ebédre. Elborzadva nézett rám. – De ugye tudod, mi kerül azokba az olajsütőkbe?

– Igen, tudom, állati zsiradék. Semmi baj, anyu, igazán rám fér némi faggyú. Főleg azért piszkálódtam kicsit, nehogy rákérdezzen az első napomra. Még nem volt kedvem beszélni róla. – Ez undorító, April – horkant fel. – De miért? – vágtam vissza. – Nem vagyunk vegánok. És nem viszünk kóser konyhát sem. Komoran meredt rám, aztán még egyszer megnyomta a turmixgép gombját. – Na és milyen volt az első napod? – kérdezte fittyet hányva iménti pimaszkodásomra. – Megismerkedtél valakivel? A nagy müzliimádatot leszámítva anyu meglepő módon jól eligazodik az életemben zajló folyamatok között. Ha nem szorongana és aggódna állandóan, valószínűleg jó barátnak tartanám. – Igen, jött pár új diák. Egy Tessa nevű lány meg egy fiú. Felnézett rám a gyümölcsök halma mögül. – Szóval Tessa? És kedvesnek tűnik? – Nem, egyértelműen nem – ráztam a fejem. – Ó! Hát jó. Sajnálattal hallom. – Hirtelen elkezdett szörnyen a hámozásra koncentrálni. Ó, az ég szerelmére, futott át a fejemen. Muszáj lesz odavetnem neki valamit. Nagy levegőt vettem, és egy kicsit jobban elbújtam a müzlistálam mögött. – De az új fiú elég rendesnek tűnik. Mármint ahhoz képest, hogy pasi. A zöldséghámozó csattanva landolt a konyhapulton. A fenébe! Miért képzeltem, hogy ez jó ötlet? Miért? – Egy fiú! – sikkantotta anyu. – És milyen fiú? Miért muszáj a szülőknek ilyesmiket kérdeznie? És mire számítanak, hogyan fogjuk megválaszolni az effajta kérdést? Olyan fiú, anyukám, aki tisztelettel bánik majd velem, hagyja, hogy magam döntsek a saját ügyeimben, sosem erőlteti a szexet, felelős módon vezet, nem fogyaszt alkoholt és drogot, s mihelyt elég idősek vagyunk hozzá, feleségül fog kérni. Ezt szerette volna hallani?

– Azt hiszem, anyu, csak olyan hétköznapi embergyerek, de még kivárom a következő holdtöltét, hogy egészen biztos lehessek benne. – Jaj, nagyon vicces, April! – Figyelj, így el fogok késni a suliból, úgyhogy most inkább megyek, oké? Egy maroknyi almahéjat söpört egy zacskóba, és összecsomózta a tetejét. Almahéjat csomagolt tízóraira, nem egy egész almát. Egyszer azt olvasta ugyanis, hogy a héj a gyümölcs legértékesebb része, így aztán hónapok óta olyasmit vittem magammal ebédre a suliba, amit másutt csak komposztnak használnak. – Ma nagyon csinos vagy – jegyezte meg. – Kifestetted magad? Na jó, tényleg rászántam a külsőmre némi időt. – Csak egy kis szemfesték – ismertem be, és a szemetesbe kapartam a reggeli müzlim maradékát. – És illatszer? – szimatolt bele a levegőbe jól értesült mosollyal. – De anyu! Csak illatosított szappan! – Rendben, elég sok időt töltöttem a tükör előtt. Hajnalban keltem, aztán annyit szépítgettem és csinosítottam magam, mintha vadonatúj Porsche lennék. Azért anyunak igazán nem kellett volna úgy megbámulnia, mintha általában Jabba, a hutt ülne le mellé a reggelizőasztalhoz. – Hát, ma este időben hazaérek – szólalt meg rövid szünet után –, és ha kedved van, áthívhatnád vacsorázni az új ismerősödet. Szívesen megismerném. – Szörnyen igyekezett, hogy ezt csak úgy lazán odavesse, de engem nem vert át. – De anyu, csak tegnap ismerkedtünk meg. Kérlek szépen, ne tulajdoníts nagyobb jelentőséget a dolognak. – Persze, persze, tudom én! De ha bármi kérdésed lenne, akkor itt vagyok, és… – Ugyan miféle kérdésem lehetne most éppen? Bizonytalanul elhallgatott, és riadtan nézett rám, mintha hirtelen beléhasított volna, hogy egész szülői karrierje a helyes válaszon múlik. Tulajdonképpen megsajnáltam. Nem voltak saját tapasztalatai, amik a segítségére lehettek volna. Tudtam, hogy fiatalkorában sosem beszélt

fiúkról az anyjával. Úgy értesültem, hogy a legelső ilyen eszmecseréjük egyben az utolsó is volt. Szóval értékelnem kellett az igyekezetét. – Ne aggódj, anyu – vetettem hátra, miközben az ajtó felé tartottam. – Az alapokat már évekkel ezelőtt elsajátítottam a szexuális felvilágosítás órán.

7. fejezet Mert mindig mindent túlelemzek, morogtam magamban, amikor beléptem az iskola épületébe. Egyáltalán nem kellett volna annyi időt töltenem azzal, hogy Jonah-ról agyalok. Most hogyan leszek képes természetesen viselkedni a társaságában? Miért nem lehetek olyan, mint a többi tini, akik úgy sodródnak ki-be a kapcsolatokban, és olyan könnyedén cserélgetik a fiúikat, mintha valami kártyajáték lapjai lennének? Miért őt keresi a tekintetem a folyosó minden sarkán? Ez nem egészséges dolog, szögeztem le magamban. Fel fogok hagyni azzal, hogy állandóan vele foglalkozzam. Csakhogy aztán megpillantottam Jonah-t az öltözőszekrényeknél, ahogy néhány alattunk járó fiúval beszélget. A haja még nedves volt a reggeli tusolástól, mellén keresztbe fonta karját, és épp elnevette magát valamin, amit az egyik fiú mondott. Hirtelen annyira csakis vele tudtam foglalkozni, hogy emiatt aztán kis híján futásnak is eredtem az ellenkező irányba. De megfordult, észrevett, és mosolyogva integetett, hogy menjek oda hozzájuk. – April, segítened kell. Robby szerint a kosárlabdacsapatban a helyem. Én pedig azt próbálom megértetni vele, hogy nem tudok kosarazni. Mit gondolsz? Jelentkezzek, és csináljak hülyét magamból? – Csak gyakorolnod kell egy kicsit – tartott ki Robby. – Magasabb vagy a csapat legtöbb tagjánál… és tényleg szükségünk van új játékosokra. – Igen, plusz ott van még az is, hogy nem igazán tudnál rontani a csapat teljesítményén – szólaltam meg. – Nem állíthatnám, hogy a Fallstaff tündökölt volna a tavalyi szezonban. (Igazság szerint minden egyes mérkőzésükön kikaptak. Már arról is születtek viccek, hogy esetleg a lányok ligájában kellene indítani őket.) Jonah vállat vont, aztán a fejét csóválta. – Na jó, de majd megbánjátok, amikor megbotlok a labdában. – Ugyan már! – kiáltott fel Robby. – Annyira nem lehetsz szörnyű. Valamit biztosan sportoltál a régi sulidban. Jonah kurtán felnevetett, és bevágta a szekrénye ajtaját.

– Művészeti iskolába jártam. Főleg rajzoltam és festettem. Erre úgy ugrottak hátra, mintha épp beismerte volna, hogy ebolás. – Szóval… szóval te olyan művészféle vagy? – Legalábbis azzal próbálkozom. Robby szeme gyanakvón összeszűkült. – Akkor te amolyan… homokos lennél? A gyomrom görcsbe rándult a dühtől, éreztem, hogy a kezem ökölbe szorul. Jonah azonban alig rezzent össze. Arcára unott és türelmes kifejezés ült ki, mintha hozzászokott volna, hogy választ kell adnia erre a kérdésre. – Nem, Robby, én általában pucér csajokat rajzolok – felelte hűvösen. – Az ilyesmi eléggé jól távol tartja a homokos hajlamokat. Az egyik fiú felvihogott. – Aha, naná! Ha te mondod, öregem. Jonah udvarias kis mosolyra húzta száját, aztán zsebre vágta a kezét, és megindult a folyosón. Utána siettem, és még az osztályterem előtt be is értem. – Miért nem haragudtál meg arra a bunkóra? – szegeztem neki a kérdést. – A legtöbben valószínűleg behúztak volna neki egyet. – A legtöbben valószínűleg a szívükre vennék, hogy miket beszél Robby. Én viszont nem. – Robby véleménye engem sem izgat – jegyeztem meg. – De mi van a többiekkel a suliban? Mi van, ha elkezdenek pletykákat terjeszteni rólad? – Miért, mi történhet velem? Egyébként sem az első alkalom lenne. – Rám mosolygott, közelebb hajolt hozzám, aztán megfogta a kezem, és öklöt formált belőle. – De ha legközelebb kedved kerekedne behúzni valakinek, akkor előbb rendesen szorítsd ökölbe a kezed, rendben? A hüvelykujj helye kívül van. Hacsak nem az a szándékod, hogy eltörd a kéztőcsontjaidat. Lepillantottam, és hirtelen akár arra is készen álltam volna, hogy én legyek a női Evander Holyfield, amennyiben ez azzal jár, hogy Jonah örökké fogja a kezem. Olyan közel volt, hogy éreztem a teste melegét;

egész enyhe illat áradt belőle, borotválkozás utáni arcszesz és mentás ízesítésű csoki. Kissé megszédültem. Az ujjaim még pár másodpercen át a kezében pihentek, talán kicsit tovább, mint feltétlenül szükséges lett volna. – Nézd, igazán kedves tőled, hogy ennyire törődsz velem – jegyezte meg. – De komolyan mondom, abban a pillanatban eldöntöttem, hogy semmit sem veszek a szívemre, mihelyt betettem a lábam ebbe az iskolába. – Nagyot nyelt, és mintha folytatni akarta volna, de ekkor utat tört magának mellettünk egy csapat diák, Jonah pedig elengedte a kezem, és besietett utánuk a terembe. Mély levegőt vettem, lehúzkodtam a ruhám ujját a csuklómra, aztán lassan én is belebegtem mögöttük törire. Azon az órán Ms. Lowry először a történelemesszékről beszélt; elmondta, főleg arra kell majd figyelnünk, hogy bizonyítsuk a feltevésünket. Aztán említett még néhány egyéb dolgot is, de arra már nem igazán figyeltem oda. Volt ugyanis egy ennél fontosabb, saját feltevésem, amit bizonyítani kívántam, jelesül, hogy Jonah nem meleg. Összeállítottam egy egyszerű táblázatot, amibe bejegyeztem az eddig ismert adatokat új ismerősömről. A papírlapot két oszlopra osztottam, és körülbelül ez állt rajta:

Jonah Muszáj lesz megmutatnom a táblázatomat Kristinnek, és segítséget kérni tőle. De mivel mostanában olyan érett és előremutató módon viselkedtem, plusz kijelentettem, hogy nem érdekel, mi a helyzet Jonahval, ezért igazán nem állíthatok be hozzá ezekkel a neurotikus jegyzetekkel. Az szintén ki volt zárva, hogy kikérjem anyu véleményét. Valószínűleg el is ájulna, aztán pedig kivenne a könyvtárból húsz, tinédzserek szexualitásával foglalkozó könyvet, és elolvastatná velem az összeset. Több információra van szükségem, jutottam döntésre. Igyekszem szépen, sorban haladni mindennel.

Ugyanakkor talán tényleg nem kellett volna odakörmölnöm Jonah nevét a lap tetejére. Ez hülyeség volt a köbön. Vagy legalább eldughattam volna azt a papírt. Ajjaj! Kicsöngetés után épp a könyveinket szedegettük össze, amikor Jonah hátrahajolt, hogy mondjon nekem valamit. Ekkor döbbentem rá arra, hogy melegséget elemző táblázatom jól láthatóan ott hever kinyitott mappámon. Villámgyorsan rácsaptam a fedelét, hogy elrejtsem. A hirtelen mozdulattól azonban a lefűzetlen lapok fellebbentek és levitorláztak a padlóra. Vadul utánuk kaptam, de csak egyet sikerült elmarnom – rögtön rádöbbentem, hogy a történelem-tanmenet első oldalát tartom a kezemben. Jonah előzékenyen felvette a másikat, és higgadt arckifejezéssel épp azt olvasgatta. Hiába nyúltam utána, fürgén ellépett, tekintete még mindig a papírlapra tapadt. Aztán rám nézett, és éreztem, ahogy arcomba fut a vér. Mennyire volt szörnyű, amit írtam? – futott át a fejemen, és rémülten igyekeztem felidézni, pontosan mi is szerepelt a táblázaton. Nem mondtam róla semmi negatívat. Talán furának tartja majd, de akár elismerőnek is veheti a megjegyzéseimet – hiszen kétszer is megemlítettem, hogy jó a szaga. Lehet, hogy ebéd közben jót derülünk majd az egészen. Vagy mégsem. Ahogy a többiek kitódultak, a teremben egyre nagyobb lett a csend. Csak bámultan Jonah-ra, azt remélve, hogy megszólal, de közben rettegtem is attól, hogy mit mondhat. Képtelen voltam kiigazodni az arcán, teljesen kifejezéstelen volt. A megdöbbenéstől? A csalódottságtól? Miért nem beszél? Vagy miért nem gurul dühbe, mint egy átlagos fiú, tépi össze a papírt, hülyéz le? Arra vár, hogy én nyögjek ki valamit? És ha igen, akkor mit is? A barátságunk még el sem kezdődött, és máris sikerült tönkretennem. Hiszen ha meleg, eszméltem rá, akkor a táblázat olyan benyomást kelt, mintha elítélném. Ha pedig nem az, sőt tán még tetszettem is neki eddig… hát, akkor most már nem így gondolja majd. Megköszörültem a torkom, és igyekeztem kimondani a nevét, de csak valami rekedtes, elfúló hang jött ki a torkomon. Jonah egyetlen szó nélkül

elém tartotta a lapot, majd a lábam elé ejtette, sarkon fordult, és lassan kiballagott az osztályból. Az ajtó halkan csukódott be mögötte, távolodó léptei neszét elnyomta a folyosói zsivaj. Felkaptam a papírt, gombóccá gyűrtem, aztán boldogtalanul besurrantam a lánymosdóba.

8. fejezet A matekórát teljesen kihagytam, helyette önálló mosdófoglalkozáson vettem részt. Egy külső szemlélő szerint talán a tükörképemre meredve igyekeztem nem elbőgni magam. Legbelül azonban ennél jóval több minden zajlott. Negyvenpercnyi intenzív tükörbe bámulást követően fontos elhatározásra jutottam. Ezt a barátságot nem adom fel harc nélkül. Nem fogom sajnálni magam. Nyíltan vállalom az érzéseimet, és ha ez sem elég, hát akkor csessze meg! Ennél rosszabb már biztosan nem lehet a helyzet. A spanyolóra teljesen homályba veszett, az irodalom pedig azért volt nyomorúságos, mert Jonah mellettem ült, de egyetlenegyszer sem nézett rám. Nem számít, hajtogattam magamban, miközben a tollamat rágcsálva figyeltem az óramutatókat. Meg fogom tenni. Ebéd alatt. Még ha beledöglök is. Mire megszólalt a csengő, már egész testemben remegtem. A kezem elzsibbadt, a számban valami fura, fémes ízt éreztem. Jonah kivágtatott a teremből, mielőtt akár csak egy szót is szólhattam volna hozzá. Nem számít, mondtam újra, tetszik neki, vagy sem, majd megkeresem az ebédlőben. A salátabárnál állt, amikor beléptem. Cora ott téblábolt mögötte, odaodasúgott neki valamit, és az asztala felé intett. Feléjük tartva utat törtem magamnak. A térdem elgyengült, a bőrömet jegesnek éreztem, a gyomrom forgott. De nem érdekel, ezt végigcsinálom. Amikor odaértem hozzájuk, kinyújtottam a kezem, és megfogtam Jonah ingujját. Mindketten felém fordultak, és rám meredtek. – Jonah, beszélhetnék veled… négyszemközt? Közönyösen biccentett, és Cora rosszindulatú mosolyára fittyet hányva a helyiség egyik sarka felé vezetett. Körülnéztem, hogy meggyőződjek, senki sem hall bennünket, aztán nyeltem egyet. Mihelyt végeztem, muszáj lesz innom valamit; nem is sejtettem, hogy a félelem íze ilyen keserű.

– Azt szeretném elmondani – vágtam bele a beszédbe, amit egész délelőtt fogalmazgattam –, hogy nagyon sajnálom. Tudod… az a helyzet, hogy nekem sosem volt könnyű ismerkednem, és még fiúm sem volt… vagy bármi ehhez hasonló. Igazság szerint… – Itt következett a lehetetlenül nehéz rész. – Igazság szerint… szerintem nagyon… helyes vagy. Mármint jól nézel ki. Ezt kellett volna leírnom, nem azt a hülye táblázatot. Így hát… szóval… tulajdonképpen ez minden. Sajnálom. Hű, ez azért jobban hangzott, amíg magamban mondogattam. Fennhangon előadva azonban nagyokat nyeltem közben és szuszogtam, ráadásul még csak a közepe táján járhattam, amikor a nyelvem folyton az ínyemhez tapadt. És mi a nyavalya ez az íz? Jonah pedig miért néz rám úgy, mintha azon lenne, hogy ne röhögje el magát? Lehet, hogy nem voltam valami ékesszóló, de legalább szívből beszéltem! Számomra ez elég nagy dolog volt, akartam a képébe kiáltani. Van fogalmad arról, milyen nehéz volt mindezt bevallani? Nyögj már ki valamit! Hadd legyek túl az egészen! – April – szólalt meg halkan, visszafojtott nevetéstől remegő hangon. – Kék nyál csorog a szádból. Erre egyértelműen nem számítottam. – Hogy mi? Felém nyúlt, megérintette az ajkam egy ujjával, és az orrom elé tartotta. A bőrén sötétkék tintafoltot láttam. Lepillantottam a kezemet elszínező borzalomra. Hogyhogy nem tűntek fel ezek a csíkok? Ezt érezhettem a számban? Arra emlékeztem, hogy irodalomórán a tollamat rágcsáltam, de elképzelni sem tudtam, hogy sikerült teljesen elharapnom. Istenem, ezek szerint végig kéket köpködtem, miközben kiöntöttem a szívem? – Azt hiszem, rosszul vagyok – motyogtam a tenyerembe. Valahogy sikerült eljutnom a mosdóba, ahol felöklendeztem sötétkékre vált reggelimet. A következő néhány perc főleg azzal telt, hogy kiöblítettem a számat, és lesúroltam a kezemről a foltokat, ezért nem is nagyon tudtam a megalázó helyzeten töprengeni, meg azon, miket beszélhet rólam Jonah (és valószínűleg a tizedikes osztály többi tagja). De miközben a kék tinta utolsó maszatja is eltűnt a lefolyóban, és ajkam

elvesztette halott-törpike-árnyalatát, rá kellett jönnöm, hogy ezt senki sem fogja elfelejteni. Hiszen Cora látott összetintázott ábrázattal, és már nyilván elterjesztette a hírt. Az egész epizódban azonban azt szégyelltem a legjobban, hogy kék nyálat csorgatva vallottam be az új fiúnak, mennyire jóképűnek tartom. Ha Jonah ezt a részletet is megosztja az osztállyal, akkor akár össze is pakolhatom a könyveimet, hogy örökre távozzak a Fallstaff gimiből… nem, valószínűleg még Baltimore-ból is. Nagyjából öt perc kell ahhoz, hogy az interneten elterjedjen az eset. Annyira elhatalmasodott rajtam a saját nyomorúságom, hogy nem hallottam meg a halk kaparászást a mosdó ajtaján. – April, odabent vagy? – Ne gyere be! – kiáltottam fel önkéntelenül, aztán rögtön rájöttem, hogy ezzel akaratlanul is elárultam, odabent vagyok. – Eszem ágában sem volt berontani a lánymosdóba – közölte Jonah. – Viszont reménykedtem, hogy talán kijössz. Nem volt más választásom. Bár semmi kedvem sem volt a szeme elé kerülni, egyszer nyilván el kell hagynom a mosdót. Nagy levegőt vettem, kilöktem az ajtót, és kiléptem a folyosóra. Jonah feszülten, lábát váltogatva ácsorgott, és mielőtt megszólalhattam volna, elém tartotta a kezét. Egy műanyag pohár meg egy fóliával letakart kistányér volt nála. Bocsánatkérőn mosolygott, szemöldöke újra felkúszott a homlokára. – Hoztam neked egy kis vizet – bökte ki. – Meg egy brownie-t. – Ó! – Átvettem tőle a tányért, és lassan kicsomagoltam a sütit. – Köszönöm. – Van kedved velem jönni az ebédlőbe? Kurtán felkacagtam. – Arról szó sem lehet – szögeztem le. – Én ugyan nem megyek közéjük… azok után… – Miért nem? – Most viccelsz? Cora látta… – Azt látta, hogy tintás az arcod – szakított félbe. – Na és? Nem nagy ügy.

– Nem kell nekik sok ahhoz, hogy rákezdjék. Tavaly egy lány kilöttyentette a nadrágjára a limonádéját… az ölébe ömlött… Olyan komiszul kicikizték, hogy inkább átment egy másik suliba. Jonah türelmét vesztve szusszantott, és keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Nézd, mindent tudok az erőszakoskodó alakokról meg az iskolai cikizésről. Mindössze úgy kell tenned, mintha nem érdekelne. Csak így hagynak fel vele. – Ez a tanácsod? – fortyantam fel. – Tényleg? „Tégy úgy, mintha nem izgatna.” Aha, hát persze! Igyekszem nem elfelejteni. – Nem így értettem! – Akkor hogy érted? – Gyere vissza velem az ebédlőbe, és megmutatom – mondta, és gyengéden megfogta a könyökömet. – Nyugi, April. Tudom, hogy mit csinálok. Fogalmam sem volt, miért olyan kedves velem, vagy hogy mit tervez, de hagytam, hogy végigvezessen a folyosón. Az ebédlő felé közeledve egyre lassítottam, és megpróbáltam visszatartani. – Várj egy kicsit! Végiggondolhatnám ezt az egészet? – Nem. Már épp eleget rágódtál rajta. – Kicsit meglökött, és drámai hangon a fülembe súgta. – Mosolyogj szépen a közönségre… felmegy a függöny! – És már be is léptünk. A helyiségben szinte senki sem nézett felénk. Ha ez valami tévéfilmben történik, akkor most az összes diák egyszerre felkapta volna a fejét, és hirtelen elcsendesedik a terem. Erre is számítottam. Valójában azonban mindenki tovább fecsegett, és tömte magába a kaját, csak a tizedikesek asztalától pillantottak felénk néhányan. Cora felém mutatott, Tessa elvihogta magát. – Most pedig üljünk le – indítványozta Jonah egy szabad asztalra mutatva a sarokban. – Azt szeretném, hogy mihelyt elhallgatok, te vesd hátra a fejed, és kacagj úgy, mintha nálam viccesebb alak nem lenne az egész világon.

– Micsoda? – Nevess! – parancsolt rám. Erőltetett kuncogás szakadt ki belőlem, mire halkan felnyögött. – Istenem, ez szörnyű! Iszonyúan nem megy neked a színészkedés. Összevont szemöldökkel meredtem rá, majd felrántottam az állam, harsányan felkacagtam, és játékosan úgy belébokszoltam, hogy kis híján feldőlt. Előretántorodott, válla remegett a visszafojtott nevetéstől, aztán gyorsan lehúzott maga mellé a padra. – Még ne nézz fel – súgta oda –, de Cora olyan képet vág, mintha csótányt nyelt volna. Mondtam, hogy tudom, mit csinálok. Nem is olyan rossz, ahhoz képest, hogy ez még csak a második napom a suliban, hmmm? – folytatta kajánul, én pedig titokban a lányok sugdolózó csoportja felé lestem. – Úgy tűnik, máris van két rajongóm. – Előrehajolt, és pajkosan rám vigyorgott. – Habár Cora vallomása valószínűleg sosem lesz annyira eredeti, mint a tied. – Ez cseppet sem vicces! Egyáltalán nem volt könnyű erről beszélnem! A mosolya elhalványult, komoly képpel biccentett. – Tudom. – Aztán a hangja újra tréfálkozóvá vált. – Figyelj csak, April, tényleg olyan ideges lettél miattam, hogy szó szerint megetted a tolladat? Komolyan? – Már az irodalomórán szólhattál volna! Nyilván akkor is csupa tinta voltam! – Hát, akkor nem láttam, esküszöm. Túlságosan lekötött, hogy semmibe vegyelek. – Aha, az feltűnt. – Egy darabig hallgattam, aztán megráztam a fejem. – Nézd, tényleg szörnyen bánom azt a táblázatot. Nem is tudom, mi ütött belém. Letört egy darabka brownie-t, és a szájába dobta. – Semmi gond. Túlteszem rajta magam. Őszintén szólva torkig vagyok a témával. Engem ez eléggé érzékenyen érint.

Hát jó, szóval most mondja el, gondoltam elkeseredve. Kristinnek igaza volt. Nem baj, nem leszek csalódott, határoztam el magamban. Hanem éretten és támogatón fogok viselkedni. – Azt említettem, hogy mindent tudok az olyan alakokról, akik az iskolában pokollá teszik mások életét, ugye? – kezdett bele közelebb hajolva hozzám. – Főleg azért, mert a legjobb barátom meleg volt. Rickyvel ugyanazon a környéken nőttünk fel, egy iskolába is jártunk. Először nekem mondta el, hogy meleg… még a családja sem tudott róla. Tulajdonképpen rettegett bárkivel is megosztani, mert azt hitte, azzal az én életemet nehezíti meg. – Keserű mosoly játszott az ajkán. – Az osztályunkban már hónapok óta piszkálták. Amikor előállt azzal, hogy meleg, egy kicsit békén hagyták. Helyette engem kezdtek cikizni. – Nagyon nehéz lehetett neki – jegyeztem meg. – Illetve mind a kettőtöknek. Bólintott. – Amikor megtudták, hogy Ricky meleg, természetesen azonnal azt feltételezték, hogy mi ketten egy pár vagyunk. Még a saját szüleim is. Az egészben az a vicces, hogy az egyetlen ember, aki simán elfogadta a heteróságomat, az épp az én meleg haverom volt. De engem nem izgatott, mit gondolnak. Mondjanak, amit akarnak, fel sem merült, hogy cserben hagyjam a legjobb barátomat. A suli pocsék volt, de Rickyvel ott voltunk egymásnak, úgyhogy nem számított. Mindig azt mondogatta, hogy ott állunk mi ketten, „szemben az egész világgal”. Amikor a piszkálódás eldurvult, a szüleink úgy döntöttek, hogy átvisznek minket az állami művészeti iskolába. – És utána jobb lett? – Igen, alig tudtam elhinni. Életünk legjobb évei következtek. Egy időre elhallgatott. – Ricky biztos szomorú, hogy eljöttél Bostonból – jegyeztem meg egy kis szünet után. – Ő is festő, mint te? Jonah riadt, védekező arckifejezéssel nézett rám, mintha valami oda nem illőt mondtam volna. – Nem, az ő szakiránya a színház-musical volt.

– Ó! – kiáltottam fel, amikor eszembe jutottak „Broadway!!!!” című mappájából a fotók. – Hát így találkoztatok Neil Patrick Harrisszel? Rám vigyorgott. – Á, szóval a Facebook-kukkoló újra lesújt – csúfolódott. Vállat vontam. – Nekem is van egy legjobb barátnőm. És Kristinnek muszáj mindenről tudnia. – Hát, amennyiben rákérdezne, nyugodtan meséld el neki, hogy Rickyvel egy Broadway-show után ismerkedtünk meg Neil Patrick Harrisszel. – Tényleg? Hű, de szuper! – Igen, a barátom hónapokon át csak arról a napról tudott áradozni! Az a színész volt a példaképe. – Jonah ajka megfeszült, a homloka ráncokba gyűrődött. – Ricky arról álmodozott, hogy egy nap együtt szerepelnek valami musicalben. – Ricky énekel? Ellökte magától a tányérját, és lesütötte a szemét. – Aha. Olyan szép hangot még sosem hallottam. A mi művészeti iskolánkba rengeteg tehetséges diák járt. De Ricky volt köztük a sztár. Erőltetetten elmosolyodtam, a sütemény morzsáit tologattam a tányéron. Volt valami Jonah arckifejezésében, ami nyugtalanított. Szomorúnak tűnt, mintha nem egészen figyelt volna rám, és kék szeme sötétebb árnyalatot öltött. De miért emlegeti a barátját folyton múlt időben? – tűnődtem. Épp azt fogalmazgattam, hogyan kérdezhetnék rá, amikor megszólalt a csengő, és beszélgetésünket lábak dobogása, tálcák csörgése szakította meg. Ülve maradtam, vártam, hogy feláll-e. Nem akartam csak úgy faképnél hagyni, hátha akar még mondani valamit. Ekkor azonban lefékezett mellettünk Michael, és megbökte a vállam. – Hé, te vagy a párom a laborban! – kiáltotta. – Nem késhetsz el biológiáról. Nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy az ebédlő kezdett kiürülni. – Attól tartok, mennem kell – jegyeztem meg halkan Jonah felé fordulva.

Összerezzent, és felállt a padról. Tekintete már nem volt olyan borús, és újra mosolygott, mintha a történet emléke ugyanolyan gyorsan elillant volna, mint ahogy jött. – Az ajánlat fennáll – emlékeztetett, amikor kifelé indultunk a helyiségből. – Rendben. – Pár másodperc habozás után végiggondoltam iménti beszélgetésünket. – Várjunk csak, miféle ajánlat? – Akarod, hogy ma hazavigyünk autóval? Anyu nemsokára kezd az új munkahelyén, úgyhogy jövő héttől már busszal járok. Addig viszont értem jön, úgyhogy… – Ó, igen, hát persze! Köszönöm! Rám nevetett, és már el is sietett a következő órájára. Pár percen át még boldogan járkáltam fel-alá, aztán arcomon ostoba vigyorral elvágtattam a labor felé.

9. fejezet Már kifelé mentem az iskola épületéből, amikor ráeszméltem, hogy mindjárt megismerem Jonah anyukáját. Fogalmam sincs, miért nem jutott eszembe korábban, most azonban azonnal bepánikoltam, és szorongva visszaiszkoltam a mosdóba, hogy rendbe tegyem a hajam. Pár perccel később a parkolóban megtaláltam Jonah-t. Miközben becsusszantunk a furgonjuk hátsó ülésére, Mrs. Golden hátrafordult, hogy üdvözöljön. Nagyon kedves, mosolygós, gömbölyded nő volt, csupa domborulat és göndör tincs, sűrű, fékezhetetlen fekete hajkoronával, nagy, fekete szemmel és gödröcskés, rózsás arccal. Élénken bólogatott, amikor bemutatkoztam. Mintha kissé túlságosan is lelkes lenne, futott át a fejemen. Kényelmetlenül fészkelődtem az ülésen, részben azért, mert nem igazán tudtam, hogyan kezdjek beszélgetést vele, részben viszont azért, mert bármi volt is a fenekem alatt, hirtelen megmozdult. – Hé, ráültél a Harry Potter-varázspálcámra! – méltatlankodott egy hangocska, és amikor félrehúzódtam, alattam valóban egy vibráló pálca feküdt. A hang a leghátsó ülés felől érkezett. Hátranéztem, a fejtámasz mögül hatalmas, kék szempár kukucskált ki félénken. – Katie, gyere, ülj mellénk és köszönj – parancsolt rá játékosan Jonah. – De csak ha olvasol nekem – felelte a kislány. – Egész héten nem olvastál. Pedig megígérted. – Ahogy te is, hogy mindig kopogsz, mielőtt bejönnél a szobámba – vágott vissza a bátyja. – Talán még olvasnék is neked, ha legalább egyszer sikerülne úgy felöltöznöm, hogy nem törsz rám. Felnevettem, és megpaskoltam magam mellett a helyet. – Katie, ha ideülsz, és becsatolod a biztonsági övet, akkor olvashatok neked. Egy másodperc múlva jókora kötet landolt az ölemben, a kislány átkecmergett az ülésen, és lehuppant mellém. Imádni való kölyök volt, vörhenyes, hullámos hajával és szeplős gomborrocskájával.

– A negyedik fejezetnél tartunk – közölte kellő komolysággal. – Ha esetleg nem tudnád befejezni, akkor olvashatsz ám nekem vacsora után is. – Ezzel azt szeretné mondani, hogy örülnénk, ha nálunk vacsoráznál, April – magyarázta bocsánatkérő hangon Mrs. Golden. – Beszélek anyuval – feleltem –, de remekül hangzik. – És ne aggódj, egyáltalán nem muszáj esti mesét olvasnod. Az úgyis Jonah feladata. – Igen, és ő utánozza a szereplők hangját is – tudatta velem a kislány. – Úgyhogy neked sem ártana. Amikor befordultunk a felhajtójukra, Katie kiugrott a kocsiból, és már rohant is a ház felé. A tornácon a hintaágy alatt élemedett korú cocker spániel szundikált; egyik szemét kinyitotta, megbámult bennünket, aztán újra lehunyta. – Ő Susi – újságolta a kislány. – Annyira szeretném, ha lenne egy Tekergőnk is, de nem engedik. – Mindebből talán kiderült, hogy Katie valódi Disney-hercegnő – jegyezte meg Jonah. – Látnád csak a szobáját, kifejezetten riasztó. Menjünk be gyorsan, mielőtt úgy dönt, hogy a kizárólagos tulajdona vagy. Anyukája kinyitotta az ajtót, én pedig követtem őket a házba. Goldenék nappalija simán odaillett volna holmi szép otthonokat bemutató lakberendezési magazin címlapjára. Mármint a mienknél szebb otthonokat. Alig tudtam elhinni, hogy mindössze egy hónapja költöztek ide. Sehol egy kartondoboz, és rövid itt-tartózkodásuk alatt valahogy máris sikerült színében összehangolni a bútort és a tapétát. Minden virágmintás volt, a korall, narancs és rózsaszín árnyalataiban, süppedős kis szőnyegekkel, csipkés szélű lámpaburákkal, itt-ott elhelyezett, alaposan megtömött párnákkal. A cseresznyepiros csíkos kanapén mintha még sosem ült volna senki; a hatalmas kandalló is olyan ragyogó fehér volt, mintha a tüzet rászoktatták volna arra, hogy takarítson ki maga után. Már kezdtem azt hinni, Jonah csak viccből kérhette, hogy segítsek neki kipakolni, amikor a vállamhoz ért, és így szólt: – Menjünk fel az emeletre. Ez nem az én világom. Anyukája aggódva pillantott felénk, ahogy a lépcső felé indultunk.

– A szobád kimondottan életveszélyes. Biztosan meg akarod mutatni a barátodnak? – Annyira azért nem rossz a helyzet – felelte a fiú, és felfutott a lépcsőn. A szobája előtt értem csak be. Vállat vont, belökte az ajtót, mire egy kupac fehérnemű omlott ki a folyosóra. – Á! Ne nézz le! – intett fintorogva. – És ne vegyél túl mély levegőt se. Bedugtam mögötte a fejem. – Hűha, Jonah! Ehhez lapátra lesz szükségem. Úgy festett az egész, mint valami raktár egy földrengés után. Mindenütt félig kinyitott dobozok hevertek, minden lapos felületet újságkötegek és összegabalyodott koszos ruhák borítottak. A padlón mindenfelé zoknik; az ágy oszlopán ernyő nélküli lámpa meg egy pár bokszkesztyű lógott. A helyiség egyetlen tiszta pontja az ablak melletti sarok volt – ezt a másfél négyzetméternyi helyet üresen hagyták, és közepén egy mennyezetbe fúrt vaskampóról hatalmas bokszzsák lógott le. – Na, akkor hol is kezdjük? – tette fel Jonah a kérdést. – Itt valahogy sajtszag van – jegyeztem meg a fejemet csóválva. – Ó, az nem belőlem árad – nyugtatott meg. – Múlt héten elkeveredett valahová egy tányér sajtos makaróni. De a tied lehet, ha megtalálod. Elnevettem magam. – Egész évben te fuvarozol haza, ha meg akarod fizetni, hogy kitakarítom ezt a disznóólat. Anyukád hogyhogy elnézi ezeket az állapotokat? – Nem jön be a szobámba. És a szétrobbant vattacukorra emlékeztető nappalija is eléggé megnyugtatóan hat rá. – Hát, pedig ha azt szeretnéd, hogy máskor is átjöjjek, akkor kénytelen leszel szabaddá tenni annyi helyet, hogy leülhessünk – incselkedtem. Jonah megfordult, hogy szélesen rám vigyoroghasson, mire gyorsan lehajtottam a fejem, és egy köteg papírt kezdtem tanulmányozni. Csak nem flörtöltem vele? Fogalmam sem volt. A mosolyából ítélve nem volt ellenére az én véletlen kacérkodásom, úgyhogy eléggé büszke lettem magamra. Körülnéztem a szobában, hogy mi másról beszélgethetnénk, és tekintetem megpihent a bokszzsákon.

Az egyik bokszkesztyű után nyúltam, és felhúztam. – Ez egy újabb hobbid lenne? – érdeklődtem, miközben megbökdöstem a súlyos zsákot. – Inkább egyfajta készség, mint hobbi. – Mi a különbség? – Hát, a hobbi olyan valami, amit azért csinálsz, mert élvezed, a készségre meg azért teszel szert, mert hasznos lehet. Vagy szükséges. Játékosan, kis ütésekkel soroztam meg a bokszzsákot, és úgy ugráltam ide-oda, mintha valami idióta bokszoló lennék. Jonah kurtán felnevetett, aztán odaállt mögém. – Egyenesen, határozottan üss, a kézfejedet használd. Figyelj csak! – Bal kezével bemutatta: egyenesen középre célzott, aztán hirtelen oldalról is behúzott egy jókorát, amitől a bokszzsák hátralendült. – Most te próbáld meg – biztatott, és arra a pontra mutatott, ahová bevitte az iménti ütést. Hátraléptem, majd teljes erőből nekilendültem, öklöm azonban tompa kis puffanással lesiklott a műanyag borításról. Elég pocsék kísérlet volt, ezzel már azelőtt tisztában voltam, hogy észrevettem volna, amint a fejét csóválja. – Nem, nem, figyelj ide – mosolygott rám. – Te az ütéshez csak a karodat használod. Nézd, megmutatom… – Bal kezét a vállamra fektette, a jobbal pedig megfogta a könyökömet. – Lazítsd el magad egy kicsit – utasított, mire hátammal a mellkasának támaszkodtam. – Most én mozgatom majd a karodat helyetted. Biccentettem, és hatalmasat nyeltem, megpróbáltam az előttem álló célra koncentrálni. Szinte minden erőmet felemésztette az, hogy szabályosan vegyem a levegőt. Éreztem bőrömön a haja simogatását, nyakamon meleg leheletét. Ne mozdulj, mondtam magamban, ne mozdulj, hadd csinálja ő. Fürgén hátrahúzta jobb könyökömet, és előredöntötte bal vállamat. – Mosd kövesd a mozdulatot a csípőddel is – kérte előrelendítve a karomat. Jókora puffanás hallatszott, a bokszzsák beleremegett. – Nem is rossz! – dicsért meg, és már el is engedett. – Csak egy kis gyakorlás, aztán megpróbálkozhatsz azzal, hogy kiüss.

– Elképesztő. Általában így kezdesz barátkozni? – vágtam vissza, és további csapásokat mértem az ide-oda lengő zsákra. Elnevette magát. – Nem. Csak nagyon helyes lányoknak engedem meg, hogy behúzzanak egyet. Felhagytam a bokszzsák püfölésével, és megfordultam, hogy ránézzek. – Ajjaj! Bocs. Ez a szöveg a fejemben még sokkal jobban hangzott – mormolta. Szélesen vigyorgott, de az arca valósággal lángolt. Olyan édesnek tartottam, hogy ennyire könnyen elpirul. Ettől a saját félénkségem sem volt annyira feltűnő. – Ezek szerint jól verekszel? – kérdeztem. – Elboldogulok. Meg tudom védeni magam, ha úgy hozza a szükség. – Tényleg? – nevettem fel. – És miért hozná úgy? Valaki talán el akar kapni? Egy kicsit tétovázott, majd ennyit mondott csak: – Egyszerűen csak meg tudom védeni magam, és kész. – A hangja dacosan csengett. Felmerült bennem, hogy talán megint sikerült valamiféle tiltott területre tévednem. – Csak vicceltem. – Összevissza kupacokban álló papírjaira mutattam. – És hol rejtegeted a vázlataidat? Talán ez alatt a hegy alatt? Az arca azonnal felderült. – Ne foglalkozz a rendetlenséggel – vetette oda. – Majd később összetakarítok. – Fürgén elindult kifelé a szobából. – Ha akarod, megmutathatom, hol tartom a rajzokat. Kivezetett a szobából, végigmentünk a folyosón, elhaladtunk egy lilára festett játszóhelyiség mellett, majd megálltunk egy keskeny ajtó előtt. Meg sem kérdeztem, hová tartunk. Jonah kiszámíthatatlanságát rejtélyesnek és izgalmasnak találtam; tulajdonképpen élveztem hangulata ingadozásait. Egyetlen szó nélkül belökte az ajtót, én pedig követtem. – Ó! – néztem körül. – Ez a műtermed? A sötét, keményfa padlón egyetlen fémvázas, támlátlan szék állt az ablak közelében meg egy kisebb íróasztal, lapja zsúfolásig telepakolva festékesüvegekkel és ecsetekkel. Ezeken kívül a szobában csak festőállványok voltak, mindegyiken vászon, amit tiszta, fehér lepedővel

takartak le. A nyitott ablakon beáradó napfény az egyik állvány sarkára vetült, amitől az szinte szikrázón ragyogott; kinyúltam a fehér lepedő felé, és ujjaimmal végigsimítottam az átmelegedett anyagon. – Ezek alatt elkészült festmények vannak? Bólintott. – Ha szeretnéd, benézhetsz alá. Óvatosan felemeltem a lepedő sarkát, és hátrahajtottam. Jonah húga, Katie mosolygott ránk pajkosan kacsintva egy pöttyös gomba mögül. A bátyja manóként örökítette meg, egyfajta parányi erdei tündérként, körülötte szitakötők és csillagpor, így lesett ki ránk apró bolondgomba otthonából. Jonah-nak sikerült megragadnia a kislány lényét – a pillantását, ahogy szőkés fejét oldalra billentette, csúfondáros, sokatmondó mosolyát. – Meglepetés lesz – súgta felém. – Ígérd meg, hogy nem árulod el neki. – Ígérem. – Leejtettem a vászonlepedő csücskét. – Ezért rejtegeted így őket? Mindegyik ajándék lesz valakinek? Értetlenül meredt rám. – Nem, én csak… nem tudom… Mindig letakarom a festményeimet. – Hogy ne fakuljanak ki a napon? – tudakoltam, és szemem elé emeltem a kezem, hogy jobban lássak a beáradó fényben. – Jogos. Megnézhetek egy másikat is? Bólintott. Láttam rajta, hogy megörvendeztette a kérésem. Odaléptem egy festőállványhoz a sarokban. – Mondjuk ezt? – Véletlen volt, hogy épp arra esett a választásom, és láttam, hogy a teste megfeszül. – Jó, legyen. Miért is ne? – válaszolta. Leemeltem a védőtakarót, aztán hátrébb léptem, hogy rendesen megnézhessem. Ez a festmény cseppet sem volt varázslatos. Azt is nehezemre esett elhinni, hogy ugyanaz a személy festette, akinek sikerült megragadnia Katie tündérvilágát. Egy csupa éles szegletet tartalmazó tanulmány állt előttem. A képen volt egy fényes fémből való íróasztal, egy kupac vastag szakkönyv, dróthálóból készült tartóban hegyes ceruzák, ezüstszínű számológép, borotvaéles levélbontó kés, ami nagy kupac üres,

fehér papírt szelt át. Az asztal mögött sötét hajú, jóképű férfi ült enyhén előrehajolva, karját mellén keresztbe fonva, metsző pillantású szürke szeme közvetlenül maga elé meredt. Arckifejezése távolságtartó, szigorú, eltökélt volt. – Ez meg kicsoda? – kérdeztem. – Az apám. – Ó! Apád könyvelő? – Nem, szívsebész. De sosem láttam műteni. Viszont így képzelem el… ha éppen rá gondolok. – Jonah hangja furcsán, fakón csengett… érzelemmentes volt, akárcsak a festmény. – Megnézhetnék egy másikat? – tudakoltam meg a kínossá váló csendben. – Csak nyugodtan. Szívem szerint leszedtem volna a borítót az összes állványról, de éreztem, hogy ezt tolakodásnak venné. Tekintetem végigsuhant a helyiségen, és kiszúrtam az egyik sarokban egy üres festékesdobozok mögé rejtett vásznat. Valami azt súgta, hogy inkább válasszak másikat; ahogy közelítettem felé, láttam, hogy Jonah az ajkába harap, és elfordítja a fejét. Hamarosan már bántam, hogy nem hallgattam az ösztönömre. Alig pár másodpercen át néztem a képet, és már vissza is engedtem rá a lepedőt, de sosem fogom elfelejteni. A képen vörös hajú, sápadt bőrű fiú lógott egy erkélyről, a korlátba kapaszkodva próbálta megtartani magát. Megcsúszott és átesett, a teste ott lengett a mélység felett, sáros ruhája nedvesen tapadt a testére. Vaskorlátot markoló ujjai véreztek; pillanatok választották el attól, hogy lezuhanjon. Mégsem a testhelyzete volt az, ami megrázott, hanem amit a szeméből kiolvashattam. Egyenesen rám nézett, arcán leírhatatlan félelem ült. – Több mint húsz portré van ebben a szobában, de neked persze muszáj volt épp azt választanod – mormolta Jonah. – Annyira sajnálom. Csak kíváncsi voltam… – Elhallgattam, eszembe jutott a fiú Jonah facebookos fotóin. – Ez Ricky, ugye? Bólintott.

– Még azelőtt fejeztem be, hogy ideköltöztünk volna. A szüleimnek nem is mutattam. Jobban belegondolva, te vagy az első, aki látta. Habozva visszanéztem a letakart vászon felé. – Ricky nem… úgy értem… – Elhallgattam, mert fogalmam sem volt, hogyan fejezzem be a kérdést. – Nem, ezt emlékezetből festettem. Ricky nem láthatta. – Úgy egy percen át némán tanulmányozott. – Meghalt, mielőtt a kép elkészült volna. – Ó! – Felé nyújtottam a kezem, de nem vette észre, ezért a karom újra lehullott az oldalam mellé. – Nagyon sajnálom. Nem kellett volna felhoznom. Biccentett, majd lassan leereszkedett a padlóra. Mellé ültem, hátamat a falnak támasztottam. – Nem rejtélyeskedni akarok – szólalt meg egy idő múlva. – Csak belefáradtam abba, hogy beszéljek róla, elegem van abból, ahogy megpróbálnak rábírni, hogy beszéljek róla… mintha bizony az bármin is segítene. Hidd el, foglalkozott velem jó néhány pszichológus. De mit is mondhattak volna? Hogy nem az én hibám volt? Hogy jó barátja voltam? Torkig vagyok azzal, hogy ilyesmiket hallgassak. Ricky apja erről beszélt a temetésen, aztán azzal folytatta, hogy milyen sokat jelentettem a fiának. De persze tudtam, hogy valójában mit gondol… hogy mindannyian mit gondolnak. És igazuk is volt. Amikor a legjobban kellett volna, akkor nem voltam Ricky mellett. Nem értettem, mert a történet jelentős részével nem voltam tisztában. – De ha baleset volt… – fogtam hozzá gondosan megválogatva a szavaimat –, nem tudhattad… Egyenesen rám meredt, nem haragosan, inkább tiltakozva, mintha felfogni sem tudná, miért szeretném megvédeni. – Nem volt baleset. Ricky nem zuhant le, nem volt semmiféle erkély, és nem is esett az eső. Azonban nem festhettem meg azt, ami valójában történt. Nem lett volna igazságos senkivel. Szörnyen éreztem magam attól, hogy felhoztam az egészet. Jonah boldogtalannak és kimerültnek tűnt, mintha csak újabb terhet raktam volna a vállára a mellé, amit eddig is cipelt. Nemrégiben elvesztette gyerekkori

barátját, és most miattam újra át kellett élnie a megrázkódtatást. Amikor Kris elment az iskolánkból, és a környékünkről is elköltözött, annyira magányos voltam. Azt meg elképzelni sem tudtam, hogyan érezném magam, ha örökre búcsút kellett volna mondanom neki. – Jonah, nem szükséges elmagyaráznod. Sajnálom. Nem kellett volna megkérdeznem. Beszélgethetünk valami másról… – Igen, köszönöm, az jó lenne. – Megdörzsölte a szemét, aztán kisimította homlokából a sötét fürtöket. Pár percig csendben ültünk egymás mellett, majd felém fordult. Az arca nyugodt volt és sápadt. – Van itt még vagy tizenöt másik portré – mondta. – Ígérem, a többi nem fog rád ijeszteni. – Felállt, és odalépett a legközelebbihez. – Nézd csak, ezt tavaly csináltam a régi matektanáromról. – Lehúzta a lepedőt a képről, amely testes, idősödő, fehér fürtös, pirospozsgás arcú nőt ábrázolt. Egy néptelen kertben állt, kezét elszáradt borostyáninda felé nyújtotta. – Mit érzel, amikor ránézel? – tudakolta Jonah. – Ne gondolkodj, csak mondd ki az első dolgot, ami eszedbe jut. – Vár valakire – vágtam rá. – Valakire, aki hiányzik neki. Már régóta várja. Az arca sugárzott a büszkeségtől. – Ezt akartam megragadni! – kiáltott fel. – Mindig az unokáiról mesélt… holmikat kötött nekik, süteményt készített… aztán behozott az osztályba egy egész tálcával, érintetlenül. A szobájában faltól falig fényképek, minden sarokban kötegekben álltak. Egyszer megkérdeztem… akkor mondta, hogy a gyerekei már régen átköltöztek Angliába. Egyedül élt, és egész évben a látogatásukat várta. Elkaptam a képről a tekintetem. – De szörnyű is! Persze nem a festmény… az fantasztikus. Akadnak itt jobb hangulatú munkák is? Leszámítva Katie portréját? Ezen egy darabig rágódott. – Nem is tudom. Sosem gondoltam így rájuk. Nem vidámnak vagy szomorúnak festem őket. Hanem olyannak, amilyenek. – Hát, szerintem meg kellene mutatnod ezeket az embereknek. Esetleg egy kis kiállítás? Annyira szépek.

Halkan kopogtak az ajtón. Katie lépett be lila tollboát húzva maga után. – Anyu kéri, hogy gyertek le vacsorázni – kezdte, de váratlanul elhallgatott. – Jaj, Jonah, nem szeretem a magányos tanár képét! – kiáltott fel. – Mutass Aprilnek valami jobbat! Jonah rávetette a festményre a takarót. – Legkedvesebb nyolcesztendős kritikusom. Katie, te is tudod, hogy itt semmi keresnivalód. Ezt már vagy százszor mondtam. – Kopogtam. És egyébként is, anyu azt akarja, hogy lemenjetek. Nem tud kinyitni egy befőttesüveget. Jonah mögött jöttünk ki Katie-vel a műteremből. Félúton jártunk lefelé a lépcsőn, amikor a kislány megragadta a kezem, és intett, hogy hajoljak közelebb. – Voltam ám már odabent korábban is – súgta bizalmas hangon. – Be szoktam osonni, amikor Jonah suliban van. Láttad a képet, amit rólam csinált? Mosolyogva bólogattam. – De meglepetésnek szánja. – Akkor ne szólj róla, jó? – ráncolta az orrát. A többi festményre gondoltam, amit a műteremben láttam… Ricky ijesztő utolsó portréjára. – Katie – szólaltam meg szándékaim szerint szigorú hangon –, mindegyiket megnézted? Unottan meredt rám, mintha alábecsültem volna ifjú elméjét. – Arra gondolsz, amin Ricky az erkélyről lóg? Hát persze. Jonah pár hónappal Ricky halála után festette. – Várj csak… te tudod, hogy mi történt Rickyvel? Lehuppant a legalsó lépcsőfokra, és komoly képpel felnézett. – Nem tudták, hogy ébren vagyok. De hallottam, amikor Jonah apuval kiabált. Fogalmam sem volt, mit is mondjak. Mégsem kérhettem arra egy nyolcéves gyereket, hogy magyarázzon el olyan valamit, amit meg sem kellett volna hallania. Látszott rajta, azt hiszi, hogy én ugyanúgy tisztában vagyok a történet részleteivel, mint mindenki más.

– Katie, szerintem erről nem kellene tovább beszélgetnünk. Megrántotta a vállát. – Egyébként sem akarok. Én csak azt szeretném, ha megint szóba állnának egymással. – Jonah nem beszél apukáddal? Megrázta a fejét és felsóhajtott. – Már azelőtt sem volt valami remek a helyzet, hogy Ricky meghalt volna. De legalább mindannyian váltottunk egymással pár szót. – Sajnálom, Katie. Biztosra veszem, hogy hamarosan rendbe jön minden. Kételkedve bámult rám. – Már elég régóta ez van. Készültem válaszolni valamit, de Jonah kikiabált nekünk az ebédlőből. Katie felpattant a legalsó lépcsőfokról. – Ne szólj neki arról, amit mondtam! – súgta oda, és már be is sasszézott a konyhába. Amikor beléptem, Jonah az asztalt terítette, anyukája pedig jókora adag vegyes salátát és egy tál húsgombócot hozott egy tálcán. Az ebédlő úgy nézett ki, mintha valami különleges vendég fogadására készültek volna; a tűzhelyen három nagy fazék étel készült. Jonah megmosolyogta zavart arckifejezésemet, aztán a markomba nyomott egy tálcányi evőeszközt. – Ne izgulj – nyugtatgatott –, anyukám minden este ennyit főz. Még csak nem is tudta, hogy idejössz. – Élvezd ki, amíg még tart – jegyezte meg az édesanyja. – Jövő héttől megint dolgozom. – Hol dolgozik majd, Mrs. Golden? – kérdeztem, amikor mindannyian helyet foglaltunk az asztal körül. – A Reisterstown Lakásszépítő Stúdióban. Lakberendező vagyok. Hát persze, bólintottam magamban. Hogyhogy nem jöttem rá azonnal? Másnak nem jutna eszébe valódi kagylóból készíteni lámpaernyőt. – Nagyon jó ízlése van – nyögtem ki, mert ezt követelte tőlem az illem. Jonah gonoszul vigyorgott bele a csirkeragujába.

– Mint látod, April, a művészi véna erősen képviselteti magát a családban. – Anyukája sugárzó mosolyt vetett felé, és újabb adag krumplit szedett a tányérjára. Kedvem lett volna belerúgni a fia lábába az asztal alatt. A következő percek azzal teltek, hogy mindenki felvágta az ételét, és rendkívüli gondossággal megrágott minden falatot. Tudtam, hogy Jonah anyukája majd’ belepusztul, annyira szeretne kifaggatni. Láttam, ahogy állandóan félénken felém pillog, és már kérdésre nyitotta a száját, de aztán újra becsukta. Végül Katie törte meg a csendet. – Na és azt tudtad, anyu, hogy April zongorázik? Mrs. Golden arcán eláradt a megkönnyebbülés. – Valóban? – duruzsolta kissé talán eltúlzott lelkesedéssel. – Micsoda remek időtöltés! Régóta tanulsz zenét? – Hétéves korom óta. – A zene elég ártatlan témának tűnt. Ekkor azonban belém villant, hogy Jonah-n kívül senkinek sem említettem ezt a hobbimat. – De honnan tudtad, Katie? A kislány ravaszkásan a bátyjára mosolygott. – Láttam a YouTube-ra feltöltött videóidat – jelentette nagy büszkén, és diadalmas mozdulattal hatalmas húsgombócot gyömöszölt a szájába. – Engem hallottál…? – Elhallgattam, és hirtelen Jonah felé kaptam a fejem. Mintha teljes figyelmét lekötötte volna az étel, meg hogy ide-oda pöckölje a krumplit a tányérján. – Várjunk csak! Melyik felvételemet láttad? – A hold szonátát! – kiabálta Katie mindenfelé marhahúst prüszkölve. – A Holdfény szonátát – helyesbített zsémbesen Jonah, aki még mindig a villájára meredt. – És mostantól kulcsra zárom az ajtómat. – A többit is megnézte ám – suttogta a kislány. – De az a holdas tetszett neki a legjobban. Ahol feltűzted a hajad. És ujjatlan, sárga ruha volt rajtad. Azt megnézte vagy százszor… – Katie! Felvettem a szalvétámat, és úgy tettem, mintha letörölném arcomról az elégedett mosolyt.

– Köszönöm, Katie megörvendeztetned.

–

jelentettem

ki

vidáman.

–

Sikerült

10. fejezet Anyu aznap este a szobámban talált. Már vagy egy órája a digitális zongorámon játszottam, azt a darabot gyakoroltam, amit a tanárom adott fel. Eddig ez volt a legnehezebb zene, amit meg kellett tanulnom, és már hónapok óta birkóztam vele különösebb siker nélkül. Most azonban valami új keletű önbizalom töltött el, és életemben először végig tudtam játszani az egészet. Eltökéltem magamban, hogy még a hétvége előtt új felvételt töltök fel a YouTube-ra. És természetesen az ujjatlan sárga ruhában adom elő. Amikor meghallottam anyu kopogását, abbahagytam a zongorázást. Belépett, idegesen körülnézett a szobámban, aztán leereszkedett az ágyamra. – Remekül hangzott – mondta büszkén. – Az ajtó előtt hallgatóztam. – Kösz, anyu. A ruhája ujját tépkedte, nagyot sóhajtott. Különös, jelentőségteljes csend támadt, anyu elszántan hallgatott. Világos volt, hogy nekem kell elkezdenem a beszélgetést. – Ma átmentem Jonah-ékhoz – közöltem ártatlanul, mintha bizony nem tudta volna. Mintha nem azért ücsörögne itt, hogy begyűjtse ezt az információt. Lassan biccentett. Láttam rajta, hogy az agya vadul dolgozik. Mit kérdezhetek anélkül, hogy túl kíváncsinak tűnnék? – ezen agyalt. Mit mondhatok, amitől nem hallgat el, és tartja meg magának az egészet? – Igazán rendes fiúnak tűnik, anyu – jegyeztem meg, amikor továbbra sem szólalt meg. Igen komoly erőfeszítésébe került. Ez világossá vált abból, ahogy kifújta a levegőt, megremegett az ajka, megrebbent a szemöldöke. Aztán nem bírta tovább. – Ó, az ég szerelmére, anyu! Most komolyan sírsz? Még nem, de a szeme már eléggé piros volt. Épp csak megnyikkant, de továbbra is csendben maradt.

– Anyu, a világon semmit sem mesélek el, ha állandóan túlreagálod. Nyelt egyet, és megköszörülte a torkát. – Tudom. Tudom. Bocsánat. Jól vagyok. Csak adj egy percet… – De anyu. Csak tegnap ismerkedtünk meg. Kérlek. – Igen. Igazad van. Én csak… – Szeretnél valami másról beszélni, amíg összeszeded magad? – Összeszedtem magam. Teljességgel összeszedett vagyok – tartott ki. – Hát persze. Te is tudod, a velem egykorú lányoknak már vagy fél tucat fiúja volt. Néhányan már fogamzásgátlót is szednek. – Én meg mit művelek? Hiszen mindjárt elájul! – Ha Kristin szülei így viselkednének minden egyes alkalommal, ahányszor csak megismerkedik valakivel, már mindketten rég bekómáztak volna. Tekintve, hogy tizenkét éves kora óta egyfolytában jár valakivel. – Tudom, April. De te nem Kristin vagy. – Mélyen beszívta a levegőt. – És a legtöbb osztálytársadhoz sem hasonlítasz – folytatta kicsit magabiztosabban. – Neked sokat jelentenek a barátságok. És ezért majd a kapcsolataid is. – Óvatos leszek. Nem kapkodok el semmit. – Nem a sietség miatt aggódom – ingatta a fejét. – Inkább a dolog intenzitása miatt. Őszintén szólva, mi ketten eléggé hasonlítunk. Most ne forgasd a szemed, ha hiszed, ha nem, jól ismerlek. Ahhoz a típushoz tartozunk, aki teljesen át tudja adni magát az érzéseinek. És történjék bármi, kitartunk azok mellett, akiket megszeretünk. Már a saját életéről volt szó, nem az enyémről. Anyu New Square ultraortodox zsidó negyedében nőtt fel, a szülei a legszigorúbban betartották a vallás rendelkezéseit, és az egész közösség példaképének számítottak. Gyerekeik mind követték a tanult mintát – mind, kivéve anyut, akinek váratlan kamaszkori lázadása alapjaiban rázta meg a családját. Tizennyolc évesen ugyanis kijelentette, hogy egy időre hanyagolja a szülők által „jóváhagyott” randizást, és egy másik állam főiskoláján fog pszichológiát tanulni. Az első év vége felé vált valóra szülei rémálma: anyu megismerkedett Mark Wesley-vel, aki szintén pszichológia szakos volt, roppant jóképű,

flörtölő fiatalember, egyben hitehagyott katolikus. Amikor a rá következő nyáron összeházasodtak, a nagyszüleim úgy gyászolták meg a lányukat, mintha meghalt volna. A születésem után anyu küldött nekik fényképeket, ahogy még jó néhány éven át, az előmenetelemről szóló beszámolókkal együtt. Sosem kapott választ a szüleitől, és egy idő után ő is felhagyott az egésszel. – A hűség nem rossz dolog, anyu. – De az lehet, ha még csak tizenöt éves vagy, és nincs semmi tapasztalatod. Igazság szerint Kristinért az édesanyja helyében nem aggódnék. A barátnőd ugyanis simán ejt egy fiút már akkor is, ha kiderül, hogy nem egyezik az ízlésük valamilyen film dolgában. – Kis szünetet tartott, hogy felfogjam a szavait. Hát, ebben igaza van, bólintottam magamban. Kris tényleg képes kirúgni valakit egy film miatt. Vagy valami sportegyesület miatt. Egy bizonyos ízesítésű fagyi miatt. – És? Azt szeretnéd, ha olyan lennék, mint Kris? – Nem. De azt sem szeretném, ha egyheti járás után gyakorlatilag „hozzámennél” ehhez a fiúhoz. – Mi nem is… mi még csak nem is járunk egymással! – Ebben legalább biztos voltam. Többé-kevésbé. Na várjunk csak… Lehet, hogy járunk? Anyu kétkedő pillantást vetett rám. – Nem jártok? Elvileg tudnom kellett volna a választ. – Nem vagyok benne biztos – ismertem be halkan. – Azt terveztem, hogy később felhívom Krist, és megkérdezem, ő hogyan látja. Felnevetett, és hátát a falnak vetette. – Értem. Szóval Kris fogja megmondani, hogy jársz-e egy pasival, akit ő még csak nem is ismer? – Rendben, akkor ismerkedj meg vele te, ha azt képzeled, hogy olyan sokat tudsz a dologról – vágtam vissza ingerülten, de azonnal meg is bántam. Ne fogadd el az ajánlatot, ne fogadd el, kérlek, ne fogadd el. – Nagyszerű! – csapott le a lehetőségre felderülő arccal. – Akkor holnap tanítás után hívd csak át. A fenébe.

– Ó… de… neked dolgoznod kell… – Semmi gond! Korábban eljövök, és főzök vacsorát hármunknak. – Ó, nem! Nem, tényleg nem hinném, hogy ez jó ötlet. Megbántottan pillantott rám. – Miért nem? Mi van veled? Most olyan „anyukám annyira ciki” képet vágsz. Pedig szerintem még sosem adtam neked okot… – Tudom, hogy nem adtál rá okot. – Mert én sosem adtam neked alkalmat, szögeztem le magamban mogorván. Kris már hozzászokott anyu furcsaságaihoz, másokat meg milyen gyakran hívok át? – Akkor meg mi van? Egyszerűen kérdezd meg, hogy ráér-e. Rá fog érni, és amilyen szerencsém van, anyu párolttofu-falatokat és quinoás sütit tesz majd az asztalra. Szinte már láttam is. – Jó, rendben – motyogtam. – Remek, akkor ezt megbeszéltük – csapta össze a két kezét. – Alig várom, hogy megismerhessem. Azt a zsázsás omlettet készítem el. Lehunytam a szemem, és hátradőltem a párnámon. – Nem rendelhetnénk holnap egyszerűen csak pizzát? Kérlek szépen. Kis csend támadt; szinte érzékeltem, ahogy ellenáll a késztetésnek, nehogy vitatkozni kezdjen. – Hát jó – adta be aztán a derekát. – Gondolom, az is megteszi. Egy ideig még ott ült, mintha arra számítana, hogy folytatom a beszélgetést, de amikor továbbra sem nyitottam ki a szemem, felállt az ágyról, és az ajtót halkan behúzva maga után, kilépett a szobámból. Megkönnyebbültem, hogy elment. Nem akartam újabb Jonah-ra vonatkozó kérdésekre válaszolni. Általában nem zavar anya társasága. Türelmesen végig szokott hallgatni, és annyira igyekszik jó szülő lenni, hogy viszonylag ritkán adja elő a szülőt. Egy támogató idősebb testvér és egy félénk szobatárs között ingázik. Most persze örültem volna, ha megmarad ennél a szerepnél. Új keletű anyai önbizalma és bölcs tanácsai kezdtek az idegeimre menni. Időre volt szükségem, hogy gondolkozhassak. Ha Jonah tényleg a fiúm, akkor jelentős mennyiségű SMS-ezés és tépelődés vár rám. Azt terveztem, miután üzenetet váltok Krisszel, az éjszaka fennmaradó részét masszív

álmodozással töltöm. Alig vártam. Életem legjobb fantáziálása lesz, hiszen álmaimba most már belevegyült egy vékonyka reménysugár is.

11. fejezet Jonah-val egyértelműen jártunk. Hacsak ki nem derül, hogy sima haverok is hátrafordulnak az emberhez töriórán, hogy odasúgják: – Tegnap éjjel az jutott eszembe, milyen jó lenne portrét festeni rólad. – Szerintem ettől a ponttól fogva nyugodtan vehetjük úgy, hogy hivatalosan is járunk egymással. Előhúztam a mobilomat, és megírtam a hírt Krisnek: „Azt mondja, hogy le akar festeni.” Tíz másodperc múlva már a válasz is megérkezett: „Szuper. És megcsókolni nem akar?” Ó. Hát szóval. Nem is számítottam arra, hogy Jonah ilyesmin gondolkodna. Ami pedig a saját ábrándozásaimat illeti… „Kris, csak három napja ismerem. Adj a dolognak egy kis időt.” A telefonom megvillant. „Mikor ismerhetem meg?” Megkopogtattam Jonah vállát. Amikor felém fordult, és meglátta a kezemben a mobilt, mosolyra húzódott a szája. – Ha ő ráér ma este, akkor én is – suttogta. De hiszen nem is láthatta Kris SMS-ét! A kijelzőt eltakarta ugyanis a tankönyvem. – Honnan tudtad, hogy mit fogok kérdezni? – Mi mást kérdezhettél volna? „Gyere át suli után” – pötyögtem be az üzenetet, aztán visszacsúsztattam a zsebembe a mobilt. Még pár óra, és már mehettünk is ebédelni – ez lett a nap folyamán a kedvenc időszakom. Együtt ültünk le a sarokban egy padra, és mindenféle dolog szóba került. Jonah mesélt a régi iskolájáról, néhány tanáráról és Bostonról. Én Kristinről beszéltem, szorongós anyámról, meg a fura családjáról, akikkel sosem találkoztam. El sem hittem, milyen könnyű vele társalogni. Egyetlenegyszer sem merült fel bennem, hogy a tenyeremre kellene feljegyezni valami témát. Napokkal ezelőtt még bepánikoltam a gondolattól, hogy egyedül ebédeljek. Most, hogy ott ült mellettem, ezek a

félelmek annyira távolinak tűntek. Jonah még felém is hajolt, ha szóltam hozzá, a szeme csillogott az érdeklődéstől, mosolyogva nyugtázta a mondanivalómat. Vele kifejezetten merésznek éreztem magam. Elég bátornak ahhoz, hogy megjegyzést tegyek új keletű, felszabadult mosolyára, és elnevessem magam, amikor belepirul abba, hogy ez nekem feltűnt. – Amikor megismerkedtünk, állandóan olyan „fényszóró előtt ledermedő őzike” pillantásod volt – fejtettem ki. – Most viszont egészen másképpen mosolyogsz. A fejét ingatva jelezte, hogy a legszívesebben a kezébe temetné az arcát. – A fotóim legalább felén! – nyögött fel. – Úgy nézek ki, mint aki fenyőtobozba ült! Ez az én ideges, fényképezőgépnek szóló vigyorom. De eltűnik, mihelyt megnyugszom. – Úgy érted, ha ellazulsz, a szemöldököd visszasüllyed a rendes helyére? Bólintott. – Elég ciki tud lenni, amikor új emberekkel találkozom, vagy ha feszültté válik egy helyzet. – Ezek szerint ma este, amikor bemutatlak anyámnak, a szemöldököd valószínűleg kísérletet tesz arra, hogy repülőrajtot vegyen a homlokodról? A válla beleremegett, úgy nevetett. Képtelen voltam elhinni, hogy sikerült megnevettetnem. Mintha valami idegen lány életébe léptem volna be. Hiszen viccesnek lát! Még azt is beismerte, hogy feszült volt, ha velem beszélt. Aggódott, hogy jó benyomást kelt-e anyuban. A szorongásától teljesen normálisnak éreztem magam, és kevésbé láttam ijesztőnek az előttünk álló estét. Rájöttem, hogy az otthonunk akkor tűnik fel egészen más színben, amikor épp készülünk hazavinni egy ígéretes fiút. Valahogy mindig is természetesnek vettem, hogy ebben a kicsi, földszintes ikerházban lakunk, most azonban – életemben először – eltöprengtem azon, hogy vajon milyennek láthatja egy idegen. Amikor beléptünk, Jonah kíváncsian körülnézett, én pedig hirtelen nagyon is átéreztem, mennyire összevissza stílusú, milyen fura lehet számára minden. Mintha több különböző kultúra

tört volna be a nappalinkban, hogy megharcoljon a hatalomért. Fából faragott afrikai szobrok néztek farkasszemet egy hatalmas kínai paravánnal; egy Mata Ortiz-cserépedénnyel szemben tizennyolcadik századi francia festmény másolata függött a falon. Mintha még a bútorok is személyiségválságban szenvedtek volna. A házunk tele volt különböző korszakokból származó, ütött-kopott régi holmikkal: egy hatvanas évekbeli egyenes hátú, rózsaszínű karosszék, egy barokk asztalka. Az eklektikus berendezés minden egyes darabjának ismertem a sztoriját, hogyan vette őket anyu fillérekért bolhapiacokon, és hogyan nézett utána szokatlan zsákmányai előtörténetének. Így, egyben szemlélve azonban eléggé mellbevágónak tűnt a gyűjtemény. Megvártam, míg Jonah kibámészkodja magát, aztán javasoltam, hogy menjünk a szobámba. Ott legalább a legkevésbé sem voltam zavarban. A berendezés minden darabját én választottam ki, nagyon odafigyeltem, és ízléses is lett (szerintem). A falakat a kedvenc zenészeim poszterei díszítették: Evanescence, Linkin Park, Dido, Billie Holiday, Mozart. Az ágytakaró meg a kis szőnyeg csíkos, sötétkék kordbársonyból készült – egyszerű, de meleg, és semmi fodor, semmi csipke. Digitális zongorám billentyűzete a szobám közepén állt, a nyitott ablak alatt. Állványa sarkaira egy régi drúz falucskából származó hímzett faliszőnyeget akasztottam. A drúz kézimunka talán anyu hatása volt, de nekem is tetszett, és ezen kívül minden egyéb az én ötletem volt. Jonah nem tűnt különösebben elragadtatottnak. Odalépett a billentyűzethez, végighúzta az ujjait a szélén, aztán csalódott arckifejezéssel fordult felém. – Ó, azt hittem, rendes zongorád van – bökte ki. – Komolyan? Mégis micsoda, valami hangversenyzongora? – vágtam vissza. – Hová tenném? Hiszen egy pianínóhoz sincs elég hely. Arról nem is beszélve, hogy a digitális zongorával fel is tudom venni a zenélésemet. Nem tűnt meggyőzöttnek. Arcán gondterhelt kifejezés ült, mintha épp valami bonyolult probléma megoldásán dolgozna, amit képtelen elmagyarázni.

– Csak arról van szó, hogy szerintem az elektronikus holmik meg a művészet sosem alkotnak jó kombinációt – jelentette ki végül. Felkacagtam, és hátradőltem az ágyamon. – Ezzel a zenei világ nagyobb része valószínűleg nem értene egyet. Megállt a klaviatúra mellett, és olyan szokatlan intenzitással meredt rá, mintha valami felkavarót látott volna a billentyűkön. – Ezt nem érted – felelte a hangját kissé megemelve. – A felvételeket el lehet tőled venni. Jöhet valaki, aki elveszi. Értetlenül meredtem rá, aztán megráztam a fejem. – Miről beszélsz? Ugyan ki venné el a gyakorlásomról készült felvételeket? Miért akarná őket bárki is? Újra összeráncolta a homlokát. Már nem engem nézett, hanem mintha valami távoli dologra összpontosított volna… valamire, ami megriasztja. Láttam, ahogy megfeszül a teste, aztán hirtelen az ajtó felé kapta a fejét. – Anyukád épp most jött meg? – tudakolta vontatott hangon. Felálltam, és kipillantottam az ablakon. – Nem, még nem. Nem látom a kocsiját. Miért? Hallottál valamit? A falnak támaszkodott, a homlokát dörzsölgette. – Mintha valaki kiabált volna. Nem számít. Biztos fáradt vagyok. Épp mondtam volna valamit erre, amikor a bejárati ajtó felől ütemes kopogás hallatszott fel. A hangra Jonah feltűnően összerezzent, majd kérdőn nézett rám, mintha a váratlan zaj miatt magyarázatra számítana tőlem. – Hű, sokkal jobb füled van, mint nekem – jegyeztem meg. – Biztos Kristin érkezését hallottad meg. Merthogy ő áll az ajtó előtt. Ha átjön, mindig az „Üdv a győztesnek” zenéjét kopogja ki. Jonah mintha nyugodtabban mosolygott volna vissza rám, de a tekintete feszült maradt. – Ne izgulj – kértem, miközben az ajtó felé tartottam. – Kristin tud nyers is lenni, de alapvetően nagyon kedves. Megígérem, hogy kedvelni fogod. Utánam jött a nappaliba, és ott téblábolt mögöttem. Figyeltem az arckifejezését, amikor Kristin belépett, és ráesett a fény. Egyetlen futó

pillanatra belém hasított az irigység, amikor a barátnőm Jonah-ra mosolygott. Egészen kicsi korunk óta mindig is adottnak vettem, hogy Kristin annyira csinos. Most azonban, ahogy az otthonomat, őt is másmilyennek láttam, mert Jonah szemével néztem, aki felszabadultan, de azért udvariasan üdvözölte. És mégis, a tekintetében megvillant valami – talán csodálat, a szépség higgadt elismerése –, amit annyiszor tapasztaltam másoknál, amikor először pillantották meg a barátnőmet. Korábban sosem zavart a dolog. És bár Jonah nem bámulta meg feltűnően, nem csorgatta a nyálát, sőt a pillantása azonnal visszasiklott rám, az a másodpercnyi rácsodálkozás ezernyi bizonytalanságot élesztett fel bennem. Mire Kristin visszaköszönt neki, én már számba is vettem, miben különbözünk egymástól, és bizony minden szempontból alulmaradtam. Fényes, szőke lófarok, szemben az én zabolátlanul ágaskodó sörényemmel, a Teen Vogue-ba illő mosoly, szemben az én „egy hónap után elvesztette a fogszabályzóját” vigyorommal, önbarnító reklám, szemben az arcomra rajzolható „kössük össze a szeplőket és pórusokat” játékkal. Nem állt szándékomban, hogy kimutassam az érzéseimet; gondosan ügyeltem arra, hogy semmi se üljön ki az arcomra, és biztosra veszem, hogy a mosolyom sem halványodott el. Így hát fogalmam sincs, honnan jött rá Jonah, hogy mi jár a fejemben. Mielőtt még elkeserítőbb tanulságokat fogalmazhattam volna meg magamban tökéletestől távol álló testi adottságaimról, megéreztem, ahogy a karja a vállam köré fonódik, majd gyengéd, de határozott mozdulattal odahúz magához. Olyan kicsi gesztus volt, kívülről szemlélve teljesen hétköznapi és természetes, számomra azonban felért azzal, mintha az egész világ előtt tangós mozdulattal hátradöntött volna, hogy megcsókoljon. Ő engem látott – engem akart, pedig ott állt mellettünk Kris a maga ragyogó szőkeségével és öntudatlan szépségével. A nappaliban telepedtünk le a kanapékon, Kristin velünk szemben, Jonah szorosan mellettem, továbbra is a vállamat ölelve. Barátnőm figyelmét persze nem kerülte el a mi „boldog pár” előadásunk. Tartózkodón biccentett.

– Nagyon cuki, Jonah – jegyezte meg mutatóujjával intve. – Látom ám, hol a karod. De most húzd szépen vissza, hacsak nem akarod tőből elveszteni. April anyukája ugyanis már az ajtónál jár. Mindannyian egyszerre ugrottunk fel, én már iszkoltam is a bejárat felé, amikor elfordult a kilincs, és belépett anyám. A tekintete azonnal Jonah-n állapodott meg. Kedvesen mosolyogva odalépett hozzá, és kezet nyújtott. – Örülök, hogy át tudtál jönni ma este – szólalt meg, én pedig visszafojtott lélegzettel vártam, hogyan folytatja. De nem, nagyon úgy festett, hogy ennyit szeretett volna mondani. Jonah jól nevelten felelt valamit, aztán újra leültünk a nappaliban, és beszélgettünk… valamiről. Tulajdonképpen minden remekül ment, eszméltem rá, miközben belefüleltem a beszélgetésükbe. Hihetetlen, de a szobában én voltam az egyetlen, aki szorongott. Bármi zavarta is Jonah-t az imént, mostanra nem jelentett neki gondot, mert fesztelennek tűnt, ahogy ott ült mellettem (tisztes távolságra) a kanapén. Kris két nagy pizzát rendelt (anyu engedélyével). Jonah Ms. Lowryt utánozta, amivel mindkettejüket megnevettette, anyu pedig erre előadott valami mókás, rendelőbeli történetet. Egészen elképesztő volt az egész. Világossá vált, hogy a nagy semmiért aggódtam annyira. Meghozták a pizzákat, mindannyian lakmározni kezdtünk. Lecsepegtettem paradicsomszósszal az ingem, úgyhogy elmentem átöltözni, és amikor visszajöttem, Jonah már anyu ízlését dicsérte valamelyik szokatlan festménye kapcsán, anyu pedig sugárzó mosollyal hallgatta, és annyira összeszedett volt, mintha minden szellemi energiáját erre az alkalomra gyűjtögette volna. Jól is nézett ki; olyan ruhát választott, amely előnyösen emelte ki alacsony, karcsú termetét, egyenes, fekete haját spirállal kontyba tűzte, sőt még ki is festette magát. Büszke voltam rá, és közben nagyon hálás is. Miután Jonah hazament, anyu odajött hozzám, egy szó nélkül megölelt, aztán elégedett mosollyal az arcán kicsoszogott a konyhába. Nem kellett megkérdeznem tőle, hogy mit gondol Jonah-ról. Nyilvánvaló volt. Segítettem kivinni a poharakat a mosogatóhoz, aztán Kris belém karolt, hogy kísérjem ki a buszmegállóba.

– Na? – böktem oldalba barátnőmet, miközben a buszra vártunk. – Mit gondolsz? – Egyértelműen nem meleg – szögezte le. – De nagyon intenzív alkat. Különösen a szemén látszik. – Igen, azt tudom. De nekem ez tetszik benne. – Az világos. Egy darabig hallgattunk; Kristin úgy bámulta a néptelen utcát, mintha némán fohászkodna, hogy jöjjön már a busz, és mentse meg. – Na jó. Ki vele, Kris, mi az? – Semmi. Semmi. Nagyon édes. És tényleg helyes. – De? – Semmi de. Örülök, hogy örülsz. És szívből remélem, hogy minden jól megy majd. A busza bekanyarodott a sarkon, Kris pedig fürgén, megkönnyebbülten kilépett a járda szélére. Valami azonban nem hagyott nyugodni, ezért amikor kinyílt az ajtó, kinyújtottam a kezem, és egy pillanatra megállítottam. – Kris, akartam kérdezni valamit. Lába már a lépcsőfok felett volt, amikor megfordult. – Igen? – Amikor délután átjöttél, bekiabáltál a házba, mielőtt kopogtál volna? Különös tekintettel méregetett, de megrázta a fejét. – Nem, csak a kopogtatóval zörgettem be, ahogy szoktam. Miért kiabáltam volna? – Ó, akkor nem is számít. Nem fontos – feleltem, és már el is fordultam tőle. – Nyilván csak képzelte.

12. fejezet Senki sem hisz nekem, amikor azt mondom, hogy Jonah volt a világ legjobb fiúja. A később történtek fényében azt hiszik, túlságosan rózsás képet festek róla. Kitartanak amellett, hogy biztosan mutatkoztak jelek, valami nem stimmelt, sejteni lehetett, hová fejlődik az egész. Szeretnék hallani, mik voltak a tünetek. Én azonban csak azt tudom elmesélni, hogyan éreztem magam a társaságában. Az első hét végére nagyon összebarátkoztunk. Jonah-nak mintha ugyanakkora szüksége lett volna rám, mint nekem őrá, még ha ő jobban leplezte is nálam társasági szorongásait. Én pedig annyira megkönnyebbültem attól, hogy nem kell egyedül töltenem a tizediket, hogy nem számoltam, mennyi időt töltünk együtt. De csak ritkán voltunk külön. Suli után vagy az én szobámban lógtunk, vagy az övében, míg meg nem jöttek a szülők, és éjszakára haza nem mentünk. Bevonatoztunk Washingtonba, bejártuk a National Gallery of Art termeit, ahol Jonah olyan részletekre hívta fel a figyelmemet a régi képtár festményein, amiket korábban elképzelni sem tudtam volna. Sokat tudtam meg a fény forrásáról és az árnyékokról. Megtanultam, hogyan alkossak véleményt a művészetről, mit keressek egy portréban, hogyan értelmezzem egy festő színválasztásait. Zenét hallgattunk, készültünk a dolgozatainkra, filmeket néztünk a laptopján. Jonah felfedezte, hogy a happy end mindig megríkat, és hogy a szomorúan végződő filmek feldühítenek. Én arra jöttem rá, hogy szereti a kalandos akciófilmeket és a groteszk humorú vígjátékokat. Meg arra, hogy nem számít, mit nézünk, amíg ott ülhetek mellette, és érezhetem, ahogy teste beleremeg a nevetésbe. De leginkább azt szerettem, ha akkor figyelhetem, amikor nem veszi észre. Korábban nem volt fiúm, ezért nem tudtam, így normális-e, de minden lekötött, amit csak csinált. Imádtam, ahogy az ajkába harapott, ha valamire nagyon odafigyelt, és a szemét dörzsölte, ha valami felbosszantotta. Szerettem, ha segítséget kért valami matekpéldánál, aztán

olyan képet vágott, mintha hal lenne, amikor megpróbáltam elmagyarázni. Tetszett, ahogy kimondja a nevemet, és suttogva jó éjszakát kíván. Még azt sem bántam, ha elnyomta az álom egy film közepén, mert akkor legalább kedvemre kigyönyörködhettem benne magam. Elsimítottam homlokából a fekete fürtöket, tekintetem végigsuhant sötét szemöldökén, megjegyeztem a kis árkot elnyílt ajka felett, arca ívét. Megérintettem karján a sötét szőrszálakat, ujjaim végig követték őket a csuklójáig, majd megbújtak a tenyere öblében. Alaposan szemügyre vettem kigombolt ingéből kilátszó nyakát, tekintetem a kulcscsontja alá tévedt, és megpróbáltam elképzelni mindent, amit nem láthattam. Eltűnődtem azon, milyen lesz az ajka íze, amikor végre megcsókol. Összeszámoltam együtt töltött napjainkat, és szorongtam kicsit, hátha ő nem is akarja azt a csókot. De amikor felébredt, mindig elkaptam a pillantásom, nehogy rájöjjön, mi járt a fejemben. Magamat is zavarba hoztam azzal, mennyire fontos lett nekem. A csókhelyzet Krist is kimondottan aggasztotta. Jonah-val második hete jártunk, amikor barátnőm SMS-ei elkezdtek kínossá válni. „Megvolt már?” „Nem.” „És ha most megpróbálkoznál vele?” „Kris, keress valami hobbit magadnak.” Kapcsolatunk második hetében Jonah anyukája telefonált, és anyuval együtt meghívott egy családi piknikre a Bányató mellé. Eleinte nagyon elleneztem a tervet, de mivel anyu már készített valami gigantikus quinoás pudingot, nem volt sok választásom. Aztán kiderült, hogy Mrs. Golden fanatikus quinoarajongó, így azonnal őszinte (és táplálkozástani szempontból igen egészséges) barátság szövődött köztük. Miután tíz percen át hallgattuk, hogy „tényleg, quinoafasírt?”, Jonah felvetette, hogy hagyjuk a játszóteret, és menjünk el sétálni, csak mi ketten. Katie egy mászókán lengedezett, az anyáink Susit sétáltatták, ezzel tökéletes alkalmat nyújtva arra, hogy elosonjunk. A dombra felfutó sétaút közepe táján járhattunk, amikor megálltunk, hogy lenézzünk a parkra. Szép hely volt – csendes, eldugott, mesés kilátással. Nem messze volt egy kisebb

liget, ahol letelepedtünk a fák alá pihenni. Hűvös, borongós késő délután volt, a lemenő nap élénk indigókékre festette a besötétedő égen a felhőket. Rájöttem, hogy nem sokáig maradhatunk kettesben. A családunk hamarosan a keresésünkre indul, én azonban szerettem volna kiélvezni a pillanatot, mielőtt visszatérünk hozzájuk. Amikor leültünk, Jonah magához húzott, és karjával szorosan átfogta a vállamat, éreztem, hogy arcát a homlokomhoz simítja. Kicsit elfordítottam a fejem, hogy felnézzek rá, mire beletúrt a hajamba, még erősebben ölelt, és megcsókolt – először félénken, aztán kissé felbátorodott, végül pedig olyan szenvedéllyel, hogy levegőt sem kaptam. Mióta vártam már erre a tökéletes pillanatra! Amióta megismerkedtünk, nem telt el éjszaka, hogy ne álmodtam volna róla, és képzeletben újra meg újra megéltem. De az álom meg sem közelítette a valóságot. Ábrándozás közben nem hallhattam, ahogy elakad a lélegzete, amikor felém hajol. Nem érezhettem keze biztos érintését az arcomon. Nem adhattam át magam a forróságnak, ami elöntött, amikor ajka az enyémhez ért. Nem sejthettem, hogyan fogok remegni a csók végére. Amikor elhúzódtam tőle, aggodalmasan méregetett. – Valami baj van? – suttogta rekedten. – Túl gyors, túl hamar? – Egyáltalán nem – feleltem elcsukló hangon. – Biztos? Rámosolyogtam. – Ha ma nem csókoltál volna meg, akkor kénytelen lettem volna rád vetni magam. Felnevetett, és odarántott az ölébe. – A fenébe! Tudtam, hogy még egy kicsit várnom kellett volna. – Egyik ujjával körberajzolta a számat, aztán szétválasztotta ajkamat, és újra megcsókolt. Amikor arra a napra gondolok, ezen a ponton ér véget az álmodozásom. Ott vagyok, összegömbölyödve a karjában. Lenevet rám, kezével végigsimít az arcomon. De ha muszáj, ha arra kényszerítenek, hogy mindenre emlékezzek, és mondjam el, mikor éreztem először, hogy valami nincs rendben, akkor úgy

kell befejeznem a történtek leírását, ahogy valójában véget értek. A karjában tartott, ahogy azt már említettem. Felnéztem rá, és épp meg akartam szólalni, amikor feltűnt, hogy már nem rám figyel. A teste megfeszült, annyira koncentrált, hogy a szeme résnyire szűkült. Lecsúsztam az öléből, és kibámultam a sötétbe, azt akartam látni, mire mered ilyen intenzíven. – Mi baj, Jonah? – kérdeztem, amikor ügyetlenül talpra állt. Szórakozottan megrázta a fejét, és már indult is vissza az ösvényen. – Katie sikoltott. Biztos elesett, és megütötte magát. Én ugyan semmit sem hallottam, de persze rajta kívül nem is figyeltem semmire. Lesiettem a dombon, és a játszótérnél utol is értem. Katie ugyanott volt, ahol hagytuk, vígan csimpaszkodott valamelyik mászóka korlátján. Anyáink egy közeli padról tartották szemmel. Susi békésen horkolt a homokozó mellett. Mrs. Golden felnézett, észrevett bennünket, és integetni kezdett. – Hát megvagytok, gyerekek! – kiáltotta. – Már indultunk volna megkeresni benneteket. De Jonah mintha meg sem hallotta volna. Rémült arckifejezéssel bámult a húgára. – Jól vagy, Katie? Nem történt veled semmi? A kislány elengedte a rudat, leugrott, és odaszökdécselt hozzá. – Nem, jól vagyok. De örülök, hogy visszajöttél. Meg akarom mutatni, milyen kunsztot tanultam. – Visszaszaladt a csúszdához. – Most figyelj, Jonah! Nézd! Csakhogy Jonah nem nézett oda. Nem nézett egyikünkre sem. Lezöttyent egy közeli padra, fejét a kezébe temette. Az anyja odasietett hozzá, és leült mellé. – Minden rendben, szívem? – faggatta halkan. – Egy újabb migrén? – A fiú csak a fejét rázta, és a fülére tapasztotta a tenyerét. Mrs. Golden megsimogatta a nyakát. – Ó, istenem, Jonah, kivert a verejték is – nyugtalankodott. – Ebből elég. Visszamegyünk dr. Rosenhez, és megkérjük, hogy vizsgáljon meg újra. Már hívom is a rendelőjét. Jonah elhúzódott, de a mobilt kikapta az anyja kezéből.

– Nem vagyok beteg, anyu – jelentette ki éles hangon. – Csak egy kicsit fáradt. És ez már volt… ez a fülcsengés. Már jól érzem magam. Csak le szeretnék feküdni. Mrs. Golden nem tűnt valami meggyőzöttnek, de visszavette a telefonját, és bedobta a kézitáskájába. Miközben a kocsi felé tartottunk, hallottam, ahogy odasúgja anyámnak: – Vannak ezek a hirtelen támadó fejfájásai – mormolta aggódva –, de nem hajlandó orvossal beszélni róluk. – Miért nem viszed el dr. Steinerhez? – javasolta anyu. – Már évek óta dolgozom nála, és remekül elboldogul a tinédzserekkel. Jonah motyogott valamit, és magába roskadva ült mellettem a hátsó ülésen. A másik oldalról beugrott mellém Katie, és a vállamra hajtotta a fejét. Nem volt hosszú az út hazáig, de mihelyt kigurultunk a parkolóból, Jonah mintha elszundikált volna. Amikor bekanyarodtunk az utcánk sarkán, az autó kicsit megbillent, és emiatt véletlenül meglöktem a karját. Szó nélkül elhúzta, és csak ekkor jöttem rá, hogy nem is aludt. Vállában görcsösen megfeszültek az izmok, karját mereven behajtotta könyökben; belemarkolt a farmerja anyagába, olyan erővel, hogy kéztőcsontjai kifehéredtek. Szenvedett, de az is világos volt, nem szeretné, ha ez nekünk feltűnne, ezért nem szóltam semmit, csak vártam, hogy elmúljon. Amikor anyu beállt a kocsifelhajtójukra, Jonah egy szó nélkül ugrott ki, és már rohant is be a házukba. Az anyja bocsánatkérőn vállat vont. – Később esetleg telefonálnék annak az orvosnak a számáért – mondta, és már sietett is a fia után.

13. fejezet Természetesen nem ezért jártam Jonah-val, de attól még felmerült bennem, hogy a Fallstaffban talán jót tesz majd a híremnek, hogy egy ilyen helyes fiúval randizok. És talán így is lett volna… ha nincs Cora. Mivel azonban a tanév legtutibb pletykájának az a hír bizonyult, hogy Jonah visszautasította a Fallstaff gimi hercegnőjének közeledését, így amikor járni kezdtünk, a hercegnőben forrni kezdett a harag, és szinte felemésztette. Ha csak Cora dühéről lett volna szó, nem is bántam volna. Tán még mulatságosnak is találtam volna, hogy az irigysége tárgyává váltam. Csakhogy Corát véd- és dacszövetség fűzte az osztályunkba járó lányok legalább feléhez, és szinte az összes fiúhoz. Ezért több segítője is akadt, amikor elhatározta, hogy pokollá teszi az életemet. Lehet, hogy tanulónak pocsék volt, de osztálytárskínzásból felsőfokú diplomát érdemelt volna. Elég visszafogottan kezdődött. Volt egy kis csúfolódás, eltűnt a táskámból egy füzet, rágót ragasztottak a székemre. Egy reggel azonban testnevelésóra után, amikor már levetkőztem, lenyúltam az ingemért, és azt vettem észre, hogy nincs ott a táskám. És az imént levetett tornaruhámnak is nyoma veszett. Ott álltam szinte teljesen pucéran, reszketve és szégyenkezve, mivel mindössze fehérnemű volt rajtam, és segítséget sem tudtam kérni. A két lány, akik korábban velem együtt öltöztek át, ellógtak az összes cuccommal. Kétségbeesetten kutattam át az öltözőt, de a szekrények vagy üresek voltak, vagy be voltak zárva; semmit sem találtam, amivel eltakarhattam volna magam. És nem hívhattam fel senkit – a mobilom is az eltűnt táskában volt. Leültem és vártam, abban reménykedve, hogy valaki egy idő után talán jön, és megment. Több mint fél óra is eltelt, én meg csak reszkettem nyomorúságomban. Az irodalomórám már a vége felé járhatott, amikor egyszer csak halk kopogást hallottam, majd Jonah hangját. – April, odabent vagy? Az ajtóhoz botladoztam, és résnyire kinyitottam.

– Ó, hála az égnek! Honnan tudtad? – Nem jöttél be irodalomra, aztán láttam, hogy Cora Tessával sutyorog, és az üres székedre mutat. Mi történt? – Be akarta lökni az ajtót, de odatettem a lábam. – Elvitték a táskámat meg a ruháimat. Kölcsön tudnád adni a pulóveredet? Megfagyok. Kibújt belőle, és átnyújtotta a résen. – Erről szólnod kell az igazgatónak. De reménytelen volt, és ezt mind a ketten tudtuk. Mire az igazgatónő visszajött velünk, hogy helyszíni szemlét tartson, a táskám meg a többi holmim varázslatos módon előkerült. Nem esett bajom, és nem lopták el semmimet, ezért az igazgatónő természetesen azt mondta, hogy menjünk csak vissza a termünkbe; nem tehetett semmit. Belebújtam a ruhámba, és az ebédlőbe siettem, ahol Jonah várt rám. – Nem bírom tovább – mondtam. – Mindennap egyre rosszabb lesz a helyzet. Halottad, hogy most már elkezdtek mindenféle pletykákat terjeszteni rólam? Bólintott. – Azt hiszem, mindenki hallotta. – Ó, remek! Ezek szerint a legfrissebb is eljutott hozzád? – Amelyik arról szól, hogy sarokba szorítottad Milest a könyvtárban, és megkérted… A fülemhez kaptam a kezem. – Nem muszáj kimondanod! Mintha zavarba jött volna. – Gondolkodtam a dolgon, és ha megengeded, megpróbálhatom leállítani őket. – Pontosan hogyan is? Ujjaival dobolni kezdett az ebédlőasztalon, és a Cora köré gyűlt lányok felé pillantott. – Csak figyeld, mit csinálok, és alkalmazkodj hozzá – súgta oda. – Nem számít, mit teszek, bízz meg bennem. – Várj egy kicsit, Jonah, legalább annyit mondj, mit…

De nem fejezhettem be a kérdést. Váratlanul felpattant, és utálkozó arckifejezéssel hátrálni kezdett. – Én megbíztam benned! – ordított fel. – Te dög! Hirtelen nagy tálcazörgés, aztán csend támadt az ebédlőben. Mindenki felénk fordult, éreztem, hogy összeszorul a gyomrom. Itt meg mi a fene folyik? Hogyan lehetne ettől bármi is jobb? – Jonah… – kezdtem bele, de egyetlen mozdulattal belém fojtotta a szót. – Nem, dögölj meg, April! És hagyj békén! Mielőtt bármit is mondhattam volna, bevágta a poharát a szemetesbe, és kivágtatott az ebédlőből. Annyi ideig még maradtam, hogy lássam Corát, amint utánasiet. Aztán összeszedtem a holmimat, lerohantam a mosdóba, felhívtam anyut, és könyörögtem, hogy jöjjön értem. Mihelyt vége lett az óráknak, átmentem Jonah-ékhoz. Anyukája azt mondta, fent van a szobájában, de ezt egyébként is sejtettem. Miközben felfelé tartottam az emeletre, a padló is beleremegett a basszuskíséretbe, és rájöttem, hogy a Linkin Park „New Divide” című száma visszhangzik a folyosón. Jonah nem fukarkodott a hangerővel, és amikor kinyitottam az ajtaját, a dal óriási hullámként csapott az arcomba. Jonah teljes erőből püfölte a bokszzsákot. Ökle a zene ritmusára csapott le, az erőfeszítéstől már zihált, arca kipirult és verejtékes volt, fürtjei a homlokához tapadtak. Először észre sem vett – a szemét lehunyta, és a szám olyan hangosan szólt, hogy jó néhányszor el kellett kiabálnom a nevét, mire meghallotta. Hirtelen megperdült, a szeme kinyílt. Riadt, zavart kifejezés ült az arcán, mintha nem ismert volna fel, vagy nem értette volna, mit keresek ott. Aztán kikapcsolta a zenét, behúzott, és becsukta mögöttem az ajtót. – Jonah, itt meg mi a fene folyik? Hogy tehetted meg, hogy úgy ordítottál velem az egész iskola előtt? Van fogalmad arról, hogyan éreztem magam? – Tudom, tudom… és sajnálom – lihegte. – Figyelj… azt terveztem, hogy… átmegyek, és… később elmagyarázom… csak muszáj volt… hogy előbb… kitisztuljon a fejem.

– Nagyszerű – vetettem oda gúnyosan. – Szükséged lenne esetleg még egy kis időre? Mert szívesen hazamegyek, ha túlságosan leköt a bokszzsákod kinyírása, és emiatt szóba sem tudsz állni velem. Nagy szusszanással kifújta a levegőt. – Pontosan tudom, hogy mit csinálok. – És gondot jelentene esetleg engem is beavatni a kis titkodba? Felém nyúlt, és megfogta a kezem. – Csak higgadj le, és adj nekem egy esélyt, oké? Kérlek, April, fontos, hogy megbízz bennem. Hátráltam volna, de gyorsan előrelépett, és átölelt. Ekkorra már sírtam; el akartam lökni, de olyan nyomorultul éreztem magam, hogy nem maradt erőm ellenállni. Aztán némán megcsókolt, letörölte a könnyeket az arcomról, és egyszerre már nem is akartam küzdeni ellene. Szinte arra is készen álltam, hogy elfelejtsem, mennyire haragszom rá. Abbahagytam a sírást, odadőltem hozzá, mire újra megcsókolt, szenvedélyesebben, mint korábban, és szinte az is kiment a fejemből, hogy miért jöttem át. Az ajka lassan, céltudatosan siklott végig az arcomon a fülem felé. Éreztem, hogy a keze gyengéden simogatja a hátamat. – Jól van, jól van – suttogta a hajamba. – Még mindig meg akarsz ütni? Mert lehet, ha szeretnéd. – Valamit belemotyogtam az ingébe, mire halkan felnevetett. – Csak ne légy dühös, rendben? Figyelj ide. A terv roppant egyszerű. Pár napra szakítok veled. Nem beszélünk egymással, nem láthatnak együtt bennünket, még az iskolán kívül sem. Eddig érthető? Némán bólintottam, de az arcomat még mindig a vállába temettem. – Akkor jó. És Corát holnap randizni hívom. Összerezzentem, és megpróbáltam ellökni magamtól. Csakhogy számított erre, és még szorosabban ölelt magához. – Ugyan már – mormolta türelmetlenül, amikor küszködni kezdtem, hogy kiszabadítsam magam. – Hagyd abba! Tényleg azt hiszed, hogy így elárulnálak? Komolyan? Lazított a fogásán, én pedig kibújtam a karjából. – A terved része, hogy Corával randizz? Biccentett.

– Csak a következő négy napot szánd rá. Megígérem, hogy még a hétvége előtt túl leszünk az egészen, és soha többé nem piszkálnak a suliban. Hadd tegyem ezt meg érted. Összevontam a szemöldökömet, és keresztbe fontam a karom. – Jó, de mi van, ha nem válik be? – Jövőre úgyis elmegyünk innen. – Elmegyünk? Ezt meg hogy érted? – Azt tervezem, hogy átjelentkezem a baltimore-i művészeti iskolába. Szeretném, ha velem jönnél. – Egy művészeti iskolába? – Miért ne? – Mert nem vagyok művész. Dalszövegeket írok, amiknek zenéje sincs, és elklimpírozok a digitális zongorán. Ki van zárva, hogy felvegyenek. – Ugyan már! Nem kell hozzá csodagyereknek lenni! Hallottam, hogy játszol. Jobb vagy, mint a legtöbb zenész a régi iskolámban. – Ez túlzás. – Nem, nem az. Csak több önbizalomra van szükséged. Nézd, tőled függ. Megígértem anyunak, hogy lehúzok egy évet a Fallstaffban, de ennyi. Nem bírok többet ebből. Elegem van az emelt szintű tananyagból és az agykontrolljukból. – Agykontroll? Miről beszélsz? – Csak annyit kérek, hogy fontold meg. Nélküled nem megyek. Még a következő négy napot sem akarom nélküled tölteni. De nem maradhatok sokkal tovább a Fallstaffban. Ez nem… Tétován elhallgatott. – Mi nem, Jonah? Lenézett a kezére. – Még nem tudom elmondani. De ígérd meg, hogy gondolkozol a dolgon.

14. fejezet Hazafelé menet megszólalt a mobilom. Még a fülemhez sem emelhettem, Kristin hangja harsányan, sziszegve, méltatlankodva kezdett áradni belőle. – Dögnek nevezett az egész iskola előtt? Mi a fene folyik nálatok, April? Felnyögtem, és átfutott a fejemen, hogy leteszem. Nem akartam Jonah viselkedését mentegetni, különösképpen mivel én magam sem igazán értettem, mik a szándékai. – Nézd… megvolt rá az oka, jó? Kérlek, ne ítélkezz. Nem voltál ott. Felhorkant. – És milyen jó, hogy nem voltam ott, mert kikapartam volna a szemét. Önkéntelenül is elmosolyodtam. – Azt megnéztem volna. De tudod, ahhoz képest, hogy már nem jársz oda, lehetnek összeköttetéseid, ha ilyen gyorsan eljutott hozzád a hír a Fallstaffból. – Nincsenek. Az elmúlt pár hétben felőled is alig hallottam. Aztán egyszer csak felmegyek a Facebookra, és ott vár fél tucat új hír, köztük kommentek Jonah kirohanásáról. Cora falán részletesen is megvan az egész. Mire azt mondom magamban: óóó, hát ezért nem telefonált April. Zavarban van, mert az új fiúja egy szemétláda. A számhoz szorítottam a mobilt. – Ne… beszélj… így… róla. – De dögnek nevezett! – Nem vagy tisztában a teljes sztorival! Nagyot fújtatott, és valami érthetetlent motyogott. – Nézd, nem akarom ezt telefonon megtárgyalni – jelentettem ki. – Át tudsz jönni később? – Igen, már útban vagyok a felétek menő busz megállójába. Egyszerre értünk a házunkhoz. Kris egyetlen szó nélkül bemasírozott a nappaliba, és lehuppant a kanapéra. – Na jó. Szóval mi van kettőtökkel?

– Bonyolult. – Hát, talán nem lenne annyira „bonyolult”, ha gondoskodnál arról, hogy képben legyek. Mi lett az „April és Kris szombat délutánjaival”? Épp te voltál az, aki kitaláltad az egészet! Én azonban eddig mindössze egy hónapra való kifogást hallottam tőled. – Tudom. És sajnálom. De épp elkezdtünk járni… És azt hittem, mi ketten majd később mindent bepótolhatunk. Biztosra veheted, hogy nem lerázni akartalak. Vállat vont. – Nálam is akadnak új hírek. Ma este akartalak felhívni. Erre elém kerül az interneten az a sztori, és azt gondoltam… – Igen, tudom. Azt gondoltad, „mi a fene folyik nálatok”? – szakítottam félbe. – Ezt már mondtad. Kris, muszáj lesz hinned nekem. Jonah és köztem minden rendben van. – Egy másodpercig haboztam, aztán előrehajoltam, és bizalmas hangon hozzátettem: – Ami azt illeti, nem egyszerűen csak rendben van minden, annál sokkal jobb. Már készültem elmesélni neked. Erre a szombatra tartogattam. – Oké, mi történt? Tétováztam. – Inkább arról van szó, hogy mi fog történni. A kapcsolatunk elég komolyra fordult. – És? – Azt hiszem… azt hiszem, be fogja vallani, hogy szeret. Úgy reménykedtem abban, hogy felvisít, elmosolyodik, vagy valami más biztató jelet ad. De helyette összefonta a mellén a karját. – Jonah általában leüvölti a barátnője fejét, mielőtt tudatná vele, hogy szereti? – Az semmi sem volt! – kiáltottam fel. – Csak segíteni próbált. Cora meg a bandája állandóan gyötör, és Jonah-nak van egy terve, amivel leállíthatja őket. Ezért tesz úgy, mintha szakítana velem. Csak pár nap az egész. Kris arca megenyhült valamennyire. – Á! Szóval te az elejétől fogva tudtad, mi?

– Nem az elejétől fogva – ismertem be. – Beavatott a tervbe… de később. Először egy kicsit kiborultam. De már jól vagyok. Tisztáztunk mindent. – De édes! Egyáltalán nem erre számítottam. – Én tényleg boldog vagyok, Kris. – A hangom védekezőn csengett. – Úgy szeretném, ha megértenéd. – Megértem – felelte kis szünet után. – Csak eléggé aggódom. – De miért? – Aggódom, hogy megbánt. – Sosem tenne ilyet! – Akkor miért csak később mesélte el a tervét? – követelt magyarázatot. – Szörnyen kínos lehetett, amikor mindenki előtt ordibált veled. – Az volt. De mint már mondtam… – Tudom, azt hiszed, hogy szerelmes vagy. Én csak azt szeretném, ha óvatos lennél – makacsolta meg magát. – Te sem vagy valami nagy szakértő a pasik terén – vágtam oda dühösen. – És te mikor voltál óvatos? – Nekem semmi szükségem sem volt rá. Én egyikbe sem voltam szerelmes. – Akkor most mire is célzol? Hogy helytelen, ha valaki fontos számunkra? – Én csak azt mondom, hogy légy óvatos. Nézd, ez az egész annyira gyorsan történik, nem? Csak azt mondom, hogy lassíts kicsit. – Na jó – ráztam meg a fejem –, nekem házi feladatom van. Kris felállt az ágyamról. – Rendben. De gondolkozz rajta, jó?

15. fejezet Halk koppantás az ajtón, A holtakat is felveri. Ott kint madárzsivaj szól, Elmém sikolyként észleli. Bőven volt időm ezen gondolkozni, mert a következő négy nap életem legmagányosabb és legboldogtalanabb időszaka volt. Jonah hibátlanul játszotta a szerepét. Egy pillantást sem vetett felém. Végig kellett néznem, ahogy szégyentelenül flörtöl Corával. Az sem segített, hogy megbíztam benne. Amikor Cora odasurrant mellé, és átkarolta a derekát, a torkomat mintha sav mardosta volna. Jó lenne azt mondani, hogy a fájdalmam termékenyítően hatott a zenélésemre, de nem tudom, van-e bárki, akinél így megy a dolog. Főleg csak összecsöpögtettem a könnyeimmel a billentyűket, és dallamtalan szövegeket firkáltam madarakról. Aztán péntek délután, ahogy ígérte is, egyszer csak véget ért a színjáték. Jonah az öltözőszekrényeknél várt, átkarolta a vállam, és magához húzott. – Hiányoztál, kicsikém – súgta a fülembe. Cora a folyosó sarkáról morcosan méregetett bennünket. Jonah odafordított felé. – April, Cora mondani szeretne valamit. A lány nagyot nyelt, és szerencsétlenül nézett körül a folyosón. Tömeg gyűlt körénk. A kamaszok úgy megérzik a készülő botrányt, mint cápák a vért a vízben. Cora bocsánatkérését eleinte alig lehetett meghallani. – Hangosabban, hogy mindenki értse – vetette oda Jonah a fogai között szűrve a szót. – Bocsánatot kérek, April – nyögte elhaló hangon Cora. – Rendben, eddig jó. Most mondd el azt is, miért kérsz bocsánatot – biztatta Jonah.

A lány reszketett, arca vöröslött a szégyentől. Szörnyen éreztem magam miatta. Amikor lefoszlott róla a kegyetlenség és büszkeség, mindössze egy szerencsétlen, kétségbeesett kislány maradt. – Semmi baj, Jonah – szólaltam meg. – Ennyi elég lesz. Ugyan enyhén csalódottnak tűnt, de vállat vont, jelezve a tömegnek, hogy ezzel véget ért a műsor. A diákok egymás között izgatottan sugdolózva éppoly egyik pillanatról a másikra oszlottak szét, mint ahogy odagyűltek. Elmosolyodtam, belekaroltam Jonah-ba, és kisétáltam vele a buszmegállóba. Váratlanul minden olyan ragyogónak tűnt, amikor leültem mellé, a vállára hajtottam a fejem, a busz pedig kigurult a parkolóból. – Nos, Mr. Rejtély? – fordultam felé, amikor elértünk a házukig. – Megosztod velem, hogyan csináltad? Kabátja zsebéből előhúzta a mobilját. – Nem volt benne semmi varázslat. Csak jó kis régimódi zsarolás. – Hogyhogy? És mi van a telefonon? Kikereste a „videók” mappát, és rákattintott a „lejátszás” jelre. A készülékből áradni kezdett Cora éles, nyafogós, gyalázkodó hangja. Tessára panaszkodott, árulónak és ringyónak nevezte, mert Milesszal flörtölt. Aztán rátért Milesra, majd Robby következett, és még vagy féltucatnyian a legszűkebb baráti köréből. Jonah telefonjával egy egész órányi gusztustalan sértegetést és pletykálkodást vett fel, de csak az elejébe hallgattunk bele, aztán kikapcsoltuk. – Hogy vetted rá, hogy ilyeneket mondjon? Halkan felnevetett. – Állítólag bőven van bennem kisfiús báj. – Jonah! – Most mi van? Komolyan mondtam. Elég meggyőző tudok lenni. Szegénynek annyira szüksége volt valakire, akivel beszélhet. – Összesen ennyit tettél? Meghallgattad? – Esküszöm. Ugyan már, ne nézz rám ilyen vasvillatekintettel! Jó, talán térjünk át valami más témára. Mit szólnál ehhez? Van egy meglepetésem számodra. Egy ajándék. Szeretnéd megnézni?

Meginogtam; nem akartam folytatni a veszekedést, mert tényleg hittem neki, de azt sem szerettem volna, ha azt hiszi, megúszhat bármit, csak be kell lógatnia elém valami ajándékot. – Rendben – morogtam vonakodva. – De erre még visszatérünk. – Nem, nem. Szerintem ezt a témát kimerítettük. Gyere csak. A meglepetésedet a műteremben rejtettem el. – A műtermedben? – Minden kelletlenségem elpárolgott. – Ezek szerint befejezted? Egész hónapban erre vártam. Természetesen tudtam, mit készül mutatni nekem. Hetek óta célozgatott egy új festményre. Az óta a legelső alkalom óta nem tehettem be a lábam a műtermébe, pedig hányszor könyörögtem neki. – Senki sem nézheti, hogyan festek – magyarázta. – Csak akkor biztonságos megmutatni, ha elkészült. Az ablak melletti sarokban egy új vászon állt. A többihez hasonlóan ez is le volt takarva, de Jonah csinált körülötte egy kis helyet; a festőszerszámai még mindig az elé terített gyűrött szőnyegen hevertek. Az állványhoz siettem, megfogtam a lepedő szélét, és hátravetettem. A festmény teljesen lenyűgöző volt. Korábban megpróbáltam elképzelni, milyen is lehet. A hátteret még sikerült is kitalálnom, mivel kiszúrtam a kék festéket Jonah körme alatt. Erre azonban nem voltam felkészülve. Természetesen engem festett le. Ez nem lepett meg. Az elmúlt hetekben gyakran feltűnt, hogy rám mered, mintha az emlékezetébe akarna vésni valamit. Nem attól állt el lélegzetem, hogy ott láttam magam előtt ragyogó színekben pompázni az arcomat. Az volt a döbbenetes, ahogyan megfestett. Jonah portréján gyönyörű voltam. Amikor a lepel lehullott, ez volt az első dolog, ami a szemembe ötlött – a dombtetőn álló szép lány látványa. Aztán viszont meghökkenve léptem hátra. Felismertem magamat: sápadt arc, zöldesbarna szem, sűrű, barna haj. De közben mintha először láttam volna magam – úgy, ahogy ő látott. Tetszett a lány, akit a képen megörökített. Nemcsak azért, mert olyan csinos volt, hanem mert áradt

belőle a nyugalom és a remény. Sosem láttam ezt a kifejezést az arcomon. A tükörből általában ráncos homlokú és bírálón összeszűkült szemű személy néz vissza. Sosem tetszett ez a rám meredő April. Jonah azonban megszabadított minden bizonytalanságomtól és kételyemtől. Füves domb tetején állva festett meg, amit viharos tenger vett körül. A látóhatárnál pálmafák ágait csapkodták a hullámok, én azonban száraz voltam, és nem fáztam – nem ért el hozzám az áradat, mintha nem is tudtam volna róla. Egyszerű, sötétkék ruhát viseltem, hajam a vállamra omlott, a nyakamon finom aranylánc. A könyököm hajlatában kicsi, fehér madár kukucskált ki ruhám ujjának redői közül. Először észre sem vettem a madárkát, mert a testét szinte teljesen eltakarta a ruhám, és a portré szépsége túlságosan is magával ragadott ahhoz, hogy a karomban tartott apró jószággal foglalkozzak. Csak jóval később, a saját szobám magányában tűnt fel, hogy szárnya meg van tépve, kis teste összetört és csupa sár. Abban a pillanatban azonban nem gondoltam sem madarakra, sem jelképekre; képtelen voltam elszakítani a tekintetem a gyönyörű lányról a képen. Jonah árgus szemmel figyelte a reakciómat. Biztos hallotta, ahogy elakad a lélegzetem, és jó pár másodpercen át szóhoz sem tudtam jutni. Végül odafordultam hozzá, és átöleltem a nyakát. – Hazavihetem magammal? – kérdeztem. – Kérlek szépen, kérlek, megtarthatom? Éreztem, ahogy teste tiltakozón megfeszül. – Nem, April, sajnálom. De én csak könyörögtem és könyörögtem. Úgy csimpaszkodtam belé, mintha kislány lennék. Megcsókoltam, tréfásan esdekeltem. Szemmel láthatólag tetszett neki a kitartásom, de zavarta is valami, amit nem osztott meg velem. Hosszasan alkudoztunk és vitatkoztunk, aztán végül nekem adta a képet. Egyetlen feltételt szab, jelentette ki, mialatt én győzelmi táncot jártam. Meg kell ígérnem, hogy elrejtem a szobámban a portrét, és teszek róla, hogy senki se láthassa, még anyukám sem.

– Nem értelek – jegyeztem meg, miközben papírba csomagoltuk a vásznat. – Hiszen meg kell mutatnod másoknak is a munkáidat, nem? Mi van a tanárokkal a művészeti iskolában? Ők biztosan látták, miket rajzolsz. – Látták is – felelte kurtán. – Csakhogy most már más a helyzet. Számomra minden megváltozott. Nem tudom elmagyarázni. Sajnálom, de nem megy. Vállat vontam, és a hónom alá kaptam a meglepetésemet. – Jó lesz, ha minél előbb megszabadulsz a szégyenlősségedtől. Elég szorgalmasan dolgoztam mostanában, hogy felkészüljek a felvételire abba a te művészeti iskoládba. De fel sem merül, hogy nélküled menjek. A te ötleted volt. Te voltál az, aki kioktatott az önbizalom fontosságáról. – Szóval eltökélted magad? Azért, amit mondtam neked? – Hát, ha te képes vagy órákat tölteni azzal, hogy lefestesz, akkor én is eltölthetek egy kis időt a zongora mellett. Nem mintha szerintem sok értelme lenne. De megígérem, hogy próbát teszek a kedvedért a dologgal.

16. fejezet És tényleg megpróbáltam – a régebbi, percekben mérhető gyakorláshoz képest most minden nap órákon át vertem a billentyűket. A zenetanáromnak azonnal feltűnt a változás, és megdicsért a fejlődésem miatt. Anya folyton a szobám ajtaja előtt téblábolt, fülelt, és biztatóan odaodasúgta: – Annyira büszke vagyok rád. Most olyan összeszedett vagy. Életemben először valóban összeszedett voltam. Igazság szerint Jonah miatt dolgoztam olyan szorgalmasan, hogy büszke legyen rám. Féltem, hogy nélkülem lép a fényes karrier felé vezető útra, én pedig lemaradok. Úgy ítéltem meg, hogy a gyakorlás az egyetlen esélyem arra, hogy vele tarthassak, és elszántan csináltam, nem számított, mibe kerül. Jobban fogok zongorázni, nagyobb önbizalmam lesz. Valódi művésszé formálom magam. Jonah-ért megváltozom. Csakhogy közben valami más is változásnak indult, ahogy arra korábban Jonah is célzott. Ez a téli szünet előtt vált mindenki számára nyilvánvalóvá, én azonban hálaadás előtt vettem észre. Mi volt az első igazi intő jel? A szokatlan viselkedés legelső példája? Úgy tűnik, mindenki ezt szeretné megtudni. Mikor kezdett el minden felbomlani? Természetesen senkinek sem beszélek arról, ami az első csókunk után történt. Semmi értelme szétszaggatni azt az emléket. Azt szoktam mondani, hogy először november elején, egy történelemórán figyeltem fel arra, hogy nincs minden rendben. Ms. Lowry a kínai kulturális forradalomról beszélt. Kinyitottuk a könyveinket, és épp a fontosabb eseményeket és dátumokat írtuk ki – Mao Ce-tung, 1966, Vörös Őrség –, amikor Jonah felemelte a kezét. – Igen, Jonah? – Ms. Lowry abbahagyta a magyarázatot, de egyik ujja még mindig a táblára felvázolt kronológiára mutatott. – Szóval… azt mondja, hogy a kormányzat tanárokat és művészeket tartóztatott le? Könyveket és festményeket pusztított el? Egyetemi tanárokat börtönzött be? – A hangjából félelmet lehetett kiérezni.

– Így van, Jonah. A forradalmároknak gyanús volt minden művelt vagy kreatív személy… már amennyiben az alkotó szellemüket nem a szocialista program megvalósítására használták. – És mit tettek velük? Ms. Lowry kis szünet után válaszolt. – Nos, voltak, akiket vidéki munkatáborokba küldtek. Sok értelmiségit megkínoztak és megöltek… – Vagyis egyfajta agykontrollról van szó – vágott közbe éles, feszült hangon Jonah. – Egyfajta országos méreteket öltő agykontrollról beszél! – Mindenki felé fordult; Cora felvonta a szemöldökét, Miles a fejét csóválva vihogott. Mintha még Ms. Lowry is zavarba jött volna. Nagyon szerette, ha a diákjai érdeklődő, szenvedélyes módon viszonyulnak a történelemhez. Ez azonban messze több volt normális érdeklődésnél. Jonah szemmel láthatólag rettegett, mintha attól tartott volna, hogy az osztályterem előtt, a folyosón ott vár ránk a Vörös Őrség. Ms. Lowry megköszörülte a torkát, aztán lassan letette a táblatörlőt. – Jonah, nem igazán tudom, mit értesz agykontroll alatt. Igen, az embereket egyértelműen nem bátorították önálló gondolkodásra. De nem ez volt az első eset, hogy egy kormány megpróbálta elfojtani a művészi és tudományos érdeklődést, pusztán azért, mert fenyegetve érezte tőle a hatalmát. – Nem, igaza van… és nem is az utolsó – jelentette ki Jonah. – Állandóan ezt csinálják. Kínos csend támadt; voltak, akik idegesen kuncogtak. Jonah előkapta sötétkék fedelű spirálfüzetét, és indulatosan jegyzetelni kezdett a lapszélekre. Ms. Lowry egy darabig még értetlenül meredt rá, aztán higgadtan folytatta az órát. Amikor megszólalt a csengő, kifelé menet elkapott, és intett, hogy menjek vele a szobájába. Semmi kedvem sem volt hozzá, de az arcáról leolvastam, hogy nincs választásom. Becsukta mögöttünk az ajtót, és leültetett. – April, nagyon sajnálom, hogy ide kellett hívjalak, de úgy érzem, muszáj megtudnom, hogyan látod a helyzetet. Jonah mai kis kirohanása…

– Belátom, hogy különösnek tűnt – szakítottam félbe. – És beszélek is vele erről. Biztos csak nagyon feszült valami miatt. – Én azt akartam mondani, hogy a mai kitörése nem igazán lepett meg. Tulajdonképpen egy ideje már aggaszt a viselkedése. Terveztem is, hogy behívom az édesanyját egy beszélgetésre. Tudom, hogy jártok Jonah-val, és arra lennék kíváncsi, nem lettél-e figyelmes más változásra is az utóbbi időben. Ezt a kérdést egyszerűen nem válaszolhattam meg. Gondolni sem akartam arra, hogy mire célozhat vele. – Fogalmam sincs, miről beszél, Ms. Lowry – feleltem védekező hangon. – Jonah mindig is eléggé hangulatember volt. Ez nyugtalanítja? Nagyot sóhajtott, és hátradőlt a székében. – Nem, April. A hangulatváltozás tinédzsereknél teljesen normális dolog. Engem Jonah iskolai teljesítménye aggaszt. Vegyük például azt a beadandó esszét, amit múlt héten írattam a konfuciánus tanok kínai kultúrára tett hatásáról. Azt mondta, hogy együtt dolgoztatok rajta. Ez valamilyen szinten igaz is volt. A szobájában egymás mellett ülve néztünk utána a forrásoknak. Jonah azonban jóval több időt töltött a feladattal, mint én. Amikor fogtam a cuccom, és hazaindultam, ő még mindig őrült tempóban gépelt a laptopján. – De hát én tudom, hogy megcsinálta! Láttam, ahogy dolgozik rajta. Vagy nem adta be? – De, beadta. De az ég szerelmére, több mint húsz oldalt írt! Miközben én mindössze hármat kértem. – Ó! Ez lenne a baj? – Nos… az esszéje eleje még rendben volt, de valahol a negyedik oldalon elvesztettem a fonalat. Jonah elkezdett összevissza irkálni összeesküvésekről, vallásokról, amelyek a kultúránk vesztére törnek, kormányzati cselszövésekről… – Ó, hát egyszerűen csak sok ilyesmit olvas! – magyaráztam. – Kémtörténeteket, mindenféle rejtélyes sztorit… képtelen betelni velük. Tényleg visszafoghatná magát…

Nem tudom, miért hazudtam. Jonah nem nagyon olvasott regényeket, és ha mégis, egészen biztosan nem választott volna valami thrillert magának. De annyira meg akartam védeni… miközben nem igazán értettem, miért is teszem. Ms. Lowry lassan felállt, és átjött a székem mellé. – April, ez nem egyszerűen csak holmi összekapott iromány volt. Engem az aggaszt, hogy Jonah mondanivalójának a világon semmi értelme nem volt. Mintha húsz oldalon át őrjöngött volna. Az osztályban ő az egyik legokosabb diákom. Azt szeretném megkérdezni, nem tudsz-e arról, hogy otthon esetleg komoly stressznek van kitéve… bárminek, amiről tudnom kellene, mielőtt felhívom az anyukáját… – Nem, nincs semmi ilyen! – jelentettem ki. – Minden teljesen rendben van. És szerintem egy kicsit túlreagálja ezt az ügyet. Úgy értem, ha mindig felhívja a szülőket, amikor egy diák rossz dolgozatot ír, vagy pocsék napja van, az persze a tanárnő dolga. De szerintem aggodalomra semmi ok. Most viszont késésben vagyok az órámról, úgyhogy megyek. Oldalra lépett, hogy kiengedjen, én pedig úgy iszkoltam ki a szobájából, mintha attól félnék, hogy a padlóra lök, és kínzással csikarja ki belőlem az igazságot. Valahogy meggyőződésemmé vált, hogy amennyiben tovább maradok a szobájában, úgy Ms. Lowry rá fog venni arra, hogy beismerjem: valami nincs teljesen rendben a fiúval, akibe szerelmes vagyok. Én azonban inkább tettem volna ki magam a Vörös Őrség vallató eszköztárának, mintsem ezt megkockáztassam.

17. fejezet Fogalmam sincs, hogy Ms. Lowry végül felhívta-e Jonah anyukáját. Mrs. Golden az utóbbi időben annyira ideges volt, hogy észre sem vettem volna, ha valami miatt még jobban aggódik. Nagyon igyekezett leplezni a félelmeit Jonah előtt. Nem számított azonban, mennyire erőltetetten viselkedett, vagy milyen jókedvet tettetett, az egyértelműen látszott rajta, hogy egyre jobban nyomasztja valami a fiával kapcsolatban. Valami oknál fogva mintha egyedül az nyugtatta volna meg, ha ott voltam náluk. Ez eleinte nem tűnt fel, de a tizedik vacsorameghívás táján már kezdett világossá válni a helyzet. Így aztán a tanítás után gyakran egyenesen hozzájuk mentem, és ott is maradtam egészen addig, míg anyu rám nem telefonált. A hálaadási szünet előtti hétfőn is úgy terveztük, hogy náluk töltöm a délutánt. Amikor megérkeztünk, odaintegettem Mrs. Goldennek, aztán Jonah nyomában felbaktattam a szobájába. Összebújtunk az ágyán, majd előkaptam a füzeteinket, és szétteregettem magunk körül a tanulnivalót. Jonah kezdett lemaradni matekból, és megígértem neki, hogy segítek a házi feladatával. Egy darabig közösen küszködtünk, de már túljutottunk a feladott fejezet felén, amikor rájöttem, hogy nem is figyel rám, csak átmásolja az eredményeket. – Jonah, ezt nem szabad – pirítottam rá félrelökve a tankönyvemet. – Muszáj megértened, hogyan kell megoldani ezeket a feladatokat, vagy nem fog sikerülni a jövő heti dolgozatod. Rám meredt, aztán lassan behajtotta a könyvét. – Tudom. Egyszerűen csak nem megy… ma annyira nehéz odafigyelnem… Felsóhajtottam és hátradőltem, hogy a falnak támaszkodhassak. – Már jó ideje nem tudsz koncentrálni. Mindenkinek feltűnt, mennyire szórakozott vagy. Még a tanárok is megjegyezték. Mihelyt a szavak elhagyták a számat, már meg is bántam, hogy ezt mondtam. Jonah felült. Láttam, hogy megfeszülnek a nyakában az izmok.

– Na várjunk csak, pontosan milyen tanárokra gondolsz? Beszéltek talán veled rólam? – Mindössze egy tanár, és komolyan mondom, meg kellene tanulnod lazítani kicsit! – vágtam vissza. – Csak Ms. Lowry aggódott miattad, és én… – Ms. Lowry! – szakadt ki belőle a kiáltás. Felpattant az ágyról, és megpördült, hogy a szemembe nézhessen. – Tudhattam volna, hogy beköp! – Te meg miről beszélsz? És mióta köpik be a töritanárok a tanítványaikat? Egy másodpercre összezavarodva meredt rám. – Kérlek szépen, csak hagyd abba – motyogta végül elfordítva tőlem az arcát. – Muszáj abbahagynod. Képtelen vagyok… képtelen vagyok ezt most tovább hallgatni. – Azt meg hogy érted, hogy képtelen vagy tovább hallgatni… – A fenébe, April! – csattant fel indulatosan. – Könyörgök! Muszáj, hogy egy kicsit megszűnjön a lárma! Mielőtt felelhettem volna, összegörnyedt, és elfehéredett csontú, ökölbe szorított kezét a fülére szorította. – Jonah – suttogtam közelebb húzódva hozzá. – Ezt miért csinálod? Nem válaszolt. Zihálva, nehezen vett levegőt, homlokán hideg verejték gyöngyözött. – Muszáj egyedül lennem – nyüszítette. – Kérlek, menj, segíts valamit anyunak, vagy ilyesmi. Öt perc, csak ennyit kérek. – Jonah… – April, kérlek! Egyetlen szó nélkül, hátrálva kisurrantam a szobájából, aztán az ajtaja előtt még egy darabig rágódtam azon, hogy merre is induljak. Kizártnak tartottam, hogy magára hagyjam, amikor ilyen fájdalmai vannak. Nem szaladhattam le az ebédlőbe szalvétákat hajtogatni, mintha mi sem történt volna. De azt sem akarta, hogy ott legyek vele. Lekuporodtam a lépcsőre a szobája előtt és vártam; némán füleltem, hátha hallok valamit, ami azt jelzi, hogy Jonah-val minden rendben van.

Így telt el a következő néhány perc; meg sem moccantam, csak ültem a lépcső legfelső fokán, államat a térdemen nyugtatva. A folyosón egy óra ketyegett. Susi elkacsázott mellettem, megszimatolt, aztán már ment is tovább izgalmasabb dolgokat keresni. Mrs. Golden hangja felszűrődött hozzánk; hallottam, hogy vacsorázni hív minket. Aztán Katie kurjantotta el magát: – April! Spagetti! – De még mindig nem mozdultam. Amióta ez az egész elkezdődött, most először aggódtam igazán Jonah miatt. Ms. Lowry szavai visszhangoztak a fejemben: Jonah mondanivalójának a világon semmi értelme nem volt. Ez igaz, döbbentem rá. Tényleg elég furán beszélt. De talán ha kivárom, talán ha magyarázatot tud adni… Töprengésemből fojtott kiáltás riasztott fel, amellyel egy időben valaki hátulról kicsit belém rúgott. – Az ég szerelmére, April! Nem láttalak! Felkászálódtam és megfordultam, hogy a szemébe nézhessek; Jonah úgy bámult rám, mintha elment volna az eszem. – Te meg mit művelsz itt? – érdeklődte meg. – Majdnem átestem rajtad! – Téged vártalak. Tudni akartam, hogy jól vagy-e. Elnevette magát, és átkarolt. – Remekül vagyok. Csak kicsit ideges voltam. Köszönöm, hogy megvártál. – Mosolyogva lenézett rám, mire elszorult a torkom. Ms. Lowrynak elment az esze, jelentettem ki magamban. Jonah-val nincs semmi baj. Hogy is kételkedhettem ebben? De ahogy megöleltem, valami mégsem volt egészen rendben vele. Mintha megváltozott volna. Csak a szája mosolygott, a szeme nem; ijedten, mereven bámult, mint a rémálomból felriadó gyerekek. Az arca is más volt. Jóval sápadtabb, beesettebb, mint régen. – Nem alszom jól – panaszolta valamivel korábban ugyanezen a héten. Ha nem lettem volna vak, ha nem igyekeztem volna úgy tenni, mintha minden rendben lenne, hamarabb észrevettem volna. Ideje volt odafigyelnem rá. Ezért aztán, amikor már ott ült velem szemben a vacsoránál, alaposan szemügyre vettem, most először igazán jól megnéztem. Láttam, ahogy

kedvesen biccent az anyja felé, és vesz egy kazalnyi adag krumplit. Láttam, hogy mókázik Katie-vel, és hozzávág egy szál zöldbabot. Láttam, ahogy lehúzza a fejét, amikor az anyja tréfásan rácsap, és kacagva tűri, hogy leszidják, mert étellel dobálózott. – Elég a bohóckodásból, tessék enni – korholta Mrs. Golden. Tekintete most egy árnyalatnyit kevésbé volt szorongó. – Minden áldott nappal egyre soványabb leszel, Jonah. – Eszem – biztosította a fia krumplival teletömött szájjal. – Csak nem ízlik az iskolai kaja, ez minden. – Nyelt egyet, és megbökdöste a tányérja szélére kitolt marhahúst. – Anyu, mi van ebben a fasírtban? – Ó, csak kipróbáltam egy új receptet. Nem hittem volna, hogy észreveszed. Az iskolai újságotok hátoldalán van egy főzős rovat. Onnan szedtem az ötletet. Ízlik? Nem kellett nagyon éberen figyelnem, hogy feltűnjön megváltozott arckifejezése. Mindannyian tisztán láttuk. Jonah úgy elsápadt, mintha gyomorszájon vágták volna, aztán lassú, megfontolt mozdulattal megtörölte a villáját, és letette az asztalra. – Miért csinálsz ilyet? – suttogta vádló hangon. – Miben mesterkedsz? Az anyja értetlenül nézett rá. – Én… én csak szeretek új dolgokat kipróbálni, ennyi az egész. A krumplit is új recept szerint készítettem. Volt pár tipp az iskolai újságban… De a mondatot nem fejezte be. Jonah mintha megdermedt volna, és olyan tekintettel meredt a tányérjára, mintha a krumplipüréjében valami araszoló ocsmányságot fedezett volna fel. Nyelt egyet, az arca eltorzult; mintha erővel fojtotta volna vissza az öklendezést. – Jonah – próbálkozott az anyja gyerekesen elfúló hangon. – Csinálhatok neked valami mást. Ha ez nem ízlik, van pár dolog lefagyasztva, amit felolvaszthatok… Jonah megrázta a fejét, és ellökte magát az asztaltól. – Nem, semmi baj. – Úgy hangzott, mintha nagyon koncentrálna, hogy a hangja ne remegjen. – Már nem vagyok éhes.

Katie ugyanolyan árgus szemmel figyelte a bátyját, mint én. Miközben az anyjával csak tehetetlenül bámultunk, ő csendben felállt a székéről, és mielőtt Jonah tiltakozhatott volna, felmászott az ölébe, és göndör fürtű fejét az arcához simította. – Én sem vagyok ám éhes, Jonah – súgta oda neki bizalmas hangon. – Szerintem is elég fura az íze. A fiú lenézett rá, és a szája széle megrebbent, de a mosolya olyan élettelen volt, mint valami porcelánbabáé. – Kösz, Katie – mormolta, és lehunyta a szemét. Pár perccel később, amikor Mrs. Goldennel elkezdtük letakarítani a tányérokat, Jonah váratlanul felkapta a fejét, és úgy nézett körül, mintha épp felébredt volna. Gyengéden lecsúsztatta a húgát az öléből. – Egy kicsit felmegyek – jelentette ki. – Van egy könyv, amit be kell fejeznem egy órára, és eléggé… Senki sem szólt közbe. Mindannyian némán vártuk, mit készül mondani. A mondat azonban befejezetlen maradt, mintha Jonah-t egyik pillanatról a másikra kikapcsolták volna… mint amikor egy magnónak a dugóját kirántják a falból.

18. fejezet Miért akarják az emberek, Hogy azt hidd, amit ők hisznek? Összecsapnak fejed felett A hullámok. Belélegzed… Úgy döntöttem, hogy nem követem a szobájába; látszott rajta, hogy egy kis egyedüllétre van szüksége. Hazamentem hát, és ott vártam, hogy leülepedjenek a dolgok. És tényleg, másnapra Jonah mintha újra rendben lett volna. Persze nem százszázalékosan. Az arca még keskenyebb volt, kezén zúzódások és kötés, de a szemében újra csillogott valami abból a régi fényből. Talán a bokszzsák püfölésével töltött éjszaka segített abban, hogy kitisztuljon a feje. Talán mindannyian túlreagáltuk a dolgot. Aztán két nap múlva nem jött iskolába. Ha felhívtam, a hangposta jelentkezett. Amikor délután átmentem, anyukája elmondta, hogy Jonah nem hajlandó elhagyni a szobáját. De azt megengedte, hogy ott üljek nála; türelmesen végighallgatta, ahogy elmesélem a napomat. Viszont egyetlen szót sem szólt. Eleinte úgy tettem, mintha nem foglalkoztatna különösebben a némasága; még csőbe húzni is megpróbáltam azzal, hogy ártatlan kis kérdéseket potyogtattam el. A tizedik kudarcos próbálkozás után lefirkantott két szót egy papírdarabkára, és felém nyújtotta. Nagyon sajnálom. Így hát újra hazamentem, és vártam. Biztosra vettem, hogy ez is elmúlik majd, akár az előző heti epizód. Még mindig az én Jonah-m volt. Beesett szeme és ijesztő hallgatása ellenére nem tűnt el teljesen – csak rejtőzött, ideiglenesen elbújt a szem elől. December közepén egy alkalommal családostul elmentünk hanukai ajándékokat venni. A délután jó hangulatban telt; egy darabig csak nézelődtünk, aztán Jonah odasúgott valamit anyukámnak, és belevetette magát a vásárlók tömegébe. Normális körülmények között fel sem tűnt

volna az egész, most azonban önkéntelenül is megriadtam – állandóan ébernek kellett maradnom. Anya némán figyelt, aztán félrevont. – April, mi a baj? Egyfolytában a nyakadat tekergeted, amióta Jonah elment. Mondd el, mi folyik itt. – Mit mondott neked? – faggattam boldogtalanul. – Mondta, hogy hová készül? Válaszképpen a fejét rázta. – Csak annyit, hogy neked szeretne ajándékot venni, és majd visszajön. – Halkabban folytatta: – Miért, mit gondoltál, mi az ördögöt művel? Igazság szerint nem tudtam. Nem is sejtettem, mi megy végbe benne, ezért a legrosszabbra számítottam – csak épp fogalmam sem volt, mi lehet a legrosszabb. Anya persze azt hitte, paranoiás vagyok, és ostoba, mivel Jonah perceken belül újra velünk volt, kezében papírba burkolt csomagocskát szorongatott, és boldogan mosolygott maga elé. Délután valamivel később mindannyian átmentünk hozzánk, és Jonah velem tartott a szobámba. Megint teljesen rendesen beszélgettünk – persze nem volt tökéletes, de éreztem, hogy velem van. A tekintete nem volt annyira üres, a szeme már-már elevenen csillogott. Hát boldog voltam; annyira függtem a hangulatától, hogy annak minden változása magával rántott, vagy a sötétségbe, vagy fel, a fénybe. Letelepedett az ágyamra, és a digitális zongorám felé intett. – Anyukád állandóan a zongorázásoddal dicsekszik. Szerinte igazi kis sztár lettél. Elnevettem magam, és leültem mellé. – Anyu szeret túlozni. De sokat gyakorlok. Azt hiszem, tényleg fejlődtem. – Játszanál valamit? – kérte tétován. – Nem kell, hogy nagyobb lélegzetű darab legyen. Csak kíváncsi vagyok. Először tiltakoztam. Még nem állok készen; az ujjaim átfagytak – előrángattam minden kifogásomat. Azonban sikerült egyetlen mondattal leszerelnie: – April, én lefestettelek. Ezzel nem szállhattam vitába. Hát nekiálltam zongorázni, először valami lassút, hogy bemelegedjek, aztán áttértem egy könnyedebb,

elevenebb, jóval nehezebb darabra. Amikor befejeztem, megfordultam, hogy Jonah-ra nézzek. Az ágyamon hevert, párnát tett a feje alá, a szemét lehunyta. Amikor odamásztam mellé, magához ölelt. – Köszönöm – suttogta. – Örülök, hogy zenéltem neked – feleltem. – Hozzá kell szoknom az előadáshoz, ha elmegyek felvételizni a művészeti iskoládba. – Nem – rázta a fejét –, úgy értettem, köszönök mindent. Tudom, mennyire igyekeztél miattam. És nem csak a zongora mellett. Az oldalán feküdt, fejét a csuklóján nyugtatta. Úgy fordultam, hogy szemben legyek vele, és kinyúltam felé, hogy elsimítsam a homlokába hulló tincseket. Fájt látnom szeme alatt a sötét karikákat, vértelen ajkát, beesett arcát. Még mindig szép volt – mindig is az lesz –, de ez egyfajta éhező szépség volt. – Olyan szorgalmasan gyakorolok, ahogy csak kell – fogadkoztam. – De meg kell ígérned, hogy eljössz velem. Egyedül nem fog menni. Mosolyogva felém nyújtotta a kezét; a tekintete békés volt, érintése az arcomon gyengéd. – Szeretlek, April – mondta. Végig csak erre vártam. Átöleltem és megcsókoltam. Közelebb húzott magához, a hátamat simogatta, ajka végigsiklott a nyakamon, az államon. Napok óta egyszer sem maradtunk magunkra, és ha nem voltunk együtt, mindig annyira vágyakoztam utána. S mégis, minél szenvedélyesebben csókoltam, annál különösebbnek éreztem az érintését. Hirtelen mintha bizonytalanná vált volna; önbizalma eltűnt, felgyülemlett vágya megdermedt. Igyekeztem megnyugtatni. Odabújtam hozzá, erősebben csókoltam. Ekkor azonban váratlanul elhúzódott tőlem, és lekapta rólam a kezét. – Bocsánat – szólalt meg. – Várhatnánk egy kicsit? – Rendben. – Kihúzódtam az ágy szélére. – Valami rosszat tettem? – Nem! Nem rólad van szó. Jaj, kérlek, ne nézz így rám. Aggodalomra semmi ok… – Jonah, nem én vagyok itt az egyetlen, aki aggódik. Ingerülten szusszant egyet.

– Szerinted nem tudom? Anyám egész nap le sem veszi rólam a szemét. Még Katie is folyton arról faggat, hogy jól vagyok-e. – És nem próbálnál meg beszélni róla valakivel? Nem kell, hogy én legyek az. De ha fájdalmaid vannak, akkor segítségre szorulsz. – Nincsenek fájdalmaim. Ezredszer is elmondom, nem migrénem van. És szólhatnál anyunak, hogy ne keressen nálam állandóan drogokat. Amíg suliban vagyok, rendszeresen átkutatja a szobámat. – De akkor mi… – Egyszerűen csak nem tudok beszélni róla – mondta vontatottan, minden szó előtt megállva, mintha a jelentésükön gondolkodna. – Tényleg szörnyen sajnálom. De tudom, mi történik, ha megteszem. Ezzel egyedül kell megbirkóznom. És… April, megértem, ha ebből ki akarsz szakadni… ha szünetet szeretnél tartani… – Ne merészelj ilyet mondani! – tiltakoztam egyre hangosabban. – Még csak ne is gondolj rá! Addig várok, amíg kell, és megígérem, még csak nem is kérdezek semmit. Egy szót sem szólok a dologról, míg készen nem állsz arra, hogy beszélj róla. Csak ne kérd azt, hogy elmenjek. Mert én nem… én nem fogok… Riadtan nézett rám, és ujját az ajka elé kapta. Kifújtam a levegőt, és közelebb húzódtam hozzá. – Türelmesebb leszek – suttogtam. – Szeretlek. Kérlek, ne kérd többet, hogy hagyjalak el. Pár percen át egy szót sem szólt. Hallgattam a lélegzését, és nyugtalanul figyeltem. – Jonah, teljesen őszinte vagy velem? – fogtam végül könyörgőre. – Azt akarod, hogy elmenjek? Erről van szó? Mert ha igen, akkor mondd meg most rögtön… Magához húzott, és egy csókkal fojtotta belém a többit. – Tényleg azt hiszed, hogy szakítani akarok veled? Tudom, hogy nem viselkedtem rendesen, de ez sosem volt a szándékom. Arcomat az övéhez simítottam. – Akkor jó. Mert nem megyek sehová. Nagyot sóhajtott, és megcsókolta a hajamat.

– Hála az égnek – mormolta. – Mert egyedül nem fog menni. Azon az éjszakán, amikor már a saját szobámban voltam, rájöttem, hogy az én szavaimat ismételte el. Egyedül nem fog menni. De amikor az ő szájából hangzottak el, akkor egyértelműen nem a művészeti iskola felvételijére célzott. És bár megkértem rá – kétszer is –, tulajdonképpen nem ígérte meg, hogy elkísér.

19. fejezet Következő péntek délután anyut a nappalinkban találtam. Kifejezéstelen tekintettel bámult ki az ablakon, és pisztáciát pucolt egy tálkába. – Jonah ma nem volt suliban – közöltem. – És a telefonját sem veszi fel. Átmegyek hozzájuk, hogy megmutassam neki a házi feladatot, oké? – Ühüm… – mormolta. A tekintete egy pillanatra sem szakadt el az ablaktól. A vállán át kikukucskáltam az utcára. – Miért bámulod ennyire a szomszédok házát? – Greenwaldéknak olyan népes a családja – jegyezte meg hangjában egy csipetnyi irigységgel. – Összesen nyolc gyerek van, azt hiszem. Ahányszor csak elmegyek a házuk mellett, mindig nagy a zsivaj. Kivéve a péntek estéket. – Ó, hát ez igazán remek. Ismered őket? – Nem – felelte valami okból szomorúan. – Akkor rendben van, ha most elmegyek? – tudakoltam egy kis szünet után. – Szeretnék még sötétedés előtt odaérni. Elfordult az ablaktól, és szórakozottan felém pillantott. – Persze. De azt hiszem, tudnod kell, hogy beszélgettem Jonah anyjával – folytatta. – Megpróbálja rávenni, hogy jövő héten menjen el dr. Steinerhez. Csak a fejemet ingattam. – Azzal nyilván tisztában vagy, hogy Jonah nem lesz hajlandó, ugye? – Igen. Rachel azonban abban reménykedik, hogy segíthetsz neki hozzászokni a gondolathoz. Eddig ahányszor felhozta a dolgot, Jonah mindig nemet mondott. Úgy gondoltuk, talán ha beszélnél vele, rád hallgatna. Hátrálni kezdtem. – Sajnálom, de erről szó sem lehet. Nekem Jonah pártját kell fognom. Nem fogom ezzel nyaggatni, mint az anyukája.

– De hát valami egyértelműen nincs rendben vele! Ha nem figyelünk oda a tüneteire, csak tovább súlyosbodnak. Rachel azért aggódik, mert a fivére éveken át szenvedett bipoláris zavarban, mire végre diagnosztizálták. Hogy éreznéd magad, ha Jonah váratlanul teljesen kifordulna magából, és kárt akarna tenni magában… Nem hallgathattam végig. Megígértem Jonah-nak, hogy elég időt adok neki, hagyom, hogy egymaga birkózzon meg a dologgal. Ha elkezdeném piszkálni, valószínűleg elveszteném a bizalmát. – Sajnálom, anyu, de nem. Nem asszisztálok ahhoz, hogy az anyukája elrángassa egy sor orvoshoz. Nem vagyok hajlandó elárulni. – Ez nem árulás! – csattant fel. – Vannak kötelességeid is a fiúddal szemben. Hát nem fogod fel? Fordított helyzetben, ha te lennél az, aki ennyire szenved, nem akarnád, hogy segítsen neked? – De akarnám. Csak nem így. – Hátat fordítottam neki. – Mindenkinek békében kellene hagyni bennünket. – Hová mész? Még nem fejeztem be. – Én viszont igen! – April, elég ebből az ostoba hisztiből! Figyelj végre rám. Már elég sokáig hallgattam. Most azonban el kell mondjam, hogy nagy hibát követsz el. Nézd, én értem, min mész keresztül… – Naná, hogy érted! – Megpördültem, hogy ránézzek. – Elmondanád, hogy te mit csináltál, amikor a családod arra akart rávenni, hogy fordulj szembe apámmal? Felszisszent, mintha megütöttem volna. Mindig is volt az a hallgatólagos megállapodásunk, hogy sosem emlegetem a családját, amit elvesztett. Sosem beszéltem róla, mert nem szerettem volna megbántani. Ebben a pillanatban azonban nem érdekelt. Kirohantam a házból, mielőtt újra megszólalhatott volna. Már Jonahéknál jártam, amikor felhívott. A mobil kijelzőjére meredtem, aztán kinyomtam, és odaléptem a bejárati ajtóhoz. Kopogtam, de senki sem nyitott ajtót. Nem volt elhúzva a függöny, ezért bekukucskáltam. A földszinten minden csendes volt, az emeleti ablakból azonban zenét hallottam kiszűrődni. A kilincsre tettem a kezem, és

elfordítottam – az ajtó nyikorogva kinyílt, nem volt kulcsra zárva. Jonah matekleckéjét az ebédlőasztalra tettem, és a nevét kiáltottam. Nem felelt. Ahogy elindultam felfelé a lépcsőn, egy U2-dal visszhangzott a folyosón. Már emeltem a kezem, hogy bekopogok, amikor váratlanul Jonah hangja harsant fel az ajtó mögött. Valakivel üvöltözött. – Nem hallgatok többé rád! – ordította. – Kérlek, hagyj már békén! Csend, aztán hamarosan meghallottam az ismerős, ritmikus zajt, ahogy kesztyűje belecsapódik a bokszzsákba, majd újra felkiáltott: – Nem! Nem teszem meg! Rohadj meg! Nem hiszek neked! Újra tompa puffanások, aztán káromkodás – csúnya, gyűlölködő szavak, nyüszítő szitokáradat. Sosem voltam tanúja, hogy így átkozódott volna. Vajon kivel beszélhet? Más hangját nem hallottam kiszűrődni a szobából. Esetleg telefonál? És ha igen, akkor egyszerre tartja a mobilját, és közben őrjöngve püföli a bokszzsákot? Aztán az üvöltés elhalkult; szánalmas zokogás követte, egy test tompa puffanással a földre zuhant. Még vagy egy percen át bizonytalanul tébláboltam a folyosón, aztán az ajtóhoz tapasztottam a fülem. – Kérlek, édes istenem, kérlek – könyörgött Jonah. – Nem bírom, nem bírom. Kérlek, menjenek már el. Kérlek, egyszerűen csak hagyják abba! Ez annyival borzalmasabb volt az őrjöngő ordibálásnál, hogy nem tudtam tovább hallgatni. Halkan bekopogtam, és a nevén szólítottam. Csend támadt, aztán csoszogó léptek zaja. Jonah feltépte az ajtót, és kifejezéstelen tekintettel meredt rám. Szörnyen nézett ki: a haja csapzott és kócos, arcán patakokban csorgott a verejték, kézfeje vérzett, felhasadt rajta a bőr. A szeme véreres, mintha napok óta nem aludt volna. – Jonah – szólaltam meg habozva –, a házi feladatodat hoztam át… Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot. Durván elkapta a karomat, és berántott a szobába, majd felmarkolta az íróasztaláról a mobilját, és a kezembe nyomta. – Vidd el – rimánkodott. – Vidd el ezt az átkozott vackot. Látni sem akarom többet. A telefont egyetlen szó nélkül zsebre vágtam, aztán megfogtam feldagadt ujjú kezét. Hagyta, hogy odavezessem az ágyához, egy szóval

sem tiltakozott, csak ernyedten a párnára hanyatlott, amit a feje alá csúsztattam. Felvettem a padlóról egy törölközőt, a fürdőszobai mosdókagylónál benedvesítettem, és óvatosan bebugyoláltam vele vérző kezét. Összeborzongott, amikor megpróbáltam lemosni a vért. Ekkor vettem csak észre, milyen hideg van; nyitva hagyta az ablakot, és a fagyos decemberi levegő teljesen lehűtötte a szobát. Jonah csak egy vékony pólót és boxergatyát viselt, pedig a keze jéghideg volt, a körmei pedig elkékültek. Becsuktam az ablakot, a szekrényből elővettem még egy takarót, ráborítottam, egy mosdókesztyűvel megtisztogattam az arcát, lesimítottam kusza tincseit. A fal felé fordult, és lehunyta a szemét. Egy darabig néztem, és egyre azon járt az eszem, amit korábban hallottam. Lehetséges, hogy az apjával beszélt telefonon? Katie említett egy borzalmas jelenetet az apja és a bátyja között, és azt is elpanaszolta, hogy azóta nem beszéltek egymással. Azt a pár mondatot leszámítva, amit az apja portréja kapcsán mondott, Jonah sosem emlegette, én pedig nem erőltettem a dolgot. Vajon mit tehetett dr. Golden, ami miatt úgy kiabált a fia? Még sosem hallottam, hogy Jonah felemelte volna a hangját. Elképzelni sem tudtam, hogy így beszéljek a szüleimmel, nem számít, mennyire dühös vagyok. És ez nem holmi hétköznapi veszekedés volt; Jonah olyan erőszakos, olyan sértő szavakat használt, hogy szörnyen megijesztett. Távoli motorzúgást hallottam, aztán a földszinten kinyílt az ajtó. Susi ugatni kezdett, majd Katie csiripelése töltötte be a házat. Különös módon megkönnyebbültem, hogy hazaértek; amióta jártunk, most először fordult elő, hogy tulajdonképpen féltem Jonah-val egyedül lenni. Velem eddig mindig gyengéd volt, de nem ismertem azt a Jonah-t, aki az imént a telefonjába üvöltözött. Ezt a helyzetet muszáj lesz jobban átlátnom. Ki kell kérdeznem az anyukáját arról, hogy milyen Jonah és az apja története. Ekkor azonban ráeszméltem arra, hogy van ennél egyszerűbb módszer is. Méghozzá a zsebemben. Jonah átadta nekem a mobilját. Kisurrantam a folyosóra, behúztam magam mögött az ajtót, elővettem a telefont, és rákattintottam a híváslistára.

Arra számítottam, hogy találok egy hívást az apjától. Sőt tulajdonképpen ebben reménykedtem, mert ennek legalább lett volna valami értelme. Rendben lett volna, ha ordítozós jelenetet rendez az apjával, a múltjából valami erőszakos alakkal, vagy akár egy régi barátnővel. Bármi jobb lett volna annál, amit találtam. A híváslista nem volt a segítségemre. Jonah ugyanis aznap nem fogadott és nem indított egyetlen hívást sem.

20. fejezet Ezek után hogy is beszélhettem volna Jonah anyukájával? Hogy árulhattam volna el, mit fedeztem fel, anélkül, hogy ettől még jobban aggódni kezdjen? És nem ez lenne a legszörnyűbb árulás? Jonah hívásai között szimatolni, aztán jelenteni az anyjának, hogy mit találtam? Ugyanakkor mi mást tehettem? Tényleg azzal védem meg, ha némán végignézem a szenvedését? Igaza lenne anyának? Elképzelhető, hogy Jonah állapota tovább romlik? Eszembe jutott egy film, amiben egy gyerek a családja előtt esett össze, és halt bele vérző agytumorába. A halála előtt különös személyiségváltozáson ment át. Mi van, ha nem figyelünk fel valami igazán súlyos dologra, ami komolyan árthat Jonah-nak? Mire leértem a lépcsőn, sikerült elhatározásra jutnom. Anyukája épp a vásárolt holmikat pakolta el, amikor beléptem a konyhába. Felpillantott, üdvözlésképpen intett, de a mosolya elhalványult az arckifejezésem láttán. – Mrs. Golden, azt hiszem, Jonah-nak orvoshoz kellene mennie. Lecsüggesztette a fejét, és a reggelizőpultnak támaszkodott. – Megpróbáltam rávenni. De akarata ellenére nem cipelhetem el a gyerekorvoshoz. – Hadd beszéljek vele. Mindent megteszek, hogy megértessem vele. Mrs. Golden egy darabig hallgatott, aztán megfogta a kezem. – April, én tudom, mennyire fontos neked Jonah, és hogy csak meg akarod védeni, de ugye, azért elmondanád? Elmondanád, ha olyasmit csinálna… ha valami olyannal foglalkozna, ami… egészségtelen… – Nem kábítószerről van szó – nyugtattam meg gyorsan. Bólintott. – Egyszerűen nem tudom, mi másra gondolhatnék. Még sosem viselkedett így. Mindig azzal kérkedtem a barátnőim előtt, mennyire könnyű dolgom van vele. Még akkor is megmaradt az én kedves, tapintatos fiamnak, amikor az a tragédia történt Rickyvel. De szörnyen megviselte. Azt hittem, az lesz a legjobb, ha elköltözünk Bostonból. Hogy egy kis távolság legyen…

Bizonytalanul elhallgatott, és a lépcső felé pillantott. Felettünk bevágódott egy ajtó, majd közeledő léptek zaját hallottuk. Jonah belépett a konyhába, az órára nézett, aztán összezavarodva rám emelte a tekintetét. – Milyen… milyen nap van? – kérdezte. – Szerda. Alig néhány percet aludtál. Megkönnyebbültnek tűnt. – Mindegy, máris jobban érzem magam. Mi van enni? Éhen halok. Az anyja felkapta a pultról a kézitáskáját. – Arra gondoltam, hogy hozok valamit. Kiugrok a sarokra egy kis kínai kajáért, amit annyira szeretsz. Lenne kedved egy adag lo meinhez? Megkérdezte, mit szeretnénk enni, aztán céltudatos léptekkel már távozott is, hálás pillantást vetve felém. Szemmel láthatólag azt remélte, hogy azonnal szóba hozom az orvost Jonah-nak. Én azonban nagyon tartottam ettől a beszélgetéstől. Viszont nem tudtam, Mrs. Golden mennyi ideig lesz távol, úgyhogy nem vesztegethettem az időt. – Jonah, válthatnánk pár szót? – vágtam bele. Rémülten meredt rám, és lezöttyent mellém a székre. Kicsit tétováztam, mert nem tudtam, hogyan is fogjak hozzá. Miután eltelt egy egész perc, és még mindig hallgattam, Jonah szólalt meg. – Tudom, mit készülsz mondani – közölte beletörődő hangon. – És megértem. Nem kell hosszan ragoznod. – Lecsüggesztett fejjel ült, mint valami rajtakapott elítélt az ítélethirdetés előtt, ölében tartott keze reszketett. – Egyszerűen csak menj el – kérte. – Most képtelen lennék végighallgatni a szöveget arról, hogy maradjunk barátok. Kérlek, ettől kímélj meg. Naná, hogy erre az elhamarkodott következtetésre jutott, gondoltam boldogtalanul. Még el sem kezdtem, de máris sikerült elszúrnom az egészet. – Hogy képzelheted, hogy szakítani akarod veled? – kérdeztem. – Én csak egy szívességet szeretnék kérni. Komolyan, ígérem, hogy csak ennyi. Rám nézett. A szeme vörös volt, és könnyben úszott, mire fájdalmasan elszorult a torkom. Édes istenem, hogyan sikerülhet ezt végigcsinálnom?

Hogy is folytathatnám, amikor máris úgy néz ki, mintha megbántottam volna? – Szeretlek – mondtam. – De az igazság az, hogy néha félek veled lenni. Attól félek, hogy mi történhet. Némán meredt rám. Aztán megrázta a fejét, a szeme elsötétült. – Várj csak, ezt meg hogy érted? – kérdezett rá. – Tényleg azt hiszed, hogy képes lennék bántani téged? Mert az igaz, hogy szörnyű állapotban vagyok, de én soha… téged soha… – Nem, nem, egyáltalán nem erről van szó! – Elhallgattam, az ingerültségtől képtelen voltam folytatni. Minden egyes mondatommal csak rontottam a helyzeten. Muszáj volt irányt váltanom, vagy ennek az esélynek annyi. Nem volt semmiféle tervem, ösztönösen cselekedtem, amikor odamentem hozzá, és átöleltem. – Jonah – kezdtem bele halkan –, én tényleg félek, ahogy az előbb is mondtam. Mostanában olvastam a depresszióról, és iszonyú dolgokat találtam az interneten. Volt egy férfi, aki nem volt hajlandó tudomásul venni a tüneteit, aztán pedig már túl késő volt, mert kiderült, hogy daganata van, amitől rohama lett, és tényleg súlyosan megbetegedett… – Nyeldekeltem, éreztem, hogy a szememet elöntik a könnyek. Már rég nem tudtam, merre tartok. Rögtönöztem, összevissza beszéltem, de így is a saját szavaim hatása alá kerültem. – Tavaly ott voltam, amikor Ms. Lowry szívrohamot kapott – meséltem. – Az osztályban senki sem tudta, mit kellene tennünk, és kis híján ott halt meg előttünk. Szörnyen aggódom, hogy valami ilyesmi történhet veled is, én meg ott állok tehetetlenül, miközben te… – Újra elhallgattam, és lehajtottam a fejem. Jonah olyan szívfájdító aggodalommal bámult rám, hogy elszégyelltem magam drámai hazudozásom miatt. – Rendben, elmegyek – jelentette ki, mielőtt folytattam volna. – Megmondom anyunak, hogy kérjen időpontot. Rámeredtem. – Elmész? Tényleg? Bólintott. – Ha ettől nyugodtabb leszel.

Nem hittem a fülemnek. Megkaptam, amit akartam, és még csak nem is ment nehezen. Akkor meg miért nem érzek megkönnyebbülést? Miért bántam meg hirtelen, hogy ezt tettem? – De… April, velem jönnél? – kérte félénken. – Annyira nem szeretnék egyedül menni. Nem bízom bennük. Nem bízom a tablettáikban, az agyszondáikban és a mágneses képalkotó módszereikben. Nem tudom, mire készülnek, de ha tudom, hogy mellettem állsz, hogy velem vagy, akkor végig tudom csinálni. Így hát természetesen megígértem, és másnap anyukám meg is beszélt egy időpontot dr. Steinerrel.

21. fejezet Mostanra kellemetlen feladattá vált, hogy sms-ezzek Krisszel. Ő szinte mindennap küldött valami üzenetet, én azonban egyre nehezebbnek és nehezebbnek találtam, hogy olyasmivel álljak elő, amit elmondhatok neki. Annyira szerettem volna eldicsekedni az én gyönyörű, tehetséges fiúmmal. De azon kaptam magam, hogy folyton kitörlöm az elkezdett SMS-eket. Könnyű lett volna a portréról áradozni, amit Jonah rólam festett. De mit mondok, ha Kris látni szeretné? Bocs, Kris, de megígértem Jonah-nak, hogy nem mutatom meg senkinek, még anyukámnak sem. Erről szó sem lehetett – így hát nem tettem említést a szekrényemben elrejtett festményről. Az, hogy beleszerettem Jonah-ba, azt jelentette, hogy megvédem mindenki elítélő véleményétől. Ezért amikor a kapcsolatunkról beszéltem, automatikusan kiszűrtem mindent, amit különösnek vagy ijesztőnek tarthattak – még Kris sem volt kivétel. Az utóbbi időben azonban már minden napomat „cenzúrázva” mesélhettem csak el. Azon az estén, amikor Kris elújságolta, hogy egy Danny nevű fiú randira hívta, én ennyit válaszoltam: „Ma Goldenéknél vacsorázom. Alig várom, hogy halljak a randidról!” Másnap pedig: „Holnap orvoshoz megyünk. Jonah nem érzi jól magát.” Amikor rákérdezett, hogy nekem miért kell vele mennem, felcsattantam: „Mert ezt csinálja egy lány, ha a fiúja beteg!” Ennyit írt vissza: „Miért? Anyukája nem tudja elkísérni?” Ekkor függesztettem fel az SMS-ezést. Azon a napon, amikor az orvoshoz készültünk, iskola után azonnal átmentem Goldenékhez. – Örülök, hogy korán ideértél – mondta Jonah, amikor beléptem. – Oda szeretném adni a hanukai ajándékodat, mielőtt elindulunk. Nagyon kedves gesztus volt, bár a hanukától még jó néhány nap választott el bennünket, és én még meg sem vettem az ajándékát. A

párnája alá nyúlt, és színes, menóramintás papírba tekert, keskeny kis csomagot húzott elő. Feltéptem, mire sötét gyapjú barett hullott az ölembe. – Sapka? – kérdeztem értetlen mosollyal. – Köszönöm, nagyon csinos. – Azt szeretném, hogy legyen rajtad az orvosnál – kérte. Gondolom, meg kellett volna kérdeznem, hogy ezt hogyan érti. De annyira komolyan, olyan magabiztosan beszélt, hogy eszembe sem jutott. Amikor a hajamra igazítottam a barettet, mintha papír zörgött volna benne, és a homlokomhoz valami sima és hűvös simult. – Várj csak, valami beleakadt – mondtam, és lekaptam a fejemről. A sapka belsejébe többrétegnyi alufóliát ragasztottak egyfajta bélésként, és amikor alaposabban szemügyre vettem, láttam, hogy a fólia szélét tűzőkapoccsal rögzítették. – Jól megerősítettem – magyarázta Jonah. – Ezen nem hatol át semmiféle mágneses szerkezet. Úgyhogy biztonságban leszel. Miért nem reagáltam erre? Azt hiszem, ha teljesen váratlanul ér az egész, talán nevettem volna Jonah elővigyázatosságán. Talán visszadobtam volna a röhejes „sisakját”. Csakhogy mindezt megelőzte egy sor olyan dolog, amit egyáltalán nem tudtam megmagyarázni. Emellett egyedül az érdekelt, hogy eljuttassam az orvoshoz. Az volt a feladatom, hogy Jonah-t elkísérjem a gyerekorvoshoz, aki elvégez néhány vizsgálatot, és felállítja a diagnózist. Aztán felír valami antibiotikumot, valami antidepresszánst, valami antiakármit, és az életünk visszatér a normális kerékvágásba. Ezért egyszerűen csak tettem, amit Jonah kért. Higgadtan biccentettem, és egyetlen megjegyzés nélkül a fejemre húztam az alufólia bélésű barettet. Úgy viseltem, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Amikor odaértünk a rendelőbe, anyu mindhármunkat beterelt az orvoshoz. Úgy intézte, hogy Jonah legyen aznap az utolsó páciens, ezért teljesen üres volt a várószoba. Dr. Steiner már évek óta anyám főnöke volt; amikor beléptünk, azonnal megismert, és kedvesen üdvözölt is. A középkorú férfi pont úgy nézett ki,

és úgy beszélt, mint a filmekben az orvosok – ősz haja volt, simára borotvált arca, túlméretezett keretű szemüveget viselt. Jonah abban a pillanatban nyugtalankodni kezdett, hogy az épülethez értünk, de kifejezetten rémültnek tűnt, amikor dr. Steiner rámosolygott, és azt kérte, hogy üljön le. Megrázta a fejét, és lassan hátrálni kezdett, egyik kezével már meg is markolta a kilincset készen arra, hogy elmeneküljön. – De Jonah, csak beszélgetünk – próbálta megnyugtatni a gyerekorvos. – Nem kell aggódnod. – Na persze! – vágott vissza Jonah. – Mind ezt mondják. Aztán lekötik a betegeket, és telenyomják nyugtatóval. Mrs. Golden felállt, és fürgén a fiához lépett. Arca szégyenkezve kipirult, a hangja a kétségbeeséstől rekedtesen csengett. – Jonah, kérlek, ezt hagyd most abba! Senki sem csinál veled semmit. Csak azt szeretném, ha meghallgatnád az orvost. A fia azonban szinte vibrált az ellenségességtől; keze ökölbe szorult, pupillája kitágult, nyakán kidagadtak az erek. – Meg akarod hallgatni? Na, sok sikert hozzá! Hogy a fenébe hallasz bármit is abból, amit mond? Hogyan hallhat meg itt bárki bármit a kisbabák sikoltozásától? Mindannyian értetlenül bámultunk egymásra. A rendelő néptelen volt; Jonah volt az egyetlen páciens. – Miféle… miféle kisbabák, Jonah? – törte meg a csendet az anyja. – Hát odakint! – kiabálta a fia. – Valaki ott kint kínozza őket… – Bizonytalanul elhallgatott, majd az orvosra meredt. – Maga meg mit néz? – sziszegte. – Mit próbál elérni nálam? Az orvos félig felemelkedett a székéből, és figyelmesen tanulmányozta Jonah-t; nagyon koncentrált, a tekintete aggodalmas volt. – Jonah, mit hallasz most? – kérdezte halkan. – Semmit! – csattant fel a fiú. – Csak a maga hülye seggfej hangját! – De Jonah! – Mrs. Golden megfogta a karját, és igyekezett visszaültetni a székre, de a fia elhárította a segítséget, és a falig hátrált.

– Anyu, innen most azonnal el kell mennünk! Ez a férfi is benne van a dologban, ahogy előre tudtam. – Kivágta az ajtót, és felém intett. – April, menjünk! – Csak egy percre, Jonah! – kiáltott oda dr. Steiner. – Az édesanyád azért jött el, hogy beszéljen velem. Megértem, ha te nem szeretnél, ez rendben is van, nem fogom erőltetni. De miért nem ülsz le egy rövid időre a váróban? Ott van April anyukája. Őt ismered… benne megbízhatsz. Egy percig beszélnék az édesanyáddal, aztán már indulhattok is haza. Jonah habozva pillantott felém. Úgy tűnt, a legszívesebben tiltakozna, de aztán mintha meggondolta volna magát. – Rendben. April… te maradj itt anyuval. Később majd elmondod, hogy miről volt szó. – Tekintete megállapodott a sapkámon, aztán jelentőségteljesen a szemembe nézett. – Ne aggódj. Nem bánthat. Mielőtt bármit is mondhattam volna, ujjával célzatosan megérintette a fejét, aztán már be is húzta maga mögött az ajtót. Jonah édesanyja erőtlenül rogyott vissza a székébe. – Doktor úr, annyira sajnálom – hebegte. – Jonah általában nem így viselkedik. Ő kedves, visszahúzódó és annyira, annyira okos. Fogalmam sincs, mi lehet vele, de annyi szent, hogy akit az imént látott, az nem az én fiam. – Elhiszem, Mrs. Golden – felelte dr. Steiner, és elgondolkozva összefűzte az ujjait. – Meg tudná mondani, hogy mikor lett figyelmes a változásra? – Nem tudom, lehet-e bármi köze a dologhoz – fogott bele habozva a nő –, de mielőtt Baltimore-ba költöztünk volna, a legjobb barátja valami verekedésbe keveredett, és meghalt. Utána Jonah sokáig lehangolt volt, de pár hónap elteltével a helyzet javult valamennyire. Újra festegetett, és elkezdett járni Aprillel. Olyan várakozással tekintett a jövő elé! Aztán jött ez… talán néhány hete kezdődött… nem is tudom, mit gondoljak… – Le tudná írni, hogy mit tapasztalt? – kérdezte az orvos. Jonah anyukája vállat vont, és megrázta a fejét. – Nem is tudom… Eleinte azt hittem, migrénje van, mert lehunyta a szemét, és a füléhez kapta a kezét. De ha rákérdeztem, mindig azt

válaszolta, hogy jól van. És mintha rettegett volna valamitől, minden különösebb ok nélkül kiverte a jeges veríték. Ez lepett meg a leginkább. Korábban nem félt semmitől. Ha az iskolában valaki erőszakosan viselkedett, az én fiam simán nekiment, még ha az illető kétszer akkora volt is, mint ő. Most mintha a saját árnyéka is megriasztaná. Gondolja… gondolja, hogy esetleg poszttraumás stressz lehet? PTSD? Amiatt, ami a barátjával történt? Az orvos mintha fontolóra vette volna a lehetőséget. – Jelen volt a fia a barátja halálakor? Mrs. Golden a fejét rázta. – Nem, Jonah otthon volt. – Nos, lehetséges… a veszteség talán súlyosbította az állapotát… de szerintem nem erről van szó. – Akkor mi lehet? Mert felmerült bennem a kábítószer is, és vagy tucatszor átkutattam a szobáját. – Természetesen ennek is utána kell nézni – bólintott dr. Steiner. – És szeretnék elvégeztetni néhány vizsgálatot, mielőtt megszületik a diagnózis. – De gyanakszik valamire, doktor úr? Az orvos nagyot sóhajtva előrehajolt, és az asztalára támaszkodott. – Mrs. Golden, volt a családjában idegi alapú rendellenesség? A nő mintha számított volna a kérdésre. – Igen, a bátyámnak bipoláris zavara van. De gyógyszert szed rá, és egész rendesen elboldogul. Erről lehet szó? – Ez sem kizárt. Tapasztalt-e jelentős hangulatváltozásokat Jonah-nál? Előfordult-e, hogy a lehangoltsága hirtelen átcsapott izgatottságba, hogy feltűnően tevékeny lett, és impulzívan cselekedett? Mrs. Golden a fejét rázta. – Nem, inkább csak ijedt és visszahúzódó. Egy kicsit talán depressziós. Mivel a fivérem mániás volt, azt hiszem, felismerném a tüneteket. Dr. Steiner most először hozzám fordult. – És te, April? Feltűnt bármi szokatlan Jonah viselkedésében? Nem tudtam, hogyan is feleljek erre. A létező legszörnyűbb árulásnak tűnt arról beszámolni, aminek a tanúja voltam. Hogyan is oszthatnám meg

egy idegennel azt, hogy a fiúm alufóliával bélelt sapkát ajándékozott nekem, mert így akart megvédeni a mágneses agyhullámoktól? Hogy ez a bizonyos sapka most is rajtam van, itt, a rendelőben? Hogy egyszer véletlenül meghallottam, amint olyan valakivel ordít, aki nem is volt jelen a szobájában? Mit tenne dr. Steiner Jonah-val, ha elmondanék mindent, amit tudok? Mit érezne Jonah irántam, ha elárulnám? Nem, ezt nem kockáztathattam meg. – Nem is tudom – nyögtem ki. – Mostanában túl sokat bokszol. A keze teljesen felpüffedt tőle. És elég hangosan hallgat zenét is. Úgy ítéltem meg, hogy ezzel nem árthatok. Dr. Steiner rám meredt, aztán a fejét csóválta. Ingerültnek és fáradtnak tűnt. Felmerült bennem, hogy mindjárt kiküld. Sajnálom, April, de hazudozókkal nem vesztegethetem az időmet. Egy másodperccel később már azt kívántam, bár dobott volna ki, mert a következő kérdésétől a szívverésem is elállt. – Tapasztalta-e bármelyikük, hogy Jonah olyan valakihez beszél, aki nincs is jelen a helyiségben? Ezt meg hogyan sejthette meg? És mitől néz olyan magabiztosan, mintha előre tudná a választ? – Nem, Jonah ilyesmit nem csinál! – vágtam oda. Dr. Steiner azonban rám sem hederített, és Mrs. Goldenre emelte a tekintetét. A nő megrázta a fejét, és nagyot nyelt. – Ezzel mire céloz, doktor úr? A férfi sóhajtva keresztbe fonta a mellkasán a karját. – Arra, hogy abban az öt percben, amíg alkalmam volt megfigyelni a fiát, azt a benyomást keltette… hogy is fogalmazzam meg? Az orvosi szakkifejezés szerint „belső forrásból érkező ingerekre reagál”. Ezzel a hivatalos megfogalmazással alapvetően arra utalok, hogy szerintem Jonah hangokat hall. Úgy látom, hogy hallucinál. Hirtelen meggyűlöltem az orvost. Olyan erővel csapott fel bennem az utálat, hogy engem is megdöbbentett. Hogy merészel ilyeneket mondani az én Jonah-mról? Hogy vetheti oda ilyen könnyedén, hogy „hangokat hall”, mintha csak valami fülgyulladásról beszélne? Honnan veszi magának a

jogot? Hiszen alig pár percet töltött vele, szinte nem is szólt hozzá, most meg azzal jön, hogy a szerelmem olyan súlyos beteg, hogy az állapotára hivatalos orvosi kifejezés van? Jonah anyukája akkora erővel szorította a táskáját, hogy a keze fején kidudorodtak az erek. – Ez… ez pontosan mit fed? – Nem állíthatok fel egyértelmű diagnózist – felelte az orvos. – Pszichiáternek kellene kiértékelnie Jonah-t, ami egy kórházi tartózkodás során… – Kórházba akarja küldeni? – sikoltott fel a nő. – Mint már említettem, Mrs. Golden, nem vagyok pszichiáter. Előbb el kell végezni néhány vizsgálatot, kizárni a pszichózis egészségügyi okait… – Pszichózis? Úgy látja, hogy Jonah pszichotikus? – A nő most már zokogott, az arcán fénylő könnyek és fekete szemfesték csíkjai csorogtak. – Nagyon sajnálom, Mrs. Golden. Vallom, hogy a páciensekkel őszintének kell lenni. És abból, amit eddig láttam, nagyon úgy tűnik, hogy Jonah valamiféle pszichotikus zavarban szenved. Hangokat hall, amikor pedig senki sincs vele, paranoiás, tán még téveszméi is vannak. Fontos lenne szakemberhez kerülnie… minél hamarabb, mielőtt tovább romlik a helyzet. – Várjunk csak! – Kiáltottam fel. – Amikor pszichózisról beszél, azzal arra céloz, hogy őrült, mint a Psycho című filmben? Mint az az elmebeteg fazon, aki a halott anyja ruhájába öltözve szurkált halálra másokat? Hát elment az esze, doktor úr? Hiszen Jonah senkit sem bánt! Nála édesebb, szeretőbb… – Nem, April, egyáltalán nem erről van szó – szakított félbe. – A pszichózis rendszerint csak azokra jelent veszélyt, aki ilyen betegségben szenvednek. Annyira eluralkodik rajtuk a téveszméjük, hogy gyakran megsebesítik magukat. Általában nem bántanak másokat. Legalábbis ez szinte sosem fordul elő. – Szinte soha? – ismételte el Mrs. Golden. Már nem sírt, és a tekintetében a saját haragomat láttam tükröződni. – Szóval Jonah egy olyan elmebeteg, aki valószínűleg nem fog bántani engem? Erről beszél?

Dr. Steiner, maga nem ismeri a fiamat. Jonah ma egyedül azért jött el ide, mert tisztában volt azzal, hogy nyugtalankodom miatta. Azért jött el, mert szeret engem. – Én nem azt mondtam, hogy nem szereti… A nő azonban rá sem hederített. – Jonah-nál tehetségesebb fiatalemberrel maga még nem találkozott. Tud arról, hogy Bostonban művészeti pályázatokat nyert? Első helyezett lett. Képes erre egy pszichotikus személy, doktor úr? Egy téveszmék gyötörte fiú kitartana a barátja mellett, mikor pedig ez mindennapos piszkálódást jelent az iskolájában? Megtanulna verekedni, hogy megvédhesse a barátját? Kiállna amellett, amit helyesnek ítél meg… még akkor is, amikor az apja azt várja el, hogy felhagyjon az egésszel? A pszichotikus személyek képtelenek megkülönböztetni a helyest a helytelentől, nem igaz? Az én fiam azonban az egyetlen általam ismert ember, aki mindig ragaszkodik az elveihez, még ha ez fájdalommal jár is. Úgyhogy talán inkább a világ pszichotikus, ezt nem tudhatom, azt viszont igen, hogy a fiamnál egészségesebb lelkű személyt nem ismerek! Abban a pillanatban annyira rajongtam Mrs. Goldenért. Megvédte Jonah-t, amikor én erre képtelen voltam. A mi oldalunkon állt. Jonah iránti szeretetünk eddig is összehozott bennünket, most azonban a haragunk is közös volt. Dr. Steiner egy pillanatra mintha elszégyellte volna magát; perceken át az íróasztalára meredt, míg végül felállt a székéből. – Megértem az érzéseit, Mrs. Golden – mondta együtt érzőn. – Sosem vontam kétségbe a fia jellemét, vagy hogy mennyire szereti önt. De még a jó emberek is megbetegedhetnek. És afelől semmi kétség, hogy Jonah beteg. Nem arról van szó, hogy mi helyes és mi helytelen. Arról beszélünk, hogy mi a valóság és mi nem az, hogy mi normális és mi nem. Az pedig egyáltalán nem normális, hogy valaki ennyire rettegjen egy orvosi vizsgálattól. Az ő korában biztosan nem. Ahogy az sem normális, ha egy csendes szobában csecsemősírást hall. A nő összerezzent és felkelt.

– Jonah ma csak túl ideges volt… nem akart idejönni. Bár békén hagytam volna! Dr. Steiner bosszúsan csóválta a fejét. – Ha békén hagyja, a helyzet valószínűleg csak súlyosbodni fog. És minél tovább elhúzódik a dolog, annál nehezebb lesz kezelni. Mrs. Golden tekintete fagyossá vált. – Induljunk, April – mondta fojtott hangon. Úgy léptünk ki a rendelőből, hogy el sem köszöntünk az orvostól. Anya a váróhelyiségben beszélgetett Jonah-val, aki felnézett, és azonnal odasietett hozzám. – Mit mondott neked odabent? – akarta azonnal megtudni. Az anyja kis tükröt vett elő a táskájából, és letörölgette arcáról az elkenődött festéket. – Semmi olyat, amivel érdemes lenne foglalkozni. Menjünk haza. Anyukám mellé lépett, és együtt érzőn nyújtotta felé a kezét, de Mrs. Golden csak a fejét ingatta. – Köszönöm a segítségedet – jelentette ki –, de azt hiszem, ezzel majd mi magunk birkózunk meg. Megbeszélés kezdődött arról, hogy ki kit visz, de ezt hamar rövidre zártam. Ha anyu kocsijába ülök be, akkor felkészülhetek egy hosszú beszélgetésre, márpedig ehhez éppen semmi kedvem nem volt. Goldenékkel akartam tartani. Mindenki túlságosan zaklatott volt, és túl fáradt ahhoz, hogy hosszasan vitatkozzon. Épp beszálltam a furgonjukba, amikor megszólalt a zsebemben a telefon. „Jobban van már Jonah? Mi volt az orvosnál?” Igazán kedves volt Kristől, hogy észben tartotta. „Jonah jól van. Hanukára kaptam tőle egy csinos barettet!” – írtam vissza, aztán kikapcsoltam a mobilomat. Némán autóztunk. Jonah időnként nyugtalan pillantásokat vetett felénk. Mindenki érezte, hogy az orvosi rendelőben valami kellemetlen történt, de Jonah egyelőre mintha megkönnyebbült volna attól, hogy túl vagyunk az egészen, és nem változott semmi. Amikor azonban magunkra maradtunk a szobájában, aggódó, fürkésző pillantással nézett rám.

– Hajlandó vagy elmesélni, miért sírt az anyám? – kérdezte. – Tulajdonképpen mi volt? Mondhatok-e még valaha is igazat bárkinek? – Dr. Steiner szerint depressziós vagy, és fel akart neked írni egy halom gyógyszert – feleltem óvatosan. – Anyukád azonban jól lehordta. Az a helyzet, hogy csodásan viselkedett. Nagyon büszke lettél volna rá. Nem hitt nekem; láttam a szemén, tisztában van azzal, hogy hazudok. Egy szó nélkül lerántotta a sapkát a fejemről, és kiterítette az ölében. Végigsimított az alufólia bélésen, megvizsgálta a szegélyt, majd kifordította, és a fény felé tartotta. – Azt hiszem, rendben van – nyugtázta megkönnyebbült kis szusszanással. – Na mindegy, örülök, hogy ez is megvolt. Hátradőlt az ágyán, és intett, hogy menjek oda. Mellé feküdtem, és a vállára tettem a fejem. – Jonah, szeretnéd, ha ma éjjel veled maradnék? – ajánlottam fel. – Segítene, ha itt lennék? Kurtán felnevetett. – Éjszakára? Komolyan mondod? Anyukád úgysem engedné. – Beszélek vele. Ha akarod, megpróbálom meggyőzni. Némán bólintott, majd lehunyta a szemét. Még csak különösebben érvelnem sem kellett, anyu beleegyezett, hogy ott aludjak, amennyiben a szoba ajtaja nyitva marad. Az első éjszakám Jonah-val! Szerelmünkben ennek fontos mérföldkőnek kellett volna lennie. Krisnek legalább húsz lázas üzenetet kellett volna küldenem, amelyekben bejelentem a nagy eseményt. És meg kellett volna küzdenem érte. Anyunak pedig meg kellett volna makacsolnia magát, és azt követelni, hogy azonnal menjek haza. Csakhogy nem Jonah barátnőjeként töltöttem náluk az éjszakát, hanem az ápolónőjeként. És anyu ezzel tisztában volt.

22. fejezet Ölelj, míg van erőd, Vagy megadón ess térdre. Napfény vakít el, Fuss, mert elveszel, Menekülj el velem. Semmi sem történt azon az éjszakán. És ezzel nem arra célzok, hogy nem volt semmi romantikus, hanem azt mondom, hogy szó szerint nem történt semmi. Jonah forgolódott az ágyban, és órákon át hallgattam, ahogy motyog valamit. Akkor szundított végül el, amikor a nap felkelt. Kimerülten bandukoltam haza, az ágyamra rogytam, és azon nyomban elnyomott az álom. Pár órával később tökéletes, fehér reggelre ébredtem. A hó már korábban elkezdett szállingózni, és a gyepet csillogó, puha takaró fedte. A levegő tiszta volt, jólesett belélegezni, az ablakomban olvadozó jégcsapok csepegése és a távoli léptek nyomán meg-megroppanó hó zaja pontosan azt a fajta háttérzenét nyújtotta, amire annyira szükségem volt az eltelt hét után. Utána sem kellett néznem, tudtam, hogy ezen a napon nem lesz suli. A baltimore-i iskolák napokra bezártak, ha csak egy kicsit is rosszabbra fordult az idő. Így biztonságban voltam az ágyamban. Anyukám dolgozni ment, ezért nem nyomasztott, hogy a következő néhány óra során bárkivel szóba kellene állnom. Azzal persze tisztában voltam, hogy muszáj lesz komolyan elbeszélgetnünk. Már hetek óta érett a dolog, és azok után, ahogy Jonah előző nap viselkedett az orvosi rendelőben, biztosra vettem, hogy hamarosan leültet, és szóvá teszi aggályait. Én azonban még nem álltam készen a prédikációra. Kevéssel dél után megszólalt a csengő, és felhangzott a jól ismert ütemes kopogás is. Kiugrottam az ágyból, és mezítláb kifutottam ajtót

nyitni. Kris leveregette a havat a dzsekijéről, és topogva megszabadult a csizmájára tapadt hólétől is. Beljebb tessékeltem, és egy bögre forró csokit tettem a mikróba. – Mondani szeretnék valamit – jelentette ki, miután átmelegedett a keze. – De előtte meghallgatnám a te híreidet. Flaneltakarót borítottam a vállamra, és leültem mellé. – Az én híreimet? Jelentőségteljesen nézett rám. – Hát, este nem vetted fel a mobilt, úgyhogy idetelefonáltam. Anyukád azt mondta, hogy Jonah-éknál vagy. Egész pontosan azt, hogy ott töltöd az éjszakát. Így aztán… szóval, feltételeztem, hogy ma esetleg valami fontos mondanivalód akad. A naiv kíváncsiság a mosolyában szíven ütött. Egész eddig nem számított, hogy mi történik, hogy milyen hangulatban van Jonah, miféle némaságba burkolózik, én egy percig sem éreztem önmagam iránt sajnálatot. Szerelmes voltam belé, és elfogadtam, hogy ez egyfajta próbatétel, a kapcsolatunk egyik szakasza. Most azonban, hogy Kris ilyen várakozón meredt rám, rá kellett döbbennem, hogy ami kettőnk között van, az korántsem egy megszokott tini kapcsolat. A barátnőm valami szexi, érzéki történetre számított. Én pedig legfeljebb az alufóliával bélelt sapka sztoriját ajánlhattam fel. – Nem történt semmi, Kris. Jonah nem érezte jól magát, ezért maradtam vele. Nincs semmiféle hírem. – Ó! – Csalódottnak tűnt. – Pedig annyira reméltem, hogy jól elsztorizgatunk. Tapasztalatot cserélünk. Mert nekem továbbra is lenne mit mondanom… Ehhez túl kimerült voltam. Normális helyzetben boldogan meghallgattam volna, mi történt vele, és arra biztattam volna, ossza meg velem a részleteket, de most, az előző nap fényében egyáltalán nem érdekelt a dolog. Semmi kedvem sem volt Kris tökéletes, varázslatos új fiújáról hallani. – Megismerkedtél valakivel? – kérdeztem, és reményeim szerint lelkesítő mosolyra húztam a szám.

– Ez még annál is jobb! Már olyan régóta szeretnék mesélni Dannyről! De ahányszor csak beszélgettünk, mindig Jonah-val voltunk elfoglalva. Most viszont már egy perccel sem tudok tovább várni. – Ragyogó mosoly ömlött el az arcán. – Elszántam rá magam, mert azt hiszem, megtaláltam az igazit. Először azt sem tudtam, miről beszél. Az igazi micsodát? Aztán leesett, és a gyomrom azonnal görcsbe szorult. Egyértelműen nem akartam tovább hallgatni a történetet. – Várj csak… úgy érted… – Igen, miért, mit hittél? Danny egyszerűen elképesztő. Annyira szeretném, ha megismernéd! Persze félre ne érts, örülök, hogy eddig vártam. De annyira tudom, hogy hihetetlen lesz vele! Hogy eddig várt? – villant át a fejemen. Hiszen két hétnél tovább nem járt senkivel. – Hűha, Kris, ez ám a hír! És mitől olyan rendkívüli ez a fiú? – Ó, tudtam, hogy meg fogod kérdezni! Muszáj lesz megismerned Dannyt, akkor megérted. – Danny? – Vadul kutattam az emlékeim között, de semmi sem jutott eszembe. Kris említette volna ezt a nevet korábban is? – Együtt néztük meg annak idején a Facebook-profilját – sietett a segítségemre. – Nem emlékszel? – Hát persze! A gitáros fiú! Szóval ti ketten… – Nem, még nem – vágta rá sietve. – Gondoltam, várok a két hónapos évfordulónkig. De már a legelejétől tudtam, hogy ő az igazi. Csak azért várattam, nehogy azt higgye, hogy olyan… – Lotyós vagy? Az álla leesett, azonnal az arcába szökött a vér. Nagyot nyeltem, és elfordítottam a fejem. A durva, zavarba ejtő, teljesen elhibázott és utálatos szó visszaszívhatatlanul ott lebegett kettőnk között. Förtelmesen viselkedtem, a jó barát szöges ellentétét hoztam. Ezen a reggelen azonban nem volt kedvem senki barátjának lenni. Attól is tartottam, hogy folytassuk a beszélgetést, mert tudtam, egy idő után kérdezgetni kezd Jonah-ról, és én a világon semmi jót nem tudok megosztani vele. Mit is

mondhatnék? Az orvos szerint a fiúm hallucinál, de én baromian igyekszem, hogy ezt ne higgyem el? Ebben ugyan nincs semmi szexi. – Ne haragudj – nyögtem ki végül. – Nem kellett volna ezt… – April! – Ahogy kimondta a nevem, abban benne volt minden megbántottsága és értetlensége. – Esküszöm, nem volt szándékos, Kris. – Mi ütött beléd? – Nem volt semmi harag a hangjában. El sem hittem, milyen higgadt maradt, pedig minden oka megvolt arra, hogy leüvöltse a fejem, és faképnél hagyjon… Aztán kibökte. – Jonah-ról van szó, ugye? A hallgatásom felelt helyettem. – Nagyon aggódsz miatta. Nem kérdésnek szánta. A válasz ott volt az orra előtt, kiolvashatta abból, ahogy lehajtott fejjel, magamba roskadva ültem, ahogy beállt kettőnk között ez a szokatlan csend. De nem álltam készen arra, hogy beismerjem. Kris az én édes, elképesztő barátomként gondolt Jonah-ra. Az illúziót nem zúzhattam szét. Egy másodperccel később ez magától is bekövetkezett. Valaki vadul dörömbölni kezdett az ajtón. Mindketten összerezzentünk a lármára, és már szaladtam is a házunk bejáratához. Kris velem tartott. A küszöbön Katie didergett, kezecskéje kékre dermedt, a bőr kiszáradt rajta a hidegtől, vékony sportcipőjére ráfagyott a hó. Arcát a ruhája ujjába temetve sírt, és amikor letérdeltem mellé, átölelt, és a pulóverembe rejtette fejét. – Baj van – zihálta. – Kérlek szépen, gyere vissza velem. Nagyon, de nagyon félek. – Katie, hol van anyukád? – tudakoltam, miközben betessékeltem. – Hol van Jonah? Hogy kerültél ide egyedül? – Anyu elment bevásárolni – magyarázta. – Én az egyik szomszédnál játszottam. Csakhogy otthon felejtettem a varázspálcámat, és haza kellett szaladnom érte. Amikor felértem az emeletre, hallottam, hogy Jonah a műteremben kiabál valakivel. Annyira megijedtem. Eszembe jutott, hogy

itt laksz, és átjöttem hozzád. Nem akartam szólni a szomszédunknak. Ő nem ismeri Jonah-t olyan jól, mint te. Kérlek szépen, April… nem akarok egyedül hazamenni… Lehámoztuk róla a vizes zoknit, aztán Kris takarót terített a vállára, amibe Katie halk sóhajjal egyre mélyebbre bújt. – Fel kellett volna hívnom anyukámat – bökte ki. – De annyira megijedtem, hogy csak kiszaladtam a házból. – Ne aggódj, Katie. Máris megyek és megnézem, mi van Jonah-val – próbáltam megnyugtatni. – Te pedig itt maradsz a barátnőmmel, jó? Lementek az alagsorba, és betesz neked valami filmet. Már a cipzárt húztam fel a csizmámon, amikor Kris félrevont. – Hová mész? – suttogta idegesen. – Mi van, ha valami betörő van a házukban? Nem mehetsz oda egyedül! – Most nem tudom elmagyarázni – feleltem. – Kérlek, hívd fel Jonah anyukáját, mihelyt elmentem, és mondd meg neki, hogy náluk találkozunk. Katie tudja a számát. Válaszra sem várva belebújtam a kabátomba, és mire megszólalhatott volna, már ki is léptem az ajtón. Nem mondhatott volna semmit, amivel visszatarthat, még ha legbelül éreztem is, hogy igaza lenne. Bőven volt okom arra, hogy rettegjek. Fogalmam sem volt, mi vár rám Jonah-ék házában. De bíztam Katie ösztöneiben, és tudtam, alapos ok nélkül nem könyörögne segítségért. Amikor befordultam az utcájukba, megálltam, hogy levegőhöz jussak, és végignéztem a tiszta, fehér előkertek végtelenbe nyúló során. Minden makulátlan volt, semmi sem mozdult, a gondosan karban tartott utcácskában érintetlenül csillogott a hó. A tökéletes látványt egyetlen ház rontotta le – Goldenék kertjében összejárták a havat, és az olvadt lé elkeveredett a föld göröngyeivel. Átléptem a kerti ösvényen, és ekkor tűntek fel a mellette végigvonuló apró, vöröses cseppek. Lehajoltam, hogy megérintsem a pirosra színeződött havat. A szívem úgy kalapált, hogy a fülemben is csak ezt hallottam. Az előkertben véres, meztelen láb taposta össze a havat.

Sarkon kellett volna fordulnom és elmenekülnöm. Mintha valami horrorfilmbe csöppentem volna – én voltam a naiv kamasz, aki óvatlanul belép a szobába, ahol lemészárolják. De mi mást tehettem volna? Jonah bent volt a házban. Talán megsérült, talán retteg – én pedig odakint vacogtam, és tehetetlenül meredtem a véres, csomókba összeálló hóra az előkertjükben. Hogy bocsáthatnám meg magamnak, ha sorsára hagynám most, amikor a leginkább szüksége van rám? Fogamat összeszorítva lassan beszívtam a levegőt, aztán az ajtóhoz mentem. Csak megérintettem, és máris kitárult. Bekukucskáltam az előszobába, elkiáltottam Jonah nevét, és vadul reménykedtem abban, hogy mindjárt válaszol. De csak a saját hangom visszhangja verődött vissza hozzám – meg valami ritmikus zene az emelet felől. Felmentem a lépcsőn, és megtorpantam Jonah szobája előtt. Semmi nyomát sem láttam, de nem volt ordítozás, káromkodás, bokszzsákpüfölés sem, amire mind számítottam – csak valami ütemes üvöltés, ami a hangszórókból áradt. Hangosabban kiabálok, de te elmész. Hangosabban kiabálok, de te kizársz. Belöktem Jonah ajtaját, és benéztem. Senki sem volt a szobában. A helyiség pont úgy nézett ki, mint előző nap. Az iPodja oda volt támasztva az íróasztalára, és a falak szinte beleremegtek az általa választott dal hangerejébe. Nevedet mondom. Vér ömlik kezemre. Kérlek, ne fordulj el. Nézned kell, hogy megyek el. Kiléptem a sötét folyosóra, a zene azonban követett, egyre csak üvöltött, a fülemben dobolt. A csizmám sarka megcsúszott valamin. Felemeltem a lábam, és a vöröses maszatra meredtem. A műterem ajtaja mögül sötét, ragacsos folyadék szivárgott ki. Szám elé kaptam a kezem, és nagyot nyeltem, nehogy rosszul legyek. Nem mehetek be oda, villant át a fejemen, és lehunytam a szemem. Féltem benézni. – Édes istenem – fohászkodtam –, kérlek, kérlek, ne legyen semmi baja. Kérlek, hadd ne érkezzek túl későn.

A félelemtől reszketve, lesütött szemmel osontam végig a folyosón, elfúló hangon suttogva Jonah nevét. Még mindig semmi válasz, csak a szobájából visított továbbra is az a monoton zene. Végignézetem veled, végignézed, végignézed… Bekopogtam a műterem ajtaján, nagy levegőt vettem, és benyitottam. A következő pillanatban már a padlón térdeltem, kezemmel eltakarva a szemem – aztán hitetlenkedve meredtem az elém táruló látványra. A műteremben senki sem tartózkodott, viszont az összes festmény láthatóvá vált, az azokat borító lepedők halomban álltak a helyiség közepén. A vásznak mind vörösben úsztak, skarlátszínű festék borította őket, és folyt le róluk a keményfa padlóra. Egy sem úszta meg. Jonah vagy tíz doboz sötétvörös falfestéket borított a képeire, majd határozott, szándékos ecsetvonásokkal az egészet elkente rajtuk. Ettől voltak vörösek odakint a lábnyomok. Nyilván csupa festék volt, amikor a nyomokat hagyta maga után. De most hol lehet? Hová mehetett? Néhány őrjöngő perc leforgása alatt évek kemény munkáját tette tönkre. Mi egyéb elpusztítását vehette tervbe? Amikor kiléptem a házból, lenéztem az összesározott kertre. Jonah nyomokat hagyott… jól látható, vörös lábnyomok sorakoztak a havon. Csak követnem kell őket. Ezt is tettem. Úgy haladtam a nyomait figyelve, mint valami amatőr véreb. Körbe-körbe jártam, előbb egy közeli utcácskába, onnan vissza a mi utcánkba, majd egyenesen a házunk felé vettem az irányt. Amikor végre felfogtam, hol lehet, futásnak eredtem. Egyre nagyobb sebességre kapcsoltam, ahogy közelebb értem a házunkhoz, és levegő után kapkodva vágtattam be az ajtón. A nappaliban nem volt senki. Kris és Katie nevét kiabálva újra meg újra szólongattam őket. A rózsaszínes, havas nyomok a konyhaasztalnál értek véget egy nagyobb, olvadozó kupacban, onnan kisebb tócsák vezettek a szobám ajtajáig. Lassan a szobámhoz mentem, és hallgatózni kezdtem. Valami neszt hallottam, mintha valaki suttogva motyogott volna, meg a zongora hangját, mintha ugyanazt a billentyűt nyomkodta volna le újra meg újra. Már nyúltam a kilincs után, amikor egy kéz ereszkedett a vállamra.

Felsikoltottam és megperdültem, aztán megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor Krist pillantottam meg magam mögött. – Te jó ég, April, mi van veled? – tudakolta előrelépve. – Hallottam, hogy hívtál, úgyhogy feljöttem. Katie-vel az alagsorban mozizunk. Itt meg mi folyik? – Elhallgatott, és ő is fülelni kezdett. – Van valaki odabent? A kiáltására csend támadt a szobában, aztán léptek közeledtek az ajtó felé. Megmozdult a kilincs, aztán megmerevedett, és meghallottuk Jonah hangját. – Ki van ott? Mit akar? Éreztem, hogy Kris rám mered. Pontosan tudtam, mi jár a fejében. Ugyan ki az, aki betör a barátnője szobájába, majd magyarázatot követel? – Jonah, én vagyok – feleltem. – Kérlek szépen, bejöhetnék? Kinyílt az ajtó, és Jonah kilépett a fénybe. Mögöttem Kris levegő után kapott, és én is megdöbbenten hőköltem hátra. Sejtettem, hogy rossz állapotban lesz, de erre nem voltam felkészülve. Csak egy vékony póló és alsónadrág volt rajta, meztelen lába kékes rózsaszínesre fagyott. A haját összekócolta a szél, jégkristályok csillogtak benne, arcán és nyakán olvadozó hó csorgott. Vállától az ujjai hegyéig vöröslött a bőre – mint valami harcos, aki lemészárolta az ellenségét, majd kezét belevájta a felhasított holttestbe. Maszatos ujjaival anyám ezüst vajkését szorongatta. Szeme eszelős fényben csillogott. Csak bámulni tudtam, amikor felém nyúlt, és megragadta a kezemet. – Hol van? – kérdezte sürgető hangon. – Hová rejtetted? Fogalmam sem volt, miről beszél. Benéztem mellette a szobámba. A digitális zongorám két billentyűje összetörve a padlón hevert. – Jonah, mi történt a zongorámmal? – suttogtam meghökkenve. – Mit csináltál? De csak türelmetlenül rázta a fejét. – Nincs sok időnk. Poloskát telepítettek a billentyűzetbe. Az én műtermemben is jártak. Mihelyt rájönnek, hogy meghiúsítottam a terveiket, ide fognak jönni. Ezért most muszáj megtudnom: hol a festmény, amit neked adtam?

Már láttam, hogy tett valami kapkodó kísérletet a szobám átkutatására. A könyvesszekrényről levert néhány kötetet, a szőnyeget félrelökte. Kinyitotta a szekrényemet, és szétdobálta a cipőimet. Ennél közelebb nem jutott a portréhoz. Ahogy kérte, rendesen eldugtam – ott lógott becsomagolva a ruháim mögött. De ezt nem állt szándékomban elárulni neki. – Jonah, nem adom oda a képet, hogy tönkretedd, mint az összes többit. És nem is beszélek veled, míg le nem rakod azt a kést. Ingerültnek tűnt. – Ugyan, April, ez csak egy kenőkés! És nem érted a lényeget. Nem tönkretettem a festményeket, hanem megvédelmeztem őket! Mert lopkodták őket, ahogy megpróbálták a te zenédet is elrabolni. Hát nem érezted? Nem tűnt fel, hogyan szívják el a tehetségedet? Én már hónapok óta tudok róla! Mérges kis poloskák, amik az agyammal táplálkoznak! Mielőtt ideérnének, muszáj megakadályoznunk… – Mielőtt ki ér ide? – kiáltottam fel. – Senki sem akar elkapni… Megpróbáltam volna lezárni a hiábavaló vitát, igyekeztem volna észérveket felhozni, de ebben a pillanatban visító szirénák szakították meg a beszélgetésünket. Jonah megdermedt, riadalmában elnyílt a szája. – Én mondtam neked, April. Én mondtam, hogy jönnek. Gyere, állj gyorsan ide mellém. Együtt nézünk szembe velük. Kristin eddig ijedtében mintha gyökeret eresztett volna mögöttem, ekkor azonban elkezdett hátrálni. A szirénák hangja egyre közelebbről szólt, ő pedig feltépte a bejárati ajtót, és kirohant a kertbe. – Ide! Itt vagyunk! – kiáltozta vadul integetve, miközben egy mentő és egy rendőrautó fékezett le az utcán. Egy másodperc múlva már ott is állt egy rendőr a ház előtt. Mrs. Golden is kiugrott a rendőrautóból, és Jonah nevét kiabálva felénk futott. Jonah erővel megragadta a kezem, kitántorgott az előkertbe, és engem is magával rángatott. A rendőr mozdulatlanná merevedett, amikor megpillantott bennünket, és egyik keze védekező mozdulattal a pisztolytáskája felé indult. Rájöttem, hogy Jonah jól láthatóan még mindig

a markában szorongatja a kést. Mit képzelhet a rendőr erről a vad tekintetű fiúról, aki vöröslő kézzel egy késsel hadonászik? – jutott eszembe. És mi lesz, ha Jonah nem adja meg magát? – Tegye le a fegyvert, és helyezze mindkét kezét a tarkójára! – utasította a férfi, és lassan előhúzta a pisztolyt a tokjából. – Most engedje el a lányt. De Jonah erre nem volt hajlandó. Ezt már abból éreztem, ahogy görcsbe rándultak az izmai, és a tekintetéből is kiolvastam. Megpróbál ellenállni. A rendőr pedig lelövi, amennyiben felé lép, vagy fenyegetően viselkedik. Mrs. Golden ott állt a rendőr mögött, és kétségbeesetten szólongatta a fiát, esdekelve, hogy hallgasson rá. Jonah azonban nem hallotta meg. Már senkinek a hangja sem jutott el hozzá. Ez csak egyféleképpen végződhetett. Lassan előreléptem, és odaálltam Jonah meg a várakozó rendőr közé. – Uram, kérem! – kiáltottam. – A barátom nagyon beteg. Nem tudja, hogy mit csinál. Muszáj kórházba szállítani. A rendőr kissé elbizonytalanodott, de a pisztolyával továbbra is ránk célzott. – Le kell tennie azt a fegyvert – jelentette ki megint. – De hiszen csak egy vajkés! – ordítottam. – Nem lehet vele senkit sem megsebezni! A rendőrt nem győztem meg. – Kisasszony, lépjen oldalra – követelte. – Most azonnal távolodjon el tőle! Jonah lehajolt, és a fülembe súgta: – Mit művelsz, April? Nem megyek el ezekkel az emberekkel a kórházba. Sehová sem megyek. Hát nem érted? Ez a sorsom. Hírnök vagyok. Ezzel nem lehet szembeszállni. Hogyan menthetünk meg valakit, aki nem hagyja, hogy megmentsék? Jonah-val lehetetlen volt szót érteni; meggyőződésévé vált, hogy ellenségek és kémek vesznek bennünket körül. Bármit mondtam is, nem látta volna be, hogy téved. Az ő szemében mindenki más őrült volt; ő pedig az egyetlen épeszű személy a világon. Ekkor jutott eszembe. Jonah-val csak akkor tudok kapcsolatot létesíteni, ha belépek a világába, ha osztozom a téveszméiben, ha elfogadom a

fantazmagóriáját. Úgy kell tennem, mintha hinnék neki, csak neki, és senki másnak nem. Felé fordultam, és kezemet gyengéden az arcára simítottam. Lassan lehúztam magamhoz a fejét, és odahajoltam a füléhez. – Jonah, figyelj jól – súgtam oda. – Le kell tenned a kést, és hagynod kell, hogy a mentő bevigyen a kórházba. Nem, ne húzódj el, csak hallgass végig. Ha a rendőrök letartóztatnak, akkor bevisznek az őrsre, és bedugnak egy cellába. Én pedig teljesen magamra maradok. És akkor engem is elkaphatnak, mert már nem leszel ott, hogy megvédj. – Merőn bámult rám; láttam, hogy eljutnak hozzá a szavaim. – Jonah – fogtam könyörgőre –, ha viszont kórházba szállítanak, akkor melletted maradhatok. Együtt leszünk, és vigyázhatunk egymásra. Ígérem, nem hagyom, hogy bántsanak. De ha most ellenállsz, akkor a rendőr rád fog lőni. Vagy megbilincsel, és elvisz magával. Muszáj azt mondanod nekik, hogy beteg vagy, és hogy óriási hibát követtél el. Kérlek, Jonah. Könyörgök. Arra számítottam, hogy vitatkozni kezd, vagy legalább beletelik egy kis időbe, mire átgondolja az egészet. Ehelyett azonban váratlanul elmosolyodott, mintha valami szép dolog jutott volna eszébe, és már fürgén el is lépett mellőlem. Hanyagul félrehajította a kést, majd drámai mozdulattal odakapta a kezét a tarkójához, és elnyúlt a földön. A rendőr pisztolyát leengedve odarohant; Mrs. Golden a fiára vetette magát, és két keze közé fogta a fejét. A várakozó mentőből egy orvos szállt ki, és átszaladt a kerten. Erőtlenül a hóba roskadtam, és csak néztem, ahogy körülveszik ernyedt testét. Jonah nem állt ellen, amikor a mentősök becsatolták a hordágy szíját, és a csuklóját is kikötötték. Amikor beemelték a mentőbe, odakiáltottam nekik. – Vele mehetek a kórházba? Az orvos kétkedve mért végig. – Nem leszel rosszul a tű látványától? – kérdezte. Némán megráztam a fejem. Vállat vont, és a hordágy melletti ülés felé intett. – Asszonyom, ön jöjjön mögöttünk kocsival – szólt oda Jonah anyukájának, és már be is csukta az ajtót.

Sziréna és villogó fények nélkül indultunk el az egyetemi klinika felé. Az orvos megvizsgálta Jonah-t, mormogott valamit arról, hogy az életfunkciói stabilak, majd bekötött a karjába egy infúziót. Jonah végig teljesen mozdulatlan maradt; meg sem rezzent, amikor beléhatolt a tű. Amikor betolták a kórház előcsarnokába, egy pillanatra kinyitotta a szemét, és rám kacsintott. Odahajoltam fölé. – Azt hiszem, bevették – suttogta, majd újra lehunyta a szemét.

23. fejezet A sürgősségi osztály unalmas volt. Ami eléggé meglepett. Miután láttam már olyan sorozatokat, mint a Dr. House vagy a Grace klinika, az a képzet alakult ki bennem, hogy egy kórház az a hely, ahol izgalmas dolgok történnek. Páciensek sikoltoznak, mindenfelé szikék és injekciós tűk villannak meg, mindenki emelt hangon utasításokat osztogat, vér fröcsög minden irányba, és orvosok szeretkeznek a nővérekkel az ügyeleti szobában. A valóság azonban egyáltalán nem olyan volt, mint a tévében. A felvételen elég hamar túl lettünk, és egy sarokszobában helyeztek el minket. Egy idő után beballagott egy nővér, megmérte Jonah pulzusát, vett egy kis vért, aztán egy szó nélkül kényelmes tempóban távozott. Eltelt másfél óra. Öt újabb pulzusmérés. Jonah anyukájával némán ültünk, és az ajtóra szegeztük a tekintetünket, arra várva, hogy jöjjön valaki, aki beszél velünk. Jonah teljesen mozdulatlanul feküdt; meg sem moccant, amióta behozták. Egyszer megpróbáltam szólni hozzá, de csak egy pillanatra nyitotta ki a szemét, hogy odasziszegje: – Itt ne mondj semmit. Hallgatóznak. – Majd újra becsukta a szemét. Mintha már órák óta vártunk volna, amikor végre belépett egy magas, fiatal nő. Egy pillanatra Jonah ágya fölé hajolt, aztán végigfutott a kórlapján. – Dr. Wilde vagyok, a sürgősségi kezelőorvosa – mutatkozott be szavait a kezében tartott csipeszes írótáblához intézve. – Úgy tudom, Jonah-nak valami viselkedészavara támadt. Elmondanák, hogy mi is történt ma? Viselkedészavar? Szóval ő ezt így nevezi? Mintha mindössze annyi történt volna, hogy egyfolytában jártatta a száját a suliban egy órán, és papírgalacsinnal dobálózott? – Hát, egy ideje már voltak jelek – fogott hozzá bocsánatkérő hangon Mrs. Golden. – Eleinte amiatt aggódtam, hogy talán depressziós. Vagy hogy kábítószerezik. De arról fogalmam sincs, most mi lehet vele. Dr. Wilde még mindig a kórlapra meredt.

– A vérvétel laboreredménye drogra és alkoholra negatív. – Mintha ez csalódást okozott volna neki. – Ezek szerint már látta orvos? – Igen, múlt héten elvittük a gyerekorvoshoz. Dr. Steiner azt mondta… – Mrs. Golden tétovázva pillantott Jonah felé. – Azt mondta, aggódik, hogy ez pszichózis lehet – fejezte be jóval halkabban. – De én nem hittem neki… – Várjunk csak! – szakította félbe a doktornő. – Várjunk. A gyerekorvos aggódott, amiért Jonah hallucinál? – Ezt mondta. – Azt állítja, hogy az orvos gyanította, hogy a páciense pszichotikus, ennek ellenére nem folytatta a kivizsgálást? – pattogott dr. Wilde. – Nem értesített szociális munkást, nem hívott pszichiátert? Mrs. Golden a fejét rázta. – Attól tartok, erre esélyt sem adtunk neki. Sajnálom, doktornő, de azt hittük, otthon is megbirkózhatunk a problémával. Magam sem hittem volna, hogy rendőrt hívok a saját fiamhoz. Dr. Wilde már válaszra nyitotta a száját, amikor az ágy felől éles hangú sikoly és vad zörgés hallatszott. Jonah kinyitotta a szemét, és magából kikelve rángatta a csuklóján az ágyhoz rögzítő kötést. – Te hívtad rám a rendőrséget? – ordította az anyja felé. – Te voltál az? Az orvos meglepetten hátrahőkölt, aztán újra lapozgatni kezdett a papírok között. – Itt meg mi folyik? – mormolta dühösen. – Nekem azt mondták, hogy kikötötték, és le is szedálták! Jonah sikoltozva hányta-vetette magát; az anyja odasietett mellé. – Jonah, annyira sajnálom! Fogalmam sem volt, hogy mi történik! April barátnője felhívott, és azt mondta, hogy épp kirabolják a házunkat. Nem miattad hívtam a rendőröket. Azt hittem, veszélyben vagy. Kicsikém, hallgass meg… Ezzel dr. Wilde vizsgálata be is fejeződött. Azt hiszem, amit akart, azt mind megtudta Jonah-ról az alatt a rövid idő alatt, amíg az ápolónő a fecskendőbe felszívta, majd az infúzióba injektálta a nyugtatót.

Jonah már nem az anyjával üvöltött, parázsló tekintetét az ajtónál nyugodtan álldogáló orvosnőre szegezte. – Tudom, hogy mit fog csinálni velem! – ordította. – Telenyom mindenféle gyógyszerekkel! Aztán belém helyez egy szondát, erőszakot tesz az agyamon a készülékeivel, és kicseréli a gondolataimat. De én nem fogom hagyni! Szembeszállok magával! Pontosan tudom, hogy ki maga, és kinek dolgozik! Van egy meglepetésem, a maga számára, doktornő! Dr. Wilde, ugye? Azt mondta, dr. Wilde a neve? És tényleg vad? Amolyan bulizós lány? Szeret vadulni a bulikon? Legyen csak óvatos azokkal a diákszövetségbeli fiúkkal! Mert van ám nekik randidrogjuk, doktornő. A diákszövetségbeli fiúk is elég vadak, hát nem? És másnap sosem hívják vissza! Hát ez van, ha valaki vad, doktornő! Mégis mit képzelt, mi fog történni? Csak várja és várja őket, de sosem jönnek. Ugye, tudja, milyen érzés? Várni és várni örökké a barátjára, aki sosem érkezik meg! Mert sorsára hagyta magát! Maga pontosan tudja, hogy miről beszélek, dr. Wilde! Szinte érzem a magából áradó bűntudatot! Ott volt vele, ugye? Maga tudja, hogy mi történt. Végignézte, ahogy megtörténik, ugye? Ugye? Feleljen! A doktornő egy szót sem szólt. Csak állt Jonah ágya felett keresztbe font karral, miközben a nővér beadta a nyugtatót. A folyadék épp csak elfogyott a fecskendőből, amikor Jonah már erőtlenül hanyatlott hátra a párnájára, és felém fordította fejét. – Mondtam, hogy ez történik majd – nyöszörögte. – Tudtam, hogy mire képesek. De te megígérted, hogy nem hagyod. April, te megígérted… Minden mást elnyomott a gyógyszer, ami hatni kezdett. Tizenkét órával, harminc vizsgálattal, két ápolónővel, négy medikussal és három orvossal később Mrs. Golden aláírta az engedélyt, amelynek értelmében Jonah-t átszállították az Árnyasliget kórház fiatalkorú pszichiátriai részlegére. {1}

24. fejezet A hajnal közeledtével fejemet Jonah hordágya fémkorlátjának támasztva sikerült elszundítanom néhány percre. Mrs. Golden egész éjjel fennmaradt, főleg sírdogált. Amikor a harmadik, egyben utolsó orvos közölte velünk, hogy sikerült szabad ágyat találniuk az új létesítményükben, az anyja csak fásultan bólintott, és a kezébe temette az arcát. Mire megjöttek, hogy Jonah-t átszállítsák a pszichiátriai osztályra, anya is kijelentette, hogy hazavisz. Akkor lépett be a betegosztályozóba, amikor épp kitolták onnan Jonah-t, aki mintha azt képzelte volna, hogy megint Bostonban van, és mindenkit megkért, vigyék már el kocsival egy 7Eleven üzletbe. Pillantása anyára esett, kissé mintha összezavarodott volna, de aztán a szeme elkerekedett, amikor ráismert. – Mrs. Wesley – suttogta sürgetően –, muszáj elvinnie innen Aprilt. Mert folyton belédöf az agyam. Anyu erősen megmarkolta a karomat, és elhúzott tőle. Kifelé menet Mrs. Golden félrevonta, és valósággal könyörgött, hogy vigyázzon Katie-re. Megígérte, hogy érte jön, mihelyt Jonah-t sikerült elhelyezni. Megölelték egymást, aztán elhagytuk a kórházat. Útban hazafelé beugrottunk Katie-ért a szomszédjukhoz, és hazavittük magunkkal. Eltartott egy ideig, mire sikerült megértetnünk a kislánnyal, miért nem alszik ezen az éjszakán a saját ágyában. Végül sikerült elterelnem a figyelmét egy csomó régi játék babámmal meg egy ollóval. Miközben ő lelkesen teleszórta a szőnyeget levágott műanyag hajjal, én lábujjhegyen kiosontam a vendégszobából a folyosóra, és becsuktam az ajtót. Anya keresztbe font karral várt rám. Ki volt zárva, hogy ezt megúszhatom. Bementem mögötte a szobámba, és leültem az ágyamra. A szoba még mindig olyan állapotban volt, amilyenben Jonah krízise után maradt, de láttam, hogy anyu megpróbálta megjavítani a zongorám billentyűit. Észrevette, hogy a hangszer felé lesek, és a fejét csóválva megjegyezte: – Lehet, hogy kénytelenek leszünk újat venni.

– Tudom – bólintottam. – Kifizetem. – Ne légy nevetséges, April. Nem a pénzről van szó. Egyszerűen csak nem fér a fejembe, miért tenne Jonah bármi ilyesmit. Nagyot sóhajtottam, és fejemet hátraejtettem a párnára. – Azt hitte, hogy be van poloskázva. Dr. Steiner nem említette, amikor Jonah-val nála jártunk? Anyu a fejét rázta. – Nem mondott semmit. Orvosi titoktartás, tudod. Fogalmam sincs, mi folyik itt. Rachel nem akart beszélni a dologról. Te pedig mintha napok óta most lennél először itthon. – Hát jó – vágtam bele. – A részletekre vagy kíváncsi? Elmondom. Az orvosok szerint Jonah pszichotikus. Ennél pontosabban nem hajlandók fogalmazni, ahogy azt sem mondják el, miért lett beteg. De véletlenül meghallottam, hogy az egyik medikus kétszer is használta a „skizofrénia” kifejezést. Szóval lehet, hogy erről van szó. Anyu teste váratlanul éberen megfeszült. – Biztos, hogy Jonah-ról beszéltek? – Nem tudom, de ő volt a sürgősségin az egyetlen lekötözött, üvöltő beteg. – Sajnálom – nyúlt a kezem után. – Éreztem, hogy valami nincs rendben. De nem hittem volna… Hirtelen azt kívántam, bár ne lettem volna vele ennyire őszinte. – Anyu, Jonah beteg. Ezt felfogtam. Ezért van kórházban. Szóval majd adnak neki valami orvosságot, és akkor jobban lesz. Nem kell így nézned rám. Nem halt meg. – Tudom, April, de… van fogalmad arról, hogy mi a skizofrénia? Utánanéztél? – Még nem. Különben mit számít? Ez nem változtat semmin. – De, kicsikém, és fel kell készülnöd rá. Gyerekkoromban volt egy szomszédunk, akinek a fiánál skizoaffektív zavart állapítottak meg. A fiú különféle intézményekben töltötte az élete hátralevő részét. Sosem javult az állapota. A családja számára ez iszonyú volt. Sosem beszéltek róla… annyira szégyellték.

Pontosan erre a fajta információra nem volt semmi szükségem – mások horrortörténeteire. Tudtam, mi lesz a következő: jön a vállveregetés, az együtt érző pillantás, majd pedig a „ne szomorkodj, majd csak túl leszel rajta”. Ezt ugyan sosem hallgatnám végig. – Azt meg hogy érted, hogy a szomszédaitok „annyira szégyellték” – kérdeztem rá. – Én nem szégyellem Jonah-t. Anyu, ő beteg. Nem bűnt követett el. Az eltelt pár hétben nem te voltál vele. Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz. Bármin mentem is keresztül, bármin ment keresztül az anyja, Jonah-nak százszor jobban fájt az egész. Mielőtt igazán beteg lett, pontosan tudta, mennyire aggódunk miatta. És ebbe majdnem belepusztult. Annyira szeretett volna véget vetni az egésznek, de képtelen volt rá. Segítségre van szüksége. Tulajdonképpen örülök, hogy ez történt, mert most legalább tudom, mi a helyzet, és képes vagyok segíteni neki. Anyukám egy darabig szóhoz sem tudott jutni. Legalább erre az időre úgy érezhettem, mintha nyertesen kerültem volna ki a vitából. Aztán viszont megtalálta a keresett szavakat, nem is egyet, és minden mondata puskagolyóként talált célba. – Ezzel mit akarsz mondani, April? Hogy azt tervezed, kitartasz mellette? Hogy egy idegklinikára jársz látogatni a fiúdat? Kicsikém, hiszen tizenöt éves vagy! Neked a tanulásra kellene koncentrálnod, meg arra, hogy a barátaiddal legyél, nem pedig arra, hogy egy pszichotikus fiú mellett játsszál ápolónőt… – Pszichotikus fiú? – sikoltottam fel, és elhúzódtam tőle. – De hiszen ismered Jonah-t, anyu! Hogy beszélhetsz így róla? Azt akarod, hogy most hagyjam sorsára, amikor a legnagyobb szüksége van rám? Ugyanezt tanácsolnád, ha rákot diagnosztizáltak volna nála? Akkor is azt javasolnád, hogy intsek neki búcsút, és folytassam az életemet? „Ó, de kár, haver. Sok szerencsét a betegséggel.” Tényleg azt szeretnéd, ha ilyen ember lennék? – Ne hasonlítsd a rákhoz. Teljesen más dolog. – Hogyan? Mennyiben más? – Annyiban, April, hogy a ráknál vagy meggyógyulsz, vagy meghalsz. Sajnálom, hogy ennyire nyersen fogalmazok, de ez van. Jonah betegsége

azonban sosem múlik el. Életed hátralevő részét kórházak előcsarnokában fogod tölteni, rá várva. Hogy mondhat ilyeneket? – gondoltam keserűen. Hogy zúzhatja össze a reményt, mintha valami semmiség lenne. Nem tudhatja, mennyit jelentett számomra Jonah, nem értheti, hogy ő lett a mindenem. Ha most elvesztem, akkor teljesen magamra maradok. Azért akartam, hogy Jonah gyógyuljon meg, mert szerettem, de közben szükségem is volt rá, mert képtelen lettem volna nélküle szembenézni az élettel. És neki is szüksége volt rám, jobban, mint bármikor. Egyszer már összeomlott a legjobb barátja halála miatt. A magányos, fájdalmas hónapok után végül nekem ajándékozta a szívét, és én végre boldoggá tettem. Hogy is vehetném ezt el tőle? Tudtam, hogy anyám téved. Egészen biztos voltam abban, hogy Jonah visszatér hozzám. Lehetetlennek láttam, hogy csak úgy eltűnhessen a fiú, akit szerettem, aki mindig olyan kedves és gyengéd volt, olyan vibrálóan eleven és tehetséges. Ha anyukám úgy ismerte volna, mint én, akkor ő is megértette volna. – Kérlek, anyu, most nagyon fontos, hogy meghallgass – szólaltam meg higgadtabban. – Azt szeretném, ha visszaemlékeznél, milyen volt Jonah, mielőtt ezek történtek vele. Szeretett… tényleg szeretett… és tudom, hogy még mindig szeret. Ha beteg lennék, ő kitartana mellettem. Te is tudod, hogy így lenne. De nem azért teszem, mert úgy érzem, hogy elvárják tőlem. Én ott akarok lenni mellette mindig. Ha örökre beteg marad… akkor legalább tudni fogom, hogy megtettem minden tőlem telhetőt. Anyu sóhajtva csóválta a fejét. – Szerintem eszményíted Jonah-t. Csak a pozitív dolgokra emlékszel. – Mi benne a negatív a betegségén kívül, anyu? – Fogalmam sincs, April! Nem ismertem olyan jól, mint te. Így hát kénytelen vagyok elhinni, amit mondasz. – Nem, dehogy! – kiáltottam fel, mert hirtelen eszembe jutott valami. – Nem nekem kell hinned. – Hogyhogy eddig nem gondoltam erre? – Szeretnék mutatni valamit! – Felpattantam az ágyról, és odaléptem a szekrényhez.

Benyúltam a ruhák mögé, és leemeltem a szögről Jonah portréját. Anya némán figyelte, ahogy előveszem. Lassan lehámoztam róla a csomagolást, aztán lélegzet-visszafojtva vártam, mit szól hozzá. Felemelkedett az ágyról, és elnyílt szájjal bámulta az elé tett festményt. – Édes istenem! – suttogta. – Nem tudtam, hogy ennyire tehetséges. – Senki sem tudja, kivéve a bostoni tanárait. Miután ideköltöztek, már senkinek sem mutatta meg a munkáit. De nekem megengedte, hogy ezt megtartsam. Nézd csak meg, anyu. Nézd, hogyan festett meg engem. Alaposan szemügyre vette a képet. Bizonytalanságot láttam megvillanni az arcán, aztán összevont szemöldökkel közelebb lépett, majd megdermedt, és a szeme elkerekedett. – Mondd, szívem, elmagyarázta neked a kép hátterét? Eltartottam magamtól a festményt, és jó egy percen át tanulmányoztam. – Mármint a vizet? Mert egy szigeten állok. – Nem, ennél jobban meg kell nézned. Figyeld meg a pálmafákat a látóhatárnál. Szinte teljesen elborítják őket a hullámok. Özönvíz van, és te felmásztál egy dombra. – Rendben, szóval özönvíz. Még mindig nem értem, mire célzol. – April, azt hiszem, nem fogtad fel a festmény valódi jelentését. Jonah elmondta, miért azt a kismadarat tartva ábrázolt? – Nem, azt hittem, hogy ez amolyan művészi dolog. Mint más képeken a virágok vagy egy gyümölcsöstál. De szerintem nagyon helyes az a veréb. Anyu sóhajtva csóválta a fejét. A szemében könnyek csillogtak. Vajon mit láthat, ami nekem nem tűnt fel? – Ez nem veréb, kicsikém. Nézd meg jobban. – Anyu, egyszerűen csak mondd már meg, kérlek. Nem igazodom ki valami jól a madarak között. – Most szándékosan várat a válaszra? Muszáj neki ilyen rejtélyesen viselkednie? – Tudod-e, hogy Jonah neve mit jelent? – kérdezte. – Ismered a bibliai hátterét? Felnevettem. – Már elfelejtetted, hogy az ilyesmitől mennyire távol tartottál mindig? Jónásra és a cetre gondolsz?

– Nem, nem arra. Én a neve jelentéséről beszéltem. A „Jonah” a héber Yonah név angolos változata. És héberül a yonah galambot jelent. Értetlenül meredtem rá, aztán újra a festményre pillantottam. Hogyhogy ez eddig nem tűnt fel? A karomban egy törött szárnyú madarat tartok, egy sebzett kis galambot. A Bibliát ugyan nem ismertem valami jól, de Noé bárkájának történetére emlékeztem, meg az özönvízre, amely elárasztotta a világot. Eszembe jutott az a rész is, amelyik a galambról szólt. A remény jelképe volt a történet végén. Csakhogy Jonah képén a galambot elpusztította a vihar. Megviselt teste nem hordozott semmiféle reményt. – Ó, April, Jonah tudta – suttogta anya. – Rájött arra, hogy mi történik vele, és így akarta elmondani neked. Letettem a vásznat, és erőtlenül leereszkedtem az ágyra. Ez az új gondolat rosszabb volt mindannál, ami eddig történt. Milyen érzés lehetett számára? – tűnődtem boldogtalanul. Korábban valahogy élesebben vált el egymástól a két állapot a fejemben: volt Jonah egészséges elméje, aztán jött a káosz. De mi van, ha előre látta, hogy ez be fog következni? Elképzelhető, hogy lassan, fokozatosan kezdődött? Talán voltak egészen tiszta pillanatok, amelyekben világossá vált előtte, mi fog történni? Olyan lehetett, mint a repülőgép becsapódása előtti percek. Mindenki tisztában van azzal, mi lesz, ugyanakkor nem tehet ellene semmit. „Csakhogy most már más a helyzet, April. Számomra minden megváltozott” – jelentette ki jó egy hónapja. Már akkor is tudta, pedig az életünk még annyira tökéletesnek látszott. Megpróbált figyelmeztetni. Miért nem figyeltem rá? – Holnap bemegyek meglátogatni – közöltem halkan anyával. – Addig maradok bent, amíg megengedik. Nincs más választásom. Számomra annyira nyilvánvalónak tűnt a dolog, olyan végtelenül egyszerűnek. Képtelen voltam elhinni, hogy bárki a szememre hányná, ha támogatni akarom a szerelmemet, amikor ennyire szüksége van rám. – Nagyon sajnálom, April – felelte határozott hangon –, de nem engedlek el. Egy percen át nem szóltam semmit. Először azért, mert nem találtam rá szavakat. Anya nem javasolt, és nem tanácsot adott. Megtiltotta, hogy

elmenjek. Nem érdekelt, mennyire kedves és megértő volt velem alig pár perccel korábban. Mindez nem jelent semmit, ha képes így szembefordulni velem. Én viszont nem voltam hajlandó csak úgy eltűrni a dolgot. – Nincs hozzá jogod! – kiabáltam rá. – Nem mondhatsz olyat, hogy nem látogathatom meg Jonah-t! Keresztbe fonta a karját, és haragosan meredt rám. – De van hozzá jogom! Az anyád vagyok, és az a dolgom, hogy megóvjalak mindentől. Ha azt hiszed, hogy tétlenül nézem, ahogy minden szabadidődet egy idegklinikán töltöd… – Az én időm, és én döntök arról, hogy hol töltöm! – Nem, tulajdonképpen nem. A gyerekem vagy. Egyébként pedig nem azt mondtam, hogy nem látogathatod meg Jonah-t. Esetleg hétvégenként. Időről időre. De ennyi és kész. Nem hagyom, hogy elvesztegesd az életedet… – Nem vesztegetem el! – vágtam vissza, aztán elfúlt a hangom. Olyan dühös lettem, hogy gondolkodni sem tudtam. Szerintem szót lehetett velem érteni, és elég türelmes voltam, ő azonban még mindig nem fogta fel a dolgot. – Épp te mondasz ilyeneket? – ordítottam a képébe. – Vegyük úgy, hogy a te példádat követem, oké? Jonah-t választom! Ahogy te apámat választottad, pedig ezzel összetörted a szüleid szívét! – És mindennap bánom, hogy ezt tettem – felelte színtelen hangon. – A te helyzeted viszont egészen más. – Pontosan! – csattantam fel. – Mert én semmi módon nem okozok neked fájdalmat! – Magadnak okozol fájdalmat… – Az csak rám tartozik! – Meg rám is! Összefontam a karom. – Ahogy akarod! Tudod, ugye, hogy igazi képmutató vagy? – Mit beszélsz? A szememet forgattam.

– Állandóan arról papolsz, hogy az embernek önállóan kell gondolkodnia, a saját döntéseit kell meghoznia, kialakítania az életét. Hiszen te is ezért hagytad el a családodat, nem? – April, ez nem ugyanaz a… – De abban a pillanatban, amikor valami olyat akarok tenni, amivel nem értesz egyet, rögtön ugyanúgy viselkedsz, mint a szüleid. Ez övön aluli volt. Tudtam, mihelyt a szavak elhagyták a számat. Anyun látszott, hogy mindjárt elsírja magát. Egy ideig még haboztam, aztán lassan elfordultam tőle. – Holnap tanítás után felszállok az Árnyasligethez menő buszra – mondtam kedvesebb hangon. – Sajnálom, ha ettől kiborulsz, anyu. De ezt fogom csinálni.

25. fejezet Vörösre festett vásznon Tűz suhan, játszik, táncol, És én várok rád. Angyal didereg, itt a tél, Semmi értelme, miért beszél? De én várok rád. Iskolába viszont muszáj volt mennem. Ez volt az egyetlen dolog, ami valódi életem és közém állt. Nem mondanám, hogy a vitánk végére anyu egyetértett velem. De nem is fenyegetőzött azzal, hogy az ágy lábához kötöz, és ezzel egyelőre beértem. Nem szenvedheti meg a dolgot a tanulmányi átlagom. Ebben nem tűrt ellenkezést. Semmi ellógott óra, semmi beadatlan házi feladat, semmi kifogás. Ezért aztán másnap reggel ahelyett, hogy felugrottam volna a kórház felé menő buszra, lehajtott fejjel becsoszogtam töriórára, és igyekeztem kerülni a körülöttem ácsorgó osztálytársaim tekintetét. Sajnálatos módon úgy alakult, hogy Ms. Lowry aznap késett egy kicsit, és mielőtt el tudtam volna menekülni, Cora megragadta az alkalmat, és odasuhant a padomhoz. Letelepedett Jonah székére, felém hajolt. Az arcán szánakozó kifejezés ült. Rettentően imádkoztam magamban, hogy még ne érje el az iskolát a hír, hogy Jonah kórházba került, de ez a remény abban a pillanatban hamvába halt, mihelyt Cora kinyitotta a száját. – Na szóval, tudtad, hogy Miles pár napja összefutott Jonah-val? – kezdett bele, mintha csak valami ártalmatlan pletykát osztana meg velem. – És a fiúd állítólag mezítláb barangolt az utcán a térdig érő hóban. Éreztem, hogy az arcomba fut a vér. Tisztában voltam azzal, hogy mi következik, és nem tehettem ellene semmit. Összekulcsolt kezemre

meredtem, megpróbáltam kizárni Cora hangját, valami másra gondolni… bármire, csak arra nem, amit mindjárt közölni fog az osztállyal. – Miles megszólította – folytatta kedvesen duruzsolva –, de Jonah mintha meg sem hallotta volna. Ami talán jó is, mert ki tudja, mi történhetett volna. Mondtam is Milesnak, hogy azonnal el kellett volna szaladnia. De persze kíváncsi volt, hogy mi van. Meg szerette volna érteni, miért bolyong a fiúd a jeges utcákon. Miért csöpög róla a festék? És miért félmeztelen? Az utolsó szó súlytalanul lebegett közöttünk. Azért így mondta ki, hogy biztosan rátámadjak; arra számított, hogy azonnal Jonah védelmére kelek, és akkor jöhet a kegyelemdöfés. Én azonban ezt az elégtételt nem adhattam meg neki. – Én csak biztosan szerettem volna tudni, hogy Jonah-val minden rendben van – jelentette ki együtt érző, dallamos hangon. – Miles látta, hogy az utcátokba befordul egy mentő. Úgyhogy mindannyian eléggé aggódtunk. Valószínűleg összesen ennyit tud, győzködtem magam. Fogalma sem lehet arról, mi történt a sürgősségin, vagy melyik kórházba került. Innentől Cora már csak találgatni tud. – Ezért felhívtam Krist, hátha ő hallott valamit. Gondoltam, küldök Jonah-nak egy képeslapot, amin mielőbbi gyógyulást kívánok. Kris mondta, hogy átszállították az Árnyasligetbe. Szavait iszonyú csend követte. Cora azonban még szemmel láthatólag nem végzett, csak hatásszünetet tartott. Mostanra mindenki kérdőn bámult rám, nekem azonban a világon semmi sem jutott eszembe. Az is fájt, ha nyeltem, vagy levegőt vettem. Az iskolai életemnek ezzel vége, villant át a fejemen a keserű gondolat. Örökre én leszek a „bolond fiú” barátnője, még akkor is, amikor Jonah már végleg feledésbe merül. Korábban eléggé utáltam, hogy szinte láthatatlan vagyok a többiek számára, ennél azonban még az is összehasonlíthatatlanul jobb volt. – De szerintem ezen senki sem lepődött meg – húzta gúnyos vigyorra a száját Cora. – Hiszen abból, ahogy az utóbbi időben viselkedett, mindannyian tudtuk, hogy dilis. Én már az első nap éreztem, hogy valami

nem stimmel, amikor úgy döntött… amikor azt választotta, hogy odaül… na szóval, tudod… – Ezzel felém intett. – Azért jó tudni, hogy most már mindenki más is így látja. Újabb kínos csend. Hol marad a tanár, amikor annyira szükségem lenne rá? Miért pont ezen a napon muszáj neki elkésnie a suliból? Újra körülnéztem a teremben. Néhány osztálytársam – Miles, Robby meg a haverjai – kajánul vigyorogtak, de voltak, akik elfordultak Corától, bűntudatosan pislogtak egymásra, és kényelmetlenül fészkelődtek a székükön. Aztán mindenki meglepetésére Tessa szólalt meg. Éles orrhangon beszélt, de abban a pillanatban nem volt semmi, amit kellemesebbnek találtam volna a hangjánál. Habozva fogott bele, mintha nem lenne egészen biztos a dolgában, a szavait azonban mindenki hallhatta a teremben. – De hát nem tudhatod, miért vitték be a kórházba, Cora – mondta. – Az Árnyasligetnek van rehab osztálya, meg olyan is, ahol a táplálkozási zavarokban szenvedőket kezelik. Talán sokat iszik. Vagy bulimiás. Az egyik unokatesóm anorexiás volt, és vele is egy ilyen klinikán foglalkoztak. Mindannyian odafordultunk, én pedig külön hálás pillantást vetettem felé. Egyáltalán nem tűnt bátornak; sápadt volt, és idegesen rágcsálta a haját. Ugyanakkor megvédte a népszerűtlen lányt a Fallstaff gimi princesszével szemben. Cora egy ideig nem is tudta, hogyan reagáljon. Párszor megköszörülte a torkát, aztán hátravetette a fürtjeit. – A bulimiások nem barangolnak tél derekán félpucéran az utcákon – jelentette ki végül. – És nem üvöltöznek hülyeségeket az órákon. Ilyesmit csak az őrültek csinálnak. Tessa azonban megtörte a jeget, és mások is hangot adtak a véleményüknek. – A nagybátyám is volt abban a kórházban – kiabálta be Michael. – Poszttraumás stresszel és depresszióval kezelték, amikor visszajött Afganisztánból. Sokáig bent tartották. April, ha érdekel, megmondom az orvosa nevét. Talán tud segíteni valamiben.

Hálásan biccentettem felé. – Köszönöm, Michael. – És tudod, amikor Jonah már jobban lesz, szuperül megírhatja majd a betegségéből Ms. Lowry esszéjét – dobta be Tessa. Michael megjegyzését követően már magabiztosabbnak tűnt, és jobban kihúzta magát. – Valószínűleg az övé lesz a legérdekesebb írás. Ms. Lowry ebben a pillanatban ballagott be a terembe (jó negyedórás késéssel), és lecsapta a táskáját az íróasztalára. – Ki írhatja meg szuperül az esszémet? – tudakolta vidáman. Felnyögtem, és lejjebb csúsztam a székben. Semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy végighallgassam, amint Cora kárörvendőn előadja a részleteket. Csakhogy erre nem nyílt alkalma. – Jonah két napja kórházba került – előzte meg Tessa. – Úgy gondoltuk, lesz egy szuper sztorija, amit elmesélhet, amikor visszajön. Tudja, a házi dolgozatban, ami arról szól, hogyan változtatta meg az életünket az orvostudomány. Ms. Lowry mosolya elhalványult, futólag felém pillantott, aztán újra Tessa felé fordult. – Ezt persze Jonah dönti majd el – szögezte le halkan. – Ha úgy érzi, hogy beszélne a tapasztalatairól. A tekintete átsiklott Cora morcos arcára, és addig le sem vette róla, míg a lány vissza nem ment a saját székéhez. – Szerintem talán jobb lenne most egy kis időt adni Aprilnek, Cora – mormolta. – De biztosra veszem, igazán nagyra értékeli, hogy ennyire a szíveden viseled a dolgot. – A hangja épp csak annyira volt gunyoros, hogy világossá váljon belőle a véleménye. A történelemóra után összeszedegettem a könyveimet, és félénken Tessa padja felé indultam, azt remélve, hogy megköszönhetem a támogatását. De mielőtt odaérhettem volna hozzá, már a vállára vetette a táskáját, és kivágtatott az ajtón. Egyértelműen nem akarta megvárni sem az én hálámat, sem Cora haragját. Az utolsó óra végére Tessa kedvességének emléke eléggé megkopott. Olyan volt az egész nap, mint valami hosszú akadálypálya, számtalan

buktatóval: egymást oldalba bökdöső diákok, szájukat eltakarva tett megjegyzések, mosolyok. Amikor kicsengettek, felkaptam a táskámat, és kimenekültem az épületből. Egyenesen a városi busz megállója felé indultam, ahonnan eljuthatok Jonah-hoz. Útközben kétszer is csengett a mobilom, először anyu hívott, utána pedig Kristin. Mindkettőt kinyomtam.

26. fejezet Az Árnyasliget olyan volt, mint a többi kórház – gondosan nyírt fű, magas téglafalak, csillogó, steril folyosók. Mutatkoztak persze kisebb különbségek, de ezek csak az elzárt részeken voltak szembeszökőek. A földszint szállodai előcsarnokra próbált emlékeztetni; volt itt egy kis szökőkút, ajándékbolt meg egy meditációs és imaszoba. A fő biztonsági őr mintha csak a látszat kedvéért ácsorgott volna ott, mert a nő alig nézett rám, amikor elhaladtam mellette. Mihelyt kiléptem azonban a liftből, és odaértem a nyugati 11-es blokk fémből készült ajtajához, azonnal felfogtam, miért rémítette meg Jonah-t annyira ez a hely. A csengő visítása, a helyére csusszanó zár kattanása miatt a bejárat inkább egy börtönére hasonlított. A csengetés után bemondtam a nevem a kis dobozba, és amikor megszólalt a berregő hang, kinyitottam a súlyos ajtót. Egy ápolónő intett, hogy menjek a pultjához. Amikor elindultam felé, fiatal fiú rohant hozzám, és megállított. – Ma hazamegyek – újságolta, mintha egész nap csakis arra várt volna, hogy megoszthassa velem a hírt. – Hát… hát ez remek – feleltem hátralépve. Egyáltalán nem tűnt ijesztőnek; nem lehetett több tizenkét évesnél. Barna szeme azonban különös, lázas fénnyel csillogott, és sötét fürtű fejével olyan közel hajolt hozzám, hogy szinte éreztem izgatottsága hevét. – Elég, Shawn – szólt oda a nővér. – Biztosra veszem, hogy a kislány örömmel értesült a hírről. A fiú biccentett, és távolodni kezdett, de teste még mindig valósággal vibrált a visszafojtott örömtől. – Pontosan húsz perc múlva hazamegyek! – jelentette ki. – Rendben, Shawn, ezt már vagy százszor megbeszéltük – közölte mogorván a nő. – Anyád nem mondta meg, hogy pontosan mikor érkezik. Felhívtam néhányszor, hogy emlékeztessem, el kell jönnie érted. Mihelyt itt lesz, azonnal szólok neked, ahogy azt megígértem.

Shawn azonban mintha meg sem hallotta volna. Újra felém fordult, és elvigyorodott. – Már csak tizennyolc perc. Anyukám tizennyolc perc múlva értem jön. – A jókedve ragadós volt; kreol bőrű arca sugárzott, fogai megmegcsillantak, két kis kezét összekulcsolta. – Igazán örülök, hogy… – kezdtem válaszolni, de akkorra elhúzott mellettem, hogy egy másik látogatónak is bejelentse a nagy hírt. A nővér még mindig Shawnt figyelte, amikor odaértem hozzá, de már nem tűnt ingerültnek. Inkább szomorúnak láttam. – Shawn, ha képtelen vagy megülni a fenekeden, akkor kénytelen leszek visszaküldeni a szobádba. A fiú hátrahőkölt, aztán behúzódott egy sarokba, onnan motyogta boldogan: – Tizenhét perc. Még tizenhét perc, és eljön. A nővér nagyot sóhajtott, majd hozzám fordult. – Miben segíthetek? – Egy tegnap felvett beteghez jöttem – feleltem. – Jonah Goldennek hívják. Bólintott. – Te biztos April vagy. Rámeredtem. – Várjunk csak… honnan tudja a nevemet? Elmosolyodott, és az asztalán heverő füzetre mutatott. – Az édesanyja téged is a jóváhagyott látogatók közé sorolt. Vagyis nem kell külön értesítenem, ha idejössz, vagy engedélyt kérnem tőle. Egyenesen mehetsz is a társalgóba. Jonah már egy ideje vár téged. Megköszöntem, és indultam volna, amikor valaki megérintette a vállam, és a nevemen szólított. Hátrapillantottam a mögöttem álló férfira, aztán hátrahőköltem, amikor rájöttem, ki is lehet. Bár személyesen sosem találkoztunk, Jonah festményéről azonnal ráismertem. Dr. Golden pont úgy nézett ki, ahogy elképzeltem – és ahogy a fia ábrázolta. Magas volt, széles vállú, sötét szemöldöke, szögletes álla, sima arca, határozott vonásai valami drága italt reklámozó modellre emlékeztettek. Világosan látszott, kitől örökölte Jonah a jóképűségét –

mintha az apja gyengédebb, finomabb mása lett volna. A férfi hátrafésülve viselte egyenes szálú, őszülő haját, a fiáé dús, laza fürtökben keretezte az arcát. Az apja ajka keskeny volt, feszült, Jonah-é lágyabb és teltebb, ha mosolygott, gödröcske jelent meg az arcán. Tulajdonképpen eléggé tartottam a dr. Goldennel való találkozástól. Mindig is szörnyű vadállatnak képzeltem, olyan zsarnoknak, akinek még a nevét sem szabad kiejtenünk. Élőben azonban egyáltalán nem tűnt annyira borzalmasnak. A tekintete nem bíráló volt, inkább fürkésző, és őszintén idegesnek láttam. – A feleségem már mindent elmondott rólad – mondta. (Észrevettem, hogy Jonah anyukáját nem az „exeként” említi.) – Már jó ideje szeretnék veled megismerkedni. – April vagyok – mutatkoztam be, és félszegen felé nyújtottam a kezem. – Dr. Golden – felelte, és határozottan kezet rázott velem. – Képzelem, mennyit hallottál rólam. Erre vajon igent vagy nemet kell mondanom? Hiszen a valóság nem volt valami hízelgő. Hallgatásomból mintha kiolvasta volna a választ, mert kurtán biccentett, és elengedte a kezem. – Megyek én is veled… – Egy percre, uram! – kiáltott oda neki a nővér. – Még nem mehet be. Dr. Golden megperdült, és vasvillatekintettel meredt a nőre. – Ezt meg hogy érti? Jonah apja vagyok. Bostonból repültem ide, hogy meglátogathassam. Jogom van látni a fiamat. Elindult a pult felé, de a nővér meg sem rezzent. Unott arcot vágott, mintha ezt a beszélgetést délelőtt már vagy tízszer lefolytatta volna, és most készülne a délutáni menetre. – Rachel Goldentől azt az utasítást kaptam, hogy hívjam fel, mihelyt ön megérkezik. Jelen szeretne lenni, amikor meglátogatja a fiát. A férfi felhorkant, és összefonta a karját. – Á, szóval még mindig ezzel szórakozik? – Hunyorítva a nővér névtáblájára pillantott, aztán merev mosolyra húzta a száját. – Figyeljen ide, Becky, Jonah anyjával házasok vagyunk, érti? Nem váltunk el. Csak külön élünk… ideiglenesen. Szó sincs gyermekelhelyezési vitáról. Még

mindig Jonah apja vagyok. Minden jogom megvan ahhoz, hogy meglátogassam. Becky nővér igazi vén csataló volt, majdnem olyan széles, mint amilyen magas, acélszürke haját szálkás, vékony fonatban fogta össze. Amikor fellökte magát a székéből, Jonah apja azonnal hátralépett. – Ide figyeljen Mr. Golden – mordult rá a nő. – Kérem, értse meg, hogy bennünket kizárólag Jonah egészsége érdekel. A fiának jelenleg kiegyensúlyozott, nyugodt környezetre van szüksége, nem pedig még több konfliktusra. Ha magának problémája van Mrs. Goldennel, akkor azt odakint oldják meg… és Jonah-t ne keverjék a dologba. Súlyos beteg, és a terápiája épp csak elkezdődött. – Mit beszél itt terápiáról! – fortyant fel a férfi. – Orvos vagyok. Nekem nem kell lebutítva elmagyaráznia a helyzetet. Tudok mindent a lelki tanácsadó baromságról, ami maguknál dívik! Először ráveszik, hogy hülyeségeket beszéljen arról, hogy a szülei nem szeretik kellőképpen, aztán fél év múlva hazaküldik annyi gyógyszerrel, ami egy lovat is kiütne. A nővér visszaereszkedett a székébe. Arca újra unottá vált, mint aki a szemét is alig tudja nyitva tartani. Lepergett róla a férfi dühe, mintha rutinszerűen undok szülőket fogyasztott volna a reggeli kávéja mellé. – Tudja, doktor úr, elég különös fogalmai vannak a munkánkról. De a dolgok sokat változtak azóta, hogy maga egyetemre járt. Megkérném, tartsa tiszteletben a kívánságainkat, és várjon. Mrs. Golden perceken belül megérkezik. A férfi ingerülten lehuppant egy közeli székre. – Hihetetlen – morogta, és összefonta a karját. A nővér vállat vont, rám nézett, és fejével a folyosó felé intett. Engedélyével már iszkoltam is a megadott irányba. Bűntudatom volt, hogy csak így bemehetek, dr. Golden meg duzzogva ott marad a váróhelyiségben. Mintha olyan belépőhöz jutottam volna hozzá, ami jogosan Jonah apját illetné, hiszen mégiscsak ő volt az, aki jól vagy rosszul, de tizenhat évet töltött a gyereke felnevelésével. Fogalmam sem volt, mivel érdemelte ki, hogy így bánjanak vele, de nem tartottam helyesnek az egészet.

A társalgó felé közeledve elpárolgott a bűntudatom, helyette viszont összerándult a gyomrom. Nem tudtam, mi vár rám, amikor belépek. Még az is lehet, hogy Jonah fel sem ismer. Sejtelmem sem volt, mivel jár a betegsége, vagy hogy milyen gyógyszereket kaphatott. Megváltoztathatják a személyiségét? Még mindig az a fiú lesz, akibe beleszerettem? Aztán megpillantottam a kanapé sarkába kucorogva, arcával a falhoz simulva, és ráeszméltem, mennyire nem számít, hogy felismer, vagy sem. Annyira sebezhetőnek láttam; a térdét felhúzta a melléhez, és átfogta a karjával, mintha teljesen el szeretett volna tűnni. Aztán felnézett és elmosolyodott – minden szorongásom azonnal elszállt. Jonah igazi mosolya volt, az a barátságos, boldog mosoly, amit annyira szerettem. Ennél többre nem is volt szükségem. Odarohantam hozzá, átöleltem, magamhoz húztam a fejét, és megcsókoltam. Micsoda hibát követtek el, villant át az agyamon. Hiszen Jonah-nak nem itt van a helye. Biztos már délután hazaengedik. Aztán a kezemre fektette a kezét, és magával húzott. A szeme rosszallóan résnyire szűkült, az ajkába harapott. – April – suttogta sürgetően –, hol a sapkád? Először nem is értettem, mire céloz. Miféle sapka? Tán csak nem az alufóliás barettről van szó még mindig? Ahogy azonban tovább figyeltem, rájöttem, hogy valójában nem is rám néz. A tekintete kicsit oldalra tévedt, mintha valamit hallgatna. Aztán a fejét rázta – megint csak nem kimondottan nekem szólt a mozdulat. Egy számomra láthatatlan valami váltotta ki, hogy arca elsötétült és izmai megfeszültek. – Jonah, kérlek – könyörögtem, és tenyeremet az arcára simítottam. – Mondd meg, hogy mit hallasz. Nem tudok segíteni, ha nem szólsz hozzám. Mintha eljutott volna hozzá a rimánkodásom, de riadt arckifejezése nem változott. Egy másodpercre rám meredt, aztán ingatni kezdte a fejét. – Nem értem, miről beszélsz. Nagyot sóhajtottam. – Igazságtalan vagy velem. Tudod, hogy én sosem hazudnék neked. Lebámult az ölébe, tépkedni kezdte ingujja kopott kézelőjét.

– Hagyj békén! – csattant fel ingerülten. – Már az orvosok, ápolók és medikusok minden kérdésére válaszoltam. Semmi szükségem arra, hogy te is faggass. – És mi volt? Mit csináltak az orvosok? – akartam tudni. – Csak azt, amire számítottam. Tablettákat adtak. Három különböző gyógyszert. Először nem akartam bevenni. Sokáig dulakodtunk. Nem is sejtették, hogy ilyen erős vagyok. – A hangjában büszkeség csendült. – De túl sokan voltak, úgyhogy nem maradt más választásom. Végül lenyeltem a mérgüket. – És… és segített? – Még ki sem mondtam, máris megbántam a kérdést. Komor képpel rám meredt, és ökölbe szorította a kezét. – Mármint miben segített? – követelt választ. – Nincs nekem semmi bajom! Vagy most már az ő pártjukat fogod? Nem hittem volna, hogy átállsz… hogy… hogy elhiszed a hazugságaikat… – Nem nekik hiszek! Én veled vagyok! Csak szeretném megérteni, hogy mi történik veled. De már nem figyelt rám; valahová az ajtón túlra bámult. Először azt hittem, megint képzelt hangokat hall, de most mintha erősebben koncentrált volna. Felállt, és hátrálni kezdett, rémülten araszolt a fal felé, szabálytalanul kapkodott levegő után. Ekkor én is meghallottam dr. Golden éles hangját, szaggatott, kopogós ritmusú beszédét, és felfogtam, mire reagál így Jonah. Ahogy felénk tartottak, Mrs. Golden folyamatosan kérlelte: – Csak hallgasd végig, Aaron. Mindössze ennyit kérek. Csak figyelj rá. Dr. Golden a felesége előtt lépett be a helyiségbe, de a nőnek sikerült megelőznie, és már sietett is a fia felé. Jonah hátát a falnak szorítva meredt az apjára. Mintha meg sem érezte volna, hogy anyja szelíden a vállára teszi a kezét, mintha nem hallotta volna, miket súg neki: – Adj neki egy esélyt, Jonah. Kérlek, kicsikém, csak hagyd beszélni. Képtelen voltam levenni a tekintetem dr. Goldenről. Amikor belépett, még haragos és szigorú volt az arca, mintha gránitból faragták volna. Mihelyt meglátta azonban a fiát, a kőszobor ellágyult.

El is felejtettem, mennyit változott Jonah az eltelt néhány hét leforgása alatt. Apja fájdalmas arckifejezése segített abban, hogy egy szülő szemével lássam a barátomat. Hirtelen feltűnt, mennyire sápadt, mennyire kiállnak az arccsontjai, milyen mély árkok húzódnak kék szeme alatt, keze fején a sebek és zúzódások. Visszaemlékeztem arra, milyen volt, amikor megismertem, és rögtön megértettem, miért kapkod levegő után dr. Golden, miért fut ki az erő a lábából, hogy azonnal le kelljen ülnie. – Istenem, Rachel – mormolta a feleségének –, miért nem hívtál korábban? Jonah összefonta a karját. Úgy nézett ki, mintha apja kísérteties mása lenne. Szemében ugyanaz az indulatos gyanakvás ült, mint amit pár perce még dr. Goldenében láttam. – Mit keresel itt? – vágta oda. Dr. Golden egyértelműen nagy erőfeszítéssel tudta csak megőrizni higgadtságát. Nyelt néhányat, egy darabig tehetetlenül méregetett mind a hármunkat, és csak aztán tett kísérletet a válaszra. – Miért, Jonah, nem számítottál arra, hogy eljövök? – kérdezte szaggatottan. – Kórházba kerültél, és azt hitted, nekem ez nem fontos? Ha korábban megtudtam volna, hogy mi van… ha valaki szólt volna, hogy mi folyik… már jóval hamarabb itt lettem volna. – A hangjába kezdett visszatérni az önbizalom, és ezzel együtt egy árnyalatnyi neheztelés is. – Próbáltam telefonálni… megtettem mindent, ami csak eszembe jutott… de mintha neked… mintha mindkettőtöknek fontosabbak lettek volna a sérelmeitek, mint az, hogy megint helyrehozzuk a dolgokat… – Aaron, kérlek – szakította félbe Jonah anyja. – Ennek nem most van itt az ideje… – Miért, mikor van itt a megfelelő alkalom? – csattant fel a férfi. – Meddig megy ez még így? Hányszor kell még bocsánatot kérnem? – Sosem kértél bocsánatot… – suttogta Jonah. Az apja azonban már nem figyelt rá. Felállt, és határozott mozdulattal a felesége felé fordult. – Rachel, azt mondtad, időre van szüksége. Azt mondtad, több teret kell neki hagynunk. Új környezet, új iskola, egy időre váljunk külön. Erre

idejövök, és azt látom, hogy a fiam csonttá soványodott, és az idegosztályra került! Nem hajlandók közölni velem a diagnózist, valószínűleg azért, mert halvány fogalmuk sincs, miről beszélnek! És még csak be sem akartak engedni hozzá! Úgy kell várnom az engedélyedre, mintha valami szörnyeteg lennék. Mintha az egészet én okoztam volna! Mert ezt gondoljátok mindannyian, igaz? Hogy ez is az én hibám! Hát ilyesmivel tömik a fejeteket? – Senki sem hibáztat, Aaron – nyugtatgatta a felesége. – Elhamarkodtad a dolgot. Figyelj csak, Jonah orvosa hamarosan elkezdi a vizitet, és akkor beszélhettek a diagnózisról. Megtárgyalhatjuk a kezelést, összeállíthatunk egy tervet. Most azonban egyszerűen csak ülj le, és beszélgess a fiaddal… ahogy régen szoktatok. Kérlek, Aaron. Mind a ketten üljetek le egy kicsit. Dr. Golden lassan leereszkedett a kanapé sarkára. Jonah gyanakodva meredt az előtt álló székre, de már megindult felé, amikor újra összerezzent, mert a folyosón hangos sikoltozás tört ki, és visszhangot vert az egész osztályon. Egyszerre pattantunk fel, és rohantunk ki. A folyosón tőlünk alig egy méterre Shawn egy fiatal ápolónővel huzakodott; dühösen csépelte, és közben torkaszakadtából üvöltött. Becky nővér igyekezett rábírni, hogy térjen észhez, de amikor közelebb ment, a fiú rácsapott, és tenyerével egy csattanós ütést mért az állára. A nő bosszúsan felhorkant, átfogta a karjával, és lassan addig szorította magához, amíg fel nem adta a küzdelmet. Volt az ápolónőben valami, amitől Shawn egy időre felhagyott a küszködéssel; csak nézett rá tágra nyílt, értetlen szemmel és boldogtalanul nyüszített. – De megígérte! – jajgatta. – Megígérte, hogy ma hazamegyek. – Tudom, kicsikém, tudom – felelte a nő. – És tényleg sajnálom. Nem tehetünk semmit. – Dehogynem! – bömbölte a fiú, és felé rúgott. – Hívja fel megint! Menjen el hozzánk, és hozza ide anyát! A két ápolónő egymásra pillantott, aztán Becky nővér megrázta a fejét. – Már beszéltünk anyukáddal, Shawn. Ma nem tud eljönni érted.

Beletelt egy percbe, mire a fiú felfogta. Nyelt néhányat, aztán tekintete végigsuhant az ápolók együtt érző arcán. Zihálva lélegzett, mellkasa úgy rángatózott, mintha csuklana. – Menjünk vissza a szobádba pihenni egy kicsit, rendben, kicsim? – javasolta barátságosan Becky nővér, és lazított a fogásán. Elhamarkodott döntésnek bizonyult. Shawn dühösen felvisított, kicsusszant a karja közül, talpra ugrott, és már inalt is a kijárat felé. A szökési kísérlet nem tartott sokáig; mielőtt kiért volna a váróhelyiségből, egy nagydarab ápoló elkapta. – Akkor most megyünk a csendes szobába, Shawn – jelentette ki a férfi, felemelve a fiút, és a háta mögé szorítva le a karját. Miután eltűntek a folyosó kanyarulatában, Shawn sikolyai egyre távolabbról hallatszottak, végül becsukódott egy fémajtó, és akkor csend lett. Becky nővér szomorúan mosolygott rá a fiatal ápolónőre. – No, izgalmasan alakul az első napod, Tina? Ne aggódj. Hamarosan megismered Shawnt. Kétlem, hogy a közeli jövőben hazamenne. Már amennyiben az anyja továbbra is elfelejt eljönni érte. Tina hitetlenkedve meredt rá. – Az anyja elfelejtett érte jönni? Becky nővér felhorkant, aztán indulatos kis nevetés szakadt ki belőle. – Elképesztő, ugye? Persze mindannyian tudtuk, hogy ez lesz. Nem most történt először. Többet nem szabad megmondani Shawnnak, hogy mikor készülnek kiengedni a kórházból. Mert ez így kegyetlenség. A nővérek elindultak a folyosón, és ahogy elcsendesedett az osztály, mi is visszamentünk a társalgóba. Jonah anyja kimerültnek tűnt. Leült a fia mellé, és megpróbálta átölelni, de Jonah elhúzódott tőle, és inkább a falhoz simult. Dr. Golden a fejét csóválta. – A mi fiunknak nem itt van a helye, Rachel – jegyezte meg összeszorított fogakkal. – Ez hiba volt. Ő nem olyan, mint az itteni gyerekek. A nő fürgén felállt, és fejével a folyosó felé intett.

– Ne mondj ilyeneket Jonah előtt – súgta oda neki, miközben elhagyták a helyiséget. – El kell fogadnia, hogy beteg… Letelepedtem a kanapéra Jonah mellé, és megfogtam a kezét. – Nem hittem volna, hogy valaha ezt mondom – szólalt meg egy percnyi hallgatás után –, de apámnak végre igaza van valamiben. Tényleg nem itt van a helyem. Nem tudtam, mit feleljek. Jonah tényleg nem olyan volt, mint az itteni betegek. Volt szerető családja. Korábban boldog, közkedvelt és tehetséges fiú volt. Hogy kerülhetett egy ilyen helyre, mint az Árnyasliget, ahol az anyák sorsukra hagyják a gyereküket? – Hová vitték Shawnt? – kérdeztem. – Mi az a csendes szoba? Éreztem, hogy erősebben szorítja a kezemet, ujjai ráfeszültek a kéztőcsontomra. – Egyfajta kipárnázott üres cella. Arra használják, hogy kiszívják belőlünk az energiát. – Hogyan… ezt hogy érted? – Amikor nehezen tudnak csak az ellenőrzésük alatt tartani, ez az egyik lehetséges „választásunk”. Vagy a csendes szobába megyünk „büntetésbe”, vagy más módszerrel csillapítanak le. Például gyógyszerrel vagy lekötözéssel. A legtöbben a csendes szobát választják. Addig kell bent lenniük, míg már semmi erejük nem marad. Akkor kihozzák őket, és így is lenyomnak pár pirulát a torkukon. – Honnan tudod? Veled is ezt csinálták? Habozott, aztán elfordította tőlem a fejét, úgy válaszolt. – Amikor megérkeztem, állandóan téged kerestelek. Folyton könyörögtem, hadd láthassalak… de nem engedték. Akkor jöttem rá, hogy sikerült csapdába ejteniük… hogy téged használtak csalinak ahhoz, hogy ide juttassanak. Meglett, amit akartak, vagyis rád már nem volt szükségük. Te voltál az egyetlen személy, akiben megbíztam, az egyetlen, aki nem árulna el. Ezzel tisztában voltak. Biztosra vettem, hogy miután engem elvittek, téged meg fognak ölni. Muszáj volt megbüntetnem őket. Bosszút kellett állnom a halálodért.

Ha valami régi, középkori témájú filmben szerepeltünk volna, ha én lettem volna a Rettenthetetlen tragikus kedvese, akkor Jonah szavait meghatónak és romantikusnak találtam volna. A kórházi kanapé steril műanyag huzatán ülve azonban fájdalmas volt végighallgatnom, és szétfoszlottak a betegségére vonatkozó utolsó kételyeim is. Mégsem szállhattam vele vitába, ahogy akkor sem tettem, amikor felvetette velem az alufóliás sapkát. Én voltam az egyetlen, akiben megbízott. Én voltam az egyetlen, aki sosem árulja el. – Mit csináljak, mit szeretnél? – kérdeztem halkan. A szeme megrebbent, de aztán kihunyt benne a fény. – Csak ne felejts el – felelte. – Elfelejteni? Hogy képzelheted, hogy valaha elfelejtenélek? Holnap is itt leszek, és aztán minden áldott nap, míg csak itt tartanak! Megrázta a fejét. – Nem, nem erre gondoltam. Azt szeretném, ha olyannak tartanál meg az emlékeidben, amilyen igazából vagyok. Nem olyannak, amilyennek mások mondanak. És nem olyannak, amilyenné változtatnak majd. Ne felejts el engem, azt a Jonah-t, akit ez előtt az egész előtt megismertél. Mielőtt elkaptak volna. Mert ha elfelejtesz, akkor akár most rögtön felhagyhatok a küzdelemmel, és megadhatom magam. – Mitől félsz, hogy milyenné változtatnak? A hangja teljesen elhalkult, olyan közel hajolt hozzám, hogy az ajka a hajamhoz ért. – A gyógyszereik kikészítenek – súgta. – Ha muszáj, végigülöm a hülye lelkizős beszélgetéseket. Elmegyek a lelki támogatást nyújtó összejöveteleikre, sőt a művészetterápiás foglalkozásokon is részt veszek, ha rákényszerítenek. De azok a tabletták teljesen kicsinálnak. Egyelőre megkapják tőlem, amit várnak. Nem küzdök velük, legalábbis nem feltűnően. De fogalmam sincs, mennyi ideig bírom. Nem tudom, meddig leszek képes ebben a vécészagtalanítós levegőben létezni. – És mit akarsz, én mit tegyek? – kérdeztem rá újra. – Ne mondj senkinek semmit – intett. – Az itteniekben nem lehet megbízni. Még a szüleimben sem. Megteszek mindent, amit mondanak.

Beveszem a tablettákat. „Vallok” a pszichiátereknek. Közben azonban kifürkészem a gyenge pontjaikat, és amikor eljön az idő, kiszabadulok innen. – De az ajtót zárva tartják, és őr is van… – Szöktek már meg rendkívül jól őrzött börtönökből is, April. Ahhoz képest ez semmi. Nézd, nem azt mondom, hogy könnyű lesz. De képes leszek rájönni a módjára, amíg tudom, hogy te odakint vársz rám. Mert pontosan ott lesz szükségem a segítségedre. Odakint. – Ezt hogy érted? Közelebb húzódott. – Emlékszel a sötétkék fedelű spirálfüzetemre? – suttogta. – Sokszor láttad, hogy jegyzetelek bele. Hát persze, hogy emlékeztem. Azóta furdalt a kíváncsiság Jonah „önálló projektje” iránt, amióta először láttam, hogy matekórán beleírogat. – Igen, emlékszem. – Azt szeretném, ha behoznád ide. Szükségem lesz rá. Azonnal rábólintottam. – Hát persze, de miért nem anyukádat kéred? – Mert nem engednék neki behozni a spirálos kötése miatt. És anyu még az én kedvemért sem szegné meg a szabályokat. Egyébként pedig nem akarom, hogy hozzáérjen. Magánjellegű dolog. Rád bízom inkább. Ígérd meg, hogy holnap behozod. Kérlek. Mit mondhattam volna neki? Szó sem lehet róla, Jonah. Itt hagylak, ebben az ügyben ne számíts rám. Átölelt, szorosan magához húzott, arcát a homlokomhoz simította, ajka a fülemhez ért. Olyan édes, olyan intim pillanat lett volna – hetek óta az első –, de képtelen voltam megszabadulni az érzéstől, hogy meg van győződve arról, valaki közben is egyfolytában figyel minket. Még amikor a karjában tartott, akkor is tudatában voltam annak, hogy szerinte nem vagyunk egyedül, hogy kémek vesznek körül bennünket. Csak azért fonta körém a karját, hogy megóvjon a fenyegetéstől; nem azért hajolt közel hozzám, hogy megcsókoljon, hanem mert nem mert suttogásnál hangosabban szólni hozzám. – Magammal hozom, amikor bejövök – mondtam.

– És meg kell ígérned, hogy nem nézel bele. Ez a legfontosabb. Még nem olvashatod el. Nincs kész. Te sem állsz készen. Nem állok készen. De mire? És számít ez egyáltalán? – Megígérem – nyugtattam meg. Biccentett és elhúzódott. – Gyere négyre. Akkorra írtak ki nekem egy pszichiátriai konzultációt dr. Hermann-nal. Majd azt mondom neki, hogy nélküled nem vagyok hajlandó részt venni a beszélgetésen. – De Jonah, nem mehetek be veled a terápiás foglalkozásokra! Ki van zárva, hogy ezt engedélyezzék. Vállat vont, és újra a falnak támaszkodott. – Akkor nem állok szóba velük. Ettől be fognak gurulni. Itt valósággal megszállottjai annak, hogy mindent megbeszéljenek. – De mit mondjak dr. Hermann-nak? – Semmit. Pontosan ez a lényeg, April. Hát nem érted? Mindenki csak beszél és beszél és beszél rólam. Jonah beteg, Jonah hallucinál, talán emelnünk kellene az adagját, van ez a speciális diéta, amit kipróbálhatnánk, mikor kezdenek hatni a gyógyszerei? Azt akarom, hogy ne szólj semmit. Ha a doktornő rólam kérdezősködne, azt szeretném, ha nem felelnél. Így tudni fogom, hogy téged nem szerveztek be. – Rendben. Akkor holnap tanítás után jövök. – Jó. Holnap találkozunk. Vártam, hogy megcsókol, elbúcsúzik, valami kedves gesztust tesz – vártam valami pozitív dologra, amit hazavihetek magammal. De már rám sem nézett; visszahúzódott saját kaotikus világába. Intettem, és kimentem a szobából. Jonah szülei egymás mellett ültek a váróhelyiségben, és fojtott hangon vitatkoztak. Amikor elmentem mellettük, az anyja utánam kiáltott. – Szörnyen sajnálom ezt az egészet – mondta, amikor megtorpantam. – April, ha szüneteltetni akarod a dolgot, teljesen meg fogom érteni. És biztosra veszem, hogy Jonah is… – Holnap visszajövök – szóltam közbe. – Majd találkozunk. Kételkedve nézett rám.

– De Jonah terápiája heteken, akár hónapokon át is tarthat. Nem lenne igazságos elvárni tőled… Megvan a saját életed. Jonah mesélte, hogy felvételizel a művészeti iskolába. Arra kellene most koncentrálnod, és nem lekötnöd magad egy… – Mélyet sóhajtott. – Figyelj, kedvesem, Jonah nagyon beteg… Elhallgatott, amikor dr. Golden a szemét forgatva tett valami elmotyogott megjegyzést az ostoba pszichiáterekre. Csakhogy én már nem figyeltem rájuk. A folyosón mintha hirtelen másképpen estek volna az árnyékok; rájöttem, hogy Jonah kisurrant a folyosóra, és éppen hallgatózik. Visszafordultam az anyukájához, és megráztam a fejem. – Én ezt nem hiszem. Itt senki sem figyel igazán, csak rá akarják húzni valami betegség skatulyáját, hogy aztán megtömjék gyógyszerekkel. És igen, felvételizni fogok a művészeti iskolába, mert jövőre Jonah-val együtt átjelentkezünk. Nem hagyom cserben. Nem teszek le róla ilyen könnyen. Aztán választ sem várva sarkon fordultam, és távoztam. Egyébként sem voltam kíváncsi a reakciójukra. Hiszen tulajdonképpen nem is hozzájuk intéztem a szavaimat. Otthon anyu már az ajtóban várt. Megkönnyebbültnek tűnt, mintha attól félt volna, hogy az Árnyasligetbe tett látogatásom állandó otttartózkodássá nyúlik… hogy Jonah paranoiája valahogy átragad rám is, aztán engem is be kell majd dugni a zárt osztályra. – Kris ma megint telefonált – szólt utánam, mielőtt bemenekülhettem volna a szobámba. – Eléggé zaklatott volt. – Meghiszem azt – bólintottam sötéten. – Miért nem vagy hajlandó szóba állni vele? – kérdezte, ahogy arra számítottam is. – Nem arról van szó, hogy nem állok vele szóba – feleltem. – Csak nincs mit mondanom neki. Nem volt mit mondanom Krisnek, mert ő is ellenem volt, mint mindenki más. Ő mondta el Corának, hogy Jonah-t az Árnyasligetbe vitték. De még az árulásánál is jobban fájt, hogy látta Jonah-t a legborzalmasabb állapotában, és ezt nem fogja elfelejteni. Nem számít, mit mondok, azt a

riasztó képet már sosem tudom feledtetni vele, így aztán azt sem fogja soha megérteni, hogyan érzek Jonah iránt. Még ha javulna is az állapota, állandóan tudatában lennék annak, hogy Kristin kritikus szemmel figyeli. – Most már más a helyzet, hát nem érted? – néztem anyura. – Számomra minden megváltozott. Nem tudom elmagyarázni. Sajnálom, egyszerűen nem megy. – De April, miről beszélsz? Semmi értelme annak, amit mondasz. Nem feleltem. Valami különös déjà vu érzésem támadt; a szavaim furán ismerősen csengtek, mintha öntudatlanul is valaki más mondatát ismételtem volna el.

27. fejezet Másnap délután Goldenék háza felé vettem az irányt, hogy teljesíthessem Jonah kérését. A szülei elmentek valahová, egyedül Katie volt otthon a bébiszitterrel. A lépcsőn felfelé menet a kislány kétszer is rám vetette magát, hogy megöleljen, de elengedett, miután megesküdtem (kétszer is), hogy felolvasom neki a polcán sorakozó hercegnős mesék felét, így beléphettem Jonah szobájába. Egy percbe sem telt megtalálni a spirálfüzetet. Ahhoz képest, hogy milyen titkos dolog volt, Jonah igazán nem nagyon rejtegette – a hátizsákja alján hevert. Amikor megfogtam, önkéntelenül is beleborzongtam a felismerésbe; bizonyos szempontból ez a füzet jelképezte mindazt a rejtélyességet, ami Jonah-t a megismerkedésünkkor jellemezte. Egyéniségének már akkor voltak olyan vonásai, amiket nem értettem teljesen – a hirtelen hangulatváltozások, a festményeit illető titkolózás, a fel-felbukkanó félelem olyan veszedelmektől, amiket senki más nem látott. Abban az első néhány hónapban sokat töprengtem azon, hogy miket írogathat a füzetbe, miféle „önálló projekten” dolgozik olyan odaadóan. Most pedig itt tartottam a kezemben. Jonah arra utasított, hogy ne olvassak bele, de ahogy a kopott sötétkék borítót bámultam, az ujjaim akaratlanul is odacsúsztak a fedelének széléhez, és lassan kinyitottam. Muszáj volt látnom. Mi van, ha ebben a naplóban található mindennek a kulcsa, én meg egyetlen pillantás nélkül leteszek róla? De mielőtt tovább lapoztam volna, már tudtam, hogy nem fog menni. Nem vehetem semmibe a Jonah-nak tett ígéretemet. Rám bízta ezt a dolgot. Nem okozhatok csalódást. Becsuktam a füzetet, és a táskámba dugtam. Legbelül talán nem is igazán akartam tudni. Talán tartottam is attól, amit a naplóban olvasnék? Hozzá sem nyúltam egészen addig, míg vissza nem tértem a nyugati 11es blokkba, és át nem adtam neki. Bevallom, az egész kissé csalódást okozott. Mert elég büszke voltam magamra, és tetszett az önfegyelmem is. A legtöbben biztos beleolvastak volna. Talán csak néhány oldalt, hogy

nagyjából megtudják, mi van benne. Én viszont rá sem pillantottam. Úgy éreztem, ezzel rászolgáltam némi hálára, egy ölelésre, mosolyra… valamire, ami a titkos küldetés sikeres végrehajtását jelzi. Jonah azonban épp csak biccentett, amikor elővettem a táskámból. Egyetlen szó nélkül hátrahúzta a takaróját, és a füzetet bedugta a párnahuzatba, majd úgy nézett körül a szobában, mintha arra számítana, hogy nyomban ott terem egy SWAT-kommandó. Amikor nem került sor semmi ilyenre, idegesen nyelt egyet, és ennyit motyogott el az orra alatt: – Mennünk kell a beszélgetésünkre az orvossal. A beszélgetésünkre? Hát… bizonyos szempontból talán valóban volt közöm a dologhoz. Már éppúgy idetartoztam a kórházba, mint Jonah. Dr. Hermann magas, csinos, barna nő volt, olyan remek lábbal, amit főleg divatbemutatók kifutóin látni. Ez meg is zavart egy pillanatra, ahogy a vállán díszelgő kínai tetoválás és számos karperece is. Átvillant az agyamon, ha az lenne a munkám, hogy zaklatott lelkű fiataloknak nyújtsak lelki támogatást, akkor én talán nem egészen úgy öltöznék, mint Angelina Jolie. És nem számít, mennyire büszke vagyok arra a lábra, azt hiszem, nem mutogatnám ilyen feltűnően. Jonah azonban szinte tudomást sem vett a gyógyítására kijelölt modell/orvosról. Akkor is engem nézett, amikor a doktornő üdvözölt bennünket a terápiás helyiségben. – Örülök, hogy megismerkedhetünk – fordult hozzám kedvesen dr. Hermann. – Általában új páciens esetében nem szoktam beleegyezni az ilyen közös beszélgetésbe. Jonah azonban egyedül akkor hajlandó szóba állni velem, ha te is jelen vagy, szóval egyelőre nincs más választásunk. Bólintottam, majd leültem a székre, amit elém húzott. Nyugtalan voltam; éreztem, hogy a mellettem ülő Jonah-ból valósággal árad a feszültség. – Mi lenne, ha beszélnél egy kicsit magadról, April? – javasolta dr. Hermann. – Meséld el, hogyan ismerkedtetek meg. Ártalmatlan kérdésnek tűnt ugyan, de nem feledkeztem meg Jonah utasításairól, úgyhogy csak megráztam a fejem.

– Nincs mit mondanom – feleltem halkan. Szinte éreztem, ahogy Jonah arcára elégedett mosoly ül ki, és teste kissé ellazul. Dr. Hermann összevont szemöldökkel nézett hol egyikünkre, hol a másikunkra. – Nem bíróságon teszel tanúvallomást – próbálkozott újra. – Senki sem ítél meg. Azt mondhatsz, amit csak akarsz. Dehogynem ítélnek meg, kívánkozott ki belőlem. Méghozzá épp a páciense. – Nincs mit mondanom – ismételtem el. Felsóhajtott, és Jonah felé fordult. – Milyennek találtad az első két itt töltött napodat? Jonah felvonta a szemöldökét. – Ó, hát isteni volt, doktornő! – mosolygott szélesen. – Pontosan erre volt szükségem. – Hogy érzed magad a gyógyszertől? – Melyiktől, doktornő? – pislogott ártatlanul. – Merthogy hármat is kapok. – Kezdjük a Risperdallal. – Á, az antipszichotikummal? Hát, kevésbé vagyok tőle pszichotikus. Ez jó, nem? A nő hátradőlt a székén. – Jonah, megígérted, hogy együttműködsz, amennyiben April csatlakozhat a konzultációinkhoz. – De hát én együttműködök! A gyógyszerek fantasztikusak. Maga is fantasztikus, doktornő. Ez az egész hely fant… – Rendben, Jonah. Felfogtam, hogy még nem bízol bennem. Eljutunk majd oda is. Miért nem mesélsz addig is a művészetterápiás foglalkozásról? Hogy tetszik? Anyukád elmondta, hogy a rajzolás az egyik hobbid. Láttam, hogy Jonah szeme egyetlen másodpercre vadul felvillan, aztán a haragja ugyanolyan gyorsan elszállt, mint ahogy a hatalmába kerítette. – Be kellene szerezniük pár újabb holmit, doki – közölte halkan. – Bocsánat, mit is?

– Először filctollat kaptam. Most komolyan. Az olajfestékek kiszáradtak, morzsolódnak. Ha ötéves lennék, és az ujjammal festegetnék, ez akkor is inkább csak viccnek számítana. – Nem korszakos műalkotások létrehozása a cél. Inkább arról van szó, hogy a kreatív egyéniségedet használjuk segítségképpen a gyógyítás folyamatában. – Ó, már értem – jegyezte meg szárazon Jonah. – Elnézést. Azt hittem, egyszerűen csak el kell ütnöm valamivel az időt, míg ki nem engednek innen. Hát jó. Akkor legközelebb festek egy szép kis elefántot, jó? Egy érzelmi problémákkal küzdő elefántot. Dr. Hermann mosolyogva ingatta a fejét. – Ezek a beszélgetések is ennek a folyamatnak a részét képezik. Minél előbb kezdesz együttműködni, annál hamarabb állsz majd készen az ambuláns terápiára. – Ami mit is takar? – Azt, hogy amikor elérjük a kórházi tartózkodásod idejére kitűzött célokat, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy távozhass innen. – És pontosan mik is ezek a célok? – Először is arról kell gondoskodnunk, hogy ne jelents veszélyt sem magad, sem más számára. Utána a kényszerképzeteiddel kell kezdenünk valamit. Ott van például az a rögeszméd, hogy a kormány emberei követnek, és gondolatokat ültetnek el az agyadban. Hogy az orvosok meg akarnak fosztani a kreativitásodtól. Végül pedig szeretnénk megszabadítani téged a hangoktól, amelyek gyötörnek. Jonah arca megdermedt, a szeme megrebbent, jobbra lesett, mintha valakit hallgatna. – De hát maga megfoszt a kreativitásomtól, doktornő – jelentette ki halk, határozott, érzelemmentes hangon. – Nem én vagyok az egyetlen, aki így látja. Ez nem tévképzet vagy „rögeszme”, ahogy maga nevezi. Az itteni betegek fele arra panaszkodik, hogy a gyógyszerektől gondolkodni sem képes. Ezt mondják a csoportterápián, ahová maguk küldenek el. A gyógyszertől legbelül meghalunk. Zombivá változtat bennünket. Könnyen kezelhető zombivá.

A doktornőnek mintha tetszett volna, hogy Jonah megosztja vele a gondolatait. – Elég gyakori panasz – felelte mosolyogva. – Minden beteg más. Ha téged akarunk kezelni, valahogy be kell állítanunk a gyógyszereidet. Növelnünk vagy csökkentenünk kell az adagodat, hogy elérjük a kívánt hatást. Olyan gyógyszerszintre törekszünk, ami mellett a leginkább emlékeztetsz a régi énedre, csak éppen nem maradnak meg a tévképzetek és a hangok, amelyek annyira zavarnak. Ahányszor csak szóba kerültek a „hangok”, Jonah azonnal zárkózottabbá és éberebbé vált. Összevont szemmel meredt rá a nőre. – Van valami más is, amire kíváncsi, doktornő? – kérdezte. – Vagy végeztünk? – Tudnom kell, hogy mit tapasztalsz, Jonah – makacskodott a nő. – Halkultak valamit a hangok ahhoz képest, mint amikor felvettünk az osztályra? Láttam, ahogy küzd, ahogy az agya némán tiltakozik. Nem hallok hangokat! Hagyjanak békén! De aztán rám pillantott, és a válla legyőzötten meggörnyedt. Hadd ne April előtt kelljen bevallanom – mintha ezért rimánkodott volna. Ne előtte mondassa ki velem. Dr. Hermann miért nem hallotta meg az esedezését? Nyilvánvaló volt, hogy Jonah képtelen megbirkózni a szégyennel – hogy szeretné, ha nem lennék ott, amikor bevallja az igazságot. Csakhogy most nem állhattam fel, és nem hagyhattam el. Ott kellett ülnöm és végignéznem, ahogy a doktornő előrehajol, és tovább szorongatja. – Milyenek ma a hangok, Jonah? Sokára felelt csak, remegő, szégyenlős hangon: – Nincsenek hangok. – Jó – jelentette ki elégedett mosollyal a nő, mintha Jonah épp azt hozta volna a tudomására, hogy végre megszűnt valami bosszantó kiütése. – Örülök, hogy ezt hallom. Általában hosszú időbe telik, mire elhallgattatjuk a hangokat, ezért most örülök, hogy a jó irányba tartunk. Remélem, így folytatódik majd a közös munkánk a következő néhány hétben is. Jonah szeme megvillant.

– Néhány hét? Én ugyan olyan sokáig nem maradok itt! Bírói meghallgatás nélkül nem is tarthat bent húsz napnál tovább. Felolvasták a jogaimat, amikor behoztak ide, szóval tudom, hogy akaratom ellenére nem tarthat itt. Ahogy a gyógyszereket sem vetetheti be velem, ha én nem akarom. Legfeljebb azt mondom a bírónak, hogy nem itt van a helyem. Be is fogja látni, és elenged. Dr. Hermann nagyot sóhajtott, és áthajolt az íróasztalán. – Jonah – mondta halkan. – Több tanúnk van, akik bizonyítani fogják, hogy veszélyt jelentesz magadra, és talán másokra is, amennyiben túl hamar bocsátunk el a kórházból. – Például kicsoda? – Nos, ott van a sürgősségis orvos, aki felvett, a független pszichiáter, aki megvizsgált… – De hát ők mind összebeszéltek! – A szüleid. Jonah összerezzent, majd hátrahanyatlott a székében. – Elnézést. Lejárt az idő, doktornő. Végeztünk. Dr. Hermann kísérletet tett, hogy valahogy rávegye a további beszélgetésre, de Jonah lehunyta a szemét, és nem volt hajlandó felelni. A nő egy idő után feladta, és a kórlapért nyúlt. – Holnap újra találkozunk. Ma is szép haladást értünk el. És talán legközelebb már April nélkül beszélgetünk… Jonah szeme felpattant. – Nem! Vagy Aprillel… vagy sehogy.

28. fejezet „Vagy Aprillel, vagy sehogy.” A következÔ hetekben minden konzultáció ezekkel a szavakkal végződött. A beszélgetések a legelső alkalom különféle változatai voltak. Dr. Hermann „haladást ért el” – vagy legalábbis ezt hitte. Jonah hajlandó volt valamennyit beszélni vele, főleg olyan témákról, amelyek számára (vagy bárki más számára) semmiféle jelentőséggel sem bírtak, de a nőt mintha nem zavarta volna a lényegtelen csevegés. – Ez mind a folyamat része – osztotta meg velem. Egy alkalommal, amikor Jonah nem volt ott, félrevontam dr. Hermannt, és a hangokról kérdeztem. – Eleinte Jonah mintha rettegett volna a hangoktól és attól, amit közöltek vele – mondtam el. – Kiverte a víz, a fülére tapasztotta a kezét, még vissza is ordított nekik, ha azt hitte, hogy nincs ott senki. A nő biccentett, és jelentőségteljesen rám mosolygott. – Ez igen gyakori. A hangok néha kifejezetten ellenségesek és haragosak. Számára nagyon is valódiak, méghozzá annyira, hogy nem igazán érti, mások miért nem hallják őket. – Igen, ezt felfogtam – feleltem. – De nem kellene erről Jonah-val beszélnie? Megtudni, hogy miket mondanak neki? Azt hiszem, őt a hangok zavarják a leginkább, és főleg ezek miatt érzi magát annyira kínosan. – A hallucináció a betegségének csak egy részét képezi – jelentette ki. – A célunk nem az, hogy megértsük, hanem hogy elhalkítsuk a hangokat, jó esetben teljesen elhallgattassuk őket. Úgy látom, elég jól haladunk. Jonah mintha már nem annyira reagálna rájuk. Legalább ebben igaza volt. Jonah mintha valóban kevesebbet foglalkozott volna a hangokkal, de így is felmerült bennem, hogy talán csak színlel. Már nem kiabált rá senkire, és a fülét sem fogta be. Néha azonban észrevettem, ha senki sem figyelt, hogy a szeme megrebben, mintha felelne valamire, pedig a helyiségben egy mukk sem hangzott el.

Mostanra jobban leplezte. Megértette, hogy a hangok egyfajta szégyenbélyeget jelentenek, és akadályt képeznek a szabadság és közte, ezért úgy tett, mintha nem hallaná őket. A tettetés minden energiáját felemésztette – alig maradt ereje arra, hogy bármi mást csináljon. Viszont hízott valamennyit, és az arca is kezdett kitelni. Ezt eleinte biztató jelnek vettem, de aztán az egyik ápolótól megtudtam, hogy ne fűzzek a dologhoz túlzott reményeket – a súlygyarapodás az antipszichotikum mellékhatása volt. Nagy segítséget jelentett a művészetterápia – bár nem egészen úgy, ahogy dr. Hermann gondolta. Ígéretéhez híven Jonah megfestette a zaklatott elefántot. Meg a gyászoló vízilovat és boldog tatut is. Munkáit mulatságosnak találhatta bárki, aki nem volt tisztában azzal, hogy egyébként mire képes. A többi betegnek nagyon tetszettek. Volt ott egy sápadt lány – a csuklóján lilás hegekkel –, aki mindig mellé ült, ha rajzolt, és bosszantó intenzitással bámulta. Jonah-t azonban mintha nem zavarta volna az odaadása – hozzászokott ahhoz, hogy szeretik. Hálából a támogatásáért csinált neki egy szivárványszínű pillangót. A lány utána napokon keresztül csakis azzal járt-kelt; úgy tartotta a karjában, mintha papírból készült kisbaba lenne. Az Árnyasligetben Shawn került hozzá a legközelebb. A fiú már néhány nappal a megérkezése után Jonah nyomába szegődött, és hamarosan olyan volt, mintha az árnyéka lenne. Shawn indulatkitörését visszaesésnek ítélték meg, és ahogy azt Becky nővér meg is jósolta, emiatt meghosszabbították a kórházi tartózkodását. Ezt annyira elhibázott gondolatnak tartottam – valószínűleg én is összezuhantam volna, ha az anyám bent felejt a kórházban. A pszichiátriai osztályon azonban ez a logika nem működött. Shawn a terápiája egyik célkitűzését vette semmibe, amikor rátámadt az ápolóra, így nem lehettek biztosak abban, hogy készen áll-e a visszatérésre a külvilágba. Sosem tudtam meg Shawn pontos diagnózisát (bizalmas információ volt), de a története részleteit megosztotta Jonah-val, és ezekből világossá vált számomra, hogy „feledékeny” anyja csak egy volt a számos otthoni probléma közül. Anyukája állandóan újabb és újabb pasassal járt – ezek

némelyikének jelentős része volt abban, hogy a fiú az Árnyasligetbe került. Mindkettőnknek kapóra jött, hogy Shawn elterelte a figyelmünket. Ha nincs ott, valószínűleg kicsit beleőrülök a színlelt terápiával némán eltöltött hetekbe. Meghökkenve értesültem arról, hogy a fiú majdnem annyi idős, mint mi; úgy nézett ki és úgy viselkedett, mint egy hatodikos. Mint valami kis szentjánosbogár, egyfolytában mozgásban volt, egyfolytában fecsegett, mindenre tett valami megjegyzést, minden izgalomba hozta. A kudarcos kórházból való távozást követő néhány óra volt a legsötétebb időszaka; később megtudtam, hogy az este jó részét a csendes szobában töltötte, neki-nekiment a kipárnázott falaknak, elátkozta a személyzetet, megpróbálta széttépni a párnákat. Ebből azonban semmi sem látszott, ha Jonah társaságában tartózkodott. Ilyenkor úgy viselkedett, mintha a barátom hű tanítványa lenne, Jonah pedig örült elkötelezett követőjének. Shawn elhitt mindent, amivel csak Jonah a fejét tömte, sosem kérdőjelezett meg semmit, bármilyen bizarr legyen is. – Ma új áldozatot hoznak – mondta neki például Jonah. – Érzem, ahogy az elméje megszólít. A fiúnak szüksége lesz a segítségünkre. Shawn lelkesen bólogatott, és már futott is, hogy a bejárat közelében téblábolva töltse az elkövetkező időt. Amikor pár órával később valóban új beteg érkezett, a fiú olyan tekintettel bámult Jonah-ra, mintha valami prófécia csodája játszódott volna le előtte. Mintha egyiküknek sem tűnt volna fel, hogy a beteg nő, nem pedig férfi, ahogy Jonah megjósolta. Vagy hogy mindannyian hallottuk, amikor az ápolók egy frissen felvett páciensről beszéltek. Shawn úgy ítélte meg, hogy a jóslat vált valóra. Eleinte felmerült bennem, hogy Jonah egyfajta ütközőnek használja a fiút kettőnk között, mert szinte mindig velünk volt. És úgy igazán nem beszélhettem a szerelmemmel, ha ő is a szobában tartózkodott. Igyekeztem lenyelni a bosszúságomat. Azért látogatom Jonah-t, hogy a támogatásomról biztosítsam, mondogattam magamban. Nem rólam szól ez az egész. Egy idő után azonban kezdett elfogyni a türelmem. A világon semmi sem változott.

Amikor a busz lefékezett a kórház melletti megállóban, mindig feldobogott a szívem. Talán ez lesz az a nap, gondoltam reménykedve az első esti csalódás ellenére is. Jonah ma talán rám mosolyog, megölel és megcsókol. Ma talán eltölthetünk pár percet kettesben. Orvosok, ápolók, szülők és Shawn nélkül. A hangok nélkül. Csak Jonah és April, mint régen. Lélegzet-visszafojtva léptem be az osztályra. Fohászkodva. Aztán megpillantottam a mellette tébláboló Shawnt. Jonah tekintete egy másodpercre megállapodott rajtam, majd elmosolyodott… egy láthatatlan valaki felé, aki mellette állt. Egy nap már épp indultam volna haza, amikor Jonah megkért, hogy maradjak még. – Shawn, azt hiszem, ideje beavatnunk Aprilt – jelentette ki. – Még nem biztonságos! – figyelmeztette a másik fiú. – Túl korai. – Külső segítségre van szükségünk – érvelt fojtott hangon Jonah. – Nincs választásunk. Abban a percben átkutatják majd a szobámat, mihelyt észreveszik, hogy eltűntünk. Emellett April mindvégig védve volt. Megmondtam neki, hogyan blokkolja őket. A mi oldalunkon áll. Elfojtottam egy sóhajt, és vártam, mivel folytatja. Fájt beismerni, de elvileg tényleg az ő oldalukon voltam. Még mindig viseltem a röhejes sapkát, amit Jonah azért alakított át a számomra, hogy ne jussanak el hozzám az agyat kontrolláló rádióhullámok. Még pár baseballsapkát is kibéleltem alufóliával, majd megmutattam nekik, hogy véleményezni tudják, megfelel-e a biztonsági követelményeiknek. Azokat is viseltem, amikor eluntam a barettet. És nem számított, hány terápiás konzultáción vettem részt Jonah-val, utasításait követve továbbra sem szóltam egy árva szót sem a pszichiáteréhez. Ezzel eleinte rendesen felhúztam dr. Hermannt, egy idő után azonban hozzászokott Jonah hallgatag barátnőjéhez. – A pszichiáternek rugalmasnak kell lennie – magyarázta a doktornő. – Át kell engednünk az irányítást, ha el akarjuk nyerni a bizalmukat. Meg kell hallgatnunk, hogy mit mondanak.

Én azonban nem hittem, hogy bárki valóban meghallgatná, pedig már hetek óta volt az osztályon – a teljes karácsonyi szünetet az Árnyasliget steril folyosóin töltötte. A gyógyszerek épp csak annyira hatottak, hogy egyfajta passzív beteg lett belőle, aki valószínűleg nem üti meg az ápolókat, ha a hallucinációi ezt követelik. Az orvosok erőfeszítése és a tabletták nem adták vissza az én Jonah-mat. Most sem azt a fiút láttam, akit ismertem és szerettem, hanem valami gyanús beteget az idegklinikáról. Jonah előhúzta a párnája alól a sötétkék fedelű spirálfüzetet, és a kezébe fogta, ide-oda forgatta. A füzetet beborították a rágógumi ragacsos szálai, amikkel körbe-körbetekerte, hogy így zárja le. – Minden ebben van – közölte cinkosan suttogva. – Muszáj vigyáznod rá, míg Shawnnal fel nem készülünk arra, hogy felhasználjuk. – Mit csináljak vele? – Gyorsan vedd át, és dugd el a táskádba. – Beszéd közben a válla felett fürkészőn hátrapillantott. – Most pedig menj haza és pihenj. Nagy napunk lesz holnap.

29. fejezet Amikor hazaértem, anyu az ajtóban fogadott. – Kris van itt – súgta oda. – Egész délután a szobádban várt rád. Hetek óta nem fogadtam a barátnőm hívásait, és nem válaszoltam az üzeneteire. Végül elhallgatott a telefonom, ezért aztán egyáltalán nem számítottam arra, hogy felbukkan nálunk. Nagyon nem akartam találkozni vele. Egyetlen szó nélkül masíroztam be a szobámba, lerogytam az ágyra, és hátradőltem a párnámra. Kris odalépett hozzám, és megpróbált megölelni, de leráztam magamról a kezét, és mogorván meredtem rá. – Miért jöttél? – förmedtem rá. – Újabb információra vágysz Jonah-ról? Cora friss hírekért nyaggat? Összerezzent és elhúzódott. – Tudom, hogy haragszol. De esküszöm, nem volt szándékos! Épp azelőtt beszéltem anyukáddal, hogy Cora felhívott volna, és nem igazán értettem, hogy mi történik. Úgyhogy kiböktem azt a dolgot az Árnyasligetről. Annyira sajnálom! Abban a percben megbántam, hogy kimondtam. – Ó, remek! Örülök, hogy ennyire sajnálod, Kris. Mert ezzel igazán sokra megyek a suliban. Majd erre gondolok, amikor Robby legközelebb Mrs. Dilisnek hív. Vagy amikor Cora megkérdi, mivel kergettem őrületbe a fiúmat. – Tényleg sajnálom – ismételte el halkan. – Azért jöttem ide, hogy ezt elmondjam. Mert nem akartál beszélni velem, és így eddig esélyem sem volt rá. – Oké, hadd tippeljem meg! Csatlakozni szeretnél az Aprillel együtt érzők menetéhez? Elpotyogtatni egy-egy célzást arról, hogy ideje folytatni az életemet? Ami lefordítva azt jelenti: dobd már a fiúdat. Kösz, de erre itt van anyu. – Nem, én nem gondoltam semmi ilyenre! Miért nem hallgatsz meg? Mintha eldöntötted volna, hogy az egész világ ellenetek van, úgyhogy

mindenkit ellöksz magadtól. Már hetek óta töprengek Jonah-n. És csak azt szerettem volna elmondani, hogy azt hiszem, már értelek. Tudom, hogy eleinte elég gyanakvó voltam. De akkor még nem tudtam, hogy mit jelent neked. Azt hittem, csak valami első szerelem, az első fiúd. Őszintén szólva, kicsit mindig is megijesztett, már kezdetben is. Nem, ne forgasd a szemed! Csak hallgass végig. Volt benne valami nagyon mély, nagyon heves vonás, ami miatt féltettelek tőle. Aztán megláttam aznap, ahogy csepegett róla a vörös festék, és a kezében kést szorongatott. Az jutott eszembe: szóval igazam volt. Hogy mindenki más előtt kiszúrtam. Egy kicsit még büszke is voltam magamra. Mert máskor mindig én vagyok a vak, és te vagy az, aki jön a bölcs tanácsokkal. Most azonban… most az egyszer te voltál bajban. A szeme könnybe borult, arcához emelte ruhája ujját, hogy felitassa. – De aztán amikor ott voltatok a ház előtti kertben – folytatta kis szünet után –, rájöttem, hogy ti ketten még ebben a szörnyű helyzetben is közelebb álltok egymáshoz, mint én valaha bárkihez is kerültem. Te közeledni tudtál hozzá, beléptél a világába. Jonah pedig hallgatott rád, amikor oda sem hederített a rendőrre, sőt a saját anyjára sem. Rád azonban hallgatott, April. Erre még sosem gondoltam így. Jonah az én hangomat akkor is meghallotta, amikor senki másét nem. Látva Kristin nyílt tekintetét, egy kicsit elszégyelltem magam. A legrosszabbat tételeztem fel róla. Azt képzeltem, ő is csak kritizálna. – Köszönöm, Kris. – Annyira hiányoztál. Felé nyúltam, hogy átöleljem. – Sajnálom, hogy kizártalak az életemből. – Nem számít. Lehet, hogy a helyedben én is ezt tettem volna. – És itt vártál egész délután? – Csak pár órát – vont vállat. – Nem jutott eszembe, hogy iskola után mindig az Árnyasligetbe mész, mert különben előbb ideszóltam volna. És már mennem is kell. De előtte még kérnék valamit. Már hetek óta várok rá.

– Mit kérsz? – Nagyon szeretném, ha megismernéd Dannyt. Értetlenül nézhettem rá, mert ki sem kellett mondanom, máris megválaszolta a kérdésemet. – Az a fiú, akiről egyszer meséltem. Akivel már két hónapja járunk, emlékszel? – Hát persze. Az „igazi” – mosolyodtam el. – Hogy is felejthettem volna el? Vállat vont, és megrázta a fejét. – Na szóval… még nem történt meg. Úgy döntöttem, várok még egy kicsit, csak hogy egészen biztos legyek a dologban. Mindegy, azt gondoltam, esetleg áthoznám egyszer. Elmondtam neki, hogy mi van veled és Jonah-val. – Elképesztő! – jegyeztem meg fanyarul. – Akár kettős randit is szervezhetnénk. – Danny is pont ezt mondta! Olyan jó lenne! – Kris, én csak vicceltem… – Nem, ne szívd vissza! Jonah hamarosan jobban lesz, és akkor együtt fogunk lógni. – Ez… jól hangzik – ismertem be habozva. – És hoztam is neked valamit. Dannyvel kicsit utánanéztünk. Szerinte minél többet meg kell tudnod Jonah betegségéről, hogy segíthess neki. Úgyhogy itt vannak a skizofréniáról szóló cikkek, amiket az internetről nyomtattunk ki, meg ez a könyv, amit a könyvtárban találtam. A kezembe nyomott lapokra pillantottam. Mindegyik szélén hosszú nevű gyógyszerek reklámjai, a papírokon türelmes, reménykedő arckifejezésű nők bámultak a messzeségbe. Volt egy fénykép valami bölcs külsejű szakállas férfiról, aki egy mocskos sikátornál állt, alatta a képaláírás: „Régebben ez volt a hálószobám. De soha többé nem akarok itt éjszakázni. Zyprexa.” A hirdetéstől felfordult a gyomrom. Elképzelni sem akartam, hogy Jonah-ból büdös hajléktalan legyen, aki valami utcasarkon üvöltve

veszekszik láthatatlan valakikkel. Eltoltam magamtól a köteget, és visszahanyatlottam a párnámra. – Köszönöm, hogy összeszedted. Kris bólintott, aztán felállt. – Ha beszélni akarsz, csak hívj. És igyekszem minél gyakrabban átjönni. – Rendben. Miután elment, fogtam a papírokat, és az ágyam alá löktem őket. A skizofréniás hirdetéseknél kevésbé tűnt fenyegetőnek a súlyos, keménykötésű könyv (Együtt élni a hangokkal), de semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy olyan svéd betegek élettörténeteit olvassam, akik hozzászoktak a fejükben megszólaló hangokhoz. Nem volt abban a kötetben semmi, ami segíthetett volna Jonah-n. Kopogtak az ajtómon, kiszóltam, hogy szabad, mire anyu lépett be egy levéllel. – A mai postával jött – szólalt meg. Átvettem tőle a papírt, rápillantottam, aztán félredobtam. – A művészeti iskola elfogadta a jelentkezésemet – mondtam. – Valamikor a következő két hétben lesz a felvételi meghallgatásom. – Izgulsz miatta? Vállat vontam. – Még időm sem volt az iskolán gondolkodni. Igazából már nem is érdekel annyira. – De olyan sokat gyakoroltál! – tiltakozott anyu. – Mi történt? Fogalmam sem volt, mit feleljek. Hát nem teljesen nyilvánvaló, hogy mi történt? – Azt remélted, hogy Jonah akkorra már újra itthon lesz, ugye? – jegyezte meg, amikor nem kapott választ. – Arra számítottál, hogy elkísér a felvételire, és fogja a kezedet. Csakhogy ő már nincs itt, igaz? Nem megy veled, és ezt most már te is kezded belátni. – Anyu, kérlek, hagyd abba! – Jonah-n nem segít, ha úgy teszel, mintha nem lenne saját életed.

– Nem teszek úgy. Amikor csak tudok, gyakorlok. Hallottad is. Még mindig azt tervezem, hogy elmegyek felvételizni. Csak éppen már nem látom értelmét. – Te vagy a dolog értelme, April. Jonah nem maga miatt, hanem miattad ragaszkodott ahhoz, hogy megcsináld. Gondolj csak bele, milyen büszke lesz, amikor elmeséled neki, hogy bejutottál. – Ha bejutok, anyu. Ha. Csakhogy egyáltalán nem a felvételi járt a fejemben. Nem aggódtam amiatt, hogy sikerrel járok, vagy kudarcot vallok. Azon töprengtem, hogyan mondom majd el a hírt Jonah-nak, ha valóban bekerülök. Az eltelt néhány hónapban egyedül e miatt az álom miatt gyakoroltam. Régebben szinte láttam magam előtt a boldog jelenetet, ahogy ott állok a levéllel a kezemben, megöleljük egymást, Jonah diadalmasan mosolyog. Most azonban bármennyire igyekeztem is, sehogy sem sikerült újra felidéznem.

30. fejezet – Kérlek szépen, April, hadd menjek veled. Nem először hallottam ezt Kristől. Az elmúlt héten mindennap arra kért, hadd látogathassa meg Jonah-t. Egyik kifogást a másik után találtam ki, hogy elodázzam a dolgot. Azzal jöttem, hogy túlságosan benyugtatózták, hogy túlságosan össze van zavarodva, túlságosan bármi. Ő azonban kitartott. – A barátod vagyok. Meg szeretném érteni, min mész keresztül. A te szemeddel akarom látni Jonah-t. Így hát végül megígértem, hogy telefonálok, és megérdeklődöm. De egyáltalán nem akartam. Kris nem szerette Jonah-t úgy, ahogy én, akkor meg hogy is láthatta volna az én szememmel? Titkon azt reméltem, hogy a nővér azt mondja majd, Jonah nem áll még készen arra, hogy látogatókat fogadjon. Becky azonban vidáman közölte, hogy mivel Jonah olyan jól halad a csoportterápián, kiérdemelt néhány jutalmat, egyfajta kiváltságot. Természetesen fogadhat plusz látogatót. Amikor elmondtam Krisnek, úgy viselkedett, mintha a város legmenőbb koncertjére szereztem volna jegyeket. – Amilyen gyorsan csak tudok, indulok hozzátok! Csak kell keresnem valami csinos ruhát, és megigazítom a hajam… – Kris… – Tessék? – Nem kell túlzásba vinned. Kórházba megyünk, ugye, emlékszel? – Azt tudom. De nem szeretném, ha azt hinné, hogy nem vettem a fáradságot magamnak. Hogy csak mert az Árnyasligetben van, nem gondolom, hogy megérdemli… Kris néha megdöbbentően szuper tud lenni. – Igazad van – mondtam. – Köszönöm. Amikor megérkezett, akár azt is kívánhattam volna, hogy bár nézne ki kissé kevésbé tökéletesen. Nem csekély kihívást jelentett haja fénylő sátra, a hosszú lábára simuló farmernadrág. Csakhogy míg vártam rá, a példáján

fellelkesülve én is összekaptam magam, és hetek óta először foglalkoztam kicsit a külsőmmel. Smink, karika fülbevaló, pántos magas sarkú cipő – ami csak kell. Még harisnyanadrágot is húztam. Jonah megérdemelte. Restelltem, hogy erre másnak kellett emlékeztetnie. Azt hiszem, egy kicsit mind a ketten túlzásba vittük. Shawn döbbent arca volt az első figyelmeztető jele annak, hogy talán kevesebb illatszert kellett volna használnom. – April! – kiáltott fel, amikor beléptünk az osztályra. – Olyan… olyan más a szagod. Bele sem akartam gondolni, hogy ezzel mire célozhatott a korábbi látogatásaimat illetőleg. – Köszönöm. Kris, ő Jonah barátja. Mondd csak, Shawn, Jonah a társalgóban van? Komoly képpel bólintott. – Jobb lesz, ha bejelentelek – közölte, és már iszkolt is tovább a folyosón. – Milyen helyes kölyök – jegyezte meg Kris. – Ő miért van itt? – Ő… tulajdonképpen nem is tudom. Azt hiszem, depresszió. Valami a családjával. Már időtlen idők óta itt van. – Depresszió? – Barátnőm összeráncolta a homlokát, és hitetlenkedve horkantott. – Nekem úgy tűnik, teljesen rendben van. – Hát igen, itt dr. Hermann dönti el, ki mehet el és ki marad. – Beszéltél vele? – Shawnról? – A fejemet ráztam. – Nem igazán. Mivel nem tartozik rám. – Jonah-ra gondoltam. Róla beszéltél dr. Hermann-nal? Intettem, hogy maradjon csendben. Beszélgetés közben egyre közeledtünk a társalgóhoz, és nem volt időm elmagyarázni Jonah szabályait. Azt kellett volna ugyanis felelnem: én sosem beszélek dr. Hermann-nal, nem árulom el a barátomat. Amikor beléptünk, Jonah a helyiség túlsó sarkában állt. – Ma egyedül kellett volna jönnöd – súgta oda Shawn.

Jonah kurtán biccentett, csillogó tekintete egy pillanatra megállapodott Krisen, aztán újra rám nézett. – Miért hoztad be ide látogatni? – akarta tudni Shawn. Mielőtt azonban válaszolhattam volna, Kris előrelépett, és lelkesen kezet nyújtott. – Én akartalak meglátogatni, Jonah – közölte vidáman, túlságosan is élénk mosollyal. – April szerint hamarosan kikerülsz innen. Jonah arcából kifutott a vér, egész testében megremegett. – Ezt meg honnan tudod? – szegezte neki suttogva a kérdést. Éreztem, ahogy elönt a jeges verejték. Már láttam, mi következik, hogy Jonah mire gyanakszik. A barátnőm megjegyzése teljesen kedves volt és ártatlan. Jonah azonban egyáltalán nem így értelmezte. Résnyire szűkült szemmel fordult felém. Ne mondd ki, amit gondolsz, fohászkodtam némán. Kérlek, ne most, ne Kris előtt. Nem bírnám ki. – Jonah, Kris a terápiádra célzott – magyaráztam. – Elmeséltem neki, hogy jól haladsz. Erről beszélt, ez minden. Most bólints, imádkoztam magamban. Aztán egy mosoly vagy valami, és leülhetünk, ahogy normális emberek szoktak. Ne állj ott úgy, mintha arra számítanál, hogy rád rontunk. És az ég szerelmére, füttyentsd vissza a mini őrzővédőt. Csakhogy nem történt semmi, se biccentés, se mosoly, de hideg tekintetéből még csak azt sem lehetett kiolvasni, hogy értené, miről van szó. – Semmi baj, Shawn – mormoltam, amikor világossá vált, hogy Jonah nem fog válaszolni. – Kris a barátnőm. – Igen – visszhangozta mellettem Kris. Arca már nem volt olyan vidám, elkezdett hátrálni. – Nem akartalak felzaklatni. Igazán… jól nézel ki, Jonah. A mondat közben tartott tétova szünet ékesszólóbb volt a bóknál. Nem hagyhattam ennyiben a dolgot. Muszáj volt mutatnom Krisnek valamit, amivel szépíteni lehet a helyzeten. A régi Jonah még mindig ott van valahol, akartam süvíteni, csak most nem lehet látni.

– Jonah – szólaltam meg higgadtan –, azt reméltem, esetleg leülünk, és beszélgetsz velünk kicsit. Sok mesélnivalóm van az iskoláról. És biztosan neked is lenne miről beszámolnod. – Beszéd közben lassan közeledtem felé, mintha alvó tigris lenne. Amikor odaértem, összevonta a szemöldökét, és centinként húzódott hátra, míg mögötte útját nem állta a fal. – Jonah, kérlek, ülj le! – könyörögtem. – Ne menj el. Némán meredt rám, a szeme résnyire szűkült a gyanakvástól. Egy szót sem szólt ugyan, de szinte hallottam, mi jár a fejében. Ne bízz meg Aprilben. Hazudik neked. Még sosem nézett rám ezzel a tekintettel. Hiszen nem csináltam semmit, és most hirtelen, minden különösebb ok nélkül elkezdett félni tőlem. Épp elég baj volt, hogy ellenem fordul, de muszáj neki épp ma, Kris előtt? A barátnőm volt az egyetlen ember, aki hitt bennünk, az egyetlen, aki támogatta Jonah iránti érzéseimet. – Menjünk – fordultam Krishez. – Azt hiszem, ma nincs felkészülve a látogatókra. – Vezess, megyek utánad – felelte, de a pillantása nem hagyta el Jonah arcát. – Holnap találkozunk – vetettem oda kurtán, aztán sarkon fordultam, és hátra se nézve elindultam kifelé. Már a lépcső felénél jártam, amikor észrevettem, hogy Kris nem jön mögöttem. Nyugtalanul körülnéztem, és elkiáltottam a nevét, de csak az én hangom visszhangzott a lépcsőházban. Ennyire lemaradt volna? Úgy rohantam volna, hogy útközben valahol elvesztettem? Visszasiettem, és még nagyobb sebességre kapcsoltam, amikor eljutottam a nyugati 11-es blokk folyosójához. Jó pár percbe beletelt, mire Becky beengedett. – Itt felejtettél valakit? – mosolygott rám. – Nem vettem észre, hogy itt maradt… A társalgó felé vágtattam, aztán megtorpantam; hirtelen levegő után kellett kapnom, amikor Kristin kilépett a folyosóra. Egy másodpercre megtorpant, ijedt pillantást vetett hátra a válla felett, aztán a kezem után nyúlt.

– Rendben. Most már mehetünk. – Mi történt? – akartam tudni, és elhúztam a kezem. – Mit csináltál odabent? – Csak mondanom kellett valamit Jonah-nak – felelte. – De már végeztem. – Mielőtt bármit mondhattam volna, el is indult a folyosón kifelé. A társalgó nyitott ajtajánál álltam, és amikor Kris ellépett mellettem, bekukucskáltam a helyiségbe. Shawn már elment, de Jonah még ott volt, ugyanabban a sarokban, ahol korábban állt. Csak mostanra összegörnyedve, fejét lehajtva a padlóra rogyott, a válla remegett. Hallottam, hogy sír. Oda akartam rohanni hozzá, magamhoz szorítani, nyugtató szavakat súgni a fülébe, fejét a mellemre húzni. Azt akartam, hogy megcsókoljon, hogy elapadjanak a könnyei. De nem tehettem. Tudtam, milyen fájdalmat érezhet, az ösztönöm mégis azt súgta, hogy forduljak meg és menjek el. Így hát ott hagytam. Kris a pszichiátriai osztály ajtaja előtt várt. Kicsit ijedtnek tűnt, a homloka nyirkosan fénylett. – Mielőtt bármit is mondanál, szeretném, ha tudnád, hogy nem tettem semmi rosszat – jelentette ki. – Mit mondtál neki? – Azt, hogy szereted. És hogy nem igazságos veled. Azt mondtam, hogy már eleget szenvedtél. – Mit műveltél? – kiáltottam fel. – Istenem, Kris, én megbíztam benned! Megvártad, hogy hátat fordítsak, aztán fogtad magad, és már mentél is bűntudatot kelteni benne? – Nem bűntudatot akartam csinálni neki. Tudom, hogy nem tehet róla. Tudom, hogy beteg… – Pontosan! – De ez még nem jelenti azt, hogy semmit sem fog fel. Ez nem jelenti azt, hogy nem hallja, amit mondok. – Persze hogy hallja! Nem értem, miről beszélsz!

– Te végig ezt mondogattad, nem? Hogy a régi Jonah még mindig ott van valahol. Ezért szereted még mindig. Mert a betegség mögött ő valahol még mindig Jonah. Az ajtónak támaszkodtam, és a kezembe temettem az arcom. – Hát persze, hogy az. Ezt tudom. Kris odalépett hozzám, és óvatosan átölelte a vállamat. – April, tisztában vagyok azzal, hogy nem értek a pszichiátriához, vagy ilyesmi. De önkéntelenül is felmerült bennem, hogy talán ideje lenne felhagyni azzal, hogy úgy beszélsz Jonah-val, mintha zavarodott lenne. Hagyd már abba, hogy állandóan megóvod az igazságtól. Kezdj el úgy beszélni vele, mint egy emberrel. Keserűn felnevettem. – De szép gondolat is! Csakhogy a zavarodott Jonah most gyűlöl. Arról pedig már fogalmam sincs, hogy mit gondolhat az igazi Jonah.

31. fejezet Csak egy módon tudhattam meg, mi jár valójában Jonah fejében. Volt a birtokomban egy nyilvánvaló bizonyíték, amivel eddig nem foglalkoztam. A titkos jegyzetfüzete. Eddig hozzá sem nyúltam, csak elrejtettem a rágógumival körbekötött füzetet egy kupac könyv mögött a szobámban. Jonah nem mondta, hogy elolvashatom. Elvileg mindössze őriznem kellett. Csakhogy én őszinte és hű voltam Jonah-hoz, minden utasítását pontosan betartottam – ő mégis ellenem fordult. Nem láttam okát, miért ne nyithatnám ki a naplóját. Miután Kristin elment, letelepedtem az ágyamra, és előbányásztam az íróasztalom mélyéről. A rágógumi koszos csíkokba állt össze, amelyek összetöredeztek, ahogy felcsaptam a gyűrött borítót. Egy kicsit haboztam, aztán néhányszor mély levegőt vettem, és lapoztam egyet. Az amerikai forradalom, olvastam. A tizennyolcadik század második felében a tizenhárom észak-amerikai kolónia… Ez meg mi a fene? Hiszen a történelemórai jegyzeteit tartottam a kezemben! Ez volt a nagy titok? Képtelen voltam elhinni. A fülemben dobolt a vér, a kezem kihűlt és izzadt… miközben ő mindössze a történelemkönyvünk fejezeteiből készített apró betűs kivonatot bízta rám! Türelmetlenül előrelapoztam, egyre ingerültebben futottam végig a lapokon. Csak blöffölt volna? Vagy tényleg elhitte, hogy a füzet valami varázslatos dolgot tartalmaz? Már végigpörgettem a harmadát, és nem volt benne a világon semmi, de semmi különös. Aztán megláttam. Listák. Tucatnyi lista. A történelem-összefoglaló közepe táján a jegyzetelés abbamaradt, és valami egész más következett. Részletes feljegyzések minden osztálytársunkról. Telefonszámok, címek, számomra ismeretlen információdarabkák – mind girbegurba oszlopokba szedve. A nevek

között voltak, amiket fekete tollal bekarikázott, másokat aláhúzott vagy kiemelt, és néhányat indulatos tollvonásokkal kisatírozott. Ezt a tanárokról készített feljegyzések követték, az igazgató, a titkársági dolgozók, még Steve, a gondnok is fel volt sorolva. „Ms. Lowry: Metoprolol 25 mg napjában kétszer, Verapamil…” – olvastam. Ez meg mit jelentsen? Jonah megtudott valamit a tanárnőnk orvosságairól? Az utolsó lista után üres lap következett. Utána egy hatalmas X. Tíz oldalon át X-ek és semmi más. Aztán változás – elkezdődött az árnyasligetbeli élete. Aprólékos térképeket készített a kórházat körülvevő kertről, hullámos vonalakkal, nyilakkal rajzolta tele. Felírta minden ápoló nevét, és részletezte, hogyan állította őket szolgálatába az USA kormánya. Összefoglalót állított össze a büfében kapható ennivalókról – néhány mellé odakörmölte: „fertőzött”. Listába szedte Shawn anyjának szeretőit, majd kivakarta a neveket. Újabb X-ek. Eszembe jutott, amit Ms. Lowry Jonah egyik házi dolgozatáról mondott: Engem az aggaszt, hogy Jonah mondanivalójának a világon semmi értelme nem volt. Egyre csak lapoztam tovább. Hol az én helyem az egészben? Végül találtam egy táblázatot, amiben szerepelt az én nevem is – ezt leszámítva semmiből sem lehetett volna sejteni, hogy a napló írójának barátnője van.

Öt újabb, X-ekkel telefirkált lap. A jegyzetfüzet utolsó oldalán a következő szavak álltak görcsös, összenyomott betűkkel, újra meg újra átírva a sorokat:

32. fejezet Torkig voltam a buszozással az Árnyasligetbe. Mostanra a táj minden részletét ismertem, a benzinkutat, tábláján a hiányzó Z betűvel, az út menti kávézót, a híd alatt a kis üzletsort, ahol délutánonként kamasz lányok gyűltek össze épeszű fiúikkal, hogy nevetgéljenek és flörtöljenek. Mindig észrevettem őket, amikor a busz lassított a közlekedési lámpánál, és miközben figyeltem, néha eltűnődtem, milyen lehet az életük. Egy idő után pár lányt már megismertem; ők mindennap háromkor találkoztak a barátjukkal, pont akkor, amikor a buszom elhaladt mellettük. A csinosabbik, egy rózsás arcú, vörös hajú lány mindig ugyanazt csinálta, ahányszor csak megpillantotta a kedvesét: felpattant, integetni kezdett, odafutott hozzá, és a nyaka köré fonta a karját. A fiú mosolyogva megcsókolta, aztán együtt mentek be a kávézóba. Végül nem az orvosok, nem Jonah szülei, Kris, és nem is a saját anyám volt az, aki miatt megtörtem, hanem ez a két idegen a kávézóban. Az iskolai piszkálódás, a magányosság és Jonah iszonyú csendjei ellenére én még mindig a világ legszerencsésebb lányának tartottam magam. A baj csak ideiglenes, Jonah csak egy kicsit beteg. Majd visszatér hozzám, és újra boldogok leszünk. Voltak emlékeim és volt fantáziám – ezek tartották bennem a lelket, amíg arra vártam, hogy gyógyuljon. Minden éjjel azt képzeltem, hogy ott fekszik mellettem, kipirult arca az enyémhez simul, fürtjeink összegabalyodnak. Ugrat, azt suttogja a fülembe, „Facebook-kukkoló”, és megcsiklandoz, amikor eltolom magamtól. Aztán amikor már nem bírom tovább, megcsókol – ezen a ponton a falakba ütköző, frusztrált szerelem minden vadságával estem neki a párnámnak. Az én fantom-Jonah-m mindenkinél édesebbnek és szexibbnek és jobbnak bizonyult. És ha türelmesen várok, akkor egy nap valósággá is válik. De ahogy a két vidám tini eltűnt a szemem elől, végül csak beláttam azt, amit eddig nem voltam hajlandó elfogadni. Jonah állapota nem javul, és én már a 18-as buszon fogom tölteni az életemet, azt figyelve, hogyan élik

mások a magukét. Annyira dühös lettem mindenkire. Nehezteltem Jonah szüleire, a szerencsétlen Shawnra, a jól megtermett pszichiátriai ápolókra, Krisre meg az ő dr. Philbe illő tanácsaira, az optimista dr. Hermannra, de legkivált a vörös hajú lányra és szerető, egészséges fiújára. A leginkább persze Jonah-ra haragudtam. Amióta beteg lett, most először fogott el a düh, mert elárult, mert elhagyott, mert már sosem tér vissza. Mire a busz lefékezett az Árnyasligetnél, a szememet könnyek marták, a torkom kiszáradt és elszorult. Megnyomtam a csengőt, és amikor a nyugati 11-es blokk ajtaja kitárult, Shawn érkezett futva az üdvözlésemre. – April – suttogta lelkesen –, Jonah már vár rád! Utasításai vannak számodra. – Utasítások? A szeme megvillant. – Ne izgulj. Jonah tudja, hogy mellettünk állsz. Azt akarja, hogy gyere most rögtön. Ma fog megtörténni. Ahogy megjósolta. Becky nővérre pillantottam, aki intett, hogy menjünk már távolabb az ajtótól. Shawn ott ugrált fel-le előttem, aztán megragadta a karomat. Leráztam magamról, és hátat fordítottam neki. Ránézni sem bírtam. Többet sosem megyek vele sehová. Nem viselem az idióta alufóliás sapkájukat. Nem teszek úgy, mintha megkukultam volna, ahányszor csak dr. Hermann kérdez tőlem valamit. Nem engedelmeskedem többé Jonah nevetséges utasításainak. Végül csak elegem lett mindenből. Shawn a nevemen szólongatott, de én nem figyeltem rá. – Dr. Hermann bent van? – kérdeztem a nővért. Bólintott, mire elindultam a folyosón. A szobájához közeledve egyre szaporábban szedtem a lábam. A doktornő mintha meghökkent volna, amikor beléptem, de intett, hogy csukjam be az ajtót. Jonah szülei ültek bent nála, az arcukon hasonló meglepetés tükröződött. Most először voltunk úgy együtt, egy helyiségben, hogy Jonah nem volt velünk, és először kerestem fel egyedül a pszichiátert.

– Jonah konzultációja pár percen belül kezdődik – jegyezte meg dr. Hermann. – Beszélni szerettél volna velem valamiről, mielőtt ideér? Valami baj van? – Igen, valami baj van – feleltem elfúló hangon. – Azóta van valami baj, amióta Jonah-t itt kezelik. Goldenék aggódó pillantást vetettek egymásra. Dr. Hermann hátradőlt a székében, és összefonta a karját. – Látom, hogy ingerült vagy. Pedig Jonah tényleg halad. – Valóban? – csattantam fel. – És arról tud, hogy megpróbálta rávenni Shawnt, hogy szökjenek meg együtt innen? Azt tudta, hogy miközben a maga művészetterápiás csoportjában firkálgat, valójában az Árnyasligetből való lelépését tervezgeti? Dr. Hermann felkacagott, és egy székre mutatott, hogy üljek le. – Ó, April, gondolod, hogy ő az első paranoiás skizofrén beteg, aki megkísérli a szökést? Sajnálattal hallom, hogy Shawnt is bevonta a terveibe, de őszintén szólva nem lep meg. Tulajdonképpen eléggé tipikus viselkedés. Folyton tervezgetnek és tervezgetnek nagy titokban, aztán a végén valami szamárságot csinálnak, például a főkapun át akarnak kitörni. Jonah képtelen eléggé szervezetten gondolkodni ahhoz, hogy működőképes tervet rakjon össze. Ez igaz, jöttem rá. A füzetben sehol sem láttam semmi olyat, amely valódi szökési útvonalra emlékeztetett volna, vagy akár csak értelmezhető ábra lett volna. – Pedig még mindig hangokat hall. Még mindig paranoiás. – Tudom – felelte tárgyilagosan. – De azt hiszem, lassan sikerül elnyernem a bizalmát, és rá tudom venni arra, hogy beszéljen az őt zavaró dolgokról. Ez nagyon fontos. Keserűen felnevettem, és az iskolatáskámba nyúltam. – Azt hiszi? Akkor talán vessen egy pillantást erre! – Odadobtam elé Jonah jegyzetfüzetét. Felcsaptam annál az oldalánál, ahol a „Kém/Szövetséges” táblázat volt, és ráböktem. – Úgy néz ez ki, mintha elnyerte volna a bizalmát? – tudakoltam elkeseredetten.

A tekintete végigfutott a lapon, majd arca megdermedt, és felnézett rám. Jonah anyukája is előrehajolt, hogy kibetűzze a fia kézírását. Elkerekedett a szeme, amikor meglátta a nevét a „Kém” oszlopban. Dr. Golden volt az egyetlen, akinek mintha elégedettségére szolgált volna, amit feltártam előttük. A szája mosolyra húzódott, fejcsóválva pillantott a pszichiáter felé. Ügyes próbálkozás – mintha ezt sugallta volna a mosolya. Magának halvány fogalma sincs, hogy mit művel. Úgy tűnt, dr. Hermann a válaszát fontolgatja. De mielőtt megszólalhatott volna, kopogtak, és Jonah lépett a szobába. Nem tudom, a doktornőnek szándékában állt-e, hogy Jonah észrevegye az asztalán a füzetet. Azt hiszem, ha elég gyorsan végiggondolja, akár le is takarhatta volna valamivel. De a nő meg sem moccant, amikor Jonah pillantása végigpásztázott a helyiségen, és riadtan megállapodott az előttünk kinyitva heverő jegyzetfüzeten. Egyikünk sem mozdult, még levegőt sem vettünk, csak vártuk, hogy kitörjön a vihar. Kettőnk között mindennek vége, gondoltam az arcát fürkészve. Ezt sosem bocsátja meg nekem. Mindjárt felém fordul, és magyarázatot követel arra, hogy miért árultam el. Ám nem nézett rám. Az ajka némán mozgott, a keze remegett. Tekintetét a nyitott füzetre szegezte. Dr. Hermann végül olyan hidegvérrel intett, hogy üljön le, mintha külön készült volna erre a percre. – Van kedved csatlakozni hozzánk? Jonah nem felelt. Helyette váratlanul megperdült, és az apjára meredt. – Hogy csináltad? – sziszegte. – Hogy loptad el Apriltől a füzetet? Dr. Golden azonnal védekezni kezdett, dr. Hermann azonban felemelt kézzel jelezte, hogy hallgasson. – Csak egy perc! – kérte. – Jonah, miből gondolod, hogy apád ellopta a füzetedet? – Hát nem látja? – tört ki a fiú. – Pedig most már annyira egyértelmű! Megpróbált elhallgattatni, hogy magát védje! Tudta, hogy amíg be vagyok zárva, addig senki sem hallgat meg! Ugyan ki is figyelne egy elmebetegre, nem igaz, apa? Ki hinne egy őrültnek?

– Ó, Jonah, az ég szerelmére… – De dr. Golden nem fejezhette be a mondatot. – Azt képzeled, hogy bevált a kis terved? – kiabálta Jonah. – Azt hiszed, megúsztad a dolgot? Dr. Hermann fürgén felemelkedett, és egy gombra mutatott az íróasztalán. – Ha nem csillapodsz le, akkor behívom az ápolót. Ez az utolsó figyelmeztetés. Ülj le. Jonah egy másodpercig habozott, aztán lassan leereszkedett a székbe. A tekintetét nem vette le apja összezavarodott arcáról. – Jól van – sóhajtott fel megkönnyebbülten a doktornő. – És most talán elmesélhetnéd, miért haragszol ennyire az apádra. Vagy szeretnéd, ha April kimenne, mielőtt elmondod? – Nem. Azt akarom, hogy April itt maradjon. Meg kell tudnia, miért zártak be ide. – Rendben – engedélyezte nagyvonalúan dr. Hermann. – Hát akkor miért nem fogsz bele, és árulod el, szerinted miért kerültél kórházba? – Semmi értelme – morogta sötét képpel Jonah. – Már telebeszélte mindenki fejét a hazugságaival. – Miért nem beszélsz arról, ahogy te látod az egészet? Apád már ismertette a saját álláspontját. – Nincs álláspontja – vágott vissza Jonah. – Ez nem holmi vita, hát nem érti? Apám tette, amit tett, és most úgy próbálja titokban tartani, hogy engem bezárat. Meggyőzte anyámat is, hogy támogassa ebben. Anyukája halkan sírdogált. – Jonah, kérlek… – szipogta. De dr. Hermann csendre intette. – Folytasd, Jonah. Meséld el nekünk, hogy mit tett az apád. Mondd csak el, miért haragszol rá. – Ezt már tudja, doktornő – csattant fel Jonah. – Hiszen végignézte, nem? Tisztában van azzal, mi történt.

– Te is tudod, hogy ez nem igaz. Mindössze két hónapja ismerjük egymást. De ez az egész nem is rólam szól. Úgyhogy inkább arról beszélj, mi történt tavaly, mielőtt Baltimore-ba költöztél volna. – Már tud róla. – De én tőled szeretném hallani. Meg szeretném hallgatni, mi történt a barátoddal. Mondd el nekünk, mi történt vele. – Pontosan tudja, mi történt… – Nem tudom. Mi volt? Mi történt Rickyvel? – Ki ne merészelje mondani a nevét, ki ne mondja… – Beszélj, Jonah. Mesélj a barátodról. – Rickyről szeretne hallani, dr. Hermann? – visított fel Jonah, és tekintetét le nem véve apjáról felugrott a székből. – Hát jó! Maga akarta! – Mélyen beszívta a levegőt, aztán ujjával vádlón dr. Goldenre mutatott. – Apám ölte meg Rickyt. Apám hagyta, hogy a barátom elvérezzen, és nem tett semmit! Most már elégedett, doktornő? Ezt akarta hallani? Apám tette! Apám gyilkolta meg a legjobb barátomat! Mostanra mindannyian kiabáltak, dr. Hermann azt követelte, hogy Jonah üljön vissza, Mrs. Golden egyre a fia nevét jajgatta. Dr. Golden pedig azt hajtogatta, hogy ebben az őrületben ő nem vesz részt egy perccel sem tovább. Némán hallgattam az üvöltözésüket, de a tekintetem egy pillanatra sem hagyta el Jonah arcát. Félrehúzódott tőlük, arca diadalittasan kipirult, ajka különös mosolyra húzódott. A józan eszem azt súgta, hogy az apja valójában senkit sem ölt meg; dr. Golden nem járhatna-kelhetne szabadon, ha gyilkosságot követett volna el. Minél tovább tartott az ordibálás, annál világosabban láttam, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem veszi komolyan Jonah vádaskodását. Mrs. Golden arcát tenyerébe temetve sírt, és a fia nevét ismételgette. Dr. Hermann mintha azon tanakodott volna magában, hogy hívja-e a biztonságiakat. Dr. Golden felpattant, és mutatóujjával Jonah felé bökött. – Elegem van, hallod? – kiabálta. – Ez sem anyáddal, sem velem szemben nem igazságos! Már bocsánatot kértem! Mit tegyek még, Jonah? Mit akarsz még tőlem?

– Mondd el Aprilnek, hogy mit tettél! – ordította vissza a fia. – Mondd el mindenkinek, mit tettél! Világosítsd fel őket arról, hogy ártatlan vagyok, és engedjenek el! Semmi keresnivalóm itt! Nem csináltam semmit! Egyedül miattad vagyok itt! – Azért vagy itt, mert arról beszélsz, hogy hangok szólnak a fejedben! – vágott vissza dr. Golden. Jonah elsápadt és hátralépett, leengedett keze rángatózni kezdett. – Ez nem igaz! Nem hallok… – Ennek hozzám semmi köze, és ezzel te is tisztában vagy – folytatta az apja metsző hangon. – Az egésznek sosem volt hozzám köze. – Dr. Golden, kérem, üljön le – parancsolt rá váratlanul a pszichiáter. Végül csak sikerült megszólalnia. – A konzultációnak azonnal véget vetek, ha maguk ketten nem nyugszanak le, és nem kezdenek el higgadtan beszélni egymással! – Nincs számára egyéb mondanivalóm – felelte dr. Golden és visszaült. – Ez a maga terápiája úgy katasztrófa, ahogy van. És csak hogy tisztázzuk, hátha szöget ütött a fejébe a dolog: sosem öltem meg senkit. A pályám utóbbi tizenöt évét azzal töltöttem, hogy életeket mentettem, doktornő, amit ön valószínűleg nem mondhat el saját magáról. Ami Rickyt illeti, nagyon, de nagyon sajnálom, ami vele történt. Jonah ezzel tisztában van. És azt is tudja, hogy nekem semmi, a világon semmi közöm nem volt a barátja halálához. – Ha te nem… – csattant fel Jonah. – Ha én nem vagyok, akkor talán te is meghaltál volna! – szakította félbe dr. Golden. Nagyot sóhajtva a pszichiáter felé fordult. – Azon az éjszakán én akadályoztam meg, hogy Jonah találkozzon a barátjával. Ez a bűnöm. Úgy ítéltem meg, hogy a két fiú túl sok időt tölt együtt. Hogyan találhat magának barátnőt Jonah, ha állandóan egy… – Fia eltorzult arca láttán habozni kezdett. – Mindegy, emiatt már sokat veszekedtünk. Most azonban a gyerekem engem okol Ricky halálért, mintha bizony megjósolhattam volna, mi fog történni. – Megmondtam neked, hogy vár rám – tiltakozott Jonah. – Rám várt még akkor is, amikor azok az alakok felbukkantak.

– Rickyt állandóan piszkálták az iskolában – magyarázta dr. Golden. – A szülei feljelentést tettek a rendőrségen, és néhány gyerek bajba is került emiatt. Azt hittük, lecsengett a dolog. Azon az éjszakán azonban ezek a fiúk összefutottak Rickyvel a színház előtt. Először csak röhögtek rajta, és kicsúfolták. Az egyikük megesküdött, hogy eszük ágában sem volt fizikailag bántalmazni. – És te ezt elhiszed? – vágott közbe Jonah emelt hangon. – Ott voltál velem a tárgyaláson, Jonah. Láttad a bizonyítékokat. Ricky megpróbált szembeszállni velük. Volt vagy negyven kiló, és olyan alakokat próbált megverni, akik kétszer akkorák voltak, mint ő. – Na és? Hogyan okolhatod ezért? – Én nem őt hibáztatom! Hanem azt az erőszakos frátert, aki leütötte. Egyetlen csapás a halántékára… mindössze ennyi kellett hozzá. A fiú nem akarta megölni Rickyt. Nem emlékszel? Teljesen összeomlott a tanúvallomása közben. Belátom, hogy gyűlölöd, mert megölte a barátodat. Hát hibáztasd csak nyugodtan őt! De ne az anyádat, dr. Hermannt vagy akár engem! Magadat pedig végképp ne! – De megmenthettem volna, ha időben odaérek. Megígértem neki, hogy megvédem. Dr. Golden nagyot sóhajtott, és kezével végigsimított az arcán. – Sajnálom. Tényleg sajnálom. Nem tudom, mi mást mondhatnék. Jonah fel sem pillantva biccentett, egyik ujjával letörölte kicsordult könnyét. A szobában megszűnt a pattanásig feszült hangulat; dr. Hermann hátradőlt a székében, Mrs. Golden pedig papír zsebkendővel kezdte törölgetni elkenődött sminkjét. Közelebb húztam a székemet Jonah-hoz. Azt reméltem, most, hogy ennek vége, majd felém fordul. Szinte láttam, ahogy megöleljük egymást, és mihelyt a karomban tartom, minden gondja szertefoszlik. Elképzeltem, ahogy dr. Golden és a felesége könnyes szemmel átkarolják egymást, dr. Hermann pedig fényes asztala mögül rámosolyog a gyógyulás útjára lépett betegére. Csak azt felejtettem el, hogy nem valami romantikus filmben vagyunk, és hogy ilyen happy endre viszonylag ritkán kerül csak sor a nyugati 11-es blokkban.

– Gyerünk, April. Elmegyünk – szólalt meg Jonah, és felém nyújtotta a kezét. Hálásan fogtam meg. Meleg, erős szorítása miatt hirtelen elhatalmasodott rajtam a vágy, hogy átöleljem, magamhoz húzzam. Hát visszatérsz hozzám, akartam elkiabálni magam. Végre visszatérsz hozzám. Mert abban a pillanatban, arra az egyetlen másodpercre szinte újra velem volt. Tiszta, kék szeme csak engem látott, arcán megjelent az a tökéletes, kedves mosoly. Én láttam; én éreztem, hogy visszatért a régi énje, még ha erre senki más nem is figyelt fel. Ezért aztán nem tudom megbocsátani dr. Hermann-nak a következő szavait, még ha nem is fogta fel, hogy mit tett Jonah-val, hogy mennyire visszavetette a fejlődésében. Keresztbe fonta karját a mellén, és kedélyesen biccentett a beteg felé. – Rendben, Jonah. Azt hiszem, ma elég jól ment minden. Most visszamehetsz a szobádba, holnap innen folytatjuk. Ezzel semmivé foszlott az iménti pillanat. A régi Jonah-nak nyoma veszett. Most először fordult elő, hogy sikerült érzékelnem, meglátnom a fejében kavargó hangorkánt. Láttam, ahogy maguk alá temetik. Ujjai ráfeszültek a kezemre, szorításából tudtam csak következtetni arra, mekkora fájdalmat okoznak neki ezek a hangok. Éreztem, ahogy dühödten bömbölnek. Jonah lehunyta a szemét, és lassan kifújta a levegőt. Mintha valami fülében tomboló viharra figyelt volna. – Holnap innen folytatjuk? – ismételte el a doktornő felé fordulva. – Miről beszél? Hiszen én most hazamegyek. Dr. Hermann értetlenül nézett rá. Cseresznyepiros ajka megrándult, keresztbe vetett, szép fényű lábát letette a padlóra. – Még nem fejeztük be. Nagy utat kell még megtenned, mielőtt készen állnál arra, hogy kiengedjünk a kórházból. – De… de mit akar még tőlem? – hebegte elcsukló hangon Jonah. – Hiszen megtettem, amit kért! A nő felsóhajtott, és fürgén felállt a székéből. – Ez nem így működik. Szerintem te is tudod.

– Nem tudom! – ordított fel Jonah. Váratlanul elejtette a kezem, és a pszichiáter felé indult. – Maga hazudott nekem! Megtettem, amit kért! Megcsináltam mindent! Mit akar még? Dr. Hermann hátrálni kezdett, egyik kezét maga elé emelte, a másikkal határozottan lenyomta a gombot az íróasztala sarkán. – Jonah, ülj le, vagy lekötöztetlek az ápolókkal. A szülei is elindultak felé; közösen könyörögtek, hogy hallgasson az orvosára. A nevét kiabáltam, kinyúltam felé, de lerázott magáról, és úgy markolt a hajába, mintha a kínok kínját állná ki. – Sikerült elkapnia! – üvöltött rá az ijedt nőre. – Hogy csinálta? Hogyan volt képes belém hatolni? Hogyan jutott be? – Jonah! – kiáltottuk mind egyszerre a nevét, de ő nem hallott bennünket. – A gyógyszerekben csempészte be magát? – tudakolta megkerülve az asztalt, hogy közelebb férjen a meglapuló doktornőhöz. – Így csinálta? Beinjekciózta magát a tablettáimba? Édes istenem, hát maga benne van az agyamban! A hangja belevág az agyamba! Rá is vetette volna magát, de ekkor felpattant az ajtó, és két férfi ápoló rontott a szobába. Az egyikük villámgyorsan megragadta, és magához szorította Jonah-t, a másik fecskendőt vett elő a zsebéből, és az injekciós tűt belevágta a combjába. Dulakodás közben végig higgadtan beszéltek hozzá, az őt erősen tartó ápoló gyengéden suttogott valamit a fülébe, mintha nyűgös kisbabát csitítgatna. Jonah keményebben és hosszabban állt ellen, mint annak idején a sürgősségin, de így sem boldogult az ápolóval. A férfi meg sem rezzent, amikor üvöltve, rugdalózva, állkapcsát csattogtatva hányta-vetette magát a karjában. Csak állt, és egy pillanatra sem lazított a fogásán. Mintha órák teltek volna el, de Jonah végül elgyengült; mélyen beszívta a levegőt, felnyögött, majd rongybabaként hanyatlott rá a férfi karjára. Még benyugtatózott állapotában is annyira szomorúnak láttam. Kinyúltam felé, hogy megérintsem, de az ápoló visszalökött, és megrázta a fejét. Nem értettem, miért tette; kedvem lett volna elkiáltani magam: de hiszen már senkire sem jelent veszélyt! Valahogy mégsem maradt erőm

vitatkozni. Bármit tettem, azzal nem segítettem Jonah-n, és a próbálkozás teljesen kimerített. Éreztem, hogy ott áll mögöttem dr. Hermann, és csak úgy árad belőle a csalódottság. Hallottam, ahogy Jonah anyukája halkan sírdogál, dr. Golden pedig a vállát paskolja. De nem tudtam rájuk nézni; undorodtam mindannyiuktól, és torkig voltam fáradt arckifejezésükkel. Haza akartam menni, hogy távol lehessek tőlük, meg a steril, kicsempézett falaktól, a fertőtlenítő szagától, a műanyag tükröktől és berácsozott ablakoktól. Friss levegőre volt szükségem, a forgalom és az emberek zajára, a zongorámra, a párnámra, anyára, sőt az iskolára is. Hátra sem néztem, el sem köszöntem, csak utat törtem magamnak az ápolók mellett, és kirohantam a szobából.

33. fejezet Az elkövetkező néhány napban én voltam a lány, akinek nincs fiúja. Nem arra készültem, hogy elvágok minden Jonah-hoz és a családjához kötő szálat, de úgy éreztem, ránk férne egy kis szünet. Nem volt számukra semmi mondanivalóm, és erősen kételkedtem abban, hogy ők beszélni szeretnének velem. Érzékeltem, hogy Mrs. Goldent egyre inkább zavarba ejti a fia betegsége, és magát hibáztatja az elpazarolt időmért, ahányszor csak felbukkanok a nyugati 11-es blokkban. Így hát megfogadtam kimondatlan tanácsát, és egy időre távol maradtam. Suliba mentem, mint mindig, Krisszel lógtam, Katie-val játszottam, és gyakoroltam a zongoránál. A Fallstaffban az osztálytársaim végül csak felhagytak azzal, hogy gúnyt űzzenek Jonah-ból. Eleinte megkönnyebbülésként éltem meg, de aztán ráébredtem, hogy azért nem emlegetik már, mert azt is elfelejtették, hogy létezik. Ez jobban fájt, mint a csúfolódásuk, és ha nem lett volna olyan eszelős gondolat, akkor talán még annak is jobban örültem volna, ha újrakezdik – ha másért nem, hát azért, hogy engem emlékeztessenek rá. Az előttem üresen álló szék igen hamar az egyetlen nyoma lett annak, hogy Jonah valaha is a Fallstaffba járt. Egy reggel történelemóra után Ms. Lowry arra kért, hogy maradjak ott egy kicsit. Miután mindenki kiment, intett, hogy üljek le az íróasztala mellé, ő pedig odatámaszkodott a sarkához. A rá jellemző szókimondással azonnal a tárgyra tárt. – Azt szeretném tőled megkérdezni, April, hogy mi van Jonah-val? Megpróbáltam odatelefonálni hozzájuk, de nem vette fel senki. Vállat vontam, és elkaptam a tekintetem róla. – Nem sok minden változott. Az orvosok állandóan haladásról beszélnek, én viszont nem tapasztalok semmi ilyet. Nem is igazán értem, mi történik… – Mit tudsz a skizofréniáról?

A kérdése meglepett. Előtte nem került szóba Jonah diagnózisa, és megdöbbentett, hogy ilyen magától értetődően hozza fel, mintha közismert tény lenne. Ha valaki rákérdezett, eddig mindig csak annyit mondtam, hogy Jonah-t súlyos depresszióval kezelik a kórházban. – A nagybátyám skizofréniás volt – magyarázta meg némi kínos csendet követően. – Így amikor Jonah tünetei nyilvánvalóvá váltak… az a szokatlan indulatkitörés az órámon, a házi dolgozat… felismertem a jeleket. Ezért aggódtam annyira miatta. Különös módon megnyugtattak a szavai. Ms. Lowry nem szánakozott rajtam, és nem ítélte el Jonah-t. Mindenki mástól ezt a reakciót kaptam – az osztálytáraimtól, anyukámtól, még Jonah szüleitől is. Számára azonban mintha fontos lett volna, hogy érzem magam, és hogy viszonyulok a fiúm szenvedéséhez. Tényleg kíváncsi volt, mi van velem. – Semmit sem értek az egészből – vallottam be. – Azzal persze tisztában vagyok, hogy Jonah hallucinál, ezt mindenki láthatja. Annyira furának találom, hogy azok a hangok talán épp rólam beszélnek, miközben fogalmam sincs, hogy miket mondhatnak! Mintha senki sem tulajdonítana neki nagy jelentőséget, egyre azt hajtogatják, hogy oda se figyeljen rájuk! Mintha az egész csak valami viszkető pont lenne, és mindössze annyi lenne a dolga, hogy el ne felejtse, nem szabad megvakarnia. Elgondolkodva bólintott. – Ez ismerősen hangzik. A gyógyszerek gyakran semmiféle hatással nincsenek a hallucinációk esetében. – A gyógyszerek egyáltalán nem használnak neki! – kiáltottam fel. – Kicsit elzsibbasztják, kevésbé lesz tőlük ideges, de közben nem önmaga. És ettől függetlenül megmarad a harag meg az indulatkitörések. Amikor utoljára láttam, be kellett nyugtatózni; már-már túlságosan erőszakosan viselkedett. Ez nem előrelépés, bármit mondjon is az orvosa. Félek, hogy a doktornő megint megemeli a gyógyszeradagját, és Jonah-ból leszedált zombi lesz. De egy szót sem szólhatok dr. Hermann-nak. Nem mintha fel tudnám fogni ezt a dolgot. – Miért gondolod, hogy nem értenéd meg?

Rámeredtem, aztán zavartan elkaptam a pillantásomat. Ez még sosem merült fel bennem. – Hát… én nem jártam orvosira – feleltem bénán. – Annyiféle orvosság van. A legtöbbnek még a nevét sem tudom kiejteni. – Nem gondolod, hogy azért tehetnél egy próbát? – javasolta. – Keress egy könyvet a mentális zavarokról, és olvasd el. Nem lesz hozzá szükséged pszichiátriai végzettségre vagy más ilyesmire. Csak mélyedj el benne, hogy amikor Jonah valami módon reagál egy gyógyszerre, akkor értelmes kérdéseket tudj feltenni. Tán még a segítségére is lehetsz. April, okos lány vagy. Nem muszáj ilyen tehetetlennek maradnod. Fogalmam sem volt, mit is mondjak. Rájöttem, hogy igaza van, de valami okból nem nagyon akarózott megfogadni a tanácsát. Talán attól tartottam, hogy ha olvasok Jonah betegségéről, az még jobban elkeserít, még inkább félek majd a jövőtől. Nem tudtam ugyan, mit találhatnék a hatalmas, vörös kötésű szakkönyvekben, amiket dr. Hermann irodájában láttam, de mivel az elmeosztályhoz volt közük, hozzájuk sem akartam érni. – Dr. Hermann egyébként sem hallgatna meg – tiltakoztam erőtlenül. – Hiszen csak gimis vagyok. – Na és? Attól olvasni még tudsz – nézett rám Ms. Lowry. – Utána tudsz nézni az ismeretlen szavaknak valami szótárban, nem? Próbáld csak meg. Mit gondolsz, miért adtam az év elején azt a feladatot az osztályotoknak? Mert a saját kórházi tapasztalatomból azt tanultam, hogy nincs semmi, ami félelmetesebb lenne a tudatlanságnál. Teljesen kiment a fejemből a „betegségtörténeti” feladat. A szokásos leckéket is alig tudtam megírni, a hosszabb határidejű munkákat teljesen elhanyagoltam. Most azonban, Ms. Lowryt hallgatva lassan támadt egy ötletem. A gondolatból pedig különös remény kezdett kicsírázni. – Hát, ártani biztosan nem árthat – jegyeztem meg bizonytalanul. – Majd meggondolom. Láttam rajta, nem igazán elégedett a válaszommal, de nem számított. A tervem még csak nagy körvonalaiban létezett, és nem álltam készen arra, hogy bárkivel megosszam. Ugyanakkor elegem volt Jonah

kiszolgáltatottságából, és ami még rosszabb, torkig voltam a saját tehetetlenségemmel. Mivel ő nem emelhetett szót a maga érdekében, nekem kellett megtalálni a módját, hogy ezt megtegyem helyette.

34. fejezet Mikor fülhasogtató csend lep be mindent, S körülötted a levegő is szétreped, Lány-árnyékod elszórt morzsákkal sietve girbegurba utat mutat neked. Először egyszerûen csak az interneten keresgéltem, és kivettem egy halom könyvet a könyvtárból. Órákon át böngésztem az esettanulmányokról készült jelentéseket és ismertetéseket, interjúkat hallgattam a YouTube-on, gyógyszerek nevét és mellékhatásaikat magoltam be. Alig néhány nap elteltével rájöttem, hogy Ms. Lowrynak igaza volt – nem is olyan nehéz, mint hittem. A különféle emberek történeteiben kezdtem felfigyelni a hasonlóságokra: „érzelemmentesség, akaratlan mozgások, bizarr téveszmék”. Ezek a szavak eleinte semmit sem jelentettek számomra, egy idő után azonban sikerült összekötnöm a kifejezéseket azokkal a tünetekkel, amelyeket személyesen is megtapasztaltam Jonah-nál vagy a nyugati 11-es blokk más betegeinél. Különös, önbizalmat kölcsönző érzés volt. Mintha szobám magányában kisebb diagnózisokat állítottam volna fel. Minden felfedezésem arra sarkallt, hogy még többet megtudjak a betegségről. Olvasmányaim egy része szörnyen lehangolt, ahogy arra számítottam is. Gyakran esett szó elkeserítő kilátásokról, szörnyű dolgokról, amikre esetleg fel kell készülnöm. Drog- és alkoholfüggőség, hajléktalanság, öngyilkossági kísérletek – a lélektani könyvek szerzői nem szépítgették a kezeletlen skizofrénia lehetséges kimenetelét. Néha-néha azonban megcsillant a remény, előfordultak sikertörténetek, a tünetek enyhülése. Úgy ragaszkodtam ezekhez a névtelen betegekhez, mint gyerek a biztonságot jelentő takarójához, s újra meg újra átolvastam a történetüket. Tananyagon kívüli töméntelen olvasmányom mellett a zongoránál is egyre intenzívebben gyakoroltam. Néhány nappal a Ms. Lowryval

folytatott beszélgetés után visszaigazolták a baltimore-i művészeti iskolából a felvételim részleteit. Nem állt a levélben semmi különös, csak a vizsga helye és ideje vastag betűvel szedve. Másnap bevittem magammal az Árnyasligetbe, és büszkén átnyújtottam Jonah-nak. Először kifejezéstelenül bámult, mintha nem igazán értené, miért mutogatom ezt neki. – Mihez kezdjek vele? A hangjában nem volt gúny, inkább csak összezavarta az orra elé dugott papír. Az utóbbi időben minden meghökkentette; végtelenül hosszú ideig tartott feldolgoznia a legegyszerűbb mondatokat is. – Megcsinálom. Felvételizek a művészeti iskolába. Lassan bólintott, és visszaadta a levelet. Kék szeme üresen meredt rám; mintha valami kopár helyiségbe nyíló ablak lett volna. – Ez jó hír, April. Általában már ennek a halvány kis biztatásnak is megörültem volna, ezen a napon azonban többre vágytam. Mégiscsak az ő ötlete volt, érte tettem, és képtelen voltam letenni az álomról, hogy valami módon sikerülhet együtt továbblépnünk, ahogy azt korábban terveztük. – Javasolnám, hogy kezdj el dolgozni a saját portfóliódon – mondtam. – Segítek a jelentkezéssel és az írásos beadandókkal, de kell néhány festmény, amit megmutathatsz nekik. – A saját portfólióm? De minek? – Felhívtam az iskola képzőművészeti stúdióját, ahol azt mondták, hogy a határidő a jövő hónap. Úgyhogy arra gondoltam, mivel a legtöbb munkád… hát… nem hozzáférhető… szóval talán újakat kellene festened. Biztosra veszem, hogy az itteni személyzet szívesen ad neked eszközöket… A régi Jonah felnevetett volna az utolsó mondatomon; tett volna valami ironikus megjegyzést a „boldog vízilovakat” ábrázoló rajzokra és az ujjfestéses technikára. Tulajdonképpen pontosan ilyen reakcióban reménykedtem, valami jelre, hogy a humorérzéke nem szívódott fel teljesen. De a begyógyszerezett Jonah nem csapott le a poénra. Lassan ingatta a fejét, majd vállat vont.

– Fáj a kezem – jelentette ki végül. – Azt hiszem, nem tudnám fogni az ecsetet. Ezzel a beszélgetés véget ért. De Jonah nagyszerűen halad, biztosított bennünket dr. Hermann. Részt vesz a csoportterápián, együttműködő viselkedést tanúsít a négyszemközti konzultációkon, elkészíti az iskolai feladatait, és minden nappal újabb és újabb „kiváltságokat” szerez. Már nem állt folyamatos megfigyelés alatt; engedélyezték neki, hogy egyedül is rövidebb sétákat tehessen a kórház kertjében. Csendes volt és tisztelettudó, paranoiás téveszméi mintha megszűntek volna – legalábbis már nem ezek szellemében cselekedett. A doktornő elmondta, hogy a változásra mindenki felfigyelt, még Shawn is. Dr. Hermann ugyan nem oszthatott meg velünk orvosi természetű információt, de azt megemlítette, hogy a fiú is javulást mutat most, hogy idősebb barátja már nem tömi a fejét összeesküvés-elméletekkel és szökési tervekkel. Mintha még Jonah szülei is elégedettek lettek volna az előrelépésével. Mrs. Golden szeme már nem volt puffadt és könnyes, dr. Golden pedig talán kevésbé tűnt dühösnek a világra. Március közepére (ekkorra Jonah már tizenkét hete kezelés alatt állt) mindenki arra számított, hogy amennyiben nem esik vissza, úgy pészahra ki is kerülhet a kórházból. A helyzet olyan jó volt, hogy dr. Golden nyugodtan visszatérhetett bostoni praxisához. Szó esett arról, hogy ő is Baltimore-ba költözik, de végül az a döntés született, hogy Bostonban fog dolgozni, és hétvégenként iderepül, hogy a családjával lehessen. Március végére semmi kétség sem maradt afelől, hogy Jonah teljesítette összes terápiás célkitűzését, és készen áll a kórház elhagyására. A szülei annyira örültek, hogy végre megengedték Katie-nek, hogy meglátogassa a bátyját a kórházban. Az óta a decemberi délelőtt óta nem látták egymást, amikor a kislány dideregve és rémülten megjelent az ajtónk előtt. Katie már nagyon régen könyörgött, hadd találkozhasson Jonah-val, de a szülők állandóan elhalasztották a dolgot. Jobb távol tartani őket, mondták, mint megkockáztatni valami dührohamot, amivel megijesztheti a húgát.

Mivel már senki sem tartott tőle, öt nappal azelőtt, hogy kiengedték volna a kórházból, végre elhozták hozzá Katie-t. A klinika felé vezető kikövezett ösvényen baktatva a kislány erősen a kezembe kapaszkodott, aztán megrángatta a ruhám ujját. – Csövek lógnak majd ki Jonah-ból? – kérdezte suttogva. Megráztam a fejem. – Miféle csövek? – Amiknek a végén tű van. Az osztályomból egy lány egyszer kórházba került, és meglátogattam. A karja tele volt tűkkel meg csövekkel. Rámosolyogtam, és megszorítottam a kezét. – Nem, Jonah-nál nincsenek csövek vagy tűk. Ugyanolyan, mint amilyennek emlékszel rá, Katie. Mihelyt kimondtam, máris megbántam ezt a mondatot. Igaz volt ugyan, hogy Jonah valamennyit visszaszedett az elveszett kilókból, de rengeteget változott azóta, hogy a kislány utoljára láthatta. Jóval sápadtabb volt, szeme alatt az árnyékok sötétebbek, dús haja hosszú, fekete, gubancos tincsekben állt össze. Úgy festett, mint valami rehabról frissen kikerült néhai rocksztár. Katie azonban mindebből semmit sem vett észre, amikor megpillantotta. Odarohant hozzá, átölelte a nyakát, és erősen magához szorította. Goldenék leültek mellé az ágyra, én pedig odahúztam magamnak egy széket szemben velük. – Hiányoztál – közölte Katie. – Akartam ám jönni, de nem engedték. – Tudom – felelte Jonah. – Akkor még beteg voltam. – Na és? Hiszen nem kaphatom el, ugye? De anyu állandóan azt hajtogatta, hogy nem biztonságos. – Igazuk volt – mondta Jonah egy kis szünet után. – Nem volt biztonságos. – Most már jobban vagy? A bátyja szeme megrebbent, kissé jobb felé sandított; pár másodpercen át a levegőbe bámult, aztán újra a kislányra nézett. – Azt hiszem, igen – válaszolta. – Az orvosom szerint jobban vagyok. – Akkor hazajössz?

– Igen, azt hiszem. Hamarosan. Katie egy percre elhallgatott, aztán körülnézett, félrebillentette a fejét, és a bátyjához fordult. – Mit hallottál, Jonah? – tudakolta. A hangjában nem volt félelem vagy gyanakvás; teljesen őszintén kérdezte. Nyíltsága azonban megrémített. A helyiségben ő volt az egyetlen ártatlan személy; mi, többiek, úgy tettünk, mintha nem vettük volna észre. Jonah még mindig olyan hangokat hallott, amiket rajta kívül senki más. Katie-t azonban egyetlen percre sem csapta be. – Téged hallgatlak, kicsi lány – mondta. – Miért, mit hittél, kire figyelek? Katie vállat vont. – Talán a képzeletbeli barátodra? Nekem is van egy, olyan időkre, amikor egyedül vagyok. A fiú elmosolyodott, és a fejét rázta. – Nem a barátom, Katie. Nem valami barátságos velem. Láttam, ahogy Goldenék meglepett pillantást váltanak egymással. Mindannyian egyszerre eszméltünk rá, Jonah most először vallotta be, hogy hangokat hall. Ha korábban felmerült a téma, mindig azonnal letagadta ezt a tünetet, néha kifejezetten vehemensen. Most azonban beismerte a hallucinációt, sőt „barátságtalan” tapasztalatként írta le. Katie azonban még mindig nem volt elégedett. – Akkor szólj neki, hogy maradjon csendben. Folyton közbeszól, miközben én beszélgetek veled. A mosoly lefoszlott Jonah arcáról. Zavartnak és enyhén riadtnak tűnt. – Te… te hallod őt, Katie? – Nem. De te igen, és ez eléggé bosszantó. Jonah anyja felpattant az ágyról, és magával húzta a lányát is. – Ideje mennünk. A bátyádnak hamarosan konzultációja lesz dr. Hermann-nal. Katie már tiltakozott volna, de tekintete összetalálkozott Jonah-éval, és a némán rámeredő szempártól összerezzent. Az ajka megremegett, nyelt

egy nagyot, aztán egy másodpercnyi habozás után hagyta, hogy kivezessék a folyosóra. Követtem őket, és kilépve becsuktam magam mögött az ajtót. A kislány mintha könnyekkel küszködött volna, a szülei pedig teljesen elveszettnek tűntek. Nem tudom, mit reméltek ettől a látogatástól, de azt biztosan nem, hogy nyolcéves gyerekük oszlatja el azt a tévképzetüket, miszerint Jonah a gyógyulás útjára lépett. Dr. Hermann ebben a pillanatban bukkant fel. Odaintett Goldenéknek, akik visszamosolyogtak, de mielőtt megszólalhatott volna, Katie odavágtatott, lecövekelt elé, és nem kímélte. – Mit csinált Jonah-val? – követelt választ. – Mit művelt a bátyámmal? A doktornőt mintha nem zaklatta volna fel a kérdés. Hosszú, manikűrözött ujjaival megigazgatta a haját. – Másmilyennek látod? – Jonah nem másmilyen – prüszkölte dühösen a kislány. – Hanem egyszerűen nincs itt. Mit csinált vele? Dr. Hermann elnézően mosolygott a szülőkre. – Nagyon éles szemű kislányuk van. – Hol van? – követelt választ Katie. – Maga hibát követett el! Vissza kell hoznia! – Szerinted hová tűnhetett? – kérdezte türelmesen a pszichiáter. – Nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy ő többé már nem Jonah. A nő megértően nézett rá. Ezt a tekintetet utáltam meg az eltelt hónapok alatt. Valami ilyesmit sugárzott: köszönöm, hogy megosztod velem a véleményedet, amit igen érdekesnek tartok, de azért remélem, tisztában vagy azzal, hogy én mindent jobban tudok. – Ezt hogy érted, Katie? – tudakolta. – Egyszer sem ugratott. Nem nevetett rám, amikor bementem, és nem lett dühös, amikor anyu elráncigált. Magammal hoztam a könyvemet is, hogy olvasson nekem. De aztán már nem volt kedvem megkérni rá. – De kár! – jelentette ki dr. Hermann. – És miért nem akartad, hogy olvasson neked?

– Mert nem tudott volna annyi hangot utánozni – felelte Katie szomorúan. – Amikor felolvas, mindig utánoz mindenkit. De maga elvette tőle a hangokat. – Katie… – Régebben jobban szerettem – vágott az orvos szavába a kislány. – És nem akarok többet idejönni.

35. fejezet Szép vagy, mondja, Miért nem látod? Senki sem néz vissza rám szeméből. Körvonalam elmosódik, Lepel fedi a tükröt, üvege elsötétül. Jonah-t azon a héten, valamivel késÔbb kiengedték a kórházból. Mindannyian olyan régóta vártunk erre a napra, ám amikor végre eljött, nem voltunk különösebben boldogok, és ünnepelni se nagyon akartunk. Anyuval beszéltünk arról, hogy szerveznénk nálunk egy kis mulatságot, Kris újra felhozta a kettős randi ötletét, a szülei pedig az egész utcát meghívták barbecue-partira, de végül a tervekből semmi sem lett. Valójában egyikünk se hitte, hogy Jonah végleg hazatért. Kórházból való távozásával kapcsolatban az egyetlen érzelmi reakció Shawn hisztis jelenete volt; a fiú úgy kapaszkodott Jonah-ba, hogy a biztonsági őrnek kellett lefeszegetnie róla a kezét. A kórházi személyzet mellett Jonah volt az egyetlen megbízható pont az életében. Az osztályon töltött hónapok során senki sem látogatta; egyszer hallottam, ahogy az ápolónők arról beszélnek, már örökké ott marad a klinikán, mert ahányszor készülnek kiadni, az anyja folyton „elfelejt” eljönni érte. Jonah megígérte, hogy ír neki, és meglátogatja, de Shawn is tisztában volt azzal, amit mindannyian sejtettünk: ha valakit kiengedtek a nyugati 11-es blokkból, az önszántából biztosan nem tért vissza. Azon a délutánon pár órára ott maradtam Jonah-val a szobájában; odaheveredtem mellé, a laptopját kettőnk között egyensúlyoztuk. Valami filmet próbáltunk nézni, és én igyekeztem eltekinteni attól, hogy Jonah a képernyőn zajló eseményekből szinte semmire sem reagál. A vége felé egyetlenegyszer felnevetett, de akkor meg nem történt semmi vicces. Amikor Kris felhívott, hogy beugorjon-e hozzánk, megörültem neki, és

kifejezetten szégyelltem a megkönnyebbülést, ami elöntött, mihelyt kiléptem Goldenéktől. Mire a házunkhoz értem, Kris már a tornácon várt. Jó volt újra látni. Tudtam, hogy az eltelt hetekben nem sokat voltam elérhető számára, de csak akkor döbbentem rá, mennyire keveset foglalkoztam vele, amikor megpillantottam a mellette ácsorgó személyt. – April, ő itt Danny – mondta a barátnőm, amikor a fiú előrelépett. Köszönés közben azon voltam, hogy ne bámuljam meg nagyon. Tisztában voltam azzal, hogy Kris már a megismerkedésük óta szeretne bemutatni a fiújának, de az állandó Árnyasligetbe futkosás és a zongoragyakorlás miatt valahogy sosem tudtam rá időt szakítani. Fogalmam sem volt, hogy néz ki Danny. Jonah kórházba kerülése óta nem nézegettem a Facebookot, mert osztálytársaim állandóan változó kapcsolatai kezdtek az idegeimre menni – így viszont lemaradtam azokról a fotókról, amiket Kris rakott ki kettejükről. Ezért aztán eléggé megdöbbentem a kedves mosolyú, szeplős, kerek képű fiú láttán. Egyáltalán nem Kris típusa volt. Danny nem volt magas és szőke, nem hitte magáról, hogy nagyon dögös lenne, és úgy láttam, inkább a gitározásban leli örömét, nem pedig a nyertes gól megszerzésében. Nem mondanám, hogy nem volt helyes, de távol állt attól, hogy a közeljövőben valami magazin címlapjára kerüljön. Valamiről nyilván lemaradtam, jegyeztem meg magamban, amikor odaültek velem szembe a kanapéra, és Danny óvatosan átkarolta a barátnője derekát. Félénk volt, és egy kicsit esetlen is; nem ragadta magához a beszélgetés irányítását, nem mondott jaj, de mulatságos vicceket, nem mesélt hű, de érdekes sztorikat. Néhány perccel később láttam meg azt, amire vártam. Kris épp visszajött a konyhából egy pohár innivalóval, belépett, Danny odafordult felé, és amikor felnézett, a tekintetük összetalálkozott. Kris olyan volt, mint mindig: fejedelmien, magabiztosan szépséges, csak úgy sugárzott róla, hogy tudja, mindenki őt bámulja. Nekem azonban Danny pillantásától állt el a lélegzetem; ahogy tűz gyúlt a szemében, amikor Kris

elindult felé, és olyan édes rajongással csodálta, mint aki el sem hiszi, mekkora szerencséje van. Ebből a nézésből értettem meg, miért olyan végtelenül boldog a barátnőm. És végül ettől törtem meg, és kezdtek csorogni a könnyeim. Kris azonnal hozzám sietett, hogy átöleljen, én pedig a vállára borulva zokogtam. Talán szégyellhettem volna, hogy így bőgök egy vadidegen előtt, de abban a pillanatban egyszerűen nem érdekelt. Kris korábban már mesélt Dannynek Jonah-ról, és ha a fiúja olyan gyengéd és tapintatos, amilyennek kinézett, akkor meg fogja érteni. Meg is értette. Méghozzá azonnal. Egy szót sem szólt, csak beszaladgálta a házat, mialatt Kris a karjában tartott, és megpróbált segíteni: egy halom papír zsebkendőt hozott, meleg italt, végül pedig kétségbeesésében egy zacskó Cheetost vett elő a hátizsákjából. Amikor lecsillapodtam, mellénk ült, és idegesen elmosolyodott. – Jonah-t ma engedték ki a kórházból? – kérdezte. Bólintottam, és megpróbáltam felelni, de egy hang sem jött ki a torkomon. – Talán inkább máskor kellett volna jönnünk? A fejemet ráztam, és ingem ujjával törölgettem nedves arcomat. – Jonah állapota nem javult? – Nem igazán – ráztam meg a fejem. – Szorongsz, hogy megint vissza fog menni a kórházba? – Nem, nem erről van szó – feleltem. – Vagyis persze, tisztában vagyok azzal, hogy esetleg vissza kell mennie. De nem ezért sírok. Csak hirtelen azt éreztem, hogy annyira hiányzik. Kris megszorította a karom, és hátrasimította a hajam. – Ha szeretnéd, átkísérhetünk Jonah-ékhoz. – Nem, épp tőlük jövök. Nem hiszem, Kris, hogy ezt értenéd. Egyszerűen mintha eltűnt volna az a Jonah, akit ismertem. Már hónapok óta mellette vagyok, és állandóan hiányzik. Hiányzik az… az a pillantás – mutattam Dannyre. – Már hónapok óta nem nézett rám így. Bármit megadnék érte.

– Ezt hogy érted? – kérdezte a fiú, de pirulásából világossá vált, hogy tudja, miről beszélek. – Ahogy az előbb Krisre pillantottál – folytattam nyomorultul. – Jonah is mindig így nézett rám. Még ha épp nem is csináltam semmi különöset. Azon kaptam, hogy úgy bámul, mintha rajtam kívül nem létezne más a világon. Most meg alig veszi észre, hogy ott vagyok. Azt hiszem, szeretne reagálni, tényleg azt hiszem. De képtelen rá. Már senkit sem lát meg. – Tudja, hogy mellette vagy – nyugtatott meg Kris. – Egész biztosan. És amikor visszatér a régi Jonah, emlékezni fog arra, mi mindent tettél érte, hogy mindig mellette álltál. – De nekem most van rá szükségem! Tudtad, hogy holnap lesz a felvételi meghallgatásom? Egyfolytában azt mondogattam magamban, ha időben kikerülne a kórházból, akkor talán lenne egy kis esélyem. De így… – Na és? Majd én elmegyek veled – vetette fel Kris. – Végig ott leszek, jó? – Én is szívesen segítek – tette hozzá Danny. – Köszönöm – mondtam nekik. – Azt hiszem, szavatokon foglak titeket. – Átteszem szerdára a gitárórámat – fordult Krishez Danny. – Akkor veletek tudok menni. – Semmi baj – mosolyogtam rá. – Nem muszáj. Anyukám és Kris támogatása elég kell legyen. – Azért szólj, ha van bármi, amit tehetek érted. Tényleg nagyon szeretnék segíteni. – Tulajdonképpen van valami, amin egy ideje dolgozom – böktem ki tétován. – Egy projektmunka a suliba töriórára. – A kutatáshoz lenne szükséged segítségre? – Nem – feleltem –, azon már túl vagyok. Nekem olyan valaki kellene, aki fel tud venni hangsávokat. Danny arca felderült. – Bármit fel tudok venni, amire csak szükséged van! Legyen hangszeres zene, ének, dobolás… De nálunk kell majd csinálni, hogy beszállhassak a gitárral meg a basszusgitárral. Megkérdezhetem a barátaimat… Megráztam a fejem.

– Nem, hangszerekre semmi szükség, Danny. Csak a hangod kellene. Mind a kettőtöké. Rám meredtek, aztán Kris elnevette magát. – De April, tudod, hogy nekem nem megy az éneklés. – Nem is kell énekelned! – biztosítottam. – Arra kérnélek, hogy kiabáljatok. És azt szeretném, ha Danny felvenné. – Azt akarod, hogy… kiabáljunk? De mit? – Ne izguljatok – feleltem. – Pontosan el fogom mondani, mit kell ordítoznotok.

36. fejezet Öt perccel azután, hogy beléptünk a mûvészeti iskolába, már biztosra vettem, hogy hülyét fogok csinálni magamból – a bizottság türelmesen megbámul, aztán abban a percben a szemüket kezdik forgatni, mihelyt elhagyom a termet. Képtelen leszek végigcsinálni. Egész eddig csak anya és a barátaim előtt játszottam – csupa olyan személy, akiknek kötelező kedvesnek és támogatónak mutatkozni. A barnára festett ajtó mögött rám váró hallgatóság azonban nem ilyen volt. Ők tudták, milyen a valódi tehetség. Miközben a folyosót róttam a felvételi helyiség előtt, hallgattam, hogyan vernek visszhangot a zene foszlányai az épületben. A falak valósággal vibráltak, ellebegett felettünk egy fuvola trillája, egy énekesnő hangja egyre magasabbra szárnyalt skálázás közben. Ennek az iskolának a diákjai igazi művészek voltak. Valószínűleg csodagyerek, a jövő nagy sztárja volt a mellettem ülő ideges kis hegedűs lány, aki feltűnően izzadva pengette hangszere húrjait. Én azonban egy senki voltam. – Mi értelme? – súgtam oda anyunak, amikor elfurakodott mellettünk egy sugárzó mosolyú klarinétos. – Alig néhány új elsőévest vesznek fel. Miért is töröm magam? – Mert tartozol vele magadnak – felelte anyu. – Olyan szorgalmasan gyakoroltál. És nem érsz el sikert, ha nem próbálkozol. – Ó, anyu, ez akkora közhely! Kit érdekel, ha nem sikerül a dolog? Ha most megyek el, akkor csak a saját időmet pazaroltam. És legalább nem hozom magam kínos helyzetbe. Kris összefonta a mellén a karját. – Nekem iskolai kiránduláson kellene lennem. Úgyhogy ha nem mész be, akkor az én időmet is elvesztegetted. Hagyd már abba a nyafogást és indulj. Épp most szóltak, hogy menjen be a következő jelentkező. Néha az a legjobb tanács, ha fenéken billentik az embert. Nekem pontosan erre volt szükségem. A hangom fojtottan, ijedten csengett, ahogy bemutatkoztam a három mosolygó zenetanárnak. A térdemből kifutott az erő, amikor

leereszkedtem a zongoraszékre, a tenyerem csúszós volt az izzadságtól. Hogyan fogok így játszani? A kezem remegésén sem tudtam uralkodni. A bizottság arra várt, hogy belefogjak, a csend mintha összezárult volna körülöttem. Én azonban egyedül arra voltam képes, hogy nyirkos tenyeremet újra meg újra beletöröljem kordszoknyámba. – Kezdheted, mihelyt készen állsz – jegyezte meg valaki kedélyesen, mire idegesen felnevettem és bólintottam. Lehetséges, hogy már a meghallgatás előtt sikerült bizonyítanom, hogy nem vagyok ide való? Az járhat a fejükben: kit érdekel, hogy tehetséges, ha a színpadon ledermed? Ennek nem így kellett volna történnie, jutott eszembe. Jonah-nak itt kellene lennie velem. Ő volt az, aki hitt bennem, ő bátorított. Szerettem volna azzá a magabiztos lánnyá válni, akit lefestett, akit látott, ahányszor rám pillantott. Azt reméltem, hogy ma büszke lehet rám. Jonah volt a valódi művész, nem én. Ez az ő iskolája, az ő világa. Ide akart elhozni magával. Felidéztem üres tekintetét, értetlen arckifejezését, azt a Jonah-t, aki azonnal kikapcsolt, amikor a festésről beszéltem. Ekkor végre megértettem: nem fog velem tartani ebbe az iskolába. És bármilyen jól játszom, nem lesz rám büszke. Akkor sem örülne különösebben, ha a felvételemet bejelentő levelet lobogtatva rontanék be hozzá, mert már semmit sem érez. Ki miatt csinálom ezt az egészet? Anyu meg Kris mindenképpen szeret, nekik nem számít, milyen suliba járok. Egyedül saját magamnak tudtam csalódást okozni, és ehhez már hozzá voltam szokva. Akkor meg mitől félek? Nincs vesztenivalóm. Ha csak néhány percre is, de egy kicsit én lehetnék az a magabiztos lány Jonah képéről. Az eltelt hónapok során megjártam a poklot, és túléltem. Ezt is túl fogom élni. Megmutatom a bizottságnak, hogy egy ötperces meghallgatás semmi ahhoz képest, mint amikor végig kell néznem, hogyan tűnik el fokozatosan a fiú, akibe szerelmes vagyok. Hirtelen nem voltak fontosak a folyosón várakozó diákok. A tanárok sem, és már ez az iskola sem volt fontos. Jonah volt az egyetlen, aki számított, ő viszont eltűnt. Egyedül én maradtam.

És ezt most megmutatom nekik. A kezemet mintha varázslat emelte volna fel, amikor megszólaltattam az első hangot. Ujjaim végigfutottak a billentyűkön, és az első néhány ütem olyan tisztán, olyan tökéletesen csendült fel, mintha felvételről szólt volna. Már nem tépelődtem és nem tervezgettem; a zene magától áradt. Szinte észre sem vettem, és túl voltam a felén, miközben egyszer sem tévesztettem, egyetlen hamis hangot sem játszottam. Hallottam a melódiát, amit vagy ötszázszor elpróbáltam, de mintha semmi köze sem lett volna hozzám. A dal mintha megtanulta volna eljátszani magát. Nem hallottam viszont a tanárt, amikor először odaszólt nekem; túlságosan belemerültem a játékba. Amikor újra elkiáltották a nevemet, lekaptam a kezem a billentyűkről, és ujjaimat összefűzve az ölemben pihentettem. – Köszönjük – mondta mosolyogva a bizottság egyik tagja. – Ennyi elég is lesz. Úgy ültem a zongoraszéken, mintha gyökeret vertem volna. Miért volt ennyi elég? Hiszen még el sem jutottam a legnehezebb részig. Jobban is meg tudom csinálni, ha megengedik! Vagy csak becsapom magam? Olyan szörnyen adtam elő a darabot, hogy most alig várják, hogy kiküldhessenek a teremből? A felvételi bizottság azonban nem tűnt sem ingerültnek, sem túl kritikusnak. A férfi a noteszébe jegyzetelt, a két nő helyeslően bólogatott. – Hiszünk benned! – szólalt meg egyikük, a másik pedig kellemes hangon felnevetett. Ez mit jelent? – szerettem volna megkérdezni. Azt mondják, hogy jól csináltam? – Nemsokára értesítünk, April – mormolta a férfi. Azt sem tudtam, hol áll a fejem, csak arra emlékszem, hogy kibotladoztam a folyosóra, és anyu magához ölelt. – Ez hihetetlen volt, April! – áradozott. – Mindannyian teljesen ledöbbentünk! – Sikerült, megcsináltad! – visítozta Kris, és a nyakamba ugrott. – A bizottság valószínűleg összepisilte magát a gyönyörűségtől!

– Nem mehetek be rögtön ez után! – nyüszített az izzadó kis hegedűs. – Édes istenem, engem szólítanak! Elillant minden félelmem és feszültségem, hirtelen eltöltött a szeretet és a nagylelkűség. – Szuper leszel – nyugtatgattam vetélytársamat, akinek a hóna alól már egész a derekáig terjedt az izzadságfolt. – Csak tegyél úgy, mintha nem számítana az egész.

37. fejezet Pedig számított. Hogy mennyire, arra csak a következÔ néhány hét során jöttem rá, amíg a levélre vártam. Iskolába mentem, délutánonként Jonah-t látogattam meg, aztán Krisszel és Dannyvel találkoztam, hogy a történelemprojektemen dolgozzunk. De az a nap mindenen rajta hagyta a bélyegét; életem eseményeire „a felvételi előtt” és „a felvételi után” vonatkozásában tudtam csak gondolni. Képtelen voltam leülni a zongorához gyakorolni. Féltem hozzáérni a billentyűkhöz; még mindig éreztem a felvételi előadásom varázsát, és nem akartam tönkretenni. Így hát a zenélés helyett arra akartam minden energiámat összpontosítani, hogy tegyek valamit anyáért. A felvételi előtt rengeteget segített a támogatásával, és meg szerettem volna mutatni neki, hogy ez milyen sokat jelentett nekem. Elkezdtem hát köszönőlevelet írni. Lekörmöltem pár költői sort – aztán gyorsan széttéptem. Versre semmi szüksége sem volt. Valami hasznosat szerettem volna adni neki, olyasmit, amitől akár az élete is megváltozhat. Csak éppen azt nem tudtam, hogy ez mi is lehet. Egy este a történelemprojektemről meséltem, amikor feltűnt, hogy elkalandozik a figyelme. A vállam felett megint a szomszédok házát figyelte. – Anyu, miért bámulsz át állandóan Greenwaldékhoz? – kérdeztem. – Mi olyan érdekes bennük? Megrázta a fejét, majd vállat vont. – Hát… semmi. Megfordultam, és követtem a tekintetét. Az ebédlő ablakán át Mrs. Greenwaldot pillantottam meg a gyerekei gyűrűjében. Meggyújtott egy gyertyát, hozzáérintette a gyufát a másikhoz, majd arcához emelte a kezét, hogy némán imádkozzon. – Mit csinál? – tudakoltam. – Azok sábeszi gyertyák? – Péntek este van – bólintott anyu.

Végre megértettem, miért volt olyan szomorú, amikor Greenwaldékról kérdeztem. Már hetek óta figyelte, hogyan gyújtják meg a szomszédok a sábeszi gyertyákat péntek esténként. – Anyu, szeretnéd velem csinálni ezt a gyertyás dolgot? – kérdeztem halkan. Felállt a székéből, fürgén kinyúlt, és elhúzta a függönyt, sötétbe borítva ezzel a szobát. – Miért? Mi értelme lenne? – felelte. – Nem tudom. Talán az, hogy valaha sokat jelentett neked? A családod szemében annyira fontos volt, hogy inkább eltaszítottak maguktól. Neked azonban nem kell ezt elfogadnod. Nem foszthatnak meg a vallásodtól. Mert az a tied is. Azóta töprengek a hagyományaidon, amióta Jonah héber nevéről meséltél. Rájöttem, hogy az enyémet el sem mondtad. Különös pillantást vetett rám. – Nem adtam neked héber nevet. Nem gondoltam, hogy szeretnéd. – Ó! – Csalódottságot éreztem, mintha anya valahol elhagyta volna az énem egy részét, és ezzel örökre elveszett volna. – De ha kedved van hozzá, akkor adhatsz nevet magadnak – javasolta mosolyogva. – Ha szeretnéd. – Adhatok? – Persze, miért ne? Válassz valami olyat, ami jelentést hordoz számodra. – Te örülnél neki? Egy ideig tűnődött, mielőtt válaszolt volna. – Igen. Azt hiszem, örülnék. Hát, így merült fel bennem a levél gondolata. Az egész a nevemmel kezdődött, a héber nevemmel, és egy levél lett belőle, amit késő éjjel írtam meg, miután hosszan keresgéltem a padláson egy tizenöt évvel korábban megcímzett borítékot. A levél így kezdődött:

Kedves Bube és Zaide!

Remélem, nem baj, hogy azokat a jiddis szavakat használom, amelyek a nagymamát és nagypapát jelentik. Engem Aprilnek hívnak, de ha szívesebben használnátok a héber nevemet, akkor épp most választottam magamnak a Shirát, amelynek a jelentése „dal”… Nem volt valami hosszú levél. Nem voltam biztos abban, hogy eljut hozzájuk, abban pedig végképp nem, hogy válaszolnak is rá. De már értettem, hogyan érzi magát anya – éppúgy hiányzik neki a családja, mint ahogy nekem Jonah. Tudtam, hogy sosem tennék le a fiúról, akit szeretek, és nem akartam, hogy anyának le kelljen tennie a rokonairól. Nagyon gyűlöltem, hogy péntek esténként annyira elszomorította a szomszédok gyertyáinak látványa. Ezért pár nap múlva az iskolából hazafelé menet bementem egy judaika boltba, és vettem két gyertyatartót. Odaállítottam őket az ablakpárkányra, meggyújtottam a kanócukat, majd körkörös mozdulattal lengetni kezdtem a kezemet. – April, te meg mit művelsz? – Anyu bukkant fel a hátam mögött. Az imbolygó lángocskákra meredt. – Sábeszi gyertyát gyújtok. A YouTube-on találtam egy oktatófilmet. – Motyogva belekezdtem az áldásba… vagyis abba, amit fel tudtam belőle idézni. – De még csak szerda van. – Na és? Gyakorolok. Felnevetett. – Igazán nagyon kedves tőled, szívem. De számomra ezek a gyertyák a családot jelentik. Én pedig már régen elvesztettem az enyémet. – Rendben, de nem vesztettél el mindenkit. Péntek estére kívülről fújtam az áldást. Fogalmam sem volt, mit jelentenek a szavak, számomra csak anya arckifejezése volt fontos. Nem mondta velem együtt az áldást, és nem is lengette a kezét a láng felett. De addig nézte a gyertyákat, míg ki nem hunyt a fényük. Amikor kialudtak, a szeme könnybe lábadt. Boldogabbá akartam tenni. Ám csak annyit értem el, hogy még jobban hiányolta a családját.

Ezért ahányszor csak meghallottam az ajtóba vágott postaláda nyikorgását és kattanását, már két dolog érkezését is reménykedve vártam: a művészeti iskolából érkező, felvételemet hírül adó levelet és a nagyszüleim befogadó üzenetét. Amikor másnap elmentem Jonah-hoz, meséltem neki a titkos levélről. Mintha felkeltette volna az érdeklődését a történetem, és elmosolyodott, amikor elárultam neki az új nevemet. – Tetszik nekem a Shira – jelentette ki. – De akkor most nekem is így kell majd hívnom téged? Vigyorogva megráztam a fejem. – Csak akkor, ha felvesznek a művészeti iskolába. Elnevette magát. – Új élet, új név? – Hát persze, miért is ne? Olyan jó volt újra együtt nevetni vele. A felvételim napja óta észrevettem rajta valami változást. Kevésbé volt visszahúzódó, a szeme mintha visszanyert volna egy keveset abból a régi ragyogásból. Mosolygott, ha meglátott, és szomorú volt, ha felálltam, hogy elmenjek. Még nem volt olyan, mint régen – távolról sem –, de jólesett vele lenni. Anyukájának már nem kellett állandóan figyelmeztetnie, hogy zuhanyozzon le, meg húzzon tiszta holmit, és elkezdett kisebb feladatokat elvégezni a ház körül. Még Katie-nek is felolvasott. A kislány ugyan panaszkodott, hogy messze nem adja elő olyan jól a különféle szereplők hangját, mint régen, de ha Jonah-val volt, el nem árulta volna, hogy nem teljesen elégedett. Pár nappal pészah előtt egy délután beugrottam hozzájuk, hogy megkérdezzem anyukáját, tudnék-e segíteni valamit az ünnepi készülődésben. – Köszönöm, de a konyhában szinte mindennel elkészültem – felelte. – Miért nem segítesz inkább Jonah-nak? Megmondtam neki, hogy holnapig rendet kell tennie a szobájában, és szerintem még a takarítás felét sem csinálta meg.

Bekopogtam a szobájába, de Jonah nem volt bent. Tárva-nyitva állt azonban a műterme, ami a kórházi tartózkodása alatt végig be volt csukva, és az ablakon beáradó fény a keményfa padlóra vetült. Lassan lépkedtem a műterem felé. Az utolsó emlékem róla nem volt valami kellemes. Amikor azonban bekukkantottam, láttam, hogy a helyiséget rendbe tették. Az asztalon rengeteg ecset és festékestubus, mellé állítva üres vásznak. A padlón halványan még mindig meglátszott a vörös festék nyoma, a falakat azonban tisztára súrolták, és a helyiségben friss lakk és terpentin szaga terjengett. Jonah a festőállvány mellett ült, háttal nekem, ölében egy festékespaletta. Amikor beléptem, mosolyogva hátranézett, és intett, hogy menjek oda. – Még nem az igazi, de kezdetnek megteszi. Te mit gondolsz? Felém fordította a vásznat, én pedig tettem egy lépést előre, hogy alaposabban szemügyre vehessem. Egy önarcképbe fogott bele. A vonásai azonnal felismerhetőek voltak, a hullámos, hosszú, fekete fürtök, a szürkéskék szem. A hasonlósággal semmi gond nem volt. Ugyanakkor nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valami hiányzik. A képen egy kipárnázott falú, steril, fehér helyiség közepén ült – a nyugati 11-es blokk csendes szobájában. A festmény célja az volt, hogy kopár, szomorú hangulatot árasszon; bele kellett volna borzonganom, különösen akkor, ha belegondolok, mi mindenen láttam keresztülmenni. Csakhogy nem éreztem semmit. A portré hidegen hagyott. A képen látható Jonah ugyanolyan steril volt, mint a kipárnázott cellája. – Még nincs kész – mentegetőzött. – Jó adag árnyékolás kell még… – Nagyon jó. Pont úgy néz ki, mint te. Nem ezt akarta hallani. Ellökte magától az állványt, a palettát pedig az asztalra dobta. – Képtelen vagyok megragadni – mormolta, és végighúzta az arcán a kezét. – Nem úgy látom a dolgokat, mint régen.

– Csak most kezdtél el újra festeni. Majd visszanyered a látásmódodat. – Kinyújtottam a kezem, megérintettem, és végigfuttattam az ujjam egy arcára kenődött festékmaszaton. Elkapta a kezem, megfordította, aztán hirtelen mozdulattal ráhajolt, és ajkát a csuklómhoz szorította. Váratlan volt, és beleborzongtam, annyira forrónak éreztem a száját a bőrömön; olyan régen csókolt meg utoljára, hogy már ettől a könnyű érintéstől is elgyengültem. – Sosem köszöntem meg, amit értem tettél, April – szólalt meg még mindig a kezem fölé hajolva. – Nem hinném, hogy bárki kitartott volna mellettem ilyen sokáig, és úgy várt volna rám, mint te. – Erre vártam – feleltem. – Arra, hogy jobban érezd magad… Elhallgattam, nem tudtam, hogy fejezzem be a mondatot. Mialatt beszéltem, felnézett rám, a szemében halvány mosoly bujkált. – Igazad van. Végre jobban érzem magam. Még nem százszázalékosan… de legalább már újra érzek valamit. – Dr. Hermann mondta, hogy időbe telik, mire hozzászoksz a gyógyszerhez… – Dr. Hermann-nak ehhez semmi köze! – csattant fel elengedve a kezemet. – Dr. Hermann semmit sem ért. A gyógyszerektől mintha meghalnék legbelül. Miattuk van, hogy nem tudok már festeni! Azt hittem, te ezt megérted, April. Az indulata nem zaklatott fel; tulajdonképpen örültem, hogy dühbe gurult. Olyan régen láttam utoljára szenvedélyesen kikelni bármi ügyben, hogy most nem bántam a kirohanását, még akkor sem, ha ellenem irányult. – Nem baj – jelentettem ki higgadtan. – Kezd visszatérni a régi éned. Egyedül ez számít. – Pontosan! A saját fegyverével győzöm le! Hát nem érted? – folytatta, és izgatottságában felugrott a székről. – Amíg dr. Hermann befolyása alatt álltam, képtelen voltam bármit is fontosnak tartani. Abszolút hatalma volt felettem. Nem érezhettem semmit, sem gyűlöletet, sem boldogságot, de még szerelmet sem. April, képtelen voltam bárkit is szeretni. Irántad sem éreztem semmit. Annyira akartam, de nem ment.

Valami nem volt rendben; mondott valamit, ami nem stimmelt. Nem lepett meg, hogy ennyire utálja a pszichiáterét. A gyógyszerek pedig valóban eltompították, és nyomorultul érezte magát miattuk, de akkor is… Nem volt azonban időm kielemezni, mire gondolhatott, mert már beszéd közben odalépett hozzám, és magához húzott. Mielőtt akár csak egy szót is szólhattam volna, lehajolt hozzám, és megcsókolt – nem finoman, ahogy arra számítottam, hanem olyan elemi erővel, amitől a lélegzetem is elállt. Csak csókolt és csókolt, beletúrt a hajamba, ujjai végigsiklottak a hátamon, aztán úgy szorított magához, hogy a bordáimon éreztem a szíve kalapálását. Képtelen voltam levegőhöz jutni; hátrálni kezdtem, és megpróbáltam mondani valamit, de durván a falnak nyomott, két kezével megragadta az arcomat, és nyelvével utat tört magának a számban. Akarom ezt, hajtogattam magamban. Erre vágytam az első találkozásunk óta; erről álmodtam minden éjjel, amíg kórházban volt. Annyira igyekeztem, hogy ezt akarjam. Átöleltem a nyakát, és megpróbáltam visszacsókolni, de túlságosan gyors tempót diktált. A szája lejjebb siklott, a gallérom körül járt már; éreztem, hogy rángat, a búzom gombjait tépkedi, és addig cibálja az anyagát, míg szabaddá nem teszi a felsőtestemet. Hirtelen mintha mindenütt ott járt volna a keze, a lábamon, hasamon, mellemen; olyan váratlan és annyira sürgető érzés volt, hogy azt sem tudtam, izgatott vagyok, vagy inkább rémült. Egyetlen másodpercre sem állt meg, még akkor sem, amikor elkaptam a csuklóját, miközben a melltartóm pántját próbálta lecsúsztatni a vállamról. – Valaki bejöhet – súgtam oda. – Jonah, hagyd abba. Az ajtóhoz lépett, elfordította a zárat, aztán derékon kapott, és lehúzott a padlóra. – Kívánlak, April – zihálta. – Régebben nem lehetett… nem hagyták… de most meg akarom mutatni, mennyire szeretlek. Én is szeretlek, akartam felelni; annyira örülök, hogy végre újra velem vagy. De képtelen voltam kimondani a szavakat. Olyan súllyal nehezedett rám, hogy valósággal elzsibbadtam tőle; meztelen hátamat nyomta a hideg, kemény padló. Semmiben sem emlékeztetett azokra az együtt töltött pillanatokra, amikben annak idején

részünk volt. Akkor mindig gyengéden ért hozzám, mintha maga sem hinné, hogy a karjában tart. Én arra a Jonah-ra vágytam. Arra, aki megvárta, hogy visszacsókoljam. Ez a Jonah azonban ezzel nem foglalkozott; levegőhöz is alig jutottam. Szerettem volna kikapcsolni az agyam, és egyszerűen csak boldoggá tenni. Szerettem volna szeretni, átadni neki magam. De annyira ijedt voltam. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy valami nagyon nincs rendben. Valami, amit az imént mondott… – Jonah, ezt most hagyjuk abba – sikerült lihegve kiböknöm. – Erre még nem vagyok felkészülve. Elhúzódott, gyorsan kibújtam alóla. Hangosan zihált, a szeme csillogott. De tulajdonképpen nem nézett rám, és egy pillanatig abban sem voltam biztos, hogy hallotta a szavaimat. Már a blúzomat gomboltam, amikor felsóhajtott, és megdörzsölte a homlokát. – Nem értem. Azt hittem, örülni fogsz… hogy velem akarsz lenni… – Így is van! Annyira hiányoztál! De túlságosan gyors volt a változás. Azon tűnődtem, mi történhetett… – Ugyan már – vigyorgott rám. – Hát nem nyilvánvaló a különbség? Kezdett kitisztulni a fejem, és valósággal beleszédültem, amikor rájöttem, hogy mire céloz. – Jonah – suttogtam. – Szeded még a gyógyszeredet? Felkacagott, és keresztbe fonta a mellén a karját. – Gondolod, hogy így tudtalak volna csókolni, ha még szedném?

38. fejezet Nem emlékszem, hogy kerültem ki a mûterembÔl, és milyen kifogást találtam. Azt hiszem, az iskoláról motyogtam valamit, határidőkről és zongoraleckékről. Jonah mintha nem bánta volna; talán azért nem zavarta annyira hirtelen távozásom, mert boldoggá tette, hogy visszanyert valamiféle irányítást az élete felett. Engem azonban mélyen megrázott a dolog. Sejtettem, hogy képtelen lennék higgadtan beszélni, ezért csak fogtam az iskolatáskámat, és hazaiszkoltam. Útközben kétszer is hallottam, hogy megszólal a táskában a mobilom, de ügyet sem vetettem rá. Muszáj volt ezt végiggondolnom. Egyedül, és anélkül, hogy bármi elvonná a figyelmemet. Mit is kellene tennem? Tisztában voltam azzal, kötelességem tudatni dr. Hermann-nal, amit Jonah az imént bevallott, na de mi történik, ha megteszem? Ha a pszichiáter váratlanul felhívja a szüleit, és azt követeli, hogy figyeljenek oda Jonah-nál a gyógyszerek beszedésére, akkor sejteni fogja, hogy én árultam be. Ezúttal nem hibáztathatná az apját. De mégis, miféle választásom volt? Annyi információt már összegyűjtöttem a gyógyszereiről, hogy világos volt, a hirtelen elvonás veszélyes lehet. Nem tudtam, mennyire hirtelen hagyott fel a szedésükkel, de akkor is… Vajon mennyi idő múlva következik be a visszaesés? Ezúttal súlyosabbak lesznek a tünetei? És mégis, mi történt a műteremben? Szenvedélyes perceink is a betegsége részét képezték? Mostantól fogva megbízhatok-e bármiben, amit Jonah tesz? Vagy ezentúl ki fogok elemezni minden csókot, minden mosolyt, minden érintést? Tanácsra volt szükségem, de nem tudtam, kihez forduljak. Anyuval nem beszélhettem erről; így is csak Jonah visszaesésére várt, hogy azt mondhassa, ebből elég volt, és ezennel vége ennek a kapcsolatnak. Nem voltam biztos abban, hogy nem borulna ki, amivel csak tovább rontana a helyzeten.

Ahogy befordultam az utcánkba, azon tanakodtam, hogy felhívjam-e Krist. Anyu a tornácon várt rám; amint megpillantott, magasba emelte a kezét. Fehér borítékot lengetett a feje felett, és mihelyt megláttam, liftezni kezdett a gyomrom. Futásnak indultam, és már kiabáltam is, miközben felé rohantam az úton. – Felbontottad? Mi van benne? – Nem bontottam fel! Egész nap hívogattalak a mobilon! Épp most telefonáltam át Jonah-ékhoz, de azt mondták, hogy elindultál haza… – Jaj, édes istenem, egyszerűen csak bontsd már fel! – visítottam. Épp feltépte a borítékot, amikor felvágtattam a lépcsőkön, és kikaptam a kezéből a levelet. Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Baltimore-i Művészeti Iskola… – Bekerültem! – kiabáltam, és magamhoz rántottam anyut. A következő csodálatos percekről csak elmosódó emlékeim vannak: ölelgettük egymást, ugrándoztunk és örömkönnyeket sírtunk. Már-már tökéletes pillanat volt – mint egy valóra vált álom –, de aztán éreztem, hogy anyu teste megfeszül, és elhúzódik tőlem. Követtem a tekintetét, és megláttam Jonah-t, ahogy az utcán felénk lépdel. Ahogy közelebb ért, az arcát őszinte mosoly derítette fel. Meglobogtattam a levelet, kezdtem volna ordítva elújságolni a nagy hírt, de még bele sem foghattam, már fel is ért a lépcsőn, és kedvesen magához ölelt. Csiklandozott kicsit, ahogy ajkával félretolta a fürtöket a nyakamon. Aztán elengedett, sugárzó mosolyt küldött anyu felé, aki mintha szégyenlősen a tornácra felfuttatott borostyán tanulmányozásában merült volna el. – Hogy van, Mrs. Wesley? – érdeklődte meg jól nevelten Jonah. Anyu mintha nem igazán tudta volna, hogy is válaszoljon. – Én… én annyira izgatott vagyok April miatt – felelte némi kínos csendet követően. – Miért nem megyünk be? – vetettem fel. – A nappaliban kényelmesebben beszélgethetnénk.

– Nem lehet, indulnom kell dolgozni – válaszolta anyu. – Eddig rád vártam, úgyhogy már késésben vagyok. – Bizonytalanul rám meredt, majd a ház felé is vetett egy kételkedő pillantást. – Gondolom, ti ketten elboldogultok, míg haza nem érek… – Minden rendben lesz. Rendelünk pizzát vagy valami ilyesmit, hogy ünnepeljünk. Anyu egyik lábáról a másikra állt, aztán megköszörülte a torkát. – April, amíg nem vagyok itthon, talán áthívhatnád Krist – javasolta halkan. – Biztosra veszem, hogy ő is örömmel hallaná a híreket. – Áthívnám, de ezen a héten a nagymamáját látogatja meg. Majd később felhívom, hogy elmeséljem neki. Jonah-val elleszünk, míg haza nem érsz. – Jó, akkor rácsörgök Rachelre. Ő is átjöhet, míg… – Jonah anyukája nagytakarítást csinál a pészah miatt – jegyeztem meg ingerülten. – Nem szeretném zavarni. – Oké, csak… én úgy gondoltam… April, nem vagyok biztos… – Nyugodtan elmehetsz dolgozni, anyu. Nem lesz semmi baj. Jonah közben hátrahúzódott, és most lehajtott fejjel, kezét a háta mögött összekulcsolva állt. – Semmi gond, Mrs. Wesley – mondta halkan. – Teljesen megértem. Inkább hazamegyek, hogy ne kelljen idegeskednie semmi miatt. – Nem, Jonah, ezt azonnal hagyd abba! – kiáltottam dühtől elfúló hangon. – Anyu, minden rendben van. Jonah is rendben van! Nincs miért aggódnod! Úgy láttam, anya folytatná a tiltakozást, de aztán egy pillantást vetett Jonah halálosan szégyenkező arcára, és ettől elhallgatott. Bejött velünk a házba, egy darabig ide-oda csoszogott a konyhában, úgy tett, mintha nem találná a kulcsát meg a táskáját, de miután haragosan rámeredtem, végül csak kisietett az ajtón – viszont nyitva hagyta, gondolom, arra az esetre, ha hirtelen menekülőre kellene fognom. Szörnyen éreztem magam Jonah miatt. Olyan boldogtalanul gubbasztott mellettem a kanapén. Felé nyúltam, magamhoz húztam, és a vállamra fektettem a fejét. – Annyira sajnálom…

– Ne csinálj belőle ügyet – mondta. – Ehhez hozzá kell szoknom. Hogy félnek tőlem, és nem bíznak meg bennem. Még a saját anyám sem… nem hajlandó Katie-t egyedül hagyni velem. Nem tudom, mitől tart annyira, de mostanában bébiszitterünk van, pedig állandóan otthon vagyok. – Javulni fog a helyzet – hajtogattam. – Mindenki észreveszi majd, hogy nincs veled semmi baj, és akkor elfelejtik… – Sosem felejtik el! Az ilyesmiről senki sem feledkezik meg! A szüleim biztosan nem. Anyám úgy figyel, mintha kisgyerek lennék. Nem akarja, hogy egyedül elmenjek otthonról. Most is úgy surrantam ki. Arra pedig gondolni sem szeretnék, mit mondanak majd a suliban, amikor visszamegyek. – Hát akkor fejezd be ezt a félévet magántanulóként, jövőre pedig válts iskolát – mosolyogtam rá reménykedve. – Beszélj a felvételi bizottsággal a művészeti iskolában. Esetleg kivételt tesznek, és elfogadják késve is a jelentkezésedet. Kurtán felkacagott. – Te még mindig ezt az álmot dédelgeted, April? Még mindig azt hiszed, hogy majd együtt megyünk át egy másik suliba? Istenem, és még azt mondják, hogy nekem vannak téveszméim! – Nem akarok nélküled oda menni. Ezt elvileg együtt csináltuk volna. Egy darabig hallgatott; a fejét odahajtotta az enyémhez, fekete fürtjei az arcomhoz értek. – Elvileg annyira sok mindent csináltunk volna együtt – bökte ki szomorúan. – Elvileg annyi mindent csináltam volna én magam is. De abból már semmi sem maradt. Eltűnt a tehetségem. Nem, ne szólj semmit! Majd elmondom én: nincs már bennem művészet. A kórház mindent elvett. A szüleim másként néznek rám, mintha idegen lennék. Régen annyira büszkék voltak rám… a maga módján még apám is. Azt mondogatta, hogy tőle örököltem azt a „tehetséges kezemet”. – Mélyet sóhajtott, a fejét csóválta. – Sajnálom, April. Nem kellene rád öntenem ezt az egészet éppen most. Egy perce még olyan boldog voltál, én pedig szokás szerint mindent tönkretettem. – De nem tettél…

– Sírsz – jegyezte meg, és ujjával végigsimított a nedves arcomon. – Hányszor sírtál már miattam ebben az évben? Vagy számon sem tudod tartani? Az baj. Szerintem valakinek muszáj lenne nyilvántartást vezetnie róla. Játékosan meglöktem. – Igazán nem kéne ekkora ügyet csinálni a bőgésemből. Elég sokat sírok. Vagy elfelejtetted, hogy tévézés közben is könnybe szokott lábadni a szemem? Úgyhogy ne hibáztasd magad. – Ki mást okolhatnék? És önkéntelenül is felmerül a kérdés: ha többet sírsz, mint amennyit nevetsz, amikor együtt vagyunk, akkor miért vagy még mindig velem? – Jonah… – Nem, ezt most komolyan mondtam. Belegondoltál akár csak egyszer is az eltelt hónapokban abba, hogy talán jobb lenne neked nélkülem? – Azt akarod, hogy elhagyjalak? – csattantam fel. – Te elhagynál engem, ha én… ha én… Zavartan elhallgattam. Szabad vajon kimondanom? Vagy még mindig úgy teszünk, mintha valami rémes kormányzati összeesküvés áldozata lenne? – Szóval erről volt szó? – kérdezte halkan. – Kötelességednek érezted, hogy velem maradj? – Nem! Én nem… nem erről van szó… – Én pedig természetesen hagytam. Mert szeretlek. És mert… mert ennyire önző vagyok. – Jonah… – Nem, most már tisztán látom a helyzetet. Sosem fogsz elhagyni, igaz? Addig nem, amíg úgy érzed, hogy szükségem van rád. – Nekem is szükségem van rád… – Dehogy! Miért nem vagy hajlandó elfogadni? Sokkal jobb lenne számodra, ha… – Ki ne mondd! Nem fogok szakítani veled! Nem foglak elhagyni! Elegem van abból, hogy mindenki ezt hajtogatja! Ha már nem kellek, akkor menj el te! De én nem hagylak el.

Felsóhajtott, és újra lehunyta a szemét. – Szeretlek, April. Ezt tudod, ugye? Nagy levegőt vettem, és odadőltem a vállához. – Tudom. Majd valahogy együtt átevickélünk ezen, rendben? És nyugodtan abbahagyhatod az aggódást. Kitartok melletted mindig, bármi történjen is. Bólintott, de nem nyitotta ki a szemét, nem nézett rám. – Bármi történjen is.

39. fejezet Ma este randim van. Ma este randim van. Ma este randim van. Ezt ismételgettem magamban, miközben a tekintetem le nem vettem volna az óramutatókról, amelyek egyre közelebb jártak az utolsó óra utolsó percéhez. Jonah reggel felhívott, és azt kérte, hogy találkozzunk a plázában. A plázában. Nem orvosi rendelőben és nem kórházban. Egyszerűen csak a plázában. Mintha ennél magától értetődőbb dolog nem is lenne. Mintha mindennap ott lógnánk, mint mindenki más, ruhákat próbálgatva, fagyizva, a mozi hátsó soraiban csókolózva. Alig vártam. Végre normális pár leszünk megint. Annyira belefeledkeztem az ábrándozásba, hogy fel sem tűnt, milyen fura pillantással méreget Miles, vagy hogyan biggyeszti el piros ajkát Cora. Csak amikor megszólalt a csengő, és végre odafigyeltem osztálytársaim sugdolózására, akkor jöttem rá, hogy egész délután én voltam a fő téma. Mihelyt az irodalomtanár elhagyta a termet, azonnal a padom köré gyűlt egy csoportnyi diák, élükön Corával, aki tábornokként vezette a támadást. – Én ugyan nem maradok ebben az osztályban, ha Jonah visszajön – jelentette ki éles hangon. – Panaszt teszek az iskolafelügyeletnél. – Én is – csatlakozott Miles. – Hiszen én ott ülök mellette. Nem értettem, miről beszélhetnek; Jonah nem említette, hogy visszatérne az iskolába. – Jonah nem veszélyes – közöltem velük határozottnak szánt, ám valójában remegő hangon. – Fogalmatok sincs, miről beszéltek. – Jonah őrült! – vágott vissza Cora. – Anyukám hallotta Kris anyukájától, hogy szó szerint eszelős. Az orvosok elzárva tartották, amíg csak lehetett, de a szülei most nyomást gyakorolnak az iskolára, hogy hagyják visszajönni.

Felkaptam a padlóról a táskámat. – Dugulj el, Cora! Jonah soha senkit sem bántott. – Kit érdekel? Nem tudhatod, hogy egyszer csak nem kattan-e be. Váratlanul megzakkan, elkezd üvöltözni, meg mindenkit leszurkálni. Egyébként is, hány személyisége van? És lehet, hogy ezek közül az egyik nemi erőszakra hajlik? Mert azzal nem szeretnék összetalálkozni a tornaterem mögött. – Nincs neki több személyisége! – ordítottam. – A világon semmit sem tudsz a skizofréniáról! Későn eszméltem csak rá, mit mondtam, de a szó elhagyta a számat, és nem szívhattam vissza. Sejtettem, hogy már mind kitalálhatták, mi Jonah baja. És elterveztem, hogyan állok ki érte, hogyan védem meg az előítéleteikkel szemben. De a magam módján akartam intézni a dolgot. Cora hátravetette a haját, és diadalmasan Milesra nézett. – Nem megmondtam? – hencegett. – Még hogy depresszió, a nagy francokat! A többiek elkezdtek egymás között lökdösődni, sugdolózni. Én azonban nem maradtam ott, hogy őket is meghallgassam. Egyetlen másodpercet sem akartam rájuk pazarolni. Kicsit korábban értem a plázához, mint ahogy elképzeltem. Amikor a busz megállt, megláttam Jonah-t, aki kezében kis fekete műanyag szatyorral épp kilépett a sarki vas-műszaki boltból. Odakiáltottam neki, mire bűntudatosan összerezzent, aztán a zacskót gyorsan begyömöszölte a hátizsákjába. – April! Rám ijesztettél. Csak olyan fél óra múlva számítottam rád. Vállat vontam. – Annyira izgatott voltam. És a suliban mindenki annyira visszataszító. Úgyhogy korábban indultam el. – Á! – Arcán fanyar mosollyal a kávézó egyik sarokban álló asztala felé vezetett. – Ezek szerint értesültek a hírről? – Bizony, értesültek róla. Méghozzá előttem. Nem is mondtad, hogy visszajössz az iskolába. – Mert nem megyek. De a szüleim azt hiszik, hogy igen.

– Van más választásod? Egyszer vissza kell térned. – Mindig van választásunk – vont vállat, és elkapta rólam a tekintetét. – Hát, Cora biztos megkönnyebbül a hír hallatán. Ma délután nem volt valami kedves. – Megmondtam neked, ugye? Számomra nincs visszatérés. – Jonah, nem erről… – Nem, kérlek, ne is vitatkozz velem. Ma ne. Hosszú idő óta ez az első randink, nem? Szóval inkább ne foglalkozzunk az eltelt hónapokkal, és legyünk saját magunk, mint régen. Semmi orvos, semmi hülye terápiás foglalkozás, semmi gyógyszer. Csak Jonah és April. Csak most az egyszer. Kérlek. Bólintottam, és belekortyoltam a kólámba. – Oké. Csak mi ketten. És azon az estén tényleg csak mi ketten voltunk; már-már olyan volt, mint régen. Csak záráskor hagytuk el az üzletközpontot. Nem akartam, hogy véget érjen a nap. Talán éreztem, hogy túl szép ez a nagy nyugalom ahhoz, hogy kitartson. Azon az estén azonban úgy láttam, Jonah rendben van. Ezért mondtam igent, amikor felhívott a szobájába, bár még mindig nem voltam egészen biztos abban, hogy mit is akarok… vagy hogy azon az éjszakán milyen messzire vagyok hajlandó elmenni. Amikor lábujjhegyen felmentünk a lépcsőn, már az egész család aludt náluk. Izgatott voltam és ideges; a ház mozdulatlan sötétje rejtélyes, romantikus hangulatot árasztott. Magához ölel, mihelyt belépünk a szobájába? Az ágyra húz, és megcsókol? Utolsó csókunk megriasztott, de úgy gondoltam, most ez is más lesz. Amikor azonban a szobájába értünk, nem nyúlt hozzám; még azzal sem foglalkozott, hogy becsukja mögöttünk az ajtót. Arckifejezése feszült volt, tekintete mintha valami távoli dologra tapadt volna, ajkát komor, egyenes vonalba préselte össze. Türelmesnek kell lennem, emlékeztettem magam. Úgy kell tennem, mintha minden rendben lenne. – Megnézhetünk valami filmet, ha van kedved – vetettem fel könnyed hangon. – Éjfélre otthon kell lennem, de addig még van egy kis időnk…

– Tudnál segíteni? – kérdezte váratlanul. – Van valami, amit el kell intéznem. Követtem a tekintetét; a bokszzsák mennyezetbe fúrt kampójára meredt. – Mit csináljak? A hangjában volt valami nyugtalan felvillanyozottság. – Le akarom szedni onnan azt a nehéz zsákot – felelte. – Mozdulatlanul kellene tartanod, amíg én kiakasztom felül. Meg kellett volna kérdeznem, hogy miért éppen most, az éjszaka közepén muszáj levennie onnan. De Jonah az eltelt hónapok során annyi bizarr kéréssel fordult hozzám, hogy ez nem volt különösebben feltűnő. – Abba akarod hagyni a bokszolást? – tudakoltam, és odaálltam a zsák mellé. Ökölbe szorította megviselt kezét, és fellépett egy székre. – Már nem lesz rá szükségem. Dr. Hermann szerint valami más módot kell találnom az indulataim levezetésére. Ez a megjegyzés kissé meglepett. Igaz, az orvosa javasolta, hogy próbáljon ki egyéb testedzési formákat. Mindenki ugyanezt mondta volna, mihelyt vet egy pillantást Jonah vérző kézfejére. De eddig nem vette komolyan dr. Hermann tanácsait; ha lehetett, még csak szóba sem hozta a pszichiátert. Ez vajon pozitív jel? Végre kezdi elfogadni a betegségét? Hallottam, ahogy az erőlködéstől felhorkan, amikor kiakasztja a láncot, aztán közösen fogást kerestünk a sima műanyag borításon, és lassan leengedtük a zsákot a padlóra. – Köszönöm a segítséget – mondta, hozzám hajolt, és könnyedén megcsókolta az arcomat. – Jó éjszakát, April. Ezzel már hátat is fordított. Nem hittem a fülemnek. Hónapok óta az első randink, és egy testvéri puszival küld utamra! Hogy viselkedhet ennyire közömbösen? Hát nem tudja, mennyit vártam erre a mai estére? Nem fogja fel, mennyire fáj a hűvössége? Köszönés nélkül léptem ki a szobájából. Hideg búcsúja után egyetlen kedves szót sem érdemelt. Morcosan kilöktem a bejárati ajtót, és kiléptem az utcára. Nagy levegőt vettem, és éreztem, ahogy ellazulnak az izmaim.

Le kell higgadnom, jelentettem ki magamban hazafelé indulva. Talán csak nem akar semmit elkapkodni. Arra kért, hogy próbáljam meg erre az egy estére magam mögött hagyni a múltat, hogy újrakezdhessük, hogy újra felfedezhessük egymást, mintha először randizó pár lennénk. Csak Jonah és April, könyörgött. Csak most az egyszer. Csak most az egyszer. Csak most az egyszer. Ez a fejemben visszhangzó kurta mondat volt az, ami miatt egyszerre csak jeges rémület tört rám, és földbe gyökerezett a lábam, amikor váratlanul felfogtam, mit jelenthet. Aztán minden jel, minden szó, minden célzás ijesztő értelmet nyert. Számomra nincs visszatérés, April. Már semmi sem maradt. Jobb lenne neked nélkülem… Miért nem hallottam meg, hogy mit mond? És ma… egész idő alatt ott volt az orrom előtt. A fekete szatyor a vas-műszaki boltból. A bűntudatos pillantás, amikor felbukkantam. Tudnál segíteni, April? Van valami, amit el kell intéznem. A bokszzsák mennyezetbe fúrt, szabadon maradt kampója… Felsikoltottam. Ott álltam a holdfényes utcán egyedül, és a nevét kiabáltam. Aztán már futottam is, kopogó léptekkel a járdán, zihálva, az éjszakai levegőtől égő torokkal. Lerúgtam a cipőmet, úgy vágtattam tovább, de mezítláb is alig éreztem talpam alatt a köveket. Goldenék bejárati ajtaja még mindig nem volt bezárva. Kivágtam, felrohantam a lépcsőn, végig a folyosón a szobájához. A kilincs elfordult, de az ajtó nem nyílt ki; teljes súlyommal nekivetettem magam, és éreztem, hogy ellenáll. Valami eltorlaszolta. Ezzel az utolsó kételyem is szétfoszlott. Jonah nevét üvöltve, őrjöngve püföltem az ajtót, újra meg újra nekimentem, közben rimánkodtam, hogy nyissa ki, hogy engedjen be. Nem jött válasz, csak valami halk, kaparászó neszt hallottam, majd csend támadt. Nekiestem az ajtókeret fájának, megpróbáltam bepréselni ujjaimat a résen, aztán segítségért esedeztem. Kiáltásom visszhangot vert a még mindig néma házban.

Aztán egyszer csak hunyorogva, a szemét dörzsölgetve felbukkant a folyosón dr. Golden. – Itt meg mi folyik? – Nem tudok bemenni! – lihegtem az ajtón dörömbölve. – Jonah eltorlaszolta a bejáratot! Többet nem is kérdezett; eszelős pillantásom, cipőtlen lábam, a Jonah szobájában honoló kísérteties csend magáért beszélt. Dr. Golden azonnal ott termett mellettem, és közös erővel toltuk befelé az ajtót, míg meg nem mozdult, majd lassan, centiméterről centiméterre haladva, nyikorogva ki nem nyílt. Amikor a rés már elég széles volt ahhoz, hogy átfurakodhassunk rajta, dr. Golden előrement, én pedig követtem. Hallottam, ahogy felkiált; a szobában sötét volt, de az árnyékok között így is megláttam Jonah mennyezeti kampóról lógó eszméletlen testét; a nyakára kötél tekeredett, a feje lecsüggött. Az apja előreugrott, megragadta a csípőjénél fogva, és felemelte. Az addig megfeszülő kötél ellazult, Jonah feje rémes ernyedtséggel előrebukott, mint valami rongybabáé. Mögöttem éles sikoly hangzott fel, aztán a szobát elárasztotta a fény. Mrs. Golden kezét arcára tapasztva érkezett, artikulálatlanul üvöltött valamit a férje felé. A férfi visszakiabált, rám parancsolt, hogy hívjam a mentőket, a feleségének pedig egy késért könyörgött, hogy elvághassa a kötelet. A nő azonban ledermedt, a megrázkódtatás teljesen megbénította; szája egy utolsó, néma sikolyra nyílt, tekintete a fia szederjes, elsötétült arcára tapadt. Nem pánikolhattam, erre nem volt idő. Előkaptam a zsebemből a mobilt, beütöttem a számot, aztán Mrs. Golden markába nyomtam, és megszorítottam a kezét. – Mondja be a lakcímet. Én megyek, segítek leszedni Jonah-t. Még mindig üres tekintettel, gépiesen bólintott, aztán a füléhez emelte a telefont. Jonah íróasztalához ugrottam, kirántottam a fiókot, kivettem belőle az ollót, és már futottam is dr. Goldenhez. Jonah lába mellett egy szék állt, felmásztam rá, és a mennyezetről függő lámpa erős fényében hunyorogva óvatosan odanyúltam a feje fölé, megfogtam a kötelet, aztán ujjaimat a hurok és a nyaka közé csúsztatva vágni kezdtem. Láttam a

vörös nyomot, amit a kötél a bőrén hagyott, állkapcsa szélén egy fájdalmasnak tűnő, égőpiros horzsolást. A látványtól görcsbe rándult a gyomrom; a torkomat mintha sav marta volna, a szoba forogni kezdett körülöttem. Hallottam, ahogy mellettem dr. Golden felnyög Jonah súlya alatt; azt kérte, hogy igyekezzek, mert a karja kezd elfáradni. Megráztam a fejem, hogy tisztábban lássak, és jobban megmarkoltam az ollót. Nyugalom, intettem, magam, most ne ájulj el. Ekkor a kötél hirtelen lehullott, és Jonah elkezdett lefelé csúszni. Elkaptam a válla alatt, és az apjával közösen óvatosan a padlóra fektettük. – Lélegzik? – faggattam. – Kérem, mondja azt, hogy lélegzik! Dr. Golden lekuporodott, és fülét gyermeke ellilult ajkára szorította. – Csak annyit mondjon, hogy lélegzik! – Gyorsan bólintott, de közben már én is láttam, hogy Jonah mellkasa lassan felemelkedik. – Nincs eszméleténél, de a pulzusa jó, a lélegzése szabályos. Egy percnél többet biztosan nem lógott ott fent – nyugtatgatott. – Épp időben érkeztél, April. Mindössze ezt akartam hallani. A férfi tovább beszélt, de én már nem figyeltem rá. Kezét Jonah mellkasán és nyakán tartotta, és csak mondta, mondta a magáét a légútról, nyakcsigolyákról, artériákról és véráramról. Leereszkedtem a padlóra, és lehunytam a szemem. Csak akkor nyitottam ki újra, amikor három vörös arcú mentős berontott a szobába, hogy elszállítsa Jonah-t.

40. fejezet Egész addig nem tudtam, milyen jó dolga volt Jonah-nak az első kórházi tartózkodása alatt, míg vissza nem került a nyugati 11-es blokkba. Mert egy dolog pszichiátriai betegnek lenni egy zárt osztályon, de egészen más olyan pszichiátriai betegnek lenni, aki a zárt osztály megfigyelt részlegén van. Első alkalommal úgy ítélték meg, hogy Jonah nem jelent nagy kockázatot, ezért bizonyos fokú szabadságot élvezett. A vége felé még azt is megengedték neki, hogy egyedül sétálgasson a kórház kertjében. Most azonban mindenhová ápoló kísérte, még a mosdóba is. Amikor látogatni mentünk, átkutatták a táskánkat. Nem vihettünk be semmit, amit arra használhatott, hogy kárt tegyen magában. Nem számított az ápolónak tett ígérete, hogy nem próbálkozik újra. Senki sem hitt neki. Becky nővér a biztonság kedvéért magához vette az iskolai spirálfüzeteimet és a zsebtükrömet is arra az időre, amit Jonah-val töltöttem. Még a lakáskulcsomat is elkobozta. Jonah fizikailag hamar rendbejött. Az orvosok közölték vele, hogy nagy szerencséje volt; a legtöbb akasztási kísérlet agykárosodáshoz vagy annál is rosszabbhoz vezet. Ez Jonah-t nem vigasztalta. Nem akart ennyire szerencsés lenni. Előre rettegtem dr. Hermann terápiás foglalkozásaitól; már leereszkedő együttérzésének a gondolatára is összerezzentem. Második kórházi tartózkodása alatt azonban Jonah-t váratlan szerencse érte: dr. Hermann szabadságra ment, ezért egy másik orvos vette át a kezelését. Egy hete lehetett kórházban, amikor megismerkedtem dr. Mina Vardival. Jonah már többször is beszélt vele, és ezt a hölgyet meglepő módon nem utálta. Kérésére a doktornő megengedte, hogy részt vegyek az egyik konzultációjukon. Így hát anyukám vonakodó beleegyezésével visszatértem a nyugati 11es blokkba, hogy újabb pszichiáterrel ismerkedjek meg. Csak egyszer látogattam meg Jonah-t azóta, hogy másodszor is behozták. Anya ezúttal betiltotta a mindennapos látogatásokat. Közeledtek az év végi vizsgák, és

még mindig ott volt Ms. Lowry orvostörténeti projektje – anyu pedig nem volt hajlandó megkockáztatni, hogy megbukjak tizedik végén pusztán azért, mert a fiúm megpróbálta felakasztani magát. Pontosan ezeket a szavakat használta, amikor visszaparancsolt a szobámba. Az első látogatásom alkalmával Jonah még eléggé ki volt ütve a fájdalmára felírt gyógyszerektől, ezért nem sokat beszélgettünk. Most, amikor beléptem a pszichiáter szobájába, ráébredtem, hogy fogalmam sincs, mire számítsak. Ellenségesen viselkedik majd Jonah? Megint megtiltja, hogy beszéljek az orvosával? Megbánta a tettét? Vagy csak azt sajnálja, hogy nem járt sikerrel? Összességében nem is nézett ki rosszul. Amikor megérkeztem, a szokásos helyén ült, rám mosolygott, és fejével a mellette álló szék felé intett. A friss sérülés nyomai már gyógyulni kezdtek – arcszíne újra olyan volt, mint mindig, szeme alatt a kis piros pontok is eltűntek (dr. Golden elmagyarázta, hogy ezek a kötél szorításától keletkeztek), még nyakán a vöröses sáv is fakult valamennyit. – Jól nézel ki, Jonah – mondtam. Igazság szerint kissé felkavart, hogy mennyire egészségesnek tűnik. Talán önző dolog volt tőlem, de nem tűnt igazságosnak, hogy én az elmúlt hetet rémálmokkal viaskodva töltöttem, és igyekeztem kizárni szederjes arca látványát, ő ezzel szemben jól kipihenhette magát, mert eszméletvesztése miatt az egész dolog törlődött az emlékezetéből. Az íróasztal mögött ülő orvos kedélyesen biccentett, és kezet fogott velem. Dr. Vardi molett nő volt, alkatát tekintve a leginkább egy fánkra emlékeztetett, a haja teljesen ősz, a bőre kreol, dundi arcában figyelmes, apró, fekete szempár csillogott. – Örülök, hogy megismerhetlek, April. – Feltűnt, hogy enyhe közelkeleti akcentussal beszél; a nevemben szereplő r hang az ő szájából kifejezetten egzotikusnak hangzott. – Már sokat hallottam rólad. – Én viszont még semmit sem hallottam magáról. – Kimérten és ellenségesen beszéltem, a mosolyát sem viszonoztam. Ezt már ismerem, akartam sugallni neki. Már órákat töltöttem ebben a szobában. És miután hónapokon át ültünk ezekben a székekben, maguknak valahogy mégis

sikerült Jonah-t cserben hagyni. Aminek az lett a vége, hogy nekem kellett levágnom egy kötélről a fiúmat. – Látom, ma nem volt kedved idejönni. – Ezt nem bírálóan mondta. Jonah-ra pillantottam; zavartalanul figyelte az orvost, és mintha nem izgatta volna különösebben a megjegyzés. – Gondolom, elég csalódott és ingerült vagy, April – folytatta dr. Vardi. – Természetes érzések mindazok után, amiken keresztülmentél… – Amiken keresztülmentem? Nem amiatt vagyunk itt, amiken én keresztülmentem! Azért jöttünk, hogy Jonah-ról beszéljünk. De arra persze nem fog sor kerülni, igaz? Csak hozzávág egy kosárnyi gyógyszert, azzal már küldi is megint haza. Alig hittem a fülemnek, hogy így beszélek vele. Egyáltalán nem vallott rám, hogy egy vadidegennel kiabáljak, különösképpen egy olyannal, aki valami fánkból gyúrt nagyira emlékeztet. De mintha egyáltalán nem sértődött volna meg. Újra biccentett, mint aki örül a válasznak, és szeretné, ha tovább ordibálnék vele. – Igazad van. Tényleg javasoltam Jonah-nak egy gyógyszert – jegyezte meg. – Csak egyet, és az adag is törtrésze annak, amit eredetileg kapott. Már napok óta szedi. Nem kérdezed meg tőle, hogy érzi magát? Újra Jonah felé lestem, és láttam, hogy engem figyel. De az arca egyáltalán nem volt olyan elkeseredett vagy gyanakvó, mint dr. Hermann jelenlétében. Nyíltan bámult rám, a tekintete tiszta volt, gondtalan. – A gyógyszertől nyugodtabb leszek – bólintott. – Kevésbé vagyok összezavarodva. Tulajdonképpen sokat segít. Fogalmam sem volt, mit mondjak erre. Mit művelt vele dr. Vardi? Kicsoda ez a velem szemben ülő nő? – Azt meg hogy érted, hogy segít? – faggattam. – Miben segít? – A legtöbb dologban – felelte. – Például a hangulatomban. A gondolataim már nem olyan kuszák. És nem foszt meg semmitől. De… – Mitől nem foszt meg? Mihelyt kimondtam, azonnal megbántam a kérdést. Jonah elvörösödött, és gyámoltalanul dr. Vardira pillantott. A nő bátorítón bólintott. – Rajta, Jonah – biztatta. – Ma úgyis ezt szerettük volna megtárgyalni.

Jonah megköszörülte a torkát, és szorongva felém nézett. – A gyógyszer nem… a gyógyszer nem segít a… – Hirtelen elhallgatott. – Mondd csak, Jonah. Erről már beszéltünk. Semmi baj. – Sajnálom, doktornő, de nem érti. Nem hagyják, hogy elmondjam magának. A nő zavartalanul folytatta. – Nem akarják, hogy tudomást szerezzek róluk? Jonah nagyot nyelt, és a fejét ingatta. – Szerintük… Szerintük maga… – Mit mondanak rólam? Jonah lassan kifújta a levegőt, és újra megrázta a fejét. A homloka enyhén megizzadt, és úgy kapkodta a levegőt, mint valami bokszoló egy kemény menet után. Képtelen voltam levenni róla a tekintetem. Nem hittem a fülemnek. Jonah a hallucinációiról beszélt dr. Vardinak. Épp most ismerte be mindkettőnk előtt, hogy hangokat hall. – Hogy nem bízhatok meg magában – fejezte be boldogtalanul. – Azt hajtogatják, hogy maga gonosz. A nő újra csak kedélyesen mosolygott. – Hát akkor miért nem meséled el nekik, hogy te mit gondolsz rólam? Miért nem magyarázod el nekik azt, amit korábban mondtam neked? Jonah értetlenül meredt rá. – Azt meg hogy érti, hogy magyarázzam el nekik? Azt akarja, hogy álljak szóba velük? A doktornő határozottan biccentett. – Igen. Még sosem beszéltél velük? – Dehogynem, állandóan – közölte keserű hangon Jonah. – De nem segít. Csak hangosabbak és haragosabbak lesznek tőle. – És eddig mit mondtál nekik? – Mégis mit képzel, mit mondhattam nekik? Hogy fogják be, és hagyjanak békén. Mi mást tehettem volna? – Miért nem próbálkozol egy másik módszerrel? – javasolta a nő. – Esetleg beszélhetnél velük úgy, mint ahogy most velem. Ismerősként szólítsd meg őket.

Jonah elkerekedett szemmel meredt rá. – Ez komoly? Azt szeretné, ha eldiskurálnék a fejemben szóló hangokkal? Jézusom, és még engem tartanak őrültnek! – Jonah, mit is mondtam neked az előző foglalkozásunk alkalmával? – Miről? – Azokról, akik hangokat hallanak. Szeretném, ha elmesélnéd a hangjaidnak, amit tegnap mondtam neked. – Most? – Most. – Hangosan? – Jonah újra aggódó pillantást vetett felém. – Igen. Már ha April nem bánja. – Nem, csak nyugodtan – biztattam. – De ha kellemetlennek találod, hogy itt vagyok, akkor kimehetek. – Nem – rázta a fejét –, inkább maradj. – Hát akkor, rajta, mihelyt felkészültél – biztatta a doktornő. – Válaszolj csak nekik nyugodtan. Ha úgy tetszik, lehetsz más véleményen, mint ők. Légy tisztelettudó, de mondd ki, amit gondolsz. Amikor legközelebb megszólítanak, áruld el nekik, hogyan érzed magad. – Amikor legközelebb megszólítanak? De hát egyfolytában darálnak valamit! Most is… nem érdekli őket, hogy maga épp beszél. – Jó. Akkor rajta. Jonah kételkedő pillantást vetett dr. Vardi felé, aztán elfordította a fejét, hogy ne láthassam az arcát. Éreztem, ahogy figyel – láttam, ahogy megfeszülnek az izmok a vállában –, aztán megszólalt. Először tétován, majd egyre magabiztosabban és határozottabban. – Nem tetszik, amikor kicsúfoljátok – vágott bele. – Szerintem nincs igazatok. – Rövid szünet, majd megrázta a fejét. – De ha tényleg bántani akarna, akkor miért érzem magam jobban? Ennek semmi értelme. Amikor a pszichiáterre néztem, azt láttam, hogy nagy lelki nyugalommal tanulmányozza az íróasztalát. Időnként Jonah felé pillantott, és elgondolkodva bólogatott, mintha két kollégája eszmecseréjét hallgatná. Olyan szokatlan volt az egész – mintha olyan telefonbeszélgetésbe füleltem volna bele, amelyben csak az egyik fél hangja hallható. De

közben ijesztőnek is éreztem – mintha végre szemben találtam volna magam a fiúm láthatatlan, gonosz ikertestvérével. Dr. Vardi kivárta, míg Jonah elhallgat. – Nos, mi történt, amikor szóba álltál velük? – tudakolta. – Hogy reagáltak? Jonah halványan rámosolygott. Az arca sápadt volt és feszült, de a szeme felfénylett. – Egy kicsit… elhalkultak. Nem értem. Ez miért történt? A nő ránevetett, és hátradőlt a székében. – Már nem küzdesz ellenük, Jonah. Ez a legelső lépés: elismerni a létezésüket. A következő az lesz, hogy megtanulj szót érteni velük, hogy helyet találj számukra az életedben. Mert ők csak így lesznek hajlandók neked teret adni. Gondolj rájuk úgy, mintha bosszantó rokonok lennének; sosem tűnnek el teljesen, de megtanulhatod, hogyan kezeld őket, hogy ne tegyék tönkre az életedet. – Szerintem maga nem érti, doktornő – vágott vissza Jonah. – Gyűlölnek engem. Hogyan érthetnék szót ezzel? – Pontosan úgy, ahogy most is csináltad. Ha elárulod, hogy miket mondanak, akkor segíthetek a válaszadásban. Jonah a fejét csóválva elhúzódott tőle. – Nem, azt nem tehetem. Nem árulhatom el magának, hogy miről van szó – közölte a hangjában egyre fokozódó pánikkal. – Nem szabad. – Hát akkor kérj rá engedélyt tőlük. – Micsoda? – Magyarázd el a helyzetet. Még az is lehet, hogy megértik. Jonah a szemét forgatta. – Most biztosan csak szórakozik velem. – Miért ne próbálnád ki? Hiszen az előbb is bevált, nem? Akkor miért nem teszel egy próbát? Gyerünk, Jonah, a kedvemért. Jonah nagyot sóhajtott, és öklével a szemét dörgölte. Egy másodpercnyi csend, majd a teste újra megfeszült, és kezét a füléhez emelte. – Istenem, hallgassatok már! – ordított fel váratlanul. Dr. Vardi torokköszörülésére olyan szégyenkezve pillantott fel, mint valaki, aki épp

ráüvöltött a kisöccsére. – Elnézést. – Nem igazán tudtam, kitől kér bocsánatot, az orvostól vagy a hangoktól. – Nem akartam kiabálni – folytatta elcsigázottan. – De ha így beszéltek velem, akkor elárulom a doktornőnek, hogy miket mondtok. – Ne fenyegetőzz, Jonah – intette a pszichiáter. – Csak magyarázd el, mit szeretnél. Türelmesen. Jonah arcán huncut mosoly suhant át. – Haver, hogy mennyire igazatok van! Tényleg teljesen lökött. – Szélesen elvigyorodott. – De tudjátok, azért eléggé kedvelem. – Rövid csend. – Pedig igen. És mesélek is neki rólatok. Mert szerintem nem sok mindent tehettek ellene. Függetlenül attól, hogy miket harsogtok. Már szinte én is hallottam a hangokat, nagyjából úgy, ahogy egy telefonbeszélgetést hallgatva is el tudjuk képzelni, miket mondhat a másik a vonal túloldalán. Most például sejtettem, hogy ordítoznak Jonah-val. Figyeltem az arckifejezését, és vele együtt hallgattam őket. Szinte éreztem a dühüket, ahogy lassan köré fonták magukat, és szorongatni kezdték. Megölünk, ha beszélsz neki rólunk. Nem hagyjuk, hogy élve lépj ki innen. – És mégis hogy tervezitek? – érdeklődte meg Jonah merészen, de a hangja elcsuklott. – Halljam csak, hogy mit fogtok csinálni? És nem csak téged. Elkapjuk a húgodat is. Meg a szüleidet. – De hogy? – firtatta tovább Jonah. – Miért nem áruljátok el, hogyan? – Finoman – intette dr. Vardi. – Kérlek, őrizd meg a nyugalmadat. Megöljük Aprilt, ahogy megöltük Rickyt is. De a lányt hagyjuk utoljára. Hadd szenvedjen. Veled pedig végignézetjük az egészet. – Szerintem nem menne – felelte Jonah. Arcán látszott, mennyire küzd, hogy megőrizze a lélekjelenlétét. – Csak a szátok jár, fenyegetőztetek már korábban is. És mégsem történt semmi. Mindenki tudja, hogy miért vagy itt. Azért, mert hitvány vagy. Mi juttatunk ide. – Nem, azért vagyok itt, amit tenni próbáltam. Nem ti juttattatok ide. Elmondtuk neked az igazat saját magadról.

– Azt állítottátok, hogy nem érdemlem meg, hogy éljek. Azt állítottátok, hogy nincs más választásom. És én hittem nektek. Elmondtuk neked az igazat Aprilről. – Aprillel kapcsolatban sosem volt igazatok, és ezzel ti is tisztában vagytok! – Most először nézett rám rendesen, és tiszta szeme könnybe lábadt. – Vele kapcsolatban sosem volt igazatok. Gyűlöl téged. El fog hagyni. – Nem fog. Sosem hagy el. Mindvégig velem volt, ez az egész… Elcsuklott a hangja. Már reszketett, sápadt arcán könnyek csorogtak. – Jonah, nem megyek sehová! – szólaltam meg. – Megígértem, hogy sosem hagylak el… – De képtelen voltam befejezni a gondolatot. Annyira megzavart, hogy nem tudtam, kihez beszélek éppen. Jonah-ra néztem, hozzá próbáltam a szavaimat intézni, ő azonban még mindig velük beszélgetett. Aztán hozzám fordult, a tekintete rám talált, egyedül csak rám, és a szavai is csak hozzám szóltak. – Ezért döntöttem úgy, hogy elhagylak, April – súgta halkan. – Hogy megmentselek ettől. El akartam menni, én tényleg megpróbáltam. De te nem engedtél el. Dr. Vardi fürgén felállt, odalépett hozzá, és gyengéden a vállára tette a kezét. – Volt más választásod – jelentette ki. – Remélem, ezt meg is fogod tapasztalni. Jonah bólintott, de a tekintetét nem vette le rólam. – Tudom. Már értem. Csak akkor olyan bűntudatom volt. Ez tűnt az egyetlen kivezető útnak. – De most már belátod, milyen fájdalmat okoztál a szeretteidnek a tetteiddel. Jonah fásultan biccentett. – Tudtam, hogy egy darabig szenvedni fognak. De abban is biztos voltam, hogy hosszú távon ez lesz a legjobb… – Azt hitted, ez lesz a legjobb? – szakadt ki belőlem. Éreztem, hogy dr. Vardi rám pillant. Nyugtatgató mozdulattal felemelte a kezét, és megrázta

a fejét. Én azonban képtelen voltam hallgatni. Muszáj volt megosztanom Jonah-val, hogyan érzem magam… és hogy mennyire fájt, amit tett. – Emlékszel még, milyen szörnyen érezted magad Ricky halála után? Emlékszel, hogy magadat okoltad, pedig nem is a te hibád volt? Jonah, ha meghaltál volna, azt sosem bocsátottam volna meg magamnak! Hiszen felhasználtál, hogy segédkezzek neked benne! Engem is az egész részévé tettél! – Tudom. Sajnálom. – Lehajtotta a fejét. – Fogalmam sincs, mit mondhatnék még. – Rendben, April – szólt közbe dr. Vardi. – Természetesen nem csoda, hogy haragszol. Értem, hogy úgy érezted, Jonah elárult… – Nem elárulva éreztem magam – szakítottam félbe. – Csak azt szerettem volna, ha beszél velem egy kicsit, ha elmagyarázza, hogy min megy keresztül. Segíteni akartam neki! Végül azonban csak abban voltam segítségére, hogy megkísérelje megölni magát. Egyébként a doktornő jól látta: nehezteltem, és dühös is voltam. Úgy éreztem, elárultak. Fogalmam sem volt, túl tudom-e tenni rajta magam. – De már érted, ugye, miért nem avathatott be? – kérdezte dr. Vardi. – Nemcsak attól félt, mit képzelnél róla, de attól is, mi történne vele, ha szembefordulna a hangokkal. Nem fedhette fel a dolgot senki előtt. Még előtted sem. – Ezt értem – bólintottam lassan. Visszafordult Jonah felé. – Van kedved tovább beszélgetni erről? Vagy inkább tartanál egy kis szünetet? Jonah felém pillantott. – Nem, beszélhetünk tovább. Valami oknál fogva most halkabbak. Úgyhogy tudok koncentrálni. A pszichiáter visszament a székéhez. – Talán kezdjük a legelején. Emlékszel-e, mikor hallottad először a hangokat? Jonah felvont szemöldökkel nézett rá. – Persze hogy emlékszem. Nem olyasmi, amit el lehetne felejteni.

– Akkor mesélj róla. – Úgy egy éve történt, Ricky temetésén. Láttam, ahogy leeresztik a koporsóját a földbe. És ekkor meghallottam a hangját. Esküszöm, egyenesen a sírgödörből jött! Pont olyan volt, mint Ricky hangja. Annyira valódinak tűnt, hogy még el is indultam felé. Apám tartott vissza. Gondolom, azt hitte, a bánat teszi. Később én is erre a következtetésre jutottam: hogy az agyam szórakozik velem. Nem volt más magyarázat. Ricky nem szólíthatott meg. A többi gyászoló egyáltalán nem reagált. Pedig olyan hangosan, olyan tisztán szólt. El sem hittem, hogy mások nem hallják. – Mit mondott neked Ricky hangja? Lehajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. – Azt mondta: „Jonah, kérlek, ne hagyj el engem”. – De aztán rájöttél, hogy igazából nem ő beszélt hozzád. – Én… én azt sem tudtam, mit gondoljak. – És Ricky hangja később is vissza-visszatért? Újra hallottad? – Nem. Ez volt az egyetlen alkalom. Utána a hang megváltozott. – Hogyan változott meg? Jonah kissé habozott, aztán váratlanul felpattant a szeme. Láttam, hogy az izmai is megfeszülnek. De amikor dr. Vardira pillantott, újra ellazult, és nagy levegőt vett. – Most nincs időm rátok – szólt oda valami láthatatlan személyeknek maga mellett. – Az előbb beszélgettem veletek. Dr. Vardi jóváhagyóan bólintott, összefűzte ujjait, és szélesen mosolygott. – Ez az, Jonah! Tökéletes. Szólj hozzájuk úgy, mintha ismerőseid lennének. Kérd meg, hogy jöjjenek vissza később, mivel most nem érsz rá. – Kérjem meg, hogy jöjjenek vissza később? Most viccel? Egyáltalán nem akarom, hogy visszajöjjenek! Azt akarom, hogy hagyjanak békén. – Emlékszel, mit említettem korábban? Te irányítasz. De ne felejtsd el, hogy nem kérhetsz tőlük lehetetlent. Nem tűnhetnek el teljesen, mert a lényed részei. Úgyhogy köss kompromisszumot. Rajta, beszélj meg velük

egy későbbi találkozót! Kérlek, próbáld meg a kedvemért. Tégy próbát, hadd lássuk, mi történik. Jonah a fejét ingatta, arcán hitetlenkedés és csúfondárosság váltogatta egymást. – Doki, maga aztán teljesen zakkant, de legyen. – Elkapta a nőről a tekintetét. – A dilidoki azt szeretné tudni, hogy esetleg visszajönnétek-e később. – Kurtán felnevetett, aztán benne rekedt a hang, és meglepetésében elnyílt a szája. – Én… én nem is tudom. Nektek mi lenne jó? – Gyors biccentés, majd váratlanul elmosolyodott, és az arcáról le lehetett olvasni, hogy tulajdonképpen szórakoztatja a dolog. – Vacsora után jobb lenne. Rendben. Oké, majd megbeszéljük, persze. – Egy időre békén hagytak? – tudakolta dr. Vardi. Jonah ámulva meredt rá. Félénken elmosolyodott, és úgy nézett körül a szobában, mintha először látná. – Fogalmam sincs, hogy csinálta. Ha itt vagyok, mindig annyira harsányak. Ha félek, vagy ideges vagyok, olyan érzés, mintha rám borulnának, és megfojtanának. Borzalmas. Képtelen vagyok gondolkodni. Elnyelnek. Hinnem kell nekik, muszáj elhinnem mindent, amit csak süvöltenek. Meg kell őket hallgatnom, mert különben egyre hangosabbá válnak. És olyan dolgokat mesélnek… – Most tudnál erről beszélni? Úgy érzed, biztonságos? Jonah biccentett. – Csak valamiféle tompa morajlást hallok. Mint a háttérzaj valami étteremben. Mintha… visszahúzódtak volna. Ez egyáltalán nem is zavar. Már rég nem volt ennyire jó a helyzet. – Hányan vannak? Mármint a hangok. – Változó, függ attól, hogy milyen napom van, mi zajlik éppen. Van egy fő hang. Halk, éles férfihang. Úgy hívom magamban: a főnök. Mert ő vezeti a többit. – És ő milyen? Jonah zavartan nagyot sóhajtott. – Egy seggfej. Utál engem. Folyton üvöltözik velem. Azt hajtogatja… – Igen?

– Azt hajtogatja, hogy rászolgáltam a halálra. Azért, amit tettem. – És azt is el szokta mondani, hogy mit tettél? Hogy miért gyűlöl ennyire? – Nem tudom. Állandóan meggondolja magát. Néha Ricky miatt. Mert cserbenhagytam. Közli velem, hogy gyilkos vagyok, hogy gonosz vagyok. Aztán hirtelen megváltozik, és elkezd védelmezni. Legalábbis ezt állítja magáról. Szól, hogy szabaduljak meg minden elektronikai cikktől, mert a kormány a mobilomon keresztül kémkedik utánam. Figyelmeztet arra, hogy az étel meg van mérgezve. Hogy a csilibe poloskákat telepítettek, amelyek valahogy eljutnak az agyamig, és leszívják a gondolataimat. – Szokott rád parancsolni, hogy csinálj valamit? Utasításokat adni? – Néha. Igen. – Jonah felém pillantott, és köszörülni kezdte a torkát. – Nem… nem olyasmit, amivel másnak ártanék – biztosított, mintha előre látná, mit készülök kérdezni. – Általában rám vonatkoznak. Ma ne hagyd el a szobádat, Jonah. Nem biztonságos. Ilyesmik. – Szokott arra célozgatni, hogy más emberek gonoszak? – Nem bízik senkiben. Még azokban sem, akiket szeretek. – És ezzel hogy birkózol meg? – Igyekszem figyelmen kívül hagyni, amit mond. Időnként sikerül elnyomnom, ha jól felhangosítom a zenét. De elég nehéz. Mert ha nem figyelek rá, akkor csatlakozik hozzá több más hang is… mintha lenne a fejemben egy egész kis rajongói klubja. Ahogy Jonah-t hallgattam, kezdett összeállni a kép; az elmúlt hónapokban tapasztalt jelek, tünetek hirtelen valami módon érthetővé váltak. A szórakozottság, az üldözési mánia, az étvágyvesztés – mind a betegsége elemei voltak, mind annak a gyötrelmes kínzásnak a része, amit a saját elméje talált ki számára. Akadt azonban egy részlet, egy emlék, amit egyszerűen muszáj volt értelmeznem. Rá kellett kérdeznem, még akkor is, ha a válasz fájni fog. – Azt szeretném tudni… – fogtam hozzá habozva, tekintetemet dr. Vardi íróasztalának sarkára szegezve. – Azon a délutánon a tónál… – Igen – válaszolta meg kimondatlan kérdésemet. – Ott is a hangot hallottam. Miután először csókolóztunk.

Kényszerítettem magam, hogy ránézzek. Görnyedten ült, kezét úgy kulcsolta össze, mint valami rab, aki megbocsátásért könyörög. – De nekem azt mondtad, hogy Katie-t hallottad felsikoltani. – Hazudtam – ismerte be. – Nem hallottam. Viszont biztosra vettem, hogy valami rossz történt vele. – Miért? Mitől jutott eszedbe ilyesmi? Megrándult az arca, és elkapta a tekintetét. – A hang mondta. Tudom, hogy nem kellett volna hinnem neki. Annyira sajnálom, April. Hiszen te semmi rosszat nem tettél. Fogalmam sincs, miért állt elő azokkal a dolgokkal rólad. – Mit mondott a hang Aprilről? – akarta tudni dr. Vardi. – Azt… azt… – Jonah nyelt egyet, képtelen volt folytatni, mintha a szavak fojtogatták volna. – Nem kell sietni, Jonah, ráérsz. Úgy szerettem volna, ha az orvos nem erőlteti. Jonah olyan nyomorultnak tűnt, annyira bűntudatosnak. Ne kényszerítse erre, könyörögtem magamban a nőnek. Mi értelme bemocskolni az első csókunk emlékét? Jonah a kezébe temette az arcát. – A hang azt mondta: Katie haldoklik, az a dög April megöli. Nem hittem a fülemnek. A hang értelmetlen dolgokat beszélt, de Jonah így is hitt neki. Már rohant is, hogy megmentse a húgát… tőlem. Számára a hang éppoly valóságos volt, mint én. – Csalódott lettél, April – jegyezte meg dr. Vardi. Az nem kifejezés! Valójában minden önfegyelmemre szükségem volt ahhoz, nehogy felüvöltsek. Nem számított, hogy a doktornő ezzel Jonahnak segít, aki hónapok óta most először volt képes tisztán gondolkodni. Gyűlöltem dr. Vardit, mert a betegével folytatott gyógyító beszélgetés folyamán engem sikerült cafatokra tépnie. – Hát semmi sem volt valódi, ami kettőnkkel történt? – kérdeztem keserűn. Nem vártam meg Jonah válaszát. Képtelen lettem volna elviselni az igazságot.

Faképnél hagytam őket. Jonah felém nyújtotta a kezét, megpróbált elkapni, ahogy elszaladtam mellette, dr. Vardi a nevemet kiáltotta, aztán becsapódott mögöttem az ajtó, és eltűntek szem elől. Csendre volt szükségem, arra, hogy gondolkodjam, hogy egyedül legyek, hogy levegővel szívjam tele a tüdőmet. Hirtelen alig kaptam levegőt. Odabent a szobában kettejük hangja volt az, ami kis híján megfojtott.

41. fejezet Ha a kórus elcsendesül S a próféta bereked, Ha a pásztor elnémul, és nem szól templomi harang Összegyűlnek, körbe állnak, Hadd burukkolhassa dalát a galamb. A történelemóra végére az egész osztályom hangokat fog hallani. Ez volt az én betegségtörténeti projektem. Az óra elején Ms. Lowry azt kérte, hogy mindenki adja be a mobilját. Összeszedtem, és a padomra tettem őket a laptopom mellé. Biztosra vettem, hogy a nap végére az igazgatóhoz jó néhány panasz érkezik majd. De nem izgatott. Ms. Lowry teljes mellszélességgel kiállt mellettem. Hitt abban, hogy azok a legsikerültebb órák, ahonnan pár diák hüppögve megy haza. Aznap a polgárjogi mozgalom volt a téma. Ms. Lowry azzal kezdte az ismertetést, hogy felfirkantotta a táblára a címet és a fontosabb évszámokat. Aztán felénk fordult, kiadta az utasítást, hogy minden diák dugja a fülébe apró fülhallgatóját, majd kiválasztotta a felvételt, amit ekkorra már letöltöttem a telefonjaikra. – Azt kérem, hogy az óra folyamán ne kapcsoljátok ki a lejátszótokat, és ne vegyétek ki a fülhallgatókat – adta ki az utasítást. – Most mindannyian megnyugtató zenét fogtok hallani; nem hiszem, hogy zavarna benneteket. De még ha így is lenne – folytatta mosolyogva –, azt szeretném, ha semmi módon nem reagálnátok rá. Tegyetek úgy, mintha semmit sem hallottatok volna. Elvárom, hogy odafigyeljetek az előadásomra; az óra legvégén röpdolgozatot íratok a polgárjogi mozgalomból. Tíz pluszpontot kapnak a dolgozatra azok, akik pontosan követték az utasításaimat. April az ajtónál állva figyeli a reakcióitokat. Nos, van-e valakinek kérdése, mielőtt hozzáfognánk?

Michael felemelte a kezét. – Nem értem. Miért csináljuk ezt? Ez a zene az idegeimre megy. Nem leszek képes a dolgozatra koncentrálni. A tanárnő elnevette magát. – Megígérem, hogy mire véget ér az óra, minden világossá válik, Michael. Onnan, ahol álltam, jól láthattam mindenkit – az arcukon várakozó vagy értetlen kifejezés ült, páran már kezdtek elbóbiskolni az Enya-szám hatására, amivel a felvétel kezdődött. Már nem sokáig alszanak, futott át a fejemen, úgy két perc lehet hátra az első meglepetésig. De ennél hamarabb került rá sor. Ms. Lowry épp hogy felolvasta az előadásvázlata első mondatát, amikor Cora hirtelen szálfaegyenesen felült a székében. – Mi a franc? – Vele egy időben két másik lány is felkiáltott. Az egyik már kezdett felállni, de aztán csak tehetetlenül bámult a tanárra; mindkét kezét a füléhez kapta. – Ez meg mi a fene? – Mostanra mindannyian együtt ordítottak fel, az arcuk vörösre vagy holtsápadtra vált a félelemtől. – Kinek a hangja ez? És miért mond ilyeneket? – Tessék leülni – mondta megnyugtató hangon Ms. Lowry. – Ez mind April projektjének a része. A ti feladatotok a mai órán mindössze annyi, hogy megpróbáljatok odafigyelni az előadásomra, függetlenül attól, hogy mit hallotok a felvételről. Ha lehet, ne vegyetek róla tudomást. És ne felejtsétek el, senki más nem hallja azt, amit ti. Tehát nem reagálhattok, bármennyire szeretnétek is. Cora azonban nem volt hajlandó együttműködni. – Nekem ebben nem kötelező részt venni – jelentette ki. Felpattant, és gondosan manikűrözött ujjával felém bökött. – Tudom ám, miben mesterkedik. Szeretne megőrjíteni bennünket, hogy olyanok legyünk, mint az eszelős fiúja. – Senki sem kényszerít semmire, Cora – feleltem. – Bármikor kiveheted a fülhallgatódat, ha szeretnéd. Ez csak egyfajta kihívás: igyekezz úgy odafigyelni Ms. Lowry előadására, hogy közben az a hang a füledbe üvölt.

Semmi baj, ha nem akarod végigcsinálni, de az óra végén közösen meg fogjuk beszélni a tapasztalatokat, és szerintem te is szeretnéd majd tudni, hogy miről beszélnek a barátaid. Kínos csend támadt. Cora visszahuppant a székébe, és a füzete fölé görnyedt. Ujjai a füle felé tévedtek, idegesen babrálta a haját, majd lassan leengedte a kezét. Hipnotikus hatása volt a hangnak, amiről Danny segítségével a felvétel készült. Egyetlen diák sem vette ki a fülhallgatóját. Ms. Lowry folytatta az előadását, az én tekintetem pedig végigsiklott az osztálytársaim arcán. Figyeltem a reakcióikat. Sokan képtelenek voltak uralkodni magukon. Önkéntelenül is összeösszerezzentek, az ajkukat harapdálták, szaporán, bepánikolva kapkodtak levegő után. A hang fenyegetéseket és figyelmeztetéseket süvöltött a fülükbe; lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni, és egyedül Ms. Lowry higgadt előadásmódjára koncentrálni. A fiúk között azért akadtak, akik nagyon igyekeztek. Kővé vált arccal, merev tartással ültek a padjukban, és a fülükben tomboló vihar ellenére sztoikusan bámultak maguk elé. Bár nem tudtam, mit hallhatnak éppen, a felvett anyagot jól ismertem, és arckifejezésükből, sápadtságukból, dermedt pillantásukból sejtettem, min mennek keresztül. Indulj, parancsolt rájuk a hang. Fuss haza, mielőtt itt elkapnának. Már úton vannak feléd! Láttam, ahogy Miles megrázza a fejét; állkapcsánál megfeszültek az izmok, ujjai elfehéredtek, olyan erővel markolta a tollát. Indulatosan jegyzetelni kezdett, igyekezett Ms. Lowry szavaira összpontosítani, miközben elméje az őt körülvevő hangokkal csatázott. Tessa már feladta; csak ült tátott szájjal, megbűvölten, mint valami néma, rettegő prófétanő, aki épp isteni parancsokat kap. Még Cora is megszenvedte a dolgot. Dühösen pillantgatott felém, de nem nyúlt a fülhallgatóhoz. Ha kiveszi, azzal beismerte volna a vereséget, márpedig szemmel láthatólag eltökélte, nem ő lesz az első, aki összeomlik. Ő is benne van a dologban. Az a rohadt Lowry megpróbál megőrjíteni. Ne hallgass rá. Rám figyelj.

Őszintén sajnáltam őket, miközben a vergődésüket figyeltem. Otthon végighallgattam a felvételt, és a vártnál is megrázóbbnak találtam. Nem volt szükség nagy képzelőerőre ahhoz, hogy felfogjam, milyen lehet az élete annak, aki ilyesminek van kitéve minden áldott nap minden órájában; akinek minden élményére hatással van a fülében visszhangzó káosz. Már hónapokkal korábban hozzászokhattam a hallucináció gondolatához, ám a tapasztalat még így is okozott álmatlan éjszakákat. Az osztálytársaim számára azonban újdonság volt, és egyikük sem készülhetett fel arra, milyen szörnyű lesz. Senki sem bírta ki Ms. Lowry előadásának a végéig. Cora volt az első, aki kirántotta a fülhallgatóját; nem sokkal utána Miles következett, aztán egyenként mindenki más is. Ms. Lowry komor képpel nézett végig az osztályon, majd biccentett, és jelezte, hogy foglaljam el a helyét a tábla előtt. Ettől a pillanattól rettegtem. Annyira szerettem volna megtenni ezt Jonah kedvéért; világossá tenni, megértetni az osztálytársaimmal a dolgot. De féltem megszólalni a társaim előtt, és most már épp annyira tartottam az odafigyelésüktől, mint régebben a közönyüktől. Néhány lány halkan sírdogált; Tessa meg-megborzongva ült a székén, és nagyra nyílt szemmel, összezavarodva bámult rám. – Egyfolytában ilyen, April? – kérdezte. – Hogy képes Jonah elaludni egyáltalán? – Nagyon nehéz – feleltem. – Néha zenével sikerül elnyomnia, de általában lehetetlen felülkerekedni rajta. Eleinte megpróbálta figyelmen kívül hagyni, úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj. De miután hónapokon át küszködött… – Hónapokon át? – szakított félbe Cora. – Hónapokon át gyötrődött ezzel, mielőtt szólt volna valakinek? – Elég gyakori reakció – bólintottam. – A skizofréniások nagy részének eleinte sikerül rájönnie, hogyan álcázhatja a tüneteket, hogyan élhet együtt velük. Egy idő után azonban ez már meghaladja őket. Visszahúzódóak lesznek, és vannak köztük paranoiásak is, akik teljesen elvesztik a

valóságérzéküket, mert olyasmi válik meggyőződésükké, amit egy percig sem hittek volna el azelőtt, hogy megbetegedtek. – Ez a hallucináció miatt van így? – faggatott. – Azt kell tenniük, amit a hangok parancsolnak? Tagadón megráztam a fejem. – Nem, tulajdonképpen nem. Eleinte én is így képzeltem, és eléggé megijesztett a dolog. Hiszen ki tudná megjósolni, mit tehet egy skizofrén személy, ha olyan hangok irányítják, amiket senki más nem hall. Csakhogy az egész nem így működik. Nem követik vakon a hangok minden parancsát. Gyakran azonban nem könnyű nekik másokkal kapcsolatot kialakítani, és az is meghaladhatja őket, hogy nap mint nap gondoskodjanak magukról. – Én biztosan öngyilkos akarnék lenni – jelentette ki Miles. – Nem viselném el az állandó lármát… hogy valaki folyton így ordibáljon velem. Összerándult a gyomrom. Nem tud róla, nyugtattam meg magam, senki sem tudja, mivel próbálkozott Jonah. – A skizofréniában szenvedők több mint ötven százaléka élete során legalább egyszer megkísérli az öngyilkosságot – mondtam. – Nagyjából tíz százalékuk sikerrel jár. Sokan közülük ezt látják az egyetlen kiútnak. – Sosem féltél, hogy esetleg bánthat? – A kérdést Cora tette fel. A hangjában nyoma sem volt rosszindulatnak. – Volt olyan érzésed, hogy ez már nem is ő? – Magam miatt sosem aggódtam – nyugtattam meg. – De néha tényleg úgy éreztem, mintha nem ismerném a saját fiúmat. Időnként nehezemre esett elhinni, hogy még mindig szeret. Mindannyian komoly, elgondolkodó arckifejezéssel hallgattak. Hihetetlen volt, mennyire magával ragadta őket a dolog. Ilyesmit eddig sosem tapasztaltam: nemcsak Jonah betegsége érdekelte őket, de az is, én hogy éreztem magam, ha vele voltam. Látszott rajtuk, hogy jelentek nekik valamit. Még egy darabig beszéltem, bemutattam a többi ezzel kapcsolatos tényt, amiről úgy véltem, érdekelheti őket. Az osztályon a döbbenet hullámzott át, amikor elmeséltem, hogy a skizofrénia tünetei rendszerint

gimnáziumban vagy főiskolán jelentkeznek, és hogy csak az Egyesült Államokban majdnem kétmillió embert érint ez a betegség. – Nagyon sokan szenvednek benne – mondtam összegzésképpen –, és mindannyian úgy érzik, teljesen egyedül vannak a problémájukkal. Ez egyáltalán nem olyan, mint más betegségek. Ha valakinek rákja van, az számíthat a szűkebb közösség támogatására. Ilyenkor mindenki összefog, és megpróbál segíteni. A barátok jótékonysági futóversenyeket, sütivásárokat meg véradásokat szerveznek. A szomszédok folyton rakott tonhallal állítanak be a beteg családjához. A skizofrénián azonban nem segít a rakott tonhal. Az emberek félnek a betegtől, ezért inkább távol maradnak. A családok szégyellik, ezért rejtegetik a dolgot. Úgy tesznek, mintha a fiuk vagy a lányuk külföldre utazott volna, vagy túlságosan lekötné az iskola… Bármit, csak az igazat ne kelljen megmondani. Miután befejeztem, pár percre csend támadt. Ms. Lowry megkérdezte, vannak-e további kérdések, de senki sem felelt. Meg sem moccantak. Amikor megszólalt a csengő, összeszedték a holmijukat, és egyetlen hang nélkül távoztak. Én is az ajtó felé indultam, de Ms. Lowry visszahívott, hogy elmondja, mennyire büszke rám. – Köszönöm, hogy segített Jonah-nak. – Nagyon szívesen. De nem csak Jonah miatt tettem. Azt hiszem, ez tényleg így volt. Izgalmasnak találtam, hogy most először sikerült megértetnem magam az osztállyal. Alig tudtam elhinni, hogy tényleg érdekelte őket a dolog. Kicsit aggódtam, hogy mire vége az óráknak, már el is felejtik, hogy miről beszéltem. De egyelőre az a néhány perc is elég volt, amíg figyeltek rám. Matek előtt beugrottam a mosdóba, hogy megmossam az arcom. A bőrömnek jólesett a hűvös víz; alátartottam a kezem, és hagytam, hogy lefolyjon a csuklómon, aztán a homlokomat és nyakamat is leöblítettem. Épp vizes hajamat simítottam le, amikor hallottam, hogy nyílik az ajtó, majd valakinek a léptei közelítettek a csempézett padlón. Megdörzsöltem a szemem és megfordultam, aztán hátrahőköltem, és idegesen belekapaszkodtam a mosdó porcelánperemébe.

Cora egy darabig némán meredt rám. Egy szó nélkül kinyújtotta a nyakát, hogy körülnézzen, majd a vécéfülkékbe is bekukkantott, hogy biztosan üresek-e. Fogalmam sem volt, mit tervez, de nem volt túl megnyugtató, hogy először meggyőződött arról, nem lesznek tanúk. 165 centijével és 45 kilójával nem jelentett komoly fenyegetést, de azért az ajtó felé lestem, amikor közelebb lépett. – Beszélni akarok veled – szólalt meg. – Gondolkodtam azon, amit mondtál. – O… Oké… – Kínosan feszengtem, éreztem, ahogy a nyakamon kis vízpatakok csorognak le. Előrehajolt, kihúzott egy papírtörölközőt a tartóból, és felém nyújtotta. Hálásan vettem át, és megtöröltem vizes arcomat. – Azt akartam mondani, hogy sajnálom – jelentette ki minden további nélkül. Nem hittem a fülemnek. Ez most valami perverz vicc? A barátai elbújtak valahol, és csak arra várnak, hogy röhögve előugorjanak, ha beveszem a dolgot? Nem, ez nem valószínű, hiszen épp most ellenőrizte, hogy kettesben vagyunk-e. Elképzelhető, hogy komolyan beszélt? – Te… te sajnálod? Bólintott, nagy szeme sarkába ráncok gyűltek. – Szörnyen viselkedtem veled az elmúlt hónapokban. Tudom, hogy jövőre elmész a Fallstaffból. Szóval csak meg akartam mondani, hogy sajnálom, amíg erre még van alkalmam. Újra biccentettem, és azon töprengtem, mit is feleljek. – Köszönöm, Cora – mondtam kis szünet után. – Semmi… semmi baj. Nem tudtam biztosan, hogy tényleg megbocsátottam neki. De ez volt az egyetlen elfogadható válaszlehetőségem. Idegesen nyelt egyet, aztán lassan az ajtó felé oldalazott. – Kérhetnék valamit? – Tekintete bizonytalanul fürkészte az arcomat. – Nem nagy dolog.

– Hát… persze. – Na jó, szóval erről van szó, villant át ingerülten a fejemen. Ahogy gyanítottam, esze ágában sem volt őszintén beszélni. Csak azért kért bocsánatot, mert akar tőlem valamit. – Elmesélnéd neki, amit mondtam? – suttogta. – Szólnál neki is, hogy sajnálom? – Te most… te most Jonah-ról beszélsz? Bólintott. – Aha. Emlékszik dolgokra, ugye? Olyasmire, ami azelőtt történt, hogy beteg lett? – Természetesen. A memóriája remekül működik. – Nem lett szenilis vagy demens, akartam odavágni. Nem amnéziája van, mint holmi szappanopera szereplőjének. – Nem szeretném, ha gyűlölne – bökte ki. – Az a három nap, amikor úgy tett, mintha járna velem… – Nagy levegőt vett, és lenyomta az ajtókilincset. – Tudom, hogy az egész nem volt komoly, de a hamis boldogság néha annyira hasonlít az igazira. Mindegy… csak mondd meg neki, hogy sajnálom, rendben? Megcsóváltam a fejem. – Cora, egészen biztos vagyok abban, hogy nem utál téged… De erre ügyet sem vetve elismételte: – Csak mondd meg neki a kedvemért, jó? Amiket locsogtam… talán attól is rosszabbodhatott az állapota. Még ha nem is segít már semmit, azt szeretném, ha tudná, hogy sajnálom. Ha ott maradt volna, megpróbáltam volna megnyugtatni. Beszéltem volna arról, hogy Jonah nem miatta lett beteg, és ha itt lenne velünk, valószínűleg azonnal megbocsátana. De már ki is lépett az ajtón, és mire megállíthattam volna, a folyosó közepén járt. Amikor a többi óránkon viszontláttam, egyáltalán nem nézett felém. Amikor hazaértem az iskolából, anyu az ebédlőben várt rám. Teste minden izma megfeszült, és még sosem volt ennyire sápadt. Belém hasított a rémület. Ó, istenem, gondoltam, valami történt Jonah-val. Aztán észrevettem a borítékot, ami előtte hevert az asztalon.

– Ez az apám kézírása – szólalt meg remegő hangon. – De egy Shira nevű személynek van címezve. Felvettem a levelet, és megfordítottam. – Miért nem bontottad ki? – Nem nekem szól – felelte. A hangjából kiéreztem a fájdalmát. – Nem nekem írta. Ki ez a Shira? Felé nyújtottam a borítékot, majd átkaroltam a vállát. – Ezt választottam a héber nevemnek, a Shirát – magyaráztam. – Hetekkel ezelőtt írtam a szüleidnek. Úgy gondoltam, hátha meghallgatnak. Némán meredt rám, a szeme tágra nyílt, benne remény és hitetlenkedés váltotta egymást. – Anyu, tudom, hogy a családod nagyon megbántott – folytattam. – De te így is szereted őket. Úgyhogy ez a levél tulajdonképpen a tied. Eldöntheted, mit akarsz tenni vele. Egész testében reszketve vette át tőlem, ujjai annyira remegtek, hogy nem is tudta feltépni a borítékot. Végül nekem kellett felbontani. Aztán leültem mellé, és csak néztem, ahogy olvassa. Az arca eltorzult a sírástól, a könnyei patakokban folytak, tekintetével valósággal falta a szavakat, amiket az apja nekem írt. Tudod, Shira, az ember haragjában néha olyan hibákat követ el, amiket nem tud meg nem történtté tenni… – Szeretnéd, ha felhívnám? – kérdeztem, amikor a levél végére ért. – A telefonszámát ideírta alulra. Anyu nem válaszolt. Pillantása az ablakpárkányra siklott, ahol megállapodott a lecsorgott, olvadt viasz nyomain. – Boltba kell mennem – jelentette ki. – Jó… – feleltem tétován, mert nem igazán értettem a hirtelen témaváltást. – Elmehetek én is, ha akarod. Mit kell venni? – Gyertyákat – válaszolt mosolyogva. – Sokkal több gyertyára lesz szükségünk.

42. fejezet Jonah elhagyhatja a kórházat. El sem hittem, amikor anyukája elújságolta. A történelem-előadásomat követő napon beugrottam hozzájuk, hogy visszavigyem Katie pár játékát. Mrs. Golden nyitott ajtót. Amikor meglátott, elmosolyodott, és azonnal kibökte a hírt, még köszönni sem hagyott időt. – És mikor… mit mondtak, mikor jöhet haza? – Holnap reggel. Dr. Vardi szerint teljesített minden olyan célkitűzést, ami a kórházból való hazabocsátásához szükséges. – De… de hiszen csak két hetet töltött bent. Tényleg úgy gondolja, hogy készen áll rá? – Átnéztem a válla felett a lépcső felé. Utoljára a fokokat kettesével véve rohantam fel rajta, mert Jonah arra készült, hogy eldobja az életét. Hogyan lehetnek biztosak abban, hogy nem kísérel meg újra valami ilyesmit? – Nagyon remélem – felelte. – Sokkal jobban van, mint korábban. Már nem félek annyira attól, hogy hazajön. Dr. Vardinak van ez az új módszere, amit kognitív terápiának nevez. Jonah most azt tanulja, hogyan kommunikáljon velünk újra! Még az apjával is volt egy beszélgetése… és ezúttal tényleg beszéltek egymással. Teljesen megdöbbentem. No mindegy, dr. Vardi úgy véli, Jonah az otthoni környezetben gyorsabban halad majd, de persze ambuláns betegként mindennap bejár a konzultációkra. – És az iskola? Visszamegy oda? – Az utóbbi időben korrepetálták, hogy ne maradjon le. Azt hiszem, ezt az évet magántanulóként fejezi be, aztán ősszel újra elgondolkodunk a dolgon. Kapcsolatba léptem a Fallstaff igazgatóságával, és nagyon segítőkészek voltak. – A Fallstaffban? – Nem tudtam leplezni a csalódottságomat. – De mi lesz a művészeti iskolával? Mi lesz azzal, amit Jonah szeretne kezdeni a jövőjével? Hiszen utálja a Fallstaff gimit! Mrs. Golden felsóhajtott, majd hátralépett az előszobájukba.

– Sajnálom, April, tudom, hogy nektek kettőtöknek nagy terveitek voltak, de muszáj megértened, hogy Jonah egyszerűen nem áll készen… Egy másodpercig habozott, és hátrapillantott a válla felett. A férje épp belépett a nappaliba, és a nő felé fordult, aztán megvonta a vállát. Ezt nem értettem. Mintha arra számított volna, hogy majd dr. Golden kisegíti, hogy ő veszi át a szót. Mrs. Golden korábban sosem viselkedett velem ilyen félénken. És miért vágott hirtelen ennyire bűntudatos képet? A férje miért nézett rá figyelmeztetőn, mintha azt sugallná, hogy hallgasson? – Rachel, én úgy tudtam, hogy Jonah majd beszél Aprillel – szólalt meg a férfi. – Azt mondta, ő maga szeretné elmagyarázni a helyzetet. – Igen, tudom! De csak az iskoláról beszélgettünk, Aaron. Ez minden. Hallhattad is, amikor bejöttél. Dr. Golden bizonytalan arcot vágott, aztán elsimult a homloka. – Ó! Már értem. Akkor semmi gond. Most rajtam volt a sor, hogy értetlenkedjek. – Ezt hogy érti? – kérdeztem rá. – Miről akar velem Jonah beszélni? – Holnap hazajön – felelte dr. Golden némi kínos csendet követően. – Akkor mindent megtárgyalhattok. Egyértelmű volt, hogy valamit titkolnak előlem. – Kérem, mi folyik itt? – fogtam könyörgőre. – Valami baj van? Már elszántam magam, hogy valami módon kiszedem belőlük a választ. Megvetettem a lábam a virágos szőnyegen, és nekikészültem az újabb rimánkodásnak, amikor kis lábak zaját hallottam magam mögött. Aztán Katie vékonyka karja átölelte a derekamat, és már húzott is magával be a nappaliba. – Mondtam nektek, hogy April visszajön felolvasni nekem! – jelentette ki diadalmasan. – Én megmondtam. Nem emlékszem semmire a mesekönyvből, amit a kezembe nyomott, még a címét sem tudom felidézni. Azt hiszem, ogrék szerepeltek benne, meg elvarázsolt fák. A Golden szülőkkel folytatott rövid beszélgetésem után azonban a nap fennmaradó részében képtelen voltam koncentrálni. A délutánt azzal töltöttem, hogy a kételyeimmel küzdöttem, és megpróbáltam észszerű magyarázatot találni a félelmeimre. Miután

eljöttem tőlük, magammal vitázva körbejártam a háztömböt, igyekeztem valami értelmet tulajdonítani a hallottaknak. Jonah beszélni készül velem. Van valami, amit tapintatosan kellene közölnie velem. Más körülmények között az jutott volna eszembe, ami minden magában bizonytalan barátnőnek: hogy szakítani akar. Ám ez teljességgel lehetetlen volt. Még mindig szeretett – tudtam, hogy szeret. És már elkezdett gyógyulni is! Nem, nem fog velem szakítani. Annak nincs semmi értelme. Lehetséges, hogy visszaköltöznek Bostonba? Ez állna a nagy titkolózás hátterében? De dr. Golden épp nemrégiben említette, hogy kérvényezte az orvosi engedélye marylandi honosítását, és hogy már tárgyalt is a Johns Hopkins sebészeti osztályával. Miért tenné mindezt, ha közben vissza akarnának menni Bostonba? De akkor miért tűntek mindketten olyan bűntudatosnak? Mi van, ha Jonah beteg… ha komolyan beteg… esetleg a gyógyszerei valami szörnyű mellékhatása, és az orvosok most közölték a családdal, hogy semmit sem tehetnek a megmentéséért? Mi van, ha épp ezért engedik ki olyan hamar a kórházból, hogy utolsó napjait a szerettei körében tölthesse? Anyukája talán ezért nem gondolt bele a művészeti iskola lehetőségébe, amikor felhoztam? Mert tudta… ő tudta, hogy úgysem számít az egész? Néhány kattintás, és a régi internetes kutatási anyagomból máris kimazsolázhattam mindent, ami alátámasztottam az aggodalmaimat. Megtudtam, hogy a klozapintartalmú antipszichotikum szedése bizonyos esetekben a csontvelő pusztulását vonhatja maga után, és emiatt több beteg is életét vesztette. Nem tudtam ugyan, hogy Jonah ezt az orvosságot kapjae, és fel sem merült bennem, hogy ha így lenne, akkor nyilván bent tartanák a kórházban. Egyszerűen csak tudtam, hogy haldoklik, biztos voltam abban, hogy mindenki hazudik nekem, ahogy abban is, hogy örökre búcsút kell vennünk egymástól, amikor legközelebb eljön hozzám. Épp kinéztem a szobám ablakán, amikor másnap délután Jonah megjelent a házunknál. Már majdnem két órája ott álltam, fel-alá járkáltam, és pár másodpercenként a mobilomra pillantottam. Miközben

anyu munkába készült, én úgy tettem, mintha iskolába mennék, de mihelyt biztos lettem abban, hogy már elindult, azonnal hazarohantam, és a nap további részét a szobámban töltöttem. Egyébként sem lettem volna képes odafigyelni az órákon, így hát nem is volt semmi értelme bemenni rájuk. Bár a tanulás talán elvonhatta volna a figyelmemet. Mire Jonah feltűnt, már a könnyeimmel küzdöttem, mivel az egész délutánt azzal töltöttem, hogy a legrosszabbra készültem. De annyira jól nézett ki aznap, és amikor ajtót nyitottam, rám mosolygott. Kedves pillantású kék szeme sarkában feltűntek a nevetőráncok, ajka arra a kis vigyorra húzódott, ami annyira tetszett nekem. A haját frissen vágathatta le, a ruhája új volt, jól vasalt. Amikor odahajolt, hogy puszit nyomjon az arcomra, megcsapott ismerős illata: borotválkozás utáni arcszesz és mentás csoki. Egyáltalán nem úgy festett, mint aki haldoklik. De amikor újra rám nézett, már erőltetett, boldogtalan volt a mosolya, és a szeme könnybe lábadt. Valami mintha eltört volna bennem. Féltem megszólalni, hiszen bármelyik pillanatban elárulhatta, miért sír, és éreztem, ezt egyszerűen nem viselném el. Nem akartam tudni; bele akartam kapaszkodni a nem tudás utolsó pillanatába, mert semmi másom nem maradt. Azok az utolsó másodpercek álltak csak Jonah könnyei és közöttem, és erre a kis időre elhitethettem magammal, hogy azért sír, mert hiányoztam neki, és egyszerűen csak örül, hogy újra lát. – April, sajnálom… – Már tudom – szaladt ki a számon. Attól is féltem, hogy ő legyen kénytelen elmondani. Hátralépett, és megköszörülte a torkát; láttam a tekintetében az értetlenséget. – Ezt hogy érted? Mit tudsz? – Tegnap beszéltem a szüleiddel… – A szüleimmel? – Igen. Bejött velem a nappaliba, és lezöttyent a kanapéra.

– Mit mondtak? – A hangjában némi ingerültséget érzékeltem, egyebet nem. Valami nem stimmelt. Bosszús fintora egyáltalán nem illett az általam festett komor képbe. – Nem mondtak semmit – feleltem. – Csak olyan zaklatottak voltak. – Ez azért lehetett, mert én is az vagyok. És mert tudják, hogy milyen fontos vagy számomra. Végképp nem értettem semmit. – De miről van szó? Te… ti elköltöztök? – Semmi értelme beszámolni neki a gyanúimról, döntöttem el magamban gyorsan. Az egész olyan ostobának tűnt hirtelen, és tudtam, ha elmondanám neki, hogy mitől rettegtem, abból csak ugratás lenne, és kijelentené, hogy kettőnk közül én vagyok az „őrült”. Csakhogy cseppet sem úgy nézett ki, mint aki tréfálni készül. A tekintete szomorú volt és bűntudatos, mint a szüleié, amikor előző nap találkoztunk. Egyfolytában az inge ujját babrálta, olyan ideges erővel tépkedett egy cérnaszálat, hogy egyszer csak elszakadt. – Nem, nem költözünk sehová – szólalt meg kis szünet után. – Azt hiszem, könnyebb lenne, ha elköltöznénk. – Mi lenne könnyebb? Habozott egy kicsit. – Azért, mert akkor könnyebben megértenéd, amit mondanom kell neked. – Ó, Jonah, semmi sem lehet nehezebb annál, mint amin eddig átmentünk! Miért nyúlt meg az arca, miért görnyedt előre a válla, miért lett olyan vörös a szeme, mintha szégyellne rám nézni? – Bármi történjen is, meg fogom érteni, és kitartok melletted mindig – tettem hozzá erőtlenül. Biccentett és halványan elmosolyodott, mintha az ő gondolatait fogalmaztam volna meg. – Bármi történjen is? – ismételte el. – Ilyet már mondtál korábban is, emlékszel? Mintha az egész kapcsolatunk során ez lett volna a jelmondatod.

– Ezt hogy érted? – Úgy értem, hogy akkor is mellettem maradtál, amikor el kellett volna menned, és senki sem hibáztatott volna, ha elhagysz. De te csak vártál és vártál rám, én pedig hónapokon át semmivel sem háláltam meg. Éreztem, ahogy mellettem állsz, és vársz rám. Alig voltam magamnál, de azt pontosan éreztem, mekkora fájdalmat okozok neked, és mégsem voltam képes rávenni magam arra, hogy helyesen cselekedjek. Mostanra teljesen világos, hogy mindegy, mi van velem, és mindegy, milyen szörnyen érzed magad miattam, te sosem fogsz elmenni. Bármi történjen is. Nem hagysz el, amíg úgy hiszed, hogy még mindig szükségem van rád. – Rendben, de mit akarsz? Azt szeretnéd, ha elhagynálak? Megrázta a fejét. – Nem. Mert egész őszintén, nem hiszem, hogy képes lennél rá. És még ha meg is tennéd, szerintem sosem bocsátanál meg magadnak. Úgy éreznéd, hogy valami rosszat csináltál, hogy sorsomra hagytál a betegségemben. Így hát rájöttem, ideje megtennem azt, amit már hónapokkal ezelőtt kellett volna, amikor elkezdtem gyanítani, hogy valami nincs rendben velem. Ne, April, most ne szakíts félbe. Kérlek, egyszerűen hallgass végig. Akkor kellett volna visszaadnom a szabadságodat, amikor erre még képes voltam, amikor még tiszta fejjel tudtam gondolkodni. De aztán olyan gyorsan romlott az állapotom, és azt hittem, te vagy az egyetlen biztos, szilárd pont, amiben megkapaszkodhatok. Hát így is tettem. Beléd kapaszkodtam, bármi történt is. Még a legszörnyűbb időkben is úgy képzeltem, ha te még mindig ott vagy nekem, akkor nem lehetek teljesen elveszett. És nem engedtelek el. – De hát én ezt nem is akartam! – Tudom, hogy nem, ezzel igazoltam magam előtt a gyengeségemet. Minden alkalommal, amikor bejöttél a kórházba, azt mondtam magamban, hogy velem akarsz lenni, hogy mi ezt együtt csináljuk végig, hogy mi ketten állunk szemben a világgal. De bármennyire igyekeztem is, nem múlt el a bűntudatom, hogy ilyet teszek veled. Ahogy a hetekből hónapok lettek, már szinte a szemedbe sem tudtam nézni, annyira szégyelltem magam.

– Nem volt semmi szégyellnivalód! Nem a te hibád, hogy megbetegedtél! – Nem, de az igen, hogy lassan elkezdtem kihasználni a barátnőmet… hogy ápolónőt csináltam belőled. Az én hibám volt, hogy elkészítettem rólad azt a portrét, amin a madarat fogod. Emlékszel? Némán bólintottam. – Pedig akkor már tudtam, hogy mit csinálok. Gyanítottam, mi fog bekövetkezni, de nem volt erőm bevallani neked. Túlságosan féltem. Ezért hagytam, hogy menedéket nyújts nekem… tudtam, hogy megteszed. A lelkifurdalás terhétől azonban nem tudtam megszabadulni. Majd’ belepusztultam abba, hogy mennyire türelmes voltál; ettől csak még jobban gyűlöltem magam. Aztán a hangok rákapcsoltak. Dr. Vardi szerint a személyiségem részei, ezért tisztában vannak azzal, mi a legsebezhetőbb pontom. Hát elkezdtek téged emlegetni… méghozzá állandóan. Egész eddig alig beszéltem. Már sejtettem, mit készül mondani nekem, és elhatároztam, hogy türelmesen végighallgatom… aztán pedig bebizonyítom, mekkorát téved kettőnket illetőleg. Ez a megjegyzése a hangokról azonban megzavart. Képtelen voltam ellenállni, muszáj volt megkérdeznem. – És mit mondtak rólam? – böktem ki. Aztán azonnal meg is bántam. Nem volt olyan válasz, amely boldoggá tett volna. – Egyre csak azt darálták, hogy boldogtalanná teszlek, és hogy önző disznó vagyok – felelte halkan. – Azt is, hogy megöllek. – Jonah… – Azzal jöttek, hogy ha számít a boldogságod, akkor véget vetek az egésznek, és hagyom, hogy a saját életedet éld. – Ezt már mind hallottam tőled. Tudom, hogy ezért próbáltál meg végezni magaddal. De te is beismerted, hogy hiba volt. – Tulajdonképpen csak részben volt hiba. Tényleg véget kellett volna vetnem a kapcsolatunknak, csak éppen nem így. – Nem, ezt teljesen rosszul gondoltad… – Akkor kellett volna szakítanom veled. Tudom… mind a ketten tudjuk. Őszintén sajnálom, hogy ennyi időbe telt, mire rászántam magam, hogy

helyesen cselekedjek. De meg kell tennem, méghozzá addig, amíg még képes vagyok tisztán gondolkodni… mert később talán már nem lesz hozzá erőm… főleg ha újra megbetegszem. April, most kell veled szakítanom. Azért… azért jöttem ide, hogy ezt elmondjam. Legalább kimondta végre a szavakat, amelyek eddig ott lebegtek kettőnk között. Most már vitába szállhattam vele, ahogy azt az elejétől fogva terveztem is. Csakhogy nem volt semmi erőm a küzdelemre. Teljesen zsibbadtnak éreztem magam. – Ezt hallani sem akarom – nyögtem ki végül. – Ne mondj nekem olyat, hogy azért szakítasz velem, mert meg akarsz menteni. – Nem azért szakítok – pontosított keserűen. – Azért szakítok, mert magamat akarom megmenteni. Ezzel képtelenség lett volna vitába szállni. Éreztem, ahogy dühös gombóc formálódik a torkomban. Szerettem volna jó erősen megrázni, beleüvölteni a képébe, csak éppen fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Olyan boldogtalannak tűnt. Még sosem láttam ennyire sápadtnak; az ajka is teljesen vértelen volt. Egyedül a szeme szegélye vöröslött az arcában. – Tudom, milyen borzalmasan hangzik – folytatta. – Ezzel nem hibáztatni akarlak, April. Te jelentettél számomra mindent. De nem használhatlak ki így, még ha te bele is egyeznél. Nem javulhat az állapotom, ha állandóan bűntudatom van miattunk, ha úgy érzem, minden egyes visszaesésemkor valahogy veled teszek rosszat. És annyit már megtanultam erről a betegségről, hogy tudjam, bőven lesz ilyen visszaesés… hogy a felépülésem legelején tartok, és szó szerint évekbe telhet, mire jól leszek… ha egyáltalán jól leszek. – De hát minden nappal javultál egy kicsit – tiltakoztam. – Sokan csak terápiával töltött évek után jutnak el oda, hogy egyáltalán beismerjék a problémájukat. – Tudom. De előbb magamban kell biztosnak lennem, csak azután kérhetek meg bárkit arra, hogy velem legyen. Nem elég, ha pár napig tiszta a fejem. Még nem bízom magamban. És épp elég dologra emlékszem abból, amin keresztülmentem… amiket csináltam… hogy nagyon rettegjek a jövőtől.

– Jonah, eddig vártam, néhány hónappal több igazán nem számít. – Azt próbálom megértetni veled, hogy nem ígérhetek semmit. Sem azt, hogy néhány hónap múlva jobban leszek, sem azt, hogy néhány év múlva. Nem akarom, hogy hozzám légy kötve, miközben hol emelik, hol csökkentik a gyógyszeradagomat, egyik pszichotikus fázisból egy másikba csúszok át… miközben a fejemben szóló hangokat elemzem, és az őrület határán egyensúlyozok. Nem viselném el annak a gondolatát, hogy ezt teszem veled. Azt akarom, hogy a következő tanévben új életet kezdhess egy új iskolában, új barátokkal… esetleg egy új fiúval… – Ezt hallani sem akarom! – Rendben, rendben – suttogta. – Akkor csak új barátokkal. Mert lesznek új barátaid. És már időd is lesz rájuk, mert nem lógok majd koloncként a nyakadban. Mondd csak meg őszintén, amíg az én ápolásommal foglalkoztál, nem hanyagoltál el minden egyebet? – Egyáltalán nem! – tiltakoztam. – Hiszen még a művészeti iskolába is bekerültem, nem? Azt nélküled nem tudtam volna megcsinálni! Elmosolyodott, és a fejét ingatta. – Én csak a kezdő lökést adtam meg a helyes irányba. Hónapokkal ezelőtt. A többi egyedül a te érdemed. – Jonah, ezt képtelen vagy felfogni, ugye? Hogy nekem minden jobban megy, ha magam mellett tudlak. – Tényleg? – kérdezett vissza. – Ott voltam talán, amikor a történelemórán az előadásodat tartottad? Hiszen még csak nem is tudtam róla. Anyukámnak mesélt az igazgató a projektedről. Úgy tűnik, mindenki arról beszél, amit tőled hallott. Bólintottam. – Igen. Még Cora is. – Micsoda? – Az óra után Cora bocsánatot kért. Azt akarta, neked is mondjam meg, hogy sajnálja. Jonah szóhoz sem tudott jutni. Arcán megdöbbenés és büszkeség váltogatta egymást.

– Hihetetlen! Még arra is rávetted, hogy elnézést kérjen! Nem kellett hozzá semmi zsarolás vagy trükk. Egyszerűen csak önmagad voltál. És ennek ellenére azt hiszed, hogy szükséged van rám? Megfogtam a kezét. – Lehet, hogy igazad van. De olyan jólesett, amikor még szükséged volt rám. Mély levegőt vett, és elkapta rólam a tekintetét. – Nekem még mindig jólesik. Pontosan ezért kell most elmennem. Szerintem ezt megérted. Tényleg megértettem. Bár azzal is tisztában voltam, hogy a következő hónapokban egyfolytában vele fogok vitatkozni magamban, mégis megértettem, amikor elmondta ezt nekem. Időre volt szüksége, nekem pedig térre volt szükségem, amiben magam lehetek, és egy kicsit szabadon lélegezhetek, Jonah nélkül. Mostanra már csak egyetlen dolog maradt… egy sápadt, gyenge érzés, az utolsó vele kapcsolatos érzelmem, amelyről tudtam, hogy sosem múlik el. – Szeretlek – suttogtam boldogtalanul, és kezembe rejtettem az arcom, mert nem akartam látni, ahogy elmegy. Már készült felállni; olyan közel ült hozzám, hogy éreztem a testéből áradó feszültséget, hallottam, ahogy kapkodva, apró kortyokban vesz levegőt, mint azok, akiknek fájdalmai vannak. Vége az egésznek, mondtam magamban. Egyetlen másodperc, aztán meghallom az ajtó csapódását, és azzal elment. De hirtelen átölelt, és magához húzott, hogy fejem a mellkasára került, pont a szíve fölé. Éreztem, ahogy arca a homlokomhoz simul, aztán lehajolt, és szenvedélyesen megcsókolt. Csókja hatására szétfoszlott mindaz, amit mondott: a bánatom, az ő könnyes arca és boldogtalan tekintete. A nyaka köré fontam a karom, és az övéhez szorítottam a számat. Visszavonja az egészet, villant át a fejemen. Meggondolta magát, valahogy megoldjuk ezt a problémát, sosem enged el…

De elengedett. Ahogy hozzábújtam, ő váratlanul elhúzódott, és éreztem, ahogy a karja lehull. – Nagyon sajnálom – mormolta. – Ezt nem kellett volna. Nem tudtam válaszolni, levegőt is alig kaptam. Jonah sietve felállt, és hátrébb lépett. – Szeretlek, April. Ezzel már el is ment, az ajtót halkan húzta be maga után, aztán távozó léptei zaja beleolvadt az utcai forgalom zsivajába. Utána még perceken át moccanni sem voltam képes, csak ültem dermedten és füleltem, hátha hallom, ahogy visszatér… egy kopogást… bármit, ami megtöri az iszonyú csendet, amit maga mögött hagyott. Egyáltalán nem éreztem valóságosnak a helyzetet. Képtelen voltam elfogadni; nem tudtam megérteni, hogy nincs semmi, ami miatt örülhetek a másnapnak, hogy nincs, amire várjak, és nincs, amiben higgyek. Muszáj visszajönnie. A mi történetünk nem végződhet így. Ekkor lépteket hallottam a tornácon, felugrottam, és kirohantam az előszobába Jonah elé. A kilincs megmozdult, az ajtó nyikorogva kinyílt, és sikoltva előreléptem… és a küszöbön anya állt. Egy másodpercre csak bámult rám, és láttam, ahogy feltűnik neki a csalódottságom. A padlóra ejtette a táskáját, és a karjába húzott. – Sajnálom – súgta halkan. – Tudom, arra számítottál, hogy Jonah vagyok. Egy kicsit még kapaszkodtam belé, ő pedig szorosan magához ölelt, együtt érző szavakat sugdosva a fülembe a fájdalomról és az időről. Elképzelni sem tudtam, honnan sejtheti, hogy mi történt, de abban a pillanatban ez nem is számított. Megkönnyebbülést jelentett, hogy nem kell elmagyaráznom neki semmit. – Azt hiszem, nem jön vissza – motyogtam, miközben a nappaliba vezetett. – Tényleg azt hiszem, hogy itt a vége. – Tudom – felelte. – Rachellel ebédeltem. Ő mesélte, hogy Jonah ma átjön ide. Ezért kivettem a délutánt. Úgy gondoltam, miután beszélt veled, talán szükséged lehet rám.

Félénk mosolya a szívembe markolt. Az eltelt hónapokban igyekeztem távol tartani magamtól. Féltem a tanácsaitól, féltem meghallgatni tőle is, amit mindenki más már közölt velem – hogy nem kell nekem Jonah, és jobban járok, ha egyedül vagyok. De talán anyu segíthetett volna, ha hagyom. Mindvégig türelmesen várta, hogy majd megvigasztalhasson, még akkor is, amikor látszólag ellenem fordult. – Jonah azt mondja, egyedül töltött időre van szüksége, hogy gyógyulhasson. Hogy bűntudata volt, mert fájdalmat okoz nekem, és többek között ez is akadályozta abban, hogy javulni kezdjen az állapota. Eleinte vitatkoztam vele, de végül már nem tudtam, melyikünknek van igaza. Anya a fejét csóválva felsóhajtott. – Nem arról van szó, hogy kinek van igaza. Hanem arról, hogy Jonahnak most mire van szüksége. És neked is. – Nekem nincs szükségem semmire – tiltakoztam. – Én csak szeretnék vele lenni. – Tudom, kicsikém. Bárcsak lenne valami, amivel megkönnyíthetem ezt neked. Természetesen nem volt semmi ilyen. Vigasztalhatott volna azzal, hogy egy idő után rendbe jövök, még ha hónapokba telik is túltenni magam azon, hogy Jonah hiányzik. Csakhogy ennek nem volt semmi értelme; és egyébként is tudta, hogy semmi kedvem ezt hallgatni. Szinte még éreztem a számon az ajkát, így nehéz volt elhinnem, hogy egy nap ez mind csak távoli emlék lesz – a lusta délutánok, amiket a karjában, hozzábújva töltöttem, majdnem tökéletes, félbeszakított csókunk a tónál. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy Jonah egy nap már csak keserédes emlék legyen. – Komolyan azt várja, hogy elfelejtsem? – jegyeztem meg félhangosan. – Tényleg ezt szeretné? – Szerintem nem azt akarja, hogy elfelejtsd – felelte anyu. – Azt hiszem, csak azt szeretné, ha adnál magadnak egy esélyt. Megnéznéd, milyen az élet nélküle. Nemsokára teljesen új fejezet nyílik előtted, és azt akarja, hogy szabadon kiélvezhesd. Aztán pedig…

– Aztán pedig ki tudja? – fejeztem be a mondatát. Ki jósolhatná meg, mit hoz a következő év? Talán jót tesz nekem egy új kezdet. Talán mindkettőnknek jót tesz. Jonah még nem állt készen arra, hogy velem tartson – ebben legalább egyetértettünk. Előbb magamban kell biztosnak lennem, csak azután kérhetek meg bárkit arra, hogy velem legyen. – Ki tudja? – ismételtem el halkan, aztán belemosolyogtam anya aggódó, de már kissé reménykedő szemébe. – Végül talán minden rendbe jön. Abban a pillanatban őszintén hittem, hogy így lesz. Túl korai volt még feladnom a reményt; amíg csak szükségét látom, ragaszkodni fogok a hitemhez, hogy Jonah-val újra egymásra találunk. Egy darabig elválasztanak bennünket az új iskolák és új tanárok, új barátok és orvosok. Egy nap azonban, valamikor a távoli jövőben, talán sikerül összehoznunk egy másféle végződést a történetünkhöz. Mindketten idősebbek leszünk valamivel; Jonah addigra megtanul újra bízni magában, én pedig azt, hogyan álljak meg a saját lábamon nélküle. Aztán talán valahol összetalálkozunk még egyszer, valami olyan helyen, amire a legkevésbé sem számítanánk, egy üzletközpontban, egy parkban, vagy valami hétköznapi helyen, mint például egy sarki buszmegálló. És akkor Jonahval talán végre valahára eljutunk annak az első csóknak a végére.

Köszönetnyilvánítás Nagyon sokkal tartozom az ügynökömnek, Rena Rossnernek. Egyetemistaként ismerkedtünk meg a Johns Hopkinson – én végzős voltam, aki egyszerre próbált elboldogulni egy kisbabával és az orvosi előkészítőjével, ő pedig elsőéves, aki költészetet és tényirodalom-írást tanult. Húsz évvel később a szülővárosomtól több ezer mérföldre egy főiskolai haver segítségével újra összetalálkoztunk. Köszönöm, Morry, hogy bemutattál a legnagyszerűbb ügynöknek, egyben egy csodás barátnak. Rena, nélküled nem tarthatnám a kezemben ezt a regényt. Köszönetet szeretnék mondani Annette Pollert-Morgannak, a szerkesztőmnek, April történetén végzett odaadó munkájáért. Lelkesedésed és gondolataid a szöveg újraírását is élvezetessé és izgalmassá tették. Köszönet a kiadói csapatnak a Sourcebooks Fire-nél, különösen Elizabeth Boyernek, Sabrina Baskey-nak, valamint Joanna Jankowskának a gyönyörű borítóért. Három lányom állandó inspiráció és öröm forrása számomra. Aviva, köszönöm, hogy fáradhatatlanul elláttál tanáccsal minden zenei kérdésben, különösen ami April dalszövegeinek megfogalmazását és szerkesztését illeti. Miriam, köszönöm, hogy te voltál az első hűséges béta-tesztelőm, egyben szakértőm minden kamaszokkal kapcsolatos ügyben. Talia, köszönöm, hogy ötletet adtál Katie figurájához. Mostanra ugyan jóval idősebb vagy, de Katie tündéri varázsa és ártatlan bölcsessége mindig rád fog emlékeztetni. Köszönöm férjemnek, Ericnek, hogy az írásra biztatott, és türelmesen várt, míg én képzeletbeli világomban kalandoztam. Köszönöm anyámnak és apámnak, hogy álmodozásra bátorítottak, testvéreimnek, akik csak mosolyogtak, amikor képzeletbeli barátaimmal fecsegtem. (Ha bárkit érdekelne a „holdkóros Lea”, javaslom, hogy forduljon Tammy nővéremhez, aki remekül tudja utánozni.)

Végül köszönöm olvasóimnak kedves támogatásukat, és a csodás emaileket, amelyekben arról érdeklődnek, mikor jelenik meg a következő regényem.

{1}

A „wild” magyar jelentése „vad” – a ford.